A N NE FORTIER

JÚLIA
Amikor Julie Jacobs egy kulcsot örököl egy páncéldobozhoz, amelyért Sienába kell mennie, megtudja,
hogy a kulcs birtokában régi családi kincshez juthat. Hamarosan kanyargós és veszélye útra indul őse
Giulietta élettörténetében, akinek egy Rómeó nevű ifjú iránti legendás szerelme alapjaiban rengette
meg a középkori Sienát. Miközben sorra megismerkedik azoknak a családoknak a leszármazottaival,
akik között véres viszály dúl Shakespeare drámájában, fokozatosan ráébred, hogy az átok -"Pusztuljon
mindkét család!"- továbbra is él, s hogy ő a következő célpont. Balsorsától egyvalaki mentheti meg
Julie-t, mégpedig Rómeó - de hol van Ő?

GABO
 A fordítás az alábbi kiadás
alapján készült: Arine Fortier; Juliet
Ballantine Books, New York

Fordította: Módos Magdolna

A könyvet tervezte: Malum Stúdió

Copyright © 2010 hy Anne Fortier

Hungarian translation © Módos Magdolna, 2010

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2010

Kiadja a GABO Könyvkiadó

1054 Budapest, Vadász u. 29.

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Sofymosi Éva

ISBN 978-963-689-407-8

Készük a Borsodi Nyomda Kft.-ben

Felelős vezető: Ducsai György igazgató

A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft.

Cím: Törökbálint, DEPÓ II. Telefon: 06-23-332-105

Fax: 06-23-232-336

E-mail: tsdenrum.nwgyker@t-online.hu
 Ez a regény nem valóságos eseményeket mutat be. A nevek, a szereplők, a helyszínek és a történések
az író képzeletének szülöttei. A valóságos eseményekhez, helyszínekhez, illetve élő vagy halott
személyekhez való bármilyen hasonlóság csupán a véletlen műve.

MOTTÓ

Jertek tanács elé e gyászesettel

Ítélünk, oldunk törvényünk szerint;
Mert könnyel jegyzi majd a krónika,
Hogy élt, s halt Rómeó és Júlia.

S HAKESPEARE
(Mészöly Dezső fordítása)
 PROLÓGUS

Azt mondják, meghaltam.

Megállt a szívem, nem lélegeztem – a világ szemében valóban halott voltam. Egyesek szerint három,
mások szerint négy percig voltam ebben az állapotban. Én magam hajlok a gondolatra, hogy a halál
voltaképpen vélemény kérdése.
Azt hiszem, Júliaként látnom kellett volna, hogy így lesz. De nagyon szerettem volna hinni, hogy
ezúttal nem a régi szomorú tragédia játszódik le újra. Rómeó és én most örökre együtt maradunk,
szerelmünknek nem állja útját száműzetés és halál.
Csakhogy a Bárdot nem lehet becsapni. Így meghaltam, mert meg kellett halnom, amikor elfogytak a
számomra megírt mondatok, és visszazuhantam a teremtés kútjába.
Ó, áldott toll, íme a papír.
Itt a tinta, elkezdem hát.
 I.I
Nagy ég! Miféle vér csepegte le
A kriptaboltnak kőlépcsőzetét?

Jó ideig gondolkodtam, hogy hol is kezdjem. Mondhatnánk, hogy történetem több mint hatszáz évvel
ezelőtt kezdődött egy rablótámadással a középkori Toscanában. Vagy később egy tánccal és egy csókkal,
amikor a szüleim megismerkedtek a Castello Salimbeniben. Minderről azonban sohasem szereztem volna
tudomást anélkül az esemény nélkül, amely egy csapásra megváltoztatta az életemet, és arra késztetett,
hogy Olaszországba utazzam kideríteni a múltat. Ez az esemény Rose néném halála volt.
Umberto három napig keresett, mire megtalált és elmondta a szomorú hírt. Csodálkozom, hogy
egyáltalán rám lelt, mivel az eltűnés virtuóza vagyok. De hát Umberto valami rejtélyes oknál fogva olvas
a gondolataimban, és előre látja lépéseimet, ráadásul Virginiában nyaranta számos Shakespeare-tábort
szerveznek.
Nem tudom, milyen hosszú ideig nézte az előadást a terem végében állva. Mint mindig, akkor is a
színfalak mögött sürgölődtem a gyerekek körül, úgy elfoglaltak a szerepek és a kellékek, hogy semmi
mást nem vettem észre, amíg le nem hullt a függöny. A délutáni jelmezes főpróba után valaki rossz helyre
tette a méregfiolát, és Rómeó jobb híján Tic-Tac cukorkával ölte meg magát.
– De ettől ég a gyomrom! – tiltakozott a fiú egy tizennégy éves gyermek izgatott felháborodásával.
– Nagyszerű! – feleltem, és sikerült megállnom, hogy anyáskodva meg ne igazítsam a fején a
bársonysapkát. – Így jobban átéled a szerepedet.
Aztán, amikor kigyúltak a fények, és a gyerekek kirángattak a színpadra, hogy elhalmozzanak
hálájukkal, észrevettem a kijáratnál álló ismerős alakot, aki a taps közben engem nézett. A sötét
öltönyben és nyakkendőben merev szobornak ható Umberto úgy festett, mint a civilizáció ősmocsár fölé
magasodó magányos nádszála. Mindig is ez volt róla a benyomásom. Emlékezetem szerint ugyanis soha
nem viselt egyetlen, lezsernek mondható ruhadarabot sem. Sortokat és golfingeket Umberto szerint olyan
férfiak hordanak, akikben nyoma sem maradt az erénynek, meg a szégyennek sem.
Később, amikor a hálás szülők rohama alábbhagyott, és végül elhagyhattam a színpadot, elém lépett a
programigazgató, s a vállamnál fogva szívélyesen megrázott; ahhoz jól ismert már, hogy ne próbálkozzon
öleléssel. – Nagyszerű munkát végzett a gyerekekkel, Julie! – lelkendezett. – Ugye, jövőre is számíthatok
magára?
– Természetesen – hazudtam, miközben továbbindultam. – Itt leszek.
Ahogy végre Umberto felé közeledtem, hiába kerestem szeme sarkában annak a kis boldogságnak a
jelét, amely hosszabb-rövidebb távollétek után rendszerint megjelent ott. Nem mosolygott, nyoma sem
volt arcán a jókedvnek, s akkor megértettem, miért jött. Némán hagytam, hogy megöleljen, és azt
kívántam, bárcsak lenne hatalmam megfordítani a valóságot, mint egy homokórát, bárcsak ne volna az
élet véges, hanem folyton újraindulhatna az idő egy apró résén.
– Ne sírj, Principessa – súgta a hajamba ő sem akarná. Nem élhetünk örökké. Nyolcvankét éves volt.
– Tudom. De… – hátraléptem, és megtöröltem a szememet. – Janice ott volt?
Umberto szeme összeszűkült, mint mindig, ha ikerhúgom szóba került. – Szerinted? – Csak most,
közelről vettem észre rajta a kimerültséget és a keserűséget, mintha alkohollal segítette volna magát
álomba az utóbbi napokban. Meglehet persze, hogy ez így természetes. Mi lesz Umbertóval Rose néni
nélkül? Hiszen amióta az eszemet tudom, kettőjüket a pénz és az erő szükségszerű szövetségének járma
kapcsolta össze – Rose néni játszotta a hervadó szépség szerepét, Umberto a türelmes lakájét – és
nyilvánvaló volt, hogy különbségeik ellenére egyik sem akart a másik nélkül élni.
Senki sem látta, amikor Umberto a tűzoltókút mellett álló Lincoln csomagtartójába tette kopott
táskámat, majd kimért udvariassággal kinyitotta a hátsó ajtót.
– Elöl szeretnék ülni. Kérlek.
Umberto rosszalló fejcsóválással kinyitotta az utas ülés ajtaját. –Tudtam, hogy egyszer szétesik ez az
egész.
A formalitásokhoz azonban nem Rose néni ragaszkodott. Umberto ugyan az alkalmazottja volt, mégis
családtagként kezelte. De Umberto sosem viszonozta ezt a gesztust. Valahányszor Rose néni a
vacsoraasztalhoz invitálta őt, a férfi meghökkenve nézett rá, mintha minden alkalommal elcsodálkozott
volna a kérésen, mint aki fel nem foghatja az okát.
Mindig a konyhában étkezett, s a Jézus nevét emlegető egyre türelmetlenebb könyörgésre sem volt
hajlandó közénk ülni, még hálaadáskor sem.
Rose néni európai sajátosságnak tekintette Umberto makacsságát, és a zsarnokságról, a szabadságról és
a függetlenségről szóló előadásba fogott, amelynek tetőpontján ránk szegezte villáját, és kifakadt: – Hát
ezért nem megyünk Európába nyaralni. Főleg nem Olaszországba. Vége a mesének. – Én magam szinte
biztosra vettem, hogy Umberto egyszerűen azért akart egyedül étkezni, mert a saját társaságát sokkal
előkelőbbnek tartotta a miénknél. Békében üldögélt a konyhában az operájával, a borával, tökéletesre
érlelt parmezán sajtjával, mialatt mi – Rose néni, én és Janice – a huzatos ebédlőben dideregtünk és
civakodtunk. Ha választhattam volna, én is a konyhában töltöttem volna a nap minden percét
Mialatt akkor este a sötét Shenandoah-völgyben hajtottunk, Umberto beszámolt nekem Rose néni
utolsó óráiról. Álmában, békésen halt meg, miután egész este kedvenc Fred Astaire dalait hallgatta a
recsegő lemezekről. Amikor az utolsó dal utolsó hangja is elhallgatott, felállt, és kitárta a kertre nyíló
ajtót, talán, hogy még egyszer utoljára beszívja a lonc édes illatát Ahogy ott állt behunyt szemmel,
mesélte Umberto, vékony alakja körül úgy lebegtek hangtalanul a hosszú csipkefüggönyök, mintha máris
szellemmé vált volna.
– Helyesen cselekedtem? – kérdezte Rose néni halkan. – Természetesen – hangzott Umberto
diplomatikus válasza.

Éjfélkor gördültünk be Rose néni autófelhajtójára. Umberto már korábban elmondta, hogy Janice
délután érkezett Floridából egy számológéppel és egy üveg pezsgővel. Ez azonban nem adott
magyarázatot a közvetlenül a bejáratnál parkoló második járműre.
– Nagyon remélem – mondtam sietősen kiemelve táskámat a csomagtartóból, mielőtt Umberto odaért
volna –, hogy ez nem a temetkezési vállalaté. – Alig hagyták el számat a szavak, máris grimaszba rándult
az arcom, tapintatlanságom miatt. Egyáltalán nem volt rám jellemző, mindig akkor tört elő belőlem, ha a
húgom közelébe kerültem,
Umberto épp csak odapillantott a titokzatos autóra, miközben megigazította zakóját, ahogyan a
golyóálló mellényt szokták csata előtt a katonák. – Attól tartok, sokféle temetés létezik.
Amint beléptünk Rose néni házába, megértettem, miről beszélt Az előtérben minden portrét leszedtek
a falakról, s a képek úgy sorakoztak egymás mellett, mint az elítéltek a kivégzőosztag előtt. A velencei
váza pedig, amely mindig is a csillár alatti kerek asztalon állt, máris eltűnt.
– Hahó! – kiáltottam olyan dühvel, amilyet az utolsó látogatásom óta nem éreztem. – Van itt élő
ember?
Hangom végigvisszhangzott a néma házon, de amint újra csend lett, futó lábak zaja hallatszott a fenti
folyosóról. Ám bűntudatos sietsége ellenére Janice kénytelen volt visszatérni szokásos lassú mozgásához
a széles lépcső tetején. Könnyű nyári ruhája jobban kiemelte telt formáit, mint hogyha meztelen lett
volna. Mintha fotósoknak pózolna, bágyadt önelégültséggel hátradobta hosszú haját, és fölényes
mosollyal pillantott rám, mielőtt megindult lefelé. – Nicsak, nicsak – szólt hűvösen –, a virgotáriánus még
él és virul. – Csak ekkor vettem észre a mögötte lépkedő férfit, aki olyan zilált volt és karikás szemű, mint
bárki, aki egy hetet tölt egyedül a húgommal.
– Bocs, hogy csalódást okoztam – mondtam, és ledobtam táskámat, amely tompa puffanással esett a
padlóra. – Segíthetek az értékes holmi eltávolításában, vagy inkább egyedül tevékenykednél?
Janice nevetése olyan volt, mint a szomszéd verandáján csilingelő szélcsengő, amelyet kizárólag azért
tettek oda, hogy engem bosszantsanak. – Ő Archie – közölte a maga lezser módján – húszezret hajlandó
adni ezért a kacatért.
Viszolyogva néztem őket, ahogy egyre közelebb jöttek – Ó, milyen bőkezű. Nyilván szenvedélyes
szemétgyűjtő.
Janice jeges pillantást vetett rám, de gyorsan úrrá lett magán. Jól tudta, hogy cseppet sem érdekel a
véleménye, s engem csak mulattat, ha dühös.
Négy perccel születtem előbb, mint ő. Bármit tett vagy mondott, négy perccel idősebb voltam nála.
Hiába hitte, hogy ő a szuperszonikus nyúl, én meg a vánszorgó teknős, mindketten tudtuk, hogy
bármilyen fölényesen bánik is velem, képtelen betömni azt a csekély időrést.
 – Nos – szólalt meg Archie a nyitott ajtóra nézve –, én megyek is. Örülök, hogy megismertem, Julie,
ugye, így hívják? Janice beszélt magáról… – Idegesen felnevetett. – Csak folytassák a munkát! Kössenek
békét, ahhoz nem kell szeretet, ahogy mondják.
Janice kedvesen intett a távozó Archie után, aki mögött becsapódott a szúnyoghálós ajtó. Ám amint a
férfi hallótávolságon kívül ért, húgom angyali arca démonivá vált, mint egy halloween rémé. – Ne
merészelj így nézni rám! – vicsorgott. – Megpróbálok kihozni ebből valami pénzt. Mert te most nyilván le
vagy égve, igaz?
– Viszont nem vállalok olyan… terheket, mint te. – Telt teste félé biccentettem, amelynek újabban
felszedett súlytöbblete tisztán látható volt a lenge ruha alatt. – Mondd csak, Janice, hogyan jutnak be ezek
oda? A köldöködön át?
– Mondd csak, Julie – gúnyolódott Janice – milyen érzés, hogy oda nem jut be senki? Soha.
– Elnézést, hölgyeim – lépett közénk udvariasan Umberto, ahogyan számtalanszor máskor is –,
javasolhatom, hogy ezt az emelkedett eszmecserét a könyvtárban folytassátok?
Mire Janice-t követve a könyvtárba értünk, ő már Rose néni kedvenc karosszékében trónolt egy gin-
tonikkal azon a párnán, amelyre még gimnazista koromban hímeztem keresztszemes öltésekkel egy
rókavadászat képét, mialatt húgom újabb prédára vadászott.
– Mi van? – nézett ránk alig leplezett utálattal. – Szerintetek nem rám hagyta a pia felét?
Ez volt az igazi Janice, aki még egy holttest fölött is képes veszekedni, ezért hátat fordítottam neki, és
a franciaablakhoz mentem. Odakint, a teraszon úgy sorakoztak Rose néni hőn szeretett agyagcserepei,
mint a gyászolók; a virágok vigasztalanul lógatták fejüket. Szokatlan látvány volt. Umberto mindig
odaadón ápolta a kertet, most azonban, hogy munkaadója és hálás közönsége eltűnt, talán nem lelt több
örömöt ebben a tevékenységben.
– Csodálom – szólt Janice az italát lögybölve a pohárban –, hogy még mindig itt vagy, Madárka. A
helyedben én már Vegasban lennék. Az ezüsttel.
Umberto nem válaszolt. Évek óta nem volt hajlandó egyenesen Janice-hez beszélni. Rám nézett. – A
temetés holnap lesz.
– Hihetetlen – csattant fel Janice egyik lábát a karfáról lelógatva – hogy nélkülünk intézte az egészet.
– Ő akarta így
– Van még valami, amit nem tudunk? – Janice ültében felegyenesedett, és lesimítgatta a ruháját. –
Remélem, mindannyian megkapjuk a részünket. Ugye, nem szeretett bele valami fura kisállat-
alapítvanyba, vagy ilyesmibe?
– És ha igen? – kérdeztem élesen, mire Janice egy pillanatra mintha elszégyellte volna magát. Ám,
mint mindig, nyomban megszabadult az érzéstől, és a gines üvegért nyúlt.
Rá sem néztem, amint szórakozottságot színlelve jó nagy adagot öntött a pohárba, majd ápolt
szemöldökét meglepetten magasra vonva jelezte felénk, hogy nem ennyit akart tölteni. Ahogy a nap
lassan a látóhatárba olvadt, úgy olvadt bele egykettőre Janice is az egyik díványba, az élet nagy
kérdéseinek megválaszolását pedig másokra hagyta, csak annyit várt tőlük, hogy biztosítsák az alkoholt.
Mindig is ilyennek ismertem; kielégíthetetlennek. Kislánykorunkban Rose néni vidáman nevetve
kijelentette: – Ez a lány kirágná magát egy mézeskalács börtönből is – mintha büszke lett volna Janice
mohóságára. Csakhogy Rose néni az élelemlánc csúcsán állt, és – velem ellentétben – nem volt mitől
félnie. Amióta ugyanis az eszemet tudom, Janice mindig kiszimatolta, hová rejtettem a cukorkáimat, és
nálunk a húsvét reggel mindig rövid volt, durva veszekedésbe torkollott. Mindig az lett a vége, hogy
Umberto megszidta Janice-t, amiért ellopta a húsvéti tojásaimat, húgom pedig – csokitól barna fogakkal –
azt sziszegte az ágya alól, hogy Umberto nem az ő papája, ne mondja meg neki, hogy mit tegyen.
Az volt a legbosszantóbb, hogy Janice-en mindez nem hagyott nyomot. A bőre makacsul megőrizte
titkait; sima volt, mint az esküvői torta bevonata, vonásai finomak, mint a mestercukrász keze alól
kikerülő marcipángyümölcsök és – virágok. Sem gin, sem kávé, sem szégyen, sem bánat nem hagyott
hajszálnyi repedést sem azon a lágy fényű bevonaton; mintha az élet kiapadhatatlan forrása buzogott
volna Janice-ben, mintha minden reggel az öröklét kútjából bukkant volna elő, egy nappal sem
öregebben, egy grammal sem nehezebben, és mégis mohó éhséggel vetette magát a világra.
Sajnos nem egypetéjű ikrek voltunk. Egy nap meghallottam az iskolaudvaron, hogy valaki gólyalábú
Bambinak nevezett, és noha Umberto nevetve biztosított róla, hogy bók volt, én nem annak éreztem.
Amikor már nem voltam nyurga kamasz lány, akkor is tudtam, hogy Janice mellett nyakiglábnak és
vérszegénynek tűnök; bárhová mentünk, bármit tettünk, ő sötét volt és túláradó, én viszont sápadt és
visszahúzódó.
Ha együtt léptünk egy szobába, a reflektorok nyomban ráirányultak, én pedig, jóllehet ott álltam
mellette, egy voltam a nézőseregből. Aztán idővel megszoktam a szerepemet. Nem kellett arra figyelnem,
hogy befejezzem a mondataimat, mivel Janice ezt mindig megtette helyettem. Ama ritka alkalmakkor
pedig, amikor valaki – általában Rose néni valamelyik szomszédja az udvarias teázgatás közben – a
terveimről és az álmaimról kérdezett, Janice a zongorához húzott, és játszani kezdett, én meg a kottát
lapoztam neki. Ha idegenekkel beszélgetek, még ma, huszonöt évesen is gyakran elhallgatok, s
reménytelenül várom, hogy valaki félbeszakít, mielőtt az alanyt az állítmánnyal egyeztetem.

Zuhogó esőben temettük el Rose nénit, s a temető csaknem olyan lucskos volt, mint amilyennek
lélekben magamat éreztem. Ahogy a sír mellett álltam, a hajamról csöpögő víz a könnyeimmel vegyülve
ömlött le az arcomon. Az otthonról hozott papír zsebkendők pépessé váltak a zsebemben.
Noha egész éjjel sírtam, készületlenül ért az élet végességének szomorúsága, amely a gödörbe ferdén
leeresztett koporsó láttán áradt szét bennem. Ilyen nagy koporsó a törékeny kis Rose néninek…
egyszeriben megbántam, hogy nem néztem meg a holttestet, jóllehet neki az már mindegy volt. Vagy
mégsem? Talán figyelt bennünket valahonnan messziről, és azt kívánta, bárcsak tudathatná velünk, hogy
szerencsésen megérkezett. Ez a gondolat megvigasztalt, elterelte figyelmemet a valóságról, nagyon
szerettem volna hinni benne.
A temetés végén egyedül Janice nem nézett ki úgy, mint egy ázott egér. Tízcentis sarkú műanyag
csizma volt rajta, s egy fekete kalap, amely sok mindenről árulkodott, csak gyászról nem. Ezzel szemben
rajtam az a ruha volt, amelyet Umberto egy alkalommal Attila, az apáca öltözetének nevezett. Ha Janice
csizmája és ruhakivágása azt sugallhatta: gyere közelebb, akkor az én cuppogó cipőm és állig begombolt
ruhám kétségkívül azt jelezte: tűnj a fenébe.
Maroknyi csoport állt a sír körül, de végül csak Mr. Gallagher, a család jogásza maradt, hogy
beszélgessen velünk. Sem Janice, sem én nem láttuk őt korábban, de Rose néni olyan gyakran, és annyi
szeretettel beszélt róla, hogy maga a férfi csakis kiábrándító lehetett.
– Úgy hallottam, ön pacifista – fordult hozzám, miközben kifelé tartottunk a temetőből.
– Jules imád harcolni – jelentette ki a közöttünk lépkedő Janice, aki tudomást sem vett róla, hogy
kalapjának karimájáról mindkettőkre patakokban folyik a víz – és tárgyakat vág az emberekhez. Hallotta,
mit csinált a Kis Sellő…?
– Elég! – mondtam, és száraz foltot kerestem ruhám ujján, hogy még egyszer megtöröljem a
szememet.
–Jaj, ne szerénykedj már! Címlapra kerültél!
– És úgy tudom, az ön vállalkozása igen jól megy – nézett Mr. Gallagher halvány mosollyal Janice-re.
– Nem lehet könnyű mindenkit boldoggá tenni.
– Boldoggá? Hopp! – Janice az utolsó pillanatban kikerült egy tócsát. – Az én vállalkozásom
legnagyobb ellensége a boldogság. Az álmok számítanak. A frusztrációk. A soha valóra nem váló
ábrándok. A nem létező férfiak. Az elérhetetlen nők. Ez hozza a pénzt minden egyes randi után…
Janice csak beszélt, beszélt, én azonban nem figyeltem rá. Az élet egyik legnagyobb fintora, hogy a
húgom hivatásos házasságközvetítő volt, ugyanis nála kevésbé romantikus emberrel életemben nem
találkoztam. Képtelen volt megállni, hogy ne flörtöljön minden férfival, mégsem tartotta őket zajos
szerszámgépnél többre, amelyet az ember bekapcsol, ha szüksége van rá, és kikapcsolja, amint véget ér a
munka.
Különös, de gyerekkorunkban Janice mániákusan párosított mindent: két mackó, két párna, két
fogkefe… ha veszekedtünk is, éjszakára egymás mellé ültette a babáinkat, néha úgy, hogy átölelték
egymást. Innen nézve talán nem is furcsa, hogy párszerzéssel foglalkozott, hiszen maga volt a
megtestesült Noé, ahogy párba rendezte az embereket. Csak az volt a probléma, hogy Noéval ellentétben
ő már rég elfelejtette, hogy miért teszi ezt.
Nehéz megmondani, mikor következett be a változás. Valamikor gimnazista korunkban küldetésének
kezdte tekinteni, hogy a szerelemről szőtt minden álmomat szétpattintsa, mint egy buborékot. Úgy vette
sorra a fiúimat, mint a leértékelt harisnyanadrágokat, és különös élvezetet lelt abban, hogy utálkozó
szavakkal kiábrándítson mindenkiből és mindenből, amivel azt érte el, hogy nem értettem, hogy a nők
egyáltalán miért érintkeznek férfiakkal,
– Szóval – mondta, miközben rózsaszín csavarókra tekerte a hajamat az érettségi bál előtti estén –, ez
az utolsó alkalom számodra.
Ránéztem a tükörben, nem értettem az ultimátumot, de nem tudtam felelni, mert rászáradt a bőrömre a
zöld arcpakolás, amelyet korábban rám kent.
– Tudod… – fintorgott türelmetlenül –, az utolsó esélyed a lufi kipukkasztására. Ez a bál lényege. Mit
gondolsz, miért öltöznek ki úgy a fiúk? Mert szeretnek táncolni? Egy fenét. – Szavainak hatását lesve az
arcomat fürkészte a tükörben. – Ha a bálon nem teszed meg, tudod, mit mondanak. Hogy prűd vagy. És
kit érdekel egy prűd nő? Másnap reggel gyomorfájásra panaszkodtam, s ahogy közeledett a bál időpontja,
úgy erősödött a fájdalom. Rose néni végül kénytelen volt felhívni a szomszédokat, és közölni velük, hogy
a fiuk válasszon magának más partnert estére. Janice-ért viszont egy Troy nevű, sportos fiú jött, s a
kipufogó füstjében, nagy kerékcsikorgással egykettőre eltűntek.
Mivel egész délután panaszosan nyögdécseltem, Rose néni kijelentette, jobb, ha elmegyünk az
ügyeletre, hátha vakbélgyulladásom van, de Umberto megnyugtatta, mondván, hogy nem vagyok lázas, s
biztosra veszi, hogy nincs komoly baj. Amikor estefelé az ágyam mellett állt, s én a takaró alól
sandítottam rá, láttam, hogy pontosan tudja, mi történik, és tetszik neki a trükköm. Mindketten tisztában
voltunk vele, hogy a szomszéd fiúval nincs semmi baj, csak éppen nem ilyennek képzeltem el azt a férfit,
akibe beleszeretek. Márpedig, ha nem kaphatom meg, amit akarok, inkább nem megyek el a bálba.
– Dick – szólt most Janice bűbájos mosollyal ajándékozva meg Mr. Gallaghert –, vágjunk bele.
Mennyiről van szó?
Meg sem próbáltam közbeszólni. Végül is, amint Janice megkapja a pénzét, eltűnik a rámenős sztár
imitátorok Örök vadászmezőin, és látnom sem kell többé.
– Nos – szólt Mr. Gallagher esetlenül megállva a parkolóban Umberto és a Lincoln mellett sajnos
szinte az egész vagyon a birtokra van lekötve.
– Nézze – mondta Janice –, mindannyian tudjuk, hogy az utolsó centig fele-fele jár, igaz? Szóval
hagyjuk a süket dumát. Azt akarja Rose néni, hogy fehér vonalat húzzunk a ház közepén? Persze,
éppenséggel megtehetjük. Vagy… – vállat vont, mintha neki mindegy volna –, egyszerűen eladjuk, és
megosztozunk a pénzen. Mennyi az?
– Az a helyzet, hogy végül… – Mr. Gallagher sajnálkozva rám nézett –, Mrs. Jacobs megváltoztatta a
döntését, és mindent Janice kisasszonyra hagyott.
– Tessék? – Janice-ről Mr. Gallagherre, majd Umbertóra néztem, de semmi támpontot nem találtam.
– Mi a fene! – húzódott széles mosolyra Janice szája. – Mégis volt humorérzéke az Öreg hölgynek!
– Természetesen – vonta fel Mr. Gallagher a szemöldökét – el van különítve egy bizonyos összeg
Mister… Umberto részére, és szó esik néhány bekeretezett fényképről, amelyet a nagynénjük Julie
kisasszonynak szánt.
– Nahát – mondta Janice –, elég nagylelkű vagyok.
– Egy pillanat – szóltam hátralépve, miközben megpróbáltam felfogni a hírt – ennek semmi értelme,
Rose néni ugyanis, amióta csak emlékszem, mindent megtett, hogy egyformán bánjon velünk; az ég
szerelmére, még a pekándiót is megszámolta a reggeli müzlinkben, nehogy egyikünk többet kapjon, mint
a másik. És mindig úgy beszélt a házról, hogy az majd – a jövőben – a kettőnké lesz. – Meg kell
tanulnotok, lányok, hogy hogyan boldoguljatok – mondogatta. – Nem élek ám örökké. És ha már nem
leszek, megosztoztok a házon és a kerten.
– Megértem, hogy csalódott – mondta Mr. Gallagher.
– Csalódott? – A legszívesebben a gallérjánál fogva megragadtam volna, de inkább jó mélyre
nyomtam mindkét kezemet a zsebembe. – Ne higgye, hogy ezt beveszem. Látni akarom a végrendeletet. –
A szemébe néztem, s láttam, hogy összerezzen a pillantásomtól. – Valami zajlik a hátam mögött…
– Sosem tudtál veszíteni – jegyezte meg Janice, gonosz mosollyal figyelve dühömet. – Csak ez zajlik.
– Tessék… – mondta Mr. Gallagher, remegő kézzel kinyitotta táskáját, s átnyújtott egy iratot. – Ez az
ön példánya. Attól tartok, nincs helye a vitának.
 Umberto a kertben talált rám. A lugasban gubbasztottam, amelyet akkor épített nekünk, amikor Rose
néni tüdőgyulladással feküdt. Leült mellém a vizes padra, nem tett megjegyzést gyerekes eltűnésemre,
csak odanyújtott egy tökéletesen vasalt zsebkendőt, s nézte, ahogy kifújom az orrom.
– Nem a pénz miatt vagyok oda – mondtam védekezőn. – De láttad, hogy vigyorgott? Hallottad, mit
mondott? Nem érdekli Rose néni. Sosem érdekelte. Ez nem igazságos!
– KI mondta, hogy az élet igazságos? – nézett rám Umberto felvont szemöldökkel. – Én biztos nem.
–Tudom! Csak nem értem… De én vagyok a hibás. Mindig azt hittem, komolyan gondolja, hogy
egyformán bánik velünk. Kölcsön kellett kérnem… – Eltakartam az arcom, hogy ne lássam Umberto
pillantását. – Ki ne mondd!
– Befejezted?
Megráztam a fejem. – Fogalmad sincs róla, mennyire befejeztem.
– Helyes. – Kigombolta a zakóját, és elővett egy száraz, de kissé behajlott barna borítékot. – Mert ő
úgy akarta, hogy ez a tiéd legyen. Nagy titok. Gallagher nem tud róla. Janice sem. Ez egyedül a tiéd.
Nyomban gyanakodni kezdtem. Egyáltalán nem vallott Rose nénire, hogy Janice háta mögött adjon
nekem valamit, de hát az sem vallott rá, hogy kihagyott a végrendeletéből. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem
ismertem anyám nagynénjét olyan jól, mint hittem, de addig a pillanatig magamat sem. El sem tudtam
volna képzelni, hogy éppen azon a napon ott ülök, és a pénz miatt sírok. Noha Rose néni ötvenes éveinek
a végén járt, amikor örökbe fogadott bennünket, anyaként bánt velünk, szégyellhettem volna magamat,
hogy ennél többet vártam tőle.
Végül kinyitottam a borítékot, amely egy levelet, egy útlevelet és egy kulcsot tartalmazott.
– Ez az én útlevelem! – kiáltottam fel. – De hogyan sikerült…? – Újra megnéztem a fényképes oldalt.
Az én fotóm volt rajta, az én születési dátumom, de nem az én nevem. – Giulietta? Giulietta Tolomei?
– Ez a valódi neved. A nagynénid megváltoztatta, amikor idehozott benneteket Olaszországból. Janice
nevét is megváltoztatta.
El voltam képedve. – De miért… Mióta tudod? Umberto lesütötte a szemét. – Olvasd el a levelet.
Kihajtottam a két papírívet. – Te írtad?
– Ő diktálta – mosolyodott el Umberto szomorúan. – Azt akarta, hogy olvasható legyen.
A levélben ez állt:
 Drága Julie!

Megkértem Umbertót, hogy a temetésem után adja át neked ezt a levelet, vagyis én már halott vagyok.
Tudom, még mindig haragszol, hogy nem vittelek el benneteket Olaszországba, de hidd el, hogy miattatok
döntöttem így. Hogyan bocsáthattam volna meg magamnak, ha valami történik veletek? De most már
idősebb vagy. És van valami Simában, amit az édesanyád neked szánt. Egyedül neked. Nem tudom, miért,
de hát Diane ilyen volt, nyugodjék békében. Talált valamit, ami feltehetőleg még mindig ott van. Úgy
sejtem, értékesebb, mint bármi, ami valaha is a birtokomban volt. Ezért döntöttem úgy, hogy a házat
Janice-re hagyom. Reméltem, hogy ezt az egészet elkerülhetjük, és elfelejthetjük Olaszországot, de egyre
biztosabb vagyok benne, hogy nem volna helyes, ha elhallgatnám előled.
A következőt kell tenned. Menj ezzel a kulccsal a Palazzo Tolomeiben lévő bankba, Sienába. Azt
hiszem, egy páncéldoboz kulcsa. Édesanyád pénztárcájában volt, amikor meghalt. Volt ott egy pénzügyi
tanácsadója, bizonyos Francesco Maconi. Keresd meg és mondd el neki, hogy Diane Tolomei lánya vagy.
Ó, még valami. Megváltoztattam a neveteket. A te igazi neved Giulietta Tolomei. De hát ez itt Amerika.
Azt hittem, a Julie Jacobs jobb lesz majd, de ezt sem tudja itt leírni senki. Mivé lesz a világ? Nekem jó
életem volt. Hála nektek. És még valami: Umberto szerez neked útlevelet az igazi neveddel Nem tudom,
hogy megy az ilyesmi, de ő el tudja intézni.
Nem búcsúzom. Találkozunk a Mennyekben, ha Isten is úgy akarja. Azt akartam, hogy megkapd, ami
téged illet. De légy óvatos odaát. Ne feledd, mi történt az édesanyáddal. Olaszországban különös dolgok
történhetnek. A dédanyád természetesen ott született, de a világ minden kincséért sem lehetett volna őt
oda visszavinni. Egyébként ne mondd el senkinek, amit most megtudtál. És próbálj többet mosolyogni.
Olyan szép a mosolyod.
Sok szeretettel, és Isten áldjon
Nénikéd

Kis időbe tellett, mire magamhoz tértem a levél elolvasása után. Szinte hallottam Rose néni hangját,
ahogy diktál, halálában is éppolyan csodálatosan szétszórt volt, mint életében. Miután telesírtam Umberto
zsebkendőjét, nem kérte vissza. Azt mondta, vigyem magammal Olaszországba, hogy emlékezzem rá,
amikor megtalálom a kincsemet.

– Ugyan már! – Még egyszer, utoljára, kifújtam az orrom. – Mindketten tudjuk, hogy nincs semmiféle
kincs!
Umberto felemelte a kulcsot. – Nem vagy kíváncsi? A nénikéd meg volt róla győződve, hogy az
édesanyád olyasmit talált, ami mérhetetlenül értékes.
– Akkor miért nem mondta el korábban? Miért várta meg, hogy… – Felemeltem mindkét kezem. –
Ennek semmi értelme.
Umberto hunyorgott. – El akarta mondani. De te sosem voltál itt.
Megdörzsöltem az arcom. Valójában azért, hogy elkerüljem a pillantását. – Ha igaza volt is, te is
tudod, hogy nem mehetek vissza Olaszországba, Rács mögé dugnának. Azt mondták…
Az igazat megvallva ők – az olasz rendőrség – jóval többet mondtak, mint amennyit Umbertónak
elárultam. A lényeget mindenesetre tudta. Tudta, hogy régebben, egy háborúellenes tüntetés alatt
letartóztattak Rómában, és egy gyalázatos börtönben kellett töltenem az éjszakát, majd hajnalban
kitoloncoltak, és figyelmeztettek, hogy soha ne térjek vissza. Azt is tudta, hogy nem én voltam a hibás.
Tizennyolc éves voltam, és csakis azért utaztam Olaszországba, hogy lássam a szülőhelyemet.
Vágyakozva álltam az egyetem hirdetőtáblája előtt, és a firenzei tanulmányutakra és
nyelvtanfolyamokra hívó vidám hirdetéseket olvastam, amikor egy kis plakátra lettem figyelmes, amely
elítélte az iraki háborút, és az abban részt vevő országokat. Izgatottan fedeztem fel, hogy Olaszország is
közéjük tartozik. A plakát alján időpontok és városok sorakoztak; akit érdekel az ügy, csatlakozzon. Egy
hét Rómában – útiköltséggel együtt – csupán 400 dollár, nekem pedig pont ennyi pénzem volt a
bankszámlámon. Arról azonban nem tudtam, hogy azért lehetett ilyen olcsó az út, mert szinte biztos volt,
hogy nem töltjük ott az egész hetet, és a visszautat, s az utolsó éjszakai szállást – ha minden a tervek
szerint halad – az olasz hatóságok, vagyis az olasz adófizetők fedezik így aztán, mivel nem ismertem az
utazás valódi célját, néhányszor visszatértem még a hirdetéshez, majd végül feliratkoztam. Akkor éjszaka
azonban csak forgolódtam az ágyamban, tudtam, hogy rosszul döntöttem, s hogy a lehető leghamarabb
vissza kell lépnem. Ám amikor másnap reggel elmeséltem az egészet Janice-nek, ő csak a szemét
forgatta, és kijelentette: – Itt nyugszik Jules, akinek nem volt különös élete, de egyszer majdnem elutazott
Olaszországba.
Nyilvánvaló lett, hogy mennem kell.
Amikor az első kövek az olasz parlament épülete felé repültek – útitársaim, Sam és Greg kezéből–,
mindennél jobban szerettem volna a szállásomon feküdni párnát szorítva a fejemre. Csakhogy mozdulni
sem tudtam a tömegben, ahogy a többiek sem, s amikor a rendőrség megelégelte köveinket és Molotov-
koktéljainkat, könnygázt eresztett ránk.
Életemben először az jutott eszembe, hogy most meghalhatok. Lezuhantam az aszfaltra, és miközben
a világ – a karok, a lábak, a hányadék – csak felsejlett a fájdalom és az elképedés ködén át, teljesen
elfelejtettem, ki vagyok, és mit akarok az életben. Talán, a régi idők mártírjaihoz hasonlóan, felfedeztem
egy helyet, amely nem tartozik sem az élethez, sem a halálhoz. Csakhogy visszatért a fájdalom és a
pánik, s egy szempillantás alatt megszűnt a vallási élmény
Még hónapokkal később is azon tűnődtem, hogy vajon felépültem-e teljesen a római eseményeket
követően. Amikor kényszerítettem magamat, hogy rágondoljak, folyton visszatért a nyugtalanító érzés,
hogy továbbra sem emlékszem valami fontosra abból, ami én vagyok – valamire, ami kiomlott arra az
olasz aszfaltra, és sosem tért vissza.
– Igaz – szólalt meg Umberto. Kinyitotta az útlevelet, és a fényképemet nézte. – Julie Jacobsszal
közölték, hogy nem terhet vissza Olaszországba. Na de Giulietta Tolomei?
Lassan kapcsoltam. Itt ül mellettem Umberto, aki még mindig azért korhol, hogy úgy öltözöm, mint
egy hippi, és törvényszegésre bíztat. – Azt akarod mondani…
– Mit gondolsz, miért csináltattam ezt? A nénikédnek az volt az utolsó kívánsága, hogy Olaszországba
utazz. Ne okozz csalódást, Principessa.
Láttam a szemében, hogy őszintén beszél, és ismét a könnyeimmel küszködtem. – És te? – kérdeztem
morcosan. – Miért nem jössz velem? Együtt találhatnánk meg a kincset. És ha nem, a pokolba az
egésszel! Beállunk kalóznak. Járjuk a tengereket…
Umberto nagyon gyengéden megérintette az arcomat, mint aki tudja, hogy ha elmegyek, nem térek
vissza többé. És ha esetleg újra találkoznánk, már nem ilyen volna, nem ülnénk együtt egy kislány
búvóhelyén, hátat fordítva a világnak. – Vannak dolgok – szólt halkan –, amelyeket egy hercegnőnek
egyedül kell végigcsinálnia. Emlékszel, mit mondtam… hogy egy nap megtalálod a királyságodat?
– Csak mese volt. Az élet nem ilyen.
– Minden mese, amit mondunk. De semmi nem mese csupán.
Átöleltem, mert még nem akartam elválni tőle. – És te? Ugye nem maradsz itt?
Umberto hunyorogva felnézett a csöpögő farácsra. – Azt hiszem, Janice-nek igaza van. Ideje, hogy a
Madárka visszavonuljon. El kellene lopnom az ezüstöt, és Vegasba menni. Azt hiszem, egy hétig tartana,
amilyen szerencsém van. Tehát mindenképpen hívj fel, ha megtaláltad a kincsedet.
A vállára hajtottam a fejem. – Te leszel az első, aki megtudja.

I.II

Elő a békanyúzót! Ott jön két Montague-cseléd.

Emlékezetem szerint Rose néni mindent elkövetett az ellen, hogy Janice és én Olaszországba utazzunk.
– Hányszor kell még elmondanom – fakadt ki olykor –, hogy nem helyes kislányoknak való hely?
Később rájött, hogy változtatnia kell a módszerén, ezért, ha valaki ezt a témát hozta szóba, a fejét ingatta,
és a szívéhez kapott, mintha már a gondolat is a halálát jelentené. – Higgyétek el – erősködött – hogy
Olaszország csak csalódást okoz, és az olasz férfiak disznók!
 Mindig nehezteltem rá a szülőhazám iránti érthetetlen előítélete miatt, ám a római élményem után
végül többé-kevésbé egyetértettem vele: Olaszország csalódást okozott, az olaszokhoz – legalábbis az
egyenruhásokhoz – képest egész kellemes teremtményeknek tűntek a disznók.
Ugyanígy, valahányszor a szüleink felől kérdezősködtünk, Rose néni az ismerős történettel fojtotta
belénk a szót. – Hányszor kell még elmondanom – zsörtölődött bosszúsan, mert megzavartuk az
újságolvasásban, amikor mindig kis pamutkesztyűt húzott, hogy a festék ne kenje össze a kezét –, hogy a
szüleitek autóbalesetben haltak meg Toscanában, amikor háromévesek voltatok? – Janice és én
örülhetünk – folytatódott a történet –, hogy Rose néni és szegény Jim bácsi – nyugodjon békében –
rögtön a tragédia után örökbe tudott bennünket fogadni, mivel, a mi szerencsénkre, nem voltak
gyerekeik. Hálásak lehetünk, hogy nem egy olasz árvaházban kötöttünk ki, ahol minden nap ehetnénk a
spagettit. Nézzünk csak körül! Itt élünk egy virginiai birtokon rettenetesen elkényeztetve, cserébe
legalább annyit megtehetnénk, hogy nem gyötörjük Rose nénit olyan kérdésekkel, amelyekre nem tud
válaszolni. Egyébként is, legyen szíves valaki, készítsen neki még egy mentás italt, mivel szörnyen
hasogatnak az ízületei az örökös kérdezősködésünktől.
Miközben az Európába tartó gépen kibámultam az Atlanti-óceán fölötti sötétségbe, és újraéltem a
múltbeli összeütközéseket, hirtelen eszembe jutott, hogy Rose néni mindenestől hiányzik, nem csak az,
ami jó volt benne. Milyen boldogan töltöttem volna vele még egy órát, ha egész órán át veszekedne is!
Így, hogy már nem volt többé, nehéz volt elhinni, hogy az iránta érzett dühömben ajtókat csapkodtam és
dübörögve mentem föl a lépcsőn, és nehezen értettem meg, hogy pazarolhattam el olyan sok értékes órát
makacs duzzogással a szobámba zárkózva.
A vékony szalvétával indulatosan letöröltem az arcomon legördülő könnycseppet, és arra gondoltam,
hogy a megbánás merő időfecsérlés. Igen, több levelet kellett volna neki írnom, és igen, gyakrabban is
felhívhattam volna, és megmondhattam volna neki, hogy szeretem, de most már késő. A múlt bűneit nem
lehet jóvátenni.
A bánatom mellett ráadásul furcsa borzongás vett rajtam erőt. Rossz előérzet? Nem feltétlenül. A rossz
előérzet azt jelenti, hogy valami rossz történik, csakhogy engem az aggasztott, hogy történik-e majd
egyáltalán valami. Nagyon is lehetségesnek látszott, hogy az egész utazás csak csalódáshoz fog vezetni.
Azt is tudtam azonban, hogy az áldatlan helyzetért, amelybe kerültem, egyetlen személyt okolhatok:
önmagamat.
Abban a hitben nőttem fel, hogy Rose néni vagyonának a felét én öröklöm, ezért meg sem próbáltam
saját vagyont gyűjteni. Miközben a korombéli lányok szorgalmasan másztak fölfelé a karrier rúdján
gondosan manikűrözött körmökkel, én tetszésem szerint válogattam a munkák között – például nyári
Shakespeare-táborokban tanítottam –, s közben tudtam, hogy a Rose néni után rám jutó örökségből előbb-
utóbb rendezhetem egyre növekvő hitelkártya-tartozásaimat. Az lett a vége, hogy semmi másban nem
bízhatom, mint abban a bizonytalan örökségben, amelyet egy távoli országban hagyott rám anyám, akire
alig emlékeztem.
Azután, hogy kimaradtam a főiskoláról, voltaképpen nem volt lakóhelyem, a háborúellenes
mozgalomban megismert barátokkal estem egyik albérletből a másikba, ahonnan azonnal kijelentkeztem
mindig, ha Shakespeare-t lehetett tanítani itt-ott. Valami oknál fogva egyedül a Bárd darabjai maradtak
meg a fejemben, és bárhogy próbálkoztam is, a Rómeó és Júliát sosem untam meg.
Néha felnőtteket is tanítottam, de legjobban a gyerekeket szerettem, talán, mert biztosra vettem, hogy
kedvelnek. Ezt először is abból tudtam, hogy úgy beszéltek előttem a felnőttekről, mintha én nem az
volnék. Örültem, hogy maguk közé fogadtak, noha tudtam, hogy ez nem feltétlenül bók. Egyszerűen csak
arról lehetett szó, hogy gyanították, én sem nőttem fel egészen, és hogy még huszonöt évesen is esetlen
kiskamaszként küszködtem, hogy nagy nehezen megfogalmazzam – vagy sok esetben elrejtsem – a
lelkemben tomboló költészetet.
Az sem tett jót a karrieremnek, hogy a jövőmet illetően teljesen bizonytalan voltam. Amikor valaki
megkérdezte, mi akarok lenni, fogalmam sem volt, mit mondjak, és amikor megpróbáltam elképzelni
önmagamat öt év múltán, csak egy nagy fekete lyukat láttam. Rosszabb pillanataimban úgy értelmeztem
ezt a rám váró sötétséget, hogy fiatalon fogok meghalni, s hogy azért nincs jövőképem, mert nincs jövőm.
Fiatalon halt meg anyám, és nagyanyám is, Rose néni húga. Valami oknál fogva ezt mérte ránk a sors, és
valahányszor azon kaptam magam, hogy akár munkát, akár lakást illetően hosszabb távú terveken
töprengek, az utolsó pillanatban mindig visszakoztam, mivel nem hagyott nyugton a gondoltat, hogy
úgysem érem meg, hogy mi lesz belőle.
Ha karácsonykor, vagy a nyári vakációra hazamentem, Rose néni finoman mindig kérlelt, hogy
maradjak vele, ne folytassam azt a céltalan életet. – Tudod, Julie – mondta ilyenkor egy cserepes növény
elszáradt leveleit szedegetve, vagy szép sorban angyalokat rakosgatva a karácsonyfára –, ide mindig
hazajöhetsz egy időre, és kigondolhatod, hogy mit szeretnél csinálni.
Ám bármilyen nagy volt is a kísértés, tudtam, hogy képtelen vagyok ezt tenni. Janice egyedül
boldogult, pénzt keresett a párkereső szolgálatával, s egy kétszobás lakást bérelt, amely egy mesterséges
tóra nézett. Azzal, hogy hazaköltözöm, elismertem volna a győzelmét.
Most már persze minden megváltozott. Többé nem lehet Rose nénihez visszaköltözni. Az általam
ismert világ Janice-é lett, nekem nem maradt más, mint a barna boríték tartalma. Ahogy ott ültem a
repülőgépen, és egy műanyag pohárból száraz bort iszogatva újra elolvastam Rose néni levelét, hirtelen
az ötlött fel bennem, hogy milyen egyedül vagyok. Rose néni nincs többé, egyedül Umberto maradt
nekem a világon.
Mindig is nehezen barátkoztam. Janice viszont egy emeletes buszba is csak nehezen tudta volna
bepréselni a legközelebbi és legkedvesebb barátait. Valahányszor elment otthonról esténként a vihogó
barátnőivel, Rose néni egy ideig idegesen körözött körülöttem, úgy tett, mintha a nagyítóját, vagy a
rejtvényfejtéshez használt ceruzáját keresné. Végül leült mellém a kanapéra, mintha érdekelné a könyv,
amit olvasok. De tudtam, hogy nem érdekli.
–Tudod, Julie – mondta pihéket szedegetve a pizsamanadrágomról – én jól elvagyok egyedül. Ha el
akarsz menni a barátnőiddel.
A javaslat addig lebegett a levegőben, amíg ki nem találtam valami megfelelő választ, igazság szerint
nem azért maradtam otthon, mert sajnáltam Rose nénit, hanem mert nem volt kedvem elmenni. Amikor
hagytam, hogy valaki elcipeljen magával valami bárba, mindig az lett a vége, hogy tökfejű és
pálcikanyakú alakok gyűltek körém, akik láthatóan úgy gondolták, hogy még akkor este – mint egy
mesében – választok egyet közülük.
Az emlékre, hogy ott ült mellettem Rose néni, és kedves hangján unszolt, hogy éljem az életem, újra
elszorult a szívem. A repülőgép zsírfoltos kis ablakán egykedvűen néztem a kinti ürességet, és azon
morfondíroztam, hogy ez az utazás talán egyfajta büntetés azért, ahogyan vele viselkedtem. Talán isten
úgy akarja, hogy lezuhanjon a gép, csak hogy bebizonyosodjon a bűnöm. Vagy megengedi ugyan, hogy
eljussak Sienába, ahol aztán kiderül, hogy valaki már megkaparintotta a családi kincset.
Az az igazság, hogy minél többet gondolkodtam a dolgon, annál inkább erősödött bennem a gyanú,
hogy Rose néni azért nem fedte fel ezt a titkot, amíg még élt, mert kitaláció az egész. Lehet, hogy végül
egyszerűen becsavarodott, és az állítólagos kincsről kiderül, hogy puszta ábránd. Ám tegyük fel, hogy, ha
hihetetlen is, de valóban maradt valami értékes Sienában, amikor huszon-valahány éve eljöttünk onnan,
csakhogy mi az esély arra, hogy még ott van? Európa népsűrűségét, és általában az emberek ügyességét
tekintve igencsak meglepődnék, ha az útvesztő közepén maradt volna némi sajt mire – és amennyiben –
odaérek.
A hosszú, álmatlan repülés alatt egyetlen dolog vidított fel, mégpedig az, hogy a mosolygó utaskísérők
által osztogatott minden kis üveg itallal távolabb kerülők Janice-től. Biztosan ott táncolt a házában, amely
mindenestől az övé, és a balszerencsémen nevetett. Nem tudta, hogy Olaszországba repülök, fogalma sem
volt róla, hogy Rose néni kincs-vadászatni küldött, és ennek legalább örülhettem. Ha ugyanis mégsem
találok semmi említésre méltót, nem károg majd a fülembe.

Bágyadt napsütésben értünk földet Frankfurtban. Püffedt szemmel, gumiszandálban csoszogtam le a

gépről, torkomon megakadt az almás rétes utolsó falatja. A firenzei járat két óra múlva indult, és amint a
beszállókapuhoz értem, elnyúltam három széken, behunytam a szemem, vászontáskámat a fejem alá
tettem, s a fáradtságtól az sem érdekelt, hogy mi lesz a többi poggyászommal. Félálomban éreztem, hogy
valaki megsimogatja a karomat.
– Ahi, ahi… – szólt valaki, akinek szájából kávé és füst szaga áradt. – Mi scusi!
 Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy a mellettem ülő nő gyors mozdulatokkal morzsákat söpör le
a ruhám ujjáról. Amíg szundikáltam, megtelt körülöttem a váróterem, s úgy néztek rám az emberek,
ahogyan az otthontalanokra szoktak: megvetéssel vegyes együttérzéssel.
– Semmi baj – mondtam amúgy is kész káosz vagyok.
– Tessék! – A nő, talán kárpótlásként, egy fél croissant-t nyújtott felém. – Biztosan éhes.
Kedvességén meglepődve néztem rá. – Köszönöm.
Közel sem járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy elegáns volt. Igaz, a fénykorán már túljutott,
kisugárzása mégis megmaradt. Egész megjelenése harmonikus volt; nem csupán rúzsának és
körömlakkjának színe illett össze, de a cipőjét, a kézitáskáját, s a hibátlan frizuráján ülő kis kalapot
díszítő aranybogarak is tökéletes összhangot kölcsönöztek megjelenésének. Gyanítottam – és fölényes
mosolya is azt erősítette – hogy ez a nő igen elégedett önmagával. Feltehetőleg nagy vagyona miatt –
amelyhez talán házasság révén jutott – úgy viselkedett, mint akit egyetlen dolog érdekel a világon, az,
hogy meggyötört lelkét gondosan ápolt testtel álcázza.
– Firenzébe utazik? – érdeklődött erős, bájos akcentussal. – Hogy megnézze az úgynevezett
remekműveket?
– Sienába megyek – feleltem teli szájjal. – Ott születtem. De azóta sem jártam ott.
– Milyen csodálatos! – lelkendezett. – De igen különös! Miért nem?
– Hosszú történet.
– Mondja el. Kérem, meséljen róla. – Tétovázásom láttán felém nyújtotta a kezét. – Bocsásson meg.
Nagyon tapintatlan vagyok. Eva Maria Salimbeni a nevem. –Julie… Giulietta Tolomei.
A nő majdnem leesett a székről.–Tolomei? Tolomeinek hívják? El sem hiszem! Lehetetlen! Egy
pillanat… hol ül? A gépen. Hadd lássam. – A beszállókártyámra pillantott, majd kikapta a kezemből. –
Mindjárt jövök! Maradjon itt!
Néztem, ahogy a pulthoz siet, és azon tűnődtem, hogy ez közönséges hétköznap-e Eva Maria
Salimbeni életében. Sejtettem, hogy azt akarja elintézni, hogy egymás mellett ülhessünk, és mosolyából
ítélve sikerült is neki. – E voila! – Átnyújtotta új beszállókártyámat, s amint rápillantottam, majdnem
felnevettem örömömben. Ahhoz, hogy tovább beszélgethessünk, természetesen az első osztályon kell
folytatnom az utazást.
A gépen Eva Maria egykettőre kihúzta belőlem a történetemet. Csupán kettős személyazonosságomról
és anyám esetleges kincséről nem beszéltem.
– Szóval – mondta végül oldalra billentett fejjel –, azért megy Sienába,hogy… megnézze a paliót?
– Micsodát?
Kérdésemre elállt a lélegzete. – A paliót. A lóversenyt. Siena a palióról híres. Sosem beszélt róla
nagynénjének inasa, ez az okos Alberto?
– Umberto – helyesbítettem. – De, biztosan. De nem tudtam, hogy még mindig megrendezik. Amikor
a palióról mesélt, valami középkori dolognak tűnt az egész lovagokkal, csillogó páncéllal, ilyesmivel.
– Palio története – bólintott Eva Maria – egészen a… – a megfelelő angol szót kereste – …homályos
középkorig nyúlik vissza. A verseny ma már a városháza előtti Campón zajlik hivatásos zsokékkal. A
kezdeti időkben viszont a lovasok állítólag nemesemberek voltak, akik saját csatalovaikon nyargaltak
vidékről a városba, egészen a sienai katedrálishoz.
– Izgalmas lehetett – mondtam, s még mindig nem értettem Eva Maria túláradó kedvességét. De talán
csak kötelességének érezte, hogy beavasson egy idegent Siena történetébe,
– Ó – forgatta a szemét Eva Maria. – Ez az életünk legizgalmasabb eseménye. A sienaiak hónapokon
át másról sem beszélnek, mint lovakról és ellenfelekről, meg a zsokék ügyeiről. – Kedélyesen ingatta a
fejét. – Mi úgy hívjuk: dolce pazzia… édes őrület. Ha ezt egyszer megérzi az ember, sosem akar többé
elmenni.
– Umberto azt szokta mondani, hogy Sienát nem lehet megmagyarázni – mondtam, s arra gondoltam,
bárcsak ő is itt lehetne, és hallhatná ezt az elbűvölő nőt. – Aki meg akarja érteni, annak ott kell lennie,
hallani a dobpergést.
Eva Maria kegyesen elmosolyodott, mint egy bókot hallgató királynő. – Igaza van. Azt érezni kell… –
Kezével megérintette a mellemet. – Itt bent. – Bárki mástól nagyon illetlennek tűnt volna a mozdulat, Eva
Mariától azonban természetesnek hatott.
 Mialatt az utaskísérő ismét megtöltötte pezsgővel a poharunkat, új barátnőm továbbmesélt Sienáról. –
De nehogy bajba kerüljön – hunyorított. – A turisták mindig bajba kerülnek. Nem tudják, hogy Siena nem
egyszerűen csak Siena, hanem tizenhét különböző városnegyedből, azaz contradából áll. Ezek önálló
territóriumok saját magisztrátussal, saját címerrel. – Eva Maria cinkosan a poharamhoz koccintotta a
poharát. – Ha kétségei támadnak, nézzen fel a házak sarkára. A kis porcelánjelek elárulják, melyik
contradában jár. A maga családja, a Tolomei, a Bagoly városnegyedhez tartozik, szövetségesük a Sas, a
Tarajos Sül, a… nem jut eszembe a többi. A sienaiaknak a városnegyedük jelent mindent; a barátokat, a
közösséget, a szövetségeseket és a vetélytársakat is. Az év minden napján.
– Szóval az én contradám a Bagoly – mondtam jókedvűen, mert eszembe jutott, hogy Umberto néha,
amikor rossz kedvem volt, morcos bagolynak nevezett. – És a magáé? Hosszú beszélgetésünk kezdete óta
Eva Maria most először kapta el rólam a pillantását elszomorodva, – Én egyik contradához sem tartozom
– válaszolta kurtán. – A családomat évszázadokkal ezelőtt száműzték Sienából.

Még messze jártunk Firenzétől, amikor Eva Maria unszolni kezdett, hogy hadd vigyen be az autóján
Sienába. Útba esik otthona, Val d'Orcia felé menet, magyarázta, és tényleg nem jelent gondot. Mondtam
neki, hogy szívesen bemegyek busszal, de ő szemlátomást nem bízott a tömegközlekedésben.– Dio
santo!– méltatlankodott, amikor egyre-másra kitértem kedves ajánlata elől. – Miért várna a buszra, amely
úgysem érkezik meg, amikor kényelmesen velem utazhat a keresztfiam új autójában? – Amikor látta,
hogy már-már ráállok, a győztes elbűvölő mosolyával hajolt hozzám. – Giulietta, olyan szomorú lennék,
ha nem folytathatnánk még egy kicsit ezt a kellemes beszélgetést.
Így hát karon fogva sétáltunk át az ellenőrzésen. A tiszt alig pillantott az útlevelemre, de kétszer is
megnézte Eva Maria dekoltázsát. Később, amikor egy cukorkaszínű nyomtatványt töltöttem ki a hiányzó
poggyászomról, Eva Maria addig kopogott a padlón Gucci cipőjében, amíg a hivatalnok esküvel nem
fogadta, hogy személyesen szerzi vissza két bőröndömet a világ bármelyik részéről, és – napszakra való
tekintet nélkül – elhozza nekem egyenesen Sienába, a Hotel Chiusarellibe, amelynek címét Eva Maria
felírta a rúzsával, és a cédulát a hivatalnok zsebébe dugta.
– Látod, Giulietta – mondta, miközben együtt elhagytuk a repülőtér épületét az ő kis gurulós
bőröndjével – ötven százalék, amit látnak, és ötven százalék, amiről azt hiszik, hogy látják. Áá…! –
Izgatottan intett egy fekete szedán felé, amely a leállósávban parkolt. – Ott van! Szép kocsi, ugye? –
Könyökével megbökött, és kacsintott. – A legújabb modell.
– Tényleg? – kérdeztem udvariasan. Nem rajongtam az autókért, főleg azért, mert általában valami
pasi tartozott hozzájuk. Janice tudta volna a kérdéses autó pontos nevét és modellszámát, és felvette volna
az elvégzendő feladatok listájára, hogy egy ilyen jármű tulajdonosával szeretkezzen az Amalfi-part egyik
festői szakaszán. Mondanom sem kell, hogy az elvégzendő feladatokat illetően az ő listája tökéletesen
eltért az enyémtől.
Mérsékelt lelkesedésem nem szegte Eva Maria kedvét. Még közelebb húzott magához, és azt súgta a
fülembe: – Ne szólj semmit! Hadd legyen meglepetés! Ó, nézd… hát nem jóképű? – Boldog kuncogással
a kocsiból kiszálló férfi, felé irányított. – Ciao Sandro!
A férfi megkerülte az autót, hogy üdvözöljön bennünket. – Ciao, madrinat – Mindkét orcáján
megcsókolta a keresztanyját, s szemlátomást nem bánta, hogy Eva Maria csodálattal beletúrt sötét hajába.
– Bentornata.
Eva Mariának igaza volt. Keresztfia nem csupán őrülten jóképű volt, de szédületes volt a ruhája is, és
noha nem vagyok a női viselkedés szakértője, gyanítottam, hogy nem szenvedett hiányt készséges
áldozatokban.
– Alessandro. Bemutatok neked valakit. – Eva Maria alig tudta palástolni izgatottságát. – Ő az új
barátnőm. A gépen ismerkedtünk meg. A neve Giulietta Tolomei. Nem hihetetlen?
Alessandro megfordult, és rám nézett szárított rozmaring-színű szemével. Ilyen szemekért Janice
végigrumbázta volna a házat az alsóneműjében, és búgva énekelt volna a mikrofonná előléptetett
hajkefébe.
– Ciao! – köszöntem a férfinak, és vártam, hogy engem is megcsókol-e.
De nem csókolt meg. Végignézett befont hajamon, bő sortomon, szandálomon, aztán udvariasan
elmosolyodott, és mondott valamit olaszul, amit nem értettem.
– Elnézést – szóltam –, de nem…
 Amint kiderült, hogy nem csupán slampos vagyok, de még olaszul sem tudok, Eva Maria keresztfia
nem foglalkozott velem tovább. Ahelyett, hogy lefordította volna, amit mondott, így szólt: – Semmi
poggyász?
– De, rengeteg. Csak úgy látszik, Veronába került az egész.
Néhány perccel később már a hátsó ülésen ültem Eva Maria mellett, aki gyorsmenetben ismertette
velem Firenze nevezetességeit. Miután meggyőztem magam, hogy Alessandro mély hallgatása hiányos
angol tudásából következik – de minek is törődjem vele? –, éreztem, hogy úrrá lesz rajtam az izgatottság.
Itt vagyok újra abban az országban, amely kétszer is kivetett magából, és sikerült belecsöppennem a
felsőbb körökbe. Alig vártam, hogy felhívhassam Umbertót, és beszámoljak neki minderről.
– Szóval, Giulietta – szólt Eva Maria kényelmesen hátradőlve –, a helyedben én nem mondanám el túl
sok embernek, hogy ki vagy.
– Én? – Majdnem felnevettem. – Én egy senki vagyok!
– Senki? Te Tolomei vagy!
– Épp most mondtad, hogy a Tolomeiek réges-rég éltek.
Eva Maria a mutatóujjával megérintette az orromat. – Ne becsüld alá a régi események hatalmát. Ez a
modern ember tragikus tévedése. Azt tanácsolom neked, az Újvilágból érkezőnek, hogy figyelj, és
keveset beszélj. Itt született a lelked. Hidd el, Giulietta, találkozol majd olyanokkal, akik számára te
valaki vagy.
A visszapillantó tükörben láttam, hogy Alessandro összeszűkített szemmel néz rám. Angoltudás ide
vágy oda, szemlátomást nem rajongott értem úgy, mint a keresztanyja, de volt annyi önfegyelme, hogy
ne adjon hangot gondolatainak. Így aztán megtűrt az autójában, amennyiben nem kívántam túllépni a
tisztelet és a hála határait.
– A családod, a Tolomeiek – folytatta Eva Maria ügyet sem vetve a borús hangulatra – Siena
történelmének egyik leggazdagabb, leghatalmasabb családja volt. Magánbankárok voltak, tudod, és
mindig háborúztak velünk, a Salimbenikkel, hogy bizonyítsák, kinek van nagyobb hatalma a város felett.
Olyan komoly volt az ellenségeskedés, hogy a középkorban felgyújtották egymás házát, és az ágyukban
ölték meg egymás gyerekeit.
– Ellenségek voltak? – kérdeztem ostobán.
– De mennyire. A legádázabbak. Hiszel a végzetben? – Eva Maria megfogta a kezemet, és
megszorította. – Én igen. A két ház, a Tolomeiek és a Salimbenik között ősidők óta háború folyt, véres
háború… Ha a középkorban élnénk, egymás torkának esnénk Mint a Capuletek és a Montague-k a
Rómeó és Júliában. – Sokatmondó pillantással rám nézett. – A szép Siena tárul itt elénk, hol két jeles
család vetélkedett… Ismered a darabot? – Amikor csak bólintottam, mert az elképedéstől hang sem jött
ki a torkomon, bátorítón megpaskolta a kezemet. – Ne aggódj, biztosra veszem, hogy te és én, ezzel az új
barátsággal végre véget verünk az ellenségeskedésnek. Éppen ezért… – Hirtelen előrefordult. – Sandro!
Elvárom tőled, hegy ügyelj Giulietta biztonságára, amíg Sienában van. Hallod, amit mondok?
– Miss Tolomei – válaszolt Alessandro az utat nézve – sosem lesz biztonságban sehol. Senkitől.
– Miféle beszéd ez? – kérdezte Eva Maria szemrehányó hangon. – Giulietta a Tolomei családhoz
tartozik, kötelességünk megvédeni őt.
Alessandro egy pillantást vetett rám a tükörben, és az volt az érzésem, hogy sokkal többet lát bennem,
mint én benne. – Lehet, hogy nem is vágyik a védelmünkre. – Abból, ahogyan ezt mondta, tudtam, hogy
kihívásnak szánta, és hogy – akcentusa ellenére – remekül beszél angolul. Ami azt jelentette, hogy valami
más okból szűkszavú velem.
– Természetesen hálás vagyok ezért az autóútért – szóltam legkedvesebb mosolyommal. – De biztos
vagyok benne, hogy Siena nagyon biztonságos hely.
A férfi finom biccentéssel nyugtázta bókomat. – És mi járatban van itt? Üzleti okból, vagy csak
utazgat?
– Nos… csak utazgatok, azt hiszem.
Eva Maria izgatottan csapta össze a kezét. – Akkor gondoskodunk róla, hogy ne csalódj! Alessandro
ismeri a város minden titkát. Igaz, caro? Elvisz téged olyan helyekre, ahová egyedül sosem jutnál el.
Nagyon élvezitek majd!
 Kinyitottam a számat, de fogalmam sem volt róla, hogy mit mondjak. Ezért becsuktam. Abból,
ahogyan Alessandro a homlokát ráncolta, rögtön láttam, hogy a sienai kalauzolás a legutolsó pont lenne a
heti programjában.
– Sandro! – folytatta Eva Maria éles hangon. – Gondoskodsz róla, hogy Giulietta jól érezze magát,
igaz?
– El sem tudnék képzelni nagyobb boldogságot – felelte Alessandro, és bekapcsolta a rádiót.
– Látod? – csípett Eva Maria kipirult arcomba. – Mi mindent tudott Shakespeare? Most már barátok
vagyunk.
Körülöttünk szőlőskertek terültek el, s az ég oltalmazó kék palástként borult a táj fölé. Itt születtem,
mégis idegennek – betolakodónak – éreztem magam, mintha a hátsó ajtón lopakodtam volna be, hogy
megkeressek és magamnak követeljek olyasmit, ami sosem volt az enyém.
Megkönnyebbültem, amikor végre megálltunk a Hotel Chiusarelli előtt. Eva Maria egész úton
készségesen mesélt ezt-azt Sienáról, de egy álmatlan éjszaka és a teljes poggyász elvesztése után udvarias
válaszoknál többre nem telik az embertől.
Minden vagyonom abban a két bőröndben volt. A Rose néni temetése utáni éjszakán egész
gyerekkoromat becsomagoltam, és éjfél körül hagytam el a házat egy taxiban, miközben Janice diadalittas
nevetése csengett a fülemben. A ruhákkal, könyvekkel, jelentéktelen apróságokkal teli két bőrönd azóta
Veronába ért, én viszont itt ragadtam Sienában egy fogkefével, egy fél müzli szelettel és egy pár
füldugóval.
Miután megállt a hotel előtt, és kötelességtudón kinyitotta nekem a hátsó ajtót, Alessandro bekísért az
előcsarnokba. Nyilvánvalóan semmi kedve nem volt hozzá, s én szemmel láthatóan nem igényeltem ezt a
gesztust, de Eva Maria szemmel kísért bennünket a kocsi hátsó üléséről, és annyit már megtudtam, hogy
az ő akarata ellen nincs fellebbezés.
–Tessék – szólt Alessandro, és kinyitotta előttem az ajtót. – Parancsoljon.
Nem tehettem mást, beléptem a szállodába. Az épületből hűvös nyugalom áradt, mennyezetét magas
márványoszlopok tartották, s valahonnan a mélyből nagyon halványan szűrődött fel éneklés és edény-
csörömpölés zaja.
– Buongiorno!– Háromrészes öltönyt viselő tekintélyes férfi állt fel a recepciós pult mögött. Réz
kitűzőjéből megtudtam, hogy ő direttore Rossini. – Benvenu… áá! – Félbeszakította a mondatot, amint
megpillantotta Alessandrót. – Benvenuto, capitano.
Mindkét tenyeremet a zöld márványpultra tettem, és reményeim szerint megnyerően elmosolyodtam.–
Jó napot. Giulietta Tolomei vagyok. Szobát foglaltam itt. Bocsásson meg egy pillanatra… –
Odafordultam Alessandróhoz: – Hát, ennyi. Biztonságban ideértem.
– Sajnálom, signorina – szólt direttore Rossini –, de az Ön nevén nincs lefoglalva szoba.
– Ó! Azt hittem… Nagy baj?
– Most van a palio. – Sajnálkozva felemelte mindkét kezét. – A hotel megtelt. De… – a számítógép
monitorjára bökött – van itt egy hitel-kártyaszám Julie Jacobs névre. Szobafoglalás egy személynek egy
hétre. Amerikai vendég. Nem ön ez?
Alessandróra néztem. Tökéletes közönnyel viszonozta pillantásomat. – De igen, ez én vagyok –
válaszoltam.
Direttore Rossini meglepettnek látszott. – Ön Julie Jacobs és Giulietta Tolomei?
– Hát… igen.
– De… – direttore Rossini kicsit arrább lépett, hogy jobban lássa Alessandrót. Szemöldöke kérdőn
futott fel a homlokára. – Ce un probléma?
– Nessun probléma – felelte Alessandro. Olyan kifejezéssel nézett ránk, amelyet csak pókerarcnak
tudnék nevezni. – Miss Jacobs. Érezze jól magát Sienában,
Azzal Eva Maria keresztfia egy szempillantás alatt eltűnt, én pedig ott maradtam direttore Rossinivel a
kellemetlen csendben. A szálloda igazgatója csak akkor mosolyodott el végre, miután kitöltöttem minden
nyomtatványt, amelyet elém tett. – Tehát… ön Santini százados barátja?
Hátranéztem. – Arra a férfira gondol, aki az előbb itt állt? Nem, nem vagyunk barátok. Ez a neve?
Santini?
Direttore Rossini nyilvánvalóan látta, hogy hiányosak az ismereteim. – Santini százados a neve. Ő a –
hogy is mondják? A Monté Paschi biztonsági parancsnoka. A Palazzo Salimbeniben.
 Gondolom, elképedve néztem, mivel direttore Rossini sietve megnyugtatott. – Ne aggódjon, Sienában
nincsenek bűnözők. Nagyon békés város. Volt itt egyszer egy bűnöző… – Magában kuncogva nyomta
meg a csengőt a londinerért –, de gondunk volt rá!
Akkor már órák óta arra vágytam, hogy bezuhanhassak egy ágyba. Most viszont, amikor ezt
megtehettem volna, fel-alá járkáltam a szobában, és azon rágódtam, hogy Alessandro Santini esetleg
utánanéz a nevemnek, és felderíti sötét múltamat. Egyáltalán nem hiányzott, hogy Sienában valaki
előkeresse a régi Julie Jacobs-aktát, kiderítse római ügyemet, és idő előtt véget vessen
kincsvadászatomnak.
Valamivel később, amikor felhívtam Umbertót, hogy szerencsésen megérkeztem, biztosan érzett
valamit a hangomon, mert rögtön tudta, ha valami baj történt.
– Ó, semmiség – mondtam, – csak valami nyársat nyelt armanis pasas rájött, hogy két nevem van.
– Á, csak egy olasz – hangzott Umberto ésszerű válasza. – Nem érdekli, hogy egy kicsit megszeged a
törvényt, ha szép cipő van a lábadon. Szép cipő van rajtad? Azt vetted fel, amit mondtam?…
Principessa?
Lenéztem a sarumra. – Szerintem fantasztikusan nézek ki.

Amikor este végre lefeküdtem, azonnal egy visszatérő álomba zuhantam, amelyet hónapok óta nem
láttam, ám amely gyerekkorom óta az életem része lett. Ebben az álomban egy mozaikpadlós fenséges
kastélyban sétáltam, amelynek mennyezetét vaskos márványoszlopok tartották, s én egyik aranyozott ajtót
a másik után nyitom ki, és azon tűnődöm, hogy hol vannak a többiek. Fény csak egy magasban lévő
keskeny, festett ablakon szűrődött be, de olyan erőtlen volt, hogy nem világította be a környező sötét
sarkokat.
Ahogy átvágtam a hatalmas termeken, úgy éreztem magam, mint egy gyermek, aki elveszett az
erdőben, és nyugtalanított, hogy éreztem a többiek jelenlétét, de ők soha nem léptek elő. Ha megálltam,
úgy suttogtak és neszeztek körülöttem, mint a szellemek, de ha valóban éteri teremtmények voltak,
éppúgy be voltak zárva, mint én, s a kivezető utat keresték.
Aztán, amikor a középiskolában elolvastam a darabot, akkor jöttem rá, hogy ezek a láthatatlan
démonok Shakespeare Rómeó és Júliájának sorait suttogják – de nem úgy, ahogyan a színészek a
színpadon, hanem erőteljesen mormolják a szavakat, mint egy varázslatot. Vagy mint egy átkot.

I.III

Még néhány óra – s ébred Júlia

Azt hiszem, a tér túloldalán álló székesegyház harangjai ébresztettek. Két perccel később direttore
Rossini kopogott az ajtómon, mintha tudta volna, hogy ebben a hangzavarban úgysem tudok aludni. –
Elnézést! – Hívásra sem várva bevonszolt a szobába egy óriási bőröndöt, és az üres poggyásztartóba tette.
– Ez az éjszaka jött önnek.
– Egy pillanat! – Elengedtem az ajtót, és amilyen szorosan csak tudtam, Összehúztam magamon a
szálloda fürdőköpenyét. – Ez nem az én bőröndöm.
– Tudom. – Belső zsebéből elővett egy könnyű selyem zsebkendőt, és letörölt a homlokáról egy
izzadtságcseppet. – Contessa Salimbeni küldte. Ezzel a levéllel.
Átvettem a levelet. – Mit jelent pontosan a contessa?
– Nem szoktam bőröndöket cipelni – jelentette ki direttore Rossini méltóságteljesen. – De mivel
contessa Salimbeni kérte…
– Ruhákat ad kölcsön? – Hitetlenkedve meredtem Eva Maria rövid, kézzel írt üzenetére. – És cipőket?
– Amíg az ön poggyásza meg nem érkezik. Jelenleg Frittoliban van.
Különleges kézírású levelében Eva Maria arról írt, hogy ruhái feltehetőleg nem felelnek meg a
méretemnek. Mégis jobb így, zárta sorait, mint meztelenül futkosni fel-alá.
Mialatt egyenként szemügyre vettem a bőröndben lévő darabokat, örültem, hogy Janice nem lát.
Gyerekkori otthonunk nem volt elég nagy két divatőrültnek, ezért – Umberto nagy csalódására – úgy
döntöttem, hogy én minden leszek, csak az nem. Az iskolában Janice olyan barátnőktől kapott dicséretet,
akiknek életét a nagy divatházak nevei fémjelezték, én viszont, ha kaptam is elismerést, mindig csak
azoktól a lányoktól, akik a használtruha-boltokban vásároltak, de nem volt elég fantáziájuk, hogy
olyasmiket vegyenek, vagy a darabokat úgy válogassák össze, mint én. Nem mintha nem tetszettek volna
a különleges, szép ruhák, csak éppen nem akartam megadni Janice-nek azt az elégtételt, hogy ő felügyelje
a megjelenésemet. Ugyanis bármit változtattam a külsőmön, ő mindig túltett rajtam.
Mire elvégeztem a főiskolát, azzá váltam, aminek gondoltam magam; pitypang lettem a társadalom
virágos kertjében. Bájos, de mégis csak gaz. Amikor Rose néni egymás mellé tette végzős fényképeinket
a zongorán, szomorú mosollyal megegyezte, hogy a sok-sok tanulás után a legkiválóbb eredményt abban
értem el, hogy Janice tökéletes ellentétévé váltam.
Eva Maria különleges ruhái, hogy úgy mondjam, nem illettek a stílusomhoz. De mit tehettem? Az
Umertóval folytatott előző esti telefonbeszélgetés után úgy döntöttem, hogy egy időre félreteszem a
sarumat, és kicsit többet törődöm bella figurámmal. Végül is semmi szükségem sem volt arra, hogy
Francesco Maconi, anyám pénzügyi tanácsadója megbízhatatlannak lásson.
Sorra felpróbáltam hát Eva Maria ruháit, ide-oda forogtam bennük a szekrény tükre előtt, mígnem
megtaláltam a megfelelő kombinációt – feketével tűzött élénkpiros kabátkát és egy szűk kis szoknyát
amelyben úgy festettem, mint aki most szállt ki egy Jaguárból négy, egymáshoz tökéletes illő bőrönddel,
és egy Bijoux nevű kiskutyával. De még ennél is fontosabb volt, hogy úgy néztem ki, mint aki rejtett
örökségeket – és pénzügyi tanácsadókat – eszik reggelire.
Ja, és volt a bőröndben a kosztümhöz illő cipő is.

A Palazzo Tolomeihez úgy juthatok el, magyarázta direttore Rossini, hogy felfelé indulok a Via del
Pradisón, vagy lefelé a Via della Sapienzán. A forgalom elől mindkettő le van zárva – miként Siena
belvárosának legtöbb utcája–, de a Sapienza némiképp kockázatos lehet, vagyis a Paradiso a
biztonságosabb út.
Ahogy elindultam lefelé a Via della Sapienzán, mindkét oldalon körülvettek a régi épületek
homlokzatai, és hamarosan belevesztem a régi korok labirintusába, amely egy korábbi élet logikája
szerint alakult ki. Fölöttem zászlók tarkították az ég kék szalagját, erőteljes színeik élesen elütöttek a
középkori téglafalaktól, de ezt – és egy ablakban száradó farmert – leszámítva szinte semmi nem
emlékeztetett a modern korra.
A környező világ megváltozott ugyan, Siena azonban mit sem törődött vele. Direttore Rossinitől
megtudtam, hogy a sienaiak számára a késő középkor jelentette az aranykort, és séta közben rájöttem,
hogy igaza van; a város, a haladás vívmányait figyelmen kívül hagyva, makacsul ragaszkodott középkori
énjéhez. Imitt-amott érezhető volt ugyan a reneszánsz, de egészében véve, nevetgélt a szállodaigazgató,
Siena elég bölcs volt ahhoz, hogy ne csábítsa el a történelem playboyainak, a házaikat tortákká alakító
úgynevezett mestereknek a varázslata.
Ez azt eredményezte, hogy Siena szépségét leginkább sértetlensége adta. Miközben a világ már rég
nem törődött vele, a város továbbra is Sena Vetus Civitas Virginis maradt, vagyis a Régi Siena, a Szűz
Városa. Ennél fogva, összegezett direttore Rossini ujjait a zöld márványpulton szétterítve, ez az egyetlen
hely a bolygón, ahol érdemes élni.
– Merrefelé élt még? – kérdeztem tőle gyanútlanul.
– Két napot töltöttem Rómában – válaszolta méltóságteljesen. – Ki vágyik ennél többre? Ha az ember
belekóstol egy férges almába, vajon továbbeszi-e?
A csendes utcácskákból végül egy zsúfolt sétálóutcára jutottam. Az útmutatás szerint ez a Corso, és
direttore Rossinitől azt is megtudtam, hogy régi bankjairól híres, amelyek a városon átvezető egykori
zarándokutat járó külföldiek szolgálatára állnak. Sok millióan vágtak át Sienán az évszázadok során, és
rengeteg külföldi kincs és pénz cserélt itt gazdát, vagyis a mai turistaáradat voltaképpen a régi,
jövedelmező hagyomány folytatása.
Így gazdagodott meg családom, a Tolomeiek, hangsúlyozta direttore Rossini, s így váltak még
gazdagabbá riválisaik, a Salimbenik. Kereskedők és bankárok voltak, masszív palotáik ezt az utat – Siena
főútját – szegélyezték elképesztően magas tornyaikkal, amelyek végül összeomlottak.
 Miközben elhaladtam a Palazzo Salimbeni mellett, hiába kerestem a régi torony maradványait. Az
épület még mindig impozáns volt a Drakula kastélyát idéző bejáratával, de már nem az az erődítmény,
ami egykoron. Ebben az épületben van valahol Eva Maria keresztfiának, Alessandrónak az irodája,
gondoltam, mialatt galléromat felhajtva továbbsiettem. Reméltem, hogy nem bűnügyi listákat böngész,
hogy Julie Jacobs titkát kifürkéssze.
Nem messze állt a Palazzo Tolomei, őseim egykori lakóhelye. A pompás középkori homlokzatot
végigmérve egyszeriben büszkeség töltött el, amiért kapcsolat fűz azokhoz az emberekhez, akik egykor
ebben a figyelemreméltó épületben éltek. Amennyire meg tudtam ítélni, nem sok változás történt itt a 14.
század óta. Egyedül a mélyen ülő ablakok vasrácsai mögött látható színes hirdetések utaltak arra, hogy a
Tolomei család helyére egy modern bank költözött.
Az épület belseje éppolyan zord volt, mint a külseje. Olyan udvariasan, amennyire félautomata
fegyvere engedte, egy biztonsági őr nyitott ajtót, hogy beléphessek, engem azonban annyira lekötött a
látvány, hogy oda sem figyeltem az előzékenységére. Vörös téglával kirakott hat oszlopkolosszus tartotta
a hihetetlenül magas mennyezetet, és noha pultok és székek álltak, emberek járkáltak a terjedelmes
kőpadlón, olyan kevés helyet foglaltak el a tágas térben, hogy az Ősi falakról lenéző fehér oroszlánfejek
mintha tudomásul sem vették volna ez emberi jelenlétet.
– Si? – nézett rám a pénztárosnő a szemüvege fölött, amely olyan divatosan vékony volt, hogy
feltehetőleg a valóságnak csupán egy hártyavékony szeletét engedte át.
A közvetlenség jeleként kissé előrehajoltam. – Beszélhetnék signor Francesco Maconival?
A pénztárosnő rám nézett szemüvege lencséin át, de láthatóan nem győzte meg, amit látott. – Itt nincs
semmiféle signor Francesco – jelentette ki határozottan, erős akcentussal.
– Nincs Francesco Maconi?
A nő ekkor levette szemüvegét, behajtotta szárait, és kimért mozdulatokkal a pultra helyezte, majd
olyan fölényes mosollyal nézett rám, mintha a következő pillanatban injekciós tűt döfne a nyakamba, –
Nincs.
– De tudom, hogy itt dolgozott… – Eddig jutottam, amikor a szomszédos fülkében ülő pénztáros
odahajolt a nőhöz, és olaszul súgott neki valamit. Az udvariatlan pénztárosnő ingerülten legyintett, ám
egy idő után meggondolta magát.
– Elnézést – szólt végül, és előrehajolt, hogy magára vonja a figyelmemet –, ön presidente Maconiról
beszél?
Izgatottság áradt szét bennem. – Itt dolgozott húsz évvel ezelőtt? A nő elképedten nézett rám. –
Presidente Maconi mindig is itt dolgozott!
– És beszélhetnék vele? – mosolyogtam kedvesen, noha ez a nő nem érdemelte meg. – Anyám, Diane
Tolomei barátja volt. Az én nevem Giulietta Tolomei.
A két nő úgy meredt rám, mintha egy szellem jelent volna meg előttük. Az imént még goromba
pénztárosnő szó nélkül, sietősen visszatette szemüvegét az orrára, és olaszul, meghunyászkodó
hangnemben telefonálni kezdett. A rövid beszélgetés után finoman visszatette a helyére a kagylót, és
valami mosolyszerű grimasszal felém fordult.
– Ebéd után, három órakor fogadja önt.

Egy Cavallo Bianco nevű zsúfolt pizzázóban fogyasztottam el első sienai ebédemet. Ahogy ott ültem,
és úgy tettem, mintha az imént vásárolt olasz szótárt olvasgatnám, lassan rájöttem, hogy egy
kölcsönruhánál és néhány frappáns fordulatnál többre van szükség ahhoz, hogy az ember szót értsen a
helybéliekkel. Miközben lopva figyeltem a körülöttem ülő nők mosolyát és széles gesztusait, gyanakodni
kezdtem, hogy olyasmivel rendelkeznek, amivel én soha, egyfajta képességgel, amelyet képtelen voltam
kitapintani, ám amely elengedhetetlen része a boldogságnak nevezett különleges lelkiállapotnak.
Miután a pizzázót elhagytam, és esetlenebbnek, idegenebbnek éreztem magam, mint valaha, állva
megittam egy presszókávét a Piazza Postierlán, és megkérdeztem a dús keblű presszósnőt, hogy tudna-e
ajánlani egy olcsó ruhaboltot a közelben. Eva Maria bőröndjében ugyanis – szerencsére – nem volt
semmiféle alsónemű. A többi vendégről egy pillanatra teljesen megfeledkező presszósnő kétkedve
végigmért, és megjegyezte: – Legyen minden új, igaz? Új frizura, új ruha?
– Hát…
– Semmi gond, az unokaöcsém Siena, sőt az egész világ legjobb fodrásza. Széppé varázsol. Gyere!
 Karon fogott, kérte, hogy hívjam csak Malénának, és nyomban elindult velem unokaöccséhez
Luigihoz, noha éppen kávéidő volt, s a vendégek felháborodva kiabáltak utána. Ő csak vállat vont és
nevetett, mivel tudta jól, hogy amikor visszajön, körülhízelgik, kicsit talán még jobban is, mint korábban,
mivel belekóstolnak, hogy milyen az élet nélküle.
Luigi hajat söpört össze a padlón, amikor beléptünk a szalonjába. Nem volt idősebb, mint én, de olyan
átható volt a pillantása, mint egy Michelangelo-szobornak. Ám amikor rám nézett, nyilvánvaló volt,
hogy nem tettem rá mély benyomást.
– Ciao, caro – üdvözölte Maléna, és belecsípett mindkét orcájába –, Ő Giulietta. Teljes átalakításra
van szüksége.
– Csak egy hajvágás – szóltam közbe. – Pár ujjnyi.
Olasz nyelven heves vita kezdődött – örültem, hogy nem értettem – s végül Malénának sikerült
rávennie Luigit, hogy kezdjen valamit szerencsétlen állapotommal. Ám miután ráállt, nagyon komolyan
vette a dolgot a fiú. Amint Maléna távozott, beültetett egy fodrászszékbe, s fejemet ide-oda forgatva
szemügyre vett a tükörben. Aztán kihúzta copfjaimból a gumikarikákat, és undorodva belehajította őket a
szemétkosárba.
– Bene… – szólt a végén, megigazítva a frizurámat, majd némiképp enyhébb arccal újra szemügyre
vette a tükörképemet. – Nem rossz, igaz?

Mire két órával később visszaértem a Palazzo Tolomeibe, további adósságokba vertem magam, de
minden nem létező centet megért. Eva Maria piros-fekete kosztümje gondosan összehajtogatva egy
bevásárlószatyor mélyén lapult, rajta a hozzáillő cipő, én pedig az öt új ruha egyikét viseltem, amelyeket
Luigi és nagybátyja, a szomszéd utcában ruhaboltot vezető Paolo választott ki számomra. Paolo bácsi –
aki egy árva szót sem beszélt angolul, ám a divatról mindent tudott, amit tudni érdemes – ötvenszázalékos
kedvezményt adott az árból, de meg kellett ígérnem, hogy soha többé nem veszem fel a katicabogár-
kosztümöt.
Először tiltakoztam, kijelentettem, hogy a poggyászom bármelyik percben megérkezhet, végül
azonban engedtem a kísértésnek. Na és ha a szállodában várnak a bőröndjeim, mire visszaérek? Úgysincs
bennük semmi, amit Sienában viselhetnék, talán csak az a cipő, amelyet Umbertóról kaptam karácsonyra,
de még egyszer sem vettem fel.
Miután távoztam az üzletből, minden kirakatban megnéztem magam, amely előtt elhaladtam. Miért
nem tettem meg ezt korábban? Amióta befejeztem a középiskolát, magam vágtam a hajamat – épp csak a
végét – egy közönséges ollóval, úgy kétévente, öt percet sem vett igénybe, különben is, gondoltam, ki
látja a különbséget? Nahát, most aztán láthattam a különbséget. Luigi valamiképpen életre keltette régi
unalmas frizurámat, amely új szabadságában vidáman röpködött a könnyű szélben, s úgy fogta körül
arcomat, mint amit érdemes körülfogni.
Gyerekkoromban Rose néni akkor vitt a falu borbélyához, amikor eszébe jutott. Ahhoz azonban elég
okos volt, hogy sose vigyen Janice-szel együtt. Egyszer került sor arra, hogy egymás mellett ültünk a
szalon székeiben, és grimaszokat vágtunk egymásra a nagytükörben, amikor az öreg borbély felemelte
copfjainkat, és azt mondta: – Tessék! Ez itt medvebunda, a másik hercegnőhaj.
Rose néni nem szólt semmit. Szótlanul ült, várta, hogy a borbély végezzen. Aztán kifizette a hajvágást,
és éles hangján köszönetet mondott. Úgy penderített ki bennünket az ajtón, mintha mi rendetlenkedtünk
volna, nem a borbély. Attól a naptól fogva Janice egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy gúnyolódjon
csodálatos medvebundámon.
Az emlék hatására majdnem sírva fakadtam. Ott sétáltam kicsinosítva, miközben Rose néni már nem
láthatta, hogy elhagytam végre szürke gubómat. Milyen boldog lett volna, ha így lát – legalább egyszer –,
csakhogy mindent elkövettem, nehogy Janice ilyennek lásson.
A hatvanas éveiben járó, választékos modorú presidente Maconi finom öltönyt és nyakkendőt viselt, s
igen hatásosan fésülte át hosszú hajszálait fejének egyik oldaláról a másikra. Emiatt merev méltósággal
viselkedett, de pillantásának őszinte melegsége minden nevetségességet eloszlatott.

– Miss Tolomei? – Átvágott a bank csarnokán, és olyan szívélyesen rázta meg a kezemet, mintha régi
barátok volnánk. – Micsoda váratlan öröm!
 Miközben felfelé tartottunk a lépcsőn, hibátlan angolsággal mentegetőzött az egyenetlen falak és a
megvetemedett padló miatt. A legkorszerűbb belső építészet is tehetetlen egy csaknem nyolcszáz éves
épületben, magyarázta mosolyogva.
Az egész napi nyelvi nehézségek után megkönnyebbülés volt végre olyasvalakivel találkozni, aki
folyékonyan beszél angolul. Az enyhe brit akcentus elárulta, hogy presidente Maconi egy ideig Angliában
élt – talán ott járt egyetemre – ami magyarázat lehet arra, hogy anyám miért őt választotta pénzügyi
tanácsadójának.
Irodája a legfelső emeleten volt, és függőleges bordákkal osztott ablakaiból remek kilátás nyílt a Szent
Kristóf- templomra, s a környék többi csodálatos épületére. Ám amint előreléptem, majdnem elestem egy
műanyag vödörben, amely a perzsaszőnyeg közepén állt, s miután presidente Maconi meggyőződött róla,
hogy nem esett bajom, óvatosan visszatette a vödröt pontosan oda, ahol korábban állt.
– Valahol beázik a tető – magyarázta a repedezett gipsszel borított mennyezetre nézve –, de nem
tudjuk, hogy hol. Különös, hogy akkor csöpög, amikor nem esik az eső. – Vállat rántott, majd intett, hogy
üljek le a két művészien faragott karosszék egyikére az íróasztala előtt.
– A régi elnök azt mondogatta, hogy sír az épület. Egyébként ismerte az ön édesapját.
Miután íróasztala mögé ült, hátradőlt a bőrszékében, és összeillesztette ujjbegyeit. – Tehát, Miss
Tolomei, miben segíthetek?
A kérdés valami oknál fogva meglepett. Mindenekelőtt arra összpontosítottam, hogy idejussak, a
következő lépésen nem sokat gondolkodtam. Azt hiszem, az a Francesco Maconi, aki – addig a pillanatig
– a képzeletemben élt, nagyon is jól tudta, hogy anyám kincséért jöttem, és sok-sok éven át türelmetlenül
várta, hogy azt végre átadhassa jogos tulajdonosának.
Az igazi Francesco Maconi azonban nem volt ilyen készséges. Nekiláttam megmagyarázni jövetelem
célját, ő pedig szótlanul hallgatott, időnként bólintott. Amikor befejeztem mondandómat, elgondolkodva
nézett rám, arcán semmiféle döntés nem tükröződött.
– Az volna tehát a kérdésem – tettem hozzá, mivel a legfontosabb részről megfeledkeztem –, hogy oda
tudna-e vezetni anyám páncéldobozához?
Elővettem zsebemből a kulcsot, az asztalra tettem, presidente Maconi azonban épp csak rápillantott.
Rövid kínos csend után felállt, hátratett kézzel az egyik ablakhoz ment, és gondterhelt arccal kinézett a
sienai háztetőkre.
– Az édesanyja bölcs asszony volt – szólt végül. – S amikor az Isten magához veszi a bölcseket a
mennyekbe, itt hagyja bölcsességüket nekünk, akik a földön maradunk. Szellemük tovább él, némán
repked körülöttünk, mint a bagoly, amely éjszaka is lát, amikor ön vagy én csak a sötétséget érzékeljük. –
Elhallgatott, és szemügyre vett egy ólomba öntött, meglazult üvegtáblát. – A bagoly bizonyos értelemben
egész Siena jelképe lehetne, nem csak ezé a városnegyedé.
– Mert… Siena minden lakosa bölcs? – kérdeztem bizonytalanul, mivel nem értettem, mire céloz.
– Mert a bagolynak van egy nagyon régi őse. A görögöknél Athéné istennő volt az. Szűz volt,
ugyanakkor harcos. A rómaiak Minervának nevezték. A római korban itt, Sienában is állt egy temploma.
Ezért is szerettük mindig teljes szívünkből Szűz Máriát, már az ősi időkben, Krisztus születése előtt.
Nekünk ő mindig itt volt.
– Presidente Maconi…
– Miss Tolomei. – Végre felém fordult. – Megpróbálom kitalálni, hogy az édesanyja most mit kívánna
tőlem. Ön olyasmit kér, ami rengeteg bánatot okozott neki. Valóban azt akarná, hogy adjam át önnek? –
Mosolyt erőltetett az arcára. – De hát nem én döntök, nem igaz? Itt hagyta, nem semmisítette meg, tehát
nyilvánvalóan az volt a kívánsága, hogy adjam át önnek, vagy valakinek. A kérdés az: biztos ön benne,
hogy akarja?
A szavait követő csendben mindketten tisztán hallottuk, amint vízcsepp koppant a műanyag vödörben
a felhőtlen, ragyogó napon.

Miután magához hívatta a második kulcs őrzőjét, signor Virgiliót, presidente Maconi levezetett egy
lépcsőn – egy kőből készült ősrégi csigalépcsőn, amely kétségkívül a palotával egy időben épült –, s
végül leértünk a bank legmélyebb üregeibe. Akkor fedeztem fel, hogy Siena alatt egy egész önálló világ
létezik; üregek és árnyékok világa, amely éles ellentéte volt a fenti ragyogásnak.
– Isten hozta a Bottiniben – szólt presidente Maconi, rniközben a barlangszerű folyosón haladtunk. –
Ez a régi, földalatti vízvezeték ezer éve épült, hogy Siena városába eljuttassa a vizet. Homokkő az egész,
és a sienai mérnökök még az akkori egyszerű szerszámaikkal is képesek voltak kialakítani ezt a hatalmas
alagúthálózatot, amely friss vizet vezetett a közkutakba, sőt néhány magánház alagsorába is. Ma már
természetesen nem használjuk,
– De azért lejönnek ide az emberek? – kérdeztem az érdes homokkő falat megérintve.
– Ó, dehogy! – Presidente Maconi jót mulatott naiv kérdésemen. – Veszélyes hely ez. Könnyen
eltéved benne az ember. Senki sem ismeri a Bottini teljes hálózatát. Sok történet, számtalan történet
kering titkos alagutakról, de nem szeretnénk, ha az emberek ezeket keresgélnék. A homokkő porózus.
Látja? Porlad. És fölötte terül el Siena.
Elhúztam a kezem, – De ez a fal… meg van erősítve? Presidente Maconi kicsit zavarba jött. – Nincs.
– De hiszen ez egy bank. Úgy tűnik… veszélyes.
– Egyszer – válaszolta az elnök felvont szemöldökkel – valakik megpróbáltak behatolni. Egyszer.
Alagutat ástak. Hónapokig dolgoztak.
– És mi történt velük?
Presidente Maconi egy homályos sarokba rejtett biztonsági kamerára mutatott. – Rendkívül korszerű
ellenőrző rendszer. Amikor megszólalt a riasztócsengő, az alagúton át elmenekültek, de legalább nem
raboltak semmit.
– Kik voltak? – kérdeztem. – Kiderült?
Az elnök vállat vont. – Nápolyi gengszterek. Nem jöttek vissza többé.
Amikor odaértünk végre a páncélteremhez, presidente Maconi és signor Virgilio biztonsági kártyával
tudta csak kinyitni az ajtót.
– Látja? – kérdezte büszkén presidente Maconi. – Még az elnök sem tudja egyedül kinyitni a
páncélterem ajtaját. Ahogy mondják, az abszolút hatalom abszolút korrupcióhoz vezet.
A teremben páncéldobozok borították a falakat a padlótól a mennyezetig. A legtöbbjük kicsi volt,
némelyik azonban poggyászmegőrzőként is szolgálhatott volna egy repülőtéren. Mint kiderült, anyám
dobozának mérete valahol a két véglet között helyezkedett el. Presidente Maconi megmutatta, melyik az,
segített beleilleszteni a kulcsot, majd signor Virgilióval együtt udvariasan távozott. Amikor pár perc
múlva gyufa sercenését hallottam, rájöttem, hogy a helyzetet kihasználva rövid cigarettaszünetet tartanak
a folyosón.
Azóta, hogy Rose néni levelét elolvastam, különféle gondolataim támadtak anyám kincséről, s a
leginkább azon igyekeztem, hogy csillapítsam elvárásaimat, nehogy túl nagyot csalódjam. De legvadabb
ábrándozásaimban egy lezárt, ígéretes, csodálatos aranyláda jelent meg lelki szemeim előtt, olyasmi,
amilyet a kalózok szoktak kiásni a lakatlan szigeteken.
Anyám pontosan ilyesmit hagyott rám. Egy aranydíszítésű fadobozt, amely ugyan nem volt lezárva –
nem volt rajta lakat – a pántja azonban úgy elrozsdásodott, hogy nem tehettem mást, mint kicsit
megráztam, hátha kiderül, mit tartalmaz. Akkora volt, mint egy kisebb kenyérpirító, de meglepően
könnyű, ami azonnal kizárta a lehetőséget, hogy aranyat és ékszert rejt. De hát a szerencse különféle
formákban éri az embert, s én bizony nem keseredtem volna el, ha három számjegyű bankjegyeket találok
a dobozban.
Miközben búcsúzkodtunk, presidente Maconi erősködött, hogy hív nekem egy taxit. Én azonban
kijelentettem, hogy nincs rá semmi szükség, mivel a doboz kényelmesen elfért az egyik
bevásárlószatyromban, a Hotel Chiusarelli pedig nem volt messze.
– Az ön helyében nem sétálgatnék ezzel – jegyezte meg a bank elnöke. – Az édesanyja mindig nagyon
körültekintő volt.
– De ki tudja, hogy itt vagyok? És hogy ez nálam van? Vállat vont. – A Salimbenik…
Elhűlve néztem rá, nem voltam benne biztos, hogy komolyan beszél-e. – Csak nem azt akarja
mondani, hogy a régi viszály ma is folytatódik?
Presidente Maconi elfordította pillantását, kínosnak érezhette a helyzetet. – Egy Salimbeni sosem
tagadja meg önmagát.
Miközben magam mögött hagytam a Palazzo Tolomeit, többször is elismételtem magamban ezt a
mondatot, s a jelentésén tűnődtem. Végül arra jutottam, hogy csupán arról van szó, amire ebben a
városban számíthatok; Eva Maria történetei alapján, amelyek szerint a mai paliók során is heves
vetélkedés zajlik a városnegyedek között, nyilvánvaló volt, hogy a középkori családi viszályok nem
szűntek meg, noha a fegyverek megváltoztak.
Örökségemre gondolva magabiztosan haladtam el, aznap már másodszor a Palazzo Salimbeni előtt,
csak hogy Alessandro értésére adjam – ha netán éppen akkor pillant ki az ablakon –, hogy új seriff
érkezett a városba.
Abban a pillanatban, amint hátranéztem, hogy lássam, érthető-e a viselkedésem, észrevettem, hogy egy
férfi jön mögöttem. Valahogy nem illett a képbe. Az utca tele volt fecsegő turistákkal, babakocsit toló
anyákkal, mobiltelefonjukba hangosan beszélő üzletemberekkel, akik hevesen gesztikuláltak, jóllehet
beszélgetőtársuk nem látta őket. Ez a férfi viszont ócska tréningruhát viselt és tükrös napszemüveget, de
ennek ellenére egyértelmű volt, hogy a szatyraimat bámulja.
Vagy csak képzelődtem? Presidente Maconi búcsúszavai felborzolták az idegeimet? Megálltam egy
kirakat előtt, s abban reménykedtem, hogy a férfi elmegy mögöttem a maga útján. De nem így történt.
Amint megálltam, megállt ő is, és úgy tett, mintha egy plakátot olvasna a falon.
Most először éreztem a félelem bolhacsípéseit, ahogyan Janice nevezte az érzést, és két mély lélegzet
között végiggondoltam a lehetőségeimet. Valójában azonban egyetlen választásom volt, Ha
továbbmegyek, a férfi is elindul, és hamarosan utolér, kikapja kezemből a szatyrot, vagy, ami még
rosszabb, kifigyeli, hová megyek, és később meglátogat.
Magamban dünnyögve beléptem az áruházba, azonnal az egyik elárusítóhoz futottam, és
megkérdeztem, hogy kimehetek-e a hátsó ajtón. A férfi épp csak felpillantott motoros magazinjából, majd
a terem hátsó részében lévő ajtóra bökött.
Tíz másodperc múlva egy kis közbe robbantam be, és majdnem feldöntöttem a sorban álló Vespákat,
Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, de nem számított. Az volt a lényeg, hogy megvoltak a
szatyraim.

Amikor a Hotel Chiusarelli mögött megállt velem a taxi, bármennyit kifizettem volna a fuvarért. De a
bőséges borravaló láttán a taxis csak a fejét csóválta, és a pénz jó részét visszaadta.
– Miss Tolomei – sietett elém kissé megrémülve direttore Rossini, amint a csarnokba léptem. – Merre
járt? Santini százados volt itt. Egyenruhában! Vajon miért?
– Ó! – Kényszeredetten elmosolyodtam. – Talán meg akart hívni valahová egy kávéra.
Direttore Rossini rosszallón felvont szemöldökkel meredt rám. – Nem hinném, hogy a százados ilyen
szándékkal jött, Miss Tolomei. Nagyon ajánlom, hogy hívja fel. Tessék… – Úgy nyújtott át egy
névjegykártyát, mintha szent ostya lett volna. – Ott a telefonszáma a hátsó oldalon, látja? Javaslom… –
direttore Rossini megemelte a hangját, míg elsétáltam előtte –, hogy azonnal hívja fel!
Egy óráig tartott – mialatt többször is jártam a szálloda recepcióján mire sikerült kinyitnom anyám
dobozát. Miután kipróbáltam a kezem ügyében lévő minden eszközt – a szobakulcsot, a fogkefémet és a
telefonkagylót –, leszaladtam csipeszért, majd harapófogóért, aztán tűért, végül csavarhúzóért, s közben
nagyon is jól láttam, hogy direttore Rossini egyre barátságtalanabból néz rám, valahányszor feltűnök.
Végül nem is a rozsdás pánt felfeszítése volt nehéz, hanem a zárószerkezet kicsavarozása, a
kölcsönkért csavarhúzó ugyanis túlságosan kicsi volt. De biztosra vettem, hogy ha még egyszer
megjelenek a recepción, direttore Rossini felrobban.
Miközben a doboz felnyitásával vesződtem, egyre vadabb remények és várakozások kergették egymást
a fejemben, s amikor végre felhajthattam a fedelet, a lélegzetem is elállt az izgatottságtól. Mivel nagyon
könnyű volt a doboz, egyre biztosabb voltam benne, hogy valami finom – és igen értékes – tárgy lehet
benne, ám amikor végre belepillanthattam, kiderült, hogy tévedtem.
Nem volt benne semmiféle finom, értékes tárgy, hanem csak papír. Ráadásul érdektelen papír. Nem
pénz, nem részvények, okiratok, vagy kötvények, hanem borítékokban lapuló levelek, és telegépelt,
egymásra rakott papírívek, kiszáradt gumipánttal összefogott tekercsek. A doboz ezenkívül egy kézzel
írott jegyzetfüzetet, Shakespeare Rómeó és Júliájának olcsó, papírkötésű példányát, s egy ezüstlánchoz
erősített régi keresztet tartalmazott.
Forgattam a keresztet, hátha valami rendkívül régi, értékes tárgy. De nem tűnt annak. Talán antik
darab, tűnődtem, de mégiscsak ezüstből készült, és amennyire meg tudtam ítélni, nem volt rajta semmi
különös.
 Ahogy a papírkötésű Rómeó és Júlián sem. Átlapoztam néhányszor, hátha valami értékes példány, de
még lapszéli bejegyzést sem találtam benne.
A jegyzetfüzetben viszont találtam néhány érdekes rajzot, amelyeknek – némi jóindulattal – akár
kincskereséshez is lehetett valami közük. De talán csak múzeumokban vagy szoborparkokban tett
látogatások vázlatai voltak. Egy szobor kiváltképpen megragadta anyámat – már amennyiben övé volt
jegyzetfüzet, és ő készítette a rajzokat –, s láttam is, hogy miért. A szobor egy férfit és egy nőt ábrázolt; a
térdelő férfialak a karjaiban tartotta a nőt, s ha a nő szeme nem lett volna nyitva, azt hihette volna az
ember, hogy alszik vagy halott. A jegyzetfüzet legalább húsz rajzot tartalmazott erről a szoborról, de
legtöbbjük részleteket, például egy-egy arcvonást ábrázolt, ám komolyan mondom, nem lettem okosabb
azt illetően, hogy miért bűvölte el ez a szobor ennyire az anyámat.
A doboz alján tizenhat magánlevelet találtam. Ötöt Rose néni írt, könyörgött anyámnak, hogy hagyjon
fel a ”buta ábrándokkal", és utazzon haza; négy másik ugyancsak Rose nénitől érkezett, de később, és
anyám nem bontotta ki őket. A többi olaszul íródott, számomra ismeretlen emberek küldték őket
anyámnak
Ezeken kívül csak a nagy halom géppel írt szöveget találtam a doboztam. Némelyik papír gyűrött volt,
a betűk elhalványodtak rajta, a többi újabbnak, sértetlenebbnek látszott; a legtöbb szöveg angolul, egy
olaszul íródott. Egyik sem tűnt eredetinek, az olaszt kivéve mind fordítás volt, valamikor az utóbbi száz
év során készülhetett.
A lapok olvasgatása közben lassan rájöttem, hogy a látszólagos káoszban mégis csak van valami
logika, s egyfajta kronológiai sorrendben gyorsan szétraktam a papírkötegeket az ágyon:

AMBROGÍO MESTER NAPLÓJA (1340)

GIULIETTA LEVELEI GIANNOZZÁHOZ (1340)
LORENZO BARÁT VALLOMÁSAI (1340)
LA MALEDIZIONE SUL MURO (1370)
MASUCCIO SALERNITANO: HARMINCHARMADIK TÖRTÉNET (1476)
LUIGI DA PORTÓI RÓMEÓ & JÚLIA (1530)
MATTEO SANDELLO; RÓMEÓ ÉS JÚLIA (1554)
ARTHUR BROOKE: ROMEUS & JÚLIA (1562)
WILLIAM SHAKESPEARE! RÓMEÓ & JÚLIA (1597)
GIULIETTA ÉS GIANNOZZA CSALÁDFÁJA

Miután azonban így szétrakosgattam a szövegeket, kicsit több időbe telt, mire rájöttem a gyűjtemény
értelmére. Az első négy – 14. századi – szöveg titokzatos volt és számos helyen töredékes, a későbbiek
világosabbak voltak. Ez utóbbiak, Rómeó és Júlia történetének változatai a legismertebb művek,
Shakespeare Rómeó és Júlia nevezetes és szomorú tragédiájával zárultak.
Noha mindig is a darab egyfajta szakértőjének tekintettem magamat, meglepetten fedeztem fel, hogy a
történetet valójában nem a Bárd találta ki, csupán korábbi szerzők műveire hagyatkozott. Tény, ami tény,
Shakespeare a szavak zseniális mestere volt, s ha nem futtatta volna végig a szöveget a maga pentameter
gépezetén, kétséges, hogy ilyen közismertté vált volna. Ennek ellenére – szerény véleményem szerint –
már akkor is teljesen jó történet volt, amikor elé került. És ami a legérdekesebb, a legkorábbi változat –
Masuccio Salernitano 1476-ban írt története – egyáltalán nem Veronában játszódik, hanem itt, Sienában.
Ez az irodalmi felfedezés kis időre el is terelte a figyelmemet arról a tényről, hogy voltaképpen egy
igen súlyos csalódást éltem át. Anyám doboza semmi olyasmit nem tartalmazott, aminek bármiféle
pénzbeli értéke lett volna, mi több – az addig átböngészett papírok között –, a legcsekélyebb utalás sem
volt elrejtett családi értékekre.
Talán szégyenkezhettem volna ezekért a gondolatokért, talán jobban örülhettem volna annak, hogy
végre a kezemben tarthatok valamit, ami egykor az anyámé volt.
Csakhogy túlságosan összezavarodtam ahhoz, hogy logikusan gondolkodjam. Mi a csudáért hihette
Rose néni, hogy valami rendkívül értékes dolgot találok, olyasmit, amiért megéri elutazni arra a helyre,
amely szerinte a világ legveszélyesebb helye, vagyis Olaszországba? És vajon miért tartotta anyám ezt a
papírokkal teli dobozt egy bank páncéltermében? Ostobának éreztem magam, főleg, ha a kopott
tréningruhás pasasra gondoltam. Nyilvánvalóan nem követett. Az a gondolat is csak élénk fantáziám
szüleménye volt.
Egykedvűen lapozgatni kezdtem a legkorábbi szövegeket. Kettő, Lorenzo barát vallomásai és Giulietta
levelei Giannozzához csupán mondattöredékek gyűjteménye volt, olyasmiket tartalmazott, mint ”A Szűzre
esküszöm, hogy az ég kívánságát követtem”, vagy ”egészen Sienáig egy koporsóban a Salimbeni
banditáktól rettegve”.
Ambrogio mester naplója olvashatóbb volt, ám amikor lapozgatni kezdtem, semmi örömöt nem
okozott. Bárki volt is ez a mester, súlyos bőbeszédűségben szenvedett, minden érdektelen apróságról
beszámolt, amely 1340-ben történt vele és – ránézésből ítélve – a barátaival. Úgy láttam, az irománynak
semmi köze hozzám, de még anyám dobozának tartalmához sem.
Ekkor váratlanul megpillantottam egy nevet a mester szövegének közepén.
Giulietta Tolomei
Izgatottan tanulmányozni kezdtem az oldalt az éjjeli lámpa fényénél. De nem, mégiscsak tévedtem; a
tökéletes rózsa lefestésének nehézségeit ecsetelő mondatok után a szószátyár Ambrogio mester oldalakat
írt tele egy fiatal nőről, akinek történetesen ugyanaz volt a neve, mint nekem. Véletlen?
Hátradőltem az ágyon, és az elejétől fogva nekiláttam a napló olvasásának, miközben az utalások miatt
olykor belenéztem a többi töredékes szövegbe is. Így kezdődött utazásom az 1340. év Sienájába, és
ismerkedésem azzal a nővel, akit úgy hívtak, mint engem.
 II.I
A zord halálnak álcáját viselvén,
Így fekszel majd negyvenkét óra hosszat

SIENA, 1340

Ó, a sors játékszerei!
Három napig járták az utat, kerülgették a katasztrófát, és kőkemény kenyéren éltek. Végül, a nyár
legforróbb, legkomiszabb napján olyan közel kerültek úti céljukhoz, hogy Lorenzo barát már
megpillantotta Siena égbenyúló, káprázatos tornyait a látóhatáron. Itt pedig sajnos megszűnt
rózsafüzérének oltalmazóereje.
A fiatal barát fáradtan zötykölődött a szekéren hat lóháton ülő útitársa – hozzá hasonló szerzetesek –
mögött, és éppen a rájuk váró sistergő marhaszeletről és hűsítő borról kezdett ábrándozni, amikor tucatnyi
marcona lovas vágtatott elő nagy porfelhőben az egyik szőlőskertből, és kivont kardokkal elöl, s hátul
elállták a kis társaság útját.
– Üdv az utazóknak! – harsogta kapitányuk, egy fogatlan, szutykos, de pompás öltözéket, kétségkívül
korábbi áldozatok ruháit viselő férfi. – Ki merészeli háborgatni a Salimbeni-birtokot?
Lorenzo barát meghúzta a gyeplőt, hogy megállítsa a lovakat, miközben társai igyekeztek úgy
helyezkedni, hogy a szekér és a banditák közé kerüljenek.
– Mint látod – válaszolta a legidősebb szerzetes foszlott csuhájára mutatva –, egyszerű szerzetesek
vagyunk Firenzéből, nemes barátom.
– Hah. – A brigantik vezére keskenyre húzott szemmel mérte végig az állítólagos szerzeteseket.
Pillantása végül Lorenzo baráton állapodott meg. – Miféle kincs lapul azon a szekéren?
– Semmi, amit te értékesnek találnál – felelte a legidősebb szerzetes, s kicsit hátrébb léptetett lovával,
hogy eltakarja a kapitány elől a szekeret. – Kérünk, engedj át bennünket. A szent egyház emberei
vagyunk, nem fenyegetünk téged, sem nemes társaidat.
– Ez az út a Salimbeni családé – jelentette ki a kapitány, s hogy nyomatékot adjon szavainak, kardjával
intett, hogy társai közelebb húzódjanak. – Ha használni akarjátok, fizetnetek kell érte. Saját biztonságotok
érdekében.
– Már háromszor fizettünk a Salimbeni-birtokon.
A gazfickó megrántotta a vállát. – A védelem drága dolog.
– De hát ki támadna rá egyházi emberekre, akik Rómába tartanak? – kérdezte a szerzetes makacs
nyugalommal.
– Hogy ki? Hát Tolomei senkiházi kutyái! – A kapitány kétszer a földre kopott, s ugyanezt tették az
emberei is. – Azok a rabló, erőszakoló, gyilkos gazemberek!
– Nos, éppen ezért szeretnénk még sötétedés előtt Sienába érni – jegyezte meg a szerzetes.
– Nincs messze – bólintott a briganti –, de mostanában korán csukják a kapukat a gyalázatos
lázongások okán, amikkel Tolomei habzó szájú kutyái háborgatják Siena békés, szorgos lakóit, ráadásul,
teszem hozzá, az előkelő és jóságos Salimbeni-házat is, ahol nemes uram lakozik.
A kapitány beszédét embereinek helyeslő horkantásai kísérték.
– Így aztán beláthatjátok – folytatta a katona –, hogy én és az embereim, a legnagyobb alázattal persze,
őrizzük ezt az utat, meg a büszke városállam – mármint Siena – egész környékét. Ezért jó szándékkal azt
tanácsolom nektek, mint barát a barátnak, hogy gyorsan fizessétek meg az útpénzt, hogy
továbbmehessetek, és idejében beérjetek a városba, mert a kapuzárás után az olyan jámbor utazókra, mint
ti, lecsapnak Tolomeiék gaz bandái, akik az est leszállta után fosztogatnak, és olyasmiket művelnek,
amiket nem részleteznék az egyház szent emberei előtt.
A gazfickó beszédét mélységes csend fogadta. Az útitársai mögött a szekéren gubbasztó, gyeplőt
markoló Lorenzo barát szíve úgy verdesett a mellkasában, mintha búvóhelyet keresne, s a barát egy
pillanatig úgy érezte, menten elájul. Ez a nap is azok közé tartozott, amikor az enyhítő szellő nélküli
perzselő hőség a pokol borzalmait idézte fel. A helyzetet az is súlyosbította, hogy órákkal azelőtt
elfogyott a vizük. Ha Lorenzo barátra lett volna bízva a pénzeszsák, ő bármennyit megadott volna a
gazembereknek, csak hogy továbbengedjék.
–Jól van hát – szólalt meg a legidősebb szerzetes, mintha megérezte volna Lorenzo barát esedezését –,
mi az ára a védelmeteknek?
– Az attól függ – vigyorodott el a kapitány. – Mi van a szekereteken, és mennyit ér nektek?
– Koporsót viszünk, nemes barátom, egy szörnyű kórban elhunyt embertársunk testével.
Erre a hírre hátrahőköltek az útonállók, de a vezérüket nem volt könnyű elrettenteni. – Jól van –
mondta még szélesebbre húzódó szájjal – lássuk azt a koporsót.
– Nem tanácsolom! – tiltakozott a szerzetes. – A koporsót nem szabad kinyitni, ezt a parancsot kaptuk.
– Parancsot? – hűlt el a kapitány. – Mióta kapnak jámbor szerzetesek parancsot? No és… – A hatás
kedvéért kis szünetet tartott, majd gúnyosan folytatta: – Mióta lovagolnak lipicai méneken?
A beálló csendben Lorenzo barát úgy érezte, minden ereje elhagyja, és már nem is száll vissza belé.
– És nézzétek csak! – folytatta a briganti, embereit mulattatva. – Láttatok-e már valaha is jámbor
szerzeteseket ilyen jóféle lábbeliben? Az ott… – mutatott kardjával Lorenzo barát szakadt sarujára –,
olyat kellett volna mindannyiótoknak húzni, kelekótya barátaim, ha el akartátok kerülni az útpénz
megfizetését. Úgy látom, az egyetlen jámbor szerzetes az a néma fickó a szekéren. Bármibe lefogadom,
hogy ti, a többiek, valami tehetős urat szolgáltok, nem Istent, és azt is biztosra veszem, hogy az a koporsó
sokkal többet ér annak az úrnak, mint a nyomorúságos öt forint, amennyiért továbbengedlek benneteket.
– Nagyon tévedsz, barátom – felelt a szerzetes – ha úgy hiszed, hogy ennyit ki tudunk fizetni.
Mindössze két forintot tudunk adni. Rossz fényt vet uradra, ha ilyen mértéktelen mohósággal keresztezed
az egyház útját.
A gazfickó nem vette szívére a sértést. – Mohóságnak nevezed? Ugyan! A hibám csak a kíváncsiság.
Fizessétek meg az öt forintot, különben tudom, mit tegyek. A szekér, meg a koporsó itt marad, a
védelmem alatt, amíg uratok személyesen nem jön érte. Mert megnézném ám magamnak a gazdag
bitangot, aki ide küldött benneteket.
– Hamarosan már csak a halál bűzét védelmeznéd.
A kapitány gúnyosan felnevetett. – Az arany illata, barátom, minden efféle szagot elnyom.
– A tiédet egy aranyhegy sem rejtené el – vágott vissza a szerzetes félretéve minden alázatot.
A sértés hallatán Lorenzo barát az ajkába harapott, és keresni kezdte a menekülés útját. Elég jól
ismerte útitársait ahhoz, hogy előre lássa a kifakadás következményét, amelynek nem akart a részese
lenni.
A banditák vezérét nem hagyta érintetlenül áldozatának vakmerősége. – Úgy döntöttél tehát – mondta
oldalra billentett fejjel, hogy a kardom által halsz meg?
– Úgy döntöttem – felelte a szerzetes –, hogy teljesítem missziómat. És semmiféle rozsdás kard nem
állíthat meg célom elérésében.
– A missziódat? – csúfolódott a bandita. – Nézzétek csak, unoka-fivéreim, ez a szerzetes azt hiszi,
hogy Isten lovaggá ütötte!
A banditák felnevettek, noha alig értették a szavak jelentését, vezérük pedig a szekér felé intett a
fejével. – Szabaduljunk meg ezektől a bolondoktól, és vigyük a lovakat meg a szekeret a Salimbeni…
– Van egy jobb ötletem – szűrte a szavakat a fogai között a szerzetes, azzal ledobta csuháját, és
felfedte az alatta viselt egyenruhát, – Miért ne mennénk inkább Tolomei uramhoz a karóra tűzött
fejeddel?
Lorenzo barát, rettegése tetőpontján, halkan felnyögött. Útitársai – Tolomei álruhás lovagjai – az
álcázással felhagyva kardokat és tőröket rántottak elő csuhájuk alól és nyeregtáskáikból, a brigantik
pedig, az acél puszta pengésére, elhűlve húzódtak hátra, ám a kővetkező pillanatban ordítva sarkantyúzták
támadásra lovaikat.
A hirtelen támadt kavarodásban Lorenzo barát lovai a gyeplőnek feszültek, és a szekeret magukkal
rántva őrült vágtába kezdtek, a barát pedig, miközben a hasznavehetetlen gyeplőt markolta, azért
fohászkodott, hogy legyen elegendő értelem és mérséklet az állatokban, amelyek sosem tanultak
bölcseletet. A háromnapos poroszkálás után rettentő iramban szabadították ki a lovak a szekeret a
zűrzavarból a Sienába vezető úton, miközben a sivalkodó kerekek fölött ide-oda ugrándozott a koporsó, s
félő volt, hogy lezuhan, és szilánkokra törik.
 Mivel a lovakkal nem bírt, Lorenzo barát hátraült a koporsóhoz. Mindkét kezével és lábával igyekezett
leszorítani, csakhogy, míg fogást próbált találni a merev ládán, olyasmire lett figyelmes, aminek láttán
megértette, hogy most a koporsó jelenti a legkisebb gondot.
Két gazfickó ugyanis a nyomába eredt, sebesen nyargalt, hogy megkaparintsa a kincset. A barát
kétségbeesetten körülnézett, hogy mivel védekezhetne, de csak az ostort és a rózsafüzért találta. Egész
testében remegve nézte, ahogy az egyik bandita – fogatlan szájába szorított késsel – beérte a szekeret, és
kinyújtotta a kezét, hogy megmarkolja az oldaldeszkát. Hirtelen támad hévvel Lorenzo barát
megsuhogtatta az ostort, és hallotta a briganti ordítását, amint a lecsapó bőrszíj nyomán kiserkedt a vére.
A gazfickónak elég is volt a csapás, ám amikor Lorenzo barát újra lesújtott, a másik útonálló elkapta a
szíjat, és kirántotta az ostort a barát kezéből. Mivel már csak a rózsa-füzére maradt a rajta lengő
kereszttel, Lorenzo barát a maradék kenyérrel kezdte dobálni támadóját. De bármilyen kemény volt is a
kenyér, a gazfickónak végül sikerült a szekérre kapaszkodni.
Látva, hogy a barát muníciója elfogyott, a briganti diadalmasan felegyenesedett, kivette szájából a
kést, és reszkető áldozata felé tartotta a pengét,
– Krisztus nevében, megállj! – kiáltotta Lorenzo barát felemelve a rózsafüzért. – Mennybéli
pártfogóim halálra sújtanak!
– Valóban? Nem látom őket sehol!
Ebben a pillanatban felnyílt a koporsó fedele, és lakója – egy fiatal nő, aki borzas hajával és villámló
szemével a bosszú angyalának tűnt – döbbenten felült. A puszta látvány elég volt ahhoz, hogy a bandita
elejtse kését, és elsápadjon a rettenettől. Az angyal habozás nélkül kihajolt a koporsóból, felkapta a kést,
és éktelen haragjában teljes erővel a férfi combjába döfte,
A megsebesült ember felordított fajdalmában, egyensúlyát vesztve lezuhant a szekérről, és újabb
sérüléseket szenvedett. Az izgatottságtól kipirult lány megfordult, Lorenzo barátra mosolygott, és kiszállt
volna a koporsóból, ha a barát nem tartja vissza.
– Nem, Giulietta! – szólt rá, és visszanyomta. – Jézus nevében maradj ott, és légy csendben!
Rácsapta a fedelet a méltatlankodó arcú lányra, és körülnézett, hogy mi lett másik üldözőjükkel. Az
nem volt olyan esztelen, mint társa, nem akart átkapaszkodni a száguldó szekérre. Előrenyargalt,
megragadta a kantárt, hogy lelassítsa a lovakat, és Lorenzo barát rémületére ez hamarosan be is
következett. A lovak negyed mérföldön belül könnyű vágtára váltottak, aztán már csak ügettek, végül
megálltak.
A gazfickó csak ekkor indult a szekér felé, s Lorenzo barát felismerte, hogy nem volt más, mint a
pompás öltözetbe bújt kapitány, aki gúnyosan mosolygott, mit sem törődött a vérontással. A lenyugvó
nap fénye ki nem érdemelt bronzszínű glóriát vont a gazfickó feje köré, Lorenzo barát elképedve gondolt
a táj sugárzó szépsége és a benne lakók merő gonoszsága közötti ellentétre,
– Van egy ajánlatom, barát – szólt az útonálló hátborzongató udvariassággal. – Meghagyom az
életedet, de még ezt a szép szekeret, és a nemes lovakat is megtarthatod cserébe a lányért.
– Megköszönöm nagylelkű ajánlatodat – felelte a barát a napfényben hunyorogva, de megesküdtem,
hogy megvédem ezt a nemes hölgyet, ezért nem adhatom őt át neked. Ha így tennék, mindketten a
pokolra jutnánk.
– Bah! – A gazfickó hallott már ilyesmit. – Az a lány úgy hölgy, ahogy te vagy én. Gyanítom, hogy
csak egy Tolomei-szajha.
Felháborodott sikoltás hallatszott a koporsóból, mire a barát a fedélre tette a lábát, nehogy ismét
felemelkedjen.
– A hölgyet nagy becsben tartja Tolomei uraság, higgy nekem – mondta –, és aki csak hozzáér,
háborúnak teszi ki az övéit. Urad, Salimbeni bizonyosan nem óhajt egy effajta viszályt.
– Ó, ti ájtatos szerzetesek! – A bandita egészen a szekérig léptetett, csak ekkor tűnt el glóriája. – Ne
fenyegess háborúval, te kis prédikátor. Ahhoz értek a legjobban.
– Esedezem, engedj minket utunkra! – könyörgött Lorenzo barát reszkető kézzel feltartva rózsafüzérét,
miközben reménykedett, hogy a nap utolsó sugarai még megcsillannak rajta. – Különben, esküszöm erre a
szent olvasóra és az édes Jézus sebeire, hogy Isten átka sújt téged, és kerubok szállnak alá a mennyekből,
hogy ágyukban végezzenek gyermekeiddel!
 – Örülnék neki! – A gazember kivonta kardját. – Úgyis sok szájat kell etetnem! – Egy táncos
könnyedségével lendítette át lábát lova feje fölött, s egyenesen a szekérre ugrott. A barát rémült
hátrahőkölésére nagyot nevetett. – Min csodálkozol? Csak nem gondoltad, hogy meghagyom az életed?
Felemelte kardját, hogy lesújtson, mire Lorenzo barát a rózsafüzért szorongatva megadón térdre
rogyott, s a csapást várta, amely véget vet imájának. Kegyetlen dolog tizenkilenc évesen meghalni, kivált,
ha mártíromságáról nem tanúskodhat senki, kivéve a magasságos mennyei Atyát, aki viszont nem arról
híres, hogy a halálba készülő fiainak megmentésére siet.

II.II
Csak ülj te, ülj le itt, öreg rokon!
Mi eltáncoltuk már a táncainkat.

Nem emlékszem, akkor éjjel meddig jutottam a történetben, de a madarak már csiripelni kezdtek
odakinn, amikor a papírtengeren rám szállt az álom. Már értettem, milyen kapcsolatban állnak egymással
az anyám dobozában talált szövegek; a maga módján mindegyik a Rómeó és Júlia Shakespeare előtti
változata volt. A legérdekesebbnek pedig azt találtam, hogy az 1340-ben keletkezett szövegek nem
irodalmi alkotások voltak, hanem szemtanúk beszámolói azokról az eseményekről, amelyek alapján a
híres mű megszületett.
Noha a titokzatos Ambrogio mester még nem tűnt fel a saját naplójában, nyilvánvaló volt, hogy
személyesen ismerte a valóságos személyeket, akik a világ legismertebb baljós csillagzatú szerelmeseivé
váltak. El kellett azonban ismernem, hogy mindeddig nem sok egyezést találtam Shakespeare
tragédiájával, de hát két és fél évszázad telt el a tényleges események és a Bárd művének születése kőzött,
s ezalatt, sokak kezén megfordult a történet.
Alig vártam, hogy olyasvalakivel osszam meg új tudásomat, aki azt értékeli is – hiszen nem mindenki
találná érdekesnek, hogy a sok millió turista az idők során nem a megfelelő városba tódult Júlia erkélyét
és sírboltját megtekinteni –, ezért, amint lezuhanyoztam, nyomban felhívtam Umbertót a mobiltelefonján.
– Gratulálok! – lelkendezett, amikor elmondtam, hogy sikerült megszereznem presidente Maconitól
anyám dobozát. – Milyen gazdag lettél?
– Aa… – mondtam az ágyamon heverő papírlapokra pillantva. – Azt hiszem, a kincs nem a dobozban
van. Ha egyáltalán létezik.
– Persze, hogy létezik – erősködött Umberto –, mi másért tette volna anyád egy bank széfjébe?
Alaposabban vizsgálj át mindent.
– Van még valami… – Kis szünetet tartottam, hogy megfelelően fogalmazzak, ne hangozzék
butaságnak, amit mondok. – Azt hiszem, valamiképpen kapcsolatban állok Shakespeare Júliájával.
Nem haragudtam Umbertóra, amiért elnevette magát, de azért bosszantott. – Tudom, hogy furcsán
hangzik – próbáltam félbeszakítani derültséget –, de miért volna ugyanaz a nevünk: Giulietta Tolomei?
– Vagyis Capulet Júlia? – helyesbített Umberto. – Kínos, hogy tőlem tudod meg, Principessa, de ő
feltehetőleg nem valóságos személy volt…
– Persze, hogy nem! – fortyantam fel, és már bántam, hogy elmondtam a dolgot Umbertónak. – De úgy
látom, hogy a történetet élő személyek inspirálták… Ó, felejtsd el! Ott mi újság?
A beszélgetés befejezése után elkezdtem átnézni az olasz nyelvű leveleket, amelyeket anyám több mint
húsz éve kapott. Biztosan él valaki Sienában, aki ismerte a szüleimet, és választ adhat azokra a
kérdéseimre, amelyeket Rose néni minduntalan kikerült. Csakhogy olasz tudás nélkül nehéz volt
megállapítani, hogy a levelek közül melyiket írták barátok, melyiket családtagok; egyetlen segítségem az
volt, hogy az egyik így kezdődött: ”Carissima Diana" és a feladót Pia Tolomeinek hívták.
Széthajtogattam a város térképét, amelyet az előző nap vettem a szótárral együtt, s egy ideig a boríték
hátára írt címet kerestem. Végül meg is találtam egy Piazzetta del Castellare nevű apró térnél Siena
belvárosában. Otthonom, a Bagoly városnegyed kellős közepén terült el, nem messze a Palazzo
Tolomeitól, ahol az előző nap presidente Maconit meglátogattam.
 Ha szerencsém van, még mindig ott lakik Pia Tolomei – bárki legyen is ő –, a legnagyobb örömmel
beszél majd Diane Tolomei lányával, és még arra is emlékszik, hogy miért.

A Piazzetta del Castellare kisebb erődítmény volt a városon belül, és egyáltalán nem könnyen találtam
rá. Többször is elsétáltam mellette, mire végül rájöttem, hogy egy rejtett utcácskán tudok bejutni, amelyet
kezdetben egy magánudvar bejáratának véltem. A parányi téren magas, néma épületek magasodtak
fölém; ahogy felnéztem a csukott spalettákra, nem volt nehéz elképzelni, hogy még valamikor a
középkorban zárták be őket, s azóta sem nyitották ki. Ha nem állt volna két Vespa az egyik sarokban, egy
fekete galléros tarka macska az egyik küszöbön, ha nem szűrődött volna ki zeneszó az egyetlen nyitott
ablakon, valóban azt hittem volna, hogy ezek az épületek régóta patkányok és kísértetek tanyái.
Elővettem a borítékot, amelyet anyám dobozában találtam, és még egyszer ellenőriztem a címet. A
térképem szerint a megfelelő helyen álltam, ám amikor sorra jártam az ajtókat, egyik csengőn sem
találtam a Tolomei nevet, és azt a számot sem találtam, amely a boríték hátán volt látható. Egy ilyen
helyen, gondoltam, csak látnoki képességekkel rendelkező postások képesek eligazodni.
Tanácstalanságomban sorra becsöngettem az ajtókon. Épp a negyedik gombot akartam megnyomni,
amikor a magasban nyűt a spaletta, és egy asszony kiáltott le valamit olaszul.
Meglengettem a levelet. – Pia Tolomei?
– Tolomei?
– Nem tudja, hol lakik? Nem lakik már itt?
A nő a kis tér túloldalára mutatott, és mondott valamit, ami olyasmit jelenthetett, hogy: – Próbálja meg
ott.
Csak most vettem észre egy modernebb ajtót a térség másik oldalán. Lenyomtam művészi vonalú
fekete-fehér kilincsét, mire kinyílt. Megálltam, nem tudtam, mit mond az etikett a sienai magánházakba
való behatolásról. Közben az ablakon kihajoló nő bíztatott, hogy menjek be – szokatlanul
gyámoltalannak találhatott –, így aztán beléptem.
– Helló? – bátortalanul átléptem a küszöböt, és a sötétbe bámultam. Amint a szemem hozzászokott a
félhomályhoz, láttam, hogy egy rendkívül magas mennyezetű előcsarnokban állok, a falakon körös-körül
kárpitok, festmények, üvegszekrényekben antik tárgyak. Elengedtem a kilincset, és bekiáltottam: – Van
itthon valaki? Mrs. Tolomei? – De nem hallottam mást, mint magam mögött az ajtó halk csukódását.
Nem tudtam, mit tegyek, elindultam hát a csarnokban, és az antik tárgyakat vettem szemügyre. Voltak
közöttük háromszögletű zászlók, rajtuk lovak, tornyok, olyan nők képével, akik mind nagyon
hasonlítottak Szűz Máriára. Némelyik zászló nagyon régi volt és fakó, de a többi új lehetett, élénk
színekben pompázott. Csak a sor végére érve kezdett derengeni, hogy ez nem is magánház, inkább valami
múzeum vagy közintézmény.
Végre lépteket hallottam, és egy türelmeden mély hangot: – Salvatore?
Megpördültem, és megpillantottam mit sem sejtő házigazdámat, aki mankóra támaszkodva az egyik
szobából lépett elő. Hetvenes éveiben járó idősebb férfi volt, de gondterhelt arca még idősebbnek láttatta.
– Salva…? – Amint megpillantott, megállt, s mondott még valamit, ami nem hangzott túl
barátságosnak.
– Ciao – üdvözöltem vidáman, és előrenyújtottam a levelet, ahogyan az ember, biztos, ami biztos,
keresztet tart egy erdélyi nemesember elé. – Pia Tolomeit keresem. Ismerte a szüleimet. – Magamra
mutattam. – Giulietta Tolomei. To-lo-mei.
A férfi odabicegett hozzám mankójára támaszkodva, és kikapta a levelet a kezemből. Bizalmatlanul
forgatta a borítékot, újra és újra elolvasta a feladó és a címzett nevét. – Ezt a levelet a feleségem küldte –
szólt végül meglepően jó angolsággal. – Sok évvel ezelőtt. Diana Tolomeinek. Ő volt az én… hmm…
nagynéném. Hol találta ezt?
– Diane az anyám volt – feleltem. Hangom furcsa cincogásnak hallatszott az óriási teremben. –
Giulietta vagyok, az ikrek közül az idősebb. Meg akartam nézni Sienát, ahol anyám lakott. Talán…
emlékszik rá?
Az idős férfi nem válaszolt azonnal. Csodálkozó szemmel fürkészett, megérintette az arcomat, hogy
valóságos ember vagyok-e. – A kis Giulietta? – szólt végül. – Gyere ide! – Megfogta a vállamat, majd
átölelt. – Peppo Tolomei vagyok, a keresztapád.
 Fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek. Nem az a típus vagyok, aki egyre-másra ölelget másokat –
ezt meghagytam Janice-nek –, mégsem zavart az idős férfi érzelemkitörése.
– Bocsánat, hogy csak így betörtem… – kezdtem, majd elhallgattam, mert nem tudtam, mit mondjak
még.
– Nem, nem, nem, dehogy! – tiltakozott Peppo. – Úgy örülök, hogy itt vagy! Gyere, megmutatom a
múzeumot! Ez a Bagoly contrada múzeuma.,. – Ide-oda toporgott botjával, kereste, milyen érdekességet
mutathatna. Arckifejezésemet látva azonban elbizonytalanodott. – Biztosan nem is akarod megnézni a
múzeumot! Beszélgetni akarsz! Igen, beszélgessünk! Felemelte két kezét, miközben mankójával
majdnem felborított egy szobrot. – Mindent hallani akarok! A feleségem… Menjünk, nézzük meg a
feleségemet. Milyen boldog lesz! A házban van. Salvatore… Jaj, hol lehet?
Tíz perccel később már ki is viharzottam a Piazzetta del Castellaréról egy piros-fekete robogó hátsó
ülésén ülve. Peppo Tolomei úgy segített a nyeregbe, ahogyan egy mágus segíti bájos ifjú asszisztensét a
ládába, amelyet ketté akar fűrészelni, s amint megmarkoltam nadrágtartóját, lassítás nélkül száguldottunk
ki a kis utcácskából.
Peppo ragaszkodott hozzá, hogy nyomban bezárja a múzeumot, és hazavigyen, hogy megismerkedjem
a feleségével, Piával, s azokkal, akik esetleg náluk vannak. Örömmel elfogadtam a meghívást, és azt
hittem, hogy a ház, amelyet említett, itt van valahol a környéken. Csak akkor jöttem rá a tévedésemre,
amikor a Palazzo Tolomei mellett suhantunk el a Corsón.
– Messze van még? – kiabáltam, miközben kapaszkodtam, ahogy csak bírtam.
– Nem, nem! – felelte Peppo, s épp csak ki tudott kerülni egy apácát, aki egy kerekes székben ülő idős
embert tolt. – Ne izgulj, felhívunk mindenkit, tartunk egy családi összejövetelt! – Az ötlettől
felvillanyozva beszélni kezdett a családtagokról, akikkel hamarosan találkozni fogok, jóllehet alig
hallottam a szavait a szélben. Annyira belefeledkezett mondókájába, hogy észre sem vette, amint a
Palazzo Salimbeni előtt egy csapat biztonsági őr közé hajtott, akik kénytelenek voltak szétugrani.
– Hú! – kiáltottam, és azon tűnődtem, hogy Peppo vajon tudja-e, hogy a családi összejövetelre esetleg
egy fogdában kerül sor. Az őröknek azonban eszük ágában sem volt megállítani bennünket, csak
bámultak utánunk, ahogyan egy pórázra fogott kutya néz az úton átfutó fürge mókus után. Az egyikük
sajnos Eva Maria keresztfia, Alessandro volt, és szinte biztosra vettem, hogy felismert, ugyanis
himbálózó lábam láttán levegőért kapkodott, talán nem értette, hová tűnt a sarum.
– Peppo! – kiáltottam rokonom nadrágtartóját megrángatva. – Nem szeretném, ha letartóztatnának,
érted?
– Ne aggódj! – Peppo befordult egy sarkon, és beszéd közben gyorsított. – Nem ér utol a rendőrség! –
Kisvártatva úgy süvöltöttünk át egy régi városkapun, mint uszkár a karikán, és berobbantunk a teljes
nyári pompájában viruló toszkán tájba.
Peppo válla fölött a vidékben gyönyörködtem, és úgy, de úgy kívántam, hogy eltöltsön az ismerősség
érzése, hogy végre hazaérkezzem. De mindent újnak láttam magam körül; a gyomnövények és a fűszerek
meleg illatát, a lankás dombokat, de még Peppo kölnijében is volt valami ismeretlen komponens, amely, a
körülményeket tekintve, abszurd módon vonzónak hatott.
De hát mire emlékszünk életünk első három évéből? Olykor felidéződött bennem egy kép, hogy
csupasz lábakat ölelek át, kétségkívül nem Rose néni lábait; Janice is, én is emlékeztünk egy parafa
dugókkal teli nagy üvegtálra, ám ezeken kívül nehéz volt eldönteni, melyik emléktöredék hová tartozik.
Amikor sikerült néha előbányászni egy-egy foszlányt kislány korunkból, tanácstalanul mindig ilyesmire
jutottunk: – Biztosan tudom, hogy az a rozoga sakkasztal Toscanában volt – erősködött például Janice. –
Hol máshol? Rose néninek sosem volt sakkasztala.
– Akkor hogyan magyarázod – kérdeztem nyomban –, hogy Umberto ütött a kezedre, amikor
felborítottad?
Erre Janice-nek nem volt magyarázata. Végül azt mormolta: – Lehet, hogy valaki más volt. Egy
kétéves gyereknek minden férfi egyforma. – Aztán horkantott egyet. – A fenébe is, most is így van.
Kamasz koromban gyakran képzelődtem arról, hogy visszatérek Sienába, és hirtelen előjön minden
gyerekkori emlék; most viszont, hogy végre itt voltam, és a keskeny utakon száguldottam, egyszeriben az
jutott eszembe, hogy vajon nem sorvasztotta-e el lelkemnek egy fontos részét az, hogy eddigi életem
nagyobbik szakaszát máshol éltem.
 Pia és Peppo Tolomei egy kis völgyben élt egy szőlőskertekkel és olajfaligetekkel körülvett házban.
Lakóhelyüket szelíd dombok övezték, s ez a békés visszavonultság bőséges kárpótlást nyújtott a
messzeségbe nyúló táj látványának hiányáért. A ház korántsem volt impozáns; sárga falának repedéseiben
gyomnövények hajtottak, a zöld spaletták nem csupán festésre szorultak, s a tető olyan benyomást keltett,
mintha a legközelebbi vihar – vagy csak annyi, hogy odabent valaki eltüsszenti magát, lesodorná az
összes cserepet. Ám a kúszó szőlőindák, és az ügyesen elhelyezett cserepes virágok jól leplezték a
pusztulást, és kimondottan bájossá tették az épületet.
Miután Peppo megállt a robogóval, és felkapta a falhoz támasztott mankót, egyenesen a kertbe
vezetett. Felesége, Pia a ház árnyékában ült egy zsámolyon unokái és dédunokái körében, s mintha az
aratás nimfákkal körülvett istennője volna, fokhagymafonatok készítésére tanította őket. Peppo többszöri
próbálkozására végül felfogta, hogy ki vagyok, és mit keresek itt, és miután hinni mert a fülének,
belebújtatta lábát a papucsába, a gyerekek segítségével felállt, és könnyes szemmel átölelt – Giulietta! –
tört ki boldogan. A keblére ölelt, és homlokon csókolt. – Che meraviglia! Csoda történt!
Olyan őszinte volt az öröme, hogy majdnem elszégyelltem magam. Nem azért mentem reggel a
Bagoly Múzeumba, hogy rég elvesztett keresztszüleimet megtaláljam, e percig arról sem tudtam, hogy
vannak keresztszüleim, s hogy ilyen boldogságot okoz nekik, hogy élek és jól vagyok. És íme, itt vannak,
s kedvességük láttán rá kellett jönnöm, hogy – addig a pillanatig – soha sehol nem éreztem, hogy
megjelenésem ekkora boldogságot okoz, még saját otthonomban sem. Legalábbis, amikor Janice is jelen
volt.
A ház és a kert egy órán belül megtelt emberekkel és ennivalóval, mintha mindenki a közelben
várakozott volna – helyi finomságokkal a kezében –, s csak az ünneplésre várt volna. Voltak közöttük
családtagok, barátok és szomszédok, s valamennyien azt állították, hogy ismerték a szüleimet, s hányszor
gondoltak rá, hogy mi történhetett az ikrekkel. Senki sem mondta ki, mégis éreztem, hogy akkor régen
Rose néni beállított, s a Tolomei család akarata ellenére – Jim bácsi külügyminisztériumi kapcsolatainak
köszönhetően – vitt magával engem és Janice-t, s hogy nyomtalanul eltűntünk Pia és Peppo szeme elől,
akik pedig a keresztszüleink voltak.
– De mindez már a múlté! – mondogatta Peppo a hátamat paskolgatva. – Mert itt vagy, és végre
beszélgethetünk. – Csakhogy nehéz volt elkezdeni. Sok-sok kérdés várt válaszra, és hosszú évekről kellett
beszámolni, egyebek között arról, hogy miért van titokzatos módon távol a húgom.
– Ő nem tudott jönni, mert nagyon elfoglalt – mondtam elkapva a pillantásomat. – De hamarosan eljön
ő is látogatóba.
Az is nehezítette a helyzetet, hogy csak kevés vendég beszélt angolul, tehát előbb valakinek meg
kellett értenie és lefordítani a válaszokat. De olyan kedves és barátságos volt mindenki, hogy egy idő után
még én is felengedtem, és kezdtem magam jól érezni. Nem számított, hogy nem értettük egymást, mivel a
mosolyok és bólogatások sokkal beszédesebbek voltak a szavaknál.
Pia egyszer csak kihozott egy fényképalbumot, s mellém ült, hogy a szüleim esküvői fotóit
megmutassa. Amint kinyitotta az albumot, körénk gyűlt a többi nő is, és izgatottan segítettek a
lapozásban.
– Nézd csak! – mutatott Pia egy nagy esküvői képre. – Az édesanyád azt a ruhát viseli, amelyet én az
én esküvőmön. Hát nem gyönyörűek? És ez itt az unokatestvéred, Francesco…
– Egy pillanat! – Megpróbáltam lefogni a lapot, de Pia ellapozott. Talán nem is tudta, hogy apámról
még sosem láttam fényképet, s hogy anyám egyetlen felnőttkori képe a középiskola végén készített fotó
volt, amely Rose néni zongoráján állt.
Pia fényképalbuma nagy meglepetéseket tartogatott. Nemcsak azért, mert menyasszonyi ruhás anyám
szemlátomást gyermeket várt, hanem mert apám legalább százévesnek látszott. Kétségkívül nem annyi
volt, de anyámhoz – a mosolytól gödröcskés arcú, végzős főiskoláshoz – képest úgy festett, mint az öreg
Ábrahám a gyermekeknek szánt képes Bibliában.
Ennek ellenére boldognak tűntek, és noha egyetlen fényképen sem csókolták meg egymást, anyám
apámba karolt, és nagy csodálattal nézett rá. Így hát egy idő után félretettem elképedésemet, és
igyekeztem elfogadni, hogy itt, ezen a napfényes, békés helyen nem sokat törődnek az emberek idővel és
korral.
A körülöttem lévő nők megerősítették ezt az elgondolásomat; kétségkívül egyikük sem találta a
házasságot semmiféle értelemben rendkívülinek. Amennyire kivettem – olasz nyelvű – csicsergésükből,
elsősorban anyám ruhája és fátyla foglalkoztatta őket, valamint az, hogy a vendégek közül kit milyen
rokoni szálak fűzik apámhoz, és hozzájuk.
Az esküvői képek után a keresztelőnkön készült felvételek következtek, de a szüleink hiányoztak
róluk. A képeken Pia tartott a karjaiban egy csecsemőt, vagy Janice-t, vagy engem – nem lehetett
bennünket megkülönböztetni, Pia pedig már nem emlékezett, s Peppo büszkén dajkálta a másikat. Úgy
tűnt, mintha két szertartás zajlott volna, egyik a templomban, a másik kint a napsütésben, a Bagoly
negyed keresztelőkútjánál.
– Szép nap volt – mondta Pia szomorú mosollyal. – Olyanok voltatok, mint két civettini, két kis
bagoly. Nagy kár. – Nem fejezte be a mondatot, de gyöngéden becsukta az albumot. – Milyen régen volt.
Néha eszembe jut, hogy valóban gyógyít-e az idő… – A házból kihallatszó lárma szakította félbe, és
valaki érte kiáltott. – Gyere! – állt fel Pia váratlan izgalommal. – Ez biztosan Nonna!
Az idős Tolomei nagymama, akit mindenki Nonnának hívott, egyik unokájával élt Siena belvárosában,
azon a délutánon azonban odahívták a farmra, hogy találkozzon velem, ami szemlátomást eltért
megszokott napirendjéről. Az előszobában állt, egyik kezével idegesen igazgatta fekete csipkéjét, a
másikkal unokájára támaszkodott. Ha olyan szívtelen lettem volna, mint Janice, menten kijelentettem
volna, hogy pontosan úgy fest, mint egy mesebeli boszorka. Csak a holló hiányzott a válláról.
Pia odasietett hozzá, hogy üdvözölje, s az öreg hölgy morcosan megengedte, hogy mindkét orcáját
megcsókolja, majd bevezették a nappaliba, egy kitüntetett helyen álló karosszékhez. Pár perc azzal telt,
hogy Nonna kényelmesen elhelyezkedjen, néhányan párnákat hoztak, elhelyezték, megcserélték őket,
valaki különleges limonádét hozott a konyhából, de vissza is vitte, majd a peremére ültetett
citromszelettel hozta be újra.
– Nonna a nagynénénk – suttogta a fülembe Peppo –, apád legfiatalabb húga. Gyere, bemutatlak neki.
– Odahúzott az öreg hölgy elé, és lelkesen felvázolta neki a helyzetet olaszul, szemlátomást az öröm
valamiféle jelére várt.
Nonna azonban nem mosolyodott el. Hiába biztatta Peppo – még könyörgött is neki – hogy örüljön
velünk együtt, nem lehetett rávenni, hogy megjelenésem miatt jókedvre derüljön. Peppo meg is bökött,
hogy lépjek előbbre, hadd lásson jobban az idős hölgy, ő azonban csak a homlokát ráncolta, majd, mielőtt
Peppo elhúzott volna onnan, előrehajolt, s sziszegett valamit, amit nem értettem, ám aminek hallatán a
többieknek a lélegzetük is elállt.
Pia és Peppo sűrű bocsánatkérések közepette a szó szoros értelmében kihúzott a szobából. – Nagyon
sajnálom! – mondogatta Peppo a pillantásomat kerülve. – Nem tudom, mi ütött belé! Azt hiszem, meg fog
bolondulni!
– Semmi baj – feleltem, s a megdöbbenéstől nem éreztem semmit. – Nem hibáztatom, amiért nem
hiszi el. Olyan váratlan ez az egész még nekem is.
– Sétáljunk egyet – szólt Peppo még mindig zavarban –, majd visszajövünk később. Ideje, hogy
megmutassam neked a sírjukat.

A falu temetője kellemes, álmos oázis volt, nagyon különbözött azoktól a temetőktől, amelyekben
addig jártam. Az egész kertet tető nélküli fehér falak útvesztője szőtte át, s a falakat a földtől a felső
peremig sírtáblák mozaikja borította. Nevek, dátumok, fényképek jelölték, kik nyugszanak a
márványtáblák mögött, s a rézvázákban a látogatók virágai tarkállottak.
– Erre… – Peppo a vállamra támaszkodott, de lovagiasan kinyitott egy nyikorgó vaskaput, s beléptünk
egy mellékösvényről nyíló kis kriptába. Ez a régi Tolomei… hm… kriptához tartozik. A nagyobbik rész a
föld alatt van, de oda már nem járunk le. Jobb itt fent.
– Nagyon szép. – Beléptem a kis helyiségbe, és szemügyre vettem a márványtáblákat, s az oltáron álló
friss virágcsokrot Egy ismerősnek tetsző piros üvegtálban rövid gyertya égett, ami egyértelművé tette,
hogy a Tolomei-kriptát gondosan ápolják a családtagok. Váratlanul bűntudatom támad, hogy egyedül
vagyok itt, Janice nélkül, de hamar megszabadultam az érzéstől. Ha itt volna a húgom, valószínűleg
elrontaná a hangulatot valami divatos szófordulattal.
– Itt fekszik az édesapád – mutatott előre Peppo –, itt pedig az édesanyád. – Elhallgatott, hogy
felidézze a régi emléket. – Olyan fiatal volt. Azt hittem, hosszú évekig él majd, ha már én elmentem.
A két márványtáblát néztem; ennyi maradt Patrizio Scipione Tolomei professzorból és feleségéből,
Diane Lloyd Tolomeiból, és dobolni kezdett a szívem. Amióta csak az eszemet tudtam, szüleim
úgyszólván csak egy álomkép távoli ángyaiként léteztek, és sosem hittem volna, hogy egy napon ilyen
közel leszek hozzájuk, legalábbis fizikailag. Amikor arról ábrándoztam, hogy Olaszországba utazom,
valami oknál fogva sosem jutott eszembe, hogy első dolgom a sírjuk felkeresése lesz, ezért nagyon hálás
voltam Peppónak, hogy a segítségével most helyesen cselekedtem.
– Köszönöm – szóltam halkan, és megszorítottam vállamon nyugvó kezét.
– Szörnyű tragédia volt, ahogyan meghaltak – mondta Peppo a fejét ingatva –, és hogy Patrizio műve a
lángokba veszett. Gyönyörű háza volt Malemarendában, de elpusztult. A temetés után édesanyád
Montapulcianóban vett egy kis házat, és odaköltözött az ikrekkel – veled és a húgoddal, de többé nem
volt a régi. Minden vasárnap idejött, hogy virágokat tegyen Patrizio sírjára, de.,. – Elővett egy
zsebkendőt. – De többé sosem volt boldog.
– Egy pillanat… – A szüleim sírtáblájára vésett évszámokra meredtem. – Apám előbb halt meg, mint
anyám? Mindig úgy tudtam, hogy együtt haltak meg… – Ám miközben beszéltem, láttam, hogy a
dátumok megerősítik Peppo szavait. Apám több mint két évvel korábban halt meg, mint anyám. – Miféle
tűz volt az?
– Valaki… Nem, nem szabad ezt mondanom… – Figyelmeztette önmagát Peppo a homlokát ráncolva.
– Tűz ütött ki, rettenetes tűz. Édesapád háza leégett. Édesanyád szerencsés volt, éppen Sienába ment
vásárolni veletek. Nagy-nagy tragédia volt az egész. Azt is mondhatnám, hogy Isten vigyázott rá,
csakhogy két évvel később…
– Az autóbaleset – mormoltam magam elé.
– Nos… – Peppo a földbe túrt cipője orrával. – Nem tudom, mi az igazság. Senki sem tudja. De
mondok neked valamit… – Végre a szemembe nézett. – Mindig is gyanakodtam, hogy a Salombenik keze
van a dologban.
Azt sem tudtam, mit mondjak erre. Eva Mariára és a hotelszobámban álló, ruhákkal teli bőröndjére
gondoltam. Olyan kedves volt, olyan lelkesen barátkozott velem.
– Volt egy fiatalember – folytatta Peppo – Luciano Salimbeni. Egy bajkeverő. Volt aztán mindenféle
szóbeszéd. Nem akarom… – Peppo idegesen pillantott rám. – A tűz. A tűz, amelyben meghalt az
édesapád. Állítólag nem baleset volt. Azt mondják, valaki meg akarta ölni, megsemmisíteni a kutatását.
Rettenetes volt. Milyen szép volt az a ház! De tudod, azt hiszem, az édesanyád megmentett belőle
valamit. Valami fontosat. Dokumentumokat. Félt erről beszélni, de a tűz után furcsa kérdései voltak
bizonyos dolgokról.
– Miféle dolgokról?
– Mindenfélékről. Nem tudtam neki válaszolni. A Salimbenikről kérdezett. Földalatti titkos
alagutakról. Egy sírt akart megtalálni. Valami köze volt a pestishez.
– A bubópestishez?
– Igen, a nagy járványhoz. 1348-ban. – Peppo megköszörülte a torkát, kínosnak érezhette a témát. –
Tudod, az édesanyád úgy hitte, hogy valami régi átok sújtja a Tolomei és a Salimbeni családot. Azt
kutatta, hogyan vethetne véget neki. A gondolat megszállottjává vált. Hinni akartam neki, de… –
Húzogatni kezdte a gallérját, mintha egyszeriben nagyon melege lenne. – Olyan elszánt volt. Szentül
hitte, hogy mindannyian el vagyunk átkozva. Halál. Pusztulás. Baleset. Mindkét család átkozott… ezt
mondogatta. – Peppo mélyet sóhajtott, ahogy felidéződtek benne a múlt fájdalmai. – Mindig
Shakespeare-t idézte. Nagyon komolyan vette. A Rómeó és Júliát. Szerinte itt történt Sienában. Volt egy
elmélete… – Peppo hitetlenkedve csóválta a fejét.
– A megszállottja volt. Nem is tudom. Nem vagyok professzor. Csak annyit tudok, hogy volt egy
ember, Luciano Salimbeni, aki kincset akart találni…
Önkéntelenül bukott ki belőlem a kérdés: – Miféle kincset?
– KI tudja – emelte fel Peppo mindkét kezét. – Édesapád minden idejét régi legendák felkutatásával
töltötte. Folyton elveszett kincsekről beszélt. De édesanyád egyszer mondott nekem valamit… Ó, hogy is
hívta? Azt hiszem, Júlia Szemének. Nem tudom, mit értett ez alatt, azt hiszem, valami nagyon értékes
dolgot, azt hiszem, Luciano Salimbeni is azt kereste.
Izgatottan vártam a folytatást, de Peppo már nagyon kimerültnek, csaknem betegnek látszott.
Megingott, és elkapta a karomat, hogy el ne essen. – Ha neked lennék – folytatta –, nagyon, nagyon
óvatos lennék. És nem bíznék senkiben, akit Salimbeninek hívnak. – Arckifejezésemet látva összevonta a
szemöldökét. – Azt hiszed, pazzo… őrült vagyok? Itt állunk egy fiatal nő sírja előtt, aki idejekorán halt
meg. Az édesanyád volt. Honnan tudhatnám, hogy ki tette ezt vele és miért? – Megszorította a karomat. –
Meghalt. Édesapád is meghalt. Ennyit tudok. De Öreg Tolomei-szívem azt súgja, hogy légy óvatos.

A gimnázium utolsó évében Janice és én önként jelentkeztünk, hogy rész veszünk az évente
megrendezett színdarabban, akkor történetesen a Rómeó és Júlia előadásában. A meghallgatások után
Janice kapta Júlia szerepét, rám pedig azt osztották, hogy fa leszek Capuleték kertjében. Janice persze
több időt töltött a körmeivel, mint a szövegtanulással, és valahányszor az erkélyjelenetet próbáltuk,
mindig én súgtam neki, mivel faágakkal ékesítve ott álltam a közelében. A bemutató napján a szokásosnál
is borzalmasabban viselkedett velem. Az öltözőben kinevetett barnára festett arcom miatt, kihuzigálta a
leveleket a hajamból, ő viszont szőke copfokat kapott, és az arcára rózsás pírt. Az erkélyjelenet alatt
semmi kedvem nem volt segíteni neki. Sőt épp az ellenkezőjét tettem. Amikor Rómeó azt kérdezte: –
Mire mondjak esküt? azt súgtam: – Három szóra!
Janice nyomban ismételte: – Három szóra, jó éjt, jó éjt, Rómeó! ami teljesen kizökkentette Rómeót, s
az egész jelenet zűrzavarba fulladt.
Később, amikor kandeláberként álltam Júlia hálószobájában, azt súgtam a Rómeó mellett ébredező
Janice-nek: – El innen, indulj tüstént! –, ami nem éppen kellemes hangnemben indította gyöngéd
jelenetüket. Mondanom sem kell, Janice olyan dühös volt, hogy az előadás után végigkergetett az iskolán,
és megesküdött, hogy leborotválja a szemöldökömet. Először nagyon mókásnak találtam az egészet, ám
amikor végül bezárkózott a mosdóba, és egy órán át zokogott, mégis abbahagytam a nevetést.
Jóval éjfél után, amikor a nappaliban beszélgettem Rose nénivel, mert féltem elaludni, és kiszolgáltatni
magam Janice borotvájának, Umberto lépett be két pohár vin santóval. Szó nélkül nyújtotta felénk a
poharakat, Rose néni pedig megjegyzést sem tett arra, hogy túl fiatal vagyok még ahhoz, bort igyak.
– Tetszik neked a darab? – kérdezte. – Úgy látom, kívülről fújod az egészet.
– Nem vagyok oda érte – vallottam be, és belekortyoltam a borba, miközben megvontam a vállam. –
Egyszerűen csak… megragadt.
Rose néni a bort kóstolgatva lassan bólintott. – Anyád is ilyen volt. Tudta kívülről. Olyan volt, mint
egy… megszállott.
A lélegzetemet is visszafojtottam, hogy ne akasszam meg a gondolatmenetét. Vártam, hátha mond még
valamit anyámról, de nem mondott. A homlokát ráncolva felnézett, megköszörülte a torkát, és újra
kortyolt. Ennyi. Ez is ama ritka dolgok közé tartozott, amelyeket kérdezés nélkül közölt velem az
anyámról, s én sosem mondtam el Janice-nek. Shakespeare iránti megszállottságom olyan titok volt,
amelyet egyedül anyámmal osztottam meg, mint ahogy arról az egyre növekvő félelmemről sem
beszéltem senkinek, hogy mivel anyám huszonöt évesen halt meg, én is akkor fogok.

Amint Peppo kitett a Hotel Chiusarelli előtt, egyenesen a legközelebbi internetkávézóba mentem, és
beírtam a Google keresőbe Luciano Salimbeni nevét. Jó néhány szöveges akrobatamutatvány kellett
ahhoz, hogy valami halványan hasznosnak mondható eredményre jussak Legalább egy órán át küzdöttem
az olasz nyelvvel, és a sok-sok kudarccal, míg végül az alábbi következtetéseket vontam le.
Egy. Luciano Salimbeni meghalt.
Kettő. Luciano Salimbeni rossz ember volt, még az is lehet, hogy tömeggyilkos.
Három. Luciano és Eva Maria Salimbeni valamiféle kapcsolatban álltak.
Négy. Volt valami kuszaság anyám autóbalesete körül, és Luciano Salimbenit ki akarta hallgatni a
rendőrség.
Az összes oldalt kinyomtattam, hogy később a szótárammal elolvashassam. Kutatásom nem járt sokkal
több eredménnyel annál, mint amit Peppo Tolomeitól délután megtudtam, de legalább nyilvánvalóvá vált,
hogy idős unokabátyám nem kitalált történetet mesélt; húsz évvel ezelőtt valóban élt Sienában egy
Luciano Salimbeni nevű veszélyes ember.
Jó hírt volt azonban, hogy már meghalt. Vagyis semmiképpen sem lehetett az a melegítős alak, aki
előző nap – talán igen, talán nem – követett, miután anyám dobozával elhagytam a Palazzo Tolomeiben
lévő bankot.
Hirtelen támadt ötlettől vezérelve beírtam a Google keresőjébe a Júlia Szemét. Meg sem lepődtem,
hogy a kapott információnak semmi köze sem volt legendás kincsekhez. Csaknem mindegyik ilyen olyan
tudományos értekezés volt a szemek fontosságáról a Rómeó és Júliában, én pedig becsülettel
végigolvastam néhány részt a darabból, hátha valami titkos üzenetre bukkanok Az egyik így szólt:

Ó, több veszélyt rejt a te két szemed,

Mint húsz kivont kard!

Nahát, gondoltam, ha ez a gonosz Luciano Salimbeni valóban a Júlia Szemének nevezett kincsért ölte
meg az anyámat, akkor Rómeó kijelentése igaz, hiszen bármilyenek voltak is azok a titokzatos szemek,
veszélyesebbek lehettek akármiféle fegyvernél. Ilyen egyszerű. A másik szöveghely viszont kicsit
bonyolultabb volt egy fél füllel elkapott átlagos mondatnál:

A nagy mennybolt két legszebb csillaga

Megkérte tán szemét, hogy fent ragyogjon.
Az ég mezőn, míg ők bujdokolnak.
A Via del Paradisón bandukolva ezeken a sorokon tűnődtem. Rómeó nyilvánvalóan Júliát dicsérte
azzal, hogy szemeit ragyogó csillagokhoz hasonlította, de elég viccesen fogalmazott, annyi szent.
Szerintem nem kimondottan hízelgő egy lányra nézve, ha valaki arról képzelődik, hogy milyen volna a
lány kivájt szemekkel.
Ezek a költői sorok azonban mindenképpen kellemes kitérőt jelentettek az aznap megismert tények
után. Anyám is, apám is szörnyű halált halt, valószínűleg egy gyilkos keze által. A temetőben tett
látogatásom óta ugyan órák teltek el, mégis, még mindig a szörnyű felfedezést emésztgettem. A
megrázkódtatáson és a bánaton kívül ráadásul a félelem apró szúrásait is éreztem, ahogyan az előző nap
is, amikor azt hittem, hogy valaki követ az utcán. De okkal figyelmeztetett-e Peppo? Ennyi évvel később
valóban veszélyben volnék? Ha igen, feltehetőleg megszabadulhatnék tőle, ha visszamennék Virginiába.
Csakhogy mi van, ha tényleg létezik valami kincs? Mi van, ha – valahol az anyám dobozába rejtve –
ráakadnék egy jelre, amely elvezetne a Júlia Szeméhez, bármi legyen is az?
Gondolatokba merülve besétáltam egy békés kolostorkertbe a Piazza San Domenicóról. Alkonyodott.
Kis időre megálltam egy loggia oszlopainál, élveztem a nap utolsó sugarak, miközben egyre följebb
kúsztak lábamon az esti árnyékok Még nem volt kedvem visszamenni a szállodába, ahol Ambrogio
mester naplója várt, hogy egy álmatlan éjszakán át visszaröpítsen 1340-be.
Ahogy ott álltam az alkonyati fényben, és gondolataim a szüleim körül jártak, megpillantottam őt…
A mestert.
A szemközti loggia árnyékában lépkedett kezében festőállvánnyal és egyéb dolgokkal, amelyek
folyton kicsúsztak a szorításából, s emiatt meg kellett állnia, hogy elrendezze a holmit. Először csak
bámultam. Önkéntelenül. Egészen más volt, mint azok az olaszok, akiket addig láttam. Hosszú ősz
hajával, lógó kardigánjával, sarujával woodstocki időutazónak hatott, aki a divatmodellekkel elárasztott
világban csoszog a maga útján.
Nem vett észre, s amikor utolértem, és átnyújtottam neki egy ecsetet, amelyet leejtett, félelmében
ugrott egyet.
– Scusi… – szóltam –, de azt hiszem, ez a magáé.
Úgy nézett az ecsetre, mintha azt sem tudná, mi az, de végül elvette, esetlenül szorongatta, mint aki
elfelejtette, hogy mire való. Aztán zavartan rám nézett. – Ismerem magát? – kérdezte.
Mielőtt válaszoltam volna, széles mosoly terült el az arcán. – Hát persze, hogy ismerem! – kiáltott fel.
– Emlékszem. Maga… ó! Segítsen. .. Kicsoda is maga?
– Giulietta. Tolomei. De nem hinném…
– Si, si, si! Persze! Merre járt?
– Csak… nemrég érkeztem.
Elfintorodott a saját ostobaságán. – Hát persze! Ne is törődjön velem. Most érkezett. És íme, itt van.
Giulietta Tolomei. Szebb, mint valaha. – Mosolyogva csóválta a fejét. – Sosem értettem ezt a dolgot, az
időt.
– Nos – szóltam kissé elhűlten –, minden rendben?
– Velem? Ó! Igen, köszönöm. De… feltétlenül látogasson meg. Mutatni akarok magának valamit.
Tudja hol a műtermem? A Via Santa Caterinán. A kék ajtó. Nem kell kopognia, csak jöjjön be.
 Akkor jutott eszembe, hogy biztosan turistának nézett, és el akar adni nekem valami szuvenírt. Naná,
öregfiú, gondoltam, ott leszek.

Később felhívtam Umbertót, akit mélyen megrázott a szüleim haláláról hallott hír. – De biztos vagy
benne? – kérdezte többször is. – Biztos, hogy igaz? – Mondtam, hogy igen. Nem csupán arra utal minden,
hogy húsz évvel ezelőtt sötét erők munkáltak, de, amennyire meg tudtam ítélni, azok az erők továbbra is
hatnak. Mi másért követett volna engem két nappal korábban valaki?
– Biztos, hogy követett? – kérdezte Umberto. – Lehet, hogy…
– Umberto – vágtam a szavába – melegítőt viselt. Mindketten tudtuk, hogy Umberto felfogása szerint
csakis egy alattomos gazember sétálna egy divatos utcán sportöltözékben.
– Hát – mondta Umberto –, talán csak zsebtolvaj volt. Látott kilépni a bankból, gondolta, pénzt vettél
fel…
– Igen, lehet. Annak tényleg nem sok értelmét látom, hogy valaki ezt a dobozt akarná megszerezni.
Nem találok benne semmit, aminek köze volna Júlia Szeméhez…
–Júlia Szeméhez?
– Igen, erről beszélt Peppo. – Egy sóhajtással az ágyra vetettem magam. – Úgy látom, az a kincs. De
szerintem ez az egész egy nagy átverés. Szerintem anya és Rose néni fent ül a mennyekben, és jót nevet.
Egyébként… hogy vagy?
Legalább öt perce beszélgettünk, amikor rájöttem, hogy Umberto már nem Rose néni házában lakik,
hanem egy New York-i hotelben, és munkát keres, bármit értsen is ezen. Nehezen tudtam elképzelni,
hogy Manhattanben pincérkedik; parmezán sajtot reszel a vendégek tésztájára. Neki is effajta gondolatok
járhattak a fejében, mert fáradt, színtelen volt a hangja, pedig én úgy szerettem volna azt mondani neki,
hogy egy hatalmas vagyon nyomára bukkantam. De mindketten tudtuk, hogy hiába szereztem meg anyám
dobozát, fogalmam sincs róla, hol kezdjem a keresést.

II.III
Lelked mézét kiszívta a Halál
De nincs hatalma bűbájod felett

S IENA , 1340

A halált hozó fegyver nem sújtott le.

Lorenzo barát – aki imádkozva térdelt az útonálló előtt – rövid, félelmetes zihálást hallott, majd
megremegett a szekér, és egy test tompán puffant a földön. Aztán… csend. Félig felhúzott szemhéja alól a
barát látta, hogy leendő gyilkosa már nem tornyosul fölébe kivont karddal, és izgatottan kiegyenesedett,
hogy lássa, hová tűnt a gazfickó olyan hirtelen.
Összetörten, véresen hevert az árok partján az a férfi, aki – egy pillanattal azelőtt még – egy útonálló
banda nagyhangú vezére volt. Most milyen törékeny és emberi, gondolta Lorenzo barát, ahogy egy tőr
hegye áll ki az útonálló mellkasából, démoni szájából pedig vér csordogál a fülébe, amely számtalan
zokogó esdeklést hallott már, de ez a briganti soha, senkin sem könyörült.
– Mennyei Anyánk! – emelte az égre összekulcsolt kezét a barát. – Köszönöm, ó, Szent Szűz, hogy
megmentetted alázatos szolgádat!
– Nagyon szívesen, barát, csakhogy nem vagyok szűz.
A kísérteties hang hallatán Lorenzo barát talpra ugrott, és megpillantott egy tollforgós sisakot, vértet
viselő, lándzsát markoló félelmetes alakot.
– Nemes Szent Mihály! – kiáltott fel eksztázissal vegyes rémülettel. – Megmentetted az életemet! Az
az ember, az a gazfickó meg akart ölni!
Szent Mihály felemelte sisakrostélyát, amely alól fiatal arc bukkant elő. – Igen – szólt emberi hangon
– ennyit én is kiokoskodtam. De csalódást kell neked okoznom, mivel nem vagyok szent.
 – Bármi légy is, nemes lovag – tört ki Lorenzo barát érkezésed valóságos csoda, és biztos vagyok
benne, hogy a Szent Szűz megjutalmazza az ilyen cselekedeteket a mennyek országában!
– Köszönöm, barát – felelte a lovag hamiskásan csillogó szemmel. de ha legközelebb beszélsz vele,
kérlek, mondd el neki, hogy boldogan fogadnék valami jutalmat itt a földön is. Talán egy másik lovat.
Mert biztosra veszem, hogy ez összeroskad alattam, ha megkapom a disznót a palión.
Lorenzo barát egyet-kettőt pislogott, mire ráébredt, hogy megmentője igazat szólt, valóban nem szent.
Abból ítélve pedig, ahogy Szűz Máriáról beszélt – arcátlanul bizalmaskodó hangon – kétségkívül nem
ájtatos lélek.
Ekkor halk nyikorgással felemelkedett a koporsó fedele, hogy a bent tartózkodó egy pillantást
vethessen bátor megmentőjére, de Lorenzo barát gyorsan ráült a fedélre, mert a zsigereiben érezte, hogy
ennek a két fiatalnak sosem szabad meglátnia egymást. – Hmm – mondta elszántan udvariaskodva –,
merrefelé csatázol, nemes lovag? Vagy a Szent Föld védelmére indulsz?
A fiatal férfi elhűlve meregette a szemét. – Hol élsz, te mókás barát? Egy Istennel ilyen szoros
kapcsolatban lévő embernek tudnia kell, hogy a keresztes háborúk kora véget ért. – Siena felé mutatott. –
Ezek a dombok, azok a tornyok… ez az én Szent Földem.
– Ez esetben nagyon örvendek – mondta Lorenzo barát sietősen –, hogy nem rossz szándékkal jöttem
ide!
A lovag nem volt meggyőzve. – Megkérdezhetem – szólt hunyorogva –, hogy mi szél hozott Sienába,
barát? És mi van abban a koporsóban?
– Semmi!
– Semmi? – A lovag a földön heverő holttestre nézett. – Nem vall a Salimbenikre, hogy semmiért
ontsák a vérüket. Biztosra veszem, hogy valami kívánatos dolgot rejtegetsz.
– Ugyan, dehogy! – erősködött Lorenzo barát. Túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy egy ölni kész
idegenben megbízzon. – Ebben a koporsóban egy szegény testvérem fekszik, aki három napja kiesett
egy szeles harangtoronyból, és csúnyán összetört a teste. El kell őt vinnem… a családjához, még ma
este.
Lorenzo barát megkönnyebbülésére az idegen arcán részvét jelent meg az egyre ádázabb
ellenségeskedés helyén, és a lovag nem kérdezősködött többet a koporsóról. Elfordította a fejét, és
türelmetlenül fürkészte az utat. Pillantását követve Lorenzo barát csak a lenyugvó napot látta, ez azonban
arra emlékeztette, hogy hála ennek az ifjú embernek – akár pogány, akár nem – tovább élvezheti az estét,
és Isten akaratából, még sok hasonlót.
– Fivéreim – kiáltott a megmentő –, a próbautunkat ez a boldogtalan barát hátráltatja!
Lorenzo barát csak ekkor vett észre öt, egyenesen a napból elővágtató lovast, s amint közelebb értek,
lassan megértette, hogy ezek az ifjak valamifajta sportot űznek. Nem viseltek páncélt, de egyikük – egy
fiatal fiú –, nagy homokórát tartott a kezében. Amikor a gyermek meglátta az árokban a holttestet, a
homokóra kicsúszott a kezéből, és kettétört az üvege.
– Ez bizony rossz előjel a versenyhez, kisöcsém – szólt a lovag a fiúhoz –, de ájtatos barátunk talán
elveheti az erejét egy-két imával. Mit mondasz, barát, meg tudnád áldani a lovamat?
Lorenzo barát elkerekedő szemmel bámult megmentőjére, arra gondolt, hogy valami tréfa áldozata. A
fiatalember azonban, aki úgy ült a lován, ahogyan más a kényelmes otthoni karosszékben, nagyon
komolynak tűnt. A szerzetes ráncba futó homlokát látva elmosolyodott. – Á, semmi baj. Ezen a gebén
már semmiféle áldás nem segít – mondta. – Azt azért áruld el, mielőtt elválunk, hogy barátot
mentettembe meg, vagy ellenséget.
– Legnemesebb uram! – ugrott talpra Lorenzo barát rémülten a gondolattól, hogy, ha egy pillanatra is,
de rosszat gondolt arról az emberről, akit Isten az ő megmentésére ideküldött, – az életemet köszönhetem
neked! – kiáltotta szívére tett kézzel. – Mi más lehetnék, mint odaadó, hű szolgád egy életen át?
– Szép szavak! De kinek a pártján állsz?
– Kinek a pártján? – nézett Lorenzo barát értetlenül egyik fiatalemberről a másikra.
– Igen – unszolta a fiú, aki a homokórát elejtette. – Kinek szorítasz a palión?
Hat hunyorgó szempár figyelte a választ keresgélő barátot, akinek pillantása a lovag sisakforgójáról a
lándzsájára erősített zászló fekete szárnyaira, majd a vértjén látható hatalmas sasra ugrott.
– Természetesen – szólt gyorsan – a… a Sasnak szorítok? Igen! A nagy Sasnak… az ég urának.
Megkönnyebbült, amikor válaszát harsány üdvrivalgás fogadta.
 – Úgy igaz barát vagy! – mondta a lovag. – És örülök, hogy őt öltem meg, nem téged. Jöjj, bekísérünk
a városba. A Camollia kapun nem jutnak be szekerek napnyugta után, tehát igyekeznünk kell.
– Kedvességed lekötelez – szólt Lorenzo barát. – Kérlek, áruld el neved, hogy mostantól fogva örökké
áldást kérhessek rád imáimban.
Az ifjú szívélyes bólintására meghajolt a csúcsos sisak.
– A Sas vagyok, Rómeó Marescotti a nevem.
– Marescotti az emberneved?
– Eh, mi a név? A Sas örökké él.
– Örök életet csak a menny ígérhet – felelte Lorenzo barát. Természetéből fakadó csipkelődése egy
pillanatra háttérbe szorította háláját.
A lovag szélesen elmosolyodott. – Úgy kétségtelen – replikázott társai nagy mulatságára hogy a Sas a
Szűz kedvenc madara!
Mire Rómeó és unokafivérei végre eljuttatták a szerzetest és szekerét a megadott úti célhoz, az
alkonyatot felváltotta a sötétség, és bágyadt némaság telepedett a világra. Bezárultak az ajtók és a
spaletták, nehogy behatolhassanak a házakba az éjszaka kószáló rossz szellemek, s ha nem világított
volna a hold, és egy-két járókelő fáklyája, Lorenzo barát már rég eltévedt volna a meredek utcák
labirintusában.
Amikor Rómeó megkérdezte tőle, hogy kihez érkezett látogatóba, hazudott. Tudott a Tolomei és a
Salimbeni család véres viszályáról, és azzal is tisztában volt, hogy bizonyos társaságban végzetes lehet,
ha bevallja, hogy Tolomei úrhoz érkezett Sienába. Bármilyen segítőkész volt is Rómeó és az
unokafivérei, nem lehetett tudni, hogyan viselkednek – vagy milyen léha történeteket mesélnek
barátaiknak és családtagjaiknak –, ha tudják az igazságot. Ezért aztán Lorenzo barát azt mondta nekik,
hogy Ambrogio Lorenzetti mester műhelyébe igyekszik, mivel a két híres család nevén kívül egyedül ez
jutott eszébe,
Ambrogio Lorenzetti festő volt, igazi mester, akit messze földön ismertek freskóinak és portréinak
köszönhetően. Lorenzo barát sosem találkozott vele személyesen, de emlékezett, hogy egyszer valakitől
hallotta, hogy a mester Sienában él. Nem kis izgalommal mondta ki a nevet Rómeónak, ám mivel az ifjú
nem ellenkezett, a barát megnyugodott, hogy bölcsen választott nevet.
– Nos, hát – szólt Rómeó egy keskeny utca közepén megállítva a lovát – , megérkeztünk. A kék ajtó
az.
Lorenzo barát meglepetten nézett körül, hogy a híres festő ilyen egyszerű környéken lakik. Az utcát
szemét és mocsok borította, sovány macskák lestek őket az ajtókból és a sötét zugokból. – Köszönöm a
segítséget, urak – szólt a barát leszállva a szekérről. – Az ég megjutalmaz benneteket, ha eljő az ideje.
– Állj felre, szerzetes – mondta Rómeó, s leugrott a nyeregből –, bevisszük a koporsót.
– Nem! Ne érjetek hozzá! – vetette magát Lorenzo barát Rómeó és a koporsó közé. – Épp eleget
segítettetek.
– Ugyan már! – Rómeó félre akarta tolni a barátot. – Hogyan vinnéd be segítség nélkül?
– Nem is… Isten megmutatja a módját! Majd a mester segít…
– A festőknek eszük van, nem erejük. Lássuk csak. – Rómeó ezúttal valóban félretolta a barátot, de
óvatosan, mivel látta, milyen gyenge ellenféllel van dolga.
Egyedül Lorenzo barát nem volt tisztában önnön gyengeségével. – Nem! – kiáltotta a koporsó egyetlen
őrzőjének hevével. – Könyörgök… megparancsolom!
– Megparancsolod? – derült jókedvre Rómeó. – Az efféle szavak csak felkeltik a kíváncsiságomat. Az
imént mentettem meg az életed, szerzetes. Most miért utasítod cl a szívességet?
A kék ajtó mögött, a műhelyben, Ambrogio mester szorgosan művelte, amit ez idő tájt mindig is
művelt: színeket kevert és próbálgatott. Az éjszaka a bátraké, az őrülteké és a művészeké – mely
tulajdonságok gyakran egyazon személyben egyesülnek –, mert ilyenkor valóban lehet dolgozni; a mester
megrendelői ezen az órán már otthon vannak, esznek vagy alszanak, mint minden ember, és napkelte előtt
nem kopogtatnak az ajtaján.
A munkába merült Ambrogio mester csak akkor figyelt fel az utcáról behallatszó lármára, amikor
kutyája, Dante morogni kezdett. A mester, mozsárral a kezében, közelebb lépett az ajtóhoz, és
megpróbálta kivenni a szóváltás komolyságát, amely – a hangokból ítélve – az ajtaja előtt zajlott. Július
Caesar fennkölt halála jutott eszébe, Caesaré, akit római szenátorok szurkáltak halálra, s aki igen
látványosan, márványra omló bíborpalástban, oszlopok között halt meg. Bárcsak egy ismert sienai is
hasonló halált halna, mert a mester akkor megfesthetné a jelenetet egy helybéli épület falára.
Ekkor valaki dörömbölt az ajtón, s Dante felugatott.
– Csss! – csitította kutyáját a mester. – Jobb lesz, ha elbújsz, hátha a szarvakat viselő próbál bejutni.
Sokkal jobban ismerem, mint te.
Amint kinyitotta az ajtót, izgatott hangok hulláma csapta meg. Arról szólt a heves szópárbaj, hogy
valamit be kellene vinni a házba.
– Mondd meg nekik Krisztusban kedves testvérem! – könyörgött egy ziháló szerzetes. – Mondd meg
nekik, hogy majd mi ketten bevisszük!
– Mit? – érdeklődött Ambrogio mester.
– Hát a koporsót! – felelte valaki. – A tetemmel együtt! Ezt itt!
– Azt hiszem, nem jó ajtón kopogtattok – szólt Ambrogio mester. – Én nem rendeltem ilyet.
– Könyörgök, engedj be minket – esedezett a szerzetes. – Mindent elmagyarázok.
Ambrogio mester mi mást tehetett, szélesre tárta az ajtót, s oldalra lépett, hogy az ifjak becipelhessék a
koporsót a műhelybe, és letegyék a padlóra. Meg sem lepődött azon, hogy az ifjú Rómeó Marescotti és
unokafivérei – már megint – valami csínyben sántikálnak, csak azt nem értette, mit keres itt a kezét
tördelő szerzetes.
– Ilyen könnyű koporsót sosem cipeltem – jegyezte meg Rómeó egyik társa. – Igencsak karcsú lehetett
a társad, barát. Máskor kövérebbet küldjetek fel abba a szeles toronyba, akit nem sodor ki egy fuvallat.
– Úgy lesz! – kiáltott Lorenzo barát türelmetlenül. – Most pedig, köszönet urak, jó szolgálataitokért.
Köszönöm, Rómeó úr, hogy megmentetted az életünket… az életemet! Fogd… – csuhája alól előhúzott
egy elgörbült kis pénzérmét, egy centesimo a fáradozástokért.
Előrenyújtott keze kis ideig a levegőben lebegett. Végül visszatette az érmét a csuhája alá, miközben
úgy vöröslött a füle, mint parázs a hirtelen támadt huzatban.
– Annyit kérek csupán – szólt Rómeó inkább csak a tréfa kedvéért –, hogy mutasd meg, mi van a
koporsóban. Azt ugyanis biztosra veszem, hogy nem szerzetes, nem kövér és nem is sovány.
– Nem – Lorenzo barát izgatottságát rémület váltotta fel. – Azt nem lehet! Szűz Máriára esküszöm
mindannyiótoknak, hogy a koporsó zárva marad, különben nagy csapás ér bennünket!
Ambrogio mesterben ekkor az ötlött fel, hogy még sosem figyelt meg alaposan egy madarat. A
fészekből kiesett felborzolt tollú apró veréb gyöngyként csillogó pici szemekkel… pontosan így festett a
fiatal szerzetes Siena leghírhedtebb macskáinak körében.
– Ugyan, ugyan, barát – szólt Rómeó. – Ma este megmentettem az életed. Mégsem nyertem el
bizalmadat?
– Félek – fordult Ambrogio mester Lorenzo baráthoz – hogy be kell váltanod fenyegetésedet, és ránk
szabadítani a csapást. Így kívánja a becsület.
A barát lassan megcsóválta a fejét. – Hát jó! Kinyitom a koporsót. De előbb hadd adjak magyarázatot..,
– Inspirációt keresve körbehordozta pillantását, és bólintott. – Igazatok van, nem szerzetest rejt a koporsó.
De éppolyan szentséges személy fekszik benne. Nagylelkű patrónusom egyetlen leánya, és –
megköszörülte a torkát, hogy erélyesebb legyen a hangja – tragikus módon halt meg két napja. Atyja
küldött ide engem, hogy meg kérjelek mester, örökítsd meg arcát egy festményen, mielőtt végleg meg
kell tőle válnunk.
– Két napja? – hüledezett Ambrogio mester, de máris az új megrendelésre terelődtek gondolatai, – Két
napja halott? Drága barátom… – Azzal, meg sem várva a szerzetes beleegyezését, felnyitotta a koporsót,
hogy szemügyre vegye a pusztulást. A bent fekvő lányt azonban még nem kezdte ki a halál. – Úgy látom
– szólt a mester –, még van időnk. Ennek ellenére rögvest hozzá kell látnom. Patrónusod meghagyta az
ábrázolás módját? Általában a szokásos Szűz Máriát festem deréktól felfelé, s ezúttal a gyermek Jézust is
odateszem ingyen, mivel ilyen hosszú utat tettél meg.
– Azt… hiszem, jó lesz a szokásos Szűz Mária – felelte Lorenzo barát, és nyugtalanul pillantott
Rómeóra, aki a koporsó mellé térdelve csodálta a halott lányt –, és a Megváltó, tekintve, hogy ingyen van.
– Ó, jaj! – sóhajtott Rómeó figyelmen kívül hagyva a szerzetes figyelmeztető mozdulatát. – Hogy lehet
Isten ilyen kegyetlen?
– Ne! – kiáltott fel Lorenzo barát, de elkésett. Az ifjú már megérintette a lány orcáját.
 – Ilyen szépségnek – mondta Rómeó gyengéd hangon –, sosem volna szabad meghalnia. Ma éjjel a
halál is gyűlöli mesterségét. Nézzétek, ajkait még nem csúfította el lila foltjaival.
– Vigyázz! – intette Lorenzo barát, s megpróbálta lehajtani a koporsó fedelét. – Nem tudhatod, milyen
kórt hordoznak azok az ajkak!
– Ha az enyém volna – folytatta Rómeó megakadályozva a szerzetes mozdulatát, s ügyet sem vetve
bármiféle kórságra –, követném Őt a paradicsomba, és visszahoznám. Vagy örökre ott maradnék vele.
– Úgy, úgy, úgy – mondta Lorenzo barát, s erőnek erejével lenyomta a fedelet, miközben majdnem
rácsapta az ifjú kezére. – A halál minden férfiból lángoló szerelmest csinál. Bárcsak ilyen odaadók lettek
volna, amíg a hölgy még élt!
– Nagyon igaz, barát – bólintott Rómeó, s végre felállt. – Mára épp elég szomorúságot láttam és
hallottam. Hív a csapszék. Itt hagylak benneteket szomorú teendőtökkel, s áldomást iszom e szegény
leány lelkéért. De még többet iszom, addig öntöm magamba a bort, míg egyenesen a paradicsomba nem
repít, ahol alkalmasint találkozhatnék vele és…
Lorenzo barát előreugrott, és látszólag minden ok nélkül azt sziszegte: – Mielőtt kiesel az égiek
kegyéből, Rómeó uram, fékezd a nyelved!
Az ifjú szélesen elmosolyodott – kifejezném hódolatomat. Lorenzo barát csak akkor nyitotta fel újra a
koporsó fedelét, amikor a bolondos ifjak távoztak, s már lovaik patacsattogása is elhalkult. – Most már
lehet – mondta –, kijöhetsz.

A lány végre kinyitotta a szemét és felült. Orcái beestek a kimerültségtől.

– Mindenható Isten! – hűlt el Ambrogio mester, s a mozsártörővel keresztet vetett. – Miféle
boszorkányság ez?
– Könyörgök, mester – szólt Lorenzo barát, miközben felsegítette a lányt–, kísérj el minket a Tolomei-
palotába. Ez az ifjú hölgy Tolomei uraság unokahúga, Giulietta. Sok baj érte, és a lehető leghamarabb
biztonságba kell őt vinnem. Tudsz segíteni?
Ambrogio mester a szerzetesről a lányra pillantva igyekezett felfogni a valóságot. A lány
megpróbáltatásai ellenére egyenesen állt, összekuszálódott haja csillogott a gyertyafényben, szeme olyan
kék volt, mint a felhőtlen ég. A mester arra gondolt, hogy ilyen tökéletes teremtményt még soha életében
nem látott. – Megkérdezhetem – fordult a szerzeteshez hogy mi okból bíztál meg bennem?
Lorenzo barát a körülöttük látható festményekre mutatott. – Aki meglátja az istenit a földi dolgokban,
minden bizonnyal testvérem Krisztusban.
A mester is körülnézett, de ő nem látott mást, mint üres boros-flaskákat és félkész műveket, olyan
emberek arcképeit, akik az ár hallatán visszavonták megrendelésüket. – Túlságosan nagylelkű vagy –
szólt a fejét csóválva –, de nem írom a rovásodra. Ne félj, elvezetlek a Tolomei-palotába, előbb azonban
kérlek, elégítsd ki mohó kíváncsiságomat, mondd el, mi történt eme ifjú hölggyel, miért feküdt halottként
ebben a koporsóban.
Ezúttal Giulietta szólalt meg. Hangja lágy volt és határozott, arcát feldúlta a bánat. – Három nappal
ezelőtt – kezdte – a Salimbenik rajtaütöttek otthonomon. Mindenkit megöltek, akinek Tolomei volt a
neve; apámat, anyámat, fivéreimet, és mindenkit, aki útjukat akarta állni, csak ezt az egy embert, drága
gyóntatómat, Lorenzo barátot hagyták életben. A kápolnában gyóntam, amikor a rajtaütés zajlott,
különben engem is… – Kétségbeesésével küszködve elfordította pillantását.
– Azért jöttünk ide, hogy védelmet találjunk – vette át a szót Lorenzo barát –, és hogy beszámoljunk
Tolomei uraságnak a történtekről.
– Azért jöttünk, hogy bosszút álljunk – javította ki Giulietta gyűlölettől villogó szemmel, s úgy
szorította két öklét a mellére, mintha támadás ellen védekezne –, hogy kibelezzük azt a szörnyeteget,
Salimbenit, és a beleinél fogva felakasszuk,..
– Hm – szólt Lorenzo barát –, természetesen keresztényi megbocsátást gyakorlunk…
Giulietta hevesen bólogatott, mintha semmit sem hallana. – …és miszlikbe vágva a kutyák elé dobjuk!
– Szánlak – mondta Ambrogio mester, aki a legszívesebben átölelte volna a gyönyörű gyermeket, hogy
megvigasztalja –, szörnyű csapást viseltél el…
– Nem viseltem el semmit! – A kék szempár pillantása a festő szívéig hatolt. – Ne szánakozz, csak
légy oly jó, vigyél minket nagybátyám házához, és ne kérdezz többet. – Lecsillapodva halkan még
hozzátette: – Kérlek.
 Miután átkísérte a szerzetest és a lányt a Tolomei-palotába, Ambrogio mester szinte futólépésben
sietett vissza műhelyébe. Olyan érzései támadtak, amilyenek még soha. Szerelmes volt, a pokol tüze
perzselte… egyszeriben mindenféle érzés átjárta, ahogy az ihlet hatalmas szárnyaival csapkodott a
koponyájában, és bordáit marcangolta, ő pedig fajdalomtól gyötrődve kiutat keresett a börtönből, a
tehetséges ember földi állapotából.
Az emberek viselkedését sosem értő Dante a padlón hevert, véreres szemmel figyelte, amint Ambrogio
mester összeállította a színeket, majd nekilátott, hogy egy fej nélküli Szűz Mária alakjára ráfesse
Giulietta Tolomei arcvonásait. Önkéntelenül a szemekkel kezdte. Nem volt a műhelyében ilyen
különleges szín, mi több, az egész városban nem létezett ez az árnyalat, hiszen a mester ilyet akkor éjjel
kevert ki először lázas megszállottsággal, amíg a fiatal lány képe még frissen élt az emlékezetében.
A kezdeti sikertől felbátorodva lendületesen megrajzolta a páratlan arcot, s a lángoló hajtincseket.
Boszorkányosan gyors és határozott mozdulatokkal dolgozott; akkor sem festhetett volna
lendületesebben, ha az ifjú hölgy ott ült volna előtte, hogy elkészüljön arcmása az örökkévalóságnak.
– Igen! – szólt hangosan, miközben mohón, szinte vágyakozva keltette életre a lélegzetelállító
vonásokat. Amint elkészült a kép, a mester hátrált néhány lépést, s felemelt egy pohár bort, amelyet még
előző életében, öt órával korábban töltött magának. Ekkor ismét kopogtattak az ajtón.
– Css! – fenyegette meg ujjával a felugató kutyát Ambrogio mester. – Mindig a legrosszabbra
gondolsz. Lehet, hogy egy másik angyal érkezett. – Ám amint kinyitotta az ajtót, hogy miféle démont
küldött ide a sors eme kísérteties órán, azt látta, hogy ezúttal Danténak volt igaza.
A fali fáklya imbolygó fényében Rómeó Marescotti állt odakint, akinek hamis, bájos arcát részeg
vigyor vágta ketté. A mester nem azon az estén ismerte meg az ifjút, mivel az előző hónapban a
Marescotti család férfitagjai sorra modellt ültek műhelyében, hogy képmásuk rákerüljön a Marescotti-
palota nagyméretű új freskójára. A családfő, Marescotti parancsnok elrendelte, hogy a nagycsalád
múltbeli és jelenlegi férfiúi, a tiszteletreméltó – és olykor nem túl tiszteletreméltó – ősök a középpontba
kerüljenek, amint a híres montaperti csatában harcolnak, az élők pedig a Hét Erény képében lebegjenek
felettük az égen. Mindenki legnagyobb mulatságára Rómeónak jutott a jelleméhez legkevésbé illő alak,
így hát Ambrogio mester azon kapta magát, hogy a jelent és a múltat meghamisítva avatott kézzel
ábrázolja Siena legrosszabb hírben álló aranyifját az Erényesség trónján ülő fenséges alakként.
A testet öltött erényesség most félre tolta teremtőjét, és belépett a műhelybe, ahol azt látta, hogy a
koporsó – lehajtott fedéllel – még mindig ott áll a padlón. A fiatalember kétségkívül alig várta már, hogy
újra felhajtsa a fedelet és megpillantsa a bent fekvő személyt, de ahhoz le kellett volna söpörnie a fedélen
heverő palettát és vizes ecseteket. – Befejezted a képet? – kérdezte inkább. – Látni akarom.
Ambrogio mester halkan becsukta az ajtót, és látta, hogy látogatója olyan sokat ivott, hogy alig tudja
megőrizni az egyensúlyát. – Miért vagy kíváncsi egy halott leány arcmására? Van a városban számtalan
élő hölgy is.
– Az igaz – helyeselt Rómeó, s ahogy körülnézett, megpillantotta az új festményt – de az túl könnyű
volna, nem? – Az arcképhez lépett, és szakértő szemmel méregette; nem a művészet, hanem a nők
szakértőjének szemével. Kis idő múltán bólintott. – Egész jó. Pompásan eltaláltad a szemeket. Hogyan..,
– Köszönöm – vágott a szavába sietősen Ambrogio mester –, de az igazi művészetért Istent illeti
dicséret. Egy kis bort?
– Hogyne. – Az ifjú átvette a serleget, s a csepegő ecsetektől biztonságos távolságban leült a
koporsóra. – Igyunk barátodra, Istenre, és a velünk űzött játékaira.
– Későre jár – felelte Ambrogio mester. Arrébb rakta a palettát, és leült a koporsóra Rómeó mellé. –
Bizonyára fáradt vagy, barátom.
Rómeót úgy megbabonázta a festmény, hogy nem tudta elfordítani róla a pillantását, hogy a festőre
nézzen. Amikor végre megszólalt, önmaga is meglepődött hangja őszinte csengésén, – Nem vagyok
fáradt – szólt, – sokkal inkább éber. Talán sosem voltam még ennyire éber.
– Gyakran megesik, ha az ember félálomba merül. A belső szem csak olyankor nyílik fel igazán.
– De nem alszom, nem is szeretnék aludni. Sosem alszom többé. Azt hiszem, idejövök minden este, és
alvás helyett itt ülök.
Az ifjú emberek irigylésre méltó kiváltsága, a szenvedélyes kifakadás hallatán Ambrogio mester
elmosolyodott, és remekművére nézett.
– Tehát tetszik?
 – Hogy tetszik-e? – Rómeó csaknem megfulladt a szótól. – Rajongok érte.
– Hódolni is tudnál egy ilyen oltár előtt?
– Nem vagyok-e férfi? De férfiként mélységes bánatot is érzek ennyi elpazarolt szépség láttán.
Bárcsak rábírhatnám a halált, hogy adja őt vissza!
– És akkor mi történne? – A mester szavaihoz illőn összevonta szemöldökét. – Mit tennél, ha ez az
angyal élő, lélegző nő volna?
Rómeó mély lélegzetet vett, de nem találta a szavakat. – Nos… nem is tudom. Szeretném, bizonnyal
Tudom, hogyan kell egy nőt szeretni. Oly sokat szerettem már.
– Akkor talán jobb is, hogy ő nem valóságos. Mert szavamra, ez a hölgy kivételes erőfeszítést kívánna.
Úgy képzelem, hogy aki egy ilyen hölgynek teszi a szépet, annak a bejáraton kell belépnie, nem
lopakodva közelíteni, mint az éjjeli tolvaj. – Látván, hogy az ifjú különös hallgatásba burkolózik, s egy
ecsetvonásnyi okker csík húzódik végig az arcán, a mester magabiztosabban folytatta. – Tudod, a vágy
egészen más, mint a szerelem. Összekapcsolódnak, mégis nagyon különböznek. Az előbbihez elég
néhány édes szó és egy átöltözés; a másikhoz viszont egy férfinak fel kell áldoznia az életét. Szíve hölgye
cserében eltörli Eva bűnét, és visszaviszi a férfit a paradicsomba.
– De honnan tudja az ember, hogy kinek kell feláldoznia az életét? Sok barátom fogadkozott már így,
és biztosíthatlak, hogy még sosem jártak a paradicsomban.
Az ifjú aggodalmas arca láttán Ambrogio mester csak bólintott. – Te mondtad – szólt. – Ezt egy férfi
tudja. Egy fiú nem.
Rómeó hangosan felnevetett. – Csodállak! – A mester vállára tette a kezét. – Merész vagy.
– Mi lehet olyan csodálatos a merészségben? – replikázott a mester felbátorodva, hogy az ifjú
elfogadta tanácsadónak. – Azt hiszem, ez az egyetlen virtus több jó ember halálát okozta, mint az összes
bűn együttvéve. Rómeó újra felnevetett, mint aki ritkán részesül az effajta feleselés örömében, a mester
pedig hirtelen, váratlanul úgy érezte, kedveli ezt a fiatalembert.
– Sokszor hallom – folytatta Rómeó beszélgetésük témájához ragaszkodva –, hogy a férfiak
esküdöznek, bármit megtesznek egy nőért. Aztán, a hölgy első kérésére nyüszítve oldalognak el, mint a
kutyák
– No és te? Te is eloldalogsz?
Rómeó elmosolyodott, mire kivillantak egészséges fogai, ami azért volt meglepő, mert a szóbeszéd
szerint sosem riadt meg egy kis ökölharctól. – Nem – felelte mosolyogva –, finom szaglásom van,
felismerem azokat a nőket, akik nem kérnek többet, mint amit adni akarok. De ha létezne egy ilyen
hölgy… – a kép felé bólintott –, boldogan feláldoznám érte az életemet. Mi több, belépnék az ajtón, mint
mondtad, és megkérném a kezét, mielőtt megérinteném. Ráadásul ő lenne az egyetlen feleségem, sosem
néznék más nőre. Esküszöm! Kétségkívül megérné.
A mester szerfölött elégedett volt a hallottakkal, és mivel nagyon szerette volna hinni, hogy az ifjú
ember a festmény hatására fordított hátat csélcsap életének, boldog mosollyal bólintott. – Valóban
megéri.
Rómeó összehúzott szemmel fordult a festőhöz. – Úgy beszélsz, mintha élne.
Ambrogio mester kis ideig szótlanul ült, s a fiatalember arcát fürkészve elszántságának mélységét
próbálta felmérni. – Giulietta a neve – mondta végül. Azt hiszem, barátom, hogy érintéseddel
visszahoztad őt ma este a holtak világából. Miután a csapszékbe indultatok innen, láttam, hogy szépséges
teste önmagától hagyta el, eme koporsót.
Rómeó talpra ugrott, mintha kigyulladt volna alatta a deszka. – Hátborzongató beszéd! Nem tudom,
hogy a félelemtől vagy az örömtől hűlt-e ki a karom!
– Félsz az emberek fondorlataitól?
– Az emberekétől nem. Istenétől nagyon is.
– Akkor lelj nyugalmat abban, amit mondok. Nem Isten akaratából került holttestként a koporsóba,
hanem a szerzetes, Lorenzo barát rejtette őt oda, hogy biztonságban legyen.
Rómeónak leesett az álla. – Vagyis nem halt meg?
Ambrogio mester mosolyogva nézte a feldúlt ifjút. – Mindig is olyan eleven volt, mint te.
Rómeó a két kezébe fogta a fejét. – Tréfálsz velem! Nem tudok hinni neked!
– Higgy, amit akarsz – mondta Ambrogio mester, azzal felállt, és összeszedte az ecseteket –, vagy
nyisd fel a koporsót.
 Rómeó feldúltan fel-alá járkált, végül összeszedte bátorságát, és felemelte a fedelet.
Ám ahelyett, hogy az üres láda láttán üdvrivalgásban tört volna ki, újra gyanakvással meredt a
mesterre. – Hol van?
– Nem mondhatom meg. Megszegném titoktartási fogadalmamat.
– De él?
A mester vállat vont. – Amikor utoljára láttam nagybátyja házának küszöbén, nagyon is élt, és búcsút
intett nekem.
– És ki a nagybátyja?
– Mondtam már, nem árulhatom el.
Rómeó reszkető ujjakkal lépett a mester elé. – Azt akarod mondani, hogy Siena minden erkélye alatt
szerenádot kell adnom, míg végre megjelenik a hölgy?
Az ifjú fenyegető mozdulatát látva Dante felugrott, de nem kezdett figyelmeztető morgásba, hanem
hátrahajtotta a fejét, és hosszan, kifejezőn vonított.
– Még nem jelenik meg – felelte a mester és lehajolt, hogy paskolva megnyugtassa a kutyát. – Nem
vágyik szerenádokra. Talán sosem fog.
– Akkor miért mondtad el mindezt? – tört ki Rómeó, és rosszkedvében majdnem fellökte a
festőállványt az arcképpel együtt.
– Azért – szólt Ambrogio mester jót mulatva az ifjú zaklatottságán –, mert egy festő szeme belefájdul,
ha hófehér galambot lát varjakkal édelegni.

III.I

Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk,

Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.

A Mediciek erődjéből, a Fortezzából csodálatos kilátás nyílt a környékre. Nemcsak a délutáni

napfényben izzó sienai háztetőket láthattam, de legalább húsz mérföldön át zöld és halványkék lankás
dombok hullámoztak körülöttem, mint egy óceán. Fel-felpillantottam olvasmányomból, s abban a
reményben itta be szemem a látványt, hogy kikergeti tüdőmből az áporodott levegőt, és nyárral tölti meg
a lelkemet. Ám valahányszor lehajtottam a fejem, és továbbolvastam Ambrogio mester naplóját, mindig
visszazuhantam 1340 sötét eseményeibe.
A délelőttöt Maléna kávézójában töltöttem a Piazza Postierlán, ahol a Rómeó és Júlia hivatalosan
elfogadott korai változatait lapozgattam, melyeket Masucdo Salernitano és Luigi da Portó írt 1476-ban és
1530-ban. Érdekesnek találtam a cselekmény átalakulását, és hogy miként vitt da Portó egy csavart a
történetbe, amely – Salernitano állítása szerint – valóságos eseményeken alapult.
Salerniatno verziójában Rómeó és Júlia – azaz Mariotto és Giannozza – Sienában élt, de szüleik nem
háborúztak. A fiatalok megfizettek egy barátot, hogy adja őket össze, de a dráma valójában akkor
kezdődött, amikor Mariotto megölt egy előkelő polgárt, és száműzetésbe kényszerült. Ezenközben
Giannozza szülei – mit sem tudva leányuk házasságáról – követelték, hogy menjen férjhez valakihez. A
kétségbeesett Giannozza rávette a barátot egy erős álomital elkészítésére, amely olyan hatásos volt, hogy
az együgyű szülők halottnak hitték leányukat, és nyomban eltemették. A jó öreg barát szerencsére
kiszöktette Giannozzát a sírboltból, aki aztán – titokban – Alexandriába hajózott, ahol Mariotto élt. A
hírnök azonban, aki az álomitalról a hírt vitte Mariottónak, kalózok fogságába esett, s amikor az ifjú
megtudta, hogy Giannozza meghalt, visszaindult Sienába, hogy mellette haljon meg. Itt azonban elfogták
a katonák, és lefejezték. Puff! Giannozza pedig egy zárdában élte le hátralévő életét, ahol egyik
zsebkendőt sírta tele a másik után.
Amennyire én láttam, az eredeti változat kulcsmozzanatai a kővetkezők voltak: titkos házasság,
Rómeó száműzetése, az álomital tyúkeszű ötlete, az eltérített hírnök, és Rómeó öngyilkossági terve
azután, hogy téves hírt kapott Júlia haláláról.
 A nagy dobás persze az volt, hogy a történet állítólag Sienában játszódott, és ha Maléna a közelben lett
volna, meg is kérdeztem volna tőle, hogy ez itt köztudott dolog-e. De erős volt a gyanúm, hogy nem az.
Az volt az érdekes, hogy amikor da Portó egy évszázaddal később átvette a történetet, ő is igyekezett
azt a valóságba ágyazni, például úgy, hogy Rómeót és Giuliettát az igazi nevükön szerepeltette. Az
eseményeket azonban egyfajta gyávaságból Veronába helyezte át, és megváltoztatta a családneveket,
nagy valószínűséggel azért, hogy elkerülje a botrányban érintett befolyásos családok bosszúját.
De félre a részletekkel; értelmezésem szerint – amelynek kialakításában jó néhány csésze cappuccino
is segített – da Portó sokkal érdekesebb történetet írt. Nála szerepel először a jelmezbál és az
erkélyjelenet, s az ő zseniális ötlete a kettős öngyilkosság is. Csak az nem fért először a fejembe, hogy az
ő Júliája úgy hal meg, hogy visszatartja a lélegzetét. Lehetséges persze, hogy da Portó attól félt,
közönsége nem fogadna szívesen egy véres jelenetet… Shakespeare-nek azonban szerencsére nem voltak
ilyen skrupulusai.
Da Portót követően egy Bandello nevű szerző érzett indíttatást egy harmadik változat megírására,
amelybe számos melodrámai dialógus került, ugyanakkor – amennyire meg tudtam ítélni – a cselekmény
lényeges mozzanatain nem változtatott. Az olaszok azonban idővel elunták a történetet, amely átkerült
Franciaországba, majd Angliába, míg végül utat talált Shakespeare-hez, aki halhatatlanná tette.
A költői változatok, és Ambrogio mester naplója között az volt a legnagyobb különbség – amennyire
meg tudtam ítélni –, hogy valójában három család volt az események részese, nem csak kettő. A viszály a
Tolomeiek és a Salimbenik – vagyis a Capuletek és a Montague-k – között zajlott, csakhogy Rómeó a
Marescotti család fia volt, tehát kívülálló. Innen nézve Salernitano legelső elbeszélése állt legközelebb az
igazsághoz, azaz a helyszín Siena, és nincs semmiféle családi viszály.
Később, amikor Ambrogio mester naplóját a mellemhez szorítva visszafelé sétáltam a Fortezzától,
néztem körülöttem a boldog embereket, és újra éreztem, hogy láthatatlan fal választ el tőlük. Sétáltak,
kocogtak, fagylaltot nyalogattak, nem fürkészték a múltat, nem terhelte őket az érzés – miként engem –,
hogy nem tartoznak teljesen ehhez a világhoz.
Még aznap reggel, a fürdőszobai tükör előtt felpróbáltam az anyám dobozában talált, ezüstkereszttel
díszített nyakláncot, és úgy döntöttem, hogy viselni fogom. Végül is az övé volt, és nyilván azért hagyta a
dobozban, mert nekem szánta. Az is lehet, morfondíroztam, hogy valami módon megvéd attól az átoktól,
amely anyám korai halálát okozta.
Megőrültem? Lehet. Csakhogy többféle téboly létezik Rose néni kész ténynek vette, hogy a világ az
őrület szüntelen hullámzásában létezik, s a neurózis nem betegség, csupán az élet természetes ténye, mint
például a pattanás. Egyeseknek több van belőle, másoknak kevesebb, de csakis az igazán abnormális
emberek mentesek tőle. Ez a józan filozófia sokszor megvigasztalt már korábban is, ahogyan most is.
Amikor visszaértem a szállodába, direttore Rossini loholt felém, mint a hírvivő Marathónból. –
Tolomei kisasszony! Merre járt? Induljon! Azonnal! Salimbeni bárónő a Palazzo Pubblicóban várja!
Menjen, siessen… – Úgy sürgetett, ahogy az ember a maradékra váró kutyát próbálja elkergetni. – Ne
várakoztassa meg!
– Egy pillanat! – mutattam a padló közepén álló halomra. – Azok az én bőröndjeim!
– Igen, igen, egy perce hozták.
– Most szeretnék a szobámba menni és…
– Nem! – Direttore Rossini kinyitotta az ajtót, és keze lengetésével jelezte, hogy rohanjak. – Azonnal
indulnia kell!
– Azt sem tudom, hová menjek!
– Santa Caterina! – Noha pontosan tudtam, hogy direttore Rossini titokban boldog, hogy újabb
információt adhat Sienáról, ő mégis a szemét forgatta, és elengedte az ajtót.– Jöjjön, elmondom, hogyan
juthat oda!

A Campora érve olyan érzésem támadt, mintha egy gigászi kagylóba lépnék. A peremén körös-körül
éttermek és kávézók, és ott, ahol a gyöngyszemnek volna a helye, a városháza középkor óta álló épülete, a
Palazzo Pubblico magasodik.
Kis időre megálltam, hallgattam a kék ég kupolája alatt zsongó emberi hangokat, a galambok
szárnycsattogását, a fehérmárvány szökőkút türkizkék vizének csobogását, mígnem izgatott turisták
hulláma ragadott el, és magával sodort a hatalmas, pompás térre.
 Miközben útmutatást adott, direttore Rossini azt bizonygatta, hogy a Campo egész Olaszország
leggyönyörűbb tere, és ezt nemcsak a sienaiak gondolják így. El sem tudja mondani, közölte, hogy
hányszor, meg hányszor áradoztak neki a Campo varázsáról a világ legkülönbözőbb részéről érkező
látogatók, még a firenzeiek is. Ő persze tiltakozott, felhívta a figyelmüket más városok szépségeire –
nyilván vannak szerte a világon – de az emberek hajthatatlanok voltak. Makacsul hajtogatták, hogy Siena
a föld legkedvesebb, legérintetlenebb városa. Mi mást tehetett direttore Rossini ilyen csökönyösség
láttán, mint hogy belátta, minden bizonnyal így van?
Begyűrtem az útmutatást tartalmazó papírt a táskámba,és elindultam a Palazzo Pubblico felé. Az
épületet messziről felismerhetővé tette magas harangtornya, a Torre del Mangia, amelynek építését
direttore Rossini olyan részletesen ecsetelte, hogy csak néhány perc elteltével jöttem rá, nem a szeme
láttára emelték, hanem valamikor a középkorban. Liliomnak nevezte, a női tisztaság emlékművének,
amelynek fehér kőből rakott virága hosszú vörös száron ül. És az benne a különös, hogy nincs alapja. A
Mangia-tornyot, közölte a szállodaigazgató, több mint hatszáz éve egyedül Isten kegyelme és a hit tartja
szilárdan.
Beárnyékoltam a szememet, és végigmértem a végtelen kék égbe nyúló tornyon. Soha életemben nem
láttam olyat, hogy a női tisztaságot egy nyolcvanméteres fallikus tárgy dicsőíti. De lehet, hogy csak én
gondoltam így.
A szó szoros értelmében súlyosnak hatott az épület – a Palazzo Pubblico és a tornya – mintha a Campo
a nagy tömegtől vált volna homorúvá. Direttore Rossini biztatott, hogy ha bármi kétségem támadna is,
képzeljem el, hogy leteszek a földre egy labdát. Bárhol álljak is a Campón, a labda a Palazzo Pubblicóhoz
gurul. Volt valami, ami vonzott ebben a képben. Talán az ősrégi téglákon pattogó labda gondolata. Vagy
egyszerűen talán csak az, ahogyan az igazgató kimondta a szavakat, úgy, mint egy négyéves gyerek
fülébe suttogó varázsló.

A Palazzo Pubblico, mint minden kormányzati épület, gyarapodott az idők során. Kezdetben alig volt
több kilenc ügyintéző tanácsterménél, ám mára terjedelmes formát öltött. A belső udvarba lépve olyan
érzésem támadt, mintha figyelnének. Nem emberek, azt hiszem, inkább azoknak a letűnt nemzedékeknek
az itt lebegő árnyai, amelyek ezért a viszonylag kis városnak, ezért az önmagában létező univerzumnak
szentelték az életüket.
Eva Maria Salimbeni a Béke csarnokában várt rám. A terem közepén ült egy padon, felfelé nézett,
mintha néma párbeszédet folytatott volna Istennel. Ám amint beléptem az ajtón, rám pillantott, és
jókedvűen elmosolyodott.
– Hát mégis eljöttél! – kiáltott fel. Felállt a padról, és mindkét orcámat megcsókolta. – Már aggódtam.
– Bocsánat, hogy megvárakoztattalak. Nem tudtam róla… Mosolya belém fojtott minden további szót.
– Fő, hogy itt vagy. Csak ez számít. Nézd! – Körbemutatott a falakat borító freskókon. – Láttál már
valaha ilyen csodát? Nagy mesterünk, Ambrogio Lorenzetti festette az 1330-as évek végén. Ezt itt, az ajtó
fölött, valószínűleg 1340-ben fejezte be. A jó kormányzás a címe.
Megfordultam, hogy lássam a freskót, amely egész szélességében elfoglalta a falat Elkészítéséhez
kétségkívül létrák és állványzatok bonyolult rendszerére, sőt talán a mennyezetre erősített lebegőpallókra
volt szükség. A bal oldalt békés városi jelenet foglalta el, egyszerű polgárok végezték teendőiket, a jobb
oldal a városfalon kívül elterülő tájat ábrázolta. Ekkor hirtelen eszembe ötlött valami, és elhűlve
kérdeztem: – Ezt… Ambrogio mester készítette?
– Hát persze – bólintott Eva Maria, s cseppet sem volt meglepve, hogy ismertem a nevet. – A
legnagyobb mesterek egyike. Ezekkel a jelenetekkel családjaink, a Tolomeiek és a Salimbenik hosszú
háborúskodásának végét ünnepelte. 1339-ben végre bekövetkezett a béke.
– Tényleg? – Giuliettára és Lorenzo barátra gondoltam, akik a Sienába vezető úton a Salimbeni
banditák elől menekültek. – Úgy tudtam, hogy őseink között 1340-ben még igencsak dúlt a háború. A
falakon kívül egész biztosan.
Eva Maria titokzatosan elmosolyodott. Vagy örült, hogy vettem a fáradtságot, és utána olvastam a
családok történetének, vagy mérges lett, amiért ellent mertem neki mondani. Ez utóbbi esetben volt olyan
kegyes, és elfogadta érvemet. – Igazad van. A békének voltak nem kívánt következményei is. Mindig ez
van, ha hivatalnokok próbálnak segíteni. – Felemelte mindkét kezét. – Ha a férfiak harcolni akarnak, nem
lehet őket megállítani. Ha a városban az útjukat állod, odakint háborúznak, ott pedig büntetlenül tehetik.
Sienán belül mindenesetre mindig elültek a lázongások, mielőtt a dolgok irányítása lehetetlenné vált
volna. Miért?
Rám nézett, hogy ki tudom-e találni a választ, de én persze nem tudtam.
– Azért – folytatta, és tanárosan orrom elé emelte az ujját –, mert Sienában mindig volt rendfenntartó
sereg. A Salimbeniket és a Tolomeieket csak úgy lehetett kordában tartani, ha Siena polgárai készen
álltak, és perceken belül kirendelhették csapataikat az utcára. – Önnön igazát hangsúlyozva erélyesen
bólintott. – Szerintem ezért él még ma is olyan erősen a contrada-hagyomány. A régi városnegyedek
odaadó csapatain alapult a sienai köztársaság. Ha meg akarod fékezni a rossz fiúkat, fegyverezd fel a
jókat.
Összegzésén elmosolyodtam, és igyekeztem közömbös képet vágni. Nem ez volt a megfelelő alkalom
közölni Eva Mariával, hogy nem hiszek a fegyverekben, s hogy tapasztalataim szerint az úgynevezett jó
fiúk cseppet sem jobbak a rossz fiúknál.
– Szép, ugye? – intett a fejével a freskó felé Eva Maria. – A békés város.
– Azt hiszem, igen – feleltem –, ámbár meg kell jegyeznem, hogy az emberek nem tűnnek túlságosan
boldognak. Nézd csak – mutattam egy fiatal nőre, aki látszólag táncoló lányok csapdájába esett –, ő
mintha… nem is tudom… a gondolataiba merülne.
– Talán az esküvői menetet nézte – találgatott Eva Maria, és egy csoport félé mutatott, amely mintha
egy lovon ülő menyasszonyt kísért volna. – Felidézhette benne egy elveszett szerelem emlékét.
– A dobot nézi – mutattam fel én is –, vagy a tamburint. És a táncosok, nézd csak… borzasztó.
Körülfogják, mintha bekerítenék. Egyikük a hasára mered. – Eva Mariára pillantottam, de nehéz volt
olvasni az arckifejezésében. – De lehet, hogy csak képzelődöm.
– Nem – szólt Eva Maria halkan –, Ambrogio mester egyértelműen rá akarta irányítani a figyelmet. A
táncoló nők az összes többi alaknál nagyobbak. Ha jobban megnézed, az a nő az egyetlen, akinek diadém
van a fején.
Hunyorítottam, hogy élesebben lássak, és rájöttem, hogy igaza van. – Ki volt ő? Lehet tudni?
Eva Maria vállat vont. – Hivatalosan nem tudjuk. De köztünk szólva… – közel hajolt, és lehalkította a
hangját – szerintem a te ősöd az. Giulietta Tolomei.
Úgy elképedtem a név – a nevem – hallatán, és hogy ugyanazt hallom vissza, amiről Umbertónak a
telefonon beszéltem, hogy eltartott egy ideig, mire összeszedtem magam, és feltettem a legtermészetesebb
kérdést: – Honnan a csudából tudod? … Mármint, hogy ő az ősöm.
Eva Maria majdnem felnevetett. – Nem nyilvánvaló? Mi másért adta volna anyád ugyanezt a nevet
neked? Az a helyzet, hogy ezt ő maga mondta nekem. A te vérvonalad egyenesen Giulietta és Giannozza
Tolomeitól ered.
A legnagyobb bizonyossággal közölt tény hallatán megborzongtam. Ennyi hírt nehéz volt egyszerre
megemésztenem. – Nem is tudtam, hogy ismerted az anyámat – mondtam, és nem értettem, miért nem
közölte ezt velem Eva Maria már korábban.
– Egyszer meglátogatott. Az apáddal. Még a házasságuk előtt. – Eva Maria kis ideig hallgatott. –
Nagyon fiatal volt. Fiatalabb, mint te. Legalább száz vendég volt a bálban, de egész este csak Ambrogio
mesterről beszélgettünk. Tőlük hallottam mindazt, amit most elmondok neked. Nagyon művelt emberek
voltak, érdekelték őket a családjaink. Szomorú, hogy úgy alakultak a dolgok.
Egy ideig szótlanul álltunk. Eva Maria fanyar mosollyal nézett rám, mintha tudta volna, hogy nagyon
kikívánkozik belőlem egy kérdés, amelynek kimondására nem tudom elszánni magam. Mégpedig az,
hogy ő milyen kapcsolatban állt – ha ugyan kapcsolatban állt – a gonosz Luciano Salimbenivel, s hogy
mit tud a szüleim haláláról.
– Apád szerint – folytatta Eva Maria a kérdést elkerülve – Ambrogio mester egy történetet rejtett el a
képben. Egy tragédiát, amely az ő idejében játszódott, és amelyről nem lehetett nyíltan beszélni. Nézd! –
mutatott fel a freskóra. – Látod azt a kis madárkalitkát a fenti ablakban? Mit szólnál, ha azt mondanám,
hogy az az épület a Palazzo Salimbeni, és a férfi, akit ott bent látsz, maga Salimbeni, aki. Úgy trónol mint
egy király, és az emberek a lábánál hajbókolnak, hogy pénzt kapjanak tőle kölcsön?
Éreztem, hogy ez a történet szomorúsággal tölti el Eva Mariát, ezért rámosolyogtam; nem akartam
hagyni, hogy a múlt közénk álljon. – Ha jól hallom, nem vagy rá büszke.
Elfintorodott. – Ő, nagy ember volt. De Ambrogio mester nem kedvelte. Nem látod? Nézd csak… volt
egy házasság… egy táncoló, bánatos lány… aztán ez a kalitka. Mit veszel ki ebből? – Mivel nem adtam
rögtön választ, Eva Maria kinézett az ablakon. – Huszonkét éves voltam, amikor feleségül mentem hozzá.
Salimbenihez. Ő hatvannégy volt akkor. Szerinted magas kor? – A szemembe nézett, megpróbált a
gondolataimban olvasni.
– Nem feltétlenül – feleltem. – Mint tudod, az anyám…
– Szerintem az volt – vágott a szavamba Eva Maria, – Nagyon öregnek láttam, és azt hittem,
hamarosan meghal. De gazdag volt. Van egy gyönyörű házam. Ugye meglátogatsz? Hamarosan.
Úgy meglepődtem őszinte vallomásán – és a meghíváson –, hogy csak annyit mondtam: – Hát persze,
nagyon szívesen.
– Helyes! – Bizalmasan megfogta a vállamat. – Most pedig keresd meg a freskón a hőst!
Majdnem felnevettem. Eva Maria Salimbeni a témaváltás igazi virtuóza volt.
– Lássuk – mondta, mint egy tanár a lusta diákokkal teli osztályteremben – hol a hős? Mindig van hős.
Nézd végig a freskót.
Engedelmesen végignéztem. – Bárki lehet.
– A hősnő bent van a városban – mutatott fel –, és nagyon szomorúnak látszik. Vagyis a hős…? Nézd!
Balra, a városban zajlik az élet. Aztán ott a Porta Romána, a déli városkapu, amely kettévágja a képet.
Jobbra pedig…
– Igen, látom – mondtam, elfogadva a játékszabályokat. – Az a fickó a lovon, aki elhagyja a várost.
Eva Maria elmosolyodott, de nem rám nézett, hanem a freskóra. – Jóképű, nem?
– Halálosan. És az a manósapka?
– Az a férfi vadász. Nézd csak meg! Vadászsólyma is van, éppen el akarja engedni, de valami
visszatartja. A másik férfi, a sötétebb hajú gyalogos, aki a festődobozt viszi, valamit mond neki, és ifjú
hősünk hátrahajol a nyeregben, hogy hallja.
– A gyalogos talán arra kéri, hogy maradjon a városban? – találgattam.
– Lehetséges. De mi várhat rá, ha ott marad? Nézd, mit festett Ambrogio mester a feje fölé! Egy
akasztófát. Ugye, nem kellemes kilátás? – Eva Maria elmosolyodott. – Mit gondolsz, ki ő?
Nem válaszoltam azonnal. Ha Ambrogio mester, aki a freskót festette ugyanaz az Ambrogio mester,
akinek a naplóját olvasom, és ha a diadémot viselő táncoló nő valóban az ősöm, Giulietta Tolomei, akkor
a lovas nem lehet más, mint Rómeó Marescotti. Csakhogy nem szerettem volna, ha Eva Maria rájön, mi
mindent tudtam meg az utóbbi napokban, s hogy honnan származnak ismereteim. Végtére is a Salimbeni
család tagja. Így hát csak megvontam a vállam. – Sejtelmem sincs.
– Na és ha azt mondanám – szólt Eva Maria –, hogy nem más, mint Rómeó a Rómeó és Júliából? …
És hogy ősöd, Giulietta Shakespeare Júliája?
Sikerült felnevetnem. – De hát az nem Veronában játszódik? És nem Shakespeare találta ki őket? A
Szerelmes Shakespeare…
– Szerelmes Shakespeare! – Eva Maria úgy nézett rám, mint aki sosem hallott még ekkora ostobaságot.
– Giulietta – mondta, s tenyerébe fogta az arcomat –, higgy nekem, a történet itt játszódott Sienában. Sok-
sok évvel Shakespeare kora előtt. Itt láthatók ők, fönn a falon. Rómeó száműzetésbe indul, Júlia pedig
olyasvalakihez készül férjhez menni, akit nem szeret. – Arckifejezésem láttán Eva Maria elmosolyodott,
és elengedte az arcomat. – Ne aggódj. Ha eljössz hozzám, tovább beszélgetünk ezekről a szomorú
dolgokról. Ma estére mi a programod?
Hátraléptem. Reméltem, nem látszik rajtam az elképedés, amiért Eva Maria ilyen bensőségesen ismeri
családom történetét. – A ruháimat teszem rendbe.
Eva Mariát nem lehetett kizökkenteni. – Ha azzal végzel, gyere el velem egy szép koncertre. Itt van. –
Beletúrt a táskájába, és elővett egy belépőjegyet. – Csodálatos a műsor. Én magam választottam. Élvezni
fogod. Hét órakor. Utána vacsorázunk, és tovább mesélek az őseinkről.

Amikor később a koncertterem felé sétáltam, éreztem, hogy valami nem hagy nyugodni. Csodálatos
volt az este, a városban nyüzsögtek a boldog emberek, én azonban képtelen voltam feloldódni. Ahogy a
járdára szegezett tekintettel lépkedtem, lassan kitisztult előttem a kép, és rájöttem rosszkedvem okára.
Mesterkedés áldozata voltam.
Amióta megérkeztem Sienába, mindenféle emberek meg akarják mondani, hogy mit tegyek, és mit
gondoljak. Kiváltképp Eva Maria. Mintha a világ legtermészetesebb dolgának találná, hogy bizarr
kívánságai és tervei irányítják lépéseimet – sőt az öltözködésemet –, most pedig még gondolkodásom
irányát is meg akarja szabni. Mi van, ha nem akarom vele megbeszélni az 1340. év eseményeit? Nos,
mindegy, nincs más választásom. Furcsa, de ennek ellenére továbbra is kedveltem őt, vajon miért? Mert
annyira más volt, mint Rose néni, aki attól való félelmében, hogy valami rosszat tesz, helyesen sem
cselekedett soha? Vagy azért kedveltem őt, mert nem kellett volna? Ez megfelelt volna Umberto
módszerének; a legbiztosabban úgy venne rá a Salimbenikkel való barátkozásra, ha a lelkemre köti, hogy
tartsam magam távol tőlük. Azt hiszem, ez valami Júliás dolog.
Eljött az ideje, hogy Júlia elővegye a józan eszét. Presidente Maconi szerint a Salimbenik nem bújnak
ki a bőrükből, ez viszont unokabátyám, Peppo szerint azt jelenti, hogy jaj annak a Tolomeinek, aki az
útjukba áll. Ez nem csak a viharos középkorban volt érvényes. A lehetséges gyilkos, Luciano Salimbeni
még most, a mai Sienában sem tűnt el a színtérről.
Másrészt lehetséges, hogy az effajta előítéletek tartották életben a családi viszályt nemzedékeken át? A
titokzatos Luciano Salimbeni talán sosem emelt kezet a szüleimre, egyedül a neve miatt vált gyanússá?
Nem csoda, hogy nyoma veszett. Ha az embert képzettársítás okán tartanak bűnösnek, nem valószínű,
hogy hóhéra türelmesen üli végig a tárgyalást.
Őszintén szólva, minél többet morfondíroztam, a mérleg nyelve annál inkább Eva Maria javára billent.
Végül is igen elszántan próbálta bizonygatni, hogy – ősi ellenségeskedésünk ellenére – barátok lehetünk.
Ha pedig így áll a helyzet, nem akartam ünneprontó lenni.
Az esti koncertet a Chigiana Zeneakadémia rendezte a Palazzo Chigi-Saraciniben, amely barátom,
Luigi fodrászszalonjával szemben állt. A rejtett kapun át loggiás belső udvarra jutottam, amelynek
közepét régi kút foglalta el. Arra gondoltam, hogy minden bizonnyal ennél a kútnál itatták csatalovaikat a
fényes vértű lovagok. Magas sarkú szandálom paták és szekérkerekek alatt simára csiszolódott kőlapokon
kopogott. Az épület nem volt nagy, sem impozáns. Nyugodt, fennkölt hangulata azt sugallta, hogy talán
nem is olyan fontos mindaz, ami ennek az időtlen négyzetnek a falain kívül zajlik.
A loggia alatti mennyezet mozaikját vettem szemügyre, amikor mellém lépett egy jegykezelő, átadott
egy kis füzetet, és a koncertterem felé vezető ajtóra mutatott. Felfelé menet belenéztem a füzetbe, hogy
lássam, mi lesz a műsor. De nem azt tartalmazta, hanem az épület történetét különféle nyelveken. Az
angol szöveg így kezdődött;
A Palazzo Chigi-Saracini, Siena egyik legszebb palotája eredetileg a Marescotti családé volt. A
központi épületrész nagyon régi, de a középkorban a Marescotti család sorra hozzácsatolta a környező
épületeket, és Siena befolyásos családjaihoz hasonlóan n a g y toro n y építésébe kezdett. 1260-ban ebből
a toronyból hirdették ki dob vagy tamburin hangjával a montaperti csatában aratott győzelmet.
Megálltam a lépcső közepén, és újraolvastam a szöveghelyet. Ha ez igaz, és ha nem kevertem össze az
Ambrogio mester naplójában szereplő neveket, akkor az épület, amelyben állok, eredetileg a Palazzo
Marescotti volt, vagyis 1340-ben itt lakott Rómeó.
Meglepetésemből csak akkor ocsúdtam fel, amikor néhányan türelmetlenül félretoltak. Na és ha ez volt
Rómeó otthona? Csaknem hétszáz év választ el tőle, ráadásul akkor volt neki Júliája. Új ruháim és
frizurám ellenére is csak egy tlvadhajtás vagyok az akkori tökéletes teremtéshez képest.
Janice kinevetett volna, ha tudott volna romantikus képzelgéseimről. Újra a régi nóta, gúnyolódott
volna. Jules olyan férfiról álmodozik, aki sosem lehet az övé. És igaza lett volna. De hát néha az ilyen
álmok a legjobbak.
A történelmi alakok iránti furcsa megszállottságom kilencéves koromban ért véget Jefferson elnökkel.
Míg a többi lány – így Janice is – a legdivatosabb popsztárok magakellető képeivel aggatta tele szobája
falait, addig az én szobám kedvenc alapító atyám szentélye volt. Hosszú, hosszú ideig tanultam a Thomas
név kalligrafikus leírását, még egy párnára is ráhímeztem egy óriási T-t, és esténként azt öleltem
magamhoz, amikor lefeküdtem aludni. Janice sajnos megtalálta titkos naplómat, és körbeadta az
osztályban. Mindenki visítva nevetett a rajzaimon, amelyeken fátyolban és menyasszonyi ruhában állok a
Monticello előtt kéz a kézben a rendkívül izmosnak ábrázolt Jefferson elnökkel.
Azt követően mindenki csak Jeffnek hívott, még a tanárok is, akiknek pedig sejtelmük sem volt, hogy
miért, és akik – furcsa mód – sosem vették észre, hogy ilyenkor mindig megrándul az arcom. Az lett a
vége, hogy egy idő után nem jelentkeztem többé, csak ültem az utolsó sorban hajam mögé rejtőzve, és
reméltem, hogy senki sem vesz észre.
 A gimnáziumban – Umbertónak hála – az ókori világ felé fordult az érdeklődésem, és előbb a spártai
Leónidászért rajongtam, majd a római Sripióért, sőt egy ideig még Augustus császárért is, míg meg nem
ismertem sötét oldalát. Mire főiskolás lettem, olyan messzire kóboroltam a múltban, hogy hősöm az orosz
sztyeppék egyik barlanglakó ősembere lett, aki gyapjas mamutokra vadászott, és csontfurulyáján
gyönyörű dallamokat játszott a teliholdnál, teljesen egyedül.
Azt, hogy minden fiúm egyforma, természetesen Janice közölte velem. – Pocsék ügy – mondta egy
este, amikor a kertben felállított sátorban, elalvás előtt sorra kiszedte belőlem a titkaimat karamellákért
cserébe, amelyek eredetileg az enyémek voltak. – Dögunalom mindegyik, mint egy töri óra.
– Nem igaz – tiltakoztam, és már bántam, hogy elmondtam neki a titkaimat. – A híres emberek örökké
élnek!
Janice erre csak horkantott. – Lehet, de kinek van kedve egy múmiával csókolózni?
Ám húgom minden erőfeszítése ellenére nem puszta képzelgés volt részemről, hanem egyszerű
megszokás, hogy most kellemes bizsergés fogott el a tudatra, hogy Rómeó szellemét követem a saját
házában. Ezt a gyönyörű kapcsolatot azonban csak azzal a feltétellel lehetett folytatni, hogy ő az marad,
ami: halott.
A koncertteremben Eva Mariát sötét öltönyös férfiak, és csillogó ruhás nők egész udvara vette körül. A
termet a tej és a méz árnyalatai dominálták, itt-ott finom aranyozással. Legalább kétszáz szék várta a
hallgatóságot, s az egybegyűltek tömegéből ítélve nem marad üresen egyik sem. A terem túlsó végében a
zenekar már hangolt, s egy vörös ruhás nagydarab nő fenyegetőn úgy viselkedett, mint aki énekelni fog.
Ahogy Sienában csaknem mindenütt, itt sem zavarta a tekintetet semmi, ami modern, kivéve egy
tornacipős lázadó kamaszt.
Amint Eva Maria megpillantott, királynői mozdulattal hívott udvartartásába. Közelebb érve hallottam,
hogy olyan szuperlatívuszokban beszél rólam, amelyeket nem érdemeltem ki, és perceken belül a
legmeghittebb barátságba kerültem a sienai kulturális élet néhány nagymenőjével, közöttük a Palazzo
Salimbeniben székelő Monté dei Pasci Bankelnökével.
– A Monté Pasci a művészetek legbőkezűbb pártfogója Sienában – lelkendezett Eva Maria. – Abból,
amit magad körül látsz, semmi sem jöhetett volna létre az alapítvány pénzügyi támogatása nélkül.
Az elnök halvány mosollyal nézett rám, és belekaroló felesége is elmosolyodott. Ő is, miként Eva
Maria, korát meghazudtolóan elegáns volt, és noha az alkalomhoz illően kiöltöztem én is, pillantása
elárulta, hogy van még mit tanulnom. Ráadásul ezt oda is súgta a férjének – én legalábbis így vettem
észre.
– A feleségem szerint maga nem hiszi el – szólt az elnök tréfálkozó hangnemben. Kiejtése és drámai
intonációja úgy hatott, mintha egy dal szövegét mondaná. – Maga talán úgy gondolja, hogy mi túl… – a
megfelelő szót kereste – …büszkék vagyunk magunkra?
– Nem, dehogy – feleltem fürkésző pillantása alatt égő arccal –, csak kissé –, paradox, hogy a
Marescotti-ház a Salimbenik jóindulatától függ.
Az elnök apró bólintással ismerte el érvelésemet, mintegy annak nyugtázásaképpen, hogy Eva Maria
szuperlatívuszai helytállók. – Igen, ez egy paradoxon. – De hát a világ tele van paradoxonokkal –
hallatszott egy hang a hátam mögött.
– Alessandro! – lelkendezett az elnök felderülő arccal. – Gyere, ismerd meg signora Tolomeit.
Nagyon… szigorú velünk. Kiváltképp veled.
– Ez természetes. – Alessandro megfogta a kezem, és mókás lovagiassággal kezet csókolt. – Ha nem
az volna, el sem hinnénk, hogy Tolomei. – A szemembe nézett, majd elengedte a kezem. – Nem igaz,
Miss Jacobs?
Különös pillanat volt. Kétségkívül nem számított rá, hogy találkozunk a koncerten, és viselkedése
egyikünkre nézve sem volt hízelgő. De nem hibáztathattam, amiért rám támadt, végtére is nem hívtam
vissza azután, hogy három napja a hotelben keresett. Névjegykártyája azóta ott hevert az asztalomon,
mint egy szerencse süti rossz jóslata; csak reggel téptem ketté és hajítottam ki a papírkosárba, mert úgy
gondoltam, hogy ha le akart volna tartóztatni, akkor már megtette volna.
– Nem gondolod, Sandro – kérdezte Eva Maria félreértve indulatos mozdulatainkat – hogy Giulietta
ma nagyon csinos?
Alessandro kényszeredetten elmosolyodott. – Elbűvölő.
– Si, si – vágott közbe az elnök – de ki őrzi a pénzünket, míg te itt vagy?
 – A Salimbeni szellemek – felelte Alessandro továbbra is engem nézve. – Félelmetes hatalmuk van.
– Basta! – A keresztfia szavaival titkon elégedett Eva Maria úgy tett, mintha bosszankodna, s egy
hengerbe csavart műsorfüzettel megverette Alessandro vállát. – Hamarosan mi is szellemek leszünk. De
ma este örüljünk az életnek.

A koncert után Eva Maria ragaszkodott hozzá, hogy hármasban elmenjünk vacsorázni. Amikor
megpróbáltam kitérni, a születésnapi kártyát kijátszva kijelentette, hogy azon az estén – ”amikor lapozok
egyet az élet nevezetes és szomorú komédiájában” – egyetlen kívánsága, hogy kedvenc éttermében
vacsorázhasson kedvenc barátai közül kettővel. Alessandro furcsa mód egyáltalán nem ellenkezett.
Nyilvánvaló volt, hogy Sienában az ember nem mond ellent keresztanyjának a legnevezetesebb napon.
Eva Maria kedvenc étterme a Contrada dell'Acjuila határán, vagyis a Sas városnegyed közelében futó
Via delle Campanén volt. Kedvenc asztala a kinti emelvényen, az éppen akkor záró virágüzlettel
szemközt állt.
– Szóval – fordult hozzám, miután egy üveg proseccót és egy adag előételt rendelt –, nem szereted az
operát!
– De igen! – tiltakoztam feszengve, mivel keresztbe tett lábam alig fért el az asztal alatt. – Nagyon
szeretem az operát. Nagynéném házvezetője folyton operákat hallgatott. Legtöbbször az Aidát. Csak
hát… Aida etióp hercegnő, nem egy ötvenes éveiben járó terebélyes csoda. Elnézést.
Eva Maria jókedvűen felnevetett. – Tedd, amit Sandro. Hunyd be a szemed.
Alessandróra pillantottam. A koncerten mögöttem ült, és egész idő alatt magamon éreztem a
pillantását. – Mi értelme? Ugyanaz a nő énekel.
– De a hang a lélekből jön! – érvelt Eva Maria a keresztfia mellett, s közben felém hajolt. – Csak
hallgatnod kell, és megpillantod a valóságos Aidát.
– Igen nagylelkű. – Alessandróra néztem. – Mindig ilyen nagylelkű vagy?
Nem felelt. Nem is volt rá szükség.
– A nemes szívűség – szólt Eva Maria, aki megkóstolta a proseccót, és emberi fogyasztásra
alkalmasnak találta – a legcsodásabb erény. Kerüld a fösvényeket. Kicsi lélek szorult beléjük.
– Nagynéném házvezetője szerint – mondtam – a szépség a legnagyobb erény. Persze ő a
nagylelkűséget is a szépség egyik fajtájának nevezné.
– Az igaz szép – szólalt meg végre Alessandro –, s a szép igaz, Keats szerint. Nagyon könnyű az élet,
ha így él az ember.
– Te nem így élsz?
– Nem vagyok váza.
Felnevettem, de Alessandro még csak el sem mosolyodott.
Eva Maria ugyan szemlátomást azt szerette volna, ha mi ketten összebarátkozunk, de képtelen volt
magunkra hagyni bennünket. – Mesélj a nagynénédről! – kérlelt. – Szerinted miért nem mondta el neked,
hogy ki vagy?
Egyikükről a másikukra pillantottam, s éreztem, hogy beszélgettek már rólam, s nem értettek egyet. –
Sejtelmem sincs. Azt hiszem, attól félt… Vagy talán… – Lesütöttem a szemem. – Nem tudom.
– Sienában – szólt Alessandro a borospoharat forgatva – sokat számít a név.
– Nevek, nevek, nevek! – sóhajtott Eva Maria. – Csak azt nem értem, hogy a nagynénéd – Rosa? –
miért nem hozott el téged Sienába.
– Talán félt – mondtam most élesebb hangon –, hogy az, aki megölte a szüleimet, engem is megöl.
Eva Maria elhűlve hátradőlt. – Ne mondj ilyen szörnyűséget!
– Nos, boldog születésnapot! – Belekortyoltam a boromba. – És mindent köszönök. – Alessandróra
néztem, és kikényszerítettem, hogy rám nézzem. – Ne aggódj, nem maradok sokáig.
– Nem – felelte hidegen. – Úgy gondolom, neked túl békés itt az élet.
– Szeretem a békét.
Szeme zöld árnyalataiból egy pillanatra elővillant a lelke. Egészen zavarba jöttem. – Kétségkívül –
mondta.
Nem válaszoltam. Összeszorított foggal az előétel fölé hajoltam. Eva Maria sajnos semmit nem vett
észre érzelmeim hullámzásából, csak kipirult arcomat látta. – Sandro – szólt olyan hangon, amelyből úgy
éreztem, hogy kettőnk szóváltását flörtölésnek vette – miért nem vezetted még körbe Giuliettát a
városban? Szívesen venné.
– Egész biztosan. – Alessandro feltűzött a villájára egy olajbogyót, de nem ette meg. – Sajnos itt nincs
egyetlen sellőszobor sem.
Ekkor vált számomra biztossá, hogy elolvasta a dossziémat, ahol mindent megtalált Julie Jacobsról, a
háborúellenes tüntetőről, aki álig ért haza Rómából, már indult is Koppenhágába, hogy a dánok iraki
háborúban való részvétele ellen a Kis Sellő szobrának megrongálásával tiltakozzon. Azt azonban sajnos
nem árulta el a dosszié, hogy micsoda hiba volt az az utazás, és hogy Julie Jacobs csak azért ment
Dániába, hogy merészségét bizonyítsa húgának.
A harag és a felelem kábító keverékét éreztem a torkomban. A kenyérkosárért nyúltam, és nagyon
reméltem, hogy nem látszik rajtam a riadalom.
– Az igaz, de vannak másféle gyönyörű szobraink! – Eva Maria előbb rám, majd Alessandróra
pillantott találgatva, hogy mi folyik közöttünk. – És szökőkutak. Vidd el Giuliettát a Fontebrandához…
– Miss Jacobs talán a Via del Malcontentit szeretné látni – vágott Eva Maria szavába Alessandro. –
Odavittük, régen a bűnözőket, hogy áldozataik megdobálhassák őket a vesztőhelyre menet.
Hidegfényű szemébe néztem, mert már nem éreztem fontosnak a rejtőzést. – Volt, aki kegyelmet
kapott?
– Igen. Azt száműzték. El kellett hagynia Sienát, és soha nem térhetett vissza. Így menekülhetett meg a
haláltól.
– Ó, értem már – vágtam vissza – ez történt a ti családotokkal is, a Salimbenikkel. – Lopva Eva
Mariára pillantottam, aki kivételesen szótlan maradt. – Vagy tévedek?
Alessandro nem válaszolt azonnal. Áll izmainak rángatózása elárulta, hogy a legszívesebben
visszadobta volna a labdát, de tudtam, hogy a keresztanyja előtt ezt nem teheti. – A Salimbeni családot –
kezdte feszült hangon – 1419-ben a kormányzat megfosztotta birtokaitól, és kiutasította a Sienai
Köztársaságból.
– Örökre?
– Természetesen nem. De hosszú ideig száműzetésben éltek. – Rám nézett, és a pillantásából láttam,
hogy újra rólam van szó. – És meg is érdemelték.
– És ha… egyszer csak visszajöttek volna?
– Akkor. .. – Alessandro hatásszünetet tartott, és akkor jöttem rá, hogy szemének zöldje valójában
nem a falevelek árnyalatait mutatja, inkább olyan hideg és kristályos, mint az a malachitdarab, amelyet
negyedikben különlegességként bevittem az órára, ám amelyről a tanár elmagyarázta, hogy ezt az
ásványt réztartalma miatt bányásszák, és egyértelműen káros a környezetre. – Nos, akkor nyilván jó okuk
lett volna rá – fejezte be a férfi a mondatot.
– Elég ebből! – Eva Maria megemelte poharát. – Elég a száműzetésből. Elég a viszályból. Ma már
mind barátok vagyunk
Sikerült legalább tíz percig kulturáltan beszélgetnünk. Azután Eva Maria elnézést kért, és kiment a
mosdóba, én pedig magamra maradtam Alessandróval. Végigfuttatta rajtam a pillantását, és egy röpke
pillanatra sikerült meggyőznöm magamat, hogy ez csupán macskaegér játék, fel akarja mérni, hogy elég
élénk játszótárs lennék-e egy hétre. Na jó, gondoltam, bármit forgat is a fejében a macska, csúnya
meglepetés éri.
Egy szalámi szeletért nyúltam. – Hiszel a megváltásban?
– Nem érdekel, hogy mit tettél Rómában – szólt Alessandro felém tolva a tálat. – Vagy bárhol máshol
Siena viszont nagyon is érdekel. Szóval, miért jöttét ide?
– Ez most kihallgatás? – kérdeztem teli szájjal. – Hívjam az ügyvédemet?
Közel hajolt, és halkan azt mondta: – Ennyi lenne, hogy lefogassalak. – Ujjaival csettintett az orrom
előtt. – Ezt akarod?
– Tudod – feleltem, és újabb adag ételt emeltem a tányéromra, s nagyon reméltem, hogy látszik a
kezem remegése –, rám sosem hatottak hatalmi játszmák. Lehet, hogy az őseiddel csodákat tettek, de ha
jól belegondolsz, az én őseimet meglehetősen hidegen hagyták.
– Jól van… – Hátradőlt, és taktikát változtatott. – A következő az ajánlatom: egy feltétellel békén
hagylak. Maradj távol Eva Mariától.
– Miért nem mondod ezt neki?
 – Különleges nő, nem akarok neki szenvedést okozni. Letettem a villámat. – É n viszont igen? Ezt
gondolod rólam?
– Tényleg tudni akarod? – Alessandro ismét végigmért, mintha megvásárolható műtárgy volnék. – Azt
gondolom, hogy szép vagy, intelligens… remek színész… – Zavaromat látva a homlokát ráncolta, és
folytatta: – Szerintem valaki egy rakás pénzt fizetett neked azért, hogy ide utazz, és Giulietta Tolomeinek
add ki magad… – Micsoda?
– …és szerintem többek között az a feladatod, hogy Eva Maria közelébe férkőzz. De tudod, mit? Ezt én
nem fogom megengedni.
Azt sem tudtam, mit mondjak. Szerencsére olyan szürreálisak voltak a vádjai, hogy elképedésemben
meg sem sértődtem. – Miért nem hiszed el – szóltam végül –, hogy Giulietta Tolomei vagyok? Mert nem
égkék a szemem?
– Tudni akarod? Akkor elmondom. – Az asztalra könyökölve előrehajolt. – Giulietta Tolomei halott.
– Akkor mivel magyarázod – vágtam vissza –, hogy most itt ülök?
Hosszan fürkészett, olyasmit keresett az arcomon, ami nem volt ott. Végül elfordította a pillantását,
ajkai szorosan összezárultak, s biztos voltam benne, hogy valami oknál fogva nem győztem meg, és talán
sosem fogom.
– Tudod mit? – Székemet hátralökve felálltam. – Megfogadom a tanácsodat, távol tartom magamat
Eva Mariától. Mondd meg neki, hogy köszönöm a koncertet és a vacsorát, és akkor kapja vissza a ruháit,
amikor csak akarja. Nincs rájuk szükségem.
Nem vártam meg a válaszát, leléptem az emelvényről, és hátra sem nézve elsétáltam. Amint az első
sarkon befordultam, ahol már nem láthatott, a harag könnyei öntötték el a szememet, és magas sarkú
cipőmben futásnak eredtem. A legkevésbé sem szerettem volna, ha Alessandro utánam rohan és
bocsánatot kér a gorombaságáért, már amennyiben lett volna benne ennyi emberség.

A kevésbé forgalmas utcákon, az árnyékok között tartottam hazafelé. A sötétségben inkább csak
reméltem, mintsem tudtam, hogy a helyes irányba tartok, és miközben elmerülten elemeztem az
Alessandróval folytatott beszélgetést – különösen a ragyogó mondatokat, amelyeket mondhattam volna,
de nem mondtam –, egy ideig észre sem vettem, hogy valaki követ.
Kezdetben csak valami hátborzongató érzésem támadt, hogy figyelnek. Ám hamarosan felfigyeltem a
halk neszekre, mintha valaki lopakodott volna mögöttem. Amikor felgyorsítottam lépteimet, ruha
zizegését, és puha cipőtalp surranását hallottam, ha pedig lassítottam, a neszezést fenyegető csend váltotta
fel, ami még rosszabb volt.
Hirtelen ötlettől vezérelve befordultam az egyik utcán, s a szemem sarkából egy férfi alakját
pilIantottam meg. Hacsak nem tévedtem túl nagyot, ugyanaz a fickó volt; aki néhány nappal korábban
szegődött a nyomomba, amikor anyám dobozával elhagytam a Palazzo Tolomeiben lévő bankot. Elmém
kétségkívül a veszély címszó alá sorolta azt az esetet, mert most, hogy felismerte a termetet és a járást,
fülsiketítő riasztócsengőt szólaltatott meg, amely kiűzött a fejemből minden ésszerű gondolatot, s arra
késztetett, hogy – aznap már másodszor – futásnak eredjek.

III.II
Szivem, szerettél már? Ne hidd, ne hidd!
Hogy m i a szép, azt most tudtad meg, itt.

SIENA, 1340

Az éjszaka bolondozásra hívogatott.

Amint Rómeó és unokatestvérei látótávolságon kívülre kerültek a Marescotti-toronytól, nevetéstől
fulladozva befordultak az egyik utcasarkon. Ezúttal nagyon könnyű volt kisurranni a házból, mivel a
Marescotti-palotában nyüzsögtek a látogatók Bolognából, és Rómeó apja, Marescotti parancsnok
morgolódva bár, de bált rendezett, zenészéket fogadott a vendégsereg szórakoztatására.
Az ifjak nagyon jól tudták, hogy ismét megszegik a parancsnok kijárási tilalmát, ezért most megálltak,
és nekiláttak, hogy felöltsék tarka karneváli álarcaikat, amelyeket éjszakai kalandozásaik során mindig
viseltek. Ahogy a csomókkal bajlódtak, a család hentese haladt el mellettük rúdra kötözött sonkákkal,
amelyeket fáklyát tartó inasával együtt a bankettre szállított, de volt annyi esze, hogy ne ismerje fel a
fiatalokat. Egy napon Rómeó lesz majd a Marescotti-palota ura, s akkor majd ő fizet a szolgálataiért.
Amikor felkerültek végre a maszkok, az ifjak a fejükbe húzták bársonysapkájukat, hegy senki ne
ismerhesse fel őket. A többiek láttán elvigyorodva egyikük fogta fuvoláját, és vidám dallamba kezdett.
– Giu-hu-hu-lietta! – énekelte mókás fejhangon. – Bárcsak a ma-ka-ha-dárkád lehetnék, szeszélyes kis
ma-ha-dárkád… – madárszerű ugrándozásba kezdett, mire a többiek, Rómeó kivételével, harsány
hahotára fakadtak.
– Nagyon jó tréfa! – méltatlankodott Rómeó. – Nevess csak a sebeimen, de megkapod a magadét!
– Igyekezzünk – szólt valaki türelmetlenül – ha nem sietünk, lefekszik, és a szerenádod altatódal lesz.
Gyalogszerrel nem volt hosszú az út, csupán ötszáz lépés. Ám minden más tekintetben kész
Odüsszeiának bizonyult. A késői óra ellenére zsúfoltak voltak az utcák – helybéliek és idegenek, árusok
és vevők, zarándokok és tolvajok hemzsegtek mindenütt – és minden utcasarkon állt egy próféta
gyertyával a kezében, átkozta a test és a pénz világát, miközben úgy bámulta az elhaladó szajhákat,
ahogyan az éhes kutyák a kolbászfüzért.
Miután az ifjak átverekedték magukat az utcán, átugrottak egy szennycsatornát itt, egy koldust ott,
lehajoltak a szállított áruk és a hordszékek alatt, végre eljutottak a Tolomei-palota sarkára. Rómeó a
nyakát nyújtogatva próbálta kideríteni, hogy miért áll ott a hatalmas tömeg, s megpillantott egy színes
ruhába öltözött alakot, aki ide-oda ugrált az éjszakai sötétben a Szent Kristóf-templom lépcsőjén.
– Nézzétek! – szólt az egyik unokafivér, – Tolomei vacsorára hívta Szent Kristófot. De az nem öltözött
ki. Szégyellheti magát!
Szájtátva nézték, ahogy fáklyás menet halad át a téren a templomtól a Tolomei-palotába, és Rómeó
hirtelen ráébredt, hogy itt az alkalom a főkapun át bejutni a félelmetes épületbe ahelyett, hogy ostobán
álldogálna Giulietta feltételezett ablaka alatt. A szent szobrát hordozó papok mögött gőgös emberek
lépkedtek, s valamennyien álarcot viseltek. Köztudott volt, hogy Tolomei uraság néhány havonta
maszkabált rendez, hogy házába csempészhesse száműzött szövetségeseit, és családjának törvényen
kívüli tagjait. Ha nem ezt tette volna, bizony nem telt volna meg a tánccsarnok.
– Úgy áll a helyzet – szólt Rómeó a köré gyűlő unokafivéreihez – hogy Fortuna kegyes ma hozzánk.
De talán csak azért segít, hogy aztán egy szempillantás alatt összezúzzon bennünket, és jót kacagjon.
Gyertek!
– Várjatok! – kiáltott az egyik ifjú. – Attól félek…
– Korán félsz! – fojtotta belé a szót Rómeó. – Rajta, vidám ifjak!
A Szent Kristóf-templom lépcsőjén támadt kavarodást kihasználva Rómeó kiemelt egy fáklyát a
tartójából, és gyanútlan prédájára, egy magányos özvegyasszonyra vetette magát. – Parancsoljon –
nyújtotta felé a karját. – Tolomei uraság kérésére vigyázunk az ön biztonságára.
Az asszony szemlátomást örömmel fogadta a felkínált izmos kart, és az ifjú társainak bátorító
bólintását. – Ez az első alkalom – szólt méltóságteljesen. – De örülök, hogy igyekszik jóvátenni hibáit.
Aki nem látta a saját szemével, el sem hinné, hogy a palotába lépve Rómeó kénytelen volt elismerni,
hogy a Tolomeieknek sikerült túlszárnyalni a Marescottikon. Nem csupán minden egyes fal mesélt újabb
és újabb történetet a Tolomeiek múltbeli győzelmeiről, és mai jámborságáról, de még a mennyezetek is a
család dicsőségét hirdették. Ha egyedül lett volna, Rómeó hátrahajtott fejjel bámulta volna a magán
mennyországot benépesítő egzotikus alakok seregeit. De hát nem volt egyedül. A falak mentén libériás,
fegyveres őrök sorakoztak, ezért a felismeréstől való félelmében féken tartotta kíváncsiságát, és
elhalmozta az özvegyet a szükséges bókokkal, miközben felálltak a nyitó tánchoz.
Ha az asszonynak eddig voltak is kétségei Rómeó rangját illetően – az ifjú öltözetének megnyugtató
minőségét ugyanis némiképp rontotta az, ahogyan a közelébe férkőzött –, a tánchoz készülődve
megbizonyosodhatott nemesi származásáról.
– Nagyon szerencsés vagyok ma este – mormolta, de vigyázott, hogy Rómeón kívül ezt más ne hallja
meg. – De mondd csak, ifjú, valami különös céllal jöttél ide, vagy csak azért, hogy… táncolj?
 – Bevallom – felelte Rómeó halkan, nem ígérve sem túl sokat, sem túl keveset –, vétkesen rajongok a
táncért. Esküszöm, órákon át ropnám pihenés nélkül.
Az asszony finoman felkacagott, és egyelőre megelégedett a válasszal. Ahogy belemelegedett a táncba,
többet megengedett magának, mint ami Rómeó tetszésére lett volna, mivel olykor végigsimította az ifjú
bársonyruháját, hogy nem talál-e alatta valami tömöret, ám Rómeó olyannyira mással volt elfoglalva,
hogy nem is védekezett.
Azon az estén egyetlen célja az volt, hogy megtalálja a fiatal hölgyet, akinek az életét megmentette, és
akinek arcmását Ambrogio mester páratlan portréban örökítette meg. A mester nem árulta el a lány nevét,
de Rómeónak nem tartott sokáig kideríteni. Egy hét sem telt el a lány érkezése után, amikor mindenki
arról beszelt a városban, hogy Tolomei uraság egy ismeretlen szépséggel jelent meg a vasárnapi misén, és
annak a szépségnek olyan kék a szeme, mint az óceán, s a neve Giulietta.
Rómeó ismét körülnézett a teremben – ahol szépséges nők forogtak tarka ruhákban, s a férfiak készen
álltak, hogy elkapják őket –, és nem értette, miért nem látja a leányt sehol. Egy ilyen szépség minden
bizonnyal kézről kézre járna, egy percet sem pihenne, s az egyetlen nehézséget az jelentené, hogy hogyan
szabadíthatná ki a körülötte sürgölődő fiatalemberek köréből. Effajta kihívásokkal Rómeó már
számtalanszor találkozott, és mindannyiszor élvezte a játékot.
Kezdetben mindig türelemmel várt, mint egy görög uralkodó Trója falai előtt, higgadt volt és
állhatatos, míg vetélytársai nevetségessé tették magukat. Aztán következett az első érintés, egy játszi,
mindent tudó mosoly, mintha szövetségre lépne a hölggyel a többi férfi ellen. Később hosszú pillantás a
terem túlsó végéből, sötét, mosolytalan tekintet, s amikor legközelebb, ó, istenem, kezeik összeértek a
tánc során, a hölgy szíve olyan hevesen vert, hogy mezítelen nyakán is látni lehetett. És Rómeó oda,
éppen oda lehelte az első csókot…
Ám még Rómeó homéroszi türelme is elfogyott a táncok hosszú sorában, miközben a táncosok,
égitestekként keringve, minden lehetséges konstellációba összeálltak és szétváltak. Egy, egyetlenegy
táncos hiányzott, akire pedig az ifjú a legjobban áhítozott. Ebben persze nem lehetett egészen biztos,
mivel mindenki álarcot viselt, ám a láthatóból – a hölgyek hajából és mosolyából – ítélve nem volt jelen a
lány, akinek udvarolni akart. Kész csapás, ha ma este nem találkoznak, mivel a Tolomei-palotába csakis
egy ilyen maszkabál alkalmával juthatott be titokban. Ha most elkerüli a lányt, kénytelen lesz szerenádot
adni az erkélye alatt – bárhol legyen is az –, pedig a hangját a Teremtő nem éneklésre szánta.
Természetesen fennállt az a veszély is, hogy a szóbeszéd becsapta, s hogy a misén jelen lévő kék szemű
lány valaki más volt. Ebben az esetben csak az idejét fecsérli azzal, hogy Tolomei úr báltermében egyik
táncot a másik után lejti, miközben a leány, akiért idejött, édesdeden alszik a város valamely másik
házában. Rómeó szívét már-már elszorította a bánat emiatt, amikor váratlanul – a ductia egyik gáláns
meghajlása közepette – az az erős érzése támadt, hogy figyelik.
Megpördült, holott nem is kellett volna pördülni, s tekintete végigfutott az egész termen. És akkor
végre megpillantotta. Fátyolként leomló hajú látomás állt a loggia árnyékai között, és egyenesen őt nézte.
Ám amint rájött, hogy az ovális forma egy női fej, az már vissza is húzódott a homályba, mintha
felismeréstől félt volna.
Rómeó izgalomtól kipirult arccal pördült vissza táncpartneréhez. Noha a vakszerencse kegyéből épp
csak megpillanthatta a fönt megjelenő hölgyet, szíve azt súgta, hogy az árnyékba burkolózó alak, akit
látott, a szép Giulietta volt. És a lány is őt nézte, mintha tudta volna, ki ő, és miért jött ide.
A következő ductia során Rómeó kozmikus fenségességgel lejtett körbe a termen, majd egy estampie
következett, amikor végre megpillantotta a tömegben az egyik unokafivérét, akit átható tekintettel
magához parancsolt. – Merre jártál? – suttogta neki. – Nem látod, hogy szenvedek?
– Köszönettel tartozol, nem szitkozódással! – suttogta a másik beállva a körbe. – Mert ez egy hitvány
bál hitvány borral, és hitvány nőkkel és… várj!
De Rómeó már messze járt, meg sem hallotta az ócsárló szavakat, nem látta az özvegy szemrehányó
pillantását, amiért elmenekült. Tudta jól, hogy egy ilyen estén egy bátor férfi nem ütközik zárt ajtókba.
Mivel minden szolga és fegyveres a földszinten teljesítette feladatát, a ház felső traktusa azt jelentette a
szerelmesnek, amit az erdei tó a vadásznak: a türelmes embernek járó édes ígéretet.
Odafönt, az első emeleten a lenti bál szédítő kipárolgásában az öreg fiatalnak hatott, a bölcs
bolondnak, a fösvény bőkezűnek, s a felső folyosón haladva Rómeó számtalan alkóvból hallott
selyemzizegést és elfojtott kuncogást. Az imitt-amott felvillanó fehér jelezte, hogy a rejtőzködők
megszabadulnak felesleges ruhadarabjaiktól, egy különösen buja hangulatú sarokban pedig Rómeó a
legszívesebben megállt volna, hogy az emberi test végtelen hajlékonyságában gyönyörködjön.
Ám minél távolabb jutott a lépcsőtől, annál némábbak lettek a zugok, s amikor a bálteremre néző
loggiához ért, már senkit sem látott. Ahol Giulietta korábban állt egy márványoszlop mögé rejtőzve, ott
most csak üresség tátongott, s a loggia végén lévő ajtót még Rómeó sem merte kinyitni.
Nagy volt a csalódása. Miért is nem hagyta ott a táncot hamarabb, mint az égboltot áthasító
hullócsillag? Miért vette olyan biztosra, hogy a lány még itt lesz, és őrá vár? Balgaság. Mesét mondott
önmagának, és elérkezett a tragikus vég.
Abban a pillanatban, amikor Rómeó már éppen fordulni akart, hogy távozzon, a loggia végén kinyílt
az ajtó, és kisurrant rajta egy lángoló hajú karcsú alak – mintha ősi idők nimfája lépett volna elő az idő
hasadékán –, s aztán egy tompa puffanással becsukódott az ajtó. Kis ideig semmi sem mozdult, hang sem
hallatszott a lenti muzsikán kívül, Rómeó mégis biztosra vette, hogy valakinek a lélegzését hallja,
valakiét, aki az ő láttán meghökkent, s most küszködik, hogy zihálását csillapítsa.
Rómeó talán mondhatott volna egy-két megnyugtató szót, de zaklatottságában megfeledkezett az
illemről. Nem mentegetőzött betolakodása miatt, nem mondta meg a nevét, csupán letépte maszkját, és
sietősen előrelépett, hogy elővezesse a lányt az árnyékból, és láthassa eleven arcát.
A leány nem fogadta el a kinyújtott kezet, de nem is húzódott el; az erkély korlátjához lépett, és
lenézett a táncosokra. Rómeó felbátorodva utánament, s amikor a lány a korlátra hajolt, láthatta a lenti
fényektől megvilágított arcélét. Noha Ambrogio mester kicsit talán eltúlozta a fennkölt vonásokat, a
szemek áttetsző csillogását és a titokzatos mosolyt nem adta vissza elég hűen. A lágy, telt ajkak
elevenségének megismerését pedig kétségkívül meghagyta Rómeónak.
– Ez hát a híres udvar – szólt a lány – a gyávák királyának udvara. A keserű hangtól meglepődött
Rómeó nem tudta, mit feleljen.
– Ki más töltené az éjjelt azzal, hogy szőlővel etet egy szobrot – folytatta a lány anélkül, hogy
megfordult volna –, mialatt gyilkosok parádéznak a városban, és zsákmányukkal hencegnek? Végignézne
egy effajta mulatságot egy tisztességes ember, akinek a fivérét… – Elakadt a szava.
– Tolomei uraságot – szólalt meg Rómeó a maga számára is idegen hangon –, mindenki bátornak
tartja.
– Akkor mindenki téved – felelte a lány. – Te pedig, uram, az idődet vesztegeted. Ma éjjel nem
táncolok; nehéz a szívem. Menj csak vissza a nagynénémhez, és élvezd a simogatásait. Tőlem egyet sem
kapsz.
– Nem táncolni jöttem ide – lépett közelebb merészen Rómeó. – Azért vagyok itt, mert képtelen
vagyok távol lenni. Nem pillantasz rám?
A lány kis ideig hallgatott, mozdulatlanságot kényszerített magára. – Miért pillantsak rád? A lelked
talán alantasabb a testednél?
– Addig nem ismertem a lelkemet – mondta Rómeó lehalkítva hangját –, amíg meg nem láttam
tükörképét a szemedben.
A lány nem felelt azonnal, ám amikor megszólalt, éles hangjától megcsappant az ifjú bátorsága.
– Ugyan mikor gyaláztad meg a szememet a tükörképeddel? Számomra te csupán egy kitűnő táncos
távoli alakja vagy. Miféle démon rabolta el a szememet, és adta oda neked?
– Az álom a bűnös – felelte Rómeó a lány arcélét lesve, s remélve, hogy visszatér a mosoly. – Elhozta
szemedet a párnádról nekem. Ó, az álom édes gyötrelme!
– Az álom – vágott vissza a lány makacsul félrefordított fejjel – a hazugságok atyja!
– De a remény anyja.
– Meglehet. De a remény elsőszülöttje tragédia.
– Olyan kedvesen beszélsz róluk, mint más a rokonairól.
– Dehogy! – kiáltott fel a lány keserűségtől éles hangon. – Nem dicsekedhetem ilyen előkelő
rokonokkal. Ha halott leszek, ha pompás, egyházi temetést kapok, hadd vitatkozzanak a tudósok a
vérvonalamról.
– Engem nem érdekel a vérvonalad – szólt Rómeó, és egyik ujjával nagy merészen megérintette a lány
nyakát – hacsak nem a bőrödön áttetsző rajzolata.
Az érintés elnémította a lányt Aztán, amikor végül megszólalt, elfúló hangja meghazudtolta
elutasítását. – Úgy tartok tőle – mondta a válla fölött –, hogy csalódni fogsz, A bőröm ugyanis nem szép
mesét mond, hanem mészárlás és bosszú történetét.
Első próbálkozásának sikerén felbuzdulva Rómeó megfogta a lány vállát, és kissé előrehajolva a
selymes hajfátyolba beszélt. – Hallottam veszteségedről. Nincs olyan szív Sienában, amely ne érezné át
bánatod.
– De van! A Salimbeni-palotában lakozik, emberi érzésekre képtelen! – A lány lerázta az ifjú kezét. –
Hányszor kívántam, hogy bárcsak férfinak születtem volna!
– A bánat ellen nem véd meg, ha az ember férfinak születik.
– Valóban? – szólt a lány gúnyosan, és végre megfordult. – Könyörgök, mondd el, mi a te bánatod,
uram. – A sötétben is csillogó szeme szórakozottan végigpillantott az ifjún, majd megállapodott az arcán.
– Jól sejtettem, túl csinos vagy ahhoz, hogy bánat emésszen. A hangod is, az arcod is tolvajra vall. – A
fiatalember méltatlankodó kifejezését látva élesen felnevetett. – Igen, tolvajra vall. De olyan tolvajra, aki
többet kap, mint amit elvesz, ezért inkább nagylelkűnek, mintsem mohónak tartja magát, inkább kegyeket
élvez, mintsem gonosz. Sosem volt részed visszautasításban. Miféle bánata lehet egy ilyen férfinak?
Rómeó magabiztosan állta a lány kihívó pillantását. – Aki keresésre indul, el akarja érni célját. De
miféle zarándok utasítana vissza étket és ágyat az útja során? Ne irigyelj hosszú utamért. Ha nem volnék
utazó, sosem találtam volna rá tengered partjára.
– De van-e olyan különleges vad, aki örökre a partján tarthat egy tengerjárót? Van-e olyan zarándok,
aki el ne unná idővel a kényelmes széket, és ne indulna távoli, ismeretlen vidékekre?
– Szavaidra nem szolgált rá egyikünk sem. Kérlek, ne nevezz állhatatlannak, hiszen még a nevemet
sem tudod.
– Ilyen az én vad természetem.
– Nem látok mást, mint szépséget.
– Akkor egyáltalán nem látsz engem.
Rómeó megfogta a lány kezét, és arcához szorította. – Előbb láttalak meg téged, drága vad, mint te
engem. De te előbb hallottál engem, mint én téged, így élhettük volna le életünket, érzékeink által
szétválasztott szerelemmel, ha ma este Fortuna nem ajándékoz meg téged látással, s engem hallással.
A lány a homlokát ráncolta. – Titokzatos szavak. Akarod-e, hogy megértselek, vagy azt reméled, hogy
lassú észjárásomat a te bölcsességednek vélem?
– Egekre! – kiáltott fel Rómeó. – Fortuna valóban játszik velünk! Neked szemet adott, de elvette
füledet. Giulietta, hát nem ismered meg lovagod hangját? – Kinyújtotta kezét, hogy megérintse a lány
arcát, ahogyan akkor tette, amikor a koporsóban feküdt. – Nem ismered fel érintését? – kérdezte alig
hallható suttogással.
Giulietta egy pillanatra ellágyult, s az ifjú kezéhez hajolt megnyugvást keresve közelségében. Ám
amint Rómeó úgy érezte, hogy a lány megadja magát, meglepetten látta, hogy Giulietta szeme
összeszűkül. Ahelyett, hogy megnyitotta volna szíve kapuját – amely mostanáig gyanúsan tárva állt – a
lány hirtelen hátralépett. – Hazug! Ki küldött ide, hogy játssz velem?
Rómeónak a lélegzete is elállt. – Édes Giulietta…
A lány azonban nem hallgatta meg, hevesen megtaszította, hogy távozzon. – Menj! Hagyj magamra, és
nevess rajtam a barátaiddal!
– Vedd eskümet! – Rómeó a lány kezéért nyúlt, de ő nem engedte, hogy megérintse. Az ifjú ekkor jobb
híján megfogta a lány vállát, és kétségbeesetten markolta, hogy elmondhassa mondandóját. – Én
mentettelek meg téged és Lorenzo barátot az úton – erősködött és a védelmem alatt léptél a városba.
Láttalak a mester műhelyében, ahogy a koporsóban feküdtél…
Giulietta szeme elkerekedett a felismeréstől, hogy az ifjú igazat beszél, ám hála helyett aggodalom ült
ki az arcára.
– Értem – szólt reszkető hangon. – Most pedig, felteszem, a fizetségedért jöttél.
Rómeó csak most, a lány félelme láttán ébredt rá, hogy milyen vakmerően cselekedett, amikor
megragadta a vállát, s hogy szorítása elbizonytalaníthatta a lányt szándékait illetően. Szidta magát hirtelen
felindulásáért. Gyengéden elengedte a lány vállát, és hátralépett reménykedve, hogy Giulietta nem fut el.
A találkozás nem úgy zajlott, ahogy eltervezte. Korántsem úgy. Hosszú éjszakákon át arról a percről
álmodott, amikor szerenádját hallva Giulietta kilép erkélyére, és csodálja őt, ha nem is énekét.
– Azért jöttem – szólt bocsánatért esedező pillantással –, hogy édes hangodon halljam a nevem. Ez az
egy vezérelt.
 Őszinteségét látva a lány elmosolyodott. – Rómeó. Rómeó Marescotti – súgta –, az ég áldása legyen
rajtad. Tessék. Mivel tartozom még?
Az ifjú ismét előre akart lépni, de uralkodott magán, megőrizte a távolságot. – Nem tartozol nekem
semmivel, én mégis mindent akarok. Mindenütt kerestelek a városban, miután megtudtam, hogy élsz.
Tudtam, hogy látnom kell téged, és… beszélni veled. Még Istenhez is imádkoztam… – Szégyenlősen
elhallgatott.
Giulietta hosszasan fürkészte megdöbbent kék szemével. – És mit mondott Isten?
Rómeó nem tudta tovább türtőztetni magát. Megragadta a lány kezét, és ajkához emelte. – Azt mondta,
hogy ma este itt leszel, és rám vársz.
– Úgy imáim bizonnyal meghallgatásra találtak – szólt Giulietta, és csodálkozva nézte, hogy az ifjú
újra és újra megcsókolja a kezét. – Ma reggel azért imádkoztam a templomban, hogy egy férfi – egy hős –
megbosszulja családom szörnyű halálát. Már látom, hogy tévedtem, amikor egy ismeretlenért
fohászkodtam. Hiszen te ölted meg azt a gazembert az úton, és te védelmeztél érkezésem pillanata óta.
Igen… – Másik kezével megérintette az ifjú arcát. – Hiszem, hogy te vagy a hősöm.
– Kegyes vagy hozzám – felelte Rómeó felegyenesedve. – Leghőbb vágyam, hogy a lovagod legyek.
– Jól van – szolt Giulietta. – Nagy szívességre kérlek. Keresd fel azt a gazember Salimbenit, és okozz
neki olyan szenvedést, amilyen szenvedésben ő részesítette a családomat Amikor ezzel végzel, hozd el
nekem a fejét egy ládában, hogy fej nélkül kóboroljon a purgatóriumban.
Rómeó nagyot nyelt, de volt ereje bólintani. – Kérésed törvény számomra, drága angyal. Engedsz
néhány napot feladatom végrehajtására, vagy már ma éjjel cselekedjek?
– Rád bízom – felelte Giulietta kegyes szerénységgel –, te tudod a módját a Salimbenik
meggyilkolásának.
– És ha végeztem – szólt Rómeó, és megfogta a lány mindkét kezét –, fáradságomért megjutalmazol
egy csókkal?
– Ha végeztél – mondta Giulietta, miközben Rómeó előbb az egyik, majd a másik csuklójára adott
csókot–, azt kapod jutalmul, amire vágysz.

III.III

Úgy tündököl a barna éjjel arcán,

M i n t drága-gyöngy a szerecsen fülén.

Siena aludt, kihalt belőle a részvét. Az utcácskák, amelyeken akkor éjjel végigfutottam, a csönd néma
patakjai voltak, és minden, ami mellett elhaladtam – a sok robogó, szeméttartály, autó –, fátyolos
holdfénybe burkolózott, mintha száz éve ugyanúgy állt volna ott. A házak éppilyen elutasítóak voltak; az
ajtókon mintha nem lett volna kívül kilincs, és minden zárt ablakot spaletta takart. Bármi történjen is eme
ősi város éjszakai utcáin, arról a lakók nem akartak tudni.
Amikor kis időre megálltam, hallottam, hogy valahol mögöttem, az árnyékok között, a gazfickó is
futásnak eredt. Meg sem próbálta leplezni, hogy engem üldöz. Szabálytalan, nehéz léptekkel futott,
cipőtalpa csikorgott a hepehupás macskaköveken, s amikor megállt, hogy nyomomra bukkanjon,
hangosan lihegett, mintha szokatlan lenne neki a fizikai terhelés. Ám még így sem tudtam elmenekülni
előle, mivel bármilyen gyorsan és nesztelenül futottam, mindig, minden sarok után a nyomomban maradt,
mintha olvasott volna a gondolataimban.
A kőhöz csapódó talpam fájdalmasan lüktetett. Az egyik sikátor végén végig botladoztam egy szűk
átjárón, s nagyon reméltem, hogy a végén kijáratra, jó esetben több kijáratra lelek. De nem volt kijárat.
Zsákutcába jutottam, magas házak csapdájába kerültem. Nem volt ott még kerítés sem, amelyen
átmászhattam volna, egy szeméttartály sem, amely mögött elrejtőzhettem volna. Nem tudtam mással
védekezni, mint cipőm hegyes sarkával.
 Sorsomat elfogadva felkészültem az ütközetre. Vajon mit akar tőlem ez az ember? A pénztárcámat? A
nyakamban lógó keresztet? … Engem? Vagy talán azt akarja megtudni, hogy hol van a családi kincs? De
hát ezt én is szerettem volna tudni, ezért pillanatnyilag semmit sem mondhattam neki. Sajnos a rablók
többsége – Umberto szerint – nem jól viseli a csalódást, ezért gyorsan beletúrtam táskámba, és elővettem
a pénztárcámat. Reméltem, hogy hitelkártyáim elég csábítóak. Rajtam kívül senki sem tudta, hogy
húszezer dollárnyi adósságot rejtenek.
Ahogy az elkerülhetetlenre vártam, szívem heves dobogását egy közelítő motorkerékpár zúgása
nyomta el. És akkor a zsákutca bejáratánál nem üldözőm alakja jelent meg diadalmasan, hanem fekete
fém suhant el a nyílásban, ahogy egy motorkerékpár elzúgott, és tovaszáguldott az úton. Ám csikorgó
kerekekkel hirtelen megállt, megfordult, körözött, de nem állt meg a közelemben. Ekkor hallottam meg a
sportcipők csattogását, s hogy valaki rémülten zihál, majd eltűnik egy távoli utcasarok mögött, és úgy
menekül az őt üldöző motorkerékpár elől, mint áldozat a ragadozó elöl.
És akkor hirtelen újra csend lett.
Másodpercek teltek el – talán fél perc – de sem a gazfickó, sem a motorkerékpár nem tűnt fel újra.
Amikor végre kimerészkedtem a sikátorból, egyik irányban sem láttam a következő utcasaroknál tovább.
Az azonban, hogy eltévedtem a sötétben, kimondottan a legkisebb baj volt akkor éjjel, mert amint találok
egy telefonfülkét, felhívhatom direttore Rossinit, és útmutatást kérhetek tőle. Noha eltévedtem, és
szörnyen éreztem magam, kérésem minden bizonnyal nagy örömmel tölti majd el.
Ahogy elindultam az utcán, néhány lépés után megpillantottam valamit magam előtt a sötétben.
Hunyorogni kezdtem.
Egy motorkerékpár állt pontosan az utca közepén, s a mozdulatlan motoros engem nézett. A
holdfényben csillogott a bukósisak és a kerékpár fémje. A fekete bőrruhás alak türelmesen ült, és rám
várt.
Természetes lett volna, ha rám tőr a félelem, ám ahogy cipővel a kezemben esetlenül megálltam,
inkább zavart éreztem. Ki ez a pasas? Miért ül ott, és bámul rám? Megmentett az útonállótól? Ha igen,
arra vár, hogy odamenjek és köszönetet mondjak?
Felsejlő hálám azonban nyomban elillant, amikor a motoros váratlanul felkapcsolta a reflektort,
amelynek éles fénye elvakított. Ahogy felkaptam a kezem, hogy beárnyékoljam a szemem, berúgta a
motort, és kétszer felbőgette, nehogy valamit félreértsek.
Megfordultam, és félig még vakon elindultam az ellenkező irányba, miközben magamat szidtam, hogy
hogyan lehettem ilyen idióta. Bárki legyen is ez az alak, semmiképpen sem barát. Valószínűleg valami
helyi vagány, aki azt a szánalmas szórakozást találta magának, hogy körbe-körbe motorozik, és
megfélemlíti a békés embereket. Legutóbbi áldozata történetes az a fickó volt, aki engem követett, de
ettől még egyáltalán nem lettünk barátok.
Hagyta, hadd fussak egy kicsit, még azt is megvárta, míg befordultam az első sarkon, majd utánam
eredt. Nem gyorsan, mintha utol akarna érni, csak komótosan, hogy értsem: nem menekülhetek.
Akkor pillantottam meg a kék ajtót.
Éppen befordultam a sarkon, s tudtam, hogy csak pár másodpercem van, míg a reflektor újra feltűnik
mögöttem. És ott állt előttem a festőműhely ajtaja valami csoda folytán tárva-nyitva. Nem tűnődtem azon,
hogy vannak e más kék ajtók is Sienában, vagy, hogy jó ötlet-e az éjszaka közepén betörni mások
otthonába. Gyorsan cselekedtem. Amint beléptem, becsuktam az ajtót, és nekidőltem, idegesen
hallgattam a kint elhaladó motorkerékpár halkuló zúgását.
Bevallom, az előző nap, a kolostorkertben kicsit lököttnek láttam a hosszú hajú festőt, de amikor
mindenféle gazemberek üldözik az embert középkori sikátorokban, ne legyen válogatós.

Lippi mester műhelye első látásra nem tűnt otthonos, kellemes helynek. Mintha isteni sugallatra
bomba robbant volna benne, de nem egyszer, hanem rendszeres időközönként, és mindenüvé szétszórta a
festményeket, szobrokat, furcsa tárgycsoportokat. A maestro tehetsége szemlátomást nem egyetlen
közegben vagy kifejezésmódban keresett magának utat. Akárcsak egy nyelvzseni, mindig a hangulatának
leginkább megfelelő nyelven beszélt, virtuóz módjára váltogatta szerszámait és alapanyagait. És
mindennek közepén ott állt egy ugató kutya, amely egy bolyhos bichon és egy ügybuzgó doberman
valószínűtlen keverékének tűnt.
– Á! – szólt Lippi mester egy festőállvány mögül előlépve, amikor meghallotta az ajtó csukódását.–
Hát itt van. Kíváncsi voltam, mikor látogat meg. – Aztán szó nélkül eltűnt. Egy üveg borral, két pohárral,
és kenyérrel tért vissza hamarosan. Amikor látta, hogy időközben meg sem moccantam, kuncogni kezdett.
– Bocsásson meg Danténak. A nőkre mindig gyanakszik.
– Dante a neve? – Lenéztem a kutyára, amely odajött hozzám, és megnyalt, hogy a maga módján
bocsánatot kérjen az ugatásért. – Milyen furcsa! Ambrogio Lorenzetti mester kutyáját is így hívták!
– Nos, ez az ő műhelye. – Líppi mester öntött egy pohár vörösbort. – Ismeri?
– Arra az Ambrogio Lorenzettire gondol? 1340-ből?
– Hát persze! – Lippi mester mosolyogva emelte meg poharát. – Igyunk a visszatérésére. És arra, hogy
ez még sokszor megtörténjen. Igyunk Dianára!
Majdnem félrenyeltem a bort. Ez az ember ismerte az anyámat?
Mielőtt bármit is mondhattam volna, a maestro cinkosan közel hajolt. – Él egy legenda egy folyóról, a
Dianáról, amely mélyen a föld alatt fut. Sosem találtuk meg, de sokan állítják, hogy néha, késő éjjel
felébrednek álmukból, és érzik a folyót. És tudja, a régi időkben állt egy Diana-templom a Campón. Ott
zajlottak a rómaiak játékai, a bikavadászatok és a párviadalok Most a palíóval hódolunk Szűz Máriának.
Ő az anya, aki a vizet adja, hogy a szőlővesszőhöz hasonlóan újra előbukkanhassunk a sötétségből.
Kis ideig csak álltuk, egymást néztük, s az a különös érzésem támadt, hogy ha akarnám, Lippi mester
rengeteg titkot tárna fel előttem önmagamról, a sorsomról, minden dolgok jövőjéről; olyan titkokat,
amelyeknek kiderítésén sok-sok emberéleten át fáradozhatnék. Ám alig született meg ez a gondolat, már
el is illant, mert a maestro jókedvű mosollyal elvette a poharamat, és az asztalra tette. – Jöjjön! Mutatni
akarok valamit. Emlékszik, mitől beszéltem?
Bement egy másik szobába, amelyben – ha egyáltalán lehetséges még a műhelynél is több műalkotás
zsúfolódott össze. Ablaktalan közbülső helyiség volt, leginkább raktárhoz hasonlított. – Egy pillanat. .. –
Lippi mester átvágott a rendetlenségen, és óvatosan leemelt egy leplet a távolabbi falon függő kis
festményről. – Nézze!
Közelebb léptem, hogy jobban lássak, de amikor túl közei értem, a maestro megállított. – Vigyázzon!
Nagyon régi. Ne leheljen rá.
Egy lány, egy gyönyörű lány arcképe volt, aki nagy kék szemekkel ábrándosan nézett valamit a hátam
mögött. Szomorúnak, ugyanakkor reménykedőnek látszott, s kezében egy ötszirmú rózsát tartott.
– Szerintem magára hasonlít – szólt Lippi mester a képről rám, majd visszapillantva. – Vagy talán
maga hasonlít rá. Nem a szemek, nem a haj, hanem, valami más. Mit gondol?
– Azt gondolom, hogy ez bók, de nem érdemlem meg. Ki festette? – Aha! – A mester rejtett mosollyal
nézett rám. – Itt találtam a műhelyben, amikor ideköltöztem. A falba volt elrejtve egy fém ládikában. Volt
mellette egy könyv is. Egy napló. Azt hiszem… – Mielőtt befejezte volna a mondatot, minden szőrszál
felállt a karomon, mert tudtam, hogy mit fog mondani. – Nemcsak hiszem, biztos vagyok benne, hogy
Ambrogio Lorenzetti rejtette el a dobozt. A saját naplójával. Szerintem a képet is ő festette. A hölgy neve
pedig ugyanaz, mint a magáé: Giulietta Tolomei. A mester ráírta a kép hátára.
A festményre meredtem, alig tudtam elhinni, hogy valóban ez az a portré, amelyről olvastam. Minden
ízében olyan igéző volt, amilyennek elképzeltem. – Megvan a napló is?
– Nem. Azt eladtam. Beszéltem róla egy barátomnak, aki beszélt róla egy barátjának, és egyszer csak
beállított valaki, aki meg akarta vásárolni. Egy professzor. Tolomei professzor. – Lippi mester felvont
szemöldökkel rám nézett. – Maga is Tolomei. Ismeri őt? Nagyon öreg.
Leültem a legközelebbi székre. Nem volt ülése, de nem törődtem vele. – Ő volt az apám. Lefordította a
naplót angolra. Most olvasom. Róla szól… – A festmény felé biccentettem. – Giulietta Tolomeiról.
Feltehetőleg az ősöm. A napló pontosan leírja a szemeket… ilyenek
– Tudtam! – Lippi mester gyermeki izgalommal fordult a festmény felé. – A maga őse! – Felnevetett,
visszafordult hozzám, és megragadta a vállamat. – Úgy örülök, hogy eljött hozzám.
– Csak azt nem értem – szóltam –, hogy Ambrogio mester miért érezte úgy, hogy el kell rejtenie ezeket
a dolgokat. De lehet, hogy nem is ő tette, hanem valaki más…
– Ne gondolkodjon ennyit! – figyelmeztetett Lippi mester. – Ráncos lesz tőle az arca. – Elhallgatott,
mert szemlátomást hirtelen támadt egy ötlete. – Ha legközelebb eljön, megfestem magát. Mikor jön?
Holnap?
– Mester… – Tudtam, hogy akkor kell a tudatára hatnom, amíg még a földön jár. – Maradhatnék egy
kicsit? Ma éjjelre.
 Kíváncsian nézett ram, mintha nem rajta, hanem rajtam mutatkoznának az őrület jelei.
Úgy éreztem, magyarázatot kell adnom. – Van ott kint valaki… nem értem, mi történik. Van egy
alak… – Megráztam a fejem. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de követnek, és fogalmam sincs, hogy
miért.
– Á – szólt Lippi mester. Nagyon óvatosan visszaterítette a leplet Giulietta Tolomei portréjára, és
visszakísért a műhelybe. Leültetett, a kezembe adta a borospoharat, majd ő is leült velem szemben, mint
egy gyermek, aki mesére vár: – Szerintem tudja. Mondja el, miért követi magát.

Félóra alatt mindent elmondtam neki. Kezdetben nem akartam, de amint belekezdtem, nem volt
megállás. Olyasvalami sugárzott a mesterből, és a pillantásából – a szeme izgatottam csillogott, olykor
biccentett a fejével – hogy az az érzésem támadt, ő talán segíthet a rejtett igazság kiderítésében. Már ha
van.
Beszéltem hát a szüleimről, a balesetekről, amelyekben meghaltak, s utaltam rá, hogy egy bizonyos
Luciano Salimbeninek talán mindkettőben benne volt a keze. Aztán beszéltem anyám papírokkal teli
dobozáról, Ambrogio mester naplójáról, s arról is, hogy unokafivérem, Peppo egy Júlia Szemének
nevezett ismeretlen kincsről tett említést. – Hallott ilyesmiről? – kérdeztem a homlokát ráncoló Lippi
mestert.
Válasz helyett felállt, majd felemelt fejjel kis ideig álldogált, mintha valami távoli hívásra várt volna.
Aztán elindult, s tudtam, hogy követnem kell. Felmentünk a lépcsőn egy másik szobába, egy hosszú,
keskeny könyvtárba, amelyben padlótól a mennyezetig roskadozó polcok álltak. Itt nem tehettem mást,
mint figyeltem a sokáig fel-alá járkáló mestert, aki – úgy véltem – egy bizonyos könyvet keres, amely
azonban csak nem akarta, hogy rátaláljon. Amikor végre meglelte, lekapta a polcról, és diadalittasan
feltartotta. – Tudtam, hogy itt láttam valahol!
Kiderült, hogy egy régi enciklopédia volt az legendás szörnyekről és kincsekről – e kettő ugyanis
szemlátomást együtt jár –, s amikor a mester lapozgatni kezdett, olyan ábrákat pillantottam meg benne,
amelyeknek sokkal több közük volt a tündérmesékhez, mint addigi életemhez.
– Tessék! – rikkantott a maestro az egyik szócikkre mutatva. – Ehhez mit szól? – Mivel nem tudta
kivárni, míg leérünk, felkapcsolt egy billegő padlólámpát, s az olasz és az angol nyelvet izgatottan
keverve hangosan olvasni kezdett.
A történet lényege az volt, hogy a Júlia Szeme két egyforma, Etiópiából származó, szokatlanul
nagyméretű zafír, eredeti nevükön az Etiópiai Ikrek, amelyeket – állítólag – a sienai Salimbeni úr vásárolt
1340-ben eljegyzési ajándékként leendő arájának, Giulietta Tolomeinek. Később, Giulietta tragikus halála
után a zafírpár a lány sírjánál álló aranyszobor szemeként szolgált.
– Ezt hallgassa meg! – Lippi mester ujja végigfutott az oldalon. – Shakespeare is tudott a szoborról! –
Azzal nekilátott lefordítani a Rómeó és Júlia végén álló sorokat, amelyek olaszul szerepeltek az
enciklopédiában:

Legyen halotti szobra színaranyból,

Hogy míg Verona áll és híre él,
Csodálva nézze mind e nagyvilág
A sírig hű és bátor Júliát.

A felolvasás befejeztével Lippi mester megmutatott egy illusztrációt, amelyet nyomban felismertem.
Egy pár szobrát ábrázolta; a térdelő férfi nőt tart a karjaiban. Egy-két részlettől eltekintve pontosan
ugyanaz a szobor volt, amelynek lerajzolásával legalább hússzor próbálkozott az anyám abban a
jegyzetfüzetben, amelyet a dobozában találtam.
–Te jó ég! – hajoltam az inusztráció fölé. – Nem áll itt, hogy hol lehet a sír?
– Kinek a sírja?
– Júliáé, vagyis Giuliettáé. – A szövegre mutattam, amelyet a mester az imént olvasott fel. – A
szövegben az áll, hogy aranyszobrot állítottak a sírjánál… de arról nincs szó, hogy hol van ez a sír.
Lippi mester becsukta a könyvet, és találomra feldobta az egyik polcra. – Miért akarja megtalálni a
sírját? – kérdezte egyszeriben harciasan. – Hogy megszerezze a szemeket? Ha nincs szeme, hogyan
pillanthatná meg Rómeóját, amikor az megérkezik, hogy őt felébressze?
 – Nem akarom megszerezni a szemét! – tiltakoztam. – Csak… látni akarom.
– Ebben az esetben – szólt a mester, s lekapcsolta az ingatag lámpát –, azt hiszem, legjobb lesz, ha
Rómeóval beszél. Ki más találhatná meg? De legyen óvatos. Sok kísértet jár errefelé, és nem mindegyik
olyan barátságos, mint én. – Közelebb hajolt a sötétben, és mintha élvezte volna, hogy halálra rémít, azt
sziszegte: – Pokolra mind! Pokolra ezt a két famíliát!
– Nagyszerű – mondtam. – Köszönöm.
A mester jóízűen felnevetett, és rácsapott a térdére. – Ugyan! Ne legyen már ilyen kis pollo! Csak
vicceltem!
Amikor újra odalent üldögéltünk, s jó néhány pohár bort megittunk, végül mégis sikerült
visszaterelnem a beszélgetést a Júlia Szemére. – Mit értett azon – kérdeztem –, hogy Rómeó tudja, merre
van a sír?
– Ő tudja? – Lippi mester meglepettnek tűnt. – Nem vagyok benne biztos. De szerintem
megkérdezhetné tőle. Ő többet tud erről az egészről, mint én. Fiatal. Én meg már feledékeny vagyok.
Mosolyogni próbáltam. – Úgy beszél róla, mintha élne.
A mester vállat vont. – Néha beállít. Mindig késő éjjel… leül, és őt nézi. – A raktárszoba felé
biccentett, ahol Giulietta képe függött a falon. – Azt hiszem, még mindig szerelmes belé. Ezért szoktam
nyitva hagyni az ajtót.
– De most komolyan – szóltam, és megfogtam a férfi kezét. – Rómeó nem létezik. Már nem. Igaz?
A mester szinte sértődötten meredt rám. – Maga létezik! Ő miért ne létezne? – Összevonta a
szemöldökét. – Hogyan? Maga azt hiszi, hogy ő is kísértet? Ha! Az ember persze sohasem tudhatja, de én
nem így hiszem. Szerintem ő valóságos. – Kis szünetet tartott, hogy az állítása mellett és ellen szóló
érveket latolgassa, majd határozottan így szólt: – Bort szokott inni. A kísértetek nem isznak bort. Ahhoz
gyakorlat kell, ők pedig nem szeretnek gyakorolni. Nagyon unalmasak, jobban kedvelem az olyanokat,
mint maga. Maga jópofa. Tessék… – Ismét megtöltötte a poharamat. – Igyon még.
– Szóval – mondtam, s engedelmesen belekortyoltam a borba ha kérdezni akarnék ezt-azt ettől a
Rómeótól… hogyan tehetném? Hol találom meg?
– Nos, igen – felelte a mester eltűnődve – sajnos várnia kell, amíg ő keresi fel magát. – Csalódásom
láttán közelebb hajolt az asztal fölött, és határozottan a szemembe nézett. – De hát – tette hozzá-, talán
már meg is találta magát. Igen. Azt hiszem, így van. Látom a szemében.

III.IV

Szerelmem könnyű szárnyán szálltam én.

A v á g y n a k gátja kőfal n e m lehet.

SIENA, 1340

Rómeó hosszú, gondos mozdulatokkal húzta végig a fenőkövet a penge élén. Rég nem volt alkalma a
kardját használni, ezért el kellett távolítania a rozsdafoltokat, és megolajozni a pengét. Az effajta
tettekhez szívesebben használta tőrét, csakhogy a tőre egy útonálló hátában maradt; egy szórakozott
pillanatban, rá nem jellemző módon elfelejtette visszavenni. Salimbeni ráadásul nem az a fajta, akit hátba
lehet szúrni, mint egy gazembert. Nem, óhatatlanul párbajra kerül sor.
Újdonság volt Rómeó számára, hogy kétségbe vonja egy nőhöz fűződő kapcsolatát. Igaz persze, hogy
eleddig egyetlen nő sem kérte tőle, hogy gyilkoljon. Eszébe jutott Ambrogio mesterrel folytatott
beszélgetése azon a végzetes éjszakán két héttel azelőtt, amikor közölte a festővel, hogy jó érzékkel
választja ki azokat a nőket, akik nem kérnek többet, mint amennyit ő adni hajlandó, és hogy ő – barátaival
ellentétben – nem oldalog el gyáva kutyaként egy nő első kérése után. Még mindig igaz ez? Valóban kész
karddal a kezében Salimbeni elé lépni, és nagy valószínűséggel meghalni, mielőtt megkapja jutalmát,
vagy akár csak még egyszer belenézhet Giulietta mennyei szemébe.
 Mély sóhajtással megfordította a kardot, és a másik oldalon folytatta a munkát. Unokatestvérei már
biztosan nem tudják, merre lehet, miért nem ment velük szórakozni, az apja, Marescotti parancsnok pedig
már többször benézett hozzá, de nem kérdezősködött, hanem célba lőni hívta. Azóta újabb álmatlan
éjszaka telt el, a szánakozó holdat ismét elűzte a kegyetlen nap. És az asztalnál mozdulatlanul ülő Rómeó
újra azt kérdezte magától, hogy elérkezett-e a nap.
Ekkor zajt hallott a lépcső felől, majd türelmetlen kopogást az ajtón.
– Köszönöm, nem kérek! – kiáltott ki, ahogy már oly sokszor. – Nem vagyok éhes!
– Rómeó uram? Látogatóid érkeztek!
Rómeó végre felállt. Minden izma fájt a mozdulatlanságban, álmatlanul töltött hosszú órák után. – Kik
azok?
Az ajtó előtt pusmogás kezdődött. – Egy bizonyos Lorenzo barát és Bernardo barát. Azt mondják,
fontos hírt hoztak, és magán meghallgatást kérnek
Lorenzo barát nevének hallatán – aki Giulietta útitársa volt, hacsak nem csalja meg az emlékezete –
Rómeó kinyitotta az ajtót. Odakint, a nyitott folyosón állt a szolga, és két csuklyás szerzetes, mögöttük
pedig, lent az udvaron, szolgák nyújtogatták a nyakukat, hogy kik lehetnek azok az idegenek, akiknek
kérésére az ifiúr megnyitja ajtaját.
– Lépjetek be! – invitálta a szerzeteseket. – És Stefano… – szólt fenyegető pillantást vetve a szolgára.
– Apámnak erről egy szót se.
A két szerzetes bátortalanul lépett a szobába. Az erkély nyitott ajtaján át Rómeó megvetett ágyára
áradtak a reggeli napsugarak. Az asztalon egy tál érintetlen sült hal mellett hevert a kard.
– Bocsáss meg, hogy eme órán háborgatunk – kezdte Lorenzo barát az ajtóra pillantva, hogy csukva
van-e. – De nem várhattunk…
A szerzetes eddig jutott mondandójában, amikor társa előrelépett, hátravetette fejéről a csuklyát, s
felfedte igen különleges frizuráját. Lorenzo barátot nem szerzetestársa kísérte el a Marescotti-palotába
akkor reggel, hanem maga Giulietta, aki álöltözete ellenére szebb volt, mint valaha, s orcáin az izgalom
lángrózsái égtek.
– Könyörgök, mondd – kezdte –, hogy még nem… tetted meg! Noha Rómeó is izgatott volt, és elhűlt,
hogy Giuliettát itt látja, zavartan elkapta a pillantását. – Még nem tettem meg.
– Ó, hála az égnek! – A lány megkönnyebbülten kulcsolta össze két kezét. – Ugyanis azért kerestelek
most fel, hogy bocsánatot kérjek, és könyörögjek, hogy felejtsd el azt a szörnyűséget, amire kértelek.
Rómeó reménykedve szólalt meg: – Már nem akarod a halálát?
Giulietta a homlokát ráncolta. – Teljes szívemből akarom a halálát De nem a te károdra. Hibáztam,
nagyon önző voltam, amikor önnön bánatom foglyává tettelek. Meg tudsz nekem bocsátani? – Mélyen
Rómeó szemébe nézett, s mivel az ifjú nem felelt azonnal, a lány ajka kissé megremegett. – Bocsáss meg.
Könyörgök.
Rómeó napok óta első ízben elmosolyodott. – Nem.
– Nem? – A kék szemek vihar közeledtét jelezve elsötétültek, s a lány hátralépett. – Szívtelen vagy!
– Nem – folytatta Rómeó könnyed hangon –, nem bocsátok meg, mert nagy jutalmat ígértél, s most
megszeged szavad.
Giuliettának elállt a lélegzete. – Dehogy! Megmentem az életed!
– Ó! És még meg is bántasz! – Rómeó a szívére szorította öklét. – Arra célzol, hogy nem élném túl a
párbajt. Hölgyem! A becsületemmel játszol, mint macska az egérrel! Még egy harapás, és sántikálva
menekül!
– Ó, te! – húzta össze a szemét gyanakvón Giulietta. – Te játszol velem. Nem azt mondtam, mint jól
tudod, hogy Salimbeni kezétől esel el, hanem biztosra veszem, hogy megbüntetnének a gyilkosságért. Az
pedig… – feldúltan elfordította a pillantását azt hiszem, nagy kár volna.
Rómeó érdeklődéssel nézte a lány arcélét. Amikor látta, hogy megmakacsolja magát, Lorenzo baráthoz
fordult: – Megkérhetlek, hogy kis időre hagyj minket magunkra?
Lorenzo barát szemlátomást nem helyeselte a kérést, ám mivel Giulietta nem tiltakozott, nem
utasíthatta vissza. Bólintott hát, kivonult az erkélyre, és engedelmesen hátat fordított.
– Mondd csak – szólt Rómeó olyan halkan, hogy egyedül a lány hallja szavait –, miért volna olyan
nagy kár, ha meghalnék?
Giulietta mélyen, de dühösen nagy lélegzetet vett. – Megmentetted az életemet.
 – És nem kértem cserébe mást, mint hogy a lovagod lehessek.
– Mire jó egy lovag fej nélkül?
Rómeó mosolyogva közelebb lépett. – Biztosíthatlak, hogy amíg a közelemben vagy, semmi ilyesmitől
nem kell félned.
– A szavadat adod? – Giulietta egyenesen az ifjú szemébe nézett. – Megígéred, hogy meg sem kísérled
párbajra hívni Salimbenit?
– Úgy látom – jegyezte meg Rómeó, aki szerfölött élvezte a szóváltást –, hogy újabb szívességet kérsz
tőlem… mely ráadásul nagyobb erőt igényel, mint az első. Ám én nagylelkű vagyok, és közlöm veled,
hogy a fizetségem ugyanaz.
A lány álla leesett. – A fizetséged?
– Vagy a jutalmam, nevezd bárminek. Változatlan.
– Gazfickó! – sziszegte Giulietta, miközben igyekezett leplezni mosolyát. – Idejövök, hogy feloldjalak
végzetes esküd alól, és te továbbra is meg akarsz fosztani az erényemtől?
Rómeó arcán széles mosoly terült szét. – Egy csók nem csorbítja erényedet.
A lány kihúzta magát, hogy az ifjú varázsa ellen védekezzen. – Az attól függ, ki adja a csókot. Nagy a
gyanúm, hogy egyetlen csókod tizenhat év megtakarítását foszlatná semmivé.
– Mi haszna a megtakarításnak, ha sosem költekezel?
Rómeó már épp biztosra vette, hogy tőrbe csalta a lányt, amikor az erkély felől hallatszó hangos
köhögésre Giulietta hátraugrott. – Türelem, Lorenzo – szólt oda erélyesen –, hamarosan indulunk.
– Nagynénéd bizonyára nem érti – szólt a szerzetes –, hogy miféle gyónás tarthat ilyen sokáig.
– Csak egy pillanat! – Giulietta újra Rómeóhoz fordult, s csalódottan nézett rá. – Mennem kell.
– Gyónj nekem… – suttogta Rómeó, s kezébe vette a lány kezét – és olyan áldásban részesítelek,
amely sosem múlik el.
– Serleged peremén méz illatozik – lépett vissza Giulietta a játékba. – De miféle halálos mérget
tartalmaz?
– Ha méreg, mindkettőnknek halálos.
– Ó, egek… valóban kedvelsz engem, ha inkább meghalsz velem, mintsem egy másik asszonnyal élj.
– Így igaz. – Rómeó átölelte Giuliettát. – Adj egy csókot, vagy menten meghalok.
– Újra a halál? Noha kétszer is a halál torkában jártál, nagyon is eleven vagy!
Újabb zaj hallatszott az erkély felől, de Giulietta ezúttal nem mozdult.–Türelem, Lorenzo! Kérlek!
– A mérgem – szólt Rómeó, és maga felé fordította Giulietta arcát – talán elveszítette erejét.
– Most már valóban…
Miként a madár csap le prédájára, és az egekbe ragadja a földi teremtményt, úgy követelte magának
Rómeó a lány ajkát, mielőtt az ismét elmenekül előle. Zsákmánya valahol a kerubok és az ördögök között
lebegve nem állt ellen tovább, és a madár kiterjesztette szárnyait, s a szél magasra repítette őket az égre,
mígnem már a ragadozó elvesztette minden reményét, hogy egyszer visszatérhet a földre.
Abban az egyetlen ölelésben Rómeó a bizonyosságnak olyan érzését élte át, amilyet addig
lehetetlennek vélt, még a virtuózok esetében is. Bármilyen – önmaga előtt is homályos – szándékok
ébredtek is benne egykor, amidőn megtudta, hogy a koporsóban fekvő leány él, immár tudta, hogy az
Ambrogio mester előtt kimondott szavai prófétai jóslatnak bizonyultak; ha Giuliettát a karjaiban tarthatja,
az összes többi múlt-, jelen- és jövőbeli – hölgy egyszerűen nem létezik többé.

Amikor Giulietta visszaérkezett a Tolomei-palotába, szerfölött kellemetlen kérdések és vádak zuhantak

rá, amelyeket vidéki viselkedésére tett megjegyzések fűszereztek. – Lehet, hogy ez megszokott a
parasztok között – gúnyolódott nagynénje, miközben a karjánál fogva rángatta magával – de a városban
az illemtudó hajadonok nem lopakodva osonnak el gyónni, hogy aztán órákkal később csillogó szemmel
térjenek vissza, és… – monna Antónia egyéb csínytevések jeleit kutatva meredt Giuliettára – …és zilált
hajjal. Ezentúl nem lesz több ilyen kirándulás, és ha olyan nagy szükséged van a drágalátos Lorenzo
barátoddal folytatott beszélgetésekre, hát leszel szíves azokat ebben a házban megejteni. Ezentúl nincs
megengedve a kinti kószálás – dúlt-fúlt, miközben felvonszolta unokahúgát a lépcsőn, majd belökte
szobájába, hogy kiszolgáltasd magad a pletykafészkek és a prédalesők kényének-kedvének!
 – Ó, Lorenzo! – jajdult fel Giulietta, amikor a szerzetes végre meglátogatta aranydíszes börtönében. –
Nem hagyhatom el a házat! Félek, hogy megtébolyodom! Jaj! – Haját tépkedve fel-alá járkált a szobában.
– Mit gondol most rólam ő? Megígértem, hogy találkozunk… a szavamat adtam!
– Csitt, kedvesem – csitította a lányt Lorenzo barát, és megpróbálta leültetni egy székre. – Nyugodj
meg. Az ifjú, akiről beszélsz, tud szenvedésedről, és ha lehet, még mélyebben érez irántad. A lelkemre
kötötte, hogy mondjam el neked…
– Beszéltél vele? – Giulietta megmarkolta a szerzetes vállát. – Ó, drága, drága Lorenzo! Mit mondott?
Szólj tüstént!
– Arra kért… – a barát a kámzsája alá nyúlt, és előhúzott egy kék viasszal lepecsételt tekercset –, hogy
adjam át neked ezt a levelet. Vedd hát. Neked szól.
Giulietta áhítattal átvette a levelet, kis ideig a kezében tartotta, majd feltörte a sast ábrázoló pecsétet.
Tágra nyílt szemmel kibontotta a tekercset, és a barna tintával írt sorokra meredt. – Gyönyörű! Még
sosem láttam ilyen elegáns kézírást. – A barátnak hátat fordítva elmerült a kincset érő írás tartalmában. –
Hiszen ő egy költő! Gyönyörűen ír! Micsoda művészet, milyen… tökély. Bizonyára ezen dolgozott egész
éjjel
– Úgy hiszem, több éjszakán át dolgozott rajta – jegyezte meg Lorenzo barát némi gúnnyal. –
Biztosíthatlak, hogy e levél megírását sok-sok papír ív és tollhegy bánta.
– De ezt a rész nem értem… – Giulietta megfordult, és rámutatott egy mondatra. – Miért írja, hogy
szemem nem arcomhoz, hanem az éjjeli mennybolthoz tartozik? Gondolom, bók akar lenni, de nem lett
volna elég annyi, hogy szemem olyan, mint a kék ég? Nem értem ezt a gondolatmenetet.
– Ez nem gondolatmenet – jelentette ki a barát, s átvette a levelet –, hanem költészet, ennélfogva
ésszerűtlen. Célja nem a meggyőzés, hanem az örömszerzés. Felteszem, örülsz.
Giuliettának elakadt a lélegzete. – Hát persze!
– Úgy a levél elérte célját – szögezte le a barát akkurátusan. – Most pedig, javaslom, feledjük el ezt az
egészet.
– Várj! – Giulietta kikapta a levelet a barát kezéből, mielőtt az kárt tehetett volna benne. – Választ kell
írnom.
– Csakhogy – mutatott rá Lorenzo – ezt az a körülmény nehezíti, hogy sem toll, sem tinta, sem papíros
nem áll rendelkezésedre. Így van?
– Így – felelte Giulietta cseppet sem kedve szegetten –, de te mindezt megszerzed nekem. Titokban.
Egyébként is meg akartalak erre kérni, hogy írhassak szegény nővéremnek… – Bizakodva nézett Lorenzo
barátra, azt várva, hogy buzgón teljesíti utasítását. Látván, hogy a barát rosszallón ráncolja homlokát,
felemelte két kezét. – Mi a baj?
– Nem helyeslem – mormolta Lorenzo a fejét csóválva. – Egy hajadon nem válaszolhat titkos
levelekre. Különös…
– De egy férjezett nő megteheti?
– Különös tekintettel a feladóra. Régi és hű barátodként óva intelek a Rómeó Marescotti-féle ifjaktól,
és várj! – Lorenzo barát felemelt kézzel kérte Giuliettát, hogy ne szakítsa félbe. – Igen, elismerem.
Bizonyos értelemben kellemes fiatalember, de Isten szemében, bizton állíthatom, förtelmes.
Giulietta felsóhajtott. – Nem förtelmes. Csupán féltékeny vagy.
– Féltékeny? – horkantott a barát. – Nem törődöm a küllemmel, mert az puszta hús, a születés és a
halál közötti átmeneti állapot. Arra intelek, hogy a lelke förtelmes.
– Hogy beszélhetsz így arról az emberről – fakadt ki Giulietta –, aki megmentette az életünket? Akivel
addig a pillanatig sosem találkoztál? Akiről nem tudsz semmit?
Lorenzo barát figyelmeztetőn felemelte mutatóujját. – Eleget tudok ahhoz, hogy megjósoljam
balvégzetét. Vannak e világon olyan növények és teremtmények, amelyeknek nincs más rendetetésük,
mint fájdalmat és szerencsétlenséget hozni mindenre, amivel érintkeznek. Gondolj magadra! Máris
szenvedsz ettől a kapcsolatról.
– Biztosra.,. – Giulietta elhallgatott, hogy megkeményítse reszkető hangját –, biztosra veszem, hogy
irántunk való kedvessége eltörölt minden bűnt, melyet ezelőtt elkövetett. – Látta, hogy a szerzetes arca
továbbra is ellenséges, ezért halkan hozzátette. – Biztosra veszem, hogy az ég nem Rómeót választotta
volna megmentőnknek, ha maga Isten nem kívánná az ő megtisztulását.
Lorenzo barát újra felemelte az ujját. – Isten mennyei lény, s mint ilyennek nincsenek kívánságai.
 – Meglehet, de nekem vannak. Azt kívánom, hogy boldog lehessek. – Giulietta a kebléhez szorította a
levelet. – Tudom, mit gondolsz. Régi, hű barátként meg akarsz védelmezni. És úgy hiszed, Rómeó
fájdalmat okoz nekem. A nagy szerelem szerinted a nagy bánat magvait hordozza. És talán igazad van.
Talán bölcsebb e kettőt távol tartani egymástól, én azonban inkább azt választanám, hogy égessék ki a
szemeimet gödrükből, mintsem hogy nélkülük születtem volna.

Sok hét, és sűrű levélváltás után találkozott újra Rómeó és Giulietta. Leveleik hangneme ezenközben
lobogó hévvel elérte a tetőpontot, ahol – Lorenzo barát minden csitító próbálkozása ellenére – Örök
szerelmet fogadtak egymásnak.
Giulietta érzelmeiről a baráton kívül egyetlen személy tudott, mégpedig ikertestvére, Giannozza, aki a
Salimbenik rajtaütése után egyetlen élő testvére maradt a világon. Giannozza az előző évben ment
férjhez, és délre költözött férje birtokára, a két lány között azonban mindig is szoros volt a kapcsolat, és
jöttek-mentek közöttük a levelek. Az írás és olvasás tudományával akkoriban kevés fiatal hölgy
rendelkezett, ám apjuk sem volt mindennapi ember, mivel gyűlölte a könyvelést, örömmel hagyta ezt a
szobai foglalatosságot a feleségére és a lányaira, akiknek szerinte nem sok egyéb teendőjük akadt.
Ám bármilyen állhatatosan írtak is egymásnak, Giannozza levelei legjobb esetben is rendszertelenül
érkeztek, és Giulietta gyanította, hogy az ő levelei ugyanilyen késéssel érik el címzettjüket, ha egyáltalán
odaérnek hozzá. Azóta, hogy Sienába érkezett, Giulietta egyetlen üzenetet sem kapott Giannozzától, noha
számos beszámolót küldött neki az otthonukban lezajlott dúlásról, és saját boldogtalan menedékéről – s
egy ideje tartó bebörtönzéséről – nagybátyjuk házában, a Tolomei-palotában
Megbízott ugyan Lorenzo barátban, hogy leveleit biztonságban és titokban kicsempészi a házból, tudta
azonban, hogy az üzeneteket továbbító idegenek fölött a barátnak nincs hatalma. Giuliettának nem volt
pénze megbízható küldöncökre, ezért a nővére lakhelye felé tartó utazók szívességére és gondosságára
kellett hagyatkoznia. Most pedig, hogy házi őrizetre ítélték, minden pillanatban fennállt a veszély, hogy a
távozó vagy érkező Lorenzo barátot feltartóztatják, és átvizsgálják zsebeit.
A veszélyektől tartva egy idő után Giulietta, ahelyett, hogy elküldte volna, inkább a padlódeszka alá
rejtette nővérének írt leveleit. Éppen elég volt, hogy Rómeóhoz írt szerelmesleveleinek továbbítására
kérte Lorenzo barátot, kegyetlenség lett volna, ha szégyentelen tettetnek még több beszámolóját bízza rá.
Ezek tehát – a Rómeóval való szerelmes találkozásokat leíró színes mesék – a padlódeszkák alá kerültek,
hogy majd egy napon, amikor Giuliettának lesz pénze, hírvivő kézbesítse. Vagy, hogy egy napon tűz
eméssze el őket.
A Rómeónak írt leveleire lángoló válaszok érkeztek. Ha Giulietta százas léptéket használt, Rómeó
ezrest, s ha Giulietta szerelemről beszélt, Rómeó rajongásról. A lány merészen tűznek nevezte az ifjút, az
azonban még merészebben napnak nevezte őt; Giulietta arról ábrándozott, hogy együtt táncolnak egy
bálteremben, Rómeó viszont másra sem tudott gondolni, mint hogy kettesben legyenek…
Ebből a heves szerelemből, miután szavakba foglalták, két ösvény nyílt; az egyik a beteljesedés, a
másik a kiábrándulás felé vezetett. Így aztán egy vasárnap reggel, amikor a mise után Giulietta az
unokatestvéreivel gyónni mehetett a Szent Kristóf-templomba, a gyóntatószékben nem pap ült a válaszfal
túloldalán.
– Bocsásd meg, atyám, a bűneimet – kezdte Giulietta engedelmesen, és azt várta, hogy a pap
folytatásra biztatja.
Ehelyett különös hang kezdett suttogni. – Hogyan lehetne bűn a szerelem? Ha Isten nem akarná, hogy
szeressünk, miért teremtett ilyen szépséget, mint te vagy?
Giulietta lélegzete elállt a meglepetéstől és a rémülettől. – Rómeó? – Letérdelt, hogy a fémrácson
átlesve gyanúját eloszlassa, és valóban, a túloldalon korántsem papi mosolyt pillantott meg. – Hogy
mertél idejönni? A nagynéném itt van a közelben!
– Több veszélyt rejt a te édes hangod – panaszolta Rómeó mint húsz ilyen nagynéni. Esedezem, szólj
újra, hadd omoljak romba teljesen. – Tenyerét a rácsra tapasztotta, s kívánta, hogy Giulietta kövesse
példáját. A lány meg is tette, és noha kezük nem érintkezett, érezte tenyerén az ifjú hevét.
– Ó, bárcsak egyszerű parasztok volnánk – suttogta Giulietta –, mert úgy bármikor találkozhatnánk.
– És mit tennénk mi, egyszerű parasztok – kérdezte Rómeó –, ha találkoznánk?
 Giulietta örült a köztük húzódó rácsnak, mert így rejtve maradt pirulása. – Nem volna közöttünk
válaszfal.
– Az kicsit máris jobb volna – felelte Rómeó.
– Te – folytatta Giulietta, s egyik ujját átbujtatta a rácson – minden bizonnyal rímes versben beszélnél,
mint a vonakodó lányokat csábító férfiak. Minél vonakodóbb a lány, annál szebb szavú a vers.
Rómeó minden erejével azon volt, hogy visszafojtsa nevetését. – Először is, sosem hallottam versben
beszélő parasztot. Másodszor, vajon mennyire szép szavú legyen az én versem? A lányt tekintetbe véve,
gondolom, nem túlságosan.
Giuliettának elakadt a lélegzete. – Te gazfickó! Ezentúl tartózkodó leszek, és nem fogadom a
csókjaidat, így bizonyítom, hogy tévedsz.
– Könnyen beszélsz így, hogy válaszfal van közöttünk – ugratta Rómeó.
Kis ideig némán álltak, megpróbálták megérinteni egymást a rácson át.
– Ó, Rómeó – sóhajtott Giulietta elszomorodva miért ilyen a szerelmünk? Sötét szobában megbújó
titok, miközben odakint nyüzsög a világ?
– Már nem sokáig, ha rajtam áll. – Rómeó behunyt szemmel a falhoz hajtotta homlokát, mintha
Giulietta homloka volna. – Azért akartam ma veled találkozni, hogy elmondjam, atyám áldását kérem a
házasságunkra, és minél előbb leánykérőbe küldöm nagybátyádhoz.
– Te engem… feleségül kérsz? – A lány nem hitt a fülének. Rómeó nem is kérdezett, inkább tényt
közölt. De talán Sienában ez a szokás.
– Nem elégszem meg semmi mással – fakadt ki Rómeó. – Mindenestől magamnak akarlak az
asztalomnál és az ágyamban, különben elsorvadok, mint egy éhező rab. Íme, kimondtam, bocsásd meg,
hogy nem volt benne költészet.
Mivel a fal túloldaláról egy ideig nem érkezett válasz, Rómeó megijedt, hogy talán megbántotta a
lányt. Már majdnem elátkozta nyíltságát, amikor Giulietta megszólalt, de a könnyű szárnyú félelmet egy
fenevad árnyékával űzte el. – Ha feleséget akarsz, Tolomeinek kell bókolnod.
– Nagyon tisztelem a nagybátyádat – felelte Rómeó –, de a hálószobámba téged szeretnélek vinni, nem
őt.
Most Giulietta kuncogott, de röpke volt az öröme. – Nagyravágyó ember. Apád hosszú családfát
hozzon magával, ha meglátogatja.
Rómeó elhűlt a vélt sértés hallatán. – Az én őseim már akkor tollforgós sisakban szolgálták a
cézárokat, amikor a nagybátyád elődei medvebőrt viseltek, és árpapépet öntöttek a disznók elé! – Rómeó
rájött, milyen gyermekded módon válaszolt, ezért higgadtabban folytatta: – Tolomei nem utasítja el az
apámat. Családjaink mindig is békében éltek.
– Bárcsak ömlene a vér! – sóhajtott Giulietta. – Hát nem érted? Ha családjaink békében élnek, mit
nyernek a mi házasságunkkal?
Rómeó nem akarta érteni a lány szavait. – Minden apa jót kíván a gyermekének.
– Ezért táplálnak bennünket keserű orvossággal, és megríkatnak.
–Tizennyolc éves vagyok, apám egyenrangúként kezel.
–Tehát öreg vagy. Miért nincs feleséged? Vagy már eltemetted gyermekkori menyasszonyodat?
– Apám nem hisz a csecsszopó anyákban.
A lány rácson át felsejlő halvány mosolya megnyugtató volt ennyi gyötrődés után. – De hisz a
vénlányokban?
–Tizenhat éves sem lehetsz.
– Éppen annyi vagyok. De ki számolja egy hervadó rózsa szirmait?
– Ha összeházasodunk – suttogta Rómeó, és a rácson átkandikáló ujjakat csókolgatta – locsolgatlak, az
ágyamra fektetlek, és megszámolom mindet.
Giulietta összeráncolta a homlokát. – Na és a tüskék? Lehet, hogy megszúrlak, és elrontom a
boldogságodat.
– Hidd el, az öröm sokkal erősebb lesz, mint a fájdalom.
Így évődtek aggodalmasan és tréfálkozva, mígnem valaki türelmetlenül megkocogtatta a gyóntatószék
falát. – Giulietta! – sziszegte manna Antónia, amitől unokahúga ijedten összerezzent. – Gondolom, a
gyónásod végén jársz. Igyekezz, mert indulunk!
 Rövid, ám költői búcsúzkodásuk alatt Rómeó megismételte vágyát, hogy Giuliettát feleségül vegye, de
a lány, nem mert hinni neki. A nővérét olyan emberhez adták, akihez inkább a koporsó illett volna,
semmint egy feleség, ezért Giulietta jól tudta, hogy házasság dolgában a politika és az örökség az
elsődleges szempont, a menyasszony és a vőlegény kívánságai mit sem számítanak, szüleik törekvései
azonban mindenek előtt állnak. A szerelem – miként Giannozza írta, akinek asszonyként írt első levelei
megríkatták Giuliettát – mindig később jön, és valaki más iránt.

Marescotti parancsnok ritkán volt elégedett elsőszülöttjével. Rendszerint azzal nyugtatta magát, hogy
az ifjúságra – miként a láz különféle fajtáira – az idő az egyetlen gyógyír. Vagy meghal az ember, vagy
idővel elhalványul a szenvedés, így a bölcsek egyetlen erényére, a türelemre hagyatkozhatnak, Marescotti
parancsnok azonban sajnos nem volt bővében ennek az erénynek, következésképpen apai szíve a
tombolások és a félelmek óriási tárházát őrző mindig éber, ám jobbára sikertelen sokfejű szörnnyé
változott. Most sem volt ez másképp.
– Rómeó! – mondta, s a délelőtt leggyatrább lövése után leeresztette íját. – Nem akarok többet hallani.
Marescotti vagyok. Sienát éveken át ebből a házból irányították. Haditervek születtek ebben az udvarban.
A montaperti győzelmet ebből a toronyból hirdették ki. Ezek a falak önmagukért beszélnek!
Marescotti parancsnok olyan szálegyenesen állt udvarán, ahogyan serege előtt állt volna, s közben az
új freskót, és annak alkotóját, a szorgos, dudorászó Ambrogio mestert nézte, ám még mindig nem fogta
fel teljesen egyikük nagyszerűségét sem. A színes csatajelenet kétségkívül némi melegséget árasztott a
kolostori udvarban; a Marescotti család tetszetős megjelenést kapott, és szerfölött erényesnek hatott. De
miért tart ilyen átkozottul sokáig ez a munka?
– De atyám!
– Ne többet! – Marescotti parancsnok ezúttal megemelte a hangját. – Nem vagyok hajlandó ilyen
emberekkel érintkezni! Hát nem tudod méltányolni azt, hogy mi sok-sok éve békében élünk, miközben
ezek a mohó betolakodók, a Tolomeiek, a Salimbenik és a Malavoltik az utcákon mészárolják egymást?
A házunkba akarod hozni gonosz vérüket? Azt akarod, hogy családunk kisdedjeit a bölcsőjükben
gyilkolják meg?
Az udvar túlsó feléből Ambrogio mester akaratlanul is a parancsnokra pillantott, amiért oly páratlanul
tudott érzelmeinek hangot adni. Rómeó atyja – főképp tartása miatt – a fiánál magasabbnak látszott, és a
legcsodálatraméltóbb férfi, volt, akit a mester valaha is megfestett. Sem arcán, sem alkatán nem volt
semmi felesleges. Csak annyit evett, amennyit az egészséges élethez teste megkívánt, és csak annyit
aludt, amennyi pihenésre szüksége volt. Fia, Rómeó ellenben azt ette és itta, amire kedve szottyant, s
kalandozásaival gond nélkül nappallá változtatta az éjszakát, s végtelen alvásaival éjszakává a nappalt.
Ennek ellenére szerfölött hasonlítottak egymáshoz – erősek és hajthatatlanok voltak mindketten –, és
noha Rómeó rendszeresen megszegte a ház szabályait, ritkán folytattak efféle szócsatát, amikor
mindketten hevesen bizonygatják igazukat.
– De atyám! – tört ki ismét Rómeó, ám apja most sem figyelt rá.
– És miért? Holmi nőszemélyért! – Marescotti parancsnok a szemét forgatta volna, ha nem kellett
volna éppen céloznia. A nyílvessző ezúttal egyenesen a szalmabábu szívébe fúródott. – Holmi
nőszemélyért, egy akármilyen nőért, amikor tele van a város hölgyekkel. Mintha nem tudnád!
– Ő nem akármilyen nő – szólt Rómeó higgadtan ellentmondva atyja urának – ő az enyém.
A beálló rövid csendben két újabb nyíl találta el gyors egymásutánban a bábut, amely úgy lengedezett
a kötélen, mint az akasztott ember. Marescotti parancsnok végül mély lélegzetet vett, és nyugodtabb
hangon, az ésszerűség megtestesítőjeként megszólalt: – Meglehet, de hölgyed egy bolond unokahúga.
– Egy nagy hatalmú bolondé.
– Aki nem született bolondnak, azt a hatalom és a hízelgés úgyis azzá teszi.
– Úgy hallom, igen nagylelkű a családjával.
– Maradt még ott valaki?
Rómeó felnevetett, noha tudta, hogy apja nem tréfálkozni akart. – Néhányan bizonyára – felelte –,
most, hogy már két éve tart a béke.
– Békének nevezed? – Marescotti parancsnok látott már ilyet, és a hamis ígéretekbe jobban belefáradt,
mint a szemenszedett hazugságokba. – Amikor Salimbeni bandája újra lerohanja a Tolomei várakat, és
papokat rabol ki az országúton, jegyezd meg, amit mondok, ez a béke is véget ér.
 – Úgy miért ne kötnénk szövetséget most a Tolomei családdal? – erősködött Rómeó.
– Hogy ellenségünkké tegyük Salimbenit? – Marescotti parancsnok összeszűkített szemmel nézett a
fiára. – Ha annyi bölcsességet vettél volna magadhoz a városban, amennyi bort és nőt, fiam, akkor
tudnád, hogy Salimbeni sereget gyűjt. Nem csupán Tolomei nyakára akar hágni, hogy kiűzze a városból a
pénzügyleteket, de vidéki erődjeiből ostrom alá akarja venni városunkat, és ha nem tévedek, megragadni
köztársaságunk gyeplőit. – A parancsnok gondterhelt arccal fel-alá kezdett járkálni. – Ismerem ezt az
embert, Rómeó, a szemébe néztem, és úgy határoztam, hogy törtetése előtt bezárom fülemet és ajtómat.
Nem tudom, ki jár rosszabbul, a barátai-e vagy az ellenségei, ezért Marescotti egyiknek sem esküdött fel.
Egy nap, talán nemsokára, Salimbeni eszeveszett kísérletet tesz a törvény szétzúzására, és akkor
csatornáink megtelnek vérrel. Idegen csapatok érkeznek, és sokan tornyaikban várják ama bizonyos
kopogtatást az ajtón, és megbánják korábban kötött szövetségeiket. Én nem akarom így végezni.
– Ki mondja, hogy mindezt a szenvedést nem lehet megelőzni? – szállt apjával szembe Rómeó. – Ha
csatlakoznánk Tolomeihez, más nemes családok is a Sas lobogója alá gyűlnének, és Salimbeni lába alól
hamar kicsúszna a talaj. Együtt leszámolnánk a gazemberekkel, és az országutak újra biztonságosak
lennének. Az ő pénzével és a te méltóságoddal pompás terveket lehetne valóra váltani. Hónapok alatt
befejeződne a Campón az új torony építése. Az új székesegyház néhány éven belül elkészülne. Minden
ember imájába foglalná a gondoskodó Marescotti nevét.
– Egy férfi ne kerüljön be imákba – szólt Marescotti parancsnok, és felajzotta íjának idegét –, csak a
halálakor. – A nyíl áthatolt a szalmabábu fején, és egy rozmaringgal teli cserépben ért földet. – Akkor azt
tehet, amit akar. Az élőknek, fiam, az igaz dicsőségre kell törekedniük, nem a hízelgésre. Az igaz
dicsőség Istenen és rajtad áll. A hízelgés azok tápláléka, akiknek nincs lelkük. Magadban örülhetsz, hogy
megmentetted annak a lánynak az életét, de ne várj másoktól elismerést vagy jutalmat. Nemesemberhez
nem illik az elbizakodottság.
– Nem várok jutalmat – jelentette ki Rómeó, és férfias arcán kisfiús durcásság jelent meg. – Csak őt
akarom. Kevéssé érdekel, hogy mit tudnak vagy gondolnak mások. Ha nem adod áldásodat arra, hogy őt
elvegyem…
Marescotti parancsnok felemelt kesztyűs kezével hallgattatta el a fiát, hogy ne mondjon ki olyan
szavakat, amelyeket – ha már elhangzottak – nem lehet ki nem mondottá tenni.
– Ne fenyegess olyan tettekkel, amelyek téged jobban bántanának, mint engem. Nem akartak ilyennek
látni, viselkedj korodhoz illőn, különben visszavonom az engedélyemet, hogy indulhatsz a palión. A
férfias játékok – elsősorban a játékok – férfias magatartást követelnek meg. Ez áll a házasságra is. Sosem
jegyeztelek el senkivel…
– És már ezért is szeretem atyámat!
– …mert kisded korod óta figyelemmel követem jellemed alakulását. Ha gonosz volnék, és büntetést
érdemlő ellenségem volna, megfordult volna a fejemben, hogy elrabolom ellenségem egyetlen leányát, s
hagyom, hogy szívét férgek étkévé tedd. De én nem efféle ember vagyok. Nagy türelemmel várom, míg
kitöltöd szeszélyeidet, és azután egyszerre már csak egy célt követsz.
Rómeó elkomorult. A szerelem itala azonban még ott bizsergett a nyelvén, ezért hamarosan
önkéntelenül elmosolyodott. Öröme elszabadult, mint egy kiscsikó, és bizonytalan lábakkal végigfutott
arcán. – De atyám, ez már megtörténd – válaszolt jókedvűen. – Az én igazi természetem az állhatatosság!
Sosem nézek többé más nőre, amíg élek, azaz rájuk nézek, de nem jelentenek többet számomra, mint az
asztalok vagy a székek. Természetesen nem enni akarok róluk, vagy ülni rajtuk, hanem csak
bútordarabnak tekintem őket. Azt is mondhatnám, hogy olyanok őmellette, mint hold a nap mellett…
– Ne hasonlítsd őt a naphoz – intette fiát Marescotti parancsnok, és a szalmabábuhoz ment a
nyílvesszőiért. – Te mindig is jobban kedvelted a hold társaságát.
– Mert örök éjszakában éltem! A hold a legnagyobb fényesség annak a nyomorultnak, aki sosem látta
még a napot. De eljött a reggel, atyám, a házasság aranyába és vörösébe öltözött, és ez az én lelkem
hajnala!
– Csakhogy a nap eltűnik – érvelt Marescotti parancsnok –, minden este.
– Olyankor én is eltűnök! – szorított melléhez egy marék nyilat Rómeó. – És meghagyom a sötétséget
a baglyoknak és a fülemüléknek. Szorgosan töltöm a napfényes órákat, és nem imádkozom többé nyugodt
álomért.
 – Ne tégy ígéretet a sötét órákról – intette fiát Marescotti parancsnok, és Rómeó vállára tette a kezét. –
Ha a feleségedről festett kép csak felig igaz is, sokat fogsz még imádkozni, és keveset aludni.

IV.I
Ha összejönnénk, mindjárt összetűznénk:
Forró napon berzenkedőbb a vér.

Újra a suttogó szellemekkel teli kastélyomban jártam. Az álomban, mint mindig, szobáról szobára
jártam, azokat kerestem, akik, tudtam jól, be vannak zárva, mint én. Újdonság volt, hogy az aranyozott
ajtók kinyíltak előttem, meg sem kellett érintenem őket. Mintha láthatatlan kezek mutatták volna az utat,
húztak volna. Így haladtam át a hatalmas galériákon és néptelen báltermeken, a kastély mindeddig
ismeretlen részeibe léptem, míg végül egy nagy, vasalt ajtóhoz értem. Ez talán a kijárat?
Az ajtó nehéz vaspántjait néztem, és felemeltem a kezem, hogy kipróbáljam a reteszt. Ám mielőtt
hozzáértem volna, az magától félrecsúszott, kitárult az ajtó, és végtelen, fekete űrt pillantottam meg.
A küszöbre lépve hunyorogtam, hátha meglátok valamit – bármit –, ami jelezné, hogy valóban a kinti
világhoz értem, vagy csupán egy újabb teremhez.
Ahogy ott álltam vakon pislogva, jeges szél csapott meg a feketeség felől, örvénylett körülöttem, úgy
cibálta karomat és lábamat, hogy elveszítettem az egyensúlyomat. Amikor az ajtófélfába kapaszkodtam, a
szél felerősödött, belekapott hajamba és ruhámba, dühödt erővel át akart lökni a küszöbön. Nagy erejétől
szétnyílt az ajtófélfa, és a padló porladni kezdett lábam alatt. Riadtan elengedtem az ajtókeretet, és
megpróbáltam visszajutni oda, ahonnan jöttem, a kastély belsejébe, de láthatatlan démonok serege vett
körül – Shakespeare-idézeteket suttogtak csúfondárosan, amelyeket jól ismertem –, kavarogtak,
örvénylettek köröttem, ki akartak végre szabadulni a kastélyból, és engem is magukkal akartak vonszolni.
Lezuhantam a padlóra, és csúszni kezdtem a porladó perem felé, s kétségbeesetten nyújtogattam a
kezem, hogy valami szilárd dologba kapaszkodjam. Már majdnem átcsúsztam a peremen, amikor egy
fekete motorosruhába öltözött alak lódult felém, hogy elkapja karomat, és felemeljen. – Rómeó! –
kiáltottam, felé nyújtottam a kezem, de amikor felpillantottam, nem láttam a sisak szélvédője mögött
semmilyen arcot, csak ürességet.
Aztán elindultam lefelé, zuhantam, zuhantam… mígnem vízbe csobbantam. Visszajutottam az
alexandriai tengerpartra Virginiába, ahol tízévesen fuldokoltam a hínárral és szeméttel teli vízben,
miközben Janice és a barátnői a stégen álltak, fagylaltot nyaltak, és harsányan hahotáztak.
Ahogy levegőért kapkodva sikerült a felszínre emelnem a fejem, és egy hajókötél után kaptam,
kifulladva felébredtem, és ott találtam magam Lippi mester díványán, ahol szúrós takaró tekeredett a
lábamra a rúgásoktól, és Dante nyalogatta a kezemet.
– Jó reggelt – üdvözölt a mester, és egy bögre kávét tett elém. – Dante nem szereti Shakespeare-t.
Nagyon okos kutya.
Később, amikor a ragyogó napsütésben a szálloda felé sétáltam, az éjszaka eseményei furcsán
szürreálisnak tűntek, mintha egy valaki szórakoztatására bemutatott nagyszabású színpadi előadás részese
lettem volna. A Salimbeni család két tagjával elköltött vacsora, a menekülés a sötét utcákon, a Lippi
mester műhelyében lelt különös menedék… effajta részletekből áll össze egy rémálom, és csakis piszkos
talpam sebei bizonyították, hogy mindez valóban megtörtént.
Arra jutottam, hogy mindez valóban lejátszódott, és jobban teszem, ha minél előbb tudomásul veszem,
hogy nem vagyok biztonságban. Már másodszor követett valaki, és ezúttal nem csupán valami melegítős
bandita, hanem egy motoros is, bármi volt is az indítéka. Ráadásul egyre nagyobb gondot okozott
Alessandro, aki kétségkívül ismerte a rólam készült rendőrségi feljegyzéseket, és habozás nélkül
felhasználná azokat ellenem, ha drágalátos keresztanyja közelébe akarnék férkőzni.
Éppen elég okom volt arra, hogy gyors iramban kiszálljak a dodzsemből, csakhogy Julie Jacobs nem
adja fel egykönnyen, de – úgy éreztem – Giulietta Tolomei sem. Végtére is igen csinos kincs forgott
kockán, amennyiben Lippi mester történetei igazak, és sikerül megtalálnom Júlia sírját, hogy
megszerezzem a zafírszemű legendás aranyszobrot.
Persze lehet, hogy nem létezik az a szobor. Talán az a felismerés lesz a nagy jutalom
megpróbáltatásaim végén, hogy néhány eszement úgy hitte, rokonságban állok egy Shakespeare-
hősnővel. Rose néni gyakran megjegyezte, hogy hiába tanulok meg egy darabot kívülről, attól még nem
ismerem meg igazán az irodalmat vagy a szerelmet, és kijelentette, hogy egy nap az igazság nagy erejű
reflektorfényében meglátom tetteim hibáit.
A Rose néniről megmaradt első emlékem az, hogy késő este a nagy mahagóni íróasztalnál ül, és
egyetlen lámpa fényénél szétteregetett papírokat tanulmányoz nagyítón át. Tisztán emlékszem a
kezemben szorongatott játék mackó mancsának az érintésére, s a félelemre, hogy vissza kell mennem az
ágyba. Rose néni kezdetben észre sem vett, ám amikor megpillantott, úgy összerezzent, mintha egy apró
kísértetet látna. A második emlékem az, hogy az ölében ülök, és a papír-tengert bámulom.
– Nézd csak – mondta, és elém tartotta a nagyítót. – Ez a családfánk, és itt az édesanyád. Emlékszem,
hogy a pillanatnyi izgalmat keserű csalódás követte.
Nem anyám képét láttam, hanem egy betűsort, amelyet még nem tudtam elolvasni. – Mi van odaírva?
– kérdezhettem, mivel emlékszem, hogy Rose néni pompás választ adott.
– Itt az áll – mondta tőle szokatlan színpadiassággal –, hogy kedves Rose néni, nagyon vigyázz a
kislányomra. Nagyon különleges. Nagyón hiányzik nekem. – Ekkor döbbenten vettem észre, hogy Rose
néni sír. Akkor láttam először felnőttet sírni. Addig meg sem fordult a fejemben, hogy ők is tudnak sírni.
Ahogy Janice és én egyre nagyobbak lettünk, Rose néni elárult egy-két apróságot az anyánkról, de
sosem fedte fel az egész képet. Aztán, amikor már el kezdtük a főiskolát, és merészebbek lettünk, egy
kivételesen szép napon kihívtuk Rose nénit a kertbe, leültettük egy székre – egy kávéval és muffinnal
megrakott asztal mellé –, s megkértük, hogy mesélje el az egész történetet. Ritkán esett meg, hogy a
húgom és én ennyire egyet akartunk. Kérdésekkel árasztottuk el Rose nénit: azon kívül, hogy balesetet
szenvedtek, milyenek voltak a szüleink? Miért nincs semmiféle kapcsolatunk Olaszországban senkivel,
holott útlevelünk szerint ott születtünk?
Rose néni némán hallgatta a szózuhatagot, a süteményhez hozzá sem nyúlt, és amikor elhallgattunk,
bólintott. – Jogotok van feltenni ezeket a kérdéseket, és egy nap meg is kapjátok a válaszokat. Most
azonban türelemmel kell lennetek. A saját érdeketekben meséltem ilyen keveset a családotokról.
Sosem értettem, mi rossz lehet abban, ha az ember mindent tud a családjáról. Vagy legalább valamit.
De tiszteletben tartottam, hogy Rose nénit kellemetlenül érinti a téma, és későbbre halasztottam az
elkerülhetetlen konfliktust. Egy nap majd leülök vele, és magyarázatot kérek. Egy nap elmond majd
mindent. Aztán nyolcvanéves lett, és én még akkor is arra gondoltam, hogy eljön majd a nap, amikor
minden kérdésünkre választ kapunk. Ez a nap azonban már természetesen sosem jön el.

Direttore Rossini a hátsó irodában telefonált, amikor megérkeztem a szállodába, így megvártam, míg
kijön. Lippi mester műhelyéből jövet a művész elejtett megjegyzésein tűnődtem a Rómeó nevű éjszakai
látogatóról, és arra jutottam, hogy ideje megtudni valamit a Marescotti családról, és az esetleg ma is élő
leszármazottakról.
Az első logikus lépés az lesz, gondoltam, hogy kérek egy helyi telefonkönyvet direttore Rossinitől.
Ám miután legalább tíz percet várakoztam, végül feladtam, és a pult fölött nyújtózva leakasztottam a
kulcsomat.
Haragudtam magamra, amiért nem faggattam ki Lippi mestert a Marescotti családról, amikor
alkalmam nyílt volna rá. Lassan mentem felfelé a lépcsőn, talpsebeim minden lépésnél fájtak. Csak
súlyosbította a helyzetet, hogy ritkán viselek magas sarkú cipőt, különösen nem kétnapos hosszú
gyalogséták után. Ám amint kinyitottam szobám ajtaját, minden fájdalomról megfeledkeztem. A helyiség
fenekestől fel volt forgatva.
Valaki – vagy akár elszánt betörők egész csoportja – letépte az ajtót a szekrényről, kiszedte a párnák
tömését, hogy megtalálja, amit keres, és mindenütt ruhák, apró tárgyak, fürdőszobai kellékek hevertek
szétszórva. Egyik piszkos alsóneműm egy falra akasztott kép keretén lógott ernyedten.
Még sosem láttam csőbombát felrobbanni, de biztosra vettem, hogy ilyen lehet a hatása.
 – Miss Tolomei! – Direttore Rossini erősen lihegve ért utol. – Salimbeni grófnő telefonált, hogy ha
jobban érzi magát… Santa Christina! – Amint meglátta szobámban a felfordulást, minden mondandójáról
megfeledkezett, s kis ideig ott álltunk egymás mellett, és elképedten meredtünk a pusztításra.
– Hát igen – szóltam, mert észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, – legalább nem kell kipakolnom a
bőröndjeimét.
– Ez rettenetes! – kiáltott fel direttore Rossi kétségbeesetten. – Hihetetlen! Most majd elterjed, hogy
ez a szálloda nem biztonságos! Vigyázzon, bele ne lépjen az üvegbe!
A padlót az erkélyajtótól kezdve üvegcserepek borították. A betörő nyilvánvalóan az anyám dobozáért
jött, amely – természetesen – eltűnt, csak az volt érthetetlen, hogy miért dúlta fel a szobámat. Talán akart
még mást is a dobozon kívül?
– Cavolo! – kiáltott direttore Rossini. – Értesítenem kell a rendőrséget, idejönnek, fényképeznek, és az
újságok arról írnak majd, hogy a Hotel Chiusarelli nem biztonságos!
– Várjon! – szóltam. – Ne hívja a rendőrséget. Semmi szükség rá. Tudjuk, miért jöttek ide. – Az
asztalhoz mentem, ahol a dobozt hagytam. – Nem jönnek vissza. Gazemberek.
– Ó! – Direttore Rossini hirtelen felélénkült. – El is felejtettem mondani! Tegnap személyesen hoztam
fel a bőröndjeit…
– Igen, látom.
– …és láttam, hogy azon az asztalon egy nagyon értékes régi tárgy hever. Utólagos engedelmével
elvittem innen, és betettem a hotel széfjébe. Remélem, nem haragszik. Általában nem szoktam…
Úgy megkönnyebbültem, hogy nem lettem dühös az önkényeskedéséért, és nem csodáltam előrelátását
sem, hanem megragadtam a vállát. – A doboz még itt van?
Igen, anyám doboza ott csücsült a hotel széfjében a számlakönyvek és az ezüst gyertyatartók között.
– Hálásan köszönöm! – mondtam, és nagyon komolyan gondoltam. – Ez a doboz nagyon különleges.
– Tudom. A nagyanyámnak is volt egy hasonló. Ma már nem készítenek ilyet. A régi sienai
hagyományhoz tartozik. Titkos doboznak hívjuk, mert van egy rejtett rekesze. Az ember eldughat ezt-azt
a szülei elől. Vagy a gyerekei elől. Vagy bárki elől.
– Azt akarja mondani… van egy titkos rekesze?
– Persze! – Direttore Rossini fogta a dobozt, és vizsgálgatni kezdte. – Megmutatom. A rekeszeket csak
sienaiak találják meg, nagyon trükkös dobozok ezek. Egyikben sem ugyanott van a rekesz. A
nagyanyámé oldalt volt, itt… de ez másmilyen. Nagyon ravasz. Lássuk csak… nem itt… nem itt… –
Minden oldalról szemügyre vette a dobozt, szemlátomást élvezte a feladványt. – Csak egy hajtincs volt
benne. Megtaláltam egy nap, amikor aludt. Sosem kérdeztem… ahá! Direttore Rossini valahogyan
rátalált a titkos rekesz nyitószerkezetére, és működésbe hozta. Diadalmas mosollyal nézte, hogy a fenék
egy része, majd egy téglalap alakú kis kártya kiesik az asztalra. Megfordította a dobozt, s mindketten
megvizsgáltuk a rekeszt, de semmi egyebet nem találtunk benne.
– Érti ezt? – kérdeztem direttore Rossinit a kártyán Látható, régimódi írógéppel írt betűkre és
számokra mutatva. – Valamilyen kódnak látszik.
– Ez – vette ki az igazgató a kártyát a kezemből – …hogy is mondják?.,, katalóguscédula. A
számítógépek előtt használtunk ilyeneket. Mielőtt maga megszületett. Á, mennyit változott a világ!
Emlékszem, amikor…
– Van ötlete, hogy honnan származhat?
– Ez? Talán egy könyvtárból? Nem tudom. Nem értek hozzá. De… – Olyan pillantással nézett rám,
mintha azt latolná, hogy megérdemlem-e az információt. – Ismerek valakit, aki igen.

Jó ideig kerestem a kis antikváriumot direttore Rossini útmutatása alapján, s amikor végre
megtaláltam, természetesen ebédszünet miatt zárva volt Belestem a kirakaton, hogy nem látok-e meg
valakit odabent, de mindenütt csak könyvek sorakoztak,
Befordultam az utcasarkon, kisétáltam a Piazza del Duomóra, és leültem a sienai székesegyház
lépcsőjére. Az ajtón ki- és beáramló turistacsapatok ellenére az egész környékből nyugalom áradt. A nagy
békesség és időnélküliség hatására úgy éreztem, hogy ha nem volna küldetésem, örökké itt tudnék ülni,
mint maga az épület, s közben egyfajta nosztalgiával vegyes együtt érzéssel szemlélném az emberiség
szüntelen újjászületését.
 A székesegyház legszembeötlőbb része a harangtorony volt. Nem volt olyan magas, mint a Mangia
torony – direttore Rossini férfias lilioma a Campón de a másiknál különlegesebbé tette a zebracsíkozás.
Fehér és fekete kövek vékony rétegei váltották egymást egészen a tetőig, mint egy égbe nyúló
kekszlépcső, és óhatatlanul e minta szimbolikus értelméről tűnődtem. Talán nem is volt ilyen értelme. A
cél egyszerűen talán csak az volt, hogy szembeötlő legyen. De lehet, hogy a sienai címer, a félig fekete,
félig fehér Balzana jelent meg benne, amely úgy festett, mint egy sötét vörösborral félig töltött pohár, és
amely éppilyen fejtörést okozott nekem. Direttore Rossini valami történetet mesélt egy ikerpárról, akik
fekete- fehér lovon menekültek gonosz nagybátyjuk elől, de nem győzött meg arról, hogy ez a legenda
adja a magyarázatot a Balzana színeire. Az ellentétekről lehet inkább szó. A végletek egyesítésének és a
kompromisszumok kivívásának veszélyes művészetéről, vagy talán annak felismeréséről, hogy az élet
hatalmas erők finom egyensúlya, s hogy a jó elveszítené hatalmát, ha nem volna rossz a világon, amelyet
le kell győzni.
Én azonban nem vagyok filozófus, ráadásul a nap egyre inkább éreztette velem, hogy ebben az órában
csak veszett kutyák és angol turisták hajlandók kitenni magukat sugarainak. Visszasétáltam a
könyvesbolthoz, és láttam, hogy az még mindig zárva van. Sóhajtva az órámra néztem, és azon tűnődtem,
hol keressek menedéket addig, amíg direttore Rossini anyjának gyermekkori barátnője alkalmasnak
találja az időt arra, hogy visszatérjen az ebédről.
A sienai székesegyházat megtöltötte az arany és a sok-sok árnyék. Minden oldalon masszív fekete-
fehér oszlopok tartották az apró csillagokkal pettyezett mennyboltot, a mozaikpadló olyan jelképek és
legendák kirakós játéka volt, amelyeket mintha ismertem volna – ahogyan az ember egy idegen nyelv
hangjait ismeri –, de nem értettem.
Az épület annyira különbözött a gyermekkoromban látott templomoktól, amennyire egyik vallás a
másiktól, a szívem mégis mintha valami titokzatos módon felismerte volna, mintha jártam volna már itt
réges-régen, és ugyanezt az Istent kerestem. És akkor egyszeriben eszembe ötlött, hogy az épület álmaim
suttogó szellemekkel teli kastélyára hasonlít. Lehetséges, gondoltam, miközben az ezüst-nyír oszlopok
néma erdejéből a csillagos kupolát bámultam, hogy csecsemőkoromban elhoztak ebbe a székesegyházba,
és az emlékezetem megőrizte anélkül, hogy tudná, mi az.
Ilyen hatalmas templomban egyetlenegyszer jártam, amikor Umberto elvitt a washingtoni Nemzeti
Székesegyházba, amikor egy fogorvosi kezelés után nem mentem vissza az iskolába. Hat- vagy hétéves
lehettem, de tisztán megmaradt az emlékezetemben, hogy Umberto letérdelt mellém a hatalmas padló
közepén, és azt kérdezte: – Hallod?
– Mit? – kérdeztem egy új rózsaszín fogkefét tartalmazó zacskót markolva.
Umberto játékosan oldalra billentette a fejét. – Az angyalokat. Ha csendben vagy, hallod a
kuncogásukat.
– Min nevetnek? – kérdeztem. – Rajtunk?
– Itt vesznek repülőleckéket. Nincs szél, csak Isten lehelete.
– Így tudnak repülni? Isten leheletén?
– A repülésnek van egy trükkje. Az angyalok mesélték nekem. – Umberto az ámulattól kerekre nyílt
szemembe mosolygott. – El kell felejtened mindent, amit emberként tudsz. Amikor ember vagy, rájössz,
hogy nagy erőt ad, ha gyűlölöd a földet. Ettől szinte repülni is tudsz. De nem igazából.
Értetlenkedve ráncoltam a homlokomat. – Szóval, mi a trükk?
– Szeretni kell az eget.
Miközben ott álltam, és Umberto ritka érzelmi megnyílásának emlékére gondoltam, angol
turistacsoport ért mögém, akiknek arról beszélt lelkesen a vezetőjük, hogy milyen sok sikertelen
próbálkozás történt már a régi kripta megtalálására, amely a középkorban állítólag létezett, de feltehetőleg
örökre eltűnt.
Kis ideig hallgattam az idegenvezetőt, jól szórakoztam szenzációhajhász előadásán, majd a katedrálist
a turistáknak átengedve végig sétáltam a Via del Capitanón, és – meglepetésemre – kiértem a Piazza
Postierlára, éppen Maléna kávézójával szemben.
Korábbi látogatásaim alkalmával a kis tér meglehetősen zsúfolt volt, ma azonban kellemes békesség
töltötte el, talán a szieszta és a rekkenő hőség miatt. Egy kis szökőkúttal szemben, amely fölött ádáz
külsejű fémmadár lebegett, egy farkas, és az emlőit szopó két csecsemő szobra állt egy emelvényen. A
vízben két gyermek, egy fiú és lány fröcskölte egymást, és sikongatva, nevetve futkosott, kissé távolabb,
az árnyékban kalapot, zakót viselő idős férfiak ültek, és halandó voltukon méláztak.
– Hello! – üdvözölt Maléna, amikor beléptem. – Luigi jó munkát végzett, igaz?
– Egy zseni. – Odasétáltam hozzá, és a pult hűvös lapjára könyököltem. Különös módon otthonosan
éreztem magam. – Amíg ő itt van, nem hagyom el Sienát.
Maléna hangosan, kedvesen, játékosan felkacagott, mire én újra azon tűnődtem, hogy mi lehet ezeknek
a nőknek a titkos alkotóeleme. Bármi legyen is az, belőlem nyilvánvalóan hiányzott. Sokkal több volt a
magabiztosságnál; úgy láttam, mintha rajongó és túláradó szeretettel tudnák szeretni önmagukat, saját
testüket és lelküket, aminek természetes velejárója a feltevés, hogy a világ minden férfija buzgón
igyekszik ennek részesévé válni.
– Tessék… – Maléna egy csésze kávét tett elém, majd finom kacsintással egy süteményt is. – Egyél
többet. Ettől lesz… tudod, karaktered.
– Az a vad teremtmény – szóltam a kinti szökőkútra célozva –, az milyen madár?
– A sasunk, olaszul aquila. A szökőkút a mi… jaj, mi is? – A szót keresve az ajkába harapott. – Fonte
battesimale… keresztelő fonté. Igen! Ide hozzuk a kisbabákat, hogy aquilini, kis sasok legyenek.
– Ez a Sas contrada!. – Lúdbőrző háttal végignéztem a többi vendégen. – Igaz, hogy a sas szimbólum
eredetileg a Marescotti családé volt?
– Igen – bólintott Maléna –, de persze nem mi találtuk ki. A sas a rómaiak jelképe volt, aztán
Carlomagno… Nagy Károly átvette, és mivel a Marescottik az ő seregében voltak, nekünk is jogunk volt
használni a császári szimbólumot. De ezt már nem tudja senki.
Álmélkodva néztem rá. Úgy beszélt a Marescotti családról, mintha ő is odatartozna. De amint
kinyitottam a számat, hogy feltegyek egy kérdést, egy pincér mosolygós arca tolakodott közénk. – Csak
azok szerencsések, akik itt dolgoznak. Mi mindent tudunk a nagy madárról.
– Ne is törődj vele – mondta Maléna, és meglegyintett egy tálcát, mintha fejbe akarná verni a pincért. –
Ő a Contrada dellaTorréból való, a Torony negyedből, tudod. – Elfintorodott. – Mindig olyan vicces.
Akkor, a nagy vidámság kellős közepén, valami a térre vonzotta a pillantásomat. Egy fekete
motorkerékpár és motoros, lehúzott szélvédővel. Kis időre megállt, benézett az üvegajtón, majd bőgő
motorral elszáguldott.
– Ducati Monster S4 – szavalta a pincér, mintha reklámszöveget mondana. – Igazi utcai harcos.
Hűtőfolyadékos motor. Miatta vérről álmodnak a férfiak, aztán verítékben ébrednek, és megpróbálják
megszerezni. De nincs rajta kapaszkodó. Ezért,– sokatmondón megpaskolta a hasát –, ne ültess rá lányt,
ha nincs hatdugattyús blokkolásgátló fékrendszered.
– Basta, basta Dario! – ripakodott rá Maléna. – Tu parli di niente!
– Ismered azt a fickót? – kérdeztem közönyösnek szánt hangon, pedig korántsem éreztem így.
– Az a fickó? – Maléna a szemét forgatta fölényesen. – Ismered a mondást… Aki nagy zajt csap,
annak odalent valamije hiányzik.
– Én nem csapok nagy zajt – méltatlankodott Dario.
– Nem rólad beszélek, stupido! Arról a motoros moscerinóról.
– Ismered? – kérdeztem újra.
Maléna vállat vont – Az autósokat szeretem. A motorosok… playboyok. A pasas felültetheti a
barátnőjét a motorra, ez igaz, de hova ülnek a gyerekek, a koszorúslányok és az anyós!1
–
Pont így gondolom én is – szólt Dario a szemöldökét rángatva. – Most gyűjtök rá.
Akkorra már jó néhány vendég türelmetlenkedett hangosan, és noha Maléna szemlátomást ügyet sem
vetett rájuk, majd kiszolgálja őket, ha kedve tartja, én mégis úgy döntöttem, hogy máskor teszem fel a
kérdéseimet a Marescotti családról, és lehetséges mai leszármazottairól.
Ahogy kiléptem a kávézóból, egyre a motorkerékpárt kerestem, de nem láttam sehol. Nyilván nem
lehettem biztos a dologban, de a megérzésem azt súgta, hogy ez ugyanaz a fickó volt, aki az előző éjjel
rám ijesztett, és ha valóban egy playboy, aki a motorjára akar ültetni, jobb módot is találhatna arra, hogy
beszélgessen velem.

Amikor a könyvesbolt tulajdonosa végre megérkezett az ebédről, a bolt lépcsőjén ültem az ajtónak
dőlve, és közeljártam ahhoz, hogy feladom az egészet. Türelmem azonban elnyerte jutalmát, mivel a nő –
egy kedves idős hölgy, akinek vékony testét mintha semmi más nem mozgatta volna, mint a mérhetetlen
kíváncsiság – rápillantott a katalóguscédulára, és bólintott.
– Á, igen – mondta cseppet sem meglepetten –, az egyetem archívumából való. A történeti
gyűjteményből. Azt hiszem, még mindig a régi katalógust használják. Lássuk csak.,. Igen, ez itt azt
jelenti, hogy a késő középkor. Ez pedig, hogy helyi. És nézze ezt… – Rábökött a kódokra. – Ez a polc
betűje: K, ez pedig a fiók száma: 3-17b de nem áll itt, hogy mi van benne. A kód mindenesetre ezt jelenti.
– Miután egykettőre megoldotta a rejtélyt, rám nézett, hátha kap másikat. – Honnan szerezte ezt a kártyát?
– Anyám, vagyis inkább az apám, azt hiszem, az egyetem tanára volt. Tolomei professzor.
Az idős hölgy felvillanyozódott. – Emlékszem rá! A tanítványa voltam! Tudja, ő tette rendbe azt az
egész gyűjteményt Egy káosz volt az egész. Két nyáron át ragasztgattam a fiókokra a számokat. De…
vajon miért vette ki ezt a kártyát? Mindig bosszankodott, ha valaki nem rakta a helyére a
katalóguskártyákat.
A Sienai Egyetem épületei a város különböző pontjain álltak, de a történeti archívum egy rövid
gyalogútra volt nem messze a város Porta Tufi nevű kapujától. Kis időbe telt, míg az út mentén álló
jellegtelen épületek között rátaláltam a megfelelőre. Végül a kerítésére kirakott szocialista plakátok
vezettek nyomra.
Amikor beléptem a könyvárus által kijelölt ajtón, és egyenesen az alagsor felé indultam, nagyon
reméltem, hogy nem tűnök ki az egyetemisták közül. Ám mivel szieszta volt – vagy talán a nyár miatt –
senkivel sem találkoztam lefelé a lépcsőn. Az épület kellemesen hűvös és csendes volt. Minden olyan
egyszerűnek tűnt.
A katalóguscédulával a kezemben többször is végigjártam az archívumot, de hiába kerestem a
megjelölt polcokat. Különálló gyűjteményről van szó, magyarázta a könyvárus, és már az ő idejében is
ritkán használták. Az archívum legtávolibb részébe kellett eljutnom, csakhogy ezt az utasítást
bonyolította, hogy számomra mindegyik rész távolinak tűnt. Ráadásul az előttem álló polcokon nem
voltak fiókok; könyvek sorakoztak rajtuk, semmi más. K 3-17b jelzésű könyvet pedig nem találtam.
Már húsz perce járkáltam körbe-körbe, amikor végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom a terem túlsó
végében lévő ajtót. A szorosan záródó fémajtó csaknem úgy nézett ki, mint egy bank széfjének az ajtaja,
de könnyen kinyílt, és beléptem egy másik – kisebb – terembe, ahol valami klímaberendezés miatt
egészen más illatot éreztem, olyat, mint a csokis bonbonoké.
Itt végre hasznát vehettem a katalóguscédulának. Ezek a polcok valóban tele voltak fiókokkal,
pontosan úgy, ahogyan a könyvárus elmondta. A gyűjtemény időrendben volt elrendezve az etruszkok
korától egészen – gondoltam én – addig az évig, amikor apám meghalt. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a
helyet soha senki nem látogatta, mivel mindent vastagon belepett a por. Megpróbáltam eltolni a guruló
létrát, de az először nem mozdult, mert fémkerekeit a padlóhoz forrasztotta a rozsda. Amikor aztán végre
– nyikorogva – engedett, barna nyomot hagyott maga után a linóleumon.
A K jelű polchoz állítottam, és felmásztam, hogy közelről szemügyre vegyem a 3-as sort, amelyen két
tucat közepes méretű fiók sorakozott. Ezekhez az anyagokhoz nyilvánvalóan csak az férhetett hozzá, aki
létrára mászott, és pontosan tudta, mit keres. Először úgy tűnt, hogy a 17b jelű fiók be van zárva, s csak
azután sikerült kinyitnom, hogy az öklömmel többször erősen rácsaptam. A 17b fiókot minden
valószínűség szerint évtizedek óta, azóta, hogy apám meghalt, senki sem nyitotta ki.
Egy nagy csomagot találtam benne, amelyet légmentesen záródó barna műanyag zacskó védett.
Óvatosan megtapogattam, és úgy éreztem, hogy valami szivacsos anyag van benne, majdnem olyan volt,
mint egy habzsák egy textiláruházban. Kiemeltem a fiókból a csomagot, lemásztam a létrán, és az alsó
fokra ülve nekiláttam, hogy szemügyre vegyem leletemet.
Nem téptem fel a műanyagot, hanem kis lyukat fúrtam benne a körmömmel. Amint bejutott a levegő,
mintha nagyot lélegzett volna a zacskó, és halványkék szövet sarka kandikált ki a lyukon.
Megnagyobbítottam a lyukat, és megtapogattam a szövetet. Nem vagyok szakember, de gyanítottam,
hogy selyem, és – jó állapota ellenére – nagyon-nagyon régi.
Pontosan tudtam, hogy valami finom anyagot teszek ki fénynek és levegőnek egyszerre, ezért
óvatosan kiemeltem a selymet a zacskóból, és elkezdtem széthajtogatni az ölemben. Ezenközben valami
kihullott belőle, és fémes koppanással esett a linóleumpadlóra.
Aranyhüvelybe dugott nagy tőrt rejtett az összehajtogatott selyem. Felemeltem a tőrt. Egy sas volt a
markolatába vésve.
 Ahogy ott ültem, és a váratlan kincs súlyát méregettem a kezemmel, hirtelen zajt hallottam az
archívum másik részéből. Mivel pontosan tudtam, hogy birtokháborítást követek el egy pótolhatatlan
kincseket tároló intézményben, bűntudatos sóhajjal felálltam, és amennyire tudtam, összecsomagoltam
zsákmányomat. Semmiképp sem akartam, hogy rajtakapjanak a szép, klimatizált szentélyben.
Amilyen nesztelenül csak tudtam, visszaosontam a főterembe, és behúztam magam mögött a fémajtót.
Lekuporodtam az utolsó polcsor mögött, és figyeltem. De nem hallottam mást, mint tulajdon egyenetlen
zihálásom hangját. Csak annyit kell tennem, hogy visszamegyek a lépcsőhöz, és olyan közönyösen
elhagyom az épületet, ahogyan beléptem.
De tévedtem. Alig hoztam meg a döntést, hogy indulok, amikor lépéseket hallottam. Nem egy
sziesztáról visszatérő könyvtáros, vagy egy könyvet kereső diák lépéseit, hanem olyasvalaki nyugtalanító
lépteit, aki nem akarta, hogy halljam közeledtét, akinek még az enyémnél is gyanúsabb teendője volt az
archívumban. Kilestem a polcok között, és láttam, hogy felém közelít – és igen, az az öreg fickó volt, aki
az előző éjszaka követett. Könyvespolctól könyvespolcig osont, szemét le sem vette a fémajtóról. Ám
ezúttal fegyver volt nála.
Még pár másodperc, és odaér, ahol rejtőzöm. Miközben elátkoztam magam, amiért nem öltöztem
megfelelően, végigaraszoltam a könyvespolc mellett egészen a túlsó végéig. A fal mentén keskeny
folyosó vezetett a könyvtaros asztaláig. Lábujjhegyen előbbre merészkedtem, majd hasamat behúzva az
egyik polc keskeny oldalfalához lapultam, és nagyon reméltem, hogy a sor túlsó végén elhaladó gazfickó
nem vesz észre. Ahogy ott álltam, s még lélegezni sem mertem, le kellett küzdenem a kísértést, hogy
nekilóduljak, és száguldjak, mint a szél. Minden bátorságomat összeszedve mozdulatlanul álltam, s
néhány másodpercig még vártam, majd kilestem, és azt láttam, hogy a férfi halkan besurran a másik
terembe.
Levettem a cipőmet, végigrohantam a keskeny folyosón, a könyvtáros asztalánál befordultam a sarkon,
és hármasával szedve a fokokat felfutottam a lépcsőn, nem néztem vissza!.
Amikor már jó messzire jutottam az egyetem épületétől, és befordultam egy homályos közbe, csak
akkor mertem lassítani, akkor éreztem némi megkönnyebbülést. Csakhogy nem tartott soká. Minden
valószínűség szerint ez a fickó dúlta fel a hotelszobámat, amiben egyedül az volt a jó, hogy nem aludtam
éppen az ágyamban, amikor megérkezett.
Peppo Tolomei éppúgy meglepődött azon, hogy a Bagoly Múzeumban lát, mint én azon, hogy ilyen
hamar visszatértem oda. – Giulietta! – kiáltott, s letette a kezében tartott serleget és zászlócskát. – Mi a
baj? És az micsoda?
Mindketten a karomban lévő gyűrött batyura néztünk. – Fogalmam sincs – vallottam be. – De azt
hiszem, az apámé volt.
– Ide… – Megtisztított egyrészt az asztalon,s én nagyon óvatosan letettem a kék selymet, amelynek
gyűrődései közül előbukkant a tőr.
– Van valami ötleted – kérdeztem felemelve a tőrt –, hogy ez honnan való?
De Peppo nem nézett a tőrre. Finom mozdulatokkal kibontotta a selymet. Amikor teljesen szétterítette,
felindultan hátralépett, és keresztet vetett. – Hol a csudában találtad? – suttogta.
– Öm… az apám gyűjteményében volt az egyetemen. Ebbe volt csomagolva a tőr. Nem gondoltam,
hogy különlegesség.
Peppo csodálkozva nézett rám. – Nem tudod, mi ez?
Alaposabban szemügyre vettem a kék selymet. Hosszúkás volt, mint egy zászló, a ráfestett női figura
fejét dicsfény övezte, két kezét áldásra emelte. Az idők során megfakultak a színei, mégis fenséges volt.
Még egy hozzám hasonló tájékozatlan ember is láthatta, hogy a kép Szűz Máriát ábrázolja. – Vallási
lobogó?
– Ez – húzta ki magát Peppo tiszteletteljesen – egy centio, a palió nagydíja. De nagyon régi. Látod a
római számokat a lenti sarokban? Az az évszám. – A szám fölé hajolt. – Igen! Santa Maria! – Csillogó
szemmel fordult felém. – Ez nemcsak a legrégibb, de a leglegendásabb cencio! Mindenki azt hitte, örökre
elveszett. És tessék, itt van! Ez az 1340-es palio nagydíja. Óriási kincs! A széleken sok… vaio díszítette.
Nem tudom, hogy mondják angolul. Nézd! – A selyem csipkeszerű széleire mutatott. – Itt voltak, meg itt.
Mókusprém. Különleges mókusprém. De eltűnt.
– És mennyit érhet egy ilyen dolog? – kérdeztem. – Mármint pénzben.
 – Pénzben? – Peppo nem tudott mit kezdeni a fogalommal. Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem
volna, hogy mennyi Jézus óradíja. – De hiszen ez egy díj! Nagyon különleges… nagy megtiszteltetés. A
palio győztese a középkor óta egy drága prémmel szegélyezett gyönyörű selyemkárpitot kap. A rómaiak
palliumnak nevezték, innen kapta a nevét a verseny. Nézd… – Botjával a falakon függő zászlókra
mutatott. – Ha a mi városnegyedünk nyeri meg a paliót, új cencio kerül a gyűjteményünkbe. A
birtokunkban lévő legrégebbiek kétszáz évesek.
– A 14. századból tehát nincs több cencio.
– Nincs bizony! – Peppo hevesen megrázta a fejét. – Ez nagyon-nagyon különleges. Tudod, a régi
időkben a palio győztese ruhát készíttetett a cencióból, és diadala jeleként viselte. Ezért tűnt el
mindegyik.
– Akkor ez biztosan ér valamit – erősködtem. – Ha ilyen ritkaság.
– Pénz, pénz, pénz! – gúnyolódott Peppo. – A pénz nem minden. Hát nem érted? Siena történelméről
van szó!
Unokabátyám lelkesedése éles ellentétben állt lelki állapotommal. Az volt a helyzet, hogy délelőtt az
életemet kockáztattam egy rozsdás késért és egy megfakult zászlóért. Rendben van, ez egy cencio ezért
felbecsülhetetlen értékű, szinte mágikus tárgy a sienaiak számára, de a városfalakon kívül csupán
értéktelen régi rongy.
– Na és a tőr? – kérdeztem. – Láttad már korábban?
Peppo visszafordult az asztalhoz, és a kezébe vette a tőrt. – Ez – mondta, miközben kihúzta a pengét a
hüvelyből, és a csillár fényénél szemügyre vette –, ez egy tőr. Igen praktikus fegyver. – A vésetei
vizsgálgatta, és bólintott, mintha egyszeriben mindent értene. – Sas. Hát persze. És az 1340-es cencióval
együtt rejtették el. Ha belegondolok, hogy én ezt megérhettem! Miért nem mutatta meg nekem soha az
apád? Talán tudta, mit mondanék. Ezek a kincsek egész Sienát illetik, nem csak a Tolomei családot.
– Peppo – kérdeztem a homlokomat dörzsölve –, mit csináljak most ezekkel?
Furcsa, távoli pillantással nézett rám, mintha részben jelen volna, részben 1340-ben. – Emlékszel, azt
mondtam neked, hogy a szüleid szerint Rómeó és Júlia itt élt Sienában? Nos, 1340-ben volt egy sokat
vitatott palio. Azt mondják, a cencio – ez itt – eltűnt, és egy lovas meghalt a verseny alatt. Azt is
mondják, hogy Rómeó részt vett azon a palión és szerintem ez az ő tőre volt.
Kíváncsiságom végre erőt vett csalódottságomon. – Nyert?
– Nem tudom. Egyesek szerint ő volt az a lovas, aki meghalt. De ne feledd a szavaimat.., – Peppo
résnyire szűkült szemmel nézett rám. – A Marescottik bármit megtennének, hogy ezt megszerezzék.
– A Sienában ma itt élő Marescottik?
Peppo vállat vont, – Bármit hiszel a cencióról, a tőr Rómeóé. Látod a bevésett sast itt a markolaton? El
tudod képzelni, micsoda kincs lehetett ez nekik?
– Visszavihetem…
– Nem! – Unokabátyám szemének vidám csillogását más, sokkal kevésbé barátságos érzelem váltotta
fel. – Itt kell hagynod! Ez a kincs egész Sienáé, nem csak az aquilini vagy a Marescottik tulajdona.
Nagyon jól tetted, hogy idehoztad. Meg kell tárgyalnunk a dolgot az összes contrada magisztrátusával.
Ők majd tudják. Addig is betesszük a páncélszekrényünkbe, hogy ne érje fény és levegő. – Buzgón
nekilátott, hogy összehajtogassa a selyemkárpitot. – Ígérem, hogy nagyon vigyázok rá. Nagyon
biztonságos a széfünk.
– De a szüleim rám hagyták… – tiltakoztam merészen.
– Igen, igen, igen, de ez nem lehet egyetlen személy tulajdona. A magisztrátusok tudni fogják, mit
tegyünk vele.
– Na és a…
Peppo szigorúan rám nézett. – A keresztapád vagyok. Nem bízol bennem?
 IV.II
Nos hát? Tudnád a szép grófot szeretni?
A bálban este újra nézd meg itt

SIENA, 134O

Ambrogio mester számára éppolyan fontos volt a Madonna mennybemenetele előtti este, mint
karácsony szent estéje. Az esti vigília idején a máskor sötét sienai székesegyházat óriási gyertyák százai
világítják be – némelyikük ötven kilónál is nehezebb –, s közben a főhajóban a városnegyedek képviselői
felvonulnak az aranyozott oltárhoz, hogy Siena védőszentjének, a Szűz Máriának hódoljanak, és
megünnepeljék mennybemenetelét.
Holnap tehát, az ünnep valódi napján, imbolygó lángok erdeje világítja be a fenséges székesegyházat,
amikor a környező városok és falvak küldöttei megérkeznek, hogy tiszteletüket tegyék. A törvény
előírása szerint ezen a napon, minden év augusztus 15-én gondosan kiszámított mennyiségű viaszgyertyát
kell adományozniuk Siena mennybéli királynőjének, és szigorú városi hivatalnokok ellenőrzik a
katedrálisban, hogy minden város és falu teljesíti kötelességét. A székesegyházban ilyenkor már
megszentelt gyertyák tömege égett, ám ez csak azt erősítette meg, amit mindenki tudott, vagyis, hogy
Siena dicsőséges hely, a mindenható Istenanya áldása óvja, ezért idetartozni minden pénzt megér.
Ambrogio mester sokkal jobban szerette az esti vigíliát, mint a nappali menetet. Valami mágikus dolog
történt az emberekkel, amikor fényt hoztak a sötétbe. A fény a lelkükben is szétáradt, s a figyelmes
szemlélő a szemükben láthatta a csodát.
Ma este azonban a mester, szokásától eltérően, nem vehetett részt a szertartáson. Amióta a Palazzo
Pubblico nagyméretű freskóinak festésébe fogott, Siena elöljárói maguk közé tartozónak tekintették –
kétségkívül azért, hogy cserébe kedvező fényben tüntesse fel őket a festményen –, így hát ott ült az
emelvényen a Kilencekkel, a Biccherna elöljáróival, a Háború Kapitányával és a Nép Kapitányával.
Egyetlen vigasza az volt, hogy teljes valójában elé tárult az esti látványosság: a vörös egyenruhás
zenészek, a címeres dobosok és zászlódobálók, a lobogó reverendás papok, és a gyertyákat vivő emberek
menete, akiknek felvonulása addig tart, míg minden városnegyed tiszteletét nem teszi a mennybéli
királynő előtt, aki védelmezőn terjeszti föléjük palástját.
A Szent Kristóf városnegyed menetének élén messziről fel lehetett ismerni a Tolomei családot. A
címerük színeibe, vörösbe és aranyba öltözött Tolomei uraság és a felesége egy trónjához közeledő királyi
pár méltóságával vonult a templom főhajójában az oltár felé. Mögöttük lépkedtek családjuk tagjai, akik
között Ambrogio mester egykettőre megpillantotta Giuliettát. Jóllehet haját kék selyem fedte – az
ártatlanságot és Szűz Mária fenségességét jelképező kék – és noha arcát csak a kis viaszgyertya világította
meg, amelyet ájtatosan tartott kezében, szépsége mellett eltörpült minden, még unokatestvéreinek
gyönyörű öltözete is.
Giulietta azonban nem vette észre a csodáló pillantásokat, amelyek egészen az oltárig kísérték.
Gondolatai szemlátomást egyedül Szűz Mária körül jártak, és miközben körülötte mindenki az
adományozó elégedettségével vonult a főoltárhoz, ő mindaddig a padlóra szegezte tekintetét, amíg le nem
térdelt unokatestvéreivel, és át nem adta a papnak a gyertyáját.
Amikor felállt, kétszer térdet hajtott, majd megfordult a gyülekezet felé. Mintha csak most fedezte
volna fel a körülötte látható pompát, kissé megilletődött a székesegyház óriási méreteitől, és mindenkit
izgatott kíváncsisággal vett szemügyre. Ambrogio mester a legszívesebben odasietett volna hozzá, hogy
felkínálja szerény szolgálatait, ám az illendőség azt kívánta, hogy maradjon a helyén, és a távolból
gyönyörködjön a lány szépségében.
Nem egyedül neki tűnt fel Giulietta. A buzgón alkudozó és kezet rázó elöljárók elnémultak a lány
sugárzó arca láttán. Az emelvény mellett, elég közel hozzá, hogy úgy tűnjön, ő is odatartozik, Salimbeni
uraság végül megfordult, hogy lássa, miért némult el egyszeriben mindenki. Az ifjú hölgy láttán kellemes
meglepetés kifejezése terült el az arcán. Ambrogio mesternek erről egy falfestmény jutott eszébe, amely
egykor – ifjú és bohó korában – egy rosszhírű házban hívta fel magára a figyelmét. A jelenet az ősi istent,
Dionüszoszt ábrázolta, amint Naxosz szigetére lép, ahol Ariadnét találja, akit hűtlen szerelmese,
Thészeusz elhagyott. A mítoszban nem derül fény a nő és az isten találkozásának kimenetelére; egyesek
szerint szerelmes összhangban együtt tovarepültek, mások szerint az emberek és a szerelmes istenek
találkozása sosem végződhet boldogsággal.
Salimbeni hírnevét ismerve túlságosan hízelgőnek tűnhet, hogy a mester egy istenséghez hasonlította.
Csakhogy azok az ősi pogány istenek korántsem voltak jóságosak és tartózkodók. Noha Dionüszosz a bor
és az ünnepségek istene volt, nemegyszer az őrült tombolás istenévé, a természet szörnyű erejévé alakult
át, s arra csábított nőket, hogy az erdőbe fussanak, és puszta kézzel tépjenek szét állatokat.
A katedrálisban a Giuliettát szemlélő Salimbeni jóságosnak és odaadónak tűnhetett az avatatlan
szemlélő szemében, a mester azonban látta, hogy a fényes brokátöltözet alatt már elkezdődött az
átalakulás.
– Szavamra – mormolta a Kilencek egyik tagja olyan hangosan, hogy Ambrogio mester is hallotta. –
Tolomei tele van meglepetésekkel. Hol tartotta eddig elzárva ezt a lényt?
– N e tréfálj – felelte a legidősebb elöljáró, Niccolino Patrizi. – Úgy hallottam, hogy Salimbeni egyik
bandája tette árvává. Betörtek az otthonába, mialatt gyónt. Jól emlékszem atyjára. Kivételes férfiú volt.
Feddhetetlen jellem.
A másik felhorkantott. – Biztos, hogy a leány otthon volt? Nemigen vallana Salimbenire, hogy egy
ilyen gyöngyszemet hagy kicsúszni a kezei közül.
– Egy pap mentette meg, ha jól tudom. Tolomei védelmébe vette mindkettőjüket. – Niccohno Patrizi
sóhajtott, és kortyolt egy kis bort arany serlegéből. – Nagyon remélem, hogy ettől nem lángol fel újra a
viszály, most, hogy végre sikerült lecsillapítanunk.

Tolomei uraság hetek óta rettegett a pillanattól. Mindvégig tudta, hogy a Madonna
mennybemenetelének vigíliáján szembetalálkozik ellenségével, a legaljasabb emberrel, Salimbenivel, s
hogy méltósága bosszút kíván Giulietta családjának meggyilkolásáért. Így hát, miután meghajolt az oltár
előtt, elindult az emelvényhez, s az odagyűlt nemesemberek között Salimbenit kereste.
– Jó estét drága barátom! – üdvözölte régi ellenségét kitárt karokkal Salimbeni. – Remélem, jó
egészségnek örvend a családod.
– Többé-kevésbé – felelte Tolomei összeszorított fogakkal. – Néhányukat megölték, mint bizonyára
hallottad.
– Hallottam a szóbeszédet – mondta Salimbeni, s baráti gesztusa közönyös vállrándítássá vált. – De
sosem hiszek a szóbeszédnek.
– Úgy én szerencsésebb vagyok – válaszolta Tolomei, aki termetre, és modorát illetően is a másik fölé
magasodott, ámbár ennek ellenére nem tudott fölébe kerekedni – mivel vannak szemtanúim, akik a
Bibliára tett kézzel hajlandóak esküt tenni.
– Valóban? – Salimbeni elfordította a pillantását, mintha máris untatná a beszélgetés. – És melyik
bíróság volna olyan ostoba, hogy meghallgassa őket?
A kérdést vészterhes csend követte. Tolomei, miként körülötte mindenki jól tudta, olyan hatalmat
ingerelt, amely néhány óra leforgása alatt összeroppanthatja őt, és megsemmisíthet mindent, ami az övé –
az életét, a szabadságát és a vagyonát. Az elöljárók pedig semmit sem tehetnének a védelmében. Oly sok
Salimbeni-arany lapult a kincses ládájukban, és még többre is számíthattak, hogy egyikük sem kívánta a
zsarnok bukását.
– Drága barátom – folytatta Salimbeni jóságosnak álcázott önelégült mosollyal –, remélem, nem
hagyod, hogy ezek a távoli események tönkretegyék az estédet. Inkább örülj, hogy véget ért a háborúság
közöttünk, s békében és megértésben tekinthetünk a jövő elébe.
– Ezt tekinted békének és megértésnek?
– Talán fontolóra vehetnénk… – Salimbeni a székesegyház egy bizonyos pontjára pillantott, és
Tolomeit leszámítva mindenki tudta, mit néz, – hogy a békét házassággal pecsételjük meg.
– Természetesen! – Tolomei nem egyszer előállt már korábban ezzel a javaslattal, de mindig elutasítást
kapott. Úgy okoskodott, hogy ha a Salimbeni és a Tolomei család vére keveredik, akkor ellensége nem
igyekszik minél többet ontani belőle.
Addig akarta ütni a vasat, amíg meleg, ezért türelmetlenül magához intette a feleségét. Monna Antónia
csak némi idő elteltével merte elhinni, hogy a férfiak az ő jelenlétét óhajtják, és rá nem jellemző alázattal
sietett oda hozzájuk. Olyan zaklatottan állt meg Salimbeni előtt, mint egy rabszolga kiszámíthatatlan ura
előtt.
– Drága barátom, Salimbeni úr házasságot ajánl családjaink között – magyarázta Tolomei a
feleségének. – Mit mondasz erre, kedvesem? Nem volna csodálatos?
Monna Antónia izgatottan tördelni kezdte kezeit a nagy megtiszteltetés hallatán. – De bizony.
Csodálatos volna. – Majdnem térdet hajtott Salimbeni előtt, amikor hozzáfordult: – Szíves ajánlatodra azt
felelem, uram, hogy van egy leányom, nemrég múlt tizenhárom, aki megfelelő párja lehetne csinos
fiadnak, Ninónak. Csendes leány, de egészséges. Amott áll… – Monna Antónia a templomhajó túlsó
oldalára mutatott – elsőszülött fiam, Tebaldo mellett, aki holnap részt vesz a palión, mint talán tudod. És
amennyiben leányom meghalna, van egy húga, aki most tizenegy éves.
– Köszönöm nagylelkű ajánlatodat, kedves hölgy – hajolt meg Salimbeni kifogástalan udvariassággal –
de én nem a fiamat akarom megházasítani. Magamra gondoltam.
Tolomei és Monna Antónia néma megdöbbenéssel meredt Salimbenire. Körülöttük mindenki
elálmélkodott, és izgatott, halk mormolás kezdődött, még az emelvényen ülők figyelme is az alant zajló
beszélgetést követte.
– Ki ő? – kérdezte Salimbeni ügyet sem vetve az általános felbolydulásra, és Giulietta felé bólintott.
Tolomei válaszában érezni lehetett korábbi haragjának némi hangulatát. – Az unokahúgom. Egyedül ő
élte túl a tragikus eseményt, amelyről az imént beszéltem. Életének célja, úgy vélem, hogy bosszút álljon
azokon, akik családjának meggyilkolásában részt vettek.
– Értem. – Salimbenit szemlátomást korántsem bizonytalanította el a válasz. Mi több, mintha élvezte
volna a kihívást. – Ezek szerint tüzesvérű?
Monna Antónia nem tudta tovább türtőztetni magát, és előrelépett. – Nagyon is, uram. Szerfölött
kellemetlen leány. Bizton állíthatom, hogy sokkal jobban jársz egyik lányommal. Nem fognak tiltakozni.
Salimbeni, inkább csak magában, elmosolyodott. – Ami azt illeti, nincs ellenemre egy kis tiltakozás.

Giulietta messzitől is érezte a felé forduló pillantásokat, és azt sem tudta, hová menjen, hogy elkerülje
a vizslatást. Nagybátyja és nagynénje a családjától messze a többi nemeshez csatlakozott, és egy férfival
beszélgettek, aki császári előkelőséggel viselkedett, de pillantása olyan volt, mint egy sovány, kiéhezett
vadé. Giulietta azt találta a legzavaróbbnak, hogy ez a pillantás – rövid megszakításokkal – minduntalan
rá szegeződött.
Egy oszlop mögé bújva vett néhány mély lélegzetet, és igyekezett magát megnyugtatni, hogy minden
rendben lesz. Reggel levelet hozott Lorenzo barát Rómeótól, amelyben az állt, hogy az ifjú apja,
Marescotti parancsnok, amint lehet, beszél az ő nagybátyjával, Tolomeivel. A levél elolvasása óta
szüntelenül azért fohászkodott Istenhez, hogy nagybátyja elfogadja az ajánlatot, és neki többé ne kelljen a
Tolomei család jóindulatára hagyatkoznia.
Az oszlop mögül kilesve látta csinos Rómeóját a nemesek körében – s ha nem tévedett, pillantásával őt
kereste, és egyre nyugtalanabb volt, amiért nem látja sehol –, és mellette állt egy férfi, aki nem lehetett
más, mint az apja. Giuliettában szétáradt az öröm, mivel már tudta, hogy mindketten készek befogadni
családjukba, s amikor látta, hogy Tolomeihez lépnek, alig tudta türtőztetni izgatottságát. Egyik oszloptól a
másikig osont, hogy hallótávolságon belülre kerüljön anélkül, hogy a férfiak észrevennék jelenlétét.
Szerencséjére úgy elmerültek a szenvedélyes beszélgetésben, hogy nem figyeltek semmi másra.
– Parancsnok! – üdvözölte Tolomei lelkesen a közeledő Marescottit. – Mondd csak, a kapu előtt áll az
ellenség?
– Az ellenség – felelte Marescotti parancsnok, miközben röviden biccentett a nagybácsi mellett álló,
állati tekintetű férfi felé – már itt van. A neve romlás, és nem áll meg a kapunál. – A feltörő nevetés
hallatán kis időre elhallgatott. – Tolomei uram, egy kényes kérdést szeretnék veled megbeszélni.
Négyszemközt. Mikor látogathatlak meg?
Tolomei szemlátomást értetlenül nézett Marescotti parancsnokra. Noha a Marescotti család nem olyan
gazdag, mint a Tolomei, nevüket a történelem fáklyája világítja meg, és családfájuk kétségkívül Nagy
Károly táborában virult fel öt évszázaddal korábban, hacsak nem egyenesen az Édenkertben. Giulietta
úgy vélte, hogy nagybátyjának semmi sem okozna olyan nagy örömöt, mint ha üzleti kapcsolatba léphet
ama név egyik viselőjével. El is fordult az állati tekintetű férfitól, és kitárta a karját. – Mondd el, miről
van szó.
 Marescotti parancsnok habozott, nem örült a nyilvánosságnak, és a körös-körül hegyeződő füleknek. –
Nem hinném – szólt diplomatikusan – hogy Salimbeni úr szórakoztatónak találná tárgyalásunkat.
A Salimbeni név hallatán Giulietta egész teste megdermedt a riadalomtól. Most ébredt rá, hogy az
állati tekintetű ember – aki előtt monna Antónia alázatosan állt az imént – az a személy, aki családjának
meggyilkolásában bűnös. Giulietta sok-sok órát töltött azzal, hogy megpróbálta elképzelni azt a
szörnyeteget, és íme, ez az ember, aki itt áll most a közelében, a szemét leszámítva egyáltalán nem úgy
fest, amilyennek elképzelte.
Tagbaszakadt, könyörtelen embernek gondolta, aki háborúskodásra és durvaságra termett, ám ez a férfi
feltehetőleg sosem forgatott fegyvert, inkább úgy festett, mint aki az ékesszólásban és a vacsoraasztalnál
zajló társalgásban jeleskedik. Nem is lehetne nagyobb ellentétet elképzelni két férfi között, mint
amennyire Marescotti parancsnok és Salimbeni úr különbözött egymástól; egyikük a hadviselés
kiválósága, ám leginkább békére vágyik, a másik tetőtől talpig az udvariasság köpenyébe burkolózik, a
finom selyem alatt azonban velejéig romlott.
– Tévedsz, parancsnok – szólt Salimbeni élvezettel uralva a beszélgetést –, szerfölött érdekel minden
tárgyalás, amely nem várhat másnapig. És, mint tudod, engem a legjobb barátság fűz Tolomei úrhoz.
Bizonyára nincs kifogása az ellen, hogy… – Salimbeni elég őszinte volt ahhoz, hogy saját szóhasználatán
kuncogjon – szerény tanácsaimmal lássam el igen fontos üzleti ügyeiben.
– Bocsánatot kérek – szólt a parancsnok, és bölcsen hátrálva meghajolt –, de igazad van. Ez az ügy
várhat holnapig.
– Nem! – Rómeó képtelen volt ügyük elintézése nélkül távozni, ezért hirtelen előrelépett, mielőtt apja
visszatarthatta volna. – Nem várhatok! Tolomei uram, feleségül kérem unokahúgodat, Giuliettát.
Tolomei úgy meglepődött a nyílt ajánlaton, hogy nem tudott azonnal válaszolni. De nem ő volt az
egyetlen, akit elnémított Rómeó váratlan, heves közbelépése. Körülöttünk mindenki a nyakát nyújtogatva
leste, hogy ezután ki szólal meg elsőként. Az oszlop mögött álló Giulietta a szája elé kapta a kezét.
Mélységesen meghatotta Rómeó türelmetlensége, ugyanakkor megrémült, hogy az ifjú ilyen hevesen
beszélt, apja kívánságát megszegve.
– Mint hallod – szólt Marescotti parancsnok csodálatra méltó nyugalommal Tolomeihez–, házasságot
kínálok legidősebb fiam, Rómeó, és unokahúgod, Giulietta között. Bizonyára tudod, hogy családunk
vagyonos, és megbecsülésnek örvend, ezért tisztelettel ígérem, hogy unokahúgod nem fog hátrányt
szenvedni sem kényelemben, sem rangban. Halálom után fiam, Rómeó lép helyembe családfőként, s
unokahúgod számos háztartásból és tetemes birtokból álló nagy vagyon úrnője lesz, amelynek részleteit
írásba foglaltam. Mikor volna számodra alkalmas, hogy eme írást személyesen átadjam neked?
Tolomei nem válaszolt. Különös árnyak vonultak át az arcán, mint áldozatuk körül köröző cápák a víz
alatt, és szemlátomást gyötrődve kereste a kiutat.
– Amennyiben unokahúgod boldogsága miatt aggódnál – tette hozza Marescotti parancsnok, aki nem
örült Tolomei tétovázásának úgy van szerencsém biztosítani téged afelől, hogy fiamnak nincs kifogása a
házasság ellen.
Tolomei végre megszólalt, ám hangja kevés reményre adott okot.
– Nagyra becsült parancsnok – kezdte komoran –, nagy megtiszteltetés az ilyen kérés. Átvizsgálom
írásodat, és fontolóra veszem ajánlatodat…
– Szó sem lehet róla! – fojtotta belé a szót Salimbeni a két férfi közé lépve szemlátomást dühösen,
amiért tudomást sem vesznek róla.
– Ezt az ügyet elintézettnek tekintem.
Marescotti parancsnok hátralépett. Hadseregek parancsnokaként mindig készen állt az alattomos
orvtámadásokra, csakhogy Salimbeni minden külhoni ellenségnél veszélyesebb volt. – Bocsáss meg uram
– mondta. – Tolomei úr és én beszélgetést folytattunk.
– Annyit beszélgethettek, amennyit akartok – vágott vissza Salimbeni –, de az a lány az enyém. Ez az
egyetlen feltételem ennek a nevetséges békének a megőrzésére.
A Salimbeni követelése nyomán felhangzó általános felbolydulásban nem lehetett hallani Giulietta
sikoltását. Az oszlop mögött megbújva mindkét tenyerét a szájára tapasztotta, és buzgó fohászt küldött az
ég felé, hogy remélhetőleg valamiképp félreértette a férfiak beszélgetését, és a szóban forgó lány nem ő,
hanem valaki más.
 Amikor újra fel merte emelni pillantását, azt látta, hogy nagybátyja, Tolomei gyötrődő arccal
megkerüli Salimbenit, hogy Marescotti parancsnokhoz szóljon. – Kedves parancsnok – mondta remegő
hangon – ez, mint mondod, valóban kényes ügy. De bizonyára megegyezésre tudunk jutni…
– Úgy bizony! – Felesége, monna Antónia újra vette a bátorságot, hogy megszólaljon, s ezúttal a
gondterhelt parancsnokhoz intézte alázatos szavait. – Van egy tizenhárom éves leányom, aki nagyszerű
felesége lesz fiadnak. Amott áll… Látod?
A parancsnok el sem fordította a fejét, hogy odanézzen. –Tolomei uram – szólt a tőle telhető
legnagyobb türelemmel –, ajánlatunk egyedül unokahúgodra, Giuliettára vonatkozik. Javaslom, beszélj
vele erről. Már nem a barbár korban élünk, amikor a hölgyeket nem vonjuk be…
– A lány az én rokonom! – csattant fel Tolomei felesége közbeszólásán felbőszülve, és rosszkedvűen,
amiért kioktatták. – És azt teszek vele, amit jónak látok. Köszönöm érdeklődésedet, parancsnok, de más
terveim vannak vele.
– Tanácsolom, hogy alaposabban fontold meg a dolgot – lépett előre fenyegetően Marescotti
parancsnok. – A leány vonzódik a fiamhoz, akiben megmentőjét látja, és minden bizonnyal rossz vége
lesz, ha valaki máshoz akarod férjhez adni. Kiváltképp olyasvalakihez… – megvető pillantást vetett
Salimbenire –, aki szemlátomást érzéketlen a leány családját ért tragédia iránt.
E hibátlan érvelés hallatán Tolomei nem talált szavakat a tiltakozásra. Giulietta még némi szánalmat is
érzett iránta; nagybátyja úgy festett a két férfi között, mint a fuldokló hajótörött, aki kétségbeesetten
kapkod egy palánk után, így vergődése minden volt, csak nem elegáns.
– Úgy értsem, hogy szembeszállsz az akaratommal, parancsnok? – kérdezte Salimbeni kettőjük közé
lépve. – Minden bizonnyal nem vonod kétségbe Tolomei uram családfői jogait. És minden bizonnyal…–
folytatta fenyegető pillantással – a Marescotti ház nem óhajt vitába keveredni a Tolomei és a Salimbeni
családdal.
Giulietta nem bírt tovább küszködni a könnyeivel. Legszívesebben odafutott volna a férfiakhoz, hogy
véget vessen a vitának, de tudta, hogy megjelenésével csak súlyosbítaná a bajt. Amikor Rómeó először
mondta ki – a gyóntatószékben – hogy feleségül szeretné venni, azt is említette, hogy családjaik között
mindig is béke volt. Úgy tűnt, hogy őmiatta ez már nem igaz többé.

Siena kilenc elöljárójának egyike, Niccolino Patrizi egyre növekvő aggodalommal hallgatta az
emelvény mellett elmérgesedő vitát. És nem ő volt az egyetlen.
– Amikor halálos ellenségek voltak – jegyezte meg a mellette ülő férfi Tolomeit és Salimbenit nézve –
nagyon féltem tőlük. Most, hogy barátok, még jobban félek.
– Mi irányítjuk a várost! Felette kell állnunk az effajta emberi érzelmeknek! – kiáltott fel Niccolino
Patrizi, és felállt. – Tolomei uram! Salimbeni uram! Mi ez a meg nem engedhető modor a Madonna
mennybemenetelének vigíliáján? Remélem, nem üzleti tárgyalást folytattok Isten házában!
Az emelvényről elhangzó szavakat vészterhes csend követre, egy pillanatra még a főoltárnál álló
püspök is félbehagyta az áldást.
– Nagyra becsült Patrizi uram! – válaszolta Salimbeni gúnyos udvariassággal. – Sem rád, sem ránk
nem vetnek jó fényt az ilyen szavak. Inkább gratulálj nekünk, hiszen kedves jó barátom, Tolomei úr és én
úgy határoztunk, hogy házassággal ünnepeljük meg tartós békénket.
– Részvétem a feleséged miatt! – szűrte fogai között a szavakat indulatosan Niccolino Patrizi. – Nem
is hallottam, hogy meghalt!
– Monna Ágnese nem éri meg a hónap végét – felelte Salimbeni nyugodtan. – Rocca di
Tentermanóban fekszik, és nem vesz magához ételt.
– Nehéz enni – mormolta a Biccherna magisztrátusok egyike – ha az embert nem táplálják!
– A korábbi ellenségek között csak a pápa jóváhagyásával jöhet létre házasság! – jelentette ki
Niccolino Patrizi. – És kétlem, hogy megkapod. Olyan vérfolyam mosta el a családotok közötti ösvényt,
hogy tisztességes ember nem küldi át azon a leányát. Gonosz szellem…
– A gonosz szellemeket csak házasság űzheti el!
– A pápa más véleményen van!
– Meglehet – felelte Salimbeni gúnyos mosolyra húzódó szájjal –, csakhogy a pápa tartozik nekem. És
te is. Mindegyikőtök.
 A szokatlan kijelentés meghozta a kívánt hatást; Niccolino Patrizi elvörösödve, dühösen leült,
Salimbeni pedig kihívóan nézett végig az elöljárók csoportján, hogy szót mer-e emelni bármelyikük a
terve ellen. Az emelvényen azonban csend honolt.
– Salimbeni uram! – A felháborodás halk moraját egy hang törte meg, és mindenki nyakát nyújtogatva
kereste a forrását.
– Ki szól? – Salimbeni mindig nagy élvezettel utasította rendre a nála alacsonyabb rangúakat.– Ne
féljen előlépni!
– A félelem számomra az – lépett előre Rómeó – ami a te számodra Salimbeni uram, az erény.
– Szólj hát – emelte fel fejét Salimbeni, hogy lefelé pillanthasson kihívójára –, ugyan mi mondandód van
számomra?
– Csak az – felelte Rómeó –, hogy a hölgy, akit magadnak kívánsz, már másé.
– Valóban? – Salimbeni Tolomeire pillantott, – Hogyhogy? Rómeó kihúzta magát. – Szűz Mária
hozzám vezette őt, hogy örökké őrködjek felette. És amit az ég megkötött, azt ember szét ne válassza!
Salimbeni először úgy bámult, mint aki nem hisz a fülének, majd hahotázni kezdett. – Jól mondod, fiú,
most már felismerlek. Tőröd nemrégiben végzett egy jó barátommal, de nagylelkű leszek, nem állok érte
bosszút, mivel látom, mennyire a szíveden viseled leendő menyasszonyom sorsát.
Salimbeni elfordult, így jelezte, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést. Most minden szem Rómeóra
szegeződött, akinek arca lángolt a gyűlölettől, néhányan még meg is sajnálták az ifjút, akit ilyen
nyilvánvalóan megsebzett a huncut kis nyíllövő.
– Gyere, fiam – szólt Marescotti parancsnok hátrálva. – Ne időzzünk tovább ott, ahol elvesztettük a
játszmát.
– Elvesztettük? – tört ki Rómeó. – Nem volt itt semmiféle játszma!
– Bármiben állapodott is meg ez a két ember – mondta apja –, a Szűz oltára előtt ráztak kezet. Ha
vitázol velük, Istennel szállsz vitába.
– Akkor legyen így! – kiáltott Rómeó. – Mert az ég önmaga ellen fordult, amikor hagyta ezt
megtörténni!
Amint az ifjú ismét előrelépett, intés nélkül elhallgatott mindenki; minden szempár feszült
várakozással szegeződött ajkaira.
– Istennek Szent Anyja! – harsogta Rómeó. Az egész gyülekezet megdöbbent, hogy nem Salimbeni
felé, hanem a kupola üres levegőjébe kiáltja szavait. – Égbekiáltó gaztett történik ezen a helyen, a
palástod alatt ma este! Esedezem hozzád, hogy világosítsd meg ezeket a bitangokat, mutasd meg
magadat, hogy senki ne kételkedhessen isteni akaratodban! Legyen választottad a palio győztese!
Ajándékozz meg szent lobogóddal, hogy nászágyamra teríthessem, és azon pihenhessek meg törvényes
arámmal! Ekképp megnyugodva, visszaadom azt neked, ó, kegyelmes Anya, mert akaratod szerint lett az
enyém, egyedül a te kezedből kaptam, hogy mindenki lássa, ki mellett állsz eme ügyben!
Amikor végül Rómeó elhallgatott, senki sem pillantott a szemébe. Volt, akit megdermesztett az
istenkáromlás, mások szégyenkezve nézték, hogy egy Marescotti ilyen önző, példátlan alkut kínál Szűz
Máriának, de a legtöbben csupán sajnálkoztak az apán, Marescotti parancsnokon, akit mindenki
fenntartások nélkül csodált. A jelenlévők többsége úgy vélte, hogy vagy isteni beavatkozás révén, eme
nyílt szentségtörést követően, vagy egyszerű politikai okokból, Rómeó Marescotti nem élheti túl a paliót.

IV.III
Csak macskakarmolás; de épp elég lesz.
Apródom hol van? – Hé, fiú, seborvost!

A Bagoly Múzeumot elhagyva viaskodtak bennem az érzések. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy a

selyemkárpit és Rómeó tőre Peppo széfjébe került, másrészt sajnáltam, hogy ilyen hamar megváltam
tőlük. És ha anyám azt akarta, hogy egy bizonyos célra használjam e két tárgyat? És ha valami módon
eligazíthatnának Júlia sírjának keresésében?
A szálloda felé tartva egész úton azzal a gondolattal viaskodtam, hogy visszamegyek a múzeumba, és
visszaszerzem kincseimet. Elsősorban azért sikerült ellenállnom a csábításnak, mert tudtam, hogy a
birtoklás örömét egykettőre beárnyékolná a félelem, hogy azután mi történik velük. Ki mondhatná meg,
hogy direttore Rossini széfjében nagyobb biztonságban lennének, mint Peppóéban? Végül is az a
gazember, aki követett, tudja, hol lakom – hiszen betört hotelszobámba – s előbb-utóbb kiszaglászná, hol
tartom az értékeimet.
Azt hiszem, az utca közepén megtorpantam. Addig a percig eszembe sem jutott, hogy a legkevésbé
intelligens megoldás az, ha visszamegyek a szállodába, annak ellenére, hogy már nem voltak nálam az
értékes tárgyak. A gazember kétségkívül csak erre vár. Az egyetem archívumában lezajlott kis
bújócskánk után pedig nyilván nincs nagylelkű hangulatban.
Egyértelművé vált számomra, hogy másik szállodába kell költöznöm, mégpedig úgy, hogy ezt ne
lehessen kiszimatolni. Vagy ez volna a jel arra, hogy a legelső géppel repüljek vissza Virginiába?
Nem. Nem adhatom fel. Most nem, amikor végre rábukkantam valamire. Szállodát váltok, talán már
ma este, miután besötétedett. Láthatatlan leszek, ravasz és könyörtelen. Ezúttal Júlia lendül támadásba.
A Hotel Chiusarelli utcájában volt egy rendőrőrszoba. Kicsit elidőztem előtte, figyeltem az érkező és
távozó rendőröket, s azon tűnődtem, okos dolog-e ez, hogy a törvény helyi emberei előtt mutatkozom,
kockáztatva, hogy felfedezik kettős identitásomat. Végül úgy döntöttem, nem az. Rómában és
Koppenhágában szerzett tapasztalataim alapján tudtam, hogy a rendőrtisztek olyanok, mint az újságírók;
meghallgatják a történetedet, de jobban szeretik összeállítani a magukét.
Így aztán visszasétáltam a belvárosba, és minden tizedik lépésnél megfordultam, nem követ-e valaki, s
közben azon gondolkodtam, a következőkben milyen stratégiát kövessek. Még a Palazzo Tolomeibe is
bementem megkérdezni, hogy nem beszélhetnék-e presidente Maconi-val, aki talán tanácsot adhatna, de
sajnos nem volt ott, viszont a szemüveges pénztáros – immár a legjobb barátnőm – biztosított, hogy az
elnök úr boldogan fogad tíz nap múlva, amikor visszatér a Como-tónál töltött nyaralásából.
Amióta Sienába érkeztem, többször is elhaladtam a Monté Paschi félelmetes főbejárata előtt. Mindig
felgyorsítottam a lépteimet, hogy minél hamarabb elhagyjam ezt a Salimbeni-erődítményt anélkül, hogy
felismernének, néha még a fejemet is lehajtottam, hátha a biztonsági főnök irodája a Corsóra néz.
A mai nap azonban más volt. Ma volt a napja, hogy megragadjam a bikát a szarvánál, és jól
megrázzam. Így hát odasétáltam a gótikus főbejárathoz, és úgy léptem be az épületbe, hogy a térfigyelő
kamerák biztosan rögzítsék.
A Palazzo Salimbeni kivételesen békés hely volt ahhoz képest, hogy az épület két család – köztük az
enyém – vetélkedése következtében leégett, majd köveit elhordta a feldühödött lakosság, aztán többször is
újjáépítettek tulajdonosai, elkobozta a kormányzat, ám végül 1472-ben pénzintézményként újjáéledt, és
jelenleg a világ legrégibb bankja. Belső terei úgy ötvözték a középkori és a modern vonásokat, hogy
mindkettő felismerhető volt, és miközben a recepció felé haladtam, a jelen és a múlt közötti időrés nyom
nélkül bezárult körülöttem.
A recepciós éppen telefonált, de a kagylót letakarva megkérdezte – előbb olaszul, majd angolul hogy
kihez jöttem. Közöltem vele, hogy a biztonsági főnök jó barátja vagyok, s hogy sürgős megbeszélnivalóm
van vele, mire a férfi rám mosolygott, és azt mondta, hogy menjek le az alagsorba.
Kellemes meglepetésként ért, hogy csak úgy, kíséret és bejelentés nélkül beenged, és szándékos
lezserséggel elindultam lefelé a lépcsőn, miközben kisegerek kara ropta tüzes táncát a bordáimon belül.
Furcsa módon csendben ültek, amikor a sportruhás útonálló elől menekültem, most viszont, hogy
Alessandróhoz mentem, szélsebesen járt a lábuk.
Amikor az előző este ott hagytam az étteremben, komolyan mondom, egyáltalán nem vágytam rá,
hogy újra lássam. Biztosra veszem, hegy ő is így érzett. Mégis itt voltam, egyenesen a barlangjába
tartottam, aminek az ösztönös cselekvésen kívül más oka nem volt. Janice-nek volt az a mondása, hogy az
ösztön valójában a felgyorsult ésszerűség, de ami az ésszerűséget illeti, ebben nem voltam olyan biztos.
Az eszem azt súgta, hogy az utóbbi időben engem üldöző kellemetlenségekhez minden valószínűség
szerint köze volt Alessandrónak és a Salimbeniknek, ugyanakkor a zsigereimben éreztem, hogy
számíthatok rá, jóllehet tudtam, mennyire nem kedvel.
 Ahogy lefelé mentem, egyre hűvösebb lett a levegő, s a durva felületű, kopott falakban kirajzolódott az
épület eredeti váza. Ez az alapzat a középkorban egy magas tornyot hordozott, talán olyan magasat, mint
a Campón álló Mangia torony. Az egész város ilyen tornyos házakból állt, amelyek erődítményekként
szolgáltak a békétlenség idején.
A lépcső alján keskeny folyosó vezetett a sötétségbe, amelynek mindkét oldalán vasalt ajtók
sorakoztak, mint egy börtönben. Már éppen nyugtalankodni kezdtem, hogy valahol rossz irányba
fordultam, amikor egy félig nyitott ajtó mögül egyszerre hangokat hallottam, majd hangos éljenzést.
Némi rossz előérzettel az ajtóhoz léptem. Akár itt van Alessandro, akár nincs, mindenképpen
magyarázkodnom kell majd, márpedig a logikus érvelés nem volt éppen az erősségem. Belestem, és egy
fém alkatrészekkel, félbehagyott szendvicsekkel megrakott asztalt, fegyverekkel teli falat, s pólót és
egyenruha-nadrágot viselő három férfit láttam – egyikük Alessandro volt –, mindhárman egy kis
tévéképernyő körül álltak. Először azt hittem, hogy az épület egyik kamerájának az adását figyelik, de
amikor felhördülve a fejükhöz kaptak, rájöttem, hogy focimeccset néznek.
Mivel semmi választ nem kaptam a kopogásomra, beléptem – bár a küszöbön maradtam –, és
megköszörültem a torkomat. Alessandro fordult oda, hogy lássa, ki merészeli megzavarni a játékot, s
amikor meglátott, halvány mosollyal az arcomon, olyan képet vágott, mintha egy serpenyővel fejbe
ütötték volna.
– Elnézést a zavarásért – szóltam, és nagyon igyekeztem, hogy ne vékonylábú őzike benyomását
keltsem, noha pontosan annak éreztem magam –, de volna egy perced?
Pár másodperccel később a két másik férfi szendvicsét a fogai közé szorítva, zakóját, fegyverét
felkapva elhagyta a szobát.
– Nos? – szólt Alessandro, miután lekapcsolta a tévét, és félrelökte a távirányítót. – Mi a gond? –
Szemlátomást nem érezte szükségét annak, hogy többet mondjon. Úgy nézett rám, mint aki – annak
ellenére, hogy a bűnöző alvilághoz tartozom – titokban örül, hogy lát.
Leültem az egyik székre, és végignéztem a fegyvereken. – Ez az irodád?
– Aha. – Lelógó nadrágtartóját a vállára húzta, és leült az asztal túloldalára. – Itt folynak a
kihallgatások. Valaha ez volt a kínzókamra.
Kihívó pillantása miatt majdnem megfeledkeztem kínos érzésemről, és jövetelem céljáról. – Illik
hozzád.
– Gondoltam. – Egyik csizmás lábát feltette az asztalra, és székén egyensúlyozva a falnak dőlt. –
Szóval, figyelek. Nyilván jó okod van arra, hogy idejöttél.
– Nem is tudom. – Elfordítottam a pillantásomat, és megpróbáltam felidézni az ésszerűnek szánt
történetet, amelyet idejövet végiggondoltam, de nem jutott eszembe. – Gondolom, ravasz kis csajnak
tartasz…
– Láttam már rosszabbat is.
– …és én sem mondhatnám, hogy a rajongóid közé tartozom. Fölényesen elmosolyodott. – De mégis
idejöttél.
Karba fontam a kezem, és elfojtottam egy ideges nevetést. – Tudom, nem hiszed el, hogy Giulietta
Tolomei vagyok, de az a helyzet, hogy engem ez nem is érdekel. Csakhogy az a helyzet… – Nagyot
nyeltem, hogy ne remegjen a hangom. – Valaki meg akar ölni.
– Úgy érted, hogy rajtad kívül még valaki?
Gúnyolódására visszatért a hidegvérem. – Követ valaki – mondtam mogorván. – Egy elég félelmetes
alak. Sportruhás. Kimondottan sötét fickó. Arra gondoltam, hátha a barátod.
Alessandrónak az arcizma sem rándult. – Na és mit vársz tőlem?
– Nem tudom… – Az együttérzés szikráját kerestem a szemében. – Segíts.
Valóban villant egy szikra, de inkább a diadalé. – Megmondanád, hogy miért?
– Hé! – kiáltottam a viselkedésétől dühösen. – Én most… veszélyben vagyok!
– És ki vagyok én, Zorro?
Majdnem feljajdultam kétségbeesésemben, de közben haragudtam is magamra, amiért azt képzeltem,
hogy majd segíteni fog. – Azt hittem, az olasz férfiak érzékenyek a női vonzerőre.
Alessandro elgondolkodott. – Azok vagyunk. Ha látunk ilyet.
 – Na jó – mondtam, s lenyeltem dühömet. – Értem. A pokolba kívánsz, és megyek is. Hazautazom,
békén hagylak téged is, meg a tündér keresztanyádat is. De előbb tudd meg, ki ez az alak, és valaki rúgja
seggbe.
– Ez a valaki én lennék?
Rámeredtem. – Talán mégsem. Csak azt hittem, hogy egy hozzád hasonló férfi nem hagyná, hegy egy
ilyen alak szabadon grasszáljon a drágalátos Sienájában. De… – felállni készültem –, már látom, hogy
félreismertelek.
Színlelt aggodalommal Alessandro végre előrehajolt, és mindkét karjával rákönyökölt az asztalra. –
Rendben van, Miss Tolomei, mondja el, miért gondolja, hogy valaki meg akarja ölni.
Igaz, hogy nem fordulhattam máshoz, mégis távoztam volna, ha nem nevez Miss Tolomeinek. – Nos…
– Feszengve a szék szélére csúsztam. – Az a helyzet, hogy követett az utcán, betört a hotelszobámba,
aztán, ma reggel, fegyverrel jött utánam…
– Mindez – szakított félbe Alessandro nagy türelemmel –, még nem jelenti, hogy meg akar ölni. – Az
arcomat fürkészte, majd összevonta a szemöldökét. – Hogy segítsek, ha nem mondod el az igazat?
– Az igazat mondom! Esküszöm! – Próbáltam kitalálni, hogyan győzhetném meg, de akkor
megpillantottam egy tetoválást a jobb alkarján, s az elterelte a gondolataimat. Ez nem az az Alessandro,
akire számítottam, amikor a Palazzo Salimbenibe beléptem. Az a férfi, akit megismertem, kulturált volt és
finom, már-már konzervatív, és semmiképpen sem viselt szitakötő tetoválást – vagy mi a csudát – a
csuklója fölött.
Lehet, hogy olvasott a gondolataimban, mindenesetre nem mutatta. – Nem a teljes igazságot. Rengeteg
darab hiányzik a kirakós játékból.
Hirtelen kihúztam magam. – Miből gondolod, hogy van egy nagyobb kép?
– Mindig van nagyobb kép. Szóval, mit akar tőled megszerezni? Mély lélegzetet vettem. Tisztában
voltam vele, hogy én hoztam magamat ebbe a helyzetbe, és mindenképpen szükség van egy részletesebb
magyarázatra.
– Rendben – szóltam végül azt hiszem, azt akarja megszerezni, amit anyám rám hagyott. Egy családi
örökséget, amelyet a szüleim évekkel ezelőtt találtak, és amelyet rám akartak bízni. Anyám olyan helyre
rejtette ezt a dolgot, ahol csak én találhattam meg. Hogy miért? Azért, mert – akár tetszik, akár nem – én
Giulietta Tolomei vagyok.
Dacosan néztem rá, ő pedig a szemében bujkáló mosollyal fürkészte az arcomat. – És megtaláltad?
– Azt hiszem, nem. Még nem. Csak egy papírokkal teli rozsdás dobozt találtam, meg egy régi…
lobogót, valami tőrt, és komolyan mondom…
– Aspetta! – Alessandro felemelte a kezét, hogy lassítsak. – Miféle papírokat, miféle lobogót?
– Történeteket, leveleket. Érdektelen dolgokat. Hadd ne soroljam. A lobogó viszont, ha jól tudom, egy
cencio 1340-ből. Egy tőr volt belebugyolálva, egy fiókban találtam…
– Egy pillanat! Azt mondod, hogy megtaláltad az 1340-es cenciót. Meglepett, hogy Alessandro még
Peppónál is hevesebben reagált a hírre. – Igen, azt hiszem. Nagyon különlegesnek tűnik. És a tőr…
– Hol van?
– Biztos helyen. A Bagoly Múzeumban hagytam. – Láttam, hogy nem érti, ezért hozzátettem: –
Unokabátyám, Peppo Tolomei ott a gondnok. Azt mondta, elzárja egy széfbe.
Alessandro horkantott, és mindkét kezével a hajába túrt.
– Mi az? – kérdeztem. – Nem tettem jól?
– Merda – Felállt, elővett a fiókból egy pisztolyt, és a pisztolytáskába dugta. – Gyere, menjünk!
– Várj! Mi ez az egész? – pattantam fel. – Csak nem… fegyverrel akarsz az unokabátyámhoz menni?
– De bizony. Gyere!
Miközben végigsiettünk a folyosón, Alessandro a lábamra sandított –Tudsz abban futni?
– Ide figyelj – mondtam, és igyekeztem vele lépést tartani – valamit tisztázzunk. Nem hiszek a
fegyveres megoldásokban. Békét akarok. Érted?
Alessandro megállt a folyosó közepén, előhúzta a pisztolyt, a tenyerembe tette, és ráhajtotta az
ujjaimat. – Érzed? Ez egy fegyver. Létezik. Rengetegen hisznek benne. Ezért, már megbocsáss, de
gondom lesz rá, hogy elnyerd a békédet.
 Egy hátsó kijáraton hagytuk el a bankot, és végigfutottunk egy forgalmas utcán. Ezt az utat nem
ismertem, mindenesetre egyenesen a Piazzetta del Castellaréra vezetett. Ahogy a Bagoly Múzeum felé
közeledtünk, Alessandro elővette a pisztolyt, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
– Maradj mögöttem – mondta –, és ha eldurvul a helyzet, feküdj a padlóra, és védd a fejed. – Választ
sem várva a szája elé tett ujjal csendre intett, és lassan kinyitotta az ajtót.
Kicsit hátra maradva engedelmesen követtem. Nem gondolkodtam azon, hogy túlreagálja a dolgot,
csak hagytam, hadd menjen a saját feje után. A csendes épületben nyoma sem volt törvényellenes
tevékenységnek. Teremről teremre haladtunk, elöl a pisztoly csöve, de egyszer csak megálltam. – Figyelj
ide… – Alessandro azonban befogta a számat, és ahogy ott álltunk feszülten, én is hallottam: valaki
nyögdécsel.
Átsiettünk a hátralévő termeken, s hamar a hang forrásához értünk. Alessandro meggyőződött róla,
hogy nem csapda-e az egész, majd befutottunk az ajtón, és ott találtuk peppót az irodája padlóján.
Megsérült, de élt.
– Jaj, Peppo! – kiáltottam, és odafutottam, hogy segítsek. – Jól vagy?
– Nem! – hördült fel. – Dehogy vagyok jól! Azt hiszem, elestem. Nem mozdul a lábam.
– Várj… – a botot keresve körülnéztem, és megpillantottam a sarokban a széfet. Nyitva volt, és nem
volt benne semmi. – Láttad az embert, aki ezt tette?
– Miféle embert? – Peppo megpróbált felülni, de eltorzult az arca. – Jaj, a fejem! Be kell vennem a
tablettáimat. Salvatore! Jaj, ne. Salvatore szabadnapos… Milyen nap van ma?
– Non ti movere! – Alessandro letérdelt, és szemügyre vette Peppo lábát. – Azt hiszem, eltört a
sípcsontja. Hívom a mentőket.
– Ne! – tiltakozott Peppo. – Csak a széfet akartam bezárni. Hallod? Be kell zárnom a széfet!
– Majd később bezárjuk – mondtam.
– A tőr… a tárgyalóban van. Ki akartam keresni egy könyvben. A széfhez kell mennem. Borzalmas!
Alessandróval egymásra néztünk. Most nem lehet megmondani Feppónak, hogy elkésett. A
selyemkárpit szemlátomást eltűnt, s vele együtt minden, amit unokabátyám őrzött. De lehet, hogy a tolvaj
nem vette észre a tőrt. Felálltam, a tárgyalóba mentem, és valóban, Rómeó tőre az asztalon hevert egy
középkori fegyvereket felsoroló kézikönyv mellett.
Amikor a tőrt markolva visszatértem Peppo irodájába, Alessandro már a mentőket hívta.
– Jól van – szólt unokabátyám a tőr láttán –, megvan. Tedd be a széfbe. Gyorsan. Balszerencsét hoz.
Nézd meg, mi történt velem. A könyv szerint az ördög szelleme lakozik benne.

Peppo kisebb agyrázkódást és csonttörést szenvedett, de a doktornő ragaszkodott hozzá, hogy az

éjszakát a kórházban töltse mindenféle gépekre kapcsolva, a biztonság kedvéért. Sajnos azt is fontosnak
tartotta, hogy pontosan tájékoztassa Peppót a történtekről
– Azt mondja, valaki leütötte az unokabátyádat, és mindent elvitt a széfből – súgta a fülembe
Alessandro a doktornő és erőtlen betege között zajló heves párbeszéd fordítását –, az unokabátyád meg
azt mondja, hogy egy igazi orvossal akar beszélni, és hogy őt senki sem ütné le a saját múzeumában.
– Giulietta! – kiáltott fel Peppo, amikor sikerült végre elküldenie a doktornőt. – Te hogy magyarázod
ezt az egészet? A nővér szerint valaki betört a múzeumba!
– Sajnos, így történt – mondtam, s megfogtam a kezét. – Sajnálom. Az én hibám. Ha nem…
– Ez ki? – méregette Peppo gyanakodva Alessandrót. – Újságíró? Mondd meg neki, hogy nem láttam
senkit.
– Ő Santini százados – magyaráztam –, ő mentett meg téged. Nélküle még mindig… nagy fájdalmaid
lennének.
– Hah. – Peppo továbbra is ellenséges maradt. – Már láttam őt. Salimbeni. Nem megmondtam, hogy ne
menj a közelükbe?
– Cssi Kérlek! – Megpróbáltam megnyugtatni, de tudtam, hogy Alessandro minden szót hallott. –
Pihenned kell.
– Nem kell! Salvatoréval akarok beszélni. Ki kell derítenünk, hogy ki tette ezt. Rengeteg érték volt a
széfben.
– Attól tartok, hogy a tolvaj a cenciót és a tőrt kereste – mondtam. – Ha nem vittem volna ezeket
hozzád, nem történt volna semmi.
 Peppo értetlenül nézett. – De ki lett volna… Ó! – Pillantása a ködös múltba révedt. – Hát persze! Hogy
nem gondoltam rá? De valóban megtette?
– Kiről beszélsz? – Megszorítottam a kezét, hogy visszahúzzam az éberség állapotába. – Tudod, ki
tette ezt veled?
Peppo megragadta a csuklómat, és lázas tekintettel meredt rám. – Mindig azt mondta, hogy visszajön.
Patrizio, az apád. Azt mondta, hogy Rómeó egy nap visszatér, és visszaszerez mindent… az életét… a
szerelmét… mindent, amit elvettünk tőle.
– Peppo – mondtam a karját simogatva. – Jobb volna, ha aludnál. – A szemem sarkából láttam, hogy
Alessandro Rómeó tőrét méregeti, és úgy ráncolja a homlokát, mintha titkos erők jelenlétét érezné.
– Rómeó – folytatta Peppo immár kábán, mivel a nyugtató hatni kezdett –, Rómeó Marescotti. Nem
lehetsz örökké kísértet. Talán ez a bosszúja. Mindannyiunkon. Azért, ahogyan az anyáddal bántunk. Ő
egy… Hogy is mondják? Figlio illegittimo… Százados?
– Házasságon kívül született – szólt Alessandro, aki most odajött hozzánk.
– Si si!– bólintott Peppo.– Házasságon kívül született! Nagy botrány volt. Ó, olyan szép volt a lány…
De ő elkergetett mindenkit…
– Kicsoda? – kérdeztem,
– Marescotti. A keresztapja. Régimódi ember volt. De nagyon jóképű. Még emlékszem a 65-ös
comparsára. – az volt Aceto első győzelme –, áh,Topolone, remek ló volt. Már nem úgy csinálják…
Akkoriban nem ficamodott ki a bokájuk, nem zárták ki őket a versenyből, nem volt szükségünk
állatorvosokra és polgármesterekre, akik azt mondták, nem indulhatunk… áá! – Szomorúan csóválta a
fejét.
– Peppo? – Megpaskoltam a kezét. – A Marescottikról beszéltél. Rómeóról, emlékszel?
– Igen! Azt mondták, a fiúnak gonosz keze van. Amihez hozzáért… eltört. A lovak elpusztultak. Az
emberek meghaltak Mert Rómeóról nevezték el, tudod. Abból az ágból származott. Benne van a vérben,..
a baj. Mindennek gyorsan kellett történnie, nagy zajjal… nem tudott békén ülni. Állandóan a robogók,
motorbiciklik…
– Ismerted?
– Nem, csak tudom, mit beszélnek. Sosem jöttek vissza. Ő és az anyja. Senki sem látta őket többé. Azt
mondják, elvadult Rómában, bűnöző lett, embereket ölt. Azt mondják… azt mondják, meghalt.
Nasiriyah-ban. Más néven. Megfordultam, és Alessandróra néztem. A tekintete szokatlanul sötét volt.
– Hol van Nasiriyah? – kérdeztem súgva. – Tudod?
Kérdésem valami oknál fogva felzaklatta, és úgy nézett rám, mintha azt mondta volna: hihetetlen, hogy
ezt kérdezed tőlem. Peppo nagyot sóhajtott, majd folytatta. – Szerintem ez csak legenda. Az emberek
szeretik a legendákat. És a tragédiákat. És az összeesküvéseket. Télen itt nagy a nyugalom.
– Szóval nem hiszed el?
Peppo újra sóhajtott, alig tudta nyitva tartani a szemét. – Már nem tudom, mit hiszek. Jaj, miért nem
küldenek egy orvost?
Ekkor kivágódott az ajtó, és betódult az egész Tolomei család. Siránkozva, panaszkodva vették körül
sebzett hősüket. Az orvos nyilván felvázolta nekik az esetet, mert Peppo felesége, Pia ellenségesen nézett
rám, félretolt, és elfoglalta helyemet a férje mellett. Senki nem szólt egy szót sem, amelyet esetleg
hálának lehetett volna érteni. Megaláztatásom akkor vált teljessé, amikor az éltes nonna Tolomei
bevonult, éppen, amikor a menekülést forgattam a fejemben, és nyilvánvalóvá tette, hogy az ő szemében a
fő bűnös nem a tolvaj volt, hanem én.
– Tu!– szegezte vádlón a szívemnek az ujját. – Bastarda!
Még sok mást is mondott, de nem értettem. Dühkitörése megbénított, úgy álltam ott, mint szarvas a
robogva közeledő vonat előtt, mígnem Alessandro – aki beleunt a családi jelenetbe – megmarkolta a
könyökömet, és kivezetett.
– Hú! – hüledeztem. – Ez aztán dühös hölgy. Elhiszed, hogy a nagynéném? Mit mondott?
– Ne törődj vele – mondta Alessandro, és úgy vonult végig a kórház folyosóján, mint aki sajnálja, hogy
nincs nála egy kézigránát.
– Téged Salimbeninek nevezett! – mondtam büszkén, hogy ennyit legalább megértettem.
– Igen. És nem dicséretnek szánta.
– Rám mit mondott? Azt nem értettem.
 – Nem érdekes.
– De igen. – Megálltam a folyosó közepén. – Engem minek nevezett?
Alessandro sajnálkozó pillantással nézett rám. – Azt mondta: fattyú. Nem tartozol közénk.
– Ó. – Némán emésztgettem a szavakat. – Gondolom, senki sem hiszi el, hogy Giulietta Tolomei
vagyok. Talán meg is érdemlem. Talán ez egyfajta pokol a magamfajták számára.
– Én hiszek neked.
Meglepetten néztem rá. – Tényleg? Ez újdonság. Mikor történt a fordulat?
Alessandro vállat vont, és elindult. – Amikor megláttalak az ajtómban.
Nem tudtam, mit feleljek erre a váratlan kedvességre, ezért szótlanul mentem mellette le a lépcsőn, ki a
kórházból a bársonyos, aranyló fénybe, amely a nap végét jelezte, s valami olyasminek a kezdetét, ami
sokkal kevésbé kiszámítható.
– Szóval, Giulietta – fordult hozzám Alessandro csípőre tett kézzel –, van még valami, amit jó, ha
tudok?
– Hát – szóltam a fénytől hunyorogva van még egy motoros fickó…
– Santa Maria!
– De ő más, ő csak… mindenfelé követ. Nem tudom, mit akar… Alessandro a szemét forgatta. – Nem
tudod, mit akar! Megmondjam, mit akar?
– Ne, semmi baj. – Megigazítottam a ruhámat. – Nem is lényeges. De a másik, a sportruhás, betört a
hotelszobámba. Ezért… azt hiszem, jobb lenne, ha másik szállodába költöznék
– Azt hitted? – Nem volt oda az ötletért. – Megmondom, mi legyen. Először is elmegyünk a
rendőrségre..,
– A rendőrségre nem!
– Csak ők tudják megmondani, hogy ki tette ezt Peppóval.
A Monté Paschi bűnügyi nyilvántartásába nem nézhetek bele. Ne aggód, veled megyek. Ismerem
azokat a fiúkat.
– Hát persze! – A legszívesebben behúztam volna neki egyet. – Ravasz fogás, hogy börtönbe kerüljek.
Felemelte mindkét kezét. – Ha börtönbe akarnálak juttatni, akkor ugye, nem kellene ravaszkodnom?
– Figyelj! – húztam ki magam, amennyire tudtam. – Nem díjazom a hatalmi játszmáidat!
Elmosolyodott. – Akkor miért folytatod a játékot?

A sienai rendőrség központi irodája csendes hely volt. A falióra eleme valamikor régen hét előtt tíz
perccel kifogyott, s ahogy akkor este ott ültem, és engedelmesen lapozgattam a rosszfiúk digitalizált
fotóalbumát, valahogy így éreztem én is. Minél több arcot vettem szemügyre a képernyőn, komolyan
mondom, annál biztosabb lettem benne, hogy sejtelmem sincs, hogy nézhet ki a fickó, aki követett. Az
első alkalommal napszemüveg volt rajta. Másodszor olyan sötét volt, hogy alig láttam valamit,
harmadszor pedig – aznap délután – annyira elfoglalt a kezében tartott fegyver, hogy nem figyeltem más
részletekre.
– Sajnálom – fordultam Alessandróhoz, aki térdére könyökölve, türelmes várta a felismerés pillanatát –
, de senkit sem ismerek fel. – Bocsánatkérőn a számítógépet kezelő rendőrnőre mosolyogtam; tisztában
voltam vele, hogy csak pocsékolom mindkettőjük idejét. – Mi dispiace.
– Semmi baj – mosolygott rám a nő, mivel Tolomei voltam –, hamar azonosítjuk az ujjlenyomatokat.
Amikor megérkeztünk a rendőrségre, Alessandro először is bejelentette a betörést a Bagoly
Múzeumba. Két autót nyomban a helyszínre küldtek, s a négy rendőr el volt ragadtatva, hogy végre valódi
bűnténnyel van dolguk. Ha a betörő elég ostoba volt, és nyomokat – elsősorban ujjlenyomatokat – hagyott
a múzeumban, akkor csak idő kérdése, hogy kiderüljön, ki az, már amennyiben volt dolga korábban a
rendőrséggel.
– Amíg várunk – szóltam –, ne keressük ki Rómeó Marescottit? Alessandro összevonta a szemöldökét.
– Te tényleg elhiszed, amit Peppo mondott?
– Miért ne? Talán ő az. Talán végig ő volt az.
– Sportruhában? Nem hinném.
– Miért ne? Ismered?
Alessandro mély lélegzetet vett. – Igen, és nincsenek az adatai ebben a gépben. Már megnéztem.
Elképedve meredtem rá, szóhoz sem jutottam. Arckifejezésem láttán elfintorodott, és megrázta a fejét.
 – Örülj, hogy nem ő az. Általában megszerzi, amit akar.
Mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel, két nyomozó lépett a helyiségbe. Egyiküknél egy laptop
volt, amelyet elém rakott. Nem beszeltek angolul, ezért Alessandro tolmácsolt. – Találtak a múzeumban
egy ujjlenyomatot, és kérik, hogy nézz meg néhány fényképet, nem ismerős-e valamelyik.
Visszafordultam a képernyőhöz. Öt férfiarc jelent meg rajta, mindegyik szeméből közöny és megvetés
keveréke sugárzott. Egy perc elteltével így szóltam: – Nem vagyok száz százalékig biztos, de ha azt
kérdezik, hogy melyik pasas hasonlít leginkább arra, aki követett, akkor azt mondom, a négyes.
Alessandro kis ideig a nyomozókkal beszélgetett, majd bólintott. – Ő tört be a múzeumba. Most azt
kérdezik, hogy miért tört be oda, és miért követett téged.
– Megmondanák, ki ez? – néztem végig a komoly arcokon, – Valami… gyilkos?
– A neve Bruno Carrera. Szervezett bűnözői körökkel állt kapcsolatban a múltban, és gazemberekhez
köthető. Egy időre eltűnt, de most… – Alessandro a képernyő felé biccentett –, visszatért.
Újra megnéztem a felvételt. Bruno Carrera kétségkívül túl volt a fénykorán. Furcsának tartottam, hogy
azért bukkan elő visszavonultságából, hogy ellopjon egy kereskedelmi értékkel nem rendelkező régi
selymet. – Csak kíváncsiságból kérdezem… – böktem ki meg sem gondolva, mit mondok nem állt
valamikor kapcsolatban egy bizonyos Luciano Salimbenivel?
A nyomozók egymásra néztek. – Nagyon ügyes – súgta Alessandro, miközben épp az ellenkezőjét
gondolta. – Azt hittem, nem akarsz kérdésekre válaszolni.
Felnéztem, s azt láttam, hogy a nyomozók érdeklődve néznek rám. Szemlátomást azon törték a fejüket,
hogy mit keresek Sienában, és még mennyi alapvető információval szolgálhatok a múzeumi betöréstől.
– La signorina conosce Luciano Salimbeni? – kérdezte egyikük Alessandrótól.
– Mondd meg nekik, hogy az unokabátyám, Peppo említette Luciano Salimbeni nevét – mondtam. –
Feltehetőleg a családunk valamelyik örökségét akarta megszerezni húsz évvel ezelőtt. Nyilván így volt.
Alessandro igyekezett a lehető legjobban előadni álláspontomat, de a nyomozók nem voltak
elégedettek, és tovább kérdeztek. Érdekes hatalmi csata vette kezdetiét, ugyanis szemlátomást nagyon
tisztelték Alessandrót, engem viszont, meg a történetemet nem tudták hová tenni. Egy idő után
mindketten távoztak, s én értetlenül néztem Alessandróra. – Ennyi? Mehetünk?
– Valóban úgy hiszed – felelte fáradtan –, hogy elengednek, mielőtt megmagyarázod, hogy mi köze a
családodnak Olaszország legkeresettebb bűnözőihez?
– Mi köze…? Csak annyit mondtam, hogy Peppo azt gyanította…
– Giulietta… – Alessandro hozzám hajolt, nem akarta, hogy bárki meghallja szavait. – Miért nem
beszéltél nekem erről?
Mielőtt válaszoltam volna, visszajöttek a nyomozók Bruno Carrera aktájának másolatával, és arra
kérték Alessandrót, hogy egy bizonyos résszel kapcsolatban kérdéseket tegyen fel nekem.
– Úgy látszik, igazad van – mondta Alessandro a szöveget böngészve –, Bruno dolgozott néha Luciano
Salimbeninek. Egyszer letartóztatták, és akkor előadott valami történetet egy aranyszemű szoborról… –
Rám nézett, próbálta kifürkészni, mennyire vagyok őszinte. – Erről tudsz valamit?
Kicsit megrázott, hogy a rendőrségnek tudomása van az aranyszoborról – noha ismereteik nem
pontosak –, mégis hevesen megráztam a fejemet. – Fogalmam sincs róla.
Pár másodpercig farkasszemet néztünk némán, de a szemem sem rebbent. Alessandro visszanézett a
szövegre. – Úgy tűnik, Lucianónak köze lehetett a szüleid halálához, mielőtt eltűnt.
– Eltűnt? Azt hittem, meghalt.
Alessandro még csak rám sem nézett. – Vigyázz, mit beszélsz. Meg sem kérdezem, hogy ezt kitől
hallottad. Jól sejtem, hogy nem akarsz a nyomozóknak ennél többet mondani? – Biztatóan rám nézett,
majd folytatta: – Ebben az esetben jobb volna, ha most fel lennél dúlva, hogy leléphessünk. Különben is,
már kétszer megkérdezték a társadalombiztosítási számodat.
– Ne felejtsd el – mondtam alig hallhatóan –, hogy te vonszoltál ide.
– Most viszont kivonszollak. – Átölelt, és megsimogatta a hajamat, mintha nyugtatni próbálna.
– Ne aggódj Peppo miatt. Rendbe jön.
Elfogadtam a szereposztást. Alessandro vállára hajtottam a fejemet, és reszkető mély sóhajtást
hallattam. Egész jól adtam elő. Érzelmi felindulásom láttán a két nyomozó kihátrált, magunkra hagyott
bennünket, majd öt perc múlva kisétáltunk a rendőrségről.
– Remek voltál – szólt Alessandro, amikor már senki sem hallhatott bennünket.
 –Te is. Habár… ez egyáltalán nem volt az én napom, ezért ne is várj piruettet.
Alessandro megállt, és a homlokát ráncolva rám nézett. – Legalább tudod, ki követett. Nem ezért jöttél
hozzám ma délután?
Míg odabent voltunk, besötétedett, de a levegő még meleg volt, s mindenen szétömlött az utcai lámpák
puha, sárga fénye. Ha nem száguldoztak volna körülöttünk minden irányban a Vespák, úgy festett volna a
tér, mint egy operaszínpad, mielőtt felhangzik a zene, és megjelenik az énekes.
– Mit jelent a ragazza? – kérdeztem. – Valami káromkodás? Alessandro a zsebébe mélyesztette a
kezét, és elindult. – Arra gondoltam, ha azt mondom nekik, hogy a barátnőm vagy, akkor nem kérdezik
meg többet a társadalombiztosítási számodat. És a telefonszámodat.
Felnevettem. – És nem találták furcsának, hogy egy Júlia egy Salimbenivel randizik?
Alessandro elmosolyodott, de láttam, hogy a kérdés zavarja. – Az a helyzet, hogy az itteni rendőr
akadémián nem tanítják Shakespeare-t.
Kis ideig szótlanul baktattunk minden különösebb cél nélkül. Már régen elbúcsúzhattunk volna
egymástól, de ehhez még nem volt kedvem. Attól eltekintve, hogy Bruno Carrera esetleg csak arra vár,
hogy visszaérjek a hotelszobámba, a világ legtermészetesebb érzése volt, hogy Alessandro mellett
vagyok.
– Itt volna az ideje, hogy köszönetet mondjak? – kérdeztem.
– Most? – Alessandro az órájára nézett. – Assolutamente si. Itt van az ideje.
– Vacsora? Én fizetem.
Jót mulatott a meghíváson. – Rendben. Hacsak nem akarsz inkább az erkélyeden ácsorogni Rómeóra
várva.
– Valaki betört az erkélyemen át, emlékszel még?
– Értem. – Kissé összehúzta a szemét. – Azt akarod, hogy megvédjelek. Kinyitottam a számat, hogy
mondjak valami csipkelődést, de rájöttem, hogy nem akarok. Beláttam, hogy azok után, ami történt, és
ami még történhet, az a leghőbb vágyam, hogy Alessandro – a pisztolyával együtt – a közelemben legyen
mindaddig, amíg Sienában vagyok. – Nos – feleltem félretéve büszkeségemet –, azt hiszem, nem
tiltakoznék ellene.

IV.IV
De hisz szerelmes volnál! Rajta hát:
Repülj magasba Amor könnyű szárnyán!

SIENA, I34O

Elérkezett a palio napja, és Siena népe vidáman ringatózott a dalok tengerén. Minden utca folyóvá
vált, minden tér a vallásos eksztázis örvényévé, s akiket elragadott az ár, csapkodó zászlókkal és
lobogókkal igyekeztek kiemelkedni a sekély hullámok közül, és átgázolni a szerencse bizonytalan
hömpölygésén, hogy elérjék a mennyei Anyát, s érezzék gyengéd érintését.
A jámbor emberek áradata már rég áttörte a város gátjait, és a Camollia kaputól kétmérföldnyire
északra lévő Fontebecci felé hömpölygött a vidéken. Itt az emberi fejek hullámzó óceánja figyelte, ahogy
a palio tizenöt lovasa harci díszben előbújik sátrából, és felkészül arra, hogy férfiasságának bátor
fitogtatásával hódoljon az újonnan megkoronázott Szűznek.
Ambrogio mesternek csaknem az egész délelőttje azzal telt, hogy könyökével utat törve magának
elhagyja a várost, és ha nem érezte volna szégyenteljesnek, már Fontebecci felé félúton feladta volna a
küzdelmet, és visszafordult volna. Milyen nyomorultul érezte magát az agg festő azon a délelőttön!
Milyen szörnyűséges tévútra siklott igyekezete, hogy a két fiatalon segítsen! Ha ő nem sietett volna, hogy
a szépséget a szépség kedvéért a szépséggel ötvözze, akkor Rómeó sosem tudta volna meg, hogy
Giulietta él, a lányra pedig nem ragadt volna át az ifjú szenvedélye. Milyen különös, hogy a művészt
vétkessé teheti a szép iránti rajongása! Milyen kegyetlen Fortuna, hogy egy fiatal pár boldogságának árán
leckézteti meg az öregembert! Vagy tévúton jár, amikor fennkölt eszmékkel próbálja megmagyarázni
önnön bűnét? Vajon nem egyedül alantas emberi volta idézte elő a szerelmesek vesztét már kezdettől
fogva? Lehetséges volna, hogy saját beteges vágyát ültette át Rómeó csodálatos testébe, és a fiatalok
boldog egyesülésének reményét csupán azért táplálta, hogy így valami módon titokban jelen lehessen
Giulietta Tolomei nászi ágyában?
A mesternek nem volt szokása vallási rejtélyeken rágódni, hacsak nem tartoztak egy festményhez,
amely pénzt hozott, ám most hirtelen rádöbbent, hogy az enyhe hányinger, amelyet kéjvágyó öreg
bábjátékosként érez, olyasmi lehet, amit Isten tapasztal a nap minden percében. Már ha ő egyáltalán érez
valamit. Ő végtére is isteni Lény, és nagyon is elképzelhető, hogy az isteni mivolttal nem egyeztethető
össze semmiféle érzelem. Ha mégis, úgy a mester őszintén szánta Istent, mivel az emberiség története
nem más, mint könnyek hosszú története.
Szűz Máriával egészen másképp állt a helyzet. Emberi teremtményként ő tudja, milyen a szenvedés, ő
mindig meghallgatja az emberek panaszát, és gondja van rá, hogy Isten a megfelelő helyre küldje
villámait. Egy nagy hatalmú ember kedves feleségeként oltalmaz és könyörög, tudja, mivel hathat az
isteni szívre. Neki adta át Siena kapuinak kulcsait, Ő az, aki különleges szeretetet áraszt a sienaiakra, aki
megvédi őket ellenségeiktől, ahogyan az anya óvja kisfiát, aki nála keres menedéket bátyjai zaklatásai
elől.
A mester az apokalipszis közeledtét érezte, ez azonban egyáltalán nem tükröződött azoknak az arcán,
akiket félretaszított, hogy még a verseny kezdete előtt Fontebeccibe érjen. Mindenki ünnepelt, senki sem
igyekezett előre. Aki jó helyre akadt az országút mentén, az letáborozott. Miért gyalogolna Fontebeccéig?
Kétségkívül rengeteg a látványosság az indulás környékén, hiszen ott a sok sátor, a kiugrások miatt
elrendelt újraindulások, a nemes családok, akiknek ha részt vesznek a versenyben, ám végtére is, mi
lehetne nagyobb látványosság a tizenöt száguldó csataló dübörgésénél, amelyeknek hátán csillogó vértbe
öltözött lovasok ülnek?
Amikor Ambrogio mester végre a helyszínre ért, nyomban a Marescotti család sasos címere felé indult.
Rómeó már kilépett a sárga sátorból, és körülvették családjának férfiúi, de feltűnően keveset
mosolyogtak. Marescotti parancsnok, akinek pedig mindig volt egy-egy bátorító szava mindenkihez még
a legválságosabb helyzetben is, most úgy festett, mint egy harcos, aki tudja, hogy csapdába esett. Ő
tartotta a lovat, míg Rómeó nyeregbe szállt, és egyedül Ó szólt a fiához.
– Ne félj – hallotta a mester a ló páncéllemezét igazgató apa szavait. – Úgy áll, mint egy angyal, de
úgy száguld, mint az ördög.
Rómeó csak bólintott, az izgalomtól szólni sem tudott, majd átvette a felé nyújtott, sasos zászlóval
díszített lándzsát. Ezzel kell majd vágtatnia egész úton, és Szűz Mária segítségével ezt cseréli majd fel a
cencióval a cél elérése után. Ám ha féltékeny hangulatban van a Szűz, akkor Rómeó tűzi le lándzsáját
utolsónak a székesegyház előtt, és szégyene jelképeként disznót kell majd átvennie.
Valaki épp a sisakot hozta ki a sátorból, amikor Rómeó megpillantotta Ambrogio mestert. – Maestro!
– kiáltott Rómeó érthető keserűséggel a hangjában. – Azért jöttél, hogy megfesd a bukásomat?
Biztosíthatlak, nagyszerű látvány lesz egy festő számára.
– Joggal gúnyolsz – szólt Ambrogio mester. – Olyan térképet adtam kezedbe, amely egyenesen
katasztrófába vezet, ám most alig várom, hogy jóvátegyem hibámat.
– Tedd hát jóvá, öreg! – felelte Rómeó. – De igyekezz, mert úgy látom, feszítik a kötelet.
– Megteszem – mondta a mester –, ha engedelmeddel őszintén beszélhetek.
– Az őszinte beszédre mindig van idő – szólt Marescotti parancsnok – Halljuk hát!
Ambrogio mester megköszörülte a torkát. A reggel szóról-szóra, gondosan összeállított szöveg kiesett
a fejéből, elfelejtette a kezdő sort. A szükség azonban egykettőre legyőzte az ékesszólást, és a mester azt
mondta ki, ami elsőként eszébe jutott. – Nagy veszély les rád! – kezdte. – És ha nem hiszel nekem…
– Hiszünk neked! – dörrent rá Marescotti parancsnok. – Mondd a részleteket!
– Egyik tanoncom, Hassan – folytatta a mester –, tegnap este meghallott egy beszélgetést a Salimbeni-
palotában. Egy angyalt festett a mennyezeten, egy kerubot, azt hiszem…
– Pokolba a kerubbal! – bömbölte Marescotti parancsnok. – Azt mondd, mit tervez Salimbeni a fiam
ellen!
Ambrogio mester mély lélegzetet vett. – Azt hiszem, a tervük a következő: itt, Fontebecciben nem
történik semmi, mert sok az ember. De a Camollia kapu felé félúton, ahol az út kiszélesedik, Tolomei fia,
és még valaki megpróbálja utadat állni, és belökni téged az árokba. Ha Salimbeni fia messze megelőz
téged, megelégszenek annyival, hogy hátráltatnak. De ez csak a kezdet. Amikor a városba érsz, légy
óvatos, a Salimbenik által ellenőrzött városnegyedekben, a Magione és a Santo Stefano környékén
emberek állnak a tornyokban, és megdobálnak, ha az első három lovas egyike leszel. A San Donato és a
Sant'Egidio körül nem lesznek ilyen bátrak, de ha te haladsz az élen, és úgy tűnik, győzni fogsz, akkor
kockáztatnak.
Rómeó az apjára nézett. – Mit szűrsz le ebből?
– Azt, amit te – felelte Marescotti parancsnok. – Nem meglepetés, számítottam rá. De a mesternek
hála, már biztos a tudásunk Rómeó, elsőnek kell indulnod, és az élen maradnod. Ne kíméld a lovat, csak
nyargalj. A Camollia kapunál hagyd, hogy előzzenek, te légy a negyedik.
– De…
– Ne szakíts félbe! Őrizd a negyedik helyet, amíg el nem hagyod a Santo Stefanót. Akkor törj előre a
harmadik vagy második helyre. De ne az elsőre. Oda csak akkor, ha elhagytad a Salimbeni-palotát. Érted?
Túl közel van a célhoz! Nem tudok előzni!
– Előzni fogsz.
– Túl közel a cél! Ezt még senki nem tette meg!
– Mióta rettenti ez el a fiamat? – kérdezte Marescotti parancsnok szelídebben.
Az indulóvonal felől harsanó trombitajel félbeszakította a beszélgetést, és Rómeó feltette fejére a
lehúzott rostélyú, sas-díszes sisakot. A család papja gyorsan megáldotta az ifjút – nagy valószínűséggel
utoljára –, s a mester azon kapta magát, hogy jókívánságokat mormol a lónak. Azután már egyedül a
Szent Szűz oltalmazhatta lovagját.
Miközben a tizenöt ló felsorakozott a kötél mögött, a tömeg kedvencek és ellenfelek nevét kezdte
kántálni. Minden nemes családnak voltak támogatói és rosszakarói; nem volt olyan ház, amelyet
mindenki egyöntetűen szeretett vagy gyűlölt volna. Még a Salimbeniknek is voltak odaadó hívei, és az
ilyen alkalmakkor várták a becsvágyó emberek, hogy egész évben gyakorolt nagylelkűséget lelkes
támogatással hálálják meg a tömegek.
A köteleknél felsorakozó lovasok többsége csak az előttük álló útra gondolt. Volt, aki kereste, volt, aki
kerülte mások pillantását, védőszentek seregeit mozgósították az imák, és úgy röpködtek az utolsó
sértések, mint ágyúgolyók a bezáruló városkapura. Aztán lejárt a fohászok ideje, tanácsok sem hangzottak
többé, s az egyezségeket már nem lehetett felbontani. Akárhány jó vagy rossz démont idézett meg Siena
népének kollektív lelke, azok életre keltek, és immár csak a küzdelem, a verseny szolgáltatott igazságot.
Nem volt már törvény, csak sors, nem volt jog, csak a szerencse kegye; és a győzelem volt az egyetlen
tudni érdemes igazság.
Legyen hát annak ideje ez a nap, gondolta Ambrogio mester, amikor te, Szent Szűz azzal ünnepled
mennyei megkoronázásodat, hogy kegyesen tekintesz ránk, bűnösökre, az öregekre éppúgy, mint a
fiatalokra. Könyörgök, szánd meg Rómeó Marescottit, oltalmazd a gonosz erőktől, amelyek belülről
rágják ezt a várost. És ígérem, ha életben hagyod, a te szépségednek áldozom hátralévő életemet. Ám ha
ma meghal, úgy az én kezem által vész el, ezért ez a kéz a legnagyobb bánatomra, s szégyenszemre nem
fest soha többé.

Míg sas-díszes zászlajával Rómeó az indulóvonalhoz lovagolt, érezte, hogy összeesküvés ragacsos
hálója zárul össze körülötte. Mindenki hallott Salimbenihez intézett vakmerő kihívásáról, és mindenki
tudta, hogy folytatódik a családok közötti háború. A vetélytársak ismeretében a legtöbb ember számára
nem az volt a kérdés, hogy ki nyeri a versenyt, hanem hogy ki marad életben a végére.
Rómeó végigmérte a többi lovast, és esélyeit latolgatta. A Félhold – Tolomei Tebaldo nevű fia –
kétségkívül a Gyémánttal – Salimbeni Nino nevű fiával – áll szövetségben, de a Kakas és a Bika
pillantása is árulást sejtetett. Egyedül a Bagoly biccentett felé barátságosan, csakhogy a Bagolynak sok a
barátja.
Rómeó még be sem ért az indulás hivatalos területére, amikor lehullott a kötél. Annyira elfoglalta a
többi lovas, és viselkedésük mérlegelése, hogy nem figyelt a versenyt indító elöljáróra. A paliók során
ráadásul mindig voltak kiugrók, s az indító habozás nélkül visszaparancsolt mindenkit a kezdővonalra, ha
kellett tucatszor is. Voltaképpen ez is a viadal része volt.
 Ma azonban nem így történt. Az első indítás után, a palio történetében először, nem harsantak a
lovasokat visszarendelő trombiták. Hiába támadt zűrzavar, hiába, hogy egy ló még el sem érte a
rajtvonalat, a tizennégy lovas megkezdhette a száguldást. Rómeó úgy megdöbbent, hogy nem is érzett
mást, mint hirtelen támadt dühöt a hamis játék miatt. Előrehajtotta lándzsáját, hogy biztonságosan a karja
alá szoríthassa, megsarkantyúzta a lovát, és vágtatni kezdett.
A többiek már olyan messze jártak, hogy nem tudta, ki vezet. Sisakrostélyának résén át nem látott
mást, mint port, és felé forduló hitetlenkedő arcokat, az út mellett állók arcát, akik azt várták, hogy a
szerelmes ifjú messze megelőzi vetélytársait. Rómeó ügyet sem vetett a – bátorító és gúnyos – kiáltásokra
és hadonászásra, csak átnyargalt a kavargó tömegen. Megeresztette a gyeplőszárat, és fohászkodott, hogy
lova szélsebesen száguldjon.
Marescotti parancsnok tudatosan vállalta a kockázatot, hogy mént ad fia alá; Rómeónak egy kancával
vagy egy herélttel is jó esélye lett volna, csakhogy a jó esély kevés, amikor az ember élete forog kockán.
Egy ménnel legalább mindent elér, vagy semmit. Előfordulhat persze, hogy Cesare párharcba keveredik,
egy kanca nyomába ered, mi több, le is vetheti lovasát, hogy megmutassa, ki az erősebb, mellette szól
viszont, hogy nagy erejével veszélyes helyzetekből is kimenekül, s ami a legfontosabb, nagy benne a
győzni akarás.
Cesarénak volt egy másik tulajdonsága is, amely szokásos körülmények között egyáltalán nem fontos a
palio alatt, ám amely az egyetlen reményt jelentette arra, hogy Rómeó beérje a mezőnyt. Ez a tulajdonság
pedig nem volt más, mint hogy a ló kivételesen jól ugrott.
A palio szabályzata nem írja elő, hogy az országúton kell maradni. Amennyiben a lovas Fontebecciből
indul, és a sienai katedrálisnál célba ér, megkapja a díjat. Sosem volt szükség a pontos útvonal
kijelölésére, mivel senki sem volt olyan ostoba, hogy letérjen az országútról. Mindkét oldalon hepehupás
volt a mező, állatok legeltek rajra, tele volt szénakazlakkal, ráadásul behálózták a kerítések és a kapuk.
Vagyis annak, aki a mezőn át akarta volna lerövidíteni az utat, akadályok garmadájával kellett volna
szembenéznie, amelyek egy könnyű öltözetű lovast mulattatnának, de gyilkos csapdát jelenthetnek annak
a lónak, amelyen vértet viselő, lándzsát tartó lovas ül.
Rómeó nem sokáig tétovázott. A tizennégy lovas délnyugatnak tartott a két mérföld hosszú kanyarban,
amelyen végül a Camollia kapuhoz érnek így adódott Rómeó számára esély.
Amint megpillantott egy rést a kiáltozó tömegben, leugratott Cesaréval az útról a nemrég learatott
gabonaföldre, és egyenes vonalban a városkapu felé vette az irányt.
A ló élvezte a kihívást, sebesebben száguldott a mezőn, mint az úton, s amikor Rómeó meglátta
feltűnni az első fakerítést, levette sas díszes sisakját, és egy szénakazalra hajította. A lovas öltözetét nem
írták elő szabályok, csak azt, hogy a család színeit mutató lándzsát kell hordoznia; harci öltözéküket és
sisakjaikat kizárólag önmaguk védelmére öltötték fel a lovasok. Rómeó tudta, hogy sisakja nélkül
védtelen lesz a többi lovas ütéseivel és a tornyokból rázúduló tárgyakkal szemben, ám azt is tudta, hogy
ha nem könnyít a ló terhén, bármilyen erős legyen is az állat, sosem ér be a városba.
Miután átrepült az első kerítés fölött, Cesare nagy dobbanással érkezett a túloldalra, Rómeó pedig
nyomban megszabadult vértjétől, a disznókarám közepére hajította, amelyen átszáguldott. A következő
két kerítés alacsonyabb volt az elsőnél, és a ló könnyedén átugrott fölöttük, miközben Rómeó magasba
tartotta lándzsáját, nehogy a palánkokba akadjon. Ha elveszíti a Marescotti-színekkel díszített lándzsát, az
annyit jelent, hogy elvesztette versenyt, még ha elsőnek fut is be a célba.
Aki aznap látta, megesküdött rá, hogy Rómeó a lehetetlennel próbálkozik. Amennyivel rövidebb az út
a mezőn át, annyival nehezebb a sok ugratás miatt, s ha visszajut az országútra, éppolyan messze jár a
többiektől, mint a verseny kezdetén. Arról már nem is szólva, hogy mennyire kifárad a ló attól, hogy az
augusztusi nap hevében dombokon és mélyedéseken kell átszáguldania, s ugrándoznia, mint egy veszett
kutyának.
Rómeó szerencsére nem tudott az esélyeiről. Azt sem tudta, hogy igen szokatlan körülmények folytán
ért ki az útra a mezőny előtt. Valahol az országúton valaki egy csapat libát engedett szabadon a palio
lovasai előtt, s a kavarodásban néhányan záptojásokkal dobáltak meg egy lovast – egy bizonyos ház
képviselőjét –, bosszúból egy előző évi hasonló támadás miatt. Az effajta tréfák hozzátartoztak a
palióhoz, a verseny kimenetelét azonban csak ritkán befolyásolták.
Egyesek Szűz Mária kezét látták mindebben: a libákban, a késleltetésben, és abban, hogy Rómeó
varázserővel repült át hét kerítésen Az országutat kötelességtudóan követő tizennégy lovas azonban
kizárólag az ördög művének tekintette Rómeó váratlan előbukkanását. A gyűlölet lendületével eredtek a
nyomába, miközben az út fokozatosan leszűkült a Camollia kapu előtt.
Rómeó vakmerő száguldásának utóbbi szakaszát csak azok a fiúk láthatták a saját szemükkel, akik
felmásztak a városkapu tetejére, és bárki volt is korábbi kedvencük, bármilyen szeretet vagy gyűlölet
fűzte is őket az alant csoportosulókhoz, önkéntelenül megéljenezték a bátor lovast; amint vértje és sisakja
nélkül rendkívül sebezhetőén beszáguldott alattuk a kapun felbőszült ellenfeleinek csapata előtt.

Számtalan palio dőlt már el a Camollia kapunál. Annak a szerencsés lovasnak, aki elsőként száguldott
be a városkapun, jó esélye volt rá, hogy elsőnek száguld végig a keskeny utcákon egészen a dóm térig. A
kapu után a legnagyobb gondot a két oldalon magasodó toronyházak jelentették. Előírta ugyan a törvény,
hogy ha valamelyik toronyból valaki szándékosan kihajít valamilyen tárgyat, akkor azt a tornyot le kell
rombolni, ennek ellenére virágcserepek és téglák záporoztak alá – pártállástól függően csodálatos vagy
ördögi módon – az utcákon száguldó lovasokra. Ezeket a tetteket azonban a törvény ellenére ritkán
követte büntetés, mivel nagyon kevés városi tisztviselő vette a fáradtságot, hogy megbízható és egyhangú
beszámolókat gyűjtsön össze azokról az eseményekről, amelyek a palio ezen versenyszakaszán
balesetekhez vezettek.
Miközben elsőként beszáguldott Sienába a sorsdöntő városkapun, Rómeó tökéletesen tisztában volt
vele, hogy nem engedelmeskedik apjának, Marescotti parancsnok ugyanis azt az utasítást adta, hogy
pontosan a toronyházakból alázuhanó tárgyak miatt ne vegye át a vezetést az utcákon. Egy jól célzott
cserépedénnyel egy sisakos lovast is könnyen ki lehet ütni a nyeregből; de ha még sisakja sincs, minden
bizonnyal meghal, mielőtt földet érne.
Csakhogy Rómeó nem hagyhatta, hogy a többiek megelőzzék. Olyan keményen küzdött a mezőn át,
hogy beérje versenytársait, hogy a negyedik hely gondolatát – még ha stratégiailag, és önmaga
védelmében helyes volt is – éppúgy elutasította, mint azt, hogy feladja a küzdelmet, s hagyja, hogy a
többiek nélküle érjenek célba.
Így hát megsarkantyúzta a lovát, és beviharzott a városba, ahol úgy vált szét előtte a tömeg, mint
Mózes előtt a tenger. Fel sem mérte helyzetét, csak bízott a Szűzben, hogy mennyei botjával felszántja
előtte az utat, és megóvja mindentől, ami felülről zuhan.
Nem látott sem arcokat, sem kezeket, sem testeket; útját sikítozó szájak és tágra nyitott szemek fala
szegélyezte – hangtalan szájaké, és szemeké, amelyek csak feketét és fehéret láttak, vetélytársat és
szövetségest, s amelyek sosem tudnának beszámolni a verseny eseményeiről, mivel az őrjöngő tömeg
számára ilyesmi nem létezett. Csak érzelmek tomboltak és remények, s a sokaság mindig a győztes
igazságát hirdeti.
Az első repülő tárgy akkor találta el Rómeót, amikor a Magione közelébe ért. Nem látta, mi az, csak
váratlan, égő fájdalom hasított a vállába, miközben a tárgy hozzácsapódott, majd valahol mögötte a földre
hullott.
A következő nagy erővel vágódott a combjához, s Rómeó egy pillanatig azt hitte, hogy eltört a csontja.
Ám amikor megtapogatta a combját, nem érzett semmit, még fajdalmát sem. Nem mintha számított volna,
hogy eltört-e a csont, hiszen még a nyeregben ült, s lába szorította a kengyelt.
A harmadik tárgy kisebb volt, Rómeó nagy szerencséjére, mivel pontosan a homlokán találta el, amitől
majdnem eszméletét vesztette. Nagyokat lélegzett, hogy elűzze a sötétséget, és visszanyerje uralmát a ló
felett, miközben körülötte minden száj nevetett zavarodottságán. Rómeó csak most értette meg azt,
amivel apja mindvégig tisztában volt: ha a Salimbenik által uralt negyedekben az élen nyargal, nem fejezi
be a versenyt.
Amint meghozta döntését, nem volt nehéz feladni a vezetést egyedül arra kellett ügyelnie, hogy
háromnál több vetélytárs ne előzze meg. Rábámultak mindhárman – Tolomei fia, Salimbeni fia, és egy
harmadik, jelentéktelen lovas –, ő pedig megvetően visszanézett. Gyűlölte, hogy azt hiszik, feladja a
versenyt, és önmagára is haragudott, amiért cselhez folyamodik.
Sebesen nyargalt a nyomukban, amilyen közel csak tudott. Lehajtotta a fejét, és abban bízott, hogy
Salimbeni tornyokban lakó támogatói nem kockáztatják jótevőjük fiának sebesülését. Számítása
helyesnek bizonyult. A három gyémánttal díszített Salimbeni-zászló láttán megálltak a levegőben a
téglákat és cserépedényeket markoló kezek, s míg a mezőnyt vezető első négy lovas átszáguldott a San
Donato környékén, Rómeóhoz egyetlen tárgy sem csapódott.
 Amikor elérték végre a Piazza Salimbenít, Rómeó elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbálja a
lehetetlent, vagyis sorra lehagyja három vetélytársát, mielőtt élesen be kell kanyarodni a Via del
Capitanóra, majd a Dóm térre. Ebben a pillanatban már valóban isteni beavatkozásra volt szükség, ha
ugyanis mostani helyzetéből nyerni akar, az csakis mennyei pártfogással sikerülhet.
Rómeó megsarkantyúzta lovát, hogy megelőzze Tolomei fiát és Salimbeni fiát – akik úgy száguldottak
egymás mellett, mint két szövetséges –, ám amint a közelükbe ért, Nino Salimbeni felemelte karját, mint
skorpió a farkát, és villámló tőrét Tebaldo Tolomei húsába mélyesztette a bőrszíj fölött, ahol a vért és a
sisak között látni lehetett az ifjú nyakát.
Olyan gyorsan történt minden, hogy lehetetlenség volt megállapítani, ki támadt és hogyan. A fém
villanását rövid küzdelem követte. A tizenhét éves Tebaldo Tolomei ernyedten leesett a lóról a Piazza
Tolomei közepén, ahonnan apjának sikoltozó támogatói kihúzták oldalra, miközben a gyilkos
szélsebesen tovaszáguldott, hátra sem nézett.
A durvaságra egyedül a harmadik lovas reagált, aki – most, hogy meglátása szerint az egyetlen
vetélytárs maradt, féltette tulajdon életét – a gyilkosnak szegezte lándzsáját, és megpróbálta őt kiütni a
nyeregből.
Rómeó megeresztette Cesare gyeplőjét, hogy lehagyja a két viaskodó lovast, ám majdnem kiesett a
nyeregből, amikor Nino Salimbeni oldalra ugratott, hogy elkerülje a harmadik lovas lándzsáját. Miközben
egyetlen kengyelbe kapaszkodva Rómeó minden erejét összeszedve megpróbált visszaülni a nyeregbe,
látta az elsuhanó Marescotti-palotát, és tudta, hogy most következik a palio legveszedelmesebb fordulója.
Ha a kanyar előtt nem kerül vissza lova hátára, akkor számára – a palio – és talán az élete is – igen
siralmas véget ér.

A Dóm téren Lorenzo barát azon bánkódott – aznap délelőtt már huszadszor –, hogy miért is nem
maradt magányos cellájában az imakönyvével. Megadta magát a palio mindent elsöprő őrületének. Ott
állt az emberek sűrűjében, ahol mozdulni sem tudott, s ahonnan még a célvonalat sem látta, nemhogy a
magas póznán lobogó démonikus rongydarabot, az ártatlanság nyaka köré tekeredő selyemhurkot: a
cenciót.
Mellette magasodott a nemes családok családfőit tartó emelvény, amelyet nem lehetett összetéveszteni
a város kevesebb nagy őssel rendelkező elöljáróinak kevésbé fényűző emelvényével, ahová azonban –
minden önfeláldozást hirdető szónoklat ellenére – éppannyi nagyravágyás szorult. Tolomei és Salimbeni
az előbbi emelvényen trónolt, mivel mindketten a párnázott székek kényelmét választották ahelyett, hogy
Fontebecciben szívták volna be a rajt porfelhőjét, miközben atyai jótanácsaikkal látják el hálátlan
sarjaikat, akik egyébként sem hallgatnak rájuk.
Ahogy éljenző híveiknek leereszkedőn integettek, nem kerülte el figyelmüket, hogy idén a tömeg
hangulata más, mint korábban. A palio mindig is nagy hangzavar volt, hiszen mindenki saját
városnegyedének és saját hőseinek dalait énekelte – a Tolomei és a Salimbeni család dalait is, ha közülük
valaki részt vett a versenyben –, idén azonban egyre többen csatlakoztak a Sas, a Marescotti-sas dalait
éneklőkhöz.
A székén trónoló, figyelő Tolomei aggodalmas képet vágott. Lorenzo barát arra gondolt, hogy ez a
nagy ember talán csak most tűnődik el azon, hogy helyes volt-e idehoznia a palio igazi nagydíját;
unokahúgát, Giuliettát.
Az ifjú hölgyet alig lehetett észrevenni gondviselője és leendő férje között; királyi öltözékétől nagyon
elütött sápadt arca. A fejét egyetlen egyszer fordította el, amikor Lorenzo barát irányába nézett, mintha
mindvégig tudta volna, hogy ott áll a szerzetes, és őt figyeli. A lány arckifejezése láttán fájdalom hasított
a barát szívébe, amelyet nyomban harag követett, amiért nem siethet Giulietta segítségére.
Ezért mentette ki a lányt Isten a mészárlásból, amely családjával végzett? … Hogy éppen annak a
gonosztevőnek a karjaiba taszítsa, aki szerettei vérét ontotta? Kegyetlen, nagyon kegyetlen a sors.
Lorenzo barát azon kapta magát, hogy hirtelen azt kívánja, bárcsak se Giulietta, se ő ne élte volna túl
azt a szörnyű napot.

Ha az emelvényen ülő, mindenki szánalmának kitett Giulietta tudta volna, mi jár barátja fejében,
egyetértett volna vele abban, hogy a Salimbenivel kötendő házasság rosszabb a halálnál. Ám túl korai
volt még megadni magát a kétségbeesésnek, hiszen a palio nem ért véget, Rómeó – amennyire a lány
tudta – még élt, az ég talán megsegíti őket.
Ha Szűz Máriát valóban sértette Rómeó viselkedése a székesegyházban az előző este, akkor bizonyára
már ott halállal sújtotta volna. Az azonban, hogy életben maradt, és épségben hazaérkezett, kétségkívül
azt jelentette, hogy az ég kívánságára vesz részt a palión. Csakhogy… egy dolog az ég szándéka, s más a
mellette ülő férfi, Salimbeni akarata.
A közelgő lovak dübörgésére az emelvény körül álló tömeg egy pillanatra elnémult, s aztán egetverő
üdvrivalgásban tört ki. Az emberek kedvenceik és a vetélytársak nevét kiáltozták, mintha ezzel
befolyásolhatták volna a sorsot. Giulietta körül mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy a tizenöt lovas közül
vajon ki száguld be elsőként a térre, ő azonban nem mert odanézni. Behunyta szemét, hogy ne is lássa a
kavarodást. Összekulcsolt kezelt az ajkához szorította, és kimondta azt az egyetlen szót, amely mindent
rendbe hozhat: – Aquila!
Egy feszült pillanat elteltével körülötte ezer torokból harsant a kiáltás: – Aauila! Aquila! Aguila! –
Voltak, akik kiáltották, nevetve ismételgették, mások dühösen mondták ki a szót… Giulietta hevesen
dobogó szívvel nyitotta ki a szemét, s azt látta, hogy Rómeó átvágtat a téren – kimerültségtől tajtékos lova
meg-megcsúszott az egyenetlen kövezeten –, és egyenesen az angyalszekér felé tart, ahol a cencio várja.
Arcát düh torzította el, és Giulietta megdöbbenésére, vér borította, de erősen markolta a sas-zászlós
lándzsát. Ő az első. Az első.
Rómeó nem állt meg, hogy diadalmasan kiáltson, hanem az angyalszekérhez nyargalt, félrelökte a
kötelekre függesztett, szárnyakat viselő dundi ministránsfiúkat, kirántotta a cencio rúdját, és saját
lándzsáját szúrta a helyébe. Diadalmasan magasba emelte díját, a nyomában beérkező vetélytársa, Nino
Salimbeni felé fordult, s élvezettel nézte annak haragját.
A harmadiknak, negyediknek és ötödiknek beszáguldó lovasokkal már nem törődött senki. A fejek
szinte egyszerre Salimbeni felé fordultak, hogy lássák, hogyan fogadja az események eme váratlan
fordulatát. Aznap már nem volt Sienában sem férfi, sem asszony, aki ne hallott volna Rómeó Salimbeni
elleni makacsságáról, és Szűz Máriának tett fogadalmáról – hogy ha megnyeri a paliot, nem ruhát
készíttet a cencióból, hanem nászágyára teríti a selymet – és alig voltak néhányan a jelenlévők között,
akikben ne lett volna legalább némi jóérzés az ifjú szerelmes iránt.
Látván, hogy Rómeó megszerezte a cenciót, Tolomei hirtelen felpattant, s ide-oda ingott a szerencse
szeszélyes szelében. Siena lakói mindenünnen kérték, könyörögtek neki, hogy változtassa meg döntését.
Csakhogy a mellette ülő férfi készen állt, hogy átdöfi a szívét, ha így tesz.
– Tolomei uram! – kiáltotta harsányan Rómeó magasra tartva a cenciót, miközben hátrafelé táncolt
alatta a ló. – Az ég mellettem állt ki! Semmibe mered-e venni Szűz Mária kívánságát? Kész vagy
feláldozni a várost az Ő haragjának? Vajon annak az embernek az öröme – merészen Salimbenire
mutatott – többet jelent-e számodra, mint mindannyiunk biztonsága?
A tömeg felháborodott kiáltozásban tört ki, mire az emelvényt körülvevő katonák védekező állásba
helyezkedtek. Ennek ellenére sokan nagy merészen Giulietta közelébe férkőztek, s biztatták, hogy hagyja
el az emelvényt, odaviszik őt Rómeóhoz. Salimbeni azonban azzal vetett végett próbálkozásaiknak, hogy
felállt, és erélyesen megfogta Giulietta vállát.
– Jól van, fiú! – kiáltott oda Rómeónak, s arra számított, hogy barátai és hívei megéljenzik, ily módon
megfordítják a hangulatot. – Megnyerted a versenyt! Most menj haza, és varrass magadnak egy szép ruhát
abból a cencióból; talán megengedem, hogy koszorúslány légy, amikor…
A tömeg azonban megelégelte szavait. – Szégyen a Salimbenikre! – kiáltott valaki. – Semmibe veszik
az ég akaratát! – A sokaság kapva-kapott az alkalmon, és gyalázni kezdte a nemeseket. Félő volt, hogy a
harag lázadásba csap át. A palio résztvevőiről immár megfeledkezett mindenki, s a még mindig éneklő
néhány együgyűt egykettőre elhallgattatták társaik.
A sienaiak tudták, hogy ha összefognak a kevesek ellen, megrohamozhatják az emelvényt, és
kiszabadíthatják onnan a hölgyet, aki nyilvánvalóan a győzteshez tartozik. Nem először lázadtak volna fel
a Salimbenik ellen, és tisztában voltak vele, hogy ha nem adják fel, hamar visszaűzhetik a hatalmasokat
magas toronyházaikba, ahol lépcsőket eltorlaszolva, létrákat felhúzva bezárkóznának.
Giulietta, aki úgy ült az emelvényen, mint tapasztalatlan tengerész a viharos tengeren, rémületesnek és
kábítónak érezte a körülötte tomboló indulatokat. Itt ez a sok ezer idegen, akiknek a nevét sem tudja, ám
akik készek a katonákkal dacolva kiállni az ő igazáért. Ha tovább háborognak, felborítják az emelvényt,
és a nemes urak akkor aztán menthetik a bőrüket, meg a finom ruháikat a gyülevész had elől.
Ebben a felfordulásban, gondolta Giulietta, könnyen elillanhat Rómeóval, és Szűz Mária segítségével
talán eltart a lázongás addig, amíg ők ketten elmenekülnek a városból.
De nem így történt. Mielőtt a tömeg nekigyürkőzött volna, egy csoport futott be a térre, és sikoltozva
közölte a hírt Tolomeivel. – Tebaldo! – kiáltották kétségbeesetten tépve hajukat. – Tebaldo! Ó, szegény
fiú! – Mire az emelvényhez értek, Tolomei már térden állva könyörgött, hogy mondják el, mi történt a
fiával, mire a hírvivők sírva felmutattak egy véres tőrt. – Meghalt! Megölték! Leszúrták a palio alatt!
Amint Tolomei felfogta a hírt, rángatózva az emelvény padlójára zuhant. Az emelvényen ülők ijedten
ugráltak fel helyükről. Giulietta megrémült a látványtól, hogy nagybátyja úgy vergődik, mintha démonok
szállták volna meg, és először visszahőkölt, ám erőt vett magán, és letérdelt, s amennyire tudta, igyekezett
megvédeni nagybátyját a tülekedésben, amíg monna Antónia és a szolgák odaértek végre. – Bácsikám! –
szólongatta Tolomeit, de nem tudta, mit mondjon. – Nyugodj meg!
Egyetlen ember állt mozdulatlanul, Salimbeni, aki a tőrt követelte, majd magasra tartotta, hogy
mindenki lássa. – Nézzétek! – bömbölte. – Ez a ti hősötök! Ez a tőr végzett Tebaldo Tolomeivel szent
versenyünk során! Látjátok? – A tőr markolatára mutatott. – A Marescotti-sas van belevésve! Hogyan
vélekedtek erről?
Giulietta elborzadva pillantott fel, s azt látta, hogy a tömeg értetlenül mered a Salimbeni kezében lévő
tőrre. Az imént még meg akarták büntetni ezt az embert, ám az átkozott tett megdöbbentő hírére, és a
fájdalomtól gyötört Tolomei úr láttán megtorpantak. Tanácstalanok voltak, leesett állal várták, hogy most
mi lesz.
A közhangulat hirtelen változására Giulietta nyomban megértette, hogy Salimbeni előre kitervelte ezt a
fordulatot azért, hogy Rómeó ellen fordítsa a népet, ha úgy alakul, hogy ő nyeri a paliót. Az emberek már
el is felejtették, hogy kezdetben miért akarták megrohamozni az emelvényt, ám mivel tomboltak
indulataik, újabb áldozatot kerestek, akire rávethetik magukat.
Nem kellett sokáig várniuk. Salimbeninek számos híve volt a tömegben, és amint magasba emelte a
tőrt, valaki felordított; – Rómeó a gyilkos!
Siena lakói egyetlen pillanat alatt újra összefogtak, s gyűlöletük az ifjú ellen fordult, akit az imént még
hősként éljeneztek.
A fejetlenség viharos hullámait meglovagolva Salimbeni azonnal elrendelte Rómeó lefogását, és maga
mellé szólított mindenkit, aki megveti az árulót. Ám Giulietta végtelen megkönnyebbülésére a katonák
negyedórával később csak a tajtékos lóval, a sas díszes zászlóval, és a cencióval tértek vissza az
emelvényhez. Rómeó Marescotti nyomtalanul eltűnt. Akárhány embert kérdeztek meg, ugyanazt a
választ kapták: senki sem látta a térről távozó Rómeót.
Aztán este, amikor a katonák házról házra jártak, egy ember – hogy megvédje feleségét és leányait az
egyenruhás gazemberektől – bevallotta, hogy hallotta a szóbeszédet, amely szerint Rómeó Marescotti a
föld alatti Bottini-alagúton át elhagyta a varost egy fiatal ferences rendi szerzetes társaságában.
Amikor a szolgák suttogása nyomán Giuliettához is eljutott a hír késő este, hálaadó imát mondott Szűz
Máriának. Kétsége sem volt afelől, hogy a fiatal ferences szerzetes Lorenzo barát volt, aki, tudta jól,
mindent megtesz azért, hogy megmentse azt az embert, akit ő, Giulietta szeret.
 IV.V
Micsoda finom úr!
Hisz Rómeó mellette kapcarongy.
A sasnak nincs oly égő zöld szeme,
Mint Paris úrnak!

Sötét és csendes volt a záróra után a Monte dei Paschi Bank; derűs nyugalommal fogadott bennünket,
amikor felmentünk a főlépcsőn. Alessandro megkérdezte, nem bánom-e, ha a vacsora előtt beugrunk ide,
és én persze azt mondtam, hogy nem. A lépcsőn felfelé aztán tűnődni kezdtem, hogy hová visz, és miért.
– Tessék. – Kinyitott egy súlyos mahagóni ajtót, s én beléptem, mint hamarosan kiderült, egy nagy
irodába. – Egy perc. – Felkapcsolt egy lámpát, s az ajtót nyitva hagyva bement egy hátsó szobába. – Ne
nyúlj semmihez!
Végig pillantottam a plüss kanapékon, a tekintélyes íróasztalon, széken. Nem úgy festett az iroda, mint
ahol dolgoznak. Az íróasztalon magányosan heverő mappa mintha csak a látvány kedvéért került volna
oda. A falakon semmi dekoráció, csak a Piazza Salimbenire néző ablakok. Sehol nem volt egyetlen
személyes tárgy, diploma vagy fénykép, vagy bármi, amiből sejteni lehetett volna, kié az iroda. Egyik
ujjamat az íróasztal széléhez érintettem, hogy lássam, mennyire poros, amikor ingét gombolva visszajött
Alessandro. – Vigyázz! – figyelmeztetett – Egy ilyen íróasztal több embert öl meg, mint a fegyverek.
– Ez a te irodád? – kérdeztem ostobán.
– Elnézést… – Felkapott egy zakót az egyik székről. – Neked biztosan jobban tetszik az alagsor.
Számomra… – közönyösen körülpillantott – ez az igazi kínzókamra.
Amikor újra a Piazza Salimbenin jártunk, Alessandro megállt, és incselkedő mosollyal nézett rám. –
Szóval, hová viszel?
Vállat vontam. – Szeretném látni, hová jár egy Salimbeni vacsorázni.
Alessandro arcáról eltűnt a mosoly. – Nem jó ötlet. Hacsak nem akarod Eva Mariával tölteni az est
hátralévő részét. – Mivel látta, hogy nem erre vágyom, így folytatta: – Menjünk máshová. Valahová a te
környékeden.
– De nem ismerek senkit a Bagoly contradában – tiltakoztam –, kivéve unokabátyámat, Peppót.
– Helyes. – Alessandro elindult. – Akkor senki sem fog bennünket háborgatni.
A Bagoly Múzeum melletti utcában, a Taverna di Ceccóban kötöttünk ki. A főútvonalaktól távol eső
kis étteremben nyüzsögtek a helybéliek. Az ételek – némelyikük cseréptálban – úgy festettek, mint
mamma házi főztje. Ahogy körülnéztem, nem láttam fűszerekkel mesterkélten feldíszített félig üres
tányérokat; itt a tányérok meg voltak rakva, s a fűszerek oda kerültek, ahová valók: az ételbe.
A legtöbb asztalnál öten-hatan ültek, mindenki nevetett, vagy élénken vitatkozott, és senki sem
aggodalmaskodott azon, hogy netán túl hangos, vagy összekeni az abroszt. Megértettem, miért akart
Alessandro olyan helyre menni, ahol senki sem ismeri. Abból ítélve, ahogy itt együtt mulattak a barátok –
az asztalukhoz invitáltak mindenkit a kutyájukkal együtt, és nagy hűhót csaptak egy-egy visszautasításra
–, nehéz volt elképzelni, hogy Sienában bárhol is el lehet költeni egy békés vacsorát kettesben. Miközben
egy csendes sarok felé tartottunk, Alessandro szemlátomást megkönnyebbült, hogy nem ismert itt senkit.
Amint leültünk, elővette Rómeó tőrét, és letette az asztalra. – Úgy látszik – kezdte, szinte vonakodva
ejtve ki a számára ismeretlen szavakat –, bocsánatkéréssel tartozom neked.
– Ó, ugyan… – Az étlapba merültem, hogy elrejtsem mosolyomat. – Ne vidd túlzásba. Olvastad az
aktámat. Én bizony fenyegetést jelentek a társadalomra.
Alessandro azonban mintha nem találta volna viccesnek a mondataimat. Kis ideig zavart csendben
ültünk, úgy tettünk, mintha az étlapot tanulmányoznánk, s felváltva tapogattuk meg a tőrt.
Alessandro csak akkor mosolyodott el – bocsánatkérőn –, amikor megkaptuk a palack proseccót és az
előételt, és felemelte poharát. – Remélem, ezúttal jobban esik. Ugyanaz a bor, új palackban.
– Már az is siker lesz, ha eljutok a főfogásig – mondtam, s poharamat az övéhez koccintottam. – És ha
vacsora után nem kell mezítláb menekülnöm valaki elől, akkor ez a mai este kimondottan felülmúlja a
tegnapit.
 Alessandrónak megrándult az arca. – Miért nem jöttél vissza az étterembe?
– Bocsánat – nevettem fel –, de rámenős barátom, Bruno sokkal jobb társaság volt, mint te. Ő legalább
mindvégig elhitte, hogy Giulietta vagyok.
Alessandro elkapta a pillantását, és akkor jutott eszembe, hogy egyedül én élvezem a helyzet
komikumát. Tudtam, hogy van humora – gúnyból pedig több is jutott neki a kelleténél –, akkor azonban
nyilvánvalóan nem esett neki jól, hogy durva viselkedésére emlékeztetem.
– Tizenhárom éves koromban – szólt enyhén ráncolva homlokát – itt töltöttem a nyarat Sienában a
nagyszüleimnél. Nagyon szép gazdaságuk volt. Szőlőskertek. Lovak. Vízvezeték. Egy nap vendégek
érkeztek hozzájuk. Egy amerikai nő, Diane Tolomei, és két kislánya, Giulietta és Giannozza…
– Egy pillanat! – szakítottam félbe. – Mármint hogy én. Furcsa féloldalas mosollyal nézett rám. – Igen.
Nagyon kicsi voltál, és… mi is az a szó?… dundi. – Tiltakozásomat meg sem hallva folytatta: –
Nagyanyám azt mondta, játsszam veletek, amíg a felnőttek beszélgetnek, így aztán kivittelek bennetek az
istállóba, és megmutattam a lovakat Te sajnos megijedtél, és ráestél egy szénavillára.,. – A fejét csóválva
idézte fel magában a jelenetet. – Szörnyű volt. Sikoltoztál, és minden véres lett. Bevittelek a konyhába,
de te rúgkapáltál és zokogtál, anyád meg úgy nézett rám, mintha szándékosan kínoztalak volna. A
nagyanyám szerencsére tudta, mit kell tenni; adott neked egy nagy adag fagylaltot, és összeöltötte a sebet,
ahogyan számtalanszor megtette a gyerekeivel és az unokáival. – Alessandro elhallgatott, és kortyolt
egyet a proseccóból. – A szüleim két héttel később olvasták az újságban, hogy Diane Tolomeit a
kislányaival együtt autóbaleset érte. Nagyon megrázta őket a hír. – Felemelte a fejét, és végre a
szemembe nézett. – Ezért nem hittem el, hogy te Giulietta Tolomei vagy.
Egy pillanatig csak ültünk némán, és egymást bámultuk. Szomorú történet volt mindkettőnk számára,
ugyanakkor volt valami keserédes és ellenállhatatlan abban, hogy már gyerekkorunkban találkoztunk.
– Igaz – szóltam halkan –, hogy anyám autóbalesetben halt meg, de aznap mi nem voltunk vele. Az
újság rosszul közölte. Ami a széna-villát illeti – folytattam vidámabban –, örülök, hogy végre megtudtam,
mi történt. Tudod, milyen zavaró érzés, hogy van egy sebhelyed, de nem tudod, hol szerezted?
Alessandro elámult. – Még megvan a sebhely?
– Hát persze! – Felhúztam a szoknyámat, és megmutattam a combomon a fehér vonalat. – Elég ronda,
mi? De végre tudom, ki volt a hibás.
Rápillantottam, hogy látok-e az arcán megbánást, de olyan furcsa elképedéssel nézte a combomat,
hogy nevetésben törtem ki. – Bocsánat! – Visszalöktem a szoknyát a combomra. – Magával ragadott a
történeted.
Alessandro megköszörülte a torkát, és a palackért nyúlt. – Szólj, ha kérsz még.
A vacsora közepén hívást kapott a rendőrségtől. Amikor visszatért, nyilvánvaló volt, hogy jó hírt
kapott.
– Na – mondta, amikor leült –, úgy tűnik, nem kell ma este másik hotelbe költöznöd. Megtalálták
Brúnót a nővérénél. A csomagtartója tele volt az unokafivéred múzeumából lopott holmival. Amikor a
nővére megtudta, hogy folytatta régi üzelmeit, úgy nekiesett, hogy a fickó könyörgött a rendőröknek,
hogy azonnal tartóztassák le. – Alessandro széles mosollyal ingatta a fejét, de amikor meglátta felvont
szemöldökömet, elkomolyodott. – A cenciot sajnos nem találták meg. Biztosan elrejtette valahol. Ne
izgulj, előkerül. Nem tudja eladni azt a régi rongyot… – Amikor látta, hogy elképedtem szóhasználatán,
vállat vont.
– Nem itt nőttem fel.
– Egy magángyűjtő sok pénzt adna azért a régi rongyért – mondtam éles hangon. – Ezeknek a
tárgyaknak nagy eszmei értékük van az itt élők számára… mint nyilván te is tisztában vagy vele. Ki tudja,
lehet, hogy Rómeó családja, a Marescottik állnak az egész mögött. Emlékszel, Peppo azt mondta, hogy
Rómeó leszármazottai szerint a selyem és a tőr az övék.
– Ha így van – dőlt hátra Alessandro, míg a pincér összeszedte a tányérokat –, holnap mindent
megtudunk, amikor a fiúk kicsit elbeszélgetnek Brúnóval. Nem az a hallgatag típus.
– És te? Te elhiszed? … Hogy a Marescottik bérelték fel, hogy ellopja a selymet?
Észrevettem, hogy Alessandrót meglehetősen feszélyezi a téma.
– Ha valóban ők állnak a háttérben – szólt végül –, akkor nem Brúnót bérelték volna fel. Megvannak a
maguk emberei. És nem hagyták volna a tőrt az asztalon.
– Úgy beszélsz, mintha ismernéd őket. Vállat vont. – Siena kis város.
 – Mintha azt mondtad volna, hogy nem itt nőttél fel.
– Az igaz. – Ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Nyilvánvalóan bosszantotta csökönyösségem. – De
gyakran nyaraltam itt a nagyszüleimnél. Ezt már mondtam. Az unokatestvéreimmel minden nap
Marescottiék szőlőjében játszottunk. Mindig féltünk, hogy ránk találnak. De ez is a mókához tartozott.
Az öreg Marescottitól mindenki félt. Kivéve persze Rómeót.
Majdnem kiborítottam a borospoharamat. – Azt a Rómeót? Akiről Peppo beszélt, hogy ő lophatta el a
selymet? – Mivel Alessandro nem válaszolt, halkabban folytattam. – Értem. Szóval így áll össze a kép.
Gyerekkorotokban barátok voltatok.
Alessandro elfintorodott. – Nem kimondottan barátok. – Mivel látta, hogy újabb kérdésekkel akarom
bombázni, a kezembe adta az étlapot. – Tessék. Válassz valami édességet.
Miközben a desszertet ettük, cantucci nevű mandulás süteményt vin santóban, megpróbáltam óvatosan
visszatérni Rómeó témájára, de Alessandro elzárkózott. Kérdezgetni a kezdett a gyerekkoromról, s hogy
hogyan kerültem a háborúellenes mozgalomba. – Ugyan már – mondta, jót mulatva bosszús arcomon –
nem lehet mindent a húgod rovására írni.
– Sosem mondtam. Egyszerűen csak különbözik az érdeklődési körünk.
– Kitalálom… – Alessandro felém tolta a süteményeket. – A húgod a hadseregben szolgál? Irakba
ment?
– Hát – vettem még süteményt. – Janice azt sem tudja, hol van Irak. Szerinte az élet lényege… a
szórakozás.
– Szégyellhetné magát – csóválta a fejét Alessandro. – Élvezni az életet…
Haragosan rajtam ki a levegőt – Tudtam, hogy nem érted! Amikor…
– De értem – vágott a szavamba. – Ő szórakozik, tehát te nem szórakozhatsz. Élvezi az életet, tehát te
nem élvezheted. Az a baj, hogy ez kőbe van vésve.
– Ide figyelj – lengettem meg üres poharamat, nem akartam, hogy Alessandro úgy érezze, igaza van –,
Janice Jacobs számára a legfontosabb ember a világon: Janice Jacobs. Bárkit felnyársalna, hogy igaza
legyen. Olyan ember, aki… – Elhallgattam, mert rájöttem, hogy én sem akarom elrontani a múlttal ezt a
kellemes estét.
– Na és Julie Jacobs? – Alessandro teletöltötte a poharamat. – Neki ki a legfontosabb a világon?
Mosolygott, de nem voltam benne biztos, hogy még mindig viccelődik.
– Hadd találjam ki. – Hátradőlt a székén. – Julie Jacobs meg akarja menteni a világot, és boldoggá akar
tenni mindenkit…
– Közben pedig mindenkire szerencsétlenséget hoz – folytattam letérítve útjáról a tanmesét –, önmagát
is beleértve. Tudom, mit gondolsz. Azt gondolod, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, és azzal még
senki nem vet véget a háborúknak, ha kis sellőlányok fejét lefűrészeli. Tudom. Mindent tudok.
– Akkor miért tetted?
– Nem tettem! Nem úgy terveztük! – Alessandróra néztem, hogy elejthetnénk-e végre a Kis Sellőlányt,
hogy valami vidámabb dologról beszélgessünk. De nem felejthettük el. A szája ugyan mosolygott, de a
szemében láttam, hogy ezt nem halogathatjuk tovább.
– Rendben – sóhajtottam –, a következő történt. Azt hittem, katonaruhába öltöztetjük a szobrot, aztán a
dán fotósok lefényképezik…
– Le is fényképezték.
– Tudom! De nem akartam a fejét levágni…
– Nálad volt a fűrész.
– Véletlenül! – A tenyerembe temettem az arcomat – Nem gondoltuk, hogy ilyen kicsi. Ez egy apró
szobor. A ruhák nem illettek rá. Aztán valaki, valami idióta elővett egy fűrészt.,. – nem tudtam tovább
folytatni.
Kis ideig szótlanul ültünk, majd kilestem az ujjaim között, hogy Alessandro még mindig megvetően
néz-e. De nem, sőt, szemlátomást jól szórakozott. Nem mosolygott ugyan, de a szeme csillogott.
– Mi olyan vicces? – mordultam rá.
–Te – feleke Alessandro. – Valóban Tolomei vagy. Emlékszel?… Nem ismerek irgalmat. Ha a
legényeknek fejét vettem: veszítsék el fejüket a lányok is. – Látta, hogy felismertem az idézetet, mire
végre elmosolyodott. –A fejüket vagy a pártájukat? Előbb az egyiket, aztán a másikat. Majd kár pótolom
őket tehetségem szerint.
 A kezemet az ölembe ejtettem, egyrészt mert megkönnyebbültem, másrészt mert zavarba hozott a
beszélgetés fordulata. – Meg vagyok lepve. Nem is gondoltam volna, hogy kívülről tudod a Rómeó és
Júliát.
Alessandro elmosolyodott. – Csak a verekedős részeket. Remélem, nem ábrándítottalak ki.
Nem tudtam pontosan, hogy flörtöl-e velem, vagy csak mókázik. Újra megfogtam a tőrt. – Furcsa –
mondtam, – de én tudom az egész darabot. Mindig is tudtam. Már akkor, amikor sejtelmem sem volt
arról, hogy miről szól. Olyan volt, mint egy hang a fejemben… – Elnevettem magam. – Nem is tudom,
miért mondom ezt el neked.
– Azért – válaszolta Alessandro szenvtelenül –, mert csak most jöttél rá, ki vagy. És végre értelmét
látod az egésznek. Mindent, amit tettél, mindent, amit nem akartál megtenni… most megérted. Ezt hívják
sorsnak.
Felpillantottam, de Alessandro nem engem nézett, hanem a tőrt. – És te? – kérdeztem. – Te már
rájöttél a sorsodra?
Felsóhajtott. – Mindig is tudtam. És ha megfeledkezem róla, Eva Maria azonnal eszembe juttatja. De
nekem sosem tetszett a gondolat, hogy az ember jövője készen áll. Egész életemben megpróbáltam
elfutni a sorsom elől.
– Sikerült?
Elgondolkodott. – Egy időre. Csak tudod, mindig utoléri az embert. Bármilyen messzire jutsz is.
– Te messzire jutottál?
Biccentett, de csak egyet. – Nagyon messzire. A szakadék széléig.
– Szívesen meghallgatom – mondtam könnyedén, és reméltem, hogy részleteket hallok. Alessandro
azonban nem szólt. Ráncolódó homlokából ítélve nem lehetett vidám téma. Majd meghaltam a
kíváncsiságtól, de nem akartam elrontani az estét, ezért csak annyit kérdeztem: – Messze van?
Majdnem elmosolyodott. – Miért? Indulni akarsz?
Vállat vontam, és szórakozottan forgattam a tőrt az asztal terítőn.
– Én nem próbálok elfutni a sorsom elől.
Mivel nem néztem a szemébe, Alessandro finoman a tőrre tette a kezét. – Lehet, hogy jobban tennéd.
– Azt hiszem – mondtam, és incselkedve elkezdtem kihúzni a tőrt a tenyere alól –, inkább maradok, és
harcolok.

Vacsora után Alessandro ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a szállodáig. Miután az éttermi számla
ügyében már megnyerte a csatát, nem ellenkeztem. Azonkívül, Bruno Carrera ugyan rács mögött volt
már, csakhogy még mindig szabadon száguldozott a városban a motoros bandita, és a hozzám hasonló
riadt egerekre vadászott.
–Tudod – mondta Alessandro, miközben a sötétségben sétáltunk – én is pont olyan voltam, mint te.
Azt hittem, harcolni kell a békéért, és hogy a tökéletes világhoz mindig áldozat kell. Ma már jobban
tudom.
– Rám nézett. – Hagyd békén a világot.
– Ne próbáljam meg jobbá tenni?
– Ne kényszerítsd az embereket a tökéletességre. Mert belehalsz. Erre a közhelyre önkéntelenül
mosolyodtam. – Annak ellenére, hogy unokabátyám kórházban van, ahol doktornők utasítják rendre,
nagyon jól érzem magam. Nagy kár, hogy nem lehetünk barátok. Alessandro meglepődött. – Hogyhogy?
– Nyilvánvaló – mondtam. – Mit szólna a többi barátod? Te Salimbeni vagy, én Tolomei. Sorsunk
szerint ellenségek vagyunk. Alessandro újra elmosolyodott. – Vagy szerelmesek. Elnevettem magam,
föleg a meglepetéstől. – Ó, dehogy! Te Salimbeni vagy, és az a helyzet, hogy Salimbeni Shakespeare-nél
Paris, a gazdag fickó, aki el akarja venni Júliát, mintán Júlia titokban összeházasodott Rómeóval!
Alessandro könnyedén fogadta a hírt. – Á, persze, már emlékszem. A gazdag, jóképű Paris. Ez vagyok
én?
– Nagyon úgy fest. – Teátrálisan felsóhajtottam. – De mielőtt elfelejtenénk, ősöm, Giulietta Tolomei
Rómeó Marescottiba volt szerelmes, de kényszerítették, hogy eljegyezze magát a gonosz Salimbenivel, a
te ősöddel! Giulietta szerelmi háromszögben vergődött, mint Shakespeare Júliája.
 – Én is gonosz vagyok? – Alessandro egyre jobban élvezte a játékot. – Gazdag, jóképű és gonosz. Nem
rossz szerep. – Egy pillanatig elgondolkodott, majd halkabban hozzátette: – Tudod, köztünk szólva, én
mindig is úgy hittem, hogy Paris sokkal jobb fickó, mint Rómeó. Szerintem Júlia egy idióta volt.
Megálltam az utca közepén. – Hogy mondod?
Alessandro is megállt. – Gondolj bele. Ha Júlia Párisszal találkozik előbb, őt szerette volna meg. És
boldogan éltek volna, míg meg nem halnak. Júlia szerelemre várt.
– Ugyan már! – szálltam vitába. – Rómeó helyes volt…
– Helyes? – Alessandro a szemét forgatta. – Milyen a helyes férfi?
– …és kitűnő táncos…
– Rómeónak ólomlába volt! Ő maga mondta!
– .. .de a legfontosabb – fejeztem be a felsorolást–, hogy szép keze volt!
Alessandro olyan képet vágott, mint akit legyőztek – Értem. Szép keze volt. Ezzel megfogtál. Szóval
ezek a csodás szerelmes tulajdonságai?
– Shakespeare szerint igen. – Alessandro kezére pillantottam, de ő gyorsan bedugta a zsebébe.
– Te pedig – kérdezte, miközben továbbindult – valóban Shakespeare szerint akarod élni az életedet?
Lesandítottam a tőrre. Kényelmetlen volt így a séta, de túl nagy volt ahhoz, hogy betegyem a
táskámba, azt meg nem akartam, hogy Alessandro hozza. – Nem feltétlenül.
Ő is a tőrre nézett, és tudtam, hogy egyre gondolunk. Ha Shakespeare-nek igaza volt, Giulietta
Tolomei ezzel a fegyverrel ölte meg magát. – Akkor miért nem írod újra? – javasolta Alessandro. – És
megváltoztatnád a sorsodat.
Rábámultam. – Úgy érted, írjam újra a Rómeó és Júliát?
Nem nézett rám, tekintetét előreszegezte. – És légy a barátom.
Az arcélét fürkésztem a sötétben. Egész este beszélgettünk, de még mindig nem tudtam róla
úgyszólván semmit. – Egy feltétellel – mondtam. – Hogy beszélsz nekem Rómeóról. – Ám amint
kimondtam, máris megbántam, mert láttam Alessandro arcán a feszültséget.
– Rómeó, Rómeó – gúnyolódott. – Mindig csak Rómeó. Ezért jöttél Sienába? Hogy megtaláld a táncos
lábú, szép kezű helyes fickót? Attól tartok, csalódni fogsz. Egyáltalán nem hasonlít arra a Rómeóra, akit
szerinted jól ismersz. Nem rímes verspárokban udvarol. Hidd el nekem, igazi gazember. A helyedben… –
végre rám nézett – … ezúttal Parist fogadnám az erkélyemen.
– Senkit sem akarok fogadni az erkélyemen – feleltem mogorván. – Semmi mást nem akarok, mint
visszakapni a selyemkárpitot, márpedig a dolgok állása szerint egyedül Rómeónak volt oka megszerezni.
Ha szerinted nem ő tette, mondd el, és ejtem a dolgot.
– Rendben van – mondta Alessandro. – Szerintem nem ő tette. De ez nem jelenti azt, hogy ártatlan.
Hallottad az unokabátyádat, Rómeó gonosz. Mindenki nyugodtabb lenne, ha meghalna.
– Miért veszed biztosra, hogy él? Alessandro hunyorított. – Érzem. – Jó orrod van a bűnözőkhöz?
Nem válaszolt azonnal. Aztán inkább csak maga elé mormolta: – Jó orrom van a vetélytársakhoz.

Direttore Rossini nagy megkönnyebbüléssel nézett rám, amikor valamivel később besétáltam a
szállodába. – Miss Tolomei! Grazié a Dio! Semmi baja! Az unokabátyja sokszor telefonált a kórházból…
– Csak most vette észre Alessandrót a hátam mögött, és rövid biccentéssel üdvözölte. – Azt mondta, hogy
ön rossz társaságba keveredett. Merre járt?
Elfintorodtam. – Mint látja, a legjobb kezekben vagyok.
– Majdnem a legjobbakban – javított ki Alessandro, aki rendkívüli módon élvezte a helyzetet. –
Pillanatnyilag.
– Azt is mondta – folytatta direttore Rossini –, hogy mondjam meg önnek, hogy helyezze a tőrt
biztonságba.
Lenéztem a kezemben tartott tőrre.
– Add ide – szólt Alessandro. – Majd én vigyázok rá.
– Igen – helyeselt buzgón az igazgató. – Adja csak oda Santini századosnak. Nem akarok több
betörést.
Így hát átadtam Rómeó tőrét Alessandrónak, aki betette a belső zsebébe. – Holnap idejövök – mondta
–, kilenckor. Ne nyisd ki az ajtódat senkinek.
– Az erkélyajtómat se?
 – Főleg az erkélyajtódat ne.

Hamarosan ágyba bújtam, ahová anyám dobozából Giulietta és Giannozza családfáját vittem
magammal. Korábban is átolvastam már, de nem találtam túl érdekfeszítőnek. Most azonban, miután Eva
Maria többé-kevésbé megerősítette, hogy Giulietta Tolomei leszármazottja vagyok, egyszeriben sokkal
érthetőbb lett számomra, hogy anyám miért tartotta olyan fontosnak a vérvonalunk kiderítését.
A szobámban még mindig nagy volt a felfordulás, de nem volt kedvem a poggyászommal foglalkozni.
Amíg nem voltam itthon, az üvegcserepeket eltakarították, és új üveget tettek az erkélyajtóba. Ha most
valaki be akarna jutni a szobámba, arra biztosan felébrednék.
Kiterítettem az ágyon az iratot, és hosszasan tájékozódtam a nevek erdejében. Nem hagyományos
családfa volt, mivel csakis a női ágat követte, és egyetlen célja az volt, hogy közvetlen kapcsolatot
állapítson meg az 1340-ben élt Giulietta Tolomei és köztem.
Végül megtaláltam magamat és Janice-t az irat legalján, szüleink neve alatt;

James Jacobs & Rose Tomasi – Maria Tomasi & Gregory Lloyd
Diane Lloyd & Patrizio Tolomei
Giulietta Tolomei – Giannozza Tolomei

Elnevettem magam azon, hogy Janice keresztneve valóban Giannozza volt – mindig is utálta, hogy
Janice-nek hívják, és gyakran erősködött, nem egyszer zokogva, hogy nem ez az igazi neve –, majd
visszatértem az irat tetejére, ahol ugyanezeket a neveket találtam:

Giulietta Tolomei – Giannozza Tolomei & Mariotto da

Gambacorta
Francesco Saracini & Bella da Gambacorta
Federico da Silva & Giulietta Saracini – Giannozza Saracini

És így tovább. Olyan hosszú volt a lista, hogy kötélhágcsóként használhattam volna az erkélyemről.
Nagy hatást tett rám, hogy valaki – vagy inkább sok-sok ember az évszázadok során – ilyen
szorgalmasan követte vérvonalunkat egészen 1340-től Giuliettával és húgával, Giannozzával kezdődően.
A két név- Giulietta és Giannozza – megjelent olykor a családfán egymás mellett, de mindig
különböző vezetéknévvel. Sosem hívták őket Tolomeinek. Különösen érdekesnek találtam, hogy
amennyire én láttam, Eva Mariának nem volt teljesen igaza azt illetően, hogy Giulietta Tolomei volt az
ősöm. E szerint a dokumentum szerint ugyanis mindannyian – anyánk, Janice és én – Giulietta húgától,
Giannozzától, és az ő férjétől, Mariotto da Gambacortától származunk. Annak nyoma sem volt, hogy
Giulietta férjhez ment volna valakihez, annak meg végképp nem, hogy gyerekei lettek volna.
Balsejtelmektől gyötörten végül félretettem a családfát, és belemerültem a többi szövegbe. A tudat,
hogy valódi ősöm Giannozza Tolomei volt, felcsigázta érdeklődésemet Giulietta töredékes levelei iránt,
amelyekben olykor utalások tűntek fel a Sienától távol élő Giannozza békés vidéki életére.
”Szerencsés vagy, drága húgom – írta egy helyen –, hogy olyan nagy a házad, és a férjed nehezen
jár..," majd később ezen tűnődött. ”Ó, ha a helyedben lehetnék, és kilopódzhatnék, hogy egy röpke órára
a vadkakukkfűben heverjek…"
Végül elnyomott az álom, és pár óráig mélyen aludtam, mígnem nagy zajra riadtam a sötétben. Először
összemosódtak a külvilág hangjai, ám hamar rájöttem, hogy egy motorkerékpár éktelen robaját hallom az
utcáról, az erkélyem alól.
Kis ideig csak feküdtem a sienai fiatalok tapintatlanságán bosszankodva, és a kelleténél tovább tartott,
mire rádöbbentem, hogy nem szokásos bandázásról van szó, hanem egyetlen motor bőg, hogy felhívja
magára valakinek a figyelmét. Lassan eltöltött a félelem, hogy az a valaki én vagyok.
Ahogy kilestem a spaletta résein, nem sokat láttam az alattam futó utcából, de, miközben ide-oda
nyújtogattam a nyakamat, zajokat hallottam körülöttem az épületből. A vendégek sorra felkeltek, és
kitárták spalettáikat, hogy lássák, mi a csuda folyik odalent.
 Az általános felzúdulástól felbátorodva kinyitottam az erkélyajtót, és kikukucskáltam, s akkor
megláttam őt. Valóban az én motoros üldözőm körözött nyolcas formában az utcai lámpa alatt. Kétségem
sem volt afelől, hogy ez a fickó követett korábban kétszer is – egyszer, hogy megmentsen Bruno
Carrerától, s másodszor, amikor a sasos szökőkútnál lévő kávézó kirakatán át benézett rám –, mivel
ugyanaz a fekete ruha volt rajta, és még sosem láttam az övéhez hasonló motorkerékpárt.
Egyszer csak felnézett, és meglátott az erkélyajtóban. Amikor a motor zúgása dorombolássá halkult,
dühös kiáltások hallatszottak a Hotel Chiusarelli ablakaiból és erkélyeiről, a fickó azonban rá se
hederített. Benyúlt a zsebébe, elővett valami kerek tárgyat, célzott, és pontosan az erkélyemre hajította.
A küldemény pont a lábam előtt koppant puhán, még pattogott is egy kicsit, mielőtt rövid gurulás után
megállt. Bőrbe öltözött barátom nem tett kísérletet további kommunikációra, csak felpörgette a motort,
mire a Ducati meglódult, de olyan vadul, hogy majdnem ledobta magáról motorosát. A fickó pár
másodperc múlva már el is tűnt a sarok mögött. Ha nem lármáznak a szálloda vendégei – volt, aki
szitkozódott, volt, aki nevetett –, az éjszaka nyomban elcsendesedett volna.
Egy pillanatig a küldeményre meredtem, aztán összeszedtem a bátorságomat, felemeltem, és
bementem vele a szobámba. Felkapcsoltam a lámpát, és láttam, hogy egy teniszlabda az, amelyre
gumigyűrűkkel vastag papírt erősítettek. A papírra, mint kiderült, erős, magabiztos kéz írt levelet
sötétvörös tintával, amilyennel szerelmesek és öngyilkosjelöltek írják soraikat. Ez állt benne:

Giulietta!
Bocsáss meg, mert óvatos vagyok. Jó okom van. Hamarosan megérted. Beszélnem kell veled, és
mindent meg magyarázok. Várlak a Torre del Mangia mellett holnap reggel 9-kor, és ne mond el
senkinek.
Rómeó

V.I
Azért szállok le én a kriptaboltba,
Hogy megláthassam kedvesemnek arcát,
S halott ujjáról egy gyűrűt levonjak

SIENA, I340

A végzetes palio estéjén aTolomei-palotával szemben álló Szent Kristóf-templomban ravatalozták fel
az ifjú Tebaldo Tolomei holttestét. Salimbeni úr a barátság jeleként megállt előtte, és ráterítette a halott
hősre a rendét, s megígérte a gyászoló apának, hogy a gyilkost egykettőre kézre kerítik. Aztán bocsánatot
kért, s távozott, magára hagyva a gyászoló Tolomei családot. Kifelé menet egy pillanatra megállt, hogy
meghajoljon az Úr előtt, s megcsodálja a karcsú Giuliettát, aki szinte hívogatón, imádkozva térdelt
unokatestvérének ravatala előtt.
Akkor éjjel a Tolomei család minden asszonya a Szent Kristóf-templomba gyűlt, hogy együtt sírjon és
imádkozzon Tebaldo anyjával, mialatt a férfiak ide-oda jártak a templom és a palota között, borszagú
lehelettel, s arra vártak, hogy igazságot szolgáltathassanak Rómeó Marescotti ügyében. Giulietta olykor
meghallott egy-egy foszlányt suttogó beszélgetésükből, s ilyenkor mindig elszorult a torka a félelemtől,
és könnyein át látta az elképzelt jelenetet, amint a férfit, akit szeret, elfogják ellenségei, és megbüntetik
egy olyan bűntettért, amelyet, Giulietta ebben biztos volt, nem ő követett el.
Jó benyomást keltett, hogy ilyen mélységesen gyászolja unokafivérét, akivel pedig soha egyetlen szót
sem váltott. Könnyei elvegyültek unokanővérei és nagynénjei könnyeivel, és folyóként ömlöttek
ugyanabba a tóba, s olyan bőségesen áradtak, hogy senki sem törődött igazi forrásukkal.
– Látom, valóban bánkódsz – szólt nagynénje, amikor gyászában felpillantva látta, hogy Giulietta a
Tebaldo testére terített cencióba sírja könnyeit. – Így is van rendjén! Nélküled az a gazember Rómeó
sosem merészelt volna… – De monna Antónia nem tudta befejezni mondatát, mert újra erőt vett rajta a
sírás. Giulietta ekkor feltűnés nélkül távozott a figyelem középpontjából, és a templom egyik sötét
sarkában beült a padba.
Ahogy magányosan, nyomorultul üldögélt, egyre erősebb kísértést érzett arra, hogy kipróbálja
szerencséjét, kiosonjon a Szent Kristóf-templomból. Nem volt pénze, senkije, aki megvédhette volna, ám
ha Isten úgy akarja, megtalálhatja az utat Ambrogio mester műhelyéhez. Csakhogy a város utcáit
elárasztották a Rómeót kereső katonák, a templom kapujánál pedig őrszemek sora állt. Csak egy angyal –
vagy egy kísértet – juthat észrevétlenül be vagy ki.
Valamivel éjfél után felnézett összekulcsolt kezei fölött, és Lorenzo barátot pillantotta meg, aki a
gyászoló család körül tett egy kört. Giuliettát meglepte a látvány, mivel hallotta, hogy Tolomei és az
emberei egy ferences barátról beszélgettek, aki – állítólag – a palio után segítette Rómeót a szökésben a
Bottini-alagúton át, s Giulietta természetesen Lorenzo barátra gondolt. Most azonban, hogy a barát nagy
nyugalommal lépkedett a templomban a gyászoló asszonyokat vigasztalva, Giulietta szíve elnehezedett a
csalódástól. Olyasvalaki segítette Rómeót, akit ő, Giulietta nem ismer, és valószínűleg sosem fogja
megismerni.
Amint Lorenzo barát megpillantotta a magányos lányt a sarokban, azonnal hozzásietett. Bepréselte
magát az imaszékbe, letérdelt Giulietta mellé a térdeplőre, és azt súgta: – Bocsáss meg, hogy
megzavarom bánatodat.
Giulietta halkan válaszolt, nehogy valaki meghallja: – Te vagy az én bánatom legrégibb barátja.
– Megvigasztalna, ha tudnád, hogy az a férfi, aki miatt igazán bánkódsz, már idegen vidékek felé tart,
ahol az ellenségei sosem találnak rá?
Giulietta a szájára szorította a kezét, nehogy kitörjenek érzelmei.
– Ha ő valóban biztonságban van, akkor én vagyok a legboldogabb teremtés a földön. Ugyanakkor… –
megremegett a hangja –, én vagyok a legszánandóbb is. Ó, Lorenzo, hogy élhetünk így… Ő ott, én itt?
Bárcsak vele mentem volna! Bárcsak sólyom lehetnék a karján, nem egy kis madár ebben a gyűlöletes
kalitkában!
Giulietta észrevette, hogy túl hangosan és túl őszintén fakadt ki, ezért zaklatottan körülnézett, nem
hallotta-e valaki. Monna Antónia azonban úgy elmerült gyászában, hogy nem látott, nem hallott maga
körül semmit, a többi nagynéni pedig a ravatal virágait rendezgette elmélyülten.
Lorenzo barát sokatmondón nézett Giuliettára összekulcsolt kezei mögül. – Ha követhetnéd őt, útra
kelnél?
– Természetesen! – Giulietta önkéntelenül kihúzta magát. – Bárhová követném a világon! – Ráeszmélt,
hogy ismét elragadta a hév, ezért mélyebbre hajolt a padban, és ünnepélyes suttogással folytatta:
– A halál árnyékvilágán át is követném.
– Akkor szedd össze minden erődet – suttogta Lorenzo barát, és a lány karjára tette a kezét –,
csillapodj! Nem akarja elhagyni Sienát nélküled. Ne fordulj meg, mert itt van…
Giulietta nem tudott magán uralkodni, hirtelen hátrafordult, és egy csuklyás szerzetest pillantott meg a
mögötte lévő imazsámoly fölé görnyedni a legnagyobb békességgel; méghozzá azt a köpenyt viselte,
amelyet Lorenzo barát őrá terített, amikor egy ízben együtt mentek a Marescotti-palotába,
Giulietta az izgatottságtól kábán nézett nagynénjeire és unokanővéreire, s száguldottak fejében a
gondolatok. Ha bárki rájön, hogy Rómeó itt van, ebben a templomban ezen az éjszakán, akkor sem az
ifjú, sem ő, Giulietta, de még Lorenzo barát sem látja többé felkelni a napot. Nagyon is vakmerő, nagyon
is ördögi tett volt a feltételezett gyilkos részéről, hogy beszennyezi a szegény Tebaldo fölötti virrasztást,
hogy a halott hős unokahúgát megkörnyékezze, márpedig egy ilyen nagy sértést egyetlen Tolomei sem
hagyhat megtorlatlanul.
– Megtébolyodtál? – suttogta hátra Giulietta a válla fölött. – Ha felfedeznek, megölnek!
– A te hangod élesebb, mint az ő kardjaik! – panaszolta Rómeó. – Esedezem, légy kedves, talán ezek
az utolsó szavaid hozzám. – Giulietta inkább csak érezte, mintsem látta az őszinteséget az ifjú csuklyától
árnyékolt szemében. – Ha komolyan gondoltad, amit most mondtál, vedd ezt… – folytatta Rómeó.
Lehúzott az ujjáról egy gyűrűt, és előrenyújtotta. – Tessék, ezt a gyűrűt adom neked…
Giuliettának elállt a lélegzete, de átvette a gyűrűt. A Marescotti-sassal díszített arany pecsétgyűrű az
”ezt a gyűrűt adom neked*' kijelentés kíséretében mintegy szentesítette házasságukat.
 – Az Isten áldása legyen rajtatok ezentúl mindörökre! – suttogta Lorenzo barát, miközben jól tudta,
hogy az ”ezentúl mindörökre” talán csak ezt az éjszakát jelenti. – És a mennyek minden szentjei
tanúskodjanak boldog egybekelésetekről. Most pedig nagyon figyeljetek. A temetés holnap a Tolomei
család kriptájánál lesz a városfalon kívül…
– Ne! – fakadt ki Giulietta. – Én most már veled megyek!
– Sss! Lehetetlen! – Lorenzo barát a másik kezét is a lány karjára tette. – Az ajtónállók megállítanának
benneteket. Ma éjjel nagyon veszélyes a városban…
Valaki csendre intette őket a templom másik részéről, mire mindketten riadtan összerezzentek.
Giulietta a nagynénikre kapta pillantását, akik rosszalló arckifejezéssel adták értésére, hogy maradjon
csöndben, ne háborgassa tovább monna Antóniát. Így hát engedelmesen lehajtotta a fejét, és nem szólt,
amíg az asszonyok nézték. Aztán újra megfordult, és könyörgő pillantást vetett Rómeóra.
– Ne hagyj el az esküvőnk után! – esedezett. – Most van a nászéjszakánk!
– Holnap – suttogta Rómeó, s a legszívesebben megsimogatta volna kedvese arcát –, holnap csak
nevetünk mindezen.
– Holnap – zokogta Giulietta a tenyerébe –, talán sosem jön el a holnap!
– Bármi történjék is – bizonygatta Rómeó –, együtt leszünk. Házastársakként. Esküszöm. Ezen a
világon,., vagy a másikon.

A Tolomei család kriptája a Tufi kapun túl elterülő hatalmas temetőben állt. Siena lakói ősidők óta a
városfalakon kívül temették el halottaikat, és minden nemesi család ápolt – vagy bitorolt – egy régi
sírboltot, amelyben megfelelő számú elhunyt ős nyugodott. A halottaknak eme városában
márványpalotaként magasodott a Tolomei sírbolt. Az építmény nagy része a föld alá nyúlt, de impozáns
bejárata nagyon hasonlított ama méltóságteljes római államférfiak síremlékére, akikhez Tolomei úr oly
nagy előszeretettel hasonlította önmagát.
Családtagok és közeli barátok serege érkezett a temetőbe ezen a szomorú napon, hogy Tolomei urat és
feleségét vigasztalja, amint elsőszülött fiukat örök nyugalomra helyezik abban a gránitszarkofágban,
amelyet Tolomei eredetileg önmagának készíttetett. Szégyen-gyalázat volt nézni, hogy egy ilyen
egészséges fiatalember a föld alá kerül; szó nem vigasztalhatta a zokogó anyát és a fiatal lányt, akivel
Tebaldót tizenkét éve, a lány születésének napján eljegyezték. Hol talál magának egy másik megfelelő
férjet most, amikor ily közel jár az asszonyi léthez, s amikor már úgy megszokta a gondolatot, hogy ő lesz
a Tolomei-palota úrnője?
Giuliettát azonban olyannyira aggasztotta saját közeli jövője, hogy nem sokáig tudott együtt érezni a
gyászoló családdal. Kimerült is volt, mert nem pihenhetett. A virrasztás egész éjszaka tartott, most pedig,
késő délután – miután a feltámadás minden reménye szertefoszlott – monna Antónia úgy festett, mint aki
követi fiát a korai sírba. Sápadtan, összetörten támaszkodott fivérei karjára. Csak egyszer fordult Giulietta
felé, kísérteties arcát akkor is gyűlölet torzította el.
– Íme, ő, a keblemen melengetett kígyó! – vicsorogta, hogy mindenki hallja. – Ha ő nem bátorította
volna szégyentelenül Rómeó Marescottit, az sosem merészelt volna kezet emelni erre a családra!
Nézzétek alattomos arcát! Nézzétek az áruló könnyeit! Fogadok, nem Tebaldót siratja, hanem a gyilkos
Rómeót! – Kétszer a földre köpött, hogy megszabaduljon a név ízétől. – Fivéreim, ideje cselekednetek!
Ne ácsorogjatok riadt bárányokként! Gaz bűntettet követlek el aTolomei-ház ellen, és a gyilkos kevélyen
jár-kel a városban, úgy hiszi, a törvények fölött áll… – Fényes, vékony tőrt húzott elő kendője alól, és
meglengette a levegőben. – Ha férfiak vagytok, előkerítitek, bárhol rejtőzzön is, hogy a gyászoló anya
belemárthassa e tőrt álnok sötét szívébe!
Érzelmi kitörése után monna Antónia visszahanyatlott fivérei karjára, és erőtlenül, szánalomra méltón
nehezedett rájuk, míg a menet lefelé tartott a kőlépcsőn a kripta mélyébe. .Amikor mindenki leért,
Tebaldo lepelbe csavart testét elhelyezték a szarkofágba, és lezajlott az utolsó szertartás.
A temetés alatt Giulietta mindvégig a homályos kripta szegleteit és zugait fürkészte lopva, hogy hová
rejtőzhetne. Ugyanis, Lorenzo barát tervének megfelelően, a szertartás után észrevétlenül a kriptában kell
maradnia, s ott kell várnia az est beálltáig, amikor Rómeó érte jöhet. Ez az egyetlen hely, magyarázta a
barát, amelyet a Tolomei család fegyveresei nem őriznek éberen, emellett a városfalon kívül elterülő
temetőben Rómeó szabadon mozoghat, nem kell folyvást attól félnie, hogy meglátják és elfogják.
 A kriptából Giulietta együtt indul majd Rómeóval a száműzetésbe, és amint békében letelepednek egy
másik országban, titokban levelet küldenek Lorenzo barátnak, amelyben hosszasan mesélnek
boldogságukról, és arra biztatják őt, hogy a lehető leghamarabb menjen utánuk.
Ebben a tervben állapodtak meg sietősen az előző éjszaka a Szent Kristóf-templomban, és Giuliettának
eszébe sem jutott megkérdőjelezni a részleteket egészen addig, amíg cselekednie nem kellett. Elszorult a
torka, amikor végignézett a körös-körül álló lezárt szarkofágokon – a halál óriási hajóin –, s azt latolgatta,
hogy hogyan osonhatna és rejtőzhetne el anélkül, hogy bárki is észrevenné.
Csak a szertartás végén, amikor a pap arra kérte a gyászolókat, hogy fejüket lehajtva mondjanak imát,
csak akkor látta elérkezettnek a pillanatot, hogy a bánatába mélyedő család köréből nesztelenül
hátralépjen, és a legközelebbi szarkofág mögé kuporodjon. Aztán, miközben a szertartás
befejezéseképpen a pappal együtt elnyújtott, dallamos áment mondott mindenki, Giulietta négykézláb
távolabb mászott. Két karja már reszketett a nedves, hideg földtől.
A földön ülve nekidőlt az egyik síremlék durva kövének, s igyekezett nem lélegezni, miközben a
temetés résztvevői egymás után elhagyták a kriptát, gyertyáikat a megfeszített Krisztus lába alá, az oltárra
helyezték, majd megkezdték hazáig tartó hosszú, szomorú útjukat. Szinte senki sem aludt az előző napi
palio óta, és – miként Lorenzo barát várta – senki sem törődött azzal, hogy a kriptából távozók létszáma
megegyezik-e az oda leereszkedőkével. Végtére is, mely élő személy maradna a rettegés és a gyűlöletes
szagok földalatti barlangjában, amelynek súlyos ajtaját belülről ki sem lehet nyitni?
Amikor mindenki távozott, tompa puffanással csukódott be a kripta ajtaja. A bejáratnál álló oltáron
apró gyertyák lángja imbolygott, ennek ellenére tökéletes sötétség borult az őseinek koporsói között
pihegő Giuliettára.
Ahogy ott ült az időből kiszakítva, Giulietta lassan kezdte megérteni, hogy a halál lényege, minden
másnál inkább, a várakozás. Íme, itt fekszenek az ő illusztris elődei, és türelmesen várják, mikor koppan
koporsójuk fedelén az isteni jel, amelyre lelkük újra feléled, olyan életre kel, amilyet élő emberekként el
sem tudtak képzelni.
Lesz, aki a keresztes lovagok vértjében, esetleg hiányzó végtaggal vagy szemmel lép elő, mások
hálóruhában, betegen, kelésekkel teli testtel jelennek meg; lesznek közöttük síró csecsemők, és
némelyikük fiatal anyja vérétől lucskosan…
Giuliettának ugyan nem voltak kétségei afelől, hogy egy napon mindenki meghallja az isteni jel
koppanását, mégis rettegéssel töltötte el a régi szarkofágok látványa, és az évszázadok óta itt nyugvók
gondolata. De szégyellhetné magát, feddte meg önmagát gondolatban, amiért fél és nyugtalan, miközben
Rómeóra vár a mozdíthatatlan kőkoporsók között. Mi ez a néhány rettegéssel töltött óra az
örökkévalósághoz képest?
Mire kinyílt végre a kripta ajtaja, az oltáron égő gyertyák többsége elégett, s a néhány kis lángocska
fényében eltorzult árnyékok még a sötétségnél is félelmetesebbek voltak. Giulietta fejében meg sem
fordult, hogy az érkező talán nem is Rómeó, ezért megmentője felé futott, alig várta érintését, s vágyott a
friss levegőre.
– Rómeó! – kiáltotta egyszeriben elgyengülve. – Hála az égnek. ..!
Csakhogy az ajtóban nem Rómeó állt fáklyával a kezében, titokzatosan mosolyogva, hanem Salimbeni
úr.
– Úgy látom – szólt a férfi az üdítő levegőt feledtető éles hangon –, hogy nagyon megrázott
unokafivéred halála, ha itt maradtál siratni őt. Ó, de hiszen nem is látok könnyeket rózsás arcodon.
Lehetséges volna… – elindult lefelé a lépcsőn, de az enyészet szaga megállította – … hogy szépséges
arám megtébolyodott? Félek, így van. Félek, kedvesem, hogy ezentúl temetőkben kell keresnem téged,
ahol csontokkal és üres koponyákkal játszol. De… – a romlottság vigyora jelent meg az arcán ismerem az
effajta játékokat. Úgy hiszem, jól illünk mi egymáshoz.
Giulietta megdermedt a férfi láttán, azt sem tudta, mit feleljen, hiszen fel sem fogta Salimbeni
szavainak értelmét. Egyedül Rómeóra gondolt, és arra, hogy miért nem Ő, miért ez a gyűlöletes
Salimbeni jött érte a kriptába. Ezt a kérdést azonban természetesen nem merte feltenni.
– Jöjj! – intett a férfi kifelé invitálva Giuliettát, ő pedig engedelmeskedett. Salimbenivel együtt
elhagyta a kriptát. Odakint a sötét éjszakában Salimbeni libériás katonái álltak fáklyákkal a kezükben.
Giulietta körbepillantott az arcokon, szánalmat és közönyt olvasott le róluk, ám igen feldúlta az érzés,
hogy ezek az emberek olyasmit tudnak, amit ő nem.
– Nem kívánod tudni – kérdezte Salimbeni a lány zavarát élvezve –, hogy minek köszönhetően
menthettelek ki a halál emésztő öleléséből?
Giuliettának arra sem volt ereje, hogy biccentsen, de nem is volt rá szükség, mivel Salimbeni az ő
engedélye nélkül is boldogan folytatta monológját.
– Szerencsére kitűnő útmutatóm volt – mondta. – Az embereim meglátták őt, és ahelyett, hogy – a
parancsnak megfelelően – felnyársalták volna, bölcsen azt kérdezték önmaguktól, vajon miféle kincs
csalogathat vissza egy száműzöttet a tiltott városba, ahol felismerhetik és megölhetik? Őt követve, mint
bizonnyal már kitaláltad, e sírbolthoz jutottunk, és mivel mindenki tudja, hogy ugyanazt az embert nem
lehet kétszer megölni, könnyen rájöttem, hogy unokafivéred sírjához nem vérszomj vezette, hanem
valami más.
Mivel Salimbeni látta, hogy beszéde alatt Giulietta igencsak elsápadt, intett az embereinek, hogy adják
elő az említett személyt, mire azok úgy tuszkolták őt maguk elé, ahogyan a hentesek lökik félre a
csenevész tetemet, hogy a darálóba kerüljön.
Giulietta felsikoltott földre zuhanó kedvese, a vérző és összetört Rómeó láttán, s ha Salimbeni nem
tartja vissza, odafutott volna hozzá, hogy megsimogassa csatakos haját, és lecsókolja ajkáról a vért, amíg
még lélegzik.
– Te gonosz ördög! – kiáltott Salimbenire, úgy vergődve, mint a vad, hogy szabaduljon szorításából. –
Isten megbüntet ezért! Engedj hozzá, te szörnyeteg, hadd haljak meg a férjemmel együtt! Mert itt van
ujjamon a gyűrűje, és az ég angyalaira esküszöm, soha, soha nem leszek a tiéd!
Salimbeni összevonta szemöldökét. Megmarkolta, majdnem eltörte Giulietta csuklóját, hogy lássa a
gyűrűt. Aztán egy katona karjaiba lökte a lányt, előrelépett, és Rómeó gyomrába rúgott. – Alattomos
tolvaj! – hörögte, és undorodva kiköpött. – Nem bírtál ellenállni, mi? Hát tudd meg: az ölelésed okozza
nőd halálát! Csak téged akartalak megölni, de mar látom, hogy ő is éppolyan hitvány, mint te!
– Könyörgök! – köhögte Rómeó, és küszködve igyekezett felemelni fejét a földről, hogy még utoljára
láthassa Giuliettát. – Hagyd őt élni! Csak fogadalom volt! Nem háltam vele! Kérlek! A lelkem üdvére
esküszöm!
– Milyen megindító – szólt Salimbeni egyikről a másikra pillantva bizalmatlanul. – Te mit mondasz? –
Az állánál fogva felemelte Giulietta fejét. – Igazat beszél?
– Légy átkozott! – sziszegte Giulietta, és megpróbálta kiszabadítani a fejét. – Házasok vagyunk, jobb,
ha engem is megölsz, mert miként együtt feküdtem vele, nászi ágyunkon, úgy fekszem mellette a
sírunkban is!
Salimbeni szorítása erősödött. – Valóban? És te is esküszöl az ő lelki üdvére? De vigyázz, ha hazudsz,
a lelke még ma éjjel a pokolra jut.
Giulietta lenézett a földön heverő szerencsétlen Rómeóra, s a kétségbeesés belefojtotta a szót. Nem
tudott tovább beszélni – és hazudni.
– Ha! – Salimbeni diadalmasan tornyosult fölébük. – Itt van hát a virág, amelyet nem szakítottál le, te
kutya. – Ismét Rómeóba rúgott, és kéjesen hallgatta áldozata nyögdécselését, és az esedező lány
zokogását. – Most pedig teszünk róla.., – zekéje alól elővette Rómeó tőrét, és kihúzta hüvelyéből –, hogy
ne is szakíts le többet.
Egyetlen lassú, kimért mozdulattal Rómeó hasába döfte a tőrt, majd kihúzta. Az ifjú teste ziháló
agóniában gömbölyödött össze a szörnyű seb körül.
– Ne! – sikoltotta Giulietta, és előreugrott. Kétségbeesése olyan erőt adott neki, hogy a férfiak nem
tudták lefogni. Lezuhant Rómeó mellé, átölelte, mindenképpen menni akart vele oda, ahová szerelme
elindult.
Salimbeni azonban elunta a jelenetet, s a hajánál fogva felhúzta a lányt. – Nyughass! – förmedt rá, és
többször arcul ütötte, amíg nem engedelmeskedett. – Ez az üvöltés nem segít senkin. Szedd össze magad,
ne feledd, hogy Tolomei vagy. – Aztán, mielőtt Giulietta felfogta volna, mit művel, lehúzta a gyűrűt a
lány ujjáról, és a földre hajította Rómeó mellé. – Elviszi magával a fogadalmadat. Örülj, hogy ilyen
könnyen megszabadulsz tőle!
Giulietta véres haja fátyolán át látta, hogy a katonák megragadják Rómeó testét, és behajítják a
Tolomei-kriptába, mintha egy zsák gabonát dobnának a raktárba. Azt azonban már nem látta, hogy
becsapják mögötte az ajtót, és ellenőrzik, hogy a kilincs nyelve a helyére ugrott-e. Rémületében lélegezni
sem tudott. Egy kegyes angyal végre lezárta a szemét, és hagyta, hogy enyhet adó ájulásba zuhanjon.

V.II
A virtus bűn, ha jó irányt feled,
S a bűn – jó úton – virtussá lehet!

A Mangia-torony tetejéről úgy festett a Campo, mint a játékos kezében tartott kártyalapok képpel
lefelé fordítva. Nagyon illik ez egy olyan városhoz, gondoltam, amely ennyi titkot őriz. Ki hitte volna,
hogy egy ilyen gyönyörű helyen élt és virult–vagy inkább hagyták, hogy éljen és viruljon – egy ilyen
megátalkodott gonosz, mint Salimbeni uraság,
Ambrogio mester naplójában semmi sem utalt arra, hogy az a középkori Salimbeni jó tulajdonságokkal
rendelkezett volna – például Eva Maria nagylelkűségével, vagy Alessandro előzékenységével –, ám ha
rendelkezett is, az nem változtat a tényen, hogy meggyilkolt mindenkit, akit Giulietta valaha is szeretett,
kivéve húgát, Giannozzát és Lorenzo barátot.
Csaknem egész éjszaka a naplóban olvasott véres események miatt gyötrődtem, s mivel már nem sok
lap volt hátra, tudtam, hogy közeleg a szomorú vég. Féltem, hogy nem lesz boldog vége Rómeó és Júlia
történetének; nem puszta írói mutatványok, hanem megfellebbezhetetlen tények következtében torkollt
tragédiába az életük. Tudomásom szerint Rómeó már meghalt, hason szúrta Salimbeni azzal a véres tőrrel
– az én tőrömmel –, Giulietta pedig gyűlölt ellensége markába került. Már csak annak kellett kiderülnie,
hogy vajon ő is meghal-e, mielőtt az írás véget ér.
Talán ezért nem volt jó kedvem, amikor a Mangia-toronynál álltam akkor reggel motorbiciklis Rómeómra
várva. De lehet, hogy azért voltam levert, mert nagyon is jól tudtam, hogy nem kellett volna oda mennem.
Milyen nő megy bele egy vak randiba egy torony tetején? És milyen férfi tölti azzal az éjszakáit, hogy
bukósisakkal a fején, lehúzott szélvédővel teniszlabdákat dobálva kommunikál másokkal? Mégis ott
álltam.
Ha ugyanis ez a titokzatos ember valóban a középkori Rómeó leszármazottja, akkor egyszerűen látni
akartam, hogy hogyan néz ki. Hatszáz év telt el azóta, hogy őseinket rendkívül durva körülmények között
szakították el egymástól, s katasztrófával végződő szenvedélyük azóta a világ egyik legcsodálatosabb
szerelmi történetévé vált.
Hogyne lettem volna izgatott? Érthető volt eufóriám, hiszen kedvenc történelmi alakjaim egyike –
tagadhatatlanul a legfontosabb, legalábbis számomra – végre életre kel. Amióta Lippi mestertől
megtudtam, hogy ma is él Sienában egy művészetet és bort kedvelő Rómeó Marescotti, titokban arról
ábrándoztam, hogy megismerkedem vele. Ám most, hogy itt volt előttem – vörös tintában és kacskaringós
aláírásban testet öltve –, ráébredtem, hogy amit valójában érzek; az hányinger… az a fajta hányinger,
amilyet az ember akkor érez, ha elárul valakit, akinek a jó véleményét semmiképpen sem szeretné
elveszíteni
Ahogy ott ültem a lőrésben, és a lent elterülő szívfájdítóan gyönyörű, ugyanakkor ellenállhatatlanul
hivalkodó várost néztem, rájöttem, hogy ez a valaki Alessandro. Igaz, Salimbeni, és cseppet sem kedveli
az én Rómeómat, de a mosolya – ha hagyja megjelenni – olyan őszinte és ragályos, hogy máris horogra
akadtam.
De mégiscsak nevetséges az egész. Csupán egy hete ismertük egymást, és azalatt is többnyire egymást
martuk, amire előítéletes családom sarkallt. Ilyen kezdeti ellenségeskedéssel még Rómeó és Giulietta – az
igazi – sem büszkélkedhetett. Furcsa volt, hogy őseink története ilyen teljes kört írt le, már-már
Shakespeare-epigonoknak tűntünk, ugyanakkor komolyan előállítottuk a mi kis szerelmi háromszögünket.
Ám amint bevallottam magamnak Alessandro iránti rajongásomat, nyomban sajnálni kezdtem Rómeót,
akit hamarosan megismerek. Unokabátyám, Peppo szerint külföldre menekült a gonosztettek után,
amelyek miatt neki és anyjának nem volt a városban maradása, és bármi hozta is vissza Sienába,
mindenképpen kockázatot vállalt, amikor találkozóra hívott a Mangta-toronyhoz. Már emiatt is hálával
tartoztam neki.
 És ha nem mérhető is Alessandróhoz, a legkevesebb, hogy esélyt adok neki az udvarlásra, már ha ez a
szándéka, és nem zárom be szívemet előtte, ahogyan Júlia Páris előtt, miután megismerte Rómeót.
Vagy… talán túl hamar vontam le a következtetéteseket. Talán nem akar mást, mint beszélni velem. Ha
így volna, annak – őszintén – nagyon örülnék.
Amikor végre léptek zaját hallottam a lépcső felől, felálltam a kőpárkányról, merev kezekkel
megigazgattam a ruhámat, és felkészültem a mindjárt bekövetkező, már-már legendás találkozásra. Ám
eltartott egy ideig, mire hősöm felért a csigalépcső tetejére, s ahogy ott álltam, készen arra, hogy
megkedvelem, óhatatlanul rá kellett jönnöm – lihegéséből és lassú lépteiből ítélve –, hogy én sokkal jobb
formában vagyok, mint ő.
Végre megjelent ziháló üldözőm; bőr öltözete az egyik karján, bukósisakja a másik kezében, s akkor
egy csapásra minden elveszítette az értelmét.
Janice állt előttem.

Nehéz volna felidézni azt a pillanatot, amikor a kapcsolat Janice és közöttem elkezdett megromlani.
Gyerekkorunkban sokat veszekedtünk, de hát a legtöbb ember gyerekkora ilyen, és a túlnyomó többség
nyilvánvalóan úgy éri el a felnőttkort, hogy nem tűnik el belőlük a szeretet testvéreik iránt.
Velünk nem így történt. Most, huszonöt évesen már nem is emlékeztem, mikor öleltem meg utoljára a
húgomat, vagy mikor volt utoljára olyan beszélgetésünk, amely nem végződött civakodással.
Valahányszor találkoztunk, mintha újra nyolcévesek lettünk volna, s hamar kitört közöttünk a
legprimitívebb veszekedés. "Mert azt mondtam!”, és ”Nálam volt előbb!” olyan fordulatok, amelyekről az
emberek, mivel egy barbár korszak velejárójának tekintik, boldogan megválnak, ahogyan a cumiktól és az
alvásnál szorongatott kendőktől. A mi életünkben, a mi kapcsolatunkban azonban ezek a fordulatok
voltak a filozófiai sarkkövek.
Rose néni úgy vélekedett, hogy kellő időben majd minden elrendeződik, a lényeg, hogy ugyanannyi
szeretetet és édességet kapjunk mindketten. Valahányszor arra kértük, hogy ítélkezzen, még meg sem
hallotta az esetet, már unta – persze, épp elég hasonló ügy tornyosult körülötte –, és mindig ugyanazt a
sablonos választ adta arról, hogy mindenen meg kell osztoznunk, és hogy szeressük egymást. – Gyertek
ide! – mondta ilyenkor, és belenyúlt a fotelétől karnyújtásnyira lévő kristálytálba csokis perecért. –
Legyetek jó kislányok – Julié, légy szíves, add kölcsön Janice-nek a… – bármit… babát,könyvet,
övet,táskát, kalapot, csizmát …hogy végre béke legyen már, az ég szerelmére!
Így aztán elkerülhetetlenül egy újabb adag kukaccal távoztunk, mivel Janice gúnyolódott a
veszteségemen, és hivalkodott meg nem érdemelt nyereségével. Az én tárgyaimat mindig azért akarta,
mert az övéi eltörtek vagy ”elfáradtak”, és könnyebb volt megszereznie az enyéimet, mint pénzt gyűjteni,
és újakat venni magának. A foteltől aztán a javak olyan újraelosztásával távoztunk, amely szerint én
elvesztettem, ami az enyém volt, és nem kaptam cserébe mást, mint egy csokis perecet a tálból. Rose néni
ugyan litániákat mondott az igazságosságról, tettei ennek ellenére akaratán kívül csúf következményekkel
jártak. Gyermekkorom egész pokoli ösvénye az ő jó szándékával volt kikövezve.
Mire gimnazista lettem, leszoktam arról, hogy tőle kérjek segítséget, inkább azonnal a konyhába
futottam, ahol Umberto – az emlékeimben – mindig késeket élezett, miközben valami opera bömbölt.
Valahányszor kifakadtam, hogy ”Ez nem igazságos!”, mindig azt kérdezte: ”Ki mondta neked, hogy az
élet igazságos?”, és aztán, amikor végre lehiggadtam, megkérdezte: ”Na, mit szeretnél, mit csináljak?*'
Amikor idősebb és bölcsebb lettem, megtanultam, hogy a helyes válasz: ”Semmit. Nekem kell
elintéznem a dolgot.” Ez volt az igazság. Nem azért futottam Umbertóhoz, mert azt akartam, hogy
megleckéztesse Janice-t – noha ráfért volna –, hanem mert Umberto nem félt tudatni velem a maga
módján, hogy én jobb vagyok, mint a húgom, s hogy én többet érdemlek az élettől. Csakhogy ezt
magamnak kell elérnem. Egyedül az volt a baj, hogy Umberto sosem mondta, hogyan.
Mintha egész életemben behúzott farokkal futkostam volna; megpróbáltam kihasználni ilyen vagy
olyan lehetőségeket, amelyeket Janice mégis valahogyan elorzott vagy elrontott. Bárhová rejtettem
kincseimet, ő mindig kiszagolta, és a felismerhetetlenségig összecsócsálta azokat. Gondosan eltettem
például az új szatén balettcipőmet a szezon végi előadásra, s amikor kinyitottam a dobozt, kiderült, hogy
Janice felpróbálta, és gubancos csomóban dobta vissza a szalagokat, máskor meg heteken át dolgoztam a
művészetórán egy korcsolyázókból összeállított kollázson, és amint hazavittem, Janice ráragasztotta
Nagymadarat a Szezám utcából.
 Akármilyen messzire futottam, bármennyire próbáltam is eltüntetni magam után a nyomokat, ő lógó
nyelvvel, lihegve mindig utolért, játékos ravaszsággal ugrándozott körülöttem, majd lehagyott, s én
verítékben úszva botorkálhattam mögötte utam közepén.
A Mangia-toronyban egyszeriben előjött minden, a számtalan ok, amiért Janice-t gyűlöltem. Mintha
valaki rossz emlékek diáit kezdte volna vetíteni a fejemben, mire olyan méreg öntött el, amilyet senki más
társaságában nem éreztem.
– Meglepetés! – rikkantotta, azzal ledobta a bőrruhát és a sisakot, s széttárta karjait, mintha tapsra
várna.
– Hogy a fenébe kerülsz te ide? – kérdeztem haragtól remegő hangon. – Te üldöztél azon a nevetséges
motorbiciklin? És a levél…
– Elővettem táskámból a kézzel írt üzenetet, gombócba gyűrtem, és hozzávágtam. – Szerinted
mennyire vagyok hülye?
Janice dühömet élvezve elvigyorodott. – Elég hülye vagy, hogy felmásztál ebbe az istenverte
toronyba!… Ó! – Együttérzést mímelve nézett rám, amit már ötéves korában begyakorolt. – Hát erről van
szó? Valóban úgy hitted, én vagyok Rómeó?
– Na jó – próbáltam túlkiabálni hahotázását – megvolt a tréfa. Remélem, ezért érdemes volt
iderepülnöd. Most pedig bocsáss meg, szívesen maradnék, de inkább egy bidébe nyomom a fejem.
Elindultam, hogy megkerüljem, és lefelé induljak, de ő hátrálni kezdett, és elállta az utat. – Ó, sehová
sem mész! – sziszegte, és jókedve egyszeriben haraggá változott. – Előbb ideadod a részemet!
Meghökkentem. – Mi van?
– Most – mondta szokatlanul csillogó szemmel. Ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy a
változatosság kedvéért a megsebzett ember szerepét játssza el. – Leégtem. Csődbe mentem.
– Akkor hívd a milliomosok segélyvonalát! – vágtam vissza indulatosan. – Nem most örököltél
valakitől egy vagyont? Valakitől, akit mindketten ismerünk?
– Haha! – mosolyodott el fanyarul Janice. – Na igen, az aztán hatalmas volt. A jó öreg Rose néni, meg
az ő csilliói.
– Fogalmam sincs, miről nyavalyogsz – mondtam fejemet csóválva. – Amikor utoljára láttalak,
megnyerted a főnyereményt. Ha még több pénzt akarsz, ne hozzám gyere. – Újra az ajtó felé indultam, de
most elszántabban. – Hagyj elmenni – mondtam. Meglepetésemre kiengedett.
– No, nézzék csak! – vicsorgott, amikor elmentem mellette. Ha nem ismertem volna, féltékenységet
láttam volna megcsillanni a szemében. – A kis szökevény hercegnő.
Miközben szótlanul lépkedtem lefelé, hallottam, hogy összekapkodja holmiját, és utánam indul. A
csigalépcsőn mindvégig szorosan a nyomomban volt, s előbb dühösen, aztán csalódottan, végül pedig alig
hittem a fülemnek, kétségbeesetten ordibált utánam. – Várj! – kiáltotta, miközben a bukósisakja
csörömpölt a falon. – Beszélnünk kell! Állj meg! Jules! Komolyan!
Nekem azonban eszem ágában sem volt megállni. Ha Janice valami fontosat akar nekem mondani,
akkor miért nem azzal kezdte? Miért trükközött a motorbiciklivel, meg a vörös tintával? És miért
pocsékolt el öt percet fönt a toronyban a szokásos bohóckodásával? Ha, miként kis szónoklatában
állította, valóban máris elverte Rose néni vagyonát, akkor persze megérteném elkeseredését. Csakhogy én
halálosan komolyan úgy gondoltam, hogy ez az ő problémája.
Amint a torony aljára értem, határozott léptekkel magam mögött hagytam a Palazzo Pubblicót, és
átvágtam a Campón, otthagyva Janice-t, hadd főjön a saját levében. A Ducati Monster az épület előtt állt,
akár egy limuzin az Oscar-díj-kiosztás estéjén, s ha jól láttam, legalább három napszemüveges rendőr
várakozott a motor tulajdonosára csípőre tett kézzel, türelmetlenül.
Maléna kávézója volt az egyetlen hely, ahol, gondoltam, Janice nem talál meg azonnal. Biztosra
vettem, hogy ha visszamegyek a szállodába, perceken belül megjelenik, és elkezdi írni a nyolcasokat a
motorján az erkélyem alatt.
Így hát gyakorlatilag végigfutottam az utat a Piazza Postierláig, s közben tízlépésenként
hátrafordultam, nem követ-e Janice. A torkomat még mindig düh szorongatta. Amikor végre berobbantam
a kávézóba, és becsaptam magam mögött az ajtót, Maléna kitörő nevetéssel üdvözölt. – Dio Mio! Mit
keresel itt? Úgy nézel ki, mint aki túl sok kávét ivott.
Látra, hogy a lihegéstől válaszolni sem tudok, ezért megfordult, és a csapból teletöltött vízzel egy
poharat. Míg ittam, kíváncsi arccal könyökölt a pultra. – Valaki bántott? – kérdezte, és arckifejezése azt
sugallta, hogy van néhány unokafivére – Luigin, a fodrászon kívül –, akik boldogan segítenek.
– Hát, tudod… – szóltam. De hol kezdjem? Körülnéztem, és megkönnyebbülten láttam, hogy szinte
egyedül vagyunk a helyiségben, s a néhány vendég elmélyülten beszélget. Az jutott hirtelen eszembe,
hogy itt az alkalom, amelyre azóta vártam, hogy Maléna az előző nap szóba hozta a Marescotti családot.
– Jól hallottam – vágtam bek gyorsan, mielőtt meggondolom magam – azt mondtad, hogy Marescotti
a neved?
A kérdésre Maléna arcán széles mosoly terült szét. – Certamente! Marescottinak születtem. Már
férjnél vagyok, de… – Kezét a szívéhez szorította. – Itt bent mindig is Marescotti maradok Láttad a
palotát?
Udvarias lelkesedéssel bólintottam, és a két nappal azelőtti meglehetősen kellemetlen koncertre
gondoltam, amelyet Eva Mariával és Alessandróval hallgattam végig. – Gyönyörű. Azon tűnődtem,..
Valaki azt mondta… – Elhallgattam. Éreztem, hogy zavaromban elpirulok, mert bárhogyan is
fogalmazom is meg a következő kérdést, mindenképpen bolondot csinálok magamból.
Zavaromat látva Maléna előhúzott a pult alól valami házi készítésű italt – oda sem kellett néznie –, és
jó adagot töltött a vizespoharamba. – Tessék – mondta. – Marescotti-specialitás. Ettől jó kedved lesz. Cin
cin!
– Délelőtt tíz óra van – tiltakoztam, mert nem sok kedvem volt megkóstolni a zavaros italt, bárhonnan
származott is.
– Bah! – vont vállat Maléna. – Lehet, hogy Firenzében tíz óra…
Engedelmesen felhajtottam a legborzalmasabb kotyvalékot, amelyet azóta ittam, hogy Janice egyszer
sörfőzéssel kísérletezett a gardrób szobában – s azért a löttyért még dicséretet is kisajtolt belőlem –, és
most végre úgy éreztem, jogom van megkérdezni: – Rokonod egy Rómeó Marescotti nevű fickó?
Szinte kísérteties változás ment végbe Maléna arcán, miközben felfogta kérdésemet. Az imént még
részvéttel a bárpultra könyöklő legjobb barátnő hirtelen felegyenesedett, és heves mozdulattal
bedugaszolta az üveget. – Rómeó Marescotti – mondta, miközben elvette üres poharamat, és egy
konyharuhával lendületesen letörölte a pultról a nyomát – halott. – Csak ekkor nézett a szemembe.
Szemében az iménti kedvesség helyén csak fájdalmat és gyanakvást láttam. – Az unokatestvérem volt.
Miért?
– Ó! – Csalódottságot és furcsa kábaságot éreztem. Lehet, hogy csak az italtól. – Nagyon sajnálom.
Nem kellett volna… – Úgy döntöttem, nem ez a legjobb pillanat annak közlésére, hogy unokabátyám,
Peppo gyanúja szerint Rómeó volt a múzeumi betörés mögött. – Csak Lippi mester, a festő… Azt
mondta, ismeri őt.
Maléna horkantott egyet, és végre megkönnyebbültnek látszott. – Lippi mester – súgta, és ujjával
köröket rajzolt a füle köré – kísértetekkel beszélget. Ne hallgass rá. Ő egy… – A megfelelő szót kereste,
de nem találta.
– Van még valaki – szóltam, mert úgy gondoltam, hogy itt az ideje egyszer s mindenkorra eloszlatni a
homályt. – A biztonságiak főnöke a Monte Paschiban. Alessandro Santini. Ismered?
Maléna szeme hirtelen elkerekedett a csodálkozástól, de gyorsan résnyire szűkült. – Siena kis város. –
Abból, ahogyan ezt mondta, tudtam, hogy bűzlik valahol egy döglött patkány ebben az egészben.
– Szerinted – folytattam halkan, s reméltem, hogy kérdéseim nem tépnek fel újra valami régi sebet –,
miért mondja mindenki, hogy az unokatestvéred, Rómeó életben van?
– Ő mondta? – Maléna az arcomat fürkészte, de inkább elhűlve, mintsem szomorúan.
– Elég hosszú történet – mondtam – de a lényeg, hogy én kérdezősködtem Rómeó után. Mivel…
Giulietta Tolomei vagyok.
Nem hittem volna, hogy Maléna megérti, hogyan kapcsolódik Rómeó neve az enyémhez, de az arcára
kiülő döbbenet elárulta, hogy pontosan tudja, ki vagyok, és kik az őseim. Miután feldolgozta az
információt, kedvesen megcsípte az orromat.
– il gran di segno – mormolta. – Tudtam, hogy nem véletlenül jöttél hozzám. – Elhallgatott, mintha
akarna még valamit mondani, de tudja, hogy nem volna szabad. – Szegény Giulietta – szólt szánakozó
mosollyal –, bárcsak azt mondhatnám, hogy él, de… nem tehetem.

Mire kiléptem a kávézóból, egészen megfeledkeztem Janice-ről, így aztán igen kellemetlen
meglepetésként ért, hogy ott várt rám kint a falnak támaszkodva, mint egy marhapásztor-lány, aki arra
vár, hogy a kocsma kinyisson.
Ahogy megláttam diadalittas arcát, amiért sikerült a nyomomra bukkannia, minden eszembe jutott – a
motorkerékpár, a levél, a torony, a vita –, hangosan felsóhajtottam, és elindultam a másik irányba. Nem
törődtem vele, merre megyek, csak a húgom ne kövessen,
– Milyen kapcsolatban vagy azzal a benti hami mamival? – Janice majdnem hasra esett a saját lábában,
ahogy igyekezett velem lépést tartani. – Féltékennyé akarsz tenni?
Addigra már olyan elegem volt belőle, hogy megálltam a Piazza Postierla közepén, megpördültem, és
ráordítottam. – Muszáj kimondanom? Meg akarok tőled szabadulni!
Az együtt töltött évek során rengeteg gorombaságot vágtam a húgom fejéhez, és ez meg sem
közelítette a legdurvábbat. Mégis, nyilván az ismeretlen terepnek köszönhetően, telibe találtam, és Janice
egy pillanatra megdermedt. Azt hittem, sírva fakad.
Megvető pillantással elfordultam és továbbmentem, ő azonban botladozva utolért, tűsarkújában a
macskaköveken imbolyogva.
– Jól van! – kiáltott csapkodó karokkal keresve az egyensúlyát – Ne haragudj a motorbicikli miatt, jó?
És bocsánat a levélért is. Rendben? Nem tudtam, hogy így a lelkedre veszed. – Mivel nem válaszoltam,
nem is lassítottam, nagyot nyögve indult utánam, de nem ért utol.
– Figyelj, Jules, tudom, hogy berágtál rám. De tényleg beszélnünk kell. Emlékszel Rose néni
végrendeletére? Mindke… aúú!
Valami baleset érhette, mert amikor visszanéztem, azt láttam, hogy az utca közepén ül, és a bokáját
dörzsölgeti.
– Mit mondtál? – kérdeztem gyanakvón, és pár lépésre megközelítettem. – A végrendeletről?
– Hallottad – mondta mogorván, miközben csizmája törött sarkát vizsgálgatta. – Átverés volt az egész.
Azt hittem, te is benne vagy, ezért nem szóltam, de… hajlandó vagyok bízni benned.

Nem lehetett jó hete a húgomnak. Először is, miképp nyakamat átölelve, sántikálva elmesélte, kiderült,
hogy családunk ügyvedje, Mr. Gallagher valójában nem is Mr. Gallagher. Hogyhogy? Úgy, hogy
megjelent az igazi Mr. Gallagher. Másodszor, a végrendelet, amelyet a temetés után mutatott nekünk,
kitaláció volt. Rose néninek nem volt semmije, amit bárkire is hagyhatott volna; az örökös csak adósságot
kapott a nyakába. Harmadszor, a távozásom utáni napon két rendőrtiszt érkezén a házhoz, és alaposan
lehordták Janice-t, amiért eltávolította a sárga szalagot. Miféle sárga szalagot? Hát amit a ház koré
tekertek, amikor rájöttek, hogy bűntény helyszíne.
– Bűntény? – A hőség ellenére meghűlt az ereimben a vér. – Úgy érted, hogy Rose nénit
meggyilkolták?
Janice úgy-ahogy vállat vont, de igyekezett megőrizni az egyensúlyát. – A jó ég tudja. Az a helyzet,
hogy a teste tele volt zúzódásokkal, pedig állítólag álmában érte a halál.
– Janice! – Azt sem tudtam, mit mondjak, legfeljebb megszidhattam volna nyegleségéért. A váratlan
hír – hogy Rose néni talán nem is békésen halt meg, ahogyan Umberto elmondta – hurokként szorult a
nyakamra, szinte fojtogatott.
– Mi van? – csattant fel indulatosan. – Azt hiszed, olyan vicces volt egész éjjel a kihallgatószobában
ülni és olyan kérdésekre válaszolni, hogy… – alig tudta kinyögni a szavakat –, hogy valóban szerettem-
e?
Az arcélét néztem, és azon tűnődtem, hogy mikor láttam a húgomat utoljára sírni. Elkenődött
szemfestékével, az eséstől zilált ruhájával egészen emberinek tűnt, már-már szerethetőnek, talán a lüktető
bokája, a bánata és a csalódottsága miatt. Egyszeriben rájöttem, hogy a változatosság kedvéért most
nekem kell erősnek lennem, ezért magamhoz szorítottam Janice-t, és igyekeztem elterelni gondolataimat
szegény Rose néniről. – Ne vedd a szívedre! Hol a fenében volt Umberto?
– Ha! – Kérdésemre Janice kissé megélénkült. – Lucianóra gondolsz? – Rám nézett, hogy kellőképpen
megdöbbentem-e. – Igen. A jó Öreg Madárka menekült volt, egy kalandor, egy gengszter,., ahogy tetszik.
Egész végig a rózsakertünkben dekkolt, miközben a zsaruk és a maffia kereste. Úgy tűnik, megtalálták,
mármint a régi haverjai, mire ő – szabad kezével Janice csettintett egyet a levegőbe – felszívódott!
Megálltam, hogy levegőt kapjak, nagyokat nyeltem, nehogy visszajöjjön Maléna Marescotti
specialitása, amelytől jókedvre kellett volna kerekednem, mégis keserű fajdalmát okozott. – A neve
nem… Luciano Salimbeni volt véletlenül?
 Janice úgy elhűlt, hogy még arról is megfeledkezett, hogy nem tud a bal lábára nehézkedni. –
Hihetetlen! – kiáltotta, es elvette karját a nyakamról. – Tényleg benne van a kezed ebben a szarban!

Rose néni nem egyszer kijelentette, hogy azért alkalmazta Umbertót, mert kitűnő cseresznyetortát tud
sütni. Noha ez nem volt teljesen igaz – Umberto borzalmas süteményeket sütött –, Rose néni valójában
tehetetlen volt nélküle. Umberto felügyelt mindent – a konyhát, a kertet, a ház körüli teendőket –, de még
ennél is csodálatosabb volt, hogy el tudta hitetni: az ő szolgálatai csekélységek azokhoz az óriási
feladatokhoz képest, amelyeket Rose néni végzett el. Például, hogy elrendezi az asztalon a virágokat.
Vagy kikeresi a nehéz szavakat az angol szótárban.
Umberto igazi zsenialitása abban állt, hogy mindannyiunkkal elhitette, hogy önállóak vagyunk. Mintha
a saját hibájának tudta volna be, ha a bennünket érő számtalan jó dologban felismertük az ő keze nyomát.
Olyan volt, mint egy egész évben ügyködő Mikulás, akinek egyetlen öröme, hogy ajándékokat ad a
mélyen alvóknak.
Mint gyerekkorunk legtöbb eseményét, azt is a némaság fátyla borította, hogyan érkezett Umberto
amerikai életünkbe. Sem Janice, sem én nem tudtunk visszaemlékezni olyan időszakra, amikor nem volt
jelen. Amikor néha a teliholdat bámulva az ágyunkban feküdtünk, és egymással versenyezve idézgettük
egzotikus toscanai gyerekkorunk emlékeit, Umberto valamiképpen mindig benne volt a képben.
Ha úgy vesszük, őt jobban szerettem, mint Rose nénit valaha is, mivel mindig a pártomat fogta, és az ő
kis hercegnőjének nevezett. Sosem mondta ki, de mindannyian éreztük, hogy helyteleníti Janice egyre
erőszakosabb viselkedését, és diszkréten engem támogat, amikor úgy döntöttem, hogy nem versengek
húgommal a komiszságokban.
Amikor Janice kérte, hogy elalvás előtt meséljen, mindig valami rövid, tanulságos történetet mondott,
amelynek végén levágták valakinek a fejét; amikor viszont én kuporodtam a konyhában a padra, a kék
dobozból hozott nekem finom kekszet, és végtelen történeteket mesélt lovagokról, szőke leányzókról és
elrejtett kincsekről. Aztán, amikor már elég nagy lettem, azt bizonygatta, hogy Janice hamarosan elnyeri
büntetését. Bármibe kezd is a húgom, óhatatlanul mindig elszabadul a pokol, mert ő maga a pokol, és
idővel rá fog jönni, hogy az ő legnagyobb büntetése önmaga. Ezzel szemben én hercegnő voltam, és egy
napon – ha gondosan kerülöm a rossz hatásokat és a jóvátehetetlen hibákat –, találkozom egy jóképű
herceggel, és rátalálok titokzatos kincsemre.
Hogy is ne szerettem volna Umbertót?
Jócskán elmúlt dél, mire mindketten elmeséltünk egymásnak minden újságot. Janice elmondta, mit
tudott meg a rendőröktől Umbertóról – azaz Luciano Salimbeniról –, ami nem volt sok, én pedig mindent
elmeséltem, ami azóta történt velem, hogy Sienába érkeztem, vagyis rengeteget.
Végül a Piazza del Mercatón ebédeltünk, ahonnan pompás kilátás nyílt a Via del Makontentire,és egy
mélyen fekvő zöld völgyre. A pincértől megtudtuk, hogy a völgyön túl barátságtalan egysávos út, a Via di
Porta Giustizia fut, amelynek végén – a régi időkben – nyilvánosan végeztek ki a bűnözőket.
– Gyönyörű – mondta Janice toszkán bablevesét szürcsölve, az asztalon könyökölve. Rövid
szomorúsága réges-rég elpárolgott. – Nem csoda, hogy a jó öreg Madárkának nem volt kedve visszajönni.
– Még mindig nem tudom elhinni – szóltam az ételemet piszkálva. A falatozó Janice látványa elég volt
ahhoz, hogy csillapodjon az éhségem, nem is szólva a hírekről, amelyekkel meglepett. – Ha valóban
anyagyilkos, akkor miért nem ölt meg bennünket is?
– Tudod – mondta Janice –, néha az volt az érzésem, hogy megteszi. De komolyan. Úgy tudott nézni,
mint egy sorozatgyilkos.
– Lehet – vetettem fel –, hogy bűntudata volt amiatt, amit tett…
– És az is lehet – szakított félbe Janice –, hogy szüksége volt ránk – vagy legalábbis rád – hogy miszter
makarónitól megszerezze anya dobozát.
– Azt hiszem – mondtam logikát keresve ott, ahol a logika kevés –, talán ő bérelte fel Bruno Carrerát,
hogy kövessen engem.
– Nyilván! – Janice a szemét forgatta. – És arra is mérget vehetsz, hogy ő rángatja zsinóron a fiúkádat
is!
Rávillantottam a szemem, de ő mintha észre sem vette volna.
– Remélem, nem Alessandróra célzól.
 – Mmm, Alessandro… – ízlelgette a nevet. – El kell ismernem, Jules, érdemes volt várnod rá. Csak az
a baj, hogy Madárkával bújt ágyba.
– Undorító vagy – mondtam, de nem hagytam, hogy felbosszantson. – És tévedsz.
– Valóban? – Janice nem szeretett tévedni. – Akkor magyarázd már el nekem, hogy miért tört be a
hotelszobádba?
– Tessék?
– Bizony, bizony… – élvezettel mártogatta az utolsó szelet kenyeret az olívaolajba. – Akkor éjjel,
amikor megmentettelek Surranó Brúnótól, és te tökrészegre ittad magad a művésszel… Alessandro a
szobádban tombolt. Nem hiszel nekem? – Boldogan benyúlt a zsebébe, hogy gyanakvásomat tovább
szítsa. – Akkor ezt nézd meg.
Elővette mobiltelefonját, és megmutatott egy sor elmosódó felvételt egy alakról, aki az erkélyemre
mászott. Nehéz volt felismerni Alessandrót, de Janice erősködött, hogy ő az. Elég régóta ismertem a
húgomat, tudtam, hogyan ráng a szája sarka, amikor őszinte.
– Sajnálom – mondta, és úgy nézett rám, mint aki komolyan így érez. – Tudom, hogy most
összetörtem az ábrándjaidat, de gondoltam, jobb, ha tudod, hogy a te Micimackód nem csak mézet akar.
Visszalöktem elé a mobilt, fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Annyi minden ömlött belém az
utóbbi néhány órában, hogy elértem a telítettségi pontot. Először Rómeó… meghalt, eltemették. Aztán
Umberto… aki nem más, mint Luciano Salimbeni. És most Alessandro.
– Ne bámulj így rám! – vicsorgott Janice, miközben szokásos fürgeségével felmászott az erkölcsi
magaslatra. – Szívességet teszek neked! Képzeld csak el, hogy teljesen belezúgsz ebbe a pasasba, és
aztán rájössz, hogy csak a családi ékszert akarta.
– Akkor tegyél meg nekem még egy szívességet – dőltem hátra székemben, hogy minél távolabb
kerüljek érveitől. – Magyarázd meg, hogy hogyan találtál rám. És mire ment ki az az ostoba Rómeó-
játék?
– Semmi köszönet! Életem legnagyobb sztorija! – Janice újra a zsebébe nyúlt. – Ha nem kergettem
volna el azt a Brúnót, te már halott vagy. De gondolj, amit akarsz. Kárálj csak! – Felém lökött egy levelet
az asztalon, s majdnem leverte vele az olajos tálkát. – Tessék. Nézd meg ezt. Ez az igazi Rose néni igazi
levele, amelyet az igazi Mr. Gallaghertől kaptam, vegyél levegőt. Mindössze ezt hagyta ránk.
Miközben remegő kézzel rágyújtott a heti egyszeri cigarettájára, lesöpörtem néhány morzsát a
borítékról, és kivettem belőle a levelet. Nyolc lapból állt, mindegyiken Rose néni kézírása, és ha helyes
volt a dátum, évekkel ezelőtt adta át Mr. Gallaghernek. Ez állt benne:

Drága kislányok!

Gyakran kérdeztetek édesanyátokról, és én sosem mondtam el nektek az igazságot. De csak a saját érdeketekben.
Attól féltem, hogy ha megtudjátok milyen volt, olyanok akartok lenni ti is. De nem akarom magammal vinni a sírba,
ezért íme, olvassátok amit féltem elmondani nektek.
Azt tudjátok, hogy Diane hozzám költözött, amikor az öccse és a szülei meghaltak. Azt viszont nem mondtam el
nektek, hogy hogyan haltak meg. Nagyon szomorú eset volt, édesanyátokat nagyon megrázta, és azt hiszem sosem
heverte ki. A szörnyű autóbaleset az ünnepi forgalomban történt, és Diane úgy mesélte nekem, hogy vita kerekedett, és
az ő hibájából öccse és közte veszekedés alakult ki. Szenteste volt. Azt hiszem, sose bocsátotta meg magának. Sosem
nyitotta ki az ajándékait. Nagyon vallásos lány volt, sokkal vallásosabb, mint idős nagynénje, különösen
karácsonykor. Bárcsak segíthettem volna neki, de akkoriban az ember nem futkosott folyton orvoshoz.
A leginkább a származástan érdekelte. Biztosra vette, hogy családunk női ágon olasz nemesektől származik, és a
halála előtt azt mondta nekem, hogy az anyám nagy titkot árult el neki. Különösnek találtam, hogy az anyám az
unokájával oszt meg valamit, amit a lányainak, nekem vagy Mariának sem mondott el, és egy szót sem hittem el
belőle. De Diane makacsul ismételgette, hogy Shakespeare Júliájától származunk, és hogy átok ül a vérvonalunkon.
Azt is mondta, hogy szegény Jimnek és nekem ezért nem lehetett gyerekünk, és ezért kellett meghalniuk a szüleinek
és az öccsének is. Sosem bátorítottam amikor így beszélt, csak hagytam hadd mondja amit akar. A halála után folyton
azon gondolkodtam, hogy valamiképpen segítenem kellett volna rajta, de most már túl késő.
Szegény Jimmel próbáltuk rávenni Diane-t, hogy szerezze meg a diplomáját, ő azonban nagyon nyughatatlan volt.
Mielőtt észbe kaptunk volna, Európába utazott egy hátizsákkal, és már csak arról értesített, hogy feleségül megy egy
olasz professzorhoz. Nem mentem el az esküvőre. Szegény Jim éppen nagy beteg volt, a halála után pedig már nem
volt kedvem utazni. Most már bánom. Diane teljesen egyedül volt, ikreket szült, aztán volt az a borzalmas tűz,
amelyben a férje meghalt, így aztán sosem ismerkedtem meg szegénnyel.
Rengeteg levelet írtam Diane-nak, hogy jöjjön haza, de ő amilyen makacs volt, nem akart jönni. Vett magának egy
házat, és azt hajtogatta, hogy a férje kutatását akarja folytatni. Telefonban mondta nekem, hogy a férje egész életében
valami családi kincs után kutatott, amely megszüntette volna az átkot, én azonban egy szót sem hittem el ebből.
Megmondtam neki, hogy butaság a családunk egy tagjával összeházasodni, még ha távoli rokon is, de ő azt mondta,
hogy muszáj, mert neki anyja és nagyanyja révén Tolomei génjei vannak, a vőlegényének pedig Tolomei a neve, és a
kettőnek össze kell tartozni. Nagyon furcsának találtam az egészet. Titeket Sienában kereszteltek meg, s a Giannozza
és Giulietta Tolomei nevet kaptátok. Édesanyátok azt mondta, hogy ez a két név a családi hagyomány része.
Mindent megtettem, hogy hazahívjam, legalább látogatóba, még a jegyeket is megvettük. Őt azonban nagyon
elfoglalta a kutatás, és azt hajtogatta, hogy már közel jár a kincs megtalálásához, s hogy valami régi gyűrű miatt meg
kell látogatnia egy férfit. Egy reggel csöngött a telefon és egy sienai rendőrtől megtudtam, hogy rettenetes baleset
történt, amelyben édesanyátok meghalt. Elmondta, hogy ti ketten a keresztszüleiteknél vagytok, de minden
valószínűség szerint veszély fenyeget benneteket, s javasolta, hogy utazzam oda, és azonnal vigyelek el benneteket.
Amikor odaérkeztem értetek, a rendőrség azt kérdezte, hogy Diane említett-e valaha egy Luciano Salimbeni nevű
férfit, mire engem elfogott a félelem. Azt akarták, hogy maradjak ott kihallgatásra, de én úgy féltem, hogy nyomban
magamhoz vettelek benneteket, és hazarepültem veletek, meg sem vártam, hogy az örökbefogadás papírjai
elkészüljenek. A neveteket is megváltoztattam. Giuliettának a Julie, Giannozzának a Janice nevet adtam. A Tolomeit
pedig a saját vezetéknevemre, Jacobsra változtattam. Nem akartam,hogy valami őrült olasz keresni kezdjen
benneteket, vagy közölje, hogy örökbe akar fogadni benneteket. Még Umbertót is felfogadtam, hogy vigyázzon rátok,
és figyelje azt a Luciano Salimbenit. Róla szerencsére nem hallottunk többé.
Nem sokat tudok róla, hogy mit csinált Diane Sienában az évek során, míg egyedül élt. De úgy hiszem valami
értékes dologra akadt, és ott hagyta Sienában, ahol megtalálhatjátok. Remélem, ha egy nap valóban megtaláljátok,
igazságosan megosztoztok rajta. Édesanyátoknak volt egy háza is, azt hiszem gazdag volt a férje. Ha valami értékes
dolog vár benneteket Sienában, gondoskodjatok a a drága Umbertóról is.
Szomorú, hogy ezt kell mondjam, de nem vagyok olyan gazdag, mint amilyennek hisztek. Szegény Jim nyugdíjából
élek, és ha meghalok, nem marad rátok semmi csak adósság. Talán ezt is el kellett volna mondanom nektek, de nekem
sosem ment az ilyesmi.
Bárcsak többet tudnék Diane kincséről! Beszélt néha róla, de én nem figyeltem. Azt hittem, csak egyik bolondos
történetét meséli. De van egy ember a Palazzo Tolomeiben lévő bankban, aki segíthet nektek. Ha megölnek sem
emlékszem a nevére. Ő volt édesanyátok pénzügyi tanácsadója, és azt hiszem elég fiatal volt, tehát valószínűleg él
még.
Ha úgy határoztok, hogy Sienába utaztok, ne felejtsétek el, hogy vannak ott néhányan, akik azt hiszik amit
édesanyátok hitt. Már bánom, hogy nem figyeltem, amikor ezekről a dolgokról mesélt. Senkinek se áruljátok el az
igazi neveteket, csak annak az embernek a bankban. Ő talán segíthet megtalálni a házat. Szeretném, ha együtt
utaznátok. Diane is így szerette volna. Már évekkel ezelőtt oda kellett volna mennünk, de féltem, hogy valami bajotok
esik.
Most már tudjátok, hogy nem hagytam rátok semmit a további életetekhez. De remélem, hogy ennek a levélnek a
segítségével legalább esélyetek lesz arra, hogy megtaláljátok, amit édesanyátok rátok hagyott. Ma délelőtt beszéltem
Mr. Gallagherrel. Nem kellett volna ilyen sokáig élnem, nem marad utánam semmi, még emlék sem, mert nem
akartam, hogy mindezt megtudjátok. Mindig is féltem attól, hogy egyszer csak elmentek, mint Diane és bajba kerültök.
Most már tudom, hogy bárhol vagytok is, mindenütt baj leselkedik rátok. Ismerem a pillantásotokat. Édesanyátoké
is ilyen volt. Szeretném, ha tudnátok, hogy mindennap imádkozom értetek. Umbertó tudja, hogy hol tartom a temetési
utasításokat.
Isten áldja az ártatlan szíveteket.
Sok, sok szeretettel Rose néni
 V.III
Hát nincs a fellegekben irgalom?
Hát nincs, ki fájdalmam mélyére lát?

SIENA, 1340

A Tolomei-torony tetején lévő szobájába zárt Giulietta semmit sem tudott a városban zajló
eseményekről. Tebaldo temetése óta ott tartották fogva, és senki sem látogathatta meg. Tolomei egyik
katonája még a spalettákat is beszögelte, az ételt pedig az ajtó kis hasadékán adták be, ám ez semmit sem
számított, mivel Giulietta – hosszú ideje – nem evett semmit.
Raboskodása első néhány órájában az ajtón át könyörgött, hogy engedjék ki, hátha valaki meghallja. –
Drága nénikém! – esedezett könnyes arcát az ajtóhoz tapasztva. – Kérlek, ne bánj velem így! Emlékezz,
kinek a leánya vagyok! … Drága unokatestvéreim! Hallotok engem? – Ám amikor senki sem mert
válaszolni, Giulietta az őrökhöz kezdett kiabálni, átkozta őket, amiért az emberbőrbe bújt ördög
parancsainak engedelmeskednek.
Amikor feleletképpen egyetlen szót sem hallott, végül elcsüggedt. A bánattól elgyengülten lefeküdt az
ágyra, a fejére húzott egy lepedőt, és semmi másra nem tudott gondolni, mint Rómeó elgyötört testére, s
arra, hogy ő, Giulietta nem tudta megakadályozni kedvese szörnyű halálát. Csak ekkor érkezett az ajtó elé
néhány rettegő szolga, és ételt, s italt kínált, ám Giulietta mindent visszautasított, még a vizet is abban a
reményben, hogy minél előbb Rómeó után indulhat a paradicsomba.
Úgy érezte, hogy már csak egyetlen feladata maradt az életben: titkos levelet írni húgának,
Giannozzának. Búcsúlevélnek szánta, és a papírra hulló könnyei helyenként elmosták a tintát, ám végül
ugyan olyan lett, mint a gyertyalángnál írt többi levél, s melléjük is került a padlódeszka alá. Nehéz
elgondolni, írta, hogy nemrég még milyen kíváncsi volt a világra és a benne élő emberekre, ám immár
belátta, hogy Lorenzo barátnak mindvégig igaza volt. A halandók világa csak porból van”, mondogatta a
barát. ”Bárhová lépsz, szétomlik a talpad alatt, és ha nem lépkedsz óvatosan, elveszted az egyensúlyodat,
és lezuhansz a pokol tornácára.” Már ott kellene lennem, gondolta Giulietta, a szakadékban, ahonnan
egyetlen ima sem hallatszik ki.

Tudta, hogy Giannozza előtt sem ismeretlen az effajta nyomorúságos helyzet. Apjuk ugyan
szorgalmazta, hogy leányai megtanuljanak írni és olvasni, a házasság dolgaiban azonban régimódi volt. A
lányok az ő szemében más vidékek fontos embereihez küldhető követek voltak, ezért, amikor feleségének
unokafivére – egy Rómától északra hatalmas birtokkal rendelkező nemesember – kifejezésre juttatta,
hogy szívesen fűzné szorosra kapcsolatait a Tolomei családdal, az apa közölte Giuliettával, hogy neki kell
mennie. Végtére is négy perccel idősebb húgánál, Giannozzánál, és az idősebb leány kötelessége, hogy
előbb menjen férjhez.
A hír hallatán a lányok hosszú napokat töltöttek sírással, amiért el kell válniuk, és ilyen messzire
kerülnek egymástól. Apjuk azonban hajthatatlan volt, az anyjuk meg még inkább – hiszen a vőlegény
nem idegen volt, hanem tulajdon unokafivére – ám a lányuk végül egy szerény javaslattal álltak szüleik
elé.
– Atyám – szók Giannozza, mivel ő volt kettejük közül a bátrabb –, Giulietta számára megtiszteltetés,
hogy ilyen terveid vannak vele, de kérve kér, gondold meg, nem volna-e jobb, ha inkább engem küldenél.
Tudod, hogy őt mindig a zárda vonzotta, és attól fel, nem lehetne boldog menyasszonya Krisztuson kívül
senkinek. Nekem viszont semmi kifogásom a földi házasság ellen, mi több, szívesen vezetném a saját
háztartásomat. Ezért arra gondoltunk… – Giannozza most, első ízben, az anyjára nézett beleegyezésében
reménykedve – …hogy nem vennéd-e fontolóra, hogy együtt küldesz el bennünket: engem
menyasszonyként, Giuliettát pedig novíciának egy közeli zárdába. Így gyakran láthatnánk egymást,
nektek pedig nem kellene aggódnotok a jólétünk miatt.
 Miután látta, hogy Giulietta ennyire ellenzi a házasságot, apjuk végül beleegyezett, hogy Giannozza
lépjen a helyébe. A terv másik részét azonban elutasította. – Ha Giulietta nem kíván most férjhez menni –
mondta hatalmas íróasztala mögött karba font kézzel ülve, miközben felesége és két lánya várakozón állt
előtte –, akkor férjhez megy később, amikor kinő ebből a… szamárságból. – A fejét ingatta, haragudott,
hogy így keresztbe húzták számításait. – Nem kellett volna hagynom, hogy megtanuljatok olvasni!
Gyanítom, a hátam mögött olvasgatjátok a Bibliát. Abból sok balgaságot tanulhat egy leány!
– De atyám…
Ekkor lépett előre az anyjuk lángoló pillantással. – Szégyelljetek magatokat! – sziszegte a lányoknak.
– Ilyen helyzetbe hozni atyátokat! Nem vagyunk szegények, ti mégis olyan viselkedésre kéritek, mintha
azok volnánk! Olyan gazdag a kelengyétek, hogy egy herceg sem kívánhatna jobbat! De mi nem
hamarkodtuk el. Sok kérőd volt, Giulietta, ám apád mindet visszautasította, mert tudta, hogy jobb is akad.
És most azt várod, hogy örvendjen, amiért apáca akarsz lenni? Mintha nem volnának lehetőségeink és
kapcsolataink férjhez adni téged? Szégyelld magad, hogy önző vágyaidat családod méltósága fölé
helyezed!
Így hát Giannozzát férjhez adták egy olyan férfihoz, akit addig sosem látott, és egy nála háromszor
idősebb vőlegénnyel töltötte a nászéjszakáját, akinek a szeme olyan volt, mint az anyjáé, a keze azonban
egy idegené. Amikor másnap reggel búcsút mondott családjának – hogy férje oldalán örökre elhagyja
otthonát –, szótlanul ölelte meg őket, összeszorította ajkait, nehogy elátkozza szüleit. A szavak csak
később jöttek, az új otthonából küldött hosszú levelekben, amelyeket nem Giuliettának címzett, hanem
barátjuknak, Lorenzo barátnak, hogy titokban adja át a küldeményéket Giuliettának, amikor gyónni megy
a kápolnába. Ezeket a leveleket nem lehetett elfelejteni, olvasójukat sosem hagyták nyugodni, Giulietta
pedig gyakran utalt rájuk saját leveleiben, mint amikor például egyetértett húgával abban, hogy ”valóban
vannak a világon olyan férfiak, akik tobzódnak a gonoszságban, akik csak azért élnek, hogy másoknak
szenvedést okozzanak?" De mindig arra buzdította Giannozzát, hogy a dolgok jó oldalát nézze – a férje
öreg és beteges, bizonnyal meghal, amíg Giannozza fiatal, és noha nem léphet ki a kastélyból, legalább
az onnan nyíló csodás látványban gyönyörködhet – mi több, néha olyan mondatokra ragadtatta magát,
mint ”szemben azzal, amit írsz, kedvesem, kínál némi örömöt a férfiak társasága. Nem mindegyik
romlott a velejéig.”
Giannozzának írt búcsúlevelében azonban, amelyet Tebaldo temetése után a börtönében írt, Giulietta
már tudott ilyen derűsen fogalmazni a jövőről. ”Neked volt igazad – írta, és én tévedtem. Ha az élet
jobban fáj, mint a halál, nem érdemes élni.”

Így hát Giulietta elhatározta, hogy meghal, nem vesz magához semmi táplálékot, hogy teste
elsorvadjon, ily módon lelke szabadon egyesülhessen Rómeó lelkével. Éhezése harmadik napján azonban
amikor szája kiszáradt, s lüktetett a feje, új gondolat nyugtalanította, mégpedig az a kérdés, hogy
pontosan hol keresse kedvesét a paradicsomban. Nem volt rá semmiféle biztosíték, hogy azon a
mérhetetlenül hatalmas helyen ugyanabba a régióba kerülnek. Giulietta rettegett attól, hogy végül
mégsem találkoznak
Isten talán nem ítéli feddhetetlenül tisztának, ő mégis érintetlen hajadon, Rómeó viszont kétségkívül
számos alkalommal vétkezett. Továbbá, kedvesét nem az előírt szertartással temették el, senki sem
imádkozott holtteste mellett, tehát még az is kétséges volt, hogy egyáltalán a paradicsomba jutott-e. Talán
arra ítéltetik, hogy szellemként kóboroljon, amíg egy jótét lélek meg nem szánja, és nyugalomba helyezi
a testét, ha ugyan sor kerül erre.
Giulietta rémülten ült fel az ágyban. Ha most meghal, ki gondoskodik róla, hogy Rómeó megkapja a
végtisztességet? Várja meg, míg a Tolomei család felfedezi a holttestet a legközelebbi temetés – minden
bizonnyal az ő temetése – alkalmával, és úgy bánjon vele, hogy semmiképpen se nyugodhasson békében?
Nem, gondolta Giulietta, és reszkető kézzel vízért nyúlt. Életben kell maradnia legalább addig, amíg
Lorenzo baráttal meg nem beszéli ezt a dolgot.
Hol lehet a szerzetes? Nyomorúságában Giulietta senkivel sem akart beszélni, még régi kedves
barátjával sem, és megkönnyebbülést jelentett, hogy Lorenzo barát nem látogatta meg. Most azonban –
amikor olyan tervet eszelt ki, amelyet egyedül nem hajthat végre –, haragudott a barátra, amiért nincs
mellette. Csak később ötlött fel benne, amikor minden morzsát felfalt, amelyet a szobában talált, hogy
nagybátyja, Tolomei bizonyára megtiltotta a barátnak, hogy őt meglátogassa, nehogy kiderüljön
szenvedése.
Fel-alá járkált a szobában, időnként kilesett a spaletta résein, hogy megállapítsa, milyen napszak lehet,
majd úgy határozott, hogy még nincs itt az ideje a halálnak. Nem mintha élni vágyott volna, hanem mert
volt még két feladat az életében, amelyet csakis ő hajthat végre. Először is, kapcsolatba kell lépnie
Lorenzo baráttal – vagy egy másik pappal, aki Isten törvényét előbbre valónak tartja, mint nagybátyjáét –,
és rá kell bírnia, hogy illőn eltemesse Rómeót; másodszor, olyan szenvedést kell Salimbeninek okoznia,
amilyet ember korábban még sosem élt át.

Monna Agnese nmindenszentek napján halt meg, miután fél évig fel sem tudott kelni ágyából. Egyesek
azt suttogták, hogy a szerencsétlen hölgy csak azért maradt életben ilyen hosszú ideig, hogy férjét,
Salimbeni uraságot bosszantsa, akinek új esküvői öltözete már készenlétben állt, amióta augusztusban
eljegyezte Giulietta Tolomeit.
A temetés színhelye Rocca di Tentennano volt, Salimbeni Val d'Orciában álló bevehetetlen
erődítménye. Alig hullott a koporsóra az utolsó rög, az özvegyember máris Sienába indult, a szárnyas
Cupidónál is sebesebben. Egyetlen gyermeke kísérte el, tizenkilenc éves fia, Nino – aki egyesek szerint a
palio megátalkodott gyilkosa volt –, s akinek anyját monna Ágnese előtt helyezték örök nyugalomba a
Salimbeni-kriptában évekkel korábban, annak következtében, amit a köznyelv csak elhanyagolásnak
nevezett.
A hagyomány szerint egy ilyen veszteséget gyászidőnek kell követnie, ám senki sem lepődött meg
azon, hogy a nagy ember ilyen hamar visszatért Sienába. Salimbeni gyors kedélyváltozásairól volt híres;
más férfiak napokig gyászolják feleségük vagy gyermekük halálát, ő azonban órákon belül képes volt az
ilyesmitől megszabadulni, nehogy elszakasszon valami fontos üzleti ügyet.
Annak ellenére, hogy alkalmanként gyanús ügyletekbe keveredett, és szüntelenül vetekedett a Tolomei
családdal, sokan mégis csodálták, mi több, hajbókoltak előtte. Ha egy összejövetelen megjelent, mindig ő
állt a figyelem középpontjában. Ha tréfálkozni támadt kedve, mindenki nevetett, az is, aki nem hallotta
szavait. Bőkezűsége meghódította az idegeneket, ügyfelei pedig tudták, hogy aki elnyeri bizalmát, csinos
juttatásokra számíthat. Mivel mindenkinél jobban értette a város életének erővonalait, tudta, mikor kell
élelmet osztani a szegényeknek, s mikor kell szilárdan ellenállni a városatyáknak. Nem volt véletlen,
hogy szívesen öltött római császári öltözéket, vörös szegélyű finom gyapjútógát, mivel a maga kis
birodalmaként uralta Sienát, és azt, aki neki ellentmondott, a város elárulójának tekintette.
Salimbeni politikai és pénzügyi rátermettségét ismerve, Siena lakói csodálkozva nézték az őrült
szenvedélyt, amelyet Tolomei mélabús unokahúga váltott ki benne. Udvariasan meghajolt a sápadt leány
előtt, aki pedig úgyszólván rá sem pillantott A lány nem csupán családjának sorsa miatt gyűlölte – mely
tragédia idővel köztudottá vált – de Salimbeni űzte el a városból kedvesét, Rómeót is, miután Tebaldo
Tolomei gyanús meggyilkolásával megvádolta.
Az emberek nem értették, hogy egy Salimbeni formátumú ember miért kockáztatja méltóságát azzal,
hogy egy olyan lányt akar feleségül, aki akkor sem szeretné meg őt, ha mindketten ezer évig élnének is.
Giulietta tagadhatatlanul gyönyörű volt, sok ifjú az ő tökéletes ajkát, álmatag szemét idézte maga elé,
valahányszor elfogta őket a vágy. Csakhogy a megállapodott Salimbeni megengedhette magának, hogy
minden tekintélyét félretéve magának követelje Giuliettát nem sokkal azután, hogy a lány kedvese eltűnt,
az ő felesége pedig elhalálozott.
– Becsület kérdése! – mondták némelyek az eljegyzést helyeselve. – Rómeó párbajra hívta Salimbenit
Giuliettáért, márpedig egy ilyen küzdelemnek egyetlen ésszerű kimenetele van: a győztes életben marad,
a vesztes meghal, a hölgy pedig a bajnoké lesz, akár akarja őt, akár nem.
Az őszintébbek elismerték, hogy az ördög kezét látják Salimbeni tetteiben. – Ennek az embernek a
hatalmát régóta nem korlátozza senki – suttogták Ambrogio mesternek a kocsmákban boros kupájuk
fölött késő este. – Ez a hatalom most gonosszá lett, és nemcsak minket fenyeget, de őt magát is. Magad
mondtad, mester, hogy Salimbeni erényei eljutottak oda, ahol bűnné válnak, és mivel rég beteljesedtek,
Salimbeni dicsőség és befolyás iránti mérhetetlen étvágya óhatatlanul új tápláló forrást keres.
Nem volt nehéz megnevezni az egyik ilyen forrást, mivel voltak a városban bizonyos nőszemélyek,
akik készséggel tanúskodtak Salimbeni egyre bűnösebb hajlamairól.
 Kezdetben örömöt akart adni és kapni, mesélte egy hölgy a mesternek, ám az utóbbi időben megveti
azokat, akik túl készségesen engednek kívánságainak. Újabban azokat keresi, akik vonakodnak, vagy
kimondottan ellenségesek, hogy okot találjon uralma kifejezésére, és a legnagyobb gyönyörűségét abban
leli, ha olyasvalakivel találkozik – általában nemrégiben érkezett makacs külföldivel –, aki még nem
tudja, hogy ez az ember engedelmességet követel.
Ám még a makacs külföldiek is odafigyeltek a szóbeszédre, és Salimbeni nemsokára – legnagyobb
bosszúságára – újra émelyítő mosolyokat kapott, hamis színjátékokba csöppent, valahányszor útra kelt a
városban az általa álruhának tartott öltözékben. Az örömházak tulajdonosai a legszívesebben bezárták
volna ajtajukat a telhetetlen vendég előtt, ám mivel senki sem volt hajlandó a törvény szellemében
fellépni a zsarnok ellen, hogyan lehettek volna biztonságban egy ilyen betolakodóval szemben? Így hát
akadálytalanul folyt a szatírjáték, melynek során Salimbeni minduntalan a tekintélyét érő kihívásokat
kereste, miközben az emberek népes kórusa nem tehetett mást, mint hogy az önhittség ezernyi veszélyét,
és az ebből következő józan ész iránti vakságot emlegette.
– Láthatja, mester – állapította meg a hölgy, aki boldogan társalgott azokkal a szomszédaival, akik
nem köptek ki az utcán, amint őt meglátták –, semmi titokzatosság nincs abban, hogy ez a bizonyos úr
megszállottan meg akarja szerezni ama bizonyos ifjú hölgyet. – Seprűjére támaszkodva közelebb intette a
mestert, nehogy valaki meghallja véleményét. – Itt ez a szép, eladósorban lévő leány, aki nem csupán ama
bizonyos úr ellenségének az unokahúga, de minden oka megvan rá, hogy gyűlölje őt. Nem áll fenn a
veszély, hogy heves ellenállása angyali behódolássá változik… elképzelhetetlen, hogy valaha is
szívélyesen beengedi az urat a hálószobájába. Érti, mester? Ha feleségül veszi azt a lányt, azzal biztosítja
önmagának legkedvesebb afrodiziákuma, a gyűlölet forrását, az pedig minden bizonnyal sosem apad ki.

A Salimbeni-menyegző egy héttel és egy nappal követte a Salimbeni-temetést. Az özvegyember körme

alatt még meg sem száradt a sírföldje, de ő nem vesztegette az időt, nyomban oltár elé vonszolta új aráját,
hogy a fonnyadozó Salimbeni családfát a Tolomeiek dús vérével élessze fel.
Salimbeni ellenállhatatlan tekintélye és nagylelkűsége ellenére Siena népe megütközött dölyfének eme
leplezetlen megnyilvánulásán. A városon végigvonuló nászmenetet néhányan a római kor katonai
diadalmeneteihez hasonlították. Íme, közszemlére teszik az idegen földön szerzett zsákmányt – sosem
látott embereket és vadakat, s egy gúnyból megkoronázott, lóra láncolt királynőt –, és mindezt a díszes
szekeréről integető diadalittas hadvezér mutatja be az út mentén álló szájtáti tömegnek,
A dicsfényben fürdő zsarnok látványa újból előcsalta a gyanakvó suttogást, amely a palió óta követte
Salimbeni uraságot, bárhol járt is. Ez az ember – mondták egyesek – gyilkolt, nem is egyszer, hanem
amikor kedve szottyant, mégsem mer tettei ellen szót emelni senki. Egy effajta ember, aki ilyen
bűntetteket követhet él megtorlás nélkül – ráadásul házasságra kényszerít egy vonakodó leányt –,
kétségkívül bármit megtehet, és meg is fog tenni bárkivel.
Ahogy az út széléről nézte a fiatal nőt, akinek útját az ég minden csillaga keresztezte, Ambrogio
mester azért imádkozott, hogy lépjen elő valaki, mentse meg Giuliettát sorsától. A tömegek éppolyan
szépnek látták a lányt, mint korábban, a festő azonban – aki a palio napja óta nem látta őt – úgy vélte,
hogy Athéné kőszobrának szépsége sugárzik róla, nem Afrodité kedves bája.
A mester azt kívánta, bárcsak ebben a pillanatban bevágtatna Rómeó Sienába egy csapat külföldi
katonával, és magával vinné szíve hölgyét, mielőtt elkésik vele. Csakhogy Rómeó, mondogatták az
emberek fejcsóválva, távoli vidékeken jár, ott leli kedvét asszonyokban és italban, ahol Salimbeni sosem
talál rá.
És akkor, az eső miatt fejére húzott csuklyában, Ambrogio mester egyszeriben ráébredt, hogyan fejezi
be a Palazzo Pubblico hatalmas freskóját. Lesz rajta egy menyasszony, egy keserű emlékeket idéző
szomorú leány, és egy férfi, aki lovon távozik a városból, de hátrahajlik a nyeregben, hogy egy festő
könyörgését meghallja. A néma falon kell megjelenítenie szívének fajdalmát, gondolta a mester, hogy
túlélje ezt a gyűlöletes napot.

Amint Giulietta befejezte reggelijét, utolsó étkét a Tolomei-palotában, nyomban tudta, hogy monna
Antónia belekevert valamit az ételébe, hogy lenyugtassa. Nagynénje nem tudhatta, hogy nem állt
szándékában ellenállni. Csak így juthatott Salimbeni közelébe, hogy szenvedést okozzon neki.
 Egyfajta kábulatban látott mindent – a nászmenetet, a szájukat tátó tömegeket az utcákon, a sötét
katedrálisba gyűlt szigorú gyülekezetet –, és csak amikor Salimbeni felemelte fátylát, hogy a püspök és az
ámuló vendégek láthassák menyasszonyi koronáját, csak akkor tért magához révületéből, akkor hatolt el
tudatáig az emberek hüledezése, és Salimbeni közelsége.
A ragyogó ékkövekkel díszített aranykoronához foghatót soha senki nem látott azelőtt sem Sienában,
sem másutt. A pompás ékszer jobban illett volna egy királyi személyhez, mint egy vidéki leányhoz,
csakhogy voltaképpen nem neki készült, hanem a vőlegénynek.
– Hogy tetszik az ajándékom? – kérdezte Salimbeni Giulietta arcát fürkészve. – A két etiópiai zafír a
szemedre emlékeztet. Felbecsülhetetlen értékűek. Csak éppen… olyan magányosnak tűntek, ezért tettem
melléjük két egyiptomi smaragdot, amelyekről az jutott eszembe, ahogyan az a fickó, Rómeó nézett rád. –
A lány arcán megjelenő döbbenetre elmosolyodott. – Mondd, kedvesem, nem tartasz bőkezűnek?
Giuliettának erőt kellett vennie magán, hogy válaszolni tudjon. – Uram, túl bőkezű vagy.
Salimbeni elégedetten felnevetett. – Örömmel hallom. Azt hiszem, jól megleszünk egymással.
A püspök azonban nem örvendett a baljós megjegyzés hallatán. Nem voltak lelkesek a papok sem,
akik később csatlakoztak a menyegzői lakomához, majd a menyasszony hálószobájába vonultak, hogy
szentelt vízzel és tömjénnel megáldják, s ott azt látták, hogy a nászi ágyat Rómeó cenciója takarta. –
Salimbeni úr! – fakadtak ki. – Nem terítheted le ágyadat ezzel a cencióval!
– Miért nem? – kérdezte Salimbeni boros kupával a kezében, zenészek társaságában.
– Mert másik férfié – felelték a papok. – Maga Szűz Mária adta ezt Rómeó Marescotti kezébe, egyedül
az ő ágyát takarhatja. Miért vonod kétségbe az ég akaratát?
Giulietta azonban nagyon is jól tudta, miért terítette Salimbeni a cenciót az ágyra, hiszen ugyanebből
az okból tetette a zöld smaragdokat is a menyasszonyi koronára. Így akarja őt emlékeztetni arra, hogy
Rómeó halott, és ő, Giulietta már semmiképp sem hozhatja őt vissza.
Salimbeni végül anélkül küldte el a papokat, hogy megáldották volna, s amikor elege lett a részeg
vendégek émelyítő talpnyalásából, őket is kikergette a zenészekkel együtt. Néhányan ugyan meglepődtek
patrónusuk hirtelen támadt indulatán, de mindannyian megértették, miért vet véget a vígasságnak. A
menyasszony a sarokban ült, félálomban, de így is olyan szép volt, hogy nem lehetett már sokáig magára
hagyni.
Mialatt Salimbeni a vendégektől búcsúzott, és fogadta jókívánságaikat, Giulietta kihasználta az
alkalmat, elvett egy kést a vacsoraasztalról, és ruhája alá rejtette. Egész este le sem vette a szemét erről a
késről, nézte, hogyan csillan rajta a gyertyák fénye, ahogy a szolga húst vágott vele a vendégeknek. Még
nem tartotta a kezében, amikor már azt tervezte, hogyan döfi bele gyűlöletes vőlegényébe. Giannozza
leveleiből tudta, hogy a nászéjszakán Salimbeni ruhátlanul megy majd oda hozzá, mindenre gondol, csak
harcra nem, s ez lesz az a pillanat, amikor lecsaphat rá.
Alig várta, hogy halálos sebet ejthessen rajta, és az ágyat az övé helyett a férfi vére borítsa. Még ennél
is jobban vágyott a pillanatra, amikor Salimbeni megérti, hogy itt a vég, mielőtt menyasszonya
belemártja a pengét démoni szívébe.
Arról már homályosabb elképzelései voltak, hogy azután mi lesz. Mivel a palio utáni éjszaka óta nem
érintkezett Lorenzo baráttal – s az ő távollétében nem volt senki, aki együtt érzőn meghallgatta volna, arra
gondolt, hogy Rómeó teste valószínűleg még mindig temetetlenül hever a Tolomei-kriptában. Nem lett
volna meglepő, ha monna Antónia a temetés másnapján visszamegy Tebaldo sírjához, hogy gyertyát
gyújtson és imádkozzon, de Giulietta gyanította, hogy amennyiben nagynénje belebotlott volna Rómeó
holttestébe, arról ő – és egész Siena – hallott volna, mi több, láthatták volna, hogy a gyászoló anya a
sarkánál fogva kötözte volna hintójához fia feltételezett gyilkosát, úgy vonszolta volna végig a városon.

Amikor Salimbeni a hálószobába lépett, Giulietta éppen befejezte esti imáját, és még nem volt ideje jó
helyre elrejteni a kést. A behatoló felé fordult, s elképedve látta, hogy az csupán egy tunikát visel. A férfi
csupasz karjának és lábának látványa jobban megrázta, mint ha fegyvert tartott volna a kezében.
– Azt hiszem, úgy szokás – szólt Giulietta remegő hangon –, hogy a férj időt hagy feleségének
felkészülni…
– Szerintem készen állsz! – Salimbeni becsukta az ajtót, odalépett Giultettához, és megfogta az állát.
Elmosolyodott. – Bármilyen sokáig várakoztatsz, sosem leszek az a férfi, akire vágysz.
 Giulietta nagyot nyelt. A férfi érintésétől és szagától hányinger környékezte. – De a férjem vagy… –
kezdte szelíden.
– Valóban? – Salimbeni oldalra billentett fejjel nézte Giuliettát, és jót mulatott. – Akkor miért nem
fogadsz szívesebben, szerelmem? Mire ez a rideg pillantás?
– Én… – Giulietta küszködve mondta ki a szavakat. – Meg nem szoktam meg a jelenlétedet.
– Csalódást okozol – felelte a férfi titokzatos mosollyal. – Azt mondták, elevenebb vagy. –
Elkeseredést színlelve ingatta a fejét. – Kezdem azt hinni, hogy a végén még megkedvelsz.
Mivel Giulietta nem felelt, Salimbeni végighúzta kezét a menyasszonyi ruha kivágásán, be akart
férkőzni a lány melléhez. A mohó ujjak tapintására Giultettának elállt a lélegzete, s egy pillanatra
megfeledkezett ravasz tervéről, hogy elhiteti a férfival, sikerült legyőznie őt.
– Hogy mersz megérinteni te bűzös kecske? – sziszegte, és megpróbálta ellökni a kutakodó kezet. –
Isten nem engedi, hogy hozzám érj!
A váratlan ellenállásra Salimbeni elégedetten felnevetett, megmarkolta Giulietta haját, és erőszakkal
megcsókolta a száját. Csak akkor engedte el a lányt, amikor az öklendezni kezdett, majd savanyú, meleg
leheletével Giulietta arcába lihegve azt mondta; – Elmondok neked egy titkot. Az öreg Isten szeret
leskelődni. – Azzal felkapta a lányt, és rádobta az ágyra. – Mi másért teremtett volna egy ilyen testet,
mint a tiéd, ha nem azért, hogy én élvezzem?
Amint felemelte két kezét, hogy lecsatolja derekáról az övet, Giulietta megpróbált elmászni. Salimbeni
a bokájánál fogva visszahúzta, és akkor sajnos láthatóvá vált a szoknyája alatt a combjához erősített kés.
A leendő áldozat hahotázni kezdett.
– Titkos fegyver! – kiáltotta, azzal kihúzta a kést, és megcsodálta hibátlan pengéjét. – Máris tudod,
hogyan tegyél a kedvemre.
– Te mocskos disznó! – Giulietta megpróbálta elvenni a kést, s közben majdnem megvágta magát. –
Az enyém!
– Valóban? – A lány eltorzult arcát látva Salimbeni még jobban mulatott. – Akkor vedd el! – Egy
gyors mozdulattal elhajította a kést, amely remegve fúródott egy távoli gerendába, s amikor Giulietta
elkeseredetten a férfi felé rúgott, az újra visszalökte, és a cencióhoz szorította, miközben fürgén elkerülte,
hogy a lány megkarmolja, vagy leköpje.
– Lássuk csak – szólt színlelt gyöngédséggel – milyen meglepetést tartogatsz még számomra ma éjjel,
kedvesem?
– Egy átkot! – vicsorgott Giulietta, és megpróbálta kiszabadítani a kezét. – Átkot mindenre, ami neked
kedves! Megölted a szüleimet, és megölted Rómeót. A pokolban fogsz égni, és én meggyalázom a
sírodat!
Ahogy ott vergődött tehetetlenül, késétől megfosztva, és felnézett annak az embernek a diadalmas
arcára, akinek mostanra már sebzetten, vagy holtan kellene ott feküdnie, az lett volna természetes, ha
Giulietta kétségbe esik. Néhány szörnyű pillanatig így is érzett.
Ám akkor történt valami. Először csak enyhe melegséget érzett testébe áramolni az ágyból. Aztán
különös, szurkáló hőség árasztotta el, mintha lassú tűz fölött feküdne egy vaslapon, ám amikor egyre
hevesebben érezte a forróságot, nevetésben tört ki. Hirtelen megértette ugyanis, hogy vallási eksztázist él
át, s Szűz Mária csodát tesz vele a cencio segítségével, amelyen fekszik.
Salimbenit sokkal jobban zavarba ejtette Giulietta tébolyult nevetése, mint bármilyen sértés vagy
fegyver, ezért kétszer, sőt háromszor pofon ütötte, amivel nem ért el mást, mint hogy fokozta a lány őrült
eufóriáját. Hogy elhallgattassa, nekiesett Giulietta selyem ingvállának, hogy letépje, de feldúlt
állapotában képtelen volt megoldani a ruhadarab rejtélyét. Magában elátkozta Tolomeiék szabóit, és erős
cérnáikat, s hogy mielőbb a lány testéhez jusson, a szoknyák bonyolult rétegeivel próbálkozott.
Giulietta még csak nem is küzdött ellene. Csak feküdt kacagva, miközben Salimbeni nevetségessé tette
magát. Giulietta tudta, olyan bizonyossággal, amilyet csak az égiektől kaphatott, hogy a férfi akkor éjjel
nem okoz benne semmi kárt. Bármilyen elszántan igyekezett is Salimbeni bebizonyítani fensőbbségét,
Szűz Mária kivont karddal állt Giulietta mellett, hogy megakadályozza a férfi előrenyomulását, és
megvédje a szent cenciot a barbár gyalázattól. Giulietta újra felnevetett, és vidáman csillogó szemmel
nézett támadójára. – Nem hallottad, amit mondtam? – kérdezte nyugodtan. – Átok ül rajtad. Nem érzed?
 Siena lakói nagyon jól tudták, hogy a pletyka sorscsapás, vagy megtorlás aszerint, hogy ki az áldozat.
Ravasz, makacs és végzetes. Akit kijelöl, azt óhatatlanul romlásba dönti. Ha kezdeti formájában nem
tudja áldozatát sarokba szorítani, akkor némi változás után felülről vagy alulról támad; bármilyen
messzire fut az ember, bármilyen sokáig lapul némán, végül mindenképpen rátalál
Ambrogio mester a hentesnél hallotta először a szóbeszédet. Később már a péknél is suttogták. Mire a
mester hazaért, eleget tudott ahhoz, hogy úgy érezze, cselekednie kell.
Félretette élelemmel teli kosarát – az ebédnek a gondolatáról is megfeledkezett –, s egyenesen
műhelye hátsó szobájába ment Giulietta Tolomei arcképéért, és rátette a festőállványára. Ugyanis még
nem fejezte be egészen. Most végre tudta, mit tartson a leány áhítatosan összekulcsolt kezeiben; nem
rózsafüzér, nem kereszt illett bele, hanem egy ötszirmú rózsa, a rosa mistica. Szűz Mária ősi szimbóluma
ez a virág, amelyről azt tartották, hogy szűziességének és szeplőtelen fogantatásának titkát juttatja
kifejezésre, és Ambrogio mester szerint ez a legmegfelelőbb jelképe annak, hogy az ég az ártatlanok
pártfogója.
A festő legnehezebb feladata – mindig is – az volt, hogy olyan módon jelenítse meg ezt a titokzatos
virágot, hogy láttán az emberek gondolatai a vallás tanai felé irányuljanak, ne térítse el őket a szirmok
igéző, hibátlan szimmetriája. A mester szívvel-lélekkel felvállalta ezt a feladatot, és miközben nekilátott
kikeverni a színeket a piros legtökéletesebb árnyalataihoz, minden igyekezetével azon volt, hogy a
botanikát kivéve minden mástól megtisztítsa gondolatait.
Csakhogy ez nem sikerült. A városban hallott hírek olyan csodálatosak – olyan szívmelengetők –
voltak, hogy örömmel ízlelgette őket még egy kicsit. Azt beszélték ugyanis, hogy Salimbeni és Giulietta
Tolomei esküvőjének éjjelén Nemezisz látogatást tett az új pár hálószobájában, és kegyesen
megakadályozott egy elmondhatatlanul kegyetlen tettet.
Egyesek varázslatnak, mások emberi természetnek vagy puszta ésszerűségnek nevezték; ám bármi volt
is az ok, abban mindenki egyetértett, hogy a vőlegény nem tudta elhálni a házasságot.
Erre a különleges helyzetre számtalan bizonyíték létezik, bizonygatták az emberek Ambrogio mester
füle hallatára. Az egyik Salimbeni viselkedéséhez kapcsolódott, és így szólt: egy érett férfi feleségül vesz
egy gyönyörű fiatal lányt, és ágyában tölti a nászéjszakát. Három nap múltán elhagyja a házát, s
meglátogat egy kéjhölgyet, ám képtelen igénybe venni szolgálatait. Amikor a hölgy bájitalokat és porokat
ajánl neki, ő dühödten kifakad, hogy már valamennyit kipróbálta, de szemfényvesztés mind. Mi másra
lehet mindebből következtetni, mint hogy a nászéjszakáján cserben hagyta férfiereje, s hiába kérte egy
hozzáértő tanácsát, nem talált bajára gyógyírt?
Az állítólagos helyzet másik bizonyítéka megbízhatóbb forrásból származott, ugyanis Salimbeni
házából kelt szárnyra. A családban emberemlékezet óta az a szokás, hogy a nászéjszaka után
megvizsgálják a lepedőt, hogy a menyasszony szűzen ment-e a házasságba. Ha a lepedő nem volt véres, a
lányt szégyenszemre visszaküldték szüleihez, s azzal a Salimbenik ellenségeinek hosszú listája újabb
névvel bővült.
Salimbeni esküvőjének másnapján azonban nem mutattak fel ilyen lepedőt, és Rómeó cencióját sem
lobogtatta diadalmasan senki. A selyem sorsáról egyedül az a szolga tudott, akinek megparancsolták,
hogy vigye azt aznap délután egy ládikában Tolomei úrhoz, és kérjen bocsánatot, amiért a selyem
jogtalanul vétetett le Tebaldo holttestéről. Végül aztán, napokkal az esküvő után, egy vérfoltos lepedőt
adott át valaki a szobalánynak, aki átadta azt a házvezetőnőnek, aki nyomban elvitte a család legidősebb
nagyanyjához… s aztán az a nagyanya azonnal közölte, hogy hamisítvány.
Egy menyasszony tisztasága komoly becsületbeli kérdés volt, és leleményes fondorlatokat igényelt –
ezért szerte a városban a nagyanyák egymással vetélkedve kotyvasztották és puhatolták ki a
legmeggyőzőbb keverékeket, amelyeket az eredeti nedv hiányában sebtében a nászi lepedőre lehetett
kenni. Pusztán a vér nem volt elegendő; más anyagokkal kellett keverednie, és minden család minden
nagyanyjának megvolt a titkos receptje, csakúgy, mint a felismerés módszere. A régi alkimistákhoz
hasonlóan, ezek az asszonyok sem köznapi nyelvet beszéltek, hanem a maguk titokzatos szavait
használták. Legnagyobb küldetésüknek tekintették, hogy a gyönyör és a fájdalom, a férfi és a nő
nedvének tökéletes keverékét előállítsák.
Egy ilyen asszonyt, aki a boszorkányságon kívül mindenféle praktikákban járatos volt, nem csaphatta
be Salimbeni nászi lepedője, amely kétségkívül olyan férfi műve volt, aki az első ölelkezés után rá se
nézett sem új asszonyára, sem az ágyra. Ennek ellenére senki sem merészelte a dolgot az uraság előtt
említeni, mivel már széles körben tudott volt, hogy a baj nem asszonyával van, hanem vele.

Giulietta Tolomei portréjának kiegészítése nem volt elég. Ambrogio mester nyugtalanságtól hajtva
ment el a Salimbeni-palotába egy héttel az esküvő után, és közölte a családdal, hogy a freskójukat át kell
vizsgálni, és helyenként esetleg kijavítani. Senki sem mert a híres mesterrel ellenkezni, s nem is tartották
szükségesnek, hogy ez ügyben Salimbeni hozzájárulását kérjék, így hát Ambrogio mester azontúl
szabadon járkálhatott a palotában.
Legfőbb oka természetesen az volt, hogy megpillantsa Giuliettát, és ha lehet, felkínálja neki segítségét.
Hogy miben, azt nem tudta, abban azonban biztos volt, hogy addig nem nyughat, amíg az ifjú hölgy
értésére nem adja, hogy vannak még barátai a világon. Telt-múlt az idő, a létrákra kapaszkodó mester úgy
tett, mintha hibákat talált volna saját művében Giulietta azonban nem került elő. A nevét sem említette
senki. Mintha megszűnt volna létezni.
Egy este, amikor Ambrogio mester egy magas létra felső fokán állt, s már harmadszor vette tüzetes
vizsgálat alá ugyanazt a címert, miközben azon morfondírozott, hogy hogyan alakítsa át tervét, véletlenül
fültanúja lett egy beszélgetésnek, amelyet Salimbeni folytatott fiával, Nínóval a szomszédos teremben. A
két férfi abban a nyilvánvaló hitben vonult vissza a ház eme távoli szobájába, hogy ott egyedül lehetnek,
és megbeszélhetnek egy kényes kérdést. Mit sem tudtak arról, hogy egy oldalajtó melletti hasadékon át
Ambrogio mester minden szót hall a közelben álló létra tetején.
– Vidd el monna Giuliettát Rocca di Tentennanóba – szólt Salimbeni a fiához –, és gondoskodj róla,
hogy… a megfelelő állapotba kerüljön.
– Ilyen hamar? – álmélkodott a fiatalember – Nem gondolod, hogy megindul a szóbeszéd?
– Máris hallani mindenféle szóbeszédet – jegyezte meg Salimbeni, aki kétségkívül gyakran folytatott
ilyen őszinte beszélgetéseket a fiával. – És nem akarom, hogy forrongás kezdődjön. Tebaldo… Rómeó…
rniegymás. Jó lenne, ha egy időre elhagynád a várost. Amíg az emberek felejtenek. Túl sok minden
történt az utóbb időben. A csőcselék lázong. Aggódom emiatt.
Nino olyan hangot hallatott, mintha nevetne. – Inkább te menj helyettem. A levegőváltozás…
– Hallgass! – Salimbeni közvetlenségének is volt határa. – Te mész, és magaddal viszed őt. Ki innen
ezzel az engedetlen nőszeméllyel! Beteggé tesz a jelenléte. Elmész, és ott maradsz…
– Ott maradok? – Nino szemében nem volt gyűlöletesebb egy hosszabb vidéki tartózkodásnál. –
Mennyi ideig?
– Amíg meg nem fogan.
A beálló csendben Ambrogio mesternek mindkét kezével a létrába kellett kapaszkodnia, hogy a
megdöbbentő követelés hallatán el ne veszítse az egyensúlyát.
– Ó, nem… – hátrált Nino hüledezve, aki ezt az egészet nevetségesnek tartotta. – Ne én. Tegye meg
valaki más. Bárki.
Salimbeni haragtól vörös arccal lépett a fiához, és megragadta a gallérját. – Nélkülem is tudod, mi
folyik itt. A becsületünk forog kockán, Boldogan megszabadulnék tőle, de a Tolomei családhoz tartozik.
Ezért úgy döntöttem, hogy vidékre küldöm, ahol senki sem törődik vele, nevelheti a gyerekeit, és nincs az
utamban. – Elengedte a fia gallérját.– Kegyesnek fog tartani mindenki.
– Gyerekeit? – Ninónak egyre kevésbé tetszett a terv. – Hány évig kell az anyámmal hálnom?
– Tizenhat éves! – csattant fel Salimbeni. – Azt teszed, amit parancsolok. Azt akarom, hogy még a
tavasz előtt mindenki megtudja Sienában, hogy ez a nőszemély az én gyermekemet várja. Lehetőleg fiút.
– Igyekszem megelégedésedre cselekedni – mondta Nino gúnyosan.
Fia pimaszságát hallva Salimbeni fenyegetőn felemelte az ujját.
– De Isten legyen hozzád irgalmas, ha leveszed róla a szemed. Rajtad kívül senki sem érhet hozzá.
Nem akarok fattyút.
Nino felsóhajtott. – Rendben van. Eljátszom Páris szerepét, elveszem a feleségedet, öregember. De
várjunk csak! Valójában nem is a feleséged, igaz?
Az arcán csattanó pofon nem lepte meg az ifjút, mivel rászolgált. – Helyes – mondta hátrálva –, üss
csak meg, valahányszor igazat mondok, és jutalmazz, amikor rosszat teszek. Mondd meg, mit akarsz –
öljek meg egy vetélytársat, öljek meg egy barátot, tiporjak liliomot? –, és én megteszem. De ne kérd,
hogy aztán tiszteljelek.
 Műhelye felé baktatva Ambrogio mester egyre a hallottakon töprengett. Hogy létezhet ilyen romlottság
a világon, ráadásul a saját városában? És miért nem próbál meg valaki az útjába állni? Egyszeriben
öregnek és erőtlennek érezte magát, s már-már azt kívánta, bárcsak ne ment volna a Salimbeni-palotába,
ne hallotta volna ezt a gálád tervet.
Műhelyéhez érve észrevette, hogy a kék ajtó nincs bezárva. A küszöbön tétovázva megpróbált
visszaemlékezni, hogy ő felejtette-e nyitva, amikor elment hazulról, ám mivel nem hallotta Dante
ugatását, megijedt, hogy betörtek hozzá. – Hahó. – Benyomta az ajtót, és bizonytalanul belépett, nem
értette, miért égnek a lámpák. – Ki van itt?
Szinte abban a pillanatban oldalra húzta valaki, és erélyesen becsukta az ajtót. Amikor a mester
megfordult, hogy lássa ellenfelét, kiderült, hogy az nem rosszindulatú támadó, hanem maga Rómeó
Marescotti. Mellette állt Lorenzo barát, aki átölelte Dantét, és összeszorította a kutya száját.
– Legyen áldott az ég! – kiáltott fel Ambrogio mester a fiatalemberek láttán, és elcsodálkozott hosszú
szakállukon. – Hazaérkeztetek idegen földről?
– Nem volt nagyon idegen – felelte Rómeó, s kissé sántikálva az asztalhoz ment, és leült. – Egy
kolostorban voltunk, nem messze innen.
– Mindketten? – kérdezte a festő értetlenkedve.
– Lorenzo megmentette az életemet – mondta Rómeó fájdalomtól eltorzuló arccal, miközben
kinyújtotta a lábát. – Ott hagytak a temetőben, Salimbeni és a bandája, hogy meghaljak, de Lorenzo rám
talált, és visszahozott az életbe. Az utóbbi hónapokban… Nélküle már meghaltam volna.
– Isten akarta, hogy élj – szólt Lorenzo barát, majd elengedte a kutyát. – És Isten akarta, hogy segítsek
neked.
– Isten – mondta Rómeó korábbi kópéságára emlékeztető hangon – sok mindent akar tőlünk, igaz?
– Nem érkezhettetek volna jobbkor – mondta Ambrogio mester, miközben boros kupákat keresett mert
épp most hallottam…
– Mi is hallottuk – vágott a szavába Rómeó – de nem érdekel. Nem hagyom itt őt vele. Lorenzo azt
akarta, hogy várjak, amíg teljesen felépülök, de lehet, hogy arra sosem kerül sor. Vannak embereink és
lovaink. Giulietta húga, monna Giannozza éppúgy szeretné őt kiszabadítani Salimbeni karmai közül, mint
mi. – A beszédtől kissé kimerülten az ifjú hátradőlt a széken. – Te, mester, most freskókat készítesz, ezért
ismered a házakat. Rajzold le nekem a Salimbeni-palota alaprajzát…
– Várjunk csak – szólalt meg Ambrogio mester, értetlenül csóválva a fejét – ti mit hallottatok?
Rómeó és Lorenzo barát egymásra nézett.
– Úgy tudom – kezdte a barát védekező hangon – hogy Giuliettát néhány hete hozzáadták
Salimbenihez. Nem igaz?
– Ennyit hallottatok mindössze? – kérdezte a festő. A két fiatalember ismét egymásra nézett.
– Miről van szó, mester? – vonta össze szemöldökét rosszat sejtve Rómeó. – Csak azt ne mondd, hogy
Giulietta máris gyermeket vár.
– Egek ura, dehogy! – nevetett fel a mester hirtelen jókedvűen.
– Épp az ellenkezője igaz.
Rómeó összehúzott szemmel nézett rá. – Tudom, hogy már három hete házasok… – Nagyot nyelt,
mintha fuldokolna a szavaktól, – de abban reménykedem, hogy Giulietta még nem szerette meg az ő
ölelését.
– Drága barátaim – szólt Ambrogio mester, aki végre talált egy palackbort –, készüljetek fel, mert
rendkívüli történetet mondok nektek.
 V.IV

Ó, ajkam édes vétke! – ott ne hagyjam:

Add vissza hát!

Hajnalodott, amikor Janice és én álomba zuhantunk hotelszobámban egy halom iraton. Zsongott a
fejünk családunk történetétől. Egész éjjel ide-oda ugráltunk 1340 és a jelen között, s mire leragadt a
szemünk, Janice majdnem annyit tudott a Salimbenikről, a Tolomeiekról, a Marescottikról, és ezek
shakespeare-i megfelelőiről, mint én. Megmutattam neki anyánk dobozából minden papírdarabot,
egyebek között a rongyosra olvasott Rómeó és Júliát és a rajzokkal teli vázlatfüzetet. Janice csodák
csodájára nem tiltakozott, amiért kisajátítottam az ezüstkeresztet, és a nyakamban hordtam; sokkal jobban
érdekelte családfánk, és Giulietta húga, Giannozza, akitől mindketten származtunk.
– Nézd – mondta, és szétterítette a hosszú papírt –, mennyi Giulietta és Giannozza mindenütt!
– Eredetileg ikrek voltak – magyaráztam, és rámutattam Giulietta egyik utolsó, húgának írt levelére. –
Látod? Azt írja: Sokszor mondtad, hogy négy perccel fiatalabb vagy nálam, mégis négyszáz évvel idősebb.
Már értem mire gondolsz.
– Megáll az ész! – Janice újra bújni kezdte az iratot. – Lehet, hogy ezek mind ikrek? Talán valami gén
öröklődik a családunkban.
Ám azt leszámítva, hogy középkori névrokonaink ikrek voltak, nehezen találtunk más hasonlóságot az
ő életük és a miénk között. Olyan korban éltek ők, amikor a nők a férfiak hibáinak néma áldozatai voltak,
mi viszont szabadon dönthettünk, és akkor kiabáltunk, amikor kedvünk támadt. Aztán – együtt –
továbbolvastuk Ambrogio mester naplóját, és csak ekkor olvadt végre egybe a két világ azon a nyelven át,
amelyet mindketten értettünk, vagyis a pénz nyelvén. Salimbeni menyasszonyi koronát ajándékozott
Giuliettának, amelyre négy rendkívüli méretű ékkövet illesztettek – két zafírt és két smaragdot – s
állítólag ezek a drágakövek kerültek a Giulietta sírjánál álló szoborra. De eddig nem jutottunk el, mivel
elnyomott bennünket az álom.
Alig aludtam valamit, amikor felébresztett a telefon.
– Miss Tolomei – csicseregte direttore Rossini, aki boldogan játszotta a hajnali madár szerepét –,
ébren van?
– Már igen. – Fintorogva karórámra néztem. Kilenc óra volt. – Mi a helyzet?
– Santini százados szeretne önnel találkozni. Mit mondjak neki?
– Ööö… – Körülnéztem a rendetlen szobában. Janice még mindig hortyogott mellettem. – Öt perc
múlva lent vagyok.
A gyors zuhanytól csöpögő hajjal lefutottam, és ott találtam Alessandrót az első kertben egy padon,
ahol szórakozottan forgatott ujjai között egy magnóliát. Amint megpillantottam, boldog várakozás áradt
szét bennem, ám amint rám nézett, eszembe jutottak a fotók, amelyeken betör a hotelszobámba, és az
öröm bizsergését a gyanakvás szurkolásai váltották fel.
– Szép reggelünk van – üdvözöltem, de nem egészen így gondoltam. – Van valami hír Brúnóról?
– Tegnap is beugrottam – nézett rám Alessandro eltűnődve – de nem voltál itt.
– Tényleg? – Igyekeztem meglepettnek tűnni. Az előző napi lázas izgalomban, hogy megismerhetem a
motorbiciklis Rómeót a Mangia-toronyban, egészen megfeledkeztem az Alessandróval megbeszélt
találkozóról. – Furcsa. Nos… Szóval mit mondott Bruno?
– Nem sokat. – Alessandro eldobta a virágot, és felállt – Meghalt.
Elakadt a lélegzetem. – Ez gyorsan ment! Mi történt?
Sétára indultunk a városban, és Alessandro közben elmondta, hogy Bruno Carrerát – aki betört
unokabátyám, Peppo múzeumába – letartóztatása másnapján holtan találták a cellájában. Nem lehetett
tudni, hogy vajon öngyilkosság történt-e, vagy lefizettek valakit, hogy hallgattassa el, mindenesetre,
jegyezte meg Alessandro, igen nagy szakértelem – ha nem egyenesen varázslat – kell ahhoz, hogy valaki
a kopott régi cipőfűzőjére akassza fel magát úgy, hogy az el sem szakad.
– Vagyis szerinted meggyilkolták? – A jelleme, a viselkedése és a fegyvere ellenére sajnáltam a fickót.
– Gondolom, valaki nem akarta, hogy beszéljen.
Alessandro gyanakvón nézett rám, mintha többet tudnék, mint amennyit elárultam. – Nagyon úgy fest.
 A Fontebranda egy régi közkút volt, amelyet a vízvezetékeknek hála, már nem használt senki. Egy
nagy téren állt a lejtős városi utcák útvesztőjének alján. A vörös téglából épített régi, loggiaszerű
épülethez gazzal benőtt széles lépcsők vezettek.
Leültem a kút peremére Alessandro mellé, és néztem az óriási medencében csillogó kristálytiszta zöld
vizet, és a boltíves mennyezeten játszó villódzó fény kaleidoszkópot.
–Tudod – szóltam a csodás látványban gyönyörködve –, a te ősöd egy elég nagy szemét volt!
Alessandro meglepetten, de nem jókedvűen felnevetett. – Remélem, nem az őseim alapján ítélsz meg.
És remélem, magadról sem a saját őseid alapján mondasz véleményt.
Mi lenne, gondoltam, miközben előrehajolva a vizet szántottam az ujjaimmal, ha téged a húgom
mobilján lévő fotók alapján ítélnélek meg? Ehelyett azonban így szóltam: – Azt a tőrt… megtarthatod.
Nem hiszem, hogy Rómeó valaha is szeretné visszakapni. – Felnéztem Alessandróra. Nagyon szerettem
volna valakit felelősnek tartani Salimbeni uraság bűneiért. – Borzalmas a halálnak az a módja. De hát
nem halt meg. Visszajött, hogy megmentse őt.
Kis ideig szótlanul ültünk Alessandro mosolygott ráncba futó homlokom láttán. – Ugyan már –
mondta végül –, élsz! Süt a nap. Ilyenkor érdemes idejönni, amikor a boltozaton betör a fény, és játszik a
vízen. Később a Fontebranda sötét lesz és hideg, mint egy barlang. Fel sem ismernéd.
– Milyen különös – mormoltam –, hogy egy hely néhány óra alatt meg tud változni.
Alessandro talán gyanította, hogy őrá utalok, de nem mutatta. – Mindennek van árnyékos oldala.
Szerintem ettől érdekes az élet. Rosszkedvem ellenére elmosolyodtam. – Meg kellene ijednem?
– Nos… – Levetette zakóját, és kihívó pillantással a kút falának dőlt, – Az öregektől megtudhatod,
hogy a Fontebrandának különleges ereje van.
– Folytasd. Szólok, ha már eléggé megrémültem.
– Vedd le a cipődet.
Akaratlanul felnevettem. – Elég, máris rémült vagyok!
– Ugyan már. Élvezni fogod. – Levetette cipőjét és zokniját, felgyűrte a nadrágja szárát, és
belemártotta mindkét lábát a vízbe.
– Ma nem kell dolgoznod? – kérdeztem, miközben himbálózó lábát néztem.
Alessandro vállat vont. – A bank több mint ötszáz éves. Gondolom, nem dől össze, ha hiányzom egy
órát.
– Szóval? – mondtam kezemet karba fonva. – Mi az a különleges erő?
Alessandro kis ideig gondolkodott, majd így szólt: – Azt hiszem, kétfajta őrület van a világon. Az
alkotó és a romboló őrület. Sokan vélik, hogy a Fontebranda vizétől az ember őrült lesz, pazzo, de jó
értelemben. Nehéz megmagyarázni. Ezer éve isszák az emberek ezt a vizet, és eltölti őket a pazzia. Volt,
aki költővé vált, mások szentté. A legismertebb természetesen Szent Katalin, aki itt nőtt fel a közelben,
Ocában, a Lúd városnegyedben.
Nem voltam abban a hangulatban, hogy bármiben egyetértsek Alessandróval, vagy hagyjam, hogy
tündérmesékkel elterelje a figyelmemet, ezért hevesen megráztam a fejem. – Ezek a történetek a
szentekről… Éhező nők, akiket aztán máglyán égetnek cl. Hogy nevezheted ezt alkotóerőnek? Hiszen
színtiszta elmebaj.
– Szerintem – mondta Alessandro incselkedve, mosollyal az arcán –, sokan azt is elmebajnak tartják,
hogy egyesek köveket hajigálnak rendőrökre. – Arckifejezésemet látva elnevette magát. – Főleg, ha bele
sem teszed a lábad ebbe a kútba.
– Csak azt akarom mondani – szóltam, s levettem a cipőmet – hogy minden azon múlik, honnan
nézzük. Amit te kreatívnak látsz, azt én esetleg rombolásnak tartom. – Óvatosan a vízbe dugtam a lábam.
–Azt hiszem, minden attól függ, hogy miben hiszel. Vagy… hogy kinek az oldalán állsz.
Talányos mosoly jelent meg Alessandro arcán. – Úgy érted – kérdezte kalimpáló lábujjaimat nézve –
hogy át kell gondolnom az elméletemet?
– Szerintem jó, ha az ember újra és újra átgondolja az elméleteit. Ha nem teszi, nem elméletek többé.
Valami más lesz belőlük… – Fenyegetőn meglengettem a karomat. – Sárkányokká válnak, senkit sem
engednek be a tornyodba, vagy onnan ki.
Alessandro rám pillantott, valószínűleg azt találgatta, miért vagyok ilyen csipkelődő kedvemben. –
Tudtad, hogy a sárkány itt a szüzesség és a védelem jelképe?
 Elkaptam a pillantásomat. – Elég furcsa. Kínában a sárkány a vőlegényt szimbolizálja, a szüzesség
ellenségét.
Kis ideig egyikünk sem szólt. A Fontebranda vize némán gyűrűzött, egy halhatatlan lélek türelmes
magabiztosságával küldte fényeit a boltíves mennyezet felé, s egy pillanatra azt éreztem, akár költő is
válhat belőlem.
– Szóval? – kérdeztem elhessegetve a gondolatot, mielőtt gyökeret vert volna. – Te hiszel benne?
Hogy a Fontebranda hatására pazzo lesz az ember?
Alessandro lenézett a vízre. Úgy tűnt, mintha lábaink folyékony jádéba süllyedtek volna. Aztán
halványan elmosolyodott, mint aki valami oknál fogva tudja, hogy a kérdésemre nem kell válaszolni.
Hiszen zöld fénnyel ott csillogott a szemében az elragadtatás ígérete.
Megköszörültem a torkomat. – Nem hiszek a csodákban.
Alessandro tekintete a nyakamra siklott. – Akkor miért hordod azt?
Megérintettem a keresztet – Rendszerint nem viselem. Ellentétben veled. – Nyitott gallérú inge felé
bólintottam.
– Erre gondolsz…? – Előhalászott egy bőrszíjon függő kis tárgyat. – Ez nem kereszt. Nekem nem kell
kereszt ahhoz, hogy higgyek a csodákban.
A bőrszíjra erősített függőre néztem. – Egy lövedéket hordasz a nyakadban?
Fanyar mosoly jelent meg az arcán. – Szerelmeslevélnek hívom. A jelentésben azt állt: baráti lövés.
Nagyon baráti. A szívemtől két centiméterre állt meg.
– Kemény bordáid vannak.
– Kemény társam volt. Ezek a lövedékek több emberen is áthatolnak Ez előbb valaki máson fúródott
át. – Visszacsúsztatta a lövedéket az inge alá. – És ha nem kórházban lettem volna, darabokra szakított
volna. Úgy látszik, Isten akkor is tudja, hol vagyok, ha nem viselek keresztet.
Nem tudtam, mit mondjak. – Mikor történt? Hol történt? Előrehajolt, és belemártotta kezét a vízbe. –
Már mondtam. Elmentem a határig.
Megpróbáltam elkapni a pillantását, de nem sikerült. – Ennyi?
– Ennyi, egyelőre.
– Nos – szóltam –, megmondom, én miben hiszek. A tudományban.
Alessandro arckifejezése nem változott, noha pillantása ide-oda vándorolt az arcomon. – Szerintem
nem csak ebben hiszel. Akaratod ellenére. Ezért félsz. Félelemmel tölt el a pazzia.
– Félek? – Megpróbáltam nevetni. – Cseppet sem… Alessandro azzal szakított félbe, hogy vizet mert a
tenyerébe, és elém tartotta. – Ha nem hiszed el, akkor igyál ebből. Nincs mit vesztened.
– Ugyan már! – Viszolyogva hátradőltem. – Ez a víz tele van baktériummal!
Lerázta kezéről a vizet. – Az emberek több száz éve isznak belőle.
– És megőrültek!
– Látod? – mosolyodott el Alessandro. – Mégiscsak hiszel benne.
– Igen! Hiszek a mikrobákban!
– Láttál már mikrobát?
Incselkedő mosolyára meredtem, és bosszankodtam, hogy ilyen könnyedén sarokba szorított. – A
tudósok gyakran látják a mikrobákat.
– Szent Katalin Jézust látta – mondta Alessandro szikrázó szemmel –, itt, fönn az égen, a San
Domenico-bazilika fölött. Kinek hiszel? A tudósodnak, vagy Szent Katalinnak, vagy mindkettőnek?
Mivel nem válaszoltam, összeillesztette két tenyerét, vizet mert a kútból, és kortyolt belőle. A többit
felajánlotta nekem, de én ismét hátrahőköltem.
Alessandro csalódottságot színlelve ingatta a fejét. – Ez nem az a Giulietta, akire emlékeztem. Mit
tettek veled Amerikában?
Hirtelen kihúztam magam. – Rendben van, add ide!
Kevés víz maradt Alessandro tenyerében, de azt felszürcsöltem, csak hogy lássa, kivel van dolga.
Addig eszembe sem jutott a mozdulat intim volta, amíg fel nem néztem Alessandro arcába.
– Most már nem menekülhetsz a pazzia elől – mondta rekedten. – Igazi sienai lettél.
– Egy hónapja még azt tanácsoltad, hogy menjek haza – néztem rá hunyorogva.
Összehúzott szemöldököm láttán Alessandro elmosolyodott, és megérintette az arcomat. – És mégis itt
vagy.
 Minden erőmet összeszedtem, hogy ne hajtsam arcomat a tenyerébe. Hiába voltak kitűnő okaim arra,
hogy ne bízzam benne – pláne ne flörtöljek vele –, csak annyit tudtam mondani: – Shakespeare nem
örülne ennek.
Halk elutasításom korántsem szegte Alessandro kedvét, sőt lassan végighúzta ujját az arcomon, s kis
időre megállította a szájam sarkában. – Shakespeare-nek nem kell erről tudnia.
Amit a szemében láttam, olyan ismeretlen volt számomra, mint az idegen part az óceánon töltött
végtelen éjszakák után. Ismeretlen vad jelenlétét éreztem a dzsungel növényei között, valami ősi
teremtmény várta, hogy partra érjek. Nem tudom, mit látott az én szememben, de bármi volt is az,
Alessandro visszahúzta a kezét.
– Miért félsz tőlem? – súgta. – Fammi capire. Magyarázd meg. Haboztam. Vállalnom kellett a
kockázatot. – Semmit sem tudok rólad.
– Itt vagyok.
– Ez… – mutattam inge alatt a lövedékre –, hol történt? Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta, s
hagyta, hadd pillantsak bele csüggedt lelkébe. – Ó, tetszeni fog neked. Irakban.
Ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy minden haragomat és gyanakvásomat kis időre az együtt
érzés lavinája temesse maga alá. – Akarsz róla beszélni?
– Nem. Következő kérdés?
Egy percig is eltartott, míg felfogtam, hogy – igen csekély erőfeszítéssel – megtudtam Alessandro
nagy titkát, legalábbis titkai egyikét. Ennek ellenére rendkívül valószínűtlennek tartottam, hogy a többit is
ilyen könnyűszerrel szedem ki belőle, főleg azt, hogy betört a szobámba.
– Ismerted… – kezdtem, de nyomban ideges lettem. Akkor eszembe ötlött valami, és újrakezdtem a
mondatot. – Van valamilyen kapcsolatod Luciano Salimbenivel?
Alessandro mély lélegzetet vett. Szemlátomást egészen más kérdésre számított. – Miért? Szerinted ő
ölte meg Bruno Carrerát?
– Azt hittem – mondtam a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal –, hogy Luciano Salimbeni halott.
De lehet, hogy félreinformáltak. Számításba véve a történteket, és a lehetőséget, hogy ő ölte meg a
szüleimet, azt hiszem, jogom van tudni. – Egymás után kihúztam a lábaimat a vízből. – Te Salimbeni
vagy. Eva Maria a keresztanyád. Kérlek, mondd el, hogyan függ össze ez az egész.
Mivel látta, hogy komolyan beszélek, Alessandro felnyögött, és mindkét kezével beletúrt a hajába, –
Nem hinném…
– Kérlek.
– Rendben! – Mély lélegzetet vett, valószínűleg jobban haragudott önmagára, mint rám. – Elmondom.
Jó ideig gondolkodott, talán azon, hogy hol kezdje, majd megkérdezte: – Tudod, ki volt Nagy Károly?
– Nagy Károly? – ismételtem meg, mert nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e.
– Igen – bólintott Alessandro. – Nagy Károly… nagyon magas volt.
Ebben a pillanatban megkordult a gyomrom, és rájöttem, hogy az előző napi ebéd óta nem ettem
jóformán semmit – hacsak nem számítjuk az üveg Chiantit, a doboz pácolt articsókát, és a fél tábla
csokoládét, amelyet vacsora gyanánt elfogyasztottam.
– Mit szólnál hozzá – mondtam cipőmbe bújva –, ha a többit kávézás közben mondanád el?

A Campón már folytak az előkészületek a palióra. Miközben a versenypályához előkészített egyik

homokdomb mellett haladtunk el, Alessandro lehajolt, és olyan óvatosan, mintha a legfinomabb sáfrány
volna, felemelt egy marék homokot. – Látod? – tartotta elém a tenyerét. – La terra in piazza.
– Kitalálom. Ez azt jelenti, hogy ez a tér a világegyetem közepe?
– Majdnem. Azt jelenti, hogy ez a tér földje. Talaja. – Áttette a homok egy részét a tenyerembe. –
Tapintsd meg. Szagold meg. Azt jelenti: palio. – A legközelebbi kis étteremhez sétáltunk. Amikor
leültünk, Alessandro a munkásokra mutatott, akik párnázott korlátokat állítgattak a Campo peremén. – A
palio korlátain kívül nem létezik világ.
– Milyen költői – mondtam, és titokban lesöpörtem tenyeremről a homokot. – Milyen kár, hogy
Shakespeare Veronát imádta.
Alessandro a fejét csóválta. – Sosem unod el Shakespeare-t?
Már majdnem visszavágtam, hogy hé, te kezdted! de meggondoltam magam. Semmi szükség nem volt
arra emlékeztetni, hogy amikor a nagyszülei kertjében először találkoztunk, én még pelenkás voltam.
 Kis ideig egymást néztünk, pillantásunk némán viaskodott a Bárd, és még sok egyéb miatt, mígnem
megérkezett a pincérnő, hogy felvegye a rendelést. Amint távozott, előrehajoltam, és az asztalra
könyököltem. – Hallgatlak – szóltam megalkuvást kizáró hangon. – Mi a kapcsolat közted és Luciano
Salimbeni között? Mi lenne, ha kihagynánk a Nagy Károly-fejezetet, és rögtön…
Ebben a pillanatban megszólalt Alessandro mobiltelefonja. Megnézte, ki hívja, majd az újabb
haladéktól szemlátomást megkönnyebbülten elment az asztaltól. Ahogy távolodó alakját figyeltem,
hirtelen az az érzésem támadt, mennyire valószínűtlen, hogy ő hatolt be a hotelszobámba. Noha csak egy
hete ismertem, megesküdtem volna rá, hogy a személyes vonzerőnél több kell ahhoz, hogy ez az ember
kizökkenjen a nyugalmából. Irakban ugyan majdnem meghalt, de a legkevésbé sem tört meg, sőt ennek
épp az ellenkezője történt. Tehát, ha bármilyen okból valóban ő járt a szobámban, egészen biztosan nem
dúlta volna fel a bőröndjeimét, mint egy tasmán ördög, hogy még a csilláron is a piszkos alsóneműm
lógott. Ennek egyszerűen nem volt logikai alapja.
Amikor Alessandro öt perccel később visszatért, bocsánatkérőnek szánt mosollyal felé toltam a
kávéját. Ő azonban rám sem nézett, miközben megfogta a csészét, és elkevert benne egy kevés cukrot.
Megváltozott a viselkedése, és éreztem, hogy bárki hívta is, valami nyugtalanítót mondhatott neki
olyasmit, ami velem volt kapcsolatban.
– Hol is tartottunk? – kérdeztem könnyedén, miközben belekortyoltam a habos cappuccinómba. – Ja,
igen! Nagy Károly magas volt…?
– Beszélj inkább a motorbiciklis barátodról – mondta Alessandro olyan fesztelenül, hogy aligha
lehetett őszinte. Látva, hogy az elképedéstől meg sem tudok szólalni, fanyarul hozzátette: – Mintha azt
mondtad volna, hogy egy fickó üldözött egy Ducatin.
– Ja? – nevettem fel kényszeredetten. – Róla van szó? Fogalmam sincs. Nem láttam többé. Gondolom,
nem elég hosszú a lábam.
Alessandro nem mosolyodott el. – Rómeó elég hosszúnak találná.
Majdnem kilöttyintettem a cappuccinómat. – Egy pillanat! Arra célzol, hogy a gyerekkori vetélytársad
követett engem?
Elkapta a pillantását. – Nem célzok semmire. Csak kíváncsi vagyok.
Kínos csend következett. Alessandro szemlátomást toprengett valamin, s én szélsebesen
végiggondoltam az eseményeket, hogy kitaláljam, mi lehet az. Természetesen tud a Ducatiról, csak arról
nem, hogy a húgom ült rajta. Talán azt is tudja, hogy az előző nap a rendőrség lefoglalta a
motorkerékpárt, miután hiába várt a tulajdonosára a Mangia-toronynál. Janice arról számolt be, hogy a
türelmetlen rendőrök láttán inkább észrevétlenül elsompolygott. Ha egyetlen fickó állt volna ott, még
örült is volna neki, kettő kimondottan jó mulatság lett volna, de három egyenruhás még a húgomnak is
sok volt.
– Figyelj – mondtam olyan hangon, amellyel megpróbáltam folytatni az iménti közvetlenséget –,
remélem, nem gondolod, hogy én még mindig… Rómeóról álmodozom.
Alessandro nem felelt azonnal. Aztán kelletlenül megszólalt, tudva, hogy részben kiteregeti lapjait. –
Azt mondd meg – szólt, miközben a kanállal rajzolgatott az asztalterítőre –, hogy tetszett-e a kilátás a
Mangia – toronyból?
Rámeredtem. – Egy pillanat! Te… követsz engem?
– Nem – felelte korántsem büszkén – de a rendőrség rajtad tartja a szemét. A saját érdekedben. Hátha
Bruno gyilkosa rád is le akar csapni.
– Te kérted? – Láttam a szemében a választ. – Hát akkor köszönöm – folytattam szárazon. – Kár, hogy
akkor nem voltak sehol, amikor az a bűnöző betört a szobámba!
Alessandrónak a szeme sem rebbent. – Tegnap viszont ott voltak. Egy férfit láttak a szobádban.
Olyan képtelenség volt az egész, hogy elnevettem magam. – Nagyon vicces! Egy férfi a szobámban?
Az én szobámban? – Láttam, hogy még mindig nem győztem meg, ezért abbahagytam a nevetést.
– Nézd – mondtam komolyan –, tegnap este nem volt semmiféle férfi a szobámban, és a toronyban
sem. – Még hozzá akartam tenni: nem mintha bármi közöd volna hozzá, de meggondoltam magam. –
Nahát! Úgy vitatkozunk, mint a régi házasok.
– Ha régi házasok lennénk – mondta Alessandro mosolytalanul –, nem kellene feltennem ezt a kérdést.
A szobádban lévő férfi én lennék.
– A Salimbeni-gének – forgattam a szemem –, újra elődugták rút fejüket. Tudom már! Ha házasok
volnánk, mindig leláncolnál a pincében, amikor elhagynád a házat?
Alessandro elgondolkodott. – Nem lenne rá szükség. Ha egyszer megismersz, nem akarsz senki mást.
És… – Végre letette a kanalat. – És elfelejtenél mindenkit, akit előttem ismertél.
Félig tréfás, felig komoly szavai úgy kígyóztak körülöttem, mint angolna raj a vízbe veszett test körül.
Lélekjelenlétemet próbálgató ezernyi apró fog szurkálását éreztem.
– Azt hiszem – szóltam határozottan, s keresztbe tettem a lábam –, Luciano Salimbeniről akartál
beszélni.
Alessandro arcáról eltűnt a mosoly. – Igen. Így van. – Kis ideig homlokát ráncolva ült, újra játszani
kezdett a kanállal, majd megszólalt; – Már rég el kellett volna mondanom neked… Tegnapelőtt este
rnindenképpen el kellett volna mondanom, de… nem akartalak megrémíteni.
Már nyitottam a számat, hogy közöljem, engem nem lehet egykönnyen megrémíteni, amikor valaki
átnyomakodott mögöttem a szomszédos asztalhoz, és leült.
Janice volt az újra.
Eva Maria piros-fekete kosztümje volt rajta, és egy egész arcát eltakaró napszemüveg, de elegáns
megjelenése ellenére nem feltűnősködött, csak felemelte az étlapot, és úgy tett, mintha elmerülne benne.
Alessandro rápillantott, és megijedtem, hogy felfedezi kettőnk hasonlóságát, vagy megismeri keresztanyja
ruháját. De nem ez történt. A harmadik személy jelenléte azonban megzavarta abban, hogy belekezdjen a
történetbe, amelyet el akart mondani, ezért újra kínos csendben ültünk.
– Ein capiccino bitte – szólt oda Janice a pincérnek olyan kiejtéssel, amely nagyon úgy hangzott,
mintha egy amerikai németnek akarná kiadni magát. – Und zwei biscotti.
Meg tudtam volna ölni. Biztosra vettem, hogy Alessandro valami nagyon fontosat akart velem közölni,
ehelyett a palioról mesélt, miközben a pincér szégyentelen húgomból próbálta pitiző kutyaként kiszedni,
hogy Németország melyik részén él.
– Prága! – bökte ki húgom, de tüstént kijavította magát. – Prága… heim stadt.
A pincér olyan képet vágott, mint aki elégedett a válasszal, és le van nyűgözve, majd Artúr király
lovagjainak buzgalmával elsietett, hogy teljesítse a megrendelést.
– Nézd csak a balzanát – mutatott Alessandro a csészén látható sienai címerre, mert azt hitte, figyelek,
– minden olyan egyszerű rajta. Fekete-fehér. Átok és áldás.
A csészére pillantottam. – Ezt jelenti? Átkot és áldást? Alessandro vállat vont. – Azt jelenti, amit
akarsz. Számomra a hozzáállás jelképe.
– Hozzáállás? Mint például… a csésze félig tele van?
– Olyan, mint egy eszköz. A pilótafülkében. Jelzi, ha fejjel lefelé fordultál. Ha a balzanára nézek,
tudom, hogy fejjel felfelé haladok. – Janice-ről tudomást sem véve a kezemre tette a kezét. – És ha rád
nézek, tudom…
Gyorsan elhúztam a kezem, mert nem akartam, hogy Janice lássa bizalmas kapcsolatunkat, amiért
később ugrathatna. – Milyen pilóta az csattantam fel –, aki nem tudja magától is, hogy fejjel lefelé repül?
Alessandro rám bámult, nem értette a váratlan visszautasítást.
– Miért akarsz mindig repülni? – kérdezte halkan. – Miért félsz ennyire attól, hogy… – Újra megfogta
a kezem. – Hogy boldog légy?
Ennyi elég is volt, Janice nem bírta tovább, német útikönyve mögé bújva nevetni kezdett. Noha
megpróbálta köhögésnek álcázni, még Alessandro is tisztában volt vele, hogy minden szót hallott, és
olyan pillantást lövellt húgom felé, amitől még jobban a szívembe zártam.
– Ne haragudj – szólt, s a tárcájáért nyúlt –, vissza kell mennem.
– Majd én fizetek – mondtam. – Azt hiszem, iszom még egy kávét. Később lesz egy kis időd? Jössz
nekem egy történettel.
– Ne aggódj – szólt, és megsimogatta az arcomat, mielőtt felállt –, megkapod a történetedet.
Amint halló távolon kívülre ért, éktelen dühvel fordultam Janice-hez: – Tényleg azért jöttél, hogy
tönkretegyél mindent? – sziszegtem, miközben félszemmel a távolodó Alessandro után néztem. – Éppen
el akart mesélni valamit. Luciano Salimbeniről.
– Ó, bocsánat – mondta Janice színlelt sajnálkozással –, hogy megzavartam a kis tét-á-téte-et a
pasassal, aki betört a szobádba. Most őszintén, Jules, teljesen elment az eszed?
– Nem hiszem, hogy…
– Dehogynem! Láttam, ne felejtsd el. – Mivel sejtette, hogy nem hiszek neki, Janice horkantott, és
ledobta az útikönyvet.
– Igen, aranyos, mint a kis borz, és igen, szeretném megnyalni a bélyeggyűjteményét, de ne viccelj
már! Miért hagyod, hogy így átverjen? Szót sem szólnék, ha nyomulna rád, de te is tudod, hogy valójában
mit akar.
– Az a helyzet – szóltam fagyos hangon –, hogy nem tudom. De neked nyilván rengeteg tapasztalatod
van a ragadozók terén, ezért könyörgök, világosíts fel.
– Na neee! – hüledezett Janice naivságomon. – Egyértelmű, hogy azért köröz körülötted, hogy
megtudja, mikor indulsz sírt fosztogatni. Ugye nyíltan még sosem kérdezősködött a sírról és a szoborról?
–Tévedsz! – feleltem. – A rendőrségen azt kérdezte, tudok-e valamit egy aranyszemű szoborról.
Aranyszeműről! Nyilván sejtelme sincs…
– Nagyon is van sejtelme! – csattant fel Janice. – Jól bevált ősi trükk: add a tudatlant. Nem látod, hogy
olyan, mint egy harangjáték?
– Mire akarsz kilyukadni? Hogy megvárja, amíg megtaláljuk a köveket, és aztán… ellopja őket? – Már
beszéd közben rájöttem, hogy ennek nagyon is van értelme.
Janice felemelte mindkét kezét. – Isten hozott a valóságban, fafej. Szerintem rázd le a pasast, pronto és
költözz át az én szállodámba. Úgy teszünk, mintha a reptérre indulnál…
– És aztán? Elbújok a szobádban? Nagyon kis város ez, ha nem vetted volna észre.
– Hagyd rám a nehezét. – Janice máris maga előtt látta az egészet. – Pillanatok alatt összeütöm a
látványosságot.
– Nagyon fel vagy dobva – jegyeztem meg. – Együtt vagyunk ebben a…
– Most már igen.
– …és, csak hogy tudd, szívesebben dőlök be neki, mint neked.
– Igen? – fortyant fel Janice. – Akkor miért nem futsz utána máris? Biztos boldogan bedönt, én viszont
megnézem Peppót, de nélküled.

Gondolatokba merülve sétáltam vissza a szállodámba. Bárhogy csűrtem-csavartam a dolgot,Janice-nek

igaza volt, nem szabad megbíznom Alessandróban. Csak az volt a bökkenő, hogy nem csupán megbíztam
benne, de belezúgtam. Elvakultságomban már-már elhitettem magammal, hogy Janice elmosódó
felvételein valaki más látható, és hogy később csak valami félreértett lovagiasságból állított rám
kísérőket.
Ráadásul megígérte, hogy elmondja, miként függenek össze a dolgok, és igazán nem az ő hibája volt,
hogy többször is megzavartak bennünket. Vagy mégis? Ha valóban el akarta volna mondani, miért várta
meg, hogy én kezdeményezzem a beszélgetést? Az imént pedig, amikor Janice megjelenése szakította
félbe, miért nem kérte, hogy kísérjem vissza a Monté Paschiba, hogy útközben elmondhassa a történetet?
Már a Hotel Chiusarelli közelében jártam, amikor egy sötét ablakú fekete limuzin gördült mellém, s a
lesikló hátsó ablak mögül előtűnt Eva Maria mosolygó arca. – Giulietta! – lelkendezett. – Micsoda
véletlen! Gyere, együnk egy kis törökmézet!
Beültem a krémszínű bőrülésre Eva Mariával szemben, s közben azon tűnődtem, hogy nem valami
csapdába sétálok-e bele. De hát, ha Eva Maria el akarna rabolni, miért ne bízná egyszerűen Alessandróra?
A keresztfia már nyilván elmondta neki, hogy a kezéből ettem, de legalábbis ittam.
– Úgy örülök, hogy még itt vagy! – áradozott Eva Maria, és egy selyemfényű dobozból felém kínálta
az édességet. – Ott jártam a hoteledben, tudod? Megkaptad az üzenetemet? Attól féltem, hogy a
keresztfiam elriasztott. Bocsánatot kérek a nevében. Általában nem ilyen.
– Nem kell aggódnod – mondtam az édességet nyalogatva az ujjamról, s közben azon tűnődtem, hogy
mit tudhat Eva Maria a találkozásaimról Alessandróval. – Nagyon kedves velem az utóbbi időben.
– Valóban? – Eva Maria felvont szemöldökkel nézett rám. Örült a hírnek, ugyanakkor zavarta, hogy
kimaradt az eseményekből. – Akkor jó.
– Ne haragudj, hogy csak úgy otthagytam a születésnapi vacsorádat… – folytattam, és kicsit
szégyelltem magam, amiért azóta a borzalmas éjszaka óta nem hívtam fel. – A ruhák, amelyeket
küldtél…
– Tartsd meg mindet! – legyintett könnyedén. – Rengeteg ruhám van. Mondd csak, itt vagy ezen a
hétvégén? Összejövetel lesz nálam, és meghívok néhány embert, akikkel megismerkedhetnél… akik
sokkal többet tudnak Tolomei őseidről, mint én. A parti holnap este lesz, de szeretném, ha az egész
hétvégét nálam töltenéd. – Úgy mosolygott, mint egy tündér keresztanya, aki most varázsolta elő a
tökhintót. – Imádni fogod Val d'Oroát, tudom! Majd Alessandro elhoz a kocsiján. Ő is hivatalos.
– Ööö… – haboztam. Hogyan utasíthatnám vissza? De ha nem teszem, Janice megfojt. – Szívesen
mennék, de…
– Nagyszerű! – Eva Maria előrehajolt, és kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljak. – Akkor holnap. És… ó!
Hozz fürdőruhát!

V.V
Hány ember van, ki végső percein Mosolyra gyúl!
Azt mondják ápolói:Utolsó lobbanás. – Lobbansz-e hát,
Utolsó láng?

SIENA, 1340

Rocca di Tentennano roppant nagy épület volt. Keselyűként ült egy dombon a Val d'Orcia fölött,
ahonnan szabad kilátás nyílt a tágas vidékre. Masszív falai számtalan ostromot és támadást kiálltak már, s
lakóinak viselkedését és erkölcsét tekintve szükség is volt szilárdságukra.
Az erődítmény felé tartva Giulietta azon töprengett, Salimbeni vajon miért volt olyan kedves, hogy
erre a távoli vidékre küldte őt. Amikor néhány nappal korábban kikísérte a palota udvarára és már-már
szívélyesnek tűnő pillantással búcsút vett tőle, Giulietta eltűnődött, hogy a férfi – a férfiasságára küldött
átok következtében – talán megbánta, amit tett, és azzal, hogy messzire küldi, valamiképpen kárpótolni
szeretné az általa okozott bánatért.
Ebben a reménykedő állapotban figyelte, ahogyan a férfi elbúcsúzott fiától, Ninótól – aki Val
d'Orciába kísérte Giuliettát –, és őszintének ható szeretettel bocsátotta útjára. – Isten áldjon utadon –
mondta, miközben Nino felült a lovára, amelynek hátán végigszáguldotta a paliot, és azután is.
A fiatalember nem válaszolt, mi több, úgy viselkedett, mintha apja jelen sem lenne, és bármilyen
hitvány teremtés volt is, Giulietta – egy röpke pillanatra – megszánta Salimbenit.
Később azonban, amikor a Rocca di Tentennanóban kijelölt szobájának ablakából szemügyre vette a
vidéket, rájött, valójában miért küldte őt ide Salimbeni. Megértette, hogy korántsem nagylelkű gesztusról,
csupán fortélyos büntetésről van szó.
Az erődítménybe engedély nélkül nem léphetett senki, de távozni sem lehetett észrevétlenül. Giulietta
most értette csak meg, miért beszéltek az emberek olyan szomorúan Salimbeni előző feleségeiről, akik
Rocca di Tentennanóba kerültek; innen ugyanis csak a halál szabadítja ki az embert.
Giulietta nagy meglepetésére azonnal megjelent egy szolgáló-lány, hogy begyújtson a kandallóba, és
lesegítse róla úti ruháit. Ezen a december eleji napon, az utazás utolsó óráiban egészen elfehéredtek és
elgémberedtek az ujjai a hidegtől. Ahogy gyapjúruhában és száraz papucsban a tűz előtt forgolódott,
megpróbálta felidézni, hogy mikor volt utoljára kényelmes, békés az élete.
Amint kinyitotta a szemét, Ninót pillantotta meg az ajtóban, aki szinte kedvesnek ható tekintettel
méregette. Milyen kár, gondolta Giulietta, hogy ez az ifjú éppolyan gazember, mint az apja, hiszen jó
kiállású, erős és rátermett, akinek könnyen húzódik mosolyra a szája, sokkal könnyebben, mint azt –
Giulietta szerint – súlyosan terhelt lelkiismerete engedhetné.
– Megkérhetlek – kérdezte a fiatalember olyan nyájasan, mintha egy bálteremben állnának –, hogy
velem vacsorázz? Úgy tudom, három hete egyedül étkezel, amiért bocsánatot kérek tőled modortalan
családom nevében. – Giulietta meglepetését látva hozzátette: – Ne félj. Biztosítalak, hogy teljesen
egyedül vagyunk.

Így is volt. A húszszemélyes vacsoraasztal két végén ülve szótlanul fogyasztották a vacsora nagy
részét, csak néha-néha találkozott pillantásuk a gyertyatartók között. Valahányszor észrevette, hogy
Giulietta ránéz, Nino elmosolyodott, így a lány végül felbátorodott, és feltette a kérdést, amely jó ideje
foglalkoztatta. – Te ölted meg unokatestvéremet, Tebaldót a palio során?
Nino arcáról eltűnt a mosoly. – Természetesen nem én tettem. Hogy juthat ilyesmi eszedbe?
– Akkor ki tette?
Nino kíváncsian fürkészte Giuliettát, de szemlátomást egyik kérdés sem hozta ki a sodrából. – Tudod,
hogy ki tette. Mindenki tudja.
– Azt is tudja mindenki… – Giulietta elhallgatott, hogy legyőzze hangja remegését –, hogy mit tett
apád Rómeóval?
Válasz helyett Nino felállt, és a hosszú asztal mellett odasétált Giuliettához. Letérdelt elé, és megfogta
a kezét, ahogyan egy lovag vigasztalna egy feldúlt ifjú hölgyet. – Hogyan tehetném jóvá mindazt a
gonoszságot, amit apám művelt? – Arcához szorította a lány kezét.
– Hogyan takarhatnám el a tomboló holdat, amelynek fénye családomra esik? Kérlek, szólj, drága
hölgy, miképp engesztelhetnélek ki?
Giulietta hosszasan fürkészte az ifjú arcát, majd egyszerűen ezt mondta: – Engedj szabadon. Nino
értetlenül bámult rá.
– Nem vagyok apád felesége – folytatta Giulietta. – Semmi szükség arra, hogy engem itt tartsatok.
Engedj el, és sosem zavarlak többé.
– Sajnálom – szólt Nino, és most ajkaihoz szorította a lány kezét –, de nem tehetem.
– Értem – mondta Giulietta, és elhúzta a kezét. – Ez esetben engedj vissza a szobámba. Annak
szerfölött örülnék.
– Vissza is engedlek – ígérte Nino, és felállt –, egy újabb pohár bor után. – Öntött a pohárba, amelyhez
Giulietta addig hozzá sem nyúlt.
– Alig ettél. Pedig biztosan éhes lehetsz. – Mivel a lány nem felelt, Nino elmosolyodott. – Nagyon
kellemes lehet errefelé az élet. Friss levegő, jó ételek, csodás kenyér – nem olyan kő, mint amit otthon
szolgálnak fel –, és… – felemelte mindkét kezét –, és pompás társaság. Minden a tiéd, hogy örömödet
szolgálja. Nem kell mást tenned, mint elfogadni mindezt.
Mosolygó arccal Giulietta felé nyújtotta a poharat, aki csak most kezdte felfogni a szavak jelentését. –
Attól nem félsz – kérdezte könnyedén, s átvette a poharat –, hogy mit szól majd apád?
Nino felnevetett. – Azt hiszem, mindkettőnknek jólesne egy éjszaka, amikor nem kell az apámra
gondolni. – Az asztalnak támaszkodva várta, hogy Giulietta igyon. – Remélem, rájössz, hogy cseppet sem
hasonlítok rá.
Giulietta letette a poharat, majd felállt. – Köszönöm a vacsorát és kedves társaságodat – mondta. – De
ideje visszavonulnom, ezért jó éjszakát kívánok neked…
Nino megmarkolta a lány csuklóját, és nem eresztette.
– Nekem is vannak érzéseim – szólt komoly arccal. – Tudom, mennyit szenvedtél. Bárcsak másképp
történt volna minden! A sors azonban úgy rendelte, hogy együtt legyünk itt.
– A sors? – Giulietta megpróbálta kiszabadítani a csuklóját, de nem sikerült. – Vagyis az apád?
Ekkor Nino végre felhagyott minden színleléssel, és bágyadtan nézett a lányra. – Nem látod, milyen
nagylelkű vagyok? Hidd el, másképp is viselkedhetnék. De kedvellek. Megérdemled. – Elengedte
Giulietta csuklóját. – Most menj, tedd, amit a nők ilyenkor szoktak, s hamarosan meglátogatlak. –
Hetykén elmosolyodott. – Ígérem, már éjfél előtt rájössz, hogy nem is vagyok olyan kiállhatatlan.
Giulietta az ifjú szemébe nézett, de csak eltökéltséget látott benne. – Mondhatok vagy tehetek valamit,
amivel ettől eltéríthetnélek?
Nino azonban szótlanul mosolygott, és a fejét rázta.

A Giulietta szobájához vezető folyosón minden sarokban állt egy őr. A nagy elővigyázatosság ellenére
azonban a szoba ajtaján nem volt zár, nem volt mód Nino távol tartására. Giulietta kitárta a spalettákat,
kinézett a hideg éjszaka sötétjébe, es elámult a töméntelen ragyogó csillag láttán. A szédítő látványt
mintha egyedül neki szánta volna az ég, hogy gyönyörűsége töltse el a lelkét, mielőtt mindez eltűnik.
Giulietta mindenben kudarcot vallott, aminek nekifogott. Meghiúsult a terve, hogy eltemesse Rómeót
és megölje Salimbenit, s rá kellett jönnie, hogy csupán azért maradt életben, hogy kihasználják. Egyetlen
vigasza az volt, hogy Rómeónak tett esküjét, bárhogy igyekeztek is, nem tudták semmissé tenni a
gonoszok. Giulietta soha nem volt senki másé. Rómeó volt a férje, és mégsem volt az. A lelkük ugyan
összefonódott, ám testüket elválasztotta egymástól a halál. De már nem sokáig. Csak hűségesnek kell
maradnia az utolsó pillanatig, s akkor talán, ha Lorenzo barát igazat mondott, a túlvilágon újra találkozhat
Rómeóval.
Giulietta nyitva hagyta a spalettákat, és úti poggyászához ment. Mennyi ruha, mennyi ékszer… de egy
brokát cipellőbe rejtve ott lapult, amit keresett. Egy illatszeres fiola, amely a Salimbeni-palotában az ágya
melletti asztalkán állt, ám amelyben Giulietta nem illatszert tartott.
Az esküvője után minden este megjelent egy öreg dajka, hogy egy kanálnyi altatót adjon be neki,
miközben szeméből szánalom áradt. – Nyisd ki a szád! – mondta erélyesen. – Légy jó leány. Szépet
akarsz álmodni, igaz?
Az első néhány alkalommal, amint a dajka kitette a lábát, Giulietta az éjjeli edénybe köpte az italt,
mivel éber akart maradni, hogy ha Salimbeni meglátogatná, emlékeztethesse átkára.
Aztán ama első néhány estét követően úgy határozott, hogy kiönti a rózsavizet a fiolából, amelyet
monna Antónia ajándékozott neki búcsúzóul, és – az illatszer helyébe – lassan megtöltötte az altató itallal,
amelyet esténként kapott.
Kezdetben az volt a terve, hogy egyfajta fegyverként használja majd Salimbeni ellen, ám mivel a férfi
látogatásai ritkultak, a fiola minden különösebb cél nélkül árválkodott az asztalkán. Giulietta azonban arra
gondolt, hogy amint az üvegcse megtelik, halált hoz arra, aki kiissza.
Kislánykora óta hallott különös történeteket olyan nőkről, akik altatószerrel vetettek véget életüknek,
miután kedvesük elhagyta őket. Noha anyjuk igyekezett távol tartani kislányait az effajta szóbeszédektől,
a ház sok szolgája szívesen mesélt a tágra nyílt szemmel figyelő gyermekeknek. Így hát Giulietta és
Giannozza sok délutánt töltött egy százszorszépekkel teli titkos mélyedésben, és felváltva színlelték a
halált, miközben másikuk eljátszotta a holttestet és az üres üvegcsét megtaláló emberek rettenetét. Egy
alkalommal Giulietta olyan hosszú ideig feküdt mozdulatlanul, hogy Giannozza megijedt, hátha valóban
meghalt a nővére.
– Giu-giu? – szólongatta Giuliettát, és a karját rángatta. – Hagyd abba, kérlek! Nem mulatságos.
Kérlek!
Végül aztán Giannozza sírva fakadt, és vigasztalhatatlan maradt, hiába ült fel a nővére nevetve. Sírt
egész délután és egész este, még a vacsoraasztaltól is elfutott, mert nem tudott enni. Azóta nem játszották
ezt a játékot.
Míg börtönében, a Salimbeni-palotában élt, voltak napok, amikor a fiolával a kezében üldögélt, s azt
kívánta, bárcsak megtelne már, és hogy legyen majd ereje véget vetni a saját életének. A fiola azonban az
utolsó estén telt meg, amelyet a Val d'Orciába indulás előtt töltött a Salimbeni-palotában, de egész úton
vigasztalta a tudat, hogy a kincs ott rejtőzik úti poggyászában, a papucsban.
Most a fiolát markolva leült az ágyra, és biztos volt benne, hogy amit a kezében tart, örökre megállítja
a szívverését. Bizonyára ez volt Szűz Mária terve mindvégig; hogy Rómeóval kötött házassága ne a
földön, hanem a mennyekben teljesedjék be. Az édes látomás mosolyt csalt az arcára.
Elővette ládájából a titokban odarejtett lúdtollat és tintát, s nekiült, hogy megírja utolsó levelét
Giannozzanak. A tintatartó, amelyet még a Tolomei-palotában kapott Lorenzo baráttól, csaknem üres volt
már, a lúdtollat pedig annyiszor hegyezte, hogy csupán egy rövid csonk maradt belőle. Megírta hát
húgának szánt utolsó üzenetét, majd feltekerte a papírt, és elrejtette egy hasadékban az ágy mögött.
"Százszorszépekkel teli mélyedésben várok rád, kedvesem – írta, s a betűket könny maszatolta szét. – És
ha megcsókolsz, ígérem, nyomban felébredek.”

Rómeó és Lorenzo barát tíz, csatákban edzett lovassal érkezett Rocca di Tentennanóhoz, Ambrogio
mester nélkül sosem tudták volna meg, hol találják Giuliettát, Giannozza tíz lovasa nélkül pedig sosem
követték volna szavaikat tettek.
Giannozzát Lorenzo barát jóvoltából érték el. Míg a monostorban rejtőztek – ahol Rómeó tehetetlenül
feküdt gyomorsebe miatt –, a szerzetes levetet küldött annak az egyetlen személynek, akiről tudta, hogy
együtt érez velük nehéz helyzetükben. Giannozza címét jól tudta, hiszen több mint egy éve szolgált
Giulietta titkos hírvivőjeként, s két hét sem telt bele, meg is érkezett a válasz.
” Szerfölött szomorú leveledet örömteli napon kaptam kézhez – írta Giannozza –, mivel most temettem
el e ház urát, így hát végre magam irányíthatom életemet. El sem tudom mondani, drága Lorenzo, milyen
fájdalommal olvastam hányattatásaitokról, és szegény húgom sorsáról. Kérlek, tudasd velem, miképpen
segíthetnék. Vannak embereim, vannak lovaim. Rendelkezz velük”.
 Rocca di Tentennano masszív kapuja előtt azonban még Giannozza sokat próbált harcosai is
tehetetlenül álltak. Amikor idefelé jövet szemügyre vették az erődítményt az alkonyat homályában,
Rómeó tudta, hogy ravaszsághoz kell folyamodnia, ha szíve hölgyét ki akarja innen menteni.
– Engem egy óriási darázsfészekre emlékeztet – mondta társainak, akik elnémultak az erőd láttán. – Ha
fényes nappal támadnánk, valamennyien meghalnánk, ám jó esélyünk lehet az est beállta után, amikor a
néhány őrszemet kivéve mindenki alszik.
Így hát sötétedésig várt, s akkor kiválasztott nyolc embert – köztük Lorenzo barátot, akit nem lehetett
hátrahagyni –, majd köteleket és tőröket vettek magukhoz, és odaosontak a szikla lábához, amelyen a
Salimbeni-erőd állt.
A behatolók, akiket csak a hold nélküli ég és a sziporkázó csillagok láttak, a lehető legnesztelenebbül
felmásztak a hegyen a hatalmas építmény aljához. Végiglopództak a meredek fal mellett, mígnem
egyikük úgy húsz láb magasságban észrevett egy alkalmas rést. Megveregette Rómeó vállát, és némán
felfelé biccentett.
Rómeó, aki a világért sem engedte volna át az elsőbbséget senkinek, kötelet kötött a derekára, és
megmarkolt két tőrt. A pengéket a kőtömbök közötti habarcsba döfte, és karjai erejére hagyatkozva
nekilátott, hogy felhúzódzkodjon. A fal meredek lejtője ugyan lehetővé tette ezt a vállalkozást, de cseppet
sem könnyítette meg, ezért Lorenzo barát lélegzete nem egyszer elakadt, amikor Rómeó lába
megcsúszott, és testét csupán két karja tartotta meg. Nem aggódott volna ennyire a barát, ha Rómeó jó
egészségben lett volna, csakhogy biztos volt benne, hogy minden mozdulat szinte elviselhetetlen
fájdalmat okoz barátjának, akinek gyomorsebe még nem gyógyult be egészen.
A falon felfelé kapaszkodó Rómeó azonban szinte nem is érezte ezt a fájdalmat, mivel sokkal jobban
sajgott a szíve a gondolatra, hogy Giulietta ki van szolgáltatva Salimbeni kegyetlen fiának. Élénken élt
emlékezetében az a mozdulat, amellyel Nino a palio során fürgén, gyakorlottan megszúrta Tebaldo
Tolomeit, és tudta, hogy nincs nő, aki ellenszegülhetne akaratának. Ninón ráadásul az átkok sem fognak,
mivel bizonyára tisztában van vele, hogy örök időkre elkárhozott.
A magasban lévő lyukról kiderült, hogy lőrés, épp csak olyan széles, hogy Rómeó átpréselje magát
rajta. Amikor a túloldalon leereszkedett, látta, hogy fegyvertárba került, és majdnem elmosolyodott a sors
iróniáján. Leoldotta derekáról a kötelet, hozzáerősítette egy fali fáklyatartóhoz, majd kétszer megrázta,
így jelezve a lentieknek, hogy biztonságban követhetik.

Rocca di Tentennano belülről éppolyan barátságtalan volt, mint kívülről. A falakat nem díszítették
freskók, a huzat útját nem zárták el fali szőttesek. A Salimbeni-palotával ellentétben, amely a
kifinomultságot és a gazdagságot hirdette, ez az erődítmény egyedül a hatalmat és az erőt szolgálta, ezért
bármiféle díszítmény csak a katonák és a fegyverek gyors mozgását akadályozta volna.
Miközben Rómeó végighaladt a végtelen, kanyargó folyosókon – nyomában Lorenzo baráttal és a
többi katonával –, attól kezdett félni, hogy inkább szerencsére, semmint bátorságra van szükségük ahhoz,
hogy ebben a mauzóleumban megtalálják Giuliettát, és észrevétlenül megszöktessék,
– Vigyázz! – súgta hátra egy helyütt, és kezét feltartva megállította a többieket, mivel egy őrszemet
pillantott meg az egyik saroknál – Vissza!
Hogy elkerüljék az őrt, mellékfolyosók labirintusába tévedtek, s végül odajutottak, ahonnan elindultak.
Szótlanul lapultak az árnyékban, ahová a fáklyák fénye nem hatolt el.
– Minden sarkon őr áll – suttogta Giannozza egyik embere, de főleg abban az irányban… –
Előremutatott.
Rómeó komoran bólintott. – Tudom. Lehet, hogy egyenként kell végeznünk velük, de inkább addig
várnék, amíg csak lehet.
Nem kellett megmagyaráznia, hogy miért akarta minél későbbre halasztani a fegyveres összecsapást.
Mindannyian tudták, hogy óriási túlerővel van dolguk, hiszen számtalan katona aludt a vár mélyén, s az
ostromlók azzal is számoltak, hogy ha küzdelemre kerül sor, egyetlen reményük a futás. Éppen ezért
hagyott hátra Rómeó három embert a falakon kívül, hogy készenlétben tartsák a lovakat, és – ha szükség
lenne rá – elkapják a lefelé zuhanó Giuliettát, ám lassan az a gyanúja támadt, hogy nem tehetnek mást,
mint hogy visszatérnek Giannozzához, és elmesélik neki kudarcuk szomorú történetét.
Ebben a pillanatban, amikor éppen kétségbeesett kényszerű veszteglésük miatt, Lorenzo barát
megkocogtatta a vállát, s egy ismerős alakra mutatott, aki fáklyával a kezében tűnt fel a folyosó túlsó
végén. Nino – mert ő volt az – lassan, mi több, kelletlenül közelített, mintha legszívesebben elhalasztaná
a rá váró kötelességet. Az éjjeli hideg ellenére tunikát viselt, noha derékszíján kard lógott. Rómeó
nyomban tudta, hová tart.
Intett Lorenzo barátnak és Giannozza embereinek, és nesztelenül követték a gonosztevőt. Csak akkor
álltak meg, amikor ő is megállt, hogy a csukott ajtó mellett strázsáló katonákhoz szóljon.
– Elmehettek – mondta nekik –, lepihenhettek. Személyesen gondoskodom monna Giulietta
biztonságáról. – Megfordult, és valamennyi katonához intézte szavait: – Mindannyian elmehettek! És
mondjátok meg a konyhában, hogy ma éjjel annyi bort ihat mindenki, amennyit akar.
Miután minden őrszem eltávozott – a mulatozás gondolatára vigyorogva Nino csak akkor vett egy
mély lélegzetet, majd a kilincs felé nyúlt. Ezenközben azonban zajt hallott a háta mögül, és megdermedt.
Hüvelyéből kihúzott kard eltéveszthetetlen suhogását hallotta.
Elhűlve, lassan megfordult, hogy szembenézzen támadójával. Amikor felismerte a férfit, aki idáig
merészkedett, hogy párbajra hívja, nagy szemeket meresztett. – Lehetetlen! Te meghaltál!
Rómeó fenyegető mosollyal lépett a fáklyafénybe. – Ha meghaltam volna, kísértet lennék, és nem
kellene félned a kardomtól.
Nino néma ámulattal nézett kihívójára. Itt áll az az ember, akiről azt hitte, sosem látja többé, aki kikelt
a sírból, hogy megmentse szeretett hölgyét. Lehetséges, hogy Salimbeni fiának – életében először – jutott
eszébe, hogy íme, itt egy hős, ő maga pedig nem más, mint gazember. – Hiszek neked – szólt higgadtan, s
egy fali tartóba helyezte a fáklyát –, és tisztelem a kardodat, de nem félek tőled.
– Nagy hiba – felelte Rómeó, s várta, hogy a másik felkészüljön a viadalra.
Lorenzo barát izgatottan hallgatta a párbeszédet a fordulón túl. Fel nem foghatta, miért nem hívta
vissza Nino a katonákat, hiszen így harc nélkül legyőzhette volna Rómeót. Szégyenletes behatolás történt,
nem nagy látványosság zajlik, tehát Ninónak nem kellene kockáztatnia a párbajt. Igaz, Rómeónak sem.
A sötétben kuporgó Lorenzo barát látta, hogy Monna Giannozza emberei kérdőn pillantanak egymásra,
nem értik, miért nem szólítja őket Rómeó, hogy elmetsszék Nino torkát, mielőtt ez az öntelt gonosztevő
segítségért kiálthatna. Végül is nem párbaj zajlik egy hölgy szívének elnyeréséért, hanem egyszerű
nőrablás. Semmi szükség arra, hogy Rómeó becsületesen járjon el azzal, aki elrabolta a feleségét.
A két vetélytárs azonban másképp gondolta.
– A hibát te követed el – mondta Nino, büszkén kivonva kardját. – Hamarosan azt mondhatom, hogy
kétszer is végzett veled egy Salimbeni. Azt hiszik majd az emberek, hogy megszeretted kardunk vasát.
Rómeó megvető mosollyal mérte végig ellenfelét. – Hadd emlékeztesselek – szólt vívóállásba
helyezkedve –, hogy családodban manapság fogytán a vas. Az emberek szinte másról sem beszélnek,
mint apád… üres olvasztó tégelyéről.
A sértő megjegyzés hallatán egy kevésbé gyakorlott harcos már dühödten a gúnyolódóra vetette volna
magát, mit sem törődve azzal, hogy a harag lehetetlenné teszi a figyelem összpontosítását, s a támadó így
könnyű prédává válik, ám Ninót nem lehetett könnyen rászedni. Türtőztette magát, higgadtan Rómeó
pengéjének hegyéhez érintette saját kardja hegyét. – Igaz – mondta körbejárva ellenfelét, hogy támadási
pontot találjon –, apám bölcs, ismeri a korlátait. Ezért küldött ide engem, hogy gondom legyen a lányra.
Nagy udvariatlanság a részedről, hogy így hátráltatod az örömét. Az ajtó mögött vár rám nedves ajakkal,
rózsás orcával.
Ezúttal Rómeón volt a sor, hogy türtőztesse magát. Csak finoman érintgette Nino kardjának pengéjét, s
kezén érezte az acél remegését. – A hölgy, akiről beszélsz – mondta szigorúan –, a feleségem. És
örömkiáltásokkal buzdít majd, amikor miszlikbe aprítalak.
– Valóban? – Nino előrelendült, meglepetésszerűen akart lecsapni, de elvétette. – Legjobb tudomásom
szerint inkább az apám felesége, mint a tiéd. És hamarosan – tette hozzá vigyorogva – nem lesz senki
felesége, hanem az én kis szajhám, és egész nap csak utánam sóvárog, alig várja, hogy éjszaka
meglátogassam…
Most Rómeó támadott, s csak hajszálnyit tévesztett, mivel Ninónak volt annyi lélekjelenléte, hogy
elhajoljon a penge elől. Ez azonban véget vetett a beszélgetésnek, s egy ideig szótlanul vívtak, csak
kardjuk dühödt pengése hallatszott, miközben haláltáncot jártak egymás körül.
Rómeó ugyan nem volt már olyan fürge lábú harcos, mint a sebesülése előtt, megpróbáltatásai azonban
rugalmasságra tanították, és mindenekelőtt olyan izzó gyűlölettel töltötték el, amellyel – ha jól tudja
irányítani – bármilyen rátermett ellenfelet legyőzhet, így hát hiába táncolt körülötte incselkedve Nino,
Rómeó nem ment lépre, türelmesen várta a bosszúállás pillanatát… a pillanatot, amellyel szent
meggyőződése szerint Szűz Mária megajándékozza.
– Milyen szerencsés vagyok! – lelkendezett Nino, mivel Rómeó várakozását a fáradtság jelének vélte.
– Két legkedvesebb időtöltésemnek hódolhatok ugyanazon az estén. Mondd csak, milyen érzés…
Rómeónak elég volt Nino pillanatnyi megingása, hihetetlen gyorsasággal máris előreugrott, kardját a
másik bordái közé, egyenesen a szívébe döfte, s ellenfele testét a falnak szegezte.
– Milyen érzés? – sziszegte Nino elképedt arcába. – Valóban tudni akartad?
Azzal undorodva kirántotta kardját, és nézte, ahogy az élettelen test, vörös csíkot hagyva a falon, a
padlóra omlik.
Lorenzo barát elhűlve nézte a rövid párbaj végkimenetelét a forduló mögül. Ninót olyan hirtelen érte a
halál, hogy arcán csupán meglepetés tükröződött. A szerzetes jobban szerette volna, ha Nino tudatosítja
saját vereségét – még ha szempillantásnyi ideig is –, mielőtt kileheli lelkét. Az ég azonban
irgalmasabbnak bizonyult, és még azelőtt véget vetett a gazember szenvedéseinek, hogy azok elkezdődtek
volna.
Rómeó meg sem törölte kardját, átlépett a holttesten, és az ajtóhoz ment, amelyet Nino az élete árán
akart megvédeni. Amikor látta, hogy Rómeó belép az ajtón, Lorenzo barát felállt búvóhelyén, átsietett a
folyosón – Giannozza embereivel a nyomában –, hogy kövesse az ismeretlenbe.
A szobába lépve Lorenzo barát megvárta, míg szeme alkalmazkodott a sötéthez. A szobában nem égett
fény, csupán néhány zsarátnok izzott a kandallóban, és a csillagok sápadt fénye áradt be a nyitott ablakon.
Rómeó egyenesen az ágyhoz ment a félhomályos szobában, hogy felébressze az ott alvót.
– Giulietta, szerelmem! – szólongatta a lányt. Átölelte, és halvány arcát csókokkal borította el. –
Ébredj! Eljöttünk, hogy megmentsünk!
Amikor a lány végre megmozdult, Lorenzo barát nyomban látta, hogy baj van. Olyan jól ismerte
Giuliettát, hogy megértette, a lány nincs magánál, és hogy valami Rómeónál hatalmasabb erő húzza
vissza az álomba.
– Rómeó… – mormolta Giulietta, és megpróbált mosolyogni, erőtlen kezével megérinteni kedvese
arcát. – Megtaláltál!
– Jöjj – sürgette Rómeó, és megpróbálta a lányt felültetni. – Indulnunk kell, mielőtt visszatérnek a
katonák!
– Rómeó… – Giulietta szeme ismét becsukódott, feje bágyadtan lebillent, mint egy sarlóval lenyesett
bimbó. – Meg akartam… – Beszélt volna, de nyelve cserbenhagyta.
Rómeó kétségbeesetten nézett Lorenzo barátra. – Segíts! – kérte. – Beteg! Vinnünk kell. – Mivel látta,
hogy barátja tétovázik, követte a szerzetes pillantását, és a kis asztalkán észrevette a fiolát és a dugóját.
– Mi az? – kérdezte félelemtől rekedt hangon – Méreg?
Lorenzo barát odaugrott, hogy szemügyre vegye a fiolát. – Rózsavíz – mondta az üres üvegcsét
szagolgatva – de még valami más is. ..
– Giulietta! – rázta meg Rómeó hevesen a lányt. – Ébredj fel! Mit ittál? Megmérgeztek?
– Altatószert – motyogta Giulietta behunyt szemmel –, hogy felébreszthess.
– Kegyelmes Isten! – Lorenzo barát segített Rómeónak felültetni a lányt. – Giulietta! Térj magadhoz!
Régi barátod van itt, Lorenzo!
Giulietta a homlokát ráncolta, és sikerült kinyitnia a szemét. Amikor meglátta a szerzetest, és az ágyát
körülálló idegeneket, csak akkor kezdte felfogni, hogy még nem halt meg, még nem érkezett meg a
mennyekbe. És amikor a szívéig hatolt a valóság, elállt a lélegzete, s az arcát riadalom torzította el.
– Jaj nekem! – súgta minden maradék erejével Rómeóba kapaszkodva.– Ez nem igazság! Kedvesem…
Élsz! Mégsem…
Köhögni kezdett, teste görcsösen rángott, és Lorenzo barát látta, hogy Giulietta nyakán úgy lüktet az
ér, mintha át akarná szakítani a bőrt. A két fiatalember nem tudta, mit tegyen. Nyugtatgatták, átölelték a
lányt, miközben veríték öntötte el testét, és görcsösen rángatózva hátrahanyatlott.
– Segítsetek! – kiáltotta Rómeó a körülálló katonáknak. – Megfullad!
Csakhogy Giannozza harcosai az élet kioltásához értettek, nem annak megtartásához, ezért
hasznavehetetlenül álldogáltak az ágy körül, miközben a férj és a gyermekkori jó barát küszködve
igyekezett megmenteni a lányt, akit szerettek. Noha Giannozza emberei idegenek voltak, olyannyira
letaglózta őket a szemük előtt zajló tragédia, hogy észre sem vették Salimbeni közelítő katonáit, csak
amikor már az ajtóhoz értek, és elállták a menekülés útját.
Rémült kiáltás figyelmeztette őket a veszélyre. Kétségkívül valamelyikük meglátta saját vérében
elterülő ifjú urukat, Ninót. Giannozza emberei immár kardot ránthattak, mivel Salimbeni katonái
elözönlötték a szobát.
Egy ilyen kétségbeesett helyzetben az életben maradás egyetlen reménye, hogy az ember nem remél.
Mivel Giannozza emberei felmérték, hogy máris halottak, félelem nélküli haraggal vetették magukat a
katonákra, kegyetlenül mészárolták őket, azzal sem törődtek, hogy áldozataik szenvednek-e még, máris a
következőnek rontottak. Egyetlen fegyveres nem vett részt a harcban: Rómeó, aki nem tudott megválni
Giuliettától.
Giannozza emberei egy ideig sikerrel védekeztek, megöltek mindenkit, aki a szobába lépett. A keskeny
ajtón egyszerre csak egy katona fért be, és amint beugrott, hét penge szegeződött neki olyan emberek
kezében, akik nem tivornyázással töltötték az éjszakát. Egy ilyen szűk helyen egy maroknyi elszánt
ember nem olyan védtelen, mint a nyílt mezőn; nem számít a túlerő, amíg százan egyenként lépnek eléjük
Csakhogy Salimbeninek nem minden katonája volt együgyű. Giannozza emberei már éppen
reménykedni kezdtek, hogy talán mégis megérik a reggelt, amikor nagy lármát hallottak a szoba végéből.
Megpördültek, és azt látták, hogy egy titkos ajtón át katonák áradata özönlik el a szobát. Így, hogy az
ellenség elölről is, hátulról is támadott, a védekezők tehetetlenek voltak. Egymás után rogytak térdre –
egyesek haldokolva, mások holtan –, miközben a szoba megtelt katonákkal.
Rómeó még most sem fogott fegyvert, amikor már minden remény elveszett.
– Nézz rám! – biztatta Giuliettát. Csak azzal törődött, hogy az élettelen testet felélessze, az önvédelem
meg sem fordult a fejében. – Nézz… – Ekkor a terem túlsó végéből érkező dárda egyenesen két lapockája
közé fúródott, és Rómeó némán az ágyra rogyott. Még a halálban sem engedte el Giuliettát.
Elernyedő kezéből kiesett a sas díszes pecsétgyűrű, és Lorenzo barát megértette, hogy Rómeó utolsó
kívánsága, hogy a gyűrű kerüljön vissza a felesége ujjára, mivel ott a helye. Habozás nélkül felkapta az
ágyról az értékes kincset – nehogy olyan emberek kezébe kerüljön, akik nem tisztelnék –, ám mielőtt
Giulietta ujjára húzhatta volna, erős kezek ragadták meg, és elvonszolták az ágytól.
– Mi történt itt, te féleszű szerzetes? – förmedt rá az őrök kapitánya. – KI ez az ember, és miért ölte
meg monna Giuliettát?
– Az az ember – szólt Lorenzo barát, akit úgy megdermesztett a megrázkódtatás és a bánat, hogy
semmi félelmet nem érzett – a valódi férje volt.
– A férje? – A kapitány a csuklyájánál fogva megragadta Lorenzo barátot, és megrázta. – Hazug
disznó vagy! De… – elvigyorodott, kilátszódtak a fogai – ki lehet ezt deríteni.

Ambrogio mester a saját szemével látott mindent. A kocsi késő este érkezett meg Rocca di
Tentennanóból – épp, amikor a mester a Salimbeni-palota előtt haladt el –, és a katonák házának
lépcsőjén rakodták le uruk lába elé a rettenetes rakományt.
Lorenzo barát volt az első; megkötözve, bekötött szemmel alig tudott lekászálódni a kocsiról. Abból
ítélve, ahogyan a katonák kíméletlenül bevonszolták az épületbe, minden bizonnyal egyenesen a
kínzókamrába vitték. Aztán nekiláttak, hogy leemeljék Rómeó, Giulietta és Nino holttestét… mind a
három ugyanabba a véres lepedőbe volt burkolva.
Egyesek később azt mondták, hogy Salimbeni részvétlenül nézett fia holttestére, de a mestert nem
csapta be szoborszerű arca, amellyel önnön tragédiáját szemlélte. Ez lett a vége gonosz
ármánykodásának; Isten azzal büntette, hogy lemészárolt bárányként vetette elébe fiát, ama két ember
vérével bekenve, akiknek elválasztását és megsemmisítését ő maga akarta az ég akarata ellen. Abban a
pillanatban Salimbeni minden bizonnyal megértette, hogy a pokolra jut, s hogy bárhová megy is a
világban, bármilyen hosszú élete lesz is, démonai sosem tágítanak mellőle.
Amikor Ambrogio mester hazaért, tudta, hogy Salimbeni katonái bármelyik pillanatban zörgethetnek
az ajtaján. Ha igazak a Salimbeni kínzókamrájáról szóló történetek, szegény Lorenzo barát talán már éjfel
előtt elmond mindent, amit csak tud, megtetézve egy adag hamis állítással és túlzással.
De, tűnődött a mester, valóban eljönnek-e érte? Végtére is híres művész, számos nemes patrónusa van.
Mégsem lehet biztos. Egyvalamit azonban tisztán látott: ha elszökik és elrejtőzik, azzal csak bűnét ismeri
be, és ha a menekülést választja, többé nem térhet vissza minden másnál jobban szeretett városába.
 Így hát átkutatta műhelyét, és egybegyűjtött mindent, ami ellene vallhatna, így Giulietta portréját és az
asztalon heverő naplóját is. Leült, hogy megírja utolsó bejegyzését – néhány kusza mondatot az este látott
eseményekről –, majd az arcképet és a naplót egy kendőbe csomagolta, betette egy ládikóba, azt pedig
elrejtette a fal egyik titkos zugába, ahol senki sem találhatja meg.

VI.I
Hogy menjek el, ha szívem itt marad?
Fordulj, sötét föld, és keresd napod!

Janice nem hazudott, amikor azt állította, hogy jó mászó. Valami oknál fogva sosem hittem nagyon az
egzotikus helyekről küldött képeslapjainak, kivéve, amikor csalódásról vagy eszeveszett ki csapongásról
tudósítottak. Szívesebben képzeltem, hogy húgom holtrészegen hever egy mexikói motelben, mintsem
hogy korallzátonyok között búvárkodik, ahol olyan tiszta a víz – írta egy alkalommal nem nekem, hanem
Rose néninek –, hogy az ember mocskos bűnösként ugrik bele, és amikor kigázol belőle, úgy érzi magát,
mint Éva az Édenkertben töltött első napján, mielőtt Ádám megjelent volna egy újsággal, és egy doboz
cigarettával.
Ahogy az erkélyemen álltam, és figyeltem felfelé mászó húgomat, magam is meglepődtem, hogy
mennyire vártam visszatértét. Miután ugyanis legalább egy órán át járkáltam a szobámban fel-alá, arra a
lehangoló következtetésre jutottam, hogy a helyzetet képtelen leszek egymagam kibogozni.
Mindig is ilyen voltam. Gyerekkoromban valahányszor megosztottam egy problémámat Rose nénivel,
ő elkezdett fontoskodni, de sosem oldott meg semmit, ezért végül sokkal rosszabbul éreztem magam,
mint előtte. Ha egy fiú bántott az iskolában, Rose néni felhívta az igazgatót, meg az összes tanárt, és
követelte, hogy beszéljenek a szüleivel Janice viszont – ha véletlenül meghallotta beszélgetésünket – csak
megrántotta a vállát, és kijelentette: – Jules tetszik a srácnak. Majd elmúlik. Mit vacsorázunk? – És mindig
igaza volt, noha nem szívesen ismertem el.
Minden valószínűség szerint most is igaza volt. Nem mintha különösebben örültem volna
Alessandróra és Eva Mariára tett kellemetlenkedő megjegyzéseinek, de hát valakinek ezeket is ki kellett
mondania, engem pedig kétségkívül érdekellentétek zavartak össze.
Janice, az erőfeszítéstől lihegve, megragadta kinyújtott kezemet, és nagy nehezen átlendítette a lábát a
korláton. – A mászás… – zihálta, miközben úgy pottyant le mellém, mint egy krumpliszsák –, édes
szomorúság!
– Miért nem a lépcsőn jöttél? – kérdeztem levegőért kapkodó húgomtól.
– Nagyon vicces! – csattant fel. – Ott az a tömeggyilkos, aki ki nem állhat engem.
– Ugyan már! – feleltem. – Ha Umberto ki akarta volna tekerni a nyakunkat, rég megtehette volna.
– Sosem lehet tudni, mikor kattannak be az ilyenek! – Janice végre felállt, és lesimítgatta a ruháját. –
Főleg most, hogy nálunk van anya doboza. Szerintem tűnjünk el innen prontissimo és,.. – Csak most
nézett rám, és meglátta bedagadt, piros szememet. – Jesszus, Jules! – kiáltott fel. – Mi a baj?
– Semmi – szóltam elutasítón. – Most fejeztem be Rómeó és Giulietta történetét. Bocs, hogy elrontom
a mulatságodat, de nincs happy and. Nino megpróbálja elcsábítani, vagy inkább megerőszakolni, ő pedig
altatóval megöli magát, mielőtt Rómeó odaérne, hogy megmentse.
– Mégis, mire számítottál? – Janice bement kezet mosni. – A Salimbeni-fajták nem változnak.
Egymillió év alatt sem. Be van programozva a rendszerükbe. A mosolygó gonosz. Nino… Alessandro…
ugyanaz az anyag. Vagy megölöd őket, vagy ők ölnek meg téged.
– Eva Maria nem ilyen… – kezdtem, de Janice félbeszakított,
– Na, ne mondd! – kiabált gúnyosan a fürdőszobából. – Engedd meg, hogy szélesítsem a horizontodat.
Eva Maria az első nap óta játszik veled. Komolyan úgy hiszed, hogy véletlenül volt azon a gépen?
– Ne légy nevetséges! – hüledeztem. – Senki sem tudta, hogy azzal a géppel érkezem, csak… –
Elhallgattam.
– Pontosan! – Janice félrelökte a törölközőt, és ledobta magát az ágyra. – Nyilvánvalóan
összejátszanak. Ő és Umberto. Az sem lepne meg, ha testvérek volnának. Így működik a maffia, tudod? A
lényeg a család, az egymásnak falazás, az egymásnak tett szolgálatok… Megjegyzem, én is szívesen
tennék egy-két szolgálatot a fiúdnak, de nem szeretnék a padlódeszkák alatt kikötni.
– Jaj, hagyd már abba!
– Nem hagyom! – Janice a levegőben kalimpált a lábával, elemében érezte magát. – Peppo szerint Eva
Maria férje, Salimbeni, bastardo classico volt. Igazi szemétláda valami übertitkos szervezetben limókkal,
fényes öltönyös fickókkal, szicíliai kapcsolatokkal, meg mindennel, ami kell. Egyesek szerint Eva Maria
eltetette láb alól az ő kis mókuciját, hogy átvegye az üzletet, és megszabaduljon a limittől a hitelkártyáján.
A te szépfiúd meg nyilvánvalóan a kedvenc izomembere, ha nem egyenesen játékkutyája. Csakhogy most
– ta-daa! – rád uszította, már csak az a kérdés, hogy neki vagy neked kaparja-e ki a csontot. Vajon
sikerül-e a virgotáriánusnak eltéríteni a playboyt a rossz útról, vagy győz a félelmetes keresztanya, és
visszalopja a családi ékszereket, amint rájuk teszed az édes kicsi kezedet?
Rezzenéstelen arccal néztem. – Befejezted? Janice pislogott néhányat, s magához tért képzelete
szárnyalásából. – Abszolúte. Nem találom itt a helyem. Te?
– Baromság! – Leültem mellé. Egyszeriben kimerültnek éreztem magam. – Anya megpróbált valami
kincset ránk hagyni. És mi elszúrtuk. Én elszúrtam. Nem tartozom neki annyival, hogy rendbe hozom a
dolgokat?
– Én úgy látom, hogy csak annyival tartozunk neki, hogy életben maradunk. – Janice két kulcsot lóbált
meg előttem. – Menjünk haza.
– Mik azok?
– Anya régi házának kulcsai. Peppo minden elmondott róla. Innen délkeletre van egy Montepulciano
nevű helyen. Évek óta üres. – Leplezni próbált reménykedéssel nézett rám. – Akarsz jönni?
Elképedve bámultam rá, hogy képes volt kimondani. – Tényleg akarod, hogy menjek?
Janice felült. – Jules – szólt tőle szokatlan józansággal –, tényleg azt akarom, hogy mindketten
eltűnjünk innen. Nem csak egy szoborról, meg néhány drágakőről van szó. Valami nagyon félelmetes
dolog zajlik itt. Pepo egy titkos társaságról beszélt, amelynek tagjai meg vannak róla győződve, hogy átok
kíséri a családunkat, és nekik kell ennek véget vetniük. Találd ki, ki rendezi az egész műsort? Igen, a te
kis gengszterkirálynőd. Ez ugyanaz az őrület, amely anyát is beszippantotta… Bocsáss meg, ha nem
vagyok elragadtatva.
Felálltam, és az ablakhoz mentem. Gondterhelt arccal néztem a tükörképemet. – Meghívott egy buliba.
A Val d'Oriában lévő házába.
Janice nem válaszolt, ezért megfordultam, hogy mi a baj. Az ágyon feküdt, két kezével betakarta az
arcát. – Az Úr legyen hozzánk irgalmas! – nyögte. – El sem hiszem! Fogadok, hogy El Nino is megy.
Széttártam a kezemet. – Ugyan már, Jan! Nem akarsz ennek az egésznek a végére járni? Én igen!
– El is éred! – Felpattant az ágyról, és ökölbe szorított kézzel fel-alá kezdett járkálni. – Eléred a végét,
az biztos, összetört szívvel és betonba öntött lábbal. Isten a tanúm… ha megteszed, és végül meghalsz,
mint minden ősünk, akik állítólag Eva Maria lépcsője alá vannak temetve, sosem beszélek veled többé!
Dühösen nézett rám, és pedig elhűlve bámultam vissza. Ez nem az a Janice volt, akit ismertem. Azt a
Janice-t, akit ismertem, cseppet sem érdekelte, mit teszek, vagy mi lesz a sorsom, legfeljebb abban
reménykedett volna, hogy kudarcot vallok mindenben, amibe belefogok. A cementbe öntött lábam
gondolatára pedig hahotázva a térdét csapkodta volna, nem az ajkát harapdálja, mint aki menten sírva
fakad.
– Rendben – szólt nyugodtabban, amikor nem feleltem –, menj csak, hadd öljenek meg valami…
sátánista rituáléban. Engem nem érdekel.
– Nem mondtam, hogy megyek.
Kissé lehiggadt. – Ó! Hát akkor ideje, hogy együnk egy gelatót.

A délután hátralévő részében régi és új ízeket kóstolgattunk a Nannini bárban, egy fagylaltozóban a
Piazza Salimbenin. Nem volt ugyan teljes az összhang közöttünk, de legalább két dologban
egyetértettünk: egyrészt túl keveset tudunk Alessandróról ahhoz, hogy holnap beüljek a kocsijába, és
elmenjek vele ki tudja, hová, másrészt a gelato jobb, mint a szex.
– Nekem elhiheted – kacsintott rám Janice, hogy jobb kedvre derítsen.
Húgom, minden hibája ellenére hihetetlenül kitartó tudott lenni, és most is három órán át tartotta
bennem a lelket, miközben én a fagyizó távoli sarkában gubbasztottam, s már előre rettegtem, hogy
meglátnak.
Ekkor Janice hirtelen megfogta a kezemet, és felhúzott. Nem szólt semmit, nem is volt rá szükség.
Kilestünk az üvegajtón, és láttuk, hogy Alessandro átvág a Piazza Salimbenin, és elindul a Corsón.
– A belvárosba megy – jegyezte meg Janice. – Tudtam! Ezek a pasik nem a külső kerületekben élnek.
De az is lehet… – nézett rám elolvadó pillantással –, hogy a szeretőjével találkozik. – A nyakunkat
nyújtogattuk, hogy többet lássunk, de Alessandro már eltűnt. – A fenébe!
Ki futottunk a Nannini bárból, és a lehető legkisebb feltűnéssel – ami Janice társaságában úgyszólván
lehetetlen volt – végigsiettünk az utcán. – Állj! – Megragadtam húgom karját, hogy lelassítsam. – Látom!
Éppen a…Aóóó!
Alessandro ebben a pillanatban megállt, mire mi beugrottunk egy kapualjba. – Mit csinál? – suttogtam,
de nem mertem kidugni a fejemet.
– Valami fickóval beszélget – nyújtogatta a nyakát Janice. – Egy sárga zászlós pasassal. Mi ez a
zászlós őrület? Itt mindenkinek van egy zászlója…
Pár pillanattal később továbbosontunk kirakatokhoz lapulva, kapualjakba húzódva, nehogy Alessandro
észrevegyen bennünket. Így követtük prédánkat végig az úton, át a Campón a Piazza Postierla felé.
Többször megállt, hogy szembejövőket üdvözöljön, és ahogy egyre meredekebbé vált az út, úgy nőtt az
ismerősök száma.
– Na de ilyet! – hüledezett Janice, amikor Alessandro ismét megállt, hogy egy babakocsiban ülő
kisgyerekhez gügyögjön. – Csak nem nyavalyás polgármester akar lenni ez az alak?
– Ezt nevezik emberek közötti kapcsolatteremtésnek – mormoltam –, te is kipróbálhatod.
Janice a szemét forgatta. – No nézd, a társasági pillangó! Éppen vissza akartam vágni, amikor
észrevettük, hogy célpontunk eltűnt.
– A fenébe! – mérgelődött Janice. – Hová tűnt? Odasiettünk, ahol utoljára láttuk Alessandrót –
valójában Luigi fodrász szalonjával szemben és megpillantottuk Siena legszűkebb, legsötétebb kis
utcácskáját.
– Látod? – suttogtam Janice mögött állva.
– Nem, de csakis egy ilyen helyre jöhetett. – Húgom megfogta a kezem, és maga után húzott. – Gyere!
Ahogy a fedett sikátorban osontunk, önkéntelenül kuncogni kezdtem. Kéz a kézben surranunk, a
húgom és én, mint gyerekkorunkban. Janice szigorúan rám nézett, hogy maradjak csendben, de amikor
látta, hogy magamban nevetek, ő is kuncogni kezdett.
– El sem hiszem, hogy ezt tesszük! – súgtam. – Olyan kínos!
– Csss! – sziszegte. – Szerintem gyanús környék. – Az egyik falon éktelenkedő grafiti felé biccentett. –
Mi az a gallaggiante? Elég trágár hangzása van. És mi a franc történt '92-ben?
– Kolumbusz felfedezte Amerikát? – találgattam, mire újra mindketten vihogni kezdtünk.
A sikátor végül élesen jobbra kanyarodott, és mi megálltunk a sarkon, a halkuló lépteket hallgattuk.
Janice még a fejét is kidugta egy pillanatra, de gyorsan visszarántotta.
– Meglátott? – suttogtam.
Janice mély lélegzetet vett. – Egy pasassal beszélget. Van ott egy ló is.
Egy ló? Nem hittem el, ezért én is kilestem. Valóban ott állt egy ló a sikátor végében egy kis
karámban, ahol vékony csíkban besütött a nap az ősrégi járdára. Csakhogy Alessandrót már nem láttam,
és vádló pillantással Janice-re néztem. – Eltűnt. Most mi lesz?
Janice szó nélkül ellökte magát a faltól, és elindult a sikátorban a ló és ápolói felé. Nem tudtam, mit
tegyek, ezért utánaeredtem, s a karját rángatva próbáltam megállítani.
– Megőrültél? – suttogtam. – Az a ló biztosan a palión fut majd, és azok a pasasok nem akarnak
turistákat látni…
– Nem vagyok turista – mondta Janice. Kiszabadította karját a kezemből, és továbbsétált. – Újságíró
vagyok.
– Ne! Jan! Várj!
Ahogy Janice a ló őrzői felé közeledett, bennem furcsa mód keveredett a csodálat és a vágy, hogy
megöljem. Utoljára kilencedikben éreztem ezt, amikor Janice természetes mozdulattal felkapta a
telefonkagylót, és tárcsázni kezdte annak a fiúnak a számát, akiről azt mondtam, hogy tetszik.
Ekkor pont fölöttünk kinyílt egy spaletta, és amint rájöttem, hogy Alessandro nyitotta ki, a falhoz
ugrottam, és kétségbeesetten magammal rántottam Janice-t is, nehogy kiderüljön, hogy úgy ólálkodunk itt
a környéken, mint két szerelmi bánatban szenvedő tinédzser.
– Ne nézz fel! – suttogtam feldúltan. – Azt hiszem, itt lakik a harmadik emeleten. A küldetést teljesítettük. Az ügy
lezárva. Mehetünk
Hogyhogy teljesítettük a küldetést? Janice hátrahajolt, és villogó tekintettel felnézett Alessandro
ablakára. – Azt akarjuk kideríteni, hogy mire készül. Szerintem maradjunk a közelben. – Lenyomta a
legközelebbi ajtó kilincsét, s amikor az nyomban kinyílt, húgom megránduló szemöldökkel belépett. –
Gyere!
– Elment az eszed? – idegesen néztem a járókelőkre, akik nyilván azt találgatták, hogy miben
sántikálunk – Be sem teszem a lábam abba az épületbe! Ő itt lakik!
– Nem bánom – vont vállat Janice. – Maradj itt, és sétálgass. Szerintem senkit sem zavar.

Mint kiderült, nem lépcsőházba jutottunk. Követtem Janice-t a félhomályba, s eleinte attól rettegtem,
hogy meg sem áll a harmadik emeletig, berúgja Alessandro ajtaját, és kérdésekkel támad rá. Ám mivel
nem láttam lépcsőt, lassan enyhült a feszültségem.
A folyosó végén nyitva állt egy ajtó, s mindketten a nyakunkat nyújtogatva kémleltük, hogy mi lehet
mögötte.
– Zászlók! – állapította meg Janice csalódottan. – Újabb zászlók. Itt valaki rákattant a sárgára. És
madarak.
– Ez egy múzeum – mondtam, mivel megláttam néhány selyemkárpitot a falon. – A contrada
múzeuma, amilyen Peppóé. Kíváncsi lennék…
– Nyugi – szólt Janice, és benyomta az ajtót, mielőtt tiltakozhattam volna. – Nézzük meg. Te szereted
a poros régi holmit.
– Elment az eszed? – Megpróbáltam visszatartani, de lerázta a kezemet, és nagy merészen besétált a
terembe. – Gyere vissza Jan!
– Ki az, aki múzeumban lakik? – tűnődött a húgom, s végignézett a kiállított tárgyakon. – Egészen
kísérteties.
– Nem itt lakik – javítottam ki. – Fölötte. És nem hinném, hogy múmiákat tárolnának.
– Honnan tudod? – Janice felhajtotta az egyik páncélsisak szemvédőjét, csak úgy ellenőrzésképpen. –
Lehet, hogy vannak itt jó múmiák. Lehet, hogy itt tartják a titkos, véres rítusokat, és megidézik a holtuk
szellemét.
– Aha. – Gúnyos arccal néztem rá az ajtó mögül. – Kösz, hogy kiderítetted.
– Mi van? – Janice széttárta a kezét. – Peppo sem tud ennél többet, jó?
Csak néztem, ahogy a húgom lábujjhegyen körbejárt, és úgy vette szemügyre a tárgyakat, mintha
érdekelné a kiállítás. Mindketten tudtuk, hogy csak engem akar bosszantani. – Na jó – suttogtam végül –,
elég zászlót láttál? – Janice azonban válasz helyett egyszerűen átsétált egy másik terembe, engem meg
magamra hagyott, félig-meddig az ajtó mögött rejtőzve.
Eltartott egy ideig, mire megtaláltam. Egy kis kápolnában sétált körbe, ahol gyertyák égtek az oltáron,
és csodálatos olajfestmények függtek a falakon. – Hű! – mondta, amikor mellé értem. – Elfogadnád ezt
nappalinak? Mit csinálhatnak itt? Belekből jósolnak?
– Remélem, a tiédből is jósolnak! Mi lenne, ha most lelépnénk? Ám mielőtt Janice valami pimasz
választ adhatott volna, lépteket hallottunk. Úgy megijedtünk, hogy egymás lábát taposva kisiettünk a
kápolnából, és búvóhelyet kerestünk a szomszédos teremben.
– Ide! – húztam be Janice-t az egyik sarokba egy horpadt sisakokkal teli üvegszekrény mögé. Pár
másodperccel később összehajtogatott sárga ruhákkal a karján egy középkorú nő sétált el előttünk. Egy
nyolcéves forrna fiú lépkedett mögötte zsebre dugott kézzel, durcás arccal. A nő csak átsétált a termen, a
fiú viszont sajnos kétlépésnyire a búvóhelyünktől megállt, hogy szemügyre vegye a falon függő régi
kardokat.
Janice fintorgott, de egyikünk sem mert megmoccanni, pláne suttogni, ahogy a nagy könyvben leírt
gonosztevőkhöz hasonlóan a sarokban lapultunk. Szerencsénkre a fiút annyira lefoglalta saját kópésága,
hogy semmi mással nem törődött. Miután látta, hogy a nagyanyja távozott, nyújtózkodva leemelt a
kampójáról egy hosszú tőrt, és különféle vívóállásokba helyezkedett, nem is rosszul Úgy elmerült titkos
foglalatosságába, hogy későn vette észre, hogy valaki belépett a terembe.
 – No, no, no! – szólt rá Alessandro szemrehányón. Odament a fiúhoz, és elvette tőle a tőrt. De nem
akasztotta vissza a falra, ahogyan egy gondos felnőtt tenné, hanem megmutatta a fiúnak a helyes
vívóállást, majd visszaadta neki a tőrt. – Tocca a te!
Hol egyiküknél, hol másikuknál volt a tőr, majd Alessandro leemelt a falról egy másikat, és játékból
vívni kezdtek, aminek az asszony dühös hangja vetett véget. – Enrico! Dove sei!
A fegyverek szempillantás alatt visszakerültek a falra, s mire a nagymama megjelent az ajtóban, a fiú
és Alessandro ártatlan arccal, hátratett kézzel állt.
– Á! – kiáltott fel a nő örvendezve Alessandro láttán. Odasietett hozzá, és mindkét orcáját
megcsókolta. – Rómeó!
Aztán még sok mindent mondott, de nem hallottam, mit. Ha Janice és én nem álltunk volna olyan
szorosan egymás mellett, talán térdre is rogytam volna, mert a lábam olyan lett hirtelen, mint az olvadozó
fagylalt.
Alessandro tehát Rómeó.
Hát persze. Hogy nem jöttem rá erre? Nem a Sas Múzeumban vagyunk? Nem láttam már korábban az
igazságot Maléna szemében?… És Alessandróéban?
– Jesszusom, Jules! – grimaszolt Janice hangtalanul. – Szedd össze magad!
De képtelen voltam. Mindaz, amit addig Alessandróról megtudtam, úgy pörgött előttem, mint a
rulettkerék számai, és rájöttem, hogy – a vele folytatott minden egyes beszélgetésben – mindig vesztes
színre tettem fel az összes pénzemet.
Ő nem Paris, nem Salimbeni, még csak nem is Nino. Mindig is Rómeó volt. Nem a játékos, szívtipró
playboy, hanem a száműzött, akit a pletyka és a babona réges-rég elkergetett, s aki annak szenteli egész
életét, hogy másvalakivé váljon. Rómeó, mint mondta, az ő vetélytársa. Rómeó gonosztetteket követett el,
és az emberek szeretnék őt holtnak tudni. Rómeó nem az, akit ismerni véltem; sosem vallana nekem
szerelmet rímes versekben. Igen, de Rómeó az is, aki éjszaka Lippi mester műhelyébe látogat, hogy
megigyon egy pohár bort, és Giulietta Tolomei arcképét tanulmányozza. Ez számomra többet mond, mint
a legékesszólóbb költemény.
De miért nem mondta el nekem soha az igazat? Számtalanszor kérdezgettem Rómeóról, ő azonban
minden egyes alkalommal úgy válaszolt, mintha valaki másról beszélne. Olyasvalakiről, akit jobb, ha nem
ismerek.
Hirtelen eszembe jutott, ahogy megmutatta a bőrszíjon nyakában függő golyót, s hogy Peppo azt
mondta a kórházi ágyán, hogy mindenki úgy tudja, Rómeó meghalt. Eszembe ötlött, milyen képet vágott
Alessandro, amikor Peppo arról beszélt, hogy Rómeó házasságon kívül született. Csak most értettem meg
a Tolomei család tagjai iránti haragját, akik – a valóságot nem ismervén – élvezték, hogy úgy bánhatnak
vele, mint Salimbenivel, tehát, mint ellenséggel.
Ahogyan én is.
Amikor végre mindenki távozott a teremből – a nagymama és Enrico az egyik irányban, Alessandro a
másikban –, Janice villogó szemmel markolta meg a vállamat. – Összeszeded végre magad?
Ez azonban túl nagy kérés volt. – Rómeó! – nyögtem a fejemet fogva. – Hogy lehet, hogy ő Rómeó?
Mekkora idióta vagyok!
– Igen, az vagy, de ez nem újság. – Janice nem volt kedveskedő hangulatban. – Nem tudjuk, hogy
valóban ő-e Rómeó. Az a bizonyos Rómeó. Lehet, hogy ez csak a második keresztneve. A Rómeó gyakori
olasz név. És ha ő az a bizonyos Rómeó, az sem változtat semmin. Elvégre összejátszik a Salimbenikkel!
Felforgatta a nyavalyás hotelszobádat!
Többször nagyot nyeltem. – Nem vagyok túl jól.
– Tűnjünk el innen. – Janice megfogta a kezemet, és maga után húzott abban az irányban, amelyről azt
hitte, hogy ott a múzeum bejárata.
Ehelyett azonban a kiállításnak olyan részéhez értünk, amelyet még nem láttunk. A halványan
megvilágított teremben nagyon régi, kopott selyemkárpitok függtek a falon üvegkoporsókban. A helyiség
ősi szentély hangulatát árasztotta, s az egyik oldalán meredek kőlépcső vezetett lefelé a sötétbe.
– Mi lehet ott? – nyújtogatta a nyakát Janice.
– Ne törődj vele! – vágtam rá némiképp visszanyerve szokásos lelkiállapotomat. – Nem fogunk
besétálni valami földalatti börtönbe!
Fortuna azonban nyilvánvalóan többre tartotta Janice bátorságát, mint az én ijedtségemet, mivel ismét
hangokat hallottunk – mintha mindenfelől közelítettek volna –, mire mi majdnem leestünk, úgy
igyekeztünk lefelé a lépcsőn, hogy elrejtőzzünk. A felfedezéstől való félelmünkben lihegve kuporodtunk
le a lépcső alján. A hangok egyre közelebb értek, és a léptek épp fölöttünk álltak meg. – Nem létezik! –
suttogtam, mielőtt Janice a számra tapasztorta a tenyerét. – Ő az!
Tágra nyílt szemmel meredtünk egymásra. Ebben a helyzetben – a szó szoros értelmében Alessandro
házának alagsorában guggolva – szemlátomást még Janice sem rajongott a találkozás gondolatáért.
Ekkor felgyúlt a fény odalent, ahol meghúzódtunk, és láttuk, hogy Alessandro elindul lefelé, majd
megáll. – Ciao, Alesoa, come stai.,. ? – hallottuk, hogy üdvözöl valakit. Janice és én újra egymásra
meredtünk, s tudtuk, hogy megalázásunk, ha pár perccel is, de későbbre tolódott.
Lehetőségeinket felmérve rémülten körülnéztünk, s láttuk, hogy valóban egy zárt föld alatti folyosó
csapdájába kerültünk, ahogy megjósoltam. A falban tátongó három üregtől – a Bottini-barlangok fekete
nyílásaitól – eltekintve nem volt kifelé vezető út, csak a lépcső, ahol ott állt Alessandro. A barlangokba
viszont nem lehetett bejutni, mert fekete vaskapuk zárták le a nyílásokat.
Egy Tolomei számára azonban nincs lehetetlen. A csapda gondolatától berzenkedve mindketten
felálltunk, és reszkető kézzel tapogatni kezdtük a vasrácsokat. Én azt mértem fel, hogy átférünk-e a
rácsok között, míg Janice nagy szakértelemmel a tolózárakat, sarokvasakat vizsgálgatta, nem akarta
elhinni, hogy az ajtókat nem lehet valami módon kinyitni. Az ő felfogásában minden falban van ajtó, s
minden ajtóhoz van kulcs; vagyis minden nehéz helyzetből ki lehet jutni. Nem kell mást tenni, mint
rátalálni a kivezető útra.
– Pszt! – Húgom izgatottan integetett, mert a harmadik, az utolsó rács valóban kinyílt, méghozzá
hangtalanul. – Gyere!
Olyan mélyen hatoltunk a barlangba, ameddig elért a fény, majd teljes sötétségben még egy-két métert,
s végül megálltunk. – Ha volna egy elemlámpánk… – szólt Janice. – Ó, a francba! Majdnem összeütöttük
a fejünket, amikor váratlanul fény világított be a barlangba majdnem addig, ahol álltunk, majd
visszahúzódott, mint a partra kifutó, s aztán visszagördülő hullám.
Miután hajszál híján majdnem lelepleződtünk, botladozva továbbmentünk a barlangban, mígnem egy
bemélyedéshez értünk, ahol mindketten elfértünk. – Jön? Jön? – suttogta Janice, aki mögöttem állt, ezért
nem látott ki. – Ő az?
Kikukkantottam, majd gyorsan visszakaptam a fejem. – Igen, igen, és igen!
A sötétben csak az ide-oda röppenő fényfoltot láttam, amely egyszerre megállt, s ekkor újra ki mertem
dugni a fejemet. Valóban Alessandro volt az – de azt is mondhatnám, hogy Rómeó egyfajta változata –, s
amennyire ki tudtam venni, azért állt meg, hogy a hóna alá dugott lámpa fényénél kinyisson egy kis ajtót
a barlang falában.
Mit csinál? – kérdezte Janice,
– Mintha valami széfet nyitna ki… kivesz valamit. Egy dobozt. Janice izgatottan megmarkolta a
vállamat. – Lehet, hogy a cencio az!
Újra kinéztem. – Nem, nagyon kicsi. Akkora, mint egy szivardoboz.
– Tudtam! Dohányzik.
Alessandro bezárta a széfet, és a dobozzal a kezében visszaindult a múzeumba. Pár másodperc múlva
hangos döngéssel becsapódott mögötte a vasrács; olyan döngéssel, amely hosszú ideig visszhangzott a
Bottini-barlangban, és a fülünkben.
– Nem hiszem el! – nyögte Janice.
– Nehogy azt mondd…! – Felé fordultam, reméltem, hogy nyomban eloszlatja aggodalmamat. Ám
még a sötétben is láttam arcán a riadalmat.
– Nem is értettem, miért volt nyitva… – szólt védekezőn.
– Ennek ellenére bejöttél, ugye? – csattantam fel. – És most be vagyunk zárva!
– Hová lett a kalandvágyad? – Janice mindig megpróbált erényt kovácsolni a szükségből, ezúttal
azonban még önmagát sem sikerült meggyőznie. – Hát ez óriási! Mindig is szerettem volna barlangász
lenni. Csak van valahol egy kivezető járat, nem igaz? – Az én froclizásommal próbálta önmagát
megnyugtatni. – Vagy jobban szeretné a kis Giulietta, ha Rómeó mentené ki innen?

Egyszer régen, amikor egy egész estén át kérdezgettük Rose nénit Olaszországról, és hogy miért nem
utazunk oda, Umberto a római katakombákról mesélt nekünk. Miközben mosogatott, a kezünkbe nyomott
egy-egy törlőruhát, hogy hasznossá tegyük magunkat, és elmondta, hogy az első keresztények földalatti
titkos barlangokban tartották az összejöveteleiket, ahol senki sem láthatta őket, s nem jelenthette
tevékenységüket a pogány császárnak Ezek a korai keresztények nem követték a holtak elégetésének
római hagyományát sem. Leplekbe burkolt halottaikat levitték ezekbe a barlangokba, a sziklafalba vájt
üregekbe fektették őket, és temetési szertartásaikban a második eljövetel reményének adtak hangot.
Ha valóban ennyire szeretnénk Olaszországba utazni, zárta beszámolóját Umberto, első dolga lesz,
hogy elvisz bennünket ezekbe a barlangokba, és megmutatja az érdekes csontvázakat.
Ahogy a sötétben botladozva lépkedünk a Bottiniben – hol Janice ment elöl, hol én –, élénken
felidéződtek bennem Umberto kísérteties történetei. Az első keresztényekhez hasonlóan lopakodtunk a
föld alatt, hogy ne vegyen bennünket észre senki, és éppúgy nem tudtuk, mint ők, hogy mikor és hol
bukkanunk a felszínre, ha egyáltalán kijutunk innen.
Némiképp segített bennünket Janice heti egy cigarettájához magánál tartott öngyújtója. Úgy
húszlépésenként megálltunk, pár másodpercre meggyújtottuk, nehogy valami feneketlen üregbe
zuhanjunk, vagy – ami miatt Janice egy hirtelen csúszóssá váló helyen siránkozni kezdett – nehogy
belesétáljunk egy sűrű pókhálóba.
– Hagyd már a csúszómászókat! – szóltam rá, és elvettem tőle az öngyújtót. – Ne használd el
feleslegesen a gázt. Lehet, hogy itt kell töltenünk az egész éjszakát.
Egy ideig szótlanul haladtunk – én elöl, Janice meg mögöttem, arról mormolva valamit, hogy a pókok
szeretik a nedves helyeket –, amikor egy kiálló kőbe botlottam, elestem az egyenetlen talajon, és úgy
felsértettem a térdemet és a csuklómat, hogy majdnem sírva fakadtam, de mindennél fontosabb volt, hogy
kiderítsem, megvan-e még az öngyújtó.
– Minden rendben? – kérdezte Janice félelemmel teli hangon. – Tudsz járni? Mert képtelen volnék
cipelni téged.
– Pompásan vagyok! – morogtam; ujjaimat szaglászva vérszagot éreztem. – Most te mész elöl.
Tessék… – Kitapogattam a kezét, és beleraktam az öngyújtót. – Kéz- és lábtörést.
Így, hogy Janice vezetett, alkalmam nyílt arra, hogy számba vegyem – testi és lelki – sebeimet, s
közben araszoltunk előre az ismeretlenbe. Mindkét térdemen felhorzsolódott a bőr, ez azonban semmiség
volt háborgó lelkemhez képest.
– Jan? – Megérintettem húgom hátát. – Szerinted elképzelhető, hogy csak azért nem mondta el nekem,
hogy ő Rómeó, mert nem akarta, hogy a neve miatt szeressek belé?
Janice panaszosan felnyögött, de nem hibáztattam érte.
– Na jó – folytattam – szóval azért nem árulta el nekem, hogy ő Rómeó, mert csak púp lett volna a
hátára egy virgotáriánus, aki belezavar az inkognitójába?
– Jules! – Janice úgy koncentrált a veszélyes sötétségben, hogy nem volt türelme a találgatásaimhoz. –
Hagyd már abba az önkínzást! Azt sem tudjuk biztosan, hogy ő Rómeó. Jobb, ha tudod, ha valóban ő az,
akkor jól seggbe rúgom, amiért így bánt veled.
Dühösen beszélt, én mégis újra megdöbbentem, mennyire komolyan veszi az érzéseimet, és azon
kezdtem tűnődni, hogy ez valami újdonság-e, vagy csak korábban nem figyeltem fel rá.
– Az a helyzet – folytattam –, hogy tulajdonképpen sosem mondta, hogy ő Salimbeni volna. Mindig
én… Hopp! – Majdnem elestem megint, ezért Janice-be kapaszkodtam, hogy visszanyerjem az
egyensúlyomat.
– Hadd találjam ki – szólt Janice, és felkattintotta az öngyújtót, így láthattam felvont szemöldökét. –
Ugye arról sem beszélt soha, hogy köze volna a múzeumi betöréshez?
– Az Bruno Carrera volt! – tiltakoztam. – Ő meg Umbertónak dolgozik.
– Ugyan már, Julie-bébi! – Janice Alessandrót akarta utánozni, de egyáltalán nem emlékeztetett rá. –
Nem én loptam el Rómeó cencioját… miért tettem volna? Számomra az csak egy régi rongydarab. De add
csak ide azt az éles kést, nehogy megvágd magad. Mit is mondtál? Hogy ez egy… tőr?
– Egyáltalán nem így történt – mormoltam.
– Kis szívem, hát hazudott neked! – Hagyta ellobbanni az öngyújtó lángját, és újra elindultunk. –
Annál jobb, minél előbb feldolgozod ezt az információt. Hidd el, ez a pasi az égvilágon semmit nem érez
irántad. Ez egy álarcos bál, hogy hozzájusson a… Aúúú! Hangból ítélve beütötte a fejét valamibe, mire
ismét megálltunk. – Mi a fene volt ez? – Janice felkattintotta az öngyújtót – háromszor vagy négyszer is
kellett próbálkoznia, mire lángra lobbant –, s akkor meglátta, hogy sírok.
 A szokatlan látványtól döbbenten, ügyetlenül átölelt. – Ne haragudj, Jules. Csak nem szeretném, ha
összetörne a szíved.
– Azt hittem, nincs szívem.
– Hát,.. – Janice magához szorított. – Az utóbbi időben mintha felnőttél volna. Kár, sokkal viccesebb
voltál korábban. – Még mindig vanília illatú ragacsos ujjaival megcsiklandozta az államat, mire végül
elnevettem magam, és ő engedékeny hangon így folytatta: – Egyébként is az én hibám. Tudhattam volna,
hogy ez lesz. Egy rohadt Alfa Rómeóban furikázik, az isten szerelmére!
Ha nem éppen ott álltunk volna meg, sosem vettük volna észre az egyre erőtlenebb láng fényénél a
barlang falában a bal oldalunkon sötétedő nyílást. Alig fél méter széles volt, de amikor letérdeltem és
beledugtam a fejem, láttam, hogy lejtősen – mint egy piramis kürtője – három-négy méternyire felfelé
nyúlik, s a végén kagylóhéjszerűen ragyog a kék ég. Még azt is bebeszéltem magamnak, hogy hallom a
forgalom zaját.
– Üdvözlégy Mária! – ujjongott Janice. – Visszatértünk a világba! Te menj elsőnek. Idősebbeké az
elsőbbség.
A sötét alagútbeli botorkálás minden fájdalma és félelme eltörpült a klausztrofóbia mellett, amelyet
sérült térdemen és könyökömön felfelé araszolva a keskeny kürtőben éreztem. Mert hiába sikerült nagy
küszködések közepette egylábnyira felhúzódzkodnom, jó néhány centimétert mindig visszacsúsztam.
– Igyekezz! – sürgetett Janice. – Mozogj már!
– Miért nem te jöttél elsőnek? – vágtam vissza. – Te vagy a híres sziklamászó.
– Tessék… – Egyik tenyerét magas sarkú szandálom alá tette. – Rugaszkodj el.
Lassan, kínlódva felküzdöttük magunkat a kürtő tetejére, és noha végül egészen kiszélesedett –
annyira, hogy Janice mellém kúszhatott –, mégis rettenetes hely volt.
– Pfuj! – szólt Janice a rácson át bedobált szeméttől undorodva. – Felfordul a gyomrom. Mi ez…
sajtburger?
– Van benne sajt?
– Hé, idenézz! – Felemelt valamit.– Egy mobil! Várj… Nem, bocs. Lemerült.
– Ha végeztél a szemét átvizsgálásával, továbbmehetünk?
A leírhatatlan mocsokban végre felkapaszkodtunk a művészi mintázatú csatornafedélhez, amely a
külvilágtól elválasztott bennünket.
– Hol vagyunk? – dugta Janice az orrát a cikornyás bronzrácshoz. Láttuk a felettünk sétálók lábait. –
Valami piazza. De nagyon nagy.
– Szent egek! – hüledeztem, mert rájöttem, hogy már számtalanszor láttam ezt a helyet, csak éppen
más szemszögből. – Pontosan tudom, hol vagyunk. Ez a Campo. – Megnyomtam a fedelet. – Aúú! Elég
masszív.
– Hahó! Hahó! – Janice a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson,
– Hallja valaki? Van ott valaki?
Néhány másodperccel később egy jégkrémet nyalogató, zöld szájú kamasz lány hajolt fölénk
csodálkozó arccal. – Ciao? – köszönt, és úgy mosolygott, mint azok, akiket kandi kamerával filmeznek. –
Antonella vagyok.
– Szia, Antonella – köszöntem vissza, és megpróbáltam a szemébe nézni. – Beszélsz angolul? Azt
hiszem, beszorultunk ide. Tudnál… keresni valakit, aki segíthetne rajtunk?
Antonella húsz rendkívül kellemetlen perc után tért vissza valakivel, akinek szandál volt a csupasz
lábán.
– Lippi mester? – úgy meglepődtem ismerősöm, a festő láttán, hogy majdnem elakadt a szavam. –
Emlékszik rám? Ott aludtam a díványán.
– Persze, hogy emlékszem magára! – lelkendezett a mester. – Hogy van?
– Ööö… – mondtam – el tudná távolítani… ezt itt? – Kidugtam ujjaimat a csatornafedél rései között. –
Beszorultunk ide. És… egyébként ő a húgom.
Lippi mester letérdelt, hogy jobban lásson bennünket. – Olyan helyen jártak, ahol nem kellett volna?
– Sajnos igen – mosolyogtam olyan bűnbánón, amennyire csak tudtam.
A mester homloka ráncba futott. – Megtalálták a sírját? Ellopták a szemeit? Nem megmondtam, hogy
hagyja őket ott, ahol vannak?
– Nem csináltunk semmit! – Janice-re pillantottam, hogy ő is elég ártatlan képet vág-e. – Egyszerűen
idelent rekedtünk. Nem lehetne valahogyan… – újra megkocogtattam a rácsot, amely újra nagyon
masszívnak tűnt – eltávolítani ezt innen?
– Dehogynem! – vágta rá a mester habozás nélkül. – Nagyon könnyű.
– Biztos benne?
– Hogyne lennék biztos! Én készítettem.

Aznap este konzerv pasta primavera volt a vacsora Lippi mester ablakpárkányáról származó
rozmaringággal fűszerezve, és kötést is kaptam a horzsolásaimra. A műhelyben alig fértünk el hárman az
asztalnál, hiszen festmények, és a hervadás különböző stádiumaiban lévő cserepes növények vettek körül
bennünket, de Janice és a mester így is remekül kijöttek egymással.
– Nagyon szótlan – jegyezte meg rám pillantva a mester egy jóízű nevetés után, és újra bort töltött a
poharakba.
– Júlia kicsit összekapott Rómeóval – magyarázta Janice helyettem. – Rómeó a holdhoz hasonlította.
Óriási hiba.
– Á – szólt Lippi mester. – Itt járt tegnap este. Elég letört volt. Most már értem, miért.
–Itt járt tegnap este? – hüledeztem.
– Igen – bólintott a mester. – Azt mondta, maga nem hasonlít a festményre. Sokkal szebb. És sokkal…
Hogy is mondta? Ó, igen, sokkal… végzetesebb. A mester az egyetértés cinkos mosolyával emelte felém
a poharát.
– Nem említette véletlenül – kérdeztem nem kevés éllel a hangomban –, hogy miért játszik velem
kezdettől fogva skizoid játékokat, ahelyett, hogy megmondta volna, hogy ő Rómeó? Valaki másnak
gondoltam.
Lippi mester meglepettnek tűnt. – De hát nem ismerte fel?
– Nem! – Fejemet elkeseredetten a két kezembe fogtam. – Nem ismertem fel. És mérget veszek rá,
hogy ő sem ismert fel engem!
– Mit tud nekünk mondani erről a fickóról? – kérdezte Janice a mestertől. – Hányan tudják, hogy ő
Rómeó?
– Csak annyit tudok – vont vállat Lippi mester –, hogy nem akarja, hogy Rómeónak hívják. Csak a
családja nevezi így. Nagy titok. Nem tudom, miért. Ragaszkodik hozzá, hogy a neve Alessandro
Santini…
Elállt a lélegzetem. – Maga tudta a nevét! Miért nem mondta meg nekem?
– Azt hittem, tudja! – vágott vissza a mester. – Maga Júlia! Lehet, hogy szemüvegre volna szüksége!
– Már elnézést – szólt Janice egy horzsolást dörzsölgetve a karján –, de maga hogyan tudta meg, hogy
ő Rómeó?
Lippi mester meghökkent. – Én… Én…
Janice újabb sebtapaszért nyúlt. – Csak azt ne mondja, hogy egy előző életből ismeri.
– Nem – felelte a mester homlokát ráncolva – a freskón ismertem fel. A Palazzo Pubblicóban. Aztán
megláttam a karján a Marescotti-sast… – megfogta a csuklómat, és az alkarom belső oldalára mutatott –,
itt. Észrevette?
Felidéztem a Palazzo Salimbeni alagsorát, ahol arról beszéltem Alessandrónak, hogy követnek, s
közben megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a tetoválásait. Már akkor tisztában voltam vele, hogy azok
nem holmi kábulatban eltöltött amszterdami tavaszi szünet emlékei – mint Janice csavargásainak
semmitmondó nyomai –, az azonban eszembe sem jutott, hogy fontos adalékot jelenthetnek Alessandro
kilétének felderítéséhez. Diplomákat és ősök képeit keresgéltem irodájának falán, s közben nem vettem
észre, hogy ez az ember nem ezüstkeretben teszi közszemlére erényeit, hanem különféle formákban a
testén viseli azokat.
– Nem szemüvegre van szüksége – jegyezte meg Janice, aki jót mulatott a visszaemlékezés alatt
elbambuló arcomon –, hanem új agyra.
– Nem azért, hogy témát váltsak – kaptam fel a táskámat –, de lefordítana nekünk valamit? – Átadtam
Lippi mesternek az anyám dobozából származó olasz szöveget, amelyet akkor már napok óta magammal
hordtam abban a reményben, hogy összeakadok egy készséges fordítóval. Eredetileg eljátszottam a
gondolattal, hogy Alessandrót kérem meg, de valami visszatartott. – Szerintünk fontos lehet.
A mester átvette a szöveget, és végigböngészte a címet, s az első bekezdést. – Ez egy történet –
jelentette ki némi csodálkozással. – A címe La Meladizione sul Muro… Átok a falon. Elég hosszú. Biztos,
hogy hallani akarják?

VI.II
Pokolba a családjuk!
Mert ők vetnek férgek koncául…

ÁTOK A FALON

SIENA 1370

Van egy legenda, amelyet nem sokan ismernek. Mivel ismert személyeket érint, hosszú ideig fátyol
borította, mielőtt közismertté vált. A történet Szent Katalinnal kezdődik, akit különleges képességei tettek
híressé kislánykorától fogva. Siena minden részéből felkeresték a fájdalmakkal küszködők, és az Ő
érintésére meggyógyultak. Felnőtt korában betegeket ápolt a sienai katedrális, a Santa Maria della Scala
melletti kórházban, ahol volt egy kis szobája.
Egy nap a Palazzo Salimbenibe hívták Szent Katalint, s amikor megérkezett, azt látta, hogy az egész
ház megtelt rettegéssel. Négy napja, mesélték neki az ott lakók, nagy lakodalom zajlott ott, a
menyasszony egy Tolomei-lány, a szép Mina volt. Mivel a vőlegény Salimbeni fia volt, káprázatos
menyegzőt rendeztek, ahol a régóta tartó békét együtt ünnepelte a lakmározó, éneklő két család.
Ám amikor éjfélkor a vőlegény bement a hálószobába, nem volt ott a menyasszony. Kérdezgette a
szolgákat, de senki sem látta, mire a vőlegényt elöntötte a félelem. Mi lehet az ő Minájával? Megszökött?
Vagy elrabolta az ellenség? De ki merné ezt tenni a Tolomeiekkel és a Salimbenikkel? Lehetetlen. Így
menyasszonyát keresve fel-le futkosott, kérdezgette a szolgákat, az őröket, de hiába. Nem hagyhatta el
Mina a házat észrevétlenül. És az ifjú szíve is azt súgta, hogy nem! A fiatalember kedves és csinos volt.
Nem hagyná el a menyasszonya. Az ifjúnak közölnie kellett a hírt a saját és a menyasszony apjával, mire
az egész ház nekilátott Minát keresni.
Órákig keresték – a hálószobákban, a konyhában, még a padláson is –, amíg meg nem szólalt a
pacsirta, de végül feladták. Ekkor azonban, mivel beköszöntött a reggel, a násznép legidősebb
nagymamája, monna Cecilia lejött, és azt látta, hogy ott ült a két család könnyek között, és háborút
terveztek ezekkel, amazokkal. Az idős monna Cecilia egy ideig hallgatta őket, majd így szólt: – Szomorú
urak, jöjjetek velem. Én megtalálom Minát. Van ugyanis a házban egy hely, ahol nem kerestétek, és a
szívem azt súgja, hogy ott rátalálunk.
Monna Cecilia levezette őket mélyen a föld alá, le a Salimbeni-palota régi tömlöcébe. Megmutatta
nekik, hogy az ajtókat a ház kulcsaival nyitották ki, amelyeket a menyegzői szertartáson az ifjú ara
megkapott, és azt is elmondta a többieknek, hogy ezekbe az üregekbe hosszú ideje nem merészkedett
senki az itt honoló félelmetes sötétség miatt. A násznép idősebb tagjai elképedtek, alig tudták elhinni,
hogy a menyasszony ezeknek a titkos ajtóknak a kulcsait is megkapta, s ahogy egyre beljebb hatoltak a
tömlöcben, egyre nőtt a haragjuk, s egyre jobban féltek. Tudták ugyanis, hogy milyen sűrű ott lent a
sötétség, és mi minden történt ott a múltban, még a pestis előtt, amit jobb volna elfelejteni. Ott lépkedtek
hát a vén monna Cecilia nyomában az előkelő férfiak fáklyával a kezükben, és nem hittek a szemüknek.
Végül elérkeztek ahhoz a cellához, amelyet a régi időkben büntetésre használtak. Monna Cecilia
megállt, a férfiak is megálltak, és meghallották, hogy valaki sír. A vőlegény előrefutott a fáklyájával, s
amikor a fény a cella túlsó sarkához ért, megpillantotta menyasszonyát, aki ott kuporgott kék
hálóruhájában. Reszketett a hidegtől, és úgy félt, hogy a férfiak láttán felsikoltott, nem ismerve meg
senkit, még tulajdon atyját sem.
Nyomban felkapták, felvitték a fényre, gyapjúba bugyolálták, vízzel, finomságokkal kínálták, Mina
azonban csak remegett, és mindent ellökött maga elöl. Atyja megpróbált beszélni hozzá, ám ő elfordította
a fejét, rá sem nézett. Szegény ember végül megfogta leánya vállát, és azt kérdezte tőle: – Nem
emlékszel, hogy az én kis Minám vagy?
– Mina azonban haragosan eltolta őt magától, és végre megszólalt, de nem a saját hangján, hanem
olyan hangon, amely sötét volt, mint a halál. – Nem. Nem vagyok a te Minád. A nevem Lorenzo.
A két család elborzadva ébredt rá, hogy Mina megtébolyodott. Az asszonyok imádkozni kezdtek Szűz
Máriához, a férfiak pedig egymásra támadtak, hogy milyen rossz apák és fivérek, s hogy későn találtak
szegény Minára. Csak monna Cecilia maradt nyugodt. Odaült Mina mellé, a haját simogatta, és
megpróbálta őt újra szólásra bírni.
Mina azonban előre-hátra hajlongott, nem nézett senkire, mígnem monna Cecilia így szólt: – Lorenzo,
Lorenzo kedvesem, monna Cecilia vagyok. Tudom, mit tettek veled!
Ekkor monna Mina végre az idős asszonyra pillantott, és ismét sírva fakadt. Monna Cecília pedig
átölelte, hagyta, hadd sírjon órákon át, míg végül mindenki álomba merült a nászágyon. Monna Mina
három napig aludt, álmodott, szörnyű álmokat látott, és sikoltozásaival felverte az egész házat. A két
család végül úgy határozott, hogy elhívják Szent Katalint.
Szent Katalin végighallgatta a történetet, és megértette, hogy monna Minát szellem szállta meg. De
Szent Katalin nem ijedt meg. A fiatal nő szobájába ment, és egész éjszaka szünet nélkül imádkozott,
reggel pedig monna Mina felébredt, és már emlékezett, hogy kicsoda ő.
Nagy volt az öröm a házban, mindenki Szent Katalint dicsérte, noha ő korholta őket, hogy a dicséret
egyedül Krisztust illeti. Monna Mina azonban a nagy boldogság ellenére is nyugtalan volt, s amikor
megkérdezték tőle, miért aggódik, elmondta, hogy üzenetet kell átadnia nekik Lorenzótól, és addig nem
nyugszik meg, amíg nem közli velük. Természetesen mindenki megrémült, amikor újra meghallották
Lorenzo nevét, a szellemét, amely megszállta az ifjú nőt, de azt mondták neki: – Rendben van, hallgatjuk
az üzenetet. – Csakhogy monna Mina nem emlékezett az üzenetre, és ismét sírva fakadt, mire mindenki
megijedt. Lehetséges, suttogták egymásnak aggodalmasan, hogy újra megtébolyodik
Ekkor azonban a bölcs Szent Katalin átnyújtott monna Minának egy tintába mártott lúdtollat, és így
szólt: – Kedvesem, hagyd, hogy Lorenzo a kezed által leírja az üzenetet.
– De nem tudok írni! – mondta Mina.
– Te nem – szól Szent Katalin –, de ha Lorenzo tud írni, az ő keze mozgatja majd a tiédet.
Így hát monna Mina fogta a tollat, kis ideig ült, várta, hogy megmozduljon a keze. Ezenközben Szent
Katalin imádkozott. Monna Mina végül szó nélkül felállt, a lépcsőhöz ment, mintha alvajáró lenne, és
elindult lefelé a mélybe, ahová a többiek is követték. Amikor elért a cellához, amelyben rátaláltak,
odament a falhoz, és végigfuttatta rajta az ujját, mintha írna. A fáklyát tartó férfiak közelebb léptek, és
nézték, mit művel. Kérdezgették, hogy mit ír, monna Mina azonban azt mondta: – Olvassátok! – Mondták
neki, hogy amit ír, láthatatlan, mire ő azt felelte: – Itt van, hát nem látjátok?
Szent Katalin ekkor elküldött egy fiút az apja műhelyébe kelmefestékért, majd a festékbe mártotta
monna Mina ujját, és kérte, hogy újra húzza végig az ujját a már felírt szövegen. Monna Mina pedig, aki
sosem tanult írni és olvasni, az egész falat megtöltötte szavakkal, s a szöveg láttán meghűlt a tekintélyes
emberek ereiben a vér. Lorenzo, a szellem a következő üzenetet írta monna Mina kezével:

Balsors sújtsa mindkét házat

Tűzben és vérben leljétek halálotokat
Gyermekeitek rossz hold alatt születnek
Míg jóvá nem teszitek bűneiteket, és térdet nem hajtotok a Szűz előtt
És Giulietta fel nem ébred, hogy meglássa Rómeóját

Az írás végeztével monna Mina ifjú férje karjaiba roskadt, a nevén szólította, és kérte, hogy vigye el őt
onnan, mivel feladatát elvégezte.
A férj megkönnyebbülten felzokogva ezt meg is tette, felvitte feleségét a fényre, monna Mina pedig
soha többé nem szólalt meg Lorenzo hangján. Ám nem felejtette el, ami vele történt, és elhatározta, hogy
kideríti, ki is volt Lorenzo, és miért általa szólalt meg, noha apja és apósa mindent megtett, hogy eltitkolja
előle az igazat.
Monna Mina konok nő volt, igazi Tolomei. Amikor férje az ügyeit intézte, órákat töltött az agg monna
Ceciliával, régi történeteket hallgatott, és sok kérdést tett fel. Az idős asszony kezdetben ugyan félt, ám
azt is tudta, hogy megnyugszik, ha átadja valakinek a súlyos terhet, hogy az igazság ne szálljon vele a
sírba.
Monna Cecilia elmondta monna Minának, hogy azon a helyen, ahol a szörnyű átkot a falra írta, sok-
sok évvel korábban raboskodott egy Lorenzo barát nevű fiatal szerzetes, aki a vérével írta a falra ezeket a
szavakat. Ebben a cellában őrizték és kínozták őt, amíg meg nem halt,
– De kik? – kérdezte monna Mina, és az asztal fölött áthajolva megfogta monna Cecilia csontos öreg
kezét. – Ki tette ezt vele, és miért?
– Egy férfi – felelte monna Cecilia, és szomorúan lehajtotta a fejét – akire már nagyon régóta nem úgy
gondolok, mint apámra.

– Ez a férfi volt a Salimbeni-ház ura a nagy pestisjárvány idején, mesélte monna Cecilia, és
zsarnokként irányította a ház népét. Egyesek azzal próbálták mentegetni, hogy kisfiú korában a szeme
láttára gyilkolták meg anyját a Tolomei-banditák, ez azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy ugyanezt
tegye másokkal. Márpedig Salimbeni ugyanezt tette. Az ellenségeivel kegyetlen volt, a családjával
szigorú; ha megunta egy feleségét, vidéki várába vitette, és megparancsolta a szolgáknak, hogy ne lássák
el elegendő élelemmel. Amint a felesége meghalt, máris újra nősült. Minél öregebb lett, annál fiatalabb
feleséget választott, ám végül már a fiatalságban sem lelte örömét. Ekkor természetellenes vágy ébredt
benne egy ifjú hölgy iránt, akinek szüleit az ő parancsára gyilkolták meg. Az ifjú hölgynek Giulietta volt
a neve.
Annak ellenére, hogy Giulietta titokban már másvalakivel jegyezte el magát, és állítólag Szűz Mária is
áldását adta a párra, Salimbeni erőnek erejével feleségül vette a lányt, és ezzel a legfélelmetesebb
ellenséget hívta ki maga ellen. Mindenki tudta ugyanis, hogy Szűz Mária nem szereti, ha emberek
avatkoznak terveibe, és a történet valóban halállal és szerencsétlenséggel végződött. Nem csupán az ifjú
szerelmesek haltak meg, de Salimbeni legidősebb fia is odaveszett, miközben az utolsókig küzdött apja
becsületének védelmében.
Salimbeni azonban minden sérelem és gyász ellenére lefogatta és megkínoztatta Lorenzo barátot, akit
azzal vádolt, hogy titokban segítette az ifjú szerelmeseket ebben a balvégzetű ügyben. Meghívta Giulietta
nagybátyját, Tolomei urat, hogy nézze végig a szégyentelen szerzetes büntetését, aki miatt meghiúsult a
tervük, hogy házasság útján békítsék meg a két torzsalkodó családot. Ezeket a férfiakat – Salimbeni urat
és Tolomei urat – átkozta meg Lorenzo barát a falra írt szavaival.
Amikor a szerzetes meghalt, Salimbeni az akkori szokásoknak megfelelően a kínzókamra földjébe
temette holttestét. Aztán szolgáival lemosatta az írást, és lemeszeltette a falat. Ám hamarosan kiderült,
hogy ezekkel az intézkedésekkel nem tudta eltörölni azt, ami megtörtént.
Néhány nappal később megjelent álmában Lorenzo barát, és figyelmeztette, hogy átkát sem szappan,
sem mész nem semmisítheti meg, mire Salimbenit olyan félelem töltötte el, hogy bezáratta a régi
kínzókamrát, hogy ki ne szabaduljanak a fal gonosz erői. És ekkor egyszeriben meghallotta az emberek
hangját; mindenki arról beszélt, hogy átok ül rajta, s hogy Szűz Mária keresi a módját a megbüntetésének.
Mindenütt hallotta a hangokat: az utcán, a piacon, a templomban, de még otthon is, ha egyedül volt. És
amikor egy éjszaka nagy tűz ütött ki a palotában, Salimbeni biztosra vette, hogy Lorenzo átka sújtja:
"tűzben és vérben leljétek halálotokat."
Ez idő tájt értek Sienába az első hírek a fekete halálról. A keletről visszatérő zarándokok a rettenetes
pestisről meséltek, amely több falut és várost képes elpusztítani, mint egy hatalmas hadsereg, ám sokan
úgy vélték, hogy az ilyesmi csak a pogányokat sújtja. Biztosra vették, hogy Szűz Mária – mint korábban
oly sokszor – óvón Siena fölé teríti palástját, s hogy imákkal és gyertyákkal meg tudják fékezni a gonoszt,
ha mégis átkelne a tengeren.
Salimbeni azonban régóta abban a tévhitben élt, hogy az ő nagyszerűségének köszönhető minden jó,
ami a környezetében történik. Természetes volt hát, hogy a rossz közeledtét is önmagának tulajdonította.
Megszállottan hinni kezdte, hogy ő, egyedül ő az oka a környezetét érő minden katasztrófának, így a
pestis is az ő hibájából fenyegeti Sienát. Őrületében kiásta Giulietta és Rómeó holttestét a meg nem
szentelt földből, és a legszentebb sírba helyezte őket, hogy elhallgattassa az emberek hangját, vagy még
inkább a saját fejében visszhangzó hangokat, amelyek őt vádolták az ifjú pár haláláért, akiknek
szerelmére az ég küldte áldását.
Oly annyira vágyott békét kötni Lorenzo barát szellemével, hogy éjszakákon át a falra írt átok papírra
másolt szövegét olvasta, s azon töprengett, miképp tehetné jóvá bűneit, és hajthatna térdet a Szűz előtt.
Bölcs egyetemi professzorokat hívott a házába, hogy kieszeljék, hogyan lehetne felébreszteni Giuliettát,
hogy megláthassa Rómeóját. Ezek a professzorok végül előálltak egy tervvel.
Az átok megszüntetéséhez, mondták a bölcsek, Salimbeninek először is meg kell értenie, hogy a
gazdagság rossz, és nem boldog az, aki aranyat birtokol. Ha ezt elfogadja, nem sajnálja a pénzt azoktól,
például az egyetem bölcs professzoraitól, akik odaadón munkálkodnak azon, hogy megszabadítsák őt a
bűneitől. Ezenkívül rendeljen meg egy értékes szobrot, amely minden bizonnyal megszünteti az átkot, és
tulajdonosának végre nyugodt álma lehet, hiszen ráébred majd, hogy bűnnel szerzett pénze feláldozásával
megbocsátást vív ki az egész város számára, és megállítja a sokat emlegetett pestist.
A szobrot színarannyal kell bevonni, tanácsolták a bölcsek, s Giulietta és Rómeó sírjánál felállítani. Az
ifjú párt kell ábrázolnia, mégpedig oly módon, hogy Lorenzo barát átkának ellenszere lehessen. Salimbeni
vegye ki Giulietta menyasszonyi koronájából a drágaköveket, azok legyenek a szobor szemei; a két zöld
smaragd Rómeó arcára, a két kék zafír Giulietta arcára kerüljön. A szobor talapzatán pedig a következő
felirat álljon:

Itt nyugszik a sírig hűséges Giulietta

Isten szeretetében és irgalmában,
Hogy majd a kegyelem órájában
Felébressze Rómeó, az ő hites párja

Ily módon Salimbeni mesterségesen megjelenítheti feltámadásukat, mivel a két szerelmes újra és
mindörökké egymást nézheti, Siena lakói pedig láthatják a szobrot, és nagylelkű, hitbuzgó férfiúnak
nevezik majd Salimbenit.
E benyomás kialakításában azonban magának Salimbeninek is tevékenyen részt kell vennie, maga is
terjessze a saját jótékonyságát ecsetelő történetet, és írasson egy mesét, amely teljes mértékben
megszabadítja őt minden bűnétől. A mese Rómeóról és Giuliettáról szóljon, legyen nagyon költői és
szerfölött bonyodalmas, mint minden műalkotás, mivel a csodás valótlanságokat ontó tehetséges
mesemondó, sokkal nagyobb figyelmet kap, mint a becsületes, ám unalmas mesélő.
Azokat pedig, akik továbbra is Salimbeni bűneit emlegetik, el kell hallgattatni kezükbe nyomott
arannyal, vagy hátukba döfött vassal. Meg kell ugyanis szabadulni az ilyen rossz nyelvektől ahhoz, hogy
Salimbenit újra tisztának lássák az emberek, és nevét imáikba foglalják, hogy meghallják azt a mennyei
fülek is.
Ezt javasolták az egyetem professzorai, Salimbeni pedig nagy tetterővel látott kívánságaik
teljesítésének. Először is – saját tanácsaikat követve – őket hallgattatta el, nehogy rossz hírét keltsék.
Aztán megfizetett egy helybéli poétát, hogy írjon mesét két balsorsú szerelmesről, akik maguk idézték elő
saját tragikus halálukat, és terjessze történetét az olvasni tudók körében, de nem kitalációként, hanem
sajnálatosan mellőzött igazságként. Végül felfogadott egy nagy művészt, Ambrogio mestert, hogy az
aranyszobor elkészülésének munkálatait felügyelje. Amikor pedig az elkészült – a drágakő szemekkel –,
négy fegyveres őrt állított a kápolnához, hogy a halhatatlan párt védelmezzék.
Ám sem a szobor, sem az őrök nem állhatták útját a pestisnek. A szörnyű kór egy éven át pusztított
Sienában; fekete fekélyekkel borította az egészséges testeket, és megölt mindenkit, akit csak elért. A
lakosság fele áldozatul esett – minden életben maradóért meghalt valaki. Végül már nem maradt annyi
túlélő, hogy eltemethette volna a halottakat; az utcákat bomló, véres tetemek borították, az élők éheztek,
mert nem volt mit enniük
Amikor aztán véget ért a borzalom, megváltozott a világ. Az emberi emlékezet táblája üresen állt,
amiben volt jó és rossz is. A túlélőket úgy elfoglalta életük fenntartása, hogy nem törődtek a művészettel
és a régi történetekkel, így aztán Rómeó és Giulietta története is csupán egy másik világból hallatszó halk
visszhanggá változott, amelyet olykor-olykor felemlegettek, ám akkor is csak töredékekben. A sír örökre
eltűnt, maga alá temette a halál hegye, és csak kevesen tudtak a szobor értékéről. Ambrogio mestert, aki
maga illesztette helyükre a drágaköveket, és tudta, mit jelentenek, a sok ezer sienaival együtt magával
ragadta a pestis.

Amikor monna Mina végighallgatta mindazt, amit monna Cecilia Lorenzo barátról tudott, úgy látta,
hogy tehet még valamit a szerzetes szellemének megbékítéséért. Egy nap, amikor a férje különösen
elhalmozta szerelmével, mielőtt ügyeinek intézésére kilovagolt, hat rátermett szolgának megparancsolta,
hogy kövessék a pincébe, és ássák fel az egykori kínzókamra földjét.
A szolgák természetesen nem örültek a hátborzongató feladatnak, ám mivel úrnőjük türelmesen állt
mellettük, míg dolgoztak, és mindenféle finomságokat ígért nekik, nem mertek panaszkodni.
A délelőtt során nem csupán egy, de számos ember csontjait kiásták. A halál és a gyötrés nyomainak
láttán először hányingerük támadt, ám mivel monna Mina, ha sápadtan is, de kitartott, hamarosan
legyűrték félelmüket, és folytatták a munkát. Ahogy telt-múlt a nap, mindannyian egyre nagyobb
csodálattal tekintettek a fiatalasszonyra, aki ilyen elszántan igyekezett megszabadítani a házat a
gonosztól.
Amikor minden csontot kiástak, monna Mina utasította a szolgákat, hogy burkolják leplekbe, és vigyék
azokat a temetőbe, kivéve a legutóbbiakat, amelyek, szentül hitte, Lorenzo barát csontjai voltak. Mivel
nem tudta, mit tegyen, egy ideig a holttest mellett ült, az ezüstkeresztet nézte, amelyet az egyik kéz
markolt, majd megszületett a terve.
A házassága előtt monna Minának volt egy gyóntatója, egy istenfélő, csodálatos ember, aki délről,
Viterbo varosából származott, és sokat mesélt a város katedrálisáról, a San Lorenzo-székesegyházról.
Nem az volna-e a legjobb, tűnődött, ha odaküldeném a szerzetes földi maradványait, hogy jámbor
testvérei segítségével végre békére leljen, távol Sienától, ahol ennyi elmondhatatlan szenvedésben volt
része?
Mire este megérkezett a férje, monna Mina mindent előkészített. Lorenzo barát maradványai
fakoporsóban nyugodtak, amelyet csak fel kellett rakni a szekérre, és az asszony már a levelet is megírta a
San Lorenzo-székesegyház papjainak arról, hogy ez az ember megérdemli, hogy véget érjenek
szenvedései. Már csak a férje beleegyezése hiányzott, és némi pénz az utazás költségeire, de monna Mina
hamar megtanulta – már a házasság első néhány hónapjában –, hogy egy kellemes este milyen sokat segít
abban, hogy az ilyesmit meg lehessen szerezni egy férfitól.
Másnap kora reggel, mielőtt a köd felszállt volna a Salimbeni térről, ott állt hálószobája ablakában –
mögötte a férje az igazak álmát aludta –, és figyelte, ahogy a koporsót szállító szekér Viterbóba indul. A
nyakában, kitisztítva és kifényezve, Lorenzo barát keresztje függött. Először ösztönösen a szerzetes
maradványai mellé akarta tenni, ám végül meggondolta magát, s úgy határozott, hogy misztikus
kapcsolatuk jelképeként megőrzi.
Még nem értette, hogy miért őt választotta a szerzetes üzenetének közvetítésére, miért az ő keze által
írta fel a családjára átkot hozó szavakat a falra, de úgy érezte, hogy a szerzetes kedvességből tette, így
akarta értésére adni, hogy neki, monna Minának meg kell találnia a gyógymódot. Amíg pedig ez
bekövetkezik, megőrzi a keresztet, hogy emlékeztesse őt a falra írt szavakra, és arra a fiatalemberre,
akinek utolsó gondolatai nem önmaga, hanem Rómeó és Giulietta körül jártak.

VII.I
Boldog napodra jöjjön boldog éj!

Miután Lippi mester befejezte az olvasást, jó ideig szótlanul ültünk. Eredetileg azért kaptam elő az
olasz szöveget, hogy eltereljem a beszélgetést Alessandro Rómeó voltáról, de ha tudtam volna, hogy ilyen
sötét helyekre visz bennünket, inkább a táskámban hagytam volna.
– Szegény Lorenzo barát! – szólalt meg Janice, és kiitta a bort a poharából. – Számára nem végződött
jól a történet.
– Mindig is az volt a véleményem, hogy Shakespeare túl finoman bánt vele – mondtam könnyednek
szánt hangon. – A Rómeó és Júliában ott jár-kel a temetőben, körülötte mindenütt hullák, még be is vallja,
hogy altatószerével ő áll az egész félresikerült átejtés mögött… és kész. Azt hinné az ember, hogy
Capuleték, meg Montague-ék legalább megpróbálják felelősségre vonni.
– Talán megtették – mondta Janice –, később. Ítélünk, oldunk törvényünk szerint…ez nem úgy
hangzik, mintha a történet véget ért volna azzal, hogy lement a függöny.
 – Nyilván nem ért véget – jegyeztem meg, és a szövegre pillantottam, amelyet Lippi mester felolvasott
nekünk. – És anya szerint még mindig tart.
– Nagyon nyugtalanító – mondta a mester továbbra is az öreg Salimbeni gaztettei miatt borongva. – Ha
igaz, hogy Lorenzo barát ezt az átkot írta a falra, ezekkel a szavakkal, akkor elvileg addig tart, amíg… – a
szövegbe lapozott, hogy pontosan idézzen: jóvá nem teszitek bűneiteket, és térdet nem hajtotok a Szűz
előtt… és Giulietta fel nem ébred, hogy lássa Rómeóját.
– Oké. – szólt Janice, aki sosem rajongott a babonás blabláért –, de van két kérdésem. Egy: kikről
beszél…?
– Egyértelmű – vágtam közbe –, mivel azt mondja: Balsors sújtsa mindkét házat. Nyilvánvalóan
Salimbeniről és Tolomeiról beszél, akik ott voltak a pincében a kínzás során. Mivel pedig te meg én a
Tolomei-házhoz tartozunk, mi is meg vagyunk átkozva.
– Miket beszélsz! – csattan fel Janice. – A Tolomei-házhoz! Mit jelent a név?
– Nem csak a névről van szó – mondtam. – A génekről és a névről. Anya adta a géneket, apa a nevet.
Nincs nagy mozgásterünk.
Janice nem örült logikus fejtegetésemnek, de mit tehetett. – Rendben, elfogadom – sóhajtott –,
Shakespeare tévedett. Nem létezett Mercutio, aki Rómeó miatt halt meg, és aki pokolra kívánta mind a
két famíliát. Az átkot Lorenzo barát szórta. Eddig megvolnánk. De van egy másik kérdésem is, mégpedig
az, hogy amennyiben hiszünk az átokban, akkor mi van? Ki lehet olyan ostoba, hogy azt hiszi,
megszüntetheti? Nem egyszerűen bűnbánatról van itt szó, hanem a bűnök jóvátételéről, a fenébe is!
Csakhogy… hogyan? Ássuk ki az öreg Salimbenit, és vegyük rá, hogy gondolja meg, és… és… és
vonszoljuk be a székesegyházba, hogy térdre eshessen az oltár elé, vagy mi? Na neee.
Olyan ellenségesen nézett ránk, mintha a mester és én okoztuk volna számára ezt a problémát. – Miért
nem repülünk haza, és hagyjuk itt ezt a rohadt átkot Olaszországban? Miért kell nekünk ezzel
foglalkozni?
– Mert anya foglalkozott vele – válaszoltam egyszerűen. – Azt akarta, hogy csináljuk végig, és
vessünk véget az átoknak Meg kell tennünk miatta. Tartozunk neki ezzel.
Janice rám mutatott a rozmaringággal. – Egy francot tartozunk neki! – kezdte, de amint meglátta
összeszűkülő szememet, észhez tért, és nyugodtabban azt mondta: – Ha bármivel is tartozunk neki, az az,
hogy életben maradunk.
Megérintettem a nyakamban függő keresztet. – Pont ezt mondom én is. Ha boldogan akarunk élni, míg
meg nem halunk, akkor – anya szerint – véget kell vetni az átoknak. Nekem és neked, Giannozza. Nincs
más, aki megtenné.
A húgom pillantásából láttam, hogy magához tér, rájön, hogy igazam van, legalábbis meggyőző a
történetem. De nem tetszett neki. – Olyan hihetetlen ez az egész – mondta. – De rendben, tegyük fel egy
pillanatra, hogy létezik egy átok, az pedig ha nem vetünk neki véget, valóban a halálunkat jelenti,
ahogyan végzett anyával és apával. A kérdés továbbra is az, hogy hogyan. Hogyan állítsuk meg?
A mesterre pillantottam. Egész este szokatlanul tisztafejű volt, de még neki sem volt válasza Janice
kérdésére. – Nem tudom – vallotta be. – De gyanítom, hogy az aranyszobornak lesz ebben szerepe. Meg a
tőrnek és a cencionak, csak azt nem tudom, hogy milyen szerepet játszanak.
– Ó, igen! – tárta szét a kezét Janice. – Akkor majd improvizálunk!… Csak éppen fogalmunk sincs,
hogy hol a szobor. A történetben csak annyi van, hogy Salimbeni legszentebb sírba temette őket, és
őröket állított a kápolnához, de hát ez akár hol lehet! Tehát… nem tudjuk, hol van a szobor, és te
elvesztetted a tőrt és a cenciót. Csodálom, hogy azt a keresztet sikerült megtartanod, de gyanítom, hogy
csak azért, mert nincs semmiféle jelentősége!
Lippi mesterre néztem. – Az a könyv, amiből felolvasott, amiben Júlia szemeiről és a sírról van szó…
biztos, hogy nem áll ott valami a sír hollétéről? Amikor erről beszélgettünk, maga azt mondta, hogy
kérdezzem meg Rómeót.
– És megkérdezte?
– Nem! Dehogy kérdeztem! – Ingerült lettem, de tudtam, hogy ép ésszel nem hibáztathatom a mestert
a saját vakságomért. – Ma délutánig azt sem tudtam, hogy ő Rómeó.
– Akkor – kérdezte Lippi mester a világ legtermészetesebb hangján – miért nem kérdezi meg
legközelebb, ha látja?
 Éjfél volt, mire Janice-szel visszaértünk a Hotel Chiusarellibe. Amint az előcsarnokba léptünk,
direttore Rossini felállt a pult mögött, és átadott egy halom összehajtogatott feljegyzést. – Ma délután
ötkor itt járt Santini százados – közölte szemrehányó hangon, mivel szerinte nyilván a szobámban kellett
volna készenlétben állnom. – És azóta többször is. Utoljára – előrehajolt, hogy megnézze a faliórát –,
tizenhét perce.
Szótlanul mentünk fel a lépcsőn, s láttam, hogy Janice a nagy halom üzenetre – Alessandro
érdeklődésének egyértelmű bizonyítékára – bámul. Lélekben már kezdtem felkészülni a férfi jelleméről és
indítékairól szóló végeérhetetlen vitáink következő fejezetére, ám amint a szobába léptünk, váratlanul
szél csapott az arcunkba az erkélyajtó felől, amely hirtelen magától kinyílt a betörés minden jele nélkül.
Rossz érzésem támadt, ezért gyorsan megnéztem, nem hiányzik-e valami anya dobozából. Ott hagytuk az
íróasztalon, mivel biztosra vettük, hogy semmiféle kincshez vezető térképet nem tartalmaz.
– Kérlek, hívj fel… – énekelte Janice egyenként átolvasva Alessandro üzeneteit – Kérlek, hívj fel…
Vacsorázunk együtt?… Jól vagy?… Sajnálom… Kérlek, hívj fel… Egyébként transzvesztita vagyok…
Megvakartam a fejemet. – Nem zártuk be az erkélyajtót, mielőtt elmentünk? Határozottan úgy
emlékszem, hogy bezártuk.
– Hiányzik valami? – kérdezte Janice, és úgy dobta az ágyra Alessandro üzeneteit, hogy azok
szerteszét röppentek.
– Nem – feleltem –, minden megvan.
– Egyébként is – mondta húgom, miközben az ablak előtt kikígyózott felsőrészéből –, Siena fél
rendőrsége a te szobádat őrzi.
– Elmennél innen? – kiáltottam, és arrébb húztam Janice-t.
Ő vidáman felnevetett, – Miért? Legalább megtudják, hogy nem egy férfival alszol.
Ekkor megszólalt a telefon.
– Ez a pasas – csóválta a fejét Janice – kemény dió. Én mondom neked.
– Miért? – csattantam fel, és a telefonhoz rohantam, – Mert történetesen tetszem neki?
– Tetszel neki? Janice úgy mondta ezt, mint aki életében nem hallott ilyen naiv kijelentést, majd
hahotázni kezdett, amit csak akkor hagyott abba, amikor hozzávágtam egy párnát.
–Halló? – szóltam a telefonkagylóba, és tenyeremet köré hajlítottam, hogy ne szűrődjenek be
diadalmasan fel-alá menetelő húgom lábdobbanásai, és az egyik horrorfilm dallama, amelyet hangosan
dúdolt.
Persze Alessandro volt az, aggódott, hogy nincs-e valami baj, mivel nem hívtam vissza. Vacsorához
már túl késő van, ismerte el, de azt legalább meg tudom-e mondani, hogy másnap elmegyek-e Eva Maria
partijára?
– Igenis, keresztanya… – majomkodott Janice –, ahogy mondod, keresztanya…
– Igazság szerint nem… – kezdtem bizonytalanul, és próbáltam kitalálni valami jó mentséget, amiért
nem lehetek ott. Ám mivel már tudtam, hogy ő Rómeó, valahogy minden kifogás légből kapottnak tűnt.
Végtére is mi ketten egy csapatban játszunk, nem? Ambrogio mester, és Lippi mester is egyetértene ezzel,
de még Shakespeare is. Ezenkívül sosem hittem, hogy Alessandro tört volna be a hotelszobámba. Nem ez
lenne az első eset, hogy a húgom tévedett. Vagy hazudott nekem.
– Ugyan már – biztatott Alessandro olyan hangon, amellyel bármire rá lehet venni egy nőt, és ezt
nyilván számtalanszor meg is tette. – Nagyon fontos lenne Eva Mariának.
Ezenközben Janice hangosan birkózott a zuhanyfüggönnyel, a hangokból ítélve azt játszotta, hogy
leszúrták.
– Nem is tudom – feleltem, és igyekeztem kirekeszteni húgom sikoltozásait –, most minden olyan…
zavaros.
– Biztosan jót tenne egy laza hétvége – erősködött Alessandro.
– Eva Maria számít rád. Rengeteg vendéget hívott. Olyanokat, akik ismerték a szüleidet.
– Tényleg? – kérdeztem, s a kíváncsiság kezdte legyűrni erőtlen elhatározásomat.
– Egykor érted megyek, rendben? – mondta Alessandro, mert igennek vette tétovázásomat. – Ígérem,
útközben minden kérdésedre válaszolok.
Amikor Janice visszajött a szobába, valami jelenetre számítottam, de nem volt semmi.
– Tedd, amit akarsz – mondta vállat rándítva, mintha nem érdekelné a dolog –, de aztán ne mondd,
hogy nem figyelmeztettelek.
 – Könnyű neked. – Egyszeriben olyan kimerültnek éreztem magam, hogy leroskadtam az ágy szélére.
– Te nem vagy Júlia.
– Te sem vagy az – mondta Janice, és leült mellém. – Csak egy lány vagy, akinek fura volt az
anyukája. Mint az enyém. Nézd – ölelt át – tudom, hogy el akarsz menni erre a partira. Akkor menj. Csak
azt szeretném… Remélem, nem veszed ezt az egészet szó szerint. Ezt a Rómeó és Júlia ügyet.
Shakespeare nem isten. Nem ő teremtett téged, és nem vagy az övé. A magad ura vagy.
Később egymás mellett fekve néztük át újra anya jegyzetfüzetét. A szobor történetének ismeretében
tökéletesen érthetővé váltak a vázlatrajzok a nőt ölelő férfiról. A sír pontos helyére utaló jeleket azonban
továbbra sem találtunk. A legtöbb oldalon sebtében odavetett vázlatok és krikszkrakszok voltak, csak
egyetlen lap tűnt különlegesnek, amelyet körös-körül ötszirmú rózsák szegélyeztek, és elegáns kézírással
egy Shakespeare-idézet állt rajta a Rómeó és Júliából:

S ha titkot rejt írásod itt, vagy ott

Megoldását szememben megkapod.

Mint kiderült, ez volt az egyetlen felismerhető Shakespeare-idézet az egész füzetben, amin mindketten
elgondolkodtunk.
– Ez abból a részből van – szóltam ahol Júlia anyja Parisról beszél. De hibás. Nem írásod hanem írás
és nem szememben hanem szemében.
–Talán félreértette? – vetette föl Janice.
Rámeresztettem a szemem. – Anya Shakespeare-t? Kizárt. Szerintem szándékosan írta így. Üzenni
akart valakinek.
Janice felült Mindig is imádta a rejtvényeket és a titkokat, és Alessandro telefonhívása óta most
először látszott igazán izgatottnak,
– És mi az üzenet? Valaki nyilván rejteget valami titkot. De megtaláljuk. Igaz?
– Írásról beszél – mondtam. – Könnyen lehet, hogy könyvről van szó.
– Nem is egy könyvről – tűnődött Janice –, hanem kettőről; a mi könyvünkről, és az övékről. A szemeit
nevezi írásnak vagy könyvnek, ami lehet a vázlatfüzete… – mutatóujjával megütögette a jegyzetfüzet
lapját –, ez itt. Nem gondolod?
–De a lapszélre nem írt semmit… – Lapozgatni kezdtem a vázlatfüzetet, és most először figyeltünk fel
mind a ketten a lapszélekre – látszólag találomra – felírt számokra. – Te jó ég! Igazad van? Miért nem
vettük ezt eddig észre?
– Mert nem figyeltünk – felelte Janice, és elvette a kezemből a jegyzetfüzetet. – Akármi legyek, ha
ezek a számok nem oldalakra és sorokra utalnak.
– De minek az oldalaira és soraira? – kérdeztem.
Egyszerre hasított belénk ugyanaz a gondolat. Ha a jegyzetfüzet az ő könyve, akkor a papírkötésű
Rómeó és Júlia – a dobozban található másik könyv – nyilván a mi kötetünk. Az oldalak es sorok számai
pedig Shakespeare darabjára utalnak. Teljesen egyértelmű.
Mindketten felpattantunk, és a dobozért futottunk. Csak akkor jöttünk rá, hogy mi tűnt el azóta, hogy
utoljára elhagytuk a szobát. Nem volt meg az ütött-kopott, papírkötésű könyvecske.

Janice mindig is jó alvó volt. Annak idején halálra bosszantott, hogy fel se neszelt az ébresztőórára,
még csak el sem hallgattatta. Szemben voltak a szobáink a folyosón, és mindig sarkig tárva hagytuk az
ajtót. Rose néni elszántan járta végig a város boltjait, hogy olyan ébresztőórát találjon, amely képes
kiugrasztani húgomat az ágyból, hogy iskolába induljon. De minden próbálkozása kudarcot vallott. Az én
éjjeliszekrényemen egy hófehérkés rózsaszín ébresztőóra állt, amíg el nem költöztem a főiskola
kollégiumába, Janice-nek viszont végül valami ipari szerkezet került a szobájába – amelyet Umberto
alakított át csípőfogókkal a konyhaasztalon –, és olyan hangja volt, mint egy atomerőmű szirénájának.
Ennek ellenére egyetlen ember ébredt fel a hangjára – rendszerint rémült sikoltással, és az én voltam.
A Lippi mesternél töltött esténk utáni reggelen meglepetten láttam, hogy Janice ébren fekszik az
ágyban, és a spaletta résein beszűrődő hajnali fényt bámulja.
 – Rosszat álmodtál? – kérdeztem, és azokra a névtelen kísértetekre gondoltam, amelyek éjszakánként
engem szoktak kergetni az álmaimban megjelenő palotában, amely egyre jobban hasonlított a sienai
székesegyházra.
– Nem tudtam aludni – felelte felém fordulva. – Ma elmegyek anya házához.
– Hogyan? Bérelsz egy autót?
– Visszaszerzem a motorbiciklit. – Színlelt vidámsággal megtáncoltatta a szemöldökét. – Peppo
unokaöccsének van egy autótelepe. Jössz velem? – De láttam rajta, hogy tudja a választ.
Egy órakor a Hotel Chiusarelli lépcsőjén ülve vártam Alessandrót. Lábamnál egy hétvégére való
holmival teli táska állt, arcomat a magnóliafa lombján átszűrődő napfénynél süttettem. Amint megláttam
a lassító autót, hevesen dobogni kezdett a szívem; talán, mert ő volt Rómeó, talán, mert egyszer-kétszer
betört a szobámba, de lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert – ahogy Janice mondaná – meg kellett
fékeznem az agyamat. Nagy volt a kísértés, hogy az egészet a Fontebranda vizével magyarázzam,
csakhogy abban is lehet valami, hogy az őrületem, ez a pazzia réges-régen kezdődött. Legalább hatszáz
éve.
– Mi történt a térdeddel? – kérdezte Alessandro, amikor megállt előttem. Farmerben, feltűrt ujjú
ingben egyáltalán nem úgy festett, mint egy középkori lovag. Még Umberto is kénytelen lett volna
elismerni, hogy köznapi öltözete ellenére rendkívül bizalomgerjesztőn hatott, de hát Umberto – a legjobb
esetben is – egy csirkefogó, miért törődnék hát az ő erkölcsi kódexével?
Umberto gondolatára elszorult a szívem. Miért van az, hogy akiket szeretek – talán az egyetlen Rose
néni kivételével, aki gyakorlatilag dimenzió nélküli volt– azoknak mindig van valami árnyoldaluk?
Borús gondolataimat elhessegetve ráhúztam szoknyámat a Bottoni-ban előző nap végrehajtott csúszás-
mászás bizonyítékára. – Belebotlottam a valóságba.
Alessandro értetlenül nézett rám, de nem szólt semmit. Előrehajolt, hogy felemelje a táskámat, és most
először pillantottam meg alkarján a Marescotti-sast. Belegondoltam, hogy ez mindvégig ott volt, szó
szerint rám bámult, amikor Alessandro kezéből ittam a Fonlebrandánál… de hát a világ tele van
madarakkal, én pedig igazán nem vagyok szakértő.

Furcsa volt újra Alessandro autójában ülni, ezúttal az első utas ülésen. Annyi minden történt azóta,
hogy Eva Mariával Sienába érkeztem – kellemes, és korántsem kellemes események, amelyeket részben
Alessandrónak köszönhettem. Ahogy kifelé tartottunk a városból, egy kérdés, kizárólag ez a kérdés égette
a nyelvemet, de nem tudtam rávenni magamat, hogy feltegyem. És nem is jutott eszembe semmi más, ami
végül elkerülhetetlenül vissza ne vezetett volna a kérdések kérdéséhez; miért nem mondta meg nekem
Alessandro, hogy ő Rómeó? Igaz, én sem közöltem vele mindent. Úgyszólván semmit sem árultam el
neki az aranyszobor utáni – valljuk be, szánalmas – kutakodásomról, és abszolúte semmit Umbertóról és
Janice-ről. Azt viszont, hogy ki vagyok, már a kezdetek kezdetén megmondtam, nem tehetek arról, hogy
Alessandro eleinte nem hitt nekem. Persze, csak annyit árultam el, hogy Giulietta Tolomei a nevem,
nehogy rájöjjön, hogy Julie Jacobs vagyok, vagyis a nagy szemrehányó-meccsben ez talán nem sokat
számít.
– Nagyon szótlan vagy ma – mondta Alessandro, és rám pillantott. – Az az érzésem, hogy én vagyok
az oka.
– Soha nem került rá sor – válaszoltam pillanatnyilag elhallgattatva lelkiismeretemet –, hogy Nagy
Károlyról beszélj.
Felnevetett. – Erről van szó? Ne aggódj, mire Val d'Orciába érünk, többet tudsz rólam és a
családomról, mint szeretnéd. De előbb mondd el, amit már úgyis tudsz, hogy ne ismételjem meg.
– Úgy érted… – megpróbáltam az arc éléről leolvasni valamit, de nem tudtam –, hogy mit tudok a
Salimbeni családról?
Mint mindig, amikor a Salimbenikről beszéltem, most is fanyar mosolyra húzódott a szája. Persze már
tudtam, miért. – Nem. A családodról, a Tolomeiekről mesélj. Mondj el mindent, amit arról tudsz, ami
1340-ben történt.
Elmondtam. Elmeséltem a történetet, amelyet Lorenzo barát vallomásából, Giulietta Giannozzának írt
leveleiből és Ambrogio mester naplójából összerakosgattam. Alessandro pedig egyszer sem szakított
félbe. Amikor a Rocca di Tentennanóban lezajlott események végére értem, egy pillanatig
elgondolkodtam azon, hogy megemlítsem-e a megszállott monna Mina és Lorenzo barát falra írt átkának
olasz történetét, de végül úgy döntöttem, hogy hallgatok róla. Túl furának és nyomasztónak véltem,
ráadásul nem akartam újra szóba hozni a drágakő szemű szobrot, miután az első alkalommal, még a
rendőr őrszobán, amikor Alessandro először rákérdezett, kereken tagadtam, hogy bármit is tudnék róla.
– Így haltak meg – fejeztem be a történetet – Rocca di Tentennanóban. Nem tőrtől és méregtől, hanem
altatószertől és lándzsától. Lorenzo barát mindent a saját szemével látott.
– És ebből mennyi a te fantáziád szüleménye? – kérdezte Alessandro incselkedve.
Vállat vontam. – Egy kevés itt, egy kevés ott. Csak hogy kitöltsem a hézagokat. Arra gondoltam, így
talán szórakoztatóbb. A lényeg persze változatlan… – Láttam, hogy elfintorodik. – Mi van?
– A lényeg – mondta Alessandro – nem az, amit az emberek annak gondolnak. Szerintem a történeted
– meg a Rómeó és Júlia – nem a szerelemről szól. A politika áll a középpontban, és a mondandója
egyszerű: ha az öregek harcolnak, a fiatalok halnak meg.
– Nem valami romantikus elképzelés – kuncogtam.
Alessandro megvonta a vállát. – Shakespeare sem a románcot látta. Nézd meg, hogyan ábrázolja őket.
Rómeó egy kis nyafogós, Júlia az igazi hős. Gondolj bele! Rómeó mérget iszik. Miféle férfi az, aki
mérget iszik? Júlia öli meg magát tőrrel. Ahogy férfiak szokták.
Önkéntelenül felnevettem. – Ez talán igaz Shakespeare Rómeójára. De az igazi Rómeó Marescotti nem
nyafogott. Kemény volt, mint a kő. – A szemem sarkából figyeltem, hogyan reagál, és láttam, hogy
elmosolyodik. – Nem titok, hogy miért szeretett bele Giulietta.
– Honnan tudod, hogy belé szeretett?
– Nem nyilvánvaló? – vágtam vissza kissé ingerülten. – Annyira szerette Rómeót, hogy amikor Nino
megpróbálta elcsábítani, inkább öngyilkos lett, csak hogy hű maradjon Rómeóhoz, pedig soha… tudod. –
Felbosszantott, hogy Alessandro még mindig mosolyog. – Nevetségesnek tartod?
– Nagyon is! – felelte Alessandro, és felgyorsított, hogy megelőzzünk egy autót. – Gondolj bele. Nino
nem volt olyan borzalmas…
– Nino elképesztő volt!
– Lehetséges – vágott vissza Alessandro –, hogy elképesztően jó volt az ágyban. Megért volna egy
próbát. Giulietta másnap reggel is megölhette volna magát.
– Hogy mondhatsz ilyet? – tiltakoztam őszinte felháborodással. – El sem hiszem, hogy komolyan
gondolod! Ha te volnál Rómeó, nyilván nem szeretned, hogy Júlia… próbaútra menjen Párisszal.
Alessandro hangosan felnevetett. – Ugyan már! Nem te mondtad, hogy én vagyok Páris? Gazdag,
jóképű és gonosz. Naná, hogy szeretném, ha Júlia próbaútra jönne velem. – Széles mosollyal rám nézett,
szemlátomást élvezte bosszankodásomat. – Miféle Paris lennék, ha nem azt akarnám?
Lehúzogattam a szoknyámat a térdsebemre. – És ezt mikorra tervelted?
– Mit szólnál – szólt Alessandro lelassítva, ha most kerülne rá sor?
Annyira elmerültem a beszélgetésben, hogy nem is figyeltem az utat, ezért csak most vettem észre,
hogy már régen letértünk a főútvonalról, és egy cédrusokkal szegélyezett néptelen kövesúton hajtottunk.
Az út egy hegy lábánál ért véget, de Alessandro nem fordult vissza, hanem begördült egy üres parkolóba,
és leállította a motort.
– Itt lakik Eva Maria? – kérdeztem csodálkozva, mivel egyetlen házat sem láttam a közelben.
– Nem – válaszolta Alessandro, majd kiszállt, és elővett a csomagtartóból egy palackot és két poharat.
– Ez Rocca di Tentennano. Vagyis… ami megmaradt belőle.

Felmentünk a hegyre, a romos erődítményhez. Ambrogio mester leírásából tudtam, hogy az építmény
egykor hatalmas volt; azt írta róla: ”félelmetes, meredek kőszirt, amelyen rettegett ragadozók, a régi idők
emberevő madarai fészkeltek*. Nem volt nehéz elképzelni, milyen lehetett hajdanán, mivel a masszív
torony egy része még állt, romjaiban is sötéten magasodott fölénk, a letűnt hatalmat idézte.
– Lenyűgöző – mondtam megérintve a falat. A tégla még meleg volt, egészen más, gondoltam, mint
amályen Giulietta számára lehetett azon a végzetes téli estén 1340-ben. A műit és a jelen kontrasztját itt
éreztem a legnagyobbnak. Ezen a hegytetőn pezsgett az élet a középkorban, most viszont az apró rovarok
döngését is hallani lehetett a csendben. Körülöttünk frissen leomlott tégladarabok hevertek a fűben
szerteszét, mintha a sok-sok évvel ezelőtt magára hagyott ősi épület némán lélegezne, ahogy egy alvó
óriás mellkasa emelkedik és süllyed.
 – Úgy nevezték: a sziget – mesélte Alessandro séta közben–, l'isola. Általában fúj a szél, de ma nem.
Szerencsések vagyunk.
Elindultam Alessandro után egy keskeny, köves ösvényen, és csak most vettem észre a Val d'Orcia
nyári színekben pompázó csodálatos látványát. Körös-körül élénksárga gabonamezők és zöld
szőlőskertek terültek el hosszan, imitt-amott kék vagy piros virágok foltjai tarkították a buja rétet. Magas
ciprusok szegélyezték a tájon kígyózó utakat, és minden út végén ház állt. A látvány hatására azt
kívántam, bárcsak ne mondtam volna le a művészet órákról tizenegy éves koromban, csak mert Janice
megfenyegetett, hogy oda akar járni
– A Salimbenik elől nem lehet elrejtőzni – mondtam, és kezemmel beárnyékoltam a szememet. –
Kétségkívül tudnak helyszínt választani.
– Ez a hely stratégiai fontosságú – bólintott Alessandro. – Innen az egész világot lehet uralni.
– Legalábbis egy részét.
Vállat vont. – Azt a részét, amelyet érdemes uralni.
A poharakkal és a palack proseccóval előttem lépkedő Alessandro meglepően otthonosan érezte magát
ebben a félig-meddig természeti környezetben, és szemlátomást nem sietett a bor felbontásával. Végül
egy fűvel és vadvirágokkal benőtt kis üregnél állt meg, és ahogy kisfiúsán büszke mosollyal visszafordult
felém, önkéntelenül felnevettem.
– Hadd találjam ki – szóltam két karommal átölelve magamat, noha szellő sem járt arra. – Ide szoktad
hozni a barátnőidet? Ne feledd, Ninónak sem jött be.
Alessandro megsértődött. – Nem! Még soha… A nagybátyám hozott el ide tízéves koromban. – A
bokrok és a szétszóródott törmelék felé biccentett. – Pontosan itt vívtunk kardpárbajt… az unokahúgom,
Maléna és én. Ő most… – Talán észrevette, hogy nagy titkára nem a megfelelő irányból esik az első fény,
ezért így folytatta: – Azóta mindig is szerettem volna visszajönni ide.
– Jó sokáig vártál – jegyeztem meg, de éreztem, hogy az idegesség beszél belőlem, és egyikünknek
sem lesz jó, ha ilyen ingerült vagyok
– De… nem panaszkodom. – Mosolyt erőltettem az arcomra. – Nagyon szép hely. Ünneplésre a
legalkalmasabb. – Mivel Alessandro nem válaszolt, levettem a cipőmet, és mezítláb tettem felé néhány
lépést.
– Szóval, mit ünnepelünk?
Alessandro összevont szemöldökkel elfordult, a tájat nézte, és láttam, hogy a szavakkal birkózik,
amelyeket, jól tudta, ki kell mondania. Végül visszafordult felém, de arcáról eltűnt a csibészes játékosság,
amelyet már olyan jól ismertem, s helyébe gyötrődő aggodalom lépett.
– Arra gondoltam – kezdte lassan –, hogy ideje megünnepelni az új kezdetet.
– Az új kezdetet? Kinek a számára?
Alessandro letette a poharakat és az üveget a fűbe, majd odajött hozzám. – Giulietta – szólt halkan –,
nem azért hoztalak ide, hogy Nino szerepét játsszam. Vagy Parisét. Azért hoztalak ide, mert itt végződött
a történet. – Áhítatosan megérintette az arcomat, mint egy régész, aki végre megtalálta azt az értékes
tárgyat, amely után egész életében kutatott. – Arra gondoltam, ez az a hely, ahol újra lehetne kezdeni. –
Értetlenül nézhettem rá, mivel izgatottan folytatta: – Ne haragudj, hogy eddig nem mondtam el az igazat.
Reméltem, hogy nem lesz rá szükség. Folyton Rómeóról kérdezősködtél, és arról, hogy milyen volt
valójában. Azt reméltem, hogy… – szomorkásan elmosolyodott –, hogy felismersz.
Noha már tudtam, mit próbál Alessandro értésemre adni, komolysága és a pillanat feszültsége
váratlanul ért, a szívembe talált, ezért akkor sem lett volna nagyobb a megrázkódtatás, ha úgy jöttem
volna Rocca di Tentennanóba – és hallottam volna a vallomást – hogy előzetesen nem tudok semmit.
– Giulietta… – Alessandro megpróbálta elkapni a pillantásomat, de én másfelé néztem. Azóta vágytam
erre a beszélgetésre, amióta felfedeztem, ki ő valójában, és most, hogy végre bekövetkezett, újra és újra
hallani akartam a szavakat. Ugyanakkor az utóbbi egy-két napban érzelmi vesszőfutást éltem át, és habár
Alessandro természetesen nem tudhatta a részleteket, azt akartam, hogy érezze a fájdalmamat.
– Hazudtál.
Ahelyett, hogy hátrahőkölt volna, közelebb lépett. – Sosem hazudtam neked Rómeóról. Annyit
mondtam, hogy nem az, akinek gondolod.
– És azt mondtad, hogy kerüljem – emlékeztettem. – Azt mondtad, jobban járnék Parissal.
Vádló tekintetemre elmosolyodott. – Te mondtad, hogy Paris vagyok…
 – Te meg hagytad, hogy elhiggyem!
– Igen, így van. – Gyengéden megérintette az államat, mintha nem értené, hogy miért nem engedek
meg magamnak egy mosolyt. – Mert ezt akartad. Ellenséget akartál bennem látni. Csak így tudtál
viszonyulni hozzám.
Tiltakozni próbáltam, de beláttam, hogy igaza van.
– Egész idő alatt – folytatta Alessandro, mert látta, hogy sikerül meggyőznie – erre a pillanatra vártam.
Azt gondoltam… azután, ami tegnap a Fontebrandánál történt… hogy boldog leszek. – Hüvelykujja
megállt a szájam sarkában. – Azt gondoltam, hogy… kedvelsz.
A bekövetkező csendben szeme megerősített mindent, ami elhangzott, és hasonló válaszért könyörgött.
De nem szólaltam meg, hanem a mellkasára tettem a kezemet, és amikor megéreztem tenyeremen szíve
dobogását, érthetetlen, eksztatikus öröm áradt szét bennem egy olyan forrásból, amelynek létezéséről nem
is tudtam, és végre felszínre tört. – Kedvellek – szóltam végül.
Sosem fogom megtudni, milyen hosszú volt a csókunk. Azok közé a pillanatok közé tartozott,
amelyeket a tudósok, bármennyire próbálják is, képtelenek számokban kifejezni. Csak annyit tudok,
hogy amikor a világ kavarogva visszatért valami kellemesen távoli helyről, minden ragyogóbbá és
értékesebbé vált, mint korábban bármikor. Mintha az egész univerzum valami mélységes változáson
ment volna át azóta, hogy utoljára rápillantottam… de az is lehet, hogy sosem néztem rá jól.
– Úgy örülök, hogy te vagy Rómeó – suttogtam homlokához szorított homlokkal –, de ha nem az
volnál, akkor is…
– Mi lenne akkor is?
Zavartan lesütöttem a szemem. – Akkor is boldog lennék.
Alessandro halkan felnevetett, mivel pontosan tudta, hogy majdnem kimondtam valamit, ami sokkal
árulkodóbb lett volna. – Gyere… – Lehúzott a fűre. – Még elfelejtem miattad az ígéretemet. Ebben
nagymester vagy!
Kis ideig néztem, ahogy ott ült, és próbálta összeszedni a gondolatait. – Milyen ígéretre gondolsz?
– Hogy mesélek a családomról – válaszolta gyámoltalanul. – Mindent el akarok mondani…
– Ó, de én nem akarok mindent tudni – szakítottam felbe, és az ölébe ültem. – Nem most.
– Várj! – Alessandro megpróbálta megállítani elbarangoló kezemet. – Először is beszélnem kell…
– Sss! – tettem ujjamat a szájára. – Először is újra meg akarsz csókolni.
– … Nagy Károlyról…
– Ő várhat. – Elhúztam ujjamat a szájáról, és ellentmondást nem tűrve megcsókoltam. – Szerinted
nem?
Úgy nézett rám, mint egy magányos védő a beözönlő barbárokra. – De tudnod kell, mibe keveredsz…
– Ó, ne aggódj – súgtam – azt hiszem, tudom, mibe keveredem…
Három másodpercig tartó nemes küzdelem után Alessandro végül megadta magát, és olyan szorosan
ölelt át, amennyire csak az olasz szokások engedték. – Biztos vagy benne? – Ám egy szempillantás alatt a
hátamon feküdtem illatos vad kakukkfű ágyon, és meglepetten kuncogtam. – Nos, Giulietta… – nézett
rám Alessandro komolyan –, remélem, nem párrímes versre számítasz.
Felnevettem. – Kár, hogy Shakespeare sosem írt színpadi utasításokat.
– Miért? – csókolgatta gyengéden a nyakamat Alessandro. – Csak nem gondolod, hogy a kis William
jobb szerető volt, mint én?
Végül nem az én szerénységem vetett véget a tréfálkozásnak, hanem a sienai lovasság nem szívesen
látott kísértete.
– Tudtad – kérdezte Alessandro mély hangon, miközben két karomat a földhöz szegezte, hogy
megóvja maradék néhány inggombját –, hogy Kolumbusznak hat évig tartott, mire felfedezte Amerika
nagyobbik részét? – A megtestesült visszafogottságként lebegett fölöttem, a lövedék pedig ingaként
lengett közöttünk.
– Miért tartott olyan sokáig? – kérdeztem, Alessandro bátor küzdelmében gyönyörködve a kék ég
háttere előtt.
– Itáliai úriember volt – felelte részben magának, s csak részben nekem –, nem hódító.
– Ugyan már, aranyat keresett – mondtam, s megpróbáltam megcsókolni összeszorított állkapcsát. –
Mint a többiek.
 – Kezdetben talán. De aztán… – Lenyúlt, hogy felhúzza a szoknyámat. – Aztán rájött, mennyire élvezi
a partvidék felderítését, és a különös, új kultúra megismerését.
– Hat év hosszú idő – mondtam, s még mindig nem értettem a valóságot. – Nagyon hosszú.
– Nem – mosolyodott el Alessandro. – Hatszáz év hosszú. Ezért gondolom, hogy fél órát még
kivárhatsz türelemmel, amíg elmondom a történetemet.

A prosecco már langyos lett, mire végre hozzájutottunk, de így is a legfinomabb bor volt, amit valaha
is ittam. Ízébe méz és vad gyógyfüvek, szerelem és mámoros tervek vegyültek, és ahogy ott ültem
Alessandrónak dőlve, aki viszont egy kőtömbnek dőlt, kezdtem elhinni, hogy életem hosszú lesz, és
örömteli, és végre megszabadulhatok a kísérteteimtől.
– Megértem, hogy haragszol, amiért nem mondtam el, ki vagyok – mondta Alessandro a hajamat
simogatva. – Talán azt hiszed, attól féltem, hogy a névbe leszel szerelmes, nem a férfiba. Csakhogy az
igazság ennék épp az ellenkezője. Attól féltem – még mindig félek –, hogy ha meghallod a történetemet,
Rómeó Marescotti történetét, azt kívánod, bárcsak sosem találkoztál volna velem.
Már nyitottam a számat, hogy tiltakozzam, de ő tovább beszélt.
– Az, amit unokatestvéred, Peppo mondott rólam… az utolsó szóig igaz. Egy pszichológus mindent
meg tudna magyarázni grafikonokkal, az én családom azonban nem hallgat pszichológusokra. Nem
hallgatunk senkire. Nekünk – Marescottiknak – megvannak a magunk elméletei, és olyan biztosak
vagyunk az igazunkban, hogy ezek az elméletek – mint mondod – sárkányokként őrzik a tornyunkat, és
nem engednek senkit se ki, se be. – Elhallgatott, amíg megtöltötte a poharamat. – A tiéd a maradék. Én
vezetek.
– Vezetsz? – nevettem fel. – Ez nem az a Rómeó Marescotti, akiről Peppo beszélt! Azt hittem,
vakmerő vagy. Ez bizony nagy kiábrándulás.
– Ne aggódj… – húzott közelebb magához. – Majd más módon bebizonyítom.
Míg a bort kortyolgattam, Alessandro az anyjáról mesélt, aki tizenhét évesen lett várandós, és nem
árulta el az apa nevét. A lány apja – az öreg Marescotti, vagyis Alessandro nagyapja – természetesen
éktelen haragra gerjedt. Elkergette a lányát, aki anyja iskolai barátnőjéhez, Eva Maria Salimbenihez
költözött. Amikor Alessandro megszületett, Eva Maria lett a keresztanyja, aki ragaszkodott hozzá, hogy a
kisfiú a hagyományos családi nevet kapja, Rómeó Alessandro Marescotti legyen, jóllehet tudta, hogy az
öreg Marescotti tajtékozni fog, hogy egy fattyú viseli a nevét.
Végül 1977-ben Alessandro nagyanyja rábeszélte férjét, hogy engedje vissza lányukat és unokájukat
Sienába, Alessandro születése után első ízben, és a kisfiút a Sas-kútnál keresztelték meg a palio előtt. Ám
a városnegyed abban az évben szörnyű módon mindkét paliót elvesztette, s az öreg Marescotti bűnbakot
keresett. Amikor meghallotta, hogy a lánya elvitte kisfiát a Sas negyed istállójába a verseny előtt – és
megengedte, hogy a fiú megérintse a lovat –, a rögeszméjévé vált, hogy ez volt a kudarc oka: a kis fattyú
balszerencsét hozott az egész contradára.
Üvöltött a lányával, hogy vigye innen a fiát, menjen vissza Rómába, és addig haza se jöjjön, amíg
férjhez nem megy. Így is történt. A lány visszament Rómába, és talált magának férjet – egy nagyon jó
embert –, aki carabinieri tiszt volt. Beleegyezett, hogy Alessandro felvegye a nevét, a Santinit, és saját
fiaként nevelte fel a többi fiával együtt; fegyelmet kívánt, de szerette őket. Így lett Rómeó Marescottiból
Alessandro Santini.
Azután Alessandrónak minden nyáron egy hónapot kellett eltöltenie a nagyszüleinél Sienában, hogy
megismerje az unokatestvéreit, és kis időre elhagyja a nagyvárost. Ez nem a nagyapja – nem is az anyja –
ötlete volt; a nagyanyja ragaszkodott hozzá. Egyetlen dologra azonban sosem tudta rávenni Alessandro
nagyanyja az öreg Marescottit: a fiú nem mehetett a paliora. Mindenki ment – unokatestvérek,
nagybácsik, nagynénik –, csak Alessandrónak kellett otthon maradnia, mert nagyapja félt, hogy
balszerencsét hoz a Sas negyed lovára. Az öreg legalábbis ezt mondta. Így hát Alessandro otthon maradt
egyedül, és megrendezte a maga palioját, amelyen a vén igáslovat ülte meg. Később megismerkedett a
robogókkal és a motorkerékpárokkal, s akkor már az ő paliója sem volt kevésbé veszélyes, mint az igazi.
Végül nem akart többé Sienába menni, mert valahányszor ott tartózkodott, nagyapja mindig
megjegyzéseket tett az anyjára, aki – jó okkal – sosem látogatta meg. Így hát Alessandro kijárta az
iskolákat, és beállt a csendőrséghez, ahol nevelőapja és öccsei is dolgoztak, s mindent megtett azért, hogy
elfelejtse: ő Rómeó Marescotti. Attól kezdve csakis az Alessandro Santini nevet használta, és a lehető
legmesszebbre távolodott Sienától; mindig jelentkezett a békefenntartó csapatba, ha külföldre lehetett
utazni. Így került Irakba, ahol úgy tökéletesítette angolnyelv-tudását, hogy üvöltve vitatkozott az amerikai
védelmi irányítókkal, és ahol majdnem meghalt, amikor a lázadók robbanóanyaggal teli teherautót
irányítottak a carabinieri főhadiszállására An Nasiriyah-ban.
Amikor végül Sienába látogatott, nem szólt senkinek, még a nagyanyjának sem, hogy ott van. De a
palio előtti estén elment a városnegyed istállójába. Nem így tervezte, egyszerűen csak nem tudott mást
tenni. Ott találta a nagybátyját, aki a lóra vigyázott, és amikor Alessandro közölte vele, hogy ki ő, a
nagybátyja olyan izgatott lett, hogy megengedte neki, hogy megérintse a sárga-fekete giubettót – a
kabátot, amelyet a zsoké visel majd a verseny alatt –, hátha szerencsét hoz.
Másnap, a palio során azonban a rivális Párduc negyed zsokéja sajnos megragadta azt a giubettót,
amivel úgy lelassította a Sas negyed lovasát, hogy az elveszítette a versenyt.
Ennél a résznél felnéztem Alessandróra. – Csak azt ne mondd, hogy szerinted miattad vesztett.
Alessandro vállat vont. – Mire gondolhattam volna? Balszerencsét hoztam a giubettóra és vesztettünk.
A nagybátyám is ezt mondta, és azóta nem nyertünk egyetlen palion sem.
– Komolyan mondom… – kezdtem.
– Sss! – tette ujját a számra. – Csak figyelj. Azután hosszú időre elutaztam, és csak néhány éve tértem
vissza Sienába. Épp időben. A nagyapám már nagyon megfáradt. Emlékszem, egy padon ült, a
szőlőskertet nézte, nem hallotta a hangomat, csak amikor megfogtam a vállát. Felemelte a fejét, és
örömében sírva fakadt. Szép nap volt. Nagy vacsorát rendeztünk, és a nagybátyám közölte, hogy nem
engednek el többé. Először nem voltam benne biztos, hogy akarok-e maradni. Sosem éltem Sienában, és
sok rossz emlék kapcsolódott a városhoz. Azt is tudtam, hogy az emberek majd beszélnek rólam, ha
megtudják, ki vagyok. Az emberek, tudod, nem felejtik el a múltat. Ezért aztán először csak a
szabadságomat töltöttem itt. Akkor azonban történt valami. A Sas részt vett a júliusi palión, és számunkra
ez volt minden idők legszörnyűbb versenye. Szerintem a palio egész történetéhen egyeden contrada sem
veszített ilyen borzalmasan. Egész idő alatt mi vezettünk, de az utolsó fordulónál a Párduc megelőzött
bennünket, és nyert. – Nagyot sóhajtott az emlékre. – Nincs ennél rosszabb. Le voltunk taglózva. Aztán
később, az augusztusi palión meg kellett mentenünk a becsületünket, de a fantinónkat a zsokénkat
megbüntették. Mindannyiunkat megbüntettek. Nem versenyezhettünk a következő, és az azt követő
évben: ki voltunk zárva. Nevezd politikának, ha akarod, de az én családomnak ennél többet jelentett.
A nagyapám nagyon dühös volt. Amikor megtudta, hogy a Sas két évig nem vehet részt a palión,
szívrohamot kapott. Nyolcvanhét éves volt. Három nap múlva meghalt. – Alessandro elhallgatott, és a
távolba nézett. – Ott ültem mellette az alatt a három nap alatt. Haragudott magára, amiért hosszú éveken
át nem törődött velem, és akkor végig látni akarta az arcomat. Kezdetben azt hittem, rám haragszik,
amiért újra balszerencsét hoztam, de aztán azt mondta, hogy nem engem hibáztat. Az ő hibája volt, hogy
nem értette meg korábban.
– Mit nem értett meg? – kérdeztem.
– Anyámat. A nagyapám akkor fogta fel, hogy ami megtörtént, annak meg kellett történnie. A
nagybátyámnak öt lánya van, de egy fia sincs. Én vagyok az egyetlen unoka, aki a család nevét viseli.
Merthogy az anyám nem volt férjnél, amikor én születtem, ezért az ő családnevét kaptam. Érted?
Felültem. – Miféle beteges, szélsőséges…
– Giulietta, kérlek! – Visszahúzott, és újra a vállának dőltem. – Sosem érted meg, ha nem figyelsz. A
nagyapám arra jött rá, hogy számos nemzedék után feléledt valami gonosz, és engem választott ki a
nevem miatt.
Libabőrös lettem. – Téged választott ki… mire?
– Ennél a pontnál – mondta Alessandro, és megtöltötte a poharamat – elérkeztünk Nagy Károlyhoz.
 VII.II

Veronán kívül nékem nincs világ,

Csak kínzatás, gyehennatűz, pokol

A pestis és a gyűrű

SIENA, 1340-1370

A Marescotti család Siena legrégibb nemesi családjai közé tartozik. A név állítólag Marcus Scotus, a
skót tábornok nevéből ered, aki Nagy Károly seregében szolgált. A legtöbb Marescotti Bolognában
telepedett le, de számos egyéb helyen élnek leszármazottak. A sienai ág a válságos időkben tanúsított
bátorságáról és vezető szerepéről vált ismertté.
Ám, mint tudjuk, a dicsőség mulandó, és ez alól a Marescotti család sem kivétel. Sienában ma már
szinte senki sem emlékszik dicső múltjukra, de ne feledjük, a történetírókat mindig is jobban érdekelték a
rombolók, mint azok, akik a jó oltalmazásán és megőrzésén fáradoztak.
Amikor Rómeó született, a család még nevesnek számított. Apját, Marescotti parancsnokot
megfontoltságáért és méltóságteljes viselkedéséért tisztelte mindenki, Rómeó pedig természetesen a
legjobb képességei szerint meg akart felelni eme követelményeknek. És rendkívüli képességekkel
rendelkezett.
1340 elején találkozott a Rosalina nevű asszonnyal. Rosalina egy hentes felesége volt, de mindenki
tudta, hogy nem boldogok. Shakespeare változatában Rosaline ifjú szépség, aki szüzességi fogadalmával
gyötri Rómeót, az igazság azonban ennek épp az ellenkezője. Rosalina tíz évvel volt idősebb az ifjúnál, és
a szeretője lett. Rómeó hónapokon át próbálta rábeszélni, hogy szökjön meg vele, ő azonban bölcsebb
volt annál, semhogy bízzon a fiatalemberben.
Rögtön 1340 karácsonyát követően – nem sokkal azután, hogy Rómeó és Giulietta itt, Rocca di
Tentennanóban meghalt – Rosalina fiút szült, és mindenki láthatta, hogy az apa nem a hentes. Nagy
botrány kerekedett, és Rosalina félt, hogy férje megtudja az igazat, és végez a gyermekkel. Elvitte hát az
újszülöttet Marescotti parancsnokhoz, és megkérdezte tőle, hogy felnevelné-e a kisfiút a házában.
A parancsnok azonban nemet mondott. Nem hitt az asszonynak, ezért elutasította. Ám mielőtt Rosalina
távozott, így szólt a férfihoz: – Egy nap megbánod, amit velem és ezzel a gyermekkel tettél. Egy nap Isten
megbüntet, amiért méltatlanul bánsz velem!
A parancsnok meg is feledkezett minderről, nem törődött vele 1348-ig, amikor a fekete halál lecsapott
Sienára. A lakosság több mint harmada néhány hónapon belül meghalt, a legtöbben a városban. Az
utcákon hullahegyek magasodtak, fiúk hagyták el apjukat, feleségek a férjüket; mindenki félt
visszaemlékezni arra, hogy milyen is emberként, s nem állatként élni.
Marescotti parancsnok egyetlen hét alatt veszítette el az anyját, a feleségét és mind az öt gyermekét;
egyedül ő maradt életben. Lemosta, felöltöztette őket, és egy targoncán a székesegyházhoz húzta halottait,
ahol papot akart keresni, aki elvégzi a temetési szertartást. Csakhogy egyetlen papot sem talált. A még élő
papok a székesegyház melletti kórházban, a Santa Maria della Scalában ápolták a betegeket. Annyi volt
ott is a halott, hogy képtelenek voltak eltemetni őket, ezért üreget alakítottak ki a kórházon belül, oda
helyezték a holttesteket, és elfalazták őket.
Amikor a parancsnok a székesegyházhoz érkezett, az Irgalmas testvérek éppen hatalmas gödröt ástak a
téren egy tömegsírnak, s ő fizetett nekik azért, hogy családját ebbe a megszentelt sírba temethesse.
Elmondta a testvéreknek, hogy az anyja, a felesége és a gyermekei haltak meg, közölte gyermekei nevét
és életkorát, s hogy mindannyian a legszebb ünneplőjüket viselik. A testvérek azonban nem törődtek vele.
Elvették az aranyat, megbillentették a targoncát, és a parancsnok szeme láttára bezúdították szeretteit – a
jövőjét – a gödörbe minden imádság, minden áldás és remény nélkül.
 A parancsnok elindult, de azt sem tudta, merre jár. Nem látott meg maga körül semmit. Az ő számára
elérkezett a világ vége, és kiabálva perelni kezdett Istennel, hogy miért hagyta őt életben, miért kellett
végignéznie ezt a borzalmat, eltemetnie saját gyermekeit. Még térdre is rogyott, majd belemerítette kezét
a csatorna bűzös, haláltól terhes vizébe, és végigcsorgatta azt magán, ivott belőle, s reménykedett, hogy
megbetegszik, és meghal, mint mindenki más.
Ahogy ott térdelt a sárban, egy fiú hangját hallotta. – Már én is próbáltam, de nem hat.
A parancsnok felnézett a fiúra, és azt hitte, kísértetet lát. – Rómeó! – kiáltott fel. – Rómeó? Te vagy
az?
De nem Rómeó az, csak egy nyolc év körüli nagyon piszkos, rongyokba öltözött fiú. – Romanino a
nevem – szólt a fiú. – El tudom húzni a targoncádat.
– Miért akarod húzni a targoncámat? – kérdezte a parancsnok. – Mert éhes vagyok – felelte a fiú.
– Tessék… – A parancsnok elővette maradék pénzét, – vegyél magadnak élelmet.
A fiú azonban félretolta a parancsnok kezét. – Nem vagyok koldus – mondta.
Így hát a parancsnok hagyta, hadd húzza a gyermek küszködve a targoncát a Marescotti-palotához –
néha még segített is, meg-meglökte a targoncát –, s amikor a kapuhoz értek, a fiú felnézett a sassal
díszített falra, s így szólt: – Itt született az apám.
Képzelhetjük, micsoda megrázkódtatásként érte a bejelentés a parancsnokot! Megkérdezte a fiút: –
Honnan tudod?
– Anyám sokat mesélt – felelte a fiú, – Azt mondta, az apám nagyon bátor volt. Csodálatos lovag volt,
ilyen nagy fegyverekkel. De el kellett mennie a császárral, hogy a szentföldön harcoljon, és sosem tért
vissza. Anyám azt mondta, hogy egyszer talán visszajön, és megkeres engem. És ha visszajön,
mondanom kell neki valamit, amiből megtudja, ki vagyok.
– Mit kell mondanod neki?
A fiú elmosolyodott, és mosolyából a parancsnok már a szavai elhangzása előtt tudta az igazságot.
– Hogy kis sas vagyok, aquilino.
Akkor este Marescotti parancsnok a szolgák asztalánál ült az üres konyhában, és napok óta először
evett. Vele szemben Romanino úgy elmerült egy csirkecsont rágcsálásában, hogy még kérdéseket sem tett
fel.
– Mondd csak – szólt a parancsnok –, mikor halt meg az anyád, Rosalina?
– Régen – válaszolta a fiú. – A pestis előtt. Apám verte. Egy nap aztán nem állt fel. Apám üvöltött
vele, a haját cibálta, de ő nem mozdult. Egyáltalán nem mozdult. Akkor apám sírni kezdett. Odamentem
az anyámhoz, beszéltem hozzá, de nem nyitotta ki a szemét. Hideg volt. Az arcára tettem a kezem…
akkor tudtam meg, hogy az apám nagyon megütötte, mondtam is neki, mire belém rúgott, aztán
megpróbált elkapni, de elfutottam… ki a házból. És csak futottam. Ordibált utánam, de én csak futottam,
futottam, míg a nénémhez nem érterm és ő befogadott. Ott maradtam nála. Dolgoztam. Amennyire csak
tudtam. Vigyáztam a kisbabára, amikor megszületett, és segítettem a tálalásban. Szerettek, azt hiszem,
szerették, hogy ott vagyok, vigyázok a kicsire, csak aztán… aztán kezdtek meghalni az emberek. Meghalt
a pék, a hentes, meg a gazda, akitől gyümölcsöt vettünk, és akkor nem volt elég ennivalónk De a néném
akkor is ugyanannyit adott nekem, mint a többieknek, pedig ők is nagyon éhesek voltak, így hát..,
eljöttem tőlük.
A fiú okos, zöld szemével a parancsnokra nézett, aki arra gondolt, milyen különös, hogy ez a gyermek,
ez a sovány kis nyolcéves fiú jellemesebb és határozottabb, mint sok felnőtt férfi. – Hogyan maradtál
életben? – kérdezte. – Ebben a szörnyűségben?
– Nem tudom,.. – vont vállat Romanino –, de az anyám mindig mondta, hogy más vagyok. Erősebb.
Hogy sosem betegszem meg, nem leszek ostoba, mint mások Azt mondta, másfajta fej ül a nyakamon. És
ezért nem szeretnek engem, mert tudják, hogy jobb vagyok náluk, így maradtam életben. Mindig anyám
szavaira gondoltam. Arra, amit rólam mondott. Meg róluk. Azt mondta, életben maradok. És így lett.
– Tudod, ki vagyok? – kérdezte a parancsnok.
A fiú ránézett. – Azt hiszem, nagy ember.
– Erről nem tudok.
– De az vagy – erősködött Romanino. – Nagy ember vagy. Nagy a konyhád. És csirkéd is van. És
hagytad, hogy egész úton húzzam a targoncádat. És megosztod velem a csirkédet.
– Ettől még nem vagyok nagy ember.
 – A csatornából ittál, amikor rád találtam – jegyezte meg a fiú. – Most meg bort iszol. Az én
szememben te vagy a legnagyobb ember, akivel valaha is találkoztam.

Marescotti parancsnok másnap reggel visszavitte Romaninót a nénjéhez és nagybátyjához. Ahogy a

lejtős utcákon a Fontebranda felé tartottak a szeméthalmokat kerülgetve, napok óta első ízben előbukkant
a nap. Lehet persze, hogy minden nap sütött, csak éppen a parancsnok a háza sötétségben töltötte az időt,
vízzel itatta szomjúhozó szeretteit.
– Mi a nagybátyád neve? – kérdezte a fiút, mert rájött, hogy ezt a nyilvánvaló kérdést elfelejtette
feltenni.
– Benincasa – felelte a fiú, – Színeket készít. Én a kéket szeretem, de nagyon drága. – Felnézett a
parancsnokra. – Apám mindig szép színekben járt. A legtöbbször sárgában, fekete köpennyel, és amikor
száguldott a lován, olyan volt a köpeny, mintha szárnya nőtt volna. Ha az ember gazdag, ezt is megteheti.
– Igen, azt hiszem – szólt a parancsnok.
Romanino megállt egy vasrácsos kapunál, és komoran nézett az udvarra. – Ez az. És ott van monna
Lappa, a néném. Vagyis… nem igazából a néném, de azt akarta, hogy így hívjam.
Marescotti parancsnok meglepődött a nagy ház láttán, mivel valami szerényebb hajlékra számított. Az
udvaron három gyermek segített ruhát teregetni az anyjának, miközben egy apró lányka négykézláb
mászott a földön, és a libáknak kiszórt magvakat szedegette fel.
– Romanino! – lelkendezett az asszony a fiú láttán, s amint kinyílt a kapu, behúzta a gyermeket, és
sírva ölelgette, csókolgatta. – Már azt hittük, meghaltál, te buta fiú!
A nagy kavarodásban senki sem figyelt a kislányra, egyedül a boldog családi találkozás helyszínéről
távozni készülő parancsnok vette észre, hogy a gyermek a nyitott kapu felé kúszik. A férfi lehajolt, és
ügyetlenül felemelte.
Szerfölött csinos kislány, gondolta Marescotti parancsnok, sokkal bájosabb, mint amire az ember egy
ilyen csöppség esetében számítana. Noha semmi tapasztalata nem volt az apróságok körül, úgy érezte,
hogy szinte nem akaródzik neki visszaadni a kislányt monna Lappa kezébe; csak állt, nézte a kis arcot, és
érezte, hogy megmozdul a mellkasában valami, mint amikor egy apró tavaszi virág tör magának utat a
fagyos földben.
A csodálat kölcsönös volt; a kislány hamarosan vidáman paskolgatta és csipkedte a parancsnok arcát.
– Caterina! – szólt rá az anyja, és elkapta a gyermeket az előkelő vendég elől. – Bocsásson meg, uram!
– Nincs mit, nincs mit – szólt a parancsnok. – Az Isten megóvott téged és a tiéidet, monna Lappa. Azt
hiszem, áldott a te házad.
Az asszony hosszasan nézte a parancsnokot, majd lehajtotta a fejét. – Köszönöm, uram.
A parancsnok megfordult, hogy távozzon, de habozott. Visszafordult, és Romaninóra nézett. A fiú
egyenesen állt, mint egy széllel dacoló fiatal fa, a szeméből mégis eltűnt a bátorság.
– Monna Lappa – szólt Marescotti parancsnok –, azt akarom… szeretném… azt kérdezem, hogy
elengedné-e ezt a fiút. Hozzám.
Az asszony, csodálkozó arccal nézett.
–Tudja – tette hozzá gyorsan a parancsnok –, azt hiszem, hogy ő az én unokám.
A szavakon mindenki, még a parancsnok is meglepődött. Míg monna Lappa szinte megrémült a
vallomástól, Romanino büszkén kihúzta magát, és boldogsága láttán a parancsnok, rá nem jellemző
módon, csaknem felnevetett.
– Te vagy Marescotti parancsnok, uram? – kiáltott az asszony, és az izgatottságtól elpirult. – Igaz hát!
Ó, szegény lány! Én meg sose… – monna Lippa zavarában azt sem tudta, hogyan viselkedjen, csak
megragadta a fiú vállát, és a parancsnok felé taszította a gyereket. – Menj! Eredj, te buta fiú! És… ne
felejts el köszönetet mondani az Úrnak!
Nem kellett háromszor mondania. A parancsnok szinte semmit sem látott, csak váratlanul azt érezte,
hogy Romanino átöleli a derekát, és koszos arcát hímzett bársonymellényébe fúrja.
– Na, gyere – paskolta meg a fiú piszkos fejét –, keresünk neked cipőt. Meg egyebeket. Szóval, hagyd
abba a sírást.
– Tudom – szipogta a fiú a könnyeit törölgetve – a lovagok nem sírnak.
– Dehogynem – mondta a parancsnok, és megfogta Romanino kezét de csak ha tiszták, és szép ruha
meg cipő van rajtuk. Ki tudod várni?
 – Megpróbálom.
Ahogy kéz a kézben sétáltak az utcán, Marescotti parancsnok azon kapta magát, hogy a szégyen
érzésével küszködik. Hogyan lehetséges, hogy őt, a bánattól beteg embert, aki a saját szívverésén kívül
mindent elveszített, ennyire megvigasztalja a tenyerébe simuló ragacsos kis ököl?

Sok-sok évvel később egy utazó szerzetes érkezett a Marescotti-palotába, és a családfővel kívánt
beszélni. Elmondta, hogy a viterbói apátságból érkezett az apátnak azzal az utasításával, hogy
visszaszolgáltasson egy nagy kincset a jogos tulajdonosnak,
Romanino, az akkor már harmincéves felnőtt férfi behívta a szerzetest, és felküldte a lányait,
kérdezzék meg dédapjuktól, van-e ereje a látogatóval találkozni. Amíg a parancsnokra vártak, Romanino
ételt és italt hozatott a szerzetesnek, és kíváncsian faggatta az idegent, hogy miféle kincsről van szó.
– Nem sokat tudok a származásáról – felelte a szerzetes két falat között csak annyit biztos, hogy nem
vihetem vissza magammal
– Miért nem? – érdeklődött Romanino.
– Mert szörnyű romboló ereje van – felelte a szerzetes, és tört a kenyérből. – Aki kinyitja a ládikót,
megbetegszik.
Romanino hátradőlt a székében. – Nem azt mondtad, hogy kincset hoztál? Most meg közlöd, hogy
maga a gonosz az!
– Bocsáss meg, uram – helyesbített a szerzetes –, de nem mondtam, hogy gonosz. Csak azt mondtam,
hogy szörnyű ereje van. Védelemre, de rombolásra is használható. Ezért kell visszakerülnie abba a kézbe,
amely irányítani tudja az erejét. Vissza kell kerülnie a jogos tulajdonosához. Ennyit tudok.
– És Marescotti parancsnok a tulajdonosa?
A szerzetes újra bólintott, jóllehet kisebb meggyőződéssel. – Úgy hisszük.
– Mert ha nem – jegyezte meg Romanino – úgy démont hoztál a házamba, ugye tudod?
A szerzetes riadtan nézett. – Uram – szólt izgatottan –, kérlek, hidd el, hogy sem neked, sem
családodnak nem szeretnék ártani. Csak azt teszem, amire utasítást kaptam. Ezt a ládikót… – belenyúlt a
tarisznyájába, elővett egy kisméretű, egyszerű fadobozt, és óvatosan az asztalra helyezte –,
székesegyházunk, a San Lorenzo papjai adták át nekünk, és úgy hiszem – ámbár nem vagyok benne
biztos – hogy egy szent relikviáit tartalmazza, amelyeket nemrégiben küldött Viterbóba nemes sienai
pártfogója.
– Nem hallottam semmiféle szentről! – kiáltott fel Romanino, és rossz előérzettel méregette a dobozt.
– Ki volt ez a nemes pártfogó?
A szerzetes áhítatosan összekulcsolta a kezét. – A Salimbeni család istenfélő és erényes tagja, monna
Mina, uram.
– Hú. – Romanino kis időre elhallgatott. Természetesen hallott a hölgyről – ki ne hallott volna az ifjú
menyasszony őrületéről, és a pince falára írt átokról? –, de miféle szent kerülne kapcsolatba a
Salimbenikkel? – Akkor megkérdezhetem, hogy miért nem hozzá viszed ezt az úgynevezett kincset?
– Ó! – szörnyedt el a szerzetes a gondolatra. – Nem! A kincs nem tesz jót a Salimbeniknek. Az egyik
szegény testvérem, aki Salimbeninek született, álmában halt meg, miután megérintette a ládikót…
– Az Isten haragja sújtson le rád, szerzetes! – kiáltotta Romanino, és felpattant. – Fogd az átkozott
ládikódat, és azonnal hagyd el a házamat!
– De hát a testvér százkét éves volt! – tette hozzá sietősen a szerzetes. – Mások viszont, akik
megérintették, csodás módon meggyógyultak hosszadalmas betegségükből!
Ekkor lépett az ebédlőbe nagy méltósággal Marescotti parancsnok, aki botra támaszkodva is őrizte
büszke tartását. Ahelyett, hogy kikergette volna a szerzetest a házból – amire készült –, Romanino, erőt
véve magán, lecsillapodott, és segített nagyapjának kényelmesen elhelyezkedni az asztalfőn, majd
elmesélte neki a váratlan látogatás körülményeit.
– Viterbo? – csodálkozott a parancsnok. – Honnan ismerik ott a nevemet?
A szerzetes feszengve állt, nem tudta eldönteni, hogy állva maradjon vagy leüljön-e, és hogy kinek
kellene megválaszolni a kérdést: neki-e vagy Romaninónak. – Íme… – szólt, és az idős ember elé tette a
dobozt. – Ennek, így szólt az utasításom, vissza kell kerülnie jogos tulajdonosához
– Apám, légy óvatos! – kiáltott fel Romanino, amikor a parancsnok előrenyújtotta a kezét, hogy
kinyissa a dobozt. – Nem tudjuk, miféle démonokat rejt!
 – Nem tudjuk, fiam – felelte a parancsnok –, de ki akarjuk deríteni.
Síri csend telepedett a teremre, míg a parancsnok lassan felemelte a fedelet, és belekukucskált a
dobozba. Miután nagyapja nem zuhant azonnal a padlóra görcsökben rángva, Romanino közelebb lépett,
és ő is a dobozba pillantott. A dobozban egy gyűrű feküdt.
– Igazán nem… – hebegte a szerzetes, de Marescotti parancsnok már kiemelte a gyűrűt, és álmélkodva
szemlélte.
– Ki adta ezt neked? – kérdezte, miközben remegett a keze.
– Az apát – felelte a barát riadtan hátrálva. – Elmondta, hogy akik megtalálták, a Marescotti nevet
említették, de aztán szörnyű lázban megháltak három nap múlva.
Romanino a nagyapjára nézett, szerette volna, ha leteszi már a gyűrűt. A parancsnok azonban egy
másik világban járt. Félelem nélkül érintette meg a gyűrű sas díszes pecsétjét, s közben maga elé
mormolta a család ősi jeligéjét, amely a karika belső oldalán állt bevésve: Hűség az évszázadokon át.
– Gyere fiam – szólt végül Romanino felé nyújtva a kezét. – Az apád gyűrűje volt ez. Most már a tiéd.
Romanino tanácstalanul állt. Egyrészt engedelmeskedni akart nagyapjának, másrészt félt a gyűrűtől,
nem volt benne biztos, hogy ő a jogos tulajdonosa, jóllehet egykor az apjáé volt. Ám amikor Marescotti
parancsnok látta, hogy unokája habozik, harag töltötte el, és kiabálni kezdett, hogy Romanino gyáva, és
követelte, hogy vegye át a gyűrűt. Amikor azonban a fiatalember előrelépett, a parancsnok hirtelen hátra
hanyatlott a székben, s a gyűrű a padlóra hullott.
Látván, hogy az öregember áldozatul esett a gyűrű gonosz szellemének, a szerzetes borzalmas sikolyt
hallatott, és kimenekült a szobából, Romanino pedig átölelte nagyapját, és könyörgött, hogy a lelke ne
hagyja el a testét, míg az meg nem kapja az utolsó kenetet. – Barát! – kiáltott érces hangon a parancsnok
fejét ölelgetve. – Gyere vissza, te patkány és tedd a kötelességedet, mert esküszöm, rászabadítom a poklot
Viterbóra, és elevenen fallak fel!
A fenyegetésre a szerzetes visszatért a konyhába, és előkereste tarisznyájából a szentelt olajas fiolát,
amelyet apátjától kapott az útra. Így részesült a parancsnok az utolsó kenet szentségében, majd kis ideig
nagyon békésen feküdt, és Romaninóra emelte pillantását. Halála előtt ezek voltak utolsó szavai:
– Ragyogj a magasban, fiam.
Romanino, érthető módon, nem tudta, mint vélekedjék az elátkozott gyűrűről. Gonosz ereje
nyilvánvaló, hiszen megölte a nagyapját, viszont az apjáé, Rómeóé volt. Végül úgy határozott, hogy
megtartja, de egy ládikóba teszi, és olyan helyre rejti, ahol senki más nem találhat rá. Lement hát a
pincébe, onnan a Bottini-alagútba, és a ládát egy sötét zugba tette, ahol soha nem járt senki. Sosem tett
róla említést a gyermekeinek, mert attól félt, hogy kíváncsiságukban újra elszabadítják a gonosz
démonokat, de írásba foglalta az egész történetet, s a lepecsételt papírt a családi iratok közé helyezte.
Nem valószínű, hogy élete során Romanino megtudta az igazságot a gyűrűről, amely nemzedékeken
át rejtőzött érintetlenül a ládikóban, a ház alatti Bottini-alagútban. Az idők során a Marescotti család
tagjai mindig is érezték, hogy valami gonosz bújik meg a házban, ezért 1506-ban végül úgy döntöttek,
hogy eladják. Mondani sem kell, hogy a gyűrűt rejtő láda a helyén maradt.

Évszázadokkal később egy másik nagyapa, egy öreg Marescotti sétált a szőlőskertjében egy szép nyári
napon, amikor váratlanul lepillantott, és egy kislányt látott meg a lába előtt. Megkérdezte tőle olaszul,
hogy kicsoda ő, mire a gyermek ugyancsak olaszul azt felelte, hogy Giulietta neve, és hamarosan
hároméves lesz, Az öreg nagyon meglepődött, mivel a kisgyerekek általában féltek tőle, ez a leányka
azonban úgy beszélgetett vele, mintha régi barátok lennének, s amikor elindultak, apró kezét a felnőtt
kezébe tette.
A házban az öreg Marescotti egy fiatal nőt talált, aki a feleségével kávézott. És volt ott egy másik
kislány is, aki süteményt eszegetett. A feleség elmondta az idős férfinak, hogy az ifjú hölgy Diane
Tolomei, Tolomei professzor özvegye, s hogy azért látogatta meg őket, hogy a Marescotti család felől
érdeklődjön.
Az öreg Marescotti kedvesen bánt Diane Tolomeivel, és minden kérdésére válaszolt. A fiatal nő azt
kérdezte tőle, igaz-e, hogy egy Romanino nevű fiú révén egyenes leszármazottja Rómeó Marescottinak,
mire az öreg igennel felelt. A nő azt is megkérdezte, tudja-e, hogy Rómeó Marescotti volt Shakespeare
Rómeó és Júlia című drámájának Rómeója, amire a férfi azt felelte, igen azt is tudja. A fiatal nő azután
azt kérdezte, tudja-e, hogy ő, Diane Tolomei egyenes ági leszármazottja Júliának, mire az öreg azt felelte,
hogy igen, gyanította, mivel a nő a Tolomei nevet viseli, s hogy az egyik leányát Giuliettának hívják. Ám
amikor a nő azt kérdezte, sejti-e az idős ember az ő látogatásának okát, arra azt válaszolta, hogy nem, el
sem tudja képzelni.
Ekkor Díane Tolomei azt kérdezte, hogy a család birtokában van-e még Rómeó gyűrűje. Az öreg
Marescotti erre azt mondta, sejtelme sincs, miről beszél. A fiatal nő következő kérdése az volt, hogy
látott-e valaha is egy kis dobozt, amely feltehetőleg gonosz kincset rejt, vagy tettek-e említést ilyen
dobozról a nagyszülei vagy a szülei. Az öreg azt mondta, nem, sosem hallott ilyesmiről senkitől. A fiatal
nő kicsit csalódottnak tűnt, s amikor az öreg megkérdezte, mit akar ezzel az egésszel, azt válaszolta, talán
jobb is így, nem biztos, hogy elő kellene ásni az ilyen réges-régi dolgokat.
Képzelhetjük, mit mondott erre az öreg Marescotti! Közölte Diane-nel, hogy túl sokat kérdezett, és ő,
az öreg minden kérdésre válaszolt, ideje hát, hogy ő is feltegye a maga kérdéseit. Miféle gyűrűről beszél,
és miért gondolja, hogy ő, Marescotti bármit is tud róla?
Diane Tolomei először Romanino és a viterbói szerzetes történetét mesélte el neki. Elmondta, hogy a
férje egész életében ezekkel a problémákkal foglalkozott, ő találta meg a város levéltárában a Marescotti
család iratait, közttük Romanino írását a ládikóról. Romanino jól tette, mondta Diane, hogy nem viselte a
gyűrűt, mivel nem ő volt a jogos tulajdonosa, ezért valószínűleg nagy bajt hozott volna rá.
Mielőtt beszámolóját folytathatta volna, az idős férfi unokája, Alessandro – vagy, ahogy a család
nevezte, Rómeó – jelent meg az asztalnál süteményért. Diane nagyon izgatott lett, amikor megtudta, hogy
ő Rómeó, s így szólt: – Nagy megtiszteltetés, hogy megismerlek, fiatalember. Van itt egy különleges
személy, akinek szeretnélek bemutatni. – Azzal az ölébe vette az egyik kislányt, s mintha ő lett volna a
világ egyik csodája, azt mondta: – Ő Giulietta.
Rómeó a zsebébe tett egy süteményt, és a kislányra nézett. – Nem hiszem – felelte. – Pelenka van rajta.
– Dehogy! – tiltakozott Diane Tolomei, és megigazgatta a kislány ruháját. – Csak napozó. Ő már
nagylány. Igaz, Jules?
Rómeó hátrálni kezdett, remélte, hogy kiosonhat, de a nagyapja rászólt, hogy vigye ki a lányokat
játszani, míg a felnőttek kávéznak. A fiú engedelmeskedett.
Ekkor Diane Tolomei Rómeó gyűrűjéről beszélt Marescotti nagyapának, és a feleségének; elmondta,
hogy azt a pecsétgyűrűt adta Giulietta Tolomeinek az ifjú a titkos esküvői szertartásukon, amelyet
barátjuk, Lorenzo barát celebrált. Ebből következik, tette hozzá Diane, hogy a gyűrű jogos birtokosa az ő
lánya, Giulietta, s azt is elmondta, hogy azért kell előkeríteni a gyűrűt, hogy véget érjen végre a Tolomei
családot sújtó átok.
Az öreg Marescotti el volt ragadtatva a történettől, főleg azért, mert Diane nem olasz, mégis ilyen
szenvedélyesen érdeklődött a múlt eseményei iránt. Elámult azon, hogy ez a modern gondolkodású
amerikai nő hiszi, hogy átok ül a családján – mégpedig régi, középkori átok, mi több, úgy véli, hogy a
férje is emiatt halt meg. Érthető, vetette fel az idős férfi, hogy Diane mindent megtesz az átok
feloldásáért, hogy kislányai békében, minden fenyegetettség nélkül nőhessenek fel, A fiatal nő valami
oknál fogva, talán, mert a gyermekek apja és anyja is Tolomei, meg volt róla győződve, hogy lányait
kiváltképp fenyegeti az átok.
Az öreg Marescotti sajnálkozott, hogy nem lehet a fiatalasszony segítségére, de amint belefogott a
bocsánatkérésbe, Diane félbeszakította: – Abból ítélve, uram, amit elmondott, úgy hiszem, hogy az a
ládikó itt rejtőzik a Bottiniben, a Palazzo Marescotti alatt, és nem nyúlt hozzá senki hatszáz éve, azóta,
hogy Romanino odarejtette.
Marescotti a térdét csapkodta, úgy nevetett. – Hát ez fantasztikus! – mondta. – El sem tudom képzelni,
hogy még mindig ott van. És ha ott van, annak csakis az lehet az oka, hogy olyan jól el van dugva, hogy
senki sem találja meg. Még én sem.
Diane rá akarta venni, hogy keresse meg a gyűrűt, ezért azt mondta neki, hogy ha megtalálja, és átadja
neki, cserébe ő is ad olyasvalamit, amit a Marescotti család szeremé visszakapni, olyasmit, amit régóta a
Tolomei család birtokol. Megkérdezte az idős férfit, hogy tudja-e, miről van szó, ő azonban azt felelte,
hogy nem.
Erre Diane Tolomei elővett egy fényképet a táskájából, és a férfi elé tette. A kép láttán Marescotti
keresztet vetett, mivel nem egyszerűen egy asztalra terített régi cenciót ábrázolt a kép, hanem azt a
cenciot amelyről sokszor mesélt a nagyapja, ő azonban sosem remélte, hogy megláthatja, hiszen talán már
nem is létezik.
 – Mióta rejtegeti ezt előlünk a maga családja? – kérdezte remegő hangon.
– Amióta a maga családja rejtegeti előlünk a gyűrűt, uram – felelte Diane Tolomei. – Most pedig, úgy
vélem, egyetért velem abban, hogy legfőbb ideje visszaadni ezeket a kincseket jogos tulajdonosaiknak, és
véget vetni az átoknak, amely mindkettőnket ebbe a szomorú helyzetbe juttatott.
Az idős Marescottit természetesen bántotta a feltevés, hogy ő szomorú helyzetben volna, s ezt szóvá is
tette, hevesen sorolva az őt minden oldalról érő áldásokat.
– Azt akarja mondani – szólt Diane Tolomei, s az asztal fölön áthajolva megérintette az öregember
kezét –, hogy nem érzi néha egy türelmetlen, hatalmas erő pillantását, egy ősi szövetségesét, aki arra vár,
hogy maga megtegye, amit meg kelt tennie?
Szavai nagy hatást gyakoroltak vendéglátóira, és kis ideig mindhárman szótlanul ültek, mígnem
váratlanul szörnyű zaj hallatszott a pajta felől, s megpillantották Rómeót, aki botladozva futott feléjük,
karjaiban az egyik sivalkodó, rúgkapáló kislánnyal. Giulietta volt az, aki úgy megvágta magát egy
szénavillával, hogy Rómeó nagyanyjának kellett a sebet összeölteni a konyhaasztalon.
A nagyszülők valójában nem haragudtak Rómeóra a történtekért. Sokkal rosszabb volt a helyzet.
Egyszerűen megrémítette őket, hogy unokájuk minduntalan fájdalmat okoz és rombol. Diane Tolomei
történetei után pedig aggódni kezdtek, hogy a fiú kezét valóban a gonosz irányítja… hogy valami démon
lakozik a testében, s hogy őséhez, Rómeóhoz hasonlóan az ő életét – rövid életét – is erőszak és bánat
uralja.
Marescotti nagyapa olyan rosszul érezte magát a kislánnyal történtek miatt, hogy megígérte Diane-
nak, mindent elkövet a gyűrű előkerítése érdekében. Diane köszönetet mondott, és közölte, hogy akár
sikerül a gyűrűt megtalálnia, akár nem, ő mindenesetre hamarosan visszaszolgáltatja a selyemkárpitot,
hogy legalább Rómeó megkapja azt, ami őt illeti. Valami oknál fogva ragaszkodott hozzá, hogy amikor
legközelebb jön, Rómeó is jelen legyen, mert szerette volna próbára tenni. Nem mondta, mi a szándéka,
és senki sem merte megkérdezni tőle.
Megbeszélték, hogy Diane Tolomei két hét múlva újra odalátogat, s ez alatt az idő alatt lesz ideje
Marescotti nagyapának a gyűrű után kutatni. Barátokként váltak el. Mielőtt azonban Diane távozott
volna, még valamit közölt az idős férfival. Ha sikerül megtalálnia a gyűrűt, mondta neki, nagyon
óvatosan járjon el, épp csak résnyire nyissa fel a ládikót. Magát a gyűrűt pedig semmiképpen nem szabad
megérintenie. Ne feledje, intette a férfit Diane, hogy az a gyűrű már nem egyszer bajt hozott az
emberekre.
Marescotti nagyapa boldog volt, hogy megismerte Diane-t és két kislányát. Másnap be is autózott a
városba azzal a szent elhatározással, hogy megkeresi a gyűrűt. Napokon át járta a Bottini-alagutat a
Palazzo Marescotti alatt, hogy rátaláljon a rejtekhelyre. Amikor végre megtalálta – egy kölcsönkért
fémdetektorral –, megértette, miért nem bukkant rá addig soha senki; a ládika a fal egy keskeny résének a
legmélyén lapult egy kupac homokkőtörmelék alatt.
Kiemelte a ládikót, és nyomban Diane Tolomei figyelmeztetésére gondolt, vagyis hogy óvatosan
kukkantson bele, csakhogy a hatszáz év alatt ráülepedett portól és törmeléktől úgy kiszáradt, olyan
törékennyé vált a fa, hogy a finom érintést sem bírta el. Szétesett, mint egy fűrészpor halom, és
Marescotti azon kapta magát, hogy ott áll a gyűrűvel a kezében.
Úgy döntött, nem enged az irracionális félelemnek, és ahelyett, hogy egy másik dobozba tette volna a
gyűrűt, becsúsztatta a nadrágzsebébe, úgy hajtott vissza a városon kívül álló házába. Ezt követően többé
nem született fiú a családban, aki tovább vihette volna a Rómeó Marescotti nevet – az öreg nagy bánatára
az egész családban csak lányok jöttek világra. Egyedül unokája, Rómeó viselte ezt a nevet, és az öreg
Marescotti nem tartotta valószínűnek, hogy ez a nyughatatlan fiú valaha is megnősül, és fia születik.
Akkor persze mindezt nem tudhatta még az öreg Marescotti, egyszerűen csak örült, hogy megtalálta a
gyűrűt Diane Tolomeinek, s alig várta, hogy végre a kezébe kerüljön az 1340-es selyemkárpit, és
megmutathassa a városnegyedben mindenkinek. Már el is tervezte, hogy a Sas Múzeumnak
adományozza, és biztos volt benne, hogy jó szerencsét hoz a következő palión.
Csakhogy nem így történt. Arra a napra, amikorra Diane Tolomeit várták, az öreg meghívta az egész
családot egy nagy összejövetelre, a felesége pedig napokon át sütött, főzött Az öreg új ládikóba tette a
gyűrűt, a felesége pedig piros szalaggal kötötte át. Még Rómeót is bevitték a városba – noha mindez
közvetlenül a palio előtt történt, hogy rendesen levágassák a haját, ne úgy, ahogy otthon szokták egy
gombócos-tál és egy olló segítségével.
 Aztán a nevezett napon vártak Csak vártak. Diane Tolomei azonban nem jött. Marescotti nagyapa
máskor már feldühödött volna, most azonban elhatalmasodott rajta a félelem. Nem talált rá magyarázatot.
Lázasnak érezte magát, és nem volt étvágya. Még aznap megtudta a szörnyű hírt. Az unokatestvére
felhívta, és elmondta, hogy Tolomei professzor özvegyét autóbaleset érte, amelyben ő is, és két kislánya
is életét vesztene. Képzelhetjük, mit érzett az öreg Marescotti! Feleségével együtt megsiratta Diane
Tolomeit és a két kislányt, majd, még aznap este, levelet írt Rómába a lányának, és kérte, hogy bocsásson
meg neki, és menjen haza. A lánya azonban nem válaszolt, és sosem ment haza.

VIII.I

Ó, megvettem a csókok palotáját,

De nem léptem be még… Övé a szívem
De zára még töretlen

Miután Alessandro a történet végére ért, csak feküdtünk egymás mellért a vadkakukkfű közt, és az ég
ragyogó kék palástját néztük.
– Máig emlékszem a napra – szólt Alessandro –, amikor megkaptuk az autóbaleset hírét. Csak
tizenhárom éves voltam, de felfogtam a szörnyűséget. A kislányra gondoltam – rád –, aki állítólag
Giulietta volt. Természetesen tudtam, hogy én vagyok Rómeó, de addig a napig nem sokat gondoltam
Giuliettára. Azután viszont sokszor eszembe jutott, és rájöttem, milyen furcsa dolog Rómeónak lenni,
amikor nincs a világon Giulietta. Furcsa volt, és magányosnak éreztem magam.
– Ugyan már! – Felkönyököltem, és a kókadt ibolyával cirógattam Alessandro komoly arcát. – Biztos
vagyok benne, hogy épp elég készséges hölgy kereste a társaságodat.
Alessandro elmosolyodott, és félresöpörte az ibolyát. – Azt hittem, meghaltál! Mit tehettem volna?
Sóhajtva ingattam a fejemet. – Ennyit Rómeó gyűrűjének feliratáról: Hűség az évszázadodon át.
– Hé! – Alessandro visszagördített a hátamra, és homlokát ráncolva nézett le rám. – Rómeó
Guiliettának adta a gyűrűt, emlékszel?
– Bölcsen tette.
– Jól van… – A szemembe nézett, szemlátomást nem örült a beszélgetés fordulatának. – Mondd csak,
amerikai Giulietta,.. te hűséges voltál az évszázadokon át?
Félig-meddig tréfásan kérdezte, én azonban nem találtam mókásnak. Válasz helyett határozottan a
szemébe néztem. – Miért törtél be a hotelszobámba?
Noha a legrosszabbra készült, ennél nagyobb megrázkódtatást nem is okozhattam volna. Felnyögött, a
hátára gördült, és mindkét kezével eltakarta az arcát, meg sem próbált színlelni, hogy itt valami tévedés
van. – Porca vacca!
– Felteszem – szóltam, s ugyanabban a pózban az égre hunyorítottam –, jó magyarázatod van rá. Ha
nem így gondolnám, nem lennék itt.
Újra felnyögött. – Igen, van. De nem mondhatom el. – Tessék? – ültem fel hirtelen. – Felforgattad a
szobámat, és nem vagy hajlandó elmondani, hogy miért?
– Mi? Dehogy! – Alessandro is felült. – Nem én tettem! Fel volt dúlva, azt hittem, te csaptál akkora
rendetlenséget! – Arckifejezésem láttán felemelte mindkét kezét. – Figyelj, igazat beszélek. Akkor este,
amikor vitatkoztunk, és te otthagytál az étteremben, elmentem a szállodába, hogy… nem is tudom. De
amikor odaértem, láttam, hogy lemászol az erkélyről, és elosonsz…
– Kizárt dolog! – kiáltottam. – Miért tettem volna ilyet?
– Jó, szóval nem te voltál – mondta Alessandro kelletlenül, mert kínos volt számára a téma – de egy nő
volt. Olyan, mint te. Ő forgatta fel a szobádat. Amikor én bementem, az erkélyajtó nyitva állt, és óriási
rendetlenség volt odabent. Remélem, hiszel nekem.
Megfogtam a fejem. – Hogy hihetnék neked, amikor el sem mondod, hogy miért tetted?
– Ne haragudj. – Kihúzott egy kakukkfűszálat a hajamból. – Bárcsak elmondhatnám! De ezt a
történetet nem nekem kell elmesélnem. Remélem, hamarosan meghallod.
 – Kitől? Vagy az is titok?
– Sajnos, igen. – Elmosolyodott. – De remélem, elhiszed nekem, hogy jó szándékkal tettem.
A fejemet ráztam, haragudtam magamra a gyanútlanságomért. – Nyilván megbolondultam.
Alessandro mosolya, szélesebbre húzódott. – Így mondják angolul az igent?
Felálltam, s heves mozdulatokkal, kicsit dühösen lesöpörtem a szoknyámat. – Nem tudom, miért nem
kértem rajtad számon…
– Gyere ide. – Alessandro megfogta a kezem, és visszahúzott.
– Ismersz. Tudod, hogy nem tudnálak megbántani.
– Tévedsz – mondtam, és elfordítottam a fejem. – Rómeó vagy. Csak te tudsz igazán megbántani.
Ám amikor magához húzott és átölelt, nem tiltakoztam. Mintha egy gát omlott volna le bennem –
egész délután omlott fokozatosan –, én pedig lágy, képlékeny lettem, képtelen voltam egy pillanattal is
előre gondolkodni.
– Te valóban hiszel az átkokban? – kérdeztem a karjai közé fészkelődve.
– Az áldásokban hiszek – felelte, s lehelete a halántékomat érte. – Hiszem, hogy minden átok mellé jár
egy áldás.
– Tudod, hol a cencio?
Alessandro karjában megfeszült az izom. – Bárcsak tudnám! Éppúgy szeretném visszakapni, mint te.
Felnéztem az arcára, és megpróbáltam kideríteni, nem hazudik-e.
– Miért?
– Mert… – Lenézett rám, és határozott pillantással viszonozta gyanakvásomat. – Mert bárhol van is,
nélküled semmit sem ér.

Amikor visszasétáltunk az autóhoz, árnyékunk hosszan elnyúlt előttünk az ösvényen, és a levegőben

már érződött az este. Éppen arra gondoltam, hogy elkésünk Eva Maria partijáról, amikor megszólalt
Alessandro telefonja. Míg betettem a csomagtartóba a poharakat és a palackot, ő elsétált a kocsitól, s
megpróbálta megmagyarázni keresztanyjának titokzatos késésünket.
Ahogy körülnéztem, hogy hová tehetném a poharakat, a csomagtartó belső sarkában egy fadobozt
vettem észre, oldalán a Castello Salimbeni felirattal. Felemeltem a tetejét, s láttam, hogy nincs benne
borospalack, csak faforgács. Arra gondoltam, ebben hozta Alessandro a poharakat és a palack proseccót.
Meg akartam győződni róla, hogy biztonságosan el tudom helyezni a poharakat, ezért kicsit a forgács
közé túrtam. Ujjaim valami kemény tárgyba ütköztek. Kihúztam, és láttam, hogy egy szivartartó
nagyságú régi doboz.
Ahogy ott álltam kezemben a dobozzal, hirtelen eszembe jutott, ami az előző nap a Bottini-alagútban
történt, hogy Alessandro egy hasonló dobozt emelt ki a falban lévő széfből. Nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, ezért a birtokháborító izgatottságával, remegő ujjakkal húztam le a doboz tetejét. Meg sem
fordult a fejemben, hogy tudom, mit tartalmaz. Finoman végighúztam rajta az ujjamat, kitapintottam a
kék bársony alatt az arany pecsétgyűrű körvonalait, és csak akkor hasított belém az igazság.
A felfedezés, hogy valójában azzal a tárggyal kocsikázunk vígan, amely – közvetve vagy közvetlenül –
számtalan ember halálát okozta, olyan sokkot okozott, hogy alig tudtam mindent betuszkolni a faládába,
mire Alessandro visszaért.
– Mit keresel? – kérdezte összeszűkített szemmel.
– A naptejemet – feleltem könnyedén, s kinyitottam a táskámat. – Ez a nap… gyilkos.
Amikor elindultunk, alig tudtam lecsillapodni. Alessandro nem csupán behatolt a szobámba és
hazudott a nevét illetően, de most, azok után, ami közöttünk történt – a csókok, a vallomások, a családi
titkok kiteregetése után még most sem mondja el az igazat. Tény, hogy az igazság egy részét közölte
velem, és én úgy döntöttem, hogy hiszek neki, de nem voltam olyan ostoba, hogy azt gondoljam, mindent
elmondott. Ezt ő maga is elismerte, amikor nem volt hajlandó magyarázatot adni arra, hogy miért tört be a
hotelszobámba. Igen, talán kirakott néhány értékes kártyát az asztalra, de a többi lapot még mindig a
mellkasához szorítja, hogy ne láthassak beléjük. Ám azt hiszem, én ugyanezt tettem.
– Minden rendben? – kérdezte Alessandro némi idő elteltével. – Nagyon szótlan vagy.
– Remekül vagyok. – Letöröltem egy verítékcseppet az orromról, és éreztem, hogy remeg a kezem. –
Csak melegem van.
 Alessandro megszorította a térdemet. – Sokkal jobban leszel, ha megérkezünk. Eva Mariának van egy
úszómedencéje.
– Hát persze. – Mély lélegzetet vettem, és lassan fújtam ki a levegőt. Úgy éreztem, mintha elzsibbadt
volna az ujjam, ott, ahol a gyűrű a bőrömhöz ért, ezért észrevétlenül a ruhámba töröltem a kezemet.
Egyáltalán nem volt rám jellemző a babonás félelem, lassan mégis kezdett a hatalmába keríteni.
Becsuktam a szemem, és azt mondogattam magamban, hogy most nem kaphatok pánikrohamot, s hogy a
szorítás a mellkasomban csak azt jelenti, mint mindig, hogy az agyam megpróbálja útját állni a
boldogságomnak. Ezúttal azonban nem akartam hagyni.
– Azt hiszem, tudom, mi kell most neked – szólt Alessandro, majd lassított, és befordult egy köves
felhajtóra –, …cazzo!
Hatalmas vaskapu állta el az utat. Alessandro, viselkedéséből ítélve, nem ehhez a fogadtatáshoz
szokott. A kaputelefonon lefolytatott rövid beszélgetés után aztán kitárult a varázsbarlang ajtaja, s
elindultunk a ciprusokkal szegélyezett hosszú behajtón. Amikor már jócskán bent jártunk, a kapu
hangtalanul bezárult mögöttünk, a kattanást is alig hallottuk a zúzott kő ropogásától és a késő délutáni
madárdaltól.

Eva Maria Salimbeni úgyszólván álomvilágban élt. Fenséges háza – vagy inkább kastélya – egy
dombon magasodott nem messze a Castiglione nevű falutól, és úgy vették korul a mezők és a
szőlőskertek, ahogy egy réten ülő lány szoknyája terül szét. Ilyen vidéket dohányzóasztalokon tartott nagy
képes albumokban lát az ember, de a valóságban csak ritkán, ezért titokban gratuláltam magamnak,
amiért minden figyelmeztetés ellenére mégis eljöttem ide.
Amióta Janice megemlítette, hogy unokabátyánk, Peppo gyanúja szerint Eva Maria egy
gengszterbanda királynője, két véglet között hányodtam, vagy az ajkamat harapdáltam aggodalmasan,
vagy a fejemet ráztam tagadón, most azonban, hogy megérkeztem, a nappali fénynél nevetségesnek
éreztem a gondolatot. Ha Eva Maria valóban homályos ügyletek zsinórjait mozgatja, akkor nyilvánvalóan
nem rendezne összejövetelt a házánál, és nem hívna meg idegeneket, például engem.
Még az ártó hatalmú pecsétgyűrű fenyegetése is elhalványult, ahogy feltűnt előttünk a Salimbeni-
kastély, s mire megkerültük az udvar közepén álló szökőkutat, a gyomromat feszítő minden
nyugtalanságot elmosta a türkizszínű víz, amely sugárban zuhogott alá a griffeken lovagló három
meztelen nimfa szarujából.
Az egyik oldalbejáratnál ételt és italt szállító furgon állt, amelyből két bőrkötényes férfi ládákat
rakodott ki, miközben Eva Maria összekulcsolt kézzel felügyelte tevékenységüket. Amint megpillantotta
kocsinkat, izgatottan integetve sietett felénk, és jelezte, hogy állítsuk le az autót, és igyekezzünk.
– Benvenuti – csicseregte, és kitárt karokkal lépkedett felénk. – Úgy örülök, hogy mindketten itt
vagytok!
Eva Maria túláradó lelkesedése most is kizökkentett szokásos kerékvágásomból; csak annyi jutott
eszembe: Ha ilyen nadrágot viselhetek majd, amikor annyi idős leszek, mint ő most, akkor kiugrom a
bőrömből örömömben.
Hevesen megcsókolt, mintha mostanáig az épségemért aggódott volna, majd Alessandróhoz fordult –
és miközben megcsókolták egymást, mosolya tartózkodóvá vált majd ujjaival átfogta keresztfia karját. –
Rossz fiú voltál! Órákkal ezelőtt meg kellett volna érkezned!
– Arra gondoltam – szólt Alessandro minden bűntudat nélkül –, hogy megmutatom Giuliettának Rocca
diTentennanót.
– Te jó ég! – fakadt ki Eva Maria olyan indulatosan, hogy azt hittem, pofon üti Alessandrót. – Azt a
borzalmas helyet! Szegény Giulietta! – Mély szánalommal nézett rám, – Sajnálom, hogy meg kellett
nézned azt a ronda épületet. Mi volt róla a véleményed?
– Bevallom – feleltem, és Alessandróra pillantottam –, egészen… idillinek találtam.
Eva Maria valami érthetetlen oknál fogva olyan elégedett volt a válaszommal, hogy megcsókolta a
homlokomat, majd energikus léptekkel elindult előttünk a házba. – Erre gyertek! – Egy hátsó ajtón át a
konyhába vezetett bennünket, ahol egy élelemmel megrakott óriási asztal mellett haladtunk el.
– Remélem, nem bánjátok, kedveseim, hogy erre jövünk… Marcello! Dio santo! Felemelte mindkét
kezét, és mondott valamit az egyik szállítónak, mire az felemelte a dobozt, amelyet éppen akkor tett le, és
máshová rakta. – Állandóan figyelnem kell őket, teljesen reménytelenek! … Hihetetlen! És… ó, Sandro!
 – Pronto!
– Mire vársz? – intett felé Eva Maria türelmetlenül – Hozd a táskákat! Giuliettának biztosan szüksége
van a holmijára!
– De hát… – Alessandro nem szívesen hagyott volna egyedül a keresztanyjával, és olyan szánalmas
képet vágott, hogy majdnem elnevettem magam.
– Megleszünk egyedül! – folytatta Eva Maria. – Női dolgokról akarunk csevegni! Indulj! Hozd a
csomagokat!
A felfordulás és Eva Maria sietős léptei ellenére sikerült felmérnem a konyha elképesztő méreteit,
miközben átvágtunk rajta. Életemben nem láttam még ilyen nagy edényeket, és akkora kandallót,
amelybe beleférne a kollégiumi szobám. Ilyen vidéki konyháról álmodoznak sokan, ám ha megkapják,
fogalmuk sincs, mit kezdjenek vele.
A konyhából egy fenséges csarnokba léptünk, amely minden jel szerint a Salimbeni-kastély hivatalos
bejárata volt. A négyzet alakú díszes helyiség úgy tizenöt méter magas lehetett, és az első emelet szintjén
loggia futott körbe; a washingtoni Kongresszusi Könyvtárra emlékeztetett, ahová Rose néni vitt el egy
ízben Janice-t és engem – nevelő célzattal, és hogy ne kelljen főzni – miközben Umberto szokásos évi
szabadságára ment.
– Itt lesz ma este a parti! – közölte Eva Maria, és figyelte, megtette–e a terem a kellő hatást.
– Ez… lélegzetelállító – mondtam, mert nem jutott más az eszembe, szavaim szétröppentek az óriási
térben.
A vendégszobák odafönt voltak, a loggiáról nyíltak. Vendéglátóm volt olyan kedves, és egy erkélyes
szobában helyezett el, amely egy úszómedencére és egy gyümölcsöskertre nézett, s a gyümölcsös falán
túl az aranyszínben fürdő Val d'Orcia terült el. Paradicsomi boldogság áradt mindenünnen.
– Almafák nincsenek? – tréfálkoztam, és az ablakon a falra futó vadszőlőindákban gyönyörködtem. –
Vagy kígyók?
– Amióta élek – válaszolta Eva Maria komolyan –, sosem láttam itt kígyót. Pedig minden este teszek
egy sétát a gyümölcsösben. De ha látnék egyet, agyoncsapnám egy kővel, mint ez itt. – Megmutatta.
– Hmm, szép darab – mondtam.
– De ha félsz, Sandro itt van a közelben. – Az enyém melletti üveges ajtó felé biccentett. – Erre az
erkélyre nyílik mindkettőtök szobája. – Könyökével cinkosán oldalba bökött. – Gondoltam,
megkönnyítem a dolgotokat.
Némiképp megrökönyödve mentem vissza Eva Maria után a szobába, amelyet egy hatalmas
baldachinos ágy uralt, rajta fehér ágynemű. Amikor Eva Maria észrevette ámulatomat, megugráltatta a
szemöldökét, ahogyan Janice szokta. – Szép ágy, mi? … Homéroszi!
– Tudod – mondtam izzó arccal –, nem akarom, hogy félreértsd a helyzetet köztem és… a keresztfiad
között.
Csalódottságot láttam az arcán. – Nem?
– Nem. Nem az a fajta vagyok. – Mivel láttam, hogy nem győztem meg ártatlanságomról, hozzátettem:
– Alig egy hete ismerem. Vagy valahogy így.
Eva Maria végre elmosolyodott, és megpaskolta az arcomat.
– Jó kislány vagy. Ez tetszik nekem. Gyere, megmutatom a fürdőszobát…
Amikor Eva Maria végre magamra hagyott – miután közölte, hogy van egy bikini a méretemben az
éjjeliszekrény fiókjában, és egy kimonó a szekrényben –, széttárt karokkal az ágyra omlottam. Volt
valami csodásan megnyugtató Eva Maria nagyvonalú vendégszeretetében. Ha akartam volna, nyilván itt
tölthettem volna életem hátralévő részét ezen a vidéken, amely pontos mása volt egy Toscana tájait a
különböző évszakokban bemutató falinaptárnak. Ráadásul a megfelelő öltözékben. Ugyanakkor kissé
aggasztott az egész forgatókönyv, úgy éreztem, valami nagyon fontosat kell megértenem Eva Mariát
illetően – nem a maffiaügyet, hanem valami mást –, és egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat, hogy
az ehhez szükséges nyomravezető jelek luftballonokként lebegtek a magasban, a mennyezet alatt,
elérhetetlen távolságban. Meg aztán, bevallom, az sem segített a koncentrálásban, hogy éhgyomorra
megittam egy fél üveg proseccót,és magam is a hetedik mennyországban lebegtem az Alessandróval
töltött délutánnak köszönhetően.
 Majdnem elszundítottam, amikor hangos vízcsobbanást hallottam odakintről, és valaki a nevemet
kiáltotta. Lassan feltápászkodtam, kitámolyogtam az erkélyre, és megpillantottam Alessandrót, aki a lenti
úszómedencéből integetett szokatlanul vidáman.
– Mit csinálsz odafent? – kiáltotta. – Isteni a víz!
– Miért van körülötted mindig víz? – kiáltottam vissza. Értetlenül bámult, de ettől még elbűvölőbb
volt. – Mi a baj a vízzel?
Alessandro nevetésben tört ki, amikor Eva Maria kimonójában megjelentem az úszómedencénél. – Azt
hittem, meleged van – mondta, majd kiült a medence szélére, és lábát a vízbe lógatva élvezte a napfényt.
– Melegem volt – feleltem, s a kimonó övével babrálva tétován álldogáltam –, de már jobban érzem
magam. És az igazat megvallva, nem vagyok valami jó úszó.
– Nem kell úsznod – bíztatott Alessandro –, nem mély a medence. Ráadásul… – sokatmondón rám
nézett –, azért vagyok itt, hogy megvédjelek
Körülnéztem, csak őt kerülte a pillantásom. Amolyan apró európai fürdőnadrágot viselt, de ezt
leszámítva minden tökéletes volt rajta. A késő délutáni fényben úgy festett, mint egy bronzszobor; a teste
szinte sugárzott, és szemlátomást olyasvalaki alkotta meg, aki sokat tudott az ember ideális arányairól.
– Gyere! – mondta, és úgy siklott vissza a vízbe, mintha az volna az igazi eleme. – Esküszöm, nem
bánod meg.
– Nem viccelek – feleltem, és nem mozdultam. – Tényleg nem vagyok jóban a vízzel.
Alessandro kétkedve odaúszott hozzám, és a medence szelére könyökölt. – Ez mit jelent? Feloldódsz,
mint a cukor?
– Inkább fuldoklom – mondtam a szükségesnél valamivel ingerültebben –, és pánikba esem. Fordított
sorrendben. – Mivel láttam, hogy nem hisz nekem, sóhajtva hozzátettem: – Tízéves koromban a húgom
lelökött a mólóról, hogy szórakoztassa a barátnőit. Beütöttem a fejem egy láncba, és majdnem
megfulladtam. Azóta is mindig pánikba esem a mély vízben. Na, most megtudtad. Giulietta egy ilyen
nyafogós lány.
– Hát tudod, a húgod… – ingatta a fejét Alessandro.
– Nincs vele semmi baj – mondtam. – Előbb én akartam őt belökni.
Alessandro felnevetett. – Szóval csak azt kaptad, amit megérdemeltél. Gyere ide. Túl messze vagy. –
Megpaskolta a szürke követ. – Ülj ide.
Vonakodva kibújtam a kimonóból, Eva Maria apró bikinijében a medence széléhez mentem, leültem,
és a vízbe lógattam a lábam. – Aú, forró a kő!
Akkor gyere be – biztatott Alessandro. – Öleld át a nyakamat. Majd én tartalak.
Megráztam a fejem. – Nem. Ne haragudj.
– De igen, gyere! Nem élhetünk így; te ott fent, én meg itt lent. – Felnyúlt, és megragadta a derekamat.
– Hogy tanítom meg a gyerekeinket úszni, ha azt látják majd, hogy félsz a víztől?
– Nagyon vicces vagy! – gúnyolódtam, és a vállára tettem a kezemet. – Ha megfulladok, beperellek!
– Jó, perelj be – mondta Alessandro, és beemelt a vízbe. – Bármit teszel, ne vállalj felelősséget
semmiért.
Szerencsére úgy felbosszantott a megjegyzése, hogy nem is figyeltem a vízre. Mielőtt észbe kaptam
voltam, mellig a vízben voltam, két lábam Alessandro csupasz derekára fonódott. És remekül éreztem
magam.
– Na ugye? – mosolyodott el diadalmasan. – Nem olyan rossz, mint hitted.
Lenéztem a vízre, és megláttam a testem torzított képét. – Eszedbe ne jusson elengedni!
Alessandro szorosan fogta Eva Maria bikinijének alsóját. – Sosem engedlek el. Itt maradsz velem
ebben a medencében örökre.
Ahogy lassan alábbhagyott a víziszonyom, egyre erősebben éreztem Alessandro testének közelségét,
és a pillantásából ítélve ez az érzés kölcsönös volt. – A képe szebb, mint bárki másé – kezdtem –, de a
lába szára meg éppenséggel formásabb, mint akárki fiáé. Kezére, lábára, termetére kár szót vesztegetni,
de azért meg kell adni, hogy nincs párjuk a kerek világon. Nem mondom, hogy ilyen-olyan csuda nyájas,
de esküszöm, a kezes bárány nem lehet szelídebb.
Láttam, hogy Alessandro azon igyekszik, ne a bikini felsőmet nézze egyfolytában. – Látod, Rómeót
illetően ebben igaza volt Shakespeare-nek… kivételesen.
– Hadd találjam ki… nem vagy csuda nyájas?
 Közelebb húzott magához. – De, a kezes bárány nem lehet szelídebb.
Tenyeremet a mellkasára tapasztottam. – Inkább báránybőrbe bújt farkas.
– A farkasok – felelte Alessandro és olyan mélyre merített a vízbe, hogy arcunk csak néhány ujjnyira
volt egymástól – nagyon szelíd állatok.
Amikor megcsókolt, nem törődtem vele, hogy ki láthat bennünket. Erre vágytam a Rocca di
Tentennanóban tett kitérő óta, és habozás nélkül visszacsókoltam. Csak akkor vettem mély lélegzetet,
amikor Eva Maria bikinijének rugalmasságát próbálgatta. – Mi történt a partvidéket felderítő
Kolumbusszal? – kérdeztem.
– Kolumbusz – válaszolta Alessandro, miközben a medence falához szorított, és újra megcsókolt –
sosem találkozott veled. – Mást is mondott volna, én pedig feltehetőleg kedvező választ adtam volna, ha
nem szakít bennünket félbe egy kiáltás az erkélyről.
– Sandro! – kiáltotta Eva Maria hevesen integetve. – Daí, vieni dentro, svelto!
Noha nyomban el is tűnt, váratlan megjelenésére mindketten meglepetten összerezzentünk, s én
könnyelműen elengedtem Alessandro vállát, és majdnem alámerültem. Ő szerencsére nem engedett el.
– Köszi – lihegtem újra belékapaszkodva. – Talán mégsem démoni a kezed.
– Nem megmondtam? – Félresöpört néhány hajtincset, amelyek úgy tapadtak az arcomhoz, mint a
spagetti. – Minden átkot áldás kísér.
A szemébe néztem. Meglepett hirtelen elkomolyodó arca. – Szerintem., – a tenyerembe fogtam az
arcát –, az átok csak akkor hat, ha hiszünk benne.

Amikor visszatértem a szobámba, nevetve huppantam le a padló közepén. Annyira Janice-es dolog
volt, ami az úszómedencében történt, hogy alig vártam, hogy elmeséljem neki. Ámbár… csöppet sem
örülne, ha hallaná, milyen kevéssé fogtam vissza magam Alessandróval, egyáltalán nem hallgattam az ő
intő szavaira. Bizonyos értelemben jól esett látni húgom féltékenységét, már amennyiben erről volt szó.
Nem mondta ki ugyan, de láttam rajta, milyen nagyot csalódott, amiért nem akartam Montepulcianóba
menni vele, hogy együtt keressük meg anya házát,
A lelkiismeret-furdalás kijózanított kábultságomból, és csak akkor vettem észre a füst – vagy tömjén?
– illatát, amely talán már korábban is áthatotta a szobát. Nedves kimonómban az erkélyre mentem friss
levegőt szippantani, és láttam, hogy az eget aranyra és vérszínűre festő nap éppen a távoli hegyek mögé
bukik, s körülöttem sötétebb kékre vált az ég. Ahogy eltűnt a nappali fény, harmatossá vált a levegő,
sejtetni kezdte az éjszaka minden illatát, minden szenvedélyét, kísérteties borzongását.
Amikor visszamentem a szobába, és felkapcsoltam a lámpát, egy ruhát pillantottam meg az ágyon, s
mellette egy kézzel írt üzenetet: Ezt vedd fel az estélyre. Felemeltem a ruhát, és nem hittem a szememnek.
Nem elég, hogy Eva Maria már megint előírja, mit viseljek, de ezúttal még nevetségessé is akar tenni. A
földig érő sötétvörös ruhának merev, szögletes nyakkivágása és bő ujja volt. Janice vámpírcsalogatónak
nevezte volna, és gúnyos nevetéssel félredobta volna. Nagy volt a kísértés, hogy én is ezt tegyem.
Aztán, amikor elővettem a saját ruhámat, és összehasonlítottam a kettőt, szöget ütött a fejembe, hogy
talán életem legnagyobb baklövése volna, ha ezen a különleges estén ebben az apró kis fekete holmiban
ereszkednék alá a lépcsőn. Eva Maria ugyan merész kivágású ruhákat visel, és gyakran tesz kihívó
megjegyzéseket, ennek ellenére nagyon is lehetséges, hogy a vendégsereg prűdök gyülekezete lesz, akik
ruhám vékony pántjai alapján ítélnek majd meg, és kevésnek találnak.
Miután – engedelmesen – magamra öltöttem Eva Maria középkori öltözékét, és hajamat – az
ünnepélyesség szándékával – a fejem búbjára tornyoztam, kis ideig az ajtónál álltam, és a lenti zajt
hallgattam. Nevetést és zeneszót hallottam, időnként kihúzott dugók pukkanását, és nyilvánvaló volt,
hogy közeli barátokon és családtagokon kívül az egyház és a nemesség kedves képviselőit is üdvözli a
háziasszony. Attól féltem, hogy nem lesz elég erőm egyedül belemerülni a mulatságba, ezért
lábujjhegyen végigosontam a folyosón, és halkan bekopogtam Alessandro ajtaján, de nem kaptam
választ. Már nyújtottam a kezem a kilincs felé, hogy benyitok, amikor valaki megfogta a vállamat,
– Giulietta! – Eva Maria úgy lopózott mögém, hogy egészen megijedtem. – Elkészültél? Lemehetünk?
Mély lélegzetet vettem és megfordultam. Bántott, hogy épp akkor csapott le rám, amikor majdnem
beléptem a keresztfia szobájába. – Alessandrót keresem! – böktem ki zavartan, és a szokásosnál valahogy
magasabbnak láttam Eva Mariát. Arany tiarát viselt és – még hozzá képest is – szokatlanul feltűnő
sminket.
 – El kell intéznie valamit – közölte foghegyről. – Hamarosan visszaér. Gyere…
Visszamentem vele a loggián, és alig tudtam megállni, hogy ne bámuljam meg a ruháját. Ha addig úgy
képzeltem, hogy öltözetemben úgy festek, mint egy színdarab hősnője, most rá kellett jönnöm, hogy
legjobb esetben is csak mellékszereplő vagyok. Látomásszerű aranytaft ruhájában Eva Maria fényesebben
ragyogott a napnál, s ahogy együtt lépkedtünk lefelé a lépcsőn – ő szorosan fogta felsőkaromat – az
odalent összegyűlt vendégek nem tudták nem észrevenni.
Legalább százan álldogáltak a hatalmas teremben, és mindannyian néma csodálattal bámulták a teljes
pompában levonuló háziasszonyt, aki kecsesen bevezetett engem közéjük olyan mozdulatokkal, mintha
egy tündér rózsaszirmokat szórna az erdőbeli királylány lábai elé. Eva Maria kétségkívül előre eltervezte
ezt a jelenetet, mivel a hatalmas termet a csillárokon és falikarokon elhelyezett nagy gyertyák világították
be, melyeknek fényétől olyan hatást keltett Eva Maria ruhája, mintha az is lángolna. Egy ideig csak zenét
hallottam; nem a közkedvelt klasszikusokat, amelyekre az ember ilyenkor számít, hanem középkori
hangszereken játszott élőzenét a terem túlsó végéből.
Végigpillantottam a néma tömegen, és örültem, hogy a bársonyruhát vettem fel a sajátom helyett. Meg
sem közelítettem az igazságot, amikor arra gondoltam, hogy Eva Maria vendégei esetleg prűd emberek;
pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy úgy éreztem, mintha egy másik világból valók lettek volna.
Első pillantásra egyikük sem volt hetven évnél fiatalabb; második pillantásra mind túl voltak a
nyolcvanon. Egy jólélek azt mondhatta volna, hogy kedves öregek, akik úgy húszévente egyszer
elmennek egy estélyre, és egyikük sem nyitott ki egyetlen divatlapot sem a második világháború óta…
csakhogy én elég sok évet éltem le Janice mellett ahhoz, hogy távol álljon tőlem ez nagylelkű vélemény
formálás. Ha a húgom ott lett volna velem, ijesztő képet vágott volna, és sokatmondón kivillantotta volna
az agyarait. Egyedül az volt biztató – már ha ezek valóban vámpírok voltak –, hogy olyan törékenynek,
olyan erőtlennek tűntek, hogy feltehetőleg könnyen elfutottam volna előlük.
Ahogy elértük az alsó lépcsőfokokat, egész kis csapat gyűlt körém, mindannyian olaszul hadartak
valamit, és vértelen ujjaikkal tapogattak, hogy valóságos lény vagyok-e. Az ámulat, amelyet én váltottam
ki belőlük azt sugallta, hogy szerintük én voltam az, nem ők, aki erre az alkalomra kikelt a sírjából.
Zavaromat és feszengésemet látva Eva Maria egykettőre elhessegette őket, s csak az a két nő maradt
velünk, akiknek valóban volt számomra mondandójuk.
– Ő monna Theresa – mutatta be őket Eva Maria, – ő pedig monna Chiara. Monna Teresa – csakúgy,
mint te – Giannozza Tolomei leszármazottja, monna Chiara őse pedig a Salimbeni-házból való monna
Mina. Nagyon várták, hogy találkozzanak veled, mivel hosszú évekig halottnak hittek. Mindketten
nagyon sokat tudnak a múltról, és arról a hölgyről, akinek a nevét viseled: Giulietta Tolomeiról.
A két idős asszonyra néztem. Nagyon is el tudtam képzelni, hogy mindent tudnak az őseimről és az
1340-es év eseményeiről, hiszen mindketten úgy néztek ki, mintha egyenesen a középkorból érkeztek
volna lovashintón Eva Maria estélyére. Biztos voltam benne, hogy csakis fűzőjüknek és nyakfodruknak
köszönhetően tudnak egyenesen állni. Egyikük kedvesen mosolygott rám fekete legyezője mögül, a másik
azonban sokkal tartózkodóbban viselkedetett; olyan pávatollal díszített frizurát viselt, amilyet csak réges-
régi festményeken láttam. Régimódi alakjuk mellett Eva Maria kimondottan fiatalnak hatott, én pedig
nagyon boldog voltam, hogy ott maradt velem, és készségesen fordította a két hölgy szavait.
– Monna Teres a – intett a legyezős nő felé – azt szeretné tudni, hogy van-e egy Giannozza nevű
ikerhúgod. A családban több évszázados hagyomány Giuliettának és Giannozzának nevezni az
ikerlányokat.
– Igen, van ikerhúgom – válaszoltam –, és sajnálom, hogy nincs itt ma este. Nagyon… –
körbepillantottam a gyertyafényben úszó termen és a bizarr gyülekezeten, s elfojtottam egy mosolyt –
nagyon élvezné.
Az öreg hölgy arcára ezerráncú mosoly ült ki, amikor megtudta, hogy van ikertestvérem, és meg kellett
ígérnem, hogy legközelebb a húgomat is magammal hozom.
– De ha ez a családi hagyomány – mondtam –, akkor rajtam kívül több száz, több ezer Giulietta
Tolomei létezik!
– Nem, nem, dehogy! – tiltakozott Eva Maria. – Ne feledd, hogy a női ág hagyományáról van szó, és
hogy a házasságban a nők felveszik a férjük nevét. Monna Tereza úgy tudja, hogy hosszú évek óta nem
kereszteltek senkit a Giulietta és Giannozza Tolomei névre. Az édesanyád azonban makacs volt… – Eva
Maria visszafogott csodálattal csóválta a fejét. – Mindenképpen ezt a nevet akarta, ezért feleségül ment
Tolomei professzorhoz. És láss csodát, ikerlányai születtek! – Monna Terezára nézett megerősítésért. –
Legjobb tudomásunk szerint te vagy az egyetlen Giulietta Tolomei a világon. Ezért vagy ilyen
különleges.
Mindhárman várakozón pillantottak rám, én pedig nagyon igyekeztem hálásnak és érdeklődőnek
mutatkozni. Természetes, hogy boldogan hallottam új adatokat a családomról, és találkoztam távoli
rokonokkal, de jobb is lehetett volna az időzítés. Vannak esték, amikor az ember a legnagyobb örömmel
társalog csipkezsabós öreg hölgyekkel, más estéken viszont inkább mást tenne. Akkor este, a
legőszintébben mondom, arra vágytam, hogy egyedül legyek Alessandróval – hol a csudában lehet? – és
noha szívesen töltöttem volna akárhány órát az 1340-es tragikus események megtárgyalásával, azon az
estén nem kimondottan a családi regék érdekeltek.
Most azonban monna Chiara fogta meg a karomat, és ő kezdett a múltról beszélni – olyan finom
hangon, mint a selyempapír zizegése –, én pedig a lehető legközelebb hajoltam hozzá, hogy elkerüljem a
pávatollat.
– Monna Chiara szeretné, ha meglátogatnád – tolmácsolt Eva Maria, hogy megtekintsd a birtokában
lévő családi iratokat. Őse, monna Mina volt az első nő, aki megpróbált a végére járni Giulietta, Rómeó és
Lorenzo barát történetének. Ő találta a legtöbb régi dokumentumot, például a Lorenzo barát elleni per
jegyzőkönyvét – benne a barát vallomásával –, a Palazzo Salimbeni régi kínzókamrájának irattárában, és
megtalálta Giulietta Giannozzának írt leveleit is különböző rejtekhelyeken. Volt néhány a Palazzo
Tolomei padlódeszkái alatt, néhány a Palazzo Salimbeniben elrejtve, sőt, egyet, a legutolsót Rocca di
Tentennanóban találta.
– Szeretném látni azokat a leveleket – mondtam, és komolyan is gondoltam. – Láttam egy-két
részletet, de..,
– Miután monna Mina megtalálta a leveleket – szakított félbe Eva Maria monna Chiara biztatására,
akinek úgy csillogott a szeme a gyertyafényben, mintha valahonnan nagyon messziről nézne –, hosszú
útra indult, meglátogatta Giulietta húgát, Giannozzát, és végre átadta neki a leveleket. Ez úgy 1372 körül
lehetett, amikor Giannozza már nagymama volt – boldog nagymama –, és második férjével, Mariottóval
élt. De képzelheted, micsoda megrázkódtatást élt át Giannozza nővére sok-sok évvel korábban írt levele
olvastán, amelyet azelőtt írt, hogy önkezével véget vetett volna életének. A két nő, Mina és Giannozza
megbeszélt mindent, ami hajdan történt, és mindketten megesküdtek, hogy minden tőlük telhetőt
megtesznek azért, hogy az utánuk jövő nemzedékek megismerjék a történetet.
Eva Maria elhallgatott, mosolyogva, gyengéd szeretettel átkarolta a két idős hölgyet, akik kislányos
kuncogással fogadták a gesztusát.
– Tehát – nézett rám jelentőségteljesen Eva Maria –, azért gyűltünk itt össze ma este, hogy felidézzük
mindazt, ami történt, és gondoskodjunk róla, hogy többé ne ismétlődhessen meg. Monna Mina tette meg
ezt elsőként több mint hatszáz évvel ezelőtt. A házassági évfordulóján minden este lement a Palazzo
Salimbeni pincéjébe, abba a borzalmas szobába, és gyertyákat gyújtott Lorenzo barát emlékére. És
amikor már elég nagyok voltak a lányai, őket is magával vitte, hogy megbarátkozzanak a barát
szellemével. Ezt a hagyományt nemzedékeken át őrizték mindkét család nőtagjai. Ma már azonban sokan
nagyon távolinak érzik azokat az eseményeket. És hidd el… – mondta rám kacsintva, valódi énjének egy
morzsáját felvillantva –, a nagy, modern bankok nem veszik jó néven, ha kék hálóköntösbe öltözött idős
asszonyok sétálnak páncéltermeikben, gyertyával a kezükben. Kérdezd csak meg Sandrót. Így hát
manapság itt, a Salimbeni-kastelyban tartjuk összejöveteleinket, és a pince helyett idefönt lobognak a
gyertyalángok. Haladunk a korral, mint látod, és nem is vagyunk már fiatalok. Ezért, carissima, boldogok
vagyunk, hogy itt vagy velünk ma este, Mina esküvőjének évfordulóján, és szívesen látunk körünkben.

Először a büféasztalnál vettem észre, hogy valami nincs rendben. Éppen egy combot akartam lefejteni
egy sült kacsáról, amely elegánsan feküdt egy ezüsttálca közepén, amikor a kábulat meleg hulláma
kigördült tudatom partjára, és lágyan megringatott. Nem volt benne semmi drámai, de az adagolókanál
kiesett a kezemből, mintha hirtelen minden izmom elernyedt volna
Néhány mély lélegzet után sikerült felnéznem, és szemügyre vennem a környezetemet. Eva Maria
festői büféasztala a nagyterem teraszán állt a felkelő hold alatt, és itt kint hosszú fáklyák szabályos
fénykörei oszlatták el a sötétséget. Mögöttem a többtucatnyi nyitott ablaknak és a külső fényeknek
köszönhetően fényárban úszott az épület, a Salimbeni büszkeség utolsó bástyájaként, világítótoronyként
ragyogott a sötétben, és mintha a világ törvényei is a kapun kívül rekedtek volna.
Újra megfogtam a kanalat, és megpróbáltam leküzdeni hirtelen támadt kábaságomat. Egyetlen pohár
bort ittam – amelyet maga Eva Mária töltött ki nekem, miközben érdeklődött, mit szólok újonnan ültetett
kékszőlőihez–, de a bor felét egy cserepes növényre öntöttem, mert nem akartam megsérteni
háziasszonyom borászi büszkeségét azzal, hogy nem iszom ki az utolsó cseppig. Tekintetbe véve az
aznapi eseményeket, furcsa lett volna, ha nem éreztem volna magam kissé feldúltnak.
Csak ekkor pillantottam meg Alessandrót. A sötét kertből lépett elő, majd két fáklya között megállt, s
egyenesen rám nézett. Noha megkönnyebbültem, és izgatott lettem, hogy végre előkerült, nyomban
éreztem, hogy valami nincs rendjén. Nem harag ült az arcán, inkább aggodalom, sőt talán részvét, mintha
azért kopogtatna az ajtómon, hogy közölje: szörnyű baleset történt.
Rosszat sejtve letettem a tányért, és odamentem hozzá. – Egy kurta perc – szóltam halványan
elmosolyodva – egy hosszú év nekem. Jaj, mennyi-mennyi év lesz vállamon, míg Rómeómat újra
láthatom. – Ott álltam előtte, és megpróbáltam a gondolataiban olvasni. Csakhogy addigra az arcán –
csakúgy, mint első találkozásunkkor – semmiféle érzelem nem tükröződött.
– Shakespeare, Shakespeare – szólt az idézettől ingerülten –, miért tolakodik közénk mindig?
Megérintettem. – De hiszen a barátunk.
– Valóban? – Alessandro megfogta a kezemet, és megcsókolta, aztán megfordította, és megcsókolta a
csuklómat, miközben mindvégig a szemembe nézett. – Valóban a barátunk? Akkor mondd csak, milyen
színpadi utasítást adna most nekünk a barátunk? – Miután kiolvasta szememből a választ, lassan bólintott.
– És aztán?
Kis idő múltán fogtam csak fel, mire céloz. A szerelmet elválás követi, az elválást halál… barátom,
Shakespeare úr szerint. Ám mielőtt emlékeztethettem volna Alessandrót, hogy jelenleg a mi kezünkben
van a saját történetünk boldog befejezése – nem igaz? Eva Maria tartott felénk, mint egy méltóságteljes
aranyhattyú. Ruhája ragyogott a fáklyafényben.
– Sandro! Giulietta! GRAZIÉ A DIO! – Intett, hogy kövessük. – Gyertek! Gyorsan!
Nem tehettünk mást, engedelmeskedtünk, bekísértük a házba, és egyikünk sem kérdezte meg, mi lehet
ilyen sürgős. De lehet, hogy Alessandro akkor már tudta, hová megyünk, és miért. Mogorva arcából ítélve
ismét ki voltunk szolgáltatva a Bárd, vagy a forgandó szerencse kénye-kedvének, vagy bármi más
hatalomnak, amely akkor este sorsunkat irányította.
A nagyteremben Eva Maria átvágott a tömegen, kiment egy oldalajtón, végig egy folyosón, majd
belépett egy kisebb étkezőbe, amely a közelben zajló estélyhez képest feltűnően sötét és csendes volt.
Csak akkor állt meg egy pillanatra, és nézett vissza ránk – izgatottságtól tágra nyílt szemmel –, amikor
átlépett a küszöbön, és meg akart róla győződni, hogy a nyomában vagyunk és hallgatunk-e.
A helyiség első pillantásra üresnek tűnt, de Eva Maria színpadias viselkedését kihasználva
körülnéztem. És akkor megpillantottam őket.
Egy hosszú asztal két oldalán két nagy gyertyatartó állt égő gyertyákkal, és a tizenkét magas támlájú
széken tizenkét egyházi ember ült egyforma színű öltözékben. Az egyik oldalon, az árnyékban kámzsás,
fiatalabb férfi állt, és egy tömjénnel teli tálat lengetett finom mozdulatokkal,
A férfiak láttán felgyorsult a szívverésem, s nyomban eszembe jutott Janice előző napi
figyelmeztetése. Eva Maria, közölte húgom akit majd szétvetettek a Peppótól hallott szenzációs hírek –,
az alvilág királynője, okkult praktikákat űz, és távoli kastélyában titkon véres rítusokat tart, hogy a holtak
szellemét megidézze.
Még kábult állapotomban is azonnal visszafordultam volna, ha Alessandro nem öleli át védelmezőn a
derekamat.
– Ezek az emberek – suttogta Eva Maria remegő hangon – a Lorenzo testvériség tagjai. Viterbóból
érkeztek, hogy találkozzanak veled.
– Velem? – Végignéztem a szigorú arcokon. – De miért?
– Ss! – Eva Maria fontoskodva az asztalfőhöz vezetett, hogy bemutasson az ott trónoló idős
szerzetesnek. – Nem beszél angolul, tehát tolmácsolok – mondta. Röviden térdet hajtott a szerzetes előtt,
aki le sem vette a szemét rólam, azaz a nyakamban függő keresztről.
– Giulietta, különleges pillanat ez. Engedd meg, hogy bemutassam neked Lorenzo barátot.
 VIII.II

Ó, boldogságos éj! Úgy rettegek,

Hogy mindez álom, s reggel véget ér:
Oly bűvös-bájos – nem lehet való.

– Giulietta Tolomei! – Az öreg szerzetes két kezébe fogta arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
Csak azután érintette meg, de nem gyanakodva, inkább nagy tisztelettel a nyakamban függő keresztet.
Szemügyre vette, majd előrehajolt, és taplószáraz ajkával megcsókolta a homlokomat.
– Lorenzo barát – magyarázta Eva Maria – a Lorenzo testvériség vezetője. A vezető mindig felveszi
ezt a nevet ősöd barátjának emlékére. Nagy megtiszteltetés, hogy ezek a férfiak idejöttek ma este, hogy
átadjanak neked valamit, ami a tiéd. A Lorenzo testvériség tagjai évszázadok óta várnak erre a pillanatra!
Amikor Eva Maria elhallgatott, Lorenzo barát intett a szerzeteseknek, hogy ők is álljanak fel, azok
pedig szó nélkül engedelmeskedtek. Egyikük előrehajolt, és felemelt egy kis ládát az asztal közepéről,
amely aztán az ünnepélyes csendben kézről kézre járt, mígnem elért Lorenzo baráthoz.
Amint felismertem, hogy a ládikó nem más, mint amit Alessandro csomagtartójában láttam aznap
délután, hátraléptem, de Eva Maria megmarkolta vállamat, és nem engedte, hogy távozzak. Ezt követően
Lorenzo barát hosszas fejtegetésbe kezdett olasz nyelven, Eva Maria pedig odaadón lefordított nekem
minden egyes szót. – Ezt a kincset évszázadokon át védelmezte Szűz Mária, és egyedül te viselheted.
Hosszú éveken át a padló alá volt eltemetve az eredeti Lorenzo baráttal együtt, de amikor a barát
maradványait a sienai Palazzo Salimbeniből a viterbói megszentelt sírhelyre szállították, a szerzetesek
megtalálták a gyűrűt. Szerintük azért őrizte Lorenzo, hogy nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön. Aztán
sok-sok évre újra eltűnt, de most itt van, áldás szállhat rá.
Lorenzo barát kinyitotta a ládikót, amelyben királykék bársonyon pihent a gyűrű, és erre mindenki
előrehajolt – még én is –, hogy láthassa.
– Dio!– suttogta Eva Maria áhítattal. – Ez Giulietta jegygyűrűje. Csoda, hogy Lorenzo barát meg tudta
menteni.
Lopva Alessandróra pillantottam, azt vártam, hogy legalább némi bűntudatot fedezek fel az arcán,
amiért egész nap ezzel az elátkozott tárggyal a csomagtartójában furikázott, és nekem csak a történet egy
részét mesélte el, ő azonban higgadtan állt; vagy nem érzett semmi bűntudatot, vagy hihetetlenül jól
palástolta. Lorenzo barát ezenközben szertartásosan megáldotta a gyűrűt, majd remegő kézzel kiemelte a
ládikóból, de nem nekem nyújtotta át, hanem Alessandrónak – Rómeó Marescotti… per favore.
Alessandro pillanatnyi habozás után átvette a gyűrűt, s amikor az arcára pillantottam, azt láttam, hogy
sötét, mosolytalan tekintettel nézik egymást Eva Mariával; tekintetük azt a szimbolikus pontot jelentette,
ahonnan már nincs visszaút, ugyanakkor úgy szorította össze a szívemet, ahogy a hentes markolja meg az
állatot, mielőtt lesújt.
Ekkor – érthető módon – a kábulat újabb hulláma homályosította el a látásomat, mire kissé
meginogtam, a szoba pedig forogni kezdett köröttem, és csak forgott, forgott. Belekapaszkodtam
Alessandro karjába, pislogtam néhányat, minden erőmmel igyekeztem magamhoz térni. Furcsa mód sem
Alessandro, sem Eva Maria nem hagyta, hogy váratlan elgyengülésem megzavarja az ünnepélyes
pillanatot.
– A középkorban – szólt Alessandro Lorenzo barát szavait tolmácsolva, nagyon egyszerű volt az
eljárás. A férfi azt mondta: Neked adom ezt a gyűrűt, és kész. Ennyi volt az esküvő. – Megfogta a
kezemet, és rácsúsztatta a gyűrűt. – Semmi gyémánt. Csak a sas.
Az volt mindkettőjük szerencséje, hogy túlságosan kába voltam ahhoz, hogy elmondjam a
véleményemet arról, hogy egy halott ember koporsójából származó gyűrűt beleegyezésem nélkül az
ujjamra erőltetnek. Valami idegen erő – nem bor, hanem valami más – megbénított, józanságomat valami
bódult fatalizmus sárlavinája temette maga alá. Így hát csak álltam, szelíden, mint egy tehén, miközben
Lorenzo barát imát küldött az égi hatalmakhoz, majd egy másik tárgyat kért az asztalról.
Rómeó tőrét.
– Ez a tőr szennyezett – mondta Alessandro halkan – de Lorenzo barát a gondjaiba veszi, hogy ne
okozhasson több bajt…
 Mámoros állapotomban is arra gondoltam: Milyen kedves tőle! És te is kedves vagy, hogy
megkérdeztél, mielőtt odaadtad ennek a fickónak az örökségemet, melyet a szüleim hagytak rám. De nem
mondtam semmit.
– Ss! – Eva Maria nyilvánvalóan nem törődött vele, hogy értem-e a helyzetet. – A jobb kezeteket!
Alessandro is, és én is tanácstalanul néztünk rá, ő pedig rátette jobb kezét a tőrre, amelyet Lorenzo
barát előrenyújtott. – Rajta! – sürgetett Eva Maria. – Tedd a jobb kezedet az enyémre.
Engedelmeskedtem. Kezemet az övére tettem, mintha gyermekként játszanék, azután Alessandro is
rátette jobb kezét az enyémre. Ekkor, utolsónak, Lorenzo barát tette kezét Alessandróéra, miközben imát
mormolt, amely úgy hangzott, mintha az alvilági hatalmakhoz szólna.
– Ezentúl – suttogta Alessandro figyelmen kívül hagyva Eva Maria figyelmeztető pillantását – nem
okoz több kárt ez a tőr sem a Salimbeni-, sem a Tolomei-, sem a Marescotti-ház tagjainak. A gonosz kör
bezárult. Többé semmiféle fegyverrel nem árthatunk egymásnak. Eljött végre a béke, és ezt a tőrt vissza
kell helyezni oda, ahonnan érkezett, a föld ereibe.
Imája végeztével Lorenzo barát nagyon óvatosan egy hosszúkás, zárható fémdobozba helyezte a tőrt.
Az idős barát csak azután nézett fel, hogy átadta a dobozt az egyik szerzetesnek, és mosolygott ránk,
mintha egy szokványos társasági összejövetelen volnánk, nem pedig egy középkori esküvői szertartás és
ördögűzés után.
– Most pedig – szólt Eva Maria a szerzeteséhez hasonló ünnepélyességgel –, már csak egyvalami van
hátra. A levél… – Várt, míg Lorenzo barát elővesz kámzsájából egy megsárgult kis pergamentekercset.
Valóban levél volt; nagyon régi levél, amelyet még sosem nyitott fel senki, mivel vörös viaszpecsét zárta
le. – Ez az a levél – magyarázta Eva Maria –, amelyet Giannozza küldött a Palazzo Tolomeiben élő
nővérének, Giuliettának 1340-ben. Lorenzo barát azonban nem tudta neki átadni a palion történtek miatt.
A Lorenzo testvérek csak nemrég bukkantak rá az apátság levéltárában, ahová Lorenzo barát lábadozni
vitte Rómeót, miután megmentette az életét. Ez a levél most már a tiéd.
– Oöö, köszönöm – mondtam, de Lorenzo barát visszatette a levelet a zsebébe.
– Most pedig… – Eva Maria csettintett az ujjával, mire egy szempillantás alatt megjelent mellettünk
egy pincér régi boros-kupákkal megrakott tálcát tartva. – Prego… Eva Maria Lorenzo barátnak nyújtotta
a legnagyobb kupát, aztán szétosztotta a többit, és ünnepélyes köszöntőre emelte a sajátját. – Ó, Giulietta..
– Lorenzo barát azt mondja, hogy amint… Miután mindez véget ér, Viterbóba kell menned, hogy
visszaadd a keresztet jogos tulajdonosának. Cserébe átadja neked Giannozza levelét.– Miféle keresztet? –
kérdeztem, de magam is hallottam, hogy alig forog a nyelvem.
– Azt – mutatott Eva Maria a nyakamban függő keresztre. – Lorenzo baráté volt. Szeretné visszakapni.
Mohón kortyoltam a bort, noha por- és fém íze volt. Egy lány szája semmitől sem szárad ki jobban,
mint hímzett kámzsás, kísérteties szerzetesektől. Hogy a visszatérő kábaságot már ne is említsem, meg
Rómeó gyűrűjét, amely rátapadt – teljesen ráforrt – az ujjamra. Ami a tőrt – a fémdobozba zárt,
hamarosan az olvasztótégelybe kerülő fegyvert – illeti, valószínűleg ideje volt elfogadnom, hogy
sohasem volt az enyém.
– És most – szólt Eva Maria a kupáját letéve –, indulhat a menet.

Kislánykoromban, amikor a konyhai padra kuporodtam, a sürgölődő Umberto néha a vallási

körmenetekről mesélt, amelyeket a középkori Itáliában tartottak. Papok vitték végig az utcákon halott
szentek maradványait, fáklyákat, pálmaleveleket, és rúdra erősített, megszentelt szobrokat. Volt, hogy így
fejezte be a történetet: – És ez a manapság is így van –, amit én mindig úgy értelmeztem, ahogy a
tündérmesék végén a ”boldogan éltek, míg meg nem haltak” fordulatot, vagyis csupán ábrándozásként.
Természetesen eszembe sem jutott soha, hogy egy nap én is részt veszek egy effajta menetben,
különösen nem egy olyanban, amely részben az én tiszteletemre indul, és amelyben tizenkét szigorú
szerzetes vonul át az egész házon – az én hálószobámon is –, s mögöttük sorjáznak, gyertyával a
kezükben, Eva Maria vendégseregének előkelőségei.
Miközben a loggián lépkedtünk ünnepélyesen a tömjénfüst és a latinul kántáló Lorenzo barát után,
Alessandrót keresve körülnéztem, de nem láttam a menetben sehol. Szórakozottságom láttán Eva Maria
megfogta a karomat, és a fülembe súgta: – Tudom, hogy fáradt vagy. Nyugodtan feküdj le. Ez a szertartás
még sokáig tart. Majd beszélgetünk holnap, miután minden lezajlik.
 Meg sem próbáltam tiltakozni. Igazság szerint holtfáradt voltam, semmi másra nem vágytam, mint
hogy bebújjak hatalmas ágyamba, és összegömbölyödjem, jóllehet így lemaradok Eva Maria estélyének
hátralévő óráiról. Így hát, amikor legközelebb az ajtóm elé értünk, észrevétlenül kiléptem a csoportból, és
belopóztam. Ágyam még nedves volt a szenteltvíztől, amelyet Lorenzo barát hintett rá, de nem törődtem
vele. Meg sem álltam, hogy levessem a cipőmet, rázuhantam – arccal lefelé – az ágytakaróra, és biztosra
vettem, hogy egy percen belül álomba zuhanok. Éreztem a számban Eva Maria savanyú borának az ízét,
de ahhoz sem volt erőm, hogy kimenjek a fürdőszobába fogat mosni.
Ám ahogy hason fekve az elalvásra vártam, kábaságom elmúlt, és egyszeriben minden tökéletesen
tisztává vált. A szoba már nem forgott körülöttem, és képes voltam egyenesen a gyűrűre nézni, amelyet
még mindig nem tudtam levenni, de mindvégig úgy éreztem, mintha valami erő sugározna belőle. Az
érzés eleinte félelemmel töltött el, ám most – hogy életben maradtam, s nem támadtak rám pusztító erők –
a félelem helyébe bizsergő várakozás lépett. Nem tudtam biztosan, mire várok, de hirtelen az a
gondolatom támadt, hogy addig nem lesz nyugalmam, amíg nem beszélek Alessandróval. Reméltem,
hogy ő majd higgadtan elmagyarázza az est történéseit, vagy ha nem, én azzal is tökéletesen
megelégednék, ha a karjaiba zárna, és egy ideig el sem engedne.
Lehúztam a cipőmet, és kiosontam közös erkélyünkre, hátha megpillantom őt a szobájában. Biztosan
nem feküdt még le, és – mindannak ellenére, ami az este történt – biztosan szívesen folytatná ott, ahol
délután abbahagytuk.
Mint kiderült, Alessandro ott állt az erkélyen felöltözve, a korlátot markolva, és elgondolkodva nézett
a sötét éjszakába.
Hallotta, hogy nyílik az ajtóm, tudta, hogy ott vagyok, mégsem fordult meg, csak mélyet sóhajtott, és
így szólt: – Nyilván azt gondolod, hogy megháborodtunk.
– Te tudtál erről az egészről? – kérdeztem. – Hogy itt lesznek… Lorenzo barát és a szerzetesek?
Alessandro végre megfordult és rám nézett. A szeme sötétebb volt, mint a mögötte sötétlő csillagos ég.
– Ha tudtam volna, nem hoztalak volna ide. – Kis ideig hallgatott, majd egyszerűen csak annyit
mondott: – Ne haragudj.
– Ne mentegetőzz.– Közelebb léptem, hátha felvidítom kicsit. – Életemben nem éreztem ilyen jól
magam. Más is így lenne vele. Ezek az emberek… Lorenzo barát… monna Chiara… szelleműzés…
Ilyesmiről álmodnak sokan.
Alessandro nemet intett. – Én nem.
– És idenézz! – Felemeltem a kezem. – Visszakaptam a gyűrűmet.
Ő még mindig nem mosolyodott el. – De nem ezt kerested. Azért jöttél Sienába, hogy kincset találj.
Nem igaz?
– Lehet, hogy Lorenzo barát átkának megszüntetése a legértékesebb dolog, amit valaha is találhatnék –
érveltem. – Gondolom, hogy az arany, meg az ékszerek nem sokat érnek egy sír fenekén.
– Szóval ezt akarod? – Alessandro az arcomat fürkészte, szemlátomást megpróbálta kitalálni, hogy
mire akarok kilyukadni. – Megszüntetni az átkot?
– Nem ez zajlik itt ma este? – Közelebb léptem hozzá. – Nem a múltbeli gonoszt űzzük el? Nem
boldog befejezést írunk? Javíts ki, ha tévednék, de az imént házasodtunk össze… vagy valami ilyesmi
történt.
– Istenem! – Alessandro mindkét kezével a hajába túrt. – Bocsáss meg ezért az egészért!
Zavarát látva nevetgélni kezdtem. – Tudod, mivel állítólag ez a nászéjszakánk, szégyelld magad, hogy
nem viharzol be a szobámba, és a középkori szokások szerint nem versz jól el! Megyek is Lorenzo
baráthoz… – Úgy tettem, mintha indulnék, mire Alessandro elkapta a csuklómat, és visszatartott.
– Nem mész sehová – mondta végre a játék résztvevőjeként. – Ide gyere asszony… – Magához húzott,
és addig csókolt, amíg abba nem hagytam a nevetést.
Csak akkor szólalt meg újra, amikor elkezdtem kigombolni az ingét. – Hiszed, hogy van örökké? –
kérdezte egy pillanatra megállítva a kezemet.
Őszinteségén meglepődve a szemébe néztem. Felemeltem a pecsétgyűrűt, és azt súgtam: – Az örökké
már régen elkezdődött.
– Ha akarod, visszaviszlek Sienába, és békén hagylak… Most azonnal.
– És aztán?
A hajamba temette az arcát. – Nem lesz több szellemüldözés.
 – Ha most elengedsz – súgtam hozzásimulva –, lehet, hogy csak hatszáz év múlva látjuk újra egymást.
Vállalod ezt a kockázatot?

Még nem hajnalodott, amikor a gyűrött ágynemű közt felébredtem. A kertből kitartó madárdal
hallatszott, valószínűleg az hatolt be álmaimba, és ébresztett fel. Az órám hajnali kettőt mutatott, de a
gyertyák már rég leégtek, s a szobában csak az erkélyajtón bevilágító telihold adott fényt.
Talán naiv voltam, de bántott, hogy első közös éjszakánkon Alessandro csak úgy magamra hagyott az
ágyamban. Úgy ölelt, mielőtt elaludtunk, hogy azt hittem, soha nem enged el.
Ennek ellenére ott feküdtem egyedül, tűnődve, szomjasan és másnaposan a ki tudja mitől, ami előző
este rám tört. Zavartságomat nem enyhítette, hogy Alessandro ruhái – csakúgy, mint az enyémek – az ágy
mellett hevertek a padlón. Felkapcsoltam a lámpát, és azt láttam, hogy az éjjeliszekrényen még a bőrszíjra
kötött lövedéket is ott hagyta, amelyet pár órával korábban én vettem le a nyakáról.
Betakaróztam az egyik lepedővel, s közben elszörnyedve láttam, hogy teljesen összegyűrtük Eva
Maria finom ágyneműjét. Ráadásul a fehér lepedőkre tekeredve észrevettem egy kék selyemszövetet,
amelyet addig nem láttam. Miközben kihúztam, csak némi idő elteltével jöttem rá, hogy mi az, talán,
mert nem számítottam rá, hogy újra látom. Kiváltképp nem az ágyamban.
Az 1340-ből származó cencio volt az.
Abból ítélve, hogy addig a percig észre sem vettem, a felbecsülhetetlen értékű kelmét minden
bizonnyal a lepedők közé rejtette valaki, aki azt akarta elérni, hogy rajta aludjak. De ki? És miért?
Az anyám húsz évvel ezelőtt mindent megtett, hogy megóvja a selyemkárpitot, és rám hagyja; én
pedig megtaláltam, de hamar elveszítettem, most mégis itt volt alattam, kísér, mint az árnyék. Az előző
nap egyértelműen megkérdeztem Alessandrótól Rocca di Tentennanóban, hogy tudja-e, hol van a cencio.
Titokzatos válasza úgy hangzott, hogy bárhol van is, nélkülem nem ér semmit. És akkor, ahogy ott ültem
a kék selyemkárpittal a kezemben, egyszeriben összeállt a kép.
Ambrogio mester naplója szerint Rómeó Marescotti megfogadta, hogy ha megnyeri az 1340-es paliot a
díjat, a selyemkárpitot a nász-ágyára teríti. A gonosz Salimbeni azonban mindent elkövetett, hogy Rómeó
és Giulietta egyetlen éjszakát se tölthessen együtt, és ezt sikerült is elérnie.
Mostanáig.
Szóval, gondoltam, s még el is csodálkoztam, hogy hajnali kettőkor képes vagyok mindezt értelmezni,
ezért volt tömjénillat a szobámban, amikor visszajöttem az úszómedencétől; Lorenzo barát és a
szerzetesek talán személyesen akarták biztosítani, hogy a selyemkárpit ott legyen, ahol lennie kell… az
ágyban, ahol feltehetőleg együtt fekszem majd Alessandróval.
Ha a jó oldalát nézzük, nagyon romantikus a történet. A Lorenzo testvériség kétségkívül legfontosabb
küldetésének tekintette, hogy közbenjárásával a Tolomeiek és a Salimbenik ”jóvátegyék” régi bűneiket,
és megtörjön végre Lorenzo barát átka – ezért zajlott este a ceremónia is, hogy Rómeó gyűrűje Giulietta
ujjára kerüljön, és a sas-díszes tőrt elhagyja minden gonoszság. Sikerült is meggyőznöm magam, hogy jó
célból került az ágyamba a cencio; ha Ambrogio mester változata valóban igaz, és Shakespeare tévedett,
akkor Rómeó és Giulietta hosszú, hosszú ideig várt, hogy szerelmük beteljesedjen. Kit zavar egy kis
ceremónia?
Csakhogy nem ez volt a probléma. A problémát az jelentette, hogy bárki tette is a selyemkárpitot az
ágyamba, mindenképpen összejátszott a néhai Bruno Carrerával, ily módon – közvetve vagy közvetlenül
– része volt a Bagoly Múzeumbeli betörésben, amelynek következtében szegény unokabátyám, Peppo
kórházba került. Más szóval nem holmi romantikus hóbort eredményeképpen ültem az ágyon a
selyemkárpittal; az ügy nyilvánvalóan komolyabb és fenyegetőbb.
Egyszeriben megijedtem, hogy valami rossz történhetett Alessandróval, ezért felkeltem az ágyból.
Nem keresgéltem új öltözék után, csak belebújtam a padlón heverő vörös bársonyruhába, és az
erkélyajtóhoz mentem. Ahogy kiléptem az erkélyre, mélyet szippantottam a kijózanító, hűvös éjszakai
levegőből, majd belestem Alessandro szobájába.
Nem láttam őt bent. A villanyok azonban égtek, és úgy tűnt, mintha sietve távozott volna, még az ajtót
sem csukta be maga után.
Összeszedtem a bátorságomat, kinyitottam az erkélyajtót, és beléptem a szobájába. Noha úgy éreztem,
hogy közelebb áll hozzám, mint akármelyik férfi, akivel korábban találkoztam, egy hang mégis azt súgta
a fejemben, hogy – testét és édes szavait leszámítva – egyáltalán nem ismerem.
 Egy percig szobája közepén álltam, és a berendezést szemléltem. Nyilvánvalóan nem közönséges
vendégszoba volt, hanem az ő szobája, és ha más lett volna a helyzet, szívesen sétálgattam volna benne,
megnéztem volna a falon a fényképeket, a kis üvegtartályokban a furcsa apróságokat.
Éppen a fürdőszobába akartam bekukkantani, amikor távoli hangokat hallottam a felig nyitott ajtón át,
amelyek egyre közelebb értek a belső loggián. Óvatosan kidugtam a fejem az ajtón, de senkit nem láttam
sem a loggián, sem odalent a nagyteremben; az estély szemlátomást órákkal korábban véget ért, és az
egész házra sötétség borult, csupán egyetlen falikar világított az egyik sarokban.
Kiléptem a loggiára, megpróbáltam megállapítani, honnan jöhettek a hangok, és arra jutottam, hogy
feltehetőleg egy távolabbi vendégszobából. Annak ellenére, hogy csak hangfoszlányok értek el hozzám –
a saját lelkiállapotomról nem is beszélek – biztos voltam benne, hogy Alessandro hangját hallottam. Az
övét és még valakiét. A hangja hallatán ideges lettem, ugyanakkor elöntött a forróság, és tudtam, hogy
addig nem tudok elaludni, amíg ki nem derítem, hogy kinek sikerült őt elcsalogatni mellőlem az éjszaka.
A másik vendégszoba ajtaja nyitva állt, s ahogy óvatosan közelebb osontam, igyekeztem elkerülni az
ajtóból a márványpadlóra hulló fényt. Nyakamat nyújtogatva belestem, és két férfit pillantottam meg, s
még a beszélgetésükből is elkaptam egy-két részletet, noha nem értettem egy szót sem. Valóban
Alessandro volt odabent, egy szál farmerben ült egy íróasztalon, és kimondottan feszültnek tűnt ahhoz
képest, amilyennek legutóbb láttam. Ám amint a másik férfi felé fordult megértettem az okát.
A másik férfi Umberto volt.

VIII.III

Ó, kígyó lélek rózsás arc mögött!

Lakott-e szörnyűbb sárkány szebb lakot?

Janice nem egyszer kijelentette, hogy az ember akkor válik felnőtté, akkor tudja meg, hogy ki ő
valójában, ha legalább egyszer összetörik a szívét. Ez a szigorú tétel számomra csak eggyel több kiváló
ok volt arra, hogy ne szeressek bele senkibe. Egészen mostanáig. Ahogy ott álltam a loggián, és
hallgattam az ellenem szövetkező Alessandrót és Umbertót, végre pontosan tudtam, hogy ki vagyok.
Shakespeare bolondja.
Ugyanis mindannak ellenére, amit az utóbbi hét során Umbertóról hallottam, az első érzés, amely régi
barátom láttán rám tört, az öröm volt. Nevetséges, értelmetlen, felbuggyanó öröm, amelyet csak némi idő
elteltével sikerült visszafojtanom. Két héttel korábban, Rose néni temetése után, úgy éreztem, hogy már
csak Umberto az egyetlen ember a világon, akit szeretni tudok, és amikor olaszországi kalandomra
indultam, bűntudatom volt, hogy ő otthon marad. Azóta persze minden megváltozott, ez azonban –
döbbentem rá – nem jelenti azt, hogy már nem szeretem.
Sokkoló volt látni őt, de azonnal rájöttem, hogy nem kellett volna így lennie. Amint Janice-től
megtudtam, hogy Umberto valójában Luciano Salimbeni, tudtam, hogy a telefonbeszélgetések során
feltett ostoba kérdései ellenére, amelyekkel azt a látszatot akarta kelteni, mintha nem értene semmit
anyám dobozának történetéből, valójában mindvégig több lépéssel előttem járt. És mivel szerettem őt, és
kitartóan védtem Janice-szel szemben – azt hajtogattam, hogy Janice nyilván félreértette a rendőröket,
vagy egyszerűen csak rosszul azonosítottak be valakit – Umberto árulása annál fájdalmasabb volt.
Megpróbáltam ugyan magyarázatot keresni arra, hogy akkor éjjel miért volt ott Eva Maria házában, de
többé nem lehetett kétségem afelől, hogy Umberto valóban Luciano Salimbeni. Ő küldte rám Bruno
Carrerát, hogy megszerezhesse a selyemkárpitot. Az előéletét figyelembe véve – vagyis, ahol Luciano
megjelent, ott rendszerint meghaltak néhányan –, nagy volt a valószínűsége, hogy ő segített Brúnónak
összekötözni a cipőfűzőit.
Az volt a furcsa, hogy Umberto pontosan úgy nézett ki, ahogy mindig. Még az arckifejezése is
ugyanolyan volt, mint amire emlékeztem; kicsit gőgös, kicsit szórakozott, és sosem árulta el legrejtettebb
gondolatait. Én voltam az, aki megváltozott.
 Most végre beláttam, hogy Janice-nek igaza volt az évek során; Umberto egy pszichopata, aki arra vár,
hogy lecsaphasson. Ami Alessandrót illeti, Janice-nek sajnos vele kapcsolatban is igaza volt. Azt mondta,
hogy Alessandro fütyül rám, csak azért színészkedik, hogy megkaparintsa a kincset. A húgomra kellett
volna hallgatnom. De most már késő. Ott álltam, én ostoba, és úgy éreztem magam, mintha valaki
szétzúzta volna a jövőmet.
A világ legtermészetesebb dolga, gondoltam, ahogy az ajtón át a két férfit lestem, hogy most sírva
fakadok. De nem tudtam sírni. Túl sok minden történt az éjszaka, nem maradtak bennem érzelmek, csak
egy gombóc a torkomban részben a hitetlenkedéstől, részben a félelemtől.
Ezenközben Alessandro leszállt az íróasztalról, és olyasmit mondott Umbertónak, amiben ismerős
szavak hangzottak el: Lorenzo barát, Giulietta és cencio.
Erre Umberto elővett a zsebéből egy kis zöld fiolát, és mondott valamit, amit nem értettem, aztán
hevesen megrázta az üvegcsét, és átadta Alessandrónak.
Lábujjhegyen állva, visszatartott lélegzettel csak a zöld üveget és a dugót láttam Mi lehet az? Méreg?
Altató? Mire? Nekem? Azt akarta Umberto, hogy Alessandro öljön meg engem? Soha nem hiányzott úgy
az olasztudás, mint akkor.
Bármi volt is a fiolában, Alessandrónak nagy meglepetést okozott, és miközben forgatta, pillantása a
szó szoros értelmében démonivá vált. Visszaadta a kis üveget Umbertónak, megvetően mondott néhány
elutasító szót, és egy pillanatig abban a hitben ringattam magam, hogy bármilyen gazságot tervez is
Umberto, Alessandrónak semmi köze hozzá.
Umberto csupán vállat vont, és óvatosan letette az üvegcsét egy asztalra. Aztán kinyújtotta a kezét,
szemlátomást várt valamit cserébe, mire Alessandro gondterhelt arccal átnyújtott neki egy könyvet.
Azonnal felismertem. Anyám Rómeó és Júlia-kötete volt, amely előző nap tűnt el a dobozból,
miközben Janice-szel a Bottini-alagútban tekeregtem… vagy talán később, amikor kísértethistóriákat
meséltünk Lippi mester műhelyében. Nem csoda, hogy Alessandro újra és újra felhívta a szállodát,
kétségkívül biztosra akart menni, hogy nem vagyok otthon, így betörhet, és elviheti könyvet.
Umberto köszönet nélkül mohón lapozgatni kezdte a könyvet, miközben Alessandro zsebre dugta a
kezét, és az ablakhoz ment.
Nagyot nyeltem, hogy ki ne essen a szívem a torkomon, és azt a férfit néztem, aki nemrég – csupán
néhány órája – még azt mondta nekem, hogy úgy érzi, újjászületett és megtisztult minden bűnétől. És
íme, máris elárul, mégpedig nem is akárkinek, hanem annak a másik férfinak, akiben rajta kívül
megbíztam.
Már épp úgy döntöttem, hogy eleget láttam, amikor Umberto egy csattanással becsukta a könyvet, és a
fiola mellé hajította az asztalra, majd haragosan mondott valamit, amit olasztudás nélkül is megértettem.
Csakúgy, mint Janice és én, Umberto is arra a kiábrándító következtetésre jutott, hogy a könyv – magában
– semmit nem tartalmaz, ami elárulná Rómeó és Giulietta sírjának hollétét, s hogy nyilvánvalóan hiányzik
még valami rendkívül fontos bizonyíték.
Ekkor Umberto, se szó, se beszéd, az ajtóhoz lépett Alig volt időm villámgyorsan behúzódni az
árnyékba és elrejtőzni, mielőtt kilépett a loggiára, és türelmetlenül intett Alessandrónak, hogy kövesse.
Egy kis beugróban a falhoz tapadva figyeltem, ahogy végigmennek a folyosón, majd halkan le a
nagyterembe vezető lépcsőn.
Most már éreztem a felbuggyanó könnyeket, de visszatartottam őket, úgy döntöttem, hogy a dühöm
nagyobb, mint a szomorúságom. Szépen állunk. Szóval Alessandro a pénzért vett részt az egészben,
ahogy Janice megjósolta. Így viszont lehetett volna benne annyi tisztesség, hogy nem teszi rám a kezét, és
nem súlyosbítja a helyzetet. Ami Umbertót illeti, nincs Rose néni nagy szótárában annyi szó, amennyivel
le tudtam volna írni dühömet amiatt, hogy ma éjjel ezt tette velem. Kétségkívül ő irányította Alessandrót,
ő utasította, hogy tartsa rajtam a szemét – mindkét kezét, száját és így tovább – egész idő alatt.
Testem mozgásba lendült, és végrehajtotta az egyetlen logikus tettet, mielőtt az agyam jóváhagyta
volna. Berohantam a szobába, ahonnan a két férfi az imént távozott, és felkaptam a könyvet meg a fiolát –
ez utóbbit kizárólag dühömben. Aztán befutottam Alessandro szobájába, és zsákmányomat az ágyon
heverő ingbe csomagoltam.
Körülnéztem, hogy mit vigyek el, amivel áldozat voltomat meggyőzően bizonyíthatom, és eszembe
jutott, hogy a leghasznosabb az lesz, ha ellopom az Alfa Rómeó kulcsait. Ám amikor kirántottam
Alessandro éjjeliszekrényének a fiókját, csak egy marék külföldi fémpénzt, egy rózsafüzért és egy
zsebkést találtam benne. Be sem csuktam a fiókot, körülnéztem, hol máshol keressem, és megpróbáltam
magam Alessandro helyzetébe képzelni. – Rómeó, Rómeó – mormoltam –, vajon hol őrzöd autód
kulcsait?
Eszembe jutott, hogy benézzek a párna alá, ahol nem csupán a kulcsokat találtam meg, de egy
kézifegyvert is. Bele sem gondoltam, megmarkoltam mindkettőt, s elképedtem a fegyver súlyától. Ha
nem lettem volna olyan feldúlt, nevettem volna saját magamon. Íme, a nagy pacifista – szertefoszlott
minden rózsaszín álmom a tökéletes egyenlőség világáról, ahol nincsenek fegyverek. Abban a percben
Alessandro pisztolya teremtette meg számomra azt az egyenlőséget, amelyre szükségem volt.
Amikor visszaértem a szobámba, mindent gyorsan beledobtam a táskámba. Épp be akartam húzni a
cipzárt, amikor az ujjamon lévő gyűrűre esett a pillantásom. Igen, az enyém, és igen, színarany, és a lelki
– s immár testi – egybeolvadást jelképezte azzal a férfival, aki kétszer betört a hotelszobámba, elrabolta
kincskereső térképein felét, és annak a kétszínű gazembernek adta, aki minden valószínűség szerint
megölte a szüleimet. Így hát addig rángattam a gyűrűt, míg le nem jött az ujjamról, majd Alessandrónak
mondott utolsó, melodrámai búcsúképpen ott hagytam az egyik párnán.
Az utolsó pillanatban még megragadtam a selyemkárpitot, szépen összehajtogattam, majd azt is
betettem a táskámba a többi szerzeményem mellé. Nem mintha bármi hasznát vehettem volna, még az
sem fordult meg a fejemben, hogy eladhatnám, különösen nem akkori állapotában. Nem, egyszerűen csak
nem akartam, hogy az övék legyen.
Felkaptam zsákmányomat, és visszaosontam az erkélyre, anélkül, hogy tapsra vártam volna.

A falon kúszó öreg indák elég erősek voltak ahhoz, hogy megtartsanak, amikor elindultam lefelé az
erkélyről. Előbb ledobtam a táskát egy puha bokorra, s amikor láttam, hogy biztonságban földet ért,
elkezdtem a fáradtságos menekülést.
Lüktető kézzel és karral araszoltam lefelé a falon, el egy ablak mellett, amely a késői óra ellenére ki
volt világítva. Megálltam és belestem, nincs-e a szobában valaki, aki felfigyelne a kaparászásra, és
döbbenten láttam, hogy Lorenzo barát és három szerzetestársa ül némán, összekulcsolt kézzel a friss
virágokkal teli kandalló előtt. Két szerzetes szemlátomást elbóbiskolt, Lorenzo barát azonban úgy ült,
mint akit semmi es senki nem bírhatja rá az alvásra, mielőtt ez az éjszaka elmúlik.
Ahogy lihegve, kétségbeesetten függeszkedtem, izgatott hangokat hallottam fentről, a szobám felől, s
hogy valaki dühösen kilép az erkélyre. Lélegzet-visszafojtva kapaszkodtam, amilyen csendben csak
tudtam, mígnem biztos voltam benne, hogy az illető visszament a szobába. A hosszúra nyúlt terhelés
azonban túl sok volt az indának. Amint újra meg mertem mozdulni, eltört, és lassan levált a falról, én
pedig fejjel előre beestem a bokrok közé.
Szerencsére nem zuhantam többet, mint három métert. Kevésbé szerencsés körülmény volt, hogy
rózsaágyásba érkeztem. Csakhogy akkori állapotomban nem éreztem fájdalmat. Kiszabadítottam magam
a tüskés ágak közül, majd felkaptam a táskámat. A karomon és a lábamon esett sebek semminek tűntek a
vereség fájdalmához képest, ahogy sántikálva elindultam életem legszebb, ugyanakkor legszörnyűbb
éjszakáján.
Átvágtam a harmatos, sötét kerten, és végül kiértem a bokrok közül a kocsi-felhajtó halványan
megvilágított félköréhez. A magamhoz szorított táskával megálltam, és rájöttem, hogy képtelenség az
Alfa Rómeóval elhajtani. Fekete limuzinok mögött állt, amelyekkel nyilván a Lorenzo testvériség tagjai
érkeztek. Bármilyen szomorú volt is a gondolat, kénytelen voltam megbarátkozni vele, hogy gyalog kell
visszaindulnom Sienába.
Miközben ott álltam balszerencsémen keseregve, dühödt kutyaugatás ütötte meg a fülemet valahonnan
a sötétből. Elhúztam a táskámon a cipzárt, és – biztos, ami biztos – megmarkoltam a pisztolyt, majd
futásnak eredtem a zúzott kővel beszórt kocsiúton, és az őrangyalhoz imádkoztam, aki akkor éjjel a
környéken teljesített szolgálatot. Ha szerencsém van, kijutok az autóútig, mielőtt a kutyák beérnek, aztán
megpróbálok stoppolni. Ha felvesz valaki. De ha romantikus öltözetemet felhívásnak tekinti, a pisztoly
majd észhez téríti.
A Castello Salimbeni fémajtójának végén természetesen zárva volt a hatalmas vaskapu, én pedig nem
pazaroltam az időt a kaputelefonnal. Átnyúltam a vasrácsok között, óvatosan letettem a földre a pisztolyt,
aztán áthajítottam a táskámat a kapu fölött. Amint nagy puffanással a földre esett, eszembe jutott, hogy
talán eltört benne a fiola. Ám ezen nem volt időm aggodalmaskodni. A csaholó kutyák és a vaskapu közé
szorítva szerencsésnek mondhatom magam, ha csak a fiola törik darabokra.
Megmarkoltam a vasrácsokat, és mászni kezdtem. Még félúton sem jártam, amikor futó lépteket
hallottam. Kétségbeesetten felgyorsítottam. A fém azonban hideg volt és csúszós, és mielőtt karnyújtásnál
magasabbra húzódzkodhattam volna, egy kéz fogta meg a bokámat. – Giulietta! Várj! – Alessandro állt
mögöttem.
Félelemtől és haragtól csaknem vakon lebámultam rá. – Engedj elmenni! – förmedtem rá, és
megpróbáltam elrúgni a kezét. – Te szemét! Remélem, a pokolban fogsz égni! Meg az átkozott
keresztanyád is.
– Gyere le! – Alessandro nem állt készen a vitára. – Mielőtt megsérülsz!
Végre sikerült kiszabadítanom a lábamat, és magasabbra húzódzkodtam. – Persze! Te seggfej! Inkább
kitöröm a nyakam, de nem játszom tovább a beteges játékodat!
– Azonnal gyere le! – Felmászott utánam, és elkapta a ruhám szegélyét. – Hadd magyarázzam meg!
Kérlek!
Ingerülten horkantottam. Mindenáron szabadulni akartam innen, mit mondhat ő még nekem? Ám
mivel makacsul markolta a ruhámat, mi mást tehettem, mint magamban füstölögve nyugton maradtam,
éreztem azonban, hogy a kezem és a karom nem bírja sokáig.
– Giulietta. Kérlek, hallgass meg. Mindent meg tudok magyarázni…
Azt hiszem, annyira csak egymásra figyeltünk, hogy nem vettük észre a kapu túlsó oldalán, a
sötétségből előbukkanó alakot, míg meg nem szólak. – Elég volt, Rómeó, engedd el a nővéremet!
– Janice! – Úgy meglepődtem húgom láttán, hogy majdnem lepottyantam.
– Mássz csak tovább! – Janice lehajolt a pisztolyért. – Te meg, Rómeó, emeld fel a mancsodat!
A rácsokon át Alessandróra szegezte a fegyvert, aki azonnal elengedte a ruhámat. Janice üres kézzel is
elég erőszakos tudott lenni, de pisztollyal a kezében maga volt a megtestesült: ha azt mondom nem, akkor
nem.
– Csak óvatosan! – Alessandro leugrott a kapuról, és néhány lépést hátrált. – Az a pisztoly meg van
töltve…
– Persze, hogy meg van töltve! – sziszegte Janice. – Föl a mancsokkal, szépfiú!
– …és könnyen elsül.
– Valóban? Én is! Csakhogy ez a te problémád! Te vagy a célpont.
Közben nagy nehezen áthúzódzkodtam a kapu tetején, és amint tudtam, egy fájdalmas kiáltással Janice
mellé huppantam.
– Jesszusom, Jules! Minden rendben? Nesze, fogd… – Húgom a kezembe nyomta a fegyvert. – Hozom
a motort… Ne, te idióta! Rá irányítsd!
Csupán néhány másodpercig tartott az egész, de mintha megállt volna az idő. Alessandro higgadtan
nézett rám a kapu túloldaláról, én pedig igyekeztem rá irányítani a pisztolyt, de a zavar könnyei
elhomályosították a látásomat.
– Add ide a könyvet – szólt. – Az kell nekik. Addig úgysem hagynak elmenni, amíg meg nem kapják.
Higgy nekem. Kérlek, ne.
– Ülj fel! – kiáltott Janice, amikor a szétfröccsenő kövek között lefékezett mellettem a
motorkerékpárral. – Fogd a táskát, és pattanj fel! – Habozásom láttán türelmetlenül felpörgette a motort. –
Mozogj már, Júlia kisasszony, a bulinak vége! Pillanatokkal később már a sötétben száguldottunk a
Ducati Monsteren, s amikor még egyszer, utoljára hátranéztem, Alessandro csak állt a rácsokat markolva,
mint aki egy ostoba számítási hiba miatt lemaradt élete legfontosabb járatáról.
 IX.I

Halál megülte, mint a kora dér,

Minden mezők legédesebb virágát

Egyre csak robogtunk a sötét utakon dombra fel, dombról le, völgyeken és alvó falvakon át. Janice
egyszer sem állt meg, hogy közölje velem, merre tartunk, én pedig nem törődtem vele. Elég volt, hogy
haladtunk, s hogy most egy ideig nem nekem kell döntéseket hoznom.
Amikor végül egy falu szélén ráfordultunk egy hepehupás útra, már olyan fáradt voltam, hogy a
legszívesebben összegömbölyödtem volna a legközelebbi virágágyásban, s egy hónapig aludtam volna.
Bokrok és magasra nőtt gyomok között kanyarogtunk egy ideig a sötétben, csak a motorkerékpár
fényszórója világította meg az utat, majd megálltunk egy ház előtt.
Janice leállította a motort, levette bukósisakját, kirázta a haját, és a válla fölött rám nézett. – Ez anya
háza. Azaz most már a miénk. – Kis elemlámpát húzott elő azsebéből.
– Nincs bent áram, ezért vettem ezt.
Előrement egy oldalajtóhoz, kulccsal kinyitotta, és előreengedett. – Isten hozott itthon!
Egy keskeny folyosón egy helyiségbe értünk, amely csakis a konyha lehetett. A sötétben is érezni
lehetett a koszt és a port, a levegő dohos volt, mint mikor befüllednek a nedves ruhák egy fedeles
kosárban.
– Azt hiszem, jobb, ha ma éjjel itt maradunk – szólt Janice, és meggyújtott néhány gyertyát. – Nincs
víz, és minden elég mocskos, de a felső szint még rosszabb. A bejárati ajtó meg teljesen beragadt.
– Hogy sikerült megtalálnod a házat? – kérdeztem, s kis időre még arról is megfeledkeztem, hogy
fáradt vagyok és fázom.
– Nem volt könnyű. – Janice lehúzta a cipzárt egy másik zsebről, és elővett egy összehajtogatott
térképet. – Miután tegnap leléptél azzal a hogyishívjákkal, elmentem egy boltba, és megvettem ezt. Na
persze, ebben az országban egy címet megtalálni…! – Mivel nem nyúltam a térképért, Janice az arcomra
irányította az elemlámpát, és megcsóválta a fejét. – Mondhatom, pocsékul nézel ki. És tudod, mi van?
Előre láttam ezt az egészet! Még mondtam is neked! De te nem hallgattál rám! Mindig is ez volt…
– Miről beszélsz? – bámultam rá. Semmi kedvem nem volt a kárörvendezését hallgatni. – Mit tudtál
pontosan, ó, kristálygömb? Hogy valami ezoterikus társaság… elkábít, és…?
Tudtam, hogy Janice a legszívesebben visszavágott volna, de csak megütögette a térképpel az orromat,
és komolyan így szólt: – Tudtam, hogy az olasz csődör rosszat jelent. Mondtam is neked. Jules,
megmondtam, hogy ez a pasas…
Ellöktem a térképet, és a kezembe temettem az arcomat. – Kérlek! Nem akarok róla beszélni. Most
nem. –Janice továbbra is az arcomba világított, mire egyik kezemmel az elemlámpát is felrelöktem. –
Hagyd abba! Széthasad a fejem, úgy fáj!
– Ó, egek – szólt Janice azon a gúnyos hangon, amelyet oly jól ismertem. – Toscanában kis híján
lesújtott a katasztrófa… Az amerikai virgotáriániust a húga mentette meg… de súlyos fejfájástól szenved.
– Jó, csináld csak – mormoltam –, nevess ki. Megérdemlem.
Vártam a folytatást, és meglepődtem, hogy elmaradt. Elvettem kezemet az arcomról, és láttam, hogy
húgom kíváncsian fürkész. Aztán szétnyílt a szája, elkerekedett a szeme. – Ne! Lefeküdtél vele, ugye?
Mivel nem feleltem, csak sírtam, nagyot sóhajtott és átölelt. – Persze, mondtad, hogy szívesebben
dőlsz be neki, mint nekem. – Megcsókolta a hajamat. – Remélem, megérte.

A konyha padlójára terített molyrágta kabátokra és díszpárnákra feküdtünk, ám mivel túlságosan fel
voltunk zaklatva ahhoz, hogy elaludjunk, órákon át a Castello Salimbeniben átélt kalandjaimat tárgyaltuk
aprólékosan. Noha Janice megjegyzései szokás szerint tele voltak villámgyors, viccelődő beszólásokkal, a
legtöbb kérdésben végül egyetértettünk, kivéve azt az egyet, hogy jól tettem-e, hogy – Janice
szófordulatával – buliztam egyet a sasorrúval.
– Jó, te így gondolod – mondtam végül, és hátat fordítottam neki mintegy lezárva a témát –, de ha
előre tudtam volna mindent, akkor is megtettem volna.
Janice epésen csak ennyit felelt; – Halleluja! Örülök, hogy valamit azért kaptál a pénzünkért.
 Kis idővel később, makacsul hallgatva, háttal egymásnak, húgom egyszer csak felsóhajtott, és azt
mormolta: – Hiányzik Rose néni.
Mivel nem tudtam biztosan, mit akar ezzel mondani – ezek a kitörések cseppet sem voltak rá
jellemzőek –, már majdnem megjegyeztem, hogy azért hiányzik neki Rose néni, mert vele értene egyet, és
nem velem abban, hogy ostoba fejjel elfogadtam Eva Maria meghívását. Ehelyett azonban csak ennyit
mondtam: – Nekem is.
Azzal vége. Pár perccel később Janice légzése lelassult, és tudtam, hogy elaludt. Én viszont, miután
végül magamra maradtam a gondolataimmal, úgy szerettem volna, mint még soha, hogy bárcsak én is
kikapcsolhatnék, mint Janice, és egy dióhéjban messzire repülhetnék nehéz szívemtől.

Másnap reggel – pontosabban jóval déli tizenkettő után – odakint ültünk a ház porladozó első
lépcsőjén a napon, megosztoztunk egy palack vízen és egy müzliszeleten, s időnként egymásba csíptünk,
hogy nem álmodunk-e. Janice elmondta, hogy nagyon nehezen találta meg a házat, és ha néhány
barátságos helyi lakos nem igazítja útba, sosem vette volna észre az egykori udvaron és felhajtón
burjánzó vadonban rejtőző házat.
– Már a kapu kinyitása is pokoli volt – mesélte. – Beragadt a rozsdától. Az ajtóról nem is beszélve. El
sem hiszem, hogy húsz éven át állhat egy ház így, teljesen üresen, és senki nem költözik be, nem veszi
meg.
– Ez Olaszország – feleltem vállat vonva. – Húsz év itt nem jelent semmit. Az idővel nem
foglalkoznak. Hogy is foglalkoznának, amikor mindenütt nyüzsögnek a halhatatlan lelkek? Szerencsénk
van, hogy egy ideig megtűrtek, úgy tettek, mintha idetartoznánk.
Janice horkantott egyet. – Fogadok, hogy a halhatatlanság uncsi. Ezért játszadoznak az ilyen kis cuki
halandókkal… – szélesen elmosolyodott, és megnyalta felső ajkát –, mint amilyen te vagy.
Mivel nem nevettem, mosolya együttérző lett, már-már őszinte.
– A lényeg, hogy megmenekültél! Képzeld csak el, mi lett volna, ha elkapnak! Egész biztosan… nem
is tudom… – Még Janice-nek sem volt fantáziája elképzelni a borzalmakat, amelyek rám vártak volna. –
Örülj, hogy jó öreg hegicád időben rád talált.
Reménykedő arckifejezése láttán hirtelen átöleltem, és magamhoz szorítottam. – Örülök! Hidd el.
Csak azt nem értem… miért jöttél? Örült hosszú az út innen a Castello Salimbeniig. Miért nem hagytál
egyszerűen…
Janice fejvont szemöldökkel nézett rám, – Viccelsz? Azok a patkányok ellopták a könyvünket! Most
megfizetnek érte! Ha nem rohantál volna úgy a kapuhoz, mint akit üldöznek, betörtem volna, és
átkutattam volna az egész tetves házat.
– Szerencsés napod van! – Bementem a konyhába a táskámért.
– Voilá! – Janice lábához hajítottam a táskát. – Ne mondd, hogy nem vettem ki a részemet a
csapatmunkából.
– Nem mondod komolyan! – Izgatottan felrántotta a cipzárt, és a holmiba túrt. De szinte azonnal
undorodva kapta ki a kezét – Hű! Mi a fene ez?
Mindketten Janice kezére meredtünk. Vér kenődött szét rajta, vagy valami olyasmi. – Jesszusom,
Jules! – hüledezett Janice. – Megöltél valakit? De mi Ez? – Nyugtalanul megszagolta a kezét. – Tényleg
vér. Ne mondd, hogy a tiéd, mert most azonnal visszamegyek, és modern műalkotást csinálok abból a
fickóból!
Haragos arcát látva valami oknál fogva elnevettem magam, talán, mert nem szoktam meg, hogy a
húgom ilyen hevesen kiálljon mellettem.
– Na végre! – szólt nevetésem hallatán haragjáról is megfeledkezve. – Jól rám ijesztettél az utóbbi
időben. Ne tedd ezt még egyszer.
Megfogtuk a táskát, és a nyílásával lefelé fordítottuk. Kipotyogtak a ruháim, meg a Rómeó és Júlia -
kötet is, amely szerencsére nem sérült meg túlzottan. A titokzatos zöld üvegcse viszont ripityára tört,
talán, amikor menekülés közben áthajítottam a táskát a kapun.
– Ez meg mi? – kérdezte Janice egy üvegszilánkot forgatva.
– A fiola – mondtam –, amiről beszéltem. Ezt adta Umberto Alessandrónak, és ettől akadtam ki
teljesen.
 – Hú! – szólt Janice, és a fűbe törölte a kezét. – De most már legalább tudjuk, hogy mi volt benne. Vér.
Ezt nevezem! Lehet, hogy jól láttad, vámpírok gyűltek ott össze. Ez meg amolyan tízórai volt…
Kis ideig a lehetőségeken tűnődve ültünk. Aztán felemeltem a selyemkárpitot, és sajnálkozva néztem.
– Milyen kár! Hogy lehet kiszedni a vért egy hatszáz éves selyemből?
Janice felemelte a kárpit egyik sarkát, és kifeszítette a selymet. A kárt latolgatta. Igaz, a rongálásban
nem egyedül az üvegcse volt a bűnös, de jobbnak láttam erről nem beszélni.
– Szűz anyám! – szólt Janice hirtelen. – Hát ez itt a lényeg. Hogy nem lehet kiszedni belőle a vért.
Pont ezt akarták. Érted már?
Izgatottan nézett rám, én viszont nyilván ostobán bámultam. – Mint régen – magyarázta Janice –,
amikor az asszonyok szemügyre vették az ágy lepedőjét a nászéjszaka utáni reggelen! Egy kenguruba
fogadok… – felszedett néhány üvegcserepet, meg a dugót –, hogy ez az, vagyis ez volt az, amit a
párkereső csoportban instaszüznek hívunk. Nem csak vér, hanem vérnek, meg más nedveknek a
keveréke. Ez tudomány, hidd el.
Arckifejezésemet látva húgom felnevetett. – Igen, bizony, még mindig van ilyen. Nem hiszed?
Szerinted csak a középkorban vizsgálgatták a lepedőket? Tévedsz! Ne feledjük, egyes kultúrák még
mindig a középkorban élnek. Gondolj bele: az Óperenciás-tengeren túl feleségül akarsz menni egy
kecskepásztorhoz, de – ó, jaj – sajnos már hancúroztál Tomival, Petivel és Danival… na, mit teszel?
Fogadok, hogy kecskepásztor vőlegényed plusz a rokonsága nem lesz lelkes, hogy valaki beleharapott a
sajtba. Megoldás: kis műtét egy magánklinikán. Mindent újra beállítanak, te pedig végigcsinálhatod újra
az egész átkozott procedúrát, a nézősereg mulattatására. Vagy pedig, egyszerűen becsempészel magaddal
egy ilyen kis üvegcsét. Sokkal olcsóbb.
– Ez – tiltakoztam – túlságosan…
– Tudod, mit gondolok? – folytatta Janice csillogó szemmel. – Szerintem jól rásegítettek. Szerintem
elkábítottak téged – legalábbis megpróbálták –, és remélték, hogy teljesen ki leszel ütve, mire véget ér a
Lorenzo baráttal és az álomcsapattal tett időutazás, így előremehetnek, kiszedik a cenciót, összekenik
ezzel a lével, és úgy fest majd, mintha a jó öreg Rómeó belehajtotta volna a szerelmi hintót a liliomok
közé.
A homlokomat ráncoltam, de Janice mintha észre sem vette volna. – Persze az a vicc – folytatta,
annyira elmerülve saját buja gondolatmenetébe, hogy nem tűnt fel neki sem az, hogy milyen kínosan
érzem magam, sem az, hogy milyen szavakat használ – hogy megkímélhették volna magukat a nyavalyás
fáradozástól. Mivel ti értetek oda előbb, és simán megtömtétek a cannellonit. Ahogy Rómeó és Júlia.
Padamm! A bálteremből az erkélyig, és onnan az ágyba, ötven oldal az egész. Meg akartátok dönteni a
rekordjukat?
Lelkesen nézett rám, nyilván azt várta, hogy simogassam meg a buksiját, és adjak neki egy sütit,
amiért ilyen okos kislány volt.
– Emberileg lehetséges-e – sóhajtottam –, hogy valaki nálad trágárabb legyen?
Janice úgy mosolygott, mintha a legnagyobb dicséretet kapta volna. – Valószínűleg nem. Ha
költészetre vágysz, mássz vissza a madár-emberedhez.
Az ajtónak döntöttem a hátam, és becsuktam a szemem. Ugyanis valahányszor Janice Alessandróra
utalt, akár a maga elmondhatatlanul közönséges módján is, villanásszerű emlékképek törtek elő az előző
éjszakáról – némelyik fájdalmas volt, némelyik nem –, és minduntalan elterelték a figyelmemet a
valóságról. De ha megkértem volna a húgomat, hogy hagyja abba, biztosan az ellenkezőjét tette volna,
csak hogy lássam, továbbra is ő irányít.
– Egyáltalán nem értem – szóltam, mert azt akartam, hogy lépjünk tovább, és próbáljuk összerakni a
képet – hogy miért kellett nekik ez a fiola. Ha valóban véget akartak vetni a Tolomeieken és a
Salimbeniken ülő régi átoknak, akkor végképp semmi szükség nem lett volna arra, hogy Rómeó és
Giulietta nászéjszakáját meghamisítsák. Azt hitték, hogy bolonddá tehetik Szűz Máriát?
Janice lebiggyesztette az ajkat. – Igazad van. Ennek így sernmi értelme.
– Én úgy látom – folytattam –, hogy egyvalakit tettek bolonddá, mármint rajtam kívül, és az Lorenzo
barát volt. Pontosabban bolonddá tették volna, ha használják a fiolában lévő folyadékot.
– De mi a fenének akarták volna átverni Lorenzo barátot? – tárta szét a kezét Janice. – Csak egy
őslelet. Hacsak… – Felvont szemöldökkel nézett rám. – Hacsak nem tud Lorenzo barát olyasmit, amit ők
nem. Valami fontosat. Amihez hozzá akarnak jutni. Például…
 Hirtelen felültem. – Rómeó és Giulietta sírja?
Egymásra bámultunk. – Azt hiszem – bólintott Janice lassan –, ez itt a kapcsolat. Amikor Lippi
mesternél szóba került akkor éjszaka, azt hittem, megkergültél. De lehet, hogy igazad van. Ebben az
egész ”tegyétek jóvá bűneiteket” ügyben a lényeg a valódi sír, és a valódi szobor. Mit szólsz például
ehhez.,. miután megbizonyosodnak róla, hogy Rómeó és Giulietta végre összejön, a Tolomeieknek és a
Salimbeniknek el kell menniük a sírhoz, és le kell térdelniük a szobor előtt?
– De az átokban az áll, hogy térdet hajtotok a Szűz előtt.
– Na és? – vont vállat Janice. – A szobor közelében nyilván van egy Szűz Mária-szobor, csak az a baj,
hogy ezek nem tudják, pontosan hol. Csak Lorenzo barát tudja. Ezért van rá szükségük.
Kis ideig szótlanul ültünk, gondolkodtunk.
–Tudod – szóltam végül a selyemkárpitot gyűrögetve –, szerintem ő sem tudta.
– Kicsoda?
A húgomra néztem, és éreztem, hogy felforrósodik az arcom. – Hát, tudod… ő.
– Ugyan már Jules! – nyögött fel Janice. – Ne védd már azt a hernyót. Láttad őt Umbertóval, és… –
Janice megpróbált finomítani éles hangján, de mivel nem volt benne gyakorlata, nem is ment neki. – Ő
üldözött a kapuig, és visszakérte a könyvet. Naná, hogy tudta.
– De ha igazad van ebben az egészben – vágtam vissza, mert abszurd kényszert éreztem, hogy
megvédjem Alessandrót –, akkor követte volna a tervet, és nem… tudod.
– Nem bocsátkozott volna fizikai kapcsolatba? – kérdezte Janice affektálva.
– Pontosan – bólintottam. – Ráadásul nem lepődött volna meg, amikor Umberto odaadta neki a fiolát.
Különben is, nála kellett volna lennie a fiolának.
– Szivecském! – Janice képzeletbeli szemüvege fölött nézett rám. – Betört a hotelszobádba, hazudott
neked, ellopta anya könyvét, és odaadta Umbertónak. Ez a fickó egy aljadék. Nem érdekel, hogy jóképű,
meg belevaló, és ezt ki is tudja használni, de, már megbocsáss, kíméletlen ragadozó. Ami pedig a bűbájos
gengszterkirálynődet illeti…
– Ha már szóba hoztad a betörést a hotelszobámba – csattantam fel –, miért mondtad, hogy ő forgatta
fel, pedig te művelted?
Janice-nek elállt a lélegzete. – Mi van?
– Tagadod? – kérdeztem kimérten. – Hogy te törtél be a szobámba, és Alessandróra kented?
– Hé! – kiáltott fel Janice. – ő is betört, jó? Én a húgod vagyok! Jogom van tudni, mi folyik itt… –
Elhallgatott, és szelíd képet vágott. – Honnan tudod?
– Onnan, hogy ő látott téged. Azt hitte, hogy én vagyok az, én mászom le a saját erkélyemről.
– Azt hitte… ? – Janice nem akart hinni a fülének. – Most én vagyok megsértve! Komolyan!
– Janice! – förmedtem rá dühösen, mert újra pimasz hangnemre váltott, és engem is magával rántott. –
Hazudtál nekem. Miért? Azok után, ami történt, teljesen megértettem volna, hogy betörsz a szobámba.
Azt hihetted, hogy kiforgatlak az örökségedből.
– Valóban? – nézett rám reménykedve.
Vállat vontam. – Miért nem próbáljuk meg becsületesen, csak a változatosság kedvéért?
A gyors önmagára találás húgom specialitása volt. – Kitűnő – mondta negédesen –, mármint a
becsületesség. Most pedig, ha megbocsátasz… – megtáncoltatta a szemöldökét –, van még néhány
kérdésem a múlt éjszakáról.

Miután vásároltunk ezt-azt a falu boltjában, a délután hátralévő részét azzal töltöttük, hogy körbejártuk
a házat, és gyerekkori emlékek után kutattunk. Az persze nem segített, hogy minden poros és penészes
volt, hogy minden textildarab lyukas volt valami állatnak köszönhetően, hogy minden lehetséges – és
lehetetlen – résben egérpiszkot találtunk. A felső szinten olyan sűrű volt a pókháló, mint a
zuhanyfüggöny, és amikor kinyitottunk néhány spalettát, hogy beáradjon némi fény, a fatáblák azon
nyomban le is hullottak a sarokvasakról.
– Hoppá! – szólt Janice, amikor az egyik spaletta a bejárati lépcsőre zuhant két lépésre a Ducatitól. –
Azt hiszem, jó lesz összebarátkozni egy asztalossal.
– Ne inkább egy vízvezeték-szerelővel? – javasoltam kihúzogatva a pókhálót a hajamból. – Vagy
villanyszerelővel?
– Tiéd a villanyszerelő – vágta rá azonnal Janice. – Rád fér egy kis huzalozás.
 A csúcspont az volt, amikor felfedeztük a roskatag sakkasztalt egy dívány mögött a sarokban.
– Nem megmondtam? – diadalmaskodott Janice, és finoman megmozgatta az asztalt. – Egész idő alatt
itt volt.
Alkonyatra úgy előrehaladtunk a rendrakásban, hogy úgy döntöttünk, odafent ütünk tábort az egykori
dolgozószobában. Egymással szemben egy régi íróasztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk kenyérből, sajtból
és vörösborból álló vacsoránkat, s közben megpróbáltuk kitalálni, mit tegyünk. Sienába még egyikünk
sem akart visszatérni, ugyanakkor tisztában voltunk vele, hogy jelenlegi helyzetünk nem tartható sokáig.
Ahhoz, hogy élhetővé tegyük a házat, rengeteg pénzre és időre van szükség, hivatali ügyeket kell
intéznünk, mesterembereket szereznünk, és ha sikerül is elérnünk valamit, hogyan fogunk élni? Olyanok
leszünk, mint a menekültek, egyre több adósságot halmozunk fel, és mindig azon aggódunk, hogy mikor
ér bennünket utol a múltunk.
– Én a következőképpen látom – mondta Janice, és bort töltött a poharainkba –, vagy itt maradunk, ami
lehetetlen, vagy visszamegyünk az Államokba, ami szánalmas volna, vagy nekilátunk a kincskeresésnek,
és meglátjuk, mi lesz.
– Azt hiszem, elfelejted – szóltam –, hogy a könyv önmagában használhatatlan. Anya vázlatfüzetére
van szükségünk, hogy megtaláljuk a titkos kódot.
– Úgy van – mondta Janice a táskájába nyúlva –, pont ezért hoztam magammal. Tadaa! – Lerakta elém
a vázlatfüzetet. – További kérdések?
Felnevettem. – Tudod, azt hiszem, szeretlek.
Janice erősen küzdött, nehogy elmosolyodjon. – Óvatosan a szeretettel. Nehogy csalódj.
Miután egymás mellé tettük a könyvet és a füzetet, nem tartott sokáig a kód feltörése, ami voltaképpen
nem is igazi kód volt, csupán oldal-, sor- és szószámok ravaszul elrejtett listája. Míg Janice a vázlatfüzet
margójára írt számokat olvasta, én a Rómeó ÉS JÚLIÁT lapoztam, és összeolvastam az üzenetet, amelyet
anyánk szándéka szerint meg kellett találnunk. A következőre jutottunk;

SZERELMEM
EZ A SZÉP KÖNYV REJTI
A LEGÉRTÉKESEBB
KŐ
TÖRTÉNETÉT
NAGYMESSZE MINT HABSZEGTE VAD SZIGET TENGERRE SZÁLLNÉK
ILYEN ÁRUÉRT
MENJ
RÓMEÓ
TISZTELENDŐ SZENT ATYJÁVAL
MI FÖLDI ÉLETÉBŐL HÁTRA VAN
KERESS KUTASS
OLYAN VASSZERSZÁMOK
AMIKKEL FELTÖRHETTÉK EZT A SÍRT
CSAK TITKON TEHETNÉ
ITT FEKSZIK JÚLIA
RIADT KIS FOGOLY
SOK SZÁZ ÉVE
MÁRIA
KIRÁLYNŐ
ALATT
AHOL
KIS CSILLAGOK ÉKESÍTIK AZ ÉGNEK ARCÁT
CSAK MENJ
SZENT
MÁRIA
HÁGCSÓ
A SZENT APÁCÁK KIASTROMÁBAN
 HÁZ
BEZÁRTAK
AHOL A DÖGHALÁLTÓL HULL A NÉP
ÚRNŐ
SZENT
LÚD
A BETEGEKET LÁTOGATVÁN
SZOBA
ÁGY
SZENTSÉGES OLTÁR
KŐLÉFCSŐZET
VEZET
ŐSI KRIPTABOLT INDULJUNK EL A
KERESZTTEL
NO HADD LÁTOM LÁNYKÁK!

Amikor az üzenet végére értünk, hátradőltünk a székben, és tanácstalanul néztünk egymásra. Kezdeti
lelkesedésünk alábbhagyott.
– Na jó. Van két kérdésem – szólalt meg Janice. – Egy: mi a csudáért nem tettük ezt meg már
korábban? És kettő: mit szívott anya? – Rám bámult, és a borospohárért nyúlt. – Azt értem, hogy a titkos
kódját ez a szép könyv rejti, és hogy ez egyfajta kincskereső térkép Júlia sírjának és a legértékesebb kőnek
a megtalálásához, de… hol kellene ásnunk? Mi ez a döghalál, meg vasszerszám?
– Az az érzésem – mondtam ide-oda lapozgatva a könyvben, miközben egyes sorokat újraolvastam
hogy a sienai katedrálisról beszél. Mária királynő… ez csak Szűz Mária lehet. A kis csillagok meg,
amelyek ékesítik az égnek arcát, szerintem a katedrális kupolája. Kékre van festve, és apró arany
csillagok vannak rajta. – Izgatottan Janice-re pillantottam. – És ha ott van a sír? Emlékszel, Lippi mester
azt mondta, hogy Salimbeni a legszentebb helyre temette Rómeót és Giuliettát? Mi lehet szentebb hely
egy katedrálisnál?
– Van benne valami – helyeselt Janice –, de mi ez a döghaláldolog, meg a szent apácák klastroma?
Nem úgy hangzik, mintha a katedrálisról lenne szó,
– Szent Mária, hágcsó… – mormoltam tovább forgatva a könyvet –, ház, ahol a döghaláltól hull a
nép… bezártak… úrnő szent… lúd… a betegeket látogatván… bla-bla-bla. – Hátradőltem a székben,
hagytam a könyvet becsukódni, és megpróbáltam felidézni, amit Alessandro mesélt Marescotti
parancsnokról és a pestisről. – Figyelj! Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de… – haboztam, Janice-t
néztem, aki rejtvényfejtő képességemben bízva, tágra nyílt szemmel várakozott –, a bubópestis idején,
amely Rómeó és Giulietta halála után csupán néhány évvel tört ki, annyi holttest hevert az utcákon, hogy
el sem tudták mindet temetni. Ezért a Santa Maria della Scalában – a scala, azt hiszem, hágcsót vagy
létrát jelent –, szóval ebben a hatalmas kórházban, a katedrálissal szemközt, ahol a szent apácák ápolták a
betegeket a döghalál, vagyis a pestis idején… szóval, ott egyszerűen bezsúfolták a halottakat egy fal
mögé, és bezárták az üreget.
Janice grimaszolt. – ííí!
– Tehát – folytattam – szerintem egy szobát keresünk, benne egy ágyat a kórházban, a Santa Maria
della Scalában…
– … ahol a ludak szentjének úrnője aludt – javasolta Janice. – Akárki legyen is az.
– Vagy pedig Siena szent úrnője, aki a lúd városnegyedben született, vagyis Szent Katalin…
Janice füttyentett. – Jól van, kislány!
– …akinek történetesen volt egy ágya a Santa Maria della Scalában, ott aludt, amikor késő estig
dolgozott a betegeket látogatván. Nem emlékszel? Benne volt a történetben, amit Lippi mester olvasott
fel nekünk. Egy zafírban és egy smaragdban fogadok, hogy ott találjuk meg az Ősi kriptaboltba vezető
kőlépcsőzetet.
– Hohó, egy pillanat! – szólt Janice. – Elvesztettem a fonalat. Előbb volt a katedrális, aztán Szent
Katalin szobája a kórházban, most meg az ősi kripta! Melyikről van szó?
 Elgondolkodtam a kérdésen, és közben megpróbáltam félidézni a szenzációhajhász angol idegenvezető
szavait, amelyeket néhány nappal korábban a sienai katedrálisban véletlenül meghallottam. – Nagyon
valószínű – szóltam végül –, hogy a középkorban volt egy kripta a katedrális alatt. De a pestis idején
eltűnt, és azóta sem találták meg. Egy régész persze nehezen boldogul errefelé, mert minden épület
védett. Különben is, sokak szerint ez csak legenda…
– Szerintem nem – csapott le Janice az ötletre. – Biztosan erről van szó. Rómeó és Giulietta a
katedrális alatti kriptában van eltemetve. Nagyon is logikus. Salimbeni helyében te nem oda helyezted
volna őket? És mivel, felteszem, az egész épületet Szűz Máriának szentelték… Voila!
– Voila… de mi?
Janice kinyújtotta rnindkét kezét, mintha meg akarna áldani. – Ha letérdelsz a katedrális kriptájában, a
Szűz előtt bajtasz térdet. Nem érted? Biztos, hogy erről van szó!
– De ha így van – jegyeztem meg akkor sokat kell ásnunk, hogy odajussunk. Már mindenütt keresték
ezt a kriptát.
– Csakhogy – tolta felém a könyvet Janice – anya talált egy titkos lejáratot abból a régi kórházból, a
Santa Maria della Scalából. Olvasd el újra, biztosan igazam van.
Még egyszer elolvastuk az üzenetet, és egyszeriben minden értelmet kapott. Igen, valóban a katedrális
alatti ősi kriptaboltról volt szó, és igen, a kőlépcsőzet Szent Katalin szobájában található a Santa Maria
della Scalában, amely a templommal szemben, a tér túloldalán áll.
– Atyavilág! – lelkendezett Janice. – Ha ez ilyen egyszerű, miért nem ment anya a sírt kifosztani?
Ebben a pillanatban halk puffanással kialudt az egyik gyertyacsonk, és égett ugyan még néhány
gyertya, mégis úgy tűnt hirtelen, mintha az árnyékok minden oldalról körülzárnának bennünket.
–Tudta, hogy veszélyben van – mondtam. A hangom furcsán, tompán szólt a sötétben. – Ezért tette azt,
amit tett, elrejtette a kódot a könyvbe, a könyvet a dobozba, a dobozt a bankba.
– Szóval – próbálta meg Janice röviden összefoglalni a hosszúra nyúlt történetet –, most, hogy
megfejtettük a kódot, mi az akadálya annak, hogy…
– …betörjünk egy védett épületbe, és tönkretegyük Szent Katalin szobáját egy feszítő vassal?
Széttártam a kezemet. – Hát, nem is tudom!
– De most komolyan. Anya azt akarta, hogy ezt tegyük. Nem?
– Nem ilyen egyszerű. – Böngészni kezdtem a könyvet, megpróbáltam pontosan visszaidézni az üzenet
szavait. – Anya azt mondja, hogy menj Rómeó tisztelendő szent atyjával… mi földi életéből hátra van. Ki
ez? Lorenzo barát. Nyilván nem az igazi, hanem talán az új… inkarnációja. Márpedig ez azt jelenti, hogy
igazunk van. Az öregfiú tud valamit a kripta és a sír helyéről… valami fontosat, amire még anya sem
tudott rájönni.
– Tehát, mit javasolsz? – kérdezte Janice. – Raboljuk el Lorenzo barátot, és egy százas égő fényénél
vallassuk ki? Figyelj, lehet, hogy rosszul érted. Menjünk ezen végig még egyszer, külön-külön, és
meglátjuk, hogy ugyanarra az eredményre jutunk-e… – Nyitogatni kezdte az íróasztal fiókjait, valamit
keresett. – Na! Biztos van itt valahol néhány toll! … Várj! Egy pillanat! – Lehajolt az alsó fiókhoz, és
ráncigálni kezdett valamit, aztán diadalmasan, arcába hulló hajjal felült – Ezt nézd meg! Egy levél!
De nem levél volt, hanem egy fényképekkel teli boríték.

Miután végignéztük anya fényképeit, Janice kijelentette, hogy még egy üveg borra van szükségünk, ha
nem akarunk az éjszaka folyamán teljesen becsavarodni. Míg lement a földszintre az italért, én újra
átnéztem a fényképeket, reszkető kézzel egymás mellé kiraktam őket az íróasztalra, és abban
reménykedtem, hátha sikerül összeállítani egy újabb történetet.
Anya olaszországi kalandjainak azonban csupán egyetlen értelmezésük volt. Bárhonnan néztük is, a
főszereplők és a végeredmény ugyanaz maradt: Diane Lloyd Olaszországba ment, Tolomei professzor
mellett kezdett dolgozni, találkozott egy sárga ferraris fiatal playboyjal, teherbe esett, feleségül ment
Tolomei professzorhoz, ikerlányokat szült, túlélt egy tüzet, amelyben idős férje meghalt, aztán újra együtt
volt a fiatal playboyjal, aki minden fényképen olyan boldognak látszott az ikrekkel – vagyis velünk –,
hogy a húgommal megállapítottuk: nyilván ő a valódi apánk.
A playboy Umberto volt.
– Olyan szürreális az egész! – lihegett a palackkal és dugóhúzóval visszatérő Janice. – Hosszú éveken
át eljátszotta, hogy inas, és egy szót sem szólt soha. Rohadtul fura az egész.
 – Ámbár – szóltam felemelve egy fényképet, amelyen ő volt és mi –, mindig is az apánk volt. Ha nem
is hívtuk így. Mindig is… – De nem tudtam folytani.
Felnéztem, és láttam, hogy Janice is sír, noha dühösen szétkente könnyeit, mert nem akarta megadni
Umbertónak ezt az elégtételt. – Micsoda szemétláda! – tört ki. – Éveken át ránk kényszerítette a
hazugságát, és erre most hirtelen… – Dühös morgásban tört ki, mert kettétört a dugó.
– Mindenesetre – mondtam – ez legalább megmagyarázza, hogy honnan tudott az aranyszoborról.
Nyilván anyától. És ha tényleg… tudod, együtt voltak, akkor nyilván a bankban lévő dobozról is tudott,
így már érthető, hogyan írhatta meg Rose néni nevében azt a hamis levelet nekem, hogy menjek Sienába,
keressem meg Maconi elnököt a Palazzo Tolomeiben. Nyilván anyától tudta azt a nevet is.
– De ennyi éven át! – Janice olyan türelmetlenül töltötte a bort a poharakba, hogy néhány csepp a
fényképekre hullott. – Miért várt ilyen sokáig? Miért nem magyarázta meg az egészet Rose néninek, amíg
élt…?
– Aha, így van! – Gyorsan letöröltem a bort a fényképekről. – Persze, nem mondhatta el neki az
igazat. Rose néni azonnal értesítette volna a rendőrséget. – Umbertót utánozva mély hangon így szóltam:
– Igaz is, Rosie bébi, engem valójában Luciano Salimbeninek hívnak, igen, én öltem meg Diane-t, és
igen, engem köröznek az olasz hatóságok. Ha valaha is vetted volna a fáradtságot, hogy meglátogasd
Diane-t – Isten nyugosztalja – Olaszországban, akkor százszor is találkoztál volna velem.
– De micsoda élet! – vetette közbe Janice. – Ide nézz…–Azokra a fényképekre mutatott, ahol Umberto
a Ferrarija mellett áll egy toszkán völgyre néző festői helyen, és szerelmes szemmel mosolyog a
fényképezőgép lencséjébe. – Mindene megvolt. És aztán.,. szolgáló lesz Rose néninél.
– Ne felejtsd el – figyelmeztettem húgomat – hogy menekült volt. Aless… Valaki elmondta, hogy ő
volt Olaszország legnagyobb erőkkel körözött bűnözője. Az volt a szerencséje, hogy nem dugták
börtönbe. Vagy nem halt meg. Rose néni házában legalább szabadon nézhette végig, ahogy felnövünk.
– Képtelen vagyok elhinni! – csóválta a fejét Janice. – Igen, anya terhes az esküvői képen, de ez
rengeteg nővel megesik. És nem feltétlenül a vőlegény az apa.
– Jan! – A húgom elé toltam néhány esküvői felvételt – Tolomei professzor olyan öreg, hogy akár anya
nagyapja is lehetett volna. Egy pillanatra képzeld magad anya helyébe. – Láttam, hogy Janice
semmiképpen nem akar velem egyetérteni, ezért megfogtam a karját, és közelebb húztam. – Gondolj bele,
ez az egyetlen magyarázat. Nézd csak meg… – Felemeltem az egyik fényképet, amelyen Umberto egy
pléden hever a füvön, és Janice meg én mászunk rajta. – Szeret bennünket. – Amint kimondtam a
szavakat, gombócot éreztem a torkomban, és nagyokat nyeltem, hogy el ne sírjam magam. – A francba! –
mondtam pityeregve. – Azt hiszem, nem bírom tovább.
Kis ideig némán, szomorúan ültünk. Aztán Janice letette a poharát, és felemelt egy csoportképet,
amely a Castello Salimbeni előtt készült. – Szóval – mondta végül –, ez azt jelenti, hogy a te
gengszterkirálynőd a mi… nagyanyánk? – A képen Eva Maria áll óriási kalapban, és pórázra kötött két
kutyával anya fehér nadrágban, kezében mappa, Tolomei professzor a homlokát ráncolja, és mond
valamit a fényképésznek, a fiatal Umberto pedig oldalt, karba tett kézzel dől a Ferrarijának. – Akármit
jelentsen is – folytatta húgom, mielőtt válaszoltam volna – remélem, sosem találkozom többet ezzel a
fickóval.
Valószínűleg tudhattuk volna, hogy mi következik, de nem készültünk rá. Úgy belemerültünk életünk
bogozgatásába, hogy eszünkbe sem jutott, mi minden történhet éjszaka, de még csak hátra sem dőltünk
egy pillanatra, hogy használjuk a józan eszünket.
Csak akkor jöttünk rá, milyen ostobák voltunk, hogy anya házában kerestünk menedéket, amikor
férfihangot hallottunk az ajtó felől.
– Megható kis családi összejövetel – szólt Umberto, és belépett a szobába két férfival, akiket addig
sosem láttunk. – Elnézést, hogy megvárakoztattalak benneteket.
– Umberto! – kiáltottam, és felpattantam. – Mi a csodát…
– Julie! Ne! – Janice megragadta a karomat, és visszahúzott. Arcát félelem torzította el.
Ekkor vettem észre, hogy Umberto keze hátra van kötve, és az egyik férfi pisztolyt tart a fejéhez.
– Barátom, Cocco – mondta Umberto, aki a nyakának szegezett pisztolycső ellenére megőrizte
hidegvérét – azt szeretné tudni, hogy a hölgyek hajlandóak-e együttműködni vele.
 IX.II

A teste nyugszik lent, hol ősei;

S a lelke fent az angyalok között

Amikor az előző nap Alessandróval elhagytam Sienát, eszembe sem jutott, hogy ilyen hamar, ilyen
piszkosan, és megbilincselt kézzel térek vissza. Arra meg végképp nem gondoltam, hogy velem lesz a
húgom, az apám, és három sötét bűnöző, akik úgy festettek, mintha a halálra ítéltek folyosójáról kerültek
volna elő, de nem azért, mert kegyelmet kaptak, hanem mert valaki felrobbantotta a börtönt.
Umberto ugyan tudta a nevüket, de egyértelmű volt, hogy éppolyan túsz, mint a húgom és én. Belökték
a furgonjuk – egy valószínűleg lopott virágszállító jármű – rakterébe, utána Janice-t, majd engem.
Zsákként zuhantunk a fémpadlóra. Mivel kezünket megkötözték, esésünket csak egy halom rothadó virág
tompította.
– Hé! – kiáltott Janice felháborodva. – A lányaid vagyunk, vagy nem? Szólj nekik, hogy nem
bánhatnak így velünk! A francba! Jules, mondj neki valamit.
De nem tudtam, mit mondhatnék. Úgy éreztem, mintha a feje tetejére állt volna körülöttem a világ, de
lehet, hogy a világ maradt, ahogy volt, csak én borultam fel. Még mindig azt próbáltam nagy nehezen
feldolgozni, hogy Umberto hősből gazemberré változott, ugyanakkor azt is el kellett fogadnom, hogy az
apám, de ettől teljes fordulatot tettem, és visszatértem a kiindulópontra: szerettem, pedig valójában nem
kellett volna.
Amint a gengszterek ránk csukták az ajtót, egy másik áldozatot pillantottam meg, akit valahol
útközben szedhettek fel. A férfi egy sarokban ült bekötött szemmel és szájjal, és egyedül az öltözéke
alapján ismertem rá. Önkéntelenül felkiáltottam. – Lorenzo barát! Te jó ég! Ezek elrabolták Lorenzo
barátot!
A furgon ebben a pillanatban egy rándulással elindult, és egy ideig ide-oda csúszkáltunk az érdes
padlón, miközben a jármű végiggurult az anya kocsifelhajtóján nőtt vadonon.
Amint egyenletesebb útra értünk, Janice-ből szomorú sóhajtás szakadt fel. – Rendben – szólt bele a
sötétbe –, győztél. A kincs a tiéd… vagy az övek. Nekünk különben sem kell. És segítünk. Megteszünk
mindent. Amit csak akarnak. Az apánk vagy, igaz? Össze kell tartanunk! Nem kell minket… megölni.
Ugye?
Kérdésére hallgatás volt a válasz.
– Nézd – folytatta Janice félelemtől remegő hangon –, remélem, tudják, hogy nélkülünk nem találják
meg a szobrot…
Umberto még mindig nem válaszolt. Nem is volt rá szükség. Noha mindent elmondtunk a banditáknak
a Santa Maria della Scalában lévő feltételezett titkos lejáratról, nyilvánvalóan úgy gondolták, hogy
szükségük lehet ránk a drágakövek megtalálásához, különben nem cipeltek volna bennünket magukkal,
– És Lorenzo barát?
Umberto végre megszólalt: – Mi van vele?
– Ugyan már! – csattant fel Janice felidézve valamit szokásos énjéből. – Csak nem gondolod, hogy ez
a szerencsétlen bármiben is segíthetne?
– Ó, dalolni fog.
Amikor Umberto meghallotta, hogy mindkettőnknek elállt a lélegzete a közönyösségén, olyan hangot
hallatott, mintha nevetne, de valószínűleg nem nevetés volt. – Mégis mire számítottatok? – mordult ránk.
– Hogy csak úgy… feladják? Szerencsétek van, hogy finoman kezdtük…
– Finoman! – kiáltott fel Janice, de megböktem a térdemmel, hogy fogja be a száját.
– Sajnos – folytatta Umberto –, a mi kis Julie-nk nem játszotta el a szerepét.
– Nem ártott volna, ha tudom, hogy van szerepem! – Úgy elszorult a torkom, hogy alig tudtam
kipréselni a szavakat. – Miért nem mondtad? Miért kellett így csinálni? Évekkel ezelőtt megkereshettük
volna a kincset, együtt. Még… vicces is lett volna.
– Á, értem! – Umberto mocorogni kezdett a sötétben, nyilván éppolyan kényelmetlenül ült, mint mi. –
Azt hiszitek, én ezt akartam? Hogy visszajövök ide, kockára teszek mindent, jelmezbált játszom öreg
szerzetesekkel, hagyom, hogy megrugdossanak ezek a seggfejek csak azért, hogy megtaláljak néhány
követ, amelyek valószínűleg több száz éve eltűntek? Azt hiszem, nem fogjátok fel… – Sóhajtott. – Hát
persze, hogy nem. Szerintetek miért hagytam, hogy Rose néni magával vigyen benneteket, és az
Államokban nőjetek fel? Mi? Megmondom, miért. Mert ezek ellenem használtak volna fél benneteket…
hogy megint nekik dolgozzak. Az egyetlen megoldás az volt, hogy eltűnünk
– Csak nem a… maffiáról beszélsz? – kérdezte Janice. Umberto gúnyosan felnevetett. – A maffia!
Ezekhez a fickókhoz képest a maffia maga az üdvhadsereg. Azért kerültem közéjük, mert pénzre volt
szükségem, de ha az ember egyszer horogra akad, nem szabadul. Ha kapálózik, csak mélyebbre fúródik a
horog.
Hallottam, hogy Janice lélegzetet vesz, mert nyilván valami csípőset akar mondani, de sikerült a
sötétben megböknöm a könyökömmel, hogy ismét elhallgattassam. Biztosra vettem, hogy a továbbiakat
tekintve semmi értelme nem lett volna Umbertót provokálni, vitát kavarni.
– Lássuk csak – mondtam a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal –, ha már nincs ránk többé
szükségük, akkor… vége?
Umberto habozott. – Cocco tartozik nekem egy szívességgel. Egyszer megkíméltem az életét.
Remélem, visszaadja a kölcsönt.
Hosszú hallgatás következett, legalábbis hosszúnak tűnt. A motorzúgás és a csörömpölés közepette
csak most figyeltem fel rá, hogy valaki imádkozik. – És mi lesz Lorenzo baráttal? – kérdeztem gyorsan.
– Reménykedjünk – felelte Umberto –, hogy Cocco nagylelkű lesz.
– Nem értem – szólt Janice. – Egyáltalán kik ezek az alakok, és miért hagyod, hogy ezt tegyék velünk?
– Hát ez – felelte Umberto kimerülten – nem éppen esti mese.
– Nem is fekszünk puha ágyikóban – jegyezte meg Janice. – Mi volna, drága apánk, ha elmondanád,
mi a gebasz tündérországban?
Umberto beszélni kezdett, abba sem tudta hagyni. Mintha az eltelt évek alatt csak arra várt volna, hogy
mindent elmesélhessen, s most, hogy végre rászánta magát, érezhetően nem könnyebbült meg, a hangja
ugyanis egyre keserűbbé vált.
Elmondta, hogy az apja, akit Salimbeni grófként ismertek, mindig azon kesergett, hogy felesége, Eva
Maria egyetlen gyermeket szült neki, ezért komolyan vette, hogy a fiú fegyelmezett legyen, senki ne
kényeztesse. Miután akarata ellenére az apja beíratta egy katonai akadémiára, Umberto megszökött,
Nápolyba ment, és azt tervezte, hogy dolgozni fog, esetleg egyetemre jár, zenét tanul, de hamar elfogyott
a pénze. Ezért olyan munkákat vállalt, amelyeket mások féltek elvégezni, és jól csinálta. A törvényszegés
mintha a véreben lett volna, és hamarosan már tíz méretre szabott öltönye volt, egy Ferrarija, és egy
bútorozatlan, de tágas lakása. Paradicsomi állapot volt.
Amikor egy idő után meglátogatta a szüleit a Castello Salimbeniben, eljátszotta, hogy brókerként
dolgozik, és még arra is rá tudta venni az apját, hogy bocsásson meg neki, amiért kimaradt a katonai
akadémiáról. Néhány nappal később a szülei nagy estélyt rendeztek, és a vendégek között volt Tolomei
professzor és fiatal amerikai asszisztense, Diane is.
Umberto egyenesen a táncparkettről szöktette ki Diane-t, autózni vitte a telihold fényénél, s ezzel
kezdődött egy hosszú, gyönyörű nyár. Nemsokára már minden hétvégét együtt töltöttek, autóval bejárták
Toscanát, s amikor Umberto meghívta Diane-t, hogy látogassa meg Nápolyban, ő igent mondott. Aztán a
város legjobb vendéglőjében, egy üveg bor mellett Umberto bevallotta Diane-nak, hogy mivel keresi a
pénzt.
Diane elborzadt. Nem akarta hallani a férfi magyarázkodását, bocsánatkérését, és amint visszaért
Sienába, visszaküldött Umbertónak mindent, amit tőle kapott – ékszereket, ruhákat, leveleket –, és
közölte vele, hogy nem akarja többé látni.
Ezt követően Umberto több mint egy évig nem látta Diane-t, s amikor megpillantotta, elképedt. Diane
a sienai Campón sétált, babakocsit tolt, amelyben ikrek ültek, és Umberto megtudta valakitől, hogy a lány
feleségül ment Tolomei professzorhoz. Umberto azonnal tudta, hogy ő az ikrek apja. Amikor odalépett
Diane-hoz, ő elsápadt, és közölte vele, hogy igen, ő a lányok apja, de ő, Diane nem akarta, hogy a
gyerekeit egy bűnöző nevelje fel.
Ekkor Umberto rettenetes dolgot művelt. Eszébe jutott, amit Diane mondott neki Tolomei professzor
kutatásáról, és a drágakőszemű szoborról, és mivel gyötörte a féltékenység, elmondta a történetet néhány
ismerősének Nápolyban. Hamarosan a főnöke is tudomást szerzett róla, és kierőszakolta, hogy Umberto
látogassa meg Tolomei professzort, és tudjon meg többet a szoborról. Umberto két férfi társaságában oda
is ment. Megvárták, míg Diane elment otthonról az ikrekkel, és akkor bekopogtak. A professzor nagyon
udvariasan behívta őket, de amint rájött, hogy mit akarnak, ellenségessé vált.
Amikor Umberto társai látták, hogy a professzor nem hajlandó beszélni, kényszeríteni akarták az idős
férfi, aki szívrohamot kapott, és meghalt. Umberto természetesen megrémült, megpróbálta feléleszteni a
professzort, de nem sikerült. Ekkor közölte társaival, hogy majd Nápolyban találkoznak, és amint azok
távoztak, felgyújtotta a házat abban a reményben, hogy a professzor holttestével együtt elégnek kutatási
eredményei is, és ezzel véget ér az aranyszobor története.
A tragédia után Umberto úgy határozott, hogy szakít bűnös múltjával, visszatér Toscanába, és abból a
pénzből él, amit addig összeszedett. A tűz után néhány hónappal felkereste Diane-t, és elmondta neki,
hogy becsületes ember lett belőle. Diane kezdetben nem hitt neki, megvádolta, hogy része volt a gyanús
tűzesetben, amely megölte a férjét. Umberto azonban elszántan vissza akarta szerezni az asszonyt, aki
végül ráállt, de sosem hitt igazán a férfi ártatlanságában.
Ezt követően két évig szinte családként éltek együtt, Umberto még a Castello Salimbenibe is elvitte
Diane-t látogatóba. A szüleinek természetesen sosem mondta el az igazat az ikrekről. Az apja haragudott
is, amiiért nem nősül meg, és nem a saját gyermekeit neveli. Mert ki örökli majd a Castello Salimbenit, ha
Umbertónak nincs gyermeke?
Boldogan éltek volna, ha Diane-nak nem válik rögeszméjévé egy régi családi átok. Már első
találkozásukkor beszélt róla Umbertónak, ő azonban akkor nem vette komolyan. Ám később be kellett
látnia, hogy ez a gyönyörű nő – gyermekeinek anyja – természeténél fogva ideggyenge és
kényszerképzetekre hajlamos, amit az anyaság terhei csak súlyosbítottak. Gyermekmesék helyett újra és
újra Shakespeare Rómeó és Júliáját olvasta fel a kislányoknak, mígnem Urnberto egy alkalommal
gyengéden elvette tőle a könyvet. Ám bárhová rejtette, Diane mindig megtalálta.
Amikor pedig az ikrek aludtak, az asszony órákat töltött egyedül, megpróbálta reprodukálni Tolomei
professzor családi kincsekkel, valamint Rómeó és Giulietta sírjával kapcsolatos kutatási eredményeit. A
drágakövek nem érdekelték; csakis a kislányait akarta megmenteni. Szentül meg volt róla győződve,
hogy mivel a gyermekek anyja Tolomei, apja pedig Salimbeni, ezért kétszeresen sújt le rájuk Lorenzo
barát átka.
Umbertónak sejtelme sem volt róla, hogy milyen közel járt a sír helyszínének felderítéséhez Diane,
amikor megjelent néhány régi, nápolyi haverja, és faggatni kezdték őt. Mivel tudta, hogy ezek az
emberek gonosztevők, hátraküldte Diane-t az ikrekkel, hogy rejtőzzenek el, miközben ő megpróbálja a
látogatókat meggyőzni, hogy sem ő, sem Diane nem tud semmit.
Csakhogy Diane meghallotta, hogy a férfiak verni kezdték Umbertót, ezért megjelent egy pisztollyal,
és közölte velük, hogy azonnal hagyják el a házat. Azok rá sem hederítettek, ezért rájuk lőtt, de nem
talált. Ekkor a bűnözők tüzeltek, és lelőtték Diane-t. Azután közölték Umbertóval, hogy ez csak a kezdet,
ha nem adja át nekik a drágakőveket, legközelebb a lányait viszik el tőle.
Amikor Umberto ideért a történetben, szinte egyszerre kiáltottunk fel Janice-szel: – Szóval nem te
ölted meg anyát?
– Persze, hogy nem! – sziszegte Umberto. – Hogy jutott eszetekbe?
–Talán úgy – felelte Janice dühtől fuldokolva –, hogy mostanáig mindent elhazudtál.
Umberto nagyot sóhajtott, újra mocorogni kezdett, de nem lelt nyugtot. Rosszkedvűen és fáradtan
azzal folytatta a történetet, hogy miután azok a bűnözők megölték anyánkat és távoztak, ő kétségbeesett,
és nem tudta, mit tegyen. Semmiképpen sem akarta hívni a rendőrséget, vagy a papot, amivel azt
kockáztatta volna, hogy a hivatalnokok elveszik tőle a lányokat. Így hát betette Diane holttestét az autóba,
egy elhagyatott helyre vezetett, ahol egy szikláról a mélybe taszította a kocsit, hogy azt a látszatot keltse,
mintha anyánk baleset áldozata lett volna. Még néhány gyerekholmit is berakott a kocsiba, hogy
mindenki azt higgye, a gyerekek is meghaltak Aztán elvitt bennünket keresztszüleinkhez, Peppo és Pia
Tolomeihez, de sietősen távozott, mielőtt azok bármit kérdezhettek volna.
– Egy pillanat! – szólalt meg Janice. – És a golyó ütötte seb? Nem jött rá a rendőrség, hogy anya még
azelőtt meghalt, hogy lezuhant a kocsi?
Umberto habozott, majd vonakodva azt mondta: – Felgyújtottam a kocsit. Arra gondoltam, hogy nem
piszkálják nagyon a dolgot. Miért is tették volna? Mindenképpen megkapják a fizetésüket. De valami
 okostojás elkezdett kérdezősködni, és még észbe sem kaptam, a nyakamba varrták az egészet: a
professzor halálát, a tüzet, anyátok halálát… még a ti eltűnéseteket is, az ég szerelmére!
Akkor este, folytatta a történetet Umberto, felhívta Rose nénit az Államokban, és sienai rendőrtisztként
mutatkozott be neki. Közölte vele, hogy az unokahuga meghalt, a kislányok egy családnál vannak, és még
azt is elmondta neki, hogy nincsenek biztonságban Olaszországban, ezért sürgősen jöjjön értük, és vigye
el innen őket. A telefonbeszélgetés után Nápolyba hajtott, és elment azokhoz, akik megölték Diane-t, és
azokat is felkereste, akik tudtak a kincsről. Meg sem próbálta eltitkolni, hogy ki ő. Fenyegetésnek szánta.
Egyedül Coccót nem ölte meg. Nem tudta rászánni magát, hogy egy tizenkilenc éves fiút megöljön.
Ezt követően hónapokra eltűnt, miközben a rendőrség mindenütt kereste. Végül az Egyesült
Államokba ment, hogy megkeresse a lányokat, és meggyőződjön róla, hogy jól vannak. Nem volt semmi
különös terve. Amikor rátalált a gyermekek lakóhelyére, mindig arrafelé kószált, és várta, hátha történik
valami. Néhány nap múlva meglátott a kertben egy nőt, aki a rózsákat metszette. Arra gondolt, hogy
biztosan Rose néni az, ezért odament hozzá, és megkérdezte, nem volna-e szüksége valakire, aki a ház
körüli munkát elvégzi. Így kezdődött. Hat hónappal később odaköltözött, és munkájáért úgyszólván csak
szállást és élelmet kapott
– El sem hiszem! – fakadtam ki. – Sosem érdekelte Rose nénit, hogy csak úgy véletlenül… éppen arra
jártál?
– Magányos volt – mormolta Umberto, aki kétségkívül nem volt büszke magára. – Túl fiatal volt
ahhoz, hogy özvegy legyen, túl idős ahhoz, hogy gyermekei legyenek. Bármit készségesen elhitt.
– Na és Eva Maria? Ő tudta, hol vagy?
– Tartottam vele a kapcsolatot, de a telefonban sosem mondtam neki, hol vagyok. És rólatok sem
beszéltem neki soha.
Attól félt, folytatta a történetet, ha Eva Maria megtudja, hogy van két unokája, ragaszkodik majd
hozzá, hogy mindannyian költözzünk vissza Olaszországba. Umberto pontosan tudta, hogy ő sohasem
térhet vissza, álneve és hamis údevele ellenére felismernék, és a rendőrség kétségkívül újra a nyomába
eredne. De ha nem erősködött volna is Eva Maria, Umberto ismerte az anyját, tudta, hogy valamiképpen
megkeresné a lányokat, s így kockára tenné a biztonságukat. Ha meg nem sikerülne megtalálnia őket,
akkor egész életében az unokái után vágyakozott volna, akiket sosem láthat, s végül megszakadt volna a
szíve, és egészen biztosan Umbertót vádolta volna. Így hát, mindezek miatt, sosem beszélt neki a
lányairól.
Ahogy telt-múlt az idő, Umberto kezdte elhinni, hogy nápolyi sötét múltja örökre feledésbe merült.
Reményei azonban váratlanul meghiúsultak, amikor egy nap limuzin gördült Rose néni felhajtójára, és
megállt az ajtó előtt. Négy férfi szállt ki az autóból, akik között Umberto felismerte Coccót. Sosem jött rá,
hogyan találták meg annyi év után, de gyanította, hogy lefizettek néhány embert a hírszerzésnél, hogy
lehallgassák Eva Maria telefonhívásait.
A férfiak közölték Umbertóval, hogy tartozik nekik valamivel, és ha nem fizeti ki őket, megkeresik a
lányait, és szörnyűségeket művelnek velük. Umberto megmondta nekik, hogy nincs pénze, mire azok
csak nevettek, és a négy drágakővel díszített szoborra emlékeztették, amelyet réges-rég ígért nekik.
Megpróbálta velük megértetni, hogy lehetetlent kívánnak, ő nem mehet vissza Olaszországba, ám azok
csak vállat vontak, és azt mondták, az nagy kár, mert ők most mennek, és megkeresik a lányokat. Végül
Umberto ráállt, hogy megpróbálja előkeríteni a drágaköveket, amire azok három hetet adtak neki.
A fickók Umberto értésére akarták adni, hogy komolyan beszélnek, ezért mielőtt távoztak volna,
bevitték nappaliba, és püfölni kezdték. Buzgólkodásuk közepette leverték a velencei vázát, amely a csillár
alatt állt az asztalon. A váza a padlóra esett, és darabokra tört. A robajra felébredt délutáni alvásából Rose
néni, kijött a szobájából, és – amikor meglátta, mi folyik odalent –, sikoltozni kezdett a lépcső tetején. Az
egyik férfi előkapta a fegyverét, hogy lelője, de Umbertónak sikerült félrelöknie a kezét. Rose néni
azonban sajnos úgy megijedt, hogy megbillent, és legurult a lépcsőn. Amikor a férfiak távoztak, és
Umberto végre odamehetett hozzá, addigra halott volt.
– Szegény Rose néni! – kiáltottam. – Azt mondtad, békésen halt meg, álmában.
– Hát, igen, hazudtam – mondta Umberto mély hangon. – Igazság szerint miattam halt meg. Szeretted
volna, ha ezt megmondom?
 – Azt szerettem volna – feleltem halkan –, hogy elmondd nekünk az igazat. Ha ezt az egészet évekkel
ezelőtt elmesélted volna… – Elhallgattam, mélyet lélegeztem, de a torkom elszorult. – Akkor talán nem
került volna sor erre.
–Talán. De most már késő. Nem akartam, hogy tudjátok… azt akartam, hogy boldogok legyetek…
hogy úgy éljetek, mint mások.
Umberto azzal folytatta, hogy akkor este, amikor Rose néni meghalt, felhívta Eva Mariát, és mindent
elmondott neki. Még azt is, hogy van két unokája. Megkérdezte tőle, nem tudna-e segíteni, hogy kifizesse
a két bűnözőt. De Eva Maria közölte vele, hogy ennyi pénzt nem tud három hét alatt felszabadítani.
Mindenekelőtt be akarta vonni a rendőrséget és a keresztfiát, Alessandrót, de Umberto ebbe nem ment
bele. Szorult helyzetéből egyetlen kivezető utat látott; azt tenni, amit a seggfejek mondtak, vagyis
megtalálni az istenverte köveket.
Eva Maria végül ráállt, hogy segít neki. Megígérte, hogy megpróbálja rávenni a viterbói Lorenzo
testvériséget a közreműködésre. Egyetlen feltétele az volt, hogy amint minden lezajlik, találkozhat végre
az unokáival, s hogy a lányok soha nem tudhatnak meg semmit apjuk bűntetteiről. Umberto beleegyezett.
Sosem akarta, hogy bármit is megtudjunk bűnös múltjáról, ezért azt sem akarta nekünk elárulni, hogy
kicsoda ő valójában. Biztosra vette, hogy ha megtudjuk, hogy ő az apánk, minden mást is kiderítünk.
– De hisz ez nevetséges! – méltatlankodtam. – Ha elmondtad volna az igazat, megértettük volna.
– Valóban? – kérdezte Umberto komoran. – Nem vagyok benne olyan biztos.
– Nos – szólt Janice élesen –, ezt most már sosem tudjuk meg, igaz?
Megjegyzését figyelmen kívül hagyva Umberto azzal folytatta, hogy Eva Maria másnap Viterbóba
ment Lorenzo baráthoz, és beszélgetésük során rájött, mire van szükség ahhoz, hogy a szerzetesek
segítsenek megtalálni Rómeó és Giulietta sírját. Lorenzo barát ugyanis közölte vele, hogy szertartást kell
végezni a házában, hogy a ToIomeiek és a Salimbenik feloldozást nyerjenek bűneik alól, és ha ez
megtörténik, mondta a barát, akkor ő elviszi Eva Mariát és a többi bűnbánót a sírhoz, hogy a Szűz
kegyelmét kérjék térden állva.
Egyetlen probléma volt csak, mégpedig, hogy Lorenzo barát nem tudta biztosan, hogyan találják meg a
sírt. Tudta, hogy van egy titkos lejárat valahol Sienában, és azt is tudta, hogy onnan merre kell menni,
csak azt nem tudta, hogy hol van pontosan a lejárat. Egyszer régen, mesélte Eva Mariának, egy Dinae
Tolomei nevű fiatal nő kereste fel, és elmondta, hogy rájött, hol a lejárat, de nem mondta el a barátnak,
mert fél, hogy rossz emberek találnak rá a szoborra, és megrongálják.
Azt is elmesélte az a fiatal nő, hogy megtalálta az 1340-es selyemkárpitot, a cenciót, és hogy el akar
végezni egy kísérletet. Azt akarta, hogy kislánya, Giulietta a kárpitra feküdjön egy Rómeó nevű fiúval, és
hitt benne, hogy ez valamiképpen segít a múlt bűneinek jóvátételében. Lorenzo barát nem volt ugyan
ennyire biztos ebben, de kész volt egy próbára. Megállapodtak, hogy Diane néhány héttel később újra
meglátogatja, és együtt megkeresik a sírt. A fiatal nő azonban sajnos nem jött többé hozzá.
Amikor Eva Maria beszámolt erről Umbertónak, reménykedni kezdtek a terv sikerében. Umberto
ugyanis tudta, hogy Diane egy fontos iratokkal teli dobozt helyezett el a Palazzo Tolomeiben lévő
bankban, és a férfi biztosra vette, hogy az iratok rejtik a sír titkos lejáratához a kulcsot.
– Higgyétek el – mentegetőzött Umberto, talán, mert megérezte a belőlem sugárzó neheztelést –, hogy
titeket egyáltalán nem akartalak ebbe belekeverni. De mivel már csak két hét volt hátra…
– Így aztán elindítottál engem – fejeztem be fellángoló dühvel a mondatot helyette –, és elhitetted
velem, hogy mindezt Rose néni akarta.
– Na és én? – tört ki Janice. – Velem meg elhitette, hogy egy vagyont örököltem!
– Baromság! – fortyant fel Umberto. – Örülj, hogy egyáltalán élsz még!
– Nyilván nem illettem bele a szép kis tervedbe – füstölgött Janice legzsémbesebb hangján. – Mindig
Jules volt az okos kislány.
–Jaj, hagyd már abba! – förmedtem rá, – Giulietta én vagyok, és én voltam veszélyben…
– Elég! – szólt ránk Umberto, – Higgyétek már el, hogy a legnagyobb örömmel kihagytalak volna
benneteket ebből az egészből. De nem volt más megoldás. Így aztán megkértem egy régi barátomat, hogy
a biztonság kedvéért tartsa szemmel Julie-t…
– Csak nem Brúnót? – Elállt a lélegzetem. – Azt hittem, meg akar ölni!
– Azért volt a közeledben, hogy megvédjen – közölte Umberto. – Sajnos azt hitte, hogy mellesleg
szerezhet még egy kis dohányt. – Felsóhajtott – Bruno tévedés volt.
 – Tehát… elhallgattattad? – kérdeztem.
– Nem volt rá szükség. Bruno túl sok emberről túl sokat tudott. Az ilyenek nem húzzák sokáig a sitten.
– Umberto kétségkívül nem szívesen beszélt erről, ezért inkább azzal folytatta, hogy lényegében minden a
terv szerint haladt, miután Eva Mariát sikerült meggyőzni, hogy valóban az unokája vagyok, nem csupán
egy felbérelt színésznő. Kezdetben olyannyira gyanakodott, hogy még Alessandrót is rávette egy
betörésre, hogy a hotelszobámból anyagot szerezzen egy DNS teszthez. Ám amikor megkapta a
meggyőző bizonyítékot, azonnal nekilátott az estély megszervezésének.
Annak alapján, amit Lorenzo baráttól hallott, megkérte AJessandrót, hogy vigye Rómeó tőrét és
Giulietta gyűrűjét a Castello Salimbenibe, azt azonban nem mondta meg neki, hogy miért. Tudta, hogy ha
Alessandro csak megsejti, hogy mire készül, odacsődíti a rendőrséget. Eva Maria valójában szerette volna
távol tartani keresztfiát az eseményektől, de mivel ő igazából Rómeó Marescotti, ezért szükség volt rá,
hogy – mit sem sejtve – eljátssza szerepét Lorenzo barát előtt.
Így utólag végiggondolva, ismerte be Umberto, jobb lett volna, ha Eva Maria beavat engem a terveibe,
vagy legalábbis azok egy részébe. De csak azért vélte így Umberto, mivel rossz vágányra siklottak az
események. Ha azt tettem volna, amit elterveztek – megiszom a bort, lefekszem és elalszom –, akkor
minden simán ment volna.
– Egy pillanat! – szóltam közbe. – Azt akarod mondani, hogy Eva Maria elkábított engem?
Umberto habozott. – Csak egy kicsit. A biztonságod érdekében.
– Nem hiszem el! A nagyanyám!
– Ha ez megvigasztal, nem szívesen tette. Én erősködtem, hogy csak így tudunk téged távol tartani az
egésztől. Téged és Alessandrót. Sajnos, úgy tűnik, ő sem itta meg az italt.
– De várjunk csak! – tiltakoztam. – Alessandro ellopta anya könyvét a hotelszobámból, és tegnap éjjel
odaadta neked! A saját szememmel láttam!
– Tévedsz! – Umbertót kétségkívül bosszantotta, hogy ellentmondok neki, és egy kicsit talán el is
képedt azon, hogy szemtanúja voltam titkos találkozójának Alessandróval. – Alessandro csak küldönc
volt. Sienában adta át neki valaki a könyvet tegnap reggel, és megkérte, hogy vigye el Eva Mariának.
Nyilván nem tudta, hogy lopott könyv, különben…
– Egy pillanat! – szólt közbe Janice, – Ennek semmi értelme. Bárki volt is a tolvaj, mi a nyavalyáért
nem vitte el az egész dobozt? Miért csak a könyv kellett neki?
Umberto kis ideig hallgatott. Aztán halkan azt mondta: – Mert anyátok azt mondta nekem, hogy a
könyvben van a kód. Azt mondta, ha valami történne vele… – Nem tudta folytatni.
Egy ideig egyikünk sem szólt, majd Janice sóhajtott, és így szólt:
– Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozol Jules-nak…
– Jan! – szóltam rá. – Hagyjuk ezt.
– De hát nézd meg, mi történt veled… – erősködött a húgom.
– Az én hibám volt! – vágtam vissza. – Én döntöttem úgy… Umberto horkantott egyet. – Hihetetlenek
vagytok! Nem sikerült megtanítanom benneteket semmire? Egy hete ismered Alessandrót… És együtt
voltatok! Nagyon helyesek voltatok!
– Kémkedtél utánunk? – Kínos zavart éreztem. – Ez egyszerűen…
– Meg kellett szereznem a selyemkárpitot! – szögezte le Umberto.
– Nem is lett volna semmi probléma, ha ti ketten nem…
– Ha már itt tartunk – vágott közbe Janice –, mit tud Alessandro erről az egészről?
Umberto krákogott. – Nyilvánvalóan eleget! Tudta, hogy Julie Eva Maria unokája, de ezt Eva Maria
személyesen akarta elmondani Julienak. Ennyi. Mint mondtam, nem kockáztathattuk, hogy bevonjuk a
rendőrséget. Így aztán Eva Maria nem szólt Alessandrónak a gyűrűvel meg a tőrrel végzendő
szertartásról, és higgyétek el, Alessandro egyáltalán nem örült a titkolózásnak. Ennek ellenére belement,
hogy végigcsinálja, mert Eva Maria közölte vele, hogy neki is és Julie-nak is fontos a szertartás, mivel –
állítólag – véget vet a családi átoknak. Umberto elhallgatott, majd halkabban azt mondta; – Kár, hogy ez
lett a vége.
– Ki mondta, hogy vége? – csattant fel Janice.
Umberto nem mondta ki, de kétségkívül mindketten tudtuk, hogy azt gondolja: bizony, ez a vége.
 Ahogy ott feküdtünk a nyomasztó csendben, éreztem, hogy körülvesz a sötétség, számtalan sebemen át
belém szivárog, és csordultig megtölt kétségbeeséssel. A korábbi félelmek, amikor Bruno Carrera
üldözött, vagy amikor Janice-szel a Bottini-alagútban rekedtünk, semmiségnek tűntek ahhoz képest, amit
most éreztem. Mardosott a megbánás, és a tudat, hogy túl késő bármit is jóvátenni.
– Csak kíváncsiságból, hadd kérdezzem meg – mormolta Janice, akinek gondolatai nyilvánvalóan más,
noha talán éppolyan kietlen utakon jártait, mint az enyémek–, szeretted őt valaha is igazán? Mármint
anyát?
Mivel Umberto nem válaszolt azonnal, Janice bizonytalanul hozzátette: – És ő… szeretett téged?
Umberto sóhajtott. – Szeretett és gyűlölt. Ez volt benne a legizgalmasabb. Azt mondta, a génjeinkben
van a harc, és hogy ő ezt nem is akarja megváltoztatni. – Elhallgatott, hogy erőt vegyen felindultságán.
– Ninónak hívott.

Mire a furgon megállt, már egészen elfelejtettem, hogy hová megyünk és miért. Ám amint kinyílt az
ajtó, és a holdfényben úszó sienai katedrális előtt megpillantottam Cocco és cimboráinak sziluettjét, úgy
hasított belém jövetelünk célja, mintha gyomorszájon ütöttek volna.
A gazemberek úgy húztak ki bennünket a járműből bokánknál fogva, mint megannyi bőröndöt, majd
bemásztak Lorenzo barátért. Olyan gyorsan történt minden, hogy alig éreztem fájdalmat. Amikor
leállítottak bennünket a földre, Janice is, és én is tántorogtunk, alig tudtunk egyenesen állni azután, hogy
olyan hosszú ideig hevertünk a sötétben.
– Nézd csak – suttogta Janice némi reménnyel a hangjában. – Zenészek!
Valóban. A furgontól nem messze három autó állt, s körülöttük cselló- és hegedűtokot tartó
szmokingos férfiak álltak. Cigarettáztak és viccelődtek. Már-már megkönnyebbültem, ám Cocco
üdvözlésre emelt kézzel egyenesen feléjük indult, és akkor rájöttem, hogy ezek az alakok nem zenélni
jöttek; ők is a nápolyi bandához tartoztak
Amikor megpillantották Janice-t és engem, nyomban kifejezésre juttatták véleményüket. Cseppet sem
törődtek azzal, hogy mekkora zajt csapnak, füttyögni, kiabálni kezdtek, hogy magukra vonják a
figyelmünket. Umberto kísérletet sem tett elhallgattatásukra. Nem is volt kétséges, hogy ő is, és mi is
csupán a szerencsénknek köszönhettük, hogy még életben voltunk. A férfiak jókedve csak akkor hagyott
alább, amikor megpillantották a furgonból előkászálódó Lorenzo barátot. Ekkor mindannyian zavartan
lehajoltak a hangszertokokért, ahogyan az iskolás fiúk szedik fel táskájukat a tanár érkezésekor.
A téren sétálók – volt ott ugyanis jó néhány turista és kamasz – minden bizonnyal azt hitték, hogy
helybéliek vagyunk, és valami palióval kapcsolatos ünnepségről érkeztünk vissza. Cocco emberei
egyfolytában fecsegtek és nevetgéltek, Janice és én pedig engedelmesen lépkedtünk a csoport közepén a
városnegyed nagy zászlajával a vállunkon, hogy sem összekötözött kezünk, sem az oldalunkhoz szorított
rugóskés pengéje nem látszott.
Ahogy a Santa Maria della Scala bejáratához közeledtünk, váratlanul megpillantottam Lippi mestert,
aki festőállvánnyal a kezében, szemlátomást nem e világi dolgokról elmélkedve lépkedett. Mivel nem
mertem odakiáltani neki, hogy észrevegyen bennünket, rámeresztettem a szemem, és abban
reménykedtem, hogy valami spirituális módon mégis magamra vonom a figyelmét. Ám amikor végre
felénk nézett, épp csak elsiklott rajtunk a pillantása, én pedig csalódottan mentem tovább.
Ebben a pillanatban éjfélt kongattak a katedrális harangjai. Meleg volt az éjszaka, nyugodt és fülledt, s
valahol a távolban vihar készülődött Az első széllökések akkor érték el a teret, amikor a régi kórház
félelmetes kapujához érkeztünk, és láthatatlan démonokként, akik mintha keresnének valamit vagy
valakit, felforgattak minden útjukba kerülő szemetet.
Cocco elővett egy mobiltelefont, és felhívott valakit. Pár másodperc múlva kialudtak a kapu két
oldalán világító kis lámpák, s mintha az egész épületkomplexum nagy sóhajtással kilehelte volna a
levegőt. Ekkor Cocco előhúzott a zsebéből egy nagy öntöttvas kulcsot, beleillesztette a masszív kilincs
alatti lyukba, s a zár nagy csattanással kinyílt.
Csak ekkor gondoltam arra, hogy a Santa Maria della Scalát akkor sem szeretném az éjszaka közepén
körbe járni, ha nem nyomódna bordámhoz egy kés hegye. Noha az épületet – Umberto szerint – néhány
évvel korábban múzeummá változtatták, falai mégiscsak számtalan betegség és halál szemtanúi voltak a
történelem során. Annak is volt itt mitől félnie, aki nem hitt a szellemekben – például a pestis szunnyadó
kórokozóitól. Csakhogy voltaképpen már nem számított, mit érzek; réges-régen kicsúszott a kezemből
sorsom irányítása.
Arnikor Cocco kinyitotta a kaput, félig-meddig azt vártam, hogy árnyak surrannak ki mellettünk, és a
pusztulás szaga csap arcunkba, de odabent csupán hűvös sötétség fogadott bennünket. Ennek ellenére
Janice és én tétován álltunk a küszöbön, s csak akkor indultunk el botladozva az ismeretlenbe, amikor a
férfiak megrántottak bennünket.
Amikor mindenki bent volt, és a kapu becsukódott mögöttünk, egy sereg lámpa gyulladt fel a férfiak
fején, és mindenki kinyitotta a magával hozott hangszertokot. A tokok elemlámpákat, fegyvereket,
feszítővasakat és más szerszámokat tartalmaztak. Miután a gengszterek mindent előszedtek, félrerúgták a
tokokat,
– Andiamo! – szólt Cocco automata gépfegyverrel a kezében. Mindannyian kénytelenek voltunk
átlépni a combmagasságú biztonsági kapun. Janice-nek és nekem elég nehezen ment, mivel össze volt
kötve a kezünk, ezért a férfiak végül megmarkolták a karunkat, és egyszerűen átemeltek bennünket. Oda
sem figyeltek, amikor fajdalmunkban felkiáltottunk, mert a vasrudak felsértették a lábunkon a bőrt.

Umberto, most először mert szót emelni a durvaságuk miatt. Odaszólt valamit Coccónak, olyasmit,
hogy nem kellene a lányokat bántani, Cocco azonban válaszképpen úgy mellbe vágta a könyökével, hogy
Umberto előrehajolva köhögött. Egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem, rendben van-e, de két fickó
megragadta a vállamat, és türelmetlenül előrelöktek, miközben faarcuk az égvilágon semmilyen
érzelemről nem árulkodott.
Egyedül Lorenzo barátnak járt ki némi tisztelet, akinek megengedték, hogy méltósága maradványaival
egyedül kászálódjon át a biztonsági kapun.
– Miért van még mindig bekötve a szeme? – súgtam oda Janice-nek, amint a férfiak elengedtek.
– Mert őt életben hagyják – felelte húgom bánatosan.
– Sss! – szólt ránk Umberto, és grimaszolt. – Annál jobb, minél kevésbé hívjátok fel magatokra a
figyelmet.
A körülményeket figyelembe véve ez határozott parancs volt. Az előző nap óta sem Janice, sem én
nem zuhanyoztunk, még kezet sem mostunk, én pedig még mindig Eva Maria vörös ruháját viseltem,
amely addigra már szánalmas állapotba került. Aznap délelőtt Janice azt javasolta, hogy vegyem fel anya
egyik ruháját, hogy ne nézzek már úgy ki, mintha egy kosztümös történelmi filmből léptem volna elő, de
végül mindketten elviselhetetlennek találtuk a molyirtó átható szagát. Ott lépkedtem tehát mezítláb és
piszkosan, de báli ruhában.
Egy ideig szótlanul haladtunk a lámpák imbolygó fénye után a sötét folyosón, néhány lépcsőn le, más
lépcsőkön fel. Az élen Cocco és egyik embere haladt, egy hórihorgas, mogorva pasas, aki csontos arca és
előreeső válla miatt dögkeselyűre emlékeztetett. Olykor megálltak, és egy nagy papírt, feltehetőleg az
épület alaprajzát tanulmányozva döntöttek a további irányról. Ilyenkor valaki megmarkolta a hajamat
vagy a vállamat, hogy én is álljak meg.
Mindvégig öten haladtak előttünk és öten mögöttünk, s valahányszor megpróbáltam Umberto vagy
Janice pillantását elkapni, az egyik fickó a lapockáim közé szorította fegyvere csövét, mígnem
felnyögtem fájdalmamban. A mellettem haladó Janice ugyanebben a bánásmódban részesült, és noha nem
sikerült ránéznem, pontosan tudtam, hogy éppolyan rémült és dühös, mint én, és éppolyan tehetetlen.
A szmoking és a zselézett haj ellenére átható, szinte savanyú szag áradt a fickókból, ami arra utalt,
hogy ők is feszültek voltak. De lehet, hogy csak az épület szagát éreztem, amely minél lejjebb jutottunk,
annál erősebbé vált. Első pillantásra nagyon tisztának, már-már sterilnek hatott minden, de amikor a pince
alatti szűk folyosók labirintusába értünk, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy – a sima felületű,
száraz falak túloldaláról – valami dögletes szag szivárog át a vakolaton. Mire az elöl haladók végre
megálltak, rég elveszítettem a tájékozódó képességemet. Az volt az érzésem, hogy legalább húsz méterrel
a földfelszín alatt vagyunk, abban azonban egyáltalán nem voltam biztos, hogy a Santa Maria della Scala
alá értünk. A hidegtől dideregve felváltva emeltem fel jéggé dermedt lábaimat, hogy a lábikrámhoz
dörzsöljem őket.
–Jules! – szólalt meg Janice váratlanul félbeszakítva tornagyakorlatomat. – Gyere!
Már vártam, hogy valaki fejbe vág bennünket, hogy ne beszélgessünk, ehelyett néhány fickó
előrelökdösött mindkettőnket Cocco és a dögkeselyű elé.
 – E ora, ragazze? – szólt Cocco elvakítva bennünket a fejére szerelt lámpával.
– Mit mondott? – kérdezte Janice elfordítva a fejét a fénysugárból.
– Valami barátnő – feleltem alig hallhatóan, és egyáltalán nem örültem, hogy felismertem a szót.
– Azt kérdezte, hogyan tovább, hölgyek? – szólt Umberto. – Ez itt Szent Katalin szobája, merre
menjünk?
Csak ekkor vettük észre, hogy a dögkeselyű elemlámpával világít be egy rácsos ajtón egy apró, kopár
helyiségbe, amelyben egy ágy és egy oltár állt. Az ágyon női szobor feküdt – feltehetőleg Szent Katalin –,
s az ágy mögötti fal kékre volt festve, rajta aranycsillagok.
– Ööö – szólt Janice, aki nyilvánvalóan éppúgy elképedt, mint én, mivel ott álltunk az anya által
említett szoba előtt –, vasszerszámok kellenek.
– És aztán? – kérdezte Umberto, aki buzgón azt a látszatot akarta kelteni Cocco előtt, hogy hasznosak
vagyunk.
Janice-szel egymásra néztünk, mindketten tudtuk, hogy anya útmutatása valahol itt ért véget a vidám
biztatással: hadd látom lánykák!
– Egy pillanat… – Hirtelen eszembe jutott még egy sor. – Igen, el a kereszttel…
– A kereszttel? – nézett Umberto értedenül. – La croce… Nyakunkat nyújtogatva újra mindannyian a
szobácskába néztünk, s amikor Cocco félretaszított bennünket, hogy jobban lásson, Janice hevesen
bólogatott, és az orrával mutatott befelé. – Ott! Az oltár alatt!
Az oltár alatt valóban egy nagy fekete kőlap sötétlett, rajta fekete kereszttel. Nagyon úgy festett, mint
egy sírbolt bejárata. Cocco nyomban hátralépett, és automata fegyverével a rácsos ajtó lakatjára célzott.
Mielőtt bárki fedezékbe siethetett volna, egy fülsiketítő sorozatot adott le. A rácsos ajtó lefordult a
sarokvasaíról.
– Jesszusom! – kiáltott fel Janice fajdalomtól eltorzult arccal. – Szétment a dobhártyám. Ez az alak
teljesen bolond!
Cocco erre szó nélkül megfordult, megragadta Janice torkát, és úgy megszorította, hogy a húgom
majdnem megfulladt. Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte már csak azt láttam, hogy elengedte
Janice-t, aki térdre rogyott, és levegőért kapkodott.
– Jan! – kiáltottam, és mellé térdeltem. – Jól vagy?
Egy percig is eltartott, mire a húgom meg tudott szólalni, s akkor is csak reszkető hangon. – Vigyázz…
– mormolta pislogva –, a kis bájgúnár tud angolul.
A fickók pár pillanat múlva már feszítővassal és fúróval estek a fekete kőlapnak, és amikor az
meglazult, és koppanva, porfelhő közepette a padlóra esett, senki sem lepődött meg azon, hogy mögötte
egy alagút bejárata tátongott.

Amikor három nappal korábban Janice és én kimásztunk a csatornából a Campón, megfogadtuk, hogy
soha többé nem indulunk felderítőútra a Bottini-alagútban. És íme, ott araszoltunk egy kukacjáratnál nem
tágasabb folyosón a vaksötétben, s még a kék ég egy apró foltja sem bátorított bennünket a túloldalon.
Mielőtt belökött volna bennünket a folyosóra, Cocco elvágta csuklónkon a kötelet, de nem
kedvességből, hanem mert csak így vihetett magával bennünket. Szerencsére továbbra is úgy hitte, hogy
szüksége van ránk Rómeó és Giulietta sírjának felkutatásában, hiszen nem tudhatta, hogy a Szent Katalin
oltára alatt lévő kereszt volt anya utolsó útmutatása.
Miközben Janice mögött araszoltam, és nem láttam mást, mint farmerjét, és az alagút érdes falán
cikázó lámpafényt, azt kívántam, bárcsak én is nadrágban lehetnék. Egyfolytában beleakadtam a hosszú
ruha aljába, és a vékony anyag nem védett meg az érdes homokkő karcolásaitól. Egyetlen vigaszom az
volt, hogy úgy elgémberedtem a hidegtől, hogy alig éreztem fájdalmat.
Amikor az alagút végéhez értünk, éppúgy megkönnyebbültem, mint a maffiózók, hogy nem állja
utunkat kőomlás, nem kell visszafordulnunk. Egy körülbelül nyolc méter széles barlangba jutottunk,
amely elég magas volt ahhoz, hogy felegyenesedjünk benne.
– E ora! – szólt Cocco, amint Janice és én talpra álltunk. Ezúttal nem volt szükségünk Umberto
segítségére, értettük a kérdést. Hogyan tovább?– kérdeztük önmagunktól mi is.
– Nem hiszem el! – suttogta Janice, de úgy, hogy csak én halljam. – Zsákutca!
 A többi fickó is sorra előbukkant mögöttünk az alagútból. Lorenzo barátnak a dögkeselyű és egy
lófarkas pasas segített kilépni. Olyan látvány volt, mintha egy herceget segítenének világra a bábák.
Valaki kegyesen leoldotta az idős szerzetes szeméről a kendőt, mielőtt az alagútba taszította volna,
Lorenzo barát most csodálkozástól kerek szemmel lépett előre, mintha teljesen megfeledkezett volna a
körülményekről, amelyek ide juttatták.
– Mit tegyünk? – suttogta Janice, s megpróbálta elkapni Umberto pillantását. Ő azonban a nadrágját
porolta, nem érzékelte a hirtelen támadt feszültséget. – Hogy van olaszul, hogy zsákutca?
Szerencsénkre Janice tévedett. Ahogy figyelmesebben körülnéztem, két másik nyílás bejáratát vettem
észre. Az egyik a mennyezeten nyílt, de hosszú, sötét kürtő volt, amelyet felül, gondolom, betonlap zárt
le. Még létrával is lehetetlen lett volna oda feljutni. Ráadásul régi szemédedobó nyílásnak tűnt, amit az
erősített meg, hogy a másik kijárat éppen alatta nyílt a padlón. Legalábbis feltételeztem, hogy a barlang
földjén fekvő, porral és törmelékkel borított rozsdás fémlap egy nyílást takar. Amit fönt bedobtak, az
elvileg – ha mindkét nyílás nyitva volt – egyenesen behullott a lenti üregbe anélkül, hogy a barlangban
megállt volna.
Mivel Cocco továbbra is Janice-re és rám bámult útmutatást várva, az egyetlen logikus dolgot tettem;
rámutattam a fémlapra, és így szóltam: – Keress, kutass. – Megpróbáltam egy kellőképpen misztikus
utasítást kimódolni. – Tekints a lábad alá, mivel e helyt fekszik Júlia.
– Igen! – bólintott Janice idegesen szorongatva a karomat. – E helyt fekszik Júlia.
Cocco megerősítést várva Umbertóra meredt, majd intett az embereinek, akik nekiláttak meglazítani a
fémlapot, s miután ez sikerült, félrelökték. Olyan vehemenciával végezték a munkát, hogy Lorenzo barát
felrevonult egy sarokba a rózsafüzérét morzsolgatni.
– Szegény öreg – szólt Janice az ajkába harapva –, teljesen begolyózott. Nagyon remélem… – Nem
mondta ki, de tudtam, mire gondol, mert jó ideje nekem is ez járt a fejemben. Érthetetlen volt, miért
ragaszkodott anyánk ahhoz, hogy az öreg szerzetest is hozzuk magukkal a sírrabláshoz. Nyilvánvalóan
nem is sejtette, mi zajlik körülötte, s csak idő kérdése volt, mikor jön rá Cocco, hogy semmi haszna. És ha
rájön, nem lesz módunk megmenteni az öreget.
A kezünk ugyan nem volt már összekötözve, de mindketten tudtuk, hogy továbbra is foglyok vagyunk.
Amint az utolsó ember is előbújt a keskeny alagútból, a lófarkas fickó nyomban a nyílás elé állt, nehogy
egy esztelen pillanatában valaki arrafelé próbáljon menekülni, így hát Janice és én – akár Umbertóval és
Lorenzo baráttal, akár nélkülük – egyetlen úton juthattunk ki, mégpedig a lefelé vezető járaton át a
többiekkel együtt.
Miután a fémlap lekerült a helyéről, valóban láthatóvá vált egy nyílás, akkora, amelyen egy ember
átfért. Cocco odalépett, levilágított a mélybe, majd pár másodperc múlva a többiek is ugyanezt tették, s
csekély lelkesedéssel mormoltak valamit. A sötét lyukból förtelmes szag áradt, mire mindannyian
befogtuk az orrunkat, de néhány perc múlva már el tudtuk viselni. Nyilván hozzászoktunk a rothadás
szagához.
Nem tudtuk, mit látott a nyílásban Cocco, de csak vállat rándított, és azt mondta: – Un bel niente.
– Azt mondja, nincs ott semmi – tolmácsolt Umberto gondterhelt arccal.
– Mégis mire számított? – kérdezte Janice gúnyos hangon. –Neontáblára, hogy sírrablók, erre tessék?
Ijedtemben összehúztam magam, s amikor húgom kihívó pillantást vetett Coccóra, biztos voltam
benne, hogy a fickó átugrik a nyílás fölött, és újra torkon ragadja Janice-t…
De nem ezt tette. Hátborzongató pillantással méregette húgomat, és akkor hirtelen megértettem, hogy
Janice kezdettől fogva megpróbálta kitapogatni a fickó gyengéjét, és horogra csalni. Miért? Mert egyedül
ő vezethetett ki bennünket arról a helyről.
– Dai, dai – intett Cocco az embereinek, mire azok egymás után leugráltak a lyukba. Az ugrás előtti
felkészülésükből, és a földet érés után felhallatszó távoli nyögéseikből ítélve olyan nagy volt a távolság,
hogy jobb lett volna köteleket használni a leereszkedéshez.
Amikor ránk került a sor, Janice azonnal előrelépett, talán, hogy mutassa Coccónak, mennyire nem fél.
S amikor a férfi – talán életében először – kinyújtotta a kezét, hogy segítsen, Janice beleköpött a
tenyerébe, majd fölrelökte, és eltűnt a nyílásban. A fickó különös módon csak szélesen elmosolyodott, és
mondott valamit Umbertónak, amit talán jobb, hogy nem értettem.
 Amikor Janice felfelé integetett, és láttam, hogy úgy három méternyit kell ugranom, levetettem magam
a felfelé nyújtott kezek közé. Ám amint a lentiek elkaptak, és a talajra állítottak, egyikük, úgy látszik,
jogot formált arra, hogy megtapogasson. Megpróbáltam kimenekülni a kezei közül, de nem sikerült.
Nevetve elkapta mindkét csuklómat, és a többieket is be akarta vonni a mókába. Már éppen pánikba
estem, amikor Janice odaugrott, s a többieket felrelökve a férfi és közém állt.
– Szórakozni akartok? – kérdezte megvető arccal. – Erre vágytok? Mi? Akkor szórakozzatok velem…
– Olyan dühödten tépte szét a blúzát, hogy a férfiak azt sem tudták, mihez kezdjenek. Amint meglátták
húgom melltartóját, meghökkenve hátrálni kezdtek, kivéve azt, aki az egészet kezdte. Vigyorogva,
pimaszul kinyújtotta a kezét, hogy megfogja Janice mellét, ám ekkor fülsiketítő sorozatiövés hallatszott,
mire félelmünkben és meglepetésünkben mindannyian nagyot ugrottunk.
Homokkő törmelék és por zúdult ránk. Mindannyian hasra vetettük magunkat, s ahogy az arcom a
talajhoz ütődött, szám és orrom tele lett porral. Szédülni kezdtem, és hirtelen az az élmény tolult fel,
amikor Rómában a könnygáztól fuldokoltam, és azt hittem, hogy meghalok. Néhány percig heves
köhögés rázott, majdnem elhánytam magam, de nem én voltam az egyeden. Az volt a szerencse, hogy a
barlang földje egyáltalán nem volt kemény, inkább szivacsos; ha kemény kő lett volna, minden bizonnyal
elveszítettem volna az eszméletemet. Amikor a porfelhőn át felnéztem, azt láttam, hogy Cocco áll
fölöttünk automata fegyverrel a kezében, s pillantása mintha azt kérdezte volna: ki akar szórakozni? Senki
nem akart. Kétségkívül az történt, hogy figyelmeztető lövésére a mennyezet egy része beomlott, és Cocco
emberei hajukat, ruhájukat tisztogatva meghunyászkodtak.
A hatással elégedett főnök két ujjával Janice-re mutatott, és egyértelmű hangsúllyal azt mondta; – La
stronza é mia!– Nem értettem ugyan a stronza pontos jelentését, de Cocco mondandója világos volt; a
húgomat senki sem bántalmazhatja rajta kívül.
Ahogy felálltam, azt vettem észre, hogy minden porcikám remeg, képtelen voltam uralkodni az
idegeimen. És amikor Janice odajött hozzám, és átölelt, éreztem, hogy ő is reszket.
– Elment az eszed – mondtam, és erősen magamhoz szorítottam. – Ezek nem olyanok, mint a balekok,
akikkel otthon találkoztál. A gonoszságot nem kézikönyvből tanulja az ember.
Janice felhorkantott. – Minden férfihoz van kézikönyv. Csak idő kell hozzájuk. A kis kókuszfejű első
osztályon repít ki innen bennünket.
– Nem vagyok benne biztos – mormoltam, és figyeltem, ahogy az emberek leeresztik a nagyon ideges
Lorenzo barátot. – Azt hiszem, ezeknek itt nem sokat ér az életünk.
– Ha így gondolod – mondta Janice kibontakozva az ölelésemből –, miért nem fekszel le és halsz meg
most rögtön? Add fel. Az sokkal egyszerűbb, nem?
– Csak megpróbálok racionálisan gondolkodni… – mentegetőztem, de húgom félbeszakított.
– Életedben nem gondolkodtál racionálisan! – Csomóra kötötte széttépett blúzát. – Most kezdenéd el?
Amint elment mellőlem, tényleg majdnem leültem és feladtam a harcot. Belegondoltam, hogy mindez
a kincsvadászat egész rémálma – az én művem, és elkerülhettük volna, ha megbízom Alessandróban, és
nem rohanok el a Castello Salimbeniből. Ha nyugton maradtam volna, ha nem láttam, nem hallottam,
legfőképpen pedig nem tettem volna semmit, ott alhatnék az ágyamban, az ő karjaiban.
Csakhogy a sorsom más útra vezetett. Itt voltam hát a föld gyomrában, a felismerhetetlenségig
mocskosan, és tehetetlenül néztem, ahogy egy automata fegyvert markoló gyilkos szörnyszülött az
apámmal és a húgommal üvöltözik, hogy mondják meg, mi legyen most ebben a kijárat nélküli
barlangban.
Jól tudtam, hogy nem állhatok ott bambán, amikor a segítségemre van szükségük, ezért lehajoltam,
hogy felemeljek egy leejtett elemlámpát. Ekkor hirtelen észrevettem valamit, ami éppen előttem kilátszott
a porból. A lámpa halvány fényénél nagy, törött kagylónak tűnt, de nyilvánvaló volt, hogy nem az. Az
óceán legalább hetven kilométerre van innen. Letérdeltem, hogy közelebbről megszemléljem azt a
valamit. Hevesen dobogó szívvel jöttem rá, hogy egy emberi koponya darabját látom.
A kezdeti rémület után azonban meglepetten vettem észre, hogy felfedezésem nem is nagyon kavart
fel. Végtére is, gondoltam, anya útmutatásai alapján várható volt, hogy emberi maradványokra
bukkanunk, hiszen sírt keresünk. Így hát nekiláttam kézzel eltisztogatni a koponya körül a törmeléket,
hogy ott van-e a csontváz többi része, és rövid időn belül kiderült, hogy igen, ott van. De nem egy ember
csontváza.
 A felszínhez közel – tapintás alapján föld- és hamuréteg alatt – véletlenszerűen egymáson heverő
emberi csontokat találtam.

IX.III

Kriptába? Nem! Tündöklő fárosz ez!

Mert Júliám szépsége úgy ragyog,
Hogy trón teremmé lesz a cinterem

Hátborzongató felfedezésem láttán mindenki elképedve hátrált, Janice majdnem elhányta magát.
– Te jó ég! – hüledezett. – Ez egy tömegsír! – Blúza ujját szájára és orrára szorítva hátrafelé
botladozott. – Undorító… Pestises gödörbe kerültünk! Tele van mikrobákkal. Mindannyian meghalunk!
Riadalmát látva a többieket is félelem fogta el, ezért Cocco teli tüdővel ordítozni kezdett, hogy
megnyugtasson mindenkit. Egyedül Lorenzo barát nem tűnt rémültnek. Lehajtotta a fejét, és imádkozni
kezdett, valószínűleg az elhunytak lelki üdvéért, akik – a sír nagyságától függően – százával, ha nem
ezrével nyugodtak ott.
Coccónak azonban semmi kedve nem volt imádkozni. Fegyverével félretolta a szerzetest, majd
egyenesen rám nézett, és valami durvaságot mondott.
– Azt kérdezi, hogy innen merre kell menni – tolmácsolta Umberto higgadtan, szöges ellentétben
Cocco hisztériájával. – Azt mondja, azt állítottad, hogy Giulietta ebben a barlangban van eltemetve.
– Nem állítottam… – tiltakoztam, holott tudtam, hogy valójában ezt mondtam. – Anya azt írta… menj
át az ajtóig és ott fekszik Júlia.
– Milyen ajtó? – kérdezte Cocco, és széles mozdulatokkal körülmutatott. – Én nem lát ajtó!
– Az ajtón – hazudtam –, ami itt van valahol.
Cocco a szemét forgatta, mondott valamit, majd odébb trappolt.
– Nem hiszi el – közölte Umberto komoran. – Azt hiszi, átverted. Most Lorenzo baráttal akar beszélni.
Janice és én egyre riadtabban néztük, ahogy az emberek körülveszik a szerzetest, és kérdésekkel
árasztják el. A rettegő Lorenzo barát megpróbált rájuk figyelni, ám egy idő után egyszerűen behunyta a
szemét, és befogta a fülét.
– Stupido! – tört ki Cocco, és az idős ember felé nyúlt.
– Ne! – kiáltott fel Janice. Odafutott Coccóhoz, és megfogta a könyökét, hogy ne bántsa a szerzetest. –
Hadd próbáljam meg! Kérem!
Néhány vérfagyasztó másodpercig úgy éreztem, hogy húgom túlbecsülte hatalmát a maffiózó fölött,
Cocco úgy meredt a saját könyökére – amelyet még mindig markolt Janice –, mint aki el sem hiszi, hogy
valaki veszi a bátorságot, és megállítja őt.
Janice valószínűleg ráébredt, hogy milyen vakmerően cselekedett, mert elengedte Cocco karját, térdre
rogyott, és megadón átölelte a lábát. Pár pillanatnyi zavar után Cocco végül vigyorogva széttárta két
kezét, és olyasmit mondhatott embereinek, hogy Nők! Mit kezdhet velük egyférfi!
Így aztán, Janice-nek hála, zavartalanul beszélhettünk Lorenzo baráttal, mialatt Cocco és az emberei
cigarettára gyújtottak, és passzolgatni kezdtek egy koponyát, mintha labda volna.
Úgy álltunk, hogy Lorenzo barát ne láthassa a gyalázatos játékot, és – Umberto segítségével – azt
kérdeztük tőle, van-e ötlete, hogy innen hogyan juthatunk el Rómeó és Giulietta sírjához. Ám amint
megértette kérdésünket, pattogó választ adott, és megrázta a fejét.
– Azt mondja – tolmácsolta Umberto –, hogy ezeket a gonosz embereket nem akarja elvezetni a
sírhoz. Biztos benne, hogy meggyaláznák. És azt mondja, nem fél a haláltól.
– Istenem, segíts! – mormolta Janice alig hallhatóan. Aztán kezét Lorenzo barát karjára téve azt
mondta: – Megértjük. Csak tudja, ezek minket is megölnek. Aztán felmennek, másokat is elrabolnak, és
őket is megölik. Papokat, nőket, ártatlan embereket. Sosem lesz vége, míg valaki el nem vezeti őket
ahhoz a sírhoz.
 Lorenzo barát kis ideig elgondolkodott az Umberto által lefordított mondatokon. Aztán rám mutatott,
és olyasmit kérdezett, ami meglehetősen vádaskodónak hangzott.
– Azt kérdezi, a férjed tudja-e, hol vagy – mondta Umberto, aki, szorult helyzetünk ellenére, mintha jót
mulatott volna ezen. – Szerinte ostobaság, hogy itt vagy ezekkel az emberekkel, amikor otthon volna a
helyed, hogy a kötelességeidet teljesítsd.
Inkább csak sejtettem, mintsem láttam, hogy Janice a szemét forgatja, és lemond az egész kísérletről.
De Lorenzo barátból valami hihetetlen őszinteség áradt, ami olyan hullámokat indított el bennem,
amelyeket a húgom sosem értene meg.
– Tudom – feleltem a szerzetes szemébe nézve. – De legfontosabb kötelességem az átok
megszüntetése. Azt pedig a maga segítsége nélkül nem tudom elérni.
Umberto fordítása után Lorenzo barát kissé összevonta a szemöldökét, majd a nyakamra mutatott.
– Azt kérdezi, hol a kereszt – mondta Umberto. – A kereszt óv meg a démonoktól.
– De… nem tudom, hol van – hebegtem, s közben eszembe jutott, hogy Alessandro vette le a
nyakamról, inkább csak, hogy ugrasson, és az éjjeliszekrényre tette a lövedék mellé. Aztán teljesen
elfeledkeztem róla.
Lorenzo barát láthatóan nem örült a válaszomnak, és azt sem nézte jó szemmel, hogy a sasos gyűrűt
sem viselem.
– Azt mondja, nagy veszély fenyeget, ha így közelíted meg a sírt – mondta Umberto letörölve
homlokáról egy veritékcseppet – és arra kér, hogy gondold meg újra.
Nyeltem néhányat, hogy lecsillapítsam heves szívdobogásomat. Aztán, mielőtt végiggondoltam volna,
azt mondtam: – Mondd meg neki, hogy nincs mit megfontolnom. Nincs választásom. Ma éjjel meg kell
találnunk a sírt. – Fejemmel hátrafele intettem. – Ők az igazi démonok. Csak Szűz Mária védhet meg
bennünket tőlük. De tudom, hogy utoléri őket a büntetés.
Lorenzo barát végre bólintott. De nem szólalt meg, csak behunyta a szemét, és bólogatva egy dallamot
kezdett dünnyögni, mintha egy dal szövegét próbálná felidézni. Láttam, hogy Janice grimaszolva néz
Umbertóra, ám amint kinyitotta a száját, hogy megjegyzést tegyen próbálkozásom sikerére – azaz annak
hiányára –, az idős férfi abbahagyta a dünnyögést, kinyitotta a szemét, és mondott valamit, ami leginkább
rövid versre emlékeztetett.
– Fekete dögvész őrködik a Szűz ajtaja előtt – fordította szavait Umberto –, így áll a könyvben.
– Miféle könyvben? – kérdezte Janice.
– Nézzétek őket – folytatta Umberto, ügyet sem vetve a kérdésre –, az istentelen férfiakat és
asszonyokat, hogy hevernek az ajtó előtt, amely örökre zárva marad. Lorenzo barát azt mondja, hogy ez a
barlang a kripta előszobája. Az a kérdés… – Umberto elhallgatott, mivel a szerzetes váratlanul a
legközelebbi fal felé indult magában mormolva.
Mivel nem tudtuk mire vélni a dolgot, engedelmesen követtük Lorenzo barátot, aki a falhoz érintett
kézzel körbejárta a barlangot. Most, hogy tudtam, mi van a talpam alatt, minden lépésnél
megborzongtam. Szinte örültem a cigarettafüstnek, mert elnyomta a barlang szagát, amely, mint kiderült,
a halál szaga volt.
Amikor leírtunk egy teljes kört, és visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk – és közben megpróbáltuk
figyelmen kívül hagyni Cocco embereinek durva, gúnyolódó megjegyzéseit –, Lorenzo barát megállt, és
ismét beszélni kezdett hozzánk.
– A sienai katedrális kelet-nyugati tájolású – magyarázta Umberto –, a bejárata nyugat felé néz.
Katedrálisok esetében így szokásos. Ezért azt hinné az ember, hogy a kriptával is ugyanez a helyzet. A
könyvben viszont az áll…
– Milyen könyvben? – kérdezte Janice újra.
– Fogd már be! – förmedtem rá. – Egy könyvben, amit a viterbói szerzetesek szoktak olvasni, jó?
– A könyvben az áll – folytatta Umberto, miközben a szeme villámokat szórt ránk –, hogy a Szűz
fekete része tükörképe a fehér részének, ami talán azt jelenti, hogy a kripta – azaz a föld alatti fekete rész
– valójában nyugat-keleti tájolású, a bejárata keleten van, mely esetben az ajtó, amelyik ebből a teremből
nyílik, nyugatra néz. Nem így gondoljátok?
Janice-szel egymásra néztük, ő éppolyan értetlenül, mint én. – Fogalmunk sincs – közöltem
Umbertóval, hogy hogyan jutott a szerzetes erre a következtetésre, de ebben a helyzetben bármit
elhiszünk neki.
 Amikor Cocco megtudta a hírt, messzire pöckölte a cigarettacsikket, és felhúzta ingujját az órájáról,
hogy beállítsa rajta az iránytűt. És amint biztos volt benne, hogy merre van nyugat, utasításokat kiabált az
embereinek.
Pár perccel később már mindannyian az üreg legnyugatibb részén serénykedtek; puszta kézzel
huzigálták ki a csontokat a talajból, és dobálták félre, mintha száraz faágak volnának. Furcsa látványt
nyújtottak a szmokingban és csillogó cipőben, fejükre erősített lámpával csúszómászó férfiak, akiket
cseppet sem aggasztott, hogy a bomló csontok porát lélegzik be.
Háborgó gyomorral fordultam Janice-hez, aki megbabonázva meredt az ”ásatásra”. Amikor észrevette,
hogy nézem, kicsit összerezzent, és azt mondta: – Jöjj innen, leányom, holtak dögvészes hálócsarnokából.
Mindnyájunknál hatalmasabb erő áthúzta számításomat.
Átöleltem húgomat, igyekeztem úgy fordulni, hogy egyikünk se lássa a borzalmas látványt. – És én
még azt hittem, hogy eszedbe sem jutott megtanulni ezeket az átkozott sorokat.
– Nem a szöveg a lényeg – felelte Janice. – A szerep. Sosem voltam Júlia. – Még szorosabban
öleltem. – Nem tudnék meghalni a szerelemért.
Az imbolygó fényben megpróbáltam leolvasni arcáról az érzelmeit. – Honnan tudod?
Nem válaszolt, de nem is volt baj. Abban a pillanatban ugyanis kikiáltott az egyik férfi a lyukból,
amelyet ástak, és mi mindketten közelebb mentünk, hogy lássuk, mi történt.
– Megtalálták valaminek a tetejét – mondta Umberto odamutatva. – Úgy tűnik, Lorenzo barát igazat
beszélt.
A nyakunkat nyújtogatva néztünk arra, amerre mutatott, de a gyenge fényben csak a férfiakat láttuk,
amint izgatott méhekként tülekedtek a lyuk körül.
Amikor a szerszámaikért előbújtak, csak akkor mertem odairányítani a kezemben lévő elemlámpát,
hogy lássam, mire bukkantak. – Odanézz! – markoltam meg Janice karját. – Egy bezárt ajtó!
Valójában csupán a barlang falába ágyazott, csúcsos végű, méternyi fehér tárgy volt az, de
vitathatatlanul ajtókeret volt egykor, vagyis annak a felső része, még egy faragott, ötszirmú rózsa is
látszott a tetején. A nyílást azonban barna tégla törmeléke, és márványdíszek darabjai zárták el. A
munkálatok irányítója – feltehetőleg ama szörnyű évben, 1348-ban – szemlátomást annyira sietett, hogy
nem sokat törődött az építőanyagokkal vagy a mintával.
Amikor az emberek visszatértek szerszámaikkal, és nekiláttak a téglafal fúrásának, Janice és én
Umberto és Lorenzo barát mögé bújtunk. A barlang hamarosan rázkódni kezdett, jégesőként hullottak a
mennyezetről a tufadarabok, és újra elborított mindannyiunkat a törmelék.
Nem kevesebb, mint három réteg tégla választotta el a tömegsírt attól, ami alatta rejtőzött, és amint a
férfiak látták, hogy fúróikkal az utolsó réteget is áttörték, hátraléptek, és rugdosni kezdték a maradék
téglát, hogy a fal egy része leomoljon. Rövidesen nagy, cikcakkos szélű lyukat törtek, és még le sem
ülepedett a por, amikor Cocco félrelökte őket, hogy ő nézhessen be elsőnek a nyíláson a lámpájával.
A dübörgést követő csendben tisztán hallottuk csodálkozó füttyentését, amely hátborzongató
visszhangot keltett az üregben.
– La cripta! – suttogta Lorenzo barát, és keresztet vetett.
– Hát megvan – mormolta Janice. – Remélem, hoztál fokhagymát.

Fél óráig tartott, mire Cocco emberei előkészítették leereszkedésünket a kriptába. Tovább ástak az
egymásra rakódott csontok között, és menet közben fúróval távolították el a téglákat, mert szemlátomást
a belső padló szintjéig akartak lejutni. Egy idő után azonban elunták a poros munkát, és elkezdték lefelé
dobálni a csontokat és a törmeléket, hogy a túloldalon keletkező kupacon át lejuthassunk. A téglák eleinte
nagy csattanással hullottak a – hangokból ítélve – kőpadlóra, ám ahogy emelkedett a halom, úgy váltak
egyre tompábbá a puffanások.
Aztán, amikor Cocco végül átküldött bennünket a nyíláson, Lorenzo barát kezét fogva ereszkedtünk le
a kriptába. Óvatosan araszoltunk lefelé a téglatörmelék és a csontok meredek halmán, valahogy úgy,
ahogyan légitámadás után botladoznak a túlélők a lebombázott lépcsőn, miközben az jár a fejükben, hogy
vajon ez a világ vége, vagy kezdete.
A kriptában sokkal hidegebb, és határozottan tisztább volt a levegő, mint mögöttünk a barlangban.
Ahogy a tucatnyi lámpa imbolygó fényében körülnéztem, félig-meddig arra számítottam, hogy egy
hosszú, keskeny termet pillantok meg, amelyben szarkofágok sorakoznak, a falakon pedig baljóslatú latin
feliratok láthatók, de nagy meglepetésemre egy szép, mi több, fenséges helyiségbe jutottunk, amelynek
ívelt mennyezetét magas oszlopok tartották. Imitt-amott kőasztalok álltak, amelyek valaha oltárként
szolgálhattak, de már minden megszentelt tárgy hiányzott róluk. Ezenkívül nem volt más a kriptában,
mint árnyékok és csend.
– Egek ura! – suttogta Janice, és körbe irányította elemlámpámat.
– Nézd ezeket a freskókat! Mi látjuk ezeket elsőként azóta, hogy…
– A pestis óta – mondtam. – És ez nyilván rosszat tesz nekik… mármint a levegő és a fény.
Húgom halkan horkantott. – Pillanatnyilag ez a legkisebb gondunk, ha nem haragszol.
A freskókat csodálva elindultunk a fal mellett, és elhaladtunk egy aranydíszítésű kovácsoltvas ajtó
mellett. Ahogy bekiáltottam a rácsok között, kis oldalkápolnát pillantottunk meg sírokkal, amely arra a
falusi temetőre emlékeztetett, ahol a Tolomei család sírboltja áll, és amelyet unokabátyámmal, Peppóval
látogattam meg egy emberöltő messzeségunek tűnő napon.
Az oldalkápolna nem csak Janice és az én érdeklődésemet keltette fel. Körülöttünk Cocco emberei
minden egyes ajtót módszeresen megvizsgáltak, kétségkívül Rómeó és Giulietta sírját keresték.
– És ha nincs itt? – súgta Janice, s közben idegesen pillantgatott Coccóra, akit egyre türelmedenebbé
tett az eredménytelen kutatás.
– Vagy ha idetemették őket, de a szobor valahol máshol van? … Jules?
Én azonban csak fél füllel hallgattam, amit mond. Miután jó néhány vakolatdarabnak tűnő törmelékre
léptem, felfelé irányítottam a lámpát, és azt láttam, hogy a helyiség sokkal roskatagabb, mint amilyennek
első pillantásra tűnt. A boltíves mennyezet egy-egy része leomlott, a tartóoszlopok pedig vészjóslóan
megdőltek a modern világ súlya alatt.
– Te jó ég – szóltam elhűlve, mert egyszeriben rájöttem, hogy itt lenn nem csak Cocco és az emberei
fenyegetnek bennünket. – Ez az üreg mindjárt összeomlik.
Vállam fölött hátranéztem a nyílásra, amely a tömegsírt rejtő barlangba vezetett, és rájöttem, hogy ha
sikerülne is észrevétlenül visszaosonnunk, akkor sem tudnánk feljutni a lyukon, amelyen át a maffiózók
segítettek le bennünket a mélybe. Ha minden erőmet összeszedném, talán fel tudnám emelni Janice-t, de
én hogyan jutnék ki? És Lorenzo barát? Elméletben Umberto mindhármunkat fel tudna emelni, csakhogy
vele mi lesz? Egyszerűen otthagynánk?
Töprengésemet Cocco füttye szakította félbe, amellyel magához rendelte húgomat és engem, majd
utasította Umbertót, hogy kérdezze meg tőlünk, van-e elképzelésünk az átkozott szobor hollétéről.
– Ó, hát itt van! – szólt Janice merészen. – Csak az a kérdés, hogy hová rejtették.
Látta, hogy Cocco nem érti, ezért kényszeredetten felnevetett. – Ugye nem képzelte – folytatta Janice
kissé remegő hangon –, hogy egy ilyen értékes tárgyat úgy helyeznek el, hogy mindenki lássa?
– Mit mondott Lorenzo barát? – kérdeztem Umbertót főleg azért, hogy eltereljem a figyelmet Janice-
ről, akin látszott, hogy bármelyik pillanatban sírva fakadhat. – Biztos van valami ötlete.
Mindannyian a szerzetesre néztünk, aki egyedül kószált a teremben, és a mennyezet aranycsillagait
bámulta.
– És ideállított egy sárkányt szemeik őrzésére – mondta Umberto. – Ennyi. De nincs itt semmiféle
sárkány. És sehol egy szobor.
– Az a fura – szóltam a kripta egyik oldaláról a másikra pillantva, hogy amott, balra öt oldalkápolna áll
szabályos távolságra egymástól, itt viszont csak négy. Nézzétek csak. A középső hiányzik. Csak egy fal
van ott.
Umberto még be sem fejezte mondataim fordítását, amikor Cocco átterelt bennünket oda, ahol az
ötödik ajtónak kellett volna lennie, hogy közelebbről megszemlélje.
– Nem egyszerű fal – mutatott Janice egy színes freskóra –, hanem tájkép egy nagy, vörös, repülő…
kígyóval.
– Én sárkánynak nézem – mondtam egy lépést hátrálva. – Tudod, mire gondolok? Szerintem a sír e
mögött a fal mögött van. Nézd csak… – A freskón látható hosszú repedésre mutattam, amely azt sejtette,
hogy a vakolat alatt talán egy bejárat rejtőzik. – Valószínűleg ez is oldalkápolna volt, mint a többi, csak a
Salimbeni család elunta, hogy a hét minden napján huszonnégy órán át őrt állítson ide. Ezért egyszerűen
befalazták. Nagyon is lehetséges.
Coccónak nem volt szüksége több bizonyítékra arra, hogy ez valóban a kápolna bejárata, így hát az
emberek pillanatokon belül újra munkához láttak a szerszámokkal, A kőbe fúródó fém dübörgése
visszhangzott a kriptában, miközben Cocco emberét megrongálták a sárkányos freskót, hogy
hozzáférjenek a feltételezett bejárathoz. Ezúttal nemcsak por és törmelék hullott ránk, ahogy fülünkbe
dugott ujjakkal a rombolást néztük, hanem a boltíves mennyezet nagy darabjai is. Úgy zuhantak le
körülöttünk az aranycsillagok, mintha az univerzum fogaskerekei potyogtak volna le sorra.

Amikor a fúrók végre elhallgattak, akkora nyílás tátongott a falban, amelyen egy ember átfért, és a
túloldalon valóban egy rejtett üreg sötétlett. Az emberek egymás után beléptek a nyíláson, s végül Janice
és én sem tudtunk ellenállni a kísértésnek, jóllehet senki nem mondta, hogy mi is beléphetünk.
Egy félhomályos kis oldalkápolnába jutottunk, ahol a többiek némán álltak. Nyakamat nyújtogatva,
lábujjhegyen próbáltam kivenni, hogy mit néznek, de csak valami csillogást láttam, mígnem valaki,
bátorságát összeszedve, lámpáját egyenesen a masszív tárgyra irányította, amely mintha a levegőben
lebegett volna előttünk.
– Jóságos ég! – szólt valaki tökéletes kiejtéssel, és most az egyszer Janice is némán bámult.
Ott állt előttünk Rómeó és Giulietta szobra. Sokkal nagyobb és sokkal lenyűgözőbb volt, mint
amilyennek valaha is elképzeltem – igazság szerint a méretei már-már fenyegetővé tették. Mintha
alkotója azt akarta volna, hogy aki meglátja, önkéntelenül térdre vesse magát, és megbocsátásért
esedezzen. Én majdnem ezt tettem.
Ott állt a hatalmas márványszarkofág, tetején hatszáz év porával takarva, de aranyfényű kisugárzását
nem halványította el az idő. A négy drágakő szem – a két kék zafír és a két zöld smaragd – szinte
természetfeletti tűzzel ragyogott a homályos kápolnában.
Abban, aki nem ismerte a történetet, a szobor nem a gyászt, hanem a szerelmet idézte fel. Rómeó a
szarkofágon térdelt, a karjaiban tartotta Giuliettát, és olyan odaadón néztek egymásra, hogy pillantásuk
lángja még abba a sötét odúba is behatolt, ahol a szívem bújt meg, és saját friss bánatomat idézte fel
bennem. Az anya vázlatfüzetében lévő rajzok nyilvánvalóan pusztán sejtésen alapultak; a két alakról,
Rómeóról és Giuliettáról készített legszeretetteljesebb portréi sem közelítették meg a valóságot.
Ahogy ott álltam szomorúságommal küszködve, nehezen fogadtam el, hogy eredetileg azért jöttem
Sienába, hogy ezt a szobrot és ezeket a drágaköveket megtaláljam. Most ott voltak előttem, és a
leghalványabb vágyat sem éreztem arra, hogy birtokoljam őket. De ha az enyémek lettek volna is, szíves-
örömest megváltam volna tőlük, csak hogy visszajussak a valóságos világba, távol kerüljek a Cocco-
félékről, vagy legalább, hogy még egyszer láthassam Alessandrót.
– Szerinted egy koporsóba tették őket? – suttogta Janice megzavarva gondolataimat. – Gyere… –
Könyökével utat tört magának az emberek között, engem is magával húzott, s amikor a szarkofághoz
értünk, elvette tőlem a lámpát, és a kőbe vésett feliratra irányította. – Nézd! Emlékszel erre a történetből?
Gondolod, hogy ez az?
Közelebb hajoltunk, de nem értettük az olasz szavakat.
– Hogy is volt? – Janice a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni az angol szövegre. – Igen! Itt
nyugszik a sírig hűséges Giulietta… Isten szeretetében és irgalmában… – Elhallgatott, többre nem
emlékezett.
– Hogy majd a kegyelem órájában – folytattam halkan. Elvarázsolt Rómeó felém néző aranyarca –
felébressze Rómeó, az ő hites párja.

Ha a Lippi mester által számunkra lefordított történet igaz – márpedig minden jel arra mutatott –,
akkor az idős Ambrogio mester személyesen irányította 1341-ben a szobor elkészítésének munkálatait.
Rómeó és Giulietta jó barátjaként kétségkívül minden tőle telhetőt megtett, hogy a szobor élethű másuk
legyen.
Cocco és emberei azonban nem azért jöttek ide Nápolyból, hogy a múlton révedezzenek. Ketten máris
felmásztak a szarkofágra, hogy kiderítsék, milyen szerszámokkal lehet a szemeket eltávolítani a
szoborról. Végül kijelentették, hogy speciális fúrókra van szükség, és amint társaik kikeresték és átadták
nekik az eszközöket, máris munkához akartak látni; egyikük Rómeó, másikuk Giulietta szemeit vette
célba.
Amikor Lorenzo barát – aki mindaddig nyugodtan állt – meglátta, mire készülnek, előrelendült, hogy
megállítsa őket. Könyörgött nekik, hogy ne rongálják meg a szobrot. Nem egyszerűen csak egy
műalkotást gyaláznának meg, mivel a szerzetes szemlátomást meg volt róla győződve, hogy a szemek
eltávolítása elmondhatatlan gonoszt szabadítana el, amely mindannyiunkat elpusztítana. Coccónak
azonban már nem volt szüksége Lorenzo barát babonás rejtélyeire. Durván félrelökte az idős szerzetest,
és utasította embereit, hogy folytassák a műveletet…
A falbontás lármája is szinte kibírhatatlan volt, de most határozottan pokoli zajt csaptak a fémfúrók.
Janice és én fülünkre tapasztott kézzel hátráltunk a szörnyű pusztítás közeléből, és mindketten pontosan
tudtuk, hogy szélsebesen közeledünk kutatásunk szomorú végéhez.
A falban tátongó lyukon át visszatértünk a kriptába – ahová a láthatóan feldúlt Lorenzo barát is
követett bennünket –, és azonnal láttuk, hogy az építmény a szó szoros értelmében lassan szétesik.
Hatalmas repedések futottak a falaktól a boltíves mennyezetig, s a repedésekből újabbak indultak
pókhálóként. Nyilvánvaló volt, hogy a legapróbb rezgésre pillanatok alatt szétfutnak minden irányban.
– Szerintem meneküljünk – szólt Janice idegesen körbepillantva. – A másik barlangban legalább csak
halottak vesznek körül bennünket.
– És aztán? – kérdeztem. – Ülünk a mennyezeti lyuk alatt, és várjuk, hogy ezek az… úriemberek
segítenek rajtunk?
– Nem – felelte húgom a karját dörzsölgetve, ahol egy csillag felsértette – egyikünk kisegíti a másikat
a lyukon, az pedig kimászik az alagúton segítségért.
Elképedve bámultam. Rájöttem, hogy igaza van, én pedig egy idióta vagyok, amiért ez nem jutott
előbb eszembe. – Szóval – mondtam tétován –, ki mászik ki?
Janice halványan elmosolyodott. – Te. Neked van veszítenivalód… – Aztán határozottabban
hozzátette; – Ráadásul én tudok bánni a kókuszfejüvel.
Kis ideig csak álltunk, és egymást néztük. Aztán a szemem sarkából megpillantottam Lorenzo barátot;
az egyik csupasz kőasztal előtt térdelt, és Istenhez imádkozott, aki már nem volt jelen.
– Nem tudom megtenni – súgtam. – Képtelen vagyok itt hagyni téged.
– Meg kell tenned – jelentette ki Janice. – Ha nem akarod, akkor majd én megyek.
– Rendben – mondtam. – Menj te. Kérlek.
– Jaj, Jules! – ölelt át a húgom. – Miért mindig te vagy a hős? Igazán kihagyhattuk volna a
mártíromságról folytatott vitát, mivel elhallgattak a fúrók, és a bentiek elindultak kifelé az
oldalkápolnából. Nevetve, mókázva idézték fel az átélt kalandokat, és egymásnak dobálták a négy dió
nagyságú drágakövet. Utolsónak Umberto jelent meg, és láttam rajta, hogy ugyanaz jár a fejében, mint
nekünk: véget ért-e ezennel az ügyletünk Coccóval és a nápolyi bandával, vagy úgy döntenek, hogy
többet akarnak?
Mintha olvastak volna gondolatainkban, a férfiak abbahagyták a viccelődést, és elkomolyodó arccal
méregetni kezdtek bennünket, Janice-t és engem, ahogy ott álltunk szorosan egymáshoz simulva.
Különösen Coccón látszott, hogy megörül nekünk, és hamis mosolya elárulta, hogy pontosan tudja, mire
akar még bennünket felhasználni vállalkozásában. Majd, miután pillantásával levetkőztette Janice-t, és
arra jutott, hogy pimasz modora ellenére ő is csak egy megriadt lány, tekintete megkeményedett, és
odaszólt valamit az embereinek, aminek hallatán Umberto széttart karokkal ugrott elénk.
– No! – könyörgött. – Tiprego!
– Vaffankulo! – szólt Cocco gúnyosan, és automata fegyverét Umbertóra szegezte.
A hangnemből ítélve a két férfi könyörögve és káromkodva vitatkozott, majd végül Umberto angolra
váltott.
– Barátom – esedezett, és kis híján térdre vetette magát – tudom, hogy nagylelkű vagy. Ígérem, nem
fogod megbánni.
Cocco nem felelt azonnal. Hunyorítása sejtette, hogy nem szívesen emlékszik vissza a múltra.
– Könyörgök – folytatta Umberto –, a lányok soha nem fognak beszélni senkinek. Esküszöm.
Cocco elfintorodott, és tört angolsággal azt mondta: – Lányok mindig beszél. Beszél, beszél, beszél.
Janice úgy megszorította hátunk mögött a kezemet, hogy fájt. Ő is tudta, csakúgy, mint én, hogy nincs
semmi épeszű ok arra, hogy Cocco hagyjon bennünket kisétálni innen. Megkapta a drágaköveit, ezt
akarta. Szemtanukra viszont semmi szüksége nem volt. Ám még így is nehezen fogtam fel, hogy ennyi
volt. Azok után, hogy csúsztunk-másztunk, segítettünk neki a szobor felkutatásában, most valóban megöl
bennünket? Félelem helyett haragot éreztem – haragudtam, amiért Cocco ilyen hidegvérű gazember, és
hogy egyedül az apánk állt ki mellettünk.
 Még Lorenzo barát is tédenül álldogált, behunyt szemmel morzsolgatta a rózsafüzérét, mintha semmi
köze sem volna a körülötte zajló dolgokhoz. De hát honnan is érthette volna? Nem értett sem a gonosz
nyelvén, sem angolul.
– Barátom – szólt újra Umberto. Minden erejét összeszedte, hogy nyugodtnak tűnjön, talán abban a
reményben, hogy Cocco is így viselkedik. – Egyszer megkíméltem az életedet. Emlékszel? Az már nem
számít semmit?
Cocco úgy tett, mintha elgondolkodott volna. Aztán megvető grimasszal azt mondta: – Oké. Egyszer
megkímélted az életemet. Ezért most kapsz egy életet. – Janice felé és felém biccentett. – Melyik a
kedvenced? A stronza vagy az angelo?
– Ó, Jules! – súgta panaszos hangon Janice, és olyan szorosan ölelt át, hogy lélegezni sem tudtam. –
Szeretlek! Bármi történik, szeretlek!
– Kérlek, ne kényszeríts választásra! – könyörgött Umberto olyan hangon, amelyet alig ismertem fel. –
Cocco! Ismerem az anyádat. Jó asszony. Neki nem tetszene ez.
– Anyám – szólt Cocco eltorzult arccal – leköpi a sírodat! Utolsó esély: stronza vagy angelo! Válassz,
vagy megölök mind a kettő.
Mivel Umberto nem felelt, Cocco odament hozzá. – Te – mondta lassan, és Umberto mellkasának
szegezte fegyverét – ostoba ember.
Janice és én úgy megdermedtünk a rémülettől, hogy mozdulni sem tudtunk, nem ugrottunk oda, hogy
megakadályozzuk Coccót a fegyver használatában. Két másodperccel később egyetlen fülsiketítő
dörrenés visszhangzott a teremben.
Felsikoltottunk, és odafutottunk Umbertóhoz, mert arra számítottunk, hogy holtan összerogy.
Meglepetésünkre azonban, amikor odaértünk hozzá, egyenesen állt, a sokktól mereven. A padlón viszont,
kifacsarodott testtel elterülve hevert Cocco. Valami – egy mennykő? – átsüvített a koponyáján, s közben
lehasította fejének hátsó felét.
– Krisztusom! – hüledezett a halottsápadt Janice sírós hangon. – Mi volt ez?
– A földre! – kiáltott Umberto, és mindkettőnket lerántott. – Védjétek a fejeteket!
Cocco emberei botladozva fedezéket kerestek, miközben újabb lövések ropogtak, s akik megálltak,
hogy viszonozzák a tüzet, nyomban holtan rogytak le, mert hajmeresztő pontossággal találat érte őket. A
hasamon fekve oldalra fordítottam a fejemet, hogy lássam, ki adja le a lövéseket, és életemben először
nem éreztem ellenszenvet a kommandós ruhát viselő rendőrök láttán. A Cocco emberei által vágott
hasadékon át beözönlöttek a kriptába, a legközelebbi oszlopok mögé ugrottak, és – gondolom – arra
szólították fel az életben maradt maffiózókat, hogy dobják el a fegyvereiket, és adják meg magukat.
Amikor megláttam a rendőröket, és rájöttem, hogy véget ért a rémálom, úgy megkönnyebbültem, hogy
nevetni és sírni tudtam volna egyszerre. Ha egy perccel később érkeznek, egészen más helyzetet találtak
volna. Persze lehet, hogy egy ideje ott voltak már, figyeltek bennünket, s csak arra vártak, hogy bírósági
tárgyalás nélkül megszabaduljanak Coccótól. Bármint volt is, ahogy ott hasaltam a kőpadlón az átélt
borzalmaktól ködös fejjel, készségesen elhittem volna, hogy szabadítóinkat Szűz Mária küldte, hogy
megbüntesse a gonoszokat, akik meggyalázták szentélyét.
Az életben maradt néhány maffiózó felmérte a reménytelen helyzetet, és feltartott kézzel előlépett az
oszlopok mögül. Amikor egyikük ostoba módon lehajolt, hogy felvegyen valamit – feltehetőleg egy
drágakövet – a földről, a rendőrök nyomban lelőtték. Kis idő elteltével rájöttem, hogy ez volt az a fickó,
aki Janice-t és engem a barlangban megfogdosott, de még ennél is fontosabb volt, hogy Alessandro lőtte
le.
Amint Alessandrót megpillantottam, mámoros öröm áradt szét bennem. De mielőtt mindezt Janice-szel
közölhettem volna, valahonnan a magasból vészjósló dübörgés hallatszott, fokozatosan felerősödött, majd
a boltíves mennyezetet tartó egyik oszlop nagy robajjal leomlott, és többtonnás terhével maga alá temette
az életben maradt maffiózókat.
A robajlás vibráló visszhangja végigfutott a Bottini-alagút körülöttünk futó járatain. Úgy tűnt, mintha
földrengést indított volna el a kriptában bekövetkezett káosz. Umberto hirtelen talpra ugrott, és intett
Janice-nek és nekem, hogy mi is álljunk fel.
– Siessünk! – sürgetett bennünket, miközben idegesen körülnézett. – Nincs sok időnk.
Ahogy sietősen a kijárat felé indultunk, hajszálon múlott, hogy nem ránk zúdult egy törmelékzuhatag a
megrepedt mennyezetről, de egy lehulló csillag eltalálta a halántékomat, mire majdnem elveszítettem az
eszméletemet. Egy pillanatra megálltam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és akkor
megpillantottam az omladékhalmokon felém igyekvő Alessandrót, aki ügyet sem vetett társai
figyelmeztető kiáltásaira. Nem szólt egy szót sem, de erre nem is volt szükség. Pillantása mindent elárult,
amit csak hallani akartam.
Azonnal a karjaiba vetettem volna magam, ha nem hangzik fel mögöttem egy elhaló kiáltás.
– Lorenzo barát! – szóltam elhűlve, mert hirtelen eszembe ötlött, hogy teljesen megfeledkeztünk a
szerzetesről. Megfordultam, és megpillantottam a barát összegörnyedő alakját valahol a pusztulás
közepén, s mielőtt Alessandro megállíthatott volna, visszafutottam az idős emberhez, hogy segítsek neki,
nehogy előttem érje el egy lehulló kőtömb.
Alessandro egész biztosan megállított volna, csakhogy újabb oszlop omlott le közöttünk óriási
porfelhőt csapva, és nyomában vakolatdarabok potyogtak. A ledőlt oszlop ezúttal pont mellettem
átszakította a padlót, és kiderült, hogy a kőlapokat nem fagerendák, nem is betontömbök tartják; nincs
alatta más, mint sötéten tátongó űr.
A látványtól megdermedve azonnal megtorpantam, nem mertem továbbmenni. Alessandro a hátam
mögött kiabált, hogy forduljak vissza, ám mielőtt észbe kaptam volna, a padlónak az a darabja, amelyen
álltam, repedezve elkezdett leválni a körülötte lévő kőtömbökről. Aztán már csak azt éreztem, hogy a
semmibe zuhanok, a megdöbbenéstől sikoltani sem tudok; mintha egyszeriben elpárolgott volna a világot
összetartó ragasztóanyag, és ebben az új káoszban nem maradt más, mint törmelékdarabok, én és a
gravitáció.
Milyen mélyre zuhantam? Azt mondanám, hogy átzuhantam az időn, életeken és halálokon, a letűnt
századokon, de valóságos mércével mérve az üreg nem volt mélyebb öt méternél. Legalábbis ezt
mondják. Azt is mondják, hogy szerencsémre sem sziklák, sem démonok nem kerültek utamba alvilági
zuhanásom közben. Álmából az embert az ősi folyó ébreszti, amelynek megpillantása keveseknek adatik
meg.
A neve Diana.

Azt mesélik, hogy amint leestem a leomló kőlapról, Alessandro nyomban utánam ugrott, el sem dobta
felszerelését. Ahogy a hűvös vízbe csobbant, lehúzta mellénye, bakancsa, fegyvere, s csak némi idő
elteltével tudott újra a felszínre bukkanni. A sebes áramlattal küszködve előhúzott egy lámpát, s végül
rátalált egy szikladarabon fennakadt ernyedt testemre.
Üvöltve utasította társait, hogy eresszenek le egy kötelet, s így mindkettőnket felhúztak a katedrális
kriptájába. Alessandro mindenre és mindenkire süketen lefektetett a kőpadlón magasodó törmelékre,
kipréselte tüdőmből a vizet, majd nekilátott, hogy újraélesszen.
Az erőfeszítéseit figyelő Janice csak akkor fogta fel a helyzet komolyságát, amikor felnézett, és látta,
hogy a többiek komor pillantásokat váltanak. Mindannyian tudták, amit Alessandro még képtelen volt
elfogadni; azt, hogy meghaltam. Janice szeméből előbuggyantak, majd megállíthatatlanul záporoztak a
könnyek.
Alessandro végül feladta a küzdelmet, csak átölelt, mintha soha többé nem akarna elválni tőlem. Az
arcomat simogatta, beszélt hozzám, olyasmiket mondott, amiket akkor kellett volna megosztania velem,
amikor még éltem, s azzal sem törődött, hogy ki hallja. Abban a percben, Janice elbeszélése szerint, úgy
festettünk, mint Rómeó és Giulietta szobra, csak a szemünk volt csukva, és Alessandro arcát elborította a
bánat.
Amikor a húgom látta, hogy már Alessandro is elvesztette minden reményét, kitépte magát a rendőrök
kezéből, Lorenzo baráthoz rohant, és megragadta a vállát.
– Miért nem imádkozik? – kiáltotta megrázva az öregembert. – Imádkozzon Szűz Máriához, és mondja
el neki… – Észbe kapott, hogy a szerzetes nem érti, amit mond, s ekkor ellépett mellőle, felnézett a romos
mennyezetre, és teli torokból kiáltotta: – Hagyd őt élni! Tudom, hogy megteheted! Hagyd élni!
Miután semmi választ nem kapott, Janice térdre rogyott, és hisztérikus zokogásba kezdett. Nem volt a
jelenlévők között senki, aki meg merte volna őt érinteni.
Ebben a pillanatban Alessandro érzett valamit. Nem volt több apró rándulásnál, s még az is lehet, hogy
az ő testéből indult, nem az enyémből, ám ettől újra reménykedni kezdett. Két tenyerébe fogta arcomat,
újra beszélni kezdett hozzám előbb gyengéden, majd türelmetlenül.
– Nézz rám! – könyörgött. – Nézz rám, Giulietta!
 Azt mondják, hogy amikor végre meghallottam a hangját, nem köhögtem, nem sóhajtottam, nem
nyögtem fel. Csak kinyitottam a szemem, és rápillantottam. Aztán, amint felfogtam, mi történik,
valószínűleg elmosolyodtam, és azt súgtam: – Shakespeare-nek ez nem tetszene.
Mindezt később mesélték el nekem; alig emlékszem valamire a történtekből. Arra sem emlékszem,
hogy Lorenzo barát letérdelt, és megcsókolta a homlokomat, vagy, hogy Janice táncra perdült, mint egy
őrült dervis, és sorra csókolta a körülötte álló rendőröket. Egyedül annak a férfinak a szemére
emlékszem, aki nem akart engem többé elveszíteni, és aki végül kiragadott a Bárd szorításából, hogy
végre együtt írjuk meg saját történetünk boldog befejezését.

X.

…és mind e fájdalom

Egy szép napon csak édes tréfa lesz.

Lippi mester nem értette, miért nem tudok nyugton ülni. Ott voltunk végre ketten; ő a festőállvány
mögött, én kicsinosítva – mint életemben még soha –, vadvirágok között, a késő nyári nap aranyfényében
fürdőzve. Már csak tíz percre volt szükség ahhoz, hogy a portré elkészüljön.
– Kérem! – intett a mester a palettájával. – Ne mozogjon!
– De mester – tiltakoztam –, tényleg mennem kell.
– Bah! – A mester újra eltűnt a vászon mögött. – Sosem kezdik pontosan az ilyesmit.
A mögöttem magasodó domb tetején rég elhallgattak az apátság harangjai. Megfordultam, hogy még
egyszer odapillantsak, és láttam, hogy egy lobogó ruhás alak fut felénk a lankán.
– Jesszusom, Jules! – hüledezett Janice, de a lihegéstől nem tudta igazán érzékeltetni rosszallását. –
Valaki dührohamot kap, ha nem jössz azonnal!
– Tudom, de… – Lippi mesterre néztem, nem szerettem volna megakasztani a munkájában. Végtére is
Janice és én az életünket köszönhettük neki.
Tagadhatatlan tény, hogy a katedrális kriptájában átélt kalandunk egészen másképp alakult volna, ha a
mester – a rá nem jellemző éleslátás pillanatában – fel nem ismer bennünket, amint akkor éjjel
muzsikusok társaságában, zászlókkal beburkolva áthaladtunk a Piazza del Duomón. Ő előbb látott meg
bennünket, mint mi őt, ám amint észrevette, hogy az Egyszarvú városnegyed zászlóit terítették ránk,
rögtön tudta, hogy nagy a baj, az Egyszarvú városnegyed ugyanis a mi Bagoly negyedünk nagy riválisa
volt.
Visszarohant a műtermébe, és nyomban felhívta a rendőrséget. Mint kiderült, Alessandro az őrszobán
tartózkodott, két nápolyi bűnözőt hallgatott ki, akik meg akarták őt ölni, s közben eltörték a karjukat.
Lippi mester nélkül tehát a rendőrség sosem jött volna utánunk a kriptába, és Alessandro nem mentett
volna ki engem a Diana nevű folyóból… és talán sosem jutottam volna el Lorenzo barát viterbói
apátságába kicsinosítva.
– Bocsásson meg, mester – álltam fel – de máskor kell befejeznünk.
Húgommal együtt futásnak eredtem felfelé a dombon, s közben önkéntelenül felnevettem. Janice Eva
Maria egyik méretre szabott ruháját viselte, és természetesen tökéletesen állt neki.
– Mi olyan mulatságos? – csattant fel Janice még mindig haragosan késésem miatt.
– Te – kuncogtam. – Hihetetlen, de sosem jutott eszembe, hogy mennyire hasonlítasz Eva Mariára.
Még a hangod is.
– Hálás köszönet! – felelte Janice. – Még mindig jobb, mintha olyan volna a hangom, mint
Umbertóé… – Amint a szavak elhagyták a száját, összerezzent az arca. – Úgy sajnálom.
– Ne sajnálkozz. Lélekben biztosan itt van.
Az volt az igazság, hogy sejtelmünk sem volt, hol lehet Umberto. A kriptabeli lövöldözés óta egyikünk
sem látta őt. Minden valószínűség szerint eltűnt a föld alá, amikor a padló beszakadt, ámbár ezt senki sem
látta. Mindenki velem foglalkozott. A négy drágakövet sem látta többé senki. Ami engem illett,
gyanítottam, hogy a Föld visszavette kincseit, éppúgy visszarejtette méhébe Rómeó és Giulietta szemeit,
ahogyan magáénak követeké a sasdíszes tőrt.
Janice viszont meg vok róla győződve, hogy Umberto tette zsebre a drágaköveket, majd a Bottini-
alagútrendszeren át elmenekült, hogy Buenos Aires fényes hajú tangózói között élvezze az édes életet…
vagy máshol, ahol a gengszter urak le szoktak telepedni, miután visszavonulnak. A Castello Salimbeni
medencéjének partján ülve, néhány martini után Eva Maria is hajlott erre a véleményre. Umberto gyakran
eltűnik, mondta hatalmas, széles karimájú szalmakalapja alatt megigazítva napszemüvegét, olykor évekre,
aztán egyszer csak, teljesen váratlanul felhívja őt. Ezenkívül biztosra vette, hogy ha valóban lezuhant a
Diana folyóba, nem esett kétségbe, hanem kisodortatta magát valahová egy tóba. Mi más történhetett
volna?

Egy olajfaliget és egy méhkasokkal teli gyógynövénykert mellett kellett elfutnunk, hogy a szentélyhez
érjünk. Lorenzo barát reggel végig sétált velünk a területen, s végül egy zárt rózsakertbe értünk, amelynek
közepén egy rotunda állt.
A kis templom közepén egy szerzetes barátságosan kitárt karú, életnagyságú bronzszobra magasodott.
Lorenzo barát elmondta, hogy a testvérek ilyennek képzelték az eredeti Lorenzo barátot, s hogy földi
maradványait a padló alá temették. Ez a béke és az elmélkedés helye, mondta nekünk, ám a kedvünkért
kivételt tesz.
Janice társaságában a szentélyhez közelítve kis időre megálltam, hogy lélegzethez jussak. Mindenki
ránk várt – Eva Maria, Maléna, unokabátyánk, Peppo, begipszelt lábbal, és még sokan mások, akiknek a
nevét akkor kezdtem megtanulni –, és Lorenzo barát mellett állt a feszült, lélegzetelállítóan csinos
Alessandro, aki idegesen a karóráját nézte.
Amikor megpillantott bennünket, szemrehányó, ugyanakkor megkönnyebbült mosoly jelent meg az
arcán. Aztán, amint a közelébe értem, magához húzott, megcsókolta az arcomat, és a fülembe súgta: –
Lehet, hogy mégis láncra kell téged vernem a börtönben.
– Micsoda középkori gondolkodás – feleltem, és színlelt szemérmességgel kibontakoztam az
öleléséből, mivel mindenki minket nézett.
– Te váltod ki belőlem.
– Scusi? – nézett ránk Lorenzo barát felvont szemöldökkel. Alig várta, hogy elkezdhesse a szertartást,
ezért engedelmesen ránéztem, és válaszomat későbbre halasztottam.
Nem azért házasodtunk össze, mert kényszernek éreztük. A Lorenzo-szentélyben nemcsak miattunk
zajlott az esküvői szertartás; így bizonyítottuk mindenki számára, hogy komolyan gondoljuk, hogy
egymáshoz tartozunk – noha ezt Alessandro és én már réges-régen tudtuk. Ezen kívül Eva Maria
ragaszkodott hozzá, hogy méltó módon megünnepelhesse unokái visszatérését, és Janice minden
bizonnyal belehalt volna, ha nem kap előkelő szerepet az eseményekben. Így aztán ők ketten egy egész
estét azzal töltöttek, hogy átvizsgálták Eva Maria teljes ruhatárát a tökéletes koszorúslány-ruhát keresve,
miközben Alessandro úszni tanított engem a medencében.
Esküvőnk alig volt több mint egymásnak tett fogadalmaink megerősítése, engem mégis meghatott
Lorenzo barát őszintesége, és hogy a mellettem álló Alessandro figyelmesen hallgatta a szerzetes
beszédét.
Ahogy ott álltam Alessandróval kéz a kézben, egyszeriben megértettem, hogy miért rettegtem – egész
addigi életemben – attól, hogy fiatalon halok meg. Valahányszor megpróbáltam elképzelni az életemet
azon az életkoron túl, amelyben anyám meghalt, mindig sötétséget láttam. Csak most értettem meg,
miért. A sötétség nem a halált jelentette, hanem vakságot. Hogyan képzelhettem volna el, hogy olyan
életre ébredek – mint egy álomból –, amelynek a létezéséről mit sem tudtam?
A szertartás olasz nyelven zajlott méltóságteljesen mindaddig, amíg a tanú – Maléna férje, Vincenzo –
át nem adta Lorenzo barátnak a gyűrűket. A sas-díszes pecsétgyűrű láttán Lorenzo barát ingerülten
elfintorodott, és mondott valamit, amire mindenki nevetni kezdett.
– Mit mondott? – kérdeztem halkan.
Alessandro hozzám hajolt, az alkalmat kihasználva megcsókolta a nyakamat, és a fülembe súgta: – Azt
mondta: Istennek szent anyja, hányszor kelt ezt még végigcsinálnom?
 Az apátság belső udvarán volt a vacsora egy szőlőlugasban. Amikor az alkonyatot felváltotta a
sötétség, a Lorenzo testvérek olajlámpákat és kézi fújású üveggömbökbe helyezett viaszgyertyákat hoztak
ki az épületből, s az aranyló fény egykettőre elhalványította az ég csillagainak hideg ragyogását.
Jó érzés volt Alessandro mellett ülni olyan emberek társaságában, akik egyébként sosem gyűltek volna
így össze. A kezdeti elfogódottság után Eva Maria, Peppo és Pia vidáman tárgyalta a régi családi
félreértéseket. Mi is lehetett volna ennél jobb alkalom? Végtére is ők voltak a keresztszüleink.
A vendégek többsége azonban nem a Tolomei, és nem a Salimbeni családhoz tartozott; Alessandro
sienai barátai voltak ők, és a Marescotti család tagjai. A nagynénivel és a nagybácsival már több ízben
vacsoráztam – az ugyanabban az utcában lakó unokatestvérekről nem is szólva –, de Rómában élő
szüleivel és testvéreivel most találkoztam először.
Alessandro figyelmeztetett, hogy apja, Santini ezredes nem rajong a metafizikáért, és hogy anyja
mindig csak a legszükségesebb részleteket meséli el neki a Marescotti család történetéből. Ami engem
illet, boldog voltam, hogy senki sem akart mélyre ásni megismerkedésünk történetébe, és
megkönnyebbülten szorítottam meg Alessandro kezét az asztal alatt, amikor az anyja odahajolt hozzám,
és kacsintva odasúgta: – Ha eljöttök hozzánk, el kell mondanod, hogyan történt, jó?
– Jártál már Rómában, Giulietta? – kérdezte Santini ezredes, akinek hangja egy pillanatra túlharsogta
mindenkiét.
– Oö… nem – feleltem, s körmeimet Alessandro combjába vájtam. – De szeretnék.
– Különös… – ráncolta a homlokát az ezredes –, mintha már láttalak volna.
– Én is ugyanezt éreztem, amikor megismerkedtünk – mondta Alessandro átölelve a vállamat. Aztán
szájon csókolt, mire mindenki felnevetett, és az asztalon dobolt. A társalgás kisvártatva – szerencsére – a
palióra terelődött.
Két nappal a kriptában lezajlott események után a Sas, csaknem húsz, csalódást okozó év után, végre
megnyerte a versenyt. Az orvos ugyan azt javasolta, hogy egy ideig csak pihenjek, én mégis elmentem a
tolongásba Alessandróval, hogy sorsunk új kezdetét megünnepeljük. Azután Malénával és Vincenzóval,
meg az összes sas fiókával a sienai katedrálísba vonultunk, hogy meghallgassuk a Szűz Mária tiszteletére
tartott győzelmi misét, hiszen volt olyan kegyes, és a Contrada deirAquilának juttatta a cenciót, jóllehet
Alessandro a városban tartózkodott.
Ahogy ott álltam a katedrálisban, és a himnuszt énekeltem, amelyet nem tudtam, a kriptára gondoltam,
amely ott fekszik valahol a mélyben, és az aranyszoborra, amelyről rajtunk kívül senki más nem tud. Egy
nap talán látogatók is lemehetnek a kriptába, és Lippi mester talán a szobrot is helyreállírja, új szemekkel
látja el, addig azonban mindez a mi titkunk marad. És talán jobb is így. A Szűz megengedte, hogy
megtaláljuk szentélyét, de aki gonosz szándékkal lépett be oda, annak meg kellett halnia. Nem a
legvonzóbb úti cél turistacsoportok számára.
Ami a régi selyemkárpitot illeti, Rómeó Marescotti fogadalmának megfelelően visszakerült Szűz
Máriához. Firenzébe vittük, hogy szakértők tisztítsák meg, és most a Sas Múzeum kis kápolnájában függ
üvegtárolóban. Ahhoz képest, hogy micsoda megpróbáltatásokon kellett átesnie az utóbbi időben,
meglepően jó állapotban lévőnek tűnik. A városnegyedben természetesen mindenki eufórikus állapotba
került, amiért sikerült megtalálnunk ezt a fontos történelmi ereklyét, és senki sem csodálkozott azon,
hogy megszerzésének említésére mindig elpirulok.

A desszertnél – amely egy Eva Maria által tervezett hatalmas esküvői torta volt – Janice odahajolt
hozzám, és letett elém egy megsárgult pergamentekercset. Azonnal felismertem. Giannozza Giuliettának
írt levele volt az, amelyet Lorenzo barát mutatott meg nekem a Castello Salimbeniben. A különbség
csupán annyi volt, hogy a pecsét immár fel volt törve.
– Egy kis ajándék – mondta Janice, és átnyújtott egy összehajtott papírt. – Ez az angol változat.
Lorenzo baráttól kaptam a levelet, és Eva Maria segített lefordítani.
Láttam, hogy Janice alig várja, hogy elolvassam, ezért széthajtottam a papírt. Ez állt rajta:
 Drága Nővérem!

El nem tudom mondani, milyen boldog voltam, amikor a hosszá hallgatás után végre megkaptam
leveledet, és elmondhatatlanul szomorú lettem a hírek olvastán. Anyánk és apánk halott, és meghalt mint,
Jacopo, és a kis Benni is – nem tudom, hogyan öntsem szavakba bánatomat. Napokig tartott, mire
összeszedtem magam, hogy megírjam válaszomat.
Ha Lorenzo barát itt volna, azt mondaná, hogy minden az égiek nagy terve szerint zajlik, és hogy ne
sírjak a drága lelkekért, akik immár a paradicsomban tartózkodnak. Csakhogy ő nincs itt, és te sem vagy
mellettem. Egyedül vagyok egy barbár vidéken. Bárcsak odautazhatnék hozzád drága nővérem, vagy te
látogathatnál meg engem, hogy egymást vigasztalhatnánk ezekben a sötét időkben! Csakhogy én rab
vagyok a férjem otthonában, és noha ő többnyire ágyában fekszik, és napról napra gyengül, mégis attól
félek, hogy talán örökké él. Éjszaka olykor kimerészkedem, a füvön fekve nézem a csillagokat, de
holnaptól kezdve tolakodó római idegenek – valami ismeretlen Gambacorta család kereskedő tagjai –
töltik meg a házat, és szabadságom ismét csupán az ablakpárkányig terjed. De nem szeretnélek untatni a
magam bánatával. A tiédhez képest szóra sem érdemes.
Szomorúan hallom, hogy nagybátyánk fogolyként őriz, és téged elemészt a gondolat, hogy bosszút állj
azon a gonosz emberen, S-en. Drága nővérem, tudom, hogy úgyszólván lehetetlen, de esedezve kérlek,
szabadulj meg ezektől a pusztító gondolatoktól. Higgy benne, hogy az ég idővel megbünteti azt az embert.
Én magam számtalan órát töltök a kápolnában, és hálaadó imát mondok, amiért te megmenekülték a
gazemberektől. Annak alapján, ahogyan azt az ifjút, Rómeót jellemzed, biztosra veszem, hogy ő az a
lovag, akire oly türelmesen vártál.
Most újra boldog vagyok, hogy én léptem ebbe a szerencsétlen házasságba és nem te – írj
gyakrabban, kedvesem, közölj minden részletet, hogy általad átélhessem azt a szerelmet, amelyben nekem
nem lehetett részem. Imádkozom, hogy levelem vidámságban, jó egészségben találjon, miután sikerült
megszabadulnod a kísértő démonoktól. Ha Isten is úgy akarja, hamarosan látjuk egymást, és együtt
fekszünk a százszorszépek között, nevetéssel űzzük el a múlt minden bánatát, mintha nem is léteztek
volna. Ebben a rád váró fényes jövőben a te Rómeód felesége leszel, én pedig megszabadulok végre
minden béklyómtól – imádkozz velem, kedvesem, hogy így legyen.

Örökké szerető húgod: G

Mire a levél végére értem, együtt sírtam Janice-szel. Tudtam, hogy az asztal körül ülők nem értik ezt
az érzelemkitörést, de átöleltem húgomat, és megköszöntem a tökéletes ajándékot. Bizonyára nem sok
vendég értette volna meg a levél jelentőségét; valószínűleg azok sem értették volna meg, hogy mit jelent
számomra és a húgom számára, akik ismerték az eredeti Giulietta és Giannozza történetét.
Éjfélre járt már, amikor sikerült végre visszaosonnom a kertbe, ahová magam után húztam a nem túl
lelkes Alessandrót. Mindenki lefeküdt, és én elérkezettnek láttam az időt valami olyasminek a
végrehajtására, amit régóta terveztem. Kinyitottam a Lorenzo-szentélyhez vezető nyikorgó kaput, és
vonakodó társamra nézve a számra tettem az ujjamat. – Nem volna szabad itt lennünk.
– Egyetértek – mondta Alessandro, és megpróbált átölelni. – Megmondom, hol kellene most
lennünk…
– Ss! – tapasztottam be tenyeremmel a száját. – Tényleg meg kell tennem.
– Miért nem lehet holnap?
Elvettem a kezem, és sebtében megcsókoltam Alessandro száját. – Holnap ki sem akarok kelni az
ágyból.
Ekkor Alessandro hagyta, hogy bevezessem a szentélybe, a márvány rotundához, amelyben Lorenzo
barát bronzszobra állt. A kelő hold fényénél szinte elevennek hatott a szobor, ahogy kitárt karokkal várt
ránk. Kicsi volt a valószínűsége annak, hogy vonásai hasonlítottak az eredetiekre, de ez nem számított.
Csak az számított, hogy lelkiismeretes emberek felismerték áldozatkész magatartását, és lehetővé tették,
hogy újra megtaláljuk őt, és köszönetet mondjunk neki.
Levettem a nyakamból a keresztet, amelyet azóta viseltem, hogy Alessandro visszaadta, és
lábujjhegyre állva a szobor nyakába akasztottam, mivel ott volt a helye. – Monna Mina kapcsolatuk
zálogának tekintette ezt a keresztet – mondtam lényegében magamnak. – Nekem nincs szükségem rá
ahhoz, hogy ne felejtsem el, mit tett ő Rómeóért és Giuliettáért. – Kis időre elhallgattam. – Ki tudja, talán
nem is létezett az átok soha. Talán csak mi gondoltuk, mindannyian, hogy megérdemeljük.
Alessandro nem szólt semmit. Megérintette az arcomat, ahogyan azon a napon a Fontebrandánál,
csakhogy most már pontosan tudtam, hogy mire gondol. Akár valóban el voltunk átkozva, akár nem, akár
valóban leróttuk most tartozásunkat, akár nem, számomra Alessandro jelentette az áldást, s az ő számára
én, ez pedig elég volt ahhoz, hogy kivédjünk minden támadást, amelyet a sors – vagy Shakespeare –
ostoba módon még ezek után is elindítana ellenünk.