Minden ember nap mint nap szembetalálkozik saját

agresszív indulataival, amelyeket az erősödő indulat

világában egyre nehezebb elfojtani és eltűrni. A társadalmi
bűnök egyéni bűnökké alakulnak. Sigmund Freund szerint
a civilizáció akkor kezdődött, amikor először fordult elő,
hogy egy ősember haragjában rikácsolt, husángját forgatta,
de nem csapott le vele. De mi lecsapunk szavakkal,
bombákkal, lágerekkel. Lehet, hogy elpusztul a
humanizmusára egykor annyira büszke civilizációnk? S a
szeretet vallását követőkből megint megkeresztelt
pogányokká zuhanunk vissza?
Nem nézhetjük tétlenül… Szabad akaratot kaptunk,
felelősek vagyunk önmagunkért! Ezért is különösen
időszerűek Ranschburg Jenő, Popper Péter és Vekerdy
Tamás e kötetben közölt írásai.
Popper Péter, Ranschburg Jenő,
Vekerdy Tamás

Az erőszak sodrásában

SAXUM
 SZIMPOZION
Az élet dolgai

Sorozatszerkesztő: Popper Péter

Borítóterv: Malum Stúdió

ISBN 978-963-248-040-4
HU ISSN 2060-7512
HU ISSN 1585-4000

Saxum Kiadó Bt.

Felelős vezető: Jenei Tamás
Felelős szerkesztő: Zsolnai Margit
Műszaki szerkesztés: FeZo Bt.
Tördelőszerkesztő: Jeges Erzsi
 TARTALOM

Popper Péter: Az agresszió

Ranschburg Jenő: A bűnözés lélektana és genetikája
Vekerdy Tamás: Agresszív gyerekek?
Ranschburg Jenő: A család és az erőszak
Popper Péter

Az agresszió
Egyszer egy fiatalember azt mondta nekem: mitől vagytok
ti, mai szülők, nagyszülők olyan magabiztosak? Amikor ti
voltatok fiatalok, a ti kezetekben volt az európai kultúra, a
pozíció, a hatalom, akkor mit hoztatok ki ebből? Két
világháborút millió és millió halottal, gyilkolással,
koncentrációs lágereket gázkamrákkal, totális
rendszereket rettenetes terrorral, egy társadalmi méretű
önzést, bizalmatlanságot a másik emberrel szemben? Nem
veszitek észre, hogy ti meg az apáitok egy bukott
generáció vagytok azzal, amit magatok mögött hagytok?
És egyénileg? Boldogabbak lettek a házasságok,
tartósabbak a kapcsolatok? Nem, sőt romlott az emberi
viszonyoknak a színvonala. Hagyjatok bennünket békén!
Lehet, hogy mi is elszúrjuk, de legalább megpróbáljuk,
hogy valami mást hozzunk ki az életből, mint ami nektek
összejött.
Ami szorongást kelthet az emberekben, az, hogy érzik a
növekvő és korlátlan agresszivitás lehetőségét és azt, hogy
elmosódott a határ – a konvencionális polgári erkölcsnek a
határa – az „ezt lehet – ezt nem lehet” között. Ezt a határt
mostanában egyre többen és egyre gyakrabban a
legmagasabb szinten (akár a parlamentet említhetjük), de
a hétköznapokban is rendszeresen átlépik. Például a 19.
században nem mondhatta volna az egyik képviselő a
másikra, hogy hazaáruló, mert ebből olyan véres párbaj
lett volna, hogy egyikük holtan marad ott. Lehet-e
gyilkolni, lehet-e tömeggyilkosságokat elkövetni? Hát ma
miért ne lehetne? De társadalmi méretű szorongás
keletkezik az agresszió következtében: mikor kerül rám a
sor? Biztonságban vagyok-e mások agresszivitásával
szemben?
Nézzük meg az alapvető pszichológiai állásfoglalást. Mi
az, hogy agresszivitás? Az agresszivitás egy támadó
magatartás, amely valamely személy ellen irányul vagy
azért, hogy az illetőt megsemmisítse, vagy azért, hogy a
szándékait megakadályozza –, de mindenképpen negatív
pusztító indulat és érzés. Honnan jön?
A freudista pszichoanalitikusok azt állítják, hogy az
agresszió az ösztön. Tehát szerintük az emberben
veleszületetten létezik egy agresszív ösztön, olyan
életfenntartó, biológiailag meghatározott céllal, hogy
megvédje magát, érvényesítse a saját vágyait és érdekeit.
Ez az ösztön az állatoknál is kimutatható, méghozzá
akkor, ha megfosztják vagy akadályozzák őket valamilyen
vágyuk, ösztönük teljesülésében. Ki lehet próbálni: a derék
kutyának adják oda a kaját, mikor a kutya jóízűen eszik,
vegyék el tőle, azonnal agresszív lesz az állat. Morogni fog,
a kezük után kap, megharapja stb., tehát ha nem hagyom
jól lakni, az mindenképpen agressziót vált ki belőle.
Ezt az agressziót a behavioristák és a kognitív
pszichológusok tanult viselkedésnek mondják. Tehát
tagadják, hogy az emberben létezik veleszületett agresszív
ösztön, azt állítják, hogy megtanulja az agresszív
viselkedést a környezetétől. Amikor elkerülhetetlenül
ütközik a környezetével, azt tapasztalja, hogy ezek a
szociális ütközések agressziót szülnek.
Tulajdonképpen itt két nagy irányzat, a veleszületett
ösztön és a tanult viselkedés elmélete vetekszik egymással.
Ezzel azonban nemigen érdemes foglalkozni, mert akár
azt fogadom el, hogy az agresszió ösztön, akár azt, hogy
tanult viselkedés – a kiváltó ok mind a két esetben
ugyanaz. Ezt a kiváltó okot úgy hívják, hogy frusztráció. A
frusztrációnak pedig többfajta értelmezése van. Jelentheti
a megfosztást valamitől, ami fontos az élőlénynek, de
jelenthet akadályozást is egy cél elérésében.
Belekerültünk egy problémakörbe, amit úgy nevezek,
hogy frusztrációs tolerancia – vagyis a frusztráció
tűrőképessége. Hogyan tűri el az ember, ha megfosztják
valamitől, ha akadályozzák valamiben. Például nem kap
mozijegyet. Van olyan ember, akinek ettől egész délután,
este vagy akár egész másnap rossz kedve lesz: hogy nem
lehet élni ebben az országban, itt a jegyüzérek mindent
felvásárolnak, az ember már moziba se tud elmenni.
Tartós indulat válik belőle, tartós agresszivitás, tartós
rosszkedv. A másik ember viszont megvonja a vállát, és azt
mondja, hogy a fenébe is, nem kaptunk mozijegyet, akkor
most elmegyünk sörözni! Elmegy sörözni, jókedvű, és
rövid idő alatt átlép ezen a frusztráción. Nagyon nagy
különbség, hogy amikor valakit valamilyen frusztráció ér,
hogyan viseli el. Komoly személyes sérelemként – vagy azt
mondja, hogy ilyen az élet, ez is előfordulhat.
További különbség, hogy milyen fajta frusztrációt tűr el
jól a személy és mire érzékeny? Van olyan ember, aki
súlyos sérelemként éli meg, ha a karrierjében
akadályozzák; van olyan, aki nagyon tragikusnak érzi, ha
mint szerelmi partnert utasítják el, és hosszú ideig
szenved tőle. Fontos, hogy milyen típusú az a frusztráció,
amire allergiás, amire érzékeny.
Valamikor egy nevelőotthonban az igazgatóval volt
dolgom, amikor bejött egy gyerek, és azt mondta, hogy: –
Igazgató bácsi, hol a foci? Nem találjuk. – Az igazgató épp
írt valamit, nem nézett föl, és azt mondta: – Nincs itt,
mehetsz. – A gyerek úgy elment, hogy a rendőrség hozta
vissza napok múlva. A nagy sérelme az volt, hogy az
igazgató nem nézett fel, kvázi nem vett tudomást a
jelenlétéről. Egy házasságon kívül született gyerek volt,
akit a mama bevitt egy új házasságba, és a nevelőpapa nem
éppen szerencsésen viselkedett – átnézett a gyereken,
semmibe se vette. Ha az igazgató erre a kérdésre, hogy hol
a foci, átugrik az íróasztalán és agyba-főbe veri a gyereket,
hogy milyen pimasz, akkor a gyerek kimegy, és azt mondja
a társainak: – Na, jól felhúztam az igazgató bácsit, akkora
füleseket kevert le nekem – és nincs nagy baj. De ha
levegőnek nézik, arra érzékeny, mert attól szenvedett
egész gyerekkorában, azt nem tűri el. A frusztrációs
tolerancia individuálisan, egyénileg változó valami.
Még egy példa... Nagyon jó barátja volt a szüleimnek
egy világhírű magyar muzsikus. Egy napon odamegyek
látogatóba, és a felesége nagyon rosszkedvű... – Mi
történt? – kérdeztem. – Hát baj van – mondja –, a férjem
nem áll velem szóba már egy hete. – Miért? – Kint voltam
a konyhában, tettem-vettem, kiszólt, hogy „szívem,
befejeztem a második szonátámat, gyere, lejátszom
neked”. Én azt feleltem: „Szívem, máris jövök, csak
elzárom a tej alatt a gázt.” És azóta nem áll velem szóba.
És igaza van. Ha egy világhírű zenész elkészült egy
alkotásával és hívja a feleségét, ez micsoda egy szamár
válasz. Hát szempont, hogy kifut a tej, amikor a muzsikus
a legújabb szerzeményét akarja megmutatni?
Ha a muzsikus vagy a felesége konfliktusát a
frusztrációs tolerancia szempontjából kell értékelnem, azt
gondolom, minden egyénnél más és más negatívum az,
amit sérelemként él át.
Viszont ez a frusztráció-agresszió séma valahogyan túl
egyszerűnek bizonyult. A kutya esetében nem, de az
ember esetében igen. A frusztrációból nem mindig
születik agresszív viselkedés, de mindig lesz agresszív
indulat. Itt az a különbség, hogy az állat az agresszív
indulatát mindig kiéli, megmutatja, vicsorít, támad. Egy
emberben is biztosan keletkezik agresszív indulat, de nem
biztos, hogy kiéli. Mondjuk, megyek az utcán újdonsült
szerelmemmel, és szembejön velem egy pasi, megpöcköli
az orromat, és azt mondja: – Na, hogy vagy kisfiú? – hát
ezzel nagyon frusztrál engem férfiúi tekintélyemben a nő
előtt. Vagyis támad bennem egy jelentős agresszív indulat,
hogy szájon vágom. Akkor is, ha ő történetesen a Papp
Laci? Akkor nem. Hogy van ez? Akkor is agresszív
indulatom lesz, de félek, mert netán visszaüt. Tehát meg
fogom próbálni az agresszív indulataimat féken tartani,
esetleg humorrá átformálni, egyszóval igyekszem valahogy
kimenekülni a helyzetből anélkül, hogy az indulatom
agresszív viselkedéssé változna. Ez nagyon sokszor
előfordul, nem csupán azért, mert félek. Például azt
mondhatja az anya: bármennyi gondom is van a
lányommal, nem szólok már rá, mert abból mindig csak
balhé lesz – tehát nem viszi át agresszív viselkedésbe az
egyébként meglévő agresszív indulatát.
Vagyis a kérdés az, hogy az agresszív indulat mikor
válik agresszív cselekvéssé, és mikor nem. Azt mutatja a
tapasztalat, hogy vannak úgynevezett agressziót gátló
tényezők. Melyek ezek?
Először is bizonyos szociális érzelmek. Az agresszív
indulat is érzelem, de szembeszállnak vele olyan érzelmek,
mint például a szeretet. Vagy a másik gátló érzelem: a
szánalom. Pimasz velem egy nyomorék ember, nem
reagálok rá agresszíven a szánalom miatt. A különféle
érzelmek – főként a szeretet, a szánalom vagy a
felháborodás megértése – gátolják azt, hogy az agresszív
indulatból agresszív viselkedés legyen.
Másodszor: agressziót gátló tényező a kulturáltság. Ez
nagyon fontos dolog. Minél műveltebb egy ember, azaz
kulturálisan, civilizáció szempontjából minél magasabb
szinten van, annál nehezebben vált ki nála agresszív
viselkedést az agresszív indulata. Dühösnek dühös, de
nem üt. Tehát ha megnézik, hogy ki veri többet a
feleségét, akkor kimutatható, hogy a segédmunkások
könnyebben odacsapnak a feleségüknek, mint a lírai
költők. A műveltség, a kulturáltság és a nyomában járó
érzelmi kifinomultság, differenciáltság ugyancsak
agressziót gátló tényező. Minél primitívebb egy ember,
minél primitívebb egy közösség, egy embercsoport –
teljesen mindegy, hogy utcán tüntetők vagy SS vagy ÁVH
–, annál könnyebben lesz agresszív, és minél műveltebb,
minél kulturáltabb, annál nehezebben lesz agresszív.
Mi lehet még komoly agressziógátló tényező? Az
erkölcs. Itt a „lehet – nem lehet” probléma jön megint elő.
Megüthetek én egy embert? Belerúghatok én egy
emberbe? Megalázhatok vagy megszégyeníthetek én egy
embert? Már az Ószövetség azt írja, hogy aki egy embert
megszégyenít úgy, hogy az arcába kergeti a vért, az annyi,
mintha megölné. Itt nemcsak a testi agresszióról van szó,
hanem a lelkiről is: a megszégyenítésről, a pellengérre
állításról, a kigúnyolásról, a csúfolásról, tehát verbális,
szóbeli agressziókról. Tulajdonképpen ez a három nagy
agressziógátló tényező: az érzelem, az erkölcs és a
kulturáltság.
Valamikor egy kolléganőm felhívott, hogy valami baj
van a fiával, mintha depressziós lenne, csak ül magába
roskadva. Eljött hozzám a gyerek, tizenhat-tizenhét éves
kamasz fiú, beszélgetünk, nagy keservesen kinyögi, hogy
mi a baja. Moziban volt a szerelmével, aki egy tizenöt éves
gimnazista lány, vártak a villamosmegállóban, mikor
odajött három bőrfejű, és belekötöttek a srácba,
lehülyézték, a lányt lekurvázták stb. Szemmel láthatólag
provokálni akarták, hogy mozduljon valamit ellenük, és
akkor agyonverik. A fiú azt mondta nekem, hogy el
tetszik-e hinni, hogy én nem vagyok gyáva, de teljesen
ledermedtem. Kapott egy pszichés sokkot, mozdulatlanul
és némán állt, nem tudott cselekedni. Látták, hogy ez nem
reagál, úgyhogy egy idő után otthagyták, leköpték, és
elmentek. A lány természetesen látta ezt, és azt mondta,
ez volt a legokosabb, bármit csinálsz, agyonvágnak. Hát
mit tehetsz három kigyúrt bőrfejűvel szemben? De ő
mégis úgy érezte, hogy ez egy megbocsáthatatlan gyávaság
volt. Azt is panaszolta, hogy többen álltak ott a
villamosmegállóban, és senki nem segített. Most értettem
meg, hogy mi az a fasizmus – mondta a gyerek. Na, de ez
nem segített rajta.
Mondtam neki, hogy játsszuk le újra a jelenetet
gondolatban. – Ott állsz a lánnyal, várod a villamost,
odajönnek a bőrfejűek, gyaláznak téged is meg a lányt is.
Igen ám, de van a zsebedben egy pisztoly. Előkapod?
Lelövöd őket? – Azt mondja a gyerek: – Nem. – Miért
nem? – Mert én nem tudok egy méterről másik emberbe
belelőni, Péter bácsi. – Baj. Folytassuk. Ott állsz a lánnyal,
jönnek, de van nálad egy jávai kétélű tőr, és te ki vagy
képezve tőrviadalokra. Agyonszúrod őket? – Nem. – Miért
nem? – kérdezem. – Hát ugyanazért, mint az előzőnél.
Nem tudok beleszúrni egy emberbe. Ugye, úgy ropog... –
Baj ez, fiam. Akkor harmadszor is játsszunk. Te vagy
Magyarország ökölvívó-bajnoka. Odajönnek hárman,
lecsapod őket teljes erőből? Na, ez már tetszett neki,
gondolkozott, majd azt mondta: Lecsapom, de nem teljes
erőből. Miért nem? Mert attól tartok, ha elesik, betöri a
fejét a járdaszegélybe és meghal... – Ez is baj – mondom –,
mert nyilvánvaló, hogy éles helyzetben teljes erőből kell
ütni, különben visszaütnek. Nézd fiam, ezt most még
tovább játszhatnánk, de vedd észre, hogy mindig vereséget
fogsz szenvedni az agresszió ellenében, mert a tisztességes
és kulturált ember mindig hátrányban van. Ugyanis a
bűnöző nem habozik, nincsenek gátlásai se érzelmileg, se
morálisan, se kulturálisan, és rögtön teljes erőből támad.
Mindez nem csupán az egyes emberre vonatkoztatható,
hanem ez így van társadalmilag is. Gondoljuk végig, hogy
mennyi ideig tárgyaltak a demokratikus országok
Hitlerrel, ilyen-olyan szerződés, miközben egész Európát
majdnem elfoglalta; kiirtotta a lakosság felét, mire az
angolok egyáltalán rászánták magukat, hogy elindítsák a
repülőgépeiket és tankjaikat. Ők is elkéstek, ők is későn
reagáltak. Minden tisztességes ember későn reagál az
agresszióval szemben, mert mire feldühödik olyan szintre,
hogy ő is agresszív viselkedésű legyen, addigra már késő.
Mindenkinek vannak hasonló élményei. Az agresszió
kezdetben mindig nyer, mindig győztes, ezt észre kell
venni! A kulturált, morálisan irányított ember hátrányban
van a kriminalitással szemben, azaz tehetetlen.
A kriminálpszichológia egyik kongresszusán egyszer
felszólalt valaki, és azt mondta, hogy a 21. század
emberének meg kell tanulnia együtt élni a bűnözéssel,
mert minden kriminalizálódik szépen lassan. Kiderülhet
még egy miniszterelnökről is, hogy gyilkos... Létezik a
gazdasági bűnözés, a maffia stb.
Igen ám, de hogyan lehet együtt élni a kriminalitással?
Mi a módja? A világban egyre több az agresszió, egyre
kisebb a biztonság, egyre nagyobb a kiszolgáltatottság.
Volt valamikor egy éjszakai műsorom valamelyik rádióban.
Egyszer, adás után, fél kettőkor beültem a kocsimba.
Néhány fiatalember körbevett, mindegyiknek a kezében
fél tégla. Bekopogott a góré, én leengedtem az ablakot, ő
azt mondta: – Jó estét, elfogyott a piálni és a szívnivalónk,
tessék kisegíteni. – Na, most mi a teendő? Itt vagyok én, és
találkozom a bűnözéssel. Megfenyegettek a téglákkal, mit
tudok tenni? Nem adok pénzt, szétverik a kocsimat, talán
engem is, ez nem szerencsés megoldás. Ha pénzt adok,
akkor én vagyok az áldozat. Odaadtam ezer forintot,
elmentek. Két hónap múlva megismétlődik a dolog.
Ugyanolyan udvariasan. – Ezer forint jó lesz? – kérdezem.
– Infláció van uram – válaszolják. – Kétezer. Most mi a
teendő? Vagy odaadom a kétezer forintot, és ki vagyok
rabolva, vagy nem adom oda, és agyon vagyok verve én is
meg a kocsim is. Még milyen lehetőségem van? Van egy
harmadik, tartok egy pisztolyt a kesztyűtartóban,
kirántom, és lelövöm mind a hármat – akkor én is
kriminális vagyok, csak előbb lőttem.
Mi a megoldás? Mi a megoldása egy polgárembernek,
ha egyre agresszívebb antiszociális erőpolitikával, egyre
erősebb gyűlöletpolitikával találja magát szembe? Az, hogy
vereséget szenved; nincs megoldás. Nem lehet együtt élni
velük, ilyen nincs, ez egy vágyfantázia.
Visszatérve az agressziót gátló tényezőkhöz, melyeket
kifejtettem – mármint hogy szeretet, erkölcs és
kulturáltság –, észrevehetően kialakul egy belső konfliktus.
A gátlások miatt az ember nem tud gyorsan reagálni,
sokszor vacillál. Két lehetőség van. Miközben ő vacillál,
kikészítik. De lehet, hogy igen erősek az agresszív
indulatai, áttörik az agressziógátló tényezőket – és mégis
üt vagy durván üvölt. Igen ám, csak az agresszivitást gátló
tényezők nagyon sokat mérsékelnek ilyenkor is az
agresszív indulatból, tehát már nem tud olyan
szélsőségesen vad lenni, nem tud olyan szélsőségesen
kegyetlen lenni. Vagyis megint az agresszor lesz előnyben.
A másik lehetőség az, hogy erősebbek az agresszivitást
gátló tényezők, és megakadályozzák, hogy az agresszív
indulatból agresszív cselekvés legyen. És akkor marad az
agresszív indulat bennem, amit nem tudok kiélni. Mi lesz
az agresszív indulatból?
Ez a következő kérdés. Sok minden lehet. Lehet az,
hogy rossz érzés, szégyen lesz belőle, hogy milyen gyáva
vagyok, hogy nem vállaltam föl az agresszív viselkedés
rizikóját. Lehet belőle az, hogy a düh, az indulat önmagam
ellen fordul, magamra dühödök meg, magammal szemben
leszek agresszív; ennek nagyon sok formája van:
önsorsrontás, önvádtól egészen az öngyilkosságig. Ezt
nevezik autoagressziónak, tehát magam ellen fordított
indulatnak. Freud jött rá, hogyha itt van a kezemben a kés
és odaszúrok, akkor gyilkos vagyok, de ha ideszúrok, akkor
öngyilkos vagyok. Az indulat ugyanaz, csak az a kérdés,
hogy a külvilág felé robban-e vagy önmagam felé. Lehet
belőle depresszió egy inzultus után. Lehet belőle
regresszió, tehát hogy lelkileg visszaesek egy korábbi
fejlődési szintemre ebben a szorongásban stb.
Hosszú sora van annak, hogy mi mindenné tud
átalakulni az agresszív indulat, de nagyon sokszor
felismerjük – amikor például egy rettegő ember
szorongásainak az okát keressük –, hogy elfojtott agresszió
váltja ki a szorongást. Rengeteg indulat van egy emberben,
rengeteg düh, és nem éli ki sehogy sem, szorong
önmagától és önmaga belső lehetőségeitől. Viszont
probléma lehet minden totális viselkedés, ami mindig
gyanús a pszichológusnak. Mert ha bennem normális
méretű agresszió van, otthon is dühbe jöhetek, földhöz
vágok egy tányért, üvöltözöm a feleségemmel, és akkor mi
van? Akkor sincs semmi, nincs jelentősége. De ha ölésig
menő indulatok vannak bennem, azt nem tudom
morálisan felvállalni. Tehát ha szélsőségesen indulatos, de
tisztességes valaki, kénytelen az egész indulatát elfojtani,
akkor lesz belőle egy mindig gyanúsan mosolygó, mindig
gyanúsan szelíd, minden helyzetet látszólag elfogadó
ember, vagyis totálissá válik az agressziómentes
viselkedése. És ez arra gyanús, hogy nagyon nagy
indulatokat fojt el magában, amelyeket nem mer kiélni.
Vagy itt vannak az erkölcscsősz nénik, bácsik, akik
mindenütt látnak valami szexuális disznóságot, bűnt. Ha
valakinek normális szexuális késztetése van,
belekeveredhet hülye kalandokba, lefeküdhet olyan nőkkel
vagy férfiakkal, akik tulajdonképpen nem kellenek neki
stb. Viszont ha a perverzió felé nyomják őt a szexuális
vágyai, akkor nem élheti ki, akkor el kell fojtania minden
szexuális indíttatást magában, tehát minden szexuális
akcióban valami negatívumot, valami bűnt, valami
züllöttséget lát. Totálisan elutasít tehát minden szexet.
Ezek az erkölcs- és erénycsősz emberek arra gyanúsak,
hogy nagyon nagy szexuális indíttatásokat fojtanak el
magukban, mert nem tudják annak a konzekvenciáit
vállalni, ha megcselekszik. Végül is önmagukat frusztrálják
erkölcsi meggondolásokból – vagy a társadalmi
következményektől való félelmük miatt.
Mitől függ egy ember frusztrációs toleranciája? A
szocializáltság mértékétől, hogy mennyire vált társadalmi
lénnyé, mennyire építette be személyiségébe a társadalmi
viselkedési normákat. Ez egy érési folyamat eredménye,
tehát ha én egy kis ovis gyereknek megígérem, hogy
elmegyünk délután a cukiba vagy a moziba, aztán azt
mondom, hogy figyelj ide, eleredt az eső, nézd, hogy
zuhog, nem megyünk el, csak holnap, erre földhöz veri
magát, és ordít, hogy őt becsapták – vagyis nem bírja el a
frusztrációt. Még nagyon alacsony a kisgyereknek a
frusztrációs tűrőképessége az alacsony szocializáltsági
szint miatt. Ha ezt egy kilencéves gyereknek mondom, azt
mondja, hogy persze, jó, menjünk holnap, elviseli.
Ezek nagyon fontos dolgok, mert például nálunk divat
az iskolaérettség vizsgálata. Ez nem csupán annyit jelent,
hogy elég fejlett-e értelmileg a gyermek, hogy iskolába
járjon, hanem arról is szól, hogy kibírja-e az iskolát, tehát
tud-e ötven percig nyugodtan ülni a fenekén. Elviseli-e az
állandó siker-kudarc feszültséget, hogy lehet jól felelni,
lehet rosszul felelni. Ha a frusztrációs toleranciája nem
elég fejlett, akkor nem lehet iskolába küldeni, mert
magatartásbeli bajok lesznek vele.
Nagyjából eljutottunk oda, hogy a frusztrációs
tolerancia a szocializáltság függvénye. Az agressziógátló
tényezők mitől függenek? A kulturáltságtól, az erkölcstől,
az érzelmi differenciáltságtól, tehát ezek is a
szocializáltságtól. A folyamatnak mindkét oldalán ott áll
az egyén szocializáltsága. Minél szocializáltabb egy ember,
annál jobban tűri a frusztrációkat, az akadályoztatásait, a
megfosztásait, és annál több az agressziógátló tényező
benne. Minél magasabban szocializált, annál nehezebben
lesz agresszív. Ez azt jelenti, hogy minél inkább
elhanyagolja egy társadalom az emberek szocializálódását,
annál agresszívebbé válik a légköre. De a szocializáltság
ebből a szempontból az alapkérdés, mint a frusztrációs
tűrőképesség, mint az agressziógátló tényezőknek a
lehetősége.
Az agresszió problémájával kapcsolatban, amit itt
általánosan vázolni próbáltam, van egy következő kérdés.
Beszélhetünk-e általában agresszivitásról vagy
agresszióról, ha egészséges emberről és nem elmebetegről
van szó? A neves magyar etológus, Csányi Vilmos végzett
egy vizsgálatot az agressziót kiváltó helyzetekről,
frusztrációs helyzetekről, és a következőt találta: van egy
olyan agresszivitást kiváltó helyzet, ami védelem, az a
funkciója, hogy védi az egyént. Most ez lehet fizikális
értelemben, tehát megtámadnak, és védekezem agresszív
módon. Valaki pisztollyal jön felém, és fenyeget, és ha én
leszúrom, és meghal, akkor nem büntetnek meg, mert
jogos védelemből szúrtam le, nem vagyok köteles hagyni
az életemet kioltani. De a védelem szólhat területnek,
például állati agressziónak vagy háború esetén védi a
területét, az ország területét. Védi a tekintélyét, védi a
szerelmét stb., mert ez a védelmi funkció, ez agresszióhoz
kötött, vagyis kell hozzá egy szabadon engedett
agresszivitás, ami ha nincs, akkor csak áldozat lehet.
A második ilyen típusos helyzet Csányi szerint a félelem.
Félek valamitől, félek egy helyzet bekövetkezésétől,
mondjuk, attól félek, hogy megcsalnak, féltékeny vagyok
vagy félek, hogy kifúrnak az állásomból, tehát vannak
különböző típusú szociális és egyéni félelmek, amelyek
elhárítása miatt lehetek agresszív, agresszívvé válásom fő
motívuma a félelem.
Becsvágy. Állatoknál is és embereknél is egy fontos
agresszív viselkedést kiváltható tényező. Egy csoportban
lévő állatnál ki a falkavezér, tehát a rang, ki van az állati
közösségben a legmagasabb rangban, ki ehet először, kié a
sok nőstény stb. Embernél a karrier, hogy fúrok ki
másokat, hogy teszem lehetetlenné másoknak a munkáját,
az alkotását, milyen pletykákat dobok be... Ismét és
megint agresszív viselkedést provokál az emberben a
becsvágy.
Csányi szerint a következő helyzet az irritáció. Vannak
olyan élethelyzetek, amikor valami valakit nagyon irritál,
zavar a számára kellemetlen helyzetben. Voltam egy idős
házaspárnál ebédre, és egyszer csak azt mondta a feleség,
hogy ne csattogtasd a műfogsorodat. Hát irritálta a laza
műfogsornak ez a hallható megnyilvánulása, de irritálhat
egy embert a gyerek, hogy most már ne nyafogj, elég volt,
egész addig, hogy meg is veri. Irritálhatja egy állatnak a
jelenléte, viselkedése, nyúzása, teljesen mindegy, az
irritáció maga, az irritációtól való megszabadulás vágya
agresszívvé teheti az embert.
Magyarországon rettenetesen nagy feszültséget hoz
létre az emberek többségében, ha volán mögé ülnek...
Nem tudom, megfigyelték-e. Egy szelíd pasas beül a
kocsiba, és a következő pillanattól a legkisebb neki nem
tetsző dolog (például megelőzik, rádudálnak stb.) eszelős
indulatot vált ki belőle. Kiugrik a kocsiból, verekedni akar,
trágárságok tömegét üvöltözi. Hadd mondjak egyetlen
példát. Amerikában, Bostonban kölcsönkaptam egy II.
világháborús dzsipet. Iszonyú mennyiséget fogyasztott,
öreg volt, de én nagyon szerettem, elvitt engem, ahová
akartam. Történt pedig, hogy egy bostoni
keresztforgalomban megálltam – és azután már nem
tudtam elindulni. Indítóztam, de semmi. Az autósok nem
tudtak miattam vezetni semmilyen irányba sem. Ültek az
amerikaiak a kocsijukban – én nem mondom, hogy lelkes
arccal –, de valami feltűnt: egyik se dudált, mert olyan
hülye nem volt közöttük, aki azt hitte, hogy én direkt állok
meg a kereszteződésben, és rám kell feltétlenül dudálni,
hogy induljak már a fenébe. Azt látták, hogy ez egy szorult
helyzetben lévő pasas, nem indul el a kocsija. A végén
odajött három rendőr, kitolták a kocsimat, elköszöntek, és
haladt tovább a forgalom. Tessék ezt Magyarországon
elképzelni. Bizony hogy dudahangverseny lesz, nyomják a
dudát, mint az eszelősök, és miért? Mert
rosszindulatukban azt feltételezik, hogy én kimondottan
bosszantani akarom őket, és szándékosan nem lépek rá a
gázpedálra. Teljesen érthetetlen, miért csökken le az
emberek frusztrációs toleranciája autóhasználat közben.
Összefoglalva: azt gondolom, hogy rengeteg olyan
helyzet van, ami rontja a szocializálódást, és az agresszió
felé tolja az embereket. Magyarországon kimutatható: ahol
bőség, gazdagság van, ott a társadalmi agresszió, feszültség
kisebb. Bemegyek az üzletbe, kérek vajat, tojást – miért
lennék agresszív? Ugyanakkor működik a fordítottja is
ennek: nyomor van, kevés a pénz. Igen, nekem nincs, de
neki sincs, és senkinek nincs – az megint nem tesz
agresszívvé, mert ez egy közös sors, egy közös rossz, amit
el kell viselni. Ám van olyan szociális helyzet, ami
agresszívvé teszi az embert, és ez a hiány. Az borzasztó,
mert a másik ember azonnal ellenségemmé válik, mert ő
viszi el az utolsó hat tojást az orrom elől, az utolsó tíz deka
vajat, ő kapja meg azt az utolsó Trabantot, amire nekem
még nyolc hónapot kell várnom stb. Magyarán:
ellenségemmé teszi a másik embert, és ez mindkettőnket
agresszívvé tesz. Elég sokáig éltünk ebben a korban,
erősen megrongálta a szociabilitásunkat.
Éppen ezért, mert frusztrál a jelenléte a másiknak,
frusztrálnak az igényei, el akarom távolítani, a sorban
előremegyek stb. Abban a pillanatban megjelenik a
jogtalan előny keresése, amit csak agresszív módon lehet
realizálni. Például ha a közlekedésben dugó van – és miért
ne lenne Pesten dugó, mindig van nyolc autós, aki kivág a
sorból, előremegy az álló sor mellett, hogy beszuszakolja
magát a végén vagyis amíg jogtalan előnyt akar magának
szerezni, addig aki demokráciáról beszél, nem tudja, mit
mond. Ilyen nincs. Ha megmarad az emberekben, hogy
jogtalan előnyhöz akarnak jutni – sorban álláskor,
lakásügyekben, üzletben stb. –, tehát a többieket háttérbe
akarják szorítani és megfosztani, frusztrálni attól, ami jár
nekik, akkor csak agresszió keletkezhet. Szó nincs arról,
hogy bármilyen demokrácia vagy egyenlőség,
felelősségvállalás történne.
Engem nagyon inspirált Angliában, ahol állítólag
működő demokrácia van, hogy útban Cambridge felé
Londonban megálltam egy éjszakára. Szombati nap volt,
délelőtt kimentem az utcára, iszonyú tömeg, mindenütt
vásárlás, vettem magamnak edzőcipőt, az nagy szenzáció
volt akkor, boldogan hazavittem a szállodába a zsákmányt,
lefeküdtem a díványra, akkori szokás szerint elővettem a
kenőmájast, eszegettem, néztem a tévét. Gondoltam, azért
felpróbálom a cipőket, kinyitottam, hát két bal. My God,
tragédia, kirohantam az utcára, beültem egy taxiba,
mondtam a taxisofőrnek, hogy hova menjünk, iszonyú
tömeg, kértem, hogy várjon meg, majd átverekedtem
magam könyökkel a vásárló tömegen. Ezzel csak azt értem
el, hogy mindenki tudta, nemrég engedtek ki az
elmeintézetből. Odaverekedtem magam a pulthoz, és azt
mondtam az eladónak, hogy tévedésből két bal cipőt
kaptam. Rögtön kicserélték, megköszöntem, és már
rohantam is gyorsan vissza a taxihoz. Észreveszem, hogy
az eladó jön mellettem. Dohogtam magamban, nem
vagyok én a walesi herceg, hát mit kísérget, de kikísért,
nem a tulaj, hanem egy eladó, és azt mondta a sofőrnek,
hogy ez az úr miattunk volt kénytelen taxiba ülni,
mennyibe kerül a taxiszámlája, azt természetesen az üzlet
fizeti. Leesett az állam, hogy így is lehet reagálni. Vagyis
azt gondolom, hogy nagyon hosszú út vezet oda, ahol az
emberek szociálisan motiváltak, erkölcsileg motiváltak,
érzelmileg motiváltak, kulturálisan motiváltak arra, hogy
ne azonnal az agresszió eszközéhez nyúljanak.
Volt egyszer egy kísérletem tinédzserekkel: tizennégy-
tizenhat éveseket gyűjtöttem össze, akiket rettenetesen
vertek a családban, emiatt nagyon sokat szenvedtek és
nagyon sokat panaszkodtak. A kísérlet az volt, hogy azt
mondtam, most ti apák vagytok, éljétek bele magatokat
abba, hogy a gyereketek valami disznóságot csinál, és ti
rászóltok, hagyja abba, de a gyerek nem fogad szót – akkor
mi van? Akkor nagyon erélyesen rászólunk. Akkor se fogad
szót, tovább csinálja. Eljutottunk oda, hogy akkor
megverik, szájon vágják. Vagyis a szülői élmény, a szülői
házban átélt minta az volt, hogy ha verbálisan, szóban
nincs hatás, akkor ütni kell. És mindegyik megismételte
azt, amitől szenvedett korábbi éveiben. Ez
elgondolkoztató, hogy egyénileg is és tömegesen is az
ember nem tud végül mást tenni, csak ismétli azokat a
helyzeteket, beszorulva egy szituációba, amelytől ő maga
nagyon sokat szenvedett. Ez lehet szeretetlenség vagy
brutalitás, ez lehet szülői önkény, rövid idő után meg fogja
ismételni. Ez a baj, és ez okozza ennek az egész
problémának egyéni szempontból a nehézségeit.
 Ranschburg Jenő

A bűnözés lélektana és genetikája

Az ember évezredek óta törekszik arra, hogy az egyének
és a közösségek életét törvények és erkölcsi szabályok
alkalmazásával tegye biztonságossá. Ugyanakkor
nyugodtan állítható az is, hogy évezredek óta mindig
akadtak – és akadnak ma is – olyan személyek, akik,
kockáztatva akár a legsúlyosabb büntetés fenyegető
veszedelmét is, úgy próbálkoztak anyagi (vagy más
természetű) méltánytalan előnyhöz jutni, hogy
megszegvén a közösség alapvető normáit, megkísérelték
embertársaik tulajdonát erőszak alkalmazásával
birtokukba venni. Persze akadnak szép számmal
úgynevezett „eseti bűncselekmények”, amikor az elkövetőt
például éhsége, nyomasztó kényszerhelyzete vagy éppen
pillanatnyi gyengesége hajtja, és a körülmények
megváltozása esetén az ilyen ember soha többé nem nyúl
mások tulajdonához. De régóta ismerjük azokat a
megrögzött, visszaeső bűnözőket is, akiket
ellenállhatatlanul csábít a jogtalan szerzés kalandja, és a
bűncselekmény elkövetésétől nem riasztja vissza őket sem
lelkiismeretük, sem a társadalom által kilátásba helyezett
büntetés.
A tudománytörténet – a morális megközelítéstől a
szociálpolitikáig – több irányból próbálta feltárni,
megérteni az agresszió problémakörét, amit az említett
magatartásforma kialakulása és megnyilvánulása jelent,
ezért a személyiségzavar elnevezése is – koronként és a
választott nézőponthoz igazodva – változott. Egy angol
orvos (J. C. Prichard) még a 19. század elején
erkölcskórnak – moral insanity – nevezte. Bár az elnevezés
korántsem a lényeget ragadja meg – ahogy a magatartást
leírja, kétségtelenül elgondolkoztató: „Az
önkormányzáshoz szükséges erő elveszett vagy súlyosan
sérült, ami által az egyén nem a beszélgetésre vagy a
logikus érvelésre képtelen, hanem arra, hogy
tisztességtudóan, a szokásoknak megfelelően vezesse
önmagát az élet forgatagában.”
Manapság az ilyen „erkölcskóros”, a törvények
megszegésére hajlamos embert – akiből hiányzik az
empátia, az együttérzés képessége, nem érzi át a
felelősséget cselekedeteiért és a büntetésre gyakorlatilag
érzéketlen – pszichopatának vagy antiszociális
személyiségnek nevezzük. Tudnunk kell, hogy a jellemzők,
melyeket az előző mondatban a két gondolatjel között
felsoroltam, alapvetően fontosak: nem minden agresszív,
antiszociális ember pszichopata, csak azok a – rendszerint
visszaeső – bűnözők, akikre a fenti vonások ráillenek. Úgy
is szoktuk fogalmazni: a pszichopata nem szeret, nem okul
(újra és újra elbotlik ugyanabban a kavicsban) – és nincs
bűntudata.
Vizsgáljuk meg ezeket a jellemzőket egy kicsit
részletesebben is.
Vizsgálatok és tapasztalatok egyaránt igazolják, hogy a
pszichopata ember nem tud szeretni, és nem tudja
értékelni, ha őt szeretik. Kapcsolatai felszínesek, rövid
életűek, nemi élete személytelen. Csak önmagát képes
értékelni, de ez a jó viszony önmagával nem azonos az
önimádattal, a nárcizmussal: a pszichopata – hirtelen
felindulásában – képes az öngyilkosságra is, amit egy
önmagát dédelgető, nárcisztikus ember sohasem tenne
meg. A lényeg azonban az: ha akarja, bárkivel el tudja
hitetni, hogy szereti (ezzel a képességével gyakran vissza is
él), valójában azonban nem kötődik senkihez. Csak a saját
haszna érdekli, azok az előnyök, amelyeket az
eszközökben nem válogatva környezetéből ki tud csiholni.
A „nem okul” lényegében azt jelenti, hogy a pszichopata
ember képtelen tanulni saját tapasztalataiból, vagyis: nem
alkalmas arra, hogy bármilyen akadály esetén a vágyai
megvalósításához vezető viselkedést gátlás alá helyezze. Ez
a karaktervonás egyfajta „büntetésre való érzéketlenség”
formájában jelenik meg, ami mintegy zöld utat nyit a
pszichopata kockázatvállaló, kalandkereső életvezetésének
a társadalom szabályai által tiltott területek felé. A
cselekvéséből származó haszon rendszerint jobban vonzza
őt, mint amennyire ijeszti a fenyegető büntetés.
A bűntudat hiánya – pszichoanalitikus értelemben –
gyenge „felettes én”-re utal, vagyis normaszegő, másoknak
kellemetlenséget, fájdalmat okozó cselekedetük után a
pszichopaták semmiféle megbánást, lelkiismeret-furdalást
nem éreznek. Hiányoznak belőlük az egészséges emberi
kapcsolatok legfontosabb kritériumait adó jellemzők: a
kötelességtudat és a felelősségvállalás.
Régóta sejtjük, hogy a pszichopata felnőtt
gyermekkorában is erősen különbözik kortársaitól. Már
három-négyéves korában felhívja magára a figyelmet
durva, agresszív viselkedésével, kezelhetetlenségével és
impulzivitásával – vagyis azzal, hogy rendszerint előbb
cselekszik, és csak utána gondolkodik. A klinikusok sorra
jelezték, hogy a bűnözők személyisége kora gyermekkortól
kezdve problematikus, és a kutatások is azt mutatták,
hogy a pszichopátia alapvető személyiségjegyei – annak
ellenére, hogy pszichopatának tizennyolc éves kor alatt
senkit sem lehet minősíteni – már gyermekkorban is
felismerhetőek. Létezik tehát egy „deviáns spirál”, melyen
az érintettek már nagyon korán – kisgyermekkorukban
vagy még előbb – indulnak el, és amely – ha csak közbe
nem lépünk – a visszaeső bűnöző érzéketlen, a normák
betartására képtelen személyiségének kialakulásához
vezet.
A pszichológia számos olyan környezeti tényezőt ismer,
melyek vitathatatlanul szerepet játszhatnak abban, hogy a
gyerek fejlődése letér az „egyenes útról”, és a deviáns
életvezetés felé mozdul el. Ilyen kockázati faktor például a
szeretett személy korai elvesztése. A kérdéskör első
teoretikai megközelítése egy nagyszerű amerikai
pszichológus – John Bowlby – nevéhez fűződik, aki
árvaházban élő, hosszú ideig kórházban ápolt, illetve ép
családban nevelkedő gyerekek megfigyelése alapján
alkotta meg úgynevezett ragaszkodáselméletét. E szerint
az embernek már élete első néhány hónapjában ki kell
alakítania egyfajta „kötést” a környezetében élő
felnőttekkel, és ennek a kötésnek a megőrzése, illetve a
későbbiekben új kötődések kialakítása az egészséges
személyiségfejlődés alapfeltétele. Ha a gyermek a születést
követő első hat hónapban nem tud ilyen kötést kialakítani
(például azért, mert olyan csecsemőotthonban nevelkedik,
ahol a gondozók folyamatosan váltják egymást) vagy élete
első három évén belül elveszíti azt a személyt, aki iránt a
kötés már létrejött, kibontakozik az érzelem nélküli
pszichopátia kórképe, melynek tüneteit a fentiekben már
bemutattam.
Az elmúlt húsz év vizsgálatai szerint a szülő, a
„legfontosabb másik” elvesztése valóban fontos tényező a
gyermek viselkedés-problémáinak kialakulásában,
ugyanakkor csupán egyetlen faktor a sok közül, mely
szerepet játszhat a kóros személyiségfejlődésben. Ilyen
faktor még – többek között – a család gazdasági helyzete
(a szegénység és a munkanélküliség), a szülői közöny és a
diszciplínák hiánya az egyik oldalról, illetve a gyermek
túlzott, drillszerű és következetlen korlátozása, a szülők
alkoholizmusa, drogfüggősége és az a gyakran emlegetett
eset, amikor a szülő maga is bűnöző.
Mindez azonban kevés az érzéketlen, pszichopatikus
karakter kibontakozásához. A legutóbbi évek kutatásai azt
bizonyítják, hogy a korai gyermekkorban induló
antiszociális viselkedés, melyhez pszichopátiás
karaktervonások (az empátia és a bűntudat hiánya, illetve
a büntetéssel szembeni érzéketlenség) társulnak, jelentős
mértékben öröklött, genetikailag meghatározott emberi
tulajdonság! Egy londoni pszichiáter – Essi Viding – által
irányított kutatócsoport például 2005-ben tette közzé
eredményeit. Több mint 3500 hétesztendős ikerpárból
válogatták ki a gyerekeknek azt a 10 százalékát, amelyet
tanárai a legagresszívabbaknak, a leginkább
antiszociálisaknak ítéltek. A kutatók – megvizsgálván
ezeket a gyerekeket – megállapították: amennyiben az
antiszociális magatartáshoz pszichopatikus jegyek
kapcsolódnak, az antiszociálisnak minősített ikernek
minden valószínűség szerint a testvére is a mintában
szerepel – az „együttjárás” 80 százalékos! – míg a többi
antiszociális gyereknél ugyanez az „együttjárás” sokkal
ritkábban fordult elő. Mindez azt jelenti: ha az ikerpár
egyike pszichopátiás jegyeket hordoz, ugyanezeket a
jegyeket feltehetően megtaláljuk a testvérében is!
A pszichopátia genetikai hátterére utalnak a
családfakutatások – az érintettség jól kirajzolódik a
családok egymást követő generációiban –, de jelzik az
egypetéjű és a kétpetéjű ikrek összehasonlító vizsgálatai is:
a pszichopátia az egypetéjű ikrek között sokkal
jelentősebb „együttjárást” mutat, mint a kétpetéjű
ikreknél. Mire következtethetünk ezekből a kutatásokból?
Mindenekelőtt arra, hogy létezik egy gének által
determinált – tehát öröklött – tulajdonságcsoport, mely az
egyént hajlamossá teszi a normaszegő magatartásra!
Másodszor arra: nem minden antiszociális személy
rendelkezik ezekkel a pszichopátiás jegyekkel. Ez utóbbiak
esetében a normaszegő viselkedés környezeti okokkal
magyarázható, és a társadalom szakszerű, jól megtervezett
intervenciója az elkövető életének bármelyik periódusában
eredményes lehet.
A legfontosabb következtetés azonban az, hogy a
pszichopátia genetikai meghatározottsága korántsem
jelenti azt, hogy az egyén, aki ilyen vonásokkal születik,
törvényszerűen bűnözővé válik! A veszély abból adódik,
hogy ezek a vonások már a korai gyermekkorban olyan
környezeti feltételekkel kapcsolódhatnak össze, melyek a
genetikai hajlamot fájdalmas valósággá – létező
viselkedéssé – alakítják. A pszichopátiás tendenciák – és a
gyermek ebből adódó kezelhetetlensége – ugyanis
folyamatosan rongálják a korai évek szülő-gyermek
kapcsolatát, és szerepet játszanak a „nagymértékben
büntető” – alig gondoskodó – szülői magatartás
kialakulásában. Így valójában az öröklött tulajdonság és a
környezeti feltételek kölcsönhatása vezet el a
pszichopátiával terhelt antiszociális viselkedés
kialakulásához. Ha megismerjük a pszichopátiás jegyekért
felelős géneket – génstruktúrákat –, lehetőség nyílik arra,
hogy feltérképezzük ezek kapcsolódását a környezet
kockázati faktoraihoz és kidolgozzuk a korai
beavatkozásnak azokat a módszereit, melyek segítségével
az érzéketlen és gátlástalan pszichopata személyiség
kibontakozása megelőzhető.
Engedje meg az olvasó, hogy a fentiek tükrében most
válaszoljak néhány olyan kérdésre, mely – a bűnözés
kapcsán – a szülőket igen gyakran foglalkoztatja.
1. Igaz-e, hogy a bűnöző szülő gyermeke
gyakrabban válik bűnözővé, mint a többi gyerek?

Válasz:

Igaz. Ennek azonban nem az az oka, hogy a szülő

kriminális viselkedése egyfajta modellként szolgál
gyermeke számára. Sokkal inkább a szülők bűnözést
kísérő életvitele – az alkoholizálás, a hideg, elhanyagoló
szülői nevelői magatartás – játszik ebben szerepet, és –
amennyiben a bűnöző szülő pszichopata – esetleg jelen
lehet a gyermekben az a genetikai struktúra is, mely a
kalandkereső, érzelemmentes, törvényszegő viselkedésre
hajlamosítja.
2. Növeli-e a bűnöző szülők gyermekének
esélyeit, ha tisztességes nevelőszülők gondozzák?

Válasz:

Ez nagyon problematikus kérdés. Abban az esetben, ha

a gyermeket csecsemőkorától örökbefogadó szülők
nevelik, esélyei kétségtelenül javulnak. A szülőtől való
későbbi elszakítás – például állami gondozásba vétel –
kockázatos lehet, hiszen az erőszakos szétválasztás
indulatokat ébreszthet a gyermekben. Nem szabad
elfelejtenünk azt sem, hogy a pszichopata szülő génjeit –
ha örökölte – utódja magával viszi az új családba is. Ez a
magyarázata annak, hogy a pszichopata szülők
örökbefogadott gyermekei közül az átlagos aránynál
többen válnak antiszociálissá. Törvényszerű és „kötelező”
összefüggésről azonban szó sincs. Ezek az adatok
szórványos esetek összeszámlálásából és elemzéséből
adódnak, ami azt jelenti: még a pszichopata szülő
gyermeke sem válik óhatatlanul bűnözővé. Ha a gyermek
élete korai szakaszától okos, szeretetteljes, toleráns és
gondoskodó nevelésben részesül, a gének, melyeket
magával hozott, sohasem válnak magatartásának
kizárólagos irányítóivá!
 Vekerdy Tamás

Agresszív gyerekek?
 Mi is az az agresszió?

Eredetileg támadást, katonai lerohanást, beözönlést,

hódítást jelent, mások (más államok) ügyeibe való
erőszakos beavatkozást, de kiterjesztve: erőszakot
(erőszakos önérvényesítést) általában. A szó a latin
aggressio = támadás szóból terjedt el az európai
nyelvekben francia-német közvetítéssel. Aggredi (ad-
gredi) = odamegy, nekimegy, megtámad. Ad = neki; gradi
= lépni (grádus = lépcsőfok). Neki-lép... Neki megy...
Az agresszív viselkedés tehát támadó; különböző
személyekkel szemben erőszakos, sértő; a környezetet
pedig károsító, romboló.
Nyilvánvaló, hogy az agressziót valamiféle erő, belső
aktivitás fűti.

Háttér

Bevezetésül arról a tapasztalatról is beszélnünk kell,

hogy akkor, ha a kisgyerek természetes aktivitását nem
élheti ki, nem mozoghat, nincs módja a szabad játékra,
értelmetlenül korlátozzák – például olyan parancsokkal,
hogy „vigyázz a ruhádra ... ne piszkold be a kezed” stb. –
agresszív lesz. A normális kisgyerek a nap végére szakadt
és mocskos; kúszik, mászik, sárba lép, elesik, homokot-
vizet pacsmagol, szórja és fröcsköli – az érzékekkel
átélhető anyagi világban a lehetőségeit próbálgatja. Ha
nem tud játszani, mert kedvezőtlen környezetében nem
volt nagy testvér, szomszéd gyerek, szülő és nagyszülő, aki
játsszon vele (a játék eredetében társas tevékenység, az tud
jól egyedül játszani, akivel előtte már játszottak, és aki
testileg és lelkileg eléggé biztonságban érzi magát ahhoz,
hogy jókedvében szabadjára engedje a fantáziáját), szóval
aki nem tud játszani, agresszív lesz. Aki nem tud játszani,
annál nem épültek ki a természetes aktivitás levezető
csatornái, ott az aktivitás nem talál kiutat, halmozódik,
duzzad, feszül, feszít – és agresszióban robban.
Másfelől nap mint nap tapasztaljuk, hogy a
frusztrációra agresszióval – kudarcra erőszakkal –
válaszolás tudományos képlete, melyet Freudtól
Dollardékig (és azóta is) sokan elemeztek és leírtak,
valóság.
Milyen kudarcok érik, érhetik a gyereket úgyszólván
magzati korától kezdve?
Például: az el nem fogadás – a „nem örülök neki”
kudarcai.
Ma már úgy tudjuk, hogy a magzat érzékenyen reagál az
anya véráramon keresztül is közvetített,
hormonszintekben is megnyilvánuló érzelmeire, érzéseire,
hangulataira.
Kicsit merészebben talán mondhatnám:
képzetáramlására is!
És mindez természetesen folytatódik – bár a
köldökzsinórt már elvágták, de a lelki szimbiózis,
együttélés-együttérzés még fennáll – az újszülött és a
csecsemőkorban is (sőt: sokkal tovább!).
 Ma már úgy tudjuk, hogy nemcsak mi, felnőttek
szocializáljuk, illesztjük emberi környezetébe, külvilágába
a gyereket, hanem – a kezdet kezdetétől kezdve – a gyerek
is szocializál minket; legalábbis megpróbál; (viselkedésünk
befolyásolásával) az ő világába beilleszteni.
Odabújásával, elfeszülésével, sírásának hangjaival,
tekintetével, felvillanó mosolyával, gügyögéseivel...
Kompetens csecsemőről beszél ma már a tudomány, aki
pontosan tudja – ha nem is a mi mindennapi tudatunk
értelmében –, hogy mi kell neki, hogy mit akar elérni.
Tudunk-e rá figyelni intuíciónkkal, belső érzékelésünkkel,
meg tudjuk-e érteni? Tudunk-e adekvát módon
válaszolni? Ahogy az emberiség anyái és ősanyái
évezredeken át jól tudtak, ismerve a testnyelvet, a
dögönyözések, csiklandozások, höcögtetések,
lovagoltatások, levegőbe dobálások, láblógáztatások,
tornáztatások, masszírozások, ritmikus, melodikus,
mondókákkal kísért nyelvét. Az izolált családban
megszakad a nemzedékek kontinuitása, nincs kitől ezeket
megtanulni, s így kommunikációnk a gyerekkel akadozik,
nem adekvát. Mindez a gyerek számára: frusztráció,
kudarc!
Kapcsolati kudarc.
Nem tudja a bennünket elválasztó falat áttörni...
Persze szerencsére van ösztönös tudásunk, és ha
életünk elég nyugodt és derűs ahhoz, hogy elengedjük
magunkat, hogy ráhagyatkozzunk a bennünk futó
áramlatokra, akkor el fogjuk találni a megfelelő
mozdulatokat és hangokat.
Aztán az újabb kudarclehetőség:
 Vajon el tudom-e fogadni a gyereket olyannak, amilyen?
Hogy nem olyan, mint a testvére, nem olyan, mint én, nem
olyan, amilyennek „szerettem volna”. Hebrencsebb vagy
éppen komolyabb, olyan kis soványka vagy éppen „túl
izmos”, kövér... Esetleg az a baj, hogy olyan, mint én
vagyok, olyan szorongó, pedig éppen ezt nem szerettem
volna. Esetleg „elveim” vannak, hogy milyennek kell lennie
egy gyereknek.
Főként az én gyerekemnek. Ez mind-mind lehet a
gyerek számára kudarc – súlyos kudarc! –, mert az el nem
fogadás kezdetét jelenti.
Az életbe vezető nyitott kapu ezzel szemben az az
érzület és felfogás a szülő részéről, hogy legyél, aki vagy,
bontakoztasd ki magad, én ebben foglak segíteni,
amennyire tudlak. És: élvezem, amilyen vagy;
különbözőséged, egyetlenséged nekem örömet okoz! A
testileg és lelkileg jó állapotban levő gyerek derűjének a
szülői derű a legfőbb forrása.
De még ez mind csak előjáték, prelúdium.
Százötven-kétszáz évvel ezelőtt gyerekeink egészen más
körülmények között nőttek fel. Az emberiség legnagyobb
része még falun élt.
Tágas udvar, kert, széles utcák, melyeken csak néha
zörög át egy-egy szekér, közeli mező, patakpart.
Megmászható fák a kertben és a réten... Hinták... Billegő
palló a patakon... Sarazás, vizezés...
A tágas térben tomboló mozgás vagy éppenséggel az
ügyes egyensúlyozás és furfangos ujjmozgások
mindennapos lehetőségei és tapasztalatai.
Átlátható világ.
 Anyám a tyúk alól behozza a tojást, megfeji a tehenet,
apám elveti a sárga magot, amiből zöld fű nő ki, majd
kihányja kalászát, megsárgul, jön az aratás, cséplés, a sárga
magokat zsákba kötjük, a malomba visszük, ott fehér liszt
lesz belőle, anyám gyúrja, dagasztja, keleszti, az izzó
kemencébe veti – és máris itt van a frissensült kenyér és a
lángos...
Nincs „munkára nevelés”, tevékenységek folynak
körülöttem, a kisgyerek körül, amiket én utánozok, kis
ásóval, kis kapával, kis sarlóval, kis vödörrel, kis szekérrel,
csuhé-lovacskákkal... (Ahogyan József Attila ír erről a
Szabad ötletek jegyzékében.)
Mindez: az értelmes tevékenységek és szabad mozgások
széles köre, melyben levezetődik az aktivitás, megvalósul a
kreatív játék.
Ehhez képest a lakótelepre szoruló gyerek jóval szűkebb
térben mozog – ha ugyan mozog egyáltalán, és nem a
képernyő előtt ül. Sok ember kis helyen: jelentősen növeli
az agressziót. A monotónia ugyancsak agressziónövelő
tényező.
A magyar vizsgálatok szerint az óvodásgyerek azt tudja
édesanyjáról, hogy: – Elment a dolgozóba. – Mit csinál a
dolgozóban? – Felhív engem telefonon! – Megszűnt az
átlátható, utánozható világ a gyerek körül, nem ismeri a
dolgok eredetét. A tej a zacskóból jön. (Tájékozottabb
gyerekek szerint, a tej csövekből jön – látták a televízióban
–, abból töltik a zacskóba...)
Az átláthatatlan világ növeli a szorongást, mert
érthetetlen. Ami érthetetlen, az szorongást kelt. A
szorongás a biológiailag aktív gyermeki életkorban
agressziót válthat ki, mint a leküzdésre irányuló
erőfeszítés egyik formáját.
És akkor jön még a képernyő: a számítógép és a
televízió.

A képernyő

Henry Wallon már a múlt század harmincas éveiben

világossá tette, hogy a gyerekek testi mozgása
elengedhetetlen értelmi fejlődésükhöz, és a világból és
saját belső világukból őket ért benyomások
feldolgozásához. A gyerek ezért is: örökmozgó! A
legfrissebb neurofiziológiai (idegélettani) kutatások
szerint a mozgás nélkülözhetetlen az agyi idegpályák
megfelelő kiépüléséhez. Intenzív – durva és finom –
mozgások nélkül nincs beszédfejlődés. Világosan tagolt,
erőteljes beszédkészség nélkül nem épül ki az önálló
gondolkodás.
A képernyő leülteti a gyereket. Megbénítja. Elveszi tőle a
testi mozgást. Elveszi az aktivitást – ezzel duzzasztja az
agressziót!
De nemcsak a testi mozgást bénítja le a képernyő!
A lelki feldolgozó tevékenységet is...
A külvilágból minket érő és a saját belső világunkból
ránk ható benyomásokat, „információkat”, impulzusokat,
belső képekben – fantáziaképekben, álomképekben –
dolgozzuk fel. Így dolgozzuk fel – így kellene
feldolgoznunk – a benyomások nyomán keletkező
feszültségeket, vágyakat, dühöket, szorongásokat is.
Modern civilizációnkban satnyul ez a belső képteremtő
tevékenységünk, és ha már eléggé neurotizálódtunk,
esetleg bekerülünk a klinikára, ahol relaxált állapotban
újra megtanítanak minket erre az elaborációra, erre a
feldolgozásra, erre a belső képteremtő tevékenységre.
A gyerek nagyszerű belsőkép-készítő. Játék közben, ha
biztonságban érzi magát, és valóban szabadon játszik,
folyamatosan belső képeket készít. – Ne lépj a szőnyegre!
Az a tenger! – A vizsgálatok szerint ebben a kettős
tudatban a gyerek valóban nemcsak a szőnyeget „látja”,
hanem a tengert is. Belső képeit kivetíti, projiciálja.
Amikor a gyerek mesét hallgat, egy darabig a fejből
mesélőre függeszti a tekintetét, aztán – a filmfelvételek
tanúsága szerint is – „elhomályosodik” a tekintete, és
befelé figyel, a belső mozira, ott pergeti a képet. Ez a
vizuális erő és az ebben rejlő memória teszi képessé arra,
hogy a legapróbb képi mozzanatban is, ha a mesélő
„hibázik”, tüstént javítson.
A gyereknek nagyon nagy a képéhsége, mert nagyon
sok feldolgoznivalója van.
De a külső kép és a belső kép között nem tud
különbséget tenni!
Ha odaültetjük a televízió elé – az elektromos
bébiszitter elé, hogy egy kis nyugalmunk legyen –,
lenyűgözi a mozgó külső kép, nem tud elszakadni tőle
akkor sem, ha egy kukkot sem ért belőle. Egy idő után
esetleg rágja a körmét, tördeli a kezét, csavargatja a haját,
ugrál a kanapén – de a képernyőt nem hagyja ott.
A külső kép felbukkanása viszont azonnal blokkolja a
belső képkészítést!
 A gyerek azt hiszi, hogy ugyanolyan jó, megnyugtató
„feldolgozási” élményekben lesz része, mint játék vagy
mesehallgatás közben. De ez nem következik be. (A külső
kép a belső képhez képest olyan, mint kutyának a
gumicsont.)
Nincs feldolgozás.
Ha egy gyerek csak a legszelídebb, legjobb angol
természetfilmeket nézi, a képernyő előtt üléstől akkor is
agresszívebb lesz. Mert: nincs feldolgozás!
De a televíziófüggőségbe került gyerekek természetesen
nem a legszelídebb, legjobb természetfilmeket nézik. Az a
helyzet, hogy a jó családi beágyazottságú, testileg és
érzelmileg felnövő, ingerdús környezetben élő gyerekekre
néhány agresszív film nem hat úgy, hogy a látott agressziót
mintának tekintve valóságos cselekvésbe fordítsák át.
Éppen a rossz helyzetű gyerekek azok, akikre az ilyen
filmek különösen erőteljesen hatnak, s akik rossz
helyzetük következtében erőteljesen frusztráltnak érzik
magukat, érzelmi, kötődési vágyaikban és egyre növekvő
agresszív feszültségeik levezetésére az agresszív filmek
megfelelő mintákat kínálnak. A kilencéves fiúknak az a
csoportja, amelyik különösen erős kötődést mutatott az
erőszakos tartalmú tévéműsorok iránt, tizenkilenc éves
korára a kiemelkedően agresszív viselkedésűnek ítélt
csoportba került (Eron, Huesmann, Lefkowitz és Walder
vizsgálatai). Természetesen nem azért, mert túl sok
agresszív filmet nézett, hanem pontosan azért, mert már
kilencéves korában is azért nézett ilyen sok agresszív
filmet, mert egyébként rossz, frusztrált helyzetben volt.
Arról is jó tudni, hogy a valóságban látott agresszió
kisebb mértékben növeli az agressziós szintet, mint a
filmen látott, de a legjobban a rajzfilm agressziója emeli
meg az agressziós szintet. Az élő modell agressziója
szorongást is kelt, ez némileg visszafogja a saját agressziót,
viszont jól utánozható játékban is. A film virtuális
világában a „következmények” nélküli agresszió szabadabb
kiélésre csábít, és csökken a játékos utánzások száma. A
rajzfilmen látott agressziós cselekmények nehezen
utánozhatók, a rajzfilm „hamis” dramaturgiája miatt is – a
végképp ellapított főhős a következő pillanatban felugrik,
mintha mi sem történt volna – viszont az általános
agressziós szint szabadon megemelkedik (Bandura).
Mindez – a mindennapi életben szinte észrevétlenül –
ott húzódik meg a gyermeki agresszió hátterében.
És akkor még nem beszéltünk az olyan „természetes”
agressziófokozó tényezőkről, mint például a kistestvér
születése.

Te kis Káin!

A testvér születése ambivalens (kétértékű) érzelmeket

vált ki, különösen az első gyerekből, aki átélhette azt, hogy
volt egyedül, egyetlenként, rá irányult minden szülői
figyelem és törődés – és az egész tágabb, nagyszülői,
rokoni környezetben ő volt az ünnepelt elsőszülött.
Ez a kistestvér születésével gyökeresen megváltozik; az
anya és a környezet figyelme az új kis jövevény felé
irányul, súlyos csalódást – frusztrációt! – okozva ezzel a
nagyobbik gyereknek.
 Ráadásul az első gyerekek gyakorta szorongóbbak,
magukba húzódók, mivel még gyakorlatlan szüleik is
szorongóbb állapotban fogadták és nevelték őket. Mint
mondani szokták: az első gyereknél még a szülőcsatorna is
nehezebben tágul... A második azután már sokkal
„könnyebb” gyerek; olyan kis „gömbölyű”, mosolygós,
könnyen lép kapcsolatba.... Mindez, és az ennek nyomán
támadó érzelmek csak fokozzák a nagyobbik szorongását,
rémületét, elszigeteltségét – depresszióját és/vagy
agresszióját.
Ha olyan a légkör, hogy a gyerek szabadon kimondhatja,
amiket gondol, esetleg javasolni fogja, hogy a kicsit dobjuk
a kukába, dobjuk ki az ablakon, dobjuk a hídról a Dunába.
Ugyanakkor, ha a szomszéd bácsi azzal tréfálkozik, hogy
„elviszem a kisöcsédet”, akkor védő rémülettel terjeszti ki
a karját, és felkiált, hogy „nem!” – és ez is őszinte
megnyilvánulás.
Nagyon rosszul tesszük, ha a kukába dobás vagy egyéb
javaslatok hallatán felkiáltunk: – Te kis Káin! Meg akarod
ölni az öcsédet? – és netán további prédikációba
bocsátkozunk arról, hogy a kistestvért „szeretni kell”! A
megparancsolt szeretet további agressziónövelő tényező.
Ezzel szemben ha érzelmi nyomaték nélkül azt mondjuk,
hogy: – Zsoltikám! Téged se dobtunk ki az ablakon! Ő is a
mi gyerekünk, őt se dobjuk ki – vagy ehhez hasonlót,
akkor helyes mederbe tereljük a képzeteket és az
érzelmeket. Tudnunk kell azt is, hogy ilyenkor a
nagyobbik gyerek szorul fokozott gyengédségre, nem a
kicsi. A nagyobbiktól kell természetesnek tekintenünk,
hogy kisgyerekesebb állapotokba csusszan vissza, mint
ahol már tartott (regrediál), hogy kiváltsa fokozott
gyengédségünket. Tudnunk kellene azt is, hogy az
igazságtevés a testvérek között rossz út, hiszen
veszekedéseik csak arra szolgálnak, hogy újra és újra
kimutassuk, „kit szeretünk jobban...”
Amikor aztán az egyik szülő – többnyire az apa –
különös elfogódottságot mutat a kisebbik iránt, ez csak
olaj a tűzre. Ha az is előfordul, hogy „a kisebbik
védelmében” a nagyobbat megfenyítjük, az agressziót
rendkívüli mértékben fokozzuk, és előállnak az érthetetlen
jelenetek, elsősorban az óvodában és az iskolában, de a
játszótéren is, amikor a nagyobbik „érthetetlen és
indokolatlan” dühvel ráront egy kisebb vagy egykorú
gyerekre, a földre rántja, és kivörösödve fojtogatni kezdi.
Esetleg vizsgálatra küldik, ahol semmit nem találnak,
hiszen az agresszió kiváltó oka a családi helyzetben
keresendő.
(Nagyon ritka esetben előfordul kisfiúknál korai, túlzott
tesztoszteron [férfihormon] termelés, ami ugyancsak
fokozhatja az indokolatlannak tűnő agressziót.)

Az iskola

A probléma:
Az iskolák mai mindennapi praxisa nem csökkenti,
hanem növeli a gyermeki agressziót.
Ennek néhány tényezője:
Nem ismeri el, és nem méltányolja az elsősorban
cselekvésben megnyilvánuló intelligenciát. (PQ =
performációs kvóciens; ezzel méri a legelterjedtebb
intelligenciateszt a cselekvéses intelligenciát.) Az értelmi
intelligencia tíz faktorából – tényezőjéből – a mai iskola
lényegében kettőt osztályoz: a lexikális memóriát és
egyfajta matematikai készséget. Mindkettőt a verbális –
szóbeli – tartományban! Harmadiktól-ötödiktől – a
szóözön igazi fordulópontjaitól – azok a gyerekek, akik a
cselekvésben (az értelmi intelligencia cselekvéses
részében) erősek, kudarcokat, sorozatos frusztrációkat
élnek át. Holott a nagykönyvek egyértelműen leszögezik,
hogy gyerekkorban, az egészséges gyermeki
intelligenciastruktúrában a cselekvéses rész az erősebb,
mondhatnánk, ez viszi magával a szóbeliség kifejlődését...
(Kivételt az értelmiségiek gyerekei képeznek, akik kisebb-
nagyobb neurotizálódás árán már korán erősebbé válnak a
szóbeliségben, és ez persze jól jön nekik a mai magyar
iskolában. (Ezzel is összefügg az a katasztrofális helyzet,
hogy míg az északi államokban a gyerekek magukkal
hozott társadalmi különbsége az iskolázás minden évével
csökken, addig Magyarországon ugyanez a különbség
minden évvel nő!)
Az erős performációs – cselekvéses – intelligenciájú, de
a szóbeliségben egyelőre gyengébb gyerek harmadiktól-
ötödiktől nap mint nap azt éli át, hogy „ezek engem itt
hülyének néznek, pedig én nem vagyok hülye...”
Ez kudarc. Frusztráció.
És akkor még jönnek az intések. – Nem ezt vártuk
tőled! Küldd be édesapádat! – A gyerek a kamaszkor felé
haladva egyre inkább dacba, renitenciába szorul.
És persze jön a megfelelő válasz: frusztrációra
agresszióval felelnek – előállnak a fegyelmezési,
magatartási problémák. Akkor még nem is beszéltünk
arról, hogy ma már – több mint két évtizede – az
intelligenciáknak még legalább hatféle fajtáját
különböztetjük meg (Howard Gardner), amit az iskola
semmilyen formában nem tud értékelni.
(Csak néhányat ezek közül: vizuális-téri intelligencia,
zenei-ritmikai-melodikai-hallásos intelligencia, a saját
testre és annak mozgására irányuló testi-kinetikus
intelligencia, érzelmi intelligencia, szociális
intelligencia...)
Az életben való sikerességnél mindezek szerepet
játszanak, és ha a kutatások azt mutatják, hogy az iskolai
eredmény nem korrelál, nem egyezik meg az életben elért
sikerekkel, annak hátterében az is ott szerepel, hogy az
iskola nem a személyiség egészének nyit teret, és a
teljesítményt nagyon szűkkörűen értékeli. Sőt! Az igazán
kiemelkedő teljesítményformákat – mint például a
kreativitást – kifejezetten kiszorítja, mert egy irányba tartó
konvergens (összetartó), adott feladatot adott módon
megoldó, előre meghatározott eredményt elérő
gondolkodást követel meg, míg az alkotó gondolkodás
mindig divergens (széttartó) – mondhatnánk: egy adott
pontból ezerfelé szétrobbanó és így váratlan eredményre,
eredményekre jutó képzetáramlás. (A mai iskolában ez
kifejezetten „zavaró”.)
További agressziónövelő tényező a mai magyar
iskolában, hogy az iskola – megint csak éles ellentétben az
északi és nyugati iskolák zömével – nem arra kíváncsi,
hogy mit tud a gyerek, hanem hogy mit nem tud. E. Szabó
László fizikus – aki kül- és belföldi egyetemi oktatói és
kutatói tevékenysége mellett – szenvedélyből éveken-
évtizedeken át foglalkozott általános és középiskolásokkal
is, a magyar közoktatás „ítélkezési dühéről” beszél. („Hogy
az iskola milyen abnormális hely, már abból is látszik, hogy
az kérdez, aki tudja, és annak kell válaszolnia, aki nem
tudja” – mondta már a harmincas években Karácsony
Sándor.)
Jegyre felelni szorongást kelt, a szorongás visszafogja a
teljesítményt. A magyar iskola egyik paradoxona, hogy úgy
akar teljesítményt, hogy közben visszafogja. A szorongás
könnyen fordul át agresszióba, különösen a kamaszkor
felé haladva. Tovább nehezítik a helyzetet a gyorsan
váltakozó negyvenöt perces órák, főleg, ha jelentős részük
a „számonkéréssel” telik el (már a szó hangulata is sok
mindent kifejez). Mivel az egész oktatás kompetitív, vagyis
az egymást lenyomó versengésre alapoz, ahelyett, hogy
kooperatív – együttműködő – lenne, eleve el is várja az
agresszió bizonyos kinyilvánítását, amelyek a
kooperációban nem ismertek.
A kooperációban, az együttműködésben nem frontális
oktatás folyik – a tanár áll a tábla előtt, és „leadja az
anyagot”, amelyet azonban a gyerekek nem akarnak
„felvenni” –, hanem a gyerekek a feladat megoldásában
kisebb csoportokra oszlanak, és megbeszélik egymással a
rájuk jutó feladatrész kidolgozását. Vagy éppenséggel
átmennek a másik csoporthoz, ha ott van valaki, aki
segíteni tud (tehát nem arról van szó, hogy tilos a súgás,
hanem ellenkezőleg: a feladat éppen az, hogy kifaggassuk
egymást vagy a másik oldalról nézve, hogy segítsünk
egymásnak azzal, amit mi tudunk). Aztán a gyerekek
összeszedik a fal mellett álló polcokról azokat a könyveket,
amelyekben remélhető, hogy találnak valamit a
munkájukhoz vagy éppenséggel elkérik tanító nénijüktől a
könyvtár kulcsát (mert viszont a könyvtár használatát már
jól megtanulták, tudnak a katalógusban és a polcokon is
keresni, és azt is tudják, hogy a levett könyveket ne tegyék
vissza, hanem hozzák be az osztályba) – és keresnek...
Vagyis: nemhogy tilos volna puskázni, hanem
ellenkezőleg: meg kell tanulni, hogy hogyan nézzünk
utána valaminek minden lehetséges módon; kezdetben a
könyvekben, majd a számítógépen is...
Amikor a gyerekek összeszedték az anyagot, kijelölik
maguk közül azt az egy-két gyereket, akit megbíznak
azzal, hogy ismertesse az osztállyal, hogy mire jutottak.
Ez tehát folyamatos tevékenység, aktivitás, megbeszélés
– beszélgetés – jövés-menés... Az aktivitás lehetősége eleve
csökkenti az agressziós szintet! A gyerekeknek a megoldás
során folyamatosan kisebb-nagyobb sikerélményeik
vannak a jegyre felelés szorongása nélkül. Az összehordott
anyagból biztos, hogy ezek a gyerekek is elfelejtenek
valamennyit az évek során – de közel sem annyit, mint a
leckét megtanuló és engedelmesen felmondó társaik. Ami
azonban a legfontosabb, hogy hogyan oldunk meg egy
feladatot, hogyan működünk együtt egy munka során,
hogyan hozunk döntéseket, hogyan prezentáljuk
megoldásainkat – ezt soha nem fogják elfelejteni.
És mindez áll a többi „modern” módszerre is. A
projektekre, a témahetekre, az együtt létrehozott színpadi
előadásokra, koncertekre vagy akár olyan közös, a gyerekek
által szervezett rendezvényekre is, mint a különböző
iskolai együttlétek evés-ivással (ami azt jelenti, hogy
étteremszervezéssel, felszolgálással stb.) egybekötve.
A reggeli beszélgető körök, melyben a becsöngetés után
az egyik sarokban párnákon vagy kimustrált
tornamatracokon összekuporodó gyerekek tizenöt-húsz-
huszonöt vagy akárhány percig szabadon beszélgetnek
mindarról, ami foglalkoztatja őket. Mindarról, ami
eszükbe jut, és ezen belül a tegnapi napról, az éjszakai
álmokról, a reggeli iskolába jövetelről és egyebekről is,
ugyancsak rendkívüli mértékben oldják a feszültségeket,
csökkentik az agressziót, és sokkal alkalmasabbá teszik a
gyerekek hangulatát, állapotát a munka megkezdésére,
lehetővé teszik az igazi „megérkezést” az iskolába, és
néhány év alatt kialakítják az egymás meghallgatásának
szabad képességét.
Mindezt annak bemutatására mondtam el, hogy van
feloldása az iskolai agressziónak.
Még sok mindent tehetnék hozzá.

Csak néhány példa:

Vajon a gyerekek képesség szerinti differenciálása úgy
történik-e, hogy elkülönített padsorokba ültetem a jókat, a
kevésbé jókat és a „rosszakat” (megbélyegzés! frusztráció!
agressziónövelő tényező!) vagy úgy, hogy háromféle – vagy
akár ötféle – feladatot tűzök ki a táblára, a gyerekek
odamennek, nézegetik, és ők maguk választanak
szabadon, hogy melyiket akarják megoldani. Azaz: ők
differenciálják saját magukat! Megdöbbentő, hogy egy idő
után milyen jól, és pontosan.
 Megszégyenítés nélkül.
És ha tévednek? Hát aztán! Legközelebb már
pontosabban választanak...
Értékelés...
Vajon megbeszéljük-e a gyerekekkel, hogy ők hogyan
értékelik saját magukat – és egy idő után egymást? Ahol
csinálják, tudják, hogy a gyerekek önértékelése milyen
pontos, és hogy az egymást értékelés is kifinomult és nem
ledorongoló.
Vagy pedig egyszerűen osztályozunk, ítélkezünk –
„hatalmi helyzetből” –, és ezzel növeljük az agressziót.
Művészetek...
A művészetek művelése, mint már utaltam rá, az
aktivitással is csökkenti az agressziós szintet, de fejleszti
az érzelmi-szociális intelligenciát is, hasznosítja az
intelligenciák sokféle fajtáját. De persze csak akkor, ha
nem „osztályozva” és nem akadémikus módon, hanem a
gyermeki improvizációból kiindulva csakis élvezetesen,
örömszerzően, élményszerűen műveljük.
Fontos még a műhelyek, az effektív kézzel végzett kreatív
tevékenység problémaköre is – a kézimunkától a
kézművességen át a valódi ipari, szociális, illetve erdészeti-
mezőgazdasági munkáig. Ha ez valóban kreatív, az egyéni
kezdeményezésre épül, ugyancsak az agressziót csökkentő
„technikák” egyike.
Természetesen vannak aztán olyan konfliktuskezelési
eljárások, amelyek a már megtörtént esemény után
volnának alkalmazandók. (Egyik sokat publikáló
szakértőjük Szekszárdi Ferencné.) És vannak a viszonylag
új, rendkívüli eredményeket hozó, úgynevezett resztoratív
eljárások, ahol az elkövetőt és őt egyébként támogató
barátait és rokonait szembesítik az áldozattal, az áldozat
élményeivel és az áldozatot támogató rokonokkal és
barátokkal, megfelelő előkészítés után, megfelelő
technikával erőteljes érzelmi – és empátiás! – élményeket
váltva ki így és ezzel. Minderről nemrégiben magyarul is
jelent meg könyv, szerzője Ted Wachtel, aki a módszert
Ausztráliából Amerikába és Kanadába telepítette.
Magyarországon Vídia Negra vezeti azt az alapítványt
(Közösségi Szolgálatok Alapítványa Magyarország), amely
ezeknek a módszereknek tanításával, terjesztésével
foglalkozik. (Kanadában a módszer bevezetésének
területén első évben a megszokott 47-49-ről 5 százalék
körülire, a másodikban 2-3 százalékra csökkent a visszaeső
fiatalkorú elkövetők száma!)

Felnőtt világ – statisztikák

És végül: milyen mintát ad agresszióból a felnőtt való

világ? Családban, munkahelyen, közlekedésben... Vagy az
utóbbi évek politikai nyelvhasználatában – és erre
alkalmas csoportok „felcukkolásában”, meghökkentő
jelszavakkal? De ez most nem témánk – hála istennek,
csak éppen ez említés erejéig.
Ami igazán fontos témánk szempontjából, az egy
statisztikai adat. A 20. század elején, az első világháború
előtt nálunk, Magyarországon a gyerekek nagy tömegei
elvileg hat osztályt végeztek, valójában gyakorta csak
négyet. Hat elemi – négy elemi... Tíz-tizenkét éves
koruktól bekapcsolódtak a paraszti vagy ház körüli
munkába vagy beléptek az inassorba. Négy „polgárit” –
tíztől tizennégy éves korig – már csak kevesen végeztek.
Tizennyolc éves korig általában a népesség 2,5-3 százaléka
iskolázott! (Egyetemre 1 százalék került.) Ma a fejlett
államokban világszerte – és nálunk is – minimum tizenhat,
de gyakorta inkább tizennyolc éves korukig ülnek az
iskolapadban a fiatal felnőttek – általában e korcsoport
több mint 70, de nem egy helyen 85-93 százaléka!
Ha régen például „somogyi bicskásokról” beszéltünk,
ezeken azokat a fiatal tizenhat-tizennyolc éves legényeket
értettük, akik, mint a falu „bikaborjai”, a kocsmákban
heveskedtek, bicskáztak. Ma a somogyi bicskások
ugyanúgy az iskolapadban ülnek, mint azok az anyányi
lányok, akiknek déd- vagy üknagyanyái ugyanebben az
életkorban férjhez mentek, és hamarosan megszülték első
gyermeküket...
Fiatal felnőttek ülnek az iskolapadokban, és ehhez az
iskolának alkalmazkodnia kellene, tulajdonképpen már
felnőttképzésről van szó. Ez az alkalmazkodás azonban
mindmáig nem történt meg – nálunk különösen nem. A
fent leírt módszerek mára nélkülözhetetlenné váltak.
Láthatjuk, hogy a világ változásai, a családi események
és az iskolai környezet hogyan válnak, hogyan válhatnak
agressziót fokozó tényezővé a gyerek életében. És akkor
még a valódi tanári vagy szülői agresszióról nem is
beszéltünk, holott az is fontos tétel, hogy agresszióra
agresszió a válasz, ha néha eltolt formában is; máson
állunk bosszút, mert túl erősnek véljük, aki minket
bántott. Vagy ami gyerekeknél még veszélyesebb: befelé
fordult agresszió jelenik meg a depresszív állapotok vagy
az öngyilkossági késztetések formájában. Sajnos
Magyarországon mintha ez utóbbi volna gyakoribb –
világviszonylatban is tartjuk előkelő helyünket a gyermek-
és kamaszkori öngyilkosságok, öngyilkossági kísérletek
statisztikájában. Míg viszont az iskolai agresszióban
teljesen téves képet alakítottunk ki magunkról az utóbbi
időben – a média erőteljes közreműködésével (ahol is
„tanárverésről” beszélnek akkor is, amikor a mellékelt kép
vagy videó mutatja, hogy csak fenyegetés történik, és egy
ujjal sem nyúlnak a tanárhoz; akiről viszont a rendőrségi
vizsgálatban már kiderül, hogy némileg ittasan járt óráira,
és rendszeresen szidalmazta és megalázta a gyerekeket...).
A nemzetközi HBSC-kutatások (Health Behaviour in
School-aged Children – az iskoláskorú gyerekek
egészségmagatartása) azt mutatják, hogy Magyarország a
legkevésbé agresszív országok közé tartozik az iskolás
gyerekeket illetően. A kutatások 39 országot vizsgálnak. A
legagresszívebbek állnak az élen. Minél kevésbé agresszív
egy iskolai közeg, annál nagyobb számot kap a 39-en belül.
Tizenegy éves gyerekeknél Magyarország a 39-ből a 37.
helyen áll. Tizenhárom évesek esetében a 30. helyen
(kamaszkor!), tizenöt évesek esetében a 31. helyen. Nálunk
csak Skócia, Svédország, Finnország, Izland, Wales és
Csehország szerepelnek jobban.

De azért ne bízzuk el magunkat, hiszen olvasunk

újságot, hallunk sok elgondolkodtató esetről – igenis van,
bőven van tennivalónk a családban is és az iskolában is!
 Ranschburg Jenő

A család és az erőszak
 Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak...
Arany János: Családi kör

1977 nyarán kislányom életének leghőbb vágya teljesült:

egy szép zsemleszínű vizslát kapott a születésnapjára.
Fülöp (hosszas családi kupaktanács előzte meg a névadást)
körülbelül egyéves lehetett, amikor a fóti kutyamenhelyen
– melyet Rajk Lászlóné és Gobbi Hilda akkortájt alapított –
egymásra találtunk. Hálás volt és engedelmes, ugyanakkor
félénk és falánk, mert korábban biztosan sokat
bántalmazták (egyik lábára sántított, mert amikor gazdái
ráuntak, egyszerűen kihajították egy száguldó kocsiból), és
valószínűleg soha nem adtak neki eleget enni.
Fülöp nagyon gyorsan igazi családtaggá vált nálunk.
Soha nem fogom megérteni az okát, de ez a kedves, szelíd
és értelmes állat nem veszítette el a bizalmát az
emberekben; még az idegeneket is kedvelte, és ha valaki
ránézett, máris farkcsóválva jelezte, hogy megtisztelve érzi
magát, és készen áll a barátkozásra.
Fülöpöt 1987 augusztusában – tehát több mint tíz évvel
azután, hogy belépett családunkba és kislányom hűséges
társává szegődött – agyonverték egy Duna-parti
nyaralótelep kanyargós kis utcájában. A pici nyaraló a
hozzá tartozó falatnyi kerttel akkor már évek óta családom
nyári menedéke volt; szerettük a Dunát – melyben akkor
még fürödni is lehetett –, a part vadregényes romantikáját,
és baráti viszonyba kerültünk a telepnek szinte
valamennyi, hozzánk hasonlóan kert- és természetbarát
nyaralótulajdonosával. Fülöp különösen szerette a nyarat.
A telepet az egyik oldalon a meredek töltésen futó főút, a
másik oldalon a Duna határolta, és a kutya – lehetetlen
volt visszatartani – gyakorlatilag szabadon kószálgatott a
két mezsgye között. Ha sétálni támadt kedve, egyszerűen
útnak eredt, meglátogatta a szomszédokat – mindenki
ismerte és kedvelte őt, mindenütt kapott egy-két falat
finomságot –, majd elgyönyörködött a naplementében a
parton, aztán kényelmesen hazaballagott.
Hivatalosan ma sem tudom, ki bánt el vele olyan
könyörtelenül, hogy Fülöp rövid idővel később
belepusztult, de sejtem. Egy-két nappal előbb együtt
sétáltunk a Duna-parton: feleségem, a két kislányom,
Fülöp és én. Hazafelé tartva két öt-hatéves forma gyereket
pillantottunk meg az utcán, akik – amikor észrevették a
mellettünk ballagó öreg, sánta kutyát – hisztérikus
sikoltozásban törtek ki, és futni kezdtek a házuk felé.
Fülöp – velem együtt – biztosra vette, hogy a gyerekek
tréfálkoznak, és játékra invitálják őt, ezért – bár láthatóan
nem volt sok kedve a dologhoz –, ahogy a fáradt nagypapa
teszi, amikor az unokák makacsul ragaszkodnak a közös
játékhoz, lassú, méltóságteljes ügetéssel a gyerekek után
eredt. Szinte hallottam, amint azt dörmögi: aki bújt, aki
nem... A két gyerek azonban nem játékból tette, amit tett.
Valóban halálra rémültek a békés kutyától. A teraszon
ekkor megjelent egy férfi – feltehetően a gyerekek apja,
akivel eddig még sohasem találkoztunk a telepen –, és igen
komoly idegrohamot produkált: a reszkető gyerekekre rá
sem hederített, ehelyett mennydörgő hangon szidalmazta
hol a kutyát, hol a gazdáját. Hiába próbáltam magyarázni,
mi történt, a felbőszült és kétségtelenül ijesztő módon
ingerült férfiból gátlástalanul ömlött az átkozódás. Még a
sarkon túl is hallottuk a fenyegetést: ha még egyszer
meglátja ezt a kutyát póráz nélkül, annak szörnyű
következményei lesznek.
A következő este – gondatlanok voltunk, és nem zártuk
kulcsra a kertkaput, amit így a kutya könnyedén kinyitott
– Fülöp megint elindult szokásos sétájára – de nem jött
haza. Hajnalban találtunk rá, egy-két saroknyira a
házunktól; magatehetetlenül, véresen feküdt a földön,
brutális kegyetlenséggel összeverve.
Lassan húsz év telt el azóta, de ma is összeszorul a
szívem, ha arra a reggelre gondolok.
Nagyon sajnáltam a kutyánkat (pontosabban a
kislányom kutyáját), de nála is jobban a két gyereket, meg
az általam ismeretlen asszonyt, aki a gyerekek édesanyja.
Az olyan ember ugyanis, aki ilyesmit művel egy ártatlan
állattal, valószínűleg a családtagjaival is úgy bánik, mint a
kutyával: könyörtelenül elnáspángolja a gyerekeit, ha úgy
véli, valami vétséget követtek el, és gondolkodás nélkül üti
meg a feleségét is, ha az asszony nem hunyászkodik meg
kellőképpen – és idejében – a családfői hatalom előtt. Ha
az ember elolvassa az újságot vagy meghallgatja a híreket,
elszörnyed a borzalmaktól, melyek naponta fordítják fel a
világot, amelyben él. Háborúk, merényletek, gyilkosságok,
rablások; az erőszak, a megaláztatás, a testi és lelki
szenvedés számtalan „öltözékben” jelenik meg előttünk, és
ilyenkor általában felsóhajtunk: milyen jó, hogy legalább
az otthonunkban béke van – nyugalom és biztonság. Talán
ez az önvédelmet szolgáló lelki mechanizmus az oka
annak, hogy azok a hírek a legrettentőbbek, melyek a
családon belüli erőszakról szólnak. Régen tudjuk már,
hogy a válások száma igen magas Magyarországon:
statisztikailag bizonyított, hogy minden harmadik
házasság – vagy ennél is több – előbb-utóbb erre a sorsra
jut. Mégis nagyon nehezen fogadjuk el azt a tényt, hogy a
gyűlölet és az agresszivitás, a testi és a lelki erőszak egyre
gyakrabban jelenik meg a családon belül is, és nem akarjuk
elhinni, hogy embertársaink jelentős része számára a
család többé már nem a béke szigete. Sőt, ellenkezőleg:
igen gyakran a társadalomban észlelhető kegyetlenség és
összeférhetetlenség forrása.

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a tanulmány az

erőszaknak kizárólag a családon belül megjelenő formáival
foglalkozik, tehát nem a férfi és a nő agresszivitásával
általában, hanem az erőszaknak azokkal a
megnyilvánulásaival, melyeket a két biológiai nem
képviselői a családban vállalt szerepeikben – elsősorban
mint férj, illetve mint feleség – fájdalmas gyakorisággal
produkálnak, és amelyeknek áldozatai az asszonyok, ha az
elkövető férfi, illetve a férjek, ha az elkövető nő.
Természetesen nem kerülhetem el, hogy alkalmanként a
gyermek, illetőleg a családban élő, gondozásra szoruló
személy elleni erőszakot is szóba hozzam, az erőszaknak
ezekkel a típusaival azonban részletesen nem foglalkozom.
Bevallom, mindenekelőtt arra a kérdésre keresek választ:
igaz-e, hogy a családon belüli erőszak maszkulin
természetű, azaz: jogosan feltételezzük-e, hogy mindig a
férfi (a férj és az apa) az agresszor, a család többi tagja (az
asszony, a gyerek és például a beteg, ápolásra szoruló
nagymama) pedig szükségképpen áldozat? Nem kétséges,
hogy a közvélemény hallgatólagosan elfogadja ezt az
álláspontot, valószínűleg azért, mert tapasztalja és
hozzászokott, hogy a családon kívül megvalósuló
látványosan agresszív cselekményeket, (a fizikai épséget
veszélyeztető támadásokat, rablásokat, betöréseket)
általában férfiak követik el. Miért lenne ez másképpen a
családon belül? Hadd tegyem hozzá: a nők
esélyegyenlőségéért folytatott küzdelem során sulykolják is
ezt a felületes (nem kellőképpen végiggondolt) álláspontot
becsületesen! Amikor a családon belüli erőszakról esik szó,
a televíziós csatornák kampányműsoraiban színészek
játsszák el a brutális, feleségét fojtogató férfit, és a
megkínzott, halálfélelemtől reszkető asszonyt. Sajnos nem
fér hozzá kétség, sok ilyen eset fordul elő Magyarországon –
akárcsak másutt a világban. De mondhatjuk-e, hogy ez – és
kizárólag csak ez – jelenti a családon belüli erőszakot?
Lehetséges-e a fogalmat egyszerűen úgy definiálni:
családon belüli erőszakról akkor beszélünk, amikor a férj
veri a feleségét, az apa pedig a gyerekeit?
Legjobb tudomásom szerint – mintegy másfél évvel
ezelőtt – az akkori esélyegyenlőségi miniszter hivatala
finanszírozta azt a reklámot, amely a szélsőséges és
ártalmas rosszindulatig torzította a családon belüli erőszak
egyoldalú szemléletét. A képernyőn egy babáját ölében
tartó öt-hatesztendős kislányt és vele szemben egy
hasonló korú kisfiút láthattunk. Akarsz papás-mamást
játszani? – kérdezte a kisfiú. Igen – felelte a kislány. Ekkor
a kisfiú felállt, és se szó, se beszéd, ütni-verni kezdte a
kislányt, akinek kezéből a földre hullott a baba. Jaj, a
babám! – kiáltotta a gyerek, de az ütésektől ő is elesett, a
kisfiú pedig fölébe tornyosult, és ütötte, rúgta tovább – a
„játéknak” megfelelően – kegyetlenül. Ez a reklám a
családon belüli erőszak iszonyatára kívánta felhívni a
figyelmet, arra, hogy a felnőtt családtagok egymással
szemben megnyilvánuló agresszivitása rombol, és
nemcsak a szülők életét teszi tönkre, de a gyerekekét is,
akik az ilyen típusú erőszaknak szem- és fültanúi. Ehelyett
azonban az üzenet lényegében a következő: „lányok, ha
egy csepp eszetek van, nem mentek férjhez soha! Minden
férfi brutális gazember! Persze gyereketek azért lehet
(majd, ha megnőttetek, anyuka elmagyarázza, hogy is van
ez), de férjre és apára nincs semmi szükség – a férfiak csak
ártanak a nőknek és a gyerekeknek egyaránt!”
Amikor összeszorult gyomorral néztem ezt a reklámot,
a hatvanas-hetvenes évek Amerikájának feminista
mozgalmai jutottak eszembe. „A legtöbb erőszakot és a
legtöbb bűncselekményt nem általában az emberek
követik el, hanem a férfiak!” – írta akkoriban Jill Tweedie, a
korai feminizmus egyik vezető egyénisége. Marilyn
French, a másik jeles feminista szerint az erőszak a férfiak
eszköze arra, hogy vele fenyegessék és ellenőrzésük alatt
tartsák a nőket – no meg arra is, hogy esetenként
bántalmazzák őket. „Amíg vannak férfiak, akik fizikai
erőszakkal érik el a nők elnyomását, nincs szükség
egyetlen férfira sem. A tudás, hogy vannak ilyen férfiak,
elegendő ahhoz, hogy minden nő fenyegetve érezze
magát” – írja. Egyszerűen nem tagadható, hogy a reklám –
amiről mindez eszembe jutott – pontosan olyan, mintha
Jill Tweedie vagy Marilyn French találta volna ki. Nem
tudom megállni, hogy ne gondoljam picit tovább. Hiszen a
két fent idézett hölgy nyitva hagyta a kérdést: hol, milyen
körülmények között fenyeget ilyen elképesztő mértékben
a férfiak brutalitása? Gloria Steinem, a ma is jó
egészségben alkotó feminista szerző ad választ erre is: a
nők életében a legveszedelmesebb a házasság és a család
intézménye! Így fogalmaz: „A legveszélyesebb helyzet a
nők számára nem az ismeretlen férfi az utcán vagy az
ellenség a háború idején, hanem a férj vagy a szerető az
otthon elszigeteltségében.” A férfi tehát – nagyobb fizikai
ereje okán – eleve fölébe kerekedik a nőnek, a házasságban
és a családban azonban végképp maga alá gyűri őt.
Bevallom, nem véletlenül használok olyan képeket,
melyek okot adnak a szexuális asszociációra: soha nem
tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy a szélsőséges
feministák a társadalom valós problémáiba gyakran
belekeverik saját szexuális és identitászavaraikat is. Persze
tudom, ezzel okot adok arra, hogy egyesek gúnyolódással,
ósdi maszkulin gőggel vádoljanak meg – de pusztán azzal
tudok védekezni: nem gúnyolódom.
Valóban így gondolom.
És azt is gondolom: a Gloria Steinem megállapításában
tükröződő világkép – mely szerint a férfi éppen a férj
szerepében válik a nő legádázabb ellenségévé – úgy rágja át
magát a társadalom és az egyén önvédelmi
mechanizmusain, mint a drótféreg a fal hajszálnyi
repedésein. Írásom egyik legfontosabb feladatának érzem
annak bizonyítását, hogy bebizonyítsam, a férjre, mint első
számú közellenségre vonatkozó nyílt vagy rejtett utalások
alapvetően hamis vádak, melyeknek éppen az ellenkezője
igaz! Szeretném nőolvasóimat meggyőzni arról, hogy a
feleség nem válik törvényszerűen egy dölyfös, gonosz
hormonoktól hajtott férfi áldozatává, sőt a feleség és az
anya szerepe – miközben egyfajta védelmet nyújt az egyre
gátlástalanabbá váló világ durva és nemtelen támadásaitól
– ma is elidegeníthetetlen része az autonóm női létezésnek.
De üzenetem van a férfiolvasók számára is: kétségtelen,
hogy megbocsáthatatlanul sok a férfi, aki nem tartja be a
nők bántalmazásának ősi tilalmát, de nem mindig a nő az
áldozat a diszharmonikusan működő családokban.
A családon belüli diszharmónia kezdeményezői, az
erőszak tettesei nemcsak mi, férfiak lehetünk. Bár, mint
látni fogjuk, a társadalom hajlamos szemet hunyni felette,
és hajlamos arra, hogy az ilyen eseteket meg nem történtté
tegye, illetve a felelősséget ilyenkor is a férfiakra hárítsa,
bizony a nők, a feleségek is képesek arra, hogy a család
többi tagján – férjen, gyereken, idős, gondozásra szoruló
nagyszülőn – erőszakot kövessenek el.

A családon belüli erőszak jellemzői

A pszichológia a családon belüli erőszaknak – a

résztvevők személye szerint – három megnyilvánulási
típusát írja le. Az egyik a házastársak közötti, a másik a
gyermek elleni, a harmadik pedig a családban élő idős
(részben vagy teljesen magatehetetlen) személy elleni
erőszak. Mindhárom típus esetében igaz, hogy az erőszak
formája nemcsak fizikai bántalmazás lehet, hanem
szándékosan és folyamatosan előidézett lelki gyötrelem is.
A fizikai bántalmazásra soha nincs elfogadható mentség,
de a megalázás, a szándékos és tartós pszichológiai kínzás
önmagában is családon belüli erőszaknak minősülhet,
nem beszélve arról, hogy sokszor megelőzi – és bizonyos
értelemben magyarázza – a fizikai erőszakot. A fizikai és a
pszichológiai bántalmazás mellett ne felejtsük el a
családon belüli erőszak harmadik formáját, a szexuális
erőszakot sem, és a gondozás, gondoskodás
elmulasztásával a gyermek vagy a beteg, idős családtag
gyakran végzetes elhanyagolásával is meglehetősen
gyakran találkozunk. Nem lehet kétséges, hogy ilyen
esetekben a segítő beavatkozás elmaradása szintén a
családon belüli erőszak fogalomkörébe tartozik.
Foglaljuk tehát össze a családban megnyilvánuló
erőszak lehetséges formáit:

1. Fizikai erőszak

A családban megnyilvánuló tettlegesség gyűjtőfogalma.

A szülő-gyermek kapcsolatban általában büntetés
alakjában jelenik meg, és – ha a szülői pofont fizikai
erőszaknak minősítjük – azt hiszem, ma Magyarországon
kevés olyan felnőtt ember él, aki gyermekkorában ne lett
volna áldozat. Kevesen tudják, de rövid ideje nálunk is,
mint néhány más európai országban, törvény tiltja a
gyermekek fizikai bántalmazását – a testi fenyítés minden
formáját –, bár a magam részéről a családjogban
megfogalmazásra kerülő minden paragrafusnál többre
tartom azt a törvényt, mely a szülő lelkéből, belső
értékrendjéből fakad. Az európai országokban és
Amerikában végzett vizsgálatok szerint – tízesztendős
korukig – a gyerekeknek mintegy 10 százaléka szenved a
családon belüli erőszaktól. Senki nem vonja kétségbe
azonban, hogy ez az adat erősen alábecsült még akkor is,
ha nem egyszerűen a fizikai büntetésre, hanem a durva
bántalmazásra vonatkozik. A gyerekek legnagyobb része
ugyanis nem panaszkodik a szülőre – és nem is ismeri be,
hogy sérüléseit szülői erőszak okozta. (Legurultam a
lépcsőn ... Elestem a csúszós úton – mondják.) Ez egyrészt
a következményektől való félelemmel, másrészt
irracionális bűntudattal (a bántalmazott gyerekek
hajlamosak arra, hogy – áldozattá válásuk körülményeitől
függetlenül – bűnösnek érezzék magukat) magyarázható,
de azzal is, hogy a gyermek bántalmazását a társadalom
egy bizonyos határig (általában a súlyosabb sérülések
megjelenéséig) nem sorolja a fizikai erőszak kategóriájába.
Egy hazai felmérés (Tóth Olga, 1999) adatai szerint a
megkérdezett 1000 asszonynak mintegy 13 százaléka
ismerte be: előfordult már, hogy nagyon megverte
gyermekét, és nem sokkal kevesebben adtak számot arról,
hogy gyermekkorukban őket is súlyosan bántalmazták
szüleik. Ez az adat többek között azért is figyelemre méltó,
mert arról a verésről, amit a gyermek az apjától szenved el,
nem is esik szó.
A családon belüli fizikai erőszak célpontja azonban
nemcsak a gyermek lehet, hanem bármelyik felnőtt
családtag is! A statisztikák, melyek a házastársak közötti
fizikai erőszak gyakoriságát mérik fel – néhányat a
későbbiekben bemutatok majd –, legalább annyira
ellentmondásosak, mint ezt a szülő-gyermek kapcsolatban
megnyilvánuló erőszak mérése során tapasztalhatjuk.
Biztosra vehető, hogy a házasságban (vagy élettársi
kapcsolatban) élő nőknek legalább 20 százaléka
szenvedett már el (illetve fog elszenvedni) fizikai
erőszakot férje (vagy élettársa) kezétől, de egyre
szaporodnak az adatok, amelyek azt jelzik, hogy a
férfiáldozatok száma sem sokkal kevesebb. Tóth Olga – a
fentiekben már idézett – hazai felmérésében a nők 13,4
százaléka ismeri el, hogy férje, illetve élettársa fizikailag
bántalmazta, ugyanakkor csaknem 20 százaléka ad számot
arról, hogy gyermekkorában apja megverte édesanyját.
Sajnos arra vonatkozóan, hogy Magyarországon hány férfi
szenvedett már el fizikai erőszakot házastársa (vagy
élettársa) kezétől – esetleg lábától – semmiféle adattal
nem rendelkezem. A felmérések – akárcsak a vélemények
és álláspontok – egyfajta érinthetetlen axiómaként
indulnak ki abból a tételből, hogy az áldozattá válás
témakörében kizárólag a nők lehetnek az illetékesek.
Biztos vagyok benne, hogy a TÁRKI – Tóth Olga által
jegyzett – szakszerű és problémaérzékeny vizsgálata is
sokkal izgalmasabb és elgondolkoztatóbb eredményeket
mutatott volna, ha a Szerző 1000 asszony mellett 1000
férfinak is felteszi a kérdéseit.

2. Pszichológiai erőszak

A lélek kínzása – a rendszeresen ismétlődő kötekedés,

fenyegetés, becsmérlés, megalázás tartozik ebbe a típusba.
Szülő-gyermek kapcsolat esetén a szakirodalom a
pszichológiai erőszak számtalan formáját írja le, ilyen
például a szeretetmegvonás (mint a büntetés gyakori
módja) vagy a gyermek ügyességének, értelmi
képességének, rátermettségének folyamatos kétségbe
vonása. Ezekkel – és a következményekkel – később
részletesebben is foglalkozom. A házaspár viszonyában a
pszichológiai erőszak bonyolultabb kérdés. Talán nem
véletlen, hogy a szakirodalom – miközben folyamatosan
hivatkozik rá – viszonylag keveset foglalkozik vele.
Napjainkban ugyanis a pszichológiai erőszak
kölcsönössége jóval nyilvánvalóbb, mint a fizikai erőszaké:
a pár mindkét tagja ismeri a másik érzékeny, gyenge
pontjait és zátonyra futott kapcsolatuk egyik
jellemzőjeként, bonyolult játszmák sorozatában gyötrik
egymást. Talán mondanom sem kell, hogy a családon
belüli pszichológiai erőszak gyakoriságáról nem készülnek
– nem is készülhetnek – megbízható statisztikai
felmérések. Tóth Olga a pszichológiai erőszak számtalan
variánsa közül a fenyegetésre vonatkozóan gyűjtött
adatokat, és azt találta, hogy az általa megkérdezett
nőknek csaknem 26 százaléka szenvedett gyermekkorában
attól, hogy szülei veréssel, erőszakkal fenyegették egymást,
és 22 százaléka számol be arról, hogy ők is átéltek már
hasonló fenyegetettséget házaséletük során. Tóth Olga
többféleképpen is értelmezi a két adat között érzékelhető
– nem jelentéktelen – eltérést, de az a lehetséges
magyarázat eszébe sem jut, hogy a vizsgálati személyek
szüleire vonatkozó kérdés – mintegy véletlenül –
tartalmazhatja azokat a fenyegetéseket is, amelyeket a
férfiak (a megkérdezett nők apái) szenvedhettek el
házastársuktól, míg a megkérdezettek saját házasságára
vonatkozó hasonló kérdés ezt a kölcsönösséget már nem
tartalmazza. Úgy gondolom, hogy – jobb híján – a hazai
válások arányaira vonatkozó hivatalos adatokból az olvasó
képet nyerhet arról, hogy az erőszaknak ez a típusa
mennyire elterjedt Magyarországon. Persze a válások
aránya a fizikai erőszak gyakoriságát is jelzi, de ne
felejtsük el, hogy az erőszaknak ez a két formája igen
gyakran együttesen fordul elő a családokban, és azt sem,
hogy a szülő-gyermek kapcsolatban legalább olyan sűrűn,
mint a házasfelek között.

3. Szexuális erőszak

A családon belüli erőszaknak ebben a formájában az

elkövető szinte kizárólag férfi (általában a férj, néha az
idősebb fiútestvér), áldozata pedig az asszony vagy a
gyermek. Az előfordulási gyakoriság becslése – Tóth Olga
felmérésében a nők 7,6 százaléka jelzi: előfordult, hogy
férje kényszerítette a házaséletre – rendkívül bizonytalan.
Az asszony szinte soha nem tesz panaszt a férj szexuális
brutalitása miatt (valószínűleg elsősorban a férj jogaira
vonatkozó társadalmi előítéletek gátolják), és a gyermek
szintén nem beszél. Ebben – irracionális bűntudata mellett
– a félelem akadályozza, hiszen az elkövetőnek teljes
mértékben kiszolgáltatott. Így fordulhat elő, hogy a
gyermek szexuális „használatát” egyfajta titok – a hallgatás
konspirációja – övezi, és az erőszakról hosszú ideig – akár
évekig – még a családtagoknak sincs tudomásuk. A TÁRKI
idézett felmérésében a megkérdezett nők 8 százaléka jelzi,
hogy gyermekkorában szexuálisan zaklatták, és az
elkövető 21 százalékban a vér szerinti apa, 11 százalékban a
nevelőapa volt.
Természetesen arról, hogy hány kisfiú válik a családon
belüli szexuális erőszak áldozatává, nem esik szó a
vizsgálatban, de más, külföldi felmérésekből tudjuk, hogy
az áldozatok az esetek négyötödében a nyolc-tizennégy
éves kislányok, míg – a maradék ötödben – a fiúáldozatok
átlagos életkora valamivel alacsonyabb.

4. Elhanyagolás

A gyermek vagy a családban élő idős, magatehetetlen

személy gondozásának, ellátásának, védelmének
elmulasztása. Ha az áldozat felnőtt, az elhanyagolás fizikai
vagy emocionális formában valósulhat meg, ha gyermek,
ehhez az iskolai képzéssel kapcsolatos feladatok
elhanyagolása társulhat. A fizikai elhanyagolás elsősorban
az alapvető testi-egészségügyi szükségletek kielégítésének
elmaradása – az elkövető „elfelejti” táplálni, mosdatni,
gyógyszerekkel ellátni a gondjaira bízott gyermeket vagy
idős személyt – de ide soroljuk a megfelelő ellenőrzés
hiányát is, például amikor a szülő egyszerűen magára
hagyja kicsi gyermekét a lakásban. A fizikai elhanyagolás –
hasonlóan az emocionális elhanyagoláshoz, amikor a
gondozásért felelős személy következetesen figyelmen
kívül hagyja a gyermek vagy a családban élő idős ember
érzelmi szükségleteit – nem azt jelenti tehát, hogy a
családot rossz anyagi helyzete akadályozza a
gondoskodásban. A háttérben sokkal inkább közönyt,
szeretethiányt – gyakran rendszeres alkohol- vagy
kábítószer-fogyasztást – találunk, melynek következtében
a kiszolgáltatott gyermek vagy idős felnőtt veszedelmesen
alultáplálttá válhat, és rendkívüli mértékben megnő a
betegségek, a balesetek és a depresszió kockázata.
Közelebbről megvizsgálva a családon belüli erőszak fent
leírt formáit, rendszerint azt találjuk, hogy a dinamikája
lényegében valamennyinek azonos: az elkövető hibásan
alkalmazza erejét, családon belüli hatalmát, ellenőrzési,
irányítási lehetőségeit, autoritását. A közös dinamika
következtében sokszorosára nő a valószínűsége annak,
hogy az olyan családban, ahol az erőszak egyik típusa már
előfordult, jelen van – vagy rövid időn belül megjelenik – az
erőszak másik típusa is! Pályafutásom során a lehető
legritkábban találkoztam olyan esettel, amikor a feleségét
bántalmazó férfi egy ujjal sem nyúlt a gyermekeihez vagy
olyannal, amikor ugyanez az ember a legnagyobb
szeretettel gondoskodott a vele közös háztartásban élő,
gondozásra szoruló anyósáról vagy édesanyjáról. Később
részletesebben is visszatérek rá, de már most hangsúlyozni
szeretném, hogy a többé-kevésbé hivatalosnak tekinthető
álláspont szerint: sem a családon belüli erőszak elkövetői,
sem pedig áldozatai nem rendelkeznek speciális
pszichológiai profillal, azaz senki nem tudja megmondani
azonos családon belül, miért agresszív és bántalmazó az
egyik családtag (például az apa), és miért nem az a másik
(például az anya).
Természetesen a kutatások utalnak arra, hogy léteznek
bizonyos kockázati és ellenállási faktorok, melyek a családi
erőszak komplex jelenségkörét kétségtelenül befolyásolják.
A kockázati faktorok közül elsősorban azokat a
szociokulturális hagyományokat, „patriarchális jegyeket”
emelik ki, amelyek egyes társadalmi csoportok számára
ma is „előírják” a családtagok bántalmazását („Engem is
vert az apám, ennek köszönhetem, hogy tisztességes
ember lettem... Az asszony verve jó” stb.), de közéjük
tartozik az alkohol- és a drogfüggőség is, valamint az
erőszak előfordulása valamelyik családtag korábbi
családjának történetében. Ugyanakkor akadnak emberek
(férfiak és nők egyaránt), akik e kockázati faktorokkal
megterhelten sem erőszakosak a családban: pszichológiai
ellenállásuk – belső visszautasításuk – erősebb, mint a
családi hagyományok vagy éppen az alkohol vagy a drog
csábítása. Ez a tény is szerepet játszik abban, hogy
véleményem némiképpen eltér a hivatalos állásponttól.
Meggyőződésem, hogy a társadalom patriarchális
szemléletmódja – bár jelentősége kétségtelen – korántsem
olyan elsöprő erővel befolyásolja a családon belüli erőszak
létrejöttét, mint azt sokan gondolják. A résztvevők – mind
az elkövetők, mind az áldozatok – pszichológiai karaktere,
valamint a patriarchális szemlélettel ellentétes társadalmi
hatások (például a nők helyzetének és társadalmi
szerepeinek alakulása) legalább annyira fontos szerepet
játszanak, mint az elporladt világ maradványaiként
érzékelhető előítéletek.
Az erőszakra vonatkozó szociális attitűdök
(vélemények, hiedelmek) és gyakorlati tevékenységek
szintén említést érdemelnek a családon belüli erőszak
megjelenésében.
Például bármilyen lőfegyver jelenléte a család
otthonában növeli a gyilkosság kockázatát, és a véres
akciófilmek rendszeres nézése a televízióban kétségtelenül
befolyásolja az erőszakkal kapcsolatos attitűdöket és
magát az agresszív viselkedést is. Természetesen nemcsak
a társadalom hat a családra, de a család is a társadalomra:
a családban megjelenő erőszak egyfajta „tanulási terepe” a
később – más szociális helyzetekben és más
interperszonális kapcsolatokban – előforduló agresszív
magatartásnak. Az áldozat valamint a család számára az
erőszak súlyos és tartós fizikai, pszichológiai károkat
okozhat, és – túl a családon – komoly gazdasági, szociális
következményekkel jár a társadalomban is.

A fizikai és a pszichológiai erőszak

Azt javaslom, mielőtt továbblépnénk, vizsgáljuk meg

részletesebben a családon belüli erőszak két alapvető
formáját, a fizikai és a pszichológiai erőszakot. Írásomban
ugyanis mindenekelőtt a feleség és a férj (illetve a tartós
élettársi kapcsolatban élő nő és férfi) egymás ellen
megnyilvánuló agresszivitásával foglalkozom, így a
szexuális erőszak és az elhanyagolás elemzésétől most
eltekintek, hiszen a családon belüli erőszak e két
típusának elsősorban a gyermek és a gondozást igénylő
idős személy az áldozata. Mindez természetesen nem
jelenti azt, hogy a gyermekkorú és az idős áldozatokkal
egyáltalán nem foglalkozom: mint korábban említettem, a
családon belüli erőszak egyes típusai szorosan
összefüggenek egymással, így az „erőszakot alkalmazó
feleség” vagy az „erőszakot alkalmazó férj” bemutatásakor
időnként elkerülhetetlenül ki kell térnem a házastársak
szülői magatartására is.

A fizikai erőszak

A testi bántalmazás aktusa és tünetei (például az

áldozat testén) annyira nyilvánvalóak, hogy azt
gondolhatnánk: a tény megállapítása és a következtetések
levonása nem sok gondot okoz. A helyzet azonban nem
ennyire egyszerű. Nevezhetjük-e családon belüli
erőszaknak az „atyai pofont” vagy azt a gyakran
megfigyelhető eseményt, amikor az anyuka megveri
kisfiát, aki rosszalkodott a játszótéren? Az ilyen kérdésre
szinte mindenki nemmel válaszol, holott senki nem vonja
kétségbe, hogy a szülő, aki rendszeresen és durván
bántalmazza gyermekét – olyan mértékben, hogy ezzel
gyakran maradandó sérüléseket okoz –, súlyos és
megbocsáthatatlan erőszakot követ el. De hol a határ,
amelyen túllépve a jogos büntetésből egyszerre csak
„családon belüli erőszak” válik? Fogadjuk el, egy atyai
pofon nem erőszak; büntetés csupán, a lelkiismeretes
szülő neveli gyermekét. És két pofon? Vagy három?
Esetleg a nadrágszíj vagy a fakanál? Szeretném, ha az
olvasó elhinné nekem: nincs ilyen határ. A gyermek fizikai
bántalmazása – akárcsak a felnőtté – mindig erőszak, még
akkor is, ha a legjobb szándékkal történik és látszólag
hatékony. (Azért írom, hogy látszólag, mert a nevelés célja
nem az, hogy a gyerek – rettegve a fizikai fájdalomtól –
engedelmeskedjék, hanem az, hogy megértse és átélje
cselekedeteinek helyességét vagy helytelenségét.)
Bármilyen meglepő, a házastársak közötti fizikai erőszak
megítélésében hasonló problémával találkozunk, bár
természetesen senki nem vonja kétségbe, hogy a férfi, aki
arcul üti feleségét vagy az asszony, aki véresre karmolja
férjét, enyhén szólva igen helytelenül cselekszik.
Két olyan amerikai kutatást (National Family Violence
Survey, 1990, Redesigned National Crime Victimization
Survey, 1995) elemeztem, melyek a családon belüli fizikai
erőszak mértékét próbálták felmérni. Rápillantva a
kutatók által közölt táblázatokra, azonnal látszik, hogy az
egyik kutatás – a Family Violence Survey – sokkal több
családon belül megnyilvánuló erőszakos aktust regisztrált,
mint a másik. Bachman, az egyik vezető kutató ezt azzal
magyarázza, hogy ők nem a konfliktuskezelő stratégiákra,
hanem bűncselekményekre kérdeztek rá, és a családon
belüli agresszivitás nagyon sok ember szemében még ma
sem minősül kriminális cselekménynek.
Lényegében ugyanerre hivatkozik Richard Gelles, a
National Family Violence Survey oldaláról: az interjúkban
még csak ki sem ejtették az erőszak szót, mert a
családtagok a beszélgetés során készséggel beszámolnak
lökdösésekről, csípésekről, karmolásokról, de ha úgy
kérdezik őket: történt-e erőszakos cselekmény a
családban? – általában nemmel válaszolnak; hiszen kinek
jutna eszébe, hogy azt a pár jelentéktelen csípést,
karmolást, lökést erőszaknak minősítse? Pedig Gelles és
Straus (1990) minden szándékos aktust, mely a másik
személy sérelmére történik, erőszakként jegyez –
meggyőződésem szerint jogosan! Ha a gyermek – akár
nevelési célzatú és enyhe – fizikai bántalmazását
erőszaknak tekintjük, miért vélekednénk másképp a
felnőttek családon belüli kapcsolatában? Érdekes módon
mégis akadnak kutatók, szakemberek, akik másképpen
gondolják. Amikor 2004-ben Deborah Capaldi, oregoni
pszichológusnő közzétette adatait, melyek szerint a fiatal
párok esetében a nők legalább annyiszor kezdeményezői a
partnerükkel szemben megnyilvánuló fizikai agressziónak,
mint a férfiak, kutatását rengeteg kritika érte.

Andrew Kleint, a téma egyik szakértőjét szeretném

idézni, aki az egyik nyilvános vitában a következőket
mondta:

„A családon belüli erőszak...nem az, amikor az emberek

kölcsönösen egymásnak esnek és lökdösik, pofozzák,
csipkedik egymást. A családon belüli erőszak olyan
viselkedés, melynek során törnek a csontok, és az emberek
kórházba vagy éppen a hullaházba kerülnek. És ezekben az
esetekben elsősorban a nők válnak férfipartnereik
áldozataivá.”

Ha az olvasó megengedi, egy időre figyelmen kívül

hagyom Klein állításának azt a részét, mely a családon
belüli erőszak áldozatainak biológiai nemére vonatkozik.
Csupán a kijelentés – feltehetően nem szándékos –
„ókonzervatív” üzenetére szeretném felhívni a figyelmet:
családon belüli erőszakról csak akkor beszélhetünk, ha az
áldozat kórházba kerül vagy belehal sérüléseibe. Az összes
többi – gyermekeinknek és élettársunknak okozott testi és
lelki fájdalom – a családon belüli mindennapos
„zsörtölődések” egy fajtája, tehát magánügy.
Meggyőződésem szerint a szándékosan okozott testi
fájdalom – irányuljon akár a házastárs, akár a gyermek
vagy a családban élő idős személy ellen – minden
körülmények között fizikai erőszaknak minősül –
természetesen akkor is, ha az áldozat nem szenved el olyan
károsodást, ami orvosi beavatkozást igényel.
Azt hiszem, nem kerülhetem el, hogy a pszichológiai
erőszak fajtáinak bemutatása előtt megpróbáljam világossá
tenni – egy kicsit önmagam számára is, ami igazán illendő,
ha az ember könyvet ír róla –, mit nevezek egyáltalán
családon belüli erőszaknak. Hiszen Andrew Klein (de más
szerzőket is említhetnék) nem véletlenül húzza meg a
határt a súlyos testi sértéseknél: ha a fogalmat kitágítjuk,
felmerül a veszélye annak, hogy minden családon belüli
diszharmonikus megnyilvánulás erőszaknak minősül, és
végül nagyítóval kell keresnünk azokat a családokat,
amelyek tartósan és megbízhatóan felmenthetők az
erőszak alkalmazásának gyanúja alól. Ha a férj este – a
napi munkától kimerülten – ingerült hangon
szemrehányást tesz a feleségének, hogy már megint nem
vásárolt csípős piros-aranyat, pedig tudhatná, hogy a leves
csak azzal élvezhető igazán, viselkedése – bár
kétségtelenül nem fog követendő példa gyanánt
belekerülni egyetlen illemkódexbe sem – nem tartozik az
erőszak fogalomkörébe. Még akkor sem, ha
veszekedéshez, sértődéshez vezet és a házaspár egy
feleslegesen elrontott órával (vagy estével) többet
könyvelhet el közös életük bevételeket és kiadásokat
rögzítő lelki számlakönyvében. A családon belüli erőszak
kritériuma számomra a kényszer, a fizikai bántalmazás,
valamint a szándékosan előidézett, rendszeresen
ismétlődő, illetve tartós lelki gyötrelem. Ha az előbbi
példámban a férj felállítja az asztaltól a feleségét és
utasítja, hogy azonnal menjen el piros-aranyat vásárolni és
tegye jóvá a „vétket”, amit elkövetett – ez már erőszak; a
család egyik tagja, kihasználva a hierarchiában elfoglalt
helyét, olyan viselkedésre kényszeríti társát, ami az asszony
szándékával ellentétes, és amelynek végrehajtására
kizárólag az engedelmesség, illetve a következményektől
való félelem készteti.
Az így működő családot magamban vertikális
családként szoktam emlegetni, és a kifejezéssel a belső
szerkezet függőleges elrendeződése mellett, a
folyamatosan jelen lévő kényszert próbálom érzékeltetni: a
család az alá- és fölérendelt viszonyok körül szerveződik,
az alacsonyabb rangú mindig engedelmességgel tartozik a
magasabb rangú félnek, holott ezt az engedelmességet se
teste, se lelke nem kívánja. A szakirodalomban gyakran
nevezik az ilyen családot patriarchálisnak, szerintem két
szempontból is helytelenül. Helytelen ez az elnevezés
mindenekelőtt azért, mert az emberiség hajnalán a valódi
patriarchátus semmi jelét nem mutatta az erőszaknak
(Beckerman, 1999). Amikor az etnográfusok a
patriarchátus témakörében főnökről, vezetőről beszélnek,
azt a férfit írják le, akit a többiek csodálnak, és önként,
minden kényszer nélkül követnek. Teljesen nyilvánvaló,
hogy ezek a „vezetők” – mindenfajta belső, strukturális
szerveződés híján – képtelenek voltak bárkit kényszeríteni
az engedelmességre. Ráadásul a mai vertikális családok
nemcsak a családfőt emelik a család többi tagja fölé, de
ezen túlmenően is hierarchikusan strukturáltak: a szülők
közötti pozicionális különbség mellett a gyerekek is
alárendeltek mindkét szülőnek, és előfordul, hogy a
családban élő idős, magatehetetlen rokon a gyerekek
alárendeltjévé válik. (A család hierarchikus
szerveződésének jellegzetes példája, hogy a szülő
rendszerint a pozíció alapján nevel: azért kell megtenned,
mert én mondom, és én az anyád vagyok – hangzik az
utasítás). A másik szempont, amiért a patriarchális család
elnevezést hibásnak tartom: a mai vertikális családokban a
családfő nem feltétlenül az apa.
Sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy apa egyáltalán
nincs is a családban (amely ennek ellenére hierarchikus),
de olyan eset is szép számmal akad, amikor az ép család
feje nem a férfi, hanem a nő. Ilyenkor – a „patriarchális
család” analógiájára – „matriarchális családiról kellene
beszélnünk, melyben a vezető, irányító személy más
módszerekkel ugyan, de hasonló következetességgel
érvényesíti hatalmát, mint a patriarchális család feje. A
vertikális családban – a kényszer mellett – a büntetés és a
lázadás jelenik meg a családon belüli erőszak jellegzetes
formájaként. A büntetést, mely az engedetlenség
következménye, nemcsak a gyermeknek kell elviselnie, de
a házastársnak is (ismertem olyan családot, ahol a
büntetés fizikai erőszak formájában valósult meg, de olyat
is, ahol a férj – szép szakmaisággal fogalmazva –
szeparációval sújtotta engedetlen feleségét: bezárta a
kamrába, és nem engedte kijönni egész álló napon át). A
„lázadás” fogalmával azokra az esetekre utalok, amikor az
ilyen családokban az alárendelt fél követ el erőszakot
„felettesével” szemben. Előfordul ugyanis, hogy a
rendszeresen bántalmazott gyerek, asszony vagy férj (mert
nem győzöm hangsúlyozni: ilyen eset is létezik) már nem
bírja tovább, és előre kitervelten vagy villanásszerű
indulattól vezérelve „visszaüt”. A szót azért tettem
idézőjelbe, mert ez a válasz nem feltétlenül ütés, de
mindenképpen éles, váratlan reakció, mely akár sokkal
súlyosabb következményekkel is járhat, mint a családfő
által rendszeresen alkalmazott erőszak. (Érdemes
megemlíteni, mennyire eltérő a „büntető” és a „lázadó”
személy értelmezése saját cselekedetéről az erőszak
megvalósulása után. „Nem tehettem másként – mondja a
büntető –, igazán ideje volt megtapasztalnia, hogy kivel
szegült szembe! ... Nem is tudom, hogy történt,
elvesztettem a fejem” – értelmezi saját tettét a bűntudatos
és a következményektől rettegő lázadó.)
Itt az ideje tehát, hogy világosan megfogalmazzam: a
patriarchális család nem azonos a vertikális családdal! A
valódi patriarchálisan szerveződő családban – amelyben,
szemben a hajdani patriarchátussal, a családfő nemcsak az
apa, de az anya is lehet – a családtagok között
vitathatatlan egyetértés van abban, ki a domináns személy,
így aztán a konfliktusok és a családon belüli erőszak
mennyisége minimálisra csökken! Ezzel szemben: a
vertikális családban a kényszer, az erőszak és a félelem
biztosítja a családfő dominanciáját, aminek – véleményem
szerint – a patriarchátushoz semmi köze nincs!
Tapasztalataim szerint az olyan férfit, aki rendszeresen,
durván bántalmazza asszonyát (valamint, mint láttuk,
gyermekeit és állatait is), nem egyszerűen a férfihatalom
előítéletes gőgje vezérli, hanem (pszichológiai értelemben)
kóros személyisége is! Természetesen felhasználja a
környezetében élő előítéleteket, de a pokol, melyet
rászabadít családtagjaira, nem a külvilágból, hanem a saját
lelkéből fakad. Hangsúlyozom, hogy mindaz, amit erről a
kérdésről leírtam, egyértelműen szemben áll a feminista
indíttatású szakirodalommal (például Dobash és Dobash,
1992), amely a családon belüli erőszakot (amit csak a férfi
követhet el), egyértelműen a patriarchális
hagyományokkal magyarázza.
„A férfiak, akik durván bántalmazzák asszonyaikat –
írják a szerzők – csupán aktualizálják a Nyugat
társadalmában élő előírásokat – agresszivitás, a férfi
dominanciája és a nő alárendeltsége – a fizikai erőt
használva eszközként a dominancia bizonyítására.”
Meggyőződésem szerint a vertikális családokban a
résztvevők pszichológiája sokkal fontosabb kérdés, mint a
társadalom patriarchális hagyományai.
Láthattuk tehát: amikor a házaspár egyetért a hatalom
megosztásában, a konfliktusok és az erőszak minimálisra
csökken, tekintet nélkül a hatalom szerveződésére; arra,
hogy az asszony vagy a férj kezében összpontosul-e vagy a
család horizontálisan, azaz egyenlő értékű személyek közös
döntései alapján működik. A férj tehát lehet „papucs” és
lehet tekintélyes, domináns személy a házasságban, a
lényeg csupán az, hogy mindkét fél – ő is és asszonya is –
elfogadja a ráosztott szerepet, és jól érezze magát benne! A
felmérések szerint (Coleman és Straus, idézi Dutton, 1994)
az Egyesült Államokban élő párok 9,4 százalékánál
működik férfi- és 7,5 százalékánál női dominancia –
ezeknek azonban csak töredékét nevezhetjük – az én
szóhasználatomban – vertikális családnak. A „horizontális”
– tehát minden kérdésben közösen döntő,
demokratikusan szerveződő családok aránya 29 százalék,
míg 54 százalékban úgynevezett „megosztott hatalom”
érvényesül, azaz közös életük bizonyos területein a férfi,
más területein az asszony vállalja a döntések súlyát és
felelősségét. Igazán csodálatos lenne, ha most azt
írhatnám: ezekben a demokratikusan szerveződő
családokban soha nem fordul elő erőszak. Sajnos nem így
van.
Az együttélés során időnként óhatatlanul jelentkező
súlyosabb konfliktusok – ilyen például a család érzelmi
vagy anyagi kimerülése, a szexuális összhang felborulása, a
válás jogi és pszichológiai tortúrája, a gyerekek
nevelésében jelentkező nézeteltérések stb. – a
demokratikusan szerveződő családokban is elvezethetnek
a hatalmi egyensúly megbomlásából adódó erőszakos
jelenetekhez, amelyek azonban mind gyakoriságukban,
mind következményeiket tekintve lényegesen eltérnek a
vertikális családokban tapasztalható erőszaktól.
Veszekedések, indulatos szóváltások következményei,
melyeket nem a fenyegető terror, hanem a fellobbanó
harag és a rövidzárlatot szenvedő önkontroll motivál.
Megtörténhet, hogy az ilyen tettlegesség – különösen
azokban az esetekben, amikor az asszony a kezdeményező
– verekedéssé fajul, de súlyos, orvosi beavatkozást igénylő
sérülések ritkán fordulnak elő. Annak ellenére, hogy a
statisztikák ellentmondásosak, megemlítem, hogy Gelles
és Straus (1990) adatai szerint az asszony fizikai
bántalmazása (wife beating) a házasságok és élettársi
kapcsolatok 11 százalékában fordul elő, míg az olyan
házastársi (vagy élettársi) kapcsolatok aránya, amelyekben
az asszony durva bántalmazása rendszeresen – ciklikusan
– ismétlődik, 3 százalék. A 11 százalékos adatban tehát nem
vertikális jellegű, brutális asszonyverésről van szó, hanem
szóváltást, veszekedést követő – gyakran kölcsönös –
tettlegességről, melynek bekövetkezése elsősorban attól
függ: a család felnőtt tagjai milyen konfliktuskezelési
technikákkal rendelkeznek. (Vannak kutatások,
melyeknek eredményei szerint a házastársak közötti
fizikai erőszak évekre vetített aránya a fentinél jóval
magasabb, és olyanok is, melyek szerint jóval alacsonyabb.
Az adatok közötti jelentős eltérések elsősorban
kutatásmódszertani kérdésekből adódnak).
A vizsgálatok egyértelműen bizonyítják (Romans, S. E.,
M. R. Poore, and J. L. Martin, 2000, Redden, 1994, Lingren,
1996), hogy azok a nők és férfiak, akik olyan családban
nőttek fel, amelyben a szülők erőszakot alkalmaztak (akár a
férj-feleség, akár a szülő-gyermek viszonylatban), az
átlagosnál jóval hajlamosabbak arra, hogy saját
családjukban maguk is hasonló módon viselkedjenek. Tehát
nagy a statisztikai valószínűsége annak, hogy a gyermek,
akit rendszeresen bántalmaznak, illetve aki rendszeresen
szemtanúja annak, hogy szülei elkövetői (áldozatai) az
egymás elleni erőszaknak, szülőként maga is bántalmazni
fogja gyermekét, illetve a házastársak közötti erőszak
elkövetőjévé (áldozatává) válik. Látni fogjuk majd, hogy a
horizontálisan szerveződő családban – amelyben az
asszony nem jogfosztott alárendeltje férjének – nincsenek
„bérelt helyek”; hol a férj, hol a feleség az elkövető, és nem
nehéz kitalálni: ezekben az esetekben ki az áldozat. A
pszichológus szemével nézve: a horizontális családban
megjelenő erőszak jóval összetettebb és – ha szabad ezt a
szót használnom – bonyolultabb jelenség, mint a vertikális
családban tapasztalható agresszivitás. Utóbbiban ugyanis a
pszichológiai „szerkezet” könnyen megfejthető: a
magasabb pozícióban lévő személy utasítást ad és büntet,
„alárendeltje” pedig engedelmeskedik (vagy lázad) és
szenved. A „büntetés” természetesen nincs arányban – de
rendszerint összefüggésben sem – a „vétekkel”, amelynek
következménye: az elkövető (mondjuk a férj) megveri a
feleségét, a gyermekeit, a kutyáját, mert fortyog benne az
indulat, de haragját rendszerint nem az a cselekmény
váltja ki, amelyre durva agresszióval reagál. A „vétek” tehát
egyszerű ürügy csupán.
Sok évvel ezelőtt az egyik budapesti klinika
pszichológiai szakrendelőjében a kollégák számára
elhelyeztek a sarokban egy homokzsákot. A pszichológus,
aki dühösnek, elkeseredettnek érezte magát, odamehetett,
és püfölhette, amíg le nem csillapodott annyira, hogy
józanul, indulatmentesen folytathatta munkáját. Az
asszony, a gyerek, a kutya ilyen homokzsák a vertikális
családban, ahol a férfi a családfő. Indulatait kívülről hozza:
veszített a kártyán, leszidták a munkahelyén vagy éppen
elitta a bérét, amit kétségbeesetten vár otthon a felesége,
hogy élelmet tudjon vásárolni a gyerekeknek. A részeg férfi
már a kertkapuban összerugdossa a kutyáját (mert az állat
bepiszkította a nadrágját, amikor farkcsóválva
hozzádörgölődzött), és belépve a lakásba, azonnal
alkalmat keres a kötözködésre (hogy kellőképpen dühös
lehessen, mire az asszony a pénzt kéri): miért vannak még
ébren a gyerekek (vagy éppen: miért feküdtek már le),
miért nincs az asztalon a vacsora és így tovább. Mire a
felesége (aki pontosan tudja, mi következik, de a remény,
hogy esetleg maradt valamennyi férje zsebében,
megszólaltatja) a fizetés iránt érdeklődik, a férfi már
kellőképpen mérges ahhoz, hogy üssön.
Az elkövető tehát valóban indulatos (mert a
munkahelyén megbántották) vagy a lelkiismerete zavarja
(mert elitta a fizetését), de magával hozott indulatait
mesterségesen fordítja a család ártatlan tagjai felé;
mögötte ravasz számítás húzódik meg. El kell játszania a
méltatlankodó és elégedetlen családfő szerepét ahhoz,
hogy megnyugodjék vagy opponáló lelkiismeretét
lecsendesíthesse. A „szerep” – az elfogyasztott alkohollal
együtt – a vérében van, nem okoz gondot eljátszania,
lelkiismeretét pedig vagy az otthonán kívül felhorgadt
indulatokat a homokzsákeffektus csillapítja. A jelenetet az
asszony és a gyerekek – ha szerencséjük van – néhány
véraláfutással, kék-zöld folttal a testükön megússzák. A
férj viszont – mint aki dolgát jól végezte – feltétlenül
elégedett: „kiosztotta” családja tagjainak, amit
megérdemeltek.
A horizontális családokban megjelenő erőszak
dinamikája homlokegyenest ellentétes.
 Esetükben nem arról van szó, hogy a család egyik tagja
homokzsákként használja társát külső feszültségeinek
levezetésére, és arról sem, hogy a családfő fizikai vagy lelki
kínzással akarja érzékeltetni – és elsősorban önmaga
számára bizonyítani – hatalmát a többiek felett. A
házastársak között erősödő feszültség – ellenszenv, harag,
gyűlölet – hamisítatlan. Nem kívülről hozott indulatok
transzformációja, hanem közvetlenül és őszintén irányul a
másik személye ellen. (Németh László: Iszony, Alberto
Moravia: Megvetés című írásai foglalkoznak ehhez hasonló
párkapcsolatokkal). A baj az, hogy ezek az ellenérzések
rendszerint a felszín alá rejtve működnek, pontosabban
szólva a házaspár elfojtja indulatainak valódi okát, és az
okuktól megfosztott, „szabadon lebegő” indulatokhoz
valamilyen kézzelfogható magyarázatot keresnek, például
az anyagiak terén vagy a gyereknevelés kérdéseiben
jelentkező ellentmondásokat. (Kurt Vonnegut írja az Áldja
meg az Isten, Dr. Kevorkian című regényében: Amikor egy
házaspár vitatkozik valamiről, talán azt hiszik, a pénzről, a
hatalomról, a szexről vagy a gyereknevelésről van szó, amit
azonban valójában mondanak egymásnak, anélkül, hogy
észrevennék, ez: nem vagy elég nekem!
Kezdetben többször is nekirugaszkodnak, hogy
megbeszéljék ezeket a problémákat (melyeknek a kettejük
viszonyát rongáló valódi gondhoz tulajdonképpen semmi
közük nincs), és csodálkozva tapasztalják, hogy ez
sohasem vezet eredményhez. Sőt, minden megbeszélés
újabb és újabb problémákat, újabb és újabb feszültségeket
indukál. A házaspár pedig egyre mélyebbre merül a –
helyenként a fizikai erőszakot sem nélkülöző – játszmák
mocsarába, melyek önmagukban is azt a célt szolgálják,
hogy a résztvevők – saját alkalmasságukat és a másik fél
alkalmatlanságát bizonygatva – hol áldozatként, hol
elkövetőként kölcsönösen gyötörjék egymást.

2. A pszichológiai erőszak

Számos könyvet és több tucat tanulmányt olvastam el a

családon belüli erőszak témaköréből. Nem találtam
közöttük egyet sem, amelyik ne hangsúlyozta volna a
pszichológiai hadviselés romboló hatását a családban,
ugyanakkor meglepve tapasztaltam, hogy a szakirodalom
szinte kizárólag a fizikai erőszakkal foglalkozik. Ennek
valószínűleg az az oka, hogy a testi erőszak nemcsak a
lélekben, de általában a testen is nyomokat hagy.
Egyszerűen szólva a fizikai bántalmazás könnyebben
meghatározható, egyértelműbben regisztrálható, mint a
szándékosan okozott lelki gyötrelem. Ez nemcsak a
kérdéskör vizsgálata, a kutatómunka szempontjából igaz –
hiszen a kutató nincs jelen az erőszakos aktus
megnyilvánulásakor, és mivel nincs módja arra, hogy az
elcsattanó pofonokat „strigulázza”, kizárólag az elkövetők
és az áldozatok beszámolóira számíthat hanem a
családtagokéból is. Az ütés, a rúgás, a karmolás – bár
kétségtelenül sokféleképpen magyarázható és esetenként
akár le is tagadható – mégiscsak objektív megnyilvánulás!
A lelki kínzásnak azonban számos olyan fajtája létezik,
melynek súlya egyrészt az áldozat érzékenységétől, a
család múltjának közös eseményeitől, történéseitől,
másrészt az adott kontextustól (amelyben a lelki sérelem
megvalósul) függ, és így nehezen definiálható. Gyakran
előfordul, hogy maga az áldozat is úgy érzi: nem tudja
megfelelő elhitető erővel megfogalmazni (néha még
önmagának sem), mi az, ami számára alig elviselhető lelki
szenvedést okoz, ezért inkább kísérletet sem tesz arra,
hogy beszéljen róla. Az alábbiakban megpróbálom néhány
szóval bemutatni a családon belüli pszichológiai
erőszaknak néhány olyan formáját, mellyel szakmai
pályafutásom során magam is találkoztam. Ezek –
természetesen – előzményei vagy kísérői is lehetnek a
fizikai erőszaknak, de önállóan, testi bántalmazás nélkül is
teljesítik a „feladatukat”: szenvedést okoznak
áldozatuknak.

Sértegetés és elutasítás

A sértegető családtag folyamatosan és fölényesen

kritizál. Szinte mindegy, hogy ezt alappal vagy alap nélkül
teszi, mert célja nem a segítségnyújtás, hanem a rombolás;
a család kiszemelt tagjának érzelmi, szexuális vagy
intellektuális becsmérlése. A sértegetés és az elutasítás
egyaránt a méltatlanság, a hitványság érzését kelti az
áldozatban, arra hívja fel a figyelmét, hogy nem méltó a
szeretetnek a legapróbb megnyilvánulására sem. Mind a
feleség, mind a férj válhat áldozatává és elkövetőjévé a
sértegetésnek és a visszautasításnak, a gyermek – egészen
a serdülőkorig – inkább csak áldozata. Sokszor
tapasztalható, hogy a pszichológiai erőszaknak ez a
formája egyfajta büntetésként jelenik meg – természetesen
nemcsak a gyermek, de a felnőtt családtag felé is. Fontos
tudnunk, hogy az elutasítás általában nem közvetlen
következménye az áldozat felé irányuló haragnak; az
elkövető ilyenkor inkább igazolni, hitelesíteni kívánja a
benne munkáló indulatokat.
– Attól félek, teljesen impotenssé válok – panaszkodik
egy középkorú férfi a rendelőben –, az élettársam
rendszeresen becsmérelte a képességeimet, még
társaságban is csak „Picuri”-nak szólított, amitől
rettenetesen szégyelltem magam – így aztán két hónappal
ezelőtt valóban kudarcot vallottam nála. – És azóta? –
kérdi a pszichológus – Azóta nem enged közeledni
magához – feleli a férfi. – Ha próbálkozom, csak kinevet,
és hátat fordít nekem az ágyban.

Fenyegetés és vádaskodás

A fenyegetés az emocionális vagy fizikai bántalmazás

szándékának hangoztatása. Irányulhat az áldozatra
személy szerint, de irányulhat egy harmadik személyre is,
aki a célba vett áldozathoz érzelmileg közel áll, akiért a
megtámadott családtag felelősséggel tartozik. Bár az
elkövető szerencsére csak ritkán váltja valóra, a fenyegetés
– és a fenyegető önkontrolljának bizonytalansága, a
gyűlölet kommunikációjából és metakommunikációjából
áradó, érzékelhető veszély – önmagában is elegendő
ahhoz, hogy az ilyen magatartás a családot hosszú időn át
rettegésben tartsa. A vádaskodás gyakori formája egy
harmadik személy – rokon, ismerős, barát –
közbeiktatásával valósul meg, bár ilyenkor, mint később
látni fogjuk, inkább közvetett erőszakról beszélünk. Az
elkövető – az igazságtól rendszerint merész ívben
elkanyarodva – panaszkodik az áldozat jellemére,
attitűdjeire, idegállapotára, viselkedésére, lehetőleg úgy,
hogy a célszemélynek minél kevesebb lehetősége legyen a
védekezésre.
– Tudom, hogy a feleségem és a kislányom ott van
önöknél az anyaotthonban – mondja egykedvűen a
dolgozószobámban üldögélő férfi – de ez már nem fog
sokáig tartani, mert megmondtam neki: ha péntekig nem
jönnek haza, megölöm. És ha nem sikerül elkapnom,
megvárom a gyereket az iskola előtt, őt fojtom meg. A
feleségem tudja, hogy én nem tréfálok.

Lekezelés és mellőzés

A fölényes, lekezelő modor, a család egyik tagjának

látványos lenézése, kigúnyolása, mellőzése, semmibe
vétele rendszerint alapjaiban rendíti meg az áldozat
énképét, önértékelését. A támadás szinte mindig a
célszemély intellektuális vagy fizikai képességei felé
irányul; az elkövető folyamatosan leértékeli az áldozat
értelmi vagy fizikai erejét, műveltségét, felkészültségét,
ügyességét, képtelennek minősíti a különféle problémák
megoldására, és – elővételezett alkalmatlansága okán –
nem is veszi igénybe segítségét. Az áldozat hajlamossá
válik arra, hogy ilyenkor feleslegesnek érezze magát, és
egyre erősödik benne a gyanú, hogy talán nem is érdemel
emberhez méltó bánásmódot.
– A második osztályos Laci szüleinél jártam
családlátogatáson – meséli a pedagógus –, kértem a
gyereket, hogy hozzon nekem egy pohár vizet, és
döbbentem tapasztaltam, hogy az anyuka ugrik fel, és
szalad a konyhába. Amikor megkérdeztem, miért nem
engedi, hogy a gyerek hozza a vizet, anyuka csak
legyintett. – Ugyan – mondta –, ez a gyerek annyira
ügyetlen! Amihez hozzányúl, azonnal tönkremegy, vagy
összetörik. – Az érdekes az – gondolkodott el a tanítónő –,
hogy Lacika tényleg nagyon ügyetlen. Csak azt nem
tudom: azért nem engedik semmihez hozzányúlni, mert
ügyetlen, vagy azért ügyetlen, mert nem engedik
semmihez hozzányúlni?

Birtokló és büntető viselkedés

Az elkövető úgy kezeli áldozatát, mint valami

tulajdonát képező tárgyat. Kénye-kedve szerint korlátozza
szabadságát, előírja napi teendőit, meghatározza, kivel
találkozhat és kivel nem, mikor, milyen céllal és mennyi
időre hagyhatja el otthonát. A pszichológiai erőszak e
formája hagyományosan maszkulin viselkedésmód. Az
előítéletes (a „családfő” szerepéhez ragaszkodó),
ugyanakkor paranoid, gyanakvó és féltékeny férj úgy
viselkedik otthonában, mint a nőt birtokló pasa és a
kegyetlen háremőr különös keveréke. Ugyanakkor – talán
mondanom sem kell – a birtokló magatartásból fakadó
erőszak („az én gyerekem, azt csinálok vele, amit akarok!”)
az anya és a gyermek kapcsolatában is megjelenhet.
– Nem nyúlt hozzám soha egy ujjal se – meséli az
anyaotthonban a fiatalasszony –, de el kellett menekülnöm
előle, mert annyira féltékeny, hogy azt nem lehet kibírni.
Észrevettem, hogy még a piacra is követ engem, és azt lesi,
kivel állok le beszélgetni. Ha mégis elmentem valahová
egyedül, percre pontosan meg kellett mondanom, mikorra
érek haza. Ha csak keveset késtem, akkor „kisbüntetést”
kaptam – nem vitt el a moziba, inkább otthon maradt ő is
–, de ha sokat, azért „nagybüntetés” járt: bezárt a
hálószobába, és előfordult, hogy egész nap nem jöhettem
ki onnan. Még a dolgomat is csak a bilin végezhettem el.
A pszichológiai erőszak eddig bemutatott négy
formájának közös jellemzője: az elkövető az áldozat
önértékelését zúzza szét. Mark Leary (2001) szerint az
önértékelés a személyiség egyfajta beépített
vészjelzőrendszere; mint a benzinóra a gépkocsiban, mely
a piros zónába érve figyelmeztet, hogy mielőbb
tankolnunk kell. Az önértékelés „órája” nem azért jelez,
mert mi, emberek kétségkívül akkor vagyunk a
legboldogabbak, amikor érzékeljük, hogy a hozzánk
közelálló (számunkra fontos) emberek elfogadnak és
szeretnek bennünket, hanem azért is, mert a másokhoz
tartozás érzése a „túlélés” feltétele. „Azok a korai emberek,
akik megvoltak önmagukban, akik nem érezték szükségét
annak, hogy tartozzanak valahová, sokkal kevesebb
eséllyel tudták biztosítani génjeiket a következő
generációk számára.” Így épült fel az evolúció során a
személyiség önértékelési rendszere, mely folyamatosan
ellenőrzi a fokot, melyen más emberek elismernek és
elfogadnak, illetve elutasítanak és kizárnak bennünket.
Kétségtelen, hogy a modern, individualista ember szembe
tud szállni saját belső mérőműszerének vészjelzéseivel
(erre egy másik fejezetben visszatérek), önértékelése
azonban ma is arra készteti, hogy megértésre, elfogadásra
leljen környezetében, és elkerülje az elutasítást. A
pszichológiai erőszak elkövetője erre az evolúciós
törvényre építi stratégiáját: durva és megalázó vagy éppen
hideg és elutasító stílusával kiüríti áldozatának
„önértékelési tank”-ját, számítva arra, hogy a lelkileg
megsemmisített partner engedelmeskedik a belső
késztetésnek, és mindent elkövet annak érdekében, hogy
újra elfogadtassa magát. Előfordul, hogy terve beválik, de a
telítődésnek bizonyos pontján a vártnak éppen az
ellenkezője is megtörténhet. „Az elutasítás agressziót vált
ki – írja Jean Twenge (2005) –, úgy hat, mint a fejre mért
ütés; megakadályoz a világos gondolkodásban, és olyan
cselekvésekre késztet, melyek egyébként egyáltalán nem
jellemzőek ránk. Elveszítjük önkontrollunkat, és impulzív
módon viselkedünk.” Érthető tehát, hogy az emocionális
erőszak és a fizikai bántalmazás között szorosabb a
pszichológiai kapcsolat, mint azt az első pillanatban
gondolnánk.

Érzelmi zsarolás

Az érzelmi zsarolás a pszichológiai erőszaknak olyan

fajtája, mely közvetlenül nem az önértékelés rombolására
irányul; az elkövető partnerének bizonytalanságát,
félelmeit, nyílt vagy rejtett bűntudatát használja fel arra,
hogy hatalomra tegyen szert áldozata felett. Leggyakoribb
formája egyfajta infantilis, hiszteroid viselkedésmód,
melyet napjainkban figyelemkereső magatartásnak
neveznek. Az ilyen embernek legfontosabb tulajdonsága
az, hogy – érzelmeinek túlzott kimutatásával – drámaivá
fokozza önmagát. Persze ezek az érzelmi kirohanások
szinte mindig manipulatívak, céljuk a figyelem felkeltése,
szimpátiareakciók kiprovokálása a környezetből. Mindig a
társaság középpontja akar lenni, környezetét aktuális
hódításaival, saját szuggesztív hatásának ecsetelésével
kápráztatja el. Egy szomorú film, egy drámai színházi
élmény vagy hangverseny hatására annyira telítődik
érzelemmel, hogy rögtön haza kell mennie (vagy inkább
valakinek haza kell kísérnie őt), elrontva ezzel a társaság
estéjét, és azonnal öngyilkossággal fenyegetőzik, ha úgy
érzi, partnere már nem lángol annyira érte, mint
korábban. Önmagát érzékeny embernek tartja, mások
viszont – az első benyomásokat követő ébredéskor –
üresnek, felszínesnek ismerik meg őt, olyannak, akinek
érzései nem belülről fakadnak, hamisak, megjátszottak.
Emberi kapcsolatai törékenyek. Amikor ismeretséget köt
valakivel, kedvesnek, barátságosnak és megértőnek
mutatkozik, a kapcsolat elmélyülésével azonban
fokozatosan zsarnokká válik: elvárja, hogy partnere –
otthagyva csapot-papot – azonnal megjelenjen, ha ő
valamilyen emocionális krízist él át, siránkozik, hogy őt
még csak fel sem hívták egy fájdalmas fogorvosi kezelés
után, és általában kapni, mindig csak kapni akar – adni
soha. Szinte kizárólag önmaga iránt érdeklődik komolyan,
ezért gyakran nem képes tartós szexuális kapcsolat
kiépítésére – ha mégis, a következmények nem túl
biztatóak. Hiú, tartalmatlan, éretlen és önző – olyan, mint
a feminitás ellenszenves karikatúrája.
Ez az oka annak, hogy az emocionális zsarolást – a
figyelemkereső magatartást – nőies erőszaknak nevezem, a
fizikai bántalmazást pedig férfias erőszaknak. Az olvasó
látni fogja: mindez nem jelenti azt, hogy a fizikai
bántalmazás a családon belül kizárólag a férfiak eszköze,
és azt sem, hogy a figyelemkeresés kizárólag a nőké! Sőt az
a tapasztalatom, hogy az elmúlt évtizedek során – például
a családon belüli erőszak területén – egyre gyakrabban
jelennek meg a hisztis férfiak és az olyan nők, akik a
családi diszharmónia bizonyos pontján egyáltalán nem
riadnak vissza a fizikai erőszak alkalmazásától. A „nőies”
és a „férfias” erőszak fogalmát azonban – az olvasó
engedelmével – mégis megtartom; talán egyfajta nosztalgia
miatt egy olyan kor után, amelyben a családon belüli női
és férfiszerepek jóval világosabbak és körülhatároltabbak
voltak, mint napjainkban. (Azt hiszem, nem kerülhető el,
hogy rövidesen megvizsgáljuk ezeket a szerepeket.)
– Egyszerűen tehetetlen vagyok – meséli a kétségbeesett
férfi a rendelőben –, pedig a házasságunk olyan szépen
indult. A feleségem kedves volt, érzékeny és szinte
légiesen finom. Eleinte büszke voltam rá, de egy év
elteltével már határozottan a terhemre volt a
„kifinomultsága”. Úgy érezte, csak körülötte forog a világ,
Ha szüksége volt rám – és szinte mindig szüksége volt rám
–, nem érdekelte, hogy dolgom van, mindig csak vele
kellett foglalkoznom, róla kellett beszélgetnünk.
Megbeszéltük, hogy elválunk, de ez lehetetlen. Újabb- és
újabb betegségei támadnak, a legváratlanabb helyeken és
pillanatokban elájul, ilyenkor azonnal – a világ végéről is –
rohannom kell hozzá. Ma már a rokonok, a barátok, sőt az
orvosok is – pedig nem találnak nála semmi komoly
rendellenességet – ferde szemmel néznek rám: hogy
tehetek olyat, hogy cserbenhagyom ezt a szegény, beteg
asszonyt!

Közvetett erőszak

A családon belüli erőszaknak az a formája, melyben az

elkövető „kerülő úton” éri el áldozatát; kitér a nyílt
összecsapás elől, és másokat használ fel célja eléréséhez
olyan módon, hogy ő maga lehetőleg ne váljék
azonosíthatóvá. Ilyen „közvetett erőszak”-nak minősül
például a kibeszélés, a megbélyegzés, az összeugrasztás, a
szociális manipuláció számtalan formája, melyben az
elkövető a háttérben marad, és áldozatának tekintélyét,
presztízsét, önérzetét – sőt akár fizikai épségét is – más
személyek közreműködésével romboltatja. Amikor a
közvetett erőszakot szintén nőiesnek minősítem, érzem:
azonnali magyarázattal tartozom. A nőt a férfihoz
viszonyított fizikai hátrányai kényszerítik arra, hogy
szociális manipulációk alkalmazásával vegyen elégtételt:
gyengébb testalkatú ugyan, de emocionális intelligenciája
sok szempontból felülmúlja a férfiét – jobban rá tud
hangolódni mások érzelmi állapotára, és megbízhatóbban
képes tekintetbe venni, hogy saját szavai, cselekedetei
milyen hatást váltanak ki partnerében – így a férfi fizikai
fölényét a nő manipulatív fölénye kompenzálja. Anne
Campbell (1999, 2002, a Durham Egyetem pszichológusa
komoly szakmai visszhangot kiváltó írásaiban másképpen
magyarázza a jelenséget. „A nőt – mondja Campbell –
agresszivitásának elsősorban »kézzelfogható«,
tapasztalható haszna érdekli, a férfit viszont a hatalom, a
szociális státusz.” A férfinak tehát fontos, hogy szemtől
szemben győzzön, mert elsődleges célja nem az, hogy
szenvedést okozzon, hanem az, hogy a vesztes megtanulja,
hol a helye: egy fokkal lejjebb, mint ahol ő, a győztes áll. A
nő sokkal kevésbé érzékeny a szociális rangsorban elfoglalt
pozíciójára. Agresszivitását nem a ranghely megőrzése
vagy módosítása inspirálja, inkább valamilyen előny –
tárgy, territórium vagy kiváltság – megőrzése,
megszerzése. Az áldozatnak nem kell tudnia – sőt
kifejezetten előnyös, ha nem tudja –, ki okozta
szenvedését; mint említettem, a két személy közötti
ranghely a nő számára másodlagos kérdés, a lényeg a cél,
amit agresszív viselkedése révén megvalósít.”
Nekem erről más a véleményem. Azt hiszem, a státusz,
a rangsorban elfoglalt hely a nő számára ugyanolyan
fontos, mint a férfi számára, Campbell érvelését pedig
egyébként is – enyhén szólva – kissé erőltetettnek tartom.
Természetesen annak ellenére, hogy a kétféle agresszivitás
arányainak nemek szerinti eltolódása kétségtelenül igaz. A
finn Björquist például 1994-ben munkahelyi körülmények
között vizsgálta az áldozattá válás folyamatát, és azt
találta, hogy az agresszivitás közvetett formái – mint a
hamis hírek továbbítása vagy éppen az információk
elhallgatása – jóval gyakrabban fordulnak elő nők, mint
férfiak esetében.
A másik tényező, ami a közvetett erőszak nőies voltát
támogatja, az a tudományos hipotézis, hogy a nő jobban
fél a fizikai erőszaktól, mint a férfi, és félelme arra készteti,
hogy agressziója minél alacsonyabb kockázati szinten
valósuljon meg. Vizsgálatok sokasága igazolja például,
hogy verbális szinten a nő és a férfi (valamint a kislány és a
kisfiú) agresszivitása között jóval kisebb a különbség, mint
az agresszió fizikai formáinál (pl. Hyde 1986). Campbell
szerint a nő félelme a fizikai agressziótól evolúciós okokkal
magyarázható. Elemzésében abból a generációkon és
kultúrákon átívelő tapasztalatból indul ki, hogy a szülő-
gyermek kapcsolat a nők számára összehasonlíthatatlanul
fontosabb – és a gyermek „túlélése” szempontjából
vitathatatlanul jelentősebb – viszony, mint a férfiak
számára. Bár a férfiak természetesen részt vesznek a
gyermek gondozásában – védelmezik és élelmezik őt – a
nők igen gyakran szinte kizárólagosan felelősek a gyermek
életéért és sorsáért. Az evolúciós pszichológia ezt a
jelenséget azzal magyarázza, hogy az anya személye
mindig biztos, az apáé – ami a biológiai lényeget illeti –
sohasem. (Érdemes megjegyezni, hogy a nők évezredeken
át szigorúan ellenőrzött szexuális korlátai – szemben a
férfiak hol szolid, hol féktelen szexuális szabadságával –
szintén ezzel a ténnyel magyarázhatók, és nem pusztán a
férfiak patriarchális, önkényes basáskodásával: a jelenség
mögött jól felismerhető a „saját gén” utódban való
elhelyezésének – az állatvilágból is jól ismert – ösztöne).
Az anyaszerep jelentőségét támasztja alá az is, hogy amíg a
férfi szervezete naponta több millió hímivarsejtet termel, a
nőnek havonta egyetlen petesejttel kell gazdálkodnia.
Érthető, hogy a nőnek erre a havi egyetlen petesejtre – és a
belőle megszülető gyermekre – különös figyelemmel és
odaadással kell vigyáznia. Mindebből következik, hogy a
nő – önmaga és gyermeke biztonságát tartva szem előtt –
csak kevés kockázatot vállalhat, és az agressziónak
elsősorban a közvetett formáit alkalmazhatja: fél a fizikai
bántalmazástól, és ez az érzés gátolja a nyílt
agresszivitásban.1
– Évek óta megcsal – meséli a fiatalasszony az
anyaotthonban –, de én mindent eltűrtem, mert szerettem
őt, és tudtam, hogy ő is szeret engem. Most azonban betelt
a pohár. A barátnőmmel csalt meg, ráadásul látszik rajta,
hogy bele is szeretett. De én nem hagyom annyiban!
Amikor ideköltöztünk, elhoztam a barátnőm gyűrűjét,
amit az éjjeliszekrényen felejtett. Most elküldöm az
élettársának egy szép kis levél kíséretében. Amit az én
férjem attól a díjbirkózótól kapni fog!

1
Ranschburg Jenő első tanulmánya részlet egy készülő, még ki nem
adott művéből. Második tanulmányát a kiadónknál megjelent Meghitt
erőszak című kötetéből adjuk közre.