A GÖDÖLLŐI GRASSALKOVICH-URADALOM

GAZDÁLKODÁSA
(Különös tekintettel az 1770-1815. esztendőkre)

IV. GAZDASÁGI ÉLET

1. Földművelés

Az uradalom fő terménye mindvégig a rozs maradt; Gödöllőnek ma is ez a

1
kenyérnövénye, úgyhogy a lakosság búzának nevezi, mint ahogy a X V I I I . sz.-i ga­
bonaszámadások triticum néven foglaltak össze búzát, rozsot, kétszerest. Két fajtá­
2
ját termelték: a közönséges és a nagy szemű gazdag rozsot (siligo opulens) utóbbi,
úgy látszik, gödöllői nevezetesség volt, mert Grassalkovich vetőmagot adott belőle
kölcsön az esztergomi érseknek és egy Erdődy grófnak. A rozstermés 20-60%-át
tette az összes gabonatermésnek s mellette a másik kenyérnövény (tönkölyt soha
nem termeltek) teljesen háttérbe szorult: búzát csak az agyagos mácsai és kartali
földekbe volt érdemes vetni, de így is sok rozsot vett ki belőle a rosta; „kétszer bú­
zát" (triticum mixtum) pedig csak 1780-ig termelt az uradalom (2500-3800 mé­
rőt), azután felhagyott vele, nyilván azért, mert a homokon a rozs elnyomta a bú­
zát, aminthogy a számadások gyakran összekeverik a kétszerest és a rozsot. Nyilván
erre céloz Bél Mátyás, amikor azt mondja, hogy a pesti homokon a búza is rozzsá
3
lesz. A tavasziak közül az árpa csak kezdetben bírta a versenyt a sovány talajra sok­
kal megfelelőbb zabbal, amelynek a 80-as évekig fehér és fekete fajtáját különböz­
tették meg (míg a paraszt csak fehéret termelt). Aránylag elég fontos szerepet vitt
még a tisztán magnak (és nem takarmánynak) termelt köles (milium), míg a po­
4
hánka (saracenicum, utóbb panicum néven szerepel) mindvégig alárendelt jelen­
tőségű maradt. A többi szereplő növényeket: a harmatkását (manna)/' babot

'Ü. Nagy: Gödöllő 9. = Ürmössyné Nagy Júlia: Gödöllő emberföldrajzi leírása (Szeged, 1927.)
2
Vö: Pankl, 36. = L . Matlhaeus Pankl; Compendium oeconomiae ruralis (Budae, 1810.)
*Bel: Notitia I I I . 18. = Matthias Bel: Notitia Hungáriáé novae I I I . (Viennae, 1737.) - A kétsze­
res a hagyományos, önmagának és nem a piac számára termelő gazdálkodás terménye, amely Francia­
országban is él még a X V I I I . sz.-ban méteil, mesléard néven (Sée: Französische WG. I . 178. = H e n r i Sée.
Französische Wirtschaftsgeschichte I . [Jena, 1930.]) Vö. Györffy: Takarás és nyomtatás 2. = Györffy Ist­
ván: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Bp. 1928.)
4
Ez tehát nem köles, m i n t azt Jármay állítja (Jármay és Bakács 37. = Jármay Edit és Bakács Ist­
ván: A regéci uradalom gazdálkodása a X V I I I . században [Domanovszky: Tanulmányok 1.] [Bp.
1931.]). Asacracen (ic)um valószínűleg tatárkát, a panicum pohánkát jelent.
''A manna szó jelentésére 1. Nagyváti, 167-68. = Nagyvad János: A ' szorgalmatos mezei gazda I .
(Pesten, 1791.); Ungrisches Magazin I . (1781) 190. - Berzeviczy az ország fontos terményei között említi
(Ungarns industrie u n d Commerz [Weimar, 1802] 7.). A pásztoroknak volt kedves eledele. (Györffy I.:
A szilaj pásztorok [Karcag, 1928] 28.)
 ü
(faba), borsót (pisum, pisetum), bagolyborsót („czéczer"), lencsét, kendert és
lent, úgy látszik, csak kertekben termesztette az uradalom.
Egyébként a megmunkálás a háromnyomáséi rendszer szokott módján folyt.
7
A tavasziak tarlója ugarnak (arvum ) maradt, amely mai fogalmaink szerint éppoly
joggal viselhette volna a parlag nevet is, mert csak tavasszal, április-május-
8
júniusban szántották alá (subaratio) a rajta addig vígan virító gyomtengert. Nyár
folyamán még egy szántást kapott az ugar, majd a szeptemberi vetőszántásba elve­
tették a búzát, meg a rozsot. Ezek learatása után újra műveletlenül hevert a föld
tavaszig, amikor egyszer felszántották a félugart és az árpát a búza, a zabot a rozs
helyére vetették. (Persze mindez nem történt szabályosan; sem az egyes nyomások
nagysága nem volt egyforma, sem ezen belül a gabonafélék aránya, mindegyiknek
9
a vetésterülete teljesen rendszertelenül ingadozott.) Összesen tehát tavasztól télig
négy szántásból áll az egész földművelés: hármat kap az ugar, egyet a tavaszi
10 11 12
calcatura, azt is csak 3-4 ujjnyi mélységben, a paraszt tökéletlen ekéjével. így
aztán nem csoda, ha a gyomok erdővé burjánzanak, hiszen a sarló, meg a legelő
állat megkíméli őket, a tisztátalan vetőmaggal pedig újra a földbe kerülnek. Kon­
13
koly, vadóc, sárga somkóró, azután kutyatej és gyalogbodza lepi be a mezőket,
mert szabadon érvényesül a gabonafélék gyomnevelő hatása, nincsen kapálás,
14
amely megtisztítaná és a kiszáradástól óvná a földet. A primitív tövisboronát csak
magtakarásra használják, a fogasolás jelentőségéről, mint általában a vízgazdálko­
dásról fogalma sincs a háromnyomású gazdálkodás emberének. Belenyugszik ab-

'Magvából kávét főztek (Pethe, I . 647. = Pethe Ferenc: Pallérozol! mezei gazdaság I . [Sopron,
1805.]); Gödöllőn csak a hetvenes években szerepel.
7
Az arvum (sen vervactum) kétségtelenül ugart jelent, szemben a Tacitus-kori szóhasználattal,
amikor a megművelt földel jelölték így (Dopsch: Grundlagen I . 67. = Alfons Dopsch: Grundlagen der
europäischen Kulturentwicklung I . [Wien, 1922.]; Alfons Dopsch: Naturalwirtschaft u n d Geldwirtschaft
i n der Weltgeschichte [Wien, 1930.]).
"Pankl, 21-22.; M . Gl. Sz. 1898 : 339. = Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle; Theschedik, 126-
27. = Theschedik Sámuel: A paraszt ember Magyarországban (Pétsett, 1786.) A német hasonló viszo­
nyokra 1. Georg Haussen: Agrarhistorische Abhandlungen I . (Leipzig, 1880) 161. - A subaratio m i n d i g
feltörést jelent (ugarét, tarlóét, legelejét, tehát ahol gyepet [„cespes"] kell alábuktatni).
Pl. 1787-88-ban 1842 mérő őszit, 2180 mérő tavaszit vetettek el és 1606 mérősföld maradt
ugarnak. ( I I . L., Gödöllő 29 : 723. = gr. Khuen-IIédesváry-család Grassalkovich levéltára) Vö. Eisner,
I I . 286. = J . G. Eisner. Ungarn, durchreiset, beurtheilet u n d beschrieben (Leipzig, 1840.) - A német
viszonyokra Ileisig, 79. = Josef Heisig. Die historische Entwickelung der landwirtschaftlichen
Verhältnisse auf den... Schaffgotschischen Güterkomplexen (Jena, 1884.) - Ilanssen = Georg Haussen:
Agrarhistorische Abhandlungen I . (Leipzig, 1880.) szemit ( I . 158-59.) az ilyen rendszertelenség nem
fér össze a valódi háromnyomású rendszerrel (?).
'"Nemcsak a gödöllői „Planum aeconomicum" írja ezt így elő, hanem hivatalosan is ezt tekintik
zsinórmértéknek (Pauly, 304. = Carolus Pauly: Conditio rei urbanialis Regni Hungáriáé I . [Viennae,
1817.]; Pfahler, I . 213. = Carolus Phahler. Jus georgicum Regni Hungáriáé et Partium eidem
adnexarum [Keszthely, 1820.])
" M . Gt. Sz. 1898 : 327, 335, 339.; Nagyvad csak tenyérnyi mélyen ajánlja (138). - Németor­
szágban is csak 8—11 cm a mélység (v. d. Goltz, I . 130, 256. = Theodor Freiherr von der Goltz:
Geschichte der deutschen Landwirtschaft I . [Stuttgart, Berlin, 1902.]).
l2
Megvan a csoroszlya, szántóvas stb., de a kormánylemez még fából van és primitív (Pankl, 18—
20.; Pethe, I . 229-40.; Nagyvad, 20-22.).
"Pankl, 57. - Horváth, I I I . 266. = Horváth Mihály: Kisebb történelmi munkái. I I I . (Pest, 1868.)
- M . Gt. Sz. 1898 : 327-28. - Eisner, I I . 306-08. - Ptv. L., fasc, 26., Oculata = Pestvidéki Törvényszék
levéltárából az úrbéri perek (továbbiakban: Ptv. L.).
"Pethe, I . 312.
ba, hog)' a bevetetlen földet a szél és nap „emészti", azt tartja, hogy a talaj a legelő­
ből szívja magába a nedvességet; még komoly szakemberek is abban látják a hen-
1:>
gerezés egyik fő hasznát, hogy rengeteg egeret és hasonló „állatocskát" öl meg.
16
Gödöllőn csak tervezik hengerek beszerzését (1785), de ha meg is valósulna ez,
akkor is aligha növelné már a vízpazarlást, hiszen a felszín megporhanyítása híján
a gyomoktól kizsarolt, legelő állatoktól keményre taposott földből amúgy is eltűnik
minden nedvesség, úgyhogy egy-egy aszály végzetes következményekkel jár.
Ha az utazóktól azt halljuk, hogy Gödöllő és vidéke „pretty well cultivated"
17
és hogy ott (a XIX. sz. elején) „gute Beitreibung der Landwirtschaft" látható, ez­
zel nem mondanak sokat. Bizonyos szempontokból előrébb lehetett szomszédai­
nál, de alapjában véve mélyen gyökerezett a gabonagazdálkodás szélsőségeiben.
Ha a gabonára rossz esztendő jött, nem volt más termény, ami a nagy jövedelem­
csökkenést ellensúlyozta volna. „Man lebt nomadisch, bald i m höchsten Überfluss,
18
bald i n höchster Not", legfeljebb az ellentétes áringadozásnak j u t kiegyenlítő
szerep, de ez egyáltalán nem biztat az egyoldalúság megszüntetésére, intenzívebb
munkát kívánó növények termelésére, amikor az ilyesmi - m i n t a mezőgazdaság­
19
ban minden újítás - a termelési költségek fokozódásával j á r . Különben is csábí­
20
tóan kényelmes a régi rendszer: a föld egyharmadát nem kell megmunkálni, a
gabonát meg csak el kell vetni és aztán aratásig nincs vele semmi dolog, „minden
21
az áldott természetre hagyaték". Kissé nagyon is jól illenek a magyar természet­
hez a gabonatermeléssel járó munkának a szélsőségei, szeret virtuskodni az aratás
nehéz munkájában s utána annál örömestebb henyél.„Dolgozik, való tsak nyá­
23
ron", télen elhever a marha mellett hónapokig. S hogy az állandó, kitartó dolgo­
zásnak ez a hiánya nem csupán a háromnyomású gazdálkodás következménye, ki­
tetszik abból, hogy az alföldi magyar a gabonatermelésen belül is megtalálja a
munkák kevesebb munkával járó, gyorsabb és felületesebb formáit: a kaszálás-

' T a n k l , 99-100, 25-26.

I6
G . L., Meliorations Projekte = gr. Khuen-Iléderváry-család hédervári levéltárának gazdasági
osztálya (a továbbiakban: G. L . ) .
Townson, 207. = Roberl Townson: Travels in Hungary (London, 1797.) - J. E. von Thiele: Das
Königreich Ungarn I . (Kaschau, 1833) 254.
1
Berzeviczy: Ungarns Industrie 8-9. = Gregorius Beszeviczy. Ungarns Industrie u n d Commesz
(Weimar, 1802.)
„Ha pénzi egyformán van, m i n d a kevésből, m i n d a sokból, minek ölné magát éjjel-nappal a
sok munkával?" (Nagyváll, 349.)
"'"„Mikor a régiek a föld-pihentetést bé-hozlák, nem kell gondolni, hogy nem tudták volna,
hog)' ha a főidet illendő módon meg-mfvelik: szintiig)' terem, mint a kert. Tudták ők ezt; hanem az
egész gazdaságot meg-gondolván, úgy találták, hogy mentül kevesebb munkával be-érik a főid-mívelést:
annál jobban gazdálkodnak." (Nagyváli, 345.)
21
Horváth, I I I . 129. - A borról hasonlókép Szekfű: A magyar bortermelő 58. = Szekfű Gyula: A
magyar bortermelő lelki alkata (Bp. 1922.); Szekfű Gyula: A magyar nagybirtok történeti szerepéről.
Magyar Szemle I I . (1928) - Schwartner a mezőgazdaság haladását abban látja, hog)' „fängt man an ...
der Natur mehr oder weniger zur Hülfe kommen" ( I . 280.) = M a r t i n Schwartner. Statistik des
Königreichs Ungarn I . (Ofen, 1809.) - Grellmann, I I . 217-18. = H . Grellmann: Statistische
Aufklärungen I I . (Güttingen, 1797.)
22
„Um bewundert zu werden, arbeitet der Magyare aus Grossthuerei stark u n d bis zum
Schweiss, aber er ist nicht immer dazu aufgelegt." (Csaplovics: Gemälde I I . 6. = Johann Csaplovics:
Gemälde von Ungarn I I . (Pesth, 1829.)
2Ä
Theschedik, 175, 276. - Ilóman és Szekfű, VI. 226. = Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar
törlénet I—VIII. (Bp. é. n.)
széríí-nyomtatás-verem rendszerét, aminek az a következménye, hogy míg a né­
met apránkint csépli ki gabonáját s így azt könnyebben be tudja osztani magának,
addig a magyar, egyszerre birtokába jutván egész termésének, azzal nem tud gaz­
dálkodni s a gyors nyomtatásra az ínség is hajtja.
Gödöllőn, rozsvidék lévén, ez a rendszer nem található meg a maga tiszta
24
formáiban, mert a rozsnak a sarló volt az aratószerszáma. Az őszieket tehát sarló­
val, a tavasziakat kaszával aratták, nemcsak a jobbágyok mondják, hogy „az őszit le
arattyuk, ugyan három nap alatt a tavaszit le kaszáilyuk", hanem az uradalom is
éles különbséget tesz a „messis" és a „defalcatio" között; úgy látszik, akkoriban,
2:>
legalább a Dunántúl, ez a kevert rendszer volt az uralkodó. Pedig a két eljárás
lényegesen eltért egymástól: míg a sarlós arató hajladozva, fáradságosan dolgozott,
csak a gabonát vágta le és magas tarlót hagyott „trágyának", addig a kasza suhintá-
26
sa nyomán szaporán dűlt rendre az élet, de belekerült a gyom is. Továbbá a le­
aratott őszi gabonát kévékbe kötötték és 26-30 kévés keresztekbe rakták, míg a ta­
vaszinál elmaradt a bekötés, helyette a boglyákba való vontatás volt divatban. A
boglya (capecia) csak lassankint hátrált a kereszt (crux) elől: a gabonaszámadások
a 90-es években még rovatot készítenek neki, de ez üresen marad; csak az árpa és a
köles szerepel boglyákban, míg aztán 1808-tól kezdve itt is utat nem tör magának a
kévébe kötés. (A parasztoknál észrevehetően lassűbb az átalakulás: ők - és pedig a
magyar falvak - még 1799-ben is boglyákban hagyják a búza egy részét, a rozs- és a
zabboglyák csak az 1810-es években tűnnek el, az árpaföldeken pedig ugyanekkor
kezd felülkerekedni a kereszt, először az idegen többségű községekben).
A további munkák során végig megtartja fölényét a régi rendszer: csűrt csu­
pán Isaszegen említenek, egyebütt a szalmás terményt a táblák közelében készített
szérűre (area calcatorea) hordják és ott szakértelemmel készült nagy kazlakba rak­
ják. Az idegen, aki takarás idején jár az Alföldön, azt hiszi a gyakori asztagok láttá­
ra, hogy olyan nagy nálunk a bőség, hogy a termés nem fér be a csűrökbe s a sza­
badban kell azt hagyni; amikor felvilágosítják a valóságról, bizonyos elismerésen
tűi megjegyzi, hogy így elvész a szem egy része és vígan prédálják a különféle ma­
darak is, Magyarország ezért a verebek paradicsoma (aminthogy Pestmegye nem is
győz eleget rendelkezni irtásuk felől). Amire a magyar azt feleli, hogy a csíír költ­
28
séges, amellett egérfészek és a gabona elrothad benne; különben nincs is rá
szükség, mert a hagyományos magyar nyomtatás pár hét alatt kiveri a szemet a ga­
29
bonából, ha csak aratás után esős idő nem jön, ami azonban elég ritkaság. A
nyomtatásnak valóban nagy előnye volt a gyors eredmény, Gödöllőn éppen ezért

2
''Györffy: Takarás és nyomtatás 3.
2:,
L . az úrbéri 9. pontra adott feleleteket és G. L., Planum aeconomicum. - „Az őszit sarlóval
szoktuk aratni, a tavaszit kaszáljuk", mondja Nagyváti (243.); hasonlókép Pethe, I . 660-61.
2r
'Györffy: Takarás 3-4.; Kiss Lajos: Földművelés a Rétközön (Debrecen, 1929) 20-21. -
Pankl, 57.
1
'Ernzen la Martiniere: Ilistorisch-politisch-geographisches Atlas der gantzen W e l l X I I . (Leipzig,
1749) 245.; Eisner, I . 96, I I . 35. - Schwartner, I . 230. - P m . L. Prot, congr. 1783: 133, 1795: 264; a hor­
vát viszonyokról Tarczay, 43-44. = Tarczay Erzsébet: A jobbágyság története Horvátországban (Bp.
1913.)
28
Nagyváti, 248-50.; Csaplovics: Gemälde I I . 11-12.
""'ilyenkor egyszerre felszökött a gabona ára. (Domanovszky, I . 436. I I . 142. = Domanovszky Sán­
dor: József nádor élete és iratai I—II. [Bp. 1925.] - Erdélyi, 107. = Erdélyi Aladár: Régi magyar családi
hitbizományok története és joga [Bp. 1912.])
 soha n e m fordult elő, hogy a szem kiverését a következő évre hagyták volna, job­
bára már az őszi esőzések előtt elfogyott a nyomtatás a keményre döngölt, repede-
30
zés ellen marhavérrel öntözött szérűkön, de ha kellett, fagyban is nyomtattak;
míg ezzel szemben azokon a helyeken, ahol a kézi cséplés volt divatban, eladásra,
sőt sokszor vetésre is csak nagy-keservesen gyűlt össze a szem s bár egész télen át
működött a hadaró, gyakran megesett, hogy egy résznek a kicséplését a következő
31
évre kellett hagyni, ami csűr hiányában végzetes hatású volt. Viszont az idegenek
elszörnyednek az „ázsiai" gazdálkodás láttára, kárhoztatják a nyomtatás tisztátalan­
ságát (amivel, mondja Bél, csak tudatlan és finnyás voltukat árulják el), a velejáró
nagy szem- és polyvapazarlást és azt a következtetést vonják le, hogy „auch mit dem
32
lieben Brot geht der Nationalungar nicht sehr wirtschaftlich um". De a ritka la­
kosságú vidéken senkitől sem lehetett kívánni, hogy a drága, szaporátlan (a me­
gyei limitációkhoz képest a termés minősége szerint V s - V i s - r é s z járt a nyomtató
jobbágynak, tavasziból mindig több) és amellett csalások számára is könnyebben
hozzáférhető csépléshez folyamodjék; mint már Pethe bölcsen megállapítja, a
33
csép, vagy a lovak alkalmazása elsősorban a munkaerő kérdése. A tisztátalansá­
gon pedig segített a szórás; Gödöllőn is megvolt a szérűn ennek tartozéka: a gar­
mada, utóbb a polyva megőrzésére szánt, a legelő állatoktól árokkal és sövénnyel
védett pevas szín."
30
Mindazáltal sem a szelelés, sem a mosás nem segíthetett a nyomtatás
szempazarlásán, ami szükségkép kihatott a terméseredményekre is. Hozzájárult
ehhez az aratás és a hordás kipergési vesztesége: a rétkaszálás és az aratás torlódása
miatt utóbbi bizonyára el-elkésett, azonkívül, úgy látszik, általában megvárták a tel­
36
jes érést. Ezzel magyarázható, hogy a terméskimutatásokban mérőkben meg­
adott „subcurrulia" esetenkint elérte az összes termés 1.5%-át is; ez alatt hordáskor
a szekerek fenekén összegyűlő szemet (occasione convectionis frugum decidui
grani) értették, amelyet külön kezeltek a keresztektől és megmérve, mindjárt a
garmada közé öntöttek. Egyébként az Eszterházy-idejebeli mintaszerű terméski­
mutatások feltüntették még táblánkint a tavaszi és az előző őszi vetést, a termést
keresztekben a kévék számának megjelölésével, illetve boglyákban, továbbá a pró-

M
Pl. 1785-ben j a n . 25-én volt az „ultima calcatura" árpából (G. L., Rationes frumentariatus.)
Egyébként elvétve előfordulnak a calcatores mellett trituratores is, amit vagy az idegenajkúak eltérő
gazdasági berendezkedésére, vagy csupán a zsúpnyerésre kell magyaráznunk. A szérűre 1. Györffyn
(14) kívül Nagyváti, 250-51.; Pankl, 236.
" Regécen nagy károkat okoz a csűr hiánya (Jármay és Bakács 110-13.), Alsólendván hasonló
okból nem éri meg a fáradságot a 2-12 éves asztagok kicséplése (Gsapody, 37. = Csapody Csaba: Az
Esterházyak alsólendvai uradalmának gazdálkodása a X V I I I . sz. elscí felében [Domanovszky: Tanulmá­
n y o k 6. Bp. 1933.]).
32
Bel: Notitia I I I . 18-19., I . 29-30.; Belitzky, 47, 58. = Belitzky János: A magyar gabonakivitel tör­
t é n e t e 1860-ig (Domanovszky Sándor: Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez 2. Bp.
1932.) Ilofmansegg, 53—54. = Gr. Ilofmansegg utazása Magyarországon 1793-94-ben (Fordította:
Berkeszi J.) - A nyomtatás leírását 1. Györffy, 27-34.; Kiss 26-27. - Az idézetet 1. Schwartner, I . 280.
"Pethe, I . 663-64.; Nagyváti, 251, 253. - Limilációk: Pm. L . , Prot, congr. 1771: 89, 1779: 493,
1783: 97, stb.; vö. Eisner, I I . 179-80.
„Hortus calcatoreus, in quo reperitur reclinium fossato et spinis septum pro paleis
conservandis." G. L., Conscriptiones 1782. -
r,
Pankl, 59.; Györffy, 28.
1<>
Regécen el kell rendelni, hogy ne hagyják a kalászban megkeményedni a szemel (Jármay és
Bakács, 110. j ) .
bacséplés eredményét (secundum probam crux una dat), az ennek alapján kiszá­
mított netto termést (dempta rata calcatorum secundum probam obvenire
debuissent), végül - ez a rovat gyakran üresen maradt - a valóságos termést ( i n
grano immensuratae sunt). A szalmatermés szempontjából figyelembejön az a kö­
rülmény, hogy kaparék (kusza) külön sehol sem szerepel, tehát valószínűleg ezt is
3
kévékbe kötötték, míg a tarlón elmaradt kalászokat a szegényeknek hagyták. ' Bú­
zából 3-6, rozsból 3-7, zabból kb. 2 kereszt, árpából /2-I boglya esett 1 m holdra,
egy-egy kereszt, illetve boglya pedig átlag 2.1, 2.7, 4.3 illetve 5.0 pozs. mérőt, azaz
kb. 88, 105, 108, illetve 167 kg-ot adott. Utóbbi magas értékek és a holdankinti
szalmatermésre vonatkozó rendkívül alacsony számadatok abban lelik magyaráza­
r
tukat, hog) egy kereszt átlag 30 kévéből állt (a mai 18-cal szemben) s ezek is jóval
38
nagyobbak voltak a nyomtatás idején. Érdekes ezzel összehasonlítani a dézsma-
gabona cséplési eredményeit: búzából kb.1.9, rozsból 1.8, zabból 3.3 mérőt ad egy
kereszt, ami mutatja, hogy az uradalom, ámbár kénytelen volt a parasztok munka­
rendszeréhez alkalmazkodni, ilyen módon is nagyobb terméseket ért el, különö­
39
sen a későbbi években.
Ami a szemtermést illeti, itt a kor szemlélete még nem ismerte a termés­
eredménynek más, mint az elvetett maghoz viszonyított kifejezését, amihez ne­
künk is alkalmazkodnunk kell. Amint a területre próbáljuk átszámítani a termést,
kissé süppedékes talajra tévedünk. Az allodiaturák állandóan változó nagyságát
nem vehetjük alapul, nemcsak, mert csupán egyes évekből van rá adatunk, hanem
azért sem, mert az egyes nyomásokon belül nem ismerjük az egyes gabonanemek
folytonosan ingadozó arányát. így hát nem marad más hátra, mint a vetőmag
mennyiségéből kiindulni, ámbár okszerű gazdálkodás mellett ennek is a változó
40
körülményekhez kellett volna alkalmazkodnia. Gödöllőn azonban aligha voltak
2
ilyesmire tekintettel, úgyhogy általánosnak vehetjük azt, hogy egy 1200 öles hold­
ba 2 pozsonyi mérő búzát vetettek, ami, a búza hektolitersúlyát 75 kg-nak, a po­
41
zsonyi mérőt 56 l-nek véve , kataszteri holdankint megfelel 112 kg-nak. Egyéb ga­
bonaféleségekre tulajdonképpen nem vonatkozik az a megjelölés, hogy egy ma­
gyar holdba 2 mérő mag vethető; zabból természetszerűleg jóval többet kellett
vetni, talán árpából is valamivel, de általában elfogadhatjuk Pankl előírását, hogy
rozsból és árpából ugyanannyi vetendő, mint búzából (tehát kat. holdankint 104,

"Györffy, 9. - Hasonló a franciaországi „droil de glanage" (1. Kulischer, Alig. WG. I I . 74. =
Josef Kitlisc/ier: Allgemeine Wirtschaftsgeschichte des Mittelalters und der Neuzeit I I . [München u .
Berlin, 1929]).
Györfjfy, 8. - A sarlón kívül részben ez magyarázza, hogy eg)' robotos aratóra csak napi 30 ká­
vét számítoltak.
w
A z allodiális termelés haladása különösen nyugaton látható jól: pl. Sárváron az 1700-as évek­
ben 0-40%-kal több szemet ad a dezsmakereszl az allodiális kereszteknél, viszont 1781-ben már a
„Pau"-keresztekből ver ki 30-100%-kal többet a csép. (Hédervár, Viczay-levéltár, Sárvár nr. 22. és 58.)
4ll
Regéczen már elrendelik, bog)' mélyebb fekvésű, nedvesebb, kövérebb földön ritkábban ves­
senek. (Jármay és Bakács, 110. j.)
" A pozsonyi mérőt Lederer (Századok, 1923-24: 149-50.) erre az időszakra vonatkozólag 53.3
l-nek veszi, míg Nelkenbrechers allgemeines Taschenbuch der Münz-, Mass- u n d Gewichtskunde
(Berlin, 1858) 54.4 l-.nek. Ezekkel szemben Pankl pontos meghatározásaira (28.) támaszkodtam. - A
gabonafélék hl-súlyára 1. Pankl, 36-37.; Udvardy János: Gazdasági regitlátziók tüköré (Pest, 1828) 79.;
mindenütt a legalacsonyabb értéket vettem, mert sovány földről és nyomtatott, tisztátalanabb gaboná­
ról van szó. A zabról egyébként többször említik, bog)' hiányos (azaz sok benne a léha szem), p l . az
annonaria egyszer 158 pozs. mérőt von le ilyen címen s ezt „deperditta" jelzéssel teszik kiadásba.
 42
illetve 89 kg), zabból pedig ennek a másfélszerese (azaz 100 kg), aminthogy ez
1797-ben több tábláról ki is mutatható. Eszerint akkoriban, legalább az ősziekből,
meglehetősen nagyobb mennyiséget vetettek holdankint, mint manapság, ami
43
megegyezik az általános megfigyeléssel és érthetővé teszi azt, hogy a szakemberek
44
a ritkább vetés szószólóivá lettek. Gödöllőn a bérlők meg is valósították ezt az el­
vet, de 1799-ben már megint olyan sűrűn vetettek, hogy csak szalmatermésre volt
43
kilátás.
Ezek figyelembevételével az egyes évtizedek átlagos gabonatermése a ren­
delkezésre álló adatok alapján következőképpen alakul:

, S z e m t e r m é s a vetőmag °/o-ában S z e m t e r m é s kat. holdankint q

Evek búza rozs árpa zab búza rozs árpa zab
1770-es — — 237 319 — — 2*0 3-2
1780-as 697 507 361 396 7*8 53 4-0 4"0
1790-es 750 608 308 515 8-4 6'3 2'7 52
1800-as 410 423 180 378 4"6 4-4 1-5 3'8
1810-es 525 506 462 347 5*8 51 4*1 3*5
Átlag 612 511 298 400 6'8 5'3 2-6 4-0

Feltűnők a búza magas, egyes években (pl. 1798-ban, 1. a 2. táblázatot) szin­

te hihetetlenül nagy termésátlagai, de ezek korrigálására sem okunk, sem módunk
nincsen. Magyarázatul szolgálhat az ugartartás és az a körülmény, hogy búzát csak
a legjobb földeken termeltek; viszont az árpa láthatóan megsínylette a sovány ho­
moktalajt. Sokkal egyenletesebb az a kép, amelyet a rozs- és a zabtermésről nye­
rünk: nagyjából ezek fejezik k i az uradalom átlagos nívóját s kb. megfelelnek a
négyszeres terméseredménynek, amellyel az uradalom az 1800 táján, a közepes
40
években számolt. Ezeket az átlagokat nem tekinthetjük valami kedvezőtlennek,
hiszen nem hasonlíthatjuk össze sem az egykorú hatalmas belga és angol eredmé­
nyekkel, sem a gödöllői koronauradalom X I X . századvégi terméseivel (búza 8.7
47
rozs 7.7 , árpa 7.9, zab 6.0 q kat. holdankint), amelyek egészen más körülmények
között jöttek létre. Ezekből csak a modern gazdálkodás haladása látható, de a
Grassalkovich-uradalom gabonatermelésének fejlettségére legfeljebb az egykorú
német viszonyokkal való összehasonlítás világíthat rá. Németországban akkoriban

'"Pankl, 39-41.; vö. Pethe, I . 430. - Hasonlókép Csapody (35.), téves következtetéssel. - Ennek
figyelmen kívül hagyása miatt oly alacsonyak a regéci uradalom zabtermésére vonatkozó adatok.
(Jármay és Bakács, 127.)
° V . d. Goltz, I . 260.; Ileisig, 112-14. - Goertz-Wrisberg = Werner Graf Goertz-Wiisberg. Die
Entwicklung der Landwirthschaft auf den / Goertz-Wrisbergischen Gütern (Jena, 1880.) tagadja.
(30.)
""Pankl, 28, 30-35.
"'G. L., Relatio praefecti Vietoris.
"''„Anno mediocri... a 4 granis computando". (G. L., Summarius extractus.) - A termésered­
ményeket 1. G. L., Rationes frumentariatus.
7
" Kulischer: Alig. W G . I I . 44. - Pest-P.-S.-K. vármegye I . 88.
a terméseredmény a mainak csak Vs-^/Vét érte el, általában 3V'2-4-sze rését tette
az elvetett magnak s a legjobb gazdák átlaga a XIX. század elején is csak az 5.2-es
arány körül mozgott.
A kinyomtatott gabonát tárolása során további veszteségek érték. Hivatalo­
49
san 2% beszáradást (decrescentia) és 1-2% rostalajat írtak le; Gödöllőn az elsőre
nincs adatunk, de a szelelést követő rostáláskor az „inutiles pulveres" jelentékeny
összegekre szaporodott fel, pl. 1784-ben Kakucson és Pesten 1544 mérővel fogyott
meg ilyen címen a garmada. A rostálás rendszerint a téli hónapokban, tehát már a
magtárakban folyt. Ezek építése I. Antal nevéhez fűződik. Az első években még ő
is vermekben tartotta gabonáját, el-elrendelte, hogy a vermekben levő gabonát
szeleljék meg, hogy a tiszttartó „investigállya, hány verem gabonám van Mácsán,
Soroksáron, Gödöllőn, Isaszegen, Ecseren és talán másutt is" (!), kijelölt helyen
00
(dombokon) vermeket ásatott, de azután magtárakat építtetett Gödöllőn, Kere­
pesen, Soroksáron, Pesten, amihez a X I X . század elején a mácsai és a Duna mel­
lett, a sződ-rákosi magtár emelése járult. Szükségessé tette ezt az, hogy a nyomtatás
egyszerre nagy gabonamennyiségekhez juttatta az uradalmat, de mindenesetre
nagy haladást jelentenek, hiszen az egykorú irodalom jobban ajánlotta a vermeket
olcsóságuk, egyszerűségük miatt; bennük egér, zsizsik nem fért a gabonához, vi­
01
szont ez, ha rosszul készültek, nem egyszer elrothadt, megdohosodott. Ilyesmi
előfordult a magtárakban is, különösen az absentismus idején, amikor a hanyag
kezelés miatt pl. a 30 öl hosszú, öVs öl széles, 12 öl hosszan alápincézett hatalmas
soroksári vályogtégla-magtár is tönkrement és zsúptetejébe egerek fészkelték be
02
magukat.'
A gabonatermelés tárgyalásával tulajdonképpen ki is merítettük a szántó­
földi termelés kérdését, hiszen ez egyéb növényekre alapjában véve nem terjedt ki.
Ilyenformán megmaradt kezdeti extenzív állapotában s bár Eszterházy idején sokat
tökéletesedett (pl. ő honosította meg a próbacséplést, azután a jobbágyokkal kö­
03
tött szerződésekben helyenkint a vetés gyomlálását is kikötötte, az intenzív ter­
melés növényei: a kukorica (amelynek kerti termelését I . Antal már 1734-ben el­
04
rendelte ), a dohány és a burgonya kívül maradtak a szántóföldi művelés körén.
Láttuk, hog)' a munkarendszer volt ennek a fő oka; a drága napszámosmunka csak
ott fizette ki magát, ahol a termény biztos és j ó elhelyezésére lehetett számítani és
ahol az egyébként is nélkülözhetetlen volt. Tehát intenzív munkával csak a szőlő­
művelésben találkozunk. A 80-as évekig a munkák legnagyobb részét „pénzes-
munkásokkal" végeztették, I . Antal csak a legdurvább műveleteket: a karóvágást,
karózást, karókihúzást bízta jobbágyaira. I I . Antal alatt már csökkent egy kissé a

IS
V . d. Goltz, I . 260-61.; Sartorius v. Waltershausen 8-9. = A. Saiiarius von Wallershausen:
Deutsche Wirtschaftsgeschichte 1815-1914. (1923) - Franciaországban átlag ötszörös a termés. (Sée:
Franz. W. G. I . 177.) - A sziléziai Schaffgotsch-birtokokon 1770-1810 kb. a következő volt a gabonafé­
lék termésátlaga: rozs 5.7, árpa 4.1, zab 3.8 q kai. holdankint. (Heisig, 117.)
1!,
G. L . , Norma.
:,n
G . L . , Diarium aeconomicarum dispositionum.
" P a n k l , 61, 63-64, 255.; Nagyváti 257-64.; Pethe 670-71. - Eckhart, 19-20. = Eckhart Ferenc: A
bécsi udvar gazdasági politikája Mária Terézia korában (Bp. 1922.)
G. L . , Status aedtficiorum 1800, Relatio praefecti Vietoris.
5
G. L . . Regestrum conferentiae rationum.
"'G. L . , Diarium aeconomicarum dispositionum.
szőlőkre kiadott összeg, hog)' a 90-es években teljesen eltűnjék. A robotos műve­
lésnek meg is volt aztán az eredménye: a tőkék elvénültek, kivesztek, a szőlők meg­
ritkultak, úgyhogy egy részüket el kellett adni, a öbbiben pedig, mondja az ellen­
őrző tisztviselő, a kényes munkákat „per conduct' >s idoneos operarios" kell végez­
tetni, mert köztudomás szerint a bortermelés robotmunka mellett nem jár ha­
30
szonnal.
Azóta a l l munka közül a trágyahordás a béresek, a döntés a vincellér fel­
adata maradt, míg a metszést, az első kötözést és részben a szüretet is napszámo­
sokra bízták. Egyébként a szőlőmunkák sora tavasszal a nyitással (kifödés,
apertúra, detectio) kezdődött, ezt követte a metszés (scissio), venyigehordás, karó­
verés (palorum incussio), első kapálás (fossio), majd a kötözés (ligatio) és gyomlá­
lás (purgatio), azután a levelezés (pampinatio), közben a második, majd a harma­
dik kapálás. Szüret után következett a karókihúzás, és a fedés (contectio,
inhumatio). Akiveszett tőkéket (ősszel vagy tavasszal) döntés (homlítás), esetleg
ültetés útján pótolták. A fontosabb munkák a gödöllői 40 holdas szőlőben 1776-
ban így oszlottak meg (zárójelben a zsidai 10 holdas szőlőre vonatkozó 1779-es
adatok): trágyahordás 337, metszés 191 (120Va), karózás 420 (435), kötözés 1337
(403), kapálás 1530 (213), fedés 2627?, döntés 366 (167), összesen 3000-5000
(400—1500) napszám; szüretkor csak pallérokra, szakácsra, húsra volt költség. A 70-
es években karózásért 9, trágyahordásért 10, kötözésért, gyomlálásért 12, nyitásért,
0
metszésért, fedésért 20, kapálásért, döntésért 25 dénár napszámot fizettek.' Ap­
róbb kiadás volt pl. a „madarak vadítására" vett puskapor; ezek már említett kárté­
telére jellemző Panklnak az a tanácsa is, hogy a karókat - amelyeket különben a
57
tőkék pajzsának tart - felül ki kell hegyezni, hogy a madarak rá ne ülhessenek.
Befolyással volt még a termés nagyságára a szüret módja is, amely a
csomoszoláson kívül nagyrészt taposásból állt; ezen a tisztátalan eljáráson joggal
8
ütközött meg az idegen, hiszen már Nagy Károly eltiltotta azt;° sajtók alkalmazásá­
ról csak a későbbi években szerzünk tudomást. Főleg vörös bort termelt az urada­
l o m , bár a fehér bor idővel egyre inkább tért hódított; Eszterházy idején a csömöri
szőlőben kísérletet tettek tokaji fajtával is, amely 1801-02-ben 78, illetve 193 akót
termett. Az uradalmi vineák összesen 900-2300 akó termést adtak, tehát a
jobbágypromontóriumokból befolyó dézsmajövedelmet ritkán érte el termésük.
Egyébként ezt a területhez viszonyítani meglehetősen nehéz, a kapálásból nem
indulhatunk k i , mert a kapások szerint való megjelölés meglehetősen ingadozó
09
(pl. Zalában 100, Pest megyében 200-250"-öl tett egy fossort). A szőlők nagyságá­
ra vonatkozó adatok sem megbízhatók, mert pl. a zsidai szőlő a 90-es években h o l
10, h o l 40 holddal szerepel. Ha elfogadjuk, hogy az összes szőlőterület 1799-ben
200 m. holdra rúgott, akkor azon kat. holdankint átlag csak 8.4 akó, azaz 4.6 h l
bor termett; viszont a gödöllői 40 holdas szőlő 1783, 1784, 1796, 1797, 1798, 1801

" G . L. Relalio super visitatione. - Relatio praefeeti Vietoris.

' 'G. L., Planum aeconomicum.
"Pankl, 81. — A szőlőmunkákal 1. a számadásokon kívül: Townson, 263-64.; Pankl, 79-82, 265-
67.; Pethe, I I . 471-74, 538.
:,8
Paget, I I . 227-29.; = John Paget Hungary and Transsilvania (London, 1850.) v. d. Goltz, I .
101.
""Pauly, 316-17.; vö. M . Gt. Sz. 1895: 243.
és 1802-ben 842, 1172, 310, 679, 852, 670 és 1019 akó, vagyis kat. holdankint 5.6-
60
21.2, átlag 14.4 h l termést hozott. Minőségét tekintve a bor általában nem lehe­
tett valami j ó , különösen, ha a korcsmákban dézsmaborral keverten mérték ki. I .
Antal saját terméséből olyan bort tudott készíttetni, hogy Mária Terézia is megdi­
01
csérte, de utódai alatt a szőlők pusztulásával romlott a bor jósága is. Hozzájárult
ehhez a hanyag kezelés: hiába voltak a pintérek, a két hordótörlő, évenkint tekin­
télyes mennyiségű romlott bort kellett a pálinkaházakba küldeni (pl. 1778-ban 173
akót), mert a hordókat a tisztántartás elhanyagolása miatt penész lepte be, sőt
megesett az is, hogy a korcsmákra rossz hordót adtak ki s ott a bor elfolyt. A hor­
dók egy része még faabroncsos (cum circulis ligneis), ezek teljesen az uradalom­
ban készülnek, míg a többihez mázsaszám hozatják a vasabroncsot. 1783-ban 2780
akó összes űrtartalomból csak 50 akó esik a faabroncsos hordókra, 1795-ben 7597-
ből 1780 akó. A hordók nagysága 1 és 125 akó között váltakozott, átlag 8-11 akó
62
között mozgott, rajtuk 4—10 abroncsot alkalmaztak. A borok részben a préshá­
zakban maradtak, részben a belső pincékbe, innen pedig a korcsmákra kerültek.
Kezelésükért a kulcsár felelt; kényes hivatalát nem lehetett bárkire rábízni, mert a
visszaéléseknek tág tere nyílt (pl. 1779-ben csak egy hordóban 7 akó hiányra jöttek
rá), különösen a fejtés és a feltöltések során. Az általános szokásnak megfelelően
szerint az akó 64 iccéjéből 4-et számítottak le a seprőre, a feltöltés idejét és meny-
nyiségét pedig 1784-ben a Clavis pro impletura úgy szabta meg, hogy az hetenkint
/4 icce (azaz havonta 3 icce, tehát 4.7%) legyen (s erre pontos táblázatot adott
10-1800 akóig) - ami meglehetősen sok -, de a repletura továbbra is rendszerte­
63
len maradt.
A gabona és a bor mellett fontos jövedelmi forrás volt a fa is, de erdőművelés­
ről az 1800-as évekig alig lehetett szó. A magyar ember amúgy sem szereti nagyon
az erdőt s amikor még nagyon is bőven volt belőle (a térkép 1783-i, tehát késői,
erdőben már megfogyatkozott állapotot tüntet fel), úgy vélekedett, hogy egy kis
pusztítás nem fog meglátszani rajta. Legsűrűbben a falopásra, fák lekérgezésére
(ez a cserzés céljait szolgálta, kellett bírságot kiróni, de legális módon, irtás útján is
egyre összébb szorult az erdők állománya, mert az uradalom is szívesen látta a
szántóföld térfoglalását; akkoriban még a makkoltatás és az erdei legeltetés na­
gyobb hasznot hozott, mint a fa.
Megváltozott a helyzet, amikor a nyugat-európai fokozódó fahiány, amely a
X V I I I . század végén súlyos krízisben tört ki és valósággal az európai kultúra kérdé­
64 63
sévé lett, nálunk is kezdte éreztetni hatását. A földesúri vadászszenvedély ná­
lunk is akadályozta ugyan az erdők kipusztulását, mégis már 1770-ben el kellett
rendelni, hogy a fiatalosokban 10 évig tilos legeltetni, különösen kecskét, hogy a

(i0
A terméseredményeket 1. Ci. L . , Rationes cellariatus, Rationes clavigeratus. — Az akót Lederer
(Századok, 1923-24: 311-12.) nyomán 54.3 1-rel számítom.
"'Horváth, I I I . 126.
r,2
H . L , Gödöllő 29: 724, 725, 731.; 30: 765, 766, 777.
' G. L., Clavis pro impletura. - A helytartótanácsi Norma (G. L.) havi 3%-ot számít a feltöltés­
re, eg)' prímást utasítás (M. Gt. Sz. 1897: 395.) 10 akóra mindössze heti 1 iccét.
M
Sombart: Moderner Kapitalismus = Werner Sombait. Luxus u n d Kapitalismus (München u.
Leipzig, 1913.) I I / 2 . 1137-52.; Kulischer: Alig. W G . I I . 452-53.
"V. d. Goltz, I . 269-71.; Rudolf Kötzschke: Deutsche Wirtschaftsgeschichte bis zum 17.
Jahrhunderl (Leipzig u. Berlin 1923) 138.
házak ne fából, hanem vályogból épüljenek s hogy a jobbágyok faizása november­
6 6
januárra korlátozódjék. Ezt a rendeletet Pest megye 1786-ban hirdette k i , de ad­
digra már az urbárium is eltiltotta a jobbágynak, hogy a földesúr híre nélkül irt­
hasson. Skerlecz a cseréptetőt akarta népszerűsíteni, Sándor Lipót nádor pedig
nyilvános ellenőrzés alá kívánta vetni az erdőket, „da die Erhaltung des holzes sehr
nothwendig ist". Figyelemre méltó Pankl megjegyzése is: „Silvas in agros converti
nunc quidem non expedit; olim, cum regio omnis maximam partem nemoribus
67
impedita fuit, id fieri oportuit".
Ebben már kifejezésre j u t az infláció korában elharapózott irtási láz hatása.
Akkoriban, különösen Pesthez hasonló rohamosan fejlődő városokban, hatalmas
68
építkezések indultak meg, úgyhogy a fa ára 30 év alatt megháromszorozódott.
Ez csakhamar kihatott Gödöllőre is: míg a 80-as évekig inkább csak a községi ková­
csok vesznek fát szénégetés céljára és belőle csak alkalmilag adnak el nagyobb té­
telt, a második Grassalkovich csakhamar a pénzszerzés alkalmas eszközére talál
benne. 1783—85-ig 6433 öl fát termel k i az uradalom, talán többet, mint addig
együttvéve, de eladásra még csak 115 öl kerül, a többi terményjárandóság (2810
öl), vagy hordókészítés (43 / 2 ö l ) , pálinka- (353 ' / 2 ) és sörfőzés (205 V2ÖI) céljait
szolgálja. A következő években még fokozódott az irtás: 1786-87-ben 6006 ölet
vágtak ki, részben napszámosmunkával, mert a robot nem volt elegendő; 1811-13-
ban évente átlag 4209 öl hasábfát és 396 öl rőzsét adtak az erdők, amiből 3127, il­
letve 323 öl került eladásra. De a földesúr távollétében roppant hanyag gazdálko­
dás folyt a fával: pl. 1786-ra 3508 / 2 ölnek kellett volna maradnia, de ebből az el­
lenőrzés szerint „in statu effectivo adinventae org. 491, manent adhuc i n deffectu
org. 3017", 1383 ' / 2 ölnek nyoma sincs, a kasznár azt mondja, hogy a vadásznak
adta át, ez tagadja, viszont az erdők félreeső helyein 41 öl hasábfára, másutt 305 öl
leapadt, törődött rőzsére akadnak.
Ezt a bánásmódot hamarosan megsínylették a régi, gyönyörű erdőségek, hi­
szen, mint láttuk, a tisztek igyekeztek belőlük maguknak is hasznot húzni s kellő
őrizet híján sűrűn érte őket „invasio" a parasztok részéről is (pl. a 90-es években a
hartyániak a kakucsi és Örkényi erdőből lopott fából 15 hidas ólat készítettek ma­
guknak, elhordták továbbá 10 szekér ágfát, 164 szál vastag és 271 szál vékony tölgy­
fát, amiből vályút, ekeszarvat stb. faragtak). Az uradalom elnézte, hogy a jobbá­
gyok kiirtsák a Bél Mátyástól is emlegetett híres bagi erdőség tekintélyes részét,
69
amelyben egykor téli makkon könnyen meghízott 1000 sertés is, míg most több­
2
re becsülték a kivágott fa /Vrészét (532 / 2 öl), ami az irtványokból a földesurat
illette. Rengeteg kárt okozott az erdei legeltetés is: a praefectus nemcsak, hogy
nem tilalmazta a sarjerdőket a parasztok jószága elől, hanem egyenesen bérbe ad­
ta nekik azokat, ami az elpusztult részek pótlását lehetetlenné tette; a faizásban is
szabad kezet engedett a jobbágyoknak, úgyhogy azok kivágták a legjobb törzseket
és csak a száraz, korhadt, görbe fákat hagyták meg; sőt megengedte azt is, hogy

œ
Pauly, 299-300. - Pm. L., Prot, congr. 1786: 2238. sz. - T ú r ó c megye 1799-ben elrendelte a
kecskék kiirtását. (Corpus statulorum I V / 1 . 888.)
Berényi: Skerlecz 336. = Berényi Pál: Skerlecz Miklós báró élete és művei (Bp. 1914.) -
Mályusz, 586. - = Mályusz Elemér: Sándor Lipót főherceg nádor iratai (Bp. 1925.) Pankl, 7.
" V ő . Schwartner, I . 319.; Pankl 132, 291.; Horváth I I I . 276.
ß9
Bel: Notitia I I I . 149. - O. L., U . et C. 94: 1.
ezek az erdők közepén tisztásokat vágjanak maguknak (március végén is) s azokat
bevethessék, vagy legeltessék. Különben az erdőpusztításban maga járt elöl j ó pél­
dával: öreg erdőkhöz nem nyúlt a fejsze, bennük elszáradtak a kivénült törzsek,
míg a közelebbi, egyre összébb szoruló tölgyesek 50 évig sem gyarapodhattak, p l . a
besnyői erdők rohamos kipusztulásnak néztek elébe. Az 1800 körüli ellenőrző kö­
rutak csak a szörnyülködés hangján tudnak beszélni az erdők állapotáról,
Benyovszky stereotip megjegyzése: „sunt i n statu pessimo". A régi, értékes faállo­
mány teljes pusztulással fenyegetett, még azzal sem törődtek, hogy a tuskókat kivi­
tették volna az erdőből, tűrték, hogy a katonaság maga vitesse el fáját az erdőkből,
ami elképzelhető károkkal járt. Semmi rendszer nem volt a fakitermelésben: a
bérbeadáskor felmérették és sectiókra osztották ugyan a rengetegeket, de a bérlők
teljesen elhanyagolták a jeleket és kényéik-kedvűk szerint irtották az erdőket, visz-
szatértek a korábbi „status sylvarum confusio"-ra s ez Eszterházy idejéig nem válto­
zott. Ekkor kezdik csak hangsúlyozni, hogy az erdőa földesúr legnagyobb kincse,
addig a földesúri absentismus csak a fa jelentőségét ismerte fel, de önző rövidlátá­
sában nem tudott felülemelkedni a fapusztítás haszonlesésén, nem volt érzéke az
0
erdők tervszerű és rendszeres kezelés útján való fenntartásához/

2. Állattenyésztés

Említettük már, hogy amint a földművelés terén az ugar bevetése, úgy az ál­
lattenyésztésben az istállózás volt a mezőgazdasági haladás döntő kérdése. Addig a
jószág az év legnagyobb részét a legelőn töltötte, legfeljebb télen fogták primitív
istállókban szénára-szalmára, az alföldi pusztákon még akkor sem. A nyári istálló­
zás teljesen idegen volt a hagyományos gazdálkodás embere előtt, nem is talált
megfelelő szót a takarmányozásra, Nagyváti kénytelen az „istállóban legeltetni" k i ­
fejezéshez folyamodni s az érvek és ellenérvek gondos és éles eszű mérlegelése
után arra az eredményre j u t , hogy a mi viszonyaink között az istállózásnak és vele
együtt az ugar eltörlésének csak szűk határéi vidéken van értelme, egyébként az
71
teljesen a körülményektől függ. A pozsonyi akadémia professzora is belátja, hogy
az új rend jelentős előnyökkel jár a trágya és a takarmány szempontjából s ezért
„quicunque rem pecuariam non e consuetudine, sed e ralione administrant, omne
pecus a pascuis abstinent, atque i n chorte potius, quam in campo pascunt", de
egészségi szempontból mégis „stabula... nonnisi pecorijam assueto aut ad labores
mancipato aut ad saginam relegato competere", úgyhogy „magis e re nostra fore
judicamus, si pecora hieme aeque ac aeslate extra stabula serventur" - mondja k i a
végső következtetést/"
Ilyen körülmények között nem csodálhatjuk, ha az istállózás alapja: a szán­
tóföldi takarmánytermelés csak igen lassú léptekkel haladt előre. A szakemberek
73
nem feltétlen hívei a „széna szaporító füveknek", ahogy a mindenben magyar ki-

'°L. az erdővel kapcsolatos dolgokra a számadásokon kívül a különböző Deduclio és Exlractus

lignorum-okal, továbbá Ausweis, Conscriplio lignorum, Relatio super visilatione, Relalio praefecti
Vietoris (G. L . ) ; I I . L . , Gödöllő 29: 733, 30: 772.
7l
Nagyváti, I . 334-56.
72
Pankl, 142-44, 233-35. - Vö. Pauly, 140.
"Pankl, 70-72.; Nagyváti, 295-318.
 fcjezésekre törekvő Pethe a „mesterséges rétek" növényeit nevezi; belátják ugyan
nagy jelentőségüket, de tudják azt is, hogy könnyen felfúvódást okoznak, hogy
utánuk nehéz feltörni a földet és hogy a nyomáskényszer keretein belül nem ter-
melhetők. Tessedik tevékenysége nyomán csak lassankint hódít tért a lucerna és a
74
lóhere, amely Németországban a XVIII. század végén vert gyökeret; Mária Teré­
zia utasításai valószínűleg éppoly kevés eredménnyel jártak, mint Pest megye ter­
0
jesztő kísérletei.' Gödöllőn csak a XIX. század, Eszterházy kormányzása honosí­
totta meg a „prata artificialia" művelését: már Benyovszky javasolta 50 hold lóhere
vetését, hogy „per frequentiorem trifolii falcaturam" a takarmányhiánynak elejét
vegyék s 1803-ban már termett is Kartalon 5 V 2 öl muhar (ervum) és 1 boglya ló­
here.
A „szüleség" hiánya ebben az esetben csak relatív volt, abban nyilvánult,
hogy a szénát messziről kellett hozni. De rétből volt még bőven, messzire nyújtóz­
kodott az a folyóvizek mentén s még inkább a déli pusztákon, úgyhogy mestersé­
ges takarmányra alig szorult rá az uradalom; pl. Szabadréten kiterjedését sem is­
merték és kénytelenek voltak felesben kaszáltatni, mert erre a robot nem futotta.
De ez inkább csak a hanyagság és az emelkedő napszám következménye; addig, a
70-es, 80-as években nagyrészt tót („szláv") pénzes kaszásokat fogadtak ezekre a
távoli rétekre (mint nem egyszer aratásra is) s nekik jelentős összegeket fizettek,
évente 330-1450 napot, a kaszásoknak 40, a gyűjtőknek, boglyázóknak 20 dénárjá­
val. Egyéb költség nem volt rájuk, mert rétművelésről tulajdonképpen még nem
lehetett szó, sőt a 90-es években még a tüskétől, vadvíztől sem szabadították meg
őket; csak a XIX. század elején történtek meliorációk: lecsapolás útján nádasokat
rétté alakítottak át (pl. Sződön), amivel javították a sasos, iszapos széna minőségét
is. A terméseredmény számszerű megállapítását nemcsak a terület határozatlan
volta akadályozza, hanem az is, hogy a számadások sokféle egységgel számolnak,
l
amelyek nem hozhatók közös nevezőre. Pl. 1803-ban 519 / öl, 20 nagyobb, 10 2

kisebb boglya, 105 szekér és 75 portio széna, továbbá 49 öl, 11 boglya és 59 szekér
sarjű az uradalom összes készlete s ha tudjuk is, hogy a kazlakat általában 2 V 4 öl
szélesre és 3 V 2 öl magasra rakták, úgyhogy 1 öl kb. 3 hatökrös szekérrel és 500
portióval volt egyenlő, még mindig nem látunk tisztán, mert tudunk 2 x 4 öles kaz­
lakról is. Csak annyi tűnik ki, hogy ez a takarmánykészlet mai fogalmaink szerint
semmiképpen sem állt arányban a tízezrekre menő állatállománnyal s csupán az
extenzív tartási mód teszi érthetővé, hogy állandóan jelentős mennyiség maradt
feleslegben (pl. 1797-ben 72 öl és 9 boglya, 154 szekér széna, 1 boglya és 30 szekér
sarjú termett s 1798-ra 326 öl, 7 boglya és 26 szekér széna, 1 boglya és 10 szekér
sarjú maradt), ami nem mindig talált vevőre, úgyhogy a szérűskertekben évek óta
70
ázó kazlak, boglyák „ganéjos tetejét" a parasztoknak kellett elvesztegetni.

74
V . d. Goltz, I . 449-52.
''Lóheremag beszerzését és szétoszlását határozta el (Pm. L., Prot, congr. 1780: 115.)
'''L. a számadásokon kívül a különböző Extractus, Tabella, Deductio provenais foeni, cordi,
straminis-okat, továbbá Relalio super visitatione, Relalio praefecti Vietoris (G. L . ) ; Ptv. L . , Fasc. 26.,
Oculata; H . L , Gödöllő 29: 719, 30: 761. - A kaszások, gyűjtők bérét a megye limitálta p l . 1771-72-ben
20-30, illetve 15-17, 1790-92-ben 40-50, illetve 17-25 dénárban. (Pm. L . , Prot, congr. 1771: 93, 1772:
287, 1790: 2873. sz., 1792: 1245. sz.) - Pankl m . holdankint 8.4 q-ban adja meg a rétek közepes széna­
termését (264-65.).
 Amint a közölt számokból látható, a sarjútermés messze elmaradt a széna­
hozam mögött, ami csak kis részben függ össze a rétek minőségével, inkább annak
a következménye, hogy kaszálás után a rétek többnyire legelőül szolgáltak. Sőt ko­
ra tavasszal is a kaszálókra eresztették a jószágot, ami azzal a következménnyel járt,
hogy a nagyobb termés elérése végett amúgy is sokáig érni, megfásodni hagyott fű
kaszálása kb. egybeesett az aratással és fokozta a háromnyomású rendszerrel járó
77
rossz munkakihasználást. Nem sokkal az ugar feltörése után megnyílt tehát a rét
és a tarló a legelő állat előtt. Mindegyik, de különösen a tarló, elsősorban juhlege-
lőül kínálkozott, aminthogy a birka az állandó legelőn is előnyben volt a többi ál­
latfajhoz képest azáltal, hogy a füvet s a tarlón kisarjadó gyomot gyökeréig leha­
rapta; már pedig a legelő szakaszokra osztása, az egyes állatokkal bizonyos sor­
8
rendben való legeltetése akkoriban még jámbor szándék volt csupán, akárcsak a
legelő egyéb gondozása, művelése. A közös mezővel senki sem törődött, kora ta­
vasszal ráhajtották a jószágot s ez össze-vissza, minden beosztás nélkül késő őszig
járta azt, úgyhogy a gyenge fű sem hóolvadás után, sem a téli fagyok beállta előtt
nem tudott megerősödni, viszont a gyomok, amelyeket az állat gondosan elkerült,
79
vígan tenyésztek, magot érleltek, terjeszkedtek.
Amikor tehát Belgiumban mindenütt a lóhere és a lucerna lépett a legelő
0
helyére, nálunk még mindig utóbbi volt az állattenyésztés alapja. Amíg a föld
meg nem fagyott, vagy vastag hó nem lepte be, a jószág mindig a mezőt gazolta;
csak végső szükség esetén terelték a szérűkön álló széna- és szalmakazlakhoz, vagy
legfeljebb valami akolba, félszer alá s ott is csak szénát, tavaszi és őszi szalmát vetet­
tek eléje; de amint kissé felengedett az idő, újra kihajtották, hogy a hó alól füvet
81
kaparjon magának, úgyhogy a télből lesoványodva, elgyengülve került k i . A ser­
tést nem lehetett szénán tartani, ennélfogva a makkos erdőkbe hajtották, amíg a
makk el nem fogyott s azután „korgott az hasuk az gyökerén." Zabot, árpát csak a
luxuslovak kaptak, egyébként az abrak fogalma, akárcsak az alomé, j ó ideig isme­
retlen, annyira idegen, hogy pl. a X V I I I . század elején Széchenyi inkább eladta
sertéseit, amikor a szüleség fogytával soványodni kezdtek, csak, hogy vele egy kenyér­
2
re ne szoruljanak* Az intenzívebb, racionálisabb takarmányozás csak lassankint, kü­
lönösen a XIX. század elejétől tört előre.
Gödöllőn az extenzív állattartás a szarxwmar/jatenyésztésben, a rideg gulya
formájában nyerte legszélsőbb, legprimitívebb kifejezését. Az Örkényi széles mező
3 szilaj gulyának adott füvet: itt legelt az öreg gulya (armentum magnum), a tinó-
(a. juvencorum) és az üszőgulya (a. juvencarum) egy-egy számadó és 2-3 bojtár
keze alatt. Az elsőben 10-40 bikával (tauri) 200-500 tehén járt együtt egész esz-

7
' Már az egykorúak is belátják ennek hibás voltát: Nagyváti szerint a marhát nem volna szabad
a rétre engedni és „rossz gazda az, aki szénájának tsak sokságára és nem jóságára vigyáz" ( I . 283, 321.).
- A kaszálás általában július elejére esett. (Ilofmansegg, 14.)
™Nagyváti sürgeti ( I . 366-69.).
^Theschedik, 120-23.; Grellmann, I I . 221-22.; Horváth, I I I . 129-30.
^Kulischer, I I . 44. - A legelőre 1. még Eisner, I I . 302-06.
"'Németországban a „durchhungern" és a „Schwanzvieh" fogalma kapcsolódott ezzel az elter­
j e d t telellelési móddal. (V. d. Goltz, I . 276.; Sartorius v. Waltershausen, 8.; Kulischer, I I . 53, 55.;
Sombart: Moderner Kap. I I / 2 . 646.)
Hofmansegg, 60-61.; Eisner, I I . 314—18. - Széchenyi Gy. levelei I I . 585, = Gr. Széchenyi
György levelei br. Ebergényi Lászlóhoz I - I I . (Kiadta B. Szabó L., Bp. 1929.) 661-63, 685.
tendon át; jobbára télen, gyakran a havon ellettek s borjaik csaknem egy évig, álta­
83
lában Mihály-napig maradtak velük, amikor a „rúgott" bikaborjak (közülük csak
a formásabbakat hagyták meg bikának) a tinógulyába s innen 2-3 éves korukban
újra az öreg gulyába, az ötödfű tinók pedig iga alá kerültek. Az üszök elsőtől 4-5
évükig jártak az üszőgulyával, amikor is visszaadták őket az öreg gulyába; itt legel­
tek mindaddig, amíg meddőség, vagy kivénülés miatt ki nem mustrálták és el nem
adták őket.
Az idő minden viszontagságának kitett, hóban-fagyban, farkasokkal vívott
küzdelemben eldurvult szilaj jószág félvad állapotba jutott, mindenképpen méltó
lett nevére. Minden esztendőben mészáros kezére került a bitang jószágokon kívül
néhány átdöfött bika, megdöfött, szarvatörött tehén vagy üsző, de ezeket is csak
pányvával lehetett kifogni a gulyából. Évente kétszer, György- és Mihály-napkor az
Örkényi csárda udvarára hajtották a jószágot számlálás és bélyegzés céljából, de ez
még a környező falvak segítségével is csak nagy nehezen ment: gyakran megszö­
kött az üszök egy része, a bikákról pedig már eleve csak úgy lehetett elszámolni, ha
elfogadták a gulyás bemondását, hogy a „mezőn maradót bika" ennyi, meg ennyi,
ezeket ti. nem lehetett behajtani.
Megesett azonban így is, hogy „sok volt a rováson", azaz a gulyás nem tudott
elszámolni a kezére adott jószággal. Kinn élt a messze pusztán egész esztendőn át
és Kakucsról, ahonnan a taligás bojtár vitte ki hetenkint az eledelét (10-12 kenye­
84
ret, köleskását, télen hízott ártányt is) , nehéz lett volna őt ellenőrizni. így aztán
megesett, hogy idegen marhát is őrzött a maga zsebére s ilyen módon fííbérrel ká­
rosította az uradalmat. Az absentismus idején a praefectus is összeszűrte velük a
levet: amikor Benyovszky körútján Örkényre érkezett, feltűnt neki, hogy a gulya
népesebbnek látszik az előírtnál, de a számlálást addig húzták-halasztották, amíg
este lett, úgyhogy fel kellett vele hagyni; vallatóra fogta tehát a gulyást, mire kide­
83
rült, hogy a főtiszt tudtával egész sereg idegen marha legelt a többi között. De
még elterjedtebb pásztorbűn volt a lopás. A szilaj pásztor valóban „a betyárok or­
szágútján" legeltetett, a tolvajokkal csak így élhetett békességben, ha cimborált ve­
lük és mint az emberiség számkivetettje, gyakran maga is űzte ezt a mesterséget. A
megye állandóan egy kalap alá vett tolvajt és pásztort s utóbbiaknak számtalanszor
eltiltotta, hogy egynél több lovat tartsanak. így is napról napra halmozódtak a lo­
pások, a megye kénytelen volt deputációt kiküldeni, hogy eszeljenek ki valamit a
tolvajság megfékezésére. 1782-ben 29.783 frt kárt tettek a tolvajok „in re pecuaria",
80
1783-ban csak a népesedni kezdődő Örkény 3000 frt kárt vallott,
Tatárszentgyörgy betelepülése pedig azért marad félben, mert nem akad vállalko-

K ,
A rúgott borjúra 1. Pethe, I I I / 3 . 140., a gulyáról uo. 69., vadságáról Csaplovics, I I . 16-17.
M i n d e n gulya mellett volt erre a célra egy-egy taliga (birota) egy-egy pár ökörrel. (Vö.
Györffy: A szilaj pásztorok 27.) A kenyereket a konvenciós „pásztorok sütó'néje" sütötte, évente 330 mé­
rő rozsot kapotl erre a célra s mindegyikből ( a korpa leszámításával) 12 kenyeret kellett neki dagasz­
tani. (G. L., Rationes frumentariatus 1782.) - Bél a satyrokhoz hasonlítja a pásztorokat és 3 csoportju­
kat különbözteti meg: a gulyásokat, göbölyösöket és csordásokat. (Notitia, I I . 20.
8r
'G. L., Relalio super visilatione. - Vö. Györffy, 17.
8,i
Györíty, 9-10, 16.; Theschedik, 138, 367-68. - Pm. L., Prot, congr. 1743: 69, 1764: 709, 1766:
1062, 1251, 1761: 150, 1780: 160-61, 1783: 34, 1792: 1911 .Jellemző az is, hogy Nagykőrös a megye be­
avatkozását kéri, amikor pásztorai egy akarattal felmondanak „kétség kívül arra való nézve, hogy tudva
lévén előttök a baromnak mind járási, m i n d állásai, biztosabban lophassanak". U o . 1792: 929. sz.
zó, aki a „sok rossz tévő ember közé" menne lakni. Gyűlöli is ezeknek a falvaknak a
8
lakossága a pásztornépséget, örökké hadilábon áll velük. '
Az uradalom jól tudott a pásztorok tolvajságáról, de bölcsen elnézte, hogy
maga menekedjék tőle. Nála lopásra nem hivatkozhatott a pásztor, kénytelen volt
a hiányzó jószágot megtéríteni, azért tarthatott magának is marhát a gulyában,
hogy legyen miből kifogni a hiányt. Azért maradt még elég alkalma a pásztornak a
visszaélésekre. Az újszülött borjú félesztendeig nem került bélyegezés és olvasás alá
88
s így gyakran megtölthette a pásztor bográcsát. Takarózhatott azzal is, hogy a
farkas vágta le a jószágot, ami gyakran több volt az ürügynél, hiszen már a gödöllői
Farkas-út, Farkas-völgy, a sződi Farkas- és a szabadréti 96 holdas Farkasordító-nádas
neve is arra utal, hogy a baromnak a téli csikorgó hidegben az ordasokkal is meg
kellett küzdenie, amiben a bátor komondor volt segítőtársa. 1767-ben az Örkényi
gulyából 300 marhát szórtak szét a farkasok, úgyhogy Grassalkovich kérésére a
megye dicák szerint kivetette a farkasbőröket az egyes községekre. De azután is
lépten-nyomon hallunk farkasmarta, farkaslevágta állatokról és p l . a „farkasvadász"
89
Klobusiczky látogatása sem vet véget a megye sűrű védőintézkedéseinek.
Volt még egy, sokkal nagyobb veszedelme a gulyának: a dögvész (keleti
marhavész). Erre is ráfoghatta a pásztor a hiányt, mert az utasítások szerint azon­
nal jelentenie kellett ugyan az elhullást, hogy az illetékes tiszt kiszállhasson és
megállapíthassa annak okát, de az Örkényi nagy távolságok miatt mindez csak írott
malaszt maradt; az uradalom megelégedett a bőrök beszolgáltatásával s ebből volt
is aztán tetemes jövedelme. Ilyen körülmények között még erősebb hangsúlyt
nyert a computusok alkalmával amúgy is megdöbbentően nagy szerepet játszó
„dög által elesett" (lue enectae) tétel: elérte az állomány 20%-át is, sokszor na­
gyobb volt magánál a szaporulatnál. A szilaj jószág edzettsége itt nem számított so­
kat, különben a tehén, ha télvíz idején a távoli kakucsi szalmakazlakhoz hajszolták,
90
csak vézna borjút hozott a világra, ha ugyan el nem vetélt; a nyomorúságos táplá­
lás, az elkülönítés hiánya, mindenféle szedett-vedett marhával való érintkezése is
megtette a magáét. Hozzájárult ehhez a megfelelő ivóvíz hiánya: kevés volt a kút
(mindig gondosan felsorolják, pl. fons Üres dictus), ámbár gyakran építettek újat,
egyébként sem győzött rajtuk vizet merni a bojtár, úgyhogy lustaságból poshadt
91
pocsolyákhoz hajtotta itatni a gulyát. Nagy baj volt itt az elmaradottság, a babona
is; a baj okát nem ismervén, minden gyógyítási törekvés csak kuruzslás maradt.
Még jó, ha a megye az elkülönítést, falvankint egy-egy írástudó ember kiképzését
rendelte el; a nép körében az a szokás uralkodott, hogy az elhullott állatot úgy ás­
ták el, hogy a csülke kiálljon a földből és azt a többi nyalhassa. Egyébként nagyon

Ptv. L., Fasc. 7., Úrbéri per. - A gyömrőiek megfogják az isaszegi juhász- és az Örkényi gulyás-
bojtárt és erőszakkal „assentiroztalják" a rájuk kivetett rekruták számában. (Pm. L . , Prot, congr. 1792:
1352. sz.)
^Györffy, 10, 29.
8n
G . L., Capacitas praedii Szabadréth. - A megye 1 frt jutalmat adott minden farkasbőrért, vi­
szont 3-6 frt bírságot rótt k i , ha a kivetett számú bőrt nem szolgáltatták be, pl. a váci járáson 1783-ban
99-82 frt-ot hajtott be ezen a címen; ha a bírságtól „ez egyszer" el kelleti tekinteni, helyette útépítő
robotra fogta a falvakat. (Pm. L., Prot, congr. 1733: 316, 1761: 150, 1767: 1269, 1781: 213, 1783: 141,
1785: 1596. sz.) - Vö. Györffy, 11-12.; Eisner, I I . 327.; Ilofmansegg, 84-85.
K,
' „Vel debilem foetum producant, vei talem prorsus ejicianl". (G. L., Relalio super visitatione.)
"'Theschedik, 134-37.; Nagyváti, 365.; Pankl, 146.; Pethe ÜT/3. 36.
 92
bíztak a só gyógyító erejében; az uradalom sokat költött az állatok „sózására";
ezenfelül évente akószám küldte a pálinkát, ürmöst, törkölyt a beteg jószágnak és
gyakran mondatott misét Szent Vendelnek a dög eltávoztatására.
Ilyesformán meglehetősen összezsugorodott a szilaj gulya egyetlen haszna: a
szaporulat. Tejből, vajból ugyanis nem hozott jövedelmet: a borjút hagyták szopni,
amíg az anyja el nem rúgta, mert „nálunk a gulyát... tsak a borjúért tartják és a fe­
jést egészlen el-múlatják". Az idegen bámul azon, hogy a vaj drága, holott renge­
teg a tehén; nem tudja megérteni, mit csinálhatnak a tejjel s csak később j ö n rá,
hogy a fejés korántsem általános. így a pásztornak alig van dolga, naphosszat he­
nyél (Tessedik ebből vezeti le gonoszságát), pedig „egyéb kötelessége is lehetne a
pusztákon annál, hogy a marhát déllőbe és éjjeli szállásokra verje, s egyébkor
93
aludjék". A göbölyök mellé télire szénázókat kell fogadni napszámbérért, mert a
göbölyös csak a nyári legeltetést vallja kötelességének, aminthogy az egykorúak
94
ebben látják a hizlalás legjobb módját; az abrakot nem ismerik, ez csak az 1800-as
évektől vonul be az uradalomba rozs és árpa formájában (ekkor már szalmaszecs­
kát, korpát, pálinkamoslékot is etetnek). A hizlalás állandó piac hiányában nem
volt rendszeres, megesett, hogy a göbölyök már májusban készen álltak, de a bécsi
mészárosok csak augusztusban jöttek el értük. Fííbér fejében elfogadtak „vidéki"
marhát is „őrzető göbölyre" s melléjük külön pásztort fogadtak.
Különben az uradalom a hizlalás és az ökörnevelés terén különös politikát
folytatott: öreg ökröket és kivénült bikákat (castrati, vulgo czap) vert göbölyre, vi­
szont ezekért a jobbágyoknak 5 éves tinókat adott cserébe, amelyekből egyébként
évente 16-37 darabot osztott k i nekik betanításra és 2-3 évi használatra. Valóságos
jótétemény volt ez a parasztra, csak az érdemes kapott belőle és az, aki téli takar­
mánnyal rendelkezett s csak akkor felelt érte, ha az ő hibájából pusztult el. Az
uradalomnak kevés ökörre volt szüksége, ezeket a béresek tanították be (kötelek
segítségével), ami a szilaj tinóknál igen nehezen ment, p l . 1782-ben a durva bá­
násmód miatt kettő kificamította a lábát „instructio" közben.
A göbölyök és az ökrök tartása, legalább a 70-es évektől, amikor m i n t újdon­
ságot hangsúlyozzák, hogy „boves ad stabulum alligati", átmenetet alkotott a gulyá­
tól a csorda rendszeréhez, amelyet az uradalomban a „fejőte" (svajezeria, helvetia)
93
képviselt. Ez mint a németországi „Hollánderei"-ek magyar párhuzama már a
X V I I I . század elején elterjedt nálunk s abból állt, hogy bizonyos számú külföldi és­
9
pedig többnyire svájci, mürzthali, tiroli marhát *' hozzáértő „svájezerosra" (helveta)
bíztak, aki azokat nyáron legelőre hajtotta, télen istállóban a földesúr szénáján tar­
totta, rendszeresen fejte és utánuk darabonkint bizonyos összeget fizetett, továbbá
vajat és sajtot adott az uraság konyhájára; az uradalomnak maradt a trágya is.
Gödöllőn 1 bikából és 58-60 tehénből, a Hatvanhoz tartozó Gomboson 1781-ben
5 bikából és 123 tehénből állt a tehenészet. Utóbbiakból 27-et meddőség, vagy el-

!)
'-Pm. L., Prot, congr. 1766: 1136, 1792: 558, 1320. sz., 1793: 1510. sz. - Pankl szerint tüzes vas­
sal lyukai kell égetni a beteg állat bőrén, hogy a megégett nyavalya kifolyhasson rajta (147.) - A sóról
uo. 169. és Pethe, 111/3. 28, 56.
!m
Nagyváli, 337-38.; Ilofmansegg, 20, 54.
'"Nagyváti, 352.; Pankl, 166.
!I
''L. v. d. Goltz, I . 252-53, 468-69.; Sartortus v. Waltershausen, 9.; Sombart: M o d e r n e r Kap.
I I / 2 . 643.; Kulischer, I I . 42.
!
" ' M . Gt. Sz. 1896: 98.; Bel: Notitia I I . 225.; T u d . Gyújt. 1820. I I I . 28.
vetélés címén eladtak, „dög által elveszett" 6, míg 90-et fejtek, közülük 50-nek a
hasznát egész, a többi később borjazóét fél évre számították évi 16—16 icce vaj és
25-25 font vaj termeléssel, ami - tehát csupán az uradalomnak járó rész - kb. 500 1-
es tejhozamnak felel meg. Összesen tehát 1120 icce vaj és 1750 font sajt jutott az
uradalomnak, ebből 487 iccét és 142 fontot fogyasztott el az udvar, 707 icce vaj va­
97
sas döbönökben állt, míg a svájczeros 143 iccével maradt adós. I I . Antal alatt
megszűntek a természetbeni jövedelmek, mert azonnal elrendelte, hogy Gödöllőn
is „alle Mayrhöfe in Schweytzereyen" kell bérbe adni; ezóta nem kaptak kenyeret a
„mulgio"-k, megszűnt a majorosgazda tisztsége s helyébe lépett a helveta, aki
tehenenkint 3.50 frt-ot és 16 icce vaj helyett iccénkint 45 dénárt fizetett, úgyhogy a
120 tehén és 4 bika évi 1284 frt hasznot hajtott az uradalomnak, amelynek ezen
98
felül a borjak negyedrésze járt. Utóbb mindez újra saját kezelésbe került,
Eszterházy tenyészbikákat vásárolt s így már ő alatta fejlődésnek indult a babati te­
99
henészet, amelyet nem győzött eléggé bámulni az 1830-as évek angol utazója.
Ekkor már csupa pirostarka svájci tehenet fejtek itt, aminthogy az ökrök jelenté­
keny része már 20 évvel azelőtt is a nyugati fajtából került ki. I I . Antal idején több­
nyire hiába próbálkoztak azzal, hogy a szilaj gulyából fogjanak be üszőket a tehe-
nes keze alá, cserében a meddő szelíd jószágokért, mert ez nem bírt a féktelen,
félvad állatokkal s kénytelen volt visszaküldeni őket „ob ferocitatem". A magyar
marhának svájci bikával való ilyen keresztezése tehát nem járt a kívánt eredmény­
nyel, arra pedig nem történt kísérlet, hogy tejhozamát saját körén belül fokozzák,
100
sőt igás munkára is idegen, lengyel ökröket vett az uradalom - elég helytelenül.
Ezzel kezdetét vette a magyar-erdélyi marhának az idegen fajták mögé való vissza­
szorulása.
A kezdetben egyeduralkodó marhatartás a 80-as évektől kezdve fokozatosan
tért vesztett a juhtenyésztés előnyomulása következtében. Amikor az uradalmat bejá­
ró Benyovszky 1799-ben azt a megjegyzést tette, hogy a „helvetiák" helyén jóval
több hasznot hozna egy-egy juhmajor, csak kora általános felfogásának adott han­
got. A XIX. század elején már mindenki látta, hogy a gulyák és a ménesek helyét
apránkint juhnyájak foglalják el, nemcsak ajobbágyok, de az intenzív gazdálkodás
rovására is, mert a j u h , azonfelül, hogy tartása csupán az őrzés és a nyírás költségé­
vel járt, mint az ugarlegelő kitűnő hasznosítója új erőt öntött a korhadt három-
nyomáséi rendszerbe. Elfogulatlan szemlélők világosan látták ennek a visszaesés­
nek a káros következményeit: Berzeviczy már a X V I I I . sz. végén észrevette, hogy
„in Hungária utilius est dominibus terrestribus habere pecora i n praediis, quam
hominibus impopulatas possessiones" s 20 év múlva csak megerősítve látta magát
véleményében: „Es ist traurig, wenn man das schöne Königreich Ungarn bloss als

G. L., Svajczerbéli tehenyek számodássa. - Pankl a napi 4-4 l-es tejhozamot tartja közepes­
nek. - V ö . Townson, 231.; Pethe, 111/3. 122-28.
' G. L., Instruclion 1782. - Ugyanaz a folyamai jálszódott itt le, mint félszázaddal eléíbb
Alsólendván. (Vö. Csapody, 46-47.)
l!,
Paget ( I . 250.) „Vaccine drawing-rooms"-nak nevezi az istállókat („for cow-hauses I connol
call them") s leírja, hog}' minden tehénről pontos takarmányozási és tejelési naplót vezettek.
" G. L., Aestimatio pecorum cornutorum. - L. különben az állattenyésztésre vonatkozólag: G.
L., Diarium aeconomicarum dispositionum, Protocollum resolutionum, továbbá a különböző
Computus cum varus pastoribus, Computus pecorum et pecudum, Extraclus conferentialis-ok; továbbá
H . L., Gödöllő 29: 721, 728-30, 30: 770.
 eine Viehweide angesehen wissen will". Mások már világosan a birkát teszik meg
bűnbaknak: „Pusste zu impopuliren... würde man für eine ökonomische Thorheit
auslegen", mert „die Grundherren es für erspriesslicher u n d erträglicher finden,
die Pussten und Dorfweiden mit Hintansetzung der Rindvieh- und Pferdezucht,
lieber m i t Schafherden zu überschwemmen", már csak azért is, mert a j u h o t csak
nekik nyírják, míg a paraszt az államnak és a megyének is adózik s maga is élni
101
akar.
A birkának ez a nagy térhódítása a gyapjúkonjunktúrával függött össze,
102
amelynek az 1784-i posztóbehozatali tilalom vetette meg az alapját, majd a szá­
razföldi zárlat és az inflációval járó fényűzés adott újabb erős lökést. A luxusnak
103
ugyanis a finom gyapjú az egyik legfontosabb ipari nyersanyaga, ami egyúttal azt
jelentette, hogy leáldozott az ősi magyar rackajuh (ovis strepsiceros néven emlege­
tik) napja, mert ezt elsősorban tejéért, húsáért tartották és durva kevertgyapja,
amely csak darócnak, meg bundának, ködmönnek, gubának volt jó, a finom posz­
tógyártás szempontjából nem jöhetett számításba. így aztán a magyarjuh fokozato­
san kiszorult a magyar mezőkről, kitúrta őt onnan a finomabb gyapjas parlagi j u h ,
amelyet vele szemben birkának (berke, birge, bürge, ovis germanicus) neveztek
104
e l . A X V I I I . század elején, vagy már a X V I I . században jelentek meg ezek nálunk
gazdáikkal, rendszerint idegen birkásokkal együtt, akik j ó l értvén a birkákkal való
bánásmódhoz, bérbe vették azokat az uradalmaktól s ezzel a juhtenyésztésben a
„svajczeriá"-nak megfelelő bérleti formát honosították meg. Volt ugyan konvenciós
„opilio" is, aki csupán bért és élelmet kapott a nyáj gondozásáért, de az ilyet a köz­
felfogás, a birkásbüszkeség a juhászok csúfjának tartotta; az igazi birkás vagy bért
100
fizetett a birkák után, vagy pedig részt kapott azok jövedelméből. Utóbbi, leg­
előnyösebb formával nem találkozunk Gödöllőn, itt leginkább a „birgás
arendatorok" legeltették az uradalmi nyájakat. Ezekből már a 70-es évekre eltűnt a
magyarjuh: míg 1756-ban éles megkülönböztetést tesznek a j u h o k és a birgék
gyapja között és előbbit bundaszám, utóbbit fontszámra adják el, 20 év múlva már
csak a dézsmabárányok között szerepel a racka. A magyar paraszt kitartott ősi juha
mellett, megvetette a kényes birkát, azt tartotta róla, hogy büdös, más állat nem
100
legel utána és könnyen megkapja a r ü h ö t (aminthogy tudjuk is, hogy 1784-ben

""G. L., Relalio super visilalione; Domanovszky, I . 663, I I . 705. - Vö. Sarlorius v.
Wallershausen, 9.; v. d. Goltz, I . 281, I I . 176.; Georg Medinger: Wirtschaftsgeschichte der Domäne
Lobositz (Wien, 1903) 99-100. - Berzeviczy: De conditione etc. 63. Gregoriiis Berzeviczy: De condilione
el i n d o l e rusticoriim (1817-18-ban az Ungarische Miscellen hasábjain is) (Leutschoviae, 1807.); Ung.
Miscellen I I . 101, I I I . 36, 39. = Ungarische Miscellen I - I I I . (Wien, 1817-18.); Schwartner, I . 115.;
Pethe, I I I / 4 . 8-9.
)2
" Schwarlner, I . 218-19.; Csaplovics: Gemälde I I . 49-50.; Horváth, I I I . 279-82.
m
" Sombart: Luxus u. Kapitalismus 161-62.
""„Magyarországon már régóta van idegen országi juhfajla a középszerűek közzül", „az idegen
fajta j u h o k . . . az úgy nevezett birkák", mondja Pethe (111/4. 22-23. 171.); vö. M . Gt. Sz. 1895: 335-36.;
T o w n s o n (233.) is tudja, hogy a Tisza vidékén a magyar j u h mellett elterjedt a németnek nevezeti
(neki) közönséges fajta is. — A Magyar Nyelvtörténett Szótár szerint a birka szó a kél Rákóczi György
levelezésében fordul elö elcíször. - Vö. még Stephan von Keess: Darstellung des Fabriks- u n d
Gewerbewesens I . (Wien, 1819) 356-59.
lor,
Pelhe, H I / 4 . 132-41.; Pankl, 175-76. - A németországi hasonló bérletekre 1. v. d. Goltz, I .
250-52.; Medinger, 105, 111.; Gesch. der Herrschaft Falkenberg 95-96.
"''Kecskemét ezért a megyétől a birkalartás eltiltását kéri (Pm. L., Prot, congr. 1775: 277.
két nyájat el kellett adni, mert teljesen rühesek voltak, a 90-es években pedig a
piszkos istállók terjesztették el még jobban ezt a betegséget). Amikor az infláció
korában elrendeli a fó'tiszt, hogy „omnes germanici agnelli i n natura desumendi,
Hungarici solum redimendi sunt" (ti. a pénz elértéktelenedése miatt igyekeztek
elkerülni a terményadók megváltását), amikor a magyarjuh gyapjáért 12, a többi­
ért 40 dénárt fizettek, az 1966 dézsmabárányból még mindig 405 volt magyar, va­
10/
lamennyi a magyar falvakban (1796.).
Közben már a falvakban is elszaporodtak az opiliók, a pusztákon pedig I I .
Antal idejében valamennyi (9) nyáj az ő kezelésükbe került, 850-1000 darabot le­
geltettek együtt s ezek közül pl. 800 volt az anya (mulgibilis), 16 a kos (aries), 184
az ürü (vervex). Néha az uradalmiak mellett „competentián felül" maguknak is
tartottak birkákat s utánuk p l . darabonkint 10 dénárt fizettek a legelő használatá­
ért. Az ilyesmi arra volt j ó , hogy ki lehetett belőle fogni a kárt, ami a birkások csa­
lárdságai és adósságai miatt sűrűn előfordult. A bélyegezetlen, nehezen felismer­
hető birkákat nehéz volt számon tartani s ezért nemcsak az „álnok elcserélésért"
sújtotta bírság a birkást, hanem a tömeges elhullások bejelentését is bizalmatlanul
fogadták, pl. I . Antal ezért lefoglaltatta Hricz birkás vagyonát s az 17 év műlva is
eredménytelenül perelte ezért. A 70-es években egy birkás özvegyének 638 frt-nyi
adósságát engedték el, 1782-ben két opilióét 2380 frt értékben, mert szegénységi
esküt tettek, 1784-ben kettőnek lefoglalták a vagyonát, de az egyik még így is adós
108
maradt 1906 frt-tal, a másik pedig megszökött. A sok restanciának az volt az oka,
hogy a b u k á s n a k minden birka után 85-100 dénárt kellett fizetni, azonkívül 1000
darab után 10 icce vajat és 10 bárányt; utóbbit a 80-as években szintén megváltotta.
Ennek fejében lakást, marhatartást (visszaéléskép szántóföldet is tört fel magá­
nak), nyájának legelőt, télen aklot, szénát kapott és teljesen az övé volt a j u h o k
szaporulata (a bérlet végén ugyanannyit kellett neki visszaadni) és a gyapjű, ame­
109
lyet pl. az 1762-ben alapított hatvani posztógyárban adott el 18-25 dénárért
(tehát a gyárnak pénzen kellett vennie a nyersanyagot, amikor a gödöllői urada­
lom 5-6000 birkával rendelkezett).
Ezt a visszás állapotot egy űj juhfajta: a parlagi juhból nemesített merinó,
vagy selyembirka megjelenése szüntette meg. Mária Terézia tevékenysége nyomán
a 70-es évektől kezdve rohamosan terjedt a nagyobb uradalmakban, mert finom
gyapjáért magas árakat fizettek. Gödöllőn valószínűleg a bérlők honosították meg,
mert már 1795-ben említik Eszterházy pedig azonnal elrendelte 30 tenyészkos be­
szerzését (16 frt-jával), egyidejűleg pedig a gyapjúhasznot az uradalom számára
szerezte meg. A birkásnak ezután csak a tejhaszon maradt, amiért minden fejős
birka után 45, utóbb 70 dénár lacticiniumot fizetett. Ez az extenzív tartási mód
mellett, amely az első években nem volt méltó a spanyol birkák kényesebb és igé­
nyesebb természetéhez, csökkentette a gyapjű mennyiségét s egyébként sem járt a
várt eredménnyel, mert a birkák megbetegedtek és „per duritiem hyemis" tömege­
sen elhullottak, belőlük még 20 év múlva is 5, a bárányokból 10%-ot számítottak le
„pro lue, ob maiam terrenorum qualitatem." Benyovszky már 1799-ben belátta,

'"'G. L., Rationes, Exlraclus agnellorum.

l08
O . L., Kanc. 1784: 9436.; G. L., Rationes.
""'Pm. L., Prot, congr. 1769: 317.
hogy változtatni kell a tartás addigi primitív módján, továbbá „consultum foret
modernas (oves) vendere et pretio earum utut longe pauciores bonae qualitatis
procurare, fors melior lana resarciret numerum." Ez a nagy jelentőségű terv,
amely nem elégedett meg a korábbi állomány nemesítésével, hanem a kosokon túl
a jerkéket is merinóra cserélte volna át, éigy látszik, csak részben valósult meg, de a
nagy haladás látható abból, hogy míg 1795-ben 16 991 font közönséges gyapjúval
szemben csak 784 font spanyol gyapjú került eladásra, addig 1804-ben ez az arány
(beleszámítva a kisebb hatvani állományt)már 35 129: 18 965-re módosult. Ezek­
ből a számokból látható a birka extenzív terjeszkedése is, ami bizonyos fokig útjá­
ban állt ugyan az állomány nemesedésének, de így is nagy és egyre fokozódó jöve­
delmet adott. Az 1796-tól kezdve díszessé váló, de egyben a részleteket elhanyago­
ló számadások gyakran bőrkötésű könyveiből csak ritkán állapítható meg ugyan,
mennyi esik a birkák hasznából az ürük és a mustra anyák, meg a bőrök eladására
s az utóbb szintén saját kezelésbe vett tejhaszonra (ez pl. 1812-13-ban 46 133 font
vaj, egy fejős birka után / 2 font sajtot és / 4 icce vajat számítanak) és mennyi a
gyapjúra, de utóbbinak a jövedelme az összesnek kb. 60%-ára rúgott. Kezdtek a
nyírásra, a gyapjú gondozására is nagyobb figyelmet fordítani, a nemesebb állo­
mányt már csak egyszer nyírták s ilyen módon darabonkint átlag 2, a birkák után
/2 font nyírósúlyt számítottak, ami 1812-ben a két uradalom 21 717 birkája és
5330 báránya után 45 042 font gyapjúhozamot jelentett. De nemcsak a nyírósúly
110
volt aránylag magas, hanem a minőség is sokat javult: míg a 90-es években a
gyapjúkereskedő a rossz minőség miatt a gyapjémak 11%-át csak „titulo tharae,
vulgo reá adás" fogadta el, utóbb ilyen felszámításról nem tudunk. Az új birka
nemcsak tömegével árasztotta el a mezőket, hanem finomságával, nagyobb értéké­
vel is hozzájárult a termelés fokozásához.
A sertéslenyésztéshen később, de annál nagyobb átütő erővel tört uttat egy új
fajta: a „mongolicza". „Rácz disznónak" is nevezték, mert a török részekről szerb
111
kereskedők hajtották nagy mennyiségben Bécs felé s útközben a magyar is meg­
ismerte gyors hízékonyságát, vastag szalonnáját. Nemsokára eltűnt Dunántúl a ba­
konyi disznó s keleten is fokozatosan visszaszorult a kevésbé szapora szalontai ser­
tés. Gödöllőn a 70-es években még szerepel a „fekete nyáj kondás", tehát a bako­
nyi sertések kanásza, de azután eltűnik, egyelőre a „vörös nyáj" és a „nagyváradi
nyáj" (utóbbi, úgy látszik, később beszerzett szalontai tenyészanyag) foglalja el tel­
jesen a helyét, majd 1797-ben - tehát feltűnően korán - Eszterházy rendeletére
„110 paria setigerorum vulgo mongolicza dictorum" vásárolnak. Ezek további sor­
sáról a számadások nem nyújtanak felvilágosítást. Tenyésztésük bizonyára a régi,
megszokott módon folyt: télen-nyáron a tarlót, ugart, legelőt járták s amíg lehe­
tett, a hó alól is túrtak maguknak valamit. Egy-egy kondában 12-15 kan (apri), 90-
150 magló (scrophac), 140-180 süldő (unius anni), 100-200 malac (nefrendes)
járt együtt, meg a kondás és a tisztek 40-50, illetve 20-30 sertése, ezekhez járult
még 80-100 ártány (sabellici), sőt 50-60 „herélt magló" (castratae) is. Utóbbiak s
velük a miskárolás költségei fokozatosan eltűnnek a számadásokból: 1795-től kezd-

"°A 2 fontos nyírósúly kb. megfelel Pankl adatainak (302-03.), míg a helytartótanácsi
normába (G. L.) csak 1 ' / fontot írt elő; Németországban is 1 ' / Y - l /4 fonttal számoltak (v. d. Goltz,
2

I . 266.; Ileisig, 120.).

"'Pethe, I I I / 5 . 8.; Schwartner, I . 228.; Eisner, I I . 325-27.; Eckhart, 149.
ve már csak ártányokat vernek makkra, vagy a malmok, pálinkafőzők mellé a hida­
sokba. A bő tölgyesek, az őrlés és a pálinkafőzés hulladékai (korpa, malompor,
moslék) j ő alkalmat adtak a hizlalásra; ha valamelyik fogytán volt, tököt, kukoricát
vetettek a hízók elé, de árpát még a 80-as években is csak végső szükségben adtak
nekik.
Eszerint az uradalom három fő állattenyésztési ága közül a legintenzívebb: a
sertéstartás is meglehetősen primitív keretek között mozgott, a kis szaporulattal
szemben elég nagy volt az elhullási százalék. Ezt kell mondanunk a lótenyésztésről
is - eltekintve az istállózott luxuslovak modern tartásától - , amely különben az
uradalom gazdálkodásában alig vitt szerepet, csak annyit számított, mint a 70-es
éveknek az udvar szükségleteit célzó bivalytenyésztése. A 80-as évekig fennáll
ugyan az Örkényi szilaj ménes (equatium), amelyből az első Grassalkovich még bu­
112
sásjövedelmeket húzott, de fiának távolléte ezt csakhamar feleslegessé tette. A
gazdasági munkában a ló egyáltalán nem vett részt, minden munkát a jobbágy és a
béres ökre végzett, a tisztek pedig saját lovaikon járták be a gazdaságot.
A dunai halászatot bérbe adta az uradalom, a halászok a fogott tok és viza
Vo-ával tartoztak a sződi „szürkő tanya" birtokáért. A gödöllői, isaszegi halastavak
az udvar és a papok szükségleteit szolgálták, bennük főleg kárászt és pontyot fog­
tak, de a 70-es években vizát és tokot is hozattak beléjük.
A méhtenyésztés is meglehetősen primitív módon folyt az uradalom 5-6
113
méhesében, részben kaptárokban, részben az erdei méhészet formájában. 100-
170 teli kas mellett 70-80 is állt üresen, mert a méznyeréskor elpusztult a régi ka­
sok (alvearia senum) népe s az új rajok befogása (alv. examiunm) az állományt
alig szaporíthatta. Mária Terézia fáradozása nem tudott véget vetni ennek az elma­
radott gazdálkodásnak.

3. Ipar

A mezőgazdasági ipar nem emelkedett nagyjelentőségre az uradalom ház­

tartásában, mert a tűrhető piaci viszonyok miatt nem volt szükség arra, hogy a ga­
bonát sörré, pálinkává feldolgozva kelljen értékesíteni. A braxator és a crematarius
működése csak azt a célt szolgálta, hogy a gabonaértékesítés zavaraiban és rossz
bortermés esetén kiegészítse a jövedelmeket s ennek megfelelően a termelt sör és
pálinka mennyisége állandóan ingadozott. A sört a gödöllői konvenciós braxator
főzte a gödöllői sörházban, amelynek szárító helyiség, nedvesítő kád, rézüstök,
komlószekrény és -főző, facsövek, hűtőberendezés stb. voltak a fő részei. A szaladot
(malátát) az egyik molnár őrölte meg, belőle, illetve az árpából 35 mérőt számítot­
tak egy főzésre (50 akó), a komlóból pedig, ha az a gödöllői 10 holdas
lupuletumban termett 16, a csehországiból 12 fontot, ami a körülményekhez ké-

2
" A vevők közöu szerepelnek gr. Kaller, Almásy, Csáky, Keglevics, Szapáry, br. Orczy, Cegléd
városa, a k u n kerülel, Bag stb. A csikós (equiso) 1 mént, 22-32 anyakancát, 14-31 csikót őrzött. - A
luxuslovakat név és jegy szerint ismerjük, a német lovászmester pontos kimutatást vezetett róluk; a 80-
as években '/<t mérő zabot és 1 portio szénát kaptak fejenkinl.
1
" Korabinsky, 205. = Johann Matthias Korabinsky: Geographisch-historisches u n d Produkten
Lexikon von Ungarn (Pressburg, 1786.); Thiele, 1. 254. = J . E. von Thiele: Das Königreich Ungarn I .
(Kaschau, 1833.)
pest j ó n a k mondható. Az ilyesmit elő kellett írni, mert megfelelő ellenőrzés híján
a sörfőző könnyen elsikkasztotta az árpát, vagy a molnároktól küldött
„serfőzeléket". Különben egy főzés sörért 2.50 frt járt neki, ha pedig pálinkát is fő­
zött, ennek akójáért 50 dénárt kapott, míg a mácsai pálinkás 85-öt. Ok ketten lát­
ták el a korcsmákat a szükséges pálinkával: 4 mérő j ó rozsból, 5 mérő ocsúból l - l
akó „közönséges" pálinkát (crematum ordinarium), l - l akó seprőből és romlott
114
borból 6 icce „égett bort" (adustum), a törkölyből „racemi"-t főztek. A pálinkás
zsidó köteles volt moslékkal (eluvies) ellátni az uradalmi ártányokat, amelyek ré­
szére a cremataria mellé ólat építettek. A 90-es években megkísérelték a lengyel
ökröket is moslékon hizlalni, de „citra debitam vigilantiam" nagy részük belepusz­
tult.
A bérlők kormányzása alatt elszaporodott pálinkások már önálló vállalkozók
voltak, akárcsak a molnárok általában. Konvenciós molnárt csak Kakucson tartott
az uradalom, az ottani allodialisok és pásztorok liszttel való ellátására, különben a
molnárok bért fizettek, a malomvám V -ét beszolgáltatták és a korpán rendszerint
4

egy-egy ártányt is hizlaltak. Ha nem néztekjól a körmükre, lépten-nyomon becsap­

ták a szegénységet, úgyhogy az 1783-as instrukció értelmében minden vámládát
lakattal láttak el.
Szorosan véve a téglaégetés sem tekinthető allodiális üzemnek: a téglások
nem konvenciós alkalmazottak, hanem 1000 darab tégla égetéséért 1.80 frt-ot
kapnak. A nagy építkezések hívták életre ezt az iparágat s eladásra csak a felesleg­
ben maradt tégla került, az is csak akkor, ha akadt rá vevő.

1933.

Részlet a Gödöllőt Grassalkovich-uradalom gazdálkodása. Különös tekintettel az

1770—1815. esztendőkre c. kötetből, Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez 7.,
Budapest, 1933. 133-161. p.

1 1 4
A helytartótanácsi normália szerint 45 mérő árpából, 25 font komlóból lesz 60 akó sör, 4
m é r ő rozsból 1 akó pálinka. Különben az iparágakra 1. a kasznárok és a rationisták számadásait.