1

MAGYARORSZÁG MEZŐGAZDÁLKODÁSA A 18-19. SZÁZADBAN

Összeállította: Fülöp Éva – Hozák Attila

Ez a két évszázad nagy történelmi fordulókat ölel át az ország történetében. A török

hódítás és a Habsburg-ellenes szabadságküzdelmek korszakának lezárultával, a 18. század
eleje a gazdasági élet újjászervezésének időszaka. Megindult a gazdaság újjáépítése, a
mezőgazdaságban megjelentek a belterjes (intenzív) művelési mód egyes elemei. Az ország
uralkodója, Mária Terézia (1740-1780) 1767. évi, híres úrbéri rendeletében az állam
adóbevételeinek védelme érdekében, szabályozta a jobbágyok használatában lévő földek
területét és a jobbágyi szolgáltatások mértékét. A 19. század elején megindultak az ország
polgári átalakulását sürgető reformkori mozgalmak, amelyek a hűbéri kötöttségeket
felszámoló 1848. évi áprilisi törvényekhez vezettek. Az 1848/49-es szabadságharc bukását
követő önkényuralmi korszaknak az 1867. évi kiegyezés vetett véget, létrejött az Osztrák-
Magyar Monarchia. A jobbágyfelszabadítást, s a hűbéri társadalomból a tőkés fejlődés keretei
közé történő átállás nehézségeit követően, az 1880/90-es évektől jelentős gazdasági
fellendülés bontakozott ki hazánkban.

I. A 18. századi agrárgazdaság

A 18. század végéig egész Európában a mezőgazdaság volt a vezető gazdasági ágazat.
A mezőgazdasági termelés szervezeti kereteit jelentő nagybirtokokat illetően, a török hódítás
Magyarországon a nagybirtok szervezetének szétzúzását is jelentette. A török hódoltság
időszakában elpusztult tájak benépesülésében a szervezett állami és magánföldesúri
betelepítések voltak a legfontosabbak. Az elpusztult falvak helyére visszaköltöző régi és új
lakosok visszahódították a szántóföldeket és újabb irtásföldeket hoztak létre. Amikor a föld
ereje kimerült, helyette újabb darabokat foglaltak el. A földközösség rendje szerint a
szántókat évente újraosztották. A tagosítatlan termőföldekből eredő vetéskényszer szerint a
földművelők kénytelenek voltak ugyanazt termeszteni és a munkákat egy időben végezni.
Az ország török hódoltság által megkímélt területein nem volt mód külterjes (extenzív)
terjeszkedésre, itt általában az évszázadok óta Európában bevált, műveletlenül hagyott
területet (ugar) is magába foglaló, a tavaszi és őszi gabonafélék vetésére alapozott két- vagy
háromnyomásos szántóföldi művelési rendszer uralkodott. A falvak lakói a faluközösség által
megszabott módon és mértékben részesültek a község határához tartozó szántóterületben és
annak javaiban (erdők, vizek, nádasok, legelők), amelyek a közösség osztatlan használatában
maradtak.
A dunántúli nagybirtokokon általában az 1730-as években figyelhető meg az
uradalomszervezés lezárulása, a földbirtokviszonyok megszilárdulása. Ekkor a földesurak
saját kezelésű majorsági gazdálkodása még nem jelentős, a nagyobb beruházásokat igénylő
ágazatok sem lehettek előtérben. A nagybirtokok termelésüket külterjes módon, a termőterület
és a jobbágyok számának gyarapításával tudták fokozni. Az elpusztult tájak benépesülése a
belső vándorlás és bevándorlás mellett, a szervezett – állami és földesúri – telepítések révén
ment végbe. Az uradalmak bevételei közt, a gabona- és kedvező földrajzi fekvés esetén a
faeladások után, kiemelt helyet foglalt el a borárusításból származó haszon.
A 16-17. századtól, Nyugat-Magyarországon nyomokban már jelentkezett az ,,új
mezőgazdaság’’, azaz a felvevőpiac bővülése nyomán, a nyugat-európai mintákhoz hasonló,
belterjes (intenzív) művelési módú körzetek formálódása. Ekkortól egyértelműen a világi
birtokok vették át a gazdasági vezető szerepet az új technikai-technológiai fejlődés
 2

eredményeinek befogadásában, az egyházi birtok középkori gazdasági vezető szerepét

elvesztette.
A 18. század első harmadától, a termelés megszervezése és megindulása a belterjes
művelési mód elemeinek további terjedését is magával hozta. Ez a munkaigényes ágazatok
fejlődését, a szakszerűbb kezelést kívánó ágazatok – erdőgazdálkodás, halgazdálkodás stb. –
térhódítását, a tejelő tehenészetek (svájceráj) létrehozását stb. jelentette. Az 1740-es évektől
rögzültek a hódoltság idején elpusztult, majd újratelepített falvak határai, csakúgy, mint a
török időket túlélt népesebb, részben a köröttük elnéptelenedett települések határát is művelő
településekéi. Az intenzív termelés jegyeinek erősödését a népesség növekedése
következtében fokozatosan szélesedő belső piac, az osztrák örökös tartományok
iparosodásával párhuzamosan fejlődő mezőgazdasági keresletük, s a porosz-osztrák és osztrák
örökösödési háborúk teremtette hadikonjunktúra árutermelést ösztönző hatása vonta maga
után. A század derekától, a javuló értékesítési lehetőségek hatására, egyes birtokok áttértek a
nagyobb arányú allodiális, azaz földesúri kezelésben tartott, alapvetően a jobbágyok
robotjával műveltetett, majorokban folyó árutermelő gazdálkodásra. Az önellátó
parasztgazdaságok közt is kialakultak a piacra termelők.
Az uradalmak az addig jórészt bérletbe (árenda) adott haszonvételek (regálék: kisebb
királyi haszonvételek, azaz kocsmáltatás, sörfőzés, malmok, mészárszékek működtetése stb.)
visszaváltására törekedtek, újabb vendégfogadókat, pincéket, sör- és pálinkafőző házakat
építettek. A jelentős anyagi ráfordításokat igénylő, az intenzív termelés felé mutató ágazatok
(mint pl. a tata-gesztesi gr. Esterházy-uradalomban a halgazdálkodás) is kiépültek. A
gabonatárolásban a földbe mélyített vermeket fokozatosan felváltották a föld feletti
gabonatárolók. Az uradalmakban megkezdték a korszerű, költséges gabonatároló építmények
(granárium) építését. Ezek az új típusú gabonatárolók kőből készült, cseréppel fedett,
többszintes, szellőzőnyílásokkal ellátott épületek voltak. Korábban jórészt vermekben tárolták
a gabonát – e földbe mélyített gabonatárolók azonban, ha nem égették ki vagy nem zárták le
megfelelően, a nedvességet áteresztve, az állati kártevőktől kellőképp nem védve a magot,
óriási károkat okozhattak.
A korabeli katasztrofális útviszonyokból adódóan a fejlődő árutermelésbe főként a
felvevőpiacokhoz (pl. a katonai élelemtáraknak helyet adó Győr és Komárom, valamint
nagyvárosok, mint Bécs és Pozsony) és a fő szállítási vízi útvonalat jelentő Dunához közel
fekvő nagybirtokok tudtak bekapcsolódni.
A 18. század első felének fő terményei a gabonafélék voltak, melyek az összes
termesztett növénynek csaknem a felét tették ki. Leggyakrabban az őszi búzát – tisztán és
rozzsal keverten (mixtum kétszeres, abajdóc) – vetették. A kétszeres vetését csak a század
derekától előzte meg a tiszta búza, jelezve a vetésszerkezetben az árugabona térnyerését.
A terméshozam a vetőmag 3-5-szöröse volt. Vetették még a tavaszi búzát, rozst, árpát
és zabot. A földesurak saját kezelésben tartott majorsági szántóföldjein lencsét, borsót,
bükkönyt, komlót, repcét, kendert, lent is termeltek. Az új, Európában az amerikai kontinens
felfedezése után megismert növények (kukorica, burgonya, tök, répa, dohány) először a
konyhakertekben vagy a szőlőhegyi területeken jelentek meg, s csak jóval később kerültek ki
a külön kezelt kertekbe, majd a szántóföldekre.
Az állattenyésztésben a 18. század folyamán még a régi tájfajták uralkodtak. A
melegvérű taki lófajta utódait tartották Magyarországon, bár nagyobb birtokokon töröktől
szerzett, vagy nemes turkesztáni ménesekből származó arab lovak is akadtak. A század
derekától, állami ménekkel történő keresztezésekkel kezdték kialakítani az ugyancsak
melegvérű, viszonylag igénytelen és kitartó munkavégzésre alkalmas „javított magyar ló”-nak
illetve „parlagi magyar ló”-nak nevezett fajtát. Utóbbinak számos táji elnevezése, és változata
maradt fenn, legtovább az „erdélyi” és a „mokány ló” maradt ismert. Spanyol lovakat először
erdélyi birtokosok hozattak be az 1750-es években (pl. a Wesselényiek zsibói ménesükbe). Az
 3

állam elsőként Mezőhegyesen (Csanád vármegye), 1784-ben létesített méntelepet, amely a

katonaság lóállománya javításának céljait kívánta szolgálni. Itt tenyésztették ki a melegvérű
nónius fajtát, amely a paraszti lótartásban lett kedvelt. A másik fajta, a gidrán, inkább a Dél-
Alföld körzetében terjedt el.
A legfontosabb, rideg tartású, makkoltatott sertésfajták a keleti részeken a szalontai,
északon a hegyi vagy lengyel, nyugaton a bakonyi (Somogyban siska), keleten a tüskés szőrű
erdélyi és ezek kereszteződései voltak.
A podóliai marhafajtát képviselő szürke magyar marhának két nagyobb táji változata
alakult ki: a legnagyobb testű az alföldi, valamivel kisebb az erdélyi. A Dél-Dunántúlon és
Zalában a kisebb testű, jobban tejelő kuli tehén volt ismert. Elsősorban húsállat volt, de
igázásra is alkalmasnak bizonyult. A nagyobb uradalmakban helyenként már kísérleteztek
jobban tejelő nyugati fajták tenyésztésével, tejelő tehenészetek kialakítása céljából. E
folyamat a jobbágyok gazdaságait nem érintette, kivételt képeztek a német telepesekkel
érkezett állatok. Csak a 18. század végén kezdték utasítani a falvak népét megfelelő
apaállatok beszerzésére, de ehhez hatékony állami segítséget nem kaptak.
A juhfajták közül a központi országrészeken a jó tejelő, de kevés húst adó pödört
szarvú parlagi juh, a racka terjedt el, amely durva, illetve kevert gyapjas változatokban volt
fellelhető. A törökökkel érkezett cigája juh is széles körben elterjedt mind a Kárpátokban,
mind az ország központi területein. A juhot húsáért, gyapjáért, részben tejéért tartották.
Különösen fontos volt a juhok fejése a magas hegyvidékeken, a Felvidéken, Erdélyben és
általában az uradalmakban, a köznemesek birtokain is. A finom gyapjas merinó fajta, a
„birka” 1754-től királyi kezdeményezésre, nagyobb mennyiségben az 1770/80-as években
érkezett hazánkba a hozzájuk értő szakemberekkel, akik helyenként céhekbe tömörültek. A
fejlődő textilipar a finomabb gyapjút igényelte, s ennek megfelelt a merinó gyapja. Valóságos
birkatartási láz mutatkozott új legelők kiterjesztésével.
A tartós agrárkonjunktúra hatására az 1760-as évektől változás következett be
agrárkivitelünk összetételében: a hízott ökör és a bor vezető szerepét a gyapjú és a gabona
vette át.
A század első felében a szántóföldi termelést egyoldalú szemtermelés jellemezte. A
18. sz. vége felé, a korabeli mezőgazdaság élvonalát képviselő nagybirtokok közül, egyes
uradalmak alkalmazni kezdték a korszerű vetésforgókat. A Nyugat-Dunántúlon tértek át
legkorábban a szántóföldi takarmánytermesztésre, s a „vetésváltó” rendszerre. A
szántóföldeket egyenlő részekre, táblákra osztották, s a táblák száma megegyezett a
vetésforgó megkívánta táblaszámmal vagy annak többszörösével (pl. hármas vetésforgónál 3,
6, 9, 12 stb. számú táblát alakítottak ki). Az angliai mintájú, híres „norfolki négyesben” az
egyes években a következő vetemények követték egymást: trágyázott földbe takarmányrépa,
árpa lóherével, lóhere, búza. (A későbbi időszakban külön, sajátos termelési profiljuknak
megfelelő vetésforgókat alakítottak ki a cukorrépát vagy a szeszfőzéshez burgonyát termelő
gazdaságok.) A vetésforgók az extenzív gabonatermesztést lassanként felváltó, intenzív,
rendszeres trágyázással egybekötött művelési módot jelentik, ahol az istállózó állattartással
összefüggésben egyfelől követelmény volt a takarmánytermesztés s így a
takarmánynövények, kapások megjelenése a szántóföldeken, másfelől, épp az új típusú
állattenyésztés révén, lehetségessé vált a rendszeresebb trágyázás. A gyarapodó lakosság
ellátását biztosították a növekvő terméshozamok, köszönhetően a nem egyoldalú
talajkihasználásnak és a rendszeres talajerő-pótlásnak. Egyre erősödött a megfelelő talaj-
előkészítés és talajerő-pótlás kívánalmának hangoztatása a megszülető mezőgazdasági
irodalomban is: többszöri szántás, megfelelő trágyázás. Az új eszközök közül említést
érdemelnek a vetőekék, ezek a barázdába csorgatták a magot, s így takarékosabban lehetett
vetni. Elkészültek a vetőgépek és a kapások művelésében fontos töltögetőekék első tervei. A
vetőgép a 18. sz. második felében vált el az ekétől, de önállóan még nem nyújtotta a kívánt
 4

eredményt. Az új eszköz feltűnése a magyar nagybirtokokon csak a 18. század végétől, a 19.
század elejétől figyelhető meg. Az uradalmakban a 18. századtól jelentek meg a fogatos
exstirpátorok, kultivátorok (a talaj felső rétegének lazítására és a gyomok irtására). A
betakarításnál a kaszát általában a tavaszi gabonák aratásánál használták, de élt még a sarlós
aratás is az őszieknél. A kézi cséplés mellett a szemnyerés másik hagyományos módja, a
nyomtatás a 19. század végéig fennmaradt. A nyomtatást főként lóval, szekérrel, de
szarvasmarhákkal is végezhették.
A paraszti gazdálkodásban a háromnyomásos rendszer az 1880-as évek végéig
uralkodó maradt, ezekben a gazdaságokban a 19. század második feléig nem beszélhetünk
modernizációról, bár bizonyos növényi újdonságok termelése előbb történt meg a falusi
népességnél, mint a nagybirtokon. Ilyen volt a kukorica gyors térhódítása a 18. század elején.
Az 1745. évből van az első írásos adat arra (Komárom vármegyében, a tata-gesztesi
uradalomhoz tartozó Vérteskozmán), hogy német jobbágyok burgonyát termelnek, de a
növény csak a 19. század elejétől vált néptáplálékká. Szintén paraszti kezdeményezés volt a
paprika fűszernövényként való meghonosítása a 18. század végéig Szegeden és környékén.
A 18. század elejétől, a gazdasági élet meginduló újjászervezésének jeleként, kiemelt
figyelmet kaptak a vízrendezési munkálatok. A Helytartótanács 1723-ban terveket dolgozott
ki a folyók hajózhatóvá tételére és csatornák építésére. Az első mederrendezési munkák 1724-
ben a Vágon indultak meg, ezt sorra követték további tervek és munkálatok, főként, ahol a
tulajdonos földesurak is igényelték a változásokat. Komárom vármegyében a tata-gesztesi
uradalom és a Magyar Udvari Kamara közös költségviseléssel végeztette el a Tatától a
Dunáig húzódó hatalmas mocsaras terület lecsapolását, a vizek szállításra is alkalmas
csatornába fogását. Az 1746. évi felméréseket, s az 1747-ben végrehajtott vízszabályozást
Mikoviny Sámuel, a kamara földmérő mérnöke végezte el. Az állami vízszabályozás 1771-
től, a nagyobb mocsarak lecsapolásával indult meg (Kanizsa környéke, Felső-Tiszavidék). A
földbirtokosok jogait védték a vadászattal, madarászattal kapcsolatos állami szabályozások,
így II. József 1786. évi, „Vadászat rendje” című rendelete.
Az árutermelés növekedése és az 1767. évi úrbéri rendelet hatására, a főként a nyugat-
dunántúli birtokokon elvesztett szolgáltatások pótlására a földesúri majorságokban növelték
az állandó éves alkalmazottak (cselédek) számát, és gyarapították az ekéket és egyéb
gazdasági eszközöket. A saját kezelésű gazdálkodás kiépítésének folyamata azonban
hosszadalmasnak bizonyult: a birtokok közül több nem tudta az Urbáriumban megszabott
robotmennyiséget felhasználni. A jobbágygazdaságokénál fejlettebb technika beszerzését még
a szállítás szempontjából, kedvező fekvésű, s így az árutermelésnél előnyt élvező
uradalmakban is akadályozta az általános tőkehiány. Az 1740-es évektől kibontakozó
gazdasági korszerűsödés lelassult a század második felében, arra utalva, hogy a
készpénzforgalom, az árutermelés fejlődése mögött még erősen önellátásra törekvő
gazdálkodás húzódott meg. A század fordulóján, a piac bővülése és az értékesítési
lehetőségek növekedése ugyanis nagyrészt a napóleoni háborúk jelentette konjunktúrából
következett, s nem gyökeres gazdasági változásokból, így nem ösztönzött a művelési
módszerek további jobbítására, s bizonyos mértékben konzerválta az extenzív termelést. A
gabonakonjunktúra erősítette a monokultúrás szemtermelést, megakasztva a nagyobb arányú
árutermelő majorsági gazdálkodás és az intenzív mezőgazdálkodás irányába tett fordulatot.

II. Agrárszakoktatás és agrár-szakirodalom

A 18. század derekán mezőgazdaságunk azon átalakuló korszakát élte, amikor is az

addigi, alapvetően tapasztalatra alapozott (empirikus) gazdálkodás lassanként megindult az
elméleti, tudományos alapokra épített, képzettséget megkövetelő gazdálkodás irányába – nem
véletlenül agrárszakoktatásunk megszületésének korszaka is ez az időszak egyben. A belterjes
 5

művelés elemeinek meghonosodásából következően, az új termelési technológia

megvalósításának feltételévé vált a gazdasági ismeretek színvonalának növelése. E sajátos,
átmeneti korban a század végére hazánkban meginduló felsőfokú agrárszakoktatás, uradalmi
szakember-képzés megelőző formájának, ám ugyanakkor a régi módszer, a tapasztalati
felkészülés alkalmazásának is felfogható, hogy néhány, elsősorban dunántúli uradalom (így
pl. a tata-gesztesi Esterházy-birtok) különféle gazdasági hivatalaiban, az egyes gazdasági
tisztségviselők mellett gyakorló, gazdasági pályára készülő fiatalok jelentek meg.
Az első oktatási célú botanikus kertet a nagyszombati egyetemen hozták létre, 1770-
ben. 1777-ben, a Budára helyezett egyetemen mezőgazdasági tanszék is alakult Mitterpacher
Lajos vezetésével. II. József 1782-ben létesítette Pesten a földmérői, vízépítői és műszaki
tudományok oktatására az Institutum Geometricum-ot, amely mérnöki diplomaadási joggal
rendelkezett. 1787-ben a pesti egyetem orvosi kara állatorvosi tanszékkel bővült.
Tessedik Sámuel alsó fokú gazdasági oktatást nyújtó szarvasi földműves-iskolájában
(1780-1804) a parasztság gazdasági ismereteit kívánta magasabb szintre emelni. A gazdasági
szakoktatási iskolák gyarapodó számának jelenként, 1834-ben Budán országos szőlőiskola,
valamint az országban több helyen is földműves iskolák jöttek létre. Szükségessé vált azonban
a birtokigazgatáshoz értő, magasan képzett gazdasági irányító kar elméleti és gyakorlati
oktatása is. A század végére, Európában elsőként hazánkban indult meg a felsőfokú
agrárszakoktatás, az uradalmak vezető gazdasági szakembereinek képzése.
A magyarországi reformmozgalom elindításával, folyamatával oly szorosan
egybeforrott Széchényiekkel és a Batthyány családdal is rokonságban álló Festetics család
tagja, gróf Festetics György 1797-ben megalapította keszthelyi uradalma birtokközpontjában
a Georgikont, hazánk és Európa első felsőfokú mezőgazdasági szakoktatási intézményét. Az
alapító nem csak saját uradalmai számára, hanem a magyarországi birtokokra kívánt
szakképzett gazdászokat kibocsátani, ,,a racionalizált gazdasági elvek, tudományos
eredmények magyarországi meghonosítása’’ érdekében.
A mezőgazdasági szakirodalom a 18. század folyamán az ókori szerzők műveinek
fordításával és kiadásával indult meg. Ezt követték a német és osztrák szerzők munkáinak
eredeti nyelvű kiadványai, majd ezek magyar fordítása. Kezdetben e műveknek nem volt
számottevő hatása, mert nemigen voltak alkalmazhatók a Kárpát-medence viszonyaira.
A 18. század utolsó harmadától kezdődően jelentek meg azok az akkor újszerű
agrárismereteket tartalmazó munkák, amelyek egyértelműen a magyar mezőgazdaság
fejlődése érdekében készültek. A nagy- és középbirtokok munkájának szervezési tapasztalatai,
az okszerűbb, tudományos alapokon nyugvó gazdálkodás előmozdításának szándéka vezette a
gyakorlati gazda, gazdasági tanár szakírókat. Az uradalmak gazdálkodásában e szerzők
nagyon fontosnak tartották a megfelelő jövedelmezőséget, a bérmunka alkalmazását, elítélték
a jobbágy méltatlan feudális függőségét és a robotmunka gazdaságtalan voltát. Magától
értetődő módon, a gazdasági szakíróknak el kellett jutniuk a társadalmi változtatások
szükségességének felismeréséig, hiszen a rendi keretek megszabta keretek közt az új
mezőgazdasági találmányok – gépek, művelési módok – bevezetésének akadályai voltak. Az
ősiség (aviticitas) és a birtokos magva szakadta esetén földbirtokának a kincstárra háramlása
(fiscalitas) ellenében, a szabad birtokbírhatás (ius proprietatis) nyomán, változásoknak is
kellett következniük: tagosítás; az addig ellenérdekű szántóföldi gazdálkodás és
állattenyésztés kiegyenlítését, egymásra épülését hozó takarmánytermesztéssel és a korszerű
vetésforgók megkövetelte nagyobb talajerő-pótlási igénnyel összefüggő intenzív
állattenyésztés; gépesítés; az úthálózat javítása a szállítási feltételek megteremtéséhez. A
jobbágy a robotban nem ,,ellustult’’, hanem vonakodva, a lehető legkisebb erőbefektetéssel
igyekezett az ,,úrdolgán’’ túlesni. Épp ezért nem is volt alkalmas a robotmunkára alapozott
gazdálkodás az igazi gazdasági váltásra: a saját mezőgazdasági eszközeit, állatait és
évszázados, öröklött termeléstechnikai ismereteit alkalmazó robotos jobbágyság nem vihette
 6

előre az agrártechnika fejlődését. A szakírók közt, a végzettségét tekintve ügyvéd, s

jószágigazgatóként tevékenykedő Balásházy János hangsúlyozta, hogy szükséges a társadalmi
gátak feloldása is. Nem véletlen, hogy 1830 januárjában őt is a gróf Széchenyi István által a
,,pesti pályafutások’’ támogatására létrehozott Állattenyésztő Társaság aláírói közt találjuk.
Az 1810-es évektől, szinte szükségképpen, minden jobbító szándék Széchenyi István és köre
felé vezetett, az ő tevékenységével került kapcsolatba.
Az agrár-szakirodalmi munkák szerzőinek többsége hosszabb-rövidebb ideig
különböző agrároktatási intézmények tanáraiként oktatták, majd kiadványaikban terjesztették
a szakismereteket, állandónak mondható anyagi nehézségek között. Közéjük tartozott
Angyalffy Mátyás András (1776-1839). A Georgikon tanári karában a kibontakozó hazai
agrár-szakirodalom kiemelkedő alakjait találjuk: Pethe Ferenc, Nagyváthy János, Angyalffy
Mátyás András, Rumy Károly György stb. Az intézmény 1849-ig folyamatosan működött és
maga köré gyűjtötte a korszak legtehetségesebb agrárszakembereit. 1818-ban megnyílt
hazánk második felsőfokú agrár-szakoktatási intézménye, a magyaróvári gazdasági tanintézet.
A 19. század elején folytatódott a tudományos alapokon nyugvó, korszerű
üzemszervezetben termelő mezőgazdálkodás ideológiájának kialakítása. Mindez előkészítette
– legalábbis a nagybirtokokon – a mezőgazdaság modernizációját, amely a 19. század első
felében indult meg nagyobb léptekben.

III. Angyalffy Mátyás András (Naszály, 1776. február 5. – Pozsony, 1839.

március 17.)

Naszály falu a 18. században az Esterházy József gróf által 1727-ben megvásárolt tatai
uradalom tartozéka volt. A község szülötte Angyalffy Mátyás András, a jeles mezőgazdasági
szakíró, aki egyike a magyarországi agrár-ismeretterjesztés és népszerűsítés méltatlanul
kevéssé ismert közkatonáinak
A településen többségében református jobbágyok éltek, a katolikus
egyházkormányzati szervezetet tekintve pedig Tata plébániához tartozott. 1776. február 14-én
a tatai plébániatemplomban megkereszteltek egy Mátyás András nevű gyermeket, Georgius
Engelmon molnár, a naszályi uradalmi malom bérlője és felesége, Clara Milvasser fiát.
Naszály faluban 6 kerekű gabonaőrlő vízimalom működött a Zúgó patakon. A tatai
uradalomban, ezen a mészkőhegységekből felfakadó vízforrásokban oly gazdag területen,
természetes módon, a vízi mesterségeknek, s így a malmoknak is nagy jelentőségük volt. A
reformkorban az uradalomban 35 vízimalom működött, a nagyobbak közül az egyik tatainak
és a naszályi malomnak 6 kereke volt. Feltehetőleg a malombérletből származhatott az a
jövedelem, amely megteremtette Angyalffy Mátyás András képzettsége, műveltsége
megszerzésének anyagi alapjait. Tudását külföldi tanulmányútjaival (Svájc, Anglia) is
mélyítette. A korában nyelvtudásáról méltán nagyhírű Angyalffy 1829-ben kelt közlése
pontosan megnevezi az általa ismert nyelveket, anyanyelve mellett 7 nyelvet tüntetve fel:
latin, görög, német, francia, olasz, angol, spanyol.
Tanulmányai befejezése után, a pályájára vonatkozó irodalomban általánosan
elfogadott nézet szerint, nevelősködött. Sopronban, 1817-ben megjelent juhászati témájú
munkája felkeltette Festetics György gróf figyelmét. 1818-ban meghívta tanárnak a
Georgikonba.
A Georgikonban Angyalffy mint ,,gazdasági másodtanár”, majd, mint vezető tanár
tevékenykedett. A hároméves Tudományos Gazdasági Iskolában a gazdatisztnek készülő
főpraktikánsok tanultak, akiknek a mezőgazdaságtan, jószágkezelés és gazdasági technológia
tárgyakat tanította. A fennmaradt források tanúsága szerint, Angyalffy feladata lehetett a
bérestanulók képzése is, mert megbízást kapott a részükre szóló tankönyvek megírására. E
munkák elkészültéről azonban nincs tudomásunk.
 7

Az 1819/20. és 1820/21. tanévekben a Georgikon archonja tisztségét is betöltötte. E

tisztség viselőjének feladata volt az elméleti és gyakorlati képzés összehangolása ─ utóbbit
illetően a gyakorlati képzést szolgáló tangazdaság irányítása ─, továbbá a tanárok pedagógiai
munkájának ellenőrzése.
A Georgikonban, az állattenyésztés oktatásán belül, a juhtenyésztés tudnivalóiról
előadottak terén a hallgatók professzoraik, így Angyalffy könyveiből is tanulhattak. A
finomgyapjas merinóról szóló ismertetések nélkülözhetetlenek voltak a gyapjúkonjunktúra
idején, a fajta nevének első említése Angyalffy munkájához fűződik.
A georgikoni oktatók a magyarországi uradalmak gazdasági alkalmazottaihoz hasonló
módon, készpénz- és természetbeni (gabona, tűzifa, állattartás joga stb.) juttatást kaptak,
továbbá az uradalom gondoskodott lakhatásukról. A családos oktatóknak az uradalom a
városban bérelt vagy vett házat. Valószínűleg Keszthely mezővárosban volt a lakása
Angyalffynak is, hiszen családos emberként élt Keszthelyen, 1821-ben itt született Mátyás
nevű fia.
1823-ban, 5 évi keszthelyi működése után, Pestre költözött, hogy teljesen a gazdasági
szakirodalom művelésével foglalkozzon. Gazdasági folyóiratai előfizetési ajánlataiból
pontosan azonosítható pesti három lakása, kettő a mai Kálvin tér (a valamikori szénapiac)
területéhez kapcsolódott, a harmadik az Országút (amely a mai Múzeum körút és Károly
körút vonalában haladt) bérházában volt található.
Angyalffy munkálkodásának célja a honi mezőgazdaság javítása volt. Ennek
érdekében, a szakirodalom és közvetlen tanulmányutak eredményei ismertetésével
közvetítette az előttünk járó nyugat-európai mintákat, szorgalmazva azok hazai viszonyokra
alkalmazását: ,,Kedves Hazámfiai, mozdulni kell, előttünk sok példák vagynak, és csak a jót
kell követni.”
Könyvei mellett, két gazdasági szaklapot is megjelentetett. Mezei Gazdák Barátja
című, 1824-ben indított lapja saját szavai szerint ,,gazdasági Folyóirás, melylyel a két
Hazának szolgálni kívánt”. Felismerve jelentőségét az ország sorsának előbbre vitelében,
nagyra becsülte gróf Széchenyi István munkásságát. 1830-ban, megjelenését követően
ismertette a Hitelt.
A folyóirat 1824. júl. 3 – 1825. jún. 25. közt, hetente jelent meg, majd 1829-1830-ban
ismét egy évig ki tudta adni. Anyagi nehézségek miatt azonban 1831-ben a lap megszűnt.
1832-ben egy másik ,,folyó írás” megjelentetésével próbálkozott, Mezei Gazda címmel.
Bevezetőjében arra utalt a folyóirat célját illetően, hogy ,,figyelmetes szemmel fogja követni és
közleni mind azt, a’ mi Hazánkban ’s a’ Külföldön Honunk gazdasági ’s mesterségi
előbbrehaladására szolgálhat.” A megjelent cikkek jó része a Nyugat-Európában
tanulmányúton lévő András fiának tapasztalataira épült, nem egyszer összehasonlítva a hazai
és kinti állapotokat. A havonként megjelenő folyóiratból azonban csak 6 füzet jelenhetett
meg, s kellő támogatottság híján még 1832-ben megszűnt.
Angyalffy sikeresebb volt a ,,köznép számára és hasznára” 1830-ban Pesten kiadott
Juhászkáté… című könyvével.
Angyalffy Mátyás Andrást 1832. március 9-én a Magyar Tudós Társaság (az 1830-ban
megalakult társaság a Magyar Tudományos Akadémia elődje) levelező tagjává választották. A
társaság létrehozásában közismert gróf Széchenyi István kezdeményező szerepe. Angyalffy
munkássága elismertségeként, több külföldi gazdasági társaságnak is tagja volt, a morva-
sziléziai és a bécsi, s grazi gazdasági társaságoknak.
Angyalffy 1830/31-ben nyújtotta be kérvényét nemesítő címeres levélért.
Folyamodásának köszönhetően, a Helytartótanács által a kérvény elbírálásához a helyi
vármegyei tisztségviselőktől kért beszámolókban, fennmaradtak azok az adatok, amelyek
Angyalffy tatai és ekecsi gazdálkodására vonatkoznak. Tatán az Esterházy-uradalomtól ún.
inscriptionális házat ,,tulajdon képpen birt” a hozzá tartozó egész telek utáni szántóföldekkel.
 8

Az ilyen típusú birtokot az uradalomban zömmel az uradalmat irányító tisztikar tagjai kapták,
érdemdíjazásként. Az inscriptio mentes volt a jobbágyi kötelezettségek alól. Angyalffy ezt a
birtokát eladta, s a mezővárosból elköltözött. Amíg a mezővárosban élt, szorgalmasan
művelte földjét, és a helyes gazdálkodásra tanította, s a maga földje művelésének példájával
oktatta az itteni jobbágyokat. Elmagyarázta a haszonvehető gazdasági ágakat, az ésszerű
gazdálkodás módját, illetve azt, hogy miképp lehetséges kevesebb költséggel, a legjobb
móddal földjeiket javítani.
Ekecsen (ma: Okoč, Szlovákia), amíg a községben lakott, szorgalmasan folytatta a
mezei gazdaságot és ,,a mennyire a Határnak vizes és lapányos fekvése engedte, a Birka
Tenyésztésben sikeres elöl menetelt tett… a Mezei Gazdaságnak minden ágait értette.”
1836-ban bocsátotta ki Közönséges baromorvosi könyv… című munkáját. A kötetet
joggal tekinthetjük az első magyar állatorvosi szakkönyvnek.
Angyalffy Mátyás Andrásnak a magyar mezőgazdaság javítása terén kifejtett, s a
magyar agrár-szakirodalmat jelentősen gazdagító küzdelmes, anyagi nehézségekkel
végigkísért munkája Pozsonyban ért véget, ahol 1839 márciusában, 63 éves korában hunyt el.

IV. Az ország társadalmi viszonyainak változása

A Kárpát-medence társadalmát a hűbéri korszak rendi kötöttségei jellemezték a 19.

század közepéig.
Már a török elleni harcok idején menekültek népcsoportok spontán módon
Magyarországra a Balkán felől a kincstári (kamarai) birtokokra. Ezek többsége a
határőrvidékek megszervezése miatt, kiváltságos helyzetbe került. Csak az uralkodónak
voltak alávetve, mentesítették őket az állami és földesúri adózás alól, szabadon
gyakorolhatták vallásukat. A 17. század végén az ország túlnépesedett nyugati, északi és
keleti vidékeiről érkeztek délebbre spontán bevándorlók, köztük magyar népcsoportok is
költöztek az elnéptelenedett vidékekre.
Leginkább az Alföld lakossága cserélődött ki: 300-400 ezer német jött
magánföldesurak, majd egyre inkább az udvar által szervezett telepítési akciók keretében a
Német Birodalom nyugati és déli vidékeiről. Kialakultak az ország jellegzetes német
települései Buda és Pest környékén, a Bakony, Vértes és Pilis hegységben, Szatmárban,
Tolnában, Baranyában, a Bácskában és a Temesközben. Az 1723. évi 103. tc. a betelepülő
parasztoknak 6 évi, a kézműveseknek 15 évi állami adómentességet ígért. Földesúri
szolgáltatásaikat általában szerződések szabályozták, szabad költözési joggal rendelkeztek, s
többnyire a robotot is pénzzel válthatták meg. A helyben maradt magyar lakosságot viszont a
földesurak „örökös jobbágyokként” kezelték.
A német telepesek egy része fejlettebb mezőgazdasági kultúrájú vidékekről érkezett.
Pénzben váltották meg a robotot, erejüket így a munkaigényesebb növények (dohány,
burgonya) gondozására, fejlettebb szőlőművelésre fordíthatták. A szőlőtelepítés iránti
vonzalom alapvetően gazdasági okokból fakadt: a nem úrbéres földbe, tehát a különálló
szőlőhegyekre (promontorium) telepített szőlők után nem úrbéri járadékot kellett fizetni. A
szőlőhegyi rendtartások mindenkire egyformán kötelező érvényű előírásait tekintve, a
szőlőbirtoklás a kitörési esélyt jelentette az önálló földszerzési lehetőséggel nem rendelkező
jobbágyságnak.
A Mária Terézia által 1767-ben kiadott úrbéri rendelet országosan egységesítette a
jobbágyok földesúri terheit. Korlátozta a földesúri követeléseket, védte a jobbágyi használatba
adott (úrbéres) földeket. Az állami adó bevételei ugyanis többnyire az úrbéres földön
gazdálkodó parasztság adójából származtak. Az Urbárium meghatározta a jobbágytelek
fogalmát, vidékenkénti mértékét. (A zsellérek földje nem érte el az 1/8 teleknagyságot.) Leírta
a belső (házhely, udvar, szérűs-, veteményeskert) és külső telket (szántó, rét). A jobbágyok és
 9

zsellérek földszerzésének egyik módja a használatlan, erdősült területek irtása és az irtás utáni
haszonvétele volt. Ha szőlőknek való területet irtottak, 5-7 évi adómentességet kaptak.
Az úrbérrendezés jelentőségét kétség kívül a terhek egységesítése, a földesúri
túlkapások meggátlása, az állami adóalanyok védelme jelenti. Azonban, főleg a volt
hódoltsági, kevésbé fejlett árutermeléssel rendelkező területeken, mindez az addigi terhek
súlyosbítását jelentette, valamint, a jobbágyi használatban lévő földek rögzítésével, alapot
teremtett a későbbi földaprózódásnak.
A jobbágyság a korra erősen differenciálódott. A használt telek nagysága és az egyéb
jövedelemszerzés (kapások, dohány művelése, szőlészet-borászat, állatkereskedés, fuvarozás)
lehetősége mellett, a földesúrral kötött szerződés is meghatározta a jobbágyok helyzetét. A
zsellérek között a tehetősebbek „házas”, nyolcad telkesek voltak, az ún. „házatlanok” ennél
kisebb teleknagyságot birtokoltak. A kisföldű vagy földnélküli zsellérek, szegényebb
kézművesek köréből kerültek ki az uradalmakban idénymunkát, illetve napszámot vállalók.
Jogilag zsellérként, gyakorlatilag szabad árendásként kötődtek az uradalomhoz egyes
iparosok, kocsmárosok, szatócsok, vállalkozók (pl. hamuzsírégetők, erdőbérlő iparosok),
állatkereskedők, akik a használatba vett lakótelekért és épületeiért egy összegben fizették meg
a bérleti díjat, beleértve a zsellértelek után jár robotot is.
Az éves szerződés alapján dolgozó uradalmi alkalmazottak rétegeződése volt a
legkasztszerűbb, a cselédek a leginkább kiszolgáltatottak közé tartoztak, többnyire a
jobbágyok, zsellérek köréből szerveződtek. Különböző foglalkozási csoportjaik közt
(mesteremberek, béresek, csőszök, az állatokkal foglalkozók különböző csoportjai, kocsisok
stb.) kevés lehetőség volt a társadalmilag elismertebbe átkerülni.
A faluszerkezet legnagyobb egysége a határ volt. Részei a szántóföldeken a dűlők, a
legelők, nedvesebb talajú részeken a rétek, az erdők, s a határ arra alkalmas területegységén a
szőlőhegy vagy szőlőskertek. A belsőség közelében voltak a gabonától eltérő tenyészidejű
növények (kender, len, káposzta, kukorica, a 18. század közepétől a dohány, burgonya)
termesztésére szolgáló kertek.
A falu határában helyezkedtek el azok a lakóhelyek, ahol ideiglenes vagy állandó
települések jöttek létre. Ilyenek voltak a ridegállattartó pásztorok szállásai, az Alföldön a
magánbirtoklású pusztákon folyó munkák idejére emelt ideiglenes lakóházak és ólak. A
Felvidéken és mindenütt, ahol erdőművelés folyt, épültek a favágók, a mész- és szénégetők
kunyhói. A magas hegyvidéki legeltetés, rétgazdálkodás nyári szállásai az esztenák. A
Dunántúlon és az északi Hegyvidéken terjedtek el a szőlőbeli, hegybéli pincék, présházak,
amelyekben többnyire csak a nagyobb szőlőbeli munkák idején laktak.
Külterületnek számítottak és kívül álltak a faluközösség birtokától, állami vagy világi,
ill. egyházi földesúri tulajdonúak voltak az állandóan lakott, és teljes gazdasági
épületállománnyal rendelkező uradalmi puszták vagy majorok.
A 18. században a földművelés terjeszkedésével – főként az Alföldön – a külterületi
szállások, lakóhelyek egy része állandóan lakottá vált. Ezek a külterületi gazdasági egységek
tanyákká alakultak.

V. A polgári fejlődés kibontakozása a 19. században: a magyar

mezőgazdaság átalakulása

A 18. század második felében, a francia felvilágosodás eszmerendszerének erősödő

hatása figyelhető meg hazánkban: a nemzeti nyelv és kultúra önállóságáért, a gazdaság
fejlesztéséért a köznemesség, a sajátos társadalmi fejlődésből következően csekélyebb számú
értelmiség, s néhány főnemes emelt szót. Az 1790-ben, II. József halála után kibontakozott
mozgalom fő célja a nemzeti függetlenség, s ezzel szoros összefüggésben, a gazdasági
önállóság kívánalma érdekében, a polgári átalakulás megvalósítása volt.
 10

A 18. század végén – 19. század elején a nemzeti identitás védelméért, a

nyelvhasználatért, nyelvújításért, kultúráért, tudományért kifejtett törekvések egyesítették
szinte az egész magyar társadalmat, tekintet nélkül a rendi hovatartozásra. Ez a korszak a
polgári Magyarország megteremtésének előkészítése. A reformellenzék tagjai, köztük báró
Wesselényi Miklós, gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos az országgyűléseken, illetve
programadó műveikben s a Pesti Hírlap hasábjain, az ország polgári átalakulásáért küzdöttek.
E folyamat fontos állomásai voltak a Nemzeti Múzeum megalapítása (1802) és a Magyar
Tudós Társaság (Tudományos Akadémia) létrehozása (1825). A reformkori törvények a
hűbéri társadalom kereteit feszegető, születő új társadalmi-gazdasági formáció, a
polgárosodás formálódására utalnak, s az ennek létrejöttét lehetővé tevő 1848. évi áprilisi
törvények megszületése felé mutatnak.
Az adott társadalmi problémák a nemesi birtok szabad forgalmát megkötő törvények
felszámolása, a nem nemesek földtulajdon szerzési joga, a törvény előtti egyenlőség
kérdéskörei köré csoportosítva jelentek meg a kor politikai küzdelmeiben.
Az úrbéres földek addigi használóinak, azaz a jobbágyságnak tulajdonszerzését
lehetővé tevő örökváltság törvénybe iktatását a reformkori országgyűléseken nem sikerült
elérni. Az önkéntes örökváltság engedélyezése végül is 1840-ben történt meg. 1844-ben
kimondták a nem nemesek szabad földtulajdonának és közhivatal viselésének jogát.
A reform-mozgalom és a márciusi forradalom elérte célját, amikor 1848. április 11-én,
V. Ferdinánd király szentesítette a polgári átalakulásról szóló törvényeket. Ezek egyes
cikkelyei eltörölték az ősiséget, a feudális robotot, a földesúri kilencedet, az egyházi tizedet és
a jobbágyok felett ítélkező úriszék intézményét. Így a korábban úrbéres földek jobbágyai
tulajdonosokká, személyükben pedig szabad polgárokká váltak. 1848 szeptemberében a
szőlők után fizetett tized (dézsma) kötelezettségét is megszüntették.
A volt földesuraknak állami kárpótlást ígértek, ennek mikéntje részletes kidolgozását
azonban a hadiesemények meghiúsították.
A szabadságharc vérbe fojtása után az 1853. évi (Erdélyben az 1854. évi) úrbéri pátens
újraszabályozta a jobbágyfelszabadítást. A parasztság ekkor a tulajdonába került minden
ötödik hold föld megváltására kényszerült. A földesúr és a jobbágyok által közösen használt
erdők és legelők kötelező elkülönítése során szintén csökkent a parasztságnak juttatandó
terület. Több lezáratlan kérdés megoldása évtizedekig elhúzódott. Az országgyűlés 1868-ban
mondta ki a szőlődézsma azonnali és kötelező megváltását, de nem állami kárpótlással.
Utolsóként a majorsági zsellérek helyzetét szabályozták 1896-ban. Addigra tízezrek váltak
föld nélküli, nincstelen agrárproletárrá, akik részben a városokba húzódtak, de megindult az
országból a kivándorlás is. A volt földesurak kártalanítása egészen 1907-ig (Erdélyben 1916-
ig) elodázódott, s ez a tartalékokkal nem rendelkező középbirtokos nemesség számára
megnehezítette gazdasága fenntartását, modernizálását.
1855-ben bevezették a földtulajdon nyilvántartására szolgáló telekkönyvezést. Az
1856-ban (Erdélyben 1858-ban) felállított úrbéri bíróságok megkezdték munkájukat. A
birtokrendezéssel együtt végezhető tagosítás, vagyis a község határában szétszórtan fekvő,
földutakkal szabdalt birtokparcellák néhány helyen való összevonása csak a földesúri és az 50
holdnál nagyobb paraszti földeken ment végbe. A kisbirtokos parasztság a mérnöki munka
tetemes kiadásait nem tudta vállalni.
A dualizmus időszakában, az ország földbirtokszerkezetében a nagybirtok nyomasztó
túlsúlya, a parasztság tömegeinek földtelensége volt jellemző. Az ország termőterületeinek
harmadát (32,3%) az 1000 hold feletti nagybirtokok foglalták el. A nagybirtok főleg a
Nyugat-Dunántúlon volt túlnyomó. Ezzel szemben a piramis alján elhelyezkedő 5 hold alatti
gazdaságoknak, melyet a gazdálkodók 53,6%-a bírt, csupán a termőföldek huszada (5,8%-a)
jutott. Ezek az egykorú elnevezéssel „törpebirtokosok” képtelenek voltak megélni
birtokukból, más munkát is vállalniuk kellett.
 11

A túlnépesedés következményeként jelentkező birtokaprózódás és a növekvő mértékű

kötött forgalmú ún. hitbizományok egyaránt korlátozták az egészségesebb birtokeloszlást.
A jobbágyfelszabadítást követő korszak meghatározó gazdasági folyamatai voltak az
elkülönözés (a volt úrbéres földek elkülönítése), a legelők-rétek területének alakulása, illetve
a szántóföldi művelés, azon belül is a szemtermelés kiterjesztése, valamint ennek hatása a
takarmánytermesztésre igénybe vehető gazdasági művelés alá vont területekre.
Az ,,okszerű gazdálkodást” tekintve, a szántóföldi művelésben a nyomásos
gazdálkodást legkorábban a Nyugat- Dunántúlon számolták fel, itt tértek át a szántóföldi
takarmánytermesztésre, s a „vetésváltó” rendszerre. A búza-kukorica vetésforgót alkalmazó
gazdálkodásban viszont a vetett takarmányokat nem tudták a rendszerbe illeszteni, így
elmaradt a kellő talajerő-pótlás. Az ország keleti felében, Erdélyben még az I. világháború
előtt is túlsúlyban volt a nyomásos határhasználat.
Az istállózó állattartás arányának növekedésével az 1880-as évekre vált általánossá az
egész országban a szántóföldek rendszeres trágyázása. A műtrágya magyarországi
alkalmazása az 1870-es években kezdődött egyes cukorgyárak répaföldjein, valamint a
mosonmagyaróvári akadémia kísérleti területén (a paraszti birtokokon legkorábban az
Őrségben és Vas, Pozsony és Nyitra vármegyében kezdték el használni az 1880-as évek
végén). A hazai gyártást az 1890-es évektől létesülő első műtrágyagyárak indították el. A
műtrágya-használat szűk elterjedtsége a belterjesedés alacsony fokát jelzi.
Az állattenyésztés területén az egyes haszonállatok száma mennyiségi változásánál
lényegesebb elem a minőségi, azaz a belterjes tartásmód elterjedésével a fajtaváltás. Az
állatok fajtacseréjében főként a 19. század elejétől követhetők nyomon a változások, de a
folyamat a század második felében ment végbe. A fajtaváltás – a tejelő fajták (lefejő
tehenészetek) térnyerése, a hizlalás megjelenése (a szarvasmarha mellett zsírsertések, majd a
20. sz. elejétől a hússertések, húsjuhok) – összefüggése nyilvánvaló a gazdasági épületek
összetétele változásával (istállók, termény- és takarmánytárolók) és az ipari üzemek
terjedésével (pl. cukorgyártás).
Az állatállomány összetételének megváltozását növekedés jelzi a szarvasmarha-,
sertés- és lóállománynál, kezdeti felfutása után viszont érdemi csökkenés tapasztalható a
juhállománynál. Utóbbi esetében a gyapjútermelésben a tengerentúli áru versenye miatt a
finomgyapjas fajták csökkenő szerepe tapasztalható a nagybirtokokon.
A szarvasmarha-tenyésztésben a nagyobb birtokokon a 19. század második felére a
tejelő típusú (pirostarka) szarvasmarhák túlsúlyba kerültek a húshasznosítású, illetve igázásra
használt fajtákhoz képest, azonban a paraszti állatállományba csak a század végén kerültek
be. A Dél-Dunántúlon a hidegvérű „stájer, sváb vagy muraközi” ló a 19. század első felétől
terjedt el a parasztgazdaságokban. Ezek a fajták a fuvarozásban megfelelőbbek voltak a
korábbi magyar parlagi lónál. A magas hegyvidékeket és a köves talajú területeket kivéve, az
ökörfogatokat felváltották a lófogatok. A hizlalt állatok eladása mellett, a vagyonszerzés
egyik legcélszerűbb módja lett a fuvarozás. A korban több állami ménes is alakult (Bábolna,
Kisbér, Fogaras), valamint más kisebb tenyészközpontok is létrejöttek. A régi fajták
kiszorításában a lipicai is részt vett a század folyamán.
A sertés- és a birkaállomány fajtaváltása is lezajlott, bár voltak extenzív állattartással
foglalkozó területek, ahol még a racka és cigája fajtákat tartották előnyösnek. Csak a 18.
század utolsó harmadában indult meg a fajtacsere a szerbiai sumadia sertések behozatalával,
illetve Ausztria felé lábon történő hajtásával. Ezt keresztezték a szalontai és bakonyi sertéssel,
s így kialakult a mangalica fajta. A régi fajtáknak kedvezett az erdei legeltetés, makkoltatás,
de a nagyarányú kukoricatermelés is megsokszorozta az állományt. A nagybirtokosok a
jelentősebb marhaexport mellett részben sertéseladással, részben a sertéshajtó utak melletti
kukorica-eladással, etetőhelyek, téli kukoricatárolók bérbeadásával húztak hasznot főként a
Dunántúlon, de a jobbágyok is eladták állataikat a kereskedőknek.
 12

A jobb munkaeszközök és a mezőgazdasági gépek elterjesztésében a nagybirtokok

jártak élen. Az eszközváltás, a gépesítés összefüggött a jobbágyi robot elvesztésével
jelentkező munkaerő-problémával is. Az általános tőkehiány és a rendelkezésre nem álló
szabad bérmunka következtében, a majorsági munkaerő pótlására a robot növelése mellett
másik útként az állandó alkalmazottak (cselédek) számának gyarapítása kínálkozott.
A technikai fejlesztés fokozatosan valósult meg az 1820-40-es évektől. Új, korszerűbb
munkaeszközök hódítottak tért (cserélhető alkatrészű könnyű ekék, mint a Zugmayer, majd
Vidats-féle, lóval hajtott járgányos cséplőgépek, vetőgépek stb.), új növényfajtákat kezdtek
vetni (a kukorica, burgonya, dohány után kisebb mértékben a répaféléket, repcét, és a füves
takarmányokat is). Mezőgazdasági gépgyárak alapítására viszont csak a reformkor végén
került sor, miután 1840-ben megjelentek hazánkban az első járgányos cséplőgépek. 1842-ben
Vidats István Temesvár után Pesten létesített mezőgazdasági gépgyárat. A fejlettebb félvas-
és vasekék teljes győzelme csak a századfordulón következett be, az 1895. évi statisztika az
első, amely a faekéket már nem említi. A Vidats-eke mellett a Sack-eke az 1870-es években
kezdett szélesebb körben terjedni. Ez már 20-25 cm mélyen forgatta meg a talajt, így alkalmas
volt a kapás- és a takarmánynövények által megkívánt mélyebb talajművelésre. Az első
gőzekét 1861-ben, néhány évvel angliai feltalálása után állították üzembe a bánáti Dentán,
később Magyaróvárott, s a béllyei főhercegi uradalomban. A gőzeke a cukorrépa-, kukorica-
és takarmánytermelő gazdaságokban bizonyult kifizetődőnek. A farámás borona rendkívül
lassan szorult ki a teljesen vas boronával szemben. A többi, ház körül is elkészíthető eszköz
korszerűsödése is lassabban haladt előre. A századfordulón már a kisebb birtokok is szívesen
alkalmazták új eszközként a talajművelésre, gyomtalanításra használatos töltögető ekét és
ekekapát. A vetőgépek az 1850-es évek végétől kezdtek elterjedni. Az egyik minőségi csúcsot
a magyar Kühne-gyár "Hungária Drill" nevű gépe képviselte. 1895-re az ország
szántóföldjeinek több mint felét már géppel vetették, s a mintegy negyvenezer sorvetőgép fele
már 100 hold alatti birtokon dolgozott. 1895-ben a legtöbb gazdaságban használtak
szecskavágót, répavágót, darálókat, de az aratógép és a cséplőgép ekkor még nem a
parasztbirtok gépe volt. A magtisztításban a gépgyárak által kínált rosták és konkolyozók
révén teljes eszközváltás történt a 20. század elejéig, ugyanígy a cséplés gépesítése is az I.
világháború előtt befejeződött.
A paraszti gazdaságokban a 19. század második felében vált általánossá a sarlós aratás
helyett a hatékonyabb kasza használata a gabona-betakarításban. Az 1850-es években
megjelent a lóvontatású aratógép, marokrakó és kévekötő változatban. Beszerzése a
századforduló táján kapott nagyobb lendületet, amikor az aratósztrájkok gyakorivá váltak. Az
állam azonban igyekezett korlátozni az elterjedését, mert az agrárszegénység
kenyérkeresetének legfontosabb forrása az aratás volt.
Az ország agrárgazdasági fejlődésének egyik legfontosabb tényezője a kutatóintézetek
hálózatának kiépítése volt. A Földmívelésügyi Minisztérium által alapított mezőgazdasági,
állat- és növény-egészségügyi kutatóintézetek az ágazati felsőoktatásban végzett
szakembereket foglalkoztatták mind a kutatásban, mind a szakoktatás területén.
Hazánkban a búzanemesítés az 1863. évi nagy szárazság, valamint az 1873. évi nagy
rozsdakár hatására indult meg. Mokry Sámuel a fajták jobb szárazságtűrését és a
biztonságosabb termést tűzte ki célul. Cserháti Sándor a Magyaróvári Növénytermelési
Kísérleti Állomáson, Grábner Emil az Országos Növénynemesítő Intézetben értek el
kiemelkedő eredményeket. Baross Gáborral és Székács Elemérrel végzett munkájuknak
köszönhető, hogy – megelőzve Európa többi államát – 1915-ben érvénybe lépett a szabályzat
a nemesített magyar növényfajták állami elismeréséről és állami törzskönyvezéséről.
Az 1874-ben és 1888-ban hozott állategészségügyi törvények növelték az állatorvosok
számát, s biztosították az állatgyógyászat közigazgatási eszközeit. Az egész ország területére
kiterjedő felügyeleti rendszert hoztak létre, így megfelelő alapot teremtettek az intenzív
 13

állattenyésztéshez. A kormány kedvezményes árral és részletfizetési lehetőséggel, valamint

vasúti szállítási kedvezménnyel támogatta a külföldi tenyészállatok behozatalát. A
fajtanemesítők, a mezőgazdasági kutatóintézetek irányítása mellett, a törzskönyvezés
bevezetésével kiváló eredményeket értek el az egyes hús és tejhasznú állatoknál.

Felhasznált irodalom

FELHŐ Ibolya (szerk.): Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia

korában. I. Dunántúl. Budapest 1970.
KNÉZY Judit – FÜLÖP Éva: A magyar mezőgazdaság története 1711-1848. Magyar
Mezőgazdasági Múzeum (Budapest), állandó kiállítás forgatókönyve, 2004.
KURUCZ György: A Georgikon alapításától 1848-ig. In: Georgikon 200. I.
Emlékkönyv a Georgikon alapításának 200. évfordulójára. Szerk. Fülöp É. M. Keszthely
1996, 9-129.
FÜLÖP Éva: A tata-gesztesi Eszterházy-uradalom a XVIII. század első felében.
Naszály 1745. évi contractusa. In: Hagyomány és történelem. Ünnepi kötet Für Lajos
születésnapjára. Szerk. Gebei S. Eger 2000, 101-117.
FÜLÖP Éva: Berzsenyi Dániel: A magyarországi mezei szorgalom némely
akadályairul. In: Magyar könyvek - Magyar századok. Szerk. Kollega Tarsoly I. Budapest
2001, 216-219.
FÜLÖP Éva: Mezőgazdasági technológia (szócikk). In: Magyar Művelődéstörténeti
Lexikon VII. Középkor és kora újkor. Főszerk. Kőszeghy P. Budapest 2007, 399-405.
FÜLÖP Éva Mária: A magyarországi bencés kongregáció birtokainak gazdasági
szervezete és irányítása. 1848-1949. METEM-könyvek 8. Sorozatszerk. Somorjai Á. OSB -
Zombori I. Budapest 1995.
FÜLÖP Éva: ,,Kedves Hazámfiai, mozdulni kell…” Egy elfeledett georgikoni:
Angyalffy Mátyás András (1776-1839) (megjelenés alatt)
SZABAD György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a
robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Budapest 1957.
WELLMANN Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Agrártörténeti
Tanulmányok 6. Budapest 1979.