KISPOLGÁROK • 447

munkavégzésüket, magatartásukat aprólékosan meghatározták a szabályzatok. A havi

fix fizetés, az egy-két szobás szolgálati lakás vagy lakbérpótlék, és főként a majdani nyug­
díj elkülönítette, s egyben irigyeltté tette őket a szegényebb kisiparosok vagy a parasztok
szemében, akik közül többségük származott. Az alattuk állóktól elidegenítette mentali­
tásuk meghatározó vonása is: a hatósági viselkedés, a feltétlen tekintélytisztelet felfelé, a
fegyelemtartás lefelé. Alacsony szintű adminisztrációs munkájuk a kétkezi munka ele­
meivel keveredett.
A kispolgárság zöme városlakó volt: a kisebb városokban és a külvárosokban saját „fél­
tetős” (a telekhatárhoz ragasztott) házukban, a nagyvárosok belső részein a bérházak
udvari, második—negyedik emeleti, egy-két szobából és konyhából álló lakásaiban lak­
tak. A kiegyezés idején Pesten a lakások harmada, a századfordulón csaknem fele egy­
szobás volt, s ilyenekben élt a népesség közel fele. A berendezés egyszerű, a középosztály
bútorainak olcsóbb, silányabb anyagból készült változata, olykor megőrizve bizonyos
paraszti vonásokat (például a sarkos elrendezést), esetleg egyes berendezési tárgyakat is.
A szoba berendezése a szülők támlás ágyából, a ruhásszekrényből, terítővei fedett asztal­
ból és néhány székből állt. Éjszakára a nagyobb gyermekeknek összecsukható vaságyat
állítanak fel (ilyenen alusznak a konyhában a gyakran fellelhető rokonok, albérlők, ágy­
bérlők is), a kisebbek többnyire a szülőkkel alszanak egy ágyban. A konyha fő berendezé­
si tárgya az öntöttvas takaréktűzhely („sparhelt”); ezen kívül az edényes-tányéros kre-
denc, a viaszosvászonnal letakart asztal, székek, lavór, kannák teszik teljessé a leltárt.
Ezeknek a kis lakásoknak a lakói a folyosó végi közös árnyékszéket használják, a vizet
többnyire az udvari kútról hozzák —legalábbis a századfordulóig.
Ha a keresetmód és az anyagiak alapján elhatároljuk is a társadalom más csoportjaitól,
társadalmi megosztottságát és különböző léthelyzeteit szemlélve kérdés, hogy van-e olyan
jellegzetessége a kispolgárságnak, amely egységes kategóriává teszi. Szokás volt felróni,
hogy e köztes helyzetű tömeg gazdasági erőtlensége, társadalmi megosztottsága és igen
különböző léthelyzetei miatt nem vált a polgárosodás igazi forrásává. A kispolgárság
leginkább polgáriasuk rétegét a kereskedők alkották, míg az ellenpólust a szolgai és
rendies mentalitást legmakacsabbul őrző és érvényesítő altisztek tömege testesítette meg.
Az identitás, a jellegzetes kispolgári világlátás és öntudat azonban teremt valamiféle
közösséget e heterogén tömbben, és hordoz bizonyos értékeket is. A mentalitás alkotó­
elemeinek egy része kifejezetten polgárerény: a (kis)tulajdonosi és piaci önállóság, azu­
tán a munka, a szorgalom, az igyekvés-törekedés becsülete, a konszolidált életvitel, a
gyakran igénytelenségig vitt takarékosság és előrelátás, valamint a termelésben is szere­
pet kapó család kiemelt szerepe (bár viszonylag csekély gyermekszámmal) olyan tulaj­
donságok, amelyek a korban jellegzetesen a kispolgársághoz kapcsolódnak. E réteg azon­
ban nem annyira igényeiben, inkább lehetőségeiben maradt kisszerű életvitelének fog­
lya. Nagy szerepe volt ugyanakkor —főként falusi gyökerei révén —a polgári életforma és
fogyasztási szokások minimumának terjesztésében. Az egyleti aktivitás és a kultúra irán­
ti bizonyos fogékonyság —a városi populáris kultúrának az elitkultúrához képest csökött
formájában is —azt jelzi, hogy a kispolgárság, ha bizonytalanul is, de a művelődés pol­
gári formái felé tájékozódik. Tény ugyanakkor, hogy a kispolgárság tömegeit jellemezte
a család és a megélhetést biztosító munka szűk körén túl nem terjedő érdeklődés. S tény
448 • XII. MAGYARORSZÁG TÁRSADALMA A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

az is, hogy a létbizonytalanság gyakran szorongást, irigységet szült, amely antikapitalista

törekvésekhez, a századforduló után olykor jobboldali vagy baloldali radikális politikai
m ozgalm akhoz sodorhatta őket.

A birtokos parasztság
• AZ ÚRBÉRES VISZONYOK maradványainak felszámolását csak a kiegyezés utáni évek­
ben fejezte be a törvényhozás: a szőlődézsma megváltását kötelezővé tették, szabályoz­
ták az irtványok és legelők tulajdonjogát, m egszüntették a még m indig létező földesúri
regálejogokat: az italmérés, pálinkafőzés, boltnyitás, tégla- és mészégetés, m észárszék­
tartás előjogát. 1871-től az egykori úrbéres föld korlátlanul forgalomképes szabad föld-
tulajdonná vált: az egyes parcellákat most m ár akár felosztva is lehetett adni-venni (ad­
dig csak az egész volt jobbágytelket: tehát házat, szántót, rétet egyben lehetett értékesíte­
ni) . Megszűnt az a korlátozás is, amely szerint a volt földesurak nem vásárolhattak úrbéres
eredetű földet. A majorsági zsellérek viszont csak 1896-ban kaptak lehetőséget, hogy a
használatukban lévő földek után teljesített, a volt jobbágyságéhoz nagyon hasonló szol­
gáltatásaikat megváltsák.
A társadalom széles alapzatát változatlanul a parasztság alkotta. Arra a kérdésre azon­
ban, hogy a polgári korban ki tekinthető parasztnak, nem is egészen egyszerű válaszolni.
Az 1848-as forradalommal a jobbágyság és a nemesség, m int jogi kategória megszűnt.
A „jobbágy” fogalom helyébe lépő „paraszt” szó szűkebb értelemben foglalkozást jelöl:
paraszt az, aki önálló mezőgazdasági termelésből él. E meghatározás alapján a földjét
maga művelő egykori kisnemesség is betagozódott a parasztság felső rétegébe. Kizáród­
na viszont a parasztság köréből az agrárnépesség többsége, ugyanis annak háromötöde
nem önálló term előként élt: vagy egyáltalán nem volt földjük, vagy olyan kevés, hogy
abból nem tudták eltartani családjukat, így másoknál kényszerültek m unkát vállalni.
Magyarországon azonban a kortársak, s a történészek is —eredete, lakóhelye, megélheté­
sének forrása, s nagyrészt életmódja és m entalitása alapján —a fogalmat tágabban értel­
mezve, a parasztság körébe számítják a mezőgazdasági bérmunkás rétegeket is. (Utób­
biakat N yugat-Európában m int „parasztság alatti” csoportokat említik.)
1848 után a tágabb értelemben vett parasztság aránya az össznépességen belül 80-85%-ot,
lélekszáma 9-10,5 milliót, mintegy 2 millió családot tett ki.
A jobbágyháztartások száma a szűkebb Magyarországon 1 366 000 volt, amely a követ­
kező kategóriák közt oszlott meg: telkesnek minősült 570 ezer családfő (39%), mellet­
tük 600 ezer házas és 100 ezer házatlan zsellért szám íthatunk, s 100 ezerre rúgott az
allodiális jobbágyok száma. Ehhez azonban hozzá kell venni Erdély és Horvátország
egykori jobbágyságát, mintegy 250-300 ezer családját, így az egykori jobbágyság lélek­
száma legalább 7-8 millió fő volt. M ellettük Erdélyben 500-600, Magyarországon m int­
egy 300 ezer fő volt a szabad parasztok száma, s a parasztság részét képezték a határőrök
is. így mintegy 1,7 millió család (7,5-8,5 millió ember), volt tehát jobbágyi, és talán 300
ezer család (1,5-2 millió fő) szabad paraszti eredetű vagy határőr. A gazdasági cselédség
ekkor m eghaladta a 200 ezer főt.
Ebből a tömegből a felszabaduláskor kis-, közép és nagyobb méretű paraszti földdel
 A BIRTOKOS PARASZTSÁG • 4 4 9

bírtak az egykori telkesek (a jobbágyság nagyobb része, tehát 4-4,5 millió fő, hisz a telke­
seknél nagyobb családlétszámokról tudunk, m int a zselléreknél), azután a szabad kerü­
letek gazdái és a határőrök, akiket a felszabadítás addig haszonélvezeti joggal bírt föld­
jeik tulajdonosává tett. A házas zsellérek (mintegy 2,5 millió fő) ama zsellér-legelőillet­
mény (0,5-2,75 hold) reménybeli birtokosaként léptek a szabad emberek közé, amelyet
ekkorig a fuvarozáshoz, bérnyomtatáshoz használt állatok eltartására használtak. (M ind­
két csoportból voltak, akik további maradvány-, irtvány-, és szőlőföldeket váltottak meg.)
Valamennyi földdel rendelkezett tehát a parasztság többsége, 7-8 millió főt meghaladó
szám ú ember (önálló egzisztenciát adó kisbirtokkal ennek több m int a fele), de a telje­
sen fö ld nélküli agrárnépesség is legalább 600-800 ezer főt tett ki.
1848 után az egykori telkesek és a szabad cívisgazdák lettek a birtokos parasztság tipi­
kus képviselői. A század derekán a hozzájuk hasonuló házas zsellérek tömegei váltottak
életformát. Mivel a vasút kiépülése és a gépesítés kezdetei csökkentették az állatokkal
végzett bérm unka lehetőségeit, s m ert amúgy is az önálló paraszti birtokosi egzisztencia
megteremtése volt a fő törekvésük, a zsellérilletményből nekik járó legelőt rövid időn
belül felosztották egymás között és szántóföldi művelés alá vonták, keskeny „nadrágszíj”-
parcellává alakították.
Ily m ódon m ár 1869-re kialakult a parasztság jellegzetes tagoltsága: az ekkori birtok­
statisztika 2,5 millió száz hold alatti birtokot m utatott ki. A kiegyezéskor a szinte még
változatlan arányú agrárnépesség kezén 58% a törpe-, 20-25% körüli a kis-, 10-15% a
közép- és 3-5% a paraszti léptékben értendő nagybirtok aránya.
Igaz, hogy jelentékeny a nem paraszti (középnemesi és polgári) eredetű-jellegű föld­
állomány, s a statisztika nem birtokosokat, hanem birtokokat m utatott ki —ráadásul köz­
ségenként, azaz nincs tekintettel a távolabbi községekben lakó parasztok birtoklására —,
mégis ad némi képet a birtokviszonyokról.
A változások a század utolsó negyedében gyorsulnak fel. 1910-re a tágabb értelemben
vett parasztság száma a H orvátország nélküli Magyarországon 11 millióra nőtt, aránya
viszont 62%-ra csökkent, a teljes népességen belül 12-13 millió közé és kb. 65%-ra tehe­
tő. A számbeli növekedés dacára elkönyvelt aránycsökkenés az urbanizáció és az ip ari-
forgalmi—szolgáltatási szektor fejlődésének eredménye.
Az évtizedek a parasztságon belül is aránymódosulásokat hoztak: az 1 millió 600 ezer
családból álló a birtokos parasztság lélekszáma csak kismértékben nőtt (családtagokkal
együtt 7 millió fő), aránya viszont a népesség egészében a 60-65% körüliről (a családta­
gokkal együtt) 38-40%-ra esett vissza: 1910-ben még m indig m inden negyedik kereső
élt önálló mezőgazdasági kistermelésből. A vidéki nincstelenek száma és aránya ellenben
jelentősen emelkedett. A birtokos parasztságon belül lassan, de előrehaladt a differenciá­
lódás folyamata. A tehetős, gazdagparaszti réteg száma nőtt, a törpebirtokosoké úgyszin­
tén, de utóbbiak aránya az emelkedő számú birtokos parasztságon belül valamelyest csök­
kent. Az elszegényedők egy része ugyanis m ár kihullik az önálló parasztságból. Fékezte
a vagyoni tagoltság erősödését az urbanizációs vándorlás és az emigráció. A parasztság
közép- és kisbirtokos derékhada őrizte helyét a falu világában. A parasztság differenciá­
lódása döntően a polgárosultságtól függött, s ezt tükrözte a nemzetiség és a tagolódás
összefüggése. A legpolgárosultabb nemzetiségek, főként a magyar és a német, s részben
a szerb esetében nagyobb a vagyontalan és a tehetősebb rétegek aránya, a kisbirtok viszont
450 • XII. MAGYARORSZÁG TÁRSADALMA A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

gyengébben reprezentált. A fejlődésben hátrébb járó peremvidék nemzetiségi társadal­

mai viszont erősen kisparaszti jellegűek voltak.
A parasztbirtok felső határának a statisztikák a 100 kataszteri holdat tekintették (afö­
lött úri birtokról beszéltek, bár ezerszámra voltak ennél több földdel rendelkező paraszt-
nábobok és ennél kevesebbet bíró földesurak is), alsó határát az ötholdasoknál szokás
m eghúzni: ekkora terület mellett még lehetett a saját föld a megélhetés fő forrása. A bir­
tokos parasztságot nemcsak a birtoktalanoktól választotta el széles szakadék, a kívülálló
szemében többé-kevésbé egységes osztályt belülről is mély árkok szabdalták. A legfonto­
sabb rendező elv a birtoknagyság volt, de az állatállomány nagysága, a béres- vagy cseléd­
tartás ténye, a gazdálkodás módja, az örökösödés rendje, a nemzetiség és a vallás szintén
választóvonalakat húzott. Az eltérő természeti adottságok és a piacra jutás különböző
lehetőségei is hatalm as különbségeket eredményeztek. Egész más gazdasági kultúrát
képviselt a belterjesen gazdálkodó nyugat-dunántúli nagygazda, aki birtokán tejgazda­
ságot rendezett be, vetőgéppel vetett, földjét m űtrágyázta, saját járgányos gépével csépel­
te ki a gabonáját, m int az alföldi vagy bánsági parasztnábob, akinek egyre gyarapodó táb­
láin csak búza- és kukoricatengert ringatott a szél. Egy világ választotta el a kis földjén
intenzív művelést folytató, városi piacra termelő zöldség- vagy gyümölcskertészt a nagy­
apjától tanult m ódon gazdálkodó hegyvidéki földművestől, akit a piacgazdaság, m o­
dernizáció alig érintett.
A következőkben - eltekintve a többi fontos választóvonaltól - egyet, az érintettek által
is legfontosabbnak tartottat em elünk ki. A paraszti társadalom ban az egyes ember helyét
leginkább az határozta meg, hogy m ennyi földje van, ez döntött olyan, ma leginkább
személyesnek számító ügyben is, m int például a párválasztás. Föld a földdel házasodik
—tartották; „suba a subához, guba a gubához” —mondották. M inden parasztem ber leg­
fontosabb kötelessége volt, hogy az örökölt földet megtartsa, s lehetőség szerint tovább
gyarapítsa. E zt a törekvést leginkább a korra jellemző magas gyerekszám, s az ország
nagy részén szokásos egyenlő örökösödés veszélyeztette, amely állandóan a következő
nem zedék „lecsúszásával” fenyegetett.
A birtoknagyság szerinti tagolódást követve a paraszti társadalom csúcsát az 50—100
hold közötti, esetleg még nagyobb birtokkal rendelkező, növekvő számú gazdagparaszti
réteg alkotta. E z országos átlagban az 1910-es évekre a birtokos parasztság 4-5 százalé­
kát tette lei, s az Alföldön és a Bánságban, illetve a N yugat-D unántúlon volt a legerősebb.
Az eleve több földdel, nagyobb állatállománnyal felszabadult nagygazda a jobbágyfel­
szabadítást követő birtokrendezésből megerősödve került ki; korán és aktívan bekapcso­
lódott a tőkés árutermelésbe. E z a réteg használta ki a legsikeresebben a századközép
gabonakonjunktúráját, s az ő kezükre jutott az eladósodott nemesség eladott birtokai­
nak egy része is. Míg a nyugat-magyarországiak köztük előrehaladtak a polgárosodás­
ban, addig a legtöbb földdel bíró dél-alföldiek nem szakítottak a paraszti életmóddal,
céljaik nem terjedtek túl a paraszti szintű jólét elérésén. Utóbbiak legfőbb törekvését
birtokuk gyarapítása képezte.
A módos paraszt falujában valóságos hatalom volt, állandó cselédeket, a m unkatorló­
dások idején napszám osokat alkalmazott. „Státusszim bólum a” a hat ökör, utóbb a gőz­
cséplőgép használata volt. Párválasztásban, társas érintkezésben rátartian elzárkózott a
szegényebb paraszti rétegektől. N oha gyerekeit m ár gyakran taníttatta, maga még nem
 A BIRTOKOS PARASZTSÁG * 4 5 1

lépett ki a paraszti közösségből és nem szakadt el a term előm unkától sem: legalább a
legnagyobb m unkák idején maga is kapát-kaszát fogott.
A középparaszti gazdaság határozta meg legerősebben az egyes tájegységek gazdál­
kodásának arculatát. 20—50 hold közötti közepes birtokkal rendelkezett a parasztok kb.
15%-a. Általában ez a gazdaság sem nélkülözhette a külső m unkaerőt (egy-két cselédet,
napszámost), s ez fontos m egkülönböztető jegy volt a kisparasztsággal szemben. A kö­
zépparasztok—a nagygazdákkal együtt —a faluban a tekintélyek közé tartoztak. A piaco-
sodottabb tájakon a falusi intelligenciának (pap, jegyző, tanító) a vezető szerepben osz­
toznia kellett a jó gazdálkodásukkal tekintélyt szerzett parasztokkal. Gyermekeiket néha
már iskoláztatták, s ők voltak a hangadók a presbitériumban, az iskolaszékben és a köz­
ségházán is. A virilizm us rendszere is segítette öntudatra ébredésüket. Választójogosult­
ságuk miatt még az „urak” is bizonyos respektussal viszonyultak hozzájuk.
A legnépesebb kisparaszti rétegbe (5—15 hold közötti birtokkal rendelkezők) tarto­
zott a birtokosok 40%-a. A peremvidékek társadalmi arculatát ők határozták meg, s a
nemzetiségi lakosság legnépesebb rétegét adták. A magyarok között kisebb arányt képvi­
seltek, s az Alföldön vagy a D unántúlon a kisparaszti lét nem is feltétlenül jelentett egyet
a szegénységgel: ebbe a birtokkategóriába tartozott például a kiskunsági és a nagyváros
környéki (Kecskemét, Makó, Kalocsa, Szeged) áruterm elő gyümölcs- és zöldségkerté­
szek többsége.
A kisbirtokos parasztság személyi összetétele szinte folyamatosan változott. Életszín­
vonala, tartalékok híján, a jó és rossz termések függvénye volt. A kisparaszt maga művel­
te földjét, sőt családjának egyik-másik tagja m ár kénytelen volt napszámos m unkát vagy
cselédkedést vállalni, hogy a szűkös megélhetést biztosítsa, esetleg megpróbáljon még
pár száz négyszögölre valót összekuporgatni. A föld ugyanis szemükben szinte szakrá­
lis jelentőséggel bírt (ez egyébként az egész parasztságra igaz): a földtulajdon, s hogy
akinek volt, az a maga uraként élt és dolgozott —ez volt öntudatának forrása és a legfon­
tosabb választóvonal „lefelé”. Korabeli becslés szerint egyébként egy átlagos, 10 holdas
parasztcsalád jövedelme a városi szakmunkáséval állott egy szinten.
A jobbágyfelszabadítás a törpebirtokosok, az 1—5 holdas nyomorparcellán tengődök
rétegét duzzasztotta fel a legjobban —m int láttuk, elsősorban a házas zsellérek közle-
gelő-illetőségének kihasítása révén. 1867 után a parasztság 35%-át tették ki. O k már
képtelenek voltak önálló gazdálkodásra, de apró „birtokuk” (a szántófölddé változtatott
egykori zsellérilletmény), a tulajdonosi lét illúziója a faluhoz kötötte őket a nagybirtok
olcsó m unkaerő-tartalékát képezve. A törpebirtokosoknál gyakran már csak a feleség m ű­
velte a földet a gyerekekkel, a családfő napszámmal, aratással, favágással vagy pásztorko­
dással teremtette elő a létfenntartási költségek nagyobbik felét. Akadtak azonban köztük
olyanok is, akik szakértelmet, intenzív művelést kívánó növények (hagyma, paprika)
termelésével foglalkozva ki tudtak törni a kilátástalan szegénységből. A parasztság 5 szá­
zalékát kitevő, 1 holdnál kevesebb földdel rendelkező szegénységnek valójában m ár nem
sok köze volt a birtokosokhoz; róluk az agrárproletariátussal együtt fogunk szólni.
A parasztság anyagi viszonyai —rétegenként és régiónként eltérő mértékben ugyan —
általában javultak a korszak folyamán. Az életszínvonal emelkedése legszembetűnőb­
ben lakóházainak fejlődésében nyilvánult meg. A paraszti építkezésben a 19. század
folyamán számos kistáji típus alakult ki, a század végén azonban inkább az egységesü-
452 • XII. MAGYARORSZÁG TÁRSADALMA A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

lés, a táji jellegzetességek elhalványulása figyelhető meg. Változott a házak építőanyaga.

Fagerendákból készült ún. boronaházakat m ár csak a Székelyföldön és a zalai, vasi határ­
szélen építettek. A legtöbb ház falai földből készültek (vályog, tömésfal, vertfal), de terje­
dőben volt a téglaépítkezés is. A cseréptető (valamint a pala és a bádog) terjedését a gya­
kori tűzvészek siettették. Térhódítása főleg a századforduló körül gyorsult fel: a háború
előtt m ár csak az egyes szegényebb falusi házak felét fedte a hagyományos zsúptető, vagy
nádban gazdag vidékek ragaszkodtak a régi nádfedéshez. Az új házak többnyire már
vakolatborítást is kaptak, s külső megjelenésükben növekvő szerephez jutottak a presz­
tízsszem pontok: tornácukkal, díszeikkel, hom lokzatukkal lakóik jóm ódját hirdették.
(Ekkor vált az oszlopos tornác a magyar paraszti építészet jellegzetességévé.) A házak
minőségi javulásának alapját az teremtette meg, hogy a különféle szerkezeti elemeket,
(falakat, a tetőt, ajtót-ablakot) egyre inkább a tanult iparosok, nem pedig m aguk a pa­
rasztok készítették.
A lakásviszonyok javulásának döntő elemét képezte a füstelvezetés megoldása. Bár
füstös (kémény nélküli) konyhákat és „pendelykéményes” (nyílt kéményű) házakat még
az 1910-es népszám láláskor is írtak össze a délnyugati és az északi peremvidékeken,
arányuk az épületállom ányban m ár alacsonyra csökkent. Az 1880-as évektől terjedt a
vályogból rakott vaslapos tűzhely, amely az ország nagy részén m egszüntette a nyílt tű ­
zön történő főzést. E nnek következtében kicserélődtek az edények is: a szabad tűzön és
kemencében használt tűzálló (mázatlan) cserépedényeket a fém főzőedények váltották
fel —evvel m egszűnt a paraszti ételek állandó kozmás íze.
A parasztházak alaprajza meglehetősen egységes volt. Továbbra is egy sorban, az utcá­
ra merőlegesen helyezték el a szobát—konyhát-kam rát. A szokásos elrendezéshez való
ragaszkodás m ellett esetleg a helyiségek szám ának növekedése, illetve funkcióváltozása
árulkodott az anyagi gyarapodásról. A konyha melletti fűtetlen kamra ekkoriban alakult
fűtött lakószobává, s ennek következményeként jelenhetett meg a lakóhelyiségként nem
használt, csak reprezentációs célokat szolgáló utcai „tisztaszoba” fogalma. A mezővá­
rosokban, az árutermelésbe intenzívebben bekapcsolódott falvakban városi hatásra meg­
jelentek az L alakú épületek is.
A módosabb gazdák szobáiban a század vége felé m ár terjedt a deszkapadló, egyéb­
ként tapasztott földpadlón jártak a parasztházak lakói. Gazdagodott a bútorzat is: meg­
jelentek a sublótok, konyhaszekrények és a szobai szekrények, zöm m el falusi és kisváro­
si asztalosok készítményei. A polgárosodó mezővárosok lakói a klasszicista nemesi és
polgári lakberendezést utánozták, egyszínűre mázolt, esetleg erezett bútorokat vásárol­
tak, a falvak többségében azonban ekkor virágzott fel igazán a színes, festett fenyőfa bú­
torok divatja, m iként az öltözködésben is a század második fele a népi díszítőművészet
utolsó felvirágzásának ideje.
A férfiak sok helyütt csizma—nadrág—mellényre cserélik a régi gatyás—bocskoros vise­
letét, sőt a m unkához a nők is új, városi ruhadarabokat kezdenek hordani. A férfiaknál
m ár az ünnepi viselet is átalakult (sok helyen csak a nyakkendő hiánya és a sár m iatt el­
m aradhatatlan csizma jelezte különbségét a várositól), a nők azonban a régi ünnepi viselet
darabjait látják el dúsabb díszítéssel. A város nemcsak mintáival befolyásolta az öltözkö­
dést, hanem a saját készítésű alapanyagok helyére lépett vásárolt kelmék, hímzőfonalak
révén is. Az időleges jómód egyfelől, a paraszti viszonyok m eghaladásának nehézsége
 A MEZŐGAZDASÁGI BÉRMUNKÁSOK • 4 5 3

másfelől együttesen új népi ízlés kialakulásához vezetett, amely szakított az archaiku-

sabb, m értéktartóbb népi ízlés elvárásaival. A századforduló táján aztán a válságba jutó
paraszti világ m ár nem képes sem a városi kultúra átvett termékeinek saját kultúrájához
idomítására, de arra sem, hogy a paraszti presztízst kifejező díszítőművészet torz bur­
jánzásának gátat vessen. Sőt a népi díszítőművészetnek kialakul egy kifejezetten városi
piacra term elő ága is.
A korszak végén a parasztság kettős képet m utatott: a viselet változása, a lakásviszo­
nyok javulása, a gyermekek taníttatása, a gazdálkodás belterjesedése egyes csoportok je­
lentős emelkedésére, sőt fejlődésére utalt. Más nagyobb csoportok polgárosodása a szá­
zadfordulón megrekedni látszott. A tehetősebbeken, szerencsésebbeken kívül (akiknek
a nagyváros közelsége, jó közlekedés, elegendő föld, jövedelem esetleg lehetővé tette volna)
a többségnek nem volt módja arra, hogy a paraszti életforma és gazdálkodás bevett m ó­
dozatain változtasson. A föld gyarapításának a nagybirtok; az eszközök és eljárások cse­
réjének a csekély pénzforrások, az elégtelen hitelellátottság; az életforma, kultúra polgá­
rosodásának a vidékies környezet és az egyént még m indig ellenőrző közösség szabott
gátat. A mezőgazdaság természeti függősége akadályozta a m unka és szabadidő, a m un­
kahely és lakhely elválasztását. A falu és város kapcsolatának infrastrukturális akadályai
nehezítették, hogy az agrárnépesség igyekvő része az információk, kapcsolatok olyan
folyamatos és sűrű közegében élhessen, ami segítené őt a paraszti viszonyok m eghaladá­
sában. Még a városi település sem adott mindig lehetőséget a sikeres polgárosodásra: egyes
régi mezővárosok, pl. a fdoxérával küszködő dunántúli borvárosok parasztpolgársága
nem tudott a kispolgári viszonyokon túlemelkedni.

A mezőgazdasági bérmunkások
• A BIRTOKTALAN AGRÁRPROLETÁROKNAK a jobbágyfelszabadulás idején m ár 800 ezret
meghaladó csoportja korszakunkban folyamatosan nőtt. 1910-ben e kategóriában csak­
nem négy és fél millió em bert vehetünk számba: az ország teljes lakosságának negyede-
ötöde tartozott a társadalom legalsó, leginkább kiszolgáltatott és legelesettebb rétegébe.
A törpebirtokos parasztság és a mezőgazdasági bérmunkásság között állandó volt a fel-
és leáramlás, a századforduló körüli évtizedekben 3-400 ezer család a birtokos és a pro­
letár léthelyzet között egyensúlyozva küzdött a m indennapi betevőért. Mivel a földm ű­
velés kétkezi m unkásainak nem volt szükségük különös szakképesítésre, így az egyes
foglalkozási csoportok (napszámosok, summások, béresek, cselédek, kubikosok) között
is állandó volt a mozgás, attól függően, hol kínálkozott valamivel kedvezőbb lehetőség a
megélhetésre.
A mezőgazdasági bérmunkásság legstabilabb elemét alkotta az uradalm ak cselédsé­
ge. Életviszonyaiban a személyes alávetettség számos feudális eleme élt tovább még a 20.
században is, s ezt az állam hatalom is szentesítette. Életük és munkavégzésük állandó
szigorú ellenőrzés alatt zajlott. Az 1876:XIII. te., a „cselédtörvény” a cselédet gazdai
hatalom alá rendelte, m egengedte testi fenyítését, gyakorlatilag lehetetlenné tette szá­
mára a munkaviszony felmondását az éves szegődés lejártáig, s lehetőséget adott a robot­
ra em lékeztető ingyenm unka követelésére. Az 1907:LXIV te., az ún. „derestörvény”
454 • XII. MAGYARORSZÁG TÁRSADALMA A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

orvosolta ugyan a polgári jogegyenlőség legsúlyosabb sérelmeit, de továbbra is korlátoz­

ta a cseléd személyes szabadságát: csak gazdája engedélyével hagyhatta el a majort, kap­
hatott útlevelet, fogadhatott vendéget. (Lásd még: 1898:11. te.,Szövgyűjt. VI. 18.) A gaz­
dasági cseléd számára a m unka gyakorlatilag azonos volt az élettel. Az állatokkal foglal­
kozók számára a pihenőnap ismeretlen fogalom volt, legfeljebb az udvaron vagy az istálló
küszöbén átbeszélgetett szabad órákról lehetett szó.
Az uradalm i puszták népe a külső szemlélő előtt egyforma nyomorúságban élt. Való­
jában éppolyan szigorú rangsor érvényesült itt is, m int a falusi társadalomban. A csú­
cson az uradalm i iparosok: a gépész, a kerékgyártó, a bognár stb. álltak. A puszta „elitjé­
hez” tartozott a tanyagazda, a béresgazda és számadó juhász is. U tánuk a határt járó, a
napszámosokat ellenőrző kerülők következtek, majd a juhászok, akik a határban épített
hodályok mellett vagy bennük laktak, s így meglehetős függetlenséget élveztek. M unká­
juk jellege m iatt viszonylag szabadok voltak a kocsisok is, akik között kiváltságos helyet
foglalt el a parádés kocsis. A legnehezebb sora a béreseknek volt: kevesebb konvencióért
a legtöbb, a legnehezebb fizikai m unka végezték ők. M unkaidejük napkeltétől napnyug­
táig tartott. A pusztai társadalom páriája az intéző és a cselédek teheneit, disznait őrző
csordás és kondás volt, gyakran testi fogyatékos vagy más m unkára már alkalmatlan öreg
cseléd.
A gazdasági cselédség ugyanakkor—mintegy cserébe a személyes szabadságáért —leg­
alább a létfenntartás feltételeinek m inim um a felől biztosítva volt. M unkaadója fedelet
adott a feje fölé, s mivel konvenciójának (bérének) túlnyomó részét természetben, élel­
miszerben, ruházatban, tüzelőben kapta meg, s ezt illetményföld, valamint az állattartás
lehetősége egészítette ki, legalább az éhenhalástól nem kellett tartania. Bár formálisan
egy évre szegődött, többségük hosszú ideig, nem ritkán élete végéig ugyanannak az ura­
dalom nak a szolgálatában állt. A parasztgazdánál m unkát vállaló férficseléd viszont
gyakran patriarchális viszonyban élt, dolgozott együtt a gazdával.
Valamivel szabadabban, ugyanakkor nagyobb egzisztenciális bizonytalanságban élt a
mezőgazdasági munkásság másik része, az idénymunkások. E réteg nagysága és össze­
tétele szinte folyamatosan változott. Megnevezésükre a végzett m unka, vagy az alkalma­
zás, illetve a bérfizetés jellege szerint számos kifejezést használtak: nap- vagy hószámos,
summás, részes arató stb.
Az 1890-es években tűntek fel az uradalm akban a summások. Őket tavasztól őszig
alkalm azták kapálásra, kaszálásra. Gyakran távoli vidékekről (főleg a Felföldről) érkez­
tek az alföldi és dunántúli nagybirtokra, csoportokban szerződtek, és az előre kialkudott
bért —pénzben és természetben —a munka végeztével, egy összegben, „summában” kapták
meg (innen ered az elnevezésük).
Az aratást és a cséplést többnyire az uradalom környékén toborzott arató- és cséplő­
banda végezte. Az ő fizetségük általában a learatott termény bizonyos hányada (eleinte
tizede, később gyakran m ár csak 1/12 része) volt.
A valódi m unkásléthez legközelebb a kubikosok, a nagy infrastrukturális földm un­
kák (innen az elnevezés: a megmozgatott földmennyiség köbe, kubusa után) munkáshada
állt. A folyószabályozások és vasútépítések lezárulta után csak kisebb részük választotta
végleg az ipari munkássorsot, például városi építkezéseken. A kubikosság többsége soha
nem szakadt el teljesen a mezőgazdaságtól, gyakran vállalt földet részesművelésre vagy
 A MEZŐGAZDASÁGI BÉRMUNKÁSOK * 4 5 5

részes aratást, m iként a városi építőm unkások is gyakran tértek vissza a mezei m unká­
hoz. Problém ájuk főleg a kilencvenes évektől jelentkezett hatalmas feszítő erővel, am i­
kor a nagy vízrendezési m unkák lezárultával a kubikosok százezrei veszítették el meg­
élhetésüket, s kerestek újra megélhetést a mezőgazdaságban.
Az agrárproletariátus helyzetének nyomorúsága - a szegényes életviszonyok mellett
- a kiszolgáltatottságban ragadható meg, amely a szegényparasztság számbeli gyarapo­
dásával még fokozódott is. A m unkáért, cselédi helyért, részes aratásért, téli favágásért
sorban álló szegény em ber mintegy zsellére lett (sok helyen így is hívták) a földbirtokos­
nak vagy a gazdag parasztnak. A viszony a tehetős gazda és a neki dolgozó szegény kö­
zött lehetett patriarchális is, s m int ilyen, még jobban hasonlított a rendi kapcsolatok­
hoz: fentről gondoskodás, lentről hűség, a „becsületes szolgálat” leplezte-enyhítette az
uralm i alá-fölérendeltség nyerseségét.
Az agrárproletariátusból, a társadalom legaljáról csak keveseknek sikerült felemelked­
niük. A felfelé irányuló mobilitás lehetséges útjai - gyerekei iskoláztatása vagy vagyon­
szerzés —csak kivételes szerencse esetén nyíltak meg előttük. A falusi, pusztai nyomor­
ból való kitörésre az egyetlen reális esélyt a városba költözés adta. Bár a külső szemlélő
kevés emelkedést lát a háztartási cseléddé vált leányok vagy a gyári segédmunkások, az
építkezések napszám osainak sorsában, számukra még a legszegényesebb városi életkö­
rülmények is minőségi ugrást jelentettek a cselédszálláshoz képest.
A m ezőgazdasági bérm unkások nyomorúsága ugyanis talán leginkább lakásviszo­
nyaikban ragadható meg. Az idénym unkások többsége barakkszerű épületekben vagy
egyenesen istállókban, juhhodályokban kapott elhelyezést. A cselédek számára hosszú
földszintes házakat építettek, amelyeket kívülről nemigen lehetett az istállótól m egkü­
lönböztetni. A házakhoz esetleg kis konyhakertek is tartoztak. A cselédházak viszonyait
jellemzi, hogy 1910-ben kellett intézkedni arról, hogy egy felnőttnek legalább 10 lég­
köbmétert, m inden családnak külön-külön szobát és kam rát kell biztosítani. A világhá­
borúig azonban még ezek a szerény követelmények sem váltak általános gyakorlattá. Egy-
egy szobában gyakran lakott két sokgyermekes család, a közös konyhát pedig olykor négy,
vagy még több család használta. A „szoba” bútorzata priccsekből és földre terített szal­
mazsákokból, sublótból, ládából állt. Az asztal és a szék nem számított feltétlenül szük­
séges bútordarabnak: a cseléd a földre, küszöbre vagy lócára kuporodva fogyasztotta el
szegényes ételét. A szűkös és silány élelmezés egyhangúságát csak a „kom m enció” ki­
adása utáni napok „dőzsölése” vagy a téli disznóvágás utáni lakomák törték meg, amivel
persze rögtön a fejükre vonták az előrelátás hiányának, a józan gazdálkodásra való kép­
telenségnek a vádját. Az agrárszegénység tartós fennmaradásához és az egész paraszti
világ válságához nagymértékben járult hozzá a kései iparosodás, amely nem is a töm e­
geket foglalkoztató ágazatokban indult. A falu megnövekedett szegény népességének
egyelőre a kiépülő m odern gazdasági szektor sem tudott megélhetést kínálni, így kény­
szerűen a paraszti világ foglya maradt.
456 • XII. MAGYARORSZÁG TÁRSADALMA A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

A városi munkások
• A VÁROSI MUNKÁSSÁG az iparosodás és az infrastruktúra kiépülésével párhuzam osan
jelentős tömeggé duzzadt a korszak folyamán. 1910-ben mintegy 900 ezer ipari m un­
kást és bányászt írtak össze a népszámlálók, s 950 ezren végeztek fizikai m unkát a szol­
gáltató ágazatokban (közülük csaknem m inden második házi cselédként szolgált).
A számban, szakszerűségben és szervezettségben egyaránt lendületesen gyarapodó
ipari m unkásság törzsét alkotó szakm unkások egy része, főleg a korszak első felében,
külföldről, Ausztriából, Csehországból és Németországból érkezett. Az 1870-es évek­
ben a budapesti m unkások negyede, tíz évvel később hetede volt külföldi születésű.
A szakmunkások többsége a kisipar hanyatló ágainak mestereiből és legényeiből, később
pedig a gépm unkások szakmát tanult fiaiból verbuválódott. A proletariátus alsó rétegei­
nek (betanított és segédmunkások, napszámosok) utánpótlását a paraszti sorból kihul­
lok szolgáltatták. A nemzetiségi adatok vizsgálata e réteg esetében is megerősíti, hogy a
magyarság az országos átlagnál előrébb tartott a modernizálódásban: a munkásságon
belül a magyarok aránya lényegesen felülmúlta az összlakosságbeli részesedését.
Az iparszerkezetből, azaz a textilipar fejletlenségéből következett, hogy a jobban fize­
tett szakmunkástörzs mellett viszonylag kisszámú volt a proletariátus „középosztályát”
alkotó gépm unkás réteg. Megbecsültségben és fizetésben is jóval lejjebb helyezkedett el
a nagy számú, folyton hullám zó, többségében nemzetiségi idénym unkás-napszám os
tömeg.
A nyolcvanas évek óta lezajlott iparfejlődés eredményeként a háború előtt már az ipari
m unkások 60%-a nagyüzemekben dolgozott. A legtöbb m unkásnak a bányászat, a vas-
és gépipar, valamint az élelmiszeripar adott kenyeret. A gazdaság Budapest-központú-
ságának természetes következményeként a proletariátus egyharmada a fővárosban és
környékén tömörült.
A női és gyermekmunka alkalmazása —a textilipar fejletlensége miatt —európai vi­
szonylatban alacsonynak számított (a korszak végén az ipari munkásság 13%-át tették ki
a nők), de em elkedő tendenciát m utatott. A századforduló táján kezdődött drágulás
hatására egyre több családban kellett a feleségnek vagy a nagyobb gyereknek m unkába
állnia, hogy az addigi életszínvonalat megőrizhessék, de a nők jellemzően inkább csak
a házasság előtti életciklus idejére vállaltak kereső munkát.
A szolgáltatási szektor fizikai m unkát végzők dolgozói között viszont szembetűnően
magas a nők aránya, hiszen ennek hagyományos, legnépesebb foglalkozási ágában, házi
cselédként csaknem kizárólag nőket alkalmaztak. Ez a foglalkozás ugyan jellegzetesen
a városhoz kötődött (Budapesten például m inden negyedik nő cselédként dolgozott),
de a cselédség túlnyom órészt a falvakból verbuválódott. A kelengyéjüket ily m ódon
megkereső, a háztartás ellátását kitanuló lányok többsége néhány év után visszatért szü­
lőhelyére, s a férjhez menetellel általában lezárult élete alkalmazotti korszaka. A női cse­
lédség különös szigetet képezett a munkásságban, abba nem tagozódott be, élete a kö­
zéposztály világának keretei közt zajlott.
Az ipari m unkásság kereset szerint erősen differenciálódott. Az évi 900 koronás átlag-
kereset nagy különbségeket takart. A legalsó ötöd ennek a felét se kereste, a legjobban
 A VÁROSI MUNKÁSOK • 4 5 7

fizetett 6% viszont a kétszeresénél is többet vitt haza. A fővárosi munkások egyharmad-

dal több bért kaptak ugyanazért a m unkáért, mint a vidékiek. A szakmunkások kb. két­
szer annyit kerestek, m int a szakképzetlenek.
A munkásság zöme óra- vagy napszámbérben dolgozott, de a századfordulótól —el­
lenkezésük dacára —teret nyert a teljesítmény szerinti bérezés. A m unkás és m unkaadó
közti konfliktusok jelentős része ezekben az évtizedekben az idő körül zajlott. A m un­
kaadó a m unkaidő maradéktalan kiaknázására törekedett, a m unkások pedig védelmez­
ték a hagyományos társadalomból megőrzött autonóm iájuk maradványait: a szünete­
ket, a m unkaszüneti napokat, sőt a késés jogát. Később aztán m agukhoz ragadták a kez­
deményezést is, amikor a m unkaidő rövidítését követelték. Ez a törekvés a korszak végéig
még csak szerény eredményeket hozott. Az ipari munkásság 70%-a az 1910-es években
is napi 10 óránál többet dolgozott. Különösen a néhányadmagával, a mester folyamatos
ellenőrzése mellett dolgozó kisipari m unkásság volt nehéz helyzetben; a jobban fizetett,
gyakran szolgálati lakásban lakó gyári szakmunkás elégedettebb lehetett helyzetével.
Gyerekcipőben járt még a munkavédelem és a szociális gondoskodás is. (Szövgyűjt. VI.
2-3., 9.)
A munkásság életformája természetesen szorosan igazodott jövedelmi tagozódásához.
Jobban kereső rétegei életvitelükben, lakásaik berendezésében a kispolgári m intát követ­
ték, legfeljebb bútoraik szerényebb és olcsóbb kivitelben készültek.
A munkásság lakásviszonyait meghatározta, hogy önálló műhely híján m unka- és lak­
helye térben elkülönült, viszont ennek előnyeit csak egy része élvezhette. Nagyvárosok­
ban (különösen Budapesten) a lakáshiány miatt a munkáscsaládoknak nemigen volt önálló
otthonuk: a nem családosok közül rengetegen háltak albérletben, mások viszont —a fize­
tésekhez képest magas lakbérek (átlagosan a kereset ötödé) miatt —maguk voltak kényte­
lenek albérlővel, ágybérlővel megosztani lakásukat, hogy többfelé osztódjon a teher.
A munkásság a kisebb városokban és a külvárosokban a földszintes házak udvari laká­
sait, Budapest belső kerületeiben pedig a bérkaszárnyákat lakta. A munkásság többségé­
nek lakásviszonyait azonban még a „tisztes szegénység” fogalmával sem igen lehetett
jellem ezni. Budapesten például a „statisztikai átlagproletár” szoba-konyhás, kamra
nélküli, egy-két ablakos, alacsony, vaskályhafűtésű udvari bérlakásban lakott —ötödm a­
gával. Az 1880-as években a budapesti népesség kétötöde élt ennél is nyomorúságosab­
ban, azaz hivatalosan is zsúfoltnak minősített körülmények között, ami azt jelentette,
hogy legalább nyolc ember lakott egy szobában (ráadásul két gyereket számítottak egy
embernek!). Ugyanekkor a lakásbérlők nem kis része alagsori vagy pincelakó. A nagy
pesti építkezési hullám eredménye lesz majd, hogy a századelőn a lakásoknak már csak
egy százaléka van a földszint alatt.
A lakáshiány okozta szociális, egészségügyi és rendészeti gondok késztették a hatósá­
gokat (a fővárost és az államot) nagyobb állami lakásépítési programok indítására: így
épült meg a Százados utcai m unkástelep (1908—1909), majd az 1910-es években a kis­
pesti Állami M unkás- és Tisztviselőtelep (a ,jWekerle”). E nnek kispolgári szintű jólétet
sugárzó házaiban a szoba-konyhás lakások már kamrával, padlással, tornáccal, udvarral
és kerttel egészültek ki, ám a fürdőszoba még a középosztály kiváltsága m aradt ebben a
korban. A fővároshoz képest némileg jobb volt a helyzet a kevésbé zsúfolt többi városban.
458 • XII. MAGYARORSZÁG TÁRSADALMA A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

Általában emberibb életkörülményeket biztosítottak a nagyobb ipari üzem ek, bányák és

vasúti csomópontok szomszédságában a m unkaadók által épített m unkáskolóniák (mint
az óbudai gázgyári vagy az ózdi Velence-telep, illetve a MÁV telepei).
Egy óbudai „jobb környékre” látogató szociográfus leírása szerint az itteni m unkásla­
kások többsége „példaszerű tisztaságban és rendben van tartva. A hófehérre m eszelt fa­
lakon sok helyütt aranykeretű tükröket és rikító színnyom atos olajképeket látunk. A
bútorok szegényesek, de tisztességesek. Az ablakokon egynéhány virágcserép, néhol va­
kító fehér csipkefüggöny barátságos külsőt kölcsönöz a m unkáslakásnak”.
Az átlagos munkáskörnyéket sokkal sötétebb színekkel festette az egykorú leíró, m int
az óbudai tisztes szegénységet: „Járdának, szabályozott kocsiútnak híre-ham va sincs...
Az utcák elhanyagoltsága mögött semmivel sem marad el a lakások elhanyagoltsága. A
legtöbb ház földszintes bérkaszárnya, azonban még elég gyakori itt a fabódé is, mely la­
kásul szolgál. Az ilyenek többnyire csak egy »szobából« álln ak ... Az udvarokban általá­
ban nagy a piszok, a sár. Csatorna nincs. A piszkos vizet az udvarra ö n tik ... A lakások e
vidéken egyablakos szobából és ablak nélküli konyhából állnak... Füstös konyhákba is
jöttünk, ahol az asszonyt mosódézsánál találtuk, melynek párája az egész lakást betöl­
tötte. A szobában kötelek voltak kifeszítve, rajta nedves fehérnem űk.”
A m unkáslakások 15-20 m2-es szobájának berendezése a szülők ágyából, szekrényből,
sublótból, asztalból, székekből állt, s egy vagy több vaságyból a gyerekek és ágybérlők szá­
mára. A kb. 10 m 2-es konyhát asztal, szék, lóca, polcok (stelázsi), mosdóállvány vagy víz­
csap és vizespad, illetve a tűzhely töltötte meg. Itt is gyakran állt egy összecsukható vas­
ágy, hiszen ide is kiszorulhattak családtagok vagy ágyrajárók. A berendezésben paraszti
hagyományok és polgári m inták keveredtek. A magasabb fizetésű és presztízsű rétegek
természetesen inkább a polgárit utánozták. A frissen bevándorolt napszám osok ugyan­
akkor csak fokozatosan „vetkőztek ki” a paraszti világból magukkal hozott tárgyi és vi­
selkedési kultúrájukból.
A zsúfoltság m iatt az otthon természetesen nem tölthetett be olyan központi szerepet,
m int a polgárságnál. A gyerekek az utcán, a férfiak a kocsmában, a századforduló után a
meccsen, esetleg a m unkásotthonban töltötték inkább szabad idejüket. Ezekben a túl­
zsúfolt hajlékokban „polgári értelemben vett családi életről” nem is lehetett szó.

Utórendiség? - a polgárosodás hiányai és eredményei

• A TÁRSADALOM SZERKEZETÉNEK ÁTALAKULÁSA: a rendi struktúra felbomlása és a
polgári elemek térnyerése sokkal lassabban zajlott, m int a politikai intézm ényrendszer
átépítése, vagy az új jogrend megteremtése, sőt elm aradt még a tőkés gazdasági rend tér­
hódításához képest is. Magyarország társadalmát a 19. század második felében sajátos
kettősség jellemezte: a rendi eredetű régi és az újonnan keletkezett elemek tartós egy­
más mellett élése. (Ez egyébként nem kizárólag hazai sajátosság: hasonló súlyt őriztek
meg a régi osztályok Kelet-Közép-Európa többi társadalm ában is, sőt, N yugat-Európá-
ban sem tűntek el nyom talanul a feudális szerkezet elemei.)
A teljes polgári átalakulás két területen m utatott fel jelentős hiányt. Egyrészt megőriz­
te pozícióit egy viszonylag kisszámú, de befolyását tekintve jelentős réteg, a rendi társa-
 UTÓRENDISÉG? - A POLGÁROSODÁS HIÁNYAI ÉS EREDMÉNYEI • 459
dalom nemesi rendjének örököse. E z a társadalmi érintkezés terén egykori előjogainak
számos elemét átmentette; értékrendjét a társadalom széles rétegei elfogadták, s alkal­
m azkodtak hozzá. M ásrészt nagy létszámú társadalmi csoportok m aradtak ki a polgá­
rosodás és a m odernizáció folyamatából, s évszázados értékrendek és életkörülmények
fogságában élték életüket.
A polgári társadalom nak a maga tisztaságában szinte sehol sem létezett klasszikus
m odelljéhez képest persze túlságosan merev, túlságosan tekintélytisztelőnek látszik ez a
társadalom, amelynek m inden rétege hierarchikus vonásokat őrzött. Az alapvető válasz­
tóvonalat a kor társadalmi tudata az „urak” és (utólagos összefoglalással) a nem urak
között húzta meg: az úr, születése, műveltsége, állása jogán, előnyére különült el a nem
urak tömegétől, kívülük és fölöttük helyezkedett el, eleve jobb nevelődési, iskolázódási,
érintkezési adottságokkal, házasodási és érvényesülési esélyekkel vágott neki az életnek.
Más volt a ruházata, nyelvhasználata, életmódja.
A két világon belül szívósan élt tovább egy-egy belső, rendies rangsor, egészen a 20.
század közepéig. N em volt ugyan jogi-intézményes alapja, de a szokásjog, a társadalmi
beidegződés és a hatalm i helyzet számos elemét konzerválta. Ezen „utórendiség” sajá­
tossága volt, hogy az embereket gyakran az egyéni teljesítmény rovására aszerint m inő­
sítette, ki milyen családban született: a gróf grófnak, a nemes nemesnek, a gazda gazdá­
nak, a cseléd cselédnek. Az átlépés bizonyos kategóriák között, ha lehetetlen nem is volt,
de viszonylag ritka maradt.
Számos további válaszfal húzódott az úr és nem úr közötti választóvonal m indkét
oldalán. „Nagyobb” és „kisebb” urak m indenütt voltak, és m egkülönböztették m agukat
a nem uraktól, szigorúan őrizték egykori privilégiumaik maradványait. Folytatódott a
hierarchizáltság a nem urak világán belül is: „a föld, az öröklött vagyon, a »törzsökösség«
nagyobb súllyal esett latba, m int a parasztvállalkozói siker, a közhasznú kezdeményezés
vagy éppen a szellemi csiszoltság és teljesítőképesség” —írja a társadalom kutató Márkus
István. A nevelés során az „urak” alig változó formában sajátították el a ranghoz méltó,
illetve a nem urak a „rendes”, azaz tisztelettudó viselkedés szabályait.
M inthogy a m odern polgári társadalom képlete nem varázsütésre áll elő, a fejlődés
során újonnan létrejött társadalmi csoportok és a régi szerkezeti elemek együttélése —
m int utaltunk rá —a kutatás számára is azt a látszatot keltette,mintha két társadalom létez­
ne egymás mellett. A valóságban szerkezetét tekintve egy társadalomban élt egymás mellett a
régi és az új, az agrárjellegű és a városi. Az időben pedig, a 19. század második felében és
a 20. század elején a magyar társadalom fejlődésének az életviszonyok javulása, a kor­
szerűsödés, a civilizálódás, az urbanizáció, egyszóval a polgárosodás a m eghatározó sa­
játossága.