ellenére, hogy a pápával való szembekerülése miatt Kálmán tüntetőleg Lengyelországba

távozott –, mert Álmosnál megfelelőbb uralkodónak tartotta. Halála után Lászlót először a
somogyvári apátságba, majd Váradra temették.

Gazdaság és társadalom a 11. századi Magyarországon

A gazdálkodás
Ebben a korszakban a hosszú- és laposvassal felszerelt nehézekével művelték a földek
többségét. Az eke elé 10-12 ökröt fogtak, mert Magyarországon a kisebb termetű
szarvasmarhákat tenyésztették. A fő termény a búza és az árpa volt, amire a
terményjáradékokból tudunk következtetni. A zabnak csak az abrakolásban volt szerepe. A
század folyamán a szőlőművelés is nagyon fellendült, az árpa- és a méhsör mellett a bor is
egyre elterjedtebb itallá vált. A megtermelt élelmiszereket kiegészítette az erdei vadászat, a
gyűjtögetés és a halászat is. A lovak tartása már nem volt annyira általános, inkább társadalmi
réteghez kötődött. A kis termetű, igénytelen lovak mellett a hadsereg igényeinek kielégítésére
megjelentek a nagy termetű hátaslovak is. Ezeket a nagybirtokokon és a királyi ménesekben
tenyésztették. A juhok az élelmezésben töltöttek be fontos szerepet, számuk nagyjából tízszerese
lehetett a szarvasmarhákénak. A sertéstartás még nem volt általános, elsősorban a tölgyerdős
vidékekre korlátozódott.

Az iparra ebben az időszakban is az önellátás volt a jellemző. Az önálló mezőgazdasági

termelő igyekezett minden szükségletét maga kielégíteni, de a „birtokos üzem” is arra
törekedett, hogy saját szolgáló népeivel termelje meg az összes szükségletét. Ezek a népek –
hasonlóan a korábbi időszakhoz – gyakran falunként elkülönítve éltek, és a települést a
foglalkozásról nevezték el. A szolgálat szerint több csoportot különíthetünk el. Az első csoport
a mezőgazdasági termékeket termelte: szántó, szőlős (vincellér), lovász, disznóóvó (kanász),
födémes (méhész) stb. A második csoport a mezőgazdasági termékeket dolgozta fel: molnár,
húshoró (szakács), fonó, szövő, szűcs, tímár stb. A harmadik csoport az „ősfoglalkozásokat”
űzte: halász, vízóvó, vadász, erdőóvó (ardó), kutyatenyésztő (pecér), solymos, daróc (állatbőr-
beszolgáltató) stb. A negyedik csoport az ipari nyersanyagokkal foglalkozott: vasas, kovács
(verő), pajzsgyártó (csatár), ács, fazekas (gerencsér), ötvös, esztergár stb. Az ötödik csoport
pedig udvari szolgálatot teljesített: lovas (kísérő), szekeres (fuvarozó), csősz (hírvivő).

Az önellátó gazdálkodás ellenére természetesen létezett kereskedelem is, hiszen nem

tudtak mindent házilag előállítani. A kistermelők árui a helyi piackörzetek hetivásárain
cseréltek gazdát. A piacok általában a várak mellett, a váralján alakultak ki, de a kézművesek
nem telepedtek ide. A „váras helyekből” alakult ki város szavunk is. A távolsági kereskedelem
az országos vásárokhoz és bizonyos árumegállító és vámoltató helyekhez kötődött. A
gazdagabbak itt tudták a luxuscikkeket beszerezni.

Népesség és települések
Magyarország területét a megtelepedés szempontjából továbbra is két részre lehetett
osztani. A belső síkságok és dombvidékek viszonylag sűrűn lakottak voltak, a peremrészek
hegyvidékei pedig szinte lakatlanok. Ez utóbbi részek még mindig gyepűelvének számítottak,
és ezért mélységben akadályokkal és ellenőrizhető átjárókkal tagolták őket. A belső területek kb.
200 ezer km2-t jelentettek, s átlagos népsűrűségük 6 fő/km2 volt. Ez nagyjából 1 millió 200 ezer
ember, s ehhez adódott még hozzá a gyepűelve lakossága. Az itteni vidék népességét még
megbecsülni sem tudjuk, de az biztos, hogy a 11. században az uralkodók tudatosan őrizték a
gyepűelve néptelen jellegét. Ebben változás csak a századforduló környékén történt. A lakosság
túlnyomó többsége falvakban (villa) élt, melyekben legtöbbször 20-25 család (mansio) lakott. A
települések „mozgása” miatt felmerül a kérdés, hogy nomadizáltak-e a 11. században. Az
elképzelhető, hogy kisebb népcsoportok (székelyek, besenyők) megőrizték hajdani félnomád
életmódjukat, s a vetéstől az aratásig terjedő időszakot a falutól távol töltötték. A település-
áthelyezések többsége azonban abból eredt, hogy a kezdetleges talajművelés miatt a föld
kimerülése után új területre kellett költözni. A falu tehát követte a szántóföldet, s ez okoz
gondot a régészeknek a falvak számának megállapításánál.

A társadalom tagozódása
A korabeli társadalom szabadokra (liber) és szolgákra (servus) oszlott. Nagyon sok
átmeneti réteg is volt, a földtulajdonnal rendelkező szabadok és a munkaeszközükkel sem
rendelkező szolgák között ugyanis egy széles népréteg helyezkedett el. A 11. század új
viszonyai között alaposan megváltozott a szabad és szolga megítélése. Korábban a származás
volt a különbség kritériuma, a szolga szolga, a szabad szabad maradt, bárhová költözött. A
földtulajdon kialakulásával azonban minden megváltozott. Vidéken a „levegő szolgává tett”,
vagyis a birtok tulajdonosának joga az ott élőkre is kiterjedt, nemcsak a földre. A szabadok nem
váltak ugyan szolgákká, de függésbe kerültek, és különböző szolgáltatásokkal tartoztak
uruknak. Ezeket az embereket nevezhetjük egységesen félszabadoknak, bár a különböző
birtoktípusokon más és más nevet kaptak. Az mindenesetre általánosan jellemezte őket, hogy
saját munkaeszközükkel dolgoztak, de a más földjén. A köztük lévő különbségeket a
munkaeszközök (pl. az eke és az igavonó állatok, de akár a kovácsszerszámok) tulajdona és a
munkajáradék módjai eredményezték.

Az uralkodó csoport
Bár végig az Árpád-ház uralkodott Magyarországon, a dinasztikus kapcsolatok miatt
eszünkbe sem juthat, hogy valamiféle „színmagyar” uralkodóházat feltételezzünk. A
házasságok következtében például I. László ereiben besenyő, bolgár, cseh, elbai szláv, lengyel,
német, burgundi és görög vér is csörgedezett. Ez a keveredés Európa-szerte teljesen általános
volt, éppen ezért majdnem azt mondhatjuk, hogy László tulajdonképpen bármelyik közép-
vagy kelet-európai trónon ülhetett volna. A szerteágazó kapcsolatok ellenére vagy talán éppen
ezért, rendkívül erősen ragaszkodtak a fiúági örökösödéshez. Az uralkodócsoport ugyanolyan
változatos eredetű volt, mint a királyi dinasztia. Az idegenek bekerülése az országba nem
folyamatosan történt, hanem uralkodókhoz és történelmi sorsfordulókhoz kötődött. Emellett a
királynékkal együtt bejött udvari kíséret is növelte létszámukat. Az udvaroncok kötődtek
urukhoz, így ha az elbukott (pl. Péter esetében), nekik is távozniuk kellett. Tartósan a
bajoroknak (Gizellával), a lengyeleknek (Bélával) és a sváboknak (László idején) sikerült itt
ragadniuk. A magyar és idegen nemzetségek aránya 2/3-1/3 lehetett. Amennyiben az
uralkodócsoport birtokainak mennyiségét nézzük, azt állapíthatjuk meg, hogy a legnagyobb
magánbirtokok is kisebbek voltak, mint a királyi birtokok 1%-a. A magánbirtokok sehol sem
haladták meg a vármegyék 1/3 részét. A nagybirtokosok leggazdagabbjai ritkán a királyi
családba is beházasodhattak. A főurakat ebben a korszakban magyarul talán „nagyoknak”
nevezhetnénk (maiores, nobiles, principes). Ők alkották a király kíséretét és a királyi tanácsot.
Középrétegek
A társadalom középrétegének nagyobb részét a harcos elemek (miles) adták. Ők a 10.
század katonai kíséretéből származtak, és a 11. században a következő szerepekben jelenhettek
meg: a királyi udvarban és az udvari birtokon élő vitéz, a várbirtokon élő várjobbágy, az
egyházi birtokon élő egyházi jobbágy vagy pedig a világi nagybirtokon élő és kíséretet adó
vitéz. Helyzetükre az volt a jellemző, hogy uruktól függtek, és szolgálatuk fejében földet
kaptak. Ellátásukat 2-3 szolgacsalád tette lehetővé. A kapott földet szabadon örökíthették.
Feladatuk volt uruk lovas kísérete békében és háborúban, és vele mentek a királyválasztó
gyűlésekre is. Ők tehát tulajdonképpen a „legfőbb jobbágyok jobbágyai” voltak. A király alá
tartozó várjobbágyokat származás szerint két csoportra bonthatjuk. A „szent király jobbágy fiai”
egész István királyig visszavezették tisztségüket, a „keltjobbágyfiúk” viszont csak később
emelkedtek a várjobbágyok közé. A várjobbágyok csak korlátozott szabadsággal rendelkeztek.
(A középrétegek másik, kisebb csoportját a civil szolgálattevők adták.)

Az alávetettek
A függésben lévők csoportosításának egyik szempontja a birtoktípus. A királyi
várbirtokok váraihoz tartoztak a várnépek. Ezek szolga sorú önálló termelők voltak, egyrészt
terménnyel, másrészt munkával adóztak. Egyik csoportjuk mezőgazdasággal foglalkozott, és
évi 8 dénár adót fizetett szabadsága fejében. A lovasok fuvaroztak vagy külföldi hadjáratok
esetén katonáskodhattak is, s ők csak évi négy dénárral tartoztak a királynak. Az egyházi
birtokok többsége királyi adományozással jött létre, s a szervezete is megmaradt az eredeti
formában. Ezeken a birtokokon az egyház megpróbálta erősíteni az ott dolgozók függőségét, de
ez általában szökésekhez vezetett. A korai időkben ezért jobban örültek az olyan
adományoknak, amikor szolgákat kaptak a birtokkal, hiszen így nagyobb terményjáradékra
tettek szert. (Ha klerikussá váltak, az egyház felszabadította őket.) Az alávetettek jogállása a
világi birtokokon volt a legkötetlenebb. A földesúrnak joga volt a korábbi állapot
megváltoztatására. Ezeken a birtokokon volt a leggyakoribb a szolgák felszabadítása.

Vendégek, városok, polgárság

A vendégek (hospes) telepítése királyi jog volt, amiről az Árpádok csak kivételes
esetekben mondtak le. (A kifejezés kezdetben csak az előkelőket jelölte, s csak később terjedt ki
mindenkire.) A 11. században három nagy hullámban történt betelepítés: Szent István, I.
András és Szent László időszakában. Ez utóbbi alatt zsidók is nagy számban költöztek
Magyarországra, s az ő vallásukat elismerték, a betelepült böszörményekkel (izmaeliták)
szemben azonban egyértelmű beolvasztási politikát folytattak. A vendégek legjelentősebb része
a környező országokból érkezett, amiről a helynevek is tanúskodnak: Németi, Oroszi, Csehi
stb. László idejében Magyarország igen vonzó hely volt a betelepülők számára. A törvények
annyira védték a vendégeket, hogy Magyarországra még szökni is érdemes volt.
A 11. századi Magyarország városai nem a kézművesek összetelepülésével jöttek létre,
hanem a várak melletti piachelyekből. Ebben az időszakban két várostípust különböztethetünk
meg. Az egyik királyi székhely vagy püspökvár (civitas) mellett alakult ki. Ezek a városok
bonyolították a távolsági kereskedelmet is. A másik típus az ispáni vár vagy a megyeszékhely
mellett jött létre, s elsősorban a környék árucseréjének központja volt. A 11. századi magyar
városok tehát bár lényegesen különböztek a falvaktól, a nyugati értelemben vett városoktól
messze álltak. Igazi polgárság még nem fejlődött ki, a lakosság a hagyományos függés szerint
tagozódott csoportokra.