A Naprendszer

A Naprendszer a Nap, és a gravitációja által egyben tartott bolygórendszer,

egyike a Tejútrendszer sok milliárd naprendszerének, amely a galaxisunk
Orion spirálkarjának nagyjából felénél, a galaxis közepe és pereme között
is hozzávetőleg félúton helyezkedik el.

A csillagászatban naprendszer alatt olyan rendszert értünk, amelynek

középpontjában egy vagy több csillag található, és körülötte égitestek
keringenek. Tanulmányozásával elsősorban az égi mechanika foglalkozik
Bolygónknak, a Földnek otthont adó Naprendszerünk középpontjában a
Nap található. Csillagunk gravitációs térrészén belüli objektumok és
kölcsönhatások összessége jelenti a Naprendszert. Központi csillagunk
hozzávetőleg 4,6 milliárd évvel ezelőtt alakult ki egy hatalmas
molekulafelhő gravitációs összeroskadása nyomán. Nem sokkal később a
csillagkeletkezésnél visszamaradt, a Nap egyenlítői síkjában lapos
korongba rendeződött anyagból, a protoplanetáris korongból kialakultak a
bolygók. A belső naprendszerben négy kőzetbolygó (a Merkúr, a Vénusz, a
Föld és a Mars), a külső naprendszerben négy óriásbolygó (a Jupiter, a
Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz) alakult ki. A kőzetbolygók kérge
szilikátos, a gázbolygók viszonylag kis szilárd magját hatalmas hidrogén–
hélium légkör veszi körül.
 A Naprendszerben a bolygókon kívül számos kisebb égitest is
található. A legnagyobb számú égitest-populáció a két különálló
övezetbe rendeződött aszteroidák családja.
A belső aszteroida-öv a Mars és a Jupiter között, a külső ún.
Kuiper-öv pedig a Neptunusz pályáján túl helyezkedik el ellipszis
alakban a Nap mint gyújtópont körül.
Ezekben az övekben található öt olyan objektum, amelyek egy
2006-ban bevezetett égitesttípus ma ismert első tagjai, a
törpebolygók: a Ceres, a Plútó, a Haumea, a Makemake és az Erisz.
Hat bolygónak és három törpebolygónak természetes kísérői is
vannak, ezeket holdaknak nevezzük.
A holdakon kívül az óriásbolygók körül gyűrűk, gyűrűrendszerek
keringenek.
A rendszerben vannak szabadon keringő testek is, ezek az
üstökösök, a kentaurok és a mindenütt jelenlévő bolygóközi por.
Ezek zömének keringése merőben eltér a többi testétől: vagy
elnyújtott ellipszis pályákon, vagy ettől eltérő síkban mozognak.
 A Nap keletkezése, fejlődése

Keletkező naprendszerek az Orion-ködben. A mi Napunk is így született.

A Nap 4,6 milliárd évvel ezelőtt (az Univerzum ma ismert korának kétharmadánál)
született, harmadik generációs csillag.

Sajnos megfigyeléseken alapuló, kísérletileg bizonyított keletkezési modellel még

nem rendelkezik a csillagászat –, így csak elméletek állnak rendelkezésre.

A ma legelfogadottabbnak tekintett keletkezési modell szerint Napunk születési

helye egy molekulafelhő volt, egy gázzal és kozmikus porral teli, instabil térség,
amelyben valamilyen okból – a legvalószínűbb forgatókönyv szerint egy közeli
szupernóva robbanásának hatására – felborult az egyensúly , és egy Naprendszer
méretű anyagcsomó a saját tömegétől összeomlott, és az anyag elkezdett
összehúzódni egész addig, míg létre nem jött belőle a proto-Nap.

A csillagkezdemény anyaga még tovább sűrűsödött, és néhány millió év alatt

beindult a belsejében a magfúzió, megszületett a Nap.A beinduló magfúzió
hatására a napszél is elkezdte áramlását és kifújta a maradék gázt a Nap
környezetéből.
 Kezdetben csillagunk gyorsan forgott a saját tengelye körül, mivel a
molekulafelhő teljes perdülete benne maradt fenn, később azonban
lassult a forgás, nagyobbrészt a kialakuló bolygórendszernek átadott
impulzusmomentum, kisebb részt a napszél folyamatos, szintén
impulzusmomentum „elszívó” hatása miatt.
A Nap sugárzása is fejlődést mutat, születésekor a mainak mintegy 70%-a
volt a kibocsátott sugárzás mértéke, amely milliárd éves időskálán
folyamatosan növekszik, amíg csillagunk ún. fősorozati csillag marad.

A Nap az életpályája során a legtöbb időt a fősorozatban tölti el, ez

csillagunk életpályájának aktív részét jelenti, amíg a hidrogénkészletét a
magfúziós folyamatok héliummá alakítják, modellszámítások szerint
ennek a szakasznak a felénél tartunk napjainkban.
Az elkövetkező 1 milliárd évben a Nap fényessége és külső hőmérséklete
tovább növekszik.
A Nap nagyjából 10 milliárd éves koráig marad a fősorozatban,ekkor
kifogy a hidrogénkészlete és átmegy a vörös óriás fázisba.
Ebben a fázisban beindul a héliumfúzió – a hélium szénné alakulása –,
ami megtízszerezi a mag hőmérsékletét, ezzel a sugárnyomást is, így a
gravitáció és a belső nyomás egyensúlya felborul az utóbbi javára, ez
felfújja a csillagot miközben a felszíni hőmérséklete lecsökken.
A felfúvódás során tömegének egy jelentős részét – számítások szerint
30%-át – is elveszti.
 A bolygók, kisbolygók keletkezése

A bolygókeletkezés folyamata ma még nem teljesen tisztázott, csak

modellszámítások léteznek rá,de a legvalószínűbb – a tudományos
közösség által napjainkban leginkább elfogadott, ám kísérletileg a Nap
keletkezésmodelljéhez hasonlóan nem bizonyított – keletkezéstörténeti
forgatókönyv szerint a bolygók kialakulása közvetlenül a Nap születése
után, a csillag körül kialakult protoplanetáris korongból indult el.
A keringő anyag belső súrlódása miatt már a protocsillag állapot végén
megkezdődött egy akkréciós korong kialakulása a gyorsan forgó csillag
egyenlítői síkjában, a csillagkeletkezés során visszamaradt gáz- és
poranyagból.
Először a gázbolygók alakultak ki a Nap sugárzása által a rendszer külső
részébe fújt gázból, nagyjából 2–3 millió év alatt.
A naprendszer belső vidékein a gáz kifelé távozása miatt csak por maradt.
A füstszemcsékhez hasonló méretű porszemcsék összetapadásával
csomósodások jöttek létre az akkréciós korongban, a csomók hógolyó-
effektusszerűen növekedtek és bolygócsírákká alakultak.
A bolygócsírák folyamatos ütközések részesei voltak, amelyekben
egymáshoz tapadtak, és egyesek egyre nagyobbá nőttek a kisebb
sebességű ütközések során.
A kezdeti időkben több száz 100–1000 kilométeres planetezimál jött létre,
amelyek folyamatos ütközései alakították ki a ma ismert bolygókat, a
bolygók tisztára söpörték a pályájuk mentén az űrt.
Az ütközések energiája megolvasztotta a kialakuló bolygókat, amelyeken
belül megindult a radioaktív fűtés is, ezzel még tovább emelve a testek
hőmérsékletét, az így teljesen olvadt anyag gömb alakba rendeződhetett
a gravitáció által.
A kőzetbolygók keletkezése egy nagyságrenddel több idő alatt ment
végbe, mint a gázbolygóké, néhány tízmillió évet véve igénybe.
A folyamat végén a magmaóceán teteje (a bolygók kérge) lehűlt, majd
megszilárdult.
Ezt követően már csak a nagyobb becsapódások okozta kataklizmák és a
kisebbek miatti erózió zajlott.
Az egymással keringési rezonanciában levő bolygók túlélték az
ütközéseket, mások előbb-utóbb megsemmisültek, beolvadtak valamelyik
másik égitestbe.
A bolygókon kívül más égitestek is kialakultak az akkréciós korongból, a
kisbolygók. Ezeknek az égitesteknek a fejlődéstörténete kissé eltér a
bolygókétól, egész pontosan a fejlődésük leállt egy bizonyos ponton.
 Égitestek

A Naprendszer a Napból és azon kisebb égitestekből áll, melyeket

a Nap gravitációs hatása tart a pályájukon. A Nap körül keringő
testek nagy része közel egy síkban kering, ezt a síkot az ekliptika
síkjának nevezik. Az itt található anyag többsége a nyolc
legnagyobb testben, a bolygókban koncentrálódik, bár ez a
tömegmennyiség így is nagyon kicsi a Nap tömegéhez képest,
mely a Naprendszer össztömegének 99,86%-át adja.
A Naphoz legközelebb keringő négy bolygó (a Merkúr, a Vénusz, a
Föld és a Mars) alkotja a kőzetbolygók, más néven Föld-típusú
bolygók csoportját; ezek javarészt kőzetekből és fémekből
épülnek fel, felszínük szilárd. A négy külső bolygó (a Jupiter, a
Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz) gázóriások, melyeknek
összetétele jelentősen eltér a kőzetbolygókétól; túlnyomóan gáz
halmazállapotú, könnyebb elemek (hidrogén és hélium) alkotják
őket. Átlagos sűrűségük kisebb, méretük viszont jóval nagyobb,
mint a belső bolygóké. A gázbolygók mindegyike rendelkezik
gyűrűrendszerrel, bár messze a legnagyobb és legismertebb a
Szaturnuszé.
 A Naprendszer bolygóinak jelenleg 144 ismert és
elnevezett holdja van és további 23 vár
megerősítésre.Ezen kis égitestek a bolygók körül
keringenek, keletkezésük és összetételük igen eltérő. A
holdak többségét űreszközök segítségével fedezték fel.
A Nap körül az összes bolygó, és a bolygók körül a
legtöbb hold azonos irányban kering, és a
forgásirányokra is döntően ez az irány jellemző: ez az
ekliptika északi pólusa felől nézve pozitív irány (az
óramutató járásával ellentétes). Vannak persze olyanok
is, amelyek kivételt képeznek, és ellentétes, ún.
retrográd irányban keringenek vagy forognak. Például
az Uránusz és a Vénusz tengely körüli forgása, illetve
a Neptunusz Triton nevű holdjának keringése
retrográd, negatív irányú.
 A Naprendszerben két olyan övezet található, melyekben a kisebb
naprendszerbeli testek koncentrálódása figyelhető meg. Az egyik a Mars
és a Jupiter pályája között található kisbolygóöv, melyben feltételezések
szerint több millió aszteroida található, melyek mérete a 940
kilométerestől az 1 kilométernél is kisebb testekig terjed. A másik ilyen
övezet a Neptunusz pályáján túl elterülő Kuiper-öv (ejtsd: kiper), mely a
Naptól mintegy 30–50 csillagászati egységre (4,5–7,5 milliárd kilométerre)
terül el. Ennek a jeges objektumokból álló, korong alakú régiónak a
meglétét csak 1992-ben erősítették meg.A Kuiper-övet gyakran a
Naprendszer végső határának tekintik.
A fenti két övezetben jelenleg öt olyan égitest ismert, melyeknek tömege
elég ahhoz, hogy saját gravitációjuk hatására közel gömb alakúak
legyenek, így ezek az objektumok alkotják a 2006-ban bevezetett
törpebolygók csoportját (a Ceres, a Plútó, az Erisz, a Makemake és a
Haumea). A bolygóktól abban térnek el, hogy pályájuk térségét nem
söprik tisztára. Két évvel a törpebolygók kategóriájának bevezetése után
a Nemzetközi Csillagászati Unió definiálta a plutoidák fogalmát; ezek
gyakorlatilag a Plútóhoz hasonló törpebolygók, melyek pályájának fél
nagytengelye nagyobb, mint a Neptunuszé.
 Következzen az
égitestek,bolygók részletes
ismertetője…