A Világegyetem (Univerzum) kiterjedésére, határaira vonatkozó kérdések a tudomány mai

állása szerint nyitottak, nem tudjuk, hogy a Világmindenség véges-e vagy végtelen.
Jelenlegi műszereinkkel a Világegyetemből egy kb. 10 milliárd fényév (3 milliárd parsec)
sugarú tartományt látunk be, melynek középpontja természetesen a Föld. Ezt a tartományt
Metagalaxisnak hívjuk, ami természetesen kisebb, mint az Univerzum és több mint 1 milliárd
galaxist tartalmaz. Az egyes galaxisokban elhelyezkedő csillagok száma átlagosan 10 millió-
1000 milliárd. A galaxisokat alakjuk szerint három nagy csoportba oszthatjuk: elliptikus
(forgási ellipszoid alakúak), spirális, irreguláris (szabálytalan alakúak).
A csillagok látszólagos fényességét magnitúdóban mérik. Minél fényesebbnek látszik egy
csillag, annál kisebb magnitúdójú. A Nap -26,86 magnitúdójú, a telihold -12,6, a Vénusz
-4,6 magnitúdós, az égbolt legfényesebb csillaga, a Szíriusz -1,45 magnitúdós. Egy
magnitúdókülönbség a fényességben 2,512-szeres változást jelent, (logaritmikus skála). Egy
csillag abszolút fényessége akkora, mint amekkora a látszólagos fényessége 10 parszek
(32,6 fényév) távolságból lenne.  
A csillagokban a hidrogén fúzióját fokozatosan a nagyobb tömegszámú atomok egyesülése
követi, és közben a csillag kiterjedése megváltozik. Előbb vörös óriássá fúvódik, később
kezdeti méretétől függően vagy kihűl, és fokozatosan fehér, majd fekete törpecsillag lesz
belőle, vagy szupernóvaként felrobban, külső burkát levetve. A robbanás során
összetömörödött belső rész tömege határozza meg, hogy a szupernóva-maradványból
neutroncsillag vagy fekete lyuk keletkezik. A fekete lyukak gravitációja annyira erős, hogy
még a fény sem juthat ki belőlük.
Azt a galaxist, amelyben a Nap és Földünk is elhelyezkedik Tejútrendszernek vagy más néven
a Galaxisnak nevezzük. (Az összes többi galaxis összefoglaló neve: extragalaxis. A hozzánk
legközelebb lévő extragalaxis az Androméda-köd.) A Tejútrendszer egy 100 ezer fényév (30
ezer parsec) átmérőjű spirális galaxis, melyben kb. százmilliárd (10 11) csillag található. A
Földhöz legközelebbi csillag, a Nap a Tejútrendszer egyik karjában helyezkedik el, a
középponttól mintegy 30 ezer fényév távolságban.
A Naprendszer a Nap környezetének az a tartománya, amelyben a Nap gravitációs tere
dominál. Ez a tér egy kb. 2 fényév sugarú gömb, melyben a Nap, a 8 nagybolygó és azok több
mint 60 holdja, a kisbolygók, a törpebolygók, a meteorok és az üstökösök. Ha a Napot
gondolatban tízmilliárdod részére kicsinyítjük, akkor átmérője nagyjából akkora lesz, mint
egy méretes narancs (15 cm). Ekkor a 0,5 mm átmérőjű Merkúr 6 méterre keringene tőle. Az
1 mm-es Vénusz 11 méterre lenne, az 1,5 mm átmérőjű Föld 15  méterre keringene. A Jupiter
1,5 cm, és a távolsága kb. 80 méter. 
A Nap egy 1,4 millió km átmérőjű, (tömege kb. 750-szer akkora, mint a Naprendszer összes
többi anyagáé), sárga törpe típusú csillag, és amely gáz halmazállapotú plazma (elektromos
áramot jól vezető gáz), 80% hidrogénből és 20% héliumból áll. A napállandó értéke 1,94
cal/cm2, ez a légkör felső rétegébe érkező hőenergia.
A Nap szerkezete: a Nap belseje három részből áll:
- legbelül a centrális mag található, melynek hőmérséklete 10-20 millió Kelvin, itt megy
végbe a Nap energiatermelése (H atommagok fúziójával He keletkezik). Ezek fölött
helyezkedik el Nap felszíne vagy légköre (hőmérséklete kb. 6000 Kelvin), amely szintén
három részből áll:
- fotoszféra: az energiatovábbítás itt fény formájában történik, ezt a réteget látjuk, itt
keletkeznek a napfoltok.
- kromoszféra: ez a réteg csak napfogyatkozások alkalmával látható, itt jönnek létre a
napkitörések vagy flerek és a protuberanciák.
- korona: folyamatosan megy át a bolygóközi anyagba (csak napfogyatkozáskor látható).

A bolygók a Nap körül direkt irányban (az óramutató járásával ellentétes irányban), ellipszis
alakú pályán keringő, saját fénnyel nem rendelkező égitestek. Két nagy csoportjukat:
- a Föld típusú vagy belső bolygók, a Nap közelében helyezkednek el, szilárd a felszínük,
kicsi az átmérőjük és a tömegük, de nagy a sűrűségük, kevés holdjuk van (Merkúr: 0, Vénusz:
0, Föld: 1, Mars: 2).
- a Jupiter típusú vagy külső bolygók a Naptól távolabb találhatók, túlnyomórészt gáz
halmazállapotúak, nagy az átmérőjük és a tömegük, de kicsi a sűrűségük, sok holdjuk van
(Jupiter: 16, Szaturnusz: 18, Uránusz: 20, Neptunusz: 8).
A kisbolygók (aszteroidák) a Naptól 2,2-4,5 CsE távolságban, a Mars és a Jupiter között
keringő, kis méretű (a legnagyobb kisbolygó, a Ceres átmérője is csak 1000 km) égitestek. A
törpebolygók a gömb alakú „kisbolygók”, pl. a Plutó (Kuiper-öv), de a Ceres is idetartozik.
Az üstökösök talán a leglátványosabb égitestek Naprendszerünkben. Szinte teljes tömegük a
magban összpontosul, ezt illékony jég (piszkos hógolyó elmélet), CO2, NH4 alkotja és
melynek átmérője 10 km körüli. Amikor az üstökös a Nap közelébe kerül, a magból gáz és
por áramlik ki, ez hozza létre az üstököt vagy kómát, az üstökös fényleni kezd. A Napból
áradó fénynyomás, a napszél a gáz- és porrészecskéket a Nappal ellentétes irányba fújja, így
kialakul az átlagosan 10-20 millió km hosszú, látványos csóva. A legtöbb az Oorth-felhőből
származik, pl. Hale-Bopp (1997), 2533 éves keringési idővel, a híres Halley üstökös (76 év
periódusú-1986) a Kuiper-övből származik.
A meteorok ("hullócsillagok") különböző tömegű (a grammtól a több száz tonnáig), a Nap
körül keringő égitestek, amelyeknek a pályája gyakran keresztezheti a Föld pályáját. Ha a
Föld légterébe kerülnek, kb. 500 km-es magasságtól a légkör molekuláival ütközve
felizzanak, hőmérsékletük az 1500-3000 °C-t is elérheti. A meteorok jelentős része a légkörön
való áthaladás közben, 70-80 km-es magasságban elhamvad, néhány (évente 30-50 db)
azonban a Föld felszínét is elérheti, ezeket meteoritnak nevezzük. A meteoritokat anyaguk
szerint csoportosítják, így beszélhetünk vas-, kő-vas- és kőmeteoritokról. A jelentősebb
tömegű meteoritok a becsapódás pillanatában szétrobbannak, így meteorkráterek keletkeznek
(például az arizonai Barringer-kráter, a szibériai Tunguszka-kráter).
A bolygóközi anyag egyik része por, amely az üstökösök szétszóródásából, a kisbolygók
feldarabolódásából keletkezik, másik része gáz, amely főleg a Napból származik, de a
kozmikus sugárzással érkező részecskék is csatlakoznak hozzá.
A Hold és mozgásai: átmérője: 3476 km, felülete: 38 millió km 2, közepes távolsága
Földünktől: 384 ezer km, átlagos sűrűsége: 3,34 g/cm3, felszínén a nehézségi erő a földinek
csak a hatoda. Felszínén megkülönböztetnek sötétebb tónusú, alacsonyabban fekvő ún.
Holdtengereket (mare - a felszín 15 %-án) és világosabb, magasabban fekvő szárazföldeket
(terra - a felszín 85 %-án). Mindkét területen a becsapódásos formák (kráterek, medencék)
uralkodnak. Gyakorlatilag nincs légköre, emiatt óriási a napi hőingás (nappal +130 °C,
éjszaka -160 °C is lehet).
A Hold mozgásai: a Föld körüli keringés sebessége: 1 km/s, ideje: 27,3 nap, iránya: direkt,
pályaexcentricitása elég nagy (0,055), a saját tengelye körüli forgás ideje megegyezik a
keringési idővel (27,3 nap), ezt kötött tengelyforgásnak nevezzük, melynek következménye,
hogy a Holdnak mindig ugyanazt az oldalát látjuk a Földről, a kötött tengelyforgás csak a
Földhöz viszonyítva áll fenn.
A Hold fényváltozásai (holdfázisok): a Holdkorong formája 29,5 napos periódusú, jellegzetes
változást mutat, melynek során a telihold fokozatosan C betű formájú sarlóvá csökken, majd
eltűnik (újhold), később D alakúra dagadva nő újra teljes koronggá (telihold). A fényváltozás
a Nap, a Föld és a Hold változó elhelyezkedéséből adódik. A Hold Föld körüli keringési síkja
5o-os szöget zár be az ekliptikával, így legtöbbször a Nap meg tudja világítani mind a két
égitestet. (A pályáknak van két metszéspontja, ha ekkor van éppen újhold vagy holdtölte,
akkor nap- vagy holdfogyatkozás lesz.) A Nap, a Hold és a Föld olyan kölcsönös helyzetét
nevezzük fogyatkozásnak, amikor vagy a Hold takarja el a Napot (napfogyatkozás), vagy a
Föld árnyéka takarja el a Holdat (holdfogyatkozás). Mindkét jelenség kialakulásában fontos
szerepet játszik, hogy a Nap és a Hold szinte ugyanolyan átmérőjűnek látszik az égen.
A Föld mozgásai:
A Föld tengely körüli forgása: a Föld képzelt tengelye körül, melynek felszíni döféspontjai a
földrajzi pólusok, kb. 24 óránként (23 óra 56 perc 4 mp) tesz meg egy teljes fordulatot
(csillagnap). A forgás iránya: az északi sarkpont felől nézve az óramutató járásával ellentétes,
tehát nyugatról keletre tart (direkt forgásirány). A forgás sebesség (kerületi sebesség) a
forgástengelytől való távolsággal nő, így az Egyenlítőn 461 m/s, a pólusokon pedig 0 m/s. A
forgás legfontosabb következménye a nappalok és éjszakák váltakozása, valamint a Földön
fellépő centrifugális és eltérítő (Coriolis) erő. A centrifugális erő a forgástengelyre
merőlegesen, kifelé hat, ennek következtében alakult ki a Föld lapultsága a sarkoknál. Ha a
földfelszínen valami - pl. levegő vagy víz - az Egyenlítőtől északra vagy délre, a sarkpontok
felé mozdul el, akkor a nagyobb kerületi sebességű hely felől mozog a kisebb kerületi
sebességű hely felé, így a nagyobb kezdősebesség miatt egy kicsit "előreszalad". Ha a
sarkpontok felől az Egyenlítő felé halad valami, akkor a kisebb kerületi sebességű hely felől a
nagyobb kerületi sebességű hely felé mozdul el, tehát egy kicsit "lemarad", belátható, hogy a
mozgó anyagok az északi félgömbön jobb kéz felé, a déli félgömbön balkéz felé térülnek el.
A Föld Nap körüli keringése 365 nap 6 óra 9 perc 9 mp (csillagév vagy sziderikus év),
iránya: a Föld északi pólusa felől nézve az óramutató járásával ellentétes, azaz direkt. A
keringés pályája: A Föld ellipszis alakú pályán kering, amelynek egyik gyújtópontjában van a
Nap. A pályaellipszist általában az excentricitás értékével jellemzik. Következménye: az
éghajlati övek kialakulása: forró (trópusi) övezet (0°-é.sz. és d.sz. 23,5°), mérsékelt övezet
(é.sz. és d.sz. 23,5°- é.sz. és d.sz. 66,5°), hideg övezet (é.sz. és d.sz. 66,5°- é.sz. és d.sz. 90°)
Ha a Föld tengelye merőleges lenne a keringési síkra (ekliptikára), akkor egész éven át a Föld
egy adott pontján nem változna a napsugarak beesési szöge (pl. az Egyenlítőn egész éven át
90°, a sarkpontokon egész évben 0° lenne a beesési szög). Mivel azonban a Föld
forgástengelye 66,5°-os szöget zár be az ekliptikával és ez a szög a keringés alatt nem
változik, a napsugarak beesési szöge egy év folyamán nem állandó a Föld különböző pontjain:
március 21-én az Egyenlítőre, június 22-én a Ráktérítőre (nyári napforduló), szeptember 23-
án ismét az Egyenlítőre, december 22-én pedig a Baktérítőre (téli napforduló) érkeznek
merőlegesen a napsugarak. Napéjegyenlőség (ekvinokcium): évente két alkalommal, március
21-én és szeptember 23-án a napsugarak deleléskor az Egyenlítőre esnek merőlegesen. Ekkor
az egész Földön 12 órás nappal és 12 órás éjszaka van, azaz hosszuk megegyezik. Az északi
félgömbön március 21-e a csillagászati tavasz, szeptember 23-a pedig a csillagászati ősz
kezdete.
Világidő: A 0 hosszúsági (greenwichi) körhöz tartozó középszoláris idő. Ez a greenwichi
középidő (Greenwich Mean Time=GMT). A világidő a Föld valamennyi pontján megegyezik.
Zónaidő: A Földet 24, egyenként 15° szélességű zónára osztották be (így jön ki a 360°). A 0
zóna a ny.h. 7,5 °-tól a k.h. 7,5 °-ig terjed. A zónahatárok nem követik pontosan a hosszúsági
köröket, hanem igazodnak az országhatárokhoz is. Egy zónán belül azonos időszámítást, a
zónaidőt használják. A 0 időzónában a zónaidő a világidővel egyezik meg, kelet felé
zónánként egy órával több, nyugat felé zónánként egy órával kevesebb a zónaidő.
Magyarország az első keleti zónában helyezkedik el, tehát itt a világidőnél egy órával többet
mutatnak az órák (GMT+1 óra).
A dátumválasztó vonal: Nagyjából a 180°-os hosszúsági kör mentén húzták meg, ha keletről
nyugati irányban lépjük át, akkor egy nappal előre, ha nyugatról keleti irányban lépjük át,
akkor egy nappal vissza kell állítani az óráinkat.
Térképészeti alapismeretek
• Definíció: a Föld vagy más égitest felszínének vagy a felszínre vonatkozó természeti és
társadalmi jelenségek, tárgyak meghatározott matematikai szabályok szerint síkba vetített,
méretarányosan kisebbített, általánosított (generalizált) és saját grafikai jelrendszerrel
bemutatott ábrázolási forma.
Térképek csoportosítása
• Tartalom szerint
- Általános földrajzi térkép, célja: általános tájékozódás, tematikus térkép, csillagászati térkép
(világűr, Mars, stb.)
• Méretarány szerint
- kis 1:200000-nél kisebb
- közepes 1:10000-1:200000
- nagy 1:10000-nél nagyobb
A térképlap megformálása (avagy mi mindennek kell rajta lenni)
· Cím
• Térképtükör: az a felület, amin a térkép látható.
• Méretarány és/vagy mértékléc
• Jelmagyarázat
• Kolofon: a készítők neve, dátum, milyen alapanyagból, kiadó, stb.
• Tárgyakat és jelenségeket is lehet ábrázolni (amit láttunk terepen ill. fogalmakat, amiket
nem látunk, mint pl. az országhatár, nyelvek vagy a vallás elterjedése)
Vetület
• A felszín görbült felület. Síkban akarjuk ábrázolni, tehát valahogy vetíteni kell.
• A nagy méretarányú térképek alapfelülete a forgási ellipszoid, míg a közepes és kis
méretaránynál a gömböt vesszük alapul.
• Képfelület jellege szerint:
- sík, henger (a palást síkba fejtésekor kapjuk a vetületet), kúp (a palást síkba fejtésekor
kapjuk a vetületet)
Ha a fenti feltételek közül akár csak egy is nem teljesül, az már képzetes vetület.
- Sztereografikus vetítés : a Föld túlfeléről vetítünk. Szögtartó, maximum egy félgömböt
képezhet le.
- Gnomonikus vetítés: a Föld középpontjából vetítünk. Általános torzulású, egy félgömbnél
kisebb területet képez le.
- Ortografikus vetítés: végtelenből, párhuzamos nyalábokkal vetítünk. Általános torzulású,
egy félgömböt képezhet le.
• Torzulások lépnek fel (ezeket modulusnak nevezzük):
- szögtorzulás, hossztorzulás, területtorzulás
• Vannak szögtartó (konform) és területtartó (ekvivalens) vetületek is, ahol a terület és a szög
is torzul, általános torzulású vetületnek nevezzük.
• A földrajzi koordináták és a tengerszintfeletti magasság pontosan meghatároznak egy pontot
(P).
A hosszúsági köröket meridiánnak, a szélességi köröket paralelköröknek nevezzük. A
kezdőmeridián (λ0) 1880 óta Greenwich. λ a pont hosszúsága, φ pedig a pont szélessége. β
az ún. sugárhajlás β=90-φ.
Régen kezdőmeridián volt Ferro (Kanári-szk), Párizs, Buda, Pozsony, Bécs is.
Domborzatábrázolás
A térképen a domborzat viszonyait láthatjuk. Fontos, hogy tudjunk magasságot és lejtőszöget
mérni.
A domborzatábrázolás fajtái:
- árnyékolás (vagy summerolás), szintvonal, rétegszínezés, kótás (pont és mellette a
magasságérték)
Szintvonalas ábrázolás
A rétegszínezés is szintvonalak alapján történik.
A szintvonal azonos tfszm-ú pontokat összekötő, önmagába visszatérő görbe vonal.
Szintvonalak fajtái:
- alapszintvonal (ebből van a legtöbbb), főszintvonal (általában minden 5-et
megvastagítják), segédszintvonal (két alapszintvonal között, szaggatott vonal, nem feltétlenül
megy körbe)
Szintvonalak kiegészítői:
• Eséstüske: a szintvonalból jön ki, a lejtés irányába mutat.
• Szintvonalszám: talpa mindig a lejtés irányába mutat. Kiegészülhet kótás
magasságmegadással.
• Szintvonalak sűrűsége: utal a terület meredekségére. (Minél sűrűbbek, annál meredekebb a
lejtő.)
A FIR (Földrajzi Információs Rendszer- GIS) a numerikus formában készült (digitális),
tematikus és egymásra helyezhető térképeket alkalmazza, amelyek külön rétegekben
tárolódnak.
A műholdfelvételek a föld- vagy a visszavert sugárzást érzékelik többsávos, letapogató
tükrök, berendezések segítségével pl. a Landsat műhold 6 sávban (30 m-es felbontású), a Spot
3 sávban (10 m-es felbontású) készít felvételeket.
A GPS-rendszer célja, hogy a Föld körül keringő műholdak segítségével határozzuk meg a
vizsgált pont (GPS-vevőkészülék) pozícióját. A műholdról küldött rádiójel kibocsátásának
és beérkezésének időpontja között eltelt idő megadja a GPS-vevő távolságát egy adott
pillanatban a műholdtól. Elvileg három egyidejű távolságmérés három különböző GPS-
műhold felhasználásával azonosíthatja a keresett pont helyzetét. A rendszert úgy dolgozták ki,
hogy egy pont azonosításához minimum négy műhold jelére van szükség.
A Föld belső szerkezete
Nagyon kevés közvetlen adattal, megfigyeléssel rendelkezünk, hiszen még a legmélyebb
kutatófúrások is csak mintegy 10 km-es mélységig hatolnak le (USA- 9000 m, Kola-félsziget-
12000 m), a Föld sugara pedig a mérések szerint 6378 km. A Föld belsejéről a
földrengéshullámok elemzésével lehet közvetett ismeretekhez jutni. Azokat a Föld belsejében
kimutatható felületeket, amelyeken a földrengéshullámok sebességváltozást szenvednek
törésfelületeknek vagy diszkontinuitási felületeknek nevezzük. A földrengéshullámok
elemzésével különböző földszerkezeti modelleket alkottak. Jelenlegi ismereteink szerint a
Föld belső szerkezete három földövre tagolható: földkéreg, földköpeny, földmag.
Földkéreg: Vastagsága nagyon változó, néhány km-től 75-80 km-ig terjedhet, az átlagérték
30-33 km. A magashegységek alatt vastagabb, a síkságok alatt vékonyabb, a kéreg vastagsága
mintegy tükörképe a felszíni domborzatnak. A szárazföldi vagy kontinentális kéreg a
kontinensek területén figyelhető meg, vastagabb, a felső és alsó kéreg egyaránt megtalálható
benne. Az óceáni kéreg az óceánok és az északi sarkvidék alatt figyelhető meg, vékonyabb,
mivel a felső, gránitos kéreg (Al és Si- oxidokban gazdag, fémekben szegény, átlagos
sűrűsége 2,8 g/cm3) hiányzik, csak az alsó bazaltos (Ca, Mg és fémekben gazdagabb terület,
átlagos sűrűsége 3 g/cm3) kéreg található meg benne. A kéreg és a köpeny között húzódik a
Mohorovičić-féle felület.
Földköpeny: 2900 km-es mélységig terjed. A földköpenyt is két részre lehet osztani: a felső
köpeny kb. 1000 km-es mélységig terjed, átlagos sűrűsége 3,4 g/cm3, ásványtani összetételére
az olivin, piroxén, gránát és amfiból jellemző. Az alsó köpeny átlagos sűrűsége 4,7 g/ cm 3,
jóval kevesebb információval rendelkezünk róla. A hőmérséklet gyorsan nő a köpenyben
lefelé haladva, alsó részén már a 4000 °C-ot is elérheti.
A litoszféra vagy kőzetburok általánosabb megfogalmazás szerint a Föld szilikátos öve, amely
a kérget és a köpenyt foglalja magába. Lemeztektonikai szempontból viszont a kőzetburok
csak a szilárd kéregből és a felső köpeny vékony, közvetlenül a kéreg alatt elhelyezkedő
részéből áll. A litoszféra nem egységes héj, hanem több, különböző méretű kőzetlemezből áll.
Az asztenoszféra vagy gyenge öv a litoszféra alsó határától kb. 700 km-es mélységig terjed,
tehát lényegében a felső köpeny litoszféra alatti részét jelenti, melynek halmazállapota
képlékeny, így lassú, folyásos alakváltozásra képes, rajta úsznak a merev litoszféralemezek.
Földmag: 2900 km-től a Föld középpontjáig terjedő gömbszerű terület. A földmagot két
részre szokták osztani: a külső mag vagy maghéj folyékony halmazállapotúnak tekinthető,
mivel benne az S (transzverzális) hullámok nem folytatódnak. Anyaga fémekből, elsősorban
nikkelből és vasból áll, sűrűsége 9-11 g/cm3. A belső mag szilárd halmazállapotú, de közel jár
az olvadásponthoz, nagy viszkozitású, nagy sűrűségű (13-17 g/cm3) terület. A Föld
középpontjában a nyomás kb. 3,6-3,7 Mbar, a hőmérséklet pedig 3000-4000 °C.
A Föld belseje felé haladva a hőmérséklet a radioaktív anyagok (urán, tórium, kálium)
bomlása miatt egyre nő, ezt geotermikus grádiensnek nevezzük, melynek átlagértéke 33
m/1°C = 100 m/3°C.
Az ásványok és a kőzetek:
Ásvány minden, ami nem növényi vagy állati eredetű. A kb. 300 gyakori ásványból 10
nagyon gyakori pl. a kvarc, az agyagásványok, a fémek, a mész, a só, a gipsz. Lehetnek még
puha (zsírkő) és kemény (kvarc→ gyémánt), kristályos (kvarc, gipsz), amorf (opál, obszidián)
vagy cseppfolyós (víz, higany) ásványok is. Az ásványok kitermelése történhet a felszínen
(külszíni bányákból pl. szén, vas), bányákból (fémek), kutakból (kőolaj) vagy lepárlással
(sószalinák). Mexikóban, egy 2000-ben feltárt futballpályányi területű és mintegy két emelet
magas barlangban találhatók a világ eddig felfedezett legnagyobb kristályai, többek között
egy 11 méter hosszú és mintegy 55 tonna tömegű gipszkristály.
A kőzeteket egy vagy többféle ásvány alkotja. Típusai: magmás, üledékes és átalakult vagy
metamorf kőzetek.
Magmás kőzetek: - mélységi (a lassú kihűlés miatt nagy kristályok alkotják) pl. gránit (Alpok,
Kordillerák, Dobrudzsai-hg.) - kiömléses (gyors kihűlés→kis kristályok) pl. bazalt (Hawaii-
szk., Persány-hg.), andezit (Andok, Hargita-hg.)
Üledékes kőzetek: - törmelékes ~ pl. kavics, homok, agyag (márga) és cementezett, törm. ~
pl. homokkő (Elbai-homokkőhg., Csíki-hav.), konglomerátum (Katalóniai-hg., Csukás-hg.)
- szerves eredetű ~ pl. mészkő (tengeri kagylók és csigák vázából: K-
Alpok, Dolomitok, Királykő-hg.), kőszén (mocsarak elhalt növényzetéből elszenesedéssel,
nagy hő és nyomás hatására: Donyec-med., Petrozsényi-med.), kőolaj (elhalt, egysejtű
növények és állatok pl. plankton, anaerob bomlásterméke: Perzsa-öböl, Román-a.)
- vegyi eredetű ~ pl. kősó (Carlsbad-AEÁ, Erdélyi-med.), gipsz (Párizsi-
med., Botoşani)
Átalakult kőzetek: pl. márvány (mészkő újrakristályosodásával: Carrara, Párosz-sz.,
Ruszkica), kristályos pala (agyagból: Alpok, Fogarasi-hav.), kvarcit (kvarc tartalmú
homokkőből: Brazília)
A belső és külső erők által létrejött felszínformákkal, kialakulásuk folyamatával a
geomorfológia foglalkozik.
Belső (endogén) erők a Föld belsejéből származó erők: a Föld belsejében lévő radioaktív
anyagok (urán, tórium, kálium) bomlása során keletkező hő okozza az asztenoszférában a
magma áramlását. A magmaáramlás következménye a kőzetlemezek mozgása
(lemeztektonika) és az ehhez kapcsolódó vulkánosság, földrengések, hegységképződések.
Ezeket, valamint az epirogén mozgásokat a belső erők közé soroljuk.
Lermeztektonika: a 20. század második felében a mélytengeri kutatások igazolták azt az
elméletet, amelyet az 1910-es években dolgozott ki Alfred Wegener. Szerinte a kontinensek
valamikor összefüggtek egymással, ezt az őskontinenst ő Pangeának nevezte. Később ez a
Pangea összetöredezett, és darabjai elsodródtak egymástól.
A kutatások ahhoz a felismeréshez vezettek, hogy a földkéreg és a földköpeny felső szilárd
rétege (litoszféra) több egymás melletti és egymáshoz képest elmozduló kőzetlemezből áll.
Hét nagy és több kisebb kőzetlemezt különítünk el. Lemezmozgások:
1. Távolodás
Az óceánközépi hátságok mentén a kőzetlemezek távolodnak egymástól (távolodó
lemezszegélyek), ahol magma keletkezik a felemelkedő köpeny anyagának megolvadásával.
A Vörös-tenger alatt jelenleg egy új óceán születik. Ennek déli folytatása az Afrikai-
árokrendszer (Közép- és Kelet-afrikai-árok), amely mentén Afrika néhány tízmillió év múlva
ketté fog hasadni. Tehát ahol ma tavak vize tölti ki az árkokat, azok majd tengerré
szélesednek. Ugyanilyen folyamat hozta létre a Bajkál-tó, a Föld legmélyebb tavának árkát is.
Az óceánközépi hátságokat harántvetők darabolják.
2. Közeledés
A mélytengeri árkok vonalában a kőzetlemezek közelednek egymáshoz, és a nagyobb
sűrűségű, vékonyabb óceáni lemez a kontinentális lemez pereme alá bukik (közeledő,
fölemésztődő lemezszegélyek). A több ezer méter mély árkokban törmelékanyag is
felhalmozódik. Egy részük az óceáni lemezeken lerakódott tengeri üledék, másik részük a
közeli szárazföldről származik.
3. Elcsúszás
Az egymás mellett elcsúszó kőzetlemezek leglátványosabb példáját a kaliforniai Szent
András-törésvonal mentén találjuk. Ugyancsak ilyen folyamat okozhat a kis-ázsiai
peremvidéken, Isztambul környezetében pusztító földrengéseket.
Az egyes kőzetlemezek 1-20 cm/év sebességgel mozognak, ennek pontos okát még nem
ismerjük kellőképpen (konvekciós áramlások). A Föld felszínének változásait részben a
kőzetlemezek mozgása okozza. Megfigyelhető:
A vulkáni tevékenység többnyire a lemezhatárokhoz kötődik. A Föld belsejében lévő
olvadék, a magma itt kijáratot talál a felszínre. A felszínre kerülő magmát lávának hívjuk.
Főleg a Csendes-óceán térségében találunk olyan vulkánokat, amelyek a kőzetlemezek
szélétől távol vannak. Ezek kialakulását az ún. forró pontok elméletével magyarázzák. Az
elmélet szerint a köpeny környezeténél magasabb hőmérsékletű, felfelé áramló magma lyukat
éget a kőzetburokba, ahol felszínre törhet a láva. Erre példa a Hawaii-szigetek.
A földrengéseket a szilárd kőzetlemezek elmozdulása okozza. Ezek is a
lemezhatárokhoz kötődnek. A legpusztítóbb földrengések az egymáshoz ütköző
lemezszegélyek körzetében pattannak ki.
Ha a tenger alatt történik a földrengés, illetve a vulkánkitörés, szökőár, japánul cunami
jöhet létre, ennek kialakulását láthatod az ábrán.
Vulkanizmus: a magma a felső köpenyben és/vagy a kéregben elhelyezkedő, nagy nyomás
alatt álló magas hőmérsékletű szilikátolvadék. Ha a magma mozgása során nem jut a
felszínre, hanem a földkéregben szilárdul meg, akkor intruziv magmatizmusról vagy
plutonizmusról beszélünk, ekkor mélységi magmás kőzetek keletkeznek. Ha a magma a
felszínre kerül, akkor láva a neve, a folyamatot pedig effuziv magmatizmusnak vagy
vulkanizmusnak nevezzük, melynek során kiömlési magmás kőzetek keletkeznek.
Megkülönböztetünk szárazföldi és tenger alatti vulkanizmust, valamint felszín közeli (2 km-
nél nem mélyebben lezajló) ún. szubvulkáni folyamatokat.
A felszín felé törekvő magma a mélyben megrekedve hatalmas kiterjedésű magmás
kőzettömeggé szilárdul a földkéregben, ezt batolitnak nevezzük, ami a körülötte lévő
kőzeteket megolvasztja, átkristályosítja. A batolitnál jóval kisebb, csupán néhány km
átmérőjű, a felszínhez közelebb elhelyezkedő, gomba alakú kőzettömeg a lakkolit, amely a
felette lévő kőzeteket nem olvasztja meg, csak felboltozza. A lakkolit a legtipikusabb
szubvulkáni képződmény.
A vulkánok elhelyezkedése: jelenlegi ismereteink szerint Földünkön mintegy 700 aktív vulkán
található, melyek többsége földrajzilag jellegzetes vonalak mentén helyezkedik el, melyek öt
vulkáni övezetet alkotnak: kelet-ázsiai-, amerikai-, eurázsiai-, atlanti- és kelet-afrikai. Ezek a
vulkáni övezetek pontosan egybeesnek a litoszféralemezek határaival.
1. Földünkön a magma 4/5-e a távolodó lemezszegélyek között az óceánközépi
hátságok mentén keletkezik. Az izzó kőzetolvadék nagy mélységből, az
asztenoszférából érkezik, ezért magas a hőmérséklete (1100-1200 °C). Fémes
elegyrészekben (pl. magnézium, vas) gazdag, SiO2-ban viszont szegényebb (kevesebb
mint 52%). Az óceánközépi hátságok menti magma feszítő gázokban szegény, és a
felszínre kerülő bazaltláva hígan folyós. Ezért enyhe lejtőjű pajzsvulkánok és lapos
bazaltfennsíkok jönnek létre (vörös vulkánok).
2. A mélytengeri árkok mentén a közeledő és alábukó kőzetlemez anyagának egy része
megolvad. Mivel az alábukó kőzetlemeznek csak nagyon kis része olvad meg, ezért
annak már más az összetétele, mint a lemez többi részének. Emiatt több szilícium-
dioxidot, viszont kevesebb fémet tartalmaz, ezért az itteni kőzetek világosabb színűek
(minél több bennük a SiO2, annál világosabbak). A mélytengeri árkokhoz kapcsolódó
vulkánkitörések lávája hidegebb (800-900 °C), sűrűbben folyik, ezért a belőle
felépülő vulkáni kúpok meredekebb lejtőjűek. A magasabb gáztartalom miatt a
kitörések gyakran heves robbanással járnak. A robbanásos kitörések nemcsak
lávaömléssel, hanem heves törmelékszórással járnak együtt. A kiszórt és a levegőből
kiülepedett anyagokból vulkáni törmelékes kőzet képződhet (szürke vulkánok).
3. A vulkánok többszöri kitörése során egymásra települnek a lávából megszilárduló
kiömléses kőzetek és a vulkáni törmelékes kőzetek, így rétegtűzhányók (sztratovul-
kánok) keletkeznek. A rétegtűzhányók magmacsatornáján felnyomuló anyaga
központi kürtőn keresztül tör a felszínre, amely gyakran kráterben végződik (vegyes
vulkánok). A kráterkúp tetejét egy újabb, heves robbanásos kitörés a levegőbe
röpítheti, vagy a magmacsatorna kiürülése miatt beszakadhat. Így jönnek létre a
kráternél jóval nagyobb átmérőjű robbanásos, illetve beszakadásos kalderák
(kalderakúpos tűzhányók). Ilyen kalderaképződés játszódott le 1980-ban az észak-
amerikai Mount St. Helens tűzhányón
4. Világszerte sok tűzhányót találunk a kőzetlemezek szegélyétől távol is. Közös
jellemzőjük, hogy a vulkánok láncszerűen helyezkednek el. Kőzeteik a lánc egyik vé-
gétől, ahol még ma is tarthat a működés, fokozatosan idősödnek. Ilyenek például a Ha-
waii-szigetek vagy a Kanári-szigetek tűzhányói is. Kialakulásukat az ún. „forró
pontokkal” magyarázzák. Itt a köpenyből feláramló magma lyukat éget a
kőzetburokba, közben azonban a kőzetlemez továbbhalad a helyhez kötött forrópont
 fölött. Az előző helyen megszűnik a vulkáni működés, de ahogyan a varrógép is újabb
lyukat üt a továbbhúzott anyagba, a forrópont is újabbat éget a kőzetlemezbe.
Vulkáni utóműködések:
- szolfatára: forró (90-200°C-os) vízgőz és kénvegyületek (kén-hidrogén, kén-
dioxid) felszínre törése,
- fumarola: különböző kémiai anyagokat tartalmazó, 100°C feletti hőmérsékletű
gőzömlés,
- gejzír (szökőhévforrás): 100 °C-nál kisebb hőmérsékletű forróvíz-kitörés,
- mofetta: a száraz mofetták CO2 gázt szolgáltatnak,
- savanyúvizek: szénsavas vizet szolgáltatnak, ezeket Erdélyben borvizeknek, a
Felvidéken
csevicének nevezik.
A földrengésekkel a földrengéstan vagy szeizmológia foglalkozik. A földkéregben és a
földköpenyben lejátszódó folyamatok (kőzetlemezek mozgása, magmaáramlás stb.) hatására
feszültségek halmozódnak fel, amelyek földrengések formájában oldódhatnak. A feszültség
feloldódásának a helye a rengésfészek (hipocentrum), ahonnan a földrengéshullámok (P, S, L)
kiindulnak, ennek felszíni vetülete a rengésközpont (epicentrum). A hullámok egy része a
rengésfészekből kiinduló hosszanti hullám, amely rezgőmozgást végezve összenyomja a
kőzeteket, illetve kitágítja. A hullámok másik csoportja a rengésfészekre merőlegesen terjedő,
keresztirányú rezgést végző hullám. A hipo- és az epicentrum közötti távolság a
fészekmélység. A földrengések csoportosítása: keletkezésük alapján három fő csoportba
sorolhatjuk: tektonikus rengések: az összes földrengés mintegy 90 %-a tartozik ebbe a
csoportba, elsősorban a lemezhatárokon pattannak ki, vulkanikus rengések: a vulkáni
működéssel kapcsolatos magmamozgás, gázkitörés következtében kipattanó, helyi jellegű,
viszonylag enyhe földrengések, beszakadásos rengések: földalatti üregek beomlása
következtében kipattanó gyenge földrengések.
Nukleáris- vagy bányarobbantások mesterséges rengéseket idézhetnek elő.
A földrengéseket fészekmélységük (h) alapján szintén három csoportba sorolják: sekélyfészkű
rengések (h<33 km), közepes fészkű rengések (h=33-300 km), mélyfészkű rengések (h=300-
750 km).
A földrengések erősségét kétféle skálán mérhetjük: A Mercalli-Cancani-Sieberg skála 12
fokozatú és a földrengés által létrehozott látható változások, károk alapján alakították ki. A
Richter skála fölfelé nyitott, a szeizmográf által rajzolt szeizmogramon mérhető amplitúdó
alapján állapítják meg a földrengés méretét (magnitúdóját). Az eddig mért legerősebb
földrengés magnitúdója 8,9 volt (Chile, 1960). A földrengések eloszlása a Földön:
túlnyomórészt lemezhatárokhoz kötődnek, tektonikus mozgások hatására alakulnak ki. A
Földön három fokozottan szeizmikus övet különböztethetünk meg: Alpi-himalájai övezet,
Cirkumpacifikus övezet, Óceánközépi hátságok övezete.
A földrengések hatása: ha lakott területeken pattannak ki jelentős pusztításokat végezhetnek,
mind az emberéletben, mind az építményekben. A nagyobb rengések a földfelszín
alakításában is részt vesznek, hiszen kisebb-nagyobb repedéseket, hasadékokat, töréseket,
kiemelkedéseket, süllyedékeket hozhatnak létre, valamint tömegmozgások, csuszamlások is
kísérhetik őket. A tengereken, óceánokon pusztító erejű tengerrengések (cunami) alakulhatnak
ki, melyeket szökőár kísérhet.
Hegységképződés (szerkezetmorfológia): gyűrődések, vetődések

Gyűrődés viszonylag plasztikus (képlékeny), lazább szerkezetű, elsősorban üledékes kőzetek

az összenyomás hatására gyűrődnek. A gyűrődés hatására létrejövő szerkezeti alapforma a
redő, amelynek felemelkedő íve a redőboltozat vagy antiklinális, alsó íve pedig a redőteknő
vagy szinklinális. A redő szimmetriasíkja a redőtengely. A redők méretei tág határok között
változnak: néhány cm-től olykor több km-ig terjednek. A redők osztályozása legtöbbször a
tengelyállás alapján történik: álló redő- tengelye függőleges, a két irányból érkező nyomás
nagysága egyenlő, ferde redő- tengelye dőlt helyzetű, az erők különböző nagyságúak, fekvő
redő- tengelye közel vízszintes helyzetű, az egyik erő nagysága jóval meghaladja a másikét,
áttolt takaróredő- hatalmas erők, erőkülönbségek hatására a redők elszakadhatnak eredeti
aljzatuktól, gyökerüktől és más kőzetekre tolódhatnak, akár több száz km-es távolságban.
Gyűrt szerkezetek jellemzőek a lánchegységek azon típusára, amely két szárazföldi
kőzetlemez ütközésével jött létre és döntően üledékes kőzetekből áll. Ezeket
gyűrthegységeknek is nevezik, pl.: Eurázsiai-hegységrendszer. Takarós szerkezetű hegységek
jelentős erőhatásra alakulnak ki, pl.: Alpok, Kárpátok.

Vetődés: tektonikai (húzó, nyomó, hajlító, nyíró stb.) erőhatásokra a merev kőzettestekben
repedések, törések keletkeznek, a kőzetek törési síkok mentén szétválnak. Ha ezek az erők a
szétrepesztett kéregrészeket elmozdítják egymástól, vetődés jön létre, ahol az elmozdulás
síkja a vetősík. A vetősíkokkal határolt kéregdarabot rögnek, a rögökből álló kéregszerkezetet
pedig rögös szerkezetnek nevezzük. A rögös szerkezet formatípusai: szerkezeti vagy
töréslépcső keletkezik, ha a vetősíkok párhuzamosak és az egyes rögök elmozdulása azonos
irányú, de eltérő mértékű (I.a., I.b.), szerkezeti árok- ha a két vetősík közötti rög a mélybe
zökken, árkos vetődés (árok) jön létre (II.), sasbérc ha két vetősík közötti rög kiemelkedik
(III.), szerkezeti medence- íves vetősíkok mentén bezökkent katlan formájú mélyedés (IV.)

Törések jellemzőek az óidei röghegységekre, a Kaledóniai- és a Variszkuszi- hegységrendszer

tagjaira valamint a földkéreg különösen merev részeire, az ősmasszívumokra is.
Táblás (tabuláris) vidék: vízszintes rétegekből álló szerkezet, platókkal és kanyonszerű
völgyekkel pl. Colorado fennsík, Dél-Dobrudzsa.
Szerkezeti lépcsők a töréslépcsők (törések mentén függőleges elmozdulással kialakult
lépcsők).
Monoklinális: nagy kiterjedésben azonos dőlésű rétegösszletekből épül fel. A réteglépcsők
(kueszták)- ha ellenállóbb és lazább kőzetek váltakozva rétegződnek egymásra, a peremük
szelektíven lepusztulva, külső erők hatására, lépcsőt alkothat, melynek meredek lejtője, a
kueszta homlokzata. A konzekvens völgyek a rétegek irányával megegyező, a szubszekvens
völgyek azokra merőleges, az obszekvens völgyek a rétegek dőlésirányával ellentétes irányúak
pl. Párizsi- med., Erdélyi- med.
Kőzetmorfológia:
A gránitok a földkéregnek számot tevő részét teszik úgy egymagukban, mint a gnejsszel és
egyéb kristályos palákkal egyetemben, ahol azok magját képezik; a gránithegyek alakja
kerekded felületű gömbszelethez hasonlít, vagy pedig több ezer km hosszú fennsíkokat képez,
tömeges anyaga az őskori (laurentian-szisztéma) gránitrégióját alkotja, de ismeretesek a
szilur-, devon-, sőt egyes helyeken még a jura földtörténeti korokból is (Sziklás-
hegység, Sierra Nevada É.-Amerikából és egynéhány európai tartományokból.) Előfordul
még mint vándorkőis Németország, Hollandia, Lengyelország, Oroszországlapályán, melyek
a gleccserekkel a diluviális korban Svéd- és Finnországból származnak; hasonló vándorkövek
ismeretesek Angliában és az Amerikai Egyesült Államok területén is több szövetségi
államban.
Karsztjelenségek: a mészkő, dolomit vagy só pusztulásának a folyamata. Felszíni jelenségek:
dolinák- többé-kevésbé kerekded, oldásos vagy beszakadásos eredetű, mélyedések, poljék-
több tucat km2 kiterjedésű, általában zárt mélyedések, medencék. Felszín alatti jelenségek:
barlangok- a karsztvíz pusztító munkájának, eróziójának az eredményei, jelentős szerepük
van azonban kialakulásukban a beszakadásoknak és a víz oldó hatásának is (a lávabarlangok
magmatikus kőzetekben keletkeznek). A lerakodó mészkőből a barlangok mennyezetén
(sztalaktitok) és alján (sztalagmitok) cseppkövek épülnek.
Konglomerátumon, homokkövön létrejött domborzat: erózióval tornyok (Meteorák- Görögo.),
oszlopok, kőgombák, kősapkás földpiramisok vagy tanúhegyek (Arizona, Utah) keletkeznek.
Agyagokon és márgákon létrejöhetnek vízmosások, szakadékok, csuszamlások valamint ún.
rossz földek „badlands” (Dél-Dakota). A vízmosások (torrensek) felső részében keletkezik a
hordalék (vízgyűjtő medence, katlan vagy tölcsér). Alsó részében feltöltődik a hordalékkúp. A
kettőt összekötő szűk mederszakasz, levezető árok a torok.
Mállás, aprózódás: a Föld felszínén, vagy annak közelében lejátszódó mechanikai (fizikai),
kémiai és biológiai folyamatok hatására a földkéreg kőzeteinek felszínén illetve legfelső
néhány méter vastagságú részén végbemenő átalakulások:
- fizikai mállás (aprózódás): a kőzetek fellazítását, szétesését, felaprózódását létrehozó
folyamat, amelyben a kőzetek ásványos és kémiai összetétele gyakorlatilag nem változik meg.
Fő előidézői a hőmérsékletingadozás, fagyhatás, sók kristályosodásának feszítő ereje,
növények gyökereinek feszítő hatása. A fizikai mállás során kőzettörmelék keletkezik.
- kémiai mállás hatására a kőzetek illetve a kőzetalkotó ásványok teljesen átalakulnak, új
ásványok és kőzetek képződhetnek. Fő előidézői a víz, a levegő és az élőlények hatása. A
mállás során lejátszódó kémiai folyamatok: az oxidáció, hidratáció, oldódás, hidrolízis.
- biológiai mállás: azoknak a hatásoknak az összessége, amelyeket az élőlények fejtenek ki a
kőzetekre. A mikroorganizmusok, növények, gombák, állatok megtelepednek a kőzeteken,
málladékon és tovább alakítják azokat.
Gravitációs formák azon felszínformáló folyamatok eredményei, amelyek a nehézségi erő
hatására, szállítóközeg nélkül mennek végbe lejtős felszínen. A tömegmozgásokat
befolyásolja a lejtőszög, a kőzetminőség, a csapadék mennyisége és a növénytakaró. 2 nagy
csoportra oszthatjuk:
- gyors mozgások (0,3 cm/s - akár 30 m/s sebességűek) pl. omlások, csuszamlások:
- az omlások hirtelen lejátszódó, nagy sebességű tömegáthelyeződések, amelyek során a lefelé
mozgó anyag útjának egy részét szabadeséssel teszi meg. A mozgó anyag mérete változatos
lehet pl.: kőhullás, hegyomlás, partomlás, kőlavina. A csuszamlások a lejtő anyagának
csúszópálya mentén bekövetkező gyors elmozdulása. A csúszópályát általában átnedvesedett
agyagos kőzetek képezik (nedves területeken jellemző inkább). Pl.: hegycsuszamlás,
lejtőcsuszamlás, rétegcsuszamlás, suvadás. A koporsós suvadások (Erdélyi- med.)
csúszópályája a rétegfejeken alakult ki és a rétegektől független, ezek vízszintesek vagy a
falban hátrafele dőlnek. A csuszamlást az agyagosabb rétegek túlnedvesedése okozza.
Jellegzetes hepe- hupás felszín alakul ki (hupák- koporsó alakú homokkő padok, halmok, a
hepék mélyedések). A lesuvadt, folyt agyag a suvadás nyelve.

- lassú mozgások (cm/év - több m/év sebességűek) pl.: kúszások, folyások

- kúszások: a lejtőt borító törmelék vagy málladék igen lassú (cm/év sebességű) mozgása,
mely során az anyagot alkotó szemcsék egymáshoz viszonyított helyzete változik meg. Pl.:
törmelékkúszás, talajkúszás (a lejtőszög ált. több mint 5 fok, 1 m-nél nem mélyebb a creep).
- folyások a képlékennyé vált anyagok egyenes vonalú vagy örvénylő (turbulens) mozgása a
lejtő irányába. Feltétele: elegendő víz, az anyag átnedvesedése, vízzel való átitatódása. Pl.:
szoliflukció: iszap (lahar- vulkáni területen), talaj és törmelékfolyások, geliszoliflukció
(fagyott területeken a felső réteg felolvadásakor bekövetkező talaj és törmelékfolyások).
Folyóvíz alakította felszín
Források: a talajvíz talajvízforrásban, a rétegvíz rétegvízforrásban jut a felszínre. A talajvíz a
talajban az első vízzáró réteg fölött elhelyezkedő, nyomás nélküli víz, amely a szabad
levegővel közvetlenül érintkezik (szabad tükrű). A rétegvíz két vízzáró réteg közé zárt víztartó
réteg víztartaléka, amely artézi kutak révén is felszínre juthat.
A folyóvíz felszínformáló munkája:
Felsőszakaszán a folyó a nagy sebesség és vízszintesés miatt több hordalékot képes
elszállítani, mint amennyi felülről érkezik, ezért folytonosan mélyíti medrét, jellegzetes V
alakú völgyét és bevágó, lineáris eróziót végez. A hegyvidéki folyóvölgyek változatai: a
szurdok, amely függőleges falú, mély és szűk völgy, a kanyon, amely kemény kőzetbe vágódó
völgy.
Középsőszakaszán: a folyó munkaképessége éppen akkora, mint amekkora hordaléka
elszállításához szükséges. Ezen a szakaszán a folyó kanyarulataival szélesíti völgyét. A
meanderek kialakításával a folyómederben a víz egyidejűleg végez hordalékelragadó (felső
szakaszú) és hordaléklerakó (alsó szakaszú) munkát. A folyó hordalékszállító ereje a
sodorvonalban a legnagyobb, ahol ez a partnak ütközik, ott a folyó pusztít, alámos (homorú
part), az ellentétes oldalon pedig hordalék rakódik le (domború part). Az elhagyott
folyókanyarulatok legmélyebb mederrészéből morotvatavak (M) fűződnek le.
Alsószakaszán a folyó munkaképessége egyre kisebb, fokozatosan lerakja hordalékát. Az így
keletkezett hordalékkúpon a meder állandóan változik, számos ágra oszlik. Hosszú idő alatt
létrehozza a nagy feltöltött síkságokat.
Folyóteraszok kialakulása: ha a folyó munkaképessége megnő (pl. az éghajlat nedvesebbé
válásával vagy a ritmikusan emelkedő v. süllyedő kéregmozgásokkal), a folyó bevágódik az
előző időben lerakott hordalékába. A kanyargások következtében a régi, magasabb
völgysíkból csak részletek maradnak meg, ezek a teraszok.

Karsztfelszín: a mészkő, dolomit vagy só pusztulásának az eredménye. Felszíni jelenségek:

dolinák- többé-kevésbé kerekded, oldásos vagy beszakadásos eredetű, mélyedések (b), poljék-
több tucat km2 kiterjedésű, általában zárt mélyedések, medencék (c). Felszín alatti
jelenségek: barlangok- a karsztvíz pusztító munkájának, eróziójának az eredményei, jelentős
szerepük van azonban kialakulásukban a beszakadásoknak és a víz oldó hatásának is (a
lávabarlangok magmatikus kőzetekben keletkeznek). A lerakodó mészkőből a barlangok
mennyezetén (sztalaktitok-h) és alján (sztalagmitok-g) cseppkövek épülnek.

Konglomerátumon, homokkövön létrejött domborzat: erózióval tornyok (Meteorák- Görögo.),

oszlopok, kőgombák, kősapkás földpiramisok vagy tanúhegyek (Arizona, Utah) keletkeznek.
Agyagokon és márgákon létrejöhetnek vízmosások, szakadékok, csuszamlások valamint ún.
rossz földek „badlands” (Dél-Dakota). A vízmosások (torrensek) felső részében keletkezik a
hordalék (vízgyűjtő medence, katlan vagy tölcsér). Alsó részében feltöltődik a hordalékkúp. A
kettőt összekötő szűk mederszakasz, levezető árok a torok.
Tengerparti domborzat
A tengerek felszínformáló hatása függ a part anyagától, tagoltságától és a partmenti vizek
mélységétől.
A tengervíz pusztító munkája (abrázió) magas partokon: a hullámmarás a hullámzó víz által
szállított törmelék koptató, csiszoló hatása. Hatására a meredek partfalban hosszan elnyúló
mélyedés, abráziós fülke alakul ki, amely folyamatosan mélyül, hátrál. Az abráziós fülke alja
kissé a vízszint alatt húzódik, amiből az idők folyamán a fülke hátrálásával (vízvezeték
pumpa) a tenger felé lejtő abráziós terasz alakul ki. Az abráziós fülke fölötti meredek fal az
abráziós partfal (kliff), ami az abráziós fülke hátrálásával alátámasztás nélkül marad, így
leomlik és abráziós törmelék keletkezik, ami részben a teraszon, részben a terasz előtti
abráziós lejtőn (törmeléklejtőn) halmozódik fel. Ha a partfal különböző kőzetekből épül fel, a
keményebbek kevésbé pusztulnak, így kezdetben előreugró hegyfokok, félszigetek alakulnak
ki belőlük, később, amikor a tenger minden oldalról ostromolja őket, abráziós tornyok,
pillérek is kialakulhatnak.

A tengervíz építő munkája sekély vizű partokon: a lapos, sekély vizű partokra kifutó
hullámok jelentős mennyiségű törmeléket, hordalékot szállítanak a part felé. A lapos partra
kifutó hullámok energiája lecsökken, a hullámok átbuknak, összeomlanak, a szállított
törmeléket lerakják. A lerakott hordalékból turzás keletkezik, ha ez közvetlenül a parton épül,
akkor parti vagy szegélyturzás a neve, ha a parttól távolabb keletkezik, akkor lídónak hívják.
A lídó és a part közötti sekély vízterület a lagúna. Ha a turzás teljesen elzár a nyílt tengertől
egy kisebb-nagyobb vízterületet (pl. öblökben), akkor rekesztőturzásról beszélünk, a mögötte
lévő lagúna vize kiédesedik, később elmocsarasodhat, ún. holt lagúnává válik. Egy kisebb
szigetet a parttal két oldalról összekapcsoló turzás turzásháromszöget alkot. A partra ferdén
kifutó hullámok a turzást vándoroltatják a part mentén, amíg egy mélyebb vizű részhez nem
ér (pl. egy öböl bejárata), ahol már nem fejlődhet tovább, így kampószerűen elvégződik, ez a
turzáskampó.

Parttípusok: a szárazföld és a tenger érintkezési sávjai.

Magas partok: - fjordos partok (5)- kiugró félszigetek, leszakadt szigetek, benyúló, keskeny
völgyek jellemzik, ez utóbbiak tengerbe süllyedt glaciális teknővölgyek (fjordok) helyén
jöttek létre (Norvégia, Új-Zéland),
 - riapartok (4)- ágas-bogas alaprajzú part, sok az eljegesedést követő
tengerszint emelkedés miatt elöntött folyóvölggyel (Spanyolo.),
- dalmát (csatornás-3)- part: tagolt, szigetekkel, félszigetekkel szegélyezett
parttípus, amely süllyedéssel keletkezett és így a víz be tudott hatolni part menti hegyek mögé
(Horváto.).
Alacsony partok: - lagúna (2)- tószerű képződmény (öböl), melyet a tengertől csak egy
keskeny, hosszan elnyúló, homoktúrzás választ el (Balti-tenger),
- limán- sekély tengerrel elöntött folyótorkolat, amely lassan süllyedő
partvidéken alakul ki (Fekete-tenger);
- deltás part- a torkolatvidéken lerakott hordalékkúpon a folyó
többszörösen szétágazik, az ágak között sekély, kis mélységű tavak keletkeznek, alakja függ a
víz sűrűségétől; - tölcsértorkolatos part (1): a tenger felé a nagy árapály miatt tölcsérszerűen
kiszélesedő és erősen mélyülő torkolatvidék (Atlanti-óceán).

Éghajlatmorfológiai formák: a jég, a hótakaró és a szél felszínformálásának az eredményei.

A jég felszínformálása (glaciális erózió): a gleccser részei: a kárfülke (firngyűjtő-A), amely
fülkeszerű mélyedés és a hóhatár felett képződik, a belőle kiinduló gleccsernyelv, amely a
korábbi V keresztmetszetű völgyet U alakú völggyé formálja át. Repedései a peremi (100 m
mély, 20-30 m széles) vmint. a haránt, hosszanti és oldalrepedések. A gleccser által szállított
és felhalmozott osztályozatlan törmelék a moréna (fenék-, oldal-, közép- és végmoréna). A
végmorénasáncok mögött a jég elolvadása után tavak duzzadhatnak fel, amelyeket
gleccserpatakok táplálnak. 6-8 m-nyi friss hóból létrejön 1 m vastag nagyobb
szemcséjű csonthó (firn), ebből pedig további tömörödéssel 5-10 cm vastag gleccserjég.
Az Alpok gleccsereinek átlagsebessége 60-70 m/év, de a  grönlandi Jakobshav-gleccseren
napi 30 méteres sebességet is észleltek már.

A hótakaró vagy eljegesedés körüli folyamatok (periglaciális erózió): a leggyakoribb

periglaciális folyamatok: a fagy okozta kőzetaprózódás (kőtengerek keletkeznek), a fagyos
talajkúszás, a talajfolyás (szoliflukció). Területei: a szubpoláris és magashegységi éghajlatok
területei.
Ma 15 millió km2-t, a szárazföldek 10%-át borítja jég a Földön. A pleisztocén
jégkorszakaiban ez a terület 47 millió km2-re is kiterjedhetett. A Föld jelenlegi legnagyobb,
antarktiszi jégtakarójának átlagos vastagsága 2,2 km, a maximális pedig 4,5 km.
A jégkorszakokban hasonló, 2000-3000 méteres jégtakaró borult például Észak-Európa és
Észak-Amerika egy részére is. Ez a jégborítás még 18-20 ezer évvel ezelőtt is létezett! Egy
átlagos óriásjéghegy több mint 90 milliárd liter vizet tartalmaz, ami elegendő lenne
egymillió ember számára öt éven át (EAE terve).
A szél felszínformálása (eolikus erózió)+ a sivatagok:
A szél pusztító munkája: a szélkifúvás vagy defláció, amikor a szél magával ragadja a
homokszemcséket és deflációs medencéket hoz létre, a szélmarás a felszín közelében (15-20
cm) a leghatékonyabb, jellegzetes gombasziklákat vagy kőgombákat hoz létre (a kőgombák
teteje keményebb, szára puhább kőzetekből áll, így jobban pusztul- szelektív erózió).
A szél felhalmozó munkája: ha a szél sebessége csökken, a homokanyag dűnékbe, buckákba
rakódik le. A kifli- vagy sarlóformájú barkánok 20 m magasak, évente 20-40 m-et is
haladnak, szélverte oldaluk lankásabb (domború), szélárnyékban lévő oldaluk meredekebb.
Ha oldalirányban összekapcsolódnak keresztirányú dűnék keletkeznek. A parabolabuckák ott
jönnek létre, ahol a szélbarázdából nemcsak előre hanem oldalirányba is kifújja a homokot a
szél (hosszuk néhány száz méter is lehet, pl. Tisza alföldje). A parabolabuckák homorú oldala
néz szembe a széllel.

Atmoszféra
A légkör szerkezete
- troposzféra (0-10km): felfelé csökken benne a hőmérséklet, átlagosan 100 méterenként 0,5
°C-al. Itt történnek a légköri jelenségek (szél, csapadék), a felső határán -58 °C van, a
tropopauza: átmeneti réteg a troposzféra és a szratoszféra között;
- sztratoszféra (10-50 km): alsó részén a hőmérséklet nem változik, felső részén növekszik.
Felső határán kb. 0 °C van, itt van az ózonréteg. A sztratopauza: átmeneti réteg a sztratoszféra
és a mezoszféra között;
- mezoszféra (50-80 km): a hőmérséklet felfelé haladva csökken, itt elégnek a meteorok, a
felső határán kb. -70-80 °C van. A mezopauza: átmeneti réteg a mezoszféra és a termoszféra
között;
- termoszféra (80- kb. 500 km): a hőmérséklet intenzíven nő, visszaveri a rádióhullámokat,
felső határán 1000-1500 °C van. A termopauza: átmeneti réteg a termoszféra és az exoszféra
között;
- exoszféra (kb. 500 km felett): átmeneti tartomány a légkör és a bolygóközi anyag között,
állandó magas, 1500 °C körüli hőmérséklet.
Ozonoszféra: a sztratoszférában és a mezoszféra alsó részében elhelyezkedő réteg, amelyben
ózon (O3) található. Az ózon oxigén-molekulákból (O 2) képződik ultraibolya-sugárzás (UV)
hatására.
Időjárási elemek
A hőmérséklet:
- besugárzás (inszoláció): a földfelszínre ténylegesen beérkező közvetlen és szórt sugárzás
összessége. Ez lényegesen kevesebb mint a légkör külső határára érkező sugármennyiség (kb.
a fele), mert a légkör anyagai a Napból érkező sugarak egy részét elnyelik, szórják,
visszaverik. Ha 1 m2-nyi sugárnyaláb hajlásszöge 90°, akkor a felszínből is 1 m 2-t melegít.
30°-os hajlásszög esetén 1 m2-es sugárnyaláb 2 m2-en oszlik el. Ebből következik, hogy az a
felszín, ahova kisebb hajlásszögben érkeznek a napsugarak, kevésbé melegszik fel.
- kisugárzás: a besugárzástól felmelegedett földfelszín hősugarakat bocsát ki magából. Minél
melegebb a földfelszín, annál nagyobb a kisugárzás. A földfelszínre beérkező napsugarak
nagyobbik része elnyelődik, és így felmelegíti a földfelszínt, azaz a földfelszín molekuláinak
hőmozgásává alakul, kisebbik része pedig visszaverődik onnan. A földfelszín visszaverő
képessége az albedó. (Minél világosabb a földfelszín, annál nagyobb az albedója, visszaverő
képessége.)
- üvegházhatás: a légkör a Napból érkező rövidebb hullámhosszú sugarakat, mivel ezek
viszonylag nagy energiájúak, jól átengedi. Ezeket a földfelszín elnyeli, és felmelegszik tőlük.
A felmelegedett földfelszín hosszabb hullámú hősugarakat bocsát ki, amelyeket - mivel ezek
viszonylag kis energiájúak - a légkör egyes anyagai nagymértékben elnyelnek, illetve
visszavernek. Ezzel a légkör a kisugárzás jelentős részét visszatartja. Ezt a hővisszatartó
képességet üvegházhatásnak nevezzük. Az üvegházhatásban részt vevő anyagok az üvegház-
gázok, amelyek közül a vízgőz és a CO2 a legjelentősebb. Légkör nélkül üvegházhatás sem
volna, ekkor a kisugárzási veszteség miatt a földfelszín hőmérséklete átlagosan -30 °C lenne.
Az emberi tevékenység jelentős mértékben juttat CO2-ot és más üvegház-gázokat (pl. NO2,
CH4) a légkörbe, ami fokozza az üvegházhatást, ezzel hozzájárul a globális felmelegedéshez.
Az amerikai Chesapeake-öbölben (ejtsd: cseszöpík) fekvő Holland-sziget, amelyen 1910-ben
még 360 ember lakott, a tengerszint emelkedésének lett az áldozata.
Csapadékképződés, felhőfajták: a földi vízkészlet 0,001%-a (kb. 13000 km3) található a
légkörben. A légköri víz nagy része (95%-a) légnemű, de cseppfolyós és szilárd
halmazállapotban is megtalálható. A légköri víz állandóan változtatja halmazállapotát.
- abszolút (tényleges) páratartalom: azt fejezi ki, hogy egy m3 levegőben hány gramm vízgőz
található. Mértékegysége: g/m3. Adott hőmérsékletű levegő csak meghatározott mennyiségű
vízgőzt tud befogadni. Pl. a 10°C-os levegő maximálisan 9 g/m3 vízgőzt tud befogadni.
- telítettség: ha egy adott hőmérsékletű levegőben annyi vízgőz található, amennyit az
maximálisan befogadni képes, telített levegőről beszélünk. Ha például a 10°C-os levegő
éppen 9g/m3 vízgőzt tartalmaz, akkor telített. Ha ennél több vízgőz kerülne bele, akkor az már
nem lehetne jelen gázhalmazállapotban, hanem csak folyékony formában, azaz kicsapódna
belőle.
- harmatpont (telítési hőmérséklet): általában a levegő hőmérséklete gyorsabban változik,
mint a páratartalma, ezért leggyakrabban a levegő úgy válik telítetté, hogy az adott
páratartalmú levegő lehűl, és ha eléri azt a hőmérsékletet, amelyen telítetté válik, akkor azt
mondjuk, elérte a harmatpontot. (Azaz, ha tovább hűl, akkor a benne lévő vízgőz egy része
kicsapódik pl. harmat, köd vagy felhő formájában.)
A felhők csoportosítása: Magasságuk szerint: magas szintű felhők (6000 m felett
képződnek): cirrus (pehelyfelhő), cirrocumulus (bárányfelhő), cirrostratus (fátyolfelhő), a
magas szintű felhőkből nem esik eső. Középszintű felhők (2000-6000 m között képződnek):
altocumulus (középmagas gomolyfelhő), altostratus (középmagas rétegfelhő), a középszintű
felhőkből sem esik eső. Alacsony szintű felhők (2000 m alatt képződnek): stratocumulus
(réteges gomolyfelhő), stratus (rétegfelhő, belőle szemerkélő eső hullhat). Függőleges
felépítésű felhők (aljuk 500-1000 m között, tetőszintjük akár 10 000 m magasan is lehet):
cumulonimbus (zivatarfelhő), cumulus (gomolyfelhő), nimbostratus (réteges esőfelhő). A
függőleges felépítésű felhőkből hullik általában a csapadék.
Csapadék: a talajfelszínen megjelenő cseppfolyós vagy szilárd halmazállapotú víz.
Keletkezése szempontjából két típusát különíthetjük el: talajmenti csapadék, ha a
kondenzáció nem a szabad légtérben történik, hanem a földfelszíni tárgyak felületén, 0 °C
felett harmat, 0 °C alatt dér keletkezik. Ha 0 °C alatti területre melegebb, párásabb levegő
áramlik akkor zúzmara jön létre. Hulló csapadék keletkezéséhez mindenképpen felhőre van
szükség, de nem minden felhőből hullik csapadék. Ha a felhőben a vízcseppek mellett szilárd
halmazállapotú víz, azaz jégkristályok is megjelennek és ezek általában szublimációval egyre
nagyobbra nőnek, végül elérhetnek egy olyan tömeget, amelyet már a feláramlás nem tud
fenntartani a gravitációval szemben. Ekkor kezd hullani a csapadék. A hulló jégkristályok 0
°C alatti felszíni hőmérséklet esetén, mint hó, 0 °C felett pedig elolvadva, mint eső érik el a
felszínt.
A szél a levegő vízszintes irányú mozgása, áramlása. Ha szélcsend van, a füst egyenesen száll
fölfelé. A szellő (2-6 km/óra, 1 fok Beaufort) már megrezegteti a faleveleket, a mérsékelt
szél (20-29 km/óra, 4 fok Beaufort) pedig felborzolja az állóvizek felszínét. A viharos szél
(50-60 km/óra, 7 fok Beaufort) letöri a vékonyabb ágakat, a pusztító orkán (115-120 km/óra,
12 fok Beaufort) pedig kárt okoz a háztetőkben is. Légtömegek: nagy kiterjedésű, sokszor
több százezer km2 területű, időjárási viszonyaiban egységes, a szomszédos légtömegektől
eltérő fizikai tulajdonságú légtest.
Típusai: a hőmérséklet alapján- hideg légtömeg;- meleg légtömeg;- helyi légtömeg.
Időjárási frontok: a troposzféra két légtömege közötti átmeneti zóna.
a) hidegfront: hideg légtömeg áramlik a meleg légtömeg felé. Mivel a hideg levegő nehezebb,
és gyorsabban mozog, hirtelen magasba emeli a könnyebb meleg levegőt. A hirtelen
feláramlás nyomán erős szélvihar, zivatar, sőt akár jégeső is kialakulhat. Az esőzóna
viszonylag keskeny (50-70 km).
b) melegfront: meleg légtömeg áramlik a hideg légtömeg felé. Mivel a meleg levegő
könnyebb és gyorsabban mozog, a meleg levegő lassan felsiklik a hideg levegőre, miközben
maga előtt tolja a hideg légtömeget. A lassú feláramlás nyomán széles sávban (300-400 km)
hosszú csendes esőzés alakul ki.
Légnyomás: A légkör tömege a nehézségi erő hatására nyomóerőt fejt ki. Az egységnyi
felületre (általában 1cm2) nehezedő levegőoszlop súlya a légnyomás. Mértékegységei: hPa
(hektopascal), mb (millibar), atm (atmoszféra), Hgmm (higanymilliméter) vagy torr. A
világon először Evangelista Torricelli (ejtsd: toricselli, 1608– 1647) mérte meg a légnyomás
értékét. Kísérlete során víz helyett higanyt használt. Egy 1 m hosszú, egyik végén zárt csővel
végezte el a kísérletet. A higany 76 cm magasan állt meg a csőben, vagyis ilyen magasra
képes felnyomni a légnyomás a higanyt a tenger szintjén. A tapasztalat szerint 5000 méter
magasan a légnyomás már csak a fele a tengerszinten mért értéknek, 8000 méteren pedig
csupán a harmada. Nagy magasságok meghódítása csak úgy lehetséges, ha a hegymászók
szervezete, több héten keresztül, alkalmazkodik a hegyi viszonyokhoz (a hegyi betegség jelei:
a légzés elmélyülése, a szívverés gyorsulása, a hőségérzet, a lüktetés a halántékon, a látótér
elsötétedése, a szédülés és a hányinger). Ha párásabb a levegő, több víz van benne, de ettől
nem nő a sűrűsége (ill. a súlya és a nyomása). A magyarázat az, hogy a levegőben nem víz,
hanem vízgőz van, ami kisebb sűrűségű a levegőnél, így az átlagsűrűség kisebb lesz, így
csökken a légnyomás !!!
Ciklon, anticiklon: az izobártérképeken az izobárok körkörösen fognak közre területeket.
Ezeket a formákat légnyomás-képződményeknek nevezzük. Közülük azokat, amelyeknek a
belseje felé csökken a légnyomás, légnyomásminimumoknak vagy ciklonoknak, azokat pedig,
amelyek belseje felé nő a légnyomás, légnyomásmaximumoknak, azaz anticiklonoknak
nevezzük.
A ciklonok nagy sebességgel áramló légörvények. A ciklonban, mivel a közepén alacsony a
légnyomás, a levegő befelé áramlik. A Coriolis-erő miatt az északi félgömbön jobb kéz felé
térül el ez a mozgás, ezért az óramutató járásával ellenkező irányú forgómozgást is végez. A
ciklon közepébe áramló levegő a ciklon belsejében felemelkedik. (A déli félgömbön a
ciklonokban természetesen szintén befelé, de az óramutató járásával megegyező irányba
áramlik a levegő.) Két fő típusa: a mérsékelt övi ciklonok: a meleg és a hideg levegő
találkozási vonalán hullámok jönnek létre, a meleg és a hideg levegő egymásba kapaszkodik,
majd örvénylés alakul ki. A meleg és a hideg levegő érintkezési vonalán időjárási front alakul
ki. A ciklonban, mivel légörvényről van szó, hideg és melegfront is megfigyelhető, de mivel a
hidegfront sebessége nagyobb, mint a melegfronté, a hidegfront idővel utoléri a melegfrontot,
kialakul az okklúzió (záródás). A trópusi ciklonok: átmérőjük: 200-500 km, kiterjedésük
kisebb, mint a mérséklet övi ciklonoké, de sokkal gyorsabban örvénylik bennük a levegő,
vándorlási sebességük 10-40 km/h. Az erősen felmelegedett (26-27 °C-os) tengeren
szélcsendben keletkeznek. A középpontjukban igen alacsony a légnyomás, ez a 10-30 km
átmérőjű terület a ciklon "szeme", ahol derült az idő. Ezt veszi körül a gyorsan áramló
viharzóna, ahol a szélsebesség akár 100-250 km/h is lehet. Három fő helyen alakulnak ki: (1)
Dél-Amerika északi részén a Karib-tenger térségében, itt hurrikán a nevük; (2) Délkelet-Ázsia
partjai mentén, itt tájfunoknak nevezik őket; (3) az Indiai-óceán térségében alakulnak ki az
orkánok.
Az anticiklon olyan légörvény, amelynek középpontjában magas a légnyomás. Ennek hatására
az anticiklon belsejében leszáll a levegő, a Föld felszínén a középponttól kifelé áramlik, és a
Coriolis-erő hatására az északi félgömbön az óramutató járásával megegyező irányban forog.
Átmérőjük 500-5000 km, általában keveset mozognak, viszonylag állandó képződmények;
A nagy földi légkörzés: az egész Földet átfogó légáramlások rendszerét általános
cirkulációnak vagy nagy földi légkörzésnek nevezzük. A nagy földi légkörzés három
szélrendszerből áll:
a. passzátszelek: 0°-tól é.sz. és d.sz. 30°-ig, az északi félgömbön ÉK-i, a délin DK-i irányúak
b. nyugati szelek: é.sz. és d. sz. 30° és 60° között, az északi félgömbön DNY-i, a délin ÉNY-i
irányúak.
c. sarki szelek: é-sz. és d. sz. és 60° és 90° között, az északi félgömbön ÉK-i, a déli
félgömbön DK-i irányúak.
Időjárás: a levegő fizikai és kémiai állapotának adott helyen rövidebb idő (néhány óra, nap)
alatt lejátszódó változása. Időjárási elemek vagy éghajlati elemek: egyes térségek időjárását,
éghajlatát kialakító, számokkal is leírható jellemzők: napsugárzás, hőmérséklet, légnyomás,
szél, vízgőztartalom, felhőzet, csapadék.
Éghajlat és éghajlattípusok
egy adott hely időjárásának hosszabb időszak (néhány évtized) alatt megfigyelhető,
szabályszerű változása. Éghajlat-alakító tényezők: azok a csillagászati (kozmikus) és földi
jelenségek, amelyek megszabják valamely hely éghajlati változását, azok törvényszerűségét.
Ezek: napsugárzás, a földfelszín anyaga, domborzata, tengerszint feletti magassága,
növényzete valamint az uralkodó szél és tengeráramlások.
Éghajlati övezet: a gömb alakú Földön az éghajlati elemek (és sok más természetföldrajzi
tényező) övszerű sávok mentén rendeződnek el.
Szoláris éghajlati övezet: a napsugarak hajlásszöge (deleléskor a napsugarak és a földfelszín
által bezárt szög) által kijelölt éghajlati övezetek (a Nap sugárzását és a Föld
bolygótulajdonságait vesszük csak figyelembe).
Valós vagy módosított éghajlati övezet: a napsugarak által kijelölt éghajlati övezetek határai
szabályosak: a térítők és a sarkkörök jelentik ezeket. A valóságban azonban a
tengeráramlások, a szélrendszerek, a domborzat valamint a szárazföldek és óceánok
szabálytalan elhelyezkedése módosítja a szoláris éghajlati övezetek szabályos határait. Így
jönnek létre a szabálytalan határokkal rendelkező valós vagy módosított éghajlati övezetek.
Ezeken belül is eltérő lehet az éghajlat, így jönnek létre az éghajlati övezeteken belül az
éghajlati övek, és azokon belül az éghajlati területek. Földrajzi övezetek: az éghajlat, a
természetes növényzet, az állatvilág, a talaj, a vízjárás, a felszínformáló erők együttes
övezetes megjelenése.
A forró övezet: egyenlítői öv: egyetlen évszak a forró, fülledt és csapadékos nyár, 25-27
fokos évi középhőmérséklettel, 2-3 fokos évi hőingással, 2-3000 mm-es évi
csapadékmennyiséggel, átmeneti öv: két évszakkal: a hűvösebb, csapadékos nyár és a száraz
tél, 23-27 fokos évi középhőmérséklet, 3-10 fokos évi hőingás. Térítői öv: 250 mm-nél
kevesebb csapadék, két évszak- egy hűvös, száraz tél és egy forró, száraz nyár, nagy napi
hőingás (akár 30 fok) állandó passzátszél, trópusi monszun öv: három évszakkal- egy száraz
tél, egy rövid, forró tavasz és csapadékos nyár, 22-28 fok évi középhőmérséklet, 1500-2000
mm csapadék.
Mérsékelt övezet (nyugati széllel): meleg mérsékelt öv (szubtrópusi): 2 évszakos- egy nedves
és egy száraz, két területtel: egy nyáron száraz mediterrán (400-1000 mm csapadék) és egy
nyáron esős monszun (1000-1500 mm) területtel, 15-20 fok évi középhőmérséklettel. Valódi
mérsékelt öv négy területtel: óceáni: két évszak- esős, hűvös nyár, enyhe, esős tél, 5-12 fokos
évi középhőmérséklet, 800-2000 mm csapadék, kis hőingás 10 fok, átmeneti terület: 0-12 fok
évi középhőmérséklettel, 10-20 fokos hőingás, 500-800 mm csapadék, 4 évszak. Szárazföldi
terület: 25-45 fok évi közepes hőingás (meleg nyár, hideg tél), 300-500 mm csapadék, 4
évszak, szélsőségesen szárazföldi terület: az előzőhez hasonló, a csapadék lecsökken 100-200
mm-re.
Hideg övezet: (sarki szelekkel) két övvel: sarkköri öv: 2 évszakkal- hosszú, zord tél (9-10
hónap), hűvös nyár, -25-0 fok évi kőzéphőmérséklet, 200-300 mm csapadékkal, sarkvidéki
öv: egy évszak, a hideg tél -55-(-10) fok évi középhőmérséklet, 200 mm körüli csapadék.
Hidroszféra
Óceánok és tengerek
Az óceánok jellemzői: önálló medencével rendelkeznek, közepes mélységük 3800-3900
méter; viszonylag állandó a sótartalmuk, 35‰; önálló áramlásrendszerük van.
A tengerek jellemzői: nem mindig rendelkeznek önálló medencével, mélységük változó,
sótartalmuk változó (1-41‰), nincs önálló áramlásrendszerük. Típusai: beltengerek- az óceáni
medencéktől a tengerszorosokban lévő sekély küszöbök választják el, amelyek csak
korlátozott vízcserét tesznek lehetővé, így önálló vízháztartásuk van, interkontinentális
beltengerek- földrészek között elhelyezkedő, általában önálló medencével rendelkező,
viszonylag mély tengerek, pl. Földközi-tenger, Mexikói-öböl, intrakontinentális beltengerek-
egy kontinens megsüllyedt részét foglalják el, így nincs önálló medencéjük és viszonylag
sekélyek, pl. Balti-tenger, Hudson-öböl, Perzsa-öböl. (Az öböl megjelölés nem tekinthető
földrajzi szakkifejezésnek. A méret nem döntő, mert számos olyan öböl van, amelynek
területe sok tengerét meghaladja), peremtengerek- az óceánoktól csak szigetcsoportok
választják el, általában nincs önálló medencéjük és vízháztartásuk, viszonylag sekélyek, pl.
Kelet-Kínai tenger, Bering-tenger, Ohotszki-tenger, Északi-tenger.
A tengervíz fizikai és kémiai tulajdonságai
A tenger színe: általában kék vagy zöld, mert a tengervíz a fénysugarak kisebb energiájú
vörös tartományát 1-2 m-en belül elnyeli, a nagyobb energiájú zöld és kék tartományát
viszont visszaveri.
A melegebb tengereknek kisebb az O2-elnyelő képességük, ezért kevesebb plankton él
bennük, így ezek kékes színűek, átlátszóak, a hideg tengerekben több az O 2, több a plankton,
ezért ezek zöldes színűek, kevésbé átlátszóak. Az átlátszóságot egy 30 cm átmérőjű koronggal
(Secchi-korong) mérik, a tengerbe leengedve figyelik, hogy milyen mélységig látszik. A
legátlátszóbb tenger a Sargasso-tenger, 66 méter mélységben tűnik el a korong.
A tenger sótartalma: A regionálisan ingadozó sókoncentráció ellenére az egyes összetevők
aránya viszonylag stabil. Az óceánban 35 ezrelék körül van, a trópusi térségekben 36, az
egyenlítőnél a sok csapadék miatt 34 ezrelék a sótartalom. A Vörös-tengerben 45 ezrelék, a
Balti-tengerben 4-5 ezrelékre csökkenhet a sok folyó miatt.
A tenger hőmérséklete: Mivel a víznek viszonylag magas a fajhője (1cal/g), ezért lassabban és
kevésbé melegszik fel illetve hűl le, mint a szárazföld (fajhője 0,3-0,5cal/g). Az óceánok
hőmérséklete 1000-2000 méter alatt az egész földön 1-3 °C, kivéve a sekély küszöbű
szorosokkal határolt beltengereket (pl. Földközi-tenger), ahol a fenékküszöb megakadályozza
a mélytengeri rétegek kicserélődését, így itt a tengervíz a mélyebb rétegekben is melegebb.
Jelentékeny sótartalma miatt a tengervíz 0 °C alatt (kb. -2 °C-on) fagy meg, de a mozdulatlan
tengervíz hőmérséklete fagypont alá is süllyedhet, így túlhűtött víz keletkezik, ami már kis
mozgásra is azonnal jéggé fagy. A tengeri jég vastagsága csak 2,5-3,5 méter, mivel a jég jó
hőszigetelő képessége nem engedi lehűlni a mélyebb rétegeket. A tengeri jég egy része a
szárazföldről (a gleccserekből és a jégtakarókból) kerül a tengerbe, ezek a jéghegyek. A
tengerben végződő gleccserek homlokfalának letöredezését "borjadzásnak nevezzük".
A tengervíz mozgásai:
A hullámzás: a tengerfelszín felett keletkező légnyomáskülönbség és a nyomában fellépő
szél kelti. A légnyomáskülönbség hatására a vízrészecskék függőleges irányú (föl-le) mozgást
végeznek, ezért a vízrészecskék egy közelítőleg kör alakú zárt pályán mozognak. A hullám
hullámhegyekből és hullámvölgyekből áll. Két hullámhegy távolsága a hullámhossz. A
hullámhegy és a hullámvölgy közötti távolság a hullámmagasság. A hullám periódusa az az
időtartam, amely ugyanazon a helyen két hullámhegy keletkezése között eltelik.
A tengeráramlás: a tengervíz haladó mozgása a tartósan egy irányba fújó szelek (a nagy
földi légkörzés szelei) révén. A Coriolis-erő miatt a felszíni vízrészecskék elmozdulásának
iránya és a szélirány 45°-os szöget zár be. A széliránytól való eltérés az északi féltekén a jobb
kéz, a déli féltekén a balkéz irányába történik. Az áramlás sebessége a mélységgel csökken, és
az iránya is egyre jobban eltér a széliránytól. A tengeráramlások sebessége változó, a
világátlag 5-6 km/h. A leggyorsabb sebességű tengeráramlást Floridában mérték (17-18
km/h).

A tengerjárás (ár-apály jelenség): a tengerszint fél vagy egynapos ritmusú ingadozásai,

valamint a hozzájuk kapcsolódó áramlások. Dagály: a víz emelkedésének időtartama: kb. 6
óra. Apály: a víz süllyedésének időtartama: kb. 6 óra. A tengerjárást elsősorban a Hold
tömegvonzása kelti, de a Nap tömegvonzása sem elhanyagolható.
A jelenség magyarázata: A Hold Föld körüli keringését pontosabban úgy kell értelmeznünk,
hogy a két égitest a Föld- Hold rendszer közös tömegközéppontján keresztül húzott tengely
körül forog. A közös tömegközéppont közelebb van a Föld középpontjához (4740 km-re van a
Föld középpontjától). A Föld Hold felőli oldalán a Hold tömegvonzása hat, a Holddal
ellentétes oldalon a közös tengely körüli mozgásból adódó centrifugális erő hat. A Hold
vonzó ereje és a centrifugális erő egyenlő nagyságú. A Föld különböző pontjain e két erő
eredője az árkeltő erő, amely a víz elmozdulásának irányát meghatározza. Ebből adódóan a
Földön mindig két helyen van dagály. A Hold felé néző oldalon a Hold tömegvonzása miatt
és a túloldalon a centrifugális erő miatt. A Föld forgása miatt azonban a dagály körbefut a
Földön, a Föld forgásával ellentétes irányban. Ennek időtartama: 24 óra 50 perc, tehát két
dagály között 12 óra 25 perc telik el. Nyílt tengeren 2-3 m magas, a Fundy-öbölben a 19 m-t
is elérheti.
Tavak: a tó minden oldalról zárt mélyedést kitöltő, nyílt vízfelületű állóvíz. A tómedence
alapvetően kimélyüléssel vagy elgátolással alakul ki.
A tavak típusai keletkezésük szerint:
1. belső erők által létrehozott tómedencék: - tektonikus árokban kialakult tómedencék (a
legnagyobb és legmélyebb tavak tartoznak ide), pl. Bajkál, Tanganyika, Kaszpi, Aral,
Viktória, Balaton, - vulkanikus eredetű tavak- krátertó pl. Szent-
Anna tó, kalderató pl. Crater-tó (USA, Oregon), maar tó (egykori vulkánembriók helyén
keletkezett tó), pl. a Rajnai-palahegység, a Francia-középhegység maarjai.
2. külső erők által létrehozott tómedencék: glaciális tómedencék- a jég felszínformáló
hatására alakultak ki:- sziklamedencékben kialakult tavak, pl. a finn és kanadai tóvidék tavai,-
jégperemi tavak (az egykori jégtakaró peremén alakultak ki), pl. Nagy-Rabszolga-tó, Nagy-
Medve-tó, Ladoga, Onyega, - morénatavak (a moréna gátolta el őket), pl. a Német-Lengyel-
alföld tavai,- kártavak vagy tengerszemek a magashegységekben jellemzőek pl. Csorba-,
Bucura-tó,- fjordos tavak (a végmorénasáncok mögött felduzzadt tó, az egykori gleccser
völgyében hosszan elnyúlik), pl. Zürichi-tó, Lago Maggiore, Garda-tó, Comoi-tó, folyók által
kialakított tavak- morotvatavak (a folyók kanyarulatainak lefűződésével visszamaradó holt
medrekben kialakult tavak), pl. Szelidi-tó, szél által elgátolt tavak, pl. szegedi Fehér-tó,
lagúnatavak (az egykori lagúnák helyén kialakult, a tengertől teljesen elzárt, kiédesedett
tavak), pl. Landes (Délnyugat-Franciaország) tavai, hegyomlással elgátolt tavak, pl. Gyilkos-
tó.