Ambrus Péter

A Dzsumbuj
Ambrus Péter
A Dzsumbuj
Egy telep élete
 Gyorsuló idő

Magvető Kiadó, Budapest

© Ambrus Péter, 1988
 I. A Dzsumbuj története

A telep a IX. kerület Soroksári út és a Mester utca által határolt több

kilométer hosszúságú ipari sáv külső részén, az Illatos út és a
Gubacsi út sarkán található.
A Duna mentén kifelé haladva a Hámán Kató út élesen
kettéválasztja a legyezőszerűen szélesedő területet. Ettől kezdve
összefüggő emberi településsel nem találkozunk. Fokozatosan
megszűnik a városi jelleg. A tájat egyre jobban a múlt század végétől
folyamatosan idetelepült és azóta saját logikája szerint terjeszkedő
könnyű- és vegyipar, valamint élelmiszeripar üzemei, tárolói és
raktártelepei uralják. Ahogy haladunk kifelé, úgy válik a táj egyre
tagolatlanabbá; most már a különböző üzemek is elveszítik egyéni
arculatukat, így az egész környék egy omladozó épületekkel tarkított,
egybefüggő roncstelep benyomását kelti. A vasúti töltés után – amely
végképp elzárja a területet a belső kerületek vérkeringésétől – az
ipari sáv közepén fut végig a Gubacsi út, melynek elsődleges
funkciója: biztosítani a különböző üzemekbe való bejutást. Az út bal
oldalán először hatalmas gáztartályok, majd a Húsipari Vállalat
végeláthatatlan területe következik, ami szinte észrevétlenül megy át
a Vegyiművekbe. A környékre jellemző tagolatlanságot itt már
semmi sem töri meg. A gyárépületekhez különböző nyitott raktárak,
gépjavító műhelyek, teherautó- és tárolótelepek csatlakoznak, és
adnak a környéknek sajátos, letarolt jelleget. A jobb oldalon a Hazai
Fésűsfonó mindent elborító, több mint százéves épületei és telepei
sorakoznak. Így érünk a Kén utcáig. A töltéstől a Kén utcáig húzódó
– a Gubacsi és Soroksári út által határolt – területen összesen 18
lakóház található. A fele ezeknek földszintes.
A Kén utca-Gubacsi út-Illatos út által határolt területen egy
sajátos lakótelepszerű tömböt találunk. Három (eredetileg négy), a
múlt század 80-as éveiben épült téglaépület, amelyek négyszintesek,
és 9 db kétszintes, a század 10-es éveiben épült házat. Ezekben a
lakásokban zömmel állami alkalmazottak, főleg az akkor megtelepült
gyárak kistisztviselői, vasutasok, magasan képzett gyári
mester(szak)munkások, néhány tanítónő és orvos, a „kisházakban”
inkább „fővárosi altisztek”, „beszkártisták”, rendőr- és
csendőrcsaládok laktak. Ekkor épült az Illatos úti iskola, és
ugyanebben az épületben van egy óvoda is. Ennek a telepnek
meglehetősen nagy, kertszerű belső udvara van, sőt a kétszintes
házaknak előkertjük is. Néhány kisebb üzlet is működött itt.
Ahol a Kén utcai telep házai az Illatos útnál véget érnek, az utca
szemközti oldalán emelkednek azok a házak, amelyekkel foglalkozni
fogunk. Az általános kép továbbra sem változik, maga a telep is egy
gyárhoz van „ragasztva”. A Gubacsi úton így érünk a Fegyvergyár
után a Határ úthoz. Innen ismét egy város, igaz, kissé falusias város,
Pesterzsébet következik.
Azon a Rákóczi út teljes hosszának megfelelő távolságon, amely a
töltéstől az Illatos útig terjed, összesen 33 lakóépület található. 1937-
ben épült az a három ház, amely Dzsumbuj néven vált ismertté, s
melynek keletkezését és történetét most röviden végigkísérjük.
Budapesten a 30-as évek közepére – az első világháború után
kezdődő folyamat eredményeként – a IX. és a vele határos X.
kerületben hatalmas nyomornegyedrendszer jött létre. A Nagyvárad
tértől kifele egyre sűrűsödtek az épületek, mígnem a Népliget után,
az Üllői út jobb (IX. kerület) és bal (X. kerület) oldalán a Határ útig
nyúló, szinte összefüggő nyomornegyed „város” képét nem öltötte.
Többségük a meglevő állami telepek körül, mintegy azok
folytatásaként jött létre. A barakkok, kalyibák, amiket jórészt az
idehurcolkodók maguk eszkábáltak össze, sajátos szimbiózist
alkottak a már meglevő telepi házakkal. A legnagyobb szegény telep
a „Mária Valéria” volt.
A telepeken élők túlnyomórészt munkanélküliek voltak, óriási
tömegük nemcsak egyre fokozódó szociális feszültséget jelentett, de
már-már az egész terület közigazgatását is komolyan veszélyeztette.
A minden szempontból veszélyes és ellenőrizhetetlenné vált telepek
túlzsúfoltságának enyhítésére a főváros három új állami lakótelep
építésébe kezd, a Hős utcában, a Bihari úton és az Illatos út elején. A
lakótelepek átadásával együtt (1937) több, főleg barakk- és „vad”-
települést is felszámolnak. Így kerül sor a Gubacsi úti
barakktelepülések felszámolására, sőt a „Mária Valéria” egyes
részeinek bontását már szintén elkezdik.
Úgy tűnik, hogy ez volt a két világháború között a főváros
legnagyobb szociálpolitikai kezdeményezése, amely a budapesti
szegények helyzetének javítására irányult. A lakások minőségében,
bérében, és a lakásokba költözés kritériumaiban is egyértelműen
olyan szociálpolitikai elképzelések figyelhetők meg, amikből kiderül:
a lakótelepeket a szegények legnyomorúságosabb helyzetben levő
rétegeinek szánták. A három telepre mintegy 10-11 ezer embert
költöztettek be. Ez a létszám már lehetővé tette, hogy a fő
vonzáskörön kívül eső, más szegénynegyedekből is itt adjanak
egyeseknek lakást. A lakáskiutalásoknál erős szelekció érvényesült.
Eséllyel csak olyan, a lakbért fizetni nem tudó, ezért már kilakoltatott
sokgyermekes családok indulhattak, akiknek legalább egy tagja már
dolgozott Budapesten. Evvel gyakorlatilag a nagy gazdasági válság
után felkerülő szegény családokat ki is zárták a jelöltek közül.
Kisebb létszámú, de igen nagy nyomorban tengődő családok is
kaptak itt lakást, de ekkor két családot költöztettek egy lakásba. A
lakbér heti 2,60 pengő volt, de ha nem tudták fizetni – szemben az
akkori hatályos lakbértörvénnyel –, három hónap után még nem
lakoltatták ki őket. A telepekre költöző munkanélküliek gyerekei
napi egy pohár tejet, valamint egy tál ételt kaptak. A munka nélküli
családok ezenfelül még némi élelmiszersegélyben (kenyér- és
tejjegy) részesültek.
A házak elkészültének híre nemcsak a IX. és X. kerület szegényeit
hozta lázba, hanem más kerületek több tízezer nagycsaládosát is.
1937 első felében a kerületi lakáselosztó hivatalok előtt hetekig, sőt
hónapokig álltak a sorok, mindenki reménykedett, hogy felkerül a
„listára”. A jogosultaknak természetesen csak töredéke kapott lakást.
Az Illatos úti telep lakói tehát bizonyos értelemben kiváltságos
helyzetbe kerültek. Lakáshoz jutottak.
A házak négyszintesek, a három „ikerház” egy téglalap alakú
telken áll, amelynek hosszanti része az Illatos útra néz, erről az
oldalról védőrácsos kerítéssel van elzárva. A téglalap rövidebb szára
a Gubacsi úttal párhuzamos, itt az egyik ház zárja a telepet; innen
nézve ez egy egyedülálló bérház benyomását kelti. A telep hátsó
részét egy kb. 2 méteres kőfal zárja le. A lakásokban nincs WC, és
eredeti állapotában vízcsap sem volt. Maguk a lakások 28 m2-esek,
eredetileg mindössze egy helyiségből álltak, amelynek 4x4 méteres
részét hajópadló, 3x4 méteres részét pedig cementpadló borította. Ez
utóbbi rész a konyha. A konyharésznek külön kis gangra néző ablaka
van, az ajtóval szemben áll a vegyes tüzelésű tűzhely („sparheld”), ez
egyúttal fűtésre is szolgál; a szobarészben nincs kéménylyuk. A
lakások világosak és szárazak. Minden házban van egy
házmesterlakás (két szoba + hivatali szoba, WC) és egy
segédházmesteri lakás (ez kisebb, de a WC bent van). Emeletenként
két-két mosókonyha és fürdőszoba tartozik még a házakhoz. A telep
hátsó végénél, a szomszéd telken egy pici óvoda van. Ilyen
viszonyok közé kerültek tehát az új lakók. A lakások száma 426.
Ide, a Kén utcai telep területének harmadára, erre a területre
költözik be a töltéstől az Illatos út innenső feléig eső összes lakosság
mintegy négyszerese. A feltehetőleg 1937 nyarától kezdődő
beköltözések 1938 első felére jórészt be is fejeződnek. A
legkülönbözőbb, de főleg a környékbeli nyomortelepekről érkező
családok honfoglalása tehát folyamatosan és meglehetősen gyors
ütemben zajlott. A beköltözés rendjére az első időkben külön
telepfelügyelő ügyelt.
Nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok a telep létszámára
vonatkozólag, de megbízható becsléseket adhatunk. Az eddig
rendelkezésünkre álló ismeretek alapján az egy lakásra jutó
személyek száma 8 és 9 közöttire valószínűsíthető, így a lakótelep
létszáma 1938-ban kb. 3500-3700 főből áll. (Elképzelhető azonban,
hogy az egyes lakásra jutó személyek számát kissé alábecsültük. Ha
figyelembe vesszük, hogy a „kiscsaládosok” közül ketten kapnak egy
lakást, akkor, egy gyereket véve alapul, az egy lakásra jutó
személyek minimális száma 6 fő. Két gyerek alatt azonban szinte
senki sem juthatott itt lakáshoz, ez esetben minimális 8 fővel kellene
számolnunk, de tudjuk, hogy 4 gyerekkel már egy lakást kaptak a
családok.) Az itteni szapora gyermekáldást ismerve elképzelhető,
hogy 1937-40 között volt időszak, amikor a telep létszáma
meghaladta a négyezret.
 Ennek a hatalmas és heterogén tömegnek a beköltözése a
környéket szabályszerűen sokkolta. Bár a Kén utcában ekkor már a
középosztálybeli alsó rétegből valók mellett egyre több gyári munkás
is élt, a két, egymástól ennyire drasztikusan különböző kultúra
találkozása olyan éles és kibékíthetetlen ellentéteket szült, hogy a
Kén utcaiak részéről ez mind a mai napig fennmaradt annak ellenére,
hogy azóta a két telep társadalmi összetételében jóformán minden
különbség megszűnt, személyi és családi kapcsolatok alakultak ki
közöttük, sőt számos átköltözés is történt mindkét irányban.
Kétségtelen, hogy a korabeli őslakók szabályszerű kataklizmaként
élték meg az új jövevények mindent elborító jelenlétét. Bár a Kén
utcaiaknak volt egy rendkívül jelentős előnyük: szerves részét
képezték a környéknek. Itt dolgoztak, személyes kapcsolataik jó
része is innen verbuválódott. Annak ellenére, hogy lakóhelyük
szigetszerűen elkülönült a gyárak tengerében, ezt az elszigeteltséget
munkakapcsolataik révén sikerült áthidalniuk. Élettevékenységük
tere így meglehetősen tág volt, és kapcsolódott a távolabbi emberi
településekhez. Ez biztosíthatta volna számukra, hogy az új
jövevényektől függetlenítsék magukat, és éljék (kissé zavaróbb
körülmények között) saját addigi megszokott életüket. Hosszú távon
azonban ez nem ment. Eleve hátrányban voltak – nemcsak
létszámukat tekintve –, mert a mindennapi életben képteleneknek
bizonyultak arra, hogy a betelepülőket kikerüljék. Ennek egyszerűen
objektív okai voltak, ti. az új telepet a régi telep kommunális bázisára
építették (közös iskola, óvoda stb).
Az új lakók tehát beköltöztek, és megpróbáltak berendezkedni. A
telep, ha akart volna, sem tudott tekintettel lenni környezetére.
Minden energiáját lekötötte egy reménytelennek tűnő küzdelem:
valahogyan egymás mellett élni. De a környezet azonnal és rendkívül
egységesen reagált.
Az Illatos úti lakótelep még észre sem vette, de már ki volt
rekesztve, meg volt bélyegezve. Nemhogy múltja, de még jelene sem
volt, amikor a budapesti dzsumbujok közül máris városszerte ő lett a
„Dzsumbuj”. (Ugyanilyen pejoratív értelmű szimbólummá vált maga
az utcanév is: „az Illatos út”.) A telepen lakók csak jóval később
fogták fel, hogy ebben az elnevezésben ellenséges előítélet-rendszer
nyert megfogalmazást. Ez ugyan a szegényeket nem érte teljesen
váratlanul, de volt benne számukra valami szokatlanul új is:
lakóhelyük puszta ténye mindnyájukat egységesen megvetett és
kitaszított kisebbségi létbe kényszerítette, ami a „rongyos”, de
„tiszta”, „tisztességes” szegényektől – azaz saját fajtájuktól is – mint
még azoknál is megvetendőbbeket elkülönítette, sőt szembefordította
velük. Ez a kisebbségi lét hamar alapélménnyé vált. Az ellenséges
külvilággal szembeni külvilággal ellenséges „Dzsumbuj-identitás”
azonnal kialakult. Még legalább egy évtized el fog múlni, amikorra
úgy-ahogy létrejön a telep belső életét szabályozó normák mindenki
által nagyjából elfogadott rendszere, és talán több, mire ez valódi,
életmódot formáló belső erővé válik. De az alapvető érték- és
normarend, ami köré minden további szerveződni fog, már ekkor
megszületett. A „Dzsumbuj-tudat” igazi kisebbségi tudat.
Ahhoz, hogy ennek a gyors, drasztikus és igen hatékony
kirekesztő előítéletnek a kialakulását és széles körű elterjedtségét
megértsük, idézzük fel még egyszer lakótelepünk szerkezetét,
valamint a beköltöző populáció néhány jellegzetes vonását.
Annak ellenére, hogy különböző helyekről jöttek, hogy
személyesen csak igen kevesen ismerték egymást, nem voltak
idegenek egymásnak, hiszen egyazon életformacsoport tagjai voltak.
(Olyan sokgyermekes, kiterjedt rokonságú nagycsaládosokról van
szó, akik főleg alkalmi és idénymunkából máról holnapra élve
nyomorognak, és olyan viselkedés- és magatartásformákat
kénytelenek elsajátítani, amelyek az ilyen körülmények közötti
fennmaradást biztosítják.) Ennek az életformának egyik sajátosságát
mindenképpen ki kell emelnünk: szinte mindenki viszonylag
szélesen elterülő, földszintes házakból álló telepekről jött ide. Ezek
az állami vagy „vad”-telepek (még a legnyomorúságosabbak is)
valamiféle előkertszerűséggel vagy földnyelvvel mégiscsak
rendelkeztek, másrészt bármennyire zsúfoltak voltak, kiterjedésüknél
fogva bizonyos fokig el lehetett bennük különülni (ha nem is
egyéneknek, de bizonyos csoportoknak mindenképpen, mondjuk pl.
a férfiaknak a gyerekektől). Erre már csak azért is lehetőség volt,
mert vagy voltak rajtuk „tisztások”, vagy (még a fallal körülvettek is)
valamilyen nagyobb szabad területek felé nyitottak voltak. És még
valami: földszintes házakról lévén szó, a „kint” és a „bent” nem
különült el olyan élesen egymástól.
Az új beköltözők rendkívül bonyolult és ráadásul ismeretlen
élethelyzetbe kerültek. Az Illatos úti telep struktúrája idegen volt
számukra; már önmagában a „vertikális lét” is szokatlan lehetett,
ennél azonban súlyosabb problémát jelentett a lakások és a házak
belső terének sajátos „kétarcúsága”. A lakások kifejezetten az
elkülönülés vagy ennek igénye irányába hatnak, de egyben eleve
lehetetlenné is teszik az elkülönülést: nem egy tágabb közösség felé
nyitnak, hanem két családot láncolnak egybe – ráadásul egy intimnek
tartott szférában (a közös WC-kről van szó). Vegyük hozzá azt is,
hogy ekkor a két lakásban átlag 16-18 ember lakik, akik nem is
ismerik egymást. (Arról már nem is beszélve, hogy jó néhány
lakásban két, egymásnak idegen család lakik.) Maguk a házak sem
különbek. A hosszú, tagolatlan gangok farkasszemet néznek a saját
ház másik felének gangjaival, és ráadásul a két fél ház által
közrefogott sikátoron mindenkinek, aki a házban lakik, át kell
haladnia. A köz(ös) nyilvánosság olyan nyílt és brutális, hogy a
magánéletnek nincs tere. A közvetlen, mindent áttekinthetőségnek
ilyen nyomasztó voltával is most találkoznak először. Végül az
összes többi alapját képező döntő probléma: ebben a bezárt
téglalapban (amelynek egy része udvar) nincs hely ennyi ember
számára. De nincs hely a lakáson belül sem. Hol lehet itt élni? Ez
azonban legfeljebb a kívülállóban merülhet fel. A Dzsumbujnak
sokkal nehezebb kérdésre kell megoldást találnia. Arra: hogyan
fogunk tudni élni itt? Végül is hosszú évek folyamán sikerül
kialakítaniuk az új településstruktúrához adaptált telepi életformát.
Az éles és azonnali előítéleteket az adaptáció sajátos módja váltja ki.
A szegények egy csoportja – akikkel szemben úgyis sok ellenséges
előítélet létezik már – saját eszközeivel, saját tapasztalatai alapján
kénytelen megoldani egy saját életformáján belüli konfliktust. A
konfliktushelyzet természetesen kiélezett formában hozza felszínre
egy életforma összes negatívumát és pozitívumát. A pozitívumokat
persze nehezebb észrevenni. De hát miért is venné bárki is észre
akkor, amikor ez az életforma azzal fenyeget az adott környezetben,
hogy uralkodóvá válik. A félelem keltette ellenséges érzés, valamint
a szegények konfliktusával járó nagy „csatazaj” (és azt se tagadjuk,
némi vér is) megtette hatását: a szegénységen belül újabb
bűnbakcsoport képződött (mert persze volt több is). A
„dzsumbujisták” ettől kezdve az egész városban érezhették, mit
jelent kisebbséginek lenni. Ezért aztán titkolni is kellett
„származásukat”.
A foglalkoztatottságra vonatkozólag sajnos semmiféle statisztikai
adattal nem rendelkezünk. A visszaemlékezések és elbeszélések
alapján úgy tűnik, hogy a telepre költözők között a szakmunkások
aránya nem haladta meg a 2-5%-ot, ezeknek is egy része
munkanélküli volt, alkalmi munkából élt, és később már nem is
gyakorolta szakmáját. A betanított munkások arányát még becsült
adatként sem tudjuk megadni (ennek egyik fő oka az, hogy a
betanított jellegű munkákat végzők többsége – stabil munkahely
hiányában – nagyon gyakran vált a betanított, segéd- és alkalmi
munka között); a segédmunkások száma viszonylag nagy; a stabil
munkahellyel rendelkező segédmunkások között meglepően sok a
nő, pl. aránylag sokan dolgoznak közülük a Nagyvásártelepen és a
Nagycsarnokban mint rakodómunkások. Ez a sok gyerek mellett
ellentmondásnak tűnik, de nem az: az éjjeli és hajnali órákra esik a
munkaidő. A férfi segédmunkások közül többen stabil munkahellyel
rendelkező idénymunkások, pl. a „fuvarosok” (azaz a törpe és kis
szállítási vállalkozóknál dolgozó rakodó- és szállítómunkások), akik
bérüket a forgalom után kapják, a forgalom azonban idényjellegű,
így sokszor az emberek hónapokig munka és bér nélkül maradnak, de
munkahelyük megmarad. A huzamosabb ideig dolgozók, szinte
kivétel nélkül, kisvállalkozóknál találnak munkát, főleg kereskedelmi
és szállítási vállalkozóknál, jóval ritkábban a kisiparban. Ezeken a
helyeken igen gyakori a részleges foglalkoztatás, ráadásul
„feketében” dolgoztatják őket (vagyis nem fizették a munkások utáni
társadalombiztosítási díjat). Ezért kapnak ma sokan itt olyan kevés
nyugdíjat.
A lakók többsége rendszeres munkát azonban egyáltalán nem
végzett. Így a döntő többség megélhetési forrása az alkalmi munka
volt. Városi emberekről lévén szó, a falura oly jellemző
idénymunkának itt másodlagos szerepe volt, illetve alkalmi
munkának volt tekinthető. Alkalmi munkákat nyújtó tehetőség elég
sok volt errefelé: a ferencvárosi rakodó pályaudvar, a Nagyvásártér, a
Nagycsarnok, az erzsébeti piac. Itt vezetett Budapest élelmiszer-
szállításának néhány fontos útvonala is: az Üllői út, a Soroksári út és
a Soroksári úti vasútállomás, amelynek – főleg zöldség- és
gyümölcsszezonban – sok alkalmi munkát kínáltak. A telepen lakók
közül szinte senki sem dolgozott a nagyiparban.
A telep felnőtt férfilakossága tehát egyáltalán nem, illetve
alkalomszerűen dolgozott; a nők, ha éppen nem szültek, vagy a
gyerekeik közül a legkisebb is elmúlt 2-3 éves, akkor irgalmatlanul
sokat dolgoztak, de mert általában éppen szültek és éppen teli voltak
karon ülő csecsemőkkel, keresőképes gyerekeiket küldték maguk
helyett a „női” munkákra. A keresőképes kor itt 12 éves korban
kezdődött. A gyerekek elenyésző töredéke a „hátsó” kis óvodába és
az iskola épületében lévő óvodába járt; ezeknél a családoknál az
asszonyok legalább folyamatosan dolgozhattak – a következő gyerek
szüléséig. Az iskola, főleg mert a gyerekek nem voltak „láb alatt”, de
az ingyenkonyha miatt is, bizonyos korig tiszta haszon volt. 8-11
éves kortól azonban már otthon is szükség volt rájuk, mert rájuk
lehetett hagyni a kisebbeket, 12 éves kortól pedig már valami pénzt
kellett hazavinniük. Ezt figyelembe véve érthetjük meg csak igazán,
hogy micsoda teljesítmény rejlik a mögött az egyszerű tény mögött,
hogy az Illatos úti gyerekek többsége elvégezte az 5-6 elemit. Arról a
„kicsinységről” már nem is szólva, hogy otthon egyszerűen nem volt
hol tanulni.
A telep belső élete mindezek közben rendkívül feszült. A
túlzsúfoltság attól válik a végletekig elviselhetetlenné, hogy –
elsősorban az alkalmi jellegű munkavégzésből és
munkanélküliségből adódóan – a napnak egyetlen olyan időszaka
sincs, mikor a lakók zöme egy időben hosszabb időre eltávozna. A
telepen az emberek állandóan jönnek-mennek, mindig minden
„nyüzsgésben van”, egy percre sem csitul a zaj. Ez a több mint
háromezer ember elsősorban magával és saját megélhetésével van
elfoglalva, de egymás elől kitérni képtelenek. Itt minden pillanatban
kirobban valami konfliktus, amit nemcsak feloldani nem tudnak
(ebből származik egyébként az, hogy a legkisebb dolgokon is órákon
keresztül veszekednek, sőt heteken át visszatérnek rá; miközben
újabb sérelmeket szereznek és osztanak), hanem ami ennél még
lényegesebb: a konfliktusokat nem tudják elszigetelni; a keletkező
konfliktusgócból a feszültség pillanatok alatt szétterjed, a
legjelentéktelenebb ügy kapcsán is percek alatt olyan izgalmi
állapotba kerül az egész telep, hogy egyszerűen kiszámíthatatlanná
válnak a történések. A túlzsúfoltságból származó állandó feszültség,
a legkisebb összezördülésbe való azonnali tömeges belesodródás, a
felfokozott szenvedélyeknek megfékezhetetlen tömeghisztériába
csapó mechanizmusa képezik legfőbb akadályát egy valamennyire is
szabályozott együttélés megteremtésének. Mint már említettem, még
legalább 10-15 évnek kellett eltelnie, mire ezen a pusztító jelenségen
nagyjából úrrá lettek, ehhez azonban a telep túlzsúfoltságának is
valamelyest enyhülnie kellett.
A telep állandóan túlzsúfolt volt, de ez nem jelentette azt, hogy a
lakók többsége állandóan a telepen tartózkodott. Ekkora területen az
emberek egy részének egyszerűen már csak aludni jutott hely, ébren
lenni, mozogni nem. Ezért többségük rá volt kényszerítve arra, hogy
napközben máshol legyen. A Dzsumbuj tehát szabályszerűen
elárasztotta a környéket. Néhány szabad területet ki is „sajátított”,
például az Illatos út szemközti oldalán, az iskola és a Kén utcai telep
között elterülő „grundot”. A közvetlen környéken túl mozgásuk főleg
Erzsébet felé terjedt. Ez egyébként természetes is, hiszen a IX.
kerületnek ez a része befelé zár, és kifelé, vagyis Erzsébet felé nyit.
Erzsébet ráadásul közelebb is van. A telep fejlődése szempontjából
nem közömbös, hogy igazán szerves kapcsolatai Pesterzsébettel
alakulnak majd ki.
Ilyen volt tehát a helyzet 1937-39 között. A telep létszáma első
perctől fogva nem tekinthető stabilnak, állandóan folynak a ki- és
beköltözések. Vannak családok, melyek feltehetőleg az itteni
körülmények miatt távoznak. 1939-től kezdődően a kiköltözések
száma valamivel több lehet, mint a beköltözéseké; lakás ettől
függetlenül nem nagyon marad üresen, miután főleg a kétcsaládos
lakásokból költöznek ki, illetve fiatalabb családtagok költöznek
albérletbe, elsősorban Erzsébetre. 1939-41 között a kezdődő háborús
konjunktúra hatására a kiköltözések száma nő. Ekkor – főleg a
szakmával rendelkezők – sok család talál munkát, és még a
környékről is elköltöznek; a fiatalabb generációk most kezdenek
lassan a nagyiparban munkát találni, közülük jó néhány kiköltözik a
telepről. A telep létszámát csökkenti, hogy minden évben
meglehetősen sok gyerek kerül állami gondozásba. Az állandó
feszültség hatására sok család esik szét, és ilyenkor a férfiak
általában elhagyják a telepet, vagy csak másik lakásba költöznek. A
hadbalépés után megkezdődnek a bevonulások. Egyébként ebben az
időben a 20 év körüli korosztály létszáma a Dzsumbujon belül elég
kicsi, ezért mozgásuknak számottevő hatása nincs. A telep létszáma
1941 vége felé nem haladhatja meg a 3 ezer főt. Néhány jel arra
mutat, hogy ekkor próbálkoznak először a telepen belüli
szétköltözésekkel, amelyek egyébként szórványosak és rendszerint
sikertelenek. 1942-ben több új család beköltözéséről tudunk. Ezek
között a családok között tűnnek fel először visszaköltözők, amely
jelenség olyan jellemző lesz a Dzsumbujra.
Az egyre romló élelmiszer-ellátás a Dzsumbujban élő szegények
életszínvonalát egyes – addig náluk magasabb életszínvonalú –
munkásrétegek felé közelíti. Ez abból adódik, hogy míg a fenti
rétegek életszínvonala egyre meredekebb ívben zuhant lefelé, addig
az Illatos útiak életszínvonala stagnál. Először válik előnnyé az, ami
eddig csak hátrányt jelentett: az alkalmi munka. Pontosabban a máról
holnapra élés, amit a háború előrehaladtával egyre szélesebb városi
tömegek mint életformájuk megsemmisülését élik meg, ami viszont a
Dzsumbujnak semmiféle megrendülést nem okoz. Ennél azonban
fontosabb az alkalmi munkák során kialakult széles ismeretségi kör
(bizonyára emlékezünk rá, hogy ez Budapest élelmiszer-ellátásával
kapcsolatos). Telepünk már 1942-ben kezd átállni a közvetlen
termékcserére: a „batyuzás” az évek folyamán egyre nagyobb
méreteket ölt. A front közeledtével, főleg a Nagyvásártelepen és a
Nagycsarnokban zöldség és hús szállításával foglalkozó nők –
miután már sok üzlet nem nyit ki – a termelők megbízásából maguk
is házról házra járva árusítani kezdenek. Elsősorban azonban saját
családjuk részére „batyuznak”, és az ostromra igyekeznek
felkészülni. Azaz tartalékokat képeznek. Ennek viszont különös
jelentősége van egy olyan életformánál, amely a gazdálkodás jövőre
irányultságát eddig nem ismerte. Igaz, a jelenség provizórikus, 1945
után megszűnik, és később mint a háborús megpróbáltatások egyik
formáját élik meg, nem a batyuzást, amit fölöttébb kedveltek, hanem
a tartalékok kényszerű képzését; de mégiscsak konkrét tapasztalat
volt, ami nem ment feledésbe. Valójában persze ezek a tartalékok is
igen szűkösek voltak.
A mind gyakoribbá váló bombázások hatására több család vidékre
megy. Úgy tűnik, ez nemcsak egyéni, hanem valamilyen szervezett
akció keretében folyik, és elég sok családot érint. Több család
költözik be a városba, a megüresedett „zsidólakásokba”. A „kis
óvodát” és az egyik épületet bombatalálat éri. 1944 végén már csak
kb. a családok fele tartózkodik a Dzsumbujban. A háború után a
családok hazajönnek vidékről, a kiköltözöttek nagy része is
visszaköltözik; a telepről elhurcolt zsidó családok is visszatérnek. (A
telepen 6-8 zsidó család lakott, ezek közül 4-5 családot vittek el.) A
találat érte ház helyreállítását a lakók fejezik be. (A helyreállítási
munkákat még a háború alatt idevezényelt „muszosok” kezdik meg.)
A „kis óvoda” megszűnik, helyére az egyik gépjavító telep
terjeszkedik tovább. A telepet a háború alatt elhagyó családok
mintegy 80-85%-a visszatér. 1945-48 között a családok kb. 30-40%-
a végképp elköltözik, főleg különböző nagy lakásokba (társbérletbe),
sokan ekkor lesznek házmesterek és segédházmesterek. Néhány
„kibombázott” új család érkezik, de számuk minimális. Tömeges
beköltözésre 1948-ban kerül sor. A lakók többsége az ekkor lebontott
Auguszta-telepről jön. Az azonos életkörülmények közül jöttek
viszonylag könnyen alkalmazkodnak a telepen most már egyre
egyértelműbben meghonosodó viselkedési normákhoz. A népesség
hullámzása ezzel jó időre be is fejeződik.
1948-50-ben a lakók száma kb. 2200-2300 körül lehet. A 70-es
évekig a népesség alakulása főleg belső tényezőktől függ.
1945 után a férfiak többsége otthagyja a nagyipart, és visszatér az
alkalmi munkákhoz. A nők (és gyerekek) egyre lelkesebben
„batyuznak”, és folytatják egyéb ilyen irányú kereskedelmi
tevékenységüket is. Mind a mai napig ezt az 1945-48-ig tartó pár
évet mint az érezhető javulás korszakát emlegetik. Ezt kifejezetten az
élelmiszer-ellátottságra kell érteni. (Előtte soha, és utána még vagy
20 évig nem ehetnek egy-egy alkalommal annyit.)
Az 50-es évek első felében – az általános elszegényedés idején –
ismét erőteljesebben lép működésbe a szegények életmódjára oly
jellemző nagyfokú gazdasági természetű kollektivitás. A már
jellemzett beköltözési válságperiódusban ez a régi érték szinte
teljesen „elfelejtődött”, és csak a háború alatt lépett újra működésbe;
a háború után nem is szűnik meg, egészen a 60-as évek végéig. Ma
már kiveszőfélben van. Nincs igazán rá szükség, de nem halt ki, mert
a Dzsumbuj ma is kisegíti az arra rászoruló családokat vagy
magányosokat.
Erre az időszakra esik a telepen felnőtt ifjúság első tömeges
méretű munkába lépése is. Legnagyobb részük az iparba megy
segéd- vagy betanított munkásnak. Jellemző azonban, hogy a többség
ezt is alkalmi munkaként fogja fel, így többször nincs, mint van
munkahelyük; bár egy részük végül is már ekkor megmarad az
iparban, nagyobb részük anyáik és apáik nyomdokaiba lép, és főleg
szállítási és rakodási munkákat végez, sűrű munkahelyi ki-be
lépésekkel. Az ötvenes évek első fele egyúttal a családalapítások első
korszaka is. Főleg egymás közt és Erzsébetre (vagy Erzsébetről)
házasodnak. Az új családok egy része kiköltözik, de nagyobb része a
telepen marad a szülőkkel. Az 50-es évek első felére válnak a
Dzsumbujban született vagy idekerült pici gyerekek iskolás
korúakká. A 14 éves korig kiterjesztett tankötelezettség, valamint a 8
évre emelt oktatási idő a Dzsumbujt felkészületlenül éri. Életformáját
semmi olyan változás nem érte, ami módosította volna azt a (szükség
szülte) racionális munkamegosztást, amelyben a 10-14 éves
gyerekeknek nagyon is fontos helyük van; nevezetesen a felnőttek
(főleg a nők) tehermentesítése a gyereknevelésnél. (Az anyagi
tehermentesítés lehetősége ráadásul két évvel későbbre halasztódott,
ami ugyan a gyerekek számára hatalmas előny, de az egész családra
nézve hátrány.) A dzsumbujbeli asszonyok bármennyire is elszántak,
a többség most sem tud mást biztosítani, mint eddig, azaz 5-6 osztály
elvégzését.
Ez egyébként az a nemzedék, melyben az életutak alakulásában az
első (tömeges mértékben nézve egyben az utolsó) éles különválás
lezajlik. Azok közül a gyerekek közül, akiknek szülei „állták” a
nyolc osztályt, viszonylag sok jut el az érettségiig és az egyetemig.
(Ezt már állami támogatással végzik el.) Közülük senki sem lakik a
telepen, rég felemelkedtek a középosztályba. A 8 osztályt végzettek
közül szintén viszonylag sok gyerek jut el a szakmunkásképzőkbe.
Amelyikükből szakmunkás is lesz, azok közül a legtöbb szintén
elhagyja a telepet. Egyre több gyerek kerül állami gondozásba,
miközben az asszonyok tovább szülik a gyerekeket.
Az ötvenes évek második felében már három, sőt négy generáció
lakik egy lakásban, és legalább kettő még vagy már szülőképes (van
olyan is, ahol a lány mellett még az anya is szül). A telep életét
szabályozó mechanizmusok ezt már alig-alig képesek szabályozni. A
feszültség egyre jobban nő; a Dzsumbuj egyre inkább régi
önmagához kezd hasonlítani, most már az ifjabb generációk családi
élete is kezd szétesni. A házasságok felbomlásának és az
élettársválasztásnak második nagy korszaka ez (1954-59 között). Az
állami gondozásba vételek száma ekkor a legmagasabb. A Dzsumbuj
életébe egyre többször avatkozik be a karhatalom. A többi lakóhoz
képest is leírhatatlan zsúfoltságban élő cigány családok (régi
ősdzsumbujosok ők is) 1957-ben feltörik a mosókonyhákat. Mikor a
rendőrség kíméletlenül kilakoltatja őket, holmijaikkal együtt
kiköltöznek a ház elé a Gubacsi útra (itt megy a villamos is), a
kivonult karhatalom megpróbálja visszagyömöszölni az embereket és
holmijaikat a lakásokba – végül is még sikerült. A telepi életet
szabályozó mechanizmusok mégiscsak erősnek mutatkoznak, és a
telep közössége nem esik szét, feszültségeit le tudja vezetni, sőt már
azt is tudja, hogyan kell ezt a külvilágra hárítani. Ettől aztán a
Dzsumbujjal szembeni előítéletek csak nőnek.
A 60-as évek elején tömegessé válik a középkorú nők állandó
munkavállalása, mivel gyerekeik nagyobbak lettek. A családokban
egyre több stabil kereső van, a nőkön kívül főleg fiaik. Lassú anyagi
fejlődésnek indul a családok egy része. 1965-ben a házkezelőség
szoba-konyhává alakítja a lakásokat, és bevezetik a gázt is. Ugyan a
szoba továbbra is fűtési lehetőség nélkül marad (a kémény a
konyhában van, a gázkonvektort pedig valamiért nem engedélyezik),
de kétségtelenül sokkal kedvezőbbekké válnak az életfeltételek (pl. a
generációk elkülönülhetnek). Ezzel az átépítéssel sikerült a
feszültségeket – időlegesen – újra tompítani. A 60-as évek második
felétől a telep férfiai közül is egyre többen válnak stabil keresőkké,
másrészt a kisipar bizonyos fellendülése következtében az alkalmi
munkalehetőségek is egyre inkább állandósulnak, illetve
szaporodnak. Egyre többen kezdenek a környékbeli gyárakban
dolgozni, különösen a Húsgyárban (már az 50-es évek végétől). A
gyermekszaporulat csökken. A gyerekek mintegy 80%-a már elvégzi
a nyolc osztályt. Az ifjabb generációk kirajzásának üteme ugyan
egyáltalán nem nő, de viszonylag folyamatos; a dzsumbujbeli
gyerekek kb. 20%-a épp állami gondozásban van valahol (az iskolás
korúak). Az „őslakók” közül egyre többen kihalnak, lakásaikba – a
főleg állami gondozásból hazajött – unokáik költöznek.
A 70-es évek elejére a telep lakosságának több mint a fele eljutott
a szegénylét felső határáig, ahonnan külső – állami – támogatás
nélkül már objektíve nem lehet továbbjutni (a folyamat 1975-77-ig
erősödik). Anyagi lehetőségeik és így igényeik is nőnek. A feszültség
alapja egyre inkább a növekvő igények és a környék által nyújtott (a
30-as évek igényszintjéhez méretezett) általános ellátottsági szint
közötti éleződő különbség lesz. A szolgáltatóintézmények állaga
egyre romlik: megszűnik a környék patikája (elönti a víz), egy kisebb
közérten, egy hentesen, egy trafikon, egy zöldségesen, valamint egy
kis postahivatalon kívül nincs más a környéken (a környékbe
természetesen a már teljesen elslumosodott Kén utcai telepet is
beleértem).
A fő probléma persze továbbra is a lakás. 1970-ben az egy
szobára jutó személyek száma 4 fő, így a telepen 1700 ember lakik
(pontos adat). 1970 decemberében a másodgenerációs fiatal családok
egy része feltöri a mosókonyhát (nem cigányok), a tanács a forma
kedvéért kiköltözésre szólít fel, majd rendkívül gyorsan, már 1971
januárjában kiutalja az összes mosókonyhát (csak a felét törték fel).
Ezzel egy időben megszünteti a fürdőszobákat (sohasem törték fel
őket), és szintén lakásként kiutalja. Kihasználva az emberek
viszonylagos anyagi konszolidáltságát és főleg az emberibb
körülmények iránti kétségbeesetten elszánt igényt, az új helyiségekbe
beköltözőkre hárítja a lakássá alakítás költségeinek többségét; a
házkezelőség csak anyagot ad, a lakásokat a lakók alakítják ki.
Összesen 21 lakást nyer így a tanács, és az általános hiedelmek
ellenére (ezt maga a Dzsumbuj is így hiszi) ugyanúgy, ahogy a többi,
ez sem számít szükséglakásnak; az új lakásokat is teljes értékű
szoba-konyhás lakásoknak minősítik.
A teleppel szemközti grundot, amely szerves részévé vált a
telepnek, a Húsgyár beépíti. A kerületi tanácsnak, úgy látszik, semmi
koncepciója nincs a környék jövőjére vonatkozóan. Egyik oldalról
mintha a környék halálra lenne ítélve, másik oldalról viszont már
épül a „kis házak” között az új „szolgáltatóház”! Az 1972 végére
elkészült „szolgáltatóházban” a következő szolgáltatások vannak:
egy közepes méretű közért (ABC-nek nevezi magát), egy kocsma
(bisztró álnéven), egy kis orvosi rendelő, egy kölcsönkönyvtár-fiók,
egy klubhelyiség, valamint a párt és a Hazafias Népfront helyiségei.
Ekkor nyílik meg a miniatürizált patika is a Dzsumbujon belül. A
húsbolt és a zöldségbolt a régi. Hogy az „illetékeseknek” milyen
elképzelése lehet az itt élő emberek igényéről, azt jól példázza a
következő: volt itt egy leértékelt áruk boltja (egyébként erre sem volt
szükség, be is zárták), nyitottak helyette egy lacikonyhát. Az üzletek
jellege és száma, „szolgáltatóház” ide vagy oda, a régi maradt.
Viszont a Dzsumbuj közvetlenül a teleppel szemben kapott egy
kocsmát. (Eddig ti. két megállónyit kellett érte gyalogolni.) Az
ellátottságnak ez a magas színvonala a lakók számára már túl sok
volt a jóból. Hosszú harc után sikerült a kocsmát bezáratni. Ekkor
átépítés címén a közért is bezár: igazán nem nagy távolságra, egy
házzal odébb nyit ki újból, a húsbolt helyén; a környéken több évig
más húsbolt nincs. A bezárt kocsma helyén nem valami más, a
környéken nem lévő boltot nyitnak, hanem egyesítik a közérttel, ami
1976-ra meg is nyílik.
A boltok áruellátásához néhány adalék: 1980. május elseje
háromnapos ünnep, a rákövetkező négy napon semmiféle húsáru nem
érkezik a húsboltba, majd ami végre érkezik, az levesnek való
marhahús, a boltban egyetlenegyfajta felvágott volt: Pick szalámi. A
közértben kenyéren és tejen kívül semmi egyéb nem kapható (még
kifli sem), a nagy önkiszolgáló pultokon cukorka, csokoládé és kávé,
a pultokon és a földön minden szabad helyen bor, sör, pálinka – még
csak ki sem szedik a ládákból. Nem számítva a felvágottakat,
sajtokat, süteményeket, félkész és mirelit árukat, mivel ezeknek még
csak pultokat sem építettek, így nem is tartoznak ennek az ABC-
áruháznak a profiljához, néhány tétel a hiánylistáról: pirospaprika,
cukor és liszt napokig, sőt hetekig nincs. Néhány adalék a környék
étkezési szokásaihoz: marhahúst nem esznek, vagy csak ritkán, akkor
is más hússal vegyítve. Az egyik legfontosabb alapélelmiszer a
tésztaféleségek – nem veszik, hanem még ma is otthon gyúrják.
A telep életében közben jelentős változások történnek: 1974-től
folyamatosan és gyors ütemben megkezdődik a sokgyerekes
családok elköltöztetése. Ki új lakótelepre, ki régi házakba, de
nagyobb lakásba költözik. A kiköltözők helyére vagy az egy
lakásban lakó Dzsumbuj-generációk költöznek be, vagy új
többgyermekes családok jönnek máshonnan. A lakások nem
szükséglakások, így a telepi – kevesebb gyerekkel bíró – fiatal
családok hátrányba kerülnek az új beköltözőkkel szemben. (Hiszen
azok általában több gyerekkel érkeznek.) Azok a dzsumbujbeli
nagycsaládosok, akik nem költöztek szét a telepen belül,
többségükben 80 elejére már nem laknak itt. Az elköltözések egyre
inkább az új lakókat érintik. Így, bár a telep létszáma rohamosan
csökken, a dzsumbujbeliek többsége a telepen marad. A
létszámcsökkenés okai közül elég lényeges momentum az is, hogy az
újonnan beköltöző családok gyerekszáma kisebb a kiköltözöttekénél.
1977-től a lakások minősége „kevertté” válik, azaz egy részüket
átmeneti lakásokká nyilvánítják. (Ez a létszámot szintén erősen
csökkenti, de a régieket még kevéssé érinti.) Ez annyit jelent, hogy
az átmeneti lakás nem számít lakáskiutalásnak. Az itteni lakások
kezelési módja azért „kevert”, mert egyedülállóknak vagy kisebb
családoknak, akiket pl. szanálnak, továbbra is rendes főbérletként
utalják ki. A lakások egy részét kifejezetten „átmenő forgalomra”
szánják, így szinte mindig van üres lakás a telepen. 1980 májusában
például 10. A telepen lakók száma ugyanebben az időben már csak
1100 fő. De a lakók 65%-a tősgyökeres telepi. (Azt számítom
tősgyökeresnek, aki 1948-ig bezárólag költözött ide, illetve ezek
gyerekeit.) Ha a 25 éve itt lakók szerint vesszük a régi és új lakók
arányát, akkor a régi lakók aránya 80%. Az egy szobára jutó
személyek száma még ma is magas: 2,6 fő.
1976-77-re a házak állaga teljesen leromlott. A telep udvara
pusztaságra emlékeztet, a „játszótér” néhány koszos homokbucka;
1977 végétől felvonulási tereppé kezd válni a körülkerített terület
minden talpalatnyi helye: tatarozni fognak. Ez az egész nem is
annyira csatatérre, hanem inkább a környékre oly jellemző lerobbant
tárolótelepekre emlékeztet. Mindenesetre az udvar mint élettér egy
időre megszűnt létezni.
Az 1977-es évben a nyolcadikos gyerekeket a szemközti iskolából
a Mester utca elején levő iskolába telepítik (ez a Ferenc kőrútnál
van). Az 1978/79-es tanévben az egész felső tagozatot és az
elsősöket a „Mester 67-be” telepítik (ez a Hámán Kató útnál van). A
környékről ekkor összesen 150 gyereket telepítenek a Mester utcai
általános iskolába, helyükre a Kőbánya-újhegyi új lakótelep
gyerekeit szállítják ide – autóbusszal.
1979-ben az Illatos úti általános iskolát megszüntetik, most már
minden környékbeli gyerek a Mester utca 67. alá jár iskolába. A
hivatalos indoklás szerint: nagyon kevés a gyerekek száma.
Jegyezzük meg, hogy az 1979/80-as tanévben kb. 200 gyereket
kényszerítenek a Mester utcai iskolába. (Az Illatos úti iskola
egyébként soha nem volt nagy iskola, csak túlzsúfolt.) Az 1978/79-es
tanévben a Mester utcai iskolába járó dzsumbujbeli gyerekek 45%-a
félévkor egy-négy tantárgyból bukásra állt. A szülők alsó tagozatos
gyerekeiket vagy a nagyobb gyerekekre bízzák, vagy naponta váltva
egymást, több gyereket visznek el az iskolába. (A munkahelyi
késések száma megnő.) Hazafelé a legtöbb gyerek egyedül jön. (A
távolság annyi, mint az Erzsébet híd budai oldalától a Keleti
pályaudvarig.) 1978-ban a Gyámügyi Hivatal valamilyen formában
110 dzsumbujbeli kiskorúval foglalkozik (egyszeri, rendszeres segély
stb.). A 110 esetből 11 „védőóvó” felügyelet alá helyezés, 5 eset
állami gondozás megszüntetése, 5 állami gondozásból „védőóvó”
felügyeletre változtatás és 45 állami gondozás alá helyezés vagy
azzal kapcsolatos egyéb ügy.
A tatarozás 1980-ban befejeződött. A lakók erre a három évre úgy
emlékeznek vissza, hogy még annál is rosszabb volt, mint a háború
alatt (pl. sokszor 2-3 napra megszűnik az áramszolgáltatás, máskor
meg a lakások „ráznak”; ezen időszakban ég le az „A” épület pincéje
is). A házakat műanyag festékkel kenik le. Ennek következtében az
eddig száraz (de vékony falú) lakások elkezdenek befülledni. A
festés után 2-3 hónapra a lakások többsége már penészes.
Az elköltözések 1980 után is tovább folytatódnak. Az új
beköltözők számszerűleg egyre inkább túlsúlyba kerülnek. 1983-ra a
telepen lakóknak már csak kb. 30-40%-a a régi dzsumbujos,
legalábbis ami a lakások arányait illeti, számszerű arányuk ennél is
kevesebb, hiszen főleg kis létszámú (elsősorban idősebb) családok,
töredékcsaládok maradtak itt, míg a beköltözők többnyire
sokgyermekesek. Az újonnan érkezők többsége is viszonylag hamar
továbbköltözik végleges új lakásba. Az emberek már alig ismerik
egymást. A régi dzsumbujosok nemcsak kisebbségbe kerülnek,
nemcsak életformájuk pusztulását sirathatják, de még megérhették
azt is, hogy az új jövevények most már a telep falain belülre is
elhozták a külvilág előítéleteit. A régi dzsumbujisták egyre
idegenebbül érzik magukat eddigi otthonukban, és bezárkóznak
lakásaikba.
 II. Az élet keretei

1. AZ É LET KERETEI

Ahhoz, hogy a Dzsumbujon belüli életformák sajátosságait

megértsük, óhatatlanul a lét néhány dimenziójával is foglalkoznunk
kell, ami részben ennek a létformának a külső kereteit adja, részben
pedig olyan sajátos viselkedéskultúrát alakított ki, amelyre mint egy
meghatározó alapra épül az egész életforma.
A külső keret maga a telep; fekvése, területe, az épületek és terek
egymáshoz való viszonya, a lakások és épületek életmódot
meghatározó funkciója. A szűkebb értelemben vett
viselkedéskultúra: a telepi körülményekből fakadó élet maga, a
mindennapi verbális és nem verbális megnyilvánulások speciális
jellege, az emberek kommunikációjában megnyilvánuló, illetve
azokat kísérő, a telepen élőkre nagyrészt jellemző mindennapi
érintkezési aktusok és ezek sajátos emocionális és kognitív formái.
Az első részben részletesen leírtuk a telepi házak elrendeződését,
a lakások beosztását. Kiindulásul most szükséges elismételni néhány
fontos, meghatározó adatot, jellegzetességet.
A telep egy kb. 100x50 m-es telken fekszik. Három négyszintes,
elnyújtott téglalap alakú „ikerházból” áll. A házak a telek hosszára
merőlegesen, egymáshoz képest lépcsőzetesen a telek hátsó része
felé eltolva helyezkednek el. Egy-egy „ikerház” nem más, mint két
egymással hosszanti irányba paralel futó függőfolyosókkal
szembefordított téglalap alakú ház, amelyek között egy kb. 3-4 méter
széles belső utcácska van. Ennek következtében az Illatos útról (a
telek hosszanti része) a házak oldalfalai látszanak, illetve teljes
hosszában átlátható egy-egy ikerház „belső utcája” és függőfolyosói.
Ez viszont azt eredményezi, hogy a házak élete már az utcáról szinte
teljes mértékben áttekinthetővé válik. (Ez különösen a két, utcához
közelebb eső „ikerházra” – 5/a-b – igaz.) Vagyis a házak és a benne
folyó élet már az utcáról is nyitott és nyílt jellegű.
Hogy miért lehet már az utcáról is több száz ember életét nyíltan
megfigyelni, illetve, hogy miért él több száz ember eleve
vadidegenek szeme előtt, annak magyarázata a lakások
elrendeződésében és milyenségében keresendő. A 7x4 méteres
lakások, melyeknek 2,40 m-es a belmagasságuk, egy lakószobából
(4x4 m) és egy cementes konyharészből (3x4 m) állnak. Két lakáshoz
tartozik egy-egy WC, mely a két lakás között egy beugróban van.
Minden lakás bejárata a „gangról” nyílik, illetve nem is közvetlenül a
gangról, hanem a WC-k előtti beugrókból. Így egymással szembe
nyíló „lakáspárokról” kell beszélnünk. A két szemközti lakásajtó
közötti távolság 1,20 méter, azaz egy normál előszoba szélességét
sem teszi ki. Az ajtók befelé, a konyhába nyílnak.
Könnyen belátható, hogy az így kialakított lakások eleve
valamiféle társbérletet eredményeznek. Azaz már a ház építészeti
megoldása is lehetetlenné teszi, hogy a szoba-konyhás lakások önálló
lakásokként funkcionáljanak. (Ha a mellékhelyiségek – mint sok
régebbi bérkaszárnyában szokásos volt – a gang külön részén,
egymás mellett lennének, úgy itt is önálló szoba-konyhás lakásokról
beszélhetnénk, hiszen a mellékhelyiségek használatából fakadó
kölcsönös függés és alkalmazkodás megszűnne, illetve
személytelenné, közömbössé válna. Ez az építészeti megoldás
nyilván a korabeli „komfortfokozat” emelését volt hivatva szolgálni
– és íme, társbérletet eredményezett.) A szemből társbérleti
viszonyban lévő lakások (a Dzsumbujon belül „fülkeszomszédnak”
nevezik) hátsó falai közösek a tőlük jobbra, illetve balra nyíló fülkék
egy-egy lakásával. Miután a közfalak rendkívül vékonyak, a szó
legszorosabb értelmében minden áthallatszik. (Ezek az ún.
„falszomszédok”.) A legnagyobb probléma azonban az, hogy egy-
egy lakásban igen nagy létszámú, általában többgenerációs család
lakik. A csökkenő tendencia ellenére még ma is 2,6 fő jut egy
szobára (azaz lakásra). A lakások többségében még ma is átlag 4-6 fő
lakik.
Mindezen okok egyik következménye az, hogy a lakók a
függőfolyosókon élik mindennapi életüket. Az egyéni
viselkedésmódok és a társas érintkezés összes formája
kialakulásának legdöntőbb mozzanata ragadható itt meg: a
nyilvánosság előtt élés és az intim szféra tárgyi feltételeinek szinte
teljes hiánya. A telepi életmód leglényegesebb sajátossága érhető itt
tetten. A túlzsúfolt összezártság és a szinte teljes nyilvánosság az
egyik oldalról, a magánszféra megteremtésére és a viszonylagos
elkülönülésre törekvés a másik oldalról. A két ellentétes pólus
áthidalása, megoldása vagy feloldása adja a telepi életforma alapvető
dinamikáját. Minden kialakult vagy kialakítani szándékozott
szabályozó rendszer ezen ellentmondás megszüntetésére tett
kollektív kísérletként fogható fel. Az itt kialakult viselkedés- és
magatartásformák funkcionális oldalról tekintve sohasem voltak
mások, mint a fenti kihívásra adott válaszok, illetve annak kísérletei.
A megoldhatatlant kell megoldani. Az együtt és egymás előtt élés
tárgyi kényszerén változtatni nem lehet. Az individuális lét
kialakításának szükséglete, bármennyire is korlátozható, meg nem
szüntethető. Az állandó nekigyürkőzés és az állandó kudarc a
fojtogató nyilvánosságból és összezártságból eredő feszültségeket
sokszor az elviselhetetlenségig fokozza. A telep élete szinte állandó
zaklatottságban, veszekedések, egyéni és kollektív dühkitörések
jegyében zajlik. Az emberek minden megnyilvánulásán átüt a rosszul
vagy inkább soha fel nem dolgozott érzelmi feszültség. Az idegek
szinte mindig pattanásig feszülnek, hol itt, hol ott tör ki valami
konfliktus, ami pillanatokon belül a legszélsőségesebb érzelmi,
indulati viharrá fajul. A jelentéktelennek látszó összezördülések
szikrájából kipattanó tűzben régi barátságok, házastársi és élettársi
kapcsolatok, családi kötelékek „enyészhetnek el” másodperceken
belül – örökre. A rosszul szabályozott érzelmek és indulatok,
mintegy ördögi kört teremtve, csak növelik a feszültség szintjét.
A szórakozás és kikapcsolódás telepi formái, mint lezárt
palackban a gőz, sokszor szintén robbanással fenyegetnek.
Valamiféle elkeseredett dühvel, a „ha beledöglöm is, jól érzem
magamat” elszántságával vetik bele magukat a szórakozásba. Ennek
következtében az önfeledt szórakozás hamar fékevesztett
mulatozássá és ismét csak minden mértéket (normát) felrúgó
agresszivitássá fajulhat.
 Ez az állandó érzelmi feszültségektől terhes, „spannolt” légkör
lesz az, ami az összes itt kialakult viselkedés- és magatartásformát
alapvetően befolyásolja, mintegy alapjellegét (és alaphangulatát)
meghatározza, az összes egyéni és társas megnyilvánulásra
meghatározó módon rányomja bélyegét. Az együttélést lehetővé tevő
szabályok és normák eleve erre a „hiszterizált” alapra épülnek. Az
itteni viselkedéskultúrát és magatartásmegnyilvánulásokat, az élet
egész szerveződését e nélkül az alap nélkül megérteni szinte
lehetetlen.
Ha, mondjuk, egy nyári délután megállunk az Illatos út elején, a
Dzsumbujjal szemközt, hogy a telep külső életét szemügyre vegyük,
már az első látásra igen mozgalmas kép tárul elénk. Röpke pár perc,
és világossá válik, hogy a bekerített telken kívül, az utca ideeső
szakaszának mindkét oldalán folyó élet is a telepen zajló
tevékenységeknek szerves részét alkotja. Intenzív (és hangos)
információcsere zajlik a telep és a telepiek által kisajátított
utcarészlet között. A telepi kamaszok egy része is itt támasztja a
falat, de sok felnőtt is itt lődörög. A telepről tökéletesen szemmel
lehet tartani az utcát, mindenkit látni lehet, kivel, merre, mivel megy;
ki, mikor és hogyan jön haza. Az utcának az az előnye is megvan,
hogy, mondjuk, az első (5/a) ház lakói, akik a hátsó (5/c) ház
mozgását közvetlenül nem látják, az utca jóvoltából tökéletesen
tájékozódhatnak ennek a „forgalmáról” is.
A telep, látszólag, az utca nyilvánosságával nem törődve éli
mindennapi életét. Látszólag! Valójában azonban igen erős kontroll
alatt tartja az utcát. Nincs olyan utca felé eső ablak, nincs olyan
függőfolyosó vagy szabad tér, ahonnan ne vetődne időnként –
teljesen rutinszerűen – néhány ellenőrző pillantás az utcára. Fordítva
ez már nem igaz. Azaz az utcán levő telepiek csak meghatározott
céllal fordulnak a telep felé. S mert a Dzsumbujban mindenki
mindenkit ismer, már az utcán kiszűrhető minden idegen. (Erről
sokat tudnának mesélni azok a fiatalemberek, akik „telepi lánynak”
udvaroltak, és voltak olyan ostobák, hogy – nem hallgatva a lányokra
– „csak a sarokig” hazakísérték őket.) Ha történetesen a
Dzsumbujban lakunk, és belépünk a telek kapuján, menjünk vagy
hosszában a házak előtt el, vagy széltében a házak „belső utcáján”
keresztül, biztosak lehetünk abban, hogy mindenki képes pontosan
végigkísérni az utunkat, rutinszerűen nyugtázni mozgásunkat,
cselekedeteinket, és mindenki pontosan regisztrálni fogja
hazatérésünk összes mozzanatát.
Magában a lakásban sem jobb a helyzet. Azonkívül, hogy senki
sem fogadhat észrevétlenül sem külső, sem telepi látogatót, a
lakásban zajló eseményekről is tökéletes képe lesz az egész telepnek
(vagy csak az adott „ikerház” lakóinak, ami ugyanazt jelenti). S
nemcsak azért fikció a lakáson belüli magánszféra lehetősége, mert
minden áthallatszik, vagy mert pontosan követhető, hogy mikor
végzem szükségleteimet, vagy mert tisztában vannak vele, hogy mit
eszem (hiszen nemcsak azt látják, mit vásároltam, de – hála annak,
hogy a konyhába mindenhonnan belátni – nyomon követhető, hogy
mit főztem vagy nem főztem), nos, mindezeken túl még hely sincs a
lakásban. Így a család egyes tagjai mindig valahol máshol, a
függőfolyosón, az udvaron tartózkodnak, ezért aztán a családi ügyek
egy részét eleve a nyilvánosság előtt kell intézni.
Nyilvánvalónak látszik, hogy ez a szoros, szinte testi közelségű
kapcsolat, ami a telepi közösséget és a benne élő személyt
egymáshoz bilincseli, olyan interiorizált magatartáskultúrát is képes
létrehozni és generációkon keresztül örökíteni, melyek a társas és
magánélet szférájának – az átlag megszokotthoz képest – újszerű
válfaját jelentik. Az már más kérdés, hogy az így kialakult
viszonyulási és magatartásformák, már csak természetüktől fogva is,
egyúttal az állandó felborulás okaivá is válnak. Hiszen a szegény
rétegek életvitelének és életmódjának leglényegesebb sajátja éppen a
legáltalánosabb értelemben vett stabilitás hiánya. Ez természetesen
nem zárja ki az adott speciális léthez való alkalmazkodás lehetőségét,
vagy inkább kényszerét, pusztán határaira és eredményességére utal.
Kétségkívül léteznie kell valamiféle kohéziós erőnek, ami az
egymáshoz illeszkedés kényszerét adja, és az is kétségtelen, hogy
létezniük kellett valamiféle közös vagy hasonló csoportnormáknak
vagy/és szokásrendszereknek, melyek az egymáshoz illeszkedés
lehetőségét adják. A 45 évvel ezelőtt ideérkezett szegény családok
rendelkeztek is ezekkel; a most tárgyalandó és a Dzsumbujra a
vizsgálat idején jellemző sajátos magatartásformák kétségkívül innen
eredeztethetőek.
A telepet összetartó erő kettős volt. Egyik oldalról az a külső
társadalmi kényszer, ami ebben a ritkán lakott gyárnegyedben
zsúfolta össze ezeket az embereket, és nem is engedte őket kitörni
innen. Ebben a gazdasági kényszeren kívül egy rendkívül ellenséges
előítélet-rendszer is közrejátszott. Mint ez ilyen esetekben
törvényszerű, a Dzsumbujban ez megszülte a gettótudatot, mégpedig
a külvilággal szemben igen agresszív és ellenséges kisebbségi tudat
formájában. Ez nagyrészt a Dzsumbuj egész fennállása során
megmaradt. A telep mai életformájára is oly jellemző vadság,
agresszió és a külvilággal szembeni ellenséges összetartás oka abban
a körülményben leli magyarázatát, hogy a telep összefüggő nagyobb
emberi településektől távol, közvetlen korlátozások nélkül, saját
lakói által hozott és ismert szokások és normák alapján alakította ki
új típusú életét.
Ezek a szokások és normák, illetve ezek különböző válfajai
mindenki számára ismertek voltak, hiszen a tradicionális szegény
rétegek életmódjából, azaz saját addigi életmódjukból eredtek. A
későbbiek során ezek egy részére utalni fogunk, mert a jelenlegi élet
szerveződésének közös alapjaivá váltak, illetve mert telephez
adoptált formában ma is élnek.
A telepi élet jelenlegi vad és állandó konfliktussal tarkított
„hisztérikus” légkörének az eddig tárgyaltakon kívül van még egy
nagyon fontos oka. Az ideérkező új lakók többsége mögött már a
kilakoltatások egész kálváriája állt, és sokan egyenesen az utcáról
jöttek, a teljes reménytelenség pereméről váltak a tíz- és tízezer
budapesti szegény család közül kiválasztott szerencsésekké. Ezek az
emberek az új honfoglalás reményében érkeztek, abban a hitben,
hogy életük alapvetően meg fog változni. Ide mindenki egy szebb,
értelmesebb élet ígéretével lépett be, ahol végre önálló, saját lakásuk
és háztartásuk lesz, ahol lesz elég hely a gyerekeknek, ahol a 28 m2-
es (akkor még belső válaszfal nélküli) lakás olyan tágasnak tetszett,
hogy úgy tűnt, végre normális módon együtt, de azért elkülönülve
lehet négy falon belül is élni. Száraz falakról, napfényről, tisztaságról
és sok-sok virággal beültethető szabad területről álmodoztak. Mire
felismerték végzetszerű tévedésüket, már túl voltak az első nagy
összeveszéseken, verekedéseken, gyűlölködéseken. Az élet már
maga volt a pokol. Elemi erővel törtek fel az indulatok, az új élet
ígéretének kudarcáért egymást okolták. S mert idegenek voltak még
egymásnak, semmi sem szabott gátat az elszabadult érzelmeknek. A
szegény életforma legnegatívabb elemei gátlás nélkül törtek a
felszínre, és eluralták a telepet. A telep „Dzsumbujjá” vált, és az
előítéletek cordon sanitaire-jét vonták köré.
Lassan azonban utat törtek maguknak a szegény életforma pozitív
értékei is. Elsősorban a nyitottság, közvetlenség, a privatizálással
szemben a közösség felé fordulás, és végül a szegények kategorikus
imperatívusza: „adj abból a kevésből, amid van, annak, akinek
semmije sincs” – azaz az egymásrautaltság kényszeréből adódó
gazdasági szolidaritás. A folyamat nyilván lassú volt, és
semmiképpen sem tudatos, de végül mégiscsak kialakult egy, az
együttélést biztosító, sajátos magatartás- és viselkedésforma,
valamint lelki beállítódás.
Miután az akár csak viszonylagosan elkülönült magánszféra
kialakítása is objektív akadályokba ütközik, a telepen kialakult
életforma eleve társas életforma lehet csak. De szinte azonnal túl
nyitottá is válik, két szempontból is. 1. Az adott társas életformán
belül a különböző kisebb társas szerveződések (csoportok) nem
képesek tartósan elkülönülni. Kohéziós erejük a nagyobb
nyilvánosság behatolásával szemben gyenge, saját csoportnormák
létrejöttét és főleg funkcionálását a telep egyrészt ellenőrzés alatt
tartja, másrészt nagyon szűk határok között tűri el. 2. Mintegy a
magánszféra hiányának kompenzálásaként létrejött lelki sajátosság a
teljes másokra figyelés. (Itt nem egyszerűen egy mindent háttérbe
szorító kíváncsiságról van szó, arról is persze, hanem olyan
személyiségszerkezetről, melybe szervesen beépültek a „többiek”. 1)
Ennek következtében a minimálisra beszűkült magánszféra mintegy
pszichológiailag is meg van alapozva, ami azt is jelenti, hogy olyan
1
Nem a „mi” tudat jelenségéről, hanem speciális én-szerveződésről van szó.
Bizonyos értelemben egy, a környezetéhez szorosan kapcsolódó, arról szuverén
módon leválni képtelen személyiségképlet, az infantilis személyiség egy speciális
válfaja ez.
mentalitás alakult ki, ahol az ilyen irányú szükségletek szintje
szubjektíve is igen alacsony, viszont a társas tevékenységek iránti
szükségletek szintje igen magas. Viszont a telep – mint csoport –
kohéziója (azaz a „mi tudat”) a külvilággal szemben
Igen erős, és állandó a törekvés arra, hogy a külvilág okozta
réseket betömjék. Ebben az értelemben a Dzsumbuj egy olyan zárt
világ, amelyen belül az emberi kapcsolatok rendkívül nyitottak, és az
emberek annyira szorosan egymásra utaltak, hogy maga ez az
egymásrautaltság az én szerves részévé vált. Úgy tűnik, hogy miután
a magánélet bizonyos zártságáról kényszerből lemondtak, a telepi
életet zárják el a külvilág elől, azaz a telepi élet lesz a magánéletük.
Ez természetesen mindig csak mint általánosság igaz, hiszen
bármennyire alacsony szinten él is az elkülönülés vágya, de él. Így
aztán a súrlódások és a már említett szélsőséges indulati bel-
villongások állandóan napirendben vannak. Ez egyik oldalról
megszülheti az elmenekülés vágyát, másik oldalról viszont, mert a
normák szigorúan védik a zártságot, állandó frusztrációhoz vezet.
Bár elviekben az állandó konfliktusok gyengíthetnék a telep
kohézióját, valójában azonban ezeket is az itteni élet szerves
részének tekintik. Vannak, akik hozzászoktak már, mások pszichés
és szomatikus betegségekkel fizetnek érte. Sokan pedig pótszerekhez
kénytelenek nyúlni. Hiszen a zártság védelme nem öncélú – a
többség számára máshol életlehetőség önerőből nem adódik.
A kifelé (közösség felé) irányultság és az állandó közösség és
nyilvánosság előtti szereplés sajátos tulajdonságokat,
viselkedésmódokat hoz létre. Egyrészt nagyfokú igényt mindenféle
történésben való részvételre, illetve kielégíthetetlen
információéhséget, másrészt pedig egy alapvetően megjelenítő és
teátrális viselkedésmódot, mind a szituatív viselkedésekben, mind
pedig az információk átadásában.
Az információk félelmetes gyorsasággal futnak végig az egész
telepen. Semmi sem áll az információ szabad áramlásának útjába,
ellenkezőleg, minden a gyors, azonnali továbbítást szolgálja. A
Dzsumbujnak erre igen széles eszköztár áll rendelkezésére. Ilyen
igen lényeges eszköz maga a térszerkezet, amiről már volt szó. Ebből
fakad a vizuális információszerzés legtöbb lehetősége is. Már
említettem, hogy éppen ennek köszönhető, hogy a Dzsumbujjal
kapcsolatos információk egy része már az utcáról beszerezhető. Ide
kapcsolódik az a szokás is, hogy nincs senki, bárhol és bármit
tevékenykedjen is, aki egyszerű rutinszerű beidegződéssel ne
ellenőrizné a belátható teret. Az egész rendkívül hasonlatos ahhoz,
ahogyan az emberek egy ingerszegény (pl. kórház) környezetben
állandóan az ablakra vagy az ajtóra figyelnek, hogy történik-e oda-
kinn valami. A forma hasonlatossága mögött persze lényegi
különbözőség rejlik. Nevezetesen, ez itt a mindennapi élet rutinszerű
velejárója, ami, mint ilyen, egyúttal nélkülözhetetlen is a mindennapi
élethez. Egyik legfőbb érdekessége az, hogy nincs nyomatékosítva,
nincs konkrét kiváltó oka, önmagában csak regisztrál, és a kifelé
irányultság egyik jegye.
A verbális közlések sajátos módjában rejlik a gyors
információáramlás igazi kulcsa. Kitüntetett szerepe van a
hangerőnek. A Dzsumbujban mindenki túl hangosan beszél, ami
természetes következménye a túlzsúfoltságból fakadó nagyon magas
alapzajszintnek. Létrejön az állandó (és ezáltal intonációs szokásként
rögzült) „ordítozó” beszédforma. Amilyen zavaró megkülönböztető
jeggyé válik ez a külvilágban, annyira hasznos és nélkülözhetetlen
szerepet tölt be a telep életében. Ez a megemelt hangerőn folyó
kommunikáció biztosítja, hogy a közelben és távolban jelenlevők
kellőképpen informáltak legyenek minden éppen zajló eseményről.
Természetesen ennek is megvannak a hátrányai. Nevezetesen a
hangos beszéd által gerjesztett egyre hangosabb alapzajszint,
melynek túlüvöltése kaotikus hangzavart eredményezhet. Erre
viszonylag ritkán kerül sor, mert a történések fontossága moderálja a
dinamikát, arról nem is beszélve, hogy egyszerre meglehetősen sok
interakció zajlik, térben is viszonylag elkülönülve (pl. lakás, gang,
belső utca, a telek szabad része stb.). A lényeg azonban mégiscsak
az, hogy a megemelt hangerőnek hála, a különböző információk
gyorsan eljutnak mindenhová. A túl hangos (kiabálós) beszéd
azonban csak a szükséges, de nem elégséges alapokat szolgáltatja
ehhez. Hozzátartozik az is, hogy át-beszélik (tulajdonképpen át-
kiabálják) a különböző történéseket, sőt – és ez teljesen természetes
és bevett – a viszonylag elkülönülő tér részeit is. (Mondjuk, valaki a
harmadik emeleti gangról folytat bensőséges eszmecserét valakivel,
aki történetesen a telek előtt támasztja a kerítést.)
Miután ily módon élettevékenységük minden aspektusát képesek
zavartalanul – távolságra való tekintet nélkül – megtárgyalni, illetve
aktuális cselekedeteikről, problémáikról, a velük történt
újdonságokról beszámolni, történéseket értékelni stb., könnyen
belátható, milyen magától értetődő módon ömlik az információ.
Vegyük még figyelembe azt is, hogy mindenki tisztában van
fellépése nyilvánosságával, ezért a kommunikációs tevékenység
legtöbbször eleve kettős: látszólag két ember beszélgetése, valójában
azonban az egész teleppel is közöl információkat. (Mint például a
görög sorstragédiákban, mikor a kórus elmeséli a kulisszák mögött
történteket a dráma szereplőinek, de egyben a nézőt is informálják.)
Jellemző módon a visszajelzéseket sem csak a beszélgető partnertől
várják, hanem a többiektől is. S biztosak lehetünk abban, hogy ha a
közlés érdekes, többen be fognak kapcsolódni a beszélgetésbe. A
hangerő szerepénél nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a már oly
sokat emlegetett indulati kitörések, mindenen átcsapó veszekedések
stb. is itt zajlanak, mégpedig legtöbbször fékevesztett üvöltések
közepette. Bár ezek a helyzetek és cselekvések nem
információszolgáltatás céljából szerveződnek, természetesen nagyon
is informatív szerepük van a többiek előtt. A teatralitás eleme
ezekben a jelenetekben természetesen fokozottan felerősödik. Ennek
az adott interakción túl is célja és funkciója van. Nevezetesen a
többieket mint nézőket a bel viszály megítélésében az adott szereplő
pártjára állítani.
Amennyire jellemző az itt élő emberekre a telepen zajló
történések felé való azonnali – az esetleges belekapcsolódás
természetes késztetésével együtt járó – odafordulás, ugyanennyire
jellemző a felfokozott érdeklődés hirtelen, előzmény nélküli
megszűnése. Az a csapongó és sokszor hihetetlenül végletes
formában jelentkező váltás, ahogy nemcsak a történést figyelő
érdeklődés huny ki váratlanul, hanem ahogy egy interakció előbb
még aktív résztvevőjeként is minden előzetes jelzés nélkül kilépnek
egy helyzetből, arra utal, hogy túl sok inger éri egy időben az
embereket. Ez a túlzsúfoltság természetes velejárója, egyben a tartós
figyelem hiányának az oka. Nagyon erős érzelmeknek és
indulatoknak kell kísérnie azokat a közléseket, melyek az ingerektől
agyonbombázott emberek figyelmét tartósan felkeltik. Ebben az
értelemben az információk áramlása mégsem teljesen gátlás nélküli
és szabad. Erre a jelenségre, mint a telepi élet túlzsúfoltságát és a
magánszféra hiányát kompenzáló egyik, normák által szabályozott
magatartás- és szokásformára, még visszatérek. Itt csak annyit
jegyeznék meg, hogy ez a mechanizmus egyúttal a mindennapi
kommunikáció lehetőségének egyik megteremtője is, mintegy
biztosítja a verbális információ átadhatóságát, anélkül hogy az
kaotikus zűrzavarrá változna. Egészen egyszerűen: ennek a
mechanizmusnak köszönhető, hogy az emberek nem vágnak lépten-
nyomon egymás szavába.
Talán egész eddigi okoskodásunk érthetőbbé válik, ha egy konkrét
példán is érzékeltetem az információk átadásának néhány
jellegzetességét. Hadd álljon itt egy spontán módon szerveződött
„röpgyűlés” története.

Egy kora májusi napon (1980. V. 7-én) 9 órakor a „b” épület

második emeletén lakó N.-nét kerestem, miután megbeszéltük a
mai napot. Nincs otthon. Még elég hűvös van, így senki sincs a
folyosókon, ezért nem tudok érdeklődni. Lemegyek a földszinten
lakó M. nénihez, akivel háromnegyed 11-ig interjúzok. Ekkor
ismét felmegyek a második emeletre, N.-né nincs otthon. (Itt
mindenki tudja, hogy munkatársaimmal együtt miért járunk ide.)
Ekkor jelenik meg a „c” épület felől P.-né (ott lakik és M. néni
barátnője). Ő tudja, ki vagyok én, de én még nem láttam őt. (P.-
néről sokat tudok én is, de természetesen nem tudom azonosítani.)
P.-né körül- és felnéz. Majd nagy hangerővel felkiabál: – N.-né
nincs otthon. Nem magát várta 9-re? De. – Negyedig várta magát,
aztán elment. – Vajon hol lehet? – Nem tudom, de most nekem
kellene vele a HKI-ba menni. (P.-né már kérés nélkül is közölte
velem és a házzal, mi lesz a programja.) – Jó, akkor megvárom,
hátha jön. Míg várok, P.-né többször elordítja magát: N.-néééé!
Többen megjelennek a folyosókon, de nem szólnak semmit.
Váratlanul a szemben lévő egyik lakásból kivágódik egy nő, közli,
hogy előbb még látta N.-nét, majd azonnal visszamegy, de még
megjegyzi, hogy ő nadrágot varr. Lemegyek az udvarra. P.-né
ekkor bemutatkozik, és megkérdezi, honnan jöttem.
(Természetesen tudja, hiszen egyik munkatársam vele szokott
interjúzni, az egész csak arra kell, hogy „végszavazzak” neki.)
Ekkor már a földszinten és az emeleten is többen figyelik a
kellemesnek ígérkező eseményt. M. néni is megjelenik. Végül is
évődő barátnői alájátszással ő indítja a jelenetet.
M. néni: Egész mostanáig téged szidtunk a fiatalemberrel.
(Siker, nevetés.)
P.-né: Most szidjál a szemembe, anyukám, mert már rég a
HKI-ban kéne lennem a járda ügyében. (Nekem mondja, de a
többieknek is szól, a közönség boldogan figyel.)
P.-né ezek után ügyesen a Dzsumbuj ügyeire tereli a
beszélgetést, és elkezdi bevonni a többieket is, azaz minden
kijelentése kettős célzatú (nekem és a többieknek is szól), ráadásul
a többiekkel megerősítteti szavait. Egyre többen tűnnek fel a
folyosókon, és körülöttünk is már kb. 8-10 ember áll, gyűrűbe
fogva engem. (A hangerő végig igen-igen magas.)
P.-né elmondja, hogy ő társadalmi munkás, és tegnap is volt X.
vállalatnál; rá akarta bírni őket, hogy az Illatos út-Kén utca közötti
járdát aszfaltozzák le, társadalmi munkában. „Azt kérdezi a
főmérnök: mennyi pénzünk van, mert, ugye, mi is a piacról élünk.
Merthogy kb. 50 ezer forintba belekerül az. Ja, mondom, akkor mi
el vagyunk vágva!! Ha volna 50 ezer forintunk, akkor nem
kellenének maguk. Mert itt minden csak romlik, az 1945 óta eltelt
idő alatt minden csak megy szét. Szégyen, hogy 35 év után még
csak itt tartunk, egy járda sincs…” (Elkezdi a hiányok
felsorolását, egyúttal társait tájékoztatja tegnapi tárgyalásairól.
Biztatóan néz szét a többiek felé, majd kissé hátrább lép.) A
panaszáradat beindul. A „panasznap” kezdetekor a résztvevők
száma 10-15 fő. Témák: közért, húsellátás, nincs Röltex, kocsma
bezzeg volt, cukrászda sincs, iskola messze stb.
 Nincs módomban a mintegy 45 percig tartó „röpgyűlés” teljes
lefolyását ismertetni, de néhány, az egészre oly jellemző mozzanatát
igen. Hiszen nem is annyira a tartalmi rész a fontos, hanem az, hogy
hogyan is zajlik az egész.
Íme:

M. néni negyedik szomszédja, aki saját ajtaja előtt (kb. 15-20

méterre) áll, és látszólag nem figyeli a beszélgetést, a „közért”
című rész főszereplőjévé válik, és pontosan abban a pillanatban,
sőt annál a félmondatnál veszi át a főszerepet, amikor valaki az őt
érdeklő kulcsszót kimondja. A bekapcsolódás oly tökéletes, hogy
az egész egyetlen mondatnak tűnik, sőt a mondat hangulati töltése,
de még a hanghordozás is olyan egyforma, hogy fel sem tűnik,
nem ő kezdte a mondatot. Hogy hogyan került a kulcsszó
átvételére a társulat közepére, követhetetlen. (Valójában már az
ajtóban átveszi a szót, és menet közben is mondja, a
bekapcsolódás tökéletessége adja azt a látszatot, mintha eleve a
középpontban állt volna.) Egyértelműen az övé a „sokszor nincs
cukor, paprika, liszt” c. jelenet. Mikor igen erős érzelmi töltéssel
„odavágja”: „akár hiszi, akár nem, hetekig nincs 4,60-as liszt,
kérdezze meg a többieket!!” (többiek élénken helyeselnek),
indulatos léptekkel kicsit odébb áll, de nem megy el, mert érdekli
a folytatás.
„Az egy tűért is a Hámán Kató útra kell mennem” c. jelenet
még érdekesebb. Egy eddig a második emeleten álldogáló (de
figyelő) nyugdíjas férfi áll a kör közepére. Egyszerűen képtelen
voltam megállapítani, mikor jött le. (A „közért” alatt vissza is
ment a lakásába.) Valójában ő is még az emeleten kezdi el, de
annyira mindenki úgy viselkedik, mintha a kör közepén lenne már
(nem fordulnak az emelet felé, a férfi kijelentéseit felém fordulva
egészítik ki stb.), hogy a férfi helyváltoztatása semmiféle törést
nem okoz a beszélgetésben. Egyszerűen térbeli mozgásának nincs
hatása a beszédhelyzetre. A „Röltex” gyorsan lefut, mert többen
kikapcsolnak.
 A „hentes és húsellátás” c. jelenet közben történik a következő,
igen jellemző dolog, telepen kívül, az Illatos út szemközti
oldaláról, teli cekkerekkel megpakolva tart haza egy fiatalasszony.
Az úttest közepétől belekapcsolódik a beszélgetésbe (minimum
30-35 méter a távolság), egyetlen percre sem áll le, elhaladva
mellettünk továbbmegy, és akkor fejezi be „hozzászólását”.
Mozogva is teljes értékű tagja az álló csoportnak. Ezt a fajta,
mozgással kísért ki-be kapcsolódást többen is alkalmazzák. Ezek a
belépések sem törik meg a beszélgetés menetét, mert „mozgó”
(tulajdonképpen valahonnan valahová tartó) emberek ugyanolyan
természetesen veszik át a szót, mintha végig jelen lennének. Ha
nagy sikerük van, visszajönnek, és akárhová sietnek is, maradnak,
hogy később ugyanolyan váratlansággal végképp távozzanak.

Ez, a helyzetbe való természetes (stafétabotszerű) beszállás és

váratlan kiszállás a végig ott levőkre is érvényes. Egyszerűen
kikapcsolnak; nemcsak arról van szó, hogy nem érdekli őket, hanem
arról, hogy valóban nincsenek ott, teljesen rezzenés nélkül állnak,
vagy kezdenek el mással foglalkozni. Saját mondatuk kellős
közepén, minden előzetes jelzés nélkül képesek azt abbahagyni, hogy
vagy odébbálljanak, vagy más felé fordulva, másról kezdjenek el
beszélni. A közlések hirtelen, menet közbeni megszakadása azért is
annyira váratlan, mert a beszéd emocionális töltése és hirtelen
megszűnése között egyszerűen nincs összefüggés. A legátéltebb, igen
magas indulati töltéssel (és hangerővel) folyó közlés is egyszer csak
menet közben megszűnik, az illető „már nincs ott”. Ekkor lép a
helyébe egy másik, és folytatja ugyanolyan érzelmi töltéssel, mint
ahogy az előző abbahagyta.
A most ismertetett „röpgyűléshez” az is hozzátartozik, hogy én
egyetlen szót sem szólok, végig hallgatok, és csak
metakommunikatíve jelzem, hogy nagyon érdekel az, amit
mondanak. A jelenet sajátos dinamikáját az állandó, kötetlen ki-be
lépések, az emberek részbeni cserélődése, a létszám változása és
ugyanakkor a mondandó állandósága adja. A közlések logikus nyelvi
egésszé szerveződnek, miközben a közlők kavalkádszerűen
változnak.
Ha a telepen élők egymáshoz való viszonyának, az emberi
kapcsolatok szerveződésének kereteit nézzük, nem térhetünk ki
annak elemzése elől sem, hogy hogyan veszik birtokukba a
rendelkezésre álló (és már ismertetett struktúrájú) teret, hogyan
„mozogják” azt „be”, és végül, hogy ezeket a mozgásokat az adott
térszerkezeten kívül mi szabályozza. Már a legfelületesebb külső
szemlélőnek is feltűnik, hogy a Dzsumbuj szabad terein állandó
jövés-menés van, gyorsan alakuló és felbomló laza csoportosulások
jönnek létre, szinte mindig és mindenhol megtárgyalnak valamit. Aki
kicsit jobban odafigyel, már azt is láthatja, hogy a hosszabb ideig
fennálló csoportosulások résztvevői is rövid időn belül
kicserélődnek, észreveheti azt is, hogy a nagy jövésmenések
tulajdonképpen állandó találkozások, ahol emberek beszélik meg
ügyeiket (vagy mások ügyeit). Ezeket a futó találkozásoknak tűnő
rövid információcseréket (ne feledjük, sokszor ezek is mozgás
közben történnek) későbbi újra-találkozások egészítik ki. Egy-egy
érdekesebb esemény vagy beszélgetés hosszabb-rövidebb ideig több
embert is vonz: a telep hol egyik, hol másik sarkában alakulnak ki
társaságok, melyek között az emberek mintegy „ingajáratként”
közlekednek. De az ilyen irányú mozgások közben maguk is újabb
csoportosulások központjaivá válhatnak, hiszen meg-megállnak,
vagy megállítják őket mások némi tereferére. Ezt a fajta mozgást
szemléletesen leírni nagyon nehéz. Ha képesek lennénk az egész
teret felülről egységesen áttekinteni, akkor állandó összehúzódások
és tágulások, vagy inkább tömörülések és szétáramlások ritmikus
lüktetését látnánk. Láthatnánk azt is, hogyan metszik egymás
mozgásvonalát az emberek, és főleg azt, hogy e metszéspontokban
(találkozásokban) valamilyen szintű és valamilyen időtartamú
kommunikáció szinte mindig létrejön. Bár kitérő jellegű mozgások is
vannak, sokkal jellemzőbb, hogy a helyváltoztatás
kontaktusfelvétellel jár.
Ezen a szinten mindenki természetesnek veszi, hogy
megszólítható és aktuális tevékenységéről köntörfalazás nélkül
beszámoltatható, mint ahogy az is természetes, hogy ő is bárkit
megszólíthat, akinek tevékenységére szintén köntörfalazás nélkül
rákérdezhet. Jellemző, hogy ezt általában tréfás, kicsit ugratós
formában teszik, ami bizonyos távolságtartást is eredményez. Ez a
cukkolós, tréfásan ingerkedő alaphang teszi lehetővé azt is, hogy a
legintimebb dolgokra is rákérdezzenek. A benne rejlő távolságtartási
mozzanatnak köszönhető a tromfoló kitérés vagy „űberoló”
viszontkérdezés lehetősége is. Ez az egymást bizalmasan heccelő,
kicsit gonoszkodóan tréfálkozó modor a telep egyik tipikus
kapcsolatteremtő eszköze. Ezen a szinten egymás elől, azaz az
információszerzésre irányuló kapcsolatfelvétel elől nem lehet kitérni.
A Dzsumbuj ezt normaszegésként fogja fel, és izolálással bünteti. A
tréfás elhárításnak, is kell tartalmaznia valamennyi információt. Még
egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy ami itt megvalósul, az nem
egyszerűen kíváncsiság, hanem a szoros egymás előtt élésre
szocializált ember viselkedésmódjának egyik, számára természetes,
konkrét formája.
Beszéljünk most a lakásokról. Akár a telep szimbóluma is lehetne:
a lakásajtók napközben soha nincsenek kulcsra zárva, és nincsenek
csengők sem. (A lakások felújítása során a csengőket is felújították,
de nem használják. Jó időben az ajtók nincsenek behajtva sem.) A
különböző lakások, az udvar és a lakások, valamint a függőfolyosók
és a lakások között igen élénk forgalom zajlik. Az emberek látszólag
itt is minden kötöttség nélkül járkálnak ki-be egymás lakásába. Ezek
a ki-be járkálások azonban már szabályozottak.
Az ittlakók többségének van egy szűkebb kapcsolatrendszere is.
Ezek korántsem véglegesek és állandóak, de viszonylag tartósak. A
családi és rokoni kapcsolatokon kívül magukba foglalják a
különböző lazább-szorosabb baráti és rokonszenvkapcsolatokat, a
„gazdasági alapon” szerveződőket (kölcsönkérések stb.) és a
„hivatásos hírvivőket”. E kapcsolatrendszerek különlegessége, hogy
többszörösen át- meg átszövik, metszik és keresztezik egymást.
Igazán szűk és főleg zárt kapcsolatok (nemcsak baráti, de rokoni
szinten is) meglehetősen ritkák és egyáltalán nem jellemzőek. Bár
ezek, mint említettem, viszonylag tartósak, rendkívül
strukturálatlanok. Ez különösen a kapcsolattartás formáiban válik
igazán nyilvánvalóvá, ami azt jelenti, hogy az egyén vagy a család
kapcsolatai alig tagozódnak a kapcsolatok milyensége szerint. Azaz
pl. szinte nyoma sincs a csak családi, csak baráti alapon szerveződő
időtöltésnek, szinte mindig jelen vannak vagy jelen lehetnek mások
is (Dzsumbujon belül!). A lakásokon belüli ki-be járások
szabályozottsága tehát csak annyit jelent, hogy elsősorban az
egymással közelebbi kapcsolatban állók járnak egymáshoz. De mivel
az ajtók mindenki előtt nyitva állnak, bárki betelepedhet egy
érdekesebbnek ígérkező eseményre. (Egyébként elég, ha benyit,
legtöbbször még ha ki nem állhatják, akkor is beinvitálják, hiszen az
elzárkózásra mondottak a lakásra is érvényesek.)
A lakásokon belüli társas tevékenységek, napszakokat tekintve,
két részre oszlanak. A nappali (napközbeni) és az esti (sötétedés
utáni, illetve hideg) időszakokra. A nappali tevékenység annyira
szorosan kapcsolódik a szabad terek életéhez, hogy a kifejezetten
házi teendők, főzés, mosás, takarítás stb. egyszerűen a „kinti élet”
függvényévé válnak. (Ezért nem készülnek el sokszor a házi
munkákkal.) Ilyenkor, a dolgok természetéből adódóan, elsősorban a
nők szomszédolnak, mégpedig igencsak intenzíven. Főleg ekkor
kérnek egymástól kölcsön, ekkor tudják meg, ki mit főz, ekkor
cserélik ki legújabb értesüléseiket, adnak-vesznek stb. Jellemző,
hogy a férfiak sokszor tréfás, csúfondáros megjegyzések kísérletében
ugyan, de távol tartják magukat ezektől az eszmecseréktől. Egy-egy
lakás ilyenkor valóságos női „kupaktanáccsá” alakul át. Ezt csak
erősíti, hogy a telepiek, szinte természetükből adódóan, vonzódnak
oda, ahol sokan vannak. (Hiszen ott valaminek történnie kell.) A
semmi és senki által sem korlátozott asszonyok ilyenkor valóban
mindent megtárgyalnak. (Azért nem tárgyaljuk külön a dolgozó és
nem dolgozó nőket, mert ebben lényegi különbségek nincsenek, már
csak azért sem, mert a nők többsége két műszakban dolgozik.)
Tulajdonképpen az itt elmondottak nemcsak a nappali tevékenységre,
hanem, bár korlátozottabb formában, de a vacsora időszakáig
érvényesek. Vagyis a vacsoráig a férfiak és nők társas
tevékenységében elég jól körülhatárolható elkülönülés figyelhető
meg; ilyenkor a férfiak uralják a szabad tereket. Hideg időben
általában a szoba a férfiak, a konyha a nők társas tevékenységi tere.
Természetesen túl merev határok itt sincsenek. De mindenképpen
igaz, hogy napközben a nemek szerinti társas tevékenységek
meglehetősen nagy egyértelműséggel szétválnak. Ami itt a tereferék
közben formálódik, az a telepi közvéleményt alapvetően
befolyásolja, és ami döntő, ez a része a férfiak nélkül formálódik.
Sötétedés után, amikor a telep szabad terei kiürülnek, és az
emberek már meg is vacsoráztak, a társas élet áttevődik a lakásokba.
Itt már a nemek szerinti elkülönülés egyértelműen megszűnik, de ez
nem jelenti azt, hogy a családtagok egy helyen tartózkodnak. A
legkülönbözőbb lakásokban alakulnak társaságok, melyeknek tagjai
állandóan változnak. Visszatérnek és újra elmennek. Beszámolnak
róla, hol voltak, és ott kikkel találkoztak. Elindulnak családtagjaik
keresésére, hogy aztán egész máshol kössenek ki. Most tárgyalják
meg az egész napi eseményeket, történeteket mesélnek, sakkoznak,
kártyáznak, énekelnek, tévét néznek és isznak. (Amióta a tévézés
teljesen elterjedtté vált, azóta az itt leírt folyamat kissé módosult. A
focimeccsek és a krimik meglehetősen befolyásolják a telep életét, de
a tévénézések is közös jelleget ölthetnek, és a lakásról lakásra járást,
valamint az ivást sem csökkentik. A tv legtöbbször úgyis csak mint
alapzaj működik.) Amiről itt írunk, ezek a szolid, mindennapi esték,
és nem a különböző típusú mulatozások vagy ünnepségek.
Nem kétséges, hogy a lakásokon belüli társas élet intimebb
jellegű, mint a szabad téren zajló. Intimebb jellegű, de azért nagyon
is nyitott. Ahogy a lakásokon belüli történésekbe magától értetődő
természetességgel léphet be egy, a családdal éppen csak laza
kapcsolatban álló másik telepi, ahogy fesztelenül tovább tárgyalják
ügyeiket, sőt, ha kérdezik (és kérdezik), beszámolnak arról, miről
beszélgettek eddig, vagy ahogyan az újonnan jött átveheti a
beszélgetések irányítását, és egyáltalán, ahogy mindenki, függetlenül
attól, hogy éppen mikor érkezett, azonnal egyenrangú tagjává válik a
beszélgetésnek, bizonyítja, hogy a magánszféra milyen sajátságos
módon oldódik fel egy szélesebb nyilvánosságban.
Itt, a zárt térben figyelhető meg a legpregnánsabban, hogy a társas
élet érintkezési szokásai mennyire egységes viselkedés- és
magatartásformákon alapulnak. A nagyfokú összeszokottság, az
azonos viselkedésminta alapján előre bekalkulálható reagálási
formák, az egymást nagyon ismerő emberek interakciókban
tanúsított sajátos magabiztossága, az „akárhányan vagyunk, magunk
vagyunk” magától értetődő érzelmi alapállása teszi ezeket a
történéseket ennyire intimmé.
Ugyanakkor egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy az
itteni életnek nincs egyetlen olyan mozzanata sem, ahol ne
fenyegetne az igen kényes egyensúly gyors, drasztikus és sokszor
váratlannak tűnő felbomlása. A társas érintkezés minden szintjén
állandó potenciális robbanásra kész feszültségek lappanganak. Elég
egy véletlenül levizelt WC-kagyló, egy gyerek csínytevése, egy
rosszkor kirázott porrongy, egy visító gyerek vagy egy részegen
kurjongató felnőtt, és máris elementáris erővel elszabadulhatnak a
lefojtott indulatok. Ezeket a kis és elszigetelt konfliktusokat az teszi
sokszor igen elviselhetetlenné, hogy a vitatkozó felek nem tudják
„leállítani” magukat. Az összezördülések mindig túlcsapnak a kiváltó
okon, és a régi sérelmek felhánytorgatása csak újabb olaj a tűzre, és
elszabadul a pokol. Félelmetes hangerő, fenyegető taglejtések és
mozgások kísérik a durva szitkok özönét. Szándékosan említek csak
kisszerű konfliktusokat, a valóságban az ennél jóval komolyabb okok
miatt kitörő veszekedések legalább ilyen gyakoriak. A lényeg
ugyanaz: a nyugalom rendkívül viszonylagos, és majdnem mindig
csak a telep egy-egy részére érvényes.
Ha belegondolunk abba, hogy a lakásokban zajló történések
résztvevőinek megnyilvánulásai, maguk a történések és egy-egy
család itt felszínre került legintimebb problémái is azonnal a telep
legszélesebb nyilvánosságának tudomására jutnak, ha ehhez
hozzászámítjuk a telepiek eredendő közlékenységét és végül a
minden információt kikényszerítő normatív követelményeket, akkor
talán egy kicsit már bele is érzünk abba a sajátos hangulatba, amely
oly jellemző e mindennapi összejövetelekre: harsány közvetlenség,
intim tréfálkozás és csipkelődés, felszabadult vidámság, minden saját
és telepi dolog meg- és kibeszélése. S mindezek mellett, alatt és
fölött szinte minden megnyilvánulás, minden esemény elbeszélése,
minden verbális és nem verbális közlés célzatos. Ez önmagában
természetes jelenség. Az itt említett forma sajátossága abban rejlik,
hogy igen direkt módon állandóan a telepi normáknak való
megfelelés hangsúlyozása folyik. Ennek következtében a
legkötetlenebb, a legelengedettebb és legoldottabb hangulatú
interakciókat is vibráló és állandóan ugrásra kész feszültség kíséri.
Ezért is fajulhatnak olyan könnyen kiszámíthatatlan kimenetelűekké
ezek az esték. Különösen akkor, ha valami a mindig jelenlevő külső
nyomást félresöpri. Ez vagy egy robbanásszerű indulati kitörés, vagy
az alkohol. Egészen pontosan fogalmazva: ilyen vagy olyan
formában, de mindig ez a kettő együtt.
Az emberek életére sajátos kettős nyomás nehezedik. Egyik
oldalról a már sokat emlegetett nyilvánosság állandó ellenőrzése,
másik oldalról az együttélés állandó konfliktusai. Objektív okok
miatt egyiket sem lehet megszüntetni, viszont a feloldhatatlan
kettősség egymást erősíti. Ördögi kör keletkezik: hiába van mindenki
állandó ellenőrzés alatt, a kontroll nem képes hathatósan szabályozni
az együttélést, de mert állandó ellenőrzés van, ez időnként teljesen
elviselhetetlenné válik, és robbanásszerű konfliktusokat eredményez.
Vagyis a kontroll nagymértékben diszfunkcionálissá válik. A
túlzsúfoltság és nyilvánosság szorító kényszerét nem sikerült
meghaladni. Az életet csak részlegesen sikerült szabályozottá és
elviselhetővé tenni. Ez azonban nem is olyan kevés. Sőt még több is,
mint ahogy az első pillanatban látszik. Tudniillik az egyénnek és a
családoknak is van bizonyos szabadsága. Már érintettük egyszer azt a
jelenséget, hogy a telepiek minden előzetes jelzés nélkül képesek a
beszédhelyzetekből kilépni. Ezt a Dzsumbujon belüli normák
megengedik, sőt természetesnek tartják. Ez a jelenség azonban jóval
általánosabb szinten is létezik, és alig van az életnek olyan területe,
ahol ne működne. Rendkívüli jelentősége azonnal nyilvánvalóvá
válik, ha működését az itteni élet általánosabb szintjein vesszük
szemügyre. Nincs olyan társas megnyilvánulás, amibe ne lehetne
bekapcsolódni, és amit ne lehetne otthagyni. Míg a – most már
legáltalánosabb értelemben vett – helyzetekbe való belépések egy
része szabályozva van, addig a belőlük való kilépések lehetősége
szinte korlátlanul szabad. Egy-egy ember számára minden addig tart,
ameddig az érdeklődése tart. Semmiféle udvariassági norma nem
szabályozza az érdeklődés kihunyásának leplezését. Ahogy a már
ismertetett „röpgyűlés” esetében is mondat közben „kiléptek” a
helyzetből, ugyanúgy minden helyzetben a nekik tetsző pillanatban
megszakítják az interakciókat. Szó nélkül odébbállnak, bárhol
legyenek is, anélkül hogy a másik befejezné a mondatot. Felállnak,
és saját lakásukat is otthagyják, ha a pillanatnyi történés nem érdekli
őket. Így sajátosan befejezetlen helyzetek teremtődnek, mert az
interakciók nincsenek lejátszva. A legparázsabb veszekedésekben
maradnak kielégítetlenül, mert a másik fél, aki már indulatait
kitombolva megnyugodott, a jelenet kellős közepén elmegy. A
legnagyobb érzelmi átéléssel mesélhet az ember valamit, amikor a
másik számára érdekesebbnek tűnő beszélgetést kezd egy
harmadikkal. És sohasem sértődnek meg, mert mindenki számára
természetes ez a fajta viselkedés. Így a valami vagy valaki felé
fordulásukat nem az udvariassági szokások által regulált viszonylag
tartós figyelem jellemzi, hanem a pillanatnyi helyzetből adódó
ingerek (információk) erőssége dönti el. Miután egy-egy eseményen
és helyzeten belüli mozgásukat etikettszabályok nem határozzák
meg, egy-egy helyzettől vagy helyzetből akkor szabadulnak és úgy,
ahogy pillanatnyi érzelmeik azt diktálják. Az állandó befejezetlenség
és a dolgok tisztességes „kibeszélésének” hiánya, a félbeszakadt és le
nem futott interakciók következménye, hogy a helyzetek állandóan
ismétlődnek, ugyanazok a beszélgetések kezdődnek el nap mint nap
stb., és nem azért, mert a helyzetek objektíve is újrateremtődnek
(természetesen nagyon sok ilyen is van, de most nem ezekről
beszélünk), hanem mert ugyanazt kezdik újra a megoldás vagy a
kibeszélés kényszere miatt.
Lám, mindennek megvan a színe és visszája. A szituációkba való
ki-be lépés szabadsága az egyénnek biztosít némi autonómiát,
lehetővé teszi számára, hogy mozgását ne viselkedési szabályok
kötöttségei, hanem érdekei vagy érdeklődése szabályozza. Ez
egyébként bizonyos magatartásformát is kialakít. Sajátos
nemtörődöm könnyedséget kölcsönöz az egymáshoz való viszonyban
(a szorosabb kapcsolatokban ez inkább stílus), a helyzetekben
azonban valóságos kötetlenséget és lazaságot jelent. A másik oldalról
tekintve viszont a helyzetek kitisztázásának és stabil elrendezésének
egyik gátjává válik. Viszonylagos szabadság ez. Annál is inkább,
mert a mindennapos tevékenységek, helyzetek és konfliktusok
enélkül is állandóan újratermelődnek; befejezetlenségükből adódóan
ráadásul halmozódva. A pillanatnyi kötetlenség hosszabb távon, a
helyzetek ismétlődésének és állandóságának következtében,
kötöttséggé válik. Az ismétlődés és gyakoriság merevsége adja ezt a
kötöttséget. Ebből kiszállni pedig nem lehet.
A mindennapi élettevékenységek közé tartozik az
alkoholfogyasztás is. A társas tevékenységek működése nehezen
lenne érthető, ha ezt a tényt nem vennénk figyelembe. A tradicionális
és beköltözéskor magukkal hozott életmódmintáknak szerves részei
voltak az alkoholfogyasztás meghatározott formái (az ivási szokások)
is. Ezért az új telephez való sajátos, a szegény életforma talaján
létrejött adaptációs folyamat az alkoholfogyasztásra ugyanúgy
érvényes, mint az együttélést lehetővé tevő többi kísérletre. Így tehát
az alkoholfogyasztás módjai és az ivási szokások is változásokon
mentek át. Bár a fogyasztás módját természetesen a kultúra
szabályozza, az alkohol természete és biológiai hatásmechanizmusai
is önálló rendező elvként vannak jelen. Így az ivási szokások jóval
merevebb rendszerekké szerveződnek, mint egyéb szokásrendszerek.
Ezáltal a változásra kevesebb „hajlandóságot” mutatnak. De mert az
ivási szokások, azaz az alkoholfogyasztás módja és mértéke egy-egy
életmódforma szerves része, merevsége révén nagymértékben
akadályozza egy-egy életforma változásának lehetőségét is. A
változások iránti nagyfokú rigidsége és az élet minden szintjén való
jelenlevősége indokolja, hogy már itt, az életet szervező külső
keretek tárgyalásánál is megemlítsük.
Az alkohol, feszültségoldó hatásának jóvoltából, a telepi életforma
nélkülözhetetlen elemévé vált. Az állandó nyilvánosság előtt élés, a
túlzsúfoltságból adódó konfliktusok és a magánszférába való
visszahúzódás lehetőségének hiánya miatti feszült, robbanáskész
hiszterizált légkört alkohol nélkül nem lehetne elviselni. Az alkohol
az egyén számára a telepi életből való időleges kilépés legjobb
eszközévé válik. De mert minden társas tevékenységnél jelen van,
nemcsak annak egyik szervező eleme lesz, hanem az elviselhetetlen
feszültségeknek és konfliktusoknak egyik legfőbb forrásává, illetve
okává válik. Valójában a telep térszerkezetéből és zsúfoltságából
adódó összes konfliktust és összezördülést valamilyen módon kíséri,
és hallatlan mértékben felerősíti. A hol itt, hol ott fellobbanó indulati
kitörések, az állandó zaklatottság, a huzamosabb ideig megnyugvást
nem ismerő telepi élet kialakulásában mint egy külső, természeti
jelenség, amit megváltoztatni nem lehet, a térstruktúra mellett az
alkohol is ott van. Éppen ez a sajátossága indokolta, hogy már ebben
a fejezetben is szólnunk kellett róla.
 2. ADALÉ KOK A KONFLIKTUSOK TERMÉ SZETÉ HEZ

„Mellesleg, mikor hazajövök és el akarok aludni, lefekszem,

mondjuk, hogy most elalszom. El akarok aludni, és fönt, mit
mondjak, mintha ilyen faklumpában járna valaki, oda-vissza, oda-
vissza, és ez tart fél 11-ig 9 órától, akkor legszívesebben
előrohannék, egy nagy vastag kést, föl, és leszúrnám. Hát csak azért
mondom. Képzelje magát abba a helyzetbe, hogy ő ott fent gurigázik,
vagy mittudomén, vastag súlyokat… egy új Veress Győző, gyakorol,
és leejti a súlyt időnként, ugye. Mondjuk, percenkint 200-szor. Vagy
pedig görkorcsolyában itt menne fölöttünk. Itt gyakorolna, egy új
Sallai, ugye.
Satöbbi. Hát ez azért elég idegesítő.
Hát jártak görkorcsolyával itt fölöttünk.
Ez itt kinyitja a tévéjét, és úgy kinyitja, hogy minden szót hallunk.
Értünk. Akkor, amíg élt a K. néni, a fiával veszekedett. A K. néninek
éles, magas hangja volt, a Ferkónak dörmögő hangja, s ezt mindig
olyan tempóban, hogy azt is lehet hallani. Akkor nyáron, ugye, a
tévé, a rádió, magnó üvölt, mert teljes hangerőre állítja, és üvölteti,
ugye. Akkor alul az asszony veri a férjét, mert mind a ketten isznak.
Persze, akkor verekednek. De ez aztán órákig tart ám, ez a verekedés.
– Csapkodják az ajtót.
– Szóval ilyen környezetben, s akkor ehhez még hozzátéve azt,
hogy nyáron tessék majd egyszer kijönni ide, érdekes tanulmány
kijönni, Nápoly, ugye, pelenkák, ingek száradnak, gyerekek
ordítoznak, nem alszanak, hanem ordítoznak, szóval ilyen
környezetben, aki, mondjuk, idegileg egy kicsit érzékenyebb, az
teljesen kikészül idegileg itten. Mint ahogy ki is készült.”

„Pláne, ha sört iszik, akkor tíz perc múlva már kimegy belőle. De,
mondom, ötpercenként fut a vécére, most is, mikor issza az izét, úgy
elfut a méreg, mondtam is magamban, mondom: a nehézség jöjjön a
valagadra, mondom, öt percenkint mész a klozettra. Ötpercenkint!
 – Hát meghajtja.
– Meg. Kizavarja. Hogy bír valaki ennyit inni, nem tudom. Hát
én… úgy nem izél, nem mer engem bántani, mert ő fél. Én most
elhatároztam, én mosom a konyhámat, én azért nem mosom a fülkét
sem. Az én részemet, a felit, az én nyitott ajtómig megcsinálom…
– Én nem köszönök neki.
– Hát bizony, azért, hogy ő rázza a rongyot, s rázza be, s akkor
újból menjek, én mossam föl, azért mert ő piszkít, én nem! Azt
megcsinálom, és a vécébe kiviszem a vizet, viszek egy vödörben
vizet, leöntöm, kimosom, lehúzom, kész. Nem fogom mindig
hipóval, trisóval meg mindennel mosni a vécéket, meg a deszkákat
sikálgatni, azért, hogy ő a tiszta valagával ráüljön a vécére.”

„Ez volt nekem a szomszédasszonyom, én evvel egyszer vesztem

össze a fiam miatt, mert van kint a WC-ben egy kefe, tudniillik,
amivel le kell kefélni, és a fiam kint volt, és a fene tudja mire
gondolt, hát tizenöt-tizenhat éves, és nem kefézte meg a vécét, és
ezért elkezdte, hogy így meg úgy, aztán én is megmondtam a
magamét nekije, hogy megkülönböztesse, mondom, nekem ez az
egyetlen fiam, magának meg a negyedik férje, ennek különb valaga
van, mint magának a szája, és én csak annyit mondtam neki, ez volt a
veszekedés, na. Ne átkozza meg ne szidja az én fiamat. Ha a fiam
nincs itthon és nem fog, akkor lehet, hogy kitötyögök és
belenyomom a fejit abba a felmosóvízbe, amibe felmos. Mert ez egy
olyan izé asszony, jó, idős, azt nézte az ember, én legalábbis, úgy
neveltek a szüleim, hogy tiszteljem az idősebbeket, ugye. Hát nálam
tizennégy évvel idősebb, én meg is adtam neki a tiszteletet… odáig.
Amíg a fiam, ugye, megmondtam, énnekem mondhat mindent. Nem
is kell, hogy azt mondja, hogy H.-né naccságos asszony. Mindennek
elmondhat, csak a gyerekeimet ne báncsa. Mert azt nem bírom ki
idegekkel. Hát megmondtam neki. Aztán másnap vagy harmadnap
átjött hozzám, mert hát soha nem voltunk haragba, és azt mondja,
hogy hát miért is szidtál, mondtál el mindennek, mondom, hát
megmondtam, ha maga nem tudja, akkor én már nem említem, mert
csak fölidegesítem magam.”
„Mondom, éppen azt mondom, neki, én hiába szólok, mondom, a
feleségednek, hogy takarítsa le a vécét például, mondom, nézd meg,
mikor festettetek? Az a vécédeszka azóta tiszta mész, mondom.
Lesúrolta? Nem. Arra vár, hogy én súroljam le. Én persze dühömbe
lefestettem, mondom, persze, arra számítottam, hogy majd jön haza a
feleséged, és ráül, és jó zöld lesz a feneke. Erre pofára estem, mert a
lányom ült rá, és az lett zöld. Mondom, de azért, mert már dühömbe,
dühömbe csináltam, mert mikor megláttam a falat, hogy mit csinált
az Erzsitek, mondom, és akkor megmutattam neki, és azt mondja,
hogy igaza van Erzsi néninek. Na látod, mondom. De a feleséged ezt
nem látja be, hanem játssza a kis hülye eszit, és elvárná, hogy én
kérdezzem meg, hogy mi bajod van, anyukám, mi bajod van velem?
Hát éntőlem nem fogja megérni sosem, mondom, hidd el nekem.
Pedig nagyon jól tudod, hogy én mindent megtettem a jó
barátságunkért, nem szeretek veszekedni, és ezzel él vissza,
mondom, a feleséged. Hogy nem szeretek veszekedni. Mert
mondom, akik itt laktak előttetek, az öreglány, az kellett volna neki
szomszédnőnek. Kihozta volna rá az egész házat, mondom, mert
énrám is kihozta, pedig én nem bántottam soha, és mindig úgy
igyekeztem, hogy nehogy belém tudjanak kötni. És mégse voltam
jó.”

„A kutya végett volt az egész.

– Volt egy kiskutyánk, négy évvel ezelőtt, vagy három évvel ezelőtt,
azt túladtunk rajta. Nem azért!
– Muszáj volt na! Ővégettük. Nekik is van. Azt a két kutya nem
bírta egyik a másikát.
– Szóval az nekünk egy megváltás lesz, ha innen elkerülünk.
Úgyhogy mindennek el vagyunk itt könyvelve.
– Sokszorosan jött a bántás, a bántás. Sértegetés, úgyhogy csúnya
munkát végeznek ezek velünk! Lassan már ki se lehet mozdulni
innen, mert meggyilkolják az embert. Hát a fiával én össze is
verekedtem! Megtámadott!
 – A kutya végett. Hogy itt bántom az anyjukat. A kutyájuk anyját.
Azóta nem is tárgyalok, szóba se állok velük. Ez bosszantsa őket,
hogyhát körösztülnézek a fejük fölött. Nem válaszolok, viszont ők
ítélnek. Ha visszaválaszolok, vagy följelentem, akkor már régen
megbüntették volna őket. Csak inkább elnyelünk mindent, mert nem
szeretünk veszekedni, se én, se a feleségem. És azért támadnak ránk.
Ez az igazság. Olyan táppénzcsalónak, szóval mindennek elmondtak
minket, hogy mink a lopásból élünk, kőccsönből élünk, szóval
minden. Ha ezt én magnóra venném, és ezt mindent most önnek
lejátszanám… Borzalmas ez így, szóval nem is tudom, hogy lehet ez
így, egy ember így elvetemülve, az egész famíliája ilyen. Szóval ha
ezek rászállnak arra a sarokra… tudja, ezt a sarkot úgy hívják, hogy
viharsarok. Úgy nevezik, viharsarok. Az élő fába is belekötnek. Az
élő fába is belekötnek… Uram, csak ide egypárszor jöjjenek ki,
kinek a hangját lehet hallani? Csak az öregasszonyét ott a sarokba. A
sarokba.”

„Evvel a néppel? Sehogyse, mert nem érdeköl senki. Itt nem lehet
kijönni senkivel se. Itt csak hallgatni jó. Hát itt kimenni nem nagyon
lehet. Mer itt elverik az embert ezek a népek.
Van még gyilkolás is. Van itt minden. Hát nem, de nekimennek
egymásnak. Én mondom, hogy neki. Úgy eltörték már a lábukat is. A
múltkor. Már a rendőrség is vitte őket. Van itten. Itt nem lehet, hogy
mittudomén, most az ember valamit mond… Szólni nem lehet.
Egyáltalán szólni azért sem, mert, mert az embert elverik. Hát nem
hogy elverik, hanem megmondják a véleményüket, nem az, hogy
elverik, hanem akkor aztán elmondják mindennek. Ha csak például
az ember azért szól, hogy ne magnózzon annyira, ne ordíttassa
annyira a magnót, vagy mittudom, a rádiót, akkor arra aszongya,
hogy tíz óráig lehet, pedig úgy tudom, hogy a csendrendelet nulla
órától nulla óráig van. Nem este tízig. Aludni se lehet sokszor, és ha
szólok a szomszédnak, akkor mingyá má’ semmi közöd hozzá, tíz
óráig azt csinálok, amit akarok. Kénytelen az ember saját lakásából
kimenni a folyosóra, hogy ott nézelődjön, hogy… hallgatunk.
 – Az én szomszédasszonyom hogyha berúg, úgy rugdossa az
ajtónkat, hogy isten ments! Goromba. Most má’ háromszor lett
följelentve izé szabálysértésért. Én bejelentettem a szabálysértést,
akkor megbüntették.
– Akkor mink is följelentettük, mert nekem is falszomszédom,
meg őneki is falszomszédja.
– És beöntötte a vödör piszkot, azt nem lehet elmondani, ide.
Akkor bejelentettem a bíróságra. Az öreg meghalt, mert egy
öregemberrel lakott, meg a fia is itt volt, huszonhat éves a fia, azt ő
annyira könyörgött nekem, és kérem a rendőrség vezette el őt. Rá
akart gyújtani, persze, hogy rácsapott a rendőrség a kezére. Hát
kellett, na! És annyira könyörgött nekem, én meg annyira rossz izé
vagyok, annyira könyörgött nekem, hogy drága Marika néni, hát
vonja vissza, mer deszkán aludtam éjjel a rendőrségen. De, mondom,
Márti, nem csinálja többet ezt? Én soha nem. Kérem addig én még
csak visszavontam a tárgyalást, de utána ő ugyanaz, aki volt. És a
marha eszemmel megsajnáltam, visszavontam a tárgyalást. Hogy
miért kellett nekem visszavonni? Amiket ezek végeztek… Egyedül
voltam… Hát így még nem tudok velük mit csinálni. Mer hát ő nem
takarított sohasem. Bár itt nincs nagy tisztaság, mert az embernek
ugyi olyan kis lyuk van az ember… hogy igazán nem tarthat rendet.
De őnáluk teljesen büdös van. És kérem, csak addig tartott neki, míg
visszavontam. Mikor má visszavontam, visszavontam a tárgyalást,
hát a rendőrség akkor már elment, és má mingyár vérszemet kapott.
Ugye csak addig tartott. Kérem ez, itt ilyenek az emberek. Hogy
mindenütt olyan, nem tudom. De itt rettenetesek az emberek.
Csúnyák az emberek itten. Az ember egyet szól, már el is nyelnék.”

„Hát jöttek mindenki nekem mondani. A népek jönnek. Hagyjatok

békibe. Nem igaz! Semmi. Nem hittem. Csak jön neki a nővére,
mondja nekem, gyere, gyere, üsd agyon a Zolit, azt mondja, hogy azt
a vén rohadt kurvát, azt mondja. Milyen vén rohadt kurva? Csak
nézek. Milyen rohadt vén kurva? Te, egy erzsébeti vén rohadt
kimustrált kurva, azt mondja, gyere, azt mondja, nézd meg, azt
mondja a Zoli a kőfalhó’ támasztja és fésüli őt. Rittigúgy volt. Érti.
Na mondom, már ha te mondod. Azt mondja, gyere, ha nem lesz
igaz, olyan pofont adhatsz, a szemem kiugorhat. Azt mondja, na
gyere, nézd meg. Egy részeg csaj, öreg, vén, fonnyadt nőt képzeljen
el, mint az Ircsike, még hát az öregebb volt. Csúnya volt, érti. Jézus
Mária, a sógorom fésüli a nőt, mert a haja szét volt így neki, mert
nagyon részeg. Az isten verje meg, mondom. Jaj, megyek oda
(nevet). Jajaj. Na és a sógorom, ennek a bátyja, viszi a nőt,
csókolgassa, minden. Ide figyeljen, ha nem ilyen távol voltam, mint
maga mellett, így e a sógorom, meg a nő, akkor több karácsonyt ne
érjek meg. Ha hazudok. Ide figyeljen de mán nekem volt egy nagy
suhong a kezemben, na mondom, a kurva anyádat, mert így
mondtam, tudja. Na mondom, ez lesz az, mert a csibésznek is ide kell
jönnie. A nőt… na ide figyeljen, akkor láttam az életemben először
egy másik embert dolgozni, hogy hogy csinálta, azt az anyám kurva
istenit!! Ide figyeljen, ha nem így állt e (hanggal kifejezi) hanem így
ugatott. Ott a bokorba dolgozta a nőt. Ide figyeljen, mikor elintézte a
nőt, az uracskám jön, a kőfalnak támasztja, én meg így mellette
állok, ide figyeljen, amikor így lehajol a nő a Zolira is (nevet). Ide
figyeljen, szét van gombolva az uracskám, letérgyel a kurvához, érti,
hogy megcsinálja vele (nevet). De lepofoztam. Elkaptam őtet így e,
elkaptam őtet, bimm neki egy nagy pofont, innen is, onnan is, akkor
valahogy kiszabadult a kezemből, tudja. Végigszaladt ám a Soroksári
útnak. Mit látom, kilesem a kurva ott maradt, összeroskadt. Kezdtem
őt zavarni a bottal, a fejit majdnem szétcsaptam, a kurvát ledobta,
érti. Mer azok az ütések mentek rája. A sógorom a nőnek így
szétrúgta a száját e. Szétment a feje. Persze, direkt csinálta. Mondom
neki, te szájba baszott kurva. Én ütöttem a nőt, képzelje. Ez világért
szaladt. De azon az éjszaka nem jött meg az én férjecském, elment
vele. Mégis megcsinálta vele! Bassza meg, akárhogy megettem volna
magamat, lássa. Na akkor megfogadtam a kurva isten faszába, hogy
az életben én soha nem érdekel semmi. Érti? Nem lát a szemem, nem
lát a szívem. És engemet többé ilyen dolgokhoz nem hívhat senki.
Érti?”
„Mert itt mikor, nem tudom, szombaton vagy milyen nap volt, hogy
hát hallok én, hogy segítség, segítség, mondom, hogy szombaton
éjjel fél egy van, hát mondom lehet még egy kicsit aludni is,
hallgatom magamnak, ezek az E.-ék. Megyek át a „b”-be, a szobában
dúlnak, áll a bál. Mondom, hogy álljatok meg egy pillanatra, mert
vendég jött, tessék bejönni, Bözsi néni, vendégünk, mondom
köszönöm, nem, de mondom, hogyha nem állítjátok le magatokat, én
felkapok valamit, és mindegyiket úgy megvagdosom, hogy hullára
lesztek itten egymás hegyén-hátán. Hát mondom, mit gondoltok,
hogy csak ti vagytok a világon. Hát szomszédok már nincsenek, vagy
a másik épület lakói. Mondom, ha nem maradtok csendben, én nem a
kilenc kerületi kapitányságot hívom, hanem a Deák Ferenc-et.
Mondom, nemcsak ti mentek, hanem még jó páran mennek veletek.
Mondom, gyorsan levetkőződtök, de én addig el nem megyek, míg le
nem döglötök. Hát erre ledöglött mindegyik. Másnap azt mondja,
hogy a szomszéd azt mondja, hogy síri csönd lett, mikor elment a
Bözsi néni. Mondom, hogy ugyanezt megtehette volna más is, nem
csak a Bözsi néni. Hát én nem félek tőlük nő létemre. Hát az asszony
kiabált segítségért. És mondom, te is, elég löket van benned, hogy
gyorsan ledögölj. Mert mondom, én nem tudom, hogy mit csinálok
veletek, mert mondom fél egy van, na de álljatok meg egy szóra. A
két testvér meg a sógornő hőbörgött, az ágy tetején álltak, és ott
hadonásztak.”

„A. I., J. L. és J. J. a IX. kerület Gubacsi út 6. szám alatti Budapesti

Húsipari Vállalat dolgozói. 19.. … 8-án a délutáni órákban ittas
állapotban a G. u. F. út sarkán lévő Cimbora nevű sörözőben
tartózkodtak. J. J. a helyszínen tanúskodik, valamint idősebb D. I. is.
Kis idő elteltével megjelent a sörözőben idősebb D. I. fia, ifjabb D.
I., akit barátja, S. G. is elkísért. Idősebb D. I. kiment a söröző elé,
hogy fia kerékpárjára és kutyájára vigyázzon. A. I. és J. L. kifelé
igyekeztek a helyiségből. J. L. azonban megállt az ajtóban, és
beszélgetni kezdett id. D. L.-vel, A. I. ezt meglátta és odaszólt, hogy
hagyd már a gecibe, ne beszélj vele. Ifjabb D. I. meghallotta a
megjegyzést, és rászólt A.-ra, hogy hogy beszél az apjával. A. I. id.
D. I.-t félrerúgta, fenyegetve indult felé, le akarta fejelni, ifjabb D. I.
lehajolt, de ennek ellenére az ütés a szemét érte. Visszaütött és
sikerült a fején eltalálni A. I.-t. A sörözőben ezután általános
verekedés kezdődött, a húsosok és a telepiek között. A dulakodás
részint a sörözőben, másrészt az utcán a villamossíneken
folytatódott. J. L. lefogta az ittas és dühöngő A.-t, őt azonban
hátulról leütötte S. J., A. I.-t elölről ütötte ifjabb D. I., és S. G., J. L.
A. I. oldalán közbeavatkozva úgy szájon vágta S. G.-t, hogy annak
szája felrepedt, és vérezni kezdett. S. J. A. I.-t megütött, mire A. I.
társai ellene fordultak. S. J. a húsosok közül J. J.-t választotta ki.
Vele verekedett az utcán, majd a villamossínek között. A résztvevők
körülbelül 20-30 percen át folytatták a verekedést az utcán, emiatt a
villamosforgalom elakadt, két-három jármű állt, és várakozott a
söröző előtt. A nagyszámú utas leszállt és nézték a verekedést. A
dulakodásnak az vetett véget, hogy a helyszínen megjelent a
rendőrség URH-kocsija, amely A. I. részére mentőt hívott. Az
orvosszakértői vélemény szerint A. I. a homlokán és a fején
vérömlenyt kapott.”

(Az interjúmontázs Ambrus P., Fábián K., Hadas M., Hámos G.,
Kenedi J. és Szurkos M. interjúiból való.)
 3. CSALÁ D- É S KAPCSOLATSZERKEZET

Ahhoz, hogy a családi kapcsolatok lényegét és az itt létező

családszerkezeteknek legáltalánosabb vonásait megértsük, szükséges,
ha csak utalásszerűen is, a szegény életforma néhány olyan
sajátosságát feleleveníteni, melyek a tradicionális szegény családok
struktúráját meghatározták. Ezt annál is inkább meg kell tennünk,
mert a dzsumbujbeli családok a tradicionális (igaz, már eleve városi)
szegénycsalád-modellek mai változatai.
Közismert tény, hogy a szegény életforma legmeghatározóbb
eleme mindig a stabilitás hiánya volt. Ez elsősorban magára a
munkára vonatkozik. Az idényjellegű és földrajzilag egymástól távol
eső munkalehetőségek következtében a munkaerő állandó
mozgásban van. Azaz az emberek mennek a munkalehetőségek felé.
Olyan életforma alakul ki, amely az állandó helyváltoztatás keretei
között próbál valamiféle stabilitást teremteni. Ez kétségtelenül csak
családi, illetve rokoni formáció lehet. Így a viszonylagos állandóság
az emberek közötti kapcsolatok viszonylagos állandósága lesz, azaz a
családi és rokoni kapcsolatok jelentősége, e kapcsolatok fenntartása
és megőrzése az életformán belül kitüntetett szerephez jut. Miután
szinte minden objektív tényező e kapcsolatok szétzilálása irányába
hat, a családok összetartása emberfeletti erőfeszítést igényel. S mert a
férfiak mennek elsősorban a munkák után, és a nők végzik
lakóhelyükön az alkalmi munkákat, a nőkre hárul a család
összetartásának terhe. A családok életében, különösen a
gyereknevelésben, a nők szerepe meghatározó lesz. A huzamosabb
távoliét nemcsak azt eredményezi, hogy a nőknek gyakorlatilag el
kell tartaniuk igencsak nagyszámú gyermekeiket, de azt is, hogy a
férj-feleség viszony óhatatlanul lazává válik: ehhez járul még a
gyerekek eltartásából fakadó gazdasági kényszer, ami a távol levő
férj pótlására ösztönöz. (Hogy a szexuális örömszerzés jogairól ne is
beszéljünk.) Ez az oka az annyira elterjedt élettársi kapcsolatoknak.
Miután a polgári házasság (mely a gazdasági és ezen keresztül a
személyi viszonyok stabilitására épül, illetve azt biztosítja) annyira
inadekvát a szegény életformán belül, félre is söprik, és nem
törődnek vele. Az élettársi viszonyok, melyeket sokszor a pillanatnyi
gazdasági szükség diktál, eredményezik a családi és vérségi
viszonyok közötti, sokszor egészen nagyfokú meg nem feleléseket is.
A városi szegények életmódjában a destabilizáló tényezők szerepe
egyik oldalról valamelyest csökken, míg másik oldalról
nagymértékben nő. Csökken abban az értelemben, hogy a távolságok
csökkenek, így a férj állandó távolléte jórészt megszűnik. Nő viszont
abban az értelemben, hogy a munkák szezonális jellegének háttérbe
szorulásával nő azok alkalmi jellege, így a családi gazdálkodás a
napi alkalmi munka függvényévé válik. (Mindazonáltal a szezonális
jelleg a városi alkalmi munkáknál is szerephez jut.) Ugyancsak a
családi élet destabilizálása irányába hat, hogy a városban minden
háztáji tevékenység megszűnik, és a nők is szezontól független
alkalmi munkára kényszerülnek. Sőt ezt a tendenciát erősíti az is, ha
a nők állandó jellegű segédmunkákat végeznek. Hiszen a férfiak
alkalmi munkára várva – napközben nincsenek otthon. De most már
jobbára a nők sem. Ettől függetlenül a család fenn- és összetartása
továbbra is a nőkre hárul. A gyerekek felnevelésénél még inkább
megnő a nagyszülők és a női rokonok súlya, ugyanígy a nagyobb
gyerekek családot összetartó szerepe is hangsúlyozottabbá válik. (Ez
eddig is nagyon lényeges mozzanat volt.) Az élettársi kapcsolatok a
destabilizáló tényezők hatására (de magának a városi életformának a
hatására is) egyre jobban elterjednek. A nem szegénytelepen lakó
családok a rokoni segítség hiánya miatt a munkalehetőségek
felkutatásánál, de elsősorban a gyerekek nevelésénél megoldhatatlan
feladatok elé kerülnek. Ehhez járul még a városon belüli állandó
lakásváltoztatási kényszer is (kilakoltatás). A rokoni kapcsolatok
meglazulásával a családot összetartó erők közül a legfőbb támasz
kiesik. A nagyszámú gyerekkel magukra maradt családtöredékeket a
széthullás veszélye fenyegeti.
A Dzsumbujba főleg ilyen, funkcionálisan már felbomlott rokoni
kapcsolatokkal rendelkező töredékcsaládok érkeztek. Ha az itteni
családformációkat kialakulásuk oldaláról nézzük, akkor a
megvalósított családformákat „újjáépítési kísérletként” is
felfoghatjuk. Rögtön hozzátéve, hogy ez már csak az objektív okok
miatt sem sikerülhetett. Az a tény, hogy az ideköltöző családok a már
felbomlott hagyományos (szegény) nagycsaládnak a romjai voltak,
mély és tartós hatást gyakorolt a későbbiek folyamán is. Hogy a
romokból mégis reprodukálni lehetett bizonyos családformációkat,
azt a természetes törekvéseken és a még nagyon is élő tradíciókon túl
elsősorban maga a telep tette lehetővé. Úgy is, mint stabilizáló
tényező (tudniillik megszűnik a kényszerköltözés, az emberek
tartósan letelepednek), úgy is, mint társadalmilag nagyrészt
homogén, hasonló normákkal és értékrenddel rendelkező, most
létrejött, de máris szegregált populáció. (Tudniillik megindulhatott a
rokoni kapcsolatok kialakulása.) Az újjáépítés metaforájánál
maradva: a felépült új családformációk olyanok, mint a szegények
által felhúzott házak, romokból épültek és rozogák, mindig az
összeomlás veszélyével fenyegetnek, hol itt fú be, hol ott ázik át – de
mégiscsak védelmet nyújtanak.
Félő, hogy a „töredék család” kifejezés megtévesztő, és a ma
annyira elterjedt „csonka család” fogalmát idézi föl. A „csonka
család” fogalma csak a nukleáris családszerkezet szemszögéből
nézve értelmezhető fogalom (hiszen csak abban az értelemben
„csonka”), az itt tárgyalt családformációk szemszögéből nézve
azonban nem sok értelme van. Ha egy „töredék család” még
„csonkává” is válik, ott már aligha beszélhetünk családról. A
rokonságon alapuló és telepi formához kötött család egyszerűen nem
válhat csonkává, még akkor sem, ha az egyik nembeli szülő hiányzik
is belőle. A töredékes család a külvilág felé a nukleáris család képét
mutathatja, ha mindkét szülő együtt van. (A Dzsumbujba költözés
egyik kritériuma éppen ez volt. Legalábbis az első beköltözési
hullám idején [1937-38]. A második hullám [1945-50] viszont
felszámolt szegénytelepről jött, így a rokoni kapcsolatok egy része is
átmentődött.)
Az ideköltöző családok a hagyományos módon, vagyis rokoni
kapcsolatok újjáteremtése útján próbálják meg családjaikat
konszolidálni, mert egyéb út objektíve nem áll rendelkezésükre, azaz
a nukleáris családdá fejlődésnek nincsenek meg az anyagi bázisai.
Az „újjászervezésre” két lehetőség kínálkozik. Az egyik – a
klasszikus –, hogy magukat előőrsnek tekintve, mintegy utat nyitnak
a rokonság beáramlásának is. Bár ez a folyamat mindvégig
megfigyelhető, valójában rendkívül korlátozott lehet csak, mert nincs
hozzá elegendő hely. Ehhez a stratégiához tartozik az is, hogy saját
rokonaikat kívülről „beházasítják” a telepre. Egyébként pontosan így
születnek meg az első telepi rokonságláncolatok. A másik, ami
járhatóbb, így ez is lett a döntő: a telepen belüli házassági
kapcsolatok útján kialakult új rokoni szerveződések. Ehhez a telep
lassú konszolidálódása és az így létrejött baráti kapcsolatok
szolgáltatták az alapot. Tudniillik a kölcsönös támogatás lehetőségét
biztosító rokoni kapcsolatok hiányát a hasonló elvek szerint
kialakított baráti kapcsolatokkal pótolják. Később éppen az e típusú
baráti kapcsolatok mentén alakulnak ki a rokoni kapcsolatok.
Mindenesetre a kezdeteknek ez a sajátossága a telep történetében
végig megfigyelhető. A barátságok mentén szerveződő rokoni
kapcsolatoknak és (később) a rokoni kapcsolatok mentén szerveződő
baráti kapcsolatoknak köszönhető, hogy a valóban széthulló,
egyedeire bomlott „családforgácsok” rokoni kapcsolatok nélkül is
családrészként tagozódnak be más családokba. Ennek különösen az
egyedülálló öregek vagy rokonság nélküli „csonka családok”
esetében van rendkívüli jelentősége.
Ami végül is kialakult, az igen heterogén képet mutat. Egy sajátos
átmeneti családformáció konzerválódik, amelyben a hagyományos
szegény nagycsalád szerkezeti elemeinek maradványai keverednek a
nukleáris családszerkezet kezdeményeivel. Laza, többé-kevésbé
önálló családok (családrészek) konglomerátumáról beszélhetünk,
amik bizonyos családmag köré szerveződnek, de attól menet közben
elszakadhatnak és önállósulhatnak. Az önállósult családrészek sem
fűződnek le egészen az amúgy eléggé bizonytalan magról, de akár a
család új magjává is válhatnak, ugyanúgy, ahogy ismét elveszíthetik
önállóságukat is. Ezek mögött a mozgások mögött mindig az anyagi
(és evvel együtt a személyi) feltételek változása áll. A részcsaládok
azonban nem önmagukban alkotnak valamiféle laza egységet, hanem
a már szétforgácsolódott, egyénekre hullott rokoni, volt rokoni
és/vagy baráti szálakkal együtt. Meglehetősen sok magányos anya,
anyós, após stb., de egyedülálló gyerekes anya is kapcsolódik így
egy-egy nagycsaládhoz. Ennek magyarázata az, hogy a telepen belüli
kapcsolatok a rokoni kapcsolatok formai (jogi) felbomlása után sem
biztos, hogy megszakadnak, sokszor egyszerűen azért nem, mert
ugyanazon családok más tagjai között baráti kapcsolatok vannak. De
maguk a vérségi kötelékek is lazulhatnak annyira, hogy e
kapcsolatok nem vérségi ágai szerveződnek rokoni kapcsolatokká.
Ez utóbbiak kérdése túlmutat magán a telepen belüli
kapcsolattartáson is. A rokonok gazdasági megsegítése alapvető
normatív követelmény. Ezért vérségi és jogi állástól függetlenül az
anyagilag rászoruló rokonokat vagy részcsaládokat meg kell segíteni.
Ez a megsegítési kényszer erősebb minden rokonszenvi
megnyilvánulásnál, ráadásul a rokonsági fok milyenségétől
függetlenül az anyagi helyzet dönti el, kinek kell segítenie a
rászorulót.
A sokirányú és sokszor kusza rokoni kapcsolatok mögött tehát
mindig munkál valamiféle gazdasági racionalitás. Ugyanakkor a
mindennapi élet színterén ez nem jelent egyértelmű társasélet-
kapcsolatot; a rokoni kötelékek egy része lazább és hűvösebb lehet,
mint a telepiek többségéhez való viszony, mindezek ellenére ezek
alkotják az emberek mindennapi kapcsolatainak a centrumát. Ezen
belül a közvetlen vérségi és esetleg rokoni kapcsolatokkal
alátámasztott, baráti kapcsolatoknak van kitüntetett szerepük. A
rokon- és ellenszenvi viszonyok és a kapcsolattartás teljes hiánya is
azonnal elveszíti minden jelentőségét, ha a gazdasági kényszer
előtérbe kerül. Így állhatnak elő olyan helyzetek, mint például: volt
anyós (lánya elhagyta a telepet) válhat volt veje egész családjának
központi magjává, mert ő neveli unokáját, miközben volt veje új
családja tagjaként él. Vagy elvált nő él anyjával, miközben az anya
az egyedül maradt exvő háztartását vezeti, mert unokáját a férfi
neveli. Vagy egy öregemberre volt menye főz, akivel (miután nincs
gyerek) legalább húsz éve semmilyen rokoni kapcsolatban sem áll,
viszont az öregember lakásában élő saját unokája és annak felesége a
feleség anyjával vannak közös háztartásban.
Könnyen belátható, hogy a felsorolt példák mögött valamiféle
anyagi kényszernek kell állnia, és az segít be (annak kell
besegítenie), akinek ez módjában áll. Nem véletlen, hogy a
példákban (de a valóságban is) főleg a gyerekek és az öregek
érdekében szerveződnek így az anyagi megsegítés családi formái. A
gyerekeket tudniillik fel kell nevelni. Végül is ennek érdekében
szerveződik ez az egész, szükség diktálta bonyolult mechanizmus.
Nagyon nyomatékosan szeretném még egyszer hangsúlyozni: a
gyerekek számától és a rokonsági foktól függetlenül minden gyereket
fel kell nevelni!
Mielőtt rátérnék a családstruktúrák behatóbb ismertetésére,
emlékeztetni szeretnék arra a sajátos módra, ahogy a telepiek az adott
térszerkezetet társas tevékenységük során „átrendezik”. Láttuk
például, hogy kommunikációs aktusaiknál a térbeli távolságokat a
hangerő segítségével hidalják át. Ennél jóval differenciáltabb módon,
de valami ilyesmi játszódik le a családi élet esetében is. Ne feledjük,
hogy a különböző részcsaládok, melyek valamiféle nagycsalád-
konglomerátumot alkotnak, térben egymástól elkülönülő lakásokban
laknak. Azaz egy-egy család tagjainak mikro- (cselekvési) közege
térben meglehetősen kiterjedt. Miután a lakások alkalmatlanok arra,
hogy azokban akár csak három ember is önálló életet élhessen, ez
már önmagában sem lehetne egy egész család számára megfelelő
élettér. Élettevékenységük nagy részét nem is saját lakásukban
végzik. Valójában egy-egy család által lakott összes lakás lesz az
adott család mikrokörnyezete. Azt lehetne mondani, hogy saját
szociálpszichológiai terükbe vonják be a valódi teret. Vagyis a térben
széttagolt lakásokat, sajátos családstruktúrájukon keresztül,
minőségileg új típusú egységgé alakítják át. Kicsit nehéz elképzelni,
de valóban ez történik. A különböző emeleteken és házakban levő
lakásokat (tevékenységük oldaláról nézve) szabályosan
„összerántják”. Sokszor azt is igen nehéz kideríteni, ki hová van
papírforma szerint bejelentve. (Ezt egyébként, miután számukra
teljesen közömbös, előfordul, hogy ők sem tudják.) Egy kis túlzással
(talán nincs is benne túlzás) azt is mondhatnánk, hogy a
családrészekhez tartozó összes lakást mint egy nagy lakás különböző
szobáit használják. A viselkedés oldaláról tekintve ez mindenképpen
igaznak látszik. Így válik most már teljesen érthetővé pl. az a
jelenség, ahogy magától értetődő természetességgel hagyja valaki ott
saját lakását, és megy egy másik lakásba át. Éppen úgy, ahogy egyik
szobából megy a másikba át az ember. Ez azonban még csak külső és
nem feltétlenül csak a rokoni lakásokra jellemző megnyilvánulás.
Mint említettem, a lényeg a családstruktúrában keresendő.
A telepen kialakult családtípus tulajdonképpen két altípusra
bontható aszerint, hogy a hagyományos nagycsalád romjaiból mely
jegyeket őrizte meg, és hogyan elegyítette azokat, illetve, hogy a
nukleáris családmodell bizonyos csírái mennyire találhatók meg
bennük. A két altípus sokszor átalakul egymásba, és sok köztes
formáció is létrejön. Mégis e két főbb variáció elég határozottan
megkülönböztethető egymástól. Az elsőben főleg második-első
generációs nő játssza a főszerepet: egyértelműen uralkodó
pozícióban van, a hozzá való viszony a családon belüli hierarchia
alapja. Hatalma „átnyúlik a téren”, vagyis kiterjed a nem vele lakó
egyeneságú leszármazottaira is. Ez különösen azokra a családokra
érvényes, amelyeknél különböző generáció tagjai élnek egy-egy
lakásban, de a család maga több lakásban lakik. A nő hatalmának
valóságos anyagi alapjai vannak, tudniillik ő, vagy az ő irányítása és
gazdasági felügyelete mellett főz a család egy másik nőtagja; a
háztartás vezetéséhez a pénzt a család többi tagjai (többi családok)
adják, azonban, gyakorlatilag önállóan, külső ellenőrzés nélkül, ő
osztja be. Gazdasági hatalmát, melyet általában örököl, a
gyerekeknek köszönheti. A gyerekek nevelésében aktívan részt vesz,
sőt az ezzel járó nem anyagi terhek jó részét is átvállalja (önként
legtöbbször ki sem adja a kezéből), a közös étkezések jóvoltából ő és
az ő lakása minden fontosabb családi történés és döntés központja. A
családon belül a férfiak szerepe alárendelt, ettől függetlenül a saját
fiai a hierarchiában magasabban állnak, mint feleségeik, de nem
előzik meg lánytestvéreiket. Legalacsonyabban a vők és a hatalmat
gyakorló nő férje állnak. (Ez utóbbiak éppúgy, mint a vők, vagy
hiányoznak, vagy cserélődnek.) A család stabil tagjai csak a
vérrokonok. Az anya hatalma mindezek ellenére valójában csak
részleges, hiszen családja önálló részcsaládokra tagolt, amelyeknek
sem teljes gazdasági ellenőrzésére, sem belső életük átfogó
irányítására már nem képes. Ráadásul anyagi függésben is van
részcsaládjaitól. Ezek önmagukban többnyire csak családimitációk,
bár részleges gazdasági önállóságuk lehet, ennél több azonban,
különösen gyerekeik miatt, nem, akiknek nevelését, mellesleg,
szintén nem képesek egyedül biztosítani. Ugyanakkor a részcsaládok
egymással is bonyolult alá-fölé rendeltségi viszonyban állnak. A
nagycsaládok sajátos dinamikáját a részcsaládok állandó
„függetlenségi kísérletei” és az anya „központosítási kísérletei” adják
egyfelől, másfelől viszont egy ezzel ellentétes folyamat (ez időben
akár egybe is eshet), amikor is a részcsaládok arra törekednek, hogy
az anyának alárendeljék magukat, és evvel a nagycsalád
hierarchiájában a legkedvezőbb helyet biztosítsák a maguk számára.
Ez azért fontos, hogy a közös döntések, melyek betartása úgyszólván
kötelező, számukra a legkedvezőbbek legyenek. Ezek a mozgások
végül is mindig az anya pozícióját erősítik, mert így mindig biztos
többsége van a családon belül. Egyébként így tudja leverni a
„függetlenségi” kísérleteket is. Ebben a szisztémában a részcsaládok
gyerekei részben együtt nevelkednek, és az éppen nélkülöző (kifelé
egyébként akár „normális” polgári vagy nukleáris családnak is tűnő)
részcsaládokat a többi részcsalád az anyán keresztül eltartja. Ez
vonatkozik arra az esetre is, ha vérrokon szülő (mondjuk a gyerek
anyja) kilép a családból. Gyereke a nem vérrokon szülővel együtt
családon belül teljes jogú részként tovább marad, sőt esetleges más
házasságból hozott gyerekei is ennek a családnak tagjaiként élnek
tovább. Míg a kölcsönös szükség diktálta egymásrautaltság
megmarad, ez a családszisztéma működőképes. Mielőtt áttérnénk a
másik családtípus ismertetésére, nyomatékosan hangsúlyozni kell,
hogy kifelé a részcsaládok legtöbbször mint önálló családok jelennek
meg; és sokszor számon is kérik tőlük ezeket a funkciókat (pl. az
iskola, mikor nevelésre alkalmatlannak találja őket); vagy önálló
családoknak tartják őket (pl. a tanács, mikor lakást ad nekik).
A másik altípus az előzőtől főleg abban különbözik, hogy az anya
elveszti gazdasági hatalma jó részét, és evvel együtt a részcsaládok
életének koordinálását sem képes többé hathatósan elvégezni. A
részcsaládok központi mag nélkül maradnak, de saját
részcsaládjukból új és önálló családot legtöbbször nem képesek
létrehozni; bár egész életük ennek a törekvésnek jegyében zajlik. A
rivalizáció most nem az anya és a részcsalád között, hanem a férj és
feleség között zajlik: a férj a családfenntartó szerepre, de főleg az
ezzel járó domináns státus előnyeire tör. Ez általában végzetes
következményekkel jár, hiszen ebben a létformában a férfi
legtöbbször objektíve is képtelen a család fenn- és összetartó
funkcióinak eleget tenni. Az önállóvá vált részcsaládok éppen ezért
nem nélkülözhetik az anya és a többi részcsalád segítségét, enélkül
ugyanis hamarosan felbomlanak. Ebben a családformációban sem
fűződik le teljesen az önállóvá lett részcsalád az anyától, illetve a
többi részcsaládtól. A kapcsolat azonban kétségkívül lazább. Az
egész (nagy)család szempontjából megnő az anya, a lányai és menyei
közös összefogásának a szerepe (ez szükség esetén az anyagiakra is
kiterjed). A nők (akik közül az anya tekintélye folytán legfeljebb
„primus inter pares”) egymásnak segítve állandó harcot folytatnak a
saját részcsaládjuknak mint önálló családnak az összetartásáért. Így a
nagycsaládnak egy olyan női magja alakul ki, ahol a nők közös
fellépése egy-egy részcsalád önállóságának és egyáltalán
működésének fenntartására irányul. Itt a férj saját családján belül
domináns szerepének érvényesítésekor nemcsak saját feleségével,
hanem a család többi nőtagjával is szembetalálja magát. Ha anyagi
helyzete folytán képes családját konszolidálni, akkor nemcsak a nők
támogatására számíthat, de meghatározó szerepre tehet szert a család
összes részegységeiben is; természetesen csak a nők közvetítésével
és hathatós közreműködésével. Miután a férfiak családbomlasztó
szerepe konszolidáló szerepüknél általában erősebb, sokszor sajátos
„női” nagycsaládok alakulnak ki, aminek ugyan lehetnek férfitagjai
is, de a család főleg nőkből és gyerekekből áll, és a női közösség a
domináns. Bár az anya szerepe ebben az esetben nő, a lényeg az,
hogy az ismertetett szisztéma férfiak nélkül működik tovább, anélkül
hogy az elsőnek ismertetett formációba mennének át. Vagyis nem
lépnek ismét közös háztartásba, bár kétségtelenül ilyenkor anyagilag
jobban támogatják egymást. Ha feltűnik egy újabb férfi (élettárs),
akkor a fentebb ismertetett mechanizmus lép ismét működésbe. Ha
hoz magával gyereket is, ezek nemcsak saját új családjának, de az
egész nagycsaládnak részeivé válnak. Annyira, hogyha a férfi
elmegy, az ő gyerekeit is többnyire a nő neveli tovább. Ezeket a
gyerekeket sokszor a női magon belül még csak nem is a nő, hanem
az anya (nagymama) „örökli”. Evvel mintegy szabad utat nyitva
lányának az új kapcsolatteremtés felé. Ha a férfi meghal, a gyerek
mindig családon belül marad, egyéb esetekben már nem feltétlenül.
De a jelenség általában nem ritka. Mindkét családtípus elég nyitott és
rugalmas, miután meglehetősen nagy az „átmenő forgalma”. De míg
az első típusnál az anya szerepe viszonylag állandó, addig a második
típusnál a „női mag” maga is, a férfiak jelenlététől függően,
funkciómódosulásokon éppúgy keresztülmehet, mint ahogy
összetételében is változhat. (Végül is nemcsak férfiak hagyhatják ott
a családot.) Meg kell jegyeznünk, hogy a két típus a fentiekben
ismertetett tiszta formában viszonylag ritkán fordul elő. A konkrét
családszerkezetek jóval változatosabbak a leírtaknál.
A nagycsaládok oldalágon kapcsolódnak egymáshoz, mégpedig
meglehetősen szorosan. Itt azonban már nincs központi mag. Ez
elsősorban a család tagjai társadalmi életének a keretei, ahol baráti
körök vagy egyéb szűkebb társadalmi csoportosulások éppúgy
kialakulhatnak, mint ahogy újabb házasságkötések vagy
családalapítások bázisául is szolgál. Meg kell jegyezni, hogy a
szegény rétegekre meglehetősen jellemző, hogy a rokoni és telepi
kapcsolatokon túl viszonylag kevés egyéb társadalmi kapcsolattal
rendelkeznek. E rokoni kapcsolatokba azonban mindig beletartoznak
az oldalágiak is. A telepi életformából természetesen következik,
hogy a kapcsolatok – különösen a fiatalok esetében – a telepről
kerülnek ki. De itt is megfigyelhető, hogy ezek közül is a
rokonsággal alátámasztott kapcsolatok maradnak tartósak, illetve
rokonsági kötelékké válnak. Ezek a sajátos, azonos funkciókat
hordozó, baráti-rokoni kapcsolatrendszerek annyira a telephez
kötődnek, hogy a telepen kívüli rokonság – legyen az bármennyire is
közeli – sokszor teljesen elhanyagolhatóvá válik, sőt a legtöbbször
szinte minden kapcsolat megszűnik velük, hacsak azok nem járnak
be a telepre.
Ezekhez az egyenes és oldalági rokoni kapcsolatok mentén
kialakult baráti kapcsolatokhoz egyéb, rokonságtól, de nem teleptől
független baráti szálak is kötődnek; ezek a baráti szálak kötik össze a
nem rokonságban álló családokat is viszonylag szoros egységbe. De
csak ezek! Azaz mindig a személyek, nem pedig a családok állnak
egymással kapcsolatban. Egy-két kivételtől eltekintve ez utóbbira
nincs is példa a telepen. A családok itt nem is „járnak össze”. A
telepen kívüli életükben különösen nem fordul elő ilyesmi.
Kifejezetten egyéni kapcsolatokat ápolnak. Azokat is meglehetősen
egyoldalúan, tudniillik azok járnak a telepre, de csak nagyon ritka,
különleges alkalmakkor.
A különböző baráti csoportosulások „metszik” a különböző
részcsaládok és, ami fontosabb, a különböző rokoni kapcsolatban
nem levő családok struktúráját. Ezek lesznek azok a szerveződések,
melyek a telep társasélet-rendszerében a viszonylag elkülönült
csoportokat alkotják. Ezek a társulások kifejezetten szabadidős
tevékenységre szolgálnak. Nevezzük ezeket (jobb híján!) vertikális
baráti csoportoknak; szemben a rokoni funkciókat pótló baráti
formációkkal, melyeket (nézőpont kérdése) horizontális
szerveződésnek tartunk. Magyarán, míg a horizontális baráti
formációk (ha működésbe lépnek) az egész család kapcsolataiként
funkcionálnak, addig a vertikális baráti kapcsolatok elsősorban a
részcsaládok kapcsolatait jelentik. A vertikális baráti
csoportosulásoknak van egy, a családi struktúra stabilitására nézve
pusztító hatása. Nevezetesen e baráti társulások „belső történései”
egyszerre több családot is mélyen megrázhatnak (ezzel később még
foglalkozni fogok).
A telepen meghonosodott családformációk, bár belülről
viszonylag rugalmasnak és nagy áteresztőképességűnek tűnnek,
kifelé, a telepen kívüli világ felé szinte áthatolhatatlanul zártak. A
kettős típusú baráti csoportosulások, mind a nagycsaládok, mind a
részcsaládok közötti szoros érdekeltségi és érzelmi kapcsolataival, a
családokat a külvilág elől egymásba zárja. Miután mind térben, mind
kapcsolatokban a családok átfogják az egész telepet, magát a telepet
is zárják. Így áll össze az a bizonyos védőburok, amiről az első
fejezetben már szó volt.
A családok élete rendszerint igen gyakori és heves konfliktusok
jegyében zajlik. A konfliktusok többségükben anyagi természetű
dolgokon robbannak ki. Ez szorosan összefügg az alkoholfogyasztás
problémájával is. A konfliktusok másik nagy csoportját a családon
belüli érzelmi viharok alkotják. Különösen a házastársi (élettársi)
hűség-hűtlenségből, a kölcsönös gyűlölködésekből és a szülő-gyerek
közötti viszony megromlásából eredő konfliktusok vannak
napirenden, az alkoholtól és az anyagi természetű problémáktól
korántsem függetlenül, legtöbbször azok eredményeként. Az érzelmi
vonatkozású ellentétek a család szerkezetének alakulására is nagy
hatással vannak. Ezek következtében családrészek között szakadhat
meg tartósan a kapcsolat, ami a családstruktúrát is módosítja. (A
válások kérdésére nem térünk ki.) Fölöttébb jellemző viszont az,
hogy a kifejezetten anyagi természetű konfliktusokra válaszként
(legyen annak bármi is az oka) a család, „jelenetekkel” vagy anélkül
(inkább jelenetekkel), de végül is mindig gazdasági kisegítő funkcióit
hozza működésbe. Ilyen esetekben a családon belül átstrukturálódás
igen ritkán megy végbe. Szemben az érzelmi vonatkozású
konfliktusokkal, ahol ez nagyon is gyakran előfordul. De az
átrendeződött részcsaládok is megmaradnak a családon belül, így –
mondjuk – a kölcsönös gyűlölködés miatt átrendeződött részcsaládok
minden szempontból normál tagjai maradnak a családnak. (Egy
példa: felnőtt gyerek anyai nagynénjével alkot részcsaládot, miután
szüleitől ideköltözik. A nagymamán [a domináns személyen]
keresztül mindkét család részt vesz a közös döntésekben. Többek
között ez a felállás is a meglehetősen sok rokonból álló család közös
döntésének eredménye.)
A családi konfliktusok általában igen drasztikusan zajlanak, s
természetesen a telep legszélesebb nyilvánossága előtt. A vitákba
azonban a rokonokon kívül úgyszólván senki sem szólhat bele. Még
a legközvetlenebb jó barátok sem, csak ha rokoni érdekeltségeik is
vannak. Ezért nézi végig a telep, amint testvérek egymás lábát és
kezét törik a folyosón, vagy amikor testvérek és azok feleségei
egymást késelik az örökség miatt. Nem szólhatnak bele, mert a
normák nagyon szigorúak. Jellemző módon a rokoni (főleg az
egyeneságú vérrokoni) konfliktusok megfékezésére nincsenek is
bevett magatartásmodellek. A szó legszorosabb értelmében nem
tudják, mit is kellene ilyenkor csinálni. Kifejezetten családi
belügynek tekintik és a többi rokon kötelességének tartják a
konfliktus megfékezését. Ha erre senki nem képes, akkor kihívják a
mentőket vagy az URH-t. (Megjegyzem, a telep mindettől eltekintve
rendkívül határozott véleményt formál magának a történtekről, ami
az incidens résztvevőinek korántsem közömbös. A telep
állásfoglalása a szereplő további helyzetére nézve hosszú ideig
meghatározó lehet. Az esetleges bírósági eljárás tanúvallomásairól
már nem is beszélve.)
Egyetlenegy olyan terület van, ahol semmiféle vérségi, családi
kötelékre nincsenek tekintettel, és mindenki azonnal, sőt ha kell,
tömegesen beleszól és beleavatkozik, ráadásul mindig védelmezően:
ha a családtagok közötti konfliktusok szenvedő alanyává kiskorú
gyermek válik. Ezt a telep nem tűri el. Ennek köszönhető, hogy a
legdrasztikusabb konfliktus esetén is a gyerekek végső soron
védettnek tekinthetők. A legritkábban fordul csak elő, hogy a
gyerekeket mint eszközt bevonják a konfliktusokba. Ez súlyos
retorziókkal (pl. feljelentés) és kiközösítéssel járhat. Nemcsak a
telepen, de akár a (nagy)családon belül is.
Van egy rendkívül kegyetlen módja a családi konfliktusokból
eredő kiközösítésnek, ami a kiskorú gyermekeket (mint szenvedő
alanyokat) sem kíméli. Nevezetesen, amikor a család összefog egy
számára nem kívánatos új jövevény befogadása ellen. Ez majdnem
mindig kívülről hozott feleségek ellen irányul. A telep és így a család
normáitól és szokásaitól idegen „elem” kiközösítése évekig eltarthat.
Ennek következtében a közben megszületett gyerekkel a család nem
törődik, ugyanakkor a (rendszerint férfi) vérrokonnal, azaz a gyerek
apjával a kapcsolat nem szakad meg, hacsak ő nem szakítja azt meg,
és feleségestől, gyerekestől nem távozik a telepről, ez azonban már
csak a lakáshiány miatt is igen ritka. A konfliktus odáig fajulhat,
hogy a „jövevény nőt” gyerekestől kiteszik az utcára (azaz a telepre).
Ebbe a lépésbe azonban minden kegyetlenség és aktuális szabadulni
akarás ellenére bele van kalkulálva, hogy a telep „titokban” segíteni
fog. Ezért nem távozik az anya sem a telepről, hiszen a telep részéről
a családra óriási nyomás fog nehezedni, ő pedig biztos lehet benne,
hogy gyereke miatt valaki, ha csak ideiglenesen is, de be fogja
fogadni. Ha a nő a telepen marad, és így a telep befogadja, akkor a
család előbb-utóbb (inkább utóbb) végül is rendes családtagnak
ismeri el. Az egész jelenség az idegen normák elleni védekezésnek és
a család értékeinek védelmeként fogható fel.
A családi struktúra működését nagymértékben veszélyeztető
konfliktusok okai legtöbbször visszavezethetők a szörnyűséges
lakáshelyzetre. Az egyszoba-konyhában sokszor 2-4 család is lakik,
amit különösen az tehet elviselhetetlenné, hogy a szülőkön kívül
felnőtt testvérek családjai is együtt laknak. Bár a gyerekszám a 60-as
évek végétől, 70-es évek elejétől csökken, még így is gyakori a 3-4
gyerek. De könnyen belátható, hogy azonos generáción belül együtt
élő családok esetében még az 1-2 gyerek is sok. Az önálló nukleáris
családdá szerveződés egyik legfőbb akadálya a szorító lakáshelyzet.
A többek között ezt feloldani igyekvő családstruktúra – bármennyire
flexibilis módon kezelje is a részcsaládok lakásait – a kérdést
megoldani nem tudja, legföljebb időlegesen enyhíthet rajta. Egy
bizonyos zsúfoltsági fokon túl azonban már teljesen hatástalanná
válhat.
A családstruktúra alakulására hatást gyakorló tényezők közül még
egyet szeretnék kiemelni. A gyámügyi hatóságok szerepét. Ez az az
intézmény, mely a telepi családok életébe a legmélyebben képes
belenyúlni, és ténykedése – azon kívül, hogy a családok életét
komolyan veszélyeztetheti – meghatározó módon befolyásolja a
családstruktúrákat. A családformációkra gyakorolt hatását
természetesen a gyerek családból való kiszakítása útján gyakorolja.
A problémát érdemes kissé közelebbről is szemügyre venni, mert a
gyámügyi hatóságok működésének sokszor a jó szándék nevében
jelentkező agresszivitása mögött a szegény családok belső életének
teljes nem ismerése vagy negligálása rejlik. Már említettem, hogy az
uralkodó réteg és/vagy a középosztályok normáit érvényesítő
hatóságok (iskola, állami közigazgatás stb.) a nukleáris családmodellt
kérik számon a társadalom tagjaitól. Így azt – anélkül, hogy bizonyos
rétegek számára annak anyagi bázisát biztosítaná – mindenki
számára kötelező magánélet-modellként tételezi, és gyakorlatilag
minden ettől eltérő formációt valamilyen úton-módon megbélyegez.
(Ez nemcsak a szegénycsalád-modellekre érvényes. Gondoljunk pl. a
gyermekét egyedül nevelő anya helyzetére, ahol az iskola a gyereket
automatikusan „problematikusnak” minősíti.) A gyámügyi hatóság
mindig, amikor egy szegény családot gyereke nevelésére
alkalmatlannak kiált ki, a társadalom ítélőszéke nevében az egész
családot minősíti lumpenné. Pontosan a lumpenné minősítés
mozzanatában lelhető fel az az előítélet-rendszer, melyet állandó
jelleggel hatósági pecsét szentesít, és erősít meg a társadalom
különböző rétegei előtt. Így a gyámügyi hatóság ténykedése az
előítéletes szemlélet „objektív” igazolásává válik.
A szegény rétegek, és így a Dzsumbuj lakói közül is sokan,
valóban nem tudják gyerekeiket felnevelni a kellő megélhetési
források hiánya miatt. Ez közismert jelenség. Ennek azonban
önmagában a lumpenné váláshoz semmi köze nincs. A családok és
általában az életforma teljes nem ismerése vagy tudatos
(rosszindulatú) félreismerése adja a teljes szétesettség és
rendezetlenség (értsd: züllöttség) hivatali látszatát. A hatóság a nem
ismerés arroganciájával vindikálja magának a jogot arra, hogy
gyerekeket szakítson ki családjaikból, és utaljon be állami
intézményekbe. Szemben a valóban lumpen „elemek” szétporladt
családi viszonyaival, ahol a gyerekeket a szó legszorosabb
értelmében a semmibe szülik, így az államnak kell felnevelnie őket, a
Dzsumbujból kiszakított gyerekekről a szülők sohasem mondanak le,
így azok 18 éves korukban visszatérnek a szülői házba. (Meg kell
jegyeznünk, hogy sokszor a szülők maguk adják be őket – de akkor
rendszerint csak a prepubertás kortól – intézetbe. A kisebb korú
gyerekeket elvenni szokták tőlük.) A szegény életformába a
gyámügyi hatóságok állandóan és történetileg már hagyományosnak
mondható módon avatkoznak be. Így a dzsumbujbeli családoknál is,
generációkra visszamenőleg, alig van olyan család, ahol a testvérek
és rokonok közül ne lett volna mindig valaki az adott kornak
megfelelő gyámhatósági intézményrendszer szenvedő alanya. Így az,
hogy a hatóság kiszakítja vagy gazdasági kényszerből a család
lelencbe adja a gyerekeit, az életforma sajátos részévé vált. Ami a
családstruktúrára több szempontból is hatást gyakorol. Egyrészt
gyengíti a család amúgy is állandó veszélynek kitett kohézióját.
Felborítja a családon belül a természetes hierarchiát, szelektál, és
hátrányos helyzetbe hozza a családon belül maradt gyerekhez képest
az intézetbe adottat. Meglazítja, sőt megszakíthatja a generációkon
keresztül fennmaradó családfolytonosságot, azaz családokat zilál
szét, és embereket foszt meg minden háttértől. És végül még egyet
említenék. Nevezetesen azt a helyzetet, amikor a Dzsumbujba a már
nagykorú családtag hazatér családjához. Ekkor gyakorlatilag az
történik, hogy felnőtt emberek kezdenek családdá szerveződni, olyan
emberek, akiknek esetleg már érzelmileg sem sok közük van
egymáshoz. A felgyülemlett sérelmek, az egymással semmit sem
kezdeni tudás, a szülő és gyerek közötti viszony alapvető
megromlása nyomja rá a bélyegét a család további egész történetére.
A családba visszatért gyerek, most már mint felnőtt, szinte minden
szinten újabb konfliktusok forrásává válik. Ritka szerencsés (de van
ilyen, különösen ott, ahol viszonylag kevés ideig van távol a gyerek)
az a család, ahová a visszatért gyerek problémamentesen be tud
illeszkedni.
Hangsúlyozni kívánom, hogy amikor a családok viszonylag
nagyobb gyerekeiket néhány évre intézetbe adják, az nem jelent
kitagadást vagy kitaszítást. A családhoz való visszaút viszonylag
egyenes. Ezzel szemben a főleg kisgyerek korban erőszakkal
elragadott gyerekek esetében szinte sohasem sikerül a
visszailleszkedés – legföljebb részlegesen. Már csak az intézeti
szocializációnak köszönhető érzelmi sivárság miatt sem. Érthető,
hogy a családok foggal-körömmel próbálják a gyámüggyel szemben
gyermekeiket védelmezni és megtartani. Íme egy példa:

„Hát legelőször nem itt laktunk, hanem legelőször a másik

épületben laktunk egy mosókonyhába, s jött a második gyerek,
akkor kérvényeztük meg, hogy adjanak egy nagyobb lakást, és
úgy kerültünk ideiglenesen ide. Hát mi föltörtünk egy
mosókonyhát, mert nem laktak benne, meg se nem használták
mosásra, fele ilyen raktárhelyiségnek használták, föltörtük, ott
laktunk egy évig, akkor lettem terhes az első gyerekkel, akkor
kilakoltattak, három-négy napig az utcán aludtunk a kislánnyal…
Itt kin a… szóval a Dzsumbuj tájékán, ahol padot találtunk, és
világosságot, hogy a gyerek ne sírjon. Hát februárba szültem a
kislányt, február vége felé. Me’ akkó’ volt olyan háromhetes körül
a kislány mikor onnan kiraktak. Hát hideg volt, de nem volt más
választásunk, mert nem tudtunk sehova bemenni, idegenekhez
nem akartam bemenni, hívtak, hogy menjek be a gyerekkel, de
nem akartam.
 A rendőrség által kaptunk fölszólítást, hogy három napon belül
hagyjuk el a helyiséget, amennyiben nem megyünk el, akkor
végképp megszűnik a lakáskérvényünk. Hát mi kijöttünk
önkéntesen, nem vártuk meg amíg a rendőrök… karhatalom kijön
értünk, ami volt bútorunk, amit én otthonról kaptam anyámtól,
eladtuk, gyorsan, hogy ne álljon ott kint, mer kinn nem lehetett
tárolni, máshova be nem bírtuk rakni, eladtuk, mindent pénzzé
tettünk, hát nem bírtuk drágán eladni, hiába voltak jó bútorok,
mert itten hát nem… egyik napról a másikra kinek volt annyi
pénze, ezerötszáz-kétezer forintér a cuccokat, egyedül az
ágyneműt tudtuk megtakarítani, azt is becsomagolva, és egy öreg
nénihez bevittük. Akkó’ aztán a gyámhatóság által el akarták
venni a gyereket, mivel nem bírtam neki lakást biztosítani, de én
ragaszkodtam a gyerekhez, akkor a kislány megfázott, kapott egy
vírusos hasfertőzést, bevitték a kórházba, és a kórház által kaptuk
vissza ugyanazt a lakást. Harmadnapra jön a papír, hogy
megkaptuk a mosókonyhát, természetesen semmink nem volt,
még ágyunk se, ahogy tudtunk, gyorsan szereztünk egy ágyat,
ideiglenesen ott aludtunk, kiságyat gyorsan vettünk. Utána meg
csak az az egy helyiségünk volt, se vécé, se vizünk nem volt, se
fűtési lehetőségünk. Akkor ott laktunk három évig, és akkor
három év múlva megkaptuk ezt a lakást. Ideiglenesen három évig,
de már letelt a három év, mert a kislány négyéves lesz, és majd azt
mondják, hogy nyolcvanig kapunk lakást.”

A családi kapcsolatok szétzilálásának, illetve gyengülésének

kétségkívül az egyik legfőbb előidézője az alkoholfogyasztás és
annak anyagi vetülete. Természetesen, ahogy a telepi társas élet
összes formájának egyik állandó kísérője, ugyanúgy a családi élet és
a rokoni, de elsősorban a baráti kapcsolatok mindennapi
alakulásában is döntő szerephez jut. A családon belüli anyagi és
érzelmi konfliktusok mélyén szinte mindig ott lappang az alkohol. A
családok életébe való hatósági beavatkozás ürügyét is kivétel nélkül
mindig az alkohol szolgáltatja.
 A családformációk csak a Dzsumbuj egészével szorosan
összefonódva nyújthatnak a bennük élők számára védelmet.
Önmagukban meg sem állnák a helyüket, és a telepen kívül azonnal
szét is esnek. És mégis, ez az átmeneti jellegében konzerválódott
családformáció, éppen átmenetiségének köszönhetően – a
körülmények változtatásával –, a bármennyire keservesnek is
ígérkező életmódváltás lehetőségének ígérete.
Lassan az első rész végére érünk. Megkíséreltem az élet kereteit
adó és azt szervező, a mindennapi élettevékenységeket összefogó és
azt sajátos telepi életté egységesítő mechanizmusokat, viszonyokat és
sajátosságokat az emberi kapcsolatok szintjén röviden leírni.
Eközben óhatatlanul kimaradt a telep színes kavalkádja, az egyéni
sorsok lenyűgöző, tragikus vagy csak esendő, de mindenképpen
leírásra méltó alakulása. Kimaradt az a megejtően közvetlen, szinte
gyermeki öröm, amit a szó, az elbeszélés és anekdota vált ki, és amit
egymás és a maguk örömére annyiszor képesek, játékos ugratások
között, újra és újra átélve elmesélni; kimaradt a bőséggel áradó
humor és a telep egészét átható groteszk, ahogy a legtragikusabb
esemény is egy-egy túljátszott jelenet következtében átcsap
komédiává, és főleg ez a képesség, ahogy ezt érzékelni képesek, és
kíméletlenül figurázzák ki magukat és másokat. Mindez, sok
egyébbel együtt – kimaradt. Álljon hát a fejezet végén mutatóban
belőlük kettő, hogy utána megmutathassunk valamit még abból,
amiről végképp nem volt szó: a Dzsumbuj szebbik arcát.

(B.-né fáradtan, idegesen, indulattól telve ront a szobába,

szitkozódik, káromkodik, leveti magát a rekamiéra, melle zilál,
kapkodja a levegőt, fekete-fehér mintás kartonruhában van, mely
foltozott, gondosan ki van mosva, vasalva. Fején fekete kendő, lábán
harisnya és fapapucs.)
Egy egy förtelem volt! Ezt a cirkuszt! Most aztán egy időre elég a
temetésekből! Kész! Egy időre befejeztük! Ezt a tortúrát! Még
szerencse, hogy elvittem a papucsomat! Nem bírtam volna cipőbe
hazajönni! Folyton azt hajtogatta (A.-nét utánozza!): „50-es
parcellába lesz, a legjobb helyen!” Az ötvenes az ott van mindjárt
elöl középen. De csak mentünk, mentünk, már rég elhagytuk az
ötvenest, egyre csak mentünk, végül kiderült, hogy nem az
ötvenesbe, hanem a százötvenesbe temetik. Az egy förtelem volt, az
a hosszú út, és nem tudtuk, hová megyünk. Még szerencse, hogy
sikerült a cipőt, a gödörnél, mialatt a pap beszélt, a papucsra
átcserélni. Együtt indultunk innen egypáran. Tizenkettőkor már ott
voltunk. De nem tudtunk leülni. Először is elmondta hatvanhatszor
(A.-nét utánozza): „Első osztályú temetés lesz.” Hát hol volt ez első
osztályú! Az első osztályú temetésekhez van középen egy nagy
terem. Ez meg oldalt egy kis szobába volt bedobva. Két órával
korábban érünk ki, azt mondtam, az nem létezik, hogy már bent van.
De bent volt már. De nem lehetett bent ülni, olyan szaga volt. Tíz
napja halott már. Ezt nem szabadna engedélyezni, ilyen meleg nyári
időben, hogy tíz napja tartogassanak egy halottat. Temessék el előbb,
vagy pedig zárják le a koporsót. De kész cirkusz volt az egész!
Esküszöm, csoda lesz, ha nem fog beledögleni ez a marha. (Nagyon
jelentőség-teljesen mondja): A papnak kellett a végén rászólni. Azt
hittem, elsüllyedek. Hogy ne tapogassa már. De szörnyen nézett ki.
Nem kellett volna megnéznem, elég volt látni, mikor a kórházba
vitték el a mentők. Igen. De hogy mit csinált ott ez a marha (A.-né)?
– biztosan nem adott pénzt a boncolónak, elspórolta. De először is az
az ember tiszta fekete volt, a feje el volt feketedve, aztán a
koponyája, ahogy lefűrészelték, ott a nyomokat szépen el szokták
tüntetni. De ennek a koponyája, ahogy lefűrészelték, csak úgy vissza
volt csapva. Tisztán látszott, ahogy kettévágták a koponyáját. Akkor
ami rajta volt elöl, én nem tudom, valami ing volt az, de az tiszta
mocsok vér. Azt fogdosta, aztán azzal a kezével fogta meg a
zsebkendőjét, és törölgette az arcát. Csoda ha nem fog beledögleni.
És folyton újra kitakargatta, és fogdosta, és hajtogatta: „Mit csináltak
vele!?” Végül, amikor a pap beszélt, és megint kitakarta, és
megfogta, a pap félbeszakította a beszédet, és azt mondta neki:
„Kérem, ezt nem szabad csinálni!” Ötezer forintjába került neki.
Most siránkozik, hogy ráment az egyik betétkönyve. Ilyen
autónyeremény-betétkönyv. Egy ráment, maradt neki még belőle
kettő. Annyi pénze van neki. De nem adta senkinek. Itt is folyton
mondani kellett neki, hogy adjon a ravatalozónak, legkevesebb
százast kell adni, ott kezdődik most már. Akkor, hogy adjon a
sofőrnek, aki a koporsót vitte. Ezt mind folyton mondani kellett neki,
magától nem adott volna. Aztán a sírásók is, akik leengedik. Ketten
vannak, kettőnek százast legkevesebb kell adni. Láttam a fiát, ott állt,
keze a zsebében, tartotta a pénzt, de nem tudta magát rászánni, hogy
odaadja. A sírásók meg ahogy befejezték, megálltak mellette. A
rokonoknak kellett szólni, hogy adja már oda. Arra végre odaadta.
Hogy micsoda rablás folyik ott a temetőben! Hát a sírnak is milyen
kis gödör van ásva. Csak ilyen lapos. Egy jobb kutya kikaparja.
Százhúsz forintos csokorba volt tíz szál szegfű, egy kardvirág és zöld
díszítés hozzá. Mondta a testvér, már bánja, inkább vett volna egy kis
koszorút háromszázért. Ő meg (A.-né) egyfolytában hajtogatta: „Az
enyém hatszáz forint volt.” Fehér szegfűk voltak a koszorújában. A
fiának ugyanolyan koszorúja volt vörös szegfűvel. De ott is micsoda
cirkusz volt! Az egy percig nem állhatott meg, folyton küldte az
anyja, ahogy hozták be a koszorúkat. „Nézd meg, ezt ki küldte! Azt
ki küldte!” Az folyton nézte a szalagokat. Aztán nem ismerte meg,
hogy kinek a koszorú ja, és folyton küldte a fiát: „Menj, szólj, hogy
eltévesztették, biztos nem jó helyre hozták.”

(Az 56-os eseményekről folyik a beszélgetés)

„S.-né: Jaj, a Fodornénak! Mondták…
Sz.-né (közbevág): Na, hagyjon már eztet én hadd mondjam el!
S.-né (közbevág): Én hadd mondjam el, én ezt láttam! (Rettenetes
rikácsolás.)
Sz.-né: Én is láttam!!
S.-né: Én is láttam, ott voltam!!!! (Leírhatatlan jelenet.)
S.-né férje (F.): Ne tessék menni moziba meg színházba, van itt!
S.-né: Jaj, ezt tessék meghallgatni. Kiabálnak onnan a másik oldalrul,
mert az oroszok itt voltak a Szalámigyárnál, s úgy ott…
Sz.-né (közbevág): Abba a nagy házba a Vágóhíd utcába…
S.-né (közbevág): Mindegy, ott voltak a Szalámigyárba…
F.: Azon a részen…
S.-né (közbevág): Azon a részen voltak, hát látták az oroszok a
csövön, a távcsövön, hogy ládákat, azt hitték, hogy valami lőszert
visznek, loptak mindent abbul a csarnokbul, loptak libákat, mindent.
F: Feltörték a vagonokat, persze, ugye?
S.-né: És aztán mink ott lehasaltunk, mert lőttek ám nagyon, jaj, de
lőttek, arról erre, csak úgy fütyült a levegőbe a golyó. Fejem fölött is.
Nekem meg egy ilyen piros pettyes kendővel így föl volt kötve a
fejem, és persze avval az izével egy ilyen kupac rakás kő volt ott,
ilyen izé, amivel csinálják a síneket, és oda, mellé így leizéltem (ül a
széken, és úgy előrehajolva mutatja, hogy borult le), kiabáltak, hogy
kuksoljak le, mert lelőnek. Hát le is tettem a fejemet, lehasaltam.
Kiabálnak, a Fodorné meg, itt volt egy kis csárda, itten mindjárt, ahol
most az a bisztró van az óvoda mellett. Ez meg gyün, a pia a hóna
alatt, megy, lőnek, ő csak megy, azt mondják neki, hogy „ne menjen
Fodorné, mert lőnek az oroszok! Agyonlövik!”, azt mondja „hol
lőnek? Hol? Ide lőjjetek!” (Feláll S. néni, mutatja, hogy Fodorné
kidugta a fenekét, rápaskolt, hogy ide lőjjetek!) Aztán brrr, odalőttek
neki, jaaj, én azt hittem rögtön meghalok, ez igaz volt, olyan igaz
volt, ahogy itt ülök.
F: Valóba odalőttek neki, így volt!
S.-né: Azt mondja, hol lőnek az oroszok? Hol? Tele volt szesszel a
feje, ő meg ment az üveggel, szeszért (nevet) nem ennivaló után
szaladgált, hanem azt nézte, hogy hol van szesz.
F: Ha-ha-ha-ha.
S.-né: Azt mondja, „ide lőjjetek!”, egyszer csak látjuk, hogy elterül,
odalőttek neki, én azt hittem, hogy rögtön meghalok a nevetéstül.
Pedig hát…!
A Dzsumbuj dicsérete.

„Szeretek itt lakni. Magam részéről nincs is semmi. Énnekem nagyon

sok problémám van ebbe a környékbe, mert én nem hagyom ezt a
környéket, hogyha valaki, bár hatósági ember is szidja, mert itt
nincsenek rossz emberek, olyanok, ahogyan általában van véve, mert
akadnak… Az mindenütt van a városban. Mindenhol vannak ezek a
fiatalok, ezek a csintalanságok. De itten azt nem lehet hallani, hogy
valakik valakit megtámadnának, valakit bántanának, idősnek a fejére
köpnének, mint ahogy a belvárosban csinálják. Ezek üdvözölnek
mind, ezek a fiatalok, és ahogy kerülnek, jönnek oda, üdvözölnek,
hogy vagyok, mint vagyok, és sajnálkoznak, hogy most beteg
vagyok, mondjuk. Hát nincs nagy bajom, de jó érzéssel,
tiszteletadással vannak irántam, és az én családom iránt. És én
magam szeretem is.”

„Szeretem a környéket, akármilyen rosszat mondanak róla, de én

mindig azt mondtam, ahol tömeglakás van s tömegbázis, mindig van
jó is, rossz is. Ahhoz nem köll elmenni a harmadik szomszédhoz, ha
bemegyek a belvárosba, ott is ér engem meglepetés. Szeretek itt a
környéken sétálni is. Olyan egy órát, másfél órát. Le szokok menni
mindig, így van a kis-Duna ág, már csak ezért se szeretnék elmenni
erről a környékről, szeretem ezt a környéket. Lemegyek a Dunához,
úgy nyáron, mint télen, ősszel magány van, csend van, s én azt
szeretem. Szóval azt, amit erről a telepről mondanak, az, hogy
mondják? még 30%-a sem igaz.”

„Hát ezt is elvették a gyerekektől, ezt a kis játszóteret, ami volt. Na

most, amíg még itten én csináltattam kisgyerekekkel, ásóval kapával,
köveket összeszedve, hát meglett egy kis futballpálya. Meg a saját
pénzünkön takaríttattuk ki a grundot, hogy legyen nekik
futballpályájuk, a srácoknak, hogy a kicsiknek maradjon meg ez a
hely. Utána a húsipar odatette a raktárát mikor már ki volt pucolva.
Hát addig, míg ki nem volt pucolva, miért nem rakta oda, vagy miért
nem pucoltatta ki?”

„Jött a házmester, fát ültettünk, jó, T. bácsi, megyek, mondta a

férjem, öltözött, vasárnap. Ő meg továbbment, tudta azt, hogy hol
van család, gyertek gyerekek, meg kell csinálni a játszóteret. Nagyon
agilis volt a felesége is, ő vasárnap nem szégyellt, ugye, akkor még
szabadszombatunk nem volt, akkor még nagyon ritka volt, az
építőiparnál már akkor kezdődött a szabadszombat, de ő azért
vasárnap délelőtt bekopogtatott, vagy már szombat este ment, hogy
gyerekek hát holnapra kaptunk egy pár fát, el kellene ültetni. Hát ez
ragyogó élmény volt nekünk, hogy fát ültetni. A legrosszabb
gyerekeket megbíztuk, hogy ez a te fád, ezt neked minden nap kell
öntözni, mert látod, hogy milyen kis hervadt, majd meglássuk, hogy
milyen. És nem tördelték ki. Hát volt egy időszak, hogy elhordtak
mindent, de kezdtük elölről, de nem tudtunk elfáradni. Akkor még,
abban az időben, a játszóterünket, volt itt, egy olyan lakó, aki
dolgozott a kertészeti vállalatnál, hozott fekete földet. Na és akkor
megcsináltuk mi a játszóteret, szépen körbe. Én az útépítő vállalatnál
szóltam a főnökömnek, kellene fűmag, befüvesítették,
bevirágosítottuk, virágmagot vettünk, elültettük, évekig nagyon szép
volt.”

„Hát tudja, azelőtt itt milyen élet volt, zsákbafutástól kezdve. Hát azt
megcsinálta, hogy például Mikulásra, sütött lepényeket, hogyne,
ugyanúgy, mint a majálison, kint. Csak nem kellett elmenni, hanem
itt meg volt csinálva. Kihoztuk az iskolából, behozták az asztalokat,
padokat a gyerekeknek. Fénykép van róla, le vannak fényképezve a
gyerekek, hogy itt a gyerekek az udvarban. És ez ingyen volt. A
szülők társadalmi munkában ilyeneket csináltak. Megvettük közösen,
semmi, a lakóbizottság összeadtak, hogy na, veszünk ennyi tejet,
ennyi vajat, ennyi zsúrkenyeret, és akkor csináltunk ilyen kakaót, és
akkor a gyerekeknek. Hát szóval egy ragyogó élet volt. Nagyon jó
életünk volt. Mikulásra összeadtunk
(közbevág) Az én gyerekkoromnál nem tudok elképzelni szebbet,
becsületszavamra. Nagyon jó volt gyereknek lenni. Én azért
mondom, hogy szeretek itt lakni, még a mai napig is. Azok nem
tudják, azok a gyerekek, akik most élnek amit mi tudunk. Nem amit
ezek a gyerekek a környéken tudnak. Jött a télapó ünnepély, hát
vittük a lakbért, adj egy forinttal többet. Miért? Hát jön a télapó, kell
valamit csinálni a gyerekeknek. Akkor beöltözött a házmester, a
másik, egy nagy kosár, abban benne a csomag, mert abból a
forintokból összejött annyi, mert megvan, hogy hány gyerek van,
meg volt adva, hogy hány éves korig, és minden lakásba mentek be,
és adták oda azoknak a gyerekeknek, szóval egy olyan élmény volt
ez a gyerekeknek, hogy.”

„Volt, hát olyan kirándulásokat, kirándulásokat, Zalaegerszegre,

Börzsönybe, akkor, akkor mindenfelé. Házból szerveztük. Egy
ragyogó élet volt itt. Ugye, hogy a Hűvösvölgybe együtt kirándulni,
azzal a házzal, vagy együtt felvonulni május elsején. Kimondottan a
C épület és a B épület és bemondja az a hangosbemondó, hogy
kilenckerület, Illatos út C épület lakói, vagy a B épület vagy A épület
lakói. És gyalog mentünk innen, mert abban az időben nem úgy volt,
hogy találkoztunk bent és mentünk egy pár sort, és elszéledtünk,
hanem innen gyalog mentünk. Szóval borzasztó jó élet volt itt. És itt
az udvaron voltak ilyen táncmulatságok! Az egész lépcsőházban. Itt
május elseje, meg április negyedike itt volt kitéve a rádió. Volt egy
gyönyörű rádiónk, kitettük, az egész ház táncolt. Az udvaron, a
lépcsőházba, mindenhol ahol értek, mindenhol csak táncoltak.”

„Ott volt a pártszervezet tulajdonképpen, hát ugye akkor nekem is,

fiatal gyerekeim, a telepről, fiatal srácok, egy héten egyszer
megkaptuk, aztat, hogyhát na ottan egy kis táncrendezvényt
rendezzünk a fiatalokkal. Akkor szerepeket taníttattunk be, mert
elmentünk a Vegyiművekbe, ottan felléptünk a Medicor Művekbe,
szerepeltek a gyerekeink. Innen játszottak. Innen. A mai napig is a
fiamnak a Medicor Művekben kint van a falon a fényképe, ahogy ott
szerepeltek az Illatos úti gyerekek.”

„Az megvolt legalábbis, hogy én tizenéves voltam, itt játszottunk

lenn az udvaron, valamelyikhez bementünk így haverok, akkor azzal
nem úgy, más helyeken, hogy idegen gyerek, na szervusz,
viszontlátásra, mert most az X. Y.-nak enni kell. Ugyanúgy tálalt és
ettünk a sráccal. Körbeettük a… ha valamelyiknél rossz kaja volt,
akkor inkább elmentünk a haverral máshova, és ez így forgott. Meg
feljött ide egy haverom, anyám fogta, na egyetek. Ettünk mi is.
Elmentem a másikhoz, ott is ugyanaz volt. Szóval az megvolt, hogy
ez rafináltság volt már tőlünk, de mit tudom én, olyan volt, amihez
nem fült a fogam, akkor elmentem a haveromhoz enni. Ha nálunk
volt az, akkor idejött. Szóval ilyen összetartások azért voltak. Meg
az, hogy haverok, tudták, hogy együtt járnak, csibészkednek, azért
lemérik a gyerekről is, hogy ez most rosszba viszi az én gyerekemet,
vagy nem viszi rosszba, mert olyan féltés minden szülőben benne
van. És mikor mi játszottunk, a folyosón, hogy a szülők kint ültek, és
drukkoltak a gyerekeknek, hogy hogy van. Hiába, pedig csináltuk a
ricsajt, meg a kopogtatást, meg a hülyeségeket, hogy, hogy sokszor,
sokszor leálltak röhögni, és nem volt semmi baj velünk. Most meg a
gyerek nem, mondom, nem mer kiszaladni, mert már azt mondják…”

„Meg volt beszélve, hogy huszonegyen elmegyünk a Sport uszodába.

Marha jól éreztük magunkat. Nem azt mondom, hogy nem csináltunk
hülyeségeket, saját hülyeségből, mi is vittük el, mi magunk kentük
magunkra a körözöttet, nem más kente miránk. Úgy éreztük jól
magunkat, kész. Nem érdekelt semmi minket. De huszonegyen! Azt
mondtuk, a kapuban ekkor és ekkor találkozunk, akkor ott volt. Ha
nem, akkor kórusban üvöltöttünk, míg ki nem jött az, aki megígérte.
Minket nem érdekelt, hogy na most mit tudom én, ötszázan még
alszanak, meg 10 óra van. De hát akkor mi már eljöttünk oda, hogy
10 óra van, már akkor nem lesz olyan nagy baj, aláálltunk az
ablaknak, azt: Gyere már! üvöltöttünk neki. Az meg volt beszélve.”

(Az interjúmontázs Ambrus P., Fábián K., Hadas M., Kenedi J.,
Nikoletti M. és Szurkos M. interjúiból való.)
 III. Az élet javai

1. CSALÁ DI GAZDÁ LKODÁ S – HÁ ZTARTÁ S

A hetvenes évek elejére a munkavégzés oldaláról nézve a telep

alapjában véve konszolidálódott és stabilizálódott. A családok
többségének idősebb és ifjabb, mindkét nembeli felnőtt tagjai állandó
jellegű munkát végeznek, azaz munkahellyel rendelkeznek. A nők
foglalkoztatottsági mutatója igen magas, eléri a 80-90%-ot 2, a
férfilakosság mutatói is hasonlóak. A fiatal nők rendszerint két
gyerek mellett maradnak otthon. A nyugdíjaskorúak legalább 30-
40%-a (a hetvenen felülieknek 50-60%-a) nem kap nyugdíjat, hiszen
aktív korukban jórészt alkalmi munkát végeztek, illetve kisiparosnál
álltak alkalmazásban (akik nem fizettek utánuk
társadalombiztosítást). Sok – mind a férfi-, mind a női populációban
– a leszázalékolt és rokkantnyugdíjas. Ugyanakkor viszonylag magas
a nyugdíjas korhatár felett dolgozó nők száma (főleg takarítónőként
dolgoznak). Az időseknél és a középgenerációnál viszonylag több a
női aktív kereső vagy nagyobb nyugdíjjal rendelkező, ezért több a
női családfenntartó. A fiataloknál – a kiskorú gyermekek miatt – az
arány fordított.
Az aktív keresők közül a nők 80-90%-a segéd- vagy betanított
munkát végez. (A nyugdíjas nőknél az arány még magasabb.) A
férfiak legalább 75%-a szintén betanított és segédmunkát végez. (Ha
a gépkocsivezetést is betanított munkának vesszük, az arány még
magasabb is lehet.) A gyakori (egy éven belül többszöri)
munkahelyváltoztatás nem jellemző. A férfiaknál ez legföljebb 20%,

2
Az ebben a fejezetben közölt adatok – a kutatás természetéből kifolyólag – szinte
mindig becsült adatok lesznek. Ezt külön nem fogom feltüntetni. Az adatok
viszonylagos pontosságából adódik, hogy elsősorban arányokat és tendenciákat
jeleznek. Ebben az értelemben viszont megbízhatóak.
a nőknél 5%. A nők többsége 1-3 helyen, a férfiak 3-5 helyen
dolgoztak, ha az utóbbi 15 évet vesszük alapul. A fiatal munkába
állóknál az arányok magasabbak. A férfiaknak kb. 15%-a tartósan
munkaviszony nélküli, és/vagy alkalmi munkát végeznek, illetve
eltartják őket. A tradicionális szegény életforma és a telepen
valamikor uralkodó alkalmi munkavégzés következtében a
szabadabb, nem helyhez kötött munkákat előnyben részesítik, és
szakmai képesítés ellenére is szívesebben vállalnak alacsonyabban
kvalifikált, de kötetlenebb munkákat. (A Dzsumbuj lakóinak 1950 és
1980 közötti munkavállalásáról 1. a Függeléket.)
A jövedelmi (kereseti) viszonyok a következőképpen alakultak
(50 család alapján.)
Egy főre jutó jövedelem (kereset) szerint.
1000 Ft alatt = 26%
1400 Ft-ig = 26%
1600 Ft-ig = 24%
2000 Ft-ig = 14%
2000 Ft fölött = 10% (Az adatok 1978-79-ből valók.) Vagyis
a telepiek több mint 75%-a a létminimum alatt, és ezen belül
egynegyedük még mindig kifejezetten nyomorszinten él.
A fenti jövedelem szerinti elosztásnál nem vettük figyelembe a
családi pótlékot, az alkalmi segélyeket, a különmunkákból és a nem
hivatalos piaci árucsere-kapcsolatokból származó jövedelmeket.
Ugyanígy nem vettük figyelembe az állammal szembeni tartós
eladósodás (OTP) jövedelemelvonó szerepét sem. (A családok 80-
85%-a tartósan eladósodott.) Ezek ismeretében a kép kedvezőbb.
Vagyis a valóságos viszonyokat figyelembe véve, az egy főre jutó
jövedelem a családok 50-55%-ánál az alsó tized felső határa (1600
Ft-nak véve) körül mozog, és ezen belül 10-15%-a inkább
meghaladja azt. A már említett 1/4 nyomorszintjén a pótlólagos
jövedelmeket (ha vannak) az eladósodás általában el is viszi. Így
arányukat változatlannak tekintjük. A létminimum felett élők
jövedelmét a pótlólagos jövedelmek általában erősebben növelik. Így
azoknak a családoknak az arányát, ahol az egy főre jutó jövedelem a
2000-2400 Ft-ot is elérheti, 25%-ra tehetjük.
 Adataink alapján, a telep mintegy 420 családjára kivetítve, durván
a következőket mondhatjuk: a 70-es évek végén a telep 25%-a
nyomorszinten, 50%-a az alsó tized határán, illetve valamelyest
fölötte, és 25%-a az átlagjövedelem alsóbb szintjein élt.
Amennyire a telep 60-as évekbeli életszínvonalát ismerjük
(elbeszélések alapján, meglehetően behatóan), egyértelmű és
fokozatos életszínvonal-emelkedés tapasztalható a 70-es évek végéig
(1979-ig). A 70-es évek korlátozott prosperitása volt ennek az
életszínvonal-emelkedésének a rugója. Ugyanakkor a többi réteghez
képest az életszínvonal nemcsak alacsonyabb szintről indult, de
lényegesen lassabban is fejlődött. Ennek következtében a szegény
rétegek és az egyéb társadalmi rétegek közötti távolság, ahelyett
hogy csökkent volna, minden tekintetben nőtt. Ez az általános
tendencia a Dzsumbuj esetében is igaz. Közben a telep, az
általánosságokon túl, az élet-színvonal emelkedésének köszönhetően,
a szegénylét határához érkezett. Legalábbis az itt lakók többségéről
elmondható, hogy az életformaváltás lehetőségének küszöbéig
érkeztek. Az életformából kilépni külső támogatás nélkül objektíve
lehetetlenség. A kilépés lehetősége elsősorban a lakáshoz kötődik.
Bár nyugodtan kijelenthetjük, hogy a telepi életforma maga is a
kilépés lehetőségének akadályává vált, a probléma ennél sokkal
összetettebb. Miután az anyagi színvonal gyors és gyökeres
emelkedése nem következett be, nem jött létre olyan felhajtóerő,
amely a telep elhagyását lehetővé tette volna. Ebben az értelemben –
mint már utaltunk rá – az okok a telepen kívül keresendők. Az anyagi
viszonyok javulásának egy pontján túl azonban maga a telepi
életforma is életszínvonal-csökkentő okká válik, ugyanakkor a telepi
védettség nélkül az itt lakók sohasem jutottak volna el az
életformaváltás küszöbéig. Azaz röviden: a Dzsumbuj esetében a
szegény életforma telepi változata lehetővé tette (sőt csak ez tette
lehetővé) az anyagi gyarapodás bizonyos mértékét – mint még látni
fogjuk, ezen túlmenően kitermelte „méhében” az életformaváltáshoz
szükséges gazdálkodás több elemét is –, ugyanakkor a kilépés
korlátjává vált, éppen a meghonosodott életforma miatt.
A telepi életforma e kettőssége alapvetően rányomja bélyegét az
anyagi és nem anyagi viszonyokra. Mint a már közölt
jövedelemeloszlásból egyértelműen kiviláglik, a Dzsumbuj
társadalma a 70-es évek végére anyagi szempontból erőteljesen
differenciálódott. A statisztikai adatokat azonban szükségszerűen az
előzőekben tárgyalt családszerkezetek fényében kell látnunk. Ez
viszont a kölcsönös megsegítés elvén nyugszik, és célja a
családrészek és rokonok megélhetésének minimumát biztosítani. Így
tehát a nivelláció irányába hat. A telep normái ezt szigorúan
megkövetelik. Miután anyagilag a módosabb családrészek sem
kellőképpen erősek, a telepet otthagyni nem tudják, ezért
kénytelenek alkalmazkodni, az anyagi forrásaik egy részét a család
más részeivel meg kell osztaniuk. Az anyagi gyarapodás önállósulási
törekvésekkel jár, különösen ha az állami lakás elérhető közelségbe
kerül. Könnyen belátható, hogy ez a telepi és családi normáktól való
elhatárolódást vagy akár szembekerülést jelenthet. Bizonyos anyagi
bázison a családok kísérletet tesznek az önálló nukleáris család
megteremtésére. Ez részben a (nagy)családtól, részben a telep egész
nyilvánosságától való elkülönüléssel jár. Azaz, egy ponton túl az
anyagi gyarapodásból következő törekvések a részcsaládokat
szembefordíthatják a teleppel és saját családjaikkal is. Általában –
állandó konfliktusok közepette ugyan – a teljes szembefordulás nem
következik be. Nemcsak az előbb említett viszonylagosan gyenge
anyagi bázis miatt, hanem azért sem, mert a családi
mechanizmusoknak rájuk nézve is vannak pozitív hatásai. Hiszen a
család az ő anyagi természetű gondjaiknak egy részét is enyhítheti,
illetve olyan kiadásoktól kímélheti őket meg, melyeket felhalmozásra
(takarékosságra) fordíthatnak. Ez főleg a gyerekek nevelésénél és
anyagi természetű támogatásánál jelentkezik. Ha csak magukban az
itt tárgyalt családmodell-sémákban gondolkodnánk, akkor az lenne a
logikus, hogy az anyagiakban gyarapodó részcsaládoknak egyre
kevesebb szükségük van egymás támogatására, és így a családrészek
egyre inkább önállósulhatnának. Ilyen is előfordulhat. A valóságban
azonban a gyarapodó és módosabbá váló családrészek is sok
szempontból támogatásra szorulnának, és szorulnak is. Ne feledjük
el, hogy igencsak korlátozott mértékű gyarapodásról van szó. Arról
már nem is beszélve, hogy a részcsaládok között is meglehetősen
nagy életszínvonalbeli különbségek lehetnek, és vannak is. A
családformációkat működtető anyagi kényszer tehát nem szűnt meg,
de az életszínvonal-emelkedés nagymértékben meggyengítette. A
nukleáris családformációra való átállás azonban csak a családi
viszonyok teljes szétzilálása útján lenne megvalósítható. Ezen a
családrészek nem is tudnának, de míg a telepen élnek, nem is
akarnak változtatni. A kérdés tulajdonképpen azoknál a családoknál
jelent igazi problémát, melyeknek anyagi színvonala elég magas
ahhoz, hogy telepen kívül is zökkenők nélkül egy átlagcsalád életér
élhetnék. Az is igaz viszont, hogy jelenlegi anyagi szintjüket a
telepen kívül – a jelenlegi családi és a telepi megsegítési formáknak
hála – nem biztos, hogy valaha is elérték volna.
A kérdés aktualitását az adja, hogy a többgyermekes családok (a
mi terminológiánk szerint: részcsaládok) kiköltöztetése és új állami
lakáshoz juttatása a 70-es évek közepétől beindult. 1978-79-ben a
folyamat felgyorsult, és 1983-ra gyakorlatilag le is zárult. A lakáshoz
juttatásnál a Dzsumbujban megindult konszolidálódási folyamatok
nem játszottak szerepet. Az állam saját kritériumai szerint juttatta a
családokat lakáshoz. Elsődlegesen szociálpolitikai szempontokat
érvényesített, ami természetesnek is tekinthető. Így a legszegényebb
és legtöbb gyerekkel rendelkező családok jutottak legelőször
lakáshoz. Ez rendjén is van. A probléma csak az, hogy ezeknek a
részcsaládoknak volt legnagyobb szükségük a (nagy)családi
formációra, és éppen ezeket költöztették a város legkülönbözőbb
pontjaira. Ennek – a beilleszkedési nehézségeken túl – egyik
következménye az lett, hogy megindult az itt maradt anyai-nagyanyai
központok felé a gyerekek visszaáramlása. (Főleg a telepen élő
cigánycsaládoknál. De a jelenség jóval általánosabb.)
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a telep a kérdés sokkal
racionálisabb megoldását vetette fel a hivatalos fórumokon. Amire
természetesen senki nem figyelt oda. Nevezetesen, miután a
kiköltöztetések felgyorsulásával egy időben kiderült, hogy a telep
házait fel kell újítani (a lebontásra érett házak lebontása fel sem
merült), a telep a következőket ajánlotta: alakítsák át a lakásokat két
szoba-összkomfortosra, így a telep fele emberibb körülmények
között maradhatna, anélkül, hogy a sokgyerekes családokat támasz
nélkül hagyva, erejüket meghaladó, ezért kétséges sikerekkel
kecsegtető új típusú beilleszkedésre kényszerítenék. Ezzel szemben a
telepet régi formájában (csak az eddig száraz lakásokat vizessé téve)
felújították, 1983-ig a családok több mint felét kiköltöztették, és a
telepet szükséglakásteleppé változtatták.
Az állandó munka, az életszínvonal-emelkedés és később az új
lakáshoz jutás lehetősége az életformán belül lassú (nagyon lassú!)
fejlődést indított el a családi gazdálkodás kiegyensúlyozottsága
megteremtésének és a fogyasztási szokások megváltoztatásának
lehetősége felé. Az anyagi alapok viszonylagos stabilitása már
önmagában is ez irányba hat, de a külső társadalmi modell is az új
szükségletek kialakulására és megvalósítására ösztönöz. Bár a
fejlődés a 70-es évek eleje óta tart, a folyamatnak igazi lökést a
lakáskiutalások – mint az életformaváltás reális lehetősége – adtak.
Hatása felbecsülhetetlen. Tudniillik a családi gazdálkodásnak új célt
ad. Megjelenik a jövőre irányultság, az előre tervezés, és ennek
alapján a gyűjtés mint igény. Így az életformaváltás perspektívája a
jelenlegi életforma átszervezésének motorjává válik. Függetlenül
attól, hogy a szegényéletforma átlépésére anyagi eszközökkel nem
rendelkeznek, erre önerőből nem is képesek, most már reális
közelségbe került a kilépés lehetősége, kialakul az erre való
felkészülés szükséglete. Az már más lapra tartozik, hogy mennyire
lehet ez sikeres. De a családok többsége a maga módján, a maga
lehetőségeivel és a maga eszközeivel mindent meg is tesz ezért,
legyen ez bármennyire kevés.
A háztartás. A háztartások pénzügyi viszonyainak elemzésekor
sohasem tekinthetünk el a részcsaládok kölcsönös megsegítési
mechanizmusaitól. Ezek pénzügyi vetületét azonban nem tudjuk
kimutatni. Részben azért, mert adataink a részcsaládok pénzügyi
helyzetét tükrözik, részben pedig azért, mert a segítség ilyen formáit
(bár nagyon is számon tartják) általában nem különítik el saját
költségvetésüknél, különösen nem, amikor beszámolnak róla. A
kifejezetten pénzbeni segítséget, a kölcsönadást vagy a közös kosztba
befizetést, illetve a családtagok pénzbeni támogatását kissé
ködösítve, de összegszerűen megemlítik. Így az általunk készített
családi költségvetésben is megjelenik. A különböző
mellékjövedelmek összegét hozzávetőlegesen általában elmondták.
 A lakások méreteikhez és minőségükhöz képest nagyon nagy
költségeket emésztenek fel. Bár maga a lakbér 10, illetve 22 forint, a
rezsijük nagyon sok. A villany és a gáz 300-500 Ft között mozog
(kéthavonként), a családok általában olajjal fűtenek, ez 400-500 Ft
között van havonta. Állandó kiadásként szerepel az OTP-részlet, havi
800-1500 Ft, és a KST 200-400 Ft között. Ehhez jön még a tv 120
Ft-tal, és a villamosbérletek (négy főre számítva 220 Ft). A havi
(kéthavi) állandó kiadások terhét 1850-2900 Ft (biztosítással; kicsit
felkerekítve) között vannak. (Számításainkat 4 főre: 2 keresőre és 2
gyerekre végezzük, így a nyomorszinten élők összkeresetének 40-
50%-a rezsire megy (tulajdonképpen még több is, ha 2, illetve 3 tagú
családra számolunk), evvel szemben az itteni „felső tizednél” ez kb.
30%. Élelmiszerre (saját bemondás alapján!) a nagyon szegények 50
Ft-ot, a többiek 100 Ft-ot költenek naponta, ez az összjövedelem 35,
illetve 30%-a. A havi (tartós) élelmiszerkészletek bevásárlását, a
cigarettát és a kávét nem számítjuk be ezekbe az összegekbe. A
tartós élelmiszer egységesen 300 Ft (bemondás alapján). Cigaretta 2
felnőttre 250 Ft, kávé havi 150-350 Ft között van. Meg kell jegyezni,
hogy a vasárnapi ebédek az ennivalón belül külön tételként
szerepelnek havi 4 x 300-500 Ft-tal.

A két típuscsalád költségei így alakulnak:

„A” „F”
Költség „alsó tized” „felső tized”
(4 E Ft) (10 E Ft)
rezsi 1 850 2 900
villamosbérlet 220 220
tv 120 120
élelem 1 500 3 000
(tartós) élelem 300 300
cigaretta 200 250
kávé 150 350
 4 340 Ft 7 140 Ft

Az alsó tized deficitje 340 Ft. S akkor a ruházkodás (és az alkohol!)

még nem is szerepel a költségvetés tételei között. Ha hozzá is
veszünk némi mellékjövedelmet, akkor is nyilvánvaló, hogy ebből
még itt sem lehet megélni. Hogy mégis egy telepi átlagszínvonalon
tud élni az „alsó tized” is, az az anyagi megsegítés mechanizmusának
köszönhető, ami, ha pénzben kellene kifejeznünk, elérheti az 1500-
2000 Ft-ot is. Hogyan zajlik ez?
Tételezzük fel, hogy a fenti két típuscsalád férfitagjai („A” és „F”)
testvérek, feleségeik dolgoznak, és két-két gyerekük van. A testvérek
anyja is itt lakik a telepen (az egyszerűség kedvéért egyedül), ő is
dolgozzon, mondjuk, legyen takarítónő, havi 2800 Ft-ért. Ő lesz a
család központja; „A” családból a feleség legyen ugyanott takarítónő,
ahol anyósa. A négy gyerek iskoláskorú. Az élet így fog szerveződni:
az anya lakása a család állandó összejöveteleinek színtere, a négy
gyerek gyakorlatilag csak aludni jár haza. Az asszonyok közül „A”
felesége segít az anyának a bevásárlásban és a főzésben, valamint a 4
gyerek körüli tevékenységben. Az anya szükség esetén pénzéből
kölcsönöz, vagy ő kér kölcsön „F”-től „A”-ék számára. Miután a
vacsora a fő étkezés, azt az anya és „F”-ék közösen fedezik. Hó
elején „A”-ék adnak pénz az anyának, amit hó közben az anya vagy
kölcsön címén, vagy a gyerekek ruházása formájában visszatérít. „A”
felesége mos „F”-ékre is (ezt is az anyán keresztül, tudniillik „F”-ék
és „A”-ék is az anyához viszik a szennyest). A vasárnapi ebédet „F”-
ék állják, de összegszerűen csak saját maguk után fizetnek. (Ez már
az anya elszámolásán múlik – de mindenki úgy tesz, mintha nem
tudná, hogy „F”-ék „A”-ék eltartásánál „csendestársak”.) „A”-ék az
anyánál nézik a tv-t (mellesleg „F”-ék is), az anyánál vagy „F”-éknél
kávéznak. „A”-éknál a pénz a hónap harmadik hetében teljesen
elfogy. („A”-éknál egyszer van egy hónapban fizetés.) Innentől
kezdve az anya gondoskodik a reggeliről is. „F”-ék új szekrénysorra
gyűjtenek, ezért 2. heti fizetésük nagy részét takarékba teszik. („F”-
ék 2 hetente kapnak fizetést.) „F”-éket – az anyán keresztül – ez alatt
a két hét alatt „A”-ék tartják el stb. Mindenesetre „A”-éknak nincs
szükségük tv-re, nem kell, vagy csak nagyon keveset fűtenek, nem
tartalékolnak (csak az anyával közösen) élelmiszert, és kávéra is alig
van szükségük. Ez már önmagában kb. 1000 Ft. A családi segítés
variációit és formáit tetszés szerint folytatni lehetne. De talán ennyi
is eléggé rávilágít a mechanizmusra és a családi költségvetések
valódi hátterére.
Bizonyára feltűnt, hogy ebben a szisztémában „F”-ék
szegényesebben élnek, mint ahogy élhetnének, hiszen – gondolom –
egyértelmű, hogy a közös étkezések viszonylag szegényesek. Ez
azonban számukra nem túl kirívó, hiszen a telepen mindenki
szegényesen étkezik. (Ráadásul „F”-ék gyűjtenek is valamire.) E
sorokat olvasva szinte minden telepi felháborodna, mondván, hogy
épp ellenkezőleg, többet is esznek a kelleténél. A Dzsumbuj nyíltan
kérkedik lucullusi lakomáival, nem győzik felsorolni, hány csirkét,
libát vagy kacsát, vagy hány kiló sertéshúst főznek vagy sütnek meg
egy-egy szombat-vasárnapon. A büszkeségtől majd kicsattanva
panaszkodnak az embernek, hogy sajnos nem is tudják mindezt
megenni, és kénytelenek másnak odaadni, „mert mi úgy vagyunk
szokva, hogy kétszer egy ételt nem tudunk megenni. Hiába na!
Felmelegítve az az étel már mégsem olyan!” A rendszeres
jóllakottság nagy vívmány, és történelmileg még túl friss élmény. A
lucullusi lakomák igazak – a pazarlás azonban nem.
Étkezési szokások. Természetesen, mint minden alacsony
jövedelmű társadalmi csoport, így a Dzsumbuj esetében is a
jövedelem túlnyomó többsége a mindennapi lét fenntartására, az
úgynevezett elemi szükségletek fedezésére szolgál. A kifejezetten
élelmezésre fordított összegek felemésztik a keresetek (jövedelmek)
mintegy 50-70%-át. (A továbbiakban saját tapasztalatainkra és nem a
bemondott összegekre támaszkodunk. Ennek okaira még
visszatérek.) A telepen belüli általános étrend a szegény életformából
ismert alacsonyabb tápértékű ételekből áll. Így túlteng bennük a
kenyér és a lisztfélék, a krumpli és a zsírfélék fogyasztása. Kevés a
zöldség és a gyümölcs, a felvágottak, a sajt. A tej, vaj (vajpótlók),
tojás fogyasztás feltehetőleg az átlagfogyasztás felé közelít, de
semmiképpen sem rendszeres és állandó tartozéka az étrendnek. A
tej fogyasztás egyes családtagok esetében kivételnek számít, mert
rendszeresen fogyasztják, de elsősorban nem a gyerekek. A tojás
főleg húspótló, ezért viszonylag sűrűn szerepel az étrendben. A vaj
és az étkezési margarinok fogyasztása nagyrészt esetleges.
A családok – hétközben – egyszer vagy (ritkábban) kétszer
étkeznek otthon. A fő étkezés a vacsora. A reggeli általában gyenge
citrompótlós (ritkábban citromos) tea zsíros kenyérrel vagy zsírban
pirított, illetve bundás kenyérrel. A családok túlnyomó többségénél a
dolgozó férfiak nem reggeliznek otthon, hanem munkába menet
veszik meg reggelijüket, főleg tejet vagy kakaót péksüteménnyel. A
napközibe, óvodába járó gyerekek zöme szintén nem reggelizik
otthon, leginkább a feleségek isznak meg otthon egy-egy kávét. A
nehéz fizikai munkát végző férfiakon kívül a tejfogyasztás elenyésző.
A főétkezésnek számító vacsora vagy megegyezik a már ismertetett
reggeli összetételével, vagy gyorsan összeállítható krumpli-, tészta-
és tojásvariációk vagy- és ez a leggyakoribb – meleg ételek
maradéka, illetve „feljavított” változata. Mind a reggelik, mind a
vacsorák elfogyasztása nélkülözi a közös étkezési rituálékat. Ha
történetesen főznek, és mindenki otthon van, általában együtt
fogyasztják el (ez csak a vacsorára vonatkozik), legtöbb esetben
azonban nem főznek, és „érkezési sorrendben” abból esznek, ami
még van otthon. Egy-két nagyon szegény családtól eltekintve,
állandó jelleggel elegendő mennyiséget esznek, ezért ma már az
életformán belül sem az éhezés, sem a jól nem lakottságból eredő
éhségérzet nem játszik szerepet. A gyerekek étkezésében a
közétkeztetés döntő szerepet játszik. A közétkeztetés
egyoldalúságának kompenzálására a telepi étkezési szokások
alkalmatlanok, de a munkába járók nem is veszik igénybe a
közétkeztetést. A nyugdíjasok és egyéb nem keresők fő étkezése
szintén a vacsora, beleértve a gyesen levő anyákat is, akik napközben
csak gyermekeik étkezését biztosítják. Tehát akár dolgoznak, akár
nem, a telep lakói napközben legföljebb valamiféle – igen egyszerű –
hideg ételféleséget esznek. Ha otthonról viszik, akkor rendszerint
kenyér és szalonna vagy (ritkán) főttétel-maradék. Általában azonban
valamit vásárolnak. A családi költségvetésben a napközbeni
étkezésre (reggelivel együtt) a kamasz gyerekekre 10 Ft-ot, a
felnőttekre 20 Ft-ot számolnak.
A hétközbeni étrend a szombat-vasárnapi főzések függvénye,
mind mennyiség, mind minőség szerint. A telep étkezési szokásainak
éppen ez a legfőbb sajátossága. Vagyis a hétvégi főzéseknek a
táplálkozási szokásokon belül nemcsak kitüntetett, de meghatározó
szerepük is van. Mintegy e körül forog az egész heti étkezés. A
szombat-vasárnapi étkezés azonban nemcsak anyagi szempontból
befolyásolja, illetve határozza meg a többi napok bőségét vagy
szegényességét, hanem az éhezéstől való megszabadulásnak, a
rendszeressé vált jóllakás lehetőségének és egész létük jobbra
fordulásának szimbólumává nőtte ki magát. A szegény életformától
való megszabadulást és az anyagi jólét felmutatását hivatott
megtestesíteni. Ebben az értelemben kifejezetten presztízsétkezésnek
számít. Így is fogják fel. Ezen keresztül kell a családoknak
bizonyítaniuk, hogy jól élnek. A normatív nyomás oly erős, hogy
szinte mindenki kétségbeesetten igyekszik eleget tenni neki. (A
legszegényebb családok még a hétközbeni étkezések rovására is.)
Ezen túlmenően a telep egész életében is döntő fontosságú szerepe
van. Ez az egyetlen olyan megnyilvánulás, ami kifejezetten csak szűk
családi körben zajlik. Ezen barátok, egyéb telepiek nem vehetnek
részt. Röviden: egyszer egy héten – vasárnap – a telep családjai
majdnem sikeresen modellálnak egy alsó középosztálybeli helyzetet.
Közelebbről megnézve azonban ezek az ebédek – bár drágák és
pazarlóan bőségeseknek tűnnek – valójában egyszerű és megszokott
ételek, és bizonyos értelemben eleve nem csak vasárnapra vannak
főzve. Általában húsleves az első fogás. A második vagy sült vagy
(sokkal gyakrabban) pörköltféleség. Savanyúság mindig van hozzá.
Ami viszont jellemző, hogy aránytalanul sok hozzá a köret, általában
tésztaféle (száraz vagy galuska) és krumpli; rendszerint mindkét
köretfajta együtt. A hús mennyisége ilyenkor meglehetősen sok. Ez
adja gyakorlatilag a teljes heti húsmennyiséget, jövő vasárnapig már
csak ennek maradékát eszik, máskor hús nem nagyon lesz. A köretet
(miután szándékosan többet főznek az egyszeri alkalmakhoz
szükségesnél) különböző szaftokkal – ezért vannak előnyben a
pörköltfélék – vagy a hús maradékaival – sokszor „feljavítva” – eszik
vacsorára, átlagban a hét első 2-3 napján. A sütemény már nem
tartozik bele a vasárnapi ebédbe, legalábbis nem általános. Az
étkezéshez jár még valamiféle szeszes ital (általában sör és/vagy
bor), majd kávé. Sokan variálják a rendelkezésre álló
húsmennyiséget, vagyis pörköltet és sültet is csinálnak. A tőkehúsok
általában gyenge minőségűek, jó részük inkább a vágóhídi csonthús,
amit kedvezményesen vesznek, ezekből a húsokból sokszor csak
pörköltet lehet csinálni, illetve leveshúsként lehet használni; a
szárnyast kirántják és sütik. Főleg a cigánycsaládok keverik magát az
adott ételfajtát is, azaz különböző húsokból csinálják pl. a pörköltet.
Az életformára oly jellemző módon rendkívül sok levest főznek.
Sokszor megfigyelhető, ahogy kiütköznek a régi beidegződések, és
különösen a nők már levessel jóllaknak. A férfiak ekkor szívesen
esznek csak húst (sok feleség ezért nem szeret rántott vagy sült húst
sütni), ez egyébként a lényegen nem változtat, hiszen a rákövetkező
napokon a férfiak csak köretet fognak enni. Az úgynevezett
vasárnapi ebéd tehát még legalább további 4 napig a családi
főétkezések alapja lesz. Így már persze korántsem olyan lucullusi
méretű (és pláne minőségű) lakomákról van szó. De nemcsak ebben
az értelemben a heti étkezések fő meghatározója a vasárnapi ebéd.
Költségkihatásai alapvetően meghatározzák a többi napok étkezési
színvonalát is. Ha elfogadjuk a 3-500 Ft-os hétvégi kiadást, akkor ez
havi 1200-2000 Ft-ot jelent. Ezek után alig hihető, hogy a havi 1800
és 3000 forintos élelmiszerkiadás valóságos lenne. Nem is az.
A Dzsumbujban – egyes idős személyeken vagy nagyon szegény
családokon kívül – szinte mindenki napi száz forintban jelölte meg
családja élelmiszer-kiadását. Függetlenül attól, hogy a család 3 vagy
éppen 6 tagú. Ennek nyilván az a magyarázata, hogy a
kiegyensúlyozott háztartás képét szerették volna felénk mutatni, és a
100 forint elég nagy összegnek látszott ehhez. Tudniillik, szemben a
vasárnapi étkezések költségeivel, melyeket nagy pontossággal adnak
meg, a hétköznapi élelmiszer-kiadásaikat még hozzávetőlegesen sem
tudják. Ennek pontos okait nem sikerült felderítenünk. Valószínűnek
látszik azonban, hogy ez onnan ered, hogy egyrészt a hétköznapi
evéseknek nincs különösebb súlyuk, sem társadalmi jelentőségük,
másrészt pedig ad hoc jelleggel és jelentéktelen mennyiségeket
vásárolnak be. A fő bevásárlás a vasárnapi étkezésekkel függ össze.
Ide tartozik még a tartós élelmiszerek beszerzésének kérdése is. Az
itt megadott fix összegeket is (havi 300 Ft) fenntartással kell
fogadnunk. Tudniillik abból a szempontból, hogy kellő mennyiségű
tartalékot képeznek-e ebből az összegből a hónap további idejére. Ez
azért döntő, mert a háztartások pénzgazdálkodása kellőképpen nem
kiegyensúlyozott, és a hónap utolsó heteiben rendszerint a hiányzó
tartós élelmiszereket nem tudják már megvenni. Tény, hogy pl.
tojásból, hagymából, krumpliból, cukorból és helyenként zsírból az
utolsó hetekben hiány van, illetve a legtöbb helyen „éppen nem
volt”, mikor felsorolták. Ezek a jelenségek a háztartások nagyfokú
kiegyensúlyozatlanságára utalnak, és arra, hogy a legegyértelműbb
vívmány – az állandó jóllakottság lehetősége is – mennyire törékeny
és veszélybe sodorható. Meg kell jegyezni, hogy miután a vasárnapi
ebédek a családok telepen belüli presztízsét nagymértékben
befolyásolják, ezek bőségének fenntartására akkora társadalmi
nyomás nehezedik, hogy azt mindenáron megpróbálják fenntartani.
Ezért az erre szükséges összeget feltétlenül félreteszik, sokszor a
hétközbeni étkezések drasztikus, éhségszint körüli korlátozásával is,
és ha így sem sikerül, akkor erre a célra mindenképpen
kölcsönkérnek (gondosan titkolva, hogy mire kell a kölcsön). A
telepet természetesen nem lehet megtéveszteni, de föltétlenül
értékelni fogják magát az igyekezetet is. Hiszen szemükben ezek az
ebédek a családi konszolidáció legfőbb ismérvét jelentik – illetve az
erre való akaratot jelzik. Mellesleg a telepiek szemében azért is
kapcsolódik össze a családi viszonyok konszolidációja a vasárnapi
ebédekkel, mert, mint már említettem, ez az egyetlen valóban csak
családi körben zajló társas esemény. A Dzsumbujban a családi idillt
és az anyagi biztonságot a vasárnapi ebéd testesíti meg.
A háztartási gépek és a szórakoztató technika megjelenése a
háztartásokban szintén a 70-es évekre tehető. Kétségkívül ez az
életszínvonalemelkedés következő lépcsőfoka. Egyben ez a családok
anyagi stabilizálódásának következő állomása. A tartós fogyasztási
cikkek közül nem véletlen, hogy először a rádió, tv, mosógép,
jégszekrény, magnetofon jelenik meg. (A felsorolás némileg a
sorrendre is utal.) Ezeknek a fogyasztási javaknak a megjelenése
csak részben függ az anyagi színvonal emelkedésétől (természetesen
attól is függ, nem is lebecsülhető módon), sokkal döntőbb azonban
az állandó munkahely megléte. Tisztán látnunk kell, hogy e nélkül az
alapfeltétel nélkül – többek között – ezek a cikkek sem terjedhettek
volna el tömegesen. Természetesen az OTP-kölcsönök lehetőségéről
van szó. Ezeket a cikkeket – ha újonnan veszik – mindig OTP-
kölcsönre veszik. Így a stabilizációt és a konszolidáltságot nem az
említett tartós fogyasztási cikkek megléte jelenti – legalábbis nem
önmagában –, hanem az, hogy adósságaik mellett mennyire tudják
összhangba hozni és tartani gazdálkodásuk különböző elemeit.
Nevezetesen, kölcsön-terheik mellett mennyire képesek elemi
szükségleteiket folyamatosan, nagyobb visszaesések nélkül
kielégíteni. Meg kell mondanunk, hogy ez nem mindig sikerül.
Éppen ezért ezeket a tartós fogyasztási cikkeket csak nagy
nehézségek árán tudják hosszabb ideig megtartani. (A problémára
még visszatérünk.) Mindenesetre a családok többsége anyagi jólétük
végső határához érkezett e cikkek megjelenésével. Tetemes
adósságaik (OTP) következtében egész eddig elért eredményeik
kerülhetnek veszélybe. Abban a percben, ahogy tartós pénzszűke áll
be, a tartós fogyasztási eszközöket – anélkül, hogy az OTP-kölcsönt
már letudták volna – kénytelenek lesznek eladni, és fennáll a veszély,
hogy ezeket hosszú távon nem tudják pótolni. E cikkek jó részét
használtan és kéz alatt veszik. Ennek részben az az oka, hogy több
OTP-árukölcsönt felvenni már nem tudnak, részben pedig az, hogy új
szerzeményeiket már kénytelenek voltak eladni. Az elmondottak
elsősorban a tv-re és a magnetofonra (ami úgyis a gyereké)
érvényesek. Először ezektől válnak meg, a mosógép és a hűtőgép
eladása már a pénzügyi egyensúly tartós megromlására utal.
A tartós fogyasztási cikkek most tárgyalt csoportjában
kétségtelenül a televízió áll a központban. Ezt mindenképpen
biztosítják, akár használtan is, de megveszik, sőt, nem kevesen, a
kölcsönző vállalattól tartósan kölcsönzik is. A rangsor alján a
gáztűzhely áll. Ezt önállóan már csak azért is ritkán cserélik ki, mert
ez az IKV feladatai közé tartozik, az olaj kályhák beállításával
együtt. Nem véletlen, hogy ezek a tartós fogyasztási cikkek előbb
jelennek meg a stabilizációs folyamatban, mint a (szerintünk)
magasabb fokot jelző bútorok. Ennek magyarázata az, hogy
pénzgazdálkodásuk alapjaiban változatlan maradt, legföljebb
nagyobb összegekkel gazdálkodnak. Így aztán mindent fizetéskor
vesznek meg, beleértve az OTP-re vett árukat is. Így pl. egy
televíziót vagy egy magnót előtakarékosság nélkül is meg tudnak
venni. A hónap közbeni pénzhiányt a családmechanizmus sikeresen
pótolhatja. Nem lebecsülendő szempont az sem, hogy ezek a cikkek
viszonylag jó áron és gyorsan eladhatók, vagyis aktuális pénzhiány
esetén segélyforrásként működhetnek. Miután a presztízsfogyasztás
egyelőre egyértelműen csak a vasárnapi ebédekre terjed ki – bár
tagadhatatlanul egyre inkább kezd az egyéb javaknál is tért hódítani
nem játszik túlzott szerepet, ha történetesen új helyett használt tv-n
élvezik tovább a tömegkultúra áldásait. A lényeg elsősorban azon
van, hogy ezek a cikkek meglegyenek.
A bútor szerepe az életformán belül – a konszolidáció oldaláról
nézve – meghatározó mutatóként fogható fel. Itt kifejezetten az új
bútorok vásárlására gondolok. Vagyis a bútorzat viszonylag általános
(vagy éppen teljes) kicserélésére. A telepen belüli konszolidációnál
mintegy ez teszi fel az „i”-re a pontot. A családok közül nagyon
sokan el sem jutnak idáig. Az új bútorzat megjelenése kétségkívül
nagyfokú előtakarékosságot igényel, és ebben az értelemben a
pénzgazdálkodás eddig csak csírájában meglevő és inkább csak
vágyott, mint realizált mozzanatait állandósítja. Miután a bútorra
gyűjtés évekig is eltarthat, menet közben a megtakarított pénzt a
háztartás kataklizmái többször el is vihetik, így állandó újra
nekirugaszkodást is jelenthet – ez a törekvés fokozatosan átalakítja a
gazdálkodás szerkezetét. A sikeres gyűjtés eredménye nemcsak egy
új beruházás lesz, de tartósan átalakítja a háztartás egészét is. Éppen
az, hogy a gyűjtés hosszú évekig tart, eredményezi azt, hogy a
szükségletek kielégítésének módja a többi szükséglet esetében is
megváltozik. Ez nemcsak bizonyos szükségletek elhalasztását vagy a
róluk való lemondást jelenti (a takarékosság javára), de a
megtakarított pénz védelmében a rendelkezésre álló pénzmennyiség
(egy hónapra kivetített) egyenletes elosztásának igényét és így a
kiadások megtervezettségét is maga után vonja. Mikor az új bútort
megveszik, a családi gazdálkodás számukra új – igaz, rendkívül
törékeny – modelljét valósítják meg. Ebből a szempontból az sem
számít, hogy a megtakarított összeg viszonylag nagyon szerény –
különösen a ráfordított idő arányához képest. Meg kell jegyeznünk,
hogy a bútorra gyűjtés a legtöbbször összekapcsolódik az új lakásba
költözés lehetőségével is, és az új bútorokat már az új lakásba
vásárolják meg. Az előtakarékosság hasonló szerephez juthat a
lakáshozzájárulási díj összegyűjtésénél is. De nem feltétlenül;
nemcsak azért, mert ahol sok a gyerek, ott ezt elengedik, hanem
inkább azért, mert erre kölcsönt lehet felvenni, illetve részletre is
lehet rendezni; a fő ok mégis az, hogy nem áll kellő idő
rendelkezésre ahhoz, hogy a takarékosság következményeképp az
egész gazdálkodás átalakulhasson. (Természetesen a bútort is OTP-re
veszik, de az erre vonatkozó kölcsönforma és a bútorok magas ára
miatt ez még így is tetemes készpénzfizetéssel jár.) Ennél a kérdésnél
ismét vissza kell térni a családmechanizmushoz. A családrészek
egyértelműen támogatják és előnyben részesítik az új lakásba költöző
részcsaládjaikat, így lehetővé teszik számukra a nagyobb
előtakarékosságot. Ezzel viszont a család kisegítő mechanizmusa
maga is funkcióváltozáson megy keresztül, hiszen nem a létminimum
fenntartását segíti elő, hanem új típusú szükségleteket támogat, így a
gazdálkodás konszolidációjába az egész (nagy)család besegít, még
annak árán is, hogy ezzel más részcsaládok lemondásra
kényszerülnek. Ez legtöbbször, de egyáltalán nem kötelező módon, a
szülői rész lesz, de mert a többi részcsalád a szülőket támogatni
köteles, a teherviselésben ők is részt vesznek. Így beleegyezésük
nélkül nem lehetne az elköltöző részt támogatni.
Az itt tárgyalt folyamatok – mint már említettem – a családok
többségénél végül is nem valósulnak meg. Megmaradnak a
törekvések szintjén. De már magában ez is a konszolidáció irányába
hat, és ha tartós takarékosságot nem is, a kiegyenlítettebb
pénzbeosztást életre hívhatja. Vannak persze sokgyerekes családok –
főleg rokon nélküli családtöredékek és egyedülállók –, akik nem is
indulhatnak el ezen az úton. Ellenkezőleg, a mindennapi élelmiszer-
szükségleteiket is alig vagy egyáltalán nem tudják hosszú távon
biztosítani. A rokoni megsegítésen túl ezekben az esetekben a telep
megsegítési mechanizmusai is életbe lépnek – különös tekintettel
azokra, akiknek nem élnek rokonai a telepen. Itt – a töredékcsaládok
esetében – döntő fontosságúak lesznek a rokoni kapcsolatokat pótló
baráti megsegítés formái, ezek sok szempontból hasonlítanak a
családi mechanizmusokhoz, de azok családi jellege nélkül. Azaz
elsősorban természetbeni (és részben pénzbeni) támogatást, valamint
közös, illetve felesben főzést (de nem közös étkezést) jelent, továbbá
a gyerekek étkeztetésében és ruházásában (csaknem mindig használt
ruhákról van szó) mutatkozik meg. A kisegített család a gyerekek
felügyeletével, a felesben főzés fizikai terheinek átvállalásával és
egyéb, nem anyagi jellegű szolgáltatásokkal áll a barátok
rendelkezésére.
Láttuk már, hogy szinte alig van olyan család, ahol időlegesen
pénz- vagy élelmiszerszűke ne lépne fel. Ezt ellensúlyozandó,
időleges kölcsönkérési és kölcsönös kisegítő mechanizmusok a telep
fennállása alatt végig működtek. Ezek kevésbé strukturáltak. Elvileg
mindenkitől (akivel nincsenek ellenséges viszonyban) kölcsön lehet
kérni. Elsősorban élelmiszert, vagy kisebb tételben pénzt is. A
valóságban azonban viszonylag szűk „kölcsönkérési láncok”
működnek. A családi és baráti kapcsolatokon túl főleg a fülke- vagy
falszomszédokra vagy a folyosóra, illetve az emeletre-házra
korlátozódik. Miután kifejezetten ad hoc jelleget ölthetnek, illetve
mindig ezt a formát adják neki, sokszor a saját rokonság helyett is a
szomszédaikhoz fordulnak. Nagyobb tételekre ez már nem áll.
Ezekben a kapcsolatokban sem kizárt azonban, hogy (főleg
gyerekeket) meleg élelemmel ellássanak. De mindig csak
ideiglenesen, egyszeri alkalommal.
A telepen élő, önmagukat eltartani képtelen öreg, magányos
embereket a Dzsumbuj valamilyen formában mindig segíti. Ezt
egyrészt igen racionálisan, másrészt rendkívüli tapintatosan teszi.
Ezek az öregek általában egy vagy több családhoz is rendszeresen
bejárnak, és estéiket is ott töltik. Így csak aludni járnak haza, azaz
lakásrezsijük alig van. Az említett családok (mindig kínálási
ceremóniákon keresztül) főétkezésükbe bevonják az öregeket, és
mindig adnak nekik másnapra is valamiféle élelmet. Ez is jórészt
rituális keretek között zajlik. Az öregek közlik, hogy természetesen
van otthon élelmük, mire az adományozók meggyőzik őket, hogy ők
úgyis kidobnák már azt az ételt. Ha az öregek betegek lesznek,
visznek nekik élelmet és gyógyszert is. Ugyanakkor az öregek is
vállalhatnak családot segítő feladatokat. Miután napközben is otthon
vannak, átveszik a leveleket, pénzt, a családok hivatali ügyes-bajos
dolgaiban eljárnak, azokat intézik, kiváltják a gyógyszereket,
esténként beszámolnak a telepen történtekről stb. stb. Vagyis
egyáltalán nem kitartottak és kegyelemkenyéren élők. Nem is tartják
őket annak.
A családi háztartás kiegyensúlyozására, a rendszeres és
folyamatos gazdálkodás megteremtésére való törekvés értékként és
megvalósítandó célként jelenik meg. A konszolidációért azonban
állandó elkeseredett harcot kell folytatni. Hiszen nemcsak a szűkös
anyagi javak veszélyeztetik állandóan a megvalósulást, hanem a
szegény életmód diktálta tradicionális fogyasztási szokások is. Már
csak azért is rendkívül erősen hatnak ezek, mert az életformából a
telep nem lépett ki, és nem is tudna kilépni. Létük – a többségé –
tipikus határlét, melyben, objektív okok miatt, az eredeti
életformaszokások döntő szerephez jutnak, de ez ellen most már
tudatosan is megpróbálnak fellépni. Míg a telepen élnek, addig az új
és régi életmódelemek arányai változhatnak csak. A többség e harc
folyamán általában részeredményeket ér csak el. (Pl., mondjuk, már
tartósan biztosítani tudja a hónap első 3 hetének gazdasági
konszolidálódását stb.) Ezek a részeredmények tartósulhatnak vagy
megsemmisülhetnek, de mint eredmények és tapasztalatok jelen
vannak. A problémával sikeresen megküzdők követendő modellnek
számítanak. A lényeg röviden a következő: már nemcsak arról van
szó, hogy jobban szeretnének élni, hanem arról, hogy e törekvések a
megvalósulás lehetőségének közelébe jutottak. Pontosan ezt a
lehetőséget ismerik fel – sokszor túl is értékelik –, és e felismerés
jegyében lehetőségeiket igen elszántan maguk akarják realizálni.
Nagyon nehéz, sok tragédiával, veszekedéssel, hisztériával, válással,
beletörődéssel, kudarccal, feladással és egészségi károsodással járó
folyamatról van szó. Ráadásul nemcsak saját életformájuk
szokásaival, de a külvilág ellenséges vagy csak érteden
állásfoglalásaival szemben kell életüket egy kicsit jobbá tenni.
 A kiegyensúlyozottabb háztartásért való küzdelem sokszor
nagyon reménytelennek látszik. A konszolidációt leginkább
fenyegető, azt gyakorlatilag állandóan megsemmisítő tényezőről és
az ellene való harcról – az alkoholról van szó! – a következőkben
még részletesen szólni fogok. Ezen túlmenően is nem egy olyan
tényező van még, ami komolyan veszélyezteti a kitűzött cél elérését,
illetve bármikor megsemmisítheti a már elért eredményeket. Végső
soron bármilyen rendkívüli kiadás vagy nem várt keresetkiesés is
súlyos pénzügyi zavarokat okozhat. Ezek közül egyik leggyakoribb –
külső okként felfogható – esemény a betegség.
Az egészségügyi ellátás általánossá és ingyenessé tétele a telep
számára a legjelentősebb szociális vívmányt jelentette, amiben ez a
réteg valaha is részesült. Könnyen belátható, hogy az egészségtelen
életmódtól, a rendkívül sok és nehéz fizikai munkától, az állandó
idegfeszültségtől korán elhasználódott emberek az átlagosnál
nagyobb arányban és főleg súlyosabb betegségekben szenvednek, így
számukra az egészségügyi ellátás színvonala valóban életük egyik
központi kérdése lesz. Már a munkából való kiesésük is súlyos
anyagi zavarok forrása lehet – mint ahogy a gyógyszerek is az
átlagosnál jobban terhelik költségvetésüket. Így az ingyenes orvosi
ellátás nemcsak anyagi könnyebbséget jelent, de gyakorlatilag csak
ez a forma biztosítja gyógyulásukat.
Az egészségügyi hálózat zavarai és az ebből fakadó, mindent
eluraló korrupció az utóbbi években szinte teljesen felszámolta az
egészségügyi ellátás ingyenességét, és a Dzsumbuj 70-es évekre eső
szerény mértékű anyagi gyarapodásának nagy részét szabályosan
lefölözte. Az egészségügy funkcionális zavaraiból származó
diszkriminációt csak anyagi juttatásokkal lehetett úgy-ahogy
ellensúlyozni. Ez általában a kórházi ellátásra vonatkozik. A kórházi
ellátás területén – ha már betegként oda kerül valaki – a minden
társadalmi réteget (és a gyógyító személyzetet is) sújtó alacsony
infrastrukturális és technikai színvonalon túl egyéb diszkriminatív
eljárás általában nem sújtja őket. Hiszen ugyanúgy megfizetik
gyógyulásuk esélyeit, mint a többi réteg. Nem így az alapellátás! Ez
esetben – függetlenül attól, hogy ezért is fizetnek – a diszkriminatív
szelekció egyértelműen kimutatható. Azonkívül, hogy betegségüket
betegségként elismertetni is sokszor csak hosszas huzavona után
tudják, a kezelésükre fordított idő az átlagos betegpopulációhoz
képest jóval alacsonyabb. De ezen túlmenően az egészségügyi
szervek nagyon sokszor megszégyenítő és durva módon hatóságként
lépnek fel velük szemben, ahelyett hogy gyógyításukkal
foglalkoznának.3 Nem elég, hogy a pénzükért esetleg túl későn jutnak
megfelelő gyógyszerhez vagy szakszerű kórházi kezeléshez – még
szégyellhetik is magukat. Aligha szükséges hosszasan bizonygatni,
hogy az egészségügyi ellátás ilyetén alakulásának eredménye végső
soron nem más, mint minden anyagi és szociális téren elért vívmány
drasztikus megsemmisítése. Álljon itt egyetlen példa: egy szülés
anyagi terhei. A család három tagja (plusz a negyedik, az új
jövevény) lakik egy lakásban. A nagymama, a fia, annak lánya (ő
szült) és a dédunoka. A 3 felnőtt havonta 2000-2600 Ft-ból él. A
terhesség utolsó hónapjában komplikációk léptek fel, így a leendő
anyát többször kórházba kellett szállítani.
A szülés egészségügyi része a család havi összes jövedelmének
55%-át elvitte. Ebben az összegben természetesen nem szerepel
semmi egyéb kiadás, így a kelengye, a babakocsi, a gyerekágy stb. A
fenti összeget a fülkeszomszédtól kapták kölcsön. A 18 éves anya,
miután nem dolgozott, a 2500 Ft-os szülési segélyt nem kapta meg.
Hosszú huzavona után a tanácstól 700 Ft rendkívüli segélyt kap,
aminek elköltéséről blokk ellenében kellett elszámolnia. (Nikoletti
M. nyomán.)

1. Vesegörcs miatt 100 Ft a körzeti orvosnak

az Uzsokiba 100 Ft a mentőorvosnak
50 Ft a mentősnek
2. Elesett, belső vérzés, magas 100 Ft a körzeti orvosnak

3
Meg kell mondani, hogy szinte mindig akad egy-egy orvos, aki nagyfokú
szociális érzéke és a gyógyít ás iránti elkötelezettsége révén pozitív kivételnek
számít. Ilyen pl. T. körzeti orvos, akihez a Dzsumbuj fele tartozik, és akihez a
másik fele is át szeretne menni, de az egészségügyi hatóságok ezt nem engedik.
Hasonlóan jó hozzáállás tapasztalható a kerületi Ideggondozónál is.
láz (István Kórházba)
3. Aznap hazahozzák, más-
nap reggel újra be kell vinni
4. Vesegörcs miatt a Bakátsba
5. Egy hét múlva itt szült
6. Egy hét múlva vérzés áll be,
visszaviszik
7. Első kötelező csecsemőlá-
togatás
1 450 Ft
100 Ft a mentőorvosnak
50 Ft a mentősnek
100 Ft a körzeti orvosnak
100 Ft a mentőorvosnak
50 Ft a mentősnek
100 Ft a körzeti orvosnak
100 Ft a mentőorvosnak
50 Ft a mentősnek
500 Ft az orvosnak
200 Ft a 2 nővérnek
100 Ft a mentőorvosnak
50 Ft a mentősnek
100 Ft a gyerekorvosnak

Kevésbé drasztikus, de nem kevésbé lebecsülendő hatással van a

családi háztartásra az iskola. Egy-egy gyerek év eleji iskolába
indítása (különösen ahol több gyerek is van) a háztartás alapjainak
komoly megrendülésével jár. Azt, hogy az átlagjövedelmekhez (vagy
inkább azon túl) igazított, iskolával kapcsolatos anyagi terheket ma a
családok kénytelenek fedezni, bátran tarthatjuk az iskolai oktatás
ingyenessége részleges megszűnésének. Szeretném nagyon világosan
még egyszer leszögezni, hogy pl. jelen esetben ez a váratlan plusz
(mondjuk) 1000 Ft kiadás a gazdálkodás kényes egyensúlyát hosszú
távon megbonthatja, hiszen a háztartás nem támaszkodik
pénztartalékokra, és az aktuális deficit nem pótolható. Az itt és most
keletkezett hiány rövidebb-hosszabb ideig, de feltétlenül
újjátermelődik. E hiány következtében pedig az egész gazdálkodás
újra összekuszálódik. Röviden: egy-egy iskolai év elejének anyagi
konzekvenciáit egy-egy család akár fél évig is „nyögheti”. Ebben az
értelemben az iskola ingyenessége már puszta fikció, hiszen
költségei a családi háztartás felbomlásával járnak. (Mi végig csak a
kötelező elemi ismeretek elsajátításának költségeit vesszük alapul, a
valódi tudás megszerzésének költségeiről itt még beszélni is
értelmetlenség.)
Valójában semmi csodálkoznivaló sincs azon, ha a családok egy
részében az a gondolat kap lábra, hogy az „egész világ ellen” kell
harcukat folytatni, pusztán azért, hogy kiegyensúlyozottabb
körülmények között élhessenek. Kétségkívül kettős szorítás alatt kell
életüket elrendezni. A külső, előítéletes világ azt követeli tőlük, hogy
úgy éljenek, ahogy mások, de teljesítményüket nem ismeri el.
Belülről pedig az egyik legpusztítóbb veszedelem, az alkohol okozta
destabilizáció ellen egyedül kell megoldást találniuk. Kérdés, milyen
sikerrel.
 2. ADALÉ KOK AZ EGÉ SZSÉ GÜ GYI
ELLÁ TÁ S MINŐ SÉ GÉ HEZ

„Szült maga 10 és fél hónapra gyereket!? Mert a lányomnál ez volt.

Hogy? Mert egy alorvos meg egy főorvos nem egy témában volt. A
Baba utcában. A lányom bement hogy… Így van asszonyom, majd
én mondom meg magának, hogy maga mikor fog szülni! S hogy
tudta megszülni?! Hogy a főorvos úr elment, aznap nem volt bent, az
alorvos azt mondta, hogy: jöjjön be J.-né asszonyom, megindítom a
szülést. Három hónapig a gyerekét, kéremszépen, csak izével
lehetett, olajjal mosdatni. Még egy hónapig ha bent van, akkor
meghal az anya is meg a gyerek is. Most mondok még egy ábrát a
lányomról. Kéthónapos terhes volt. Hasdaganattal beküldték a
Trefort utcába besugárzásra. Nem ismerték föl, hogy terhes. Aztán a
Fiumei útra elment a lányom, 6 és fél hónapra szülte meg a
lánygyerekét, mert még addig studíroztak, hogy terhes vagy nem
terhes. És míg megszülte, majdnem meghalt. Hat és fél hónapra szült
meg, ez nemrég, két és fél évvel ezelőtt volt. A kisgyerek, persze,
nem maradt meg. Az nem! 8 óra… 8 és fél órát élt. Akkor lett
volna… két fia volt neki, azért gondolták, hogy egy lányt… hát
tényleg lány is volt. Csak nem maradt meg. Csak föl kellett volna
őtet erősíteni. Ellenben studíroztak. Hát nevetni fog, a Bakáts téren
bent volt, és az eleven gyerekre azt mondták, hogy halott gyerek, ki
akarták kaparni. – Nem engedtem. – S ha a lányom nem jön ki
onnan, az eleven gyereket kaparják ki. Na?”

„Annyira nyakig voltunk az adósságban… amire valaki négy

hónapig a kórházban van, ha csak napi 100 forintot, az mennyi
forintban? Hát nem arról van… hogy nem rendesek, hát ha én nem
zsírozok, akkor mi van? Akkor rendesek velem szemben? Ilyet már
megtanultam, asszonyom, hogy nincs mese. Ezt… ezt… Így kell
elkönyvelni az életet. Mindig kiabálunk, hogy borravaló meg ez, meg
az, aztán tessék, hát megy másként? Hát nézze, őszinte legyek? Hát
így ketten kapunk most 4200-at,… hát sajnos, hát az ennivalóm van
meg. Hát mikor kijöttem is, őszintén, a kórházból, tudja, zálogom,
hát ha megmutatom magának, hát most is hoztunk ki legalább ilyen
halommal. Megmutatom. (Bemegy a szobába, kihoz egy nagy köteg
zálogcédulát, közben mond egy-egy szót, mondatot.) Most is a
kabátomat. Hát osztán adták ugye mindennap… minden másodnap
jöttek adni az inekciót, hát úgy, hogy egyszerre három inekciót
kaptam, hogy valamire menjek, és sajnos hát ezekből is… az a
helyzet, hogy mindig egy-kettőt kihozok, aztán így fogy el. Hát most
is kihoztam az uramnak egy pulóverjét, hát most majd holnap vagy
hétfőn az uram megy el, vagy kedden, az 150 forint, ezt is kihozza,
aztán mindig egy-egy részt, hát sajnos, ez van.”

„És amellett, ugye, az embernek váratlan betegség ugye állandóan…

nyugdíjas és most is ugye orvosságot kiváltani… Most fizettem én is
78 forintot orvosságért. Hát különböző orvosságok kellenek. A
túlerőltetéstől kifolyólag vannak ilyen orvosságok, injekciók,
szedésekre előírt dolgok. Szóval ezek olyan kis rendkívüli kiadás,
mert hiába jár az OTI-ba, ott az életét eltöltheti, de sok gyógyulást ne
reméljen. Tehát hogyha meg akar gyógyulni, kénytelen egy kis…
elővenni, és csak úgy mehet előbbre, hogy nahát foglalkozzanak is
vele. Hát hiába járok most már 78 május óta kezelik a lábamat,
először mélyvénás trombózissal, minden. Akkor föltöltik vízzel,
vagy valami mittudomén milyen savval, és nem hajlik a lábom. És
akkor ott nem kezelték, de ajánlottak egy orvost privát, és zokszó
nélkül fizettem. Egy vizit ötszáz forint. Négyszer kellett mennem,
kétezer forint. Mi maradt a nyugdíjból? Hétszáz forint. Tudja aztat,
hogy ő egészséges ember, és szeretne még élni, szeretne úgy
elsétálni. Nincs nagy baj, jelen pillanatba egy kis valami van, és
akkor kérem hát, kérem, odaadják az injekciót. És nem javul, nem
javul, már most mióta, mióta. Aztán beutaltak az ORFI-ba. És ha
nem javul, akkor operáció alá kell vetni. És ennyi minden herce után
csak meg kell operálni és felnyitják, hát ha valami rendellenesség
van, szeretnénk azt, ha rendbejönne.”
„Anyagilag ki voltunk merülve, inkább mindent a kórházra
költöttünk, minthogy öt hétig kórházba voltam. Nem akarok sokat
mondani, de keveset sem, 6000 forintomban benne volt. Ahogy
megkapta a lányom meg az apja a KST-t, mert mi minden évben
rakunk KST-t, bejött a kórházba, azt mondta, nem emlékszem
pontosan, mennyit mondott, mondom, jól van, Pityukám, mennyi
pénz van? Azt mondta, mindent elrendeztem, anyám, maradt neked
2500 Ft. Ő benne van a KST-ben havi 600 Ft-tal, most 12 hónap
alatt, az 7200 Ft. Igaz? A kislány benne volt 100-zal, az 1200.
Maradt nekem 2500 forintom. Nem azt mondom, hogy ez mind a
kórházra ment el, de azt mondta, hogy a 4500 forintot egybe
otthagyta a kórházba. Hát ebből szoktunk novemberben minden ruhát
meg mindent megvenni.”

(A kislány vérzékenységben – Wilebrand-kórban – szenved.)

„Akkor, mikor elvittek titeket kettőtöket az iskolából fogászatra.
Téged vittek, meg azt, akinek meghalt az anyja. No mostan őket
elvitték a fogászatra. Jöttek haza. No mostan… ment egy nagyon jó
sorozat a tévébe. Ő közbe… de nem állt ez a fogvérzése, ahogy ők az
OTI-ból hazajöttek, már az ő foga szivárgott. No most este 9 óra volt,
sose felejtem el, elkezdett nagyon vérezni az a foghelye. Elrohantunk
vele az István Kórházba, egy nagyon aranyos doktornő fogadott
bennünket. Ni, bementünk a terembe, megnézte, de ez úgy üvöltött,
mint egy őrült, mer aszonta a doktornő, hogy nem engedi haza, mer
evvel bent kell neki. Mondja, hogy tessék megnézni, nagymama,
aszondja, itt benn kell neki maradni reggelig. Adott neki egy
inekciót, de ez úgy üvöltött, mint akit ölnek, aszondta nem vállalja
érte a felelősséget. Hazavihetem, de nem vállalja a felelősséget érte.
Reggel én egyenesen mentem az igazgatóhoz be, hogy ez van, hogy
nem jöhet iskolába, mondom, mer tegnap kihúzták a fogát, és vérzik
a helye. Akkor bejön egy olyan vékony kis tanítónő, nem tudom, kit
gyászolhatott, és kérdezi tőle az igazgató – hát ez vitte el a
gyerekeket a fogászatra – és az E.-nek vérzett a foga. Aszondja, ő
kettőt vitt el az osztályukból, egy kisfiút és egy kislányt. És akkor
szemtelenül elkezdett velem kiabálni, hogy én honnan szedtem azt,
hogy vérzik a foga, mondom, nézze igazgató úr, magának nem kerül
semmibe, fölveszi a telefont, betelefonál az István Kórházba, az éjjel
voltunk vele bent. Ni, ez volt délelőtt, délután rendelt itt a rendelőbe
Sz. doktor úr, a körzeti gyerekorvos. Elmegyek hozzá, elviszem őtet,
mondom neki, doktor úr, tegnap voltak a gyerekek a fogászaton, és
kihúztak egy fogát, és mondom egész éjjel, egész nap vérzett a helye.
Erre föl szegény doktor akarja írni az igazolást, hogy márna nem volt
iskolába. Erre föl föláll a helyirül, fogja ezt a kanalat, hívja oda, hogy
gyere, mutasd, melyik az a fogad. Hát én nem is tudom, én azt
hittem, nekimegyek a doktornak, vagy ő jön nekem. Megnézi, erre
föl megfogja a papírt, eltépi. Aszondja, milyen csalást csinálok? Mit
akarnak énvelem, aszondja, nincs is kihúzva a foga! No!?
Kettő volt egymás mellett, és ami kívülről volt a rendes fog
mellett, azt húzták ki. Persze azt a doktor nem látta, mert a sorozat
megvolt. A doktor betelefonált a kórházba, és az telefonált neki
vissza, az a kis orvosnő, hogy igen, oldalról húzták ki neki a
farkasfogát.”

„A múltkor segélyt akartam kérni, beteg volt a gyerekem, aztán

leküldtem a férjem, hogy írja alá. Gondoltam, hogy nem kell hozzá a
gyerek. Levitte a férjem a papírt, azt mondja neki a védőnő, menjek
le hozzá a gyerekkel. Lementem, levittem a gyereket is, pedig beteg
gyereket nem lehet oda vinni. Azt mondja nekem, vetkőztessem le a
gyereket, csak akkor írja alá a papírt, ha megnézi. Mondom, tiszta láz
a gyerek, hogy vetkőztetném le! De ö addig nem írja alá, így meg
úgy,– a végén szépen összevesztünk. Nem írta alá a segélypapírt.
Később lementem a tanácsba is, mondtam, hogy nem írja nekem alá
a védőnő, mert csúnyán összevesztünk. Akkor azt mondták a
tanácsban, hogy menjek le a védőnőhöz, és írassam rá az indokot,
hogy miért nem írja alá, mert ők akkor (a tanács) azt úgy is
elfogadják tőlem. De a védőnő akkor sem írta alá, azt mondta, a szám
végett nem fogja nekem aláírni. Akkor mondtam neki, írja rá, hogy a
szám végett nem írja alá, de ő erre nem volt hajlandó, biztos
gondolta, hogy ilyeneket már csak nem ír le a papírra, így aztán nem
is mentem utána már ennek a segélyügynek.
Nagymama: De én lent voltam a gyerekkel a múlt héten,
csendesebbre fogtam a hangot, és nekem aláírta a segélyt. Bementem
a gyerekkel, rám szól, nincs ennek a gyereknek anyukája? GYES-en
van az anyuka, igazán lejöhetne a gyerekkel, ráér, mondta és ezzel
kivonult a rendelőből. Erre én mondtam az orvosnak, az Sz.-nek,
nem értem a védőnőt, miért olyan nagy baj, ha egy gyereket a
nagymamája visz az orvoshoz. Egészen szelíden mondtam ezt,
finoman. Én megtanultam már finoman beolvasni, az élet megtanított
rá. Tőlem fél a védőnő, a múltkor is éppen jöttem haza a munkából, ő
itt volt, amint meglátott, gyorsan ment kifele. Ez a védőnő nagyon
agresszív, de szerintem az orvos az oka, az neveli őket ilyennek.
Mert már nagyon régen van itt ez a gyerekorvos, már az én
gyerekeimnél is, amikor kicsik voltak, ez volt itt. Védőnő pedig volt
már sok. És az nem létezik, hogy minden védőnőnek születetten
ilyen rossz természete legyen, szerintem a gyerekorvos neveli
ilyenné őket.”

„Amíg az első lányom született, én ezt az orvost addig nem is

ismertem, semmi dolgom soha nem volt vele. Na most amikor az
első kislányomat hazahoztam a kórházból, kiütésekkel hoztam haza.
Egy hét múlva levittem az orvosnak megmutatni, aki beutalta
kórházba. A kórházban az orvos átvette a gyereket, és azt mondta,
arra kér, hogy ne mondjam meg a körzeti gyerekorvosnak, hogy itt ő
most megmutatja nekem azt a papírt, amivel az az orvos ideküldött.
Megmutatta, az volt a papírra írva, hogy »gyerekét és környezetét
nem tartja tisztán«. Erre engem elöntött a düh, visszarohantam ehhez
a körzeti gyerekorvoshoz, és megkérdeztem, milyen jogon ír ő
ilyeneket rólunk, mikor engem nem is ismer, nálunk még nem volt.
Azt mondta erre, hogy elnézést, összetévesztettem valakivel. Most
mondja meg nekem, hogy lehet egy ilyen papírral valakit a kórházba
elküldeni, hogyan fogadják ott az anyát és a gyereket, szerintem nem
is veszik komolyan. És a lakásunkat, ha kicsi is, mindig igyekeztem
tisztán, rendben tartani, a gyereket meg olyan szépen felöltöztetve
vittem le az orvoshoz, olyan ruhákban, amit amerikai csomagból
vettem, tudja, hogy van az ember az első gyerekkel, mindent rá akar
aggatni. Na, ettől az esettől fogva nem vagyunk mi valami jóba a Sz.-
val.”

„Én legalább 4 kilót adtam le, most amióta hazajöttem, azóta szedek
egy kicsit magamra. A Szent Istvánba voltam, mentő vitt be, nem
tudtam bemenni. Olyan gyenge voltam, hogy úgy volt, hogy lábon
megyek be, s mondom, azon a napon, mikor be kellett menjek, olyan
rosszul éreztem magam, anyának szóltam, aki tán rosszabbul volt,
mint én vagyok: menjen le, próbáljon valamit intézni a doktornővel,
adjon injekciót, hogy be tudjak menni, nem adott, hanem adott egy
mentő címet, ez volt 11 körül, s 3 órakor jött a mentő, 4 óráig
vártunk a mentőre. Na jó, hát nem volt életszükséglet, nem volt
sürgős, osztán ott is minden éjjel előjött ez a köhögés, és órákon
keresztül ugattam… ugattam… Olyan 4-5 hónappal ezelőtt
kezdődött, hát állandóan rágtam a körzeti orvosnőnek a fülét, de nem
sokat ért az orvosi dolgokhoz. Nem is csinált semmit. Adott
különböző gyógyszereket, az andaxin használt még a legtöbbet, azt
körülbelül másfél hétig szedtem, addig tünetmentes voltam, aztán
meg egy csomó gyógyszert szedettek velem, mikor bementem a
kórházba, egy idő után, mert az első nap semmit se, kijött belőlem
minden, egész éjjel hánytam, egész éjjel megszakítás nélkül,
sugárban jött ki, hogy honnan a csodából jött annyi sok étel?! S
akkor siker már észhez tértem, hogy már megszűnt a hányás, akkor
elkezdődött a gyógyszerezés, két hétig ott bent is állandóan, minden
éjszaka megjött ez a köhögési roham, kétszer az ügyeletes orvost
kellett kihívni, hát persze helyben volt, csak szólni kellett a
nővérnek, hogy riassza az orvost, annyi injekciót nyomtak belém,
hogy szédület, osztán helyrejöttem. De, mondom, szerintem, hogy
ennyire elhatalmasodott, elsősorban a körzeti orvosnak köszönhetem,
mert elküldött az izére, elküldött a gégészetre-negatív, elküldött a
tüdő… mellkasröntgenre – negatív, megvizsgált, meghallgatott,
kopogtatott, elölről, hátulról: tiszta tüdő! persze, tiszta bronchitisz
voltam, és nem hallotta. Mert csakugyan hörghurutom van. És ez a
süket doktornő, akinek diplomája van, tanult ki tudja, hány évig, és
már hány éve körzeti orvos, ez nem jött rá, hogy mi lehet. Ez egy
olyan ritka betegség? ennyit nem tud? Hát akkor akassza föl magát. S
ha előbb rájön, azt mondja: hát én ezt itt helyben nem tudom
meggyógyítani, akkor két héttel, három héttel előbb utal be, nem kell
esetleg bent lennem három hétig, hanem csak két hétig, vagy egy
hétig. S akkor nincs 5 kiló súlyveszteségem.”

„Amikor itten a férjem látomásai voltak neki, mikor tüdőgyulladása

volt, itten a férjem, mert megállapították aztat, hogy a láztul kapta. A
fekvéstől. Az igazság az, hogy a tetránra ivott egy pohár bort. Na
most lemegyek én az Évához, a körzeti orvosnőhöz lemegyek,
bekopogok szépen, köszönök, kezit csókolom, főorvos asszony, így
mondtam neki, mert már annyira el voltam meg mittudomén mi
fásulva vagy mi. Mondom neki, tessék már feljönni a férjemhez mert
milyen beteg. Nem aludtam, már a munkahelyemről két napja
hiányzok, már se szabadságot nem írattam ki, semmit a világon, hát
most mi lesz velem. Mondom, már két éjjel nem aludtam a
férjemmel. Hát mondom, megölhet engem a férjem, mert azt mondja,
ördögök vannak, meg boszorkák vannak, patkányok vannak és a jó
ég tudja még miket. Mikor leszálltam az ágyról, nekem azt mondja,
na jöjjön, Kóti hétszentség, mert nekem azt mondta, Kóti
hétszentség. Na látja, azt mondja, na látja, ott áll, és olyan hosszú
fekete foga van neki, azt mondja. És vigyorog rám. Most tessék
elképzelni, ketten vagyunk egy lakásban, lefekszem, eloltom a
villanyt. Oltsd el a villanyt, oltsd el a villanyt, mert elkapnak! Engem
elkapnak!!! Mondom neki, nincs itt senki. Már én is zsongottam be.
Mondom neki: mondd meg őszintén, ki van itten? Valaki? Nincs itt
senki se, mondom. Azt mondja, dehogynem, elefántok vannak. Vette
a kést, hogy teleszurkálja, hogy összeszurkálja az elefántokat, meg
mit tudom én mi. Felugrottam, mi van itten, semmi sincs itten.
Dehogy nincs, nézd meg itten, egerek meg minden van itten. Jézus
Mária, még patkányok is vannak itten. Annyira izéltem. Nézett az
ablakon, jönnek az ördögök nagy szarvakkal, Jézus Mária,
szarvakkal. És tessék elképzelni, ördögök vannak itten, sárkányok
vannak itten, mindenek vannak.
És lementem és kidobott engem, és azt mondta: »mi az, én
pelenkázzam a maga férjét?« Mondom, csókolom, nem kell
pelenkázni az én férjemet, mert azért vagyok a felesége, hogyha arról
volna szó, én pelenkázom az én férjemet. De magának az én
férjemhez semmi köze, ahhoz van köze, hogy gyógyítsa meg. Azért
orvos. Na, azt mondja nekem, ha így van, majd telefonálok
mentőkért, hadd vigyék azt mondja, a diliházba. Mondom, csókolom,
még egyszer ismételem magának, nézze, az én férjem nem bolond,
nem bolond az én férjem. Ha bolond lenne, törne-zúzna, meggyilkolt
volna, mondom, két napon keresztül. A nagy ijedésemben nem
tudom mit csinálok. Azért jöjjön ki, mondom, hogy nézze meg. Ő
nem jön, »nem pelenkázom az urát« és kivágott.”

(Az interjúmontázs Fábián K., Hadas M., Nikoletti M. és Vajda Zs.

interjúiból való.)
 IV. Alkohol az életmódban

1. AZ ALKOHOL SZEREPE AZ É LETMÓ DBAN

Az alkoholfogyasztás minden társadalmi réteg, csoport vagy személy

életmódjának szerves része. Így az életmódot meghatározó egyéb
tényezőktől függetlenül tárgyalására tulajdonképpen nem is
vállalkozhatnánk. Ezért a legtöbb, amit tehetünk az, hogy az
alkoholfogyasztást mint az életmód egyik elemét kiemeljük, és az
életmód többi elemére, ezen keresztül magára az életmódra gyakorolt
hatását tekintjük át. Egy ilyen módszertani meggondolás fényében
pl. az alkoholfogyasztás mértékének nem az elfogyasztott konkrét
italmennyiség lesz a mércéje, hanem annak az egész életmódot
befolyásoló hatása. (Egyébként az alkohol problematikájával
foglalkozó összes tudomány, beleértve az orvostudományt is,
hasonló módon jár el, pl. amikor túlzottnak minősíti valakinek az
alkoholfogyasztását.) Eljárásunkat, hogy az alkoholfogyasztást mint
az életmód egyik elemét kiemeljük, pusztán a téma
tárgyalásmódjának kényszere adja, és nem a valóság. A valóságban
tudniillik az alkohol az életmódnak nem úgy (pontosabban nemcsak
úgy) szerves része, hogy szervesen beépül az életmód egyéb elemei
közé, és a különböző, életmódot meghatározó tényezők közül ez lesz
az egyik mutatója az adott életnormának, hanem ennél jóval több.
Átfogja az ember egész élettevékenységét, ezáltal életmódja egészére
gyakorol hatást. Így viszont az emberi tevékenység akármelyik
aspektusát is elemezzük – elvileg –, mindig elemeznünk kellene az
adott tevékenységet az alkoholfogyasztás oldaláról is. Azaz, hogy
milyen hatást gyakorol az alkoholfogyasztás az adott
élettevékenységre. Ráadásul az alkoholfogyasztás, funkcióit tekintve,
annyira sokfajta, esetenként ellentétes tevékenységhez kapcsolódik,
hogy önmagában vizsgálni fölöttébb problematikus, és az így kapott
eredmények valódi okairól alig fogunk megtudni valamit. (Pl. a
statisztikák évek óta kimutatják, hogy a tömény italok fogyasztása
gyorsabban nő, mint pl. a boré, vagy hogy a söré nő a leggyorsabban
stb. Hogy ez egyáltalán mit jelent, azt mindenki találgatja, de senki
sem tudja.) Éppen e megfontolások jegyében a következőkben az
alkoholfogyasztást az életmódon belüli, az életforma különböző
jegyeire és így az egész életmódra gyakorolt hatása szempontjából
fogjuk megvizsgálni. A módszertani kiindulópont jogosságát
próbáltam érzékeltetni akkor is, amikor a Dzsumbuj életmódjának
különböző aspektusait tárgyalva – mintegy előrevetítve a későbbieket
is – mindenhol utaltam az alkohol szerepére és hatására.
Az alkoholfogyasztás szerkezetének vizsgálatánál kénytelenek
vagyunk olyan absztrakciókhoz folyamodni, melyek – bár a
valóságos helyzeteket közvetítik – a valóságban ilyen formában nem
fordulnak elő. Mint e tanulmány során már nemegyszer, most is
kénytelenek vagyunk a jelenség szintjén korántsem szétválasztható,
sőt kifejezetten egymást feltételezhető aspektusokat különválasztani
és olyan hierarchikus rendbe szervezni, amelynek segítségével a
valóságos folyamatok értelmezhetővé válnak. Az alkoholfogyasztás
strukturálódása persze valós tény, mégis, amikor a továbbiakban az
alkoholfogyasztás különböző szintjeiről fogunk beszélni, sohasem
szabad szem elől téveszteni, hogy az egyének és családok mennyire
nem ilyen formában élik meg alkoholfogyasztásukat. Az
alkoholfogyasztás egymásra épülő különböző szintjeit az egyes
alkoholos italok megközelítő mennyisége, az egyén mindennapi
élettevékenységére, anyagi gazdálkodására gyakorolt hatása,
valamint a közösség életében betöltött szerepe alapján mi magunk
állítottuk fel.
Az alkoholfogyasztás szintje több rétegből áll. Első lépésben a
legelemibb, legalsóbb szinttel foglalkozunk. Itt, az első látásra talán
kissé meglepő, de a Dzsumbuj szempontjából nagyon döntő, az egész
alkoholproblematikát meghatározó jelenség figyelhető meg. A telep
felnőtt lakosai közül, néhány kivételtől eltekintve, mindenki
rendszeresen fogyaszt alkoholt. A hangsúly a rendszerességen van:
ez azt jelenti, hogy a telepen nincsen olyan felnőtt, aki naponta
bizonyos mennyiségű alkoholos italt ne fogyasztana. Mindenki más
mértékben ugyan, de naponta bizonyos összeget alkoholra költ.
Ebben az értelemben az alkohol a telepiek életmódjának egyik
legmeghatározóbb tényezője. Nem költői kép, hanem valóság:
bármennyire is ne legyen valakinek pénze, két dologra mindennap jut
– alkoholra és kenyérre. Az alkohol jelenléte a közegben tehát
állandó és természetes, annyira, hogy a napi alapmennyiség
elfogyasztása (még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy ezt a
mennyiséget kivétel nélkül mindenki naponta megissza) nem számít
alkoholfogyasztásnak. Ez az alapszint, vagyis a telep normái szerint
az alkohol nélküli szint, ami a normák oldaláról nézve teljesen
közömbös. Ezt magunk is tapasztalhattuk, hiszen (most a
megtévesztési szándék nélküli válaszokra gondolok) sokan nagyon is
őszintén mondták, hogy ők „egyáltalán nem isznak”. A későbbiek
során meggyőződhettünk róla, hogy az igazat mondták, vagyis
tényleg egyáltalán nem ittak, azaz csak a napi minimális mennyiséget
itták.
Vajon hogyan alakulhatott ez ki? Ennek tisztázásához pár szó
erejéig vissza kell térnünk a telepi társas élet működésének néhány
sajátosságához. Talán emlékszünk még arra, hogy a telepi életforma
a magánszférának szinte semmi esélyt nem adott, másrészről viszont
egy nagyon szoros – normák által is szentesített és megkövetelt –
kapcsolat- és információkényszert szült. Ebből a szempontból maguk
a lakások is nyitottak, és alá vannak rendelve a már tárgyalt társas
élet törvényszerűségeinek. A lakások nyitottsága mostani
kérdésfelvetésünk megválaszolásánál fontos mozzanatnak tűnik.
Tudniillik fellép a „kínálási kényszer” mechanizmusa. Ez elsősorban
nem udvariassági aktus, bár az is lehet, hanem egyrészt a vendéglátás
szimbóluma (mint minden más közegben is), de ami a legfontosabb,
határozottan érdekérvényesítő tevékenység is. A teljes összezártság
és nyilvánosság előtt élés, valamint a szoros és mindent behálózó
kapcsolat- és viszonyrendszerekben mozgó ember számára elemi
érdekké válik, hogy a megítélése a telep szemében minél kedvezőbb
legyen. Ezért a hozzá betérőt mindig szívélyesen fogadja, amelynek
legfőbb megnyilvánulási formája az alkohollal való kínálás.
Ugyanígy, ha nyélbe ütnek valami üzletet, vagy egyetértésre jutottak
valamiben, vagy közösen elhatároztak valamit stb., szimbolikusan az
alkohol fogja megjeleníteni, ezáltal véglegesíteni vagy megerősíteni
az eseményt. Ezért aztán szeszes italnak mindig kell lennie otthon.
Így válik a napi kiadások rendszeres tételévé az alkohol. Az
állandó alkoholtartalékok megléte bizonyos anyagi konzekvenciák
eredménye. Hiszen a tradicionális szegény életformán belül – bár az
alkohol mindig sok problémát jelentett – a szeszes italok
fogyasztására éppen az volt a jellemző, hogy periodikusan, a pénzhez
jutás függvényében azonnal túlfogyasztásként jelentkezett. (Ez
okozta különösen pusztító hatását is.) Ehhez a régi típusú
fogyasztáshoz képest, egyértelműen az életszínvonal emelkedésének
köszönhetően, az alkoholfogyasztás kiegyensúlyozottabbá vált. A
telepi életmódból következő szoros kapcsolat- és érdekeltségi
viszonyok azonban azonnal a telep összes felnőtt lakóinak
alkoholfogyasztási alapszokásává tették ezt a kiegyensúlyozottságot
igénylő minimálfogyasztást. Ahogy az életszínvonal-emelkedés
lehetővé tette a kiegyensúlyozottabb (tartalékokra támaszkodó)
alkoholfogyasztást, ugyanúgy – a telep normáinak oldaláról nézve –
az ilyen típusú alkoholfogyasztás az életszínvonal mutatójává vált.
Minden további alkoholfogyasztás az alapszinthez képest jelent
pluszfogyasztást. Azaz az életszínvonal-emelkedés az egész telep
alkoholfogyasztási szintjét megemelte. Még egyszer hangsúlyozni
szeretném, hogy az alkoholfogyasztás szintjének ilyen típusú
emelkedése a telepi létforma természetes következménye, hiszen
annak társas tevékenységet szabályozó mechanizmusába épült be.
Így a telep elemi érdekeit védő társas tevékenységet szabályozó
normák az ilyen típusú alkoholfogyasztásra is automatikusan
kiterjedtek. Ezért vált kötelező érvényűvé. Vagyis ha valaki kivonja
magát a minimálisan kötelező alkoholfogyasztás alól, akkor kiesik a
telepi kapcsolatrendszerekből is, azaz telepen belüli élete
lehetetlenné és/vagy elviselhetetlenné válik. (Ez annyira így van,
hogyha valaki történetesen olyan beteg, hogy nem ihat szeszes italt,
és ezt keresztül is tudja vinni – a kínálási kényszer kötelező lesz rá
nézve is, azaz tartalékokkal rendelkeznie kell.)
A napi rendszerességgel fogyasztott szeszes ital kiadásai a
következőképpen hatnak a családi pénzügyi helyzetre: a kiadás a
családi összjövedelem szintjén jelentkezik, gyakorlatilag a napi
élelmezéssel egyenrangú szerepe van a (ki)gazdálkodás
szempontjából. Havi költségei elérik az összes élelmiszerre
fordítandó költségeknek (minimálisan számítva) a felét, ez a havi egy
főre jutó jövedelemnek (gyerekkel együtt) az alsó és felső tizedet
számítva a 25-15%-a. Ez az átlagcsaládok esetében az összes
jövedelemnek mintegy 20%-át teszi ki. Bár a jövedelmeken belüli
ilyenfajta (rögzített) minimális fogyasztási szint pusztán statisztikai
absztrakció, arra mindenképpen alkalmas, hogy gazdálkodáson belüli
helyét egyértelművé tegyük. Ennek pedig éppen az a lényege, hogy
alapélelmiszerként szerepel a költségvetésben, attól nem különítik el.
Így tehát a gazdálkodás szintjén sem válnak külön az alkoholra
fordított összegek. Azaz eleve az élelmezés rovására történő
kiadásokról van szó.
A „kínálási kényszert”, mint a tartalékolt alkoholmennyiségre
épült minimális ivási szint egyik létrehívóját, már említettük.
Kétségkívül azonban ennek az ivási szokásnak más okai is vannak.
Azon kívül, hogy az anyagi gyarapodás egyáltalán lehetővé teszi a
tartalékok képzését, ugyanígy esik latba az is, hogy most már akkor
ihatnak, amikor megkívánják. Mondjuk, amikor dühtől remegve egy
adott telepi incidens után meg akarnak nyugodni, vagy amikor a
munkából hazajönnek, mintegy a robot elfelejtése miatt isznak meg
valamit. Vagyis nemcsak a társas élet kínálási helyzeteiben lehet
elfogyasztani a kötelező minimális penzumot.
Ha tárgyalásunk menetében soha nem feledkezünk meg arról,
hogy amivel foglalkozunk, az mindig a telep konkrét körülményei
között zajlik, akkor azonnal világossá válik, hogy miután az emberek
ki-be járkálnak egymás lakásaiba, illetve valamilyen módon mindig
valamiféle csoportosulást alkotnak, az alkoholfogyasztás szintje a
kapcsolatlétesítések sűrűségével arányosan állandóan nő. Ez a
megnövekedett alkoholfogyasztás már pótlólagos
alkoholvásárlásokat eredményez, mégpedig legtöbbször ad hoc
jelleggel, azaz amikor a készletek aktuálisan kimerülnek, akkor
hoznak fel újabb mennyiségeket a közértből. Itt már nemcsak a telepi
törvényszerűségek hatnak, de beleszól az egyes egyén napi
alkoholszükséglete és egyéni ivási szokása is. Ekkor az
alkoholfogyasztás már differenciálódik mind mennyiségét, mind
fogyasztási módját, mind pedig egyéni igényeit tekintve is. Ekkor
már nem kell feltétlenül inni, és az ivások jó része meghatározott
alkalmakhoz kapcsolódhat. Ez a fogyasztás következő szintje: a
szociális ivás. Szociális iváson a szakirodalom azt az ivási formát
érti, melyet az adott életformacsoport elfogad, amely mind
mennyiségét, mind anyagi, egzisztenciális és viselkedési
következményeit tekintve még nem fenyegeti az adott életformát,
ezért annak alapvető normáit és értékeit nem sérti, illetve nem
kérdőjelezi meg.
E közösség szociálisan elfogadott ivásának legjellemzőbb
sajátossága, hogy gyakorlatilag permanens ivást jelent. Ennél az
ivási módnál az alkohol minden társas „történésnél” jelen van, de
nemcsak ott. Végső soron áthatja egy-egy ember teljes napi
életciklusát: a napnak nincs olyan időszaka, mikor az illető teljesen
alkoholmentes lenne. Ebben az esetben az ivás már korán reggel,
munkába indulás előtt megkezdődik, ezt legtöbb esetben a munkaidő
alatti alkoholfogyasztás követi (az itt lakók többsége olyan helyeken
dolgozik, hogy ezt általában megtehetik), „fájront” után a
munkatársakkal isznak, majd este otthon családjuk körében. Meg kell
jegyezni, hogy ez utóbbinál a legnépesebb a társulat, és itt
fogyasztják a legtöbb alkoholt, ami a telepi életmód már ismert
sajátosságaiból következik. A szociálisan elfogadott ivás mögött
nagyon nagy mennyiségű alkohol húzódhat meg. Kétségkívül
kimutatható bizonyosfajta elkülönülés a fogyasztás módjai között.
Így pl. a reggeli (viszonylag kis mennyiségű) ivás és a családi szűk
körű (szombat-vasárnapi ebéd közben) ivás határozottan elválhat a
„társasági ivás” formáitól, ahol ráadásul sokkal nagyobb mennyiségű
alkohol fogy. A munkaidőben történő alkoholfogyasztás szintén más
jellegzetességeket mutat. A jelenség most tárgyalt szintjén mégis a
legfontosabb ismérv a folyamatos ivás, azaz a nap minden szakában
történő alkoholfogyasztás. Ennek a jellegzetessége, hogy
folyamatossága ellenére is az esti órákra sűrűsödik az elfogyasztott
alkoholmennyiségeknek több mint a fele.
Miután a (nagy)családok tagjai az esti órákban rendszeresen
összejárnak, vagy egy „pillanatra” benéznek a család valamelyik
„centrumába”, általában az anyai lakásba, vagy mert „beugranak”
egyik közeli ismerős lakásába, ahol rendszerint szintén egy egész
család tartózkodik, vagy mert saját családtagjai nyomába ered, akik
történetesen külön-külön szintén „beugrottak” valahová, vagy csak
szeretne elmenni valahová, de nem tud, mert már órák óta egy
„pillanatra beugró” vendégei vannak, akiket mellesleg „néhány
pillanatra” minden további nélkül otthagy, hogy aztán egészen
máshol „felejtse” magát: nos, ebben a nagy kavalkádban, amiben egy
este folyamán az összes aktuális családi problémában állást lehetne
foglalni, minden másnapi tennivalót meg lehet beszélni, a telep
legfrissebb szenzációiról lehet értesülni, lehet tv-t nézni, és lehet
énekelni, lehet dicsekedni, és lehet panaszkodni, lehet sakkozni és
kártyázni, lehet kölcsönadni, és lehet kölcsönkérni, lehet adni és
venni, mindent lehet, csak egy dolog fog bajosan menni: józannak
maradni. (Ez azonban nincs is szándékában senkinek.) Nem arról van
szó persze, hogy az emberek ilyenkor szükségszerűen lerészegednek,
csak arról, hogy bizonyos, a gondokat és problémákat felejtető
kellemes mámor hatása alatt állnak. A folyamat, ettől függetlenül,
tipikusan öngerjesztő. Azaz az elfogyasztott alkohol mennyisége
egyre nő, a viselkedést szabályozó fékek egyre inkább lazulnak, az
emberek egyre jobban belefelejtkeznek mámorukba – és máris
konfliktusok tömege keletkezik. Egy biztos, az a telepi (egyén vagy
család), aki egy-egy este a körforgásba belekerül (és nagyon sokan
kerülnek bele), egyértelműen ki van téve a túlpörgés veszélyének.
A telepen belüli kapcsolatokat, a családi társas életet és minden
telepi tevékenységet kísér az alkohol. A társas tevékenységek, egy-
egy góc körül tömörülve, szinte mindig alkoholfogyasztással járó
összejövetelekké alakulnak át. Munka után, a vacsora utáni időben a
Dzsumbuj mindig hol hangosan, hol halkan, de „mulat”,
kikapcsolódik és felejt. Megpróbálja magát jól érezni, és ezt mindig
közös alkoholfogyasztáson keresztül teszi. A kínálási szokások is ezt
segítik elő, hiszen minden betérőt megkínálnak, nem takarékoskodva
a tartalékokkal. Megtehetik, mert ha elfogy az ital, a betérők közül
mindig lesz valaki, aki áthozza a sajátját, vagy ha nincs, akkor saját
pénzén ő hozat italt. Könnyen elképzelhető, mekkora mennyiségek
fogyhatnak itt el. Mégis, ha állandó dáridózásra gondolunk, tévedni
fogunk. A forma valóban mindig olyan, mintha kifejezetten
mulatozásra jönnének össze, valójában azonban csak a mindennapi
telepi életről van szó. Ez az elfogyasztott alkoholmennyiségen is
lemérhető – ami ugyan nagyon sok is lehet, de mégiscsak működik
valami szabályozó mechanizmus. Ez pedig az idő. A telep 10-11 óra
körül elcsendesedik. Az esti életnek ekkor vége, hiszen másnap
dolgozni kell. Ami csak annyit jelent, hogy másnap minden kezdődik
elölről.
Az alkoholfogyasztásnak ez a magas foka fogja össze, tartja
lüktetésben a közösség összes mechanizmusát. Itt az alkohol
nemcsak az egyes ember feszültségét oldja, nemcsak a gátlásaitól
szabadítja meg, nemcsak az ő pillanatnyi kikapcsolódását hozza,
hanem egy egész közösségét. Ezért is ölt állandóan mulatozási
formát. A telep egész életét alapvetően az alkohol stimulálja, mert
nélküle az elviselhetetlenné válna. Ráadásul jelenlegi közössége szét
is esne, mert semmi egyéb olyan társadalom adta lehetősége nincs,
ami élete szervező elve lehetne, mint ahogy ő maga sem rendelkezik
semmi olyan önálló értékkel, amit az egész társadalom értékként
elfogadna. Hogy azok között a fizikai körülmények között, amit a
Dzsumbuj jelent, egyáltalán élni lehessen, hogy itt az emberi
együttélés bizonyos szabályozó normáit egyáltalán ki lehessen
alakítani, ahhoz objektíve valami külső segítség vagy pótszer kell; és
ez az alkohol. A telep egyszerűen ivásra van kényszerítve, mert az
alkohol biztosítja egyedül a tartós kohéziót az emberek közötti
kapcsolatokban. A telep lehetetlen elrendeződése, ahogy egymás
szájába dobja az embereket – az ebből eredő konfliktusok
következtében – szétzilálta volna a telep életét. A telepen belüli
társas kapcsolatoknak egyrészt (részben) biztosítéka, másrészt e
kapcsolatok szervezője is – az alkohol.
A szociálisan elfogadott ivás mögött meghúzódó nagy
mennyiségű alkohol már jelzi, hogy ez a szint mennyire pusztító
hatású lehet a családok stabilizálódási törekvéseire. Kicsit
ellentmondásosnak tűnhet, hogy egyrészről azt állítom, hogy ez a
szint már veszélyezteti a családok konszolidációs folyamatát,
másrészről pedig ez a normális és mindennapi (azaz szociális) ivás
szintje. Ha van ellentmondás – márpedig van, hiszen egy közösség
számára nem lehet „normális” egy, a létét már-már veszélyeztető
jelenség –, akkor ez a valóságban van. Itt, a szociálisan elfogadott
ivásnál ragadható meg az ivási szokásoknak az a változással
szembeni nagyfokú merevsége, melyről már volt szó.
A tradicionális szegényléten belül minden öröm és élvezet gyors,
zabolátlan, mértéket nem ismerő módon elégül ki, hiszen mindig
tartósan ki nem elégített szükségletekről van szó. (Ha valakinek,
akkor a szegényeknek igazán jogosan lehet életfilozófiájuk és egyben
meghatározó viszonyuk az élethez a hanyatló Róma jelszava: carpe
diem!) Ez különösen áll az étkezésre és az alkoholfogyasztásra. Már
elemeztük az étkezési szokásoknál a vasárnapi ebédek szerepét, ami
a szegénység javakhoz való viszonyának sajátos megőrzése, de úgy,
hogy egyúttal annak meghaladását is szimbolizálja. Az alkohol
esetében nem egészen erről van szó; legalábbis ami a meghaladást,
azaz a probléma leküzdését jelenti. Ez itt sajnos még szimbolikusan
sem sikerült. A folyamat igen érdekes, hiszen az anyagi javak
gyarapodása révén az alkoholos italok esetében is egy viszonylagos
kiegyensúlyozási törekvés figyelhető meg, azaz a tartalékok képzése
itt is elindul. Elviekben ez alapja lehetne egy kiegyensúlyozottabb
ivási szokásrendszer kialakulásának. Az eredeti ivási szokások
azonban egy szikrányit sem változtak, és megtartják fő
jellegzetességeiket, azaz a gyors, azonnali örömszerzést, és az eredeti
célt is, a mindennapi gondoktól szabadulást, rövid kikapcsolódást
biztosító szórakozást és mulatást. Így aztán a tartalékok képzésének
éppen ellenkező lesz az eredménye, mint amit várhatnánk. Az
eredeti, hiányokra és szünetekre épülő ivási szokások a hiány
megszűntével – anélkül, hogy azonnali végletekbe csapó
mechanizmusai vagy külsődleges formái megszűnnének – napi
szinten állandósulnak. Ahelyett, hogy csökkent volna, tetemesen nő
az alkoholfogyasztás, és evvel nagy az esély arra, hogy a hiányok is
újratermelődjenek. Meg kell mondanunk, hogy az ilyen típusú ivási
szokások tartós fennmaradásának van egy alkoholtól független oka
is. Nevezetesen az, hogy az örömszerzésnek egyéb, értelmesebb
módjai ugyancsak korlátozottan állnak a telepiek rendelkezésére.4 Ne

4
Ma már bizonyítottnak vehetjük, hogy az anyagi szint nagyobb mértéke – ha
egyéb értelmes perspektívákkal nem párosul – nemhogy csökkentené,
feledjük azonban, hogy mi itt a szociálisan elfogadott
alkoholfogyasztásról beszélünk, azaz olyan ivási módról, ami –
elviekben – a családok anyagi egzisztenciáját még nem sodorja
veszélybe. A telepen azonban ez már nem egészen így van. Mégis a
telepi normák ezt a típusú ivást bizonyos határig tűrik, azaz
szociálisan elfogadottként kezelik. A kérdés tehát az, hogy mi az az
anyagi teher, amit még elviselnek, és ami még szerintük nem
veszélyezteti anyagi létük alapjait.
Az alkoholfogyasztás toleranciaszintje eleve nagyon magas. Akár
az anyagiak, akár a viselkedés (magatartás) megítélése oldaláról
tekintve. Viszont mindenképpen szelektív. Azaz más a mérce a nők
és más a férfiak számára. Az utóbbiaknak jóval enyhébb. A nők
esetében, miután ők a család összetartó erői, és a gyerekek
felnevelésének feladata is az övék – és mint tudjuk, a gyerekeket,
még ha a család felbomlik is, a nőknek fel kell nevelniük –, ez a
mérce jóval szigorúbb, így a család jövedelme szempontjából is más-
más megítélés alá esik a nők és a férfiak keresete, azaz a családi
pénzgazdálkodás egysége ismét megbomlik. A férfiaknál a
társadalmilag még elfogadott ivás alapja az, ha fizetésüknek 50-55%-
ánál többet nem költenek alkoholra. Egyéb jövedelmük felett
általában tetszés szerint döntenek, ezért ezeknek az összegeknek
rendszerint csak töredéke jelenik meg a közös háztartásban, jó része
szintén alkoholra megy el. Ha a férj külön kereseteiből a (rész)család
alkoholszükségletének egy részét is fedezi, akkor már ez is a közös
háztartáshoz való hozzájárulást jelenti. A nők kereseteiknek
legfeljebb 40%-át költhetik alkoholra. Különmunkáik (ha vannak)
általában a férj keresetkiesését pótolják.
Bár általánosságokban a fentiek igazak, a valóságban ezeket az
arányokat mindig a konkrét, rendelkezésre álló pénzmennyiségek
döntik el. Azaz, ha például a két kereső előbb tárgyalt módon
megcsappant jövedelme nem elég a gyerekek eltartásához, akkor a
feleség fizetéséből már nem lehet alkoholra költeni, pontosabban
csak annyit költhet alkoholra, amennyi mellett még a család

ellenkezőleg, növeli – az anyagi szint növekedésével párhuzamosan – az

alkoholfogyasztás mértékét is. Ez az alapja az ún. jóléti ivásnak.
gazdálkodását elviselhető szinten tudja tartani. Ha a két kereső
összjövedelme sem elég a gyerekek eltartásához, akkor a férj akár
jelképes összegekkel is képes szociális ivási státusát fenntartani, bár
rendszerint nem túl hosszú ideig. A feleség ebben az esetben a
Dzsumbujban kialakult ivási szokások adta lehetőségeken belül
elégíti ki alkoholszükségletét. Ezt a férj is megteheti, így ivási
szokásairól nem feltétlenül kell lemondania, és hazaadhatja akár
teljes keresetét is. A gazdasági megsegítés mechanizmusa tudniillik
az alkoholfogyasztásra is érvényes, bár ez elsősorban csak a
minimálisan kötelező szintre igaz, azaz ezt a mennyiséget a család
többi része automatikusan biztosítja, az „élelmiszersegélyekkel”
együtt. Ennek megítélési konzekvenciái nincsenek. Az, hogy az adott
konkrét pénzmennyiség függvénye az alkoholra fordított kiadások
összege, persze fordítva is igaz. Azaz, ha valaki kiemelten jól keres,
fizetésének 55%-án túl költhet alkoholra. Így egy-egy jól kereső
család – a szociálisan elfogadott kereteken belül is – társasági góccá
válhat, vagyis Dzsumbujon belüli presztízsét az alkoholon keresztül
is nagymértékben növelheti.
A magas tolarenciaszint jelenségének magyarázata az ivási
szokások ridegségében és a szegény életmód régi normáinak
továbbélésében keresendő. Azaz nemcsak az alkoholfogyasztás
szokásai nem változtak, de megítélésének alapjai is egy megelőző
(anyagi) léthez való viszonyításon alapulnak. Vagyis a jelenlegi
anyagi szint alatti életszínvonal lesz a mérce, és a normák
megsértésének nem az elért új szintben megjelenő lehetőségek
megakadályozása fog számítani, hanem a régi típusú gazdálkodási
szisztéma veszélyeztetése, illetve felbomlása válik normasértővé.
Figyeljük csak meg, hogy az anyagi lét jelenlegi szintje és az
alkoholfogyasztás toleranciaszintje között a valóságban is mekkora
diszkrepancia áll fenn. A lehetőségek szintjéhez képest – most csak
szűken az anyagi lehetőségekről beszélünk – az ellentét még
szembetűnőbb. A szociálisan elfogadott ivási szint eredménye az
lesz, hogy a régi típusú tradicionális szegény életmód több elemét –
természetesen változott körülmények között – újjátermeli 5, illetve
konzerválja. Nézzük például, milyen eredménnyel jár a háztartáson
és általában a családon belüli munka-megosztásban. Ami azonnal
szembetűnő, az az, hogy a férj részlegesen kiesik a háztartást és így a
családot fenntartó státusból. Jelen esetben a részlegességen van a
hangsúly. Azaz a szociális ivás ezt a részlegességet engedi meg.
Csakhogy már ez is tartós pénzhiányt és így tipikus hiány-
gazdálkodást szül. Végső soron a szociális ivás legfőbb kritériumává
az vált, hogy a szombat-vasárnapi magas szintű ebédet milyen
mennyiségű alkohol mellett lehet még biztosítani. Ennyiben a
toleranciaszint az új vívmányok megvédésének normatív elemét is
tartalmazza. A másik követelmény, hogy az alkoholfogyasztás
eredményeként ne álljon elő ismét a nyílt és huzamos éhezés
periódusa. (A részleges, nem kellő mennyiségű táplálkozás már
belefér, sőt benne is van.) Röviden: szociális ivásnak számít az az
ivási forma, amely az alkoholfogyasztás mellett még biztosítja a
vasárnapi presztízsétkezéseket és a hétközbeni minimális étkezés, a
nem éhezés szintjét.
A szociálisan elfogadott ivás tehát eleve túlfogyasztást jelent. A
valóságban azonban – az alkohol természetéből és a telepi társas élet
szerkezetéből következően – szinte automatikusan következik be az
az állapot, amit már a telepi normák is túlfogyasztásnak minősítenek.
A túlzott fogyasztás eredményeként a családok egzisztenciális léte
alapjaiban rendülhet meg, és a teljes felbomlás veszélye fenyeget.
Ekkor már nem vasárnapi ebédekről, hanem szó szerint a
mindennapi elemi megélhetésről van szó. Azaz az eredeti szegénység
mindennapjainak – magyarán a nyomornak – réme jelenik meg újra.
Valójában a túlfogyasztás kulcsa a szociálisan elfogadott ivásban,
illetve az azt biztosító magas toleranciaszintben keresendő. A magas
toleranciaszint egyfelől a tradicionális szegény életmód, az ivási
5
Az „újjátermeli” kifejezés elsősorban a tanulmány menetének logikájában
igaz, a valóságban egyértelműen konzervált állapotokról van szó. Hogy
mégis használom, annak oka az, hogy az evvel ellentétes folyamatok
valóban több családnál beindultak, de el is véreztek. Ilyen esetben jogosan
beszélhetünk „újjátermelésről”.
szokások merevségének kényszerítő hatására átörökített
normarendszerek eredménye, másfelől viszont a telepi élet jelenlegi
konkrét körülményei és viszonyai ezt a toleranciaszintet állandó
jelleggel újra és újra megerősítik, illetve kikényszerítik, hiszen az
alkohol nélkül a telepi belső viszonyok konszolidációja borulna fel.
A telepi életforma az alkohollal összefonódva eredményezi a réteg
társadalmi státusának konzerválódását és a telepi életformából való
kitörés nehézségeit. A telep alkohol nélkül nem funkcionál; azaz a
telepi kultúra alkoholtól függő kultúrává vált.
Ahol egy kultúra maga, a benne élő emberektől függetlenül,
alkoholfüggőségű kultúrává válik, ott különös élességgel merül fel
az alkoholfogyasztás szabályozásának kérdése. Ráadásul a
túlfogyasztás szabályozásának lehetősége eleve rendkívül
problematikus, mert ennek szükségszerűen mindig az egész kultúra
globális szabályozására kell irányulnia. Ilyen értelemben az alkohol-
túlfogyasztás elleni kultúrán belüli harc vagy a kultúra
megváltoztatása irányában hat, vagy a kultúrából való kiszakadást
(kitaszítást) eredményezi. A tét így nagyon nagy.
Ahhoz tehát, hogy ez a kultúra egyáltalán funkcionáljon, az
alkoholfogyasztás igen magas szintje szükséges. Viszont már
magából a fogyasztás magas mértékből is következik, hogy a
túlfogyasztás mint állandósult és kiirthatatlan aktualitás van jelen. A
közösség a toleranciaszint állandó és kényszerű emelésével
megkísérli ugyan a mintegy külső csapásként ható folytonos
alkoholszint-növekedést humanizálni, és ezáltal szabályozni, amivel
persze csak azt éri el, hogy magasabbra emelkedik az
alkoholfogyasztás, és így az egész kivédeni akart veszedelemnek
sokkal jobban kiszolgáltatja magát. Az alkoholhoz való kényszerű
alkalmazkodásnak ez a mechanizmusa nemcsak a tehetetlenséget és
kiszolgáltatottságot jelzi, de egyre inkább önmagába zárja a kultúrát,
és egyre inkább nehezíti a belőle való kilépést. Hiszen normái egyre
inkább távolodnak az egyéb társadalmi rétegek normáitól.
Arról, hogy a telepen mi minősül túlzott alkoholfogyasztásnak,
elég nehéz viszonylag is egyértelmű képet kapni. Ennek egyik oka,
hogy a megítélés normái maguk is nagyon viszonylagosak és
bizonytalanok, másrészt pedig, miután a külvilág a kultúra szinte
minden (férfi)tagját alkoholistának minősíti, a közösség kénytelen
állandó védekező magatartást felvenni ebben a kérdésben, és
hajlamosak arra, hogy az egészet a külvilág rosszindulatának tudják
be. Ez aztán igen jó elhárító és önigazoló mechanizmusnak bizonyul.
Itt jegyzem meg, hogy a közösség tulajdonképpen nagyon is
tisztában van azzal, hogy létproblémájának a gyökere az alkohol
körül keresendő, sőt avval is, hogy mennyire tehetetlenül állnak a
probléma előtt. Ezzel magyarázható, hogy az alkoholt próbálják
állandóan „tabusítani”, ami persze reménytelen kísérlet, vagy pedig a
sors olyan végzetszerű csapásának tartják, ami ellen nem is érdemes
harcolni. Ezt a beletörődést sugalló ideológiát azonban nem kell
komolyan venni, ez inkább csak vágyálom. Nehéz sztoikus
nyugalommal elviselni egy olyan fátumot, amitől az ember időnként
két-három jól irányzott pofont kaphat. Nos, tabu ide, fátum oda, a
telep asszonyainak túlnyomó többsége a dolgokat nagyon is néven
nevezve, szívós és elkeseredett, reménytelenségében még
heroikusabbnak tűnő harcot folytat azért, hogy az alkoholfogyasztás
szintje az elviselhetőség (a bizonyos kb. 50%) körül maradjon.
Ha a kereső férfi fizetésének mintegy 60-75%-át alkoholra költi,
de viszonylag magas alapkeresettel rendelkezik, és a felesége is
dolgozik, akkor ezeket a költségeket még elviselik. Ebben az esetben
a férfi a „hát időnként egy kicsit többet iszik a kelleténél, de azért jó
családapa” típusú minősítést kapja. És szinte sohasem marad el az
„ez persze nem olyan nagy bűn, máshol is így van ez” sztereotip
felmentő ítélet. Azonnal megváltozik azonban a helyzet, hogyha a
fennmaradó összegből már a havi 4-5 presztízs jellegű étkezésre sem
futja. A családszerkezet mechanizmusaiból következik, hogy –
mondjuk – a férj 75%-os és a feleség 25%-os alkoholfogyasztása
mellett (két gyerekkel számolva) a telep étkezési szokásainak még
nagyrészt eleget lehet tenni, a terhek tudniillik megoszlanak a
részcsaládok között, mert vagy eleve az egész család részére főznek,
vagy egy-egy részcsalád az anyagilag „éppen leégett” másik
részcsalád számára is főz.
Ettől eltekintve az alkoholfogyasztásnak ezeket az arányait már
meglehetősen megterhelőnek érzik. Különösen azért, mert ez már
óhatatlanul huzamosabb ideig tartó pénzhiánnyal járhat, amiket a
család közösen még képes áthidalni, de csak azon az áron, hogy vagy
az egész család életszínvonala csökken, vagy a részcsaládnak
nyújtott segítség szűkül le, elsősorban a gyerekekre. Az igazi
problémát az okozza, hogy egy-egy családon belül nemcsak egy
részcsaládnál jelentkezik a túlfogyasztás. Az ilyen típusú
túlfogyasztás elleni harcot a minden rétegnél ismert nehézségeken túl
az is nehezíti, hogy legtöbbször képtelenek felmérni, hol is „folyik
el” a pluszkiadás. Ez a telep szociális ivási szokásaiból következik.
Hiszen gondoljuk meg, az esténkénti közös ivászatok vagy a
vasárnapi ebédeknél elfogyasztott alkoholmennyiség napi kihatásait
nem mindig lehet azonnal, de sokszor még később sem felmérni,
mert először is: ilyen alkalmakkor szinte sohasem egy részcsalád
vásárolja az összes alkoholt, másodszor pedig ez a kb. 25%-os
többletkiadás olyan kis mértékűnek tűnik az egészhez képest, hogy
egyszerűen nem lehet ellenőrizni. Különösen itt, ahol különben is
csak nyomai vannak meg a pénzt beosztó és előre megtervezett
racionális gazdálkodásnak. Gyakorlatilag havonta kétszer, fizetéskor
van alkalmuk felmérni, mennyi pénz is áll rendelkezésükre. Ráadásul
ilyenkor az elkölthető pénzmennyiség legnagyobb részét el is költik.
Minden tévhit ellenére nem „elisszák”, hanem többek között isznak
is belőle; a lényeg azonban az, hogy minden szükséges
alapélelmiszert éppúgy ekkor vesznek meg, mint ahogy ekkor
akarják az összes egyéb szükséges holmit – a ruháktól a tv-ig
bezárólag – beszerezni. Minekutána természetesen semmiből sem
vesznek eleget. Éppen itt mutatkozik meg ennek az ivási formának a
legrombolóbb tulajdonsága: a szegény életforma szinte összes
negatív jegyét, melyekből a tradíciók miatt sem túl könnyű
szabadulni (ráadásul objektíve sem lehet mindig szabadulni tőlük),
úgy konzerválja, hogy a szabadulásnak még az igényét is
irracionalizálja, mert képtelenség átlátni rajta. Hiszen egyik oldalról
több a pénzem, másik oldalról viszont ugyanannyi, ha még nem
kevesebb. Egyik oldalról olyan dolgokat vehetek meg, amik a jólét
szimbólumai, másik oldalról viszont ezek a holmik, ahogy jöttek,
úgy el is tűnnek. Az emberben az az érzés alakul ki, hogy ez az egész
csalóka álom, amiből nem tudni, miért, de mindig fel kell ébredni, és
akkor minden olyan, mint régen volt. Egyik nap kielégíthetem
bizonyos magasabb igényeimet, hogy aztán másnapra az egészből
ismét ne legyen semmi. Igaz, hogy az én családomban időnként
kicsit többet isznak a kelleténél, de hát ez így van máshol is, ott
mégis többre telik, mint itt. Képtelen vagyok rájönni, hogy hol a
hiba, de biztos, hogy csalás van a dologban. A másik családnak jóval
többet kell keresnie, más magyarázat nincs. Sajnos van. Itt minden
egyéb fogyasztás sajátos, „rejtett” formában, de teljesen
egyértelműen alá van rendelve az alkoholfogyasztásnak. A fizetéskor
kézhez kapott nagyobb pénzösszeg, valamint a viszonylag nem rossz,
alapfizetésre kapható OTP vásárlási hitel (ami nem azt jelenti, hogy
amit az OTP tud, azt a feleség is tudja) lehetővé teszi a családnak,
hogy tv-t, magnót, lemezjátszót és frizsidert vegyenek. És akkor
következik be az a mozzanat, ami a telepiek szemében olyan
misztikusnak tűnik. Még alig használták az új szerkezetet, még nem
fizették ki a hitelek negyedét sem, amikor már el is kell adniuk. És
legtöbbször nem azért, mert a férj elitta, hanem mert nincs mit enni.
Legalábbis így tűnik. Valójában a férj (vagy a feleség) mégiscsak
elitta a „tartós fogyasztási eszközt”, csak éppen nem vették észre,
mikor. A családok többsége ugyanis egyszerűen nem veszi észre,
hogy emelkedett az alkoholfogyasztása. Nem is nagyon veheti észre,
mert életmódjukban alapvető változás nem történt. Ez először némi
megdöbbenést okoz, de a későbbiekben már nem törődnek vele,
viszonylag hamar berendezkednek arra, hogy a magnók, televíziók
jönnek-mennek, miközben életük marad a régi. (De már mégsem
egészen a régi, mert most OTP-hitel is terheli.) De amikor egy idő
után előáll a tartós pénztelenség, akkor kezdenek az italra
gyanakodni. Ekkor azonban már általában késő, a folyamatot nem
nagyon lehet megállítani. Ilyenkor kezd el a feleség harcolni. Így
még esélye van rá, hogy családja helyzetét a régi szegény szinten
stabilizálni tudja. (Ez az esélye szinte mindig megvan.)
Egyáltalán nem ritka jelenség (sőt!), hogy a kereső „egyetlen
vasat” sem ad haza. Ennél azonban még rosszabb, ha a feleség pénzét
is elissza. Ez egyéb rétegek körében is előfordul, de néhány ebből
adódó jelenség ennek a kultúrának a sajátja. Először is az ilyen
egyéneket – bár meglehetősen elítélik őket – nem minősítik
alkoholistának. Pontosan fogalmazva: csak azért, mert valaki
rendszeresen elissza az egész fizetését, még senkit nem nyilvánítanak
alkoholistának. Ennek több oka is van. Először is a telep nem fog „ok
nélkül” bárkit is az ellenséges külvilágnak odadobni, mert evvel
nemcsak az illetőt, hanem az egész telepet veszélyezteti. Másodszor:
a telep összes ilyen tagját el tudja tartani, legalábbis etetni, sőt, mint
már láttuk, a telep sajátos „társasági életének” köszönhetően még
„itatni” is tudja. Ez nagyon lényeges szempont. A feleségnek így
nem kis esélye van rá, hogy gyerekei és a saját elemi szükségleteit
fedezni tudja. Az igazság azonban az, hogy a családok, ha már több
ilyen személy is akad köztük, egyre kevésbé képesek ez irányú
funkcióikat betölteni, ezért darabjaikra esnek szét. Ez a jelenség
pedig az egész kultúrát bomlasztja.
A jelenség ellen a következő módon próbálnak védekezni: hála a
„többközpontúságnak”, gazdaságilag ezeket a családrészeket
megpróbálják (anyagi oldalról nézve) tovább tagolni, egyrészt
megkísérlik a pénzt nem adó tagot elszigetelni (cserében eltartják, de
nem a feleségével tartatják el, hanem pl. a nővérénél kap enni, vagy a
bátyja családjánál stb.), a feleség viszont (a gyerekkel) a család egy
másik részével lép közös háztartásba, rendszerint az anyósával. A
közös étkezéseken együtt vesznek részt. Továbbra is együtt laknak,
és egyik fél sem értelmezi válásként a fejleményeket. Sajnos azonban
több nem fizető esetében a szisztéma már nem működőképes.
Létezik azonban egy másik típusú veszély is. Mint már említettük,
bizonyos rokonokból is álló baráti társulások keresztbe metszik a
családstruktúrát. Ennek következményeként – a nem fizetők jórészt
ilyen csoportosulások tagjai – a probléma egyszerre több családot
érint, emiatt aztán a jelenség jóval súlyosabb az egész kultúrára
nézve, mintsem az a nem fizetők száma után elvárható lenne.
Könyvem elején azt állítottam, hogy a szoros zártság és az ebből
fakadó kontroll eredményeként a Dzsumbujon belüli
csoportképződések nem lehetnek zártak, és a telepi normákkal
szembeni önálló csoporttudat nem alakulhat ki – legalábbis
következmények nélkül nem. Ez a jelenség kétségkívül igaz, mégis
az alkohol összekovácsolta, igen szoros baráti társaságok megléte
tagadhatatlan tény. Ráadásul a telepen belüli domináns (hangadó)
csoportok szerepét is igyekeznek betölteni, vagy legalábbis olyan
erőre szert tenni, hogy a telepiek egy része valóban féljen tőlük. Ez
bizonyos értelemben sikerül is nekik. Ennek egyik oka, hogy a
kontroll diszfunkcionálissá vált. Ez azonban inkább csak lehetőség a
csoportok létrejöttéhez. A valóságban ezek a csoportok – a
tevékenység oldaláról nézve – meglehetősen nyitottak. Egyrészt nem
zárt ivó közösségek, hanem éppen olyan elvek alapján működnek,
mint a telepen belüli összes egyéb társas szerveződés. Másrészt –
részben – családi-rokoni kapcsolatokba ágyazottak, így
elkülönülésük legalizált, azaz nem normasértők. Mindezektől
függetlenül szoros alkoholérdekeltségű kapcsolatokról van szó, ami a
telep retrográd, de mint láttuk, nagyon is működő normáit testesítik
meg. Ezek a baráti-rokoni szálakkal egymáshoz kapcsolódó tartós
ivási közösségek általában nem túl nagy létszámúak. De mert telepen
belüliek, és így kiterjedt családi kapcsolatokba ágyazódnak, hatásuk
pusztító lehet. Ezek a csoportosulások a telep normáit teljesen
magukénak vallják, miközben mértéktelen alkoholfogyasztásuk
révén nemcsak az amúgy is nagy nehézségek árán kibontakozó új
típusú gazdálkodás legfőbb kerékkötői, de ráadásul az egyébként is
állandó alkohol-túlfogyasztáson alapuló társas élet hangadói és
motorjai is. Ezek a társaságok telepen kívül gyakran együtt
„kocsmáznak”, de italfogyasztásuk zöme – mint mindenkié –
elsősorban a telepen zajlik.
A Dzsumbujban tudniillik a kocsma (nem hivatalos) intézménye
is megtalálható. Van belőle kettő is. Külön érdekességük, hogy mind
a kettő a telep más-más korszakát testesíti meg. Az első az 50-60-as
évek tipikus telepi intézménye. A nagyon szegény és anyagilag még
differenciálatlan, ma már a nosztalgia megszépítő fényében tündöklő
Dzsumbuj egyik utolsó kövülete. (A Dzsumbujnak ebben az időben
volt kártyavetője és jósnője is, ez is közintézményként funkcionált.)
Tulajdonképpen éjjel-nappal nyitva tartó italboltról, és nem
italkimérésről (kocsmáról) van szó. Az egyedülálló néni által vezetett
üzlet igen egyszerű elvek alapján működik: szerény haszon fejében a
közértből felhozott palackozott borokat árulja. Működését éjjel-
nappal nyitva tartásának és hitelezésének köszönheti. Árul(t)
ezenkívül cigarettát – darabonként –, valamint cukorkát, szintén
darabonként is. Az 1980-ban 73 éves néni teljes védelmet élvez a
telepen belül, a legvadabb telepiek előtt is bármikor nyitva az ajtaja.
Ma már (1978-81 között) árukészleteit mások segítségével viszi fel a
lakására. Jellemző módon a telepiek nagymérvű elköltözése után,
1982-ben bezár. Részben üzleti, részben biztonsági okokból
(tudniillik az új beköltözők részéről már nem érzi magát
biztonságban). A másik ilyen műintézmény már a 70-es éves
terméke. Igazi kocsma, ahol borkimérés folyik éjjel-nappal –
társasági élettel egybekötve. Annál is inkább, mert a
kocsmatulajdonos férj maga is itt iszik. Az italt a feleség kapcsolatai
szállítják. (Nevezetesen, miután a feleség a közértben dolgozik, az
egyébként nem dzsumbujista közértvezető szállítja ide autóval –
állítólag – saját termésű borát.) Természetesen innen is el lehet vinni
az italt, de ami lényegesebb, helyben is lehet inni. Ma is működik, az
új beköltözők is használják. A zugkocsmák léte, és különösen
állandó nyitva-tartásuk, csak újabb bizonyíték a permanens ivás és az
ebből eredő pénzhiány meglétére.
Nem elhanyagolható azoknak a száma sem, akik otthon főzik az
alkoholt. Főleg olcsó alapanyagú gabonapálinkákat párolnak, amiket
azután aromákkal ízesítenek. Tipikus „házilagos kivitelezésről” van
szó, ez nem túl nagy mennyiség, de miután rendszeresen csinálják,
éves szinten nem elhanyagolható. Nem kevesen vidéki rokonaiktól
vagy ismerősöktől szerzik be alkoholszükségletük egy részét (bort).
A torkokon lefolyó nagy mennyiségű szesz túlnyomó többsége olcsó
és meglehetősen hitvány minőségű lőre. Fogyasztói szokásukat
tekintve mindenivók, bár az alapital a bor. A sör inkább „összekötő”
és „előkészítő” szerepet tölt be egy-egy nagyobb ivás között. Ezért
sör és bor állandóan van otthon. A tömény szeszt sokszor házilag
főzik, de ha veszik is, mindig csak kis tételekben. Ez utóbbi inkább
alkalmi italként funkcionál.
Magára a konkrét alkoholmennyiségre, amit egy-egy nap
folyamán elfogyasztanak, megbízható adatok nem állnak
rendelkezésre, már csak azért sem, mert a telepen kívüli fogyasztást
nem állt módunkban ellenőrizni; arról nem is beszélve, hogy az
egyéni fogyasztások szerinti szóródás nagyon nagy. Mégis,
megközelítő becslést adhatunk; ezek szerint a kötelező minimális
szint napszaki bontás nélkül: napi 2-3 üveg sör vagy 1/2 liter bor –
fejenként. A szociális ivási szint mennyiségei: 5-8 üveg sör és/vagy
2-5 deci tömény vagy 1-3 liter bor. A családok napi rendszeres
alkoholvásárlásai: 8-12 üveg sör vagy 1-3 liter bor. Ez képezi a
minimális szint tartalékait, illetve a szociális ivás alapját, de csak azt
és nem a teljes mennyiséget. Ezért is kell napi szinten rendszeresen
újra megvenni. A túlfogyasztás mértéke mindig az alkalom és
lehetőség függvénye. A telepi ivási szokásoknak hála, anyagi korlátai
alig vannak, a viszontkínálások miatt. Anyagi következményei
azonban nagyon is súlyosak. A Dzsumbuj ebből a szempontból úgy
működik, mint egy kocsma. Azaz el lehet benne inni előre az egész
havi fizetést,6 sőt fizetést meghaladó adósságokba verheti magát
bárki. A túlfogyasztás legnagyobb veszedelme éppen ez lesz.
Nevezetesen a családok egzisztenciáját tartósan tönkreteszi, és
perspektíváitól akár örökre is megfoszthatja.

6
A kocsmának erről a mechanizmusáról részletesebben lásd: Ambrus Péter:
Pillantás a kocsmába. „Budapest”, 1982/1. számát.
 2. GYERMEKNEVELÉ S.
(A SZOCIALIZÁ CIÓ NÉ HÁ NY ASPEKTUSA)

Az egyéni ivási szokások kialakulását döntő módon befolyásolja a

családi szocializáció. Nem kevésbé meghatározó a társadalom egyéb
intézményeinek tevékenysége sem, pl. az iskoláé, katonaságé vagy
munkahelyé. Ezeket a közhelyszerű megállapításokat pusztán azért
bocsátjuk előre, hogy az ivásra szocializálás családi szerepét a
megfelelő megvilágításba helyezzük. Röviden: bár a családi
szocializálás az ivási szokásokat (is!) döntő módon befolyásolja, a
mértéktelen ivás kialakulásáért a felelősséget soha nem lehet csak
ráhárítani. A felelősség a társadalom egyéb szocializációs
intézményeit legalább annyira terheli. Hogy az egyén felelősségéről
már ne is beszéljünk.
Miután a telepen nem nukleáris típusú családformációk
működnek, ezért az itteni szocializációs folyamatokat szervező belső
struktúrákat is tárgyalnunk kell, mert kevésbé ismertek, és mert –
természetesen – a személyiség kialakulására éppen e struktúrák
gyakorolnak döntő hatást. A továbbiakban, anélkül hogy általános
elvi fejtegetésekbe bonyolódnánk, megkíséreljük a telepen belüli
szocializációs folyamatok általánosítható sémáját leírni.
A Dzsumbujon belüli családformációk gazdasági tevékenységük
oldaláról tekintve egyértelműen gyerekcentrikusak. A családok belső
érzelmi életére ugyanez jellemző. A gyerekek iránti szeretet főleg a
nők oldaláról annyira erős, hogy ma már sokszor egyszerűen ez lesz
az oka a gyakori gyerekáldásnak is. (A Dzsumbujon belül a
családtervezés már meglehetősen régóta általánosan elterjedt.) A
szülők és rokonok, valamint gyerekeik kapcsolata szinte kivétel
nélkül mindig bensőségesen játékos, és nagyon korán (4 éves kortól
már biztosan) partnerivé válik. A szülők szeretetteljes büszkeséggel
és szinte gyermeki közvetlenséggel viszonyulnak gyermekeikhez.
Éppen ez a gyermeki közvetlenség lesz az oka annak, hogy a
gyerekeket halálosan komolyan veszik, és partneri viszonyszerűség
alakul ki közöttük. A gyerekek mindent tudnak (nagy)családjukról;
arról állandóan véleményt nyilvánítanak, amihez a felnőttek mindig
mint egyenrangú véleményhez viszonyulnak, még amikor leintik
őket, akkor is. Tudniillik nem úgy intik le őket, hogy „ez nem
tartozik rád” stb., hanem pl. Így: „na nézd a nagyokost, most jobban
akarja tudni, mint az anyja.” A gyerekek hamar megtanulják, hogy
partnerek, ezért már korán nagyon öntudatosak lesznek. Az önálló
véleménynyilvánításért vagy akaratuk nyílt érvényesítéséért sohasem
verik meg őket. (Ámbátor állandóan evvel fenyegetőznek – inkább
játékosan, mint komolyan.) A gyerekek előtt mindent megtárgyalnak,
a telep ügyeit ugyanúgy, mint a családét. Meglepő nyíltsággal
tárgyalják az összes olyan témát is, amely a közmegegyezés szerint
„nem gyerekfülnek való”. A gyerekek nagyfokú önállósága,
kotnyelessége és a telep ügyei iránti kíváncsiságuk jogosságának
elismerése a felnőttek számára természetesnek tűnik, és így ilyen
irányú igényeiket ki is elégítik. A telepi életre szocializálás egyik
alapja lesz a gyerekek egyenrangú kompetenciájának elismerése.
Íme egy példa:

(Nagymama és nyolcéves lányunokája. Nagymama éppen valamit

mesél.) „… kapott szép nyugdíjat, mikor elment nyugdíjba, kapott
majdnem 2000 forintot. Mikor volt? 60-ban? (nem az unokájától
kérdezi). Gyerek: 66-ban. Nagymama: Mit tudja ő? Nem tud ő
csak enni! Annyit eszik otthon!… Gy.: Nem baj. Nm.:
Megmaradsz magnak! Gy.: Nem baj. Nm.: Mennek most is új
lakásba, majd ott kevesebbet fog enni! Nm.: … Szomszédba van
egy nő. Olyan kis fiatal, 21 éves, és az ura katona, és úgy iszik,
mint a disznó. Bemegy a szomszédokhoz, föllötyköl (= iszik), a
kisgyerek meg 3 éves, és leszökött az utcára. Gy.: Így, hanyatt
esett. Nm.: A.-né meg kiabál föl, hogy szóljak az anyjának, mer a
gyerek, a pici kétéves nincsen, és lenn csavarog. Az asszony meg
bent iszik. Gy.: Legalább öt üveg borosüveg volt ott. Nm.:
Kétéves nincs a gyerek, és ő fiatal, 21 éves, iszik, a gyerek meg
lenn csavarog, az ura meg katona, nem tudja, a gyerek mit csinál.
Megsértődött rá, hogy szóltam. Gy.: Most hozott a K. tudod, hány
üveg sört?! Egy ládát! Nm.: Láda sört? Van pénzük nekik, sok.”
A felnőttek a gyerekek közötti történéseket nemcsak elmeséltetik
maguknak, hanem a telepi élet szerves részének tekintve azt,
kommentálják, megbeszélik, a gyerekeket tanáccsal látják el stb. A
többi felnőtt ügyes-bajos dolgait nekik is elmesélik. A gyerekeket
üzenetek közvetítésére éppen úgy felhasználják, mint ahogy
különösebb álszemérem nélkül a napi konfliktusokról is beszámolnak
nekik. A gyermek magatartását maga a telep is állandóan szemmel
tartja, és a szülők (gondviselők) felé közvetíti. Egyszóval a
szocializáció egyértelműen a telepi életre szocializálást jelenti.
Ennek két alappillére van: a család és a telep. Vagyis az a
mikroközeg, melynek közvetlen hatása van a személyiség
kifejlődésére, a gyerekek születése percétől fogva kettős pólusú. A
lényeg az, hogy nemcsak a családon keresztül közvetítődnek a telep
normái, hanem a telep maga is közvetlenül szocializál. És bár a
családnak (nem biztos, hogy a szülői részcsaládnak) a folyamaton
belül elsőbbsége van (főleg kisgyermek korban), a telep közvetlen
szerepe majdnem ennyire jelentős.
Az ismertetett nagycsalád-formáción belül született gyermek igen
bonyolult, meglehetősen változó összetételű és gyakran
átstrukturálódó viszonyok közé kerül. Ennek több következménye is
van, egyrészt a gyerek számára oly fontos stabilitás szinte mindig
csak részleges lesz. Még akkor is, ha a gyermek legerősebb érzelmi
kapcsolata (pl. az anya) egész kiskorában stabil. Tudniillik ahogy nő
a gyerek, úgy válik ez a kapcsolat is felcserélhetővé. A gyerekek
viszonylag hamar hozzászoknak ahhoz, hogy érzelmi kötődéseiket
családon belül maguk választják meg. Ennek oka nemcsak a
többközpontúság, hanem az is, hogy családon belül ezek az érzelmek
viszonzásra is találnak. (Említettük már, hogy a gyerekeket
komolyan veszik.) Nem véletlen, hogy a gyerekek többségénél a
nagymama lesz a tartós érzelmi kötődés tárgya, hiszen objektíve is ő
a központ, és egyúttal a legstabilabb pont is a családon belül. A
gyerekek azt is megtanulják, hogy a család nem egy lakásban lakik,
és szeretetválasztásuk határozza meg, melyik lakásban
tartózkodjanak. (Ez lehet részleges, de sokszor a kisgyerek
egyszerűen ahhoz költözik, akit legjobban szeret. Az elköltözések
után sem ritka, hogy 6-8 éves gyerekek önállóan útra kelnek, és
visszajönnek a Dzsumbujba. És mert a szülők számára természetes
gyerekeik önálló választása – a gyerekek ki is harcolják, hogy újra itt
maradhassanak; általában a nagymamánál. Végül is az élet
kompromisszumokra kényszeríti a gyerekeket is, így viszont
kétlakivá válhatnak.) Valójában a telepen belül is kétlakivá
válhatnak. A kétlakiságból eredő ellentétes érzelmek feszültségeit –
mint tudjuk – a gyerekek tartósan nem tudják elviselni. Hiszen
stabilitásigényük nagyon nagy, ezért ez gyakran frusztrációt szül. A
frusztrációt növelheti, hogy a gyerekek sem érzelmileg, sem az
alkalmazkodás szintjén nem tudják követni a családi helyzetek
változatait, illetve a személyek cseréjét. Fennáll a veszély, hogy
felnőttként rosszul fogják tűrni a konfliktusos helyzeteket, és
személyiségük érzelmileg labilissá válik. Ezt segítik elő a családon
belüli gyors indulati-érzelmi változások, és a telep egész
„hiszterizált” légköre is. A családon belül a gyerek több, különböző
típusú követendő modellt lát. Előfordul, hogy a részcsalád presztízse
és a hierarchián belüli helye a gyerek érzelmeivel és megítélésével
ellentétes. A családszerkezetből adódóan ezt a gyereknek általában
tudtára is adják, vagy a mindennapi életben úgyis tapasztalhatja.
Mindezeket a hatásokat a gyerekeket körülölelő szeretet sem képes
teljesen közömbösíteni, sőt bizonyos értelemben a szülőket saját
gyerekükért folyó rivalizációs harcokba kényszerítheti a család többi
részével szemben. Viszont egy-egy erős anya (vagy nagymama)
minden részcsaládot behódolásra kényszeríthet, és ezen keresztül
összes gyerekeit és unokáit – szinte egész életre – tartós érzelmi
függőségi helyzetbe hozhatja. Az infantilis személyiségjegyek nagy
része az érzelmi élet gyerekkori zavaraira és stabilitásának
problémáira vezethető vissza. Ehhez járul még, hogy a férfiak
kevésbé folynak be a nevelésbe, szerepük sokszor szimbolikus,
valódi uralmi helyzetük nincs, hatásuk a kisgyerekekre csekély,
szerepük a pubertás körül nő csak meg.
Miután a gyerekek meglehetősen önállóak, ráadásul a szűk
lakások, a szülők kevés ideje és a telep adta biztonság eleve a
lakáson kívülre helyezi a gyerekek életének súlypontját, így a telep
közvetlenül szocializációs funkciókat tölthet be. A gyerek ekkor
azonnal megtanulja, hol a helye családjának a telepen belül, és azt is,
hogy a család egyes tagjairól mi a telep véleménye. Ezen, valamint
mindennapi viselkedésének ellenőrzésén keresztül tanulja meg a
telepi hierarchiát; valamint azt is, hogy ő is és családja is a teleptől
függ. S bármennyire szeresse is valamelyik hozzátartozóját, biztosan
meg fogja tanulni, hogy egyetlen igazi tekintély létezik – ami előtt
családja is (sokszor nagyon is berzenkedve) kénytelen meghajolni –,
és ez a telep közvéleménye. Ezzel egyenrangú, ha nem fontosabb,
hogy a gyerekek biztonságérzetét nem annyira a család, mint inkább
a telep adja. (Gondoljunk például arra, hogy a telep milyen árgus
szemekkel figyeli és milyen egyértelműen megköveteli a szülőktől a
gyerekekkel való törődést stb. Ezt a gyerekek természetesen nagyon
is tudják.)
A családon belüli, sokszor áttekinthetetlen viszonyok, az
azonosulási modellek ellentmondásossága, a családi feszültségek az
egyik oldalon, a családon és telepen belüli azonos korcsoportú
gyerekek természetes közössége a másik oldalon nagyon hamar az
azonos korcsoportú gyerekközösségek önálló életének
kialakulásához vezetnek. Végső soron ezt a tendenciát nemcsak az
erősíti, hogy a telep a gyerek számára biztonságot nyújt, miközben a
felnőtteknek kevés idejük jut a gyerekekre, hanem legalább annyira
ez irányba hat az is, hogy a gyerekek önállóságát és partnerségét
mind a családok, mind a telep elismeri. Ezek a csoportok sokkal
inkább a telep és nem a családok ellenőrzése alatt állnak. Mellesleg
szervesen beilleszkednek a telep életébe, annak elismert és
tiszteletben tartott részeivé válnak. Ettől kezdve a gyerekeket (akik
lassan a kamaszkor felé közelednek) egy hármas szocializációs
intézményrendszer formálja. Bonyolult kölcsönhatás alakul ki,
egyrészt a három formáció egymáshoz való viszonyában, másrészt,
miután mindhárom formáció belső struktúrája és részben normái is
különbözőek, egy-egy gyerek vonatkozási csoportjaihoz való
alkalmazkodása és különböző szerepei (státusai) annyira sokrétűvé
teszik egyrészt a gyerek életét, másrészt a szocializáció folyamatát,
hogy a kamaszkor befejeződésére az életmodell-minta szinte minden
elemét elsajátítják, és a telepi életre megérnek. Ezt a folyamatot
betetőzi és egyben a telepi felnőtt életet elindítja az első párválasztás,
ami rendszerint szintén a telepről történik. (Egyébként a telepi
életformára való nagyon gyors érés magyarázza a nagyon korai első
párválasztásokat is; 16-18 éves kor között. A lányok egy része még
ma is ekkor szüli első gyermekét.)
A kortárscsoportok nagyon erősekké szoktak válni. Belső
kohéziójukat a telepi tudat adja, és a „külső erők” elleni harcokban
kovácsolódik ki rendkívüli összetartó erejük – kifelé. A csoportokon
belül nagyon erős dominanciaharc folyik, amit a telep bátorít, és a
kamaszcsoportok vezéregyéniségeit legalizálja. Az itt kialakult
hierarchikus viszonyok rendszerint a későbbi felnőtt élet
presztízsbesorolásainak alapjaivá válhatnak. A csoportok annak
köszönhetik különös súlyukat, hogy belső (csoport)szolidaritásuk
nem más, mint a telepi szolidaritás egyik sajátos, rendkívül erős
válfaja. A telepi normákat, bár sokszor konfliktusos formában, de
nagyon erősen képviselik, ha kell, saját családjaikkal szemben is. A
családokat így a gyerek kortárscsoportjai sakkban tarthatják – hiszen
bizonyos kérdésekben számíthatnak a telep többségének
támogatására. Másrészt viszont előfordulhat, hogy egyes
csoportosulásokat napokon belül megsemmisít a telep összefogása,
ha ezek tartósan alapnormákat sértenek. (Pl. ha kisebb gyerekek ellen
lépnek fel.) A játékszabályok betartása mellett a gyerekcsoportok
nagy önállóságot és belső védettséget élveznek, bár a telep, és így a
szülők is, mindent tudnak róluk. Ez – éppen szocializációjuk révén –
számukra is természetes. Ez fordítva is igaz, azaz a telepi ügyekről
ők is mindent tudnak. Végső soron a telepi életre szocializálást, bár a
család és a telep kezdi el, a kortárscsoportok maguk fejezik be, az
egész közösség hathatós ellenőrzése mellett. (A folyamatot itt már
tovább nem kísérjük nyomon, csak megjegyzem, hogy a
családalapítással újra megnő a saját nagycsalád szerepe.)
Őszintén szólva, a kortárscsoportok megléte és működése
elsősorban az alkoholfogyasztás szempontjából érdekelt. Tudniillik
itt rögzülnek és válnak általánossá a telepre jellemző ivási szokások.
Az alkoholfogyasztásra szocializálás tulajdonképpen ugyanúgy a
születéssel kezdődik, mint általában az egész életre szocializálás. A
túl korán elkezdett ivás a telepi élet egyik – a túlfogyasztás elleni
harc szempontjából tragikus – ténye. Nincs olyan gyerek, aki 3-8
éves kora között már ne válna állandó kóstolóvá. 10-11 éves kortól –
főleg a fiúgyerekek – igaz, még nem rendszeresen és nem sokat, de
már hetente többször is fogyasztanak alkoholt. 13 éves korukig
bezárólag, szinte kivétel nélkül, napi rendszeres fogyasztóvá válnak.
A lányoknál ez 2-3 éves késéssel következik be. Bár ebben a korban
a mennyiség még nem sok, de az alkalmi lerészegedés már nem is
olyan ritka.
Az alkoholfogyasztásra szocializálás titka és ennek
eredményeként a túl korai rendszeres ivás kialakulásának a titka az
alkohol köznapiságában és a minimális szint értékközömbösségében
rejlik. Miután mind a család, mind a telep ivási szokásainak egy
része nem kapcsolódik semmiféle alkalomhoz, és az
élettevékenységen belül semmi nyomatékosító funkciója nincs, a
gyerekek előtt mint a mindennapi élethez hozzátartozó
szokványtevékenység jelenik meg. Ezért nem is nagyon értik, ha
tiltják tőlük. Ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek nincsenek tisztában
az alkoholfogyasztás veszedelmeivel. Sőt! Miután nemcsak
szemlélői, de szenvedő alanyai is a túlfogyasztásból eredő
konfliktusoknak, nagyon is tudják, mit jelent a túlfogyasztás. De már
ez sem ilyen egyértelmű. Hiszen azt is látják, hogy a vidám családi
és egyéb ünnepeken, amikor mindenki jól érzi magát – többek között
ők is, hiszen általában későn fekszenek, arról nem is beszélve, hogy
közvetlen mellettük zajlik az egész –, ott is túlfogyasztás történik,
amit egyetlen felnőtt sem nehezményez. Magyarán, a túlfogyasztás
iránti tolerancia a gyerekek számára is természetes lesz. Amit
elítélnek, az a nagyfokú lerészegedéssel járó botrányokozás. A
kóstoltatási, illetve kóstolási szokások éppen ennek az
értékközömbösségnek köszönhetik korai kialakulásukat. A
kóstoltatásoknak (5-6 éves kor között ez teljesen bevett) más
funkciója is van. Nevezetesen, ezen keresztül vonják be a gyerekeket
a különböző családi ünnepek közösségébe. Jellemző módon ilyenkor
nemcsak elnézik, ellenkezőleg, maguk a felnőttek biztatják a
gyerekeket néhány korty alkohol elfogyasztására. Más esetekben a
kínálás ritka. A gyerekek kóstolgatásaira számtalan lehetőség adódik
– az otthon tartott alkoholtartalékok jóvoltából. A „lebukás” rizikója
nem túl nagy, következménye pedig szinte semmi.
Már a kisgyerekek alkoholra szoktatásánál belép a telepi
kortárscsoportok (jelen esetben a kicsiknél idősebb kortárscsoportok)
meglehetősen komoly szerepe. Ezen a szinten a kicsik egyértelműen
kínálásoknak vannak kitéve. Itt most egyáltalán nem beavatási
szertartásokra gondolok, hanem a telepi élet közvetlenségéből és a
gyerekek kitüntetett státusából adódó gesztusokra. Ne feledjük, hogy
a kamaszközösségekre is érvényes az elkülönülés viszonylagossága.
Így a kisebbek elől sem lehetnek teljesen zártak – legalábbis a
telepen zajló mozgások egy-egy „metszéspontján” nem. Mellesleg a
csoportosulásoknak elemi érdeke is fűződik ahhoz, hogy a kicsikkel
jóban legyenek. A kicsik a telepi kontroll eszközei, és ráadásul a
kamaszok alkoholvásárlásait – éppúgy, mint a szülőkét –
problémamentesen elvégezhetik stb. stb.
Az a tény, hogy a család – de a telep más tagjai is – a kisgyerekkel
veteti meg az alkoholt, komoly szocializációs faktornak számít,
növeli a gyerek családon belüli szerepét és fontosságát. A gyerek
számára teljesen normális, mindennapi dologként rögzül, hogy
családon belüli hasznossága összefügg az alkohollal is. Arról nem is
beszélve, hogy az alkoholvásárlást mindig honorálják is, ami így
számukra természetes és hasznos tevékenységgé válik. A
gyerekekben nem hogy nem alakul ki az alkoholvásárlással szembeni
gátlás, ellenkezőleg, még kitüntetett pozitív értékek is kapcsolódnak
hozzá. (Nem szabad elfelejteni, hogy az alkoholvásárlás és –
fogyasztás milyen szorosan összefügg.)
A 8-10 éves gyerekek már meglehetősen önállósulnak,
felszabadulnak a családi ellenőrzés alól. Ekkor kezdenek
egyértelműen – először inkább csak ad hoc jelleggel –
kortárscsoportokká szerveződni, illetve az idősebb szerveződések
tagjaivá válni. Önállóságuk nemcsak cselekvési, de részben anyagi
is. Éppen alkohol- (és egyéb) bevásárlásaikból szerzik zsebpénzüket.
Ekkor kezdenek először saját maguknak is próbaszerűen alkoholt
venni. Általában közösen vagy közösségük számára veszik,
csoportosan fogyasztják el. Otthon is egyre gyakrabban fogyasztanak
– sőt társaiknak is visznek belőle. A szülők kínálási aktusait most
már sokszor ők erőszakolják ki. Még a legkülönbözőbb módon
jutnak hozzá az alkoholhoz, és természetesen meglehetősen kicsiny
mennyiségben, de már egyre gyakrabban. 10 év körül az ivás
természetessé válik, amit természetesen sokkal kevésbé az alkohol
okozta hatás, mint a családi és telepi felnőttek utánzása motivál. 12-
13 éves koruk körül az otthoni étkezések (vasárnapi ebéd!) közbeni
alkoholfogyasztásuk már megengedett, később más ünnepi
alkalmakkor, majd az esti társasági élet keretei között is lassan
megszokottá válik az ilyen korú gyerekek alkoholfogyasztása. Ezek
már a telep felnőtt életébe való bevonás kezdeti lépései.
Korcsoportjukon belül is rendszeresen kezdenek alkoholt
fogyasztani, ekkor még alapvetően egyéb játékokat kísérő
tevékenységként, de egyre határozottabban feltűnik a szabadidő
olyan ivással egybekötött eltöltése, ahol már az iváson lesz a
hangsúly. Ivási szokásaik közösségi jelleget öltenek. Egyéni ivásaik
csak kóstolgatások és elszigetelt jelenségek maradnak. 14-16 éves
korban a társas tevékenység kohéziója a legnagyobb. Ekkor már a
szabadidős tevékenység egyértelműen kapcsolódik az alkoholhoz.
Természetesen társas ivás zajlik, ami erősíti a csoportkohéziót, de
lényegesebbnek tűnik, hogy – mintegy a folyamat betetőzéseként –
ekkor válik tudatossá, és ezentúl is így fogják egymástól elvárni
alkoholköltségeiknek megosztását. Ezzel a telepen belüli alapvető
ivási szokásokat rögzültnek tekinthetjük. Otthon 16 év körül
egyenrangú partnerek (bár korlátozott mennyiségben) a különböző
ivással egybekötött eseményeknél. Amikor a gyerekek elkezdenek
dolgozni, a telep felnőttként kezeli őket. Ekkor már a telep
szociálisan elfogadott normái érvényesek rájuk is. A fiatal férfiak
zöme szinte azonnal túlfogyasztóvá válik. Hiszen most kezdik el
élvezni az életet (17-20 év között). A telep evvel a túlfogyasztással
szemben rendkívül elnéző. A helyzet a családalapítással változik
meg, legalábbis a megítélést tekintve. A túlfogyasztás kérdése az
egyén szféráján belül kell hogy megoldódjon.
 3. SZABADIDŐ S TEVÉ KENYSÉ G

A szabadidős tevékenységek, bár igen sokrétűek, két alapvető

szempont szerint rendszerezhetők. 1. A telepen, illetve a telepiekkel
együtt töltött szabadidő, 2. a telepen kívül, a telepiektől függetlenül
töltött szabadidő. A szabadidős tevékenységek elemzéséből kiderül,
hogy ez utóbbi mennyire alárendelt szerepet tölt be, illetve hogy a
rendelkezésre álló szabadidőnek mennyire kis hányadát alkotja. A
szabadidős tevékenységeket tehát – ilyen vagy olyan módon –
szintén a telepi forma szabja meg.7
A lakások kicsinysége és a telep túlzsúfoltsága következtében
nagyon sok olyan szabadidős tevékenység van, ami telepen kívül
zajlik. Ezek általában a hagyományos városi életmódból adódó,
közismert hétvégi formák. Mint például a kirándulások. Általában
egy-egy család, néhány hozzájuk csatlakozó gyerek és ezek felnőtt
rokonai közül páran együtt mennek kirándulni. A férfiak viszonylag
ritkán vesznek ebben részt. Ilyenkor a budai hegyekbe mennek, ott
(magukkal vitt élelemből) esznek, viszont a gyerekeknek biztos
vesznek valami nyalánkságot is. Sokszor egy-egy szülő több család
gyerekét is viszi, illetve a kamasz kortárscsoportok együtt mennek
kirándulni. Ez utóbbiaknál ugyanúgy, mint a felnőttek esetében, a
kirándulás alkoholfogyasztással is egybe van kötve. Főleg a 60-as
évek végéig dívott, ma már nem túl általános szabadidős
tevékenység. Hasonló módon szerveződik az Állatkertbe és a
cirkuszba járás. Közösségi jellege szintén halványul. Meg kell
jegyeznünk, az említett kikapcsolódási formák sohasem jelentettek
rendszeres tevékenységet, és inkább mindig egyszeri, ünnepnapi
szórakozásnak számítottak. Főleg fizetések környékén volt népszerű,
7
A szabadidő stukturálódásának általánosabb kérdéseire itt nem áll módunkban
kitérni, elsősorban a szabadidős szokásokat igyekszünk leltározni: bár szabadidőn a
mindennapi élet fenntartására fordított időn túli időt fogom érteni; a telepi
sajátosságokból adódóan ez némileg problematikus. Gondoljunk pl. arra, hogy a
telepi viszonyok között a háztartás vezetése és a szabadidős tevékenység
szétválasztása mennyire nehéz.
amikor is a gyerekekre fordított foglalkozások jó részét evvel le is
tudták. Az Állatkert és a Vidám Park ma is hasonló funkciókat tölt
be. A fiatalkorú csoportok önálló szabadidős tevékenységében még
ma is gyakrabban szerepel, mint a kisgyerekek és családjuk esetében.
Ettől függetlenül ma már a majálisokkal együtt sem fordul elő
többször, mint évenként 2-3 esetben. Az ún. népünnepélyekre is
közösen járnak. Ez esetben a férfiak elkülönülve szórakoznak, azaz
isznak, és később is mennek haza. Ez okból kifolyólag a nők jobb
szeretnek csak a gyerekekkel járni. Így a férfiak már eleve külön
mennek – ugyanoda. Valamivel gyakoribb a nyári strandra járás,
jobban meg is őrizte közösségi jellegét. De ez sem jelent többet,
legföljebb 2-4 strandnapot egy szezonban. Az olcsó kültelki
strandokat látogatják. Valamikor a nagy közös moziba járások is
bevett szabadidős tevékenységnek számítottak. Ma a felnőttek
többsége 1-2 évig sem megy el moziba. Szinte teljesen megszűnt a
vasárnap délutáni cukrászdába járás szokása is. Ennek oka a
drágaság mellett abban is keresendő, hogy ma már nagyon messze
van csak cukrászda. Az itt felsorolt tevékenységeknek többségét ma
a televízió-nézés pótolja. Ez azonban mégsem jelent képernyőhöz
„tapadást”. Inkább csak be van kapcsolva, mint valamikor a rádió
volt. (Valójában az is be van kapcsolva.) A kamasz gyerekek
többsége ma már elsősorban magnózik. (Az is hangosan szól.)
A szabadidős szokásoknak ez (az általános trendnek megfelelő)
változása mindenesetre ellentétes eredménnyel járt, mint az a nem
telepi körülmények között élő populációnál megfigyelhető.
Nevezetesen nem a családcentrikus és atomizált szabadidős
tevékenység irányába hat, hanem egyrészt j óbban magába zárja a
telepet, egyúttal a telep hétvégi zsúfoltságát növeli: hiszen nem
mennek el a telepről. Ráadásul nemcsak a zsúfoltsággal, de a gépi
hangerő tetemes megnövelésével a hétvégek zajszintjét, így a
feszültségek forrásának számát is növeli. A hétvégi szabadidős
tevékenység teljesen beszorult a telepre. Bár eddig is a telep volt e
tevékenységek fő színtere, hiszen a gangokon, az udvarban stb. eddig
is sakkoztak, kártyáztak, futballoztak vagy csak trécseltek, miközben
a gyerekek zöme is itt játszott. De legalább a sok gyerek közül
számosan távol voltak, a kamaszok a telepen kívül voltak saját
magukkal elfoglalva, és a férfiak nagy része is kivonult valamilyen
meccsre. Tény, hogy a szombattal megnövekedett szabadidő ma
jóval több feszültség forrása, hiszen a családon belülre áthelyeződött
szabadidő eltöltésének a telepen belül objektíve nincs és nem is lehet
valódi lehetősége.
Ennek a jelenségnek van egy meglehetősen káros következménye:
a férfiak hétvégi napközbeni kocsmázása. Ez eddig is igen jelentős
volt, de mégiscsak mérséklő hatással volt rá a hétvégi közös családi
időtöltés meglévő szokása. E szokások kihalása az alkoholfogyasztás
korlátozására és az ivási szokások átalakítására tett kísérleteket
nagymértékben gátolja. Tudniillik a férfiak egy részénél a kocsma
visszanyeri a szabadidő eltöltésében élvezett kitüntetett szerepét. A
szombat-vasárnapi ebéd befejeztével a két szabad délután a férfiak jó
részénél kocsmai időtöltéssé válik. Ráadásul nem egyéni, hanem
(általában) közös programként. A kocsmába járás – a kapcsolatok és
az idő szerint is – meglehetősen strukturált. A Dzsumbujban lakó
férfiak kocsmázásának eleve két fajtája van. Az egyik, amikor a
telepi kapcsolatokon kívüli munkakapcsolatok folytatása és így a
társas élet és egyúttal a magánszféra telepi kontroll nélküli része, és a
férfiak számára a teleptől való részleges függetlenséget jelenti.
Ilyenkor a munkahelyhez közeli kocsmákat látogatják, és a család
előtt e kapcsolatok csak alig ismertek. Időben viszonylag rövid
kocsmai tartózkodásokról van szó. Ekkor többnyire még a délután
folyamán hazatérnek. Sokszor valóban csak a munkaidő utáni néhány
pohár szeszes ital gyors elfogyasztására korlátozódik. Kétségkívül ez
a férfiak telepen kívüli kapcsolatainak legtartósabb része, bár a
kapcsolatok nem túl szorosak, és nem is terjednek túl a közös
kocsmai ivásokon; gyakorlatilag munkatársi kapcsolatoknak
értékelik őket.
Az igazi kocsmázás azonban már egészen szoros összefüggésben
van a teleppel, illetve az azon belüli viszonyokkal. Itt nyilvánul meg
az általunk „vertikális”-nak nevezett kapcsolatrendszereknek az
egyik legkárosabb hatása. A kamasz kortársi csoportokból öröklött,
rokoni szálakkal átszőtt baráti kapcsolatok átörökítik a korábbi
telepen kívüli szabadidő-eltöltésnek a szokását, és a kocsmába
helyezik azt. Ha közelebbről megnézzük ezeket a szerveződéseket,
akkor meglepő dologra jövünk rá. Ezek az emberek szabadidejüket –
akár ivással is – eltölthetnék a telepen belül is – közösen. Mégis
délutánonként inkább a kocsmába járnak. Itt találkozhatnak közelben
lakó, szintén kamaszkorból meglévő barátaikkal. Ugyancsak előnye,
különösen a fiatalabb férfiak esetében, hogy ez lesz az esti
szórakozás közös kiindulópontja, ilyen értelemben ez egyúttal
találkahely is. A leglényegesebb ok azonban az, hogy ekkor a telepen
nincs megfelelő tevékenységi terep az ivás számára. Talán
emlékszünk még rá, hogy ez a nők ideje a telepen. A férfiak egy
része ebben az időben áttelepszik a környező kocsmákba. Kicsit
sarkítva a dolgot azt is mondhatnánk, hogy a kocsmák ilyenkor a
telep „kihelyezett tagozatai”. Ezen túlmenően azonban a telepiek
külvilággal zajló kapcsolatainak legfőbb színtere is. Az idősebbek és
családosok jó része estére hazatér. A fiatalabbak esetleg átöltözni
hazamennek, majd, ha történetesen péntek vagy szombat este van,
innen indulnak mulatni és szórakozni.
A telepi fiatalság még ma is kisebb csoportokban, de együtt megy
hétvégi estéken szórakozni, táncolni a környék kultúrházaiba. Ide
még sok fiatal házaspár is el-eljárogat. Mióta diszkó van, már inkább
zenés helyekre járnak. A legnépszerűbb kétségkívül a Csili. A
fiatalok többsége – mintegy falkaszerűen – kialakult szokások szerint
általában egy helyre jár. Azaz egy-egy ilyen külvárosi kultúrház
hétvégi táncos rendezvényén a telep ifjúsága újra találkozik. Vagyis
együtt töltik az estéiket, még ha nem is otthon. Nem véletlen, hogy a
kultúrházak ezt mint valami inváziót élik meg, és védekezni
próbálnak ellene. A telepi ifjúság egyszerűen otthon érzi magát, és
mintegy házimulatságnak fogják fel az egészet. Ezért aztán
viszonylag könnyen és a szeszmennyiség növekedésével arányosan
meglehetősen gyakran elszabadulhat a pokol. A telepi öntudat hamar
működésbe lép – ezért nem ajánlatos közülük valakit is megsérteni.
Őszintén szólva, a nem telepi lányoknak sem túl ajánlatos egy telepi
fiúval ellenkezni. Így talán érthetővé válik, miért foglalkoztat például
a Csili egy-egy szombat este valóságos különleges hadosztályt a rend
fenntartására.
A szabadidős tevékenységek zöme azonban mégiscsak a telepen
belül zajlik. A társas tevékenységeken kívül persze egyéni
szabadidős tevékenységek is vannak. Ilyen például az olvasás. (Főleg
kalandos útleírások, krimik, sci-fik, népszerű tudományos
ismeretterjesztő könyvek, lányregények stb. Viszonylag kevés
könyvet vesznek, azt viszont egymás közt is kölcsönzik. Könyvtárból
is gyakran kölcsönöznek.) Ilyen továbbá a különböző
hobbitevékenység, fa- és fémtárgyak készítése, horgolás. Ezeket a
munkákat rendszerint eladják a telepen belül, vagy elajándékozzák.
Sokan tartanak díszállatot (halak, énekes madarak és nagyon sok,
kivétel nélkül nagy testű kutya). Néhány családnak van telke, olcsó
vidéki zártkertek, melyeket a vidéki rokonság közvetítésével
vesznek. Zöldséget, gyümölcsöt termesztenek rajta. Ez még
viszonylag ritka. Igen népszerű a hétvégi autószerelés. Használt
kocsikról van szó, amiket előszeretettel szednek szét és raknak össze.
Ezt a munkát igen szeretik, és tolonganak érte. Ritka jelenség, de
mégis gyakoribb, mint első pillantásra hinné az ember.
A Dzsumbuj szabadidejének jó részét társas tevékenységgel tölti.
Azt is lehetne mondani, hogy a telep nagyon jól elszórakoztatja saját
magát. Hiszen mindig történik valami, arról nem is beszélve, hogy a
telepi történésekben részt venni nemcsak kellemes időtöltés lehet, de
az egyén telepen belüli helyzetére nézve fölöttébb hasznos is. A már
ismertetett mindennapi társas összejöveteleken túl vannak
kifejezetten ünnepi alkalomból rendezett mulatságok is. Ezek közül
az egyik leginkább elterjedt forma a névnapok ünneplése. Ilyenkor
(és gyakorlatilag csak ilyenkor) néhány külső kapcsolatukat is
meghívják vendégségbe magukhoz. Ha belegondolunk abba, hogy
hány név létezik, és főleg hányan viselik e neveket a Dzsumbujban,
akkor máris fogalmat alkothatunk magunknak a telepi „bulik”
gyakoriságát illetően. Alig lesz hétvége, amikor valamelyik család
névnapot ne ülne. Ilyenkor a készülődés már ebéd után megkezdődik.
Sőt délután már előünnepet (előivást) tartanak. Általában 5-7 óra
között megjönnek a „hivatalos vendégek” is. A háziak óriási
mennyiségű alkoholt vesznek erre az alkalomra. Az anyagi helyzettől
és a várható létszámtól függően az alkoholmennyiség a
következőképpen alakul: tömény szeszből 2-5 liter, sörből 40-100
üveg, borból 2-5 liter. Ez az induló mennyiség, amit a háziak állnak.
Maga az ünnepség mind jellegét, mind tartalmát, mind idejét tekintve
leginkább a szilveszteri mulatozásokra hasonlít. Eleve rendkívül
sokan vesznek benne részt, jó részük változó közönségként.
Szabályos „pendlizések” folynak a telepen belül. Hogy a Dzsumbuj
mennyire magának mulat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az,
hogy a hangulat többnyire akkor hág a tetőpontra, mikor a külső
vendégek már elmennek. Azaz kb. 10-11 óra után. Ha az alapital
elfogy, akkor hoznak a többiek, bár ilyenkor már itallal együtt illik
érkezni. A „bulin” nagy közös éneklések, táncolások és vidám
hancúrozások folynak. Mindenki berúg, a hangulat az
elviselhetetlenségig fokozódik, a lakáson kívül a közös helyiségeket,
a folyosókat összehányják, piszkítják. A mulatozás ekkor szinte
mindig végletes lesz. A részeg duhajkodás és elszánt jókedv minden
mértéket félredobva a paroxizmusig fokozódik. Általában hajnalig
tartanak ezek a „partik”. Másnap a résztvevők átalusszák a délelőttöt.
A résztvevők száma változó. A meghívottak – ezek főleg telepiek,
mert erre a közvetlen barátokat formálisan is meghívják – létszáma
átlag 10-30 fő között van. (Ebből 2-3 kinti kolléga.) A valóságban
persze ennek többszöröse is lehet. A Dzsumbujon belül a szabadidős
tevékenységek csúcspontja ez a szombat-vasárnap esténkénti sokszor
lázálomszerű nagy ivászat. Lefolyásuk, jellegük, érzelmi töltésük –
és következményük is – vészesen hasonlít az eredeti szegény
életforma tomboló erejű fizetésnapi nagy ivászataira.
 4. ADALÉ KOK AZ ALKOHOL KÉ RDÉ SÉ HEZ

„Szóval én nem csinálnék semmit idefigyelj evvel a teleppel! – De

valamit kell csinálni azért! Avval nincsen elrendezve! – Nem
csinálnék! Várjál, mit akarok mondani! Én azt csinálnám kérlek
szépen, hogy égigérő ilyen… nem is tudom milyen… mint mondjuk
ez a cső, ilyen vastag vasból csinálnék kerítést! Égigérőt! És csak azt
engedném ki vagy be, aki normális! Mert kérdezlek, 99 százaléka
iszákos, ronda pofájuk van, jobban a nőknek, mint a férfiaknak –
(közbevág). De azért nekik is kell valamit csinálni! – Mit kell? –
Valamit kell nekik is, nem? Az nem lehet, hogy csak a rendesek! –
Hát kérdezlek én tégedet – (Újra közbevág, nagyon indulatosan.) És
talán pont azért iszik mer őt lenézik, hogy iszik! Mondjuk ez egy
példa, nem? – (Már fulladozik a dühtől.) Huu! Persze! És például aki
nem iszik, azt minek tartsák ebbe a Dzsumbujba? És nem áll le velük
inni meg izélni?! Na, azt minek tartsák? Semminek se! Senkinek se!
Én magamról beszélek! Mert nem iszok, nem csavargok, az ajtómon
nem jönnek-mennek, és az nem ember, kérlek szépen! Az nem
ember, aki nem áll le velük poharazni! Az soha nem is volt! – Nekem
semmi kifogásom nincs az egész ellen. Én szerettem itt lakni. – Én
mást nem csinálnék, a háznak a négy sarkára négy tornyot, bele
géppisztolyosokat! Mind leszedni őket! Ezeket a rohadtakat! – Az
mindenhol van. Nemcsak a Dzsumbujba. – Dehogy van. Mindenütt
azér… ennyire nincs mint itt. – (Csodálkozó hangon.) Hát ki volt itt
olyan? – No te csak hallgass! Még akkor hol voltál? Anyádba. Mikor
már mink itt laktunk. – No de most már nincs, épp ez, hogy már
olyan nincs, mint akkor. Hol vannak a bicskázók már meg az
ilyenek? Volt régen. Hát mesélte anyu is. De most már hol vannak?
Sehol. – Persze! Persze! – Már mind börtönbe van. (E. nagyot nevet.)
– Ez az! Mind börtönbe van.”

„Mert azt is utálom én, aki azt mondja, hogy márpedig én nem innám
meg a sört. Otthon meg lemegy a közértbe, és a szatyor aljába beteszi
a sört. (A kérdések nincsenek szinkronban a feleletekkel, mert B.-né
nekem válaszol személytelenül olyan kérdésekre, melyeket nem én,
de valószínűleg mások számon kértek tőle.) Mert valamelyik nap,
tiszta viccből álltam a pénztárnál, 27 kosárból 2 kosár volt, amibe
nem volt szesz. Na, mit állapítottam meg? Vártam a lányom, míg
sorra kerül a pénztárnál. Na, mit vettem észre? Még nevettünk is
rajta. Na akkor? Hol az alkoholista? Az is ugyanúgy sorba állt.
Köztük volt, nem? De köztük volt az, aki mutyiba iszik! És ha
magára csukja az ajtót? És úgy berúg? És nem tudja a szomszédja?
Az éppenúgy lehet alkoholista! Vagy az, aki nyíltan bemegy,
megissza azt az egy korsó sört vagy két pohár sört, elbeszélget,
szevasztok, megyek haza. Na, most melyik az alkoholista?”

„Én azt hiszem, egy kicsit a látszatról ítélik meg. Mer ma, a mai
rendszerbe akinek nincs rendezett lakása, az csak ott csúszik el!
Hogy egyről a kettőre nem megy. Mer azért ha semmi mást, egy
OTP-t minden évbe lehet kifizetni. Nem kellemes a fizetése, de
bizony minden évbe tud egy új darabot, és bizony egy elég értékes
darabot venni. És amellett még mindennap tud enni is. Ma annyi
lehetőség van, lehet befizetni ezt az ennivalót, akkor is lehet, ha
hirtelenebben akarok, akkor megoldom más fazonba. Akkor nem
eszek úgy, eszek silányat, hiszen a gyomorba nem látnak bele. Akkor
azon vagyok, hogy túllegyek rajta. Hogy valami baja van? Én ezt
nem fogadom el. Azér, mert iszik! (Azért iszik, mert iszik). És én
mégis arra teszem a pontot. Vagy összejönnek, elbeszélgetnek, és
esetleg, mittudomén, hamarabb megártott neki, vagy nem evett úgy,
vagy mittudomén, azt is elfogadom. De hogy én azér, mer ma
összevesztünk, és én ma azér berúgok, hát én ilyet még nem láttam!
Az legyen a pont a vége?!”

„Hát lehet, hogy az alkoholisták kitalálják azt, mer megszerette a

bort, és nem tudja, hogy mi az elég. Vagy a szervezete kívánja. De én
nem hiszem, hogy azér be lehessen rúgni, mer most magával
összeveszek, és akkor rögtön lemegyek és berúgok, vagy az urammal
összevesztem. Azt aláírom, hogy nem siet haza, eltársalogja az időt,
többet iszik a kelletinél, megárt neki, de nem ugyanaz az ok, hogy
csak azér ivott. Csak csupán azér ivott többet, mer vagy nem siet
haza, mer nincs neki ambíciója sietni haza, de azt nem fogadom el.
Az csak egy kifogás, kitalál valamit. Mér ne legyen a másik hibás?
Nem takaróznak általában az alkoholisták. Nem! Az, hogy egy
kupacba mennek, megvan a tereferéjük, addig tereferélnek, míg a
vége az, hogy… majd részegen mondja azt! Figyelje csak meg!
Hogyha mondja is, hogy mér rúgott be, mer esetleg otthon baj van.
Pedig nem azér jött el. Gondolom azér, mer viszketett a torka. És ő
maga kívánta, nem? Mer én olyat nem láttam, aki például bánatában
iszik. Nem hiszem el, na! Ez az egy, amit nem hiszek el! Senkinek
sem, hogy azér iszok, mer összevesztem vagy azér iszok, mer a
gyerekem kórházba került, vagy azér iszok, mert rossz a gyerekem.
Azér iszik, mer megszokta! És nem tud ellentállani neki.”

„Nem, itt csak a barát a barátnak, aki mindig iszik. Mer aki csak
máma iszik, meg egy hét múlva iszik, az nem barát! Az nem! Ez
például berúg egy héten kétszer, háromszor (falszomszéd). De
inkább csak kétszer. De akkor nagyon be van rúgva. A nő. És avval
ők… ilyennel nem haverkodnak. Csak avval, aki mindennap. Mer az
úgy jó, ha mindennap isznak. – És ezek mit mondanak azokra, akik
csak úgy alkalmanként isznak? – Hát arra csak rámondják, hogy
részeg kurva, és evvel be van fejezve. Ezek nagyon összetartanak.”

„Az ő családjában aki létezik meg van, az mindenki iszik. A

legkisebb, a legaprajától a legöregebbig mindenki iszik. Volt olyan,
aki nem ivott, mert mittudomén. Dehát az, az nem olyan, mert az
megállta, meg tudta állni. Vagy nem esett jól neki, vagy mittudomén.
Mert volt olyan. Az mikor volt, amikor kényszerelvonták? Hát ő már
nyolc éve állt kényszerelvonás alatt! Vagy tíz éve! Egyenlő a
nullával. Hát ahányszor küldték neki a papírt, annyiszor bement.
Dehát nem ér vele semmit. Őtet nem robbantják, vagy mittudomén,
tablettát szed, ugyanúgy iszik, utána. Mert azaz első. Igen, és a
pohárba beleteszik a tablettát, meg a vizet, beleöntik s fölkeverik
neki, úgy hogy elolvad. Meg köll inni. De nem érnek vele semmit,
mert van olyan, hogy van ez a zárt elvonó, hogy ahol injekcióval
kezelik őket. Az se ér idefigyeljen semmit, mert ez egy olyan hülye
feltalálás, mert az emberek ezrei pusztulnak el tőle, mert ugyanúgy
isznak. Aki ebbe belerögződött, idefigyeljen, ez egy olyan betegség,
mint a féltékenység. Hogy féltékenységből öngyilkosságot, meg
gyilkosságot követnek el, ezek meg az alkoholba belemerülnek. Ezek
meg abba pusztulnak el, hogyha nem ihatnak. Szóval ez egy olyan,
akinek itt nincs magához való esze, vagy nincs olyan akaratereje,
hogy ő saját maga lemondjon, ha nem állja, azt már vihetik,
kényszeríthetik, amire akarják, az úgyse használ semmit. Az épp
olyan, mint aki belerögződött abba, hogy nem dolgozik, él a
lopásból, a betörésből azt ha agyonütik, ha húsz évet börtönbe rakják,
az kijön, húsz év múlva se fog dolgozni, mert abba rögződött bele.
Ez egy olyan, nem tudom elmondani, akinek nincs akaratereje, az
elveszett ember. – És hányszor kellett bemenni, naponta egyszer? –
Egy héten kétszer. Egy héten kétszer. Hát nem tölthetik őket nagy
mennyiségben fel. Meg hát őtet már nem is hívják. Őt nem hívják,
mert a májszövettan után már nem rángatták őtet. Megkapta az
alkoholelvonó a májszövettani vizsgálatot, leszóltak róla oda a
kórházból, őtet már nem tudják kezelni, ez az igazság. Nem is hívják
most nem törődnek vele. Kész. Mert úgyse tudják, már nem tudják
kezelni. Azt a gyógyszert már nem adhatják neki, annál gyengébb
úgyse használ, tehát azt se adhatják már neki, roncs a mája
egyszerűen. Én tudom, csak én nem mondom neki, hát megmondta a
tanárorvos, hogy idefigyeljen fiam, a maga férje májból vérzik. S
elmondta, hogy neki a nagybátyja ugyanígy halt meg. Hogy
állandóan gyomorvérzést izéltek neki.”

„Akkoriban, akkoriban mondjuk a fizetésnél egyszeregyszer

berúgtak. De most már most már ahhoz fantázia nincs, hogy itt hogy
isznak a nők is. Az ember csak megáll a szeme, a szája. És nem
tudom, hogy jól megy nekik, vagy mi az istenért, de én nem tudom,
de úgy isznak, mint egy-egy kötelező olvasmány az iskolában, na.
Úgy isznak. A fiatal nők is, itt a szomszédba is itt van egy, a
kisgyereke, az ember elnézi, már arról veszem észre, hogy ivott a
Kati, huszonkét éves, akkor úgy karattyol, úgy jár a szája neki. A
másik az öcsémmel szemben lakik, azután is ott van az a nő, fiatal nő
az is, a fene tudja hány gyereke van, annak, annak is annyi palija
volt, meg mit tudom én, az is állandóan iszik. Az állam meg el is
tarcsa őket. Nincs apja, akkor fizetnek utána ezer forintot, a
nagyanyja neveli, hallom itt a sógornőmtől. Hát mennyi alkoholista
lehet itt énszerintem? Hát azt én nem tudom, de itt annyian vannak,
hogy meg nem mondom magának, de így nyáron napirenden
veszekednek. Tegnap az öcsém mondta, hogy hallotta, hogy az egyik
itt szemben kiabált. Itt lakott alattam a másodikon a sarokba, itt lakik
az édesanyja is, az is este tíz órakor veszekedett. Szólt a sógornő,
hogy tíz óra van, és aludni szeretnének, akkor aztán kapja a
beosztását. Mindenhova lett küldve, csak oda nem ahova kellett
volna. Ilyenek vannak. – Miről lehet azt megismerni, hogy valaki
alkoholista? – Így nem ismeri meg, azt csak látni kell, hogy mit
csinálnak. Mondani senki nem mondja. Hát veszekednek, aztán
mindenféle szép szavakat mondanak egymásnak, olyanokat, hogy
nem tűri a nyomdafestéket, ugye.”

„Akkor mondom, hazajött néha úgy, hogy egy kicsit be volt italozva,
az anyám, belém is belém kötött, a gyerekeket is molesztálta, akkor
még kicsike volt, hogy így nem jó, hogy úgy nem jó, a nejembe
belekötött valami miatt, hogy ez a kanál mért nem így áll, mért így
áll, és hát azért… mentünk mindig a tanácsba, hogy csináljanak
valamit, mert ezt már nem lehet kibírni. Italozott már régen is.
Sajnos. Nem akartam erre részletesebben kitérni, mert tudod mi van,
az ember azért akárhogy is van, csak az anyja, és amit tud, takargat.
Én tudok róla elég sokat, és mondjuk, másra nem is igen tartozik, de
ez más, ha kérdezed. Ivott akkor is, és mit tudom én, akkor nem jött
haza időben, akkor az öreg idegeskedett, most hol lehet, mi lehet, mi
a baja. Mikor meglátta, akkor vagy verekedtek, vagy egyik a
másikának adott egy pofont. De leginkább mindig szegény anyám
kapta, amit megérdemelt hébe-hóba.”
„Apám? Ivott ő is, csak ő nem rúgott be. Szóval ő úgy ivott, hogy
megivott két-három korsóval, azt őneki az elég volt. A napi munkája
után. De őt nem lehetett hozzásújtani, mert ő nehéz fizikai munkát
végzett. Jó, hogy napközben megitta azt a 10 vagy 15 korsót, de ő
kidolgozta, hát széntróger, hogy így mondjam, hát tróger volt,
széntróger. És azokat a 60-70 kilókat sőt, 80 kilós zsákokat
megláttad, ezeken a tróglikon viszik – ő kidolgozta magát. Ő nem
volt olyan, hogy berúgjon meg ilyesmi. Hát akkor mikor anyám
hazajött, akkor meglátta, akkor kezdték, hogy megint ez, megint az,
szóval ilyen apró csecsebecsék, amik az embert tényleg
felidegesítették. Meg hát énnekem se lenne jó, ha jönnének haza, azt
látnám, hogy a feleségem részeg. Te, hát a környéken volt kocsma
meg minden, aztán anyám úgy a munkahelyéből jött ki, és ottan
bekaptak vagy bevittek valamit, mert kinn dolgoztak valahol mit
tudom én bort, és ottan könnyű közértből is, bemennek egy
kocsmába, megiszik két-három pohár sört aztán jó. De mondom, a
mutternak nem kell sok, megiszik két-három pohárral, aztán már…
Jó, jó, tud viselkedni, de utána aztán felszabadultan. Hát volt belőle
elég részem, azért mondom eztet. És mondom, mikor a gyerek
megszületett, ajnározta, utána abba is belekötött, piszkálgatott
minket, aztán na, mondom, 75-ben megkaptuk ezt a lakást.”

„Az, hogy a mostohaanyám most elkezdett, néha-néha egy-egy

kupicával ő is megiszik, azért nem lehet hibáztatni. Én ismerek olyan
nőt, háromszor annyit iszik, és azt se mondják még iszákosnak.
Egyszerűen nem tudom… Ez a nő tudod hogy hány évig vágyott
arra, hogy egy normális lakása legyen, egy normális szobabútorja
legyen? És nem őrajta múlott, hogy nem lett, hanem a fateron.
Amikor legelőször akart a mutter magának – magának? – egy
szobabútort, nem magának, hanem hogy normálisan nézzen ki a
lakás. Hát ezelőtt még két évvel olyan szekrényünk volt, ami még a
nagyanyámtól maradt ránk. A franciaágy – franciaágy? hülyeségeket
beszélek, a heverője a szomszédtól lett véve. A Bözsinek a fotelágya
szintén a szomszéd, szóval használtan vették a szomszédoktól. Nem
látta, hogy miért, de szarért melózott, gecsó csórókám állandóan
mosott-főzött-takarított, minden anyja picsáját megcsinált a négy
gyerekre, én is legtöbbször ott voltam. Meg az apámra, meg magára.
És abba a kis kurva lyukba. És akkor apám meg minden izé, hogy a
fiadra hivatkozol állandóan. Igen, a mostohamutter büszke rám, és
joggal is büszke rám, azt mondja: nézd meg, a fiad mindem
megcsinál ebbe a kurva lakásba, hogy ne kelljen pénzt kiadni,
semmit. Sőt, mikor szobabútort akarok, azt mondja, inkább veszek
magamnak versenybiciklit, motorkerékpárt, ezt-azt amazt. Mindig
kitalál valamit, hogy ne tudjon. De 49 éves volt, amikor farmert
akart. Mert hát a fiának kellett, az öcsém keresett, és az összes
keresetét hazaadta, a fusijából vett egy farmert, akkor a fater fel volt
háborodva. Önző, nagyon önző, tiszta egoista az a manus. A fater.”

„Jól érezzük magunkat. Van itthon egy üveg bor, szépen négyesben
elnyalogassuk apránként és kész. Van, amikor én is ihaj-csuhajra
kiütöm magam, nem érdekel. Nézd, megkeresem, ha jólesik… Utána
másnap megfogadom, hogy az életben többet nem, de belejövök egy
olyan hangulatba, hogy jót ettem, szomjas is vagyok, iszok, iszok
egyszercsak azt veszem észre, hogy hoppá, már szalonspiccem van.
Akkor aztán abbahagyom, ha meg még mindig hiányzik, akkor meg
berúgok, hazajövök, lefekszek, alszok. Én nem balhézok senkivel.
Az Ica az megmondaná, én olyan kellemes részeg vagyok, sőt annak
örül legtöbbször, amikor piás vagyok, mert akkor halálra röhögi
magát rajtam. Amúgyis egy víg kedélyű srác vagyok, hát az Ica is
egy Mosolyalbum, azért szeretem őt, azért imádom, azért vettem
feleségül, mert egy jókedélyű, kis alacsony, kis temperamentumos
alak.”

„Alkohol? Voltak ilyen tünetek, hogy egyik napról a másikra,

beadtuk a válópert, beadtam a válást, nem egyeztünk meg, akkó
fölfüggesztették egy évre, hátha megjavul, s azóta mióta ez föntá…
fönnállt nála, már letelt neki az egy év, azóta megváltozott. Hát volt
úgy, hogyha esetleg számon kértem, hogy megkapta a fizetését, és
kértem tőle, hogy apukám, add oda a szalagot is, mennyit kaptál,
hogy úgy osszuk be a pénzünket, négy-ötszáz forint hiányzott, és ha
kérdőre vontam; hát apukám, hova tetted, hát egy gyárba dolgozunk.
Egy helyütt, most már egy műhelybe is dolgozunk, kérdeztem tőle,
hogy apukám hát hova tetted, csak hiányzik az a négy-ötszáz forint,
két gyerek mellett. Mi közöd hozzá, meg… Akkor következőben
meg egyáltalán nem adta haza a fizetését, s utána az én fizetésemből
kellett őtet is eltartani plusz a két gyereket, az meg viszont nehéz
volt, OTP-ket fizetni, minden… és választottunk, hogy akkor külön
útra megyünk, dehát… meggondoltuk magunkat, hogy talán vagy
sikerül, vagy nem, megpróbáljuk az egy év alatt, s hála Istennek
azóta sikerült. Most minden amit fizetésről kapunk szalagot azt mind
a ketten megmutatjuk, én mennyit kaptam, ő mennyit kapott, közös
kasszába berakjuk, ez megy az OTP-be, ez marad, ez megy a
gyerekekre, és akkor a mellékest is, ha úgy van neki,
mellékjövedelem, mondjuk, két-háromszáz forint, akkor azok, ami
még nagyon hiányzik, hol centrit, mosógépet, tányérkészletet,
pohárkészletet megvesszünk, ami úgy megtetszik, és mégis kell a
háztartásba. Vagy plusz ruhát veszünk a gyerekeknek, ami mondjuk
nagyon megy: sapka, harisnyanadrág, nadrág nekik.”

„Az volt a baj, az volt a baj, hogy nem volt itthon ivós. Én mondtam
neki, én nem sajnálom a szeszt, de jöjjön haza! Igya meg azt, ami
kell, vagy amennyi jólesik. És ha úgy érzi, hogy részeg, akkor
feküdjön le és hagyja békén a családját. És volt úgy – illetve most
véletlenül nincs itthon – de általában mindig tartok itthon – szóval
volt úgy, hogy hazahoztam tíz üveg sört. Na!? Teszem ezt, holnapra
megvolt az a tíz üveg sör? Origináltan, igen? De holnap részegen jön
haza, az biztos olyan esetben, és akkor próbálja, hogy értsem meg őt,
hogy ő egyedül nem szeret inni. Hanem maga a haverkör. És sajnos
akárhova elmegy dolgozni, mindenhol akadnak ilyen haverok. Ilyen
ivócimborák, akikkel mindig baj van, akikkel mindig van alkalom
elmenni. Ha most nem azért, mert nem névnapja van, akkor a
másiknak van valami, vagy a harmadiknak van valami. Mindig van
arra ok és alkalom, hogy ivásba fojtsák a bánatukat. De aztán most
már nem problémázok ezzel, mert sokat változott ő ebből a
szempontból.

(Az interjúmontázs Dulovits L., Hámos G., Kenedi J., Nikoletti

M. és Szurkos M. interjúiból való.)
 5. HARC AZ ALKOHOL ELLEN

A telepi toleranciaszint magasságának következményeként, mint azt

már láttuk, a szociális ivásként elfogadott alkoholfogyasztás eleve
túlfogyasztást jelent. Ez már olyan mértékben veszélyezteti a
családok anyagi alapjait, hogy a tradicionális szegénység társadalmi
státusába való teljes visszazuhanás veszélye reális közelségbe kerül.
Sőt felbomlással fenyegeti a meglevő normákat és szabályozó
mechanizmusokat ugyanúgy, mint a családi és telepi viszonyok és
ezeken keresztül az egész lét minimális egyensúlyát. A telep, ami a
tömeges lumpenizálódás gátja, kénytelen szembenézni egy az
alapjait bomlasztó veszéllyel, ami jellegzetes módon az anyagi
gyarapodás lassú folyamatának eredményeként fenyegetőbben
jelentkezik, mint előtte bármikor. Az ivási szokások merev
változatlanságának következtében az anyagi gyarapodás minden
vívmánya az alkoholfogyasztást kezdi szolgálni, így nemcsak arról
van szó, hogy a konszolidáció esélye és lehetősége semmisül meg,
ráadásul úgy, hogy a legszegényebb anyagi szinten konzerválódhat a
telep, hanem arról is, hogy a nagyobb anyagi lehetőségek alapján
szerveződő túlfogyasztás – ami nemcsak nagyobb
alkoholmennyiséget, de sokkal gyakoribb fogyasztási alkalmat is
jelent – szétzilálja a személyiséget, és ezen keresztül a családi,
emberi és telepi viszonyokat is. Éppen a megnövekedett alkalom és
mennyiség teszi lehetővé, hogy az emberek tömegesen sodródjanak
bele – a környezeti függőségből – most már egy valódi
alkoholdependenciába. A régi szegénylétben az alkohol és a nyomor
között természetesen nagyon is szoros összefüggés volt; egymást
feltételező és erősítő öntörvényű létmeghatározóvá váltak, de az
egyének (legalábbis tömegeiben) nem lettek – az alkohol
viszonylagos hiánya miatt – alkoholdependens személyiségekké.
Azaz személyi és családi életük (a fizetés vagy pénzhez jutás
kataklizmái közt) emberi mérték szabta határok között, emberi
szükségletek diktálta normák hatására működött, és nem az alkohol
diktálta cselekedeteiket. Most – éppen az anyagi gyarapodás
következtében – a viszonylag alkoholmentes periódusok
megszűnnek, és ezzel a lumpenizálódás veszélye is nő.
Az anyagi gyarapodás persze a fentivel ellenkező igényeket és
szükségleteket is teremt. Elsősorban az életszínvonal valódi
emelésének és megtartásának vágyát. Azaz felcsillan egy új típusú
életformára való áttérés lehetősége. Ebben az értelemben régi és
nagyon rigid normák csapnak össze régi vágyakból táplálkozó, de a
megvalósulás reményébe vetett hitből fakadó új normákkal. És bár ez
az új inkább csak lehetőség, még jórészt ismeretlen és bizonytalan az
egésznek a kimenetele, korántsem lebecsülendő. A lehetőség tudata
nagy hajtóerő; a remény és vágyak viszont olyan lelki tartalékokat
képesek mozgósítani, melyek, ha a társadalom ehhez perspektívát
kínál, a lehetőségből valóságot formálhatnak. A Dzsumbuj fejlődését
tekintve ezek egyáltalán nem puszta szavak. Hiszen a 70-es évek
közepére – az anyagi szint oldaláról nézve legalábbis – az életforma
határáig és a váltás lehetőségéig jutottak. A lakáskiutalások pedig
egyértelműen perspektívákat kínáltak.
Az alkohol-túlfogyasztás elleni harc a toleranciaszint miatt eleve
rendkívül ellentmondásos, és a szociális ivás természetéből adódóan
meglehetősen nagy bizonytalanság uralkodik a tekintetben, hogy a
harc miért (milyen célért) folyik. Hogy mi ellen, az egyértelmű. Már
tárgyaltuk a probléma valódi nehézségeit, nevezetesen azt, hogy az
alkoholfogyasztás megítélését és túlfogyasztás elleni harcot
alapvetően befolyásolja és szűk korlátok közé szorítja az a tény, hogy
a telepi kultúra funkcionálisan meghatározó eleméről van szó, és így
a túlfogyasztás elleni harc is éppúgy elemi egzisztenciális
veszélyeket hordozhat magában, mint maga a túlfogyasztás. Ha a
társadalom a telepet magába zárja, és abból objektíve nincs valódi
(azaz státusváltó) kilépési lehetőség, akkor a túlfogyasztás elleni harc
csak korlátozott lehet, hiszen nem rombolhatja le a telepi kultúrát, de
az egyént sem foszthatja meg kultúrán belüli helyétől – mert nincs
helyette más. Egyszóval a túlfogyasztást magába foglaló szociális
ivás ellen – a kitaszítás veszélye nélkül – nem lehet fellépni. Így a
harc nem folyhat a túlfogyasztás ellen, hanem csak annak magasabb
(mértéktelenebb) formái ellen. Ennek viszont az az eredménye, hogy
lehetetlen egyértelmű korlátokat megvonni, így aztán az alkohol
elleni harc sokkal inkább tűzoltáshoz, mintsem világos
életstratégiával rendelkező átfogó törekvésekhez fog hasonlítani.
Függetlenül attól, hogy a harcot folytató személyek egyénileg
mennyire elszántak, vagy szubjektíve mit is akarnak elérni – a
törekvésüknek objektív határt szab a társadalmi létükből való kitörés
lehetetlensége. Az új lakás perspektívája – bár valódi lehetőségként
fogható fel – egyrészt még nem valóság, másrészt egy olyan út eleje,
aminek nem hogy a vége nem látszik, de még az sem biztos, hogy a
telepi védettség következtében az új útra lépés nem a teljes
összeomlást hozza-e. Egyszóval a túlfogyasztás elleni harcot a jövő
bizonytalanságai is korlátozzák, illetve gyengítik. Ezek után
viszonylag könnyű belátni, hogy micsoda nehézségeket hordoz
magában az alkohol- (túl)fogyasztás elleni fellépés. Világosan
látnunk kell, hogy a túlfogyasztásnak két különböző szintje van.
Egyik magát a kultúrát tartja fenn, míg a másik már magát a kultúra
létét veszélyezteti. Tekintettel arra, hogy a kettő a vele küszködők
helyzetéből egymástól szét sem választható világosan, sőt mi több –
már csak az alkohol biológiai hatásmechanizmusai miatt is –,
ugyanannak a folyamatnak két egymást logikusan követő
lépcsőfokáról van szó, a mértéktelen túlfogyasztás elleni harc
óhatatlanul át fog terjedni a szociálisan elfogadott ivási szokások
megváltoztatására is.8
Az alkohol elleni harcnak ezen a pontján – ha a harcot
folyamatnak tekintjük, és mi másnak lehetne tekinteni – a telepen
belüli anyagi viszonyok differenciáltsága éles határvonalat húz az
eredményeket illetően. Ettől a ponttól kezdve tudniillik döntővé válik
a családok anyagi ereje. Hiszen az átlagos és az átlag alatti anyagi

8
Úgy tűnik, logikai kígyónk itt saját farkába harapott, és a kör bezárult. Valójában
azonban magáról a túlfogyasztás elleni harc dialektikájáról van szó. Azaz arról,
hogy az alkohol elleni küzdelem – belső törvényszerűségeknek engedelmeskedve –
totálissá próbál szerveződni, és mindig beleütközik azokba a merev korlátokba,
melyeknek túllépése már az eredeti kultúrát (totalitást) kezdené el bomlasztani. Ez
ugyan természetes korlátot szab a harcnak, de a jelenség – míg a harc tart –
állandóan újra és újra így fog lezajlani. Azaz a mértéktelen túlfogyasztás ellen
indul, és mindig a kultúra alapjaihoz érkezik. És elölről.
szinten élőknél már óriási eredménynek fog hatni az is, hogy
viszonyaik nem bomlanak teljesen föl, és a szociális ivás adta
tradicionális szegény létet (némi új vívmánnyal) fenn tudják tartani.
Viszont azok a családok (emlékeztetőül: a családok mintegy 25%-a),
amelyeknél a szociálisan elfogadott ivási szokások nem viszik el
gyarapodásuk összes maradékait, képesek lesznek – ugyanolyan
alkoholfogyasztási szintet tartva, mint a többiek – a stabilitás
irányába továbblépni. Ha ezt tartósan biztosítani tudják, akkor ez új
szükségleteket hív létre; olyanokat, melyek a meglévő és működő
ivási szokásokat már egyre inkább az új szükségletek kielégítésének
gátjaként fogják érzékelni. Így előbb-utóbb fellépnek ellene. A
folyamat tehát így néz ki: kellő anyagi bázisról reális esély van rá,
hogy a túlfogyasztást egy viszonylag elviselhető szinten stabilizálják.
Ez és csak ez teszi lehetővé, hogy egy bizonyos idő után maga a
túlfogyasztás ellen felléphessenek, és egy jóval alacsonyabb szinten
állítsák be az új szociális ivási szokásokat.
Azaz a 70-es években bekövetkezett viszonylagos prosperitás
eredménye, hogy az alkoholfogyasztást a réteg krémje, anyagi
szintjének emelkedéséhez képest, korlátozni tudta. Tehát képes volt
rá, hogy alkoholfogyasztásának növekedését alacsonyabb szinten
tartsa, mint anyagi gyarapodásának mértékét. Így nem ütközik telepi
normákba, azaz nem kerül szembe a teleppel. Ennek eredményeként
sikerül stabilizálódási eredményeit megszilárdítani. Ezáltal viszont a
telepen belüli presztízse nő. Ha sikeresen konszolidálja anyagi
helyzetét, úgy ebből adódóan egyre inkább kísérletet tehet a telepi
alkoholfogyasztás mennyisége alá korlátozni saját családja
alkoholfogyasztási szintjét; azaz elkezdi megváltoztatni az ivási
szokásait. Ennek következtében elkezd távolodni a telepi
közösségtől, kezd befelé fordulni. Kivívott presztízsének
köszönhetően azonban a telep nem fordul szembe vele, ellenkezőleg,
követendő modellként jöhet számításba. Anyagilag nagyon
megerősödik, a telepi körülmények adta biztonságot élvezve,
családja többi részét csak a szükséges minimummal támogatva, de
annak számára összes előnyét kihasználva előtakarékoskodni kezd,
miközben hétvégeken tisztességesen eszik, és nem panaszkodhat
egész heti alkoholellátottságáról sem. Ezek után megkapja a lakást,
amit (itteni mérce szerint) pompás új bútorokkal berendez, és
megkezdi az új életet, amiről azonban fogalma sincs, hogy milyen
lesz. Íme, a dzsumbujbeli családok nagy álma, amit a családok egy
része meg is valósít.
Az alkohollal sikeresen küzdő családok és a többség között az
anyagi differenciálódás sokkal nagyobb lesz, mint az a jövedelmek
közötti különbségből önmagában adódnak. Ezt a családoknak
titkolniuk kell, és életmódjukban a telepi átlagéletmód image-ét kell
fenntartaniuk. Egyrészt, hogy ne váljanak a telep céltáblájává,
másrészt, hogy rokonságukat ne kelljen a szükséges minimumnál
jobban támogatniuk. Ne feledjük, érdekeltségeik jó része a telephez
köti őket, innen kerülnek ki emberi kapcsolataik, arról nem is
beszélve, hogy a telepet csak akkor tudják majd elhagyni, ha
megkapják az új lakást.
Másik oldalról viszont a családok egy része – akik anyagi
helyzetük folytán eleve kudarccal indulhatnak az alkohollal vívott
harcba – a túlfogyasztás mértéktelenül rendszeressé válásának
hatására elindul a teljes felbomlás felé. Anyagi helyzetükhöz mérten
is lecsúsztak, családi kapcsolataik jó része felbomlott, és egyedei
ellenállhatatlanul sodródnak a nyílt lumpenizálódás felé.9 Csak a
telep összetartó és megsegítő mechanizmusainak köszönhetik, hogy a
gyerekek révén megmaradt „kapcsolatforgácsok” ideig-óráig
megmentik őket a teljes lezülléstől.
Mindkét folyamat – különböző irányból – bomlasztja a telepen
belüli életformát. Érdemes megjegyezni, hogy ahogy közeledik a
tömeges új lakásba költözések ideje, úgy erősödik a telepi életforma
normáitól való eltávolodás is. Ennek azonban nagyon is

9
A telepi életmód a maga viszonylag egységes és igen hatásosan működő
normáival semmiképpen sem tekinthető lumpennek. Ezt azért szükséges
hangsúlyozni, hogy világossá váljék: akinek kapcsolatai a telepen végleg
(elbomlanak, aki képtelen a megkövetelt életnívó minimumát fenntartani, aki
hosszú távon alapvető viselkedési normákat sért, az lejjebb süllyedhet, könnyen a
telepen kívül találhatja magát, egy olyan világban, ahol az értékrend teljes
felbomlása, az emberi kapcsolatok teljes szétporladása, nyomor és magány lesz a
sorsa.
korlátozottnak kell maradnia, mert telepi segítség nélkül az új életre
készülődés is nehezebb. Mindenesetre a sikeres részcsalád, most már
részben elkülönülve, új normáit egyre bátrabban érvényesíteni kezdi,
és ha saját családján belül is akad felbomló családrész, annak
támogatását most már akár nyíltan is megtagadhatja. Mint tudjuk, ez
a támogatás a centrumon (az anyán) keresztül történik. Ezért végső
soron az anyától kezd egyre inkább elkülönülni, ami természetesen
konfliktusokon keresztül történik, ezért mikor egy részcsalád
elköltözik a telepről, nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem
támogatja tovább az anyát sem. Ez a családrész kiszakad a
családjából; később általában kibékülnek, hiszen a nem telepi életben
nehezen boldogulnak, és ha anyagi segítséget esetleg nem is (bár
gyakran azt is), de érzelmi hátteret feltétlenül igényelni fognak.
Hiszen konszolidációjuk Dzsumbujon belüli konszolidáció volt, ezért
nem könnyű leszakadni a telep köldökzsinórjáról.
A családok többsége azonban az alkoholtúlfogyasztás mindennapi
problémái között folytatja életét, és a harc a jelenlegi status quo
fenntartásáért, a lumpenné válás veszélyeinek elkerüléséért folyik.
Az alkohol elleni harc során – a folyamat sikerességének
megfelelően – a családok élete lassan, de egyértelműen más-más
irányba mozdul. Ez maga után vonja a normák egységének
gyengülését. A differenciálódás folyamata – bár nem igazán
kiélezetten – állandóan erősödik. Az összekötő szálak ugyan még
jóval erősebbnek bizonyulnak, az életutak azonban óhatatlanul
kezdenek elválni. És ez egyértelműen az alkoholhoz való viszony
összefüggésében zajlik.
Az alkohol elleni harc formái és eszközei rendkívül változatosnak
tűnnek, de valójában inkább csak témavariációk, mintsem önálló
frázisok. Azaz két-három olyan alapeszköz áll rendelkezésükre,
mellyel az alkohol ellen felvehetik a harcot. (Meg kell jegyezni, hogy
egyéb rétegek, sőt maga a társadalom sem rendelkezik ennél több
eszközzel, legföljebb hatásosabban tudnak vele élni. Mindenesetre
elgondolkodtató tény, hogy mennyire szegényes módszerei vannak a
társadalomnak e pusztító jelenséggel szemben. Arról nem is
beszélve, hogy mennyire nem vagyunk hajlandók ennek tudatára
ébredni.) Az alkohol-túlfogyasztás elleni küzdelem – függetlenül a
meglehetősen sok nagyivó nő jelenlététől – a nőkre hárul. Hiszen ők
a család fenntartói, a gyerekek felnevelői és az életforma fő
terheinek, egyúttal normáinak is fő hordozói. Az alkohol-fogyasztás
megítélését övező bizonytalanságok, a különböző egymással ütköző
normák és elvárások, az életforma lényegét érintő konfliktusok
eredményeként az alkohol-túlfogyasztás elleni harc nemcsak állandó
kompromisszumok, vereségek és föladások jegyében zajlik, de
eredendően kezdettől fogva defenzív jellegű, ami alapvetően
rányomja bélyegét a rendelkezésre álló eszközök és módszerek
megválasztására is. A helyzet az, hogy egy már kialakult és rögzült,
régen saját törvényszerűségeinek engedelmeskedő állapot ellen kell
felvenni a harcot, mindig már kész tényekre adott válaszokról és
ellenakciókról van szó.
A telepen a túlfogyasztás elleni harc mindig két szinten zajlik.
Családi szinten és telepi szinten. A családi harcban a nők a rokon és
a telepi nők segítségére, de férfirokonaik egy részére is számíthatnak.
Viszont fordítva is igaz, hiszen a túlfogyasztó ugyanilyen segítségre
számíthat. Ennek következtében a túlfogyasztás körüli csatározások
rendszerint az egész nagycsaládot érintik, és így a fogyasztás
mértékének csökkentésére tett kísérletek komoly társas
csatározásoknak számítanak. Már csak azért is, mert a túlfogyasztás
elleni (női oldalról kollektív) fellépés a vertikális baráti közösségek
jóvoltából a (nagy)családon túl is hat. Azok, akik érdekeltek a
túlfogyasztás mérséklésében, össze is foghatnak, ami a nőknek némi
biztonságot is nyújt. A telep szélesebb (női) nyilvánossága is ekkor
lép fel támogatóan. Egyrészt nyílt erkölcsi és ha kell, anyagi
segítségben részesíti a családjáért harcoló anyát, másrészt aktívan is
fellépnek a túlfogyasztás bizonyos következményei ellen. A telepi
konfliktusok jó része kifejezetten az alkoholfogyasztás mértékének
növelését próbálja megakadályozni. A telepi nők állandóan kiverik a
„balhét”, amikor a részeg ünneplő társulatok zavarják a nyugalmat,
összepiszkítják a környezetet stb. Sőt kifejezetten „rászállnak”
bizonyos ilyen társaságokra, mintegy evvel is könnyítve az adott
családok nőtagjainak küzdelmét.
Ezt a harcot nagymértékben gyengíti a telepre nehezedő külső
előítéletes nyomás és a belül uralkodó nagyfokú ambivalencia. A
telep tudniillik teljes mértékben tisztában van azzal, hogy a külvilág
szemében ők részeges csavargók, veszedelmes bűnözők és
alkoholista semmittevők gyülevész hada. Nincs (és nem is volt) a
környéken olyan lopás, betörés vagy gyilkosság, legyen szó
környező üzemről, iskoláról, kocsmáról vagy csak utcáról, ahol ne
automatikusan a telepiek között keresték volna a tetteseket. Azzal is
tisztában vannak, hogy az alkohol szolgálja a társadalom
intézményeinek a legjobb ürügyet arra, hogy nap mint nap a
legkülönbözőbb hatóságok hatoljanak be a telep életébe, és fosszák
meg őket gyermekeiktől, férjeiktől vagy barátaiktól. Éppen e
megfontolások alapján a telep sokkal inkább eltitkolni szeretné,
semmint nyilvánosságra hozni belső ivási szokásait.10 Így tehát a
túlfogyasztás elleni harcban nemcsak hogy saját magukra vannak
utalva, hanem mindent elkövetnek, nehogy külsőleg „megsegítsék”
őket. Ennek következtében azonban a belüggyé vált probléma a
többség számára szinte mindig megoldhatatlan lesz.
Az alkoholistává nyilvánítás mint társadalmi megbélyegzés és a
külső előítéletes társadalomnak való kiszolgáltatás igen veszedelmes
és kétélű fegyver. Hiszen nemcsak az előítéleteket erősíti, nemcsak
nyílt beavatkozást jelent a telep életébe, de még jobban szétzilálhatja
a családi viszonyokat, valódi nyomorba taszíthatja a családokat, és
evvel a hatósági beavatkozások láncreakcióit indíthatja el. A
kényszerelvonó elviszi a férjet, utána megjelenik a gyámügy, és
elviszi a gyereket is, aztán megjelenik a lakásügy, és visszavonja a
lakáskiutalást (hiszen már nincs gyerek), ezek után a „rossz és
részeges” anyán a sor, és őt is elviszik kényszerelvonóra.
Eme megfontolások jegyében a Dzsumbuj általában senkit nem
nyilvánít alkoholistának. Ez azonban nem jelenti azt, hogyha már
semmiképpen nem tud egyesek pusztító ivásával megbirkózni, akkor
ne használná fel a hatóságokat – saját érdekében. Ezeket az
embereket egyszerűen odadobja nekik. Ezt már csak a telep életének
védelmében is teszi. Hiszen egy-egy ilyen „botrányhős” nyomában a

10
Ez az alapállás számunkra is meglehetősen sok nehézséget okozott. Szerencsére
a telepiek többsége viszonylag hamar különbséget tudott tenni köztünk és a
hatóságok között.
hatóságok mélyen behatolhatnának a telepre, és azonnal megindulna
a láncreakció. Magyarán, ha a külvilág valakit alkoholistának
bélyegez, akkor a telep – ha az illetőből már nagyon elege van –
elfogadja ezt a minősítést. Az adott személyre nézve ennek nagyon
komoly konzekvenciái vannak. Ha magatartása hosszú távon sem
módosul, akkor életmódjának szenvedő alanyai most már maguk
fogják feljelenteni és alkoholelvonásra köteleztetni.11
Ez azonban a dolgoknak csak az egyik arca. A valóságban sokkal
gyakoribb, hogy a telep visszafogadja tagjait. Ennek egyik sajátos
eszköze éppen az „alkoholista” telepen belüli értelmezése és
megítélése lesz. Ez a sajátos hozzáállás eredményezi, hogy ismét
egyenrangú tagként legalizálják az egyszer már megbélyegzett
egyént. Tudniillik a minősítés alapja mindig az adott aktuális
történés, melynek nincsenek hosszú távú konzekvenciái.
A telep természetesen nem nagyon használja az alkoholista
kifejezést, már csak azért sem, mert ezen nem betegséget, hanem
üldözendő magatartásmódot ért (ugyanúgy, ahogy a hatóságok),
ráadásul valójában nem az – akár túlzott – alkoholfogyasztást ítéli el,
hanem annak bizonyos anyagi és viselkedési konzekvenciát
(ugyanúgy, ahogy az egész társadalom), ezért aztán mindig a konkrét
történésekhez kapcsolódik megítélése. A férfiaknál, bár mélyen
elítélik őket, önmagában még különösebb következményei sincsenek
annak, ha teljes fizetésüket elisszák, sőt, mint tudjuk, el is tartják
őket. A megítélés ott kezd szigorodni, ha ez már a feleség keresetére
is átterjed, ami komolyan veszélyeztetni kezdi a gyerekek eltartását.
Tekintettel arra, hogy inkább eltartják, semhogy ehhez a pénzhez is
hozzányúljon, ezeket a férfiakat a családon kívülről komolyabb
veszély nem fenyegeti. Ahhoz, hogy a telepiek is ellenük
forduljanak, az alkohol kiváltotta szélsőségesen agresszív
magatartásjegyeknek a megléte is szükséges, mégpedig ismétlődő és
állandó jelleggel. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a telep a családi
perpatvarokba, nagyon szigorú normáknak engedelmeskedve, nem

11
Szándékosan fogalmazok így: „életmódjának szenvedő alanyai”, hiszen ekkor
már nemcsak a közvetlen hozzátartozók, de a telep többi lakója is kezdeményezheti
az elvonó procedúrát. Ebben az esetben ez már nem normaszegő magatartás.
szól bele. Abban a percben azonban, mikor valaki magatartásával a
telep többi lakóját is tartósan zavarja, akkor a már erkölcsileg amúgy
is mély elítélésből nyílt szolidaritás alakul ki a gyereket nevelő anya
mellett, és elkezdik őt nemcsak erkölcsileg támogatni, de kifejezetten
a férj elleni drasztikusabb fellépésekre sarkallni. Csak kisgyerekesek
esetében működik így a telep. Ahol nincs eltartott gyerek, ott a telep
nem törődik az egésszel. Ugyanígy, ha a férj nem válik
botrányokozóvá, úgy sokszor még a telep rokonszenvét is kiérdemli
– a feleséggel szemben.
A nőknél egészen más a helyzet. A telep már azt sem tűri el – ha a
kereset túl kevés hogy a kötelező minimális szint biztosítására pénzt
költsön. Ebből a szempontból igen szigorúak, a gyerekeket ugyanis
el kell tartani. Így inkább biztosítják, hogy ezek a nők juthassanak
alkoholhoz. Ez esetben a magatartás ellen felhozott vád csak
súlyosbítja a helyzetet. A lényeg az, hogyha az anya, ha nincs
elegendő pénze a gyerekek élelmezésére, és csak minimálisan is, de
alkoholra költ, a telep gondolkodás nélkül közbeavatkozik és
„intézkedik”. Ne feledjük, szigorú normáknak engedelmeskedve
azonnal beleszólnak a családok életébe, ha a gyerekek sorsáról van
szó.
Hangsúlyozni szeretném, hogy az elítélések az esetek többségében
ideiglenesek. Ha az illető férfi vagy nő a telep nyomásának
engedelmeskedve változtat életvitelén (vagy csak ügyesen tudja
„bűnét” titkolni), ismét példás apává és anyává válik. Ez annyira így
van, hogyha, mondjuk, néhány „botrányhős” pár napig „csendben
van és nem dilizik”, akkor máris megváltozik a minősítése. Ugyanígy
vonatkozik ez arra a nőre is, aki az adott hónapban már gyerekeikre
költi a pénzét. Vagyis a minősítés mindig az adott helyzetnek szól, és
így előítéletmentes. Ugyanakkor utal az alkohol elleni harc
kifejezetten defenzív jellegére és a probléma körüli meglehetősen
nagy zavarra és bizonytalanságra. Egyszerűen hiányoznak a távlatok,
és a jelenhez kötődik a kérdés megítélése. Ez az életforma és az
alkohol elleni küzdelem sajátosságaiból és szokásaiból fakad. Az
alkohol elleni harc mindig ad hoc jellegű, és a fizetések körüli
konfliktusban jelentkezik. Éppen az alkoholfogyasztási szokások
miatt előállt labilis háztartás lesz az oka annak, hogy az alkohol
elleni harcnál a feleség mindig ad hoc jellegű küzdelmekre
kényszerül, és a pillanatnyi győzelem lesz „a” győzelem. Ez
tükröződik a telep egész megítélési rendszerében is.
Az alkohol elleni harc azoknál, akik sikeresen küzdenek meg a
problémával, másként alakul. Először is a küzdelem ad hoc jellegét
próbálják megszüntetni. Ezt sokszor igen drasztikus formában teszik.
(Egyébként a telepen nemcsak a férfiak verik a nőket – az
ellenkezője legalább ennyire gyakori. Sőt ez utóbbi tulajdonképpen
gyakoribb, hiszen a férfiak főleg egymás közt vagy még inkább
telepen kívül verekednek.) Nos, a nők egy része első lépésben a
házastársi és gazdasági közösség megszakításával fenyegetőzik,
illetve ezt meg is teszi. (Itt a telepi szolidaritás döntő mozzanat,
hiszen a gazdasági szolidaritásra is kiterjed.) Bár ezt a taktikát sokan
játsszák, igen sok esetben a nők gyengesége miatt hatástalan marad.
Következő lépés a férj anyagi ügyeinek ellenőrzés alá vonása. Ezután
a férj baráti kapcsolatainak ellenőrzése és nemkívánatos
viszonyainak leépítése történik meg – azaz megszüntetik önálló
társas életét, a kocsmát. Ekkor lehetővé válik alkoholfogyasztásának
ellenőrzése is. Ezt nem korlátozzák, csak a szociálisan elfogadott
szintig. A férj telepi ivóvá válik, a család megindul a konszolidáció
útján. Először a tartós fogyasztási eszközöket „fogják” meg, sőt ki is
fizetik. Második lépésben sikerül lakásukat bebútorozni, illetve a
lakásra előtakarékoskodni. Ma már ott tartanak, hogy az első
kezdetleges lépéseket teszik a presztízsfogyasztás felé. Egyelőre nem
jelentős, de kétségkívül megjelent (főleg a tv-k cseréjében nyilvánul
meg). Ha minden sikerül nekik, akkor minden bizonnyal követendő
modellé vállnak. Így hatásuk a telepre meglehetősen nagy, és
presztízsük is megnő.
Természetesen a folyamat évekig is eltart, részleges kudarcokkal,
esetleg szétválásokkal, veszekedésekkel, egyéb konfliktusokkal is
tarkítva. Mindenesetre van itt egy igen figyelemreméltó mozzanat.
Bizonyos türelmi idő elteltével a felfelé törekvő családok nőtagjai a
huzavonát megunják, és valóban elválnak, vagy férjüket az
alkoholelvonóba kényszerítik. Az önkéntes alkoholelvonó-forma a
telepiek számára haszonnal jár. Hiszen saját feltörekvő aspirációik
megerősítését, illetve az ehhez való segítséget várják ettől az
intézménytől. Ha az alkoholelvonó szerepét a stabilizálódási
törekvésekhez nyújtott segítség oldaláról (és nem az alkoholelvonás
oldaláról) nézzük, akkor az elvonó működése a legtöbb esetben
sikeresnek volt mondható. Világosan látni kell, hogy az elvonó itt
valóban csak besegít, de a folyamatot nem hogy nem ő irányítja, de
befolyásolni is csak közvetve, a női családtagokon keresztül tudja.
Anélkül, hogy ennek akár az intézmény, akár a feleség valóban
tudatára ébredne. (A feleség inkább taktikai okokból játssza ezt a
szerepet.)
Tehát az elvonó működése sikeresnek mondható, mégpedig több
szempontból is. Egyrészt azért, mert az elvonás hathatós fegyvernek
bizonyul a feleség kezében az alkohol-túlfogyasztás
megakadályozására vagy éppen visszaszorítására. Így a családok
anyagi konszolidálásánál azt a funkciót teljesíti, amit elvárnak tőle.
Másrészt sikeres azért, mert a közegnek nemcsak bizonyos
fogyasztói modellt szállított, illetve ezekre meg-erősítően hatott,
hanem (és ez talán fontosabb) azért is, mert természetessé tette azt a
gyakorlatot és gondolatot, hogy az alkoholfogyasztást szabályozni
lehet, és hogy egyáltalán, az alkohollal fel lehet venni a harcot. Azt a
„képtelen badarságot” senki, sem a beutalt, sem a hozzátartozók nem
gondolják soha, egyetlen percre sem komolyan, hogy az
alkoholfogyasztást abba kellene bárkinek is hagynia. Hogyan is
gondolhatnák komolyan, hogy önként, saját magukra mérjék a
kitaszítottság átkát? Arról nem is beszélve, hogy nem az alkohollal,
hanem csak a „kelleténél kicsit több” alkohollal volt problémájuk.
(Meg kell jegyeznünk, hogy az absztinencia fogalma itt körülbelül
megegyezik avval a bizonyos, már említett napi alkoholfogyasztási
minimummal.) Egyébként, ha történetesen valóban abbahagynák az
ivást, akkor az elvonó sohasem játszhatna pozitív szerepet a telep
történetében, hiszen magatartásuk riasztóan deviáns, helyzetük pedig
kétségbeesetten elszigetelt lenne. Arról nem is beszélve, hogy a
feleségek sem fogadnák ezt el. Hiszen normális
alkoholfogyasztásukról ők sem hajlandók lemondani.
Ide kívánkozik még egy jelenség említése is. Ennek hátterében is
kimutatható az elvonó közvetítő szerepe. Vannak természetesen a
telepen olyan súlyos beteg alkoholisták, akiknek alkoholfogyasztását
nem is nagyon lehetne mérsékelni. Másoknál az alkoholfogyasztás
mérséklése a hozzátartozóknak túl nagy energiájába kerülne, és az
ehhez képest túl kicsi haszon miatt nem volna rentábilis. Ezeknél a
személyeknél kísérlik meg – nem is mindig eredménytelenül –, hogy
az ivásukat a leggazdaságosabb és legracionálisabb keretek közé
szorítsák. Az elvonó szerepe főleg az, hogy segítségével a feleségek,
illetve az egyéb hozzátartozók megtanulták az alkohollal való
bánásmódot, különösen pedig megtanulták felismerni az elvonási
tüneteket, így nagyjából képesek a minimálisan szükséges
alkoholdózist felmérni. Eme ismeretek birtokában a férjet mindenféle
ivócimboráktól, a kocsmától és a teleptől elszigetelik. (Az egész
hadművelet legnehezebb és legtöbb kitartást és leleményt kívánó
része éppen ez. A család többi tagjának nagyon is aktív segítsége
nélkül ez reménytelen vállalkozás.) Ha ez sikerül, akkor a feleség
otthon a napi adagot biztosítja. Igaz, a férj minden anyagi
önállóságtól meg van fosztva, viszont alkoholszükségletének
kielégítéséről nem neki kell gondoskodnia. Az ivásnak ez a
gazdasági racionalizálása csak meglehetősen jó anyagi szint mellett
sikerül, különben elég reménytelen. (A férj ilyen esetekben mindig
kedvenc italát issza.) Érdekes, hogy ez a középosztályra jellemző
eljárásmód itt sokszor sikeresebb lehet. Ennek az az oka, hogy a
részcsaládok nem fűződnek le önálló családokra, ráadásul a
családtagok egyazon közegben mozogva hathatósabb ellenőrzést
tudnak gyakorolni. A férj ez esetben minden függetlenségét elveszti.
Alkoholfüggősége a neki alkoholt adagoló személy (feleség) iránti
dependenciává (is!) válik. A kettős függőségben a feleség a
domináns.
Természetesen az itt ismertetett folyamatok inkább csak
tendenciák, a valóságban a családok a folyamatok különböző
szintjein általában megrekednek, és viszonylag keveseknek sikerül a
végleges stabilizáció. Ez is rendkívül ingatag, gyakorlatilag
túlfogyasztáson alapul. A leglényegesebb momentum mégis az, hogy
az anyagi gyarapodás indította el a folyamatot, és sikerének alapja
sem más, mint az anyagi gyarapodás. Az életszínvonal
rosszabbodása és zuhanása úgy rántja magával e családokat, hogy
helyzetük rosszabb lesz, mint annak előtte volt. Mert fogyasztásukat
általában korlátozza, miközben megnövekedett alkoholfogyasztásuk
– e szokások rendkívüli szívóssága miatt – változatlan szinten marad.
Evvel viszont a családok esetleg a legmélyebb nyomorba
zuhanhatnak vissza. Ha a stabilizáció motorja, az anyagi gyarapodás
lehetősége megszűnik, semmi sem marad azokból a célokból, amik
az alkoholfogyasztás mérséklését indokolták volna. Ellenkezőleg, a
kudarc okozta frusztráció egyetlen mentsvára ismét az alkohol
marad.

Ma már a Dzsumbuj – bár állnak a házak, és emberek is laknak

benne – nem létezik. 1983 végéig a telepiek túlnyomó többsége
kiköltözött innen. A régiek közül csak az idősebbek és néhány, a
telepi lakásokba szétszóródott család vagy inkább részcsalád maradt.
Mikor e sorokat írom, a telep lakásainak majd fele üresen áll. A
különböző helyekről beköltözött szegény családok nem ismerik
egymást, bizalmatlanok egymás iránt, és inkább bezárják ajtajukat.
Átmeneti létre rendezkedtek be, útjuk továbbvezet. Az itt maradt
idősek közül, és a közép korosztály tagjai közül is, sokan már nem
élnek. Az utóbbi 1-2 évben (talán véletlenül, talán nem, ki tudja?)
riasztóan sokan haltak meg. A fiatalok még vissza-visszajárnak idős
szüleikhez vagy itt maradt rokonaikhoz, de ettől még a telep
visszavonhatatlanul az enyészeté. Élt 45 évet. Ha valaki azt hallja,
hogy valahol a Gubacsi út és Illatos út sarkán egy hírhedt telep van,
amit jobb lesz messze ívben elkerülni, az már nem a Dzsumbuj,
hanem egy ideiglenes szükséglakástelep.

1983
 FÜ GGELÉ K
A Dzsumbuj lakó inak
munkavá llalá sá ró l

Az alábbi statisztika 321 nő és 405 férfi, összesen 726 fő

munkavállalói történetének ismerete alapján készült. Statisztikánk az
alkalmi munkák körét nem tartalmazza. Tekintettel arra, hogy a
tömeges munkába állás az 50-es évek elejére esik, a munkahely-
változtatások csökkenése viszont csak a 70-es évekre tehető, a
foglalkozási köröket ennek megfelelően csoportosítottuk.
Természetesen az időhatárokat nem szabad mereven értelmezni. Az
1950-1980 közötti időszak legalább három generáció munkába
állását öleli fel. Így foglalkoztatási mutatóink négy generációt
ölelnek fel.

1. A leggyakrabban előforduló foglalkozások

és munkakörök 1950-1965 között

Férfiak Nők
Szakmunkák kőműves varrónő
szobafestő-mázoló szakács
lakatos-géplakatos cukrász
fodrász
Betanított munkák gépkocsivezető tűzőnő
bet. lakatos szövőnő
kazánfűtő-fűtő fegyvergyári bet.
váákumkezelő munkák
galvanizátor
húsipari bet. munkák
raktáros
öntödei bet. munkák
 Férfiak Nők
Segédmunkások húsipari s.munkák takarítónő
vegyipari s.munkák rakodómunkás
gépkocsikísérő (vásártéri)
rakodómunkás váltóőr – BKV-
vásártéri s.munkák s.munkák
öntödei s. munkák konyhalány
Egyéb kalauz háztartási
rendőr alkalmazott
hivatásos katonatiszt házmester
tiszthelyettes segédházmester
házmester pénztárosnő
zenész (cigány) (vendéglátóipar)
kávéfőzőnő
felszolgálónő
mosogatónő
újságos

Az ötvenes évek első felében viszonylag sok férfi ment rendőrnek,

illetve hivatásos katonának. Ez utóbbiakat rendszerint az önként
jelentkezők, majd továbbszolgálók közül emelték ki. 1956 után, de
legkésőbb a 60-as évek elejére szinte kivétel nélkül leszerelik őket. A
házmesteri, illetve segédházmesteri foglalkozást inkább nők űzték.
Ez a telepről való kiköltözéssel járt együtt. 1945-1955 között dívik,
elsősorban a hatóságok ajánlják fel. Így ugyan többen lakáshoz
jutnak, de a 60-as évek elején – néhány kivételtől eltekintve –
visszaköltöznek a telepre. Szintén az 50-es évek első felének
foglalkozása a kalauzi munkakör. Általában már e munkakör
megszűnte előtt (az 50-es évek első felében) otthagyják. A 60-as
évek második felétől már inkább csak nők dolgoznak a BKV-nál,
különböző segéd-, illetve betanított munkakörökben.
A munkába álló férfiak zöme a környék elavult, rendkívül
veszélyes, egészségtelen és megterhelő fizikai munkákat kínáló
gyáraiban lesz segéd- vagy betanított munkás. (Itt van a budapesti
vágóhidak és vegyi üzemek nagy része.) A nők inkább a
Nagyvásártelepen rakodók, de ebben az időben kezdenek tömegesen
takarítónőként a vágóhidakra menni. A rakodómunkák a férfiak
között is igen elterjedtek (ennek régi múltja van), de szemben a
nőkkel, elsősorban az államosított szállító vállalatoknál és nem a
Vásártelepen dolgoznak. Ez utóbbi helyen a férfiak inkább alkalmi
jelleggel dolgoznak.
A munkahely-változtatás – főleg a férfiaknál – az 50-es években
is igen gyakori, és ha emiatt retorzió éri őket, inkább nem vállalnak
rendszeres munkát, hanem alkalmi munkákból élnek. A munkába
lépő fiatalok között is kevés a szakmunkás, függetlenül attól, hogy –
különösen a 60-as évektől kezdve – egyre többen járnak
szakmunkásképzőbe. Ezt azonban vagy nem fejezik be, vagy
szakmájukat rövid időn belül feladják. Az így induló fiatalok egy
része 10-15 év múlva szakmunkássá válik – bár szinte sohasem az
eredetileg tanult szakmájában. Ez a jelenség a 70-es évekre is
jellemző. Bár a szakmunkák száma a 70-es években nő, nagy
részüket menet közben sajátítják el, jóval azután, hogy eredetileg
tanult szakmájukat feladták, illetve ki sem tanulták. Az eredetileg
tanulni kezdett szakmában dolgozók száma a 70-es években is
elenyésző.

2. A leggyakrabban előforduló foglalkozások

és munkakörök 1970-1981 között

Férfiak Nők
Szakmunkák kőműves szakács
szobafestő-mázoló varrónő
lakatos-géplakatos cipőfelsőrész
esztergályos készítő
marós gyors-gépírónő
villanyszerelő
 hűtőgépkezelő
cipész
cukrász
pincér

2. A leggyakrabban előforduló foglalkozások

és munkakörök 1970-1981 között

Férfiak Nők
Betanított munkák bet. lakatos szövőnő
bet. csőszerelő orsózónő
bet. villanyszerelő fegyvergyári
bet. esztergályos bet. munkák (bet.
bet. tetőfedő marós, fúrós stb.)
gépkocsivezető bet. szalagmunka
(teherautó, busz, (pl. hegesztés,
kamion) forrasztás,
targoncavezető diódaszerelés)
kubikus eladó
fűtő raktáros
takarítónő
Segédmunkás rakodó-, szállító- (éjszaka is)
munkás felszolgálónő,
kocsikísérő konyhalány,
vagonkirakó anyagkiadó
fatelepi s.munkák fatelepi s.munkák
vegyipari s.munkák
vágóhídi s.munkák
szemetes („kukás”)
Egyéb portás, felíró portás, felíró
(éjszakai is) kézbesítő
betegápoló hivatalsegéd,
sírásó pénztáros (mozi,
 csapos, felszolgáló üzlet, kocsma),
zenész (cigány, kávéfőző
szalon, tánc) adminisztrátor (pl.
adatrögzítő,
bérelszámoló),
raktárvezető,
virágárus

Az újonnan munkába állók (kortól függetlenül) eleinte nagyon

gyakran váltanak munkahelyet. Ez az évek számával fokozatosan
csökken. A gyakori munkahely-változtatás nem jelenti a munka
minőségének változását is. Ellenkezőleg. Ameddig gyakran
változtatnak munkahelyet, addig – a kvalifikáció oldaláról nézve –
azonos szinten mozognak. Gyakorlatilag a környék üzemeit járják
körbe, egy-egy üzembe többször is visszatérnek. Az esetleges
szakmai végzettség – kivétel a kőműves és a szobafestő-mázoló
szakmák – általában nem játszanak meghatározó szerepet a
munkavállalásnál. E körforgásból való kilépés egyik útja, ha valaki
hivatásos gépkocsivezető lesz. (Ez nagyon divatos és tradíciók által
is befolyásolt foglalkozás.) Ebben az esetben mint gépkocsi-vezető
változtatja munkahelyét. A másik lehetőség az egy munkahelyen
töltött idővel áll összefüggésben. Ha tudniillik megfelelően hosszú
időt tölt egy helyen – ez általában a munkavállalástól számított 10-15
év után következik be –, akkor az adott gyáron belül szakmai
képesítést nyerhet. Erre általában azok vállalkoznak, akik
fiatalkorukban már részesültek valami szakmai oktatásban. E
jelenség magyarázza, hogy a 70-es években szakmunkásként dolgozó
férfiak többsége 30-40 éves, de csak néhány év óta szakmunkások.
Igen jellemző, hogy a rokonok és barátok általában egymást viszik
be egy-egy munkahelyre. Meglehetősen bevett az is, hogy
házasságkötés után a házastárs – a jobbnak tartott – munkahelyre
követi a párját. Ez a jelenség erősítheti a fluktuációt.
A nők túlnyomó többsége vágóhídi takarítónő, de viszonylag nagy
számban takarítanak hivatali intézményeknél is. A Vásártelepen és a
Nagycsarnokban a 70-es években már alig-alig dolgozik nő.
 Ebben az időszakban tűnik fel az adminisztratív (irodai)
munkavégzés lehetősége. Szinte kizárólag a 25-40 év közötti nőkre
vonatkozik. Ez többnyire a vállalaton belüli kiemelés eredménye. A
mechanizmus hasonló a férfiak szakmásító képzésével. Elsősorban
alacsonyabban kvalifikált adminisztrációs munkákról van szó, és
idetartozik a raktárosi-raktárvezetői, felíró portási munka is. A nők
között a szakmunkát végzők száma elenyésző.
A munkafajták sajátos színfoltja a virágárusítás. Ezt kizárólag
cigányok űzik. Az iparengedélyt mindig nők váltják ki, de a család
összes tagja besegít. A virágárusítás hasznából rendszerint az egész
család megél.
Az utóbbi években egyre többen vállalnak munkát a Pest környéki
tsz-ek melléküzemágaiban; elsősorban a szállítási és rakodó
munkáknál.
Végezetül álljon itt azoknak a környékbeli üzemeknek a névsora,
amelyekben a telepiek túlnyomó többsége az utóbbi 30 évben
munkát vállalt. Ezen túl ritkán vállaltak munkát, vagy ha mégis, úgy
ezen üzemek egyik-másikába végül is visszatértek. A legáltalánosabb
mégis az, hogy ezen üzemek között változtatják munkahelyeiket,
illetve ma is ezek egyikében dolgoznak.

Húsipari Vállalat
(Vágóhidak)
Vegyiművek
(Kénsavgyár, Szappangyár, Bélfeldolgozó stb.)
Hazai Fésűsfonó – Gyapjú
Szállító vállalatok, illetve vállalatok szállítási részlegei (Volán,
TEFU, Földgép, Zöldért, ÉPFU, Tüzép)
Fegyvergyár (FÉG)
Medicor
Nagyvásártelep – Nagycsarnok
BKV
Köztisztasági Vállalat (FKFV)
Fatelep
Asztalos Építőipari Vállalat
Compack (Csomagoló Vállalat)
Ganz-MÁVAG
Csatornázási Művek
Tsz-ek
 Utó szó helyett néhá ny gondolat

a mó dszerekrő l

A társadalom szociológiai eszközökkel történő megközelítésének és

feltárásának több lehetősége van. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a
társadalmi valóság maga is sokrétűen strukturált. Ez ugyan
közhelyszerű megállapításnak tűnik, mégis érdemes emlékeztetni rá.
A magyar szociológia érdeklődésének előterében ugyanis még
mindig a makrotársadalmi folyamatok állnak. Ez bizonyos
értelemben nemcsak érthető, de szükségszerű is, hiszen egy nálunk
fiatal – ideológiai ballasztokkal terhelt – tudományról van szó, amely
fejlődésének viszonylag logikus útját járja akkor, amikor az alapvető,
nagy társadalmi struktúrákat kívánja feltárni. Ez már csak azért is
elengedhetetlen, mert a társadalmunkról szóló ismereteink
makroszociológiai szinten is fölöttébb hiányosak. A
makroszociológiai – és az evvel járó kvantitatív – megközelítési mód
jogossága és szükségessége vitathatatlan. Egyeduralma vagy
hegemóniája azonban már korántsem az. Sőt!
Hisz ez a szociológia már mégsem annyira fiatal; nemcsak mint
tudományos diszciplína vívta ki (viszonylagos) autonómiáját, de nem
lebecsülendő ismereteket is felhalmozott a mai magyar társadalom
néhány sajátosságáról. Éppen e fejlődés eredményeként egyre inkább
szembetűnő, hogy a feltárt makrotársadalmi összefüggéseken túl, a
mennyiségi szemléletű szociológia mennyire nem képes azokról az
emberi csoportokról, rétegekről semmit sem mondani, amelyek
létezéséről esetleg éppen ő tudósított legelőször, vagy éppen ő maga
kreált.
Bár a nagy társadalmi összefüggéseket, struktúrákat feltáró és
leíró szociológiai értekezéseknek eleve nem célja, hogy a feltárt
makrojelenségek mögött meghúzódó csoport- és emberi viszonyokat
is feltárja, mégis a kis közösségek szociológiai vizsgálatainak
lehetőségét ezek teremtik meg. Hiszen a kisközösségek külső
határait, illetve a társadalmi tagozódásban elfoglalt helyüket nagy
általánosságban feltárják. (Annyiban, amennyiben makroszinten
képesek a különféle rétegeket körülírni, amelyek a bennük
valóságosan létező és funkcionáló közösségeknek mintegy külső
kereteit adhatják.) Tehát elvileg a makroszociológiai vizsgálatok
eredményei mintegy inspiráló erőként hatnak arra, hogy a valódi
emberi közösségeket is megismerjük – mármint szociológiailag. Ezt
bizonyítja az is, hogy számtalan, az élet legkülönbözőbb területén
elhelyezkedő kisközösség életét tanulmányozza ma már a
szociológia. (Inspiráló tényező természetesen maga a valóság is,
amely egyre nyilvánvalóbban differenciálódott, és egyre
nyilvánvalóbb módon bomlik egymástól élesen elütő kulturális,
anyagi és hatalmi helyzetben levő, egymással nyíltan és minden
tolerancia nélkül versengő közösségekre.) Van azonban egy
bökkenő! Mégpedig az, hogy a legtöbb – de szerencsére azért nem az
összes – ilyesféle munka ott ér véget, ahol a legizgalmasabb lenne,
ahol végre a vizsgált „populáció” valódi életéről valamit
megtudhatnánk. Valahogy úgy van vele az ember, hogy ha
„szociológiát” olvas, akkor berendezkedik arra, hogy számokat,
adatokat és ezek értelmezését olvassa. Na de mit olvassak akkor, ha
arra vagyok kíváncsi, hogyan élnek a különböző közösségek és
bennük az emberek?
Az életmódkutatások elvileg ezt a célt szolgálnák, hiszen, mint
elnevezése is mutatja, módszereiben is azt a célt tűzte maga elé, hogy
feltárja az emberi közösségek konkrét élettevékenységeit, azaz azt a
módot, ahogyan az emberek és közösségeik a társadalom nagyobb
egységein belül élnek. Éppen ezeknél a kutatásoknál válik a
leginkább szembetűnővé, hogy mennyire a mennyiségi szemlélet
uralja az egész magyar szociológiát. Ez a szemlélet hovatovább
annyira áthatja a magyar szociológiai gondolkodásmódot, hogy
lassan maguk a szociológusok is elhiszik, hogy az élet mennyiségi
mutatókkal kifejezhető keretei: az maga az emberi élet. A
tudományos kutatások alapvető módszertani elve szenved sérelmet
akkor, amikor különböző minőségű szerveződéseket azonos
módszerekkel vizsgálnak. Mintha a Newton-féle fizika módszertani
és erre épülő vizsgálati-technikai apparátusával a fény természetét fel
tudnánk tárni. Mint minden példa, természetesen ez is sántít, de nincs
is vele más célom, mint az, hogy érzékeltessem: ma már minden
tudomány számára közhelyes evidencia, hogy az általa vizsgált
valóság minőségileg is strukturált, és bizonyos általános módszertani
elveken túl, az adott minőség saját megközelítési módokat és
módszertani elveket követel. Hogy a szociológián belül ezek a
módszertani „visszásságok” még nem okoznak nagyobb kritikai
visszhangot vagy módszertani válságot, annak – a tudomány már
említett viszonylagos fiatalságán túlmenőleg – alapvetően a
következő okai vannak:
1. Társadalmunkról való ismereteink annyira hiányosak és
illuzórikusak, hogy a róla szóló összes információ újdonság erejével
hat, beleértve a társadalom mikroformációit is, melyek közül soknak
már a meglétét konstatálni is a felfedezés erejével hat. Egyszóval
annyi még a feltáratlan fehér folt, hogy a kvantitatív szemléletnek
nemhogy korlátai alig látszanak, hanem – miután annyi mindent kell
még extenzív módon feltárni, hogy csak győzze az ember –
kifejezetten a felfedező sikerélményét nyújtja a szociológusnak.
Szakmájának pedig egyre nagyobb társadalmi súlyt kölcsönöz.
(Persze most nem a tudományos kutatásokra fordított anyagi
támogatásokra gondolok.) Ezek a felfedezés erejével ható
információk gyakran olyan erős hatással vannak magára a kutatóra
is, hogy fel sem merül benne a gyanú: nem az adott mikroszint valódi
összefüggéseit tárta fel, csak annak néhány külső mutatóját. Ezt az
érzését csak erősíti, hogy körülötte szinte mindenki hasonló
módszereket alkalmaz.
2. Ha logikailag következetesen végiggondoljuk a dolgot, rá kell
jönnünk, hogy a mikroszintű vizsgálatoknál, amennyiben az ember
valódi struktúráitól, viszonyaitól elszigetelve vizsgálódunk –
márpedig a mennyiségi szemléletből pár excellence ez következik –,
akkor az emberi tevékenységtől elszakított mennyiségi mutatók
önmagukban nem hordoznak információt, illetve éppen azokra a
kérdésekre nem kapunk választ, ami miatt a vizsgálódást
megindítottuk. Nevezetesen arra, hogy az adott mikroközösség mitől
az, ami. E mozzanat általában rejtve szokott maradni sokszor akár a
kutató, akár az olvasó előtt is. Ha a kutató előtt mégsem marad
rejtve, azt mint olvasók azonnal érzékeljük. Tudniillik ilyenkor lepi
el az adott szakmunkát az illető terület szaktekintélyeitől vett
idézetek halmaza, s így a valóság ismerete helyett kénytelenek
vagyunk beérni kutatónk szakirodalmi ismereteivel. Általában
azonban – mint már említettem – rejtve marad az a tény, hogy az így
kapott adatok nem hordoznak valódi információkat az adott
közösségre nézve. Mint minden ember, így a szociológiai munkákat
olvasó ember is saját tágabb és szűkebb társadalmi közegének tagja,
különböző közösségekben él és tevékenykedik; viszonyait mindig
minőségi viszonyokként éli meg – függetlenül attól, hogy ezt valaha
is megfogalmazná magának –, így élete mennyiségi összetevőit
automatikusan minőségi viszonyain keresztül értelmezi. Nem is
tehetne másképpen, hiszen végső soron a rendelkezésre álló javakat –
tevékenysége révén – éppen úgy ő hozza létre, mint ahogy
elsajátításuk is tevékenység eredménye. Éppen e tevékenységei révén
hozza létre viszonyait – mikroszinten is! Ezek a viszonyok azonban
konkrét mikroszintű emberi szerveződéseket (saját belső struktúrával
rendelkező közösségeket) jelentenek. Amiket nemcsak vizsgálni
lehet, de ha már benne élünk, megélni is. Sőt tulajdonképpen csak ezt
lehet „megélni”. Ennek következtében, mikor az emberi
tevékenységtől elszakított mennyiségi mutatók halmazát olvassuk,
saját társadalmi létünkből adódó tapasztalataink alapján – analógiás
módon – értelmezzük az adatokat. Ez általában azért nem tűnik fel,
mert az emberi lét mindennapiságának törvényszerűségeit
evidenciaként értelmezzük. (Ezen az úton nem megyünk tovább,
mert a végén ismeretelméleti problémák megtárgyalásának
veszedelmei fenyegetnek.)
3. A szociológia társadalomtudomány. És mint ilyennek, a mi
társadalmi-politikai viszonyaink között, komoly ideológiai-politikai
konzekvenciái vannak. A hatalom ideológiai legitimációjában nem
elhanyagolható az az univerzalisztikus-paternalista elv, amely az
egyén öntevékenységét és ezen keresztül közössége viszonylag
autonóm létét kétségbe vonja. A mikroszinten létező közösségeket
kvantitatív szemlélettel megközelítő szociológia – módszertani
elveiből következőleg – ugyanezt teszi. Ez a módszertani
megközelítés, mint már láttuk, nem képes az emberi tevékenységet
látókörébe vonni, ezáltal az emberi tevékenységek eredményét,
egyúttal színterét, az emberi szerveződéseket, a közösségek belső
viszonyait és struktúráit sem képes érzékelni, sőt – ha módszertani
eljárását következetesen végiggondoljuk – rájövünk arra, hogy
ezeket – egyszerűen tagadja. Azon egyszerű elv alapján, hogy amit
nem tudok vizsgálni, az nincs. Bár ez túlságosan kategorikus és éles
megfogalmazásnak tűnik, mégis igaz. Hiszen mi történik? A
kisközösségek belső szerveződését, így azok lényegét, megpróbálja
saját módszertani elvei szerint minőségi viszonyokból mennyiségi
viszonyokká átformálni. Mert ezek a viszonyok, bár léteznek és
leírhatók, de nem mérhetők, ezért úgy tesz, mintha ezek a
szerveződések nem is lennének, és ő képez olyan – most már
egymással összehasonlítható és mérhető – fogalmi apparátust, amivel
aztán leírhatja az adott közösség „szociológiai valóságát”. (Ezt az
eljárást nevezik a szociológiában operacionalizálásnak.) Félreértés ne
essék, a szociológiának ez a módszertani eszköze a valóság
megismerése szempontjából nagyon fontos és sok esetben
nélkülözhetetlen eszköze. De ez az „eset” éppenséggel nem az az
eset.
Ilyen és ehhez hasonló megfontolások vezettek akkor, amikor
belekezdtem abba a vizsgálatomba, melynek végeredménye ez a
könyv. Minden kritikai megjegyzésem ellenére soha fel sem merült
bennem, hogy a szociológia egyik alapvető módszertani elvét
megkérdőjelezzem: nevezetesen, hogy az emberi viszonyok anyagi,
kulturális, művelődési stb. oldalainak jó része mennyiségi
mutatókként mérhetőek, és e számszerűségben megjelenő
összefüggések az ember, illetve a társadalom valós helyzetéről
mondanak valami általánost. Mindamellett meggyőződésem, hogy a
mikroközösségek vizsgálatánál a mennyiségi megközelítés
elsősorban segédeszköz, és nem módszertani alapelv.
Az emberi mikroközösségeket módszertani szempontból önálló
entitásként fogom fel, azaz olyan önálló szerveződésnek, ahol magát
ezt a szerveződést kell feltárni, és ennek feltárása adja a közösséget
mint olyat. (Talán egy analógia jobban megvilágítja a fentieket: az
élet egy „szerveződés”, és egyúttal „minőség”, de ha azt akarom
vizsgálni, mi az élet, mi ez a minőség, akkor azt kell vizsgálnom,
hogy milyen speciális módon szerveződik az anyag. Ha ezt a
szerveződést képes vagyok feltárni, akkor feltárom magát az életet.
Persze a példában az élet mint általánosított elvonatkoztatás szerepel,
és behelyettesíthető bármely konkrét élőlénnyel. Ne feledjük
azonban, hogy a „közösség” vagy „mikroközösség” fogalmakat
ugyanígy használom. Itt jegyzem meg – de remélem, azért eddig is
nyilvánvaló volt –, hogy az itt előforduló fogalmak közül nem egyet
hasonló módon használtam, mint pl: „tevékenység”, „javak” stb.)
Az így felfogott közösségek vizsgálatánál – véleményem szerint –
a legfontosabb, egyúttal már induláskor felvetendő kérdés: milyen, a
valóságban meglevő tényezők játszanak szerepet e szerveződések
létrejöttében, és ezek milyen módon állnak össze egységes egésszé.
Azaz nemcsak azokat a faktorokat kell megkeresni, melyek
átfoghatják az adott létet, de már a „felvételi szakaszban” is a
különböző tényezőket egymással kapcsolatba kell hozni, és lehetőség
szerint így is kell vizsgálni őket. Ez az alapállás meghatározza a
felvétel (a vizsgálat lefolytatásának) módszereit is. Mind az általános
módszertani meggondolások, mind a konkrét vizsgálati módszerek
esetén figyelembe kell venni a következőket: 1. Az adott közösség
helye a társadalmi struktúrában, ami nagyrészt meghatározza a
rendelkezésre álló javak mennyiségét és minőségét, és azok
elsajátítási lehetőségeit, valamint – részben – módját is. Ugyanakkor
az adott közösség közvetlen környezete legalább ennyire, sőt
konkrétan is meghatározó tényező. Kétségkívül döntő faktor az a
külső tárgyi környezet és tárgyi kultúra, ami között a közösség tagjai
tevékenykednek. Nagy általánosságban ezek azok az anyagi keretek,
melyek alapvető módon befolyásolják és alakítják a közösség belső
struktúráit. 2. De az emberek a javakat elsajátítják, vagyis
tevékenykednek: e tevékenységük révén állandóan kapcsolatba
lépnek egymással, ami nemcsak azt jelenti, hogy sajátos viszonyokat
alakítanak ki egymás között, amik nagymértékben strukturáltak, nem
utolsósorban a rendelkezésre álló javak, illetve elsajátításukra
irányuló tevékenységek milyenségének következményeként, hanem
egyúttal e viszonyok az adott közösség meghatározói is. 3. Azt, hogy
egy ember milyen módon tevékenykedjen, lépjen közössége tagjaival
kölcsönhatásba, milyen módon alakítsa közösségi viszonyait, vagy
éppen a rendelkezésre álló javakból mit, mennyit és hogyan
szerezzen és fogyasszon el, azt az adott közösségre jellemző
tradíciók, szokások, értékek és normák szabályozzák, illetve
határozzák meg. Ezért a közösségek vizsgálatánál alapvető ezek
feltárása.
Azonban ha következetesen tartani akarjuk magunkat egy nem
kvantitatív megközelítési módhoz, akkor nem elégedhetünk meg
avval, hogy feltárjuk: ilyen és ilyen normái, értékei stb. vannak a
közösségnek, vagy ilyen és ilyen anyagi és egyéb javak állnak
rendelkezésre, vagy ilyen és ilyen társas kapcsolati formákkal
rendelkeznek. Azon túlmenően, hogy mindezt persze fel kell tárni,
kell találnunk valami rendező elvet, ami ezt az egészet szerves
egységbe, valamiféle egésszé (minőséggé) szervezi. A valóságban
van ilyen. Maga az emberi tevékenység. Igen ám, de hogy lehet ezt
szociológiailag közvetlenül megragadni? Sajnos a válasz igen
egyszerű: sehogy. Közvetve azonban mégiscsak feltárható. Ha
vizsgálódásaink általános rendező elvévé az emberi tevékenységet
tesszük, akkor e tevékenység által létrehozott és egyúttal annak
keretéül szolgáló kisközösség belső struktúráit mint egymásra
vonatkoztatott rendszerek egységét kell felfognom, és így is kell őket
vizsgálnom. Ez annyit jelent, hogy pl. a különböző normákat és
értékeket nem írhatom le önmagukban, csak azokon a formációkon
keresztül, amikben megvalósultak, igen ám, de a „formációk”
egyúttal jellemző külső fizikai feltételek által befolyásolt
interperszonális viszonyok is, amelyeknek létrejöttét pszichés
feltételeken túl mégiscsak egyéb érdekek is mozgatnak; melyek
mozgatórugói viszont valamiféle javakkal állnak kapcsolatban.
A valóságban ez persze nem ilyen bonyolult. Sőt
hétköznapjainkban mindnyájan nap mint nap így élünk, és csak
annyiban különbözünk a szociológustól, hogy miközben ő azon
munkálkodik, hogy az emberi tevékenységek produktumait – e
tevékenységek analógiájára – egymásra vonatkoztassa, addig mi
tevékenykedünk. Egy ilyen típusú megközelítés csak mikroszinten
lehetséges, makroszinten azonban nem. Hiszen csak itt állnak
közvetlen kapcsolatban egymással emberek, itt születnek és
realizálódnak értékeik és normáik. (Természetesen bizonyos
értékeket és normákat az egész társadalom elfogad, de ezek is csak a
konkrét emberi közösségekben léteznek és hatnak. A „társadalom
által elfogadott” pusztán azt jelenti, hogy a társadalomban létező és
azt alkotó kisebb-nagyobb közösségek többsége által elfogadott.) Ha
viszont a kisközösségek szintjén az embert tevékenysége által
teremtett közvetlen viszonyain belül vagyunk képesek vizsgálni,
akkor minden olyan társtudományt segítségül hívhatunk, ami ezt a
célkitűzést segíti. Az emberi kapcsolatokkal foglalkozó
szociálpszichológia és az emberi szerveződések struktúráival,
funkcióival foglalkozó kultúrantropológia módszertani
megfontolásait és szemléletét is fel kell használnunk, azon egyszerű
oknál fogva, hogy az általunk kitűzött szociológiai célok eléréséhez
ezekben a tudományokban áll rendelkezésre néhány olyan konkrét
és/vagy módszertani eredmény és eszköz, melyeket – úgy érzem –
viszonylag koherens kutatási és metodikai egységgé vagyunk
képesek szintetizálni a szociológiai alapokkal.
Alapvető módszertani kiindulópontom a Dzsumbuj vizsgálata
során épp e három összetevő egységének tudomásul vétele és
keresztülvitelének kísérlete volt, aminek elvi alapját az emberi
cselekvés egysége, illetve az a meggyőződés adta, hogy ez, az emberi
mikroszintű közösségek szintjén, a közösségek szerveződéseiben
szociológiailag is tetten érhető. A Dzsumbujt illetően „szerencsém”
volt, hiszen a meglehetősen zárt közösség önmagában adva volt, így
nem kellett avval a meglehetősen komoly – elvi-módszertani
szempontból fölöttébb problematikus – kérdéssel küszködnöm, vajon
egy a társadalomban valóban létező kisközösséggel van-e dolgunk.
Persze az embernek nem mindig van ilyen „szerencséje”, ezért
nyilvánvalóan kellenek olyan eszközök (módszerek), melyekkel ezek
feltárhatók. Ezekkel itt nem szeretnék most foglalkozni, részben mert
a „behatárolás” néhány módszertani kiindulópontját az eddigiek
során úgyis érintettem (pl. a makroszintű rétegződések ismerete,
közös normák, szokások stb.), részben pedig azért nem, mert pár
szóval elintézni a kérdést reménytelen vállalkozás lenne.
Egyetlenegy módszertani eszközt azonban megemlítek, már csak
azért is, mert evvel magán a Dzsumbujon belül is megpróbáltunk
élni, de ami a kisközösségek „megtalálásának” is egyik segédeszköze
lehet. Keresd a nőt, mondják – állítólag – a franciák. Keresd az
emberi kapcsolatokat, és e kapcsolatok mentén közösségekhez jutsz
– mondhatná a szociológus. Így azonban nemcsak (bár fölöttébb
keserves úton) közösségekhez lehet jutni, de egy adott kisközösség
belső viszonyait és azok struktúráját is meg lehet közelíteni. Kutatási
módszereim konkrét megfogalmazásakor (1977-ben) ez alkotta a
telep megközelítésének egyik legfontosabb alapját, és a vizsgálat
során kis híján teljesen kudarcba fulladt. Mielőtt erről szólnék
néhány szót, szeretném megemlíteni a következőket: a fentebb
ismertetett módszertani elgondolásoknak megfelelő legadekvátabb
„felvételi módszernek” a telep életébe való mind mélyebb beépülés
tűnt. Rendkívül részletes tematikájú interjútervvel és egy sor
megfigyelési szemponttal „felfegyverkezve” a családokkal kellett a
lehető legszorosabb és folyamatos kapcsolatot kiépíteni. Ez igen
hosszú időt (több mint három évet) és igen sok kinttartózkodást
(sokszor heti két-három alkalmat) jelentett. Ezen idő alatt a
családokat és szorosabb kapcsolataikat, valamint a telep aktuális napi
történéseit is regisztrálni kellett, de fel kellett tárni azt is, hogy ezeket
a történéseket ki hogyan éli vagy ítéli meg stb. Egy szó mint száz,
gyakori kinttartózkodásunk nem pusztán interjúk készítésére
szorítkozott – így az interjúkat nem is egyszeri, zárt formáknak
tekintettük, hanem folyamatos beszélgetéseknek, amiknek témáját, az
interjún kívül, az aktuális történések szabták meg. Eredeti
elképzeléseink szerint néhány (itt most nem részletezett) szempont
alapján kiválasztott családnál kezdődött a kutatás, és e családok
legközelebbi kapcsolatait feltárva, e kapcsolatok felé mentünk volna
tovább, így haladtunk volna egyre beljebb a telep életébe. És ez volt
az a pont, ahol kis híján kudarcot vallottunk. Ti. a Dzsumbuj erre a
módszertani fogásra igen ügyesen reagált, és olyan taktikát
alkalmazott, amellyel egy ideig sikeresen tartotta meg saját belső
életének titkait. A taktika a következő volt: interjúzóinkat, akik
esetleg éppen nyolcadik alkalommal ülnek már X. családnál, az
interjúalanyok olyan, nem túl kellemes „vendégnek” tartják, aki előtt
zavartalanul élik életüket, sőt a feltett kérdésekre válaszolnak, és a
végén mindig beleegyeznek abba, hogy az interjú kérdéseit feltegyük
nekik. Általában saját életükről, szoros értelemben vett családjukról
részletesen beszélnek is, de ha kapcsolatrendszerüket próbáljuk
felderíteni, akkor „kiderül”, hogy senki senkit sem ismer, fogalma
sincs, mi zajlik körülötte, és különben is, őket ez nem is érdekli, mert
ha otthon vannak, ki nem mozdulnak a lakásból, általában csak a
rokonokkal tartják a kapcsolatot, azokkal is ritkán. (Az sem zavarja
őket, ha közben a lakásba be-bejár egy-egy szomszéd, vagy hogy
testvére, anyja stb. is ezekben a házakban lakik.)
Igen sajátos, spontán védekező mechanizmussal van dolgunk.
Tulajdonképpen nem hallgattak el előlünk semmit, csak egy más
réteg kulturális kapcsolatrendszerének és életmódjának szerepét
jelenítették meg előttünk. Itt nemcsak és elsősorban nem arról van
szó, hogy olyan értékrendszereket igyekeztek elhitetni velünk
sajátjukként, amilyent szerintük a külvilág elvár (bár természetesen
azt is megtették, de nem túl meggyőzően, már csak azért sem, mert
arról csak közvetett ismereteik vannak). A dolog ennél egyszerűbb és
egyúttal eredményesebb is volt (számukra). Miközben úgy-ahogy
részletesen beszéltek élettörténetükről, háztartásuk anyagi alapjairól,
sőt problémáikról is, életterük fő színterévé, mindennapi munkán
kívüli tevékenységük keretévé lakásukat tették meg. Azaz úgy tettek,
mintha lenne lakásuk, aminek ugyanolyan funkciói vannak, mint egy
egyéb („közép”) réteghez tartozó számára.
Ez a reagálásmód megerősített abban, hogy egy közösség belső
kapcsolatrendszere milyenségének és e kapcsolatok hierarchikus
szerveződésének jelentőségével az adott közösségben élő ember
legalább annyira tisztában van, mint a szociológus. A Dzsumbuj
taktikája kellemetlenül – de nem váratlanul ért. Ekkor mintegy hálót
dobtunk a telepre, azaz kapcsolatoktól függetlenül egyre több
családra terjesztettük ki a vizsgálatot. Viszont most sem mondtunk le
eredeti célkitűzéseinkről, sem a vizsgálat mélysége, sem pedig a
kapcsolatok feltárása szempontjából. Így, előbb-utóbb, az egymással
szorosabb kapcsolatokban levő emberi „szálak” összeértek. Ezeket
az egymással szorosabb kapcsolatban levő embereket mint külön
vizsgálati „blokkokat” fogtuk fel. Ettől fogva nem egy-egy családot
vagy egyént, hanem egy-egy kapcsolatrendszert és benne az egyének
és családok részben egyéni és családi, részben egymáshoz
kapcsolódó viszonyait vizsgáltuk; természetesen a
kinttartózkodásunk száma és a megfigyelések intenzitása evvel csak
nőtt. (Meg kell vallani, nem minden esetben sikerült a blokkokat
kialakítanunk.) Mindenesetre a Dzsumbuj a vizsgálat kiterjesztésére
igen érdekesen reagált. Szoros kapcsolatrendszerüknek köszönhetően
az eredeti kiinduló családok közül alig akadt olyan, akinek
valamilyen kapcsolatát a háló „kivetésénél” ne érintettük volna. Ezt
úgy élték meg, mintha már fel is tártuk volna kapcsolataikat, és a
továbbiakban nem tartották szükségesnek azok elfedését. Végül is
nemcsak a mi mozgásunkat figyelték árgus szemek, hanem – ahogy
ma már tudjuk – egymásról is mindent tudtak, így joggal
feltételezték, hogy előbb-utóbb mi is sokat fogunk tudni. Ezt már
csak azért is feltételezhették, mert ebben is viszonylag egységes
taktikát folytattak. Mikor már oldódott körülöttünk a bizalmatlanság,
de még nem igazán szűnt meg, akkor – elterelő „hadműveletként” –
meglehetős nagy nyomatékkal hívták fel figyelmünket más családok
kapcsolatrendszereire. Egyébként épp akkor vált bizonyossággá,
hogy szinte mindent tudnak egymásról. Később hozzászoktak
jelenlétünkhöz, és nemcsak kapcsolataikat ismertük meg, de
mindennapi gondjukat és örömeiket is. Itt jegyzem meg, hogy a
„blokkok” egymás közötti kapcsolatait is figyelemmel kísértük,
hiszen ezek – bár valóságban létező szorosabb kapcsolatokat
testesítettek meg – a telepen belüli szerveződéseknek csak
részegységei voltak.
Joggal vetődik fel a kérdés, miért és hogyan kapott az
alkoholproblematika ilyen nagy hangsúlyt. A válasz viszonylag
könnyűnek látszik: mert a telep életében meghatározó szerephez
jutott. Ez ugyan igaz, de ezen túlmenően magának a kutatásnak is
egyik alapvető célkitűzése volt az alkoholfogyasztás sajátosságainak
feltárása. Az alkoholfogyasztást eleve az életmód szerves részének
tekintettem, aminek megítélését és szabályozását a közösség
egészére jellemző normák szabályozzák, ráadásul nem is közvetlenül,
hanem a magatartás és életvitel szabályozásán keresztül, közvetve.
Ezért van az, hogy az egyén alkoholfogyasztásának normatív
megítélése mindig életvitelének megítéléséből indul ki. E
módszertani meggondolások tükrében az alkoholfogyasztás
vizsgálatát szervesen be lehet illeszteni egy közösség életmódjának
vizsgálatába, és el lehet kerülni azt a mennyiségi szemléletet, amiről
már szóltam, és ami az alkohológiai vizsgálatok túlnyomó részénél –
a hazai gyakorlatban – már-már áltudománnyá fajul. (Lehet, hogy
kissé igazságtalan vagyok, hiszen az alkohológiai kérdések
szociológiai vizsgálatainak módszertani problémái jórészt
megoldatlanok. Mégis tény, hogy mind ez ideig egyetlen
tudományos igényű munka született ebben a tárgykörben. Ennek
viszont idestova húsz éve. Az említett munka módszertani
megközelítése és célkitűzése is egészen más jellegű volt, mint a jelen
munkáé.)
Mindenesetre az alkoholfogyasztással kapcsolatos
vizsgálódásaink a telep legélesebb ellenállásába ütköztek. Ma már
ennek – az alkoholnak a telep életében betöltött funkcióit ismerve –
tudjuk az okát. A „felvételi” időszakban azonban, eredeti
elképzeléseinktől eltérően, először nem az alkoholfogyasztás
„mikéntjét” kezdtük el vizsgálni – vagyis beszüntettük alkoholra
vonatkozó összes kérdéseinket hanem magát ezt az ellenállást, annak
mélységét, funkcióit és a kultúra által meghatározott variánsait.
Általános módszertani felfogásomnak megfelelően ezt a jelenséget is
a közösség belső szerveződése egyik sajátos – funkcióval rendelkező
– reagálásaként fogtuk fel. Tény és való, hogy éppen e megközelítés
révén sikerült eljutnunk az alkohol telepen belüli szerepének
feltárásához. Egyébként vizsgálati módszerünknek köszönhettük azt
is, hogy az ellenállás később megszűnt. Hiszen gyakori
kinttartózkodásunknak hála, előbb-utóbb mi magunk is tapasztaltuk
az alkoholfogyasztás tényét, sőt nemegyszer következményeit is.
Meg kell jegyeznem, hogy a telep ez ügyben ugyanazokat a
fokozatokat és taktikákat alkalmazta, mint a telepen belüli
kapcsolataik elfedése esetén. Először az egész jelenséget – annak
nyilvánvaló volta ellenére is – „tagadni” próbálta. Majd, miután ez
elég reménytelen kísérlet volt, következett a „megtévesztés”
taktikája. Azaz, mind az egyének, mind a családok megkísérelték a
„szociális ivók” szerepét modellálni. Vagyis azt a benyomást
próbálták kelteni, mintha a társadalmilag tolerált (hangsúlyozom,
nem a saját normáik által, hanem a társadalmilag tolerált) módon és
mértékben fogyasztanának alkoholt. Természetesen hosszú távon ezt
a – tőlük idegen – szerepet nem lehetett fenntartani. Mikor aztán
óhatatlanul is szemtanúivá váltunk egyesek mértéktelen
alkoholfogyasztásának, akkor voltak hajlandók először őszintén
beszélni e kérdésekről, persze előbb csak a többiek vonatkozásában.
Aztán megint bekövetkezett az a – szoros egymás mellett élésből
fakadó – jelenség, hogy feltételezték (vagy éppenséggel nagyon is
tudták), hogy ez hasonló módon zajlott a többieknél is. Ettől kezdve
viszonylag nyíltan lehetett a problémához közelíteni. (Bár meg kell
mondjam, a kérdéssel kapcsolatban bizonyos ellenállás végig
fennmaradt, ezért ilyen irányú vizsgálódásaink – az eredeti
elképzelésekhez képest – végig visszafogottabbak voltak.)
Nyilván többekben felmerült a kérdés, hogyan és miért sikerült a
telepet megközelíteni, miért álltak velünk szóba, és miért lehetett – a
külvilággal szemben egyébként kifejezetten barátságtalan – telep
belső viszonyait feltárni. Ez a probléma – magától érthetően – a
kutatás kezdetén számukra is kardinális kérdés volt. Eleinte
rendkívül sok kudarcban volt részünk. Bár viszonylag ritkán „rúgtak
ki” minket, a kapcsolatfelvételek mégsem sikerültek, ti. előszörre
tessék-lássék szóba álltak velünk, majd a következő kimeneteleink
alkalmával sorra-rendre „eltűntek és felszívódtak”. Ez csak
fokozatosan szűnt meg, főleg mert látták, hogy őszinte,
előítéletmentes módon közelítünk feléjük, és mert – ez még
fontosabb volt – érzékelték, hogy közösségükre nem jelentünk
veszélyt. Így persze még csak a „lábunkat sikerült betenni” a telepre.
Annak, hogy sikerült a közösség belső életét is feltárni, ennél
összetettebb okai vannak. Talán ennyiből is kiderül, hogy a
Dzsumbuj behatolásunkkal szemben eleve defenzív módon reagált.
Ebbe, a tradicionális szegény életmódból következő beidegződéseken
túl, a telep belső viszonyai, szokásai is nagymértékben szerepet
játszottak. (Miután a tanulmány részletesen foglalkozik ezekkel, csak
jelzem, hogy elsősorban mikre gondolok: a magánszférára, a
nukleáris család, a valódi lakás hiánya; az információéhség, telepen
belüli elzárkózást szankcionáló normák stb. stb.) Általánosabb
szinten nézve: bizonyos javak – részben anyagi, de jelen esetben
elsősorban kulturális javak – hiánya könnyítette meg dolgunkat. A
Dzsumbuj nem rendelkezett – de nem is rendelkezhetett – azokkal a
mindennapi életben használatos magatartásformákkal, azokkal a
differenciált lavírozó képességekkel (és lehetőségekkel!) és végül
azokkal a műveltség által kifejleszthető készségekkel, amelyek
segítségével életét az illetéktelen szemek elől sikeresen elfedhette
volna. Mindezekkel szorosan összefügg a telep társadalmon belüli
marginális helyzete és kapcsolataiknak befelé irányultsága. Ennek
köszönhető a társadalmon belüli sokrétű és bonyolult
kapcsolatrendszerek nagyfokú hiánya és az intézményi-szervezeti
struktúrán (beleértve a munkaszervezetet is) belüli jórészt egysíkú és
szűk keretek közötti mozgások is. Elvileg tehát a szegény életformán
belüli közösségek (még az olyan elzárkózók is, mint a Dzsumbuj)
könnyebben vizsgálhatók, mint egyéb – kevésbé zárt és
differenciáltabb kapcsolatokkal, viszonyokkal rendelkező –
közösségek.
Kedves Olvasó! Itt a legvégén hadd mondjam még el, hogy a
vizsgálat 1978-81 során zajlott, és miután 1982-83 között még
számos kiegészítő vizsgálatot végeztük, végérvényesen 1983 nyarán
fejeződött be. Ezen idő alatt alig akadt a telepen olyan, akivel –
legalább futólag – ne ismerkedtünk volna meg. Olyan viszont
végképp nem maradt, akiről ne szereztünk volna valamiféle
információt. Kétszáz emberrel építettünk ki tartós és rendszeres
kapcsolatot. Ezek közül is 106 olyan személy akadt, akivel a
vizsgálat elejétől annak végéig szoros és állandó kapcsolatban
maradtunk. Más szóval 54 családdal álltunk intenzív kapcsolatban,
ezek közül 38-cal egészen az vizsgálat lezárásáig. Vizsgálatunk
nemcsak egy közösség életének feltárását tűzte ki céljául, de egyben
egy – különböző társadalmi rétegeken belül létező közösségeket
összehasonlító – vizsgálat első lépcsőfoka is volt.
Meggyőződésem, hogy ilyen és hasonló jellegű vizsgálatokra
egyre inkább szükség van, hiszen társadalmunk tagozódása egyre
markánsabbá válik, ami nemcsak azt jelenti, hogy a szűkebb emberi
közösségek szerepe nő a társadalom életében, de azt is, hogy e
közösségek közötti különbségek az emberek társadalmi és
mindennapi érintkezései során egyre döntőbb szerephez jutnak.
Ambrus Péter
 MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Jovánovics Miklós
Dabasi Nyomda 87-1189 Budapest-Dabas, 1988
Felelős vezető Bálint Csaba igazgató
Felelős szerkesztő Ferencz Zsuzsa
Műszaki vezető Sebestyén Lajos
Műszaki szerkesztő Budai Andrea
A fedelet Maurer Dóra tervezte
Kiadványszám 8514
Megjelent 11,6 (A5) ív terjedelemben,
New Times betűtípusból szedve
MA 5385 ISBN 963 14 1224 5
ISSN 0324-7155