Boston Evening Transcript Justin Alastair, a hideg szívű Avon

herceg bosszút akart állni valakin; ebből a megfontolásból

vásárolt meg egy vörös hajú párizsi utcagyereket, akit
apródjává tett. Avon gyanította, hogy a finom vonású szép
apród, Léon valójában Léonie, és nem más, mint az elvetemült
Saint-Vire gróf törvényes leánya, akit a gróf fiú örökös iránti
mindenre elszánt aljas vágya fosztott meg örökségétől. A
herceg terve egyszerű volt: Léonie-t ellensége előtt
parádéztatni, ártatlan gyámoltjával visszaköveteltetni születési
jogait, és ezzel tönkretenni valódi apját. Ám a herceg nem
számított arra, hogy Léonie bámulatos átalakulása milyen
gyengéd érzelmeket támaszt benne… és már beindította a
veszélyes ármány gépezetét…
GEORGETTE
HEYER
Régi szép színek
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
These Old Shades
HQN Books, Canada

Fordította: Bozai Ágota

A könyvet tervezte: Kuhne Andrea

Copyright ©1926 by Georgette Heyer

Hungarian translation ©Bozai Ágota, 2012
Hungarian edition ©GABO Kiadó, 2012

Kiadja a GABO Könyvkiadó

1054 Budapest, Vadász u. 29.
www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-689-599-0
Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető: Ducsai György igazgató

A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft.

Cím: Törökbálint, DEPÓ II
Telefon: 06-23-332-105
Fax 06 23-232-336
Email talentum.nagyker@t-online.hu
 Egy

Őfelsége Avon hercege megvásárol egy lelket

Úriember sétált egy párizsi mellékutcában, bizonyos Madame

de Verchoureux házától elmenőben. Járása felettébb
affektáltnak tűnt, mert cipőjének vörös sarka meglehetősen
magas volt. Rózsaszín bélésű, hosszú, bíborvörös köpönyeg
lógott le válláról. Hevenyészetten vette magára, felfedve lila
szaténból készült, dúsan aranypaszományozott bő felöltőjét,
virágos selyemmellényét, makulátlan, feszes térdnadrágját és a
nyakkendőjén, mellkasán szikrázón csillogó ékszereket.
Rizsporos parókáján csúcsos, háromszögletű kalap ült.
Kezében hosszú, szalagos sétapálca. Nemigen volt elégséges
védelem ez az útonálló haramiák ellen, és bár az úriember
oldalán könnyű kard lógott, markolata elveszett a köpönyeg
redői között, így nem egykönnyen lehetett kézbe venni. Az
ostobaság netovábbja volt ezen a kései órán, ezen a kihalt utcán
kíséret nélkül, ékszereket villantva járni, de az úriember mintha
nem lett volna tudatában meggondolatlanságának. Egykedvűen
ballagott, nem nézett se jobbra, se balra; láthatóan nem figyelt
a lehetséges veszélyre.
De ahogy sétabotját unalmában forgatva továbbment ezen
az úton, egy test vetette rá magát. Ez a test a pompás úriember
jobb oldalánál tátongó sötét sikátorból ágyúgolyó erejével
érkezett. Az alak megmarkolta az elegáns köpönyeget, riadtan
felkiáltott és próbálta visszanyerni egyensúlyát.
 Őfelsége Avon hercege megperdült, erősen megmarkolta
támadója két csuklóját, és piperkőc megjelenését meghazudtoló
erővel nyomta lefelé. Áldozata felnyögött a fájdalomtól,
remegve kényszerült térdre.
– M'sieur! Ó, kérem, engedjen el! Nem akartam… nem
tudtam… nem tenném… Ó, m'sieur, engedjen el!
Őkegyelmessége a fiú fölé hajolt, kissé oldalt lépett, hogy a
közeli utcai lámpa megvilágíthassa a kétségbeesett, hófehér
arcot. Hatalmas ibolyakék szempár nézett rá vad, mély
rémülettel remegő tekintettel.
– Egy kicsit fiatal vagy ehhez a játékhoz – mordult rá a
herceg. – Vagy azt hitted, hogy meglepetésszerűen tudsz
letámadni?
A fiú elpirult, tekintete elkomorult a felháborodástól.
– Nem akartam kirabolni uram! Tényleg nem akartam! Én…
én menekültem! Ó, m'sieur, engedjen el!
– Micsoda időzítés, gyermekem! És mitől menekültél, ha
szabad kérdeznem? Egy másik áldozattól?
– Nem! Ó, kérem, engedjen el! Ön… ön nem érti! Már
biztosan a nyomomba eredt! Ó, kérem, kérem, milord!
A herceg kíváncsi, súlyos pillájú szeme elrebbent a fiú
arcáról. Aztán pupillája hirtelen tágra nyílt, áthatóan, elszántan
nézett.
– Ki az, aki a nyomodba eredt, gyermekem?
– A… a bátyám. Ó, kérem…
A sikátor sarkán ekkor megjelent egy férfi. Teljes erőből
rohant. Avon láttán megtorpant. A fiú megborzongott, Avon
herceg karjába kapaszkodott.
– Ó! – kiáltott fel az újonnan érkezett. – Istenemre, uram, ha
ez az utcakölyök ki akarta rabolni önt, milord, megfizet érte.
Te semmirekellő! Hálátlan dög! Ezt meg fogod bánni!
Szavamra, megbánod! Milord, ezer bocsánat! Ez a gyerek az
öcsém. Lustaságáért ütlegeltem, amikor megszökött tőlem…
A herceg illatosított zsebkendőt emelt vékony orrához.
 – Tartson távolságot, ember! – szólt dölyfösen. –
Kétségtelen, kell a verés a gyerekeknek.
A fiú közelebb húzódott a herceghez; nem próbált
menekülni, de keze görcsösen remegett. A herceg ismét
végigmérte furcsa tekintetével, mely egy pillanatra
megállapodott a rövidre nyírt, kusza, göndör rézvörös fürtökön.
– Mint említettem, kétségtelenül jót tesz a verés a
gyerekeknek. Jól hallottam? Azt mondta, az öccse? – kérdezte
Avon a barna bőrű, durva vonású férfira pillantva.
– Igen, nemes uram. Az öcsém. Szüleink halála óta
gondoskodok róla, de ő csak háládatlansággal fizet. Átok ez a
gyerek, nemes uram! Valóságos átok!
A herceg ezen mintha elgondolkodott volna.
– Hány éves?
– Tizenkilenc, milord.
A herceg a fiút szemlélte.
– Tizenkilenc. Nem fejletlen egy kicsit a korához képest?
– Uram… ha így is lenne… nem az én hibám! Én… én
rendesen adtam neki enni. Könyörgök, ne higgyen neki! Ez egy
vipera, vadállat, igazi átok!
– Leveszem magáról ezt az átkot – szólt őkegyelmessége
nyugodtan.
A férfi csak bámult, értetlenül.
– Milord…
– Gondolom, eladó.
Hideg kéz ért a herceg lelkéhez, és megszorult.
– Eladó… Uram… ön…
– Azt hiszem, megveszem apródnak. Mennyit ér? Egy
Lajos-arany? Vagy az átok teljesen értéktelen? Érdekes
probléma.
A férfi szeme hirtelen kapzsi fortéllyal villant.
– Jó fiú ez, nemes uram. Tud dolgozni. Nekem elég sokat ér.
Szeretem. Én…
– Egy guinea-t adok a maga átkáért.
 – Ó, nem, milord! Többet ér. Sokkal, sokkal többet!
– Akkor tartsa meg! – szólt Avon hercege, és továbbment.
A fiú utánaszaladt, karjába csimpaszkodott.
– Milord! Vigyen magával! Kérem, vigyen magával! Jól
fogom szolgálni! Esküszöm! Ó, könyörgök, vigyen magával!
Őkegyelmessége megtorpant.
– Vajon megbolondultam? – szólt angolul. Azzal kihúzta a
gyémánttűt a nyakkendőjéből, és úgy tartotta, hogy a
lámpafényben szikrázón csillogott. – Nos, ember? Ez elég lesz?
A férfi úgy nézte az ékszert, mintha a szemének alig tudna
hinni. Szemét dörzsölte, bámult, és közelebb lépett.
– Ezért megveszem a maga öccsét testestől, lelkestől. Áll az
alku?
– Adja ide! – súgta a férfi, és kezét nyújtotta. – A fiú az öné,
milord!
Avon odalökte neki a gyémánt nyakkendőtűt.
– Ha jól emlékszem, kifejezetten kértem, hogy ne jöjjön
közelebb. Irritálja az orromat. Gyerek, kövess!
Azzal elindult az utcán. A fiú tisztelettudó távolságból
követte. Végül elértek a rue Saint-Honoréra, Avon házához. A
herceg egyszer sem nézett vissza, hogy új szerzeménye követi-
e, és az udvaron át egyenesen a nagy, erősen vasalt ajtóhoz
ment. Lakájok hajlongtak előtte, nyitottak ajtót neki;
meglepetten nézték a nyomában megjelent rongyos alakot.
A herceg hagyta, hogy válláról lecsússzon a köpönyeg,
kalapját átadta az egyik lakájnak.
– Mr. Davenant? – kérdezte a ház ura.
– A könyvtárban, főméltóságú úr!
Avon nyugodt léptekkel haladt át az előcsarnokon. A
könyvtár ajtajánál nem kellett megállnia, kinyitották előtte.
Befelé menet biccentett a fiúnak, hogy kövesse.
Hugh Davenant a kandalló mellett ült, verseskötetet
olvasott. Felnézett, ahogy vendéglátója belépett, és mosolygott.
 – Nos, Justin… – Ekkor meglátta a küszöbön feszengve
toporgó gyereket. – Nahát, mi van itt?
– Joggal kérdezheted – szólt a herceg. A kandalló mellé
lépett, és elegáns cipős lábát a lángok felé nyújtotta. –
Utcakölyök. Az emberiségnek ez a mocskos és éhes tagja az
enyém.
Angolul beszélt, de nyilvánvaló volt, hogy a gyerek érti,
mert elpirult és göndör fürtös fejét lehorgasztotta.
– A tiéd? – kérdezte Davenant a hercegről a fiúra pillantva.
– Ezt hogy érted, Alastair? Nyilván nem úgy, hogy a… a te
fiad?
– Ó, nem! – Őkegyelmessége szórakozottan mosolygott. –
Ezúttal nem ez a helyzet, kedves Hugh. Ezt a kis patkányt egy
gyémántért vettem.
– De… az ég szerelmére, miért?
– Fogalmam sincs – szólt őkegyelmessége nyájasan. –
Gyere ide, patkány!
A fiú engedelmesen odament hozzá és hagyta, hogy Justin a
fény felé emelje arcát.
– Elég szép gyerek – jegyezte meg a herceg. – Az apródom
lesz. Olyan izgalmas, ha az embernek van egy apródja, aki
testestől-lelkestől az övé!
Davenant felállt, megfogta a fiú kezét.
– Gondolom, ezt előbb-utóbb bővebben kifejted – szólt
Davenant. – Ami pedig a közvetlen jelent illeti, nem kéne
megetetni szegény gyereket?
– Te mindig olyan gyakorlatias vagy! – sóhajtott fel a
herceg. Az asztal felé fordult, ahol hideg vacsora volt
bekészítve neki. – Csodálatos! Mintha tudta volna, hogy
vendéget hozok haza. Ehetsz, kis patkány!
A fiú félénken nézett fel rá.
– Kérem, milord. Tudok várni. Én… én nem eszem meg az
ön vacsoráját. Inkább várok… ha… ha megengedi.
 – Nem engedem meg, gyermekem. Menj és egyél! –
mondta, és cvikkerét forgatva leült. Pillanatnyi tétovázás után
a fiú az asztalhoz ment és megvárta, hogy Hugh Davenant
levágjon neki egy csirkecombot. Miután a fiú igényeit
kielégítette, Hugh visszatért a kandalló mellé.
– Megbolondultál, Justin? – kérdezte halvány mosollyal.
– Azt hiszem, nem.
– Akkor miért csináltad ezt? Mit akarsz éppen egy ilyen
korú gyerekkel?
– Úgy gondoltam, jó szórakozás lesz. Mint bizonyára
tudomásod van róla, unalom senyveszt. Louise nagyon untat.
Ezt… – mutatott egyik kezével a kiéhezett fiúra –… az isteni
gondviselés küldte, szórakoztatásomra.
Davenant elkomorult.
– Nyilván nem áll szándékodban adoptálni ezt a gyereket.
Ugye?
– Ő… szóval ő… adoptált engem.
– A fiaddá akarod fogadni? – kérdezte Hugh hitetlenkedve.
A herceg meglehetősen dölyfösen vonta össze szemöldökét.
– Kedves Hugh! Egy utcakölyköt? Az apródom lesz.
– És mi a célod vele?
Justin elmosolyodott, pillantása a fiúra tévedt.
– Magam sem tudom – mondta halkan.
– Van valami különleges okod?
– Mint méltóztattál bölcs utalást tenni, kedves Hugh,
valóban van valami különleges okom.
Davenant vállat vont és ejtette a témát. Csak ült és nézte az
asztalnál ülő gyereket, aki éppen befejezte a lakomát és a
herceg mellé lépett.
– Megettem, uram.
Avon feltette okuláréját.
– Valóban? – kérdezte a herceg.
A fiú hirtelen letérdelt, és Davenant meglepetésére,
megcsókolta Avon hercegének kezét.
 – Igen, uram. Köszönöm, uram.
Avon kiszabadította a kezét, de a fiú mereven térdelt,
alázatos tekintettel egyenesen a szép arcot nézte. A herceg egy
csipet tubákot vett magához.
– Drága gyermek, ott ül az ember, akinek inkább tartoznál
köszönettel – intett Davenant felé. – Nekem nem jutott volna
eszembe megetetni téged.
– Én… én… köszönöm, hogy megmentett Jeantól, milord –
szólt a fiú.
– Annál rosszabb sors van neked szánva – jegyezte meg a
herceg kissé gúnyosan. – Most már az enyém vagy… testestől,
lelkestől.
– Igen, uram. Ha óhajtja, uram – mormogta a fiú, és hosszú
szempillái alól csodálattal pillantott a hercegre.
A vékony ajak kissé felfelé görbült.
– Kétségtelenül kecsegtető kilátás, ugye?
– Igen, uram. Szeretném szolgálni önt, uram.
– Ezek szerint nem ismersz engem eléggé – szólt Justin
kissé kuncogva. – Embertelen rabszolgahajcsár vagyok, ugye,
Hugh?
– Te nem olyan ember vagy, aki gondoskodni tud egy ilyen
fiatal gyerekről. Nem való neked – jegyezte meg Hugh halkan.
– Ez igaz. Neked adjam?
Remegő kéz érintette a herceg széles kézelőjét.
– Kérem, uram…
Justin a barátjára nézett.
– Nem hiszem, hogy megteszem, Hugh. Nagyon
szórakoztató és… olyan… olyan újdonság nekem, hogy
bearanyozott szent legyek egy ártatlan ifjú szemében. Addig
tartom meg a fiút, amíg szórakoztat. Mi a neved, gyermekem?
– Léon, uram.
– Ó, milyen bájosan rövid! – A herceg kellemes hangjából
nem hiányzott az állandó gúnyos felütés. – Léon. Nem több,
nem kevesebb. Az a kérdés… Hugh-nak nyilván kész válasza
van erre… szóval az a kérdés, hogy mit tegyünk most Léonnal?
– Fektesse le – felelte Davenant.
– Persze, persze. És gondolod… hogy fürdőre is szüksége
van?
– Mindenképpen.
– Ó, igen. – A herceg felsóhajtott, oldalra nyúlt,
megrángatta a csengőzsinórt. Lakáj jött a hívásra, mélyen
meghajolt. – Parancsol, főméltóságú úr?
– Küldje be Walkert! – szólt Justin.
A lakáj eltűnt, és nemsokára megjelent egy kimért modorú,
elegáns, ősz hajú úr.
– Walker! Mondani akarok magának valamit. Mit is? Igen,
tudom már. Walker, látja ezt a gyereket?
Walker a térdeplő fiúra nézett.
– Igen, főméltóságú uram.
– Látja. Csodálatos – mormogta a herceg. – Walker, a
gyerek neve Léon. Vésse az eszébe.
– Természetesen, főméltóságú úr.
– Számos dologra van szüksége, de legfőképpen fürdőre.
– Igen, főméltóságú uram.
– Másodsorban ágyra.
– Igen, főméltóságú uram.
– Harmadsorban hálóruhára. Negyedszer és legutoljára egy
öltözet ruhára. Feketére.
– Feketére, főméltóságú uram.
– Komor, temetési feketére, ahogy az apródomhoz illik.
Maga fogja ezeket beszerezni. Kétségem sincs afelől, hogy
meg tud felelni a feladatnak. Vigye el a gyereket, mutassa meg
neki a fürdőházat, adjon neki ágyat, hálóruhát. Aztán hagyja
magára.
– Rendben, főméltóságú úr.
– Te pedig, Léon, állj fel! Menj a tiszteletre méltó
Walkerrel. Holnap szükségem lesz rád.
 Léon felállt és meghajolt.
– Igenis, Monseigneur. Köszönöm.
– Könyörgök, ne köszöngess megint – szólt a herceg és
ásított. – Untat.
Figyelte, ahogy Léon kimegy, aztán Davenant-hoz fordult.
Hugh a szemébe nézett.
– Mit jelentsen ez, Alastair?
A herceg keresztbe tette a lábát, felső lábszárát lóbálta.
– Éppen azon tűnődtem, hogy ezt te mondhatnád el. Hiszen
te olyan mindentudó vagy.
– Azt tudom, hogy valamit forgatsz a fejedben – mondta
Hugh határozottan. – Elég régen ismerlek ahhoz, hogy ebben
teljesen biztos legyek. Mit akarsz azzal a gyerekkel?
– Néha olyan okvetetlenkedő, olyan erőszakos vagy! –
méltatlankodott Justin. – Főleg olyankor, amikor erényesen
komolyra fordul a hangulatod. Könyörgök, kímélj meg az
erkölcsi prédikációktól!
– Nincs szándékomban kioktatni téged. Csak azt
mondanám, hogy lehetetlen az apródodul fogadnod azt a
gyereket.
– Jaj, nekem! – szólt Justin, és tűnődőn bámulta a kandalló
tüzét.
– Azért is, mert nemes születésű. Ez látszik a beszédén,
finom kezén, arcán. És azért is, mert ártatlansága az arcára van
írva.
– Milyen lesújtó!
– Az lenne nagyon lesújtó, ha ez az ártatlansága…
miattad… elveszne – jegyezte meg Hugh komor tónusú
álmodozó hangján.
– Mindig is nagyon udvarias voltál – mormogta a herceg.
– Azt szeretném, hogy legyél kedves hozzá…
– Drága Hugh! Jól emlékszem, hogy azt mondtad, ismersz?
Davenant erre elmosolyodott.
 – Nos, Justin, megtennéd nekem azt a szívességet, hogy
nekem adod Léont, és más apródot keresel magadnak?
– Mindig rendkívül sajnálom, ha csalódást kell okoznom
neked, Hugh. Minden lehető helyzetben szeretnék megfelelni
elvárásaidnak. Magam mellett tartom Léont. Tudod, az
ártatlanság a gonosz nyomában fog járni… megelőztelek…
komor feketében.
– Legalább azt mondd meg, hogy miért akarod őt annyira?
– Ticiánvörös haja van – felelte Justin nyájasan. – A
ticiánvörös haj az egyik… legfőbb szenvedélyem. – A
mogyoróbarna szem egy pillanatra megcsillant, aztán gyorsan
elhalványodott. – Biztos vagyok benne, hogy megértesz
engem.
Hugh felállt és az asztalhoz lépett. Töltött magának egy
pohár burgundi bort, egy ideig csendben iszogatott.
– Hol voltál ma este? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Nem is emlékszem pontosan. Azt hiszem, először De
Touronne-hoz mentem. Igen, már tudom. Nyertem. Furcsa.
– Miért furcsa? – érdeklődött Hugh.
Justin lepöckölt egy tubákszemcsét széles kézelőjéről.
– Azért, Hugh, mert nem is olyan régen, amikor… hm…
köztudott volt, hogy Alastair nemes családja a csőd szélén
állt… igen, Hugh, még akkor is elég őrült voltam ahhoz, hogy
házasságot fontolgassak a… hmmm… azzal a hölggyel, aki
jelenleg Merivale… csak veszíteni tudtam.
– Láttalak néhány éjszakán, amikor ezreket nyertél, Justin.
– És másnap este elvesztettem. Aztán ha emlékszel,
elutaztam veled… hova is? Rómába. Hát persze!
– Emlékszem.
A keskeny ajak halvány, csúfondáros mosolyra húzódott.
– Igen. Engem… éppen kikosaraztak… megtört szívű
szerelmes voltam. Golyót kellett volna röpítenem a fejembe.
De túl voltam már azon a koron, hogy olyan drámai
cselekedetekre szánjam el magamat. Inkább rövid idő múltán
továbbálltam… Bécsbe. És nyertem. Ez a jutalom, kedves
bűntársam, Hugh.
Hugh megdöntötte a poharát, nézte, ahogy a gyertyaláng a
sötét boron csillog.
– Hallottam – mondta halkan –, hogy az az ember, akitől azt
a vagyont elnyerted… fiatalember, Justin…
–… makulátlan jellemű ember.
– Igen. Az a fiatalember… úgy hallom… golyót repített a
fejébe.
– Félretájékoztattak, kedves Hugh. Párbajban lőtték le. Az
erény jutalma. Megfelelően meg van világítva ezzel a tanulság?
– És egy vagyonnal jöttél Párizsba.
– Meglehetősen jelentős vagyonnal. Abból vettem ezt a
házat.
– Igen. Nem tudom, hogyan vagy képes ezt összeegyeztetni
a lelkiismereteddel.
– Nekem olyan nincs, Hugh. Azt hittem, tudod.
– Amikor Jennifer Beauchamp hozzáment Anthony
Merivale-hoz, volt benned valami, ami lélekre emlékeztetett.
– Valóban? – kérdezte Justin némiképp szórakozottan.
Hugh állta a tekintetét.
– Azon gondolkodom, mit jelent neked most Jennifer
Beauchamp – szólt Justin gyönyörű fehér kezét felemelve.
– Jennifer Merivale, Hugh. Egy baklövés emléke, az őrület
átkának emléke.
– Azóta sem tértél magadhoz.
Justin felállt, gúnyos mosolya határozottan elmélyült.
– Fél órával ezelőtt említettem neked, kedves Hugh, hogy
szándékomban áll megfelelni elvárásaidnak. Három évvel
ezelőtt… ami azt illeti, amikor Fanny húgomtól értesültem
arról, hogy Jennifer férjhez ment, te a szokásos
egyszerűségeddel kijelentetted, hogy bár Jennifer nem fogadja
udvarlásomat, de embert faragott belőlem. Micsoda meglátás!
 – Nem – szólt Hugh és elmélkedőn átnézett rajta. –
Tévedtem, de…
– Kedves Hugh! Könyörgök, ne rombold le a beléd vetett
hitemet!
– Tévedtem, de nem sokat. Azt kellett volna mondanom,
hogy Jennifer utat nyitott egy másik nőnek, hogy embert
faragjon belőled – mondta Justin, és behunyta a szemét.
– Amikor ilyen mélyen szántó gondolatokat fogalmazol
meg, Hugh, arra késztetsz, hogy bánjam a napot, amikor
beengedtelek barátaim kitüntetett körébe.
– Olyan sok barátod van, ugye? – szólt Hugh elvörösödve.
– Parfaitement. Pontosan. – Justin az ajtóhoz sétált. – Ahol
pénz van… barátok is vannak.
Davenant letette a poharát.
– Ezt sértésnek szántad? – kérdezte halkan.
Justin megállt. Keze a kilincsen.
– Furcsa azt mondani, hogy nem. Mindenképpen hívj ki
párbajra! – Hugh hirtelen felnevetett.
– Ó, menj lefeküdni, Justin! Lehetetlen vagy!
– Ezt már elég sokszor mondtad nekem. Jó éjszakát, drága
barátom!
Azzal kiment, de mielőtt becsukta volna az ajtót,
meggondolta magát és mosolyogva visszanézett.
– Jut eszembe, Hugh! Van lelkem. Az imént megfürdött, és
most alszik.
– Isten segíts! – szólt Hugh komoran.
– Nem tudom pontosan, mi lenne a jó végszó. Mondjam azt,
hogy ámen, vagy átkozódva menjek lefeküdni?
Tekintetében gúny villant, de mosolya nem volt kellemetlen.
Nem várt választ, csak becsukta az ajtót és lassan felment a
hálószobájába.
 Kettő

Saint-Vire gróf színre lép

Másnap nem sokkal dél után Avon az apródját hívatta. Léon

azonnal megjelent és letérdelt, hogy kezet csókoljon a
hercegnek. Walker magától értetődően pontosan betartotta
gazdája utasítását, és az előző esti slampos, piszkos gyerek
helyett makulátlanul tiszta fiú állt előtte. Vörös fürtjei
homlokából gondosan kisimítva, karcsú alakja egyszerű fekete
ruhában feszített, nyakán keményített muszlin nyakkendő.
Avon egy pillanatig szemlélte.
– Igen. Felállhatsz, Léon. Felteszek neked néhány kérdést.
Elvárom, hogy az igazat válaszold. Megértetted?
Léon hátratette a kezét.
– Igen, Monseigneur.
– Először is mondd meg, hogyan tanultál meg angolul.
Honnan ismered ezt a nyelvet?
Léon meglepetten nézett rá.
– Monseigneur?
– Könyörgök, ne add a naiv gyereket! Nem szeretem az
ostobákat.
– Igen, Monseigneur. Csak az lepett meg, hogy ön tudja. Az
a helyzet, hogy fogadóban voltam.
– Nem hiszem, hogy szellemileg visszamaradott lennék –
szólt Avon hűvösen. – De nem értem.
 – Bocsásson meg, Monseigneur. Jean fogadós, és nagyon
gyakran jönnek angol utazók. Nem… nem nemes angol urak,
természetesen.
– Értem. Most rátérhetsz a saját történetedre. Kezdjük azzal,
hogy mi a neved!
– Léon Bonnard, Monseigneur. Anyám neve Mère Bonnard,
apám…
–… apád Père Bonnard. Nem elképzelhetetlen. Hol
születtél, és mikor haltak meg érdemes szüleid?
– Én… én nem tudom, hol születtem, uram. Azt hiszem,
nem Anjou-ban.
– Ez természetesen érdekes – jegyezte meg a herceg. –
Könyörgök, kímélj meg a „nem születtem ott” helyek
felsorolásától.
Léon elpirult.
– Ön nem érti ezt, Monseigneur. Csecsemő voltam, amikor a
szüleim Anjou-ba költöztek. Gazdaságunk volt Bassincourt-
ban, auprès de Saumur.1 És… ott éltünk szüleim haláláig.
– Szimultán haltak meg? – érdeklődött Justin.
Léon egyenes kis orra zavart ráncot vetett.
– Monseigneur?
– Egy időben?
– A pestis vitte el őket – magyarázta Léon. – Engem a
plébános úr gondjaira bíztak. Akkor tizenkét éves voltam, Jean
pedig húsz.
– Hogyhogy ilyen nagy a korkülönbség köztetek? – kérdezte
Justin, és meglehetősen nagyra nyitotta a szemét, hogy Léon
teljesen jól látta.
Léon pajkosan kuncogott; rezzenéstelenül állta a herceg
szúrós tekintetét.
– Monseigneur, a szüleim meghaltak, ezért nem tudom őket
megkérdezni erről.

1
fr.: Saumur közelében
 – Barátocskám… – szólt Justin halkan. – Tudod, mint
szoktam tenni a szemtelen apródokkal?
Léon aggódón ingatta fejét.
– Megkorbácsoltatom őket. Azt tanácsolom, hogy légy
nagyon körültekintő, ha velem beszélsz.
Léon elsápadt, a nevetés elhalványodott a szemében.
– Bocsásson meg, Monseigneur. Én… én nem akartam
szemtelen lenni – szólt bűnbánóan. – Anyámnak volt egy
lánya, aki meghalt. Utána születtem én.
– Köszönöm. És hol tanultál úri módra beszélni?
– A plébános úr házában, Monseigneur. Ő tanított meg
olvasni és írni, és egy kicsit latinra is oktatott, és… sok más
dologra.
Justin összevonta a szemöldökét.
– És apád földműves volt? Miért részesítettek ilyen kiterjedt
oktatásban?
– Nem tudom, Monseigneur. Tudja, kicsi gyerek voltam, a
család kedvence. Anyám engem nem dolgoztatott a
gazdaságban. Azt hiszem, Jean ezért gyűlöl engem.
– Lehetséges. Add a kezed!
Léon szemlére nyújtotta egyik kecses kezét. Justin
megfogta, lornyonon át tanulmányozta. Kicsi, elegáns kéz volt,
a hosszú, vékony ujjak kemény munkától durvák.
– Igen – szólt a herceg. – Elég szép darab.
Léon megnyerően mosolygott.
– Quant à ça,2 szerintem önnek van nagyon szép keze,
Monseigneur.
A herceg ajka megremegett.
– Te hízelegsz nekem, gyermekem. Azt mondtad, a szüleid
meghaltak. És aztán?
– Ó, aztán Jean eladta a farmot. Azt mondta, ő nagyobb
dolgokra született. De nem tudom.

2
fr.: Ami azt illeti
 Léon oldalra billentette a fejét, gondolkodott. Megjelent
arcán az ellenállhatatlan gödröcske, aztán hirtelen el is tűnt.
Léon komolyan és kissé idegesen nézett gazdájára.
– Hagyjuk ki a dologból Jean képességeit, ha kérhetlek –
szólt Justin negédesen. – Folytasd a saját történetedet!
– Igenis, Monseigneur. Szóval Jean eladta a farmot és elvitt
a plébános úrtól – mondta Léon elkomorulva. – Monsieur
magánál akart tartani, de Jean erről hallani sem akart. Úgy
gondolta, hasznomat veheti. Így persze monsieur semmit nem
tehetett. Jean hozott engem Párizsba. Ekkor volt, hogy
kényszerített… – Léon elhallgatott.
– Folytasd! – szólt rá Justin élesen. – Mire kényszerített?
– Arra, hogy neki dolgozzak – felelte Léon félénken. Szúrós
tekintettel találkozott, lesütötte a szemét.
– Értem – szólalt meg Justin végre. – Maradjunk ennyiben.
Et puis?3
– Aztán Jean megvette a Sainte-Marie utcai fogadót, és… és
kis idő múlva megismerkedett Charlotte-tal és… feleségül
vette. Aztán minden sokkal rosszabb lett, mert Charlotte
gyűlölt engem. – A kék szempár villant. – Egyszer
megpróbáltam megölni – szólt Léon naivan. – A nagy
szeletelőkéssel.
– Tehát irántad való gyűlölete nem alaptalan – jegyezte meg
Justin tárgyilagosan.
– N… nem – felelte Léon bizonytalanul. – Akkor még csak
tizenöt éves voltam. Emlékszem, egész nap nem ettem… enni
nem kaptam, csak verést. És… és ez minden, Monseigneur.
Aztán jött ön, és magával hozott.
Justin tollszárat vett fel, ujjai között húzogatta.
– Megkérdezhetem, miért próbáltad ezt a Charlotte-ot…
hmmm… a szeletelőkéssel megölni?
Léon elpirult és félrenézett.

3
fr.: És azután?
 – Annak… annak oka van, Monseigneur.
– Nem kétlem.
– Én… ó, úgy gondolom, nagyon barátságtalan volt és
kegyetlen és… feldühített. Ennyi.
– Én is kegyetlen és barátságtalan vagyok, de nem
tanácsolom, hogy megpróbálj megölni. És egyetlen szolgám
iránt se táplálj ilyen szándékot. Tudod, pontosan tudom, mit
jelent a hajad színe.
A hosszú sötét pillák újra felemelkedtek, a gödröcske
megjelent.
– La colère du diable – szólt Léon.
– Pontosan. Jól teszed, ha elrejted előlem, gyermekem.
– Igen, Monseigneur. Nem kívánom megölni azokat, akiket
kedvelek.
Justin ajka meglehetősen gúnyos mosolyra húzódott.
– Nagy megkönnyebbülés ez nekem. Most figyelj ide!
Mostantól az apródom vagy. Kapsz ruhát és ételt, de cserébe
engedelmességet követelek tőled. Megértetted?
– Igen, Monseigneur.
– Látni fogod, hogy szolgáimnak a szavam parancs. Az első
parancsom pedig így szól: ha bárki kérdezi, hogy ki vagy és
honnan származol, csak azt mondod, hogy Avon herceg
apródja vagy. Elfelejted a múltadat egészen addig, míg
engedélyt nem adok neked az emlékezésre. Megértetted?
– Igen, Monseigneur.
– És úgy engedelmeskedsz Walkernek, mint nekem.
A határozott áll erre megbillent, Léon elgondolkodón nézett
a hercegre.
– Ha mégsem ezt tennéd – szólt a lágy hang még lágyabban
– meg fogod tapasztalni, hogy büntetni is tudok.
– Ha az a kívánsága, hogy engedelmeskedjem ennek a
Walkernek – szólt Léon méltósággal – megteszem, f… ff…
fff… főméltóságú úr!
Justin átnézett rajta.
 – Természetes, hogy megteszed. És jobban szeretem, ha
monseigneurnek szólítasz.
A kék szempár gonoszosan villant.
– Ez a Walker mondta, hogy amikor önnel beszélek,
Monseigneur, mindenképpen f… ff… fff… ó! Nem tudom
kimondani… szóval úgy szólítsam.
Justin egy pillanatig fennhéjázón nézett apródjára. A
szemcsillogás rögtön eltűnt. Léon komoran nézett vissza rá.
– Nagyon vigyázz! – figyelmeztette Justin.
– Igenis, Monseigneur – felelt Léon alázatosan.
– Most elmehetsz. Ma este velem jössz. – A herceg a tollat a
tintatartóba mártotta és írni kezdett.
– Hova, Monseigneur? – kérdezte az apród nagy
érdeklődéssel.
– Mi közöd van neked ehhez? Azt mondtam, elmehetsz.
Menj!
– Igen, Monseigneur. Bocsásson meg.
Léon távozott, óvatosan becsukta maga után az ajtót. Az
ajtón kívül találkozott Davenant-nal, aki éppen lassan haladt
lefelé az ajtón. Hugh mosolygott.
– Nos, Léon, hol voltál egész délelőtt?
– Felöltöttem ezt az új ruhát, m'sieu'. Azt hiszem, jól áll,
n'est-ce pas?4
– Nagyon jól áll. Most hova mész?
– Nem tudom, m'sieu'. Segíthetek esetleg valamiben, a
Monseigneurnek?
– Ha nem adott utasítást, akkor nem. Tudsz olvasni?
– Igen! Tanultam olvasni. Ó, de elfelejtettem, m'sieu'!
– Valóban? – Hugh nagyon élvezte a helyzetet. – Ha velem
jössz, gyermekem, találok neked egy könyvet.

4
fr.: ugye/nemde
 Húsz perccel később, amikor Hugh belépett a
könyvtárszobába, a herceg még mindig úgy ült és írt, mint
amikor Léon kiment.
– Justin, kicsoda, micsoda ez a Léon? Nagyon elragadó
gyerek. Nyilvánvalóan nem paraszti sorból való!
– Rendkívül pimasz gyerek – szólt Justin kísérteties
mosollyal. – Ő az első apród, aki ki mert nevetni.
– Kinevetett téged? Nagyon helyénvaló tapasztalás ez a
számodra, Alastair. Mennyi idős a gyerek?
– Okom van azt feltételezni, hogy tizenkilenc éves lehet –
felelte Justin higgadt nyájassággal.
– Tizenkilenc! Szavamra, az nem lehetséges! Hiszen még
hamvas!
– Nem egészen. Eljössz velem ma éjjel Vassaud-hoz?
– Azt hiszem, igen. Nincs elvesztegetni való pénzem, de mit
számít ez?
– Nem kell játszanod – felelte Justin.
– Ha az ember nem játszik, miért menjen játékbarlangba?
– Azért, hogy a társasággal társalogjon. Azért járok a
Vassaud-ba, hogy Párizst lássam.
A herceg folytatta az írást, Hugh kisétált a helyiségből.
Aznap este vacsoránál Léon a herceg széke mögött állt,
kiszolgálta. Justin mintha alig vett volna róla tudomást, de
Hugh alig tudta levenni a szemét a szép kis arcról. Ami azt
illeti, olyan erősen nézte, hogy Léon önkéntelenül visszanézett
rá, tekintetében nagy méltóság és némi szemrehányás villant.
Barátja rögzült figyelmét észlelve Justin megfordult és feltette
lornyonját, hogy jobban megnézze Léont.
– Mit csinálsz? – tette fel a kérdést apródjának.
– Monseigneur, én csak M. Davenant-t nézem.
– Akkor ne tedd.
– De engem néz, Monseigneur!
– Az más.
 – Nem érzem, hogy ez igazságos lenne – jegyezte meg Léon
visszafogott hangon.
Nem sokkal a vacsora után a két férfi elindult a Vassaud-
hoz. Amikor Hugh rájött, hogy Léon is velük tart, elfintorodott
és félrevonta Avon hercegét.
– Justin! Vess véget ennek az affektálásnak! A Vassaud-nál
semmi szükséged apródra, és az a hely nem való egy ilyen
gyereknek!
– Kedves Hugh, nagyon szeretném, ha megengednéd
nekem, hogy a magam dolgában magam döntsek – felelte
Justin negédesen. – Az apród velem jön. Ezt is a szeszélyeim
közé sorolhatod.
– De miért? Ennek a gyereknek ágyban lenne a helye!
Justin egy szemcse tubákot söpört le kabátjáról.
– Arra kényszerítesz, Hugh, hogy emlékeztesselek: az apród
az enyém – így Davenant, és ajkát összeszorítva kiviharzott az
ajtón. Őkegyelmessége közönyösen követte.
A Vassaud tele volt emberekkel, bár még csak kora este
volt. A két férfi az előszobában a lakáj gondjaira bízta kabátját,
és nyomukban Léonnal beljebb hatoltak a hallban, fel az első
emeleti játékszobákba vezető széles lépcsőn. Hugh meglátta
egy barátját a lépcső alján, és megállt, hogy néhány szót
váltson vele, de Avon csak ment tovább; jobbra-balra rövid
bólintással üdvözölte őt üdvözlő ismerőseit. Nem állt meg
beszélgetni senkivel, bár többen is megszólították haladtában.
Királyi léptekkel, ajkán halvány mosollyal ment előre.
Léon szorosan a nyomában volt, hűségesen követte, de kék
szeme tágra nyílt az érdeklődéstől. Jelentős figyelmet vont
magára, és sokan kíváncsi pillantásokat vetettek rá, majd a
hercegre. Finoman elpirult, amikor ilyen pillantással
találkozott, de őkegyelmessége mintha nem lett volna
tudatában annak, hogy milyen meglepetést okozott.
 – Mi baja Alastairnek? – érdeklődött D'Anvau lovag, aki
bizonyos De Salmy úr társaságában állt a lépcsőház egy
beugrójában.
– Ki tudja? – felelt De Salmy elegánsan. – Mindig olyan
furcsa. Jó estét, Alastair.
A herceg bólintott felé.
– Örülök, hogy látom, De Salmy. Egy parti piké később?
De Salmy meghajolt.
– Örömmel. – Nézte, ahogy Avon távolodik, és megint
vállat vont. – Úgy viselkedik, mintha ő lenne a francia király.
Nem tetszik a szeme. Furcsa. Ó, Davenant, üdvözlöm!
Davenant kellemesen mosolygott.
– Ön itt? Micsoda tömeg van, ugye?
– Itt van egész Párizs – helyeselt a lovag. – Miért hozta
magával Alastair az apródját?
– Fogalmam sincs. Justin nem egy beszédes jellem. Látom,
hogy Destourville visszajött.
– Ó, igen. Tegnap éjjel érkezett. Bizonyára hallott a
botrányról.
– Ó, kedves Chevalier, sosem hallgatok botrányokat! –
Hugh nevetett, és felment a lépcsőn.
– Je me demande5 – szólt Chevalier, miközben szemüvegén
át Hugh haladását figyelte miért barátkozik a jó Davenant ezzel
a rosszféle Alastairrel.
Az első emeleti szalon fényárban úszott; vidám, az egész
helyiség összefüggéstelen beszélgetéstől morajlott. Egyesek
már játszottak, mások a büféasztal körül gyülekeztek, bort
kortyolgattak. Hugh meglátta Avont a kisebb szalonba vezető
harmonikaajtón át. Ott ült egy csoport közepén, apródja
diszkrét távolságban mögötte.
Háta mögött fojtott kiáltás hallatszott, erre vissza kellett
fordulnia. Magas, meglehetősen hanyagul öltözött úriember állt

5
fr.: kérdem is magamtól
mellette, a helyiség másik végébe nézett. Léont bámulta
komoran. Dús ajka szorosra zárva. Haja a rizspor alatt vörösen
csillant, de összevont szemöldöke fekete volt és nagyon dús.
– Saint-Vire? – hajolt meg előtte. – Alastair apródját nézed?
Fura alak, ugye?
– Szolgálatára, Davenant. Igen. Fura alak. Ki ez a fiú?
– Nem tudom. Alastair tegnap találta. Léonnak hívják.
Remélem, a madame, a felesége jól van.
– Köszönöm, igen. Azt mondja, Alastair találta? Mit jelent
ez?
– Itt jön – felelte Hugh. – Jobb, ha tőle kérdezi.
Avon nagy selyemsuhogás közepette ért hozzájuk és
meghajolt Saint-Vire grófja előtt.
– Kedves grófom! – mogyoróbarna szeme gúnyosan csillant.
– Nagyon kedves grófok!
Saint-Vire kurtán viszonozta a meghajlást.
– Herceg!
Justin elővette ékköves tubákszelencéjét és körbekínálta.
Saint-Vire magas termetű ember volt, mégis jelentéktelennek
tűnt e gyönyörű szép szál, büszke tartású férfi mellett.
– Egy kis tubákot, kedves gróf úr? Nem? – Fehér kezéről
visszahajtotta fodros kézelőjét, és nagyon elegáns mozdulattal
egy csipet tubákot emelt ki. Vékony ajka mosolyra húzódott,
de nem kellemes mosolyra.
– Saint-Vire csodálta az apródodat, Justin – mondta
Davenant. – Elég jelentős figyelmet kelt.
– Kétségtelenül. – Avon parancsolóan csettintett ujjával,
mire Léon odalépett hozzá. – Szinte páratlan, kedves gróf úr.
Nézze csak, ahogy tetszik.
– Nem érdekel az apródja, m'sieur – felelte Saint-Vire
kurtán, azzal elfordult.
– Mögém! – adta ki Avon a parancsot ridegen, és Léon
rögtön hátralépett. – Ó, a nagyon érdemes gróf! Vigasztald
meg, Hugh! – Avon továbbment. Kis idő múlva már a
kártyaasztalnál ült és lansquenet-t játszott.
Davenant-t rögtön egy másik asztalhoz hívták és faro játékot
játszott; Saint-Vire volt a partnere. Szemben beképzelt
úriember ült, osztani kezdett.
– Mon cher,6 a maga barátja mindig olyan szórakoztató.
Miért vett magához apródot? – kérdezte Avon asztala felé
pillantva.
Hugh kézbe vette a kártyáit.
– Honnan tudjam, Lavoulère? Nyilván megvan rá az oka. És
bocsásson meg… nagyon unom már ezt a témát.
– Olyan… olyan figyelemfelkeltő! – szabadkozott
Lavoulère. – Az apród. Vörös haj… és milyen ragyogó vörös
haj! És… kék a szeme. Vagy lilásfekete? A kis ovális arc és az
a patríciusi orr! Justin csodálnivaló. Szerinted is, Henri?
– Ó, kétségtelenül – felelte Saint-Vire. – Színésznek kellett
volna lennie. Quant à moi, szerényen megjegyzem, hogy elég
figyelmet fordítottunk már a hercegre és apródjára. Húzzon
lapot, Marcherand!
Avon asztalánál az egyik játékos ásított, hátratolta a székét.
– Mille pardons,7 de elepedek a szomjúságtól! Megyek,
keresek valami frissítőt-
A játék véget ért, és Justin a kockarázó poharával játszott.
Felnézett és azt látta, hogy Château-Mornay a helyén maradt.
– Az apródom hoz majd bort, Louis. Nem csak nézni lehet.
Léon!
Léon, aki addig némán figyelte a játékot, rögtön Avon széke
mögé lépett.
– Monseigneur?
– Kanári és burgundi bort. Most rögtön.

6
fr.: kedvesem
7
fr.: ezer bocsánat
 Léon elvonult, és idegesen járkált a büféasztalok között.
Nemsokára tálcával tért vissza, rajta a kért italok. Fél térdre
ereszkedett, úgy szolgálta fel. Justin szó nélkül oda mutatott,
ahol Château-Mornay ült. Léon hibája miatt pirulva odalépett
hozzá, és ismét a tálcát kínálta. Miután mindkettőjüket
kiszolgálta, kérdőn nézett gazdájára.
– Keresd meg Mr. Davenant-t, és kérdezd meg, óhajt-e
neked valami feladatot adni – szólt Justin bágyadtan. –
Megkockáztatsz még egy játszmát velem, Cornalle?
– Ahogy óhajtod – mondta Cornalle, azzal kockarázó
poharat vett elő a zsebéből.
– Szimultán dobás. Kezded?
Justin lazán az asztalra borította a kockákat és elfordult,
hogy lássa Léont. Az apród Davenant könyöke mellett állt.
Davenant felnézett.
– Nos, Léon? Mi az?
– Monseigneur küldött, m'sieur, hogy megkérdezzem, nem
szándékozik-e valami feladatot adni nekem.
Saint-Vire gyors pillantást vetett rá; hátradőlt a székén,
egyik kezét könnyeden nyugtatta az asztalon.
– Köszönöm, nem – felelte Hugh. – Hacsak… Saint-Vire,
iszik egyet velem? És önök, messieurs?
– Köszönöm, Davenant – szólt a gróf. – Te nem vagy
szomjas, Lavoulère?
– Pillanatnyilag nem. De ha mindenki iszik, akkor én is!
– Léon, hoznál nekünk burgundit?
– Igenis, m'sieur – hajolt meg Léon. Kezdte élvezni az estét.
Újra elsétált, elégedetten nézett körül. Amikor visszaért,
alkalmazta az Avon asztalánál nem sokkal korábban tanultakat,
és előbb Saint-Vire-nek nyújtotta az ezüsttálcát.
A gróf elfordult székén, fogta a kancsót, lassan töltött egy
pohárral, és átadta Davenantnak. Aztán tekintetét Léon arcáról
le sem véve töltött még egy pohárral. Léon érezte az élénk
figyelmet; felpillantott, egyenesen Saint-Vire szemébe nézett.
A gróf a levegőben tartotta a kancsót, de egy hosszú percig
nem csorgatott bort.
– Hogy hívnak, fiam?
– Léon, m'sieur.
Saint-Vire elmosolyodott.
– Ennyi? Csak Léon?
A göndör fürtös fej jobbra-balra mozdult.
– Je ne sais plus rien, m'sieur'.8
– Ennyire tudatlan vagy? – folytatta a műveletet Saint-Vire.
Az utolsó pohárnál szólalt meg ismét. – Ha jól sejtem, nem
régóta vagy a herceg úr szolgálatában.
– Nem, m'sieur. Úgy van, ahogy m'sieur mondja. – Léon
felállt, Davenant-ra nézett. – Uram?
– Köszönöm, Léon. Elmehetsz.
– Szóval hasznát tudtad venni, Hugh? Hát nem volt bölcs
dolog tőlem, hogy elhoztam magammal? Szolgálatára,
Lavoulère.
A halk hang meglepte Saint-Vire-t; keze megremegett, egy
kis folyadék kilöttyent a pohárból. Avon állt mellette,
lornyonosan.
– Az apródok hercege – mosolygott Lavoulère. – Milyen a
szerencséd ma, Justin?
– Kimerítő – sóhajtott a herceg. – Egy álló hete lehetetlen
veszítenem. Hugh lelombozódott arckifejezéséből ítélve vele
nem ez a helyzet – mondta, és odaállt Hugh széke mögé; kezet
vállára tette. – Drága Hugh, talán szerencsét hozok neked.
– Ezt még sosem tapasztaltam – riposztolt Davenant. Letette
kiürült poharát. – Játsszunk még egyet!
– Mindenképpen – bólintott Saint-Vire. – Te meg én elég
gyatrán állunk, Davenant.
– És hamarosan még gyatrábban fogtok állni – jegyezte meg
Hugh, miközben a paklit keverte. – Emlékeztess, Lavoulère,

8
fr.: többet nem tudok 'ram
hogy a jövőben csak úgy játszom, ha te vagy a partnerem. –
Osztott. Közben halkan angolul beszélt a herceggel. – Küldd le
a gyereket, Alastair. Nincs szükséged rá.
– Engem kenyérre lehet kenni – felelte őkegyelmessége. –
Megtette a kötelességét. Léon, várj meg a hallban! –
Kinyújtotta a kezét Hugh kártyáiért. – Szentséges ég! – Szólalt
meg, aztán letette a lapokat az asztalra és egy ideig némán
figyelte a játékot.
A kör végén Lavoulère szólt hozzá.
– Hol az öcséd, Alastair? A bájos ifjúság! Olyan, olyan
bolond!
– Sajnálatos módon. Rupert, amennyire én tudom, vagy egy
angol házban élősködik, vagy a szerencsétlen sógorom
nagylelkűségéből él.
– Milady Fanny férje, ugye? Edward Marling, n'est-ce pas?9
Csak egy fivéred és húgod van?
– Több mint elegendő – felelte őméltósága.
Lavoulère felnevetett.
– Voyons,10 a családodon mindig csodálkozom! Egyáltalán
nincs szeretet köztetek?
– Nagyon csekély mértékben.
– Mégis, úgy hallottam, az öcsédet és a húgodat is te
nevelted fel!
– Nem emlékszem – felelte Justin.
– Ugyan, Justin! Amikor anyád meghalt, te vetted kézbe az
ügyeket! – szólt közbe Davenant.
– De nem túl erélyesen, kedvesem. Csak annyira, hogy
mindketten egy kicsit féljenek tőlem. Csak annyira.
– Lady Fanny rajong érted.
– Igen. Érzésem szerint ez időnként valóban így van –
felelte Justin nyugodtan.

9
fr.: nemde
10
fr.: lássuk csak
 – Ó, Milady Fanny! – Lavoulère megcsókolta ujjait. –
Nahát! Micsoda bájos hölgy! Ravissante!11
– Az is „nahát”, hogy Hugh nyerésben van – mordult
őkegyelmessége. – Fogadd gratulációmat, Davenant. – Kissé
megmozdult, hogy szembenézzen Saint-Vire-rel. – Hogy van
madame, bájos hitvese, kedves gróf úr?
– Madame jól van, köszönöm kérdését, m'sieur.
– És az úrfi? Az ön oly bájos sarja?
– Szintén jól van.
– Gondolom, nincs itt ma este. – Avon felemelte a poharát,
azon keresztül nézte a helyiséget. – Le vagyok sújtva. Nyilván
túl fiatalnak tartja az ilyen mulatságokra. Ha jól tudom, csak
tizenkilenc éves.
Saint-Vire ábrával lefelé az asztalra tette a kártyáit és
dühösen nézett fel a szép, titokzatos arcra.
– Önt felettébb érdekli a fiam, herceg úr!
A mogyoróbarna szempár kitágult és újra összeszűkült.
– Hogyan is lehetne másképpen? – kérdezte a herceg
udvariasan.
Saint-Vire újra felvette a kártyáit.
– Versailles-ban van az anyjával – felelte kurtán. – A
játszmám, Lavoulère?

11
fr.: elbűvölő
 Három

Mely kiegyenlítetlen tartozásról szól

Amikor Davenant visszatért a rue Saint-Honorébeli házba, azt

találta, hogy Léon már régen visszaért és ágyban van, ám
őkegyelmessége még nem tért haza. Úgy sejtette, hogy Avon a
Vassaud-ból elment legújabb szerelmét meglátogatni, ezért
beült a könyvtárszobába, hogy ott várja meg. A herceg
hamarosan bebotorkált; töltött magának egy pohár kanári-
szigeteki édes fehér bort és a kandalló mellé lépett.
– Nagyon tanulságos este volt. Remélem, drága barátom,
Saint-Vire kiheverte a korai távozásom által esetlegesen
elszenvedett bánatot.
– Szerintem igen – felelte Hugh mosolyogva. A szék
kárpitjához támasztotta fejét és meglehetősen csodálkozó
arckifejezéssel nézte a herceget. – Miért gyűlölitek egymást
ennyire, Justin?
Az egyenes szemöldök felemelkedett.
– Gyűlölni? Én? Kedves Hugh!
– Hát jó. Ha úgy jobban tetszik, inkább úgy kérdezem, hogy
miért gyűlöl téged Saint-Vire olyan nagyon?
– Ez egy nagyon régi történet, Hugh; már majdnem
elfeledett történet. Tudod, a… hogy is mondjam… nézeteltérés
köztem és a szeretetre méltó gróf úr között még akkor
keletkezett, amikor még nem részesültem abban a
szerencsében, hogy a barátom vagy.
 – Tehát volt valami nézeteltérés? Gondolom, utálatos voltál
vele.
– Az elbűvölő kíváncsiságodat imádom benned, drága
barátom – jegyezte meg őkegyelmessége. – Ám ez esetben
egyáltalán nem viselkedtem utálatosan. Meglepő, ugye?
– Mi történt?
– Nem sok. Ami azt illeti, eléggé triviális dolog volt. Olyan
triviális, hogy szinte mindenki elfelejtette már.
– Gondolom, természetesen nőügy lehetett.
– Igen. Nem kisebb személyről volt szó, mint Belcour
hercegnőről.
– Belcour hercegnő? – Hugh meglepetésében kihúzta magát.
– Saint-Vire húga. Az a vörös hajú hárpia?
– Igen, az a vörös hajú hárpia. Amennyire emlékszem,
nagyon csodáltam a… a… hárpiaságát… úgy húsz éve.
Tényleg nagyon bájos volt.
– Húsz éve! Olyan rég! Justin, ugye nem…
– Feleségül akartam venni – közölte Avon eltűnődön. –
Fiatal voltam és bohó. Ma már hihetetlennek tűnik. Engedélyt
kértem, hogy udvarolhassak neki… igen, mulatságos…
érdemes apját kerestem fel a kéréssel. – Elhallgatott, a kandalló
tüzét nézte. – Mennyi idős is lehettem? Húszéves… vagy egy
kicsivel több; már nem is tudom. Apám és az ő apja nem a
legjobb barátok voltak. Szintén nőügy miatt; ha jól sejtem, azt
a csörtét atyám nyerte. Azt hiszem, az ügy elmérgesedett. És
részemről már abban a korban is volt néhány aprócska intrika.
– Válla megremegett. – Az én családomban mindig vannak
ilyen intrikák és intrikusok. Az öreg gróf megtagadta az
engedélyt, hogy a lányának udvaroljak. Nem éppen meglepő,
ugye? Nem, nem szöktettem meg a hölgyet. De Saint-Vire
felkeresett. Akkor Valmé grófja volt. Az a látogatás szinte
megalázó volt – mondta Justin, és ajka körül a vonalak szinte
komornak tűntek. – Szinte megalázó.
– Neked?
 Avon mosolygott.
– Nekem. A nemes Henri nagy és súlyos korbáccsal jött a
szállásomra. – Lenézett, miközben Hugh felszisszent; a mosoly
szélesedett. – Nem, kedves Hugh; nem kaptam korbácsolást.
Összegezve: Henri nagyon dühös volt; volt köztünk valami,
talán egy nő… már nem tudom pontosan. De rendkívül dühös
volt. Ez némi vigasszal kellett volna eltöltsön engem. Voltam
oly merész, hogy züllött tekintetemet a legnemesebb,
legridegebb Saint-Vire család egy tagjára mertem emelni.
Észrevetted ezt a ridegséget? Abban is megmutatkozik, hogy a
Saint-Vire család címere titok. Mint tudod, az enyém
egyáltalán nem titkos. Észreveszed ezt a finom különbséget?
Bon! – Avon leült a szék karfájára, lábát keresztbe tette.
Borospoharát kezdte forgatni; hüvelyk- és mutatóujja között
tartotta a keskeny szárat. – Azt mondta, őt idézem, szó szerint,
Hugh, szóval azt mondta, hogy az én szabadosságom,
erkölcstelenségem, a magatartásom, az, hogy teljesen hiányzik
belőlem az erkölcsiség, a romlott gondolkodásom… a többit el
is felejtettem, szóval mindezek nem tesznek érdemessé arra,
hogy a húgának udvaroljak. Nagyon pátoszos beszéd volt…
teljesen tisztességes udvarlási szándékomat inzultusként
állította be. Azt éreztette velem, hogy mocsok vagyok a Saint-
Vire család csizmatalpa alatt. Ennél persze sokkal többet
mondott, de a nemes Henri egyszer csak mondandója végére
ért és kijelentette, hogy arcátlanságomért meg fog korbácsolni.
Engem! Avon hercegét!
– De Justin, ez az ember nyilván meg volt bolondulva.
Hiszen nem is vagy alacsony származású. Az Alastair család…
– Pontosan. Őrült volt. Ezek a vörös hajú emberek, kedves
Hugh! És volt valami közöttünk. Kétségtelen, hogy esetenként
utálatosan viselkedtem vele. Mint képzelheted, ezután rövid
vita következett. Nem tartott sokáig, hogy én is elmondjam a
magamét. Rövidre fogva: abban az örömben volt részem, hogy
saját korbácsával hasítottam fel az arcát. Előkerült a kardja. –
 Avon kinyújtotta a karját, a szatén ruhaujj alatt megfeszültek
az izmok. – Fiatal voltam, de már akkor is volt némi fogalmam
a párbaj művészetéről. Annyira meglyuggattam, hogy az én
kocsimon, az én lakájaimnak kellett hazavinniük. Amikor
távozott, gondolkodóba estem. Tudod, kedves Hugh, nagyon
szerelmes voltam abba a… vörös hajú hárpiába, vagy
legalábbis úgy gondoltam. A nemes Henri közölte velem, hogy
húga sértőnek találja közeledésemet. Eszembe jutott, hogy a
hölgy udvarlásomat talán laza intrikának fogja fel. Felkerestem
a Saint-Vire-házat, hogy szándékaimat tudassam. Nem az apa
fogadott, hanem a nemes Henri, aki éppen kanapén heverve
gyengélkedett. Vele volt néhány barátja is. El is felejtettem.
Előttük, a lakájok előtt tájékoztatott, hogy… szóval… in loco
parentis az ő joga kijelenteni, hogy a húga kezét megtagadják
tőlem. Közölte továbbá, hogy ha közeledni merészelek a
hölgyhöz, a szolgái a szeme láttára korbácsolnak el.
– Szentséges ég! – kiáltott fel Hugh.
– Én is így gondoltam. Elvonultam. Te mit tettél volna a
helyemben? Egy ujjal sem érhettem az emberhez; az előző éjjel
kis híján megöltem. Amikor legközelebb megjelentem a
nyilvánosság előtt, megtudtam, hogy egész Párizs a Saint-Vire-
házban tett látogatásomról beszél. Kénytelen voltam egy időre
elhagyni Franciaországot. Szerencsére azonban keletkezett egy
másik nagy botrány, amely az enyémet elhalványította, így
Párizs ismét megnyílt előttem. Ez nagyon-nagyon régi történet,
Hugh, de nem felejtettem el.
– És Saint-Vire?
– Ő sem. Akkoriban valósággal őrjöngött, de amikor észhez
tért, nem kért bocsánatot; nem hiszem, hogy ezt elvártam volna
tőle. Most ha találkozunk, távoli ismerősökként viselkedünk,
udvariasak vagyunk egymáshoz… ó, kínosan udvariasak! De
tudja, hogy még mindig várok.
– Vársz…?
Justin az asztalhoz ment, letette a poharát.
 – A lehetőségre várok, hogy teljesen visszafizessem, amivel
tartozom neki – közölte halkan, közömbös hangon.
– Bosszú? – kérdezte Hugh, és előrehajolt. – Azt hittem,
barátom, nem kedveled a melodrámát.
– Nem kedvelem. De nagy szenvedéllyel törekszem… az
igazságra.
– Te… húsz évig melengetted a bosszú gondolatát?
– Kedves Hugh, ha azt képzeled, hogy húsz évig a
bosszúvágy volt legfőbb gondolatom, engedd meg, hogy
korrigáljam ezt az illúziódat.
– Nem hűlt ki a bosszú? – kérdezte Hugh figyelembe sem
véve az előbbi megjegyzést.
– Nagyon is kihűlt, drága barátom, de attól még veszélyes.
– Ennyi idő alatt egyetlen lehetőség sem mutatkozott?
– Tudod, teljesen megfelelő lehetőséget akarok –
szabadkozott a herceg.
– És most közelebb vagy a sikerhez, mint húsz évvel ezelőtt
voltál?
Justint hangtalan nevetés rázta.
– Majd meglátjuk. Nyugodj meg, amikor a lehetőség jön…
olyan lesz… – mondta, azzal nagyon lassan megmarkolta a
tubákos szelencét, aztán kinyújtotta ujjait és látni engedte, hogy
a vékony aranylemez teljesen összelapult.
Hugh megborzongott.
– Istenem, Justin, tudod te, milyen gonosz tudsz lenni?
– Persze hogy tudom. Hát nem úgy hívnak a hátam mögött,
hogy Satanas?
Gúnyos mosoly csillant szemében.
– Az ég szerelmére! Remélem, Saint-Vire sosem hozza
magát olyan helyzetbe, hogy a hatalmadba kerüljön! Úgy tűnik,
igaza volt azoknak, akik a Satanas gúnynevet aggatták rád!
– Nagyon is igazuk volt, szegény kedves Hugh!
– És Saint-Vire fivére ezt tudja?
 – Armand? Senki nem tudja csak te, én és Saint-Vire.
Armand persze sejtheti.
– És mégis barátok vagytok!
– Ó, Armand jobban gyűlöli a nemes Henrit, mint én valaha
gyűlölhetem!
Hugh önkéntelenül elmosolyodott.
– Ezek szerint ez valami verseny köztetek?
– A legkevésbé sem. Úgy kellett volna fogalmaznom, hogy
Armand sértődött megvetéssel viseltetik fivére iránt. Velem
ellentétben ő elszántan gyűlöli.
– Gondolom, ő hajlandó lenne eladni a lelkét azért, hogy
Saint-Vire helyébe léphessen.
– Saint-Vire pedig – jegyezte meg Avon közönyösen –
eladná a lelkét, hogy Armand ne léphessen a helyébe.
– Igen, ez tudható. Régebben rengeteget pletykáltak arról,
hogy ez volt az oka, hogy megnősült. Nem lehet azzal vádolni,
hogy szereti a feleségét!
– Valóban nem – szólt Justin, és úgy nevetgélt, mintha
valami titkot tudott volna meg.
– Nos – folytatta Hugh – Armand reményei a címre
nyilvánvalóan szertefoszlottak, amikor madame fiúgyermeket
szült Saint-Vire-nek!
– Pontosan – felelte Justin.
– Micsoda diadal ez Saint-Vire-nek!
– Valóban diadal – fejezte ki egyetértését őméltósága
komoran.
 Négy

Őkegyelmessége Avon hercege még többet megtud

apródjáról

Léon napjai gyorsan teltek, s mindegyik valami új izgalmat

hozott. Soha életében nem látott olyasmit, mint ami ekkor
szeme elé tárult. Szédítette az elé tárult új élet; addig
szegényes, piszkos fogadóban élt, onnan az arisztokrata
Párizsba került. Az élet mintha hirtelen csupa selyem és
gyémánt lenne, csupa ragyogás, csodálatot keltő alakok.
Hölgyek, akiknek ujjai gyűrűkkel vannak borítva, akiknek
drága brokát-ruháit parfümillat hatja át. Ezek a hölgyek néha
megálltak mellette és rámosolyogtak; rizsporos parókás, magas
sarkú cipős nagy emberek simították meg arcát elhaladtukban
gondtalan ujjaikkal. Néha Monseigneur is beszélgetett vele.
Az előkelő, a divatos Párizs jóval azelőtt hozzászokott Léon
látványához, hogy Léon megszokhatta volna új életét. Az
emberek egy idő után már nem bámultak rá, amikor Avon
nyomában megjelent a társaságban, de beletelt egy kis időbe,
amíg ő nem bámult meg nagy áhítattal mindent, ami a szeme
elé tárult. Avon háztartásának nagy csodálkozására még mindig
kitartott a herceg csodálatában. Erről az álláspontjáról semmi
nem volt képes kizökkenteni, és ha valamelyik lakáj az
alagsorban kiöntötte haragját és szitoktirádákkal illette Avont,
Léon rögtön bőszen felzúdult; vad harag vett rajta erőt. Mivel a
herceg parancsba adta, hogy senki ne merjen kezet emelni
apródjára, kivéve, ha ő kifejezetten így rendelkezik, a lakájok
Léon jelenlétében inkább türtőztették magukat. Senki egy rossz
szót sem mondott a hercegre előtte, mert Léon kész volt tőrt
ragadni, ők pedig nem mertek szembeszegülni a herceg
parancsával. Gaston, a komornyik úgy vélte, hogy ez a heves
feltétlen támogatás sajnálatos módon elhibázott; hiszen aki a
herceget védi, annak az elméjében valami hibádzik, és többször
is megpróbálta meggyőzni az apródot, minden magára valamit
is adó szolgának kötelessége a herceget gyűlölni.
– Mon petit – szólt hozzá határozottan. – Ez nevetséges. Sőt,
egyenesen botrányos. A bevett szokások ellenére van. A
herceg… nem is ember. Vannak, akik Satanasként emlegetik,
és Dieu, van rá okuk!
– Sosem láttam a Sátánt – felelte Léon egy nagyon nagy
székből, amin felhúzott lábbal ült. – De nem hiszem, hogy
Monseigneur hozzá hasonlatos – jegyezte meg. – De ha
valóban olyan, mint az ördög, nem kétséges, hogy nagyon
kedvelném az ördögöt. A bátyám azt mondja, ördögfattyú
vagyok.
– Szégyen! – szólt madame Dubois, a házvezetőnő
döbbenten.
– Az már igaz, hogy ördögi vérmérséklete van! – vihogott
Gregory, az egyik lakáj.
– De hallgass ide! – folytatta Gaston. – A herceg nagyon
szigorú! Kemény ember. Nálam jobban ezt senki nem tudhatja!
Én mondom neked, moi qui vous parle, 12 ha feldühödne, abban
nem lenne semmi rendkívüli. Ha a tükrét a fejemhez vágná,
egy szót sem szólnék. Úriember, nemes ember. De a herceg!
Nahát! Kellemesen… ó, milyen kellemesen beszél! A szeme
szinte teljesen csukva, de a hangja… tessék, libabőrös lettem! –
Valóban megborzongott, de a helyeslés hatására felélénkült. –
És te, petit! Mikor beszélt veled úgy, ahogy fiúval szokás

12
fr.: Én mondom neked
beszélni? Úgy beszél veled, mint egy kutyával! Ó, őrültség
ilyen embert csodálni. Valósággal hihetetlen!
– A kutyája vagyok. Kedves hozzám, és szeretem –
jelentette ki Léon határozottan.
– Kedves! Hallja ezt, asszonyom? – fordult Gaston a
házvezetőnőhöz, aki felsóhajtott és karba fonta a kezét.
– Még nagyon fiatal – felelte.
– Mondok én neked valamit! – kiáltott fel Gaston. – Mit
gondolsz, mit csinált ez a herceg három évvel ezelőtt? Látod
ezt a házat? Szép ház, drága ház. Eh bien!13 Én hat éve
szolgálom a herceget, gondolhatod, hogy az igazat mondom.
Három éve még szegény volt! Adósságok, jelzálog. De
ugyanígy éltünk, bien sûr;14 az Alastair-család már csak ilyen.
Mindig ugyanez a fényűzés ment, de a pompa mögött csak
adósságok voltak. Én már csak tudom. Aztán Bécsbe mentünk.
A herceg, mint mindig, nagy tétekben játszott: így szerezte ezt
a házat. Először veszít. Senki nem mondaná meg, hogy ez
bántja, mert így is mosolyog. Ő már csak ilyen. Aztán jön egy
fiatal nemes ember, nagyon gazdag, nagyon vidám. Leül
játszani a herceggel. Veszít; magasabb tétet ajánl; a herceg
elfogadja. Mit gondolsz, mi történt? Az a fiatal nemesúr megint
veszít. Folyton veszít, egészen addig, míg… kész, vége. Egy
vagyon cserélt gazdát. A fiatalember tönkrement… àbsolument
tönkrement! A herceg elsétál. Mosolyogva, ó, micsoda mosoly!
A fiatalember nem sokkal később pisztolypárbajt vív és mellé,
nagyon mellélő. Mivel tönkrement, inkább a halált választotta.
A herceg pedig… – Gaston legyintett. – Párizsba jött, megvette
ezt a házat annak a fiatal nemesembernek a vagyonából!
– Ó! – madame felsóhajtott és fejét rázta.
Léon kissé oldalra hajtotta a fejét.

13
fr.: hát igen/meg kell hagyni
14
fr.: bizony/ám
 – Nem olyan nagy ügy ez. Monseigneur mindig
tisztességesen játszott. Az a fiatalember bolond volt. Voilà
tout!15
– Mon Dieu, így beszél ekkora gonoszságról? Ó, még sok
mindenről tudnék mesélni! Ha ismerted volna a hölgyet, akinek
a herceg udvarolt! Ha tudnád…
– Monsieur! – emelte fel kezét Madame Dubois tiltakozón.
– A jelenlétemben?
– Bocsánatát kérem, asszonyom. Nem, nem mondok
semmit. Semmit! Csak azt, amit tudok.
– Vannak ilyen férfiak, azt hiszem – szólt Léon komoran. –
Sokat láttam.
– Fi donc!16 – kiáltott fel madame. – És milyen fiatal!
Léon figyelembe sem vette ezt a közbeszólást; fiatal arcára
kiülő mély életbölcsességgel nézett Gastonra.
– És amikor ilyesmit láttam, mindig arra gondoltam, hogy
ez a nő hibája.
– Miket mond ez a gyerek! – kiáltott fel madame. – Mit
tudsz te, kicsikém, a te korodban?
Léon egyik vállát megvonta, és újra a könyve fölé hajolt.
– Talán semmit – felelte.
Gaston elfintorodott és folytatta volna a társalgást, ha
Gregory nem előzte volna meg.
– Mondd csak, Léon, ma este is elkíséred a herceget?
– Mindig vele megyek.
– Szegény, szegény gyerek! – sóhajtott fel Madame Dubois
ingerlékenyen. – Ez nyilván nem való.
– Miért nem való? Szeretek vele menni.
– Ezt nem kétlem, mon enfant. De akkor sem illendő elvinni
egy gyereket a Vassaud-hoz, a Torquillier-be… Voyons, ez
egyáltalán nem illendő!

15
fr.: ennyi az egész
16
fr.: ejnye
 Léon szeme pajkosan csillogott.
– Tegnap éjjel Monseigneurrel elmentem a Maison
Chourvalba – közölte higgadtan.
– Hogy hova? – szólt madame döbbenten. Székébe roskadt.
– Ez minden határon túlmegy!
– Ön is járt már ott, madame?
– Hogy én? Nom de Dieu, miket kérdezel még? Úgy nézek
én ki, mint aki ilyen helyekre jár?
– Nem, madame. Az a nemeseknek van fenntartva, nemde?
Madame felhorkant.
– És minden kis csinos cemendének, aki az utcákon sétál
vágott vissza.
Léon oldalra hajtotta a fejét.
– Nem találtam őket csinosnak. Festettek és feslettek;
nagyon lármásak és közönséges trükkökkel játszanak. De nem
láttam sokat – mondta, és összevonta a szemöldökét. – Nem
tudom… lehet, hogy megsértettem a Monseigneurt, mert
egyszer csak hátrafordult és azt mondta: „Várj meg idelent!”
És ezt olyan hangon mondta, mintha dühös lett volna rám.
– Mondd csak, Léon, milyen a Maison Chourval? – kérdezte
Gaston, mert képtelen volt elrejteni kíváncsiságát.
– Ó, nagyon nagy ház, csupa arany és piszkosfehér és olyan
szag terjeng, amitől én fulladoztam. Van kártyaszoba és más
termek is; nem is emlékszem mindre. És sok bor, és néhányan
lerészegedtek. Mások, mint Monseigneur egyszerűen
unatkoztak. A nők… ó, azok… egyszerűen semmik.
Gaston meglehetősen csalódottnak tűnt; ajka kérdésre
moccant, de madame figyelte, ezért inkább nem szólt semmit.
Távolból csengő hangja hallatszott, mire Léon becsukta a
könyvét, talpát a földre tette és várt. Néhány perccel később
lakáj érkezett, parancsot hozott neki. Az apród örömmel pattant
fel, odafutott a tört tükörhöz. Madame Dubois nézte, ahogy
lesimítja rézszínű haját és elnézően elmosolyodott.
 – Voyons, petit, olyan hiú vagy, mint egy lány – jegyezte
meg.
Léon elpirult és ellépett a tükörtől.
– Azt szeretné, ha zilált külsővel jelennék meg Monseigneur
előtt? Azt hiszem, elmegy itthonról. Hol a kalapom? Gaston,
ráültél a kalapomra! – elkapta az inastól és sietve formára
igazgatta, majd elindult a lakáj után.
Avon a hallban állt, Hugh Davenanttal beszélgetett. Egy pár
finom kesztyű rojtjaival játszott, háromszögletű kalapját hóna
alatt fogta. Léon fél térdre ereszkedett.
A kemény tekintet közönyösen siklott el felette.
– Nos?
– Hívatott, Monseigneur?
– Valóban? Igen, azt hiszem, igazad van. A városba
megyek. Velem tartasz, Hugh?
– Hova? – kérdezte Davenant. A tűz felé nyújtva melengette
kezét.
– Azt hiszem, jó szórakozás lenne meglátogatni a La
Fournoise-t.
Hugh undorral fintorodott el.
– Szeretem a színésznőket a színpadon, de színpadon kívül
nem, Justin. A La Fournoise túl tömény nekem.
– Valóban. Elmehetsz, Léon. Vidd a kesztyűmet – mondta,
azzal odalökte az inasnak a kalapját is. – Gyere, Hugh,
játsszunk egy parti pikét! – Ásítozva lépdelt át a szalonon;
Hugh alig észrevehetően vállat vont és követte.
Aznap éjjel Marguery grófné bálján Léon azt az utasítást
kapta, hogy várja meg gazdáját a hallban. Egy félreeső
sarokban talált egy széket és elégedetten leült; figyelte a
vendégek érkezését. Mivel a hercegnek szokása volt, hogy
minden eseményre a lehető legkésőbben érkezik, nem
remélhette, hogy sok érkezőt lát. Mély zsebéből könyvet vett
elő és olvasni kezdett.
 Egy ideig csak a lépcsőkorlátot támasztó lakájok felületes
társalgását hallotta. Aztán a hirtelen vigyázzba álltak, a zsivaj
abbamaradt. Egyikük gyorsan kinyitotta az ajtót, a másik
készenlétben állt, hogy elvegye a későn érkező vendég
kalapjai, kabátját. Léon éppen időben pillantott fel a könyvből,
hogy lássa, Saint-Vire gróf érkezett. Kezdte megismerni a
város nevezetes embereit, de még ha nem ismerte volna őket,
Saint-Vire-t akkor is nehéz lett volna mással összetéveszteni.
Az öltözködésre oly sokat adó időkben a gróf hanyag
megjelenéséről volt hírhedt. Magas volt, könnyed járású, arca
markáns, orra horgas. Ajka mogorva ívű; tekintete, sötét
pupillája lappangó vadságról árulkodott. Dús, már kissé őszülő
haja szokás szerint nem volt rendesen rizsporozva, itt-ott
kilátszott vörös színe. Sok ékszert viselt, láthatóan
véletlenszerűen, felöltője színét figyelembe sem véve válogatta
őket.
Hagyta, hogy a lakáj lesegítse róla a hosszú kabátot,
kilátszott felöltője. Lila bársony tűnt Léon kritikus szemébe;
ezüst és arany hímzéssel díszített lazacrózsaszín mellény; lila
térd-nadrág, lazán térd fölé tűrt fehér harisnya; nagy
ékszerkapcsos, sarkas vörös cipő. A gróf úr kirázta ruhája
fodrait és egyik kezével felnyúlt összekuszálódott
nyakkendőjét megigazítani. Eközben gyors pillantással
körülnézett és meglátta az apródot. Elkomorult, a súlyos ajak
kissé lebiggyedt. A gróf türelmetlenül rántott egyet nyakfodrán
és lassan elindult a lépcső felé. Már a lépcsőkorláton volt a
keze, amikor megállt, félig visszafordult és fejét kissé
moccantva jelezte, hogy Léonnal akar beszélni.
Az apród azonnal felállt és odament hozzá.
– M'sieur?
A lapos ujjak a lépcsőkorláton módszeresen doboltak; Saint-
Vire tűnődőn szemlélte az apródot és egy pillanatig nem szólt.
 – Itt van a gazdád? – kérdezte végül, és a kérdés sutasága
mintha arra utalt volna, ez csak ürügy volt, hogy magához hívja
Léont.
– Igen, m'sieur.
A gróf még mindig tétovázott lábával a csiszolt padlón
dobogott.
– Mindenhova elkíséred, ha jól érzékelem.
– Amikor Monseigneur úgy kívánja, m'sieur.
– Honnan származol? – kérdezte, aztán mivel látta, hogy
Léon eléggé csodálkozik ezen, éles hangon változtatott a
kérdésen. – Hol születtél?
Léon leeresztette hosszú szempilláját.
– Vidéken, m'sieur – felelte.
A gróf összevonta sűrű szemöldökét.
– Az ország mely részén?
– Nem tudom, m'sieur.
– Furcsamód nemtörődöm ember vagy – jegyezte meg
Saint-Vire szarkasztikusan.
– Igenis, m'sieur – felelte Léon és állát határozottan
felszegve felnézett. – Nem tudom, miért érdeklődik m'sieur
ilyen nagymértékben irántam.
– Pimasz vagy. Engem nem érdekelnek parasztgyerekek.
Azzal a gróf felment a lépcsőn a bálterembe.
Az ajtó mellett társaságban állt őkegyelmessége Avon
hercege; ruházata a kék árnyalataiban pompázott, mellén
csillag alakú bross és sok csillogó gyémánt. Saint-Vire egy
pillanatra megállt, aztán megérintette az egyenes vállat.
– Egy szóra, m'sieur!
A herceg megfordult; szemöldökét összevonva akarta tudni,
ki szólította meg. Amikor tekintete Saint-Vire grófot találta, a
dölyfös kifejezés eltűnt az arcáról és mosolygott; túlzó
mozdulatokkal hajolt meg, amitől az udvariasság burkolt
inzultussá változott.
 – Kedves gróf úr! Már majdnem erőt vett rajtam a félelem,
hogy nem lesz abban az örömben részem, hogy itt
találkozhatom önnel ma este. Remélem, jól szolgál a kedves
egészsége.
– Köszönöm, igen.
Saint-Vire továbbment volna, de őkegyelmessége ismét az
útjába állt.
– Furcsa ezt mondanom, kedves gróf úr, de Florimond és én
éppen az imént beszéltünk önről… illetve inkább az öccséről.
Hol van a tiszteletre méltó Armand?
– Az öcsém, m'sieur ebben a hónapban Versailles-ban
teljesít szolgálatot.
– Valóban? Micsoda családi találkozójuk lehet Versailles-
ban! – jegyezte meg a herceg mosolyogva. – Remélem, a
vikomt, az ön elbűvölő fia kedvét leli az udvari életben.
A herceg mellett álló férfi ezen egy kicsit nevetgélt, aztán
Saint-Vire-hez szólt.
– A vikomt eléggé eredeti egyéniség, ugye, Henri?
– Ó, még nagyon fiatal! – felelte Saint-Vire. – Eléggé
kedveli az udvari életet.
Florimond de Chantourelle halkan, barátságosan nevetgélt.
– Annyira szórakoztatónak találtam a szeszélyeivel és a
sóhajaival! Egyszer azt mondta nekem, hogy jobban szeret
vidéken lenni és legfőbb vágya, hogy Saint-Vire-ben
gazdaságot vezessen!
A gróf arcán árnyék suhant át.
– Gyerekes vágyálmok. Amikor Saint-Vire-ben van, Párizs
után vágyakozik. Bocsássanak meg, urak; látom, ott van
Madame de Marguery – mondta, és még be sem fejezte a
mondatot, ellépett Avon mellett és elindult a ház asszonya felé.
– A mi barátunk mindig olyan kellemesen nyers modorú –
jegyezte meg a herceg. – Kíváncsi vagyok, vajon miért
tolerálják.
 – Elég szeszélyes tud lenni – felelte Chantourelle. – Néha
nagyon jól ki lehet vele jönni, de nem szeretik. Armand-nal
egészen más a helyzet. Micsoda vidámság! Tudod, hogy
ellenségeskedés van közöttük? – kérdezte, hangját titokzatosan
halkabbra fogva, türelmetlenül várva, hogy fojtathassa a
történetet.
– A kedves gróf úr mindent megtesz, hogy azt mutassa, ez
valóban így van – szólt Avon. – Drága barátom! – legyintett
lagymatagon egy dúsan rizsporozott hajú, erősen cicomázott
egyénnek. – Jól láttam, hogy Mademoiselle de Sonnebrune
társaságában volt? Ezzel az ízléssel nehezen tudok egyetérteni.
A cicomázott úriember affektáltan mosolyogva megállt.
– Ó, kedves hercegem! Ő a legújabb divat! A lábához
borulva kell imádni; biztosíthatom, hogy ez egyenesen
kötelező.
Avon feltette a szemüvegét, hogy jobban lássa a szóban
forgó hölgyet.
– Hm. Ezek szerint Párizsból ennyire hiányoznak a szép
nők?
– Ezek szerint ön nem imádja őt? Természetesen fenséges
szépség. – Egy ideig hallgatott, a táncolókat figyelte; aztán
ismét Avon herceghez fordult: – Jut eszembe, hercegem, igaz,
hogy igen szembetűnő apródot szerzett magának? Két teljes
hétig nem voltam Párizsban, de azt beszélik, hogy az a vörös
hajú fiú mindenhol az ön nyomában jár.
– Ez valóban így van – közölte Justin. – Azt hittem, hogy a
világ iránta való erős, de tűnő kíváncsisága már kihunyt.
– Nem, ó, nem, illetve Saint-Vire tett említést a fiúról.
Mintha valami titokzatosság lengené körül, nemde? Egy
névtelen apród!
Justin halvány mosollyal állt, gyűrűjét forgatta.
– Mondja meg Saint-Vire-nek, barátom, hogy nincs semmi
titokzatosság. Az apródnak nagyon jó neve van.
 – Mondjam meg neki? – kérdezte a vikomt csodálkozón. –
De miért, hercegem? Hiszen csak futó beszélgetés volt.
– Természetesen. – A titokzatos mosoly szélesebb lett. –
Illetve azt kellett volna mondanom, hogy mondja meg neki, ha
újra kérdezné.
– Magától értetődik; de nem hiszem, hogy… ó, itt van
Davenant! Mille pardons,17 hercegem! – mondta, azzal
elviharzott, hogy Davenant-t utolérje.
Avon illatosított zsebkendőjét a szája elé véve ásítást fojtott
vissza és a rá oly jellemző kényelmes léptekkel a
kártyaszobába ment, ahol talán egy órát időzött. Aztán
megkereste a ház asszonyát, udvariasan megköszönte a
vendéglátást és távozott.
Léon odalent már majdnem elaludt, de a herceg lépteinek
hangjára kinyitotta a szemét és felugrott. Segített a hercegnek
felvenni kabátját, átadta kalapját és kesztyűjét és megkérdezte,
rendelhet-e gyaloghintót neki. A herceg azonban úgy döntött,
hogy inkább sétál és apródját arra utasította, hogy mellette
haladjon. Lassan lépdeltek az utcán; már befordultak a sarkon,
amikor Avon herceg megszólalt.
– Gyermekem, amikor Saint-Vire gróf ma este kérdéseket
tett fel neked, mit válaszoltál?
Léon meglepetésében elvétette a lépést; őszinte
csodálkozással nézett fel gazdájára.
– Honnan tudta, Monseigneur? Nem láttam önt.
– Lehetséges. Nem kétlem, hogy alkalmas időben válaszolni
fogsz a kérdésemre.
– Pardon, Monseigneur! M. le Comte azt kérdezte, hogy hol
születtem. Nem értem, miért akarta ezt tudni.
– Remélem, ennek az értetlenségednek hangot is adtál.
– Igen, Monseigneur – bólintott Léon. Pislogva nézett fel. –
Úgy véltem, nem dühítené önt, ha egy kicsit nyersebben

17
fr.: ezer bocsánat
beszélnék a gróffal. – Látta, hogy Avon ajka felfelé ível és
győzedelmesen elpirult, hogy sikerült a herceget mosolyra
fakasztania.
– Nagyon fondorlatos – jegyezte meg Justin. – És aztán mit
mondtál?
– Azt, hogy nem tudom, Monseigneur. Ez igaz. Tényleg
nem tudom, hol születtem.
– Megnyugtató gondolat.
– Igen – ismerte el az apród. – Nem szeretek hazugságokat
mondani.
– Nem?
Avon ez egyszer kedvet érzett ahhoz, hogy beszéltesse
apródját. Léon szívesen folytatta.
– Nem, Monseigneur. Természetesen néha szükséges
hazudni, de nem szeretem. Jeannak egyszer-kétszer hazudtam,
mert féltem megmondani neki az igazat, de az gyávaság, n'est-
ce pas? Azt hiszem, nem olyan nagy bűn az ellenségünknek
hazudni, de… barátnak… vagy akit szeretünk… nem
hazudhatunk. Az nagyon nagy bűn lenne, ugye?
– Mivel nem emlékszem olyasmire, hogy valaha szerettem
volna valakit, nemigen hiszem, hogy erre a kérdésre válaszolni
tudnék, gyermekem.
Léon komoran nézte gazdáját.
– Senkit? – kérdezte. – Én sem gyakran szeretek meg
embereket, de ha igen, az örökre szól. Szerettem az anyámat és
a plébános urat, és… önt is szeretem, Monseigneur.
– Tessék? – kérdezte Avon kissé döbbenten.
– Én… én csak azt mondtam, hogy szeretem önt,
Monseigneur.
– Azt hittem, nem hallottam jól. Ez természetesen
megtisztelő, de nem hiszem, hogy jól választottál alanyt. Biztos
vagyok benne, hogy a személyzetem megpróbál eltántorítani
ettől az érzésedtől.
A nagy szempár villant
 – Nem!
A szemüveg felemelkedett.
– Valóban? Olyan félelmetes lennél?
– Nagyon nehéz természetem van, Monseigneur.
– És ezt az én védelmemre használod fel. Rendkívül
szórakoztató. Vitába szállsz például… az inasommal?
Léon megvetően horkant fel.
– Ó, az inasa bolond, Monseigneur!
– Szánalmas bolond. Gyakran tettem rá utalást.
Ekkorra már odaértek Avon házához és a várakozó lakájok
kinyitották nekik az ajtót. A hallban a herceg megállt, Léon
várakozón állt előtte.
– Hozhatsz bort a könyvtárszobába – szólt a herceg és
bement. Amikor Léon megjelent a súlyos ezüsttálcával, Justin a
tűz mellett ült, lába a kandallórácson. Elnehezedő szemhéja
mögül figyelte, ahogy apródja egy pohár burgundit tölt. Léon
odavitte neki az italt.
– Köszönöm. – Avon herceg elmosolyodott, látván, hogy
Léon láthatóan meglepődik a szokatlan udvarias hangtól. –
Nyilván azt hitted, hogy belőlem sajnálatos módon hiányzik a
jó modor. Leülhetsz. A lábamhoz.
Léon rögtön lekuporodott a szőnyegre, lábát keresztbe tette,
a herceget nézte, meglehetősen csodálkozón, de érezhetően
elégedetten.
Justin ivott egy kis bort; még mindig az apródot nézte, aztán
a könyöke melletti kis asztalra letette a poharat.
– Egy kicsit szokatlannak találod, ahogy veled most
beszélek? Szórakozásra vágyom.
Léon komolyan nézett rá.
– Mit tegyek, Monseigneur?
– Beszélhetsz – mondta Avon. – Az életről alkotott ifjúi
nézeteid felettébb szórakoztatók. Könyörgök, folytasd!
Léon hirtelen felnevetett.
 – Nem tudom, mit mondjak, Monseigneur! Nem hiszem,
hogy bármi érdekes mondanivalóm lenne. Azt mondják,
folyton fecsegek, de az egész semmiség. Madame Dubois hagy
beszélni, de Walker… ó, Walker unalmas és szigorú!
– Ki az a Madame… Dubois?
Léon szeme tágra nyílt.
– A házvezetőnője, Monseigneur!
– Valóban? Sosem láttam. Inspiráló hallgató?
– Monseigneur?
– Nem számít. Mesélj nekem, milyen volt az életed
Anjouban. Mielőtt Jean idehozott téged Párizsba.
Léon kényelmesebben elhelyezkedett, és mivel Avon
székének karfája elég közel lévén csábító támasztéknak
bizonyult, nekitámaszkodott, nem is sejtette, hogy ezzel
megsérti az etikettet. Avon semmit nem szólt, csak fogta a
poharát és a bort kortyolta.
– Anjou-ban… az egész olyan régen történt – sóhajtott
Leon. – Egy kis házban éltünk. Voltak lovak, tehenek,
sertések… ó, sok-sok állat! És apámnak nem tetszett, hogy
nem nyúlok a szarvasmarhákhoz és a sertésekhez. Tudja,
nagyon piszkosak voltak. Maman azt mondta, hogy ne
dolgozzak a gazdaságban, a baromfit bízta rám. Az nem volt
annyira ellenemre. Volt egy tarka tyúk, az enyém. Jean ellopta,
csak hogy bánatot okozzon nekem. Tudja, Jean már csak ilyen.
Aztán jött a plébános úr. A tanyánktól nem messze élt, egy kis
házban a templom mellett. Nagyon-nagyon jó és kedves ember
volt. Ha jól tanultam, édességet adott és néha mesélt is
nekem… ó, csodálatos történeteket mesélt tündérekről és
lovagokról! Akkor még csak kisgyerek voltam, de még mindig
emlékszem rájuk. Apám azt mondta, nem való, hogy egy pap
olyan dolgokról meséljen, amik nincsenek, például tündérek.
Nemigen rajongtam az apámért. Kicsit olyan volt, mint Jean…
Aztán jött a pestis, és emberek haltak meg. A tisztelendő úrhoz
kerültem és… de Monseigneur ezt már tudja.
 – Akkor mesélj a párizsi életedről! – szólt Justin.
Léon a szék karfájára hajtotta a fejét, álmodozón nézett a
tűzbe. A kis asztalon Avon könyökénél égő gyertyák fénye
lágyan játszott a rézszínű fürtökön; elevennek tűntek, mintha
lánggal lobogtak volna az aranyló ragyogásban. Léon szép
profilja a herceg felé fordult, és Avon kifürkészhetetlenül
figyelte a szép ajkakat, a sötét pillák minden rezdülését. Így
mondta el Léon a történetét; előbb tétován, félénken, hezitálva
a rémesebb részeken; hangja a változó érzelmekhez igazodott,
míg mintha elfelejtette volna, kivel beszél, belefeledkezett a
mesélésbe. Avon szótlanul figyelt, néha-néha elmosolyodott a
fiú által kifejtett különös filozófián, de többnyire kifejezéstelen
arccal ült, szeme összeszűkült, lelkesen hallgatott, Léon arcától
egy pillanatra sem véve le tekintetét. A párizsi évek
nehézségeit és megpróbáltatásait bármely panasznál és Jean
kicsinyes zsarnokságára és kegyetlenségeire való célzásnál
jobban feltárta az, ami nem hangzott el. A beszámoló időnként
gyerekes volt, néha azonban a kis mély hangba beszűrődött a
kor és tapasztalat felhangja is, furcsa szeszélyességet adva a
történetnek, ami amolyan Puck-féle idős-ifjú bölcsességgel
ruházta fel a mesélőt. Amikor az összefüggéstelen történetnek
vége lett, Léon lassan megmozdult, félénken megérintette a
herceg felöltőjének ujját.
– És akkor jött ön, Monseigneur, és ide hozott, és mindent
megadott nekem. Ezt sosem felejtem el.
– Még nem láttad a legrosszabb arcomat, barátom – felelte a
herceg. – Igazán nem vagyok az a hős, akinek képzelsz.
Amikor elhoztalak nagyra becsült bátyádtól, hidd el, egyáltalán
nem az volt a vágyam, hogy kötelékedből megmenekítselek.
Hasznodat akartam venni. Ha kiderülne, hogy egyáltalán nem
vagy hasznos nekem, valószínűleg kidoblak. Ezt azért
mondom, hogy előre figyelmeztesselek.
 – Ha elküld, én vízbe ölöm magamat! – jelentette ki Léon
szenvedélyesen. – Ha megun engem, Monseigneur, a
konyhában fogom szolgálni. De sosem hagyom el!
– Ó, ha rád unok, odaadlak M. Davenantnak! – mondta
Avon kuncogva. – Nagyon mulatságos lesz… Nahát, angyalt
emlegetünk… és megjelenik.
Hugh halkan belépett a helyiségbe, de megállt a küszöbnél;
a tűz mellett ülő két alakot nézte.
– Megható látvány, ugye, Hugh? Satanas új szerepben. –
Laza ujjmozdulattal megpöckölte Léon fejét. – Ágyba,
gyermekem!
Léon rögtön felállt, és tiszteletteljesen megcsókolta a herceg
kezét. Davenant-t kecses bólintással üdvözölte, és kiment.
Hugh megvárta, hogy becsukódjon utána az ajtó; aztán
komoran a kandallóhoz lépdelt. A kandallópárkányra
könyökölt; másik kezét mélyen a zsebében tartotta. Szigorú,
kimért pillantással nézett le barátjára.
– Mikor hagysz fel már ezzel az ostobasággal? – kérdezte.
Justin hátrahajtotta a fejét, szórakozott cinizmussal
viszonozta a dühös pillantást.
– Mi bánt, drága jó Hugh?
– Az, hogy ezt a gyermeket a lábadnál kuporogva láttam…
undorral tölt el!
– Igen, gondoltam, hogy felzaklat a látvány. A
nevetségesség iránti érzékedet kell felkeltenem, hogy megláss a
hősiesség csúcsán.
– Rosszul vagyok tőled! Az a gyerek a lábadnál ülve imád!
Remélem, az imádata fáj! Ha ettől jössz rá saját
értéktelenségedre, már nem volt hiábavaló!
– Sajnálatos módon ez nem így van. Megkérdezhetem,
kedves Hugh, miért mutatsz oly nagy érdeklődést… egy…
apród iránt?
– Fiatalsága és ártatlansága szánalmat ébreszt bennem.
 – Érdekes módon egyáltalán nem olyan ártatlan, mint
amilyennek hiszed.
Davenant indulatosan sarkon fordult. Az ajtóhoz sétált, de
amint kinyitotta, Avon ismét megszólalt: – Jut eszembe, kedves
Hugh, holnap nem kell elviselned a társaságomat. Kérlek, nézd
el nekem, hogy nem megyek veled a Lourdonne-féle
kártyapartira.
Hugh visszanézett.
– Ó! Hova mész?
– Versailles-ba. Úgy érzem, itt az ideje, hogy ismét
tiszteletemet tegyem Lajos királynál. Gondolom, hiábavaló
lenne a társaságodat kérnem.
– Valóban. Köszönöm. Nem igazán szeretem Versailles-t.
Léon veled megy?
– Ezen még nem gondolkodtam. Lehetséges. Hacsak nem
kívánod te magaddal vinni a Lourdonne-házba.
Hugh szó nélkül kiment a szobából.
 Öt

Őkegyelmessége Avon hercege Versailles-ba látogat

Másnap este nem sokkal hat óra előtt a herceg könnyű, négy
szürke ló húzta városi hintaja az ajtó előtt állt. A lovak
türelmetlenül dobogtak, rázták sörényes szép fejüket; a
kövezett udvarban visszhangzott a dobolás, prüszkölés. A
feketearany libériás kocsisok a lovak kantárát fogva fékezték
az állatokat, mert a herceg kocsivontatóit nem szelídségük
miatt választották.
A hallban Léon izgatottan várta gazdáját. A nap folyamán
őkegyelmessége különböző parancsokat adott ki; ezeknek
megfelelően az apród igazi csipkegalléros és csipke kézelős
fekete bársonyruhában jelent meg. Háromszögletű kalapját
hóna alatt fogta, másik kezében a herceg úr felszalagozott
sétapálcáját tartotta.
Avon lassan lépdelt lefelé a lépcsőn; amikor Léon meglátta,
a lélegzete is elállt a csodálkozástól. A herceg mindig
csodálatos volt, de ezen az estén még önmagán is túltett.
Kabátja aranyszövetből készült, rajta a Térdszalagrend kéklett,
mellette három másik érdemrend csillogott a gyertyafényben.
Gyémánt nyakkendőtűk ültek a csipkés anyagban, tömör
csíkot alkottak a rizsporozott hajat összefogó szalag felett.
Cipője sarka, kapcsa ékköves; térde felett a térdszalag. Karján
arany bélésű, hosszú fekete kabát, amit átadott Léonnak;
kezében tubákos szelence és illatos zsebkendő. Szótlanul nézett
apródjára, aztán elkomorult és komornyikjához fordult.
 – Gaston, bizonyára emlékszik, van egy zafírokkal díszített
aranylánc, amit… már nem is tudom, kitől kaptam. És van egy
kör alakú zafírbross is.
– I… igen, Monseigneur.
– Hozza ide!
Gaston elsietett, majd hamarosan megjelent a kívánt
ékességekkel. Avon átvette a súlyos zafírláncot, és Léon
nyakába akasztotta úgy, hogy kifeszült a mellén; mintha belső
tűz világolt volna benne, de Léon könnybe lábadt szeme
fényesebb volt.
– Monseigneur! – kapkodott levegő után a fiú. Felemelte
kezét, hogy érezze a drága láncot.
– Add a kalapodat! A brosst, Gaston!
A herceg komótosan rögzítette a gyémántokkal kirakott
zafírbrosst az apród kalapjának karimájára. Aztán átadta
Léonnak, és hátralépett, hogy megszemlélje munkája
eredményét.
– Igen. Nem is tudom, miért nem gondoltam zafírra
korábban. Az ajtót, gyermekem.
Léon a herceg váratlan cselekedetétől még mindig kábultan
ugrott kinyitni az ajtót. Avon kilépett, beszállt a várakozó
kocsiba. Léon kérdőn nézett fel rá, azon gondolkodott, vajon a
bakra üljön vagy gazdája mellé.
– Igen, beszállhatsz – szólt Avon a kimondatlan kérdést
megválaszolva. – Mondd meg nekik, hogy indulhatnak.
Léon átadta az utasítást és sietve beszállt a hintóba, mert
ismerte Avon lovait. A kocsisok gyorsan felszálltak a bakra, a
prüszkölő lovak egy pillanat alatt nekifeszültek a hámnak, és a
kocsi megindult a kovácsoltvas kapu felé.
Kihajtottak és a lehető leggyorsabban haladtak a szűk
utcákon. Ám a csúszós macskakövek, a kanyargós utcák miatt
lassan juthattak előre, ezért a lovak ereje csak akkor
mutatkozhatott meg, amikor kiértek a versailles-i útra. Akkor
olyan összehangolt mozgással iramodtak meg, mintha egyetlen
állat húzná a kocsit, ami félelmetes sebességgel száguldott a
hepehupákon, de olyan jó rugózása volt, hogy a benne ülők
többnyire úgy érezték, mintha sima üvegfelületen haladnának.
Beletelt egy kis idő, mire Léon szavakat talált arra, hogy
megköszönje a hercegnek, hogy ráadta a láncát. Az ülés szélén
ült Avon mellett, csodálattal érintette a csiszolt ékköveket és
próbált lenézni mellkasára, hogy milyen látvány lehet. Aztán
mély levegőt vett és gazdájára nézett, aki a bársonykárpitnak
támaszkodva szórakozottan nézte az elsuhanó tájat.
– Monseigneur… ez… túl értékes ahhoz, hogy viseljem –
mondta halkan.
– Gondolod? – kérdezte Avon derűs mosollyal szemlélve
apródját.
– Én… Én inkább nem viselném ezt, Monseigneur. Mi van
akkor… mi van akkor, ha elvesztem?
– Akkor kénytelen lennék egy másikat venni neked. Ha
akarod, el is vesztheted. A tied.
– Az enyém? – Léon a kezét tördelte. – Az enyém,
Monseigneur? Ezt nem gondolhatja komolyan! Én… én
semmit nem tettem… semmit nem tehetek, amivel ilyen
ajándékot megérdemlek.
– Gondolom, eszedbe sem jutott, hogy nem adok neked
fizetést. Valahol a Bibliában… fogalmam sincs, pontosan
hol… írva van… hogy a munkás méltó a bérére. Ez persze az
esetek többségében teljesen téves megállapítás, de úgy
döntöttem, hogy ezt a láncot adom neked… bérül.
Léon erre levette a kalapját, levetette a láncot, és szinte
odadobta a hercegnek. Sápadt arcában sötéten égett a tekintete.
– Nem akarok bért! Halálra dolgoznám magamat önért, de
fizetséget… nem! Ezerszer is nem. Ön megharagít engem.
– Nyilvánvalóan – mormogta őkegyelmessége. Azzal átvette
a láncot, és játszani kezdett vele. – Azt hittem, örülni fogsz.
Léon a szemét törölgette. Hangja remegett kissé, amikor
válaszolt.
 – Hogyan gondolhatta azt rólam? Én… én soha nem
kerestem a fizetséget! Azért szolgálom önt, mert kedvelem,
és… és hálából… és… ön egy láncot ad nekem! Mintha…
mintha azt gondolná, hogy fizetség nélkül nem dolgozom
önnek tovább!
– Ha ezt gondoltam volna, nem adtam volna neked – ásított
őkegyelmessége. – Talán érdekel, hogy nem szoktam így
beszélni az apródaimmal.
– Én… én… bocsásson meg, Monseigneur – súgta Léon.
Elfordította az arcát, ajkába harapott.
Avon egy ideig némán figyelte, ám az apród arcán látott
elkeseredettség és sértett méltóság kifejezése halk nevetésre
késztette, és feddőn, gyengén meghúzogatta egy fényes
hajfürtjét.
– Drága gyermekem, azt várod, hogy elnézést kérjek?
Léon elrántotta a fejét, és továbbra is az ablakon nézett
kifelé.
– Nagyon csintalan vagy!
A kellemes hang gúnyos jellegétől Léont a pír hulláma
öntötte el.
– Én… ön… nem jóindulatú!
– És erre csak most jöttél rá? Bár nem értem, miért neveznél
rosszindulatúnak azért, mert megjutalmazlak.
– Ön ezt nem érti! – fakadt ki Léon.
– Megértem, hogy sértve érzed magadat, gyermekem.
Nagyon szórakoztató.
A válasz enyhe zokogásnak is beillő szipákolás volt. A
herceg újra felnevetett, ezúttal megérintette Léon vállát. Az
acélos nyomás alatt Léon letérdelt és úgy maradt, tekintetét
lesütve. A lánc átlendült a nyakán.
– Léon, apródom, azért fogod ezt viselni, mert nekem úgy
tetszik.
– Igen, Monseigneur – felelte Léon mereven.
A herceg kezét a hegyes áll alá helyezte és felfelé emelte.
 – Nem is tudom, hogy miért bajlódom veled. A lánc
ajándék. Elégedett vagy?
Léon hirtelen lefelé nyomta az állát, hogy megcsókolja a
herceg kezét.
– Igen, Monseigneur. Köszönöm. Őszintén sajnálom.
– Akkor visszaülhetsz.
Léon felkapta a kalapját, rázkódón nevetett és leült a széles
ülésre a herceg mellé.
– Azt hiszem, nagyon rossz a modorom – jegyezte meg
naivan. – A plébános úr ezért penitenciát rótt volna ki rám. Azt
mondta volna, hogy az ingerlékenység sötét bűn. Ó… milyen
gyakran mondta nekem ezt!
– Úgy tűnik, nem túlságosan fogott rajtad ez az intés –
reagált Avon nyersen.
– Nem, Monseigneur. De tudja, ez nagyon nehéz. A
vérmérsékletem elég heves. Egy pillanat alatt feldühödök, és
képtelen vagyok uralkodni magamon. De utána szinte mindig
megbánom. Ma este láthatom magát a királyt?
– Meglehetősen lehetséges. Mindig közvetlenül mögöttem
leszel. És ne bámulj!
– Nem, Monseigneur, igyekezni fogok. De az is nehéz. –
Bizalomteljesnek tűnt, ahogy beszélt, de a herceg minden jel
szerint elaludt. Így hát Léon bekucorodott a sarokba és
felkészült, hogy csendben élvezze az utat. Időnként más hintók
mellett haladtak el. Mind Versailles felé ment, de őket senki
nem előzte meg. A négy angol telivér jó néhányszor előzött
francia fogatokat, utasaik kinéztek, hogy lássák, ki az, aki ilyen
gyorsan hajt. Lámpásaik fénye rövid időre megvilágította az
Avon hintójának ajtajára festett címert, és megtudták a választ.
A kocsisok fekete-arany libériája is összetéveszthetetlen volt.
– Tudhattam volna – jegyezte meg Chourvanne márki, fejét
visszahúzva. – Ugyan ki más hajtana ilyen tempóban?
– Az angol herceg? – kérdezte a márkiné.
 – Természetesen. Tegnap este beszéltem vele, de egy szóval
sem említette, hogy eljön a ma esti fogadásra.
– Theodore de Ventour egyszer azt mondta nekem, hogy
senki nem tudja megmondani, hol lesz a herceg a következő
pillanatban.
– Pozőr! – horkant fel a márki, és becsukta az ablakot.
A fekete-arany hintó egészen Versailles-ig egyenletes
sebességgel száguldott. A kapu előtt lassított, és Léon
előrehajolt, érdeklődve bámult a félhomályba. Nagyon keveset
látott; kivéve akkor, amikor utcai lámpa alatt haladtak el. Aztán
beértek a királyi udvarba. Léon csak kapkodta a fejét a
csodálkozástól. A három oldalról zárt udvar fényárban úszott, a
nyitott spalettás ablakokból ragyogás áradt. Hatalmas
gyertyatartók világoltak Hosszú sorokban érkeztek a hintók a
bejárathoz; csak annyi időre álltak meg, hogy az utasok
kiszálljanak, aztán tovább hajtottak, hogy átadják a helyet a
következőknek.
A herceg csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor a hintó
megállt a bejárat előtt. Kinézett, közönyösen szemlélte a
ragyogó udvart, és ásított.
– Azt hiszem, ki kell szállnom – szólalt meg, és várta, hogy
lakája leengedje a hágcsót. Léon szállt ki először, aztán
visszafordult, hogy őkegyelmességének segítsen. A herceg
lassan szállt ki. Megállt egy pillanatra, hogy végignézzen a
várakozó hintókon, majd elindult a palota lakájainak sora előtt;
nyomában Léon, kezében a kabát és a sétapálca. Avon
biccentett, hogy mindkettőt adja át egy várakozó szolgának
majd számos előcsarnokon és előszobán át a Márványudvarba
ment, ahol hamar elvegyült a tömegben. Léon legjobb
igyekezete szerint követte a barátait üdvözlő herceget. Bőven
volt lehetősége számba venni környezetét, de az udvar
hatalmas méretei és szépsége valósággal elkápráztatta.
Végtelen hosszú időnek tűnt, mire rájött, hogy már nem a
Márványudvarban vannak, hanem lassan de határozottan balra
sodródtak. Dús, arany díszítésű hatalmas márványlépcső előtt
álltak, melyen rengetegen haladtak felfelé. Avon egy erősen
festett arcú hölgy mellé lépett és felajánlotta neki a karját.
Együtt mentek fel a lépcsőn, át a lépcső tetejénél kezdődő
csarnokon és különböző termeken, míg a régi CEil de Boeuf
szalonba értek, mely nevét az ökörszem alakú ablakról kapta.
Léon legyőzte késztetését, hogy megragadja a herceg halcsont
merevítésű felöltőjének szegélyét; igyekezett a lehető
legszorosabban követni egy másik helyiségbe, amely mellett az
összes többi elhalványult. Odalent valaki említette, hogy az
estélyt a Tükörgalériában tartják; Léon rájött, hogy ott járnak.
Olybá tűnt neki, mintha a hatalmas terem eredeti méretének
duplája lenne: ragyogó kristálycsillárokon égő millió gyertya
világította meg; selyembe öltözött ezernyi hölgy és úr töltötte
be a helyiséget, és Léon ekkor vette észre, hogy a terem egyik
oldalát hatalmas tükrök borítják.
A másik oldalon ugyanannyi ablak; próbálta megszámolni
őket, de épp abban a pillanatban sajnálatára fel kellett hagynia
a próbálkozással, mert folyton a látóterébe lépett valaki. A
terem levegőtlen volt, de hideg; a padlót két nagy aubussoni
szőnyeg borította. Léon úgy találta, hogy ennyi emberhez
nagyon kevés szék van odabent. A herceg itt is jobbra-balra
biccentett; néha megállt egy-egy barátjával szót váltani, de
határozottan a terem egyik vége felé haladt. A kandalló
közelébe érve a tömeg kissé gyérült, és Léon már nem csak az
előtte álló ember vállát látta. Érdemrendekkel ékesített,
tökéletes udvari öltözetű, tömzsi férfi ült a tűz melletti
aranyozott széken, körülötte urak álltak, a mellette lévő széken
szép hölgy. A férfi parókája szinte groteszk hatást keltett, olyan
nagy göndör fürtökkel bodorodott. A ruhája aranyszegélyű
rózsaszín szatén; sok ékszert viselt és festette magát;
pirospozsgás arcát szépségflastrommal díszítette. Oldalán
gyémántokkal kirakott markolatú kard.
 Avon fejét enyhén elfordította, hogy Léonhoz szóljon, és az
apród arcára kiült elragadtatást látva elmosolyodott.
– A királyt láttad. Most várj meg ott – mondta, azzal egy
ablakmélyedés felé mutatott; Léon elindult a jelzett hely felé;
úgy érezte, elhagyta egyetlen támasza és vezetője ebben a
hatalmas térben.
A herceg lerótta tiszteletét XV. Lajos király és sápadt
királynéja előtt, néhány percig időzött még a társaságban, hogy
a trónörökössel beszéljen, aztán kényelmesen elindult a király
szolgálatában álló Armand de Saint-Vire felé.
Armand szívélyesen, kezét összecsapva üdvözölte.
– Mon Dieu, micsoda üdítő látvány itt üdvözölni téged,
Justin! Azt sem tudtam, hogy Párizsban vagy. Mikor jöttél
vissza, mon cher?
– Már majdnem két hónapja. Ez igazán nagyon fárasztó.
Már szomjas vagyok, de gondolom, lehetetlen egy kis
burgundihoz jutni.
Armand együtt érzőn kacsintott.
– A Salle de Guerre18 – súgta. – Menjünk együtt. De nem.
Várj! La Pompadour meglátott téged. Ó, mosolyog! Micsoda
szerencsés ember vagy te, Justin.
– Én ezt másképp nevezném – mondta Avon, de odament a
király szeretőjéhez, és egészen addig a hölgy mellett maradt,
míg a hölgy figyelmét Stainville gróf keltette fel; ekkor a
herceg a salon de la Guerre falai közé menekült. Ott találta
Armand-t és egy-két másik férfit; könnyű francia borokat és
édességeket fogyasztottak. Valaki egy pohár burgundit adott a
herceg kezébe, az egyik lakáj tálcán süteményt tartott elé, de ő
legyintéssel jelezte, hogy nem kér.
– Kellemes közjáték? À ta santé, Joinlisse! Leköteleztél,
Tourdeville. Egy szóra, ha szabad, Armand – mondta, azzal
félrevonta Saint-Vire-t. A közeli kanapéra ültek és egy ideig

18
fr.: Háború szalonja
Párizsról, az udvari életről, az udvaroncok megpróbáltatásairól
beszélgettek. Avon hagyta, hogy barátja meséljen, de az
Armand szórakoztató elbeszélésében adódó első szünetnél
kihasználta a lehetőséget, hogy témát váltson.
– Muszáj kifejeznem hódolatomat elbűvölő sógornődnek –
jelentette ki a herceg. – Remélem, ma este itt van.
Armand vidám arca erre rögtön elkomorult.
– Igen. A királynő mögött ül egy eldugott sarokban. Ha
feléje kacsintgatsz, Justin, akkor eléggé elferdült az ízlésed –
horkant fel undorral. – Szenvtelen, mint egy darab fa!
Fogalmam sincs, miért választotta Henri éppen ezt a nőt!
– Én sosem tulajdonítottam sok észt az érdemes Henri-nak –
felelte a herceg. – Miért van Párizsban, és nem itt?
– Párizsban van? Hiszen Champagne-ban volt. Itt egy kicsit
messze került a mézesbödöntől – vigyorgott Armand. – Tudod,
az az átkozott természete. Elhagyta madame-ot és azt a
bumfordi fiát.
Avon feltette a lornyonját.
– Bumfordi?
– Ezek szerint te még nem találkoztál vele? Parasztlelkű,
neveletlen kölyök, Justin. És egy napon ő lesz Saint-Vire
grófja! Mon Dieu, de Marie-nak nyilván van valami rossz
vérvonala. Az én szép unokaöcsém nem tőlünk örökölte a rossz
modorát. Nos, sosem voltam azon a véleményen, hogy Marie
igazi nemesi származású lenne.
A herceg lenézett a borára.
– Mindenképpen meg kell néznem magamnak ezt az ifjú
Henrit – jelentette ki. – Azt mondják, nemigen hasonlít se az
apjára, se az anyjára.
– Egyáltalán nem. Fekete haja van, csúnya orra, darabos
keze. Ez sokat elárul Henriről! Először feleségül vesz egy se
nem bájos, se nem szép, nyafka, kényes nőt, aztán… ilyen
gyereket nemz neki!
 – Az embernek olyan érzése támad, hogy nem különösebben
kedveled ezt az unokaöcsédet – mormogta őkegyelmessége.
– Valóban nem kedvelem. Szavamra, Justin, ha igazi Saint-
Vire lenne, jobban elviselném. De ez… ez a féleszű bugris! Ez
még egy szentet is feldühítene! – olyan erővel tette le a poharát
a kisasztalra, hogy a törékeny edény kis híján összetört. –
Mondhatod, bolond vagyok, hogy ezen rágom magamat,
Alastair, de képtelen vagyok elfelejteni. Henri dacolni akar
velem, ezért elveszi ezt a Marie de Lespinasse nőszemélyt, aki
három terméketlen házassági év után fiúgyermekkel
ajándékozza meg. Először halott gyereke született, aztán
amikor már kezdtem biztonságban érezni magamat, meglep
minket egy fiúval! A jó ég tudja, mit követtem el, hogy ezt
érdemeltem!
– Madame téged lepett meg egy fiúval. Ha jól emlékszem,
Champagne-ban született, ugye?
– Igen, Saint-Vire-ben. A pestis vigye el! Csak három
hónappal később láttam meg a nyavalyás kölyköt, amikor
felhozták Párizsba. Majdnem elhánytam magamat az undortól,
amikor Henri ostoba diadalát láttam.
– Találkoznom kell vele – ismételte a herceg. – Mennyi
idős?
– Nem tudom és nem is érdekel. Tizenkilenc! – csattant fel
Armand.
Figyelte, hogy a herceg feláll és önkéntelenül
elmosolyodott.
– Ugyan mi értelme zsémbeskedni? Ez annak az átkozott
életnek a hátránya, amit én élek, Justin. Nagyon jól tetted, hogy
eljöttél ide. Azt hiszed, minden nagyon szép és nagyszerű. De
nem láttad, milyen lakhatást biztosítanak az udvaroncoknak.
Szavamra, Justin, levegőtlen lyukakban vagyunk kénytelenek
meghúzni magunkat! Menjünk vissza a terembe!
Kimentek, de a Tükörgaléria ajtajánál egy pillanatra
megálltak.
 – Ott van Marie – szólt Armand. – Julie de Cornalle
társaságában. Miért akarsz társalogni vele?
Justin elmosolyodott.
– Tudod, mon cher – magyarázta kedvesen –, nagy
elégtétellel fog eltölteni, ha elmondhatom a kedves Henrinak,
hogy egy kellemes félórát töltöttem elbűvölő hitvesével.
Armand felnevetett.
– Ó, ha ez a kívánságod! Ezek szerint kedveled Henrit?
– Természetesen – felelte a herceg mosolyogva. Megvárta,
míg Armand eltűnik a tömegben, aztán intett Léonnak, aki a
parancsnak megfelelően még mindig az ablakfülkében állt. Az
apród két csoport beszélgető hölgy között elcsusszanva
odament hozzá, és követte a herceget a termen át ahhoz a
kanapéhoz, amelyen Madame de Saint-Vire ült.
Avon herceg csodálatos, gáláns meghajlással üdvözölte a
hölgyet.
– Drága grófné! – megfogta a kecses kezet, és ujjai hegyével
tartva ajkával éppen csak érintette. – Alig mertem remélni,
hogy ebben az örömben részesülhetek.
A hölgy kissé előrebiccentette a fejét, de szeme sarkából
Léont figyelte. Mademoiselle de Cornalle felállt és távozott;
Avon leült a helyére. Léon a herceg mögé állt.
– Higgye el, grófné – folytatta a herceg –, vigasztalhatatlan
voltam, hogy nem láttam önt Párizsban. Hogy van elbűvölő
fia?
A hölgy idegesen válaszolt és szoknyaredő-igazítás ürügyén
úgy mozdult el a kanapén, hogy majdnem szembe ült Avonnal,
így jól látta a herceg háta mögött álló apródot. Tekintete a fiú
arcát pásztázta; szeme egy pillanatra tágra nyílt, aztán hirtelen
nem nézte tovább. Észrevette Avon mosolygó kíváncsiságát,
mélyen elpirult, kissé remegő kézzel bontotta ki legyezőjét.
– A… a fiam? Ó! Köszönöm, Henri jól van. Ott láthatja,
m'sieur, éppen Mademoiselle de Lachère-rel beszélget.
 Justin tekintete a legyező irányát követte. Alacsony,
meglehetősen tömzsi, a legutóbbi divat szerint öltözött
fiatalembert látott. Szótlanul ült egy eleven hölgy mellett,
akinek láthatóan nagy erőfeszítésébe került ásítását elfojtani.
Valmé vikomt nagyon sötét hajú, barna szemű fiatalember volt;
pillái a fáradtságtól és unalomtól elnehezültek. Ajka kissé
széles, de szép ívű. Orra egyáltalán nem hasonlított a Saint-
Vire család jellegzetes sasorrára, inkább felfelé ívelő volt.
– Ó, igen – szólt Justin. – Nemigen ismertem volna fel,
madame. Az ember a jellegzetes vörös Saint-Vire-hajat és kék
szemet keresné, ugye? – kérdezte, és halkan felnevetett.
– A fiam parókát visel – felelte madame kissé túl gyorsan.
Ismét röpke, rebbenő pillantást vetett Léon felé. Ajka
elfojthatatlanul megrándult. – A fiamnak… fekete haja van.
Azt hiszem, gyakran van ez így.
– Ó, kétségtelenül – ismerte el Justin. – Az apródomat nézi,
madame? Érdekes kombináció, nemde? Rézszőke haj és fekete
szemöldök.
– Én? Miért tenném…? – Aztán nagy erőfeszítéssel
összeszedte magát. – Ahogy mondja. Valóban érdekes
kombináció. Ki… ki ez a gyermek?
– Fogalmam sincs – jelentette ki a herceg. – Egy este
Párizsban az utcán találtam. Egy ékszert adtam érte. Nagyon
szép fiú, igaz? Biztosíthatom, nem kis figyelmet von magára.
– Igen… gondolom. Nehéz elhinni, hogy… az a haj…
természetes – szólt a hölgy fürkészőn, de a herceg felnevetett.
– Elég hihetetlennek tűnik – jegyezte meg Avon. – Olyan
ritkán látja az ember ezt a… különös kombinációt. – Aztán,
mivel a grófné nyugtalanul mocorgott és sűrűn legyezte magát,
ügyesen témát váltott. – Ó, íme a vikomt – jegyezte meg. –
Úgy tűnik, a szépséges hölgy elhagyta társaságát.
A grófné a fiára nézett, aki bizonytalanul állt néhány
lépésnyire. Meglátta, hogy anyja nézi és nehéz léptekkel,
óvatosan odament hozzá; kíváncsian tekintett a hercegre.
 – A… fiam, m'sieur. Henri, az úr Avon hercege.
A vikomt meghajolt, de bár meghajlásának mélysége az
illemnek megfelelt, és kalapja lendítése is az elvárt ívű volt, az
üdvözlésből egészében hiányzott a spontaneitás és kecsesség.
Úgy hajolt meg, mint akit nehéz munkával tanítottak meg erre
a művészetre, hiányzott belőle a kifinomultság; inkább
esetlennek tűnt a mozdulatsor.
– Szolgálatára, m'sieur – szólt az elég kellemes, bár nem
lelkes hang.
– Kedves vikomt! – mondta Avon a zsebkendőjét lengetve.
– Örülök, hogy megismerhettem. Emlékszem önre még
gyerekkorából, amikor tanítója társaságában láttam. Az utóbbi
években azonban nem volt részem abban az örömben, hogy
találkozhassam önnel. Léon, széket az úrnak!
Az apród fürgén előlépett helyéről, a kanapé mögül és
elindult, hogy odavigye a néhány lépésnyire, a fal mellett álló
alacsony széket. Letette a vikomt mellé, és meghajolt.
– Parancsol leülni, m'sieur?
A vikomt meglepetten nézett rá. Egy pillanatra váll váll
mellett álltak; egyikük karcsú és kecses, szeme a nyakában
lógó zafírok színével azonos, ragyogó fürtjei hátrasimítva fehér
homlokából, melynek finom bőrén halványkéken átlátszottak
az erek. A másik zömök és sötét, keze durva, nyaka rövid; haja
rizsporos, parfümös, ruhája dús selyem és bársony, mindezek
ellenére azonban meglehetősen bárdolatlannak és furcsának
tűnik. Avon hallotta, hogy madame halkan felszisszen és
mosolya még szélesebbre húzódott. Aztán Léon visszament a
helyére és a vikomt leült.
– Az apródja, m'sieur? – kérdezte. – Ha jól értettem, hogy
azt mondta, nem találkozott velem. Tudja, nem szeretem
Párizst; ha apám megengedi, én inkább champagne-i
birtokunkon, Saint-Vire-ben maradok – mosolygott, bánatos
pillantást vetve rá.
 – A vidék… – szólt a herceg, és felpattintotta tubákos
szelencéjének fedelét. – Kétségtelenül kellemes a szemnek, de
elmémben visszavonhatatlanul tehenek és disznók társulnak
hozzá… sőt birkák is. Szükséges, de lehangoló rossz.
– Rossz, m'sieur? Miért…
– Henri, a herceget nem érdekli az ilyesmi! – szólt közbe a
grófné. – Királyi fogadáson nem beszélünk marhákról és
disznókról – szólt és kínos mosollyal fordult Avon herceg felé.
– A fiúnak furcsa szeszélyei vannak, m'sieur: gazdálkodni
szeretne! Folyton azt mondom neki, hogy nagyon hamar
beleunna. – Nevetve legyezni kezdte magát.
– Ez is egy szükséges rossz – szólt a herceg lassan,
vontatottan. – A parasztok. Egy kis tubákot, vikomt?
A vikomt kivett egy csipet tubákot.
– Köszönöm, m'sieur. Párizsból jön? Találkozott talán az
apámmal?
– Tegnap volt szerencsém találkozni vele – felelte Avon. –
Egy bálon. A gróf úr semmit sem változott, madame – szólt
alig leplezett gúnnyal. Madame skarlátvörösre pirult.
– Remélem, jó egészségben találta a férjemet, m'sieur.
– Igen, azt hiszem, kitűnő egészségnek örvend. Átadhatok
neki valami üzenetet, madame?
– Köszönöm, m'sieur, de holnap levelet írok neki. Henri,
hoznál nekem egy kis forralt bort? Ó, madame! – intett egy
hölgynek az előttük álló csoportban.
A herceg felállt.
– Ott látom Armand barátomat. Kérem, bocsásson meg,
madame. Mennem kell. A gróf úr biztosan örülni fog, ha
elmondom neki, hogy ön… és a fia is jól van. – Azzal
meghajolt és távozott; elsétált a kavargó tömegben. Léont
elküldte, hogy az Ökörszem szalonban várjon rá. Körülbelül
egy órát maradt a teremben.
Amikor visszament, és az Ökörszem szalonban megtalálta
Léont, az apród kis híján aludt, de hősies erőfeszítéseket tett,
hogy ébren maradjon. Követte a herceget le a lépcsőn; azt a
feladatot kapta, hogy kerítse elő Avon kabátját és sétapálcáját.
Mire sikerült megszerezni e tárgyakat, a fekete-arany hintó már
az ajtónál állt.
Avon a hátára terítette a kabátot és kivonult. Beszálltak a
hintóba, és Léon elégedett sóhajtással dőlt hátra a puha
párnázaton.
– Minden nagyon csodálatos volt – jegyezte meg –, de
egyben nagyon zavarba ejtő. Nem bánja, ha elalszom,
Monseigneur?
– Egyáltalán nem – mondta őkegyelmessége udvariasan. –
Gondolom, elégedett voltál a király megjelenésével.
– Ó, igen. Éppen olyan, mint a pénzérméken – felelte Léon
álmosan. – Gondolja, hogy szeret ilyen nagy palotában élni,
Monseigneur?
– Sosem kérdeztem meg tőle – felelte a herceg. – Neked
nem tetszik Versailles?
– Olyan hatalmas – magyarázta az apród. – Attól féltem,
hogy nem találom meg önt.
– Micsoda rémisztő gondolat! – jegyezte meg
őkegyelmessége.
– Igen, de aztán ön talált meg engem – szólt a mély kis
hang, amely egyre álmosabbnak tetszett. – Csupa üveg és
gyertya, és olyan nagyon fáradt vagyok. Nem hiszem, hogy
horkolok álmomban, de ha mégis, kérem, ébresszen fel. És
lehet, hogy lecsúszok az ülésről, de remélem, nem. A sarokban
vagyok, szóval lehet, hogy itt maradok. De ha a padlóra
csúszom…
– Akkor vegyelek fel? – kérdezte Avon kedvesen.
– Igen – felelte Léon álomország határáról. – Most nem
beszélek többet. Ugye nem bánja, Monseigneur?
– Kérlek, viselkedj úgy, mintha itt sem lennék – felelte
Avon. – Csak azért vagyok itt, hogy szolgálatodra legyek. Ha
zavarlak, kérlek, feltétlenül szólj. Akkor kimegyek a bakra.
 Nagyon álmos kuncogás volt a felelet erre a szellemes
megjegyzésre, és egy kis kéz a herceg kezébe csusszant.
– A kabátját akartam fogni, mert azt hittem, elveszítem önt –
mormogta Léon.
– Gondolom, ezért fogod most a kezemet – jegyezte meg
őkegyelmessége. – Talán attól tartasz, hogy az ülés alá bújok?
– Ez butaság. Nagy butaság. Bonne nuit, Monseigneur.
– Bonne nuit, mon enfant. Azt hiszem, nem veszítesz el
engem… vagy én téged… olyan könnyen.
Nem volt válasz. Léon feje őkegyelmessége vállára csúszott
és ott is maradt.
– Kétségtelenül bolond vagyok – jegyezte meg a herceg.
Párnát gyűrt Léon ernyedt karja alá. – De ha felébresztem,
megint beszélni kezd. Milyen kár, hogy Hugh nincs itt és nem
láthatja ezt! Mit mondasz, gyermekem? – De Léon csak
álmában motyogott. – Ha álmodban beszélsz, kénytelen leszek
erős megelőző intézkedéseket tenni – mondta őkegyelmessége.
Azzal a kárpitozott üléstámlának döntötte fejét és mosolyogva
becsukta a szemét.
 Hat

Őkegyelmessége Avon hercege nem hajlandó eladni

apródját

Amikor másnap reggel Davenant a reggelinél találkozott

őkegyelmességével, a herceget kitűnő hangulatban találta. A
szokásosnál is udvariasabb volt és valahányszor Léonra tévedt
tekintete, elmosolyodott, mintha kellemes gondolatok jutnának
eszébe.
– Sokan voltak az estélyen? – kérdezte Hugh, és nekiesett
egy vörös hátszínszeletnek. A herceggel ellentétben, aki soha
nem evett egy zsemlénél többet reggelire, ő hatalmas adag
szalonnás tojást és hideg sültet falt be, ezt angol sörrel öblítette
le – amit a herceg az ő élvezetére hozatott.
A herceg újabb adag kávét töltött magának.
– Rengetegen voltak, kedves Hugh. Valami születésnap
vagy szent ünnepe vagy ilyesmi volt az alkalom.
– Találkoztál Armand-nal? – kérdezte Hugh a mustárért
nyúlva.
– Találkoztam Armand-nal, a grófnővel és a vikomttal és
mindenkivel, akivel találkozni akartam.
– Ez mindig így van. Gondolom, La Pompadour örült, hogy
találkozhat veled.
– Nagyon is. A király a trónon jóindulatúan mosolygott.
Olyan volt, mint a pénzérméken.
Hugh villája megállt a levegőben.
– Mint micsoda?
 – Mint a pénzérméken. Léon majd megmagyarázza. De
lehet, hogy elfelejtette.
Hugh kérdőn nézett az apródra.
– Ez valami vicc, Léon?
Léon tagadón ingatta a fejét.
– Nem, m'sieur.
– Ó, gondoltam, hogy nem emlékszel – jegyezte meg
őkegyelmessége. – Léon nagyon elégedett volt a királlyal,
Hugh. Azt mondta nekem, hogy olyan volt, mint a
pénzérméken.
Léon elpirult.
– Én… szóval… attól tartok, álmomban beszéltem,
Monseigneur.
– Majdnem. Mindig úgy alszol, mint akit fejbe vertek?
– N… nem. Azaz… nem tudom, Monseigneur. Ruhástól
kerültem ágyba.
– Igen, én fektettelek le. Miután tíz percig hiába próbáltalak
felébreszteni, arra gondoltam, a legegyszerűbb, ha felviszlek az
ágyadba. Nem csupa öröm veled az élet, fiacskám.
– Nagyon sajnálom, Monseigneur, fel kellett volna
ébresztenie.
– Ha megmondtad volna, hogyan tegyem, legközelebb
követem a tanácsot. Hugh, ha mindenképpen marhahúst kell
enned, kérlek, ne ilyen feltűnően lóbáld előttem ilyen korai
órán.
Davenant, akinek villája még mindig a tányér és a szája
között félúton állt, felnevetett és folytatta az evést.
Justin szortírozni kezdte a tányérja mellé helyezett leveleket.
Némelyiket egyenesen kidobta, másokat a zsebébe csúsztatott.
Egy többoldalas levél Angliából érkezett. Egyenként felnyitotta
őket és próbálta kisilabizálni az írást.
– Fanny írt – jelentette be. – Úgy tűnik, Rupert még
szabadlábon van. Carsby asszonyság lábainál. Amikor legutóbb
találkoztam vele, őrülten szerelmes volt Julia Falknerbe. Egyik
szélsőségből a másikba. – Lapozott. – Ó, milyen érdekes. A
kedves Edward megajándékozta Fannyt egy csokoládészínű
hintóval, melynek világoskék kárpitja van. A kerekei is
búzakékek. – Kartávolságra tartotta a papírt. – Furcsának tűnik,
de Fannynak kétségtelenül igaza van. Nagyon régen jártam
Angliában. Ó, bocsáss meg! Nyilván örömmel hallod, kedves
Hugh, hogy Angliában a búza úgy nő, mint eddig. Ballentor
újabb párbajt vívott, és Fanny egyik este egy játszmában nyert
öt guinea-t. John vidéken van, mert nem tesz jót neki a városi
levegő. Vajon John az ölebe vagy a papagája?
– A fia – felelte Davenant.
– Valóban? Azt hiszem, igazad van. Mi van még? Esküszik,
hogy ha találok neki egy francia szakácsot, akkor örökké
szeretni fog. Léon, mondd meg Walkernek, hogy találjon
nekem egy francia szakácsot… Szeretne meglátogatni… én
javasoltam neki nemrégiben… Micsoda elhamarkodott
kijelentés volt tőlem! De ez szinte lehetetlen, mivel nem
hagyhatja a kedves Edwardot egyedül és attól fél, hogy Edward
nem követné őt az én lakhelyemre. E lenyűgöző közléssorozat
többi része Fanny öltözködésével kapcsolatos, megkíméllek
tőle. Ó! Befejezted a táplálkozást?
– Igen. És megyek – felelte Davenant, azzal felállt. –
Kilovaglok D'Anvau-val. Később találkozunk.
Azzal kiment.
Avon az asztalra könyökölt, állát összekulcsolt kezére
hajtotta.
– Léon, hol él a te nevezetes bátyád?
Léon megrezzent, egy lépést hátrált.
– Mon-Monseigneur?
– Hol a fogadója?
Léon hirtelen térdre rogyott Avon széke mellett, és
kétségbeesetten markolta meg a herceg kabátjának ujját. Arca
feldúlt volt, sápadt, kínban feszengő, nagy szeme könnybe
lábadt.
 – Ó, ne, ne, ne, Monseigneur! Ne tegye… Ó, kérem, azt
ne!… Soha többé nem tudok aludni! Kérem, bocsásson meg!
Monseigneur! Monseigneur!
Avon összevonta a szemöldökét, úgy nézte apródját. Léon
gazdája karjához szorította homlokát, teste elfojtott zokogástól
remegett.
– Teljesen összezavarsz – korholta a herceg. – Mi az, amit
ne tegyek, és miért nem fogsz többé aludni?
– Ne! Kérem, ne adjon vissza Jeannak! – könyörgött Léon,
még közelebb húzódva. – Kérem, ígérje meg! Kérem!
Avon lazított a kabátujj markolásán.
– Kedves Léon, könyörgök, ne könnyezd össze azt a
kabátot! Nincs szándékomban odaadni téged Léonnak vagy
bárki másnak. Állj fel! Ne légy nevetséges!
– Meg kell ígérnie! Megígéri, ugye? – Léon szinte vadul
rázta meg a kart, amit tartott
A herceg felsóhajtott.
– Hát jó. Megígérem. Most mondd meg, gyermekem, hol
találom a bátyádat!
– Nem! Nem! Ön… ő… Nem mondom meg!
A mogyorószín szem haragosan villant.
– Nagy türelemmel voltam irántad, Léon, de nem tűröm az
engedetlenséget. Felelj a kérdésre azonnal!
– Nem merek. Kérem, kérem, ne kényszerítsen, hogy
megmondjam. Én… én nem akarok engedetlen lenni. De Jean
talán sajnálja, hogy… hogy elengedett, és… és rá akarja önt
venni, hogy adjon vissza neki.
Újra a kabátujjat markolta, és Avon újra lefejtette a rémülten
szorító ujjakat.
– Gondolod, hogy Jean rá tudna venni, hogy visszaadjalak
neki? – kérdezte a herceg.
– Nem… nem… Nem tudom. Csak arra gondoltam, hogy
majdnem elaludtam, és ön dühös volt és… és…
 – Mondtam már, hogy ez nem így van. Próbálj egy kicsit
értelmesen gondolkodni. És felelj a kérdésemre.
– Igen, Monseigneur. Én… bocsásson meg. Jean… Jean a
rue Sainte-Marie-n lakik. Ott csak egy fogadó van… az Íj nevű.
Ó, mit akar tenni, Monseigneur?
– Biztosíthatlak, hogy semmi rémisztőt. Töröld le a
könnyeidet!
Léon a zsebeiben kutatott.
– Én… elvesztettem a zsebkendőmet – szabadkozott.
– Igen, nagyon fiatal vagy, ugye? – szólt őkegyelmessége. –
Azt hiszem, oda kell adnom neked az enyémet.
Léon elvette a felé nyújtott finom zsebkendőt, megtörölte a
szemét, kifújta az orrát, és visszaadta. A herceg óvatosan
átvette, lornyonján át nézte a gyűrött kelmecsomót.
– Köszönöm. Túl vagy rajta. Azt hiszem, most már jobb, ha
megtartod.
Léon vidáman zsebre tette.
– Igen, Monseigneur – mondta. – Újra boldog vagyok.
– Nagy megkönnyebbülés ez nekem – szólt a herceg, azzal
kisétált a helyiségből. Fél óra múlva már hintóban ült, a rue
Sainte-Marie felé tartott.
Az utcák nagyon szűkek voltak, a csatornákban állt a
szenny; az első emelettől felfelé kiugró szerkezetű házak mind
rozogák. Alig volt épület, aminek minden ablaka ép lett volna:
minden oldalon repedt, hiányzó ablaktáblák és az ablakokon
csak szakadt, piszkos függönyök lógtak. Vagy fél tucat hiányos
öltözetű gyerek játszott az úton, jobbra-balra ugrottak el a hintó
elől, a járdán a falhoz lapulva csodálkozón nézték – a szép
fogat elhaladtán sokan élénk meglepetésüknek adtak hangot.
Az íjhoz címzett fogadó a szurtos utca közepén volt, nyitott
ajtaján főzésszag áradt, előtte frissen kiloccsantott káposztálé
bűzölgött. A hintó a fogadó előtt megállt, az egyik lakáj
leugrott, hogy kinyissa az ajtót őkegyelmességének. A herceg
rezzenéstelen arckifejezéssel szállt ki, csak büszke fejtartása
árulta el érzelmeit.
Őkegyelmessége lassan, zsebkendőjét orra elé tartva szállt
ki a kocsiból. Mocskon és szeméten átgázolva jutott el a
fogadó ajtajához, és belépett a helyiségbe, ami úgy tűnt,
egyben söntés és konyha. A helyiség egyik végében kövér
asszonyság hajolt a kezében tartott serpenyő fölé, az ajtóval
szemben lévő pult mögött állt a férfi, aki egy hónappal
korábban Léont a hercegnek eladta.
A férfi szája tátva maradt a csodálkozástól, amikor meglátta
Avont belépni, és egy pillanatig nem ismerte fel. Félénken,
kezét dörzsölve lépett elő és érdeklődött, mivel lehet
Monseigneur szolgálatára.
– Azt hiszem, maga ismer engem – szólt őkegyelmessége
nyugodt hangon. Bonnard csak bámult, aztán szeme hirtelen
tágra nyílt, és pirospozsgás ábrázata betegesen sápadttá
változott.
– Léon! Milor'… én…
– Pontosan. Négyszemközt akarok beszélni magával.
A férfi félelemmel nézett rá, ajkát nyalta végig.
– Istenemre esküszöm…
– Köszönöm. Azt mondtam, négyszemközt.
A nő, aki tátott szájjal nézte a jelenetet, erre csípőre tett
kézzel előrejött. Mocskos ruhája zilált, aszott mellének nagy
része kilátszott a mély dekoltázsban, nyakán piszokfolt.
– Ha az a kis vipera mondott valamit ellenünk… – szólalt
meg éles hangon, de Avon felemelt keze láttán rögtön
elhallgatott.
– Jóasszony, nincs szándékomban beszélni magával.
Visszatérhet a serpenyőihez. Bonnard, azt mondtam,
négyszemközt akarok beszélni magával!
Charlotte megint közbeszólt volna, de férje sürgette, hogy
térjen vissza a tűzhelyhez; súgva intette, hogy egy szót se
szóljon.
 – Igen, milor'; természetesen. Megkérhetném, milor', hogy
kövessen? – Azzal kinyitotta a helyiség másik végén nyíló
ütött-kopott, patkányrágta ajtót, és bekísérte őkegyelmességét a
fogadószobába. Gyéren berendezett helyiség volt, de nem
olyan mocskos, mint a söntés. Avon az ablak mellett álló
asztalhoz ment, kabátja sarkával lesöpörte róla a port és leült a
roskatag szerkezet sarkára.
– Nos, barátom, hogy félre ne értsen, és ne kívánjon kitérni
a válaszadás elől, hadd mondjam el magának, hogy Avon
hercege vagyok. Igen, gondoltam, hogy ettől meglepődik.
Biztosíthatom, nagyon veszélyes lenne velem szórakoznia.
Felteszek önnek egy-két kérdést az apródommal kapcsolatban.
Először is azt kívánom tudni, hogy hol született.
– Én… én… szerintem északon, Monseigneur. Talán…
Champagne-ban, de ebben nem vagyok biztos. A mi… a mi
szüleink sosem beszéltek azokról az időkről, és alig
emlékszem, én… én…
– Nem? Furcsának tűnik, miért nem tudja, jóember, hogy
nagyra becsült szülei miért költöztek olyan hirtelen Anjou-ba.
Bonnard kétségbeesetten nézett rá.
– Az apám… apám azt mondta, hogy pénzhez jutottak!
Tényleg nem tudok semmi mást, Monseigneur! Nem hazudnék.
Esküszöm, nem hazudnék!
A szép ívű ajak gúnyos mosolyra húzódott.
– Ezt most hagyjuk. Hogy lehet, hogy Léon annyira nem
hasonlít magára? Sem az arca, sem az alakja?
Bonnard megdörzsölte a homlokát. Nyilvánvalóan zavartság
látszott tekintetében.
– Nem tudom, Monseigneur. Magam is gyakran tűnődtem
ezen. Mindig is gyenge gyerek volt. Dédelgették és védték,
amikor nekem a gazdaságban kellett dolgoznom. Anyám
mindig csak vele törődött, velem alig. Minden Léon körül
forgott. Léon! Léon! Léonnak meg kell tanulnia írni-olvasni, de
nekem, az idősebbnek… a disznókat kell őriznem! Mindig is
beteges, szemtelen kölyök volt, Monseigneur! Vipera…
Avon nagyon fehér ujjával tubákos szelencéjének tetején
dobolt.
– Ne értsük egymást félre, barátom. Léon sosem létezett.
Léonie talán. Azt akarom, hogy magyarázza ezt meg.
A férfi összeomlott.
– Ó, Monseigneur! Én tényleg… tényleg a legjobbat
akartam. Lehetetlen volt ilyen korú lánygyermeket itt tartanom
a fogadóban. Jobbnak láttam fiúruhában járatni. A feleségem…
Monseigneur bizonyára megérti… a nők féltékenyek, milor'.
Nem engedte volna, hogy itt lakjon egy lány. De ha… ha a
fiúlány… ellenünk mondott bármit is, akkor hazudik! Az
utcára rakhattam volna, mert semmiféle követeléssel nem állhat
elő velem szemben. Nem tartozom neki semmivel. De itt
tartottam, ruháztam, etettem, és ha azt mondja, hogy rosszul
bántunk vele, akkor hazudik. Rossz természetű, megátalkodott
kölyök. Nem hibáztathat azért, hogy eltitkoltam a nemét,
Monseigneur! Esküszöm, az ő érdekében történt! És neki is
tetszett. Sosem akart lány lenni.
– Nem kétlem, hogy el is felejtette – szólt Avon nyersen. –
Hét évig fiúként élni… És most – szólt, és felmutatott egy
aranyat –, lehet, hogy ez felfrissíti az emlékezetét. Mit tud
Léonról?
A férfi csodálkozva nézett rá.
– Én… nem értem, Monseigneur. Mit tudok róla?
Avon herceg kissé előrehajolt, hangja fenyegetővé vált.
– Nem tesz jót magának, ha azt színleli, hogy nem tud
semmiről, Bonnard. Nagy hatalmam van, messzire elér a
kezem.
Bonnard térde megremegett.
– Igazán nem értem, Monseigneur. Nem mondhatom el,
amit nem tudok. Valami nincs rendben Léonnal?
 – Sosem gondolt még arra, hogy Léon talán nem a maga
szüleinek gyermeke?
Bonnard álla leesett a csodálkozástól.
– Nem… Ugyan, Monseigneur, mire gondol? Nem a
szüleim gyermeke…? De…
Avon hátradőlt.
– Mond magának valamit a Saint-Vire név?
– Saint-Vire… Saint-Vire… nem. Illetve a név ismerősen
cseng. De Saint-Vire-t… nem ismerek. – Kétségbeesetten
ingatta fejét. – Lehet, hogy hallottam apámat, hogy ezt a nevet
emlegette, de nem emlékszem.
– Milyen kár! És amikor a szülei meghaltak, nem találtak a
hagyatékban olyan iratot, ami Léonra vonatkozott?
– Ha volt is ilyen, milor', én sosem láttam. Voltak régi
elszámolások és levelek… nem tudok olvasni, Monseigneur, de
mind megvan – mondta az aranyra nézve, száját önkéntelenül
megnyalva. – Monseigneur akár meg is nézheti. A komódban
vannak.
Avon bólintott.
– Igen. Mindet hozza ide.
Bonnard a komódhoz lépett, kinyitotta. Némi keresés után
talált egy paksamétát, amit odavitt a hercegnek. Avon gyorsan
belelapozott. Többnyire az volt, aminek Bonnard mondta:
gazdasági elszámolások, köztük egy-két magánlevél. De az
irathalom alján ott volt egy összehajtott cetli, amit Jean
Bonnard-nak címeztek, M. le Comte de Saint-Vire champagne-
i birtokára. Egy barát vagy rokon írhatta, és a címzésen kívül
semmi fontos nem volt benne. A herceg feltartotta a levelet.
– Ezt magammal viszem – jelentette ki, és odalökte
Bonnard-nak az aranyat. – Ha hazudott nekem vagy becsapott,
nagyon megbánja. Jelenleg hajlandó vagyok elhinni, hogy
semmit nem tud.
– Az igazat mondtam, Monseigneur, esküszöm!
 – Reméljük, hogy így van. Van még egy dolog… – újabb
aranyat vett elő – amit megmondhat. Hol találom a bassincourt-
i plébánost, és mi a neve?
– M. de Beaupré, Monseigneur, de amennyire én tudom,
lehet, hogy már nem él. Öreg ember volt már akkor is, amikor
elköltöztünk Bassincourt-ból. A templom melletti kis házban
élt. Nem lehet eltéveszteni.
Avon a mohó kézbe dobta az aranyat.
– Rendben – szólt az ajtóhoz menet. – Fogadja meg a
tanácsomat, jóember és próbálja meg elfelejteni, hogy volt egy
húga. Mert nem volt. És lehetséges, hogy ha emlékszik Léonie-
ra, alapos elszámoltatásban lesz része azért, ahogy vele bánt.
Biztosíthatom, hogy nem bocsátom meg magának – jelentette
ki, azzal a söntésen át kiviharzott és beszállt a hintóba.

Aznap délután Avon éppen háza könyvtárszobájában ült és a

nővérének írt levelet, amikor lakáj lépett be és közölte, hogy
M. de Faugenac szeretne beszélni vele.
A herceg felemelte a fejét.
– M. de Faugenac? Engedje be!
Néhány percen belül köpcös kis ember lépett be, akit
őkegyelmessége látásból ismert. Avon felállt, és meghajolt,
amint az illető belépett.
– Monsieur!
– Monsieur! – De Faugenac viszonozta a meghajlást. –
Kérem, bocsássa meg, hogy ilyen lehetetlen órán betolakodom
önhöz!
– Egyáltalán nem okoz gondot – felelte a herceg. – Jules,
hozzon bort. Kérem, üljön le, m'sieur.
– Köszönöm, nem kérek bort. Tudja, a gyomrom. Szomorú
szenvedés!
 – Megértem – szólt őkegyelmessége. – Van valami, amit
tehetek önért?
De Faugenac kinyújtotta a kezét a tűz felé.
– Igen. Üzleti ügyben jöttem, m'sieur. Ó, milyen kellemetlen
szó! Pompás tűz!
Avon meghajolt. Széke karfájára ült, kissé csodálkozva
nézett látogatójára. Elővette tubákos szelencéjét és De
Faugenacnak kínálta, aki bő csipetnyit vett magához és nagyot
tüsszentett.
– Kitűnő! – szólt lelkesen. – Ó, az üzleti ügy! M'sieur, azt
hiheti, hogy furcsa megbízással jöttem, de feleségem van! –
vigyorgott Avon hercegre, és többször bólintott.
– Gratulálok, uram – szólt Avon komoran.
– Igen, igen. Feleségem van! Mindent megmagyarázok.
– Az sosem árt – felelte őkegyelmessége.
– Ó, milyen tréfás! – nevetett fel De Faugenac. – Mi tudjuk.
Mi férjek, tudjuk.
– Mivel én nem vagyok férj, remélem, megbocsátja
tudatlanságomat. Biztos vagyok benne, hogy felvilágosít. –
Őkegyelmessége kezdte unni magát, mert eszébe jutott, hogy
De Faugenac elszegényedett nemesember, aki általában Saint-
Vire nyomában jár.
– Valóban. Igen. A feleségem. A magyarázat! A feleségem
látta az ön apródját, uram!
– Remek! – jegyezte meg a herceg. – Haladunk.
– Haladunk…? Azt mondta, haladunk? Mi? Haladás?
– Úgy tűnik, tévedtem – sóhajtott fel Avon. – Ugyanott
vagyunk, ahol voltunk. – De Faugenac egy pillanatra nem
tudta, mire vélni a dolgot, de arca ismét mosolyra derült.
– Újabb szellemesség! Igen, igen, értem!
– Kétlem – mormogta Avon. – Az imént azt mondta,
m'sieur, hogy a felesége látta az apródomat.
De Faugenac a mellére kapta kezét.
– El van ragadtatva! Irigy! Epedezik!
 – Ó, jaj!
– Nem hagy nyugtot nekem!
– A feleségek már csak ilyenek.
– Igen! Nem, soha, soha! De nem érti, mit akarok mondani,
m'sieur, nem érti, miért mondom ezt önnek!
– Erről én nem tehetek – szólt Avon unottan. – Ott
tartottunk, hogy a felesége nem hagyja önt békén.
– Dióhéjban ez a probléma lényege. A sárga irigység eszi az
ön bájos, elbűvölő, elegáns…
Avon felemelte a kezét.
– M'sieur, mindig az volt az elvem, hogy óvakodjak a férjes
asszonyoktól.
De Faugenac csak bámult.
– Hogy érti ezt, m'sieur? Egy újabb szellemesség? A
feleségem irigyli az ön apródját.
– Milyen mélységesen kiábrándító!
– Az ön apródja, az ön elegáns apródja! Éjjel-nappal rágja a
fülemet, hogy jöjjek el önhöz. És most, íme, itt vagyok.
– Már húsz perce látom, hogy itt van, m'sieur – jegyezte
meg Avon meglehetősen mogorván.
– A feleségem könyörgött, hogy jöjjek el önhöz és
kérdezzem meg, hajlandó lenne-e megválni az apródjától. Nem
tud nyugodni, míg nem az ön apródja hordja az uszályát, viszi
kesztyűjét, legyezőjét. Nem tud aludni, míg nem lehet nyugodt,
hogy az apród az övé lesz!
– Úgy tűnik, Madame sorsa az, hogy nagyon sok éjszakát
töltsön álmatlanul – jelentette ki Avon.
– Ó, ne, m'sieur! Kérem, gondolja meg! Azt mondják, ön
vásárolta ezt az apródot. Amit vesznek, azt el is adhatják,
ugye?
– Lehetséges.
– Ez az! Ez az! Lehetséges. M'sieur, én a feleségem
rabszolgája vagyok – mondta, összeszorított ujjai begyét
megcsókolva. – Olyan vagyok, mint talpa alatt a sár. –
 Összecsapta a kezét. – Vagy meg kell adnom neki mindent,
amit csak kíván, vagy meghalok!
– Kérem, használja e célra az én kardomat – ajánlotta
őkegyelmessége. – A sarokban van, ön mögött.
– Ó, nem! M'sieur nem gondolhatja komolyan, hogy
visszautasítja az ajánlatot! Az lehetetlen! M'sieur, kérem,
mondjon egy árat, és megadom!
Avon felállt. Felemelte és erősen megrázta az
ezüstcsengettyűt.
– M'sieur – szólt bársonyos hangon –, adja át üdvözletemet
Saint-Vire grófnak, és mondja meg neki, hogy Léon, az
apródom nem eladó. Jules, az ajtót.
De Faugenac leverten állt fel.
– M'sieur?
Avon meghajolt.
– M'sieur. Ön hibát követ el! Nem érti!
– Higgye el, tökéletesen jól értem.
– Ó, ezek szerint nincs szíve; nem hajlandó teljesíteni egy
hölgy kívánságát!
– Végtelenül sajnálom, m'sieur. Vigasztalhatatlan vagyok,
hogy nem maradhat tovább. M'sieur, ön nagyon
kötelességtudó! – mondta a herceg, azzal egy utolsó
meghajlással elbocsátotta De Faugenac urat.
Alig csukódott be az ajtó a kis termetű ember mögött, újra
kinyílt, és Davenant lépett be.
– Az ég szerelmére, ki volt ez? – kérdezte.
– Jelentéktelen ember – felelte őkegyelmessége. – Meg
akarta venni az apródomat. Micsoda szemtelenség! Hugh,
vidékre megyek.
– Vidékre? Miért?
– El is felejtettem. Egyszer majd biztosan eszembe jut. Bízz
bennem, kedves barátom. Maradt még józan eszem.
Hugh leült.
 – Sosem voltál épelméjű. Szavamra, igen gondatlan
vendéglátó vagy!
– Ó, Hugh, térden állva könyörgök bocsánatodért!
Visszaéltem jó természeteddel.
– A fenébe, nagyon udvarias vagy! Léon is veled megy?
– Nem. Rád bízom, Hugh, és azt tanácsolom, hogy vigyázz
rá. Míg távol vagyok, nem hagyhatja el a házat.
– Gondoltam, hogy itt valami titok lappang. Veszély
leselkedik rá?
– N… nem. Nem igazán tudom. De tartsd magad mellett, és
én semmi mást nem mondok, kedves barátom. Nem örülnék
neki, ha bármi baja lenne. Hihetetlennek tűnik, de kezdem
nagyon megkedvelni a gyermeket. Lehet, hogy ez az aggkori
szenilitás első jele nálam.
– Mindannyian kedveljük – jegyezte meg Hugh. – De
valóságos ördögfióka.
– Kétségtelenül. Ne engedd, hogy évődjön veled. Nagyon
pimasz gyerek. Sajnálatos módon ő ezt egyáltalán nem látja be.
Itt is van.
Léon lépett be; bizalomteljesen mosolygott, ahogy meglátta
a herceg tekintetét.
– Monseigneur, azt mondta, három órára legyek kész
elkísérni önt valahová, de már fél öt van.
Hugh válla megremegett az elfojtott nevetéstől. Köhögve
fordult el.
– Úgy tűnik, bocsánatkéréssel tartozom neked – szólt
őkegyelmessége. – Könyörgök, ez egyszer bocsáss meg.
Egyáltalán nem megyek el itthonról. Gyere ide!
Léon közelebb lépett.
– Igenis, uram.
– Holnap reggel néhány napra vidékre utazom, gyermekem.
Tedd meg nekem, hogy távollétemben M. Davenant-t tekinted
gazdádnak, és semmilyen körülmények között ne hagyd el a
házat, míg haza nem jövök.
 – Ó! – kiáltott fel Léon szomorúan. – Én nem tarthatnék
önnel?
– Kénytelen vagyok megfosztani magamat ettől az örömtől.
Kérlek, ne vitatkozz velem!
Léon elfordult és vontatott léptekkel az ajtóhoz ment. Halk
felhorkanás hagyta el ajkát, és e hang hallatán Avon
elmosolyodott.
– Ez nem a világ vége, gyermekem. Remélem, egy héten
belül visszajövök.
– Bárcsak… ó, bárcsak magával vinne, uram!
– Ez nem igazán udvarias M. Davenanttal szemben. Nem
hiszem, hogy rosszul bánna veled. Jut eszembe, ma este nem
megyek el itthonról.
Léon visszalépett gazdájához.
– Ugye… ugye nem megy el holnap búcsú nélkül,
Monseigneur?
– A hintómig kísérhetsz – ígérte a herceg, és csókra
nyújtotta kezét.
 Hét

Az ördög és a pap

Az Anjou tartományban, Samourtól hat- vagy hétmérföldnyire

fekvő Bassincourt falu szép, rendezett hely volt. Fehérre
meszelt falú házai többnyire a központ körül álltak, közepén
férfiököl nagyságú kockakövekkel kirakott négyszögletű
piactér. A tér északi oldalát a jobbmódú polgárok házai
szegélyezték; a nyugati oldalon kisebb házak voltak, és egy
sikátor, amely hegyes szögben csatlakozott a térhez és a nyílt
mezőre vezetett; kanyarogva kötötte össze a Bassincourt-tól
nyugatra elterülő három gazdaságot. A tér déli oldalán kis
szürke templom állt. Négyzet alakú tornyában lakó repedt
harang bongva hívta a falusiakat. A templom egy kicsit beljebb
volt a tértől, körülötte temető, mellette a plébános szerény
kertes háza mintha kellemes uralkodással mosolygott volna a
térre.
A keleti oldalon üzletek, szorosan egymás mellett,
kovácsműhely és egy fehér falú fogadó, amelynek nyitott ajtaja
fölött zöld cégér lógott, rajta a festett felkelő nap. A cégér
minden légmozgástól meglendült, az erősebb széllökésektől
nyikorgott is, de többnyire csak halkan súrlódott rozsdás
láncain.
Ezen a novemberi napon a téren nagy volt a hangzavar: a
falak időnként éles gyereknevetést visszhangoztak, vagy a
kockaköveken haladó lovak patáinak dobogását. Az öreg
Mauvoisin gazda bekocsizott Bassincourt-ba, kocsiján három
eladó malacot hozott és megállt a fogadónál, hogy szót váltson
a fogadóssal és felhajtson egy kupa francia sert; a malacok
röfögtek és visítottak mögötte. A közelben, ahol La Mere
Gognard zöldséget árult, asszonyok álltak; hol alkudoztak, hol
beszélgettek. A temetőbe vezető súlyos kapu mellett ormótlan
facipős, bokájukat egyáltalán nem takaró szoknyás lányok
csevegtek; a tér közepén, a szökőkút közelében birkákat
tereltek, reménybeli vevők járkáltak közöttük; a jószágot
mustrálták, tapogatták. A kovácsműhelyből kalapács csengése
hallatszott, ahogy a kovács az üllőn vasat alakította; a bongásba
időnként énekhang vegyült.
Ebbe a nyüzsgő elégedettségbe lovagolt be őkegyelmessége
Avon hercege bérelt lován. A Saumurbe vezető keleti úton
léptetett be a piactérre. Aranyszegélyű, komor fekete ruhát
viselt. Amint a lova patája az egyenetlen kockakövekre ért,
meghúzta a kantárt, lefékezte az állatot; kesztyűs kezét
könnyeden csípőre téve kecsesen ült a nyeregben, és
egykedvűen körülpillantott.
Nem kis figyelmet vont magára. A falusiak csúcsos
kalapjától csizmája orráig és vissza alaposan szemügyre vették.
Az egyik csevegő lány a hideg tekintet és a vékony, íves ajak
láttán azt súgta, hogy maga az ördög jött közéjük. Bár társa
ostoba fehérszemélynek titulálta, babonásan keresztet vetett és
visszahúzódott a tornác védelmébe.
A herceg tekintetével végigpásztázta a teret, majd végül egy
kisfiún állapodott meg, aki tágra nyílt szemmel, ujját szájába
véve bámulta őt. Hosszú szárú hímzett kesztyűs kezével
parancsolóan intett neki, és a kisfiú a herceg hívására tétova
lépést tett előre.
Őkegyelmessége halvány mosollyal nézett le rá. A templom
melletti házra mutatott.
– Jól gondolom, hogy ez a plébános lakhelye?
A fiú bólintott.
– Igen, milor'.
 – Gondolod, hogy odabent találom?
– Igen, milor'. Egy órája jött vissza Madame Tournaud
házából, milor'.
Avon könnyeden leugrott a nyeregből és átdobta lova fején
a kantárt.
– Rendben, gyermekem. Légy oly jó, és tartsd ezt az állatot,
amíg vissza nem jövök. Egy Lajos-arany lesz a jutalmad.
A fiú készségesen megfogta a kantárt.
– Egy egész Lajos-arany, uram? Azért, hogy tartom a lovat?
– kérdezte izgatottan.
– Ez egy ló? – A herceg lornyonján át szemlélte az állatot. –
Talán igazad van. Azt hittem, teve. Vidd, és itasd meg! –
mondta, azzal sarkon fordult és elindult a plébános háza felé.
A csodálkozó falusiak látták, hogy M. de Beaupré
házvezetőnője beengedi, és elkezdték taglalni e furcsa
látogatást, megosztani egymással okairól alkotott nézeteiket.
Őkegyelmességét Avon hercegét kicsi, makulátlanul tiszta
hallon át vezették be a plébános magánszentélyébe, a ház hátsó
részén levő napfényes szobába. A rózsás arcú házvezetőnő
csendes szelídséggel kísérte ura elé.
– Mon père, itt van egy úriember, aki beszélni szeretne
önnel – közölte, aztán visszavonult úgy, hogy nem is pillantott
a hercegre.
A plébános az ablak melletti asztalnál ült, egy ív papírra írt
valamit éppen. Felnézett, hogy lássa, ki a látogató; az idegent
látván letette a tollat és felállt. Arisztokratikus vonású, vékony
testalkatú ember volt, keze vékony, szép; szeme nyugodt kék.
Hosszú reverendát viselt, feje fedetlen. Avon egy pillanatra azt
gondolta, hogy a tejfehér haj paróka, annyira rendezettek
voltak a hullámos tincsek, de aztán látta, hogy természetes;
alacsony homlokából fésülte gondosan hátra a szálakat.
– M. de Beaupré, ha nem tévedek – szólt őkegyelmessége,
és mélyen meghajolt.
– Igen, m'sieur, de önnek előnye van velem szemben.
 – Justin Alastair vagyok – felelte, azzal kalapját, kesztyűjét
az asztalra helyezte.
– Ó, igen. Kérem, bocsásson meg, monsieur, hogy nem
ismertem fel elsőre. Sok éve nem vagyok szoros kapcsolatban a
világgal, így nem emlékszem, vajon ön az auvergne-i
Alastairek közül vagy a család angol ágáról való – szólt De
Beaupré, és kutató tekintettel nézve rá széket húzott ki neki.
Justin helyet foglalt.
– Az angol családból, monsieur. Talán ismerte az apámat.
– Nem nagyon, egyáltalán nem nagyon – felelte De
Beaupré. – Ön Avon hercege, ha jól sejtem. Mit tehetek önért?
– Valóban én vagyok Avon hercege, m'sieur, ahogy mondja.
Jól gondolom, hogy Beaupré márki rokonával beszélek?
– A nagybátyja vagyok, m'sieur.
– Ó! – Justin meghajolt. – Ezek szerint ön Marrillon
vikomtja.
A plébános visszaült az asztalhoz.
– Évekkel ezelőtt lemondtam a címről, m'sieur, csak egy
üres kifejezés. A családom ezért azt terjeszti, hogy bolond
vagyok. A nevemet sem ejtik ki – mondta mosolyogva. –
Persze szégyent hoztam rájuk. Azt választottam, hogy itt
dolgozom, a népem között, amikor bíborosi kalapot is
viselhetnék. De gondolom, nem azért jött Anjou-ba, hogy ezt
hallja. Mit tehetek önért?
Justin tubákkal kínálta vendéglátóját.
– Remélem, m'sieur, hogy felvilágosítással szolgálhat.
De Beaupré kivett egy csipet tubákot, elegánsan orrához
tartotta.
– Aligha valószínű, m'sieur. Mint mondtam, már régen
visszavonultam a világtól, és amit tudtam is, régen elfeledtem.
– Ennek, mon père, nincs köze a világhoz – felelte
őkegyelmessége. – Azt szeretném, atyám, ha visszaemlékezne
hét évvel ezelőttre.
 – Nos – szólt De Beaupré, azzal felvette és ujjai között
forgatta a tollat. – Ha ezt megtettem, mit tegyek még?
– Ha ezt megtette, m'sieur, talán emlékszik egy Bonnard
nevű családra, akik itt éltek.
A plébános bólintott. Tekintetét egy pillanatra sem vette le
Avon arcáról.
– Konkrétabban egy Léonie nevű lánygyermekre.
– Az ég tudja, mit tud Avon hercege Léonie-ról. Nem
valószínű, hogy elfelejtem őt – felelte a plébános; kék
szemével kifürkészhetetlenül nézett maga elé.
A herceg csizmás lábát lóbálta.
– Mielőtt tovább menne, mon père, szeretném, ha
beszélgetésünk bizalmas maradna.
A plébános könnyeden elhúzta a tollat az asztal felett.
– Mielőtt beleegyeznék, hogy beszélgetésünk bizalmas
maradjon, fiam, tudnom kell, mit akar ön egy parasztlánytól, és
mit jelent önnek ez a parasztlány – felelte a pap.
– Jelen pillanatban ő az apródom – felelte Avon nyíltan.
A plébános összevonta a szemöldökét.
– Valóban? Ön általában lányokat alkalmaz apródnak,
herceg úr?
– Ez nem tartozik a leggyakoribb szokásaim közé, atyám. A
lány nem tudja, hogy rájöttem, ő lány.
A toll ismét az asztalt súrolta, ritmusosan.
– Nem, fiam? És mi következik ebből rá nézve?
Avon dölyfösen nézett a papra.
– M. de Beaupré, kérem, bocsásson meg a megjegyzésért,
de rámutatnék, hogy az erkölcseim nem tartoznak önre.
A plébános rezzenéstelenül állta a herceg tekintetét.
– Az erkölcsei valóban csak önre tartoznak, fiam, de
alkalmasnak találta azokat a világ tudomására hozni.
Megfordítom az állítást: Léonie jóléte nem tartozik önre.
 – Ő ebben nem értene egyet önnel, atyám. Tisztázzunk
valamit. Léonie testestől-lelkestől az enyém. Egy utcai
csavargótól vettem, aki a bátyjának mondta magát.
– Megvolt rá az oka – mondta De Beaupré nyugodtan.
– Gondolja? Nyugodt lehet, m'sieur, hogy Léonie nagyobb
biztonságban van nálam, mint Jean Bonnard-nál. Azért jöttem,
hogy segítséget kérjek számára öntől.
– Még sosem hallottam olyant, hogy Satanas egy papot
választana szövetségeséül, m'sieur.
Avon foga fehérje egy pillanatra kilátszott. Elmosolyodott.
– Ön, aki elvonult a világtól, atyám, mégis hallott rólam?
– Igen, m'sieur. Híre elterjedt.
– Ez hízelgő. Ez esetben hírnevem hazudik. Léonie
biztonságban van nálam.
– Miért? – kérdezte De Beaupré higgadt komolysággal.
– Azért, atyám, mert valami titok leng körülötte.
– Ez nem tűnik elégséges oknak.
– Mindazonáltal elégséges oknak kell lennie. Ha a szavamat
adom, annak elégségesnek kell lennie.
A plébános összefonta a kezét maga előtt, és egy szót sem
szólva Avon szemébe nézett. Aztán bólintott.
– Rendben van, fiam. Mondd el, mi lett a kicsikéből. Az a
Jean haszontalan alak volt, nem hagyta nálam Léonie-t. Hova
vitte?
– Párizsba, ahol kocsmát vett. Fiúnak öltöztette Léonie-t, és
la petite hét éve fiúként jár. Most az apródom, és egészen addig
az lesz, míg véget nem vetek ennek a komédiának.
– És ha véget vet neki, akkor mi lesz?
Justin kifényesített körmű ujjával a tubákos szelence tetején
dobolt.
– Angliába viszem… a húgomhoz. Azt tervezem, hogy…
örökbe fogadom. A gyámomként. Ó, természetesen lesz
mellette gardedám!
 – Miért, fiam? Ha az a vágya, hogy jót tegyen a kicsi
Léonie-val, küldje el hozzám!
– Drága atyám, soha nem vágytam arra, hogy jót tegyek
valakivel. Megvan az okom, hogy miért tartsam meg ezt a
gyermeket. És furcsa ezt mondani, de sosem támadt bennem
különösebb vonzalom iránta. Higgye el, ez inkább atyai
érzelem.
Ebben a pillanatban a házvezetőnő lépett be. Tálcát hozott,
rajta egy palack bor és két pohár. A házigazda mellé tette a
frissítőt, és távozott.
De Beaupré egy pohár kanári-szigeteki édes fehér bort
töltött vendégének.
– Folytassa, fiam. Még nem értem, hogyan segíthetnék
önnek, ahogy azt sem, hogy miért tette meg ezt a hosszú utat
idáig.
A herceg ajkához emelte a poharat.
– Valóban nagyon fáradságos út volt – ismerte el. – De a
főutak jók. Nem úgy, mint nálunk Angliában. Azért jöttem,
atyám, hogy megkérjem, mondjon el mindent, amit Léonie-ról
tud.
– Nagyon keveset tudok, m'sieur. Kisgyerekként jött ide és
alig tizenkét éves volt, amikor távozott.
Justin előrehajolt, egyik karját az asztallapon nyugtatta.
– Honnan került ide, mon père?
– Erre a titokra nem derült fény. Azt hiszem, valahonnan
Champagne-ból. Nekem sosem mondták meg.
– Még… a gyónás pecsétje alatt sem?
– Nem. Semmi érdemlegeset nem tudok mondani önnek,
fiam. Mère Bonnard elejtett szavaiból sejtem, hogy eredetileg
Champagne-ból származik.
– M'sieur – szólt Justin; szeme kissé tágra nyílt. – Nyíltan
akarok beszélni önnel, ön kicsi korától fogva ismeri Léonie-t.
Látta, ahogy csecsemőből lánnyá fejlődik. Bonnard-ék
gyermekének gondolta?
 A plébános az ablakon nézett kifelé. Egy pillanatig szótlanul
ült.
– Eltűnődtem, monsieur…
– Csak ennyi? Semmi nem utalt arra, hogy nem Bonnard?
– Semmi, csak az arca.
– És a haja, a keze. Senkire nem emlékeztette, atyám?
– Abban az életkorban nehéz ezt megmondani. A vonások
még nem alakultak ki. Mère Bonnard a halálos ágyán próbált
mondani valamit. Valamit, ami Léonie-val lehetett
kapcsolatban. Tudom, hogy Léonie-ról akart szólni, de
meghalt, mielőtt elmondhatta volna.
Őkegyelmessége arca hirtelen megrezzent.
– Milyen kellemetlen!
A plébános ajka megfeszült.
– Mi lett a kicsikéből, uram? Mi történt vele az után, hogy
innen elment?
– Mint mondtam, kénytelen volt fiúruhában járni. Bonnard
feleségül vett valami szörnyű nőszemélyt, és vett egy kocsmát
Párizsban. Elfog az undor! – mondta őkegyelmessége, azzal
egy csipet tubákot vett magához.
– Talán jobb is, hogy Léonie fiúnak öltözött – jegyezte meg
De Beaupré halkan.
– Kétségtelenül. Egy este akadtam rá, amikor éppen
büntetése elől menekült. Megvásároltam, és tévedésből hősnek
tekint.
– Remélem, fiam, hogy sosem lesz oka megváltoztatni a
véleményét.
A herceg ismét elmosolyodott.
– Nehéz fenntartani ezt a szerepet, atyám. Tegyük ezen túl
magunkat. Amikor először megpillantottam, azonnal
tudatomba villant, hogy rokonságban áll valakivel… akit
ismerek. – Gyorsan a plébánosra pillantott, ám De Beaupré
arca kifejezéstelen volt. – Valakivel, akit ismerek. Igen. Ebből
a halvány meggyőződésből cselekedtem. A meggyőződés azóta
jelentősen erősödött, mon père, de nincs bizonyítékom. Ezért
jöttem el önhöz.
– Hiába jött, monsieur. Semmi nem bizonyítja, hogy Léonie
a Bonnard családba született, de azt sem, hogy nem. Én is
gyanítottam valami ilyesmit, és ezért legjobb tudásom szerint
oktattam. Magamnál akartam tartani, amikor a Bonnard
házaspár meghalt, de Jean nem engedte. Azt mondja, uram,
hogy Jean rosszul bánt vele? Ha erre akkor gondoltam volna,
többet tettem volna annak érdekében, hogy itt tartsam a
gyermeket. Igaz, hogy sosem kedveltem Jeant, de akkoriban
elég jól bánt a kicsivel. Megígérte, hogy ír nekem Párizsból, de
sosem tette, és nyomát vesztettem. Úgy tűnik, a gondviselés
vezette önt Léonie-hoz, és ön is gyanítja, amit én gyanítottam.
Justin letette a borospoharat.
– Mit gyanított, mon père? – kérdezte a herceg sürgetőn.
De Beaupré felállt és sétálni kezdett a szobában.
– Amikor láttam, hogy ez a gyerek milyen elegánsra
cseperedik, amikor láttam a kék szemét, fekete szemöldökét és
lángvörös haját, csodálkoztam, öregember vagyok, és ennek
már tizenöt éve, sőt, több is talán. Már akkor is sok éve a
világtól visszavonultan éltem, és fiatalságom évei óta senkivel
nem találkoztam abból a világból. Ide nagyon kevés hír jut el,
monsieur; furcsamód tudatlannak találhat engem ezért. Mint
mondtam, figyeltem, ahogy Léonie növekszik, és napról napra
jobban hasonlított egy családhoz, akit ismertem még mielőtt
pappá szenteltek. Nem könnyű mással összetéveszteni egy
Saint-Vires-t m'sieur – szólt a plébános, megfordult, és Avon
hercegére nézett.
A herceg hátradőlt székében. Súlyos szemhéja alatt szeme
hidegen villant.
– És ha így gondolta… ha ezt gyanította, atyám… hogyan
engedhette, hogy Léonie kicsússzon a keze közül? Tudta, hogy
a Bonnard család is Champagne-ban lakik. Feltételezhető, hogy
emlékezett rá, hol van a Saint-Vire-birtok.
 A plébános meglepett felsőbbrendűséggel nézett rá.
– Nem értem önt, m'sieur. Igaz, hogy úgy gondoltam,
Léonie a Saint-Vire család lánya, de mi előnye származott
volna belőle neki, ha ezt tudja? Ha Madame Bonnard tudatni
kívánta volna ezt vele, megmondhatta volna neki. De Bonnard
a magáénak ismerte el a gyereket. Jobb volt így, hogy Léonie
nem tudja.
A mogyorószín szempár tágra nyílt.
– Mon père, azt hiszem, ebben nem értünk egyet.
Egyszerűbben szólva: mit gondol Léonie-ról?
– Az hiszem, a következtetés eléggé nyilvánvaló – szólt a
plébános. Avon rácsapta a fedelet a tubákos szelencére.
– Azért fogalmazzunk csak egyszerűen, atyám, ön úgy
gondolta, hogy Léonie nem más, mint Saint-Vire gróf
házasságon kívül született gyermeke. Ez esetben azonban
lehetséges, hogy sosem mérlegelte a gróf úr és az öccse,
Armand közötti viszonyt.
– Egyiküket sem ismerem, m'sieur.
– Ez teljességgel nyilvánvaló, mon père. Figyeljen rám egy
kicsit! Amikor azon az éjjelen rátaláltam Léonie-ra, tucatnyi
gondolat jutott eszembe. Biztosíthatom, hogy a Saint-Vire
családdal való hasonlóság egészen szembeötlő. Először én is
azt gondoltam, amit ön. De aztán eszembe jutott Saint-Vire fia,
ahogy legutóbb láttam. Meglehetősen nyers, faragatlan ember,
atyám. Esetlen, tömzsi alak. Hirtelen felrémlett, hogy Saint-
Vire és az öccse között mindig is halálosan ellenséges volt a
viszony. Érzékeli a probléma jellegét? Saint-Vire felesége
beteges teremtmény; mindenki tudja, hogy a gróf csak azért
vette feleségül, hogy Armand-t bosszantsa. A sors iróniája.
Eltelik három év. Madame csak egy halott gyereket hoz a
világra. Aztán csodálatos módon fiúgyermek születik
Champagne-ban. Egy fiú, aki most tizenkilenc éves. Atyám,
gondolja magát egy pillanatra Saint-Vire helyébe, nem feledve,
hogy a Saint-Vire-haj tüze hajlamos a Saint-Vire-fejekbe
szállni. Elhatározza, hogy ezúttal nem lehet hiba. Vidékre viszi
viselős nejét, ott vajúdik, és a gyermekágyban világra hoz
egy… mondjuk… lánygyermeket. Gondoljon bele, milyen
csalódás ez Saint-Vire-nek! De atyám, gondoljunk bele abba is,
hogy felkészült erre a lehetőségre. A birtokán élt egy Bonnard
nevű család. Mondjuk, hogy ez a Bonnard az alkalmazottja
volt. Madame Bonnard fiúgyermeknek ad életet néhány
nappal… Léonie születése előtt. Egy Saint-Vire-féle
őrületrohamban a gróf kicserélte a gyerekeket. Nyilvánvalóan
igen sok pénzzel vesztegette meg Bonnard-t, mert tudjuk, hogy
a Bonnard család ideköltözött és gazdaságot vett; magukkal
hozták Léonie de Saint-Vire-t, és ott hagyták a fiukat, hogy ő
legyen Valmé vikomtja. Eh bien?
– Lehetetlen! – csattant fel De Beaupré tisztelendő. –
Gyerekmese!
– Nem. De figyeljen, atyám! – mormogta őkegyelmessége.
– Léonie-t Párizs utcáin találtam. Bien. Elviszem a házamba,
felöltöztetem, mint apródomat. Mindenhova velem jön, így
találkozunk Saint-Vire gróffal is; valósággal az orra alá
dörgölöm. Ez az orrcimpa megremegett az aggodalomtól, mon
père. Azt mondja, ez semmi? Egy pillanat! Elviszem Léont…
én Léonnak nevezem… Versailles-ba, ahol történetesen jelen
van Madame de Saint-Vire is. Mindig számíthatunk arra, hogy
a nők elárulják a titkot, monsieur. Madame olyan izgatott lett
Léon láttán, hogy arra nincs is megfelelő kifejezés. Másnap
ajánlatot kaptam Saint-Vire egyik talpnyalójától, hogy
megvenné Léont. Érti? Saint-Vire nem mer lépni ebben az
ügyben. Egy barátját küldi maga helyett. Miért? Ha Léonie
csak a törvénytelen gyereke, ha ki akarja szabadítani a
karmaim közül, mi sem egyszerűbb, mint beszélni velem és
elmondani mindent? De nem ezt tette. Léonie a törvényes
lánya, és a gróf fél. Úgy sejti, hogy erről nekem bizonyítékom
is lehet. El kell mondanom önnek, mon père, hogy Saint-Vire
gróf és én nem vagyunk a legjobb barátok. Fél tőlem és nem
mer semmit lépni, mert attól tart, hirtelen valami írásos
bizonyítékot tárok fel, amiről ő semmit nem tud. Az is lehet,
hogy nem biztos benne, hogy tudom, sőt gyanítom az igazat.
Bár ezt nem igazán hiszem. Van némi hírnevem, atyám…
rejtélyes és félelmetes mindentudást tulajdonítanak nekem.
Részben ennek tudható be a gúnynevem. – Mosolygott. –
Tisztem mindent tudni, atyám. Ezért számítok jelentős
személyiségnek jelentős körökben. Élvezetes helyzet. A témára
visszatérve: úgy ítéli meg, hogy Saint-Vire gróf úr nagy bajban
találja magát?
A plébános lassan a székéhez lépett és leült.
– M'sieur… az ön feltételezése botrányos!
– Természetesen az. Reméltem, mon père, hogy önnek
tudomása van valamiféle dokumentumról, ami
meggyőződésemet bizonyítaná.
De Beaupré tagadón ingatta a fejét.
– Nem volt semmiféle dokumentum. A pestis után átnéztem
az összes papírt Jeannal.
– Ezek szerint Saint-Vire okosabb, mint amilyennek
gondoltam. Azt mondja, semmi? Akkor úgy tűnik, ezt a játékot
óvatosabban kell játszani.
De Beaupré alig figyelt.
– De… a halálos ágyán Madame Bonnard nagyon akart
mondani nekem valamit. Nyilván erről akart szólni.
– Mit mondott, mon père?
– Nagyon keveset! Mon père… écoutez donc… Léonie n'est
pas… je ne peux plus.19 Semmi többet. E szavak hagyták el
utoljára az ajkát. Aztán meghalt.
– Milyen kár! De Saint-Vire azt fogja hinni, hogy vallomást
tett… írásban. Nem tudom, tudja-e, hogy a Bonnard házaspár
halott. M. de Beaupré, ha ugyanezen okból ide jönne, kérem,
hagyja, hogy azt higgye, volt nálam egy… dokumentum. Nem

19
fr.: atyám, hallgasson ide… Léonie nem… többet nem…
hiszem, hogy ide fog jönni. Valószínű, hogy szándékosan nem
akar a Bonnard család nyomára bukkanni. El akarja felejteni
őket. – Justin felállt és meghajolt. – Kérem, bocsásson meg,
hogy az idejét ennyire igénybe vettem, atyám.
A plébános megérintette a herceg karját.
– Mit fog tenni, fiam?
– Ha Léonie valóban az, akinek gondolom, visszaadom a
családjának. Milyen hálásak lesznek! Ha nem… – elhallgatott.
– Nos, ezt a lehetőséget nem is mérlegeltem. Biztosíthatom,
hogy gondoskodni fogok róla. Egyelőre meg kell tanulnia
ismét lánynak lenni. Aztán meglátjuk.
A plébános egy pillanatra egyenesen a szemébe nézett.
– Megbízom önben, fiam.
– Lekötelez, atyám. Ami azt illeti, ezúttal meg lehet bízni
bennem. Egy napon majd elhozom önhöz Léonie-t.
A plébános az ajtóig kísérte, és együtt léptek ki a kis hallba.
– Ő tudja, m'sieur?
Justin mosolygott.
– Kedves atyám, túl öreg vagyok ahhoz, hogy titkaimat egy
nőre bíznám. Semmiről nem tud.
– Szegény kicsike! Milyen most?
Avon szeme felcsillant.
– Valóságos kis ördög, mon père; megvan benne a Saint-
Vire-szellem és nagy szemtelenség, amit észre sem vesz. Úgy
találom, hogy sok mindent látott, és időnként némi cinizmust
vélek felfedezni benne, ami nagyon szórakoztató. Más
vonatkozásban bölcs és ártatlan. Egyik pillanatban százéves, a
másikban kisgyerek. Mint a nők általában!
Ekkor már a kertkapuhoz értek, és Avon a lovát tartó fiú felé
indult.
De Beaupré arcának aggódó ráncai jórészt kisimultak.
– Fiam, nagy érzéssel írta le a kicsikét. Úgy beszél, mint aki
megérti őt.
– Van okom érteni, atyám.
 – Lehetséges. De érzett valaha úgy nő iránt, ahogy ez iránt
az… ördögfióka iránt érez?
– Számomra inkább fiú, mint lány. Bevallom, nagyon
kedvelem. Tudja, nagyon üdítő dolog, hogy egy ilyen korú és
nemű gyerek az ember hatalmában van; olyan gyerek, aki
senkiről nem gondol rosszat, és nem is próbál menekülni.
Hősnek tart.
– Remélem, ön mindig ilyen lesz. Kérem, legyen nagyon jó
hozzá!
Avon meghajolt a plébános előtt, félig ironikus tisztelettel
csókolt kezet neki.
– Ha úgy érzem, nem tudok már az ő Hérosza lenni,
visszaküldöm önnek Léonie-t. Jut eszembe: örökbefogadom.
– C'est entendu20 – bólintott De Beaupré. – Ez esetben
támogatom önt. Gondoskodik a kicsiről és talán visszaadja a
saját családjának. Adieu, mon fils.
Avon lóra ült, átadott egy Lajos-aranyat a fiúnak, aztán
megint meghajolt, jóval a ló marja alá.
– Köszönöm, atyám. Úgy tűnik, jól megértjük egymást…
Sátán és pap.
– Talán nem érdemelte ki a nevét, fiam – felelte De Beaupré
mosolyogva.
– Ó, nem hiszem. Tudja, a barátaim elég jól ismernek.
Adieu, mon père! – köszönt el, azzal feltette a kalapját és a
téren át ellovagolt Saumur felé.
A Lajos-aranyat szorongató kisfiú az anyjához szaladt.
– Maman, maman! Az Ördög volt! Ő maga mondta!

20
fr.: Hallottam
 Nyolc

Hugh Davenant megrökönyödik

Egy héttel az után, hogy Avon herceg Saumurba utazott, Hugh

Davenant a könyvtárszobában ült és egy parti sakkal akarta
felvidítani a nagyon vigasztalan Léont.
– Inkább kártyáznék, ha van kedve, m'sieur – szólt Léon
udvariasan a kérdésre, hogy szeretné-e sakkal múlatni az időt.
– Kártyázni? – ismételte Hugh.
– Vagy kockázni, m'sieur. Csak nincs pénzem.
– Sakkozni fogunk – jelentette ki Hugh határozottan, és
felállította az elefántcsont figurákat.
– Igenis, m'sieur.
Léon magában kicsit bolondnak gondolta Hugh-t, de ha
sakkozni akar a barátja apródjával, nyilván a kedvére kell tenni.
– Gondolja, hogy Monseigneur hamarosan visszatér,
m'sieur? – tette fel a kérdést. – Leütöm a futóját – közölte
aztán, és Hugh meglepetésére meg is tette. – Egy kis csapda
volt – magyarázta. – Most pedig sakk.
– Értem. Kezdek óvatlan lenni. Igen, szerintem
Monseigneur meglehetősen hamar haza fog térni. Mondj
búcsút a bástyádnak, gyermekem.
– Gondoltam, hogy ezt fogja tenni, uram. Most előlépek
ezzel a gyaloggal!
– Sok hűhó semmiért, kicsim! Hol tanultál sakkozni?
Léon elmozdította az egyik lovat. Nem igazán mutatott
érdeklődést a játék iránt.
 – Elfelejtettem, m'sieur.
Hugh igen áthatón nézett rá.
– Meglepően rövid az emlékezeted, ugye, barátom?
Léon szempillái alól nézett rá.
– Igen, m'sieur. Sajnálatos módon. És tessék, a királynője
elveszett. Nem figyel.
– Valóban? A lovad elveszett, Léon. Rendkívül hanyagul
játszol.
– Igen, mert szeretek kockáztatni. Igaz, m'sieur, hogy jövő
héten elhagy minket?
Hugh elrejtette mosolyát, pedig legszívesebben
elmosolyodott volna a többes szám hallatán.
– Igaz. Lyonba megyek.
Léon keze bizonytalanul körözött a tábla felett.
– Sosem jártam ott.
– Nem? Még mehetsz.
– Ó! De nem akarok menni! – szólt Léon, azzal lecsapott
egy szerencsétlen gyalogra, és levette a tábláról. – Hallottam,
hogy Lyonban sokféle szag terjeng, és az emberek nem túl
kedvesek.
– Szóval nem mész oda? Talán bölcs döntés. Mi az? – Hugh
felemelte a fejét, hallgatózott.
Szokatlan, felbolydulás hallatszott odakintről. A következő
pillanatban lakáj nyitotta ki a könyvtárszoba ajtaját, és a herceg
lassan belépett.
Az asztal, a sakktábla felborult, a helyiségben tartózkodók
azonnal mozdultak. Léon türelmetlenül felugrott székéből, és
az etikettről teljesen elfeledkezve kis híján Avon herceg lába
elé vetette magát.
– Monseigneur, Monseigneur!
Feje fölött elnézve Avon tekintete találkozott Davenant
tekintetével.
– Természetesen meg van bolondulva. Könyörgök,
csillapodj, Léon.
 Léon kezet csókolt a hercegnek és felegyenesedett.
– Ó, Monseigneur, szörnyen éreztem magamat!
– Nahát, sosem gyanítottam volna, hogy Mr. Davenant
kegyetlenül bánik a gyerekekkel – jegyezte meg
őkegyelmessége. – Hogy vagy, Hugh? – Előrelépett, és ujjaival
éppen csak megérintette Hugh kinyújtott kezét. – Léon, kérlek,
fejezd ki viszontlátásom felett érzett örömödet azzal, hogy
összeszeded a sakkfigurákat! – szólt, azzal a kandallóhoz ment
és a tűznek háttal állt. Mellette Hugh.
– Jól érezted magadat? – kérdezte Hugh.
– Nagyon hasznos hét volt. Kitűnőek az utak errefelé.
Engedd meg, hogy felhívjam a figyelmedet, kedves Léon, hogy
egy jelentéktelen gyalog a szék alatt van. Nem bölcs dolog
figyelmen kívül hagyni a gyalogokat.
Hugh ránézett.
– Mit jelent ez? – kérdezte.
– Ez egyszerűen csak tanács, kedvesem. Kitűnő apa
lehettem volna. A filozófiám majdnem felér Chesterfieldével.
Hugh diszkréten nevetett.
– Chesterfield csodálatos társalgó.
– Egy kissé nehéz követni. Nos, Léon, most mi legyen?
– Hozzam a bort, uram?
– Mr. Davenant nyilván jól betanított. Nem, Léon, ne hozz
bort. Remélem, nem jelentett neked gondot, Hugh.
Léon aggódó pillantást vetett Davenant-ra. Volt egy-két
kisebb csörte kettőjük között. Hugh rámosolygott.
– Bámulatosan jól viselkedett – mondta.
Őkegyelmessége látta az aggódó pillantást és a megnyugtató
mosolyt.
– Nagy megkönnyebbülés ez nekem. Most megtudhatom az
igazat?
Léon komoran nézett rá, de egy szót sem szólt. Hugh
megérintette Avon karját.
– Volt néhány kisebb disputánk, Alastair. Ennyi.
 – És ki nyert? – érdeklődött őkegyelmessége.
– A végén kompromisszumot kötöttünk – jelentette ki Hugh
komolyan.
– Nagyon nem bölcs dolog. Ragaszkodnod kellett volna a
teljes kapitulációhoz – mondta a herceg, azzal felemelte
apródja állát és belenézett kék szemébe. – Én ezt tettem volna.
– Megcsípte a kecses arcot. – Ugye, gyermekem?
– Talán, Monseigneur.
A mogyoróbarna szem összeszűkült.
– Talán? Mi ez? Egy röpke hét alatt ilyen erkölcsi
romlásnak indultál?
– Nem, ó, nem! – Léon arcán megremegtek a gödröcskék. –
De néha, Monseigneur, nagyon makacs vagyok.
Természetesen mindig igyekezni fogok az ön kedvére tenni.
Avon elengedte.
– Hiszek neked – mondta váratlanul, és fehér kezével az ajtó
felé intett.
– Azt hiszem, hasztalan megkérdeznem, hol voltál – szólt
Hugh, amikor Léon már nem volt a helyiségben.
– Meglehetősen.
– Ahogy az a kérdés is hasztalan, hogy hova mész
legközelebb.
– Nem. Azt hiszem, válaszolhatok. Londonba megyek.
– Londonba? – kérdezte Hugh meglepetten. – Azt hittem,
néhány hónapig itt akartál maradni.
– Valóban, Hugh. Sosem volt ilyen szándékom. Ezért
néznek ferde szemmel rám szép lányok kedves mamái.
Kénytelen vagyok visszatérni Angliába. – Finom csirkebőr
legyezőt húzott elő a zsebéből, és kinyitotta.
– Mi kényszerít erre? – nézte Hugh komoran a herceg
legyezőjét. – Mi ez az újféle vonzódás?
Avon kartávolságra tartotta a legyezőt.
– Én is ezt kérdezem magamtól, kedves Hugh. Ez várt.
March küldte, aki könyörög… – zsebébe nyúlt, egy darab
papírt húzott elő, feltette a szemüvegét és hangosan olvasta az
odafirkált sorokat. – Könyörög… igen, itt van. „Ezt a szép
kicsi semmiséget küldöm neked. Szavamra, valóságos őrület
tört ki érte itt: minden magára valamit is adó férfi használja
hidegben és melegben egyaránt, így most ebben a hölgyekkel
vetekszünk. Könyörgök, használd, kedves Justin. Bizonyára te
is úgy találod, hogy gyönyörű a festése. Geronimótól vettem,
kifejezetten neked. Remélem, tetszenek az aranyozott pálcák.”
– Avon tekintetét a levélről a legyezőre emelte. Feketére volt
festve, arany mintákkal, aranyozott merevítőrudak tartották és
bojtok díszítették. – Vajon tetszik ez nekem?
– Piperkőcöknek való darab – felelte Hugh kurtán.
– Kétségtelenül. Mindazonáltal legalább lesz valami új
szóbeszédtéma Párizsban. Veszek Marchnak egy karmantyút.
Vagy talán egy hermelinprémet. Ugye megérted, hogy
haladéktalanul vissza kell térnem Angliába?
– Hogy átadd az ajándék karmantyút Marchnak?
– Pontosan.
– Úgy látom, hogy ezt megfelelő indoknak tartod. Léon is
veled megy?
– Ahogy mondod. Léon is velem tart.
– Még egyszer meg akartalak kérni, hogy add nekem.
A herceg hölgyeket megszégyenítő hévvel legyezte magát a
csirkebőr legyezővel.
– Ezt igazán nem tehetem, kedves barátom. Nagy illetlenség
lenne.
Hugh erre igen élesen nézett a hercegre.
– Ezt hogy érted, Justin?
– Lehetséges, hogy meg lennél tévesztve? Ó, jaj!
– Kérlek, magyarázd ezt meg!
– Azt hittem, mindent tudsz – sóhajtott őkegyelmessége. –
Nyolc napig a gondjaidra bíztam Léont, és annyira nem tudsz
semmit arról a megtévesztésről, amit régóta folytat, mint az
első napon, amikor bemutattam neked.
 – Ezt hogy érted?
– Úgy, kedves barátom, hogy Léon nem Léon, hanem
Léonie.
Davenant felemelte a kezét.
– Ezek szerint tudtad!
Őkegyelmessége abbahagyta önmaga legyezését.
– Hogy tudtam-e? Kezdettől fogva. És te?
– Úgy egy héttel az után, hogy ide került. Reméltem, hogy
nem tudsz semmit.
– Ó, kedves Hugh! – Avon rázkódott a nevetéstől. – Azt
hitted, olyan naiv vagyok! Csak azért bocsátok meg neked,
mert visszaállítottad a tudásodba vetett hitemet.
– Nem is álmodtam, hogy gyanítod! – szólt Hugh, és gyors
léptekkel fel-alá járkált a szobában. – Jól titkoltad!
– Te is, drága barátom – mondta Avon, és ismét ütemesen
legyezte magát.
– Mi volt a célod azzal, hogy hagytad ezt a csalást
folytatódni?
– És mi volt a te célod kedves Hugh?
– Féltem, mi lesz, ha rájössz, mi az igazság. El akartam
távolítani mellőled ezt a gyermeket.
Őkegyelmessége lassan, szinte csukott szemmel mosolygott.
– A legyező jól kifejezi az érzelmeimet. Kezet-lábat kell
csókolnom Marchnak érte. Képletesen szólva, természetesen –
mondta, és előre-hátra mozgatta a legyezőt. Davenant egy
pillanatra nézte, csak nézte. Bosszantotta a herceg
közönyössége. Aztán önkéntelenül felnevetett.
– Justin, könyörgök, tedd le azt a legyezőt! Most, hogy
tudod, hogy Léon lány, mit fogsz tenni? Könyörgök, add
nekem…
– Kedves Hugh barátom! Gondold meg! Hiszen csak
harmincöt éves vagy… még szinte gyerek. Nagyon illetlen
lenne. Én jóval negyven felett vagyok. Veterán, ezért
ártalmatlan.
 – Justin… – szólította meg Hugh, azzal odalépett hozzá és
kezét a karjára tette. – Üljünk le, beszéljük ezt meg…
nyugodtan, értelmesen!
A legyező megállt.
– Nyugodtan? Azt hitted, üvöltözni akarok veled?
– Nem. Ne komolytalankodj, Justin! Ülj le!
Avon egy székhez lépett, leült a karfára.
– Ha felizgatod magadat, kedvesem, olyan vagy, mint egy
kerge birka. Hidd el, ilyenkor szinte kibírhatatlanná válsz.
Hugh erőt vett ajka remegésén, leült a herceggel szembe.
Avon kinyújtotta a kezét, megfogta a közelben álló kicsi,
vékony lábú asztalt és maguk közé húzta.
– Így nagyobb biztonságban érzem magam. Folytasd, Hugh.
– Justin, nem tréfálok…
– Ó, kedves Hugh!
–… és azt akarom, hogy te is beszélj komolyan velem. Tedd
le azt az átkozott legyezőt!
– Ez haragra gerjeszt téged? Ha rám támadsz, segítségért
kiáltok – mondta, de összecsukta a legyezőt és kezében tartotta.
– Csupa fül vagyok, drága barátom.
– Justin, te meg én barátok vagyunk, ugye? Ez egyszer
beszéljünk nyíltan!
– De hiszen te mindig nyíltan beszélsz, kedves Hugh! –
dünnyögte őkegyelmessége.
– Elismerem… kedves voltál a kis Léonhoz; sok mindent
megengedtél neki. Időnként úgy viselkedtél vele, hogy alig
ismertem rád. Arra gondoltam… nos… mindegy is, mit
gondoltam. És egész végig tudtad, hogy lány.
– Nagyon érdekel téged ez az egész – jegyezte meg Avon.
– Tudtad, hogy lány. Miért engedted neki, hogy fenntartsa
ezt a látszatot? Mi a szándékod vele?
– Hugh… – szólt Avon, közben az asztalt ütögette a
legyezővel. – Kínos aggódásod arra késztet, hogy feltegyem a
kérdést: mit akarsz vele?
 Davenant láthatóan felháborodott.
– Istenem, Justin, te azt hiszed, hogy vicces vagy?
Komolyan mondom: eltávolítom mellőled, akár az életem árán
is.
– Ez kezd érdekessé válni – felelte Avon. – Ugyan hogy
veszed el tőlem, és miért?
– Hogy kérdezhetsz ilyent? Sosem gondoltam volna, hogy
képmutató vagy, Justin – szólt Avon, és kinyitotta a legyezőt. –
Ha engem kérdezel, Hugh, nem tudnám megmondani, miért
vagyok ilyen türelmes veled.
– Tudom, hogy a modorom elég nyers. De kedvelem Léont,
és ha hagyom, hogy a magadévá tedd… ezt az ártatlanságot…
– Óvatosan, Hugh, csak óvatosan!
– Ha hagyom, hogy… én…
– Nyugodj meg, drága barátom. Ha nem tartanék attól, hogy
kárt teszel benne, kölcsönadnám neked a legyezőmet.
Tudassam veled a szándékaimat?
– Ezt akarom!
– Erre valahogy nem számítottam. Furcsa, hogy az ember
mennyire tud tévedni. Vagy hogy ketten mennyire tudnak
tévedni. Meg fogsz lepődni, ha elmondom, hogy kedvelem
Léont.
– Nem. Nagyon szép nő lesz belőle.
– Emlékeztess egy napon arra, hogy tanítsalak meg, hogyan
kell a gúnyos mosolyt helyesen kivitelezni. A tied eltúlzott,
ezért inkább grimaszra hasonlít. Inkább csak halványan
emelkedjen a száj széle. De hogy folytassam: legalábbis meg
fogsz lepődni, ha azt mondom, hogy sosem gondoltam Léonie-
ra úgy, mint szép lányra.
– Felettébb meglep.
– Ez már sokkal jobb, drága barátom. Fogékony tanuló
vagy.
– Justin, lehetetlen vagy! Ez nem nevetség tárgya!
– Nyilvánvalóan nem. Szigorú gyám áll előtted.
 – Ezt nem értem.
– Léonie-t Angliába viszem, és ott hagyom a húgom
szárnyai alatt, egészen addig, míg nem találok egy diszkrét
hölgyet, aki gardedámja és társalkodónője lehet Mademoiselle
Léonie de Bonnard-nak. A legyező ezúttal is hűen fejezi ki
érzéseimet – mondta, és a levegőbe suhintott vele. Hugh erre
nem szólt semmit, tátott szájjal csodálkozott.
– A… gyámod! De… miért?
– Ó, a hírnevem! – sopánkodott őkegyelmessége. –
Szeszély, Hugh. Szeszély.
– Adoptálod? A fogadott lányod lesz?
– Igen.
– Mennyi időre? Ha csak szeszély…
– Nem az. Megvan az okom. Léonie nem megy el
mellőlem… mondjuk egészen addig, amíg nem találunk neki
megfelelőbb otthont.
– Úgy érted, amíg férjhez nem megy?
A vékony fekete szemöldök hirtelen összerándult.
– Nem így értettem, de maradjunk ennyiben. Minden jel arra
mutat, hogy Léonie olyan biztonságban van velem, amilyen
biztonságban… nem találok jobb hasonlatot… veled lenne.
Hugh felállt
– Én… te… Szent isten, Justin, te tréfálsz?
– Egyáltalán nem tréfálok.
– Komolyan gondoltad, amit mondtál?
– Úgy tűnik, kissé meg vagy hökkenve, barátom.
– Akkor ezúttal farkas helyett bárány vagy – felelte Hugh.
Elmosolyodott, kezet nyújtott. – Ha igazat mondtál… és
szerintem igen…
– Nagyon felmagasztalsz – mormogta őkegyelmessége.
–… olyasmit teszel, ami…
–… ami egyáltalán nem jellemző rám.
– Átkozottul jó!
– De még nem tudod, milyen megfontolásból teszem.
 – Vajon te magad tudod, milyen megfontolásból cselekszel?
– kérdezte Hugh halkan.
– Nagyon talányos vagy, Hugh. Azzal áltatom magamat,
hogy nagyon is jól tudom, milyen indítékból teszem.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos – szólt Hugh, és
visszaült. – Meglepetést okoztál nekem. És most? Léon tudja,
hogy rájöttél a… titkára?
– Nem.
Hugh néhány pillanatig nem szólt egy szót sem.
– Ha megmondod neki, hogy tudod, talán nem akar veled
maradni – mondta ki végül.
– Lehetséges. De az enyém, és azt kell tennie, amire
utasítom.
Hugh hirtelen ismét felállt és az ablakhoz ment.
– Justin, nekem ez nem tetszik.
– Megkérdezhetem, miért nem tetszik ez neked?
– Azért, mert… túlságosan rajong érted.
– Nos?
– Nem lenne jobb intézkedéseket tenni és… elküldeni?
– Na és hova, te élő lelkiismeret?
– Nem tudom.
– Ó, sokat segítettél! Mivel nekem sincs ötletem, nyugodtan
elvethetjük ezt az ötletet.
Hugh megfordult, visszalépett az asztalhoz.
– Hát jó. Tudom, hogy nem ártasz, Justin. Mikor… vetsz
véget a fiúságának?
– Amikor Angliába érünk. Tudod, a lehető legtovább
igyekszem halogatni ezt a pillanatot.
– Miért?
– Ennek egyik oka, drága barátom az, hogy szégyellni fogja
magát előttem fiúöltözékében, ha már tudja, hogy tudom a
titkát. A másik… a másik ok… – elhallgatott, legyezőjét
tanulmányozta, elkomorult. – Nos, beszéljünk nyíltan.
Megkedveltem Léont, és nem akarom Léonie-ra cserélni.
 – Gondoltam – bólintott Hugh. – Legyél kedves Léonie-val,
Justin.
– Ez a szándékom – felelte a herceg és meghajolt.
 Kilenc

Léon és Léonie

A következő hét elején Davenant elhagyta Párizst és Lyonba

ment. Ugyanezen a napon Avon hívatta gondnokát, Walkert és
tájékoztatta, hogy másnap elhagyja Franciaországot. Walker
hozzászokott már gazdája hirtelen döntéseihez és egyáltalán
nem lepődött meg. Diszkrét ember volt, nyugalmából
kimozdíthatatlan. Sok éve állt Avon alkalmazásában, és mivel
következetesen becsületesnek és megbízhatónak bizonyult, a
herceg a párizsi ház vezetésével bízta meg. Mivel
őkegyelmessége tulajdonában volt egy másik ház is, a londoni
St. James téren, és mindkét házat teljes személyzettel tartott,
Walker számára ennek a posztnak nagy jelentősége volt.
Walker feladata volt, hogy az Avon-házat olyan rendben tartsa,
hogy mindig a herceg vagy testvére rendelkezésére álljon.
Walker a könyvtárból egyenesen a személyzeti szárnyba
ment és szólt Gastonnak, a komornyiknak, Meekinnek a
lovásznak és Léonnak, az apródnak, hogy másnap reggel
legyenek készek, mert őkegyelmességével elhagyják Párizst.
Léon a házvezetőnő szobájában az asztal mellett ült, lábát
lógázta és egy szelet tortát majszolt. Madame Dubois széles
karosszékben ült a kandalló mellett, és elmerengve nézte a fiút.
Dubois asszony tartózkodó mosollyal fogadta Walkert, mert
kedves asszony volt, de Léon csak egy pillantást vetett az
ajtóban álló mesterkélt alakra, kissé lehajtotta a fejét és
folytatta az evést.
 – Eh bien, m'sieur. – Madame lesimította a szoknyáját, a
gondnokra mosolygott.
– Elnézését kérem, hogy zavarom, asszonyom – hajolt meg
Walker. – Léont kerestem.
Léon fészkelődött egy kicsit, hogy szembenézhessen vele.
– Hiszen lát engem, Walker – felelte Léon.
Walker arca enyhén megrándult. A személyzetben egyedül
Léon nem tette hozzá az úr megszólítást a nevéhez.
– Őkegyelmessége néhány perccel ezelőtt értem küldött,
hogy közölje, holnap Londonba megy. Azért jöttem, hogy
szóljak, Léon, készülj, mert el kell kísérned.
– Ugyan! Nekem ma délelőtt mondta – szólt Léon
megvetően.
Madame Dubois bólintott.
– Igen, és bejött hozzám, hogy még egy utolsó tortát
megegyen velem – sóhajtott hevesen. – Ami azt illeti, nehéz
szívvel gondolok arra, hogy el kell veszítenem téged, Léon. De
te… te egy vidám kis hálátlan fiú vagy!
– Tudja, még sosem jártam Angliában – szabadkozott Léon.
– Annyira izgatott vagyok, ma mère.
– Ah, c'est cela! Annyira izgatott vagy, hogy elfelejted a
kövér, öreg Madame Dubois-t.
– Nem. Esküszöm, hogy nem! Walker, kér egy kicsit
madame süteményéből?
Walker kihúzta magát.
– Köszönöm, nem.
– Voyons, megsérti a szakácsművészetét, ma mère! –
kuncogott Léon.
– Biztosíthatom, asszonyom, hogy erről szó sincs – mondta
Walker, azzal meghajolt az asszonyság felé és távozott.
– Olyan, mint egy teve – jegyezte meg az apród kedvesen.


Ugyanezt a megjegyzést tette másnap őkegyelmessége előtt is a
hintóban, Calais felé.
– Teve? – kérdezte őkegyelmessége. – Miért?
– Hááát… – szólt León orrát felhúzva. – Egyszer régen
láttam egyet, és emlékszem, nagyon magasan tartotta a fejét és
úgy vigyorgott, mint Walker. Tudja, Monseigneur, az is
nagyon méltóságteljes állat volt.
– Értem.
Őkegyelmessége ásított, még jobban hátradőlt a sarokban.
– Gondolja, hogy kedvelni fogom Angliát, Monseigneur? –
tette fel a kérdést Léon.
– Remélhetőleg igen, gyermekem.
– És… és gondolja, hogy tengeribeteg leszek a hajón?
– Remélem, nem.
– Én is remélem – jegyezte meg Léon őszintén.

Az utazás, mint kiderült, meglehetősen eseménytelen volt. Egy

éjszakát töltöttek a calais-i út mellett, másnap felszálltak az
éjszakai hajóra. Léon legnagyobb elégedetlenségére
őkegyelmessége saját kabinjába küldte, szigorúan meghagyva,
hogy maradjon is ott. Talán ez volt az első alkalom, hogy Avon
a fedélzeten töltötte a Csatornán való átkelés szinte teljes
idejét. Egyszer lement a kis kabinba, és Léont egy széken alva
találta; felemelte, gyengéden a priccsre helyezte,
szőrmetakaróval takarta be. Aztán kiment, és egész este a
fedélzeten járkált fel-alá. Amikor másnap reggel Léon
megjelent a fedélzeten, megdöbbent, hogy gazdája egész éjjel
ott volt, és ennek a döbbenetének hangot is adott. Avon
meghúzta egy hajtincsét, aztán reggeli után lement és egészen
Doverig aludt. Aztán előjött és bágyadtan partra szállt;
nyomában Léon. Gaston az elsők között lépett partra, és mire a
herceg a kikötői fogadóhoz ért, cselekvésre késztette a
fogadóst. Külön szoba várta őket, az ebéd már az asztalon volt.
Léon némi rosszallással és nem kis meglepetéssel nézte az
ételt. Az asztal egyik végén angol marha hátszín, mellette
sonka és néhány kappan. A másik végén kövér kacsa
tésztákkal, pudingokkal. Volt egy palack burgundi és egy
kancsó habzó sör is.
– Nos, Léon?
Léon megfordult. Őkegyelmessége belépett a helyiségbe,
mögötte állt, magát legyezte. Léon komoran nézte a legyezőt,
elítélő tekintetét látva Avon elmosolyodott.
– Nem tetszik neked a legyező, gyermekem?
– Egyáltalán nem tetszik, Monseigneur.
– Bánatot okozol nekem ezzel. Mit gondolsz az angol
ételekről?
Léon a fejét ingatta.
– Szörnyű, Monseigneur. Ez… ez egészen barbár.
A herceg nevetett és az asztalhoz lépett. Léon azonnal
mellette termett, feltett szándéka volt, hogy a széke mögé áll.
– Gyermekem, remélem, észlelted, hogy két teríték van. Ülj
le! – Zsebkendőt terített maga elé, kést, villát vett kézbe. –
Esetleg kacsát ennél?
Léon félénken leült.
– Igen, Monseigneur. – Kiszolgálták, enni kezdett. Avon
megfigyelte, hogy idegesen, de elegánsan étkezett.
– Ez… ez tehát Dover – jegyezte meg Léon kis idő múltán
kellemes társalgási hangon.
– Igaz, gyermekem – felelte őkegyelmessége. – Ez Dover.
Tetszik?
– Igen, Monseigneur. Meglehetősen furcsa látni, hogy
minden angol, de tetszik. Természetesen nem tetszene, ha ön
nem lenne itt.
Avon egy kis burgundit töltött a poharába.
– Attól tartok, hízelegsz – szólt komoran.
 Léon mosolygott.
– Nem, Monseigneur. Látta a fogadóst?
– Jól ismerem. Mi van vele?
– Olyan alacsony, olyan kövér, és olyan nagyon, nagyon
fényes az orra! Amikor meghajolt ön előtt, Monseigneur, azt
hittem, kipukkad! Olyan vicces volt! – mondta, a szeme
csillogott.
– Szörnyű gondolat, gyermekem. Úgy tűnik, meglehetősen
rémes humorod van.
Léon vidáman felnevetett.
– Tudja, Monseigneur – szólt Léon egy makacs falattal
bajlódva –, tegnap láttam először a tengert. Csodálatos. De egy
ideig a gyomrom is le-fel hullámzott tőle. Így – mutatta
kezével a mozgást.
– Kedves Léon! Igazán nem akarok erről a témáról asztalnál
beszélni. Rosszul vagyok tőle.
– Hát, én is rosszul voltam tőle, Monseigneur. De nem
hánytam. Nagyon erősen összeszorítottam a számat.
Avon felkapta a legyezőjét, és gyengéden Léon kezére
csapott.
– Könyörgök, ki se nyisd, gyermekem!
Léon az ujjait dörzsölte és sértett csodálkozással nézett a
hercegre.
– Igen, Monseigneur, de…
– És ne ellenkezz!
– Nem, Monseigneur. Nem akartam ellenkezni. Én csak…
– Kedves Léon, most is ellenkezel. Nagyon fárasztónak
talállak.
– Csak meg akartam magyarázni, Monseigneur – szólt Léon
nagy méltósággal.
– Akkor kérlek, ne magyarázz. A kacsának szenteld
energiáidat.
– Igenis, Monseigneur.
 Léon vagy három percig szó nélkül evett. Aztán újra
felnézett.
– Mikor indulunk Londonba, Monseigneur?
– Micsoda eredeti gondolat! – jegyezte meg
őkegyelmessége. – Körülbelül egy óra múlva.
– Akkor, ha befejeztem a reggelimet, elmehetek egy kicsit
sétálni?
– Sajnálattal kénytelen vagyok megtagadni az engedélyt.
Beszélnem kell veled.
– Beszélni velem? – kérdezett vissza Léon.
– Olyan őrült gondolatnak tűnik? Valami fontosat akarok
mondani. Most mi a baj?
Léon az utálathoz hasonló ábrázattal vizsgált egy darab
véres hurkát.
– Monseigneur, ez… – mutatott undorral az ételre. – Ez nem
emberi eledel! Fúj!
– Valami nincs rendben? – érdeklődött őkegyelmessége.
– Semmi sincs rendben! – fakadt ki Léon. – Először a hajón
kapok hányingert, aztán megint rosszul leszek egy utálatos…
hogy is hívják? Hurka? Micsoda név! Monseigneur, nem
szabad megennie! Attól…
– Kérlek, ne írd le a valószínű tüneteimet, és a magadéiról
se beszélj, gyermekem. Bizonyára mindezt rendkívül rossz
néven veszed, de kérlek, próbáld elfelejteni! Egyél egy kis
süteményt!
Léon elvett egy kis süteményt, és majszolni kezdte.
– Angliában mindig ilyesmit esznek, Monseigneur? –
kérdezte a marhahúsra és a hurkákra mutatva.
– Mindig, gyermekem.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha nem maradnánk itt sokáig –
jelentette ki Léon határozottan. – Nem kérek többet.
– Akkor gyere ide! – szólt őkegyelmessége, azzal a kandalló
mellé lépett és leült a tölgyfa lócára. Léon engedelmesen odaült
mellé.
 – Igen, Monseigneur?
Avon a legyezőjével kezdett játszani. Arckifejezése
meglehetősen komor volt. Kissé összehúzta a szemöldökét,
Léon pedig erősen gondolkodott, mivel sérthette meg gazdáját.
Avon hirtelen megfogta Léon kezét és erős, hideg szorításban
tartotta.
– Gyermekem, most vált szükségessé, hogy véget vessek
annak a kis komédiának, amit te és én játszottunk eddig. –
Elhallgatott, tágra nyílt szempárban nyugtalanságot látott
rebbeni. – Nagyon kedvelem Léont, gyermekem, de ideje, hogy
Léonie legyen.
A kicsi kéz megremegett.
– Monseigneur!
– Igen, gyermekem. Az elejétől fogva tudtam. – Léonie
mereven ült. A megrémült teremtés a férfi szemébe nézett.
Avon herceg a másik kezével megpaskolta a fehér orcát. – Ez
egyáltalán nem olyan nagy dolog, gyermekem – nyugtatta.
– Ön… ön… nem küld el engem?
– Nem. Hiszen megvettelek, ugye?
– Maradhatok az apródja?
– Nem az apródom leszel, gyermekem. Sajnálom, de ez nem
lehetséges.
A kis test minden tartása megszűnt. Léonie felzokogott,
arcát a herceg kabátujjába temette.
– Ó, kérem! Kérem!
– Húzd ki magad, gyermekem! Nem akarom, hogy
tönkretedd a kabátomat! Még nem hallottál mindent.
– Nem! Nem! – szólt a fojtott hang. – Hadd maradjak Léon!
Kérem, hadd legyek Léon!
Őkegyelmessége felemelte.
– Nem az apródom leszel, hanem a gyámleányom. A
leányom. Ez olyan borzalmas?
– Nem akarok lány lenni! Ó, kérem, Monseigneur, kérem! –
könyörgött Léonie, és a tölgyfa lócáról a padlóra csusszant, a
herceg lábához térdelt, megragadta kezét. – Kérem, mondja,
hogy nem kell lánynak lennem! Monseigneur! Kérem,
mondjon igent, hogy fiú maradhassak!
– Nem, gyermekem. Töröld le könnyeidet és figyelj rám! Ne
mondd, hogy elvesztetted a zsebkendődet!
Léonie elővette a zsebkendőt és megtörölte a szemét.
– Én… nem akarok… lány lenni!
– Ostobaság, kedvesem. Sokkal kellemesebb lesz a
lányomnak, mint az apródomnak lenned.
– Nem!
– Megfeledkezel magadról – figyelmeztette őkegyelmessége
szigorúan. – Nem tűrök ellentmondást.
Léonie ismét zokogást fojtott vissza.
– Bocsásson… bocsásson meg, Monseigneur.
– Nincs semmi baj. Amint Londonba érünk, elviszlek a
húgomhoz… ne, ne szólj semmit… a húgom Lady Fanny
Marling. Megérted, gyermekem, hogy nem élhetsz velem egy
fedél alatt, amíg nem találok neked egy megfelelő hölgyet,
aki… a gardedámod lesz.
– Nem! Ezt én nem akarom!
– Azt fogod tenni, amit mondok neked, drága gyermekem.
A húgom majd új rangodhoz méltóan felöltöztet és megtanít
lányként viselkedni. Megtanulod ezeket a dolgokat…
– Nem. Soha! Soha!
–… ez a parancsom. Aztán, amikor készen vagy, visszajössz
hozzám, és bevezetlek a társaságba.
Léonie a herceg kezét rángatta.
– Nem megyek a húgához, uram! Én csak Léon leszek! Nem
kényszeríthet, hogy azt tegyem, amit ön akar. Monseigneur,
nem teszem meg!
Őkegyelmessége némi elkeseredettséggel nézett le rá.
– Ha még az apródom lennél, tudnám, hogyan bánjak veled!
– Igen, igen! Verjen meg, ha úgy tetszik, de hadd maradjak
az apródja! Kérem, Monseigneur!
 – Sajnálatos módon ez lehetetlen. Ne feledd, gyermekem,
hogy az enyém vagy, és engedelmességgel tartozol nekem.
Léonie erre tehetetlen tömeggé roskadt a pad mellett és a
kezében tartott kézbe zokogott. Avon vagy három percig
hagyta korlátlanul sírni. Aztán elhúzta a kezét.
– Azt akarod, hogy teljesen elküldjelek?
– Ó! – Léonie felnézett. – Monseigneur, kérem, ne tegye!
Ön… ó, ne!
– Akkor engedelmeskedsz nekem. Megértetted?
Hosszú csend következett. Léonie reményvesztetten nézett a
hideg mogyoróbarna szempárba. Ajka remegett, hatalmas
könnycsepp gördült le az arcán.
– Igen, Monseigneur – súgta, és lehajtotta göndör fürtű fejét.
Avon előrehajolt, átölelte, magához húzta a gyerekes testet.
– Jó gyerek – mondta könnyeden. – A kedvemért tanulj meg
lánynak lenni, Léonie!
A lány közelebb simult hozzá, fürtjei a férfi állát
csiklandozták.
– Ezzel… ezzel a kedvére teszek, Monseigneur?
– Mindenekfelett, gyermekem.
– Akkor… akkor megpróbálom – szólt Léonie, mint egy
bánatos macska. – Ugye… nem… hagy a húgánál… sokáig?
– Csak addig, amíg találok valakit, aki vigyáz rád. Aztán a
vidéki házamba mész és megtanulsz udvariasan meghajolni,
legyezővel flörtölni, mosolyogni, szeszélyesnek lenni…
– Azt nem!
– Remélem, hogy nem – szólt őkegyelmessége halvány
mosollyal. – Gyermekem, nem kell ilyen tragikusan felfogni a
dolgot!
– Olyan sokáig… nagyon sokáig voltam Léon! Nagyon,
nagyon nehéz lesz!
– Szerintem is – felelte Avon, és elvette tőle a gyűrött
zsebkendőt. – De igyekszel megtanulni, amit tanítanak neked,
hogy büszke lehessek a gyámleányomra.
 – Tudna büszke lenni rám, Monseigneur? Rám?
– Ez meglehetősen valószínű, gyermekem.
– Ez tetszene – szólt Léonie boldogabban. – Az nagyon jó
lesz.
A herceg szép ívű ajka megrezzent.
– Ezek szerint méltó leszel hozzám? Bárcsak Hugh is
hallaná ezt!
– Ő… ő is tudja?
– Kiderült, gyermekem, hogy az elejétől fogva tudta. Hadd
javasoljam, hogy ne térdelj itt, hanem ülj vissza.
Léonie ismét elfoglalta helyét a lócán, és bánatosan
szusszant.
– Alsószoknyát kell viselnem, és nem káromkodhatok, és
mindig egy nővel kell lennem. Ez nagyon nehéz, Monseigneur.
Nem szeretem a nőket, önnel akarok lenni.
– Kíváncsi vagyok, mit fog neked mondani Fanny –
jegyezte meg őkegyelmessége. – A húgom, Léonie, tetőtől
talpig nőből van.
– Olyan, mint ön? – kérdezte Léonie.
– Ezt meg hogy értsem? – érdeklődött őkegyelmessége. –
Nem olyan, mint én, gyermekem. Aranyszín haja és kék szeme
van. Tessék?
– Csodálkozásomnak adtam hangot, uram.
– Úgy tűnik, elfogult vagy a megjegyzésemmel
kapcsolatban. Ez egyáltalán nem nőies, kedvesem.
Engedelmeskedni fogsz Lady Fannynak, és nem gúnyolod az
aranyszín hajáért.
– Természetesen nem fogom gúnyolni. Hiszen a húga,
Monseigneur – felelte Léonie. – Ön szerint kedvelni fog
engem? – Aggódó szemvillanással nézett fel a hercegre.
– Miért ne kedvelne? – felelte őkegyelmessége kedélyesen.
Léonie ajkán enyhe mosoly rebbent.
– Ó… ó… nem tudom, Monseigneur!
– A kedvemért kedves lesz hozzád.
 – Köszönöm – rebegte Léonie szemét lesütve. Aztán, mivel
Avon nem szólalt meg, felpillantott, arcán megjelent a
csintalan gödröcske.
Avon a hajába, göndör fürtjei közé túrt, mintha még mindig
fiú lenne.
– Felvidítasz. Fanny igyekszik majd megszerettetni veled
saját nemedet. Azt hiszem, ezt nem akarom.
– Nem, Monseigneur. Csak önmagam leszek. – Kezet
csókolt a hercegnek, ajka megremegett. Igyekezett uralkodni
magán, könnyein át is mosolygott. – Elvette a zsebkendőmet,
Monseigneur.
 Tíz

Lady Fanny jóindulatúságát sérelem éri

A kanapén elnyújtózó Lady Fanny Marling unalmasnak találta

az életet. Félretette a verses kötetet, ami fölött ásítozott és a
válla fölött a borítóra hulló aranyszín hajtinccsel kezdett
játszani. A hölgy en déshabilleé21 tartózkodott otthon, könnyű
ruhában, fején Mechlin főkötő, kék szalagja csinos masnira
volt kötve az álla alatt. Kék köntöst, tökéletes vállán széles
vállkendőt viselt; ahogy a helyiség, amelyben tartózkodott
arany, kék és fehér színben pompázott, volt oka elégedettnek
lenni magával és a környezetével. Elégedett volt, de még
elégedettebb lett volna, ha lett volna valaki, akivel
megoszthatja ezt az esztétikai örömöt. Ezért amikor
meghallotta, hogy valaki csenget az ajtón, porcelánkék szeme
felragyogott, és kinyújtotta kezét a tükréért.
Néhány percen belül fekete inasa kopogott az ajtón. Letette
a tükröt és megfordult, hogy szembenézzen vele.
Pompey vigyorgott és gyapjas fejével bólogatott.
– Úr jött látogatni, ma'am!
– Mi a neve? – kérdezte a hölgy.
Az inas mögül lágy hang csendült fel.
– A neve, kedves Fanny: Avon. Szerencsés vagyok, hogy
itthon talállak.

21
fr.: minden szertartás/elegancia nélkül
 Fanny felsikoltott, összecsapta a kezét és máris ugrott
üdvözölni bátyját.
– Justin! Hát te vagy az! Ó, milyen csodálatos! – Nem
engedte, hogy bátyja az ujjai hegyét csókolja meg, hanem
átfogta a nyakát és megölelte. – Nahát! Jó régen nem láttalak!
A szakács, akit küldtél, valóságos csoda! Edward nagyon fog
örülni, hogy itt vagy. Micsoda ételek! És olyan szószt készített
a legutóbbi estélyemre, hogy le sem tudom írni!
A herceg kibontakozott az ölelésből és kirázta mandzsettáit.
– Úgy tűnik, Edward és a szakács kicsit összegabalyodott a
gondolataidban – jegyezte meg a herceg. – Remélem, jól vagy,
Fanny.
– Igen! Ó, igen, jól vagyok. És te? Justin, el sem tudod
képzelni, mennyire örülök, hogy visszajöttél! Szavamra,
rettenetesen hiányoztál! Na de… mi ez? – Tekintete a hosszú
kabátba burkolózott Léonie-ra rebbent. Ott állt a lány, egyik
kezében háromszögletű kalapja, a másikkal a herceg kabátját
fogta.
Őkegyelmessége kioldotta ruhája szoros markolását és
megengedte, hogy Léonie a kezét fogja.
– Ez, kedvesem tegnapig az apródom volt. Mától a
gyámgyermekem.
Fanny levegő után kapkodott és egy lépést hátrált.
– A gyám… a gyámgyermeked? Ez a fiú? Justin, neked
elment az eszed?
– Nem, kedvesem, nem ment el az eszem. Van szerencsém
bemutatni Mademoiselle Léonie de Bonnard-t.
Fanny elvörösödött. Kihúzta magát, tekintetében dölyfös
felháborodottság villant.
– Valóban, sir? Megkérdezhetem, miért hozta ide… a
gyámoltját?
Léonie egy kicsit összébb húzta magát, de egy szót sem
szólt. Avon hangja bársonyosabb lett.
 – Azért hoztam el hozzád, Fanny, mert ő a gyámleányom, és
még nem találtam számára gardedámot. Gondolom, örömmel
elfogadna téged.
Fanny finom orrcimpája megremegett.
– Így gondolod? Justin, hogy merészeled? Hogy merészeled
ide hozni? – Toppantott. – Most mindent elrontottál!
Gyűlöllek!
– Beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt? – szólt
őkegyelmessége. – Gyermekem, kérlek, várj meg ebben a
helyiségben. – Azzal a szoba másik végébe ment és kinyitott
egy ajtót, amely előszobára nyílt. – Menj, gyermekem!
Léonie gyanakvón nézett fel rá.
– De nem megy el?
– Nem megyek el.
– Ígérje meg! Kérem! Meg kell ígérnie!
– Micsoda hóbort, hogy ennyire odavagy az ígéretekért és
eskükért! – sóhajtott Avon. – Megígérem, gyermekem.
Léonie ekkor elengedte a kezet és belépett a szomszédos
helyiségbe. Avon becsukta mögötte az ajtót és megfordult,
hogy szembenézzen haragos húgával. Zsebéből elővette és
kitárta a legyezőt.
– Valóban nagyon ostoba vagy, kedves húgom – mondta a
kandallóhoz lépve.
– Legalább némi tiszteletet érdemelnék. Azt hiszem, nagyon
tisztességtelen lépés volt idehozni a… a… a te…
– Folytasd csak, Fanny. Az én…
– A gyámoltadat! Ez nem való! Edward nagyon-nagyon
dühös lesz, és gyűlöllek!
– Most, hogy könnyítettél magadon és kifejezted ebbéli
érzelmedet, nyilván megengeded, hogy elmondjam, mi a valós
helyzet – mondta őkegyelmessége. Szemét szinte egészen
becsukta, vékony ajka megvető mosolyra görbült.
– Nem kérek semmiféle magyarázkodásból! Azt akarom,
hogy vidd el innen ezt a valakit!
 – Ha a történetem végére értem és még mindig ez a
kívánságod, elviszem. Ülj le, Fanny. Az erény dühének
kifejezése engem teljességgel hidegen hagy.
A hölgy lerogyott egy székbe.
– Azt hiszem, ez nagyon barátságtalan lépés volt. Ha
Edward bejön, dühöngeni fog.
– Akkor reméljük, hogy nem jön be. Elbűvölő a profilod,
kedves húgom, de jobban szeretnék a szemedbe nézni.
– Ó, Justin! – a hölgy dühéről elfeledkezve összecsapta a
kezét. – Még mindig elbűvölőnek tartod? Esküszöm, amikor
ma reggel a tükörbe néztem, egyenesen ijesztőnek találtam
magamat. Azt hiszem, öregszem. Ó, el is felejtettem már a
haragomat. Nem vagyok dühös rád. Ami azt illeti, annyira
örülök, hogy viszontlátlak, hogy nem tudok dühös lenni. De
meg kell magyaráznod, Justin!
– Egy bejelentéssel kell kezdenem a magyarázatot, Fanny.
Nem vagyok szerelmes Léonie-ba. Ezt csak azért mondom,
hátha így egyszerűbbnek találod a dolgot – mondta, azzal a
kanapéra dobta a legyezőt és elővette tubákos szelencéjét.
– De ha nem vagy szerelmes belé, miért… mit… Justin, én
ezt nem értem. Olyan idegesítő tudsz lenni!
– Könyörgök, fogadd el legalázatosabb bocsánatkérésemet.
Okom van arra, hogy örökbe fogadom ezt a gyereket.
– Francia? Hol tanult angolul? Kérlek, adj magyarázatot!
– Azon vagyok, kedves húgom. Engedd meg, hogy
megjegyezzem, erre eddig igen kevés lehetőséget adtál.
A hölgy ajka lebiggyedt.
– Most dühös vagy. Hát jó, kezdd el, Justin! Egyébként
nagyon szép gyerek!
– Köszönöm. Párizsban találtam egy este. Fiúruhában volt,
az elég… kellemetlen bátyja elől menekült. Kiderült, hogy a
bátyja és az ő érdemes felesége tizenkét éves kora óta
kényszerítették, hogy fiú szerepet játsszon. Így több hasznát
vehették. Tudod, amolyan alantas kocsmát vezetnek.
 Fanny az égnek emelte tekintetét.
– Egy kocsmai némber! – Megborzongott, illatos
zsebkendőjét az orrához emelte.
– Pontosan. Hirtelen felindulásomban, mondhatni lovagi
szeszélyből megvettem Léonie-t, vagy ahogy önmagát nevezte,
Léont, és hazavittem magammal. Az apródom lett.
Biztosíthatlak, előkelő körökben nem kis figyelmet vont
magára. Kedvemet leltem abban, hogy egy ideig fiúként
tartom. Azt hitte, nem tudom, mi ő valójában. Valóságos
hősnek tartott. Igen, hát nem szórakoztató?
– Ez borzasztó! A lány természetesen azt reméli, hogy titkos
viszonyba keveredhet veled. Ó, Justin! Hogy lehettél ennyire
bolond?
– Kedves Fanny! Ha egy kicsit jobban megismered Léonie-
t, nem fogod azzal vádolni, hogy alantas tervei vannak velem
kapcsolatban. Igazán az a gyermek, aminek leírtam. Vidám,
csintalan, bizalomteljes gyermek. Olyan érzésem van, hogy
nagyszülőként tekint rám. Összefoglalva: amint megérkeztünk
Doverbe, megmondtam neki, hogy tudom a titkát. Talán
meglepőnek találod, Fanny, de a feladat átkozottul nehéz volt.
– Meglepőnek találom – jegyezte meg Fanny.
– Biztos voltam benne, hogy az lesz. Mégis megtettem. Nem
haragudott rám és nem is próbált kokettálni velem. Fogalmad
sincs, milyen üdítőnek találtam ezt.
– Ó, kétségem sincs a felől, hogy annak találtad – szólt
Fanny.
– Örülök, hogy ilyen jól megértjük egymást – bólintott
őkegyelmessége. – Megvan a magam oka arra, hogy miért
fogadom örökbe Léonie-t, és mivel nincs szándékomban
botrányba keverni, elhoztam hozzád.
– Lekötelezel, Justin.
– Remélem, nem túlságosan. Ha jól emlékszem, néhány
hónappal ezelőtt említetted, hogy unokahúgunk férje, „nem
beszélünk róla Field” meghalt.
 – Mi köze ennek ehhez?
– Csak az, kedvesem, hogy felesége, a mi nagyra becsült
„nem emlékszem a nevére” unokasógorunk felesége, a mi
unokahúgunk most szabad. Arra gondoltam, őt kérem fel,
legyen Léonie gardedámja.
– Nahát!
– A lehető leghamarabb le akarom küldeni őt és Léonie-t
Avonba. Ennek a gyereknek meg kell tanulnia, hogy újra lány
legyen. Szegény kicsike!
– Ez mind nagyon szép tőled, Justin, de nem várhatod el,
hogy befogadjam ezt a lányt! Ez lehetetlen! Gondolj Edwardra!
– Kérlek, kímélj meg ettől! Csak akkor gondolok Edward-a,
ha nagyon muszáj.
– Justin, ha kellemetlenkedni akarsz…
– Egyáltalán nem, kedvesem – felelte őkegyelmessége, és a
mosoly lehervadt ajkáról. Fanny látta, hogy bátyja tekintete
szokatlanul szigorú. – Ez egyszer beszéljünk komolyan Fanny!
Neked az a meggyőződésed, hogy a szeretőmet hoztam a
házadba!
– Justin!
– Biztos vagyok benne, hogy megbocsátod, amiért ilyen
nyersen fogalmazok. Azt mondom, ez a meggyőződés merő
ostobaság. Számos afférom volt, ez tény, de sosem volt
szokásom másokat kompromittálni, és saját tapasztalatból is
tudnod kell, hogy elég szigorú vagyok, ha rólad van szó. –
Határozott célzatosság csengett ki szavaiból, és Fanny, aki
egykor híresen indiszkrét volt, a szemét dörzsölgette.
– Hogyan… hogyan lehetsz ennyire… brutális? Azt hiszem,
ma nem vagy jó kedvedben.
– De azt hiszem, teljesen világosan fejeztem ki magamat.
Felfogod, hogy a gyerek, akit idehoztam csak egy gyerek? Egy
ártatlan gyerek?
– Sajnálom, ha így van – szólt őladysége kicsinyes haraggal.
– Nem kell sajnálnod. Mert ezúttal nem akarok ártani.
 – Ha nem akarsz ártani neki, hogyan gondolhatsz arra, hogy
örökbe fogadod? – kérdezte Fanny visszafojtott nevetéssel. –
Szerinted mit fog mondani a világ?
– Nyilván meglepődnek, de ha megtudják, hogy a
gyámleányomra Lady Fanny Marling vigyáz, a rossz nyelvek
menten elhallgatnak.
Fanny csak bámult.
– Én mutassam be a társaságban? Te megbolondultál! Miért
tenném?
– Azért, kedvesem, mert kedves vagy velem. Meg fogod
tenni, amire kérlek. És azért, mert bár meggondolatlan és
tapintatlan és időnként rendkívül fárasztó vagy, sosem láttalak
kegyetlennek. Kegyetlenség lenne elutasítani az én kicsikémet.
Az én magányos, riadt kicsikémet.
Fanny felállt, a zsebkendőjét markolászta. Tétován nézett
bátyjára.
– Egy párizsi sikátorban felszedett alacsony származású
lány…
– Nem az, kedvesem. Többet nem mondhatok, de nem a
csőcselék gyermeke. Csak rá kell nézned. Szembeötlő.
– Akkor is. Rám akarsz tukmálni egy lányt, akiről semmit
nem tudok! Szavamra, ez borzasztó! Nem hiszem, hogy meg
tudnám tenni. Mit szólna Edward?
– Biztos vagyok benne, hogy ha akarod, ki tudod ezt
hízelegni az érdemes Edwardnál.
Fanny mosolygott.
– Igen, ez lehetséges. De nem akarom ezt a lányt.
– Nem fog bosszúságot okozni neked, kedvesem. Azt
akarom, hogy tartsd szorosan magad mellett, öltöztesd fel úgy,
ahogy az gyámleányomhoz méltó és legyél kedves vele. Ez túl
nagy kérés?
– Honnan tudjam, hogy ez az ártatlan lányka nem
bonyolódik Edwarddal valami viszonyba?
 – Ahhoz túlságosan fiú. Persze, ha nem vagy biztos
Edwardban…
Fanny felszegte a fejét.
– Természetesen erről szó sincs. Csak és kizárólag arról,
hogy nem kívánok otthont adni egy szemtelen, vörös hajú
lánynak.
Őkegyelmessége lehajolt a legyezőjéért.
– Bocsánatodat kérem, Fanny. Máshová viszem a gyereket.
Fanny odaszaladt bátyjához. Hirtelen megbánta, amit
mondott.
– Azt már nem! Ne vidd el! Ó, Justin, sajnálom, hogy ilyen
kelletlenül viselkedtem.
– Magadhoz veszed?
– Igen… igen, magamhoz veszem. De nem hiszek el
mindent, amit mondtál róla. A legszebb nyakékemben mernék
fogadni, hogy nem olyan romlatlan, mint amilyennek
beállítottad.
– Veszítenél, kedves húgom – mondta őkegyelmessége,
azzal az előszobába nyíló ajtóhoz ment, és kinyitotta. – Gyere
be, gyermekem!
Léonie karján kabátjával belépett. Fiúruhája láttán Fanny
behunyta a szemét, mintha fájdalom gyötörné.
Avon megpaskolta Léonie arcát.
– A húgom megígérte, hogy vigyáz rád, amíg magamhoz
nem tudlak venni – mondta. – Ne feledd, hogy mindig fogadj
szót neki.
Léonie félénken Fannyra nézett. A hölgy álla felszegve, ajka
feszesen összeszorult. A tágra nyílt gyermektekintet a
hajthatatlanságot észlelve Avon arcára rebbent.
– Monseigneur… kérem… ne hagyjon itt!
Kétségbeesett suttogás volt. Fanny elcsodálkozott.
– Nagyon hamar meglátogatlak, kicsim. Lady Fannynál
biztonságban leszel.
 – Nem… nem akarom, hogy elmenjen! Monseigneur, ön…
ön nem érti!
– Gyermekem, értem. Ne félj, jól értem. És visszajövök. –
Azzal Fanny felé fordult, és meghajolt. – Köszönetet kell
mondanom neked, kedvesem. Kérlek, add át üdvözletemet a
kiváló Edwardnak. Léonie, hányszor tiltottam meg neked, hogy
a kabátomat markolászd?
– Én… én… Bocsásson meg, uram!
– Mindig ezt mondod. Legyél jó gyerek és próbáld meg
elviselni az alsószoknyát. – Kezét nyújtotta, és Léonie lehajolt,
hogy kezet csókoljon a hercegnek. Csillogó valami hullt a fehér
ujjakra, de Léonie elfordította a fejét, és titkon megtörölte a
szemét.
– V… viszontlátásra, Mon… monseigneur.
– Viszontlátásra, gyermekem. Fanny, rendkívüli hálával
tartozom neked! – mondta, azzal határozottan sarkon fordult,
kiment és becsukta maga mögött az ajtót.
Léonie egyedül maradt a kistermetű, de félelmetes Lady
Fannyval. Úgy állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába;
reményvesztetten nézte a becsukott ajtót, kalapját forgatta.
– Mademoiselle – szólt Fanny hűvösen. – Kérem, kövessen.
Megmutatom a lakosztályát. Kérem, legyen oly kedves, és
húzza össze magán a kabátot!
– Igenis, asszonyom – felelte Léonie. Ajka remegett. –
Nagyon… nagyon sajnálom, madame – hebegett. Hősiesen
elfojtott zokogás tört elő belőle, és Fannyról hirtelen elmúlt a
jeges méltóság. Tüneményes szoknyasuhogással szaladt
vendégéhez, és átölelte.
– Ó, jaj! Micsoda hárpia vagyok! Ne félj, gyermekem!
Nagyon szégyellem magamat. Ugyan, ugyan! – A kanapéhoz
vezette Léonie-t, leültette és csitítgatta, vigasztalta, simogatta,
míg a zokogás abbamaradt.
– Tudja, madame – szólt Léonie, szemét zsebkendővel
törölgetve –, olyan… olyan elhagyatottnak érzem magamat!
Nem akartam sírni, de amikor Monseigneur… elment… az
borzasztó volt!
– Bárcsak érteném! – sóhajtott Fanny. – Ennyire szereted a
bátyámat, gyermekem?
– Az életemet adnám Monseigneurért – jelentette ki Léonie
kereken. – Csak azért vagyok itt, mert ő ezt kívánja tőlem.
– Ó, egek! – szólt Fanny. – Micsoda kavarodás! Kedvesem,
fogadd el a tanácsomat, aki ismerem! Ne kötődj Avonhoz: nem
véletlenül kapta a Satanas gúnynevet.
– Velem egyáltalán nem gonosz. És nem érdekel.
Fanny az ég felé nézett.
– Minden a feje tetejére állt! – jegyezte meg panaszosan.
Aztán hirtelen felugrott. – Ó! Fel kell jönnöd a szobámba,
gyermekem! Vidám dolog lesz felöltöztetni téged. Nézd! –
Léonie mellé mérte magát. – Majdnem egyforma magasak
vagyunk, kedvesem. Te talán egy kicsit magasabb vagy. De
csak alig. – Léonie leesett kabátjára pillantott, felvette, ráadta a
rábízott lányra. – Nehogy a személyzet meglássa, és
fecsegjenek – magyarázta. – Most gyere velem! – Azzal sietős
léptekkel, egyik kezével Léonie derekát átfogva elhagyta a
szalont. A lépcsőn találkozott a komornyikkal; leereszkedőn
bólintott neki. – Parker, nem vártuk, de a bátyám gyámoltja jött
látogatóba hozzám. Kérem, legyen olyan jó, és készítsék elő
neki a vendégszobát. És küldje be hozzám a komornámat. –
Azzal megfordult, Léonie fülébe súgott: – Biztosíthatlak, hogy
nagyon hűséges, nagyon diszkrét ember. – A lányt saját
hálószobájába vezette és becsukta az ajtót. – Lássuk csak! Ó,
esküszöm, nagyon élvezetes lesz! – Megint megcsókolta
Léonie-t, csupa mosoly volt. – És én még azt hittem, hogy
komoran és unalmasan fog telni az idő! Éppen ellenkezőleg!
Hálával tartozom az én drága Justinomnak. Léonie-nak foglak
hívni.
– Igen, madame – felelte Léonie, és újabb öleléstől tartva
kissé visszahúzódott. Fanny a szekrényéhez szökkent.
 – Kedvesem, szólíts csak Fannynak. Most pedig le ezzel a
szörnyű öltözékkel!
Léonie lenézett karcsú alakjára.
– De madame, ez nagyon jó ruha. Monseigneur adta nekem.
– Értetlen teremtés! Azt mondtam, le vele! El kell égetni.
Léonie az ágyra huppant.
– Akkor nem vetem le.
Fanny megfordult, egy pillanatig mereven nézték egymást.
Léonie álla felszegve, sötét szeme villant.
– Nagyon fárasztó vagy – biggyesztette le ajkát Fanny. –
Mit akarsz egy férfiöltözékkel?
– Nem engedem elégetni!
– Hát jó, kedvesem. Tartsd meg, ha úgy tetszik – szólt
Fanny azonnal, és az ajtónyitásra hirtelen sarkon fordult. – Ő itt
Rachel! Rachel, a hölgy Mademoiselle de Bonnard, a bátyám
gyámleánya. Ruhákra van szüksége.
A komorna rémült csodálkozással nézett Léonie-ra.
– Én is úgy gondolom, my lady – felelte kissé szigorú
hangon.
Lady Fanny toppantott.
– Szörnyű, arcátlan nőszemély! Ne merészelj fintorogni! És
ha erről egy szót is szólsz odalent, Rachel…
– Nem alacsonyodnék odáig, asszonyom.
– A kisasszony Franciaországból jött. Kénytelen volt ezt a
ruhát viselni. Nem számít, miért. De… de most végre le akarja
vetni.
– Nem akarom! – szólt Léonie az igazságnak megfelelően.
– De igen, Léonie! És ha ellentmondasz nekem, elvesztem a
türelmemet.
Léonie némiképp meglepetten nézett rá.
– De nem mondok ellent. Csak azt mondtam…
– Tudom, tudom! Rachel, ha így nézel, esküszöm, fültövön
csaplak!
Léonie keresztbe tette a lábát.
 – Azt hiszem, mindent elmondok Rachelnek – közölte.
– Szent egek! Ha úgy tetszik! – Fanny egy székhez szökkent
és leült.
– Tudod – szólt Léonie komoran –, hét éve hordok fiúruhát.
– Istenem, kisasszony! – hebegett Rachel.
– Mi az? – kérdezte Léonie érdeklődőn.
– Semmi, semmi – szólt közbe Fanny élesen. – Folytasd,
gyermekem!
– Apród voltam, Rachel, de most Monseign…, úgy értem
Avon herceg úr… a gyámleányává akar tenni, ezért meg kell
tanulnom lánynak lenni. Tudod, nem akarom, de muszáj.
Segítenél nekem, kérlek?
– Igen, kisasszony. Természetesen segítek – felelte Rachel,
mire asszonya felugrott a székből.
– Csodálatra méltó teremtés! Rachel, keress fehérneműt!
Léonie, megparancsolom, hogy vesd le azt a nadrágot!
– Nem tetszik? – érdeklődött Léonie.
– Hogy nem tetszik-e? – legyintett Fanny izgatottan. –
Szörnyen helytelen! Levetni!
– De kitűnő a szabása, madame – szólt Léonie, és a kabátját
kezdte lerázni magáról.
– Nem szabad… határozottan tilos ilyesmiről beszélni! –
intette Fanny komolyan. – Ez nagyon helytelen.
– De madame, elkerülhetetlen, hogy az ember meglássa. Ha
a férfiak nem viselnék…
– Ó! – Fanny felháborodásában felnevetett. – Egy szót se
többet!
A következő órát azzal töltötték, hogy Léonie-ra ruhákat
adtak és Léonie-ról ruhákat hámoztak le. Fanny és Rachel
forgatta, nézegette; fűzőt fűztek be rajta és fűzték ki újra, és
ide-oda állítgatták. Léonie mindent türelmesen tűrt, de semmi
érdeklődést nem mutatott a műveletek iránt.
– Rachel, a zöld selyemruhámat! – rendelkezett őladysége,
és egy virágos alsószoknyát tartott Léonie-hoz.
 – A zöldet, my lady?
– A zöldet, ami nem áll jól nekem, buta lány! Gyorsan! Az ő
vörös hajához gyönyörűen illik – jelentette ki, azzal hajkefét
ragadott, és elkezdte kifésülni a kusza fürtöket. – Hogy
vághattad le? Így most lehetetlen frizurát fésülni neked. Nem
baj. Zöld szalagot fűzünk bele, és… Ó, siess már, Rachel!
Léonie-ra ráadták a zöld selyemruhát. Láthatóan zavartan
nézte a mély dekoltázst és azt, hogy a ruha deréktól lefelé
hatalmasan terjed.
– Ó, ugye mondtam, hogy csodálatosan fog mutatni rajta! –
kiáltott fel Fanny, azzal hátralépett, hogy művét megszemlélje.
– Ezt nem tudom elviselni! Hála az égnek, hogy Justin vidékre
visz! Túlságosan is szép vagy! Nézz a tükörbe, esztelen
gyermekem!
Léonie megfordult, hogy megnézze magát a háta mögötti
hosszú tükörben. Rögtön magasabbnak és végtelenül szebbnek
látszott: fürtjei kis, szív alakú arcát keretezték, nagy szeme
tágra nyílt a csodálkozástól. Bőre nagyon fehérnek tűnt az
almazöld selyem mellett. Csodálkozva nézte magát,
szemöldöke között az aggodalom gyűrődése jelent meg. Fanny
észlelte ezt.
– Mi az? Nem vagy elégedett?
– Nagyon nagyszerű, madame, és… jól nézek ki, de… –
vágyódó pillantást vetett oda, ahol levetett ruhadarabjai
hevertek. – A nadrágomat akarom!
Fanny keze felfele lendült.
– Még egy szó arról a nadrágról, és elégetem! Elborzadok
tőled, gyermekem.
Léonie komoran nézett rá.
– Egyáltalán nem értem, miért nem kedve…
– Provokatív teremtés! Azonnal hallgass el! Rachel, vidd el
ezeket a… ezeket a ruhákat most rögtön! Nem vagyok hajlandó
megtűrni őket a szobámban.
– Ne, nem égethetik el! – szólt Léonie kihívóan.
 Fanny a vad tekintet láttán halkan felnevetett.
– Ó, ahogy óhajtod, kedvesem! Tedd egy dobozba, Rachel
és vidd Léonie kisasszony lakosztályába. Léonie, most pedig
nézd meg magadat! Mondd csak, nem egy elegáns hölgyet látsz
a tükörben? – kérdezte, azzal odalépett hozzá, és megigazgatta
a selyemruha súlyos redőit.
Léonie újra megnézte magát a tükörben.
– Azt hiszem, nőttem – jegyezte meg. – Mi történik, ha
megmozdulok, madame?
– Miért? Mi történne? – kérdezte Fanny, döbbenten.
Léonie kétkedőn ingatta fejét.
– Azt hiszem, valami kipukkad, madame. Lehet, hogy én.
Fanny felnevetett.
– Micsoda ostobaság! Hiszen olyan lazán vagy fűzve, hogy
a ruha szinte leesik rólad! Ne, soha ne emeld fel így a
szoknyarészt! Ó, az ég szerelmére, gyermekem, sose mutasd a
lábadat! Ez határozottan illetlen dolog!
– Ó! – kiáltott fel Léonie szenvedőn, és szoknyáját
felemelve óvatosan végigsétált a szobán. – Egészen biztosan én
fogok kipukkadni. – Felsóhajtott. – Megmondom
Monseigneurnek, hogy nem tudok női ruhát viselni. Olyan,
mintha kalitkában lennék.
– Ne mondd még egyszer, hogy „kipukkad” – szólt rá Fanny
szigorúan. – Ez egyáltalán nem nőies kifejezés.
Léonie szünetet tartott a fel-alá járkálásban.
– Miért? Én hölgy vagyok?
– Természetesen! Mi más lennél?
Ekkor jelent meg először arcán újra a pajkos gödröcske; kék
szeme felragyogott.
– Mi az? Olyan mulatságosnak találod? – kérdezte Fanny
egy kicsit durcásan.
Léonie bólintott.
– Igen, madame. És… nagyon megdöbbentőnek is találom.
– Visszalépett a tükörhöz, meghajolt saját tükörképe előtt. –
 Bonjour, Mademoiselle de Bonnard! Peste, qu'elle est
ridicule!22
– Ki? – tette fel a kérdést Fanny.
Léonie gúnyos ujjal mutatott magára.
– Ez az idétlen teremtés.
– Az te vagy.
– Nem! – jelentette ki Léonie nagy meggyőződéssel. –
Soha!
– Nagyon bosszantó vagy! – kiáltott fel Fanny. – Nagyon
sokat fáradoztam, hogy a legszebb ruhámba öltöztesselek…
igen, a legszebbe, bár nekem nem áll jól… és te ezt
nevetségesnek nevezed?!
– Nem, madame. Én vagyok nevetséges. Nem lehetnék
inkább nadrágban… csak még ma este?
Fanny a füléhez kapta a kezét.
– Ezt meg sem hallgatom! Könyörgök, ezt említeni se merd
Edward előtt!
– Edward! Ó! Micsoda név? Ki az?
– A férjem. Biztosíthatlak, hogy kedves ember, de bele sem
merek gondolni, mit érezne, ha nadrágról beszélnél a
jelenlétében! – nevetett Fanny gyöngyözőn. – Ó, milyen jó lesz
ruhákat venni neked! Hálás vagyok Justinnak, amiért ide hozott
téged! Akármit is mondjon Rupert!
Léonie felpillantott a tükörről, a ház asszonyára nézett.
– Rupert, vagyis Monseigneur fivére, n'est-ce pas?
– A legdühítőbb ember a világon. Az idegeire tud menni az
embernek – bólintott Fanny. – Tudod, elég őrült. De mi,
Alastairek mind ilyenek vagyunk. Ezt már nyilván te is
megfigyelted.
A tágra nyílt szempár pislogott.
– Nem, madame.

22
fr.: Jó napot, Mlle Bonnard. Ej, milyen nevetséges
 – Tessék? És te éltél… te éltél három hónapot Avonnal? –
Fanny felkapta a fejét. Valahonnan lentről hirtelen
ajtócsapódás hangja hallatszott, ami hirtelen cselekvésre
késztette. – Tessék! Edward máris hazajött a White-ból. Azt
hiszem, lemegyek és… és beszélek vele, míg te pihensz egy
kicsit. Szegény gyermekem, biztosan szörnyen fáradt vagy.
– N… nem – felelte Léonie. – De ugye megmondja Mr.
Marlingnak, hogy itt vagyok? És ha ellenzi… és azt hiszem,
ellenezheti…
– Butaság! – felelte Fanny kissé elpirulva. – Biztosíthatlak
róla, hogy ilyesmiről szó sincs, kedvesem. Edward el lesz
ragadtatva. Természetesen örömmel fogad, te buta gyermek!
Jól néznénk ki, ha nem tudnám az ujjam köré csavarni. Csak
azt akartam, hogy pihenj egy kicsit, és pihenni is fogsz! Hiszen
szavamra, mindjárt összeesel a fáradtságtól! Ne vitatkozz
velem, Léonie!
– Nem vitatkozom – mutatott rá Léonie.
– Nem… hát, azt hittem, igen… és ez bosszantó. Gyere
velem, elkísérlek a szobádba.
A kék vendégszobába vezette Léonie-t.
– Ez csodálatos! – kiáltott fel a kisasszony.
– Bárcsak ne lennél ilyen szép! A szemed színe pontosan
olyan, mint ez a bársonyfüggöny. Párizsban vettem, kedvesem.
Hát nem pompás? Még valami! Megtiltom, hogy a
távollétemben bármit is tegyél a ruháddal – mondta, félelmetes
komorsággal, azzal megpaskolta Léonie kezét és kiment;
selyem és csipke suhogott léptei nyomán. Léonie egyedül
maradt a szoba közepén.
Egy székhez lépett, óvatosan leült, lábát bokában
összeérintve, kezét nyugodtan összekulcsolva ölében.
Ez nem igazán jó, gondolta magában. Monseigneur elment,
és soha nem találnám meg ebben a szörnyű, hatalmas
Londonban. Fanny, azt hiszem, bolond. Vagy, ahogy mondta,
őrült. Léonie ezen egy kicsit elgondolkodott. Nos, lehet, hogy
egyszerűen csak angol. És lehet, hogy Edwardnak nem fog
tetszeni, hogy itt vagyok. Mon Dieu, talán azt hiszi, hogy csak
afféle fille de joie23 vagyok. Ez nagyon is lehetséges. Bárcsak
Monseigneur ne ment volna el! Néhány percig ez a gondolat
töltötte be elméjét, és újabb gondolathoz vezetett. Nem tudom,
mit fog gondolni rólam, amikor meglát. Ez a Fanny azt
mondta, szép vagyok. Ez persze butaság, de szerintem is csinos
vagyok egy kicsit. Felállt, a tükör előtt lesimította a haját.
Tükörképét nézte és fejét ingatta. Te nem Léon vagy, az
egészen biztos. Csak egy kicsit látszik benned Léon.
Előrehajolt, hogy megnézze a lábát, amelyen még mindig Léon
cipője volt. Hélas!24 Hiszen tegnap még Léon, az apród voltam,
ma pedig már Mademoiselle de Bonnard. És nagyon
kényelmetlenül érzem magamat ebben a ruhában. Azt hiszem,
egy kicsit félek is. M. Davenant sincs velem. Kénytelen leszek
hurkát és pudingot enni, és az a nő csókolgat. Nagyot sóhajtott.
– Az élet nagyon kemény – jegyezte meg szomorúan.

23
fr.: rosszlány
24
fr.: Ó, jaj!
 Tizenegy

Mr. Marling meggyőzetik

Lady Fanny a könyvtárszobában találta férjét; a kandalló előtt

állt, kezét melegítette. Közepes termetű férfi volt, vonásai
szabályosak, szeme szürke. Megfordult, amint felesége belépett
a helyiségbe. Lady Fanny hozzá sietett.
– Nézd a ruhámat, Edward! Új, most jött Cerisette-től. Hát
nem elegáns?
– Rendkívül elegáns – ismerte el Marling. – De ha ez azt
jelenti, hogy nem csókolhatlak meg, akkor borzasztónak látom.
Lady Fanny férje arcára emelte porcelánkék tekintetét.
– Jó, de csak egyet, Edward. Ó, ön túl mohó, uram! Ne,
Edward! Ne ölelj át, kérlek. Nagyon izgalmas hírem van
számodra – mondta, és oldalvást pillantott férjére, hogy lássa,
hogyan fogadja. – Emlékszel, szerelmem, hogy ma annyira
ennuyée25 voltam, hogy majdnem sírva fakadtam?
– Nem! – felelte Marling mosolyogva. – Nagyon kegyetlen
voltál hozzám, édesem.
– Ó, nem, Edward! Nem voltam kegyetlen! Nem én. Te
provokáltál. Aztán elmentél, és én nagyon unatkoztam! De már
vége; csodálatos teendőm akadt!
Edward karját felesége karcsú dereka köré fonta.
– Nahát! És mi az?
– Egy lány – felelte. – Gyönyörű szép lány, Edward!

25
fr.: unalmasan
 – Egy lány? – ismételte a meglepett férj. – Miféle új
szeszély ez? Mit akarsz te egy lánnyal, kedvesem?
– Ó! Nem akartam őt. Soha nem is gondoltam rá. Hogyan is
gondolhattam volna rá, amikor sosem láttam? Justin hozta ide.
A derék körüli szorítás elernyedt.
– Justin? – szólt Marling. – Ó! – hangja udvarias volt, de
nem lelkes. – Azt hittem, Párizsban van.
– Párizsban volt egy-két nappal ezelőttig, és ha mogorva
akarsz lenni, Edward, sírva fakadok. Nagyon kedvelem Justint!
– Igen, édesem. Folytasd a történetet. Mi köze ennek a
lánynak, akárki is legyen, Avonhoz?
– Éppen ez a dolog legcsodálatosabb része! – szólt Fanny, s
homloka, mintegy varázsütésre, kisimult. – Justin fogadott
lánya. Hát nem érdekes ez, Edward?
– Micsoda? – Marling karja elernyedt, lecsúszott asszonya
derekáról. – Justin kicsodája?
– Adoptált lánya – felelte Fanny könnyeden. – A legédesebb
gyermek, kedvesem, és rajong érte! Mondhatom, máris nagyon
megkedveltem, bár olyan bájos, és… Ó, Edward, ne lény
utálatos!
Edward két kezét felesége vállára tette és a szemébe nézett.
– Fanny, azt akarod mondani, hogy Alastairnek volt képe
ide hozni a lányt? És olyan bolond voltál, hogy be is fogadtad?
– Igen, sir, és miért is ne tettem volna? Micsoda dolog lett
volna, ha nem fogadom a bátyám gyámleányát?
– Gyámleány! – szólt Marling szinte felhorkanva.
– Igen, sir, a gyámleánya. Ó, nem tagadom, én is ugyanarra
gondoltam, mint te, amikor először megláttam, de Justin
megesküdött, hogy ez nem így van. És Edward, tudod, milyen
szigorú velem Justin. Nem lehetsz dühös! Hiszen csak egy
gyerek, ráadásul félig fiú!
– Félig fiú, Fanny? Ezt hogy érted?
– Hét évig volt fiú – felelte Fanny diadalmasan. Aztán,
mivel látta, hogy férje ajka körül keményednek a vonások,
dühösen toppantott. – Nagyon igazságtalan vagy, Edward!
Hogy merészelsz olyasmit gondolni, hogy az én kedves Justin
fivérem egy nőcskét hozna a házamba? Ez a legostobább
gondolat, amit valaha hallottam! Azt akarja, hogy legyek ennek
a gyermeknek a gardedámja, amíg el tudja hozatni Madam
Fieldet. És mi van akkor, ha fiú volt? Könyörgök, mi köze
ennek bármihez?
Marling kényszeredetten mosolygott.
– El kell ismerned, az, hogy Justin adoptáljon egy lányt,
az…
– Edward, őszintén hiszem, hogy semmi rossz szándéka
nincs! Léonie az apródja volt… Ó, már megint meg vagy
rökönyödve!
– Nos, hát…
– Egy szót se akarok hallani! – szólt Fanny, férje száját
befogva. – Edward, ne legyél dühös, ne légy keményszívű! –
hízelgett. – Van valami titokzatosság Léonie körül.
Határozottan érzem, de… Ó, egek, hiszen elég a szemébe
nézni! Figyelj rám, kedves Edward!
Szorosan megfogta férje kezét, a kanapéhoz húzta.
– Rendben, kedvesem. Figyelek.
Fanny leült.
– Kedves Edward! Tudtam, hogy kedves leszel! Tudod,
Justin ma meglátogatott; vele volt Léonie, fiúruhában. Annyira
örültem! Nem is képzeltem, hogy Justin Angliában van! Ó, és
van egy rajongója! Ennél abszurdabb dolgot elképzelni sem
lehet, kedvesem! Bár valóban úgy gondolom, hogy ők lesznek
a legfelkapottabb…
– Jó, jó, Fanny, de erről a lányról… Léonie-ról akartál
mesélni.
– Róla beszéltem – tiltakozott Fanny ajkát biggyesztve. –
Nos, Léonie-t kiküldte a másik szobába… ó, úgy láttam, a lány
valósággal isteníti; szegény gyerek… és Justin könyörgött
nekem, hogy hadd maradjon a lány nálam néhány napig, mert
nem akarja, hogy a botránynak akár az árnyéka is a lányra
vetüljön. És fel kell ruháznom Léonie-t. Nagyon szórakoztató
lesz, Edward! Vörös haja van, a szemöldöke fekete, és a zöld
selyemruhámat adtam rá. El sem tudod képzelni, milyen
rettentően bájos, bár talán fehérben még jobban mutatna.
– Hagyd ezt, Fanny, folytasd a történetet!
– Persze, persze. Úgy tűnik, Justin Párizsban találta…
csakhogy fiúnak hitte… és nagyon rosszul bánt vele valami
fogadós. Így hát Justin megvette és az apródjává tette. És azt
mondja, nagyon kedveli ezt a lányt és örökbe fogadja. És ó,
Edward, éppen arra gondoltam, milyen csodálatosan
romantikus lenne, ha feleségül venné! De Léonie még gyerek
és szörnyen fiús. Képzeld csak el! Ragaszkodott hozzá, hogy
megtartsa a nadrágját! Edward, mondd, hogy kedves leszel
hozzá, és hogy itt maradhat! Mondd, Edward, ígérd meg!
– Hát, azt hiszem, itt kell tartanod – mondta vonakodón. –
Nem rakhatom ki. De ez nem tetszik nekem.
Fanny átölelte férjét.
– Ennek nincs is jelentősége, Edward. Bele fogsz szeretni,
és én féltékeny leszek.
– Ettől ne félj, te kis csibész! – mondta, és megcsípte
felesége kezét.
– Nem is félek, és nagyon boldog vagyok. Most menj és
vedd fel az új csokoládébarna kabátodat. Az bámulatosan
elegáns, és azt akarom, hogy nagyon szép legyél ma este.
– Nem itthon vacsorázunk ma este? Azt hittem…
– Házon kívül vacsorázni! Szent egek, Edward, mikor itt
van látogatóban ez a gyerek, és csak ma érkezett! Dehogy! –
azzal új feladata fontosságának teljes tudatában kisietett a
helyiségből.
Egy órával később, amikor Marling a szalonban ült és a
feleségét várta, kinyílt az ajtó; Fanny lebegett be. Tétován
követte Léonie. Edward gyorsan felállt és csak ámult.
 – Kedvesem – szólt Fanny – ő a férjem, Mr. Marling.
Edward, bemutatom Mademoiselle Bonnard-t.
Marling meghajolt és Léonie is meghajolt, de közben
megtorpant.
– Meg kell hajolnom, ugye? Ó, micsoda szoknyák! –
mosolygott félénken Edwardra. – Kérem, bocsásson meg,
m'sieur. Még nem tanultam meg.
– Nyújts kezet, gyermekem – utasította Fanny.
A kis kéz előremozdult.
– De miért? – kérdezte Léonie.
Marling szertartásosan megcsókolta ujjai hegyét, aztán
elengedte a kezet. Léonie arcába élénk pír szökött, és kétkedőn
nézett fel a férfira.
– Mais, m'sieur…26 – kezdte.
– Mademoiselle? – szólt Marling, és önkéntelenül
elmosolyodott.
– C'est peu convenable27 – magyarázta Léonie.
– Semmi ilyesmiről nincs szó – magyarázta Fanny sietve. –
Az urak mindig kezet csókolnak a hölgyeknek. Ezt ne feledd,
kedvesem. És most a férjem a karját nyújtja neked, és az
ebédlőbe kísér. Kérlek, érintsd meg az ujjaiddal. Most mi bánt,
gyermekem?
– Semmi, madame. Csak mintha egyáltalán nem én lennék.
Azt hiszem, nagyon furcsán nézhetek ki.
– Edward, mondd meg ennek a butuska gyermeknek, hogy
ez nem így van – sóhajtotta őladysége.
Edward pedig azon kapta magát, hogy megpaskolja Léonie
kezét.
– Kedvesem, úgy van, ahogy a hitvesem mondja. Nagyon
szép és elbűvölő vagy.
– Ó, dehogy! – szólt Léonie.

26
fr.: de uram!
27
fr.: Ez helyénvaló?!
 Tizenkettő

Őkegyelmessége, Avon herceg úr gyámleánya

Két héttel később, miközben Léonie éppen az udvari

meghajtást gyakorolta a tükör előtt a szobájában, Fanny lépett
be hozzá azzal a hírrel, hogy Avon herceg végre megérkezett.
Léonie inkább sietve, mint kecsesen emelkedett fel a
meghajlásból.
– Monseigneur! – kiáltott fel, és legszívesebben kirohant
volna a szobából, ha nem lett volna ott Fanny, aki elszántan
elállta az útját. – Engedjen, kérem, engedjen! Hol van?
– Szent ég, Léonie, nem így kell fogadni egy úriembert! –
korholta őladysége. – Lerohanni, mint valami fiús kisasszony,
így, kócosan, fennakadt ruhával! Gyere a tükörhöz!
– Ó, de…
– Ragaszkodom hozzá!
Léonie vonakodva odalépett hozzá és tűrte, hogy Fanny
elrendezze kankalinságra selyemruháját és kifésülje
rakoncátlan fürtjeit.
– Léonie, te fárasztó teremtmény, hol a szalagod?
Léonie engedelmesen átadta.
– Nem szeretem a szalagot a hajamban – panaszolta. –
Inkább…
– Ennek semmi jelentősége nincsen – szólt Fanny
komolyan. – Feltett szándékom, hogy a lehető legjobban nézz
ki. Rázd meg az alsószoknyáidat és kapd fel a legyeződet! És
ha meg mered tenni, hogy hölgyhöz nem méltó módon
lerohansz, annyira meg leszek rökönyödve, hogy…
– Most már engedjen, kérem! Készen vagyok!
– Akkor kövess, gyermekem! – szólt Fanny, azzal kifordult
a szobából és elindult lefelé a lépcsőn. – Ne feledd! Illedelmes
meghajlást, kedvesem, és nyújtsd csókra a kezedet – mondta,
azzal kinyitotta a szalon ajtaját.
– Ugyan! – szólt Léonie.
Őkegyelmessége az ablak mellett állt és kifelé nézett.
– Ezek szerint a húgom nem oktatott ki, hogy ne mondd
folyton azt, hogy „ugyan”? – szólt a herceg, azzal megfordult.
Egy pillanatig nem szólt semmit, csak nézte gyámleányát. –
Gyermekem, ez nagyon jól sikerült – mondta végül halkan.
Léonie meghajolt, de egy pillanatra sem maradt szótlan.
– Azért kell ezt tennem, mert madame mondta, hogy ezt
tegyem, és ön azt mondta, hogy tegyem, amit ő mond nekem,
Monseigneur, de ó, legszívesebben meghajolnék ön előtt! –
mondta, azzal kecsesen felemelkedett és könnyed léptekkel
előrement. – Monseigneur, Monseigneur, már azt hittem,
sosem jön el! Nagyon örülök, hogy látom! – szólt, és ajkához
kapta kezét. – Jó voltam és türelmes. Kérem, vigyen magával!
– Léonie!
– Igenis, madame, de annyira szeretném, ha magával vinne.
Avon feltette lornyonját.
– Állj meg, ne mozdulj, gyermekem. Fanny, kéz- és
lábcsókkal tartozom neked. Szinte meglepődtem a csoda láttán,
amit véghezvittél.
– Monseigneur, ön szerint szép vagyok? – kérdezte Léonie
lábujjhegyen tipegve a herceg előtt.
– Ez egy másik világ, gyermekem. Már nem vagy Léon.
Léonie sóhajtott, a fejét ingatta.
– Bárcsak még mindig Léon lennék! Monseigneur, tudja,
mit jelent alsószoknyát viselni?
Fanny megrezzent, haragosan ráncolta homlokát.
 – Természetesen nem tudom, gyönyörű gyermekem – felelte
Justin komolyan. – De el tudom képzelni, hogy a nadrág adta
szabad mozgás után az alsószoknya egy kicsit kényelmetlen
lehet.
Léonie diadalmasan fordult Fanny felé.
– Na, ugye! Madame, ő mondta! Hallotta! Nadrágot
említett!
– Léonie… Justin. Nem engedem, hogy megengedd neki,
hogy a… nadrágját sirassa, ahogy azt oly gyakran teszi. És
Léonie! A „na, ugye” és az „ugyan” tiltott szó egy hölgynek.
– Kifárasztott, kedves húgom? Azt hiszem,
figyelmeztettelek, hogy elég nehéz megzabolázni.
Fanny megenyhült.
– Igen. És nagyon megszerettem! Legszívesebben azt
kérném, hogy hagyd még egy kicsit nálam.
Léonie határozottan megmarkolta Avon kabátujját.
– Ugye nem teszi, Monseigneur?
A herceg kiszabadította magát a fogásból.
– Gyermekem, próbálj egy kicsit udvariasabb lenni! Azt a
látszatot kelted, mintha nem lettél volna boldog Lady Fanny
társaságában.
– Igen, Monseigneur, nagyon boldogtalan voltam. Nem
azért, mert Lady Fanny nem volt kedves velem. Mert nagyon is
kedves volt, de én önhöz tartozom.
Justin gyámoltja feje felett gúnyosan nézett húgára.
– Ez szomorúsággal tölt el, kedvesem? Azt hiszem, igazad
van, Léonie. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek.
Léonie arcán rögtön mosoly áradt.
– Voyons, ennek tényleg örülök! Hova fog vinni,
Monseigneur?
– Vidékre, gyermekem. Ó, a nagyra becsült Edward!
Nagyon lekötelezett, Edward.
Marling halkan belépett a helyiségbe. Mereven viszonozta
Avon meghajlását.
 – Szeretnék négyszemközt beszélni önnel, Alastair, ha nincs
ellenére.
– Nem tudom, ellenemre van-e – tűnődött őkegyelmessége.
– Kétségtelenül a gyámoltamról lenne szó.
Edward idegesnek tűnt.
– Négyszemközt, sir.
– Biztosíthatom, kedves Edward, hogy ez teljesen felesleges
– mondta, és könnyed, kecses mozdulattal megérintette Léonie
arcát. – Mr. Marling nyilvánvalóan figyelmeztetett téged, hogy
nem vagyok megfelelő társaság egy fiatal… és ártatlan
lánykának.
– Nem… nem… – felelte Léonie fejét oldalra hajtva. –
Tudja, mindent tudok arról. Nem tart elég ártatlannak?
– Elég legyen, Léonie! – szólt közbe Fanny gyorsan. –
Menjünk, igyunk egy csésze teát! Justin, Léonie holnapra
elkészül az útra. Léonie, kedvesem, a szobádban hagytam a
zsebkendőmet. Kérlek, légy oly jó, és hozd ide nekem. És
Edward, te is mehetsz. Igen Edward, kérlek! – Így kitessékelte
őket a szalonból és fivéréhez fordult. – Nos, Justin, megtettem,
amire kértél.
– Csodálatra méltóan, kedves húgom.
Fanny szeme ragyogott.
– Nagy ára volt, Justin.
– Az nem számít, Fanny.
Lady Fanny bizonytalannak tűnt.
– És most hogyan tovább, Justin?
– Most elviszem Avonba.
– Field is ott lesz?
– Képes lennél kételkedni ebben? – kérdezte, és meghajolt.
– Könnyedén – felelte a hölgy, és ajka felfelé ívelt. – Justin,
mi a szándékod? Tudom, hogy tervelsz valamit. Remélem,
nincsenek rossz szándékaid Léonie-val kapcsolatban.
– Mindig bölcs dolog a legrosszabbat feltételezni rólam,
Fanny.
 – Bevallom, nem értelek, Justin. Ez nagyon bosszantó.
– Szándékoltan az – ismerte el őkegyelmessége.
Lady Fanny közelebb húzódott, hízelkedőn.
– Justin, szeretném, ha elmondanád, mire gondolsz!
A herceg kivett egy csipet tubákot, majd hangos csattanással
becsukta a szelence tetejét.
– Meg kell tanulnod Fanny, hogy féken tartsd a
kíváncsiságodat. Legyen elég annyi, hogy olyan vagyok ennek
a gyermeknek, mintha a nagyapja lennék. Legyen elég ennyi.
– Elég is. Részben. De nagyon akarom tudni, milyen tervet
forgatsz a fejedben.
– Ebben biztos vagyok, Fanny – felelte a herceg kedvesen,
kedélyesen.
– Szörnyű alak vagy – biggyesztette le ajkát a hölgy. Aztán
hirtelen elmosolyodott. – Justin, micsoda új szeszély ez?
Léonie úgy beszél rólad, mintha szigorú nevelő lennél. Folyton
olyasmiket mond, hogy „Monseigneur nem helyeselné, ha ezt
tenném” és „gondolja, hogy Monseigneur nem ellenezné?” Ez
egyáltalán nem vall rád, kedves fivérem.
– Ha nem tudnék ennyit a világ dolgairól, mint amennyit
tudok, kétségtelenül elnézőbb gyám lennék. Ami azt illeti
Fanny… – Vállat vont, és egyik nagy zsebéből előhúzta
legyezőjét.
Léonie lépett be a szobába, kecses kezével szoknyáját
csippentve fel.
– Nem találtam meg a zsebkendőjét, madame – szólalt meg,
aztán meglátta Avon legyezőjét. Rosszalló tekintettel nézte,
élénkkék szeme mintha feddőn villogott. A herceg
elmosolyodott.
– Majd hozzászoksz, gyermekem.
– Soha – jelentette ki Léonie határozottan. – Ez egyáltalán
nem tetszik nekem.
– De hiszen nem is neked kell tetsszen – mormogta
őkegyelmessége.
 – Pardon, Monseigneur! – felelte a lány bűnbánón, és sűrű
pillái alól nézett rá. Az ellenállhatatlan gödröcske remegett.
Kelepcébe ejti, gondolta Fanny. Túl elbűvölő.

Justin másnap hintón vitte gyámleányát Avonba, Madam Field

társaságában, akinek kedves sekélyességét Léonie nemigen
tisztelte. Justin gyorsan leolvasta Léonie arcáról, hogy mit
gondol a hölgyről, és amikor Avonba értek, félrevonta a
kisasszonyt.
– Szép ház. Tetszik – jelentette ki vidáman.
– Örülök, hogy így vélekedsz róla – felelte őkegyelmessége
kissé gúnyosan.
Léonie körülnézett a faburkolatú hallon, a faragott székeken,
a festményeken, a falikárpitokon és a galérián.
– Talán egy kissé komor. Ki ez az úr? – kérdezte, azzal a
felállított páncélhoz ment, és érdeklődéssel szemlélte.
– Ez nem úr, gyermekem. Ez egy páncél, amit egykor egyik
ősöm viselt.
– Vraiment? – A lépcsőig lépdelt, egy régi portrét
nézegetett. – Ez az idétlen nőszemély is az egyik őse, uram?
– Nagyon híres, kedvesem.
– Buta mosolya van – jegyezte meg Léonie. – Miről volt
híres?
– Alapvetően arról, hogy meglehetősen indiszkrét volt. Erről
eszembe jut, gyermekem, hogy miről akarok beszélni veled.
– Miről, Monseigneur? – kérdezte Léonie a kandalló fölött
lógó pajzsot nézegetve. – J'y serai. Ez franciául van.
– Intelligenciád rendkívül figyelemre méltó. Az
unokatestvéremről, Madam Fieldről akarok beszélni veled.
Léonie hátranézett a hercegre. Arcát grimasz torzította.
– Kimondhatom, amit gondolok, Monseigneur?
A herceg lornyonját forgatva leült a nagy faragott asztalra.
– Nekem igen.
– Az a nő egyszerűen bolond, Monseigneur.
 – Vitathatatlanul az. Ezért, gyermekem, nemcsak a
szeszélyeit kell tűrnöd, hanem mindent meg kell tenned azért,
hogy ne okozz neki gondot.
Léonie mintha viaskodott volna magával.
– Muszáj, Monseigneur?
Justin ránézett, észrevette a lány tekintetének pajkos
villanását.
– Igen. Mégpedig azért, mert én így akarom, gyermekem.
A kis, egyenes orron apró ráncok jelentek meg.
– Oh, eh bien!
– Gondoltam – jegyezte meg Avon alig hallgatóan. – Ez
ígéret akar lenni, Léonie?
– Nem hiszem, hogy megígérem – felelte Léonie,
érezhetően húzva az időt. – De igyekszem. – Azzal a herceg elé
állt. – Monseigneur, nagyon kedves öntől, hogy erre a
gyönyörű helyre hozott és megad nekem mindent, mintha nem
egy fogadós húga lennék. Nagyon köszönöm.
Justin egy pillanatig nézte, csak nézte, és ajka furcsa
mosolyra húzódott.
– Ugye minden erények mintaképének tartasz engem, ma
fille?
– Ó, nem! – felelte a lány leplezetlenül. – Úgy vélem, ön
csak velem kedves. Vannak nők, akikkel egyáltalán nem
kedves. Akaratlanul is tudom ezeket a dolgokat, Monseigneur!
– És mégis velem szándékozol maradni, gyermekem?
– Természetesen – felelte némi meglepetéssel.
– Túl jóhiszemű vagy – jegyezte meg a herceg.
– Természetesen – ismételte Léonie.
– Ez teljesen új nekem – mondta Avon gyűrűit nézegetve. –
Kíváncsi vagyok, mit mondana erre Hugh.
– Ó, én tudom. Így lebiggyesztené az ajkát. És a fejét
ingatná. Azt hiszem, néha nem túl bölcs.
A herceg felnevetett és kezét a lány vállára tette.
 – Ma fille, sosem gondoltam volna, hogy gyámoltam
ennyire fog hasonlítani hozzám. Könyörgök, vigyázz, nehogy
megbotránkoztasd Madam Fieldet.
– De ha önnel vagyok, kimondhatom, amit akarok?
– Mindig tedd azt.
– És itt fog maradni, uram?
– Egyelőre igen. Tudod, felügyelnem kell az oktatásodat.
Vannak dolgok, amiket meg kell tanulnod, és ezek némelyikére
én tudlak a legjobban megtanítani.
– Például mire?
– Lovagolni.
– Lovon? Vraiment?28
– Tetszik a lehetőség?
– Igen! Ó, nagyon is. És megtanít karddal vívni is,
Monseigneur?
– Az nem éppen nőies elfoglaltság, ma fille.
– De nem akarok mindig hölgy lenni, Monseigneur! Ha
megtanulhatok karddal vívni, nagyon könnyen megtanulhatok
más ostobaságokat is.
A herceg mosolyogva nézett le rá.
– Úgy vélem, te alkudozni próbálsz velem! Mi van akkor, ha
nem tanítalak meg vívni?
A gödröcskék megjelentek arcán.
– Nos, attól tartok, akkor nagyon ügyetlen leszek, amikor az
elegáns meghajtásra tanítgat, Monseigneur. Ó, Monseigneur,
kérem, mondja, hogy megtanít vívni! Kérem, mondja gyorsan!
Madame közeleg.
– Kénytelen vagyok – hajolt meg. – Megtanítalak, te kis
ördögfióka.
Amikor Madam Field belépett a terembe azt látta, hogy a
gondjaira bízott fiatal lány éppen szteptáncot jár. Korholón
szólt rá.

28
fr.: Igazán?
 Tizenhárom

Léonie leckéi

A herceg több mint egy hónapot maradt Avonban, ez alatt az

idő alatt Léonie igen energikusan belevetette magát a feladatba,
hogy megtanuljon hölgyként viselkedni. Szerencsére Madam
Fieldnek teljesen más elképzelései voltak e téren, mint
Avonnak. A herceg nem kívánta látni, ahogy gyámoltja
egyenes háttal, elegánsan ülve hímezget, ami talán rendben is
volt így, mert Léonie az első kísérlet után kijelentette, hogy
semmi nem képes rávenni, hogy tűt vegyen a kezébe. Madam
Field kissé nyugtalan lett az elutasítástól, s főleg attól, hogy
Léonie vonzódik a kardvívás iránt, de túlságosan jó természetű
és erélytelen volt ahhoz, hogy rosszallását ingerült intelmek
mormogásán kívül másképpen is kifejezésre juttassa. Nagyon
csodálta unokatestvérét, és bár Alastairnek született, teljesen
alacsonyabb rendű lénynek képzelte magát. Elég boldogan élt a
férjével, egy furcsa úriemberrel, aki nagyon kedvelte a
gazdálkodást, de tudta, azzal, hogy hozzáment, családjában
kegyvesztetté vált. Ez nem nagyon aggasztotta, míg férje élt, de
most, hogy megözvegyült, és visszatért egykori miliőjébe,
kellemetlen volt tudomásul vennie, hogy lejjebb került a
ranglétrán amiatt, amit bohó fiatalságában megtett.
Meglehetősen tartott Avontól, de szeretett a házában lakni.
Amikor körülnézett és látta a megfakult falikárpitokat, a
hatalmas, bársony patyolatszöveteket, a számtalan portrét, az
ajtó fölött keresztbe tett kardokat, mindig eszébe jutott az
egykori Alastairek dicsősége, és egy szinte elfeledett húr
pendült meg benne.
Léonie valósággal el volt bűvölve Avon Court szépségétől,
és meg akarta ismerni a történetét. Justinnal sétált a kastély
környékén és megtudta, hogyan telepedett le itt Hugo Alastair,
aki még Hódító Vilmossal jött Normandiából; hogyan épített
magának szép lakot, amit a Stephen király uralma alatti zavaros
időkben porig romboltak; hogyan építette ezt újjá Sir Roderick
Alastair; hogyan kapott bárói címet, hogyan virágzott a
gazdaság, és hogy I. Mária királynő idején az első Alastair gróf
leromboltatta a régi házat és felépítette azt a kastélyt, amely ma
is áll. Megtudta, hogy az ágyúzás részben lerombolta a nyugati
szárnyat, amikor Henry gróf a végsőkig kitartott a király
mellett a trónbitorló Cromwellel szemben, és 1660-ban, amikor
II. Károly, a törvényes király trónra lépett, ezért hercegi címet
adományozott neki. Látta az előző herceg kardját, amivel II.
Jakab király idején 1685 júniusában a fő lázadó Monmouth
herceget a Towerben kivégezték. És hallott néhányat Justin
saját kalandjai közül is, amikor tíz évvel korábban II. Károly
szolgálatában állt. Justin csak futólag érintette életének e
szakaszát, de Léonie gyanította, hogy titkos és fáradságos
szolgálat volt ez, és megtudta, hogy valójában Charles Edward
Stuart uralkodott, és megtanulta a trónon ülő kis harcias embert
választófejedelem George-nak nevezni.
Justin tanításai az érdeklődés és a szórakozás forrása volt
Léonie számára. A hosszú képtárban tanította táncolni, éberen
kereste a lány tartásában a legkisebb hibát, az ügyetlenség
legapróbb jelét.
Madam Field kísérte őket spinéten és engedékeny mosollyal
szemlélte, ahogy fenségesen lépegetnek. Megjegyezte, hogy
sosem látta még megközelíthetetlen unokatestvérét olyan
emberinek, mint amikor ezzel a nevetős, vidám lánnyal volt.
Menüettet táncoltak – az ősök hosszú sora elnézően nézett le
rájuk.
 Avon gyakoroltatta Léonie-val a meghajlást, és megtanította
neki, hogyan elegyítse kedves csintalanságát a Lady Fannyra
jellemző büszkeséggel. Megmutatta neki, hogyan nyújtson
kezet uraknak csókra, hogyan használja a legyezőjét, hogyan
helyezzen fel arcára szépségflastromot. Sétált vele a
díszkertben, megtanított neki minden illemszabályt, és
gyakoroltatta, míg tanítványa tökéletesen nem tudott mindent.
Arra biztatta, hogy tartásában, viselkedésében legyen valami
királynői. Léonie ezt hamar megtanulta, új tudását a herceg
előtt próbálva nagyon jól érezte magát és sugárzón mosolygott,
valahányszor dicsérő szót kapott.
Tudott már lovagolni, de féloldalasan ülve a nyeregben.
Nagyon nem szerette az oldalnyerget, és egy ideig lázadt is
ellene. Két napig ostromolta Avon herceget, de a férfi merev
udvariassága végül lefegyverezte, és a harmadik napon tétova
léptekkel, fejét lehajtva ment oda hozzá.
– Bocsásson meg, Monseigneur. Én… úgy fogok lovagolni,
ahogy óhajtja.
Így együtt lovagoltak a kastély környékén, míg Léonie
teljesen el nem sajátította ezt az új művészetet, aztán a
környező vidéket járták lóháton, és akik látták a herceget a szép
lány mellett, sokatmondó pillantásokat vetettek egymásra, és
sokat tudón ingatatták fejüket, mert Avon herceg mellett láttak
már szép lányokat.
A kastélyban, amelynek oly sokáig nem volt úrnője,
lassanként vidámabb lett a hangulat. Léonie ifjú, vidám
szelleme felélénkítette: Léonie elhúzta a súlyos függönyöket, a
nehéz kelméket a lomtárba vitette. Ablakokat nyitottak, hogy
bevilágoljon a hűvös napfény, és a hely nyomasztó jellege
fokozatosan eltűnt. Léonie nem akarta azt a szigorú rendet,
amit a kastély stílusául szántak. Madam Field tiltakozása
ellenére, semmivel sem törődve szép párnákat helyezett el,
székeket tett odébb, könyveket hagyott nyitva különböző
asztalokon. Justin megengedte neki, hogy azt tegyen, amit csak
akar. Élvezettel szemlélte, hogy a lány mindent felforgat és
utasításokat ad a kifejezéstelen arcú lakájoknak. Nyilvánvalóan
valaha beleszokott a parancsolgatásba – bár Léonie soha semmi
jelét nem mutatta annak, hogy alacsony származású lenne.
Ám hamarosan eljött a vizsga ideje. A herceg egy
alkalommal hirtelen próbára tette: – Tegyük fel, Léonie, hogy
én vagyok Queensberry hercegné és téged az imént mutattak be
nekem. Mutasd meg, hogyan hajolsz meg előttem.
– De ön nem hercegné, Monseigneur – tiltakozott Léonie. –
Ez nevetséges. Egyáltalán nem néz ki hercegnének. Tegyük
fel, hogy ön Queensbery herceg.
– Hercegné. Mutasd a meghajlást!
Léonie lejjebb, egyre lejjebb hajolt.
– Így. Mélyre, de nem olyan mélyre, mint a királyné előtt.
Nagyon jó a meghajlásom, n'est-ce pas?
– Remélhetőleg nem beszélsz majd egész idő alatt –
jegyezte meg őméltósága. – Terítsd el a szoknyádat, és ne
tartsd úgy a legyezőt. Mutasd, ismét!
Léonie engedelmeskedett.
– Nagyon nehéz mindenre emlékezni – panaszolta. – Most
játsszunk egy parti pikét, Monseigneur.
– Hamarosan. Most hajolj meg… Mr. Davenant előtt.
A szoknyája királynői módon suhant, fejét magasan tartva
kecses jobb kezét nyújtotta. Avon mosolygott.
– Hugh el lesz képedve – jegyezte meg. – Nagyon jó, ma
fille. Most hajolj meg nekem.
Léonie erre lehajtott fejjel hajolt meg, a herceg kezét
ajkához emelte.
– Nem, gyermekem.
Léonie felegyenesedett.
– Én így szoktam, Monseigneur. Nekem így tetszik.
– Helytelen. Újra. Ezúttal megfelelő mélyen. Az előbb olyan
mélyre hajoltál, mintha én lennék a király. Ne feledd, hogy én
csak egyszerű halandó vagyok.
 Léonie megfelelő riposztot keresett.
– Atya-gatya! – szólt könnyeden.
Őkegyelmessége megmeredt, ajka megrándult.
– Azt mondtam, hogy „atya-gatya” – felelte Léonie
nyugodtan.
– Hallottam – jegyezte meg őkegyelmessége igen hűvös
hangon.
– Rachel szokta ezt mondani – bátorkodott megjegyezni
Léonie, óvatosan pillantva a hercegre. – Tudja, ő Lady Fanny
komornája. Nem tetszik?
– Nem. Örülnék, ha tartózkodnál Lady Fanny komornája
szóhasználatának átvételétől.
– Igen, Monseigneur. Mit jelent ez?
– Halvány fogalmam sincs. Vulgáris kifejezés. Sok bűn van,
ma belle, de csak egy megbocsáthatatlan: a közönségesség.
– Soha többé nem fogom ezt mondani – Ígérte Léonie. – Azt
mondom helyette, hogy „Az áldóját!”
– Könyörgök, ne tedd, ma fille. Ha mindenképpen erős
kifejezéseket kell használnod, korlátozd magad a „Szentséges
ég!”-re és az „Uram, Atyám”-ra.
– Uram, Atyám? Igen, ez jól hangzik. Bár leginkább az
„atya-gatya” tetszik. Monseigneur nem dühös rám?
– Sosem vagyok dühös – mondta Avon.
Vívóleckéket is adott Léonie-nak, és a kisasszony ezt
élvezte a legjobban. Ehhez a tevékenységhez inget és nadrágot
vett fel, és nem is kis tehetsége volt a víváshoz. Gyors
pillantása és hajlékony csuklója volt, és nagyon hamar
elsajátította e férfias művészet alapjait. A herceg a kor egyik
legjobb kardforgatója volt, de ez semmiképp nem
bátortalanította el a kisasszonyt. Avon megtanította itáliai
stílusban vívni, és megmutatott neki sok bonyolult, finom
támadást, vágást, amit külföldön tanult. Léonie sorra kipróbálta
mind, és egyszer, amikor őkegyelmessége figyelme kissé
lankadt, sikerült áttörnie védelmén. A penge gombja a herceg
bal válla alatt talált.
– Touché – ismerte el Avon. – Ez meglehetősen jó szúrás
volt, kicsim.
Léonie valósággal táncolt az izgalomtól.
– Monseigneur, megöltem! Ön halott! Ön halott!
– Illetlen öröm látszik rajtad – jegyezte meg. – Fogalmam
sem volt róla, hogy ilyen vérszomjas vagy.
– De olyan ravasz mozdulat volt! – kiáltott fel Léonie. –
Ugye, Monseigneur?
– Egyáltalán nem volt az – felelte lesújtón. – A
védekezésem volt gyenge.
Léonie csalódottnak tűnt.
– Ó! Hagyta, hogy eltaláljam!
Őkegyelmessége megenyhült.
– Nem. Sikerült áttörnöd, ma fille.
Időnként beszélt neki a társaságban ismert emberekről.
Elmagyarázta ki kicsoda, és milyen rokonságban állnak
egymással.
– Ez a March egyszer Queensberry hercege lesz. Már
meséltem neked róla. Hamilton a feleségéről híres. Lady
Hamilton korábban Miss Gunnings volt… a Gunnings lányok
egyike, akiknek nem is olyan régen egész London a lábai előtt
hevert. Maria Gunnings később Coventry felesége lett. Ha
szellemes embert akarsz, ott van az e téren maga nemében
páratlan Mr. Selwyn. És nem feledkezhetünk meg Harry
Walpole-ról sem: nagyon nem szeretné, ha elfeledkeznénk róla.
Az Arlington Streeten lakik, gyermekem, és akárhová mész,
biztos lehetsz bene, hogy találkozol vele. Bathben azt hiszem,
még Nash a társaság központja. Parvenu,29 gyerekes, de
zseniális dzsentri. Bath az ő királysága. Egyszer elviszlek oda.
Aztán itt van Cavendish család; ők Devonshire-ben élnek,

29
fr.: jöttment, újgazdag
kedvesem; és a Seymour család, és Lord Chesterfield, akit sötét
szemöldökéről és szellemességéről ismerhetsz fel. Ki még?
Lord Bath és a Bentinck család és őkegyelmessége Newcastle
herceg élvez hírnevet. Ha a művészetek iránt érdeklődsz, ott az
unalmas Johnson: nagy ember, kedvesem, még nagyobb a feje.
Nem érdemes foglalkoznod vele. Nincs benne kifinomultság.
Aztán ott van az egyik költő, Colley Cibber és Mr. Sheridan,
aki színdarabokat ír nekünk és Mr. Garrick, aki eljátssza őket;
és sokan mások. A festészetben Sir Joshua Reynolds, aki talán
portrét fest rólad és még rengeteg festő, akiknek a neve
elkerülte figyelmemet.
Léonie bólintott.
– Monseigneur, le kell írnia nekem ezeket a neveket. Akkor
nem felejtem el.
– Bien. Most elérkeztünk a te országodhoz. A királyi
vérvonalhoz tartozik Condé herceg, aki, ha jól emlékszem, úgy
húszéves lehet, à peu près.30 Aztán Maine herceg fia, Eu gróf,
aki elég alávaló ember, és Penthièvre herceg, egy másik alávaló
ember fia. Nézzük csak. A nemesség soraiban ott van M. de
Richelieu, az udvariasság mintaképe és Noailles herceg, aki a
dettingeni csatáról híres, amit történetesen elvesztett. Aztán ott
vannak a Lorraine-Brionne testvérek és Armagnac hercege.
Memóriám mintha cserbenhagyna. Ó, igen, és ott van M. de
Belle-Isle, a nagy Fouquet unokája. Már öregember. Nahát,
majdnem elfelejtettem a tiszteletre méltó Chavignard-t… ő
Chavigny grófja, gyermekem, a barátom. Egy örökkévalóságig
folytathatnám, de nem fogom.
– És ott van Madame de Pompadour, ugye, Monseigneur?
– A nemességről beszéltem, ma fille – jegyezte meg
őkegyelmessége halkan. – A kokottokat nem soroljuk a
nemességbe. La Pompadour szépség, de származása semmi, és

30
fr.: körülbelül
szellemessége… csak csekély. A gyámleányom ne terhelje az
elméjét ilyennel.
– Nem, Monseigneur – szólt Léonie zavartan. – Kérem,
meséljen még!
– Neked semmi sem elég. Nézzük csak. D'Anvau-t láttad.
Kis termetű ember, szereti a botrányt. De Salmyt is láttad.
Magas és hanyag, jó kardforgató hírében áll. Lavoulère régi
családból való, és nyilván vannak erényei, amiket sajnálatos
módon én nem fedeztem fel. Marchérand nős ember, a felesége
kancsal. Ennél többet nem is kell mondanom. Château-Mornay
szórakoztató… egy fél óráig, nem tovább. Madame de
Marguery szalonjai világhírűek. Florimond de Chantourelle
olyan, mint valami rovar. Talán darázs, mert mindig élénk
színekbe öltözik, és mindig gyötör valakit.
– És M. de Saint-Vire?
– Az én nagyon kedves Saint-Vire barátom. Persze, persze.
Egy napon, kedvesem, mindent elmondok neked a kedves
grófról. De nem ma. Csak ennyit mondok, gyermekem…
óvakodj Saint-Vire-től. Megértetted?
– Igen, Monseigneur. De miért?
– Egy napon ezt is elmondom – felelte őkegyelmessége
nyugodtan.
 Tizennégy

Lord Rupert Alastair színre lép

Amikor Avon elhagyta az országot, Léonie kezdetben

vigasztalhatatlan volt. Madam Field nem volt valami üdítő
társaság, mert gondolkodása folyton a betegség és a halál,
valamint a fiatalok arcátlansága körül forgott. Szerencsére
melegebb lett az idő, és Léonie a hölgy elől a parkba
menekülhetett; tudta, hogy Madam a testmozgás semmilyen
formájáért nem rajong.
Léonie lovász kíséretében kilovagolhatott, de gyakran
lemondott erről a formalitásról, és szabadságát nagyon élvezve
egyedül fedezte fel a vidéket.
Avon Courttól úgy hétmérföldnyire volt Merivale Place,
Lord Merivale és gyönyörű felesége, Jennifer birtoka. Az úr az
utóbbi években kissé eltétlenedett, a lady a londoni előkelő
társaságban töltött két rövid szezon után megcsömörlött a
városi élettől. Szinte egész évben Hampshire-ben éltek, de a
telet néha Bathben töltötték és időnként, amikor a lordot a
barátai iránti vágyakozás gyötörte, beutaztak a városba. Az úr
többnyire egyedül ment ezekre az expedíciókra, de sosem
töltött távol sok időt.
Néhány héttel korábban Léonie a Merivale-kastély felé
lovagolt. A régi fehér ház körüli erdők vonzották, oda vezette
lovát; nagy érdeklődéssel nézett körül.
A fákon új levelek hajtottak, és a fűszálak között kora
tavaszi virágok nyiladoztak, Léonie a cserjésben léptetett,
élvezte az erdő szépségét. Aztán kerek köveken csörgedező
patakhoz ért. A patak mellett egy kidőlt fatörzsön sötét hajú
hölgy ült, lábánál szőnyegen kicsi gyerek játszott. Nem messze
a pataknál nagyon sáros ruhájú fiúcska horgászott nagy
igyekezettel.
Léonie rögtön megállt. Bűntudatot érzett a birtokháborítás
miatt. A fiatal horgász látta meg először és rögtön odakiáltott a
fatörzsön ülő hölgynek.
– Anya, nézd!
A hölgy a fiú mutatóujjának irányába pillantott,
meglepetésében homlokát ráncolta.
– Kérem, bocsásson meg – hebegte Léonie. – Olyan szép
volt az erdő… Elmegyek.
A hölgy felállt, elindult felé a köztük elterülő pázsiton.
– Semmi baj, madam. Miért menne el? – Aztán meglátta a
kalap széles karimája alatt a gyermekarcot és elmosolyodott. –
Szálljon le és maradjon egy kicsit, ha van kedve.
Léonie tekintetéből eltűnt a vágyódó bizonytalanság. Arcán
megjelentek a gödröcskék. Bólintott.
– S'il vous plait, madame.31
– Ön francia? A közelben lakik? – érdeklődött a hölgy.
Léonie kihúzta lábát a kengyelből és a földre csusszant.
– Igen. Az Avon-kastélyban lakom. A herceg úr… hogy is
mondják, elfelejtettem a szót… gyámleánya vagyok.
Árnyék suhant át a hölgy arcán. Olyan mozdulatot tett,
mintha Léonie és a gyerekek közé akarna állni. Léonie
felszegte az állát.
– Nem vagyok semmi más, madame, je vous assure. 32
Monseigneur gyámleánya, Madam Field a gardedámom. Azt
hiszem, jobb, ha elmegyek.

31
fr.: Kérem, asszonyom!
32
fr.: higgye el
 – Kérem, bocsásson meg, kedvesem. Könyörgök, maradjon.
Lady Merivale vagyok.
– Gondoltam – ismerte el Léonie. – Lady Fanny mesélt
önről.
– Fanny? – kérdezte Jennifer, és homlokán kisimultak a
ráncok. – Ismeri?
– Két hetet töltöttem nála, miután Párizsból megérkeztünk.
Tudja, Monseigneur úgy vélte, nem lenne illendő, ha vele
maradnék, míg nem talál egy olyan hölgyet, aki megfelelő
gardedámom lehet.
Jennifer régebbről megtapasztalta, milyen elképzelései
vannak őkegyelmességének az illendőségről – ezért egyáltalán
nem értette, mit is mond ez a lány –, de túl udvarias volt ahhoz,
hogy értetlenségének hangot adjon. Leültek a fatörzsre. A
kisfiú tágra nyílt szemmel nézte őket.
– Úgy érzékelem, senki sem kedveli Monseigneurt –
jegyezte meg Léonie. – Talán csak kevesen. Lady Fanny és M.
Davenant és én közéjük tartozunk.
– Ó! Ezek szerint ön kedveli? – nézett rá Jennifer
csodálkozva.
– Tudja, nagyon jó hozzám – magyarázta Léonie. – Ő a
kisfia?
– Igen. John. Gyere, üdvözöld a hölgyet, John.
John szót fogadott és megengedett magának egy
megjegyzést.
– A haja elég rövid, madam.
Léonie levette a kalapját.
– De milyen gyönyörű! – kiáltott fel Jennifer. – Miért vágta
le?
Léonie tétovázott.
– Madame, kérem, ezt ne kérdezze. Nem szabad
elmondanom. Lady Fanny azt mondta, ne mondjam el
senkinek.
 – Remélem, nem betegség miatt volt – szólt Jennifer,
aggódón tekintve gyermekeire.
– Ó, nem – biztosította Léonie. Ismét tétovázott. –
Monseigneur nem mondta, hogy ne mondjam el. Csak Lady
Fanny mondta. Ő pedig nem mindig bölcs, ugye? Nem hiszem,
hogy azt akarná, hogy ne mondjam el önnek, mert együtt
voltak a zárdában, n'est-ce pas? Tudja, madame, csak nemrég
óta vagyok lány.
Jennifer megdöbbent.
– Tessék, kedvesem?
– Tizenkét éves korom után csak fiúruhában jártam. Aztán
Monseigneur rám talált és az apródja lettem. Aztán… rájött,
hogy nem vagyok fiú, és a gyámleányává fogadott. Először
nem tetszett, és még mindig kényelmetlennek érzem az
alsószoknyát, de bizonyos tekintetben nagyon is kellemes.
Olyan sok dolog van a szobámban, és most hölgy vagyok.
Jennifer tekintete meglágyult. Megsimogatta Léonie kezét.
– Szép gyermek vagy! Mennyi ideig maradsz Avonban?
– Nem igazán tudom, madame. Ameddig Monseigneur
akarja. És nagyon sok mindent kell még megtanulnom. Azt
hiszem, Lady Fanny vezet be a társaságba. Nagyon kedves tőle,
ugye?
– Bámulatosan kedves gesztus – ismerte el Jennifer. – Mi a
neved, kedvesem?
– Léonie de Bonnard vagyok, madame.
– És a szüleid rábíztak a hercegre, hogy legyen a…
gyámod?
– N… nem. Tudja, ők már sok éve meghaltak. Monseigneur
maga akart a gyámom lenni. – Léonie lepillantott a
csecsemőre. – Ő is az ön fia, madame?
– Igen. Ő Geoffrey Molyneux Merivale. Hát nem gyönyörű?
– Nagyon szép – felelte Léonie udvariasan. – Nem sokat
tudok a csecsemőkről – mondta, azzal felállt, kézbe vette tollas
kalapját. – Vissza kell mennem, madame. Madam Field nagyon
aggódik – mondta pajkosan mosolyogva. – Tudja, olyan, mint
egy tyúkanyó.
Jennifer felnevetett.
– De ugye eljön újra? Egyszer jöjjön a házhoz, és
bemutatom a férjemnek.
– Igen, ha óhajtja, madame. Szívesen. Au revoir, Jean, au
revoir, bébé!
A csecsemő gőgicsélt és kezével céltalanul hadonászott.
Léonie felült a nyeregbe.
– Nem tudom, mit kell mondani egy csecsemőnek –
jegyezte meg. – Természetesen nagyon szép – tette hozzá.
Kalapját még mindig kezében tartva megfordult és elindult
visszafelé az ösvényen.
Jennifer felemelte a csecsemőt, aztán Johnt szólította, hogy
kövesse, és az erdőn és a kerten át visszatért a házhoz. A
gyerekeket a dajkára bízta és elindult megkeresni a férjét.
A könyvtárban találta. Lord Merivale a könyvelést nézte át.
Magas, hanyag tartású férfi volt, szürke szeme vidám, ajka
markáns. Kezét nyújtotta hitvesének.
– Szavamra, Jenny, valahányszor megpillantalak, egyre
szebb vagy.
A hölgy felnevetett és leült férje székének karfájára.
– Fanny szerint ez divatjamúlt dolog, Anthony.
– Ó, Fanny! Szívből szereti Marlingot.
– Szereti, Anthony, de a divat nagy követője és szereti, ha
más férfiak bókokat súgnak a fülébe. Attól tartok, sosem jön
meg a kedvem a városi életmódihoz.
– Szerelmem, ha egyszer azt látom, hogy „más férfiak” a
füledbe súgnak…
– My lord!
– My lady?
– Ön szörnyen udvariatlan, sir! Mintha… mintha
suttognának a fülembe!
A férfi ölelése szorosabbra fonódott a hölgy dereka körül.
 – Az egész város rajonghatna érted, Jenny, és
részeltethetnéd magadat ebben az élvezetben.
– Ó, ha ez a kívánsága, my lord… – évődött. – Most
legalább tudom, hogy kiábrándult a feleségéből. Hálás
köszönet, sir! – mondta, azzal odébbcsusszant, és tréfából
meghajolt.
Lord Merivale felugrott, és elkapta.
– Te kis pajkos! Én vagyok a legboldogabb férfi a Földön!
– Fogadja jókívánságaimat, sir. Anthony, ugye nem hallottál
Edwardról?
– Edwardról? Nincs hírem róla. Kellene tudnom valamit?
– Ma az erdőben találkoztam egy lánnyal, aki a Marling-
kastélyban lakik. Kíváncsi vagyok, írt-e esetleg róla neked.
– Egy lány? Itt? Ki volt az?
– Meg fogsz lepődni, my lord. Nagyon fiatal és… és azt
mondja, hogy a herceg gyámleánya.
– Alastairé!? – Merivale homloka ráncolódott. – Micsoda új
szeszély lehet ez?
– Ezt természetesen nem kérdezhettem meg. De nem furcsa,
hogy… ez az ember… adoptál egy lányt?
– Meglehet, hogy megjavult, szerelmem.
A hölgy megborzongott.
– Alastair sosem javul meg. Ez lehetetlen. Sajnálom ezt a
gyermeket, aki… a hatalmában van. Meghívtam, hogy egyszer
látogasson meg. Jól tettem?
Az úr elkomorult.
– Nem akarok Alastairrel foglalkozni, Jenny. Soha nem
felejtem el, hogy őkegyelmessége el akarta szöktetni a
feleségemet.
– Akkor még nem voltam a feleséged – tiltakozott a hölgy. –
És… és ez a gyerek… ez a Léonie… egyáltalán nem olyan.
Nagyon örülnék, ha megengednéd, hogy meglátogasson.
Az úr mélyen meghajolt hölgye előtt.
– My lady, ön a ház úrnője.
 Így történt, hogy amikor Léonie legközelebb átlovagolt a
Merivale-kastélyba, Jennifer és hitvese örömmel fogadta.
Kezdetben meglehetősen félénk volt, de zavartsága Merivale
mosolyától rögtön elillant. Egy csésze fekete tea mellett
vidáman beszélgettek. Léonie egyszer csak a ház urához
fordult.
– Szerettem volna megismerni önt, milor' – mondta
vidáman. – Sokat… ó, sokat… hallottam önről.
Merivale erre kihúzta magát ültében.
– Ki a csoda… – szólt kissé feszengve.
– Lady Fanny, és egy kicsit Monseigneur. Mondja, m'sieur,
valóban megállította Lord Harding hintóját?
– Fogadásból, gyermekem. Fogadásból!
Léonie felnevetett.
– Ó, tudtam! És Lord Harding nagyon dühös volt, ugye? És
titokban kellett tartani, mert… dip-lo-má-ci-a-i körökben ez…
– Az ég szerelmére, gyermekem!
– És önt ezért nevezik Útonállónak.
– Nem, nem. Csak a közeli barátaim!
Jennifer fejét ingatva nézte férjét.
– Ó, my lord! Kérem, folytassa, Léonie. Meséljen még.
Tudja meg, hogy ez a gazember súlyosan megtévesztett engem.
– Mademoiselle – szólt Merivale felhevült homlokát
törölgetve. – Kérem, könyörüljön rajtam!
– Mondja, uram, nagyon izgalmas volt útonállónak lenni, ha
csak egy éjszakára is?
– Nagyon is az volt – felelte a ház ura komoran. – De
egyáltalán nem tiszteletre méltó dolog.
– Valóban – jegyezte meg Léonie. – Azt hiszem, az ember
nem akar mindig tiszteletre méltó lenni. Vagy nem mindig akar
tiszteletre méltó lenni. Én nagy megpróbáltatást jelentek
mindenkinek, mert egyáltalán nem vagyok tiszteletre méltó.
Úgy tűnik, egy lady sok mindent megtehet anélkül, hogy
tiszteletre méltó mivolta csorbát szenvedne, de ha valaki nem
tesz semmi ilyesmit, csak egyszer, egyetlenegyszer olyasmit
említ, mint a nadrág, akkor a viselkedését rögtön hölgyhöz
méltatlannak tekintik. Ezt fel nem foghatom.
A ház ura nem tudta, hova nézzen. Próbálta elfojtani a
nevetést, de ebben kudarcot vallott.
– Szavamra, gyakrabban kell meglátogatnia minket,
mademoiselle! Nem gyakran fordul elő, hogy ilyen bájos ifjú
hölggyel találkozunk.
– Legközelebb önöknek kell engem meglátogatniuk – felelte
Léonie. – Így helyes, ugye?
– Attól tartok… – kezdte Jennifer feszengve.
– Őladysége és én nemigen járunk vendégségbe – fejezte be
a mondatot Merivale.
Léonie hirtelen feltette a kezét.
– Oh, parbleu!33 Akivel csak találkozom, mindenki ilyen.
Nem lep meg, hogy Monseigneur néha annyira elviselhetetlen,
ha mindenki olyan barátságtalan vele.
– Őkegyelmessége sajátosan meg tudja nehezíteni, hogy az
ember… kedves legyen hozzá – felelte Merivale komoran.
– M'sieur – szólt Léonie nagy méltósággal –, nem jó, hogy
Monseigneurről így beszél nekem. Ő az egyetlen ember az
egész világon, aki törődik azzal, hogy mi történik velem.
Tudja, ezért nem hallgatok azokra, akik figyelmeztetni akarnak
vele kapcsolatban. Ettől valami felforrósodik bennem és dühös
leszek.
– Mademoiselle, kérem, bocsásson meg – szólt Merivale.
– Köszönöm, m'sieur – fogadta el a bocsánatkérést Léonie
komolyan.

Ezután gyakran látogatott a Merivale-kastélyba, és egyszer ott

vacsorázott Madam Fielddel, akinek nem volt tudomása az
Avon és Merivale közti ellentétről.

33
fr.: Istenemre (igenlő értelemben)
 Két hétig semmit nem hallottak Justin felől, de a második
hét végén poggyásszal megrakott utazókocsi gördült be a
Merivale-kastély udvarára és magas, finom úr szállt ki belőle.
Bekísérték a házba, Jennifer fogadta nevetve, két kezét felé
nyújtva.
– Nahát, Rupert! Itt maradsz?
Az úr megcsókolta a hölgy kezét, majd az arcát.
– Az ördögbe is, Jenny, túl szép vagy! Szavamra, túl szép
vagy! Istenem, itt van Anthony! Nem tudom, látott-e téged.
Merivale megszorította a férfi kezét.
– Valamelyik nap, Rupert, móresre tanítalak – fenyegette.
– Mi ez? Annyi poggyászt hoztál, hogy három embernek is
elég.
– Poggyászt? Ugyan! Szavamra, hiszen csak néhány dolgot
hoztam magammal. Öltözködni kell, tudod, a ruha fontos.
Anthony, mi ez a furcsaság Justin körül? Fanny ördögi
titokzatossággal fogalmazott, de az egész városban mesélik,
hogy örökbe fogadott egy lányt! Kövezzenek meg, de ez… –
Elhallgatott, eszébe jutott, hogy Jennifer is jelen van. –
Lejöttem, hogy a saját szememmel lássam. Isten tudja, hol van
Justin! Én nem tudom – mondta, és élesen nézett Merivale-ra.
Arcán döbbenet látszott. – Ugye nem Avonban van?!
– Nyugodj meg! – nyugtatta Merivale. – Nincs itt.
– Hála az Úrnak. Ki ez a lány?
– Nagyon bájos gyermek – felelte Merivale tartózkodón.
– Ó, azt gondoltam. Justinnak mindig jó ízlése volt a… –
ismét elhallgatott. – Ezer ördög és pokol! Bocsánatodért
esedezem, Jenny! Elfeledkeztem magamról. Átkozottul
gondatlan vagyok – mondta, és szomorú tekintettel nézett
Merivale-ra.
– Folyton helytelenségeket mondok, Tony. Szörnyen ostoba
vagyok, és ami az italt illeti… Nocsak, nocsak!
 Merivale a könyvtárszobába vezette, ahova egy lakáj rögtön
bort vitt nekik. Rupert kényelmesen elhelyezkedett egy
karosszékben és hosszasan kortyolt.
– Az igazat megvallva, Tony – szólt bizalmasan –, jobban
érzem magamat, amikor nincsenek hölgyek a társaságban. A
fenébe is, nem tudok vigyázni a nyelvemre. De Jenny ördögien
finom hölgy – tette hozzá sietve. – Csoda, hogy beengedsz
engem a házadba. Ha belegondolok, hogy a bátyám szöktette
volna el Jennyt! – szólt, fejét mulatságosan ingatva.
– Mindig szívesen látlak – mosolygott Merivale. – Nem
félek attól, hogy te el akarnád szöktetni Jennyt.
– Istenemre, nem! Azt nem mondom, hogy nem
szórakoztam időnként nőkkel… tudod, az embernek muszáj
ilyesmiből kivenni a részét… A név kötelez… de nem igazán
van gusztusom rájuk, Tony; egyáltalán. – Újra töltötte a
poharát. – Ez elég furcsa, ha az ember belegondol. Itt vagyok
én, egy Alastair, akinek egyetlen botrány, egyetlen intrika sem
fűződik a nevéhez. Néha eszembe jut ez. – Felsóhajtott. – Ez
olyan, mintha nem is lennék igazi Alastair. Hiszen egyetlen
Alastair sem volt, aki…
– Én nem kedvelem a kicsapongó életet, Rupert – szólt
Merivale komoran.
– Ó, nem, tudom. Most itt van Justin, és valahányszor a
kastélyban tartózkodik, van vele valami némber is. Félreértés
ne essék, én egy szó nem sok, annyit sem szólok ellene, de
nemigen kedveljük egymást. Valamit azonban a javára írok:
nem kicsinyes. Gondolom, nem hiszel nekem, Tony, de amióta
megvagyonosodott, egyszer sem kellett adósságbehajtónak
bajlódnia velem. – Nyilvánvaló büszkeséggel nézett fel. –
Egyszer sem.
– Ez csodálatos – ismerte el Merivale. – És tényleg azért
jöttél le ide, hogy Léonie-t lásd?
– Így hívják? Ugyan mi másért?
A szürke szem megcsillant.
 – Azt hittem, talán engem és Jennifert meglátogatni.
– Ó, persze, persze! – biztosította Rupert, és sietve kihúzta
magát ültében. Aztán észlelte a szemvillanást és újra hátradőlt.
– Az ördög vigyen el, Tony, te kinevetsz engem! Persze hogy
látni akarom Justin legújabb kedvencét. Egyedül van a
kastélyban?
– Nem. Egyik unokanővéreddel, Madam Fielddel.
– Micsoda? Csak nem a jó öreg Harriet nénivel? Szentséges
ég, mire vetemedhet még az én Justin bátyám? Ezúttal ad az
illemre? Nahát!
– Véleményem szerint Léonie valóban nem több, mint a
gyámleánya. – Rupert hitetlenkedve vonta fel szemöldökét. –
Ez okból, kedves barátom, vagy illő tisztelettel bánsz vele,
vagy visszautazol a városba.
– Na de Tony… A fenébe is, hiszen ismered Justint!
– Nem tudom, hogy bármelyikünk ismeri-e. Ezt a gyermeket
ismerem.
– Majd én is megnézem magamnak – szólt Rupert.
Felnevetett. – Mit nem adnék, ha láthatnám Justin arcát, amikor
megtudja, hogy az ő területén orvvadásztam… Pokolian
kelletlen tud lenni, ha bosszús. – Elhallgatott, furcsán
fintorgott. – Tudod, Tony, gyakran elgondolkodom, mit
gondolhat rólam. Esküszöm, rajong Fannyért. Régebben
szörnyen szigorú volt vele. Sosem gondoltad volna, ugye? De
velem… Mostanság egész szép járadékot kapok tőle, de ritkán
szól hozzám egy jó szót.
– Jó szót vársz tőle? – érdeklődött Merivale, szaténkabátja
ujján ráncot kisimítva.
– Nyilván! Hiszen, tudod, a bátyám. A dologban az a
különös, hogy fiatalabb koromban különös gondot fordított
arra, hogy mi történik velem. Persze mindig átkozottul
fagyosan udvarias hangon beszélt velem. Nem átallom
bevallani neked, Tony, még mindig ideges vagyok tőle.
 – Meg sem próbálom megérteni, Rupert. Úgy véltem,
valahol mélyen legbelül benne is van valami jó. Ez a
gyermek… Léonie… valósággal imádja. Vigyázz, mit mondasz
a jelenlétében!
– Kedves barátom, nem valószínű, hogy olyasmit
mondanék, ami…
– Több mint valószínű, te zavaros elméjű csirkefogó! –
vágott a szavába Merivale.
– Te sértegetsz engem! Ez nem fair! – kiáltott Rupert, azzal
felugrott. – Csirkefogónak neveztél? Na és a nagyra becsült
Toby? Vele mi van?
Merivale megadón emelte fel a kezét.
– Touché. Az ég szerelmére, Rupert, ne terjeszd a történetet
a városban!
Rupert lesimította kusza haját és sikerült nagyon
felsőbbséges kifejezést magára öltenie.
– Ó, Tony, biztosíthatlak, hogy nem vagyok olyan bolond,
mint amilyennek gondolsz.
– Hála az égnek! – felelte Merivale.
 Tizenöt

Lord Rupert megismeri Léonie-t

Rupert már másnap átment a kastélyba, érkezéséről a

kapucsengő hosszas rángatásával és döngő kapudöngetéssel
adva hírt. Léonie a hallban a kandalló mellett ült és a
hangzavartól egy kicsit megriadt. Amikor a komornyik az
ajtóhoz indult, hogy beengedje a látogatót, a kisasszony felállt,
és a paraván mögül lesett ki, hogy meglássa, ki érkezett.
Vidám, lármás hang ütötte meg a fülét.
– Hé, Johnson! Nem haltál még meg? Hol az
unokanővérem?
– Ó, hát ön az, my lord? – szólt az öreg komornyik. – Senki
más nem képes ilyen dörgedelmesen bebocsátást kérni, az már
bizonyos. Madam odabent van.
Rupert benyomult mellette a hallba. Amikor meglátta a
kandalló mellett kissé remegve őt szemlélő Léonie-t, levette
kalapját, és meghajolt.
– Bocsásson meg, mamzelle. Ezer árboc és vitorla! Mi
történt a kastéllyal? – Csodálkozva nézett körül. –
Évszázadokig olyan volt, mint egy kripta és most…!
– Az úr Lord Rupert, madam – magyarázta Johnson
szabadkozva. Komoran nézett a fiatalúrra. – Nem maradhat itt,
uram. A hölgy őkegyelmessége gyámleánya, Léonie de
Bonnard kisasszony.
 – A Merivale-kastélyban szálltam meg, te begyepesedett
agyú vénember! – szólt őkegyetlensége Rupert úr. – Ha azt
mondja, mamzelle, hogy távozzam, akkor távozom.
Léonie zavartan, tétován ráncolta homlokát.
– Rupert? Ön Monseigneur fivére?
– Ó, hogy az a… Igen. Én vagyok.
Léonie előreszökkent.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettem – szólt udvariasan.
– Most meg kell hajolnom ön előtt, és ön kezet csókol nekem,
n'est-ce pas?
Rupert csak bámult.
– Igen, de…
– Eh bien! – Léonie meghajolt, felemelkedett és kis kezét
nyújtotta. Rupert akkurátusan megcsókolta.
– Még soha egyetlen hölgy sem szólított fel, hogy csókoljak
kezet neki – jegyezte meg.
– Nem kellett volna mondanom? – kérdezte aggódón. –
Voyons, ezeket a dolgokat nagyon nehéz megtanulni! Kérem,
mondja meg, hol van Monseigneur.
– Istenemre, nem tudom, kedvesem. Becsületszavamra, mi
nem vagyunk egy összetartó család.
Léonie komoran nézett rá.
– Ön az ifjú Rupert. Tudom. Már hallottam önről.
– Gondolom, semmi jót. Én vagyok a család
semmirekellője.
– Ó, nem! Még Párizsban hallottam másokat beszélni önről,
és abból, amit hallottam azt hiszem, nagyon kedvelik önt.
– Valóban? Szent ég! Ezek szerint ön párizsi, kedvesem.
Léonie bólintott.
– Monseigneur ap… – szája elé kapta a kezét, tekintete
idegesen táncolt.
Ez felettébb felkeltette Rupert érdeklődését. Éles pillantást
vetett a rövid fürtökre.
– Ap…
 – Nem szabad elmondanom. Kérem, ne kérdezze.
– Az apródja volt?
Léonie a lábujját nézegette.
– Micsoda románc! – szólt Rupert, elragadtatottan. – Az
apródja! Hát, ez csodálatos!
– Nem szabad elmondania! – kérte Léonie nagy
komolysággal. – Ígérje meg!
– Hallgatok, mint a sír, kedvesem! – felelte rögtön. – Sosem
gondoltam volna, hogy ilyen tündérmesébe botlom! Mit csinál
itt begubózva?
– Megtanulok hölgynek lenni, milor'.
– A csodába is, tisztesség ne essék, ne szólítson már milor'-
nak, kérem. A nevem Rupert.
– Illendő így szólítanom? – érdeklődött a kisasszony. –
Tudja, nem ismerem ezeket a dolgokat.
– Hogy illendő-e, kedvesem? Esküszöm, hogy igen. Vagy
ön nem a fivérem gyámleánya?
– De igen.
– Akkor, ahogy ön mondta, eh bien! Az ördögbe is, itt az
unokanővérem!
Madam Field jött lefelé a lépcsőn, rövidlátón pislogva.
– Bizony, bizony! Tényleg te vagy az, Rupert?! – kiáltott
fel.
Rupert eléje ment.
– Igen, nénikém, én vagyok. Remélem, a szokásos jó
egészségben talállak.
– Jól vagyok, kivéve hogy egy kicsit bánt a köszvény.
Léonie! Itt vagy?
– Bemutatkoztam már, nénikém. Ha jól sejtem, a
kisasszonynak nagybátyja lettem, vagy ilyesmi.
– Nagybácsi? Ó, nem, Rupert, bizonyosan nem!
– Nem fogadom el nagybácsinak – szólt Léonie fejét
felszegve. – Ön nem elég tiszteletre méltó.
– Drágaságom!
 Rupert nevetésben tört ki.
– Szavamra, én sem fogadnám el önt unokahúgomnak.
Túlságosan pimasz!
– Ó, nem, Rupert! – világosította fel Madam. – Sőt, nagyon
jó kisasszony – mondta, és elgondolkodva nézett a férfira. – Na
de Rupert, gondolod, hogy az ittléted helyénvaló?
– Kitessékelnél a saját tetőm alól, nénikém?
– Tiltakozom, én nem úgy…
– Azért jöttem, hogy megismerkedjem bátyám
gyámleányával, ahogy illik – közölte meggyőző hangon.
Madam homlokán kisimultak a ráncok.
– Ha te mondod, Rupert… könyörgök, hol szálltál meg?
– A Merivale-kastélyban, nénikém… éjszakára. De
napközben itt leszek.
– És… Justin tud erről? – tudakozódott Madam Field.
– Ezzel azt akarod mondani, nénikém, hogy Alastair
ellenezné itteni jelenlétemet? – tette fel a kérdést Rupert
őszinte felháborodással.
– Ó, nem, egyáltalán nem! Félreértettél! Kétségem sincs a
felől, hogy szörnyen unalmas lehet Léonie számára, hogy
kénytelen csak engem elviselni társaságul. Esetleg néha
kilovagolhatnál vele. Ez a gyermek folyton itthon hagyja a
lovászt, ami rendkívül helytelen, mint már sokszor említettem
neki.
– Egész nap hajlandó vagyok lovagolni vele – ígérte Rupert
vidáman. – Feltéve, hogy ő is akarja.
– Azt hiszem, szeretném – felelte Léonie. – Még sosem
találkoztam senkivel, aki tout comme vous.34
– Ha már itt tartunk, én sem találkoztam önhöz hasonló
kisasszonnyal – jegyezte meg Rupert.
Madam Field sóhajtott, fejét rázta.

34
fr.: olyan, mint ön
 – Attól félek, a kisasszony sosem lesz olyan, amilyenné
formálni szeretném – jelentette ki szomorúan.
– Az egész város a lábai előtt fog heverni – jósolta Rupert. –
Elsétál velem az istállókhoz, Léonie?
– Kabátot veszek – bólintott a kisasszony, és könnyedén
felszaladt a lépcsőn.
Amikor visszatért, Madam Field éppen Rupert urat
leckéztette és megígértette vele, hogy illő tisztelettel fog
viselkedni Léonie-val.
Amint elhagyták a házat, Léonie, aki izgatott léptekkel
szinte táncolt Rupert mellett, cinkos mosollyal nézett fel a
férfira.
– Kiterveltem valamit! – jelentette be. – Hirtelen jutott
eszembe. Vívna velem? Karddal.
– Hogy micsoda?! – kiáltott fel Rupert, és megtorpant.
A kisasszony türelmetlenül toppantott.
– Karddal vívni. Kardvívás.
– Ördög és pokol! Mi jöhet még? Vívok önnel, ördögfióka.
– Nagyon köszönöm! Tudja, Monseigneur kezdett tanítani,
de aztán elutazott, és Madam Field egyáltalán nem hajlandó
vívni. Megkértem.
– Anthony Merivale-t kéne megkérned, kedvesem.
Elismerem, Justin jó kardvívó, de Anthony egyszer majdnem
legyőzte.
– Aha! Tudtam, hogy itt valami titok lappang! Mondja, arról
van szó, hogy Monseigneur szerelmi kalandba keveredett Lady
Jenniferrel?
– Megszöktette, Anthony orra elől, kedvesem!
– Vraiment? Gyanítom, hogy ez Lady Jennifernek nem
tetszett.
– Istenemre, nem. De melyik nőnek tetszene?
– Én nem bánnám – felelte Léonie nyugodtan. – De Lady
Merivale… ó, az más kérdés. Akkor már férjes asszony volt?
 – Az ördögbe! Dehogy! Justin nemigen bonyolódik afférba
férjes asszonyokkal. Feleségül akarta venni.
– Nem lett volna jó vége – jelentette ki Léonie bölcsen. –
Lady Jennifer teljesen kimerítette volna. És milor' a hölgye
segítségére sietett?
– Igen, és à outrance35 meg akart vívni Justinnal. Marling
vetett véget az egésznek. Micsoda jelenet volt! Tudja, azóta se
állnak szóba egymással. Ez átkozottul furcsa, mert
gyerekkorunk óta ismerjük a Merivale családot. Ami azt illeti
Marling sem kedveli Justint túlságosan.
– Ó! – szólt Léonie megvetőn. – Kedves ember, de elég
unalmas!
– Ó, de mondhatom, ez elég ahhoz, hogy egy férfi józan
megfontolás alapján Fannyt vegye feleségül.
– Úgy vélem, az ön családja elég furcsa – jegyezte meg. –
Mindenki gyűlöl mindenkit. Ó, nem! Lady Fanny néha kedveli
Monseigneurt!
– Nos, tudja, az anyánk meglehetős tűzokádó házisárkány
volt – magyarázta Rupert. – És Isten a tanú, hercegi apánk sem
volt szent! Nem csoda, hogy úgy nőttünk fel, mint az
acsarkodó kutyák.
Az istállóhoz értek, ahova Rupert a lovát állította. Beszélt az
egyik lovásszal, barátságosan odakiáltott neki, aztán elindult
megnézni a bekötött néhány lovat. Mire visszaértek a házhoz,
úgy érezték, mintha évek óta ismernék egymást Léonie-val.
Rupert el volt ragadtatva bátyja gyámleányától és elhatározta,
hogy hosszabb időt tölt a Merivale-kastélyban. Egy lány, aki
olyan szókimondó, mint egy fiú, és aki nyilvánvalóan nem
várja el, hogy szeretkezzen vele, teljesen új volt Rupertnek.
Egy hónappal korábban Julia Falkner kisasszonyt udvarolta
körül – nagyon unta ezt a foglalatosságot –, és elhatározta,
hogy kerülni fogja a női társaságot. De Léonie, a

35
fr.: életre-halálra
barátságossága, a különössége kellemes szórakozás lesz,
gondolta. Ráadásul nagyon fiatal… eddigi szeretői pedig mind
nála idősebb nők voltak. Néhány hét önfeledt vidámságot ígért
magának, melyet nem árnyékol be a félelem, hogy a házasság
csapdájába csalják.
Másnap megint meglátogatta. A lakáj, aki ajtót nyitott,
közölte, hogy Léonie kisasszony a képtárban vár rá. Egyenesen
odament, és azt látta, hogy a kisasszony zakóban, nadrágban
nézegeti az ősök portréit.
– Istenemre! – kiáltott fel. – Ön tényleg valóságos
ördögfióka!
Léonie hirtelen megfordult, ujját ajkára tette.
– Hol van a madam?
– Harriet néni? Nem láttam. Léonie, ön mindig ilyen ruhát
visel? Jól áll; szavamra, nagyon jól áll.
– Szerintem is – sóhajtott. – De ha madam megtudja,
nagyon mérges lesz, és azt fogja mondani, hogy ez igen
nőietlen. Kérem, ne mondja el neki. Felhoztam a tőröket.
– Ó, szóval vívni fogunk, ugye, Amazon?
– Megígérte, hogy vív velem!
– Ahogy óhajtja, ahogy óhajtja! A pokolba is, de szeretném
látni, milyen arcot vágna Julia, ha megtudná! – mondta, és
pajkosan felnevetett.
Léonie bólintott. Már meséltek neki Falkner kisasszonyról.
– Nem hiszem, hogy kedvelne engem, ha ismerne – jegyezte
meg. Aztán végigmutatott a sok portrén. – Nagyon népes a
családja, ugye? Ez egy szép darab. Kicsit hasonlít
Monseigneurhöz.
– Szentséges ég, gyermekem! Az ott Hugo Alastair! Ördögi
élvhajhász, kicsapongó ember volt! Átkozottul nyomasztó
társaság! És mindenkinek olyan kaján vigyor van az ajkán,
ahogy Justin szokott vigyorogni. Jöjjön, nézze meg ezt! Ő az
én nagyra becsült szülőapám.
Léonie felnézett Rudolph Alastair csalódott ábrázatára.
 – Ő egyáltalán nem tetszik nekem – jelentette ki Léonie
komolyan.
– Soha senkinek sem tetszett, kedvesem. És itt van
őkegyelmessége a hercegné. Ő is francia volt, mint ön. Szent
ég, látott már ilyen ajkat? Tudja, elbűvölő, de pokoli
temperamentuma volt.
Léonie az utolsó képhez lépett. Áhítat látszott tekintetében.
– És ez… Monseigneur.
– Egy éve készült. Jó, ugye?
A nehéz szemhéj alól a mogyoróbarna szempár mintha
gúnyosan nézett volna le rájuk.
– Igen, ez jó – felelte Léonie. – Nem mindig így mosolyog.
Azt hiszem, nem volt jó kedvében, amikor ez a festmény
készült róla.
– Sátáni, igaz? Persze megdöbbentően élethű, de istenemre,
micsoda átkozott maszkot vett magára! Sose bízzon benne,
gyermekem. Valóságos sátán.
Léonie arcát hirtelen elöntötte a pír.
– Nem az. Ön pedig… n… nn… nnnagyon ostoba!
– Pedig így van, ahogy mondom, kedvesem. Ő maga a
Sátán. Ha valaki, akkor én tudom. – Éppen időben fordult meg
ahhoz, hogy lássa, Léonie felkapta az egyik tőrt. – Nahát! Mit
akar… – De nem tudta befejezni a mondatot, mert inkább
gyorsan, mint méltósággal egy szék mögé húzódott. Léonie
dühös, villanó tekintettel támadt rá, a hosszú tőrt félelmetesen
markolva. Rupert felemelte a széket, hogy Léonie-t
kartávolságban tartsa magától, arcára komikus megvetés ült ki.
Aztán ahogy Léonie a széket döfködte, sarkon fordult és
kacagó pánikban rohant végig a galérián; Léonie szorosan a
nyomában. Sarokba szorította, kénytelen volt ott maradni, a
széket tartva védelmül maga elé.
– Ne, ne, Léonie! Hé, kis híján megölt! A védőgomb
biztosan le fog esni! Az ördögbe is, ez gyalázatos. Tegye le,
maga vadmacska! Tegye le!
 Léonie arcáról eltűnt a harag. Leengedte a pengét.
– Meg akartam ölni magát – jelentette ki nyugodtan. – És
meg is teszem, ha még egyszer ilyesmit mond nekem
Monseigneurről. Jöjjön ki! Maga gyáván viselkedik!
– Ez tetszik! – szólt Rupert, és óvatosan letette a széket. –
Most tegye le azt az átkozott tőrt, és előjövök.
Léonie ránézett és hirtelen nevetésben tört ki. Rupert előjött
a sarokból, összekócolódott haját simítgatta le.
– Nagyon mulatságosan nézett ki! – kapkodott levegő után
Léonie. Rupert komoran szemlélte a kisasszonyt. Szóhoz sem
jutott. – Szívesen megtenném újra, csak hogy lássam, ahogy fut
előlem!
Rupert oldalazva távolodott. Halvány vigyor jelent meg
arcán.
– Az ég szerelmére, ne tegye! – könyörgött.
– Nem, nem teszem – jelentette ki Léonie engedelmesen. –
De soha többé ne mondjon ilyesmit!
– Soha többé! Megesküszöm. Nem mondok ilyesmit! Justin
egy szent!
– Most pedig vívni fogunk, és nem beszélünk – szólt Léonie
fejedelmi hangon. – Sajnálom, hogy megrémítettem.
– Ugyan! – felelte Rupert buszkén. A kisasszony szeme
felcsillant.
– Ön megijedt! Láttam az arcát. Olyan mulatságos volt…
– Elég! – szólt Rupert. – Váratlanul támadt rám.
– Igen, és nagyon jól tettem. Sajnálom, de ön nem érti, hogy
elég hirtelen természetem van.
– De igen, értem – fintorgott Rupert.
– Nagyon sajnálatos, n'est-ce pas? De őszintén sajnálom.
Attól a pillanattól fogva Rupert a kisasszony rabszolgája
lett.
 Tizenhat

Saint-Vire gróf eljövetele

Gyorsan teltek a napok és a herceg még mindig nem érkezett

meg. Rupert és Léonie úgy lovagoltak, vívtak és veszekedtek,
míg Lord és Lady Merivale a távolból figyelték őket, és
mosolyogtak.
– Kedvesem – szólt őlordsága –, Léonie furcsamód
emlékeztet engem valakire, de ha az életem függne tőle, akkor
sem emlékszem, kire.
– Nem hiszem, hogy láttam hozzá hasonlót – felelte
Jennifer. – My lord, éppen arra gondoltam, milyen szép lenne,
ha Ruperthez menne feleségül.
– Ó, nem! – felelte őlordsága hirtelen. – Hiszen Léonie még
csak gyerek, de szavamra, Ruperthez túl idős!
– Vagy nem elég idős. Minden nő idősebb a férjénél,
Anthony.
– Tiltakozom! Én higgadt, nyugodt középkorú úriember
vagyok!
A lady megérintette férje arcát.
– Te csak egy kicsi fiú vagy. Én sokkal idősebb vagyok.
Lord Merivale csodálkozott és kicsit aggódott.
– Nekem ez tetszik így – mondta.
Eközben Avonban Léonie és lovagja nagyon jól érezték
magukat. Rupert megtanította Léonie-t horgászni, és gyönyörű
napokat töltöttek a patak partján; alkonyatkor fáradtan, csurom
vizesen és hihetetlenül mocskosan tértek vissza a házba. Rupert
úgy bánt Léonie-val, mintha fiú lett volna, ami Léonie-nak
nagyon tetszett, és a férfi végtelen történeteket mesélt neki a
társaságról, ami a kisasszonynak szintén nagyon kedvére való
volt. De a legfőképpen azt szerette, ha Rupert a bátyjáról idéz
fel emlékeket. Ezeket órákig el tudta hallgatni. Szeme ilyenkor
csillogott, szájtátva itta Rupert minden szavát.
– Ő… ő igazi nagyúr! – mondta egyszer Léonie büszkén.
– Ó, igen, minden porcikája. És mondhatom, költséget sem
kímél. Ráadásul ördögien okos – mondta Rupert fejét bölcsen
ingatva. – Néha arra gondolok, nincs semmi, amit nem tud.
Isten tudja, hogyan jön rá mindig a dolgokra, de rájön. Nagy
taktikus, csupa póz, persze, de szavamra, szörnyen furcsa. Nem
lehet előtte titkot tartani. És mindig akkor jön az emberre,
amikor a legkevésbé számítunk rá… vagy a legkevésbé
akarjuk. Fortélyos, ördögien fortélyos ember.
– Úgy érzem, ön kedveli egy kicsit – jegyezte meg Léonie
tisztán látón.
– Ördögien kicsit. Ó, nagyon kellemes ember tud lenni, de
ritkán alkalmazza ezt a képességét. Tudja, az ember büszke rá,
de nagyon különös ember.
– Bárcsak visszajönne már! – sóhajtott Léonie.
Két nappal később Merivale, Avon faluba menet találkozott
velük; mélyen a vidéken vágtattak. Amikor meglátták,
meghúzták a gyeplőt, megfékezték a lovakat és odamentek
hozzá. Léonie kipirult, pihegett, Rupert mogorva volt.
– Rupert úr nagyon ostoba – jelentette be Léonie.
– Ma nagyon megtáncoltatott – panaszolta Rupert.
– Egyáltalán nem akarom, hogy velem legyen – mondta
Léonie fejét felszegve.
Merivale mosolygott veszekedésükön.
– My lady nem is olyan régen azt mondta, hogy kisfiú
vagyok, de az ég szerelmére, önök mellett ősz szakállú
öregembernek érzem magamat – jelentette ki. – Isten önökkel!
– Azzal továbblovagolt a faluba, ahol dolga volt. Néhány
percre megállt az Avon Arms nevű fogadónál, a kávézóba
lépett. Az ajtóban összefutott egy magas úriemberrel, aki éppen
kifelé tartott.
– Bocsásson meg, uram! – szólt, és csodálkozva bámult a
férfira. – Saint-Vire! Nahát! Mit keres itt, gróf úr? Fogalmam
sem volt…
Saint-Vire dühösen hátrált, de meghajolt, és ha nem is
szívélyesen, de udvariasan szólt.
– Szolgálatára, Merivale. Nem gondoltam, hogy itt látom.
– Én sem számítottam arra, hogy itt látom önt. Annyi furcsa
helyen találkoztunk már, és most éppen itt. Mi hozta ide?
Saint-Vire egy pillanatig tétovázott.
– Barátokat látogatok – felelte kis idő múltán. – Innen
egynapi járóföldre északra élnek. A szkúnerem Portsmouth-ban
horgonyoz. – Széttárta kezét. – Kénytelen vagyok megszakítani
utazásomat, mert az utazás közben egy kis gyengélkedés jött
rám. Mit lehet ilyenkor tenni? Az ember nem akar souffrant36
érkezni egy barátja házába.
Merivale meglehetősen furcsának találta a történetet, Saint-
Vire modorát még furcsábbnak, de túlságosan jól nevelt volt
ahhoz, hogy hitetlenkedését kimutassa.
– Kedves gróf úr, éppen jókor. Megtisztelne azzal, hogy
eljön Merivale-ba vacsorázni? Be kell mutatnom önt a
feleségemnek.
Saint-Vire ezúttal is mintha tétovázott volna.
– Monsieur, holnap folytatom az utamat.
– Nos, akkor kérem, gróf úr, lovagoljon át Merivale-ba ma
este.
A gróf kis híján vállat vont.
– Eh bien, m'sieur, ön nagyon kedves. Köszönöm.
Aznap este Saint-Vire megjelent a Merivale-kastélyban, és
mélyen Jennifer keze fölé hajolt.

36
fr.: szenvedve
 – Madame, nagy öröm, hogy megismerhetem önt. Már
régóta szerettem volna találkozni Merivale barátom hitvesével.
Túl késő már a házasságkötéshez gratulálni, Merivale? –
kérdezte Anthony nevetve.
– Már négy éve házasok vagyunk, gróf úr.
– Sokat hallottunk a grófné szépségéről – szólt Saint-Vire.
Jennifer visszahúzta a kezét.
– Leülne, monsieur? Mindig örülök, ha találkozhatok a
férjem barátaival. Mi az úti célja, gróf úr?
Saint-Vire tétován legyintett.
– Északra tartok, uram. Egy barátomat látogatom meg…
ő… Chalmert.
Merivale összevonta a szemöldökét.
– Chalmer? Nem hiszem, hogy ismerem…
– Nagyon visszavonultan él – magyarázta Saint-Vire, aztán
ismét Jenniferhez fordult. – Madame, azt hiszem, nem
találkoztam önnel Párizsban.
– Nem, uram. Sosem voltam külföldön. A férjem néha
elutazik.
– Vele kellene tartania – mosolygott Saint-Vire. – Hites
férjét gyakran látjuk, n'est-ce pas?
– Nem olyan gyakran, mint régebben – felelte Merivale. – A
feleségem nem kedveli a városi életet.
– Most már érthető, miért nem marad manapság hosszabb
ideig külföldön, Merivale!
A komornyik bejelentette, hogy a vacsora tálalva, átmentek
a szomszédos ebédlőbe. A gróf szalvétát terített maga elé.
– Csodálatos vidéken él, asszonyom. Az itteni erdők
egyenesen varázslatosak.
– Az Avon-kastély körüliek még szebbek – közölte
Anthony. – Ott nagyszerűek a tölgyek.
– Ó, Avon! Vigasztalhatatlan vagyok, hogy a herceg úr nem
tartózkodik a kastélyában. Reméltem… de nem lehetséges.
 Merivale emlékezete mélyén valami megmoccant. Annyi
bizonyos, hogy sok évvel korábban volt valami botrány.
– Nem… Avon azt hiszem, Londonban van. Lord Rupert
pedig nálunk szállt meg. Most még odaát van, Madam Field-
del és Mademoiselle de Bonnard-ral, a herceg gyámleányával
vacsorázik.
Saint-Vire kezében kissé megremegett a borospohár.
– Mademoiselle de…
– Bonnard. Tudta, hogy Avon örökbe fogadott egy lányt?
– Hallottam némi pletykákat – felelte a gróf kissé
vontatottan. – Szóval itt van a lány?
– Egy időre. Azt hiszem, hamarosan bemutatják a
társaságban.
– Vraiment? – a gróf egy korty bort vett magához. –
Kétségtelenül ennuyée37 itt.
– Azt hiszem, elég jól van – felelte Merivale. – Nagyon sok
szórakozást talál Avonban. Azzal a semmirekellő Ruperttel
szokott bújócskázni az erdőben. Olyanok, mint két gyerek!
– Valóban? – kérdezte Saint-Vire fejét kissé oldalra hajtva.
– És azt mondja, hogy a herceg Londonban van?
– Ezt nem tudom biztosan. Soha senki nem tudja, hol
bukkan fel legközelebb. Azt hiszem, Léonie mindennap várja
az érkezését.
– Sajnálom, hogy elkerüljük egymást vele – jelentette ki
Saint-Vire gépiesen.
Vacsora után Saint-Vire és Merivale egy parti pikét játszott.
Rupert hamarosan megérkezett, nagy léptekkel a szalonba
ment. A látogató láttán megmeredt a küszöbön.
– Ezer… A gróf úr nagyon elmerült a játékban – szólt
mereven, és oda sétált, ahol Jennifer ült. – Mit keres itt ez az
ember? – mormogta a hölgy fülébe.
Jennifer mutatóujjával ajkát érintette.

37
fr.: unalmas
 – A gróf úr éppen azt mondta, sajnálja, hogy elkerülik
egymást az ön … bátyjával, Rupert – foglalta össze az iménti
történést.
Rupert csak nézte Saint-Vire-t.
– Hogy… Ó, igen. Biztosíthatom, hogy a bátyám valósággal
le lesz sújtva. Őt jött meglátogatni?
A gróf vastag ajkán megremegett egy izom.
– Nem, milor'. Barátokat jöttem látogatni. Arra gondoltam,
hogy útközben talán találkozhatok a herceg úrral is.
– Szívesen átadok üzenetet, ha üzenni akarna neki valamit –
mondta Rupert.
– Cela ne vaut pas la peine, m'sieur38 – felelte a gróf
udvariasan.
Alig távozott, Rupert komoran fordult vendéglátójához.
– Az ördög vigyen el, Tony, miért hívtad ide ezt az alakot?
Mit keres Angliában? Istenemre, az is elég kellemetlen volt,
hogy találkoznom és udvariaskodnom kellett vele.
– Udvariasságnak semmi jelét nem láttam rajtad – jegyezte
meg Merivale. – Volt valami súrlódás közte és Alastair között?
– Súrlódás? A legádázabb ellenségünk! Inzultált minket!
Szavamra, ezt tette. Micsoda? Te nem tudod? Gyűlöl minket,
mint az ördögöt. Néhány éve meg akarta korbácsolni Justint.
Merivale-nak eszébe jutott, amin korábban gondolkodott.
– Ó, persze! Emlékszem! Mi a csudáért színlelte, hogy
találkozni akart Alastairrel?
– Nem tetszik nekem ez az ember – mondta Jennifer
gondterhelten. – A tekintetétől megborzongok. Azt hiszem,
nem jó ember.
– Az nem hagy nyugodni – szólt Rupert –, miért van az,
hogy Léonie a gróf kiköpött mása.
Merivale felpattant.

38
fr.: nem érdemes, uram
 – Hát ez az! El nem tudtam képzelni, hol láttam Léonie-hoz
hasonló embert. Mit jelentsen ez az egész?
– Ó, de Léonie nem olyan, mint ő – tiltakozott Jennifer. –
Csak a vörös haj miatt mondod. Léonie-nak kedves arca van.
– A haja vörös, a szemöldöke sötét – jegyezte meg Rupert. –
Kövezzenek meg, de azt hiszem, több van e mögött, mint
gondoljuk. Nagyon is Justinra vall, hogy ilyen nagyban játszik.
Korbácsoljanak meg, ha nem így van!
Merivale felnevetett.
– Milyen játékot, te üresfejű?
– Nem tudom, Tony. De ha annyi évig éltél volna Justinnal,
ameddig én éltem, nem nevetnél. Esküszöm, Justin nem
felejtette el azt a kettőjük közötti csetepatét. Justin nem felejt.
Lefogadnom, hogy valami készül.
 Tizenhét

Emberrablás, üldözés, zűrzavar

– Oh parbleu! – szólt Léonie undorral. – Ez a Rupert mindig

késik; a vaurien!39
– Drága egyetlenem! Micsoda szóhasználat ez? – szólt rá
Madam Field korholón. – Ez egyáltalán nem illik egy fiatal
hölgyhöz. Könyörgök…
– Ma egyáltalán nem vagyok hölgy – felelte Léonie kurtán.
– Azt akarom, hogy Monseigneur térjen haza.
– Drágaságom, nem illendő, hogy…
– Ugyan már! – szólt Léonie, azzal elsétált.
A lakosztályába ment és vigasztalhatatlant ült az ablak
mellett.
– Monseigneur legutóbb két hete írt – idézte fel. – Abban a
levélben azt írta, hogy most már hamarosan hazatér. Voyons,
ezek szerint nem tartja be az ígéretét. És Rupert is megint
késik. – Szeme valósággal szikrázott. Felugrott. – Egy kicsit
megtréfálom Rupertet!
Ezzel a szándékkal elővette a szekrényből fiúruháját,
kiküszködte magát a szoknyáiból. Haja megnőtt, de nem volt
elég hosszú ahhoz, hogy tarkóján szalaggal kösse össze. Még
milliónyi puha fürtben keretezte arcát. Kisimította a
homlokából a kósza tincseket, nadrágot, inget, zakót vett fel,
aztán fogta háromszögletű kalapját és leviharzott az emeletről.

39
fr.: gazember
Madam Fielddel szerencsére nem találkozott, így
akadálytalanul kiszökhetett a kertbe. Ez volt az első alkalom,
hogy fiúruhában ment ki az épületből, és mivel ez tiltott élvezet
volt, Léonie szeme pajkosan csillogott. Rupertben minden
feslettsége ellenére volt némi prüdéria, és ezt Léonie is
pontosan tudta.
Biztosan megdöbben, ha meglátja, hogy ő ilyen öltözékben
parádézik a kastély körül, és mivel pontosan ezt akarta, Léonie
abban a reményben indult el, hogy találkozik vele. Az erdőbe
indult, ahol át lehet menni az útra.
Már csak a nagy mezőn kellett átkelnie az erdőig. Félúton
járt, amikor meglátta az istállók felől közeledni a kalapját hóna
alatt vivő, vidáman fütyörésző Rupert urat. Léonie ajka elé
kapta a kezét.
– Ó, Rupert! – kiáltott vidáman.
Rupert meglátta, egy pillanatra dermedten állt, aztán nagy
léptekkel elindult felé.
– Az ég szerelmére, mi jöhet még? – kiáltott fel. –
Szavamra, ez botrányos! Kövezzenek meg, ha ez nem ő! Haza,
maga rakoncátlan nőszemély!
– Nem megyek, Milor' Rupert! – kiáltott kötekedve, és
eltáncolt előle. – Nem kényszeríthet!
– Hogy nem-e? – kiáltott Rupert, és kalapját eldobva
futásnak eredt.
Léonie egyenesen az erdőbe vette magát, és szaladt, mintha
az életéért futna, mert nagyon jól tudta, hogy Rupert nem
tétovázik: ha utoléri, felkapja és visszaviszi a házba.
– Megállj, elkaplak! – fenyegette Rupert, a bozótoson
átvágva. – A fenébe, elszakadt a kézelőm; az a csipke tizenöt
guinea-be került! A pestis enné meg, hol vagy?!
Léonie gúnyos nevetése visszhangzott az erdőben, és a
kisasszony futott, csak futott tovább; hallgatta Rupert ügyetlen
botorkálását. Hol a fák közé vezette, hol tisztásra, bozótosba,
körbe-körbe és át a patakon, mindig csak annyival előtte, hogy
éppen ne láthassa; aztán az úthoz ért. Megfordult és
visszafutott volna, ha nem látott volna meg az úton egy könnyű
utazókocsit várakozni. Meglepődött; lábujjhegyen az alacsony
tüskebozót mögül kilesve igyekezett minél többet látni belőle.
A távolban Rupert félig kimerült, félig nevető hangját hallotta.
Már éppen kiáltani akart neki, de még mielőtt kiálthatott volna,
legnagyobb csodálkozására meglátta, hogy Saint-Vire gróf
igyekszik felfelé az erdőn át vezető egyik ösvényen. Komor
ábrázattal haladt, súlyos ajka lebiggyedt. Felnézett, és amint
megpillantotta őt, a komorság eltűnt arcáról, és megszaporázta
lépteit.
– Jó reggelt, Léon apród! – szólította meg. Minden szavának
éle volt. – Alig reméltem, hogy ilyen hamar megtalállak. Azt
hiszem, a szerencse ezúttal velem van.
Léonie egy kicsit hátrált. Eszébe jutott Avon
figyelmeztetése.
– Bonjour, m'sieur – köszönt, és arra gondolt, vajon mit
kereshet a gróf a herceg birtokán, és miért jött egyáltalán
Angliába. – Monseigneurt jött meglátogatni? – kérdezte
homlokát ráncolva. – Nincs itt.
– Vigasztalhatatlan vagyok – szólt Saint-Vire gúnyosan, és
egyenesen a lány mellé lépett.
Léonie megijedt, és megmagyarázhatatlan félelemmel
kiáltott Rupertnek.
– Rupert, Rupert, à moi!40
Még el sem hangzott teljesen a kiáltás, Saint-Vire egyik
kezével már a száját fogta be, a másikkal a derekát fogta át.
Léonie vadul küzdött, de a férfi felemelte a földről és rohant
vele a várakozó kocsihoz. Léonie lelkiismeret-furdalás nélkül
beleharapott a száját befogó kézbe. Elfojtott szitkozódás
hallatszott, a kéz kissé hátrébb húzódott, azzal Léonie elkapta a
fejét és újra kiáltott.

40
fr.. Ide, hozzám/itt vagyok
 – Rupert, Rupert, on m'emporte! À moi, à moi! à moi!41
Ekkor meghallotta Rupert hangját, sokkal közelebbről.
– Ki… micsoda? Mi az ördög…
Léonie-t a gróf a hintóba dobta, aki fúriaként pattant fel, de
a férfi durván visszanyomta. Léonie hallotta, hogy Saint-Vire
utasítást ad a kocsisnak, aztán beugrott a lány mellé, és a kocsi
nekilódult.
Rupert lihegve ért ki az útra. Melege volt, ruházata
rendetlen. Éppen időben bukkant elő az erdőből, hogy lássa, a
kocsi eltűnik a kanyarban a falu felé vezető úton. Először azt
gyanította, hogy Léonie csak tréfál vele, de a második kiáltás
őszinte aggodalmat keltett benne, és most a kisasszonynak
semmi nyoma. A rá oly jellemző elhamarkodottságában
egyenesen lement az útra, a kocsi után futott. Meg sem
fontolta, hogy célszerű lenne visszamenni az istállóhoz lóért.
Teljes erőből futott, kalap nélkül, szakadt kézelővel,
félrecsúszott parókával. A kocsit már régen nem látta, de addig
futott, amíg bírta. Aztán gyalogolt. Amikor újra rendesen
kapott levegőt, ismét futásnak eredt. Belegondolt, milyen
komikus látványt nyújthat, és elvigyorodott. Fogalma sem volt,
ki és miért rabolta el Léonie-t, de szinte biztosan érezte, hogy a
kocsiban van. Feltámadt benne a harci szellem, és
hasonlóképpen a kalandvágya is: elhatározta, hogy utoléri a
kocsit, ha addig él is. Így hát hol futva, hol gyalogolva végre
megtette a mintegy három mérföldet a szórványos épített
házakból álló hosszú faluig, és amikor meglátta az első kis
házat, még egyszer vágtázni kezdett.
A kovács az udvaron dolgozott. Csodálkozva nézett fel,
amikor Rupert jól ismert alakját látta közeledni.
– Hé, ember! – lihegett Rupert. – Egy kocsi… erre ment…
Hová…?
A kovács felegyenesedett és végigsimított a haján.

41
fr.: elvisznek!. Hozzám, hozzám!
 – Igen, my lord.
– Ördög… vigyen! A kocsi!
– Igen, my lord, igen – mondta a döbbent kovács.
– Elhaladt itt? – kérdezte Rupert sztentori hangon. A kovács
elméjében felderengett valami.
– Hisz persze, uram, és megállt a fogadónál. Úgy húsz
perce.
– A fenébe! Merre ment tovább?
A kovács csak ingatta a fejét.
– Bocsásson meg, uram, de nem figyeltem.
– Bolond! – szólt Rupert, és tovább futott.
Az Avon Arms fogadósa közlékenyebb volt. Kisietett
őlordsága elé, és amikor meglátta, szörnyülködve emelte fel a
kezét.
– My lord! Hiszen elvesztette a kalapját, uram! A kabátja,
uram…
– Ne törődjön a kabátommal! – szólt Rupert. – Merre ment a
kocsi?
– A francia úriember kocsija, uram?
Rupert lerogyott egy padra, de erre felegyenesedett.
– Francia? Francia? Szóval erről van szó! Ohó, gróf úr! De
mi a csudát akar Léonie-val?
A fogadós együttérzőn nézett rá, és várta, hogy
megmagyarázza.
– Sört! – rendelkezett Rupert, és visszaroskadt. – Sört, lovat,
pisztolyt!
A fogadós ettől még jobban csodálkozott, de rögtön hozott
egy nagy kupa sört. Rupert ezt gyorsan magába öntötte, aztán
nagyot szusszant.
– Megállt itt az a kocsi? – kérdezte sürgetőn. – Látta benne a
bátyám gyámleányát?
– Léonie kisasszonyt, uram? Nem! Dehogy! A francia
úriember ki sem szállt. Láthatóan nagyon nagy sietségben volt,
uram.
 – Gazember! – rázta Rupert az öklét káromkodva.
Mr. Fletcher egy lépést hátrált.
– Nem maga! Bolond! – szólt Rupert. – Miért állt meg a
kocsi?
– Ugyan miért állt volna meg, uram? A számla nem volt
kifizetve, és a möszjő itten hagyta az útitáskáját. A kocsis
leugrott a bakról, befut ide, rendezi a számlát, felkapja a táskát,
és szusszanni sem volt időm, már itt se volt. Ezek a
francúzusok furcsa egy népség, my lord, mer' sosem gondoltam
volna, hogy az úriember még máma távozik. Lóhalálában
vágtattak, ráadásul ilyen jó lovakat, mint ami neki volt, még
sosem láttam.
– Rohadjon el a sötét lelke! – dühöngött Rupert. – Az ördög
van benne, semmi kétség. Lovat, Fletcher, lovat!
– Lovat, uram?
– A kénköves pokolba, hát tehenet akarnék? Lovat, ember,
és gyorsan!
– De uram…
– Ó, hogy lógassák fel! Menjen, találjon nekem egy lovat és
egy pisztolyt!
– De uram, nekünk itt nincsenek hátaslovaink! Giles
gazdának van egy cob ménje, de..
– Nincs ló? A fenébe, ez gyalázat! Menjen, és hozza ide azt
az állatot, amit a kovács most patkol! Induljon!
– De uram! Az Mr. Manvers lova és…
– Az ördög vigye Mr. Manverst! Magam hozom el! Nem,
várjon! Szerezzen pisztolyt, ember!
A fogadós meglehetősen nehezményezte a dolgok
alakulását.
– Uram, azt hiszem, egy kis napszúrást kapott.
– Napszúrást az évnek ebben a szakában? – üvöltött Rupert,
teljesen kimerülten. – Menjen, találjon nekem egy pisztolyt!
– Igen, uram, igen! – felelte Fletcher, és gyorsan
visszavonult.
 Rupert elindult az úton a kovácsműhely felé; a kovácsot
munkában találta. A jóember fütyörészett közben.
– Coggin! Coggin!
A kovács elhallgatott.
– Igen, uram?
– Siessen a patkolással! Kell nekem az a ló.
Coggin tátott szájjal bámult.
– De… de ez nem őkegyelmessége lova, uram…
– Szentek az égben, őkegyelmessége nem is tartana ilyen
drabális állatot. Maga bolondnak néz engem?
– De ez Mr. Manvers derese, my lord!
– Az sem érdekel, ha az ördög pejlova! – kiáltott fel Rupert.
– Akarom, és ez elég! Mennyi idő, amíg felrakja rá a patkót?
– Húsz perc, uram, talán egy kicsit több.
– Egy guinea-t kap, ha siet! – Rupert a zsebében keresgélt,
két koronát talált. – Fletchertől kérje – tette hozzá, a két
pénzérmét visszacsúsztatva a zsebébe. – Ne üljön, ne bámuljon
ember! Kalapálja fel azt a patkót, vagy menten észt kalapálok a
fejébe! Kövezzenek meg, ha nem!
Erre az ösztönzésre a kovács készséggel munkához látott.
– A lovászfiú felment a Fawley gazdaságba, uram – szólalt
meg később a kovács. – Mit parancsol, mit mondjak neki, ha
visszajön?
– Mondja meg neki, hogy Lord Rupert Alastair üdvözletét
küldi Mr. Manversnek… ki az ördög az a Mr. Manvers? És
megköszöni, hogy kölcsönadta neki a lovát. – Rupert
körbesétálta az állatot, izmait, ízületeit vizsgálta. – Ez ló?
Dongalábú csontkollekció. Rendes embernek a madárijesztője
sem ilyen! Hallja, Coggin?
– Igen, uram! Természetesen, uram!
– Akkor siessen azzal a patkolással, és hozza az állatot a
fogadóba! – Azzal Rupert megint útnak indult, visszament a
fogadóba, ahol Fletcher egy hatalmas pisztollyal várta.
 – Meg van töltve, uram – figyelmeztette a fogadós. –
Tényleg meg van töltve, uram. Biztos benne, hogy jól van,
uram?
– Ne törődjön vele! Merre ment a kocsi?
– Szerintem Portsmouth felé, uram. De lordságod ugye nem
akarja üldözőbe venni?
– Mi mást akarnék, maga bolond? És kell egy kalap.
Szerezzen nekem egyet!
Fletcher megadta magát a kényszerűségnek.
– Ha lordságodnak megfelelne a vasárnapi hódprém
kalapom…
– Hát… megfelel. Állítsa össze a számlát és kifizetem,
amikor… amikor visszajövök. Az átkozott Coggin! Egész éjjel
patkolni akarja azt a gebét? Így már egy óra előnyük van!
De Coggin már ott is volt; kantárszáron vezette az
aranyderest. Rupert a nyeregtáskába tette a pisztolyt, meghúzta
a hevedereket és a nyeregbe pattant. A kovács még egyszer
hangot adott tiltakozásának.
– My lord, Mr. Manvers lobbanékony ember, és valóban…
– A pokolba Mr. Manversszel! Nagyon elegem van már
belőle! – szólt Rupert, és könnyedén elvágtatott.
Mint hamar felfedezte, a kölcsönló egyáltalán nem volt
tüzes paripa. Megvolt a maga elképzelése a megfelelő
sebességről, és az idő nagy részében a saját elégedettségére és
Rupert bosszúságára a maga szabta iramot tartotta. Így már
majdnem délután négy óra volt, amikor végre Portsmouthba
ért; ő is, a lova is nagyon kimerült.
Rögtön a kikötőbe lovagolt és megtudta, hogy a magán-
szkúner, ami már három napja ott horgonyzott, egy órával
korábban bontott vitorlát. Rupert a földhöz vágta Mr. Fletcher
ünneplőkalapját.
– A kénköves fenébe! Elkéstem!
A kikötőmester udvarias meglepettséggel szemlélte, és
felvette a kalapot a földről.
 – Mondja – szólt Rupert, és leszállt a lóról –, egy francia
gazember szállt fel a hajóra?
– Igen, uram; egy vörös hajú idegen úr és a fia.
– A fia? – kiáltott fel Rupert.
– Igen, uram. Beteg legényke volt. A möszjő azt mondta, láz
gyötri. Úgy vitte fel a fedélzetre, mintha holt lenne,
nagykabátba csavarva. Mondtam is itt Jimnek, hogy szégyen és
embertelenség ilyen betegen felvinni a fedélzetre azt a fiút.
– Istenemre, elkábította! – kiáltott fel Rupert. – Ezért a vérét
veszem! Átvitte Franciaországba! Mi a kénköves poklot akar
vele? Hé, maga! Mikor indul a legközelebbi postahajó Le
Havre-ba?
– Hát, uram, a magukfajtának csak jövő szerdán lesz hajó –
felelte a kikötőmester.
Rupert mandzsettája leszakadt ugyan és kabátja sáros volt,
de a kikötőmester azonnal felismerte benne az úriembert.
Rupert szomorúan nézett végig magán.
– A magamfajtának? Hm. Nahát! – Ostorával a
gyapjúbálákkal megrakott rozoga hajóra mutatott. – Ez hova
indul?
– Le Havre-ba, uram, de mint méltóságos uram látja, ez csak
egy teherhajó.
– Mikor bont vitorlát?
– Ma éjjel, uram, két napja kellett volna indulnia, de várták,
hogy megforduljon a szél; nem sokkal hat óra után, a dagállyal
indul.
– Ez a nekem való hajó – jelentette ki Rupert eleven
határozottsággal. – Hol a kapitánya?
A kikötőmester láthatóan megbotránkozott.
– De hiszen ez csak egy koszos vén hajó; nem egy…
– Koszos? A fenébe, hiszen én is koszos vagyok – szólt
Rupert. – Menjen, kerítse elő nekem a kapitányt és mondja
meg neki, hogy ma este át akarok kelni Franciaországba.
 A kikötőmester elment, és kisvártatva visszatért egy testes
emberrel; a testes ember nyersvászon ingben volt, melyre
rálógott nagy fekete szakálla. Ez az ember közönyösen
méregette Rupertet, aztán kivette a hosszú agyagpipát a
szájából és csak két szót mormogott.
– Húsz guinea.
– Mi ez? – szólt Rupert. – Egy petákkal sem adok többet tíz
guinea-nél, maga gazember!
A szakállas ember a tengerbe köpött, de egy szó nem sok,
annyit sem szólt. Rupert szeme vészesen villant.
Lovaglóostorával vállon veregette az embert.
– Ide figyeljen! Én Lord Rupert Alastair vagyok. Tíz
guinea-t kap tőlem, a többit felejtse el!
A kikötőmester minden szót hallott, és felfigyelt a névre.
– Hallottam, uram, hogy őkegyelmessége Silver Queenje
Southamptonban horgonyoz.
– Az ördög vigye Justint! – kiáltott fel haragosan. – Mindig
ott akarta tartani!
– Uram, talán ha Southamptonba lovagolna…
– A fene se lovagol! Ha odaérnék, talán éppen festenék azt
az átkozott hajót. Ember, tíz guinea-t adok, annyi legyen elég!
A kikötőmester félrevonta kollégáját, és sürgetőn suttogott
vele. Aztán megfordult és Ruperthez szólt.
– Azt mondom, uram, hogy tizenöt guinea tisztességes ár.
– Akkor legyen tizenöt guinea! – mondta Rupert rögtön, és a
zsebében lapuló két koronára gondolt. – El kell adnom a lovat.
– Hatkor vitorlát bontunk és egy percet sem várok! –
mordult a kapitány, azzal tovasétált.
Rupert belovagolt a városba és szerencsére el tudta adni Mr.
Manvers aranyderes lovát húsz guinea-ért. Miután az adásvételt
nyélbe ütötte, a kikötői fogadóba ment; sörrel és egy csésze
punccsal üdítette magát. Így megerősödve szállt fel a hajóra és
letelepedett egy kötélkarikára; nagyon élvezte a kalandot.
 – Istenemre, még sosem voltam ilyen őrült hajszában! –
mondta arcát az ég felé fordítva. – Léonie-t elrabolta Saint-
Vire; ami azt illeti, az isten tudja miért és hova viszi. Forró
nyomon követem őket, öt korona van a zsebemben, fejemen a
fogadós kalapja. Mihez kezdek, ha megtalálom azt a kölyköt? –
tűnődött. – Borzasztóan különös ügy ez – összegezte.
– A nyakamat tenném rá, hogy Justin van a háttérben. De
hol a pokolban van Justin? – Hirtelen fejét hátravetve
felnevetett.
– A kénköves pokolba! Mit nem adnék, ha láthatnám a jó
öreg Harriet néni arcát, amikor rájön, hogy elszöktem Leonie-
val! Hű, de nagy zűrzavar! Mert istenemre, nem tudom, hol
vagyok, és nem tudom, hol van Léonie, és ő sem tudja, hol
vagyok, és Avonban nem tudják, hol vagyunk!
 Tizennyolc

Mr. Manvers felháborodik

Madam Field nagyon aggódott, mert már este hat óra is elmúlt,
de sem Léonie, sem Rupert nem tért vissza. Hosszas gyötrődés
után Madam egy szolgát küldött át a Merivale-kastélyba, hogy
megtudakolja, ott vannak-e a szökevények. Az inas fél óra
múltán visszatért; Lord Merivale is vele volt. Merivale
egyenesen a szalonba ment; Madam Field azonnal felugrott
ültő helyéből.
– Ó, Lord Merivale! Ó! Hazahozta a gyermeket? Olyan
nagyon aggódtam! Délelőtt tizenegy óra óta nem láttam, vagy
talán tizenegy előtt vagy egy kicsit utána láttam utoljára… nem
tudom biztosan. És Rupertnek sincs nyoma sehol, ezért arra
gondoltam, hogy önnél vannak…
Merivale megtörte a szóáradatot.
– Egyiküket sem láttam reggel óta, amikor Rupert ide indult
– közölte.
Madam megdöbbent. A legyező kiesett a kezéből, és a derék
hölgy sírva fakadt.
– Ó, jaj, ó, jaj! Justin rám bízta, hogy vigyázzak rá! De
hogyan mondhatnám meg neki, hogy a saját öccse… Ó, uram,
lehet… lehet, hogy megszöktette?
Merivale az asztalra tette kalapját és lovaglóostorát.
– Megszöktette? Ostobaság, madam! Az lehetetlen!
 – Léonie mindig is vadóc volt – zokogott Madam Field. – És
Rupert olyan hebehurgya! Ó, mit mondok a herceg úrnak? Mit
tegyek?
– Könyörgök, madam, itassa fel könnyeit! – kérlelte
Merivale. – Meg vagyok győződve arról, hogy ez az ügy
egyáltalán nem olyan komoly; nem szöktek el. Az ég
szerelmére, madam, nyugodjon már meg!
Ám Lord Merivale bosszús tehetetlenséggel nézte, hogy a
hölgy még sűrűbb könnyekre fakadt, majd elalélt. Az úr ekkor
a szolgához fordult.
– Ügessen vissza Merivale-ba, és kérje meg hitvesemet,
hogy csatlakozzon hozzám – rendelkezett, és nyugtalanul
pillantott a földön heverő hölgyre. – És… és küldje ide madam
komornáját! Lehet, hogy a gyerekek valami játékot űznek
velünk – mormogta magában. – Madam, kérem, ne izgassa fel
magát indokolatlanul!
Madam Field szobalánya sietett be repülősóval, és a hölgy
hamarosan visszanyerte eszméletét – bizonyos mértékben
legalábbis. A kanapén hevert és Istent szólította
tanúbizonyságul, hogy ő minden tőle telhetőt megtett. Merivale
minden kérdésére csak azt tudta felelni, hogy fogalma sem volt
ilyen mérhetetlen mértékű gonoszságról és bele sem mer
gondolni, mit fog ehhez szólni Justin. A komorna után Lady
Merivale érkezett; a szalonba kísérték.
– Madam! Kérem, madam, mi ez az egész? Anthony! Még
nem értek vissza? Nahát! Csak ránk akarnak ijeszteni! Ne
féljen, asszonyom, hamarosan visszajönnek – szólt, azzal az
izgatott gardedámhoz lépett és a kezét kezdte dörzsölgetni. –
Könyörgök, madam, hallgasson! Biztos vagyok benne, hogy
nem olyan nagy ügy ez. Talán eltévedtek valahol. Biztos lehet
benne, hogy kilovagoltak.
– Kedvesem, Rupert minden bokrot ismer ezen a vidéken –
jegyezte meg Merivale halkan. Aztán a lakájhoz fordult: –
 Legyen oly jó, és küldessen az istállóba. Kérdezze meg, hogy
az úr és Léonie kisasszony vitt-e el lovat.
Tíz perccel később a lakáj azzal a hírrel tért vissza, hogy
Lord Rupert lova az istállórekeszben áll és egész nap ott volt.
Madam Field erre újabb idegrohamot kapott, mire Merivale
elkomorult.
– Ezt nem értem – szólt a lord. – Ha elszöktek együtt…
– Ó, Anthony, ezt tették volna? – kiáltott fel Jennifer
döbbenten. – Ó, nem! Biztosan nem. Hiszen az a gyermek
senki másra nem gondol, csak a hercegre, és ami Rupertet
illeti…
– Csendet! – szólt az úr élesen és felemelte a kezét.
Odakint lódobogás hallatszott, kerék csikordult a kavicson.
Madam felnézett.
– Az égnek legyen hála! Visszajöttek!
Anthony és Jennifer egyszerre hagyták ott a gyengélkedő
hölgyet; a hallba siettek. A nagy bejárati ajtó kitárult, belépett
őkegyelmessége Avon hercege. Elegáns, aranyszegélyű, finom
bíborszín bársonykabátot viselt; sokgalléros nagykabátja
hanyagul gombolatlan; lábán hosszú szárú, tükörfényes csizma.
Megállt a küszöbön és lornyonját szeme elé véve nézte Lord és
Lady Merivale-t.
– Nahát! – szólt közönyösen. – Váratlan megtiszteltetés.
Alázatos szolgája, my lady!
– Uram! – szólt Merivale, mint egy bűnbánó kamasz.
Őkegyelmessége ajka megremegett, mire Jennifer rákvörös
lett. Merivale előrelépett.
– Herceg úr, ezt jogtalan magánlaksértésnek tarthatja –
kezdte mereven.
– Egyáltalán nem tartom annak – hajolt meg
őkegyelmessége. – El vagyok ragadtatva.
Merivale viszonozta a meghajlást.
– Azért hívtak ide, hogy Madam Field segítségére legyek –
közölte. – Higgye el, különben nem lennék itt.
 A herceg lazán levetette nagykabátját és kirázta kézelőjét.
– Nem vonulnánk inkább a szalonba? – javasolta. – Ha jól
értettem, azt mondta, az unokahúgom segítségére jött.
Elindult a szalon felé, előreengedte vendégeit. A herceg
láttán Madam Field felsikoltott és a párnákra hanyatlott.
– Ó, kérlek, Justin, kegyelmezz nekem! – kiáltott.
Jennifer odalépett hozzá.
– Hallgasson el, madam! Nyugodjon meg!
– Úgy tűnik, kuzinom, valami kínozza – jegyezte meg
őkegyelmessége.
– Ó, Justin! Ó, kuzinom! Fogalmam sem volt! Olyan
ártatlannak tűntek! Alig hiszem el, hogy…
– Ártatlanok! Persze hogy ártatlanok! – horkant fel
Merivale. – Még hogy elszöktek! Ostobaság! Gyerekbeszéd.
– Ó, Anthony, valóban így gondolod? – szólt Jennifer
hálásan.
– Nem akarok tolakodó lenni – szólt a herceg –, de
magyarázatot szeretnék. Megtudhatnám, hol van a
gyámleányom?
– Éppen ez a dolog lényege – szólt Merivale.
A herceg mozdulatlanul állt.
– Valóban – jegyezte meg kellemes, közömbös hangon. –
Kérem, folytassa. Kuzinom, kénytelen vagyok megkérni, hogy
sirámait hagyja abba.
Madam hangos zokogása csillapodott. Megragadta Jennifer
kezét és bánatosan szipogott.
– Csak annyit tudok, hogy Léonie kisasszonyt és Lord
Rupertet tizenegy óra után nem látták – közölte Merivale.
– Rupertet? – kérdezte őkegyelmessége.
– Már mondanom kellett volna, hogy Rupert három hete
nálunk vendégeskedik.
– Elképeszt, uram – szólt Avon. Tekintete kemény volt,
mint az agát. Megfordult, tubákos szelencéjét az asztalra tette.
– Úgy tűnik, a rejtély megoldódott – jelentette ki közönyösen.
 – Sir! – szólt Jennifer. Őkegyelmessége érzéketlenül nézett
rá. – Ha azt hiszi, hogy elszöktek együtt, biztos vagyok
benne… Ó, biztos vagyok benne, hogy ez nem így van. Ilyen
gondolat meg sem fordult volna a fejükben!
– Tehát, mi következik ebből? – kérdezte Avon egyikről a
másikra nézve. – Könyörgök, világosítson fel!
Merivale a fejét ingatta.
– Szavamra, nem tudom. De a becsületemre esküszöm, hogy
nem is gondoltak szerelemre. Még mindig gyerekek, és
gyanítom, hogy valami tréfát űznek velünk. Ennél többet… –
elhallgatott.
– Mit akart mondani? – kérdezte Avon.
Jennifer válaszolt.
– Sir, az a gyermek senki másról nem beszél, csak önről –
jelentette ki hevesen. – Ön tölti be minden gondolatát…
imádja önt!
– Én is így éreztem – felelte Avon. – De az ember tévedhet.
Azt hiszem, van valami olyan mondás, hogy a fiatal fiatalra
vágyik.
– Nincs ilyen mondás – bizonygatta Merivale. – És ők
folyton veszekednek. Ráadásul nem vittek lovat. Lehetséges,
hogy csak elbújtak valahol, hogy ránk ijesszenek.
Lakáj lépett oda hozzájuk.
– Mi az? – kérdezte Avon anélkül, hogy fejét a szolga felé
fordította volna.
– Mr. Manvers érkezett, kegyelmes herceg úr. Lord Rupert-
tel akar beszélni.
– Nincs szerencsém ismerni Mr. Manverst – felelte a herceg.
– De bevezetheti.
Vörös arcú, élénk, dühös tekintetű, izmos testalkatú férfi
lépett be. Az egybegyűlt társaságra csodálkozott, aztán
meglátta a herceget és nekiszegezte a kérdést.
– Ön Lord Rupert Alastair, uram?
– Nem – felelte őkegyelmessége.
 A haragos kis ember ekkor Merivale-hoz fordult.
– Ön az, uram?
– Nem. A nevem Merivale – felelte Anthony.
– Akkor hol van Lord Rupert Alastair? – követelt választ
Mr. Manvers. Elfojtott düh feszült a hangjában.
Őkegyelmessége egy csipet tubákot vett magához.
– Ezt szeretnénk tudni mindannyian – felelte.
– A fenébe, uram, ön szórakozik velem? – dühöngött Mr.
Manvers.
– Soha senkivel nem szórakoztam – felelte a herceg.
– Azért vagyok itt, hogy Lord Rupert Alastairrel beszéljek!
Beszédem van vele. Magyarázatot követelek!
– Kérem, uram – szólt Avon –, csatlakozzon hozzánk! Mind
ezt akarjuk.
– Ki az ördög maga? – kiáltotta a feldühödött kis ember.
– Uram – hajolt meg őkegyelmessége. – Úgy hiszem, én
vagyok az ördög. Azt mondják.
Merivale hangtalan nevetéstől rázkódott. Mr. Manvers
odafordult hozzá.
– Ez valami bolondok háza? – kérdezte. – Ki ez az ember?
– Őkegyelmessége Avon hercege – felelte Merivale
rezzenéstelen arccal.
Mr. Manvers ekkor megint Avonhoz szólt.
– Ó! Szóval maga Lord Rupert fivére! – szólt
bosszúszomjasan.
– Higgye el, e tényt balszerencsémnek tartom, uram.
– Azt akarom tudni, hogy hol van az aranyderes lovam.
– Halvány fogalmam sincs, uram – közölte őkegyelmessége
higgadtan. – Igazából azt sem igazán tudom, miről beszél.
– Szavamra, én sem! – nevetett halkan Merivale.
– Az aranyderes lovam, uram! Hol van! Azt mondja meg!
– Attól tartok, elnézését kell kérnem – szólt a herceg –, de
semmi tudomásom nincs az ön lováról. Ami azt illeti,
pillanatnyilag nem is érdekel az ön lova… legyen az
aranyderes vagy bármi más.
Mr. Manvers az ég felé emelte öklét.
– Ez érdekelje! – fröcsögött. – A lovamat ellopták!
– Nagyon sajnálom – ásított őkegyelmessége –, de
sajnálatos módon nem értem, mi közöm nekem ehhez.
Mr. Manvers az asztalra csapott.
– Az ön fivére lopta el a lovamat, uram. Lord Rupert
Alastair. A mai nap folyamán!
E szavakra hirtelen csend lett.
– Folytassa! – utasította őkegyelmessége. – Innentől nagyon
is érdekel, amit mond. Hol, mikor, hogyan és miért lopta el
Lord Rupert az ön lovát?
– A faluban lopta el, uram, ma reggel. És meg kell
mondanom, uram, hogy ezt rendkívüli arcátlanságnak tartom!
Ez a pimaszság feldühít engem! Nyugodt ember vagyok, uram,
de amikor ilyen üzenetet kapok egy nemes, egy rangos
embertől…
– Ó, hát üzenetet hagyott önnek? – szólt közbe Merivale.
– A kovácstól üzent, uram! A lovászom belovagolt az
aranyderesemen a faluba megpatkoltatni az állatot. Annak
rendje és módja szerint el is vitte a kovácshoz. Miközben
Coggin a lovat pakolta, a lovászom utasításomra átment a
Fawley gazdaságba – mondta a férfi erősen zihálva. – Amikor
visszatért a kovácshoz, a ló nem volt ott. Az átkozott kovács
azt mondta, Lord Rupert ragaszkodott hozzá, hogy elvigye a
lovat… az én lovamat, uram! És üdvözletét küldte nekem és…
köszöni, hogy kölcsönadtam neki a lovamat!
– Nagyon illendő magatartás – közölte őkegyelmessége.
– A fenét, uram! Botrányos!
Jennifer gyöngyözőn felnevetett.
– Ó, mindig ilyen gyerek volt? – kiáltott fel a lady. – Ugyan
mi a csodát akarhatott az ön lovával, uram?
Mr. Manvers komoran nézett rá.
 – Pontosan, madam! Pontosan! Mit akart az én lovammal?
Az úr bolond; be kéne zárni! Coggin azt mondja, hogy
rohanvást ért a faluba, mint valami eszelős, és nem volt kalap a
fején! És egyetlen átkozott bolond falusinak sem volt annyi
esze, hogy megakadályozza, hogy ellopja a lovamat! Egy rakás
idióta, uram!
– Ezt nagyon is elhiszem – jegyezte meg Avon. – De még
mindig nem értem, hogyan segíthet nekünk az öntől kapott
információ.
Mr. Manvers erősen küszködött magával.
– Sir, nem azért jöttem, hogy maguknak segítsek –
dühöngött. – Azért jöttem, hogy visszaköveteljem a lovamat!
– Visszaadnám, ha a birtokomban lenne – felelte
őkegyelmessége szívélyesen. – Sajnálatos módon azonban az
elmondottak alapján az ön lova jelenleg Lord Rupertnél van.
– Akkor azt akarom, hogy szerezzék vissza tőle!
– Kérem, ne izgassa fel magát – tanácsolta Avon. –
Kétségtelenül vissza fogja hozni. Most pedig azt akarom tudni,
miért volt szüksége Lord Rupertnek az ön lovára és hova ment.
– Ha hinni lehet annak az idióta fogadósnak, akkor
Portsmouthba ment.
– Nyilvánvalóan menekül az országból – mormogta
őkegyelmessége. – Volt Lord Rupert társaságában egy hölgy
is?
– Nem! Lord Rupert gyalázatos iramban egy kocsit üldözött,
vagy valami ilyen ostobaságban járt.
A herceg szeme kikerekedett.
– Kezd derengeni valami. Folytassa!
Merivale a fejét ingatta.
– Nekem még nem – ismerte el. – Ez egyre titokzatosabb.
– Ellenkezőleg – felelte őkegyelmessége nyugodtan. – A
rejtély már majdnem megoldódott.
– Nem értem önt! Egyiküket sem értem – fakadt ki Mr.
Manvers.
 – Ezt nem is várjuk el öntől – szólt Avon. – Azt mondja,
Lord Rupert egy kocsit üldözött és Portsmouthba tartott. Ki
volt abban a kocsiban?
– Fletcher azt mondta, hogy valami átkozott francúzus
ember.
Merivale összerezzent. Jennifer megborzongott.
– Francia férfi! – ismételte Merivale.
– De Rupert mit… – Őkegyelmessége szélesen
elmosolyodott. – A rejtély megoldódott. Mr. Manvers, a
fivérem, Lord Rupert azért vette kölcsön az ön lovát, hogy
Saint-Vire gróf nyomába eredjen.
Merivale lélegzete is elállt.
– Ezek szerint ön tudta, hogy itt járt?
– Nem tudtam.
– Akkor az istenre, honnan…?
A herceg ismét egy csipet tubákot vett magához.
– Mondjuk azt, hogy megérzés, kedves Anthony.
– De… de Rupert miért üldözte Saint-Vire grófot? És… és
mit keresett Saint-Vire gróf a portsmouthi úton? Nekünk azt
mondta, hogy északra utazik egy barátját meglátogatni. Ezt fel
nem foghatom!
– Én azt szeretném tudni, hogy hol van Léonie – szólt
Jennifer.
– Igen. Ez a kérdés – bólintott Merivale.
– Bocsásson meg, uram – szólt közbe Mr. Manvers –, de a
kérdés az, hogy hol van a lovam.
A herceghez fordultak válaszért.
– Léonie jelenleg úton van Franciaország felé Saint-Vire
gróffal – felelte a herceg. – Ha jól sejtem, Rupert is úton van
Franciaország felé, mert nem hiszem, hogy időben odaért
volna, hogy megállítsa őket. Mr. Manvers lova minden
valószínűség szerint Portsmouthban van. Feltéve persze, ha
Rupert nem vitte át magával Franciaországba.
Mr. Manvers a legközelebbi székbe rogyott.
 – Elvitte… elvitte a lovamat Franciaországba, uram? Ó, ez
borzasztó! Ez egyenesen borzasztó!
– Az ég szerelmére, Avon, magyarázza ezt meg érthetően! –
kérte Merivale. – Miért szöktette volna meg Saint-Vire gróf
Léonie-t? Hiszen sosem látta!
– Ellenkezőleg – felelte Avon. – Sokszor látta.
Jennifer felállt.
– Ó, sir, ugye nem fogja bántani?
– Nem. Nem fogja bántani, my lady – felelte Avon. Szeme
villant. – Tudja, nem lesz rá ideje. Rupert szorosan a nyomában
van. És én is.
– Elmegy, uram?
– Természetesen. Kövesse példámat és bízzon Rupertben.
Úgy tűnik, egész életemben hálás lehetek neki.
– Alastair, az ég szerelmére, mit jelentsen ez? – követelt
magyarázatot Merivale. – Maga Rupert mondta, megesküdött,
hogy itt valami titok lappang… akkor mondta ezt, amikor
észrevette, hogy Léonie mennyire hasonlít Saint-Vire grófhoz.
– Szóval Rupert észrevette. Úgy tűnik, alábecsültem Rupert
intelligenciáját. Azt hiszem, kielégíthetem a kíváncsiságát.
Jöjjön velem a könyvtárszobába, kedves Merivale.
A régi ellenségeskedést elfeledték. Anthony az ajtóhoz
ment. Mr. Manvers felugrott.
– De ez az egész nem segít hozzá engem, hogy
visszaszerezzem a lovamat! – szólt keserűen.
Avon keze már a kilincsen volt; visszanézett.
– Kedves uram – szólt dölyfösen. – Elegem van a lovából.
Megtette a kötelességét, és vissza fog kerülni önhöz. – Azzal
Merivale társaságában kilépett a szalonból és becsukta maga
mögött az ajtót. – Tehát. Egy pillanat, Anthony. Johnson!
A komornyik rögtön előlépett.
– Kegyelmes herceg úr!
– Azonnal fogassa be Villámot és Kék Pétert a csézába;
tetesse fel a nagy utazótáskámat, és mondja meg az egyik
cselédnek, hogy csomagoljon be néhány ruhát Léonie
kisasszony számára. Fél órán belül indulni akarok, Johnson.
– Igenis, kegyelmes úr! – szólt az öreg komornyik és
meghajolt.
– Most pedig, Merivale, erre.
– Istenemre, maga egy hidegvérű ördög! – kiáltott fel
Merivale, azzal követte a herceget a könyvtárba.
Őkegyelmessége az íróasztalhoz ment és egy pár arany-
markolatú pisztolyt vett ki.
– Anthony, a helyzet röviden: Léonie nem más, mint Saint-
Vire lánya.
– Nem is tudtam, hogy van lánya.
– Senki nem tudta. Ön is úgy tudta, hogy fia van?
– Igen. Természetesen így tudtam. Többször is láttam a fiút.
– Az a fiú úgy Saint-Vire fia, ahogy ön – közölte
őkegyelmessége az egyik pisztoly csövébe nézve. – A valódi
neve Bonnard.
– Szentséges ég, Alastair! Azt akarja mondani, hogy Saint-
Vire grófnak volt képe kicserélni a gyerekeket? Armand miatt?
– Örömmel hallom, hogy jól értelmezi a helyzetet – szólt a
herceg. – Könyörgök, ne boncolgassa tovább, mert annak még
nem jött el az ideje.
– Hát jó. De micsoda aljasság! Ő tudja, hogy ön tudja?
– Jobb, ha elmondom az egész történetet – sóhajtott fel
Avon.
Amikor végre kiléptek a könyvtárszobából, Merivale arcán
vegyes érzelmek tükröződtek és egy szót sem szólt. Jennifer a
hallban várt.
– Útra kel, uram? És… visszahozza Léonie-t?
– Ezt nem tudom – felelte Avon. – De azt igen, hogy
biztonságban lesz velem, my lady.
A lady lesütötte tekintetét.
– Igen, sir. Érzem, hogy így van.
Őkegyelmessége ránézett.
 – Meglep, my lady.
Jennifer tétován kezet nyújtott.
– Nagyon sokat mesélt nekem. Meggyőző volt…
megbizonyosodtam az ön… jóságáról. – Elhallgatott egy kis
időre. – Sir, ami… ami köztünk történt a múltban, legyen a
feledésé.
Őkegyelmessége megfogta a hölgy kezét, lehajolt, ajka
mosolyra húzódott.
– Jenny, ha én mondanám, hogy elfelejtettem, megsértődne.
– Nem – felelte a hölgy remegő hangon. – Boldog lennék.
– Kedvesem, semmit sem kívánok jobban, mint hogy ön
boldog legyen.
– Azt hiszem, most van valaki, aki nagyobb helyet foglal el
a szívében, uram, mint amilyet én valaha elfoglaltam.
– Ön téved, my lady. Nekem nincs szívem.
Némaság terjedt szét a helyiségben. A csendet a lakáj hangja
törte meg.
– Kegyelmes úr, a hintó előállt!
– Hogyan kel át a csatornán? – kérdezte Merivale.
– A Silver Queennel. Southamptonban horgonyoz. Hacsak
Rupert nem azzal ment. Ha így van, azt hiszem, hajót kell
bérelnem.
Mr. Manvers lépett elő.
– Sir, nem maradok egy helyiségben egy hisztériás nővel –
közölte. – Ön joggal mondhatja, hogy elege van a lovamból,
de én azonnal vissza akarom kapni!
A herceg magára vette nagykabátját, feltette kalapját, már a
kesztyűjét húzta. Mélyen meghajolt a társaság előtt és már ott
sem volt.
 Tizenkilenc

A lord cseles stratégiája sikerre vezet

Léonie sóhajtva ébredt. Attól tartott, erőt vesz rajta a rosszullét.

Néhány percig csukott szemmel, félig öntudatlanul feküdt; az
altató hatása fokozatosan múlt el. Nagy nehezen felült, a fejét
tapogatta. Rémülten nézett körül; furcsa helyiségben találta
magát; egyedül volt, egy kanapén feküdt. Lassanként visszatért
emlékezete. Felkelt, az ablakhoz lépett.
– A fenébe! – mondta felnézve. – Hol vagyok? Nem
ismerem ezt a helyet. Ez a tenger. – Rémülten nézett végig a
kikötőn. – Emlékszem, az a férfi valami undorító italt diktált
belém. Aztán azt hiszem, elaludtam. Hol ez a megátalkodott
gróf? Ha jól emlékszem, elég keményen megütöttem és meg is
rúgtam. Aztán abba a fogadóba értünk… hol is volt?
Mérföldekre Avontól… és kávét vett nekem – felnevetett. – És
leöntöttem vele. Hogy káromkodott! Aztán újabb adag kávét
hozott és kényszerített, hogy megigyam. Pfuj! Kávénak
nevezte. Moslék volt! És aztán mi történt? Peste,42 másra
egyáltalán nem emlékszem. – Megfordult, a kandallópárkányon
álló órára nézett. – Mon Dieu, mi ez? – Odalépett a
szerkezethez, mereven nézte. – Sotte!43 – szólt az élettelen

42
fr.: a pestis vigye el
43
fr.: ostoba
tárgyhoz. – Hogy mutathatsz delet? Dél volt, amikor megitatta
velem azt a moslékot. Tu ne marches pas.44
Az egyenletes tiktakolás meghazudtolta ezt a gondolatot. Az
óra oldalához szorította fülét.
– Comment? Voyons, 45 ezt egyáltalán nem értem. Hacsak…
– szeme tágra nyílt. – Hacsak nem holnap van – csodálkozott. –
Átaludtam egy egész napot! Az a férfi elaltatott, és egy egész
nap és éjszaka aludtam. Sacré bleu,46 nagyon dühös vagyok
arra a férfira! Örülök, hogy megharaptam. Kétségtelen, hogy
meg akar ölni, de miért? Talán Rupert utánam jön és megment,
de azt hiszem, inkább megmentem magamat és nem várok
Rupertre, mert nem akarom, hogy ez a gróf megöljön –
gondolkodott. – De ha nem megölni akar… Grand Dieu,
lehetséges, hogy el akar szöktetni? Nem ez nem lehetséges,
mert azt hiszi, fiú vagyok. És nem hiszem, hogy egy kicsit is
kedvelne. – Szeme hamiskásan villant. – Most megyek.
Ám az ajtó be volt zárva és az ablak túl kicsi volt, nem fért
át rajta. A pajkos csillogás eltűnt a szeméből, a kis ajak
dacosan megfeszült.
– Parbleu, mais c'est infame!47 Bezárt, enfin!48 – Ujját az
ajkára tette. – Ha lenne nálam tőr, megölném, de nincs nálam
tőr, tant pis.49 Akkor most mi legyen? – Erősen gondolkodott.
– Azt hiszem, egy kicsit félek – ismerte el. – El kell
menekülnöm ettől a gonosz egyéntől. Talán jobb lesz, ha még
alszom.
Léptek hallatszottak. Léonie igen gyorsan visszafeküdt a
kanapéra; betakarózott a kabátjával, lefeküdt és becsukta a

44
fr: te nem jársz
45
fr.: hogyan?, lássuk
46
fr.: szent ég!
47
fr.: ez gyalázat!
48
fr.: végül
49
fr.: bánom is én
szemét. Kulcs fordult a zárban, valaki belépett. Léonie ekkor
Saint-Vire hangját hallotta.
– Ide hozd a reggelit, Victor, és senkit ne engedj be. A
gyerek még alszik.
– Bien, m'sieur.
Ki ez a Victor? – tűnődött Léonie. – Talán a szolga. Dieu me
sauve!50
A gróf odalépett hozzá, fölé hajolt, szívverését hallgatta.
Léonie igyekezett csillapítani szíve kellemetlenül erős
dobogását. A gróf nyilvánvalóan semmi szokatlant nem észlelt,
mert távolabb lépett. Léonie edénycsörgést hallott.
Nagyon nehéz, hogy hallgatnom kell, ahogy ez a disznó
eszik, amikor én is nagyon éhes vagyok, gondolta. Ó, ezt még
nagyon megbánja!
– Mikorra kéri m'sieur a lovakat befogni? – érdeklődött
Victor.
Ohó, gondolta Léonie. Ezek szerint tovább utazunk!
– Nincs ok sietségre – felelte Saint-Vire. – Ez az ifjú bolond
Alastair nem követ minket Franciaországba. Kettőkor
indulunk.
Léonie kis híján kinyitotta a szemét. Nagy önuralommal
kellett türtőztetnie magát, hogy ne tegye.
Le miserable!51– gondolta vad indulattal. – Ezek szerint
Calais-ben vagyok? Nem, mert ez nyilvánvalóan nem Calais.
Talán Le Havre. Pillanatnyilag nem tudom, mihez kezdjek, de
az bizonyos, hogy egyelőre továbbra is alvást színlelek. Ezek
szerint Portsmouthba mentünk. Remélem, Rupert eljön; ha
látta, hova mentünk, talán eljön. De nem várhatom meg.
Nagyon szeretném még egyszer megharapni azt az embert.
Diable, úgy tűnik, nagy veszélyben vagyok. Nagyon elszorult a
szívem; bárcsak jönne Monseigneur! Ez persze ostobaság. Nem

50
fr.: Isten ments!
51
fr.: A nyomorult!
is tudja, hogy valami történt velem. Ó, jaj! Most ez a disznó
zabál, én meg éhen halok! Ezt még megkeserüli!
– A fiú túl sokáig alszik, m'sieur – szólt Victor. – Most már
hamarosan fel kéne ébrednie.
– Nem várom, hogy egyhamar felébred – felelte Saint-Vire.
– Nagyon fiatal és erős dózist adtam neki. Aggodalomra semmi
ok, és nekem jobban megfelel, ha még egy ideig alszik.
Sans doute!52 – gondolta Léonie. – Szóval erről volt szó!
Elaltatott. Micsoda elvetemültség!
Nagyon lassan telt az idő, de aztán zajok hallatszottak
odakintről és Victor lépett be a helyiségbe.
– A kocsi odakint vár, m'sieur. Kivigyem a fiút?
– Majd én. A számla ki van fizetve?
– Igen, m'sieur.
Saint-Vire odalépett Léonie-hoz, és felemelte. Ernyedten
nyúlt el a kezében.
Így lazán kell lógatnom a fejemet! A szám egy kicsit legyen
nyitva! Így! Voyons, nagyon okos vagyok! De fogalmam sincs,
mi fog történni. Ez az ember őrült.
Kivitték a kocsiba, beültették, párnákkal támasztották fel.
– Rouen felé – mondta Saint-Vire. – En avant!53
Becsukódott az ajtó, Saint-Vire beült Léonie mellé, és a
kocsi elindult.
Léonie erősen gondolkodni kezdett.
Ez egyre nehezebb. Nem látok más lehetőséget, csak azt,
hogy amíg ez az ember mellettem ül, alvást színlelek. Nyilván
meg fogunk állni lovat váltani, mert szerintem ezek nem jó
lovak. Talán ez a disznó akkor kiszáll. Ha azt hiszi, hogy
alszom, akkor kiszáll, mert megint enni akar majd. De még
mindig nem tudom, hogyan meneküljek el. Imádkozom, hátha
Bon Dieu megmutatja az utat.

52
fr.: semmi kétség
53
fr.: gyerünk
 A kocsi közben egyenletes sebességgel, gyorsan haladt; a
gróf könyvet vett elő a zsebéből és olvasni kezdett. Időnként a
mellette ernyedten heverő alakra nézett. Egyszer megtapintotta
Léonie pulzusát; elégedettnek tűnt, mert hátradőlt a sarokban,
és folytatta az olvasást.
Több mint egy órája voltak úton, amikor megtörtént.
Szörnyű nagy zökkenés volt, megbillenés, riadt lovak
dobogása; a kocsi lassan az árok felé dőlt, úgy, hogy a Léonie
felőli ajtó csak egy könyöknyire volt az út szélétől. Erősen a
kocsi oldalának nyomódott. Saint-Vire teste rázuhant, és óriási
erőfeszítésbe telt, hogy ne mozdítsa a kezét, ne védje magát
ösztönösen.
Saint-Vire felkászálódott, feltépte a másik ajtót és kiszólt,
hogy megtudakolja, mi a baj. Victor hangja felelt.
– A bal hátsó kerék, m'sieur! Az egyik ló elesett, az egyik
istráng elszakadt!
Saint-Vire erősen káromkodott; tétovázott, foglyát
szemlélte.
Újra föléje hajolt, szívverését hallgatta, aztán kiugrott az
útra és becsukta maga mögött az ajtót. Léonie hallotta, hogy
bekapcsolódik a kinti csetepatéba; feltápászkodott. Óvatosan
kinyitotta az árok felé dőlő ajtót; lelapulva kimászott. A férfiak
a lovaknál álltak, Saint-Vire-t eltakarta az egyik ágaskodó,
hámos ló. Szinte kétrét görnyedve menekült az út mentén, az
árokban maradt, aztán talált egy lyukat a magas sövényen,
átnyomakodott rajta, kiért a mezőre. Már nem lehetett látni az
útról, de tudta, hogy Saint-Vire bármelyik pillanatban
felfedezheti szökését. Futott, csak futott, szédülve, remegve,
vissza az úton, amerről jöttek. Kétségbeesetten keresett valami
búvóhelyet. Az út mindkét oldalán mező terült el; a kanyar úgy
száz méterre volt; emberi településnek semmi nyoma, erdő sem
látszott a közelben.
Ekkor a távolból lódobogást hallott. Vágtában közeledett
valaki a kemény úton Le Havre felől. Léonie kilesett a
bokorból, hogy eldöntse, merjen-e odakiáltani a dühös
lovasnak, kérhet-e segítséget tőle. A ló bevette a kanyart.
Léonie ismerős kék kabátot pillantott meg; sáros volt ez a
kabát, a kézelő szakadt; viselője sötét hajú, szép, fiatal férfi.
Kipirult, izgatott. Léonie nagy erővel átnyomakodott a
sövényen, kiugrott az útra, integetett.
– Rupert, Rupert, j'y suis!54 – kiáltotta.
Rupert megrántotta a gyeplőt, lovát az út széléhez
irányította és diadalmasan felkiáltott.
– Gyorsan! Ó, gyorsan! – pihegett Léonie, és a
kengyelvasba lépett. Rupert felvette maga elé a nyeregbe.
– Hol van? Hol van az a sötét gazember? – kérdezte
parancsolóm – Hogyan sikerült…
– Forduljon meg! Forduljon vissza! – utasította a férfit. –
Ott van, annál a kocsinál, és vele van még három ember! Ó,
gyorsan, Rupert! – Azzal megrántotta a ló kantárját, de Rupert
mozdulatlanul tartotta az állatot.
– Nem, az ördögbe is! A vérét veszem, Léonie.
Megesküdtem…
– Rupert, még három férfi van vele és nincs önnél kard!
Meglátott! Nom de Dieu, en avant!55
Rupert a válla fölött nézett a kocsi felé; határozatlan volt.
Léonie látta, hogy Saint-Vire pisztolyt vesz elő a zsebéből, és
teljes erőből a ló véknyájába rúgott. Az állat teljes erőből
előrelendült. Valami elsüvített Léonie arca mellett; a szép bőrt
horzsolta; Rupert szörnyen szitkozódott; a ló vágtatott velük az
úton. A második dördülés után Léonie érezte, hogy Rupert
meginog a nyeregben; hallotta, hogy felszisszen.
– Touché, istenemre, touché! – lihegte. – Engedjen, maga
vadóc!

54
fr.: itt vagyok
55
fr.: Isten nevében, előre
 – Laisse moi, laisse moi!56 – kiáltott fel Léonie, és elkapta a
férfitól a kantárt; a riadt lovat nagy iramban hajszolta a
kanyarban. – Kapaszkodjon belém, Rupert! Most már jó lesz!
Rupert még ebben a helyzetben is képes volt nevetni.
– Azt mondja, jó? Istenem! Micsoda hajsza! Lassabban!
Óvatosan! Odébb… út… forduljon… sosem érünk… az megy
Le Havre-ba.
Léonie kis kezével lengetve a kantárt elegánsan hajtotta a
lovat.
– Kifogatja az egyik lovat – gondolkozott gyorsan. –
Elnyargal Le Havre-ig. Igen, igen, lefordulunk arra a kis útra,
Rupert, mon pauvre,57 súlyosan megsérült?
– Jobb váll… semmiség. Ott kell… falunak… lenni. Ott az
ösvény! Fogja vissza, fogja vissza a lovat! Jó kislány! Ó,
micsoda kaland!
Letért az ösvényre, házakat és egy gazdaságot látott. Léonie
hirtelen gondolattól vezérelve irányt váltott, a sövénynek
vezette a lovat, átugratott rajta, és kint voltak a nyílt mezőn.
Aztán könnyű vágtára fogta, gyorsan haladtak a terepen.
Rupert megingott a nyeregben.
– Mire… mire készül? – kérdezte rekedten.
– Laisse moi!58 – ismételte. – Ez túl közel van az úthoz.
Ebben a faluban nyilván keresne minket. Továbbmegyek.
– A fenébe is, hát hadd keressen! Istenemre, golyót röpítek a
sötét szívébe!
Léonie ügyet sem vetett rá; aggódón, figyelmesen lovagolt
tovább; menedéket keresett. Tudta, hogy Rupert sok vért
veszíthetett, és talán nem bírja sokáig. Jobbra a távolban
templomtornyot látott; arra vette az irányt. Szívét hideg félelem
markolta.

56
fr.: engedjen, engedjen!
57
fr.: szegénykém
58
fr.: hagyjon
 – Legyen bátor, Rupert! Kapaszkodjon belém és minden
rendben lesz!
– Ó, hát jól vagyok! – felelte Rupert erőtlenül. – A fenébe a
bátorsággal! Én nem menekülnék el! A fenébe, a kezem nem ér
el a lyukhoz, amit belém ütött! Óvatosan! Óvatosan! Kerülje a
nyúlüregeket!
Elérték a közeli kis falut. Kis, békés menedék volt; a
templom oltalmazón magasodott a település főterén. A mezőn
dolgozó férfiak csodálkozva nézték a menekülő párt, akik
belovagoltak a kövezett utcára, egészen a kicsi fogadóig. Az
ajtó felett cégér lengett, az udvarban rozoga istálló állt.
Léonie meghúzta a gyeplőszárat, a ló remegve megállt.
Lovász bámult rájuk, kezében csutak.
– Hé, maga! – kiáltott Léonie fejedelmi hangon. – Jöjjön, és
segítse leszállni az urat! Gyorsan, maga bolond! Megsebesült!
Útonállók támadták meg.
A férfi félelemmel nézett ki az útra, de mivel rettegett
útonállókat nem látott, Léonie segítségére indult. Aztán a
fogadós sietett ki, hogy lássa, mi folyik az udvaron. Hatalmas
termetű ember volt, fején rövid paróka; szeme felcsillant.
Léonie kezet nyújtott neki.
– Ah, la bonne chance!59 – kiáltott fel. – Aid, m'sieur60
könyörgök! Párizsba tartunk, és útonállók támadtak meg
minket.
– Tare an' ouns! – szólt Rupert. – Gondolja, hogy
megfutamodtam volna egy falka mocskos útonállótól? Kérem,
az isten szerelmére, gondoljon valami mást!
A fogadós átfogta őlordsága derekát, és leemelte a
nyeregből. Léonie is leszállt; remegve állt.

59
fr.: micsoda szerencse!
60
fr.: segítsen, uram!
 – Mon Dieu, micsoda szerencsés megmenekülés! – szólt a
fogadós. – Ezek az útonállók! Hector! Fogd meg m'sieur lábát
és segíts bevinni a vendégszobába!
– Az ördögbe is, hagyják már a lábamat! – átkozódott
Rupert. – Tudok… tudok járni!
Ám a fogadós gyakorlatias ember lévén látta, hogy vendége
az ájulás határán van, és teketóriázás nélkül felcipelték a
padlásszobába. Az istállós fiúval ágyra fektették őlordságát;
Léonie letérdelt mellé.
– Ó, halálos sebet kapott! – kiáltott. – Segítsenek levenni a
kabátját!
Rupert kinyitotta a szemét.
– Semmiség! – mondta, és elvesztette az eszméletét.
– Ó, egy angol! – kiáltott a fogadós, őlordsága szűk
kabátjával bajlódva.
– Egy angol lord – bólintott Léonie. – Az apródja vagyok.
– Tiens!61 Látni rajta, hogy nagyúr. Ó, ez a szép kabát
tönkrement! Fel kell tépnünk az ingét. – Ezt menten meg is
tette és oldalra fordítván őlordságát feltárta a sebet. – Ide
seborvos kell, bien sûr.62 Hector belovagol Le Havre-ba. Ó,
ezek az útonállók!
Léonie igyekezett elállítani a vérzést.
– Igen, seborvos kell! – jelentette ki döbbenten. – Ó, de Le
Havre! Őt… azok ide is követnek minket! – A fogadóshoz
fordult: – Hectornak semmit nem szabad erről tudnia, ha
kérdezik!
A fogadós nagyon elképedt.
– Nem, nem, azt nem mernék. Az útonállók csak a nyílt
vidéken garázdálkodnak, gyermekem!
– Azok… azok nem útonállók voltak – ismerte el Léonie
pirulva. – És én… valójában nem Lord Rupert apródja vagyok.

61
fr.: tessék
62
fr.: biztosan
 – Hein?63 Mi ez az egész? – kérdezte a fogadós szigorúan.
– Én… én lány vagyok – mondta Léonie. – Az angol Avon
herceg fogadott lánya vagyok és… és Lord Rupert az öccse!
A fogadós egyikükről a másikukra nézett és szélesen
elmosolyodott.
– Á, értem már! Szóval elszöktek! Közlöm önnel,
mademoiselle, hogy én nem…
– De nem! – tiltakozott Léonie. – Arról van szó, hogy… az
ember, aki üldöz minket, a herceg úr házából rabolt el engem;
elkábított és Franciaországba hozott, és azt hiszem, meg akart
ölni. De Milor' Rupert utánunk jött, és a kocsinknak kitörött
egy kereke és kilopóztam belőle és futottam, csak futottam.
Aztán jött milor' és az ember, aki elrabolt engem rálőtt és… ez
minden!
A fogadós hitetlenkedett.
– Voyons, micsoda mesét talált ki itt nekem!
– Pedig igaz… – sóhajtott Léonie. – És amikor Monseigneur
eljön ide, meg fogja látni, hogy így van, ahogy mondom. Ó,
kérem, segítenie kell nekünk!
A fogadós képtelen volt ellenállni a nagy, kérlelő
szemeknek.
– Hát jó – mondta. – Itt biztonságban vannak, és Hector
diszkrét.
– És nem engedi, hogy… az az ember… elvigyen minket?
A fogadós nagyot szusszant.
– Ebben a házban én vagyok az úr – mondta. – És én azt
mondom, hogy itt biztonságban vannak. Hector ellovagol Le
Havre-ba seborvosért, de ami ezt a herceges mesét illeti… –
Fejét elnézőn ingatta és egy csodálkozó, tágra nyílt szemű
szolgálólányt elküldött, a fogadósnéért, hogy hozzon gyolcsot.
Az asszonyság sietve érkezett; majdnem olyan hatalmas
termetű volt, mint a férje, de kedves és bájos. Egy pillantást

63
fr.: he?
vetett Lord Rupertre, máris éles utasításokat osztogatott, és
nekifogott gyolcsot tépni. Madame senkire sem figyelt, míg jó
szorosan be nem kötötte Lord Rupert sebét.
– Hé le beau!64 – szólalt meg aztán. – Micsoda gonoszság!
Most már jobb – mondta kövérkés ujját ajkára téve és ott állt,
másik keze a csípőjén, teste rezgett. – Le kell vetkőztetni – adta
ki az utasítást. – Jean! Keress neki hálóinget!
– Marthe – szólt közbe a férje. – Ez a fiú hölgy!
– Quel horreur!65 – jegyezte meg madame nyugodtan. –
Igen, legjobb lesz, ha mi vetkőztetjük le, le pauvre!66 – Azzal
megfordult, kitessékelte a kíváncsi szolgálólányt és Léonie-t,
és becsukta az ajtót.
Léonie lebotorkált a lépcsőn, kiment az udvarra. Hector már
úton volt Le Havre-ba; senki nem volt a közelben. Léonie
fáradtan rogyott le egy padra a konyhaablak alatt és sírva
fakadt.
– Ugyan már! Fel a fejjel! – biztatta magát hevesen. – Bête!
Imbecile! Lâche!67
De csak folytak a könnyei. Madame nedves arcú síró kis
alakot látott, amikor végre kiviharzott az udvarra.
Madame hallotta a furcsa történetet férjétől; eléggé
megdöbbent, meglehetősen haragos volt. Csípőre tett kézzel
állt, szigorúan szólt: – Ez nagyon erkölcstelen dolog,
mademoiselle! Tudhattam volna, hogy… – Elhallgatott,
előrelépett. – De nem, de nem, ma petite! Nincs miért sírni!
Tais-toi, mon chou!68 Minden rendben lesz! Bízz bennem,
kicsinyem, Maman Marthe tudja, mit csinál!

64
fr.: Hát ez szép
65
fr.: Ez szörnyű
66
fr.: szegényke
67
fr.: Buta, bolond, gyáva
68
fr.: Csitt, bogaram
 Azzal nagy ölelésbe fogta Léonie-t, aki néhány perc múlva a
fátyolos hangon szólalt meg: – Már nem sírok!
Madame testes hangon kacagott fel.
– Nem sírok! – mondta Léonie, és kihúzta magát ültében. –
De ó, azt hiszem, nyomorultul érzem magamat. Ó, bárcsak itt
lenne Monseigneur, mert az a férfi biztosan ránk talál, és
Rupert olyan, mintha meghalt volna!
– Ezek szerint valóban létezik ez a herceg? – kérdezte a
madame.
– Természetesen létezik! – felelte Léonie méltatlankodva. –
Én nem hazudok.
– Egy angol herceg, alors?69 Ó, ezek az angolok nagyon
vadak! De te… te francia vagy, bogárkám!
– Igen! – felelte Léonie. – Annyira fáradt vagyok, hogy nem
is tudok mindent elmondani!
– Ó, milyen bolond vagyok! – kiáltott fel a madame. –
Ágyba kell kerülnöd, mon ange, de előbb beléd kell diktálni
egy kis forró húslevest és csirkeszárnyat. Az jó lesz, ugye?
– Igen, asszonyom – felelte Léonie. – De itt van Milor'
Rupert, és attól félek, hogy meghal!
– Ó, te kis bolond! – korholta a madame. – Hidd el nekem,
moi qui to parle,70 hogy minden rendben lesz. Semmiség. Egy
kis vért vesztett; nagyon gyenge… csak ennyi. De te mindjárt
összeesel a fáradtságtól. Most pedig velem jössz!
Így hát az elmúlt két nap megpróbáltatásaitól és rémületétől
kimerült Léonie-t hűvös lepedők közé fektették, megetették,
dédelgették, altatódalt énekeltek neki és magára hagyták, hadd
aludjon.
Amikor felkelt, a reggeli nap ragyogott be az ablakon, az
utca nyüzsgése felhallatszott a szobájába. Madame az ajtóból
mosolygott rá.

69
fr.: tehát? és?
70
fr.: én mondom
 Léonie felült, szemét dörzsölte.
– Nahát… nahát, hiszen reggel van! – csodálkozott. –
Sokáig aludtam?
– Kilenc órát, te kis lusta! Jobban érzed magadat?
– Ó, ma már nagyon jól vagyok! – mondta Léonie, és
lehajtotta magáról a takarót. – De Rupert… a doktor…?
– Doucement, doucement,71 hát nem mondtam, hogy
semmiség? A seborvos jött, míg aludtál, bogárkám, és egy
pillanat alatt kivette a golyót, és isten kegyelméből semmi baja
nem lesz. Milor' a párnáin fekszik, ételt kér, és téged hívat –
kuncogott a madame. – És amikor bevittem neki a jóféle
húslevest, lekapta a parókát a fejéről és vörös marhahúst
követelt, ahogy Angliában szokták. Dépêches-toi, mon
enfant.72
Húsz perccel később Léonie boldog léptekkel szökellt
Rupert szobájába és azt látta, hogy a sebesült hős párnákkal
alátámasztva feküdt; meglehetősen sápadt volt, de különben
teljesen régi önmaga. Undorral kanalazta a madame húslevesét,
de Léonie láttán arca felderült.
– Hé, rakoncátlan nőszemély! Hol a csodában vagyunk?
Léonie jobbara-balra ingatta a fejét.
– Azt nem tudom – ismerte el. – De kedvesek az emberek,
n'est-ce pas?
– Átkozottul kedvesek – ismerte el Rupert, aztán
elkomorult. – Az a kövér nő nem hoz nekem ételt, pedig
pokolian éhes vagyok. Egy egész ökröt meg tudnék enni, ő
pedig ezt teszi elém!
– Edd meg! – parancsolta Léonie. – Nagyon jó; az ökör
egyáltalán nem jó. Ó, Rupert, attól féltem, hogy meghalsz! –
kiáltott fel Léonie, az átélt megpróbáltatások hatására
bizalmasabb hangra váltva.

71
fr.: csak lassan, csak lassan
72
fr.: siess, gyermekem
 – Ugyan már! – szólt Rupert vidáman. – De a fenébe,
gyenge vagyok, mint a harmat. Kövezzenek meg, ha tudom,
mibe keveredtünk mi ketten! Mi történt veled? És mi a fenéért
rabolt el téged Saint-Vire gróf?
– Nem tudom. Valami altatót adott nekem, és hosszú órákig
aludtam. Ez az ember egy disznó. Gyűlölöm. Örülök, hogy
megharaptam és leöntöttem kávéval.
– Ezt tetted? Istenem! Fonnyadjak el, ha találkoztam ilyen
lánnyal, mint te! Ezért Saint-Vire vérét veszem, majd
meglátod! – mondta, azzal komolyan ingatva a fejét nekilátott a
húsleves elfogyasztásának. – Itt üldözlek, az isten tudja merre,
úgy, hogy egy sou nem sok, annyi sincs a zsebemben, nincs
kard az oldalamon, a fejemen pedig a fogadós kalapja van!
Csak az Úr tudja, mit fognak otthon gondolni. Én nem tudom.
Léonie összekuporodott az ágyon, és az a kérés érkezett
felé, hogy ne üljön őlordsága lábára. Egy kicsit mocorgott,
aztán előadta kalandjait. Miután az utolsó mondatnak is a
végére ért, tudni akarta, mi történt Ruperttel.
– Isten bizony nemigen tudom! – felelte Rupert. – A faluig
rohantam utánad, ott megtudtam, merre mentél. Így aztán
szereztem egy lovat és elindultam Portsmouth felé. De a
szerencse ellenem volt! Egy órával korábban bontott vitorlát a
hajód és az egyetlen jármű, ami elhagyta a kikötőt egy
mocskos teknő volt… nagyjából ennyi. Hogy utána mit tettem?
Ó, szegény lelkem, szinte teljesen elfelejtettem! Nem, megvan!
Elmentem, hogy eladjam a lovat. Mindössze húsz nyavalyás
guinea-t kaptam érte, de ennél rosszabb…
– Eladtad Monseigneur egyik lovát? – kiáltott fel Léonie.
– Nem, nem… az egy drabális állat volt, amit a kovácstól
hozattam el… a fenébe is, hogy hívják a gazdáját… Manvers!
– Értem – szólt Léonie megkönnyebbülve. – Folytasd!
Nagyon jól tetted, Rupert!
 – Nem volt rossz lépés, ugye? – szólt szerényen. – Hát,
kifizettem az átkelés díját a lélekvesztő kapitányának és
körülbelül egy óra tájban értünk Le Havre-ba.
– De mi csak kettőkor indultunk Le Havre-ból! Ez az ember
úgy gondolta, nem követsz minket, és azt mondta, elég nagy
biztonságban vagy!
– Biztonságban, mi? Majd én megmutatom neki! – rázta az
öklét Rupert. – Hol tartottam?
– Le Havre-nál – segítette ki Léonie.
– Ó, igen, ez az! Nos, mire kifizettem ezt a hajódíjat, és nem
maradt egy guinea sem a zsebemben, elmentem eladni a
gyémántbrossomat.
– Ó! Nagyon szép bross volt!
– Nem számít. Alig hinnéd viszont, mit kellett kiállnom,
míg meg tudtam szabadulni attól az átkozott holmitól! A
lelkemet rá, azt hiszem, azt hitték, hogy loptam!
– De eladtad?
– Igen, de az értékének csak kevesebb, mint a felét kaptam
érte, hogy a rohadás érje utol őket! Aztán a fogadóba vettem az
irányt, hogy utánad érdeklődjek, és egyek valamit. Ezer árboc
és vitorla! Rettenetesen éhes voltam!
– Én is! – sóhajtott fel Léonie. – És az a disznó evett!
– Összezavartál – szólt rá Rupert komoran. – Hol is
tartottam? Ó, igen! A fogadós elmondta, hogy Saint-Vire gróf
két órakor kocsival indult Rouenba, így a következő dolgom
magától értetődően az volt, hogy lovat béreljek, és ismét
utánad eredjek. Ennyi. És pokoli jó hajsza volt. De hogy hol
vagyunk és mit fogunk csinálni, fogalmam sincs!
– Szerinted utánunk jön ide a gróf? – kérdezte Léonie
aggódón.
– Nem tudom. Nemigen rabolhat el téged, míg én itt
vagyok. Bárcsak tudnám, mi a nyavalyát akar tőled. Tudod, ez
az egész átkozottul nehéz, mert egyikünknek sincs fogalma
arról, hogy milyen játszmában vagyunk. – Elkomorult,
gondolkodott. – Természetesen lehet, hogy Saint-Vire eljön,
hogy megint elraboljon. Először visszalovagol Le Havre-ba,
azt biztosra veheted; aztán amikor rájön, hogy nem vagyunk
ott, végigkutathatja a vidéket, mert tudja, hogy megsebesített,
és valószínűleg valahol a közelben rejtőzöm.
– Mit csináljunk? – kérdezte Léonie elsápadva.
– Csak nem félsz? A fenébe is, nem sétálhat ki csak úgy,
hogy a hóna alá csap téged!
– De igen, Rupert! De igen! Te olyan gyenge vagy, hogy
nem segíthetsz nekem.
Rupert próbált felülni, de csúfos kudarcot vallott. Dühöngve
feküdt.
– Nos, hölgyem, tüzelni azért még tudok!
– Csakhogy nincs pisztolyunk! – jelentette ki Léonie. –
Bármelyik pillanatban itt lehet és ezek az emberek nem
lesznek képesek távol tartani.
– Pisztoly, gyermek, pisztoly! Istenem, mit mondasz
legközelebb? Természetesen van pisztolyunk. Te ilyen
ostobának tartasz engem? Tapogasd meg a kabátzsebemet!
Léonie leugrott az ágyról, lerángatta az úr kabátját a székről.
Az egyik zsebből kivette Mr. Fletcher otromba pisztolyát és
vidáman meglengette.
– Rupert, te nagyon okos vagy! Így meg tudjuk ölni azt a
disznót!
– Hé! Tedd le azonnal! – parancsolta Rupert némi
riadalommal. – Semmit nem tudsz a fegyverekről; ha itt játszol
vele, még baleset történik. Csőre van töltve és ki van
biztosítva!
– Dehogynem ismerem a fegyvereket – felelet Léonie
méltatlankodva. – Így kell célozni. És ezt a valamit kell
meghúzni.
– Az isten szerelmére, tedd le! – kiáltott fel Rupert. – Éppen
rám célzol, buta gyerek! Tedd le ide mellém az asztalra és
keresd meg az erszényemet. A nadrágom zsebében van.
 Léonie vonakodva letette a pisztolyt és újra keresni kezdett,
ezúttal az erszényt.
– Mennyi pénzünk van? – kérdezte Rupert.
Léonie kiöntötte a guinea-ket az ágyra. Három a padlóra
gurult, egy Rupert húslevesébe loccsant.
– Szavamra, gondatlan nőszemély vagy! – halászta ki az
érmét leveséből. – Egy másik is elgurult. Az ágy alatt lehet.
Léonie lehajolt az elgurult pénzek után, megtalálta, leült az
ágyra megszámolni.
– Egy, kettő, négy, hat, és egy Lajos-arany… ó, és egy
másik guinea és három sou és…
– Nem így kell. Add ide! A pokolba, még egy gurult az ágy
alá!
Léonie éppen az ágy alatt hasalt, az érmét kereste, amikor
kerékzajt hallottak odakintről.
– Mi az? – szólt Rupert élesen. – Gyorsan! Az ablakhoz!
Léonie nagy nehezen kimászott az ágy alól és az ablakhoz
ugrott.
– Rupert, ez ő! Mon Dieu, mon Dieu, most mit csináljunk?
– Látod is? – kérdezte Rupert.
– Nem, de jött egy kocsi és prüszkölnek a lovak. Ó,
hallgasd, Rupert!
Odalentről hangok hallatszottak. Kérdezősködés. Madame
nyilvánvalóan a lépcsőfeljárót védte.
– Félszáz fontban fogadnék, hogy Saint-Vire az! – szólt
Rupert. – Hol az a pisztoly? A fene essen ebbe a húslevesbe! –
kiáltott fel, azzal a tálat és tartalma maradékát a padlóra dobta,
megigazgatta a parókáját és a pisztolyért nyúlt. Fiatal arca
nagyon komornak tűnt.
Léonie előrelendült, megragadta a fegyvert.
– Te nem vagy elég erős! – jelentette ki sietős
határozottsággal. – Látod, máris kifáradtál! Bízd csak rám! Én
majd lelövöm!
 – Ne itt! – csóválta a fejét Rupert. – Így cafatokra szaggatja
a testét. Add nekem! Az ördögbe is, tedd, amit mondok!
Odalent a felbolydulás alábbhagyott, a lépcsőn felfelé tartó
léptek zaja hallatszott be.
– Add oda nekem azt a pisztolyt és menj az ágy másik
oldalára! – rendelkezett Rupert. – Istenemre! Most legalább
valami jó szórakozásban lesz részünk! Gyere ide!
Léonie az ablakig hátrált, ott állt, az ajtóra célozva, ujja a
ravaszon. Ajkát erősen összepréselte, tekintete valósággal
izzott. Rupert türelmetlenül küszködött, hogy felkeljen.
– Az isten szerelmére, add már ide! Nem akarjuk megölni!
– De igen! – dacolt Léonie. – Elkábított valami szerrel.
Résnyire nyílt az ajtó.
– Ha még egy lépést tesz, lelövöm! – szólt Léonie elszántan.
– Pedig azt hittem, örülsz, ha viszontlátjuk egymást, ma fille
– szólt egy lágy, vontatott hang. – Kérlek, ne lőj le!
Azzal nagykabátban, sarkantyús csizmásan, szeme előtt
tartott lornyonnal, ajkán halvány mosollyal belépett a szobába
őkegyelmessége Avon hercege. Elegáns parókájának minden
hajszála makulátlan rendben.
Rupert harsányan felnevetett és a párnára hanyatlott.
– Ezer árboc és vitorla! Nem gondoltam volna megérnem,
hogy hálás vagyok, hogy látlak, Justin! – zihálta. – Kövezzenek
meg, ha nem így volt!
 Húsz

Őkegyelmessége Avon hercege átveszi a játék

irányítását

Léonie arcába hirtelen visszatért a szín.

– Monseigneur! – kiáltott fel, és sírva-nevetve rohant felé. –
Ó, Monseigneur, eljött! Hát eljött! – Zilálva vetette magát a
karjába, csüngött rajta.
– Ugyan, ma fille – szólt őkegyelmessége kedvesen. – Mi ez
az egész? Kételkedtél benne, hogy eljövök?
– Vedd el tőle azt a pisztolyt! – ajánlotta Rupert alig
hallhatóan, de mosolyogva.
A pisztoly őkegyelmessége szívének nyomódott. A herceg
kivette Léonie ujjai közül és zsebre tette. Kíváncsi mosollyal
nézett le a göndör fürtös fejre és megsimogatta.
– Drága gyermekem, ne sírj! Gyere ide, én vagyok az,
tényleg a Monseigneur jött el érted! Nincs mitől félned.
– Ó, én… nem félek – szólt Léonie. – Olyan nagyon boldog
vagyok!
– Akkor kérlek, azzal jelezd örömödet, hogy rendesen
viselkedsz. Megtudhatnám, miért viseled ezt az öltözéket?
Léonie megcsókolta a herceg kezét és megtörölte a szemét.
– Tetszik, Monseigneur – felelte csillogó szemmel.
– Ezt nem kétlem. – Avon ellépett mellette, az ágy mellé élt,
hűvös fehér kezével Rupert heves pulzusát tapintotta. –
Megsebesültél, öcsém?
Rupertnek sikerült elmosolyodnia.
 – Semmiség. Csak egy lyuk a vállamon, a fene essen belé!
Őkegyelmessége egy flaskát vett elő egyik zsebéből, és
Rupert ajkához tartotta. Rupert ivott és ajka körül eltűnt a
kékes árnyalat.
– Azt hiszem, köszönetet kell mondanom neked – szólt a
herceg, és elvett egy párnát. – Szép munkát végeztél, öcsém.
Kellemes meglepetés. Leköteleztél.
Rupert elpirult.
– Ugyan, semmiség volt. Édeskeveset tettem. Léonie
menekített ki minket. Istenemre, pokolian örülök, hogy látlak,
Justin!
– Igen, ezt már mondtad. – Őkegyelmessége feltette
lornyonját és az ágyon szanaszét heverő pénzérméket nézte. –
Megkérdezhetem, hogy mi ez a vagyon?
– Ó, az a pénzünk, Monseigneur! – felelte Léonie. – Éppen
számoltuk, amikor ön megérkezett.
– A mi pénzünk! – kiáltott fel Rupert. – Sok pénz!
Istenemre, sok pénz. Van még belőle a padlón is.
– És ez mi? – kérdezte őkegyelmessége a törött tálra
mutatva.
– Rupert tette – felelte Léonie.
– Húsleves volt benne; de amikor meghallotta, hogy ön jön,
földhöz vágta.
– Úgy tűnik, megjelenésemnek furcsa hatása van rád –
jegyezte meg őkegyelmessége. – Valaki meg tudná mondani,
hol van az én kedves barátom, Saint-Vire?
Rupert nagy nehezen fél könyökre ereszkedett.
– A kénköves pokolba, honnan tudtad, hogy ő volt?
Őkegyelmessége visszaparancsolta a párnára.
– Nekem az a dolgom, hogy sokat tudjak, Rupert.
– Hát, mindig is tudtam, megesküdtem volna, hogy te vagy
az egész mögött. De honnan a csodából találtad ki, hogy
elrabolta Léonie-t? Hol voltál? Honnan találtad ki, hogy
üldözöm?
 – Igen, és honnan tudta, uram, hogy hol talál minket? –
kérdezte Léonie. – Miért rabolt el?
A herceg levetette nagykabátját, kisimította az alatta viselt
bársonykabát ráncait.
– Ez nekem így túl sok, gyermekem. Könyörgök, egyszerre
csak egy kérdést.
– Honnan tudtad, ki szöktette el Léonie-t?
A herceg leült az ágy mellett és Léonie-ra mutatott, aki
rögtön leült a lábához.
– Igazán nagyon egyszerű volt – közölte.
– Nahát, még hogy egyszerű! Az isten szerelmére, Justin,
mondd el, mit csináltunk; mert én, ha felakasztanak, sem
tudom.
Avon a gyűrűit forgatta.
– Ó, azt hiszem, tudod – felelte. – Léonie-t egy hétpróbás
gazember rabolta el, és te megmentetted.
– Léonie magát mentette meg – nevetett fel Rupert.
– Valóban – bólintott Léonie. – Amikor kitört a kerék,
óvatosan kimásztam a kocsiból és futásnak eredtem az úton.
Aztán jött Rupert…
– Igen, de ez az egész azért bonyolultabb – vágott a szavába
Rupert. – Mit akart ez a Saint-Vire gróf Léonie-tól? Ezt tudod?
– Tudom.
– Hát, azt hiszem, ez nagy arcátlanság volt tőle – jegyezte
meg Léonie. – Miért akart engem?
– Kedves gyermekeim, nem várhatjátok el tőlem, hogy
minden titkomat feltárjam.
– Na de Monseigneur, szerintem ez nem tisztességes! Nagy
kalandot éltünk át és mindent magunk oldottunk meg, és
egyáltalán nem is tudjuk, miről van szó, és most nem mondja el
nekünk!
– Igazán elmondhatnád nekünk, Justin! – szólt Rupert. –
Tudod, tudunk titkot tartani.
 – Nem, gyermekeim. Nem vagyok olyan nagy véleménnyel
a titoktartásotokról, mint bátorságotokról és
leleményességetekről. Jut eszembe, Rupert, mit csináltál Mr.
Manvers aranyderes lovával?
Rupert csak bámult.
– Szent ég! Van valami, amit te nem tudsz? Ki mondta ezt
neked?
– Maga Mr. Manvers – felelte a herceg. – Azon az estén
érkeztem vissza Avonba, amikor ti… szóval… távoztatok. Mr.
Manvers azért felkeresett, hogy visszaszerezze a tulajdonát.
– Átkozott arcátlanság! – kiáltott fel Rupert. – Üzenetet
hagytam neki. Ez az alak azt hiszi, hogy nem lehet rám bízni
egy lovat?
– Nagyon is ez volt a benyomásunk – felelte
őkegyelmessége. – Mit csináltál vele?
– Hát, az igazat megvallva: eladtam – felelte Rupert
vigyorogva.
A herceg hátradőlt székében.
– Akkor attól tartok, Mr. Manvers nem elégszik meg mással,
az életünket fogja követelni – sóhajtott. – Ne gondold, hogy
rosszallom, amit tettél, de tudni szeretném, miért szabadultál
meg az aranyderesétől oly sietősen.
– Tudod, nem volt pénzem – magyarázta Rupert. –
Elfelejtettem, hogy nálam van a gyémántbrossom, amit
eladhatok. Ráadásul mi mást tehettem volna azzal az állattal?
Nem akartam áthozni Franciaországba.
A herceg némi csodálkozással nézett rá.
– Egy fillér nélkül indultál erre a kalandra? – érdeklődött.
– Nem, volt néhány korona a zsebemben.
– Ettől mérhetetlenül öregnek érzem magamat – panaszolta
őkegyelmessége. Mosolyogva nézett le Léonie-ra. – Mi történt
veled, gyermekem?
– Ó, én csak meg akartam tréfálni Rupertet – felelte Léonie
vidáman. – Ezért vagyok ebben a ruhában. Azért vettem fel,
hogy dühös legyen rám. És elfutottam előle az erdőbe, és az a
disznó ott volt…
– Egy pillanat, gyermekem. Bocsásd meg tudatlanságomat,
de nem igazán tudom, mely személyt értesz a „disznó”
meghatározás alatt.
– Hát a gonosz grófot! – felelte Léonie. – Az egy disznó,
Monseigneur.
– Értem. Bár úgy hiszem, nem nagyon rajongok a
szóhasználatodért.
– Nos, szerintem nagyon is találó jelző rá – felelte Léonie
szégyenkezés nélkül. – Megragadott, a kocsijába vonszolt, én
pedig úgy megharaptam, hogy kiserkent a vére.
– Szomorúan hallom mindezt, gyermekem. De folytasd!
– Kiáltottam Rupertnek, amilyen hangosan csak tudtam, és
teljes erőből megrúgtam azt a disznót…
– Saint-Vire gróf urat.
– Igen, azt a disznót… sípcsonton rúgtam többször is.
Egyáltalán nem tetszett neki.
– Ez egyáltalán nem lep meg – mondta őkegyelmessége.
– Nem. Ha lett volna nálam tőr, megöltem volna, mert
nagyon dühös voltam… ó, nagyon dühös! De nem volt nálam
tőr, ezért csak kiáltani tudtam Rupertnek.
– Saint-Vire gróf úr hálát adhat az égnek, hogy nem ismeri
jól gyámleányom dühét – mormogta őkegyelmessége
– Igen, de ön nem lett volna dühös, Monseigneur?
– Nagyon dühös lettem volna, gyermekem. Folytasd!
– Ó, a többit már tudja, Monseigneur! Valami kábító hatású
moslékot töltött belém. Kávénak nevezte.
– Akkor kérlek, nevezzük mi is kávénak, kedvesem. A
„disznó”-t még elnézem, de a „moslék” már túl van az én
tűrőképességemen.
– De moslék volt, Monseigneur! A képébe öntöttem, ő meg
káromkodott.
 Őkegyelmessége igen kifürkészhetetlenül nézte
gyámleányát.
– Igazán kellemes útitárs lehettél – jegyezte meg. – Aztán
mi történt?
– Aztán újabb adag mos… kávét hozott, és erővel megitatta
velem. Valami szer volt benne, Monseigneur, amitől rögtön
elaludtam.
– Szegény gyermek! – szólt őkegyelmessége a kisasszony
egy hajfürtjét göndörgetve. – Mindazonáltal felettébb
fékezhetetlen gyermek!
– Nincs más, amit elmondhatnék, Monseigneur. Másnap Le
Havre-ban, a kikötői fogadóban ébredtem és alvást színleltem.
Aztán a kocsi kereke kitört, és elmenekültem.
– És te Rupert? – mosolygott fivérére a herceg.
– Szavamra, akkora rohanásban voltam, hogy nem hiszem,
hogy egy pillanatra is megálltam volna, míg ide nem értem –
felelte Rupert. – Még mindig nem kapok rendesen levegőt.
– Ó, Rupert nagyon okos volt! – vágott szólt közbe Léonie.
– Monseigneur, még a gyémántját is eladta, hogy kövessen, és
egy mocskos lélekvesztőn kelt át Franciaországba, úgy, hogy
se kalapja, se kardja nem volt!
– Ostobaság, te kölyök! Fletcher odaadta nekem az ünneplő
hódprém kalapját. Túl sokat beszélsz, Léonie Hagyd abba!
– Ugye nem is beszélek túl sokat, Monseigneur? És úgy van,
ahogy mondom. Nem tudom, mi történt volna velem, ha Rupert
nem jön a segítségemre.
– Én sem tudom, ma fille. Nagyon nagy hálával tartozunk
neki. Nem gyakran történik, hogy bizalommal vagyok valaki
iránt, de az utóbbi két napban megtettem.
Rupert csak pirult és hebegett.
– Hiszen Léonie tette. Ő hozott ide, akárhol is vagyunk. Jut
eszembe: hol vagyunk, Justin?
– A település neve Le Dennier. Úgy tizenöt kilométerre Le
Havre-tól, gyermekeim.
 – Hát, akkor legalább egy rejtély megoldva – mondta
Rupert. – Léonie árkon-bokron át hajtotta a lovat; én csak
kapkodtam a fejemet a csodálkozástól. Ó, szavamra,
megalázóan túljárt Saint-Vire eszén!
– De ha nem jöttél volna, nem sikerült volna elmenekülnöm
– mutatott rá Léonie.
– Ha már itt tartunk – szólt Rupert –, csak az úristen tudja,
mi történt volna, ha nem jöttél volna el értünk, Justin!
– Ha jól értem, az én vérszomjas gyámleányom lelőtte volna
a kedves gróf urat.
– Bizony! – erősítette meg Léonie. – Azzal móresre
tanítottam volna!
– Nyilvánvalóan – ismerte el őkegyelmessége.
– Megtenné, hogy lelövi helyettem, Monseigneur?
– Természetesen nem, gyermekem. Örömmel fogom
üdvözölni a kedves gróf urat, ha legközelebb találkozunk.
Rupert igen éles tekintettel nézett rá.
– Megesküdtem, hogy a vérét veszem, Justin.
Őkegyelmessége mosolygott.
– Ebben vagy húsz évvel megelőztelek, kedves öcsém, de én
kivárom a legjobb alkalmat.
– Igen, gyanítottam, hogy ilyesmi áll a háttérben. Milyen
játszma ez, Avon?
– Egy szép napon majd elmondom neked, Rupert. De nem
ma.
– Hát, ha te belé mélyesztetted a karmaidat, nem irigylem a
grófot – mondta ki nyíltan Rupert.
– Nem, én sem hiszem, hogy irigylésre méltó – felelte
őkegyelmessége. – Nemsokára megérkezik ide. Gyermekem,
egy láda került a szobádba. Leköteleznél, ha újra la jeune fille73
módra öltöznél. Találsz a ládában egy csomagot, amit

73
fr.: csinos lány
testvérhúgom, Lady Fanny küldött. Azt hiszem, hímzett
muszlinruha van benne, öltsd fel. Jól áll neked.
– Monseigneur hozott nekem ruhát? – kiáltott fel Léonie.
– Igen, gyermekem.
– Istenemre, te aztán hathatós ördög vagy! – jegyezte meg
Rupert. – Justin, most pedig halljuk a te részedet ebből a
kalandból!
– Igen, Monseigneur, kérem! – csatlakozott a kéréshez
Léonie.
– Nagyon kevés mondanivalóm van – sóhajtott
őkegyelmessége. – Az én részem ebben a hajszában
szánalmasan unalmas.
– Halljuk! – kérte Rupert. – Mi szél hozott le Avonba olyan
hirtelen? Az áldóját! Bizony mondom, van benned valami
félelmetes, Satanas!
Léonie erre nagyon nekihevült.
– Nem merészeld még egyszer így nevezni! – szólt igen
hevesen. – Csak azért mered ezt a szót használni, mert beteg
vagy és tudod, hogy beteg embert nem bántok!
– Szeretett gyámleányom, mi ez a szánalmas beszéd
mindenféle bántalmazásról? Remélem, nem szokásod Ruperttel
verekedni?!
– Ó, nem, Monseigneur, csak egyszer fordult elő!
Egyszerűen megfutamodott és szék mögé bújt. Félt!
– Nem csoda! – riposztolt Rupert. – Justin, a kisasszony egy
vadmacska. Csak úgy rám támadt! Szavamra, teljesen
váratlanul ért!
– Úgy tűnik, túl sokáig voltam távol – szólt őkegyelmessége
komoran.
– Igen, Monseigneur, nagyon-nagyon sokáig! – szólt
Léonie, azzal megcsókolta a kezét. – De jó voltam… ó, sokszor
jó voltam!
Őkegyelmessége ajka megremegett. A gödröcskék rögtön
megjelentek.
 – Tudtam, hogy nem igazán dühös! – mondta Léonie. –
Kérem, mondja el, hogyan került ide!
A herceg mutatóujjával megfricskázta Léonie arcát.
– Arra értem haza, gyermekem, hogy a házamat ellepte a
Merivale család, az ön gardedámja pedig elalélt.
– Ó, de hiszen bolond! – szólt Léonie megvetően. – Miért
volt ott Milor' Merivale?
– Éppen ezt akartam elmondani neked, kedvesem, amikor
félbeszakítottál azzal, hogy rokonomat bíráltad. Lord és Lady
Merivale otthonomban való jelenlétének célja az volt, hogy
megtaláljanak benneteket.
– Micsoda vidám találkozás lehetett! – szólt közbe Rupert,
mert képtelen volt e megjegyzést magában tartani.
– Megvolt a szórakoztató oldala is. Tőlük tudtam meg, hogy
eltűntetek.
– Azt hitted, megszöktünk? – érdeklődött Rupert.
– Ez a magyarázat is mutatkozott – ismerte el
őkegyelmessége.
– Megszökni? – visszhangozta Léonie. – Ruperttel? Inkább
szöknék el a mezőn legelésző vén kecskével!
– Ha már itt tartunk, én előbb szöknék meg egy nőstény
tigrissel! – riposztolt Rupert. – Istenemre, előbb.
– Ezen udvariassági szóváltás végeztével folytatom majd –
szólt őkegyelmessége egykedvűen. – Nem akarok a
szavatokba vágni.
– Ó, folytasd csak – szólt Rupert. – Aztán mi történt?
– Azután az történt, gyermekeim, hogy Mr. Manvers rontott
ránk. Attól tartok, hogy Mr. Manvers nincs elragadtatva tőled,
Rupert; és tőlem sem, de lépjünk ezen túl. Tőle tudtam meg,
hogy te, Rupert egy kocsit üldöztél, amiben egy francia
úriember utazott. Azután könnyebb volt. Aznap éjjel
Southamptonba utaztam. Nem gondoltál arra, hogy a Queennel
hajózz át?
 – Eszembe jutott, hogy ott horgonyoz, de nem volt kedvem
időt vesztegetni azzal, hogy Southamptonba lovagolok.
Folytasd, kérlek.
– Ezért nagyon hálás vagyok. Kétségtelenül eladtad volna a
hajómat ideát. Tegnap keltem át vele a Csatornán, és
napnyugtakor értem Le Havre-ba. Ott, gyermekeim,
kérdezősködtem és ott töltöttem az éjszakát is. A fogadóstól
megtudtam, hogy Saint-Vire délután kettőkor Léonie
társaságában kocsin indult Rouen felé, és azt is, hogy te,
Rupert, úgy fél órával később béreltél lovat… Jut eszembe,
megvan még az a ló, vagy az előző állat sorsára jutott?
– Nem, az itt áll az istállóban – nevetett Rupert.
– Megleptél ezzel. Mint mondtam, mindezt a fogadóstól
tudtam meg. Akkor már túl késő volt, hogy a keresésetekre
induljak, és ami azt illeti, arra számítottam, hogy visszaértek
Le Havre-ba. De nem érkeztetek meg, attól tartottam, Rupert,
hogy nem sikerült elkapnod az én kedves Saint-Vire barátomat.
Így tehát ma reggel, gyermekeim, kocsival elindultam Rouen
felé és út közben egy elhagyott kocsit láttam. –
Őkegyelmessége ekkor elővette tubákos szelencéjét és
kinyitotta. – Az én kedves barátom kocsija volt, rajta a címere.
Egyáltalán nem volt bölcs dolog az én barátomtól, hogy csak
úgy ott hagyta a kocsiját az út szélén, hogy én megtalálhassam;
természetesen lehetséges, hogy nem számított rám.
– A gróf bolond, Monseigneur. Arra sem jött rá, hogy csak
színlelem az alvást.
– Meglátásod szerint, gyermekem, a világ tele van
bolondokkal. Azt hiszem, van némi igazad ebben.
Összefoglalva: valószínűnek tűnt, hogy Léonie megszökött; sőt
az is valószínűnek tűnt, hogy Le Havre felé menekült. De
mivel egyikőtök sem érkezett meg a kikötőbe, azt gyanítottam,
hogy valahol a Le Havre-i út mentén rejtőztök. Ezért, mes
enfants, elindultam visszafelé az úton és megláttam egy kisebb
utat, ami a főútba csatlakozott. Arra mentem tovább.
 – Mi a mezőn vágtunk át – szólt közbe Léonie.
– Kétségtelenül rövidebb út, de nehezen várható, hogy
kocsival sikerüljön arra menni. Az első faluban semmit nem
tudtak rólatok. Továbbmentem, hosszú, kanyargós úton
eljutottam ide, erre a helyre. Mint látjátok, a szerencse
kedvezett nekem. Reméljük, hogy az én kedves barátom
hasonlóan szerencsés lesz. Gyermekem, menj és öltözz át.
– Igenis, Monseigneur. Most mit fogunk tenni?
– Azt még meglátjuk – felelte Avon. – Indulj!
Léonie kiment. Őkegyelmessége ekkor Rupertre nézett.
– Te ifjú vadember! Látta a sebedet seborvos?
– Igen. Tegnap éjjel jött, hogy a fene essen belé!
– Mit mondott?
– Ó, semmit! Ma is jön.
– Arckifejezésedből azt vélem kiolvasni, hogy néhány napi
ágynyugalmat írt elő neked, gyermekem.
– Tíz napra parancsolt ágyba, a pestis essen belé! De
holnapra már elég jól leszek.
– Mindazonáltal ágyban fogsz maradni addig, míg a nagy
tudású seborvos nem mondja azt, hogy felkelhetsz. Harrietért
kell küldetnem.
– Szent ég! Muszáj? Miért?
– Azért, hogy legyen gardedámja a gyámleányomnak –
felelte őkegyelmessége teljes nyugalommal. – Remélem,
levelem olvastán nem fog újra elalélni. Azt hiszem, Gastont
rögtön útnak is indítom Le Havre felé. – Felállt. – Tollat, tintát,
papírt akarok. Odalent, gondolom, találok ilyesmit. Jobb lenne,
ha egy órát aludnál, kedves öcsém.
– Na és Saint-Vire? – kérdezte Rupert.
– A kedves gróf minden valószínűség szerint a vidéket
kutatja át. Remélem, hogy hamarosan viszontláthatom.
– Igen, de mit fogsz tenni?
– Én? Én konkrétan semmit.
 – Mit nem adnék, ha láthatnám az arcát, amikor itt talál
téged!
– Nem hiszem, hogy örömmel fogad – felelte
őkegyelmessége, azzal kiment.
 Huszonegy

Saint-Vire gróf sarokba szorul

Le Dennier-ben a Fekete Bikához címzett fogadó tulajdonosa

és felesége sosem üdvözölt nemesebb és illusztrisabb
társaságot szerény házukban. Madame nagy sietve egy
szolgálót küldött szomszédjához, Madame Tournoise-hoz azzal
az üzenettel, hogy a hölgy és leánya rögtön siessen Madame
segítségére az előkészületekben. Amikor a szomszédasszony
meghallotta, hogy egy angol herceg és kísérete érkezett a
fogadóba, tágra nyílt a szeme a csodálkozástól, és amikor
őkegyelmessége a leghalványabb levendulaszínű, ezüst
szegélyű bársonykabátban és ezüst mellényben, ametisztekkel
díszített csipkezsabóval, ujján ametisztgyűrűvel lesétált a
lépcsőn, a jóasszony tátott szájjal bámulta. A fogadós sietett elé
tenni a tintás szarut, és az iránt érdeklődött, hogy
őkegyelmessége kíván-e valami frissítőt. Őkegyelmessége egy
palack kanári-szigeteki édes fehér bort és három poharat
óhajtott és leült, hogy levelet írjon kuzinjának. Halvány mosoly
játszott ajkán.

Kedves Kuzinom!

Remélem, mire megkapja ezt az üzenetet, felépült a

sajnálatos gyengélkedésből, ami három napja gyötörte,
amikor abban az örömben részesülhettem, hogy
találkozhattam önnel. Legnagyobb sajnálatomra újabb
 megpróbáltatásoknak vagyok kénytelen kitenni önt; attól
tartok, meg kell kérnem önt, hogy a lehető leghamarabb
csatlakozzon hozzám. Gaston, aki ezt a levelet kézbesíti,
elkíséri majd önt hozzám. Kérem, csomagoljon hosszabb
tartózkodásra, mert szándékom, hogy rövid időn belül
továbbutazom Párizsba. Bizonyára megkönnyebbülést
jelent önnek a hír, hogy gyámleányom velem van ebben
az elbűvölő faluban, Lord Rupert társaságában.
Megtiszteltetés számomra, kedves kuzinom, hogy
legszerényebb és legengedelmesebb szolgája lehetek
Avon

Őkegyelmessége még ekkor is mosolyogva, cikornyásan írta

alá a nevét. Nyílt az ajtó, Léonie lépett be fehér
muszlinruhában, derekán kék selyemöv, hajában kék szalag.
– Monseigneur, hát nem kedves Lady Fannytól, hogy ezt a
szép ruhát küldte nekem? Szép vagyok, ugye?
A herceg feltette lornyonját.
– Csodálatos vagy, gyermekem! Lady Fanny ízlése páratlan.
– Felállt, lapos bársonykazettát vett fel az asztalról. –
Könyörgök, fogadd el tőlem szeretetem e csekély jelét!
Léonie hozzá szökellt.
– Újabb ajándék, Monseigneur? Úgy találom, ön nagyon
kedves velem. Vajon mi lehet ez?
Őkegyelmessége kinyitotta a kazettát. Léonie ajka hangtalan
„Ó, Monseigneur!” kiáltásra nyílt.
A herceg felemelte a gyöngysort a fekete bársonybélésről,
és gyámleánya nyakára kapcsolta.
– Ó, Monseigneur, köszönöm! – lélegzete is elállt, ujjai
között tartotta a hosszú füzért. – Milyen gyönyörű! Ó, nagyon
tetszik! Mit szeretne? Meghajoljak vagy kezet csókolhatok
önnek?
Őkegyelmessége csak mosolygott.
 – Egyiket sem kell tenned, gyermekem.
– Akkor mindkettőt – jelentette ki Léonie, azzal szoknyáját
elegánsan kiterjesztve meghajolt, kecses jobb lába kilátszott a
muszlinfodrok alól. Aztán megcsókolta a herceg kezét és
felállt. Megszemlélte őkegyelmessége öltözetét.
– Szép ruha – jegyezte meg.
Avon bólintott.
– Tetszik – mondta Léonie. – Monseigneur, most nagyon
bátornak érzem magamat. Mit fog tenni, ha eljön az a disznó?
– Abban a megtiszteltetésben lesz részem, hogy
bemutathatlak neki, kedvesem – felelte Avon. – Mutasd be
neki a legelegánsabb meghajlásodat! Egy kis játékot játszunk.
– Valóban? De én nem akarok meghajolni előtte. Azt
akarom, hogy megbánja, amit tett.
– Hidd el, nagyon is meg fogja bánni, de annak még nem
jött el az ideje. Ne feledd, ma fille, viselkedj úgy, mintha még
sosem láttad volna az én nagyon kedves barátomat.
– Nahát! Mi ez? – kérdezte Léonie csodálkozva. – Hiszen
jól ismerem, és ő is jól ismer engem!
– Igyekezz egy kicsit használni a képzeletedet – sóhajtott
őkegyelmessége. – Az oly kedves gróf az apródomat, Léont
rabolta el. Te a gyámleányom vagy, Mademoiselle de Bonnard.
– Ó! – szólt Léonie kétkedőn. – Udvariasnak kell lennem
enfin?
– Nagyon udvariasnak kell lenned, gyermekem. És ne
feledd, hogy te és én az egészségünk miatt vagyunk itt. Semmit
nem tudunk emberrablásról, altató italról… sőt disznókról sem.
El tudod játszani ezt?
– Igen, Monseigneur! Gondolja, hogy a gróf is színlelni fog?
– Jó okom van azt feltételezni, gyermekem, hogy azt fogja
tenni, amit én akarok.
– De miért, Monseigneur?
– Azért, gyermekem, mert van egy titka, amiről gyanítja,
hogy én is tudom. Ám mivel ez a titok felettébb szégyenletes,
nem akarja, hogy azt higgyem, neki erről bármilyen tudomása
lenne. Tudod, mondhatni vívunk egymással, de míg én tisztán
látok, ő sötétben vagdalkozik.
– Ó, értem! – szólt Léonie. – Meg fog lepődni, hogy itt
találja, n'est-ce pas?
– Azt hiszem, igen – ismerte el őkegyelmessége. Azzal az
asztalhoz lépett, és két pohár bort töltött. Az egyiket Léonie-
nak nyújtotta. – Kedvesem, ürítem poharam szerencsés
megmenekülésedre.
– Ó, köszönöm, Monseigneur! Én mire igyak? – kérdezte
fejét oldalra billentve. – Voyons. Én egyszerűen mon cher
seigneurre iszom!
– Örvendetes – szólt a herceg. – Gaston? À la bonne
heure!74 Gaston, azonnal vissza kell menned Avonba!
Gaston arcán látszott, hogy kellemetlen meglepetésként érte
a hír.
– Igenis, Monseigneur.
– Magaddal viszed ezt a levelet a kuzinomnak. Aztán
visszajössz vele Franciaországba.
Gaston erre rögtön felderült.
– Ezen kívül át kell menned Lord Merivale-hoz is és elhozni
tőle Lord Rupert ruháit. Megértetted?
– Lord Rupert összes ruháját, Monseigneur? – kérdezte
Gaston döbbenten.
– Minden ruháját. Ha ott van, hozd magaddal milord inasát
is. Majdnem megfeledkeztem Mademoiselle Léonie
szobalányáról. Mondd meg neki, hogy csomagolja össze a
mademoiselle ruháit, és hozd őt is, és a ruhákat is át ide.
Gaston hevesen pislogott.
– Igen, Monseigneur – felelte igen nagy erőfeszítéssel.
– Természetesen a Silver Queen fedélzetén utazol; az
említett személyeket és holmit kocsival vitesd Portsmouthba –

74
fr.: épp jókor
 mondta őkegyelmessége, és dagadó erszényt adott át neki. –
Amikor innen megérkezel Portsmouthba, keress meg egy
bizonyos aranyderes lovat.
– Bon Dieu! – mormogta Gaston. – Igenis, Monseigneur,
egy aranyderes lovat.
– Azt az aranyderes lovat, ami a Crosby Hallban lakó
bizonyos Mr. Manvers tulajdonában volt, és Milor' Rupert
hétfőn eladta. Vásárold vissza. – Az elsőt újabb erszény
követte. – Mindegy, mennyibe kerül. Az állatot küldesd Crosby
Hallba azzal, hogy Milor' Rupert tisztelteti az urat és köszöni a
segítséget. Ezt is megértetted?
– Igen, Monseigneur – szólt Gaston szomorúan.
– Bien. Ha jól gondolom, most szerda van. Legkésőbb
hétfőre érj vissza ide. Most küldd hozzám Meekint. Elmehetsz.
A komornyik sietve érkezett
– Hívatott kegyelmes úr?
– Igen. Egy órán belül indulsz Párizsba, barátom.
– Igenis, kegyelmes úr.
– Értesítsd a nagyszerű Walkert érkezésemről. Visszafelé
hozz magaddal egy nagy utazóhintót, egy kisebb utazókocsit,
és egy könnyű csézát az én Lord Rupertem poggyászának.
Intézkedj, hogy Rouenban, Tign-ben és Pontoise-nál lovat
tudjak váltani. Rouenban egy éjszakára megszállok az Arany
Kakas fogadóban.
– Rendben, kegyelmes úr. Melyik napot mondjam a
fogadósnak?
– Fogalmam sincs – felelte a herceg. – De amikor
megérkezem, négy hálószobára, egy nappalira lesz szükségem,
és a személyzetemet is el kell szállásolni. Azt hiszem,
világosan beszéltem.
– Igen, kegyelmes úr.
– Végeztem – közölte Avon.
Meekin meghajolt és kiment.
 – Voyons – szólt Léonie a kandalló mellett ültéből. – Nagy
örömmel tölt el, hogy hallom utasításokat adni „tedd ezt! tedd
azt!” Illetve csak a válaszokat szeretem hallani. „Igen,
Monseigneur”, és látni, ahogy mindenki siet teljesíteni az
utasítást.
Avon mosolygott.
– Életemben csak egyszer volt olyan ember a
szolgálatomban, aki meg merte kérdőjelezni utasításaimat.
– Ó! – nézett fel Léonie ártatlanul. – Ki volt az,
Monseigneur?
– Egyik apródom, kedves. Úgy hívták, Léon.
Léonie szeme villant, de illedelmesen, nyugodtan tartotta
összesimuló kezét az ölében.
– Tiens! Valóban meg merte ezt tenni Monseigneur?
– Azt hiszem, semmi nem volt, amit meg ne mert volna
tenni – mondta Avon.
– Valóban? És kedvelte őt, Monseigneur?
– Igen huncut teremtés vagy, kedvesem.
Léonie nevetett, elpirult és bólintott.
– Ez nem bók – jelentette ki őkegyelmessége, azzal a
kandallóhoz ment és leült. – Hallhattad, hogy elküldettem a
gardedámodért.
– Igen – felelte Léonie elfintorodva. – De hétfő előtt nem ér
ide, ugye? Miért megyünk Párizsba?
– Párizs éppoly alkalmas, mint bármely más hely – felelte
Avon. – Az oktatásod majdnem teljes. Bemutatunk téged az
előkelő társasági körökben.
– Valóban, Monseigneur? Vraiment? Azt hiszem, jól fogunk
szórakozni lesz. A Vassaud-ba is elmehetek?
A herceg szemöldöke összerándult.
– Nem, ma fille, nem. A Vassaud azon helyek egyike, amit
igyekezz elfelejteni.
Léonie a hercegre pillantott.
– És… és a Maison Chourval?
 – Elvittelek oda is? – kérdezte őkegyelmessége még mindig
homlokát ráncolva.
– Igen, Monseigneur, csak azt mondta, várjam meg önt az
előcsarnokban.
– Ezek szerint ennyi jó érzés még maradt bennem. A
Maison Chourvalt mindenképpen felejtsd el. Érdekes lenne
tudni, mit gondolsz arról a helyről.
– Nem sokat, Monseigneur. Azt hiszem, nem jó hely.
– Nem, gyermekem, igazad van. Nem jó hely, és nem jól
tettem, hogy elvittelek oda. Nem ebbe a világba fogsz belépni.
– Kérem, mondja meg… Bálokra is fogok járni? – kérdezte
Léonie nagy kíváncsisággal.
– Természetesen, ma belle.75
– És fog velem táncolni?
– Kedvesem, lesz elég úriember, akik táncra kérnek. Nem
lesz szükséged rám.
– Ha nem táncol velem, egyetlen bálra sem megyek el –
jelentette ki. – Ugye táncol velem, Monseigneur?
– Talán.
– Nem szeretem azt, hogy „talán”. Ígérje meg!
– Te tényleg nagyon kimerítő vagy – szólt a herceg
panaszosan. – Én már nem vagyok abban a korban, amikor a
férfiember táncol.
– Eh bien! – felelte Léonie fejét kissé oldalra hajtva. – Én
pedig túl fiatal vagyok a tánchoz. Nous voilà!76
– Nagyon csintalan, nagyon akaratos vagy, gyermekem!
Nem is tudom, miért vagyok ilyen elnéző veled.
– Nem, Monseigneur. És fog velem táncolni?
– Javíthatatlan vagy – jegyezte meg a herceg halkan,
tűnődőn. – Igen, gyermekem.

75
fr.: szépségem
76
fr.: hát így állunk
 Lódobogás hallaszott az utcán, a fogadó ajtajánál szűnt meg
a hang.
– Monseigneur… gondolja… hogy ez ő? – kérdezte Léonie
aggódón.
– Valószínűnek tűnik, kedvesem. Kezdődik a játék.
– Nem érzem magamat… elég bátornak, Monseigneur.
A herceg felállt, halkan szólt.
– Nem hozol szégyent magadra, sem rám, gyermekem.
Nincs mitől félned.
– N… nincs, Monseigneur.
A fogadós lépett be.
– Monseigneur, a doktor úr van itt.
– Mily kiábrándító! – szólt őkegyelmessége. – Jövök.
Maradj itt, gyermekem, és ha az én kedves barátom
megérkezne, ne feledd, hogy a gyámleányom vagy, és
köszöntsd illő meghajlással.
– Igenis, Monseigneur – felelte elsápadva. – Ugye hamar
visszajön?
– Biztosan hamar visszajövök – felelte őkegyelmessége,
azzal selyem- és bársonyöltözetének ruhasuhogásától kísérve
kiment. Léonie visszaült, a cipellőjét nézegette. Egy emelettel
feljebb, Rupert szobájából lépteket és elfojtott hangok
szűrődtek ki. Megnyugtatták a herceg közelségének neszei, de
amikor ismét lódobogást hallott a kockaköves utcán, arcából
kiszaladt a szín.
Most biztosan az a disznó érkezett – gondolta. Monseigneur
nem jön… Azt hiszem, azt akarja, hogy egyedül játsszam a
játékot. Eh bien. Bátorság, Léonie!
Odakintről Saint-Vire dühösen emelt hangját hallotta. Aztán
súlyos, erős léptek hallatszottak, feltépte az ajtót, ott állt a
küszöbön. Csizmája csupa mocsok, kabátja sárral
felfröcskölve; lovaglóostor volt nála, kezén kesztyű; kravátlija,
haja, zilált. Léonie Lady Fanny modorát hajszálpontosan
utánozva némi felsőbbséggel nézett rá. Egy pillanatig úgy tűnt,
hogy a gróf nem ismeri fel; aztán nagy léptekkel előrelendült;
sötét arca szenvedélytől izzott.
– Azt hitted, túljársz az eszemen, madam apród, ugye?
Engem nem lehet olyan könnyen legyőzni. Fogalmam sincs,
honnan szerezted ezt a szép ruhát, de semmire sem mész vele.
Léonie felállt, végigmérte a férfit.
– M'sieur, itt valami tévedés van. Ez magánlakosztály.
– Nagyon jól színészkedsz – vicsorgott a gróf –, de nem
vagyok bolond, hogy megvezessen ez a modor és kellem.
Gyere velem azonnal! Hol a köpönyeged? Nincs vesztegetni
való idő.
Léonie csak állt.
– Nem értem önt, uram. Ez magánlaksértés – mondta igen
előkelő hanghordozással, amelyre megbocsáthatóan nagyon
büszke volt.
A gróf megragadta a karját és kissé megrázta.
– A köpönyegedet! Gyorsan, különben sokkal rosszabb lesz
neked.
Léonie jeges udvariasságának nagy része egyszerűen eltűnt.
– Nahát! Vegye le rólam a kezét! – szólt vadul. – Hogy
merészel megérinteni?!
A férfi kifelé húzta, keze a derekán.
– Megtettem és kész. A játéknak vége, kedvesem. Jobb, ha
szépen, szó nélkül engedelmeskedsz! Ha azt teszed, amit
mondok, nem bántalak.
Az ajtóból selyem és bársony halk suhogása hallatszott.
Hűvös, büszke, parancsoló hang szólalt meg.
– Ön téved, uram. Legyen oly jó és vegye le a kezét a
gyámleányomról!
A gróf úgy rándult meg, mintha pisztolylövés érte volna;
megperdült, keze a kard markolatán.
Avon a szobában állt, lornyonját szeme előtt tartva.
 – Sacré mille diables!77 – káromkodott Saint-Vire. – Ön!
Őkegyelmessége ajkán lassú, rendkívül kellemetlen mosoly
formálódott.
– Lehetséges lenne? – mormogta. – Drága barátom, Saint-
Vire!
Saint-Vire úgy rángatta a nyakravalóját, mintha fojtogatná.
– Ön! – szólt ismét. Hangja alig hallgató suttogás. – Ön…
tényleg olyan, mint a névrokona. Még itt is… önt… találom!
Avon előrelépett. Ruháiból diszkrét parfümillat áradt,
kezében csipkés szélű zsebkendőt tartott.
– Meglehetősen váratlan, véletlen találkozás, nemde, gróf
úr? – kérdezte. – Bemutatom gyámleányomat, Mademoiselle
de Bonnard-t. Úgy vélem, elfogadja az ön bocsánatkérését.
A gróf szeme sötéten villant, de meghajolt Léonie előtt, aki
csodálatra méltó kecsességgel hajolt meg előtte és néhány
összefüggéstelen szót motyogott.
– Ön kétségtelenül összetévesztette gyámleányomat valaki
mással – mondta őkegyelmessége előzékenyen. – Nem hiszem,
hogy találkoztak volna korábban.
– Nem. Ahogy mondja, m'sieur… összetévesztettem
valakivel… Mille pardons, mademoiselle.
Őkegyelmessége egy csipet tubákot vett magához.
– Furcsa, milyen könnyen téveszt össze az ember valakit
valakivel – jegyezte meg. – A hasonlóság olyan felfoghatatlan,
ugye, gróf úr?
Saint-Vire megrezzent.
– Hasonlóság…?
– Nem így találja? – Őkegyelmessége zsebéből elővett egy
ezüstpálcákra rögzített levendulaszín selyemlegyezőt, és
bágyadtan legyezni kezdte magát. – Az ember önkéntelenül is
eltűnődik, mi hozta Saint-Vire grófot egy ilyen meglehetősen
egyszerű helyre.

77
fr.: Kb. Ezer ördög és pokol
 – Fontos dolgom volt erre, herceg úr. Az ember
önkéntelenül azon is eltűnődik, mi hozta Avon hercegét ide.
– Mi más, mint az, hogy fontos dolgom volt erre! – felelte
Avon, kellemes hangon.
– Azért jöttem, hogy visszaszerezzek… valamit, ami az
enyém, amit… Le Havre-nál vesztettem el! – felelte a gróf
hevesen.
– Milyen különös! – jegyezte meg Avon. – Én is éppen
ebből a célból jöttem. Úgy tűnik, a… sors… akarta, hogy
útjaink keresztezzék egymást, kedves gróf úr.
Saint-Vire a fogát csikorgatta.
– Valóban, m'sieur? Azt mondja, éppen ebből a célból? –
Erőltetetten felnevetett. – Milyen különös!
– Valóban nagyon figyelemreméltó. De az ön esetével
ellentétben, az én tulajdonomat ellopták tőlem.
– Valóban m'sieur? – A gróf ajka kellemetlenül kiszáradt;
nyilvánvaló volt, hogy nem igazán tudja, mit mondjon.
– Remélem, kedves gróf úr, hogy megtalálta, ami az öné –
szólt Avon selymes hangon.
– Még nem – felelte Saint-Vire vontatottan.
Őkegyelmessége kitöltötte a harmadik pohár bort és a
grófnak nyújtotta. A gróf gépiesen elfogadta.
– Reméljük, hogy segíthetek önnek visszaadni, ami az öné –
szólt őkegyelmessége, és elgondolkodón kortyolta borát.
Saint-Vire félrenyelt.
– M'sieur?
– Nem kímélek fáradságot – folytatta őkegyelmessége. – A
falu nem nagy terület, könnyen át lehet kutatni. Gondolom,
biztosan tudja, hogy amit keres, itt van.
– Igen… nem… nem tudom. Nem éri meg a fáradságát,
m'sieur.
– Ó, kedves gróf úr! – tiltakozott őkegyelmessége. – Ha
ilyen nagy fáradságot megér az ön részéről – pillantott a
nagyon sáros csizmára – biztos vagyok benne, hogy az én
figyelmemre is érdemes.
A gróf mintha felettébb gondosan megválogatta volna a
szavait.
– Okom van azt gondolni, m'sieur, hogy amit keres, olyan
ékszer, aminek… egy kis hibája van.
– Remélem, nem – felelte Avon. – Tehát ékszer volt? Amit
tőlem elloptak, fegyver jellegű volt.
– Remélem, jó szerencséje arra vezette, hogy megtalálja,
amit elloptak öntől – szólt Saint-Vire büszke határozottsággal,
de látszott rajta, hogy igen nehezen tud uralkodni magán.
– Igen, kedves gróf úr, igen. A szerencse szinte mindig
kedvez nekem. Furcsa. Biztosíthatom, minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy visszakapja azt az… ékszert… ékszert
mondott, ha jól emlékszem… szóval, hogy visszakapja az
ékszerét.
– Nem valószínű, hogy megtalálja – monda Saint-Vire
fogcsikorgatva.
– Kedves gróf úr, ön elfeledkezik a véletlenről. Nagyon
hiszek a szerencsémben.
– Az én tulajdonom aligha érdekelheti önt, herceg úr.
– Ellenkezőleg – felelte őkegyelmessége negédesen – Nagy
örömömre szolgálna, ha segíthetnék önnek ez ügyben –
mondta, azzal Léonie felé pillantott, aki az asztal mellett állt
csodálkozva, és komoran hallgatta a pergő szóváltást. –
Mondhatjuk, elég… mondjuk, ügyes vagyok… elveszett
dolgok… megtalálásában.
Saint-Vire arca ólomszürkére sápadt. Keze remegett, ahogy
ajkához emelte a poharat. Avon eltúlzott aggodalommal
figyelte.
– Kedves gróf úr, biztosan jól van? – kérdezte és ismét
Saint-Vire csizmájára nézett. – Hosszú utat tehetett meg – szólt
aggódón. – Nyilvánvalóan igencsak fáradt.
A gróf kiköpte a bort és hangos csattanással letette poharát.
 – Mint mondja, nem vagyok egészen magamnál. Egy kis…
gyengélkedés gyötört… ami az elmúlt három napban négy fal
közé kényszerített.
– Nagyon érdekes – fejezte ki csodálkozását
őkegyelmessége. – A fivéremet… talán ismeri… igen, nyilván
ismeri. Szóval a fivéremet, aki most a felettünk lévő szobában
van, szintén egy kis… gyengélkedés gyötörte. Attól tartok van
valami egészségtelen ennek a vidéknek a levegőjében. Nem
találja egy kicsit tikkasztónak?
– Egyáltalán nem, m'sieur! – mordult Saint-Vire.
– Nem? Ezek a bosszantó testi zavarok, azt hiszem, bárkit
bármilyen klímán legyűrhetnek.
– Mint azt Lord Rupert megtapasztalgatta – szólt Saint-Vire
élesen. – Remélem, e kis… gyengélkedés miatt nem támadt fel
a hazám iránti ellenszenve.
– Éppen ellenkezőleg! – szólt őkegyelmessége nyájasan. –
Alig várja, hogy folytathassa útját Párizsba. Ő és én, kedves
gróf, szilárdan hiszünk a régi gyógymódban, miszerint a
kutyaharapást szőrével lehet legjobban kúrálni.
Saint-Vire homlokán kidagadtak az erek.
– Valóban? Remélem, my lord nem ragadtatja magát
meggondolatlan cselekedetre.
– Nem aggódjon érte, kedves gróf úr. Most is, mint mindig,
mellette állok és én rendkívül higgadt ember vagyok.
Legalábbis így mondják. De ön… ó, egészen más fából van
faragva! Vigyáznia kell magára, kedves gróf úr. Hadd adjak
egy baráti tanácsot: csak akkor folytassa a… keresést, amikor
jobban ura lesz képességeinek.
Saint-Vire keze ökölbe szorult.
– Ön túl jó, m'sieur. Az egészségem nem tartozik önre.
– Téved, kedves gróf úr. Nagyon aggódom az… egészsége
miatt.
– Úgy hiszem, jó egészségnek fogok örvendeni, m'sieur.
Örömmel mondhatom, hogy panaszaim nem súlyosak.
 – Mindazonáltal, kedves gróf úr, az óvatosság sosem árt,
ugyebár? Az ember nem tudhatja, mikor válik egy ilyen
jelentéktelen gyengélkedés hirtelen nagyon is súlyos
problémává. Hallottam olyan esetről, hogy egy egyszerű
megfázás az ember tüdejére húzódott és élete virágjában sújtott
le rá – mondta kellemesen mosolyogva a grófra, aki hirtelen
talpra ugrott, olyan hevesen, hogy feldöntötte a székét.
– Átkozott! Nincs bizonyítéka! – kiáltott fel.
Őkegyelmessége homlokán ráncok jelentek meg. Szeme
gúnyosan villant.
– Biztosíthatom, gróf úr, hogy tudok ilyen esetről.
Saint-Vire nagy erőfeszítéssel szedte össze magát.
– Azt hiszem, velem… ez nem történhet meg – jelentette ki
hirtelen rekedtes hangon.
– Persze, reméljük, hogy nem történik meg – fejezte ki
egyetértését a herceg. – Hiszem, hogy senki nem… sújtatik
le… mielőtt eljönne a neki kijelölt óra.
A gróf megmarkolta a lovaglóostorát, ott állt, a szíjat
rángatva.
– Engedelmével, m'sieur, távozom. Már így is elég időt
vesztegettem el. Alázatos szolgája, Mademoiselle! – fröcsögte
a szavakat, azzal felkapta a kesztyűjét és fel sem pillantva az
ajtó felé indult.
– Ilyen hamar távozik! – fejezte ki szomorúságát
őkegyelmessége. – Remélem, Párizsban lesz szerencsém
találkozni önnel. Be kell mutatnom gyámleányomat az ön
elbűvölő hitvesének.
Saint-Vire feltépte az ajtót, ádáz erővel nyomta le a
kilincset. Megvetően nézett vissza.
– Ön tele van tervekkel, m'sieur. Reméljük, hogy egyik sem
üt ki balul.
– Nyilvánvalóan nem – hajolt meg Avon. – Miért történne
úgy?
– Néha… előfordul egy kis hiba! – csattant fel Saint-Vire.
 – Ön összezavar engem – szólt őkegyelmessége. – Most az
elveszett ékszeréről beszél vagy a terveimről… vagy
mindkettőről? Tudja, meglehetősen értek a drágakövekhez,
kedves gróf úr.
– Valóban, m'sieur? – kérdezte Saint-Vire ismét
elvörösödve. – Lehetséges, hogy illúziót kerget ily nagy
odaadással, herceg úr. A játszmának még nincsen vége.
– Semmiképpen – felelte a herceg. – Erről jut eszembe: még
nem érdeklődtem az ön oly kedves fia iránt. Hogy van a kedves
gyermek?
A gróf kimutatta foga fehérjét.
– Nagyon jól van, m'sieur. Miatta nem aggódom.
Szolgálatára!
Az ajtó hangosan becsapódott.
– Ó, a kedves gróf! – mormogta Avon.
– Monseigneur, ön semmit nem tett vele! – kiáltott fel
Léonie. – Azt hittem, meg fogja büntetni!
– Ma fille, eljön majd az a nap is, amikor megbüntetem –
felelte Avon, azzal ledobta legyezőjét. Hangja megváltozott,
Léonie kifejezetten élesnek találta. – És akkor nem
kegyelmezek neki.
Léonie félelemmel vegyes tisztelettel nézett rá.
– Nagyon dühösnek tűnik, Monseigneur!
A herceg tekintete a lány arcán állapodott meg. Odalépett
hozzá, álla alá simította tenyerét, mélyen a szemébe nézett. A
kék szempár bizakodón nézett fel rá. A herceg hirtelen
elengedte.
– Megvan rá az okom. Ma egy gazembert láttál.
– Igen, egy disznót – bólintott Léonie. – Ugye nem engedi,
hogy még egyszer elraboljon, Monseigneur?
– Nem, gyermekem. Soha többé nem teheti rád a kezét. Erre
megesküszöm.
Léonie elkomorult, a férfit nézte.
 – Mintha megváltozott volna, Monseigneur. Ugye nem
haragszik rám?
A komorság eltűnt a herceg arcától. Elmosolyodott.
– Az lehetetlen lenne, gyermekem. Most menjünk,
csillapítsuk Rupert unalmát!
 Huszonkettő

Új játékos lép a játékba

Elérkezett és eltelt a hétfő; Gaston és a többiek nem érkeztek

meg. Őkegyelmessége komor volt, de Léonie valósággal
táncolt az örömtől és felvetette, hogy Madam Field talán
belehalt az izgalomba.
– Úgy tűnik, nem aggódsz túlságosan emiatt – jegyezte meg
Avon kissé hűvösen.
– Nem, Monseigneur. Úgy vélem, egészen jól megvagyunk
nélküle. Mit fogunk ma tenni?
A herceg azonban egyáltalán nem volt jókedvében. Rupert
vigyorogva nézett fel rá.
– Istenemre, sosem hittem volna, hogy ennyire adsz az
illendőségre, Justin! – Tekintete hideg pillantással találkozott,
és rögtön komolyra váltott. – Nem akartalak megbántani,
Avon, egyáltalán nem akartalak megbántani! Felőlem lehetsz
olyan prűd, amilyen akarsz, nem érdekel. De őt sem.
– Léonie éppen olyan szeleburdi, mint te vagy, vagy
majdnem annyira – szólt őkegyelmessége lesújtón.
– A teringettét! – tromfolt Rupert. – Azt hittem, már a
napfényben sem sütkérezhetünk az engedélyed nélkül.
Léonie bosszúsan szólalt meg.
– Én nem vagyok olyan szeleburdi, mint Rupert. Nagyon
barátságtalan, hogy ilyet mondott, Monseigneur.
Rupert csodálattal nézett a kisasszonyra.
 – Ez az, Léonie. Szállj szembe vele, támadj teljes erőből.
Erre én sosem voltam képes.
– Én nem félek Monseigneurtől – szólt Léonie, fitos orrát
feljebb emelve. – Te pedig egyszerűen gyáva vagy, Rupert.
– Gyermekem – szólt a herceg felé fordulva – elfeledkezel
magadról. Hálával tartozol Rupertnek.
– Egyszer fent, máskor lent – szólt Rupert. – Ilyen libikókán
vagyunk.
– Monseigneur, egész délelőtt hálás voltam Rupertnek, de
többet nem leszek hálás. Nagyon bosszant.
– Tapasztaljuk. A modorod sok kívánnivalót hagy.
– Szerintem ön is nagyon ingerlékeny – kockáztatta meg
Léonie a megjegyzést. – Voyons, mit számít, hogy Gaston nem
ért vissza? Gaston ostoba és kövér; Madam Field olyan, mint
egy tyúk. Nem kellenek nekünk.
– Íme, egy kifinomult filozófus elme! – kiáltott fel Rupert. –
Te is ilyen voltál, Justin. Mi történt veled?
Léonie diadalmasan fordult feléje.
– Én is mondtam, hogy megváltozott, Rupert, de te csak
kinevettél engem! Még sosem láttam ennyire mogorvának.
– Nahát, könnyű nem mogorvának látni, hiszen nem sokat
éltél vele – jegyezte meg Rupert, szemtelenül.
Őkegyelmessége ellépett az ablaktól.
– Igencsak helytelenül viselkedtek. Léonie, neked több
tiszteletet kéne tanúsítanod irántam.
Léonie mosolyt látott a szemében, válaszul kacsintott.
– Monseigneur, régebben apród voltam és ön megbüntetett
volna. De most már hölgy vagyok.
– És azt hiszed, hogy emiatt már nem büntethetlek meg,
gyermekem?
– Nem mintha törődne vele! – kuncogott Rupert.
– Törődök vele! – csattant fel Léonie. – Sajnálom, ha
Monseigneur egyfolytában komor!
 – Isten oltalmazzon minket! – szólt Rupert, és behunyta a
szemét.
– Még egy helytelen szó, és nem kelsz fel ma, öcsém – szólt
őkegyelmessége.
– Ó, jaj! A te kezedben van az ostor! – sóhajtott Rupert. –
Már el is hallgattam!
Mocorgott, kissé összerezzent. A herceg föléje hajolt,
megigazgatta a párnáit.
– Nem vagyok biztos benne, hogy felkelsz ma, öcsém –
mondta. – Így kényelmesebb?
– Ó, igen… Úgy értem, már alig érzem – hazudott
őlordsága. – A fenébe, nem maradok ágyban tovább, Justin! Ha
ez így megy tovább, sosem indulunk el Párizsba!
– Kivárjuk, míg kényelmesen utazhatsz – mondta Avon.
– Felettébb kegyes ez tőled – mosolygott Rupert.
– Ön pimasz, Monseigneur, Rupert – szólt Léonie komoran.
– Köszönöm, gyermekem. Szükség van valakire, aki
megtámogatja hanyatló tekintélyemet. Ha ma fel akarsz kelni,
akkor most pihenned kell, Rupert. Léonie, ha ki akarsz
lovagolni, rendelkezésedre állok.
Léonie azon nyomban felugrott.
– Rögtön átöltözöm lovaglóruhába. Merci, Monseigneur.
– Bármit megadnék, hogy veletek tarthassak – szólt Rupert
vágyódón, amikor a kisasszony kiment.
– Türelem, öcsém – szólt őkegyelmessége, és elhúzta a
függönyt az ablakon. – Sem az orvos, sem én nem
szórakozásból ragaszkodunk ahhoz, hogy ágyban maradj.
– Ó, átkozottul gondos ápoló vagy! Ezt a javadra írom –
mondta Rupert grimaszt vágva. Meglehetősen bátortalanul
mosolygott fel fivérére. – Jobbat el sem tudnék képzelni.
– Az igazat megvallva néha én is csodálkozom magamon –
mondta őkegyelmessége, azzal kiment.
 – Ó, én is meglepődtem rajtad, nagyon is – mormogta
Rupert. – Mit nem adnék, ha tudnám, mi történt veled! Még
soha senkin nem láttam ilyen változást!
Őkegyelmessége valóban szokatlanul kedves volt ezekben a
kellemetlen napokban, modorából eltűnt a maró gúny, amit
Ruperttel alkalmazni szokott. Rupert egy ideig csodálkozott
ezen a megmagyarázhatatlan változáson, és nem talált
megoldást a rejtélyre. De aznap este, amikor a társalgóban
őkegyelmessége ruháit viselve a kanapén pihent, meglátta,
hogy Avon tekintete egy pillanatra megállapodik Léonie-n…
és megdöbbent attól a kifejezéstől, ami ekkor volt látható az
arcán. Ajkát néma füttyre csücsörítette.
Ezer árboc és villám! – gondolta. – Hiszen beleszeretett
ebbe a lányba!
Gaston kedden sem érkezett meg, és Avon komorsága egyre
mélyült.
– Madam minden bizonnyal elhalálozott – jegyezte meg
Léonie kajánul. – Tiens, c'est bien drôle!78
– Igen furcsa humorod van, gyermekem – szólt
őkegyelmessége. – Gyakran tettem megjegyzést ezzel
kapcsolatban. Akár megjön Gaston, akár nem, pénteken
indulunk Párizsba.
Ám szerdán nem sokkal dél után némi nyüzsgés támadt az
utcán, és a társalgó ablaka mellett ülő Rupert nyakát nyújtva
lesett ki, és látta, Gaston végre megérkezett.
Hatalmas bérkocsi állt meg az ajtó előtt, majd még egy,
csomagokkal erősen megrakva. Ez utóbbi járműből fürgén
kiszállt Gaston, és az első kocsi ajtajához szaladt.
Az egyik lakáj leengedte a hágcsót, az ajtót kinyitották.
Komorna szállt ki. Mögötte hatalmas utazókabátba burkolt kis
termetű hölgy. Rupert csak bámult, aztán nevetésben tört ki.
– Nahát! De hiszen ez Fanny! Istenem, ki gondolta volna?

78
fr.: hát ez nagyon vicces
 Léonie az ablakhoz szaladt.
– Valóban! Valóban! Mon Dieu, que c'est amusant!79
Monseigneur, Lady Fanny érkezett!
Őkegyelmessége kényelmesen az ajtóhoz sétált.
– Most már értem – mondta higgadtan. – Attól félek, a te
szerencsétlen gardedámod valóban halott, gyermekem –
jelentette ki, aztán kinyitotta az ajtót. – Nahát, Fanny!
Lady Fanny fürgén belépett, átölelte herceg bátyját és
hagyta, hogy utazóköpenye a földre csússzon.
– Nahát, micsoda utam volt! Legdrágább kincsem, valóban
biztonságban vagy? – kérdezte és átölelte Léonie-t. –
Szavamra, valósággal lázban égtem a kíváncsiságtól. Látom,
azt a muszlinruhát viseled, amit küldtem neked. Tudtam, hogy
csodálatos leszel benne, de sose kösd meg a selyemövedet így,
gyermekem! Ó, és itt van Rupert! Szegény fiú, szörnyen
sápadtnak tűnsz!
Rupert nem értett vele egyet.
– Már nem, Fan, már nem! Mi a csoda hozott téged ide?
Lady Fanny a kesztyűjét húzta le.
– Mivel kuzinunk kis híján meghalt az idegességtől, te mit
tettél volna a helyemben? – tiltakozott. – Ráadásul olyan
szörnyen izgalmas volt, amit hallottam, hogy szavamra,
képtelen lettem volna nyugton maradni!
A herceg emelte poharát.
– Megkérdezhetem, hogy az érdemes Edwardnak van-e
tudomása arról, hogy csatlakoztál hozzánk? – kérdezte lassan,
méltóságteljesen.
A hölgy homlokán ráncok jelentek meg.
– Annyira elegem van Edwardból! Az utóbbi időben olyan
kötözködő lett. Nem hiszem, hogy én rontottam volna el.
Képzeld csak, Justin, azt mondta, nem jöhetek el hozzád!

79
fr.: Istenem, milyen mókás
 – Ez felettébb meglep – felelte őkegyelmessége. –
Mindazonáltal megfigyelésem alapján kijelenthetem, hogy itt
vagy.
– Már csak az hiányozna, ha hagynám, hogy Edward azt
higgye, úgy parancsolgathat nekem, ahogy neki tetszik –
kiáltott fel őladysége. – Ritka nagyot veszekedtünk. Üzenetet
hagytam neki – tette hozzá naivan.
– Az kétségtelenül megbékíti – jegyezte meg
őkegyelmessége udvariasan.
– Nem hiszem, hogy így lenne – felelte. – Azt hiszem,
rendkívül dühös lesz, de nagyon vágytam már egy kis
vidámságra, Justin és Gaston azt mondta, Párizsba mentek!
– Nem tudom, hogy magammal vigyelek-e Fanny.
A hölgy ajkát csücsörítette.
– Persze hogy magaddal viszel. Nem küldhetsz haza. Ki
lenne Léonie gardedámja, ha én hazamennék? Mert Harriet az
ágyat nyomja, kedves bátyám, és esküszik, hogy nem bírja
tovább. – Léonie-hoz fordult: – Kedvesem, szavamra, nagyon
sokat fejlődtél. És ez a muszlin nagyon jól áll neked. Nahát,
kitől kaptad ezt a gyöngysort?
– Monseigneurtől – felelte Léonie. – Gyönyörű, n'est-ce
pas?
– A szememet is eladnám érte – felelte őladysége őszintén,
és kíváncsi pillantást vetett közönyösnek tűnő bátyjára, aztán
nagy szoknyasuhogással leült egy karosszékbe. – Könyörgök,
mondd el, mi történt, mert Harriet olyan bolond és annyira el
van foglalva az idegrohamaival, hogy semmit nem képes
elmondani, csak annyit, hogy felkorbácsolja az
érdeklődésemet. Esküszöm, meghalok a kíváncsiságtól!
– Mi is – közölte őkegyelmessége. – Honnan jössz, Fanny,
és hogyan beszéltél Harriettel?
– Beszélni vele?! – kiáltott fel őladysége. – Ó, a csodába,
Justin! Egyfolytában kiabál: „a fejem, az én szegény fejem!”,
és „mindig is vadóc volt”. De ennél többet nem tudtam
kiszedni belőle. Szavamra, közel voltam ahhoz, hogy jól
megrázzam!
– A fene essen a szószátyárkodásodba, Fan! – kiáltott fel
Rupert. – Hogyan kerültél Avonba?
– Avonba, Rupert? Tiltakozom a feltételezés ellen. Majd'
tizenkét hónapja, hogy nem láttam azt a helyet, bár valóban
fontolgattam, hogy mostanában valamikor meglátogatom az én
kedves Jennifer barátnőmet. De az egészből nem lett semmi,
mert közeledett Lady Fountain estélye, és nemigen utazhattam
el…
– Az ördög vigye Lady Fountain estélyét! Hol a kuzinom?
– Otthon, Rupert. Hol máshol lenne?
– Tessék? Nem Edwardnál?
Fanny hevesen bólintott.
– A kedélyállapotuk nagyjából egyezhet – mormogta a
herceg.
– Kétlem – felelte Fanny bűnbánón. – Mert Edward biztosan
éktelen haragra gerjed. Hol is tartottam?
– Út közben…, kedvesem. Lélekszakadva várjuk
érkezésedet.
– Milyen undok vagy, Justin! Harrietnél tartottam! Persze!
Gastonnal jött fel a városba és olyan volt, mint aki menten
meghal a karomban. Annyit siránkozott, hogy tönkresírta a
legjobb tafotaruhámat és végül elővette a leveledet, Justin.
Megesküdött, hogy nem jön át Franciaországba, arra nem
hajlandó, bármit is tegyél. Aztán még több siránkozást
hallottam tőle arról, hogy a tenger puszta látványától is
tengeribeteg lesz. Ó, biztosíthatlak, hogy nagyon jól töltöttem
vele az időt! Egyfolytában emberrablásról beszélt, és arról,
hogy Rupert kalapját Long Meadow közelében találták meg,
mélyen az erdőben, és hogy egy férfi megjelent a kastélyban, a
lovát kereste, és te elmentél Southamptonba, Justin. Olyan volt,
mint megannyi hímzőfonál, amit nincs mihez rögzíteni. Gaston
alig tudott ennél többet mondani. Justin, miért alkalmazol
bolondot komornyiknak? A végén elhatároztam, hogy
utánajárok a dolognak, és személyesen győződöm meg arról,
hogy mi ez az egész. Mindezek után tessék, jön Edward és azt
mondja, hogy nem mehetek. Szavamra, azt hiszem, szép kis
helyzet alakult ki köztünk. Így aztán, amikor elment a White…
nem, emlékszem, a Cocoa Tree klubba, mert találkozója volt
ott Sir John Cottonnal… szóltam Rachelnek, hogy csomagolja
be a holmimat és Gastonnal elindultam hozzád. Me voici,80
ahogy Léonie mondaná.
– Voyons! – csillant Léonie szeme. – Azt hiszem, nagyon is
jól tette, hogy eljött, madame! Velünk tart Párizsba is?
Monseigneur azt mondja, hogy bemutatnak az előkelő
társaságban, bókolnom kell a világ előtt és bálokba kell
járnom. Kérem, jöjjön velünk, madame!
– Nyugodj meg, gyermekem, veletek megyek. Éppen erre
vágytam. Édes világom, van a rue Royale-on egy kalapos,
akinél egyenesen elbűvölő stílusú darabok vannak. Ó, majd
megmutatom én Edwardnak!
– Edward valószínűleg utánad jön – jegyezte meg
őkegyelmessége –, és a véremet követeli. Be kell várnunk,
hogy ide érjen.
– A kedves Edward! – sóhajtott a lady. – Remélem, eljön, de
esküdni mernék rá, hogy ide jön. És most, az ég szerelmére,
mondjátok el, mi történt veletek! Különben elpusztulok a
kíváncsiságtól.
Így Léonie és Rupert a legegyüttérzőbb hallgató előtt
mondhatták el még egyszer, felváltva kalandjaik sorát. Fanny
időnként találó közbekiáltásokkal tarkította a mondandójukat.
Amikor Rupert odáig jutott, hogy kis híja volt, hogy meg tudott
menekülni, felugrott, és mielőtt fivére védekezhetett volna,
átölelte; a végén pedig csak csodálattal bámulta
őkegyelmességét és nevetésben tört ki.

80
fr.: és itt vagyok
 A herceg mosolyogva nézett le rá.
– Ettől már középkorúnak érzed magadat, kedvesem? Ó, jaj!
– Egyáltalán nem – felelte a lady sűrűn legyezve magát. –
Unalmamban százévesnek éreztem magamat, de ez a kaland…
szavamra… ez a legőrültebb dolog, amit valaha hallottam… ez
a kaland ifjú lány koromba repít vissza! Justin, ezt a gazembert
kardélre kéne hányni, miszlikbe kéne aprítanod!
– Én is éppen így gondolom! – szólt közbe Léonie. – Azt
akartam, hogy a herceg úr olyat tegyen, hogy ez a gazember
megbánja! Nagy galádság volt.
– Ez nagyon egészséges lélekre vall, kicsikém, de ha forró
kávéval loccsantottad le, megkockáztatnám, olyat tettél, amitől
eléggé megbánta. Hogy te milyen pajkos vagy, gyermekem!
Esküszöm, irigylem a bátorságodat. Saint-Vire? Ó, jól ismerem
a grófot. Olyan lángoló haja van, hogy hat szénaboglyát is
lángra lobbantana; az övénél kellemetlenebb tekintetet pedig
senkinél nem láttam. Mit akart tőled, gyermekem?
– Nem tudom – felelte Léonie. – És Monseigneur nem
mondja el nekem.
– Ó, ezek szerint te tudod, Justin? Gondolhattam volna.
Szóval valami alattomos játékot folytatsz – szólt a lady, hangos
csattanással összecsapva a legyezőjét. – Ideje kézbe vennem a
dolgokat. Nem hagyhatom, hogy ezt a gyereket
veszélyeztessék az őrült trükkjeid, Justin. Szegény kis angyal,
beleborzongok, ha arra gondolok, mi történhetett volna veled!
– Elbűvölő, hogy ennyire aggódsz gyámleányom
biztonságáért, Fanny, de úgy vélem, képes vagyok
megvédelmezni őt.
– Igen! Ez teljes mértékben igaz! – szólt Léonie. – Hiszen az
övé vagyok, ugye? – Azzal megérintette őkegyelmessége karját
és rámosolygott.
A lady nézte őket és szeme összeszűkült. Meglepetten látta
Rupert arcán a mindentudó vigyort és hirtelen felugrott,
mondván, felügyelnie kell a poggyásza kirakodását.
 – Szavamra, a fogadó nem elég tágas ahhoz, hogy elférjen!
– nevetett Rupert. – Hol fogsz aludni, Fan?
– Az sem érdekel, ha a padláson kell aludnom! – felelte a
lady. – Felkészültem rá, hogy istállóban kell megszállnom!
Ilyen kalandnál nem lenne meglepő.
– Úgy hiszem, nem szükséges ilyen megpróbáltatásnak
kitennünk téged – felelte őkegyelmessége. – Gaston átviszi a
holmimat Rupert szobájába. Így megkaphatod az én szobámat.
– Ó, az nagyon is megteszi! Kérlek, mutasd az utat, Léonie.
Szavamra, napról napra bájosabb vagy! – mondta, azzal átfogta
Léonie derekát, és együtt mentek ki az ajtón.
– A teringettét! Micsoda kusza helyzet állt elő! – szólt
Rupert, amikor az ajtó becsukódott a hölgyek mögött. – Fan
igazán nagyon vidám teremtés, de az ég szerelmére, tényleg
velünk jön?!
– Gondolom, ahhoz az érdemes Edwardnak is lesz néhány
szava – felelte Avon.
– Fogalmam sincs, hogyan választhatott magának Fanny egy
ilyen unalmas alakot, és te hogyan támogathattad ezt!
– Kedves öcsém, azért támogattam, mert Edward elég
unalmas ember ahhoz, hogy Fannyt kijózanítsa. És van pénze.
– Az igaz, de szavamra, a tej még a szája előtt
megsavanyodik; csak rá kell nézni. Egyedül is magaddal viszed
Fant?
– Hajlok arra a gondolatra, hogy igen. Nem találnék nála
jobbat a ház asszonyának feladatára.
Rupert csak bámult.
– Estélyt akarsz adni, Justin?
– Pazar estélyeket, Rupert. Nagyon fárasztó lesz, de Léonie
gyámjaként kötelezettségeim vannak, amelyeket örömmel
teljesítek.
Rupert felült székében és élénken beszélt, csak beszélt.
– Számíthatsz jelenlétemre a társasági szezonban, Justin.
 – Ezt természetesen megtiszteltetésnek veszem – hajolt meg
őkegyelmessége.
– Igen, de… meghívsz az estélyedre? – kérdezte Rupert.
– Jelenléted emelni fogja szerény hajlékom fényét – felelte
Avon lassan, tagoltan. – Igen, öcsém, velünk lehetsz, feltéve,
ha megfelelő körültekintéssel viselkedsz és tartózkodsz attól,
hogy az én kedves barátomon megpróbálj bosszút állni.
– Tessék? Nem hívhatom ki párbajra?
– Az olyan… nem elegáns megoldás – sóhajtott
őkegyelmessége. – Nyugodt lelkiismerettel hagyd rám…
megvannak a magam diszkrét, de hathatós módszerei. A
válladon ütött lyuk hozzáadódik mindahhoz, amiért meg kell
fizetnie nekem. Mert mindenért megfizet.
– Szegény ördög! – szólt Rupert együtt érzőn. Látta bátyja
szemének villanását, ezért nem mosolygott. – Istenem, Justin,
ennyire gyűlölöd?
– Ugyan! – szólt őkegyelmessége. – Ó, hát eltanultam ezt a
szót az én gyermekemtől… gyűlölhet az ember egy viperát?
Mert mérges és utálatos, amit az ember eltapos, és én ezt a
grófot el fogom taposni.
– Azért, amit húsz évvel ezelőtt tett… veled? – kérdezte
Rupert nagy merészséggel.
– Nem. Nem azért, bár az is nyom a latban.
– Ezek szerint azért, amit Léonie-val tett?
– Azért, amit a gyermekemmel tett – felelte őkegyelmessége
halkan. – Igen, gyermek.
– Több van ebben, mint bölcs elmém felfogni képes – felelte
Rupert meggyőződéssel.
– Sokkal több – ismerte el őkegyelmessége. Arcáról eltűnt a
szokatlan szigorúság, kifürkészhetetlen kifejezése visszatért. –
Emlékeztess, öcsém, hogy tartozom neked egy
gyémántbrossal. Ha jól emlékszem, különleges szépségű kő
volt.
– Igen. Évekkel ezelőtt adtad nekem.
 – Nem is tudom, mi szállt meg. Kétségtelenül… jóságom
fényében sütkéreztél.
 Huszonhárom

Mr. Marling meggyőzhető

Másnap reggel Lady Fanny ágyba kérette a reggelit és éppen

forró csokoládét szürcsölt, amikor Léonie kopogott az ajtón. A
lady megigazgatta szép hálósipkáját és megtapogatta aranyló
fürtjeit, mielőtt kiszólt: – Tessék!
– Ó, hát te vagy az, gyermekem? Ilyen korán kilovagolsz?
Léonie lovaglóruhában volt; kifényesített csizmát és bojtos
bőrkesztyűt viselt, fején nagy fekete hódprém kalap, melynek
hosszú dísztolla a válláig lógott.
– Igen, madame, de csak ha nincs szüksége rám.
Monseigneur azt mondta, kérdezzem meg önt.
Lady Fanny édes süteményt majszolt és elragadtatott
érdeklődéssel szemlélte a baldachinos ágy oszlopát.
– Nem, gyermekem, nem. Miért lenne szükségem rád?
Nahát, milyen rózsás az arcod! A legszebb nyakékemet
odaadnám, ha nekem ilyen arcbőröm lenne. Persze egykor
nekem is ilyen volt. Menj, kicsim! Ne várakoztasd Justint!
Rupert már felkelt?
– Az inasa éppen most öltözteti, madame.
– A társalgóban csatlakozom hozzá – jelentette ki
őladysége, azzal eltolta magától a csészét és csészealjat. –
Menj, gyermekem! Várj! Kérlek, drágám, légy oly kedves és
küldd be hozzám Rachelt!
Léonie fürgén elindult. Fél órával később a lady, némi
buzgó készülődés után virágos muszlinruhában, könnyű
főkötője alatt rizsporozatlan frizurával, könnyed léptekkel ment
le a társalgóba. Rupert felnézett, amikor testvérnénje belépett;
letette a könyvet, amely felett úgyis csak ásítozott.
– Nahát, te már fent vagy, Fan!
– Azért jöttem, hogy társaságod legyen! – turbékolt, és
odament az ablakhoz, ahol fivére ült.
– Csodák pedig vannak – jegyezte meg Rupert. Úgy érezte,
hogy Fanny kedvessége nem maradhat viszonzatlanul. – Fan,
szavamra, ma reggel húszévesnek nézel ki – szólt gavallérosan.
– Kedves Rupert! Valóban így gondolod?
– Igen! De ennyi legyen is elég. Léonie kilovagolt
őkegyelmességével.
– Rupert! – szólította a hölgy.
– Mi az?
Fanny felfelé nézett.
– Olyan sejtelmem van, hogy Justin feleségül veszi ezt a
lányt.
Rupert nyugalmát ez a kijelentés nem zavarta meg.
– Szerinted feleségül veszi?
– Drága fivérem, a bátyánk fülig szerelmes belé!
– Azt tudom… nem vagyok vak, Fan. De Justin volt már
szerelmes.
– Nagyon bosszantó vagy, Rupert! Könyörgök, mi köze
ennek ehhez?
– Egyik szerelmét sem vette feleségül – felelte az úr.
Fanny megdöbbenést színlelt.
– Na de Rupert!
– Ne légy prűd, Fanny! Tudom, hogy ez Edward hatása.
– Rupert, ha rosszindulattal viseltetsz a kedves Edward
iránt…
– Az ördög vigye a kedves Edwardot! – szólt Rupert
vidáman.
Fanny egy pillanatra szótlanul nézte fivérét, aztán
elmosolyodott.
 – Nem azért jöttem, hogy veszekedjek veled, te szörnyű
gyerek. Justin nem fogja a szeretőjévé tenni Léonie-t.
– Nem. Azt hiszem, ebben tökéletesen igazad van. Annyira
szigorú lett, hogy alig ismernél rá. Na de házasság! Nem lehet
egykönnyen csapdába ejteni!
– Csapdába ejteni! – kiáltott fel a hölgy. – Ilyesmiről szó
sincs. Ennek a lánynak meg sem fordult a fejében, hogy
feleségül menjen hozzá. És jegyezd meg, szerintem Justin
éppen ezért akarja feleségül!
– Lehetséges – felelte Rupert elgondolkodva. – De… az ég
szerelmére, Fanny, hiszen Justin betöltötte a negyvenet, és a
lány még nagyon fiatal!
– Húszéves, vagy már majdnem annyi. Elbűvölő lenne!
Mindig nagyra fogja tartani Justint és nem kifogásolja az
erkölcseit, mert mindenben becsüli; és Justin… ó, ő lesz a
legszigorúbb férj a városban, és egyben a legelbűvölőbb!
Esküdni mernék, hogy Léonie mindig az ő kicsi lánya marad, ő
pedig mindig „Monseigneur”-nek tekinti Justint. Mindent
megteszek azért, hogy feleségül vegye. Mit mondasz erre?
– Én? Nekem eléggé tetszene, de… az ég szerelmére,
Fanny, azt sem tudjuk, hogy kicsoda! Bonnard? Sosem
hallottam ezt a nevet, és ami azt illeti, eléggé polgári
hangzásúnak találom! És Justin… tudod, a mi bátyánk Avon
hercege, és nem illik, hogy egy senkit vegyen feleségül.
– Ugyan! – szólt a lady. – A hírnevemet tenném fel rá, hogy
nem a pórnépből való. Van valami titokzatosság körülötte,
Rupert.
– Ezt a bolond is látja – szolt Rupert őszintén. – És ha
engem kérdezel, Fan, szerintem Saint-Vire rokona – mondta,
azzal hátradőlt és azt várta, hogy nővére meglepődik. Ebben
csalódnia kellett.
– Nem lennék eszemnél, ha ezt nem vettem volna észre –
jelentette ki Fanny. – Amint megtudtam, hogy Saint-Vire
rabolta el, határozottan tudtam, hogy Léonie az ő bal kézről
született gyereke.
Rupert felszisszent.
– Szentséges ég! Ilyen nőt akarsz Justinnak feleségül?
– Egyáltalán nem bánnám – felelte a lady.
– Nem fogja megtenni – felelte Rupert meggyőződéssel. –
Justin nagy kujon, de tudja, mivel tartozik a családjának. Ezt a
javára írom.
– Nahát! – csettintett finom ujjacskáival a lady. – Ha
szerelmes belé, egyáltalán nem törődik a családdal. Ugyan, mit
törődtem én a családdal, amikor feleségül mentem
Edwardhoz…
– Egy pillanat! Egy pillanat! Marlingnak megvannak a maga
hibái, nem mondom, hogy hibátlan, de nincs rossz vér a
családjában, és a családfáját vissza lehet vezetni egészen…
– Ó, te ostoba! Ha akartam volna, Fonteroy felesége is
lehettem volna. Igen, és Lord Blackwater is feleségül kért, és
őkegyelmessége Cumming herceg is udvarolt nekem! Én mégis
Edwardot választottam, aki mellettük egy senki volt.
– Az ördögbe is, de nem polgári származású!
– Esküszöm, ez sem számított volna!
Rupert rosszallón ingatta fejét.
– Ez nem jó, Fanny, az ég szerelmére, ez nem jól van így.
Nekem nem tetszik.
Fanny elfintorodott.
– Ó, mondd csak meg Justinnak, hogy nem tetszik, kedves
fivérem! Mondd meg neki, hogy…
– Köszönöm, nem avatkozom Justin dolgaiba. Azt csinál,
amit akar, de ötszáz fontba mernék fogadni, hogy zabigyereket
nem vesz feleségül.
– Állom a fogadást – felelte a hölgy. – Ó, Rupert! Múlt
héten játékban elvesztettem a nagy smaragdomat! Majdnem
kisírtam a szememet a bánattól, de Edward csak azt mondta,
hogy ez legyen jó lecke nekem!
 – Ez nagyon is Edwardra vall – bólintott Rupert. – Ismerem!
– Nem, nem ismered, te bosszantó ember! Új smaragdot
fogok kapni tőle – mondta sűrűn pislogva. – Ami azt illeti,
nagyon jól bánik velem. Kíváncsi vagyok, eljön-e ide.
Rupert az utcát figyelte.
– Hát, itt van, és ami azt illeti, éppen kapóra jött.
– Tessék? Tényleg ő az, Rupert? Nem tréfálsz?
– Nem tréfálok. Tényleg ő az, és láthatóan mennydörgős
haragvó kedvében van.
Lady Fanny elragadtatottan felsóhajtott.
– Az én drága Edwardom! Biztos vagyok benne, hogy
nagyon dühös lesz rám.
Marling viharzott be. Az utazás elpiszkolta ruháját, szeme
karikás volt a kialvatlanságtól, ajka ellentmondást nem tűrő
kifejezésbe feszült. Szótlanul nézte szép feleségét.
– Végre mindenki itt van! – kiáltott fel Rupert vidáman. –
Hála az égnek, együtt a család! Szép napot, Edward!
Lady Fanny felállt, kezét nyújtotta.
– Edward, ez nagyon ostoba lépés volt tőled!
A férj úgy tett, mintha meg sem látta volna a felé nyújtott
kezet.
– Még ma hazatérsz velem, Fanny! Nem tűrök
ellenszegülést.
– Hűha! – fakadt ki igen visszafogott hangon Rupert.
– Nahát! Ezt még megkeserülöd! – kuncogott magában
Lady Fanny, aztán hangosan folytatta: – Ó, sir, ön nagyon
udvariatlan! Könyörgök, nézzen a tükörbe! Sárosan, ziláltan
jön ide hozzám! Éppen hozzám, aki egy point-device,81
makulátlanul nett férfit szeretek!
– Kérlek, hagyd ki ebből a megjelenésemet. Eleget tűrtem a
szeszélyeidet, Fanny. Visszatérsz velem Angliába!

81
fr.: kifogástalan
 – Komolyan azt gondolja, sir, hogy megteszem? – szólt a
lady, és tekintetében a küzdés fénye villant.
– Ön a feleségem, madam – felelte a hitves viszonozva a
magázást.
– De nem vagyok a tulajdona, sir. Könyörgök, tüntesse el
arcától ezt a komorságot! Nem tetszik nekem.
– Igen, kérem! – szólt közbe Rupert. – Hogyan hagyhatta
magára az én kuzinomat, Marling?
– Igen, uram, és miért hagyta ott a szegény jó Harrietet? Ez
nem volt szép tőled, Edward.
– Fanny, befejezted végre? Figyelmeztetlek, nem vagyok
olyan hangulatban, hogy ezeket a trükköket elviseljem!
– Óvatosan, Fan, csak óvatosan! – szólt Rupert, nagyon
élvezve a helyzetet. – Még elválik tőled! Bizony!
Marling hirtelen megperdült, szembenézett vele.
– Rosszul időzítette finom megjegyzéseit, Alastair. Azt
hiszem, jobb lenne, ha magunkra hagyna minket.
– Hogy merészeled, Edward? Szegény fivérem alig kelt fel a
betegágyból! A vállába fúródott golyó alig egyujjnyira volt a
tüdőtől!
– Nem érdekelnek Rupert sérülései – szólt Marling nyersen.
– Az együttérzésem nélkül is túl fogja élni.
– Ó, jaj, de rosszabbodik az állapotom, ha még sokáig kell
néznem a komor ábrázatát! – vágott vissza Rupert. – Az ég
szerelmére, mosolyogj már, ember!
– Ó, igen, Edward, kérlek, mosolyogj! – könyörgött
őladysége. – Megfájdul a fejem, ha ilyen borúsnak látlak.
– Fanny, beszélhetnénk öt percet négyszemközt?
– Nem, sir. És hihetetlenül modortalan viselkedésre vall,
hogy így beszél velem. Tiltakozom, és nem kérek belőle
többet.
– Na, tessék, Marling! – szólt Rupert. – Menj, és vegyél
magadhoz valami reggelit. Esküszöm, jobban fogod érezni
magadat! A gyomor üressége epéssé tesz; jól ismerem ezt az
érzést. Egy kis sonka, némi sütemény és kávé kimossa belőled,
és olyan leszel, mintha kicseréltek volna. Nekem elhiheted!
Lady Fanny kuncogott. Marling ábrázata még komorabb,
tekintete szúrósabb lett.
– Ezt még megbánja, madam. A kelleténél többször
tréfálkozott a rovásomra.
– Ó, sir, nincs kedvem az ön fellengzősségéhez. Könyörgök,
tartogassa ezt a modort Harrietnek! Ő kétségtelenül kedveli ezt
a stílust!
– Próbálja ki Justinon – javasolta Rupert. – Itt van ő is, és
Léonie. Istenem, micsoda vidám társaság!
– Fanny, utoljára kérem… hajlandó vagy nekem néhány
percet adni? Egyedül.
– Egyedül? – visszhangozta Rupert. – Ó, persze, hogy
hajlandó. Annyit lehetsz egyedül, amennyit csak akarsz! A
magány nagyon is jót tesz. A magány és a zsíros sonka…
– Kedves Marling, remélem, jól van! – szólt
őkegyelmessége. Szinte hangtalanul lépett a társalgóba.
Marling felkapta a kalapját.
– Köszönöm, Avon. Kitűnő egészségnek örvendek.
– De a hangulata! – szólt Rupert. – Szent ég!
– Bevallom, a hangulatom egy kicsit letört – jegyezte meg
Marling rezzenéstelenül.
– Ne mondja! – mondta Rupert csodálkozást színlelve. –
Nyilván viharos tengeri utad volt, Edward, és háborog a
májad.
Avon megfordult.
– Nagyon példamutató, hogy aggódsz, Rupert. Ám úgy
vélem, meg tudunk lenni nélküle.
Rupert rögtön elhallgatott. A lady a fejét ingatta. Avon a kis
asztalhoz lépett, burgundit töltött és Marlingnak ajánlotta, aki
félretolta a poharat.
 – Azért jöttem, uram, hogy hazavigyem a feleségemet.
Mivel kifejezte abbéli szándékát, hogy nem jön velem, nincs
mit mondanom. Most pedig távozom.
Avon feltette lornyonját, azon át figyelte a ladyt.
– Igen, Justin. Ez a döntésem. Veled megyek Párizsba.
– Természetesen hálás vagyok ezért – szólt őkegyelmessége.
– Mindazonáltal, kedves húgom, a férjeddel fogsz tartani.
– Köszönöm! – nevetett fel Marling élesen. – Nem hoztam
el ide, ő pedig az ön rendelkezésére áll. Nekem tartozik
engedelmességgel.
– Senkinek… nem tartozom… engedelmességgel. – Lady
Fanny arca úgy eltorzult, mint egy sírva fakadni akaró gyereké.
– Nagyon rosszul bánsz velem!
Marling semmit nem szólt. Fanny a szemét törölgette.
– Ide jössz… utálatoskodsz… és komor vagy és
fenyegető… nem megyek veled! Gyűlöllek, Edward!
– Már csak ez hiányzott! – mondta Marling, azzal az ajtó
felé fordult. Selyemsuhogás hallatszott, my lady odaszaladt
hites urához.
– Ó, Edward, nem gondoltam komolyan! Te is tudod, hogy
nem gondoltam komolyan!
A hites úr távol tartotta magától hitvesét.
– Hazajössz velem?
Fanny tétovázott, aztán felnézett férjére, akinek két nagy
könnycsepp gördült le az arcán.
Marling megfogta és megszorította a kezét.
– Az igazság az – szólt kedvesen –, hogy nem bírom nézni,
ha sírsz, szerelmem. Menj csak Justinnal!
Erre Fanny férje karjába vetette magát és zokogott.
– Ó, Edward, jövök! Tényleg jövök! Kérlek, bocsáss meg
nekem! Meg kell bocsátanod!
– Kedvesem! – mondta, és magához szorította feleségét.
– Úgy látom, én itt teljesen felesleges vagyok – jegyezte
meg őkegyelmessége, és újabb pohár burgundit töltött.
 – Veled megyek, Edward, de ó, annyira szeretnék Párizsba
menni!
– Akkor menj, kedvesem! Nem fosztalak meg ettől az
örömtől.
– De… nem bírom ki, hogy elhagyjalak! – zokogott Fanny.
– Megengeditek, hogy előálljak egy szerény javaslattal? –
lépett lassan elő őkegyelmessége. – Igazán nincs ok ilyen
szívet tépő jelenetre. A dolog nagyon egyszerű – mondta, és
cikornyásan meghajolt Marling előtt. – Kérem, kedves Edward,
jöjjön velünk Párizsba!
– Ó, köszönöm, de…
– Igen, tudom – szólt Avon egykedvűen. – Inkább nem
lépne be az én szentségtelen, hajlékom küszöbét.
Marling elpirult.
– Kijelenthetem, hogy ez nem…
– Higgye el, teljesen felesleges. Nem állnék elő ilyen
szégyenteljes tervvel, ha nem lenne valóban szükségem
Fannyra.
– Nem értem, miért lenne szüksége rá, Avon.
Őkegyelmessége nem értette, mi olyan érthetetlen ezen.
– Kedves Edward, azt gondoltam, hogy a te erőteljes
illemérzékeddel rögtön felfogod, mi ennek az oka.
– Léonie! El is felejtettem – szólt Marling tétovázva. – Nem
talált más hölgyet gardedámnak?
– Kétségtelenül száz közül válogathatnék, de szükségem van
valakire, aki a ház asszonya szerepét betöltse az estélyeimen.
– Akkor legjobb, ha Fanny önnel marad. Visszamegyek
Angliába.
Fanny felsóhajtott.
– Edward, ha nem jössz Párizsba, akkor vissza kell mennem
veled. De nagyon szeretném, ha eljönnél!
Ebben a pillanatban megjelent Léonie, és Marling láttán
csodálkozásában összecsapta a kezét.
– Parbleu, hiszen ez M. Marling! Bonjour, m'sieur!
 A férfi mosolygott és kezet csókolt a kisasszonynak.
– Remélem, jó egészségben találom, gyermekem. Gyönyörű
arcszíne válasz a kérdésemre.
– Az én gyermekemet kedvelik a szigorúak – mormogta
őkegyelmessége. – Gyermekem, éppen próbálom meggyőzni
Mr. Marlingot, hogy jelenlétével tisztelje meg az én szerény
házamat. Kérlek, csatlakozz hozzám ebben; kérleld erre te is!
– Természetesen – mondta Léonie egyikükről a másikukra
nézve. – Kérem, csatlakozzon hozzánk, m'sieur! Megkértem
Monseigneurt, hogy hívja meg M. Davenant-t is.
Avon önkéntelenül elmosolyodott.
– Szerencsés gondolat, ma fille.
– Gyermekem, úgy gondolom, nem tehetem – felelte
Marling. – Vigyék magukkal őladységét, én pedig hadd menjek
haza!
– Ugyan! – szólt Léonie. – Ugye ezt azért mondja, mert nem
kedveli Monseigneurt?
– Az én gyermekem meglehetősen szókimondó – jegyezte
meg Avon. – Dióhéjban ez a helyzet, gyermekem.
– Úgy gondolja, hogy nem elég tiszteletre méltó. Ám ami
azt illeti, most már elég tiszteletre méltó, je vous assure!82
Rupert fuldokolva küszködött, hogy fel ne nevessen; a lady
válla rázkódott, Marling pedig képtelen volt megállni: harsány
nevetésre fakadt. Léonie megbotránkozva nézte a görcsösen
rángatózó triót és őkegyelmességéhez fordult.
– Mi bajuk van, Monseigneur? Miért nevetnek?
– Fogalmam sincs, gyermekem – felelte Avon nagy
komolysággal. – Azt hiszem, ostobák. Nagyon ostobák.
De a nevetés megtisztította a levegőt. Marling a hercegre
nézett, és kissé bizonytalanul szólalt meg.
– Bevallom… valóban… a tiszteletreméltósága… hiánya…
némiképp… megakadt a torkomon!

82
fr.: higgye el
 – Biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet – szólt
őkegyelmessége. – De Davenant majd segít. Örömmel
csatlakozik önhöz, hogy együtt gyászolják elenyészett erkölcsi
érzékemet.
– A lehetőség nagyon vonzó – felelte Marling.
Bizonytalanul nézett hitvesére. – De nem hiszem, hogy jól be
tudnék illeszkedni ebbe az őrült kalandba.
– Kedves Edward, ön szerint én jól beleillek? – kérdezte
őkegyelmessége fájdalmas ábrázattal. – Számítok önre, hogy
társaságunkban a józanságot képviselje.
Marling kritikus szemmel nézegette őkegyelmessége
bíborvörös bársonykabátját.
– Én adhatok józanságot a társaságnak; de ön, Avon? Azt
hiszem, ön a pompát és nagylelkűséget képviseli köztünk.
– Ön hízeleg nekem – hajolt meg Avon. – Érthetem ezt úgy,
hogy csatlakozik hozzánk?
– Igen, Edward, igen! Ó, kérlek!
– Voyons, felettébb szórakoztató lesz, m'sieur. Jönnie kell –
igyekezett Rupert is hallatni a hangját.
– Ó, kérem, csatlakozzon hozzánk, Marling. Mennél többen
leszünk, annál jobb a mulatság.
– Ilyen kedves invitálásra mit tudnék mondani? – kérdezte
Marling, kézen fogva feleségét. – Köszönöm, Avon.
Csatlakozom a társasághoz.
– Ezek szerint legjobb, ha Gastont máris visszaküldöm
Londonba az ön poggyászáért – szólt őkegyelmessége.
Léonie kuncogott.
– Meg fog halni, Monseigneur – kuncogott Léonie. –
Tudom.
– Mint tapasztalhatja, a halál és egyéb katasztrófák az én
gyermekem számára sosem apadó mulatságforrást jelentenek –
jegyezte meg őkegyelmessége Marlingnak.
Marling pedig megsimította Léonie fejét.
 – Nagy huncut a kisasszony, ugye, Avon? De nagyon bájos
huncut.
Léonie tágra nyitotta szemét.
– Vraiment! Nagyon bájos lennék, Monseigneur? Ön is így
gondolja?
– Eléggé, gyermekem, eléggé.
Léonie elkomorult.
– Tartottam attól, hogy ön nem gondol bájosnak,
Monseigneur.
Avon megcsippentette az arcát.
– Gyermekem, hát nem szólítottalak számtalanszor úgy,
hogy 'ma belle?
Léonie ajkához kapta a kezét.
– Merci, Monseigneur! Ön nagyon boldoggá tett, enfin!
Marling hirtelen hitvesére nézett. Fanny mosolygott és
lesütötte a szemét. Marling ekkor Rupert felé fordult.
– Fiatalúr, azt hiszem, megfogadom… kitűnő… bár rosszul
időzített tanácsát.
Rupert vigyorgott.
– A sonka ügyében? Szavamra, az nagyon jó tanács volt. De
nem tagadom, azért mondtam, hogy feldühítselek, Edward.
– Sikerült, te gazfickó! Avon, nem kérem, hogy Gastont
küldd Angliába. Magam megyek vissza, és jövő héten
Párizsban csatlakozom a társasághoz.
– Kedves Edward, jót tesz Gastonnak egy kis testmozgás.
Hízik és lustul. Elhozza a holmiját Párizsba.
– Ön nagyon jó ember – hajolt meg a herceg előtt Marling.
– A hírnevem ennek ellentmond – felelte őkegyelmessége,
és csengetett.

Másnap reggel az egész társaság elindult Párizsba. Lady Fanny

zavarban volt, Marling élvezte a helyzetet, Rupert komolytalan,
Léonie izgatott, a herceg pedig olyan higgadt és nyugodt, mint
mindig. Le Dennier teljes lakossága kivonult, hogy lássa a
kavalkád elhaladtát, és csodálták a poggyásszal rakott csézát,
az őkegyelmessége címerével díszített nagy utazókocsit és az
azt követő két kisebb hintót.
Ezek egyikében utazott a Marling házaspár; Avon, Léonie
és Rupert a nagy utazókocsiban foglalt helyet. Rupertet
párnákkal támogatták meg, hogy csillapítsák a zötykölődés
okozta fájdalmat, és a fiatalúr azzal múlatta az időt, hogy
Léonie-val kártyázott. Őkegyelmessége a sarokban hátradőlve
élvezettel nézte őket.
 Huszonnégy

Hugh Davenant érthetően meglepődik

A hétvégén Rouenban pihentek, kedden érkeztek Párizsba. Az

Avon-ház előcsarnokában Walker várta őket; egy
szemrebbenéssel sem árulta el, hogy felismerte Léonie-t.
Mindent előkészítettek őkegyelmessége fogadására, és Lady
Fanny azonnal átvette a ház vezetését. Miután felügyelte
ládáinak kirakodását, és mindenkinek kiadta az utasításait,
csatlakozott őkegyelmességéhez a könyvtárban. Léonie közben
lement, hogy meglátogassa a házvezetőnőt, Madame Dubois-t.
– Nos, Justin, most mi legyen ezután? – kérdezte a lady, a
ház urával szembe, az íróasztal másik oldalára ülve. – Csapunk
egy kis hírverést?
– Határozottan, Fanny. A lehető legnagyobb hírverést
csapjuk. Várom a javaslataidat.
– Rendezzünk bált! Az kezdetnek megteszi – szólt igen
élénken, elgondolkodón ujjába harapva. – De előbb fel kell
ruháznom a gyereket és magamat. Szinte egy rongyom sincs,
amit magamra vehetnék! Léonie-nak fehér brokátot kell
viselnie, azt hiszem, vagy a zöld egy bizonyos árnyalatát. Az
illik a lángvörös hajához!
– Kedvesem, az a határozott kívánságom, hogy legyen
nagyon poudrée.83

83
fr.: púderfinom
 – Ahogy óhajtod, Justin. Igen, nagyon szép lehet. Majd
meglátjuk. Megesküdnék, hogy megvan rá az okod, hogy ezt
kívánod. Kiküldöm a meghívókat… legyen az időpont két hét
múlva. Szűkösen elég az idő, az biztos, de nem aggódom
amiatt, hogy esetleg nem sokan fogadják el a meghívást.
Azonos a családnevünk, kedves bátyám! – szólt csillogó
szemmel. – Esküszöm, egész Párizs itt lesz. És aztán?
– Aztán, kedves Fanny, Versailles.
Lady Fanny bólintott.
– Nagyon jó. Akkor egy kis hírverést csapunk Léonie körül,
Justin.
– Ez a szándékom. Küldd ki a meghívókat, kedvesem.
– Költségek? – kérdezte fejét oldalra hajtva.
– Ne is törődj vele. Azt hiszem, itt lesz az ifjú Condé és De
Penthièvre. Valamint Richelieu herceg is.
– Őket rád bízom. Mindenképpen itt kell lennie Madame du
Deffand-nak, természetesen, és de la Roque hercegnőnek –
sorolta Lady Fanny szemét félig lehunyva. – Kedves Justin,
megígérem, hogy ezen a bálon mindenki itt lesz, aki valamit is
számít. De jaj, milyen munka áll előttem! Arra számíthatsz,
hogy mindenki kíváncsiságból jön el! – szólt, és nagy
ruhasuhogással az ajtóhoz ment. – A lányka toalettje, Justin?
– Sosem vitatkozom az ízléseddel, Fanny.
– Milyen vidám dolog lesz! Majdnem olyan, mintha lenne
egy lányom, bár hála az égnek, nincsen! Nagyon gazdagon
öltözzön?
– Ahogy a gyámleányomhoz illik, Fanny, de à la jeune
fille.84
– Ó, sose félj! Nem lesz okod panaszra. Ó, jaj, nem voltam
ennyire izgatott lánykorom óta, amikor elvittél Versailles-ba,
Justin! Az egész házat meg kell nyitni! Esküszöm, vannak
szobák, ahol vastagon áll a por! Egy hadsereg kell, hogy

84
fr.: fiatal hölgy
mindent rendbe tegyenek! Biztosíthatlak, hogy a bál csak
tevékenységem kezdete! – nevetett fel vidáman. – Estélyeket
adunk, kártyapartikat rendezünk, talán egy nagyobb fogadást
is, és… ó, nagy feltűnést keltünk! – mondta, azzal nagy
komolysággal, feladatainak teljes tudatában kisietett a
helyiségből.
Őkegyelmessége leült, hogy levelet írjon Hugh Davenant-
nak.
Attól kezdve az Avon-házban nagy volt a sürgés-forgás.
Kalaposnők és női szabók, táncmesterek és hajbodorítók jöttek-
mentek, és minden lezárt szobát szolgák nyitottak fel,
takarítottak ki, dekoráltak. Őkegyelmessége szinte alig
tartózkodott otthon. Mindent megtett, hogy megmutatkozzék a
társaságban, hogy visszatérésének híre elterjedjen. Rupert
feladata az volt, hogy tovább fokozza a mindig élénk
kíváncsiságot. Így a mylord, amint eléggé felépült sérüléséből,
sietett a játékszalonokba és barátainak fogadótermeibe, hogy
elterjessze bátyja legújabb szeszélyének történetét. A
beszámolóból természetesen nem maradhatott ki Léonie
szépségének leírása, valamint az sem, miszerint személye körül
valami sötét titok lappang; és boldog-boldogtalant biztosított
arról, hogy a bálon maga Condé herceg is jelen lesz, sőt M. de
Richelieu is. Párizs valósággal felbolydult és Fanny ott ült
boudoárjában és nem győzte nyugtázni a meghívást elfogadó
leveleket.
– Ó, micsoda nevezetes esemény lesz! – kiáltott fel. – Hát
nem megmondtam, hogy egész Párizs itt lesz?
Ám Léonie elillant, elmenekült a táncmesterek és varrónők
elől is; a könyvtárba lopózott, ahol a herceg a leggyakrabban
volt megtalálható. Megállt az ajtóban, szomorkás sóvárgással
nézte Avont. A férfi felnézett, letette a tollat, kezét nyújtotta
felé.
– Nos, ma fille?
Léonie odafutott hozzá, térdre rogyott a széke mellett.
 – Monseigneur, én félek ettől.
Avon az élénkvörös fürtöket cirógatta.
– Mitől félsz, gyermekem?
A lágy széles kézmozdulatot tett.
– Ettől… az egésztől! Olyan sok nagy ember jön, és
mindenki olyan elfoglalt. Nekem sincs időm beszélgetni önnel,
Monseigneur.
– És ez nem tetszik neked, gyermekem?
Léonie a homlokát ráncolta.
– Ah, quant à ça!85 Nagyon is izgalmasnak találom,
Monseigneur, és… és igen, nagyon tetszik. De ez az egész
olyan, mint Versailles-ban. Emlékszik, hogy nem találtam önt?
Olyan nagy volt, olyan fényes.
– Gyermekem – nézett le, egyenesen a szemébe – mindig itt
vagyok – mondta halványan elmosolyodva. – Azt hiszem,
gyermekem, én vagyok abban a veszélyben, hogy elveszítselek
téged, ha bemutatunk a társaságnak. Akkor majd nem kívánsz
itt üldögélni velem.
Léonie erősen rázta a fejét.
– Mindig, mindig itt szeretnék üldögélni önnel! Voyons,
Monseigneur, belevetettem magamat ebbe a sok vidámságba
körülöttem, és egy ideig jól is érzem magamat benne. De
mindig el akarok menekülni onnan, és ide akarok jönni önhöz.
Itt biztonságban érzem magamat… és nem zavar össze semmi.
Érti, ezt, Monseigneur?
– Tökéletesen, gyermekem – felelte őkegyelmessége. – Nem
hagylak cserben, gyermekem.
– Nem, Monseigneur – mondta kezét a herceg kezébe
simítva, felsóhajtva. – Miért teszi mindezt értem?
– Megvan rá az okom, gyermekem. De ne törd a fejedet
ezen.

85
fr.: ami azt illeti
 – Nem, Monseigneur – felelte ismét engedelmesen. – Most
már nagyon távolinak tűnnek azok az idők, amiket Jean és
Charlotte házában töltöttem.
– Szeretném, ha azt teljesen elfelejtenéd. Csak rossz álom
volt… semmi más.
– Bien, Monseigneur. – Fejét a herceg karjára hajtotta,
sokáig úgy maradt.
Davenant még aznap este megérkezett; a személyzet
tájékoztatta, hogy a herceg éppen vacsorázik. Nagykabátját,
kalapját átadta egy lakájnak, majd intett, hogy nincs szüksége
további segítségre, egyedül indult az ebédlő felé, ahonnan
bábeli hangzavar áradt.
A hosszú termet az asztalon aranyló fürtökben álló gyertyák
világították meg. Ezüst- és kristálynemű csillogott, mindenen
szétáradt a lágy fény. Az asztal végénél Lady Fanny ült,
jobbján Marling, aki hevesen vitázott a vele szemben ülő
Ruperttel. Marling mellett volt Léonie, aki halványsárga
selyemruhát és ócsipkét viselt. Éppen őkegyelmeségének
mondott valamit, aki az asztalfőn ült. Az ajtónyitás hangjára
Léonie felnézett és hirtelen összecsapta a kezét. Davenant
belépett.
– Tiens, itt van M. Davenant! Ezek szerint megérkezett!
Látja, Monseigneur!
Őkegyelmessége felállt, letette szalvétáját.
– Kedves Hugh! Éppen a legjobbkor érkeztél! Jacques,
terítsen az úrnak.
Davenant egy pillanatra szintén összeérintette a kezét;
bólintott Rupert és Marling felé.
– Nem tudtam ellenállni a meghívásodnak… vagy inkább
felszólítás volt? – mondta, azzal meghajolt Fanny előtt.
– My lady!
A hölgy nagyon vidáman nyújtott kezet neki.
– Szavamra nagyon, nagyon örülök, hogy látlak, Hugh!
Régóta nem találkoztunk!
 – Olyan szép vagy, mint mindig – szólt Davenant, azzal
megcsókolta a lady kezét. De le sem vette a szemét Léonie-ról.
– Ó! – szólt Lady Fanny ajkát csücsörítve. – Árnyékba
vagyok szorítva, Hugh, igen, határozottan árnyékba szorított ez
a… lányka! Ez olyan megalázó! – mosolygott Léonie-ra, és
odahívta.
Léonie a lehető legjobb modorában lépett elő és meghajolt.
Ajkán pajkos mosoly remegett; tágra nyílt, ártatlan tekintettel
nézte Davenant-t.
– Lehetséges ez? – kérdezte a férfi, és kézcsókra hajolt.
– Tényleg elkápráztatott téged! – szólt őkegyelmessége,
azzal gyámleánya mellé állt.
– Teljességgel! Nem hittem volna, hogy ez lehetséges!
Gratulálnom kell neked, Alastair.
– Ezt én is így gondolom – jegyezte meg a herceg.
Léonie kecsesen, finoman meghajolt.
– Néha, m'sieur, még Léon vagyok.
– Ó, ez nagyon is Léon – mosolygott Hugh. – És szeretsz
Léonie lenni?
– Kezdetben egyáltalán nem tetszett – felelte. – De most
már úgy gondolom, nagyon is kellemes. A lányoknak szép
holmijuk van és bálokba járnak. Jövő héten bál lesz, m'sieur.
– Tudomásom van róla – felelte Hugh. – Kik lesznek itt?
Visszaültek az asztalhoz, Davenant Léonie-val szembe.
Fanny válaszolt a kérdésre.
– Mindenki, Hugh! Szavamra, mindenki! Nagyon sokat
dolgoztam ezért a bálért!
– Igen, és valóságos darázsfészekké tetted ezt a házat! –
morgott Rupert. – Hogy vagy, Hugh?
– Ahogy mindig, Rupert. És te?
– Megvagyok – felelte Rupert. – Mindannyian
megváltoztunk egy kicsit, mint láthatod. Sosem volt ilyen
felfokozott a családi egység, és sosem voltunk még ilyen
kedvesek egymással. Isten tudja, meddig tart ez!
 Davenant az asztal másik oldalán ülő Marlingra mosolygott.
– Hallom, hogy a társaságod kell legyek e becstelen fedél
alatt, Marling!
– Azért kaptunk meghívást, hogy a komolyság érzetét adjuk
az egésznek – bólintott Marling. – Léonie megjegyzése volt ez.
Hogy hagytad ott a fivéredet?
– Amíg te sem vagy vele, Hugh, én elégedett vagyok –
grimaszolt Rupert.
– Ó, igen! – szólt őkegyelmessége. – A szegény Frederick!
Hogy van?
– Ó, Colehatch-nál unalmasabb embert még nem hordott a
hátán a föld! – kiáltott fel Fanny. – Ó, Hugh, képzeld el, egykor
szeretett engem. A nagy Lord Colehatch! Nahát!
Megtiszteltetésnek kell vennem!
– Attól tartok, ugyanolyan szánalomra méltó, mint volt –
felelte Hugh. – Nem örült, amikor megtudta, hogy
szándékomban áll újra ebben a házban vendégeskedni.
– Szent ég! Téged akart, Fan? – kiáltott fel Rupert. – Hát, én
mindig tudtam, hogy az az ember bolond!
– Köszönöm, uram! – szólt Davenant és tréfásan meghajolt.
– Felettébb hízelgő megjegyzéseket tesz az én tiszteletre méltó
fivéremre.
– Ó, és rám is! – szólt a lady. – Szörnyűséges ember!
Emlékszel, Justin, hogy Colehatch feleségül akart venni
engem?
– Emlékezetem cserben hagy, amikor kérőidet próbálom
észben tartani, kedves húgom. Ő volt az, aki a fejemnek
pisztolyt szegezve akart rábírni, hogy járuljak hozzá, hogy
feleségül vegyen? Nem… azt hiszem, az Fonteroy volt.
Colehatch talán illő levelet írt nekem, úgy kérte meg a kezedet
tőlem, amiért még mindig becsülöm. Azt írta, hajlandó
figyelmen kívül hagyni oly jelentéktelen hibáidat, kedvesem,
mint a léhaság és az esztelen költekezés.
 – Fanny, a nevében is őszintén elnézést kérek! – nevetett
Hugh.
Marling elvett egy barackot.
– Micsoda heves szerelmes! – jegyezte meg. – Remélem, én
nem mondtam olyasmit, hogy elnézem a hibáidat.
– Kedves Edward, te azt mondtad, hogy tetőtől talpig, a
sarkamtól a legmagasabbra érő hajszálamig imádsz – sóhajtott
őladysége. – Ó, micsoda szép napok voltak! Cumming…
szentséges ég… párbajozott John Drew-val, mert John Drew
leszólta a szemöldökömet, és Vane… emlékszel Vane-re,
Justin… Vane meg akart szöktetni engem.
Léonie nagy érdeklődést mutatott.
– És ön elszökött vele? – kérdezte ártatlanul.
– Ugyan, gyermekem, mit nem gondolsz? Egy pennyje sem
volt, szegény drágám… ráadásul bolond is volt.
– Nekem tetszene, ha verekednének értem – jegyezte meg
Léonie. – Karddal.
Davenant nagyon élvezte a témát.
– Valóban, Léon… Léonie!
– Igen, m'sieur! Nagyon izgalmas lenne. Látta őket
megverekedni, madame?
– Az ég szerelmére, dehogy, gyermekem! Természetesen
nem láttam. Az ember lánya ilyet nem láthat.
– Ó! – szólt Léonie nyilvánvaló csalódottsággal. – Azt
hittem, figyelte őket.
Davenant ekkor a hercegre nézett.
– Úgy tűnik, a hölgy kissé vérszomjas – jegyezte meg.
– Kifejezetten szenvedélye, kedves Hugh. Semmiben nem
leli nagyobb örömét.
– Nem lenne szabad erre biztatnod, Justin! – szólt Lady
Fanny. – Esküszöm, ez botrányos!
Léonie boldogan kacsintott.
– Rávettem Monseigneurt, tanítson meg engem valamire,
ami nagyon vérszomjas dolog, ön erről nem is tud.
 – Mi az kicsi cicám?
– Ó, azt nem mondom meg! – felelte fejét erősen ingatva. –
Azt mondaná, hogy nagyon nem méltó egy hölgyhöz.
– Ó, Justin, miben mesterkedtél? Megesküdnék, hogy
valami nagyon fiús dolog!
– Mondd meg, mi az – szólt Marling. – Felkeltetted a
kíváncsiságunkat, gyermekem és hamarosan találgatni
kezdünk.
– Szentséges ég! Csak nem… – kezdte Rupert.
Léonie izgatottan legyintett.
– Nem, nem, imbécile! Tais toi!86 – csücsörítette ajkát kissé
mesterkélten. – M. Marling megbotránkozna, madame pedig
azt mondaná, hogy ez egyáltalán nem illendő dolog.
Monseigneur, ne mondja el!
– Mindebből a külső szemlélő azt a következtetést vonhatná
le, hogy valami gyalázatos titokról van szó – szólt
őkegyelmessége. – Azt hiszem, már számtalanszor kértelek,
gyermekem, hogy ne nevezd Rupertet imbecile-nek.
– De Monseigneur, ha egyszer tényleg imbecile! –
tiltakozott. – Ön is tudja, hogy az!
– Kétségtelenül, ma fille, de ezt nem hangoztatom az egész
világ előtt.
– Akkor nem tudom, minek nevezzem – szólt Léonie. – Ő
engem méregzsáknak és vadmacskának nevez, Monseigneur.
– Csak mert az is! – kiáltott fel őlordsága.
– Nem vagyok az, Rupert. Hölgy vagyok. Monseigneur
mondta.
– Láthatóan téves megállapítás volt a részemről – jegyezte
meg őkegyelmessége. – De nem emlékszem, hogy bármikor is
mondtam volna ilyesmit.
Léonie a szempillája alól pajkosan pillantott rá. Ez volt az
egyik legelbűvölőbb kis fortélya.

86
fr.: bolond, hallgass!
 – De Monseigneur, hiszen csak egy perce mondta, hogy az
emlékezete egyáltalán nem jó.
A társaság harsány kacagásban tört ki; Avon is nevetett.
Felkapta legyezőjét és tréfásan Léonie kezére csapott. Léonie
kuncogott és ujjongva fordult az asztal körül ülők felé.
– Voyons, mindenkit megnevettettem! Meg akartam
nevettetni mindenkit! Ezek szerint szellemes vagyok!
Davenant ekkor Avonra nézett, és arcára csodálkozás ült ki,
mert Avon tekintete olyan gyengéd örömmel pihent
gyámleányán, hogy Davenant alig tudta elhinni, hogy valóban
a herceget látja.
– Nahát, micsoda gyermek! – szólt Lady Fanny szemét
törölgetve. – Esküszöm, én a te korodban sosem mertem
Justinnal így beszélni!
– Én sem – jegyezte meg Rupert. – De nincs olyasmi, amit ő
ne merne megtenni, hölgyem, nincs! – mondta, azzal
Davenant-hoz fordult. – Ilyen lányt még nem látott a világ,
Hugh! Tudod, hogy elrabolták?
– Elrabolták? – Davenant hitetlenkedve nézett körül. – Mi
ez az egész?
– Ó, az a disznó! – szólt Léonie megvetőn.
– Na de kedvesem! – csattant fel Lady Fanny. – Jól
hallottam? Mit mondtál?
– Madame, igen, de Monseigneur engedi, hogy disznónak
nevezzem azt az embert. Ugye nincs ellenére, Monseigneur?
– Gyermekem, ez nem szép kifejezés, és nekem egyáltalán
nem tetszik, de ha jól emlékszem azt mondtam, hogy el tudom
viselni, amíg tartózkodsz az ezzel kapcsolatos történetben a…
„moslék” szó használatától.
– Valóban ezt mondta! – kiáltott fel Léonie diadalmasan.
– Na de mi történt?! – kérdezte Davenant. – Ki rabolta el
Léonie-t? Igaz ez?
Marling az asztal másik oldaláról bólintott.
– Ilyen gazemberséget még sosem hallottam.
 – Na de ki tette? Ki az a „disznó”?
– Az átkozott Saint-Vire gróf! – felelte Léonie. – Valami
mákonyt itatott velem, áthozott Franciaországba, és Rupert
mentett meg engem!
Davenant nézte, csak nézte őkegyelmességét.
– Saint-Vire! – ismételgette halkan, tűnődőn. – Saint-Vire.
Őkegyelmessége gyorsan körülnézett, de a lakájok már
elhagyták a helyiséget.
– Igen, Hugh, igen. Az oly kedves gróf úr.
Davenant szólni akart, de meggondolta magát.
– Bizony, bizony – jegyezte meg őkegyelmessége.
– De Avon… – szólalt meg Marling – Fanny azt mondja,
hogy Saint-Vire grófnak és hitvesének is küldtettél báli
meghívót. Miért?
– Azt hiszem, megvolt rá az okom – felelte őkegyelmessége
eltűnődve. – Egyszer majd biztosan eszembe jut, hogy miért.
– Ha eljön, nem leszek képes türtőztetni magamat! –
jelentette ki Rupert.
– Nem tudom elképzelni, hogy eljönne, kedves öcsém.
Hugh, ha befejezted az étkezést, javaslom, vonuljunk vissza a
könyvtárba. Az a ház egyetlen helyisége, amit Fanny nem
háborgatott.
Fanny felállt, mutatóujját billegette feléjük.
– Ne aggódj, a bál estéjén megnyittatom! Arra gondoltam,
hogy kártyaasztalokat állíttatok fel ott.
– Ne – szólalt meg Léonie határozottan. – Ez az egyetlen
saját szobánk, Monseigneur. Ne engedje! – Ujjait finoman a
herceg behajlított karjához érintve belékarolt és indulni készült
vele. Hugh meghallotta a sürgető, elsuttogott kérést.
– Monseigneur, ne azt a szobát. Mindig ott ülünk. Az első
éjszaka oda vitt be engem.
Avon a húga felé fordult.
– Hallod ezt, Fanny?
 – Nagyon lehangoló – jegyezte meg őladysége elnéző
hangon. – Mit számít ez a helyiség, gyermekem? Mi az
indokod?
– Madame, nem jut eszembe a szó. Monseigneur ezt szokta
mondani, ha azt kérdezzük tőle, hogy miért tesz valamit.
Rupert kinyitotta az ajtót.
– Szavamra, tudom, mire gondol! Szeszély!
– C'est cela!87 – szólt Léonie örömében aprót szökkenve. –
Rupert, ma este nagyon okos vagy.
A hölgyek korán nyugodóra tértek, és miközben Rupert a
vonakodó Marlingot a Vassaud nevű műintézmény felé kísérte,
Avon és Hugh egyedül maradt a csendes könyvtárszobában.
Hugh halvány mosollyal nézett körül.
– Istenemre, ez olyan, mint a régi szép időkben, Justin!
– Pontosabban, mint három hónapja – mondta
őkegyelmessége. – Kezdek olyan lenni, mint valami patriarcha,
kedves barátom.
– Valóban? – szólt Davenant és magában mosolygott. –
Gratulálhatok a gyámleányodhoz?
– Kérlek! Megfelel az ízlésednek?
– Rendkívüli módon. Párizs el lesz bűvölve tőle. Nagyon
eredeti jelenség.
– Van benne valami csibészes huncutság – összegezte
őkegyelmessége.
– Justin, mit akar tőle Saint-Vire?
A vékony szemöldök ráncba rándult.
– Ha jól emlékszem, drága barátom, a kíváncsiság azok
közé a tulajdonságaid közé tartozik, amit mindig
helytelenítettem benned.
– Én azonban nem felejtettem el azt a történetet, amit nekem
meséltél… ugyanebben a szobában, Justin. Léonie az eszköz,
ami által Saint-Vire grófot tönkretenni reméled?

87
fr.: Ez az.
 Őkegyelmessége ásított.
– Kifárasztottál, Hugh. Tudod, én sosem szeretem a
játszmáimat… egyedül játszani.
Davenant ebből semmit nem értett, feladta a további
kérdezősködést. Ekkor Marling ért vissza és megjegyezte, hogy
Rupert valószínűleg hajnalig nem tér haza.
– Ki volt ott? – kérdezte Davenant.
– Nagy volt a zsúfoltság, és nagyon kevés embert ismerek.
Amikor eljöttem, Rupert éppen valami Lavoulère nevű
emberrel kockázott – felelte Marling a hercegre nézve. – Ez a
fiú javíthatatlan, Avon. Meglátod, hamarosan a lelkét is
elkockázza.
– Ó, remélem, ez nem következik be! – jegyezte meg Avon.
– Ha ebből jól sejtem, vesztésben van.
– Igen – felelte Marling. – Semmi közöm hozzá, Justin, de
azt hiszem, jó lenne, ha megpróbálnál erősen odahatni, hogy
csökkenjen a játékszenvedélye.
– Egyetértek – szólt közbe Davenant. – Az a fiú nagyon
meggondolatlan.
Avon az ajtóhoz lépdelt.
– Kedves barátaim, most itt hagylak benneteket. Nyugodtan
moralizáljatok tovább – mondta halkan, azzal kiment.
Hugh felnevetett, de Marling elkomorult.
– Lehetetlen alak! Maga az ördög – szólt Hugh.
– Úgy tűnik, nemigen törődik Rupert sorsával – szólt
Marling komoly súllyal. – Vissza kéne fognia a fiatalembert.
– Ó, kedves Marling, az a helyzet, hogy amint Avon a
kisujját mozdítja, Rupert azonnal engedelmeskedik neki.
– Elhiszem, Hugh, de még nem láttam, hogy a kisujját
mozdította volna az öccse ügyében.
– Én már igen – felelte Davenant, székét közelebb húzva a
tűzhöz. – És nagy változást látok Satanas viselkedésében.
– Igen – ismerte el Marling. – Ez a kisasszony hatása. A
feleségem arról álmodik, hogy összeházasodnak.
 – Ez szerintem is lehetséges – felelte Hugh, lábát keresztbe
téve. – Látni lehet Avon tekintetében, ahogy Léonie-ra néz…
– Én nem bízom benne.
– Ugyan, én úgy érzem, ez egyszer megbízhatok benne –
jegyezte meg Hugh nevetve. – Amikor legutóbb találkoztam
Léonie-val… akkor még Léon volt… leggyakoribb
megszólalása az volt, hogy „igen, Monseigneur” és „nem,
Monseigneur”; most pedig: „Monseigneur, tegye ezt” és
„Monseigneur, azt akarom!” Léonie a kisujja köré csavarta
Avont, és istenemre, ez Avonnak nagyon is kedvére van!
– Ó, de ebben nincs semmi szerelem, Hugh! Hallottad,
hogyan beszél a lánnyal; folyton korholja, kiigazítja.
– Igen, és én hallottam a hangjában mást is… szavamra,
gyengédség volt benne! Ez az udvarlás egyáltalán nem
szokványos ugyan, de házasság van a levegőben.
– Húsz évvel fiatalabb nála!
– És szerinted ez számít valamit? Én nem adnék Justinhoz
hozzá hasonló korú menyasszonyt. Ezt a kicsi lányt adnám
mellé, akit dédelgetni kell, akire vigyázni kell. És esküszöm,
hogy Avon jól vigyáz rá!
– Lehetséges. Nem tudom. Léonie felnéz rá, Davenant.
Valósággal imádja!
– Ebben látom Avon megváltását – felelte Hugh.
 Huszonöt

Léonie bemutatkozik az előkelő világnak

Lady Fanny hátralépett, hogy jobban lássa munkája

eredményét.
– Nem tudom eldönteni, mi legyen. Tegyek szalagot a
hajadba, vagy ne. Megvan! Egyetlen fehér rózsa! – Felvett egy
szál rózsát a mellette álló asztalról. – Egyet nyugodtan
nélkülözhetsz a mellcsokorból. Hol van az a kis hajtű, amit
Justintól kaptál?
Léonie a tükör előtt ülve odanyújtotta a hölgynek a
gyémántból és gyöngyből alkotott ékszert. A lady a rózsát
Léonie bal füle fölött tűzte a hajába úgy, hogy az ügyesen,
frizurába rendezett rizsporos fürtökbe simult. A fodrász
csodálatos munkát végzett. A lány göndör haját dúsan rendezte
el a királynői szépségű fej körül, csak egy tincset hagyott a
vállára hullani.
– Nem is lehetne ennél jobb! – szólt a lady. – Add a
nyúllábat!
Léonie szobalánya rögtön eleget tett a felszólításnak; átadta
a hölgynek a púderpamacsként szolgáló eszközt, és tartotta a
tégelyeket.
– Azt hiszem, talán egy leheletnyi pirosat – szólt Fanny. –
Alig láthatóan… így. A rúzst! Ne mozdulj, gyermekem; nem
szabad túl sokat felvinni. Így ni! A púdert, lány! – A nyúlláb
Léonie arca előtt rezgett. A lady alaposan szemügyre vette a
hatást. – Nagyon jó. Most a szépségflastromot! Azt hiszem,
kettő elég lesz. Ne mocorogj, gyermekem! – Gyakorlott ujjak
tették fel a szépségtapaszokat: egyiket a gödröcske alá, a
másikat az arccsont fölé.
– Kitűnő! – kiáltott fel a lady. – Jaj, nekem! Az idő! Sietnem
kell! Állj fel, Léonie. Lány, te pedig, add ide a ruhát!
Léonie felállt csipke alsóruhájában; egyik fodor a másik
után hullt alá a nagy abroncson egészen a bokájáig, és Léonie
nézte, ahogy a lady kirázza a puha fehér brokát redőit. Fanny
határozott mozdulattal átlendítette a felsőruhát a fején, hogy a
frizura ne sérüljön. Ráhúzta az abroncsra, helyre igazgatta, és
átadta a helyet a szobalánynak, hogy befűzze. Léonie apró
gyémántokkal kirakott sarkú fehér szaténcipellőbe bújtatott
lába kilátszott a csipke alsószoknya alól. A cipő csatja is
csillogott… Avon újabb ajándéka. Léonie spiccbe nyújtotta
lábfejét, komoran szemlélte a hatást.
Fanny odalépett hozzá, hogy megigazítsa a kis csipke
vállkendőt. Válla íve fehéren emelkedett ki a csipke alól.
Fanny kisimította a ráncokat, megkötötte a szalagokat, és
gyöngybrossal helyére tette a másik két rózsát a csipkekendő
csomója fölött.
– Jaj, madame, mi ez? – kérdezte Léonie hirtelen. – Tudom,
hogy ez nem az enyém!
Fanny könnyed csókot lehelt rá.
– Ó, ez csak egy semmiség, kicsikém, amit neked szántam!
Kérlek, ügyet se vess rá!
Léonie elpirult.
– Madame, ön nagyon jó hozzám! Köszönöm!
Kopogtak az ajtón. A szobalány ment kinyitni, és amikor
visszatért, kis ezüsttálcán két csomagot, és ezüsttartóban fehér
rózsákat hozott.
– A mademoiselle számára – közölte a komorna
mosolyogva.
Léonie odaszaladt hozzá.
 – Nekem? Ki küldte? – A tálca fölé hajolt, elolvasta a
névjegyeket. – Rupert, M. Marling… M. Davenant! Ó, milyen
kedvesek! Miért ad mindenki ajándékot nekem, madame?
– Kedvesem, ez az első bálod. Most mutatkozol be a
társaságban. Gyanítom, hogy Hugh megkérdezte Justint,
milyen virágot küldjön. – Felkapta a csokrot. – Nézd,
gyermekem, milyen szép metszésű ez a tartó! Mit ír a
névjegyen?
Léonie ujjai között tartotta a kártyát.
– „Léonnak, Hugh Davenant-tól.” Voyons, ma este nem
Léon vagyok, hanem Mademoiselle de Bonnard! Mi lehet ez?
… M. Marlingtól… Ó, a kis gyűrű! Madame, nézze! – kiáltott
fel, amikor az utolsó selyempapírt is kibontotta és meglátta az
elefántcsont pálcákra fűzött finom festésű csirkebőr legyezőt. –
Ó, milyen okos Rupert! Madame, honnan tudta, hogy nincs
legyezőm?
Fanny titokzatosan ingatta fejét.
– Gyermekem, engem ne kérdezz! És ne szökdécselj körbe a
szobában, te buta! Hol van a gyöngysor, amit Justintól kaptál?
– Ó, a gyöngysor! – Léonie az öltözőasztalhoz futott, az
egyik dobozból előhúzta a hosszú, tejszínű ékszert.
Fanny kétszer körbetekerte a nyaka körül, ismét nyugtalan
pillantást vetett az órára, illatot permetezett egy zsebkendőre,
aztán Léonie-ra, még egy utolsót igazított a brokátruhán, és az
ajtóhoz sietett.
– Ön nagyon el fog késni! – kiáltott fel Léonie. – És csak
azért, mert engem felöltöztetett. Megvárom önt, madame.
Megvárjam?
– Igen, gyermekem, természetesen. Ott akarok lenni, amikor
Jus… amikor meglátnak. Gyere, ülj le, míg befejezem a
toilette-emet!
De Léonie nem volt abban a hangulatban, hogy nyugodtan
üljön. A tükör előtt parádézott, meghajolt önmaga előtt,
legyezőjét rezgette, rózsáit szagolgatta.
 Rachel ezen az estén nagyon gyorsan dolgozott, és a lady
hamarosan felállt ezüstcsipkével díszített rózsaszín
selyemruhájában. Hatalmas nagy abroncsa volt, amekkorát
Léonie még sosem látott. A lady ismét kézbe vette a nyúllábat
és bepúderezte az arcát; karkötőket húzott csuklójára, és
csodálatos frizurájába bólogató tollakat tűzött.
– Ó, madame, szerintem nagyon szép! – szólt Léonie, fel-le
járkálásában megállva.
A lady a tükörbe nézett. Láthatóan nem volt elégedett
magával.
– Egyáltalán nem számít, hogy nézek ki ma este. Tetszik az
ezüstcsipke, gyermekem? És a cipő? – kérdezte, azzal felhúzta
szoknyáját és megmutatta karcsú bokáját.
– Igen, madame. Tetszik… ó, nagyon tetszik! Most menjünk
le, mutassuk meg Monseigneurnek!
– Egy pillanat, és jövök, édes kicsikém. Rachel, a legyezőt
és a kesztyűt! Léonie, a csokrot a másik kezedben tartsd, és a
legyező szalagját vedd a csuklódra. Igen, kitűnő. Most már
készen vagyok.
– Olyan izgatott vagyok, hogy úgy érzem, menten
kifakadok! – szólt Léonie.
– Gyermekem! Ne feledd, hogy tudnod kell parancsolni a
nyelvednek! Ha egy kicsit is szeretsz engem, ne halljak olyan
szót az ajkadról ma este, hogy „kifakadok” és „disznó”!
– Nem, madame, észben tartom. És a „nadrág” szót sem
ejtem ki.
– Magától értetődik – csicsergett Fanny, azzal kilibbent a
lépcsőházba. A lépcső tetején megállt és félreállt. – Menj
előttem, gyermekem. Lassan, csak lassan!
Ó, jaj, tudom, szíveket fogsz összetörni! – gondolta
magában.
Léonie megfontolt léptekkel, kecsesen haladt lefelé a széles
lépcsőházban, amit ezen az estén a falmélyedésekbe állított
hosszú gyertyákkal kivilágítottak. Odalent a hallban a kandalló
előtt várakoztak az urak. Őkegyelmessége társasága körében
lila szaténkabátban pompázott; Lord Rupert nagyon dús
csipkével díszített halványkék kabátot és elegáns, virágos
mellényt viselt; Marling vörösesbarnát; Davenant
gesztenyebarnát. Léonie a lépcső tetején megállt, kitárta
legyezőjét.
– Tessék rám nézni! – szólt feddőn.
Az urak a hangra hátrafordultak és meglátták, ahogy ott áll a
kecses alak, két oldalt gyertyáktól megvilágítottan, rendezett
fürtjeitől a gyémántokkal kirakott cipősarokig, talpig fehérben:
vállát szabadon hagyó fehér brokátruha, fehér csipke alsóruha,
mellénél, kezében fehér rózsa. Csak szeme mély, szikrázó kék,
megnyílt ajka cseresznyepiros, arca enyhén piruló.
– Gyönyörű! – szólt Rupert döbbent csodálkozással. –
Istenemre… gyönyörű!
Őkegyelmessége előlépett, a lépcső aljához sétált, és kezét
nyújtotta.
– Jer, ma belle!
Léonie leszaladt hozzá. A herceg mélyen meghajolt,
megcsókolta a kezét, mire Léonie elpirult és kecsesen
meghajolt.
– Szép vagyok, Monseigneur? Lady Fanny azt mondta, hogy
szép vagyok, és nézze, Monseigneur, ezt a hajtűt kaptam tőle,
és Rupert virágot… nem, legyezőt küldött. M. Davenant küldte
a virágot, és M. Marlingtól ezt a szép gyűrűt kaptam! –
könnyed léptekkel ment a férfiakhoz, akik csak álltak és
nézték. – Mindannyiuknak nagyon köszönöm. Rupert, nagyon
fess vagy ma este! Sosem láttalak még ennyire… ápoltnak és
elegánsnak. Tout à fait beau!88
Lady Fanny lépdelt lefelé a lépcsőn.
– Nos, Justin? Sikerült eleget tennem az elvárásaidnak?

88
fr.: Egészen szép (csinos)
 – Kedves húgom, túltettél magadon – felelte a herceg a ladyt
szemlélve. – A te toilette-ed sem hagy maga után semmi
kívánnivalót.
– Ó! – szólt a lady vállat vonva. – Ma igazán jelentéktelen
vagyok.
– Ön très grande dame,89 kedvesem – felelte a herceg.
– Lehetséges – bólintott a hölgy. – Ez volt a szándékom.
Rupert felemelte lornyonját.
– Te mindig szépnek látszol, Fan; ezt a javadra írom.
A főbejárat mellett álló lakájok hirtelen glédába álltak.
– Nahát! Máris jönnek a vendégek? – kiáltott fel a lady. –
Jer, gyermekem! – szólt, és elindult a ház teljes hosszában
végighúzódó nagy bálterem felé.
Léonie elégedetten nézett körül.
– Voyons, ez tetszik! – mondta, azzal a legnagyobb kosár
virághoz ment és megszemlélte a finom szirmokat. – Nagyon
elegánsak vagyunk, ahogy a ház is. Monseigneur, Rupert ma
nagyon fess, ugye?
Avon végignézett magas, karcsú öccsén.
– Szépnek neveznéd? – kérdezte lassan, vontatottan.
– Az ördög vigyen el, Justin! – fröcsögött őlordsága.
Lakáj állt az széles ajtónál, sorolta a neveket. Rupert a
háttérbe vonult, Lady Fanny elindult előre.
Egy óra múlva Léonie úgy érezte, a ház tele van elegáns
hölgyekkel és urakkal. Vagy százszor hajolt meg, de még
mindig fülében csengett Lady Fanny hangja: „Az a
megtiszteltetés ért, hogy bemutathatom önnek Mademoiselle
de Bonnard-t, bátyám gyámleányát, madame.”
Az est legelején Avon odalépett mellé egy fiatalemberrel: a
fiatalember a legújabb divat szerint volt öltözve, mellén
érdemrendek, fején csodálatos paróka.

89
fr.: rendkívül előkelő/valódi nagyasszony
 – A gyámleányom, herceg – szólt Avon. – Léonie, Condé
herceg úr kérte, hogy mutassalak be neki.
Léonie nagyon mélyen meghajolt, Condé kezet csókolt neki.
– De hiszen a mademoiselle egyenesen ravissante!90 –
jegyezte meg halkan.
Léonie felegyenesedett a meghajlásból, félénken
mosolygott. Az ifjú herceg a szívére tette kezét.
– Mademoiselle, megtisztel az első tánccal?
Kedves fiúnak gondolta, semmi másnak. Elfogadta a karját,
és napsugaras mosollyal nézett rá.
– Szívesen, m'sieur. Ez az én bálom. Hát nem izgalmas?
Condé hozzászokott a nagyon unalmas elsőbálozókhoz, így
nagyon elbűvölte ez az őszinte öröm. A hegedűsök zenélni
kezdtek, a párok elfoglalták a helyüket Condé és Léonie
mögött.
– Muszáj nekünk előremenni? – kérdezte Léonie súgva.
– Igen, mademoiselle, természetesen! – mosolygott. – A
saját bálján ön jár elől.
Lady Fanny az ajtónál állt, megérintette Rupert karját.
– Kivel táncol a kicsi lány? A rendjelekről ítélve királyi
herceg lehet. Ki az?
– Az ifjú Condé – felelte Rupert. – Te nem ismerheted, Fan.
Még csak húsz-egynéhány éves lehet.
– Nahát! Hogyan érte el Justin, hogy ilyen korán itt legyen?
– szisszent fel a lady. – Ő viszi az első táncba! Léonie igazán
életrevaló! Nézd, hogy nevet az ifjú herceg! Ó, ne félj, Léonie
teljesen elbűvölte! – mondta, és megfordult, Avont kereste
tekintetével. – Justin, hogyan sikerült elérned, hogy Condé
ilyen korán itt legyen? Esküszöm, mágus vagy!
– Ezt jól kigondoltuk, ugye? – szólt őkegyelmessége. – Te
mutatod be De Brionne-nak. Éppen most érkezett. Ki az az ifjú
hölgy, akinek ezüstrózsák vannak a ruháján?

90
fr.: elbűvölő
 – Istenem, nem tudom! Olyan sok arc van, hogy sajnos nem
emlékszem minden esetben, hogy melyikhez milyen név
tartozik. Justin, Condé el van bűvölve! Egyetlen férfi sincs
ebben a teremben, aki ne sietne Léonie társaságát keresni,
miután látta, hogy a hercegre ilyen nagy hatást tett! Ó,
madame! – sietett el egy késői érkezőt üdvözölni.
– Azt hiszem, én inkább a kártyaszobába megyek, ott állok
helyt – jegyezte meg Rupert ártatlanul, és indulni készült.
– Ez teljesen szükségtelen – szólt őkegyelmessége, elállva
testvéröccse útját. – Hugh nagyon jól ellátja ott a feladatát. Te
Mademoiselle de Vauvallont viszed táncba.
– Ó, jaj! – nyögött fel Rupert, de elindult abba az irányba,
ahol Mademoiselle üldögélt.
Amikor Fannynak legközelebb ideje volt megfigyelni
Léonie-t, a kisasszony a kanapén ült egy ablakfülkében, és
fűszeres forralt bort ivott partnerével. Mintha nagyon is jól
érezték volna magukat. Fanny nagyon elégedetten nézte őket,
majd elkerülve a bemutatásért könyörgő fiatalemberek
csoportját, Brionne herceget vezette az ablakfülkéhez. Condé
herceg felállt és meghajolt.
– Ó, mademoiselle, kérem, feltétlenül szánjon rám egy
percet később! Mikor tud…?
– Találkozzunk valahol – szólt Léonie. – Tudom már! Ott, a
nagy pálma alatt… tíz perccel tizenegy után! – kacsintott. – Ez
olyan, mint egy kaland!
– Mademoiselle, ott leszek! – ígérte Condé nevetve. Fanny
előrelépett.
– A bátyám gyámleánya, m'sieur. M. de Brionne, Léonie.
Léonie letette a poharát, felállt, meghajolt. Homlokán apró
ráncok húzódtak. Fanny kérlelhetetlenül félrevonta Condé
herceget.
– Mademoiselle aggódik valamiért? – szólt De Brionne
visszaadva a hölgy poharát.
Léonie a herceg felé fordult és bájosan mosolygott.
 – M'sieur, nagyon ostoba vagyok. Nem emlékszem az ön
nevére. – De Brionne egy pillanatra megdöbbent.
Nemigen fordult elő, hogy fiatal hölgyek így szóljanak
Louis de Lorraine fiához. De képtelen volt ellenállni Léonie
elbűvölő tekintetének. Ráadásul, amivel Condé herceg
elégedett, azt De Brionne nyilván nem veszi sértésnek.
Viszonozta a mosolyt.
– Ön nemrégen van Párizsban, mademoiselle?
Léonie bólintott.
– Nem, m'sieur. Hadd gondolkozzam. Tudom már! Ön
Armagnac gróf úr fia… M. le Grand!
A herceget ez nagyon mulattatta. Valószínűleg soha nem
találkozott még olyan hölggyel, aki ilyen naivan tűnődött a
származásán. Jól akarta érezni magát és rájött, a kisasszony
tájékozódás céljából szeretné, ha megnevezne mindenkit, aki
csak elhalad mellettük.
– Voyons, m'sieur, ön mindenkit ismer! – jegyezte meg. –
Ön nagyon hasznos számomra. Most, kérem, azt mondja meg,
ki az, aki most Monseigneurrel táncol.
– Monseigneur?
– Igen, a herceg… az én… az én gyámapám.
– Ó! A hölgy Madame du Deffand.
– Valóban? – kérdezte Léonie igen figyelmesen nézve a
herceg partnerét. – Azt hiszem, gyámapám nagyon élvezi a
hölgy társaságát.
– Felettébb szórakoztató hölgy – felelte De Brionne
komoran. – Condé megmutatta önnek a nevezetes
személyeket?
– Nem… nem – felelte Léonie, arcán gödröcskékkel. –
Olyan sok más beszédtémát találtunk, m'sieur. Párbajokról
mesélt nekem, és arról, hogy milyen érzés királyi hercegnek
lenni.
De Brionne felnevetett.
– Ezt ön kérdezte tőle, mademoiselle?
 – Igen, m'sieur – felelte Léonie ártatlanul.
Az ajtónál Fanny mélyen meghajolt az éppen érkező
Penthièvre herceg előtt. A herceg gálánsán, elegánsan kezet
csókolt neki.
– Kedves Lady Fanny! Nagy izgalom hatja át az embert,
amikor megtudja, hogy az elbűvölő Lady Fanny visszatért!
– Ó, m'sieur! – mosolygott a lady, és kitárta legyezőjét.
Avon lépett oda hozzájuk, karján Madame du Deffand.
– Kedves Penthièvre, örülök, hogy itt üdvözölhetem.
– Mon cher Duc! Madame, votre serviteur!91 – hajolt meg. –
Mondja, Alastair, hol a gyámleánya, akiről mindenki beszél?
– A gyámleányom… nézzük csak, az előbb még De Brionne
társaságában volt. Nem, most az öcsémmel táncol. Fehér ruhát
visel, a hajában rózsa.
De Penthièvre végignézett a teremben lévőkön és meglátta
Léonie-t, aki éppen kecsesen lépkedett Rupert körül. Keze
magasba tartva, lába elegáns spiccben, és nevetett.
– Ó! – szólt Penthièvre. – A mi elsőbálozóink rizsporos
fürtjeiket fogják tépkedni, herceg!
Egyre nagyobb lett a tömeg. Kicsit később a büféterem felé
tartó Lady Fanny a hallban találkozott férjével, és sugárzó
arccal megjegyezte: – Drága szerelmem! Micsoda siker! Láttad
a gyermeket? De Penthièvre táncolt vele, és Condé is! Hol van
Justin?
– A kis szalonba ment. Elégedett vagy, édesem?
– Elégedett? Párizs hetekig csak erről a bálról és Léonie-ról
fog beszélni. Szavamra, gondoskodom róla, hogy így legyen! –
azzal elsietett a büfészobába. Ott is tömeg volt. Léonie vidám
csodálók körében állt. Fanny a szárnyai alá vett egy
magányosan álldogáló hölgyet és magával vitte, hogy alkalmas
lovagot keressen neki.
A kártyaszobában a herceg legújabb szeszélyéről beszéltek.

91
fr.: Hercegem! Madame, szolgálatára
 – Mon Dieu, Davenant, micsoda szépség! Milyen színek!
Milyen csodálatos a szeme! – kiáltott fel Lavoulère. – Ki ez?
D'Anvau lovag megelőzte Hugh-t a válasszal.
– Ó, Satanas nagyon büszke a kisasszonyra. Ez teljesen
világos.
– Megvan rá az oka – jegyezte meg Marrignard a kockavető
pohárral játszadozva.
– Nemcsak szép, de szellemes is! Azok közé a szerencsések
közé tartozok, akiknek kezet nyújtott. Condé nagyon el van
bűvölve tőle.
A lovag Hugh-ra nézett.
– Hasonlít valakire. Nem tudom, kire, de valakire nagyon
hasonlít. Ezen törtem a fejemet, de nem jut eszembe.
– Igen, valóban – bólintott Lavoulère. – Amikor
megpillantottam, rögtön bevillant, hogy találkoztam már vele.
Lehetséges, hogy ez így van, Davenant?
– Teljességgel lehetetlen – felelte Hugh hevesen. – Csak
nemrégen jött Angliából.
Erre a szomszédos kártyaasztalnál lansquenet-t játszó
Madame de Marguery is felfigyelt.
– De biztosan francia? Kik a szülei?
– Nem tudom, madame – felelte Hugh az igazat. – Mint
tudja, Justin nem beszédes ember.
– Ó! – kiáltott fel madame. – Nagyon szeret titokzatosságot
teremteni! Mindannyiunkat kíváncsivá akar tenni. Ez a naiv
ártatlanság biztosítja a kisasszony sikerét. Bárcsak az én
lányaimban meglenne!
Közben Lady Fanny elküldte Rupertet, hogy hozza el
Léonie-t a büféteremből. A kisasszony Rupert karján érkezett
és vidáman nevetett.
– Madame, a fenséges úr azt mondta, hogy csillagszemem
van, egy másik úr pedig kijelentette, hogy szemem egy sugara
átdöfte a testét és…
 – Ejnye, gyermekem! – szólt a lady. – Ne mondd ezt itt el
nekem. Bemutatlak Madame de la Roque-nak. Gyere!
Ám Léonie éjfélkor kiosont a bálteremből; a hallba tartott.
Condé herceg az egyik szalonból érkezett. Ott találkoztak.
– A kis pillangó! Kerestem önt, mademoiselle, de nem
találtam.
Léonie mosolygott rá.
– Kérem, m'sieur, látta Monseigneurt?
– Tucatnyi monseigneurt láttam, kicsi pillangó! Melyiket
akarja?
– Az én monseigneurömet – felelte Léonie. – Avon
hercegét, természetesen.
– Ó, a legtávolabbi szalonban van, mademoiselle. Én nem
felelek meg önnek?
A kisasszony tagadón ingatta fejét.
– Nem, m'sieur. Őt akarom.
Condé herceg megfogta a kisasszony kezét és rámosolygott.
– Ön kegyetlen, tündérhercegnő! Azt hittem, egy kicsit
kedvel engem.
– Ó, igen. Nagyon is kedvelem – biztosította Léonie. – De
most Monseigneurt akarom.
– Akkor azonnal idehozom önnek – felelte Condé gálánsán.
– De nem! Én megyek hozzá, m'sieur. Kérem, kísérjen oda!
Condé rögtön felajánlotta a karját.
– Most egy kicsit kedvesebb, mademoiselle! Ez a
monseigneur elviszi önt Versailles-ba, ugye?
– Igen, azt hiszem. Ön is ott lesz? Kérem, m'sieur!
– Ó, bizonyosan ott leszek. Ugye találkozunk Madame de
Longchamp estélyén is?
– Nem tudom. Azt hiszem, nagyon sok bálra megyek, de
Monseigneur még nem mondta, melyekre. Ó, itt is van! –
Elengedte Condé karját és oda szaladt, ahol őkegyelmessége
állt. – Monseigneur, már kerestem önt. A herceg úr ide kísért.
Nagyon köszönöm, m'sieur! – mondta, és barátságosan kezet
nyújtott. – Most ugye megy és táncol… valakivel! Ó, nem
tudom a neveket!
Condé megcsókolta a kis kezet.
– Elhozza az udvarba, herceg úr?
– A jövő heti fogadásra – felelte őkegyelmessége.
– Akkor elégedett vagyok – felelte Condé, azzal meghajolt
és távozott.
A herceg kissé csodálkozva nézett le gyámleányára.
– Elég kurtán küldöd el a királyi fenségeket, kicsim!
– Ó, Monseigneur, nagyon fiatal, és nagyon hasonlít
Rupertre! Ugye nem sértődött meg?
– Nem tűnt sértődöttnek – felelte a herceg. – Mit szeretnél
tőlem, gyermekem?
– Semmit, Monseigneur. Csak úgy gondoltam, megkeresem.
– Fáradt vagy, kicsikém – szólt, azzal egy kanapéhoz
vezette. – Üljünk le egy kicsit nyugodtan.
– Igen, Monseigneur. Nagyon szép ez a bál. Sok nagy
emberrel táncoltam, és mind nagyon kedves volt velem.
– Ezt örömmel hallom, gyermekem – felelte a herceg
komolyan. – Tetszik neked a herceg?
– Ó, ő fort amusant!92 Sok mindent mesélt nekem az
udvarról, Monseigneur, és elmagyarázta, hogy ki kicsoda… ó,
nem! Az M. de Brionne volt. Attól tartok, egyszer
nyelvbotlásból azt mondtam a hercegnek, hogy „Áh!”, és
nevetett. És táncoltam Ruperttel… és, ó, Monseigneur,
táncoltam M. d'Anvau-val is! Azt mondta, biztos benne, hogy
már találkoztunk valahol – mondta, és tekintette csillogott,
táncolt. – Azt akartam neki mondani, hogy „igen, m'sieur.
Egyik este én vittem bort önnek a Vassaud-ban.”
– Őszintén remélem, hogy ezt nem mondtad, gyermekem.

92
fr.: nagyon szórakoztató
 – Ó, nem, nagyon diszkrét voltam, Monseigneur. Azt
mondtam: „Uram, nem gondolom, hogy korábban lett volna
szerencsém találkozni önnel.” Ez egyáltalán nem igaz, ugye?
– Nem baj, gyermekem, nagyon is megfelelő választ adtál.
És most bemutatlak egy nagyon régi barátomnak, aki beszélni
óhajt veled. Jer, gyermekem!
– Qui est-ce?93 – kérdezte Léonie.
Lassan, sétálva haladtak a szalonokon át a hall felé.
– M. de Richelieu, gyermekem. Legyél vele nagyon
udvarias!
– Igenis, Monseigneur – felelte engedelmesen, és fejet
hajtott egy előkelő úrnak, aki mosollyal kívánta felhívni
magára figyelmét. – Ma este mindenkivel nagyon udvarias
voltam. Kivéve Ruperttel, természetesen.
– Ez magától értetődik – jegyezte meg őkegyelmessége, és a
kisasszonyt a bálterembe vezette.
A bálterem másik végében előkelő középkorú úr állt a
kandalló mellett; élénk beszélgetést folytatott egy a maga
módján szép, meglehetősen telt hölggyel. Avon megvárta, míg
mások is e hölgy köré gyűlnek, aztán előrelépett.
Richelieu meglátta, elindult felé.
– Ó, Justin, az ígért bemutatás! Milyen gyönyörű gyámolt!
Léonie felemelte kezét Avon karjáról és meghajolt.
Richelieu is meghajolt a kisasszony előtt, és megsimította a
felé nyújtott kezet.
– Gyermekem, irigylem Justint. Justin, menj el! Nagyon jól
tudok vigyázni a mademoiselle-re magam is.
– Kétség sem fér hozzá – jegyezte meg őkegyelmessége,
azzal elindult, hogy megkeresse Lady Fannyt.
A hallban Armand de Saint-Vire kapta el a karját.
– Barátom, ki ez a lány? – kérdezte igen élénken. – Kértem,
hogy mutassanak be neki és Milady Fanny volt oly szíves, és

93
fr.: Ki ez?
megtette ezt. Beszéltem a kis tündérrel… mon Dieu, qu'elle est
jolie!94 És mindvégig azt kérdezgettem magamban: Ki ez? Ki
ez?
– És megtaláltad magadban a választ? – érdeklődött
őkegyelmessége.
– Nem, Justin, nem. Ezért kérdelek téged.
–A gyámleányom, kedves Armand – felelte
őkegyelmessége mosolyogva, és továbblépett, amint
Mademoiselle de la Vogue közeledett.
Fanny a büféteremben volt Davenanttal. A lady intett
Justinnak, amint belépett a helyiségbe.
– Sikerült egy szusszanásnyi időre megállnom – jelentette ki
vidáman. – Szavamra, Justin, rengeteg fiatalt bemutattam
egymásnak, és egyikük nevére sem emlékszem. Hol van
Léonie?
– Richelieu-vel – felelte a herceg. – Nem, Fanny, nem kell
megriadnod. Megesküdött, hogy udvarias lesz. Hugh, az isten
küldött téged nekem ma este.
A lady legyezni kezdte magát.
– Mindannyian dolgoztunk egy kicsit. Az én szegény
Edwardom a főrendi özvegyekkel kártyázik, és Rupert alig
tette be a lábát a kártyaszobába.
– Te dolgoztál közülünk a legtöbbet – mondta Hugh.
– Ó, de rendkívüli módon élveztem! Justin, megszámolni
sem tudom, hány fiatal úr udvarolt Léonie-nak. Condé azt
mondja, el van bűvölve tőle. Hát nem vagyok kitűnő
gardedám? Ha Léonie-t mutattam be másoknak, ötvenévesnek
éreztem magamat… igen, Hugh, így van… De amikor
viszontláttam Raoul de Fontanges-t… ó, akkor megint olyan,
mint tizenéves koromban! – mondta a mennyezet felé pillantva.
Ám a vendégek már távozni kezdtek, és végre ismét
magukban lehettek a hallban, fáradtan, de diadalmasan.

94
fr.: Milyen gyönyörű
 Rupert feltűnően ásított.
– Istenem, micsoda este volt! Burgundit, Hugh? – több
pohárral töltött. – Fan, elszakadt a csipkéd.
Fanny lerogyott egy székbe.
– Ó! Azt sem bánom, ha cafatokra szakadt. Léonie,
kicsikém, nagyon fáradtnak tűnsz! Ó, szegény Edward, nagyon
nemes lélekre vall, hogy szórakoztattad az özvegyeket!
– Bizony! – szólt őkegyelmessége. – Köszönetet kell
mondanom neked, Edward. Fáradhatatlan voltál. Gyermekem,
nyitva tudod még tartani a szemedet?
– Igen, Monseigneur. Ó, madame, a fenséges úr azt mondta,
hogy csodálatos a ruhám!
– Ó! – szólt Rupert fejét ingatva. – Mit meg nem adnék, ha
megtudhatnám, hogy milyen voltál ezen az estén. Richelieu
udvarolt neked?
– Dehogy! – felelte Léonie meglepetten. – Hiszen elég öreg
ember!
– Ó, szegény Armand! – szólt őkegyelmessége. –
Könyörgök, ezt ne mondd neki, gyermekem!
– És senkinek sem, kicsikém! – egészítette ki őladysége. –
Még elterjedne Párizsban a hír! Nagyon zokon venné!
– Nos, ki udvarolt neked? – kérdezte Rupert. – Condé
hercegen kívül. Őt láttam.
– Nem udvarolt nekem, Rupert! Senki nem udvarolt – felelte
Léonie ártatlanul pillantva körül. – Csak azt mondta, hogy
tündérhercegnő vagyok. Igen, és azt mondta a szememről, amit
már említettem.
– Ha ez nem udvarlás… – szólalt meg Rupert, de meglátta
bátyja pillantását, és rögtön elhallgatott. – Ó, jaj, nagyon
ostoba vagyok. Nem szóltam semmit.
– Monseigneur, én végig azt hittem, hogy álom. Azt hiszem,
ha tudták volna, hogy apród voltam, nem lettek volna ilyen
kedvesek velem. Nem tartottak volna elég tiszteletre méltónak.
 Huszonhat

Léonie az udvarnál

A bál után valósággal özönleni kezdtek a meghívók az Avon-

házba. Több hölgy könyörgött, hogy Milady Fanny nézze el az
idő rövidségéből adódó kellemetlenségeket, de társaságát
óhajtanák ezen és ezen az estélyen, bálon, fogadáson,
kártyapartin. Fanny gondosan átolvasta a meghívókat, és
érezte, nagy diadalt aratott.
– Kedves Justin! – kiáltott fel. – Szavamra, három esténél
többet nem leszünk itthon. Itt van Madame du Deffand
meghívója… jövő hónapban estélyt ad. Ez itt de Meuilly
grófnőtől jött… bál. És küldött egyet Madame de Follemartin
is, szombatra! Ez pedig…
– Kérlek, kímélj meg a részletektől, Fanny! – szólt
őkegyelmessége. – Fogadd el vagy mondd le, ahogy neked
tetszik, de ne adj elénk listákat. Gyermekem, mi az a
kezedben?
Léonie jött tánclépésben, kezében egy csokor virág,
amelyhez névjegy volt illesztve.
– Monseigneur, hát nem csodálatos? Condé herceg küldte.
Azt hiszem, nagyon kedves hozzám!
Fanny a bátyjára nézett.
– Ha ez a kezdet, vajon hol lesz a vége?
– Attól tartok, hogy én az adósok börtönében végzem – szólt
az egyik kényelmes karosszékbe süppedt Rupert. – Tegnap
éjjel kerek kétszáz guinea és…
 – Rupert, ez felelőtlenség! – kiáltott fel Marling. – Miért
játszol ilyen nagy tétekben?
Rupert nem volt hajlandó válaszolni; figyelemre sem
méltatta a kérdést.
Davenant törte meg a kínos csendet.
– Azt hiszem, ez amolyan családi betegség. Rupert
természetesen semmirekellő alak.
– Ó, nem! – szólt Léonie. – Valóban nagyon együgyű és
meggondolatlan tud lenni, de nem semmirekellő! Monseigneur,
kérem, mondja meg, mit viseljek holnap Versailles-ban!
Madame azt mondja, hogy kéket, de inkább a fehér ruhámat
venném fel újra.
– Nem, gyermekem. Szinte botrányos lenne, ha kétszer
egymás után ugyanazt a ruhát viselnéd. Aranyszínt adunk rád,
és halványsárgát és a zafírt, amit korábban kaptál tőlem, és a
hajadat ne rizsporozzák be.
– Ó! – szólt Lady Fanny. – Miért, Justin?
Hugh a kandallóhoz ment.
– Azért, Justin, mert a ticiánvörös haj mindig is az egyik…
legfőbb szenvedélyed volt?
– Pontosan – hajtott fejet őkegyelmessége. – Milyen kitűnő
a memóriád, kedvesem!
– Nem értem – fejezte ki értetlenségét Fanny. – Ezt hogyan
kell érteni?
– Magam sem vagyok biztos benne – felelte Avon. –
Javaslom, kérdezd meg Hugh barátomat. Ő mindent tud.
– Nahát, milyen kellemetlen alak vagy! – szólt Fanny ajkát
csücsörítve. – Halványsárga… az jó lesz. Léonie, rendelnünk
kell egy aranyszínű ruhát Cerise-től; hallom, az most nagyon
divatos – mondta, és nagyon belemerült a divat taglalásába.

Lady Fanny, Avon és Rupert kísérte el Léonie-t Versailles-ba.

Marling és Davenant sem kedvelte az udvart, ezért nem voltak
hajlandók csatlakozni a társasághoz, úgy határoztak, hogy
inkább egy csendes estét töltenek el együtt, lejátszanak néhány
parti pikét, és a Londonból aznap érkezett legújabb Adventurert
böngészik át. Így aztán Léonie és kísérete magukra hagyta
őket, és egy könnyű hintón Versailles-ba mentek. Az utazás
emlékeket idézett fel Léonie-ban. Ott ült Lady Fanny mellett,
akinek szoknyája valósággal lebegett körülötte, és a szemben
ülő herceggel beszélt.
– Monseigneur, emlékszik, az előző alkalommal, amikor
Versailles-ba mentünk, ezt a láncot adta nekem? – kérdezte, és
megérintette a fehér keblén nyugvó zafírokat.
– Emlékszem, gyermekem. Arra is emlékszem, hogy a
visszaúton elaludtál és nem ébredtél fel.
– Igen, az igaz – bólintott. – Nagyon furcsa érzés ismét az
udvarba menni, így! – mutatott szoknyájára és kiterjesztette
legyezőjét. – A fenséges úr is ott volt Madame de Cacheron
estélyén tegnap, Monseigneur.
– Hallottam – felelte Avon, aki nem vett részt az
eseményen.
– És kétszer is táncolt ezzel az ifjú kisasszonnyal – jegyezte
meg Lady Fanny. – Ez határozottan illetlenség volt!
– Valóban – ismerte el Rupert. – Ha engem kérdeznek, azt
mondanám, hogy csak Léonie-t akarta látni, senki mást.
– Igen – jegyezte meg Léonie ártatlan őszinteséggel. – Ezt
nekem is mondta. Kedvelem – mondta Rupertnek, és komoran
nézett le rá.
– Nos, nem lenne szabad vele ücsörögnöd és isten tudja
miről beszélgetnetek – mondta tekintélyes hangon. – Amikor
táncba akartalak vinni, sehol sem találtalak.
Léonie grimaszt vágott.
– Azért beszélsz így, mert a legjobb ruhád van rajtad. Attól
fontos, nagy embernek érzed magadat. Tudom!
Rupert nevetésben tört ki.
 – Szavamra, ez nagyon jó! De nem tagadom, ez átkozottul
szép kabát – mondta, és gyengéd büszkeséggel szemlélte a
mély skarlátvörös kelmét.
– Nem olyan… nem olyan distingué,95 mint Monseigneur
szürke-rózsaszínje – jegyezte meg Léonie. – Monseigneur,
kivel fogok megismerkedni ma este?
– Nos, gyermekem, ha jól tudom, vagy egy tucat ismerősöd
lesz ott – jegyezte meg őladysége.
– Igen, madame, de úgy értem, új emberekkel.
– Ó, kielégíthetetlen! – mormogta Rupert. – Szavamra, a
hónap végére nagyon szép férfiszívgyűjteménye lesz!
– Találkozni fogsz a királlyal, gyermekem, és a királynővel
is, és valószínűleg a trónörökössel – felelte őkegyelmessége.
– És Madame de Pompadourral? Szeretném megismerni,
mert azt hallottam, hogy nagyon szép.
– Nagyon szép – felelte őkegyelmessége. – Találkozni fogsz
a kedvencével, de Stainville-lel, és az ifjú Condé herceggel, és
Eu gróffal is.
– Tiens! – fejezte ki örömét Léonie.
Versailles-ba érkezve Lady Fanny nyomában haladtak
felfelé a márványlépcsőn, egyenesen a Tükörgalériába. Léonie
körülnézett, felsóhajtott.
– Ó, jól emlékszem erre a teremre!
– Az ég szerelmére, gyermekem, ne mondj ilyet! –
könyörgött Fanny. – Te sosem jártál még itt. Ne halljak több
visszaemlékezést!
– Nem, madame – mondta Léonie pirulva. – Ó, itt van M. de
La Valaye!
La Valaye lépett oda hozzájuk beszélgetni. Kíváncsi
pillantásokat vetett Léonie-ra; rizsporozatlan haját nézte.
Rupert gyorsan a tömegbe vegyült, rokonlelket keresett; egy
ideig nem látták viszont.

95
fr.: előkelő
 Sokan megfordultak, hogy megnézzék Léonie-t.
– Dis donc96 – szólt de Stainville –, ki ez a szép vörös hajú
hölgy? Nem ismerem.
Barátja, de Sally egy csipet tubákot vett magához.
– Nem hallottad? – kérdezte csodálkozón. – Ő a legújabb
szépség. Avon gyámleánya.
– Ó! Róla hallottam – bólintott de Stainville. – Condé új
játékszere, ugye?
– Nem-nem, barátom – ingatta fejét De Sally igen hevesen.
– Condé új istennője!
Léonie meghajolt de la Roque hercegné előtt; de Stainville
meglátta Lady Fannyt.
– Ó, Alastair tehát elhozta bájos húgát! Madame, votre
serviteur!
Fanny megfordult.
– Nahát, ön az, m'sieur – üdvözölte és kezet nyújtott. – Ezer
éve nem láttam önt!
– Madame, az elmúlt évek egy csapásra eltűnnek, ha önre
nézek – mondta Stainville és kezet csókolt a hölgynek. – De
biztosan Étienne volt, és nem a hideg, m'sieur?
Lady Fanny a legyezője mögé bújt.
– Esküszöm, nem emlékszem, uram – felelte. – Kétségtelen,
hogy nagyon ostoba voltam… oly régen történt!
De Stainville félrevonta a hölgyet, és élénken beszélgetni
kezdtek a régi szép időkről. Avon észlelte, hogy húgát teljesen
leköti ez a beszélgetés, ezért elvonta Léonie-t csodálói egyre
növekvő köréből, hogy üdvözöljék vicomt d'Eu-t, aki éppen a
teremben haladt. Fanny hamarosan távozott de Stainville
mellől és csatlakozott Avonhoz. A gróf meghajolt előtte.
– Madame, gratulálhatok gyámleányához? – szólt és
ékszerekkel ékesített kezével Léonie felé mutatott, aki éppen

96
fr.: Mondja csak
egy félénk első bálozóval beszélgetett, akinek az ő bálján
mutatták be.
Fanny bólintott.
– Elnyerte a tetszését, m'sieur?
– Nem lehet másként, madame. Egyenesen éclatante!97 Az a
haj, azok a szemek! Succès énorme,98 meglátják, succès
énorme lesz – mondta, azzal meghajolt és egy barátjába
karolva sétált tovább.
Léonie visszatért Avonhoz.
– Monseigneur, a fiatalemberek olyan buták!
– Kétségtelenül, gyermekem. Ki volt az a sajnálatra méltó,
aki nemtetszésedet kiváltotta?
– M. de Tanqueville volt az Monseigneur. Azt mondja,
kegyetlen vagyok. De nem vagyok kegyetlen, ugye?
– Természetesen kegyetlen vagy, gyermekem – szólt Lady
Fanny. – Minden fiatal hölgynek kegyetlennek kell lennie. De
rigueur!99
– Áh! Ugyan! – fejezte ki egyet nem értését Léonie. –
Monseigneur, hol van a király?
– A kandalló mellett, gyermekem. Fanny, kísérd oda a
királyhoz.
Lady Fanny a legyezőjét rezgette.
– Elintézted, Justin?
– Természetesen, kedvesem. Már várnak.
Így hát Fanny végigvezette Léonie-t a termen, mélyen
meghajolt Őfelsége előtt, aki örömmel volt kegyes és szívélyes.
Őfelsége mögött a trónörökös állt, és még néhány úr, köztük
Condé herceg. Léonie látta, hogy Condé nézi, csak nézi és
arcán megjelentek a pajkos gödröcskék. Őfelsége gratulált
Lady Fannynak mademoiselle de Bonnard-hoz; a királynő

97
fr.: ragyogó
98
fr.: óriási sikere
99
fr.: kötelező
dicséretet súgott szépségéről, és a lady már tovább is lépett,
hogy helyet adjon a következő bemutatandónak.
– Bon! – szólt Léonie. – Most már beszéltem a királlyal. –
Azzal ragyogó tekintettel fordult Avonhoz. – Monseigneur,
ahogy mondtam! Olyan, mint a pénzérméken.
Ekkor Condé lépett oda hozzá és Lady Fanny diszkréten
visszahúzódott.
– Ó, Tündérhercegnő, szívünkben lángol ma este!
Léonie a hajához kapott.
– Ó, egyáltalán nem szép dolog öntől, hogy a vörös hajamat
szóba hozza.
– Vörös?! – kiáltott fel Condé. – A réz színe, hercegnő. A
szeme olyan kék, mint az ibolya, amelyet a keblén visel. Mint a
fehér rózsa, amellyel elbűvölt és az arany rózsa, amellyel
megerősíti rajtam varázsát.
– M'sieur – szólt Léonie komolyan – M. de Tanqueville
beszél így. Ez pedig egyáltalán nem tetszik nekem.
– Mademoiselle, a lábainál heverek! Mondja, mit tehetnék,
hogy visszanyerjem kegyét?
Léonie elgondolkodón nézett rá. Condé felnevetett.
– Oh là là! Valami nagy, lovagias kalandnak kell lennie,
enfin?100 – szólt, és tekintete valósággal táncolt.
– Ó, csak olyan nagyon szomjas vagyok, m'sieur –
panaszolta.
Egy úriember, aki tőlük néhány lépésre állt, csodálkozva
nézett rá és odafordult a barátjához.
– Mon Dieu, hallottad ezt, Louis? Ki ez a szépség, akinek
van mersze frissítőért küldeni Condé herceget?
– Nahát, te nem tudod? – kiáltott fel a barátja. – Ő
Mademoiselle de Bonnard, az angol herceg gyámleánya!
Nagyon eredeti hölgy, és Condé valósággal el van bűvölve a
szokatlan viselkedésétől.

100
fr.: végre
 Condé a karját nyújtotta Léonie-nak. Együtt mentek a
szomszédos szalonba, ahol a herceg egy pohár mandulalikőrt
adott a kezébe. Negyed órával később Lady Fanny még ott
találta őket; élénk beszélgetést folytattak éppen. Condé próbált
Léonie épülésére elmagyarázni egy vívótrükköt, lornyonját
használva tőrként.
– Nahát, gyermekem, miket nem cselekszel? – korholta a
lady. Meghajolt a herceg előtt. – M'sieur, könyörgök, ne
hagyja, hogy kimerítse önt!
– De nem fárasztom ki, madame, igazán nem! – szól Léonie.
– Ő is szomjas volt. Ó, itt van Rupert!
Rupert lépett be d'Anvau lovag társaságában. Amikor a
lovag meglátta Léonie-t, szemöldöke megrándult.
– Ki? Ki? Ki? M'sieur, on vous demande.101
Condé intett neki, hogy húzódjon félre.
– Mademoiselle, az ígért jutalom?
Léonie kedvesen mosolyogva átadta neki a mellét díszítő
ibolyacsokrot. Condé megcsókolta előbb a kezét, aztán a
virágokat, és az ibolyát kabátjára tűzve ment vissza a terembe.
– Nahát! – szólt Rupert meglepetten. – Szavamra…!
– Gyere, Rupert! – szólította Léonie. – Kísérj el, keressük
meg Madame de Pompadourt.
– Nem, kisasszony, azt nem! – felelte az ifjú lord könnyed
udvariassággal. – Ebben a pillanatban menekültem ki ide
d'Anvau úrral. Gyötrelmesen unalmas a társaság odabent!
– Gyermekem, szükségem van rád! – szólt Fanny, azzal
visszakísérte a terembe és kedves barátnője, Madame de
Vauvallon gondjaira bízta a lányt, míg ő maga elment
megkeresni Avont.
Nagy sokára találta meg az ökörszem szalon közelében,
Richelieu és Noailles herceg társaságában. Amint meglátta
húgát, rögtön hozzá lépett.

101
fr.: önt kérik
 – Fanny, hol az én gyermekem?
– Clothilde de Vauvallon vigyáz rá. Justin, odaadta Condé
hercegnek az ibolyacsokrát, és a herceg viseli! Hova fog ez
vezetni?
– Sehová, kedvesem – felelte őkegyelmessége nyugodtan.
– De Justin, nem helyes így behálózni egy királyi fenséget!
A túl nagy kegy kimutatása legalább olyan rossz, mintha
egyáltalán nem mutatnának kegyességet iránta.
– Könyörgök, ne izgasd fel magadat emiatt, kedvesem.
Condé nem szerelmes a gyermekbe, és ő sem belé.
– Szerelem! Ugyan! Remélem, tényleg nincs erről szó. De
ez a kokettálás és…
– Fanny, néha nagyon vak vagy. Condé nagyon jól
szórakozik. Ennyi és nem több.
– Hát jó – felelte a hölgy, és vállat vont. – Most mi legyen?
Őkegyelmessége lornyonjával végigpásztázta a termet.
– Most, kedvesem, az a kívánságom, hogy Léonie-t mutasd
be Madame de Saint-Vire-nek.
– Miért? – kérdezte a lady feszült figyelemmel.
– Ó, mert úgy vélem, a grófnét érdekli – felelte
őkegyelmessége mosolyogva.
Amikor Lady Fanny a kérésnek megfelelően Léonie-t
odavezette Madame de Saint-Vire-hez, a grófné ujjai
megfeszültek legyezőjén, és a púder nem volt elég, hogy
elrejtse sápadását.
– Madame! – szólt Lady Fanny, akinek figyelmét nem
kerülte el a megfeszülő kéz és a gyors lélegzetvétel sem. – Oly
régen nem láttuk egymást! Remélem, jól van!
– Nagyon jól vagyok, madame. Ön a… a bátyjával van
Párizsban? – kérdezte a hölgy; érezhetően nehezére esett a
beszéd.
– Igen, e gyermek gardedámja vagyok! Hát nem
nevetséges? Bemutatom a bátyám gyámleányát. Mademoiselle
de Bonnard, Madame de Saint-Vire! – mondta, azzal
hátralépett.
A grófné önkéntelenül kezét nyújtotta.
– Gyermekem… – mondta, és hangja megremegett. –
Kérlek, üljünk le egy kicsit! – azzal Fannyhoz fordult. –
Madame, majd én vigyázok rá… Szeretnék… szeretnék
beszélgetni vele.
– Szívesen! – felelte Fanny, és rögtön elsétált.
Léonie ott maradt; anyját nézte. A grófné megfogta a kezét,
megpaskolta, megsimogatta.
– Gyere, kicsim! – hebegte. – Ott egy szófa a fal mellett.
Velem maradsz… pár… pár percig?
– Igen, madame – felelte Léonie udvariasan, és nem értette,
miért olyan izgatott ez a sápadt hölgy. Egyáltalán nem tetszett
neki, hogy ha kis időre is, de Saint-Vire feleségével kell
maradnia, ám odasétált vele a kanapéhoz, és leültek.
Madame mintha nem tudta volna, mit mondjon. Csak fogta
Léonie kezét és nézte a lányt.
– Mondd csak, chérie – szólalt meg végre. – Te… te boldog
vagy?
Léonie nagyon meglepődött.
– Igen, madame. Természetesen boldog vagyok!
– Az az ember… – szólt a grófné, aztán elhallgatott, míg
zsebkendőjét ajkához szorította –, az az ember… jó hozzád?
– Monseigneur, a gyámapám, madame? – kérdezte Léonie
feszélyezetten.
– Igen, petite, igen. Ő.
Madame keze megremegett.
– Naturellement. Nagyon jó hozzám – felelte Léonie.
– Ó, megsértődtél, de valóban, valóban… gyermekem, te
olyan fiatal vagy! Én… én az anyád lehetnék – mondta, és
meglehetősen hosszan nevetett. – Ugye nincs ellenedre, ha
mondok neked valamit, ugye? Ő… a gyámod… nem jó
ember… és te… te…
 – Madame… – szólt Léonie, és elhúzta a kezét. – Remélem,
megérti… nem akarok udvariatlan lenni önnel… de nem
hagyom, hogy így beszéljen Monseigneurről.
– Ennyire rajongsz érte?
– Igen, madame, de tout mon coeur102 szeretem.
– Ó, mon Dieu! – suttogta Madame. – És ő… ő szeret téged?
– Ó, nem! – felelte Léonie. – Legalábbis nem tudom,
madame. Csak nagyon kedves velem.
A grófné a lány arcát pásztázta tekintetével.
– Jól van – sóhajtott fel. – Mondd, gyermekem, milyen
régóta élsz vele?
– Ó… ó, depuis longtemps!103 – felelte Léonie könnyedén.
– Gyermekem, ne kelts bennem kellemetlen érzést! Én… én
nem árulom el a titkaidat! Hol talált rád a herceg?
– Bocsásson meg, madame. Elfelejtettem.
– Ő mondta neked, hogy felejtsd el! – szólt a grófné furcsa
hirtelenséggel. – Így van, ugye?
Ekkor valaki odalépett a kanapéhoz, ahol ültek; madame
kissé mintha összehúzta volna magát… és elhallgatott.
– Örülök, hogy viszontláthatom, mademoiselle – szólt Saint-
Vire. – Remélem, jó egészségnek örvend.
Léonie kissé oldalra hajtotta a fejét.
– M'sieur? – szólt közömbös hangon. – Ah, je
mesouviens!104 Saint-Vire gróf úr! – azzal a grófnéhoz fordult.
– Találkoztam a gróf úrral… el is felejtettem, hogy hol. Ó,
igen… Egy Le Dennier nevű faluban, Le Havre közelében,
madame.
Saint-Vire láthatóan elkomorult.
– Nagyon jó a memóriája, mademoiselle.
Léonie egyenesen a szemébe nézett.

102
fr.: teljes szívemből
103
fr.: már hosszú ideje
104
fr.: emlékszem már
 – Igen, m'sieur. Embereket sosem felejtek el… soha!
Alig tízlépésnyire tőlük Armand de Saint-Vire úgy állt,
mintha földbe gyökerezett volna a lába.
– Nom d'un nom, d'un nom, d'un nom!105 – hebegte.
– Ezt a kifejezést sosem tartottam nagyra – szólt egy lágy
hang a háta mögül. – Nincs benne… nincs benne erő.
Armand hirtelen megfordult. Avon állt vele szemben.
– Barátom, most pedig megmondod nekem, ki ez a
Mademoiselle de Bonnard!
– Kétlem – felelte őkegyelmessége egy csipet tubákot véve
magához.
– De nézz rá! – szólt Armand sürgetőn. – Hiszen ez Henri!
Most, hogy egymás mellett látom őket, teljesen olyan, mint
Henri!
– Gondolod? – kérdezte őkegyelmessége. – Szerintem
sokkal szebb, mint a kedves gróf úr, és sokkal kifinomultabb.
Armand megragadta a herceg karját.
– Ki… kicsoda ez a Mademoiselle de Bonnard?
– Kedves Armand. Egyáltalán nem áll szándékomban ezt a
tudtodra adni, ezért kérlek, ne rángasd oly hevesen a karomat –
mondta, azzal leemelte Armand kezét a ruhaujjáról és
kisimította a finom szatént. – Így. Azt tanácsolom neked,
barátom, hogy a gyámleányommal kapcsolatban vak és süket
légy.
– Értem – felelte Armand igen kutakodón szemlélve
beszélgetőtársát. – Bárcsak tudnám, milyen játszmát játszol. Az
ő lánya, Justin! Meg mernék esküdni rá!
– Sokkal jobb lenne, ha nem tennél ilyet, kedves barátom –
figyelmeztette őkegyelmessége. – Hagyd, hogy végigvigyem
ezt a játékot. Nem fogsz csalódni.
– De nem értem! El sem tudom képzelni, mit tervezel…

105
fr.: A neve a név
 – Akkor könyörgök, ne is próbálkozz ezzel, Armand!
Mondtam, hogy nem fogsz csalódni.
– Némának kell lennem? Ostobának tetetnem magamat? De
hiszen hamarosan egész Párizs erről fog beszélni!
– Én is így gondolom – ismerte el őkegyelmessége.
– Henrinak ez nem fog tetszeni – tűnődött Armand. – De
nem értem, hogyan árthatna ez neki. Na de te miért…
– Kedves barátom, a játszma bonyolultabb, mint gondolnád.
Hidd el nekem, jobb, ha te kimaradsz belőle.
– Nos… – szólt Armand az ujjába harapva. – Azt hiszem,
nyugodtan rád bízhatom, hogy Henri dolgában azt tégy, amit
jónak látsz. Te is úgy a szívedbe zártad, mint én, ugye?
– Majdnem – felelte őkegyelmessége és lassan odasétált a
kanapéhoz, ahol Léonie ült. Meghajolt Madame de Saint-Vire
előtt. – Alázatos szolgája, madame. Ismét ebben a rendkívül
huzatos szalonban találkozunk. Kedves gróf úr! – hajolt meg
Saint-Vire előtt. – Felújította ismeretségét gyámleányommal.
– Mint látja, herceg.
Léonie felállt, őkegyelmessége mellé lépett. A herceg
megfogta a kezét, és kissé gúnyosan nézett a grófnéra.
– Abban az örömben lehetett részem, hogy egy hónapja a
lehető legváratlanabb helyen találkoztam az én nagyon kedves
barátommal, az ön hitvesével, madame. Mindketten… jól
emlékszem… elveszett kincset kerestünk. Furcsa véletlen,
nemdebár? Sajnálatos, de úgy tűnik, ebben a gyönyörű
országban szánalmas gazemberek is vannak – mondta, azzal
elővette tubákos szelencéjét és elégedetten szemlélte, hogy a
gróf elvörösödik.
Ekkor de Valmé vikomt lépett oda hozzájuk; széles
tenyerével ásítást fojtott el.
– Ön olyan elbűvölő, fiam – hízelgett Avon.
A grófné hirtelen felállt; legyezőjének egyik pálcája
megroppant a nyugtalan ujjak alatt. Ajka hangtalanul mozdult;
férjére pillantott, tekintetük találkozott. Mozdulatlanul állt.
 A vikomt meghajolt a herceg előtt és csodálattal nézte
Léonie-t.
– Alázatos szolgája, herceg úr – szólt és Saint-Vire felé
fordult. – Bemutatna, apám?
– A fiam, Mademoiselle de Bonnard! – szólt Saint-Vire
nyersen. Léonie figyelmesen nézte a vikomtot, és meghajolt
előtte.
– Még mindig nem érzi jól magát a társaságban, vikomt? –
kérdezte Avon tubákos szelencéjét babrálva. – Jól emlékszem,
hogy a vidék… és a gazdálkodás után vágyódik?
A vikomt elmosolyodott.
– Ó, m'sieur, kérem, ne beszéljen erről a bolondos
vágyamról. Az igazság az, hogy a szüleimet ez elszomorítja.
– Pedig egészen… dicséretes ambíció – mondta Avon
lassan, vontatottan. – Reméljük, hogy egy napon valóra
válthatja ezt a vágyát.
Biccentett, karját nyújtotta Léonie-nak és elsétált vele a
hosszú teremben.
Léonie ujjai erősen szorították kabátja ujját.
– Monseigneur, emlékszem! Egy pillanat alatt eszembe
jutott!
– Micsoda, gyermekem?
– Az a fiatalember. Monseigneur, találkoztunk már vele,
amikor apród voltam és nem jutott eszembe, kire emlékeztet.
De most eszembe jutott! Olyan, mint Jean! Nevetséges, ugye?
– A lehető legnevetségesebb, ma fille. Kérlek, ezt soha
senkinek ne említsd.
– Nem, Monseigneur, természetesen nem. Tudja, már
nagyon diszkrét vagyok.
Avon meglátta a távolban Condé herceget – kabátján az
ibolyacsokorral –, és halványan elmosolyodott.
– Nem tudtam, gyermekem, és eleddig a diszkréció
legkisebb jelét sem sikerült felfedeznem benned, de lépjünk
ezen túl! Vajon hol lehet Fanny?
 – Penthièvre herceg úrral beszélget, Monseigneur. Azt
hiszem, a herceg kedveli… ó, nagyon is! Itt van! Nagyon
elégedettnek tűnik; szerintem M. de Penthièvre azt mondta
neki, hogy olyan szép, mint tizenkilenc éves korában volt.
Avon feltette lornyonját.
– Gyermekem, határozottan kezdesz tisztán látó lenni. Ilyen
jól ismered a húgomat?
– Nagyon kedvelem, Monseigneur – sietett Léonie
hozzátenni.
– Nem kétlem, ma fille – felelte a herceg, és Fannyt nézte,
aki éppen megállt egy pillanatra, hogy Raoul de Fontanges-zsal
váltson néhány szót. – Mindazonáltal felettébb meglepő.
– De Lady Fanny olyan kedves hozzám, Monseigneur!
Persze néha nagyo… – elhallgatott, bizonytalanul pillantott a
hercegre.
– Teljes mértékben egyetértek veled, gyermekem. Nagyon
esztelen tud lenni – jegyezte meg őkegyelmessége hűvös
nyugalommal. – Nos, Fanny, mehetünk?
– Éppen ezt akartam kérdezni tőled – felelte a hölgy. –
Micsoda tömeg! Ó, istenem, Justin, ha tudnád, miket mondott
nekem de Penthièvre az imént! Esküszöm, tetőtől talpig
elpirultam! Mit mosolyogsz? Kicsikém, mit mondott neked
Madame de Saint-Vire?
– Az a nő őrült – szólt Léonie meggyőződéssel. – Úgy
nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elsírja magát, és ez
egyáltalán nem tetszett nekem. Ó, itt van Rupert! Hol voltál,
Rupert?
Rupert széles mosollyal felelt.
– Szavamra, aludtam ott, a kis szalonban. Jól látom, végre
indulni készülünk? Istennek legyen hála!
 – Aludtál? Ó, Rupert! – kiáltott fel Léonie. – Nagyon
izgalmas volt! Szavamra, fort amusant!106 Monseigneur, ki az a
szép hölgy?
– Ó, gyermekem, La Pompadour! – súgta Fanny. –
Bemutatod neki, Justin?
– Nem, Fanny. Nem mutatom be – közölte őkegyelmessége
nyugodt hangon.
– Mily dölyfösség! – jegyezte meg Rupert. – Az ég
szerelmére, menjünk, mielőtt a fiatalurak megint Léonie köré
gyűlnek!
– Na de Justin, miért? – kérdezte a lady. – Nyilván meg fog
sértődni.
– Nem vagyok francia udvaronc – felelte őkegyelmessége. –
Ezért nem mutatom be gyámleányomat a király szeretőjének.
Úgy vélem, Léonie jól megvan a hölgy mosolyai és grimaszai
nélkül is.
– De Monseigneur, én szeretném…
– Gyermekem, remélem, nem akarsz vitába szállni velem.
– Persze hogy nem! – szólt Rupert, sotto voce.107
– Nem, Monseigneur. De szerettem volna…
– Hallgass, gyermekem! – szólt Avon, és az ajtó felé
vezette. – Elégedj meg azzal, hogy bemutattak a királyi
fenségeknek. Lehet, hogy nem olyan befolyásosak, mint La
Pompadour, de határozottan jobb származásúak.
– Az ég szerelmére, Justin! – hebegte Lady Fanny riadtan. –
Még meghallják!
– Gondolj ránk! – korholta Rupert. – Ha nem vigyázol, még
elpáholnak minket vagy kiűznek az országból.
Avon öccse felé fordult.

106
fr.: rendkívül mulatságos
107
ol.: tompa hangon
 – Ha úgy gondolnám, hogy a legkisebb esélye fennáll
annak, hogy téged elpáholnak, fennhangon kiáltanám ki e
megjegyzéseimet az egész egybegyűlt társaság előtt.
– Úgy érzem, egyáltalán nincs humoránál, Monseigneur –
szólt Léonie korholón. – Miért nem mutathat be La
Pompadournak?
– Azért, gyermekem – felelte őkegyelmessége –, mert a
hölgy… hmmm… nem tiszteletreméltó.
 Huszonhét

Madame de Verchoureux keze

És akkor Párizs beszélni kezdett. Előbb suttogva, aztán egyre

nyíltabban. Párizsnak eszébe jutott egy régi-régi botrány, és azt
terjesztette, hogy az angol herceg a múlt sérelmeit
megbosszulandó örökbe fogadta Saint-Vire balkézről született
lányát. Párizs úgy gondolta, hogy Saint-Vire grófot nagyon is
dühíti, hogy sarja a legnagyobb ellensége kezén van. Aztán
Párizs csodálkozni kezdett, vajon mi az angol herceg szándéka
Mademoiselle de Bonnard-ral, és e rejtély megoldását nem
találta. Párizs a fejét ingatta és csak arra jutott, hogy Avon útjai
kifürkészhetetlenek és talán ördögien gonoszak, kajának,
kegyetlenek is, mindenesetre rendkívül bonyolultak.
Eközben Lady Fanny végiglátogatta a várost Léonie-val és
gondoskodott arról, hogy ebben a szezonban társasági
tevékenysége ne legyen könnyen feledhető. Léonie nagyon
élvezte mindezt, és Párizs még nagyobb örömét lelte benne.
Reggelente kilovagolt Avonnal. Csodálói pedig két pártra
szakadtak; az egyik párt határozottan azon a véleményen volt,
hogy az isteni Léonie a nyeregben a legcsodálatosabb; a másik
párt határozottan állította, hogy a bálteremben nincsen párja.
Egy lobbanékony fiatalember ebben a vitában párbajra hívott ki
egy másikat, de Hugh Davenant is jelen volt az esetnél, és
mindkét fiatal, forrófejű urat alaposan lehordta azért, hogy
Léonie nevét ilyen ügybe keverték, így a párbajból nem lett
semmi.
 Mások udvarolni próbáltak Léonie-nak, ami a kisasszonyt
felettébb bosszantotta, és lelkesedésüket rövid úton lehűtötte.
Amikor akart, tudott tiszteletet parancsoló lenni és imádói
megszégyenültek. A fiatalurak ily csalódottságáról tudomást
szerezve egyik este, amikor öltözködni segített Léonie-nak,
Lady Fanny megfeledkezett magáról és felkiáltott: – Ó,
gyönyörű vagy, kicsikém! Nahát, milyen hercegné leszel!
– Hercegné, madame? Hogyan lehetnék?
Lady Fanny előbb Léonie-ra nézett, aztán az asztalon heverő
új karkötőre.
– Ne mondd, hogy nem tudod, kicsi kincsem!
Léonie már remegett.
– Madame…!
– Ó, kedvesem, hiszen fülig szerelmes beléd, ezt az egész
világ látja. Láttam, ahogy kialakul ez a szerelem, és… édes
életem, hidd el, nincs senki, akit szívesebben fogadnék
sógornőmül, mint téged!
– Madame, ön… ön bizonyára téved!
– Tévedni? Én? Hidd el nekem, hogy jól olvasom a jeleket,
kedvesem! Sok éve ismerem már Justint, és sosem láttam
olyannak, amilyenné az utóbbi időben változott. Buta gyermek,
mit gondolsz, miért ajándékoz neked ennyi ékszert?
– Én… én a gyámleánya vagyok, madame.
– Ugyan! – legyintett a lady. – Még jobb! Mondd csak,
miért fogadott gyámleányává téged?
– Én… én nem tudom, madame. Én… nem gondoltam.
Lady Fanny újra megcsókolta.
– Tudd, hogy még ebben az évben hercegné leszel!
Léonie eltolta magától a hölgyet.
– Nem igaz! Kérem, ne mondjon ilyet!
– Micsoda hév! Mondd csak, van olyan férfi, akit jobban
szeretsz, mint egy bizonyos „Monseigneur”-t?
– Madame… – szólt Léonie két kezét összetéve. – Tudom,
nagyon tudatlan vagyok… hallottam az embereket beszélni,
tudom, miket mondanak; amikor olyanok, mint Monseigneur
feleségül vesznek… olyan hölgyeket, akik nem jó családba
születtek. Én csak egy fogadós húga vagyok. Monseigneur nem
vehet engem feleségül. Én… én nem is gondoltam erre.
– Én vagyok esztelen, hogy ilyen gondolatot ültettem a
fejedbe – mondta Lady Fanny látható lelkiismeret-furdalással.
– Madame, könyörgök, ezt ne mondja senkinek!
– Nem mondom, gyermekem, de mindenki látja, hogy Avon
nagyon odavan érted.
– Ne! Gyűlölöm önt, amikor így beszél!
– Ó, kedvesem, de hiszen nők vagyunk! Mit számít ez?
Hidd el nekem, Justinnak nem számít a pénz. Lehetsz
akármilyen alacsony származású, de ugyan mit törődik ezzel,
ha a szemedbe néz?
Léonie makacsul ingatta a fejét.
– Tudom. Nem vagyok ostoba, madame. Lealacsonyítaná
magát, ha feleségül venne. Jó származású hölgyet kell feleségül
vennie.
– Butaság, gyermekem! Ha Párizs kifogás nélkül elfogad
téged, miért ne fogadna el Avon is?
– Madame, Monseigneur nem szereti az alacsony
származásúakat. Sokszor hallottam ilyen megjegyzést tőle.
– Ne gondold, gyermekem – szólt Lady Fanny, és azt
kívánta, bárcsak jobban vigyázott volna a nyelvére. – Gyere,
hadd kössem be a szalagodat. – Léonie körül sürgölődött, aztán
a fülébe súgott: – Nem szereted őt, gyermekem?
– Ó, madame, madame, mindig is szerettem, de nem
gondoltam… amíg ön nem mondta, hogy…
– Ugyan, ugyan, kicsim! Könyörgök, ne sírj! Kivörösödik a
szemed!
– Nem érdekel, milyen a szemem – felelte Léonie, de
könnytelen zokogott és megengedte Lady Fannynak, hogy újra
bepúderezze az arcát.
 Amikor együtt lementek a lépcsőn, Avon a hallban várta
őket; a herceg láttán Léonie elpirult. Avon figyelmesen nézte.
– Mi bánt, kicsim?
– Semmi, Monseigneur.
A herceg könnyeden megcsippentette az állát.
– A te hercegi imádód gondolatára pirultál el, ma fille?
Léonie erre visszazökkent saját valójába.
– Ugyan! – felelte kissé gúnyosan.

Condé herceg nem jelent meg Madame de Vauvallon

fogadásán aznap este, de sokan mások csak azért voltak jelen,
hogy Léonie-val találkozzanak, és számos fiatalember abban a
reményben érkezett korábban, hogy táncot kérhessenek tőle.
Avon szokása szerint későn érkezett és Madame de Vauvallon
akinek nem voltak férjhez adandó korban levő lányai – nevetve
és gyötrődő legyintéssel fogadta.
– Barátom, rengeteg fiatalember van itt, akik nem hagytak
békén, míg meg nem ígértem nekik, hogy bemutatom ókét a
kicsikének! Fanny, Marchérand visszatért! Hadd keressek… oh
là là! Illetve inkább azt kellett volna mondanom, hogy hadd
válasszak… egy gavallért Léonie-nak, és máris elmondom
neked… micsoda botrány! Gyere, kicsikém! – azzal kézen
fogta Léonie-t, a szalonba vezette. – Párizs a lábai előtt hever!
Ha a lányaim idősebbek lennének, nagyon irigy lennék önre!
Nos, gyermekem, ki vigye először táncba?
Léonie körülnézett.
– Mindegy, madame. Nekem… Ó, ó, ó! – Elengedte a hölgy
kezét, és előreszaladt. – Milor' Merivale, Milor' Merivale! –
kiáltott vidáman.
Merivale rögtön megfordult.
 – Léonie! Hogy vagy, gyermekem? – szólt, azzal
megcsókolta a kisasszony kezét. Léonie valósággal ragyogott.
– Reméltem, hogy látlak ma este.
Madame de Vauvallon lecsapott rájuk.
– Ejnye, milyen viselkedés ez? – kérdezte elnézőn. – Ő a
lovagja, kisasszony? Rendben, petite. Úgy tűnik, nincs
szüksége bemutatásra – mondta jóindulatúan mosolyogva, és
visszament Fanny mellé.
Léonie karon fogta Merivale-t.
– M'sieur, nagyon örülök, hogy látom. Itt van Madame is?
– Nem, gyermekem. Időszakos látogatáson vagyok.
Egyedül. Nem tagadom, hogy bizonyos szóbeszéd hatására
jöttem, mely szóbeszéd elért Londonig.
Léonie kissé oldalra hajtotta fejét.
– Milyen szóbeszéd, m'sieur?
Lord Merivale még szélesebben mosolygott.
– Természetesen arról a sikerről, amit… te arattál.
– Én? – kiáltott fel Léonie kezét összecsapva. – Milor, én le
dernier cri!108 Vraiment, így van! Lady Fanny is ezt mondja.
C'est ridicule, n'est-ce pas?109 – látta, hogy Avon közeledik
feléjük, kedves sürgetéssel hívogatta. – Monseigneur, nézze,
kit találtam!
– Merivale? – Őkegyelmessége meghajolt. – Nahát!
– Hallottunk bizonyos dolgokat Londonban – mondta
Merivale. – Szavamra, képtelen voltam megállni, hogy ne
jöjjek ide!
– Ó, ennek nagyon örülünk! – szólt Léonie lelkesen.
Őkegyelmessége tubákkal kínálta Merivale-t.
– Gyermekem mindannyiunk nevében szólt – jelentette ki.
– Nahát! Te vagy az, Tony, vagy részegségemben
hallucinálok? – szólt egy erős, joviális hang. Lord Rupert lépett

108
fr.: vagy a legfrissebb divat
109
fr.: Nevetséges, nemde?
oda hozzájuk és megszorította Merivale kezét. – Hol szálltál
meg? Mikor érkeztél?
– Tegnap éjjel. De Châtelet-nél lakom. És… – szólt
egyikükről a másikukra nézve –, nagyon kíváncsi vagyok, mi
történt veletek!
– A kalandunkról már tudsz, ugye? – kérdezte Rupert. –
Istenem, micsoda hajsza volt! Hogy van a barátom…
kövezzenek meg, ha nem felejtettem el a nevét… Manvers! Ő
az! Hogy van?
Merivale legyintett.
– Könyörgök, ne is említsd nekem ezt a nevet! Mind a
hárman elmenekültetek az országból, és szavamra, nagyon jól
tettétek!
– Javaslom, hogy vonuljunk vissza a kisebb szalonba – szólt
Avon, azzal elindult. – Remélem, ki tudtátok elégíteni Mr.
Manvers igényét.
Merivale tagadón ingatta fejét.
– Csak azzal lenne elégedett, ha vér folyna. A te véred.
Mondjátok el, mi történt veletek!
– Angolul – mordult őkegyelmessége. – És halkan.
Így hát még egyszer elhangzott Léonie elrablásának és
megmentésének története. Aztán Madame de Vauvallon
kereste Léonie-t és elvitte, hogy táncoljon valamely lelkes
fiatalemberrel. Rupert a kártyaszoba felé vette az irányt.
Merivale a hercegre nézett.
– És mit szól Saint-Vire ahhoz, hogy Léonie-nak ilyen
sikere van?
– Nem sokat – felelte őkegyelmessége. – De attól tartok,
nemigen elégedett vele.
– Nem tudja?
– Nem tudja.
– De megdöbbentő a hasonlóság, Alastair. Mit mond Párizs?
– Párizs suttog – felelte őkegyelmessége. – Így az én drága
Saint-Vire barátom retteg a lelepleződéstől.
 – Mikor tervezel lecsapni rá?
Avon keresztbe tette a lábát, gyémánttal ékesített cipőcsatját
nézte elgondolkodón.
– Az, kedves Merivale, az istenek kegyétől függ. Magának
Saint-Vire-nek kell bizonyítékot szolgáltatnia a történetemre.
– Furcsa, felettébb furcsa – jegyezte meg Merivale. –
Egyáltalán nincs bizonyítékod?
– Nincs.
Merivale felnevetett.
– Úgy tűnik, ez téged a legkisebb mértékben sem aggaszt!
– Nem – sóhajtott fel őkegyelmessége. – Egyáltalán nem.
Azt hiszem, bájos hitvesén keresztül csapdába ejthetem a gróf
urat. Tudod, kivárásos taktikát folytatok.
– Örülök, hogy nem én vagyok Saint-Vire. A játszmád igazi
kínszenvedés lehet neki.
– Én is így gondolom – ismerte el Avon élvezettel. – Nem
sietek véget vetni szenvedésének.
– Nagyon bosszúálló!
Pillanatnyi csend után Avon szólalt meg.
– Nem tudom, felfogtad-e teljes valójában az én barátom
gazemberségét. Kérlek, gondolkozz el rajta egy kicsit! Te
lennél kegyelmes egy olyan emberhez, aki a saját lányát olyan
életre kárhoztatta, amilyet az én kicsikém volt kénytelen élni?
Merivale kihúzta magát ültében.
– Semmit nem tudok az életéről. Olyan rossz volt?
– Igen, kedves barátom. Nagyon rossz volt. Tizenkét éves
koráig a kislányt, egy született Saint-Vire grófkisasszonyt
parasztlányként nevelték. Azután a párizsi csőcselék között élt.
Képzeld el egy lepusztult utca kocsmáját, egy erőszakos
embert fogadósként, egy házisárkány fogadósnét, és
mindenfajta gonoszságot az én kicsim szeme előtt.
– Nyilván… pokoli lehetett – jegyezte meg Merivale.
– Valóban az volt – ismerte el őkegyelmessége. – Az
általam ismert legrosszabb pokol.
 – Az a csoda, hogy épségben került ki belőle – szólt
Merivale, mogyoróbarna szemével felnézve.
– Nem egészen épségben, kedves Anthony. Azok az évek
nyomot hagytak rajta.
– Attól tartok ez elkerülhetetlen. De bevallom, én nem
láttam ezt a nyomot rajta.
– Lehet. A pajkosságot látod és a bátor lelket.
– És te? – kérdezte Merivale kíváncsian nézve a herceget.
– Ó, én mélyebbre látok, kedves barátom! Persze nekem,
mint tudod, bőven van tapasztalatom a szebbik nemmel.
– És… mit látsz?
– Némi cinizmust, amit az az élet váltott ki benne, amit
korábban élt; furcsa bölcsességet látok benne; látom a
vidámság mögötti csendes vágyakozást; néha félelmet; és
szinte mindig lélekmarcangoló magányosság emlékét.
Merivale lenézett a herceg tubákos szelencéjére és
mutatóujjával a finom véseten vezette végig ujját.
– Tudod, Alastair… – szólt halkan, tűnődőn – szerintem
sokat változtál.
Őkegyelmessége felállt.
– Ami azt illeti, teljesen más ember lettem.
– Léonie úgy érzi, nem tehetsz semmi rosszat.
– Nagyon furcsa, ugye? – mosolygott Avon, de keserűség
volt a mosolyában, amit Merivale meglátott.
Aztán visszamentek a bálterembe és Lady Fannytól
megtudták, hogy Léonie nemrégiben Ruperttel indult el, és
azóta nem látták.
Valóban Ruperttel ment egy kis szalonba, ahol Lord Rupert
frissítőt vitt neki. Aztán bizonyos Madame de Verchoureux-val
találkoztak; szép, de szeszélyes nő volt, Avon mindene, amikor
Léonie először találkozott vele. A hölgy gyűlöletteli tekintettel
nézett Léonie-ra, és egy pillanatra megállt a kanapé mellett,
ahol ültek.
 Rupert felállt, meghajolt előtte. Madame is kecsesen
meghajolt.
– Ő… Mademoiselle de Bonnard? – kérdezte.
– Igen, madame – szólt Léonie, azzal felállt és ismét
meghajolt. – Nagyon ostoba vagyok, de nem emlékszem
madame nevére.
Rupert, aki azt hitte, hogy a hölgy Fanny egyik barátnője,
visszament a bálterembe; Léonie ott maradt és kénytelen volt
Avon elhagyott szeretőjével beszélgetni.
– Gratulálok önnek, kisasszony – szólt a lady gúnyosan. –
Úgy tűnik, ön szerencsésebb, mint én voltam.
– Madame? – A csillogás eltűnt Léonie szeméből. – Volt
szerencsém ismerni önt?
– Henriette de Verchoureux vagyok. Ön nem ismer engem.
– Bocsásson meg, madame. Személyesen valóban nem
ismerem önt, de hallomásból igen… sokat hallottam önről –
mondta Léonie gyorsan.
Madame tartózkodott a nyílt botránytól, de eléggé hírhedt
volt. Léonie emlékezett azokra az időkre, amikor Avon sűrűn
látogatta a hölgyet.
Madame dühösen elpirult.
– Valóban, mademoiselle? Mademoiselle de Bonnard-ról
is… sokat lehet tudni. Mademoiselle nagyon okos, sans
doute,110 de aki ismeri Avont, az tudja, hogy a nagyon szigorú
gardedám gyenge leplezésnek számít.
Léonie összevonta a szemöldökét.
– Lehetséges, hogy madame azt képzeli, nekem sikerem volt
abban, ami neki nem sikerült.
– Arcátlan! – szólt madame a legyezőjét markolva.
– Madame?
Madame lenézett a megtestesült fiatalságra, és érezte a
féltékenység kínját.

110
fr.: kétségkívül
 – Kevélyen dicsekszik – szólt metsző hangon. – Te kis
bolond, azt reméled, hogy tisztességben mehetsz férjhez, de
fogadd meg a tanácsomat: hagyd el, mert Avon sosem fog póri
származású lányt feleségül venni!
Léonie szemhéja megremegett, de egy szót sem szólt.
Madame hirtelen taktikát változtatott és kezet nyújtott neki.
– Kedvesem, hidd el, nagyon sajnállak. Olyan fiatal vagy;
nem ismered a mi világunk dolgait. Hidd el, Avon nem lenne
olyan bolond, hogy hozzád hasonló származású lányt vegyen
feleségül. Ha ezt meg merné tenni, akkor tényleg elveszett
embernek számítana! – Nevetett, lopva Léonie-t figyelte. –
Még egy angol herceget se fogadnának az előkelő társaságban,
ha hozzád hasonló nőt venne feleségül.
– Tiens, valóban annyira alantas származású lennék? – szólt
Léonie udvarias érdeklődéssel. – Nem hiszem, hogy madame
ismerte volna a szüleimet.
Madame metsző pillantást vetett rá.
– Lehetséges, hogy nem tudod? – kérdezte, és fejét
hátravetve ismét felnevetett. – Hát nem hallottad a pletykákat?
Hát nem láttad, hogy Párizs téged figyel és csodálkozik?
– De igen, madame, tudom, hogy nagy feltűnést keltettem.
– Szegény gyermek, ez minden, amit tudsz? Ugyan, hova
tetted a tükrödet? Hova tetted a szemedet? Hát sosem néztél a
lángszínű hajadra, sosem tetted fel magadnak a kérdést, hogy
honnan a fekete szemöldököd és szempillád? Egész Párizs
tudja, és te nem?
– Eh bien!111 – szólt Léonie. Szíve hevesen vert, de kifelé
megőrizte nyugalmát. – Világosítson fel, madame! Mit tud
Párizs?
– Azt, kicsikém, hogy te Saint-Vire gróf hogy is mondjam…
balkézről született gyereke vagy. Mi pedig… nous autres…112

111
fr.: nos
112
fr.: mi pedig
nevetve szemléljük, hogy Avon mit sem sejt arról, hogy
legádázabb ellenségének lányát dédelgeti!
Léonie olyan fehér lett, mint csipkezsabója.
– Hazudik!
Madame gúnyosan felnevetett.
– Kérdezd meg a drága apád, hogy hazudok-e? – Összefogta
a szoknyáját maga körül, és megvető mozdulatot tett. – Avon
nyilván hamarosan megtudja, és akkor mi lesz veled? Te kis
bolond, legjobb, ha már most otthagyod, amíg van választásod!
– mondta, azzal elment; ott hagyta Léonie-t egyedül állni a
szalonban; Léonie pedig szorosan összeszorította a kezét, arca
görcsösen merev volt.
Fokozatosan engedte ki feszült izmait, remegve ült vissza a
kanapéra. Legszívesebben azonnal Avonnál keresett volna
menedéket, de türtőztette magát és ott maradt, ahol volt.
Először nem hitte el Madame de Verchoureux kijelentésének
valóságosságát, de aztán lassan meglátta, hogy lehet a
történetnek némi valószínűsége. Ez megmagyarázza, hogy
miért akarta Saint-Vire elrabolni, és azt is, hogy miért
érdeklődött mindig iránta. Enyhe undor támadt fel benne.
– Bon Dieu, micsoda apám van! – mondta magában,
döbbenten. – Egy disznó! Nahát!
Az undor helyét félelem és rémület vette át. Ha Madame de
Verchoureux az igazat mondta, Léonie a régi magányosságot
látta sorsának; mert arra nyilvánvalóan gondolni sem lehet,
hogy egy olyan ember, mint Avon feleségül vegyen, vagy akár
örökbe fogadjon egy olyan születésű lányt, mint ő. Avon a
nemességhez tartozik; ő pedig keverék vérűnek érezte magát.
Mert Avon lehet öntörvényű, de ha feleségül venné őt,
meggyalázná az ősi nevet, amelyet visel. Akik ismerték, azt
mondták, költség nem számít neki, de Léonie figyelembe veszi,
milyen árat kéne a hercegnek fizetnie érte, és mivel szereti a
herceget, mivel neki ő a Monseigneur, előbb áldozna fel
mindent, minthogy rontsa a hírnevét a világ szemében.
 Erősen ajkába harapott. Sokkal könnyebb volt
parasztlánynak gondolnia magát, mint Saint-Vire gróf
fattyának.
A világ kezdett összeomolni körülötte, de felállt és
visszament a bálterembe.
Avon hamarosan mellé lépett és karját nyújtotta neki.
– Azt hiszem, fáradt vagy, kicsikém. Megkeressük Lady
Fannyt. – Léonie belé karolt és felsóhajtott. – Monseigneur,
menjünk, hagyjuk itt Lady Fannyt és Rupertet. Nem akarok
velük lenni.
– Rendben, gyermekem – felelte Avon; intett a terem másik
végében levő Rupertnek, és amikor odament hozzájuk,
könnyeden azt mondta neki: – Hazaviszem a gyermeket,
Rupert. Kérlek, tedd meg nekem, hogy megvárod és
hazakíséred Fannyt.
– Majd én hazaviszem Léonie-t! – ajánlkozott Rupert
vidáman. – Fanny még órákig marad!
– Éppen ezért hagyom rád – felelte őkegyelmessége. –
Gyere, ma fille!
Könnyű városi csézáján vitte Léonie-t haza, és Léonie a
rövid út folyamán erőt vett magán, és könnyeden társalgott a
herceggel a társasági urakról, hölgyekről és ezernyi
semmiségről. Amikor megérkeztek az Avon-házba, egyenesen
a könyvtárszobába ment. Őkegyelmessége követte.
– Nos, ma mie, és most?
– Most olyan, mint régen volt – szólt Léonie szomorkás
vágyódással, és zsámolyra ült a herceg széke mellé.
Őkegyelmessége töltött egy pohár bort, kérdőn vonta össze
szemöldökét és lenézett Léonie-ra.
Léonie összekulcsolta kezét a térdén és mélyen a tűzbe
nézett.
– Ma este ott volt de Penthièvre herceg.
– Láttam, gyermekem.
– És nem bánta, hogy ott volt, Monseigneur?
 – Egyáltalán nem, gyermekem. Miért kellett volna bánnom?
– Azért, Monseigneur, mert ő nem… ő nem jó születésű,
ugye?
– Ellenkezőleg, gyermekem; az apja a király törvénytelen
gyereke volt, anyja de Noailles lány.
– Erre gondoltam. Nem számít, hogy az apja törvénytelen
herceg volt?
– Ma fille, mivel Toulouse vikomt apja a király volt, ez
egyáltalán nem számít.
– De ha az apa nem király, akkor számít, ugye? Szerintem
ez nagyon furcsa.
– Ez a világ sora, gyermekem. Egy királynak minden
gyarlóságát megbocsátjuk, ám ugyanezért egy közrendűre ferde
szemmel nézünk.
– Még önre is, Monseigneur. És… nem szereti az alacsony
származásúakat.
– Így van, gyermekem. Helytelenítem azt a modern
tendenciát, hogy a társadalom szeme előtt indiszkrét dolgokat
teregessünk ki.
Léonie bólintott.
– Igen, Monseigneur. – Egy pillanatig hallgatott. – M. de
Saint-Vire is ott volt ma este.
– Remélem, nem akart ismét elrabolni – tréfálkozott
őkegyelmessége.
– Nem, Monseigneur. Korábban miért próbálkozott ezzel?
– Kétségtelenül a szépséged miatt, beaux yeux113 kicsim.
– Ó, ez ostobaság! Mi volt az igazi oka, Monseigneur?
– Gyermekem, nagy hibát követsz el, ha mindentudónak
gondolsz engem. Összetévesztesz Hugh Davenanttal.
Léonie pislogott.
– Ez azt jelenti, hogy ön nem tudja, Monseigneur?
– Valami ilyesmit, ma fille.

113
fr.: szép szemű
 Léonie felemelte a fejét, egyenesen a herceg szemébe nézett.
– Gondolja, Monseigneur, hogy azért tette, mert nem
kedveli önt?
– Ez meglehetősen valószínű, gyermekem. Az ő indítékai
nem aggasztanak minket. Most megengeded, hogy feltegyek
neked egy kérdést?
– Igen, Monseigneur.
– A mai estélyen jelen volt egy Verchoureux nevű hölgy is.
Beszélgettél vele?
Léonie megint a tüzet nézte.
– Verchoureux? – mondta ki a nevet tűnődőn. – Nem
hiszem, hogy…
– Jól van… – szólt őkegyelmessége.
Nem fejezte azonban be a mondatot, mert Hugh Davenant
lépett a helyiségbe. Barátjára emelte tekintetét, így nem láthatta
Léonie arcán az árulkodó pírt.
 Huszonnyolc

Saint-Vire gróf úgy véli, adu van a kezében

A hír, amit Léonie gerjesztett az előkelő körökben Saint-Vire

grófnét ideges rettegéssel töltötte el. Elméje teljesen
összezavarodott; éjszakánként hasztalan, keserű könnyekkel
sírta tele a párnáját; félelem és gyötrő bűnbánat mardosta.
Próbálta elrejteni érzéseit férje elől, akitől rettegett, de arra is
alig tudta rávenni magát, hogy álfiával beszéljen. Éjjel-nappal
Léonie képe lebegett a szeme előtt, és szerencsétlen rémült
lelke lánya után vágyott; karja sajgott, hogy magához
ölelhesse. Saint-Vire durván beszélt vele, amikor kisírt
szemmel, sápadtan látta hitvesét.
– Elég legyen már ebből a kesergésből, Marie! Egynapos
korában láttad utoljára a lányt, nem kötődhetsz ennyire hozzá!
– Ő az enyém! – mondta Madame remegő ajakkal. – Az én
lányom! Ezt nem érted, Henri. Nem értheted meg.
– Hogyan is érthetném meg az ostoba migrénjeidet?
Teljesen tönkreteszel ezzel a sóhajtozással és siránkozással!
Belegondoltál, mit jelentene, ha megtudnák?
A grófné a kezét tördelte; gyenge szeme ismét könnyekkel
telt.
– Ó, Henri! Tudom. Tudom! Az a végomlás. Én… én nem
árullak el, de képtelen vagyok elfelejteni a bűnömet. Ha
megengednéd, hogy meggyónjam Dupré atyának!
Saint-Vire türelmetlenül csettintett.
 – Neked biztosan elment az eszed! Megtiltom. Megértetted?
Megtiltom!
Madame elővette a zsebkendőjét.
– Olyan kíméletlen vagy! – zokogott. – Tudod, mit
mondanak az emberek? Azt… azt, hogy… azt, hogy ő a
balkézről született gyereked. Az én kicsi lányom!
– Persze hogy tudom! Ez a kibúvó; de nem tudom, hogyan
fordíthatnám a javunkra. Én mondom, Marie, most nem a
sajnálkozás ideje van, hanem a cselekvésé! A vesztünket
akarod látni? Tudod, hogy milyen teljes összeomlás lenne?
A grófné elhúzódott férjétől.
– Igen, Henri, igen! Én… én tudom, és félek! Alig merek
mutatkozni házon kívül. Minden éjjel azt álmodom, hogy
felfedték a titkunkat. Azt hiszem, megbolondulok.
– Nyugodjon meg, madame. Lehetséges, hogy Avon
kivárásra játszik, arra, hogy felőrlődjenek az idegeim és
bevalljam. Ha lenne bizonyítéka, már régen előállt volna vele –
jegyezte meg Saint-Vire, miközben komor ábrázattal a körmét
rágcsálta.
– Az az ember! Az az átkozott kegyetlen ember! – szólt
madame borzongva. – Megvannak az eszközei, hogy
tönkretegyen téged és tudom, hogy meg is fogja tenni.
– Ha nincs bizonyítéka, nem teheti meg. Lehet, hogy
Bonnard vagy a felesége meggyónta. Nyilván mind a ketten
meghaltak már, mert esküszöm, Bonnard-nak nem lett volna
mersze kiengedni a lányt a felügyelete alól. Bon Dieu, miért
nem érdeklődtem, hova költöztek Champagne-ból?
– Úgy gondoltad… úgy gondoltad, jobb, ha nem tudod –
hebegte madame. – De hol találta az az ember az én
kicsikémet? Honnan tudhatta…?
– Az az alak maga az ördög. Úgy hiszem, nincs semmi,
amiről ne tudna. De ha ki tudom szedni a lányt a keze közül,
semmit nem tehet. Meg vagyok győződve arról, hogy semmi
bizonyítéka nincs.
 Madame kezét tördelve fel-alá járkált a szobában.
– Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy a hatalmában
van! – kiáltott fel. – Ki tudja, mit csinál vele? Olyan fiatal és
olyan szép…
– Eléggé rajong Avonért – jegyezte meg Saint-Vire kurtán
felnevetve. – És tud magára vigyázni a kis boszorkány.
Madame megállt, remény derengett fel az arcán.
– Henri, ha Avonnak nincs bizonyítéka, honnan tudhatja,
hogy Léonie az én gyermekem? Lehet, hogy azt gondolja,
hogy… az az igazság, amit a pletykák mondanak. Igaz?
– Valóban lehetséges – ismerte el Saint-Vire. – Mégis,
azokból ítélve, amiket nekem mondott, szinte biztos vagyok
benne, hogy kitalálta.
– És Armand! Ő nem fogja kitalálni? Ó, mon Dieu, mon
Dieu, de mit tehetünk? Hát megérte ez, Henri? Ó, megérte,
csak azért, hogy Armand-on kicsinyes bosszút álljunk?
– Én egyáltalán nem bántam meg – csattant fel Saint-Vire. –
Amit megtettem, megtettem, és mivel nem tudom meg nem
történtté tenni, nem vesztegetem az időmet azzal, hogy azon
gondolkozzam, megérte-e. Ön pedig, madame, kérem, legyen
olyan jó, és járjon társaságba. Nem akarok még több okot adni
Avonnak, hogy gyanút fogjon.
– De mit fog tenni a herceg? – kérdezte Madame. – Miért
vár? Mit forgat a fejében?
– Sangdieu,114 madame, gondolja, ha tudnám, itt állnék
tétlenül?
– És ő… gondolja, hogy… hogy Léonie tudja?
– Nem! A becsületemet tenném rá, hogy nem tudja.
Madame harsányan felnevetett.
– A becsületét! A becsületét! Grand Dieu, hogyan képes a
becsületéről beszélni?

114
fr.: Atyagatya
 A gróf dühös lépést tett hitvese felé. A grófné már a kilincs
felé nyúlt.
– A becsülete akkor halt meg, amikor kényszerített, hogy
lemondjak a gyermekemről! – kiáltott. – Meg fogja látni, hogy
a nevét a sárba tiporják. És az enyémet is! Az enyémet is! Ó,
nem képes valamit tenni?
– Hallgasson, madame! – sziszegte a gróf. – Azt akarja,
hogy a személyzet meghallja?
A grófné megremegett; gyors, óvatos pillantással nézett
körül.
– Ha rájönnek, abba azt hiszem, belehalok – mondta halkan,
nagyon halkan, és kiment.
Saint-Vire székbe roskadt és ott ült sokáig komoran.
Kisvártatva lakáj lépett hozzá.
– Mi az? – mordult rá Saint-Vire.
– Monsieur, egy hölgy óhajt beszélni önnel.
– Egy hölgy? – kérdezte Saint-Vire meglepetten. – Kicsoda?
– Monsieur, nem tudom. A kis szalonban várja önt és azt
mondja, kizárólag önnel akar beszélni.
– Milyen a hölgy külsőre?
– Monsieur, a hölgy sűrű fátylat visel.
– Valami intrika. Nahát! – szólt Saint-Vire, és felállt. – A
kis szalonban?
– Igen, uram.
Saint-Vire kisétált, a hallon át a kis szalonba ment. Az ablak
mellett hölgy állt nehéz köpönyegben. Arcát fátyol fedte.
Megfordult, amint a gróf belépett. Határozott mozdulattal
felhajtotta fátylát. Saint-Vire a lánya szemébe nézett.
– Ohó! – mondta halkan, és az ajtókulcsot kereste.
– Nálam van! – felelte Léonie nyugodtan. – És közlöm
önnel, m'sieur, hogy a komornám az utcán vár. Ha nem érek
vissza fél órán belül, hazamegy és a herceg úr tudomására
hozza, hogy itt vagyok.
 – Nagyon okos – szólt Saint-Vire negédesen. – Mit akarsz
tőlem? Nem félsz, hogy azt teszek veled, amit akarok?
– Ugyan! – szólt Léonie, és látni engedte a kis arany
markolatú pisztolyt.
Saint-Vire beljebb lépett a szobába.
– Szép játékszer – vicsorgott. – De tudom, hogy a nők mit
tudnak kezdeni ilyen játékokkal.
– Quant à ça115 – ismerte el Léonie nyíltan. – Nagyon is
szeretném megölni magát, mert kábító italt adott nekem, de ha
nem ér hozzám, nem ölöm meg.
– Ó, köszönöm, mademoiselle! Minek köszönhetem a
látogatását?
Léonie áthatón nézte a gróf arcát.
– Monsieur, most megmondja nekem, igaz-e, hogy ön az
apám.
Saint-Vire egy szót sem szólt. Mozdulatlanul állt és várt.
– Szólaljon meg! – szólt rá Léonie vadul. – Maga az apám?
– Gyermekem… – mondta Saint-Vire negédesen. – Miért
kérdezed ezt?
– Mert azt beszélik, hogy én a maga balkézről született
lánya vagyok. Mondja meg, hogy igaz-e! – toppantott.
– Szegény gyermekem! – Saint-Vire közelített hozzá, de a
pisztoly csövével volt kénytelen szembenézni. – Ne félj, petite.
Sosem volt szándékomban ártani neked.
– Maga disznó! Semmitől nem félek, de ha egy lépéssel is
közelebb jön, rosszul leszek magától. Igaz, amit beszélnek?
– Igen, gyermekem – mondta a gróf, és felsóhajtott.
– Ó, mennyire gyűlölöm magát!
– Nem akarsz leülni? Nagyon bánt, hogy azt mondod,
gyűlölsz, de valóban megértem, mit érezhetsz. Nagyon
sajnállak, kicsim.

115
fr.: ami azt illeti
 – Nem ülök le – felelte Léonie kurtán. – És még inkább
rosszul vagyok attól, hogy így nevez és sajnál. Mindennél
jobban szeretném megölni.
Saint-Vire megdöbbent.
– Az apád vagyok, gyermekem!
– Ez engem egyáltalán nem érdekel. Maga gonosz, és ha
igaz, hogy a lánya vagyok, gonoszabb, mint gondoltam.
– Nem érted a világ dolgait – sóhajtott a gróf. – Fiatalkori
ballépés… Ne gondolj rosszat rólam, gyermekem. Minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy gondoskodjam rólad, ahogy
eddig is bőkezűen gondoskodtam a jólétedről. Egy érdemes,
becsületes házaspárra bíztalak, akik egykor az
alkalmazásomban álltak. Ítélj meg azokról az érzéseimről,
amiket akkor tanúsítottam irántad, amikor Avon herceg
karmaiban találtalak. – Léonie arckifejezését látva kissé
megrettent.
– Ha egy rossz szót is szól Monseigneur ellen, lelövöm –
közölte Léonie halkan, komolyan.
– Nem beszélek ellene, gyermekem. Miért tenném? Nem
rosszabb, mint bármelyikünk, de sajnálattal látom, hogy
ennyire a kelepcéjében vagy. Természetesen érdekel a sorsod
és féltelek, mi lesz akkor, ha már mindenki megtudja, hogy a
lányom vagy.
Léonie egy szót sem szólt. A gróf egy pillanat múlva
folytatta.
– A mi világunkban, gyermekem, nem szeretjük a nyílt
botrányt. Ezért próbáltalak nem olyan régen megmenteni
Avontól. Bárcsak megmondtam volna neked, amikor elvittelek,
de úgy gondoltam, megkíméllek a kellemetlen tudástól.
– Ó, mily kedves magától! – gúnyolódott Léonie. – Micsoda
nagy dolog M. de Saint-Vire lányának lenni!
A gróf elpirult.
– Tudom, hogy brutálisnak gondoltál, de a legjobbat
akartam neked. Túljártál az eszemen és belátom, hogy bölcsebb
lett volna, ha tudtodra hozom származásodat. A titok nem
marad titok, mert túlságosan hasonlítasz rám. Most
valószínűleg botrányba rántanak minket, ami mindannyiunknak
ártani fog.
– Úgy tűnik, mindenki tudja, ki vagyok – felelte Léonie. –
De mindenhol nagyon szívélyes fogadtatásban van részem, je
vous assure.116
– Pillanatnyilag igen; de mi lesz az után, hogy nyíltan
elismerlek gyermekemül?
– Tiens! – bámult Léonie. – Miért tenné ezt?
– Nincs semmi okom, hogy kedveljem a te… gyámapádat –
felelte Saint-Vire és gyanakvón nézte a pisztolyt. – Nem
hiszem, hogy örülne, ha a világ megtudná, hogy az én egyik
házasságon kívüli gyermekemet adoptálta. Gyanítom, hogy
csorbát szenvedne a büszkesége.
– És mi van akkor, ha már tudja? Ha mások tudják, akkor
nyilván ő is tudja.
– Gondolod, hogy így van?
Léonie nem válaszolt.
– Gyaníthatja – folytatta a gróf. – Talán gyanítja; nem
tudom. Mégis úgy gondolom, hogy ha így lenne, aligha hozott
volna téged Párizsba. Nyilván nem szeretné, hogy az előkelő
társaság rajta nevessen, márpedig az előkelő társaság rajta fog
nevetni, amint megtudja, ki vagy; ebben sokat árthatok neki.
– Hogyan árthatna neki maga… maga disznó?
Saint-Vire mosolygott.
– Te nem az apródja voltál, ma fille? Fiatal lányoknak nem
illik fiúnak maszkírozva egy Alastair házában rejtőzni. Gondolj
csak arra, milyen botrány lesz abból, ha én ezt elmondom!
Biztos lehetsz benne, gondoskodom róla, hogy egész Párizs
megtudja. Hiszen ismerik az erkölcseit, és nem hiszem, hogy

116
fr.: arról biztosíthatom
Párizs hinne az ártatlanságában… vagy a te ártatlanságodban,
kicsim.
Léonie ajka görbült.
– Voyons, bolondnak néz? Párizst egyáltalán nem érdekelné,
hogy Monseigneur egy törvénytelen születésű lányt tett a
szeretőjévé.
– Nem, gyermekem, de Párizst határozottan érdekelné, hogy
Avonnak volt képe a törvénytelen születésű szeretőjét
bemutatni az előkelő társaságban. Meglehetősen elegánsan
viselkedtél, és hallom, még Condé herceg is teszi neked a
szépet. Ez sem nyugtatja meg Párizst. Túl nagy sikered volt,
kedvesem. Te maskarába öltözött csaló vagy, és Avon becsapta
veled az előkelő társaságot. Gondolod, hogy a társaság ezt
megbocsátja? Azt hiszem, a herceg urat nem látjuk többé
viszont Franciaországban, és lehetséges, hogy a botrány
Londonig elér. Biztosíthatlak, hogy a hírneve sem segíti a
botrány csillapításában.
– Fontolóra veszem, nem jobb-e, ha most megölöm –
mondta Léonie halkan, de határozottan. – Esküszöm, maga
nem fog ártani a herceg úrnak!
– Nincs nagy vágyam ártani neki – felelte Saint-Vire
közönyösen. – De nem bírom látni, hogy a gyermekem az ő
kezében van. Engedj meg nekem némi atyai érzést. Ha rám
bízod magad, Avonnak semmi félnivalója nem lesz tőlem.
Csak azt kívánom, hogy biztonságban legyél az életben. Nem
kell botránynak lennie, ha eltűnsz az előkelő társaságból; de ha
Avon fedele alatt maradsz, a botrány elkerülhetetlen. És mivel
én is érintett vagyok, jobb, ha úgy intézem, hogy én kiáltsak
legjobban botrányt.
– De ha elmegyek, nem szólal meg?
– Egy szót sem. Miért tenném? Hadd gondoskodjam rólad!
Találok neked otthont. Küldök neked pénzt. És talán…
 – Nem bízom magamat magára, maga disznó – szólt Léonie
megsemmisítő haraggal. – Eltűnök, bien entendu,117 de oda
megyek, ahol szeretnek, nem magához. Maga kétségtelenül
gazember. – Feszengett, a pisztolyt markolta. – Szavamat
adom, hogy eltűnök.
A gróf kezet nyújtott.
– Szegény gyermekem, nehéz nap ez neked! Nem tudok
mást mondani, csak azt, hogy sajnálom. Így lesz a legjobb,
majd meglátod. Hova mész?
Léonie dacosan felszegte a fejét.
– Nem mondom meg sem magának, sem másnak. Csak
imádkozom Istenhez, hogy soha az életben ne találkozzak
többé magával. – Torkán akadtak a szavak; utálattal legyintett
és az ajtóhoz ment. Ott megfordult. – El is felejtettem.
Esküdjön meg, hogy nem mond semmit, amivel ártana
Monseigneurnek. Esküdjön a Bibliára!
– Esküszöm – felelte a gróf. – De erre nincs szükség. Amint
elmész, nem lesz okom beszélni. Nem akarok botrányt.
– Rendben. Nem hiszek az esküjének; inkább úgy hiszem,
maga gyáva, ezért nem akar botrányt. Remélem, egy napon
majd elnyeri büntetését – mondta, azzal a földre dobta az ajtó
kulcsát és gyorsan kiment.
Saint-Vire zsebkendőjével megtörölte a homlokát.
– Mon Dieu – suttogta. – Megmutatta, hogyan játsszam ki az
ászomat! Lássuk, Satanas, ki nevet a végén!

117
fr.: ez természetes
 Huszonkilenc

Léonie eltűnik

Lord Rupert nagyot ásított és kihúzta magát ültében.

– Mit csinálunk ma este? – kérdezte. – Szavamra, életemben
nem voltam ennyi bálon! Nem csoda, hogy kimerült vagyok.
– Ó, kedves Rupert, én félholt vagyok a fáradtságtól –
kiáltott fel Fanny. – Legalább ma lehet egy csendes esténk.
Holnap Madame du Deffand estjére megyünk – mondta Léonie
felé bólintva. – Biztosíthatlak, jól fogod érezni magadat.
Felolvasnak néhány verset, beszélgetnek, és ott lesz a párizsi
értelmiség… ó, esküszöm, nagyon élvezetes este lesz!
Mindenki ott lesz, aki számít!
– Jól értem, hogy ma pihenőnk van? – kérdezte Rupert. –
Akkor én most mit csináljak?
– Azt hittem, teljesen ki vagy merülve – jegyezte meg
Marling.
– Igen, de nem tudok egész este itthon ülni. Te mit csinálsz?
– Hugh meg én a Châtelet családhoz indultunk, hogy
meglátogassuk Merivale-t. Csatlakozol hozzánk?
Rupert kis ideig mérlegelte ezt.
– Nem. Azt hiszem, inkább elmegyek ebbe az új
kártyabarlangba, amiről nemrégiben hallottam.
Avon feltette lornyonját.
– Ó? Mi ez az új hely és hol van?
 – A rue Chamberyn. Ha igaz, amit beszélnek róla,
tönkreteszi a Vassaud-t. Meglep, hogy te még nem hallottál
róla.
– Ez nem illik a szerepemhez – szólt Avon. – Azt hiszem,
ma este elmegyek veled oda, öcsém. Nehogy Párizs azt higgye,
hogy nem tudtam róla.
– Tessék? Elmentek itthonról? – kérdezte Fanny. –
Megígértem az én kedves Julie-mnek, hogy vele vacsorázom.
Léonie, biztos vagyok benne, hogy örülni fog, ha te is velem
tartasz.
– Ó, madame, annyira fáradt vagyok! – tiltakozott Léonie. –
Ma este korán szeretnék lefeküdni.
Rupert kinyújtóztatta hosszú lábait.
– Végre azt mondod, hogy fáradt vagy! – jegyezte meg. –
Szavamra, már azt hittem, te sosem merülsz ki.
– Édes életem, szólok a személyzetnek, hogy vigyék fel a
vacsorádat a szobádba – szólt Fanny. – Holnap este nem
lehetsz fáradt, mert mindenképpen el kell jönnöd Madame du
Deffand estjére! Hiszen Condé herceg is biztosan ott lesz!
Léonie meglehetősen lagymatagon mosolygott, ami
felkeltette Avon kíváncsiságát.
– Gyermekem, történt valami, ami aggaszt?
Léonie tágra nyitotta a szemét.
– Semmi, Monseigneur! Csak egy kis migrénem van.
– Ezen egyáltalán nem lepődök meg – szólt Lady Fanny
fejét bölcsen ingatva. – Ezen a héten minden este sokáig fent
voltunk. Az én hibám, hogy megengedtem ezt.
– Ó, madame, hiszen nagyon érdekes volt! – szólt Léonie. –
Igen jól éreztem magamat!
– Istenemre, én is! – jegyezte meg Rupert. – Őrült két hónap
van mögöttünk, és azt sem tudom, hol áll a fejem. Már mész is,
Hugh?
– Châtelet-éknél vacsorázunk – magyarázta Hugh. – Jó
éjszakát, Léonie. Mire visszajövök, már alszol.
 Léonie kezet nyújtott neki; nem nézett rá. Hugh és Marling
is megcsókolta a karcsú ujjakat. Hugh tréfálkozott valamiről
Ruperttel, azzal távoztak.
– Itthon vacsorázol, Justin? – kérdezte Lady Fanny. –
Mennem kell; átöltözöm és szólnom kell, hogy készítsék elő a
csézát, hogy Julie-hoz mehessek.
– Az én kicsimmel vacsorázom – felelte Avon. – Aztán
nyugovóra tér. Rupert?
– Én is rögtön indulok – szólt Rupert. – Van egy dolog, amit
d'Anvau és én meg kell beszéljünk. Gyere, Fan!
Együtt mentek el. Avon odament a kanapéhoz, ahova
Léonie leült és megsimította egy hajfürtjét.
– Gyermekem, furcsán szótlan vagy.
– Gondolkoztam – felelte Léonie komolyan.
– Miről, ma mie?
– Ó, azt nem mondom meg önnek, Monseigneur! – mondta
mosolyogva. – Játsszunk egy parti pikét vacsoraidőig!
Így tehát pikét játszottak, aztán Lady Fanny bement
hozzájuk elbúcsúzni és egy perc múlva már távozott is, de
előbb megígértette Léonie-val, hogy vacsora után azonnal
ágyba bújik. Aztán megcsókolta és meglepődött, hogy a lány
gyors öleléssel búcsúzik. Rupert és Fanny együtt ment el;
Léonie kettesben maradt a herceggel.
– Elmentek – szólt Léonie furcsa hangon.
– Igen, gyermekem. Mi ebben a különös? – kérdezte
őkegyelmessége tapasztalt kézzel osztva a kártyát.
– Semmi, Monseigneur. Ma este buta vagyok.
Addig játszottak, míg a személyzet nem szólt, hogy a
vacsora tálalva van. Avon elküldte a lakájt, mire Léonie
megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.
– Ez jó – jegyezte meg. – Tetszik, hogy újra magunk
vagyunk. Nem tudom, sok pénzt fog-e veszíteni ma este
Rupert.
 – Remélem, nem sokat, gyermekem. Holnap az arcáról
meglátjuk.
Léonie erre nem felelt, csak nekilátott az édességnek és nem
nézett őkegyelmessége szemébe.
– Túl sok édességet fogyasztasz, ma fille. Nem csoda, hogy
egyre sápadtabb leszel.
– Tudja, Monseigneur, egyáltalán nem ettem édességet
addig, míg el nem hozott engem Jeantól – magyarázta.
– Tudom, kicsim.
– Ezért most túl sokat eszem – tette hozzá. – Monseigneur,
nagyon örülök, hogy ma este… így együtt vagyunk.
– Te hízelegsz nekem – mondta a férfi, és fejet hajtott.
– Nem. Amióta visszajöttünk Párizsba, alig voltunk így
magunkban, pedig nagyon akartam… ó, sokszor akartam!
Köszönöm, hogy olyan kedves hozzám.
Avon elkomorulva nézte a diót, amit éppen tört.
– Örömet lelek benne, gyermekem. Azt hiszem, nemegyszer
mondtam már neked, hogy nem vagyok hős.
– Örömet lelt benne, hogy a gyámleányává fogadott?
– Nyilvánvalóan, ma fille, különben nem tettem volna.
– Nagyon boldoggá tett, Monseigneur.
– Ha ez így van, nagyon rendben van.
Léonie felállt, letette szalvétáját.
– Egyre fáradtabb vagyok. Remélem, Rupert nyer ma este.
És ön is.
– Én mindig nyerek, gyermekem – felelte, azzal kinyitotta a
kisasszonynak az ajtót és elkísérte a lépcső aljáig.
– Jó pihenést, ma belle.
Léonie hirtelen fél térdre ereszkedett, és egy hosszú
pillanatra ajkához szorította a herceg kezét.
– Merci, Monseigneur. Bonne nuit! – szólt érzelmektől
elfojtott hangon. Aztán felállt, felszaladt a lépcsőn a szobájába.
Szobalánya izgatottan várta. Léonie óvatosan becsukta az
ajtót, a lány mellett hirtelen lépéssel haladt beljebb, az ágyra
vetette magát és úgy sírt, mintha megszakadt volna a szíve. A
komorna föléje hajolt, csitította, simogatta.
– Ó, mademoiselle, miért szökik el így? Muszáj ma éjjel
mennünk?
Odalentről a nagy ajtó csukódása hallatszott; Léonie kezével
takarta el a szemét.
– Elment! Elment! Ó, Monseigneur, Monseigneur! – Ott
feküdt, görcsös zokogással küszködött, aztán szó nélkül,
nyugodtan, határozottan felállt és szobalányához fordult. – A
kocsi, Marie?
– Igen, kisasszony; ma reggel béreltem egyet. Egy óra
múlva vár minket az utcasarkon. De jó hatszáz frankjába
került, mademoiselle, és a kocsisnak nem tetszett, hogy olyan
későn kell indulnia. Azt mondja, ma este nem jutunk Chartres-
nál messzebbre.
– Nem számít. Elég pénzem van, hogy mindent kifizessek.
Most hozz nekem tintát és papírt! Biztos vagy benne… biztos
vagy benne, hogy velem akarsz jönni?
– Igen, mademoiselle! – felelte a lány. – A herceg úr nagyon
dühös lenne rám, ha megtudná, hogy egyedül engedtem el.
Léonie szomorúan nézett rá.
– Soha, soha nem látjuk viszont.
Marie hitetlenkedve ingatta fejét, de csak annyit mondott,
hogy elhatározta magát és mindenképpen a kisasszonnyal tart.
Aztán tintát és papírt hozott, Léonie pedig búcsúlevelet írni.

Amikor Lady Fanny hazaért, benézett Léonie szobájába, hogy

lássa, alszik-e. Magasra tartotta a gyertyát, hogy fénye az ágyra
vetüljön. Meglátta, hogy üres. Az ágytakarón valami fehéret
pillantott meg; odaszaladt, remegő kézzel emelte fel a
gyertyafénybe a két, pecséttel lezárt levelet. Az egyik neki
szólt; a másik Avonnak.
 Lady Fannyt hirtelen szédülés fogta el, karosszékbe roskadt,
dermedt rémülettel nézte az összehajtott papírlapokat. Aztán az
asztalra állította a gyertyát, és feltépte a neki szóló üzenetet.

Kedves Madame!
Azért írom ezt a levelet önnek, hogy elbúcsúzzak öntől és
hozzám való kedvességét megköszönjem. Megírtam a herceg
úrnak, miért kell elmennem. Ön olyan jó volt hozzám!
Szeretem önt és őszintén sajnálom, hogy csak így tudok
elbúcsúzni öntől. Sosem feledem.
Léonie.

Lady Fanny valósággal felpattant a székből.

– Ó, szentséges isten! – kiáltott fel. – Léonie! Justin!
Rupert! Ó, hát senki nincs itt? Szent ég, mit tegyek? – Lerohant
a lépcsőn; lakájt látott az ajtó mellett. Hozzá sietett. – Hol a
kisasszony? Mikor ment el?! Válaszoljon, maga fajankó!
– Madame? Mademoiselle ágyban van.
– Bolond! Idióta! Hol a szobalánya?
– Nem sokkal vacsora után ment fel… azt hiszem,
Rachellel.
– Rachel az én szobalányom, az én szobámban van! –
csattant fel őladysége. – Ó, az isten szerelmére, most mit
csináljak? Őkegyelmessége már visszatért?
– Nem, madame, még nem.
– Amint visszaér, küldje be hozzám a könyvtárba! –
rendelkezett Lady Fanny, azzal visszavonult a
könyvtárszobába, és újra elolvasta Léonie levelét. Húsz perccel
később belépett őkegyelmessége.
– Fanny? Mi az?
– Ó, Justin, Justin! – zokogta. – Miért hagytad egyedül?
Elment! Most elment!
Őkegyelmessége nagy léptekkel haladt beljebb.
 – Léonie? – kérdezte éles hangon.
– Ki más? – felelte a lady dühösen. – Szegény gyermek! Ezt
hagyta nekem. Ezt pedig neked! Tessék!
Őkegyelmessége feltépte a neki szóló levél pecsétjét,
kisimította a papírt. Lady Fanny figyelte, ahogy olvasta; látta,
hogy bátyja ajka keskeny vonallá feszül.
– Nos? Mit ír neked? Az ég szerelmére, mondd el!
A herceg átadta neki a levelet, aztán a kandallóhoz ment és a
tüzet nézte.

Monseigneur!
Elszöktem öntől, mert rájöttem, hogy nem az vagyok, akinek
engem gondol. Hazudtam önnek, amikor azt mondtam, hogy
a múltkor este Madame de Verchoureux nem beszélgetett
velem. Azt mondta nekem, mindenki tudja, hogy Saint-Vire
gróf törvénytelen gyereke vagyok. Ez valóban így van,
Monseigneur, mert csütörtökön a szobalányommal titokban
elmentem a grófhoz és megkérdeztem, hogy mi az igazság.
Monseigneur, nem illő, hogy továbbra is önnél maradjak.
Nem tudnám elviselni, hogy miattam botrányba keveredjen,
és tudom, hogy botrány lesz, ha továbbra is önnél maradok,
mert M. De Saint-Vire azt fogja terjeszteni, hogy az ő fattya
és az ön szeretője vagyok. Nem szívesen hagyom el önt,
Monseigneur, de így lesz a legjobb, és muszáj elmennem.
Ma este próbáltam megköszönni, de nem adott rá
lehetőséget. Kérem, ne aggódjon értem. Először véget
akartam vetni az életemnek, de aztán beláttam, hogy az
gyávaság lenne. Biztonságban vagyok, és nagyon messze
megyek, valakihez, aki, tudom, jó lesz hozzám. Minden
holmimat itt hagytam, kivéve a pénzt, amit öntől kaptam,
mert szükségem lesz rá, hogy az utat fizessem, és a
zafírláncot, amit még akkor adott nekem, amikor az apródja
voltam. Úgy gondoltam, nem bánja, ha ezt elviszem, mert ez
 az egyetlen, amit megtartok mindabból, amit nekem adott.
Marie velem jön, és kérem, ne legyen dühös a személyzetre,
amiért elengedtek, mert Rachelnek hittek. Kérem, mondja
meg Rupertnek és M. Davenantnak, és M. Marlingnak, és
Milor’ Merivale-nak, hogy nagyon kedvelem őket.
Monseigneur, azt nem tudom leírni, hogy önt mennyire
szeretem. Örülök, hogy ma este együtt lehettünk.

A Dieu – Infant.

Lady Fanny arca egy percig is rángatózott, mire elővette

zsebkendőjét és púderrel, pirosítóval mit sem törődve
zokogásban tört ki, sűrűn törölgetve könnyeit. Őkegyelmessége
visszavette a levelet és újra átolvasta. – Szegény kicsikém –
szólt gyengéden.
– Ó, Justin, meg kell találnunk! – zokogott őladysége.
– Meg fogjuk találni – felelte a herceg. – Azt hiszem,
tudom, hova ment.
– Hova? Utána tudsz menni? Olyan ártatlan, és csak egy
ostoba szobalány van vele!
– Azt hiszem, Anjou-ba ment – felelte őkegyelmessége,
azzal összehajtotta és zsebre tette a levelet. – Azért hagyott el,
mert attól fél, hogy veszélyezteti a… hírnevemet. Ez némiképp
ironikus, nemde?
Lady Fanny hevesen kifújta az orrát és könnyezve szipogott.
– Szeret téged, Justin.
A herceg nem szólt.
– Ó, Justin, téged ez nem is érdekel? Olyan biztos voltam
benne, hogy szereted!
– Szeretem… túlságosan is szeretem ahhoz, hogy feleségül
vegyem, kedvesem – felelte őkegyelmessége.
– De miért? – kérdezte Lady Fanny, és eltette a
zsebkendőjét.
 – Annak nagyon sok oka van – sóhajtott őkegyelmessége. –
Túl öreg vagyok hozzá.
– Ó, ez ostobaság! Azt hittem, a származása miatt vannak
aggodalmaid.
– A származása, Fanny, ugyanolyan jó, mint a tiéd. Léonie
Saint-Vire törvényes gyermeke.
Lady Fanny csak bámult, alig kapott levegőt.
– Őt cserélték ki azzal a kölyökkel, akit most de Valmé
vikomtként ismerünk. A valódi neve Bonnard. Túl sokáig
vártam, de most lecsapok rá. – A csengőért nyúlt, csengetett. A
lakájnak határozott utasítást adott. – Menjen el most rögtön a
Châtelet-házba és kérje M. Marlingot és Mr. Davenant-t, hogy
azonnal térjenek vissza ide. Kérje Milor' Merivale-t, hogy
tartson velük. Most elmehet. – Ezután ismét húgához fordult: –
Mit írt neked a gyermek?
– Csak elbúcsúzott tőlem – felelte Lady Fanny az ajkába
harapva. – És én még csodálkoztam, miért búcsúzott este olyan
kedvesen! Ó, jaj! Ó, jaj!
– Kezet csókolt nekem – jegyezte meg Avon. –
Mindannyian bolondok voltunk ma. Ne gyötörd magad,
Fanny. Visszahozom akkor is, ha az egész világot kell
felkutatnom érte. És Mademoiselle de Saint-Vire-ként fog
visszatérni.
– De nem értem, hogyan… Ó, itt van Rupert! Igen, Rupert,
sírtam, és nem érdekel. Mondd el neki, Justin.
Avon megmutatta öccsének Léonie levelét. Rupert
elolvasta; olvasás közben fel-felkiáltott. Amikor a végére ért, a
földhöz vágta parókáját, rátaposott és olyasmiket mondott,
amelyek közül az első hallatára Lady Fanny szorosan befogta a
fülét.
– Ha ezért nem veszed a vérét, Justin, akkor én ölöm meg! –
mondta végül, azzal lehajolt, felvette parókáját a földről és
visszatette a fejére. – Rohadjon a pokolban az átkozott! Léonie
az ő törvénytelen gyereke?
 – Nem – felelte Avon. – A törvényes házasságból született
lánya. Elküldtem Hugh-ért és Marlingért. Ideje, hogy
mindannyian megismerjétek az én kicsikém történetét.
– Azt mondta, szeret engem! – szólt Rupert elérzékenyülve.
– Hol van? Azonnal indulunk érte? Csak egy szavadba kerül,
Justin! Én kész vagyok!
– Nem kétlem, öcsém, de ma nem indulunk. Azt hiszem,
tudom, hova ment; ott biztonságban lesz. Mielőtt visszahozom,
helyre kell tenni a hírnevét a világban.
Rupert lepillantott a kezében tartott levélre.
– „Nem tudnám elviselni, hogy miattam botrányba
keveredjen” – olvasta. – A fenébe, Justin, a te életed egyetlen
folyamatos botrány. És… az ördögbe is, isten bizony, úgy
tudnék sírni, mint egy asszony! – Visszaadta a levelet a
hercegnek. – Átkozottul bálványozott téged, Justin, te pedig
arra sem vagy méltó, hogy a lába nyomát megcsókold!
Avon ránézett.
– Tudom – mondta. – Az én szerepem véget ér akkor,
amikor visszahozom Párizsba. Jobb lesz ez így.
– Szóval tényleg szereted – bólintott Rupert nővére felé.
– Már régóta szeretem. És te, öcsém?
– Nem, nem, köszönöm, én nem udvarolok neki. Nagyon
kedves lány, de nem akarnám feleségül. Téged akar és
szavamra, téged is fog megkapni!
– Én „Monseigneur” vagyok neki – felelte Avon mosolyra
hajlón. – Van köztünk valami titokzatos vonzalom, de túl öreg
vagyok hozzá.
Ekkor érkeztek meg a többiek élénk kíváncsisággal.
– Mi a helyzet, Justin? – kérdezte Hugh. – Haláleset történt
a házban?
– Nem, kedves barátom. Nem haláleset.
Lady Fanny felugrott.
– Justin… a kisasszony… ugye nem emésztette el magát
és… és nem azért írta a levélben, amit írt, hogy ne találd ki a
szándékát? Ó, erre nem is gondoltam. Ó, Edward, Edward,
olyan nyomorultul érzem magamat!
– A kisasszony – Ölelte át Marling a feleségét. – Úgy
érted… Léonie?
– Nem lett öngyilkos, Fanny. Elfelejted, hogy vele van a
szobalánya – nyugtatta Avon.
Davenant megragadta a karját és megrázta.
– Mondd el, ember! Az isten szerelmére! Mi történt azzal a
gyerekkel?
– Elhagyott – közölte Avon, és kezébe adta Léonie levelét.
Merivale és Marling egyszerre lépett oda Hugh-hoz; válla
fölött olvasták a sorokat.
– Isten az égben! – kiáltott fel Merivale, és olvasás közben
kardja markolatához kapott. – Ó, az a gazember! Justin, most
rá kell rontanod! Én halálig veled vagyok!
– De… – Marling a homlokát ráncolva nézett fel. –
Szegény, szegény gyermek! Igaz ez?
Hugh is az utolsó sorhoz ért; érzelmektől elfojtott, rekedtes
hangon szólalt meg:
– A kicsi Léon! Istenemre! Nagyon sajnálom!
Rupert erre a végszóra azzal árulta el érzelmeit, hogy
tubákos szelencéjét a szemközti falhoz csapta.
– Ó, ne félj, a pokolra küldjük! – tombolt. – Fattyú! A
hitvány fattyú! Adj egy kis burgundit, Fan! Nagyon
felhevültem ettől… A kard túl nemes fegyver egy ilyen
semmirekellőbe!
– Igen, túl nemes – ismerte el őkegyelmessége.
– A kard! – kiáltott fel Merivale. – Túl gyors halál lenne
neki. Te vagy én, Justin, három perc alatt megölnénk.
– Túl gyors és túl otromba. Sokkal költőibb az a bosszú,
amit én állok rajta.
Hugh felnézett.
– Könyörgök, hol a gyermek? Miről beszélsz? Gondolom,
megtaláltad a módját, hogy megfizess neki. De hogyan?
 – Furcsamód elfeledkeztem arról a régi perpatvarról – felelte
őkegyelmessége. – Éppen idejében emlékeztetsz rá. A mérleg
nyelve igen erősen terheli M. de Saint-Vire-t. Egy percre a
figyelmeteket kérem. Megtudjátok Léonie történetét. – Azzal
röviden és a tőle megszokott könnyedséggel elmondta a teljes
igazságot. Döbbent csendben hallgatták, és az utolsó mondat
elhangzása után egy ideig még senki nem talált szavakat. Aztán
Marling törte meg a csendet.
– Ha ez igaz, akkor ez az ember a legnagyobb gazember, aki
még nem leng bitófán. Biztos vagy ebben, Avon?
– Teljesen biztos vagyok benne, barátom.
Rupert az öklét rázta, komoran mormogott.
– Szentséges ég! A középkorban élünk? – kiáltott fel Hugh.
– Ez szinte hihetetlen!
– De a bizonyíték! – vágott a szavába Fanny. – Mit tudsz
tenni, Justin?
– Mindent az utolsó körre teszek fel, Fanny. Azt fogom
tenni. És azt hiszem… igen, komolyan azt hiszem, hogy nyerni
fogok. – Furcsán, feszülten mosolygott. – Az én kicsim
egyelőre biztonságban van, és azt hiszem, akkor hozom el,
amikor akarom.
– Mit akarsz tenni? – kiáltott rá Rupert.
– Ó, Justin, kérlek, mondd el nekünk! – könyörgött Lady
Fanny. – Olyan borzalmas, ha az ember nem tud semmit!
Olyan rossz tétlenül ücsörögni!
– Tudom, Fanny, de ismételten arra kérlek benneteket, hogy
legyetek türelemmel. Egyedül tudom a legjobban lefolytatni a
játszmáimat. Egyet megígérhetek: a halálos jelenetet látni
fogjátok.
– De mikor lesz az? – kérdezte Rupert és újabb pohár
burgundit töltött. – Nekem te túl ördögien trükközöl, Justin.
Azt akarom, hogy részem legyen a dologban.
– Ne akard – ingatta a fejét Hugh. – Hagyd, hogy Avon a
végjátékig vigye a dolgot. Túl sokan akarunk segíteni neki, és a
mondás szerint sok bába közt elvész a gyerek. Általában nem
vagyok egy vérszomjas alak, de nem akarom, hogy ez a Saint-
Vire-ügy halva született ügy legyen.
– Látni akarom, ahogy megsemmisül – szólt Merivale. – És
minél előbb!
– Látni fogod, kedves Anthony. De egyelőre úgy
viselkedünk, mintha mi sem történt volna. Ha bárki Léonie-ról
kérdez, mondjátok azt, hogy gyengélkedik. Fanny, jól értettem,
azt mondtad, hogy Madame du Deffand estélyt ad holnap?
– Igen, de nincs kedvem elmenni – sóhajtott fel a lady. –
Nagyon fényes estély lesz, és azt akartam, hogy Léonie ott
legyen!
– Mindazonáltal, kedvesem, elmész, és mi is veled tartunk.
Nyugodj meg, Rupert. Te megtetted a magadét még Le Havre-
nál, és nagyon derekasan helyt álltál. Most rajtam a sor. Fanny,
nagyon fáradt vagy. Most menj ágyba; most még nem tehetsz
semmit.
– Vissza kell mennem a de Châtelet-házba – közölte
Merivale. Megragadta Avon kezét. – Légy most a nevedhez
méltó, Satanas, ha valaha okot adtál rá, hogy ezt a gúnynevet
adták neked! Mindannyian veled vagyunk!
– Még én is – jegyezte meg Marling mosolyogva. – Lehetsz
olyan ördögi, amilyen csak lenni akarsz, mert Saint-Vire a
legádázabb gonosztevő, akivel valaha találkozni volt
balszerencsém.
Rupert, ennek hallatára félrenyelte a burgundit.
– A fenébe! Forr bennem a harag, ha rá gondolok! Léonie
disznónak nevezte, de istenemre, ez az alak disznónál sokkal
rosszabb. Ez egy…
Fanny rögtön elhagyta a helyiséget.
 Harminc

Őkegyelmessége Avon hercege tromfolja a gróf aduját

A Marling házaspár korán megérkezett Madame du Deffand

házába. Nem sokkal később követte őket Merivale és Hugh
Davenant is. Madame du Deffand érdeklődött, miért nem
tartott velük Léonie, amire azt a választ kapta, hogy a
kisasszony gyengélkedik és otthon maradt. Ekkor érkezett meg
Rupert úr d'Anvau és Lavoulère társaságában és sokan, köztük
Madame du Deffand is megjegyzést tett arra, hogy ilyen
minőségében jelent meg.
– Kétségtelenül azért jött, hogy egy madrigállal vagy
rondóval szórakoztasson minket – incselkedett vele Madame. –
Faites voir, milor', faites voir!118
– Hogy én? Istenemre, nem! – felelte Rupert. – Soha
életemben nem írtam egyetlen verset sem! Hallgatni jöttem,
madame.
A hölgy felnevetett.
– Nagyon fog unatkozni, szegény barátom! Legyen velünk
türelmes – mondta, azzal egy új érkező felé fordult.
Merivale a terem másik végéből hangzó hegedűszó leple
alatt beszélt Davenanttal.
– Hol van Avon?
Hugh vállat vont.

118
fr.: halljuk, halljuk
 – Egész nap alig láttam. Ez után az estély után rögtön
Anjou-ba indul.
– Ezek szerint ma este akar lecsapni – szólt Merivale és
körülnézett. – Egy perce láttam Armand de Saint-Vire-t. A gróf
is itt van?
– Azt hiszem, még nincs, de azt mondták, ő is, a felesége is
jön. Justinnak nagy közönsége lesz.
A termek gyorsan teltek. Merivale hamarosan meghallotta,
ahogy a lakáj Condé herceget jelenti be. A herceg mögött lépett
be Saint-Vire gróf és grófné, a Marchérand házaspár, de la
Roque herceg és hercegné. Elegáns fiatalúr lépett oda
Fannyhoz, és Mademoiselle de Bonnard iránt érdeklődött.
Amikor megtudta, hogy a kisasszony nincs jelen, szomorúan
közölte a ladyvel, hogy madrigált írt Léonie tekintetéhez,
amelyet ezen az estélyen kívánt felolvasni. Lady Fanny
sajnálkozását fejezte ki, aztán elfordult és Condé herceget
találta maga mellett.
– Madame! – hajolt meg a herceg. – Hol van a petite
Léonie?
Lady Fanny megismételte a kifogást, mire a herceg arra
kérte, adja át neki szívélyes üdvözletét. Aztán Condé tovább
lépett, hogy csatlakozzon egy rímjátékhoz, és a hegedűszót
elnyomta a beszélgetés moraja.
Avon csak akkor érkezett meg, amikor Madame du Deffand
már M. de la Douaye-t szólította, hogy olvassa fel legújabb
verseit. Az ajtónál kisebb felbolydulás keletkezett, amikor
őkegyelmessége belépett. Azt a ruhát viselte, amit Versailles-
ban: az aranyszín kelme csillogott a gyertyafényben. Zsabóján
hatalmas smaragd ragyogott igézőn, egy másik az ujján,
gyűrűkőként pompázott. Oldalán könnyű díszkard; egyik
kezében illatosított zsebkendő és apró gyémántokkal kirakott
tubákos szelence; egyik csuklóján aranypálcákra feszített
festett csirkebőr legyező.
 Az ajtó közelében állók félrehúzódva adtak utat neki, és a
herceg egy pillanatig egyedül állt. Magas, büszke alak; a
körülötte álló franciák eltörpültek mellette. Nagyon elemében
érezte magát. Könnyed volt, kissé megvető. Felemelte
lornyonját, körülnézett a teremben.
– Isten az égben, micsoda nagyszerű ördög! Szavamra, az! –
jegyezte meg Rupert a mellette álló Merivale-nak. –
Kövezzenek meg, ha láttam valaha ennél fejedelmibb
jelenséget!
– Micsoda öltözet! – súgta Fanny a férje fülébe. – Nem
tagadhatod, Edward, hogy igazán nagyon fess ember.
– Valóban jó a megjelenése – ismerte el Marling.
Avon elindult a teremben, kezet csókolt a ház asszonyának.
– Késett, mint mindig – korholta a hölgy. – Ó, és látom, még
mindig legyezőt hord! Pozőr! Éppen idejében érkezett, hogy
meghallgassa M. de la Douaye felolvasását.
– A szerencse mindig kedvez nekem, madame – mondta, és
az ifjú költő felé biccentett. – Könyöröghetünk, m'sieur, hogy
olvassa fel a kisasszony hajába tűzött virághoz írott sorait?
La Douaye elpirult az örömtől és meghajolt.
– Megtiszteltetés, hogy egy ilyen szegény, jelentéktelen
poétára emlékeznek még – mondta, azzal kezében egy köteg
papírral a kandallóhoz lépett.
Őkegyelmessége lassan ahhoz a kanapéhoz ment, amelyen
de la Roque hercegné foglalt helyet, és leült mellé. Tekintete
előbb Merivale arcára, onnan az ajtóra rebbent. Merivale
feltűnés nélkül karon fogta Davenant-t, és az ajtó melletti
kanapéhoz vezette.
– Avon miatt ideges vagyok – mormogta Davenant. –
Impozáns entré, feltűnően elegáns öltözet, és a modorától az
ember hátán feláll a szőr. Te is érzed?
– Igen. Ma este ő akarja uralni a színt – mondta Merivale
még halkabban, mert La Douaye tiszta hangon belekezdett az
első strófába. – Ő küldött ide. Láthatod, most tekintetével jelez
Rupertnek, hogy menjen a másik ajtóhoz – mondta, azzal
keresztbe tette a lábát, és La Douaye-ra figyelt.
A vers végén tapsvihar zúgott fel. Davenant a nyakát
nyújtva kereste Saint-Vire grófot a teremben. Az ablak mellett
pillantotta meg. Madame de Saint-Vire nem mellette, de a
közelében volt és többször is tágra nyílt, kérdő tekintettel
nézett hitvesére.
– Ha Saint-Vire látta, hogy Léonie nincs itt, azt hiszem, az ő
háta is így bizsereg – jegyezte meg Merivale. – Bárcsak
tudnám, mit akar tenni Avon! Nézd Fannyt! Istenem, olybá
tűnik, Avon az egyetlen közülünk, aki teljesen nyugodt!
La Douaye újra olvasni kezdett; azután tehetségének
magasztalása és elegáns beszélgetés következett. Avon dicsérte
a poétát, majd a szomszédos szalonba ment, ahol egyesek még
mindig rímjátékot játszottak. Az ajtóban Rupert mellett haladt
el. Merivale látta, hogy egy pillanatra megáll és mond neki
valamit. Rupert bólintott és odament hozzájuk a nagy ajtóhoz.
A kanapé háttámlájának támaszkodott és vidáman nevetett.
– Titokzatos ördög, ugye? Utasítást kaptam, hogy figyeljem
a másik ajtót. Istenemre, alig férek a bőrömbe az izgalomtól!
Tony, ötszáz fontban fogadok veled, hogy ezt az utolsó
játszmát Justin nyeri!
Merivale tagadón ingatta a fejét.
– Biztosra nem fogadok, Rupert. Mielőtt megjött, kétségek
gyötörtek, de szavamra, a puszta látványa minden kétséget
eloszlatott. Személyiségének puszta ereje dominál. Még én is
egy kicsit ideges vagyok. Saint-Vire, saját bűnössége tudatában
nyilván ezerszer ilyen ideges. Rupert, van valami fogalmad
arról, hogy mit akar tenni?
– Az ördögbe! Semmi – felelte Rupert vidáman. Aztán
halkabbra fogta: – De mondok nektek valamit. Ez az utolsó
estély, amin részt veszek. Hallottátok azt az alakot, aki
rímekben beszélt? – kérdezte fejét komoran ingatva. –
 Tudjátok, ezt nem lenne szabad engedni. Egy ilyen méreten
aluli kis féreg!
– De be kell látnod, hogy ezzel együtt igazi költő –
mosolygott Hugh.
– Költő! Az ördögbe! – méltatlankodott Rupert. – Rózsával
a kezében sétálgat! Rózsával, Tony! – Dühösen felhorkant és
rémülten észlelte, hogy egy pocakos úriember készül felolvasni
esszéjét a szerelemről. – Isten kegyelmezzen nekünk! Ki ez a
rút vénember? – kérdezte meglehetősen tiszteletlenül.
– Halkabban, fiatalúr – súgta a közelben álló Lavoulère. –
Ez a nagy M. de Foquemalle!
M. de Foquemalle olvasni kezdett és mondta, csak mondta
vég nélkül. Rupert a kisebb szalon felé oldalazott, arcán
komikus, megvető kifejezés ült. E művelet közben D'Anvau
lovaggal találkozott, aki tréfásan úgy tett, mintha elállná az
útját.
– Mi az, Rupert? – rázkódott a lovag válla. – Elosonsz, mon
vieux?119
– Engedj át! – súgta Rupert. – Kövezzenek meg, ha ezt
kibírom! A legutóbbi folyton rózsát szaglászott, ennek a vén
csibésznek meg olyan vészjósló a tekintete, hogy egyáltalán
nem tetszik nekem. Elmegyek! – közölte, és Fanny felé
kacsintott, aki két-három hölggyel a terem közepén ült, és
lelkesen figyelték M. de Foquemalle előadását.
A másik szalonban Rupert a kandalló mellett élénk
társaságot talált. Condé nevetés és tréfás taps közepette olvasta
stanzáját. Egy hölgy lépett oda Rupert mellé.
– Jöjjön, milor', csatlakozzon hozzánk! Ó, én következem a
felolvasásban? – szólt, azzal papírlapot vett kézbe és felolvasta
a sorokat. – Tessék! Azt hiszem, az ember nem tud nagyon jól
verselni, miután a herceg út versét hallotta. Elhagy minket,
herceg úr?

119
fr.: öregem
 Avon kezet csókolt neki.
– Elhagyott az ihlet, madame. Attól tartok, mennem kell,
hogy beszéljek Madame du Deffand-nal.
Rupert egy szép barna hölgy mellett talált helyet.
– Fogadd meg a tanácsomat, Justin, és tartsd magad távol a
másik teremtől. Egy rossz külsejű vén semmirekellő a
szerelemről vagy egyéb ostobaságról olvas fel esszét.
– Huszonöt frankot tennék rá, hogy ez de Foquemalle! –
kiáltott fel Condé, és az ajtó felé pillantott. – Tartja a fogadást,
herceg?
M. de Foquemalle végre szónoklata záró mondatához
érkezett. Madame du Deffand szólt elsőként a magasztalások
záporában; de Marchérand beszélgetést kezdeményezett M. de
Foquemalle véleményével kapcsolatban. Hamarosan
abbamaradt a vita, a terem elcsendesedett, és lakájok frissítőket
hoztak. Az okos érvelés átadta a helyét a léha csevegésnek.
Fűszeres forralt bort és mandulalikőrt kortyolgató hölgyek
beszélgettek a legújabb divatról és frizurákról; Rupert a neki
kijelölt ajtót őrizte; kockavető dobozt vett elő, és néhány
barátjával kockázni kezdett. Őkegyelmessége megkereste
Merivale-t.
– Újabb utasítások? – érdeklődött az úr. – Látom, Fanny
élénk beszélgetést folytat van Saint-Vire grófnéval.
Őkegyelmessége lazán lengette a legyezőt előre-hátra.
– Csak még egy – sóhajtott. – Tartsd távol a mi kedves
barátunkat a feleségétől, barátom.
Azzal elindult, hogy Madame de Vauvallonnal beszéljen és
eltűnt a tömegben.
Lady Fanny dicsérte Madame de Saint-Vire ruháját.
– Ez a kék árnyalat határozottan jól áll önnek és gyönyörű!
Nem olyan régen az egész várost bejártam ilyen tafotáért.
Nahát, megint itt van az a vörösesbarna ruhás hölgy! Vajon ki
lehet?
 – Ő… azt hiszem, ő Mademoiselle de Cloué – felelte
madame. Ekkor De Valmé vikomt lépett oda hozzájuk. –
Henri, láttad apádat?
– Igen, madame, de Châtelet és mások társaságában van ott.
– Meghajolt Lady Fanny előtt. – Milor' Merivale, ha jól
gondolom. Madame, megengedi, hogy hozzak önnek egy pohár
mandulalikőrt?
– Köszönöm, nem – mondta a lady. – Madame, a hitvesem!
Madame kezet nyújtott Marlingnak. Ekkor Madame du
Deffand csatlakozott hozzájuk.
– Hol van a bátyja, Lady Fanny? Megkértem, hogy
szórakoztasson miket igen szellemes verseivel, de azt mondja,
másfajta szórakozást talált ki nekünk! – azzal nagy
szoknyasuhogással távozott, Avont keresve.
– Avon verset olvas fel nekünk? – kérdezte valaki a
közelben állók közül. – Mindig nagyon szellemes! Emlékeznek
arra a versre, amit tavaly olvasott fel Madame de Marchérand
estjén?
Egy úr erre feléjük fordult.
– Nem, ezúttal nem verset olvas d'Orlay. D'Aiguillon azt
mondta, hogy valami történetet mond el.
– Tiens! Vajon mi jöhet még?
Ekkor a fiatal de Chantourelle lépett oda, karján
Mademoiselle de Beaucour.
– Mit hallok Avonról? Valami tündérmesét akar elmondani
nekünk?
– Inkább valami allegóriát – vetette fel d'Anvau.
– Annak most nincs divatja.
Madame de la Roque odaadta neki üres borospoharát, hogy
vigye el.
– Olyan furcsa, hogy történetet akar nekünk mesélni –
jegyezte meg. – Ha nem Avonról lenne szó, az ember inkább
távozna, de mivel róla van szó, inkább maradunk. Furdal a
kíváncsiság. Itt jön!
 Őkegyelmessége haladt a teremben, oldalán Madame du
Deffand. A közönség lassanként helyet foglalt; azok az urak,
akik nem találtak széket, a fal mellett sorakoztak vagy az
ajtónál kisebb csoportokban álltak. Lady Fanny a szeme
sarkából látta, hogy Saint-Vire az ablak közelében egy kis
falfülkében ül, mellette Merivale támaszkodik asztalszélre.
Madame de Saint-Vire mozdult, hogy csatlakozzon hitveséhez,
de Lady Fanny gyengéden megfogta a karját.
– Kedvesem, kérem, üljön mellém! Hova menjünk?
Avon ekkor ért melléjük.
– Nincs ülőhelyed, Fanny? Alázatos szolgája Madame! –
felemelte lornyonját, intett egy lakájnak. – Két széket a
hölgyeknek!
– Erre nincs szükség! – tiltakozott a grófné. – A férjem
átadja nekem a helyét…
– Ó, nem, madame, nem hagyhat engem egyedül! – szólt
Fanny vidáman. – Ó, már hozzák is a széket! Esküszöm,
nekünk van a legjobb helyünk! – Azzal a grófnét ahhoz a
vékony lábú székhez vezette, amit a lakájok hoztak be; a
kandalló mellett ültek, úgy, hogy belátták az egész termet, és
szinte mindenki látta őket. Ugyanezen az oldalon, de kissé a
falmélyedésbe húzódva ült a gróf, aki feleségének csak
profilját láthatta. A grófné könyörgőn nézett férjére; a gróf
figyelmeztető pillantást vetett rá és a fogát csikorgatta.
Merivale lazán keresztbe tette a lábát és átmosolygott az
ajtófélfát támasztó Davenant ra.
Madame du Deffand egy kis asztalhoz ült és nevetett
Avonra.
– Most, barátom, halljuk azt a mesét! Remélem, izgalmas!
– Annak megítélését, hogy izgalmas-e, önre bízom, madame
– felelte Avon. Elfoglalta helyét a kandalló előtt, kinyitotta
tubákos szelencéjét és elegáns mozdulattal egy csipet tubákot
vett magához. A tűz és a gyertyák fénye játszott rajta; arca
kifürkészhetetlen volt, csak furcsa tekintetének volt gúnyos
csillogása.
– Esküszöm, itt valami készül! – szólt d'Anvau a
szomszédjához bizalmasan. – Nem tetszik nekem ez a kifejezés
a barátunk arcán.
Őkegyelmessége becsukta a tubákos szelencét, és
kabátujjáról lesöpört egy morzsányi tubákot.
– Az én történetem, madame, úgy kezdődik, ahogy minden
jó történet – mondta, és bár halkan beszélt, hangja az egész
terembe eljutott. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két
testvér. Nem emlékszem a nevükre, de mivel gyűlölték
egymást, Káinnak és Ábelnek fogom nevezni őket. Fogalmam
sincs, hogy az első Ábel megvetette-e az első Káint, és kérem,
e tárgyban senki ne világosítson fel. Szeretném azt feltételezni,
hogy igen. Ha azt kérdezik tőlem, honnan eredt a két testvér
egymás iránti gyűlölete, azt mondanám, hogy a fejükből. Olyan
lángszínű hajuk volt, hogy attól félek, a tűz egy része az
agyukba hatolt – mondta őkegyelmessége, azzal kiterjesztette
legyezőjét, derűsen Armand de Saint-Vire-re nézett, akinek
arcán egyre növekvő csodálkozást látott. – Így volt. Ez a
gyűlölet egyre nőtt és növekedett, egészen odáig, míg, úgy
hiszem, nem volt már semmi, amit az egyik testvér ne tett
volna meg a másik iránti bosszúként. Igazi megszállottság lett
ez Káinnál; őrület, ami a lehető legkatasztrofálisabb módon
kerítette hatalmába őt, mint látni fogják. Gondolom,
megkönnyebbüléssel hallják, hogy mesém nem tanulság nélkül
való.
– Mit jelentsen ez? – súgta Lavoulère egy barátjának. – Ez
csak mese, vagy van valami mögötte?
– Nem tudom. Csodálom, mivel éri el, hogy a közönség
ilyen figyelemmel hallgatja.
Őkegyelmessége folytatta; nagyon lassan, nyugodtan
beszélt.
 – Mivel Káin volt az idősebb, a maga idején apja örökébe
lépett, aki gróf volt, és mint minden ember, halandó lévén
távozott e földi világból. Ha azt képzelik, hogy az
ellenségeskedés ekkor megszűnt Káin és Ábel között, engedjék
meg, hogy megszabadítsam önöket e közhelyes gondolat
tévedésétől. Az, hogy Káin átvette apja örökségét, csak olajat
öntött a gyűlölet tüzére, és míg a mi barátunk, Ábel gyötrődőn
vágyott arra, hogy Káin helyében legyen, Káint hasonlóképpen
heves vágy űzte, hogy testvérét távol tartsa ettől. Mint
érzékelhetik, a helyzet telis-teli van lehetőségekkel. –
Elhallgatott, a közönséget figyelte; a hölgyek és urak zavart
kíváncsisággal nézték. – Kizárólag ezt a célt maga előtt tartva,
a mi szűklátókörű Káin barátunk feleséget vett magának, és
nyilvánvalóan biztonságban tudhatta magát. Ám a Sors,
szeszélyes némber, nyilvánvalóan nem kedvelte őt, mert teltek,
csak teltek az évek és nem született fiúgyermek, aki
felvidíthatta volna Káin szívét. Átérzik, milyen csalódást és
szomorúságot jelentett ez Káinnak? Ábel azonban egyre
vidámabb lett és attól tartok, nem voltak aggályai… az iránt,
hogy örüljön bátyja balszerencséjének. Talán balgaság volt ez
tőle. – Őkegyelmessége ekkor Madame de Saint-Vire-re
pillantott, aki mereven, nagyon sápadtan ült Lady Fanny
mellett. Őkegyelmessége legyezőjét kezdte mozgatni előre-
hátra. – Ha jól emlékszem, Káin felesége egyszer halva
született gyermeket hozott a világra. Valószínűtlennek tűnt,
hogy Káin meg tudná valósítani tervét, ám Ábel várakozásai
ellenére a grófné újra reményt adott a grófnak, mert áldott
állapotba került. A gróf elhatározta, hogy ezúttal nem lehet
semmi hiba. Talán megtanulta, hogy ne bízzon a
szerencséjében. Amikor eljött az idő, madame-ot a birtokára
vitte, ahol hitvese… lánygyermeket szült neki. – Itt is szünetet
tartott, felemelte tekintetét, Saint-Vire grófra nézett. Látta,
hogy a gróf tétova pillantást vet az ajtó felé, és dühében
elvörösödik, amint meglátja az ott támaszkodó Rupertet.
Őkegyelmessége elmosolyodott és meglengette zsinóron lógó
lornyonját. – Lánygyermeket. És most, figyeljék meg, milyen
csalárdságot eszelt ki Káin. A birtokán, talán az
alkalmazásában élt egy földműves, ha jól emlékszem, akinek a
felesége éppen második fiúgyermekét szülte meg. A sors vagy
a véletlen így csapdát állított Káinnak, amibe ő szépen
belesétált. Busásan lefizette ezt a parasztot, hogy adja neki
életerős fiát, és cserélje ki a lányával.
– Micsoda becstelenség! – kiáltott fel Madame de Vauvallon
felháborodva. – Megdöbbent, herceg úr!
– Kérem, próbáljon meg türelemmel lenni, madame. Még
nem jutottunk el a tanulságig. Ez a csere létre is jött; senki nem
tudott róla, csak a gyermekek szülei és természetesen a bába,
aki a grófné vajúdásánál segédkezett. Nem tudom, mi lett vele.
– Mon Dieu, micsoda történet! – jegyezte meg Madame du
Deffand. – Annyira megvetem az ilyen gazembereket!
– Folytasd, Justin – szólt Armand élesen. – Rendkívül
érdekel a történeted!
– Igen, gondoltam, hogy így lesz – bólintott őkegyelmessége
tűnődőn.
– Mi lett… Káin lányával?
– Türelem, Armand. Előbb szabaduljunk meg Káintól és
feltételezett fiától! Káin hamarosan visszavitte családját
Párizsba… mondtam, hogy ez a történet Franciaországban
játszódott? Lánya nevelőapját utasította, hogy költözzön el
birtokáról valami távoli helyre, amiről senkinek ne beszéljen,
még neki se mondja meg, hova megy. Azt hiszem, Káin
helyében én nem akartam volna olyan nagyon a gyermek
minden nyomát elveszíteni, de nyilván azt tette, amit a
legbölcsebbnek gondolt.
– Herceg úr! – szólt közbe Madame de la Roque –
, elképzelhetetlen, hogy lenne anya, aki beleegyezne ilyen
gonosz terv végrehajtásába!
 Madame de Saint-Vire remegő kézzel szorította ajkához a
zsebkendőt.
– Szinte elképzelhetetlen – felelte Avon halkan. – De lehet,
hogy a hölgy rettegett a férjétől. Higgyék el nekem, nagyon
kellemetlen ember.
– Ezt könnyen el tudjuk hinni – mosolygott madame. –
Elvetemült gazember lehet! Folytassa!
Avon súlyos szemöldöke alól pillantva látta, hogy Saint-
Vire idegesen a nyakkendőjét rángatja; tekintete ezután
Merivale elszánt tartására rebbent, és halványan elmosolyodott.
– Ott tartottam, hogy Káin, a felesége és állítólagos fia
visszatért Párizsba, ami nagy csalódottságot okozott szegény
Ábelnek. Amikor Ábel látta, hogy felnövekvő unokaöccsén a
családi vonások egyike sem mutatkozik, sem külsőleg, sem
karakterében nem hasonlít rájuk, minden addiginál dühösebb
volt, de bár csodálkozott, az igazság sosem jutott eszébe.
Hogyan is gondolhatott volna rá? – mondta Avon, és
kisimította kabátujjának ráncait. – Egy pillanatra hagyjuk most
Káint, és térjünk vissza a lányára. Tizenkét évig vidéken
maradt nevelőszüleivel, akik saját gyermekükként bántak vele.
Ám ezen tizenkét év után a Sors ismét Káinra fordította
figyelmét, és elküldte a pestist, hogy söpörje ki a környéket,
ahol Káin lánya élt. Ez a pestis megölte a lány nevelőapját és
nevelőanyját, de hősnőnk megmenekült, ahogy a szülők
idősebb fia, a mostohabáty is, akiről nemsokára szólok. A lányt
a falu plébánosához küldték, aki otthont adott neki és vigyázott
rá. Kérem, ne feledkezzenek meg a plébánosról, aki apró, de
fontos szerepet játszik a történetemben.
– Vajon ezzel eléri a célját? – mormogta Davenant.
– Nézz Saint-Vire grófra! – felelte Marling. – A plébánosról
eszébe jutott valami. Teljesen váratlanul érte!
– Emlékezni fogunk a plébánosra – szólt Armand komoran.
– Mikor játszik szerepet?
 – Most, Armand, mert az én hősnőm mostohaanyja a halála
előtt ennek a plébánosnak a kezébe… gyónásként… írásos
vallomást adott.
– Ó, hát ezek szerint ez a parasztasszony tudott írni? –
kérdezte Condé, aki homlokát ráncolva hallgatta a történetet.
– Úgy gondolom, fenséges úr, hogy mivel ez az asszony
korábban egy hölgy komornája volt, tehát egészen biztosan
tudott írni.
Avon látta, hogy Madame de Saint-Vire keze összerándul az
ölében, és nagyon elégedett volt.
– Ez a vallomás sok évig a plébános házának egy lezárt
fiókjában hevert.
– De nyilvánosságra kellett volna hoznia! – szólt Madame
de Vauvallon hirtelen.
– Én is így gondolom, madame, de ez a pap nagyon
lelkiismeretes ember volt és úgy tartotta, hogy a gyónás
pecsétje nem törhető fel soha.
– És mi lett a lánnyal? – kérdezte Armand.
Őkegyelmessége a gyűrűit forgatta.
– Őt, kedves Armand, a nála sokkal idősebb mostohabátyja
Párizsba hozta. Jean volt a neve. Ez a férfi a város egyik
legvadabb, legzajosabb utcájában fogadót vett. És mivel nem
illő, hogy az én hősnőmhöz hasonlóan fiatal lány a házában
lakjon, fiúnak öltöztette a húgát – mondta, és a kellemes hang
egyre erősebb lett. – Fiúnak! Nem akarom zavarba hozni
önöket azzal, hogy elmondjam, milyen élete volt ebben az
álruhában.
Madame de Saint-Vire mintha felzokogott volna.
– Ah, mon Dieu!
Avon ajka gúnyos mosolyba hajlott.
– Szívszorító történet, nemde, madame? – kérdezte
kedvesen.
Saint-Vire félig felemelkedett a székéből, aztán lassan
visszaereszkedett. Az emberek kezdtek kérdőn egymásra nézni.
 – Ezenfelül azért is fiúnak kellett öltöznie – folytatta a
herceg –, mert ez a Jean feleségül vett egy házsártos
nőszemélyt, akinek kedvelt időtöltése volt, hogy az én
hősnőmmel minden lehetséges módon rosszul bánjon. Ennek a
nőnek a keze alatt szenvedett hét hosszú évig. – Körbetekintett
a teremben. – Egészen tizenkilenc éves koráig. Ez idő alatt
látott mindenféle vétket, megtanult félni és megismerte, mit
jelent a valóságban az a kellemetlen szó, hogy „éhség”. Nem
tudom, hogyan sikerült életben maradnia.
– Nahát, igazán rémes történetet mesél nekünk – szólt
Condé herceg. – És mi történt aztán?
– Aztán, hercegem, a Sors ismét közbeavatkozott, és
hősnőmet egy olyan ember útjába vezérelte, akinek sosem volt
oka kedvelni a mi Káin barátunkat. Ennek a férfinak az életébe
lépett be hősnőm. Ez a férfi megdöbbent, milyen hasonlóság áll
fenn az útjába akadt gyermek és Káin között, és megvásárolta a
mostohabátytól. Ez a férfi sok évet várt arra, hogy bosszút
álljon Káinon; ebben a gyermekben meglátta ennek
lehetőségét, mert neki is feltűnt Káin feltételezett fiának
plebejusi modora és személye. A véletlen e férfi segítségére
volt, és amikor Káin a társaságban meglátta a hősnőt, nem
kerülte el e férfi figyelmét, hogy Káin összerezzent, és a
történet elemei lassanként összeálltak. Káin követet küldött,
hogy megvásárolja lányát ettől az embertől, akiről tudta, hogy
esküdt ellensége. Így hát a gyanú, amit a játékba belépett új
szereplő keltett, meggyőződéssé erősödött.
– Szent isten, d'Anvau – mormogta Sally lehetséges, hogy…
– Cssss! – szólt rá d'Anvau. – Hallgasson. Ez egyre
érdekesebb lesz.
– Káin ellensége ettől a Jeantól megtudta – folytatta Avon –
, hol lakott az én hősnőm korábban, és tudomást szerzett az ott
élő plébánosról is. Remélem, nem feledkeztek meg a
plébánosról!
 Minden tekintet a hercegre szegeződött; néhányan kezdték
érteni az utalást. Condé türelmetlenül bólintott.
– Könyörgök, folytassa!
A herceg ujján vészjóslón csillant a smaragd.
– Azt teszem. Ez a férfi elutazott abba a távoli faluba és…
szóval… beszélt a plébánossal. Amikor visszatért Párizsba,
magával hozta… ezt. – Avon ekkor zsebéből piszkos és gyűrött
papírt húzott elő. Gúnyosan nézett Saint-Vire grófra, aki úgy
ült ott, mintha kőbe lenne faragva. – Ezt – ismételte
őkegyelmessége, és letette a papírt maga mögé, a
kandallópárkányra.
Érezhető volt a feszültség. Davenant mély levegőt vett.
– Egy pillanatig… szinte azt hittem, hogy a vallomás –
súgta. – Kezdenek rájönni, kiről szól, Marling
Őkegyelmessége legyezőjének festményét tanulmányozta.
– Talán csodálkozhatnak, hogy ez az ember miért nem
leplezte le Káint azonnal. Elismerem, ez volt az első gondolata.
De eszébe jutott, messieurs, milyen éveket töltött Káin lánya
abban a pokolban és elhatározta, hogy egy kicsit… nagyon
kicsit… Káinnak is meg kell tapasztalnia a poklot. – Hangja
komorrá vált; ajkáról eltűnt a mosoly. Madame du Deffand
rémülten nézte. – Ezért, messieurs, ez az ember ölbe tett kézzel
kivárta a játék végét. Így szolgáltatott igazságot. – Ismét
körbepillantott a teremben; a közönség néma várakozással
várta a folytatást; a herceg személyisége uralta a teret. A
csendbe lassan, lágyan hulltak a szavak. – Azt hiszem, érezte.
Nem tudta, melyik nap csap le rá a botrány; rettegésben élt.
Remény és kétségbeesés marcangolta, hölgyeim és uraim. Sőt
abban a hamis hitbe ringatta magát, hogy ellenségének nincs
bizonyítéka, ezért biztonságban érezte magát. – Avon
hangtalanul nevetett és látta, hogy Saint-Vire összerezzen. –
Ám a régi kétségek újra előtörtek messieurs; nem lehetett
biztos abban, hogy nincs bizonyíték. Ezért a bizonytalanság
kínjában élt. – Avon összecsukta legyezőjét. – Hősnőmet
gyámja Angliába vitte és megtaníttatta, hogy újra lány legyen.
A gyám birtokán maradt, a gyám egy rokona maradt mellette
gardedámként. Hölgyeim és uraim, a lány kicsinyenként
megtanult kisasszonyként viselkedni és részben sikerült
elfelejtenie a múlt borzalmait, amiken keresztülmenni
kénytelen volt. Aztán, hölgyeim és uraim, Káin átment
Angliába. – Őkegyelmessége egy csipet tubákot vett magához.
– Tolvajként – mondta finoman. – Elrabolta az én hősnőmet,
mákonyos italt itatott vele, és a Portsmouth kikötőjében
horgonyzó jachtjához hurcolta.
– Szentséges isten! – kiáltott fel Madame de Vauvallon.
– Nem fog sikerülni – súgta Davenant hirtelen. – Saint-Vire
nagyon jól tartja magát.
– A feleségét nézd! – felelte Marling.
Őkegyelmessége újabb tubákmorzsát söpört le arany
kabátujjáról.
– Nem akarom kimeríteni önöket azzal, hogy elmesélem
hősnőm megmenekülésének történetét. Részt vett másvalaki is
a játékban, aki rögtön a nyomába eredt, szorosan követte és
végül megmentette. A lánynak sikerült elmenekülnie, de Káin
előbb golyót repített a segítő vállába. Nem tudni, hogy a golyót
a segítőnek vagy a lánynak szánta.
Saint-Vire tétova mozdulatot tett, de ismét türtőztette magát.
– Ó, hogy ilyen gazemberek élnek a föld színén! – jegyezte
meg de Châtelet döbbenten.
– A seb, hölgyeim, és uraim, súlyos volt, és a szökevények
kénytelenek voltak magukat egy kis falusi fogadóban, Le
Havre közelében meghúzni. Szerencsére a hősnőm gyámja
megtalálta őt ebben a fogadóban, úgy két órával azelőtt, hogy a
fáradhatatlan Káin odaért.
– Ezek szerint oda is utánuk ment? – szólt közbe Sally.
– Ön kételkedett ebben? – kérdezett vissza őkegyelmessége
mosolyogva. – Megérkezett, bien sûr, és azt találta, hogy a
Sors már megint meghiúsította terveit. Akkor azt mondta,
hölgyeim, és uraim, hogy a játszmának még nincs vége.
Aztán… szóval… visszavonult.
– Scélérat!120 – csattant fel Condé, és Madame de Saint-Vire
felé pillantott, aki mintha összehúzta volna magát a székében,
aztán ismét Avont figyelte.
– Pontosan, fenség – szólt őkegyelmessége nyájasan. – Most
pedig visszatérünk Párizsba, ahol gyámja bemutatta az én
hősnőmet az előkelő társaságban. Hallgass, Armand; már
majdnem történetem végére értem. Biztosíthatom önöket, hogy
a kisasszony nem kis figyelmet keltett, mert nem egyszerű
elsőbálozó volt. Néha ártatlan gyermeknek látszott, de nagy
bölcsesség és még nagyobb szellemesség volt benne. Órákig
beszélhetnék róla önöknek, de csak annyit mondok, hogy
pajkos kis ördög volt, nagyon nyílt, egyenes, huncut és nagyon
szép.
– És igaz – szólt közbe hirtelen Condé.
Őkegyelmessége kissé oldalra hajtotta a fejét.
– És igaz, fenség, mint tudom. Összegezve: Párizs kezdte
felfedezni a hasonlóságát Káinnal. Káin ekkor nagyon
retteghetett, hölgyeim és uraim. De egy napon a gyermek
fülébe jutott, hogy a világ őt Káin házasságon kívül született
lányának tartja. – Elhallgatott, ajkához emelte zsebkendőjét. –
Szerette azt az embert, aki a gyámja volt – mondta közömbös,
elbeszélő hangon. – A férfi hírneve javíthatatlanul rossz volt,
de a lány úgy tekintett rá, mint aki nem tehet semmi rosszat.
Úgy szólította: Monseigneur.
Saint-Vire alsó ajkára harapott, de teljesen mozdulatlanul
ült; úgy tűnt, mintha csak felületes érdeklődéssel hallgatná. Sok
döbbent szempár szegeződött rá, de semmi jelét nem adta,
hogy érintett lenne. Az ajtónál Rupert a kardmarkolatát
simogatta.

120
fr.: gazember
 – Amikor a gyermek megtudta, mit mond róla a világ –
folytatta Avon –, elment Káin házába és megkérdezte tőle,
valóban az ő törvénytelen gyermeke-e.
– Igen? Allons!121 – kiáltott fel Condé.
– Káin azt hitte, hölgyeim és uraim, hogy a véletlen ez
egyszer kegyesen neki kedvezett. Elismerte a gyermeknek
apaságát. – Látva, hogy Armand felugrott, Avon felemelte a
kezét. – Azzal fenyegette a gyermeket, hogy feltárja a világnak,
hogy az ő fattya és egy másik ember szeretője. Azt mondta
neki… a vér szerinti apja, hölgyeim és uraim, hogy úgy intézi,
hogy a gyámját örökre kitaszítsa az előkelő társaság azért, mert
az ő szerelmének törvénytelen gyümölcsét bemutatta.
Madame de Saint-Vire már mereven ült, a karosszék
karfáját markolva. Ajka hangtalanul mozgott; nagyon közel
volt ahhoz, hogy megtörjön és nyilvánvaló volt, hogy a
történetnek ez a része számára ismeretlen.
– Ó, micsoda arcátlan alak! – kiáltott fel Lavoulère.
– Várjon egy kicsit, kedves Lavoulère. Káin volt oly szíves
alternatívát ajánlani a gyermeknek. Megígérte, hogy nem szól
senkinek egy szót sem, ha a gyermek eltűnik abból a világból,
ahová éppen csak belépett. – Avon tekintete egyre keményebb
lett, hangja, mint a jég. – Mondtam, hogy szerette a gyámját,
hölgyeim és uraim. Elhagyni őt, arra ítéltetni, hogy visszatérjen
régi, rémséges életébe a halálnál is rosszabb volt számára.
Éppen csak… megízlelt egy csészényit a boldogságból.
Ekkor már nagyon kevesen voltak a zsúfolt teremben, akik
nem értették a mesét. Sok arcon undor és iszonyodás látszott;
néma csend honolt.
Condé előrehajolt székében; arca komor, aggódó.
– Folytassa! – szólt élesen. – A lány… visszament?
– Nem, fenség – felelte Avon.
– Hanem? – kérdezte Condé emelt hangon.

121
fr.: Gyerünk/Tovább
 – Fenség, azoknak, akik reménytelenül vágyakoznak, akiket
nem fogadnak el, a megtört szívűeknek mindig van kivezető út.
Madame du Deffand megborzongott, kezével eltakarta a
szemét.
– Ezt hogy érti?
Avon az ablakra mutatott.
– Odakint, fenség, nem is olyan messze a folyó hömpölyög.
Sok titkot rejt, sok tragédiát. Ez a gyermek csak egy újabb
tragédia, aki úgy végezte a mélyben, mint a többi.
Elfojtott, éles, hátborzongató sikoltás hallatszott. Madame
de Saint-Vire talpra ugrott, mintha kényszerítőerő állította
volna fel, és előrebotorkált, mint valami zavarodott.
– Ó, ne, ne, ne! – hebegte. – Azt ne! Azt ne! Ó, az én
kicsikém! Istenem, hát nincs benned irgalom? Nem halt meg! –
Hangja egyre emelkedett, aztán torkára forrt. Kezét felemelve
Avon lábához roskadt és ott feküdt; hevesen, görcsösen
zokogott.
Lady Fanny felugrott.
– Ó, szegény kicsikém! Nem, nem, madame, esküszöm, él!
Segítsen valaki! Madame, madame, nyugodjon meg!
Hirtelen felbolydulás támadt; Davenant letörölte az
verejtéket a homlokáról.
– Istenem! – szólt fátyolos hangon. – Micsoda este! Okos,
nagyon okos ördög!
A zűrzavarban egy elképedt nő hangja csendült.
– Nem értem! Nahát! Ez… ez a történet vége?
Avon nem fordította fejét a hang irányába.
– Nem, mademoiselle. Még várom a végét.
Az ablakmélyedésben hirtelen dulakodás támadt, ami
minden figyelmet elvont Madame de Saint-Vire-ről, a
jelenlévők mind a grófra néztek. Amint felesége elvesztette
önuralmát, felugrott, mert tudta, hogy a grófné kifakadása
kimagyarázhatatlanul elárulta őt, és Merivale-lal viaskodott
igen hevesen, egyik kezével a csípőjét markolva. Sok férfi
ugrott oda, de kiszabadította magát; halálsápadt volt, zihált, és
látták, hogy egy kis pisztoly van nála.
Condé hirtelen Avon elé lépett, és szembenézett a pisztoly
csövével. Az egésznek néhány másodpercen belül vége lett.
Saint-Vire szinte őrült erővel szóló hangját hallották: – Ördög!
Ördög!
Aztán fülsüketítő dörrenés hallatszott, egy nő sikított, és
Rupert előreugrott, zsebkendőt terített Saint-Vire szétlőtt
fejére. Ő és Merivale hajoltak a gróf teste fölé; őkegyelmessége
lassan odalépett hozzájuk, egy pillanatra megállt, lenézett
Saint-Vire földi maradványaira. A terem másik végén egy nő
hisztériás rohamot kapott. Őkegyelmessége és Davenant
pillantása találkozott.
– Hugh, ugye megmondtam, hogy költői vége lesz? –
jegyezte meg, azzal visszament a kandallóhoz. –
Mademoiselle… – hajolt meg a megriadt lány előtt, aki a
történet végéről érdeklődött. – M. de Saint-Vire adta meg a
történetem végét.
Levette az elszennyeződött papírt a kandallópárkányról,
ahova tette, a tűzbe dobta és nevetett.
 Harmincegy

Őkegyelmessége mindent megnyer

Őkegyelmessége bérelt lovon ismét belovagolt Bassincourt

faluba. Sárgásbarna nadrágot viselt, hozzá aranyszegélyű
mélylila kabátot. Magas szárú csizmája poros volt; egyik
kezében kesztyűjét és hosszú lovaglóostorát tartotta. A
piactérre érkezett a saumuri úton; az egyenetlen
macskaköveken meghúzta a kantárt, lassított. A falusiak és a
földművesek feleségei, akik a piacra jöttek Bassincourt-ba
csodálkozva nézték, ahogy elhaladt előttük, és összesúgtak. A
ló a plébános háza felé haladt, ott megállt. Őkegyelmessége
körülnézett; meglátott egy kisfiút a közelben, magához intette,
és könnyedén leugrott a nyeregből.
A fiú odaszaladt hozzá.
– Kérlek, légy oly jó, vidd el a lovamat a fogadóba,
gondoskodj róla, hogy biztonságban helyezzék el, és itassák
meg – mondta őkegyelmessége, és egy Lajos-aranyat adott a
fiúnak. – Mondd meg a fogadósnak, hogy később megyek és
rendezem a számlát.
– Igenis, milor'! Köszönöm, milor'! – hebegte a fiú, a pénzt
erősen markolva.
Őkegyelmessége kinyitotta a plébános kertjébe vezető kis
kaput és a tiszta ösvényen a bejárati ajtóhoz sétált. Most is a
rózsás arcú házvezetőnő engedte be. Felismerte és meghajolt
előtte.
– Bonjour, m'sieur! A plébános úr a szobájában van.
 – Köszönöm – szólt őkegyelmessége. Követte a
házvezetőnőt a folyosón át Beaupré dolgozószobájába és egy
pillanatig ott állt a küszöbön, kezében háromszögletű kalapja.
A plébános udvariasan felállt.
– M'sieur? – aztán Avon mosolyogva előrelépett.
– Nahát, mon fils!
Avon kezet fogott vele.
– A gyámleányom, atyám?
A plébános valósággal ragyogott.
– A szegény kicsike! Igen, fiam, itt van nálam,
biztonságban.
Avon mintha felsóhajtott volna.
– Megkönnyítette a szívemet egy tehertől, ami… majdnem
túl nagy volt ahhoz, hogy el tudjam viselni.
A plébános mosolygott.
– Fiam, azt hiszem, nem telt volna el sok idő, hogy
megszegjem a kisasszonynak tett ígéretemet, és levelet írjak
önnek. Szenved. Ó, nagyon szenved. És az a gonosztevő… az a
Saint-Vire?
– Halott, atyám, önkezével vetett véget az életének.
De Beaupré keresztet vetett.
– Azt mondja, önkezével, fiam?
– És az én ráhatásommal – hajolt meg őkegyelmessége. –
Azért jöttem, hogy magammal vigyem Mademoiselle de Saint-
Vire-t.
– Valóban ezt akarja? – kérdezte de Beaupré aggódón. –
Biztos benne, herceg?
– Biztos vagyok benne. Egész Párizs tudja. Gondoskodtam
róla.
De Beaupré megfogta, megszorította a herceg kezét.
– M'sieur, akkor boldogságot hoz a gyermeknek. Isten sokat
megbocsát önnek, amiért ilyen jó volt hozzá. Elmondta nekem
– mosolygott jóindulatúan. – Látom, nincs okom megbánni,
hogy szövetkeztem… önnel, Satanas. Az életet adta neki, és
még többet is.
– Atyám, ne adjon hitelt mindennek, amit az én kicsikém
mondott önnek rólam – mondta Avon szárazon. – Úgy érezte,
piedesztálra kell emelnie engem. Nem érzem jól magam ott.
De Beaupré kinyitotta az ajtót.
– Nem, fiam. Tudja, milyen életet élt „Monseigneur”. Most
jöjjön hozzá – mondta, azzal előrement, mutatta az utat a ház
hátsó részében levő napfényes szalonba, és amikor kinyitotta
az ajtót, szinte ujjongón szólt: – Petite, látogatót hoztam. –
Aztán hátralépett, hogy Avonnak utat adjon és csendesen
kiment, becsukta maga mögött az ajtót. – Bizonyság Isten nagy
jóságára – mondta bölcsen, és visszatért dolgozószobájába.
A szalonban Léonie az ablak mellett ült, ölében nyitott
könyv. És mivel éppen sírt, nem nézett rögtön az ajtó felé.
Könnyed, határozott lépteket hallott, aztán az oly nagyon
szeretett hang szólalt meg.
– Ma fille, mit jelentsen ez?
Léonie rögtön felugrott a székből, örömmel, csodálkozással
kiáltott.
– Monseigneur! – Sírva-nevetve letérdelt elé, a férfi az
ajkára tette ujját. – Eljött! Eljött! Eljött hozzám!
A herceg lehajolt hozzá, aranyló fürtjeivel játszott.
– Hát nem mondtam, ma fille, hogy nem veszíthetlek el
olyan könnyen? Bíznod kellett volna bennem, gyermekem.
Nem volt semmi szükség arra, hogy elmenekülj.
Léonie felállt, feszengve toporgott.
– Monseigneur, én… én tudom! Nem tudtam… Nem érti!
Nem volt lehetséges… Ó, Monseigneur, Monseigneur, miért
jött ide?
– Azért, hogy visszavigyelek, gyermekem. Mi másért?
Léonie a fejét ingatta.
– Soha! Soha! Nem tehetem! Nagyon jól tudom, hogy mit…
 – Ülj le, gyermekem. Sok mindent kell mondanom neked.
Sírsz, ma mie… – szólt Avon, a lány kezét ajkához emelve,
nagyon lágy hangon. – Esküszöm, most már semmi nincs, ami
aggaszthatna, mignonne.122 – Leültette a kanapéra, melléje ült,
kezét egy pillanatra sem engedve el. – Gyermekem, te nem
vagy alacsony származású, nem is paraszti sorból való vagy.
Az elejétől fogva tudtam, hogy te vagy Léonie de Saint-Vire, a
gróf és felesége, Marie de Lespinasse édesgyermeke.
Léonie csak pislogott.
– Mon… monseigneur? – szólt hitetlenkedve.
– Igen, gyermekem. Így van – felelte őkegyelmessége, és
elmondta neki a történetét.
Léonie csak bámult, tágra nyílt szemmel, szájtátva, és mikor
a herceg a történet végére ért, egy hosszú percig nem talált
szót.
– Ezek szerint… ezek szerint… nemesi származású vagyok!
– szólalt meg végül. – Én… Ó, igaz ez, Monseigneur? Valóban
igaz?
– Különben nem mondtam volna neked, mignonne.
Kipirultan, izgatottan felugrott.
– Jó házból való vagyok! Én… én… Mademoiselle de
Saint-Vire vagyok! Akkor… Akkor visszamehetek Párizsba!
Monseigneur, azt hiszem, sírva fakadok.
– Könyörgök, ne tedd, ma fille. Tartogasd a könnyeidet a
következő híremre.
Léonie megszakította a szobában tett tánclépéseit és
aggódón nézett a hercegre.
– El kell mondanom neked, gyermekem, hogy apád
meghalt.
A szín visszatért Léonie arcába.
– Vraiment? – kérdezte megélénkülve. – Megölte,
Monseigneur?

122
fr.: kedveském
 – Nagyon sajnálom, gyermekem, de tulajdonképpen nem én
öltem meg. Csak én teremtettem olyan helyzetet, hogy
önkezével vessen véget az életének.
Léonie visszament a kanapéhoz és leült.
– De mondja el! Kérem, mondja el gyorsan, Monseigneur!
Mikor ölte meg magát?
– Kedden, gyermekem, Madame du Deffand estélyén.
– Tiens – szólt teljesen higgadtan. – Miért, enfin?
– Úgy gondolom, azért, mert a föld túl sokáig hordta a hátán
– felelte Avon.
– Ön tette! Tudtam, hogy megteszi! – kiáltott Léonie
ujjongva. – Ön akarta, hogy aznap éjjel meghaljon!
– Igen, gyermekem.
– Rupert is ott volt? És Lady Fanny? Mennyire örülhetett
Rupert!
– Mérsékeld magad, gyermekem! Rajta nem látszott semmi
abból a nem illő örömből, amit te láthatóan érzel.
Léonie ekkor Avonba karolt, és bizalommal nézett fel rá.
– Monseigneur, az az ember egy disznó volt. Most mondja
el, hogyan történt! Ki volt ott?
– Mindannyian ott voltunk, kicsim, még M. Marling és
Milor' Merivale is. Jelen volt továbbá Condé herceg, de la
Rogue-ék, a d'Aiguillon-ék és Saint-Vire-ék, Armand is; és
Lavoulère, d'Anvau… vagyis az egész előkelő társaság.
– Lady Fanny és a többiek tudták, hogy ön meg fogja ölni
azt a disznót, Monseigneur?
– Gyermekem, ne mondogasd az egész világnak, hogy
megöltem.
– Nem, Monseigneur. De tudták?
– Tudták, hogy aznap éjjel akarok lecsapni rá. Mind nagyon
vérszomjasak voltak.
– Vraiment? Még M. Marling is?
– Még ő is – bólintott Avon. – Tudod, ma fille, mindannyian
szeretnek téged.
 Léonie elpirult.
– Ó…! Milyen ruhában volt, Monseigneur?
– Íme, a női elme! – mormogta őkegyelmessége. –
Aranyszínűben, gyermekem. És smaragdokat viseltem.
– Ismerem. Az nagyon szép öltözék. Kérem, folytassa,
Monseigneur.
– Rupert és Hugh az ajtóknál álltak – közölte
őkegyelmessége. – És Merivale kellemes társalgással foglalta
le Saint-Vire-t. Lady Fanny az anyádat tartotta kézben.
Elmondtam nekik a történetedet, gyermekem. Ennyit tettem.
– Voyons! – kiáltott fel. – Az semmi! És amikor elmondta,
mi történt?
– Anyád összeesett. Tudod, gyermekem, hagytam, hogy azt
higgyék, vízbe ölted magadat. Anyád ekkor felkiáltott, és
Saint-Vire, mivel hitvese így elárulta, főbe lőtte magát.
– Nagyon izgalmas lehetett – jegyezte meg Léonie. –
Bárcsak ott lettem volna! Madame de Saint-Vire-t egy kicsit
sajnálom, de annak örülök, hogy az a disznó meghalt. Mit fog
tenni a vikomt? Azt hiszem, ez az egész neki nagyon szomorú.
– Nem hiszem, hogy szomorkodna – felelte Avon. – A
nagybátyád kétségtelenül gondoskodni fog róla.
Léonie szeme felcsillant.
– Voyons, ezek szerint van családom! Hány nagybátyám
van, Monseigneur?
– Nem vagyok benne egészen biztos, kicsim. Apád ágán
csak egy nagybátyád van és egy nagynénéd, aki már férjnél
van. Anyád ágán számos nagybátyád van, úgy hiszem, és sok
nagynénéd és unokatestvéred.
Léonie a fejét ingatta.
– Nagyon nehéz felfognom mindezt, Monseigneur. És ön
tudta? Honnan tudta? Miért nem mondta meg nekem?
Őkegyelmessége lenézett tubákos szelencéjére.
– Gyermekem, amikor megvásároltalak a tiszteletre méltó
Jeantól, azt azért tettem, mert megláttam, mennyire hasonlítasz
Saint-Vire grófhoz… Azt hittem, fegyverként használhatlak
ellene… hogy megbüntessem… valamiért… amit még régen
követett el ellenem.
– Azért… azért fogadott örökbe és adott nekem olyan sok
mindent? – kérdezte a lány alig hallható hangon.
A herceg felállt, az ablakhoz lépett; ott állt és kifelé nézett.
– Nem egészen – mondta, és elfeledkezett arról, hogy
lassan, vontatottan beszéljen.
Léonie vágyódón nézett rá.
– Akkor azért, mert kedvelt, Monseigneur?
– Később. Amikor megismertelek, gyermekem.
Léonie a zsebkendőjét gyűrte.
– És… még a gyámleánya lehetek?
Avon egy percig szótlanul állt.
– Kedvesem, van már anyád, nagybátyád, akik
gondoskodnak rólad.
– Ők? – kérdezte Léonie.
Őkegyelmessége arca komor volt.
– Nagyon jók lesznek hozzád, ma fille – felelte nyugodtan. –
Mivel ők a rokonaid… nem lehetsz a gyámleányom.
– Muszáj… muszáj a rokonaimnak lenniük? – kérdezte
Léonie megrendülten. Őkegyelmessége nem mosolygott.
– Attól tartok, igen, gyermekem. Tudod, akarnak téged.
– Valóban? – Léonie és felállt, a csillogás eltűnt a szeméből.
– Nem ismernek engem, Monseigneur.
– Ők a családod, gyermekem.
– Nem akarom őket.
Avon erre megfordult, odalépett hozzá, megfogta a kezét.
– Kedvesem, az lesz a legjobb neked, ha elfogadod őket.
Hidd el nekem. Egy napon majd megismerkedsz egy nálam
fiatalabb emberrel, aki boldoggá tesz téged.
Két nagy könnycsepp jelent meg Léonie szemében.
Szomorúan nézett a hercegre.
 – Monseigneur… kérem… ne beszéljen nekem házasságról
– súgta.
– Gyermekem… – szorította meg a kezét. – Azt akarom,
hogy felejts el engem. Nem vagyok megfelelő ember neked.
Bölcsebb, ha nem gondolsz rám.
– Monseigneur, sosem gondoltam arra, hogy feleségül
venne engem – felelte egyszerűen. – De ha… ha akarna
engem… arra gondoltam, hogy… magához vehetne… amíg
nem untatom.
Pillanatnyi csend állt be. Aztán őkegyelmessége olyan
élesen szólalt meg, hogy Léonie összerezzent.
– Nem beszélhetsz így, Léonie. Érted?
– Én… sajnálom – hebegte. – Én… én nem akartam
feldühíteni, Monseigneur.
– Nem vagyok dühös – felelte. – Még ha lehetséges lenne,
sem tennélek a szeretőmmé. Nem így gondolok rád.
– Hát nem szeret? – kérdezte, mint egy gyerek.
– Túlságosan… túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy
feleségül vegyelek – mondta, és elengedte a lány kezét. – Az
lehetetlen.
Léonie mozdulatlanul állt, a férfi kezének nyomát nézte a
csuklóján, halvány, bölcs mosollyal.
– Ehhez az anyához és nagybácsihoz akar vinni engem,
akiket nem ismerek?
– Igen – felelte a herceg kurtán.
– Monseigneur, én inkább itt maradnék. Mivel ön nem akar
engem, nem megyek vissza. C'est fini, tout cela123 – mondta;
torka elszorult, sírás kerülgette. – Ön megvásárolt engem,
Monseigneur, és az ön tulajdona vagyok, míg meg nem halok.
Nem emlékszik?
– Minden szóra emlékszem, amit mondtál nekem.

123
fr.: ez a vége mindennek
 – Monseigneur, én… én nem akarok a terhére lenni, ön
ráunt… ráunt, hogy van egy gyámleánya és… és inkább
elhagynám, mint önnel maradjak, és csak untassam. De nem
mehetek vissza Párizsba. Képtelen vagyok! Nagyon… nagyon
boldog leszek itt M. de Beaupré társaságában, de nem tudnám
elviselni, hogy egyedül menjek vissza… abba a világba, ahol
önnel éltem.
A herceg ránézett. Léonie látta, hogy ujjai erősen a tubákos
szelencére fonódnak.
– Nem ismersz engem, gyermekem. Valami mitikus figurát
alkottál magadnak, aki hasonlít rám, akit istennek tekintesz. Ez
nem én vagyok. Sokszor mondtam neked, gyermekem, hogy
nem vagyok hős, de azt hiszem, nem hittél nekem.
Megismétlem neked, hogy nem vagyok hozzád való. Húsz év
korkülönbség van közöttünk, és ezeket az éveket én nem jól
töltöttem el. A hírnevem helyrehozhatatlanul rossz,
gyermekem. Elvetemült fajtából való vagyok, és nem hoztam
dicsőséget a névre, amit viselek. Tudod, minek neveznek
engem? Megérdemeltem a gúnynevet, gyermekem; mindig is
büszke voltam rá. Egyetlen nőhöz sem voltam hűséges; egyik
rémes botrány a másik után van a nyomomban. Vagyonom
van, de fiatal koromban egy vagyont herdáltam el, és amim
jelenleg van, azt kártyán nyertem. Talán a legjobb oldalamról
láttál, és nem láttad a legrosszabbat. Gyermekem, te jobb férjet
érdemelsz. Olyan ifjút adnék melléd, akinek tiszta a szíve, nem
olyan embert, aki a bölcsőtől gonoszságban nőtt fel.
Nagy könnycsepp csillogott Léonie szempillái végén.
– Ó, Monseigneur, nem kellett volna ezt elmondania
nekem… mindig is tudtam, és mégis szeretem önt. Nem akarok
ifjút. Én csak… önt akarom, Monseigneur.
– Léonie, jobban teszed, ha ezt meggondolod. Nem te vagy
az első nő az életemben.
Léonie a könnyein át mosolygott.
 – Monseigneur, én inkább az utolsó szeretnék lenni, mint az
első!
– Gyermekem, ez őrültség!
Léonie odalépett hozzá, megérintette a karját.
– Monseigneur, nem hiszem, hogy tudnék ön nélkül élni.
Szükségem van önre, hogy vigyázzon rám, és szeressen és
korholjon, ha maladroite124 vagyok.
A herceg önkéntelenül megfogta a kezét.
– Rupert alkalmasabb férj lenne neked – mondta keserűen.
Léonie tekintete villant.
– Ugyan! – szólt megvetőn. – Rupert esztelen fiú, mint
Condé herceg! Ha ön nem vesz feleségül engem, Monseigneur,
soha nem megyek férjhez!
– Az bizony nagy kár lenne. Mignonne, biztos vagy benne?
Léonie bólintott; hatalmas mosolyra ívelt az ajka.
– Ó, Monseigneur, sosem gondoltam volna, hogy ilyen vak
tud lenni!
Őkegyelmessége mélyen a lány szemébe nézett, aztán
letérdelt elé és ajkához emelte a kezét.
– Kicsikém – mondta lassan, nagyon lassan –, mivel arra
szánod magad, hogy hozzám jöjj feleségül, esküszöm, hogy
soha nem lesz okod megbánni a döntésedet.
Sürgető kéz rángatta a vállát. Felállt, kitárta karját. Léonie
hozzá simult, és a két erős kar összezárult körülötte, ahogy
ajkuk egyesült.
M. de Beaupré halkan belépett, és meglátva őket sietve
távozni készült. De meghallották az ajtó nyílását, és
szétrebbennek. A plébános ragyogó mosollyal nézte őket.
– Eh bien, mes enfants?
Őkegyelmessége megfogta Léonie kezét és előrevezette.
– Mon père, szeretném, ha megesketne minket.

124
fr.: ügyetlen
 – Magától értetődik, mon fils – szólt De Beaupré nyugodtan,
és megsimogatta Léonie arcát. – Arra várok, hogy
megtehessem.
 Harminckettő

Őkegyelmessége Avon hercege ismét mindenkit

bámulatba ejt

– Kedves vikomt, nem láttam Justint az óta a szörnyű este óta –

mondta Fanny igen elgyötört hangon.
Armand bosszúsan széttárta karját.
– De hiszen annak már egy hete! Hol van? Hol van a
gyermek?
Lady Fanny az ég felé nézett. Davenant válaszolt helyette.
– Biztosíthatlak, Armand, ha tudnánk, nyugodtabbak
lennénk. Legutóbb Madame du Deffand estjén láttuk Avont.
– Hova ment? – kérdezte Armand határozottan. – Egyáltalán
nem jött vissza ide?
Marling tagadón ingatta a fejét.
– Eltűnt. Tudtuk, hogy az est után Anjou-ba akar menni,
hogy megkeresse Léonie-t, de azt nem mondta, pontosan mi az
úti célja. A komornyikja vele ment, és a könnyű csézát vitték.
Ez minden, amit tudunk.
Armand erőtlenül leült.
– Na de… báli öltözékben indult útnak? Nyilván előbb
visszajött ide, hogy valami alkalmasabb ruhát vegyen magára.
– Nem – felelte Fanny határozottan. – Az az aranyszínű
kabát nincs a szobájában. Megnéztük.
 – Fi donc!125 – kiáltott fel Armand. – Abban utazik végig
Franciaországon?
– Nemigen gondolnám – szólt Davenant; szórakoztatónak
találta a helyzetet. – Nyilván megszállt valahol éjszaka, és ha
ismerem Justint, nem indult el poggyász nélkül.
Armand tanácstalanul nézett körül.
– És egyiküket sem avatta a bizalmába? Ez kezd komollyá
válni. Háromszor jöttem el látogatóba, hogy megtudjam…
– Négyszer – jegyezte meg a lady türelmesen.
– Valóban, madame? Akkor négyszer, jöttem el, hogy
megtudjam, van-e valami hírük róla és az unokahúgomról! Mit
gondolnak, mi történhetett?
Davenant ránézett.
– Próbálunk bele sem gondolni, Armand. Hidd el nekem, mi
ugyanúgy aggódunk, mint te. Azt sem tudjuk, hogy Léonie él-e
vagy meghalt.
Lady Fanny az orrát fújta, torkát köszörülte.
– És nem tehetünk semmit! Csak itt kell tétlenül ülnünk és
várni!
Marling megpaskolta a kezét.
– Te legalább nem voltál tétlen, kedvesem!
– Valóban nem – fordult hozzá Armand. – Madame,
szerencsétlen sógornőm iránti kedvessége csodálattal tölt el!
Nem találok szavakat! Hogy ide hozta és szállást adott neki…
Madame, én csak megköszönni…
– Ó, igazán semmiség – szólt Fanny felélénkülve. – Mi mást
tehettem volna? Higgye el, nincs olyan állapotban, hogy
egyedül legyen. Szegény lélek, attól lehetett tartani, hogy a
súlyos idegrohamba belehal. Beszélt pappal, és amióta leírta
gyónását, azt hiszem, könnyebben van. Bárcsak üzenne Justin!
Éjszakánként nem alszom, csak azon gondolkodom, mi
történhetett azzal a szegény gyermekkel.

125
fr.: Szégyen
 Davenant felpiszkálta a kandalló tüzét.
– Az a helyzet, hogy egyikünk sem tud megnyugodni, míg
nem tudjuk biztosan, hogy biztonságban van – mondta Hugh
fanyar mosollyal. – Mióta Léonie elment, ez a ház olyan, mint
egy kripta.
Senki nem mondott semmit. Rupert feszült csendre lépett
be.
– Már megint búskomorság van? – szólt könnyeden. – Jól
látom? Ismét Armand van itt? Legjobb lenne, ha egyenesen
ideköltöznél! Akkor nem kéne folyton ide járnod.
– Nem tudom, hogy van szíved ilyen helyzetben nevetni,
Rupert! – korholta Lady Fanny.
– Miért ne? – felelte Rupert szemtelenül, azzal a
kandallóhoz lépett. – Justin azt mondta nekünk, hogy tudja,
hova ment Léonie, és nem hiszem, hogy tévedne, Fan,
szavamra, nem hiszem, ötszáz fontot tennék rá, hogy még ezen
a héten visszahozza, és egy haja szála sem görbült.
– Ha megtalálja – jegyezte meg Marling halkan. – Több
mint egy hete elment, Rupert.
– Így van, Edward – felelte őlordsága. – Nézd a dolgot a jó
oldaláról! Kövezzenek meg, ha láttam már ilyen mélabús
alakot! Nem tudjuk, milyen messze kellett Justinnak utaznia.
– De nem is üzent nekünk, Rupert! – szólt Fanny aggódón. –
Ez a csend engem félelemmel tölt el!
Rupert meglepetten nézett rá.
– Istenem, te emlékszel olyan esetre, hogy Justin valaha
üzent nekünk, hogy mire készül? Jegyezd meg, hogy ő mindig
a saját játszmáját játssza. Nem szokott másokat a bizalmába
fogadni, és nincs szüksége segítségre. – Nevetett. – Ezt múlt
kedden is láttuk, ugye? Ez az ember szeret minket a homályban
tartani, és ennyi.
Lakáj jelentette be Lord Merivale érkezését. Anthony
belépett.
– Semmi hír? – kérdezte Fanny keze fölé hajolva.
 – Sajnos semmi.
Rupert helyet adott neki a kanapén.
– Fan nagyon odavan miatta. Azt mondom neki, hogy több
bizalma kéne legyen Justin iránt – mondta, és felemelt ujját
mozgatva intette a hölgyet. – Ebben a játszmában minden trükk
az ő javára dőlt el, Fan, és nem Justin, ha elveszti az utolsót.
– Szavamra, hiszem, hogy Rupertnek igaza van – szólt
Merivale. – Mindjárt azt is elhiszem, hogy Avon mindenható.
Marling komoran szólt: – Nagyon veszélyes ember. Sokáig
nem felejtem el, ami azon az estélyen történt.
Rupert ezen felháborodott.
– Tudod, Edward, ünneprontó vagy.
Fanny megborzongott.
– Ó, Edward, könyörgök, ne beszélj róla! Szörnyű volt!
Szörnyű!
– Nem akarok halottról rosszat mondani – szólt Davenant –
, de ez… igazságtétel volt.
– Így van! És istenemre, nagyon jól csinálta – szólt Rupert.
– Még most is magam előtt látom, ahogy ott állt, mint…
szavamra, mint valami ítélet-végrehajtó! De ördögi volt, ó,
nagyon ördögi! Szavamra, teljesen megigézett!
Nyílt az ajtó.
– Madame est servie126 – közölte a lakáj meghajolva.
Fanny felállt.
– Velünk vacsorázik, vikomt? És te, Anthony?
– Visszaélnék a vendégszeretetükkel – tiltakozott Armand.
– Egy cseppet sem! – szólt Rupert. – Avon
vendégszeretetével élsz vissza, és a mi türelmünkkel.
Fanny felnevetett.
– Bosszantó fiú! Vikomt, szabad a karját? Sajnos én vagyok
az egyetlen nő ennyi férfi közt!

126
fr.: tálalva van
 – És Madame? – kérdezte Marling, ahogy felesége elhaladt
mellette.
– Felvitték a vacsoráját a szobájába – felelte Fanny. – Még
nem várhatom el tőle, hogy csatlakozzon hozzánk, és azt
hiszem, jobb, ha egyedül van.
Így az ebédlőbe mentek és leültek a hosszú asztal mellé.
Fanny az egyik végén, Marling a másikon.
– Mostanában alig merem elhagyni a házat – jegyezte meg
Rupert, szalvétáját kirázva. – Akárhová megyek, ostromolnak a
hírekért.
– Hát igen. Úgy tűnik, senki nem hiszi el, hogy mi sem
tudunk többet, mint ők – felelte Davenant.
– És akik ide csődülnek érdeklődni, hogy Léonie
biztonságban van-e! – szólt Lady Fanny. – Csak a mai napon
fogadtam Condé herceget, de Richelieu herceget, és de la
Rogue-ékat! A gyermek igen meleg fogadtatásban részesül…
ha… ha visszatér.
– Az ördög vigye, hogy annyiszor mondod, hogy „ha”, Fan
– szólt Rupert. – Egy kis bordeaux-it, Tony.
– Inkább burgundit, te semmirekellő!
– Már nem válaszolok a levelekre! – közölte Fanny. – Az
emberek nagyon kedvesek, de képtelenség, hogy minden
levélre válaszoljak.
– Kedvesek? – horkant fel Rupert. – Én inkább azt
mondanám, hogy átkozottul kíváncsiak!
– Armand, mi lesz de Valmé… akarom mondani Bonnard-
ral?
Armand letette a villáját.
– Akár hiszik, akár nem, az a fiú majdnem boldog!
Egyáltalán nem értette, mi történt aznap éjjel Madame du
Deffand-nál, de amikor elmagyaráztam neki… mit gondolnak,
mit mondott?
 – Nem tudjuk – felelte Rupert. – Kövezzenek meg, ha nincs
elég titokzatosság ebben az ügyben anélkül is, hogy újabbakat
adnál elénk.
– Rupert! – korholta Lady Fanny. – Udvariatlan vagy!
– Azt mondta… – folytatta Armand –, hogy „végre, végre
gazdálkodhatok!” – Sokatmondóan nézett körül. – Hallottak
már ilyent?
– Soha – felelte Davenant komoran. – Tehát?
– Tehát természetesen veszek neki egy gazdaságot, és pénzt
adok neki. Felvetettem, hogy talán szeretne Párizsban maradni
és biztosítottam arról, hogy ebben támogatom, de nem! Kérem,
ő gyűlöli a városi életet!
– Bolond – jelentette ki Rupert nagy meggyőződéssel.
Merivale feszülten figyelt.
– Hallgassátok! – szólt élesen.
Odakint a hallban mozgolódás neszezett, mintha érkezett
volna valaki. Az ebédlőben ülők hirtelen felálltak, némiképp
riadtan néztek egymásra.
– Valami… valami látogató – szólt Fanny. – Biztosan csak
egy…
Feltárult az ajtó. Őkegyelmessége Avon állt a küszöbön;
sarkantyús csizmában, nagykabátban. Mellette, kezét fogva
Léonie, kipirult, sugárzó arccal. Már levette köpönyegét és
kalapját, fényes fürtjei kócosak voltak.
A társaság felkiáltott. Fanny összefüggéstelen szavakat
hallatva előreszaladt. Rupert a feje fölött lengette a zsebkendőt.
– Mit mondtam? – kiáltotta. – Mademoiselle de Saint-Vire!
Őkegyelmessége felemelte fehér kesztyűs kezét,
visszatartotta őket. Furcsán büszke mosoly játszott ajkán.
– Nem, Rupert – szólt, és könnyeden meghajolt. – Van
szerencsém bemutatni a jelenlévőknek… a hitvesemet!
– Ezer szent és ördögfajzat! – hebegett Rupert, és
előrelendült.
Fanny ért oda Léonie-hoz legelőször.
 – Ó, édes kicsikém! Annyira… alig tudom elhinni… Hol
találtad meg, Justin? Buta, buta kislány! Annyira aggódtunk
miattad… Csókolj meg még egyszer, drágaságom!
Rupert eltolta nővérét Léonie mellől.
– Hé, te kis rakoncátlan! – mondta, és nagy csókot nyomott
az újdonsült hercegné arcára. – Micsoda sógornőt szereztél
nekem, Justin! Tudtam, hogy megtalálod! De hogy már
feleségül is vetted! Nahát! Esküszöm, ez mindent visz!
Merivale odébb tolta Rupertet.
– Kedves kicsi Léonie-m! Justin, gratulálok!
Aztán Marling és Davenant nyomakodtak előre.
Armand megragadta Avon kezét.
– És az engedélyem? – kérdezte tréfás szigorúsággal.
Avon csettintett.
– Ennyit az engedélyedről, kedves Armand-om – mondta, és
lármás családtól körülvett Léonie-ra nézett. – Hol volt? –
rángatta Armand kabátja ujját választ sürgetőn.
Őkegyelmessége még mindig Léonie-t nézte.
– Hogy hol volt? Ott, ahol gondoltam. Anjou-ban, annál a
plébánosnál, akiről beszéltem – felelte. – Nos, Fanny,
megkapom a beleegyezésedet?
Fanny átölelte bátyját.
– Kedves Justin, én ezt már hónapokkal ezelőtt elterveztem!
De ilyen titokban összeházasodni, amikor én igazán
nagyszabású esküvőről álmodtam! Kijelenthetem, hogy ez
botrányos! Drága, drága gyermekem! Sírni tudnék az örömtől!
Hirtelen mindenki elcsendesedett. Az ajtóban félénken
Madame de Saint-Vire állt; tekintete egy pillanatra sem rebbent
el Léonie-ról. Egy pillanatnyi feszült csend állt be.
Aztán Léonie előrelépett, és kedves tétovázással kezét
nyújtotta.
– Ma… mère? – szólt.
Madame szívszaggatón felzokogott, és megölelte. Léonie
átfogta anyja derekat, és halkan kivezette.
 Előkerült Fanny zsebkendője.
– A kedves, édes gyermek! – szólt fátyolos hangon.
Davenant megragadta Avon kezét.
– Justin, nem találok szavakat, hogy elmondjam, mennyire
örülök!
– Kedves Hugh, ez teljesen meglep – szólt őkegyelmessége
lassan, vontatottan. – Szinte biztos voltam benne, hogy
rosszalló fejcsóválással fogadsz minket.
Hugh felnevetett.
– Nem, nem, barátom. Most nem! Végre megtanultál valakit
magadnál jobban szeretni, és hiszem, hogy jó férje leszel a
hercegnédnek.
– Ez a szándékom – felelte őkegyelmessége, és nagy
nehezen levetette nagykabátját. Arca kissé kipirult, de úgy tette
fel a lornyonját, mint régen, és körbenézett az ebédlőben. –
Úgy tűnik, a házamban figyelemre méltóan népes társaság
gyűlt össze – jegyezte meg. – Lehetséges, hogy vártak minket?
– Hogy vártunk-e? – kiáltott Rupert. – Kövezzenek meg, ez
már aztán sok! Csak hogy tudd: az elmúlt tíz napban mást sem
csináltunk, csak titeket vártunk. Az rendben van, hogy te csak
úgy elmész Anjou-ba, de ez nekünk nemigen volt szórakoztató.
Armand úgy járt itt ki-be, mint krampusz a varázsdobozba, és
Madame odafent emésztette magát, és fél Párizs igyekszik
beleütni az orrát az ügybe, hogy kiszagolja a titkot, és az egész
ház olyan, mint a hangyaboly. Ha jól sejtem, Merivale még
mindig Châtelet-éknél tölti az éjszakákat, mert hála az Úrnak,
reggelinél nem szoktam itt látni.
– Csak arra vagyok kíváncsi – szólt Merivale, őlordsága
előbbi megjegyzéseiről tudomást sem véve –, hogy abban a
lehetetlen aranyszín öltözékben utaztál egészen Anjou-ig?
– Kövezzenek meg, ha nem keltett feltűnést vidéken! –
nevetett Rupert.
 – Nem, barátom, nem… – sóhajtott fel őkegyelmessége. –
Az első megállónál szerényebb öltözékre cseréltem. Armand,
minden rendben?
– Teljes mértékben, Justin! A sógornőm amint jobban lett,
megírta a vallomását, az én földhöz ragadt unokaöcsém kap
egy gazdaságot és visszavonul a társaságtól. Annyi hálával
tartozom neked, amit, mind megfizetni nem is remélhetek.
Őkegyelmessége egy pohár burgundit töltött magának.
– Már megkaptam a fizetségemet, kedves barátom; az
unokahúgod személyében – mondta mosolyogva.
Ekkor Léonie lépett be és Avon mellé állt.
– Anyám egyedül kíván lenni – jelentette be komolyan.
Szeme újra fénylett. – Ó, annyira örülök, hogy mindenkit
viszontláthatok!
Rupert oldalba bökte Davenant-t.
– Nézd Justin arcát! – súgta. – Láttad már ilyen büszkének?
Léonie, pokolian éhes vagyok, és engedelmeddel,
elfogyasztanám a kappant.
– Én is éhes vagyok – bólintott Léonie. – Madame, fogalma
sincs, milyen jó érzés férjes asszonynak lenni!
– Ó, valóban! – kiáltott fel Lady Fanny. – Honnan is
tudhatnám – felelte, azzal Léonie-t az asztalfőre vezette, ahol
addig ő ült. – Foglalj helyet, drágám!
– Madame, ez az ön helye! – szólt Léonie.
– Drágám, mostantól én vendég vagyok az otthonodban –
felelte Fanny, és meghajolt.
Léonie kérdőn nézett Avonra.
– Igen, kicsim. Ülj le!
– Voyons, nagyon fontosnak érzem magamat! – mondta
Léonie, azzal leült a magas támlás székbe. – Egyik oldalról
Rupert ül mellém, és… és… – tétovázott. – M. de Saint…
nagybátyám a másikon.
– Nagyon jó, kedvesem – bólintott őladysége, és Avon
jobbjára ült.
 – És mivel most már hercegné vagyok – szólt Léonie
kacsintva –, Rupert köteles tisztelettel bánni velem, n'est-ce
pas, Monseigneur?
Avon az asztal másik végéről mosolygott rá.
– Csak egy szavadba kerül, mignonne, és kipenderítjük.
– A pokolba a tisztelettel! – felelte Rupert. – Majd én
megmutatom neked, hogy már rokonok vagyunk! Szent ég, hol
jár az eszem? – Kezében borospoharat tartva hirtelen felállt.
– Pohárköszöntőt mondok rátok! – szólt. – Avon
hercegnére!
Egy emberként álltak fel.
– A hercegnére! – hajolt meg Davenant.
– Drága sógornőmre! – kiáltott Fanny.
– A hitvesemre! – mondta őkegyelmessége gyengéden.
Léonie pirulva állt fel, és Rupert kezét megfogva a székre
szökkent.
– Mindenkinek nagyon köszönöm. Én is mondhatok
pohárköszöntőt?
– Hogyne mondhatnál! Halljuk! – szólt Rupert.
– Monseigneur! – szólt Léonie, kecses kis meghajlással
köszöntve hitvesét. – Ó, hol a poharam? Rupert, add ide
gyorsan!
Annak rendje és módja szerint ittak a herceg egészségére.
– Most pedig – folytatta Léonie –, ürítem poharam Rupertre,
mert nagyon jó volt hozzám, és nagyon nagy segítségemre volt.
– Igyunk rád, bátor ifjú! – szólt őlordsága komolyan. – És
most, pajkos nőszemély?
Léonie még mindig a széken állva vidáman kijelentette.
– Voyons, egyre magasabbra jutok a világban!
– Leesel a székről, ha így ugrálsz, te buta! – figyelmeztette
Rupert.
– Ne vágj a szavamba! – korholta Léonie. – Éppen beszédet
mondok.
 – Isten óvjon minket, mi lesz a következő lépésed? –
kérdezte a megátalkodott Rupert.
– Tais-toi, imbécile!127 Előbb paraszt voltam, aztán apród.
Aztán Monseigneur gyámleánya, most pedig hercegné!
Nagyon tiszteletre méltó lettem, nest-ce pas?
Őkegyelmessége odalépett hozzá, és leemelte a székről.
– Gyermekem! Hercegnék nem táncolnak széken, és nem
nevezik a sógorukat imbécile-nek.
Léonie szeme csillogott, javíthatatlan pajkossággal nézett.
– De én igen – felelte határozottan.
Rupert tréfás rosszallón ingatta fejét.
– Justinnak ebben igaza van. Türtőztetned kell magad,
tűzokádó nőszemély. Nem fogadhatsz el több csokrot fenséges
herceg uraktól, igaz, Justin? Ezt diktálja az illem! Meg kell
növesztened a hajadat, és udvariasan kell beszélned velem.
Szégyenkeznem kell, ha olyan sógornőm van, aki minden
barátom előtt imbécile-nek nevez. Udvariasság, my lady, és
tanulj egy kis dölyfösséget uradtól és parancsolódtól! Ez így
helyénvaló, ugye, Fan?
Avon hercegné pedig minderre csak annyit mondott: –
Ugyan már!

127
fr.. Hallgass, bolond!