J. L.

ARMENTROUT

A HATALOM

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Jennifer L. Armentrout
A mű eredeti címe: The Power (Titan 2)

A művet eredetileg kiadta: Spencer Hill Press

THE POWER © 2016 by Jennifer L. Armentrout

Cover © Sarah Hansen, Okay Creations

Ez egy kitalált történet. A neveket, karaktereket, helyeket és eseményeket a szerző

képzelete szülte, vagy kitalált módon használja azokat. A tényleges eseményekkel,
helyekkel, élő vagy halott személyekkel való bármilyen hasonlóság csupán a véletlen
műve.

A szerző elismeri a műben említett alábbi szóvédjegyek szerzői jogvédelem alatt álló
vagy védjegyű státusát és védjegytulajdonosát: Airbender, Amazon, Angry Birds,
Beverly Hills 90210, Big Mac, Butterball, Coke, Crock-Pot, Frisbee, Glock, Godzilla, Good
Housekeeping, Harry Potter, Hummer, Hihetetlen Hulk, Lifetime, Mack Truck, Malibu
Barbie, Mario Kart, Melrose Place, Odaát, One Direction, Slip N ‚Slide, Spiderman, Star
Wars, Tater Tots, The Three Stooges, Twinkies, Yukon

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Fordította: Szarvas Szilvia

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

ISSN 2559-8295
EPUB ISBN 978-963-373-076-8
MOBI ISBN 978-963-373-100-0
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Heiser Krisztina, Korom Pál
 MINDEN OLVASÓNAK,
AKI KÉSZEN ÁLL ARRA,
HOGY VÉGIGKÖVESSE SETH UTAZÁSÁT.
 1.
FEJEZET

JOSIE

Lágy ujjak érintése siklott végig a karomon és a csípőmön. Egy

pillanat alatt felriadtam mély álmomból. Valami forró
préselődött a hátamhoz, amitől borzongás futott végig a
gerincemen.
Még nem ébredtem fel teljesen, de ahogy pislogva kinyitottam
a szemem, önkéntelenül is elmosolyodtam.
A szobában halvány fény derengett, vagyis túl korán volt még
az ébredéshez. Nyakam érzékeny pontját ajkak érintették, éppen
az artériám mellett. Ismét végighullámzott rajtam a remegés,
hasamban megfeszültek az izmok.
Nemsokára ismét egy száj melegségét éreztem, ezúttal
egyenesen az artériámon. Szívem megdobbant.
Nagyon korán volt még, de ki panaszkodna egy ilyen
ébresztőre? Én ugyan nem. Ha egész további életemben így
ébredhetnék fel, akkor boldog, nagyon boldog lány lennék.
A hátamra gurultam, és ekkor álmos mosolyom az arcomra
fagyott, ahogy egy éjsötét, obszidiánfekete tekintettel néztem
farkasszemet. Mi a…? Zavarom helyét gyorsan átvette a
csontomig hatoló, jeges rettegés.
 Francba!
Szívem olyan gyorsan dobolt, hogy már attól féltem, kiugrik a
mellkasomból és elrohan.
Egy titán hajolt fölém, kegyetlen ajka keserű, bosszúszomjas
mosolyra húzódott.
– Rád találok, amikor a legkevésbé számítasz rá – mondta,
hangja fojtogató füstként szólt. – Mindig mögötted leszek. Nincs…
Fölfelé mozdultam, kinyújtottam a kezem, hogy bevigyek neki
egy nem túl hatékonynak ígérkező balhorgot. Üvölteni akartam,
de a számon nem jött ki hang, és hirtelen semmi sem volt
előttem. Semmi.
A titán eltűnt.
Felültem, és az üres helyiséget bámultam, szívem még mindig
hangosan kalapált. Homályos kollégiumi szobámban nyoma sem
volt veszélyes vagy rémisztő isteneknek, minden olyan volt, mint
amikor vasárnap este elaludtam. Az ággyal szemben kikapcsolt
tévé. A kis ablakot fedő spaletta résein átszűrődött a dél-dakotai
Black Hills védett erdei fölött halványan derengő hajnali fény.
Az új otthonomat szemléltem.
Tulajdonképpen majdnem olyan volt, mint a régi, a Radford
Egyetemen. Kivéve, hogy ez az itteni egyetem olyan volt, mintha
az ősi görög istenek korában lennénk. Itt mitikus lények vettek
körül, nem pedig kialvatlan és a vizsgák megúszására hajtó
huszonévesek.
Pardon, hadd helyesbítsek. Ami azt illeti, én magam is mitikus
lény vagyok, a Szövetség egyetemének hallgatói pedig olyan
nagyon azért nem különböztek a halandó diákoktól. Leszámítva
persze, hogy istenek leszármazottai, illetve hogy jelen
pillanatban roppantul igyekeztek egymást kinyírni.
Szobám árnyékai közt azonban nem bújt meg egyetlen őrült
titán sem, nem akart senki sem rám ugrani és addig szívni az
életerőmet, míg csak egy kiszáradt burok marad belőlem. Ha
pedig velem végzett, akkor tovább folytatná undorító
gonoszságait…
Nem, nem fogok rájuk gondolni.
Kifújtam a levegőt. Behunytam a szemem és megdörzsöltem a
homlokomat. Csak álom volt. Egy buta álom. Az egyetemre nem
léphetnek be titánok, az őrök megakadályoznák. Árnyak ugyan
bejuthatnak, de inkább néznék szembe száz, a Tartaroszból
szabadult lélekkel, mint hogy ismét látnom kelljen Hüperión
vagy bármelyik másik titán arcát.
Fogalmam sem volt, ki szerepelt az álmomban, azt azonban
minden idegszálammal tudtam, hogy az egyik titán volt az.
– Josie? Mit csinálsz? – szólalt meg egy reszelős, álomittas, kissé
idegen akcentusú hang.
Ismét hevesen kezdett verni a szívem, de ezúttal egészen más
okból. Megpördültem és ránéztem a legszexibb lényre, akit
valaha láttam.
Seth Dio – akárhogy is kell kiejteni a családnevét – az oldalán
feküdt. Vékony takarója összegyűrődött a csípőjénél, sokat
felfedve aranyszínű, feszes és izmos testéből.
Seth hasa szó szerint kockás volt. Nem festett, nem rajzolt, és
nem csak akkor látszódott, amikor megfeszítette, vagy
erőkifejtéssel járó tevékenységet végzett. Hajlottam rá, hogy azt
higgyem, így született, és már babaként is kockás volt a hasa, és
kemény mellizmai voltak, a bicepszét meg a cumisüveg
emelgetésével edzette… Jut eszembe, izmos karja is csodás volt,
akárcsak széles válla és íves dereka. No és az arca?
Te jó ég! Az arca…
Egyszerűen gyönyörű. Olyan gyönyörű, hogy ilyen nincs is.
Mintha minden egyes vonását a tökéletesség jegyében illesztették
volna össze. El tudtam volna veszni azokban a szögletes, éles
járomcsontokban és a telt, érzéki ajkakban… Az álmaim, és, nos,
fantáziám gyakori szereplői voltak. Orra egyenes, hibátlan, a
szeme pedig… Fekete, vastag szempilláktól övezve tündökölt
csodás okkerszínben. Íves szemöldöke egy árnyalattal sötétebb
volt, mint szőke haja, amit nemrégiben vágott rövidre. Még
mindig szoknom kellett a rövidebb tincseket. Puha haját oldalt
felnyírta, míg a feje tetején hosszabbra hagyta, amitől itt-ott
kiegyenesedtek a tincsek, máshol meg csupa hullámba álltak
össze. Szerettem simogatni a lenyírt haját, érezni a tenyerem
alatt a rövid tüskéket.
Szerettem megérinteni Sethet.
Néha eltűnődtem, hogyan is kötött ki pont az én ágyamban.
Persze azért, mert hívtam, és azt akartam, hogy ott legyen, de
nem hiszem, hogy bárki is egy magamfajta lánnyal képzelte
volna el őt. Nem magamat kicsinylem le, csak realista vagyok.
Leginkább egy százhetvenöt centi magas, csetlő-botló káoszként
üzemelek, a csípőm formája az 1500-as években, a „termékeny
vonalak” korában talán futott volna, a combom viszont egyetlen
kor szépségideáljának sem felelne meg. Úgy tűnt, nincs az az
edzésmennyiség – se kickbox, se birkózás, se futás, se védekező,
se támadó taktikák –, ami képes lett volna laposabbá tenni a
hasam, vagy kisebbíteni a derekam. Nem vagyok vékony, kecses,
illedelmes szilfid alkat. Hangos vagyok, olykor tahó, ráadásul
még fecsegek is.
Seth mégis szeret. Azt mondta, én vagyok a megváltása.
Én is szeretem őt, nagyon szeretem.
Hozzá kell tennem, az a helyzet, hogy félisten vagyok, Apollón
lánya, Seth pedig apollüón, egy félvér és egy tisztavérű sarjadéka,
akit a nemrég eltávozott Árész alkotott. Én mostanra már olyan
erőssé lettem, amennyire ez lehetséges, és megtanultam
kontrollálni újonnan felfedezett képességeimet.
Seth borostyánszín, ékkőként ragyogó szeme összeszűkült.
– Ébren vagy, vagy alva jársz, és közben rám hozod a frászt?
Ajkam halvány mosolyra húzódott.
– Ébren vagyok.
– Szóval… – kezdte, és a hátára fordult, feje alá téve a karját.
Gyönyörködve néztem a bőre alatt ide-oda mozduló izmokat. –
Akkor csak ülsz itt, és nézed, ahogy alszom?
Vágtam egy grimaszt.
– Nem.
– Pedig pont úgy nézett ki.
– Ami azt illeti, éppen felültem, és a falat bámultam, amíg meg
nem zavartál!
Másik kezét lapos hasára tette. Ahonnan ráláttam, szinte
meztelennek tűnt a takaró alatt, de sajnos nem volt az.
– Ez cseppet sem para, mi? – mondta.
– Nem – válaszoltam, és a felsőm pántját bámultam. – Te vagy a
para!
Ajka kis mosolyra húzódott.
– Dögös vagy.
 Megint a szememet forgattam, bár levett a lábamról a
hízelgése.
Feje oldalra billent.
– Álmodtál?
A bók meleg, bizsergető érzése elröppent. Bólintottam.
– Jól vagy?
– Aha, jól. – Megköszörültem a torkom, és hátrasöpörtem a
hajam. – Csak… Különös álom volt.
Seth tekintete áthatóvá vált, miközben csendesen nézett
engem. Nem ez volt az első rémálmom a titánnal vívott párbajom
után. Nem akármelyik titán volt az, amelyikkel szembeszálltam,
hanem maga Hüperión, az isteni teremtmény, akit apám
évezredekkel ezelőtt bebörtönzött, és aki most szabadon,
bosszúra éhezve tombol. Valahogy sikerült parkolópályára
tennem, amikor félisteni képességeim felszabadultak, de tudtam,
hogy vissza fog térni.
Ő és a többi szökött titán mindaddig nem nyughat majd, amíg
meg nem találjuk a többi félistent, és fel nem szabadítjuk a
képességeiket, hogy aztán egyesült erővel zárjuk vissza a
titánokat a Tartaroszba.
Persze fogalmunk sem volt, hol lehet a többi félisten, vagy
hogyan találhatnánk meg őket, ahogy arról sem, hogyan zárnánk
be ismét a titánokat. Apollón még nem osztotta meg velünk ezt az
információt.
Bár ez lett volna az utolsó rémálmom! Ám sajnos tudtam, hogy
nem az. A titánnal töltött órák egy örökkévalóságnak tűntek, és
nagyon igyekeztem nem tépelődni az élményen. Lehet, hogy rám
férne némi terápia. Illetve… Járhatnak a félistenek
pszichoterapeutához? Van egyáltalán olyan szakember, aki
mitikus lények mentális egészségével foglalkozik?
Seth megérintette a karom, úgyhogy ismét rá figyeltem.
Tekintetünk találkozott. Keze a csuklómra kulcsolódott, és
lerántott, így félig rajta feküdtem. Tetszett, milyen irányt vettek
az események.
Karom alatt meleg volt a mellkasa, keze magabiztosan söpört
félre néhány tincset az arcomból. A fülem mögé tűrte őket, majd
az arcomat simogatta. Lehajoltam hozzá, és gyengéden
megcsókoltam. Mikor felemeltem a fejem, tekintete vidáman
csillogott.
– Ez tetszett – mormolta.
– Nekem is. – Hirtelen eszembe jutott valami fontos. Nem is
felejtettem el igazán, csak a rémálom hevében kifutott a
fejemből. Széles, idétlen mosolyra húztam a szám. – Lehet, hogy
ma többet is kapsz!
Keze a tarkómra csúszott.
– Mindennap többet kellene kapnom.
– Ez így van, de a mai nap különleges!
Hirtelen megértette, mire is gondolok, szeme és orrcimpái
kitágultak. Meglepetése fájdalmasan érintett: nem várta, hogy
emlékezni fogok erre.
Seth általában nem számított sok mindenre.
Félresöpörtem a felfedezés okozta szomorúságot, és megint
megcsókoltam, majd még egyszer, mert meg akartam neki
mutatni, azt akartam, hogy tudja: bármit elvárhat, amit szeretne.
– Boldog szülinapot!
– Josie… – Olyan gyengéden suttogta a nevem, hogy elállt a
lélegzetem.
– Milyen érzés huszonkét évesnek lenni?
Ujjai a hajamba siklottak. Nem válaszolt rögtön.
– Mint huszonegy évesnek.
– Az nem túl izgi.
Ismét elvigyorodott.
– Azért, mert te még csak húsz vagy? Ne izgulj, hat hónap, és te
is huszonegy éves leszel!
– Te liliomtipró!
Seth kuncogni kezdett. Felemelte a fejét, és ajkam sarkába
csókolt.
– Most először hívnak így.
– Helyes. – Végigsimítottam a mellkasát, és tetszett, ahogy
élesen, hirtelen vesz egy nagy levegőt. Szerettem a hatást, amit
kiváltott belőle az érintésem. – Szerettem volna venni neked
valamit, de ide nem szállít ki az Amazon, szóval…
Tényleg szerettem volna venni neki valamit, de mivel nem lett
volna biztonságos elhagynom az egyetemet, csak a kampusz
boltja maradt, és abban igencsak kételkedtem, hogy Seth
különösebben örült volna egy Szövetségi Egyetem-logós
pulcsinak vagy bögrének. Mivel nem volt bejárásom a konyhába,
még vacsorát sem tudtam neki főzni. Elég szánalmas barátnő
vagyok.
Barátnő.
Megborzongtam.
Nagyon újszerűen hatott számomra ez a szó. Ragyogott,
kifürkészhetetlen volt. Még éppen csak felfedeztük a másikat, és
egyikünk sem sietett, sőt, direkt csigalassúsággal haladtunk előre.
Kapcsolatunk nem volt tökéletes. Sok olyan akadállyal kellett
szembenéznünk, amivel a legtöbb pár sose találkozik – például a
ránk vadászó halhatatlan teremtményekkel.
Seth sokszor nyugtalanító múltjáról nem is szólva. Bőven
megvolt rá az esély, hogy nem várja békés öregkor. Eszem
ágában sem volt ebbe belenyugodni, de még nem tudtam, mit is
tehetnék, hogy segítsek neki. Ráadásul abban is biztos voltam,
hogy apám se bánná, ha kinyírhatná.
Mindezt érdemes volt fontolóra vennem.
– Tudod mit? – kérdezte.
– Hm?
Szabad karját a derekam köré fonta, a hátamra gördített, és
fölém magasodott. Súlya őrületes, káprázatos hatással volt
érzékszerveimre.
– Már éppen eleget adtál nekem.
– Én még nem… – szökött fel a szemöldököm.
– Dehogynem. – Ajka az enyémre tapadt, és csókja minden volt,
csak nem lassú, és nem gyengéd. Úgy csókolt, mintha szomjhalál
fenyegetné, és úgy ízlelgetett, mint aki belőlem akar erőt
meríteni. Az a fajta férfi volt, aki szeret csókolózni: mindig a
festőibb ösvényen haladt, és egyáltalán nem sietett, hogy célhoz
érjen.
Én azonban alig vártam azt a célt: őt és engem ruha nélkül,
összegabalyodva, ahogy a szüzességem messzire repül.
Felsóhajtottam, ahogy Seth az alsó ajkamba harapott.
– Mmm – mormolta. Keze lesiklott a karomon, vállamról
lehúzva a pántot. – Tetszik ez a hang.
Szaggatottan ziháltam, miközben Seth a bal karjára helyezte a
testsúlyát, és csak annyira emelkedett fel, hogy legyen köztünk
egy kis hely. Ujjai a felsőm pántjától egészen a csuklómig
siklottak.
A hűvös levegőtől libabőrös lettem. Kábultan néztem, ahogy
lehajol és megcsókolja azt a furcsa sebhelyet, amit akkor
szereztem, mikor Apollón szabadjára engedte a hatalmamat.
Felnézett, arcán magabiztos, merész mosoly jelent meg, majd
ismét lehajolt. Nyelve végigjárt az egyenes, csaknem tizenöt centi
hosszú sebhelyen, de nem állt meg: az azt körülvevő két vonalat
is körbejárta a nyelve. Még azt a szárnyszerű mintát is felfedezte,
ami a seb két oldalán húzódott.
Felforrt a vérem, ahogy Seth az igencsak érzékeny területeken
kalandozott. Nyögve simítottam végig rövid haját, a hosszabb
tincseket az ujjam köré sodortam. Hátam ívbe feszült, Seth
csípője a lábaim közt nyugodott.
– Nekem adtad mindezt – mondta. – Ajándék, amit azóta is
élvezek.
Felvihogtam.
– Perverz.
– Az igazat mondom. – Nyelve továbbra is gonosz, édes
dolgokat művelt. – A legszebb születésnapi ajándék, amit valaha
kaptam.
– Seth…
Gyorsan és ijesztő pontossággal lendült fel. Szája az enyémre
tapadt, és elnémultam. Nem mintha panaszkodtam volna, ahogy
nyelve az enyémmel együtt körözött, és mellkasunk összesimult,
miközben csípője mozgásával azt az érzékeny pontot érintette.
Nagyon szerettem volna letérni a festői ösvényről az ígéret
földjére.
Lábamat az övé köré fontam, és mozgását követve emeltem fel
a csípőm. Seth felnyögött a csókban, férfias hangja bizsergette a
testem. Csípője ismét megmozdult, és azt hittem, hogy ma reggel,
mivel születésnapja van, talán…
Az éjjeliszekrényen álló ébresztő élesen vijjogva megszólalt.
Jelezte, hogy ideje felkelni és elkezdeni a képzést.
Seth szája elvált az enyémtől, és felmordult.
– A fenébe.
Ujjaim szorosabban simultak a hajába.
– Nem kell vele foglalkoznunk.
– Nagyon rossz tanító lennék, ha megtennénk – mondta, ajka az
enyémet súrolta. – Én pedig igyekszem jó tanító lenni.
– Születésnapod van – érveltem. – Elkezdhetjük később is az
edzést.
Tenyere végigsiklott az egyik mellbimbómon.
– Ez nem elégséges indok.
– Hétfő van.
– Josie… – kuncogott Seth.
– Mi van? A hétfő nagyon is elégséges indok!
Seth megcsókolt, majd visszahúzta a vállamra a felsőm
pántjait. Hivatalosan is vége volt a murinak.
– Fejlődtél az elmúlt hetekben, de még sokat kell dolgoznod.
Összevontam a szemöldököm.
– Ahh, remek. Kösz!
Nevetve legördült rólam. Átvetette lábát az ágyon, és felállt.
Olyan könnyedén és kecsesen mozgott, hogy legszívesebben
felrúgtam volna.
 – Vonszold ki az ágyból azt a selymes fenekedet, ideje
munkához látni!
Kivánszorogtam az ágyból, mint valami túlméretes Godzilla.
– Sethie, nem parancsolgathatsz nekem, csak mert almakompót
vagy! – mondtam.
Vészjósló pillantást vetett rám.
– Apollüón vagyok, Joe. Ismételd szépen: apollüón!
Elvigyorodtam, mire összeszűkült a szeme.
– Megőrülök tőled! – közölte.
Elléptem mellette, és a kis fürdőszoba felé indulva átnéztem a
vállam felett.
– Jó értelemben?
– Az még kérdéses.
– Seggfej!
Seth ajka félmosolyra húzódott, amitől egyenesen gonosznak
tűnt. Szerencséjére születésnapja volt, ezért nem tettem szóvá a
joe-zást. Kinyitottam a fürdőszoba ajtaját.
– Josie?
– Tessék? – fordultam meg, és összerezzentem, mikor
rádöbbentem: ott áll közvetlenül előttem. Még mindig nem
szoktam hozzá, mennyire gyorsan és halkan képes mozogni.
– Én… – Leengedte, majd felemelte a kezét, és gyengéden
megfogta az arcomat. Gyengéden, édesen megcsókolt.
Beleremegtem. – Kösz, hogy emlékeztél a születésnapomra.
Azzal távozott.
Kiment a szobából, át a másikba, és valószínűleg már
zuhanyozott is, míg én még mindig csak álltam és a hűlt helyét
bámultam. Eltűnődtem, miért nem emlékezett soha senki a
születésnapjára.
Vagy miért nem érdekelt bárkit is.
De az idei születésnapja más lesz!
 2.
FEJEZET

Seth

Hülye voltam, hogy inkább ágyban hevertem Josie-val, ahelyett,

hogy különórákon foglalkoztam volna vele. Most leshetem, mikor
gyújt fel véletlenül valamit, miközben a levegő elemét kell
megidéznie.
Ezért mentünk ki a temető közelébe, jó messzire bármelyik
épülettől. Még mindig csípősen hűvös volt az idő. Nem lehetett
több tíz foknál, itt ritkán melegedett fel a levegő. Remélhetőleg
Josie nem kezdi el felrobbantani a sírköveket és a szobrokat,
mert kételkedtem benne, hogy Marcus, az egyetem dékánja ezt jó
néven venné. Ő sem tartozott a rajongóim közé.
Ezért is volt fontos, hogy felkeljünk és hozzákezdjünk az
edzéshez. A pusztakezes harc ismerete fontos, de ahhoz, hogy
szembenézhessen a titánokkal, Josie-nak tudnia kell használni
félisteni képességeit is.
Luke segített, és átvette a délutáni foglalkozásokat, de amikor
Josie először – és utoljára – használta rajta az elemi erőket, olyan
erővel sikerült a falhoz csapnia, hogy Luke szinte keresztül is
zuhant rajta.
Én halálra röhögtem magam, de Luke-nak meglehetősen
fájdalmas élmény volt.
Josie bandzsítva osont el mellettem, és a szalmabábot vette
célba, amit Deacon túlzottan is lelkesen segített elkészíteni. Úgy
nézett ki a cucc, mint egy divatozó madárijesztő. Pólót húztak rá,
a fejébe kalapot csaptak. Fogalmam sem volt, miért van rajta
kalap, de inkább nem kérdeztem meg.
Karomat magam előtt összefonva vártam, amíg Josie fel nem
készült. Csak kábé húsz órát. Még nem használta könnyedén az
elemi erőket, ezért sokat szerencsétlenkedett. Ide-oda helyezte a
testsúlyát, illetve leginkább ficánkolt, amíg meg nem nyugodott
kissé.
– Fejben dől el – emlékeztettem. – Minden hatalom a
rendelkezésedre áll, de ehhez ezt teljesen meg kell értened!
– Értem én!
– Dehogyis érted.
Rám nézett, keze ökölbe szorult. Vibráló kék szeme az apjáéra
emlékeztetett, ha pedig Josie mérges vagy ideges volt, tekintete a
Kükládokat körülölelő, mélykék Égei-tenger színét idézte.
És akkor is, amikor felizgult.
– Tudom, hogy megvan a hatalmam, basszus! – kötekedett.
Felvontam az egyik szemöldököm.
– Tudom, hogy tudod, de nem igazán hiszed el, és nincs
önbizalmad. Ha lenne, nem gyújtanál fel mindent, amikor éppen
bepörögsz!
Rózsaszín pír lepte el az arcát.
– Nem is igaz!
Gúnyosan elmosolyodtam, mire felemelte a kezét.
– Na jó, talán egyszer vagy kétszer… Oké, talán négyszer is. De
ma reggel nem! – Szemében szikra fénylett. – Lehet, hogy azért,
mert eltunyultál?
– Igen? Én tunyultam el? – nevettem. – Drágám, ha még ennél
is jobban felizgultál volna reggel, az egész rohadt kollégium
kigyullad a fenébe!
Ezúttal tűzvörösre pirult, és tekintete sem csak egy szikrát
szórt. Tudtam, hogy ismét a reggel jár a fejében, amikor csodás
melleinek ajándékáért mondtam köszönetet.
– Pöcsfej – motyogta pislogva.
– Van számodra egy új becenevem!
– Igen? Alig várom, hogy hallhassam! – bámult rám.
Lehajtottam a fejem, és vigyorogtam.
– Ha a közelemben vagy, mindig úgy bepörögsz, hogy csak
Síkoskának foglak hívni!
Josie elfojtotta nevetését.
– Szent ég, ez iszonyú! Ha ezt valaha még egyszer kiejted a
szádon, megverlek, de tényleg!
Kuncogva intettem a bábu felé.
– Érintsd meg a szelet, Josie, hagyd, hogy átjárjon. Menni fog!
Josie az orrát ráncolta, de végül a bábura koncentrált. Keze
ismét ökölbe szorult. Vállai megemelkedtek, és ekkor
megéreztem hatalma apró hullámát. Átömlött a köztünk levő
távolságon, éreztem, hogy a bőrömet csiklandozza. A hatalom
csókja, ahogy Josie belemerült az aetherbe és használta azt, olyan
volt, mintha ránk sütött volna a nyári nap fénye.
Állkapcsom megfeszült. Helyzetet váltottam, és vettem egy
mély, lassú lélegzetet. Josie-ra, csak rá koncentráltam, amíg el
nem oszlott a hatalom csábító hulláma.
 Az égen villám cikázott, kövér, fekete felhők gyűltek.
Felnéztem, és sóhajtottam, amikor egy esőcsepp hullott az
orrnyergemre.
– A francba – mormolta Josie, válla elernyedt.
Összeszorított szájjal néztem az eloszló szürke felhőket.
– Szerencsénk van, most nem áztatsz minket bőrig – közöltem
szenvtelenül.
– Fogd be!
Lebiggyesztettem a számat.
– Próbáld újra!
Újra megpróbálta. Ismét villámlott. Lángra lobbantotta a
széket, amit előhoztam. Egy ponton a bábu is füstölni kezdett, de
a Josie által megidézett gyors zápor eloltotta a tüzet.
A kalap bánta az akciót.
Már majdnem dél volt, mire Josie-nak sikerült. Megidézte a
levegő elemét, felemelte a bábut, és néhány pillanatig meg is
tartotta.
Valahányszor Josie belenyúlt az aetherbe, éreztem a hatalom
csókját, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne vegyek
róla tudomást. A tisztákkal töltött időmnek köszönhetően
kiépítettem némi toleranciát a hatalom apróbb megnyilvánulásai
ellen, túléltem már ennél rosszabbat is. Például a reggeli
erekciómat. Nem volt kimondottan könnyű megtagadni Josie-tól,
hogy új szintre emeljük a kapcsolatunkat, még akkor sem, ha…
Nos, tekintettel akartam lenni rá. Szokatlan tőlem, tudom.
Mindenesetre nehezen uralkodtam magamon. Figyelnem kellett.
Azonban, amikor az ákásával kezdtünk gyakorolni, nagyon…
Akkor nagyon nehezen tudtam ellenállni a csalogató erőnek. Az
ákása a leghatalmasabb, és amikor ütközött a levegővel, mintha
villámot érintett volna. Hozzám, a mélyen bennem rejtezőhöz
szólt, ahhoz, aminek legalább annyira szüksége van aetherre,
mint egy daimónnak. Totál káosz. Tudván, hogy megvan bennem
az, ami a daimónokban is, képes voltam magamon uralkodni, el
tudtam zárni azt, ami bennem lakozott.
És Josie-ért is.
Miután a bábu leereszkedett a földre, még háromszor
megismételtettem vele a gyakorlatot, hogy meggyőződjek róla,
nem csak véletlenül sikerült neki. Nála sose lehetett tudni.
Josie felém fordult, és kisöpört az arcából egy rövid, szőke
hajtincset. Hozzám trappolt, várakozó mosoly jelent meg az
arcán.
– Végre értem, hogyan kell használni a levegőt!
Ami azt illeti, nem tudtam megmondani, hogy valóban képes
volt-e kontrollálni, és ez nem is fog kiderülni, amíg néhány napig
nem gyakoroljuk, de amilyen lelkes, reménnyel teli tekintettel
nézett rám, nem akartam elrontani az örömét.
– Bizony – feleltem, és homlokon csókoltam. – Ügyes voltál,
Josie!
Lábujjhegyre állt, átkarolta a nyakam, és gyorsan, szorosan
megölelt.
Csak álltam, és bután bámultam rá néhány pillanatig. Néha
fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele. Tudtam érzékenyen
viselkedni, de egyértelműen kötődési problémákkal küzdöttem.
Nem volt ugyan bajom az érzelmeim kifejezésével, de egyáltalán
nem voltam ahhoz hozzászokva, hogy valaki felém irányulva
mutassa ki az érzelmeit. Így, őszintén, könnyedén, a fizikai
kapcsolatnál mélyebben? Semmiképpen. Josie nem fogta vissza
az érzéseit: a mosolyát, az érintését, a gyengéd csókokat és a
közelségét. Egészen elcsavarta a fejem.
Olykor eltűnődtem, mit is művelek vele, hiszen részemről nem
volt igazán sportszerű ez a kapcsolat. Néhány hónappal ezelőtt
jót röhögtem volna még az ötleten is, most mégis Apollón
lányával jártam. A múltamban elkövetett szörnyű tetteim és az
aetherrel való cseszekedés még mindig belső viharaim tárgyát
képezte. Szó szerint nem volt jövőm. Semmiféle jövőm.
Ha a titáncirkusz megoldódik, és túl is élem, előbb-utóbb ismét
el kell végezzem az istenek helyett a piszkos munkát…
A Kiigazítást. Vagyis hogy levadászom és megölök mindenkit, aki
az olümposziakkal szemben Árészt támogatta. És utána?
Akármikor is halok meg, a lelkem Hádészé marad. Számomra
nincs holnap. Engem nem vár holmi Paradicsom, bármilyen
Elízium.
Önző dolog volt tőlem, hogy kapcsolatba kezdtem Josie-val.
Tisztességtelen. Minden ellenem, ellenünk játszott, és tudtam,
hogy Josie végül nagyon sokat fog sírni – ahogy azt is, hogy
Apollón előbb-utóbb megjelenik, lehetőleg a legalkalmatlanabb
időpontban.
Azonban, mint ahogy már mondtam, önző vagyok.
Nem tudtam Josie-nak hátat fordítani. Próbáltam nem
tudomást venni arról, amit iránta érzek, és a parancsnak
megfelelően próbáltam elhagyni azon a napon, amikor az
egyetemre hoztam. De nem tudtam megtenni. Nem lennék képes
megtenni.
Csak azt reméltem, hogy később nem kamatostul fogja mindezt
megfizetni.
Gondolataim kalandozása közepette Josie felmosolygott rám.
– Éhes vagyok – jelentette be.
Halványan elmosolyodtam.
– Naná.
Josie belebokszolt a karomba.
– Gyökér!
Elhessegettem a sötét gondolatokat, és átkaroltam a vállát.
– Gyere, irány az ebédlő.
– Felvihetjük a szobámba a kaját?
– Persze. – Figyelembe véve, hogy az ebédlő újabban inkább a
félvérek és a tiszták közti csatatérré változott, nem volt ez ellen
kifogásom.
A félvéreket – a tiszták és a halandók közös gyermekeit – már
fajuk születésétől kezdve elnyomásban tartották a tiszta
vérvonalúak. Elmebeteg kasztrendszer volt ez, ami az ókori
görög időkre emlékeztetett, ahol az ember sorsa azon múlt,
kellően pedigrésnek minősül-e a származása.
Egészen mostanáig sanyarú sors jutott a félvéreknek,
egyáltalán nem volt választásuk. A kezdetek óta érvényben levő
Fajrendelet megfosztotta őket a jogaiktól, és megtiltotta a két faj
közti keveredést. A félvéreket nyolcéves korukban egy
tisztavérűekből álló tanács elé rángatták, és ott dőlt el,
megkapják-e az Elixírt, az istenek által készített szérumot, ami
megfosztotta őket a szabad akaratuktól, és szerződéses
rabszolgává tette őket, vagy pedig megkezdődik a képzésük.
Voltak, akik úgy gondolták, jobb a képzés során őrszemmé vagy
őrré válni, mint a szolgasors – de az őrszemek és az őrök
jellemzően nem éltek túlzottan sokáig. A legtöbben nem élték túl
a húszas éveiket. Vagy abba haltak bele, hogy daimónokra –
aether-függő fél- és tisztavérűekre – vadásztak, vagy abba, hogy
tiszta gazdáikat védték. Az őrszemmé válás nem tette szabaddá a
félvéreket, mindössze annyit jelentett, hogy választhatták a
kisebbik rosszat.
A Fajrendelet azonban érvényét vesztette, és az Elixír is a
múlté volt már. A félvérek most már rendelkeztek a tiszták
összes jogával, és ugyan sok tiszta támogatta a változást,
néhányuk nem volt elragadtatva, amiért megszűnt az ingyenes
munkaerő. És persze voltak félvérek, akik nem akarták csak úgy
elfelejteni több ezer év igazságtalanságait.
Ezt igazán nem róhattam fel nekik.
Voltak félvérek, akik úgy döntöttek, folytatják a képzést, és
őrszemekké válnak, voltak, akik elhagyták ezt a feladatot, mások
megmaradtak őrszemnek. Sőt, voltak tiszták is, mint például a
szentéletű Aiden St. Delphi, akik kaptak az alkalmon, és
elkezdték a képzést, hogy őrszemekké válhassanak.
Undok szokása a káosznak, hogy mindig a legváratlanabb
időpontokban csap le, és ugyan az elmúlt napokban csendes volt
az iskola, kételkedtem benne, hogy ez így is marad.
A menzán Josie elhúzott a grillcsirkés-salátás pult előtt, és
rögtön a rántott kaják felé vette az irányt. Mit ne mondjak, bejött
a csaj. Felkapott egy kosár sült krumplit, én pedig a rántott
csirkefalatokat pakoltam fel. Szereztünk üdítőket, majd
visszamentünk a kollégiumba. Josie végig úgy vigyorgott, hogy
már attól féltem, eltörik az arca.
Végigmértem, ahogy a szobáink felé sétáltunk a keskeny
folyosón.
– Mit mosolyogsz?
– Semmit! – csicsergett, és megelőzött.
A karom alá csaptam az üvegeket, és azon kaptam magam,
hogy mosolyogva nézem szív alakú fenekét. Hűha… Az egyetemi
logós melegítőnadrág hirtelen nagyon csinosnak tetszett.
– Nem hiszem, hogy semmi – válaszoltam.
– Néha minden ok nélkül mosolygok!
– A sok mosoly korai ráncosodást okoz.
– A fapofa bezzeg nem… Tudom, tudom! – Megálltunk a
szobája ajtaja előtt, és rám nézett. – Lehet, hogy csak azért
mosolygok, mert szeretek veled lenni.
Rábámultam.
Lassan lehervadt a mosolya.
– Túl sok vagyok?
Megráztam a fejem.
– Ugyan. Sohasem vagy túl sok.
Erre a mosolya ismét teljes fényben ragyogott fel.
– Akkor jó. – Kinyitotta az ajtót, és hozzátette: – Csak emlékezz
erre!
Szemöldököm a homlokomra szaladt. Követtem, majd meg is
álltam az ajtóban, és leesett állal néztem befelé a szobába.
– Meglepetés! – kiáltotta egy… Nem, két vagy három hang
egyszerre. Mintha Josie kuncogását is hallottam volna.
– Boldog szülinapot! – mondta.
Egyre csak bámultam a… A lufikra. Piros. Fehér. Sárga.
Némelyik meg… Pénisz formájú? Tekintetem megállapodott egy
piros példányon, ami volt vagy huszonöt centis, a tövénél – naná
– herékkel. Péniszlufik… Szemem lejjebb vándorolt, és
észrevettem a lufi alatt Deacon St. Delphit, Aiden messze nem
szentéletű öcsikéjét. Szőke, göndör fürtjei összevissza álltak,
ezüst szeme csupa nevetés.
– Meglepődtél, ugye? – kérdezte vigyorogva. – Én mondtam,
Luke! Csúcsok ezek a lufik!
Luke keresztbe tett lábbal támaszkodott a falhoz, miközben
Deacon saját magára mutatott.
– Az én ötletem volt! Az enyém!
Josie letette a kosárnyi sült krumplit egy kis szekrényre, ami a
nappali részen, egy kétszemélyes dívány mellett állt, majd átvette
tőlem a csirkét és az üdítőket, hogy azt is a krumpli mellé tegye.
Halványan elmosolyodott.
– Lehet, hogy megemlítettem nekik a közelgő szülinapodat.
– Csak nem? – mormoltam.
– Van torta! – vágott közbe Deacon, majd kilőtt a
dohányzóasztal felé. – Hoztunk neked tortát!
– Nekem a tortához sincs közöm! – jelentette be Luke. Amikor
ránéztem, vállat vont. – Igazából csak azért jöttem, hogy lássam,
hogyan reagálsz!
Szóhoz sem jutottam.
– Fogalmad sincs, min kellett keresztülmennem, hogy Libby
megsüsse ezt a tortát! Egyébként ő az egyik szuperszakácsunk a
menzán – magyarázta Deacon. – Szerintem igazán király torta!
Ránéztem a tortára. Majd ismét ránéztem. Tágra nyílt szemmel
bámultam.
– Pókember?
Josie lehajtotta a fejét, de nem sikerült elrejtenie a mosolyt.
 – Pókember-rajongónak tűnsz.
Kinyitottam a számat, de még mindig nem jött ki rajta semmi,
ahogy a kis, kerek tortát bámultam. Azt gondoltam, hogy
Libbynek tortasütő vállalkozást kellene nyitnia, mert
elképesztően pontosan ábrázolta Pókembert, még a kék
harisnyát és a hálókat is.
– Szolósz is el akart jönni, de egész reggel felderítésen volt –
mondta Josie, és összefonta a kezeit. – De ő is boldog szülinapot
kíván!
Megint ránéztem. Egészen zavarban voltam. El se hiszem, hogy
ezt a szót kell használnom, de teljesen le voltam döbbenve.
– Együk meg azt a tortát, mielőtt megint el kell húznotok
edzeni, nekem meg órára kell mennem és úgy tennem, mintha
figyelnék! – mondta Deacon. A torta és a mellé helyezett tányérok
fölé hajolt.
Még tányérokat is szereztek. Péniszlufikat, Pókember-tortát, és
színekben a tortához illő, BOLDOG SZÜLINAPOT! feliratú
műanyag tányérokat.
– Boldog szülinapot, haver! – veregette meg Luke a vállamat,
miközben Deacon felé indulva elment mellettem. Mögé lépett,
átölelte a derekát és lehajolt, hogy nyakon csókolja. – Nekem a
széléről vágj szeletet, légyszi!
Deacon kiegyenesedett, vigyorogva emelte fel mázzal borított
kisujját. Luke szemébe nézett, és leszopogatta a fehér
cukormázat, mire Luke megmerevedett… Valószínűleg több
helyen is. Valakinek ma jó éjszakája lesz.
Finom érintést éreztem a karomon, mire odanéztem. Josie rám
pillantott, és az alsó ajkát harapdálta. Szerettem volna ugyanezt
tenni, ami bizonyos érzéseket váltott ki belőlem, főleg
lágyéktájon.
– Nem baj, hogy ezt összehoztuk? – kérdezte halkan. – Csak…
Csak szerettem volna megünnepelni a születésnapodat.
Magamhoz térve pislogtam. Még mindig az ajtóban álltam,
tátottam a számat, de két szónál többet aligha mondhattam. De
nagy segg vagyok!
– Nagyon… Nagyon örülök. Köszönöm! – Megköszörültem a
torkom, és a srácokra nézve kicsit megembereltem magam, aztán
hangosan megismételtem: – Köszönöm!
Josie arcán megkönnyebbülés áradt szét.
Luke oldalra lépve bólintott, a kezében tartott tányéron egy
szelet torta hevert.
Deacon tovább szeletelte a tortát, én pedig átkaroltam Josie-t,
és gyengéden megrángattam a copfját. Hozzám simult, és a
füléhez hajoltam.
– Még senki sem tett értem ilyesmit.
Josie hátrahúzódott, szeme a szememet kereste.
– Mit? Senki se ünnepelte a születésnapodat?
Megráztam a fejem.
– Nem. Ez most… Most először történik velem.
Szemének kékje elmélyült, majd lábujjhegyre állt, és arcon
csókolt.
– Ez csak az első a sorban, Seth. Szokj hozzá!
Behunytam a szemem, és homlokomat a feje oldalához
támasztottam. A francba… Három dolgot azonnal tudtam. Egy:
nem érdemeltem ezt meg. Kettő: nem érdemeltem meg Josie-t. És
nem volt szívem neki elmondani, hogy valószínűleg ez volt az
első és az utolsó közös szülinapozásunk.
 3.
FEJEZET

JOSIE

Másnap, a délutáni edzés alatt – vagyis amikor az összes vesémet

leverték – egyre azon járt az eszem, amit Seth mondott. Múlt éjjel
is ez volt: ránéztem, a szavaira gondoltam, és csak meg akartam
ölelni.
Na jó, mást is szerettem volna vele csinálni, mint pusztán
megölelni. Volt, amit már meg is tettünk – de azt még mindig
nem. Kezdtem azt hinni, hogy még a Harry Potter-filmekből is
simán el fog készülni az összes remake, mielőtt engem
megdöntenének.
Visszatérve Sethhez: nem akartam elhinni, hogy senki sem
ünnepelte meg a születésnapját. Senki, még az anyja se? Az már
kiderült számomra az elbeszéléseiből, hogy pocsék anya volt, de
hogy még a fia születésnapját se ünnepelje meg soha? Szinte azt
kívántam, bár élne még a nő, hogy kinyírhassam. Micsoda
iszonyú alak lehetett! Illetve micsoda iszonyú tisztavérű. Bármi is
legyen a származása, az biztos, hogy pocsék, gonosz lény volt. Az
én anyám sem volt hibátlan, de legalább a szülinapokat
megünnepeltük. Lehet, hogy anya nem akart engem, de szeretett,
és tulajdonképpen csak ez számított.
 Most nem ment olyan rosszul az edzés, mint az elején, amikor
még arra se reagáltam helyesen, mikor engem megütöttek. Most
már tudtam, hogyan kell úgy esnem, hogy ne sérüljek meg, és
hogy gyorsan lábra is álljak. Tudtam, hogyan blokkoljam az
ütéseket és rúgásokat, és én is megtanultam néhány
kegyetlenebb fogást.
Egész közel jártam ahhoz, hogy menő, nindzsaügyességű
félistenné váljak!
– Használd úgy azt a tőrt, mintha meg akarnád ölni, akit
megszúrsz, ne úgy, mint aki bökdösni készül! – mondta Seth a
pálya oldaláról.
Összeszűkült szemmel néztem rá. Hát jó… Lehet, hogy a
nindzsaügyességtől még távol állok. Felemeltem a Szövetség-
logós, rendkívül éles és halálos, titániumból kovácsolt, aprításra
tervezett pengét, és megszorítottam a markolatot.
– Nem böködni akarok!
– Pedig böködöd azt a bábut! – erősítette meg Seth kijelentését
Luke is.
Ezek összefogtak ellenem!
Seth odament a nagyon is élethű bábuhoz, majd bedöfte az
ujját a felületen esett egyik kisebb vágásba – a felületen, ami
nagyon is emlékeztetett az igazi bőrre. Fúj!
– Ez a seb még egy halandót sem ölne meg – mondta a bábu
mellkasán ejtett vágásra utalva.
– Dehogynem! – vontam össze a szemöldököm.
– Lelassítaná, az biztos, de meg nem ölné. – Luke a kezébe
perdítette a tőrt. Könnyedén elkapta. Micsoda tehetség. – Még a
tüdőt sem szúrtad át!
 Ha ő mondja…
– Hiszen tudod, hogy használd ezt a tőrt! – Seth felemelte a
kezét, és a hajába túrt. – Mindent megtanítottunk neked!
Helyesen fogod, helyes a beállásod, tudod, hova szúrj ahhoz,
hogy kivégezd az ellenfeled! Miért fogod vissza az erődet?
Már éppen vitatkozni kezdtem volna, de ahogy a bábun
éktelenkedő vágásokra tévedt a szemem, beláttam, hogy igaza
van. A bábu mellkasát sebek és vágások borították, a legtöbb
olyan mély volt, hogy az ujjam is belefért volna – vagy talán az
összes is. Ezek voltak Seth és Luke vágásai. Hozzájuk képest az
enyémek aprónak, szinte karcolásnak tűntek.
Kénytelen voltam beismerni, hogy Sethnek igaza van.
Borzadtam tőle, hogy valakit szántszándékkal meg kelljen ölnöm,
ez teljesen más volt, mintha gondolatban tettem volna ugyanezt.
Ez azonban nem azt jelentette, hogy szükség esetén ne tudnám
megtenni, hogy megvédjem magam és a szeretteimet.
Legalábbis igyekeztem ezt mantrázni magamnak.
Seth Luke-ra pillantott.
– Rendben, mára befejeztük – mondta.
– De még egy egész óra van hátra! – tiltakoztam.
– Tudom – mondta, és oldalra billentette a fejét. – Te meg én
még nem végeztünk!
Luke láthatóan vette az adást. Bólintott, és távozóban még
megveregette a vállam.
– Viszlát később, srácok!
Bezárult mögötte az edzőterem ajtaja, én pedig felkészültem
egy alapos kioktatásra, de Seth felvonta a szemöldökét.
– Úgy nézel ki, mint aki citromba harapott. Nem foglak
megszidni!
Tágra nyílt a szemem.
– Egészen biztosan nem tudsz gondolatokat olvasni, és nem
csak hazudsz most nekem?
– Minden gondolatod és érzésed tükröződik az arcodon –
nevetett fel. Előrehajolt és kivette a kezemből a tőrt. – Csak figyelj
engem!
Már hetek óta figyeltem… De összefontam a karom és néztem.
Seth egy pillanatig még a szemembe nézett, majd megpördült.
Egy másodpercig se tétovázott; nem úgy, mint én, aki visszariadt
a túl élethű bábutól. Seth hatalmas rúgást indított, és mélyen a
bábu mellkasába vágta a tőrt. Két másodperc alatt hajtott végre
egy tökéletes, gyilkos manővert, szünet és utolsó pillanatos
eltántorodás nélkül.
Kihúzta a tőrt, és rám nézett, borostyán szeméből komolyság
áradt.
– Így kell csinálni. És tudom, hogy pontosan tudod, hogyan ejts
halálos sebet!
– Tudom.
Felém lépett, és lehajtotta a fejét.
– Mégsem teszed meg. Még egyszer sem sikerült első
próbálkozásra, és amikor igen, akkor is csak azért, mert mérges
lettél Luke-ra vagy rám.
Összeszorítottam az ajkam. Vitatkozni akartam vele, de igaza
volt, és utáltam, hogy folyton igaza van – túlságosan is gyakran.
– Tudnom kell valamit, Josie.
Ránéztem és halványan elmosolyodtam.
– Igen, szexi dög vagy, Seth.
 – Azt tudom – mondta szárazon. – Nem ezt akarom kérdezni.
– Rendben – sóhajtottam fel.
Mereven a szemembe nézett.
– Képes vagy rá?
– Igen…
– Most még ne adj választ – vágott közbe. – Azt szeretném, ha
elgondolkodnál, hogy valóban képes vagy-e rá. Nem a harcra,
nem az elemek használatára, hanem arra, hogy egy
másodpercnyi habozás nélkül meg tudj ölni valakit. Hogy képes
vagy-e megadni a sorsdöntő csapást, mielőtt az ellenfeled akár
meg tudna ütni. Hogy készen állsz-e arra, hogy te légy a támadó!
Sethet hallgatva meghűlt bennem a vér. Szerettem volna
igennel felelni, de vajon ez tényleg őszinte válasz lenne?
A gumiból és szintetikus húsból készült bábu alig láthatóan
megingott előttem. Nem, nem tudtam kimondani: igen, kész
vagyok megölni valakit. Leszámítva persze a kocsival elütött
állatokat, de azokat sem szándékosan, és mindig szörnyen
éreztem magam utána.
Hüperiónra gondoltam, és behunytam a szemem. Könnyen
megölhettem volna, azok után, amiket tett, és amiket mondott…
Felszisszentem és megborzongtam. Nem kellett sok képzelőerő,
hogy emlékezzek lehelete fagyosságára vagy keze súlyára.
Igen, őt meg tudtam volna ölni.
De ez?
Hogy embereket, daimónokat, vagy ki tudja, kiket öldössek? Az
más. Hiszen erre nekem nem lenne szükségem, én vagyok az, aki
mindig túlélni próbál! De nem lehetek gyenge, erősebbé kell
válnom, olyan erőssé, mint a női őrszemek, akiket mindennap
látok itt. Olyan erős, amilyennek Alexet képzeltem, amilyen erős
ő volt. Vagy talán még mindig az.
Kinyitottam a szemem.
– Alexnek nem volt problémája az öléssel, ugye?
Seth pislogott, és hátralépett – tényleg hátralépett. Tágra nyílt a
szemem. Ezt nem fennhangon akartam kérdezni, nem is tudtam,
hogy jutott eszembe… Illetve dehogynem: úgy tűnt, a szám
kapcsolódik tudattalan mélységemhez, ami csak nem akarta
befogni a bagólesőjét.
– Ööö, izé… Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. –
Elvörösödtem, és gyorsan elindultam a kapucnis pulcsim és az
üveg vizem felé.
Nem akartam elhinni, hogy felhoztam Alexet. Seth sose beszélt
róla. Érthető okokból érzékeny téma volt, tökéletesen
megértettem. Seth és Alex múltja látványosan különös volt. Mivel
mindketten apollüónok voltak, sorsszerűnek tűnt, hogy együtt
legyenek, de Alex Aidenbe volt szerelmes, én pedig… Én nem
tudtam, Seth hogy érzett Alex iránt. Deacon szerint nem volt
komoly a dolog, de Deacon nem Seth volt, hanem Aiden öccse.
Lehet, hogy Alexszel és Sethtel kapcsolatban csak azt látta, amit
látni akart.
Seth múltja bonyolultan fonódott össze Alexével, és tudtam,
hogy sokat tett érte, amikor Árészhoz csatlakozott, és a
segítségére sietett, amikor Alexnek a legnagyobb szüksége volt
rá. Tulajdonképpen mindent feláldozott Alex boldogságáért… Ez
csak jelentett valamit.
Tudtam, hogy Deacon az elmúlt hét folyamán különösen
izgatott volt. Éppen lejáróban volt az a hat hónap, amit Alex és
Aiden a Tartaroszban töltött az istenekkel kötött őrült
megállapodás után, így nemsokára visszatérnek.
Lehajoltam, felkaptam a pulcsimat és felvettem, majd a
vizemet is kézbe vettem. Gondolkoztam, mit is mondhatnék…
Ezen a ponton bármi jó lett volna, hogy elterelhessem a témát.
– Nem volt problémája a gyilkolással.
Megálltam és összeszorítottam a szám. Hát persze. Deacon
szerint Alex volt a legkeményebb mindannyiuk közül.
– Ő ebben a környezetben született, és egy kis időt leszámítva
ebben is nevelkedett. Alex más, mint te.
Gyomromban szorító érzés áradt szét. Nevetséges, de a
számban érzett keserűség a féltékenység íze volt. A buta, oktalan
féltékenységé.
– De neki sem volt könnyű. Ebben hasonlítotok – tette hozzá. –
Tudom, hogy nem szerette, és bele is fáradt. A lelkéig hatolt.
Lassan megfordultam, kezemben a vizespalackkal.
Seth lassan felém indult, aztán egylépésnyi távolságban
megállt.
– Mielőtt… Mielőtt minden összeomlott, arról beszélt, hogy nem
is akar tovább őrszem lenni, hiába akart azzá válni egész
életében. Elege lett az öldöklésből és a harcból.
Nem tudtam, mit mondjak, talán nem is volt semmi, amit
mondhattam volna, mert ezt megértettem. Ki ne fáradna bele az
öldöklésbe és a harcba?
– Nem volt neki könnyű, Josie, de megtette, mert ez volt a
kötelessége: hogy megvédje magát és a szeretteit. – Seth kinyúlt,
és kihúzta a copfomat a pulcsim alól, előre, a vállamra. –
Számodra sem lesz könnyű.
 Megnyaltam az ajkam.
– Nem hiszel benne, hogy képes leszek rá, igaz?
Egy pillanatig a szemembe nézett, majd szemhéja pajzsként
borult a tekintetére.
– Többek között azt is kedvelem benned, Josie, hogy sok
benned a halandó… Függetlenül attól, ki és mi vagy.
Szavaitól kis bizsergés támadt a mellkasomban.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez bók-e – mondtam.
– Az. – Lehajolt, és a szám sarkába csókolt. – Gyere, menjünk
vissza, és szerezzünk pattogatott kukoricát! Még belefér egy film,
mielőtt Deacon beállítana és végignézetne velünk egy újabb
évadnyi Odaátot!
– Én szeretem az Odaátot!
– Te Dean Winchestert szereted – vigyorodott el Seth.
– Na jó, őt szeretem – motyogtam, jól tudva, hogy Seth nem
válaszolt a kérdésemre, mégsem erőltettem. Talán mert
valójában én is tudtam a választ.
És ez eléggé letört.
Nem szólaltam meg, miközben Seth visszatette a tőrt a falra a
többi halálos, fényes fegyver közé. Kimentünk a nagycsarnokba,
és elhaladtunk néhány hallgató mellett, akik a többi tornaterem
felé igyekeztek. Nem tudtam, hogy félvérek vagy tiszták-e, de
ugyanolyan edzőruhát viseltek, mint én. Tanonc Őrszemek
voltak.
Lefogadom, hogy minden gond nélkül öldöstek.
A délutáni nap felmelegítette a levegőt, de még mindig nem
volt olyan idő, mint a májusi Missouriban vagy Virginiában.
Kételkedtem benne, hogy itt valaha meleg lesz; az iskola
tetőzetének árnyékában konkrétan hűvös volt.
Seth mellett sétálva igyekeztem nem tudomást venni a felénk
vetett pillantásokról. A legtöbb ember azt hitte, halandó vagyok –
valamiért nem tudták úgy érzékelni a kilétemet, mint egymásét.
Talán Apollón csinált velem valamit, vagy talán azért, mert
félisten vagyok? Apollónt mindenesetre nem kérdezhettem meg,
bár mindegy is, mert mindenki egyfolytában Sethet bámulta. Elég
idegesítő volt.
Rápillantottam. A mosoly még mindig az ajkán ült, tehát
pontosan tudta, hogy mindenki őt nézi. Ahelyett, hogy ezen
tépelődtem volna, inkább a tegnap éjszakai beszélgetésre
gondoltam. Seth újabban gyakran tett fel nekem furcsa
kérdéseket, hogy mi lett volna, ha… Például hogy mihez
kezdenék, ha nem Apollón volna az apám? Erre könnyű a válasz:
a Radfordon tanulnék pszichológiát. Hova mennék, ha nem
kellene itt lennem, hova utaznék el legszívesebben? Ez már
nehezebb kérdés volt, el kellett gondolkodnom rajta. Végül
Skócia volt a válaszom, mert lenyűgözött az ország történelme.
De valahányszor én is fel akartam neki tenni ugyanezeket a
kérdéseket, olyankor vagy elaludtam, még mielőtt lehetőségem
nyílt volna rá, vagy félbeszakítottak.
– Kérdeznék valamit – mondtam.
– Talán válaszolok is.
Elmosolyodtam.
– Hova utaznál, ha bárhova elmehetnél?
– Ez komoly? – vonta fel a szemöldökét.
– Igen – nevettem fel. – Azt már tudod, hogy én Skóciába
mennék…
 – Azt tudom, hogy majdnem tizenöt percedbe telt
megválaszolni azt a kérdést.
– Fogd be, és inkább az én kérdésemre válaszolj!
– Hogyan csináljam egyszerre a kettőt?
A szememet forgattam.
– Seth, az ég szerelmére…
Elmosolyodott, azzal a szexi, dühítő mosollyal.
– Azt hiszem… a Kükládokra mennék. Androsz szigetére.
Amióta eljöttem onnan, nem is jártam arra. – Szünetet tartott. –
Kíváncsi vagyok, van-e ott még bárki is… Nem éltek sokan
arrafelé, amikor ott éltem. Nem volt túl sűrűn lakott sziget.
Akkor se lepődtem volna meg jobban, ha azt mondja, hogy a
One Direction nagy rajongója. A nehéz gyerekkorából kiindulva
nem gondoltam volna, hogy valaha vissza akarna térni arra a
szigetre.
– Miért éppen oda?
Vállat vont.
– Nem tudom, csak szeretném látni. Nehéz megmagyarázni.
Elgondolkodtam. Talán a múltja démonaival szeretne
szembenézni?
– Szeretnél…
Egy hangos, éles kiáltás félbeszakított. Megdobbant a szívem az
ijedtségtől, ahogy egy szörnyű reccsenés hangja hasított keresztül
az udvaron, még a márványszobrok is visszhangozták, majd ezt
egy vékony, hangos kiáltás követte. Majd még egy. Ugyanabban a
pillanatban fordultam meg, amikor Seth elém lépett, hogy
eltakarja előlem a látványt, de túl későn.
Már észrevettem.
 – Az istenek kurva anyját – motyogta Seth.
Elborzadva tettem a kezem a számra, és pislogva léptem hátra.
Azt hittem, csak képzelem, amit látok, de nem. Valóság volt.
Egy test lógott a levegőben, közvetlenül a kiképzőközpont előtt,
ahonnan Seth és én éppen kisétáltunk. Farmeres lábak ingtak
ide-oda. A természetellenes szögben álló nyak körül egy lánc
feszült.
Valaki felakasztotta magát? Nem, istenem, nem. A mellkasra
tévedt a tekintetem.
Nem önmagát akasztotta fel, hanem felakasztották.
Mellkasán egy darab papír éktelenkedett, egy füzetlap, amit
késsel szúrtak a húsába. Még a kiömlő véren át is könnyű volt
elolvasni a feliratot – elfelejteni azonban már nem lesz ilyen
könnyű:
FÉLVÉREKNEK NEM JÁR SZABADSÁG!
 4.
FEJEZET
Pillanatok alatt kisebb tömeg gyűlt össze, arcuk összemosódott.
Belső szerveimet hányinger szorította össze, és képtelen voltam
még egyszer odanézni rá. A test – az ember –, aki ott lógott, nem
lehetett nálam idősebb, sőt, inkább fiatalabbnak tűnt. Sohasem
fogom elfelejteni az arcát. A törött állkapcsát. A borzasztóan
sápadt bőrét. A nyitott, látni már képtelen kék szemeket.
– Micsoda iszonyat… – mondta egy lány remegő hangon. –
Borzalom!
– Istenek, hiszen ez Brandon – kiáltotta egy másik lány, és
előrenyomakodott a tömegben, szemét könnyek öntötték el,
aztán sarkon fordult, és egy másik fiú felé nézett. – Valaki szedje
le! Miért nem szeditek le?
Seth azonban már mozdult is.
Az arca hűvös szikla volt, minden érzelem eltűnt belőle.
Odament a testhez, és meglepő gyengédséggel fogta át a lábait,
így megállítva szerencsétlen srác lengését. Felemelte a bal karját,
ujjízületei körül borostyán fény cikázott. A tiszta energia hulláma
telibe kapta és kettészakította a láncot.
Seth elkapta a lezuhanó testet, és leengedte a
márványsétányra. Egy szó nélkül emelkedett fel. Állkapcsa
mentén egy izom rángatózott, ahogy felnézett a kiképzőközpont
tetőzetére. Most már senki sem volt ott, de ezen a kampuszon
mindenki nagyon gyors volt. Rögtön azután eltűnhetett a tettes,
hogy lelökte szerencsétlent a tető széléről… Még mielőtt
elroppant volna szegény fiú nyaka.
Már ha egyáltalán ez végzett vele, mert már a mellkasába
vágott kés önmagában is halálos volt. Epe nyomakodott fel a
torkomban, és azzal fenyegetett, hogy mindjárt kiadom
magamból.
– Mi a fene?
Szolósz hangjára figyeltem fel. Átvágott a tömegen, majd a
léptei lelassultak, amikor észrevette a földön heverő testet.
Homokszín arcbőre elsápadt szaggatott szélű sebhelye körül.
– Istenek! – hörögte, ahogy lenézett.
– Valaki felakasztotta – mondta Seth tompán.
Az először felkiáltó lány előlépett, ibolyaszín szeme tágra nyílt.
– Vagy kényszerítő bűbájt alkalmaztak! – kiáltotta.
Duruzsolás kezdődött a kis csoportban, én pedig majdnem
kiadtam magamból mindent. Kényszerítették? Istenem, miért
kényszerítenének bárkit is ilyen borzalomra? A tisztavérűek
képesek voltak ilyen bűvöletre, és Seth is. Az istenek is képesek
voltak rá, a saját szememmel láttam, hogy egy félvért vagy egy
halandót bármire rá tudtak venni. Akár arra is, hogy felakasszák
vagy ledöfjék magukat. Riasztó volt ez a képesség.
Ijesztő.
– Akármi is történt, a tettes már árkon-bokron túl jár – mondta
Seth, és rám nézett. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, majd
ismét a test irányába fordult. Mondott valamit Szolósznak, de túl
halkan ahhoz, hogy meghalljam.
 Szolósz oldalra lépett, és szembeállt a csoporttal.
– Mindenki eredjen a dolgára! Menjetek órára, vagy ahol
dolgotok van, de innen tűnjetek el!
– Azért, mert bűntény történt? – mondta egy magas, izmos srác,
aki szintén Szövetség-logós melegítőt viselt, mint én. Biztos
voltam benne, hogy félvér. – Vagy azért, mert fütyültök rá, hiszen
csak egy félvér halt meg?
– Mivel magam is félvér vagyok, nem fütyülök rá. – Szolósz
előrelépett. – Ezt pontosan tudod, Colin!
Őrök jelentek meg a csarnokban. Ruhájuk fehér volt, nem az
őrszemek fekete egyenruháját viselték. Seth a testre nézve levette
a pulóverét, így csak egy rövid ujjú póló maradt rajta. Közelebb
lépett a holttesthez, és gondosan, tiszteletteljesen az arcára
terítette a pulóvert.
Elfordultam, összeszorítottam a számat. Az iszonyú nem volt
elég jó szó arra, ami itt történt. Nem is ismertem a fiút, de fájt
érte a szívem, és a gyomrom forgott a napnál is világosabb
következtetéstől.
Azért ölték meg, mert félvér volt. Csak ezért.
Ez még véletlenül sem volt rendben.
– Az lehet, hogy te nem fütyülsz rá, de pontosan tudod, hogy
ezen a rohadt kampuszon nagyjából minden második ember
szarik rá, mi történik! Az se fogja őket érdekelni, ha az istenek
elkezdenek minket levadászni! – vágott vissza a Colin nevű srác.
– Korábban sem érdekelte őket!
– Igaza van! – mondta egy lány hangja a tömegből. – Ti is
tudjátok, mi történt két nappal ezelőtt Feleciával!
Nem tudtam, ki volt Felecia, vagy mi történt vele, de Szolósz
állkapcsa megfeszült.
– Már folyik a nyomozás. Meg fogják…
– Egy tisztavérű kényszerítő bűbájt küldött rá, megerőszakolta,
aztán továbbadta a haverjainak – szólalt meg ismét Colin, hangja
sütött a haragtól. – És mi történt erre? A kibaszott világon semmi!
Szent ég… Tényleg hányni fogok.
– És akkor mi van? Senkit nem érdekel ez a sztori, Felecia
pedig amúgy is egy ringyó.
Hitetlenkedve rándultam össze, Seth pedig a tömeg felé fordult.
A fehér ruhás őrök megmerevedtek.
Néhány hallgató odébb lépett, és feltűnt egy magas, ezüstszőke
hajú férfi.
– Hogy mi a fenét mondtál? – motyogta valaki.
Az ezüstszőke vállat vont.
– Mi van? – Beképzelt hangja megvetően csengett. – Ismeritek a
mondást: félvér csak leszedálva vagy holtan jó!
Seth ekkor robbant.
Minden nagyon gyorsan történt.
Átrepült a folyosón, még azelőtt az ezüstszőkéhez ért, hogy
levegőt vehettem volna. Megragadta a feltételezhetően tisztavérű
férfi gallérját, és felemelte a földről. Hallani lehetett a ruha
szakadását.
– Felkérjelek, hogy ismételd meg, amit mondtál? Bár nincs is rá
szükség.
Ezüstszöszi már egy másodperccel azelőtt elsápadt, hogy Seth
hátrahúzta a karját, és akkorát mosott be neki, hogy az ürgének
hátrabillent a feje. Veszettül kapálózott Seth szorításában, de
nem sikerült kiszabadítania magát.
 A tömeg pillanatok alatt szélesre tágította a kört Seth körül,
hogy kellő helyet adjanak az apollüónnak. Az őrök meg sem
próbálták megállítani.
– Seth… – mondta halkan Szolósz. Seth felé lépett, de nem ment
a közelébe.
– Látom a szemedben, hogy valóban ezt hiszed. – Seth szabad
keze ismét ökölbe szorult. – Tudod mit, te féreg? Lehet, hogy
tisztavérű vagy, lehet, hogy valaha törvények védték a tiszta
seggedet, de azok a törvények soha nem vonatkoztak rám és
arra, hogy mit tehetek meg veled!
Dermedten álltam.
– És most sem vonatkoznak – tette hozzá Seth.
Ismét behúzott egyet Ezüstszöszinek; az ütés egy halandó
állkapcsát összezúzta volna, de még Szöszi szája is felrepedt, és
vér öntötte el az arcát, ahogy hátrabukott a feje. Seth ismét
felemelte a karját.
Szolósz közelebb lépett.
– Elég volt ebből, Seth.
De Seth nem hallgatott rá. Egy pillanatig attól féltem, nem is
fog, és megöli a tisztavérűt.
Kitörtem bénultságomból és előrerohantam, el Szolósz mellett,
és Seth oldalához léptem. Mindkét kezemmel elkaptam a
felkarját és megszorítottam.
– Seth, hagyd abba! Engedd el!
Eltelt egy szívdobbanásnyi idő, és már azt hittem, nem vesz
rólam tudomást, és bezúzza a tiszta koponyáját. Egy részem nem
bánta volna a dolgot, de nem engedhettem, hogy Seth megtegye.
Lassan leengedte a karját, és elengedte a tisztát. A pasas úgy
csuklott össze a földön, mint egy rongykupac.
Szuper. Elengedte.
Seth mellkasa zihálva mozdult fel és alá, miközben felém
fordult, és a szemembe nézett. Felszisszentem. Szeme
borostyánja élesen vibrált, akár egy téli reggel fényei. Rám
nézett, de nem voltam benne biztos, lát-e egyáltalán. Hideg futott
végig a hátamon, és elengedtem a karját.
Mintha egy idegen szemébe néztem volna.

Seth

A harc lázában égtem. Harcolni akartam, valóban harcolni. Egy

tisztavérű barom felpofozása nem sokat segített ezen a
késztetésen. Igazi harcot akartam.
– Leülsz végre, vagy nem nyugszol addig, amíg teljesen el nem
koptatod a parkettát?
Balszerencsémre nem volt kilátásban harc – elvégre a
Szövetségi Egyetem dékánjának irodájában ültem.
Marcus Andros egy hatalmas, mahagónifából faragott
íróasztalnál ült. Nem lehetett nem felismerni a jobbján álló
magas, és örökké hallgatag őrszemet.
Alexander volt az.
Alex róla, az apjáról kapta a nevét. Kőkemény őrszem volt, még
én sem húztam ujjat vele. Nem tudott beszélni, mert évekkel
ezelőtt egy pöcsfej Tanácstag – aki, fájdalom, ma már nincs
velünk – kivágatta a nyelvét.
Összefontam a karom.
 – Mit lépsz a történtek után?
– Semmit. Úgy döntöttem, ez a helyes megoldás – válaszolt
vidáman. – Öljék csak halomra egymást!
– Úgy látom, pontosan ez történik. – Szemem le nem vettem
Alexanderről. – Ami ma történt, nem egyedi eset volt. Amióta
csak itt vagyok, folyamatosan egymást tépik, verekednek, a
tiszták felgyújtják a félvéreket… És még kényszerítő bűbájt is
bevetnek.
A dékán felállt.
– Pontosan tudom, mi zajlik a kampuszomon, Seth. Azt hiszed,
örülök neki? Azt hiszed, nem vetettem be minden lehetséges
erőforrást, hogy elsimítsam a helyzetet?
Megkerülte az íróasztalát, és megállt előttem. Alexander vele
párhuzamosan mozgott.
– Ha esetleg elfelejtetted volna, az őrszemeim és az őreim fele
árnyak és titánok lehetséges támadásától védi az egyetemet –
folytatta. – Te is tudod, hogy a mostani csend nem fog sokáig
tartani!
Persze, hogyne tudtam volna. Miattuk forgolódtam álmatlanul
éjszakánként, de nem ezért akartam az első szembejövőt
kettétépni.
– És az a Felecia nevű lány? Mit kapnak azok a seggfejek, akik
elbántak vele?
Marcus hosszan kifújta a levegőt, ahogy az udvarra néző ablak
felé fordult.
– Nem tudjuk, ki a felelős. Kényszerítő bűbáj hatása alatt állt.
Nem emlékszik, ki tette.
– Akkor sterilizálj minden rohadt tisztavérűt a kampuszon!
 Rám villant a tekintete, de Alexander elmosolyodott. Láthatóan
tetszett neki a javaslatom.
– Gondolod, nem fordult meg a fejemben? – kérdezte Marcus
csendesen, halálos nyugalommal. – Nincsenek megfelelő szavak
arra, amit azzal a szegény lánnyal tettek. Mindent megteszünk,
hogy kiderítsük, hol lehetett, és ki láthatta, de ha van is olyan, aki
tud valamit, nem beszél. Vagy úgy döntöttek, hallgatnak, vagy
maguk is félnek.
A fogamat csikorgattam. Ma hallottam először arról a lányról
és a vele történtekről, de tudtam – mennyire kibaszottul tudtam
–, hogy nem ő volt az első, sem az utolsó. Arra gondoltam, mi
történt… Hogy mi történt Alexszel, amikor a Tanács előtt voltunk,
Catskillsben. Kábítószert tettek az italába. Rohadt egy felfordulás
lett belőle, amiben nem kifejezetten voltam a segítségére.
Marcus megfordult és felvett egy poharat. Képzelem, milyen
erős pia lehetett abban a barna falú üvegben.
– Seth, megölhetted volna azt a kölyköt.
Felvontam a szemöldököm. Reméltem, hogy az
arckifejezésemről sugárzik a tökéletes nemtörődömség. Pontosan
ennyire érdekelt, megöltem volna-e azt a tetvet.
Marcus leengedte a poharát.
– Látom, hogy fütyülsz rá. – Sóhajtva tette az asztalra az üveget.
– Nincs elég bajom, még miattad is aggódnom kell!
– Miattam aztán nem kell aggódnod.
Alexander oldalra billentette a fejét, és felvonta a szemöldökét.
Meg sem kellett szólalnia, mert az arckifejezése hűen tükrözte a
válaszát: ó, valóban?
– Miattad nyugtalankodni tulajdonképpen elkerülhetetlen,
Seth. – Marcus leült az íróasztala mögé. – És teljességgel tisztában
is vagy vele, hogy miért.
Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a nevetésem. Marcus
szemében – ahogy mindenki máséban is – én nem voltam más,
csak egy időzített bomba.
Mindenki azt várta, mikor robbanok.
Kinyílt mögöttem az ajtó, és egy minihadseregnyi őr lépett be.
Szigorúan tartották az egymás közti távolságot, és Marcushoz
meneteltek.
Szavak nélkül is értettem: ideje távoznom. Marcus eltűrte a
jelenlétemet, nem igazán lett volna az ínyére, ha belekeveredem
a tiszták és félvérek közti csetepatékba.
Ez persze nem jelentette azt, hogy szükség esetén ne
avatkoznék közbe.
Elhagytam az irodáját, és kiléptem a széles, őrökkel
szegélyezett folyosóra, majd lementem az irodához vezető,
végtelen hosszú lépcsősoron. Ráláttam az egyetemet szegélyező
falakra, és alaposan megvizsgáltam őket. A leszálló éjszakában
látszott, hogy a külső falak jól védettek… Most még. Egyszer
azonban már bejutottak a lelkek, és ismét meg fogják tenni.
Üres gyomrom megkordult. Kihagytam a vacsorát, de nem volt
kedvem rendes ételhez. Volt még némi maradék a szülinapi
tortámból Josie-nál, így a szobája felé vettem az irányt.
A kollégiumhoz majdnem végig ugyanazon az útvonalon
mentem, mint aznap korábban Josie-val, kivéve, hogy most nem
mentem be a kiképzőközpontba, hanem ehelyett megkerültem az
épületet.
Már feltakarították a helyszínt, ahol lefektettem a testet, egy
folt sem csúfította a tiszta márványt. Semmi jel nem utalt a
történtekre, kivéve az egyetlen szál, földre fektetett vörös rózsát.
Egyetlen szál kurva rózsából állt az emlékezés.
Azon kaptam magam, hogy megállok, és a frissen vágott
rózsára meredek. Pár napon belül elhervad… Vajon követik majd
további virágok, mint a halandók temetésein?
Rohadt tisztavérűek. Bárki, aki rendelkezett legalább két
működő agysejttel, tudhatta, hogy problémákhoz fog vezetni a
Fajrendelet eltörlése. De ez?! Ez… Erre nem voltak szavak. Nem is
szólva arról, ami azzal a lánnyal történt.
Nem viccnek szántam az összes kibaszott tiszta sterilizálását.
– Szörnyű, ugye?
Felemeltem a fejem. Megpördültem és hirtelen meg sem
tudtam szólalni, csak tátogtam, mint valami hal.
Héra istennő márványszobrához egy nimfa támaszkodott
keresztbe vetett lábbal. Ugyanaz a hímnemű nimfa volt, aki Josie
nagyszüleinek háza előtt korzózott. Még mindig a szarvasbőr
nadrágját viselte. Esküdni mertem volna, hogy a holdfényben
még csillog is a nyavalyás.
– Elvesztettél valamit? – kérdeztem. – Az erdő a falon túl van.
Ferde szemével rám meredt.
– Én tudom, hol vagyok. És te?
– Uh… – állt el a szavam. – Rendben, megfogtál. Nincs
válaszom.
Ellökte magát a szobortól, és egy szemvillanás alatt ott termett,
ahol a test feküdt korábban.
– A halandók és a halhatatlanok évezredek óta mészárolják
azokat, akiket nem tartanak magukhoz hasonlónak. Miközben
ugyanaz a vér áramlik keresztül a szinte ugyanolyan csontjaikon
és szöveteiken. – Feje oldalra billent, ahogy a rózsát nézte. – De ez
sosem csak a halandók problémája volt, hiszen a
magunkfajtáktól tanulták mindkettőt. A szeretetet és a gyűlöletet
is.
Kérdőn vontam fel a szemöldököm.
– Ennek a félvérnek a halála feldühített téged – nyúlt ki kecses
karjával, ujjhegyét végigfuttatta a zöld száron. Egy másodperccel
később egy egész rohadt rózsabokor pattant ki a virágból.
A nimfa felállt, és válla felett rám nézett. – Az erőszak erőszakot
szül.
– Tuti, hogy ezt Martin Luther King Jr. mondta.
– Egy bölcs ember bölcs szavai – válaszolt, és felém fordult. –
Az erőszak gennyesedik, és keserű, fertőzéshez hasonló
gyűlöletté válik, apollüón. Rákként terjed szét, és csak kivágni
lehet. Sokakat érint a világban, és a felelős tiszták közül… Nos,
sokan reménytelen esetek.
Még csak meg sem lepődtem.
– Te is megfertőződtél.
Pislogtam egyet.
– Élve felzabál, és egyre közelebb jut a lelkedhez. A szakadék
szélén táncolsz, olyan sziklákra is rá fogsz lépni, amelyek nem
szürkék. Figyelünk téged – emelte fel az állát. – Figyelnek téged.
Ezen se döbbentem meg.
A nimfa felnézett a csillagokkal pettyezett, ónixszínű égboltra.
– Nem csak a titánok miatt fő a fejük… Ki kell vágni, ami
benned van, istengyilkos.
Istengyilkos? Mi a franc?
 Nem én voltam az istengyilkos, hanem Alex. Talán még mindig
ő volt az. Nem tudtam, hogy még mindig apollüón vagy
istengyilkos-e, most, hogy elérte a halandók végzete, és félistenné
változott. A Tartaroszban nem voltak e-mailek vagy
mobiltelefonok, így nem tudtam megkérdezni sem. Bár még
akkor sem kerestem volna meg, ha megtehettem volna.
A nimfára bámultam.
– Mit akar ez…
És bumm, csak egy szemvillanás, és a nimfa már ott sem volt.
Hideg futott végig a hátamon. Ez nyilvánvaló, bár meglehetősen
furcsa figyelmeztetés volt.
Bár a rózsás trükk tetszett, be kell vallanom.
A fejemet rázva fordultam meg és indultam tovább. Próbáltam
elfelejteni a nimfa különös szavait és megjelenését, de nem
igazán sikerült; mondhatni, lehetetlen volt.
Megálltam Josie ajtaja előtt, és lenéztem a jobb kezemre. Se
horzsolás, se véraláfutás, egyáltalán semmi sem volt az
ujjízületeimen. Szinte biztos voltam benne, hogy eltörtem a tiszta
állkapcsát, és még csak fel se dagadt a kezem.
És szinte biztosan megöltem volna, ha Josie nem állít meg.
Tekintetem a zárt ajtóra tévedt. Tudtam, hogy odabenn van,
mégis hátraléptem.
Látom, hogy fütyülsz rá.
Marcus szavai visszhangoztak a fejemben. Nem tudtam, hogy
igaza van-e. Hogy valóban fütyültem-e volna rá, ha megölöm azt
a tisztavérűt.
És tudtam, mit mond ez rólam.
 5.
FEJEZET

JOSIE

– Tudod, volt egy-két érdekes húzásom, olyanok is, amikről talán

nem akarsz hallani – jelentette ki Deacon, és felpillantott a
könyvtár bejáratára. – De hogy könyvtárosokat cserkésszek be…?
Ránéztem.
– Van olyan fura, mint lefeküdni az apámmal?
Hunyorogva nézett rám.
– Oké, ez a „nem akarsz róla hallani” kategóriába tartozik.
Horkantottam, mint egy kismalac. Egyetértettem vele.
– Apollón azt mondta, beszéljek az itteni könyvtárossal.
Gondolom, arra a nagyon furcsa nőre gondolt, akivel annak
idején találkoztam. Azóta nem hallottam se róla, se a többiekről.
Deacon kisöpört a homlokából egy göndör tincset, majd
elindult felfelé a széles, meredek lépcsőkön.
– Hogy is néz ki?
– Nagyon magas volt, olyan magas, mint Seth. És karcsú.
Hosszú, göndör, szőke haja volt, és hátrafogva hordta. – Szünetet
tartottam, hogy levegőhöz jussak a lépcsőket mászva. Szent ég,
hiába minden edzés, ezek a lépcsők így is kikészítenek. – Marha
nagy lencséjű napszemüveget viselt. Tök fura volt, hiszen bent
voltunk! Szóval így az arcából se láttam sokat.
– Hát ez nem egy klasszikus könyvtáros képe… Bár azt sem
tudom, az hogyan néz ki. – Deacon felért a lépcsősor tetejére,
ahol megvárt engem. – Tudod, hogy a félvéreket kitöri a frász a
Szövetségi könyvtárok környékén?
– Seth mesélt róla.
Seth.
Uhh.
Tegnap nem jött be a szobámba, ami önmagában nem lett
volna nagy cucc, de a tegnap történtek után a félvérrel, majd a
tisztával, bizony aggódtam Sethért. Úgy nézett rám, mintha nem
is látott volna. Fagy ült a tekintetében, ami bár nem nekem szólt,
de így is megijesztett. Ez nem Seth volt.
Deacon elém lépett, és kinyitotta a nehéz, titániumveretes ajtót.
Csillagászati összegeket költhettek erre az épületre.
– Luke utálja ezt a helyet. Annyira kísérteties, hogy mindig
kiakasztja. Az Isteni Szigeten is ez volt a helyzet – magyarázta,
miközben beléptünk. – Akármiről is van szó, a félvéreknek
valami… sosem stimmel ezeken a helyeken.
Mély levegőt vettem, beszívtam a könyvek jellegzetes illatát.
Amennyire láttam, a könyvespolcok hatalmasak voltak, egészen
a plafonig értek. A polcok között csillárok lógtak, amelyek egy-
egy darabja valószínűleg többe került, mint egy egyetemi
diploma.
– Különös, hogy ti nem vagytok rosszul. – Elindultunk az első
sor felé. Nem volt más tervünk, csak a céltalan lődörgés, amíg el
nem jön a vacsora ideje. Hátha belefutunk a titokzatos
könyvtárosba. – Bennetek több az aether.
 Deacon vállat vonva vágta zsebre a kezét.
– Ez ugyanaz, mint amikor átlátnak egy daimón bűbáján.
Számunkra, tiszták számára a daimónok normálisnak tűnnek, de
a félvérek a valóságos formájukban látják őket. Az meg
bármilyen horrorfilmben elférne. – Néhány pillanatra
elhallgatott. – Kíváncsi vagyok, hogy te átlátnál-e egy daimón
bűbáján így, hogy teljes jogú félistenné váltál.
Az orromat ráncoltam.
– Gyenge vagyok, ha azt remélem, hogy sosem derül ki?
– Nem – nevetett fel, és játékosan a vállamba bokszolt. – Csak
épeszű.
Megkönnyebbültem, hogy nem hisz gyáva kukacnak.
Továbbsétáltunk a könyvespolcok előtt, elmentünk néhány, az
asztaloknál ülő diák mellett, akik a könyveik fölé hajoltak.
Felsóhajtottam.
Tulajdonképpen hiányzott az iskola.
A régi szobatársam is hiányzott, aki fúriává változott. Szegény
Erint borzalmasan megsebesítette Hüperión, és apám, Apollón
szerint az Olümposzon lábadozott. Azt mondta, minden rendben
lesz vele, de én is látni akartam őt.
Elértünk a könyvtárhelyiség végébe, ahol egy biztosan csupa
görög nyelvű könyvből álló szekció mellett hirtelen rohamosan
esni kezdett a hőmérséklet, még a pulóverem alatt is libabőrös
lettem.
– Ismertétek azt a… A félvért, akit tegnap öltek meg?
Deacon megrázta a fejét. Elfordultunk, és elmentünk néhány
zárt ajtó mellet.
– Nem. Azt hallottam, őrszem volt, és ebben a szemeszterben
végzett volna. Luke ismeri az egyik barátját… Vegas mellé
akarták helyezni, és egy szinte tisztavérűekből álló közösség
mellett lett volna szolgálati helye.
– Ez annyira szomorú! – fontam össze magam előtt a karom. –
Annyira borzalmas. El sem tudom képzelni…
– Ja – lehelte Deacon. – Biztosan kényszerítő bűbájjal tették,
másként egy tisztavérű nem érhetett volna hozzá egy
gyakorlatilag teljesen kiképzett őrszemhez. Még olyan se, aki ért
az elemek kezeléséhez!
– Egyszerűen nem értem, és nem csak azért, mert fogalmam
sincs az itteni politikáról – magyaráztam, felnézve a spirál alakú,
kovácsoltvas lépcsősorra, ami a második emeletre vezetett. –
Ugyanilyen problémákkal küzdöttünk és küzdünk a, hogy is
mondjam, a halandó világban is, de már ott sem értettem.
Hogyan lehet másokat annyira gyűlölni külső különbségek miatt,
hogy ez bántalmazáshoz vagy akár gyilkossághoz vezessen?
Deacon hallgatott, miközben felmentünk a lépcsőn. Mikor
felértünk a tetejére, lebiggyesztette az ajkát.
– Számunkra mindig is ez volt az élet. A tiszták a kibaszott
eónok óta szarba sem veszik a félvéreket.
A mellettünk elsiető könyvtáros megvetően nézett Deaconre,
aki rámosolygott, és bemutatott neki egyet. Elvigyorodtam.
– Meg vagyok lepve, hogy a félvérek nem lázadtak fel – mondta
Deacon.
– Még – suttogtam, és az itteni könyvhalmokat néztem. – Nem
hibáztatnám őket, ha megtennék.
– Ugyan… – Deacon ismét zsebre tette a kezét. – Két évvel
ezelőtt Luke torkán még lenyomták volna az Elixírt, vagy akár
meg is ölték volna, ha kiderül, hogy egy tisztával kezd szerelmi
kapcsolatot. Tudod, hogy velem mi történt volna?
Megráztam a fejem.
– Valószínűleg rám kacsintanak, esetleg fegyelmező jelleggel
barackot nyomnak a fejemre – szorította össze a száját. – Ennyi.
Luke-ot minden bizonnyal kivégezték volna, engem meg titokban
még dicsőítettek is volna, amiért ehhez hozzájárultam.
Megpördült a gyomrom.
– Ez iszonyatos.
Deacon lassan bólintott.
– Tudod, mi még borzalmasabb? Josie, ez a gondolkodás még
mindig él, még az Árésszal történtek vagy a titánokkal vívott
harcok után se változott meg. Az emberi érzelmek között a
fanatizmus a desszert… A gonoszság még az apokalipszist is túl
fogja élni.
Megborzongtam. Leginkább azért, mert akármilyen
rettenetesek is voltak a szavai, Deaconnek valószínűleg igaza
volt.

Majd éhen haltam.

Már besötétedett, Sethet pedig elnyelte a föld. Na jó, nem
teljesen, hiszen edzés közben mondta, hogy későn jön haza, mert
Szolósszal járőrözik az egyetem körül. Fogalmam sem volt, merre
járnak, mivel fákon kívül semmi sem volt az egyetem környékén.
Talán még több fa.
Azt gondoltam, csak ki akar szabadulni a falak közül, és nem
igazán tudtam érte hibáztatni. Az egyetem kampusza gyönyörű
volt, és számomra még friss, új élmény, de sokszor unatkoztam.
Biztos voltam benne, hogy Seth is így van vele – és ő különösen
nem volt ahhoz hozzászokva, hogy helyhez kössék.
Nekem azonban már fájt a gyomrom az éhségtől.
A csípőcsontjaim már egymást kezdték enni.
Seth nem tiltotta meg, hogy egyedül mászkáljak a kampuszon,
nem gondoltam, hogy ez veszélyes lenne. A többi hallgató és az
egyetemi tanárok azt hitték, valamiféle kiskedvenc halandó
vagyok, de nem voltam az. Ha kellett, meg tudtam magamat
védeni.
Felálltam a kis kanapéról, és felvettem a kapucnis
pulóveremet. Egy mozdulattal kisöpörtem alóla nedves hajamat,
ami így szabadon hullott a hátamra. Felkaptam a kulcsomat a
dohányzóasztalról, majd kimentem a szobából.
A kollégium tágas, kényelmes előterében diákok ültek, és a
hatalmas tévét bámulták. A radfordi kollégiumban nem volt tévé,
se kényelmes, nagy kanapék. Egyszer leültem arra a pirosra…
Haza akartam vinni.
Természetesen senki sem figyelt rám, ahogy kiléptem az ajtón.
Az árnyak támadása óta már kijavították.
Ha Seth nem volt velem, senki sem figyelt rám, és akkor is főleg
őt nézték. Én csak kiegészítő voltam, a sült krumpli a hamburger
mellett. Mmm, sült krumpli! Már tudtam is, mit hozok a
menzáról.
Valószínűleg lefogynék, ha kivételesen rákapnék valami zöld,
leveles, grillezett izére. Sajnos a menza baconjétől virágba
borultak az ízlelőbimbóim, a sült krumplijuk vékony, cipőfűzőnyi
vastagságú volt, és olyan kevés helyen sütnek ilyen finomat!
Ráadásul biztos, hogy mágiával készültek a kaják, mert
mindennek jobb íze volt, mint a halandó világban.
Az éjszakai levegő szokás szerint hűvös volt. Átvágtam a
pázsiton, és rátértem az ösvényre. A menza nem volt messze a
kollégiumtól, és mivel éjfélig nyitva tartottak, biztos voltam
benne, hogy kaphatok egy tányérnyi sült krumplit. És talán még
egy vastag, szaftos…
– Nem lenne szabad egyedül kint járkálnod!
A lélegzetem is elakadt a váratlan hangtól. Megpördültem, és
azonnal megláttam a forrását. Még rémülten is rádöbbentem,
hogy hat hónappal ezelőtt megbotlottam volna, ha ilyen gyorsan
fordulok meg.
Nemsokára fullos nindzsa leszek, hejhó!
A fickó egy, az időjárási körülmények között rejtélyes módon
életben maradt olajfa árnyékából lépett elő. Ráismertem: tegnap
ő szólalt fel.
Colin volt az.
Lelassult a szívverésem. Vele nem lesz gondom. Remélem.
– Minden rendben. Csak a menzára megyek.
Lassan felém közeledett, mintha attól félt volna, hogy elfutok.
– Hol van az apollüón?
Hogy is mondtam? Sült krumpli a hamburger mellett.
– Járőrözik. Én meg szerzek valamit enni.
– Akkor veled megyek.
Felvontam a szemöldököm.
– Köszi, de nem szükséges.
– Figyelj, nem okoskodni akarok, de számodra tényleg nem
biztonságos egyedül kint mászkálni! – Ahogy közelebb ért, az
egyik lámpaoszlop fénye megvilágította. Fényes fekete haja
különös, de vonzó ellentétet alkotott zafírkék szemével. – Láttad,
mi történt tegnap. A legtöbb itteni tiszta szemében egy halandó
semmivel sem különb egy félvérnél!
Bár nem voltam halandó, de nem kürtöltük szét, és úgy tűnt,
senki nem is érzékeli a félisteni kisugárzásomat, így nálam volt
az aduász.
– Ha nincs itt az apollüón, akkor keresd meg Deacont vagy
Luke-ot – javasolta Colin. – Velük is sokat lógsz!
Elég szemfüles volt a srác, meg kell hagyni. Ugyanakkor
azonban mindenki halandónak hitt, valószínűleg azt is tudták,
kikkel barátkozom.
– Az apollüón neve Seth. És már megmondtam, hogy minden
rendben!
– Ahogy akarod – mondta Colin egy pillanatnyi habozást
követően. – Ne mondd, hogy nem szóltam!
Feszülten elmosolyodtam.
– Jó éjszakát! – Megfordultam, de alig mentem néhány lépést,
amikor észrevettem, hogy éppen mögöttem jön. Átnéztem rá a
vállam felett. – Most komolyan követni fogsz?
Angyali szelídséggel elmosolyodott.
– Én is a menza felé indultam, amikor megláttalak téged.
– Aha…
– Gondoltam, mehetnénk együtt.
Nem válaszoltam. Amikor ismét elindultam, könnyen utolért,
és egy karnyi távolságot tartott tőlem. – Egyébként a nevem…
– Colin – fejeztem be a mondatot, és elvigyorodtam az arcát
betöltő döbbenettől. – Tegnap hallottam, hogy Szolósz így
szólított.
– Értem. – Némi szünet után folytatta: – Én éppen…
– Őrszemnek készülsz? – Ezúttal nem álltam meg a nevetést,
amikor morcosan rám nézett. – Csak úgy kitaláltam!
Tekintetét rám villantotta.
– Az apollü… úgy értem, Seth a tanárod?
Bólintottam.
Colin nem válaszolt azonnal.
– Elég különös, hogy bárki, különösen egy ap… izé, Seth vállalja
egy halandó kiképzését. Hogyan tudhat rólunk egyáltalán egy
halandó?
Halvány nyugtalanság vett rajtam erőt.
– Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen
halandó, aki tud rólatok.
– Igaz, de…
– Hosszú történet – vágtam közbe, remélve, hogy ejti a témát.
Fogjuk rá, hogy vette a lapot.
– Gondolom, a képzésed miatt gondolod, hogy nem kell
semmitől se félned, de azt tudnod kell, hogy akármilyen jó tanár
is az apollüón, nem állhatsz meg egy tiszta vagy egy félvér előtt,
ha harcra kerül a sor!
Kénytelen voltam ismét felnevetni.
– Valóban?
Még inkább elsötétült a tekintete, és nem is szólt semmit, amíg
meg nem kerültük a következő épületet.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá.
– De azért segítesz, hogy biztonságban juthassak a sült
krumplimhoz?
 Kuncogni kezdett.
– Nos…
Az árnyékokból kicsapó piros fény villanása borította
világosságba az udvart. Colin elképesztő gyorsasággal ugrott
hátra, ahogy a fény-, vagyis pontosabban tűzlabda bevágódott az
épületbe, de ahogy hozzáért a falhoz, ki is hunyt. Égett ózon
szaga töltötte meg a levegőt.
Mi a frász?
– Elhibáztad – lépett elő egy magas fiú. – Gyakorolnod kellene a
célzást!
– Francba – motyogta Colin, és elém lépett, hogy félig
eltakarjon.
– Nem hibáztam el – hangzott fel egy újabb hang a sötétből.
Piros fény szikrázott fel, alkotóját kísérteties, vörös fénybe vonta.
– Ezt csak figyelmeztetésnek szántam.
Felismertem a második pasast is, és majdnem elájultam. Ő volt
az… Az ezüstszőke, akiből Seth kiverte a lelket is. Még a gyenge
világításban is láttam, az állkapcsa fel van dagadva, és a lila
különféle árnyalataiban játszik, de még így is egyértelműen
sugárzott arcáról a harag és a bosszú ígérete.
Csak ennyire tudtam gondolni:
A fenébe!
 6.
FEJEZET
Szívem hevesen vert, és nyugtalanságomba félelem vegyült,
ahogy a két tisztavérűt bámultam. Akit Seth rommá vert, úgy
dobált egy abnormálisan ragyogó lánglabdát, ahogy egy halandó
játszana egy baseball-labdával.
Őt nézve oldalra léptem, hogy kikerüljek Colin mögül. Lelkem
mélyén tudtam, hogy lehetetlen velük értelmesen beszélni, de
meg kellett próbálnom.
– Nem akarunk balhét. Csak enni akarunk.
– Úgy tűnik, hogy érdekel minket, ti mit akartok? – kérdezte
Ezüstszöszi.
– Nem ártana, hogy érdekeljen – vágott vissza Colin. Keze
ökölbe szorult, mindenki láthatta. – Nem hiszem, hogy megint fel
akarnád idegesíteni az apollüónt, de ha bántod a lányt, sikerülni
fog!
– Bassza meg az apollüón! – csattant fel Ezüstszöszi, és a
tenyerén lüktető tűznyelvek fellángoltak. – Végtére is ő is csak
egy rohadt félvér, szart sem ér!
A másik tiszta ideges pillantást vetett Ezüstszöszire. Úgy tűnt,
nem feltétlenül ért egyet az események folyásával.
– Fanatikus barom vagy – köpte Colin.
– Te meg…
 Minden olyan gyorsan történt, én meg gondolkodás nélkül
cselekedtem.
Ezüstszöszi hátravetette a karját, és tudtam, hogy el fogja
engedni a tűzlabdát. Nem volt biztos, hogy Colin ezt is olyan
gyorsan ki tudja kerülni, mint az előzőt.
Valóban gondolkodás nélkül cselekedtem.
Kinyújtottam a karom, és megérintettem az ereimben áramló
energiát. Mivel a lángok kioltása járt a legkisebb károsodással, a
víz elemét idéztem meg. Az energia azonnali áradása csodálatos
volt. A testem minden sejtjét megvilágította, mintha éheztek
volna erre az energiára. Olyan jó volt belenyúlni az aetherbe,
mint egy hosszú nap után hazamenni, és végre ledobni a
melltartót.
Kitört belőlem az energia, és minden hajszálamat megemelte.
Egy másodpercre még az Ezüstszöszi képén megjelenő
döbbenetet is láttam, és arckifejezését látva röhöghetnékem
támadt: az állkapcsa leesett, szeme tágra nyílt. Bár lett volna
nálam egy fényképezőgép, hogy megörökítsem!
Ekkor eltűnt a lánglabda, és mindenki másfelé repült.
Ezüstkét és a haverját egy hurrikán erejű szélroham dobta a
levegőbe, Colin pedig becsapódott az épületbe. Jaj, a vizet
akartam használni, nem azt, ami kijött belőlem… Bár
tulajdonképpen a szél is megteszi.
Összerezzentem, ahogy tőlünk tisztes távolságra lezuhant a két
tiszta, a fákat is megrázva becsapódásuk erejével. Elállt
körülöttünk a szél. Néhány másodperccel később a két tiszta már
talpon volt, és… És rohantak.
Oltári menőnek éreztem magam.
 Colin talpra vergődött, és hebegve nézett engem.
– A kurva életbe!
Vigyorogva ugráltam egy kicsit, majd leengedtem a karom, és
Colinhoz fordultam. Figyeltem, ahogy kiegyenesedik, és
megkönnyebbülve láttam, hogy sértetlennek tűnik.
– Hogy csináltad ezt? – kérdezte a fejét rázva.
– Mondtam, hogy Seth nélkül is boldogulok – válaszoltam.
Pislogott egyszer, majd még egyszer.
– Te biztosan nem vagy halandó. Mi… mi vagy te?
Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Colin tudta, hogy nem
vagyok se tiszta, se félvér, és az imént volt tanúja, hogy a levegő
elemét használtam. Most már csak az igazság maradt.
A szemébe nézve alig tudtam levegőt venni.
– Félisten vagyok.

Seth

Ahogy Szolósz meg én beléptünk a belső falak közé, tudtam, hogy

valami nincs rendben. Marcus a magas szobrok első körének
közelében állt. Egy pillanatig szinte vártam a különféle
zagyvaságokat daloló nimfák megjelenését, de nem ez történt.
Marcus mögött, az egyik lámpa által megvilágítva, Josie és az a
félvér ült, aki tegnap okoskodott. Mi is volt a neve? Colin? Ben?
Franc se tudja.
Szemöldökömet összevonva közelítettem feléjük. Josie
túlságosan is ártatlannak tűnt ott üldögélve, ahogy pedánsan
összefonta maga előtt a kezét, térdét pedig összezárta. Azt
hiszem, sosem láttam még ilyen… Nyugodtnak. És az arca sem
volt még soha ennyire békés.
Biztos, hogy történt valami.
És miért volt egyáltalán Colinnal, Bennel, akárhogyishívjákkal?
– Mi folyik itt? – kérdezte Szolósz, ahogy lelassította a lépteit.
Összefontam a karom, ahogy néztem a csoportosulást.
– Van egy érzésem, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fogok. –
Haboztam, és a Josie mellett ülő félvért néztem. – Nem ülsz kicsit
túl közel a lányhoz, koma?
A srác rögtön odébb húzódott, Josie pedig mogorván nézett
rám. A félvér eközben olyan messzire húzódott tőle, hogy már azt
hittem, le is esik a rohadt padról.
Marcus felvonta a szemöldökét, és visszanézett a padon ülő két
jómadárra.
– Volt egy kis… Egy kis összezördülés köztük és két tiszta
között.
Nem érdekelt, ki mire gondol, egy másodperc alatt Josie előtt
termettem, és letérdeltem elé, hogy tekintetünk egy magasságban
legyen.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Marcusra nézett, és lassan bólintott.
– Jól vagyok.
Látható bőrfelületét vizsgálva nem tudtam egészen hinni neki.
Képzett volt, tudott harcolni, de mégis érthetetlen félelem támadt
bennem.
– Mi történt?
Josie az ajkába harapott.
– Nos…
 – A menzára tartott, enni szeretett volna – mondta a srác, aki
közben már felállt. Egy pillantást vetett az arcomra, és a pad
mögé oldalazott, mintha az bármit jelentett volna, ha el akarom
kapni a frakkját. – Éppen a szobámba tartottam, amikor
megláttam. Egyedül volt. És a körülményeket ismerve nem
tartottam biztonságosnak, hogy egyedül legyen, ezért… –
Elnémult és nagyot nyelt.
– Nem téged kérdeztelek.
– Seth… – sóhajtott fel Josie.
– Nem akarod esetleg még körbe is pisilni a csajt? – dobta fel
Szolósz.
Meg se fordultam, úgy intettem le.
– Téged se kérdeztelek!
Josie felállt, és lágyan a karomba bokszolt.
– Ne húzd fel magad, nem nagy cucc az egész! Két seggfej
gyökérkedett velünk, az egyikük tűzlabdát dobott Colinra!
– És elhibázta – tette hozzá Colin.
Szemem összeszűkült.
Josie folytatta az elbeszélést, közben a haját csavargatta.
– Szóval az egyikük még egy tűzlabdát akart ránk dobni, én
meg annyira nem örültem neki… És hát… Cselekedtem.
Most már sejtettem, hova fog mindez kilyukadni.
– A levegő elemét használta – magyarázta Marcus. – Most már
tudják, hogy nem halandó.
Rángatózni kezdett egy izom a halántékomon.
– Kik voltak azok? Meg ez a fickó?
– Colin azonosította a két tisztavérűt. Őrizetbe vettük őket, és
megkapják a büntetésüket, amiért erőszakosan cselekedtek –
jelentette ki Marcus nyugodtan. – Nem kell tudnod, kik voltak
azok.
Felé fordultam.
– Valóban? Attól tartok, nem értek egyet veled.
– Lényegtelen, mivel nem értesz egyet, Seth. – Marcus egy
pillanatig habozott. – Emlékszem, mi történt Jacksonnal, miután
túl messzire ment a kiképzésben. Ez az én ügyem.
Ajkaimat összeszorítottam, ahogy a múltbeli képek
felrémlettek előttem. Hosszú ideje nem jutott eszembe Jackson.
Fogalmam sem volt, hogy az az egomán barom még egyáltalán
életben van. Nem szerette Alexet, és egy nap szó szerint a
bordáiba taposott. Tízszeresen megfizettem neki érte.
– Jackson? – motyogta Josie.
Megráztam a fejem. Ezt nem kellett tudnia rólam, tudott már
épp elég szarról.
Tekintetem találkozott Colinéval. Egy másodpercig állta a
pillantásomat, majd elfordult. Tudta, ki volt a két tetű, és érzésem
szerint boldogan el is mondta volna nekem. Később majd
elcsevegek fele.
– Tehát most már mindenki tudja, hogy félisten vagy?
Josie bólintott.
– Ööö… Bocs?
– Nem kell elnézést kérned. – Kezemet a tarkójára csúsztattam
és gyengéden megszorítottam. – Megvédted magad. Helyesen
cselekedtél.
– Egyetértek – jelentette ki Marcus. – Senki sem sérült meg. Ha
mást nem, legalább megijesztenie sikerült a két kölyköt.
Josie ajka megrándult.
 – Mindenki meg fogja tudni, valószínűleg igen gyorsan. –
Marcus helyzetet váltott és felnézett. – Ez előbb vagy utóbb
megtörtént volna, nem hiszem, hogy sok problémát fog okozni.
A sok idióta legalább távol tartja magát a lánytól!
Ebben igaza volt, de ugyanakkor azt is jelentette, hogy Josie
lesz az ügyeletes díjnyertes versenyló, és mindenki utána fog
lihegni. Ezt nem akartam.
– Akkor tényleg nem történt semmi, igaz? – Szolósz a hajába
túrt, és kibogozta a homlokán egybegyűlt gubancot. – Már azt
hittem, konkrétan felgyújtott valakit a kiscsaj.
Josie lebiggyesztette az ajkát.
– Egyszer már majdnem sikerült az is.
A pad mögött álló Colin szeme tágra nyílt. Helyes. Josie tüzes
lány volt, a szó legszorosabb értelmében.
A következő néhány percben Colin megígérte, hogy hallgat,
mint a sír, és mindenki ment a dolgára. Szolósz Marcusszal ment,
hogy beszámoljon a felderítésünk gyér eredményeiről. Nem
cirkáltak daimónok a közelben, de még különösebb volt, hogy
egyáltalán nem láttunk se madarakat, se állatokat. Ez nem
mondható normális állapotnak, és fogalmunk sem volt az okáról.
Visszakísértem Josie-t a szobájába. Odabent végre letettem a
szövetségi tőröket és a titániummal töltött Glockot a
dohányzóasztalra.
– Biztosan jól vagy? – kérdeztem, és kihúztam a pólómat a
taktikai nadrág derekából. – Nem hallgatsz el előlem valamit?
– Sose hallgatnék el előled semmit.
Marhaság. Mióta kórházban ébredtem Josie félisteni erejének
feltámadása után, esküdözik nekem, hogy nem emlékszik a
Hüperiónnal történtekre, de tudtam, hogy hazudik. A rémálmai
bizonyítják.
– És te jól vagy? – kérdezte, ahogy bement a hálószobába.
– He?
Leült az ágyra, és lerúgta a cipőit.
– Te jól vagy? – ismételte. Levette a pulóverét, és a földre dobta.
– Aha – támaszkodtam az ajtó keretének. – Miért kérdezed?
Vállat vont.
– Csak olyan… távolságtartó voltál az edzésen, meg utána is.
Csak kíváncsi voltam, minden oké-e.
Tekintetem fickándozó lábujjaira esett. Tegnap éjjel a saját
szobámban aludtam, mert szükségem volt egy kis időre, hogy
kitisztuljon a fejem és maradék haragom is elpárologjon. Úgy
éreztem, nincs jogom Josie-val lenni, mikor tudtam, hogy
lényegtelen számomra: megöltem-e volna azt a kölyköt, vagy
nem.
Most se lett volna jogom itt lenni.
Mégis itt voltam, és ezen most nem terveztem változtatni. Csak
egy jó ember ment volna most ki Josie szobájából.
– Minden rendben – mondtam végül. – Tehát a szart is
belefagyasztottad a tisztákba?
Vigyorogva bólintott.
– Képzeld, felugrottak és hanyatt-homlok menekültek is! Tök
csúcs érzés volt!
Kuncogva löktem el magam az ajtókerettől.
– Micsoda kis vagány itt valaki!
– Tök menő voltam! Úgy is éreztem magam, mint… –
Elhallgatott, és hangtalanul tátogott, miközben levettem a pólóm.
 Lassan, elnézően elmosolyodtam. Josie tekintete fel-alá járt
meztelen mellkasomon és hasamon. Lerúgtam a bakancsomat,
majd ugyanazzal a lendülettel a zoknimat is.
– Hallgatlak, Josie!
A lány megrázta a fejét, és sebesen pislogni kezdett.
– Bár nem… nem a levegő elemét akartam használni. A vizet
szerettem volna megidézni.
– Nem vagyok meglepve.
– Seggfej.
Kinyújtóztam mellette az ágyon, és rákacsintottam.
– Miért? Ugyan már, hiszen sikeresen használtál egy elemet, és
még csak komoly kárt se okoztál.
– Ezt valami bókfélének szántad?
– Naná, ha ettől jobban érzed magad!
A szemét forgatta.
– Te, meg a csáberőd.
– Ez a legnagyobb tehetségem. – Megragadtam a kezét, és
magamhoz húztam. – Komolyra fordítva a szót: nem bánod, hogy
az itteniek megtudták, ki vagy valójában?
Az orrát ráncolta. Még így is veszettül szexi volt.
– Asszem. Legalábbis nincs sok választásom. Szerinted?
– Szerintem nem lesz baj. – Topja pántja alá csúsztattam a
kezem. – És ha mégis felidegesít valaki, csak fújd el, miközben
vízbe próbálod fojtani!
– Hallgass már! – nevetett.
– Az is lehet, hogy Apollón valamelyik hatalma felszínre tör
benned, és macskapisiszagú bokorrá változtatod. – Lejjebb toltam
a pántot, kiszabadítva melltartójának fehér, csipkés pántját. –
Ő legalábbis mindig ezzel fenyeget engem.
– Kedves tőle. – Josie arca kipirult, szeme vágytól csillogott. –
Mi volt… Mi volt odakint?
– Semmi – mormoltam, és a fehér pántot is lejjebb toltam. – Se
daimónokat, se árnyakat nem találtunk.
Mellkasa szaporán zihált.
– Ez jó hír, nem?
– Az. – Ismét a topjára csúszott a kezem. Lejjebb toltam a
karján, míg fel nem tűnt a melltartója kosara. Összefutott a nyál a
számban, ahogy Josie melle a csipkés anyag széléhez feszült a
szapora lélegzetvételeitől.
– Állatok azonban nem voltak. Egy sem. És most, hogy
belegondolok… – mondtam, és végighúztam az ujjam a csipkén –,
rovarokat se hallottam.
– Ez különös. – Kézfejem súrolta melltartója elejét, mire Josie
lélegzete elállt. – Mit jelenthet?
Ránéztem, és halványan elmosolyodtam, mikor megláttam,
hogy csukva van a szeme.
– Nem tudom. Szolósz mindenesetre résen lesz.
– Jó ötlet. – Josie keze az alhasamra siklott. Már kemény
voltam. Mellette mintha mindig ilyen állapotban lennék, de
egyetlen érintése elég volt, hogy újabb vér áramoljon a
lágyékomba. – Ma megint elmentem a könyvtárba.
– Találtál valamit? – Átnyúltam a hátán, és kikapcsoltam a
melltartóját. Rögtön nem tartottak olyan feszesen a fehérnemű
kosarai.
– Nem – mondta, hangja alig volt több suttogásnál. – Azt
hiszem, sose fogom megtalálni.
 Újra a mellkasára csúsztattam a kezem, ujjamat a melltartója
közepébe akasztottam. Lejjebb húztam, és előtűntek rózsaszín,
hegyes mellbimbói. Gyönyörű volt.
A hátára gördítettem, lejjebb helyezkedtem, ajkam a mellére
csúszott. Josie élesen felsóhajtott, vállai az ágyba mélyedtek,
ahogy ívbe szorult a háta. Másik kezemmel megfogtam a mellét,
és hüvelykujjamat kemény mellbimbójára simítottam.
Felnyögött, ujjai a hajamba túrtak.
– Talán… talán nem is létezik – mondta, szexin rekedt hangon.
– Meg fogod őt találni. – Hangom érdesen, keményen szólt,
amikor felemeltem a fejem, és lenéztem a művemre. Szám
félmosolyra húzódott. – Ott kell lennie valahol.
Josie nem válaszolt, gyorsan, zihálva lélegzett. Éreztem, hogy
ujjai az övemet oldják ki, majd kikapcsolta a gombot, végül a
cipzár következett. Majd megállt, ujjai az alsónadrágom
pántjánál időztek.
Még mindig habozott. Mintha nem lett volna biztos benne,
hogy jól teszi, amit tesz, pedig semmit sem csinálhatott volna
rosszul.
A világon semmit.
Számat az ajkára tapasztottam, ahogy az alsómat a csípőmre
toltam, majd közénk nyúltam, kezemet az övére csúsztatva.
Tenyerét kemény hímtagomra húztam, és kiszakadt torkomból
az első nyögés, amit sok másik követett. Ujjai rám kulcsolódtak,
állkapcsom megfeszült, nyers vágy dübörgött végig az ereimben.
Josie mozgatni kezdte a kezét. Nyelvünk összesimult; ahogy
éreztem őt és az ízét, az élmény szinte önmagában a csúcsra vitt.
Josie remegett alattam, keze minden mozdulattal egyre
biztosabban mozgott.
Még egy részét szerettem volna megízlelni. Szerencsére laza
melegítőt viselt, könnyedén alácsúszott a kezem, és…
– Látom az írásjeleidet – suttogta Josie elbűvülten.
Hatalom ereje futott végig a gerincemen. Egyre több képírásjel
jelent meg a bőrömön, és formálódtak különféle szimbólumokba,
ahogy egy isten jelenlétére válaszoltak.
Hátrarándultam.
– A francba is!
– Seth… – Apollón hangja behallatszott a nappaliból. –
Remélem, csak hülyéskedsz velem.
 7.
FEJEZET
Josie arcából kifutott a vér, majd, mintha pirossá vált nyakának
színe visszaömlött volna, tűzvörösre pirult.
– Be ne gyere ide! – sikította. Rászorított a hímtagomra, ami
nem volt éppen szerencsés lépés. – Be ne merj jönni!
– Eszem ágában sem volt – válaszolta Apollón, és egy
másodperccel később mintha lehuppant volna a kis kanapéra.
Morogva toltam el Josie kezét, és oldalra gördültem. Segítettem
bekapcsolni a melltartóját és felvenni a topját, mielőtt felkeltem
volna az ágyról.
– Kissé sok időbe telik előkecmeregnetek! – szólt be Apollón.
– Csak nem? Netán valami perverz érzék segít rá? – Begyűrtem
a pólóm, és felhúztam a cipzárt. Apollón volt a faroklelohasztás
és az elkékült golyók kicseszett istene. – Az istenekre már!
– Nem az én hibám, hogy valahányszor látogatóba jövök,
éppen a lányomat készülsz megdönteni.
– Jaj, a fenébe is… – Josie felpattant, és saját arcát pofozgatta. –
Ez annyira gáz! Évek terápiájára lesz szükségem!
– Nem csak neked – motyogtam az övemet bekapcsolva.
Apollón felhorkant a nappaliban.
– Az én terápiám biztosan használna, Seth! Semmi köze
mindehhez!
 Felemeltem a fejem. Kezem megállt az övemen, ajkaimat
összepréseltem.
Josie felkapta kapucnis pulóverét és felrángatta. Rám pillantott.
– Még mindig látom a jeleket – mondta halkan. Megérintette a
mellkasom, ujja végigjárt a mintákon. – Gyönyörűek!
Elkaptam a kezét, a számhoz emeltem és a tenyerébe
csókoltam.
– Ahogy apád elhúz, újrakezdjük!
– Hallottam ám! – dohogott odakinn Apollón. – Nagy a kísértés,
hogy tegyek róla: nem fogod egykönnyen újrakezdeni!
– Te jó ég – suttogta Josie.
Szememet forgatva rántottam fel a pólómat.
– Kész vagy?
Úgy nézett ki, mint aki nemet szeretne mondani, mégis
bólintott. Még mindig szoknia kellett, hogy Apollón az apja.
Biztosan furcsa volt neki; annál is inkább, mert gyerekként alig-
alig ismerte. Apollón akkor Bob néven futott. Igen, tényleg.
Babákat és cukorkát vitt neki. A jelek szerint Apollónnak fogalma
sem volt arról, milyen szépen hozza a „cukrosbácsiság” kitételeit.
Valószínűleg az sem jelentett nagy segítséget, hogy Apollón
nem látszott elég idősnek ahhoz, hogy Josie apja legyen, hiszen
egy érettebb huszonéves testében parádézott.
Josie derekára tettem a kezem, így sétáltunk ki a nappaliba.
Apollón nagydarab fickó volt, az egész kanapét elfoglalta.
Majdnem két méter magas volt, és igen széles. Most önmaga
képében tündökölt, haja szőke volt, szeme ugyanolyan kék, mint
Josie-é. Más szavakkal: nem úgy nézett ki, mint egy őrült.
Josie félszegen integetett neki.
 – Szia!
Apollón rámosolygott. Újfent meg kellett döbbennem az
arcáról és a szeméből sugárzó melegségen. Josie előtt nem
gondoltam volna, hogy Apollónban érzelmek széles skálája
rejtőzne. Alexet nyilvánvalóan szerette, de úgy tűnt, még hozzá
sem kötődik túl mélyen.
Könnyedén pattant fel.
– Nem tudtalak annyiszor meglátogatni, ahányszor szerettelek
volna – mondta, mintha így akarna elnézést kérni állandó jellegű
hétvégiapuka-státuszáért.
– Megértem – kulcsolta össze a kezét Josie. – Tudom, hogy
gyengít téged, ha a közelemben vagy. És tudom, hogy elfoglal az
izé… Az istenkedés.
Gúnyosan elmosolyodtam. Apollónt nyilvánvalóan roppantul
elfoglalta, hogy minden létező élőlény életét elcsessze, az összes
többi istennek is ez volt a kedvenc időtöltése. Ha bármi
hasznosra vetemednének, még véget érne a világ.
Apollón ezután rám nézett, és arcára visszatért a jól ismert,
unott közöny.
– Szeretnél valamit hozzátenni, Seth?
Felvontam a szemöldököm.
– Semmit.
Úgy nézett rám, hogy kétség sem fért hozzá: megfordult a
fejében, hogy átrepít a falon.
– Szívesen időznék itt, de nem maradhatok sokáig – fordult
végül vissza a lányához. – Híreket hoztam.
Ez meglepő volt. Általában minden ok nélkül ugrott be, majd
tűnt el megint.
 – Jó vagy rossz híreket? – kérdezte Josie.
Apollón halványan elmosolyodott.
– Én jó híreknek minősíteném őket.
Josie kifújta a levegőt, láthatóan oldódott a feszültsége.
– Ezt jó hallani.
– Mik a hírek? – kérdeztem a karomat összefonva. Figyelembe
véve, hogy mit szakított félbe, ajánlom, hogy egetverően jó
hírekkel álljon elő.
– Létfontosságú, hogy még azelőtt megtaláljuk a félisteneket,
hogy a titánok rájuk bukkannának, de mostanáig mintha csak
egy újabb hosszú szőrű macskát kerestünk volna egy
perzsamacskákkal teli szobában.
Mintha micsodát kerestek volna a micsodában?
Josie a szemöldökét ráncolta, aztán szóra nyitotta a száját, de
be is csukta. Enyhén megrázta a fejét.
Apollón folytatta:
– Mivel a legtöbb társam nem vezetett katalógust… a
gyermekeiről, évekbe telhet, mire megtaláljuk őket, de az idő
luxusa jelenleg nem áll rendelkezésre.
– Gondolom, rájöttél, hogyan találhatnánk meg őket.
Apollón szeme összeszűkült.
– Ne lopd el a bulimat, Seth!
A szememet forgattam.
– Eszem ágában sincs. Tisztelettel kérlek, folytasd!
– Köszönöm az engedélyt – replikázott vidáman. – Felfedeztem
valamit, ami azonosíthat egy félistent, még ha inaktívak és
rejtettek is a képességei.
– Tényleg? – Josie leült a dohányzóasztal melletti székbe. –
Kérlek, mondd, hogy nem kell hozzá az a könyvtáros, mert biztos
vagyok benne, hogy elutazott üdülni, vagy mit tudom én…
Apollón lazán elmosolyodott.
– Még itt van, de… Hogy is mondjam? Kissé félénk. Keresd csak
tovább, meg fogod találni! – Oldalra billentette a fejét. – Ehhez
azonban nem rá van szükség, hanem egy másik félistenre.
Szemöldököm a magasba szaladt.
– Várj csak egy kicsit! Ez nem segít sokat. Josie-n kívül nem
ismerünk más félistent, hacsak ő nem tudja őket kiszagolni!
– Ő nem tudja őket kiszagolni – válaszolt Apollón.
– Még téged sem érzékeltelek, amikor megjöttél – mondta Josie
beesett vállakkal. – Nekem miért nincs valami menő beépített
riasztórendszerem?
– Hogyne lenne! Azonban még tapasztalatlan vagy, és
megkockáztatom, túl elfoglalt voltál ahhoz, hogy… – Apollón
felém fordította jégkék szemét. – Hogy felismerd, mit érzel.
Rámosolyogtam. Tudta, hogy utálja, ha így mosolygok rá.
– Ó… – motyogott Josie magába roskadva. – Ez kissé kínos.
– Mindegy is. – Apollón hangjába türelmetlenség vegyült.
Persze felém irányult. Mindegy is. – Egy igazi félisten megérzi a
többit, rendelkezik afféle belső irányadóval. Valószínűleg köze
van az aether mennyiségéhez és a hasonlóság detektálásához.
– Huh! – Josie rám pillantott. Szeme tágra nyílt, ahogy
tekintetünk találkozott. Minden erőmmel igyekeztem nem
elmosolyodni.
– Ha sikerül egy félistent hoznunk ebbe a birodalomba,
pillanatok alatt megtalálhatjuk a többit is – magyarázta Apollón.
– Az egyetlen bibi: hogyan kerítünk ide egy félistent?
 – Az egyetlen bibi, hát persze – morogtam.
Apollón ferde pillantást vetett rám.
– Szükség lesz egy-két trükkre. A félistenek több ezer éve nem
léphetnek be a halandók birodalmába – a nemrég született
gyermekeinket leszámítva. A jelenlétük… következményekkel
járhat.
– Még jó… – Ezúttal Josie-n volt a mormogás sora.
– Nem tetszik ez az újonnan támadt hasonlóság kettőtök között
– jelentette ki Apollón.
Josie elvörösödött.
– Milyen következményekkel?
– Köszönöm a kérdést – tért vissza Apollón a tárgyra, és
eltűnődtem, meddig is fog tartani ez a beszélgetés. – Mint tudod,
egyetlen, az Olümposzhoz kötődő, alacsonyabb rangú
teremtmény sem léphet már be a halandók birodalmába.
– Kivéve a félvéreket, a tisztákat és az apollüónokat – vetettem
közbe. – És akalmasint a nimfákat meg a félisteneket.
– Pontosan. – Apollón kék szeme egyre áthatóbb lett. – Ha
bármelyiküknek lehetővé tesszük az átjárást, lehet, hogy más
lények is átjönnek velük.
– Mint például? – kérdezte Josie.
– Pégaszoszok, hidrák, talán egy minotaurosz is. Semmi
olyasmi, ami aggodalomra adhatna okot.
– Hidrák? – nyikkant fel Josie. – Aggodalomra semmi ok, hát
persze!
Apollón mosolyogva bólintott.
– Nemsokára elintézem, hogy a félisten átléphessen. Még
mindig várom Héra aláírását, de éppen összekapott Zeusszal. Ez
kissé lelassítja a dolgot.
Ezt inkább nem kommentáltam.
– Rendben. Melyik félistenről is van szó?
Apollón mosolya ijesztővé változott. Nem bíztam volna rá a
gyerekemet.
– Majd meglátod. – Ragyogó kék fény jelent meg körülötte. – És
most el kell…
– Várj egy kicsit, kérlek! – állt fel Josie. – Hogy van Erin?
Az Apollónt körbevevő kék fény elhalványult.
– Jól van. Az az érzésem, nemsokára találkozol vele.
– És mi van az…
A kék ragyogás ismét körülölelte Apollónt, és az isten egy
szívdobbanásnyi idő alatt eltűnt.
– Az anyámmal…? – fejezte be Josie a kérdést. Égnek emelt
karral fordult felém. – Miért csinálja ezt mindig?
– Biztos azt hiszi, ettől menő. Vagy mit tudom én.
– Igazából valahol tényleg menő így megjelenni a semmiből és
eltűnni, de bárcsak jobban tudna időzíteni!
Felröhögtem.
– Bárcsak! Ő maga a rossz időzítés.
Josie halványan mosolyogva ült vissza a szék karfájára.
– Bárcsak többször látogatna meg, és megkérdezhetném, hogy
van Erin és anyu! – Habozott, vállai beestek. – Vagy egyszerűen
csak töltene velem egy kis időt.
Néztem őt, és megpróbáltam kitalálni valami vigasztalót, de
mit is mondhattam volna? Az apja egy pöcs. Hétvégi apukának se
jó. Bárki, akinek legalább részlegesen működött az agya, láthatta,
hogy ez mennyire bántja Josie-t. Mivel Apollón meg se próbált
javítani a helyzeten, tulajdonképpen be is bizonyította az előző
állítást.
– Szerinted ki lesz a félisten? – kérdezte Josie.
– Fogalmam sincs – túrtam a hajamba. – De Apollónt ismerve a
létező legidegesítőbb félisten lesz, akit csak elő bír kotorni.
 8.
FEJEZET

JOSIE

Tegnap éjjel megint rémálmom volt. Ezúttal Sethtel edzettem, a

pusztakezes harcot gyakoroltuk. Hamarosan a földre vitt, de nem
Seth volt az, akire felnéztem, hanem ugyanaz az ismeretlen arc,
akiről már álmodtam.
Minden álmomban ugyanazt mondja. Meg foglak találni.
Ezúttal azonban szerencsés voltam, még két kedves, simogató
szót kaptam: Eljövök érted.
Hideg verítékben fürödve ébredtem fel, torkomon akadt a
sikoly. Ezúttal sikerült nem felébresztenem Sethet. Mindenesetre
az egész napomat elrontotta, bár ezért nemcsak a rémálom volt
felelős, hanem mélyen gyökerező apakomplexusom is.
Sőt, némi anyakomplexus is bejátszott.
Egy részem boldog volt, hogy Apollón tegnap meglátogatott,
még ha csak pár percig maradt is. Amikor róla volt szó, érzelmes
szivaccsá változtam, és minden másodpercet beszívtam, mert azt
az egyetlen nyarat leszámítva egész életemben nem láttam őt.
Olyan voltam, mint egy kiskutya: mindegy, milyen figyelmet
adott, csak adja meg. Még mindig nem volt egyszerű
megemésztenem, hogy apa is van az életemben, még ha nem is
jelent meg túl gyakran. Azt pedig még nehezebb volt felfognom,
hogy az apám maga Apollón, a napisten.
A másik részem azonban kiakadt, valahányszor Apollón
lepattant, hiszen már megint elment. Sohasem beszélgettünk
igazán. Nem dumcsiztunk egy kávé vagy egy ebéd mellett, semmi
személyes nem volt a kapcsolatunkban. Azt megkérdezhettem,
Erin hogy van, de az anyámról nem érdeklődhettem. Azt hinné
az ember, Apollón az anyámról szóló hírekkel kezdi, hiszen
anyuról volt szó, az ég szerelmére! De nem, semmi.
Ma megcserélték az edzéseket. Délelőtt Szolósszal volt erőnléti
edzésem. Pocsék volt, mert már hozzászoktam, hogy a seggem
szétrúgásával indulnak a reggeleim. Délután Sethtel edzettünk az
udvaron.
És szerettem volna torkon rúgni.
– Koncentrálj, Josie! Csak ennyit kellene tenned! – Elém lépett,
láthatóan türelme határán. – Csak ennyit!
– Ha csak ennyiről szólna, nem gondolod, hogy már menne? –
vágtam vissza.
Megsemmisítően nézett rám.
– Nem koncentrálsz.
– Dehogynem!
– Ezt biztosan apádtól örökölted – állt meg a jobbomon, szeme
villámokat szórt. – Ha elrepül egy madár, akkor a következő
percben arra bámulsz, tök mindegy, mit csináltál addig.
A véretekben van a figyelemzavar!
Leesett az állam.
– Ez nem igaz!
– Igazán? – Arca kételkedésről árulkodott. – Mert néhány
perccel ezelőtt, amikor a víz elemének megidézésére kellett volna
koncentrálnod, egy sast néztél!
– Egy fehérfejű rétisast! – vetettem ellen, bár nem is tudtam, az
volt-e. – És azon a szobron ült! – mutattam a hatalmas
márványrémre. – Artemisz szobrán! Hát nem csodás egybeesés?
Tekintete elsötétült.
– Az megvan, hogy sólymokat használ, ugye? Nem sasokat!
– Jaj, tök mindegy, akkor is jól nézett ki!
A szemét forgatta.
– Rendben. És amikor elkezdtük az órát? Mi volt olyan érdekes
a felhőkben?
Idegesen emeltem fel a karom.
– Talán ha öt másodpercig néztem, és csak azért, mert
ciciformájuk volt. Hatalmas ciciformájuk!
Seth rám bámult.
– Nem bírlak – közöltem vele.
Felém lépett.
– Jelen pillanatban nem is kell bírnod, de muszáj
koncentrálnod. Javulnod kell, mert ha nem sikerül, sosem
hagyhatod el a kampuszt. Megértetted?
Összeszorítottam a számat, és nem válaszoltam.
– Megértetted, Josie? Ha nem tudod megidézni és megzabolázni
az elemeket, hogyan leszel valaha képes arra, hogy az ákását, az
elemek leghatalmasabbikát és leghalálosabbikát kontrolláld? –
Seth szinte az arcomba mászott. Persze igaza volt, de attól még
nem tetszett, amit mondott. – És ha nem tudod megzabolázni az
ákását, sosem leszel képes szembenézni a titánokkal!
Ökölbe szorult a kezem.
 – Tudom.
– Nem hiszem, hogy tudod. – Seth hangja halk volt, és halálosan
nyugodt, egyenesen a szemembe nézett. – Nem engedlek el
innen, ha nem vagyok biztos benne, hogy meg tudod védeni
magad.
– Ó, te tényleg azt képzeled, hogy megállíthatsz? Istenek! –
rikoltottam fel.
Nem is gondolkodtam. Megpördültem, és nyitott tenyérrel
nyúltam a bábu felé. Koncentrálnom kellene, azt mondja?
Szerettem volna átröpíteni azt a rohadt bábut néhány falon, akár
a következő évbe is, lehetőleg Sethet is vele hajítva. Zubogott
bennem az energia, és feltámadt a szél. Kinyitottam a tenyerem,
és megéreztem a hatalom érintését.
Tenyeremből szélroham zúdult ki, átvágtázott a padok felett, és
eltalálta a bábut, felemelve a levegőbe és néhány lábbal hátrébb
lökve azt a vacakot. A bábu kifordult végtagokkal ért földet a
temetőt körülvevő, alacsony márványfal mellett.
– Tessék – fordultam Seth felé összefont karral. – Most már
boldog vagy?
Ragyogó tekintete végigfutott rajtam.
– Először is… – kezdte, és hátralépett. – Életedben először
használtad az „Istenek!” kiáltást. Kettő: csak fel kell dühítenem
téged, és képes is vagy rá, semmi vész. És végül: világít a szemed,
Josie.
– Tényleg?
Seth bólintott.
– Úgy ragyog, mint Apollóné, amikor pofán akar engem csapni.
Odament a bábuhoz, és felállította.
 – Próbáld újra!
Újra? Mintha egy kutyának akarna új trükköt tanítani.
– Meg kell ismételned – mondta megint, felvéve az idegesítő
tanár szerepét. Lábát szétvetette, karját összefonta a mellén. –
Egynél többször is képesnek kell lenned rá, és nem csak akkor,
amikor mérges vagy rám.
A bőröm viszketett az idegességtől, lávaként bugyogott
ereimben a harag. Csessze meg a szél, gondoltam. Elegem van
abból a rohadt bábuból. Elegem van abból, hogy nem tudom
minden alkalommal helyesen elvégezni a feladatot. Elegem van a
hétvégi anyukákból és apukákból. Elegem van a rémálmokból.
Tele a búrám a kötelességeimmel, amiket sohasem kértem.
Mindenből elegem van.
Bármi is szunnyadt bennem, most felébredt, mint egy esőben
nyíló virág. Szakadék hasadt bennem, mint akkor, amikor
legyőztem Hüperiónt. Tiszta hatalom áramlott végig rajtam, és
ezúttal, amikor felemeltem a kezem, és kinyitottam a tenyerem,
nem a levegő elemét idéztem meg. Az istenek hatalmát
szólítottam, az energiát, ami életet ad és elveszi azt.
Seth meglepetten kiáltott fel.
Fehér fény keringett ciklonként a karom körül, majd átható
fényű fehérség robbant ki a tenyeremből és csapódott a bábuhoz,
ami ismét a levegőbe emelkedett, egyre magasabbra és
magasabbra, végül a fák lombkoronáját is elhagyta.
Ákása vette körbe a bábut. A műanyag és a szintetikus hús nem
bírta el ezt az erőt: hatalmas reccsenéssel robbant fel, és
milliónyi darabra hasadt, majd néhány lábbal odébb a földre
hullt.
 Behunytam a szemem, leejtettem a karom és Seth felé
fordultam.
– Tessék.
Ismét rám bámult, tekintete ezúttal lázban égett. Testén
ragyogtak, bőrét végighasították a fénylő írásjelek.
– És igen, direkt csináltam, te pöcs!
Seth némán lépett felém, de én a bábuhoz hasonlóan voltam
kész felrobbanni.
– Tudom, hogy jobbnak kell lennem, de tőlem telhetően
próbálkozom! Engem nem képeztek évekig, csak hónapokig,
szóval én kérek elnézést, ha néha eltereli a figyelmem egy sas
vagy egy csöcs formájú felhő!
Arca feszült volt, ami kiemelte járomcsontja szögletes élességét.
Még mindig közeledett felém, szemében éhség ült, de én még
messze nem végeztem.
– Azt is tudom, hogy a jobbnál is jobbnak kell lennem, ha
szembe akarok szállni Hüperiónnal és a többi titánnal, és hidd el,
nem múlik el nap, hogy ne gondolnék erre! – mondtam neki,
hangom eltorzult, ahogy könnyek tömítették el a torkomat. –
Mégis próbálok nem így tenni, mert amikor eszembe jut, akkor…
– Elhallgattam, és megráztam a fejem. – Tudod mit? Mindegy,
inkább kajába fojtom az érzelmeim!
Kezdtem elfordulni, de Seth átölelte a derekamat, és magához
vont. Megütöttem kemény mellkasát, és elfordultam volna tőle,
ha nem szorít magához.
– Seth…!
Ajka az enyémre tapadt. Felsóhajtottam a csókban, de Seth
visszahúzódott és felkapott. A vállába kapaszkodtam, ahogy
néhány pillanat múlva egy hideg szoboralapzat és Seth forrósága
közé préselődtem. Nem volt menekülés, és bár néhány
másodperccel ezelőtt még üvöltöztem vele, nem is akartam
menni sehova.
Ha Seth mindig így csókol meg, és így ölel, ha leüvöltöm a fejét,
akkor többször kellene vele ordítoznom. Tetszett a helyzet, bár
kint voltunk, ahol bárki megláthatott minket. Persze a szobám
sem volt kifejezetten privát terület, ha figyelembe veszem, hogy
Apollónnak szokása a véletlenszerű megjelenés.
Seth ráharapott az alsó ajkamra, és onnantól kezdve semmire
se gondoltam. Ajkaim szétnyíltak a heves támadás alatt, csak az
íze és a teste maradt, és mindent, mindent éreztem. Hasamhoz
simult a keménysége, majd pozíciót váltott, és combját az én
combjaim közé préselte. Nyelve az enyémhez simult, combja
pedig tökéletesen mozgott, a legérzékenyebb idegszálaimat
ingerelte. Ereimben felforrt a vér, és a szájába nyögtem, ahogy a
vállába karmoltam.
– Tetszik, mi? – Hangja rekedt és szexi volt. Borzongás futott
végig a gerincemen, egészen testem legrejtettebb pontjáig.
– Igen – bólintottam, nehogy félreértse.
Felkuncogott a csókban.
– Tudod, mire késztet ez engem?
– Mire?
Seth nyelve végigsiklott az alsó ajkamon.
– Szeretném ismét hallani ezt a hangot.
Ismét hozzám préselte a combját, és megkapta, amire vágyott.
Felnyögtem a gyönyör ködén át.
– Na, még egyszer!
 Ó, ó, istenem….!
Szája ismét az enyémre tapadt, és szinte belefojtott a csókokba,
karja ölelése szorosabbá vált a derekamon. Kissé leengedte a
lábát, így az én lábam is a földre ért.
– Lovagolj meg – parancsolta nyersen.
Elvörösödtem. Hogy lovagoljam meg a lábát? Te jó ég, égett az
arcom, de az semmi volt a többi testrészemhez képest. Nem
mozdultam, ezért másik kezével megragadta a csípőmet, és
magához húzott. Azonnal éreztem a súrlódást.
– Seth… – nyögtem fel remegve.
– Tedd, amit mondtam. – Csókja több volt, mint követelőző,
egészen átvette felettem az uralmat. A csípőmön nyugodó kéz
irányított, ringatott a combján.
Engedelmeskedtem, de még hogy.
Nem érdekelt, hogy kint vagyunk, és az sem, hogy úgy mozgok,
mint akinek inkább szobára kellene mennie. Eszembe se jutottak
a különös előzmények, vagy az, hogy pár perccel ezelőtt még szét
akartam rúgni a seggét.
Lábujjhegyre emelkedve öleltem át a nyakát, és azt tettem,
amit ruha nélkül is meg szerettem volna tenni. Előre-hátra
ringattam a csípőm, először lassan, majd egyre gyorsabban.
Valahol, az agyam egy távoli pontjában, ahol még funkcionált
némileg egy-két idegsejt, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg
idekinn történik, de a bensőmben gyűlő hihetetlen nyomás
elsöpört minden józan észt.
A csípőmet irányító kéz felcsúszott a derekamon, át a
bordáimon, hullámzó borzongást hagyva maga után. Majd Seth
keze a mellemre siklott, és a mellkasom közepén állt meg. Seth
torkának mélyéről morgás tört fel, ami kibillentett a gyönyörből,
mert vágy volt ugyan benne, de… gyötrelem is.
Lassan elhúzódtam, de ekkor ismét megcsókolt, és megint
eluralkodott rajtam a vágy. Szaggatottan ziháltunk a forró,
kemény csókok közepette. Egyre magasabbra hágott a feszültség,
ujjam a tarkójába vájt. Mintha testem minden idegszála
megfeszült volna, és több érzékeny pontomból is feltört a mély,
húzó-vonó érzés, majd minden megszakadt. Szétáramlott
bennem a felszabadulás, talán kiáltottam is… Vagy legalábbis úgy
éreztem. Torkom hirtelen kiszáradt, mellkasomban űr támadt.
Nem tudom, hogy hallotta-e bárki, vagy elszállt-e a szélben, de
nem voltam benne biztos, érdekel-e egyáltalán.
A beteljesülés után kapkodtam a levegőt, elgyengült a térdem,
és teljesen kielégültnek éreztem magam. Ha Seth nem tartott
volna szorosan, a földre rogytam volna.
Keze reszketett a mellkasomon, és megszakította a csókot.
Orrával végigsimított az orcámon, majd forró lehelete ismét a
számon táncolt. Megállt.
Elrántotta a kezét, majd olyan gyorsan engedte le a lábát, hogy
majdnem elestem.
– Minden rendben, Josie?
Felnevettem. Ezt a hülye kérdést!
– Azt hiszem, nem érzem a lábaim.
Seth hátralépett, és végigsimította az arcom, majd felemelte a
fejem.
– Hogy mi?
A szeme megint szentjánosbogarat játszott. Tekintete fényes
homokszínben csillogott, miközben jegyei ismét láthatóvá váltak,
gyors suhanásokkal villantak fel a bőrén, mintha egy isten lenne
a közelében.
– Fénylenek a szemeid!
Seth lehunyta a pilláit, de parázsló tekintetét így sem tudta
elrejteni.
– Biztosan jól érzed magad?
– Naná – szorítottam meg a vállát, hirtelen összezavarodva az
aggodalmától. – Eljuttattál a csúcsra, Seth, nem pinán rúgtál!
Pislogott.
Elvigyorodtam.
– Tökéletesen érzem magam… Bár egy kis szundikálás rám
férne. Esetleg egy kis sült krumpli. Na jó, a sült krumpli
mindenképpen kell!
– Rendben – mondta egy pillanatnyi habozás után. Hátralépett,
de karját még mindig a derekamon tartotta. – Menjünk…
– Vissza a szobába, és akkor viszonozhatom a szívességet? –
kérdeztem, megérintve a mellkasát. Tenyerem alatt csak úgy
dobogott a szíve. – Ehhez mit szólsz?
Seth nevetett, de hangja furcsán szólt. Erőltetetten.
– Mi lenne, ha először elmennénk sült krumpliért, aztán
meglátjuk, mi lesz?
Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de hangos és otromba,
egyenesen Seth arcába irányuló ásításom elárult.
– Igen – morogta, és megfordított. – Kerítsünk neked némi
kaját.
 9.
FEJEZET

Seth

Josie elaludt a sültkrumpli-adagja felénél, kis híján arccal landolt

a zsírban. Oldalára fordult, karja a mellkasa előtt hevert.
Levettem a tornacipőjét, és egy vékony takarót terítettem a
lábára. Valószínűleg arra sem ébredt volna fel, ha egy csordányi
minótaurosz ad koncertet a szoba közepén. A kanapén ülve úgy
éreztem magam, mint egy kukkoló, de meg akartam győződni
arról, hogy jól van-e, normális-e a lélegzetvétele, noha ez erősen
paranoid volt részemről. Persze, elfáradt és legyengült, de ki
fogja heverni.
Talán nem is paranoia volt részemről, hanem bűntudat.
Határozottan bűntudat volt.
Vele ellentétben én tűkön ültem, duzzadtam az energiától, fel
voltam villanyozva, mint egy jó harc vagy jó szeretkezés után.
Vagy miután megérintettem Josie-t.
Majd kicsattantam, és hányingerem volt magamtól, minden
egyes porcikámtól, mert az engem lángra gyújtó hatalmat, a
fellegekben járó érzést is csak kölcsönkaptam. Azaz loptam.
Borzalmas volt, a bennem rejlő iszonyathoz tapadt.
Amikor Josie belemerült az ákásába, a bennem élő iszonyat
felébredt, és feltámadt a figyelme. Igényei támadtak,
követelőzött, azt suttogta, mi mindenre lennék képes.
Emlékeztetett: táplálkozhatok Josie-ból anélkül, hogy bántanám
őt. És hallgattam rá, az istenekre, hallgattam rá!
Mi a fészkes fene bajom van?
Csak én vagyok felelős, senki vagy semmi bennem élőt nem
tudtam hibáztatni.
Felálltam a kanapéról, a hálószoba ablakához léptem, és
félrehúztam a sötétítőfüggönyt. Semmit sem láttam odakint, csak
az éjszakát.
Mi a francot műveltem?
Istenek, pontosan tudtam, mit műveltem. A hajamba túrtam.
Hetek óta dolgoztunk az elemekkel, és sikerült elnyomnom a
késztetést, a pokolba is, de ma? Amikor Josie megérintette az
ákását, a rajtam átfolyó hatalom borotvaéles karmokkal mart
belém, és olyan akaratot szabadított fel bennem, amit nem
akartam.
De nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Tudom, hogy ellen kellett volna állnom, abban a pillanatban
abba kellett volna hagynom az órát, ahogy megéreztem Josie
aetherének hívását. Bassza meg! Akkor kellett volna befejeznem
az egészet, amikor először kaptam magam rajta, hogy azt
akarom, amit sohasem lett volna szabad akarnom tőle! Sok
mindent kellett volna tennem… De semmi nem érdekelt.
– Bassza meg! – morogtam, majd elfordultam az ablaktól.
A falnak támaszkodtam, fejemet hátrahajtottam. – Bassza meg!
Ma elveszítettem az önuralmamat.
Amikor Josie feldühödött, és a levegő elemét használta, szinte
gyomron vágott, túl azon, hogy fel is izgatott. Valahányszor Josie
mérges lett, mindig nagyon szexinek találtam, de amikor
belemerült az ákásába, a levegőt átható hatalom sürgetése maga
alá gyűrt. Egyetlen intelmet, gondolatot vagy másodpercet sem
pazaroltam arra, hogy átgondoljam, mit is teszek. Cselekedtem,
ezer gondolat bontott szárnyat az agyamban, és összekeveredett
bennem a vágy, a szükség és az akarat.
Örömöt akartam neki szerezni, benne akartam lenni.
Meg akartam szerezni, ami benne volt.
Az istenekre, minden összezavarodott! Nincs mentségem,
egyáltalán nincs! Túl későn döbbentem rá, mit is teszek: amikor
észrevettem, hogy Josie-ból apad és belém áramlik az aether.
Belőle táplálkoztam.
Gyomrom tótágast állt, kezem ökölbe szorult. Josie-ból
táplálkoztam, aki vakon megbízott bennem. Ocsmányul
elárultam, és ő még csak nem is tud róla, fogalma sem volt, miért
fáradt el annyira, hogy még a sült krumpliját sem tudta befejezni.
Megtettem. Noha nem gondolkodtam, és fogalmam sem volt, ez
volt-e a fő oka annak, hogy rávetettem magam, mégis tudtam, mi
történt vele. A daimónok már azelőtt táplálkoztak belőle, hogy a
nagyszülei házához értünk volna. Hüperión a ház előtt várt, és
noha Josie nem mesélt a találkozásukról, tudom, hogy ő is
táplálkozott belőle. Éppen ezért vadásztak a titánok a
félistenekre, Hüperión számára ráadásul még személyes ügyet is
jelentett. És én ugyanazt tettem Josie-val, mint ő.
És ez megbocsáthatatlan.
Erősebbnek kellett volna lennem, mégsem voltam az. Kudarcot
vallottam, és ha Josie tudná, mit tettem, undorodna tőlem. És
nem tudnám hibáztatni érte, megérdemelném, hogy iszonyodjon
tőlem, és gyűlöljön engem.
Kinyitottam a szemem, és a plafonra bámultam. Egyszer már
megtettem ugyanezt, akkor szándékosan: azért, hogy Alexet idő
előtt felébresszem. Így jöttem rá, hogyan tudok táplálkozni az
aetherből; amikor először megtörtént, azt sem tudtam, hogy
egyáltalán képes vagyok-e rá. Máskor is elővehettem volna a
jobbik énemet, és akkor sem tettem meg.
A történelem mindig megismétli önmagát.
Sötét gondolatokkal küszködve léptem el a faltól, és kimentem
a nappaliba. Josie meg se moccant. Letérdeltem mellé.
Kinyújtottam a kezem, ujjaim kipirult arcától egy centire álltak
meg.
Nem… nem érdemlem meg ezt a kapcsolatot.
Egyáltalán nem érdemlem meg őt.
Ahogy néztem, el kellett tűnődnöm, hogy mégis, mi a francot
képzeltem. Már kezdetben tudtam, hogy rossz ötlet túlzottan
közel kerülnöm hozzá. Borzalmas tettek száradnak a lelkemen,
és meggyőződésem, hogy fognak is még száradni. Nincs jövőm.
Úgy ácsingózom az aetherre, mint egy rohadt daimón. Nem
vagyok megbízható.
És képtelen vagyok távol tartanom magamat Josie-tól.
Szeretném, de mégsem akarom.
Vágy, akarat… Közkívánatra visszatértek!
Visszahúztam a kezem, és a párna szélét ragadtam meg.
Óvatosan, hogy fel ne ébresszem, előrehajoltam és megcsókoltam
Josie szétnyílt ajkait. Amikor visszahúzódtam, még csak a
szempillája se rebbent meg. Csoda szép volt álmában.
 Felálltam és lassan megfordultam. Körülnéztem a szobában.
Tudtam, mit kell tennem, és a változatosság kedvéért helyesen
akartam cselekedni.

JOSIE

Mikor kinyitottam a szemem, agyam ködben úszott, az álom

pókhálóként ragaszkodott hozzám. Beletelt néhány pillanatba,
mire rájöttem, hogy az apró kanapén fekszem. Mintha egymillió
éve aludtam volna magzatpózban.
Fintorogva nyújtottam ki a lábam, hallottam, hogy ropognak a
csontjaim. Fogalmam sem volt, mennyi az idő, de gondoltam,
Seth úgyis felrázott volna, ha elalszom.
Seth.
– Atyaisten – motyogtam, és a kezembe temettem az arcom.
Szemem előtt élénk részletességgel játszódott le a tegnapi,
köztéren elkövetett esemény. Fojtottan felkuncogtam, és a
hasamra tettem a kezem. – Hűha!
Jobbra néztem, és megláttam a krumpli maradványait. Te jó ég,
elaludtam sültkrumpli-evés közben? Mikor aludtam el utoljára
kajálás közben?
Micsoda orgazmus lehetett ez…
Teljesen egyoldalú volt. Seth elvitt a csúcsra, én meg csak úgy
elájultam, még a krumplit sem ettem meg, nemhogy
megtehessem vele azt, amire készültem. Értsd: jó sok mindent,
beleértve a ruhák mellőzését mindkettőnk részéről és a valódi
szeretkezést.
 Az oldalamra fordultam, és az órára néztem. Atyaég! Adrenalin
vágtázott végig az ereimben. Felpattantam, lábam beakadt a
takaróba. Félistenségem minden kecsességével zúgtam le a
kanapéról, térdem nagyot koppant a földön.
– A francba! – morogtam, ahogy felkászálódtam.
Reggel kilenc óra volt! Mi történt itt? Lábra álltam, majd ahogy
meg akartam kerülni a dohányzóasztalt, a bal lábfejemmel jól
belerúgtam. Miért nem ébresztett fel Seth? A hálószobába érve
lelassítottam. Lerángattam a pulcsimat és félredobtam. Biztosan
azt hitte, pihennem kell, de én utáltam késni.
Rühelltem késni.
Életem leggyorsabb zuhanya után kontyba csavartam még
vizes hajamat, telenyomtam hajtűvel, majd tiszta, egyetemi
logóval díszített tréningruhát vettem fel.
Először a folyosó túloldalán levő szobához indultam.
Kopogtattam Seth ajtaján. Percek után sem kaptam választ, ezért
vágtatva hagytam el a kollégiumot, és futottam az edzőterem felé.
Most, hogy Luke nyári órái elkezdődtek, az én napirendem is
megfordult, úgy gondoltam, Sethet is ott fogom találni.
Kint valamivel melegebb volt, épp csak kevéssel a fagypont
felett, de legalább sütött a nap. Ragyogó, aranyszínű fény
tükröződött a márványjárdán.
Befordultam a sarkon, és oldalra húzódtam, hogy elférjek egy
csapat, a kolesz felé sétáló diák mellett. A Szövetségi Egyetem
tanrendje hasonló volt, mint a Radfordé, csak itt egész évben
tartott, és az órarend évente háromszor változott. Megrövidítette
az itt töltött időt, de kénytelen voltam eltűnődni, mi értelme van
az óráknak. Minek diplomázni botanikából, vagy miből?
A legtöbb tiszta a saját közösségében élt, nem igazán léptek
kapcsolatba a halandók világával.
Már félúton voltam a folyosón, amikor éreztem, hogy égnek áll
a szőr a tarkómon. Ösztönösen átpillantottam a vállam felett.
A diákcsapat látványosan szájtátva nézett engem, szemük tágra
nyílt, álluk leesett. Egyikük, egy magas, barna hajú lány a
mellette álló lánynak suttogott, aki szemmel láthatóan
elfelejtette, hogyan kell pislogni. Először nem is értettem, miért
néznek rám úgy, mintha…
Hiszen már tudták, ki vagyok.
A pletyka szabadon szárnyalt, vagy talán csak most vettem
észre. Akárhogy is: fogalmam sem volt, mit kellene tennem.
Integetnem kellene nekik? Gúnyosan mosolyogni, á la Seth? Nem
is tudtam igazán gúnyosan mosolyogni. Amikor megpróbáltam,
úgy néztem ki, mint egy féleszű drogos. Vagy talán csak nem
kellene róluk tudomást vennem?
Az utóbbi mellett döntöttem. A pulcsim zsebébe csúsztattam a
kezem, és továbbindultam. Furcsán éreztem magam, de ezzel
most nem nagyon tudtam foglalkozni.
Benyomtam az edzőterem kétszárnyú ajtaját, végigfutottam a
folyosón és jobbra fordultam, majd bevágódtam az ablaktalan
ajtón át a terembe, ahol aztán megálltam és körülnéztem.
– Izé…
Luke és Szolósz egymás mellett álltak a matracoknál. Luke úgy
nézett ki, mint mindig, amikor edzettünk, de Szolósz is. Őt még
sosem láttam tréninggatyában és pólóban. Rajtuk kívül más nem
is volt a teremben.
– Hol van Seth? – kérdeztem, ahogy elindultam feléjük.
 Luke Szolószra pillantott. Amikor az idősebb őrszem
összeszorította a száját, megálltam. Gyomrom szinte kővé vált.
– Hol van Seth, Luke?
– Ha jól látom, neked nem mondta el…
Úgy kezdett verni a szívem, mintha futottam volna.
– Mint a mellékelt ábra mutatja!
– Kínos… – mondta Szolósz, és mutatóujjával megdörzsölte az
orrnyergét.
Luke válla megfeszült.
– Többé nem Seth a kiképződ – mondta.
 10.
FEJEZET
– Hogy mi? – Visításom valószínűleg az Olümposzig is
elhallatszott, még a saját fülem is belefájdult. – Hogy érted azt,
hogy többé nem ő a tanárom?
Szolósz és Luke ismét összenéztek, én pedig majdnem
elvesztettem az önuralmamat.
– Ne egymást bámuljátok! – követelőztem, ahogy kitört belőlem
a harag. Szél suhant végig az elszigetelt termen, megrezegtek a
falra akasztott tőrök. – Válaszoljatok a kérdésemre!
– Rendben – emelte fel a kezét Luke. – Nyugi. Senki se szeretne
véletlenül kigyulladni, én biztosan nem. És te, Szolósz?
Szolósz megrázta a fejét.
Összeszűkült a szemem. Másodpercek választottak el attól,
hogy valakinek szántszándékkal aládurrantsak, ha nem kapok
normális magyarázatot. Halványlila fogalmam sem volt, mi
történik!
– Nem tudom, mi folyik itt… Azt hittem, te majd elmeséled –
mondta Luke. – Annyit tudok, hogy Marcus ma reggel behívatott
az irodájába, és közölte, hogy változik a kiképzési terved. Szolósz
besegít az erőnléti edzésbe, és majd keres még valakit, aki segít
neked megtanulni az elemek használatát.
Luke-ra bámultam. Nem voltam biztos benne, hogy a fülemben
zubogó vér hangján át jól hallottam-e, amit mondott.
– Mi?
Szolósz beszélni kezdett. Láthatóan elismételte Luke szavait, de
akkor sem lett értelmük. Semminek se volt értelme. Vajon még
álmodtam? Mindjárt előugrik egy névtelen titán a padlón heverő
nehéz matracok alól? Nem értettem. Hideg zsibbadtság szívta ki
bőrömből az erőt, beszivárgott a csontjaimba és a húsomba is.
Szoborrá fagytam, mozdulni sem tudtam. Talán lélegzetet se
vettem.
Valami nem stimmelt. Visszagondoltam a tegnapra – amikor
veszekedtem Sethtel, és arra, ami utána történt. Ő, én és az
egetverő orgazmusom. Minden rendben volt. Nem volt semmi
baj… Leszámítva azt a néhány pillanatot, amikor Seth azt hitte,
ártott nekem.
Minden eszembe jutott, a hangok, a beszéd, az érzések…
Minden elém tolakodott.
– Hol van Seth? – kérdeztem Szolósz szavába vágva.
– Nem tudom – válaszolt. – Ma nem én őrzöm őt.
Luke összevonta a szemöldökét.
– Most, hogy belegondolok, azt hiszem, ma Alexander figyeli…
– Elnémult, ahogy megfordultam, és az ajtó felé indultam. – Hé,
hova mész?
– Megkeresem Sethet – mondtam, nem várva választ, majd
kivágtam az ajtót, és jobbra indultam, a kijárat felé.
Először a dékán irodája felé indultam. Kissé elmebeteg ötlet
volt részemről, de azt tudtam, hogy Seth nincs a szobájában,
ezért a következő lehetőség az iroda lesz.
Alig vettem tudomást a reggeli nap fényéről, miközben
átszaladtam az udvaron a magas, impozáns épület felé, ahol a
dékáni irodák kaptak helyet. Csak egyszer voltam ott, amikor
megérkeztem. Akkor úgy éreztem, süllyedek. Most is úgy
éreztem.
Két diák közeledett az úton, és rögtön megálltak, ahogy
közelebb értem. Tágra nyílt szemmel léptek oldalra, így a járda
közepén mehettem. Abban a pillanatban nem nagyon érdekelt.
Görcsbe rándult gyomorral léptem be a főépületbe.
Végighaladtam a padlóba és a falakba vésett, bonyolult, arannyal
futtatott díszítések mellett. Az arany valódi arany volt. Te jó ég!
Azon az éjszakán, amikor Seth és én megérkeztünk az egyetemre,
átmentünk a lobbin, de most nem arra vettem az irányt. Tudtam,
hogy a dékán legnagyobb valószínűséggel az irodájában
tartózkodik, a röhejes lépcsősor tetején. Bajnok atlétaként
másztam meg azt a rémséget, majd a lépcsősor tetejére érve
láttam, hogy a széles folyosót a titániumból készült kétszárnyú
ajtók előtt álló, fehérbe öltözött őrök őrzik.
Feléjük léptem. Az egyikük, egy rövid, szőke hajú nő,
végigmért. Zihálva álltam meg.
– Beszélnem kell a dékánnal.
– Van időpontod? – kérdezte. Kék szeme fagyos volt, hangja
hasonlóan hűvös.
Megráztam a fejem.
– Azt sem tudom, hogyan kérjek időpontot, de beszélnem kell
vele!
– Sajnálom – válaszolt a nő kongó hangon. – A dékán elfoglalt.
Naná, hogy elfoglalt…
– Rendben. Akkor leülök itt, amíg fel nem szabadul.
 A férfi őr összevonta sötét szemöldökét.
– Arra nem lesz szükség. Mondd meg a neved, és mi…
– Nem mondom meg a nevem, és nem fogok elmenni! – Minden
egyes szóval erősebben szólt a hangom, amitől láthatóan égnek
állt a szőke őr haja. – Leteszem itt a fenekem, a falnak
támaszkodom, és fütyülök rá, ha ezzel bármi problémátok…
A két fehér ruhás őr mögött magasló ajtó hirtelen kivágódott,
középen pedig az egyetem dékánja állt. Magas ember volt, a
kifinomultság megtestesítője. Jóképű arcát sötétbarna haj
keretezte. Nem tudtam volna kitalálni a korát. Szeme sarkában
apró ráncok mélyültek, haja éppen csak őszült a halántékánál.
Arca jelenleg közönyös volt.
– Bejöhetsz, Josie – mondta.
Bementem. Közben olyan pillantást vetettem a szőke őrre, amit
később valószínűleg megbánok, hiszen csak a dolgát végezte.
Marcus félrehúzódott. Abban a pillanatban, ahogy beléptem a
nagy szobába, eleve doboló szívem majdnem kiugrott a
mellkasomból.
Seth a nagy íróasztal előtt felállított széken ült, háttal az
ajtónak. Vállai merevek és deszkaegyenesek voltak. Nem fordult
meg, holott tudta, hogy ott vagyok. Gyomrom most már fájdalmas
csomóba ugrott.
– Gondolom, nem engem keresel – mondta Marcus, és becsukta
maga mögött az ajtót. Elment mellettem, és leült az íróasztal
mögött.
Megráztam a fejem.
– Azt szeretném…
– Nem – vágott közbe Seth.
 Pislogva bámultam aranyhajú tarkójára.
– Hogy mondod?
– Tudom, miért vagy itt – folytatta, hangja szokatlanul üres
volt. Ijesztően üres, mintha nem is érdekelhetné kevésbé, amit
mond. – A képzésed miatt. Nincs mit megbeszélni. Már
eldöntöttük.
Mozgott a szám, de hangok nem jöttek ki rajta. Forróság
öntötte el az arcom. Marcus – az egyetem nyavalyás dékánja –
figyelt minket, figyelt engem. Lehet, hogy nem volt jó ötlet Sethet
idáig követni.
– Nem… Nem értem, mi történik.
Seth nem fordult meg. Rábámultam, nem akartam elhinni a
történteket. Mély űr támadt a mellkasomban, mert tudtam –
lelkem mélyén tudtam –, hogy ez nem csak a képzésről szól. Seth
nem ok nélkül döntött így.
Annak fordított hátat, ami köztünk van.
– Szolósz átveszi a tanításod, Luke pedig segít neki – jelentette
ki Marcus, összekulcsolt kezét az íróasztalon nyugtatta. – Kiváló
őrszem, tapasztalata felbecsülhetetlen értékű.
Biztos voltam benne, hogy Szolósz kiváló, mint egy nindzsa.
Hiszen még a nuncsakuhoz is értett, biztosan zseniális fickó, de ő
nem Seth. És korábban Seth sem akarta, hogy Szolósz tanítson
engem. Mi változott meg?
– Ő… Ő tökéletes lesz neked – mondta Seth, még mindig
ugyanazon az üres hangon.
Levegőt vettem, de a levegő megakadt a tüdőmben, mellkasom
lebénult.
– Miért? – suttogtam.
 Seth továbbra is előrefelé bámult.
– Így lesz a legjobb. Elég ennyit tudnod.
Elég ennyit tudnom?
– Ládán segíteni fog az elemek megzabolázásában. Nem ért
mindegyikhez, de most ő a legjobb lehetőség – folytatta Marcus. –
Legalábbis, amíg Apollón vissza nem tér. Ha véghez viszi azt,
amiről Seth már beszámolt, akkor egy másik félisten biztosan tud
neked segíteni.
– Fogalmunk sincs, mikor tér vissza Apollón, vagy hogy kit hoz
– vitatkoztam. – Addig ne is gyakoroljak az ákásával?
– Ne – válaszolta Seth hűvösen. – Pontosan.
– Ennek semmi értelme!
– Tökéletesen értelmes, ha…
– Mi lenne, ha rám néznél, ha hozzám beszélsz? – csattantam
fel. A harag úgy áradt szét bennem, mint egy eltévedt nyíl.
Marcus íróasztalán zizegni kezdtek a papírlapok. – Nem szeretek
tarkókkal beszélgetni!
– Nos… – mondta Seth. Elhúzta a szót, s közben oldalra fordult
a székben. Hideg borostyán szeme találkozott az enyémmel. – Én
meg nem szeretek a falnak beszélni.
Összeszűkült szemmel léptem előre.
– Ebben egyetértek, különösen most.
– Ez annyira ismerős – mondta halkan Marcus, szinte csak
magának suttogva.
Fogalmam sem volt, mire gondolhatott Marcus, de Seth egy
pillanatra behunyta a szemét, és olyan erősen szorította meg a
széket, hogy bőre meggyűrődött a fán.
– Pontosan – motyogta.
 – Mit jelentsen ez egyáltalán? – löktem kezem az égnek. –
Tegnap még minden rendben volt, ma már nem az? Nem értem…
– Ne nehezítsd meg ezt, Josie. – Seth egy pillanatig habozott,
karcsú teste előredőlt a székben. – Ne szégyenítsd meg magad!
Zihálva vettem egy levegőt, és hátraléptem, mintha pofon
vágott volna.
– Ne szégyenítsem meg magam?
Nem válaszolt, de egy izom az állkapcsa mellett rángatózni
kezdett. Arcom úgy égett, mint a bozóttűz. Valóban
szégyenkeztem, hogy a dékán előtt kell így beszélnem Sethtel, aki
úgy beszélt hozzám, mintha semmit se jelentenék neki. Mintha
joga lenne helyreutasítani. A szégyen nem is volt elég jó szó, a
megalázottság annál inkább, de a sértettség is játszott.
Úgy éreztem magam, mint nemrég, amikor az edzőteremben
meredtem szoborrá. Egy hosszú, elnyújtott pillanatra minden
kikapcsolt. A lelkem odabent mélyen, élesen és hihetetlenül
valóságosan meghasadt.
Nyeltem, hogy úrrá legyek a torkomban gyűlő gombócon, és
megláttam Marcust. Az ablakot nézte, és ismét tudatosodott
bennem, hogy közönségünk van.
Seth elfordította a tekintetét, és ismét a falra nézett.
Levegőt vettem, de a levegővétel bennszakadt. Nem volt itt már
mondanivalóm, egyáltalán semmi.
Ökölbe szorítottam a kezem, míg nem éreztem, hogy a körmöm
a tenyerembe váj. Marcusra néztem.
– Elnézést, öhm… a zavarásért. Minden… rendben a képzési
tervvel.
Seth ismét rám nézett, de kényszerítettem magam, hogy
megforduljak. Kimentem a szobából, mintha ólomlábakon
vánszorogtam volna. El kellett mennem, mielőtt még jobban
leégetem magam, mert másodpercek választottak el attól, hogy
vagy leüvöltsem Seth fejét, vagy bőgni kezdjek. Egyiket sem
akartam Marcus vagy bárki más előtt csinálni.
Gépiesen raktam egyik lábamat a másik után. Csak mentem,
amíg le nem értem a lépcsősor aljára, majd ki az udvarra,
miközben kavarogtak a fejemben a kérdések, és nőttön-nőtt
bennem a zavarodottság. Vakon indultam a kollégium felé, nincs
az az isten, hogy én ma edzésre menjek. Ma nem. Nem, és kész.
Szemem fájdalmasan égett.
– Josie!
Szívem kihagyott egy dobbanást, ahogy a lábam is.
– Josie! – kiáltott ismét Seth, ezúttal közelebbről. – Állj meg!
Egy részem tovább akart menni, de nem voltam rá képes. Apró
reményszikra támadt fel bennem. Megfordultam és az olajfák
árnyékában megálltam.
– Mit akarsz? – kérdeztem, amikor közelebb ért. – Utánam
jöttél, hogy megint kioktathass?
Seth lelassított, és néhány lépéssel előttem megállt.
– Nem oktattalak ki.
– Baromság! – csattantam fel a haragba kapaszkodva. Az jobb
volt, mint a zavarodottság és a fájdalom. – Marcus előtt szidtál
meg! Közölted, hogy ne hozzak magamra szégyent, csakhogy
éppen te voltál az, aki megszégyenítettél engem!
Összevonta a szemöldökét.
– Jó, nem úgy gondoltam…
– Nem érdekel, hogy úgy gondoltad-e. Megtetted, ez számít! –
Mély levegőt vettem, és felnéztem rá. – Mi folyik itt, Seth? Miért
nem tanítasz engem tovább?
Összefonta karját a mellkasán, és egy pillanatig várt a
válasszal.
– Mint azt korábban is mondtam: így lesz a legjobb.
– Ez nem magyarázat.
A szemembe nézett, majd elkapta a tekintetét.
– Más magyarázatra nincs szükséged.
Ismét feltört bennem a harag, és vakkantva felnevettem.
– Rendben. Tudod mit? Felnőtt nő vagyok, nem te döntöd el,
mit kell, és mit nem kell hallanom!
– Tudom, de most bizony én döntöm el. – Szemének árnyalata
elmélyült, homokszínűvé vált. – Nem seggfejkedni akarok.
– Akkor próbálj egy kicsit kevésbé seggfejkedni! – vágtam
vissza. – Vagy akarsz bármi mást is, mint hogy elmondd ugyanazt
a szánalmas dumát, amit odabent hordtál össze?
Seth sziszegve fújta ki a levegőt. Az égen sötét felhők kezdtek
gyülekezni, eltakarták a napot, és kérlelhetetlen, fekete árnyakat
vetettek az udvarra. Vihar közelgett.
– Nem így terveztem ezt – mondta végül.
– Mégis, hogyan tervezted ezt az akármit, Seth? Tegnap még
minden rendben volt, ma meg…
– Nem volt minden rendben tegnap! – Karját leengedte, és
lehajtotta a fejét, így majdnem egy magasságban volt a szemünk.
– Rohadt nagy hiba volt a tegnapi nap… És bassza meg, nem csak
a tegnap. Az egész egy nagy hiba volt!
He?
Elhúzódtam tőle, egy lépést tettem hátra. Kinyílt a szám, de
képtelen voltam szavakat formálni, ahogy a mellkasomban
támadt szakadék kiterjedt, egyre mélyebbre vágott, és valódi,
nyílt sebként lüktetett.
– Az egész? – Mindössze ennyit bírtam kinyögni.
Egy pillanatig bámult rám, majd elfordult. Orra alatt
elmorzsolt egy káromkodást és a hajába túrt.
– Nem érted, Josie.
– Tényleg nem. – Könnyek szorították el a torkomat,
egyszerűen nem akartam többé kiabálni vele, most már csak meg
akartam érteni, mi történt, legyen bármilyen nyakatekert is az
ok. – Tényleg nem értem. Volnál szíves elmagyarázni?
Seth leengedte a karját, és rám nézett. Titkok tárháza ragyogott
különös szemében, én pedig úgy megmerevedtem, mintha
acélrudat kötöztek volna a gerincemhez. Rögtön tudtam, hogy
nem kellett volna feltennem ezt a kérdést. Egyszerűen csak el
kellett volna sétálnom.
– Kedvellek… Josie. Remek lány vagy – mondta, hangja ismét
közönyösre váltott. Bármi is volt a mellkasomban, az elhervadt,
mint a víz és napfény nélkül maradt virág. Mindennek vége volt.
– De ami köztünk van… Nekem nem megy.
– És nem csak a képzésről beszélsz, igaz? – hallottam halk és
szánalmas hangon feltett kérdésemet.
Seth nem válaszolt, de a távolban megdörrent az ég.
– Hülyeség az egész – suttogtam, és megböktem. – Még csak ki
se tudod mondani!
– Nem csak a képzésről beszélek, hanem mindenről – mondta.
Megrázkódtam, ahogy visszhangzott bennem az a szó. Megint
félrenézett, és a fejét rázta. – Ezt akarod hallani, Josie? Jobban
érzed magad tőle?
– Nem – vallottam be, miközben szaggatottan ziháltam. –
Miért? Miért…
– Nem akarok veled lenni – vágott közbe nyugodt hangon, de
szavai keresztülvágtak a húsomon. – Semmit sem akarok veled.
A francba is, Josie, ne nehezítsd meg ennyire! Nem elég indok ez?
Az égő érzés szétáradt a torkomban és a mellkasomban. Még
egy lépést tettem hátra. Nem tudtam, mit mondjak, ahogy
visszanéztem rá. Két szót sikerült kinyögnöm, miközben forró
könnyek öntötték el a szemem.
– Rohadj meg!
Nem vártam választ. Ezúttal nem állított meg, amikor
megfordultam.
Beértem a kollégiumba, majd a szobámba, mielőtt nagy
nehezen megtartott maszkom össze nem tört, de ott aztán annyi
volt neki. Egyre erősebbé vált az égő érzés, felfelé kúszott a
torkomon. Ahogy becsuktam az ajtót, rögtön le is rogytam a
földre. Kezembe temettem az arcom, a szememet dörzsöltem, de
nem tudtam megállítani a könnyeket.
Sok mindenért kellett volna aggódnom. Mi lesz a
képzésemmel? Hol találjuk meg a félisteneket és a könyvtárost?
Mi lesz anyával és Erinnel? És a titánokkal? Ezer kérdés
kavaroghatott volna bennem, de ott és akkor egyik sem érdekelt.
Széthasadt a mellkasom, kitépték a szívem, és egy
márványsétányon maradt az olajfák árnyékában. Lángolt
bennem a fájdalom, szinte elemésztett.
– Istenem! – suttogtam az üres szobának.
Rázkódott a vállam, ujjaim a homlokomba vájtak. A számra
tapasztottam a kezem, hogy elhalkítsam a kiáltásaimat, de a
könnyek egyre csak folytak, végtelenül folytak. Forró nedvesség
áztatta az arcom. Mintha mozgott volna alattam a padló, és a
bútorok is megremegtek volna, de az sem érdekelt.
Nem értettem. Fogalmam sem volt, mi történt, de ahogy rám
nézett, ahogy velem beszélt… Mintha nem is a korábbi Seth lett
volna. Ez egy másik Seth, akit még sosem láttam. Idegen volt,
mint az a Seth, aki megverte a tisztavérűt.
A legrosszabb az volt, hogy tudtam, mit érzek… Istenem, de
még mennyire tudtam. A nagyon is valós fájdalom, az érzelmek
keserűsége, és a fájdalom mélysége valami hatalmasat, valami
tisztát jelzett.
Ami többé nem számított.
Szerelmes voltam Sethbe, de ő éppen most törte össze a
szívemet.
 11.
FEJEZET

Seth

Micsoda patkány vagyok!

Hamisítatlan patkány…
Ez önmagában nem újdonság, de ha máskor gyökér módjára is
viselkedtem, nem éreztem magam szarul miatta. Most viszont
teljesen kivoltam.
Órákkal később, a kampuszt körülvevő külső falon állva még
mindig hallottam a Josie szavait átitató ridegséget. Úgy vágott
belém, mint most a fagyos szél. Még csak be sem kellett hunynom
a szemem, hogy lássam a Josie szemében gyűlő könnyeket és a
megrendültségét.
A francba!
Megbántottam, ez tagadhatatlan, de ahogy kinéztem a
sötétségbe boruló tájra és a magas fenyőkre, tudtam, hogy
helyesen cselekedtem. Jobb kezemmel megdörzsöltem a szívem
táját. Basszus… Nem mindig a helyes cselekedet a legkönnyebb.
Hogy pontosabb legyek, borzalmasan szar volt, de meg kellett
tennem.
Nem lehetett rám bízni a kiképzését, ez már önmagam előtt is
bebizonyosodott. És ha a kiképzését sem lehet rám bízni, akkor
őt magát sem. Hiszen jól tudom, milyen könnyű összekeverni a
vágyat a… vággyal.
– Mit keresel idefenn?
Szolósz hangjára megfordultam. Sötét haja megjelent a falon,
ahogy feljebb mászott a meredek létrán.
– Őrt állok.
Szolósz megállt, és felvonta a szemöldökét.
– Nem is tudtam, hogy ez is az itteni feladataid közé tartozik.
– Nem is tudtam, hogy bármi közöd van hozzá.
Szolósz alig láthatóan elmosolyodott, ennek hatására a
szemétől a szájáig nyúló, cakkos szélű seb megnyúlt.
– Nézd, csak azt akartam mondani, hogy én ugyan fel nem
jönnék ide, ha nem lenne kötelező.
Összefontam a karom, és az édesen illatozni kezdő fenyők felé
fordultam.
– Főleg akkor nem, ha olyan hideg van, hogy még Medusza
csöcsei is az ablaküveget karmolnák.
Micsoda hasonlat.
– Én sem tudtam, hogy Tanácstagként is a kötelességeid közé
tartozik az őrszolgálat.
– Nem sok dolgom van a Tanácsban… Csak ülnöm kell és
hallgatnom, ahogy mások veszekednek. – Szolósz mellém lépett.
Meg sem próbáltam elfojtani a sóhajom. – Tudod, ha egy Josie-
hoz hasonló lány lenne a félméteres körzetemben, én…
– Javasolnám, hogy ne fejezd be ezt a mondatod, ha nem
akarsz leesni a falról – figyelmeztettem nyugodtan.
Szolósz halkan füttyentett.
– Hát akkor…
 Futólag ránéztem.
– Érkezett valami új hír a falon túli világról?
– Sem árnyakat, se titánokat nem láttak, de ez nem fog örökké
tartani. Történt néhány daimóntámadás Los Angeles mellett, és
Vegas határában is. Miami mellett is meglepően sok eset volt.
Állítólag egy csordányi, nemrég átváltozott tisztavérű. Teljesen
bekattantak.
– És közelebb?
Szolósz felemelte a karját és kinyújtózott. Hátában ropogtak a
csontok.
– Van egy elég nagy daimónsejt Rapid City mellett. Néhány
cserkészünk éppen követi őket, mert túl sokan vannak ahhoz,
hogy szembeszálljanak velük.
Erről nem most hallottam először.
– Nem is aggódsz emiatt? Még csak gondolkodni sem nagyon
kell, hogy az a nagy csoport errefelé tart. Nincs értelme más
irányba menniük.
– Tudjuk, Seth, de nem hagyhatjuk őrizetlenül az egyetemet
most, hogy árnyak és titánok fenyegetnek minket. – Leengedte a
karját. – Nem jutnak be a falakon. Még egyszer nem.
– Tudják kontrollálni az állatokat, nem emlékszel a
madarakra? – Én éppen a fal másik oldalán voltam, kikerültem a
madártámadást, de attól még láttam, hogy kel életre a hitchcocki
rémálom. – Le tudom szedni a daimónokat. Elmegyek…
– Tényleg elmennél innen, ahol Josie is van? Gondolkodj már,
ember! A legrosszabb, ami történhet, hogy a titánok összefognak
a daimónokkal, ahogy Árész is tette. Lehet, hogy csapda. El
akarják innen csalni az őröket és az őrszemeket, hogy aztán
lecsaphassanak az egyetemre. – Szolósz megfordult, és az épület
felé intett. – Ne mondd nekem, hogy nem tűnt fel, mennyire
kevés őr és őrszem teljesít itt szolgálatot! Sokan elmentek, nem is
tudom őket hibáztatni. Néha még azon is eltűnődöm, én mit
keresek itt. Az őrök fele tisztavérű, konkrétan akkor sem
vennének észre egy daimónt, ha az életük múlna rajta! Ráadásul
most sokkal több félvérből lett daimón cirkál, mint
tisztavérűekből átalakultak… Azokat a rohadékokat pokoli nehéz
kinyírni, még mi sem tudjuk őket megkülönböztetni! Ha elmész,
nagy kockázatnak teszel ki minket.
A francba is, ebben van valami.
Mit nem adtam volna azért, ha kitölthetem a frusztrációmat
néhány újonnan átalakult daimónon! Mert olyankor a
legveszélyesebbek. Brutálisak és kegyetlenek, egyedül az aether
iránti vágyuk uralja őket.
– Akarsz hallani valami furcsaságot? – kérdezte Szolósz, és a
válaszomat sem várva folytatta: – Amikor ma kimentem
járőrözni, hallottam a madarakat és a rovarokat. Az erdő élt.
– Szuper – válaszoltam. – Kösz az infót.
Szolósz maga elé bámult.
– Csak akkor hallgatott az erdő, amikor velünk voltál.
Szemöldökömet összevonva néztem rá.
– Nem tudom, hogy ez nem csak véletlen egybeesés-e… –
Haboztam. – Hacsak nem látják még a nyulak és a tücskök is,
mekkora vagány csávó vagyok.
Vicceltem, de elfogott a kényelmetlenség érzése. Nem lehet
közöm az erdő abnormális csendjéhez, ennek nem lenne semmi
értelme.
 – Gondoltam, érdekes megfigyelés. Egyébként a félvérek és
tiszták közti balhé még mindig gondot jelent – folytatta Szolósz,
előre-hátra hintázva a bakancsa sarkán. – Minden közösségben
voltak problémák, éppen úgy, mint itt.
– Nem különösebben meglepő – biggyesztettem le az ajkam. –
Egyébként kiderült, ki volt az a tiszta, aki megtámadta Josie-t meg
azt a Colin nevű kölyköt?
Szolósz megrázta a fejét.
– Nem. – Elhallgatott, és éreztem, hogy engem néz. – Mellesleg
Josie nem jött vissza az edzésre, miután elrohant, hogy
megkeressen téged.
Nem mondtam semmit.
– Luke indult a keresésére. Kopogtatott az ajtaján, de nem
kapott választ – folytatta Szolósz. – Luke biztos volt benne, hogy
Josie odabent van, de nem engedte be. Különös, nem? Hiszen
kedvelik egymást, igaz?
– Aha – mormoltam. Odébb léptem, állkapcsom már fájni
kezdett. Nem tetszett a gondolat, hogy Josie egyedül van, az meg
különösen nem, hogy még Luke-ot se engedte be. – Kedvelik
egymást.
– Gondoltam.
Halántékomon lüktetni kezdett egy izom. Szolószra néztem.
– Ne felejtsd el, mit mondtam: Josie-nak gyakorolnia kell a
kemény harcot. Még nem kész arra, hogy kivégezzen valakit…
Hogy úgy döntsön, halálos erőt használ. El kell érnünk… El kell
érned, hogy eljusson erre a pontra.
– Tudom, nem felejtettem el. Tudom, mik a gyenge pontjai. –
Szolósz elnémult, vagy öt másodpercnyi üdítő időre. – Nem
tudom, miért fejezted be a képzését, de…
– Az égadta világon semmi közöd hozzá, Szolósz. Nem fogom
neked elmondani, és ez az utolsó figyelmeztetésem.
– Csak azt akarom mondani…
Rárohantam, lehajoltam, rúgásom a térdét találta el. Háttal
esett a földre. Mielőtt még megmozdulhatott volna, bakancsomat
a torkára tettem, elég lassan ahhoz, hogy elkaphassa a kezével,
de elég erőt fejtettem ki, hogy megértse végre, elegem van a
témából.
A távolban két őr is felénk nézett. Nem jöttek közelebb.
Lenéztem Szolószra.
– Nem tudom, hogy a „semmi közöd hozzá” melyik részét nem
érted, de hadd magyarázzak el valamit. – Felém rúgott, de
megidéztem a levegő elemét, és könnyedén lefogtam. – Nem
vagyunk barátok. Nem fogunk bratyizni, nem csevegünk háborús
élményekről. Nincs jogod engem faggatni, különösen Josie-ról
nem!
– Francba is – hörögte Szolósz. – Pedig már azt hittem,
összehaverkodtunk.
– Távolról sem – billentettem félre a fejem. – Érzed a lábam?
Szolósz gúnyosan elmosolyodott.
– Érzem hát, öregem.
– Okos gyerek. – Felnézett rám, és hozzátettem: – Sose felejtsd
el, mi vagyok, Szolósz.
Rendületlenül nézett rám.
– Pontosan tudom, mi vagy, Seth.
– Aligha – válaszoltam.
Ezúttal elmosolyodott, mintha nem épp egy bakancs
nehezedett volna a nyakára.
– Dehogynem. Akár hiszed, akár nem.
Fenyegetően meredtem rá. Vajon felfogta egyáltalán, milyen
könnyedén véget vethetnék az életének? A félvéreket nehéz
megölni, de nem lehetetlen. Kizárt, hogy túlélné, ha ledobnám a
falról… És meg is tenném. Ahogy nem venne több levegőt akkor
sem, ha teli erőből taposnék a torkára.
Lejjebb nyomtam a bakancsom, Szolósz szeme pedig tágra
nyílt.
– Fogalmad sincs, mire vagyok képes – figyelmeztettem. –
Okosan tennéd, ha emlékeznél erre.
– Vettem – kapkodott levegőért.
Még egy pillanatig a földön tartottam. Gyökérség volt tőlem, de
azt akartam, hogy megértse. Meg is értette, én pedig felemeltem a
lábam.
Hátraléptem, és elengedtem a levegő elemét. Szolósz talpra
szökkent, és könnyedén felállt. Óvatosan nézett rám.
– Örülök, hogy közös nevezőre jutottunk – mondtam.
– Hát még én, hogy valahol még kedvellek is – felelte.
Legyintettem Szolósz felé, majd megfordultam, és leugrottam a
húsz láb magas falról.
A levegő elemét használva lassítottam a zuhanást. Guggolásban
értem földet a kampusz területén, egyenesen a két őrszem
mellett, akik éppen kilépni készültek a kapun.
– Istenek! – Az egyik a másik nyakába ugrott.
Vigyorogva emelkedtem fel, majd elindultam az épületek felé.
Korán volt, én pedig nyughatatlan voltam. Ilyenkor többnyire…
Elnyestem a gondolatot, és ökölbe szorítottam a kezem. Még
Josie gondolata is arra késztetett, hogy pofán csapjam Hádész
szobrát. Nagyon is élvezné az előadást az a tetű.
Felfordult a gyomrom attól, amit Josie-val műveltem.
Megbocsáthatatlan volt, olyan messzire kellene innen utaznom,
amennyire csak tudok, de ezt nem tehettem meg, több akadályba
is ütköztem. Először is Apollón csatlósa vagyok, úgyhogy amíg
más parancsot nem ad, itt kell maradnom. Aztán ott van az egész
titán mizéria, nem is szólva a…
A fenébe is.
Ugyan, kit is akarok átejteni? Ha tényleg el akarnék menni,
már a színemet se látnák, Apollón meg feldughatja magának a
következményeit. Igen, én voltam Pinokkió, ő meg az én
Dzsepettóm, de ez korábban sem akadályozott meg abban, hogy
elmenjek innen. Ha valóban menni akarnék, már indulhatnék is,
egyenesen a Kükládok felé. Egyedül Josie miatt maradtam. Nem
lehetek vele, de ez nem jelenti azt, hogy nem védhetem meg.
És őt ki fogja megvédeni tőled?
A suttogó hang megállított. Túlságosan is valóságosnak
hangzott, mintha hangosan mondták volna, de mégis a fejemben
szólalt meg. Megfordultam, és összeszűkült szemmel
körbepásztáztam a terepet.
Az a nyavalyás nimfa Apollón aranyszobrának támaszkodva
állt. Karját összefonta maga előtt, egyik lábát felemelte. Még rám
is kacsintott.
– Te meg mi a faszt csinálsz? – támadtam rá.
Egyik ruhátlan vállát felvonta; csillámló bőrén ragyogott a
holdfény.
– Csak kimondtam fennhangon a gondolataidat.
 – Honnan tudod, hogy mire gondolok?
– Én már csak ilyen okos vagyok – felelte a nimfa. – Olyan okos,
hogy mindjárt rá is mutatok egy lényeges részletre.
– A mázlista fajtámat – szűkült össze a szemem. – Mit keresel
itt?
Felemelte az állát, és elmosolyodott.
– Mit számít ez?
– Hogy a pokolba ne számítana! Egyszer már segítettél nekünk,
még a falakon túl… De ez nem jelenti azt, hogy megbízom a
szándékaidban, bármik is legyenek azok! – mondtam ébredő
gyanakvással. – Mire játszol?
A nimfa eltűnt, és közvetlenül előttem jelent meg újra. Le
voltam nyűgözve, még én sem tudtam követni a mozgását.
– Nagy hibát követsz el.
Istenek… Lehet még rosszabb ez az éjszaka?
– Az egész létezésem egy óriási hiba. Kénytelen leszel kissé
részletezni, pontosan miféle hibára gondolsz.
A nimfa tökéletesen fehér szeme kis villámokat szórt.
– Nem mented meg őt azzal, ha távol tartod magad tőle.
Nos, előző kérdésemre meg is kaptam a választ. Hivatalosan is
még rosszabb lett ez az éjszaka.
– És nem mented meg magadat sem – tette hozzá a nimfa.
Durván felnevettem.
– Számomra nincs menekülés. Tudom, mi lesz a vége.
– Véglegesség nem létezik – mondta, annyira közel hajolva
hozzám, hogy hűvös leheletét az állkapcsomon éreztem. –
Minden jövendölést átírhatóra alkottak. Nincs az a sors, ami
végleges lenne, bármit is áldozott fel, bármire is alkudott meg. –
Egy pillanatra elhallgatott. – Sosem ismerünk minden részletet.
Megmerevedtem. Ellenálltam a késztetésnek, hogy
visszahúzódjam a különös nimfa elől.
– Nem hiszel a személyes tér fogalmában, igaz?
Felnevetett, és még közelebb húzódott – nem gondoltam volna,
hogy ez lehetséges, de képes volt rá. Mellkasa az enyémet súrolta.
– Nem hiszem, hogy érted, amit mondok neked, apollüón.
Korábban már átírhattad volna a jóslatot, de kudarcot vallottál.
Mozdulatlanná dermedtem, még a szívem is megállt. Pontosan
tudtam, milyen jóslatról beszél. Arról, ami Alex halálához
vezetett a halandók között.
– Te tapostad ki a saját ösvényedet. Nem hallgattál senkire,
mentél a magad feje után, de végül a te kezeden száradt annak a
vére, akinek a védelmére fölesküdtél. – A nimfa jeges lehelete
éppen olyan hideg volt, mint a szavai. – Ha továbbhaladsz ezen
az úton, a történelem megismétli önmagát, számodra pedig nem
lesz bűnbocsánat. Csak a megtorlás és a bosszú örökkévalósága.
A nimfa egy szemvillanás alatt vált köddé, egyedül hagyva
engem a sötétben. Lassan megfordultam, körülnéztem. Semmi
sem utalt rá, hogy valaha jelen lett volna.
– Mi a franc… – motyogtam, és megdörzsöltem az állkapcsom.
Nem tudtam, mit gondoljak a nimfáról. Ellenség vagy barát?
Bármit is mondott, nagyrészt igaza volt. Vér száradt a kezemen, a
jövőmben pedig csak megtorlás és bosszú várt rám.

JOSIE
Fájt az arcom.
A fejem és a szemem is fájt. Ami azt illeti, mindenem fájt.
Annyit sírtam, hogy az egész rohadt szobámat feltölthettem
volna könnyekkel. Orrom bedugult, a szemem feldagadt,
gyomrom az üresnél is üresebb volt. Már elmúlt az éhség, úgy
éreztem, sose fogok többé enni.
Egy idő után sikerült összekaparnom magam a padlóról és
lerúgni az edzőcipőt, mielőtt arccal zuhantam volna az ágyba. Ez
nagy hibának bizonyult, mert az ágyneműben, a párnákban,
mindenben Seth illatát éreztem. Olyan volt, mint a külső udvar
illata, tetézve azzal, hogy az égő levelek szagára is emlékeztetett.
Ekkor kezdtek csak el igazán folyni a könnyek. Nem lehettem
szép látvány. Mélyről tört fel a zokogásom, és egész testem
belerázkódott. Álomba sírtam magam, aztán amikor felébredtem,
ismét sírni kezdtem. Egy ideig úgy tűnt, soha nem lesz vége a
körforgásnak.
Eljött a péntek reggel. Két napja alig mozdultam ki az ágyból, a
szemem olyan száraz volt, mint a sivatag, a hajam kókadt és
zsíros. A zuhanyzás túl nagy erőbefektetést igénylő feladatnak
látszott. Korábban sosem voltam szerelmes, és sosem törte össze
a szívemet egyetlen férfi sem.
Igen, volt rá alkalom, hogy korábban is fájt. A gimnáziumban
nagyon bele voltam zúgva egy srácba, aki azt hitte, dilis vagyok.
Aztán volt egy töris csoporttársam elsőéves egyetemista
koromban, akibe fél évig bele voltam esve. Nagy nehezen
összeszedtem a bátorságot, hogy néhány mondatnál többet is
beszéljek vele, mire kiderült, hogy komoly kapcsolatban él, és
még egy kislánya is van.
 Szerelmes azonban sohasem voltam. De Sethbe… Sethbe
borzasztóan beleszerettem. Most már abban sem voltam biztos,
mikor történt. Amikor először mesélt el valamit önmagáról?
Amikor az anyjáról? Vagy amikor úgy döntött, hogy velem
marad, és kiképez engem? Vagy talán az első éjszaka, amikor azt
mondta, használhatom kispárnának? Lehet, hogy azon az
éjszakán történt, amikor bevallotta: én vagyok a megváltása.
Vagy akkor, amikor végre megcsókolt.
És most… Nagyot nyeltem. Most pedig már nem akar velem
lenni. Zavarodottságom nem segített a fájdalmon, ami elevenen
zabálta fel a bensőmet.
Szombat délután Luke megint bekopogtatott. A tegnapihoz
hasonlóan most sem nyitottam ki az ajtót. Nem álltam készen rá,
hogy szembenézzek vele. Az anyukámat akartam, a nagyit, Erint,
és egyikük sem volt itt. Egyikük sem lehetett itt.
Nem tudom, hogy normális volt-e a mellkasomban egymást
váltó éles lüktetés és visszhangzó üresség, de a lelkem beteg volt.
Összetörtnek, kettéhasadtnak éreztem magam, fogalmam sem
volt, hogyan rakjam magam össze.
A hátamra gördültem, és kinyitottam a szemem. Vasárnap este
volt. Holnap reggelre össze kell szednem magam. Nem bújhatok
el a szobámban egész további életemben, ahhoz szereznem
kellene macskákat is, vagy valami más kisállatot, bár ez
lehetetlen lenne, mert az egyetem ugyan engedélyezte a
háziállatok tartását, de én más vagyok. Fontos személy. Félisten.
Be kell fejeznem a képzést, és készen kell állnom, mire hétvégi
apukám ismét beállít egy másik félistennel. Sok mindent el kell
intéznem, jó eséllyel sok mindenben pofára esnem, de nem
rejtőzhetek el, mert egy nyavalyaverte félisten vagyok.
Összetört szívű félisten.
Összetört szívű félisten, aki még csak őrült macskás nővé sem
képes változni, mert nincsenek macskái.
– Atyaisten… – csapkodtam meg a saját arcom. Ismét éreztem
az égő érzést a szememben, szerettem volna seggbe rúgni
magam.
Össze kell szednem magam végre.
Erre a következő lélegzetvételem is elakadt.
Basszus, legalább úgy kellene tennem, mint aki összeszedte
magát!
Kopogás szakította félbe önmagammal folytatott szánalmas
csevegésemet. A nappali felé fordultam, de nem mozdultam meg.
A kopogás megismétlődött, majd megszólalt egy hang:
– Josie, nyisd ki az ajtót!
Deacon volt az.
A göndör hajú, ezüst szemű, gyönyörű Deacon. Felsóhajtottam.
Az ő szíve bezzeg nem tört össze. Ott volt neki Luke, aki
halálosan szerelmes volt belé.
– Hoztam sült krumplit – csábítgatott Deacon hangja a
folyosóról.
Krumpli? Gyomrom összehúzódott, eszembe juttatva, hogy
valóban nem ártana enni valamit. Leengedtem a kezem.
– Friss a krumpli. Tökéletes elegye a puhaságnak és a
ropogósságnak! – hangzott némi hatásszünet után a következő
reklámszöveg.
Jaj, éppen akkor a legfinomabb!
– Van hozzá szósz is – tette még hozzá Deacon.
 Lassan felálltam, és elsöpörtem néhány kócos hajtincset az
arcom elől.
– Ha nem nyitod ki az ajtót, drasztikus lépésekhez kell
folyamodnom!
Összevontam a szemöldököm.
– Használhatom például a tűz elemét, vagyis megolvaszthatom
az ajtó zárját – magyarázott tovább Deacon. – És nem vagyok
valami nagy lumen a tűz elemében. Az lesz a vége, hogy
felgyújtom az ajtót.
– Hűha! – mormoltam, ahogy lábaimat az ágy szélén
hintáztattam.
– A tűz tovább fog terjedni a falakra, és mire észbe kapsz, leég
a kollégium. Kigyullad a tető, Marcus ki fog akadni.
– Jól van! – kiáltottam és felálltam. – Jövök már!
– Helyes. – Deacon hangjából szinte sütött az elégedettség.
A bejárathoz csoszogtam, elfordítottam a kulcsot, és
kinyitottam az ajtót. Deacon állta a szavát: egyik kezében egy
tasak volt, a másikban egy üveg kóla. A piros-fekete üveget nézve
máris éreztem a torkomban azt a csodás, savas ízt. Csak úgy
szállt felém a zsíros mennyország illata. Félreálltam, és a
tekintetem Deacon válla felett Seth ajtajára tévedt. Fájdalom járta
át a mellemet, és elakadt a lélegzetem.
Deacon elvitorlázott mellettem, letette a tasakot a
dohányzóasztalra a kólásüveggel együtt. Bezártam az ajtót,
lassan kifújtam a levegőt, majd megfordultam…
Deacon ekkor előttem termett, és átölelt. Az egyik
másodpercben még csak álltam, a következőben arcomat
belefúrtam meglepően kemény mellkasába. Deacon átölelt,
valóban átölelt, nem csak tessék-lássék, mintha a másik csak egy
törékeny baba lenne. Ez az ölelés szívből jött, és istenem…
Istenek, majdnem megint összetörtem benne.
– Én… – Nem tudtam, mit mondjak. Megint könnyek fojtogatták
a torkomat, elhaltak a szavaim, és csak azt tudtam suttogni: –
Sajnálom.
– Nehogy bocsánatot kérj – mondta Deacon, és egy puszit
nyomott koszos, zsíros fejemre. Azt hiszem, lett egy legjobb
barátom.
Átöleltem karcsú derekát, és szorosan behunytam a szemem.
– Seth… Seth azt mondta, az egész egy nagy hiba volt. Mi… –
Megint levegőért kapkodtam. – Hogy mi ketten egy nagy hiba
voltunk.
Deacon szorosabban ölelt.
– Sze… szeretem őt – mondtam remegve. – Szeretem őt,
Deacon.
– Tudom – válaszolta, és ölelése elmondhatatlanul jólesett. –
Tudom.
 12.
FEJEZET
– Ma nagyon ügyes voltál, Josie. – Ládán háttal állt a napnak,
hosszú, sötét haját csinos kontyba kötötte, mint a balerinák. Én
sohasem tudtam ilyet fésülni magamnak, jelenleg úgy nézett ki a
hajam, mint egy madárfészek. Kétkedő arckifejezésemre őszinte
mosolyt küldött felém. Mosolya kedves és meleg volt. – Számodra
nem magától értetődő ez a tudás, dolgoznod kell rajta.
Ládán mindig elegáns volt. Gyakran láttam a Szövetségben,
általában a néma őrszemmel, Alex édesapjával együtt. Időtlen
szépségű tisztavérű volt. Akkor jött a Szövetségbe, amikor New
Yorkot támadás érte Árész ámokfutása idején. Jó ember volt,
kedves és türelmes.
Bandzsítva vontam vállat, a poros kavics nyikorgott a lábam
alatt. Szememben tompa fájdalom lüktetett.
– Pedig magától értetődő kellene hogy legyen… Hiszen félisten
vagyok. Úgy kellene bánnom az elemekkel, mint egy Léghajlító!
Ládán a szemöldökét ráncolta.
– Nem tudom, mi az a Léghajlító, de gyerekként még a
tisztáknak is meggyűlik a bajuk ezzel az erővel.
Gyerekként. Amikor gyerekek voltak. Hiszen éppen erről van
szó…
– Ládánnak igaza van – szólt közbe Szolósz a temetőt
körbevevő falon ülve. – A féltestvérem tiszta. Uralja a levegőt, de
amikor kicsi volt, egy-egy hisztiroham alkalmával mindent
széthajigált a házban.
– Igen, amikor kicsi volt – mutattam rá, leporolva a nadrágom.
– Feltűnt, hogy én nem vagyok kicsi?
– Természetesen – válaszolt sandán Szolósz.
Ládán gyilkosan nézett rá, de én csak a szememet forgattam.
Amióta vele és Luke-kal edzettem reggelente, gyorsan rájöttem,
mekkora flörtbajnok. Bárkiről lebűvölné a bugyit.
– Érzed a lényegét – mondta Ládán, és összekulcsolta a kezét,
magára vonva a tekintetem. Szép, ápolt, manikűrözött körmei
voltak. Az enyémet mintha megrágcsálta volna alvás közben egy
patkány. – Csak négy napja tanulunk együtt, de már nagyon sokat
fejlődtél!
Négy napja? Úgy éreztem, egy örökkévalósággal ezelőtt volt
hétfő.
– Igen, hiszen még Ládán haját se gyújtottad fel mostanában –
mosolygott Szolósz, mire mindketten feléje fordultunk.
– Mi bajod? – hőbörgött Ládán. – Ez az igazság!
– Nincs jobb dolgod, Szolósz? – kérdeztem.
– Nincs – vigyorgott.
Ládán felvonta tökéletesen ívelt szemöldökét.
– Éppen a tanácsi gyűlésre kellene menned, nem?
– Talán.
Ládán rendületlenül mosolygott.
– Úgy hiszem, az „igen” lenne a helyes válasz.
– Na, jó… – Szolósz kecsesen leugrott a falról. Ahogy elment
mellettem, vállon veregetett. – Viszlát reggel!
 – Hurrá – morogtam, nem voltam képes lelkesebb válaszra.
A lelkesedés úgy általában hiányzott belőlem mostanában, de
semmi köze nem volt a ma reggel óta tartó fejfájáshoz.
Szolósz eltűnt, Ládán pedig közelebb lépett hozzám.
A tekintetében fénylő gyengédség az anyukám és a nagymamám
szemére emlékeztetett. Kis híján újra elbőgtem magam, de
visszanyeltem a könnyeket, elnyomtam az érzelmeimet, és
lezártam a lelkem.
– Tényleg nagyon ügyes vagy, Josie. Ne légy magadhoz túl
szigorú, rendben? – tette a kezét a vállamra, és finoman
megszorította. – Sok mindenen mentél keresztül, sok mindent
kellett megemésztened. Senki sem vár tőled jelenleg ennél többet.
Egy részem eltűnődött, vajon Seth többet várt volna-e… És hogy
talán ezért nincs már velem.
Ládán elhallgatott, és az arcomat fürkészte.
– Jól aludtál?
Bólintottam, bár ez hazugság volt. Éjszaka, amikor egyedül
voltam, egyre csak anya, a nagyszüleim és Erin jártak a
fejemben, majd, miután agyam elunta őket, Seth tolakodott előre
a gondolataim között. Órákig tépelődtem, mi lehetett a baj.
A múlt éjjel Hüperiónról álmodtam. Korábban mindig el
tudtam utána aludni, mert Seth is ott volt velem, így el tudtam
engedni a rémálmok hozta félelmet. Múlt éjjel azonban nem
sikerült, talán ezért fájt annyira a fejem.
Megköszörültem a torkom.
– Mára kész vagyunk?
– Kész vagyunk.
Csendben sétáltunk vissza a kampusz főterére. Ahogy a külső
sétány felé közeledtünk, észrevettem egy magányos, feketébe
öltözött figurát. Egy őrszemet.
Alexander volt az.
Alexander az elmúlt négy napban mindig megvárta, amíg
Ládánnal végzünk. Rápillantottam. Minden egyes nap, amióta
elkezdtük a képzést, felragyogott az arca, és rá volt írva minden,
amit Alexander iránt érzett, ahogy meglátta az őrszemet.
Nem kérdeztem felőlük, de ez szerelem volt. Nem lehetett
összetéveszteni semmivel.
Ládán mosolya szélesebbé vált.
– Holnap találkozunk, Josie! – mondta.
Fáradtan mosolyogva intettem neki, mikor elváltunk.
Ő Alexanderhez sietett, én elindultam a másik irányba.
Nem voltam éhes, de a szobám falát sem akartam bámulni.
Átvágtam az udvaron, és a rét felé indultam. Újabban sok időt
töltöttem itt. Szép hely volt, szokatlanul csendes… És különös
módon melegebb volt itt, mint az egyetem területének többi
részén.
A pulcsim zsebébe csúsztattam a kezem. Leguggoltam a
kampuszon végigsöprő szél elől. Csak délutánonként éreztem
úgy, hogy az időjárás megfelel május közepének.
Ahogy közelebb értem a helyhez, ahol felakasztották a félvért,
láttam, hogy nagyjából kéttucatnyi félvér tart ülősztrájkot. Senki
sem szólalt meg, de a néhány másodperc alatt, amíg megálltam,
egyre több őr gyűlt köréjük, és gondosan figyelték őket.
Nem tudtam róla, hogy bárkit is meggyanúsítottak volna, a
félvér halála büntetlen maradt. Nem tudtam, hogy egyáltalán
kiderült-e, ki tette.
 Leülni készülődtem én is, de a mellettem ülő lány
megmerevedett. Felállt, átment a másik oldalra, és leült ott.
Mi a…?
Félig ülve mozdulatlanná meredtem. A csoport hátsó sorában
ülő félvérek végigmértek. A csoportot nézve az az érzésem
támadt, nem látnak szívesen. Lehet, hogy félreértettem, mégis
kiegyenesedtem, és ismét elindultam. Most már biztosan
mindenki tudott a kilétemről. Valószínűleg ostobaság volt tőlem
azt hinni, hogy menő dolog félistennek lenni. Azt hittem, majd
mindenki barátkozni akar velem, mert én például barátkozni
akartam volna egy félistennel.
De nem.
Senki sem közeledett felém.
Odaértem a kovácsoltvas kertkapuhoz. Kinyitottam, beléptem,
majd bezártam a kaput magam mögött. Azonnal arcon csapott a
páratartalom. Kicipzáraztam a pulcsimat és levettem, a karomra
terítve sétáltam tovább a kertben.
Lenyűgöző, igazán varázslatos hely volt.
Vibrálóan lila sisakvirág futott fel a belső falakon. Szőlőlomb
tekeredett a kisebb istenszobrok köré. Még mindig nem tudtam
mindegyikről, kit ábrázol, egyedül Artemiszt ismertem meg, mert
kőkezében íj feszült.
Narancspiros mákvirágok pompáztak a vésett kövekkel
kirakott sétányokon, és sok-sok különféle színezetű virág, az
emberi szem által érzékelhető színárnyalatokban, kisebb
mandulafák és nagyobb fák teremtettek itt meghitt hangulatot,
saját kis világot hozva létre a vaskerítésen belül.
Elsétáltam egy kertész mellett, aki a sokszínű rózsákat
metszette. Sehol sem láttam még hasonlóakat. Némelyik szirom
piros és sárga volt, más szirmok színátmenetesek, pirosból
rózsaszínbe fordulva. Csoda szépek voltak. Szerettem volna
szedni néhány szálat és vázába tenni a szobámban, de az ősöreg
kertészt nézve az a benyomásom támadt, hogy virágszedés
esetén engem is alaposan megmetszene.
A kert végében álló padhoz értem. Lehuppantam,
kinyújtóztattam a lábam, az ölembe terítettem a pulóveremet,
és… És csak ültem. Nem volt valami izgalmas, tudom. Nem kellett
volna idejönnöm, találkozhattam volna Deaconnel és Luke-kal is,
de amióta rosszra fordultak a dolgok, így is folyton árnyékként
követtem őket. Tudtam, hogy nem bánják, de azt is tudtam, hogy
nem kibickedhetek náluk minden este.
Deacon enélkül is áldásnak bizonyult.
Ha ő nem jött volna értem, valószínűleg még mindig
magzatpózban heverek az ágyamon, olyan szagot árasztva, mint
egy fenék, amit egy hete nem töröltek ki. Deacon nagyon kedves
volt velem. Hagyta, hogy betoljam a szószos krumplit az
arcomba, majd meghallgatta a beszámolómat is. Együttérzett
velem, és haragudott velem, értem.
Még azt is felajánlotta, hogy éjszaka besurran Seth szobájába,
és leborotválja a szemöldökeit. Egy részemnek igencsak tetszett
az ötlet, mégis lebeszéltem róla.
Azonban még Deacon sem tudott válaszokat adni, és ő sem
értette Seth hirtelen pálfordulását. Mégsem tűnt meglepettnek.
– Harcolnod kell ezért a fickóért – jelentette ki.
Az ötlettől is megütközve és összezavarodva megráztam a
fejem.
 – Nem hiszem, hogy lenne miért harcolnom.
Mégis, miért harcoltam volna? Seth könnyedén elvágott
mindent, ami köztünk volt, indoklás vagy előzetes figyelmeztetés
nélkül. Ha ilyen könnyen el tudott hagyni, hogyan szerethetett
egyáltalán?
Ezt Deacontől is megkérdeztem, de nem tudott válaszolni.
Ahogy én sem.
Szerettem Sethet, szerelmes voltam belé. Minden éjszaka
annyira fájt a hiánya, hogy a párnámból papírzsebkendő lett, de
eszem ágában sem volt könyörögni neki. Így is elég
szánalmasnak éreztem magam, de ennek is megvolt a határa.
Legalábbis ezt ismételgettem magamnak, valahányszor
elmentem a szobája mellett, vagy amikor látni véltem őt a
kampuszon. Tegnap, amikor kimentem a parkból, azt hittem, őt
látom, de jobban megnézve senki sem volt ott. Kedden biztosan
láttam, Luke-kal beszélgetett, és a Tanács főépülete felé
igyekeztek. Szerettem volna levadászni, sarokba szorítani, és
követelni, hogy mondja meg, mi történt, mivel idéztem benne elő
ezt a változást?
Hiszen valamit biztosan tettem, máskülönben nem lenne
értelme! Csak éppen azt nem tudom, mi volt az…
Lehet, hogy csak mérges lett rám? Gyengének hitt, mert
annyira nem tudtam használni az elemeket? Tudom, hogy
nagyra becsülte az erőt. Sosem találkoztam Alexszel, de tudtam,
mi vonzotta hozzá azt a tetűládát, az apollüónos marhaságot nem
számítva. Vagy talán az volt a baj, hogy kissé… egyoldalú volt a
kapcsolat? Vegyük például a pénteki edzés után történteket.
Jobban kellett volna törekednem rá, hogy neki is örömet
okozzak? Nem tudom. Sohasem volt korábban pasim, honnan
tudhattam volna? Lehet, hogy Seth beleunt.
Vagy talán talált valaki mást.
Fájdalom hasított belém. Ez bizony lehetséges volt. Sok
gyönyörű, karcsú, makulátlanul szép ember volt itt, félvérek és
tiszták egyaránt. Sethnek biztosan volt külön rajongói klubja a
kampuszon, tutira nem volt hiány felkínálkozó partnerekben.
Lehet, hogy most mással van.
Lehet, hogy már egy ideje mással jár. Valakivel, aki erősebb,
tapasztaltabb, aki nem olyan ormótlan, mint egy részeg jeti…
Befejeztem a gondolatmenetet, mielőtt még dühös sírásban
törtem volna ki, mint egy csecsemő. Másfelé igyekeztem terelni a
gondolataimat. Mielőtt visszamentem volna a szobámba, még be
kellett mennem a könyvtárba, hátha ezúttal megtalálom a
könyvtárost is…
Hirtelen valami elvonta a figyelmemet. Jobbra néztem, de
először nem láttam semmit. Előrehajoltam és hunyorogva
próbáltam a vastag levelek mögé látni. Esküdni mertem volna rá,
hogy valami… Felragyogott? Csillámlott? Mi a fene…? Előrébb
csúsztam a padon, és néhány másodperccel később ismét
megláttam, bár fogalmam sem volt, mit. A szobrokon tekergő,
burjánzó levelek sűrű növésűek voltak, és nálam is magasabbra
futottak fel, de valami volt mögöttük, ebben biztos voltam.
Valami hússzínű. Valami bronzos, és…
– Mit csinálsz?
Meglepetten néztem fel. Annyira elmerültem abban, hogy
próbáljam megfejteni, mit is látok, hogy nem vettem észre a
közeledő személyt. Őszintén szólva, senkire sem számítottam,
úgy tűnt, senki sem jár ebbe a parkba. Most mégis előttem állt
Colin.
– Semmit. – A szőlőindák felé fordultam, de se mozgást, se
csillanást nem láttam. Bármi is volt ott, mostanra elment.
Visszanéztem a félvérre, akit a két tisztával történt incidens óta
nem láttam. – És te mit csinálsz? Megint a nyomomban loholsz?
Felvonta a szemöldökét.
– Nem, nem mondhatnám. Hetente egyszer szoktam ide jönni.
Itt ellazulok, és kitisztul a fejem az edzések után.
– Ó! – Felforrósodott az arcom. Hülyén éreztem magam. –
Korábban, öhm… nem láttalak itt.
– Elég nagy ez a park. Előfordulhat, hogy senkivel sem
találkozol, de ez nem jelenti azt, hogy senki sincs itt. – Colin
fekete hajába túrt. Körülnézett, közben a karját is leengedte. –
Sokszor jössz ide?
Rámarkoltam az ölemben tartott pulcsira.
– Néha – vontam vállat.
– Ahogy az előbb is mondtam, ez jó hely az elmélyülésre –
mondta Colin egy pillanatnyi csend után.
– Az – motyogtam, mint a világ legjobb beszélgetőpartnere.
Kicsit zavarban voltam, és szörnyen ki voltam merülve, mind
fizikálisan, mind mentálisan, de legfőképp érzelmileg.
Megpróbáltam kicsiholni magamból némi lelkesedést. – Tehát…
elmélyülni jársz ide?
Colin bólintott, és összevonta a szemöldökét. A levelek zizegtek
a balzsamos szélben.
– Már egy ideje vissza-visszatérek. Azóta, amióta Árész először
itt járt. – Szünetet tartott, és a padra nézett. – Leülhetek?
 Bólintottam.
Leült mellém, kezét a combjára fektette.
– A család tisztavérű feléből származó nagybátyám volt az
egyetem dékánja. Jó fej volt, nem érdekelte az ostoba politika. Az
egyik bátyám a személyi őrei közé tartozott. – Összekulcsolta a
kezét, és oldalra billentette a fejét, merengve nézett maga elé. –
Árész az egyetem oktatójának álcázta magát, így jutott be az
egyetemre. Pillanatok alatt végzett a nagybátyámmal és a
bátyámmal, szó szerint másodpercek se kellettek hozzá.
– Ó, te jó ég! Nagyon sajnálom – pislogtam nagyokat nyelve. –
Tudom, hogy semmin sem változtat, de nagyon sajnálom.
– Köszönöm, mert őszintén így is gondolod – mondta, és ajka
halvány, szomorú mosolyra húzódott. – A nagybátyám nagyon
szerette ezt a parkot, minden este itt sétált. Ha idejövök, az olyan,
mintha ő is itt lenne.
– Megértem – suttogtam. Ha lenne bármilyen hely, ami még a
nagyszüleimre emlékeztet, mindennap ott lennék.
Colin kiegyenesedett, és lenézett a kezeire.
– Sosem köszöntem meg azt, ami azon az éjszakán történt.
– Miért mondtál volna köszönetet? – Valódi kíváncsisággal
néztem rá, mire elvigyorodott.
– Közbeléptél, mielőtt komolyra fordult volna a dolog. Ha azok
a tiszták megsebesítenek, kénytelen lettem volna megvédeni
magam. Változtak ugyan a törvények, de sok tiszta még mindig
azt hiszi, hogy azt tehet, amit csak akar, hiszen különbek nálunk.
Azt hiszik, az ő életük többet ér.
– Mekkora marhaság! – jelentettem ki. – Nem hiszem, hogy
Marcus megengedné nekik, hogy bármit megtehessenek.
 – Talán ő nem, de sokan vannak itt, akik engem karóba
húznának, ha bármit tettem volna azokkal a tisztákkal. Te
azonban elijesztetted őket, mint a nyulakat – nevetett fel. –
Engem is megijesztettél kicsit, nem számítottam arra, ami történt.
Felvontam a szemöldököm.
– Szóval, köszönöm – folytatta Colin. – Gondolom, igyekeztetek
titokban tartani, ki vagy valójában, mégis kockáztattad, hogy
kiderül… Köszönöm.
Nem tudtam, mit is mondhatnék. Néhány pillanatig csendben
ültünk.
– Nos… – Ráharapott az alsó ajkára, közben még mindig maga
elé meredt. – Elmenjek, vagy nem bánod a társaságot? Szívesen
befogom a számat. Csak üldögélek itt, és nézegetem a virágokat.
Savanyú mosolyra húzódott a szám. Nem voltam nagyon
beszélgetős kedvemben, de mit csinálnék azonfelül, hogy
nézegetem a virágokat, és nagyon sajnálom magam?
Mély levegőt vettem.
– Maradhatsz – mondtam.
– Huh! – Az éjkék szempár találkozott az enyémmel. – Legyek
csendben? Nézzem a növényeket?
Kierőltettem egy nevetést.
– Nem, nem kell.
– Szuper, mert tele vagyok kérdésekkel – válaszolt Colin. – Sose
találkoztam korábban félistennel! Nem bánod, ha faggatlak
kicsit?
Bánom-e? Vállat vontam. Colin valószínűleg úgyis csalódni fog
a válaszaimban, mivel én sem találkoztam korábban félistennel,
magamat pedig nem igazán tartottam annak.
 – Persze. Kérdezz, amit akarsz.

Seth

Totál átmentem kukkolóba az elmúlt négy nap során, amikor

figyeltem Josie-t. Vannak, akik zaklatásnak neveznék az
eljárásom, de én csak biztonságban akartam őt tudni.
Az elmúlt napokban rászokott, hogy a Ládánnal való edzése
után a parkba menjen, a mai nap sem volt más. Egyenesen az
elzárt rész felé igyekezett. Követtem, ahogy mindig.
Valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy nem kellene ezt
tennem. Tudtam, hogy nem fogja megtámadni egyetlen
megvadult rózsabokor sem…
Mégsem tetszett ez az egész. Ahogy idejön, erre a csendes
helyre, egy órát ül azon a rohadt padon, és a semmibe bámul…
Közben meg olyan szomorúnak tűnt, hogy minden erőmre
szükségem volt, nehogy odamenjek hozzá, aztán meg nehogy
áthidaljam a köztünk levő távolságot és átöleljem.
Megvigasztaljam. Nem akartam, hogy így érezze magát, de sok
mindent távol akartam tartani tőle. Például saját szerény,
elbaszott személyemet.
Nem volt könnyű távol maradnom tőle. Minden este harcoltam
a késztetéssel, hogy átmenjek hozzá, és gyakorlatilag minden
éjszakám Josie képével a fejemben, és a farkamon a kezemmel
végződött. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem tudtam, mi
vonz hozzá: ő maga, vagy az, ami benne volt. Talán mindkettő.
Nem számított.
 Josie-nak nem lenne szabad itt lennie. Deaconnel és Luke-kal
kellett volna maradnia. Nem volt oka, hogy egyedül legyen.
Elmentem az öreg kertész mellett, aki minden bizonnyal
vénebb volt a földnél is, amit éppen felásott. Hangtalan léptekkel
tértem rá a már ismert ösvényre. Josie sosem jött rá, hogy
követem, és ez így is fog maradni. A háttérben maradok, várok,
amíg el nem megy, majd meggyőződöm róla, hogy visszamegy a
kollégiumba. Aztán…
Josie halk nevetésének hallatán szoborrá merevedtem.
– Nem olyan izgalmas – mondta. – A legtöbbször fogalmam
sincs, mit is csinálok pontosan!
Hogy mi van?
Átléptem egy alacsony kőfalon. Olyan részre jutottam, ahol
korábban valószínűleg még nem járt ember. Ügyeltem, nehogy
megrázzam a bazsarózsabokrokat, és a kukkolás új szintjére
emelkedtem, amikor a szőlőindákon keresztül néztem ki Josie-ra.
Azonnal csomóba ugrott a gyomrom.
Mi a frász történik itt?
Josie mellett nem Deacon vagy Luke ült, hanem az a fickó, aki
akkor volt vele, mikor a levegő elemét használta. Colin, ő.
– Akkor is menő! – mondta. Ó, igen, hű, de menő. A pasas egész
testével felé fordult. – Hiszen Apollón az apád, ez mégiscsak
csúcs!
Megmerevedett az állkapcsom. Mennyi mindent mondhatott el
ennek a majomnak? Hiszen nem is ismeri! Én se tudtam, ki a
bánat ez!
Josie felvonta az egyik vállát, közben az ölében tartott
pulóverrel játszott. Mindig mocorognia kellett, hol az ujjaival, hol
a lábával, hol a lábfejével.
– Biztosan… De nem találkoztam vele túl sokszor. El van
foglalva… Az isteni dolgaival.
Colin megrázta a fejét.
– És az anyukád?
Josie gyűrögetni kezdte a pulóvert. Összeszűkült a szemem.
– Ő nincs itt – válaszolta kis idő elteltével. – Úgy értem,
Apollónnal van. A titánhelyzet miatt számára ez a hely nem
lenne biztonságos.
– Ez érthető. – Colin végre elfordult Josie-tól. Szerencséjére,
mert kezdtem azt gondolni, hogy kék szemei csodálatosan
mutatnának a földön, a kurva bazsarózsák mellett. – Én
meglehetősen szerencsés voltam, tudod? Anyám halandó volt, és
tudta az igazságot… A tisztavérű apám pedig szerette őt. Nem
érdekelte, hogy halandó.
Rohadtul nem érdekelt volna az sem, ha Héra lett volna az
anyja.
Mögöttem megköszörülte valaki a torkát.
Átpillantottam a vállam felett, és megláttam az ősöreg kertészt.
Arcát alig lehetett látni a széles karimájú szalmakalap alatt, de
minden sejtemben éreztem helytelenítését.
Visszabámultam rá, mire a kis termetű öregasszony végül
legyintett egyet, és otthagyott. Orra alatt mormogott valamit, ha
jól hallottam, ógörögül.
Nem érdekelt, mit mondott. Visszafordultam Josie és Pöcsfej
felé.
– Az apám… Nos, megpróbálta eltitkolni a kapcsolatukat.
Minden hétvégén otthagyta a közösséget, és meglátogatta anyát
és engem. Mindig hosszú hétvégéket töltött velünk, péntektől
hétfőig. Kiskoromban fel sem tűnt, hogy nem vagyunk
szokványos család. Anya sose titkolta, ki volt apa. Fogalmam sem
volt róla, hogy a közösségben volt egy másik családja is –
tisztavérűek… Volt felesége, és egy másik fia is. Azt hiszem, anya
tudott róla, sőt, biztos vagyok benne, de valószínűleg nem
érdekelte. Annyira szerette, hogy elfogadta: amikor otthagyott
minket, a másik családjához ment, ahhoz, amit a fajtája
jóváhagyott…
– Te jó isten – motyogta Josie.
Colin egy rohadt pillanatig hallgatott.
– Amikor terhes lett a testvéremmel, minden megváltozott.
Apám hozzánk költözött. Néhány évig olyanok voltunk, mint a
normális halandó családok, én legalábbis így éreztem.
Most Josie bámult rá, szinte áradt belőle az együttérzés, a
francba is.
– Mi történt aztán?
Colin felnézett az égre.
– Még fiatal voltam. Egy éjszaka apámat hazáig követték a
daimónok. Elkapták anyát, és puszta szórakozásból megölték.
Apa minket megmentett tőlük, de anya… Anya úgy halt meg,
hogy a testvéremet és engem védett. Nem volt kiképezve. De
tudta, kikkel áll szemben, és felvette velük a harcot. Neki
köszönhetően tudott apám is szembeszállni velük.
– Nagyon bátornak hangzik.
– Bátor is volt – mosolyodott el Colin halványan.
Josie-n látszott, hogy mindjárt a pasas nyakába borul.
– Nagyon sajnálom!
 – Köszönöm. – A fickó most Josie felé fordult. – Mindegy, ez
szomorú történet. Nem úgy nézel ki, mint akinek most ilyesmire
lenne szüksége.
Ó, barátocskám, mintha tudnád, mire van Josie-nak
szüksége.Kezem ökölbe szorult. Kitépem Colin nyelvét és
feldugom a seggébe. Kicsit talán túlreagálnám, de a picsába is,
legalább jól érezném magam tőle.
Josie kezei megálltak.
– Ennyire látszik?
Colin hátrabillentette a fejét.
– Csak úgy tűnik, mintha… Mintha szükséged lenne egy
barátra.
Josie összeszorította a száját, és nem válaszolt. Feszülten
várakoztam, felkészültem, hogy talán igent mond. Igaz, ami igaz,
szüksége volt barátokra. Luke és Deacon jó fejek voltak, de minél
több haver, annál jobb, vagy mi.
Colin viszont nem tudott volna kinézni magának egy másik
csajt? Mielőtt még átgondolhattam volna, mit is csinálok,
mozgásba lendültem. Hátraléptem a kúszónövények mögül,
visszamentem a sétányra. Volt egy pillanat, amikor helyesen
cselekedhettem volna. De mit nekem helyes cselekedet? Minden
jel szerint ezek csak félig sikerültek. Egyenesen feléjük indultam.
– Nem láttalak mostanában az apoll… Sethtel – mondta halkan
Colin, de bizony meghallottam őket, ó! – Furcsa, általában nem
szoktalak nélküle látni, és…
– Itt is vagyok.
Josie felnyikkant, ahogy feje felém pördült. Szemei, végtelen
szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
 – Seth?
Megálltam előttük, és végigmértem a padon ülő nyikhajt.
– Úgy mondod a nevem, Josie, mintha nem tudnád, ki lennék.
Kissé meg vagyok lepve – ha abból indulok ki, általában hogy
szoktad sikítani a nevem…
– Mi van? – kapkodott levegőért, és szinte láttam, ahogy
megfeszül. – Mit mondtál?
– Szerintem jól hallottad – válaszoltam, kizárólag a mellette ülő
taknyost nézve. – Másodszorra talállak így, harmadszorra nem
lesz benne köszönet.
Josie mellkasa – szépséges, figyelemre méltó mellkasa – zihálni
kezdett.
– Ezt csak képzelem – mondta. – Igen, ezt csak képzelem.
– Hé, hé! – Colin felemelte a kezét. – Nem tudom, mit gondolsz,
de nem történik semmi!
– Nem-e? – nevettem fel harsányan és gúnyosan, miközben azt
mondtam magamnak, hogy tűnjek már el innen.
– Colin, ne válaszolj neki! – mondta Josie, arca rózsaszín pírt
kapott. – Seth hajlamos kicsit a képzelődésre…
– Képzelődik, vagy sem, nincs kedvem meghalni – mondta
Colin a fejét rázva. – Nem nyomulok arra, ami a tiéd!
– A „tiéd”? – ismételte lassan Josie. – Mármint az övé?
– Ezt örömmel hallom – mondtam nagyképűen.
Colin a térdére tette a kezét.
– Josie jó fej, és jó vele beszélgetni – nézett rá. – Szeretek veled
beszélgetni, jó volt…
– Atyaisten – hunyta be Josie a szemét. – Ez nem történhet meg,
nem történik meg…
 – Úgy értem, szívesen lógnék veled, és…
– Abba kellett volna hagynod a dumát, amíg lehetett –
mondtam, és Colin felé léptem. Bakancsom szegélye súrolta az
övét. – Meg kell értened, hogy nem szeretem…
– Colint nem érdekli, hogy te mit szeretsz – pattant fel Josie, és
a földhöz vágta a pulóvert. – Nekem meg fogalmam sincs, te mit
keresel itt. Csak nem követtél?
Nos…
Josie felé fordultam. A szemébe néztem, és olyan érzésem
támadt, mintha átlőtték volna a mellemet. Colin felállt, és oldalra
lépett.
– Nyilvánvalóan van mit megbeszélnetek. – Habozott, majd
elbúcsúzott. – Viszlát később, Josie!
Josie mindössze egy kurta bólintással vett róla tudomást,
számomra igen szórakoztató módon. Engem bámult, és noha
mérges volt, nagyon dühös, nem tudott elfordulni. Ahogy én sem.
– Idáig követtél engem? – ismételte meg a kérdést. Nem
válaszoltam, mire lassan megrázta a fejét. – Követtél, igaz? Mióta
kajtatsz a nyomomban?
– Nem arról van szó, amire gondolsz – léptem hátra.
Josie sűrűn pislogott.
– Fogalmad sincs, mire gondolok! Csak azt akarom, hogy
válaszolj…
– Óvatosabbnak kellene lenned – vágtam közbe.
– Óvatosabbnak? Miért?
Colin után intettem.
– Nem szabad megbíznod mindenféle jöttmentben. Még
Apollónt is elmesélted neki! – Érvelésem saját magam előtt is
szánalmasnak hangzott, de aki á-t mond, mondjon bé-t is… – És
még az anyádról is…
– Te jó ég, szóval az egész beszélgetésünket kihallgattad?
Megőrültél, Seth? – Arca eltorzult a haragtól. Igaza volt,
nyilvánvalóan nem voltam teljesen komplett, mert éreztem, hogy
megmerevedik a farkam. Josie nagyon szexi volt, ha feldühödött.
– El se mondtad, miért szakítottál velem. Napok óta nem láttalak,
most mégis felbukkansz, és kihallgatod, hogy egy másik pasival
beszélgetek?
– Nem hallgattam ki – mondtam, és azonnal rájöttem, milyen
nehéz lesz védeni ezt az álláspontot. – Legalábbis nem azért, amit
te hiszel.
Összeszűkült a szeme.
– Ez baromság, Seth, te is tudod.
– Ostoba voltam. – Elsősorban, legalábbis. Tettem hátrafelé
még egy lépést. – Nem is tudom, mit képzeltem.
– Én se tudom, mit képzeltél, bárcsak tudnám, de legalább azt
tudom, mit érzel – emelte fel Josie a kezét, és rám mutatott. –
Féltékeny vagy!
– Féltékeny? – nevettem fel. – Arra a kukacra?
Josie a szemét forgatta.
– Igen, rá. Mi másért bujkálnál a kertben, hogy kihallgass
minket?
A francba.
Erre nem volt jó válaszom.
– Nem kellett volna – mondtam, némi hallgatást követően.
Lehajoltam, felvettem a földről a pulcsiját, és odanyújtottam
neki. – Békén kellett volna hagynom titeket.
 Ajkai szétnyíltak, és önkéntelenül is odanéztem. Nem kellett
erőlködnöm, hogy eszembe jusson, milyen érzés őket csókolni,
ízlelni. Egyre keményebb lettem.
Josie mély levegőt vett, és egy pillanatra behunyta a szemét.
– Szemét módon bántál Colinnal. Nem érdemelte meg. Ronda
dolog volt tőled, de… örülök, hogy most itt vagy.
– Tessék?
Josie elkezdte csavargatni a copfja végét.
– Nem akarok veled veszekedni. Beszélhetnénk? Én szeretnék
veled beszélni, és azt hiszem, jót tenne, ha…
– Nem tenne jót.
Összevonta a szemöldökét.
– Ennél rosszabb nem lehet. – Hangja elhalt az utolsó szónál, és
állát lehajtva gyorsan félrenézett. – Hiányzol, Seth. Nagyon
hiányzol és sze… csak hiányzol, na.
Ujjaim a pulóverre szorultak. A „te is hiányzol” égette a
nyelvemet, egész testemet végigforrázva.
Josie csillogó tekintete visszafordult rám.
– Nem mondasz semmit? – suttogta, majd reszketve felnevetett.
– Csak szeretném megérteni, hogy én… – Hangja megremegett. –
Szeretném tudni, mit csináltam rosszul.
Hogy mit csinált rosszul? Megdöbbenésemben csak némán
bámultam őt. Azt hiszi, elrontott valamit? Hogy ez az ő hibája?
Semmit sem tett rosszul, hiszen ő egy angyal…
Sűrű szempillái leereszkedtek.
– Oké, rendben. – Amikor ismét kinyitotta a szemét, már lefelé
nézett. – Nekem… Ööö, mennem kell…
Hangja elhalt, majd Josie elfutott. Sietve szaladt végig a
sétányon, és eltűnt az iszalaggal futtatott szobrok mögött.
Én pedig ott maradtam, szorosan fogva a pulóverét, miközben
valójában őt akartam ölelni.
 13.
FEJEZET

JOSIE

Ujjperceimből fehér-piros lángok törtek elő, és a kezemről apró

szikrák szálltak a levegőbe. A tüzet nézve el voltam bűvölve,
hogy ezt én hoztam létre a levegőből, és még irányítani is képes
voltam. Lenyűgöző érzés volt.
Nem akartam belegondolni, hogy három hétig kellett Ládánnal
dolgoznunk, mire képes voltam tüzet idézni. Három. Hosszú.
Hetet.
Ládán remek tanár volt, és nagyon türelmes, pedig többször is
leperzseltem a szempilláit. Néha Deacon is segített, és nem is volt
olyan rémes, mint ahogy megpróbálta előadni. Deacon uralta a
tüzet. Marcusnak igaza lett, egy elem irányítása megkönnyítette a
másik hárommal való munkát is.
Két nappal ezelőtt idéztem meg utoljára a rossz elemet, de az is
véletlen volt. Elkalandozott a figyelmem. Ládán előtt álltam, és
igyekeztem megidézni a föld szellemét, de megláttam Sethet a
legközelebbi sétányon.
Sikerült fellöknöm Ládánt.
Seth…
Mellkasomban fájdalom támadt, a lángok elaludtak. A parkban
történtek óta alig láttam. Nem hiszem el, hogy még azok után is
beszélni akartam vele, hogy milyen seggfej módjára viselkedett,
de kétségbeesetten meg akartam tudni, mi ment tönkre köztünk.
Ez az érzés részben még ma is tartott. Mit csináltam?
Többször azonban nem találkoztam vele, és nem engedtem a
kísértésnek, hogy meglátogassam. Azt hittem, a fájdalom minden
nappal gyengülni fog, de nem így történt, ugyanúgy fájt, mint az
első napon.
De ugyanakkor… sínre került az életem. Egyre jobban
megtanultam használni az elemeket, és egyre jobban ment a
pusztakezes harc is, még Szolósszal és Luke-kal szemben is meg
tudtam védeni magam. Gyűlöltem magam, amiért ezt gondoltam,
mert elképesztően szánalmas gondolat volt, de Seth büszke lett
volna rám, ha látta volna, hogyan vittem le Szolószt tegnap a
földre. Egyszerűen kisöpörtem alóla a jobb lábát.
Táncoltam egy kicsit, na.
Kissé emlékeztettem egy levágott fejű csirkére, de jól ment, és
ezt szándékomban állt minden egyes adandó alkalommal Szolósz
orra alá dörgölni.
Most már elkerültem a parkot az edzések után. Valaha
nyugalmat jelentett a viharban, de most már kényelmetlen érzés
volt odamennem, mintha párnába temettem volna az arcom, de
sosem emelkedtem volna fel róla. Colint azonban nem sikerült
Sethnek elijesztenie.
Felé pillantottam. Lábát kinyújtotta, hátát egy fának vetette, és
elmerült a könyvben, amit olvasott. A másik oldalon Luke tanult,
Deacon pedig meg se próbált úgy tenni, mint aki tanul. Luke
nyitva tartotta, és a mellkasának támasztotta a könyvét, Deacon
feje Luke ölében nyugodott. Néhány percre még el is szunyókált,
de utána néhány másodpercenként megpróbálta Luke ujjait
lelökni a tankönyv borítójáról. Luke vagy egy kobra
koncentrációs készségével vagy egy szent türelmével
rendelkezett, ugyanis még nem csapta pofán Deacont.
Lenéztem a tankönyvre, amit Deacon szobájából csakliztam el
néhány nappal ezelőtt, a napi könyvtároskeresést követően.
Mítoszok és történelem A-tól Z-ig volt a címe, és a valódi
történelmüket mutatta be. Leginkább egy romantikus filmre
emlékeztetett, mert csupa félrelépő, szuperképességekkel
rendelkező párocskáról szólt. Gyakorlatilag minden isten
meghuppantott bármit, ami képes volt járni, de tényleg bármit.
Szó szerint.
Megborzongtam, ahogy belegondoltam az apámról szóló
fejezetbe. Istenek, sokkolt az a rész. Például ott volt az a nimfa,
aki konkrétan fává változott, hogy megmeneküljön Apollón elől.
Fává. Változtatta. Saját. Magát.
Aztán az a szegény fickó, aki bokorrá változott, vagy mivé, és
még csak nem is ez volt a legijesztőbb sztori, távolról sem.
A ringyó szónak biztosan apám miatt alakult ki a hím- előtagú
változata.
Ami az Apollónhoz kapcsolódó, kevésbé traumatizáló tényeket
illeti: nem láttam azóta, amióta Seth és én… Nem fejeztem be a
gondolatot. Nem kaptam tőle híreket. Nem volt még meg a
nyomkövető félisten, de érdekes módon én már kezdtem érezni a
különbséget tisztavérűek és félvérek között. Alig észrevehető
energiakitöréssel kezdődött; például melegséget éreztem, ha egy
tisztavérű közelében voltam. Luke, Colin vagy Szolósz mellett
azonban nem éreztem ilyesmit. Megemlítettem Ládánnak is.
Szerinte lassan, de biztosan elkezdtek ébredezni a félisteni
képességeim, és valószínűleg több mindent is tapasztalni fogok.
Mivel megéreztem a tisztákban az aethert, eltűnődtem: vajon
előbb-utóbb képes leszek-e megtalálni a többi félistent? Ha
továbbra is így haladnak a dolgok, lehet, hogy nem lesz más
választásom, mert apuci, drága továbbra is eltávon volt.
Menőnek éreztem magam, amiért ki tudom szagolni az aethert,
de ugyanakkor furcsának is… nagyon furcsának.
Az egyetemen nyugodtan zajlott az élet. Illetve ez csak félig
igaz, mert számomra nyugis volt, mindenki nagy ívben elkerült.
Csak néhány bátor arc csatlakozott hozzánk, mikor Colinnal
beszélgettünk. Vele beszélgettek, és közben megpróbáltak
feltűnés nélkül engem bámulni. Ezt leszámítva úgy tűnt, senkit
nem érdekel, hogy van egy félisten is a kampuszon.
A félvérek és tiszták közt zajló balhé azonban minden volt,
csak nyugis nem. Abból, amennyit megtudtam, kiderült, hogy
nincs a félvér gyilkosára utaló nyom, és semmi ötlet arra
vonatkozólag, hogy ki követhette el azokat a borzalmakat a
Felecia nevű lány ellen. Colin szerint a vezetőség – a kampusz
tanácsa – nem tett meg minden tőle telhetőt, pedig a Tanács fele
is félvérekből állt. Nem akartam elhinni, de kénytelen voltam
elfogadni a nyilvánvaló tényt.
A múlt héten két komolyabb tüntetésre is sor került. A félvérek
követelték, hogy komoly nyomozás induljon a kampuszon és más
közösségekben történt események kapcsán. Deacon és én
elkísértük Colint a másodikra. Eddig minden békés mederben
zajlott, valószínűleg Marcusnak és a hadseregnyi jelen levő őrnek
köszönhetően.
Végignéztem az udvaron, és a két oldal közti különbség
fájdalmasan nyilvánvaló volt.
Mivel kivételesen kellemesen meleg idő volt odakint, az iskola
tanulóinak jelentős része kinn volt az udvaron. Napoztak a
délutáni napsütésben, vagy a frizbi egy egészen furcsa válfaját
játszották, amiben egyáltalán nem értek hozzá a láthatóan nehéz
és veszélyes koronghoz játék közben.
A félvérek a velünk szemközti oldalon gyűltek össze, közel a
kollégiumhoz. Szombat volt, csak néhányan viselték a fekete
edzőruhájukat.
Nem mi voltunk az egyetlen társaság, ahol vegyesen voltak
félvérek és tiszták, rajtunk kívül még volt néhány kisebb
csoportosulás. Szimpatikusak voltak.
Tekintetem követte az udvaron átsuhanó ezüst korongot.
Felugrott egy tiszta, és kinyújtotta a kezét. A korong megállt,
mielőtt a tenyeréhez ért volna. A tiszta pöccintő mozdulatot tett a
csuklójával, mire a korong ismét átrepült az udvaron.
Miért nem tudták elkapni, mint a, tudom is én, normális
emberek? Fájdalom dobolt a szememben.
Behunytam a szemem, és megdörzsöltem a halántékomat.
A múlt héten mindennap jelentkező, majd elmúló tompa fejfájás
ismét elkezdődött. Azt gondolná az ember, félistenként már nem
kell fejfájásokkal vagy menstruációval bajlódni. De szép is lenne!
– Ha megint elalszol, fogok egy filctollat, és bajszot rajzolok az
arcodra! – jelentette be Luke.
– Alig várom – kuncogott fel Colin.
– Nem alszom – tiltakozott Deacon. – Minden francos részletre
figyelek!
Tovább dörzsöltem a halántékomat.
– Mire figyelsz? – kérdezte Luke.
– Olyasmikre, amiket egy képzett őrszem nem vesz észre –
dohogott Deacon.
– Már nem vagyok őrszem – emlékeztette Luke.
– Ja, és én sem azon gondolkozom itt fekve, hogy fogom azt a
zsáknyi füvet, és betépek – mosolyogtam fáradtan.
– Mindig is őrszem maradsz, bármit is mondasz – folytatta
Deacon. – Egyébként meg látod azt a csordányi tisztát?
Kinyitottam a szemem, és arra néztem, amerre Deacon
mutatott meztelen lábfejével. Öten voltak, mind pasik. Ketten a
frizbinek látszó halálkoronggal játszottak.
– Mi van velük? – kérdezte Colin, és becsukta a könyvét.
Deacon az oldalára fordult, s így az arca most Luke combján
nyugodott.
– Mesterkednek valamiben – mondta. – Folyton sutyorognak, és
ahhoz a vörös hajú csókához járkálnak. – A vörös hajú csóka egy
szőkének dobálta a korongot az udvar másik oldalán. – Figyeltem
őket. Valahányszor eldobják azt a szart, mindig egyre közelebb
mennek a nekik háttal álló félvérekhez.
Colin letette a könyvét, és előrehajolt, egyik lábát behajlította.
– Jó fogás, Deacon.
– Mint mondtam, figyelek!
Luke felhorkant.
Behunytam a szemem, és erősebben dörzsöltem a halántékom.
Rossz érzésem volt a halálkoronggal kapcsolatban.
– Ó, basszus – motyogta Colin. – Remélem, nem kapok ki
megint.
Összevontam a szemöldököm, de ajkaim jéggé fagytak, ahogy a
felismerés végighullámzott a gerincemen. Az utóbbi napokban
gyakran éreztem ezt az új érzést, azelőtt azonban csak egyszer:
amikor Seth a közelben volt, hogy Szolósszal beszéljen a képzés
után.
Colin reakciója szintén indokolt volt, ha tényleg Seth
közeledett. Újabban az egyetlen, számomra ismert hobbijává vált
Colin ijesztgetése. Biztos voltam benne, hogy vannak jobbak is, de
nem akartam belegondolni, mik lehetnek azok.
Ez a gondolat még inkább fokozta a halántékom sajgását.
Lüktetni kezdett a fejem; tekintetemet a lábaim közti fűre
fókuszáltam. Seth úgysem jön ide. Éppen olyan látványosan
került engem, mint én őt.
– Jól vagy?
Seth hangját hallva a tüdőmben rekedt a levegő. Három hete
hallottam őt utoljára beszélni. Három. Hosszú. Hete. Nem
felejtettem el a hangját, de az emlékek nem fedték a valóságot.
Még mindig enyhe akcentussal beszélt, ami következtetni
engedett egzotikus származására.
– Josie? – kérdezte.
– Megnémult – közölte Deacon. Hallottam, ahogy felül. – Luke
erről nem mesélt a napi kupaktanácsaitokon?
Atyaisten.
Dobogó szívvel emeltem fel a fejem. Elszorult a szívem, amikor
egymás szemébe néztünk. Lábamban megfeszültek az izmok,
működött az „üss vagy fuss” reflex. Fel akartam kelni és
elrohanni. Gyengeség volt tőlem, de a parkban történtek óta
minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne találkozzam Sethtel.
Fájt őt látnom.
Most, hogy itt állt előttem, szinte belehaltam.
Istenem, Seth gyönyörű volt, eszméletlenül gyönyörű. Ahogy
néztem enyhén ívelt, kusza hajánál egy árnyalattal sötétebb
szőke szemöldökét és telt ajkát, el kellett gondolkoznom, vajon
mi járt a fejemben, amikor azt képzeltem, hogy illünk
egymáshoz, hogy komolyan érdeklődik irántam.
A személyiségem csak ennyire volt elég.
Fenébe is, miket beszélek? Napi megerősítésre lett volna
szükségem, vagy mire.
Seth jobb szemöldöke feljebb siklott a homlokán.
Ideje lenne megszólalnom.
– Fáj a fejem.
– Fáj a fejed? – pislogott Seth.
Mivel kinyögtem három szót, már kiderülhetett, hogy nem
vagyok néma, ezért csak bólintottam.
Seth Luke-ra nézett, szemöldökét összevonta.
– Nem említetted, hogy fejfájással küzd!
Homlokomat ráncolva végre megtaláltam a hangomat.
– Miért kellett volna említenie? Téged amúgy sem érdekel.
Seth ismét rám nézett, és összeszűkült a szeme. Lehet, hogy
más nem is hallotta?
– De, érdekel – jelentette ki, mindkét szót megnyomva.
Kínos csend ereszkedett közénk, ahogy egymásra bámultunk.
Vajon mennyire tűnnék dilisnek, ha felugranék, és a nyakába
vetném magam, mint valami szeretethiányos polip? Nagyon.
Plusz szánalmasnak is. És mi lenne, ha felugranék, és tökön
rúgnám? Ebben az esetben dilisnek ÉS vadbaromnak tűnnék.
Colin lassan felállt, és elkezdte lesöpörni a farmerje hátsó
részét. Ezzel magára vonta Seth figyelmét.
– Már megint te – szólalt meg.
– Ja – felelte Colin. Fel sem nézett. – Megint én.
– Hurrá! – morogta Seth.
Felsóhajtottam.
– Szükséged van valamire?
Seth ismét rám nézett.
– Kell, hogy okom legyen rá, amiért idejöttem?
Ökölbe szorult a kezem.
– Igen, szerintem kellene, hogy legyen.
– Annyira hiányoztak így együtt – mondta Deacon. Behajlította
a térdét és rátámaszkodott. – Csupa melegség és kedvesség, nem?
Olyan cukik.
Seth nem figyelt rá.
– Nem is tudtam, hogy még azt is meg kell indokolnom, ha
köszönni akarok a barátaimnak.
– Vannak barátaid? – vágtam vissza, majd rögtön meg is
bántam kicsit.
Szeme összeszűkült.
– Vannak olyan valódi barátaim, mint neked.
A nagyon is személyes támadás elevenembe talált. Olyan
gyorsan szökkentem fel, amivel mindkettőnket megleptem.
– Seggfej vagy! – Előrehajoltam, és felvettem a kölcsönkönyvet.
Seth azonban gyorsabb volt, és kikapta a kezemből. – Hé!
Hátralépett, átlapozta, és szemöldöke a homlokáig szaladt.
– Mítoszok és történelem A-tól Z-ig, komolyan? Ezt ugye csak a
szabadidődben olvasod?
– És ha igen? – A könyvért nyúltam, de ellépett előlem. – Add
vissza!
– Lehet, hogy én is el akarom olvasni a szabadidőmben.
Rábámultam.
– Hány éves vagy, Seth? Tizenkettő?
– Ugyanez jutott eszembe – mondta Luke. Seth vidám pillantást
vetett rá. Deacon úgy vigyorgott, mint a fakutya.
Seth gúnyosan mosolyogva nézett vissza rám.
– Most, hogy belegondolok, ez a legszánalmasabb olvasmány,
amit…
– A büdös francba! – kiáltott fel Colin. Szeme tágra nyílt, ahogy
az udvar túloldalára bámult.
Seth és én megfordultunk. Kinyúltam, és kitéptem a kezéből a
könyvet – és ugyanebben a pillanatban megláttam a tiszta által
eldobott halálkorongot. Valaki kiáltott, de már késő volt.
A felpumpált frizbi hatalmas reccsenéssel csapódott egy lány
tarkójának, aki rögtön el is vágódott, szőke haját elöntötte piros
vére. A mellette ülő emberek felugrottak és köré gyűltek.
Kicsúszott a kezemből a könyv, amikor a vörös hajú tiszta, aki a
korongot irányította, felnevetett. Tényleg felnevetett a rohadék.
Az egyik közeli csoportban álldogáló félvér felállt, és teljes
sebességgel futni kezdett, olyan gyors volt, mint egy gepárd. Az
egyik pillanatban még mellettünk volt, a következőben már a
földre vitte a vörös hajú tisztát. Kitört a káosz.
A két tábor olyan gyorsan támadt egymásra, hogy
másodperceken belül egy tömegverekedés kellős közepén
találtuk magunkat. Deacon Luke-kal együtt rögtön felugrott,
amikor egy tiszta támadott Colinra – rövid úton a földre
rugdosták.
Hűha, itt előbb-utóbb valaki fel fog gyulladni!
Seth hirtelen előttem termett.
– Azonnal menj vissza a kollégiumba! – ragadta meg a karom,
és Deacon felé pördített. – Kísérd vissza…
– Te meghibbantál, Seth? – téptem ki kezéből a karom. – Tudok
harcolni, és…
Szavaimat félbeszakította egy lökéssel. Előrelépett, és
mellkason ütött egy tisztát, aki hátratántorodott.
Seth élesen nézett rám.
– Ismételd meg, kérlek, mit tudsz?
– Tudok harcolni, te minden vadbarmok vadbarma! –
kiáltottam rá, és egy tiszta felé fordultam, aki láthatóan tüzet
készült megidézni. Felemeltem a karom, és kinyitottam a
tenyerem. Megidéztem a víz elemét, és elvigyorodtam, mikor a
levegőben villám cikázott át, a tenyeremben pedig fehér fény
támadt. Ákása ereje áradt ki belőlem egy vízsugár formájában,
ami fellökte a tisztát, lábai a levegőben kalimpáltak. Ökölbe
szorítottam a kezem, Seth felé fordultam és bemutattam neki. –
Ehhez mit szólsz?
Szemöldökét felvonta, de aztán megfordult, és elkapott egy
elbotló félvért. Amikor a fiatal srác visszanyerte az egyensúlyát,
Seth gyengéden meglökte.
– Jobb, ha ebből kimaradsz!
Ebben kénytelen voltam vele egyetérteni.
Gyorsan eldurvult a helyzet. Sok ártatlan ember szenvedett
borzalmas sérüléseket, nem tehettem meg, hogy kimaradok
belőle, mint a menzai események alatt.
Nem gondolkodtam. Később, ha visszatekintek, talán
megdöbbenek, milyen gyorsan csöppentem a közepébe, de most
ösztönből cselekedtem.
A tiszták nem harcoltak becsületesen, ennyi világosan látszott.
Egyikük a levegő elemével fához szögezett egy félvért.
Otthagytam Sethet, és a tiszta mögé lopóztam. Megragadtam a
vállát, és megfordítottam. Szeme tágra nyílt a meglepetéstől, és
elengedte a félvért.
– Nem vagy valami kedves – mondtam a tisztának, mire
megremegett az alsó ajka. Azt hittem, ha elengedem, elfut, de
nem így tett. Felém lökte a kezeit, és tudtam, hogy az elemet
akarja megidézni.
– És okos sem! – kaptam el a karját, és mögé lépve
hátracsavartam, éppen úgy húzva ki alóla a lábait, ahogy Seth és
Szolósz tanította a képzés elején: lábammal az övéi közé léptem
és jobbra rúgtam a jobb lábát, mire rögtön a földre zuhant.
Eliszkolt, én pedig épp időben emeltem fel a fejem, hogy
észrevegyem a felém törtető tisztavérűt. Úgy akart nekem jönni,
mint valami rögbijátékos. Pillanatnyi remegés vett rajtam erőt,
de uralkodtam rajta. Oldalra léptem, lehajoltam, és kirúgtam
alóla a lábait. Úgy esett hátra, mint egy húshalom.
Megfordultam, és megláttam a fiúkat. Deacon a telefonjával
fotózta vigyorogva, ahogy Luke mindkét kezével megragadott
egy-egy tisztát, majd összecsapta a koponyájukat. Colin egy
átkozódó tisztát szögezett a földhöz… Seth pedig fél karral vitte le
egyiküket a betonra.
Hűha, ez szexi volt!
 Hajamat egy kéz ragadta meg és rántotta hátra. Inkább
dühömben, mint fájdalmamban felkiáltottam. Elkaptam a
vékony kart és hátracsavartam, majd hasba rúgtam a tisztavérű
lányt. Elengedte a hajam, és összegörnyedt.
Hátraugrottam.
– Ezek megőrültek? – kérdeztem, és kitértem egy tűzlabda elől,
ami Deacon feje fölött csapódott egy fába. – Félisten vagyok, mire
számítanak? Ennyire hülyék?
– Én meg apollüón, és igen, ennyire hülyék! – Seth kikerült, és
vállainál fogva elkapott egy tisztát, a földre lökte, majd felemelte
az öklét. – Rettenetesen hülyék!
– Nem vagyunk hülyék – köpött rá a tiszta. – Tisztavérűek
vagyunk, és ez így is marad! Lehet, hogy apollüón vagy, de akkor
is csak egy mocskos, kibaszott…
Seth ökle rövidre zárta ezt a mondatot. Vér és nyál fröccsent.
– A fanatikusok hülyék, ha esetleg ezt még nem sikerült
levezetned – közölte a tisztával, aki persze nem hallotta, mert
már ájultan feküdt. Egy részem nem akarta elhinni, hogy mindez
tényleg megtörténik. Megpördültem és oldalra ugrottam, éppen
csak elkerülve, hogy valaki képen ne töröljön.
– A francba is! – csattantam fel a haragtól.
A tiszta ismét rám támadt, orrából vér folyt. Halálosztónak
szánt öklei nagy lendületet vettek felém, de eszem ágában sem
volt hagyni magam, már nem az a Josie voltam, aki hónapokkal
ezelőtt belépett az egyetemre.
Szupernindzsa lettem – legalábbis részben.
Elkaptam a kezét, és a saját lendületét és testsúlyát használva
bújtam a karja alá, és átpördítettem magamon, így háttal csattant
a földre. Valószínűleg csillagokat látott, vagy inkább görög
minótauroszokat, nekem mindegy volt.
– Hűha! – bámult rám Seth.
– Mi van? – ráztam meg a karom. Kiegyenesedtem, és
hátravetettem a copfom. – Komolyan azt hitted, hogy csak
búslakodtam, ahelyett, hogy fejlődtem volna?
Igazából rengeteget búslakodtam, amikor egyedül voltam, de
neki ezt nem kellett tudnia.
Szája megrándult, tekintete lejjebb tévedt. Vonásai
megfeszültek, és felismertem az arckifejezését. Éhes volt.
Pontosabban kiéhezett, és bennem is válaszolt valami, ami
pontosan ugyanolyan kiéhezett és ostoba volt.
Kinyílt a szám. Seth tett felém egy lépést.
Természetellenes hatalom szele járta be a levegőt. Seth szeme
fényes, homokbarna színben ragyogott.
– Isten érkezik?
Megrázta a fejét, és körülnézett az udvaron.
– Nem tudom, mi ez. Még nem éreztem… – Szeme hirtelen
elrévedt és kitágult. – Hogy mi a…?
Abba az irányba néztem, amerre bámult, és leesett az állam.
Körülbelül tízlábnyira tőlünk egy kétszárnyú ajtó jelent meg a
semmiből. Ősréginek tűnt. A keret valami ezüstös anyagból
készült, valószínűleg titániumból, a többi része pedig sima
bronzból.
A közelében verekedők elmenekültek, hogy mielőbb tisztes
távolságba kerüljenek tőle. Az ajtókat szimbólumok borították:
ősi betűk, amik az F betűre emlékeztettek, és egy békejel, ami úgy
nézett ki, mint egy csenevész pálcikaember. Megpróbáltam
értelmezni a jeleket, de túlzottan sokfelé kellett figyelnem ahhoz,
hogy újonnan támadt képességem elegendő időt kapott volna
erre. Mindkét ajtón egy-egy korinthoszi sisak képe, alattuk pedig
egy háromfejű kutya vázlatos rajza látszott. Összerándultam,
mert hirtelen rájöttem, mit is jelentenek a rajzok.
Az ajtó kivágódott, és hűvös, pézsmaillatú levegő áradt a fűre.
A zöld fűszálak önmagukba fordultak és nagyon gyorsan barna
színűre fakultak, ahogy erős szélrohamot szívott be az ajtóban
tátongó sötétség.
– Ó, a francba! – motyogta Seth.
Megfeszülve készültem fel egy hordányi titánra vagy árnyra,
esetleg köpködő lámaháton érkező veszett medvékre, de nem ők
sétáltak ki az ajtón, hanem egy lány.
Velem egyidős lehetett, vagy talán egy-két évvel fiatalabb.
Szavakkal nem lehetett leírni, milyen szép volt. Nem volt túl
magas, de a szoros farmer és a top alatt rejlő test egyszerre tűnt
izmosnak és formásnak. Vállára és mellkasára hosszú,
gesztenyebarna fürtök omlottak. Szeme melegbarna színben
tündökölt, telt, rózsás ajkai tökéletesen illettek szív alakú
arcához. A maga vad, megzabolázhatatlan módján gyönyörű volt.
És nem volt egyedül.
Egy magas, sötét hajú férfi érkezett vele, és atyaisten… micsoda
pasi volt! Sethnél magasabb volt, de nem olyan izmos. Haja
sötétbarna, szinte fekete, szeme pedig élénkszürke. Arca maga a
tökéletesség: magasan ülő járomcsont, egyenes orr, kifejező száj.
Farmert és egyszerű pólót viselt, de olyan érzésem támadt,
jobban érezné magát egy őrszem egyenruhájában.
Mögöttük becsapódott és önmagába fordult vissza az ajtó, majd
egyszerűen eltűnt a semmibe, csak a csodálatosan szép párt
hagyva maga után.
– Nos… – nézett körül a lány. Sötét szemöldökét felvonta,
amikor éppen előttük repült át a levegőn egy félvér. Ajka
lebiggyedt. – Nem igazán ilyesmit vártam.
– Én igen – szólalt meg mellette a férfi. Ezüstszín tekintete
felénk fordult, és Sethre szegeződött. Közben a lány előrelépett.
Deacon örömteli hangon kiáltott fel a bunyó közepén.
A szemem sarkából láttam, hogy elindul feléjük. A körülöttünk
zajló őrület ellenére a gyönyörű férfi elmosolyodott válaszul,
kivillantak tökéletes, hófehér fogai.
Akkor értettem meg, kik ők, amikor egy verekedő tiszta–félvér
páros ért a közelükbe. A félvér bemosott egyet a tisztának, aki
néhány lépéssel hátrébb tántorodott, egyenesen nekiütődve az
újonnan jött lánynak. Megfordult, és már kezdte is a lángokat
idézni ökölbe szorított kezén.
A lány ördögi gyorsasággal reagált.
Kinyúlt, keze a tisztavérű vállát érte. Megpördítette a srácot, és
lehajolt, hogy kirúgjon. Egyenesen a térde alatt találta el a tisztát,
aki előrebukott, mire a lány tenyérrel vágott a hátára. Statikus
kisülés jelent meg a levegőben, a tisztavérű pedig néhány
méterre landolt, és nyögdécselve görnyedt össze.
Hűha!
A lány, teste minden izmát uralva, könnyedén kiegyenesedett.
A jobb kezéből áradó fény elhalványult. Szája ismerős
félmosolyra húzódott, ahogy kisöpört arcából egy hosszú barna
hajtincset.
– Szia, Seth!
 Seth földbe gyökerezett lábbal meredt a párosra. Aranyszínű
bőrén írásjelek jelentek meg, és olyan gyorsan váltották egymást,
hogy esélyem sem volt őket elolvasni. Feszült arcvonásai
azonban mindent elárultak.
– Alex! – lehelte.
 14.
FEJEZET

Seth

Bizsergett a bőröm, lüktetett a vérem, felgyorsult a pulzusom.

Szétáradt bennem az energia, mintha egyenesen a szívembe
kaptam volna koffeininjekciót. Az írásjelek – az apollüónok jegyei
– boldog táncot jártak a bőrömön, ahogy Alex jelenlétére
reagáltak.
A másik apollüónra.
A francba.
A francba, a francba!
A kapcsolat úgy kelt életre, mint egy alvó kobra, és lecsapni
készült köztünk. Az egész világ bezárult ebbe a lányba. A bennem
élő valami, ami talán a részem volt, de mégsem volt az, úgy
dübörgött, mint egy tehervonat.
Figyelmeztetés nélkül lebegett át a gondolataimon egy darabka
tudás. Képes vagyok használni őt, mindenkit képes vagyok
használni. Ahogy mindez tudatosodott bennem, éppúgy
halványodott is el a gondolat, akár a nyelveden várakozó szó,
aminek sehol nincs helye. Ez időnként megtörtént, ki-be kapcsolt,
amióta Felébredtem. Hosszú ideig nem értettem, mi történik, azt
hittem, csak kiütött valami, de rájöttem, hogy a Felébredésem óta
kísértenek ezek a gondolatok. Ugyanez történt Alexszel is:
évezredek információja töltődött le, minden, korábban élő
apollüón tudása. Sok hülyeségről tudtam, ami nem tudatosodott
bennem, mert az ismeret a tudatalattimban rejtőzött.
Most azonban ezek a különös gondolatok őszi levélként
repültek el. Alexandria Andros állt előttem. Valóban ő volt az,
teljes valójában, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amikor
utoljára láttam. Hosszabb volt a haja, mint akkor, amikor először
találkoztunk az Isteni Szigeten. A bőrét keresztül-kasul borító
apró vágások eltűntek – a vágások, amiket akkor szerzett, mikor
Árész szó szerint minden csontot eltört a testében. Ujjatlan pólót
viselt, így láttam, hogy a karjáról és a nyakáról is eltűntek a
harapásnyomok.
Nem csak fizikai értelemben változott meg. Többé nem viselte
az érzelmi terhet sem. Konyakszín szeme boldogságtól és
nevetéstől csillogott. Évek fájdalma mosódott el, mintha sosem
történt volna meg… de mégis megtörtént.
Mármint megtörténtem én.
Be kell valljam, némileg megkönnyebbültem, hogy így látom.
Azt hittem, sosem fogok vele ismét találkozni. Az lett volna a
legjobb, mert… nos, ki akarja ismét látni azt, aki miatta halt meg?
Mert pontosan ez történt, és a tudat, hogy mit tettem, segített
elfelejteni a bennem dúló érzéseket.
Alexnek miattam kellett halandóként meghalnia.
Ettől függetlenül jól nézett ki. Tulajdonképpen csodásan nézett
ki, és boldognak is tűnt, de nem csak benne áradt túl az öröm.
Deacon úgy vetette magát Aidenre – a „szent” Aiden St. Delphi-
re –, hogy majdnem rázuhantak egy tisztavérű ott heverő testére.
A két testvér teljesen kizárta a körülöttük zajló cirkuszt, és
összeölelkeztek. A szemüket leszámítva semmi közös nem volt
bennük.
Ezért kedveltem Deacont.
Aiden elhúzódott a testvérétől, és két kezébe zárta az arcát.
– Nézzenek oda! – mondta elfúló hangon. – Csak nem szakállt
növesztesz?
Deacon rekedten felnevetett.
– Hát persze, ha nőne szőr ezen a jóképű pofin!
– Inkább babapofin! Istenek… – kiáltotta Aiden, és ismét
átölelte az öccse nyakát, hogy magához vonja. – Hiányoztál!
– Te is – motyogta Deacon, vállai remegtek.
Megmerevedtem, amikor Alex elindult felém. Megráztam a
fejem, mire megállt. Lebiggyesztette a száját, és egy pillanatig azt
hittem, figyelmen kívül hagyja a jelzésemet, és direkt azt teszi,
amit akar, mert így ismertem Alexet. Sikerült meglepnie.
Visszafordult a testvérekhez, és átölelte őket, ők pedig behúzták
egy csoportos ölelésbe. Egy másodperccel később Luke is
csatlakozott hozzájuk, és még a dühös kiáltások közepette is
hallottam Alex boldog sikítását. Végre ismét együtt vannak.
Elfordultam a boldog egyesüléstől, és tekintetemmel Josie-t
kerestem. Azonnal meg is láttam: oldalra húzódott, és tágra nyílt
szemmel bámulta Alexet, láthatóan fel sem tűnt neki a mögötte
álló olajfából áramló füst. Ötletem se volt, mire gondolhat, de
valami azt súgta, pontosan tudja, kik érkeztek az imént.
Alex kifejtette magát az ölelésből, és végigpillantott az
udvaron.
– Mi a fene folyik itt, srácok?
 Követtem a tekintetét. Colin egy újabb tisztavérűt ütött ki.
Gúnyosan elmosolyodtam.
– Éppen csapatépítés zajlik, hogy a diákok közelebb kerüljenek
egymáshoz. Tudod, szeretetből pofozkodnak!
Alex felvonta a szemöldökét.
– Aha…
– Nem valami jó a viszony most köztünk – magyarázta Luke,
átkarolva Alex vállát. – Később elmesélem.
Alex bandzsított, majd összevont szemöldökkel bámult
valakire.
– Az ott… Csöcsi?
Arra fordultam, amerre nézett, és fojtott nevetés kaparta a
torkom. Alexnek persze rögtön észre kellett őt vennie.
– Igen, ő az.
– Huh! – nézett rám Alex felvont szemöldökkel. Szinte látszott,
hogyan esik le neki a tantusz. – Érdekes.
Hát, nem igazán az.
Az udvaron a harc befejezésére utasító parancsok
visszhangzottak. Őrök és őrszemek zúdultak be, és
szétválasztották a még harcolókat. A csapatból azonban kivált
egy őrszem, aztán a magas alak hirtelen megtorpant.
– Apa! – sikította Alex, majd nekiiramodott, és teljes
sebességgel rohant a férfi felé, aki kitárta a karjait, és Alex a
nyakába vetette magát. A mellkasába fúrta az arcát, mire az apja
felkapta és megpörgette. A látvány a lelkem olyan részeit
aktivizálta, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Én sosem
ismertem az apámat, csak annyit tudtam, hogy régóta halott.
Alex úgy nőtt fel, hogy azt hitte, kisbaba korában meghalt az
apja, de nem ez volt az igazság: Alexandert a Catskillsi Tanácsban
rejtették el. Közvetlenül azelőtt ismerte meg az apját, mielőtt ő és
én szembenéztünk volna Árésszal.
Hosszú időt kellett bepótolniuk. Biztos vagyok benne, hogy az
nem volt elég, amennyit Alex utoljára a felső világban
tartózkodott.
Alex hátravetette a fejét, és megragadta apja kezét, szinte
odavonszolva őt Aidenhez, Luke-hoz és Deaconhöz, majd
hirtelen, bár nem meglepő módon, Szolósz is csatlakozott
hozzájuk. Ismét együtt volt a banda.
Kivéve persze azokat, akik meghaltak, és nem félistenként
tértek vissza.
Libabőrös lettem, de nem kellemetlen érzések miatt. Ismerős
indulatok keltették, amiket reméltem, hogy soha többé nem
tapasztalok meg – ez pedig egyetlen dolgot jelentett.
Alex a füle mögé tűrte a haját, és rám nézett. Találkozott a
tekintetünk, és tudtam, hogy ő is érzi azt a finom, aetherízű
bizsergést. Még némi szar az eleve szaros palacsintában.
Miért nem figyeltem a telő időre? Ja, persze: azért, mert egy
másik lányon jártak a gondolataim, pedig felkészülhettem volna
arra a nagyon is valós lehetőségre is, hogy…
Bassza meg.
Hogy még mindig fennáll köztünk a kapcsolat.
Túl sokat vártam, amikor azt reméltem, hogy már nem ez lesz
a helyzet? A hajamba túrtam. Megfordultam, és megvizsgáltam
egy arccal lefelé fekvő tisztát. Kerestem és megtaláltam a
pulzusát. Híresen nehéz volt megölni a tisztákat, akárcsak a
félvéreket, de azért nem volt lehetetlen, ráadásul komolyan
megsérülhettek. Felnéztem, és láttam, hogy a korong által eltalált
lányt hordágyon viszik el. Egy megfelelő erővel bevitt ütés a fejre
bőven elég a komoly sebesüléshez, éppen úgy, mint a halandók
esetében.
Felemelkedtem, és azonnal Josie-ra néztem. Még mindig
ugyanott állt, karját összekulcsolta a dereka előtt, ahogy Alexet és
Aident nézte. Tekintete lassan felém fordult. Összeszorította az
ajkait, és nagy nehezen nyelt egyet.
Mielőtt még észbe kaphattam volna, a lábaim helyettem
gondolkodva vittek hozzá. Megálltam előtte.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Josie bólintott. Szeme engem fürkészett, majd átnézett a vállam
felett. Hangja alig volt hangosabb suttogásnál.
– Ez… Ez ő, igaz?
– Aha – fordultam a boldog kis csoport felé. Alex valamiféle
táncot járt Deaconnel. Megrándult az ajkam. – Ez ő.
Egy másodpercig habozott.
– Olyan gyönyörű!
Élesen ránéztem.
– Úgy értem, nem is vártam kevesebbet – tette hozzá Josie
gyorsan. – Csak… Nem tudtam, hogy néz ki. Nézd, hogy örülnek
egymásnak! Olyan… Fecsegek, igaz? Micsoda őrület volt ez az
egész, mint valami bandaháború! Marcusnak tényleg sok dolga
lesz! – Mintha nem tudta volna befejezni, folytatta: – Remélem,
meggyógyul az a lány. Szerinted meggyógyul? Ez az ütés megölt
volna egy halandót, de nagyjából azonnal. Ráadásul a felük észre
sem vette, hogy egy rohadt ajtó jelent meg a semmiből, és…
– Hé, hé! – érintettem meg a karját. Bőre érintése vibrálást
keltett az enyémen, amiről nem tudtam nem tudomást venni. –
Lassíts, Josie!
Pillantása a karjára esett, majd felnézett rám.
– Nem is vagyok gyors.
Felvontam a szemöldököm.
– Tök mindegy. – Oldalra lépett. Karom lehanyatlott, ahogy
ismét a csoportra nézett. – Nem velük kellene lenned?
Szárazon felnevettem.
– Hahahaha, nem.
– Miért nem? – ráncolta az orrát. Még így is annyira helyes volt,
a francba is. – Ők biztosan szeretnének téged megölelgetni, vagy
mit tudom én. Olyan sokat tettél értük… Tulajdonképpen a
mindenséget. Te…
– Azt tettem értük, amit kellett. És amit tulajdonképpen meg se
kellett volna tennem – vágtam a szavába. Nem bírtam hallgatni,
hogy hősként beszél rólam. – Ha én nem lépek közbe, most nem
lennének ott, ahol.
– Igazad van – engedte le a karját, és egyenesen rám nézett. –
Ha te nem hozol értük áldozatot, nem állnának itt halhatatlanul…
És remélem, hogy ezt tudomásul is veszik. Ha nem, akkor nem
érdemlik meg, amit te…
– Fogalmad sincs, miről beszélsz! – csattantam fel. Nem tetszett,
amit sugallt, és nem tetszett az sem, amilyen irányt vettek a
dolgok. Minden dolog. – Ez a baj veled, Josie. Csak azt látod, amit
látni akarsz! Rohadtul fogalmad sincs, miről locsogsz, különösen
velük, illetve Alexszel kapcsolatban! Jobb, ha hagyod ezt a
témát… Mert semmi közöd hozzá! – Legyintettem, kezem
áthasított a minket elválasztó levegőn.
 Josie elsápadva lépett hátra, karját összefonta maga előtt. Sűrű
szempillái eltakarták a szemét.
– Nem – mondta halkan. – Most már mindent értek, de igazad
van. Ők… Alex… Semmi közöm hozzájuk. – Tett egy lépést, majd
elfordult, hangját alig hallottam. – Viszlát… később.
A fenébe!
Haragom úgy tört a felszínre, mint a túlforrt víz. Nem is volt
meglepő, hogy így ráförmedtem, hiszen seggfej vagyok. Semmiről
sem tehetett, és jót akart. Josie mindig jót akart.
Teljes káosz uralkodott köztünk, de nem érdemelte meg, hogy
így rátámadjak. Három hete tartottam magam távol tőle,
megjártam a sorozatgyilkosi szintű rohadékság minden szintjét,
de éppen ő nem érdemelte meg, hogy így elbánjak vele.
A nyomába eredtem, de nem jutottam messzire, mert
megjelent Marcus. A boldog egymásra találás sokadik felvonása
vette kezdetét. Mielőtt meglóghattam volna – azaz követhettem
volna Josie-t –, körülvett a Deacon által Atomász Alakulatnak
nevezett csoportosulás.
Marcus elrendezte a rendbontást, mi pedig a Szövetség
főépületének egyik nagy konferenciatermében kötöttünk ki.
Fogalmam sem volt, mit keresek ott, de valahányszor ki akartam
menni a teremből, valaki mindig megtalált egy kérdéssel. Valaki,
akit Alexnek hívtak.
Aiden és az apja közé szuszakolta be magát egy bőrkanapén.
Deacon Aiden mellett terpeszkedett a kanapé karfáján, Luke
pedig leült a puffra. Szolósz vigyorogva támasztotta a falat.
Mindenkiről áradt a boldogság.
Nem mintha én nem örültem volna, de nem akartam itt lenni
velük. Az ablak mellett maradtam, és figyeltem a tisztavérűeket
és félvéreket kísérő őröket, de tekintetem vissza-visszasodródott
a kanapén ülő alakok felé. Az udvaron figyelmen kívül tudtam
hagyni, de itt nem sikerült. Lényem minden sejtje érezte a két
félistenből áradó aether erejét, de még ennél is többről volt szó.
A régóta szunnyadó kapocs kezdett életre kelni, és minden
erőmmel igyekeztem…
– Miért bámulsz egyfolytában?
Rádöbbentem, hogy valóban Alexet bámulom. Pislogtam.
Kínos.
Aiden a kanapéra tett párnára támaszkodott, és a háttámlára
fektette a karját.
– Kiváló kérdés – mondta.
Szúrós pillantást vetettem rá, majd ismét Alexhez fordultam.
– Éppen úgy nézel ki, mint amikor először találkoztunk.
– Ugye? – emelte fel mindkét kezével a haját, majd le is
engedte. Amikor utoljára láttam, sokkal rövidebb volt a haja.
Árész egy késsel nyeste le. – Úgy néz ki, ha meghal az ember,
visszaállítást nyomnak a sebeire, vagy mit tudom én.
Fogcsikorgatva fordultam el tőle. Ha meghal az ember…
– Alex persze nem halt meg igazán – vágott közbe gyorsan
Aiden, az örök békítő. – Ha azonban a megfelelő módon lépsz be
a Tartaroszba, akkor…
– Újra összeszerelnek? – nevetett fel Alex. – Ez történt Calebbel,
Oliviával és Leával is.
A meghaltak nevei visszhangot vertek a koponyámban.
– Hogy vannak? – kérdezte Luke.
– Szuperül. Caleb és Olivia járnak, ugyanúgy, mint… öhm, itt.
Fent. Párszor még Mario Kart-oztunk is Perszephonéval!
Alexander felvonta a szemöldökét, mire a lány kuncogni
kezdett.
– Perszephoné rosszul viseli, ha veszít. Mérges lesz.
– És ha feldühödik, az többnyire azt jelenti, hogy Hádész még a
szokottnál is rosszabb hangulatban van – vigyorgott Aiden, ahogy
Alexre nézett. – Olyankor elkotródunk az útjából!
– Jó murinak hangzik – mondta Szolósz, de hangsúlya éppen az
ellenkezőjét sugallta.
– Tényleg nem olyan rossz. Tulajdonképpen bármit megkapsz,
amit akarsz – válaszolta Alex, és az apja vállára hajtotta a fejét. –
Ti viszont hiányoztok. Gáz, hogy hat hónapot kellett várnunk, és
addig senkivel se beszélhettünk idefenn. Mintha az
örökkévalóságig tartott volna!
Apja megfordult, és csókot lehelt a feje búbjára. Aiden
előrehajolt, szürke szemében komolyság ült.
– Hallottunk a titánbalhéról – mondta, és egyenesen rám
szegezte a tekintetét. Arra gondoltam, mennyire ironikus, hogy
nem tudtak velünk kommunikálni, de úgy tűnt, mégis tudják, mi
folyik itt. – Van valami újság?
– Nem igazán – fontam össze a karom. – Hüperión egy ideig
parkolópályán volt, de biztos vagyok benne, hogy összeszedte
magát. Vagy hamarosan össze fogja. Ha minden igaz, Apollón
kerít egy félistent, aki segíthet megtalálni a többieket, és így
bezárhatjuk…
– A többieket? – vonta össze a szemöldökét Alex. – Félisteneket,
mint én vagy Aiden?
– Ezt a részét még nem hallottad? – kérdeztem.
 Aiden megrázta a fejét.
– Most először hallunk bármit a félistenekről.
– Miért nem vagyok meglepve, hogy csak a lényeg feléről
értesültetek? – sóhajtottam, és a falnak támaszkodtam. –
Összefoglalom nektek a lebutított változatot.
– Juhé, kösz – mondta Alex. – Még a végén fel se fognánk!
Gúnyosan elmosolyodtam.
– Amikor engem megteremtettek, az istenek tudták, hogy
valami nem oké, és simán megtörténhet, hogy
összekapcsolódunk, és egyikünk istengyilkossá válik. Úgyhogy
ezért tettek néhány óvintézkedést.
– Ajjaj! – temette az arcát a kezébe Aiden. – Már látom, hány
módon csúszhat ez félre…
– Az istenek a földre szálltak, végigmentek néhány férfin és
nőn, tizenkét félistent hozva létre. Született félisteneket, nem
teremtetteket, mint amilyenek ti vagytok. Valódi félisteneket –
hangsúlyoztam, mire Alex a szemét forgatta. – A képességeiket
elfojtották, így tulajdonképpen alvó félistenekké tették őket. Héra
persze megölt közülük néhányat, ahogy Árész is. Végül hatan
maradtak. A titánok kettőt elkaptak, de Apollón szerint egy valódi
félisten megtalálhatja a másik hármat is. Ha hatukat
összegyűjtjük, automatikusan felszabadulnak a képességeik.
– A titánok kettőt tartanak fogva? – kérdezte Aiden.
– Táplálkoznak belőlük, így nyerik vissza a hatalmukat –
egészített ki Szolósz.
– Istenek – suttogta Alex. – Táplálkoznak belőlük, mint a
daimónok?
– Lényegében igen. – Szolósz ellökte magát a faltól. –
Fogalmunk sincs, milyen állapotban lehetnek, illetve arról sem,
hol van a másik három. Apollónra várunk, és tudjátok, hogy ő
milyen ráérős.
– Tudtad, hogy Árész félistenekre vadászik? – mélyedt Aiden
tekintete az enyémbe.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy bemutassak neki. Volt alapja a
gyanakvásának.
– A közhiedelemmel ellentétben én sem tudtam mindent Árész
terveiről. Amíg Apollón be nem számolt róla, erről sem
hallottam.
– Nem hittük, hogy mindent tudsz – szakadt ki Alexből, de ezt
úgysem hittem el.
Aiden ránézett, majd ismét felém fordult.
– Várj csak egy kicsit! – kiáltott fel.
– Én várok – morogtam, de nem vett tudomást a beszólásról.
– Azt mondtad, hat élő félisten maradt. Kettő a titánoknál van,
hármat kell megtalálni. Nem négyet kellene megtalálni? Vagy
nem tudok számolni?
– Az utóbbi… nem tudsz számolni – válaszoltam szárazon.
Aident nem nyűgözte le a megállapításom, pedig szerintem
fején találtam a szöget.
– Tehát hármat vagy négyet kell megtalálnunk? – kérdezte.
– Milyen drága vagy, hogy többes számban tetted fel a kérdést
– mosolyodtam el feszülten.
– A következő hat hónapban itt leszünk – jelentette ki Alex
lassan, mintha időre lenne szükségem, hogy megértsem. – Vagyis
segítünk, amíg itt vagyunk. Nem vakációzni jöttünk.
Szerettem volna falba verni a fejemet.
 Aiden egyetértően bólintott.
– Tehát van…
– Ó, a rohadt életbe! – pattant fel Deacon a kanapéról, és
körülnézett, szája széle legörbült. – Hol van Josie?
– A francba is! – mordult fel Luke. Ő is körülnézett, mintha
Josie valamelyik szék alatt rejtőzne. – Csak úgy elfeledkeztünk
róla? Nincs már az udvaron, ugye?
Igen, akartam neki mondani. Csak úgy elfeledkeztetek Josie-ról.
– Visszament a szobájába – mondtam.
– De miért? – vonta össze Deacon a szemöldökét.
Hadd ne soroljam az okokat…
– Ki az a Josie? – kérdezte zavartan Alex.
– Uh… – Deaconre néztem. – Kéred a megtiszteltetést? Tudom,
hogy imádod a kínos beszélgetéseket.
Deacon szélesen elmosolyodott.
– Hát persze, főleg, ha nem miattam kínosak!
Luke felhorkant.
– Tehát! – csapta össze a kezét Deacon, ahogy Alexhez és
Aidenhez fordult. – Feltűnt nektek egy bizonyos lány az udvaron,
amikor előlebegtetek a varázsajtótokból?
Aiden Alexre nézett, aki csak vállat vont.
– Sokan voltak az udvaron, legtöbbjüket sosem láttam
korábban. – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – De Csöcsit azért
észrevettem!
Lassan megráztam a fejem.
– Nem róla beszélek – mondta Deacon, szürke szeme
villámokat szórt. – A mi emberünk elég magas, nálad legalábbis
magasabb. Bár nálad mindenki magasabb, Alex. Hosszú, szőkés-
barnás haja van. Olyan fura haja.
– Klassz haja! – tette hozzá Luke.
Alex csendesen összevonta a szemöldökét.
– Tényleg az! Mintha színek kavalkádjából állna össze, az egyik
pillanatban csupa szőkeség, a következőben barna, majd ismét
változik. Nagyon vagány! – folytatta Deacon. Ebben kénytelen
voltam egyetérteni vele. – Ha meglátod, majd arra gondolsz, hogy
ez a csaj ismerős valahonnan. Fogalmad sem lesz, honnan, de
egyre csak fúr a kíváncsiság, majd, amikor rádöbbensz, akkor…
– Deacon – szólalt meg Aiden figyelmeztető hangon. – Kicsoda
Josie?
Bátyja egy másodpercig zihált, majd felsóhajtott.
– Rendben… Tehát Josie félisten. Született félisten.
Felszabadították a képességeit, nagyon menő és nagyon kedves. –
Tekintete felém siklott, arckifejezése sunyira váltott. – Igazam
van, Seth?
Visszanéztem rá.
– Igazad van.
– A legjobb részt ki is hagytad – lépett el Szolósz a kanapé
mellett, és hosszan nézett rám. – Hogy melyik isten
leszármazottja!
Úgy tűnt, Aidennek rögtön leesik a kimondatlan információ.
Behunyta a szemét, és megdörzsölte a homlokát.
– Istenek…
– Mi? – nézett rá, majd rám Alex. – Melyik isten gyereke?
– Apollóné – válaszolt Deacon, egy fokozattal szélesebb
mosolyra váltva, amikor Alex ránézett. – Jah, Josie Apollón lánya.
Alex álla leesett.
 – Ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen unokatesók vagytok,
ugye? – tűnődött Luke. – Nem tudom pontosan, hogyan, de
rokonságban álltok. Még néhány gesztusotok is hasonlít, néha
tényleg hátborzongató!
Alex az apja felé fordult. Alexander bólintott. A lánya csak
akkor pördült meg, amikor Aiden a térdére tette a kezét. Szája
néhány másodpercig hangtalanul mozgott.
– A ménkűbe is… Nem tudom, mit mondjak!
– Nagyjából mi is így reagáltunk, amikor Seth a Szövetségbe
hozta – nyugtatta meg Luke, és egyik lábát átvetette a másikon.
Alex szemöldöke a homlokára szaladt.
– Valóban?
– Apollón Sethre bízta a lánya biztonságát – tette hozzá Szolósz
hamiskásan, és állával felém bökött. – És ő nagyon komolyan
veszi a csaj őrzését!
– Huh! – billent oldalra Aiden feje.
– Hüperión Josie-t vette célba, de Seth biztonságban idejuttatta.
Történt ez-az, de Seth tényleg vigyázott rá – folytatta Szolósz. Az
tuti, hogy legközelebb nem csak a torkára fogom tenni a
bakancsom.
Alex áthatóan nézett rám.
– Azt hiszem, köszönetet kell mondanom neked… Hiszen Josie
családtag. Ez amúgy tök fura… Bár, ami azt illeti… Sok mindenért
kell köszönetet mondanom. – Szünetet tartott, és felém hajolt,
majd Aidenre pillantott. – Sokat köszönhetünk…
– Ezt nem most kell megtennünk. – Egy szemvillanás alatt
ellöktem magam a faltól. – Mennem kell.
Nem is vártam válaszra. Kiléptem a szobából, és átmentem a
viszonylag néptelen lobbin, de az ajtó nem csapódott be
mögöttem.
– Seth!
Bassza meg.
– Csak menj! – mondta Aiden. – Én majd követlek.
Naná!
Hátrahajtottam a fejem, és elmorzsoltam egy káromkodást,
majd Aiden felé fordultam.
– Mit akarsz?
Odajött hozzám, és néhány pillanatig csak álltunk egymással
szemben, egyikünk sem szólalt meg. Hányszor álltunk már
ugyanígy? Többször, mint meg tudnám számolni, és általában
csak másodpercek választottak el minket attól, hogy egymás
torkának essünk. Nem volt kifejezetten jó viszonyunk a múltban,
de amikor utoljára láttam Aident… megtört ember volt.
Most azonban már egész.
– El kell mondanom neked néhány dolgod, utána pedig
kérdeznem kell valamit tőled – hajtotta le Aiden az állát beszéd
közben. – Tudom, hogy nem örülsz az ittlétünknek, de Alex azóta
szeretne veled beszélni, hogy rájött, mit tettél. Tudom, hogy nem
akarod hallani, de végigmondom, és ha legközelebb Alex
szeretné elmondani, hagyni fogod, hogy megtegye.
Kinyitottam a számat, de Aiden folytatta:
– Tudjuk, hogy mindent neked köszönhetünk. Tudom, hogy
nem szeretnéd ezt hallani, de köszönöm. Köszönöm, amit értünk
tettél.
Befogtam a számat, és a falat kezdtem fixírozni.
– Nem fogjuk elfelejteni – tette hozzá Aiden, majd kis habozás
után folytatta: – Még ha lesznek is olyan napok, hónapok vagy
évek, amikor azt kívánom, bár el tudnám felejteni.
Nevetésemet elfojtva ránéztem.
– Nagyon nem bírlak, Aiden.
Ajka megrándult.
– Ez szuper, mert én se csíplek.
– Tökéletes. – Hátrálni kezdtem. – Még valami, Őszentsége?
– Igen, még egy kérdésem van. – Aiden szürke szeme élesen
vágott, mint az acél. – Kapcsolódsz még Alexhez?
– Miért nem tőle kérdezed meg?
– Mert épp tőled kérdezem.
Mély levegőt vettem. Semmi értelme nem volt hazudni.
– Igen. Igen, még fennáll a kapcsolat.
 15.
FEJEZET

JOSIE

– Kicsit bizarr… Mint valami szellemhajó! – állapította meg Colin,

ahogy körülnézett a szinte üres menzán. – Na jó, szellemmenza.
Sült szalonnával megrakott tányéromat és almaleves üvegemet
szorongatva egyet kellett értenem: fura volt. Vasárnap reggel
általában tömve volt diákokkal a menza, de most mindkét
kezemen meg tudtam volna számolni, hányan voltak. Mind
tisztavérűek.
Tisztavérűek, akik gyanakodva néztek minket, miközben
leültünk egy kis, kerek asztalhoz az üvegfal mellett. Ráláttunk a
tizenegy megmaradt olümposzi isten szobrára, magamon
éreztem a tekintetüket, ahogy letekertem az üveg kupakját.
Különösnek találtam azt is, hogy Luke és Deacon nincsenek itt.
Általában a kollégium előterében vártak ránk, vagy ha
valamelyikünk késett, már a menzán találkoztunk. Luke korán
kelő volt, akkor is kirángatta Deacont az ágyból, ha az még félig
aludt. Persze Deacon most biztosan a testvérével van. Aztán
majdcsak benéznek. Abból, amit megtudtam, Luke Alexhez is
nagyon közel állt. Világos, talán az egész banda beállít néhány
percen belül. De azért mindenesetre fura volt, hogy nincs itt
mindenki.
És Seth?
Seth azóta nem jött velünk reggelizni, hogy abbahagyta a
kiképzésemet. Még szoknom kellett.
– Gondolod, hogy mindenki elbújt? – kérdezte Colin, és a
tojásfehérjéjét kanalazta. Fúj, ki eszik tojást a sárgája nélkül?
Hiszen a sárgája a legfinomabb! – Vagy valami óriási buli volt
tegnap, minket meg senki se hívott meg?
– Talán mindenki másnapos? – vetettem fel, és mosolyogva a
villámra tűztem egy szelet szalonnát. – Lehetséges.
Colin horkantva könyökölt az asztalra.
– Ezek szerint mi uncsik vagyunk.
Ami azt illeti, elég uncsinak éreztem magam, és szinte éheztem
az önsajnálatra, de ahhoz nem ismertem eléggé Colint, hogy
lemenjek előtte bálnaméretű kisbabába.
– Talán a tegnapi bunyóhoz is köze van… Az emberek nem
érzik magukat igazán biztonságban.
– Igaz, de a nagy buli ötlete jobban tetszik – nyammogta tovább
a tojást. – Vagy esetleg a tény, hogy most már kettővel több
félisten mászkál a kampuszon!
Megkeseredett a számban a mennyei szalonna íze.
– Olyanok vagytok, mint az éjfél után etetett mogvájok –
folytatta Colin. Ezen muszáj volt elmosolyodnom, bár egyikünk
sem volt olyan cuki, mint egy mogváj.
Colin megette a tojást, majd rátért a teljes kiőrlésű pirítósára.
A világ minden vaját rá lehetne kenni arra a kenyérre, és akkor
is kartoníze lenne.
– Ismered őket? Alexet és Aident?
 Megráztam a fejem. Letettem a villámat, mert elment az
étvágyam. Ami pedig bűn, ha sült szalonnáról van szó.
– Nem. Tegnap láttam őket először.
– Fú, szinte legendák! – Colin megbillentette a fejét.
Összetéveszthetetlen volt a hangját átitató áhítat. – Ami azt illeti,
köztünk legendának is számítanak!
– Tényleg? – morogtam, a tányéromon levő szalonnahalmot
bámulva.
Colin tovább nyammogta a pirítósát.
– Sosem találkoztam velük hivatalosan, de itt voltam, amikor
először jöttek ide… Mielőtt elmentek volna, hogy
szembeszálljanak Árésszal. Önszántukból tették, hát nem
zseniális? Ki merné összeakasztani a bajszát a hadistennel?
Én ugyan nem, de ebben nem volt semmi meglepő.
– Baromira menők! – lelkendezett tovább Colin, ahogy
elfojtottam egy sóhajt. – Azt hiszem, kicsit bele is zúgtam Alexbe!
Lassan ránéztem. Ez most tényleg komoly?
Colin elvörösödött.
– Nem úgy, persze. Van elég eszem, hogy tudjam, Aiden úgyis
kinyírna. Ez amolyan… tiszteleten alapuló belezúgás! Alex
vagány, úgy szállt szembe Árésszal, hogy tudta, ott fog maradni a
csatatéren!
Vajon mennyire gyorsan tudnám kivonszolni a seggem erről a
menzáról?
– Gyémántkemény töke lehet annak a csajnak. – Colin ekkor
elhallgatott egy pillanatra, és csúnyán nézett a félig megevett
pirítósára. – Na jó, gyémántkemény petefészke. Nem is tudta,
hogy az apád, Apollón, ambróziát adott neki. Legalábbis ezt
beszélik, és…
Colin hőseposza monoton, a szemhéjam mögött doboló
fájdalomra rímelő zakatolássá változott. Tudtam, hogy nincs
értelme dühösnek lennem, és azt is, mi a dühöm forrása.
Féltékenység.
Ekkorra már biztosan bezöldült a bőröm. Miután tegnap láttam
Alexet, minden bebizonyosodott, amit csak elképzeltem róla: ő
volt minden, ami én nem. Ugyan miért is érdekeltem volna
Sethet, miután egy ilyen csajjal gabalyodott össze?
Nem Alex hibája volt, hiszen azt se tudta, hogy létezem. Ő a
bajnoki ligában játszott, én meg épp csak próbáltam bekerülni a
vidéki amatőrökhöz. Egyedül én magam voltam a saját dühöm és
frusztrációm oka, és volt annyi bennem, hogy ezt beismerjem.
Reggeli után otthagytam Colint, pedig még futni is akart volna
velem. Mi a fenét képzelt, hogy majd magamtól vetemedem
ilyesmire? Még mit nem. Elmentem a könyvtárba, órákig
kóvályogtam eredménytelenül, majd végül visszavánszorogtam a
koliba. Megálltam az ajtómnál, és Seth ajtaja felé fordultam. Az
ajkamba haraptam, és szuggeráltam, hogy nyíljon ki, hadd lépjen
ki rajta Seth. Fogalmam sem volt, egyáltalán miért akartam volna
ezt, hiszen tegnap elég egyértelművé tette a helyzetet. Hetekkel
ezelőtt egyértelművé tette a helyzetet.
Megfordultam és bementem a lakrészembe. A hálószobába
mentem, majd felvettem a régi fényképet, ami a nagyszüleimet,
anyut és engem ábrázolt. Bárcsak visszamehettem volna az
időben, és emlékeimbe véshettem volna, amikor készült, mert
nem emlékeztem az előtte vagy utána történtekre.
Senkinek sem jár második esély.
 Kivéve persze Alexet és Aident. Meg Sethet. És tulajdonképpen
engem is. Sokan kapunk második esélyt, de nem választhatjuk
meg, mi lesz az.
A külsőm alapján valamikor középiskolás koromban
készülhetett a kép. Nagyon duci voltam, egy igazi kis gömböc, és
a mintás ing se segített sokat, de mosolyogtam. Nagyi is
mosolygott, papi is és anya is. Szép nap volt.
Az éjjeliszekrényemre tettem a képet, és kézfejemmel
megtöröltem a szemem. Arcom nedves volt. Nem tudtam, miért
vagy kiért sírok, csak azt tudtam, hogy mostanában sokat sírok.
Gyűlöltem, hogy a sírás miatt gyengének érzem magam.
De mégis mi a fenéért? Mintha tényleg a sírás lett volna a
legrosszabb dolog, amit tehetek! Hiszen akár vagdoshatnám is
magam, vagy élhetnék szélsőségesen, heverhetnék részegen az út
szélén, vagy füvezhetnék is. Ám egyiket sem tettem, csak sokat
sírtam. Úgy éreztem, biztosan vannak emberek, akik azt hiszik,
hogy egy verekedés vagy a hányásig részegedés jobb, mintha
alaposan kisírnák magukat.
Most, hogy belegondolok, az eszméletvesztésig vedelés egészen
jól hangzott. Csak épp nem igazán akartam bármit is érezni.
Hiányzott a családom, hiányzott Erin, és bármennyire is
szerettem volna szétrúgni Seth tökét, ő is hiányzott – mármint a
korábbi énje.
Istenem, még mindig fájtak a szavai, de már láttam a mögöttük
rejlő igazságot. Valószínűleg már korábban is láttam, de nem
akartam róla tudomást venni.
Hanyatt fekve a plafont bámultam. Az, hogy Seth ilyen hirtelen
meggondolta magát, most már sokkal értelmesebb lépésnek tűnt.
Tudnia kellett, hogy Alex nemsokára visszatér, nem létezik, hogy
ne tudta volna, hiszen fennállt köztük a kötelék. Tudnia kellett,
hogy Alex érkezik.
Láttam, hogyan bámulta tegnap.
Amikor pedig elhagytam az udvart, Seth nem jött utánam. Ott
maradt velük, ott maradt Alexszel. Ezt észrevenni nem
féltékenység volt, hanem igazság.
Noha Alex és Aiden között költői magasságokba emelkedett a
szerelem, létezett valami hatalmas kötelék Seth és Alex között.
Deacon maga mondta, hogy ez gyakorlatilag eltéphetetlen.
Mindig azt hittem, hogy bűntudatból nem szeret Alexről beszélni,
de most már látom, hogy más oka volt rá. Seth még nem lépett túl
Alexen, és azon, ami köztük volt, bármi is legyen az.
Ez szar volt.
Nem harcolhattam egy legendával.
Valakivel, akiért Seth feladta az örökkévalóságot.
Olyasvalakibe voltam szerelmes, aki még mindig máshoz
kötődött – egy élő, két lábon járó legendához!
Felriadtam a gondolataimból, amikor kopogtattak az ajtón.
Felültem, leugrottam az ágyról, és felálltam. Reméltem, hogy
Deacon vagy Luke lesz az, esetleg mindketten. Odaátot fogunk
nézni Deaconnel, és legalább néhány órára rendben lesz a világ,
nem fogom úgy érezni magam, mint… Mint akiről elfeledkeztek.
Kinyitottam az ajtót, és szemtől szemben álltam Alexszel.
Te szentséges szar.
Rémülten hátráltam egy lépést, közben éreztem, hogy leesik az
állam. Mit keres itt? Rossz helyre jött? Úristen, mi van, ha rossz
helyre jött, és Sethhez akart bekopogtatni? Akkor tuti pofán
verem. Na jó, pofán verem, és futok, mert még szétrúgja a
seggem.
Összekulcsolta a kezét, és felnézett rám.
– Szia! – mondta. – Tudom, hogy nem ismerjük egymást, de
gondoltam, cseveghetnénk egy kicsit!
Bambán léptem oldalra, hogy beengedjem. Mondhatok neki
nemet? Uh, dehogyis. Alex bejött hozzám, és becsukta maga után
az ajtót. Ránéztem. Fogalmam sem volt, mi folyik itt. Ahogy fölé
magasodtam, jetinek éreztem magam. Szőke jetinek. Akár fel is
kaphattam és zsebre vághattam volna a csajt.
– A nevem Alex An…
– Tudom, ki vagy. – Ahogy kimondtam a szavakat, meg is
bántam őket. Mintha jégcsapok nőttek volna a szobában. – Úgy
értem, tudom, mi a neved. Mindenki tudja, ki vagy.
Felvonta a szemöldökét. Befogtam a számat.
– Ez elég rémisztő – mondta. – Mármint nem te vagy rémisztő,
amiért ezt mondod, csak nem vagyok hozzászokva, hogy
mindenki tudja, ki vagyok. – Orrát ráncolva habozott. Úristen…
Tágra nyílt a szemem. Hiszen én is mindig ezt csinálom! –
Igazából a „hamvaimból feltámadós”, félistenes buli előtt is
tudták, ki vagyok, de annak általában sose lett jó vége.
– Ó! – motyogtam, még mindig rá bámulva.
Ajka halvány félmosolyra húzódott.
– Tehát te vagy Josie – mondta.
Lassan bólintottam.
Alex rekedten, melegen felnevetett.
– Nos… tudod, ki vagy.
Ismét bólintottam.
 – Jaj, ez nem alakul valami jól! – nevetett ismét. – Szerettelek
volna megismerni. Úgy hallottam, van bennünk valami közös.
– Mindketten kavartunk Sethtel? – tört ki belőlem. A rohadt
életbe, ugye nem mondtam ki ezt hangosan?
Alex barna szeme tágra nyílt, szája Ó-t formázott.
De. Kimondtam hangosan.
– Jaj, istenem, nem úgy értem, hogy te is kavarnál Sethtel… Én
a szó szoros értelmében még nem is kavartam vele! – Forróság
öntötte el az arcom. Nem tudtam, meddig jutott Seth és Alex, de
reméltem, hogy addig nem, mert akkor Alexnek eggyel több
dolog jutott volna, ami nekem nem.
Úristen, nem akartam elhinni, miket köpdös fel az agyam.
– Úgy értem, Seth a közös bennünk, csak ennyit akartam
mondani – fejeztem be szánalmasan.
– Ööö… Én nem ezt akartam mondani – mondta Alex. Lassan
pislogva söpörte el válláról a haját. – Azt szerettem volna
mondani, hogy Apollón a közös bennünk.
– Ah… logikus. – Megkerültem Alexet, és lehuppantam a
kanapé párnáira. Hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam,
ez a túláradó szófosás kimerített. – Apollón… Nos, érdekes fazon,
ugye?
– Ja, az – nyögte ki Alex, és leült a kisszékbe. – Róla akartam
beszélni, de álljunk csak meg egy percre. Te és Seth… Együtt
vagytok?
Kis híja volt, hogy el nem olvadt az arcom. Begörcsölt a
nyelvem, nem tudtam, mit mondjak. Már nem voltunk együtt, de
Alex volt az utolsó, akivel ezt meg akartam volna beszélni… De
persze az én hibám. Miért nem tartottam a nagy számat?
 Alex félig lehunyta a szemét, de még így is éreztem, milyen
átható a tekintete.
– Oké, tudom, hogy egyáltalán nem ismersz, de hamar látni
fogod, hogy ultranyers tudok lenni. Ezt muszáj leszögeznem,
mert nem tudtam, hogy Apollónon kívül is van közös pontunk.
Tuti, hogy elkapom valakinek a grabancát, amiért erről nem
számolt be!
Ó, te jó ég! Szorosan lehunytam a szemem.
– Tudod, hogy Seth és én…
– Tudom, mi volt köztetek – vágtam közbe. – Sokat tudok a
történtekről. Deacon mindent elmesélt, és Seth… Még ő is
említette.
Alex tekintete élessé vált.
– Oké, szóval Seth elmondta, hogy nagyjából öt egész percig
tartott a kapcsolatunk?
Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem.
– Ennyire nem mentünk bele a részletekbe.
– Értem. – Alex habozott, és a kezére nézett. – Seth és én sosem
voltunk úgy együtt.
A mellkasomban valami tökéletesen indokolatlan örömtáncba
kezdett.
– Néhányszor kavartunk – tette hozzá Alex, és rám nézett.
A táncoló valami megállt, és szövetségi tőröket kezdett emelni
Alexre. – De számomra Aiden volt az első, és ő is marad az
egyetlen.
Ó! A tőrök leereszkedtek.
– Ne érts félre, szerettem Sethet… Most is szeretem. Kissé…
Hogy is mondjam? Különös a viszonyunk. A komplikált nem is
elég jó szó rá. Ha tudod, mi történt, akkor el tudod képzelni, igaz?
– Igen – bólintottam.
Alex tekintete az enyémbe fúródott, majd keze a hajára
csúszott.
– Seth és én sosem jutottunk el odáig – mondta. Csavargatni
kezdte a haját. Ismét rádöbbentem, hogy én is mindig ugyanezt
csinálom. Ez olyan fura volt… Nagyon fura. Alex kötéllé csavarta
a haját. – És ti…?
– Nem. Úgy értem, jártunk egy darabig, de… Most már nem.
Alex merően nézett rám.
– Komoly volt a dolog?
– Aha. Vagyis azt hittem. Én… Én tényleg szerettem… –
Elhallgattam, és a fejemet rázva fordultam el. – De nem számít.
– Szerintem igenis számít, ha jártatok, és Seth mégsem feküdt
le veled.
A figyelmem azonnal ismét Alexre fókuszált.
– Az a Seth, akit én ismerek, még egy fát is megkettyintene, ha
azon van lyuk – mondta, mire az orromat ráncoltam. – És sose
kezd senkivel komoly kapcsolatba.
– Ettől még nem érzem magam jobban, amiért velem sosem
feküdt le – vallottam be. Amikor szóra nyitotta a száját,
folytattam: – Nézd, most már nem számít, mi volt köztünk
egykor.
– Dehogynem számít. – Alex abbahagyta a haja csavargatását. –
Amióta ismerem Sethet, sose kavart komolyan senkivel. Senki
sem lett volna abban a tévhitben, hogy a kapcsolata komoly
Sethtel, ha egyszer tényleg nem volt az. Seth egyszerűen nem
kezdett ilyesmibe.
 Minden jel szerint Seth igenis belekezdett ilyesmibe, és hiába
voltam féltékeny Alexre, nem ő volt a probléma forrása. Ő Aident
szerette, de ez nem jelentette azt, hogy Seth ne lett volna őbelé
szerelmes. Egyértelműen az volt, még most is.
Nagyon nem akartam erről beszélgetni Alexszel.
A halántékomat dörzsöltem, és közben azon gondolkodtam, mit
is mondhatnék a mitikus, a legendás Alexandria Androsnak
anélkül, hogy bunkó legyek vele.
– Nem akarsz velem Sethről beszélni, ugye? – kérdezte.
Rápillantottam.
– Gondolatolvasó vagy?
Alex oldalra billentette a fejét, és nevetésben tört ki.
– Dehogy vagyok az… Csak megértelek. Hadd mondjak valamit:
remélem, nincs igazán vége köztetek a dolognak, mert Seth… –
Hátradőlt és halkan felsóhajtott. – Seth megérdemli a
boldogságot.
Könnyek áztatták a torkom, és égették a szemem. Én is ezt
gondoltam, de nem én voltam Seth boldogságának forrása.
Fogalmam sem volt, mit jelentek neki, de nem ezt.
– Nem beszéltem vele. Kerül engem. Nem meglepő – mondta
Alex, majd elengedte a haját. Vastag tincsei lassan tekeredtek ki. –
Bocs… Tudom, hogy nem szeretnél erről hallani.
Noha tényleg nem akartam róla hallani, valahol mégis szívesen
értesültem volna Sethről meg a vonakodásáról. Mivel éheztem a
büntetésre, végül az utóbbira hajlottam.
– Nos… – hajolt előre Alex, és a térdére ejtette a kezét. – Apollón
az apád, nekem pedig afféle ük-ük-ük-ük a köbön nagyapám, így
valamifélé kitekert, a való életben elképzelhetetlen módon
rokonok vagyunk, ugye?
Önkéntelenül is felnevettem.
– Igen, valami ilyesmi.
Alex tenyere a farmerére simult.
– Deacon és Luke szerint gőzöd sem volt, ki vagy, amíg Seth
színre nem…
Éles, vijjogó sziréna hangja fojtotta a szót Alexbe. Felkaptam a
fejem, ő pedig talpra szökkent, kezét a háta mögé csúsztatta,
majd egy másodperccel később már tőr volt a kezében. Ötletem
se volt, honnan kapta elő. A levegőből? Valami rejtett kis tokból?
Mindegy is. A lényeg, hogy tudtam, mit jelent a felhangzó
kürtszó.
Megtámadták a Szövetséget.
 16.
FEJEZET

Seth

Fel-alá jártam a szobámban, és próbáltam úrrá lenni a bennem

tűzhangyák hadaként masírozó nyugtalanságon. Már futottam öt
mérföldet, bokszoltam Szolósszal, lezuhanyoztam – közben ki is
vertem, ahogy a Josie-val megtett és a vele sohasem megtett
dolgokra gondoltam –, mégsem tudtam nyugton maradni.
A csarnok másik végében akartam lenni. Meg akartam találni
Colint, és egy tompa késsel, centiméterről centiméterre vágni le a
golyóit, mert tudtam, hogy ma Josie-val reggelizett. Ez nem ma
történt meg először, de általában velük volt Deacon és Luke is,
így azért más volt a helyzet.
Úgy meg végképp nem tudtam megnyugodni, hogy tudtam,
Alex és Aiden is ebben a kollégiumban rontják a levegőt.
Éreztem Alexet.
Jelenléte gyengén zümmögött a tudatalattimban, mint egy
halvány derengéssel látható fénypont a távolban. Egyáltalán nem
olyan volt, mint azelőtt; sokkal tompább volt, és fix, hogy sokkal
elviselhetőbb. Hála az isteneknek, az érzelmeit nem érzékeltem,
mert ha igen, tutira lobotómiát hajtanék végre magamon. Vagy
az is lehet, hogy éppen nem dugtak Aidennel, mint egy olümposzi
isten aszály után, és ezért nem éreztem sokat… Baromira
reméltem, hogy nem ez a helyzet. Ha megérezném azt is, ami
köztük van, akkor nekem…
Szirénák törték meg a csendet. Megpördültem. Túl ismerős volt
a hang, és rögtön mozgásba is lendültem. A nyugtalanságot vad
izgalom váltotta fel. Tudtam, mennyire elbaszott ez az egész, de
ott és akkor csak egy rendes bunyóra vágytam. A tegnapi balhé
az udvaron csak babazsúr volt.
Felkaptam a titániumgolyókkal töltött Glockot, betettem a
tokba, és a combomra szíjaztam. Felkaptam a szekrényről a
tőröket, és kimentem az ajtón, még pólót se vettem.
Földbe gyökerezett a lábam, mikor Josie ajtaja kivágódott.
Mi a fészkes fenét csináltak ezek együtt Alexszel? Néhány
másodpercre mindhárman megmerevedtünk, és egymásra
bámultunk, miközben harsogott a fejünk felett a riasztó.
Majd Alex törte meg a csendet.
– Ez komoly? – kérdezte szárazon, gúnyosan mosolyogva rám.
– A csodakockás hasadon akarod lereszelni a támadókat?
Felvontam a szemöldököm.
– Jah, ki akartam próbálni a gyakorlatban is, hogy vasból
vagyok-e. A pisztoly a combomon meg a tőrök a kezemben csak
díszletek, buliból vettem fel őket, nehogy eltereljem a figyelmet
csodálatos testemről – mondtam.
Alex mosolya vigyorba szaladt.
– Nekem aztán mindegy – mondta, és előreszaladt. Egy magas
alak lépett a csarnokba, a kezében tartott titániumtőrökön fény
táncolt. Aiden. Nyilván hozzám közel kaptak szobát, hol máshol.
Nyilván, bassza meg.
 Josie-ra tévedt a tekintetem.
– Te meg mit képzelsz, mit csinálsz?
Becsukta maga mögött az ajtót, és mogorván nézett rám.
– Megyek és segítek…
– Azzal segítesz, ha biztonságban maradsz a kollégiumban, és
csak nekem vagy valamelyikünknek nyitsz ajtót!
– Tudok harcolni! – ellenkezett, arca kipirult. – Láttál tegnap,
tudod, hogy…
– Hallod a szirénát? – böktem állammal a plafon felé. – Most
nem a félvérek meg a tiszták pofozkodnak. Ez azt jelenti, hogy
bejutott valami, aminek nem kellene itt lennie!
Josie kék szemében viharfelhők gyűltek.
– Tudom. És képes vagyok…
– Emlékszel, mi történt a múltkor? – léptem elé, és eszembe
idéztem a mellkasomat és gyomromat görcsbe rántó emléket. –
Nem akarok az éjszaka közepén azzal szembesülni, hogy olyan
állapotban talállak, mint akkor!
Josie arcából kifutott a vér.
– A múltkor elvittek a szobádból, az úgynevezett biztonságos
helyről!
A francba is, ebben volt valami. Megráztam a fejem, erre most
nem volt idő.
– Akkor csak nekem nyitsz ajtót.
– Seth…
– Csak maradj a szobádban, Josie, ott biztonságban leszel!
– Alexet bezzeg nem parancsoltad be a szobájába – vágott
vissza. – És Aiden sem állítja meg őt!
– Azért, mert Alex tud magára vigyázni!
 Az igazság az volt, hogy ha Alex megsérült volna, nem vettem
volna a lelkemre. De ha Josie? Akkor még nukleáris töltetté
változom, és a földdel teszem egyenlővé az egész Szövetséget.
Hátralépett, az ajtónak ütközött. Látszott rajta, hogy sikerült
mélységesen megbántanom, de fogalmam sem volt, mivel.
Mostanában épp elég szart mondtam neki, de most nem volt
időm ezen gondolkodni.
Josie mereven megfordult, és visszament a szobájába. Legalább
nyugton marad.
Az övemre akasztottam a tőröket, és végigmentem a folyosón.
A hallban észrevettem Colint, egy csapatnyi félvérrel ácsorgott.
Kiadtam neki a parancsot: vigyázzon Josie-ra. Reméltem
azonban, hogy Josie csak nekem nyit ajtót. Colinban nem bíztam,
de szerencsére fiatal félvér volt, könnyen hatott rá a kényszerítő
bűbáj.
Fogalmam sem volt, mi mehet odakinn. Kivágódtam a bejárati
ajtón, és a hűvös esti levegőben álldogáló őrök kis csoportjához
léptem. Már épp kezdtek hadrendbe rendeződni a kollégium
előtt.
Megálltam, és megragadtam az egyik idősebb őr gallérját.
Tágra nyílt a szeme meglepetésében, miközben úgy felemeltem,
hogy már a lábujjain állt.
– Kivételesen próbáld megvédeni a diákokat! Ha a hadrend
megtörik, mire visszaérek, nem leszek boldog, és ez azt jelenti,
hogy a következő hetekben vagy hónapokban te nem fogsz lábra
állni. Értve vagyok?
Nagyot nyelt és bólintott. Elengedtem, és az ő érdekében
reméltem, fel is fogta, amit mondtam neki. Legutóbb a megszállt
őrök és őrszemek bejutottak a kollégiumba, és gond nélkül
elkapták Josie-t.
Ahogy előreindultam, az emlék szinte felőrölt. Az után az
éjszaka után elhatároztam, sosem helyezem a kötelességeimet
Josie elé, de megint így tettem. Mintha egy ólomdarab lett volna a
gyomrom helyén. Fejemben a nimfa szavai visszhangoztak,
ahogy átmentem az udvaron, és a falak felé tartottam. Vajon
megint ugyanazt az ösvényt járom?
Előttem őrszemek rohantak. A fő falazat mellett füstfelhő tört a
magasba, majd ömlött be az udvarra. A sűrű füstben árnyak
mozogtak, távolról haláltáncnak tűnt a jelenet. Tíz másodpercen
belül utolértem Alexet és Aident, nem kicsit volt bizarr élmény
közéjük lépni. Ahogy közelebb értünk, égett fák és valami még
szúrósabb szag ütötte meg az orrunkat.
Aiden rám pillantott.
– Elvesztetted az inged, haver?
A régi szép időkben ez a kérdés tökéletes, általában Alexet is
magában foglaló visszavágást eredményezett volna. Most? Csak
felemeltem a kezem, és bemutattam Aidennek.
– Valaki tudja, mi történik…?
Egy fehér ruhás őr támolygott elő a füstből. Ruháját pirosló
folyam festette meg, torkát széttépték, felfedve a rózsaszín,
merev hússzövetet és a szétzúzott csontokat. Fél térdre zuhant,
majd összeesett.
– Daimónok – mondta Alex, megforgatva kezében a tőrt. – Vagy
egy puma.
Az oldalamhoz nyúltam, és leakasztottam az egyik tőrt.
– Én a daimónra szavazok.
 – Ez megnyugtató – lassultak le Alex léptei. – Cicákat nem
akarok bántani!
Megálltam annyi időre, hogy ránézhessek, de csak egy vigyort
vetett felém.
Aiden előrelépett. Felemelte az egyik kezét, és megálljt intett.
– Várjatok csak egy másodpercig… – Előrelendítette a karját,
tenyerét a sűrű köd felé tartva. Gyenge erő lökése szikrázott fel.
Mögöttünk feltámadt a szél, majd kavargó rohammá fejlődött,
végül elfújta a sűrű ködöt.
A szentséges szarba, tele volt az udvar daimónnal, és a
titániumból készült kapu tárva-nyitva állt! Néhány test hevert a
földön. Ahogy elállt a szél, rájöttem, hogy aki még áll, mind
félvér. Ez megmagyarázta, miért nem idézett meg senki szelet, a
földön pedig…
Bassza meg.
Csupa halott és/vagy haldokló tisztavérű.
Némelyikből még mindig táplálkoztak, mintha egy zombifilm
élő jelenete zajlott volna.
Aiden átnézett a válla felett.
– Megvan az előnye, ha az ember képes kontrollálni az
elemeket.
Nézzenek oda, milyen menő már ez az Aiden! Félisten, meg
minden!
– Cuki vagy – mondtam, és átléptem egy halott őrszemen. – De
vajon tudsz-e még harcolni?
Alex felhorkant. Egy daimón ekkor emelkedett fel egy
nyomorult tisztavérűről, akinek sohasem lett volna szabad itt
kikötnie, és azt képzelnie, van bármilyen esélye. A daimón félvér
volt. Fogai nem voltak élesek vagy hátborzongatóan feketék,
teljesen normálisan nézett ki. Leszámítva a szájából csorgó vért
és a fogai közt díszelgő húscafatot.
A daimónok úgy ettek, mint a kismalacok.
Azért rágtak, kérődztek, hogy a vérben áramló aethert
magukhoz vegyék, és nem volt kifejezetten kedvenc testrészük.
Ez éppen olyan klisésen járt el, mint a legutolsó: muszáj volt
egyenesen torokra harapnia. A tisztavérűek azért vonzották a
daimónokat, mert több volt bennük az aether.
A hímnemű daimón oldalra billentette a fejét, és beleszagolt a
levegőbe. Lassú mosoly terült szét iszonyú arcán, és egy
másodperccel később már talpon volt. Mögötte több más daimón
is felénk fordult.
Mi nem tiszták voltunk, hanem két félisten és egy apollüón.
Csordultig voltunk aetherrel, a megjelenésünk gyakorlatilag
felért egy vacsorameghívással.
– Tudok-e még harcolni? – kérdezte gúnyosan elmosolyodva
Aiden.
A szememet forgattam, és megpörgettem kezemben a tőrt. Egy
másodperccel később a féldaimón hátba támadta Aident, aki az
utolsó pillanatban pördült meg és rúgott ki. Bakancsa éppen a
térde alatt találta el és törte szilánkokra a daimón csontját, aki
kiütve terült el a földön. Már épp elkezdett feltápászkodni, de
Aiden tőre a mellkasába mélyedt.
A félvérekből lett daimónok nem robbantak ragyogó porrá. Ha
meghaltak, úgy haltak meg, mint bármelyikünk: csak egy kupac
hús és csont maradt belőlük, mint bármelyik holttestből. Ez a
példány elsötétült szemmel hanyatlott hátra.
 – Ja, még mindig tudok harcolni – mondta Aiden.
– Mekkora mázli ez nekünk – mondtam lassan, ahogy
előrenyomultam. – Mihez is kezdenénk nélküled?
Bármi is volt Aiden válasza, elnyelte egy felém rohanó daimón
rikoltó, pokolian idegesítő visítása. Egy tisztavérűből lett daimón
volt az, és elképesztően ocsmányul nézett ki. Bőréből minden
szín kifakult, szeme nem volt egyéb, csak fekete gödör, fogai a
cápákéra hasonlítottak.
Kezdődhet a játszma!
A daimónnak ütközve átbújtam annak kitárt karjai alatt, és
mögé szökkentem. Hátba rúgtam, majd ráugrottam, ahogy
elterült, és mélyen a hátába vágtam a tőrt. Megmerevedett, majd
csillámbombaként robbant szét.
Belevetettem magam a harcba. Egyetlen ütéssel kivégezhettem
volna a hülyéjét, de szó se lehetett róla, ki akartam ereszteni a
felgyülemlett frusztrációt. Ki kellett magamból engednem, így
játszottam a rohadékokkal.
A tisztavérű daimónokat könnyen leszedtem egy tőrrel, de
valójában az átváltozott félvérekre pályáztam, akik képzett őrök
és őrszemek voltak. Ők tudtak harcolni. Velük pusztakezes
harcba bocsátkoztam, amíg az ütéseik nem kezdték el legyalulni
a szívemet maró keserű érzéseket. Néhányszor megéreztem az
erő kiáradását, amikor Alex vagy Aiden az elemeket használták.
Minden egyes energiakitörés erőt adott.
Megfordultam, és egy félvér, véres szájú nősténnyel találtam
magam szemközt. Az egyik szemét kivájták, valószínűleg egy
másik őrszem tehette. Igazán bájos volt.
Vigyorogva eresztettem le a tőrt.
 A félvér daimón kinyitotta a száját, ahogy vér tört elő a
mellkasából. Egy szövetségi tőr hegyes vége jelent meg, majd tűnt
el ismét, és a félvér daimón elterült.
Szolósz állt mögötte, arcának bal felét mély karmolások
díszítették.
– Bocs, de tartoztam neki – intett a tőr véres pengéjével az arca
felé. – Nem akarok összeillő díszítést.
– Megértem – töröltem le a homlokom, majd a mellkasomra
néztem. Vér pettyezte a bőrömet. – Mi a fene történt?
– Megnőtt a Rapid City külterületén tevékenykedő sejt.
A francba! – hajolt le Szolósz, ahogy rávetette magát egy daimón.
Tőrével felfelé szúrva rögtön fel is állt, majd kirázta nedves haját.
– Szóval ott tartottam, hogy a rohadt tisztavérű őrök nem vették
észre a kapunál az átváltoztatott őrszemeket. Egyszerűen csak
beengedték őket, a többi meg az erdőből csatlakozott hozzájuk!
Szolósz válla felett Alex vitt be egy erőteljes rúgást, messzire
repítve az egyik daimón fogait.
– És a külső falak?
– Hemzsegnek rajtuk a daimónok – morgott Szolósz, és felém
lökött egy daimónt. – Elestek a falak, öregem. Elestek!
Fél kézzel kaptam el a daimónt, és a mellkasába vágtam a tőrt.
Jött is rögtön a csillámbomba-effektus.
– A rohadt életbe! – kiáltott fel Szolósz.
Felemeltem a fejem, de nem tudtam értelmezni az
arckifejezését, ahogy letörölte arcáról a vért a kézfejével.
Elrántottam a tőrt, megpördültem, majd földbe gyökerezett a
lábam, majdnem pofára is estem. Nem, baszki, tuti, hogy
káprázik a kibaszott szemem, nem állhat Josie éppen előttem!
 JOSIE

Megszorítottam a tőr markolatát, amit attól a fehér ruhás férfitól

vettem el. A férfi mozdulatlanul feküdt a földön, torkát
darabokra tépték, még a légcsövét is láttam. Gőzöm se volt, hogy
néz ki a légcső, de biztos voltam benne, hogy azt látom. Vagy
lehet, hogy a gégéje volt az? Elmentem mellette, mire rájöttem,
hogy volt nála tőr. Nekem pedig tőrre volt szükségem.
Rosszul éreztem magam, amiért elorozom tőle a fegyvert, de
nehéz és meleg volt a kezemben, ahogy továbbindultam, és
tudtam, hogy jól döntöttem. Nem valami gyengeség vagyok, akit
el kell rejteni, hanem egy nyavalyaverte félisten! Igazi félisten,
nem félkészen, mikróban elkészítendő félisten, mint Alex vagy
Aiden! Engem órákig kellett lassú tűzön párolni, majd lágyan
szuvidálni, és úgy tálalni fel!
Tudok harcolni.
Nem vagyok gyenge.
Meg tudom védeni magam.
Ahogy azonban a földön fekvő testeket bámultam – némelyik
még mozgott, vagy kúszott, mások már felvették a halál
sápadtságát –, mégsem voltam teljesen biztos benne, hogy jól
döntöttem-e, mert még soha, soha nem láttam hasonlót. Háborús
övezetben jártam, csontomig hatoltak az üvöltések. A vér fémes
szaga füsttel keveredett. Lépteimet és dobogó szívemet sírás
kísérte.
Ez nem kiképzés volt, hanem valóság. Ez a fenyegetés végig az
itt élők feje fölött lebegett.
A talaj égett foltjaiból füst tört elő. Láttam az egymás mellett
harcoló Alexet és Aident. Dinamikus, rendkívül vonzó és kecses
duót alkottak. Tőlük kicsit odébb a félmeztelen Seth verekedett
Szolósszal vállvetve. Jobbra pördültem, szívem majd kiugrott a
mellkasomból, mert valami rám bámult.
Olyan fehér volt, mint egy papírlap. Szeme fekete volt, fogait
mintha a sátán kutyájától vette volna kölcsön.
Te jószagú atyaisten, mi a fene ez? Döbbenten léptem hátra,
majd belém hasított a felismerés. Ez egy daimón – úristen, így
néz ki egy tisztavérű daimón! Most már igazi formájukban
láttam a daimónokat, és, istenek, nem voltak valami szépek.
Kutya módra szaglászott a levegőbe, lábai megfeszültek, majd,
mintha rakétát indított volna be a talpán, felém ugrott.
Oldalra léptem, megfordultam, ahogy a lény meztelen lába
belerúgott a földbe, majd megpördült, és rám támadt.
Ez nem kiképzés. Ez nem kiképzés.
A tüdőmbe szakadt a levegő, ahogy kitámasztottam magam a
bal lábammal. Nem vagyok gyenge.
A daimón éppen előttem ért földet.
Tudok magamra vigyázni.
Egyik lábamat megtámasztva nekilendültem, és
előrerugaszkodtam. Fülemben dobolt a vérem, szorosan
markoltam a tőrt, és kikerültem a daimónt. Karunk összesimult,
és lehajoltam, aztán kirúgtam.
A daimón háttal terült el a földön, én pedig felegyenesedtem.
Úrrá lett rajtam az ösztön, és felemeltem a tőrt, majd
gondolkodás nélkül vágtam a mellkasába. A penge úgy hatolt át a
szakadt ingen a mellkasüregbe, mintha a daimón vízből lett
volna, alig kellett bármiféle erőt kifejtenem. El se hittem.
Könnyedén áthatolt rajta a tőr, szinte a földet érte.
A daimón hátrafeszült, majd csillámszerű porfelhővé robbant
szét. Olyan gyorsan történt, hogy majdnem előrezuhantam,
éppen időben nyerve vissza az egyensúlyom, mielőtt átestem
volna a daimón maradványain.
– Basszuskulcs – suttogtam, majd ijedten felnevettem.
Megcsináltam. Tényleg megcsináltam. Seth azt hitte, nem vagyok
rá képes, nem tudok megölni egy daimónt, de sikerült!
Felbátorodva önmagam előtt bebizonyított menőségemen, a
csoport felé indultam, akik a megmaradó daimónokkal harcoltak.
Seth éppen kinyírt egyet, amelyik ugyanúgy robbant szét furcsa
csillámmá, mint az, amelyiket én öltem meg.
Tekintetem találkozott Szolószéval.
– A rohadt életbe! – kiáltott fel.
Seth megfordult, és esküszöm, majdnem elájult. Döbbenet
futott át az arcán, majd szeme mély, lángoló borostyánszínben
izzott fel.
Upsz.
A vérrel pettyezett, félmeztelen mellkasú Seth felém indult.
– Mondd, hogy csak fejbe vágtak, és hallucinálok, mert
különben…
Vérfagyasztó sikolytól lúdbőrzött a karom. Megfordultam, és
élesen beszívtam a levegőt. Egy női őrszem rohant felém, arcát
vér borította, mint valami elkenődött, vámpíros rúzs. Felhős kék
szemében nem csillant összpontosítás. Nem volt nála tőr. Ismét
felrikoltott, és egy részem tudta, hogy nem barátkozni akar,
mégsem nézett úgy ki, mint…
– Josie! – üvöltötte Seth. Előreiramodott, de ekkor felgyorsultak
az események.
Előreléptem, hogy fogadjam a nő támadását. Mint az előbb,
most is lebuktam, hogy kirúgjam a lábait, de rám ugrott, és
kénytelen voltam hátrálni. Karját behajlította és ismét
felvijjogott, úgy ütve, mintha profi lenne, mintha pontosan tudná,
hova üssön, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Kikerültem az
ütést, és visszahúztam a karom, hogy előreszúrhassak a tőrrel,
de…
Haboztam.
Istenek, csak egy pillanatra fagytam le. Hatalmasat hibáztam,
de úgy nézett ki, mint bármelyik másik őrszem. Halandónak,
emberinek tűnt, nem valami eltorzult görög mitológiai
szörnynek, aki rágókának nézett volna engem.
Mellkasa közepén egy tőr hegye jelent meg, elvágva a
vérfagyasztó sikolyt. Ingem elejére vér fröccsent. Nem
mozdultam, nem tudtam megmozdulni, ahogy előrezuhant. Csak
azt az émelyítő, szívó hangot hallottam, ahogy kihúzták a
húsából a tőrt.
Alex állt mögötte, hullámos haja vad glóriába vonta alakját.
– Meg akartad ölelni, vagy mi? – kérdezte.
– Most lett ebből elegem – mordult fel Seth.
Nem tudtam, mire gondolhatott, de ekkor eltette a tőreit, majd
előrelépett, és felemelte a jobb karját. Borostyán fény vette körbe
a bicepszét, bőre felszínére úsztak az írásjelek. A fény és a szeme
színe úgy vette körbe a karját, mint egy fénylő kötél. A levegőt
energia töltötte meg, és Seth megidézte az ákását.
 Seth gyorsan, halálosan szedte le a megmaradt daimónokat.
Képzett táncoshoz méltó kecsességgel mozogva úgy mozdította a
karját, mintha egy baseball-labdát ütne, és minden egyes, még
talpon levő daimónt hihetetlen gyorsasággal talált el. Ahogy
eltalálta őket a borostyán fény, megszűntek létezni, egyik
pillanatról a másikra estek el. Nyomuk sem maradt, még
csillámpor se. A félvérekből sem maradt semmi.
– Ez is működik – jegyezte meg szárazon Alex –, de nem akkora
buli.
Seth kifejezéstelen arccal fordult felénk, és visszament
Aidenhez és Szolószhoz. Egy mukkot sem szólt, amikor
határozottan kézen fogott. A szemembe nézett.
Nem is volt szükség szavakra, tudtam, hogy bajban vagyok. De
még mekkorában!
 17.
FEJEZET

Seth

Soha korábban nem akartam bezárni egy nőt egy titániummal

futtatott terembe, majd Hádész Őrségével őriztetni. Nem, ez nem
igaz. Néha Alexszel is meg akartam tenni ugyanezt, és tudom,
hogy Aiden kivételesen száz százalékig egyetértett volna velem.
Most azonban más volt a helyzet, mert… Mert Josie-ról volt szó.
– Átveszitek innentől a stafétát? – kérdeztem.
Aiden ránézett a kezemre, ami határozottan markolta Josie
kezét.
– Nem maradt túl sok tennivaló… – nézett körül a szemöldökét
ráncolva. – Hacsak nem számítjuk a takarítást.
– Kézben tartjuk a helyzetet – erősítette meg Alex, és Josie-ra
rebbent a tekintete. Egyik lábáról a másikra állt. – És te hogy
vagy?
Oldalra billentettem a fejem. Komolyan képes volt
megkérdezni Josie-tól, hogy van?
– Jól. – Josie már kezdett volna megfordulni, de megállt a
mozdulatban. Kinyújtotta a karját, felajánlva a tőrt. – Ööö, ezt egy
őrtől vettem el, akinek… Akinek már nem volt rá szüksége. Nem
az enyém.
 Szolósz éppen egy elesett őrszemet vizsgált, de most felnézett.
– Ezzel öltél meg egy daimónt? – kérdezte.
Josie lenézett a tőrre, majd meglepetésemre bólintott.
– Aha… Ezzel öltem meg egy daimónt.
– Akkor most már a tiéd – mondta Szolósz. Sóhajtva állt fel, és a
nadrágjába törölte a kezét.
– Ó… – suttogta Josie. Egy pillanatra lebénított a tudat, hogy
sikerült megölnie egy daimónt, és ahogy bámultam rá, láttam
rajta, hogy ő is meglepődött egy kicsit.
Ha eddig dühös voltam, most tajtékzottam. Ostobaság volt
tőlem, de nagy részem azt kívánta, bárcsak ne ölte volna meg a
daimónt, hogy bárcsak ne került volna olyan helyzetbe, amikor
rákényszerül. Bolondság, hiszen Josie-t azért hozták létre, hogy
fegyverré váljon. Bőségesen lesznek még áldozatai a jövőben.
– Remélem, örülsz – pördítettem meg. – Viszlát később, srácok!
Elindultam, és magammal rántottam. Josie morgott valamit
magában.
– Seth, ez nem…
– Még ne! – mondtam halkan, figyelmeztetően. – Most még nem
vagyok olyan állapotban, hogy beszélni tudjak veled.
Hangosan felkiáltott dühében, amikor megkerültünk egy halott
daimónt.
– Baromira túlreagálod!
– Te meg nem tudod értelmezni, amit mondok neked!
Megpróbálta kirántani a kezét a szorításomból. Nem sikerült
neki.
– Seth, felfogtad, hogy harcot tanulok? És hogy félisten vagyok?
Ó, jut eszembe, hiszen ott sem voltál…
 – Istenek – álltam meg hirtelen, mire Josie megbotlott.
Elkaptam a karját, hogy megtartsam. – El tudod képzelni, mit
éreztem, amikor megfordultam, és megláttalak egy rohadt tőrrel
a kezedben?
Áthatóan nézett a szemembe.
– Ez a kötelességem.
– Nem érdekel! – Ahogy kimondtam a szavakat, tudtam, hogy
ez az igazság. Elengedtem a karját, és a minket körülvevő
káoszra mutattam. – Nem állsz erre készen! Meg is sebesülhettél
volna, vagy, ami még rosszabb, ez lehetett volna csapda is! Akár
egy rohadt titán is parádézhatna most a Szövetségben, és ha ez
megint megtörtént volna, én… – Elharaptam a mondatot, nem
tudtam kimondani, amit akartam. Amikor megláttam Josie-t, úgy
éreztem, megáll a szívem, és még mindig próbált magához térni.
– Te mit? – zihált Josie. – Egyáltalán miért érdekel? Hiszen te…
– Nem érted! – Megfordultam, és ismét elindultam, magam
után rángatva őt. Már elhagytuk a Szövetség főépületét, mire
megint megszólalt:
– Nem kell fognod a kezem.
Gyilkos pillantást vetettem rá.
– De, minden jel szerint fognom kell. Ki tudja, hol kötsz ki
különben?
– Nem vagyok gyerek – vágott vissza. – Nincs szükségem
dadusra!
– Ezzel nem igazán értek egyet – horkantam fel.
Josie ismét megpróbálta elrántani a kezét, de ugyanannyi
sikerrel, mint korábban.
– Seth?! Többé nincs jogod a kezemet fogni.
 – A kézfogáshoz jogok kellenek?
– Még jó! – Elkezdte szorítani a kezem, amíg a csontjaim
egymáshoz nem préselődtek. – Ahhoz különösen, hogy az én
kezemet megfogd! Ha jól emlékszem, azt mondtad, végeztünk
egymással!
Felsóhajtottam.
– Josie…
– És azt mondtad, ne alázzam meg magam – folytatta egyre
emeltebb hangon, miközben elmentünk egy csapat őr mellett. –
Azt mondtad, köztünk többé nincs semmi! Neked így nincs
semmi…
Hirtelen megálltam, és szembefordultam vele, majd magamhoz
húztam, mellkasom a melléhez simult. Gondolkodás nélkül
simítottam szabad kezemet az arcára, és emeltem fel az állát, és
tapasztottam ajkamat az ő ajkára.
Megcsókoltam Josie-t.
Megmerevedett az ölelésemben, miközben én az ajka
puhaságát, szája édes ízét élveztem. Bassza meg, hetek teltek el
azóta, hogy utoljára így öleltem. Megcsókoltam. Ízleltem.
Mellkasa hevesen zihált az enyémhez simulva. Valahol az agyam
mélyén tudtam, nem helyes, amit teszek. Csupa vér volt a
mellkasom, ahogy az övé is, emberek hada keringett körülöttünk.
Korábban már bántottam, oly módon is, amit el sem tudott
képzelni, de ez mind nem volt képes megállítani.
Nyelve hegye megérintette az enyémet, és a feltámadó vágy
szinte lesöpört a lábamról. Felnyögtem a csókban, és a hajába
siklottak az ujjaim. Egyre szenvedélyesebben csókolóztunk – csak
egy közeli kiáltás térített magamhoz. Elváltam Josie ajkától, de
csak egy hajszálnyi távolság maradt köztünk.
– Mi a…? – motyogta.
– Csak így tudtalak elhallgattatni – mondtam, ajkam súrolta
beszéd közben az övét.
Josie izmai megfeszültek.
– Ez… Ez így nem helyes.
Igaza volt.
Elhúzódtam tőle, és rájöttem, hogy szerencsém van: nem szúrt
le a jobb kezében szorongatott tőrrel.
Égett az ajkam, és kicsit nehezebben jártam, mint korábban, de
továbbra is fogtam Josie bal kezét, ő pedig csendben maradt.
A csók működött, de milyen áron? Nem kellett volna ezt tennem.
Megint meg fogom bántani.
Arról nem is szólva, hogy olyan kemény voltam, mint egy
titániumtőr.
Istenek!
Szerencsére hamarosan feltűnt előttünk a kollégium épülete, és
az őr, akit kifelé menet megfenyegettem, megkönnyebbültnek
látszott, amiért úgy mentem el mellette, hogy nem téptem le a
fejét és dugtam fel rögtön a seggébe. Szabad kezemmel
megérintettem a szél elemét, és kinyitottam az ajtókat. Nem
keltettük fel a hallban álló, félvérekből és tisztákból
összeverődött csoportosulás figyelmét sem, akik között…
A francba is!
Josie-val együtt megtorpantunk, és mindketten a három új
szoborra bámultunk. Mindegyikük hétlábnyi magas volt, tiszta
márványból készültek. Három imádkozó angyalnak tűntek,
kezüket illedelmes mozdulattal fonták össze az álluk alatt,
szárnyuk szorosan összezárva simult a hátukhoz. Most nyugodt
volt az arckifejezésük, de biztos voltam benne, ha megrepedne a
kő, egészen más arcot vágnának.
– Mik… Mik ezek? – lehelte Josie.
– Fúriák – mondtam. – Már csak ők hiányoztak.
– Fúriák? – pislogott Josie. – Erin is itt van?
– Nem hiszem… Ez csak három a milliónyi nővére közül. –
Széles ívben kerültük ki a szobrokat. – Akkor jelennek meg, ha
valami nem tetszik az isteneknek. Figyelmeztetésként szolgálnak,
noha most még csak kővé vált formában.
– Figyelmeztetésként?
– Így jelzik, hogy ha nem fejeződik be az, ami miatt kiakadtak,
akkor szabadon engedik a fúriákat, de nem ám az Erin-féléket!
Mindent és mindenkit szét fognak tépni, aki az útjukba kerül. –
Végigmentünk a hallon. Josie nyaka majd kitört, hogy láthassa a
szobrokat. – Ha tippelhetek, szerintem a tiszta–félvér balhé
idegesíti az isteneket, de lehet, hogy tévedek. Korábban az
ilyesmi sose érdekelte őket.
A folyosón Josie néma maradt. Mikor a szobáinkhoz értünk,
egy gyors döntést követően betereltem az én lakrészembe. Ahogy
becsukódott az ajtó, elengedtem a kezét. A nappaliban állt meg.
– Mit keresek én itt?
Jó kérdés.
– Csak maradj nyugton néhány percig, aztán átkísérlek a saját
szobádba.
Vészjóslóan nézett rám, amikor elmentem mellette. A fenébe is,
még mindig nagyon izgató látvány volt dühösen. Úgy tűnik, a
keménység még velem marad egy ideig – bár mindegy is, mert
magam voltam a sétáló erekció.
Beértem a fürdőszobába, felkaptam, majd megnedvesítettem
egy törülközőt és letörölgettem a vért a mellkasomról.
Visszamentem a nappaliba, ahol Josie még mindig várt.
– Meg vagyok lepve, hogy hallgattál rám.
– Én… – Hangja elhalt. Tekintete a kezemet és a törülközőt
fürkészte, majd megállapodott valahol a vállam tájékán. – Nem
azért maradtam, mert azt mondtad.
– Hát persze – morogtam, mire az orrát ráncolta.
– Azért maradtam, mert azt hiszem, meg kell beszélnünk egyet
s mást.
– Valóban? – dobtam a törülközőt a szék háttámlájára.
Josie ellépett az ajtótól, és letette a tőrt a dohányzóasztalra.
Aztán hátralépett, a farmerjébe törölte a kezét, majd lassan a
szemembe nézett.
– Tudom, mi történt köztünk.
Csomóba rándult a gyomrom.
– Josie…
– Nem – mondta olyan erősen, határozottan, hogy felfigyeltem
rá. Elnémított. – Meg fogsz hallgatni, mert megérdemlem.
Értetted?
Teljesen megértettem, hogy a farkam a lehető
legalkalmatlanabb pillanatban feszül a gatyám cipzárjához.
Fogcsikorgatva bólintottam.
– Először nem értettem. Megdöbbentem, mert azt hittem… –
Nagyot nyelt, majd folytatta: – Mindegy, mit hittem, egyetlen
dolgot szeretnék csak tisztázni. Nem azért mondom el mindezt,
mert szánalmat vagy valódi magyarázatot várnék. Azért
mondom el, mert kénytelenek leszünk együtt dolgozni. Sokszor
fogunk találkozni, és nem akarom, hogy kínos vagy nevetséges
eredménye legyen.
– Oké.
– Meg kell szabnunk bizonyos határokat – villant meg Josie
szeme. – Szabályokat arról, hogy mit tehetsz, és mit nem tehetsz
meg velem, illetve arról, hogyan beszélsz hozzám.
A szemöldököm szinte a homlokom közepéig szaladt, de
befogtam a szám, mert szemének kemény csillogása elárulta,
hogy legszívesebben simán feldarabolna.
– Értve vagyok? – Bólintottam, mire Josie hangosan kifújta a
levegőt. – Tudom, hogy még mindig… öhm… bele vagy esve
Alexbe.
Egy pillanatig csak bámultam rá, nem voltam benne biztos,
hogy jól hallottam-e. De igen, jól hallottam. Talán viccelt? Ám
olyan komolyan beszélt, hogy kénytelen voltam elhinni,
komolyan is gondolja.
Josie lehajtotta a fejét, és összefonta a kezét.
– Úgy értem, egyértelmű, hogy vonzódsz másokhoz is, de
megértem, ha az igazán nagy érzelmeket neki tartogatod.
– Várj csak egy kicsit… Mi van? – szakítottam félbe.
Josie elhátrált tőlem, és a szék karfájára ült.
– Mármint… Most már mindent értek, és ostobának érzem
magam, amiért korábban nem vettem észre. Megértem, hogy…
Hogy szerelmes vagy belé, és…
Önkéntelenül is felnevettem. A szentségit már!
Josie szeme összeszűkült.
– Mi ezen olyan vicces?
 – Elég vicces, elhiheted.
– Nem, nem vicces – pattant fel, és ökölbe szorult a keze. –
Nyugodtan kiröhöghetsz. Nekem mindegy, hogy azért, mert egy
baromarc vagy, vagy azért, mert önmagadnak is hazudsz, de
láttam, hogy nézel rá, és…
– Ahogyan néztem rá? – Hitetlenkedve bámultam Josie-ra.
– Amikor először megjelent az udvaron, úgy néztél rá, mintha…
Azt hitted volna, hogy sose látod többé.
– Mert reméltem, hogy tényleg nem látom többé – ismertem be.
– Megértem. Tényleg megértem, hidd el – fonta össze maga
előtt a karját. – Ha találkozol valakivel, aki sose lehet a tiéd…
– Ennek hozzánk semmi köze, Josie. Nem vagyok szerelmes
Alexbe – néztem rá. – Sohasem voltam belé szerelmes. Nem volt
köztünk szerelem.
– Azt mondod, nem éreztél iránta semmit? Hogy nem volt
benned iránta gyengédség? – támadt rám.
Valahol el sem akartam hinni, hogy tényleg erről beszélünk.
Elfordultam, a hajamba túrtam, és összekulcsoltam kezem a
tarkómon.
– Persze, szerettem, de nem úgy, ahogy ő szerette Aident, vagy
ahogy Aiden őt.
– Talán be sem ismered magadnak – mondta halkan, egy
pillanatnyi habozás után. – De én látom. Értem, hogy…
– Nem tudom, mi a fenét látsz – fordultam meg, és csak úgy
kapkodtam a levegőt. – Semmi köze sem volt Alexhez! És semmi
köze nem volt hozzád!
Behunyta a szemét, aztán megrázta és elfordította a fejét.
Rájöttem, könnyebb lenne, ha hagynám, hogy elhiggye ezt az
elméletet, de nem tettem.
– Az istenekre, Josie! Tényleg azt képzeled, ő ugyanannyit
jelent nekem, mint te? Alex Alex, ami vele történt, az a múltam,
de te… Te vagy a mindenség.
Kék szeme annyira kitágult, hogy szinte az arcát is elnyelte.
– Én vagyok a mindenség? Akkor tényleg nem értem. Miért
nem akarsz velem lenni? Miért lennél…
Hangja elhalt. Rosszul éreztem magam, és nem tudtam
uralkodni magamon. Felé léptem, de felemelte a kezét. – Hogyan
jelenthetem számodra a mindenséget, ha egyszer összetörted a
szívem?
– Mi? – álltam meg. Megállt körülöttünk a világ, ahogy őt
néztem.
Josie megrázta a fejét, és a mellkasára szorította a tenyerét.
– Nem lehetek a mindened, mert akkor velem lennél, én pedig
nem éreznék úgy, ahogyan érzek. Nem szakadt volna meg a
szívem. – Szeme zafírként csillogott, és egy lépést tett hátra. – Ha
én lennék számodra a mindenség, akkor te is úgy szeretnél
engem, ahogy én téged.
 18.
FEJEZET

JOSIE

Ó,istenem!
Szavaim visszhangoztak a csendben, ide-oda csapódtak
köztünk. Nem tudtam elhinni, hogy mindezt fennhangon
kimondtam. Mit képzeltem? Nem tudtam uralni, mit mondok.
Szerettem volna szájon vágni magamat.
Seth oldalra billentette a fejét, és rám bámult.
– Mit mondtál? – kérdezte.
Újabb lépést tettem hátra, és az ajtó felé pillantottam. Vajon
sikerülne elérnem odáig, ha futásnak erednék? Seth biztosan
elkapna, de most talán nem is akart volna elkapni.
– Josie?
Szívem megdobbant hangja nyerseségén. Szerettem volna
letagadni a szavaimat, de nem tudtam. Hogyan is tudtam volna,
amikor ez volt az igazság, és nem akartam visszavonni? Nem
tudtam visszavonni.
Leeresztettem a kezem, és alig hallhatóan felsóhajtottam.
– Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd.
Seth úgy rándult meg, mintha megütöttem volna.
– Nem lehetsz belém szerelmes!
 – Már megint ezt csinálod! – kiáltottam rá. – Előírod, mit
tehetek és mit nem! Azt is meg akarod szabni, hogy érezzek?
Fejezd be!
– De én… – Megrázta a fejét. – Nem tudom, mit mondjak.
– Nos, ez már valami – mondtam szárazon, de az, hogy nem
tudott válaszolni, olyan fájdalmat okozott, mintha
darázsfészekbe léptem volna. – Nem is tudom, miért mondtam el.
Nem mintha nem égettem volna már le magam elégszer előtted.
Azt se tudom, miért vagyok beléd szerelmes, amikor egy seggfej
vagy, és szar ízlésem van…
– Hagyd abba! – lépett elém, olyan gyorsan, hogy meg se
láttam, amíg ott nem állt, pontosan előttem. – Kérlek, csak… Én…
Én nem tudom, mit mondjak, Josie!
Összerándultam, szavai a csontomig hatoltak.
– Ez… Ez mindent elárul, Seth. Ha nem tudod… – Hangom
megtört, a szívem maradékával együtt. – Ha nem tudsz mit
mondani… Akkor nincs mit mondani.
– Nem értesz engem – mondta halkan.
– Semmit sem értek – léptem arrébb. Fájt a szívem. Seth
azonban követett. – Kérlek, csak hagyj elmennem. Felejtsük el,
hogy bármit is…
Arcomat gyengéden a kezébe fogta.
– Még senki sem mondta ezt nekem.
– Mit? – suttogtam egy pillanatnyi habozás után.
Szeme nagyra nyílt, pupillája kitágult.
– Még senki sem vallott szerelmet nekem úgy, hogy komolyan
is gondolta. Még senki sem mondta, hogy szeret engem.
Ezt nem is akartam elhinni. Még az anyja sem mondta neki?
Tudom, az másfajta szeretet, de aztán eszembe jutott, milyen is
volt az anyja, és ismételten azt kívántam, bárcsak életben lenne,
hogy átpofozhassam a túlvilágra. Szomorú és egyáltalán nem
helyes, hogy Seth eddig szeretet nélkül élt. Azt kívántam, bár ne
így lenne.
Seth keze lesiklott a nyakamon, hüvelykujja megállt az
artériámon.
– De te…
Tudtam, hogy választhatok. Megőrizhetem a méltóságomat, és
búcsút inthetek ennek a kapcsolatnak. Elhúzódhatok és
kisétálhatok ebből a szobából, de még fájt az emlék, és annak
ellenére, ami kettőnk között történt, Seth helyett is fájdalmat
éreztem. Talán.
– De én szeretlek.
Seth keze megremegett. A kezek, amik csatában mindig olyan
tettrekészek voltak, most engem érintve megremegtek.
– Senkitől sem érdemlek ilyesmit, legkevésbé tőled. – Hangja
rekedt és mély volt. Átható tekintettel fürkészte az arcomat. – Ez
egy értékes ajándék… És én nem vagyok rá méltó.
Megdöbbentem. Istenem, ez fájt. Felszakított, széttépett, majd
leütött. Már tudtam, miért szakított velem. Semmi köze nem volt
Alexhez vagy hozzám. Saját maga miatt vetett véget a
kapcsolatunknak, mert úgy gondolta, csak büntetést érdemel.
Őszintén azt hitte, hogy kizárólag múltbeli bűnei miatt
vezekelhet.
Könnyek szúrták a szemem, ahogy megfogtam a csuklóját. Be
kellett neki bizonyítanom, hogy téved. Be kellett bizonyítanom,
hogy minden tette ő maga, nem csak a bűnök, amiket szégyell. Be
fogom neki bizonyítani, mert szeretem, és elfogadom olyannak,
amilyen, minden hibájával együtt. Hiszen erről szól a szerelem.
A szerelem pedig bátorságot szült.
Lábujjhegyre álltam, és összeszedve magam, még erősebben
fogtam a csuklóját, majd előrehajoltam és gyengéden
megcsókoltam. Megmerevedett, és megpróbált visszahúzódni, de
nem hagytam. Gyomromban mintha ezer pillangó kelt volna
táncra.
– Tévedsz – mondtam, és visszaereszkedtem a talpamra. –
Annyi mindenben tévedsz, hatalmasat tévedsz, Seth.
Behunyta a szemét, hogy eltakarja csoda szép, titkok tárházát
rejtő szemét. Lejjebb húztam a kezeit, és hátrafelé indultam – a
hálószobája felé. Nem akartam gondolkodni azon, mit is teszek,
mit kezdeményezek.
– Megérdemelsz engem – mondtam neki, és nem vitatkozott,
némán követett. – Ezt már megmondtam neked, ugyanebben a
szobában. Akkor sem hazudtam, és semmi sem változott azóta.
Megérdemelsz engem.
Ismét összerándult.
– Josie, én…
Elhallgattattam egy csókkal, és minden érzelmemet beleadtam,
minden grammnyi szeretetet, reményt és minden fájdalmat, amit
akkor éreztem, amikor ellökött magától, és ami most, a szavai
nyomán támadt. Úgy csókoltam meg, mintha soha többé nem
lenne rá esélyem.
– Méltó vagy a szeretetre. – Fülemben dobolt a vérem, ahogy
lenyomtam őt az ágy szélére. – Méltóbbnál is méltóbb a
szerelmemre.
 Seth csillogó szemmel figyelte, ahogy fölé térdelek és az ölébe
mászom. Leereszkedtem, és megéreztem a nadrágjához simuló
keménységét. Elengedtem a csuklóját, mély levegőt vettem, és
megragadtam piszkos pólóm szélét, majd levettem, mielőtt még
elveszítettem volna a bátorságomat. Seth szaggatottan zihált,
ahogy félredobtam a ruhadarabot.
Nem szólalt meg, de keze a csípőmre csúszott. Ezt jó jelnek
tekintettem.
Remegő ujjakkal nyúltam hátra, hogy kikapcsoljam a
melltartómat. Lélegzet-visszafojtva hagytam, hogy a pánt
lecsússzon a karomon, majd a melltartó is a földre hullott. Nem
mintha Seth ne látott volna így korábban, de sohasem én
kezdeményeztem, és soha életemben nem éreztem magam
annyira sebezhetőnek, mint most. Ha most visszautasít, akkor
rögtön porrá omlik az éppen csak felélesztett önbizalmam.
Seth néhány pillanatig mozdulatlan maradt, majd behunyta a
szemét. Szívem hatalmasat dobbant, ahogy lejjebb hajolt, és a
mellemhez simította az arcát. Enyhe borostája súrolta az
érzékeny bőrt, mire megborzongtam.
– Te… te valójában istennő vagy – mondta, és keze
továbbcsúszott a derekamra. – Néha el se hiszem, hogy létezel.
– Létezem – leheltem gyengéden.
– Pedig álomnak tűnsz. – Kissé oldalra fordította a fejét, és a
melleim közti árokba temette az arcát. – Egy nap felébredek, és
kiderül, hogy mindez sohasem volt valóság.
Tarkójára csúszott a kezem, és a rövid hajtincsekkel játszottam,
majd lehajoltam, és megcsókoltam a homlokát. Nem mertem
megszólalni, nehogy elsírjam magam, az pedig elég messzire
térített volna a célomtól.
– Vagy… – emelte fel a fejét, hogy rám nézzen –, minden
rémálomba fordul, és minden porcikáddal gyűlölni fogsz engem.
– Soha – ígértem, és az arcára simítottam a kezem.
Szeme fényleni kezdett.
– Biztos vagy ebben, Josie?
Válasz helyett megfogtam az egyik kezét, és a mellemre
húztam. Olyan erősen vert a szívem, hogy már megijedtem,
hátha félistenként is kaphatok szívrohamot.
Seth tekintete a kezére tévedt. Amikor elengedtem, ő nem
engedett el engem. Hüvelykujját a mellbimbómra csúsztatta,
felszakítva belőlem egy sóhajt.
– Mit csinálunk? – kérdezte.
És én még azt hittem, egyértelmű.
– Akarlak – mondtam.
Úgy hördült fel, mintha fájna neki valami.
– Nem akarhatsz annyira, amennyire én téged – válaszolt, és
megborzongtam a szavai hallatán.
– Akkor a tiéd vagyok – feleltem.
Hosszú, csendes pillanat lebegett köztünk, nem tudtam, végül
hogyan dönt. A szex nem volt mindenre gyógyszer, ezt még a
minimális pszichológiai képzésemmel is tudtam, ezenkívül volt
némi józan paraszti eszem is, de ez volt a… Mondjuk így:
legtökéletesebb módja, hogy kimutassam, mennyire szeretem.
Seth szeme lejjebb sodródott, majd egy másodpercnyi habozás
után megszólalt:
– Menni fog.
Nem értettem, mire gondolt, de nem tudtam megkérdezni,
mert hirtelen felállt, és úgy kapott fel, mintha súlytalan lennék,
pedig nem voltam túl könnyű, ez tuti. Riadtan kapaszkodtam a
vállába, és a csípője köré fontam a lábam. Megfordult, így most
én feküdtem háttal az ágyon.
Egyik kezével a hajamba túrt, és lejjebb rántotta a fejemet, így
egy vonalban volt a szánk.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
Őrület. Hetekig alig beszéltünk, és amikor igen, akkor is
veszekedtünk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az első
alkalom. Azt hittem, talán megelőzi egy vacsora, meg némi
ölelkezés, de most már egyik se számított, csak Seth. Csak az
számított, hogy bebizonyítsam neki: a szerelem ajándék, amire ő
is méltó.
Behunytam a szemem.
– Nem is lehetnék biztosabb – válaszoltam.
Az övé voltam.
Egy pillanat műve volt, és már ölelt, csókolt, nyelve az
enyémmel játszott, a lassú előjáték kimaradt. Fogunk
összekoccant, de nem érdekelt. Elengedte a hajam, és mindkét
kezével megragadta a csípőmet, majd ellökött, és a következő
pillanatban háttal feküdtem az ágyon, Seth pedig rajtam.
Mondhatom, lenyűgöző volt, mennyire gyorsan rántotta le a
nadrágomat, hiába akadt be a nadrágszáram a tornacipőmbe.
A nadrágomat a bugyim, majd az ő bakancsa és nadrágja
követték. Ellépett az ágy mellől, de csak annyira, hogy
kikaphasson az éjjeliszekrényből egy óvszert, és az ágyra dobja.
Az ágy végénél állt, merevedése dudorodott. Olyan vastagnak
és keménynek tűnt, hogy egy hangyányit megijedtem. Ez… lehet,
hogy egy picit fájni fog.
Megéri, de fájni fog.
Lehajolt, és a lábamra kulcsolta a kezét.
– Minden porcikádat meg akarom ízlelni. – Széttárta a lábaim,
és minden feltárult. Küzdöttem az ösztönös késztetés ellen, hogy
eltakarjam magam. – Minden testrészedet a számban akarom
érezni.
– Ó, istenem… – Csak ennyit bírtam kinyögni, a
gondolkodásnak annyi volt.
Ajka félmosolyra húzódott. Az a Seth, akit ismertem, még
benne rejtőzött. Az arrogáns félvigyor egyszerre volt dühítő és
szexis.
Hasamban megfeszültek az izmok, ahogy az ágy végéből
indulva egyre feljebb ért. A bokámnál kezdte, végigcsókolta és
nyalta a lábamat, kissé elidőzve a térdhajlatom meglepően
érzékeny pontja felett, majd folytatta a combomon. Csak zihálva
tudtam lélegezni, és amikor a combhajlatomhoz ért, és
végigfuttatta rajta a nyelvét, nedvesség öntött el. Ezután a másik
lábamon indult el lefelé.
Belső combomba dorombolt, és megcsípte a bőrt. Kezem a
takarót szorongatta, csípőm előregördült. Seth felfelé indult a
testemen, forró, nedves csókokkal borítva a hasamat, majd a
mellemet. Előbb az ujja, aztán a nyelve siklott megkeményedett
mellbimbómra, nemsokára pedig már a tarkóját szorongattam,
és megállás nélkül mozogtam, sokkal-sokkal többet akarva és
keresve.
– Seth… – ösztökéltem. Megragadtam a karját, és
megpróbáltam magamra húzni.
 – Még élvezkedem – indult el lefelé, nyelve a köldökömbe
mélyedt. – Türelem, Josie!
– Abból már nincs sok – ziháltam hevesen.
Remegő hasamba nevetett a köldököm alatt.
– Akkor megedzünk kicsit – mondta.
– Nem – tiltakoztam. – Semmiféle edzésre nincs most szükség!
Seth éppen a combjaim között állt meg, és rám nézett. Lassú
mosoly áradt szét az arcán. Meg akartam csókolni… aztán
felpofozni.
– Biztosan? – kérdezte.
– Biztosan.
Kétkedve húzta fel a szemöldökét, aztán egyik kezével átfonta
a combomat, és még szélesebbre tárta a lábaim.
– Tudod, hogy szokták mondani, Josie!
– Most éppen egyáltalán nem érdekel, hogy szokták!
– Pedig kellene! Aki türelmesen vár, annak jutalom jár!
Torkomat nevetés kaparta.
– Én is vártam, te is vártál, itt az ideje a jutalomnak!
Seth lesütötte a szemét.
– A francba is, ezzel egyetértek.
Lehajolt. Hátam ívbe feszült, és fojtott kiáltás tört fel a
torkomból. Jószagú istenek, alig jutottam levegőhöz, ahogy
ízlelgetett, szívott, harapott. Az érzéseim mellett nem jutott helye
a gondolkodásnak, nyelve minden egyes csapására
megemelkedett a testem. Nyögések szakadtak fel a számból.
Dübörgött bennem a sokkal mélyebb dologgal keveredő vágy.
Érzelmek hada masírozott a mellkasomban, majd amikor Seth
felemelte a fejét, és rám nézett borostyán szemével, tudtam, hogy
soha többé nem fogok mást szeretni.
– Mindig csak te voltál – mondtam, és forróság árasztotta el az
arcomat. – És csak te leszel, Seth.
Vonásai megkeményedtek, majd fölém mászott, éhes, szinte
már űzött tekintete nem engedte el az enyémet. Reszketni
kezdtem, ahogy az óvszerért nyúlt, vágyakozva néztem, ahogy
felveszi.
A szemembe nézve nyúlt le és simított végig egyik ujjával a
lábam közti nedvességen.
– Ez az enyém.
Nem kérdés volt, hanem kijelentés, istenek! De bólintottam,
mert valóban az övé volt. Az övé voltam. A bőrömön az ő illata és
aurája lebegett, a magáévá tett.
Seth a merevedésére kulcsolta a kezét.
– Ez a tiéd – mondta, és izgalommal hallgattam a szavait.
Ajka az enyémre tapadt, nyelve kutatóan járt a számban, és egy
ritmusra mozgott az ujjaival. Gyorsan eljuttatott addig a pontig,
amikor már úgy éreztem, nemsokára semmivé robbanok. Éppen
a csúcspont előtt húzta el az ujját. Nyüszíteni kezdtem, de ekkor
megéreztem, ahogy a hegy hozzám préselődik.
Vadul dobogott a szívem, ő pedig ismét a szemembe nézett.
– Nem akarom, hogy fájjon neked – mondta rekedt hangon, és
elhúzta a kezét. – Semmit sem akarok kevésbé.
– Bízom benned.
Seth szemöldökei között ránc gyűrődött, és szorosan behunyta
a szemét. Nem mozdult, abban sem voltam biztos, hogy lélegzik-
e. Éreztem, hogy vissza akar húzódni. Nem hagyhattam.
Mielőtt még átgondolhattam volna, mit teszek, megemeltem a
csípőmet, és megragadtam az övét. Felkiáltottam, ahogy feszülni
kezdett bennem.
Seth felhördült, karjában kidagadtak az izmok.
– A francba is, Josie, lassan akartam csinálni!
– Nem akarom, hogy lassan csináld!
Fojtottan felnevetett.
– Meg fogsz ölni.
Hevesen vert a szívem.
– Azt azért nem akarom.
– Tudom. – Egyik kezét lecsúsztatta a combomra, és kissé
megemelte a lábam. A fejem mellett támaszkodó karja remegni
kezdett, átható tekintete az arcomat fürkészte.
– Azt… Azt akarom, hogy tökéletes legyen neked.
– Már az… – nyaltam meg az ajkam. – Már az, mert veled
történik.
Seth teste megremegett, homlokát az enyémhez támasztotta.
Az öröklét egy apró töredékének látszó időben egyikünk se
mozdult, egyikünk sem szólalt meg. Aztán Seth gyengéden
megcsókolt, szája mozgásában volt valami végtelen édesség.
Combomra kulcsolt keze megremegett, és csípője belém lökött.
Torkomban bennszakadt a levegő, halk kiáltás hagyta el a
számat, ujjaimat az oldalába vájtam. Némi fájdalom járt át,
szorosan behunytam a szemem. Hamarosan égő érzés áradt szét
bennem, ami azonban nem volt kifejezetten fájdalmas. Nem
tudom, hogyan is írhatnám le, nincs elég jó kifejezés rá. Erős
nyomást éreztem, ami se nem fájt, se örömet nem okozott.
Seth elengedte a combomat, könyöke belemélyedt a matracba,
nagy kezével az arcomat simogatta. Mélyen elmerült bennem, de
csak a mellkasa mozgását éreztem, ahogy lélegzett, és
hüvelykujja siklását a bőrömön. Könnyek égették a szemem, de
nem a fájdalomtól, az nem volt elviselhetetlen. Mellemben mély
és gyengéd érzelem hullámzott.
– Josie?
Száraz torokkal nyeltem, és nyitottam ki a szemem. Seth
látványára ismét elállt a lélegzetem. Arca feszült volt, borostyán
szeme bármelyik csillagot túlragyogta volna. Várt rám, meg akart
győződni róla, hogy minden rendben lesz. Mindennél jobban
megnyugtatott.
– Jól vagyok – mondtam.
– Hála az isteneknek! – hördült fel fojtott hangon, majd
mozogni kezdett.
Megfeszítette a csípőjét, és lassan kisiklott belőlem. A mozgás
keltette súrlódástól felgyorsult a szívverésem, megfeszültek az
izmaim. Seth az alsó ajkamra simította a hüvelykujját.
– Nyugi. Lazíts, Josie, oké?
– Oké – suttogtam, és próbáltam oldani a… Merevségemet. Seth
ismét belém mélyedt, elmerült bennem. Biztos voltam benne,
hogy véresre karmolom a bőrét. Felnyögött, amitől
megborzongtam, majd megcsókolt. Ahogy nyelve az ajkam közé
tört, egy pillanatra mozdulatlanná merevedett. Lassan, lustán
kezdődött a csókja, mintha övé lenne a világ minden ideje. Kicsit
el is vesztem benne. Lassan elhalt az égés, de a nyomás egyre
erősebb lett, vággyá vált, ami többet akart.
Csípőm várakozóan ringatózott, de megálltam, amikor egy
heves sóhaj feszült az ajkaimnak.
– Nem kell megállnod – mondta Seth. – Ha mozogni akarsz,
agapi, akkor mozogj. Azt teszel, amit akarsz, semmit sem tehetsz
rosszul!
Agapi.
Szerelmem.
Ezt a szót nem értettem volna meg azelőtt, hogy felszabadultak
félisteni képességeim, de most már értettem. Melengetett a
gyengédség, és mozogni akartam. És úgy is tettem. Csípőm ívbe
feszült, és kis ívben körözni kezdtem vele. A mozdulat apró
gyönyörhullámokat indított el legmélyebb pontomból. Seth nem
mozgott, homlokát az enyémhez támasztotta, amíg hozzászoktam
az érzéshez, hogy bennem van.
Bátorságot gyűjtve fel-le mozgattam a kezemet a hátán, dereka
feszes izmain és még azon is túl. Ismét felnyögött, és amikor
megbillentette a csípőjét, én nyögtem fel. Seth az egyik karjára
támaszkodott, miközben lassan, majd egyre gyorsabban és
mélyebben mozgatta a csípőjét. Keze a derekamat ölelte, lefogott,
majd lökött. Éles kiáltás tört fel belőlem a gyönyörtől.
Megremegett a hangra. Átfogtam a vállát, és a dereka köré
fontam a lábaim. Még mélyebbre hatolt, és nyers káromkodás
tört fel a torkából. Majd megőrültem a ritmusától, egyszerre volt
túl kevés és túl sok.
– Seth… – Kezem fel-alá járt a gerince mentén megfeszülő
izmokon. – Ó, istenek…
Háta ívbe hajlott, ajkai lesiklottak a nyakamon, egészen a
mellbimbómig. Összerezzentem, hátam meggörbült, és a Seth
által diktált tempó lázassá vált. Folyékony láva áradt az
ereimben, néha megszakítva a gyönyör villámcsapásaival.
– Istenek – hörögte Seth. Ajka a halántékomat súrolta, egyre
gyorsabban mozgott, csípője az enyémbe hasított. – Ezt… –
mondta, keze lesiklott a hasamon, a lábam közé, éppen a fölött a
pont fölött, ahol összekapcsolódtunk. – Ezt akarom, és semmi
mást… Senki mást.
– Igen – nyögtem fel. Lehet, hogy többször ismételtem ezt a
szót, talán zavarba ejtő módon, de ott és akkor nem érdekelt.
Seth olyan dolgokat művelt az ujjaival, amiről nem is tudtam,
hogy lehetséges.
Egész testével rajtam volt, a szája, a keze… Mindene rajtam,
bennem, és túl sok volt. Nem tudtam tartani az iramot, de nem is
kellett. Forgott velem a világ, és a bennem gyűlő öröm ereje
olyan magasra reptetett, hogy a csípőm felrándult az ágyról.
Hátravetettem a fejem, és a tetőponton a nevét sikoltottam.
Felrobbant bennem az érzés. Mindent összezúzott, minden
sejtem lángra kapott, a gyönyör pedig szoros, érzéki
lökéshullámokat küldött végig a testemen, minden
érzékszervemet lebénítva. Hallottam magam, ahogy szerelmet
vallok Sethnek – őrülten, zabolátlanul. Fel sem ismertem a saját
hangom.
Önuralma megtört. Többé nem fogta vissza magát, lökéseiből
elveszett a ritmus, kezét a derekam alá csúsztatta. Szorosan
magához vont, és hozzám simult, újabb gyönyörhullámot keltve
bennem. Másik karjával átfogta a hátamat, és felemelt, miközben
csípője egyre csak mozgott.
Ereje lenyűgözött. Magához vont, és úgy tett magáévá…
Ahogyan én is akartam. Hihetetlen pillanat volt, sosem éltem át
korábban ilyesmit.
Majd ismét rajtam volt, belepréselt a matracba, egy centinyi
hely sem volt köztünk, amikor vadul megcsókolt. Ismét mozogni
kezdett, egy lökés, két lökés, és éreztem, hogy lüktetni kezd.
Ajkamba suttogta a nevemet. Mintha az örökkévalóság telt
volna el, mire lelassult a szívverésünk, és bőrünkön lehűlt az
izzadság.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Tökéletesen – motyogtam. – Annyira tökéletesen, hogy se
mozogni, se gondolkodni nem tudok.
Kuncogott, majd végre megmoccant. Felemelte a fejét, csókot
lehelt a homlokomra és a szemöldökömre. Mindkét szemhéjamat
megcsókolta, aztán az orromat is, mire megtalálta a számat, hogy
megkapjam a legédesebb, leggyengédebb csókot. Azt a szót
sugallta, amit én kimondtam, ő azonban nem, de a csók helyette
vallott, még többet is.
Nem csak szerelemről, reményről is beszélt.

Seth

Az oldalamon feküdtem Josie-t átölelve. Egyre csak azt

ismételgettem magamban: képes vagyok erre a kapcsolatra.
De helyesen kell cselekednem ebben is.
Josie hozzám fészkelődött, feneke a lágyékomat súrolta. Bassza
meg, azóta merev voltam, hogy elaludt, és valahányszor
megmozdult, villám indult a farkamtól a gerincemig. A dereka
köré fontam a karom, és szorosabban öleltem, nem akartam
felébreszteni.
Elfáradt, perceken belül elaludt, miután kidobtam az óvszert,
és hoztam neki egy meleg, benedvesített törülközőt, hogy
letörölhesse a bizonyítékot: korábban valóban nem volt mással.
Nem mintha mindenáron látni akartam volna ahhoz, hogy ezt
tudjam, de istenek, a torkomban még mindig gombóc ült. Ismét
szeretni akartam, az egész testét.
Korábban nem okozott ilyen élményt a szex. Az életemben
korábban semmi sem okozott ilyen élményt. Attól a pillanattól
fogva, hogy találkoztam Josie-val, minden új élménnyé vált.
Ő igazi csoda volt, és még az is megnyugtatott, ha csak fekhettem
mellette.
Ébren voltam, a testem ellazult, de az elmém már nem adta
magát ilyen könnyen.
Menni fog.
Majdnem elmondtam neki, mit tettem. A bűntudat, hogy ezt
elhallgattam előle, égette a gyomromat, de… de még
jóvátehettem.
Menni fog.
Istenek, nincs más módja, muszáj kontrollálnom magam. Meg
kell bizonyosodnom arról, hogy sohasem jutok el arra a pontra,
ahol elveszem tőle azt, ami nem az enyém. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy táplálkozzam belőle.
Josie szeret engem.
Basszus.
Lehajoltam, és megcsókoltam meztelen vállát. Josie szeret
engem, egyetlen porcikám sem kételkedett ebben. Nem
érdemeltem meg ezt az ajándékot, de érte… érte jobbá válhatok.
Érdemessé válhatok a szerelmére.
Ezt kell tennem. Méltónak kell lennem a szerelmére.
 Többre érdemes, többet érdemel, és ezt meg fogom adni neki.
Nem térhetek más útra, mert ezek után, hogy az enyém lett, és
tudom, hogy az enyém, soha nem fogom tudni elhagyni.
Ezért nekem kell érte jobbá válnom, még ha bele is halok.
Megcsókoltam a nyakát. Elmosolyodtam, amikor a süti szót
mormolta. Meglepett, hogy nem a szalonna jön a szájára, pedig
biztosan arról álmodott. Csókot nyomtam az arcára, és a párnára
fektettem a fejem.
Josie megint fészkelődött, én pedig visszatartottam egy nyögést.
Ismét magamévá akartam tenni, de így csendesen együtt feküdni
maga volt a kibaszott boldogság. Ezt nem tudom máshogy
kifejezni, soha nem is fogom. Itt fekszem a csodálatos paradicsom
egy szegletében. Jó lesz erre kincsként visszagondolni, ha eljön az
ideje, hogy megfizessem a tartozásom.
Egy jéghideg hang azonban a fülembe duruzsolt, és a hideg
futkározott tőle a hátamon: vajon meddig fog tartani?
 19.
FEJEZET
Felébredtem az éjszaka közepén, és ezúttal nem voltam önzetlen.
Kemény voltam, ágyékom Josie fenekének ívéhez simult. Nem
tudtam, hány óra lehet, vagy mi történik a falakon túl, de nem is
érdekelt túlzottan. Figyelmemet kizárólag a karomban fekvő
puha testnek szenteltem.
Josie-nak a lehető legkellemesebb ébredésben lesz része.
Kezem lecsúszott a derekán, ujjaim a combjai közé siklottak.
Megtaláltam a legérzékenyebb pontját, hüvelykujjam az apró
területre csúszott. Combjai szétnyíltak, tudtam, mikor ébredt fel
teljesen. Feje a mellkasomnak ütődött, keze pedig odacsúszott,
ahol az én kezem játszott a csinos kis combjai között.
– Seth… – nyögte rekedten. – Ez nagyon jó.
– Még jobb is lesz, drágám.
Hevesen zihált, ahogy másik kezemmel megfogtam a mellét,
kemény mellbimbóját. Hüvelykujjam és mutatóujjam dolgozni
kezdett a mellbimbóján, Josie csípője pedig vadul mozgott.
Elhúzódtam annyira, hogy benyúljak az éjjeliszekrénybe, és
elővegyek egy újabb óvszert, amit rekordidő alatt húztam fel.
Josie meg akart fordulni, de megállítottam. Mögé simultam,
kezem a combjára siklott, majd felemeltem a lábát és a
magaméra húztam.
 – Nem… Nem tudom, mit kell tennem – vallotta be.
– Csitt. Itt vagy, ezzel mindent megteszel – nyomtam csókot a
tarkójára. A szívem hihetetlenül hevesen vert. – A többiről én
gondoskodom.
Egy vonalba helyezkedtem vele, és hátulról hatoltam belé.
Figyeltem, hogy lassú legyek, nem voltam benne biztos, fájhat-e
neki. Először megmerevedett, de ellazult, amikor megálltam.
Hagytam, hadd alkalmazkodjon, majd szépen lassan, centiről
centire hatoltam belé.
– Istenek! – sóhajtott. – Olyan… Ez most olyan más!
Kezemet az érzékeny pontjára tettem, éppen a fölött a pont
felett, ahol összekapcsolódtunk.
– Jobb?
– Igen. – Lágy, nőies hang tört fel a torkából, ahogy lassan
elhúzódtam, amíg csak a farkam hegye volt benne, majd ismét
beléhatoltam.
– Mélyebb – mormolta. – Ez sokkal mélyebb.
– Csak várd ki, amíg térdre nem állítalak. – Gyorsabban
kezdtem mozogni, ujjaim a lökéseimmel összhangban mozogtak.
– Istenek…
– Imádni fogod – hörögtem, ahogy fenekével hozzám simult. –
Azt hiszem, ezt is imádod.
– Imádom – nyögte, és megragadta a karomat.
Az ő finom és az én hangos nyögéseim hamarosan megtöltötték
a sötét szobát. Az egymásnak csapódó testek hangja egyre
erősebbé tette a bennem gyűlő feszültséget.
Mardosó vágyakozás vert gyökeret a gyomromban és hatolt a
mellkasomba, egy egészen másféle éhség. Könnyű lenne csak
megízlelni… Épp csak egy kicsit. Csak el kell mozdítanom a
kezem a melléről és…
Nem.
Elhessegettem a gondolatot, és arra koncentráltam, hogy illünk
egymáshoz, hogy milyen felszabadultan mozgatta a csípőjét az
enyémmel egy ritmusra. Arra koncentráltam, hogy mozdulatai
kissé suták és gyakorlatlanok voltak, és ez mindennél izgatóbb
volt. A szerelmére és a bizalmára koncentráltam, amíg el nem
tűnt az az éhség, és már csak őt éreztem, nem azt, ami benne
volt.
Nem volt könnyű, de megtettem, és a pokolba is, nem fogom
sokáig bírni. Órákig benne akartam maradni. Olyan szoros volt,
olyan forró, hogy csapdába ejtett. Ja, ez a menet nem fog sokáig
tartani.
Vad orgazmus rohant végig a gerincemen, és amikor Josie is
elérte a csúcspontot, összehúzódott körülöttem, ami végleg
átlökött a határon. A nyakába temettem az arcom, ahogy
elélveztem. A korábbihoz hasonlóan most is lebénított a
beteljesülés. Végtelennek tűnt, és mire lelassult a szívverésem,
abban sem voltam biztos, hogy valaha meg tudok-e megint
mozdulni.
– Minden oké? – mormoltam Josie tarkójának.
– Aha – felelte. Kinyúlt, keze megsimította a csípőmet. – Nem
fogsz eltörni.
Az volt a nagy helyzet, hogy eltörhetem, ha nem vigyázok.
A tudat elég energiát adott, hogy kidobjam az óvszert. Mikor
visszamásztam az ágyba, ismét magamhoz vontam Josie-t. Már
aludt, de én is gyorsan követtem, a gondolataimtól függetlenül
elnyomott az álom.
Néhány órával később ébredtem. Már hajnalodott, és ismét fel
akartam ébreszteni Josie-t, de ezúttal a második legjobb módon.
Egy tányér sült szalonnával.
Vigyázva, hogy fel ne ébresszem, odébb húzódtam tőle, és
kicsusszantam az ágyból. Az ablakon beszűrődő tompa fényben
találtam egy pár tornacipőt, és felhúztam. Felkaptam egy hosszú
ujjú pólót az egyik ruhakupacból, és bementem a fürdőszobába.
Megmostam a fogam és az arcom, majd ismét bementem a
hálószobába.
Belevesztem Josie látványába.
Az oldalán feküdt, a takaró lecsúszott a csípőjére, így nagyon is
sok látszott barackszínű bőréből, és ráadásképp egy rózsaszín
mellbimbó is, ami a mellkasa előtt keresztezett karja mögött
sötétlett. Egy istennő feküdt ott, de arckifejezése békessége volt
az, ami megbénított.
Mindig csak így akartam látni.
És tudtam, hogy ez lehetetlen. Sok mindennel kell még
szembenéznünk, de bármit, ami rá vár, enyhíteni fogok.
Az ágyhoz léptem, és betakartam a takaróval. Lehajoltam, és
gyengéden arcon pusziltam. Felegyenesedtem, majd a pólóval a
kezemben kiléptem az ajtón, és az előcsarnok felé indulva vettem
csak fel. A kollégium csendes volt, túl korán volt még ahhoz, hogy
egy hétfői napon ébren legyenek a diákok. Kételkedtem benne,
hogy a tegnap esti események után megtartják az órákat. Ahogy
közelítettem az előcsarnok felé, egy tudat jelenléte borzongatott
meg, és máris éreztem, hogy csak úgy repkednek benne a
gondolatok.
 Lelassítottam a lépteim, és a szemöldökömet összevonva
vettem észre Alexet. A kővé vált fúriákat tanulmányozta. Rám se
nézett, mikor megszólalt:
– Ez túlságosan is ismerős, nem?
– Jah. – Túl sok szar volt túlzottan ismerős. – Valahol
reménykedtem benne, hogy soha többé nem látom ezeket a
ribancokat.
Alex halványan elmosolyodott.
Megálltam, karomat összefontam a mellkasomon.
– Hogyhogy ilyen korán ébren vagy?
– Nem is feküdtem le, segítettem takarítani – magyarázta. Ha
jobb ember lennék, szégyellném magam, amiért én nem álltam
be segíteni.
De nem szégyelltem magam, egy cseppet sem.
Aidenre számítva körülnéztem.
– Hol hagytad az árnyékod?
– Még mindig a falon van Szolósszal. A támadás során
megsérült a kapu, ott maradnak, amíg meg nem javítják.
– Micsoda felelősségtudat – morogtam.
Alex a szemembe nézett. Ahhoz képest, hogy nem aludt, nem is
volt karikás a szeme.
– Szolósz szerint az egyetemnek idáig nem volt sok gondja
daimónokkal. Ekkora csoport támadása meglehetősen furcsa.
– Nem igazán – néztem ismét a szobrokra. – Tele vagyunk
tisztavérűekkel és rengeteg félvérrel. Van egy apollüónunk és
három félistenünk. Annyi aether gyűlt itt össze, mint egy rohadt
svédasztalon.
– Igazad van. És feltehetően a helyszín sem titok előttük.
 – Nem az.
– És ezek a kedves kisasszonyok? – intett a fúriák felé. – Szolósz
szerint a félvérek és a tiszták közti balhé miatt jelentek meg.
– Mi másért jelentek volna meg?
Alex rám bámult, egyik szemöldökét felvonta.
Szerinte én voltam az oka.
Lehajtottam a fejem, és sikerült köhögésnek álcáznom a
nevetésem.
– Viselkedtem, Alex. – Legalábbis fogjuk rá, hogy viselkedtem.
– Örömmel hallom. – Egy pillanatra elhallgatott. – Mondhatok
valamit? Nem hagysz itt, vagy vágsz közbe?
Ajkam lebiggyedt.
– Attól függ.
– Komolyan beszélek. – Alex a kezére tekerte a haját, és
ugyanúgy csavargatta, mint Josie, amikor ideges volt. Kísérteties
látvány volt, baszki. – Sohasem volt alkalmam köszönetet
mondani, mert sose engedted. Szóval hadd köszönjem meg!
Kinyitottam a szám, de rögtön be is csuktam, ahogy eszembe
jutottak Aiden szavai. Nem miatta maradtam csendben, hanem
azért, mert úgy gondoltam, minél előbb hagyom, hogy Alex
befejezze a hálálkodást, annál gyorsabban lesz vége ennek a
jelenetnek.
Alex mély levegőt vett.
– Köszönöm, amit tettél Aidenért és értem. Feláldoztad értünk
a halandó és a túlvilági életedet is.
Oldalra fordítottam a fejem, mire megroppant a nyakam.
Ahogy ott álltam és hallgattam őt… Nem találtam szavakat.
– És azt a napot is szeretném megköszönni – mondta halkan.
 – Milyen napot?
Alex habozott.
– Amikor szembeszálltunk Árésszal. Még nem köszöntem meg,
hogy velem maradtál, amikor… Tudod, mikor.
– Istenek… – Szorosan behunytam a szemem, de nem tudtam
megakadályozni az emlékek áradatát, egy tehervonat erejével
robbantak az elmémbe. Alex előttem áll, könnyek csorognak az
arcán, és könyörög, hogy ne hagyjam el, hogy tartsak ki. És úgy
tettem. Addig tartottam, amíg el nem távozott.
– Alex, nem kellene…
– Köszönetet mondtam, és komolyan is gondolom. Szívem
mélyéből köszönöm, de én…
Megköszörülte a torkát, majd minden előzetes figyelmeztetés
nélkül előreugrott és átölelt. Olyan mozdulatlan voltam, mint a
fúriák szobrai.
Alex szorosan ölelt.
– Köszönöm – suttogta a mellkasomnak, majd hátraszökkent és
hátrébb lépett. – Bár néha még mindig bemosnék neked egyet-
egyet.
Rekedten felnevettem.
– Elhiheted, néha én is bemosnék magamnak. És Aidennek, őt
mindig is szerettem volna felpofozni.
Alex halkan kuncogva fordult a fúriák felé.
– Josie hogy van?
Felkaptam a fejem a témaváltásra.
– Miből gondolod, hogy tudom, hogy van? És mellesleg, mit
kerestél tegnap a szobájában?
Alex elmosolyodott.
 – Nos, a második kérdésedet megválaszolva: fogjuk rá, hogy ő
és én rokonok vagyunk, gondoltam, bemutatkozom neki. Ami az
első kérdésedet illeti: a második kérdésed gyakorlatilag meg is
válaszolja.
Összeszűkült a szemem.
Alex felsóhajtott.
– Nemrég Luke-kal is beszéltem. Azt mondta, jártatok, de…
Először nem mondtam semmit. Nem szégyelltem a Josie-val
való kapcsolatomat, de fura volt róla Alexszel beszélni azok után,
amin vele együtt keresztülmentünk. Túl azon, hogy kínos volt,
többször is megjártuk egymás gondolatait, voltunk a másik
fejében. Josie azonban… számított nekem. Óvatos voltam, mit
mondjak róla és kinek.
Most azonban Alexszel beszélek.
Megdörzsöltem a mellkasom, és felsóhajtottam.
– Jól van. Éppen alszik.
– Huh! – Alex egy pillanatra megállt. – A saját ágyában, vagy…?
A szememet forgattam.
– Az enyémben, Alex. Az enyémben.
– Húúúú! – ismételte, ezúttal elnyújtva a hangot. – Tehát akkor
ti…
– Járunk? Igen, járunk. Nézd, most mennem kell. Késő délelőtt
vagy kora délután kinn leszek a falon.
Úgy gondoltam, befejeztem a beszélgetést. Elindultam az ajtó
felé, de Alex utánam kiáltott.
– Igen?
Felemelte a fejét.
– Minden oké, Seth? – kérdezte. – Úgy értem, biztosan jól vagy?
 A fúriák szobrai köztünk álltak, jelképezve, mennyire gajra
mehetnek a dolgok. Tudtam, hogy Alex szerint a jelenlétüknek
semmi köze nem volt a fajháborúhoz. Talán tényleg nem. Talán
az hozta ide őket, amit tettem, és ami talán bennem, velem
rejtőzött. Talán éppen hazudni készültem.
Bármi is volt az igazság, bólintottam.
– Most… Most jól vagyok.

JOSIE

Végigsétáltam az első, felhőkarcoló-magasságú polcsor mellett.

Ujjaimat végigfuttattam a poros könyvgerinceken. Nem
számítottam rá, hogy a mai könyvtárosvadászat sikeresebb lesz,
mint a többi, de Seth Marcusszal és Szolósszal tanácskozott a
támadásról, ezért muszáj volt valamivel elfoglalnom magam,
mert nem akartam Marcus akármilyen megbeszélésén
trollkodni.
Úgy éreztem, ha nem megyek ki Seth szobájából, és akkor is ott
leszek, amikor visszajön, talán sohasem megyek ki abból a
lakrészből. Tulajdonképpen nem tűnt rossz ötletnek, de még sok
dolgom volt.
Kár, hogy képtelen voltam a „sok dolgon” gondolkodni. Lehet,
hogy ettől rossz félisten vagyok, de kit érdekel? Az elmúlt tizenöt
vagy hány óra… A lehető legcsodálatosabb módon változtatta
meg az életemet. Talán kislányosan és ostobán viselkedtem, de ki
nem szarja le? Úgy valahogy, ki-nem-szarja-le? A szerelem és az
élet ugyanolyan fontos, mint a harc és a túlélés, lányosnak lenni
pedig ugyanaz, mint menőnek lenni, szóval…
Lepillantottam a márvánnyal burkolt padlóra, és az ajkamba
haraptam, de nem tudtam visszatartani az arcomon végigömlő
vigyort. Az elmúlt éjszaka, a reggel, majd azután, mielőtt még
kimentem volna a szobából, hihetetlenül… ó, istenem…
lélegzetelállító volt. De sok mindenből maradtam ki a szexet
illetően!
Vaó!
Ettől függetlenül örültem, hogy Seth volt az első, és ő lesz az
utolsó is, efelől nem volt kétségem.
Befordultam a második polcsor mellé. Éreztem, hogy
elvörösödöm, amikor Sethre gondoltam, és arra, mi mindent
tettünk meg. Melegség söpört végig a bőrömön és vágtázott át az
ereimen. Seth telhetetlen volt, én pedig csak támogatni tudtam
ebben.
Agapi.
Igen, ennek azért volt hozzá köze. Meg annak is, hogy
„drágám”-nak hívott. A mellkasomban gyűlő reménynek is, és
mindennek, amit kimondtunk, és ahogy mindennek, amit nem
mondtunk ki.
Oké, a szex is belejátszott. Ahogy felemelt az ágyról, és
magához ölelt… Te jó ég! És reggel hozott egy tányérnyi
szalonnát is!
Szalonna.
Biz’ isten hozzámegyek ehhez a fickóhoz, akár akarja, akár
nem. A házasság abszolút játszott a jövőnkben, mert túl fogjuk
élni a titános balhét, aztán megtalálom a módját, hogy feloldjam
az isteneknek tett esküje alól – most és az örökkévalóságig.
Tudom, hogy képesek leszünk rá. Reggel, zuhanyozás közben
jutott eszembe a terv, amit azóta érlelgettem. Nagyon jó kis terv
volt…
– Helló!
A hűvös, különös akcentusú köszöntés megijesztett.
Hátraléptem, és felnéztem a padlóról. Először a fekete, hegyes
orrú, tüskés magas sarkút vettem észre. Ilyen cipőben én úgy
néznék ki, mint egy bébizsiráf. Tekintetem feljebb siklott a
karcsú lábszárakon, át egy antracitszürke, szoros
ceruzaszoknyán, amibe betűrték a fehér blúzt. A nő vékony
derekán és mellkasán fodrok díszítették az anyagot.
Vérvörös ajkait vékony vonallá préselte. Hatalmas, sötét
napszemüveg takarta a szemét. Haját most is szoros kontyba
fogta, de látszott, hogy a göndörnél is göndörebb.
Izgalom áradt szét bennem, ahogy a magas, kecses nőt néztem.
A könyvtáros állt előttem.
 20.
FEJEZET
Féltem, hogy talán eltűnik, ha pislogok, úgyhogy tágra nyílt
szemmel bámultam rá.
– Hetek óta keresem önt. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de…
– Tudom, hogy kerestél – válaszolta hidegen, kissé felemelve a
fejét. – De még nem álltál rá készen, hogy megtalálj.
Ha reméltem is, hogy a könyvtáros normális, vagy legalábbis
bármi köze van a normálishoz, az most nagyon gyorsan
elpárolgott. Kissé beleborzongtam a tudatba, hogy tudta, hogy
kerestem, de nyugodtnak kellett maradnom. Nem akartam
elijeszteni vagy valami helytelent mondani. Az apám azt mondta,
keressem meg, tehát nagyon fontos lehet, hogy találkozzam vele.
– Valamit meg kell mutatnom. – Könnyedén fordult meg, meg
sem várta a beleegyezésemet. Felemelte a kezét, és egy
csuklómozdulattal intett, hogy kövessem. – Gyere velem! Most!
Remegve követtem. Fogalmam sem volt, hova megyünk, vagy
ki lehet ő, de apám mondta, hogy keressem meg. Remélhetőleg
nem arra készült, hogy kinyírjon.
– Nos, izé… – köszörültem meg a torkom. – Honnan tudta, hogy
már készen állok?
– Megéreztem a vérontást – válaszolta, ahogy előresiklott. Nem
voltam biztos benne, hogy a lábai egyáltalán érintik-e a földet,
mert cipője nem adott kopogó hangot. – Ez megváltoztatta a
helyzetet.
– A vérontást? – vontam össze a szemöldököm. A kontyában
feltűzött apró, göndör tincsek mintha… vibráltak volna. De az is
lehet, hogy vonaglottak. Pislogtam egyet. Hallucinálok. – Ez mit
jelent?
Rám nézett a válla felett. A napszemüveg eltakarta a szemét, de
szorosan összezárt szája nem sugárzott különösebb
barátságosságot.
– Már nem vagy szűz, igaz?
Megbotlottam a saját lábamban. Kinyújtottam a karom, és
lelöktem egy könyvet a polcról, miközben próbáltam
visszanyerni az egyensúlyom. A nehéz kódex nagy csattanással
ért földet.
– Hogy micsoda?
– Paráználkodást követtél el? Történt behatolás a…
– Az ég szerelmére, tudom, hogy érti, nem kell magyarázni! –
Égett az arcom. – Honnan…?
– Megérzem az ilyesmit.
Majdnem megkérdeztem, hogyan, de aztán rájöttem, hogy sok
más dologgal egyetemben erről sem akarok tudni.
– Nem… nem is tudom, mi a kínosabb. Az, hogy erről beszélek
önnel, vagy az, hogy megérezte!
A nevetése összetörő üvegre emlékeztetett; rideg volt, és
törékeny.
– Ha már ezt is kínosnak érzed, talán ahhoz sincs benned elég
kurázsi, hogy szembenézz azzal, ami vár rád.
Kellett egy perc, mire rájöttem, mit jelent a kurázsi. A fenébe is,
a huszonegyedik században vagyunk, ma már senki sem használ
ilyen szavakat!
– Nem félek.
Nem láttam a szemét, de az volt a benyomásom, hogy ezért
még hálás is lehetek.
– Majd meglátjuk.
Előrefordult, gyors és hosszú léptekkel vezetett a lépcsősor alá.
Megállt az ajtók előtt, amiket Deaconnel is észrevettünk.
Kinyitotta a középsőt, és belépett.
Remélve, hogy nem esek görög mitológiai gyerekrablók
áldozatául, követtem, és egy keskeny, megvilágított folyosóra
értem. A könyvtáros mellém lépett, elindult, és megint mozogtak
a hajtincsei. Vagy kígyóztak?
Megráztam a fejem.
– Egyébként a nevem…
– Josephine Bethel. Tudom.
– Hát persze – motyogtam. – Hiszen még azt is tudja, hogy már
nem vagyok szűz, szóval… Egyébként én viszont nem tudom az
ön nevét.
És azt sem, hogyan sétálsz hang nélkül abban a cipőben. Persze
ezt nem mondtam ki hangosan.
Egy fal elé lépett. Körülnéztem, de nem láttam ajtókat. Semmit
se láttam. Visszanéztem a nőre. Te jó ég, tuti felkerülök az
olümposzi eltűntek listájára.
– A nevemet? Apád nem mondta el?
Megráztam a fejem.
Ismét felnevetett, ezúttal mosolygott is hozzá. Telt, vörös ajkai
szétváltak, feltárva az agyarait.
 Szent szar.
Mármint tényleg agyarai voltak, mint a vámpíroknak.
Hátraléptem, szívverésem felgyorsult, és azt kívántam, bárcsak
magammal hoztam volna a tőrt. Aztán a következő gondolatom
az volt, hogy nem is kell a tőr, elvégre félisten vagyok, egy csomó
vagány képességgel. Neki azonban voltak agyarai, amik nem is
hasonlítottak a daimónok cápafogaihoz. Fejemben az általam
olvasott mítoszokat pörgettem.
Oldalra billentette a fejét. Volt valami nagyon, nagyon kígyós a
mozdulatában.
– Tehát nem tudod, ki vagyok?
Borzongva néztem rá vissza. Napszemüveg, szorosan
összefogott, mozogni látszó haj. Agyarak, kígyószerű mozdulatok.
Tekintetem a lábára siklott. Hogyhogy nem adnak hangot a cipői?
Talán ez volt a legkevésbé fontos részlet, na de a napszemüveg?
Lehet, hogy ő…?
Nem. Nem lehet.
Nagyot nyeltem.
– Miért hordja azt a napszemüveget?
– Szeretnéd, hogy levegyem? – Felnyúlt, és egyik ujját a
napszemüvege szárára kulcsolta. – A legtöbben nem akarnák.
– Nem – mondtam gyorsan, felemelve a kezemet. – Nem
szükséges.
Szorosan összezárt ajka mosolyra húzódott. Reszketve vettem
levegőt.
– Ön… Maga… Maga nem? – Ki se tudtam mondani, akkora
őrültségnek hangzott. Nagyon sok dologról derült ki, hogy valódi,
amit én csak bolond régi mítosznak tartottam, de ez… Lehetetlen.
 – Azt kérdezed, gorgó vagyok-e?
Szívem dobbanása kihagyott egy ütemet.
– Valaha egészen más voltam. Athéné templomában szolgáltam
papnőként, de Poszeidón megtalált. – Mosolya elhalványult.
A halántékánál egy szorosan göndörödő tincs megrebbent és
kinyújtózott. A hajtincs vége nem haj volt.
Istenek…
A tincs végén egy apró kígyó feje ült. Tágra nyílt szemmel
néztem, ahogy kinyitja a száját, és villás nyelvét feltárva sziszeg.
A könyvtáros tehát maga Medusza volt.
– Elvette tőlem, ami sohasem volt az övé. Athéné pedig, az
értelem és intelligencia istennője, engem változtatott
szörnyeteggé. – Felső ajka begörbült, aztán hirtelen felhorkantott.
– Tökéletes bíró. Engem büntetett meg Poszeidón tettéért.
– Ez valóban nagyon nagy igazságtalanság volt. – Nem tudtam,
mi egyebet mondhatnék.
– Ez az istenek természete – válaszolt.
Nem akartam elhinni, amit látok. Nem akartam elhinni, ki áll
előttem.
– De azt hittem, hogy… – Úristen, hogyan is mondhatnám ezt? –
Azt hittem… Azt hittem, megölték.
– Mármint az a kis seggdugasz nyomoronc? Perszeusz? Ugyan,
kérlek. – Medusza felnevetett. – Még egy fogatlan kiscicákkal teli
veremből se tudna kimászni, ha Zeusz apuci nem húzza ki a
szarból.
Válaszra nyitottam a szám, de erre nem tudtam mit mondani.
– Hihetetlenül naiv vagy – pöckölte meg az orromat hideg
ujjaival, mire kénytelen voltam pislogni. – Aranyos. Nem hízelgő
értelemben, de aranyos.
Felvontam a szemöldököm. Tényleg épp az imént fricskázott
orron Medusza? Milyen életbe csöppentem én?
– A mítoszok és az igazság két külön dolog. Az, hogy Perszeusz
lefejezett, nyilvánvalóan mítosz. Az embereknek abban az
időben hősre volt szükségük, az istenek kerítettek nekik egyet.
Pontosabban Zeusz kerített nekik egyet, valószínűleg ő is csak
azért, hogy bosszanthassa a feleségét… Mivel a kis félisten Zeusz
fattya volt. – Medusza hajában a pici kígyótincs sziszegett, majd
az arcához simult. – Perszeusz tényleg megpróbált kiállni
ellenem, de elbukott.
Beletelt néhány másodpercbe, mire megtaláltam a hangom.
– Mit csinál itt? A Szövetség könyvtárában?
– Egyfajta büntetés – vonta fel az egyik vállát. – Indulatkezelési
problémáim vannak.
– Ó! – mormoltam.
Oldalra fordult.
– Ha zöld színűvé változik a bőröm, az nem jó jel.
Ennek… Ennek még értelme is van. Kicsit olyan, mint
Hihetetlen Hulk.
– És, ööö… mi van a szemével? Tényleg kővé változtatja az
embereket?
– Erre a kérdésre néhány pillanaton belül megkapod a választ.
– Visszafordult a fal felé, és intett. A puszta márványfal előtt
mintha meghasadt volna a levegő. Elektromosság töltötte meg a
légkört, a bőrömön éreztem. A fal elgörbült, majd középen
meghasadt és félrehajolt. Egy sötét fémmel vasalt, függőleges
gerendákból álló faajtó tűnt elő. Ahogy kinyílt, nyikorogtak a
zsanérjai.
– Apád azért mondta, hogy keress meg, mert nem könyvtáros
vagyok, Josie – siklott át Medusza az ajtón. – Az volt a
büntetésem, hogy én legyek az Első őr, akihez minden őrnek
hasonlatossá kell válnia. Néha kincseket, elmondhatatlan
gazdagságot őriztem, néha egy személyt, olyasvalakit, akinek a
végzete volt, hogy nagy emberré váljon, most pedig… Most pedig
ezt.
Mély levegőt vettem, és követtem a nagy kamrába.
Megborzongva néztem körül. A falon meghatározott távolságban
elhelyezett fáklyák égtek, és finom, táncoló fénnyel vonták be a
több tucat kőszobrot.
Nem hétköznapi szobrok voltak, hanem emberek. Némelyik
állt, mások összegörnyedtek, sokan eltakarták karjukkal és
kezükkel az arcukat. Mások fegyvereket tartottak, de
mindegyiküknek örökre kőbe zárt, rémült kifejezés ült az arcán.
Tehát ez a rész igaz. Medusza szeme tényleg kővé változtatja az
embereket.
Elsiettem mellettük, nem akartam túl sokáig nézni őket.
Medusza átment egy boltív alatt, majd ráfordult egy újabb
folyosóra. A falakat itt ugyanolyan írásjelek borították, mint
amilyeneket Sethen láttam. A sérthetetlenség, bátorság, erő és
hatalom jegyei. Ugyanúgy tündököltek a márványfalakon, mint
Seth bőrén.
– Gyere! – szólított Medusza. Egy ezüstajtóhoz közeledett,
aminek a közepén egy villám képe fénylett. – Itt az idő.
– Minek az ideje….? – Hangom elhalt, mikor kinyitotta az ajtót,
és csak bámulni voltam képes.
 Gyönyörű, ragyogó napfény sütött le egy vibráló lila és kék
virágokkal telehintett, füves mezőre. Fák törtek a kék ég felé, ami
ugyanolyan színű volt, mint apám szeme… Ha éppen volt szeme.
Mintha tereltek volna, előreléptem, át az ajtón, egyenesen
bele… Fogalmam sem volt, mibe lépek, de tudtam, hogy ez már
nem a könyvtár birodalma. A levegő érthetetlenül édesen
illatozott, meleg szellő fújt és játszadozott a hajam tincseivel.
Kapkodtam a levegőt, és lassan megfordultam. Itt nagyon erősen
áradt az energia, éreztem, hogy bevonja a bőröm, a csontjaimba
és szöveteimbe árad.
– Hol vagyok? – kérdeztem.
– Az Olümposzra vezető egyik átjáró bejáratánál állsz. –
Medusza megfordult, és szélesre tárta a karjait. – Ezt és a többi
helyet mindenáron meg kell védelmezni. Ha a titánok vagy az
istengyilkos felfedeznék ezt az átjárót, megnyílna előttük az út az
Olümposzra.
– Az istengyilkos? – Fejemben egymást követték a gondolatok
arról, amit a két apollüónról tudtam, és arról, hogyan jön létre
egy istengyilkos. Alex vált istengyilkossá, de feltételeztem, hogy
amikor halandó halált halt, elvesztette ezt a címet. Elsősorban
ezért is kellett meghalnia. – Nincs istengyilkos.
– Hm – morogta Medusza. – Valóban?
Élesen néztem rá, de még mielőtt kérdőre vonhattam volna,
éles, hirtelen fénysugár vágott át a mezőn, ami egy pillanatra el is
vakított. Amikor ismét láttam, felkiáltottam, és a számra tettem a
kezem. Néhány lábnyira tőlem, a mezőn a legszebb állat állt, amit
valaha láttam. A hatalmas, izmos ló megrázta hófehér sörényét,
és ide-oda csapkodott a farkával. Büszke, erős lény volt, sohasem
láttam hasonlót.
Oldaláról hatalmas, kecses szárnyak íveltek a levegőbe, éppen
az izmos mellső lábai előtt.
– Úristen! – nyúltam ki a pégaszosz felé, majd rögtön a
mellkasomra is kaptam a kezem. – Meg akarom simogatni.
Megsimogathatom? Ugye megsimogathatom?
Medusza egyik szemöldökét felvonta a napszemüveg felett,
ahogy rám nézett.
– Ha nem akarja, hogy megsimogasd, a tudomásodra fogja
hozni.
Lehet, hogy arcba rúg, de megéri próbálkoznom. Lassan,
mintha bűvölet alatt állnék, megközelítettem a csodálatos lényt.
Szívem dübörgött, miközben leeresztette hatalmas szárnyait, és
megrázta a fejét, vele hatalmas sörényét. Lassan az oldalára
tettem a kezem. Tenyerem alatt izmok táncoltak, de a pégaszosz
nem rúgta le a vesém, ahogy végigsimítottam erős hátát.
Torkomban gombóc képződött. Nem tudom, miért, de sírni
szerettem volna. Sokkal jobb volt, mintha lámafarmot látogatnék,
vagy ilyesmi. Hiszen egy igazi pégaszoszt dédelgettem!
– Annyira… – nyeltem egyet. – Annyira gyönyörű.
Medusza nem jött mellém.
– Valóban az.
– Mit csinál itt?
– Mindig megjelennek, ha valami történik az átjáróknál –
magyarázta Medusza. – A pégaszoszok kíváncsi lények, néha még
barátkoznak is. A vérük bénító hatással bír. A nimfák használják.
– Láttam is, hogyan – mondtam remegő hangon. A csodálatos
lény ellépett tőlem, és a fák felé sétált. Szerettem volna követni,
esetleg megölelgetni is, de nem akartam kísérteni a
szerencsémet.
– Jönnek még… ilyen lények?
– Nem hiszem, hogy olyan sokáig lennénk itt. – Medusza ismét
intett, és a föld rengeni kezdett.
Szétvetettem a lábam, hogy stabilan álljak a földrengésben.
A pégaszoszt láthatóan nem érdekelték az események,
zavartalanul legelt. Szívem egyre gyorsabban dobogott. Ahogy
lepillantottam, láttam, hogy a virágok rázkódnak, és a talaj a
felszínre buggyan, kis kavicsokat lökve az égnek. Tizenkét
ragyogó oszlop jelent meg, körbefogva engem és Meduszát, majd
elhalványult a fény, és tizenkét, piedesztálon álló mellszobor vett
minket körbe.
– Ők a Tizenkettek – lépett előre Medusza. – Az olümposziakat
képviselik. Mindegyik megtestesülésen ott van az ikonjuk. Ezekre
van szükségük az istenek gyermekeinek ahhoz, hogy
legyőzhessék a titánokat.
Atya-gatya. Megfordultam, minden egyes szobrot szemügyre
vettem. Hát ezért akarta Apollón, hogy keressem meg a
könyvtárost. Vagyis Meduszát. Ő volt az átjáró és az ikonok
őrzője.
Az apám mellszobrát meglátva odaléptem. Nyakában egy apró
aranyhárfa lógott, körülbelül akkora, mint a kezem.
Egy hárfa. Még csak nem is életnagyságú hárfa. A fenébe is.
Artemisznél íj volt, Poszeidónnál háromágú szigony. Athéné
előtt egy lándzsa hevert, Démétér előtt meggyújtatlan fáklya.
Hádész mellszobra sisakot viselt, nekem meg egy… Egy hárfa
jutott. Na jó, Aphrodité előtt egy kagyló feküdt, szóval járhattam
volna rosszabbul is, de igazából se a hárfával, se a kagylóval nem
tudtam volna mit kezdeni.
Elszomorított az ikonok látványa, amiket soha, senki nem fog
megérinteni. Zeusz jogarát senki sem veszi magához, sem Árész
pajzsát. Nem ismertem a gyerekeiket, de a veszteség súlyosan
függött a levegőben.
– Mennyi elveszett élet – mormolta Medusza, ráérezve a
gondolataimra. – És még mennyien fogják őket követni!
Megborzongtam. Nem ijesztettek meg a szavai, tudtam, hogy
igaza van. Mély levegőt vettem, és az arany hárfáért nyúltam.
Ahogy közeledett felé a kezem, ujjbegyeim zsongani kezdtek,
mintha a testem felismerné a szimbólum fontosságát.
– Még nincs itt az idő – ijesztett meg Medusza. Éppen mellettem
állt. – Ha elveszed az ikont, nem adhatod vissza.
– Oké – néztem rá. – Már felszabadult az erőm, és…
– Ha elveszed az ikont, az több aethert tölt beléd, mint bárkibe,
aki a halandó világot járja. – Göndör tincsei vibráltak, és még
több kígyófej jelent meg. Para. – Hihetetlen hatalomra teszel
szert, ami a titánok vagy mások kezében még inkább hasznossá
válik.
Gondolom, a daimónokra gondolt.
– Ha megtalálod a többi félistent, hozd őket ide. Akkor kell
elvenned az ikont. – Nem láttam ugyan a szemét, de tudtam, hogy
tekintete az enyémbe fúródik. – Vigyáznod kell, kiben bízol meg,
gyermek. Vigyáznod kell, kinek adod a szíved.
Megmerevedtem.
– A hatalom minden bűn legvonzóbbika. Becstelenné tesz és
elpusztít – mondta halkan. – És minden bűn között ez a
legrejtettebb.
Hűvös borzongás futott végig a gerincemen.
– Sethről beszélsz – mondtam.
– Nem az, aminek látszik – válaszolta, és az egyik kígyó a
levegőbe kapott. – Az apollüón borzalmas bűnöket követett el.
– Tudom – szorult ökölbe a kezem. – Tudom, mire képes.
Tudom, mi volt, és tudom, kivé válik.
Medusza kissé elfordult, ahogy egy bagoly huhogott a fákon.
Felsóhajtott.
– Naná, hogy idejön.
– Kicsoda?
Feltámadt a szél, Medusza hátralépett. Fején megvastagodtak a
tincsek, majd kiszabadultak. Álmélkodva néztem, ahogy életre
kelt mindenféle méretű kígyó. Sziszegtek és a levegőbe haraptak.
Próbáltam nem bámulni vagy pánikrohamot kapni, de ekkor
huhogni kezdett a bagoly. Pislogtam, és minden előjel nélkül
megjelent a tisztás szélén egy magas nő.
Barna haja hullámokban hullott le a derekáig, eltakarva a
mellét, ami valószínűleg nem vált hátrányára. Fehér ruhája a
füvet söpörte, és áttetsző volt, mint az üveg.
Láthatóan nem volt híve a szőrtelenítésnek.
– Athéné! – sziszegte Medusza. – Milyen kedves tőled, hogy
csatlakozol hozzánk!
Tágra nyílt szemmel bámultam, lehet, hogy levegőt venni is
elfelejtettem.
Az istennő parancsoló tekintettel némította el Meduszát, és
felém közeledett. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Hajoljak meg?
Essek térdre? Egyiket sem csináltam, amikor Apollón megjelent,
de ő nem az apám volt, hanem Athéné istennő, aki a jelek szerint
a szexuális abúzusok áldozatait büntette meg és változtatta
szörnyekké. Mielőtt még bármit is tehettem volna, már előttem
állt, és belenéztem csupa fehér szemébe.
– Ez a tiéd, Apollón gyermeke – szólalt meg, és felemelte a
kezét. Egy kékespiros folyadékkal teli üveget tartott.
Öhm…
Athéné felém nyújtotta az üveget.
– Egy pégaszosz vére. Te is tudod, mire képes.
Ez volt életem legbizarrabb napja, és ezzel mindent
elmondtam.
Lassan felemeltem a kezem, és megfogtam az üvegcsét. Bőröm
Athéné bőréhez ért, és hirtelen elektromosság rázott meg.
Athéné szája félmosolyra húzódott.
Lenéztem az üvegcsére. Ez biztosan hasznos lesz, különös
tekintettel arra, hogy a titánokra is hatással van.
– Valamit tudnod kell – mondta Athéné. Hangja mintha
egybefonódott volna a széllel, mindenhonnan hallottam. –
Medusza őrzi ezt az átjárót és ezeket az ikonokat, de istenségeket
nem tud kővé változtatni.
– Legmélyebb sajnálatomra – morogta Medusza, de Athéné
nem vett róla tudomást.
– Ő nem fogja tudni megállítani a titánokat vagy egy félistent…
Az apollüónt még úgy sem.
Felkaptam a fejem. Ezt nem tudtam, azt hittem, Medusza cidris
szeme mindenkin működik. Az sem tetszett, mintha Athéné
szerint Seth lenne a legnagyobb fenyegetés. Komolyan? Nem a
titánok miatt kellene inkább aggódnia? Mondjuk, megértettem a
Sethtel kapcsolatos félelmeiket, hiszen Árészhoz csatlakozott, a
halandó világ és az Olümposz megsemmisítése volt a célja.
Beletelik egy időbe, mire ezt elfelejtik.
– Szükséged lesz a méregre – figyelmeztetett Medusza, így
ismét ránéztem. A haja szerencsére addigra már ismét
normálissá vált. – De nem az ellen, akire számítanál.
 21.
FEJEZET

Seth

Nyugtalanul fészkelődtem a kanapén, és ezredszerre is azon

tépelődtem, hogy a fenébe keveredtem Alex és Aiden mellé, akik
nagyon igyekeztek a kezeiket saját ölükben tartani.
Amikor először leültem ide, még csak Szolósz, Marcus és
Alexander tanácskoztak a betört kapuról és a múlt éjszakai
támadásról. Aiden is ott volt, de ő csak a borúlátó, tépelődő
díszletet biztosította, és a falat támasztotta, amíg Alex meg nem
jelent Deaconnel és Luke-kal.
Hoztak ebédet.
Még Ládán is felbukkant, majd le is léptek Alexanderrel, hogy
olyan dolgokat csináljanak, ami minden bizonnyal sokkolná
Alexet. Persze ahogy erre gondoltam, máris eszembe jutott Josie,
és mindazon dolog, amit inkább vele csinálnék jelen pillanatban.
Így aztán különösen kínos volt Alex és Aiden mellett ücsörögni,
mert azzal, hogy ilyen közel ült hozzám, érzékeltem az érzéseit
is, bár már nem olyan erősen, mint korábban, amikor
gyakorlatilag ugyanazzá a személlyé változtunk, és még a
legenyhébb érzéseket is detektáltam, mint egy, a kimondás
pillanatában elfelejtett szót. Éreztem az izgalom halvány, meleg
szenvedélyét és a félelem keserű utóízét; fura kombináció volt.
Ez valószínűleg azt jelentette, hogy ő is érzi az én érzéseimet,
szóval el kellett űznöm az agyamból a képet, hogy megtalálom
Josie-t, és meglátom, hányszor fogja sikítani a nevemet.
Megint fészkelődtem, és szétterpesztettem a lábam.
Alex rám nézett, orcája enyhén elpirult. Szuper.
Megdörzsöltem a szemöldökömet.
Deacon átnyúlt a kerek asztal felett, és kivett egy maroknyi
krokettet Luke dobozából.
– Mit gondolsz, holnap újraindul a tanítás? – kérdezte, és
felhalmozta a tányérján a kroketteket. – Meg kellett volna
kérdeznem Marcust, amíg itt volt.
– Valószínűleg tartanak egy megemlékezést a támadásban
elhunytak tiszteletére – mondta Szolósz, és odalépett az
asztalhoz. Megfordította a széket, és leült, karját a támlának
támasztva.
Deacon ujjai megálltak a kroketthóember felett, amit építeni
próbált.
– Istenek… – morogta, és hátradőlt. – Igazán lehetne pár olyan
hónap, amikor nem kell temetésre mennem.
Ez nem tűnt valószínűnek.
Az ajtóra néztem. Josie ismét a könyvtárba ment, de mostanra
biztosan végzett. Megmondtam neki, hol leszek, így tudja, hol
talál. Egy részem azt kívánta, bárcsak vele mentem volna a
könyvtárba.
– Furcsa – mondta Alex, és megfogta Aiden kezét. Ötletem se
volt, mit csinál, de mintha masszírozta volna az ujjait, vagy mi a
fene. – Naponta rengeteg embert láttunk belépni a Tartaroszba,
azt gondolná az ember, már hozzászoktunk. – Megrázta a fejét, és
Aiden kezére bámult, ujjai betakarták Aidenét. – Mégsem
szoktam meg. Odalenn biztosan más, mert tudom, hogy boldogok
lesznek, de… Áh, csak locsogok.
– Minden rendben – hajolt hozzá Aiden, és csókot lehelt a
halántékára. – Odalenn nincsenek megemlékezések.
– Logikus – mondta Szolósz, ajka vigyorra húzódott. – Már
mindenki halott, vagy ilyesmi.
Alex a szemét forgatta.
– Szerintetek elmehetünk egyszer? – kérdezte Deacon, és
felkapott egy tasaknyi ketchupot. – Igazából látni szeretném…
Kintről érkező lövés hangja szakította félbe, amit hatalmas
döndülés követett, mint a mennydörgés. Alexszel együtt
pattantam fel, de Aiden ért először az ablakhoz.
– Istenek! – mondta.
Az első emeleten voltunk, a Szövetség főépülete mögött. Az
ablakból az északi udvar nagy részét látni lehetett, úgyhogy az
orrunk előtt zajlott egy tisztavérű és félvér bandák között
kibontakozó verekedés. A zuhanó hangot valószínűleg az
épülethez legközelebb álló, összezúzott szobor adta. Még azt a
dögöt is sikerült lelökniük.
– Áucs! – mormolta Alex, amikor egy félvérnek sikerült
bevinnie egy jól sikerült jobbegyenest.
Összeszorítottam az ajkam, ahogy egy tisztavérű megérintette
a levegő elemét, és egy félvért nekilökött öt másiknak, mintha
tekebábuk lennének.
– Hát ez elég gyorsan ment – jegyeztem meg.
Szolósz felsóhajtott, és az asztalra támasztotta a fejét.
 – A fenébe is. Szemétláda vagyok, ha inkább csak úgy teszek,
mintha nem tudnám, mi megy odakint?
Luke egy krokettért nyúlt, de mivel a doboza üres volt,
mogorván nézett át Deacon tányérjára.
– Marcus holnaptól kijárási tilalmat akar bevezetni, de nem
hiszem, hogy meg fogja állítani ezt a cirkuszt.
– Ezt semmi sem fogja megállítani – támaszkodott Alex az
ablakhoz. Lehelete bepárásította az üveget.
– Nem ezt akartam… Nem ezt akartuk.
Alex és Aiden lényegében ketten voltak felelősek a Fajrend
feloszlatásáért és az Elixír megszüntetéséért. Tényleg azt hitték,
hogy mindenki egy szó nélkül alkalmazkodik az új világrendhez?
Az udvaron őrök kezdtek gyülekezni.
– Megkeresem Josie-t. – Megpördültem, átmentem a szobán,
majd kivágtam az ajtót. Jobbra fordultam, és két lépésig jutottam.
Josie épp az előcsarnok közepén járt, magasra kötött lófarka
minden lépésére himbálózott. Megkönnyebbültem, hogy nincs ott
a csetepaté közepében, odarohantam hozzá. Két különböző igény
támadt fel bennem, de a helyesre koncentráltam, arra, amelyik
igazán számít.
– Seth…
Egyik karommal átöleltem a derekát, a másik kezemmel meg a
tarkóját, és magamhoz húztam. Egy nanoszekundumon belül
tapasztottam ajkam az ajkára. Mentaízű volt. Felemeltem úgy,
hogy a lábujjain állt, csípőnk összesimult. Átkarolta a nyakam,
mellét a mellkasomhoz nyomta. Milyen gyorsan tudnék vele
elbújni valahol? Jobbra volt egy takarítószekrény. Meg néhány
konferenciaterem.
 – Ez komoly? – sétált el mellettünk Szolósz fejcsóválva. – Ha
lehet, ne itt csináld fel a kislányt, Seth.
– Ó, istenem! – mordult fel Josie, arcát a vállamba temetve.
Bemutattam Szolósznak, ő pedig vihogva távozott. Kezemre
tekertem Josie lófarkát, és megcsókoltam őt a füle alatt.
– Lehet, kipróbálhatnánk azt a takarítószekrényt.
Josie halkan felnevetett
– Nos, takarítószekrényben még sosem csináltam.
– Ennyi nekem is leesett. – Ráharaptam a fülcimpájára, mire
élesen felsóhajtott. – Csak hogy tudd, szívesen bevezetlek a félig-
meddig nyilvános szex rejtelmeibe.
– Seth, szörnyű vagy – suttogta Josie.
Orromat az arcához simítottam.
– Csak a tudomásodra hoztam, hogy szívemen viselem a
szexuális oktatásodat. Meg kell tudnunk, mit szeretsz, és mit
nem.
– Hogy te mennyire segítőkész vagy!
– Az már igaz. – Felemeltem a fejem, és megcsókoltam az orrát.
Tekintetünk találkozott, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.
Különös, de jó érzés volt. – Örülök, hogy itt vagy. Nem volt
gondod odakinn?
– Nem, nem is figyeltek rám. – Hátralépett, és leengedte a
karját. – Úgy tűnt, az őrök urai a helyzetnek.
– Helyes. – A kezéért nyúltam, de láttam, hogy van nála valami.
– Mi ez?
Josie szeme élénken csillogott, ahogy kinyitotta a kezét. Egy
sötétkékes folyadékkal teli üvegcse feküdt a tenyerén.
– Egy pégaszosz vére.
 Felpillantottam rá.
– Honnan szerezted?
– Athéné adta.
– Parancsolsz?
– Jól hallottad. – Hátrabillent, másodpercek választották el a
botlástól. – Megtaláltam a könyvtárost. De ő nem könyvtáros,
nem igazán. Illetve lehet, hogy valamiféle különös módon az, de
nem fogod elhinni, mit láttam, kit láttam, és utána megtaláltam…
– Hé, hé, lassabban, Miss Pörgenyelv.
Josie az orrát ráncolta.
– Pörgenyelv?
– Olyan szexisen hangzik. Mintha az lenne a szupererőd, hogy
kiszívd…
– Seth! – vágott közbe Josie, szeme összeszűkült.
– De úgy értettem, annyira gyorsan beszélsz, hogy alig értem,
mit mondasz.
Josie megrázta a fejét.
– Biztosan értetted.
Rákacsintottam.
– Mi lenne, ha abban a szobában folytatnánk le ezt a
beszélgetést? Gyakorlatilag az egész banda itt van. – Megfogtam a
szabad kezét, de nem mozdult. Az arcát fürkésztem. – Minden
rendben?
– Mindenki itt van?
– Aha. Luke és Deacon meg Alex és Aiden. – Szünetet tartottam.
– Tudod, hogy bennük bízhatsz, ugye?
– Persze – válaszolt gyorsan. – Csak nem akarok zavarni.
Egy pillanatra rábámultam.
 – Zavarni?
– Aha. – Kiszabadította a kezét, és lenézett az üvegcsére. –
Hiszen hat hónapja tudtak utoljára együtt lógni, nem akarom
őket zavarni.
Nem tudtam, hogy kinevessem, megöleljem, vagy megrázzam.
Az álla alá támasztottam az ujjam, és felemeltem az arcát, hogy a
szemébe nézhessek.
– Oké, van néhány dolog, amit meg kell értened.
– Ó, valóban? – vonta fel az egyik szemöldökét.
– Ó, valóban – ismételtem. – Alex és Aiden egyelőre
visszatértek. Elég fura, nekem elhiheted. És hogy őszinte legyek,
tudod, hogy érzem magam a társaságukban, legyen ez helyes
vagy helytelen. Emiatt azonban nem kell úgy érezned, hogy
zavarsz. Nem zavarsz.
Josie behunyta a szemét, és sóhajtott.
– Tudom. Csak… Jól összebarátkoztam velük, és ez most nem
lényeges, de… De azt hiszem, ezekben a dolgokban szociális
analfabéta vagyok.
– Akkor már ketten vagyunk.
Lágyan felnevetett, és felnézett rám.
– Csúcs.
– Nem kell aggódnod miattuk. Sőt, ha adsz neki elég időt, Alex
talán még a legjobb barátoddá is válik.
Szeme elkerekedett, és láthatóan összerezzent.
– Ebben nem vagyok biztos. Ott van az Apollón-ügy, meg az
egész cucc veled… Mintha túl sok furcsaságot osztanék meg!
– Josie… – Nevetve hajoltam le és csókoltam meg. – Olyan…
– Csodás vagyok? – segített ki.
 – Lököttet akartam mondani, de a csodás is jó. – Nevettem,
ahogy szabad kezével belebokszolt a karomba. Szerencsére nem
a pégaszosz-vérrel teli fiolát használta, az kiütött volna. – Kész
vagy?
– Jah, csak egy pillanat. – Arca rózsaszínné változott. – Valamit
el kell mondanom neked.
– Oké.
Kihúzta magát, és a fülemhez hajolt.
– Szeretlek!
Basszus. Megfeszültek az izmaim, dobogni kezdett a szívem,
bizsergett a bőröm, és az a takarítószekrény egyre vonzóbbá vált.
Josie megcsókolta az arcom, majd hátralépett.
– Csak emlékeztetni akartalak – mondta, majd megfogta a
kezem és gyengéden megszorította. – Kész vagy?
Szavai elnémítottak, ahogy bevezettem a szobába, ahol a banda
állomásozott. Nem szoktam hozzá ehhez az egy szóhoz. Lehet,
hogy sohasem szokom hozzá.
A becsukott kajás dobozokat leszámítva gyakorlatilag minden
változatlan maradt a szobában, mióta kimentem Josie elé. Aiden
továbbra is a helyén ült, Alex pedig Deacon és Luke mellett állt.
– Megvan – csuktam be magunk mögött az ajtót. Láttam, hogy
mindenki észrevette, hogy fogjuk egymás kezét. Különös érzés
volt, de büszke voltam erre. – És valami nagyon érdekeset
szeretne mutatni.
Josie mindenkinek integetett ökölbe szorított kezével. Gyorsan
rápillantva láttam, hogy az arca színe valahol a tűzvörös és a
tűzoltóautó-piros közti árnyalatot vette fel. Deaconre koncentrált.
– Elmentem a könyvtárba, és végre megtaláltam a könyvtárost!
 – Mi? – Deacon csüggedt arccal az asztalra csapott.
Megremegtek az üres vizesüvegek. – Viccelsz velem? Egyetlen
napon nem megyek veled, és pont akkor találod meg?
– Milyen könyvtáros? – hajolt előre Aiden.
Josie gyorsan elmesélte nekik, hogyan bízta meg Apollón azzal,
hogy találja meg a könyvtárost.
– Ma találkoztam vele, de nem csak őt láttam – megpördült,
hogy szembenézzen velem, szinte áradt belőle a lelkesedés. –
Úristen, neked el is felejtettem mondani. Ma láttam egy
pégaszoszt, egy élő, igazi pégaszoszt, és olyan szép volt! Meg is
simogattam! Tetszettem neki… azt hiszem. Legalábbis nem rúgott
fel, vagy harapott meg!
Aiden oldalra billentette a fejét, szemöldöke kérdőn felszaladt.
Az arcán ülő teljes zavarodottság minden pénzt megért.
– Csak nem szívtál be? – kérdezte Deacon, majd felnevetett. –
Ha igen, tudni akarom, milyen anyagot tolsz.
A bátyja megfordult és ránézett.
– Mi van? – vont vállat Deacon, és visszaült a székbe. – Tényleg
jó cuccnak hangzik!
– Nem szívtam be! – Josie elengedte a kezem, és az asztalhoz
ment, ahol letette az üvegcsét. – Ez egy pégaszosz vére.
– Te megcsapoltál egy pégaszoszt? – borzadt el Alex.
– Úristen, dehogyis! Nem annak a vére, akit én láttam.
Legalábbis azt hiszem, nem abból jött. – Josie szemöldökráncolva
lépett hátra, míg mellém nem ért. – Athéné hozta nekem.
– Athéné? – Luke az üvegcsét méregette, majd óvatosan felvette
és forgatni kezdte. – Mármint az az Athéné?
– Igen. A könyvtáros meg… Ezt el se fogjátok hinni, de…
Ő Medusza. Kígyókból áll a haja, para a szeme, meg minden! –
Josie sietve magyarázott, és most én is úgy néztem rá, mint
Aiden. – A jelek szerint Perszeusz nem ölte meg. Hazugság volt.
– A francba is! – morogta Deacon. – Láthattam volna Meduszát.
A fene vigye el!
Aiden ismét ránézett.
– Szerintem jobban jártál így, hogy nem láttad.
– Lehet. Az volt a benyomásom, hogy nem rajong
különösebben az emberekért – mondta Josie. Alex közben
visszasétált a kanapéhoz. Aiden hátradőlt, Alex pedig az ölébe
zuttyant.
– Elvitt a lépcsők alatti ajtóhoz. Cidrisnek hangzik, igaz?
Bementünk egy fura folyosóra, ahol elővarázsolt egy ajtót a
levegőből. Aztán egy kamrába jutottunk, ami tele volt
kőemberekkel.
– Medusza… – ismételte Alex, és lassan megrázta a fejét. – És
egy Pégaszosz?
Josie bólintott.
– Megtaláltam az ikonokat és a… – A szemöldökét ráncolta. – Az
ikonokat. Már tudom, hogyan szerezzük meg őket, ha
megtaláljuk a többi félistent.
– A könyvtárban vannak? – kérdeztem.
– Nem tudom. A könyvtáron keresztül vitt oda, de szerintem
nincs konkrétan ott – magyarázta, és az üvegcsét nézte, amit
Luke időközben visszatett az asztalra. – Aztán Athéné is
megjelent. Nekem adta ezt a fiolát. Azt hiszem, a… – Ismét
összevonta a szemöldökét. – A titánokkal szemben kell használni,
mert rájuk is hatással van.
 – Mindenre hatással van – mondta Luke. – Ha egy halandó
hozzáérne, azonnal megölné.
– Ez összességében jó hír – mondta Aiden, ahogy átkarolta Alex
derekát. – Tudjuk, hol vannak az ikonok, legalább ezt
kihúzhatjuk a listáról.
– Igen. Most már csak a többi… – nézett fel rám Josie, és
elmosolyodott, majd tágra nyílt a szeme. – Az írásjelek – suttogta.
Megéreztem az isten jelenlétét, mielőtt az energia végighasított
volna a termen. Az asztal mellett két ragyogó oszlop jelent meg,
majd egy másodperccel később már Apollón állt ott.
De nem volt egyedül.
Azt, aki mellette állt, sohasem láttam korábban. Magas volt, és
olyan széles, mint egy díjbirkózó.
– Hoztam nektek valakit, srácok – mondta Apollón. Semmi
köszönés. Tipikus, csak úgy beesik az idegenek közé mindenféle
üdvözlés nélkül. Micsoda gyökér! – Bemutatom Héraklészt!
Válaszát üveges tekintetek követték.
Apollón elmosolyodott. Csupa fehér szemében megjelent a kék
írisz, ami Josie szemét idézte.
– Igen – mondta. – Ő itt Héraklész.
 22.
FEJEZET

JOSIE

Pár órával ezelőtt már gondoltam rá, hogy ez életem

legbizarrabb napja, és lám, nem tévedtem. Csak éppen a szint
változott, zavaros-furából átváltott egyenesen a totális elmebajra.
Ma már találkoztam Meduszával, Athénével és egy pégaszosszal,
most pedig apámat, Apollónt bámultam, aki Héraklész mellett –
igen, pontosan a mellett a Héraklész mellett – állt.
Totál kiürült az agyam, ami nem is jött rosszul, mert azóta
ideges voltam, hogy kiléptem a könyvtárból. Medusza
búcsúszavai nem kicsit zaklattak fel, az volt a benyomásom, hogy
nem csak a titánoknak szánták a pégaszosz vérét. Mintha kő lett
volna a gyomromban, és nem azért, mert azt gondoltam, hogy
valaha Seth ellen kellene használnom… Hanem azért, mert ők azt
gondolták, hogy igen.
Ez zavart.
– Azt a rohadt élet! – suttogta Deacon, megtörve a csendet.
Pislogtam egyszer, majd még egyszer, de Héraklész még mindig
ott állt, szépen ívelt ajkán gúnyos mosoly ült. Lenyűgöző jelenség
volt: haja sűrű, szőke, hullámos, szeme kék, mint a reggeli égbolt,
és még az izmai is izmosak voltak, szétfeszítették fehér ingét. Még
a combjai is úgy dagadoztak, hogy úgy tűnt, bármikor
szétdurranhat a farmere.
– Látom, mind tudjátok, ki vagyok – pöffeszkedett Héraklész. –
Nem mintha másra számítottam volna, hiszen én vagyok
Héraklész!
Felvontam a szemöldököm, Seth pedig felhorkantott.
– Héraklész egy pöcs – jelentette ki Apollón. A félisten csak
megvonta a vállát. Láthatóan nem először hallotta ezt. – Zeusz
azonban csak őt engedte ki az Olümposzról. Ő meg tudja keresni
a többi félistent.
– Mert én ennyire király vagyok – tette hozzá Héraklész.
Apollón sóhajtva forgatta a szemeit.
– Ahogy korábban említettem, egy kissé pöcs is.
– Egy kissé pöcs? – mormolta Seth, ahogy végigmérte
Héraklészt a bakancsától szőke feje búbjáig. – Egy pici kuki?
Atyaég!
Alex a szájára csapta a kezét.
– Megnéznéd, mi? – replikázott Héraklész.
Seth felvihogott.
– Nem kell megnéznem a nyilvánvalót.
Szentséges. Atya. Úristen.
A félisten előrébb lépett. Az asztalon megrezzentek az üres
üvegek.
– Már hallottam rólad, apollüón. Mindent hallottam rólad.
– Jesszusom! – suttogta Deacon, és csillogó szemmel bökte
oldalba Luke-ot. Aiden és Alex felállt.
Apollón összefonta a karját.
– Ti ketten hamar egymásra fogtok találni, ahogy nézem.
 – Nem vagyok meglepve – szólalt meg Seth, figyelmen kívül
hagyva Apollón megjegyzését. Szája kis félmosolyra húzódott. –
Végül is én vagyok az az apollüón.
– Van mire büszkének lenned – vágott vissza Héraklész.
Nos, a helyzet elég gyorsan kezdett elmérgesedni.
Seth felemelte az állát.
– Amit rólam hallottál, minden igaz. És ami rólad szól? Az főleg
mítosz, nemde? Apuci biztosan tesz róla, hogy azt higgye a világ,
te vagy a legnagyobb, legvagányabbb…
– Nem! – csattant fel Apollón, amikor Héraklész felemelte a
kezét. A félisten ujjpercei körül fehér szikrák táncoltak. – Nem
bánthatod az apollüónt.
Seth szinte körbevigyorogta a fejét.
– Úgy bizony!
– Jaj, félre ne értsd, te kis problémás! – közölte Apollón, mire
Seth mogorván nézett vissza rá. – Héraklész nagyon is tudna
téged bántani, csak most nem engedem meg neki. Ez rád is
ugyanúgy vonatkozik. Szedjétek össze magatokat, mindketten!
– De az nem buli! – tiltakozott Héraklész.
– Várj csak egy kicsit… – Deacon tekintete ide-oda járt. –
Hívhatunk Herkinek?
A félisten rápillantott a válla felett.
– Mindenki úgy hív.
– Csúcs – motyogta Deacon, ezüst szemei tágra nyíltak.
Le kellett ülnöm.
Apollón a kanapé előtt álló párra nézett, és elmosolyodott,
amitől melegebbé vált arcának földöntúli szépsége. Összeszorult
a szívem.
 – Nagyon régen láttalak titeket – mondta Apollón. – Mindketten
boldognak tűntök.
– Azok is vagyunk – válaszolta Aiden.
Alex felnyüszített mellette, majd előrevetette magát. Apollón
nevetve tárta szét a karját, hogy elkapja, és hevesen megöleljék
egymást. Mellkasomban erősödött a szorítás. Megmerevedtem, és
kényszerítettem magam, hogy ne öntsenek el az érzelmek, hiszen
amúgy sem volt miért. Ez… aranyos volt. Egyértelmű volt, hogy
régen látták utoljára egymást. Elfordítottam a fejem, és Herkire
fókuszáltam. Kíváncsian nézte Apollónt, mintha még sose látta
volna bárkit megölelni, majd tekintete rám siklott. Elkaptam a
fejem, és észrevettem, hogy Seth engem figyel. Rámosolyogtam,
mert miért ne mosolyogtam volna rá? Minden rendben volt.
Semmi sem volt rendben.
Felemeltem a kezem, és hátralöktem vállamról a copfomat.
Nem is tudom, miért zavart… De, tudtam. Apollón engem még
csak nem is üdvözölt. A saját lányát. Csak álltam ott, mint egy
idióta.
Aiden megveregette az isten vállát, aztán, túl halkan ahhoz,
hogy meghalljam, mondott neki valamit. Alex közben hátralépett.
Felmosolygott Apollónra, én pedig nagyon lassan fújtam ki a
levegőt. Ideje volt nagylányként viselkedni. Apollónnak és nekem
fura viszonyunk volt, Alex pedig régóta ismerte. Mármint,
tényleg ismerte. Én csak a hamis Apollónt ismertem. Azt, hogy az
igazi Apollónt hányszor láttam, egy kezemen meg tudtam volna
számolni.
Seth átkarolta a vállam. Arcomra ragasztva tartottam a
mosolyt.
 – Tehát, mi a stratégia? – kérdeztem Herkit nézve.
Apollón felénk fordult, és a vállamat átfogó karra meredt.
Némán kívántam: merjen csak beszólni.
– Elég egyszerű. Látom, megtaláltad a könyvtárost, másképpen
nem jutottál volna egy üvegcsényi pégaszoszvérhez.
– Megtaláltam – mondtam, szándékosan szenvtelen hangon. –
És az ikonokat is.
– Tökéletes, tudtam, hogy meg fogod találni. – Apollón mosolya
rövid volt, messze nem olyan széles, mint amikor Alex ugrott a
nyakába. – Most már csak a félistenekre van szükségünk.
– És itt lépek én a képbe. Ezért vagyok hihetetlenül hatékony –
Herki körülnézett, mintha meg akarna bizonyosodni afelől, hogy
mindenki őt bámulja. Válla mögött láttam, ahogy Luke a szemét
forgatja. – Megérzem a többi félistent…
– Igen, igen – vágott közbe Seth unottan. – Tudjuk.
Szuperkülönleges pókérzékeddel ki tudod szagolni a többi
félistent.
Herki szeme összeszűkült.
– Mert szuperkülönleges vagyok!
Aiden behunyta a szemét, és sötét hajába túrt. Mellette Alex az
ajkába harapott.
Közbeléptem, mielőtt eldurvult volna a szóváltás.
– Hogyan tudjuk ezt most használni? Érzed, hol vannak most a
félistenek?
Herki leplezetlenül, mosolyogva mért végig. Egyes testtájaimat
úgy bámulta, hogy úgy éreztem, meztelenül állok előtte.
– Miért nem beszélgetünk egy kicsit, te meg én…
– Meg akarsz halni? – kérdezte Seth könnyedén. – Mármint
igazán?
– Nem hozzád beszéltem. – Herki rám kacsintott. Nem tudtam
eldönteni, hogy ez a fickó tényleg valóságos-e. – Nem tudom,
hallottál-e róla, de sok-sok szörnyet megöltem… A némeai
oroszlánt, a kilencfejű hidrát, a tűzokádó Kakoszt, és még
sorolhatnám…
– Kérlek, ne tedd – sóhajtott fel Apollón, én pedig átöleltem
Seth derekát, és kezem ökölbe szorult az ingén. – Senkit se
érdekel.
– Mindenkit érdekel! – horkant fel Herki.
– Engem például – mondta Deacon. – Kíváncsi vagyok a
kilencfejű…
– Kuss legyen, Deacon! – mondta Aiden.
Herki átnézett a válla felett Deaconre.
– Később beszélgetünk!
Deacon csak úgy ragyogott.
– Nem ez volt az első állomásunk, ezért értünk ide ilyen sokára
– magyarázta Apollón. – Végigráncigáltam az egész rohadt
földgolyón…
– Nagyon király volt! – tette hozzá Herki.
– Pocsék volt – replikázott Apollón sztoikusan. Ajkam
megrándult. – Megtaláltunk három félistent, akiket még nem
kaptak el a titánok. A foglyul ejtettekről nincs információ.
– Heh, szóval mégse olyan különleges – morogta Seth.
Luke visszanyelte a nevetését.
Apollón íriszei eltűntek, feneketlen, apró villámokat szóró
fehér korongokká váltak.
– Ohó – suttogta Alex.
 – Az egyik félisten Kanadában van, Thunder Bay mellett. Egy
másik egy Pluckley nevű kicsiny faluban, ami Nagy-Britanniában
található. Biztos, hogy sohasem hallottatok róla.
– Ami azt illeti… – kezdte lassan Luke –, azt beszélik, Pluckley
Nagy-Britannia egyik leginkább kísértetjárta helye, szóval elég
vicces, hogy egy félisten… Oké, oké, nem szóltam… – hallgatott el,
mikor Apollón a közönyösnél is közönyösebb arccal fordult felé.
– A harmadik félisten Dél-Kaliforniában van, Malibu mellett –
folytatta Apollón. – Nem érdekel, melyikkel kezditek, de
mindhármat találjátok meg. – Kis szünet után hozzám fordult,
vagy legalábbis úgy tűnt. Normális szemgolyók híján nehéz volt
eldönteni. – Mennem kell. Visszajövök, amikor tudok.
Ezután Apollón, az apám, eltűnt, mintha sohasem lett volna ott.
Még csak egy pacsit sem adott, nemhogy egy ölelést. Anyámról
vagy Erinről sem tudtam kérdezni semmit.

Seth

– Herki egy hangyányit seggfej.

– Hangyányit? – nevettem fel, ahogy Josie-val átmentünk az
északi udvaron. A korábbi harcot csak a hiányzó szobor jelezte. –
Oltári nagy seggfej. És ebben benne van sok kicsi seggfej is!
Josie nevetve pillantott körbe. A késő délutáni nap már
enyhülni kezdett, a meleg levegő hűvösebbé vált.
– Elképesztően beképzeltnek tűnik, de ha képes elvezetni
minket a többi félistenhez, akkor kénytelenek leszünk elviselni.
– Ezt nem ígérhetem meg.
 Josie rám nézett és elvigyorodott.
– Gondolod, Szolósz fel tudja majd használni a pégaszosz
vérét?
Szolósz visszajött a szobába, miután Apollón lelépett. Amint
túlesett a Héraklész megjelenése okozta döbbeneten, Josie
megmutatta neki az üvegcsét. A tapasztalt őrszem a fegyvereket
akarta bevonni a méreggel, bár nem a szövetségi tőröket, mert az
túl veszélyes lett volna. A jégcsap formájú kardokat szerette
volna megerősíteni vele, azokkal legalábbis nem lehetett senkit
véletlenül megbökni.
– Sohasem jártam még Kaliforniában – mondta Josie a karjait
lengetve. – Örülök, hogy oda megyünk először. Baj, ha kicsit be
vagyok sózva?
– Dehogy, miért lenne az?
Megvonta a vállát, és felnézett az égre.
– Mert nem vakációzni megyünk. Tudom, hogy veszélyes lesz,
vagy legalábbis veszélyes lehet. Ismeretlen embereket kell
meggyőznünk arról, hogy félistenek!
– Valószínűleg jól fog sikerülni – jegyeztem meg.
Ismét felnevetett.
– Persze. Ráadásul annyi zűr van… A félvérek meg a tiszták
közti harc, és még mindig nem tudok semmit anyámról vagy
Erinről. Fogalmunk sincs, hogy találjuk meg a titánok által
foglyul ejtett félisteneket, és arról sem, hogy mi történik velük,
és…
– Értem, amit mondasz. Sok mindennel kell szembenéznünk,
de ez nem jelenti azt, hogy ne élvezhetnéd az életet.
– Huh! – szorította össze a száját.
 – Ez mit akar jelenteni?
Josie megállt, és felém fordult. A szél az arcába fújt néhány
kiszabadult hajszálat.
– Csak különös ezt tőled hallani.
Felvontam a szemöldököm.
– Mit jelentsen ez?
– Nem gondoltam volna, hogy eszerint éled az életed – bökte
meg a mellkasom. – Szerintem mostanáig nem igazán élvezted.
Kinyitottam a szám, hogy vitatkozzak, de mégis, mit
mondhattam volna? Igaza volt.
– Talált, süllyedt.
Josie mosolya még szélesebbé vált, ahogy hátralépett, és ismét
elindult.
– Bárcsak láthattad volna a pégaszoszt… Seth, egyszerűen
csodálatos volt!
– Csak egy ló, szárnyakkal.
Josie felháborodottan nézett rám a válla felett.
– Azt hiszem, többet nem akarok a barátod lenni.
– Semmi baj, én se csak a barátod akarok lenni.
Josie a szemét forgatta.
– Akkor megint te fogsz engem tanítani?
– Miért ne? – A pusztakezes harc mehet, de az elemek
használatát nem kellene erőltetnem. – De két nap múlva úgyis
elmegyünk, így kicsit nehezen fogunk edzeni.
– Igaz.
Némán sétáltunk a kollégiumig. Úgy tűnt, a következő két
napban nem sok időnk lesz egymásra. Deacon éppen Héraklész
után járt hű rajongóként. Komolyan együtt tudtam érezni Luke-
kal, aki távozásunkkor láthatóan szerette volna kivájni a saját
dobhártyáit és a padlóra hajítani, aztán széttaposni őket.
Nemsokára mindenki visszavonult, hogy tervezgetni kezdje az
utat. Nekem is beszélnem kellett valamiről Josie-val.
– Hé – kaptam el a kezét, és magamhoz húztam. – Minden
rendben?
– Ja. Persze. – A mellkasomra tette a kezét, és felnézett rám. –
Miért kérdezed?
– Ez komoly kérdés?
– Komoly, hát – ráncolta az orrát.
– Oké. – Egy padhoz irányítottam. Leültem, majd az ölembe
vontam. Egy pillanatra megfeszült, majd ellazult. – Láttam az
arcodat, amikor Alex és Apollón üdvözölték egymást.
Josie egy pillanatra a szemembe nézett, majd elkapta a
tekintetét.
Ó, nem, nem. Megfogtam az állát és magam felé fordítottam.
– Ennyire látszott? – sóhajtott fel.
– Nem. – A szemét fürkésztem. Mikor Josie magába roskadt,
ahogy végignézte, hogyan ölelgeti agyon az apja Alexet,
körülbelül századszorra szerettem volna Apollónt pofán verni
egy adag ákásával. – Nem volt feltűnő.
– De te észrevetted.
Átkaroltam a csípőjét.
– Mert én mindig figyelek rád. Ha tudnád, mennyire, erősen
cidriznél.
– Seth… – nevetett fel.
– Hogy őszinte legyek, az úton idáig végig a seggedet
bámultam.
 – Úristen – rázta meg a fejét. – Röhejes vagy, Sethie.
– Csak őszinte. – Legalábbis néha.
– Jah… – szakadt ki belőle egy újabb sóhaj. – Csak az van, hogy
alig szól hozzám, és sose tudok tőle kérdezni semmit. Egyszer
csak beesik, aztán húz is tovább, és sohasem beszélgetünk.
Nagyon… Nagyon boldognak tűnt, hogy láthatta Alexet. Még meg
is ölelte, és…
Be szerettem volna verni Apollón arcát.
Josie szaggatottan lélegzett.
– A nagyszüleim halottak, és az anyukám sincs velem. Ő az
apám, de nem úgy viselkedik, mintha az lenne! Néha árvának
érzem magam. Tulajdonképpen tényleg az is vagyok.
– Értelek – mondtam. Josie hozzám simult, és a vállamra
hajtotta a fejét. Felemeltem a karom, és a tarkóját simogattam. –
Nem vagy egyedül. Megértelek.
– Te tényleg megértesz – motyogta.
Halványan mosolyogva néztem le rá. Gyönyörű szeme csukva
volt, hosszú szempillái árnyékolták az arccsontját. Aztán
felemelte a fejét, az arcomra simította a kezét, és megcsókolt.
Ajka először várakozóan érintette az enyémet, szinte csak
söpörte, de nagyon erősen hatott rám. Tudtam, hogy megérezte a
gyors reakciót. Nem tudtam elrejteni azt, ami a fenekének simult,
meg azt sem, hogy mennyire erőssé vált kezem szorítása a
tarkóján.
– Szeretlek megcsókolni – mondta. – Gondoltam, szólok.
Kissé megcsíptem az ajka szélét.
– Ha bármikor késztetést érzel rá, csak engedj neki!
– Bármikor?
 Oldalra billentettem a fejem, és most hevesebben csókoltam
meg, amit Josie lelkesen fogadott. Mintha nem is odakint ültünk
volna, ahol bárki megláthat minket. Egyáltalán nem számított.
Vonaglott az ölemben, nyughatatlanul kért még többet. Kezem is
becsatlakozott, lejjebb siklott a testén, a ruhái alatt várakozó
íveken. Szerettem volna felfedezni, de nem most.
Megéreztem Alex jelenlétét, úgyhogy elhúzódtam.
– Mindjárt társaságot kapunk.
– Huh! – pislogott Josie, majd átnézett a válla fölött. – De para.
Szó nélkül helyezkedtem el a padon, és megfordítottam Josie-t,
így lábai az enyémek között lógtak. Azt vártam, hogy felkel és
távolabb ül, nem voltam benne biztos, hogy ennyire nyíltan
szeretné vállalni a kapcsolatunkat, figyelembe véve… Nos, a két
közeledő jómadárral közös múltamat.
Aiden léptei lelassultak, ahogy közeledtek felénk. Arcomon
minden jel szerint nem ült kedves kifejezés.
– Bocs! – nézett fel Aiden az égre. – Nem akartunk semmit
félbeszakítani.
– De úgyis ez lesz… – válaszoltam.
– Ja – vigyorgott kissé erőltetetten Alex. – Most hagytuk ott őket.
Nem tudom, hogyan fogjuk elviselni Herki jelenlétét. Micsoda egy
seggfej!
Josie kuncogott.
– Én is ugyanezt mondtam.
– Nagy szellemek, ha találkoznak – melegedett fel Alex
mosolya. – Biztos, hogy nem baj, ha mind veletek megyünk?
– Persze hogy nem – mondta Josie, és nekem dőlt. Nem kelt föl,
nem húzódott el tőlem. Egyetlen porcikája sem szégyellte vagy
aggódott amiatt, hogy mások mit gondolnak.
Basszus.
– Szuper – válaszolta Alex.
Josie csípőjére tettem a kezem.
– Nem mintha lenne választásunk, ha nem akarnánk, hogy
velünk gyertek.
– Nem, bizony – válaszolt Aiden vigyorogva. Tekintetünk
találkozott.
– Épp úgy, mint a régi szép időkben! – mondtam.
Szürke szeme ezüstösen csillogott, ahogy egy pillanatnyi
habozás után megszólalt:
– Remélem, nem úgy.
 23.
FEJEZET

JOSIE

– Nem tudsz megállítani! – jelentette ki Deacon határozottan. Még

életemben nem hallottam ilyen komolyan beszélni. – Felnőtt
ember vagyok!
Aiden mély levegőt vett, de nem sokat segített rajta.
– Meg tudlak állítani. Méghozzá könnyedén!
– Próbáld csak meg!
A két testvér veszekedését nézve egy teniszmeccs nézőterének
első sorában éreztem magam: fogalmam sem volt, ki fog győzni.
Deacon velünk akart jönni, hogy segítsen megkeresni a többi
félistent, Aidennek meg esze ágában sem volt ebbe beleegyezni.
– Nem szeretnéd te azt!
Aiden az Alexszel közös lakrészük kanapéján ült. Elég nagy
lakrész volt, nagyobb, mint az enyém vagy Sethé. Igazi nappalija
volt, rendes kanapéval, két rattan körfotellel és egy ottománnal,
amin Alex ült. Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide.
Alex és Aiden ránk találtak a padon, majd visszamentünk a
kollégiumba. Bementünk a szobájukba, és amíg én a méreteken
álmélkodtam, Seth elment Szolószért, mondván, nemsokára
visszajön.
 Ez egy órával ezelőtt volt.
Reméltem, nem futott bele Héraklészba, mert biztos voltam
benne, hogy annak nem lenne jó vége.
– Biztos azt hiszed, csak Luke miatt akarok veletek menni,
pedig nem miatta! – Deacon megállt a kanapé előtt, arca égett a
dühtől. Luke-ra pillantott. – Bocs, édes!
– Semmi gáz – mondta Luke a kanapé másik végéből.
– Szeretném azonban arra is felhívni a figyelmet, hogy Luke
több óráról is hiányozni fog a félisten-fejvadászat miatt! –
fortyogott tovább Deacon.
– Ez más – érvelt Aiden nyugodtan. – Te is tudod, Deacon, hogy
Luke képzett, ez az utazás pedig veszélyes lehet.
– Tudom, de azt is tudom, hogy ezt már milliószor átbeszéltük!
Értem, hogy meg akarsz védeni, és értékelem, de már nem
vagyok gyerek!
Alexszel egymásra néztünk, tekintetünk összetalálkozott. Totál
megértettem Deacon álláspontját, de azt is, miért akarta Aiden,
hogy itt maradjon, ahol viszonylag biztonságban lehet. Nem
tudhattuk, mi fog történni odakinn.
– Tudom, hogy nem vagy gyerek, Deacon.
Deacon megrázta a fejét.
– Nem értesz te semmit! Tudom, hogy védjem meg magam, de
nem csak erről van szó! Fél éve nem láttalak, Aiden. Hat hónapja!
Elérhetetlen vagy – mondta, és hangja elcsuklott. – Mintha halott
lennél.
Aiden összerezzent, Luke előrehajolt.
– Deacon… – kezdte Aiden.
– Nem. Végig fogsz hallgatni, mindketten végighallgattok!
Örülök, hogy rendben vagytok, hogy tiétek az öröklét, és hogy
együtt vagytok, de nekem nem könnyű – mondta, és a szeme
furcsán csillogott. Úgy éreztem, nem lenne szabad tanúja lennem
ennek a nyers fájdalomnak. – Hiányoztok, de itt az én időm. Hat
hónapom van, hogy lássalak titeket, mielőtt visszamennétek. És
ki tudja, mennyi ideig tart ez az egész? Lehet, hogy vissza sem
értek fél év alatt. Szeretnék veletek lenni. Így korrekt!
Bátyja lehajtotta a fejét, és beletúrt sűrű hajába. Nem szólalt
meg, miközben Luke felállt, Deacon mellé lépett, és átkarolta a
vállát, majd magához vonta, és megcsókolta göndör tincseit.
– A francba – ejtette le Aiden a karját, és felnézett. – Erre nem is
gondoltam.
– Persze hogy nem – morgott Deacon. – Ezért van rám
szükséged. Én mindenre gondolok.
Aiden rekedten felnevetett, majd Alexre nézett. Alex biztatóan
mosolygott rá. Annyira nyilvánvaló volt, hogy ők ketten egyek,
mintha az elméjük és a lelkük is egybefonódott volna.
Seth és én vajon eljutunk-e valaha erre a szintre? Kapunk rá
esélyt? Mély levegőt vettem. Igen, megkapjuk. Megvolt a tervem.
Nem volt a legjobb. Mindössze arra volt szükségem, hogy Apollón
elég ideig legyen velünk ahhoz, hogy mozgásba lendíthessem.
Kinyílt az ajtó, és megpillantottam a bemasírozó Héraklészt.
Ajkát lebiggyesztette, jóképű arcáról sugárzott a nemtetszés.
– Még ez a szoba is kicsi. Miért olyan kicsi itt minden?
– Ez egy kolesz – magyarázta Luke. Gondolatban gratuláltam
neki, hogy legalább próbálkozik. – A kollégiumokban általában
kicsik a dolgok.
A radfordi kollégiumi szobámra gondoltam.
 – És ez még nagyobb is, mint…
– Ez nem nagy – vágott közbe Herki, majd felemelte a karját és
megfeszítette a bicepszét. – Ez a nagy!
Kinyitottam a számat, de erre nem voltak szavak.
– Miért van mindannyiótoknak jobb szobája, mint nekem? –
kérdezte Herki, és finnyásan nézett körül, majd Aidenre bámult.
– Te például mégis ki a fene vagy?
– Ami azt illeti, éhes vagyok – ugrott fel Alex az ottománról. –
Szerzünk valami kaját?
Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy hozzám
beszél. Lassan bólintottam, ahogy az ajtóhoz sétált, és sürgető
pillantást vetett rám. Siettem is.
Amikor kiértünk a folyosóra, felemelte a karját, és az égnek
emelve rázta az ökleit, miközben a padlón topogott. Kiengedte a
hisztis üzemmódot.
Elvigyorodtam.
– Ó, istenek, nem bírom elviselni azt a faszt! – dühöngött. – Még
csak néhány órája ismerem, de már a lábujjammal tolnám ki a
szemét!
– A lábujjaddal?
– Azzal – fortyogott. – Tompa, ezért jobban fáj. Persze előtte
még berúgom a hülye pofáját.
Elnevettem magam, ahogy elképzeltem a jelenetet.
– Ritka nagy gyökér, az tuti.
– Meg se lepődöm, hogy Apollónnak sikerült a legidegesítőbb
félistent előkerítenie – mondta, és elindultunk a folyosón. –
A tökéletes időzítési képessége mellett szupertehetsége van a
címeres vadbarmok felkutatására is.
 Tehát Alex is ismerte Apollón időzítési tehetségét. Vajon
hogyan tapasztalta meg?
Kiértünk a zsúfolt előcsarnokba. Néhány, a fúriák mellett álló
diák nyíltan bámulta Alexet, ahogy az ajtó felé masírozott.
Odakinn már besötétedett.
– Várj csak! – kérdeztem halkan, mikor utolértem. – Nincs
kijárási tilalom?
Alex horkantva nyitotta ki az ajtót.
– Van, de az ránk nem vonatkozik.
Szemöldököm a homlokomra szaladt.
Kimentünk az ajtón, és elmentünk a kijárási tilalmat ellenőrző
őrök mellett. Halál komolyan. Meg se szólaltak, még akkor sem,
amikor Alex integetett nekik.
Hát jó.
– Remélem, még maradt kaja a menzán – mondta, felém
pillantva. – Amúgy én szinte mindig éhes vagyok.
– Én is. – Azt kívántam, bárcsak felvettem volna a kapucnis
pulcsim. Hideg volt az éjszaka, noha június volt. – Biztosan lesz
némi hideg étel, azt általában tesznek ki éjszakára is. Valaki még
éjjel is újratölti a pultot.
– Király. – Néhány másodpercig csendben sétáltunk, majd Alex
megszólalt: – Nem jelentenek gondot a történtek? Nem félsz
Kaliforniától vagy attól, ami történhet?
Bólintottam, és rögtön megálljt is parancsoltam magamnak,
nehogy többet lássak a minden bizonnyal ártatlan kérdés mögé.
– Nem. Persze nem tudom pontosan, mivel kerülhetünk
szembe, de… Egyszer már megküzdöttem egy titánnal.
Összeszorította a száját.
 – Hallottam róla. Kiütötted Hüperiónt!
– Fogjuk rá – mondtam. A sétány vonalát követve ijesztően
egyedül voltunk az udvaron. – Inkább csak kivontam a
forgalomból.
– Miután még ráadásul… egyedül is voltál vele – tette hozzá
csendesen.
Éles pillantást vetettem rá, de egyenesen előre nézett. Nem
válaszoltam.
– Tudod, hogy én szembeszálltam Árésszal, ugye? – kérdezte.
– Aha.
Megnyalta az ajkát, majd megállt, és szembenézett velem.
– Árész nem csak simán szétrúgta a seggem… És nem volt
szelíd sem. Hosszú… Hosszú időre megtört, nem is voltam biztos
benne, hogy valaha összeszedem magam. – Minden szava
fájdalmasan nyers volt, láthatóan nem volt könnyű erről
beszélnie. – Nem tudom, mi történt veled és Hüperiónnal, amikor
vele voltál. Senki se mesélt róla, de én tudom… Én tudom, hogyan
működik a gonoszság.
Behunytam a szemem, elfordultam, és nyeltem egyet. Az
elmúlt napokban nem voltak rémálmaim, reméltem, el is
maradnak. A pszichológiai elkerülés tankönyvi példáját
testesítettem meg, de nem volt időm ideg-összeroppanásra.
– Mindegy, ezt csak úgy elmeséltem – mondta Alex. – Ha valaha
beszélni szeretnél a Hüperiónnal történtekről, itt vagyok.
– Oké. – Megköszörültem a torkom, és átdobtam a vállam felett
a copfomat.
Alex halványan mosolygott, úgy, hogy még én éreztem magam
rosszul, amiért haragudtam rá és Apollónra.
 Egymást nézve, ahogy rájöttünk, hogy újabb dolog közös
bennünk, egy halovány kis kapcsolat kezdett szövődni köztünk.
Még törékeny volt, nagyon új, de mindketten belenéztünk a
gonosz szemébe, mégis itt álltunk.
– Noooos… – húzta el a szót, és megint elindultunk. – Te és
Seth?
Ajjaj, egyik kínos beszélgetésből a másikba…
– Úgy láttam, megváltoztak a dolgok, mióta utoljára beszéltünk
– nevetett fel Alex. Korábbi sötét hangulata egyszerre eltűnt,
mintha már tudná, hogyan lépjen túl a szörnyű, borzalmas
eseményeken. – Ami mikor is volt? Egy napja?
– Olyasmi – nevettem vele. – Heteknek tűnik, igaz?
– Ez mindig ilyen, ha sok minden nyomja az ember vállát. –
Felugrott egy alacsony falra, és a szélén sétált. Most egy kicsit
megint nem szerettem, mert én úgy estem volna le arról a falról,
mint egy háromlábú láma. – Tehát megoldottátok a gondokat?
Egy részem nem akart erről beszélni, de a nyelvem szokás
szerint megint megeredt.
– Azt hiszem. Illetve, igen – javítottam ki magam. – Megoldottuk
a gondokat.
Legalábbis azt gondoltam, igen. Beszélgetni nem igazán volt
alkalmunk. Együtt voltunk ugyan, de nem tűnt rossz ötletnek,
hogy leüljünk, és ténylegesen beszélgessünk egy kicsit a dolgok
állásáról.
Alex nem válaszolt. Ránéztem. Üres arckifejezéssel sétált a
falon.
– Azt hiszi, nem érdemli meg a boldogságot, vagy bármi jót az
életben – mondtam Alexnek. Talán mindebből semmit se kellett
volna kimondanom, de nem voltam benne biztos, hogy Alex
tényleg megérti-e, miről szól Seth élete, milyen benne élni. – Köze
van ahhoz, amiket elkövetett. Az Árésszel történtek után az
istenek vele vadásztattak le mindenkit, aki csatlakozott Árészhoz.
Tulajdonképpen az orgyilkosukként működött.
Alex hüledezve nézett rám.
– Ezt… ezt nem is tudtam.
– Mindenről tudok, amit akkor tett, mikor Árésznak dolgozott.
Nem bocsátott meg saját magának. Nem mintha a tettei vagy
azok, amikben részt vett, érdemelnének bocsánatot, de
megrekedt egy szinten… És ez nem helyes – mondtam.
Megálltam, amikor Alex a fal szélére állt, és lenézett rám. –
Tudom, hogy bizonyos dolgokért te se fogsz tudni megbocsátani
neki. Vagy elfelejteni őket.
Oldalra billentette a fejét.
– Néha mindent megbocsátok neki. Néha pedig még mindig be
akarom verni a képét.
– Megértem – néztem vissza rá.
Alex kis idő múlva az égre nézett. Vállai kissé megemelkedtek.
– Aggódom miatta.
– Te…
– Aggódom amiatt, amire képes – tette hozzá. Megmerevedtem.
– Tudom, hogy ezt nem szívesen hallod, és tudd, hogy nem… Nem
rosszindulatból mondom. Seth… Mindent feladott, hogy Aiden és
én megkapjuk az öröklétet. Van benne jóság, sok-sok jóság, de…
Medusza szavaira gondoltam.
– De mi?
Lehunyta a szemét.
 – Sok sötétség is.
– Tudom – suttogtam. – De képes kitalálni a fényre.
Alex nem válaszolt.
– Megérdemli a valódi életet – folytattam. – Megérdemli a
második esélyt.
– Egyetértek. – Leugrott a falról, és könnyedén landolt
mellettem. – Persze vannak dilijei, de megérdemli a boldogságot.
Igazán megérdemli.
– Mindent megteszek érte, hogy meg is kapja – mondtam, és ezt
szerettem volna a világnak is szétkiabálni.
Alex szeme tágra nyílt, ahogy rám bámult.
– Kissé megszállott vagy, nem?
– Valóban – vontam vállat.
– Szereted őt, igaz? – kérdezte némi csend után.
Én azonban nem haboztam.
– Igen, szeretem.
 24.
FEJEZET
A szívem kalapált, próbáltam nyugton maradni és azt tenni, amit
Seth mond, de ez maga volt a kínok kínja.
A kínok csodálatos, őrült, finom kínja.
Seth bőrkeményedéses tenyere a belső combomon siklott, majd
megragadta a fenekemet. Lenéztem lehajtott feje búbjára.
Egyszerűen hihetetlen, hogy itt térdel előttem, ő.
Az izgalom hulláma öntött el, az ajkamba haraptam. Seth
nyelve a combhajlatomat követte. Lassan akart megölni,
ugyanúgy, mint előző éjjel, amikor visszatért a Szolósszal való
találkozóból, és visszasettenkedtünk a szobájába. Akkor nem
beszélgettünk sokat, szánk és nyelvünk mással volt elfoglalva. Ma
sem volt túl sok időnk egymásra, hiszen egész nap a másnapi
utazáshoz pakoltunk.
Csípőm megrándult, ahogy nyelve egyre közelebb ért oda, ahol
akartam, hogy legyen.
– Ne mozogj! – parancsolta rekedt hangon, amitől borzongás
futott végig rajtam.
Ujjaim szinte égtek, hogy a hajába túrhassak, és hogy néhány
centivel odébb irányítsam azt a csodás és valahogy mégis
rettentően idegesítő nyelvét.
– Nem mozgok.
 – De mozogsz – csókolta meg a belső combomat. – Az önuralom
igen fontos képesség.
A feje tetejére néztem.
– Egy képesség, amit még nem uralok kellőképpen.
Felemelte a fejét, és a torkomba szakadt a levegő, amikor
felnézett rám.
– Néhány perc, és leteszteljük…
Meleg lehelete ott hevített, ahol annyira vágytam rá.
Visszatartottam a lélegzetem. Kezét elhúzta a fenekemről, és a
hüvelykujjával siklott belém.
– Ó, istenek! – suttogtam.
Nyelve végigsiklott a forró bőrömön, mire felnyögtem. Áthajolt
a másik oldalra, elkerülte a középpontot. Addig nyaldosott és
ízlelt, amíg remegni nem kezdtek a lábaim.
– Az ambrózia sem lehet édesebb, mint te – hörögte, majd
elmerült bennem a nyelve. Körözött és szívott, én meg képtelen
voltam nyugton tartani a csípőm, esély sem volt rá. A szájához
simultam. Egy szívdobbanás múlva rám borult az ajka.
Felkiáltottam, és hátrahajtottam a fejem, ahogy mélyen, erősen
szívott. A csúcsra értem, végigömlöttek rajtam a gyönyör
hullámai.
Seth hirtelen megfordított. Keze a hátamra simult és
előrenyomott. Megtartottam magam az ágyon, karjaim remegtek,
ahogy Seth a másik kezével megragadta a csípőmet. Még mindig
orgazmusom volt, amikor hátulról hatolt belém.
Így még sosem csináltuk, és te jószagú ég, sosem éreztem
hasonlót. Mélyen bennem volt, és lökött, döfött. Mozdulatai
kemények és gyorsak voltak, hajam előrehullott az arcomba.
Karom feladta a harcot, de még mielőtt előreestem volna, Seth
felemelt. Olyan könnyedén mozgatott és irányított, hogy egészen
átadtam magam neki.
Izgató volt, baromi izgató.
A hátamra fordított, a lábaim a vállán támaszkodtak, ő pedig
ismét bennem volt, elhúzódott, majd lökött, és megint kezdtem a
csúcsra jutni.
Seth gyönyörű arcán elszántság tükröződött, állkapcsa
megfeszült, ajka elvékonyodott. Szeme csodás, foszforeszkáló
borostyánszínben tündökölt. Medencém meghajolt, hátam ívbe
feszült, ő pedig addig mozgott, amíg a feszültség ismét szét nem
robbant, és őt is magammal nem vittem. Megmerevedett, fejét
hátravetette, és a nevemet hörögte. Erei kidagadtak a
megkönnyebbüléstől, ahogy bennem lüktetett.
Leengedte a lábam, kisiklott belőlem, majd fölém hajolt, és
szájon csókolt. Nem volt energiám megmozdulni, így csak
feküdtem, akkor is, amikor Seth visszatért a fürdőszobából, ahol
kidobta az óvszert.
És ez tökéletesen jó volt így.
Elnyúlt mellettem, karját és lábát átvetette rajtam. Közel húzott
magához, minden testrészünk összeért. Mindketten meztelenek,
izzadtak voltunk. Nem is lehetett tökéletesebb. Ezekben a
pillanatokban könnyű volt elképzelni, mi lenne, ha normál
halandók lennénk, mint bármelyik földi pár.
Keze megsimította a mellem.
– Azon gondolkoztam…
– Te olyat is tudsz? – piszkáltam.
– Néha – kuncogta el magát. Kósza hüvelykujja megtalálta
kemény mellbimbómat. – Szóval azon gondolkodtam, rá tudlak-e
valahogy venni, hogy maradj itt, amíg Kaliforniában leszünk.
Ez kibillentett a gyönyör okozta kábulatból. Ránéztem.
– Hogy mi?
– Nem kellene ott lenned. Héraklész, a legendás Seggarc a
Seggek Közt, nélküled is meg tudja találni a többi félistent –
magyarázta Seth. Szemem kezdett összeszűkülni. – És
visszahozhatjuk őket ide, hozzád. Itt biztonságosabb.
– Leszámítva a hömpölygő daimónhordákat, a lesben álló
árnyakat és titánokat, illetve a folyamatosan balhézó tisztákat és
félvéreket – mutattam rá.
Felemelte a fejét és az öklére tette.
– Igen, de a Szövetség védve van a titánok ellen.
– Most még.
– Akkor is nagyobb biztonságban lennél itt. – Hüvelykujja ismét
a mellbimbómra siklott, de most nem tudott kizökkenteni. – Nem
akarom, hogy veszélyes…
– Ki se mondd! – emeltem fel a kezem, és a szájára tettem az
ujjam. – Értem, Seth, tényleg értem. Szeretnél biztonságban
tudni. Én is szeretnélek téged biztonságban tudni, de azt is tudod,
hogy nem tarthatsz itt engem. Előbb vagy utóbb szembe kell
néznem a titánokkal. – Szívverésem még a gondolatra is
felgyorsult, bár hangom nyugodt és halk maradt. Nagyon
felnőttesnek tűntem, olyan embernek, aki elfogadja a jövőjét.
Simán megérdemeltem volna érte egy kosárnyi sült csirkét. –
Ennek meg kell történnie.
Seth állkapcsában megfeszült egy izom, de megcsókolta az
ujjam hegyét. Rámosolyogtam.
 – Azt sem tudjuk, mi fog történni. Lehet, hogy semmi,
leszámítva néhány igen kínos beszélgetést valami
szerencsétlennel, aki álmában sem gondolná, hogy mindjárt
közlik vele: félisten.
– Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod, de meg kellett
próbálnom.
– Ez az egyetlen ok, hogy nem váglak alaposan kupán –
mosolyogtam édesen –, sok-sok szeretettel.
Szája félmosolyra húzódott.
– Egyvalamit azért megígérsz nekem?
Kicsit haboztam.
– Persze. Megígérem, hogy mindörökre te leszel a kispárnám.
Seth nevetett.
– Ennek örülök, de nem ezt akartam kérdezni.
– Oké – vihogtam. – Mi lenne az?
Seth csak kis idő múlva szólalt meg.
– Ha bármi történne… Ígérd meg, hogy közel maradsz Alexhez
és Aidenhez.
Nem voltam biztos benne, hogy jól hallom. Megint ránéztem.
– Hogyan?
– Ha bármi baj történik, nem maradsz el mellőlük – ismételte. –
Tudom, hogy sokat gyakoroltál. Azt is, hogy tudsz harcolni, és azt
is, hogy tudod használni az elemeket. Nem azért kérem ezt, mert
kételkednék a képességeidben, vagy mert azt hiszem, nem tudsz
egyedül megállni a lábadon. – Összevonta a szemöldökét. –
Korábban már utaltam rá, de azért voltam pöcs, mert… Nos, egy
pöcs vagyok.
Horkantottam.
 – Csak maradj mellettük, oké? – fejezte be.
Fogalmam sem volt, hol kezdjem.
– Miért akarod, hogy velük maradjak, és ne veled?
Keze megállt a mellemen.
– Előfordul, hogy… Nos… Elvesztem a kontrollt, ha bedurvul a
harc.
Felvontam a szemöldököm.
– Nem szeretném, ha… Ha téged bármi eltalálna – tette hozzá
lehunyt szemmel. – Nem bírnám elviselni, ha én lennék az oka…
– Nem te leszel az oka – simítottam a kezem az arcára, és
felemeltem az állát, hogy a szemébe nézzek. – Tudom, hogy
sosem fogsz bántani.
Megrebbent egy izom az állkapcsánál.
– Hogyan ért ekkora…?
Hangja elhalt, nem fejezte be a kérdést, az alsó ajkára tettem az
ujjam.
– Mi hogyan ért?
Megint rám nézett.
– Hogyan ért ekkora szerencse veled?
– Jó kérdés – mormoltam.
Nevetett, de a könnyed hang hamar elhalt, mintha sosem
kezdett volna bele.
– Tudom, hogy ez ostobán hangzik, de… Nem számítottam rád,
Josie. Soha nem hittem, hogy valaha történik velem ilyesmi. –
Megállt, és a hasamra csúsztatta a kezét. – Még sosem voltam
komoly kapcsolatban.
– És ez komoly kapcsolat? – kérdeztem, és szorosan be akartam
hunyni a szemem.
 – Komolyabb, mint bármi, ami eddig az életemben volt –
mondta. Egyetlen sejtem sem kételkedett benne. Fészkelődött
kicsit, fejét kényelmesebben helyezte el a karján. – De tudod,
hogy… ez nem fog örökké tartani.
Jeges marok fogta marokra a lelkem.
– Mindegy, mennyire szeretném, és tényleg szeretném, Josie. –
Kis időre lehunyta a szemét. – Mindennél jobban szeretném, de
kötöttem egy megállapodást, és egyszer meg kell fizetnem a rám
eső részt.
– Én pedig ott leszek, hogy megállítsam, aki követeli –
jelentettem ki.
Szeme kipattant, és meglepetés futott át az arcán.
– Josie…
– Ha minden istennel szembe kell szállnom ahhoz, hogy
megszüntessem azt a megállapodást, akár a saját apámmal is,
meg fogom tenni. – Éreztem, hogy elönt az elszántság. – Ezt
nyugodtan veheted készpénznek is!
– Várj csak, komolyan azt mondtad, hogy „vehetem
készpénznek is?”
Forróság árasztotta el az arcom.
– A nagyi mondogatta ezt mindig.
Seth egy másodpercig nézegetett, majd hozzám bújt. Nem
csókolt meg, ajka az arcomhoz simult.
– Még mindig annyira halandó vagy.
– És ezt még mindig szereted bennem?
– Igen – csókolta meg az arcom, és lejjebb csúsztatta a kezét,
hogy alaposan megszorítson. – És ezt is nagyon szeretem benned.
– Perverz.
 – Pedig elhiheted. – Kezét mégis elhúzta, és bár vigyorogva
nézett rám, szeme nem mosolygott.
– Jobban kell bíznod magadban – mondtam, és megveregettem
az arcát. – Kezdetnek ismételgethetnéd mindennap, hogy „bízom
önmagamban.”
– Hogyne, Joe. Már ma reggel kezdem is!
– Nem mondom el senkinek – vigyorogtam.
– Tök mindegy – nevetett, és keze a hasamon járt ide-oda.
Megkönnyebbültem, hogy ismét viccel és nevet, hagytam, hogy
tekintetem szép arcán vándoroljon. Szemét lehunyta, ajka kis
félmosolyra húzódott. Ahogy néztem, Alex szavai jutottak
eszembe, de elhessegettem a gondolatot. Helyette egy másik
úszott felszínre, amiről elfeledkeztem Héraklész érkezésekor,
és… Nos, mivel Seth az volt, aki…
– Figyu – szólaltam meg, mire kinyitotta a szemét. – Szerinted
lehet, hogy még mindig Alex az istengyilkos?
Felvonta a szemöldökét.
– Nem. Ezért ragaszkodtak az istenek ahhoz, hogy halandó
halált haljon. Így többé már nem ő az istengyilkos.
Megborzongtam. Akkor viszont miről beszélt Medusza?
– Miért kérdezed?
Vállat vontam.
– Csak gondolkodtam.
Seth a csípőmön hajtotta ökölbe a kezét.
– Alex nem az istengyilkos, de valamiképpen még mindig
apollüón. Félisten és apollüón.
A borzongás egyre hevesebb lett.
– Hogyan lehet mindkettő? – Hangom elhalt, ahogy rájöttem,
mit jelent ez. Összeszorult a szívem. – Tehát még mindig
kapcsolódtok egymáshoz?
Felpillantott rám.
– Igen.
Minden izmom görcsbe rándult. Csak feküdtem, képtelen
voltam megmozdulni. Nem tudtam túllépni azon, hogy Alex és
Seth oly módon állnak kapcsolatban, amihez én sosem tudok
felérni. Sosem.
– Josie. – Keze a csípőmről az arcomra csúszott. – Még mindig
kapcsolódunk, de nem úgy, mint korábban, ez már messze nem
olyan erőteljes kötés.
Zihálva kaptam el a csuklóját. Megpördült a gyomrom, és
hányinger tört rám.
– Ezt azért mondod el, hogy jobban érezzem magam?
– Nem. Esküszöm. Alig érzek belőle valamit, és amikor igen,
akkor is halványan. – Előrehajolt és megcsókolta az orrom
hegyét. – Elhiheted, hogy nem örülök neki, de a korábbihoz
képest nem nagy cucc.
Nem nagy cucc. Egyre ezt ismételgettem magamban, de a tudat,
hogy a férfi, akit szeretek, misztikus, sejtszintű kapcsolatban volt
egy másik nővel, igenis nagy cucc volt!
Seth az alsó ajkamra tette a hüvelykujját.
– Ennek nincs ránk hatása, Josie. Sohasem volt, és sohasem
lesz. Ami veled…
– Oké. – Annak kellett lennie, és megtanulhatom kezelni. Alex
Aident szereti, Seth pedig engem szeret úgy, ahogy soha mást, ezt
tudtam. Elfordítottam a fejem, és megcsókoltam a tenyerét.
Minden rendben.
 Keze az arcomról a tarkómra csúszott.
– Biztos vagy benne?
– Abszolút. – Elengedtem a csuklóját, és a mellkasára tettem a
kezét, érezve a tenyerem alatt meleg, kemény bőrét. Őszintén
szólva, messze nem voltam biztos benne, de ezt meg kellett
emésztenem. Talán, egy napon, ha megtaláltuk a kaliforniai
félistent, megengedhetek magamnak egy kis idegösszeomlást.
– Kész vagy? Baromi hosszú nap lesz – mondta Seth egy kis idő
után. – Malibu innen húszórás autóút.
– Jah, igen – nyújtóztam ki, megmozgatva kéz- és lábujjaimat. –
De nem vagyok hajlandó Héraklésszal egy kocsiban utazni.
– Egyetértek – válaszolta. – De még mennyire rohadtul
egyetértek.
 25.
FEJEZET

Seth

Abban a pillanatban kezdett mindent elönteni a szartenger,

amikor már a külső falaknál álltunk, és beszállni készültünk a
Szövetség terepjáróiba.
Először is, baromi korán volt. Josie meg én persze nem
felelősen, magunkat kipihenve töltöttük az éjszakát. Olykor-
olykor elszunyókáltunk, de az tuti, hogy nem aludtunk, inkább
képtelenül aktívak voltunk.
Nagy súllyal nehezedett rám, amit tegnap este mondott az
istenekkel, akár az apjával való harcról. Ha bárki a tyúkszemére
lépett azoknak a rohadékoknak, az többnyire az illető halálával
végződött. Ha szórakozni akartak a tetvek, akár valamiféle
ülőalkalmatossággá is változtathatták az illetőt. Érthetően nem
akartam, hogy Josie értem harcoljon velük. Azt se szerettem
volna, hogy a halvány, Alexszel fennálló kapcsolatom zavarja őt,
bár nem tudtam hibáztatni, amiért dühös. Tulajdonképpen még
csodáltam is azért, ahogyan kezeli.
A másik dolog, ami miatt ideges voltam, hogy ez az út tele lesz
buktatókkal, mint például a ténnyel, hogy Deacon velünk jön.
Nem tudtam felfogni, miért ragaszkodott hozzá, de végtére is ez
nem az én problémám.
– Kell egy mordály! – kiáltott fel Héraklész.
Nos, igen, ő volt a harmadik és legnagyobb problémám.
Megfordultam, bandzsítva meredtem a reggeli napfénybe.
– Ó, te jó ég! – motyogta Josie, tágra nyílt szeme Héraklészról
lassan rám fordult.
Én meg nem akartam hinni a szememnek.
Héraklész ugyanúgy öltözött fel, mint én: koptatott farmert és
szürke, gombos pólót viselt, ujját könyékig feltűrte. Kezében egy
pohár vanília- és mentaillatú kávét tartott… Mi van?
– Ugyanolyan pólónk van – mutatott mosolyogva kettőnkre.
– Csak nekem jobban áll – replikáztam.
Josie félrenyelt, ahogy a félisten bizonytalan arckifejezéssel
oldalra billentette a fejét.
– Kizárt. A te tested nyomába se érhet az enyémnek. Az én
testem tízből tízes!
Felvont szemöldökkel bámultam rá.
– Te véletlenül nem az űrből jöttél?
– Úgy nézek én ki? – kuncogott Héraklész, és felemelte a
kávéspoharat. – Tudom, tudom. Nehéz elhinni, hogy én,
Héraklész, a csodás legenda itt lehet…
– Tudom, hogy nehéz elhinni… De nem érdekel – mondtam, és
megfogtam Josie kezét. – Ha esetleg elgondolkodnál rajta, hogy
bekussolsz végre a francba, örökké hálás lennék neked.
A terepjáró csomagtartójához húztam Josie-t, majd elengedtem
a kezét, hogy kinyissam az ajtót. Lecsúsztatta a válláról a táskát,
és az enyémmel együtt bedobtam a csomagtartóba.
– Szerintem bír téged – támaszkodott Aiden az ütközőre.
 Alex horkantva ment el mellettünk.
Lekaptam Aiden fejéről a napszemüveget és feltettem.
– Te is elgondolkodhatnál rajta, hogy bekussolsz…
– Seth! – bokszolt Josie a karomba, majd bocsánatkérően
mosolygott Aidenre. – Bocs! Ez nem igazán az ő reggele.
– Magamtól rá se jöttem volna – fonta össze Aiden a karjait. –
Arra gondoltam, hogy éjszakára megállunk Vegas környékén, így
csak ötórányi autóút maradna hátra, és holnap délután már
Malibuban is lehetnék, attól függően, reggel mikor indulunk.
Luke megállt a közelben, szürke sapkáját a szemébe húzta.
– Figyelnünk kell a daimónokra. Nagyon közel leszünk az egyik
fészekhez.
Bólintottam.
– Megoldjuk – lökte csípőn Aident Alex. – A hosszú autóút
unalmában agyoncsaphatunk néhány daimónt is!
– Mint a régi szép időkben! – hajolt le Aiden, hogy megcsókolja.
– Mindenesetre próbáljuk nem megismételni, ami történt!
– Igaz – hátrált el Luke, és Deaconhöz sétált, aki a terepjáró
csomagtartójában turkált. Erről eszembe jutott valami.
Megragadtam a táskámat, kinyitottam, majd előhúztam belőle
egy vékony táblagépet.
– Ezt elfelejtetted – nyújtottam Josie-nak.
Szeme felfénylett az izgalomtól.
– Jaj, teljesen elfeledkeztem a könyvolvasómról! Szuper! –
Előreugrott, a mellkasához szorította az olvasót, és az arcomra
nyomott egy csókot. – Köszi, enélkül megőrülnék!
– De édes! – heccelt Alex, és belecsípett a karomba. – Micsoda
tündérbogár vagy te, Seth, igazi cukorba forgatott
angyalbögyörő!
– De kurvára idegesítőek ma reggel az emberek – morogtam.
Aiden elráncigálta a nevető Alexet a másik terepjáróhoz.
– Nagyon kedves tőled, köszönöm – mondta Josie, hátralépve a
kocsiajtótól.
– Hm – motyogtam válaszul.
Ekkor az őrök által kísért Marcus lépett ki a kapun. Először
Aidennel és Szolósszal beszélt, majd Héraklész mondott valamit,
amin összevonta a szemét. Csak az istenek tudják, mi lehetett
az… biztosan az izmai méretét reklámozta.
Elfordultam, lesöpörtem a kezemről a port. Marcus és a
személyzete elindultak felénk. A dékán mereven Josie-ra
mosolygott, majd hideg smaragdszeme felém fordult.
– Alig várjuk a Kaliforniából érkező híreket, ha sikerül
megtalálnotok az első félistent.
Bólintottam, Marcus pedig Aidenhez és Alexhez fordult. A terv
az volt, hogy ide, az egyetemre hozzuk a félistent, majd
Kanadába indulunk. Előrehajoltam, és felvettem egy újabb
vászontáskát, amiben elég puska és egyéb fegyver volt ahhoz,
hogy akár a teljes belbiztonsági testületet leszedjük vele.
Némelyik pengét becsomagolták és alaposan körbebugyolálták.
Ezeket merítették pégaszoszvérbe. Márpedig késekkel nehezen
szálltunk volna repülőre. Alkalmazhattunk volna néhány
halandóra kényszerítő bűbájt, na de az egész
Közlekedésbiztonsági Hivatalra meg a környékükre is? Az elég
nehéz volna.
– Hamarosan találkozunk, hamarabb, mint gondolnád. –
Héraklész elég hosszú szünetet tartott, hogy ihasson egy kortyot a
kávéjából. – Pillanatok alatt feltérképezem, hol van, akit kerestek.
– Ezt örömmel hallom – mondta Marcus szenvtelen hangon.
– Oké, ideje indulni! – jelentettem be, mielőtt még Héraklész
belekezdhetett volna egy dicshimnuszba saját magáról.
Erre Héraklész félredobta a csészét, ami földet érve négy nagy
darabra tört. Marcus halántékán lüktetni kezdett egy ér, ahogy
Héraklész elindult az egyik terepjáróhoz.
– Veletek megyek, srácok!
Szolósz, táskájával a kezében, megállt. Vett egy éles fordulatot,
és elindult Aiden felé.
– Ó, nem, nem! – kiáltottam fel, és a hátsó ajtóra csaptam. –
Velünk jössz, koma! Igen, együtt emészt el bennünket egy
gigantikus tűzgolyó!
Josie kuncogott. Héraklész feltépte az egyik hátsó ajtót.
A terepjáró megrázkódott és nyikorgott, hirtelenül érte a félisten
súlya.
– Egy óra múlva már nem fogsz nevetni – figyelmeztettem
Josie-t. Szolósz kedvetlenül dobta be a táskáját a csomagtatóba.
– Mázlid van, hogy bírlak – mondta nekem.
Becsaptam a hátsó ajtót. Ha ki kell bírnom Herkiseggit,
szenvedjen velem más is. Ha az én tehenem megdöglik, a
szomszédé is dögöljön meg!
Alex az apjához futott, én pedig megkerültem a terepjárót, és
kinyitottam az anyósülés ajtaját Josie-nak, aki már el is merült a
könyvolvasójában. Épp csak felnézett rám, hogy megköszönje.
Becsaptam az ajtót, megfordultam, és tekintetem találkozott
Aidenével.
Nem mondhatnám, hogy mosolygott. Arcán ott ült az a jól
ismert kifejezés, amit legalább egy tucatszor láttam hajdan, az
Árész előtti időkben. Mielőtt Alex felébredt volna a
tizennyolcadik születésnapján. Így nézett rám akkor is, amikor
Alexszel együtt látott, mintha épp annyira bízna meg bennem,
mint egy aetherre szomjazó daimónban. Nem tudtam hibáztatni
érte. Ő nem volt olyan, mint az öccse, aki mindenhol
szivárványokat hányó kiskutyákat látott. Nem is olyan volt, mint
Josie, aki nem ismert engem annak idején. Ő csak azt a Sethet
ismerte, akivé szerette volna, ha válok.
Aiden úgy nézett rám, mintha tudná, hogy álarcot viselek, és
alig várná, hogy összetörjön, majd előbukkanjon, ami alatta
rejtőzik.
Lehet, hogy még mindig Alex az istengyilkos?
Micsoda kérdés volt ez Josie-tól? És miért gondolok most én is
erre?
Aiden megfordult, öklébe szorította a kocsikulcsot, én pedig
becsaptam az ajtót, ahogy Josie beszállt. Szolósz hátraült. A volán
előtt ülve kiűztem Aident a gondolataimból. Benyúltam a
zsebembe, és elővettem a múlt éjjel beszerzett eldobható telefont,
majd a pohártartóba tettem.
Mögöttem Héraklész előrehajolt, és megragadta az ülésem
támláját.
– Most ülök először terepjáróban! Apollón mindenhol csak úgy
elővarázsolt. Légy oly kedves, és ne rontsd el az élményemet
holmi középszerű vezetéssel!
Megszorítottam a kormányt.
– Nem mostanában jártál utoljára a halandó világban, igaz-e? –
kérdezte Szolósz.
 – Nem, de sokszor néztem tévét meg filmeket! Mindent tudok
Kaliforniáról! – magyarázott Héraklész bölcsen. – Végignéztem a
régi és az új Beverly Hillls 90210 sorozatot, a Melrose Place-t és a
Laguna Beachet is!
Ez a csávó tényleg az űrből jött.
Josie-ra pillantottam. Összeszorított szájjal bámult lefelé. Egy
másodperc múlva felkapta a fejét, szemében nevetés táncolt.
– Mekkora nagy buli lesz ez – sóhajtott fel Szolósz.
– Mindenhol buli van, ahol én ott vagyok! – Héraklész térdei
belenyomódtak a hátamba az ülésen át, ahogy elhelyezkedett. –
Emlékszem is egy esetre, amikor az istenek megparancsolták…
Csak ez kattogott a fejemben: A rohadt. Kurva. Életbe.
 26.
FEJEZET
– Lassan esetleg vezethetnél is, mielőtt még véget vetek ennek az
egésznek. Ha kiértünk az autópályára, kipattanok ebből a
tragacsból, és egy teherautó elé ugrom!
Josie ásítását a nevetése szakította félbe.
– Ez egy kissé teátrális.
Megigazítottam az Aidentől tegnap lenyúlt napszemüveget, és
elvigyorodtam.
– Nem hiszem, hogy bármi is teátrális lenne, ha róla van szó.
– De téged még a teherautó se ölne meg!
– Tényleg nem, de legalább kiütne a hátralevő időre –
sóhajtottam.
Josie megint elnevette magát, és kinézett az ablakon.
A töredezett aszfaltról hő áradt. A hőmérséklet messze maga
mögé utasította a Dél-Dakotában tomboló forróságot.
– Ó, a francba!
– Még mindig azt a nőt fűzi?
– Aha.
Múlt éjjel, nagyjából egy órával éjfél előtt érkeztünk meg Las
Vegasba. Távol a kaszinók forgatagától és az egész Las Vegas
Boulevard-tól szálltunk meg, onnan már csak a villogó, vibráló
fényeket láttuk. Ahogy Héraklész kilépett a járdára, már hűlt
helye is volt. Kivételesen nem tudtam hibáztatni. Utoljára
Perszésszel, a titánnal jártam Vegasban, amikor is kimerítettük a
„részeges tivornyázás” fogalmát.
Most azonban más volt a helyzet.
A villogó neonfények, az alkohol, a lányok és az izgalommal
teli atmoszféra nem csábított. Becsuktam magunk mögött a
szálloda ajtaját, és reggelig ki sem nyitottam. Tisztára mint egy
tisztes papucsférj. És baromira elégedett voltam.
Héraklésznak azonban láthatóan kalandos és érdekes éjszakája
volt. Reggel egy lepárló szagát árasztva jelent meg, a tegnapi
ruháiban volt, hozzátéve, hogy a pólója elszakadt, a gatyáját meg
elfelejtette begombolni. És nem volt egyedül. Szó szerint
megpróbált minket rábeszélni, hogy egy szakadt farmersortos,
melltartós bigét is magával hozhasson, de erről szó sem lehetett.
Josie mögé néztem. Héraklész éppen elnyelni készült a csaj száját
a nyelvével.
Istenek.
– Öhm… – szólalt meg Szolósz, és hátrabillentette a fejét. – Még
jó, hogy a félistenek nem kaphatnak el nemi betegségeket.
– Engem inkább az érdekel, Héraklésztól mit kap el a spiné –
jegyezte meg Josie.
Ahogy mondja.
Héraklész végül betolta hatalmas seggét a terepjáróba, és
minden istenek kétes dicsőségének hála el is aludt, ahogy
rátértünk a Dél-Kaliforniába vezető országútra. Az út hátralevő
részében aztán már nem is tért magához. Néha mégiscsak ránk
mosolyognak az istenek.
 JOSIE

A napsütötte Kalifornia!
Legalábbis Dél-Kalifornia. A nap ragyogóan sütött…
mindenhova. A végtelen kék égen terpeszkedő nagy, kerek
korong ott csillámlott az autópályán araszoló, véget nem érő
autók sorának szélvédőin és motorháztetőin. Rezgett a forró
levegő az aszfalt fölött, és a meleg még a csutkára nyomott
légkondi mellett is behatolt a kocsiba.
Hat óra autóban ülés alaposan elcsigázott. A szeles hegyi
utakon, mikor Seth ült a volán mögött, nemegyszer hálát adtam,
hogy félisten vagyok, de ez a hely… semmire se hasonlított, amit
korábban láttam. A hegycsúcsok hatalmasak és gyönyörűek
voltak. Szerettem volna megállni valamelyik kilátópontnál, de
valószínűleg senki sem lelkesedett volna az ötletemért.
Letekertem az ablakot. Az áramló meleg levegő felemelte a
copfomat, és simogatta a bőrömet, ahogy végigsuhantunk a
Kanan Roadon. Megkerültük az utolsó dombot, és feltűnt az
óceán, én pedig majdnem elfelejtettem, miért is jöttünk.
A végtelen tenger ott hevert a lábunk előtt.
A kék árnyalat egyre mélyebbé és ragyogóbbá vált, ahogy
közelebb értünk. Korábban sose láttam az óceánt, és most ott
futott előttem, egyenesen előre, amíg bele nem olvadt az égbe.
Még sohasem éreztem tengeri homokot a lábujjaim között, vagy
fürödtem az óceán tajtékos hullámaiban. Szürreális volt itt lenni.
De az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, hogy vajon hol
lehet a mi kis Malibu Barbie babánk.
 Egy gyors ebédet követően egy öregecske, igencsak retró és
nem túl kreatívan Malibu Motelnek nevezett helyen álltunk meg
a Pacific Coast Highway mentén. Nem tartott sokáig kipakolnunk
a csomagokat és a brutális mennyiségű fegyvert. A motel belső
része arra a szállodára emlékeztetett, ahol Seth meg én annak
idején megszálltunk, de ezúttal nem nászutas lakosztályban
szállásoltak el minket.
Az alapján, amit Héraklész és Apollón felfedezett, úgy
gondoltuk, Poszeidón gyermeke valahol Malibuban lehet.
Csakhogy ez nem volt éppen egy kis terület, és tele volt
emberekkel. Igen vonzó, csinos, karcsú emberekkel…
Délután érkeztünk meg a Paradise Cove-hoz, és ugyan
boldogan járkáltam a homokban, de azt kívántam, bárcsak
hoztam volna magammal néhány rövidnadrágot. Olyan helyeken
is izzadtam, ahol nem is kellene, de a nap kellemesen simogatta a
bőröm. Túl régen volt utoljára melegem.
Másfelől Malibu népe mellett úgy éreztem magam, mint egy
ogre. Egy nagy, szőrös ogre.
Az első napi kutatás sok szempontból volt kudarcnak
tekinthető. Először is, nem találtuk meg azt, akit kerestünk.
Ezenfelül Héraklészt többször is kis híján elnyelte a bikinis
lányok hada, és messze el kellett hagynunk a partot, mire
találtunk egy áruházat, ami az én méretemben is árult
rövidnadrágokat.
Sóhaj.
Aztán a sorttal is mellélőttem. Seth szerint szexi voltam, és
később, a nyikorgó ágyban meg is mutatta, mennyire szexinek
talált abban a nadrágban, de a strandon sétálva olyan fehérek
voltak a lábaim, hogy szinte villogtak.
Az alkony már éjszakába hajlott, amikor megálltunk
vacsorázni a The Beach Caféban. Ahogy egy nagy asztalnál
ültünk, önkéntelenül is eltűnődtem, hogy a többi vendég
észrevett-e bármi furcsát rajtunk. Sok szép ember ült ugyan
köztünk, de az Los Angelesben nem volt feltűnő. Vajon éreztek-e
valami különöset? Megérezhették, hogy félistenek, félistenek
gyermekei és egy apollüón ül mellettük, mintha valami lenne a
levegőben? Vagy talán egy olyasfajta érzés, ami néha elfogja az
embert, jelezve: valami nincs rendben?
Én soha nem éreztem semmit halandóként. Mindent elhittem
Erinnek, amit az életéről mesét. Fogalmam sem volt, hogy
valójában fúria.
A pincérnőnek sem tűnt fel, hogy mitikus lények veszik körül,
amikor felvette az italrendeléseinket – bár a fiúkat látványosan
megcsodálta.
Én egy kólát kértem. A legtöbben vizet rendeltek, majd
Héraklész következett, aki a menüt tanulmányozta.
– Én egy gin-tonikot kérek.
A csinos pincérnő, akiről már most feltételeztem, hogy
valószínűleg színészi munka reményében jött Los Angelesbe –
mindenkiről azt gondoltam, hogy modellkedni vagy színészkedni
jön ide –, elvörösödött.
– Láthatnám a személyidet?
Tágra nyílt a szemem. Személyi igazolvány? Jesszusom. Nem
volt személyi…
– Drágám, már láttad a személyimet – mondta Herki, ahogy
felnézett, és tekintetével fogva tartotta a pincérnőt. Libabőrös lett
a karom. Egy lökést éreztem az asztalon, a hatalom
félreismerhetetlen szikráját. – Tudod, hogy elég idős vagyok.
A pincérnő lassan pislogott.
– Előételeket is kértek? – kérdezte.
Atyaég.
Sohasem tudtam hozzászokni a kényszerítő bűbájhoz. Hiába
ilyen kis dologról volt szó, akkor se tetszett.
– Ezt nem lett volna szabad – mondtam.
Herki úgy nézett rám, mint aki nem érti, milyen okból
mondhatnék ilyesmit.
– Akartam piát, szereztem piát.
– De nincs is szükséged piára – próbáltam érvelni, miközben
ujjaim a laminált menülapot szorongatták. – A kényszerítést nem
kellene ennyire… hétköznapi helyzetekben használni.
Felvonta a szemöldökét.
– Miért nem?
Körülnéztem. Láttam, hogy Alex legszívesebben lefejelné az
étlapot. Aiden elragadtatás és undor morbid keverékével nézte
Herkit. Szolósz egy idősebb szőke nőt bámult, aki mintha egy
Született feleségek jellegű sorozatból szabadult volna. Luke
ugyanolyan arcot vágott, mint Alex, a mellettem ülő Seth meg
láthatóan behúzott volna egyet a félistennek, de ez azóta
változatlan volt, hogy először találkoztak.
Egyedül Deacon nézte Herkit sokat ígérő érdeklődéssel.
– Mert nem helyes – magyaráztam. Lassan. – Összezavarod az
elméjét. Ez nincs rendben.
Héraklész vállat vont.
– Hiszen csak egy halandó!
 – Csak egy halandó – ismételtem ostobán.
Seth a székem támlájára tette a karját.
– Ne pazarold rá az idődet, Josie.
– Velem kapcsolatban semmi sem időpazarlás! – jelentette ki
Herki, én meg csatlakoztam Alexhez, mert nagyon szerettem
volna lefejelni az asztalt.
– Egyébként a mai nap kudarcnak tekinthető – vágott közbe
Aiden. Hangja halk volt. – Noha nem tűnik úgy, hogy szorítana
minket az idő, de minél tovább vagyunk egy helyen, annál
biztosabb, hogy problémákba fogunk ütközni.
– És nem csak a titánokkal – értett egyet Szolósz, aki még
mindig azt az érettebb szőke nőt nézte. – Előbb ütközünk majd
daimónproblémákba, mint gondolnánk.
– Én nem aggódom! – jelentette ki Herki.
Seth végigsimította a hátamat.
A pincérnő visszatért az italainkkal, és leadtuk a rendelést.
Aiden hamburgert kért buci nélkül, ami szerintem bűn volt az
anyatermészet ellen.
– Aggódsz, vagy sem, a félistent kell megtalálnod, nem a
legkisebb bikinis csajt – mutatott rá Alex, mikor a pincérnő
eltűnt. – Bár be kell ismernem, utóbbihoz igen nagy tehetséged
van.
És valóban.
Herki büszkén vigyorgott.
– Csak bízzatok bennem!
– Én bízom! – mondta Deacon. – Minden bizalmam a tiéd!
– Bírlak – jelentette ki Herki, Luke pedig horkantva nyitotta
tágra a szemét. – És miért? Mert te látod, mekkora faszagyerek
vagyok én!
– Baaassza meg – motyogta maga elé Seth, majd hangosabban
folytatta: – Lehet róla szó, hogy elhallgatsz? Legalább addig, amíg
ide nem ér a kaja?
Herki összevonta a szemöldökét, arcán zavarodottság
tükröződött.
– Miért ne beszélnék?
– Oké – mosolyodtam el kedvesen, és átvettem a szót, mielőtt
Herki folytathatta volna. – Holnap ugyanitt keresgélünk? Nem
megyünk arrébb?
Aiden bólintott.
– Malibu csak mintegy tizenkilenc mérföld hosszú. Valahol itt
kell lennie a félistennek.
Belegondoltam, hogy tizenkilenc mérföldet kell gyalogolni, és
szinte azt kívántam, beszélne inkább magáról Héraklész.
A beszélgetés mégis inkább Alex és Aiden Tartaroszban töltött
idejére terelődött, és jócskán maradtunk azután is, hogy
elfogyasztottuk a vacsorát. Mindenki figyelmesen hallgatta őket,
még Herki is. Eltűnődtem: vajon megnézhetném-e a Tartaroszt
anélkül, hogy… izé… meghalnék? Szeretném látni azt a
sárkánnyá változó tűzgolyót, amiről Alex mesélt.
Jó hangulatban mentünk vissza a motelbe. Herki nyugodt volt,
és ez hozzájárult mindenki türelméhez és boldogságához, de
ahogy közeledtünk a motel felé, különös érzés vett erőt rajtam.
Kinéztem a kocsiablakon, és az óceán sötét hullámait figyeltem.
Kiszáradt a szám, félelem fogta marokra a gyomrom. Rossz
előérzet söpört rajtam végig, ami olyan erős és sürgető volt, hogy
megmerevedtem a kocsiülésben. Sethre pillantottam, de ő az utat
nézte. Herki és Szolósz csendben ültek a hátsó ülésen.
Halántékom lüktetett, és előrehajoltam az ülésben. Nem történt
semmi, de nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy ez a békesség
nem fog sokáig tartani.

A rémálmoktól mentes időszak aznap éjjel ért véget.

Ismét álmodtam, ugyanazt, amit korábban is. Megint szerepelt
benne az ismeretlen titán, ezúttal egy Seth vezette kocsiban.
A hátsó ülésen jelent meg, és most olyasmit mondott, ami lelkem
mélyéig megrázott. A két szó zuhanyzás közben is elkísért, ahogy
felkészültem az előttünk álló napra.
Áss sírt!
Ezt suttogta nekem rémálmomban az ismeretlen titán. Ássak
sírt.
Mondanom sem kell, eléggé megrémültem.
Ismét a Paradise Cove-hoz mentünk. Aiden, Deacon, Luke és
Szolósz ezúttal nem jöttek velünk, így ránk maradt, hogy
megkeressük a tűt a szénakazalban. Most már nem voltam olyan
biztos benne, hogy megtaláljuk, mint amikor a Cliffside Drive-on
jöttünk errefelé.
Héraklész önbizalma nem rezdült meg.
– Itt van. Érzem.
– Mint egy zavart az Erőben? – csipkelődött Seth, és a
visszapillantó tükörbe nézett. Elvigyorodtam. Éljenek a Star
Wars-idézetek!
– Ami azt illeti, igen – bólintott Héraklész komolyan. Úgy tűnt,
Sethet mindjárt megüti a guta. – Itt van, érzem! – folytatta, és
mocorogni kezdett az ülésben. – Állj meg, most!
– Egy pillanat.
Nem volt könnyű parkolóhelyet találni, Seth végül egy kilátó
környékén tudott megállni.
– Oké, vágjunk bele! – nyitotta ki az ajtót. Én is kiugrottam, és
örültem, hogy végre nyújtózhatok egyet.
– Hűha, micsoda látvány…
– Csodálatos – állt mellém Alex. A meredély szélén egy kilátó
állt, fel is másztunk rá. Káprázatos volt. Meleg bőrömet szél
melegítette tovább, lenéztem a homokra és az óceánra.
A környék elvadult volt, a hullámok magasra csaptak. A vízben
fekete foltok látszódtak, néhány pillanatonként eltűntek, majd
ismét felbukkantak. Szörfösök.
Illetve, várjunk csak…
Seth mögém lépett, és lehúzta a pólóm hátsó részét.
– Kinn volt a feneked.
– Hoppá, kínos. – Herkihez fordultam. – Itt érzed Poszeidón
fiát?
A félisten bólintott.
– Igen, biztosan itt van.
Az „itt” Point Dume-ot takarta. A kicsi település egy lejtőn
feküdt, alatta egy csíknyi homokos part és a sziklás óceán. A hely
láthatóan népszerű volt a szörfösök körében.
– Gondolod, hogy Poszeidón fia szörfös? – kérdeztem, ismét
kinézve a szikla felett. Árnyékos folt emelkedett a vízben, és
hullámként zúdult alá. – Végül is Poszeidón fia, tehát ez…
– …elég kommersz megoldás lenne – fejezte be Alex. – Bár van
benne valami. Hiszen a képességeit elfojtották, de ettől még
vonzódhat valamilyen formában a vízhez. Neked volt valami
hasonló hobbid, ami Apollónhoz kötődhet?
Egyet sem tudtam említeni, de a szerencsémet ismerve az
emberek valószínűleg dilisnek tartottak. Vagy még rosszabbnak.
Elkezdtem válaszolni, de Herki már otthagyott minket. Alex
sóhajtva futott utána. Seth megvárt engem, szemét eltakarta az
Aidentől lenyúlt napszemüveggel. Örültem, hogy én is vettem
egyet a múlt éjszakai, lehangoló bevásárlókörutamon.
Rögtön akadályba is ütköztünk: egy hatalmas fémkapuba, ami
lezárta a strandra vezető utat.
– Úgy látszik, privát tulajdonú a partszakasz – jegyeztem meg
teljesen feleslegesen.
Seth megkerült, és a kapun lógó lakat mellé tartotta a kezét.
A hatalom kiáradása nem volt erős, de egy másodperccel később
kinyílt a kapu. Seth kissé meglökte, és ki is tárult.
Seth keze nyomán elolvadt a fém.
– Oké, ez megoldódott – mondtam.
Követtem őket, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy
betörünk valahova. Nem adtam hangot a kétségeimnek, mert
olyan halandós érzésnek tűnt. Úgy értem, vajon mi történne, ha
elkapnának? Megpróbálnának letartóztatni? Jaj, ne.
A szívem hevesen zakatolt, miközben arra gondoltam, hogy
egy pisztoly lapul a nem túl csinos, ellenben túl szűk sortom
farzsebében.
– Konkrétan érzem a pénz szagát – jegyezte meg Alex, és
elindultunk az egyik meredek kis ösvényen, ami levezetett a
partra. – Gondolod, hogy a fickó, akit keresünk, itt lakik
valamelyik házban?
 A meredélyen hatalmas, mindenféle formájú házak álltak,
mindegyikben elfért volna akár egy egész focicsapat is. Biztos
voltam benne, hogy néhány ünnepelt sztár is él erre.
Úristen, és ha Poszeidón fia is egy celeb?
Héraklész könnyedén haladt lefelé az ösvényen. Én
meglepődve konstatáltam, hogy nem gurultam le, mindenkit
magammal sodorva, mint egy kilőtt Angry Bird.
Ahogy leértünk a partra, Héraklész rögtön jobbra fordult.
Előttünk egy csapatnyi fiatal álldogált, a homokba szúrt
szörfdeszkákkal. Némelyikük szörfsortot viselt, másokon karcsú
derekukra engedett neoprénruha volt.
Héraklész elcsörtetett mellettük, de Alex léptei lelassultak.
– Az az érzésem, nem vagyunk szívesen látott vendégek –
mondta.
– És még nagyon enyhén fogalmaztál – morogtam, miközben az
egyik, magasabb pasas kilépett a csoportból. Nedves szőke haja
göndören tapadt napsütötte homlokára.
– Hé! – kiáltott fel, elsőként Alexhez érve. – Mit képzeltek,
mégis mi a francot csináltok itt?
Alex ránézett, és kinevette, majd továbbindult. A szörfös nem
találta viccesnek a gesztust. Megragadta Alex karját, de többre
nem is volt ideje. Alex ugyanis máris vetődött, elkapta a fickó
karját, maga felé rántotta, aztán teljes testsúlyát használva
meglökte. A pasas elvesztette az egyensúlyát, mire Alex a háta
mögé csavarta a karját.
– Anyukád nem tanította meg, hogy nem rángatjuk a lányokat?
– Mi a f…
– Rossz válasz. – Alex kicsavarta a fickó karját, és
megpördítette. A srác háttal zuhant a homokra, arcán teljes
döbbenet ült. – Ha okos vagy, a földön maradsz!
A szörfösök csoportja kiáltozni kezdett. Elindultak felénk,
mezítláb verték fel a homokot. Seth eléjük állt.
– A helyetekben nem kakaskodnék.
Mindegyikük – mind a hat – egyszerre állt meg. Bármit is láttak
Seth arcában, úgy bepisiltek tőle, mint a kiskutyák.
Seth felröhögött.
– Okos. Szép napot, gyökerek!
– Te jó ég! – bámultam Alexre, ahogy ismét elindultunk. – Igazi
nindzsa vagy!
Alex vállat vont, bár tényleg nindzsának is nézett ki a fekete
topjában és rövidnadrágjában. Ő persze így is bájos volt, nem úgy
nézett ki, mint egy szőke ogre. Hátrapillantottam a szörfösökre,
akik a kifektetett társuk köré gyűltek. Talán Alex komolyan
megsebesítette…
– Ott van – jelentette be Héraklész.
Rögtön megpördültem. Először csak Héraklészt láttam, de
néhány méterrel előtte egy magányos srác jött ki a vízből, fején
szörfdeszkával. Előbb a térdét, aztán már csak a lábszárát
nyaldosták a hullámok, néhány pillanat múlva pedig kiért a
partra. Bicepsze megfeszült.
Tényleg úgy nézett ki, mint egy félisten.
Magas volt, és karcsú, hasa kidolgozott, sötét haja klasszikus
szépségű arcot keretezett. Bőre lebarnult, szeme kék-zöld
színekben játszott. Mosolygott és bólintott felénk, amikor
odaértünk hozzá. Nagyjából velem egykorúnak tűnt.
És láthatóan nem akart minket letolni sem.
 Elképzelésem sem volt, hogyan játszódik majd le ez a jelenet.
Beszélgettünk róla az ideúton, és a tegnapi vacsoránál is. Ha
ilyen hírt közlünk valakivel, az egészen őrült végkifejletet is
vehet.
– Biztosan ő az? – kérdezte Seth halkan.
Héraklész kuncogott.
– Én sohasem tévedek.
– Ebben nem lennék olyan biztos – morogta Alex, majd
integetett a srácnak. – Szia!
– Sziasztok! Láttam, hogy problémákba ütköztetek – mondta.
Letette a deszkát és a homokba tűzte, majd Alexre mosolygott. –
Nagyon vagány akció volt, de jobban kellene vigyáznotok. Itt nem
nagyon örülnek annak, aki nem helyi.
– Kösz a figyelmeztetést – mondta Seth, és megállt mellettem. –
De igazából téged keresünk.
A srác kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Engem? Sajnálom, de… – Végigmért mind a négyünket. – Nem
vagytok ismerősek, pedig emlékeznék rátok.
– Én Héraklész vagyok – mondta Herki, izmos karjait
mosolyogva tárta szélesre. – Igen, az a Héraklész. Az Olümposzról
szálltam alá, hogy megtaláljalak téged. Téged, Poszeidón fiát!
Állam leesett. Te jószagú atyaisten!
– De tapintatos – motyogta Alex oldalra fordulva, és bosszúsan
csípőre tette a kezét. – Istenek.
A srác Héraklészt nézte, majd felnevetett.
– Hű, haver, atomra betéptél, ugye?
Héraklész összevonta a szemöldökét, és rám nézett.
– Azt se tudom, hogy ez mit jelent! – közölte.
 – Azt jelenti, hogy hülye vagy! – csattant fel Seth, és megrázta a
fejét. – Nem szívott, csak… Alulfejlett a szociális készsége, talán
fogalmazzunk így.
Héraklész mogorván nézett Sethre.
– Beszélnünk kell veled! – vágott közbe Alex. – Nagyon fontos
lenne. Messziről, nagyon messziről jöttünk, hogy találkozzunk
veled.
– Nézzétek, nem tudom, mi folyik itt – mondta a fiú, és átnézett
a válla felett, majd megemelte a szörfdeszkát. – De nekem
mennem kell. Viszlát, majd…
– Várj, kérlek! – léptem előre. Meglepetésemre tényleg megállt.
– Tudom, hogy amit Héraklész mondott, teljes képtelenségnek
hangzik…
– Dehogy hangzott annak! – méltatlankodott Héraklész.
– Haver – tette Seth Herki vállára a kezét. – El tudnál hallgatni
egy percre? Csak egyetlen percre!
A félisten töprengett egy kicsit.
– Talán.
Idegesen fújtam egyet. A félisten dolgot már úgyis kiterítettük,
ideje volt teljesen megőrjíteni szegény srácot.
– Amit mondott, igaz. Az én apám Apollón. Félisten vagyok,
éppúgy, mint Héraklész. Aki tényleg az a Héraklész. – Állammal
Alex felé böktem. – Ő is félisten. Nem olyan, mint te vagy én, de ő
is az.
Tekintete rólam Alexre siklott, aki mereven mosolygott rá.
Kínos csend telepedett ránk.
– Hát… – mondta aztán a srác, de mintha a fogát húznák. – Én
itt befejezem a beszélgetést, és udvariasan elköszönök!
 Ismét elindult, de előreugrottam és megragadtam a karját. Erre
megpördült, én pedig úgy döntöttem, egyszerűbb, ha
megmutatom, miről beszélünk. Felemeltem a jobb kezem, és
megidéztem a tűz elemét. Végigáramlott rajtam az energia, és egy
szívdobbanásnyi idő múlva lángnyelvek táncoltak az ujjperceim
körül.
– Nézz ide! – utasítottam halkan.
Egy pillanatnyi habozás után ámulva nézett. Hátrahőkölt, de
erősen fogtam a karját.
– Szent isten, ég a kezed!
Néhány, a közelben sétáló ember lelassított, Seth pedig
közelebb lépett, hogy eltakarja előlük a látványt.
– A helyedben eloltanám ezt a tüzet, mielőtt az egész strandra
kényszerítő bűbájt kellene alkalmazni.
Bólintottam, majd megráztam a kezem, ezzel eloszlatva a
lángokat.
– Félistenként uralhatod a tüzet – mondtam.
– Atyaég – hebegte, és a bőrömet nézte, amin nem látszott
semmiféle sérülés.
– És nem csak ennyi – tette hozzá Alex. – Képes leszel uralni a
szelet és a földet. Ha mindent figyelembe veszünk, biztos vagyok
benne, hogy a vízzel már eleve puszipajtások vagytok!
A srác arcából minden vér kifutott, amikor rám nézett.
– Égett a kezed. Mármint, tényleg égett!
– Nem szó szerint, de fogjuk rá. – Sethre pillantottam. –
Mindent megmagyarázunk, ígérem.
– Ez nem normális – próbált érvelni. – Ez tök komolyan nem
normális!
 Pupillái kitágultak, elnyelve a kékeszöld árnyalatot. Ez
egyáltalán nem volt jó jel.
– Letelt a perc – mondta Héraklész, és összefonta a karját. –
Még mindig csendben kell lennem?
– Igen – válaszolta egyszerre Seth és Alex.
Héraklész felsóhajtott.
– Seggfejek vagytok.
– Szeretnénk még beszélgetni veled – folytattam halk, higgadt
hangon. – Oké? Tényleg sok mindent kellene megmagyarázni… –
Hangom elhalt. Különös szag hatolt az orromba, ami nem az
óceánhoz tartozott.
Nyirkos pézsmaillat volt, olyan gazdag, mint a frissen felázott
talaj eső után. Libabőrös lett a karom.
Seth elkáromkodta magát, és megfeszítette a kezeit.
– Árnyak!
 27.
FEJEZET

Seth

Nem mondhatnám, hogy jó tervünk volt arra, hogyan is közöljük

a hírt Poszeidón fiával. De ez most komoly? Csak úgy felböfögni a
helyzetet? Héraklész állatira bosszantó bunkó volt, de most nem
ő volt a legnagyobb problémánk.
Körbevett minket az Alvilág bűze.
Adrenalin rohant végig rajtam, ahogy körülnéztem a parton.
Látszólag minden rendben volt. A közelben szörfösök
gyülekeztek, bikinis lányok sétáltak, de bármelyikükben
rejtőzhettek árnyak. Nem voltam meglepve, eddig túl simán
mentek a dolgok. Vállaltuk ezt a kockázatot, és ahol árnyak
vannak, ott titánok is lesznek.
– Mennünk kell – mondtam, és megragadtam a fiú karját,
ahogy Josie szemébe néztem. – Most azonnal.
Ő azonban megvetette a földön a lábát.
– Nem megyek veletek sehova – egyikőtökkel sem!
– Nem fogunk bántani! – érvelt Alex, ami elég vicces volt,
tekintve, hogy emberünk épp az imént volt tanúja annak, ahogy
leszedett egy nála sokkal nagyobb fickót. – Azért vagyunk itt,
hogy megvédjünk!
 – Mitől? – rángatta a karját a srác, de nem hagyott ott minket.
– A titánoktól, akik szárazra akarnak szívni – válaszolt
Héraklész, és egy rövid pillanatig dédelgettem az álomképet,
hogy szájba rúgom. – Ha elkapnak, csak egykori önmagad héja
maradsz!
– Micsoda? – szökött magasra a fiú hangja. Eleve sápadt arcán
pánik tükröződött.
– Jesszusom – motyogta Josie. Az Alvilág szaga egyre erősödött.
– Mindent megmagyarázunk, megígérem, de most el kell
tűnnünk innen!
– Nem megyek veletek sehova. Elmegyek…
– De igen! Dehogynem jössz! – Elegem lett a hisztiből.
Előkaptam a pisztolyt, eltakartam a kezem, és a Glock csövét a
hátába nyomtam. – Ne cirkuszolj, maradj nyugodt. Pontosan az
van a hátadban, amire éppen gondolsz.
Josie szemei tágra nyíltak.
– Úristen – hebegett reszketve a fiú, már azt hittem, elájul.
– Nincs időnk a nyavalygásra. Hidd el, később meg fogod
köszönni, de most el kell indulnod!
A srác nem mozdult.
Felsóhajtottam.
– Mi a neved? Az enyém Seth. Kungfu kisasszonyt Alexnek
hívják. A felpumpált csávó nevét már tudod, ő Héraklész.
A gyönyörű szőke pedig, aki előtted áll, Josie. Mi a te neved?
– G-Gable – nyögte a fiú egy másodpercnyi habozás után.
– Rendben, Gable. Most felsétálunk a partról, aztán ki az útra.
Beszállsz a kocsinkba, aztán elmegyünk innen, remélhetőleg
mindenféle incidens nélkül – magyaráztam lassan, tisztán. – Te
sem szeretnél baleseteket, igaz?
– Igaz – válaszolt a fiú.
– Szuper. Most pedig elindulsz. – Egy pillanat után tényleg
elindult. Alexre néztem. – Hívd fel Aident, mondd neki, hogy
megtaláltuk. Mondd meg neki, hogy találkozunk a motelnél.
– Máris.
Alex a farzsebébe nyúlt, és elővette az eldobható telefont.
Előresétált, és a partot nézve megcsörgette Aiden telefonját.
Josie igyekezett meggyőzni Gable-t, hogy nem terveztük hátba
lőni, Héraklész pedig már-már hasznossá tette magát, mert
felkapta a szörfdeszkát, és oldalról védett minket vele.
Ahogy az ösvény felé kísértük Gable-t, figyeltem, nem látok-e
szokatlan viselkedést. Az emberek néztek minket, de főleg azért,
mert nagyon közel voltam Gable-höz. A pisztolyt senki se látta
meg, és ennek így is kellett maradnia.
Nem sikerült olyan gyorsan felmennünk az ösvényen, mint
reméltem. Gable Josie-ra bámult, aki kedvesen beszélt hozzá,
próbálta magyarázni a történteket. Nem hittem, hogy a srác
bármit is felfog belőle. Időről időre megremegtek a karjai.
A domb tetején feltűnt a terepjáró, és még mindig nem láttunk
egy árnyat sem. Josie Gable másik karjára tette a kezét.
– Minden rendben lesz. Elviszünk, hogy találkozhass a
barátainkkal. Ők… Hogy is mondjam? Nagyon izgatottan várják,
hogy találkozzanak…
Gable hirtelen megpördült, és lehajolva sikerült kirántania
szorításomból a karját. Izmai megfeszültek, majd felpattant,
könyökével az orromat véve célba.
Szuper védekező manőver, odafigyelt karateórán a kölyök. Ez
az ütés akár földre is vihetett volna, ha nem én lettem volna a
kibaszott apollüón…
Túl gyorsak voltak a mozdulataim ahhoz, hogy követni tudjon.
Megállítottam a karját, mielőtt az arcomhoz ért volna,
félreütöttem a könyökét, majd vállon vágtam, mire a terepjáró
oldalának csapódott. Tágra nyílt a szeme, és mielőtt még
összeszedhette volna magát, ismét az arcába másztam, a fegyvert
pedig az oldalába nyomtam.
– Ilyen nincs! – zihálta. – Senki sem tud ilyen gyorsan mozogni,
senki…
– Úgy van. Egyetlen halandó sem – mondtam, és a képébe
hajoltam. – Most rendes gyerek leszek, és úgy teszek, mintha nem
akartad volna betörni az orrom, de ez volt az utolsó dobásod,
öregem. Mostantól kezdve nem érdekel, ki vagy, és mennyire
vagy fontos. Ha ujjat húzol velem, laposra verlek, és nem leszek
kíméletes.
Gable visszafojtott lélegzettel állt. A terepjáró másik oldalán
Alex kinyitotta az ajtót. Héraklész a hátsó résznél várakozott, a
kocsit bámulta, meg a szörfdeszkát, amit cipelt.
– Seth… – hajolt hozzám Josie. Megérezve samponja illatát,
amit reggel használt, mély levegőt vettem. Sheavaj. Volt benne
valami nyugtató. – Fél. És minden oka megvan rá.
Gable szemébe néztem. Pupillája úgy kitágult, hogy alig látszott
valami zöldeskék íriszéből.
– Féljen csak.
– Ezzel nem segítesz – válaszolt Josie, és kierőltetett egy
mosolyt, ahogy csak ő tudta. – Gable, nagyon örülnék, ha
megnyugodnál, és együtt tudnánk működni. Nem fogunk
bántani. Ha Seth bántani akarna, már megtette volna.
Gable lázas tekintete Josie felé fordult.
– Váltságdíjat akartok kérni? Ha pénz kell, tudok szerezni,
nincs erre szükség!
– Ó, istenek, nem ejtettünk túszul! – hördültem fel a fejemet
rázva.
– Hé! – pattant fel Gable, ahogy szeme a vállam mögé tévedt.
Hátranéztem, és még éppen láttam, ahogy Héraklész a
meredély szélére áll, és úgy hajítja el a szörfdeszkát, mint más a
focilabdát. Majdnem felnevettem. Majdnem.
Héraklész megfordult. Látta, hogy mind őt nézzük.
– Most mi van? Úgyse fért volna be, hacsak nem szedjük ki az
ülést.
Gable kirántotta magát a kezemből, és elképedve meredt
Héraklészra.
– A deszkám! Mi a faszt csináltál, ember? A szakadékba dobtad
a deszkám!
– Szerzünk neked egy újat, azt nem töri össze Héraklész –
ígérte meg Josie, és ezen muszáj volt vigyorognom. – De most
figyelned kell…
Feltámadt a szél, és ismét éreztük. Pézsma. Nedvesség. A halál
szaga. Basszuskulcs. Josie is megérezte.
– Mennünk kell! – Alex megkerülte a terepjárót. Elhúztam
Gable-t a hátsó ajtótól, hogy Alex kinyithassa.
Gable vonaglott a szorításomban, de megfordítottam, hogy ha
kell, fejjel előre hajítsam be a kocsiba. Éppen kezdtem felemelni,
mikor sötét, olajos súly nehezedett a levegőre. Hátranéztem.
Egy idősebb fickó jött fel az ösvényen, mintha csak parti sétára
indult volna. Laza khakinadrágot, fehér pólót és szandált viselt,
csuklóján ezüstóra csillogott. Erősen éreztem a halál szagát, de a
pasi túl messze volt ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, tényleg
árny-e, vagy csak egy sétáló ember.
– Minden rendben odafenn? – kérdezte.
– Kuss – hallottam Alex hangját, ahogy fojtott hangon
figyelmezteti Gable-t. Végül Josie válaszolt.
– Igen, köszönjük!
– Nem is tudom… Szerintem nincs minden rendben! – válaszolt
a fickó, majd céltudatosan, kiszámítottan elindult felénk. –
Valami nagyon nincs rendben!
Szemem összeszűkült, ahogy Josie megmerevedett mellettem.
Amint elég közel ért hozzá, hogy láthassuk a szemét,
elkáromkodtam magam. Tekintete vizes volt, elmosódott,
nagyrészt színét vesztett. Megszállta egy árny.
– Héraklész! – csattantam fel.
Hála az isteneknek, megértette. Lehajtotta a fejét, és a hatalmas
hús- és és izomhegy mosolyogva tört előre.
Látván, mi történik, az árny hátralépett.
– Ostoba barom – köpte. – Add fel! Az uram könnyen, gyorsan…
Héraklész ökle eltalálta a férfi állkapcsát. Csont törése
hallatszott, a lendület teljes, tökéletes körben pördítette meg a
férfit. Majdnem elesett, de még egyszer, majd még egyszer felkelt.
Esése közben háta megfeszült, szája kinyílt. Borzalmas, vijjogó
hang hagyta el a száját, mint amikor fém csikordul fémnek.
Fekete füst áramlott ki a száján, elárasztva az eget.
– Basszuskulcs – zuhant Gable a terepjáró oldalához. –
Basszuskulcs…
 A fekete füst apró tornádóként tekeredett felfelé, majd éles
kanyarral zúdult le. Héraklész megpróbálta elkapni, de ujjai
átsiklottak a füstön, ami kígyóként, cikcakkosan mászott fel az út
széléig, majd ki is ért az útra, és addig kerülgette a járműveket,
amíg el nem tűnt.
– Mielőtt még bármilyen kérdés elhangozna erről vagy a halott
pasiról, mennünk kell – nyitotta ki Josie az utastér ajtaját. –
Mondjuk most!
Bölcsen szólt.
– Láttad, mi történt? – kérdeztem Gable-t. Nem válaszolt, ezért
megveregettem az arcát. Gyorsan pislogott néhányat. – Nem
hazudunk neked. Most már értesz engem? Az az izé rád
vadászott!
– Rám? Én… Én nem értem. Bennem nincs semmi különleges!
– Én extra különleges vagyok, de te is elég különleges vagy –
lépett mellénk Héraklész. – Már megmondtam neked: te vagy
Poszeidón fia, és a titánok azért keresnek, mert táplálkozni
akarnak belőled!
– Ó… – mormolta Gable kábán. – Tényleg elmondtad.
– Bizony – mosolygott Héraklész.
Gable nem tiltakozott, mikor belöktem a terepjáró hátsó
ülésére. Az imént látottak minden harci kedvét elvették. Egyik
oldalán Alex ült, a másikon Héraklész.
Intettem Héraklésznak.
– Ne vedd le róla a szemed!
Egyetlen ujjal szalutált.
A szememet forgattam, becsaptam az ajtót, és ahogy elmentem
a beszálló Josie mellett, rácsaptam a fenekére. Lehet, hogy nem a
legjobb időben, de hát én se voltam a legjobb ember. Josie
megpördült, mire rákacsintottam. Fejét rázva szállt be, és
becsapta a kocsiajtót. Egy másodperccel később már én is a
kormány mögött ültem, és már gurultunk is ki az útra.
Hamarosan meg fogják találni a holttestet. Meg kell
szabadulnunk ettől a kocsitól, aztán lapulnunk kell.
– Megvagytok ott hátul? – fordult hátra Josie.
Gable felpillantott, majd lassan balra, aztán jobbra nézett.
– Hű, ez az egész olyan volt, mint egy Odaát rész!
– Deacon imádni fog téged, öregem.
– Mi az az Odaát? – kérdezte szemöldökét ráncolva Héraklész.
– Nézted a Laguna Beachet, de az Odaátot nem? – nézett rá Alex
mogorván. – Nem is tudom, hol kezdjem sorolni, miért rohadt
gáz ez!
Héraklész és Alex elmerültek a szócsatában. Figyelmemet
felváltva fordítottam az útra és a hátsó ülésre. Megtaláltuk
Poszeidón fiát, de az az árny még mindig odakint ólálkodott. Ahol
egy árny van, ott több is van. A titánokról nem is szólva.

JOSIE

Ha Gable eddig nem is zavarodott volna össze teljesen, a minden

bizonnyal milliónyi túladagolást és prostitúciós üzletkötést látott
motel látványa, majd a bemutatkozás a csapat többi tagjának –
mindez már biztosan végleg elvette az eszét.
Mindannyian egy naftalinszagú, kicsi motelszobában gyűltünk
össze. Szolósz, az örök őr, az ablaknál strázsált. Alex mellett
Aiden támaszkodott a kopott zöld falnak. Aiden szabadult meg a
kocsitól, és egy fehér Yukon terepjáróval tért vissza. Azt mondta,
nem létezik, hogy bárki is keresné az autót.
Kényszerítő bűbájt használt.
Én még sosem alkalmaztam ezt a bűbájt, legfőképpen azért,
mert nem tűnt helyesnek valaki más gondolatait bolygatni. De
inkább nem tettem szóvá, mert biztos voltam benne, hogy senki
sem értene egyet. Valószínűleg még ki is nevetnének egy kicsit.
Deacon és Luke a padlón ültek. Bátor fickók. Seth az ajtó előtt
őrködött. Herki, ki tudja, hogyan, álomba merült, horkolása
néhány percenként félrevitte a társalgást.
Gable egy kicsi, lestrapált asztal mellett ült egy hasonlóan régi
széken, én pedig az ágy szélén. Mindent végighallgatott,
bevezettük a tiszta- és félvérek világába. Mindenki besegített
kicsit. Meséltek az Árésszal való háborúról és az azt követő,
világban történt katasztrófákról. Legjobb képességeim szerint
magyaráztam el az egész „félisten vagy, de a képességeidet
elfojtották, és le kell győznünk a titánokat” témát.
Gable tágra nyílt, ijedt tekintete végigjárt a szobán. Amikor úgy
tűnt, megint kezd nem hinni nekünk, a szobában mindenki, aki
képes volt uralni az elemeket, tartott neki egy kis bemutatót.
Hosszú órákon keresztül válaszoltunk a kérdéseire – illetve a
többiek válaszoltak a kérdéseire, mert nem meglepő módon
többre én se tudtam a választ.
Úgy látszott, Gable megnyugodott. A hallottakat emésztette.
Amikor beállt a csak Herki horkolása által megtört csend,
előrehajoltam.
– Tudom, hogy mindez letaglózott. Nem olyan régen még én is
a te cipődben jártam.
– Ja… – bólintott, és a hajába túrt. – Ez… Istenem, nem is tudom,
mit mondhatnék. Anya sose beszélt az apámról. – Felnevetett és
leejtette a karját. – Mindig azt hittem, hogy biztos valami vad,
egyéjszakás kalandja volt, vagy ilyesmi, hiszen továbblépett,
többször is. A házasság neki csak üzlet.
Seth felvonta a szemöldökét.
– Abban sem voltam biztos, hogy apám él-e még – mondta
Gable, és lassan megrázta a fejét. – Hogy őszinte legyek, nehéz
mindezt elhinni. Értem, amit mondtok, fel is fogom, de még fel
kell dolgoznom.
– Ez érthető – vigyorgott rá Deacon. – Mi ebben a világban
nőttünk fel, de te nem.
Gable kinyitotta a száját, majd becsukta.
– És te… Te egy tisztavérű vagy?
– Jah. A pontos nevünk hematoi, de az csak a sznob megfelelője
a tisztavérűnek – válaszolta Deacon.
– Ő pedig félvér – bólintott Luke felé Gable, aki feltartott
hüvelykujját mutatta neki. Gable szeme Alexre és Aidenre
fordult. – Ők pedig… Egyikük tiszta, a másikuk félvér volt, és…
Hm… Most már félistenek. – Mikor megkapta az igenlő választ,
Szolószra nézett. – Ő pedig félvér?
– Az vagyok.
Gable összevont szemöldökkel nézett Sethre.
– És te vagy León, a profi?
Felnevettem.
– Hűha, ezt a verziót még én se hallottam!
– Apollüón – sóhajtott fel Seth.
 Gable ajkai mozogtak, ahogy csendben utánamondta, de volt
egy érzésem, hogy most se ejtette ki jól.
– És most? Most mit fogunk csinálni?
– Visszaviszünk az egyetemre, Dél-Dakotába. Ott megvédenek,
és kiképeznek, amíg megkeressük a többi félistent. – Seth ellökte
magát az ajtótól, és átment a szobán. Gable megmerevedett
ültében. – Sok mindent kell megemésztened, és bár itt biztosan
klassz életed volt, de ez most meg fog változni. Meg kell
változnia.
Seth nem a lelkesítő beszédek nagymestere volt.
– Nagyon fontos vagy, nemcsak számunkra, hanem az egész
világ számára – mondta Aiden. Nyilvánvalóan meglátta az
ébredő rémületet Gable szemében. – Sokra vagy hivatott, Gable.
Sethre pillantottam, ahogy megfordult, és a szemeit forgatta.
– Nemcsak a világot, de az olümposziakat is meg fogod
menteni. Ezenfelül, ha felszabadítják a képességeidet,
halhatatlanná válsz.
– Az itteni életed csak egy csepp – folytatta Aiden. – Később
visszajöhetsz majd, legalábbis egy időre, de… Most nagyobb
dolgok várnak rád.
Halhatatlanság.
Eddig nem is gondoltam bele igazán, ahogy hallgattam, hogyan
nyugtatják meg Aiden szavai az ideges Gable-t. Halhatatlan
vagyok. És ha valaki levágja a fejem? Akkor is. Seth szerint még
az se ölne meg. Fájna, de a fejemet vissza lehet tenni a helyére.
Csak egy isten, vagy egy másik félisten tudna megölni.
Vagy Seth.
Vagy egy titán.
 Miért is kattogok ezen? Gondolataim elkalandoztak, de a
lényeg, hogy halhatatlan vagyok. Seth pedig nem az. Ha az
istenek magára hagyják, megöregszik, és ahogy meghal, Hádész
szolgája lesz.
Miért nem gondoltam ebbe bele? Persze sok dolog terelte el a
figyelmemet, sokkal sürgetőbb ügyek. Tehát összességében ki kell
őt szabadítanom az istenek markából, megszüntetni a Hádésszal
kötött szerződését úgy, hogy az Aidennek ne okozzon kárt, és
valahogy halhatatlanná kell tennem.
Muszáj, hogy megtehessem.
Hiszen Apollón Alexszel együtt halhatatlanná tette Aident is,
tehát lehetséges! Én a lánya vagyok, és ha értük megtette, értem
is meg kell tennie. Magamban bólintottam, mert így
meggyőzhettem magam, hogy Apollón nem fogja elutasítani a
kérésemet.
– Te mit gondolsz, Josie?
Pislogtam, és Alex felé fordultam.
– Bocsánat, elgondolkodtam. Mi az?
Alex ajka mosolyra húzódott.
– Nem maradnánk itt éjszakára. Gable azt mondja, a házában
mindannyiunknak van elég hely. Holnap reggel pedig
indulhatunk haza.
Héraklészra néztem, aki a Sethtel közös ágyunkon
terpeszkedett, és kínosan éreztem magam. Az eleve gyenge ágy
közepe alaposan besüppedt.
– Nekem tetszik az ötlet.
Idegesítően hosszú időbe telt felébreszteni Héraklészt és
elzavarni a szobájába, hogy szedje össze a cuccait, de a fickó
olyan mélyen aludt, mint a halottak. Sethtel néhány percre
egyedül maradtunk. Gyorsan összecsomagoltuk a holmijainkat,
és begyömöszöltük őket a túlméretes utazótáskákba. Amikor
elkészültünk, az ágyra dobtam az enyémet, de ahogy
megfordultam, Seth mögém lépett, és átkarolta a derekam. Nem
mondott semmit, csak ajkát a nyakamhoz simította.
Behunytam a szemem és hátrahajoltam, kezemet a karjára
tettem. Meleg leheletét és forró száját érezve áhítoztam még
néhány szabad percért.
– Gondolod, jó ötlet átmenni Gable házába? – kérdeztem.
Seth habozva emelte fel a fejét.
– Nem tudom. Valami azt súgja, hogy nem az. Nem ismerjük ezt
a srácot, és nem is lehetnénk jobban szem előtt vagy nagyobb
veszélyben, mint hogyha nála alszunk, hiszen az árny észrevette.
Keresni fogják. Az egyetlen jó hír, hogy nem tudják, hol lakik,
különben már elkapták volna.
– Igaz. – Megfordultam az ölelésben, átkaroltam a nyakát, és
arcomat a vállára fektettem. – Ez meglepően könnyű volt.
– Az – válaszolta egy pillanatnyi szünet után. – Éppen ezért
aggódom.
 28.
FEJEZET
– Mit is mondtál, mivel foglalkozik anyukád? – kérdeztem.
Egy csinosan kikövezett kocsifeljárón mentünk fel. Különböző
színű köveket raktak egymás mellé, hogy macskakőnek tűnjön.
Gable rám nézett, és szégyenlősen elmosolyodott.
– Színésznő volt a nyolcvanas-kilencvenes években.
Valószínűleg nem hallottatok róla. Egy csomó B kategóriás
filmben szerepelt.
A B kategóriás filmek azért sok ajtót megnyithattak, mert
Poszeidón fia egy udvarházban lakott. Ez volt a meredélyen látott
nagy házak egyike; ablakából csodálatos kilátás nyílt a partra és
az óceánra. Hatalmas, többemeletes kőépület volt, egy flancos,
külföldi rendszámtáblás autó parkolt a terasz előtt, az ajtaja
pedig duplán volt üvegezve.
– Csak nem pornózott? – kérdezte Héraklész, és amikor mind
ránéztünk, megvonta hatalmas vállát. – Mi van? Az Olümposzon
is van pornó.
– Odaát meg nincs? – kérdezte Alex. – Mekkora baromság!
Héraklész pislogott.
– Meg kell néznem ezt az Odaátot.
– Itt van most anyukád? – Aiden átnézett Szolósz válla felett.
Ha a mama itthon van, akkor kínos helyzetbe kerülhetünk.
Persze kezelhetik kényszerítő bűbájjal, vagyis őket valószínűleg
nem érdekelte annyira a dolog.
Gable megrázta a fejét, ahogy felmentünk egy széles
lépcsősoron, majd át egy fedett teraszon.
– Most éppen Európában van az aktuális férjével. – Megállt az
ajtó előtt, és végigtapogatott egy kis fekete dobozt. Az háromszor
pittyegett, majd zölden villant fel. Gable kinyitotta az ajtót. Hűvös
levegő áradt ki. – Senki sincs itt.
– Szolgák se? – kérdeztem.
Gable nevetett.
– Nincs itt élő személyzetünk. A takarítók minden másnap
jönnek, de most csak én vagyok itt. Meg ti.
– Mennyire védett ez a hely? – kapcsolt át Szolósz rögtön
biztonsági üzemmódba, és körülnézett az átriumhoz hasonló
szobában.
– Mint az Alcatraz – válaszolt Gable. Előrement és megkerült
egy kerek asztalt, amit középen egy szép növény díszített. – Ha a
riasztót bekapcsoljuk, senki sem lép be úgy, hogy ne értesüljünk
róla. Kint és bent is van mozgásérzékelő, amit bekapcsolhatunk.
Ha mindenki bejött éjszakára, aktiválom a bentieket is.
Közvetlenül előttünk egy hatalmas csigalépcsősor vezetett
felfelé. Jobbra egy könyvtárszerű szoba volt, majd egy nappali.
Semmit se mertem megérinteni. A bútorzat többe kerülhetett,
mint az egyetemi tandíjam.
– Szép kecó – jegyezte meg Luke.
Seth nem mondott semmit, ahogy követtük Gable-t egy
hatalmas asztallal és csodás, szürke hátpárnás székekkel
berendezett ebédlőn át. Mivel gazdagon nőtt fel, hozzá lehetett
szokva az efféle környezethez. Itt mindenki hozzá volt szokva.
Már az egyetemen látottakból lejött, hogy ez a társadalom szó
szerint fürdik a pénzben.
Seth nem igazán szólalt meg az ideúton. Gondoltam, sok
mindennel el van foglalva. Nem sokat segített, hogy ugyanabban
a körzetben voltunk, ahol az árnnyal is találkoztunk.
Az árnyra gondolva eszembe jutott az a szegény, törött
állkapoccsal a földre hanyatló ember. Tudtam, hogy ha egyszer
megszállnak egy halandót, azt már nem lehet megmenteni, de
ettől még nem volt könnyebb feldolgoznom. Megint egy elveszett
élet, és miért? Tudta egyáltalán, mi történik vele? Keresni fogja a
családja?
Sóhajtva dörzsöltem meg a jobb szemöldökömet. Az elmúlt
napokban szünetelő tompa, lüktető fejfájás megint jelentkezett.
Különös érzés volt. Félisten vagyok, hogyhogy fáj a fejem? Csak
az alváshiányommal tudtam megmagyarázni magamnak.
Követtük Gable-t a letisztultan elegáns konyhaszekrényekkel,
márványpulttal és szuper, szürke falburkolattal ellátott
konyharészbe. A konyhasziget mellett hatan is leülhettek, és volt
egy asztal is, ami majdnem olyan nagy volt, mint az ebédlőben
álló.
– Éhes valaki? – kerülte meg Gable a szigetet.
– Mi mindig éhesek vagyunk – válaszolta Deacon. – Mindig!
Gable mosolyogva fordult a kétajtós hűtő felé.
– Azt hiszem, van némi fagyasztott pizzám. Azt megsüthetjük. –
Válla fölött átnézett ránk. – Vagy rendelhetünk is.
– Nem hiszem, hogy az jó ötlet – válaszolta Aiden, és a
szigetnek támaszkodott. – Jó lesz a fagyasztott pizza.
 Gable habozott, majd bólintott.
– Oké. – Elővett két fagyasztott pizzát, bekapcsolta a dupla
sütőt, majd felénk fordult. – Szívesen körbevezetlek titeket, ha
érdekel.
– Igen! – jelent meg Szolósz a konyhaajtóban. – Szeretném
megnézni a házat!
Sethre néztem, aki egy ragadozó madár arckifejezésével
méregette Gable-t.
Mind visszamentünk az átriumba. A körbevezetés meglepően
rövid volt.
A lépcsősor mögött volt egy moziterem… Mármint egy igazi
moziterem, projektorral és popcornkészítő géppel! A teremhez
kapcsolódott egy biliárdszoba. Aiden elidőzött a pool asztaloknál,
amin jól szórakoztam, mert nem tudtam őt elképzelni, ahogy
poolt játszik. A dartstábla Deacon érdeklődését kötötte le, Alex
pedig egy játékgépet nézegetett, amiben talán aszteroidákat
kellett lelőni. A falon olyan széles tévé volt felszerelve, mint a
nappaliban. Héraklészt a megvilágított medencénél vesztettük el
egy kis időre. Az emeleten bőven elég hálószoba volt, hogy jusson
mindenkinek, hatnál abbahagytam a számolást. A stratégiai
pontokon elhelyezett kamerák lenyűgözték Szolószt és Aident.
A gazdag emberek komolyan veszik a biztonságot.
Seth és én egy vendégszobában kötöttünk ki, amit minden
bizonnyal egy profi lakberendező rendezett be. Halványkék és
fehér nyugodt keveréke uralkodott benne, egy Lakáskultúra
magazinban is helyet kaphatott volna. Nagyi imádta azt az
újságot.
Mindenki visszavonult a szobájába, kipakolta a cuccait, vagy
odalent volt, ahol Gable betette a pizzákat a sütőbe. Szolósz nem
maradt el a nyomából.
Néztem, ahogy Seth a táskáinkat a franciaágy előtti,
halványkék padra teszi.
– Nem bízol Gable-ben, igaz?
– Vele személy szerint nincs bajom – sétált egy színben
passzoló öltözőasztalhoz. Letette az elcsórt napszemüveget. –
Egyszerűen csak nem ismerjük. Nem tudunk róla semmit. És
egészen jól viseli a dolgot.
– Túl jól?
Vállat vont.
– Odalent van, épp pizzát süt nekünk. Nekünk, egy rakás
idegennek, akik most mondták el neki, hogy görög istenek
leszármazottai.
Lehuppantam az ágy szélére, és belesüppedtem a puhaságba.
– Értelek. De miután engem összeszedtél, és túlestem az első
ijedelmen, veled mentem.
Odajött hozzám, és megállt előttem.
– De te ki is alhattad a sokkot.
– És kispárnának használtalak…
– És összenyálaztál.
A szememet forgattam.
– Nem nyálaztalak össze, de a lényeg az, hogy igen, sok
mindent kell megemésztenie, de nem lehetetlen, hogy fel is
dolgozza.
– Hm… – térdelt elém, és megfogta a lábszáramat.
Oldalra billentettem a fejem, és kissé elmosolyodtam.
– Miben sántikálsz?
 – Semmiben – csókolta meg a jobb térdemet, majd a balt. – Na,
jó, abban sántikálok, hogy betörjük ezt az ágyat.
– Te jó ég! – nevettem, és a hajába túrtam. – Csak arra tudsz
gondolni!
– De az jó dolog, nem?
– Igen. – Lecsúsztattam ujjaim az arcára. Felemeltem az állát,
és az arcát nézegettem. Hihetetlenül szép volt, szinte valótlanul
szép, de annyi minden rejtőzött benne! Seth sokkal több volt,
mint egy szép arc és egy szép test.
Elfordította a fejét, és megcsókolta a tenyerem.
– Jól vagy? – kérdezte.
Eszembe jutott a tegnapi rémálom.
– Igen. Persze.
Azok a megkapó szemek az enyémbe kapcsolódtak.
– Nagyon sokszor dörzsölgeted a szemöldököd és a halántékod.
Miért?
A francba. Észrevette.
– Csak egy kis fejfájás. Nem nagy cucc. Valószínűleg csak az
alváshiány miatt van.
– Akkor talán inkább pihenj – ajánlotta fel, és ismét
megcsókolta a tenyerem. – Hozok néhány szelet pizzát neked.
Elkezdett felállni, de megállítottam.
– Nem vagyok álmos. Esküszöm, hogy minden oké!
Úgy tűnt, ezen elgondolkodik.
– Mire gondoltál ma?
– Mikor?
– A motelben. Átsodródtál egy másik világba – mondta.
Előrehajoltam és megcsókoltam a homlokát.
 – Csak összevisszaságokról zagyváltam.
– Te? Összevisszaságokról? – Nevetett, amikor kiegyenesedtem
és a karjába bokszoltam. – Sose gondoltam volna!
– Hahaha…
– Tehát, min gondolkodtál?
– Azon, hogy én halhatatlan vagyok, te pedig nem – mondtam.
Elvigyorodtam, amikor felhúzta a szemöldökét. – De majd
megoldom.
Szája egy pillanatig hangtalanul mozgott.
– Hogyan… Hogyan fogod ezt megoldani?
Rávigyorogtam.
– Tudom, hogy Apollón képes rá. Halhatatlanná tud téged
tenni. Aidennel és Alexszel is megtette, biztosan lehetséges.
– Lehetséges – mondta lassan –, de az ő esetük más volt. Engem
Apollón nem fog halhatatlanná tenni.
Rettenthetetlenül folytattam:
– Dehogynem. És arról is tesz, hogy a Hádésszel kötött üzletedet
feloldja – ha azt akarja, hogy segítsek legyőzni a titánokat.
Seth arcára kiült a döbbenet.
– Mi?
– Egy ideje már töröm rajta a fejem. Azt akarják, hogy segítsek,
sőt, szükségük van rám, nem igaz? – Magabiztosnak éreztem
magam, és ismét meg akartam csókolni, de Seth elhúzódott.
Összevontam a szemöldököm.
– Mi van?
Úgy nézett rám, mintha mellet növesztettem volna a
homlokom közepére.
– Az istenekkel akarsz egyezkedni?
 – Az apámmal akarok…
– Aki egy isten, Josie. Istenekkel nem egyezkedhetsz, még
Apollónnal sem. Minden üzletet úgy kötnek meg, hogy az rád
üssön vissza – mondta. – Ismerem az észjárásukat, és apád se
különbözik tőlük.
Nem igazán ezt akartam hallani, de nem lepődtem meg.
– Ha azt akarják, hogy állítsam meg a titánokat, akkor ezt
megteszik nekem.
– Te megőrültél – suttogta, és elhátrált.
– Hűha… Nos, szívesen! – simítottam hátra egyik hajtincsemet.
– Nézd, valamit tenni fogok. Semmiképpen sem fogom
megengedni, hogy kihasználjanak téged, és hogy elvegyék a
túlvilági életedet is. Nem, ez nem történhet meg. Csak fogadd el
szépen, és lépj túl rajta, mert éhes vagyok.
Seth szájtátva nézett rám.
– Nem érek meg ennyi kockázatot, Josie.
Most már éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa.
– Befejeznéd ezt végre? Utálom, amikor ezt mondod.
– Miért? – A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. –
Mert igaz? Talán ezért?
– Nem igaz, Seth.
Durván felnevetett.
– Semmit se tudsz, Joe, ez itt a baj. Nem a te hibád, de semmit
se tudsz!
– Ez egy kicsit se bántó, tudod?
– Nem is akarlak bántani, de ez az igazság. Kész vagy roppant
ingatag helyzetbe hozni magadat úgy, hogy nem tudod, mire
vagyok képes, de én tudom, Josie. Én pontosan tudom, mire
vagyok képes.
Kényszerítettem magam, hogy vegyek egy egyenletes, mély
levegőt.
– Seth…
– Nem. Ennek a beszélgetésnek vége, nem akarok többet
hallani erről. Nem fogsz valami ostoba megállapodást kötni, ami
aztán csípőből tüzel rád vissza! – Intett, mintha a beszélgetés
végét jelezné. – Megástam magamnak a gödröt, bele is fogok
feküdni!
Egy másodpercig némán vártam, de ezt nem hagyhattam
annyiban. Seth szeme ragyogó okkersárga színben égett.
– Végeztél? – kérdeztem aztán. – Csak hogy biztos legyek benne,
mivel azt képzeled, megmondhatod nekem, mit tehetek és mit
nem. Hát… Tudod mit? Nem írhatod nekem elő, mit tegyek! És
azonkívül? Tudom, hogy azt hiszed, a múltbeli tetteid miatt nem
érdemelsz meg, de…
– A múltban? – nevetett fel ismét Seth, fagyosan és ridegen. –
Azt hiszed, az Árésszal történtekre gondolok? És arra, ami
néhány hete történt?
– Micsoda? Hogy érted ezt?
Seth egy másodpercig nézett. Amit ezután mondott,
összezúzott.
– Táplálkoztam belőled.
– Mi…? – suttogtam vagy egy percnyi feldolgozás után. Nem
mondhatta ezt. Ennek nem volt semmi értelme.
Indulatosan felpattant, elsétált az ágytól, és hátat fordított
nekem.
– Bassza meg! Már el kellett volna mondanom neked, mielőtt
még… Mielőtt még nekem adtad volna magad, de egy önző
szemétláda vagyok. Jól hallottál, Josie. Táplálkoztam belőled.
A benned levő aetherből.
Az ajkaim mozogtak, de a nyelvem nem volt képes szavakat
alkotni.
Sokkos állapotban ültem az ágy szélén, jeges borzongás futott
végig a gerincemen, libabőrös lett a karom.
Seth táplálkozott belőlem.
– Ilyen… Hát ilyen lény vagyok én.
Felnéztem rá. A hajába túrt, ujjaival belemarkolt a tincsekbe,
és enyhén meghúzta a haját, mielőtt a tarkójára hullott volna a
keze.
– Van egy kis… problémám. Egy ideje már küzdök vele, és
próbáltam… Próbálok nem az a személy lenni, de bennem van, és
néha kitör belőlem. Tudom, hogy nemsokára megint ki fog, és ha
ez megtörténik, nem fog érdekelni, kit sebesítek meg, milyen
bizalmat török össze. Abban a pillanatban nem fog érdekelni,
kinek ártok. Még az sem, ha neked. – Szavai nyers éle mélyre
vágott. Lassan megfordult, mellkasa hevesen zihált. – Nem
akarok ilyen lenni. Istenek, nem akarok ilyen lenni veled, mégis
ez vagyok!
Hirtelen elém ugrott, és megfogta az arcomat. Szívem
hatalmasat dobbant.
– Mindennap téged akarlak, Josie. Mindenedet akarom. Ha
meglátlak, a combjaid közé szeretnék feküdni, és egész
életemben ott maradni, annyira mélyen szeretnék benned lenni,
hogy ne lehessen tudni, hol kezdődsz te, és hol kezdődöm én.
Meg akarlak ízlelni, szeretkezni akarok veled addig, amíg
minden mást elfelejtek. Állandóan, és még többet akarok. Nem
hazudok neked: ölelni akarlak!
Lélegzetem elakadt, ahogy tekintete fogva tartotta az enyémet.
– Veled akarok lenni, minden napot veled akarok tölteni.
Minden órát, egészen az utolsó rohadt percig és másodpercig –
mondta nyersen, húsbavágóan. – De nem csak ezt akarom. Mi
van benned? Az aether, bassza meg. – Behunyta a szemét, majd
amikor kinyitotta, pokoli fényben égett a szeme. Megijedtem. –
Azt is ugyanúgy akarom. Igen, akarom. És meg is kaptam, amikor
a térdemen élveztél el.
Sebesen vert a szívem. Szavaitól undort és… Istenem… Vágyat
éreztem, az is felkelt bennem a szavai nyomán. Valami nem
stimmelt velem. De valami tuti nem stimmelt benne sem.
– Bennem nem lehet megbízni – mondta, továbbra is tartva az
államat. Nem tudtam félrenézni, így hallanom és látnom kellett,
ahogy kimondja ezeket a szavakat. – És tudod mit? Te vagy az
egyetlen, aki ezt nem érti. Gondolod, Alex megbízik bennem?
Vagy Aiden? Ugyan. Ilyen emberért akarod te felmérgesíteni az
isteneket. Ilyen emberért akarsz megállapodást kötni, és ki tudja,
mi mindent feladni. – Elengedte az államat, és kiegyenesedett,
keze az oldala mellé hullott. – Én nem érek ennyit.
Ismét elsétált, és a bénultság megszűnt. Szenvedély lángolt fel
bennem, mint a partot tépő hurrikán. Fájdalom robbant a
mellkasomban, és harag lángolt gyomrom vörös árkában.
– Hányszor történt meg? – kérdeztem.
– Számít ez? – kérdezett vissza kis szünet után.
– Hányszor? – Ezúttal már üvöltöttem, nem érdekelt, hogy
meghallhat valaki.
 Feje a mellkasára hanyatlott.
– Csak egyszer.
Ezen elgondolkodtam. Nem voltam biztos benne, hogy ez
bármit is megváltoztat. Abban sem voltam biztos, mihez
kezdhetnék ezzel az információval. Égett a torkom, ahogy merev
hátát néztem.
– Mikor?
Egy pillanatig nem válaszolt.
– Az utolsó napon, amikor… tanítottalak. Amikor
veszekedtünk, aztán… szerelmeskedtünk. Elvesztettem a
kontrollt, és táplálkoztam belőled.
Visszagondoltam arra a napra.
– Nem értem. Hiszen nem éreztem semmit! Mikor utoljára
táplálkoztak belőlem, az fájt.
Seth gerince mintha még merevebbé vált volna.
– Nem mindig fáj. Lehet úgy táplálkozni, hogy ne fájjon.
Élesen fújtam ki a levegőt. Egész nap vele voltam elfoglalva,
és…
Megráztam a fejem. Annyira fáradtnak éreztem magam.
Hirtelen megértettem, hogy miért szakított velem utána. Nem
azért, mert azt hitte, nem méltó rám, hanem mert bűnt követett
el, szörnyű bűnt. Ellenem.
És mostanáig be sem vallotta.
Seth táplálkozott belőlem.
Úgy pattantam fel az ágyról, mint akit bolha csípett. Akkor
fordult felém, amikor odaértem hozzá. Gondolkodás nélkül
húztam hátra a karom, és gyomron vágtam. Hörögve görnyedt
kétrét.
 – Ezt… – mondtam, ahogy kényszerítettem magam, hogy
hátralépjek –, ezt azért kaptad, mert táplálkoztál belőlem.
– Istenek – kapkodta a levegőt. – Ezt megérdemeltem.
– Hogy voltál erre képes? – követelőztem, és ismét ökölbe
szorult a kezem. – Hogy voltál rá képes azok után, hogy tudtad,
mit művelt velem Hüperión?
– Én… – Nem fejezte be a mondatot. Mit mondhatott volna?
Újra meg akartam ütni, bele akartam rúgni, ó, istenek, de
szerettem volna laposra verni! Könnyek öntötték el a szemem.
Hátráltam, amíg bele nem ütköztem a padba. Szerettem volna…
Szerettem volna megrázni. Szerettem volna, ha ezt sose mondja
el nekem.
– Miért nem próbáltad még erősebben?
Kiegyenesedett. Hangja olyan volt, mintha üveget nyelt volna.
– Először nem is tudatosodott bennem, mit teszek. Ettől… Ettől
nem lesz jobb, de ahogy rájöttem, mit művelek, abbahagytam.
Ezért…
– Mit ezért? – halt el a hangom.
Seth félrenézett.
– Ezért nem sérültél meg. Csak elfáradtál.
– Csak elfáradtam – suttogtam. Emlékszem, hogy még evés
közben elaludtam. Remegtem a lábaim, lezuttyantam a padra.
Próbáltam értelmet keresni abban, amit hallottam. – Tehát
abbahagytad, amikor rádöbbentél, mit teszel.
– Ez nem változtat a tényen, hogy megtettem.
Változtat? Vagy nem? Nem tudom. Nem volt viszonyítási
alapom. Nem csalt meg, nem is bántalmazott, mint egy
„normális” ember, de ez akkor is árulás volt. Nagy baj.
 Remegő kezemet az arcomra simítottam.
– Azt akarom, hogy légy velem őszinte. Egyszer történt meg?
Seth bólintott.
– Ezért kerültél engem utána?
Ismét bólintott.
Összeszorítottam a kezem és a mellkasomra tettem.
– De azóta nem történt meg, hogy… megint együtt vagyunk.
Miért nem?
– Nem… Nem akartalak bántani, vagy… Elvenni tőled, ami nem
az enyém. – Az ajtóhoz ment és nekitámaszkodott. Lassan
megrázta a fejét. Sose láttam még ennyire fiatalnak és
sebezhetőnek. Ennyire emberinek. – És aznap éjjel, amikor
lefeküdtünk, úgy döntöttem, soha többé nem teszem meg, és ha
mégis…
– Akkor? Mit tennél akkor?
Ajka pengevékonnyá vált, ahogy összeszorította, majd ismét
behunyta a szemét.
– Akkor biztosan nem látnál többé.
Ismét a harag tört elő minden érzelmem közül.
– Ó, persze. Ahelyett, hogy… Nem is tudom… Hogy odajössz
hozzám, és megbeszéljük? Hagyod, hogy segítsek? Hogy együtt
dolgozzunk…
– Együtt dolgozzunk min, Josie? Azt hiszed, segíthetsz nekem
ezzel kapcsolatban? Ezzel, ami bennem él?
Befogtam a szám. Még sok mindent akartam mondani, amit
kimondhattam volna. Mondhattam volna nemet is. Hogy a
fejlődés, az, hogy jobbá váljon, egyedül az ő dolga. Mondhattam
volna igent, azt hogy segíthetek neki. Támogathatom, hogy helyes
döntéseket hozzon. Figyelhetnék, mikor roppan össze a teher
alatt. Mondhattam volna azt is, hogy szeretném beverni a képét.
Mondhattam volna azt is, hogy még mindig szeretem.
Mert szeretem. De nem mondtam ki.
Pokolian haragudtam, a bőröm szinte szétvált a haragtól, mert
megbántott. Fájdalom ült a mellkasomban, szétterjedt, feldagadt,
mert… Basszus. Fel voltam háborodva. Többet vártam tőle, és
elárulta a várakozásomat és a bizalmamat. Ugyanazt tette velem,
amit Hüperión is. A legszívesebben okádtam volna.
Lehajtottam a fejem, és ökölbe szorított kezem a homlokomhoz
nyomtam. Próbáltam visszanyelni a torkomban képződött
gombócot.
Seth síri hangja törte meg a csendet.
– Tehát… Vége?
Nem mondtam semmit. Csak arra az éjszakára tudtam
gondolni, amikor azt mondta, fél, hogy minden rémálommá
változik, és mindörökre meggyűlölöm. Hetek óta élt együtt ezzel
a titokkal. Úgy lengett a feje felett, mint Damoklész kardja.
Eltelt pár néma másodperc, mire Seth ismét megszólalt.
– Minden rémtettem közül az a legszörnyűbb, amit veled
tettem. Ajándék voltál nekem, és elbaltáztam. Az én hibám, és
nagyon sajnálom. – Elhallgatott, én pedig behunytam a szemem.
– Semmit sem akarok jobban ezen a világon, mint hogy…
Hirtelen kiáltás szakította félbe. Ösztönösen talpra ugrottam,
Seth pedig megpördült és feltépte az ajtót. Hangos csattanás
hallatszott. Végigfutott rajtam a hideg.
Mindent félretettünk, amikor kifutottunk abból a szobából.
 29.
FEJEZET

Seth

Kizsigereltnek éreztem magam, ahogy kirohantam a szobából,

végig a hosszú folyosón. Deacon éppen kifutott Luke-kal
megosztott szobájából, arcán aggodalom ült, miközben magára
rángatott egy tiszta pólót, majd a lépcsőn lefelé menet
csatlakozott hozzánk.
Noha helyesen cselekedtem, hogy beszámoltam Josie-nak a
történtekről, és elvettem a kedvét egy megállapodástól, amit csak
megbánna, minden belső szervem tótágast állt bennem.
A francba is! Abban a pillanatban csapott meg a félelem,
amikor felvázolta, miféle alkut akar értem kötni az istenekkel.
Úgy kijátszották volna, hogy végül azt se tudja, fiú-e vagy lány.
Ezt semmiképpen sem engedhettem meg, tehát megtettem, amit
hetekkel ezelőtt kellett volna megtennem, akkor, amikor
szerelmet vallott nekem.
Elmondtam neki az igazat, bevallottam, ki vagyok, hogyan
kötődöm hozzá. Nem lepődnék meg, ha soha többé nem állna
velem szóba.
Most azonban nem törődhettem ezzel. El kellett különítenem,
nem foglalkozhattam a felindultságommal. Később majd
bőségesen lesz időm nyakig elmerülni a szarban.
Lábunk dobogott a keményfa lépcsőkön, majd feltűnt az
előszoba. Először Héraklész böhöm valagát pillantottam meg,
majd Aident, aki jobb kezében egy szövetségi tőrt tartott.
– Mi folyik itt? – kérdezte Josie rekedten. Állkapcsomban
megfeszült az izom.
– Ha… halott – motyogta Gable.
Mivel nem láttam, kiről beszél, kiléptem az előszobába. Gable
szinte behúzódott a lépcső alá, arca olyan fehér volt, mint egy
daimóné. Rossz jel.
– Ki halt meg? – kerülte meg Deacon Josie-t, és Luke mellé állt,
aki a nappali (vagy a szalon, vagy mit tudom én, melyik tök
felesleges szoba) bejáratához közel strázsált.
– Nézz ki! – mondta a konyhából előbukkanó Alex, kezében ott
lógott a fegyverekkel teli táska, amit le is tett az előcsarnok
közepén álló asztal mögé.
A kétszárnyú ajtó felé néztem. Üvegbetétekkel volt kirakva, a
bal ajtó közepén pedig pókhálóhoz hasonlóan törött rések
alkottak szabálytalan kört. A törött üvegen vér és még
valamilyen folyadék maradványai fénylettek.
Lenéztem. A terasz lámpája felkapcsolt, és sárgás fénnyel vonta
be a kiterült testet. Ki tudtam venni egy pár szandált, a sápadt,
fehér lábakat és a sötét színű rövidnadrágot.
– Ko… kopogtatott az ajtón – mondta Gable, és beletúrt a
hajába, majd rá is szorított a tincseire. – Kijöttünk, hogy
megnézzük, ki az. Meglátott minket az üvegen keresztül, és…
– Zombimód, arccal előre akart bejönni az üvegajtón – húzott
elő Luke egy pisztolyt a táskából. – Megszállta egy árny, ami
rögtön ki is szállt belőle, mikor elesett… És el is húzott.
A fenébe.
– Nem jó hír.
– Nem bizony – feszült meg Aiden válla. – Szerintem felderítő
lehetett ez az izé.
– Izé? – suttogta Gable. – Hiszen ez Mr. Nanni… Itt lakik az
utcánkban!
– Többé már nem lakik sehol – felelte Héraklész. – Ő már csak
volt Mr. Nanni!
Aiden megpördült, állkapcsa megfeszült, ahogy Héraklészra
nézett.
– Ezzel nem segítesz!
A félisten csak megvonta a vállát.
– Érdekel is engem – morogta, és megropogtatta a kezét.
– De ezen az ajtón semmi sem tud átjönni, ugye? – kérdezte
Gable kis szünet után. – Hiszen megerősített üveg!
– A megerősített üveg itt lószart se ér – közöltem. – Az nem állít
meg egy daimónt sem.
– Mi… Mi az a daimón? – kérdezte Gable.
– Hogy röptében összefoglaljam neked: valaha tiszták és
félvérek voltak, de függővé váltak az aethertől – magyarázta neki
Deacon. – Az aether mindannyiunkban ott van, ettől leszünk
azok, akik. A daimón esetében nem jó értelemben.
Gable rémült tekintete visszaröppent az ablakra.
– És odakint most daimónok vannak?
Aiden szárazon felnevetett.
– Nincs olyan szerencsénk.
Odakinn mennydörgés dördült, a ház is beleremegett. Nagyon,
nagyon rossz jel volt, igen… Villámok nélkül különösen.
– És nem is tűnik úgy, hogy különösebben szerencsések
lennénk – mondta sóhajtva Szolósz.
Gable felnézett a mennyezetre.
– Vihar lesz?
– Nem olyan fajta vihar, amilyenre szüksége lenne
Kaliforniának – pörgetett meg Alex egy tőrt a kezében, majd
odament Aidenhez.
Letérdeltem a táska mellé, és elővettem egy tőrt, majd egy
vékony jégcsappengét. Felpillantottam, és megláttam Josie-t, aki a
kezét nyújtotta felém. Tekintetünk találkozott, én pedig
fogcsikorgatva fordultam el. Kétségtelenül azon járt az agya, amit
tettem. Egy szemernyivel se voltam jobb egy rohadt daimónnál,
csak én nem hagytam akkora koszt magam után.
Átadtam neki mindkét fegyvert.
– A kést pégaszoszvérbe mártottuk – emlékeztettem.
Szó nélkül vette át a pengét, majd a tőrért nyúlt. Nem
engedtem el, így kényszerítettem, hogy rám nézzen.
– Készen állsz rá? – kérdeztem. – Nem habozhatsz. Valami jön,
és bármi legyen is az, meg kell ölnünk. Ha nem állsz készen rá,
inkább bújj el.
Kék szeme elsötétült.
– Készen állok.
Egy pillanatig haboztam, majd elengedtem a tőrt. Magamnak is
elvettem egy kést és egy tőrt, majd felálltam. Odakint feltámadt a
szél, az üvegajtón keresztül láttuk a szél súlya és ereje alatt
meghajoló pálmafákat.
– Mi a fene érkezik? – kérdezte Deacon.
 – Vihar? – nevetett Luke. – Még egy vihar… Bár lenne olyan
szerencsénk.
Josie előrelépett. A közelében maradtam. Lehet, hogy végül
engem szúr le valamelyik fegyverrel, de elsősorban rá akartam
vigyázni. Hogy őszinte legyek, ekkorra már magasról leszartam,
mi történik Gable-lel. Csak az volt a célom, hogy Josie életben
maradjon, bármivel is kell szembenéznünk. Senki más nem
érdekelt.
Mintha erre képezték volna ki őket, a többiek csatasorba álltak
az ajtótól néhány méterre, így védve Gable-t. Josie ösztönösen
Szolósz szabad oldalára állt. Nem képeztük ki erre a stratégiára,
nem tudta, hogyan kell védvonalat alkotni, nem tudtuk ilyen
rövid idő alatt pótolni hosszú évek anyagát. Mellé léptem, ujjaim
erősen szorították a fegyverek markolatát.
Ismét fülsüketítően mennydörgött, még a falon lógó képek is
belerázkódtak. A ház mélyén valami leesett és darabokra tört,
majd a felhajtó mellett hangos reccsenéssel hasadt ketté egy
pálmafa.
Valami megmozdult odakint. Összeszűkült szemmel néztem,
ahogy a szél egy területen, az egyik terepjáró mellett
koncentrálódott. Egyre kisebb köröket írt le, mint egy miniatűr
tornádó.
– Mi… Mi az? – kérdezte Josie.
– Gable, el kell rejtőznöd – mondta Aiden halkan. – Ne gyere
elő, akármi is történik! Csak akkor, ha…
A ciklon lecsapott, és egyenesen az ajtókat vette célba.
Felkészültem, hogy betöri az üveget, de éppen az ajtó előtt
megállt, és egy helyben pörgött. Hét lábnál is magasabb volt, és
olyan széles, mint egy ember. Nem volt jó érzésem afelől, mi
rejtőzhet a légtömeg mélyén.
– Izé… – motyogta Deacon.
A hirtelen beálló csendben hangosan kikattant a bejárati ajtó
zárja.
– Mi a…? – Alex hangja elhalt, mikor a kattanások elhallgattak.
– A biztonsági rendszernek annyi – morogtam.
Kivágódott az üvegajtó, és berepült a ciklon. Arcunkba csapott
a szél, ahogy lelassított, és lassan kibontakozott belőle egy alak.
– Nem barátságos… Semmi értelme várni! – jelentette ki
Szolósz, majd jobb lábával előrelépett, hátrahúzta a karját, és az
alak felé dobta a tőrét. A penge átpörgött a levegőn, majd
belecsapódott a tornádó közepének mélyébe, de ahogy hozzáért,
levegő tört elő a ciklonból. A nyomában támadó hangos robbanás
tekebábukként lökött minket hátra.
Josie mellett estem seggre. Kezéből kiesett a szövetségi tőr, és
messzire szánkázott a földön. Káromkodva gurult oldalra, és
négykézláb csúszott a tőr felé.
– Ez komoly? – dörrentette meg a házat egy mély hang. Rögtön
hátrafordultam. A végzet tornádója eltűnt, a helyén egy férfi állt.
Nagyon magas volt, haja sűrű, barna, válla még Héraklészénél is
szélesebb. – Tényleg megdobtál egy tőrrel?
Hátravetette a fejét, és nevetni kezdett, miközben lehajolt,
megragadta a tőr markolatát, majd maga elé tartotta, és végül az
átrium kövére ejtette.
– Ez még annál is könnyebb lesz, mint ahogy elképzeltem.
Kinyitotta a szemét, amely teljesen fekete volt.
Egy titán állt előttünk.
 – Istenek – suttogta Josie. Arcán mintha felismerés suhant
volna át, ahogy felállt.
– Csak szórakoztam – mondta Szolósz, keze megfeszült a kecses
tőrön. – Kíváncsi voltam, mi történik.
A titán döbbenten billentette oldalra a fejét. Különféle
rózsaszín árnyalatokban játszó bőre mintha másodpercenként
sötétedett és világosodott volna ki.
– Ki vagy te? – kérdeztem, ahogy felpattantam. Josie elé léptem,
aki már talpon állva szorongatta a tőrét. – Törperős vagy Okoska?
Biztosan nem Ügyifogyi, mert akkor már összefostad volna
magad a láttunkra.
A titán ajka mosolyra húzódott.
– A nevem Atlasz, apollüón. Sose hallottam az általad említett
istenségekről.
– Atlasz? – ismételte Deacon. – Atyaég…
Szemem sarkából láttam, hogy Luke is védelmezőn áll Deacon
előtt. A tisztavérű kivételesen nem tiltakozott.
Atlasz mosolya gúnyos vigyorrá változott.
– Tehát tudjátok, ki vagyok. Mind tudjátok, ahogy azt is, mi lesz
a harc vége. Adjátok át nekem, amiért jöttem, és
mindannyiótokat életben hagyom. Ha szembeszegültök velem,
mind meghaltok!
– Micsoda közhely – sóhajtottam fel.
A titán teljesen fekete szeme ismét felém fordult.
– Lehet, hogy te vagy az apollüón, az is lehet, hogy félistenek
vesznek körül, de nem tudsz engem legyőzni. Nem Hüperión
vagyok, aki…
– Én nem csak egyszerű félisten vagyok! Én vagyok Héraklész,
te meg…
Atlasz csak megemelte a kezét, és Héraklész már repült is át a
szobán, majd leverve a vakolatot, becsapódott a lépcsősor
melletti falba.
– Számomra semmi vagy – közölte Atlasz, ahogy Héraklész
arccal zuhant a földre.
– Azt nem bánom, hogy elkussoltattad, de sajnos élve van rá
szükségünk – mondta Alex, tartása feszes volt.
– Miért? – érdeklődött Atlasz. – Így elvezethet minket a többi
félistenhez is? Tudtuk, hogy elhagytátok a Szövetséget. És tudunk
várni.
Nem lepődtem meg. Valószínűleg az egyetem mellett lebzseltek
az árnyak, várva, hogy mikor hagyjuk el az épületet. Vállalnunk
kellett a kockázatot. És most megfizetjük az árát.
Atlasz Alexre bámult, és a levegőbe szagolt.
– Te félisten vagy, de nem annyira tiszta az aethered. Nem
olyan, mint azé, aki a lépcső alatt bujkál. – Megfordult, és Josie-ra
nézett. – Vagy ezé.
– Nem vagyok nassolnivaló – vágott vissza Josie, mire
elmosolyodtam. – Ne nézz rám úgy, mint a vacsorádra!
– Pedig pontosan az vagy, kedvesem – mosolyodott el Atlasz.
Így már tényleg ijesztő volt. – A többiek pedig gond nélkül
feláldozhatóak!
Ekkor több minden is történt egyszerre.
Atlasz széttárt ujjakkal emelte fel a kezét, mire Alexet és Aident
célzó energia hulláma ömlött keresztül a szobán. Mindketten
félreugrottak, mielőtt eltalálhatta volna őket. A titán azonnal
helyzetet váltott, energiája Luke felé áramlott, félrelökte, majd
eltalálta Deacont. Luke több sorozatot is kilőtt a Glockból, de
Atlasz ördögi gyorsasággal cikázott félre, és minden golyót
kikerült. A töltények úgy csapódtak a falba, hogy hozzá sem
értek, mikor Aiden elé ért. Aiden Atlasz karja alá hajolt,
megfordult és kirúgott, de a titán hihetetlenül gyors volt, még
Hüperiónnál is gyorsabb. Hátralendítette a karját, mellkason
találta Aident, aki átrepült a szobán, és seggel landolt egy
teáskészletben.
Alexnél erre elszakadt a cérna.
Lerohanta a titánt, és egy lábnyival előtte ugrott fel a földről,
hogy pörgésből rúgja fejbe, de sohasem érte el. Atlasz ismét
megfordult, és elkapta Alex lábát, majd megpörgette, és
egyenesen Aidenhez vágta, ahogy az próbált volna felállni. Karok
és lábak kupacaként értek földet.
– A pokolba is – morogta Szolósz.
– Ne menjetek közel a rohadékhoz! – Lendületet vettem, és
Atlasz fejére célozva elhajítottam a szövetségi tőrt. Leginkább
azért, hogy magamra vonjam a figyelmét. Sikerült. A titán
mozdult, hogy kikerülje a tőrt, közben megidéztem a tűz elemét,
és lánglabda képződött a tenyerem felett. Baseball-labdaként
dobtam el.
Josie-ból energia hulláma tört fel. Rögtön utánam merült bele a
tűz elemébe, és újabb lángnyelvet adott a keverékhez.
Atlasz ránk rohant. Még azelőtt kihunytak a lángok, hogy
elérték volna őt, mintha valamiféle erőtér védte volna.
– Ne fáraszd ki magad, kislány, nagy terveim vannak veled
későbbre! – mondta.
Nem tetszett a szövege, de Josie-nak sem.
 – Bocs, később nem érek rá – vágott vissza. Hatalom vágott
végig a levegőn, a bőrömhöz simult, és magamban is éreztem,
ahogy szabadulni próbált. Josie-ból ragyogó, kékesfehér fényben
ákása ereje tört elő, majd Atlasz vállába csapódott, hátra is lökve
őt egy lépéssel.
– Jujuj! – mondta Atlasz, és megrázta a karját. – Ez nem esett
jól!
Felemelte a karját, és Josie hirtelen csúszni kezdett a kőpadlón.
Karjai malomként köröztek, próbálta visszanyerni teste felett az
uralmat, de mintha egy láthatatlan kéz húzta volna Atlasz felé.
Káromkodva ugrottam ki balra, és átkaroltam a derekát, majd
lerántottam a padlóra, így megtörve a bűbájt. Megfordultam, így
rám nehezedett az esésünk ereje, Josie pedig rajtam landolt.
Felpattantam, mielőtt Atlasz előnyhöz juthatott volna, térdem
Josie térdei között ért a földre. Egy pillanatra egymás szemébe
néztünk, majd a levegőbe emelkedtem, és felkészültem a
becsapódásra.
Az asztalba vágódtam, és levertem egy cserepes virágot. Föld
robbant az arcomba, reccsent alattam a fa. Mielőtt még a követ is
felnyaltam volna, visszanyertem az egyensúlyom, és az
oldalamon landoltam. Felnézve Héraklészt láttam, aki
átcsörtetett az előcsarnokon, és vállal csapódott Atlaszba.
Megpróbálta lerántani, de nem sikerült neki. A titán hatalmas
karjával átfogta Héraklész mellkasát, a magasba emelte a
félistent, majd tiszta erőből vágta a földhöz. Héraklész súlya alatt
megreccsent a kő.
Atlasz felemelkedett, és széttárta a karját.
– Ki lesz a következő? – kérdezte.
 – Istenek… – Szolósz előkapta a Glockot, és több sorozatot is
leadott. A titán most is minden lövedéket kikerült, majd
egyenesen az őrszem felé indult, aki félredobta a pisztolyt, és
felkészült a pusztakezes harcra. Aiden a semmiből került elő, és
hátulról rohant rá a titánra, térdét annak csípőjére kulcsolva.
Elkapta Atlasz fejét, és erősen megcsavarta. Az előcsarnokban
visszhangzott a csont törésének hangja, majd Atlasz hátranyúlt,
megragadta Aiden ingét, és áthajította a válla felett. Aiden a
padlóra vágódott, és még jócskán csúszott, mielőtt a hátán fekve
megállt volna.
– Megmondtam volna, hogy ez nem fog bejönni – mondtam, és
rámarkoltam a mérgezett pengére, ahogy azt méregettem,
hogyan tudnék elég közel jutni Atlaszhoz, ahol már használni is
tudom.
– Kösz a figyelmeztetést – nyögte Aiden az oldalára fordulva.
Következőként Luke nyalta fel a földet. Megtámadta Atlaszt,
mire az úgy lökte el, mint egy nyamvadt focilabdát. Deacon
megérintette a tűz elemét, mire Atlasz felfigyelt rá; közben Josie
ismét betalálta egy adag ákásával a másik oldalról.
Fogcsikorgatva érintettem meg én is az ákását, és mintha egy
alvó óriás ébredt volna fel bennem. Mielőtt azonban
elengedhettem volna, Atlasz ismét elmosolyodott, és felemelte a
karját. Odakintről éles kiáltás hangzott fel, majd fekete füst
áramlott be a házba, ami több kisebb áramlattá ágazott le.
Árnyak! Mindenütt árnyak voltak.
– A francba! – rikoltott fel Josie, ahogy az egyik nekitámadt.
Lehajolt és megpördült, majd a falnak csapódott. Tekintetünk
találkozott, arca tükrözte a rettenetes helyzetet.
 – Istenek! Olyan szaguk van, mint a Sztüx folyónak! – Alex a
földre esett, éppen csak elkerülve az egyiket. Az oldalára gördült,
és a lábaival rúgta talpra magát. – Baromi undorító!
– Kerüljétek ki őket! – parancsolta Aiden, és ő is felállt. –
Semmit sem tudunk tenni ellenük.
Josie oldalra lépett, és dühösen rántotta el a fejét, mikor az
egyik árny a haja után nyúlt.
– Jól jönne egy fúria… Leginkább most azonnal! – kiáltotta.
Igaza volt, de szokás szerint egyetlenegy se mutatkozott
azokból a ribancokból, amikor pedig még szükség is lett volna
rájuk.
Maga volt a káosz Atlasszal küzdeni, miközben az árnyakat is
próbáltuk elkerülni. Az egyik fekete füstfolyam elkapta Deacont,
majd a plafonig emelte, mire Luke és Aiden odarohantak.
Mellkasomban ismét erősödött a szorító érzés, ahogy Aiden
ákását lőtt az árnyra, ami erre el is dobta Deacont.
Éppen rájuk.
Atlasz átvágott az előcsarnokon, egyenesen a lépcsősor felé.
Jobbról találtam el. Láttam, hogy mögötte Josie is rárohan.
Figyelmeztetni akartam, de nála is mérgezett tőr volt.
Atlasz félúton volt a lépcsősor felé, mikor Szolósz felbukkant
Josie mögött, és a titánra támadt.
A titán olyan gyorsan fordult meg, hogy fel sem fogtuk, mi
történt. Egyik keze megragadta Szolósz karját, a másik pedig
Szolósz mellkasának csapódott – nem, nem csapódott, egyenesen
átment rajta.
Josie felsikított, mikor vérpermet tört elő Szolósz hátából.
Megmerevedve néztem, ahogy Atlasz visszarántja a kezét.
Minden vöröslött, Atlasz kezében pedig az volt, aminek Szolósz
mellkasában lett volna a helye.
A szíve.
Szolósz arcából gyorsan kifutott a vér, lábai összerogytak
alatta, papírlapként zuhant el a földön. Nem mozdult. Elesett, és
vége volt.
– Most már elegem van ebből – mondta Atlasz. Ökle
összeszorult a szív körül, így pusztítva el azt is.
Ekkor vesztettem el az önuralmam.
Nyílt sebbé szakított a harag. Felüvöltöttem, hangom
visszhangzott a szobában, a düh és a bánat özönében
kinyújtottam a karom. A mérgezett tőr a földre hullt,
mellkasomban pedig teljes eszméletre ébredt a szörnyeteg.
Minden hatalmat felismert a szobában: Aidenben, Alexben,
Héraklészban, és még Gable-ben is, de különösképpen Josie-ban.
Suttogott, hogy vegyem el. Mélyre hatolt, bosszút követelt, és
elégtételt ígért.
Hagytam, hogy átvegye az uralmat.
Ajkam megmozdult, és kimondtam a végső hatalmat
felszabadító szavakat, amiket egyszer már Alex is kimondott.
Nem értettem, hogyan működik, de nem is érdekelt.
– Θάρρος.
Bátorság.
Rándulás, majd melegség özöne árasztotta el a testem.
Elszántság ébredt a mellemben.
– Δύναμη – mondtam ki.
Hatalom.
Ismét elárasztott a hatalom, feltöltött energiával. A melegség
forrósággá vált, átfonta, összetörte, majd szélsebesen építette
újra az izmaimat.
Valaki élesen felsikított, majd egy hörgő, mélyebb kiáltás is
felhangzott. Továbbmentem, és átvágtam az Atlasz körül köröző
árnyakon.
– Απόλυτη εξουσία.
Abszolút erő.
Borostyánszín fény árasztotta el a szobát. A sikolyok egyre
erősödtek, testem minden sejtje erőtől duzzadt. Bőrömön
megjelentek a sebesen pörgő írásjelek. Az árnyak félrehúzódtak,
és felfedték a kővé dermedt Atlaszt.
– Αήττητο! – fejeztem be.
Statikus elektromosság szikrázott a levegőben, tüdőmből kilőtt
a levegő. A szobában fénykötegek jelentek meg: egy, kettő,
három, majd négy. Öt. Hat. Hét. Az egész szobában fénycsíkok
cikáztak, a mellkasomba csapódtak. A falnak ütődtem, majd a
levegőbe emelkedtem, bennem vergődött és lüktetett az erő. Tűz
gyúlt bennem, mely egyidejűleg volt hideg és forró. Minden
sejtem megtelt az energiával.
Lábam ismét a földet érte, fejem hátrabukott. Szemem
sarkából fonnyadó testeket láttam, de haragom forrására
koncentráltam. Minden érzékszervem hiperérzékennyé vált,
tekintetem éles volt, odaégett pizza szaga keveredett a vér fémes
illatával és az izzadság szagával. Sok-sok lélegzetvételt hallottam.
A világot fehérség árasztotta el.
A titán arcán félelem tükröződött. Ó, igen, tudta, mivel néz
szembe. Tudta, hogy eljött érte a halál, a valódi megsemmisülés,
és hogy nem menekülhet. Én voltam a kezdet és a vég.
 – Nem – mondtam. Hangom mélyen, súlyosan zengett, nem
úgy, mint a saját hangom. – Elegem van ebből.
Megidéztem az ákását, de ezúttal más volt. Ereimben énekelt
az aether, szétáradt egész testemben. A fehéresen fénylő
borostyán végigcikázott a karomon, majd pattogva szikrázott a
levegőben, ahogy elárasztotta a karomat energiával.
Atlasz próbált mozdulni, de késő volt. Az ákása a mellkasába
csapódott, majd újra és újra, ahogy közelebb értem hozzá.
Fenntartottam az erőt, körbevettem a titánt a hatalommal.
Füstgomolyagok szálltak a levegőben, apró villámok találták el az
árnyakat, elnyelve és elpusztítva őket.
Atlasz hátrált, de egyik, majd másik lába is feladta. A térdére
esett, én pedig mosolyogva tettem arcára a tenyerem. Mellkasom
kitágult, és belemerültem a titánba, minden grammnyi aethert
kiszívtam belőle, amíg a bennem élő anyag fehéren izzó tűzzé
nem változott.
A Hatalom visszavonult.
Elrántottam a kezem, és a fehéres, borostyán fény
visszahúzódott. Atlasz felnézett rám, szája tágra nyílt. Sötét,
fénylő, kék vér csorgott a szemeiből, bőre alatt láthatóvá vált a
belülről égő érhálózat. Egész testéből szivárgott a fény.
Felnevettem.
A szobát hangos robbanás rázta meg, mint amikor több bomba
robban fel egyszerre. Mikor kihunyt a fény, Atlaszból nem
maradt több, mint egy égett folt a kőpadlón. Néhány másodpercig
csak bámultam a foltot, amíg valami el nem kezdett mögöttem
nyüszíteni.
Lassan megfordultam. Emberek hevertek a padlón.
 Ők voltak a fonnyadó testek. Tárgyak. Lényegtelenek.
Nyögdécselve próbáltak felülni. Bosszantóak voltak.
Elindultam feléjük, átgondolva minden lépést. Valami a jobb
oldalamon megmozdult. Odanéztem. Nagydarab volt, és felém
nyúlt. Héraklész volt az. Az istenekre, de rühelltem.
Felemeltem a kezem, és hátralöktem. Figyelmem a sötét hajú,
ezüstös szemű tisztavérűre fordult. Pajzsként borult egy másik
fölé, orrából vér csorgott.
Ó, igen, őt se szerettem. Nem emlékeztem, hogy miért, de
tudtam, hogy elégedett lennék, ha kilapíthatnám. Felemeltem a
kezem.
– Seth, ne! – kiáltott fel egy nő. Ismerős volt a hangja. Hatással
volt rám. Elvonta a figyelmem. – Seth!
Szúró érzés hasított a karomba. Megfordultam, és felemelve a
kezem megidéztem az ákását. Tekercsként vette körbe a karom.
– Seth – suttogta a nő.
Hangja megállított, mélyre hatolt, és megingatott. A fehéres
borostyánfény kialudt. Lenéztem, és kék szemeket láttam. Josie
volt az. Az én Josie-m. Aztán megláttam, mit tartott a kezében.
Gyengéd keze remegett, de nem volt üres: a mérgezett pengét
szorongatta. Kinyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang.
Lábaim nem tudtak tovább tartani, Josie pedig elengedte a
pengét, ami koppanva ért földet. Ezután már nem hallottam
semmit.
Nem létezett semmi.
 30.
FEJEZET

JOSIE

Elejtettem a pengét, majd előrerohantam, és próbáltam elkapni

Sethet, mielőtt elesett volna. Átkaroltam a derekát, de túl nehéz
volt. Erősen hatott rá a méreg, és nem tudtam megtartani. Hiszen
éppen előtte emésztette fel minden maradék energiámat, hogy
talpon maradjak, és odaverekedjem magam hozzá.
Vele együtt zuhantam a földre, a csípőmmel fogtam fel a
borulást. Fellángolt bennem a fájdalom, de nem foglalkoztam
vele – Seth ugyanis fejjel zuhant a kőpadlóra.
Alányúltam, átfogtam az oldalát, és a hátára gurítottam. Szeme
csukva volt, sötét szempillái árnyat vetettek aranyszín orcájára.
Remegő kézzel kerestem a pulzusát, majd visszanyeltem a
megkönnyebbülés kiáltását, mikor stabil szívverést tapintottam.
Nem tudtam, hogyan reagál a pégaszoszvérre. A halandókat
megölte, a titánokat és a félisteneket lebénította, de mit tesz az
apollüónnal? Ezt senki se mondta el.
Életben volt.
Elájult, de életben maradt.
Ülő helyzetbe tornáztam magam, és körülnéztem. Először a
pengét láttam meg.
 Szükséged lesz a méregre, de nem az ellen, akire számítanál.
Medusza szavai visszhangoztak a fülemben. Tudta. Tényleg
tudta.
És Atlasszal, a titánnal is találkoztam korábban.
Ő volt a rémálmaim főszereplője, mindig visszatért hozzám.
Biztosan ő volt az. Nem tudom, hogy csinálta, de ő volt az.
Kábán néztem fel. Deacon és Luke feltápászkodtak, mindketten
úgy néztek ki, mint akiket az imént ütöttek át egy falon. Deacon
orrából vékony vérpatak csörgedezett, de ettől eltekintve
sértetlennek tűnt. Luke állkapcsa tele volt zúzódásokkal az
Atlasszal vívott párharc után. Héraklész felült, arcán teljes
értetlenség ült.
– Hogyan csinálta? – vergődött talpra Aiden segítségével Alex.
Mindketten épnek látszottak. – Hogyan csinálta ezt?
Nem válaszoltam. Fogalmam sem volt, hogyan nyúlt belénk
Seth úgy, hogy hozzánk se ért.
Végül Szolószra néztem.
– Ó, istenek – suttogtam, és gyorsan elfordítottam a fejem.
Atlasz joggal figyelmeztetett a múlt éjjel. Áss sírt!
Szolósz…
Behunytam a szemem, és az ajkamba haraptam, míg vér ízét
nem éreztem. Fájdalom áradt szét a mellkasomban, elnyomva a
csípő, szúró fizikai fájdalmat.
Szolósz meghalt.
Seth akkor vesztette el az önuralmát, amikor Szolósz elesett.
Mind ez idáig fel sem fogtam, hogy egész idő alatt mennyire
ingatag hajszálon egyensúlyozott.
Kábán ültem az elesett Seth és a fekvő Szolósz között. A halál
szaga más volt, mint ami az árnyakat kísérte. Ez súlyosabb volt.
Valóságosabb.
– Szolósz… – szólalt meg lágyan Deacon, és térdre esett az
őrszem mellett. – Ó, basszus. Ó, istenek, ez… – Kinyújtotta a kezét,
de vissza is húzta. – Ez lehetetlen!
Mindig is lehetetlennek tűnt.
Alex Deacon mellé vánszorgott. Arca egy pillanatra eltorzult,
majd a kezébe temette az arcát. Kissé elfordult, vállai
megfeszültek, majd néhány másodperc múlva összeszedte magát.
Amikor megfordult, érzelemmentes volt az arca.
– Érmékkel kell eltemetnünk – suttogta. – Meg kell tennünk, így
át tud kelni a Sztüx révén. Most.
– Egyetértek – térdelt Aiden Szolósz mellé. Láttam, hogy
Szolósz arcánál mozog a keze. Istenem… Lecsukta a szemét.
– És Gable?
Róla teljesen meg is feledkeztem.
Előbújt a lépcső alól, nem jutott messzire, amikor kitört a harc.
Színtelen arccal bámulta Szolószt.
– Van… Van egy csomó holmink. Vannak, ööö… Ásók a
pajtában. A medence mellett.
Aiden az öccséhez és Luke-hoz fordult.
– Menjetek vele, és vigyázzatok rá! – mondta.
Deacon kivételesen nem vitatkozott. Még egy utolsó pillantást
vetett Szolószra, majd felkelt, és csatlakozott Gable-höz. Követték
a konyha irányába induló, megtört fiút.
Deacon az utolsó másodpercben elfordult, és egy takaróval tért
vissza a nappaliból.
– Nem hagyhatom így – mondta, ahogy a fekvő Szolószhoz
sétált. Óvatosan ráterítette a takarót, eltakarva Szolósz arcát és
mellkasát, csak a lábai látszottak ki a takaró alól.
Majd Deacon kiment az előszobából.
– El kell döntenünk, mihez kezdünk Sethtel – dörzsölte meg
véres ajkát Aiden.
Megmerevedtem és felnéztem rá.
– Aethert vont el tőlünk – jelentette ki Héraklész, hangja olyan
volt, mintha smirglipapírt nyelt volna. – Nem mondtátok, hogy
képes ilyesmire. Hogy képes bárki ilyesmire?
Ismét Sethre néztem. Az írásjelek mostanra eltűntek, a bőrébe
süllyedtek. Mikor rám nézett, nem borostyánszínű volt a szeme,
hanem teljesen fehér, mint egy istené. Ezt vajon látták a többiek
is?
– Nem egyszerűen megállította Atlaszt – kapott fel Aiden egy
tőrt, ahogy felénk közeledett. – Hanem konkrétan kiütötte
Atlaszt. Megölt egy titánt!
Héraklész előre-hátra billentette a fejét.
– Az lehetetlen.
– Pedig megtörtént! – dörzsölte meg Alex a csípőjét, és odsétált,
ahol korábban Atlasz állt. A kő égett volt. – Nagyon is megtörtént!
– Ez azt jelenti… – halt el Aiden hangja.
– Mit jelent? – kérdeztem. A kőre támaszkodva felálltam. – Mit
jelent?
– Csak félistenek tudják megölni vagy bezárni a titánokat. –
Aiden megkerülte Sethet, és megállt a fejénél. Megmerevedtem. –
Senki más, csak…
Megint nem fejezte be a mondatot. Mintha nem akarná
kimondani, amitől tart.
 – Egy titánt csak az tud megölni, aki az olümposziakat is képes
elpusztítani – sápadt el Alex. – Az istengyilkos.
Minden levegő kiszorult a tüdőmből. Mit is mondott Medusza?
– De ez nem lehet. Te voltál az istengyilkos, mielőtt… Mielőtt az
Alvilágba kerültél volna. Seth nem lehet az istengyilkos!
Alex rám nézett.
– Nem kellene annak lennie. Ám amit most tett, az ugyanaz,
mint amit én tettem Árésszal.
– De te nem kapcsolódsz hozzá, nem? – érveltem. Nem akartam
elhinni, amit mindenki készen állt elfogadni. Nem akartam
elhinni, hogy nem hallgattam a figyelmeztetésre.
– Nem – emelte fel a kezét. – Most nem játszom a csapatában.
Összevontam a szemöldököm.
– Valami nagyon súlyos dolog történt most – folytatta Alex, és
Seth felé intett. – De ha Seth istengyilkossá vált, és megsértett
valami mennyei törvényt, akkor minden olümposzi itt
rostokolna, nem? Miután végeztem Árésszal, azonnal
megjelentek. Egy percet sem vesztegettek.
– Mert tudták, hogy az ő oldalukon állsz. Tudták, hogy tisztában
vagy a legvalószínűbb lehetőségekkel. Téged nem hittek őrültnek,
Sethet azonban komplett elmebetegnek tartják – lépett hátra
Héraklész. – Ha valóban ő az istengyilkos, nem jönnek a
közelébe. Miért is tennék? Bármikor kinyírhatja őket.
– A francba! – köpte Aiden.
– Mi minek vagyunk itt egyáltalán? Egy csettintéssel kicsinál
minket! – folytatta a félisten.
– Bassza meg! Húzzunk innen a fenébe, mielőtt…
– Nem fog minket kicsinálni – szorult ökölbe a kezem. – Hagyd
abba a hisztit!
– Ezt nem tudhatod! – válaszolta fagyosan Héraklész. –
Egyikünk se tudhatja! Én azt mondom, fogjuk valamelyik csinos
kis tőrt, és szúrjuk át vele a…
– Próbáld csak meg, és a saját beleiddel kötlek gúzsba –
közöltem, és teljesen komolyan gondoltam. – Egy ujjal sem
érhetsz hozzá!
Herki pislogott.
– Hűha! Nem túlzás ez?
– Miért, az, hogy le akarod szúrni, nem túlzás? – vágtam vissza.
Alex megállt néhány méterrel Seth mellett, és nem jött
közelebb.
– A fenébe is… Okkal aggodalmaskodtak.
– Mi? – kérdeztem értetlenül.
– Hádész figyelmeztetett minket, mielőtt feljöttünk. Az
olümposziak aggódtak Seth mentális állapota miatt. Mielőtt
elhagytuk volna a Tartaroszt, elkövetett valamit, amin kiakadtak
– magyarázta Alex, és összerezzent, mikor rám nézett. – Nem
szóltunk róla, mert az olümposziak akkor is hajlamosak
berezelni, ha valaki túl hangosan tüsszent. Azt akarták, hogy
tartsuk őt szemmel!
– Ezt nem kellett volna – ráztam meg a fejem.
Alex nem válaszolt, de arckifejezése helyette is beszélt.
Szánakozás és megértés sugárzott róla. Kinyitottam a szám, hogy
közöljem, erről szólniuk kellett volna, de aztán rádöbbentem, mit
követhetett el Seth, amivel megijeszthette az isteneket.
– Táplálkozott belőlem.
Erre mindenki felfigyelt.
 – Véletlenül történt – magyaráztam, és ismét Szolósz teste felé
néztem. – Nem volt igazán… kontrollált pillanat, és táplálkozni
kezdett belőlem, de abbahagyta, még mielőtt rádöbbentem volna,
mi történik. Éppen azelőtt, hogy ti megérkeztetek volna. Egy
órával ezelőttig nem is tudtam róla. – Csak egy órája volt?
Napoknak tűnt. – Nem volt szándékos. – Úgy éreztem, ezt hozzá
kell tennem. – Ez nem változtat azon, amit tett, de azt hiszem…
Tudom, hogy küzdött önmagával.
– A francba – mormolta Aiden. Mintha mást is szeretett volna
mondani, de meggondolta magát. Seth fejéhez lépett. – Valamit
kezdenünk kell vele, mielőtt felébred.
– Van egy… Van a pincében egy pánikszoba. – Gable visszatért
a fiúkkal. Nem is hallottam, amikor bejöttek. – Még nincs teljesen
készen, de a falai megvannak, és betonacél, zárható ajtaja van.
– Az egyelőre jó lesz. – Aiden Héraklészhoz fordult. – Fogd meg
a lábait!
– És Szolósz? – Deacon vörösre sírt szeme a takaróval fedett
alakra tévedt. – El kell temetnünk.
– El fogjuk – karolta át Luke. – De először el kell zárnunk
Sethet!
– Várjatok! – léptem előre. – Ez így nincs rendjén!
– Értem, hogy nincs, különösen a te szemszögedből, de meg kell
tennünk – nézett egyenesen a szemembe Alex. – Nem tudjuk,
mire számíthatunk, ha felébred, és remélem, komolyan remélem,
hogy rendben lesz, de nem kockáztathatunk!
Nem tetszett.
De megértettem. Összeszorítottam a szám, és röviden
bólintottam. A következő órában történtek teljesen szürreálisnak
tűntek, mintha nem is lettem volna jelen.
Gable levezetett minket a félig befejezett pincébe. Egy simának
tűnő falhoz sétált, de a közepére ütött, és ekkor a fal egy része
kitárult, és felfedett egy szobát… amiben még egy szoba is volt.
– Anyám férje betett egy matracot, hogy lássa, befér-e –
magyarázta Gable, ahogy Sethet bevitték és rátették a vékony
matracra. – Gondolom, ezt a szobát is be akarják fejezni. Bár a
fürdőszoba nincs kész, és… Mindegy, nem számít.
Megijedtem, amikor egy kéz a kezemre kulcsolódott. Luke fogta
a kezemet.
– Gyere velem!
Megvetettem a lábam.
– Tudom, hogy nehéz – mondta halkan. – De itt kell hagynunk,
legalábbis egyelőre.
– Nem helyes így – válaszoltam. – Itt kellene lennem, amikor
felébred.
– És ha bal lábbal ébred, és véletlenül megsebesít, szerinted
milyen hatással lesz rá? – érvelt Luke. – Csak még rosszabb lesz!
Nem hittem, hogy ennél bármi rosszabb lehet, de Luke-nak
igaza volt.
Hagytam, hogy kivezessen a pánikszobából, fel a lépcsőn.
Próbáltam nem meghallani a mögöttünk bezáródó ajtó hangját.
Ezután mind kimentünk az udvarra. Aiden és Héraklész ezúttal
Szolósz testét vitték ki, egy elkerített részhez, a medencétől délre.
Nem használták az ásót. Nem volt rá szükség, mert Alex
belemerült a föld elemébe, és egy mély, nagyon mély sír jelent
meg a földben. Rádöbbentem, hogy Aiden szándékosan küldte ki
Gable-t a szobából: hogy kiszellőztethesse a fejét, és hasznosnak
érezhesse magát. Okos döntés volt.
Szolószt a sírba helyezték, és egy-egy érmét tettek a szemére.
Még sosem láttam hasonlót.
Nem sírtam, bár nagyon szerettem volna, úgy talán kioldódott
volna a mellkasomban áramló csomó. Csak álltam, és néztem,
hogyan mozgatják vissza a földet a sírba.
– A Tartaroszban harcosként fogják köszönteni – mondta Aiden
fennkölten. Ezüst szeme különösen csillogott. – Semmiben nem
szenved majd hiányt.
Nem volt bölcs dolog kinn maradni, bár odabent se, de más
lehetőségünk nem volt. A konyhában Gable kikapcsolta a sütőt,
de az égett szagot nem lehetett kiszellőztetni. Mielőtt még észbe
kaphattam volna, mindenki elment. Utolsónak én vonszoltam fel
magam a lépcsőn. A folyosón hangok ütötték meg a fülemet: Alex
és Aiden beszélgettek.
Tovább kellett volna mennem, de nem tettem. Az ajtajukhoz
léptem, és megálltam, amikor meghallottam fojtott hangjukat.
– Felhívom Marcust – mondta Alex.
– Én megidézem Apollónt, megpróbáljuk rávenni
Héphaisztoszt, hogy készítsen egy ketrecet – mondta Héraklész
meglepően józanul. Mióta a titán megjelent, elemében volt. – Az
kordában fogja tartani.
– Egy darabig engem is megtartott – mondta Alex. – De akkor
még nem voltam istengyilkos. El kell fogadnunk a tényt, hogy
Seth valamiképpen azzá vált.
Részemről azon a tényen döbbentem meg, hogy ketrecbe
akarják zárni Sethet. Mármint egy valódi ketrecbe?
– Kérdés, hogy Apollón időben válaszol-e a hívásodra – mondta
Aiden. – Általában akkor felel, amikor olyan kedve van, még
akkor is, ha nagyon sürgős.
– Ez problémát jelent – habozott Herki. – De vissza tudok
menni az Olümposzra, és ide tudom hozni Apollónt. Vagy akár
Héphaisztoszt!
– Mi? – kérdezte Alex. Eltűnődtem, hogy Herki vajon
visszajönne-e. Nem úgy hangzott, mintha nagyon Seth közelében
akarna lenni. – Hogyan?
– Én nem ebből a világból származom, képes vagyok belépni az
Olümposzra. Legalábbis a megfelelő feltételek mellett.
– Naná – motyogta Alex. Szinte láttam, ahogy a szemét forgatja.
– Mik a megfelelő feltételek?
– Egy kis vért kell engednem magamból az éppen aktuális
tartózkodási helyem legmagasabb pontján. Mivel sziklákon
vagyunk, ezzel nem lesz gond – magyarázta Héraklész.
Aiden kis idő múlva szólalt csak meg.
– Ez nem hangzik bonyolultnak. Akár most is megteheted,
mielőtt még Seth felébredne.
Nagyot dobbant a szívem.
– Csak pontosan abban a pillanatban tudom megtenni, amikor
felkel a nap – tette hozzá Héraklész. – Nem tudom, mi ennek az
oka, de nem én hozom a szabályokat.
– Az még legalább hat óra – sóhajtotta Alex. – Fogalmunk sincs,
meddig hat Sethre a pégaszoszvér. Még ha elég ideig is ahhoz,
hogy Héphaisztosz ideérjen, nem maradhatunk itt sokáig. Atlasz
ugyan nincs többé, de lehet, hogy a többi titán megérezte a
halálát. Vadászni fognak ránk.
– Csak őrizzétek azt a szobát. Héphaisztosz remélhetőleg össze
tud nekünk kalapálni egy ólat vagy valami hasonlót – javasolta
Héraklész. Tágra nyílt a szemem. Egy ólat? – De a rend kedvéért
azért megjegyezném, hogy nem tudjuk, milyen lesz, mikor
felébred. Lehet, hogy a világ legbarátságosabb istengyilkosa lesz!
Döbbenten hallgattam, ahogy Héraklész tulajdonképpen
megvédi Sethet. Ők ketten nem igazán jöttek ki egymással.
– Remélem, így lesz – mondta fáradtan Aiden. – De az alapján,
amit korábban láttam belőle… ha bevadul, akkor teljesen
bevadul, és az nem tart rövid ideig.
Még csak esélyt se akartak adni neki. Seth nem jókedvében
„vadult be”. Akkor vesztette el az önuralmát, amikor Szolósz
meghalt! Szétáradt bennem a düh. Ellöktem magam a faltól, és
éppen benyitni készültem, mikor Alex ismét megszólalt, mire
megtorpantam.
– És Josie? Tényleg azt hiszitek, hogy otthagyja a
pánikszobában? Nem ellene szólva, de… Ő nem ismerte azt a
Sethet, akit mi.
– Nem hiszem, hogy bármit is tesz. Hiszen látta, milyen
kegyetlen volt. Nem kockáztatná mindenki életét – válaszolta
Aiden. – Luke egyébként figyeli a pánikszobát. Josie nem bántaná
Luke-ot, még akkor sem, ha ezzel kiszabadíthatja Sethet.
Oké, ez talán igaz volt. Senkit sem akartam bántani, aki nem
szolgált rá, de kész voltam rá, hogy megtegyem, ha valakit meg
kell védenem. Ugyanakkor nem akartam Sethet kiszabadítani,
amíg nem ismerem az érzelmi és a mentális állapotát. Éppen
kaotikus volt a kapcsolatunk, de ez nem jelentette azt, hogy
cserben akarom hagyni. Nem?
Már nem tudtam, hogy mit gondoljak.
 Hirtelen fáradtnak éreztem magam. Elléptem az ajtótól, és
ismét lementem, mielőtt még felfedeznek. Különös érzés volt: az
átrium szinte érintetlen volt, mintha semmi sem történt volna.
Mintha Szolószt nem itt ölték volna meg.
Ziháltam, minden lépésemet úgy kellett kikényszerítenem.
Nem tudom, miért mentem a könyvtárba. Talán megnyugtatott a
könyvek látványa és ismerős illata.
Az ablakkal szemben felállított kanapéhoz léptem, és leültem,
majd odabújtam a kanapé egyik karja mellé. Kisimítottam a
hajam az arcomból. Mi történt?
Istenek, fel se tudom ezt dolgozni.
Minden megváltozott, de valahogy éreztem, hogy ez fog
történni. Vajon azért, mert Atlasz megszállta az álmaim? Vagy
valami más miatt? Most mindegy is. Szolósz meghalt. Az egyik
pillanatban még élt, a következőben halott volt. Egy könnycsepp
csordult ki a szememből, majd gördült le az arcomon. Próbáltam
azzal vigasztalni magam, hogy létezik túlvilág. Hogy Szolósszal
minden rendben lesz. Aiden is megmondta, Szolószt dicsőséges
harcosként fogadják majd a Tartaroszban. Mégsem éreztem
magam jobban. A halál csak halál marad, és számomra még
mindig végleges.
A halál a vég.
A bánat apró karmokkal, kitéphetetlenül kapaszkodott a
csontjaimba és az izmaimba. A gyász velem marad.
Ami Sethet illeti… Fogalmam sincs, mi van vele, milyen lesz, ha
felébred. Az a Seth lesz, aki szörnyű hibákat követett el, de
változni akar? Az a Seth, aki a hálószobában kért bocsánatot,
sebezhetően és szinte összetörten?
 Vagy az a Seth, aki mindannyiunkat, köztünk Atlaszt is
kiürítette? Nem csak annyi történt, hogy megérintette bennem az
aethert. Mindannyiunkat elkapott. Egyikünk se tudta, hogy
ilyesmire képes. A lelkem mélyén azt sem hittem el, hogy Seth
maga tudta, képes-e rá, mielőtt megtette volna.
Leengedtem a kezem, aztán ökölbe szorítva hajtottam a
mellkasomra. Mélyet sóhajtottam, de nem oldódott a szorítás.
Helyesen tettem, mikor megállítottam Sethet, ez biztos. Az
azonban helyes volt-e, hogy hagytam, hadd zárják be egy
pánikszobába? Héraklész hamarosan elmegy, és egy istennel tér
vissza, aki végleg be tudja zárni Sethet. Tévedtem, amikor azt
gondoltam, hibás ez a döntés? Nem tudom. Nem tudom.
Most mindennél jobban szükségem lett volna az apámra.
Hogy azt tegye, amit az apák tesznek. Adjon tanácsot. Segítsen
nekem.
Álljon mellettem. Támogasson.
Behunytam a szemem, és az állam alá nyomtam az ujjam.
– Apollón? – suttogtam a csendes szobának. Héraklésznak talán
nem válaszolt, de amikor hívtam őt azon az éjszakán, mikor
Hüperión elkapott, eljött.
Semmi válasz nem érkezett, csak egy közeli óra ketyegett.
Ismét megpróbáltam.
– Apa?
Még mindig semmi.
Hiába szólítottam a nevén, Apollón nem jelent meg. Egyre
erősebbé vált bennem a nyomás, egyre sűrűbben potyogtak a
könnyeim. Halkan, megállás nélkül folytak, és szorosan
behunytam a szemem. Mire elaludtam a fáradtságtól, már nem
voltam benne biztos, kit is siratok leginkább.
 31.
FEJEZET

Seth

Az utolsó, amit láttam, Josie rémült arca volt. És az első is, ami
eszembe jutott, amikor végre kinyitottam a szemem, és zihálva
vettem egy nagy levegőt.
Bassza meg!
Kapkodva tudtam csak lélegezni.
Mit tettem?
Még mindig pezsgett ereimben a tiszta aether. Testem minden
sejtje átformálódott, buzgott bennem a nyers energia. Lassú
mosolyra húzódott az ajkam, ahogy a nyakamat nyújtóztattam
jobbra, majd balra. Tudtam, mi ez az érzés.
Én vagyok a kezdet és a vég.
Az istengyilkos.
Mosolyom még szélesebbé vált, de arcomra fagyott, ahogy
megértettem a felismerést. Hogyan? Hogyan lehetséges ez?
Azonnal ellenőriztem, hogy ismét megerősödött-e az engem
Alexszel összekötő kapcsolat, de nem változott. Még mindig jelen
volt, de mélyen, az elmém mélyén húzódott csak. Ez nem jó
előjel.
A hatalom ragyogó kábulata azzal fenyegetett, hogy elnyel, de a
magaslaton mocsok várt – istenek, keserű öröm áramlott az
ereimben. Újra és újra átéltem a történteket, mielőtt Josie
használta azt az átkozott mérget, és kiütött. Be sem kellett
hunynom a szemem: láttam, ahogy Josie összegörnyed, amikor
kapcsolódtam hozzá, és táplálkoztam belőle. Nem volt szükség a
rohadt fantáziámra, hogy magam előtt lássam, ahogy
összecsuklik. Ahogy mindenki más is összecsuklik.
Minden kétségem elszállt. Többé nem tettethettem, hogy Josie-
val vagyok, és mégsem vagyok vele, mert bassza meg, ez
láthatóan nem tartott tovább egy pillanatnál.
Veszélyes voltam.
Mindig is veszélyes leszek.
Különösen Josie esetén.
A legrosszabb, ó, istenek, a legrosszabb minden között Josie
arca volt. Elborzadt, de nem félt. Nem látszott rajta, hogy
elárultam, még akkor sem, amikor táplálkoztam belőle… És
akkor sem, amikor bántottam. A többieket, őszintén szólva, le se
szartam, de Josie?
Alig érzékelve az alattam lévő vékony matracot, felültem, és
oldalra lendítettem a lábaim. Felálltam, mellkasomban hevesen
dobolt a szívem, ahogy előreléptem. Felnéztem, és egy betonacél
ajtót láttam magam előtt. Hol a fenében vagyok? Nem számít. Ez
az ajtó úgysem tart vissza, ezt tudniuk kellett. Vagy nagyon
buták, vagy megidézték Héphaisztoszt, hogy nekem is készítsen
olyan ketrecet, mint ami Alexet tartotta helyben.
Engem azonban nem fog visszatartani egy ketrec. Most nem.
Még ha be is zárnak, nem fog megtörténni, mert ha nem is
tudok kiszabadulni, Josie itt van.
 Ő kiszabadítana, tudom, hogy megtenné.
Én pedig elpusztítanám.
Kétségbeesetten jöttem rá, mit kell tennem. Nem volt helye
többé a tökölésnek, és hogy hazudjak magamnak vagy Josie-nak.
Neki különösen nem. Már aznap meg kellett volna ezt tennem,
amikor táplálkoztam belőle.
Tudtam, hogy hibát követek el. Attól a pillanattól kezdve rossz
úton jártam, hogy megláttam Josie-t a Radford lépcsőházában, de
semmit sem tettem, hogy letérjek erről az útról. Most megteszem,
amit akkor kellett volna. Megteszem, akkor is, ha ezzel
kiakasztom Apollónt meg a többi istent. Megteszem, hogy Josie
biztonságban legyen.
Tőlem.
Az ajtóhoz léptem, és megragadtam a kilincset. Megidéztem a
tűz elemét, és megolvasztottam a belső zárszerkezetet. A fém
használhatatlanná válva engedett. Az acél hasznos lett volna, ha,
mondjuk, egy halandó próbált volna kijutni, de engem nem
állított meg. Erre számítaniuk kellett, ezért biztos voltam benne,
hogy a másik oldalon őr áll.
Valahol reméltem, hogy Aiden lesz az. Az ő seggét jólesett volna
csak úgy szórakozásból szétrúgni, de amikor kivágtam az ajtót,
nem ő állt velem szemben.
Luke a szoba túloldalán felpattant a fal mellől, és a jégcsap
formájú pengéért nyúlt.
– A francba!
Előreugrottam. Gyorsabban mozogtam, mint ahogy ő, a
kivételesen jól képzett őrszem képes lett volna rá. A bennem
áramló hatalom mindent felszabadított bennem. Megpördültem
és elkaszáltam a lábait, mire megbotlott, és ismét káromkodott,
mikor mögé ugrottam, és hátulról átfogtam a nyakát.
Megszorítottam a torkát, amennyire kellett. Kezeit felkapta, ujjai
a karomba vájtak.
– Bocsáss meg, öregem – mondtam halkan, rekedten. – Nincs
veled semmi bajom.
Ököllel vágott a karomba, de szabad kezemmel lenyúltam, és
megragadtam a pégaszosz vérébe mártott vékony tőrt.
Villámgyorsan szúrtam meg az alkarját.
A hatás azonnal jelentkezett. Luke összeesett, izmai
elernyedtek a méregtől.
Néhány órán belül rendbe fog jönni.
Behúztam a cellába, és kinyújtóztatva a tagjait lefektettem a
matracra. Haragtól izzó tekintete rajtam függött, bénultan,
megsemmisítően ígérve bosszút, majd szeme a méreg hatására
üvegessé vált. Nem valószínű, hogy elér az a bosszú.
Még mindig a pengét szorítottam, mikor becsuktam az ajtót.
Rájöttem, hogy egy másik, rejtett szobába jutottam. Baszki, a
pincébe dugtak, egy pánikszobába! Majdnem elröhögtem
magam, ahogy felmentem a lépcsőn.
A ház csendes volt. Valószínűleg mindenki azt gondolta, hogy
tovább leszek eszméletlen. Ez botor gondolat volt. Könnyen
meglephetném őket, különösen Deacont. Azt se tudná, mi találta
meg. A félistenné vált Alex és Aiden keményebb dió lenne, de
nem jelentenének akadályt. Könnyedén…
Behunytam a szemem, és a fogamat csikorgattam. Teljes káosz
ült a fejemben, mintha egyszerre száz hang beszélt volna. Ki kell
jutnom innen. A ház bejárata felé indultam, de az előszoba
közepén megálltam. Mély levegőt vettem, és felnéztem a
plafonra. Éreztem a nyugtalanságot az egyik emeleti
hálószobában, de figyelmemet az előttem levő helyiség vonta
magára: a könyvtár. Josie ott volt. Visszataszító, de csak azért
tudtam a pontos helyzetét, mert szólt hozzám a benne levő
aether.
Kibaszottul hívott engem.
Belém mélyedt, minden izomrostomat átfonta, és csalogatott,
hívogatott. Összefutott a nyál a számban.
A konyhából lépések közeledtek, mire éles mozdulattal
fordultam az ajtó felé. Gable lépett ki a konyhából. Haja kócos
volt, nadrágja gyűrött.
Rosszkor jött nassolni.
Álmosan pislogott rám.
– Hé, te nem…
Rárohantam, és a szájára tapasztottam a kezem. Felemeltem a
tőrt, de nem tudtam, megölheti-e, így inkább úgy mozdítottam a
kezem, hogy az orrát is eltakarjam. Addig tartottam, amíg el nem
ernyedtek a lábai, majd elkaptam és a vállamra dobtam.
Poszeidón valószínűleg kifogásolta volna, ahogyan a kanapéra
hajítottam a csemetéjét, de bánhattam volna rosszabbul is vele.
Sokkal rosszabbul.
Visszamentem az előcsarnokba, és kényszerítettem magam,
hogy a bejárati ajtó felé induljak, de még mielőtt feleszméltem
volna, mit is teszek, a könyvtár előtt voltam, és már be is léptem
a sötétségbe, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Közelségére válaszolva felgyorsult a szívverésem. Ahogy
közelebb léptem hozzá, nem tudtam, hogy ennek ő-e az oka, vagy
az, ami az ereiben áramlott.
Mindkettő… De mégis ő.
Összegömbölyödött a kanapén, és még a fölötte lévő ablakon át
beszüremlő halvány holdfényben is láttam, hogy azt a sortot
viseli, amiben utoljára láttam. Haja kibomlott, arcára és vállára
hullott, maga alá gyűrt karjára tekeredett.
Hihetetlenül gyönyörű volt.
El kell mennem.
Felé indultam.
El kell tűnnöm innen.
Letérdeltem mellé.
Itt kell hagynom.
Kinyúltam és megérintettem az ajkát. Alig hallható sóhajjal vált
szét a szája, és egy másodperccel később fel is ébredt. Sűrű
szempillái megrebbentek, majd felfedték sötétkék szemét.
Egymás szemébe néztünk, és a tekintetében meglepetést, majd
megkönnyebbülést láttam. Bassza meg, ez megtört. Azonnal
megtört.
– Sajnálom – mondtam, megismételve, amit a titánok támadása
előtt mondtam neki.
– Seth… – suttogta felém nyúlva.
Nem tudom, hogy a szemében minden tettem ellenére
tükröződő megkönnyebbülés hatására, vagy ahogyan nyúlt
értem és kimondta a nevem, mint egy áldást, de minden
ellenállásom megtört.
A józan ész kirepült az ablakon, és a másodperc tört része alatt
rajta voltam.
Az arcára simult a kezem, és hátralöktem a fejét.
Megcsókoltam, és a csókban nem volt gyengédség vagy finomság.
Josie meglepetten rezzent össze, majd megragadta a vállamat, kis
körmei a pólómon át vájtak a bőrömbe. Alsó ajkába haraptam, és
finom nyögéssel váltak szét ajkai. Megízleltem, beszívtam,
miközben gondolkodás nélkül a karjára csúszott a kezem. Agyam
egyetlen sejtje sem követte, mi történik, csak Josie íze, tekintete
és az számított, ahogyan a nevemet mondta. Elvesztem benne.
Pólója szélére csúszott a kezem, és felrántottam az anyagot.
Éppen annyira váltunk el, hogy levehessem róla azt a vackot,
majd minden további ruhadarab is pillanatok alatt lekerült. Az
ingem, Josie sortja, az én nadrágom, majd minden más. Semmi se
maradt a kezünk és a testünk között.
A kanapéba préseltem, fölé térdeltem és ráereszkedtem. Nem
habozott, nem kérdezett, nem intett lassúságra. Egyik lába az
enyém köré kulcsolódott, keze lecsúszott a hátamon, a
fenekemre, majd megragadott és magához vont. Mellkasunk
összesimult. Kicsi, kemény mellbimbói hozzám nyomódtak, és
szinte az őrületbe kergettek. Ziháló nyögései és az én hörgő
sóhajaim töltötték meg a szobát.
Nem lenne szabad ezt tennem. Túl kockázatos. Az egész házat
bejárták az érzéseim, nem volt határ. Csak egy másodperc
kérdése lenne megérinteni, elvenni tőle az aethert, ugyanazt
tenni, amit a titánok is terveztek.
Ám a mozgása, a csípője íve, az érzés, ahogy meleg nedvessége
a merevedésemhez simult, átlökött oda, ahonnan már nem volt
visszatérés. Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal a karomat
szorította.
– Szeretlek – suttogta a fülembe, ahogy elhelyezkedtem a
combjai között. – Szeretlek, Seth.
Szavai kifiléztek, nyílt sebbé váltam. Nem érdemeltem meg.
Nem érdemeltem meg ezt sem, de magamévá kellett tennem,
még egyszer, utoljára éreznem őt, hogy erőt adjon az emlék
addig, amíg meg nem büntetnek az istenek. Lenyúltam közénk,
megragadtam a farkamat és felhördültem, amikor megéreztem a
hegyénél Josie nedvességét. Semmi sem állt köztünk.
Nem álltam meg.
Josie sem állított meg.
Ostobaság volt. Veszélyes. Kibaszott hülyeség. De ahogy
beléhatoltam, minden ízét éreztem, eggyé váltunk, elvette az
eszemet az érzés, a létezésem gyökeréig hatolva.
Soha, soha nem éreztem semmi ehhez foghatót.
Megálltam, felemeltem a fejem és lenéztem Josie-ra. Hosszú
nyaka feltárult, ajka piros és duzzadt, szeme félig nyitva.
Mellkasa sebesen járt fel-alá. Remegő keze végigsiklott a
mellkasomon. Az érintése… Nem tudtam…
Elkaptam a kezét, elvontam magamtól és a feje fölé szögeztem.
Szeme tágra nyílt, ahogy a másik kezét is elkaptam és a másik
mellé húztam. Egyik kezemmel a csuklóit tartottam, a másikkal
megragadtam kerek csípőjét.
– Seth… – lehelte.
Tövig beléhatoltam. Feje hátrabicsaklott, és finom, várakozó
nyögés hagyta el a torkát. Szinte ennyi is elég volt, hogy
elveszítsem a fejem.
Viharossá váltak az események.
Testem az övével együtt, benne mozgott, majd karja
megmerevedett. Meg akart érinteni. Istenek, Josie imádott
megérinteni engem, de lökéseim közepette is fogtam a kezeit. Egy
másodperccel korábban már éreztem, hogy el fog élvezni.
Csípőjét megemelte, háta ívbe feszült, kék szeme tágra nyílt.
Kiáltását elfojtva az alsó ajkára harapott. Izmai megfeszültek
körülöttem, beszívtak, magukba rántottak, én pedig hevesen
felnyögtem, addig csapdosva, amíg vissza nem hanyatlott a
kanapéra. Még nem voltunk készen.
Kisiklottam belőle, elengedtem a csuklóit, és a csípőjénél fogva
a hasára fordítottam. Fölé térdeltem, mellkasom a hátához
simult, ahogy a dereka alá csúsztattam a karom, és megemeltem
a csípőjét. Egyetlen lökéssel hatoltam belé, szorosságától
majdnem elélvezve.
Ritmustalanul mozogtam. Csípőm az övéhez csapódott, és csak
folytattam, mintha olyan mélyre akarnék jutni, ahonnan már
nem tudnak engem elválasztani tőle, ahol már nincs ő vagy én,
csak mi. Szoros volt, nedves és tökéletes.
Izzadság nedvesítette és tette csúszóssá a bőrünket. Az
egymásnak csapódó hús hangja a beteljesülés szélére sodort.
Kezem lejjebb csúszott a hasán, megtalálva legérzékenyebb
pontját. Addig izgattam, amíg nem éreztem, hogy megfeszül
körülöttem.
Végigömlött rajtam a nyers, mindent elnyelő orgazmus, szinte
a fejemet is szétrobbantva. Vad volt, levegőhöz sem jutottam,
nem is éreztem mást. Csak az utolsó pillanatban siklottam ki
Josie-ból, és öleltem át, ahogy elélveztem, hozzábújtam, arcomat
a nyakába temetve. Arra a néhány drága másodpercre megállt a
világ, és csak állt az idő, amíg le nem lassult a szívverésünk, és el
nem lazultunk egymás karjában.
 – Seth… – motyogta, és oldalra fordította a fejét, majd habozott
néhány pillanatig. – Most… Most már minden rendben?
Behunytam a szemem. Minden rendben lesz. Rekedt, üres
hangon válaszoltam:
– Igen.
Josie megfeszült a karomban, majd átnézett a válla fölött.
Aggodalom csillogott a tekintetében.
– Seth, beszélnünk kell. Azt mondták, te vagy a…
– Csss – suttogtam, és úgy helyezkedtem, hogy az oldalunkon
feküdjünk, és háta a hasamnak simuljon, karom pedig a derekát
ölelte. – Most csak szeretnélek ölelni. Jó? Később… Később
beszélünk.
Egy pillanatig mereven feküdt a karomban.
– Megígéred?
– Megígérem.
Hazudtam. Ez is mehet a többi szemétségem listájára, de Josie
ekkor ellazult, feje a mellkasomhoz simult, kezei a karomat
szorították, mintha örökre ott akarna tartani. Mintha
tudattalanul már sejtette volna, mi következik.
Addig öleltem, amíg el nem aludt.
Addig öleltem, amíg már nem voltam biztos benne, hogy el
tudok menni.
Addig öleltem, amíg már fizikailag fájt elengedni őt.
Fölé hajoltam, tekintetem az arcát pásztázta. Remegő kézzel
simítottam ki arcából a hosszú, nedves tincseket. Minden apró
részletet az eszembe véstem. Szemöldöke természetes ívét,
arccsontja magasságát és a telt, durcás, íj alakú ajkakat.
Az arcára nyomtam az ajkam, majd a nyakán éktelenkedő, már
elhalványult harapásnyomra, ami egy daimóntól származott,
mikor megálltunk St. Louisban. Majd kimondtam a legigazabb
szót, ami valaha elhagyta a számat. Nem érdemeltem meg, hogy
kimondhassam, hogy életet adjak neki, de kimondtam.
– Szeretlek.
 32.
FEJEZET

JOSIE

Mikor kinyitottam a szemem, Seth nem volt velem. Egyedül

feküdtem a nappali fényben. A csukott ajtóra bámultam, és azon
tűnődtem, vajon álmodtam-e. Lehetséges. Meglehetősen élénk
álmaim voltak róla, és egyébként is minden szürreálisnak tűnt,
ahogy érzékszerveim lassan felébredtek.
Végignéztem magamon.
Mivel a takaró alatt meztelen voltam, biztos voltam benne,
hogy nem álmodtam. Ha ez nem lett volna elég, a combjaim közti
nedvesség is beszédes volt.
Seth azonban nem volt ott.
A mellemhez húztam a takarót és felültem. Kissé
összerezzentem, amikor letettem a lábam a padlóra. Mit tettünk –
tett Seth – ezen a kanapén…? Hűha! Kicsit még mindig remegtem.
A ruháim a földön hevertek egy kupacban, mintha Seth
összehajtogatta volna őket nekem.
Különös. Gyomrom liftezni kezdett, ahogy megint a könyvtár
ajtajára néztem.
Szeretlek.
Hangja visszhangzott a gondolataimban, szívem összevissza
dobogott. Még sose mondta ezt, de esküszöm, hogy hallottam őt.
Túlságosan valódi volt, hangja túlzottan komor volt ahhoz, hogy
a képzelet szülötte legyen. De hol lehet ő maga?
És vajon egyedül jött ki a pánikszobából, vagy más engedte ki?
Ha igen, miért nem jöttek értem? Behunytam a szemem, és
nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy Sethet nem engedhették csak
úgy ki azok után, amit Herki meg a többiek mondtak. Azt
tervezték, hogy megidézik Héphaisztoszt. Azt hitték, Seth az
istengyilkos.
Seth magától jutott ki.
Most csak szeretnélek ölelni.
Gyomorszorító érzéssel kaptam fel a ruháimat, és gyorsan
felöltöztem, mert eszem ágában nem volt egy vékony takaróban
átcaplatni a házon. Sethen kívül aligha volt erre kíváncsi bárki
más.
Később beszélünk.
Megígéred?
Megígérem.
A bénult, hideg érzés egyre erősebbé vált. Összevesztünk,
mielőtt a titán megjelent volna. Előtte is beszélnünk kellett volna,
de most már létfontosságú volt.
Amint felvettem a ruháimat, az ajtóhoz mentem, és rájöttem,
hogy be van zárva. A szorító érzés ismét felerősödött.
Elfordítottam a zárat, és kiléptem a világosabb folyosóra. Az
emeletről lépések hallatszódtak. Tettem előre egy lépést, és a
folyosó végén kinyílt egy ajtó.
Alex lépett ki rajta, kezében egy szövetségi tőrt tartott, ízületei
kifehéredtek a szorítástól.
 Alex arca megfeszült, ahogy meglátott. Ez olyan volt, mintha
jeges, téli esőbe léptem volna ki. Tudtam. A csontjaimban
éreztem.
– Tudod, hol van? – kérdezte, ahogy elindult felém. Testemben
minden izom kővé meredt. Nem válaszoltam, és Alex megállt
előttem. – Aiden most találta meg Luke-ot, öntudatlanul hever a
szobában, ahova bezártuk Sethet. Gable szintén kiütve hever a
nappaliban, de Seth nincs sehol!
– Ó, istenem… – suttogtam és a falnak támaszkodtam. Kicsit
megráztam a fejem, és ekkor tudatosodott bennem, amit már
egyébként is tudtam. Hogy mennyire vad volt, amikor eljött
hozzám. Hogy mennyire komor volt a hangja. Hogy miért nem
akart velem beszélni. A lágyan elsuttogott „szeretlek”. Istenem,
mit művelt? Felemeltem a fejem, és Alex szemében néztem.
– Nem bántotta őket.
Kurtán bólintott.
– Úgy látszik, megkaparintotta Szolósz tőrét, amit
pégaszoszvérbe mártottunk. Nem bántotta sem Luke-ot, sem
Gable-t, de meg kell találnunk. Tudod, hova ment?
Nem kérdés volt, amit mondtam, de Alex gyanakvó maradt.
Attól a pillanattól kezdve gyanakodott Sethre, amikor először
tette a lábát a Szövetségi Egyetem földjére, ahogy Aiden is. Seth
tudta ezt, és nem szolgált a javára, akkor sem, amikor elveszett a
saját fejében.
Ellöktem magam a faltól, és megkerültem Alexet.
– Elment.
– Igen – fordult felém. – Seth…
– Elment. – Felsóhajtottam, de bennakadt a levegő, szétfeszítve
a torkomat. Fájdalom szorította marokra. Tettem előre egy lépést,
és megbotlottam, ahogy a nyomás végighasított a mellkasomon.
– Jaj, istenem!
Seth tényleg elment.
– Josie? – tette a kezét Alex a karomra. – Minden rendben?
Elléptem tőle, megfordultam, és a bejárati ajtó felé indultam,
Alexszel a sarkamban. Feltéptem az ajtót, és kirohantam a
kőteraszra. Hirtelen megálltam, ahogy körülnéztem az íves
kocsifeljárón.
Az egyik kocsi eltűnt.
Karom a testem mellé hullott, és lassan megráztam a fejem.
Tényleg elment. A kocsiban, ráadásul órákkal előttünk járt, és
aligha akart Dél-Kaliforniában maradni.
– A pokolba is – szólalt meg valaki. Deacon? Fogalmam sem
volt, mikor érkezett meg. – Elvitte azt a rohadt terepjárót!
Valami eltört a mellkasomban.
Megfordultam, visszamentem a házba, és nem álltam meg,
akkor sem, amikor Alex utánam kiáltott. Térre volt szükségem,
néhány percre, hogy gondolkodhassak. Egyedül akartam lenni.
Elmentem Aiden mellett a lépcsőn. Mondott valamit, de nem
fogtam fel belőle szinte semmit. Felmentem a lépcsőn, és a
hálószobába indultam, ahol Sethnek és nekem aludnunk kellett
volna. Robotpilóta üzemmódban dobáltam le a ruháim, és
hagytam őket ott, ahova estek. A fürdőszobában kinyitottam a
meleg vizet, és vártam, amíg gőz önti el a zuhanyfülkét, majd
félrecsúsztattam az ajtót, és bénultan lógó karokkal léptem be a
tűzforró víz alá.
Örökkévalóságnak tűnt, amíg ott álltam lehajtott fejjel, csukott
szemmel, amíg a torkomat nyomó szorítás ki nem tört, és nem
égette a szememet. Megindultak a könnyeim, és sokáig, nagyon
sokáig folytak.
Minden káoszba fúlt. Seth végre kimondta, hogy szeret.
Majd elhagyott.

A nappaliban feszült volt a hangulat, még azután is, hogy Luke

elmondta: Seth nem sebesítette meg, és mintha még bánta is
volna, amit tesz. Gable, aki a szobájában kuporgott, ugyanezt
mondta. A végeredmény ugyanaz maradt.
A kanapén ültem Alex mellett, miközben a következő lépést
terveztük. Alex és Aiden Kanadába akartak menni, hogy
megtalálják Démétér lányát, és Héraklészra hagyni, hogy intézze
el Sethet, ha visszatér. Deacon és Luke nagyrészt csak hallgattak.
Engem senki sem kérdezett. Valószínűleg nem is volt baj, mert a
nap java részét kábultan, bűntudattól gyötörve töltöttem. Nem
lett volna szabad hagynom, hogy abba a szobába zárják Sethet,
legalábbis nem egyedül. Ösztönösen vele akartam maradni, de
szó nélkül hagyatkoztam a többiek tanácsára. Gyengeség volt
tőlem. Cserben hagytam őt.
Az sem segített, hogy gyomron vágtam, miután bevallotta, mit
tett. Azt persze megérdemelte, de miután bocsánatot kért, és azt
kérdezte, vége-e köztünk mindennek, nem válaszoltam. Ekkor
már csak előre vezetett út, de nem nélküle. Nem. Nélküle soha.
Hova mehetett, és vajon merre tart? Egész délelőtt és délután
ezen gondolkoztam, lefoglaltam magam ezzel a rejtéllyel, nehogy
magával rántson a kétségbeesés örvénye. Túl közel álltam hozzá,
hogy ez megtörténjen. Csak le akartam zuhanni az ágyra, és
addig sírni, amíg semmi sem marad bennem.
– Szóval ti hagynátok, hogy Herki intézze el Sethet? – kérdezte
Deacon a kandallónak támaszkodva, amit szerintem sohasem
használtak. – Egyszerűen elfelejtjük?
Aiden ránézett.
– Nem felejtjük el, de előbb kell megtalálnunk a többi félistent,
mint hogy a titánok találjanak rájuk. Lehet, hogy Atlasz meghalt,
de a többiek élnek és virulnak.
– Szerintem meg kell találnunk Sethet – vetette ellen az öccse. –
Szükségünk lesz rá, ha eljönnek a titánok, hiszen most lett egy
sor szuperképessége! Nem szeretném látni, hogy ami Szolósszal
történt, az mással is megtörténik.
– Ezt én sem akarom – csavargatta vastag tincseit Alex, és
megrázta a fejét. – De szükségünk van a többi félistenre, hogy
elpusztítsuk a titánokat.
Luke oldalra billentette a fejét.
– Igaz, de Sethre is szükségünk van. Minden szövetségesre
szükségünk lesz, akit össze tudunk szedni, és a jelek szerint
benne minden hatalom összegyűlt.
– De… – Alex rám nézett, és elhalt a hangja. Válla megfeszült,
láthatóan igyekezett óvatosan fogalmazni. – Nem hinném, hogy
Seth most a segítségünkre lenne.
Deacon lebiggyesztette a száját.
– Tudod mit? Én szeretném észrevenni a kéttonnás, apollüón-
istengyilkos elefántot a szobában!
Bátyja felvonta a szemöldökét.
– Nem mondjátok ki, de azt hiszitek, hogy Seth megint átállt a
sötét oldalra, igaz? – folytatta Deacon. – Hogy aetherfüggővé vált,
és gyilkos körútra indul, de ezúttal tényleg mindenkit megöl, aki
az útjába kerül. Ez az, amit nem mondtok ki? – kérdezte
összeszűkült szemmel. – A tény azonban az, hogy Seth
ártalmatlanná tette Luke-ot és Gable-t, de nem sebesítette meg
őket. És mind nagyon jól tudjátok, ha ártani akart volna nekik,
megtette volna.
Deacon megállt és rám nézett. Korábban már elmondtam
nekik, hogy Seth eljött hozzám, mielőtt távozott volna.
A részletekről persze nem beszéltem, ahhoz senkinek semmi
köze, de elmondtam, hogy normálisnak tűnt… Ami igaz is volt.
Alex és Aiden persze mindketten úgy néztek rám, mintha
kételkednének a józan eszemben, mivel nem figyelmeztettem
senkit, hogy Seth szabadon járkál.
– És Josie-nak sem ártott – folytatta Deacon. – Nem táplálkozott
belőle, csak vele maradt, amíg el nem aludt, elbúcsúzott tőle,
majd elment. Ez tényleg úgy hangzik, mintha egy kontrollt
vesztett, aetherszívó, gyilkos apollüón lenne?
– Húha, ezt aztán gyönyörűen összefoglaltad – motyogta Luke.
– Azután vesztette el a fejét, ami Szolósszal történt.
Hibáztathatjuk emiatt? Egyikünk se sérült meg. Meg kell
találnunk őt – jelentette ki állát felszegve Deacon. – Mielőtt még
tényleg megőrül, és elkezd, teszem azt, szigeteket robbantgatni.
Megmerevedtem. Mit mondott Deacon? Szigeteket
robbantgatni?
Atyaég, a szigetek! Pislogtam. Lehet, hogy Seth hazament? Nem
járt otthon, amióta kamaszként az angliai Szövetségbe került, de
vágyódva beszélt róla. Egyszer említette, de milyen távolinak
tűnt számára az a hely! Olyan fontos lehetett! Csak találgattam,
de ez valóban lehetséges. Az otthona mellett semmi sem volt,
csak fák és homok. Ott egyedül lenne, mindenkitől távol. De
elmenne vajon odáig, átmenne a fél világon? Elmenne ennyire
messze?
Lelkem mélyén tudtam, hogy igen. Nevezzük megérzésnek, de
tudtam, hogy igazam van.
– Azt hiszem, tudom, hova ment – álltam fel és túrtam a
hajamba, majd leejtettem a karom. Mindenki engem nézett.
Végigáradt rajtam az elszántság. – Meg tudom találni. Meg fogom
találni.
– Hova ment? – kérdezte Luke figyelmesen.
Körülnéztem és felsóhajtottam.
– Azt hiszem, a Kükládokra ment.
– Mi? – vonta össze a szemöldökét Alex.
– Ott született, a szülőháza még mindig ott van. Nem
mondhatom el, honnan tudom. Még én se tudom, honnan tudom,
csak… Csak egyszerűen tudom, és kész. Oda ment.
Aiden a távolba meredt, ezüst szeme megvillant, ahogy
összefonta a karját. Egy szót se kellett szólnia, tudtam, hogy nem
ért egyet a tervvel. Nem érdekelt különösebben.
Deacon Luke-ra nézett, aki bólintott.
– Mi veled vagyunk!
Bátyja szeme összeszűkült.
– Nem hiszem, hogy bölcs döntés. Láttátok őt, láttátok,
mennyire instabil!
– Azt is láttam, milyen volt az alatt az idő alatt, amíg itt volt –
ellenkezett Deacon. – Szerintem abszolút bölcs a döntésem!
 Alex kiegyenesítette a lábait, és mély sóhajban emelkedtek meg
a vállai.
– Aidennel kell egyetértenem.
– Hát persze – morogta Deacon. – Miért is ne vele értenél egyet?
Minden egyes rohadt alkalommal?
Aiden felhorkant, Alex pedig hunyorogva nézett rá, majd felém
fordult.
– Tudom, hogy te… Seth egy másik oldalát láttad. Értem, de
nem tudod, mire képes…
– És te igen? – vágtam vissza gondolkodás nélkül, mert persze
Alex pontosan tudta, Seth mire volt képes.
– Igen – felelte halkan, megerősítve, amit egyébként is tudtam.
– Mind tudjuk, mi telik ki tőle. Te nem. Nem akarok seggfej lenni,
amiért ezt mondom, de ez az igazság. Seth nagyon veszélyes tud
lenni… Nagyon veszélyes is, akkor is, amikor nyugodt. Most
azonban, hogy ő lett az istengyilkos, aki csak úgy szomjazza az
aethert? El sem tudod képzelni, mennyire rossz a helyzet!
Koponyám mélyén düh támadt, és az íróasztalon zizegő
papírok hangja törte meg a csendet.
– Seth már nem az, akinek ismertétek. – Alex szóra nyitotta a
száját, de folytattam. – Nem, nem az, Alex! Ő már nem az
apollüón, akit Lucián és Árész átvert! Nem az, aki miatt meghalt
annyi ember. Nem az, aki készségesen játszotta a második
helyezett szerepét egy másik mögött. – A szoba elnémult, még a
tücsköket is lehetett hallani. Alex összerándult, de tovább
beszéltem, szavaim borotvaélesek és tiszták voltak. – Nem azt
mondom, hogy mindenért meg kell bocsátani neki, vagy azt, hogy
tökéletes lenne. Nem az, tudom. De ő Seth, nem csak az egyik fele
a tetteinek. Ő önmaga egésze, és mostantól nem istengyilkosként
fogtok hivatkozni rá, mert nem az! Segítségre van szüksége, és én
szeretem őt, szerelmes vagyok belé, ezért segíteni fogok neki, és
nem hagyom magára. – Alexre és Aidenre néztem. – Biztos
vagyok benne, hogy ez számotokra is ismerős, nem? Ti sem
hagytátok cserben a másikat. Egyszer sem!
– Talált, süllyedt – mormolta Deacon.
Aiden megrázta a fejét, és kiengedte a karját, ahogy előrelépett.
– Ez nem ugyanaz, Josie.
– De, ugyanaz! – vetette ellen az öccse, ezüst szeme csillogott,
még a kezét is a magasba emelte. – Te sem fordítottál hátat
Alexnek, akkor sem, amikor konkrétan meg akart minket ölni!
Egyikünk sem hagyta magára! Miért tennénk ezt Sethtel?
Alex összeszorított szájjal lépett oda Aidenhez. Lenyűgöző
látványt nyújtottak egymás mellett.
– Nem kérjük azt, hogy mondjatok le róla.
– Nem? Mert részemről biztos vagyok benne, hogy
Héraklésszal értetek egyet, aki be akarta zárni! Egyáltalán, miért
akartátok ketrecbe dugni? – Ismét megrezzent a papír, és
kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak. – Ha az apám vagy
bármelyik isten azt hiszi, fenyegetést jelent, akkor mindent
megtesznek, hogy… – Gombóc képződött a torkomban. –
Megtalálják a módját, hogy elpusztítsák. Ezért kell ketrecbe zárni,
és fogva tartani, amíg ki nem találják, hogyan. Ez nem csupán
cserben hagyás… Hanem készséges segítségnyújtás egy
gyilkossághoz!
– Nem akarom ezt – vitatkozott Alex, keze ökölbe szorult. –
Tudom, hogy nehéz elhinni, de én is szeretem Sethet!
 Forróság öntötte el a mellemet. Volt annyi vér a pucámban,
hogy beismerjem, nem szívesen hallom ezt. Nem, nem és nem.
– Mindig is kedvelni fogom – tette hozzá, és a szemembe nézett.
– De körülöttünk éppen titánok válnak egyre erősebbé, és ha
bejutnak az Olümposzra, mindannyiunknak vége. A többi
félisten felkutatására kell koncentrálnunk!
– Sethre is szükségünk van, hogy legyőzzük őket! – Kevés híja
volt, hogy nem kezdtem el toporzékolni. – És tudjuk, hol van
Démétér lánya! Ti mehettek Herkivel, és megkereshetitek.
Deacon és Luke pedig segíthet nekem. – Hátraléptem, és ökölbe
szorítottam a kezem, amíg nem kezdtek fájni az ízületeim. – De
őszintén szólva nem érdekel, mit csináltok. Se az áldásotokra, se
az engedélyetekre nincs szükségem – közöltem a két félistennel. –
És ha van egy kis eszetek, nem próbáltok megállítani. Vagy
segítetek nekem, vagy nem álltok az utamba!
Luke halkan füttyentett.
– Mindent megteszünk, amire szükséged van. Nem hagyjuk
cserben Sethet! – mondta.
Vártam.
Igazság szerint Alex és Aiden is nagyon erősek voltak. Lehet,
hogy nem lesznek képesek megállítani, de nem voltam benne
biztos. Bennem több aether volt, de ők sokkal ügyesebbek voltak
a fizikai harcban, mint én. Szükségem lett volna rájuk. Nem
akartam, hogy Héraklészhoz vagy az apámhoz rohanjanak, és
elmeséljék nekik, hol van Seth, és ha nem tudtam őket
meggyőzni…
– Mindent megteszek, hogy megvédjem Sethet –
figyelmeztettem őket halkan. Mindketten élesen néztek rám,
látszott az arcukon, hogy megértették. – Bármit.
Aiden felszegte az állát.
– És ha ott van, ahol gondolod… És megtalálod… És kiderül,
hogy nem az, akinek gondoltad, Josie?
A levegőt fagy ülte meg, Hüperión érintésére emlékeztetett.
Megborzongtam. Most nem engedhettem meg magamnak, hogy
erre gondoljak, és nem gondolhattam arra sem, hogy nem
érhetem el Sethet. Nem is voltam hajlandó elgondolkodni rajta,
mert biztos voltam benne, hogy hatással lehetek rá. Segíthetek
neki.
– Ez nem fog megtörténni, Aiden – jelentettem ki.
Elfordult, állkapcsában megfeszült egy izom. Az
örökkévalóságnak tűnő ideig feszült köztünk a csend. Megfeszült
a vállam, vártam, hogy tovább vitatkozzanak velem.
– Rendben – mondta Alex. Lenyúlt, és megfogta Aiden kezét,
aki megszorította Alexét. Elszorult a szívem. – Veled vagyunk.
Deacon elmosolyodott, mellette Luke hang nélkül emelte fel az
állát.
Aiden bólintott, majd Alexhez hajolt, és arcon csókolta.
– Igazad van – mondta egy pillanat múlva, ezüst tekintete az
enyémbe fúródott. – Tartozunk ennyivel Sethnek. Nagyon sokkal
tartozunk neki.
Vadul fújtam ki a levegőt, egyszerre éreztem át a diadalt és a
kimerültséget. Egyikre sem volt időm, mert minden erőmre és
elszántságomra szükség volt. Seth után kellett indulnom, és nem
pihenhetek, nem adhatom fel, amíg vissza nem tér oda, ahová
tartozik.
Hozzám.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK
Hatalmas köszönetemet fejezem ki mindenkinek, aki lehetővé
tette a könyv megjelenését: Kevan Lyonnak, zseniális
ügynökömnek; Kate Kaynaknek, amiért évekkel ezelőtt
beszerezte a Covenant-sorozatot, ezzel utat nyitva a Titan-
sorozatnak; Rich Storrsnak, amiért megszerkesztette az első
vázlat címén benyújtott őskáoszt, és a művelet során tanúsított
türelméért; és óriási köszönetem a Spencer Hills Press
csapatának. Köszönet K. P. Simmonsnak és legjobb barátomnak,
illetve asszisztensemnek, Stacey Morgannek. Külön köszönöm
Drew Leightynek, amiért kitapétázhattuk az arcával és egyéb
testrészeivel a borítókat, és amiért életre keltette Sethet.
De nélküled, kedves olvasó, mindez nem volna lehetséges.
Miattad jelent meg ez a könyv. Neked a világ minden köszönete
sem lenne elég!
A New York Times és az USA Today listavezető
szerzője, Jennifer L. Armentrout Nyugat-Virginiában
él. Bármilyen pletykát hallottál róla, az nem igaz.
Többnyire. Amikor ugyanis nem a munkájába
belefeledkezve ír, az idejét általában olvasással tölti,
zombifilmeket néz, vagy úgy tesz, mintha a
munkájába belefeledkezve írna. Férjével, férje
kutyájával, Diesellel és a saját hiperaktív Jack Russell
terrierjével, Lokival osztja meg otthonát. Először
matekórán kezdett arról álmodozni, hogy egy napon
író lesz, és ekkor vetette papírra első novelláit is…
Ami egyébként megmagyarázza kritikán aluli
matekjegyeit. Jennifer felnőtteknek és fiatal
felnőtteknek szóló fantasy és romantikus regényeket
ír.
További információ: www.jenniferarmentrout.com
 A SZERZŐ TOVÁBBI,
KIADÓNKNÁL MEGJELENT MŰVEI

Titan-sorozat
The Return – Visszatérés

Luxen-sorozat
Shadows – Árnyak (kisregény)
Obszidián
Ónix
Opál
Origin – Eredet
Opposition – Ellenállás
Oblivion – Feledés
Oblivion 2. – Feledés

Komor Elemek-sorozat
Perzselő csók
Dermesztő érintés
Várok rád-sorozat
Wait for you – Várok rád
Trust in me – Bízz bennem
Be with me – Légy mellettem
Stay with me – Maradj velem
 Originek-sorozat
The Darkest Star
– A legsötétebb csillag

Önálló kötetek
Obsession – Függőség
Míg a halál...

JÖN!
Megveszekedett-sozozat
Megveszekedett