Vargyas Peter A Penz Tortenete Babilonia

vargyas péter
A pénz története Babilóniában

a pénzverés előtt és után
| Ókor - Történet - Írás | 1.
sorozatszerkesztő: csabai zoltán

vargyas péter
A pénz története Babilóniában

a pénzverés előtt és után
szerkesztette és sajtó alá rendezte:

csabai zoltán
pécsi tudományegyetem, ókortörténeti tanszék – l’harmattan

pécs – Budapest, 2010
A kötet megjelenését támogatta a Pécsi Tudományegyetem.
A szerkesztésben Stipich Béla közreműködött.
© Vargyas Péter örökösei

© Csabai Zoltán
© L’Harmattan
L’Harmattan France L’Harmattan Italia SRL

7 rue de l’Ecole Polytechnique Via Bava, 37
75005 Paris 10124 Torino-Italia
T.: 33.1.40.46.79.20 T./F.: 011.817.13.88
ISBN 978 963 236 299 1

ISSN 2062-0497
A kiadásért felel a kiadó igazgatója és a tanszék vezetője.

A kiadó kötetei megrendelhetők, illetve kedvezménnyel
megvásárolhatók: L’Harmattan Könyvesbolt
1053 Budapest, Kossuth L. u. 14–16.
Tel.: 267-5979
harmattan@harmattan.hu
www.harmattan.hu
A könyv borítóját Nemes Péter tervezte.

A nyomdai előkészítést Csernák Krisztina, a nyomdai munkákat
a Demax Művek végezte, felelős vezetők Miklóssy János és Tábori Szabolcs.
Tartalomjegyzék
Szerkesztői előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
1. Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13
1.1 Pénz a vert pénz előtt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13
1.2 A pénz meghatározása és helye a mezopotámiai gazdaságtörténetben . . . . 21
1.3 Ezüst mint értékmérő és fizetőeszköz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26
1.4 Pénz a babilóni mindennapokban. Az alapvető fogyasztási cikkek
pénzben kifejezett árai Babilóniában a pénzverés előtt és után . . . . . . . . 29
2. Ezüst a vert pénz megjelenése előtt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43

2.1 Ezüstfajták és az ezüst tisztasága az újbabilóni szövegekben . . . . . . . . . . 43
2.2 Tiszta ezüst . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45
2.2.1 Kaspu qalû . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45
2.2.2 Kaspu murruqu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51
2.3 A standard tisztaság (875‰) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
2.3.1 Kaspu peû . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
2.3.2 Kaspu ša ina 1 šiqli bitqa nuutu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
2.3.3 Kaspu bitqa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56
2.3.4 Kaspu nuutu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
2.4 A nem-standard tisztaság meghatározása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59
2.4.1 958,33-as tisztaság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59
2.4.2 916,66-os tisztaság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59
2.4.3 900-as tisztaság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
2.4.4 833,33-as tisztaság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
2.4.5 800-as tisztaság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61
2.4.6 A babilóniai ötvözetek és a karátrendszer . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62
6 • A pénz története Babilóniában a pénzverés előtt és után
2.5 Bizonytalan, illetőleg nem a tisztaságra vonatkozó jelzők . . . . . . . . . . . . . 63

2.5.1 Kaspu akkadu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63
2.5.2 Kaspu barru . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
2.5.3 Kaspu āu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
2.5.4 Kaspu kunnu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
2.5.5 Kaspu qallalu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
2.5.6 Kaspu quppu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66
2.5.7 Kaspu lā petqu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66
2.5.8 Kaspu uu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67
2.6 Az ezüst finomságának változásai és az ezzel kapcsolatos problémák . . . . . . 69
3. A pénzverés állítólagos mezopotámiai előzményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77

3.1 Szín-ahhé-eriba félsékeles érméje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77
3.2 Bár-rákib feliratos pénze . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82
4. A pénzverés lehetséges ókori keleti előzményei . . . . . . . . ............. . 85

4.1 Kaspu(m) kanku(m) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ............. . 85
4.2 Kaspu kaniktu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ............. . 87
4.3 Az első hamispénzek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ............. . 89
4.4 Kaspu ša nadānu u maāri . . . . . . . . . . . . . . . . . . ............. . 91
4.5 Kaspu ginnu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ............. . 95
4.6 Kaspu ša lā ginnu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ............ 111
5. A perzsa pénzverés és I. Dareiosz pénzreformja . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121

5.1 Küzdelem a pénzverés ellenőrzéséért . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
5.2 Az ezüstpénz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
5.3 Az aranypénz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141
5.4 Exkurzus 1. Dareiosz adóreformja új megvilágításban . . . . . . . . . . . . .151
6. Vert pénz használata Babilóniában a szeleukida korig . . ............ 165

6.1 Kaspu epšu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ............. 165
6.2 Kaspu istatirru . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ............. 168
6.3 Kaspu babbanû . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ............. 170
7. A törtezüst használatának továbbélése a pénzverés után . . . . . . . . . . . . . 175

7.1 A vert pénz használatának babilóni módja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 175
Tartalom • 7
7.2 Kaspu šibirtu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 178

7.3 Kaspu kangu u raksu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 183
7.4 Kangu ša pīri . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 185
7.5 indu peteru . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 186
7.6 Manûtu ša Bābili – a pénz számolásának babilóniai módja . . . . . . . . . . 187
8. A pénzhasználat és az árak speciális problémái Asszíriában és Babilóniában

a Kr. e. 2. és 1. évezredben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 191
8.1 Ártarifák és árfolyamjegyzékek Asszíriában és Babilóniában
a Kr. e. 2. és 1. évezredben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 191
8.2 A kargamisi mana a Kr. e. 3. és 2. évezredekben . . . . . . . . . . . . . . . . 197
8.3 A kargamisi mana a Kr. e. 1. évezredben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 205
8.4 A csillagászati naplók árai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 210
9. A pénz ára. A kamat problematikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 217

9.1 A kamat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 217
9.2 A kamatláb . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 220
9.3 Egy rendhagyó újbabilóni kamatláb . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 226
9.4 Egy rendhagyó újasszír kamatláb . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 228
10. A pénz Mezopotámiában: a kincsleletek tanúsága . . . . . . . . . . . . . . . . . 229

10.1 A kincsleletek áttekintése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 229
10.1.1 Tell Agrab no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 229
10.1.2 Tell Agrab no. 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 229
10.1.3 Khafajah no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 230
10.1.4 Khafajah no. 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 230
10.1.5 Tell Brak no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 230
10.1.6 Tell Brak no. 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 230
10.1.7 Tell Taya no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 230
10.1.8 Tell Taya no. 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 230
10.1.9 Tell Asmar no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
10.1.10 Tell Asmar no. 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
10.1.11 Tell Asmar no. 3 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
10.1.12 Tell Huera no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
10.1.13 Tell Brak no. 3 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
10.1.14 Tell Brak no. 4 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232
10.1.15 Mumbaqat no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232

10.1.16 Assur no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232
10.1.17 Larsza no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232
10.1.18. Larsza no. 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232
10.1.19 Szippar no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 233
10.1.20 Szúza no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 233
10.1.21 Nippur no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 233
10.1.22 Assur no. 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 233
10.1.23 Assur no. 3 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 234
10.1.24 Nús-e Dzsán no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 234
10.1.25 Bahrain no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 234
10.1.26 Bagdad no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
10.1.27 Tigris no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
10.1.28 Tello no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
10.1.29 Mezopotámiai n. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
10.1.30 Babilón no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
10.2 A larszai lelet jelentősége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 236
10.3 Kitekintés: Tôd és Tell el-’Ajjūl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 238
10.3.1 Tôd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 238
10.3.2 Tell el-‘Ajjūl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 246
10.4. Exkurzus 2: A Tepe Nús-e Dzsán-i ezüstkincs új megvilágításban . . . . . 263
11. Az igazságos ár kérdéséhez. Uruk példája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 282
12. Összefoglalás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 287

12.1 Babilónia gazdasága és társadalma a pénzverés megjelenésének idején . . . 287
12.2 A vert pénz ókori keleti sikertelenségének magyarázata . . . . . . . . . . . 290
Rövidítések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 295
Bibliográfia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 305
Szerkesztői előszó
A könyv, amelyet a kedves Olvasó a kezében tart, a Pécsi Tudományegyetem Ókortör-

téneti Tanszékének most útjára induló Ókor-Történet-Írás című sorozatának első kötete.
Az ókortörténet kutatása napjainkban világszerte nagy népszerűségnek örvend, újabb
és újabb tanulmányok, monográfiák látnak napvilágot, amelyeknek köszönhetően az
antik világ egyre sokszínűbb képben tárul a szemünk elé. Szeretnénk, ha ezek az ered-
mények a hazai olvasóközönséghez is eljutnának. Sorozatunkban mindenekelőtt olyan
köteteket tervezünk megjelentetni, amelyek nem annyira a politikatörténet változásait
tárgyalják, mint inkább az ókori népek gazdaság- és társadalomtörténetéről, kultúrájáról
és vallásáról szerzett ismereteinket árnyalják, színesítik.
Sorozatunkat nem is kezdhettük volna méltóbban, mint Vargyas Péter (1950–2009)
akadémiai doktori disszertációjának a közreadásával. A közelmúltban tragikusan el-
hunyt szerző a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszékének tanszékvezető
egyetemi tanára, a magyarországi asszíriológia első és mind ez idáig egyedüli akadémiai
doktora (DSc) volt. Pályája elején (1975–1992) a Magyar Tudományos Akadémia Keleti
Gyűjteményének tudományos munkatársaként dolgozott, majd 1992–1997 között a
Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyik megalapítója,
dékánhelyettese, valamint a PPKE Történettudományi Intézetének vezetője volt. Min-
denki által elismert szaktudása, kitűnő nyelvismerete – a sokáig behatárolt lehetőségek
ellenére is – nemzetközi körökben az egyik legismertebb gazdaságtörténésszé tették az
ókori keleti kutatások területén.
Érdeklődése az ókori Kelet egészének gazdaságtörténetére kiterjedt. Első tanulmá-
nyaiban Ugarit társadalmának és kereskedelmi rendszerének a kérdéseit fejtegette,
majd érdeklődése Babilónia ártörténete felé fordult. Kutatói pályájának utolsó éveiben
főként az ókori Kelet pénzhasználata, pénztörténete, a keleti civilizációk gazdasági
mentalitásának problémái foglalkoztatták. Ezek a kérdések kerültek terítékre akadé-

miai doktori disszertációjában is, amit 2004-ben – alig néhány hónappal azelőtt, hogy
megkezdte volna egyéves kutatói munkáját a Stanford Universityn (California) – védett
meg. Ez a hiánypótló mű párját ritkítja a nemzetközi és a magyar ókori gazdaságtör-
ténet-kutatásban egyaránt. A fejezetek izgalmas fordulatokkal mindenekelőtt arra a
kérdésre keresik a választ, hogy volt vagy nem volt pénz a pénzverés „megszületése”
előtt Mezopotámiában? Egyáltalán beszélhetünk-e pénzről az ókori keleti civilizációk
körében? Kereshetjük-e a lüd és a görög pénzverés előzményeit az ókori Keleten?
E kötet szerkesztője nehéz kötelességre vállalkozott, amikor az értekezést publiká-
ció céljára előkészítette. Már a munka kezdetén világos volt, hogy többféle lehetséges
megoldás közül kell választania. Közvetlen a halála előtt folytatott beszélgetéseinkből
tudom, hogy maga Vargyas Péter sem tervezte az értekezés eredeti formában való ki-
adását. További elvégzendő feladatokat tűzött ki maga elé, mielőtt végső formában a
nyilvánosság elé tárta volna munkáját. Azon dolgozott, hogy összefoglalása a nemzet-
közi kutatás legfrissebb eredményeit, vitáit és állásfoglalását tükrözze, ezenfelül olyan
témaköröket is bele akart vonni, amelyekkel a disszertáció benyújtása óta foglalkozott,
illetve amelyekkel a közeljövőben foglalkozni kívánt. Készülő könyvében az egész ókori
Kelet pénzhasználatáról kívánt beszámolni a szakértői, illetve a széles nagyközönségnek.
A sors sajnálatos módon keresztülhúzta a számításait.
Az értekezés jelen formájában tehát eltér az eredetitől. A legnagyobb változások a
kézirat szerkezetében történtek. Vargyas Péter az értekezés egyik alfejezetét (Gabona-
kereskedelem, szállítás és piac Máriban: A gazdaságpolitika lehetőségei és korlátai az óbabilóni
korban) jelentősen kibővítette és másutt kívánta közreadni. Mivel e kézirat lezárása
folyamatban van, ezt az alfejezetet a jelen kötetből elhagytuk. Esettanulmányról lévén
szó – ami az értekezés már biztos eredményeit kívánta újabb szempontok szerint ki-
domborítani – ezzel a módosítással semmiképpen sem sérült a mű egysége. A kimaradó
fejezetrész remélhetőleg hamarosan elérhető lesz a nemzetközi kutatás számára.
A kötet azonban új fejezeteket is tartalmaz. Jóllehet a szerző a disszertáció megvédése
(2004) óta intenzíven foglalkozott az ókori keleti pénz kutatásával, eredményeit szinte
kivétel nélkül idegen nyelven, a nemzetközi kutatás számára publikálta. A könyvbe új
fejezetként beillesztett két „exkurzus” tehát olyan témákat tárgyal, amelyek az eredeti
értekezésben nem szerepeltek, ám mégis szorosan kapcsolódnak a babilóniai pénz-
használat világához. Közülük az I. Dareiosz adóreformjáról szóló Exkurzus 11 már az
1
Magyarul megjelent Fröhlich Ida szerkesztésében: Az utókor hatalma. Újraírt szövegek. (Kréné 4)
Budapest, 2005, 63–79. oldalakon.
Szerkesztői előszó • 11
akadémiai értekezés nyilvános vitájában is részletesen szóba került; végleges formájában

a 2003 nyarán rendezett teheráni (Irán) konferenciára készült el.2 Az Exkurzus 2-ben
most közre adott fejezetet a Nús-e Dzsán-i kincsleletről3 pedig az értekezés elkészül-
te után kialakult tudományos vita hívta életre.4 Tekintettel arra, hogy mindkét írás
szorosan kapcsolódik a pénz babilóni történetéhez, úgy gondoltuk, hogy utólagos
beillesztésük a könyvbe mindenképpen indokolt. Mindezekért a változtatásokért,
illetve a további apró, szerkezeti, nyelvi módosításokért azonban a felelősség kizárólag
a szerkesztőt terheli.
Befejezéseképpen szívből kívánom leendő Olvasóinknak, hogy amikor ezt – a pénz
legkorábbi történetéről szóló – páratlanul érdekes művet fellapozzák, ugyanazt az iz-
galmat érezzék, amit én éreztem, amikor néhány évvel ezelőtt fokozatosan ébredtem
rá az ókori Kelet gazdaságának lenyűgöző fejlettségére, az ókori gazdaságtörténet ku-
tatásának fontosságára és kihívásaira.
2
The Akkadian Treasury Tablet from Persepolis and Darius’ Tax Reform című előadás a First
International Conference on the Ancient Cultural Relations between Iran and West Asia, Teheran
16-18 August 2003 nemzetközi találkozón hangzott el.
3
A tanulmány először a Berkeley egyetemen 2005-ben tartott előadáson vált ismertté From Eretria
to Nush-i Jan: Money before Coinage in the Ancient Near East and the Eastern Mediterranean címmel.
Magyar nyelven megjelent Csabai Z. et al. (szerk.) Pécsi Történeti Katedra. Cathedra Historica
Universitatis. Pécs, 2008, 177–195. oldalakon
4
A Méd állam ókori keleti szerepéről szóló tudományos vita nemzetközi konferenciát hozott életre,
amelynek előadásai ismertek: G. Lanfranchi – M. Roaf – R. Rollinger (szerk.) Continuity of Empire
(?) Assyria, Media, Persia. Padova, 2003. Ennek köszönhetően a kutatásban továbbra is élénk figye-
lem kíséri a problémát. Vargyas Péter utolsó, félbemaradt kézirata is ehhez kapcsolódik: Media
610–550 B. C. E.: Loose chiefdoms?
• 1 •
B evezetés
1.1 PÉNZ A VERT PÉNZ ELŐTT
Az egyik legelső kérdések egyike, amellyel a mezopotámiai gazdaság működését vizs-

gáló kutató szembekerült az az, hogy a szövegekben a különböző árucikkek értékének
kifejezésére szolgáló ezüstmennyiségek vajon tekinthetők-e pénznek. Elképzelhető
ugyanis, hogy a szövegekben nem árakról, hanem egyenértékekről van szó, s az ezüst
csak értékmérő szerepet játszik és fizikailag nincs is jelen a tranzakciókban. A könyv
annak vizsgálatát tűzte ki célul, hogy eldöntse, volt vagy nem volt pénz a pénzverés
előtti Mezopotámiában, s egyáltalán beszélhetünk-e pénzről az ókori keleti civilizá-
ciókban. További kérdés, hogy kereshetjük-e, ahogy több kutató is teszi, a lüd és görög
pénzverés előzményeit az ókori Keleten? Ha igen, akkor hol, s ha nem, akkor mi ennek
az oka? És egyáltalán: hogyan és mi célból találták fel a pénzverést?
E kérdések lassan már egy évszázada foglalkoztatják a kutatást, de végleges válasz
ma sincs, csak különböző, s ráadásul egymásnak ellentmondó hipotézisek. A probléma
abban rejlik, hogy bármennyire is meglepő, senki sem tudja pontosan megmondani,
hogy mi is a pénz. Nincs ugyanis olyan meghatározás se a közgazdasági, se a történeti,
sem pedig a gazdasági antropológiai irodalomban, amellyel mindenki egyetértene.
Abban uralkodik csak egyetértés, hogy a mai értelemben vett pénznek alapvetően négy
funkciót kell ellátnia (lásd alább 1.2 alatt): alkalmasnak kell lennie a csere, fizetés,
értékmérés és felhalmozás céljaira.
Ennek fényében jobban érthető, hogy miből fakad az ókori keleti pénz létére vagy
nem létére vonatkozó, egymásnak ellentmondó nézetek egész sora. E fenti kategóriák
ugyanis nem tartalmazzák azt, ami a köznapi gondolkodás számára a pénz lényege
volt évezredeken keresztül. Nevezetesen azt, hogy a pénznek nemesfémből (általában
ezüstből) és kerek formában kell készülne, meghatározott súlyú és tisztaságú, s van
rajta egy felirat, amellyel a kibocsátó mindezt garantálja. Az ókori Keleten ilyen módon
leírható pénzről ugyanis nem tud a kutatás a lüd, illetőleg perzsa pénzverés előtt. Mivel
azonban ezek a vert pénz s nem általában a pénz jellemzői, a fenti kritériumok alapján
nyilvánvaló, hogy a vert pénz hiánya nem jelenheti egyben a pénz hiányát is.
Ha azonban funkcionálisan kívánjuk vizsgálni, hogy valamilyen árucikket, nyers-
anyagot vagy más közmegegyezés alapján kiválasztott tárgyat pénzként használtak-e az
ókori Keleten, a bizonyítás jóval nehezebb, mint a vert pénz esetében. Ez utóbbi ugyanis
könnyen felismerhető, s szerepe akár egyetlenegy darab esetében is nyilvánvaló. Ahhoz
azonban, hogy ugyanezt a funkciót más tárgy esetében valószínűsíteni tudjuk, adatok
egész sorára van szükség. Ismeretes ugyanis, hogy a történelem során különböző te-
rületeken a legkülönbözőbb tárgyakat, illetve anyagokat használtak pénzként, a kauri
kagylótól gabonaféléken vagy són keresztül marhákon át vasnyársakig sok mindent.
E pénzeket a kutatás, némi érthető lenézéssel, általában primitív pénznek nevezi.
E pénzek értékét ugyanis használati értékük adja meg, tehát eredeti formájukban is
lehetett használni őket, a gabonát vagy sót például el is lehetett fogyasztani. Ilyen jel-
legű pénzek funkcióját viszont írásbeliség nélküli társadalmak esetében csak kortárs
vizsgálatokkal lehet meghatározni, régészeti emléke nem marad fenn, vagy ha mégis,
nehéz bizonyítani, hogy pénzként használták.
Az ókori Keleten, s ott is elsősorban Mezopotámiában, szerencsére sokkal jobb hely-
zetben vagyunk, hiszen írásos források alapján már a Kr. e. 3. évezred elejétől vizsgál-
hatjuk a pénz szerepét. Ráadásul e források segítségével az írásos és tárgyi emlékek
tanúbizonysága egymást kiegészítheti. Ennek alapján tudjuk, hogy Mezopotámiában
sokáig mezőgazdasági terményeket, elsősorban árpát használtak pénzként, de ezt a
szerepet már a Kr. e. 3. évezred közepétől egyre gyakrabban fémek – arany, ón, ólom –,
de leginkább ezüst vették át; Hammurapi korában pedig már halálbüntetés terhe mel-
lett kellett kötelezni a kocsmárosnőt arra, hogy ne csak ezüstöt, hanem gabonát is
elfogadjon a sör fejében.
Bár néhány kutató szerint Mezopotámiában az ezüst legtöbbször csak értékmérő-
ként, s nem fizetőeszközül szolgált, a szövegek és a tárgyi emlékek alábbi összevetése
nem igazolja e feltevést. Babilónia egész története folyamán mindig ezüst, Asszíriában
pedig az ezüst mellett réz, ón és ólom is szolgálhatott fizetőeszközül. Ez egy érthető
folyamat, s egymástól függetlenül a világ legtöbb területén is így alakult, általában
ugyanis mindig fémek játszották e szerepet. Mezopotámiában, azaz Asszíriában, és
kiváltképp Babilóniában azonban ebben az a különös, hogy e fémek természetes ál-
lapotban nem fordulnak elő, az Asszíriában megtalálható, de pénzként inkább csak
kivételképpen használt ólom kivételével. Márpedig másutt általában olyan anyagok vagy
tárgyak szolgáltak pénzként, amelyek az adott területen adva voltak. Ilyen például a
1. Bevezetés • 15
leginkább ismert spártai vas(pénz) is, vagy a Kis-Ázsia nyugati részén még a pénzverés,
sőt az ezüstpénz uralomra jutása utáni időkben is használt elektron, az arany és ezüst
természetes ötvözete.
A Mezopotámiában állandóan használt ezüstöt azonban mindig is importálni kellett.
A nemesfémek behozatalára utaló írásos és régészeti adatok a Kr. e. 3. évezred elejétől
kezdve egyre nagyobb számban állnak rendelkezésünkre. Az, hogy a behozatalra már
ilyen korán sor került, arra mutat, hogy Mezopotámia gazdasági élete már ebben a korai
időszakban igényelte a fémek használatát. Sajnos azonban nagyon nehéz eldönteni,
hogy a Folyamközbe bekerült jelentős mennyiségű nemesfémet csak ékszerek készí-
tésére használták, vagy pedig pénzként is, pedig a gazdasági élet fejlettségi szintjének
megítélése miatt ezt nagyon fontos lenne tudni.
A fő problémát az okozza, hogy a szövegek egy részében az ezüst láthatólag csak ér-
tékmérő szerepet játszik. Ezekben az esetekben két árucikket cseréltek egymásra, csak
mindkettő értékét kifejezték ezüstben. Ekkor azonban ezüst ténylegesen egyáltalán
nem szerepel az árucserében és az ügyletben csak értékmérő szerepben, azaz nem mai
értelemben vett pénzként vesz részt. E dokumentumok alapján néhány kutató úgy véli,
hogy az utalások nagy részét így kell értenünk, akkor is, ha csak egy árucikket cserélnek
ezüstre. Bár a legtöbb kutató – nézetem szerint helyesen – úgy gondolja, hogy ezekben
az esetekben árról, s nem egyenértékről van szó, elvileg ez utóbbit sem lehet kizárni.
Ha ugyanis egy szövegben azt találjuk, hogy mondjuk egy házat egy mana, azaz kb.
fél kiló ezüstért valaki egy másik személynek tanúk előtt átad, s ez ellen a jövőben
pernek, keresetnek helye nincs, akkor nyilván azt kell mondanunk, hogy a ház ára fél
kiló ezüst. De elvileg persze, lehet úgy érvelni, hogy az ezüst csak értékmérő, s a fizetés
tulajdonképpen fél kiló ezüst értékű más árucikkel, mondjuk gabonával történt. Csak a
Kr. e. 7. század végétől válik a helyzet teljesen egyértelművé, amikor is igen gyakran
meghatározzák az ügyletekben használt ezüst tisztaságát (lásd alább, a 2. fejezetben).
Itt már nyilvánvalóan ténylegesen ezüst cserélt gazdát, tehát pénzről kell beszélnünk,
mint ahogy minden valószínűség szerint korábban is, de kérdés, hogy ezt hogyan lehet
igazolni.
S ezzel elérkeztünk az ókori keleti pénz alapproblémájához. A szövegek gyakori
kétértelműsége miatt ugyanis leginkább régészetileg lehetne igazolni a pénz meglétét,
de mivel e társadalmak vert pénzt nem használnak, az ásatásokon talált esetleges ezüst-
tárgyakról vajon hogyan lehet kimutatni, hogy pénzként funkcionáltak? Egyáltalán,
hogy nézhetett ki a vert pénz előtti pénz Babilóniában?
Szerencsére a kérdés megoldása nem annyira reménytelen, mint amilyennek első
pillantásra látszik. Egyrészt már egy évszázada gyűjti és rendszerezi a kutatás az ún.
primitív, azaz vert pénz előtti, általában korai pénzeket, tehát az ókori keleti anyag
értelmezéséhez bőséges összehasonlító anyag áll rendelkezésünkre. Másrészt pedig
mind egyiptomi és mezopotámiai szövegek, mind pedig egyiptomi ábrázolások is fontos
információkkal szolgálnak a pénzként használt tárgyak formáját illetően. Egyiptomi
sírok festményei többször is ábrázolják karika alakú arany- és ezüsttárgyak mérését.
Egyiptomi királyfeliratokban karikákon kívül említés történik még különböző edények-
ről, főleg csészékről és poharakról, tégla és gömb alakú tárgyakról valamint nemesfém
tömbökről. A feliratok szerint e tárgyakat gyakran vászonzacskókban tárolták. E tex-
tíliák lenyomatát sok kincsleleten még ma is fel lehet fedezni, így a szöveges és tárgyi
leletek megerősítik egymást.
Különböző korokból származó mezopotámiai szövegekben kar- és lábperecekről,
gyűrűkről, valamint kupákról vagy vázákról hallunk olyan szövegösszefüggésekben,
amelyek pénzhasználatra utalnak. E szövegek világossá teszik, hogy e tárgyakat nagy
mennyiségben, előre megadott súlyra, szinte sorozatban készítették. A mezopotámiai
súlyrendszer alapja a sékel volt (kb. 8,33 g), s e tárgyakat leggyakrabban 1, 5 és 10 sékeles
súlyban készítették, legtöbbször karika formában. Ráadásul néhány Mári-i szöveg
különbséget tett e karikák névleges és tényleges súlya között (lásd 4.2 alatt). Ebből
egyértelműen az következik, hogy ott pénzként használták őket, mégpedig elsősorban
zsoldfizetés céljaira.
Ha az írott források után a tárgyi emlékeket vesszük szemügyre, a legtágabban ér-
telmezett ókori keleti térségben eddig mintegy 150 olyan lelet került elő, amelyet ebben
az összefüggésben tanulmányozhatunk. Ezek nagy részét a Földközi-tenger keleti me-
dencéjében, a mai Törökország, Szíria, Izrael és Egyiptom területén rejtették a földbe,
de szép számban kerültek elő leletek távolabbi vidékeken, a mai Irak és Irán területén
is. Valamennyiben az a közös, hogy a legkülönbözőbb formájú fémtárgyakat, az esetek
döntő hányadában kisebb-nagyobb darabokra tört ezüstöt tartalmaznak. Régebben a
kutatás e leleteket egyhangúlag ezüstműves mesterek nyersanyagának tartotta, és sok
új publikációban még ma is ez az uralkodó felfogás. Emellett szól, hogy e kincsleletek
többségét nagyon használt, darabokra tört vagy hiányos ékszerek alkották, sőt néha még
ezüst-, bronz- vagy ónrudakat is tartalmaztak, amelyeket joggal lehet nyersanyagnak
értelmezni.
Eme interpretáció ellen szól viszont, hogy egyetlenegy esetben sem találtak szer-
számokat a nyersanyag mellett, ami azért meglepő, mert valószínűtlen, hogy veszély
esetén a mesterek a szerszámot mindig magukkal vitték, de az értékesebb nyersanyagot
viszont elrejtették. Sokkal ésszerűbbnek tűnik az a magyarázat, hogy a leletek pénzve-
rés előtti pénzleletek. Sok érv szól ugyanis e magyarázat mellett. Először is, sok olyan
kincs maradt ránk a pénzverés elterjedése utáni időkből, amelyekben görög, föníciai
vagy éppen perzsa pénzekkel együtt kerültek elő e darabokra tört ékszerek és edények.
Másodszor, e pénzek sokszor ugyanúgy darabokra voltak törve, mint az ékszerek vagy
egyéb tárgyak. Harmadszor pedig, nemcsak az ókori Keletről, hanem későbbi időkből
is ismerünk hasonló leleteket. Észak-Európa különböző múzeumai őriznek például
hasonló összetételű viking kincsleleteket, s ezek esetében kezdettől fogva világos volt,
hogy pénzként funkcionáltak. Maguk a karika formájú arany- és ezüsttárgyak pedig az
egész európai bronzkorban jól ismert pénzfunkciókat láttak el. Végezetül pedig az ókori
keleti kincsleletek nagy részét kitevő ékszerek, főleg a karperecek, gyűrűk és fülbevalók
sok más kultúrában, néha egészen napjainkig is pénzként funkcionáltak.
Mindez nagyon valószínűvé teszi, hogy hasonló funkciót kell tulajdonítanunk az
ékszereknek az ókori Keleten is. Egy vert pénzt nem használó társadalomban ugyanis
az ékszerekben megtestesülő nemesfém, és ugyanazon nemesfém megmunkálatlan
nyersanyag formájában pénzként való használata nem válik szét úgy, mint napjainkban.
Az emberek az ékszereket ugyanis nem a szép kidolgozásuk, hanem nyersanyaguk értéke
miatt vették és pénzként kezelték. E gondolkodásmód legtipikusabb példája Ábrahám
történetében ragadható meg. Amikor elhatározta, hogy megházasítja Izsákot, néhány
ajándékot választott a leendő menyének. Azonban mai természetes elvárásunkkal szem-
ben egyáltalán nem törődött Rebeka ízlésével, és egyáltalán nem érdekelte, hogy vajon
a kiválasztott ékszerek tetszenek-e neki. Fogott két meghatározott súlyú karkötőt és
gyűrűt. Az sem foglalkoztatta, hogy Rebeka egyáltalán karjára tudja-e húzni, és egy-
általán viselni fogja-e őket. Magatartásában az ókori keleti ékszerekkel kapcsolatos
magatartás lényegét ragadhatjuk meg. Mind a két ajándékba küldött ékszertípus jól
ismert fizetőeszköz az ékírásos szövegekben, s így inkább pénznek, semmint ékszernek
tarthatjuk. Schliemann (1880: 458) volt az első, aki meglepődött az általa talált karkötők
kis méretén, és arra a következtetésre jutott, hogy a trójai nők karja meglepően vékony
volt. Ma már tudjuk, hogy e kis karperecek nem ékszerek voltak, hanem karikapénz-
ként funkcionáltak.
Mindebből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy bármilyen fémből készült ékszer
lehetett ékszer is és pénz is, függetlenül az előállítására fordított esetlegesen igen nagy
művészi munkától. Természetesen minél igényesebb egy ékszer, annál valószínűbb,
hogy eredetileg e célra szánták, míg a másik véglet az egyszerű, díszítetlen fülbevalók,
és sokszor nagyon kis átmérőjű, talán csak gyerekkézre felhúzható karperecek, amelyek
minden bizonnyal nem ékszernek készültek. Ennek ellenére az esetek többségében
nem lehet egyértelműen eldönteni egy csak ékszereket tartalmazó kincsleletről, hogy
elrejtése előtt ékszerként vagy pénzként használták.
Látszólag így ugyanabba a helyzetbe kerültünk a tárgyi leletekkel is, mint a szöve-
gekben található ezüsttel: sejtjük, hogy pénzként funkcionáltak, de ezt nem tudjuk
egzakt módon bizonyítani. Szerencsére azonban az esetek többségében nem ez a helyzet.
A legtöbb kincsleletben ugyanis az ékszerek kisebb vagy nagyobb része nagyon elhasz-
nált állapotban, vagy egyenesen darabokra törve került elő, s ilyenkor egyértelmű, hogy
nem ékszerek voltak. Más esetekben pedig olyan tárgyakkal kerültek elő (ezüst drótok,
törött csészék, bútordarabok stb.), amelyek megint azt mutatják, hogy súlyra mért
nyersanyagként, azaz pénzként funkcionáltak. Megint más esetekben pedig egyenesen
pénzérmék társaságában kerültek elő, ami valószínűsíti használatuk módját.
Természetesen sok ékszer dísztárgynak készült és eltemetésük időpontjáig is ék-
szerként használták őket. A múzeumokban mi is megcsodálhatjuk őket és eszünkbe
se jut, hogy ne műkincsnek tekintsük őket. Ez teljesen érthető is, hiszen mi magunk
is elsősorban ékszernek használjuk az aranyat és az ezüstöt, és azért vesszük meg,
mert tetszik nekünk. Az ékszereink iránti érzelmünk azonban kulturálisan meghatá-
rozott. Végszükség esetén az ember hajlandó eladni még legkedvesebb ékszerét is, de
feltehetően senkinek nem jut eszébe, hogy darabokra törje őket, és csak annyit adjon
el belőle, amennyi pénzre éppen szüksége van. Az ókori Keleten azonban teljesen más-
képp viszonyultak ehhez, és általában a műkincsekhez is. Akár a legművészibb ékszert
vagy tárgyat is habozás nélkül darabokra törték, mert csak a nyersanyag értékét vették
figyelembe. Ily módon gyakran találunk apróra tört csészéket, bútordíszeket vagy mű-
vészi ékszerdarabokat is a kincsleletekben. Bár az érthető, hogy az ékszerek pénzként is
funkcionálhattak, hiszen például háborús körülmények között ma is játszhatnak ilyen
szerepet, mégis felmerül az emberben, hogy normális viszonyok között ez irracionális:
túl sok időt, energiát és pénzt kell fordítani így magának a pénznek az előállítására.
Volt azonban az ékszereknél egyszerűbb eljárás is, túl a már fentebb említett kvázi
ékszerek, a karikák készítésén. Ez abban rejlett, hogy az ékszerek készítéséhez használt,
durván előkészített (drótok, lemezek) vagy teljesen megmunkálatlan anyagok (pl. rudak,
később akár csokoládétábla-szerűen előre kis négyzetekre osztott lapok) súlyra mérve,
s a kívánt összegnek megfelelő darabokra szabdalva szolgáltak pénzként. E megoldás-
sal el lehetett kerülni a munkaigényes ékszerek előállítását, amelyeket, mint láttuk a
forgalomban ugyanúgy darabokra törtek, hiszen végülis bármelyik esetben úgyis csak
a nyersanyag súlya számított.
Mivel a pénz használatának eddig vázolt módja mélyen gyökeredzett az ókori keleti
társadalmi gyakorlatban, és évszázadokkal túlélte a vert pénz perzsák, majd a görögök
általi bevezetését, felmerülhet a kérdés, hogy vajon érdemes-e a pénzverés előzményeit
az ókori Keleten keresni. Mielőtt e kérdésre válaszolni próbálnánk, tisztán kell lát-
nunk, hogy milyen előnyei, és esetleges hátrányai lehetnek a vert pénz használatának,
és mennyiben változtatja meg az egy adott terület addig kialakult pénzhasználatát.
A kérdés tehát az, hogy másutt mi vezetett a pénzverés feltalálásához, vagyis röviden
a vert pénz eredete.
Azt gondolhatnánk, hogy a válasz kézenfekvő, hiszen a vert pénz használata szinte
forradalmasítja a pénzhasználatot. Ez különösen igaz Hellászra, ahol a vert pénz meg-
jelenése előtt háromlábú állványokat és kupákat, korábban pedig marhákat használtak
pénzként. Ami azonban még ennél is meglepőbb, irodalmi és régészeti források tanúsága
szerint a görög világ bizonyos területein még vasdárdák is betölthették ezt a funkciót.
E pénzekhez képest valóban forradalmi újdonság lehetett a könnyen használható és
kisméretű vert pénz bevezetése. A 20. század első felében mértékadó kutatók úgy is
gondolták, hogy a vert pénz „feltalálása” új fejezetet nyitott a gazdaságtörténetben, s
pénzverés előtti és utáni korszakokról kell beszélnünk. Ma már egyre világosabb, hogy
ez a felfogás módosításra szorul, mert ez saját történelmi tapasztalatunk rávetítése az
archaikus világra. S bár a forradalom jogosultnak látszhat a vert pénz évezredes dia-
dalútja fényében, de elgondolkodtató, hogy az akkori világ legfejlettebb gazdaságai,
Mezopotámia és Egyiptom nem tudtak mit kezdeni ezzel az újítással, s a par excellence
kereskedelemből élő föníciai városok (vagy Karthágó) is csak több mint egy évszázados
késéssel vertek saját pénzt.
Ennek magyarázata nem egyszerű. Látnunk kell azonban, hogy bár a pénzverés tipi-
kusan görög jelenség, nem minden városállam veretett saját pénzt. Sőt, a saját pénzzel
rendelkező városok messze a kisebbséget alkották, bár igaz, hogy a politikailag vagy
gazdaságilag jelentősebbek mindegyikének saját megkülönböztető pénze volt. De, s
ezt hangsúlyozni kell, a pénzverés bevezetése egy-egy városban nem magyarázható
kizárólag gazdasági okokkal, noha természetesen a legfontosabb következménye gaz-
dasági téren jelentkezik. Sokkal inkább egy komplex folyamatról van szó, amely a po-
litikailag végtelenül széttagolt görög világban az egyes városállamok megkülönböztető
szimbólumává vált, s e folyamatban a gazdasági, politikai, emocionális és egyéb szálak
szétválaszthatatlanul összebogozódtak. A több ezer éves múltra visszatekintő nagy
keleti városok, Türosz, Büblosz, Szidón, vagy még inkább Babilón vagy Ninive eseté-
ben azonban ezek a motívumok nem játszottak, nem is játszhattak szerepet. Pusztán
gazdasági indokok azonban nem szóltak a pénz bevezetése mellett, mert a vert pénz
használatának kézenfekvő előnyei mellett jelentős hátrányai is vannak.
A legfontosabb előny mindenképpen az, hogy a vert pénzt nem kellett minden egyes
tranzakciónál újra és újra lemérni – s túl azon, hogy a mérésnél felvetődik a hamis sú-
lyok lehetősége –, a darabra leszámolt, és nem súlyra mért vert pénz használatával meg
lehetett spórolni a mérésért fizetendő összeget is. A másik fontos előny az volt, hogy a
pénz kibocsátója az előírt súly mellett a nemesfém tisztaságát is garantálta. Ennek kü-
lönösen akkor van nagy jelentősége, ha tudjuk, hogy például a pénzverés feltalálásának
idején Babilóniában, az ún. Újbabilóni Birodalom korában különböző tisztaságú, így
800, 833, 875, 900, 916,66 finomságot, továbbá tiszta ezüstöt is használtak a forgalomban.
A vert pénz alapvető előnye tehát abban állt, hogy mentesítette használóját a súly és a
tisztaság állandó ellenőrzésétől, s ez, különösen egyidejű, nagy összegű kifizetéseknél
(pl. zsoldfizetés) nagyon megkönnyítette a pénzhasználatot. Kérdés, hogy ezeket az
előnyöket miért nem értékelték az ókori Kelet egyetlen területén sem?
Meglepő módon, a válasz éppen a vert pénz fentebb vázolt előnyeiben keresendő. Az
ókori Kelet, s különösen Levante területén rengeteg pénz került elő különböző ellenőr-
ző jelekkel ellátva, vagy éppen apró darabokra vágva. Láthatólag tehát e területeken a
vert pénzt továbbra is a görög területekről már évezredek óta folyamatosan beáramló
nyersanyagexport új, de alapvetően változatlan formájának tekintették, s e pénzeket
csak nyersanyagként használták, s a törtezüsthöz hasonlóan nyilván általában beol-
vasztották. Ennek érthetően régészeti nyoma nincs, egy szerencsés ugariti lelet azonban
egyértelműen erre mutat. Egy itt talált kincs ugyanis különböző archaikus pénzekből,
és a már megszokott kerek formájú ezüstdarabokból állt, de ez utóbbiak egyikében még
felismerhető volt néhány beolvasztott pénz lenyomata. Az ásató régész arra gondolt,
hogy egy tolvaj működésének nyomait fedezte fel, aki így akarta eltüntetni a lopott
pénzeket, de nyilvánvalóan nem erről van szó.1
A pénzverés feltalálásának idején, valamikor a Kr. e. 7. század legvégén vagy a Kr. e. 6.
század elején az ókori Keleten már kétezer éve súlyra mért ezüstöt használtak pénz-
ként. Érthető, hogy a társadalmi gyakorlat nem változik meg egyik napról a másikra,
hiszen ehhez az kellett volna, hogy mindenki egyszerre belássa az új módszer előnyeit
és feladja ősei gyakorlatát. Márpedig az új módszer – az ezüstdarabok számolása mé-
rés helyett – rengeteg veszélyt hordozott magában. Tudjuk, hogy a pénzhamisítás és a
pénzek körülnyírása is egyidős a pénzveréssel.2 Sőt, legalábbis ami a pénzhamisítást
illeti, valószínűleg még meg is előzi pénzverést (lásd 4.3 alatt).
E lelet fényében érthetjük meg a keleti emberek tartózkodását a nyugati újítástól.
A görög világban nem számított, ha a pénz a használat következtében veszített a súlyá-
ból, mert névértéken fogadták el. Ezzel ellentétes volt a helyzet Keleten, ahol a pénzt
1
Schaeffer 1939 [IGCH 1478]. A leletet Kr. e. 525–520 körül temették el egy törött edényben. 39
archaikus görög pénzt épen találtak (ezek közül kettő ellenőrző jellel volt ellátva), a többi félig,
illetőleg egészen be volt olvasztva.
2
Az első hamispénzekhez lásd G. Pászthory in Metcalf – Doddy 1980: 152, és 7. jegyzet.
nem csak az ókorban, hanem egészen a 19. századig mérlegen mérték le. Ezzel a gyakor-
lattal viszont a vert pénz egyik előnye elveszett a keleti ember számára. A másik pedig,
a kibocsátó által garantált finomság, a görög pénzek esetében természetszerűleg értel-
mét vesztette, hiszen még a perzsa pénzeket is rendszeresen ellenőrizték, sokszor akár
félbevágva, hogy nem hamisak-e. Vagyis, a Mezopotámiában már az írott történelem
kezdetén kialakult, majd pedig Szíriában, és végül a második évezred közepétől pedig
Egyiptomban is elterjed a pénzhasználatnak az a módja, amely a térség gazdaságtörté-
netét a makedón hódításig, sőt még azon túl is meghatározta, s amely igen jelentősen
különbözött a görög, s következésképp a mi pénzhasználatunktól is. Az alábbiakban e
problémakör különböző összetevőivel fogunk foglalkozni.
1.2 A PÉNZ MEGHATÁROZÁSA ÉS HELYE

A MEZOPOTÁMIAI GAZDASÁGTÖRTÉNETBEN
Alapvetően két markánsan elkülönülő gazdasági fejlődési modell figyelhető meg a

gazdaságtörténetben, a piaci versenyen alapuló nyugati, illetőleg a legkönnyebben
annak hiányával meghatározható, tradicionális gazdasági és társadalmi rendszer.
A mai világgazdasági rendszer minden meglevő különbsége ellenére egységes fejlődési
modellként értelmezhető. Az ezzel szembeállítható, s ennél sokkal nagyobb eltéréseket
felmutató tradicionális gazdaságokat az előbbitől éppen a gazdasághoz való viszonyuk
különbözteti meg. E társadalmakban a gazdasági folyamatok beágyazódnak a társa-
dalom történetileg kialakult és kulturálisan meghatározott értékrendjébe, s nem is
vizsgálhatók attól elszakítva.
Tanulmányom e nagy kérdéskör egyes összetevőinek elemzésével arra is választ kíván
keresni, hogy térben és időben melyik az a pont, ahol a két lehetséges fejlődési irány
elvált egymástól és mennyiben játszottak ebben a történetileg kialakult hagyományok
ösztönző, illetőleg fékező szerepet. Mezopotámia ugyanis e kérdés vizsgálatában kulcs-
szerepet játszhat. A gazdaságtörténeti kutatás egyik iránya a piaci intézményeket, sőt
a nyugati civilizáció kezdeteit is innen eredezteti, de inkább csak sejtésekre alapozva.
Ugyanakkor Polányi a 18–19. századi Európában találta meg e pontot, s az idevezető
út kezdeteit a hellenisztikus kori Görögországban vélte felfedezni.
Az alábbiakban látni fogjuk, hogy a rendelkezésünkre álló mezopotámiai forrás-
anyag – s itt különösen az alábbiakban tanulmányozott pénzre, a pénz használatáért
járó kamatokra és a pénzben kifejezett árakra gondolok – azt látszik sugallni, hogy a
piacgazdaság kialakulásához vezető folyamat Mezopotámiában már nagyon korán, az
ún. neolitikus forradalommal megindult, és igen hosszú és bonyolult folyamatok ered-

ményeképp legkésőbb a Kr. e. 1. évezred közepére teljesen átalakította Mezopotámia
társadalmát és a gazdaságát. A jóval az írásos forrásaink megjelenése előtt meginduló
gazdasági folyamatok3 nemkívánatos társadalmi hatásai ellen való védekezés a Kr. e. 3.
évezred derekától kezdve legalább egy évezreden keresztül a mezopotámiai uralkodók
érdeklődésének homlokterében állt. A „szociálpolitika” csődje Kr. e. 1600 körülre tehető,
ezután már csak elvétve ismerünk olyan intézkedéseket, amelyek célja a piaci hatások
akadályozása vagy tompítása lett volna. Feltehetőleg ekkor már átalakult az első évez-
redre teljesen kiforrott piaci intézményekhez való társadalmi viszonyulás is. Úgy vélem,
hogy a keleti civilizáció a Kr. e. 1. évezred első harmadától kezdve egyre gyakrabban
érintkezett a görög világgal, s ha kimutatható, hogy a piaci intézmények Mezopotámiá-
ban alakultak ki legkorábban a világtörténelemben, akkor a Folyamköznek az eddiginél
erősebb hatást kell tulajdonítanunk a görög, s így a nyugati civilizáció kialakulásában
is. Mindez természetesen erősen vitatott a klasszikus ókorral foglalkozó kutatók és az
asszíriológusok között is, ezért e munkahipotézis további bizonyításra szorul.
Különösen fontos a pénz, hitel és kamat eredete, társadalmi és gazdasági szerepe,
kulturális meghatározottsága és társadalmi fogadtatása, hiszen ezek eddig alig kaptak
figyelmet az ókori Kelettel foglalkozó szakirodalomban. Igen fontos probléma a pénz
meghatározása, mert a pénz szerepére, sőt meglétére vonatkozó sokszor homlokegyenest
ellenkező vélemények a pénz köznapi, illetőleg különböző elméleti megközelítéseire
vezethetők vissza. Itt a bevezetőben talán elég arra utalnom, hogy nincs a pénznek
mindenki által egységesen elfogadott meghatározása, de valamennyiben meghatározó
szerepet játszanak bizonyos pénzfunkciók. Abban egyetértés uralkodik azonban, hogy
a mai értelemben vett pénznek (all-purpose or general purpose money) alapvetően el
kell látnia a csereeszköz, fizetőeszköz, értékmérő, és a kincsképzés funkcióit. Ameny-
nyiben e funkciók közül csak egyet, vagy nem az összeset látja el a pénz, akkor csak
primitív vagy speciális (special purpose money) pénzről beszélhetünk. Az alábbiakban
kísérletet teszünk majd annak bizonyítására, hogy az ókori Keleten a mai értelemben
vett pénzhasználatról beszélhetünk.
Ha – mint hisszük – a piaci intézmények a maihoz hasonló módon fejtették ki hatá-
sukat a mezopotámiai társadalmi folyamatokra, kérdés, hogy a társadalom, illetőleg
a társadalmi béke megőrzésének legfőbb letéteményese, az uralkodó, a hagyományos
értékek védelmezője, az ország „pásztora” hogyan próbált védekezni az új ellen, milyen
lehetőségei voltak s milyen eredményeket érhetett el?
3
Közismert, hogy e gazdasági folyamatok rögzítésének igénye hozta létre az írásbeliséget.
E kérdésekre nem egyszerű a válasz, de a pénzzel kapcsolatos kérdések vizsgálata

közelebb vezethet hozzá. A tradicionális társadalmakban is léteznek különféle pénzek,
de a mezopotámiai pénz általános értékmérő szerepe mellett már korán csereeszközként
és fizetőeszközként is funkcionált, s emellett alkalmas volt a kincsképzésre is, vagyis
hozzájárulhatott a hagyományos értékrend felbomlásához. Az egész ókori Keleten a
fémek, legfőképp az ezüst játszották a pénz szerepét, különböző formájú, súlyra mért
nyersanyagként. Éppen ezért számomra a kérdés úgy merült fel, hogy a pénzverés miért
nem e területen indult meg, ahol addigra a fémek pénzként való használatának évezre-
des hagyományai voltak. Kérdés, hogy kulturális-vallási okok játszották-e a fő szerepet,
vagy mint többen tudni vélik, a megkövesedett társadalmi gyakorlat? Amennyiben hitelt
adhatunk Hérodotosz tudósításának, a pénzverés feltalálása a lüdek érdeme.4 Ők azon-
ban csak a Kr. e. 1. évezred elején jelentek meg Kis-Ázsiában, s ott is egy olyan területen,
amely nagyrészt kívül maradt az ókori keleti civilizációk – korábban jellemzően a Hetti-
ta Birodalom – hatókörén. Az első vert pénzek helye és ideje, sőt célja is egyelőre talány.
Ez ugyan a vert pénz évezredes diadalútjának ismeretében meglepőnek tűnhet, de a
kutatás nem egységes abban, hogy mi lehetett a pénzverés célja. A különféle elméletek
közül számomra legvalószínűbbnek a tisztaság, illetőleg a súly hitelesítése, valamint a
kifizetések (katonaság) és befizetések (adózás) standardizált eszközének megteremtése
tűnik. Sajnos azonban a korabeli lüd viszonyokról jóformán semmit nem tudunk – a
görögről is alig valamit – így egyik elképzelés sem igazolható egzakt módon.
Az ókori keleti gyakorlat azonban segíthet a kérdés megválaszolásában. Újasszír kori
írásos emlékek említik a különböző istenek (templomok), illetve városok mértékeiben
történő kifizetéseket, tudunk „törvényes”, „standard” stb. ezüst használatáról Babiló-
niában. Az egy-egy tranzakcióban megmozgatott nemesfém értéke nagy pontosságú,
s a korabeli eszközökkel nehezen elvégezhető mérések sorozatát kívánta meg, s a vert
pénz a feltételezések szerint ettől kímélte meg használóit. Kérdés azonban, hogy ezt az
ókori Keleten miért nem értékelték a vert pénz elterjedése után sem.
Egy másik, s a numizmatikusok által egy eddig szinte teljesen figyelmen kívül ha-
gyott lehetőség a korai pénzek céljának kutatásában a tisztaság (nemesfémtartalom)
vizsgálata. Ma már csak az érdeklődés hiánya magyarázhatja e tartózkodást, hiszen az
új technikai lehetőségek következtében a vizsgálat nem teszi tönkre az érméket. Sajnos
a fémvizsgálat költséges vállalkozás, s ha nincs konkrét célja – pl. annak eldöntése,
hogy hamisítvány-e a szóban forgó érme –, a legritkább esetben kerül rá sor. Néhány
achaimenida ezüstpénz általam megvizsgáltatott példányainak eltérő ezüsttartalma
4
Hérod. 1, 94.
azonban valószínűsíti, hogy a tisztaságnak szerepe lehetett a pénzverés megindulásá-

ban, amelyet ma általában Kr. e. 600 körülre tesznek. Az ékírásos szövegekben az ezüst
tisztaságára először Kr. e. 702-ben történik utalás, ezt megelőzően tehát feltehetőleg
tiszta, vagy közel tiszta ezüstöt használhattak. Ezt megerősítik a Kr. e. 3. évezredre
vonatkozó nemrég publikált fémvizsgálatok is,5 valamint a túlnyomólag az Ashmolean
Museumban őrzött achaimenida kori ezüsttárgyak vizsgálatának egyelőre nem publikus
eredményei is.6 A Kr. e. 7–6. századokban azonban hirtelen megszaporodnak az ezüst
minőségére utaló jelzők az újbabilóni szövegekben, s ebből a kutatás azt a következte-
tést vonta le, hogy a korszakban rossz minőségű ezüstöt használtak fizetőeszközként.
A teljes anyag alábbiakban történő áttekintése azonban megmutatja, hogy az újbabilóni
korban az esetek zömében a 875-ös tisztaságú ezüstöt használtak. A különféle jelzők
sokasága ugyanis, bizonyos megfelelésekből következően, többnyire erre a tisztaságra
utal, s csak elvétve szerepel ennél rosszabb minőségű ezüst a forrásokban. A tízes szám-
rendszerben kifejezett 916,66, 875 és 833,33-as tisztaságú ezüst pedig a 22, 21 illetőleg 20
karátos tisztaságnak felel meg, tehát igen jó minőségű ezüst, bár kétségtelen nem éri el
a lüd, vagy az archaikus görög pénzek tisztaságát (lásd 2.4 alatt). Ha tehát a pénzverést
megelőző évszázadban, az akkori gazdaságilag legfejlettebb területen hirtelen különböző
ötvözetekben került forgalomba a fizetőeszközül szolgáló ezüst, s erre mintegy válaszul
a megkülönböztető verettel ellátott lüd, majd görög ezüstpénzek – bár egyelőre csak
kevés fémvizsgálat alapján – gyakorlatilag tiszta ezüstnek bizonyulnak, nem zárható
ki, hogy a két jelenség összefügg egymással.
Igen érdekes, és a disszertáció egyik célja éppen ennek magyarázata, hogy a szak-
irodalomban az írás „feltalálásával” azonos horderejűnek minősített pénzverés „felta-
lálása”7 mennyire nem volt hatással az ókori Keletre Egyiptomtól Mezopotámián át
Iránig, vagyis Kis-Ázsián kívül az egész Óperzsa Birodalomra. Bár a perzsa birodalom
folytatta a lüd pénzverést, majd pedig I. Dareiosztól kezdve saját pénzt veretett, a bi-
rodalom területén, a földbe került kincsleletekből ítélve több görög, mint perzsa pénz
volt forgalomban.
Ennél is meglepőbb azonban, hogy legalábbis Egyiptomban és Babilóniában, a két,
ősi kultúrával rendelkező területen, ahol a kincsleletek és szöveges utalások alapján
is tízezerszám forogtak főleg athéni pénzek, ezeket nem pénzként, hanem pusztán
nyersanyagként használták. Erre mutatnak egyrészt a kincsleletekben előkerült dara-
5
Müller-Karpe 1993: 296–298 és 311.
6
Ezek ismeretét P. R. S. Moorey szívességének köszönöm. A többi korból való vizsgálati eredmények
áttekintéséhez lásd Moorey 1994: 239–240.
7
Lásd pl. in Radandt (ed.) 1981: 335.
bokra tört pénzek, amelyekkel a súlyra mért összegeket egészítették ki, másrészt pedig
a pénzverés feltalálása utáni időkből származó, ma már a 30 000 táblát megközelítő
babilóni szöveganyag. Ezen okmányokban ugyanis egyetlenegyszer sem szerepel darabra
számolt ezüst, csak súlyra mért, még akkor sem, ha egyébként a szövegből kiderül, hogy
melyik hellenisztikus uralkodó milyen állapotban levő vert pénzeivel történik a fizetés.
Mindez arra mutat, hogy egy kulturálisan jól meghatározható területen egy forradal-
minak tekinthető újítás a források alapján legalább egy fél évezreden keresztül nem
honosodott meg. Ráadásul, ha W. Eilers beszámolójára gondolunk, aki leírta, hogyan
váltott be egy nagyobb összegű csekket Iránban, s annak nemesfémben számított ellen-
értékét hogyan mérték ki neki mérlegen egy vidéki bankban még 1933-ban is, láthatjuk,
hogy e kulturális hagyomány erősebb volt a közben eltelt két évezred minden politikai
vagy gazdasági változásánál. Egyelőre azonban csak konstatálni tudjuk a tényeket, a
magyarázat további kutatásokat igényel.
Alább (9. fejezet) részletesen szó lesz a kamat kérdésköréről. A mezopotámiai gaz-
daság fejlettségének egyik legfontosabb mutatója ugyanis a pénz használatáért felszá-
molt ár, vagyis a kamat. A fő kérdés itt az, hogy vajon a többek között a Hammurapi
törvénykönyvéből is ismert 20% vajon éves kamatlábként értendő-e,8 s ha igen, van-e
ettől eltérő kamatláb, és hogy magyarázzuk az évezredeken át változatlan igazságos
kamat nagyságát.
A kamat és a pénz kérdéséhez szorosan kapcsolódik a piac szerepének vizsgálata.
E kérdésben szélsőségesen eltérő vélemények fogalmazódtak meg a szaktudományon
kívül és belül is. A felhozott érvek azonban vagy nem igazolhatóak forrásokkal, vagy
pedig megítélésem szerint nem a lényegre vonatkoznak. A vitában túl hangsúlyos sze-
repet kapott a piactér fizikai megléte vagy nem léte (ami nem lehet perdöntő, hiszen
egy mezopotámiai várost sem tártak fel teljes egészében), a piac és kapcsolt fogalmakra
vonatkozó sumer és akkád szavak pro és kontra értelmezése vagy a piacgazdaság elvi
lehetőségének vagy lehetetlenségének vizsgálata. Az alábbiakban terjedelmi korlátok
miatt csak jelzésszerűen tárgyalhattam e problémákat, de különösen az árpa és a datolya
árának egymáshoz viszonyított szezonális ármozgása bizonyítja, hogy a mezopotámiai
emberek hétköznapjait elsősorban a mindennapi létfenntartási cikkek állandó, gyakran
naponta, néha naponta többször is változó árai határozták meg. Ez a gyakori ármozgás, s
az eddigi ismereteinek alapján az egyes növények aratástól aratásig tartó árváltozásaival
nem, csak azok együttes hatásával magyarázható árváltozások egy jól működő, fejlett
piacgazdaság képét vetítik elénk a Kr. e. 1. évezred közepén.
8
Ezt ugyanis a kérdéskör legutolsó tárgyalásában Van de Mieroop (1995) kétségbe vonta.
További kutatásokat igényel annak meghatározása, hogy időben mikortól beszélhe-

tünk teljesen kifejlett piacgazdaságról, s melyik időszakot tekintsük az ehhez vezető
út különböző szakaszainak. Ehhez kapcsolódik annak vizsgálata, hogy a társadalom
kulturálisan meghatározott idegenkedése, vagy ellenállása a piacgazdaság intézmé-
nyeivel szemben meddig jelenthetett olyan társadalmi nyomást, amelyet a mindenkori
uralkodónak figyelembe kellett venni, illetőleg mikortól vált társadalmilag teljesen
elfogadottá s lett a mezopotámiai társadalom olyan meghatározó intézményévé, amely
Mezopotámiát – legalábbis a kutatók jelentős részének véleménye szerint – alapvetően
megkülönböztette szomszédaitól, és az egész akkori világtól is.
Tanulmányom terjedelmi okokból e nagy és összefüggő problémarendszernek csak
néhány, leginkább vitatott összetevőjét kívánja vizsgálat tárgyává tenni. A téma min-
denre kiterjedő feldolgozása egy későbbi monográfia tárgya lesz.
1.3 EZÜST MINT ÉRTÉKMÉRŐ ÉS FIZETŐESZKÖZ
A pénz szerepének tanulmányozása előtt meg kell határoznunk a viszonyítási alapként

szolgáló standardot magát, amelynek segítségével az árakat kifejezték, illetőleg ki is
fizették Babilóniában, a tanulmány alapjául szolgáló időszakban, a Kr. e. 1. évezredben.
Az ezt megelőző Kr. e. 3–2. évezredben, már a Kr. e. 26. századtól kezdve fémek – réz,
ón, arany és főleg ezüst9 – szolgáltak majdnem kizárólagosan értékmérőül10 annak
ellenére, hogy e fémek egyike sem található meg természetes állapotban Mezopotámiá-
ban. Asszíriában a Kr. e. 1. évezred első felében rezet és bronzot az ezüsttel karöltve
használtak értékmérőként (lehet, hogy fizetőeszközként is).11 A könyvben tárgyalandó
Babilóniában azonban az egész első évezredben ezüst volt a kizárólagos és általános
értékmérő I. Dareiosz aranypénze (lásd 5.3) ellenére, amely se értékmérőként, se fize-
tőeszközként nem játszott semmi szerepet a babilóniai gazdasági életben.12 Ebben az
9
Néha együtt is, lásd Müller (1982) áttekintését egy középasszír szöveg kapcsán. Rézben történő
elszámoláshoz lásd Brinkman 1987: 33–36 és Fales 1997: 297.
10
A gabona, gyapjú és hasonló értékmérők ebből a szempontból most figyelmen kívül hagyhatók.
11
Lásd CTN 2, 25 és a 48–51. jegyzeteket. Postgate véleménye szerint „in most of the eighth century
copper was the standard medium of currency” és csak később válik fokozatosan azzá az ezüst.
Réz értékmérőként még a Kr. e. 7. századi ártarifákban is fellelhető, vö. Deller (1964: 257–261),
nos. 2, 3, 4, 5 és ND 2355 (260. o.), bár a 60: 1 feltételezhető réz: ezüst arány alapján. Lásd ehhez
Deller 1964: 259 és Fales 1997: 297, lásd még lentebb, 8.1 alatt.
12
Egyetlen babilóniai árat sem adtak meg soha arany dareikoszban. Ennek azonban nem az az
oka – ahogy azt gyakran gondolják –, hogy az aranypénz túl értékes volt a mindennapi forgalom
időszakban az arany árát a többi fémhez hasonlóan ezüstben fejezték ki. Mielőtt azon-
ban az ezüstnek mint fizetőeszköznek a mindennapokban játszott szerepét vizsgálnánk
(lásd alább, 1.4 alatt), magát az értékmérőt kell vizsgálat alá vennünk, mert az ezüst e
funkciója különböző problémákat vet fel.
Az első nehézséget az okozza, hogy az összes többi fémhez hasonlóan ezüst sem fordul
elő természetes állapotban Babilóniában. Mivel pedig a forgalomba kerülő mennyiség
nagysága nyilvánvalóan nem lehetett állandó, a kereslet és kínálat ezt tükröző változásai az
értékmérő állandó ingadozásához vezethettek. Azt ugyanis kizárhatjuk, hogy akár rövid
távon, az egész évezredről már nem is beszélve, az uralkodó állami beavatkozással biztosít-
hatta volna az egyenletes ezüstellátást. Nem tudjuk, hogy az ezüst, és a többi nyersanyag
honnan és minek az ellenértékeként került Babilóniába, de valószínűnek látszik, hogy
kereskedelmi úton és elsősorban mezőgazdasági termények fejében.13 Mindezen problé-
mák ellenére úgy gondoljuk, hogy mindig elegendő mennyiségű ezüst volt forgalomban
és hosszú távon a kínálat csökkenése vagy növekedése alapvetően nem befolyásolta sem
a pénzellátást, sem pedig az árakat.14 Alább (1.4 alatt) ugyanis látni fogjuk, hogy az árak
nem a rendelkezésre álló ezüstmennyiség, hanem a termés nagysága és a kereslet-kínálat
ebből fakadó változásai függvényében, esetenként akár naponta többször is változtak,
ennek pedig semmi köze az ezüstkínálat esetleges ingadozásaihoz.
E jelenséget nem könnyű magyarázni, de az egyik oka mindenképpen az, hogy az ezüst
elsősorban értékmérőként szolgált, s csak másodsorban fizetőeszközként, noha a fennma-
radt okmányokból éppen ez a funkciója látszik világosabban. Ezért feltehetően kevesebb
ezüstre volt szükség a tényleges forgalomban, mint azt első pillantásra gondolnánk. Azt
sem felejthetjük el, hogy az okmányokban tükröződő piaci viszonyok és az árutermelés
biztosan nem terjed ki a társadalom nagy részére.
számára. Egy aranypénz ugyanis 20 sigloit tett ki, másképpen 111 gramm ezüsttel, azaz kb. 13,33
babilóni sékellel volt egyenértékű, s az okmányokban gyakran ezt messze meghaladó összegek-
kel találkozunk. Az alább, 5.3 alatt kifejtetteknek megfelelően úgy vélem, hogy az aranypénzt
presztízsokokból verték, később pedig külpolitikai célokra alkalmazták (pl. görög politikusok
megvesztegetésére, zsoldosok felfogadására stb.), de babilóniai belső forgalomban soha nem hasz-
nálták, mert az egész évezredben kizárólag ezüst volt a fizetőeszköz.
13
Egy általános áttekintéshez lásd Soden 1985: 117–118 és a Kr. e. 3. évezredhez Crawford 1973:
232–241.
14
Természetesen nagy zsákmánnyal járó katonai vállalkozások ideiglenes befolyásolhatták az árakat,
lásd pl. II. Sarrukín dicsekvését (in Lie 1929, 233–234 sorok), amikor is az ezüst ára állítólag a ré-
zével került egy szintre. Ez azonban soha nem jár olyan tartós hatással, mint mondjuk az amerikai
ezüst beáramlása által előidézett árforradalom a 16. századi Európában. Ennek ellenére azonban
az a kérdés, hogy vajon az ezüst értéke stabil maradt-e egy egész korszakon keresztül, ahogy azt
először Sweet 1958: 9–28 megfogalmazta az óbabilóni korszakot illetően, valós probléma, lásd
még Farber 1978: 2–7 megjegyzéseit is.
Az mindenesetre vitán felül áll, hogy maga az ármozgás nem áll összefüggésben az ezüst
kínálatának változásaival. Ennek talán legjobb bizonyítéka a 274. évre (-273 [egy évet ösz-
szesítő csillagászati napló jelölése; érdekessége, hogy a -273 évi napló első hónapjai a 274. év
hónapjait foglalja magába a babilóni újévtől: március/április]) vonatkozó csillagászati napló.
Abban az évben ugyanis a gyapjú kivételével minden feljegyzett termény ára rendkívül
drága volt. A napló történeti részéből azt is megtudjuk, hogy éhínség volt az országban és
az emberek saját gyermekeiket adták el, hogy önmagukat és a gyerekeket is megmentsék
az éhhaláltól. Az árak ennek ellenére hónapról hónapra továbbra is változtak – igaz nem
a szokásos módon – és továbbra is ezüstben voltak lejegyezve. Ugyanakkor azonban a
naplóból azt is meg lehet tudni, hogy a háborús kiadások miatt az összes ezüstöt kivonták
az országból (hátlap 30-31. sorok) és „Babilónban és (a többi) városokban a vásárlást ion
(azaz szeleukida) bronzpénzekkel intézték” (a tábla felső széle 2. sor). E kivételes jelentőségű
szöveghely minden valószínűség szerint úgy értendő, hogy a tényleges ezüstkínálat ingado-
zásai – jelen esetben pedig teljes megszűnése – esetén is változatlanul az ezüstöt használták
értékmérőként, és az árak ettől függetlenül ingadoztak. Ebből viszont az következik, hogy
az áringadozások mindenkor is függetlenek voltak az ezüstkínálat változásaitól, továbbá
az is, hogy az ezüstben megadott árak nem mindenkor igényeltek fizikailag is meglevő
ezüstöt. Ebben az esetben legalábbis világosan látható, hogy az ezüst csak az elszámolás
absztrakt egysége, azaz értékmérő volt, míg a tényleges fizetőeszköz szerepét a bronzpénz
játszotta. Az árváltozásokat tehát a termés nagysága, és a kereslet ebből fakadó változása
váltotta ki, hiszen a népességnek alapvetően nem ezüstre, hanem a mindennapi betevő
falatra, elsősorban árpára volt szüksége. Az sem következik a fenti adatból, hogy az ezüst
kivonása vezetett az éhínséghez, hiszen egyrészt a gyapjú olcsóbb volt, mint kedvező gaz-
dasági évben, másrészt pedig sok más évben még ennél is drágább árakat tapasztalunk,
de ekkor semmi okunk sincs feltenni, hogy ne lett volna ezüst az országban.
Hosszú távon azonban természetesen nem lehet kizárni, hogy a rendelkezésre álló
ezüstmennyiség növekedése vagy csökkenése hatással volt az árszínvonalra. Különö-
sen a perzsa, majd makedón hódítás lehetett hatással a Babilóniában rendelkezésre
álló ezüst mennyiségére (az ezüstlelőhelyekhez való könnyebb hozzáférés, illetőleg a
felhalmozott perzsa kincsek forgalomba kerülése miatt), de e kérdések további kuta-
tásokat igényelnek.
A másik komoly probléma a nemesfémek ötvözése. Ez különösen nyilvánvaló az arany
esetében, ugyanis egyetlen szöveg öt különböző aranyárat említ.15 Ebből az arany legalább
öt különféle ötvözete következik. Ez ebben az esetben nem okoz gondot, mert az arany
15
YOS 6, 112; lásd még GC 2, 39, amely három különböző finomságot tartalmaz.
e szövegben árucikk, nem pedig értékmérő. Azonban az első évezredi szövegekben az

ezüstre ennél még több jelző is használatos, s így feltehetőleg az ezüstnek is különböző
finomságaival kell számolnunk. Ez pedig összeegyeztethetetlennek látszik az ezüst ál-
talános és kizárólagos értékmérő szerepével. E kérdésre alább (2.1–2.5) alatt részletesen
visszatérünk.
1.4 PÉNZ A BABILÓNI MINDENNAPOKBAN.

AZ ALAPVETŐ FOGYASZTÁSI CIKKEK PÉNZBEN KIFEJEZETT
ÁRAI BABILÓNIÁBAN A PÉNZVERÉS ELŐTT ÉS UTÁN
Mielőtt e kérdés tanulmányozásába kezdenénk, röviden meg kell határoznunk a cím-

ben – és a továbbiakban az egész könyvben – szereplő többi fogalmat is, hiszen ezek
jelentősen szűkítik vizsgálódásaink körét. Babilónián az alábbiakban a terminus ha-
gyományos használatának megfelelően Mezopotámia déli területeit értem a Perzsa-
öböltől Szippar városáig, függetlenül attól, hogy az újbabilóni kortól kezdve Babilónia
(mint birodalom, illetve tartomány) határai esetenként ennél jóval nagyobb területeket
foglaltak magukban. Ennek oka, hogy a forrásanyag jellegének megfelelően az árak
döntő része magából Babilón városából maradt ránk.16 A pénzverés előtti és utáni időn
az egész Kr. e. 1. évezredet értem.
Az alapvető fogyasztási cikkek meghatározása a források függvényében koronként és
kutatónként is jelentős eltérést mutat, az alábbiakban az ún. csillagászati naplókban17
feljegyzett fogyasztási cikkeket tekintem alapvetőeknek. Ezek a gyapjú, a ruházkodás
alapanyaga kivételével mind élelmiszerek: árpa, datolya, kasû, salû és szezám. Ebben a
sorrendben szerepelnek a naplókban, a gyapjú az utolsó, hatodik helyen. Sem a cikkek
maguk, sem pedig a sorrend nem meglepő, bár néhány dolgot nem látunk tisztán. Az
árpa a legfontosabb táplálék, a szezám a rendkívül sokféleképp használt olaj, a gyapjú
pedig a ruházkodás alapanyaga, s így már a Kr. e. 3. évezredtől kezdve mindig helyet
kapnak az alapvető fogyasztási cikkek felsorolásában. Szereplésük a naplókban tehát
teljesen érthető. A datolya súlya a babilóniai táplálkozásban folyamatosan nőtt, s a
16
Az alapvető fogyasztási cikkek körében a tárgyalt korszakban ezernél is több napra pontosan datált
árral rendelkezünk. Ezek meghatározó része csillagászati naplókban maradt fenn, s a naplók egy
kivétellel mind Babilónból származnak (ráadásul az egyetlen uruki naplóban kitörtek az árak).
Ezekhez az adatokhoz járulnak még a gazdasági okmányok árai, zömmel a perzsa kor elejéről,
főleg Ur, Nippur, Szippar és néhány további városból.
17
Kiadásukat lásd in ADRTB.
Kr. e. 1. évezred közepére jelentősége megközelítette az árpáét, ennek lehetséges okáról

az alábbiakban még szó lesz. A kasû elsősorban a sörkészítésben játszott fontos szerepet,
a salû a táplálkozást tette változatosabbá. Igaz, az előbbinél a botanikai azonosítás,18
az utóbbinál forrásaink szűkszavúsága miatt nem látjuk világosan, hogy miért szere-
pelnek ilyen kitüntetett helyen a csillagászati naplókban, ahonnan például a hagyma,
só, saláták, zöldségek és még egy sor létfontosságú élelmiszer is hiányzik.19 A felsoro-
lás rendező elve gyanítható: először az élelmiszerek következnek nyilván fontossági
sorrendben, majd a szezám, amely csak részben élelmiszer, hiszen a belőle nyert olajat
testápolásra és világításra is használták, s legvégül a ruházkodás alapanyaga, a gyapjú.
Az elsősorban sörkészítésre használt kasû harmadik helye első pillantásra meglepő.
Ha azonban arra gondolunk, hogy a sör már a harmadik évezredi fejadaglistákban is
a mindennapi létfenntartási cikkek között szerepelt, s arra, hogy a sörkészítés másik
alapanyaga az árpa, amely amúgy is első helyen szerepel, arra a megállapításra kell
jutnunk, hogy a kasû itt a korábbi idők sörének szerepét veszi át.
A pénz problémáját fentebb (1.1 és 1.2 alatt) már érintettük. Ezek után rá kell tér-
nünk annak meghatározására, mit értünk áron, s hogy a pénzben kifejezett árak vajon
összevethetők-e a görög-római (középkori vagy éppen mai) árakkal, ugyanazt jelen-
tették-e az akkori, mint a mai ember számára, vagy mint a kutatás egyik irányzata
véli, ezek nem egyebek, mint az adminisztratív központok belső elszámolásait meg-
könnyítő egyenértékek egy a mienktől alapvetően eltérő, döntően újraelosztás által
jellemezhető társadalomban.20 A kérdés második felére fentebb már választ adtunk,
itt most csak azt kívánom tisztázni, mit értek „ár” alatt a továbbiakban. A kifejezést
a közkeletű értelmében használom, amely szerint az ár egy meghatározott minőségű
árucikk vagy szolgáltatás megszerzéséhez egy adott pillanatban és adott helyen szük-
séges pénzmennyiség.21 A pénzen azonban esetünkben természetesen nem vert pénzt,
hanem súlyra mért ezüstöt kell értenünk, hiszen a vert pénz még a hellenisztikus kor-
ban sem játszott meghatározó szerepet Babilóniában, ugyanakkor árakról már a Kr. e.
3. évezred közepétől tudunk. Babilóniában az egész első évezredben az ezüst szolgált
egyedüli és kizárólagos értékmérőként, s a forrásokból ítélve leggyakrabban a fizetőesz-
18
„Mustár” AHw 455 és CAD K 248–250, különösen 250b szerint; de lásd még Snell 1982: 219
„cassia?”; Geller 1982: 194 „common beet”; Butz 1984: 316 „Solanum nigrum und Solanum
miniatum” és F. Köcher apud Butz 1984: 316 „noch unklarer als jemals zuvor”; Stol 1994: 176–179
„cuscuta”.
19
Ezek jelentőségét az újbabilóni gazdasági okmányokból jól ismerjük, s tudjuk, hogy jelentős meny-
nyiségben termesztették őket.
20
Ezt Polányi nyomán ma leginkább J. Renger hangsúlyozza, legutóbb Renger 1991: 209.
21
J. Bremond – A. Geledan, Dictionnaire Economique et Social. Paris, 1981, 373.
köz is az ezüst lehetett. Az első perzsa uralkodók alatt, Xerxészig bezárólag, az ezüst
az újbabilóni korban megszokott ötvözetekben (800-as finomságtól a tiszta ezüstig,
leggyakoribb azonban a 875-ös tisztaság, lásd 2.1, 2.2 és 2.3 alatt) forgott a gazdasági
életben, I. Artaxerxész uralkodásától azonban csak ritka kivételképp találkozunk nem
tiszta ezüsttel. A sajnos elég ritka fémvizsgálatokból ítélve a hellenisztikus uralkodók
pénzei is igen jó minőségűek voltak, gyakorlatilag tiszta ezüstnek tekinthetők. Mivel a
perzsa kor elején használt, általában 875-ös tisztaságú ezüst is jobb, mint a mai standard
800-as ezüst, s megközelíti a korabeli görög és római pénzek tisztaságát, leszögezhet-
jük, hogy a tisztaság szempontjából ezek az árak a korszak egésze alatt bármely más
árral összehasonlíthatóak. Mindössze annyit kell emlékezetünkben tartanunk, hogy
a babilóni árak a 8,3 g ezüstöt érő babilóni sékelben vannak kifejezve, így kicsit alatta
vannak az attikai didrachma eszmei súlyának. A babilóniaiak az árakat kétféleképp
fejezhették ki, vagy az 1 sékel ezüstért kapható mennyiséget jelölték, vagy pedig az adott
árucikk árát sékelben kifejezve. Számunkra ez utóbbi a megszokott, például az alábbi
árjelölés: egy juh ára 3 sékel (ezüst). Ezt azonban ritkábban alkalmazták, s többnyire
csak olyan árucikkekre, amelyek oszthatatlanok, s értékük meghaladta az 1 sékelt (pl.
ingatlanok, állatok), ezekben az esetekben ugyanis értelmetlen lett volna azt mondani
(az előbbi példánál maradva), hogy 1 sékelért 1/3 juhot lehet vásárolni. Általában azon-
ban (s az alapvető fogyasztási cikkekre mindig) a másik eljárást alkalmazták, vagyis
meghatározták, hogy 1 sékelért hány egységnyi gabonát (datolyát, olajat stb.) lehetett
vásárolni. Egyedül a gyapjúnál eltérő a viszonyítási alap, az itt használt babilóniai mér-
tékegység kb. fél kilogrammnak felel meg, tehát a 4 manás ár azt jeleni, hogy 1 sékelért
2 kg gyapjút lehet venni. Bár ez az árjelölési eljárás számunkra szokatlan s zavaró is,
hiszen minél magasabb az érték, annál olcsóbb az ár, ha megszokja az ember, azonnal
nyilvánvalóvá válnak előnyei. Így ugyanis bonyolult tizedes törtek használata nélkül
is egyszerűen kifejezhető akár a legkisebb árváltozás is.
A tisztaság és a mértékegységek meghatározása után még egy problémát kell tisztáz-
nunk, a nem csak értékmérőként, hanem fizetőeszközül is szolgáló ezüst mennyiségé-
nek fentebb már érintett kérdését. Közismert ugyanis, hogy Babilóniában nincsenek
fémek, így az ezüstbehozatal függvényében a forgalomba kerülő ezüst mennyisége
változhat. Ha pedig egyszer bőség, másszor pedig hiány mutatkozik ezüstből, nem
lehet eldönteni, hogy az árak változásaiban az értékmérő, vagy az azzal mért árucikk
árának változásai tükröződnek-e. Ez a probléma az egész mezopotámiai gazdaságtör-
ténet egyik alapkérdése, s van olyan vélemény is, hogy e kérdés megválaszolásáig nem
is lehet az árakkal foglalkozni (Sweet 1958). S bár az achaimenida birodalom is behoza-
talra szorult ezüstből, az állandó, egyenletes ezüstellátás nyilván könnyen megoldható
volt, de a hellenisztikus kori árak megítélése újra felveti e kérdést. Szerencsére éppen
egy hellenisztikus kori, Kr. e. 274-ből származó csillagászati napló szolgál megítélésem
szerint egyértelmű bizonyítékkal arra, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség nem
befolyásolja az árak alakulását Babilóniában. Ebben az évben ugyanis Antiokhosz és
Szeleukosz az Egyiptom elleni háború miatt 20 harci elefánt és sok más felszerelési
tárgy mellett az összes ezüstöt is kivonta Babilóniából, s ott a napló szerint egész évben
görög bronzpénz volt a fizetőeszköz. Ettől függetlenül azonban az árakat továbbra is
ezüstben tartották nyilván és számolták el, s azok ugyanúgy ingadoztak, mint a többi
évben. Mindez világosan mutatja, hogy bár általában a legtöbb ügyletben ténylege-
sen ezüst cserélt gazdát s elegendő mennyiségben rendelkezésre is állt, ha esetleg az
ellátásban problémák mutatkoztak, vagy az ezüstellátás ideiglenesen szünetelt is, ez a
gazdasági életben nem okozott törést és az ezüst elszámolási pénz (értékmérő) formá-
jában továbbra is ellátta feladatát. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy az árak
alakulásában a forgalomban levő pénz mennyisége nem játszott meghatározó szerepet,
s mivel ez valószínűleg nem csak a hellenisztikus korra igaz, ezt a problémát feltehetően
a korábbi időszakokat illetően is megoldottnak tekinthetjük.
Mindez sokat segít egy adott gazdasági év árváltozásai megértésében. Gazdasági
éven az árpa aratásától a következő aratásig terjed időszakot értem, mivel alapvetőén
az árpa aratása, és a termés nagysága szabta meg az adott év gazdasági lehetőségeit és
életszínvonalát. Nem véletlen, hogy a legtöbb okmányt ekkor állítják ki, ekkor fizetik
vissza a kölcsönök jó részét és vágnak bele újabb ügyletekbe, tehát a gazdaság egésze
ekkor indul pezsgésnek. A május közepétől július végéig tartó időszak a legkönnyebb
Babilónia egész lakossága számára, az árak ekkor a legalacsonyabbak s az időszak nagy
része alatt stabilak is.
Ez utóbbi ugyanis a gazdasági év egészét tekintve egyáltalán nem magától értetődő.
A korszak csillagászati naplóit tanulmányozva az a legfeltűnőbb, hogy az alapvető
fogyasztási cikkek árai az adott gazdasági éven belül állandóan, szinte napról napra
változnak. E változások az esetek egy részében jól felismerhetően a termelési ciklushoz
kapcsolódnak. Ez különösen az árpa esetében igazolható, amelynek ármozgása nagy-
jából egyenes vonalú, s aratástól aratásig a tárgyalt időszak egésze átlagában 30-50%-ra
becsülhető. Ezt természetesen az egyes évek áringadozásai bármilyen irányban jelen-
tősen meghaladhatták, ahogy az a következő példákból kiderül: A Kr. e. 419-es, egyéb-
ként éhínséges év áprilisában 1 sékel ezüstért 24, majd 23 liter árpát lehetett vásárolni,
május elején az ár visszaállt a korábbi 24-re, a hó közepén 18-ra nőtt, majd május végére
ismét elérte a hó eleji 24-es szintet, s az aratás hatására június elején 30-ra, közepén
36-ra csökkent. Június 24-től az árpa ára azonban már 34-re nőtt, s július közepén egy
sékelért már csak 31 litert adtak. Innen kezdve 7 hónapon keresztül nincsenek adata-
ink, de nem kétséges, hogy az ára tovább nőtt, hiszen ugyanezen összegért Kr. e. 418.
február közepétől már csak 21 litert lehetett venni. Bár március elején már 22 litert,
március 17-től április 14-ig már 25 litert ért ez az összeg, de így is csak éppen l literrel
többet, mint az előző év ugyanazon időszakában. Látható, hogy itt két egymás utáni
katasztrofális év egymást erősítő hatásait tanulmányozhatjuk.
A következő, már hellenisztikus korból választott és igen kedvező évet bemutató
példánkban hasonló áringadozást figyelhetünk meg, csak ebben az esetben két, egy-
másra következő, igen kedvező évben. A Kr. e. 248-as év szeptember 20. és október 18.
között az árpa átlagára22 a sajnos bizonytalan olvasat szerint 225 volt, ami december
közepétől 150-re, majd Kr. e. 247. január 16-tól 132-re drágult. Március 17-től azonban
már 198-ra esett az ára, április közepéig 216-ot, május közepéig pedig már újfent 225
litert lehetett vásárolni 1 sékel ezüstért. A fenti adatok összevetéséből két következtetés
is levonható.
Először is megállapítható, hogy az egyes évek árai között jelentős (itt közel tízszeres)
különbség is lehet, amit további példák megerősítenek. Gyakran közvetlenül a kiug-
róan jó év után éhínséges évre utaló árakat figyelhetünk meg, ami mutatja, hogy az
öntözéses mezőgazdaságnak tulajdonított állandó, biztos hozamok nem felelnek meg
a valóságnak.
Másodszor pedig megállapíthatjuk azt is, hogy az árváltozások menetét a termés
nagysága is jelentősen befolyásolja. Jó termés esetén ugyanis hamarabb esett az árpa
ára, már csak azért is, mert az eladónak a várható árcsökkenés miatt érdemes volt mi-
nél korábban megjelennie a piacon. Hasonló árváltozásokat tapasztalhatunk az összes
többi alapvető fogyasztási cikknél is (az egyedüli kivétel a gyapjú, ennek ára ugyanis az
egész éven keresztül majdnem teljesen stabil). Az aratástól aratásig tartó drágulás tehát
a kínálat csökkenéséből adódik. Ezt a mondhatni „természetes” ármozgást azonban a
többi alapvető fogyasztási cikknél sok esetben a felismerhetetlenségig megváltoztatta
a kereslet időszakos eltolódásából fakadó, a „természetessel”ellentétes ármozgás.
Ezt legjobban a datolya árának változásain tanulmányozhatjuk. Az árpánál megfi-
gyeltek alapján ugyanis az lenne várható, hogy a datolya ára legolcsóbb a szüret után
novemberben, s legdrágább előtte, úgy augusztus tájékán. Ez azonban annyira nem
így van, hogy pusztán az árak alapján még a szüret idejét is nehéz lenne meghatározni.
22
A legkésőbbi naplókban jól látszik, hogy az árakat naponta – esetenként naponta többször is –
feljegyezték, s ezekből számították ki egy-egy dekád, illetőleg hónap átlagárát, s ezek szerepelnek
a naplókban.
Emellett a datolya ára decemberben, januárban, februárban folyamatosan csökkent.

Március elejétől május végéig viszont folyamatosan drágult, míg május végén vagy
esett az ára, vagy legalábbis hosszú időre azonos szinten maradt, míg végül júliustól
ismét fokozatosan drágult, talán egészen szeptember végéig. Az egész problematikát
legszemléletesebben Kr. e. 258-ban, a hellenisztikus kor elejéről származó adatokon
lehet bemutatni.
Ebben az évben a datolya ára április második felében és május első napjaiban 52,5,
május közepéig 84, míg május 16. és június 13. között 124 liter volt, azaz egy hónap
alatt több mint 100%-kal esett az ára. Tekintettel arra, hogy a datolyaszüret ideje októ-
ber, s ehhez közeledve a készletek fogyásának megfelelően a „természetes” ármozgás
értelmében az árnak nőnie, nem csökkennie kellene, arra gondolhatnánk, hogy vagy
nem tipikus évvel van dolgunk, vagy pedig a napló keltezése téves. Azonban több más
évben is (Kr. e. 419, 292, 290, 208) hasonló, bár nem ennyire pregnáns árváltozásról
tanúskodnak forrásaink. Így arra a következtetésre kell jutnunk, hogy május közepé-
től a datolya árának hirtelen esését csak az iránta megnyilvánuló kereslet csökkenése
okozhatja. Az időpontból az is világossá válik, hogy a kereslet az aratás után hirtelen
olcsóvá váló árpa felé tolódott el, s a datolya iránti érdeklődés csak nyár végén, az árpa
fokozatos drágulásával élénkült meg.
Az árpa- és datolyaárak egymáshoz viszonyított változásainak vizsgálata arra is
fényt vet, hogy tavasszal, mikor nagy a hiány árpából, s az ára sokak számára megfi-
zethetetlen, a kereslet a datolya irányába tolódik el, s fel is veri annak árát. Számunkra,
a 21. század elején már kevéssé érthető módon – de korabeli irodalmi szövegek23 és
történeti párhuzamok által is igazolhatóan – mintegy három hónappal az árpa aratása
előtt a datolyaliszt vette át az árpa szerepét. Általában ugyanis az árpa volt a drágább,
az ugyanazon hónapokból származó perzsa, hellenisztikus és a pártus kori 145 ösz-
szevethető árpa- és datolyaár közül csak 46 esetben drágább a datolya, s a többiben az
árpa. Az is nyilvánvaló, hogy ez a viszony majdnem az egész év alatt naponta változott,
hiszen mindkét árucikk ára, s így természetesen egymáshoz viszonyított arányuk is
váltakozott. Ez természetesen az összes alapvető fogyasztási cikkre is igaz. Az árpa és
datolya árváltozásainak szoros kapcsolata abból is kiviláglik, hogy míg az árkülönbség
a jó és rossz évek között mind az árpa, mind a datolya esetében is elérheti a tízszeres
nagyságrendet, ennek ellenére az egymáshoz viszonyított különbségük általában két-
23
Lásd a 19–21. sorokat a „A tamariszkusz és a pálma” c. alkotásban („The Tamarisk and the
Palm”, Recension B /VAT 10102/, Lambert 1960: 161 fordításában): „I am the successor to the
corn goddess; for three months [...] The Orphan, the widow, the poor man [...] Eat without stint
my sweet date […]”.
szeres maradt, s csak legritkább esetekben érte el a háromszorost. Ez azt jelenti, hogy
ha az egyik alapvető fogyasztási cikkből rossz termés volt, a kereslet eltolódott a másik
irányába, s bár ezzel felverte annak árát is, mégis társadalmilag megfizethető szinten
tartotta a nélkülözhetetlen élelmiszerek árait.
Ez a kölcsönös függőség a Kr. e. 106. évben, már a pártus korban figyelhető meg
legvilágosabban. Ebben az évben ugyanis április közepétől október elejéig ugyanazok-
ból az időszakokból, mégpedig éppen az aratástól a datolyaszüretig tartó időben, 11
árpa-, és 6 datolyaárral rendelkezünk. Az összevetést megkönnyíti, hogy, mind árpából,
mind pedig datolyából igen rossz volt a termés, s így a kereslet változásai torzításoktól
mentesen ismerhetők fel. Aratás idején, áprilisban, az árpa 20-40 százalékkal drágább
volt, mint a datolya, de ahogy az új árpa egyre nagyobb mennyiségben került a piacra, a
különbség egyre csökkent. Május közepétől pedig, amikor az árpa ára a legalacsonyabb
lett, a két élelmiszer árviszonya éppen ellenkezőjére fordult (bár erre nézve ebben az
évben csak augusztusból van adatunk). Mindenesetre az árpa még ekkor is 20-25%-kal
olcsóbb volt, mint a datolya. A két ár csak majdnem fél évvel az árpa aratása után, a
datolyaszüret idején, október elején egyenlítődött ki.
Ugyanez figyelhető meg, bár kevesebb adat alapján a Kr. e. 325-ös évben is. Ebből
azt a következtetést vonhatjuk le, hogy azokban az években, amikor az árpa- és da-
tolyatermés egyforma volt, tisztán a szezonális változás szabta meg az árváltozások
egymáshoz viszonyított menetét, s ezek nagysága 30% körül mozoghatott. Az ilyen évek
azonban, amelyekben hol az árpa, hol pedig a datolya került többe, viszonylag ritkák.
Az esetek meghatározó részében egész éven át az árpa a drágább, s ennek nyilvánvalóan
az a magyarázata, hogy ha az ár nem zárta ki, a lakosság inkább árpalisztből készített
élelmiszert fogyasztott. A datolya csak az árpa aratását megelőző időben lépett elő a
legfontosabb népélelmezési cikké, tipikusan a rossz, vagy éhínséges években, és akkor
is csak a szegények körében. Átlagos, vagy annál jobb évben azonban az árpa legalább
30-50%-kal drágább volt, mint a datolya.24 Ha az árpatermés különlegesen rossz volt,
mint mondjuk Kr. e. 537-ben, az árkülönbség elérhette a tízszerest is. Nagyon szokatlan
árarányok születtek akkor is, ha az árpatermés bőséges volt, de a datolyáé gyenge, mint
Kr. e. 278-ban,25 vagy fordítva, mint Kr. e. 138-ban és Kr. e. 125-ben.26 Ezek azonban
kivételnek tekinthetők.
24
Dandamayev – Lukonin 1989: 221 „1 kur (180 liters) of barley or dates cost one shekel” így módo-
sításra szorul.
25
Ebben az évben az árpa két és félszer olcsóbb volt, mint a datolya.
26
Mindkét évben az árpa négy-ötször került többe, mint a datolya.
Legfontosabb következtetésünk az lehet, hogy a két legfontosabb élelmiszer árát

gazdasági folyamatok alakították ki, s azok a körülmények módosulásával állandóan
változtak. Kisebb mértékben ugyanez áll az összes többi alapvető fogyasztási cikk árára,
még ha nem is tudjuk mindegyik esetben meghatározni a változások okait. Mindent
egybevetve azonban, s eltekintve itt a regionálisan eltérő áraktól, az eltérő fajtából és
minőségből adódó árkülönbségektől, valamint a régi és új termények eltérő áraitól, arra
a következtetésre kell jutnunk, hogy egy adott gazdasági éven belül az árváltozásokat
részben a kínálat termelési ciklushoz kapcsolódó változásai, részben pedig a kereslet ezt
ellensúlyozó időszakos eltolódásai határozták meg. Az állandó és összefüggő árváltozá-
sok kizárnak bármiféle gazdaságon kívüli beavatkozást. Az ármaximálás, legalábbis a
perzsa, hellenisztikus és korai pártus kori Babilóniában, nagy biztonsággal kizárható.27
A fentiek alapján kétlem, hogy erre valaha is sor kerülhetett Mezopotámiában. A gaz-
daság e feladatot részben elvégezte önszabályozással. Láttuk, hogy a kereslet eltolódása
korrigálta az elviselhetetlenül magas árakat, s így az indokolatlan áremeléseket meg-
adott határok között tartotta. Ennél radikálisabb beavatkozást a gazdaság szerkezete
nem is tett lehetővé.
Tekintsük most át e határokat, vagyis azokat az értékeket, amelyek között az árak
mozogtak, s amelyek a bőségtől az éhínségig terjedő skálán a mindennapi élet felté-
teleit jelentették a korabeli babilóniaiak számára. A bőséges adatbázis alapján a szélső
értékeket jól ismerjük, azt azonban, hogy e határok között mi számított olcsónak, még
megfizethetőnek vagy drágának, legfeljebb csak sejtjük. A korabeli emberek számára az
árak önmagukért beszéltek, s ezért a legritkább esetben kommentálták őket. A 180 liter,
vagy e feletti árpa-, vagy datolyaár azonban biztosan olcsóságot jelentett, s a 36 alatti
ár pedig valószínűleg éhínséget. Ennél pontosabban nehéz megvonni a határokat, de
benyomásaim szerint 36 és 72 közötti ár nehéz időket jelenthetett, s 100 körül kezdőd-
hetett az átlagos ár alsó határa. Az egyelőre azonosítatlan kasû volt a legolcsóbb alapvető
fogyasztási cikk, a legdrágább dokumentált ára 42, a legolcsóbb pedig 1080 liter. A 180
alatti árak nagyon drágának tekinthetők, 360-ig átlagos árról beszélhetünk és 360 felett
kezdődött az olcsóság. A salû viszont az összes alapvető élelmiszer között a legdrágább
27
Nem értek egyet Dandamayev ilyen értelmű fejtegetésével in Dandamayev – Lukonin 1989: 222.
Az ott idézett, illetőleg ahhoz hasonló helyeken ugyanis nem állami hivatalok által megszabott
listákat találunk – s ráadásul ezek a korábbi ártarifákhoz nem hasonlóak (ez utóbbiakhoz lásd
8.1 alatt) –, hanem annak szerződésbe foglalását, hogy a kölcsönt a törlesztés idején érvényes áron
kell teljesíteni. E dokumentumok tehát éppen nem rögzített, hanem állandóan változó árakról
tanúskodnak.
volt, többe került, mint akár az árpa vagy a datolya.28 A legrosszabb években 5-6 litert
(5-6 babilóni qa kerekítve) lehetett kapni egy sékelért, kivételesen kedvező körülmények
között viszont akár 120 litert is. A 12 alatti árak éhínséges évekből származnak, 12-18
közöttieket drágának tekinthetjük, s az átlagot 18 és 36 liter közé becsülhetjük. Az e
fölötti árak kedvezőek, 60 és 120 közöttiek pedig kivételesen olcsók. A többek közt
táplálkozásra, világításra és testápolásra is használt olajnövény, a szezám ára volt az
összes alapvető fogyasztási cikk közül a legdrágább. A legdrágább dokumentált szezámár
3,5 a legolcsóbb 72 liter, de ezek extrém esetek. Még jó gazdasági évben is ritkán lehetett
36 liternél többet vásárolni egy sékel ezüstért. Az átlagos ár 18 és 24 között lehetett,
12 alatt pedig biztosan éhínséget jelentettek az árak. A gyapjú speciális helyet foglalt
el az alapvető fogyasztási cikkek között, mert ára egy adott gazdasági éven belül, és
rövidtávon is viszonylag stabil volt, bár nem változatlan. Még a jó és rossz évek között is
elég szűk skálán mozgott az ára: a 4 manás ár olcsó, a 3-as átlagosnak tekinthető, ennél
lejjebb pedig drágának. E stabilitás oka azonban nem állami gyapjúmonopólium. Megint
a Kr. e. 274-es év árai a perdöntőek: a napló elbeszélő részéből tudjuk, hogy ebben az
évben éhínség volt Babilóniában (s a többi ár ezt alá is támasztja), a gyapjúár azonban
5 mana, ami rendkívül olcsó, még bőség idején is, éhínséges évről nem is beszélve. Az
ok azonban feltehetőleg megint csak a kereslet és kínálat viszonyában keresendő: köny-
nyen elképzelhető, hogy a drága élelmiszerek elszívták a vásárlóerőt a ruházkodás elől.
Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a gyapjú olcsóbb volt éhínség, mint bőség idején.
Érdekes lenne megvizsgálni, hogy milyen esetekben tolódhatott el a kereslet az olcsóbb
len irányába, mint ahogy a drága árpa idején a datolya felé, de sajnos a len árát a naplók
nem jegyezték fel így erről semmit sem tudunk.
Láttuk, hogy egy adott gazdasági évet leginkább a szezonális árváltozások határozták
meg, s ezek nagysága terményenként változóan ugyan, de akár az 50%-ot is elérhette. Ha
tehát a rövid vagy hosszú távú ármozgást kívánjuk vizsgálni, nem lehet az év bármely
szakaszából vett adatokat összehasonlítani, csak az azonos hónapokból valókat.29 Sajnos
ez néhány fogyasztási cikk esetében az összehasonlítható adatokat annyira lecsökkenti,
hogy ugyanabból a hónapból esetenként csak több évtized múlva rendelkezünk infor-
mációval. Az évtizedeket átfogó trendek meghatározásánál ez azért félrevezető, mert
amikor egymást követő éveket tudunk összevetni, láthatjuk, hogy még ezek között is
óriási, akár 100%-ot meghaladó különbségek figyelhetők meg.
28
Egyedül a szezám volt drágább, átlagban a salû duplájába került.
29
Ezt a kutatás eddig egyöntetűen figyelmen kívül hagyta, ami megkérdőjelezi az eddigi összeha-
sonlító ártörténeti vizsgálatok eredményeit.
Ugyanez vonatkozik a hosszú távú árváltozásokra is, ami eddig szinte kizárólagos
jelleggel foglalkoztatta a kutatást.30 A hosszú távú árváltozások vizsgálatánál az árpaár
alakulásának évszázados trendjére érdemes figyelni, hiszen a legalapvetőbb fogyasztási
cikk árváltozása fejezi ki legjobban az életfeltételek változásait. Több évezred távlatában
az árak egyértelműen emelkedtek, így a hosszú távú árváltozást joggal nevezhetjük inf-
lációnak, annak ellenére, hogy a babilóniai közgondolkodás ezt nem így látta. Bennük
nagyon erősen élt egy nehezen meghatározható „igazságos ár” képzete, s ennek éppen
az a jellegzetessége, hogy időtlen, s a Kr. e. 3. évezredtől az újbabilóni korig változat-
lan, mindig 1 sékel = 1 kurru árat jelent. Figyelembe kell azonban venni, hogy a kurru
űrmérték nagysága kétezer év alatt többször is változott, s az óbabilóni kori 300 literről
az újbabilóni korra 180 literre csökkent, s a közben eltelt időben pedig néha csak 150
litert tett ki. Láthatjuk tehát, hogy a stabilitás csak látszólagos, s valójában még a fiktív
„igazságos” ár esetében is megközelítőleg 100%-os emelkedést jelentett, ezt pedig joggal
nevezhetjük inflációnak. Ilyen hosszú távon azonban e hatás közvetlenül nem volt
érezhető, s a kutatás Babilónia esetében nem is ezt nevezi inflációnak. Korszakunkban,
a perzsa hódítást követőn azonban egy-két generáció alatt érzékelhetően megnőttek
az árak, s ez az a jelenség, amellyel itt röviden foglalkoznunk kell. Az áremelkedést az
irodalomban egyhangúlag, bár különböző hangsúlyeltolódásokkal, a perzsa megszállás
és adminisztráció költségeire vezetik vissza.31 A csillagászati naplók alapján azonban a
folyamatokat most már alaposabban tudjuk dokumentálni, s majdnem három évszá-
zaddal hosszabb időn keresztül kísérhetjük figyelemmel.
Mindent összevetve így az infláció nem olyan egyenes vonalú, és nem olyan nagy-
ságrendű, mint pusztán a Kr. e. 6 és 5. század gazdasági okmányainak összehason-
lítása alapján eddig gondolhattuk. Az ötödik századból továbbra is csak igen drága
árakat ismerünk, de az élet a negyedik század elejétől (legalábbis az árakból ítélve)
könnyebbnek látszik. A makedón hódítást megelőző évtized árai már az újbabilóni
kort, Nagy Sándor és a diadokhoszok ideje viszont az újfent Kr. e. 5. századot idézik.
A szeleukida uralkodók idejéből túlnyomórészt nagyon olcsó árakat ismerünk és olyan
bőségben, hogy nem tévedhetünk nagyot, ha az egész időszakot gazdasági fellendülés-
ként interpretáljuk. Ez a helyzet nem változott a pártus időszak első évtizedeiben sem,
de a 120-as évektől erőteljes a drágulás. Az árváltozásokat a Kr. e. 1. század közepéig
tudjuk nyomon követni, az árak egyre nőttek, s az átlag megint a Kr. e. 5. századra
30
Meissner 1920: 366–370; Dubberstein 1939: 20–43; Schwenzner 1921a: 24–25; Sack 1972: 40;
TEBR, 36. o.
31
Lásd legutóbb Dandamayev 1989: 221–222.
emlékeztet. Gyakran még drágább árakat is tapasztalunk, időnként azonban van egy-
egy kedvezőbb év is.
Kérdés, hogy ezt az egész folyamatot hogyan értelmezzük. Nyilvánvaló, hogy az
infláció okául felhozott eddigi érvek túlságosan is korhoz kötöttek, és önmagukban
sem túl meggyőzőek. Nem biztos, hogy a Babilóniát megszállva tartó perzsa hadsereg
ellátása többe került, mint korábban az újbabilónié, hiszen a birodalom békéje nem
tette szükségessé nagy létszámú csapatok állomásoztatását. A perzsa adminisztrá-
ció pedig nagyrészt átvette a babilónit, így e téren sem kell jelentős költségnövekedést
feltennünk. Ha pedig az adók nagysága okozta volna az áremelkedést – s változat-
lan nagyságú adóval számolunk – akkor egyrészt birodalmi méretű, másrészt pedig
állandó, fokozatos áremelkedést tapasztalnánk, márpedig legalábbis ez utóbbinak
épp az ellenkezője dokumentálható. Az infláció lehetséges okának megtalálásához
célszerű annak általános meghatározásából kiindulni. Eszerint az infláció a gazdaság
egyensúlyának olyan megbomlása, amelyet az árak általános emelkedése jellemez, s
ez a fogyasztók vásárlóerejének a rendelkezésükre álló javakhoz és szolgáltatásokhoz
viszonyított növekedéséből fakad.32 A meghatározás hangsúlyos eleme az áremelkedés
általános volta, s nem kétséges, hogy ezt tapasztaljuk a perzsa korban. Nem csak az itt
tanulmányozott összes alapvető fogyasztási cikk ára emelkedett, hanem ezt követték
a munkabérek és a kamatok is. Feltehető, hogy az ingatlanárak hasonlóképp viselked-
tek, de ezek vizsgálatával még adós a kutatás. Az általános áremelkedés ténye min-
denesetre nem vonható kétségbe,33 s ennek oka a kiindulásul választott meghatározás
szerint a vásárlóerő növekedésében keresendő. Nehéz azonban elképzelnünk, hogy ez
hogyan növekedhetett, hiszen társadalmi méretekben a jövedelem nem munkabérből
származott. Igaz ugyan, hogy a bérmunka nagyon elterjedt volt, de ezért zömmel a
termés meghatározott hányadával fizettek. A természetbeni fizetés pedig a keresletet
32
Nouveau Petit Larousse, 1968, 543. o.
33
Ettől független az a kérdés, hogy vajon az infláció következtében a lakosság életszínvonala csök-
kent, szinten maradt vagy javult-e, hiszen ez az árak és bérek egymáshoz viszonyított növeke-
désének függvénye. Dandamayev (1989: 221–222), cáfolja azt az általános vélekedést, miszerint
a perzsa korban csökkent volna az életszínvonal. Arra hivatkozik, elvileg joggal, hogy a bérek
növekedése elérte az árakét. Az érvelés logikailag jó, történetileg azonban nem. A probléma abban
rejlik, hogy bár minden adatunk a piacgazdaság működésével kapcsolatos, általános gazdaság-
történeti megfontolások alapján a piaci ár- és bérviszonyok csak a társadalom kisebb részét érint-
hették közvetlenül. A nagy többség önellátó volt vagy még arra sem volt képes, s a létminimum
küszöbén élve legfeljebb alkalmi munkákkal egészíthette ki jövedelmét, döntően aratás idején.
Az év túlnyomó részében így munkaerő-túlkínálat volt, s a lakosságot minden bizonnyal nagyon
érzékenyen érintette az áremelkedés. Nem véletlen, hogy évezredeken keresztül az alacsony árak
a királyi propaganda legjobb érvei.
csökkentette, vagy ha ritkábban piaci értékesítésre került, a kínálatot növelte, s nem

a vásárlóerőt. A fizetések emelkedése tehát valószínűleg az inflációnak nem oka, ha-
nem következménye. Meghatározásunk értelmében ezután arra kellene gondolnunk,
hogy a rendelkezésre álló árualapok (a szolgáltatásoktól esetünkben eltekinthetünk)
csökkenése, vagy az értékmérőként és fizetőeszközként használt ezüst mennyiségének
növekedése válthatta ki az inflációt.
Sajnos egyik magyarázat sem valószínű. Már az újbabilóni kortól az egységnyi terü-
letre eső vetőmag növelését tapasztaljuk, s nincs okunk azt feltételezni, hogy a perzsa
korban tudatosan csökkentették (vagy elvonták) volna a termés jelentős részét. Az
ezüstmennyiség esetleges növekedése nehezebb kérdés, annak ellenére, hogy már meg-
állapíthattuk, az ezüstkínálat csökkenése nem befolyásolta az árakat. A fejlett babilóniai
gazdasági élet ugyanis valóban nyereséggel kecsegtethette a birodalom másutt esetleg
nehezebben forgatható felesleges pénzkészleteit. Az esetleges exportlehetőségek csök-
kenthették az árukészletet, s az így beáramló vásárlóerő elvileg felverhette az árakat.
Mégsem valószínű ez a lehetőség sem. A Perzsa Birodalom ugyanis nettó ezüstimportőr
volt, ezt különösen a kis-ázsiai és egyiptomi görög pénzleletek mutatják. Babilóniában
azonban ennek sem írásos, sem pedig régészeti nyoma sincs. A nagyméretű export
feltételezésének ellentmondanak a fokozatosan emelkedő árak,34 s a hatalmas szállítási
költségek is, amelyről a kutatás hajlamos elfeledkezni. Elképzelhető viszont, hogy a
makedón hódítással hirtelen forgalomba kerülő nagy nemesfémkészletek inflációs
hatásának kell tulajdonítanunk a szeleukida uralom előtti három évtized igen drága
árait. Nem zárható ki azonban az sem, hogy az állandó létbizonytalanság és háborúk
gyakoroltak ilyen hatást az árakra, vagy legalábbis szerepet játszottak ebben.
Ha viszont sem a bérek emelkedése, sem a természetbeni adó vagy az export nagysá-
ga, sem pedig az ezüstmennyiség növekedése nem lehet az infláció kiváltó oka, egyetlen
eddig még nem vizsgált tényező növelhette csak a keresletet, s ez a népesség növeke-
dése. Adams (1981) vizsgálatai óta tudjuk, hogy a népesség száma az újbabilóni kortól
kezdve valóban folyamatosan nőtt. Az évszázadok folyamán jelentősen megnövekedett
népesség olyan keresletet támasztott, amelyet a kor technikai szintjén másképp, mint
az életszínvonal csökkenésével, nem lehetett kielégíteni. A folyamat végeredményét
jól mutatja, hogy a zsidók a szászánida korban Babilóniát már az egész világ legszegé-
nyebb országának tartották,35 noha őseik a perzsa kor elején éppen azért nem tértek
34
Jelentős nagyságú export esetén az áremelkedés feltételezhetően inkább hirtelen, lökésszerű
lenne.
35
„Ten measures of poverty came down to the world, nine of them were taken by Babylonia, and the
one was distributed among the other nations of the world” – idézi Newman 1932: 24.
haza a babilóni fogságból, mert az ország virágzó gazdaságában jól megtalálták szá-
mításaikat.
Ha végül most össze akarjuk foglalni az eddig elmondottakat, azt állapíthatjuk meg,
hogy az árak központi szerepet játszottak a babilóniai emberek mindennapjaiban a
perzsa és hellenisztikus korban is. Az életfeltételeket a kereslet és a kínálat összjátéka
határozta meg, s az árakban ennek végeredménye öltött testet. Éppen a legfontosabb
élelmiszerek, az árpa és a datolya esetében látható legvilágosabban, hogy az áremelkedé-
sek hatására a kereslet csökkent, illetve más termény felé tolódott el. Az adott éven belül
a kereslet változásai, az egyes évek között a kínálat változásai voltak meghatározóak,
hosszú távon viszont feltehetően ismét a keresletnek a kínálatot meghaladó bővülése
határozta meg az árszínvonalat. Ha ezek után kísérelünk meg felelni a fejezet elején
megválaszolatlanul hagyott kérdésre, hogy vajon a babilóniai árak összevethetők-e más
korok áraival, vagy inkább az archaikus társadalmak egyenértékeinek tekintendők,
a válasz azt hiszem, nem lehet kétséges. Az itt tanulmányozott árak alapján olyan
gazdaság képe bontakozott ki előttünk, amelyik mai közgazdasági fogalmainkkal
jól értelmezhető, s amelynek működése bármelyik ókori (vagy későbbi) gazdasággal
összehasonlítható.
• 2 •
E züst a vert pénz

megjelenése előtt
2.1 EZÜSTFAJTÁK ÉS AZ EZÜST TISZTASÁGA

AZ ÚJBABILÓNI SZÖVEGEKBEN
Bár a fejezet címében szereplő kérdés tisztázása nemcsak a pénzhasználat, hanem a

gyakran vizsgált árak kutatásának is egyik alapfeltétele, a kutatás a Kr. e. 1. évezred
vonatkozásában eddig kevés figyelmet szentelt neki.36 Babilóniát és Asszíriát összefog-
lalóan tárgyaló könyvében Meissner (1920: 361) fordított elsőként figyelmet az árak
kérdésére és arra a következtetésre jutott, hogy az óbabilóni kortól kezdve egyre nőtt az
ötvözőanyag aránya, vagyis a forgalomba kerülő ezüst finomsága romlott. Véleményét
arra alapozta, hogy az óbabilóni korral szemben az újbabilóniban csak a sékel tört részei-
ről történik említés, és a korai időszakban oly gyakori „gabonaszem” (še’um) – a sékel
1/180 része – teljesen eltűnt. Bár ez az érv alapvetően helytálló, mégis legfeljebb csak
kiindulópontul szolgálhat. Súlyát ugyanis jelentősen csökkenti, hogy időközben a kurru
mértékegység űrtartalma is majdnem a felére csökkent: az újbabilóni kurru csak 180 liter
volt az óbabilóni 300 literrel szemben. Oppenheim (1947) szintén szentelt néhány sort e
kérdésnek azzal a konklúzióval, hogy „silver used as currency was always (and especially
in this period [azaz a Kr. e. 1. évezredben – V. P.]) of rather poor quality”.37 Később ismét
visszatért e kérdésre azt sugallva, hogy az alább majd részletesen tárgyalandó szakkife-
jezések a templomgazdaságokon kívüli forgalomban voltak használatosak, míg a belső
36
E kérdés fel sem vetődött a korszak árait a gazdasági okmányok alapján vizsgáló munkákban
(Dubberstein 1939; Dandamayev 1988b; Müller 1996), sem pedig Slotskynál (1997a), aki „Bourse
of Babylon” címmel a csillagászati naplókat elemezte.
37
Oppenheim 1947: 116, 2. jegyzet. Az ő ott hivatkozott „Material Culture of the Neo-Babylonian
Period” c. kiadatlan tanulmánya számomra elérhetetlen. Oates (1979: 187) még ennél is tovább
ment az alábbi kijelentést téve: „Silver ’currency’ was stamped to indicate a certain minimum
percentage of the metal, but at least in the Neo-Babylonian period this was often inferior to
industrial silver and there are references to refusals to accept the inferior bullion: ’Stamped silver
is not to be paid. Take pure silver’.” E szöveg eltérő értelmezését lásd 2.2.1 alatt.
használatban az ezüst minőségét nem jelölték.38 Oppenheim e következtetései azonban

elsősorban nem a szövegek aprólékos elemzésére épülnek, inkább elméletileg kíséreli
meg tisztázni a problémát. Alább látni fogjuk, hogy az ezüst jelzőit kronológiailag cso-
portosítani, és a különböző kifejezéseket a párhuzamos szöveghelyek alapján azonosítani
lehet, és a legtöbb esetben 875-ös, vagyis igen magas tisztaságot kapunk. Ráadásul a
Kr. e. 5. század közepétől ismét a tiszta ezüst használata válik uralkodóvá. Emellett
az esetek döntő többségében nincs is utalás az ezüst tisztaságára. Végezetül az ezüst
jelzőinek használata nem korlátozódik a nagy intézmények külső kapcsolataira.
A mai napig az egyetlen rendszeres áttekintés Landsberger nevéhez fűződik. Ez
azonban nem egy önálló tanulmány, hanem az NRV első füzeteinek recenziója, s így
teljességet nem is várhatunk el tőle.39 Mégis, Pognon nyomán 40 máig elfogadott ered-
ményekre jutott az ötvözetek azonosításában. Sajnos azonban a teljes anyag áttekintése
nyomán megfigyelései javát módosítanunk kell. Landsberger ugyanis abból a látszólag
teljesen kézenfekvő feltételezésből indult ki, hogy a különböző jelzők különböző finom-
ságokat adnak meg, s ennek alapján próbálta meg csoportosítani az anyagot. Három
kategóriát különített el; tiszta ezüstöt (qalû, murruqu), nagy tisztaságú ezüstöt (qallalu,
ša nadānu u maāri és ša ginni), valamint gyengébb minőségű ezüstöt (peû, nuutu, ša
ina 1 šiqli bitqa és ša lā ginni). E csoportosítás a mai napig elfogadott (Joannès 1994a), és
bár logikusnak látszik, semmi nem támasztja alá. Már maga az első csoport is proble-
matikus (bár alább, 2.2 alatt látni fogjuk, hogy végül is helyes), mert a murruqu ezüst
mindössze egyszer, egy levélben dokumentált, és még ha valóban tiszta ezüstöt jelent is,
az etimológia önmagában nem elegendő a qalûval való azonosításhoz, amelyet egyébként
Landsberger egyáltalán nem is elemzett. Ami pedig az állítólagos második és harmadik
csoportot illeti, az összes jelző között megfelelések mutathatók ki mind a csoportokon
belül, mind pedig a csoportok között,41 és ez arra utal, hogy ugyanarra az ezüstfajtára
vonatkoznak. Mindez sokkal kevésbé tűnik logikusnak, de a mindennapi élet ritkán
38
Oppenheim 1970: 21–22.
39
Landsberger 1930: 283–286. AHw és CAD e munkát követi. Néhány jelzőhöz lásd Powell 1978a
passim.
40
Lásd Pognon 1917 és 1921.
41
Ezt maga Landsberger is észrevette a ša ginni esetében (1930: 284, 2. jegyzet), de nem tudta megma-
gyarázni. Érvelése e ponton visszalépést jelent a Pognon (1921: 37) által már elért szinthez képest.
További megfeleléseket mutatott ki nagyon meggyőző cikkében Reade (1986b, különösen 85. o.),
de a különböző jelzők értelmezésében érthetően arra támaszkodott, amit a kincslelet sugallt.
Figyelembe kell azonban venni, hogy e jelzők a Kr. e. 6. században voltak használatosak, míg a
kincslelet a Kr. e. 4. századból származik, ekkor viszont a szövegek már kizárólag csak qalû, „tiszta”
ezüstöt említik. Bár ez pontosan megfelel a kincsleletben található veretlen és vert ezüst magas
ezüsttartalmának, egyben azt is jelzi, hogy Reade a kincsből levont következtetése, miszerint
2. Ezüst a vert pénz megjelenése előtt • 45
követi a logika szabályait. Nem mutatható ki e jelzők regionálisan különböző használata

sem. Lentebb (2.3 alatt) látni fogjuk azonban, hogy gyakorlatilag egy hosszú formula
különböző rövidítéseiről van szó. Ez meg is felel azon várakozásunknak, hogy a Kr. e. 6.
században egységes finomságú ezüst, nevezetesen az 1/8 ötvözetet tartalmazó 875-ös
tisztaságú ezüst volt az értékmérő és a fizetőeszköz is. A qalû ennél nagyobb tisztaságot
jelöl, de ritkán fordul elő az újbabilóni szövegekben, s csak a Kr. e. 5. század közepétől
váltja fel e fenti finomságot.
2.2.TISZTA EZÜST
2.2.1 Kaspu qalû
Az ezüst minőségének vizsgálatát a qalû jelzővel kezdjük, mert ezt a kutatás egyhan-
gúlag tiszta ezüstnek határozza meg.42 Ennek alapja az etimológia, hiszen a szó kétség
kívül a qalû, „égetni” igéből származik.43 Az etimológia azonban csak kiindulópontul
szolgálhat, hiszen az ezüstöt akkor is „égetni” kellett, ha különböző ötvözeteket akartak
„(e jelzők mindegyike – V. P.) all refer to the appearance or shape of the silver and not to its quality”
a fentiek értelmében módosításra szorul.
42
Ezt először Pinches (Proceedings of the Society of Biblical Archaeology 5 [1882–1883] 104) vetette fel, s
bár Oppert Proceedings of the Society of Biblical Archaeology 6 (1883–1884) 34 azonnal cáfolta (ő vert
pénznek interpretálta a jelzőt), ezt az értelmezést valamennyi későbbi kommentátor magáévá tette:
Hrozný 1902: 546 „geläutert, gebrannt”; Pognon 1917: 394 „pure”; Landsberger 1930: 284 „rein”;
NRV 130 o. „wohl mit qalû ’verbrennen’ zu verbinden”; AHw 895b „geglüht, geläutert”; CAD Q 68b
„refined (said of silver)”. M. J. Price – Reade (1986b: 86) által idézett véleménye szerint a babilóni-
aiak képesek lehettek „to identify silver with fineness of 97 per cent or more by seeing whether it
spat when heated, leaving a distinctive mark ... and such tested silver might have been described as
qalû”. Ez az értelmezés azonban nem kielégítő, hiszen a qalû-nak is minősített szeleukida pénzek
(amelyek nem mindegyike volt 97 százalékos tisztaságú!) fi nomságának állandó ellenőrzésére
aligha volt szükség.
43
Egyedül Schroeder (VS 15, 6. o.) tételezett fel görög eredetet, de ezt San Nicolò és Ungnad a NRV
130, 4. jegyzetben visszautasította. Érvelésüket arra alapozták, hogy a szó II. Nabú-kudurri-uszur
uralkodása alatt már előfordul. Ez azonban nem meggyőző, mivel tudjuk, hogy a perzsa korban a
görög pénzek nagy szerepet játszottak a birodalom belső pénzforgalmában (Schlumberger 1953)
és ezt elvileg a korábbi időkben is feltételezhetjük. Ennél azonban lényegesebb, hogy az általuk
hivatkozott mindkét szöveggel nehézségek vannak: Dhorme 1928, 1 tábla IV. Nabú-kudurri-uszur
idejére keltezendő, míg Nbk. 38 a qalû-ezüstöt az akkád ezüsttel állítja szembe, ami aligha jó érv
az előbbi idegen (görög) eredete ellen. Tekintettel azonban a tábla korai keltezésére (Kr. e. 600. 2.
19.) valószínűleg egy Babilóniában idegen ötvözetre, s nem idegen pénzre történik utalás benne
(lásd még 2.5.1 alatt).
előállítani, így eleve nem lehet adottnak venni, hogy az „égetett” ezüst egyben „tiszta”
ezüst is. Szemben az ezüst alább tárgyalandó különböző jelzőivel, a qalû soha nem ké-
pezte vizsgálat tárgyát; ennek a biztosnak látszó etimológia mellett az is az oka, hogy
más lehetőség nem adódott a kérdés eldöntésére.44 Bár néhány szöveg a qalû ezüstöt
šibirtunak is minősíti,45 ez nem segít a jelentés meghatározásában, mivel minden egyéb
tisztaságú ezüst is lehet šibirtu, amelynek jelentése csupán „tört(ezüst)”.46
Több információ nyerhető azokból a szövegekből, amelyek a qalû ezüstöt is egyéb
ezüstfajtákhoz viszonyítják. A VS 4, 18-as táblából kiderül, hogy a qalû nem volt azonos
a 916,66-os tisztasággal (2 girû, azaz 2/24 ötvözet), de a szövegből nem állapítható meg,
hogy vajon ennél több, vagy kevesebb ötvözőanyagot tartalmazott. Mindenesetre a kü-
lönbség nem lehetett túlságosan jelentős, mivel a kétféle ezüstöt a szöveg az összegzésben
egységesen kezeli. A Nbk. 38-as tábla akkád és qalû ezüstöt különböztet meg, de sajnos
semmilyen más szöveg nem említi az akkád ezüstöt. Valószínű azonban, hogy ennek
tisztasága 875‰ lehetett,47 és nem valószínű, hogy a qalû ugyanilyen finomságú volt.
Két másik szöveg ugyanis ennek ellenkezőjére mutat. Az egyikben 5 mana qalû ezüst
(és semeru – „gyűrű”) szerepel együtt 30 mana fehér ezüsttel (amely 875‰ tisztaságú,
lásd 2.3.1 alatt) továbbá 2 mana arannyal; a kétféle ezüstöt tehát világosan megkülön-
böztetik itt.48 Dalley 1987, 74 és VS 4, 94 táblákon az 1/8 ötvözetet tartalmazó fehér
ezüstöt ismét megkülönböztetik a qalû tisztaságtól. Van azonban ennek ellentmondó
44
A kaspu qalû „qalû-ezüst” kifejezés mindig további minősítő jelzők nélkül szerepel a szövegekben,
lásd pl. a csillagászati naplók alábbi éveit: -453 X; -369 XII; -366 VI; -346 IX és XII; -329 XII2; -324
V; -322 XI; -321 I, V, és VI; -308 I és VI és az alábbi gazdasági okmányokat: AO 17265 (Rutten
1935: 187 skk.); BE 8, 121; BE 9, 6, 66, 68 és 86; BE 10, 2 és 107; BIN 2, 136; BM 50694 (Stolper
1992a: 134–136); BM 54065 (Stolper 1991, 3); BM 54091 (Stolper 1991, 2); BRL 4, 77. o.; BRM 2, 3
és 44; CT 44, 78; CT 51, 64 és 65; Dar. 393; Dhorme 1928, 1, 20 és 21; EKBK 31; Jursa 1997, 37; PBS
2/1, 53, 65, 113 és 173; Pinches 1882–1883, 103. o. ; RIAA 294 és 297; ROMCT 2, 35; Sack 1972,
4; Stolper 1984; Stolper 1985, 55; Stolper 1990a, 2, 3, 5, 7, 12, 13 és 14; Stolper 1991, 2 és 3; Stolper
1997, 38, 53, 54, 92, 93, 94, és 104; TCL 13, 205, 229, 242, 246 és 249; TEBR 88; UET 4, 12, 18, 28,
29, 30, 42, 43 és 85; VS 4, 94, 195 és 196; VS 5, 128, 141 és 142; VS 15, 3, 20, 22 és 42; W 19164 c
(Kessler, BaM 15 266–267); YOS 3, 79 stb.
45
Pl. TEBR 32; UET 4, 10 és 11.
46
Bár mindkét szótárunk nagy ezüstdaraboknak („block”) értelmezi, rossz a kiindulási pont és a
jelentés módosítandó, lásd 7.2 alatt.
47
Lásd 2.5.1 alatt.
48
A szöveget Pinches (1888b) adta ki. E tábla esetleg egy késői utalást tartalmaz az elsősorban
az óbabilóni korban dokumentált „karika” pénzekre, amelyeket Powell 1978a: 219 részletesen
tárgyalt, bár ezen adat nélkül. Snell 1995: 1489 szintén figyelmen kívül hagyta e szöveget. Lehet
azonban, hogy az itt említett karikák nem azonosak a korábbi idők pénzeivel (har/šewirum), ha-
nem csak törtezüstként használt régi ékszerekről van szó, amelyeket egyébként a kincsleletekből
jól ismerünk.
szöveg is: Dar. 84 említést tesz 2 sékel fehér, qalû ezüstről, azt sugallva, hogy mindkét
jelző ugyanarra a minőségre utal.
Sajnos más egyértelmű szöveghelyet nem ismerek, e fentebb tárgyalt két szöveg vi-
szont egymásnak ellentmondó információt tartalmaz annak ellenére, hogy mindkettőt
Babilónban, I. Dareiosz 3. évében írták. Van ugyan még egy tábla, amelyik ebbe az
összefüggésbe tartozik, de éppen a kritikus ponton törött, s a kiegészítéstől függően
szólhat a két ezüstfajta azonossága mellett, de ellene is.49 Végkövetkeztetésünket meg-
előlegezve azonban azt mondhatjuk, hogy a qalû ezüst nem volt azonos a fehér ezüsttel, s
ez az egyetlen tábla, amely ennek ellentmond másképp értelmezendő: a szövegben nagy
valószínűséggel 2 sékel fehér és! qalû ezüstről történik említés, noha a kis mennyiség
elvileg ezen interpretáció ellen szól.
Ha időrendben csoportosítjuk a qalû ezüstre vonatkozó adatokat, az derül ki, hogy e
jelző igen ritkán fordul elő I. Dareiosz előtt.50 Mindössze hat korábbi előfordulást isme-
rek: ezek közül kettő II. Nabú-kudurri-uszur uralkodására esik (Kr. e. 600. 2. 19. Sa<rītu,
valószínűleg Uruk közelében51 és Kr. e. 579. 1. 31. Babilónban52), egy Amel-Marduk
idejére (Kr. e. 560. 3. 11., szintén Babilónban53), egy Nabú-naid x. évére,54 a hátralevő
49
Dhorme 1928, 20 szöveget kétféleképp lehet kiegészíteni, vagy [x kù.babbar š]á ina 1 gín bit-qa
[nu-u-u-tú] qa-lu-ú „x (mennyiségű) ezüst, amelyben 1 sékelben 1/8 az ötvözet, qalû”, vagy pedig
[x kù.babbar š]á ina 1 gín bit-qa [ù y kù.babbar] qa-lu-ú „x (mennyiségű) ezüst, amelyben 1 sékelben
1/8 az ötvözet és y (mennyiségű) qalû ezüst”. Dhorme 1928, 7 tábla csak bitqa-t említ, nuutu
nélkül, s ez az első olvasat ellen szól.
50
Dhorme 1928, 1 IV. Nabú-kudurri-uszur (Araka) idejére datálható, vö. Goetze 1944: 45, 22. jegyze-
tét, lásd tovább Fales 1973: 133 és Oelsner 1989: 68. A szövegekhez lásd még Cagni 1990. Mindössze
egyetlen qalû ezüstre vonatkozó újasszír említést ismerek a Kr. e. 7. század végéről (ez mintegy
két évtizeddel korábbi, mint az első babilóniai említés), vö. Deller 1984: 245. Igaz azonban, hogy
ezt szójellel (kù.babbar gíbil-u), és nem szótagolva írták, ahogy a babilóniai szövegekben min-
dig. Van még egy meglehetősen bizonytalan említés az ABL 1194-ben (fordításához lásd CAD
Q 71a 5) és vö. a bil és bíl írásmódokat in CTN 2, 108 és 3, 94. A harmadik és második évezredi
adatokhoz lásd Reiter 1997: 83–98. Naster (1993: 574) azon megállapítása, hogy a qalû-ezüst már
a perzsa kor legelején megjelenik, nem teljesen korrekt. A tiszta ezüst általam ismert legkorábbi
pontosan keltezett babilóniai említése az első évezredben Jakob-Rost 1970, 2-es szöveg, amelyet
Urban írtak Kr. e. 702 és 700 között, de az írásmód itt kù.babbar KU-u, amelyet Jakob-Rosttal
feltehetően ellu-nak kell olvasnunk. Ugyanezt az írásmódot találjuk egy Borszippában Kr. e. 660
körül írt szövegben is (TMH 2/3, 17), amelyet BR 8/7 15, 4. jegyzet és CAD E 103a megítélésem
szerint tévesen interpretál íráshibának a feltételezett babbar-ú, (azaz peû „fehér”) ezüst helyett.
51
Nbk. 38. E szöveghez lásd 2.5.1 alatt.
52
VS 4, 18.
53
Sack 1972, 4.
54
BM 63878 (Bertin 1640).
kettőt pedig Kambüzész uralkodása idején jegyezték fel.55 Feltűnő, hogy egyetlen adat
sincs sem Nabú-naid jól dokumentált uralkodása, sem pedig Kürosz idejéből,56 viszont
egy csapásra megsokszorozódik az információnk I. Dareiosz 1. uralkodási évétől kezd-
ve.57 Igaz, még ekkor is döntően más jelzőket (peû „fehér”, bitqa „1/8 tisztaságú”, ginnu
„standard” stb.) találunk a szövegekben. A Kr. e. 5. század második felében, amikor
ismét nagyobb számban maradtak ránk gazdasági okmányok, az ezüst jelzője néhány
kivételtől eltekintve mindig qalû.58 Ugyanez a kép fogad bennünket a hellenisztikus
korban is, amikor a kor egyedüli fizetőeszközeit, az ezüst sztatérokat szövegeink gyakran
qalû-nak írják le, s e gyakorlat folytatódott a pártus korban is.59
A csillagászati naplók is megerősítik ezt a benyomást. Sajnos a két korai, unikális napló
nem segít a kérdés vizsgálatában, mert a Kr. e. 6. századi naplóban az ezüstre vonatkozó
információ nem maradt fenn, a Kr. e. 7. századi napló pedig annyira töredékes, hogy az
árak sem őrződtek meg benne. Azonban Kr. e. 454 és 309 közötti naplók, amennyiben az
„egy sékel ezüstért” standard formulában az ezüst fajtáját egyáltalán említik, azt mindig
qalû-nak írják le.60 Meglepő azonban, hogy a qalû ezüst Kr. e. 309 után teljesen eltűnik a
naplókból, és helyét, gyakran karöltve, az epšu és istatirru veszi át,61 ugyanakkor a gazda-
sági okmányokban a qalû továbbra is használatos egészen a 2. század közepéig.62
55
Dhorme 1928, 20 és 21.
56
Következésképp a tiszta ezüst ideiglenes eltűnése a forrásokból nem hozható összefüggésbe a
perzsa uralom beköszöntével Babilóniában.
57
VS 4, 94, Dar. 84 és BOR 2, 3 szövegekben (hasonlóképp a korábbi Nbk. 38, Dhorme 1928, 20 és VS 4,
18 táblákhoz) a qalû-ezüstöt más ezüstfajtákkal együtt említik. Ezekhez lásd e fejezet megfelelő részeit.
58
A többi jelző eltűnik a szövegekből I. Artaxerxész idejétől kezdődően, pedig legalábbis Xerxész
17. évéig még gyakran szerepeltek a szövegekben, vö. Graziani 1986, nos. 15, 18, 26, 39, 42, 63, 65,
75, 77. Ettől kezdve majdnem kizárólagosan qalû-ezüstöt említenek szövegeink, lásd a következő
jegyzetet. Néhány ritka kivételhez vö. 2.3.3 alatt.
59
A bőséges anyaghoz lásd pl. az alábbi szövegeket: UET 4, 43 (Philippos 7. éve); TCL 13, 249 (Philippos
8. éve); OECT 9, 3 (SE 13); VS 15, 3 (SE 14); BRM 2, 3 (SE 20); BRM 2, 4 (SE 29); CT 49, 103 (SE 32); CT
49, 106 (SE 35); TCL 13, 235 (SE 43); BRM 2, 16 (SE 57); TCL 13, 241 (SE 91); TCL 13, 242 (SE 99); VS
15, 18 (SE 108); VS 15, 19 (SE 109); CT 49, 137 (SE 118); VS 15, 47 (SE 120); VS 15, 14 (SE 122); BRM 2,
32 (SE 119) és 34 (SE 124); VS 15, 12 (SE 130); TCL 13, 244 (SE 132); VS 15, 30; (SE 144); TCL 13, 245
(SE 144); BRM 2, 44 (SE 154); VS 15, 27 (SE 156); Sarkisian 1955, 3 (SE 159); BRM 2, 48 (SE 160); TCL
13, 246 és AO 265 (Rutten 1935: 187 ff.) (SE 161); BIN 2, 136 (SE 163) stb.
60
Megjegyzendő azonban, hogy csak egy csillagászati napló van, amelyikben „egy sékel ezüstért”
kifejezés található (–300 XI); néhányban, mint fentebb láttuk, „egy sékel qalû-ezüstöt” talá-
lunk, de az esetek többségében az ezüst nem szerepel, csak a szövegösszefüggésből tudjuk, hogy
oda kell értenünk: „ebben a hónapban x (fogyasztási cikk) ára y (mértékegység 1 sékel ezüstért/
qalû-ezüstért)”. A -418 év nehezen értelmezhető adatához lásd 2.3.3 alatt.
61
Lásd 6.1 és 6.2 alatt.
62
Lásd a fentebb (44. jegyzet) felsorolt szövegeket és a VS 15, 24-es táblát, amely szintén Alexandrosz
Balasz uralkodása alatt keltezett, bár pontosan nem keltezhető.
Ezt az adatsort több ok miatt is nehéz értelmezni. Először is nem ismerjük a qalû
ezüst finomságát. Ha a kutatás egészéhez hasonlóan tiszta ezüstnek interpretáljuk,
meg kell magyaráznunk, hogy miért használtak olyan meglepően kevés tiszta ezüstöt
az újbabilóni kor pezsgő gazdasági életében. Arra is magyarázatot kellene találnunk,
hogy a Kr. e. 5. század közepétől viszont miért tiszta ezüstöt említenek szinte kizárólag
a szövegeink, és miért kezdődik az átmenet I. Dareiosszal? Az általa bevezetett pénzügyi
reform erre nem ad magyarázatot, mert pénzei (a sigloi) minden valószínűség szerint
nem tiszta ezüstből készültek.63 Ha viszont Schroeder javaslatát követve a qalû-ezüstöt
görög pénznek tekintenénk,64 nem lenne könnyű megmagyarázni, hogy miért csak görög
pénzek forogtak volna a Babilóniában I. Artaxerxész uralkodásától.65 További nehézsé-
get jelent, hogy a szövegek döntő részében nincs az ezüst minőségére vonatkozó jelző,
s ez egyaránt igaz a Kr. e. 6. és 5. századokra is. A kérdés az, hogy akkor vajon lehet-e
arra következtetni, hogy a szimpla kaspu „ezüst” jelző, a többi jelzőhöz hasonlóan a
nem tiszta ezüstre vonatkozott a Kr. e. 6. században, viszont a tiszta ezüstre a Kr. e. 5.
századtól? Bár e kérdés alapvető a pénz, és a pénzben kifejezett árak szempontjából,
nem lehet megválaszolni, ha kizárólag filológiai alapon közelítünk hozzá.
A numizmatika azonban segíthet a válaszban. A hellenisztikus gazdasági okmá-
nyokban a qalû jelzőt gyakran kíséri a tényleges fizetőeszköz, vagyis az uralkodó nevé-
vel meghatározott különféle szeleukida pénzek leírása (x kaspu qalû istatirru ša KN, „x
súlyú qalû ezüst KN sztatérjaiban”).66 Ezeket a pénzeket az uralkodó neve, esetenként
az elő- és hátlap együttes leírása alapján67 általában még akkor is azonosítani lehet,
ha ugyanazon nevű uralkodókról van szó, mivel a szeleukida időszámítás folyamatos
dátumokat használ. A törött dátumoktól eltekintve ugyanis mindössze egyetlen po-
tenciális veszélyforrás van, mégpedig az, hogy ugyanazon nevű királyok esetében nem
lehet biztosan eldönteni, hogy az adott uralkodó által veretett pénzt említi-e a szöveg,
vagy pedig elődje által kibocsátott érméről történik említés. Hogy egy konkrét példát
lássunk, III. Antiokhosz korában elvileg II. és I. Antiokhosz pénzeit is említhetik a
szövegek. Mivel azonban általában a táblákon a pénzek mellett „jó”68 (azaz érvényes,
63
Lásd alább és 4.5 valamint 5.2 alatt. Fémelemzések tisztázhatják majd e kérdést, de a pénzek
keltezése egyelőre nem megoldott.
64
Lásd a 43. jegyzetet.
65
Lásd az 58. jegyzetet.
66
Lásd 6.2 alatt.
67
Lásd például az ún. oroszlános sztatérokat a numizmatikai (Newell 1938: 99–106, Naster 1993: 574),
illetőleg a szöveges anyagban (McEwan 1985: 171, 8. jegyzet és Joannès 1997: 329, 3. jegyzet). Lásd
még alább a 251., 461., 464., és 495. jegyzeteket. Az „elefántos” szatérokhoz lásd Stolper 1993: 22.
68
Lásd 6.3 alatt.
elfogadható) jelző is található, és mivel minden szeleukida uralkodó új pénzt veretett,69

a szövegekben említett pénzek általában azonosíthatók a numizmatikus által ismert
pénzekkel. Tekintettel arra, hogy e pénzek finomságát meg lehet határozni,70 nem várt
eszközt kapunk kezünkbe a qalû ezüst vizsgálatához. Mivel nincs adatunk az ellenke-
zőjére, abból kell kiindulnunk, hogy e jelző ugyanazt a minőséget jelentette a hatodik
századtól a másodikig bezárólag, és hogy következésképp a hellenisztikus adatokból
visszakövetkeztethetünk a korábbiakra.
Ha azonban megvizsgáljuk a qalû-nak jellemzett szeleukida pénzek ezüsttartalmát,
arra a következtetésre jutunk, hogy az jelentősen ingadozott. Nagy Sándor sztatérjai
majdnem teljesen tiszta, 999‰ ezüstből készültek,71 míg III. Antiokhosz pénzei 951‰
finomságot mutatnak,72 de volt ennél rosszabb minőségű szeleukida pénz is (910‰).73 Ha
ezeket az adatokat vetjük össze a VS 4, 18, fentebb idézett táblával, amelyik különbséget
tett a 916,66‰ és a qalû finomság között, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez
utóbbi az előbbinél tisztább ezüst volt. Végeredményképp tehát azt mondhatjuk, hogy
a qalû minősítés valóban a tiszta ezüstre vonatkozott, mert a 916,66-os ezüstnél tisz-
tábbat feltehetően nem tudtak, vagy nem is akartak megkülönböztetni Babilóniában.74
Ezt megerősíti az is, hogy az archaikus görög pénzek esetében tudjuk, hogy a 930 és
999‰ közötti finomságot nem nyereségvágy motiválta, hanem ezeket alapvetően mind
tiszta ezüstnek tekintették.75
Végkövetkeztetésünk tehát az lehet, hogy a qalû ezüst valóban tiszta ezüstöt jelentett
Babilóniában. Ez azonban még nem dönti el azt a kérdést, hogy az értékmérő Kr. e. 5.
századi változása vajon jelentkezett-e az árakban. Másképp megfogalmazva, a kérdés
az, hogy vajon az adott mennyiségű ezüst vásárlóereje változott-e azzal, hogy a 875-ös
69
Az ugyanazon uralkodó által veretett különböző pénzekről már nem is beszélve.
70
Sajnos igen ritkán vizsgálták a szeleukida pénzek ezüsttartalmát. Hammer (1908) munkája még
a múlt század elején íródott, amikor a roncsolásmentes eljárások még ismeretlenek voltak. En-
nek következtében minden egyes uralkodó esetében csak igen limitált eredményre hivatkozha-
tott. Buckley (1985) 31 darab hellenisztikus érmét vizsgált meg, de sajnos ezek nagy része késő-
szeleukida vagy ptolemaida pénz, s ezekre nézve nem rendelkezünk szöveges adatokkal.
71
De nem az összes elemzett pénz, amelyek a fenti tisztaság és 955‰ között helyezkednek el, vö.
Hammer 1908: 80.
72
Hammer 1908: 85, de csak egy adat alapján; Buckley elemzése (1985: 105) 972‰-es tisztaságot
mutatott ki.
73
Pl. Alexandrosz Balasz pénzei, lásd Hammer 1908: 85, 4. jegyzet (egy elemzett példány), vagy VII.
Ptolemaiosz; III. Kleopatra és X. Ptolemaiosz pénzei, vö. Buckley 1985: 105.
74
Lásd azonban 2.4.1 alatt és vö. M. J. Price fentebb idézett véleményét. Bármi is a helyzet, a 916,66‰-
nél magasabb ezüsttartalmat tiszta ezüstnek tekintették.
75
Hammer már a múlt század legelején erre a következtetésre jutott (1908: 69).
tisztaságról áttértek a tiszta ezüst használatára a mindennapi forgalomban, s egyáltalán,

miért volt erre szükség?76
2.2.2 Kaspu murruqu
Az ezüst e jelzője a marāqu a „minőséget ellenőrizni” igéből származik,77 ami azt su-
gallja, hogy tiszta ezüstre vonatkozik. E szó azonban gazdasági okmányokban nem
szerepel, mindössze egyetlen levél (CT 22, 40) tesz róla említést, a következő össze-
függésben: „…Adj nekem egy mana ezüstöt, de mivel van egy királyi rendelet, amely
szerint ’ginnu’-ezüstöt nem szabad adni, szerezz ’murruqu’-ezüstöt”. Mivel e levelet
nem lehet keltezni, nem tudjuk, melyik uralkodó rendeletére céloznak benne. Tekin-
tettel arra, hogy a ginnu ezüst majdnem kizárólag csak I. Dareiosz alatt fordul elő,78
elsőként természetesen ő jöhet szóba. Uralkodása alatt azonban olyan nagy számban
használják és oly különböző célokra, hogy a tilalom aligha származhat tőle.79 Kürosz
sokkal valószínűbb jelölt, mert egy nevével keltezett tábla információja szerint ekkor
felségsértés terhe mellett tilos volt a ginnu ezüst beolvasztása.80 Mivel az alább kifejtettek
szerint (4.5 és 5.2) a ginnu ezüst feltehetőleg a vert pénz, s mindenekelőtt a Dareiosz
által kibocsátott sigloi elnevezése, ez itt még nem jöhet szóba. Vonatkozhat viszont a
Croeseid-típusú pénzek folyamatos kibocsátására, s ebben az esetben a rendelet a vert
pénz védelmét szolgálhatta.81 Ebből a szempontból nézve, nem az értéktelenebb (azaz
ginnu) ezüst használatának tilalmáról van szó a levélben,82 hanem éppen ellenkezőleg,
a ritka és értékes ezüstpénz védelméről.83 Továbbá az is igen kérdéses, hogy lehet-e
minőségi különbséget feltételeznünk a két ezüstfajta (murruqu és ginnu) között, hiszen
akkor nem lehetne egyiket a másikkal helyettesíteni. Bár sok szöveg megadja a ginnu
76
E kérdést részletesebb tárgyalását lásd alább (2.6 alatt).
77
Legutolsó tárgyalása további adatokkal Reiter (1997: 435–437).
78
Lásd 4.5 alatt és 2. táblázatot.
79
Lásd a ginnu, „standard” ezüstben zajló forgalom nagyságát a 2. táblázatban. Mivel a tényleges
forgalom a való életben ennek sokszorosa lehetett, nehéz lenne feltenni, hogy mindez hivatalos
tiltás ellenére történt volna.
80
GC 2, 101, fordítását lásd a 239. jegyzetben.
81
Lásd 4.5 és 5.2 alatt. A Croeseid-típusú pénzek problematikájához lásd még 86, 209, 235, 240, 351,
398, 400–401., és 415. jegyzeteket.
82
Landsberger 1930: 284; CAD G 80a; Oates 1979: 187 (lásd még 343. jegyzetet); Joannès 1994a:
140.
83
Powell (1978a: 224) volt az első, aki ezt az értelmezést javasolta.
ezüst tisztaságát (875‰),84 ez nem jelentheti azt, hogy a murruqu ezüst is ugyanolyan
tisztaságú volt, már csak azért sem, mert feltételeztük, hogy ebben az esetben a ginnu
ezüst nem azonos a Dareiosz alatt annak tekintett ezüsttel (sigloi), és ez utóbbiak tiszta-
ságát ismerjük. Amennyiben viszont a kaspu murruqu ebben az esetben Croeseid-pénz
jelent, amely különleges tiszta ezüstből készült, okunk van annak feltételezésére, hogy
a murruqu kifejezés ezt jelöli.
Ez egybevág az eddigi véleményekkel, amelyek szerint a szó tiszta ezüstöt jelent.85 Bár
e vélemények a ginnu ezüsttel való szembeállításon és az etimológián alapulnak, s az
előbbi érv, mint láttuk, elesik, a végeredmény mégis ugyanaz. Arra a következtetésre kell
ugyanis jutnunk, hogy akár lüd, akár a perzsa pénzverésre vonatkozik is a ginnu ezen
első említése, e pénzek finomsága messze meghaladta a korabeli Babilóniában használt
ezüstét és így tiszta ezüstnek kell tekintenünk.86 E következtetés nincs ellentmondásban
az előbb kifejtettekkel, hogy a szintén ebben a korban használt (bár a Kr. e. 5. század
előtt ritka)87 qalû jelző ugyancsak tiszta ezüstöt jelent, hiszen a széles körben használt
875‰-ös tisztaságnak is különböző elnevezései voltak (lásd 2.2 alatt). A murruqu ezüst
tehát tiszta ezüstöt jelent, de bizonyosnak tűnik, hogy nem az ezüst minőségét jelentő,
meghatározott földrajzi környezetben és gazdasági környezetben használt hivatalos ter-
minus technicust kell benne látnunk. Sokkal inkább egy ritkán használt és hétköznapi
fordulattal állhatunk szemben, amely levélhez, és nem könyvelési okmányhoz illik.
Ez azonban nem érinti sem a fizetőeszköz, sem pedig az értékmérő szerepet, mivel ez
a szó soha nem fordul elő tényleges árakkal összefüggésben.88
84
Lásd 4.5 alatt, különösen a 3.táblázatban.
85
Landsberger 1930: 284 (rein); AHw 676b (gereinigt?); CAD M/2 222 (Fine silver). Lásd még e levél
fordítását Oppenheim 1967, no. 147 (refined silver); CAD G 80a (refined silver); Ebeling 1949: 25
(poliertes Silber, amit a fehér ezüstre vonatkoztat).
86
Mind a Croeseidek és a post-Croeseidek kivételesen tiszta ezüstből készültek, lásd Price 1984:
215.
87
Lásd 2.2.1 alatt.
88
Az a-na pe-te-qa u ma-ra-qú hivatkozás a McEwan (1981: 137) által kiadott arszakida táblán (AB
245: 15) aranyra vonatkozik. Reiter (1997: 437) javaslata azonban, miszerint a marāqu ige az
újbabilóni korban is az arany fi nomítása szakszavának tekintendő, a fenti adat fényében meg-
kérdőjelezhető.
2.3 A STANDARD TISZTASÁG (875‰)
2.3.1 Kaspu peû
A Kr. e. 7. és 6. századokban a peû volt a leggyakrabban használt ezüstfajta, majd a

Kr. e. 5. században háttérbe szorította a qalû, míg a perzsa birodalom bukása után
többet nem is említik már a szövegek.89 Kaspu peû szó szerint „fehér ezüstöt” jelent,
ami talán az ötvözés során nyert színre utal, mert a fehér ezüst biztosan nem tiszta
ezüst.90 Az ezüst finomítását tárgyaló szövegekben vannak ugyanis olyan hivatkozá-
sok, melyek fehér ezüst beolvasztását említik.91 Mivel ez az eljárás az előírt tisztaságú
és formájú ezüst előállítását célozta, és e szövegek világossá teszik, hogy az eljárás
következtében az ezüst egy része (vagyis az ötvözőanyag) eltűnt,92 a fehér ezüst bi-
zonyíthatóan nem tiszta ezüst. Ezt egyébként szöveges utalások is megerősítik, s
ezekből tudjuk, hogy a fehér ezüst 1/8 adalékanyagot tartalmazott, azaz egységnyi
ötvözetet adagoltak minden 7 résznyi ezüsthöz. Az eredmény leírásának szokásos
formái a következők:
1. x kaspu peû ša ina 1 šiqli bitqa nuutu „x (mennyiségű) fehér ezüst, amelyben egy
sékelben 1/8 az ötvözet”: BV 119; CT 51, 52; Dar. 338, 340, 474, 490, 491 és 492; McGinnis
1992, 8; TCL 13, 195 és 196; VS 3, 174; VS 4, 168 és 163; VS 5, 144 (ša hiányzik a peû
után) stb. Az összes alábbi formula e kifejezés változatának tekintendő.
2. x kaspu peû nuutu ša ina 1 šiqli bitqa „x (mennyiségű) fehér ezüst, amelyben
az ötvözet egy sékelben 1/8”: CT 51, 84; Dar. 212, 349 (az „ötvözet” szó itt véletlenül
nu-u-u-ru formában van írva), 446, 511, 530 és 550 (ša hiányzik a nuutu után); TCL
13, 200; TEBR 75; TMH 2/3, 34; Stolper 1991, 5; VS 5, 90, 118 és 126.
89
Az esetek többségében csak peû „fehér” jelző áll az ezüst után a szövegekben, ezért ezek az adatok
nem segítenek az értelmezésben, vö. pl. BRM 1, 79; NBDM 90; TCL 13, 199; Stolper 1985, 45 és 46;
VS 5, 6 és 132; VS 6, 134 és 157 stb. Az adatok túlnyomó része a Kr. e. 6. századból származik, pl.
BE 8, 44; Camb. 97 és 372; Cyr. 180; a többség I. Dareiosz uralkodásának idejéből: Barton 1900,
5 és 24; BE 8, 104; BRM 1, 74 és 78; CT 54, 54; CT 56, 162; Dar. 140, 190, 245, 309, 357, 466, 507,
565, 571 és 574; TCL 13, 199; TEBR 80; TMH 2/3, 2 és 29 stb. A 7. századi adatokhoz lásd pl.: BE
8, 7; Jakob-Rost 1968, 4; TMH 2/3 11 és 14; VS 5, 3; ötödik századhoz pedig: AnOr 9, 4 (Col. III:
7); BE 10, 1; BRM 1, 85; Stolper 1985, 55; Stolper 1997, 5 és 50 stb. Lásd még az itt következő 1–6.
pontokban összegyűjtött szövegeket.
90
Joannès (1994a: 139) véleménye szerint e kifejezés a nem oxidálódott ezüstre vonatkozik, és az
elfeketedett (noirci) ezüsttel való megkülönböztetésre szolgál, amely alacsonyabb értékű.
91
Pl. CT 55, 275.
92
Pl. AnOr. 8, 35; Camb. 206; Cyr. 167 és 232; YOS 6, 112.
3. x kaspu peû ša ina 1 šiqli bitqa „x (mennyiségű) fehér ezüst, amelyben egy sékelben
(az ötvözet) 1/8”: CT 51, 52; Dar. 428, 488 és 515; TEBR 89; VS 4, 92-93, 161 és 194; VS
5, 116 és 118.
4. x kaspu peû nuutu „x (mennyiségű) fehér ezüst (amelyben) az ötvözet (egy
sékelben 1/8)”: Dar. 219, 249, 259, 338 (csak a 7. sorban), 434; TCL 13, 178 és 200; TMH
2/3, 2; VS 4, 155; VS 5, 74-75 és 161; VS 6, 135.
5. x kaspu ša ina 1 šiqli bitqa peû nuutu „x (mennyiségű) ezüst, amelyben egy
sékelben 1/8 az ötvözet, fehér”: VS 4, 111.
6. x kaspu ša ina 1 šiqli bitqa peû „x (mennyiségű) ezüst, amelyben egy sékelben (az
ötvözet) 1/8, fehér”: NBDM 60.
A fehér ezüst finomságára vonatkozó mind a hat formula 1/8-ot ad meg ötvözetként.
Lehetséges, hogy ennek az ötvözetnek a neve az „akkád ezüst”.93 Nagyon valószínű,
hogy ez az ezüst értendő azokban az esetekben – vagyis az esetek döntő többségében –,
amikor az ezüst minőségére nincs külön utalás a szövegekben. Ezt támasztja az is alá,
hogy amikor gondot fordítanak a tisztaság megnevezésére, az 1/8-os tisztaságot nevezik
meg.94 Továbbá több olyan szöveg is van, amikor a szöveg elején fehérnek minősített
ezüst a továbbiakban már minden jelző nélkül csupán ezüstként jelenik meg.95 Kaspu
peû tehát egy magas ezüsttartalmú és meghatározott tisztaságú ezüstfajta, amely 875
egységnyi ezüstöt tartalmaz minden ezer részben, s amelyet talán speciális anyaggal
ötvöztek.96
93
Lásd 2.5.1 alatt.
94
Lásd 2.3 alatt.
95
Pl. Dar. 474; TMH 2/3 34; VS 3, 174; VS 4, 92-93, 163 és 194.
96
Mivel Babilóniában a fizetőeszköz mindig a súlyra mért (tört)ezüst volt, soha nem lehetünk biz-
tosak abban, hogy az ásatásokon talált ezüstdarabok pénzként szolgáltak vagy egyéb célból tá-
rolták őket. Abban azonban ma egyetértés van, hogy azok a törtezüstöt tartalmazó kincsleletek,
amelyeket korábban „ezüstműves kincsleleteknek” („silversmiths’ hoards”) tartottak, ténylegesen
magán- vagy intézményi kincstárak voltak, amelyeket alapvetően pénzügyi célokra használtak
(lásd pl. Robinson 1950: 49, Bjorkman 1993: 4–10 és legutóbb Balmuth – Thompson). Általános
információhoz vö. Robinson 1950 és Bivar 1971: 97–98; az „Iraqi” kincslelethez (Bivar 98. o. és
8. jegyzet) lásd Reade 1986b: 79–89; Bivar felsorolásához (98. o.) most már hozzáteendő Krauss
– Lombard – Potts 1983. A Nús-e Dzsán lelet fémelemzéseihez lásd Curtis 1984: 58 (a bahreini
leletet senki nem elemezte és le se mérték). Új, és részben még kiadatlan levantei leletek kényel-
mesen hozzáférhetőek in Balmuth – Thompson (hivatkozással a következő munkákra: Yeivin –
Eran 1990; Gitin 1995b; Stern 1995 és Stern, Silver Hoard) és in Stern 1998. Különösen érdekes
a Dor-i kincslelet összetétele, amely túlnyomórészt kis, csokoládészerű darabokból áll. Az ezüst
egy korsóban került elő apróbb csomagokban és pecséttel lezárva (lásd bővebben 10.3.2 alatt).
Egyetérthetünk Stern, valamint a leletet kommentáló Balmuth – Thompson véleményével, hogy
itt nyilvánvalóan elrejtett pénzzel állunk szemben. E pénzhasználat jól összevethető az óbabilóni
2.3.2 Kaspu ša ina 1 šiqli bitqa nuutu
E kifejezés szolgál általában az ezüst tisztaságának jelölésére,97 jelentése: „ezüst, amely-

ben egy sékelben 1/8 az ötvözet”.98 E standard formula olyan jól ismert és természetes
volt, hogy leggyakrabban rövidítve használták. Ez sokszor csak a nuutu „ötvözet”
szó elhagyását jelentette,99 de néha a kifejezést annyira lerövidítették, hogy ma már
értelmezési gondokat vet fel.100 Az alább tárgyalt változatok azonban bizonyíthatóan
e teljes formára vezethetőek vissza és így jelentésüket is ennek figyelembevételével kell
meghatároznunk. A fordulat mai terminológiával a 875 ezrelékes finomságot adja meg,
vagyis egy igen jó minőségű ezüstöt ír le, amelynek tisztasága nagyjából megegyezik a
modern európai ezüstpénzekével.101 Néha járulékos meghatározás is társulhat hozzá,
pl. „ezüst, amelyben egy sékelben 1/8 az ötvözet, nem ginnu”.102 Az alább elemzendő
kaspu kanku, „lepecsételt ezüst” szokásával (lásd alább, 4.1 alatt). Néhány fémelemzéshez (köztük
szíriai–palesztinai kincsleletek fémelemzéseihez is) lásd a 10. fejezetet. Tény azonban, hogy ezeket
nem minden esetben tekinthetjük a babilóni tisztasággal közvetlenül összevethetőknek. Viszont
a babilóni kincslelet (Reade 1986b: 87–89) ezüsttárgyainak és ezüstpénzeinek (sigloi) elemzé-
se semmi különbséget nem mutatott ki sem az ötvözőanyag, sem pedig a tisztaságot illetően.
A Nús-e Dzsán-i lelet elemzései ugyanerre a következtetésre mutatnak, lásd az 1. függelék máso-
dik táblázatát Curtis fentebb idézett munkájában. Mindez megegyezik a szövegekből levonható
tanulsággal, amelyekben a vert (lásd 4.5 alatt) és veretlen ezüst ugyanolyan fi nomságú. Ha a
ginnu ezüst azonosítása a perzsa sékelekkel (sigloi) tartható (egyes pénzek fémösszetételének, és a
szövegekben szereplő ezüst tisztaságnak eltéréseihez lásd ugyancsak 4.5 alatt), lehetőségünk van
a biztosan pénzként használt ezüst tisztaságának vizsgálatára. A babilóni kincs ezüsttárgyai és
pénzei 2–3% rezet tartalmaznak. A Nemzeti Múzeum néhány kiadatlan perzsa ezüstpénze (3 az
elemzett 11 példányból) ugyanilyen összetételű, míg a többségük nagyjából 10% rezet tartalmaz
(8 a 11-ből, a 12. hamis). Amennyiben e sékelek babilóni neve kaspu ginnu volt, amelyet bizonyos
szövegeink fehér ezüstnek is neveznek, akkor a fehér ezüst réz hozzáadásával készült.
97
BM 33933 (Roth 1991: 33, 43. jegyzet); BM 33934 (Roth 1991: 31, 35. jegyzet); BM 54084 (Bertin
2847, átírása Stolper 1991: 61–62); BM 77424 (BV 107), kiadta McGinnis (1992: 88–89); Biggs 1994:
301–302; BRM 1, 72; Camb. 315; Dar. 75, 202, 330, 378, 429, 464, 465, 519 és 537; McGinnis 1992,
8 (BV 113); Pinches 1882-1883: 102; Rm. 681 (Bertin 2708, Roth 1991: 32–33, 41. jegyzet); Scheil
1915, 11; TCL 13, 185, 193 és 202 stb.
98
Ezt először Pognon 1917: 392–393 állapította meg. Vö. még Landsberger 1930: 283–284 és NRV
481. o. 2. jegyzetet.
99
Lásd pl. BE 10, 77; Cyr. 60; Dhorme 1928, 7; GC 1, 94, 95 és 198; McGinnis 1992, 7; McGinnis
1993, 2; Nbk. 41; Nbn. 426; ROMCT 2, 3 és 14; Sack 1972, 8, 29, 32 és 66; TCL 12, 88; TMH 2/3
110; VS 5, 51, 70-71, 73, 85, 111 és 126; YOS 16, 74 (Zeitschrift für Assyriologie und vorderasiatische
Archäologie 67 [1977] 48) stb.
100
Lásd 2.3.3 és 2.3.4 alatt.
101
Lásd a 174. jegyzetet. Ez a tisztaság kevesebb azonban mint az archaikus görög pénzeké, amely
általában 93 és 98% között volt; e kérdéshez lásd a 147. jegyzetet.
102
Ezeket az adatokat lásd 4.6 alatt.
jelzőkkel összehasonlítva világossá válik, hogy az első évezredi Babilóniában ez volt

az ezüst megkívánt finomsága. Az összehasonlításból azonban az is kiderül, hogy e
formula csak egy volt az ugyanezen tisztaság leírására használt különböző lehetőségek
közül.103
2.3.3 Kaspu bitqa
E kifejezés szó szerinti fordítása „1/8 ezüst”, s ez általában ténylegesen is 1/8 (sékel)
ezüstként értendő. Néhány esetben azonban a fentebb (2.3.2) tárgyalt formula, a kaspu
ša ina 1 šiqli bitqa nuutu, rövidített változatát rejti, s ezekben az esetekben az 1/8-os
ötvözetre vonatkozik.104 E két jelentést nem minden esetben könnyű szétválasztani.105
Bár ez néha teljesen bizonytalan is lehet,106 általában azért világos, hogy a kifejezés
mikor jelent egyszerű törtet,107 és mikor ötvözetet.108 Amikor ez utóbbiról van szó, mind
a teljes formula, mind pedig a rövidített változat a fentebb már tárgyalt, leggyakoribb
babilóniai ötvözetre, mai terminológiával 875-ös ezüstre vonatkozik, amelyet ők 7 rész
ezüsthöz hozzáadott 1 rész ötvözetnek, azaz 1/8-os ezüstnek neveztek. Mivel a szövegek
néhány később tárgyalandó esettől eltekintve,109 különböző módon, de mindig erről
az ötvözetről beszélnek, arra kell gondolnunk, hogy azokban az esetekben, amikor
nem jelölik a tisztaságot – és döntő többségben ez a helyzet –, akkor is hallgatólagosan
mindig erről van szó. Ezt a következtetést megerősítik azok az esetek, amikor a tábla
103
Lásd a 2.3 alatt tárgyalt különböző lehetőségeket.
104
Ezt Pognon 1917: 392–394 már helyesen állapította meg, de Powell (1978a: 223–225) később kétségbe
vonta, lásd 2.3.4 alatt. Egy újabb téves fordításhoz lásd pl. McGinnis 1993: 153 („silver struck in
1 shekel pieces”).
105
Nbn. 169 első sorában például (13 gín bit-qa kù.babbar 26 pi-i-ti) feltehetően 13 1/8 sékel ezüst
és 26 nádköteg szerepel. Azonban a Dar. 118-as tábla ötödik sorában található és ehhez nagyon
hasonló mondat (a-na 15 gín bit-qa kú.babbar) helyes értelmezése 15 és nem 15 1/8 sékel, ahogy az
a 9-10. sorokban található összegzésből kiderül. Itt tehát a bitqa kifejezés láthatóan a tisztaságra
vonatkozik.
106
TCL 12, 42 táblán például 4 gín um-mu-šú lá-i bit-qa kifejezés olvasható. Megítélésem szerint
ezt „négy sékel mínusz 1/5 (ezüst, amelyben az ötvözet) 1/8” formában kell érteni, de Moore, a
NBBAD megfelelő helyén adott fordítása („4 1/8 shekels minus 1/5 shekel”) nem zárható ki, lásd
például a CAD B 278 6 b értelmezését.
107
Az adatokhoz lásd CAD B 278 6 b; megjegyzendő azonban, hogy AHw 132, 5 nem tesz különbséget
e két jelentés között. Vö. még Stolper 1997, 92 és a hasonló összeget in Sack 1978, 5.
108
BE 8, 27 és 28; Camb. 153; Dar. 384; Dhorme 1928, 19 és 20; GC 1, 164; Nbk. 176, 368, 402, 663 és
744; Sack 1972, 28; VS 4, 54, 112 és 133; VS 5, 51, 73, 85, 93 és 127; YOS 3, 9 stb.
109
Lásd 2.4 alatt.
elején 1/8-ban határozzák meg az ügyletben használt ezüst finomságát és később már
csak ezüstről beszélnek,110 és azok is, amikor éppen fordítva, csak az ügylet végén jegyzik
meg, hogy a szóban forgó ezüst ilyen tisztaságú.111 Egy ugyancsak idetartozó, bár nagyon
bizonytalan adat a -418-as évre vonatkozó csillagászati napló első és második hónapjai-
ban található. E két hónapban az írnok, talán véletlenül, ana 1 šiqli bitqa (szó szerint „egy
sékel 1/8- ért”) kifejezést használt a szokásos ana 1 šiqli „egy sékel (ezüstért) helyett”.
Mivel itt nyilvánvalóan nem lehet szó az egy sékeles viszonyítási alap megváltoztatá-
sáról112 – hiszen ez már évezredek óta változatlan és ezen adat után is használatos –,
e kifejezést az ezüst finomságának leírására kell vonatkoztatnunk, és valószínűleg a
következőképp értenünk: „egy sékel (ezüstért, amelyben az ötvözet) 1/8”.113 Sajnos
azonban e jelző használata kivételes és csak e két hónapra korlátozódik a naplókban,
így pontos értelme nem állapítható meg.
2.3.4 Kaspu nuutu
Néhány szöveg fehér, nuutu ezüstöt említ.114 A standard szótárak ezt „silver of
nuutu quality”,115 vagy rossz minőségű ezüst (minderwertig) értelemben tárgyal-
110
Például Dar. 348; Dhorme 1928, 19; TCL 12, 88; VS 4, 54.
111
Például GC 2, 97; Sack 1972, 28, 59 és 62; TMH 2/3 110 stb.
112
Erről lenne szó, amennyiben H. Hunger fordítását „(for?) 1 shekel (and) one-eighth” fogadnánk el.
A szóhasználat itt azonban eltér a többi naplóétól és az interpretáció így bizonytalan. Ha azonban
a viszonyítási alapnak egy sékelről egy egész 1/8 sékelre történő megváltoztatásáról lenne szó (azaz
egy új standardról) akkor ezt legalábbis kezdetben minden hónapban kiírnák.
113
Különböző egyéb okok miatt azonban ez az értelmezés is bizonytalan. E szöveg előtt, és utána
is egészen Kr. e. 309-ig, a naplókban a standard az egy sékel tiszta (qalû) ezüst. Nagyon meglepő
lenne, ha ettől két hónapban (vagy akár egy egész éven át) eltérnének és az árakat 875-ös tisztaságú
ezüstben kifejezve adnák meg. Sajnos azonban a helyzetet komplikálja az, hogy a 875-ös tisztaság
legalább egyszer egy gazdasági okmányban is kimutatható (BE 10, 77), s a szöveg éppen egy évvel
korábbi (Kr. e. 420. 2. 09), mint e rendhagyó megjegyzés a csillagászati naplókban. E problémára
alább, 2.6 alatt még visszatérünk.
114
Pl. BM 77638 (Bertin 2829); Dar. 249, 259 és 434; Pinches 1888a, 20; VS 4, 111; VS 5, 161. A kifejezés
legutolsó tárgyalásához vö. Tropper 1995.
115
A „vert (coined)” jelentés, amelyet először Pinches Proceedings of the Society of Biblical Archaeology 5
(1882–1882: 102) vetett fel később tarthatatlannak bizonyult, bár még mindig többször előfordul,
lásd fentebb, a 104. jegyzetben. Vö. még CAD N/2 318a, ahol a „silver of nuutu quality, cast in
half-shekel pieces” fordítás szerepel. Ez azonban téves olvasaton alapul (a helyes „ezüst, amely-
ben az ötvözet egy sékelben (1/8)”. A kifogásolható „nuutu quality” fordítás gyakran szerepel a
legújabb szövegkiadásokban is, vö. pl. Roth 1991: 31ff; Biggs 1994: 301 stb. Más, bár nem teljesen
ják.116 A „clipped, struck off, cut off ” jelentés is felmerült, együtt azzal a javaslattal,
hogy e kifejezés összefüggésben lehet a pénzveréssel.117 Ezen értelmezések egyike sem
tekinthető azonban kielégítőnek, mert nem veszik figyelembe, hogy a kaspu nuutu
fordulat ténylegesen egy rövidítés.118 E jelző ugyanis kétségkívül a fentebb már tárgyalt
teljes formulára vezethető vissza: „fehér ezüst, amelyben egy sékelben 1/8 a nuutu”,
illetőleg ennek változataira.119 Mivel e szöveghelyek világosan megadják, hogy a nuutu
az ezüsthöz adott adalék, még pedig pontosan 1:7 arányban, jelentése nyilvánvalóan
„ötvözet”.120 Következésképp a nuutu jelző önmagában nem határozza meg az ezüst
minőségét;121 ehhez tudnunk kell a nuutu és az egész arányát. A szövegekben azonban
ezt azért nem adják meg, mivel az 1/8-os ötvözet annyira természetes volt, hogy e rövid
formula nem okozhatott semmilyen félreértést. Feltehető, hogy a nuutu jelző nélküli
ezüst is e szokványos ötvözetre utal, amelyet egyébként még sok egyéb jelzővel is le
korrekt fordításokhoz lásd Stolper 1991: 62 („ordinary quality”), vagy K. Abraham, Nouvelles
Assyriologique Brèves et Utilitaires 1997: 49 („medium quality”).
116
AHw 801a. E fordításhoz lásd pl. Joannès, TEBR, 264. o. és RlA 8, 104; Naster 1993: 574.
117
Powell 1978a: 225 és 227 korábbi irodalommal. Ezt az értelmezést elfogadta Mayer in Deller –
Mayer – Sommerfeld 1987: 209–210 (gemünztes Silber), kritikájához lásd Renger (1995a: 301,
32. jegyzetét). Időközben Powell (1996: 232), Renger véleményének ismerete nélkül, már maga is
visszavonta korábbi javaslatát és most arra a nézetre hajlik, hogy a „nuutu is the technical term
for ’alloyed’ in a monetary sense”.
118
Powell azonban az előző jegyzetben idézett munkájában már erre a következtetésre jutott. Ez leg-
inkább kézenfekvő a Dar. 338-as táblán, ahol az öt mana összeg az első sorban „ezüst, amelyben
egy sékelben 1/8 a nuutu” (kaspu ša ina 1 šiqli bitqa nuutu) formában, a hatodik sorban „öt
mana fehér (ezüst)” (5 manû peû), a hetedik sorban „5 mana fehér, nuutu (ezüst)” (5 manû peû
nuutu) és végül a tizenötödik sorban egyszerűen „15 mana” formában szerepel. Ugyanez figyel-
hető meg a S. 1568-ös táblán (Bertin 2655), ahol is a 7-8. sorokban „1 mana fehér ezüst, amelyben
a nuutu egy sékelben 1/8, nem ginnu” (1 manû kaspu peû nuutu ša ina 1 šiqli bitqa ša lā ginnu)
formában megadott összegre a következő sorban „1 mana fehér (ezüst) nuutu ami nem ginnu”
(1 manû peû nuutu ša lā ginnu) formában hivatkoznak. Vö. még Dar. 522 és 530, ahol ugyanazt
az összeget egyszer „kaspu peû nuutu” másszor pedig „kaspu peû nuutu ša ina 1 šiqli bitqa”
alakban adják meg (e szövegeket lásd még 2.5.6 alatt is).
119
Lásd 2.3.1, 1–6 formulák és 2.3.2 alatt is. Lásd még a rövidített változatokat (nuutu ša ina 1 šiqli bitqa)
in BM 54084 (Bertin 2847), kiadása Stolper (1991: 6), továbbá S. 1568 (Bertin 2655) és VS 5, 64.
120
Lipiński 1979b: 567 szerint jelentése „grenaille”, míg Renger 1989a: 238, 16. jegyzet szerint
„Bruchsilber”. Renger itt Powellre hivatkozik (1978a: 222), de fentebb láttuk, hogy ezt Powell
már visszavonta (1996: 232). Nincs ötletem arra vonatkozóan, hogy az „ötvözet” jelentés és a szó
Powell (1978a: 225) által tárgyalt etimológiája hogyan hozható kapcsolatba. Lehetséges, hogy a
„vágás” az ötvözet előkészítésére és hozzáadására vonatkozik, de ez csupán csak találgatás.
121
Eltekintve attól, hogy ekkor tiszta ezüstről már nem lehet szó. Azonban a Kr. e. 6. századi Mezopo-
támiában, szemben például a korabeli görög városokkal, tiszta ezüstöt általában nem használtak
fizetőeszközül.
tudtak írni. Amennyiben azonban az adalékanyag ennél több (1/5, 1/6) vagy kevesebb
volt (1/10, 1/12, és tiszta ezüst), azt mindig pontosan megadták. Végkövetkeztetésünk
tehát az, hogy a nuutu, ugyanúgy mint a bitqa, a tisztaságot leíró teljes formula rö-
vidítése.122
2.4 A NEM-STANDARD TISZTASÁG MEGHATÁROZÁSA
Az ezüst jelzőinek fenti áttekintése arra az eredményre vezetett, hogy a Kr. e. 5. szá-
zad második fele előtti időszakban az ezüst standard finomsága 875‰ volt. Az adatok
döntő része ezt a tisztaságot adja meg, de néhány ritka esetben ettől eltérő ezüsttel is
találkozhatunk szövegeinkben.
2.4.1 – 958,33-as tisztaság: x kaspu ša ina 1 šiqli gír-e „x (mennyiségű) ezüst, amelyben 1
sékelben 1/24 (az ötvözet)”. Mindössze egyetlen szöveget ismerek, amely ezt a tisztasá-
got határozza meg (Stolper 1990a, 17), amelyet egyébként más szövegek tiszta ezüstnek
tekintenek (lásd 2.2.1 alatt). E szöveg, amely valamelyik Artaxerxész 8. évére keltezett
(Kr. e. 456/396/350), hátralékos adó fizetését rögzíti, részben e tisztaságú, részben pedig
875-ös ezüstben. Ez mindenképpen váratlan, hiszen az utóbbi finomságot I. Artaxerxész
trónra lépése után nagyon ritkán említik, és a Kr. e. 4. századból egyáltalán nem ismerek
hivatkozást rá. Ezért a szöveget leginkább I. Artaxerxész uralkodására keltezném, ami
Kr. e. 456-os dátumot eredményez. Amennyiben e következtetés helyes, a fenti szöveg
a 875‰-es viszonyítási alapról a később idők kizárólagos standardjára, a tiszta ezüstre
való áttérés idejét adja meg. Ez magyarázná meg a tisztaság használatának e vegyes
voltát, amely későbbi szövegekben nem dokumentált. A másik lehetséges megoldás
természetesen az íráshiba feltételezése; ha ugyanis 1 helyett 2 girû-t olvasunk itt, akkor
e szöveg a lentebb 2.4.2 alatt tárgyalt, jobban dokumentált tisztaság alá tartozik. Az a
tény, hogy a VS 4, 9 és 18-as, alább hivatkozott szövegekben 875‰ és 916,66‰ szerepel
együtt, sokkal inkább ez utóbbi megoldás mellett szól. Ennek következtében e tisztaság
megkérdőjelezhető.
2.4.2 – 916,66-os tisztaság: x kaspu ša ina 1 šiqli 2 gi-re-e „x (mennyiségű) ezüst, amelyben
egy sékelben 2/24 (az ötvözet)”: A 127 (OECT 12, XX tábla); Nbk. 258 és 271; TCL 12,
21; TMH 2/3 106; VS 4, 9 és 18. Ha eltekintünk a fentebb (2.4.1) tárgyalt kétséges fi-
122
A bitqa-hoz lásd fentebb, 2.3.3 alatt.
nomságtól, ez a formula tartalmazza a legkevesebb ötvözetet, vagyis ez a tiszta ezüstöt

megelőző legjobb minőség. E szövegek a Kr. e. 605 és 579 közötti évekből Babilónból és
Borszippából származnak, és legtöbbjük más ötvözetet is említ: Nbk. 258 és 271 800-as
tisztaságot is (lásd alább), míg VS 4, 9 és 18 qalû-ezüstöt (amely a 916,66-os ezüsttől az
összegzésben nincs megkülönböztetve). Az, hogy e finomságot a tiszta ezüsttel együtt
is említhették, arra mutat, hogy már majdnem annak számított, vagy legalábbis a leg-
tisztább ötvözetnek, amit a tiszta ezüsttől még egyáltalán meg tudtak különböztetni.
Az összes többi ötvözet áttekintése után a fejezet végén térünk ki annak tárgyalására,
hogy vajon lehetséges volt-e a gyakorlatban ezt a tisztaságot elérni, s hogy ennek mi
célja lehetett.
2.4.3 – 900-as tisztaság: x kaspu ša ina 1 šiqli allūru „x (mennyiségű) ezüst, amelyben
egy sékelben 1/10 (az ötvözet”. Ez egy nagyon ritka ötvözet, ismereteim szerint mind-
össze egyetlenegyszer szerepel a szövegekben II. Dareiosz 7. évében (BE 10, 124, Nippur,
417.9.20). E tisztaság is problematikus egyrészt, mert maga a allūru terminus jelentése
vitatott, másrészt pedig azért, mert ebben a korban szinte kizárólagosan tiszta ezüstöt
használtak (lásd például Jakob-Rost – Freydank 1972, no 2, ugyanebből a Kr. e. 417-
es esztendőből). Néhány további ritka kivételhez lásd azonban fentebb, 2.3.3 alatt).
Mindennek ellenére a szöveg CAD H 47b 3 alatti értelmezése („1/2 mina of silver, 4
1/2 és 1/10 shekels”) több okból is rendkívül valószínűtlen. Egyik maga az ár, ugyanis
sokkal valószínűbb, hogy 15 kurru datolya fél mana, azaz 30 sékelbe került. A másik
ok pedig maga az írásmód. Amennyiben az írnok a négyes számot szerette volna leírni,
nem a „šá” jelet használta volna, hiszen az ebben a korban csak három ékjelből állt. Ez
egyébként ki is világlik a 4. uralkodási év dátumaiból, lásd a BE 10, 82-98 sorszámú
szövegeket. Mindezek alapján valószínűbb, hogy a 900‰ tisztaságról van szó a szöveg-
ben. Bár Babilóniában másutt ez nem dokumentált, ismert viszont a perzsa birodalom
különböző területeiről, például az egykorú elephantinei arámi okmányokban (vö. Naster
1970: 33), és a perszepoliszi akkád kincstári táblán is (PTT 85).
2.4.4 – 833,33-as tisztaság: x kaspu ša ina 1 šiqli suddu (vagy 6-’) „x (mennyiségű) ezüst,
amelyben egy sékelben 1/6 (az ötvözet)”: Nbk. 68 és 76; GC 1, 236, 261 és 262; AnOr.
8, 16. Az ezt a tisztaságot említő táblák közül az urukiak (az utolsó négy) tartalmilag
és időben is jól körülhatárolhatóak. Valamennyi Kr. e. 570 és 567 között íródott, és az
Eanna-templom által hitelben eladott gyapjú a tárgyuk. Mivel azonban a fennmaradó
két másik tábla Babilónból és az egyelőre lokalizálhatatlan uēti-ša-Nabû-<ammē
helységből származik (ez utóbbihoz lásd Zadok 1985), e tisztaság nem tekinthető Uruk
városában használt helyi ezüstfélének, és az időbeli kereteket is tágítani kell, mivel e

két tábla Kr. e. késő 599 és kora 598-ban készült. Valamennyiben közös azonban, hogy
hitelügyekre vonatkoznak és csak az ügylet végén tisztázzák, hogy az említett ezüst
finomsága 833,33‰. Annyi azonban mindenesetre biztos, hogy e tisztaság ritka és csak
a Kr. e. 6. század első feléből ismert.
2.4.5 – 800-as tisztaság: x kaspu ša ina 1 šiqli ummušu (vagy 5-šú és 5-’) „x (mennyiségű)
ezüst, amelyben egy sékelben 1/5 (az ötvözet)”: BE 8, 22; BRM 1, 50; Jursa 1997, 35; Nbk.
271, 357, 358, 377 és 408; VS 4, 23. Az összes ötvözet közül ez tartalmazza a legtöbb
hozzáadott mennyiséget, vagyis ez a leggyengébb minőségű ezüst az első évezredi Ba-
bilóniában. Ez azonban nem jelenti azt, hogy valóban rossz minőségű lenne, hiszen ma
ez a kereskedelmi forgalomban használt ezüst standard minősége. Az összes általam
ismert adat egy jól körülhatárolható periódusból származik, a Kr. e. 572 és 562 közötti
évtizedből. A legtöbb Babilónból (Nbk. 271 és 377; VS 4, 23) vagy közvetlen környeze-
téből – Ša<rīn (BRM 1, 50), Bīt-āb-Bēl (Ša<rīn mellett, Nbk. 357) és Hurszagkalamma
(Nbk. 408) származik –, míg a többi Uruk (Jursa 1997, 35) és Nippur (BE 8, 22) városok-
ból. Némelyik szöveg azt is megadja, hogy e tisztaság a kereskedelemben használatos,
ami nem meglepő Babilón esetében (lásd még a 153. jegyzetet).
Néhány esetben nem világos, hogy egyszerű törtről, vagy pedig a fenti tisztaság jelzé-
séről van-e szó. A probléma ugyanaz, mint a fentebb tárgyalt bitqa esetében. A TCL 13,
224 gyapjúügyleteket rögzít több évre visszamenőleg, de sajnos törés következtében az
egyes tételek nem vethetők össze a végösszeggel. A 6. sorban feljegyzett 2 sékel ummušu
ezüst feltehetőleg 2 1/5 sékel, míg a 10. sorban szereplő 10 mana 50 sékel ummušu
ezüst valószínűleg a 800‰ finomságra utal. A 7–8., 13–14. és 15–16. sorokban ugyanis
a gyapjú ára mindig 5 mana sékelenként. Ha azonban hozzáadjuk az 1/5 összeget a 10.
sorban levő mennyiséghez (ebben az esetben a ummušu egyszerű tört), a végső ár 4,99
mana gyapjú per sékel. Ha azonban a ummušu-t a tisztaság jelölésének tekintjük, az ár
ugyanúgy 5 mana lesz, mint a többi esetben. Ez ellen a megoldás ellen viszont az hozható
fel, hogy a templomgazdasági elszámolások általában nem rögzítik a tisztaságot, sőt
általában nem használnak különféle finomságú ezüstöt. Mindezen okokból a kérdést
nyitva kell hagynunk. A hasonló esetek azonban igen ritkák,123 és nem érintik a többi
szövegből levont tanulságokat.
123
TCL 12, 46, például egyértelmű: „1/3 (mana) 2 1/2 sékel ummušu, amelyben egy sékelben 1/8 (az
ötvözet)”. Ebben az esetben az 1/5 nyilvánvalóan az ezüst súlyához tartozik és egyszerű törtként
értendő.
Összefoglalva arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Kr. e. 1. évezredben Ba-

bilóniában a kizárólagos csereszközként, értékmérőként és fizetőeszközként használt
ezüst az irodalomban olvasható ellenkező vélemények dacára124 igen jó minőségű volt.
Ennek megfelelően az ezüstben kifejezett árak nehézség nélkül összevethetők a korábbi
és később mezopotámiai, ókori keleti vagy klasszikus és középkori árakkal.
2.4.6 A babilóniai ötvözetek és a karátrendszer
Mielőtt lezárnánk a nem-standard finomság vizsgálatát, meg kell kísérelnünk választ

adni arra a kérdésre, hogy vajon a 958,33‰, a 916,66‰ vagy a 833,33‰ (illetőleg akár 875‰)
finomságú ötvözésnek volt-e értelme, sőt egyáltalán lehetséges volt-e ilyen pontosságú
ötvözeteket készíteni. Természetesen senki sem lehetett abban igazán érdekelt, hogy a
pénze, vagy értéktárgya 916,66 vagy 917 egységnyi ezüstöt tartalmazott ezerre vetítve.
Mivel azonban a szövegek folyamatosan ezekre az értékekre hivatkoznak, kísérletet kell
tennünk e probléma megoldására. 125
Fémelemzések kimutatták, hogy mind a görög, mind pedig a perzsa pénzek ezüsttar-
talma ingadozott. Változó tisztaságuk ellenére azonban e pénzek egyike sem számított
hamis pénznek, és a forgalomban egymás mellett használták őket. Az ezüsttartalmuk
eltérése nyilvánvalóan a korabeli eszközök tökéletlenségéből fakadt. Ebből esetünkben
az következik, hogy a szövegeinkben szereplő számok a megcélzott tisztaságra vonat-
124
Lásd 2.1 alatt.
125
Nem ismert, hogy az ókori keleti ezüstművesek milyen tisztaságot tudtak megkülönböztetni a
próbakő használatával, vö. Young 1979: 207 és 211, Reade 1986b: 86, Joannès 1994a: 138 és Sturm
1995: 493–496. Ugyanehhez a problémához az ókori Görögországban lásd Le Rider 1989b: 162,
18. jegyzetet. Különböző aranyminőségekre vonatkozó adatok Mezopotámiában már a Kr. e. 3.
évezred vége óta vannak, vö. Young 1979: 195–215 és Waetzoldt 1985a: 1–16. Lásd még RlA 8, 124a.
Ezzel szemben a próbakő alkalmazására vonatkozó legkorábbi adtok a Kr. e. 8. század végéről és
a Kr. e. 7. század elejéről valók, és Mezopotámiában világos régészeti kontextusban még egyszer
sem került elő (Larszában sem, Arnaud – Calvet – Huot (1979) véleménye ellenére, vö. Bjorkman
1993: 10–13). A próbakövek mezopotámiai használatához lásd még a Reiter által (1997: 435, 107.
jegyzetben) hivatkozott irodalmat, és vö. még RlA 8, 103a és 124a. Amennyiben nem puszta
egybeesés, hogy a próbakövek legkorábbi használatára vonatkozó adatok, és a szövegekben az
ezüst tisztaságára vonatkozó legkorábbi utalások is a Kr. e. 8. század végére tehetők (lásd 50. és
150. jegyzeteket), a próbakő használatának elterjedése magyarázhatja meg az ezüst minőségére
utaló jelzők számának megnövekedését ebben a korszakban. Sajnos azonban e találgatások egzakt
módon nem igazolhatók.
koznak, amelyeket ilyen pontossággal a valóságban vagy sikerült elérni, vagy nem.126
Nem nehéz kitalálni, hogy ezek az elérni kívánt számok honnan származnak.
Ma az arany tisztaságát karátban számolják, s ebben a rendszerben a 24 karát a tiszta
aranyat jelenti. A 22 karátos arany azt jelenti, hogy 24 részben 2 rész ötvözőanyag talál-
ható. Ha ezt a finomságot átszámítjuk az eddigiekben használt rendszerünkre (amikor
ezerhez viszonyítottuk az ötvözet nagyságát), a 916,66 ezrelékes értékhez jutunk. Vagyis
a tizedes rendszerben számított furcsa érték teljesen elfogadható, ha karátban számo-
lunk. Nem meglepő, ha a leggyakoribb nem-standard ötvözetek tizedes rendszerben
kifejezett értékei (958,33, 916,66, és 833,33‰) és maga a standard tisztaság is (875‰) prob-
léma nélkül, egész számokkal fejezhető ki a karát rendszerben: 23 karát ( = 958,33‰), 22
karát ( = 916,66‰), 21 karát ( = 875‰) és 20 karát ( = 833,33‰). A Babilóniában használt
leggyengébb minőségű ezüst, a 800‰-es tisztaság valamivel finomabb, mint 19 karát;
18 karátos ezüstöt (750‰) pedig egyáltalán nem találunk a szövegekben, annak ellenére,
hogy ma általában ez az ékszerekhez használt arany standard minősége. Mindez egy
járulékos lehetőség annak érzékeltetésére, hogy milyen jó minőségű ezüstöt használtak
az első évezredben Babilóniában.
2.5 BIZONYTALAN, ILLETŐLEG NEM

A TISZTASÁGRA VONATKOZÓ JELZŐK
Túl az eddig tárgyalt és könnyen azonosítható ötvözeteken, néha a szövegekben más

ezüstfajtákat is találunk, amelyek értelmezése problematikus.
2.5.1 kaspu akkadu: Mindössze egyetlen, Kr. e. 600. február 19-én Sa<rītuban, Uruk
mellett írt tábla említi az akkád ezüstöt (Nbk. 38). A szöveg 3 mana akkád, és 21 1/2
sékel tiszta ezüst kölcsönadását és az értük járó kamatot rögzíti. Mivel a kamat fize-
tését más-más dátumtól írja elő, az akkád ezüstöt láthatóan megkülönbözteti a tiszta
ezüsttől. Sajnos azonban ez az egyetlen eset, amikor erről az ezüstfajtáról hírt kapunk.
Tekintettel azonban arra, hogy az „akkád” jelző, a kifejezés egyéb használata ellenére
sem vonatkozhat Babilóniában bányászott ezüstre,127 arra kell gondolnunk, hogy az
126
Feltehető, hogy a megcélzott és a ténylegesen elért tisztaság különböző volt, vö. Joannès, RlA 8,
105b. Az is valószínű, hogy egy bizonyos finomság felett (talán 950‰) nehéz volt elérni a megcélzott
tisztaságot, vö. Sturm 1995: 496, 44. jegyzet.
127
Vö. akkád szék, asztal, ágy, csónak, ruha, nyíl stb., lásd CAD A/I 272–273 és W. 19164b (Kessler
1984: 264–265).
általában Babilóniában használt ezüst minőségét adja meg. Mivel ez, mint fentebb
láttuk, a 875-ös tisztaságú fehér ezüst, az akkád ezüst feltehetően ennek a szinonimája.
Amennyiben e következtetés helytálló, az akkád ezüst a Babilóniában használt standard
tisztaság egy újabb elnevezése.
2.5.2 kaspu barru: E jelző csak egyszer dokumentált a Nbn. 785-ös táblán. AHw 107
tiszta ezüstnek értelmezi egy bizonytalan olvasat alapján (bar-ri?).128 Ez azonban olyan
irreálisan magas gyapjúárat eredményez – 2 sékel gyapjú (százhúszszor kevesebb, mint
általában) egy sékel ezüstért –, ami megkérdőjelezi az interpretáció helyességét. A kor-
rekt olvasat nyilvánvalóan [ta]-bar-ri129 és így nem a tiszta ezüst egy újabb jelzőjéről
van szó.
2.5.3 kaspu āu: A szövegek egy csoportjában e kifejezéssel találkozunk (az adatokhoz
lásd CAD H 158 és Frame 1986: 32, Joannès 1987: 155), amelyet igen különféleképp ér-
tettek és fordítottak le. Az alapjelentés azonban az ezüst mérésére vonatkozik, ahogy
ezt Oppenheim meghatározta,130 így az ezüst tisztasága szempontjából irreleváns.
2.5.4 kaspu kunnu: Ez az összetétel mindössze egyszer fordul elő (UET 4, 90) és jelentése
megközelítőleg „igaz ezüst” értelemben adható vissza. A szövegben „fél mana és 5 sékel
’igaz’ ezüst” szerepel (amelynek minőségét illetően) vitának helye nincs (ša lā dīni). Mivel
a szöveg a Kr. e. 7. század első felére, a pénzverés megjelenése előtti időre datálható, a
kifejezés csak a törtezüst egy meghatározott tisztaságára vonatkozhat. Mivel e tisztaság
meghatározása nem szerepel a táblán, nyilván a szokásos minőséget írja le, ahogy azt
fentebb az akkád ezüst esetében is feltételeztük.
2.5.5 kaspu qallalu: Ezt az ezüstöt a szótárak rossz minőségű ezüstként határozzák
meg, vö. AHw 894a, „minderwertig (Silber)” és CAD Q 60, „of inferior quality (said
of silver)”.131 Ez az értelmezés azonban kérdéseket vet fel. Nbk. 12 tábla [1/2 ma.na]
kù.babbar qal-la-la šá gi-in-[ni] fordulatát a CAD Q s.v. a következőképp fordítja: „one-
half mina of silver of inferior quality, with ginnu mark”. Látni fogjuk azonban (4.5),
hogy a ginnu-ezüst standard minőségű, következésképp e két jelző adott jelentései egy-
másnak ellentmondanak s a qallalu-ezüst azonosítása (az egyébként is problematikus,
128
Von Soden itt valószínűleg Meissnert (1920: 345) követte.
129
Vö. CAD B 113a.
130
Oppenheim 1945: 235–238.
131
Egyedül Reade (1986b: 85) adott „silver in small pieces” fordítást.
mert ki nem mutatható) rossz ezüsttel kétséges. A YOS 3, 68-as levél, amelynek a CAD
ugyanott a következő fordítását adja „since we paid the missing seven shekels of silver
from the inferior quality silver, (our) lord should send us up to seven shekels of white
silver”, hasonló nehézségekhez vezet. Ha a hiányzó összeget rossz minőségű ezüsttel
fizették ki, míg a felsőbbségtől ennek pótlására igényelt ezüst standard minőségű volt
(lásd 2.3.1 alatt), ez aligha jelentett előnyös üzletet a templomgazdaság számára.
A szótárak javasolta jelentés nem nyújt kielégítő értelmet a CT 22, 182 (= Cyr. 376)
levél esetében sem, amelyet a CAD a következőképp fordít: „...As for the silver about
which my father has written, the silver is of (too) poor a quality to be given for the dates.”
Láttuk (2.3.5 alatt), hogy a legrosszabb minőségű ezüst Babilóniában a 800-as, mai stan-
dard minőség, és meglepő lenne, ha ezért nem lehetett volna datolyát vásárolni.132 Végül,
ez az értelmezés nem illik a CTMMA 14-es szövegbe sem, bár itt a szó csak egy szimpla
jelző bármiféle értelmezhető kontextus nélkül, s ráadásul az olvasat még kiegészítést is
igényel. Nem meglepő, hogy J. A. Delaunay (1977), aki újra kiadta a szövegeket, kallu-t
„vázát” olvasott a qallalu helyett, ami sokkal elfogadhatóbb értelmet ad.
Összefoglalva, rendkívül valószínűtlen, hogy a kaspu qallalu jelentése „rossz minőségű
ezüst” lenne. Tekintettel arra, hogy két esetben másik jelző is minősíti ezt az ezüstfajtát
és mind a kettő standard minőségűnek határozza meg, másik értelmezési lehetőséget
kell keresnünk.
Mivel az előbb idézett egyik szöveg szerint a jelző vert pénzre is vonatkozhatott,
hajlanék arra, hogy a szó „kicsi” alapjelentéséből kiindulva „kis ezüst (pénz)” fordítást
javasoljak.133 Ez az értelmezés bevallottan problematikus azonban. A perzsa sékelek
tört részeit ugyanis nagyon ritkán verték,134 és e pénzek átlagos 5,4-5,5 (névleges 5,6)
grammos súlya már eleve jelentősen kevesebb volt, mint a 8,3 grammos babilóniai sékelé.
Ráadásul ettől az esettől eltekintve a qallalu jelző nem vert pénzre vonatkozott, így a szó
jelentésének ennél sokkal szélesebb értelmet kell adnunk. Túl az esetleges „váltópénz”
értelmen, vagy a tudatosan darabra tört vert pénzeken, amelyeket jól ismerünk több
132
Nem igazolható Oppenheim (1947: 116) és Dandamayev (1972: 47) azon állítása, amelyet
Dandamayev – Lukonin (1989: 204) megismétel, hogy az adófi zetés rossz minőségű ezüsttel
történt volna.
133
Először az emberben természetesen Szín-ahhé-eriba asszír király állítólagos félsékeles pénzei
merülnek fel (lásd Luckenbill 1924: 109 [18. sor] és 123 [29. sor]) és a CAD N/2 318a hivatkozott
szöveg: „silver of nuutu quality, cast in half-shekel pieces”. Sajnos azonban mindkét hivatkozás
téves. Az előbbihez lásd lentebb, 3.1 alatt, az utóbbihoz a 115. és 195-6. jegyzeteket. Az egyetlen
párhuzam, amely esetlegesen szóba jöhet az az újasszír „könnyű” mana (qa-al-li), a hivatkozásokhoz
lásd CAD Q 63b és a kérdés legutolsó tárgyalását Fales (1997: 292–296) által.
134
Kraay 1976: 250.
ókori keleti kincsleletből is,135 vonatkozhatott kis törtezüst darabokra,136 vagy talán
mindegyikre. Sajnos azonban a korlátozott forrásanyag nem teszi lehetővé, hogy túl
messzemenő következtetéseket vonjunk le, így a kérdést függőben kell hagynunk. Mivel
azonban e jelző nem fordul elő tényleges árakkal kapcsolatban, a jelentés bizonytalan-
sága nem befolyásolja az ezüst mint értékmérő és fizetőeszköz szerepének vizsgálatát.
2.5.6 kaspu quppu: Ez az ezüstfajta ritkán szerepel az általam ismert szövegekben, je-
lentése szó szerint „pénzesdoboz ezüst”. Nbn. 347-es szövegben sajnos törött szöveg-
környezetben áll és nem lehet meghatározni jelentését. Dar. 530-as tábla, az első két
sorban a következő információval szolgál: 8 ma.na kù.babbar babbar-ú nu-u-u-tu
šá ina 1 gín bit-qa a-di 1 ma.na kù.babbar qu-up-pu „8 mana fehér ezüst, amelyben az
ötvözet egy sékelben 1/8, egy mana ’pénzesdoboz’ ezüsttel”. E szöveg azt sugallja, hogy
ez az ezüstfajta nem a szokásos 875‰ (1/8) tisztaságú, mert különben a szembeállítás-
nak nem lenne értelme. Szerencsére azonban a Dar. 522-es tábla, amely két hónappal
korábban datált, ugyanerre a hozományra vonatkozik és a következő kiegészítő infor-
mációval szolgál: 8 ma.na kù.babbar babbar-ú nu-u-u-tu a-di 1 ma.na šá! ina! qu-up-pu
šá ina 1 gín bit-qa „8 mana fehér ezüst, (amelyben) az ötvözet (egy sékelben 1/8) egy
mana ezüsttel, amely a pénzesdobozban van, amelyben egy sékelben 1/8 (az ötvözet)”.
A két szöveg összehasonlítása világossá teszi, hogy a kaspu quppu nem a „pénzesdoboz
ezüst (minőség)” hanem szó szerint ezüst a pénzesdobozban, amelynek egyébként a
finomsága úgyszintén 875‰. Következésképp ez az ezüst figyelmen kívül hagyható a
standard vizsgálatánál.
2.5.7 kaspu lā petqu: AHw 858a szerint ez a jelző esetleg veretlen ezüstöt (ungeprägtes?
Silber) jelenthet. Ez a megállapítás nem vonható kétségbe, hiszen azok a táblák, ame-
lyek ezt említik (pl. GC 1, 359 és 404) a pénzverés babilóniai bevezetése előtti időből
származnak. Azonban a „veretlen” jelentésnek vert pénz nélkül nem sok értelme van,
így más jelentés után kell néznünk. Valószínűleg inkább a finomítás folyamatára kell
gondolnunk (lásd alább, 2.5.8 alatt), s a még finomítatlan ezüstre vonatkoztatni.137
135
Lásd a 188. jegyzetet és Kraay – Moorey 1968, Plates XIX–XXI és XXIV–XXVII.
136
Ehhez lásd 7.2 alatt, vö. még Powell 1978a: 222–226 és Plates III a és c (242–243. o.), továbbá a 10.
fejezetben felsorolt kincsleleteket.
137
Legutóbb Joannès 1994a: 139.
2.5.8 kaspu uu: E jelző viszonylag ritka a szövegekben (YOS 3, 153; YOS 6, 115; Nbn.
119; TCL 12, 46), az AHw a ehû igéből vezeti le „dargebracht” jelentéssel.138 Azonban
a TCL 12, 46 és YOS 3, 153 szövegekben e jelentés nem vezet elfogadható értelemhez.
Az utóbbi szöveget a CAD G 80a a következőképp fordítja: „The lord sent me twenty
shekels of silver by PN, when I opened it, three shekels of it was (inferior) scraps and
the balance had the g(innu)-mark”. A uu szó „inferior scrap” interpretációja ebben az
összefüggésben megfelelő értelmet ad, de sajnos nem ez a helyzet a TCL 12, 46 esetében,
amely a következőket tartalmazza: „10 kors of barley, the price of 13 shekels of silver,
uû, which the silversmith from the work returned”.139 Bár elvileg lehetséges, hogy az
ezüstműves visszaküldte a törtezüstöt, de ennek több minden is ellentmond. Először
is a rossz minőségű ezüstöt be lehet olvasztani, és tudjuk, hogy be is olvasztották,140 és
kérdéses, hogy vajon ezüstművesünk miért küldte vissza, ahelyett, hogy ő is ezt tette
volna. Másodszor pedig, a 13 sékel nem csekély összeg, több mint egyévi átlagbér, így
azzal nem lehet érvelni, hogy ennyi ezüsttel nem volt érdemes foglalkozni. Végezetül,
a 138 literes árpaár Kr. e. 572. március 30-án, azaz aratás előtt reálisnak tűnik141 és így
valószínűtlen, hogy rossz minőségű ezüsttel fizettek volna érte. Mindezek alapján igen
valószínűtlen, hogy a uu-ezüst gyenge minőségű volt. Sweet a Nbn. 119-es szöveget
lefordítva „fine silver” értelmezést ad, sajnos azonban bárminemű magyarázat nélkül.142
Interpretációja azonban mindkét fentebb tárgyalt összefüggésben kielégítő értelmű:
három sékel tiszta ezüst volt, a maradék pedig standard minőségű; az ezüstműves visz-
szaküldte a tiszta ezüstöt, miután megvizsgálta. Ezen interpretáció helyessége mellett
szól az alábbi két szöveg, Nbn. 119 (I.) és Camb. 206 (II.) összevetése is.
I.
1. 6 ma.na 1/3 gín kù.babbar i-na 6 mana 20 sékel ezüst

2. u-ub-bu in-da-u eltűnt a tisztítás közben.
3. 1 ma.na 10 gín kù.babbar u-u-u-ú Egy mana 10 sékel tiszta ezüst
4. it-te-e-si 42 1/2 ma.na kù.babbar visszaküldve; 42 1/2 mana
5. u-ub-bu... tiszta ezüst....
138
AHw 1394a.
139
Moore fordítása, NBBAD 46.
140
Az adatokhoz lásd Oppenheim 1947: 117, 4; Joannès 1994a: 138; lásd még AHw 847.
141
A közeli Kr. e. 567, 565 és 562-es évek 192, 186 és 144 literes áraihoz viszonyítva.
142
Sweet 1958: 185, a 24. jegyzetben és Salonen NUVI 1: 23–24 lefordítatlanul hagyja a szót. Zawadzki
1985: 111 „(from that previously) offered” fordítást ad, azaz elválasztja a két szót. Bongenaar 1997:
362 „withdrawn” jelentést ad.
II.
1. 1 2/3 ma.na 8 gín kù.babbar pe-te-qu Egy mana 48 sékel tiszta ezüst
2. 52 gín kù.babbar i-na pe-te-qu [lal]143 52 sékel ezüst (eltűnt) a tisztítás közben.
3. ri-i 57 gín pe-te-qu Maradék: 57 sékel tiszta (ezüst)
4. 3 gín kù.babbar šá ir-bi 3 sékel a bevétel.
Mindkét szöveg a tisztítás folyamán bekövetkezett veszteséget rögzíti és hasonló a fel-

építésük. A II. szöveg nem adja meg az ezüstművesnek átadott tisztítatlan mennyisé-
get, de ez könnyen kiszámolható, ha összeadjuk az egyes összegeket.144 Bár e szövegek
ugyanazt a folyamatot írják le, de nem ugyanazt a terminológiát használják és az eljárás
menete sem egyforma a két szövegben. Közeli megfelelés figyelhető meg azonban a
I: 4–5. és II: 1. sorok között, amelyek a tisztítás műveletének elvégzése után nyert ezüst-
mennyiségeket tartalmazzák. Kaspu ubbu így megfelel a kaspu petēqu-nak, amit az is
megerősít, hogy ezek az összegek mindkét szövegben a legmagasabbak. Az ina ubbu
és ina petēqu párhuzama az I: 1–2. és II: 2. sorokban megerősíti ezt a következtetést;
e szópár itt a tisztítás folyamatára, előbb pedig a folyamat eredményére vonatkozik.
Következésképp, a kaspu uu kifejezés a I: 3 sorban ugyanazt jelenti mint a petēqu
II: 3. sorban; ezért a kaspu uu szintén a tiszta ezüstöt jelenti. E következtetés azonban
nem teljesen megnyugtató, hiszen nem ad választ arra, hogy mi a különbség a ubbu és
uu ezüst között, és nem világos, miért használnak két különböző szót ugyanazon
az ezüstminőség leírására ugyanabban a szövegben.
A válasz talán a fentebb idézett levélben rejlik, amelyben az elöljáró által küldött 20
sékel ezüstről van szó. Amikor a csomagot felbontották, a két különböző ezüstfajtát
azonnal meg tudták különböztetni. Ez nem meglepő a ginnu-ezüst esetében, amelyet
143
Nbn. 598 és Cyr. 167 (vagy éppen Nbn. 119) alapján a jelentés mindenképpen ez, de a kiegészített
jel eltérő is lehet.
144
A szöveghez lásd Zawadzki (1985: 111) aki meggyőzően érvel az elő- és hátlap felcserélése mellett.
Gyakorlati okok miatt azonban megtartottam Strassmaier sorszámozását. Az 50 mana Zawadzki
9. sorában akkor is kijön, ha összeadjuk a részösszegeket (380+70+2550 = 3000 sékel, azaz 50 mana).
A II. szövegben 108+52+57+3 (a tisztítás ára?) = 220 sékel (3 2/3 mana). A két összeg összetétele
különböző: a második szövegben a tisztítandó ezüstben levő tiszta ezüst aránya magasabb, de a
többi ezüst tisztasága alacsonyabb, mint az első szövegben. Jursa nemrégen publikált egy hasonló
szöveget (Jursa 1997, 30). E nagyon tömören megfogalmazott rövid szöveg általa adott értelmezése
(SZN és SZN2 4 sékelt kapott, amely eltűnt a tisztítási folyamatban) e fenti szövegek fényében
módosítandó. A tábla feltehetően egy rövid utalás a tisztítási veszteségre, míg a két személy nem
e veszteséget, hanem a tisztított ezüstöt kapta meg (az eredeti összeg négy sékellel csökkentett
mennyiségét, amelyet azonban sajnos a szöveg nem ad meg).
perzsa sékelnek értelmezünk (de ha ez az interpretáció téves, az ezüst akkor is le van

pecsételve, tehát könnyen azonosítható), de hogyan derült ki azonnal, hogy a maradék
három sékel tiszta ezüst volt? Az egyedüli elfogadható magyarázat annak feltételezése,
hogy a uu-ezüst az ezüstműves által megkülönböztető jellel ellátott ezüstfaja. Ez
az eljárás jól ismert az egész ókori Keleten, főleg a pénzek ellenőrzésére használták,145
és a kincsleletek sok ilyen példányt tartalmaznak. Elképzelhető tehát, hogy a kaspu
uu olyan törtezüstöt jelent, amelyet az ezüstműves megvizsgált és ellenőrzött annak
érdekében, hogy gond nélkül lehessen használni pénzügyi tranzakciókban. E felté-
telezett jelentés közel áll a šibirtu „törtezüst” interpretációjához,146 de itt a hangsúly
az ellenőrzött minőségen van. Talán erre vonatkozik a szó etimológiája, amelyet úgy
interpretálnék, hogy ellenőrzés céljára „dargebracht”.
2.6 AZ EZÜST FINOMSÁGÁNAK VÁLTOZÁSAI ÉS

AZ EZZEL KAPCSOLATOS PROBLÉMÁK
Meissner e tárgyban tett megállapításai óta az az általános vélemény a kutatásban,

hogy az újbabilóni korban rossz minőségű ezüstöt használtak (lásd fentebb, 2.1 alatt).
Ezt a véleményt a tisztaságra vonatkozó különböző jelzők megjelenésére alapozták.
Fenti vizsgálataink azonban arra mutatnak, hogy e jelzők döntő hányada (peû, bitqa,
nuutu, ša nadānu u mahāri és ginnu) a 875‰ tisztaságra vonatkozik. Ennél jobb (qalû,
murruqu, 958,33, 916,66 és 900‰ tisztaságú) és rosszabb (833,33 és 800‰ tisztaságú) ezüst
is megtalálható volt néha a forgalomban, de ez utóbbi a legtöbb ötvözetet tartalmazó
ezüstféleség. Ma az ezüst standard minősége 800‰. Babilóniában azonban ilyen csak
elvétve fordult elő, s az általában használt ezüst ennél sokkal tisztább volt. Következés-
képp aligha helytálló az újbabilóni kor ezüstjét rossznak minősíteni. Igaz, a korabeli
görög pénzek ennél több ezüstöt tartalmaztak.147 Nem felejthetjük el azonban, hogy bár
145
Kraay 1976: 15–16. A beolvasztott ezüst minőségének ellenőrzése jól ismert az ókori Görögország-
ból is. Howgego 1990: 18, hivatkozással Mørkholmra (Historia 31 1982: 290–296), utal arra, hogy
a delphoi számadásokban nyilvántartották a beolvasztandó pénzek és a visszakapott összegek
közötti különbséget.
146
Lásd Powell 1978a: 222–223, és a šibirtu és uu viszonya meghatározásának nehézségéhez – mind
a kettő „törtezüstöt” jelent – lásd a 237. oldal 23. jegyzetét. A šibirtu törtezüstként való értelmezését
lásd 7.2 alatt.
147
Ezeket többnyire tiszta ezüstnek tekintik, sokszor nyilvánvalóan joggal, vö. pl. az athéni baglyokat.
Általában azonban az archaikus és klasszikus kor pénzei tisztasága 930 és 980‰ között mozgott,
lásd Hammer 1908: 70–75 és Buckley 1985: 103–106 (bár néhány görög pénz ennél alacsonyabb
a korai római pénz tiszta ezüst volt, de az idők folyamán ezüsttartalma gyakorlatilag
néhány százalékra csökkent a szándékos pénzrontás következtében.148 Ennek viszont
semmi nyoma Babilóniában, s bár itt nem foglalkozhatunk az ezüst Kr. e. 1. évezredet
megelőző tisztaságával, biztosnak tekinthető, hogy korábban is jó minőségű, ha esetleg
nem is mindig tiszta ezüst volt forgalomban.149 Egészen a Kr. e. 7. századig azonban az
ezüst minőségét nem említik a mezopotámiai szövegekben.150 Ez nem azt jelenti, hogy
e kérdést ne tekintették volna fontosnak, hiszen tudjuk, hogy például a kassú időkben
milyen gondot fordítottak az arany tisztaságának megállapítására,151 ráadásul ekkor
feltehetőleg az arany volt az értékmérő (bár a fizetőeszköz valószínűleg nem). Mindez
arra mutat, hogy ha akarták, az ezüst minőségét is meg tudták állapítani. Ha ennek
nincs nyoma szövegeinkben, a magyarázat valószínűleg az, hogy a tradicionálisan ki-
alakult és elfogadott minőséget használták, s így a tisztaságra vonatkozó minden utalás
felesleges volt.152 Ezt közvetve megerősítik a Kr. e. 6. századi szövegek is. Láttuk, ebben
az időben gyakran meghatározták a tisztaságot, mégis, az esetek döntő részében ezt
ezüsttartalmához lásd Hammer 1908: 76–79). Ráadásul Magna Graecia pénzeinek újabb elemzése
(Appendix C in Crawford 1985: 335) még ennél is alacsonyabb értéket xmutatott ki, átlagban 850
és 930‰ között, ami hasonló a babilóniai ötvözetekhez.
148
Lásd pl. Hammer 1908: 91–109. Ma már ismert, hogy a Flavius kor pénzeit 800‰ tisztaságú ezüst-
ből verték, míg a standard tisztaság Septimius Severus korától már csak 500‰ volt, lásd Butcher
– Pointing 1997: 26–30.
149
Legalábbis ami a fi zetőeszközt illeti, lásd ehhez egy óasszír szöveget a CAD K 245b fordításá-
ban: „I refined the silver and from five minas (only) 3 1/3 minas came out (of the kiln)”. Maga a
tisztítás azonban a szóban forgó ezüst tisztaságánál magasabb standardra mutat. Az e korban is
fizetőeszközül használt fémek súlyához és formájához lásd Powell (1978a).
150
Természetesen figyelembe kell venni a Kr. e. 7. század előtti forrásanyag rendkívül csekély szá-
mát is (lásd Brinkman – Kennedy (1983) listáját és a Kr. e. 799 és 722 közötti szövegeket ibidem
Appendix A, 63–66. oldalak). A jelenleg elérhető anyagban az ezüst minőségére vonatkozó legko-
rábbi általam ismert jelző a „tiszta”, amelyet egy Ur városában Kr. e. 702 és 700 között kiállított
szöveg említ (lásd az 50. jegyzetet). Maga a tény, hogy a tisztaságot megadják, arra mutat, hogy a
tiszta ezüstnél gyengébb minőségű ezüst is forgalomban volt már ekkor. Ez utóbbi talán a 875-ös
tisztaságú „fehér” ezüst (lásd 2.3.1) lehetett, amelyre már a K. e. 7. század első harmadából van
adatunk Babilóniában (lásd pl. Jakob-Rost 1968, 4, amely Kr. e. 675-ben keltezett). Lásd még a
„jó” ezüstre vonatkozó adatokat a 50. és 496 jegyzetekben. Mivel azonban még a Kr. e. 7. század
végén is csak ritkán találunk adatot az ezüst minőségének jelzésére, arra a következtetésre kell
jutnunk, hogy korábban általában tiszta (vagy tisztának tekintett) ezüst volt forgalomban s ezért
e jelzők feleslegesek voltak.
151
Edzard 1960: 50–51. Nagyon valószínű, hogy mind az arany, mind pedig az ezüst tisztaságát már
a Kr. e. 2. évezred elejétől ellenőrizni tudták, vö. Reiter 1997: 62–63 és 86–87.
152
Különböző szerzők különböző korszakokat illetően hasonló következtetésre jutottak; a kassú kor-
hoz lásd Edzard 1960: 40; az óbabilóni korhoz Farber 1979: 4–7; a III. Ur-i dinasztia periódusához
Snell 1982: 183 és 8. jegyzetét. Lásd azonban Waetzoldt (1987: 311) ezzel kapcsolatos kételyeit.
feleslegesnek tartották, hiszen mindenki számára világosan a standard minőségről van

szó. Fentebb már említést tettünk olyan táblákról, ahol vagy a szöveg elején, vagy a végén
megadják ugyan a tisztaságot, de magában a szövegben csak ezüstről (kaspu) beszél-
nek.153 Nem tudjuk, hogy a Kr. e. 8. és az azt megelőző századokban a 875-ös tisztaság
volt-e az általános, de mivel ebből az időszakból alig néhány árat ismerünk, e probléma
nem központi jelentőségű. Ami a Kr. e. 2. évezreddel való összevetést illeti, egyelőre
azzal kell megelégednünk, hogy az ún. Piaci Árak Krónikájának Kr. e. 8. század közepi
összeállítója semmi nehézségét nem látta a Hammurapi, kassú és kassú utáni időszak
árai összehasonlításának.154 Még a Kr. e. 6. században is a standard tisztaságnál jobb
vagy rosszabb ezüstre vonatkozó jelzők aránya elenyésző. Ráadásul ezek az ezüstfajták
nem a napi adásvételi ügyekben dokumentáltak, hanem kölcsönszerződésekben, ahol
fontos volt annak rögzítése, hogy ugyanolyan minőségű ezüstben történjék a visszafize-
tés. Általában azonban a folyó ügyekben az ezüst minőségének meghatározása inkább
kivételnek számít. Ennek következtében nagyjából biztosak lehetünk abban, hogy a
Kr. e. 6. századi árak a korábbiakkal összehasonlíthatók, és hogy legalábbis a Kr. e. 1.
évezred első felében 875-ös, vagy annál jobb ezüst volt az általánosan használt.
Az újbabilóni korban ugyan találunk ennél rosszabb minőségű ezüstöt a szövegekben,
ez azonban nem a standard romlását, hanem a kereskedelmi kapcsolatok kiszélesedését
jelenti. Miután a kereskedelmi kapcsolatok kiépültek a birodalomba újonnan bekebe-
lezett és gazdaságilag igen fejlett területekkel, érthetően új ezüstfajták jelentek meg
és váltak elfogadottá.155 A 800‰ tisztaságot például néha „piaci” ezüstnek nevezik.156
Nem lehet a véletlen számlájára írni, hogy az ezüst minőségére vonatkozó jelzők zöme
Babilónban és közvetlen környékén, a hazai és nemzetközi kereskedelem központjában
fordul elő.
153
A hivatkozásokat lásd fentebb, 2.2 és 2.3 alatt.
154
ABC no. 23.
155
Lásd pl. az izraeli Eshtemo’a kincsleletet, amely 780–970 ezrelék ezüstöt tartalmaz változó meny-
nyiségű réz és kevés más ötvözet társaságában, vö. Yeivin – Eran 1990: 49 (a héber szöveg megfelelő
része fordításáért S. Gitinnek tartozom köszönettel). Lásd még a Sechem-i lelet Thompson által
(in Balmuth – Thompson, Hacksilber, Table 1) elemzett összetételét, ahol a tisztaság 712 és 916
ezrelék között van. E leletben azonban a tárgyak összetétele igen szokatlan, mivel 12 és 65 ezrelék
közötti mennyiségben aranyat és rezet is tartalmaznak, s ez az ötvözet tudomásom szerint Ba-
bilóniában soha nem fordul elő. Thompson meggyőzően érvel amellett, hogy ezt a „láthatatlan”
aranyat tartalmazó ezüstöt szándékosan készítették, mégpedig feltehetően Egyiptomban, bár
az ötvözés célja nem világos. A Dor-i lelet még ennél is magasabb aranytartalma Stern (1998: 50)
szerint spanyolországi eredetre utal, de ez nagyon vitatott az irodalomban.
156
Nbk. 357: 1 és 358: 1 (<šá> ka-a-ri). Ugyanezt az ezüstöt (800‰) Nbk. 271 és BRM 1, 50 „kereske-
delminek” (šá kaskalII) minősíti.
Tiszta ezüstről ritkán hallunk a Kr. e. 6. században, ami azért meglepő, mert a
korabeli archaikus görög pénzek majdnem tiszta ezüstből készültek.157 I. Artaxerxész
uralkodásától kezdve azonban a sok különféle jelző eltűnik a babilóni szövegekből és
ritka kivételtől eltekintve mindig a korábbi évszázadban rendkívül ritka tiszta ezüst lép
a helyébe.158 Az átmenet nagyon világosan látható a csillagászati naplókban, amelyekben
Kr. e. 454 és 309 között csak tiszta ezüst fordul elő.159 Mivel azonban az írásos emlékek
száma e korban jelentősen visszaesett – az ékírást fokozatosan az arámi váltotta fel az
okmányok legtöbb típusában –, nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy az átmenet
egész Babilóniában egyszerre ment-e végbe. Mindenesetre ugyanez a helyzet Nippurban
a Kr. e. 5. század második felében, ahonnan relatíve jelentős mennyiségű forrásanyag áll
rendelkezésünkre,160 és a Babilónból származó néhány szöveg is erre mutat.161 Nagyon
úgy tűnik, hogy a Kr. e. 5. század derekától egész Babilóniában áttértek a tiszta ezüst
használatára és a későbbiekben is ez maradt a standard tisztaság a hellenisztikus, pártus
és szászánida időkben egyaránt.162
Jelenleg csak találgatni tudjuk, hogy a standard megváltozásának mi lehetett az
oka. Előfordulhat, hogy szerepet játszott ebben a görög világgal való kapcsolatok
intenzívebbé válása.163 Sok görög pénz került elő perzsa kori kincsleletekben és lehet,
hogy a veretlen ezüst tisztaságát ehhez igazították.164 Az sem kizárható azonban, hogy
a tiszta ezüst használata a korábbi gyakorlathoz való visszatérésként értelmezhető, s
esetleg a Kr. e. 7. század előtt is tiszta ezüst volt a megkívánt finomság. Amennyiben
157
Az athéni baglyok magas ezüsttartalmához lásd pl. Hammer 1908: 70–71 és az e pénzekkel kapcso-
latos problémákhoz a 164, 264, és 499. jegyzeteket. Alacsonyabb ezüsttartalmú görög pénzekhez
lásd fentebb, a 147. jegyzetet.
158
Lásd 2.2.1 alatt. Egy kivétel van csak ez alól, lásd a 113. és 169. jegyzeteket, vö. még a következő
jegyzetet is.
159
Lásd 2.2.1 alatt. Egy kivétel van a csillagászati naplókban: -418 év I–II. hónapjai.
160
A ma ismert Murašû szövegekhez lásd Stolper 1997.
161
A Kaszr lelet, lásd Jakob-Rost és Freydank 1972, Stolper 1988 és 1990b.
162
A hellenisztikus kori szövegekben csak tiszta ezüstből készült pénzek találhatók, lásd kaspu qalû,
istatirru, babbanû és epšu alatt. Az arszakida uralkodók idején e jelzők is eltűnnek és kizárólag
csak kaspu „ezüst” szerepel a nagyon kis számú forrásanyagban. A pártus és szászánida pénzeket
általában fi nomított ezüstből készültnek tekintik. Ha azonban a Hammer (1908: 86–87) által
felsorol pártus pénzek tisztasága reprezentatívnek bizonyul, a Kr. e. 2. század utolsó harmadától
kezdődően az ezüst standard tisztasága megint a Kr. e. 6. századot idézi.
163
Joannès 1994a: 144.
164
Mezopotámiában talált görög pénzekhez lásd IGCH 247–255. Az athéni baglyok elrejtésének
időpontja az ókori Kelet különböző területein azt sugallja, hogy nagy mennyiségben jelen voltak a
terület gazdasági körforgásában már a Kr. e. 490–480-as évtizedekben, lásd Kraay 1964: 82 (Snell
1995: 1495 ezt nem vette figyelembe).
ez volt a helyzet, akkor a Kr. e. 7–6. századok 875‰ tisztasága szorul magyarázatra.
Jól ismert, hogy éppen ez az az időszak, amikor sor került az első vert pénzek megje-
lenésére Kis-Ázsiában, majd hamarosan megszülettek az archaikus görög pénzek is,
és megkezdődött az első perzsa pénz verése is Szardeiszben.165 Az értékmérő változása
esetleg kapcsolódhatott ehhez, de sajnos az elektron pénzek kivételével e korai pénzek
összetételének elemzésére ritkán került sor. A kutatás jelenlegi állásában a standard
megváltozásához vezető okot, vagy okokat nem ismerjük. Sokkal több fémelemzés-
re lenne szükség, különösen a perzsa sigloi esetében, mielőtt e kérdésre válaszolni
lehetne.
Bármi is azonban az átmenet oka, ebben az összefüggésben arra kell választ kapnunk,
hogy mindez hogyan érintette az árakat. Ha ugyanis a Kr. e. 5. század közepéig 875‰,
ezután pedig tiszta ezüst volt az értékmérő, nem zárható ki, hogy az ezüst vásárlóere-
je 4–12%-kal megnőtt a késői korban.166 Ha tehát az ezüstben kifejezett árak alapján
vizsgáljuk a Kr. e. 1. évezredi hosszú távú áralakulásokat, nem zárható ki, hogy a fenti
értékkel csökkenteni kell az áremelkedés értékét.
Ez azonban nem teljesen biztos. Bár az „egy sékel tiszta ezüstért” kifejezés feltűnése
a Kr. e. 5. századi csillagászati naplókban bizonyítékul szolgál arra, hogy a babilóniaiak
tudatában voltak a standard felértékelődésének, a „tiszta” jelző használata azonban
távolról sem következetes. Néha egyedül az „ezüst” szó szerepel a naplókban minden
további meghatározás nélkül,167 s vannak olyan évek is, amelyekben egyik hónapban az
ezüstnek semmi jelzője nincs, de a másikban „tiszta” ezüstként van meghatározva.168 To-
vábbá, mindössze egyetlen napló maradt fenn a Kr. e. 6. századból (s a Kr. e. 7. századi,
megint csak egyetlen megőrződött naplóban az árak sajnos kitörtek). Ennek következ-
tében nem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy a csillagászati naplókban nem a
tiszta ezüst volt mindig is az értékmérő, hiszen Kr. e. 454-nél korábban nincs egyetlen
naplóban sem adat az ezüst tisztaságára vonatkozóan. E problémát csak komplikálja
a Kr. e. 419-es év I–II. hónapjaira (-418 I-II) vonatkozó, fentebb (2.3.3) már tárgyalt
adat, amelyben az „egy sékel ezüstért, (amelyben) 1/8 (az ötvözet)” kitétel található.
E váratlan és magyarázhatatlan megjegyzés ugyanis azt sugallja, hogy a 875‰ és tiszta
ezüst különbsége elhanyagolható, hiszen az ezt megelőző évben, sőt ezen év további
165
Az achaimenida pénzverés korai időszakának problémáihoz lásd alább, 5.2 és 5.3 alatt.
166
Ennél pontosabb számot nem lehet megadni, mivel a 916,66‰ finomság felett az ezüstöt már tisz-
tának tekintették.
167
Pl. -300. év XI. hónapja.
168
Pl. -346. X. és XI. szemben a IX. és XII. hónapokkal; -322. X. szemben a XI. hónappal; -308. V.
szemben az I. és VI. hónapokkal.
hónapjaiban a 875-ös tisztaságra vonatkozó jelző nem ismétlődik meg. Az összes előző
évben azonban csak a tiszta ezüst kitétel szerepel, s ez igaz a megjegyzést követő évekre
is. Ennek következtében igen nehéz lenne feltételezni, hogy a minősítő jelző nélküli
„ezüst” ne a tiszta ezüstre vonatkozzék. Az természetesen elképzelhetetlen, hogy a
viszonyítási alapul szolgáló ezüst minősége hónapról hónapra változzon. Ehelyett in-
kább arra kell gondolnunk, hogy nem tulajdonítottak túlzottan nagy jelentőséget e két
tisztaság megkülönböztetésének. Ugyanakkor így is nehéz megmagyarázni, hogy az
írnok miért folyamodott egy olyan jelző használatához, amelyet korábban (és később
sem) soha nem használtak a naplókban.169
Néha a gazdasági okmányokban is található információ arról, hogy a különböző
ezüstminőségek közötti különbségnek nem tulajdonítanak nagy figyelmet. Egy szöveg
például 916,66‰-es tisztaságú ezüstöt és tiszta ezüstöt összegez.170 Láttuk már fentebb a
különböző jelzők elemzésénél azt is, hogy vannak szövegek, amelyek kezdetben meg-
határozzák a tisztaságot majd a továbbiakban csak ezüstről beszélnek, illetőleg olyanok
is, amelyek csak a végén határozzák meg a tisztaságot. A legérdekesebb ilyen tábla Nbk.
408. A 20 sékel (1/3 mana) 1/8 ötvözetet tartalmazó (azaz 875‰ tiszta) ezüstről csak a
végén derül ki, hogy tulajdonképpen 12 sékel 875‰ és 8 sékel 800‰ tisztaságú ezüstről
van szó!171 E tisztaságok közötti különbséget az írnok, legalábbis a tábla elején elhanya-
golhatónak ítélte, noha e különbség nagyjából ugyanakkora, mint a fentebb tárgyalt
különbség a 875-ös és a tiszta ezüst között.
Ezen áttekintés után fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon az ókori keleti ezüst-
művesek a rendelkezésükre álló technikai lehetőségekkel milyen tisztaságokat tudtak
megkülönböztetni, s azt is, hogy vajon a babilóniaiak vajon mindig szakemberhez fordul-
tak-e pénzük ellenőrzésért. Sajnos már láttuk, hogy a kérdés első felére csak hipotetikus
válasz van,172 a második felére pedig a limitált forrásanyag miatt egyelőre semmilyen
felelet sem adható.173 Így be kell érnünk azzal a következtetéssel, hogy a szövegek tanú-
169
A kaspu bitqa, azaz a 875-ös finomság említése egy mindössze egyetlen évvel e napló előttre keltezett
gazdasági okmányban (lásd a hivatkozást a 113. jegyzetben) a helyzetet csak nehezíti. Mindazon-
által nagyon valószínűtlen lenne ebből arra következtetni, hogy a standard tisztasága a Kr. e.
420-as évek körül akár csak rövid időre is megváltozott volna, hiszen az előző évtizedben, és már
a következő években is csak tiszta ezüst említésével találkozunk a szövegekben (pl. már Kr. e.
417-ben is).
170
VS 4, 18, lásd 2.2.1 alatt.
171
Hasonló szöveg még VS 4, 23 is, amelyben 1 5/6 mana 5 sékel ezüstre történik utalás az első sorban.
A 25-26. sorokban azonban kiderül, hogy ez az összeg ténylegesen egy mana 875‰ tisztaságú, és
55 sékel 800‰ tisztaságú ezüstből tevődik össze.
172
173
Van néhány szöveg, amely az ezüst fi nomítására vonatkozik (vö. Oppenheim 1947; Zawadzki
sága alapján különbséget tudtak tenni a 800, 833,33, 875, 900, 916,66‰ (és talán a 958,33‰)
tisztaságú és a tiszta ezüst között, de nem mindig tartották szükségesnek e különbség
figyelembevételét. Ez végül is érthető, hiszen az összes tisztaság igen jó minőségű ezüstöt
takar, s közel optimális a használat és a kopásállóság szempontjából.174
Így – bár igen különböző tisztaságokat találtunk a szövegekben –, nem lehet eldön-
teni, hogy a tiszta ezüst használatára való áttérés jelentkezett-e a mindennapi árak-
ban. Mellette és ellene is több érv hozható fel, és sajnos az idevágó források is éppen a
kérdéses Kr. e. 5. századtól fogyatkoznak meg. Emellett az árak a szövegeknek mindig
is csak töredékében szerepelnek, s ezen árak csak kis részében találunk utalást a tranz-
akciókban használt ezüst minőségére. Ennek következtében a dilemma jelenleg nem
tisztázható, s az is igen kérdéses, hogy valaha is rendelkezünk-e elegendő anyaggal e
probléma megoldásához.
Az azonban mindenesetre biztos, hogy a Kr. e. 5. századi áremelkedés mértéke jó-
val nagyobb, mint amit az ezüst minőségének bármilyen változása indokolt volna.
Ráadásul a tiszta ezüst használata az árak csökkenésével, s nem növekedésével kellett
volna járjon; továbbá az áremelkedés még a Kr. e. 6. században indult meg. Mindez
együttesen kizárja, hogy az ezüst minőségének változása összefüggésben lett volna az
infláció felgyorsulásával.
Áttekintésünk végeredménye tehát az, hogy Babilóniában a Kr. e. 1. évezredben az
értékmérőként, csereszközként és fi zetőeszközként használt ezüst minősége mindig
igen jó volt. Ez a tisztaság gyakorlatilag megegyezik a görög pénzek, és valószínűleg
a korábban Mezopotámiában használt ezüst fi nomságával is.175 Feltehetőleg ez volt
1985; Joannès 1994a: 138–139), de ezek részletes tárgyalására itt nem térhetünk ki. Camb. 206 (lásd
2.5.8 alatt) esetleg az ezüst finomításának költségeit tartalmazza, de az utalás bizonytalan. A BE
8, 2 tábla 33. sora „az ezüst lemérője” kifejezést tartalmazza (Borszippa, Kr. e. 7. század közepe),
amelyet a szöveg kiadója a 19. oldalon „inspector of the silver” fordítással adott vissza; az ezüst
leméréséhez és az ezt végző személyekhez lásd Oppenheim 1945: 235–238, Joannès 1989c. Nem
lehet sajnos eldönteni, hogy a tanúlistákban felsorolt ezüst- és aranyművesek és kereskedők vajon
a korábbi időkhöz hasonlóan (ehhez lásd Steinkeller 1989: 92–97) szerepet játszottak-e az ezüst
lemérésében és a tisztaság ellenőrzésében.
174
A 19. században használt ezüstpénzek legnagyobb részének ezüsttartalma 800‰ és 900‰ között
mozgott (és réz volt a leggyakoribb ötvözőanyag), mivel a tiszta ezüst nem elég kemény a minden-
napi használathoz, vö. pl. Hammer 1908: 14–17.
175
Soha senki nem vonta kétségbe, hogy az újbabilóni kor előtt jó minőségű ezüst volt forgalomban.
Ezt támasztja alá az is, hogy nincs is a szövegekben hivatkozás az ezüst tisztaságára, ami biztosan
mutatja, hogy általánosan elfogadott minőségű nemesfémek voltak forgalomban. Az arany és
ezüst viszonyának lehetséges változása ugyan bizonyos vélemények szerint okozhatott problémát,
legalábbis az óbabilóni korban (vö. Sweet 1958: 9 skk.), de e kérdés itt most nem foglalkoztat
minket.
a megkívánt tisztaság az egész ókori Keleten, legalábbis a perzsa uralom idején176

és lehet, hogy korábban is.177
176
A görög pénzek használatának széles körű (és a perzsa sigloi ennél visszafogottabb) használata
bizonyítja ezt; lásd az IGCH-ban idézett kincsleleteket és általában Schlumbergert (1953), bár ez
utóbbi konklúzióit Le Rider (1995: 776–777) megjegyzéseinek fényében újra kell gondolni.
177
A Nús-e Dzsán-i kincslelet elemzései erre mutatnak. Sajnos azonban amennyire ezt meg tudom
ítélni, ez az egyetlen lelet a szélesen értelmezett Mezopotámiában a pénzverés előtt, amelyet eddig
elemeztek. Különösen sajnálatos hogy Powell (1978a), az e kérdésnek szentelt „Contribution to
the History of Money in Mesopotamia prior to the Invention of Coinage” c. tanulmányában nem
vizsgálta az ezüst finomságát.
• 3 •
A pénzverés állítólagos
mezopotámiai előzményei
3.1 SZÍN-AHHÉ-ERIBA FÉLSÉKELES ÉRMÉJE
Annak ellenére, hogy Szín-ahhé-eriba asszír király állítólagos félsékeles pénzei soha
semmilyen régészeti leletben nem kerültek elő, bennük a kutatás régóta a lüd-, illető-
leg görög pénzverés egyik lehetséges előzményét látja.178 Mindennek alapja az asszír
uralkodó egy sokat idézett megjegyzése egyik feliratában: Szín-ahhé-eriba itt állító-
lag azzal dicsekszik, hogy olyan könnyedén készített hatalmas szoborkolosszusokat,
mintha csak félsékeles darabokat csinálna. Ez az értelmezés már L. W. King 1909-es
szövegkiadásában is megjelent, aki e szöveghelyet ki-i pi-ti-iq 1/2 gín ta-àm formában írta
át és „mint félsékeles darabok” öntésénél értelemben fordította.179 Ez az interpretáció
D. D. Luckenbill monumentális munkája óta általánosan elfogadottá vált.180 E félsékeles
öntvényeket pedig majdnem minden kutató ma is félsékeles pénzeknek tartja.181
A kutatók döntő részének véleménye szerint a felirat e mondatát szó szerint kell
értenünk s ez azt jelenti, hogy az újasszír birodalomban félsékeles pénzek voltak
forgalomban.182 Azok az asszíriológusok, akik másképp értelmezték e szöveghelyet,
178
Lásd az E. Lipiński (1979b) által idézett irodalmat 565. o., 5. jegyzetében; lásd még CAD Z: 87b;
Balmuth 1971: 3; Furtwängler 1986: 157; SAA 6: xxii és és Howgego 1995: 13. Snell 1995: 1491.;
Radner 1999: 127. o., 2. jegyzet; lásd még S. Parpola Radner által idézett véleményét is.
179
„as in casting half-shekel pieces”, vö. King 1909: 28. tábla, 18. sor; lásd a 26. oldal átírását és for-
dítását.
180
„I built a form of clay and poured bronze into it as in making half-shekel pieces and finished their
construction” in Luckenbill 1924: 109. o., 18. sor; 123. o., 29 sor. E fordítás általános elfogadott-
ságához vö. a 183. jegyzetben idézett munkákat és CAD Z: kötetét, 87a o. A legutóbbi hasonló
értelmezéshez lásd Radner 1999: 127. o., 2. jegyzetét (bár rossz hivatkozással: E. Frahm, Einleitung
in die Sanherib-Inschriften, Wien, 1997: 189. o. nem tárgyalja e szöveghelyet).
181
Vö. a 178. jegyzetben idézett irodalmat. A kételyekhez lásd alább, a 182–183. jegyzeteket.
182
Mindez egyaránt érvényes a numizmatikusokra és az asszíriológusokra is; lásd pl. legutóbb
Howgego (1995: 13. o.) véleményét (bár lásd azért Le Rider kételyeit is, Le Rider 2001: 22. o.),
megítélésem szerint, nem tudták kielégítően indokolni álláspontjukat.183 Ráadásul

sokkal meggyőzőbb azt feltételezni, hogy a pénzverést az évezredes hagyományokkal
rendelkező ókori Keleten találták fel, semmint Lüdiában, a keleti világ peremvidékén.
A Szín-ahhé-eriba (Kr. e. 705–681) által uralt hatalmas területen az ezüst pénzként
való használata a Kr. e. 3. évezred közepéig vezethető vissza, míg Lüdia csak a Kr. e. 1.
évezredben jelent meg az ókori keleti történelem színpadán. A korabeli görög világban
pedig még háromlábú asztalokat és vasdárdákat használtak pénzként, ahogy azt a
későbbi pénzek neve (drachma, azaz marok) világosan elárulja. Nem okozhatna tehát
nagy meglepetést, ha az asszír uralkodó veretett volna a világon először vert pénzt. Az,
hogy Szín-ahhé-eriba pénzei eddig nem kerültek elő nem zárja ki automatikusan az
értelmezés helyességét, hiszen más pénzek is vannak, amelyeket szövegek említenek de
nincs nyomuk az emlékanyagban, gondoljunk csak Pheidon vagy Arüandész állítóla-
gos pénzeire. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez utóbbi pénzek hitelessége sokkal inkább
vitatott a kutatásban, mint az asszír pénzeké.184
Annak ellenére, hogy mindennek alapján valószínűnek látszik, hogy az sszír ural-
kodó valóban veretett pénzt, néhány probléma továbbra is megoldatlan. A szövegből
nem derül ki expressis verbis, hogy pénzről van benne szó, s ha nem is fogadjuk el Powell
véleményét, hogy a kifejezés csak költői túlzás, vonatkozhatna akár félsékeles kis votív
másrészt pedig Radner megjegyzését, Radner 1999: 127. o., 2. jegyzet. Tudnunk kell azonban,
hogy ez utóbbi szerzőben némi kétely is felmerült az asszír uralkodó pénzeivel szemben, de hagyta
magát meggyőzni S. Parpola által.
183
Saggs 1984: 171. o. a szöveghelyet „like the casting of half shekels” értelemben fordította, de úgy
vélte, hogy ez csak annyit jelent, hogy Szín-ahhé-eriba kézművesei olyan mesterien tudtak bánni a
művelethez szükséges hatalmas mennyiségű bronzzal, mintha csak fél sékel súlyú anyagról lenne
szó; Engel 1987: 62. o., és S. Dalley 1988: 104. o. fordításai fél sékel súlyú tárgyakat implikálnak. Az
ilyen és hasonló interpretációk nem veszik azonban figyelembe, hogy a mezopotámiai súlyrendszer
alapja nem a fél sékel, hanem a sékel. Renger (1995) a 307. és 309. oldalakon szintén kételyeinek ad
hangot Szín-ahhé-eriba állítólagos pénzeit illetően. Sajnos azonban nem magyarázza meg, hogyan
értsük a felirat félsékeles kitételét. A legtöbb idézett (és néhány további szerző, pl. Lipiński 1979b:
565. o.; Powell 1996: 231; Radner 1999: 127. o., 2. jegyzet) szerint a szövegben pusztán túlzásról
van szó, s az uralkodó csak azt akarja tudatni, hogy milyen egyszerű és hatásos az új eljárása, s így
nem lehet e szöveghelyet a pénzverés bizonyítására felhasználni. Sajnos azonban egyik szerző se
tudott egyetlen párhuzamot sem felmutatni a fél sékel eme állítólagos metaforikus használatának
alátámasztására.
184
Pheidon állítólagos pénzeit illetően lásd pl. a vitát Kagan valamint Kroll – Waggoner között.
Míg az előbbi szerző (Kagan 1982: 343–60) hitelt ad a hagyománynak, az utóbbi kettő kétségbe
vonja azt (Kroll – Waggoner 1984: 325–340, kül. 335–339. o.). Az Arüandész pénzeire vonatkozó
hagyomány hitelességével kapcsolatos kételyekhez lásd Howgego 1995: 46–47., valamint Briant
1996: 960. oldalakon hivatkozott irodalmat. Lásd még a kérdés legutolsó tárgyalását in Le Rider
2001: 167–169. o.
3. A pénzverés állítólagos mezopotámiai előzményei • 79
szobrokra is. Az értelmezés legnagyobb nehézsége azonban az, hogy vajon miért fél-
sékeles pénzeket vertek. A mezopotámiai súlyrendszer alapja ugyanis a sékel, és nem a
fél sékel. Bár ez utóbbi római hatásra a talmudi korban valóban előtérbe került (zuz „fél”
[sékel] formában], de ez az újasszír korban természetesen kizárható.185 Nyilvánvaló, hogy
Szín-ahhé-eriba utalásának szövegkörnyezete, akár valóságos, akár csak metaforikus
a hivatkozás, mindenképpen sékelt, és nem fél sékelt kíván.
Vannak azonban további problémák is. Még ha fel is tesszük, hogy az Asszír Biro-
dalomban vert pénzt hoztak forgalomba, ez semmiképp sem lehetett a pénzhasználat
meghatározó módja. Jól ismert, hogy a pénzt, legyen az vert pénz vagy törtezüst, az
egész ókori Keleten, s így Asszíriában is súlyra mérték, egészen az ékírás megszűnéséig.
Ennek következtében a vert pénz soha nem vált általánosan elfogadottá e területen,
még a pénzverés görögországi feltalálása után sem. Mindezt világosan mutatják a törött
attikai vagy föníciai pénzeket tartalmazó kincsleletek az ókori Közel-Kelet egész terü-
letén.186 Ugyanis a vert pénzt ugyanúgy csak nyersanyagnak tartották mint bármilyen
más nemesfémből készült tárgyat, és mérlegen mérték le. Amennyiben pedig a vert
pénznél kisebb súlyú nemesfémre volt szükség a tranzakció során, akkor a pénzt habo-
zás nélkül darabokra törték. Az egész Keleten ez volt a helyzet a pénzverés elterjedése
után, amikor a világ más részein a pénzt, mai gyakorlatunknak megfelelően darabra
számolták. Ennek fényében viszont nehéz megmagyarázni, hogy Szín-ahhé-eriba miért
veretett vert pénzt Kr. e. 694-ben, a világon elsőként, hiszen nem sejthette, hogy azt
majd valaha – másutt – darabra fogják számolni.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Asszíriában, vagy általában az ókori Kele-
ten ne lett volna pénz. Ellenkezőleg, mindenütt alapvetően nemesfémeket használták
pénzként, de a mezopotámiaiak, s talán az ókori Kelet más népei is, a pénzként használt
ezüstöt kis, előre lepecsételt zacskókban (is) forgalomba hozták, ami a vert pénzt feles-
legessé tette. A lepecsételt zacskóban levő ezüst, és a lepecsételt ezüst, azaz vert pénz
között a különbség pusztán annyi, hogy az a pecsét, ami az ezüst súlyát és finomságát
garantálta nem magára az ezüstre, hanem az ezüstöt tartalmazó zacskóra került. Ez
lehetővé tette, hogy használója a zacskót a vert pénzhez hasonlóan darabra számolva
használhassa (amennyiben a fizetendő összeg azonos volt a zacskóban levő ezüsttel),
vagy pedig azt felnyitva, mérlegen mérhesse ki a kisebb mennyiséget. A nemesfémek
ilyetén való használata már legalább Szín-ahhé-eriba előtt ezer évvel kialakult és jól
185
A zūzu kifejezés eme ritka értelméhez az ékírásos szövegekben vö. AHw: 1540. o.
186
Babilóniához pl. lásd a M. Rassam által Babilónban talált, és Robinson 1950: 44–51. és Reade
1986b: 79–89. publikált kincsleletet; Egyiptomhoz pedig pl. az asziuti kincset (Price – Waggoner
1975). Szíriához lásd a Messayef-i leletet, amelynek közlése: Kraay – Moorey 1968: 181–235.
funkcionált.187 Nincs tehát semmi okunk feltételezni, hogy meg akarta változtatni ezt
a szokást a pénzverés bevezetésével, s még kevésbé azt, hogy e célból félsékeles érméket
veretett volna.
Még egy további probléma is felmerül e feltételezett pénzveréssel kapcsolatban.
Az uralkodó e szöveghelyének kontextusát ritkán vizsgálta a kutatás, pedig a fél
sékelekre a bronzöntés kapcsán utalt.188 Ezt elvileg többféleképp is érthetnénk. Gondol-
hatnánk ettől függetlenül félsékeles ezüstpénzekre, de ekkor a hasonlat sántít. Gondol-
hatnánk még fél sékel ezüst értékű bronzpénzekre, vagy egyenesen félsékeles bronzpén-
zekre. Egyik megoldás sem valószínű. A probléma részint abból adódik, hogy fél sékel
(kb. 4,2 g) réz vagy bronz értéke túl kevés ahhoz, hogy standardként használható legyen
(az ezüst és a bronz aránya nagyjából 1:60 és 1:180 között mozog), s nem is találkozunk
ilyen kis mennyiségekkel a szövegeinkben.189 Fél sékel ezüst (név)értékű bronzpénz
pedig olyan újítás lenne, amelyhez csak az ezüstpénz hosszas használatának nehézségei
vezethettek volna. Ilyen jellegű pénzverésre került sor például a Ptolemaioszok alatt
Egyiptomban a Kr. e. 2. század közepén. Korábban azonban fel sem tételezhetjük egy
ilyen bonyolult rendszer létrehozását, s a szeleukida pénzpolitika sem kísérletezett
ilyen hitelpénz bevezetésével, megmaradt az ezüstpénznél. Félsékeles bronz váltópénz
viszont olyan csekély értékű lett volna, ami értelmetlenné teszi ezt a feltételezést. Nem
érthetjük tehát a szöveget bronz félsékeles érmékre történő utalásként, hiszen a bronz
váltópénzek jóval a nemesfémből vert pénzek elterjedése után jelentek meg, így ebben
az esetben fel kellene tételeznünk olyan ezüstpénzek elterjedt használatát, amelyekre
a szövegek semmiféle utalást nem tartalmaznak.190 Mindez tehát azt is jelenti, hogy
a szöveg félsékeles olvasata nemcsak azért kérdéses, mert nem illik a mezopotámiai
súlyrendszerbe, hanem azért is, mert megoldhatatlan problémákhoz vezet.
A fentiek tehát nagyon valószínűtlenné teszik a szöveghellyel kapcsolatos eddigi ma-
gyarázatokat, így még egyszer közelebbről szemügyre kell vennünk magát az olvasatot.
Közismert, hogy a felet jelentő ékírásos jel (mišlu) nagyon nehezen különböztethető meg
az ina 1 (1-ben) ligatúrától. A hasonlóság olyan mértékű, hogy gyakran csak tartalmi
187
Lehetetlen itt részletesebben hivatkoznom arra a hatalmas adatmennyiségre amely úgy az írásos
mint a régészeti forrásokban legalább az agadei kortól Szín-ahhé-eriba koráig fennmaradt. Min-
denesetre mind a két forráscsoport legfontosabb adata a Kr. e. 1738-ra datálható larszai kincslelet.
Kiadása: Arnaud – Calvet – Huot 1979.
188
Ezt jogosan hangsúlyozta Furtwängler 1986: 157. o. 21. jegyzet, és Renger 1995: 307. o., legutóbb
pedig Radner 1999: 127. o., 2. jegyzet, valamint Le Rider 2001: 22. o.
189
Radner 1999: 127. o., 2. jegyzet.
190
A Ptolemaiosz dinasztia bronzpénzeihez és általában pénzpolitikájához lásd legutóbb Cadell – Le
Rider 1997: 16–21. és 74–93. oldalak.
elemzés döntheti el, hogy melyik a helyes olvasat. Így a látszólag kézenfekvő 1/2 olvasat
gyakran tévesnek bizonyul, mint azt újbabiloni szövegek bőségesen tanúsítják.191 Eme
téves olvasatok esetenként Szín-ahhé-eriba idézett ninivei feliratára megtévesztésig
hasonlító értelmezéseket eredményeztek.
Két példa elég ennek illusztrálására. Az első példa a nuutu szónak a mérvadó chi-
cagói asszír szótár (CAD) által adott értelmezésében található.192 Itt néhány újbabiloni
szöveget „félsékeles darabokban öntött nuutu minőségű ezüst” formában értelmez-
tek,193 amit azonban a kutatás azóta többször is jogosan kritizált.194 A második példa
egy ugyanebből a korból származó további szöveg, amelyet a kiadója a következőképp
fordított: „17 mana rossz minőségű (nuutu) fehér ezüst, félsékeles darabokként önt-
ve”.195 Ez az értelmezés sem meggyőző, hiszen ezen időszak pénzei jó minőségű ezüstből,
általában 90 százaléknál több nemesfémet tartalmazó ötvözetből készültek. Egyrészt
tehát nem világos, miért nevezné ezeket rossz minőségű ezüstből készült pénzeknek
a szöveg, másrészt pedig, bár a tábla I. Dareiosz 27. évéből származik, amikor tudjuk,
191
A tisztaság jelölését az újbabilóni szövegekben már részletesen tárgyaltuk a 2. fejezetben. Ennek
standard formulája a következő: „x ma.na/gín kù.babbar ša ina 1 gín y nuutu x mana/sékel
ezüst, amelyben 1 sékelben az ötvözet y (általában bitqa, azaz 1/8)”. Az „ina” és „1” jelentésű ékjelek
azonban olyan közel vannak írva egymáshoz, hogy gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek a
felet (1/2) jelentő ékjeltől. Ennek következtében a téves olvasatok gyakorlatilag elkerülhetetlenek.
Csak példaképp idézünk néhány ilyet. Ezt a formulát néhány újbabiloni szövegben Graziani 1986
a 15, 18, 26, 63, 75, és 77-es szövegekben šá 1/2 šiqil pit-qa formában írta át és „félsékelenként öntve
[fusi/fusa/fuso/fuse (in pezzi) da 1/2 siclo]” fordította. Ugyanakkor a 39-es számú szöveget šá ina
1 šiqil pit-qa formában átírva „1 sékeles darabként öntve [fuse (in pezzi) da 1 siclo]” fordítással adta
ki, míg a 42-es szöveget šá 1/2 šiqil pit-qa átírással „egysékelként öntve [fusi (in pezzi) da un siclo]”
fordította. Egy másik szövegcsoportot tárgyalva a CAD H: 47b 3 a következő fordítást adta: „1/2
mina of silver, 4 1/2 and 1/10 shekels”. Ez az interpretáció azonban felettébb kérdéses. Itt ugyanis
valószínűleg a 900-as tisztaság megadása szerepel a szövegben (šá ina 1 gín allūru), s a mondatot
inkább „fél mana ezüst, amelyben 1 sékelben 1/10 (az ötvözet)” formában kell fordítanunk, még
akkor is, ha ez az olvasat egy Mezopotámiában nagyon ritkán használt ötvözetet eredményez.
Ha ugyanis az írnok négyet (4) akart volna írni, nyilván nem a „šá” jelet használta volna, mert ezt
ebben a korban már csak három ékjellel írták, ahogy ez például az ugyanebben a korpuszban a 4.
uralkodási évek eseteiben látható. Az ezzel a tisztasággal kapcsolatos problémák tárgyalását lásd
a 2.4.3 pont alatt. Néhány kamatformulában szereplő hasonló szöveghely problematikájához lásd
9.3 alatt. A példákat vég nélkül lehetne szaporítani, azonban itt csak arra kívántunk rámutatni,
hogy kizárólag tartalmi elemzés döntheti el, hogy 1/2 gín vagy ina 1 gín a helyes olvasat.
192
CAD N/2: 318.
193
„silver of n(uutu) quality, cast in half-shekel pieces”
194
Mayer in Deller – Mayer – W. Sommerfeld 1987: 209–10 további hivatkozásokkal; Powell 1996:
231. Powell itt nagyon világosan megfogalmazta a véleményem szerinti helyes álláspontot, bár
meglepő, hogy nem vonta le az ebben a dolgozatban javasolt következtetést.
195
Freydank 1965: 19–20.
hogy a Perzsa Birodalomban, és feltehetőleg Babilóniában is voltak vert pénzek a forga-

lomban,196 de ezek között váltópénz alig akadt. Márpedig a görögök által „íjászoknak”
nevezett perzsa pénzek súlya ekkor 5,3 gramm körül volt, s ezeket aligha lehetett a
babilóni 8,33 grammos sékelek felének nevezni.
Mindennek fényében ezen szöveghelyek esetében is kézenfekvőbb feltenni, hogy
nem „fél sékel”, hanem „1 sékelben” a helyes olvasat, vagyis a kifejezés „x mennyiségű
ezüst, amelyben y mennyiségű az ötvözet (nuutu)” értelemben fordítandó. Eszerint
tehát nem félsékeles öntvényekről, hanem meghatározott tisztaságú ezüstről van szó
e szövegekben.
A fenti példák alapján természetesen Szín-ahhé-eriba esetében is felvethető ez az
értelmezés. Amennyiben az említett újbabilóni szövegek alapján a lassan évszázados
ki-i pi-ti-iq 1/2 gín ta-àm „mint félsékeles darabok öntésekor” olvasatot a ki-i pi-ti-iq ina!
1! gín ta-àm „mint 1 sékeles öntőformába öntésnél” olvasattal helyettesítjük, a mondat
értelme radikálisan megváltozik. Ekkor az asszír uralkodó nem félsékeles pénzek ön-
téséhez hasonlítja a hatalmas szoborkolosszusok készítését, hanem azt mondja, hogy
olyan könnyen öntötte a hatalmas szobrokat, mintha csak egysékeles kis szobrokat
készítene: „(Hatalmas) anyag öntőmintákat készítettem, és könnyen öntöttem bele újból
és újból a bronzot tökéletessé téve kivitelezésüket, mintha csak egysékeles darabokat
készítettem volna”.
Ez az interpretáció világos és elfogadható értelmet ad egy másképpen nehezen érthető
mondatnak. Szükségtelenné teszi a problematikus költői túlzás feltételezését és megoldja
a félsékeles viszonyítási alap nehézségét. A mondat értelme így teljesen világos: Szín-
ehhé-eriba olyan könnyedén öntetett hatalmas szoborkolosszusokat, mint mások kis
figurákat. Minden érv a javasolt új olvasat mellett szól tehát, amely új fényben tünteti fel
az asszír király dicsekvését. A feliratban szó sincs semmiféle pénzről, így a feltételezett
félsékeles érméknek örökre el kell tűnniük kézikönyveinkből.
3.2 BÁR-RÁKIB FELIRATOS PÉNZE
A vert pénz mezopotámiai feltételezett előzményei között Szín-ahhé-eriba állítólagos

pénzei mellett a legnagyobb hírnévre az észak-szíriai Zincirliben (Szam’al) talált kerek
ezüstdarabok tettek szert. Néhányon arámi feliratot találtak, amelynek a jelentése:
Bár-rákibé. Feliratokból ismeretes, hogy Bár-rákib Szam’al királya volt, aki a Kr. e.
196
Vargyas 1999b.
8. század második felében uralkodott. Tekintettel arra, hogy az első lüd pénzeken is
hasonló felirat olvasható, egy közelebbről nem ismert Phanesé, valamint arra, hogy
e karikák az ún. föníciai sékel hatvanszorosának megfelelő súlyban (1 mana) készül-
tek, s ráadásul kerek formájúak, több kutató ebben véli felismerni a lüd pénzverés
előzményét.197 Ezt még az is megerősíteni látszik, hogy az első lüd elektronpénzek
alig néhány évtizeddel későbbiek, legalábbis ha elfogadjuk ezek korai keltezését, ami
azonban erősen vitatott a kutatásban. Ráadásul Lüdia és Szam’al földrajzilag is közel
esnek egymáshoz.
Mindez azonban megítélésem szerint erősen kérdéses. Mivel az ókori Kelet jelentős
része (Egyiptom, Mezopotámia és Szíria) fémlelőhelyekkel nem rendelkezett, az itt
használt fémeket, így a pénzként elsősorban használt ezüstöt is importálni kellett.
Nyilvánvaló, hogy az importált fémeket vagy valamilyen formában hozták be, vagy a
nyersanyagot az importot lebonyolító központok, palota- vagy templomgazdaságok,
valamilyen alakúra formálva adták át a forgalomnak. A legismertebbek a nagy szám-
ban ránkmaradt bronz ún. „oxhide ingots”, de ebbe a kategóriába tartoznak a trójai
ezüst- és elektronrudak, hettita ólom- és vasrudak is. A különböző formákban forga-
lomba hozott nyersanyagok a használat következtében darabokra törve egyre kisebb
darabokban forogtak, míg végül, legalábbis az ezüst esetében, edényekben felolvasztva
tömör karika formában hozták periodikusan újra forgalomba. Ilyen leletek kerültek elő
Egyiptomban, Szíriában és Hérodotosz (3, 96) leírásából tudjuk, hogy ugyanezt tették
a perzsa nagykirályok a befolyó birodalmi adóval Perszepoliszban is.
Nagyon valószínű, hogy Bár-rákib kerek ezüstdarabjai is ebbe a kategóriába tar-
toznak, s ha igen, semmi közük a vert pénzhez. Legújabb kutatásokból tudjuk, hogy
a kerek fémkarikák mellett több ezer apróra tört ezüstdarab is előkerült az ásatások
során,198 csak éppen nem kaptak elegendő figyelmet, mert az ásató régész nem nagyon
tudott mit kezdeni velük.199 Legvalószínűbb tehát az, hogy Szam’alban is, hasonlóan
az egész ókori Kelethez, törtezüstöt használtak a mindennapi forgalomban, csak a
szerencsés véletlennek köszönhetően a periodikus újraöntés tárgyi bizonyítékai is
előkerültek. Az önmagában természetes, hogy az ilyen újraöntés esetén a tárgyakat
igyekeztek a térségben használatos mértékegységeknek megfelelő nagyságra önteni.
A felirat pedig ugyancsak az ókori keleti gyakorlatnak megfelelően értelmezendő, s
egyszerű – valamint teljesen szokványos – tulajdonjel, és semmi köze a későbbi pén-
197
Balmuth 1971: 4–7; 1974-75: 296–297; Howgego 1995: 13; Thompson 1999: 50.
198
Chr. Thompson, személyes közlés.
199
Luschan 1943.
zeken található feliratokhoz. Ehhez hasonlóak százszámra ismertek például asszír

palotákból is. Maga a kerek forma pedig az olvasztáshoz használt edény formájából
adódik, és semmi köze a vert pénz kerek formájához. Vagyis a pénzverés előzményét
a formai hasonlóságok ellenére is hiába keressük az ókori Keleten, vagy legalábbis
Szam’alban.
• 4 •
A pénzverés lehetséges
ókori keleti előzményei
4.1 KASPU(M) KANKU(M)
Ez a kifejezés szó szerint „lepecsételt ezüstöt” jelent, így első megközelítésben nyil-
vánvalóan a „vert pénz” értelmezés jöhet szóba. A kutatás jelenlegi álláspontja sze-
rint azonban a kifejezést „lepecsételt zacskóban levő ezüstként” kell értenünk, s így a
pénzveréshez semmi köze.200 Legutóbb azonban Reiter (1997: 93) ismét hangsúlyozta,
hogy nem ez az egyetlen lehetséges következtetés, és korábban én is ezen a véleményen
voltam (Vargyas 1998b: 109). Reiter lehetségesnek tartja, hogy a kifejezés „eine Art
Qualitätsgarantie bezog”. Véleményét elsősorban az AbB 6, 31 levélre alapozza, ahol
a felsorolt ezüstfajták és a kaspu kaniktu kapcsolata mutatja, hogy ez utóbbi ebben az
összefüggésben nem az egyébként jól dokumentált „lepecsételt okmányt” jelenti, tehát
a mondatot nem a lepecsételt okmányban (említett) ezüstként kell értenünk. Magam
elsősorban azért hajlottam erre az értelmezésre, mert az alább kifejtettek értelmében
felvethetőnek gondoltam – és most is ez a véleményem (lásd lentebb, 4.2 alatt) –, hogy
a vert pénzt (kaspu kaniktu) Hammurapi találta fel a világon először. Ennek ellenére a
későbbiekben (7.3, 7.5 és 7.6 alatt) kifejtettek alapján most inkább úgy gondolom, hogy
a kaspu kanku és a kaspu kaniktu kifejezéseket külön kell választanunk, s amennyiben
ez igaz, akkor Reiter érve (1997: 93) megdől. A kaspu kanku tehát vélhetőleg valóban
„lepecsételt zacskóban levő ezüst”, míg az ezzel rokon kaspu kaniktu talán „vert ezüst”
(lásd 4.2 alatt).
Bár Stol – JCS 34 (1982) 150 – véleménye szerint „we still know next to nothing of the
circulation of ’official’ silver in those times” és Reiter (1997: 94) sem tud ennél többet
kezdeni az általa ugyanott összeállított hivatkozásokkal, nem lehet azonban véletlen,
hogy mindkét kifejezés Hammurapi uralkodásának második felében jelenik meg forrá-
200
CAD K 153 a; Renger 1989a: 238; 1994a: 202 és 1995a: 306 és 40. jegyzet.
sainkban.201 A szöveges és régészeti leletek egybevetése (ez utóbbiakat lásd 10.1 és 10.2
alatt) arra mutat, hogy Hammurapi idején feltehetőleg jelentős változások történtek a
pénzhasználatban. Sajnos ennek okát – és lényegét is – inkább csak találgatni tudjuk,
mert a megelőző időszak írásos forrásai e kérdésben nem nyújtanak kellő információt,
a bővebben rendelkezésünkre álló régészeti anyagot pedig sajnos nem kielégítően publi-
kálták. Mindenesetre a Reiter által (1997: 94, 77. jegyzetben) összeszedett 23 lepecsételt
ezüstről tanúskodó szöveghely (amely Kr. e. 1750 és 1630 közötti időkből származik)
mutatja, hogy ekkor indult meg a pénzforgalom egészen a mezopotámiai civilizáció
kihalásáig tartó új módja. Ennek lényege abban foglalható össze, hogy ekkortól kezdve
nem kell a (tört)ezüstöt minden tranzakcióban újra és újra lemérni, hanem erre hivatott
királyi tisztviselők (KÙ.LÁ É.GI.NA a „törvényes [súlymértékek] háza lemérői” név
szerint is ismert hivatalnokai) előre lemérték a leggyakoribb súlyokat (1/3 sékeltől 15
sékelig), kis pénzeszacskókba tették, pecsétjükkel hitelesítették és így hozták forgalomba.
Ettől kezdve tehát a pénzt (legalábbis amíg a zacskók pecsétje sértetlen maradt) darabra
lehetett számolni (lásd 7.6 alatt), ami nyilvánvalóan óriási mértékben megkönnyítette
a mindennapi pénzhasználatot. E felismerés új megvilágításba helyez sok eddig meg-
oldatlan problémát, de ezekkel e tanulmány keretében nem foglalkozhatom. Itt csak
arra kívánok rámutatni, hogy Babilóniában több helyen is működött ilyen „pénzverde”,
természetesen Babilónban, de Urban, Iszinben és Larszában is.202 Különösen figyelem-
reméltó, hogy mind a szövegek, mind pedig a régészeti emlékanyag egybehangzóan
tanúsítja: alapvetően kis mennyiségeket hoztak forgalomba, túlnyomórészt egy sékelt,
vagy ennek tört részeit. Mindez a pénzforgalomnak a mindennapokban játszott fontos
szerepére mutat, és cáfolja azt a nézetet, miszerint az ezüst csak értékmérő szerepet
játszott volna az óbabilóni korban, vagy hogy kizárólag a társadalom vezető rétegei
éltek volna vele.
A fentiek értelmében tehát Hammurapi kétféle pénzügyi újítással kísérletezett. Egyik
a törtezüst standard súlyú zacskókba csomagolása és forgalomba hozatala. Nem lehet
véletlen, hogy ez az É.GI.NA nevű hivatalban történt, hiszen a GI.NA feliratú súlyok
jól ismertek már a korábbi időszakból is, és azt sem írhatjuk a véletlen számlájára, hogy
később éppen ezzel a szóval jelölték a vert pénzt (kaspu ginnu, lásd 4.5 és 5.2 alatt).
Ez az újítása (kaspu kanku) időtállónak bizonyult (vö. kaspu kangu, 7.3 alatt), hiszen
a hellenisztikus pénzeket is így használták majd másfél ezer évvel később is. Ennek
201
A kaspu kankura vonatkozó adatokhoz lásd Reiter 1997: 93–95, a kaspu kaniktuhoz lásd alább, 4.2
alatt.
202
Lásd a larszai kincslelet tárgyalását 10.2 alatt és a szöveges adatok Reiter (1997: 93–94) által adott
összefoglalását.
4. A pénzverés lehetséges ókori keleti előzményei • 87
alapján érthető azonban, hogy a másik kísérlete, a vert pénz bevezetése, mind alább
látni fogjuk, sikertelen maradt.
4.2 KASPU KANIKTU
A kanāku „pecsételni” igéből levezethető kaniktu „lepecsételt (dolog)” általában lepecsé-

telt agyagtáblára vonatkozik, s csak nagyon ritkán fordul elő ezüsttel kapcsolatban.203 Ez
utóbbi eseteket a CAD K 150 „sealed bag” formában értelmezi, tehát a 4.1 alatt tárgyalt
pénzhasználattal tartja azonosnak. Reiter (1997: 93–95) a kaspu kanku és a kaspu kaniktu
kifejezéseket szintén szinonimáknak fogja fel, de mindkettőt „gesiegeltes Silbernek”
fordítja. Bár teljesen pontosan nem mondja meg, hogy ezen mit ért, de a fentebb már
idézett „eine Art Qualitätsgarantie” értelmezés alapján valószínűleg az ezüstre vonat-
koztatja a pecsételést. Bár ezt 4.1 alatt a kankuval kapcsolatban elutasítottam, a kaniktu
vonatkozásában azonban ez elképzelhető.
Ebben az összefüggésben érdemes ugyanis felidéznünk egy Hammurapi kori szöveget,
amelyet F. Joannès tárgyalt először,204 s amely a szó jelentésének meghatározása szem-
pontjából kiemelkedő jelentőségű. A tábla arról tudósít, hogy Hammurapi a szövetséges
Mári-i segédcsapatok tiszteletére rendezett fogadáson mindenkinek a rangjához illő
„ajándékot” adott. Nem meglepő, hogy az ajándékosztás a már a Kr. e. 3. évezredből
ismert standard súlyú karikapénzekkel és napkorongot ábrázoló függőkkel történt, ezek
ugyanis a régészeti anyagban jól dokumentáltak. Ebben az összefüggésben azonban
különösen érdekes az egy, két és háromsékeles, kaniktunak nevezett lepecsételt ezüst-
darabok említése. A levél Mári-i írója ugyanis pontosan rögzíti az ajándékok értékét,
mégpedig úgy, hogy különbséget tesz a névérték (nību, „név, szám, mennyiség”) és a
tényleges érték (šuqultu „súly”) között. A kaniktu esetében ez az utóbbi az egysékeles
daraboknál 2/3 sékel, a kétsékelesnél 1 2/3 sékel, míg a háromsékelesnél 2 1/2 sékel.
Vagyis olyan egységnyi súlyú, lepecsételt ezüstdarabokról van szó, amelyek névértéke
magasabb a benne levő nemesfém tényleges értékénél. Ráadásul a tényleges értéket
meghaladó névértéket a királyi adminisztráció határozta meg és (talán) rá is pecsételte
az ezüstre. Kérdés, hogy mi lehet ez az ezüsttárgy.
203
CAD K 150a mindössze két előfordulást rögzít; Reiter 1997: 95 ehhez még egyet tesz hozzá, de az
alább tárgyalandó (a következő jegyzetben említett) legfontosabb szöveget elnézte.
204
A. 486 + M. 5319, a pénzhasználat interpretálásához lásd Joannès 1989b. A legutóbbi fordításhoz
lásd Durand 1998: 202–204, további irodalom uo. 204. oldalon.
Joannès arra a megállapításra jut, s ezt legutóbb Durand is elfogadta fordításában,

hogy a kérdéses kaniktu medált jelent.205 Indoklásul azt hozza fel, hogy bár az érmék
minden tulajdonsága vert pénzre utal, de tekintettel pénzveréshez túl korai időszakra,
a tárgyak ajándék jellegére, továbbá arra, hogy eme ezüstdarabok nem kerültek for-
galomba, nem nevezhetjük őket pénznek. Párhuzamként pedig a dareikoszokra utal,
mivel szerinte azok sem kerültek forgalomba (e kérdéshez lásd 5.3 alatt).
Ezek az érvek azonban nem meggyőzőek. Briant 1996: 960 joggal vetette fel, hogy ak-
kor a perzsa nagykirály által ajándékozott dareikoszokat sem lehetne pénznek nevezni,
hiszen így a medál és a pénz között elmosódik a különbség. Ehhez hozzátehetjük, hogy
a medál általában nem a mindennapi használatban forgó pénzek súlyában (és formájá-
ban) készült, hanem annál nagyobb volt, éppen különleges volta miatt. Ezzel szemben
Hammurapi kaniktujai a mezopotámiai súlyrendszer, s következésképp pénzrendszer
legalapvetőbb súlyaiban készültek. Ráadásul az, hogy a súlyát rápecsételtette, továbbá,
hogy azt felülértékeltette (az előállítás költségének fedezése miatt minden pénz felülér-
tékelt), világosan pénzre, és nem medálra mutat. Mindezek alapján nagyon valószínű,
hogy a világtörténelem legelső vert pénzével állunk szemben.206
Amennyiben érvelésünk elfogadható, arra kell gondolnunk, hogy a gazdasági élet
fejlettsége az adott korban szükségszerűen elvezetett a vert pénz feltalálásához. Bár ez
rendkívül korainak tűnhet a pénzverés általánosan elfogadott Kr. e. 6. századi erede-
téhez képest, tulajdonképpen nincs benne semmi meglepő. Sőt, ha alaposan belegon-
dolunk, végül is éppen ennek az ellenkezője lehetne az: az írás feltalálása, amelynek
jelentőségéhez gyakran hasonlítják a pénzverését, hasonló folyamatok eredményeképp
ugyanezen a területen ment végbe. Nem szól ez ellen az sem, hogy a vert pénz végül
is nem Mezopotámiából hódította meg a világot. A 7. fejezetben részletesen elemzett
eljárások segítségével tudniillik Babilóniában a vert pénz használatához igen hasonló,
és a bronz váltópénzek elterjedéséig bizonyos értelemben fejlettebb pénzhasználat ala-
kult ki. Mindez oda vezetett, hogy Hammurapi vert pénze nem tudott meghonosodni
205
Joannès 1989b: 81; Durand 1998: 202–204. Durand ugyanakkor másutt (1998: 405) a napkorongot
ábrázoló függőket nevezi medálnak.
206
Bár eddig senki nem vonta kétségbe, hogy a kaniktu szó lepecsételt ezüstöt jelent, és nem ezüstöt a
lepecsételt zacskóban, s ez a fentiek fényében nem is nagyon valószínű, bizonyos meggondolások
felhozhatók e nézet mellett is. A névérték és a tényleges érték megkülönböztetését a levél írója
ugyanis nem csak eme ezüstdarabok, hanem az összes arany- és ezüsttárgy, tehát a karikák és a
függők esetében is rögzítette. Ebből pedig az következik, hogy azoknak is volt névleges értéke,
noha azt biztosan nem pecsételték rájuk. Következésképp a kaniktu esetében sem lehetünk teljesen
biztosak abban, hogy a súly ténylegesen az ezüstbe lett volna pecsételve, ahogy azt pl. Durand
(1998: 405) véli, amennyiben helyesen értem érvelését.
a mindennapi gyakorlatban. Addigra ugyanis már kialakult a pénz lemérésének hosszú

idők óta megrögzült gyakorlata, s ezzel a vert pénz nem volt versenyképes. Az érme
ugyanis, szemben a törtezüsttel, nem csak nem osztható kisebb darabokra, hanem
szükségszerűen felülértékelt, mert ez fedezi az előállításának költségeit. Hammurapi
esetleg túl is lőtt a célon: a görög világban szokásos 5% helyett pénzei névértéke egészen
33%-ig bezáróan magasabb volt, mint a nemesfém értéke. Érthető, hogy a Mári-i meg-
adományozottak gondosan rögzítették a különbséget. Lehet, hogy ez a magyarázata,
hogy magában Babilóniában sem maradt több nyoma a szövegekben, a régészeti emlék-
anyagban pedig egyáltalán nem.
4.3 AZ ELSŐ HAMISPÉNZEK
Bár az előző két fejezetben a pénzverés esetleges mezopotámiai előzményeiről volt szó,
hamispénzek esetleges léte eddig fel sem merült a kutatásban. Ennek természetesen
jó oka van. A hamispénzek ugyan már az első vert pénzekkel egy időben megjelentek
és nincs olyan numizmatikai gyűjtemény, amelyben nem lennének. Vert pénz nélkül
természetesen hamispénzek sem létezhetnek. Márpedig Hammurapi fentebb tárgyalt
esetleges vert pénzén kívül Babilóniában pénzverésről nem hallunk a perzsa korig, de
az ókori Kelet más térségeiben sem. Ráadásul a 3. fejezetben fentebb elutasítottuk a
kutatásban felmerült erre vonatkozó javaslatokat. A következő rövid fejtegetésnek éppen
az a célja, hogy felhívja a figyelmet a pénzhamisítás egy eddig nem ismert módjára,
amellyel a vert pénz megjelenése előtt is élni lehetett.
Az itt tárgyalandó hamispénzek ugyan nem Babilóniában kerültek elő, de rövid
említésük ebben az összefüggésben is jogos. Az egész ókori Keleten a pénzhaszná-
lat alapvetően egységes módja miatt feltehetően ugyanis nem csak az alább tárgyalt
esetben éltek e lehetőséggel. A tel-avivi Eretz Israel Museum Kadman numizmatikai
gyűjteményének pénzverés előtti kollekciójában őriznek négy aranydarabot, amelyek
egy nagyobb mennyiségű törtezüstöt tartalmazó leletben A. Rowe Bét-Seán-i ásatásain
kerültek elő (Rowe 1940, Plate XXIX és LXVIA).207 Az ezüst, mind a törtezüst, mind
207
Terjedelmi korlátok miatt az egész gyűjtemény, de még e hamispénzek részletes publikálására sincs
itt módom. A lelet ismeretét C. Meirnek köszönhetem, a kiadási engedélyért az Israel Antiquity
Authoritiesnek tartozom köszönettel. E tárgyak a Bét-Seánban előkerült több kincslelet sorába tar-
tozik, ezek e keretek között nem tárgyalhatók. A lelet a Rowe által III. Ramszesz korára keltezhető
V. rétegben került elő (amelyet ma már az egyiptomi uralom visszaszorulása utáni időre, a késői
11. századra datálnak, lásd Mazar 1997: 73 [S2 vagy késői VI réteg]). A leletet a központi csarnok
pedig a törött ékszerek, teljesen tipikusak és kétség sem férhet ahhoz, hogy pénzként
funkcionáltak. Éppen ez teszi különösen érdekessé a velük együtt elrejtett négy arany-
darabot. Az ásató ezek közül hármat lemezzel borított (plated), a negyediket pedig tiszta
aranynak határozott meg. Sajnos ez utóbbi állítását ma már nem lehet ellenőrizni, mivel
e darabot az 1970-es években ellopták a kiállításról, s akkor még se fotó, se leírás nem
készült róla. Ennek ellenére semmi okunk, hogy kételkedjünk Rowe megállapításának
helyességében. A másik három darab azonban ma is megvan, és a rozsdásodás világosan
mutatja, hogy nem aranyról van szó. A nyomok alapján feltehetőleg bronz és réz, ille-
tőleg vasból készült magot kétszeresen beborítottak egy nagyon vékony aranyfóliával.
A munka olyan ügyes, hogy ha a földben eltöltött hosszú idő miatt megindult korrózió
nem mutatná hogy hamisítvány, egyértelműen tiszta aranynak vélhetnénk. Mivel tu-
lajdonosa a többi kinccsel együtt rejtette el, feltehetőleg maga sem tudta, hogy a négy
darabja közül három nem aranyból készült. Ha mégis, akkor pedig csak az lehetett a
szándéka, hogy aranyként a későbbiekben felhasználja. Akár tudta tehát, akár nem,
világos, hogy pénzként használt hamisítványról, vagyis hamispénzről van szó. Ezt a
fentieken kívül a formája is elárulja.
A Kr. e. 2. és 1. évezred fordulóján kezdett ugyanis elterjedni a szíriai–palesztinai
térségben olyan nagyobb ezüstdarabok forgalomba hozatala, amelyek nagyon hasonlí-
tanak a mai táblacsokoládéra. Az előre elkészített rovátkáknak köszönhetően ugyanis
könnyebben lehetett ezekről megközelítőleg szabályos darabokat levágni, mint a sza-
bálytalan tömbökről. A Dor-i kincslelet (lásd 10.3 alatt) nagy részét éppen ilyen darabok
teszik ki. Ezen aranydarabok ezt a formát utánozzák, bár természetesen itt szó sem volt
a tábláról, hiszen akkor nem lehetett volna a nem aranyból készült magot eltüntetni.
Bár a kincsleletekben ilyen igazi aranyból készült darabokat nem ismerek, csak ezüstből
készülteket, ez nem zárja ki, hogy ne létezhettek volna. Hamisítónk ugyanis éppen ezt
használta ki. Hogy ez nem egyedi eset lehetett, az nyilvánvaló abból a nagy gondból,
északi középső oszlopa mellett ásták el III. Ramszesz ún. déli templomában. Az ásató alapozási
áldozatnak értelmezte, ezt Kraay – Moorey (1968) újraértelmezte. A lelet egyértelműen elrejtett
kincs, arany- és ezüstdarabokat, törtezüstöt és törött ezüst ékszereket tartalmazott egy cserép-
edényben. Kiadása: Rowe 1940: 26. Fotó: Pl. 66 A 1–2. (lásd az alábbi reprodukciót). Katalógus: 72
oldal, 32–44 sorszámok. Leírás (19. o.): „a pot containing gold and silver ingots and jewelry from
the east side of the centre column base on the north side of hall”. A lelőhelyhez lásd még Pl. 10. Az
aranytárgyak súlya: 482 gramm. Az ezüst súlya: 2424 gramm. A kincset megosztották a University
Museum, Philadelphia (Balmuth 1964: 44: „gold ingots and silver jewelry according to excavation
report, only gold ingots, mostly of foil consistency in University Museum, Philadelphia…”) és a
Palestine Archaeological (ma Rockefeller) Museum között. Az aranydarabokat az 1960-as évek-
ben átadták az akkor megnyílt Eretz Israel Museum Kadman numizmatikai gyűjteményének,
ahonnan azonban az egyik darabot a 1977-ben egy betörés alkalmával ellopták.
ahogy az egész ókori Keleten a vert pénzeket ellenőrizték. A leletekből jól látni, hogy a
területre bekerült pénzeket akár többször is próbavágásokkal, ellenőrző jelek alkalma-
zásával ellenőrizték, hogy a felület alatt is nemesfém található-e, sokszor pedig teljesen
kettévágták az egész pénz. A fentiek alapján láthatjuk, hogy a gyanúra jó okuk volt.
Amennyiben ugyanis fenti fejtegetéseink elfogadhatóak, az ókori Keleten nem kellett
a pénzverésre várni, hogy az első hamispénzek megszülessenek.
A Bét-Seán-i 5. számú kincslelet (jobb oldalon középen az ellopott aranydarab)
4.4 KASPU ŠA NADĀNU U MAĀRI
Okmányok egész sorában ez a jelző szerepel az ezüst minőségének leírására, jelentése

szó szerinti fordításban „adás és kapás ezüstje”.208 Ezt általában az „adásvétel” szino-
nimájaként értik, és a kereskedelemben használt, vagy elfogadott ezüst minőségére
vonatkoztatják.209 Leggyakrabban a ginnu („standard”) jelzővel együtt fordul elő, álta-
208
Az adatokat lásd az alábbi 1. táblázatban.
209
E jelentést még Hrozný állapította meg („gang und gäbe”, 1902: 547) a múlt század elején. Ismere-
teim szerint egyedül Renger (1989a: 239, 20. jegyzet) javasolt egy másik (sokkal körülhatároltabb,
nevezetesen „special purpose money”) jelentést Polányira alapozva. Hrozný mellett az szól, hogy e
jelző vagy vert pénzre vonatkozott (lásd alább, 4.5), vagy pedig becsomagolt és lepecsételt ezüstre
(7.3), de akármelyik értelmezés bizonyul is helyesnek, az ezüstöt meg lehetett számolni, azaz adni
és venni. A maradék négy szövegből három Kambüzész uralkodása idejéből maradt ránk, amikor
a perzsa sékelek verése még nem kezdődött meg. Ismert azonban, hogy a perzsa pénzverés kezdetei
Kürosz uralkodásának elejére nyúlnak vissza, amikor Szardeiszt a birodalomba bekebelezték, s az
ún. „light Croeseids” pénzek verését ma általában az első Achaimenidáknak tulajdonítják. Ennek
fényében nem lehetetlen tehát, hogy e kifejezés a vert pénzre vonatkozik. Ugyanakkor fentebb már
láttuk, hogy még a hellenisztikus és pártus korban is a pénzt súlyra használták Babilóniában, és
lában a következő formulában: x kaspu ša ginnu ša nadānu u maāri, „x (mennyiségű)

standard (minőségű) ezüst, amely a kereskedelmi forgalomban használatos”.210 Ha az
adatokat kronológiai sorrendbe rendezzük, kiderül, hogy a legtöbb említés I. Dareiosz
uralkodásának idejéből származik. Majdnem mindegyik ginnu-nak határozza meg ezt
az ezüstöt211, s a nadānu u maāri kifejezés egyedül mindössze egyszer dokumentált.212
Mindössze néhány adatot ismerek I. Dareiosz előttről, egyet Kürosz idejéből (S. 138
[Bertin 796]), míg a többit Kambüzész uralma idejéből.213 Az 1. táblázatban látható,
hogy az adatok a Kr. e. 535 és 499 közötti évekből származnak, ezután a kifejezés nem
szerepel a gazdasági okmányokban többé.
ez volt a helyzet a ginnu („standard”) ezüsttel is, a perzsa sékelek esetleges babilóniai megnevezé-
sével. Ha ezeket is súlyra mérték, akkor, ha csak nem a lentebb 7.3 alatt tárgyalt eljárással állunk
szemben, nem valószínű, hogy az „adás és kapás ezüstje” a vert pénz használatára utaljon.
210
Az 1. táblázatban felsorolt összes szöveg Camb. 145, Nbk. 10, BRM 1, 67 és VS 5, 79 kivételével.
211
Az egyedüli kivétel S. 138 (Bertin 796).
212
VS 5, 79 (I. Dareiosz 15. uralkodási évéből).
213
Camb. 145 (2. uralkodási év); BRM 1, 67 (6. uralkodási év); a Nbk. 10 szöveg III Nbk. uralko-
dásárnak idejére, azaz, Kambüzész 8. évére datálandó (lásd Ungnad 1941: 61). Stigers 1976, 21
ugyanebből az évből (Bardiya) való, de nehezen értelmezhető. A nadānu u maāru (mind a kettő
alanyesetben) kifejezések nem közvetlenül az ezüst mellett találhatók, mert az ügyletre vonatkozó
információ közbeékelődik (8–9. sorok: 5/6 ma.na 5 gín kù.babbar šá a-na in-bi ir-ru-bu šá na-da-
nu ù ma-a-ru). Graziani (1991: 7) e mondatot „5/6 mina (e) 5 sicli che entreranno dal commercio
dei frutti” formában fordítja le, vagyis a nadānu u mahāru kifejezést a gyümölcsre vonatkoztatja.
Megítélésem szerint az „5/6 mana 5 sékel, a kereskedelemben szokásos ezüst, amely a gyümölcs
(értékesítéséből) folyt be” értelmezés kézenfekvőbb. Mind a két fordítás lehetséges azonban, bár
az alább tárgyalandó TEBR 69. szöveg szóhasználata a második értelmezést támogatja inkább.
1. táblázat. Kaspu ša nadānu u maāri
Dátum Sékel Jelző Finomság Hely Ügylet Szöveg

535 60 ginnu – Babilón kölcsön S. 138 (Bertin 796)
527 17 – – Ópisz kölcsön Camb. 145
524 60 – – Babilón kölcsön BRM 1, 67
522 55 – – Uruk gyümölcs Stigers 1976, 21
522 60 – – Babilón kölcsön Nbk. 10
519 20? ginnu – Babilón kölcsön Dar. 67
518 720 ginnu – Babilón keresked. Dar. 134
518 16 ginnu – Babilón kölcsön VS 4, 102
517 x+60 ginnu 875‰ Babilón kölcsön Dar. 147
517 300 ginnu 875‰ Babilón kölcsön Dar. 170
517 12 ginnu – Borszippa kölcsön VS 4, 104
516 x+60 ginnu – Babilón kölcsön S. 967 (Bertin 2067)
511 69 ginnu 875‰ Babilón kölcsön OECT 10, 139
511 80 ginnu – Szippar bér VS 4, 135
510 15 ginnu – Borszippa kölcsön Dar. 311
510 60 ginnu – Babilón kölcsön S. 698 (Bertin 2220)
510 15 ginnu – Babilón kölcsön Dar. 334
509 60 ginnu 875‰ Borszippa kölcsön TEBR 69
508 70 ginnu – Szippar kölcsön Stigers 1976, 23
508 x+5 ginnu – Borszippa kölcsön VS 4, 140
507 20 – – Borszippa ház VS 5, 79
506 60 ginnu 875‰ Borszippa kölcsön Dar. 418
506 30 ginnu – Babilón* bér Dar. 430
503 6 ginnu – Szippar korsók CT 4, 21a
502 32 ginnu – Babilón bérlet Dar. 499
499 68 ginnu – Babilón* bérlet Dar. 561
Dar. X 66 ginnu – Hurszagk. kölcsön OECT 10, 167
? x+6 ginnu – Szippar kölcsön VS 4, 203
Megjegyzés: A magyarázatokhoz lásd a 2. táblázatot.

A Kr. e. 3. század második felében elég meglepő módon egy új jelző tűnik fel a csilla-
gászati naplókban, amelyet talán e formára lehet visszavezetni.214 Mivel a naplók adatai
mind Babilónból származnak,215 és az ezt a formulát használó gazdasági okmányok is
túlnyomórészt Babilón környékére, a Szippartól Borszippáig terjedő vidékre lokalizál-
hatók,216 a kaspu ša nadānu u maāri kifejezést esetleg helyi szóhasználatnak tarthatjuk,
amely Babilónnak a nemzetközi és helyi kereskedelemben játszott központi szerepének
tudható be. Új adatok azonban természetesen módosíthatnak e képen.
Feladatunk a továbbiakban annak meghatározása, hogy milyen volt a kereskedelem-
ben elfogadott ezüst tisztasága. Kereskedelem alatt a következőkben nem távolsági,
hanem a helyi kereskedelmet értek. Ennek egyik oka az, hogy a csillagászati naplók
napi piaci árakat rögzítenek, s ezek a távolsági kereskedelemhez közvetlenül nem kap-
csolódtak. Továbbá a gazdasági okmányokból származó összes adat is Babilónián belüli
tranzakciókból származik. A leginkább beszédes adat TEBR 69, amely a következő
meghatározást tartalmazza: 1 ma.na šá ina 1 gín bit-qa šá gìn-na ir-bi šá a-ra-an-nu šá
na-da-nu u ma-a-ri „egy mana standard (ezüst), amelyben minden sékelben (az ötvözet)
1/8, a (templomi) pénzláda bevétele, amely a kereskedelmi használatban elfogadott
(minőségű)”. Mivel a templomi pénzesládában az adományokból és adókból származó
bevételeket őrizték, nyilvánvaló, hogy a „kereskedelmi” s ugyanakkor „standard” ezüst
is hazai forgalomból származott. Ez egyébként természetes is, hiszen minden rendel-
kezésünkre álló adat babilóniai felek egymással kötött üzleteiben maradt ránk. E sok
szempontból érdekes szöveg217 többek közt megadja a kereskedelmi ezüst tisztaságát is.
214
Hunger helyesen állapítja meg (ADRTB 2, 197), hogy e kifejezés első alkalommal SE 64-ben jelenik
meg a naplókban. Ez igaz a standard formulára nézve, de a -463 év negyedik sorában feltűnik egy
hasonló kifejezés, amelyet szó szerint a következőképp lehet visszaadni „(ezüst) amelyet az ország-
ban az árért adtak”. Hunger ezt „were sold in the land (for one shekel of refined silver)” formában
adta vissza; e kifejezés esetleg összekötő kapocsként szolgálhat a Kr. e. 6. és 3. századi változatok
között. Ez utóbbi időszakban a szokásos a-na 1 gín kù.babbar ép-šú „egy sékel vert ezüstpénzért”
változatot a Kr. e. 264. évtől kezdve a csillagászati naplók gyakran az a-na 1 gín kù.babbar ép-šú
šá ina kur sum-in/nu „egy sékel vert ezüstpénzért, amely az országban használatos” kifejezéssel
helyettesítik mind a szeleukida (vö. -245 A I; -234 A VII; -230 A-B I; -221 IX; -202 B VII; -161
A I), mind a pártus korban (-125 A I; -119 B I; -95 A I). Az utolsó ilyen adat Kr. e. 96-ból származik,
s ez arra mutat, hogy az ékírás teljes háttérbe szorulásáig használatban maradt.
215
Az egyetlen biztosan uruki napló korábbi, és annyira töredékes, hogy csak néhány árat őrzött
meg. Az a rész pedig, amely esetleg az ezüst minőségére vonatkozó jelzőt tartalmazhatta volna
teljesen kitört.
216
A hivatkozásokat lásd az 1. táblázatban.
217
Különösen azért, mert fényt vet a belső pénzforgalom és pénzgazdálkodás egyébként nehezen
tanulmányozható kérdéseire Babilóniában.
Az itt rögzített 1/8-os finomság nem meglepő, hiszen ha az ezüst a belkereskedelemből

származott, nem is lehetett eltérő a fentebb vizsgált különböző ezüstfajtáktól.218
Bár a szöveg születésének idején feltehetőleg világos volt, hogy az összes felsorolt
jelző felesleges, a kivételesen nagyszámú jelző esetünkben mégis döntő bizonyítékul
szolgál. További megerősítést jelent az, hogy a ginnu („standard”) ezüst, amely az esetek
legnagyobb részében társul e jelzőhöz, maga is 875-ös finomságú.219 Következésképp
tehát vitán felül áll, hogy a Kr. e. 6. századi okmányokban található kaspu ša nadānu u
maāri kifejezés is ennek a finomságnak felelt meg.220
4.5 KASPU GINNU
A ginnu kifejezés gyakran szerepel a szövegeinkben (lásd 2. táblázat). Bár az esetek

többségében más jelző nem társul hozzá, a fentebb (2.3) tárgyalt jelzők ritka előfordulása
a ginnu mellett elegendő ez utóbbi tisztaságának meghatározásához.
1. x kaspu ša ginnu ša nadānu u maāri „x (mennyiségű) ginnu ezüst, amely a keres-

kedelemben használatos”: CT 51, 49; Dar. 67, 134, 311, 334, 430, 499 és 561; VS 4,
102, 135, 140 és 203.
2. x kaspu ša ina 1 šiqli bitqa ša ginnu ša nadānu u maāri „x (mennyiségű) ezüst,
amelyben 1 sékelben 1/8 (az ötvözet), ginnu, amely a kereskedelemben használatos”:
Dar. 147, 170 és 418; TEBR 69.
3. x kaspu ša ginnu ša ina 1 šiqli bitqa „x (mennyiségű) ginnu ezüst, amelyben 1 sékelben
1/8 (az ötvözet)”: Dar. 294.
4. x kaspu ša ina 1 šiqli bitqa ša ginnu „x (mennyiségű) ezüst, amelyben 1 sékelben 1/8
(az ötvözet), ginnu”: VS 4, 130.
5. x kaspu peû ina libbi y ginnu „x (mennyiségű) fehér ezüst, amelyben y (mennyi-
ség)221 ginnu”: Dar. 142. E szöveg alapján megállapítható, hogy a fehér ezüst (2.3.1)
is lehetett ginnu.
218
Lásd 2.1 és 2.2 alatt.
219
Lásd 6.3 alatt.
220
Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy e kifejezés mindig az ilyen tisztaságú ezüstre
vonatkozott, hiszen a kereskedelmi forgalomban elfogadott ezüst minőségét jelzi. E minőség
pedig, mint a bevezetésben (1.3) láttuk, Mezopotámia története folyamán többször is megválto-
zott. Következésképp, amikor a Kr. e. 3. században újra feltűnt, természetszerűleg a tiszta ezüstre
vonatkozott, hiszen ekkor ez volt a kereskedelemben megkívánt tisztaság.
221
A szövegben 1/3 gín „1/3 sékel” szerepel, de ezt „1/3 mana sékelekben” értelemben kell felolda-
Az összes fentebb felsorolt szövegből arra lehet következtetni, hogy a ginnu jelző egy
újabb a fentebb már tárgyaltak között, amely a 875‰-es tisztaságra vonatkozik. Láttuk
ugyanis, hogy mind a kereskedelmi, mind pedig a fehér ezüst ilyen tisztaságúnak bi-
zonyult. Emellett a 2–4. pontokban összegyűjtött szövegek kifejezetten arra utalnak,
hogy a ginnu-ezüst ilyen finomságú volt.
Van azonban a szövegeknek egy másik csoportja is, amelyekből éppen ezzel ellen-
tétes következtetések adódnak. E táblák a ginnu-ezüstöt világosan megkülönböztetik,
illetőleg szembeállítják ezekkel az ezüstfajtákkal.
6. x kaspu peû és y kaspu ginnu „x (mennyiségű) fehér ezüst” és „y (mennyiségű)

ginnu-ezüst”: BM 84-2-11, 122 (PSBA 6 (1884) 105, vö. BRL 2, 35. o.); Dar. 394,
513, 516 és 562; Stevenson 1902, 33, 38 és 39; VS 5, 83.
7. x kaspu ša ina 1 šiqli bitqa és y kaspu ginnu „x (mennyiségű) ezüst, amelyben 1
sékelben 1/8 (az ötvözet)” és „y (mennyiségű) ginnu-ezüst”: Dar. 108; VS 4, 100
és 107.
8. x kaspu peû nuutu ša ina 1 šiqli bitqa és y kaspu ša ginnu „x (mennyiségű) fehér
ezüst (amelyben) az ötvözet 1 sékelben 1/8” és „y (mennyiségű) ginnu-ezüst”:
TEBR 75.
Ugyanez a következtetés vonható le azokból a szövegekből, amelyek az ezüstöt „nem-

ginnunak” határozzák meg. Ezekben az esetekben ugyanis pontosan megadják a nem-
ginnu ezüst tisztaságát.222
9. x kaspu peû ša lā ginnu „x (mennyiségű) fehér ezüst, amely nem ginnu”: VS 5,

94.
10. x kaspu peû ša ina 1 šiqli bitqa (vagy bitqa nuutu) ša lā ginnu „x (mennyiségű)
fehér ezüst, amelyben 1 sékelben 1/8 (az ötvözet), amely nem ginnu”: Barton 1900,
8; Dar. 333 és 411; Stevenson 1902, 34; VS 4, 117, 169 és 172; VS 5, 95 és 144.
11. x kaspu peû nuutu ša ina 1 šiqli bitqa ša lā ginnu „x (mennyiségű) fehér ezüst,
amelyben az ötvözet 1 sékelben 1/8, amely nem ginnu”: BE 8, 114.
nunk, lásd Powell 1978a: 224. Hasonló a helyzet a GC 2, 131-es szöveg esetében is: az olvasathoz
lásd BR 6: 76, 1. jegyzet (no. 66). A nagyságrend igen fontos, mert a ginnu-jel értelmezése a CAD
G 80a helyén az ezüst kis mennyiségén alapul, vö. Powell 1978a: 224.
222
VS 5, 133 ritka kivételnek számít, ugyanis csak ša lā ginnu-t említ, de figyelembe kell venni, hogy
a tábla törött.
12. /x kaspu ša ina 1 šiqli bitqa nuutu ša lā ginnu „x (mennyiségű) ezüst, amelyben
1 sékelben 1/8 az ötvözet, amely nem ginnu”: CT 4, 637; Dar. 464 és 494; VS 4,
157.
Nem ismerek olyan szöveget, amely a „kereskedelmi ezüstöt” (1. és 2. pontok) nem-
ginnu-nak határoznák meg. Ha azonban a fehér ezüst lehetett akár ginnu (5. pont) és
nem-ginnu is (6, 8, 9, 10, és 11. pontok), az 1/8 ötvözetet tartalmazó ezüst ginnu (2,
3, és 4. pontok) és nem-ginnu is (7. és 12. pontok), az egyedüli levonható következ-
tetés az, hogy a ginnu jelző nem vonatkozhat az ezüst tisztaságára. Következésképp
a szótáraink meghatározásai – „Qualitätsstempel für Silber”223 és „mark (on silver
indicating its quality)”224 – legalábbis problematikusak.225 Ezzel együtt is csak a „le-
pecsételt ezüst” értelmezés tartható, ahogy ezt Pognon már a múlt század elején
világosan látta.226
A következő kérdés, amit tehát meg kell vizsgálnunk az, hogy mi célja lehetett e
pecsételésnek. Láttuk, hogy az semmiképp se, hogy az ötvözet tisztaságát jelölje. To-
vábbá nem jelölhette a súlyt sem, hiszen a kaspu ginnu-t továbbra is súlyra mérték és
nem darabra számolták, ugyanúgy, mint a többi le nem pecsételt ezüstöt.
A Chicago Assyrian Dictionary meghatározása szerint227 „the word ginnu must refer
to a mark actually stamped on the metal. This mark evidently was not applied by an
authority, because if it had been, this authority would have been mentioned in our
texts. Since even small quantities of silver... could be provided with such a mark, one
is inclined to think of metal sheets stamped all over with the mark”. E következtetést
Powell joggal utasíthatta vissza, mert sikerült kimutatnia, hogy téves olvasaton nyug-
szik, és szükségtelen feltételeznünk kis mennyiségű ezüst efféle végigpecsételését.228
Ráadásul nehéz is lett volna olyan sok pecsétet illeszteni az ezüstdarabokra, hiszen
1 sékel súlyú ezüstre így három pecsét is jutott volna. Arról nem is beszélve, hogy mi
értelme lett volna ennek, hiszen az ügyletekben igen nagy mennyiségben forogtak e
lepecsételt ezüstdarabok: Dar. 315 például, nem kevesebb, mint 2550 sékel ilyen lepe-
223
AHw 290a.
224
CAD G 79.
225
Különösen, ha az ezüst minősége alacsony, ahogy a CAD állítja, lásd Powell 1978a: 224 „...the
interpretations offered in the two standard dictionaries must be regarded as tentative”.
226
In Pognon 1921: 36–37; de ez szembesítendő korábbi véleményével in Pognon 1917: 486–487.
227
CAD G 80a.
228
Powell 1978a: 224.
csételt ezüstöt említ!229 Bár az ezüstre pecsételt megkülönböztető jelek az újasszír kori
templomi gyakorlatból ismertek,230 itt feltehetőleg nem erről lehet szó.
Powell már felvetette, igaz némileg visszafogottan,231 hogy a „ginnu comes very close
to denoting some type of coinage”.232 Mint azt alább látni fogjuk, ez az egyetlen lehetsé-
ges magyarázat a szó előfordulásaira a szövegeinkben. Az értelmezés kulcsa az adatok
kronológiai csoportosítása, amelyet a 2. táblázat mutat.
229
A ginnu-ezüstben kifejezett ezüstmennyiségek nagyságrendjét lásd a 2. táblázatban.
230
Vö. Lipiński, 1979b: 569–575.
231
„I certainly would not wish to maintain, on the basis of present evidence, that money was being
coined in Babylonia in the Persian period or earlier, but it is also clear that one cannot absolutely
exclude that possibility”, Powell 1978a: 226.
232
Powell 1978a: 224 és 227. Joannès 1994a: 139–140 és Renger 1995a: 309 azonban visszautasították
ezt az értelmezést.
2. táblázat. A kaspu ginnu előfordulásai kronológiai csoportosításban
Dátum Sékel Jelző Tisztaság Hely Ügylet Szöveg
535 60 nadānu – Babilón kölcsön S. 138 (Bertin 796)

534 – – – Uruk tiltás GC 2, 101
537– 30 – – – Szippar tiltás CT 22, 40
521 30 qallala – Babilón kölcsön Nbk. 12
520 20 – – Babilón kölcsön Dar. 44
519 20? nadānu – Babilón kölcsön Dar. 67
519 2.25 – – Babilón kölcsön Liv. 23
518 40 – – Babilón kölcsön ABC (St.) 33: 1
518 17 – – Babilón kölcsön ABC (St.) 33: 7
518 10 – – Babilón kölcsön VS 4, 100
518 11.5 – – Babilón kölcsön Dar. 117
518 720 nadānu – Babilón keresked. Dar. 134
518 16 nadānu – Babilón kölcsön VS 4, 102
517 900 – – Babilón keresked. TCL 13, 184
517 20 – – Babilón* keresked. Dar. 142: 1
517 60 – – Babilón* kölcsön Dar. 142: 3
517 x+60 nadānu 875‰ Babilón kölcsön Dar. 147
517 300 nadānu 875‰ Babilón kölcsön Dar. 170
517 12 nadānu – Borszippa kölcsön VS 4, 104
517 25 – 875‰ Babilón bérlet VS 5, 68
516 28 – – Babilón kölcsön VS 4, 107
516 30 – – Borszippa bérlet Dar. 191
516 x+60 nadānu – Babilón kölcsön S. 967 (Bertin 2067)
516 350 – – Szippar kölcsön BM 74605 (Bertin 2085)
516 30 – 875‰ Borszippa bérlet Dar. 210
515 30 – – Babilón bérlet Dar. 215
513 10 – – Borszippa keresk. TEBR 75

513 150 – 875‰ Babilón kölcsön BM 74580 (Bertin 2149)
513 x – – Borszippa földbérlet VS 3, 104
513 24 – – Babilón bérlet JCS 28, 46
512 20 – – Uruk áldozat GC 2, 131
512 11 – 875‰ Babilón kölcsön Dar. 271
512 22 – – Borszippa kölcsön VS 4, 130
512 92 – 875‰ Babilón kölcsön BM 84–2–11, 122 **
512 30 – – Uruk kölcsön AUWE 5, 134
511 12 – 875‰ Babilón kölcsön Dar. 294
511 69 nadānu 875‰ Babilón kölcsön OECT 10, 139
511 125 – – Borszippa elszámolás Dar. 305
511 120 – – ? datolya CT 57, 120b
511 30 – – Babilón* kölcsön Dar. 308
511 80 nadānu – Szippar bér VS 4, 135
510 x+60 – – Szippar? elszámolás CT 55, 145
510 15 nadānu – Borszippa kölcsön Dar. 311
510 2550 – – Babilón* földbérlet Dar. 315
510 5 – – Szippar? áldozat CT 57, 122
510 60 – – Szippar Szamár Stigers, JCS 28 n41
510 120 – – Szippar bérlet BM 74628 (Bertin 2246)
510 8.5 – – Szippar kölcsön BOR 1: 102
510 x – 875‰ Babilón kölcsön Dar. 327
510 60 nadānu – Babilón kölcsön S. 698 (Bertin 2220)
510 15 nadānu – Babilón kölcsön Dar. 334
510 23 – – Babilón marha Nbn. 659: 22
510 20 – – Babilón marha Nbn. 659: 26
509 120 – – Babilón hagyma Dar. 336
509 90 – – Babilón föld? Dar. 346
(Libbi-āli)

509 x – – Szippar ? CT 55, 721
509 60 nadānu 875‰ Borszippa kölcsön TEBR 69
509 973 – – ? árpa CT 57, 101
508 70 nadānu – Szippar kölcsön Stigers 1976, 23
508 5 – – Borszippa bérlet VS 5, 77
508 60 – – Babilón* árpa Dar. 369
508 10 – – Babilón juh Dar. 378
508 60+x – – Szippar rabszolga Jursa Iraq 59 n44
508 x+5 nadānu – Borszippa kölcsön VS 4, 140
508 395 – – Szippar? juh CT 57, 126
507 52.5 – – ? juh CT 57, 108
507 15.5 – – ? juh CT 57, 115
507 35.5 – – Babilón kölcsön Dar. 401
506 110 – – Szippar? ? BM 74634: 1
(Bertin 2339)
506 180? – – Szippar? ló? BM 74634: 6
506 3.25 – – ? ? Dar. 394
506 60 nadānu 875‰ Borszippa kölcsön Dar. 418
506 5 – – Babilón gipsz CT 55, 437: 1
506 3.75 – – Babilón olaj CT 55, 437: 4
506 7.5 – – Babilón bérlet Dar. 424
506 30 nadānu – Babilón* bér Dar. 430
506 36 – – Babilón bérlet BE 8, 112
506 127 – – Uruk temp. állás AUWE 12, 137. o.
506 14 – – ? elszámolás CT 55, 585: 4
506 50.5 – – ? elszámolás CT 55, 585: 9
505 30 – – Hurszagk. rabszolga OECT 10, 142
505 52.5 – – Szippar számla BM 55773 (Bertin 2363)
505 x – – Dilbat szakács VS 5, 83
505 60 – – Bīt-ābi kölcsön BM 76–11–17, 1242
(Bertin 2384)
505 60 – – Szippar SZN-nek BM 55782 (Bertin 2388)
505 110.5 – – Szippar takarmány BM 55782

504 30 – – Babilón* kölcsön Dar. 452
504 412 – – ? rabszolga ABC (St.) 31
504 5 – – ? ? Dar. 471: 1
504 2 – – ? ? Dar. 471: 11
503 10 – – Szippar ruhák BM 74577 (Bertin 2402)
503 6 nadānu – Szippar korsók CT 4, 21a
503 30 – – ? gyapjú CT 57, 110: 1
503 10 – – ? láp? CT 57, 110: 2
503 5 – – ? ? CT 57, 110: 5
503 0.66 – – ? gyapjú? CT 57, 110: 6
503 2 – – ? őr CT 57, 110: 8
503 23 – – Szippar datolya BM 74639 (Bertin 2425)
502 36.25 – – ? szezám ABC (St.) 38
502 15 – – ? juh CT 57, 109
502 32 nadānu – Babilón bérlet Dar. 499
502 60 – – Szippar színező Dar. 516: 9
502 120 – – Szippar ? Dar. 516: 23
501 7.5 – – Borszippa bérlet VS 4, 154
501 x – – Szippar? ? Dar. 512
501 x – – Szippar? vásárlás Dar. 513
501 247.5 – – Szippar? juh CT 57, 123
501 x – – ? ? Dar. 518
501 5 – – ? SZN-nek BM 64073 (Bertin 2452)
501 18.5 – – Uruk kölcsön Dar. 524
500 15 – – ? elszámolás Dar. 548
500 20? – – Szippar áldozat? Pinches 1888a, 7
500 1 – – Szippar? világítóolaj BM 64019 (Bertin 2470)
499 68 nadānu – Babilón* kölcsön Dar. 561
499 x+9.5 – – Szippar? juh Dar. 562
499 15 – – Babilón fejadag Dar. 566
499 2 – – Szippar? bér BM 64079 (Bertin 2493)
499 x – – ? juh Dar. 570

498 1 – – Babilón SZN-nek VS 6, 141
498 8 – – Szippar? visszafizet. CT 57, 124
498 12 – – ? bérlet VS 5, 125
497 3 – – ? réz CT 57, 128
493 12 – 875‰ Akkad kölcsön CT 4, 41a
492? 30 – – Szippar? SZN-nek ABC (St.) 39
488 60 peû 875‰ ibtušan rabszolga BM 74610 (Bertin 2738)
484 9.25 – – Borszippa SZN-től OECT 12, A. 182
Dar. x 12 – – Hurszagk. bérlet BM 76–11–17, 1090
(Bertin 2772)
Dar. x 11 – – Babilón kölcsön? BM 76–11–17, 9
(Bertin 2782)
Dar. x 148 – – Szippar? ? CT 55, 767
Dar. x x [peû] 875‰ ? bérlet OECT 10, 165
Dar. x 66 nadānu – Hurszagk. kölcsön OECT 10, 167
? 210 – – Szippar? elismer- BM 75533 (Bertin 3056)
vény
? 300 qallala – Szippar? keresk. BM 63848 (Bertin 3086)
? 20 – – ? 3 juh CT 55, 602: 1–2
? 7.5 – – ? liba CT 55, 602: 6–7
? 25 – – Szippar ? CT 57, 98
? 312 – – Babilón elszámolás CT 57, 129
? ? – – Uruk fejadag YOS 3, 53
? x+6 nadānu – Szippar kölcsön VS 4, 203
Megjegyzések: Az első oszlopban feltüntetett dátumok szoros kronológiai rendben követik egymást.
Amennyiben egy évből több adattal rendelkezünk, ezek is a hónapok időrendjében vannak felsorolva.
Amennyiben a hónap neve kitört, az adat annak az évnek a végére került. A második oszlopban
szereplő számadatok mindegyike sékelre átszámított adatként értendő. Ha a szöveg tartalmaz bár-
milyen, az ezüst minőségére utaló jelzőt, ezeket a harmadik oszlop tünteti fel: nadānu a „nadānu u
maāri” (4.4) helyett áll; a peû és qallalu ezüstökhöz lásd 2.3.1 és 2.5.5 alatt. A Babilón* származási
hely az ötödik oszlopban Šahrīn-t, Babilón egy külvárosát jelenti; a Szippar? származtatás külső
kritériumokon alapul, a szöveg nem jelöli. A ** jelzésű szöveg problematikus, Pinches (1884: 105)
csak részben adta ki. A kaspu ginnu kifejezés a 2. és 7. sorokban is előfordul (Pinches és Bertin [2179]
is világosan így másolták le a szöveget), vö. még Kohler és Peiser fordítását in BRL 2, 35 (bár a 36.
oldalon közölt átírásukban a sort véletlenül kihagyták). Lehet azonban, hogy az írnok hibát vétett.
A gyanút erősíti, hogy a kaspu ginnu terminust kétszer is követi egy bizonytalan olvasatú és értelmű
HA-AL i-ur szóösszetétel. Ezt mind Pinches és Joannès (TEBR 264. o. 3. jegyzet) az athéni „bag-
lyokra” vonatkoztatták, megítélésem szerint helyesen. E kifejezést azonban tartalmazza az ugyancsak
kiadatlan S. 76-11-17, 92 (Bertin 2615) szöveg is, s itt az írásmód HAL-LA i-ur. Ebben az esetben
azonban e fordulat a kaspu lā ginnu terminushoz kapcsolódik. Nagyon valószínűtlen azonban, hogy
ugyanazokat az athéni pénzeket egyszer igaz/standard/törvényes ezüstnek minősítse az egyik szöveg,
míg ellenkezőleg a másik (e korai időpontban ugyanis az athéni pénzek utánzása kizárható). Felte-
hetőleg tehát valamelyik táblán íráshibát kell feltételeznünk. Amennyiben a 8.6 részben kifejtettek
helytállóak, akkor a BM 84-2-11, 122 (Bertin 2179) adata hibás és nem tartozik ide.
A 2. táblázatból kiderül, hogy a kaspu ginnu első említései Kürosz,233 míg a többi I. Da-
reiosz uralkodása idejére tehetők. Aligha lehet a véletlen számlájára írni, hogy ez utóbbi
első uralkodási évétől kezdve hirtelen megszaporodnak az utalások. Mindez feltehetően
kapcsolatba hozható a nevéhez fűződő pénzügyi reformmal.234 A hagyomány elsősorban
az arany dareikoszok verését köti a nevéhez, de az ezüst sigloi, amelyeket ugyanazzal
a mintával vertek, biztosan megelőzi az aranypénzeket.235 E pénzek mindegyike olyan
kevés motívumot használ és annyira időtlenek, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni
az egyes uralkodók vereteit. E pénzeken nem említik a pénzek kibocsátóit, hiszen a
pénzverés a nagykirály egyedüli monopóliuma volt,236 legalábbis a Kr. e. 6. században.
Mindez tökéletesen egybevág azzal, amit a ginnu jelzés használatáról tudunk, így az
e jellel ellátott ezüst hirtelen megszaporodása szövegeinkben nagy valószínűséggel
kapcsolatba hozható a vert pénz használatával.237
A ginnu-ezüst vert pénzként való értelmezése megold néhány eddig nyitott kérdést,
de ugyanakkor újakat is felvet. Megmagyarázza, hogy miért különböztet meg ez a jel
ugyanolyan tisztaságú ezüstfajtákat (3.–5. pontok összevetve a 6.–12. pontokkal) és
233
S. 138 (Bertin 796) és GC 2, 101. Nbk. 12 IV. Nabú-kudurri-uszur uralkodására keltezendő,
vö. Parker – Dubberstein 1956: 16. Nbn. 659 pedig I. Dareiosz 12. évéből származik (Vargyas
2000b).
234
A pénzreform ideje vitatott, általában Kr. e. 518 körülre, vagy későbbre szokás datálni – amennyi-
ben helyesen értem Briant (1996: 422), ez az ő véleménye is. A 2. táblázatban összegyűjtött adatok
alapján úgy vélem, hogy korábbra, Dareiosz uralkodásának legelejére kell tennünk.
235
Ezt néha figyelmen kívül hagyják, lásd a status questionis in Briant 1996: 960, aki az az arany- és
ezüstpénzek verésének szétválasztása mellett érvel. Véleményem szerint ez az egyetlen lehető-
ség, hiszen nincs 1. típusú (a király fél alakja) aranypénzen, csak ezüstön. A sigloi és I. Dareiosz
kapcsolata általában elfogadott, bár Vickers (1985) megpróbálta ezt kérdésessé tenni. Javaslata
szerint (p. 8) amit Croeseid-nek tekintünk, az ténylegesen Dareiosznak tulajdonítandó, az arany
„íjászokat” és az ezüst sigloi-t pedig Xerxész verette először. E rekonstrukció azonban kérdésessé
vált egy perszepoliszi erődítménytáblán pecsétként használt található „íjász” lenyomata miatt,
mert a tábla legkésőbb Kr. e. 500-ra keltezhető, lásd Root 1988.
236
Ha itt eltekintünk a birodalom nyugati részének városi és tartományi pénzverésétől, amely azonban
csak a Kr. e. 5. századtól indult meg.
237
Lásd bővebben 5.2 alatt.
miért kellett a ginnu ezüstöt királyi rendelettel védelmezni.238 Érthetővé válik az is,
hogy miért tekintik felségsértésnek ezen ezüst beolvasztását,239 hiszen a pénzverés ki-
rályi monopólium. Az erre vonatkozó szöveg azonban Kürosz 4. évéből való, így nem
vonatkozhat az először Dareiosz által veretett sigloira. Mivel ilyen rövid idő alatt nyilván
nem számolhatunk jelentésváltozással, azt kell feltételeznünk, hogy itt az ún. Croeseid-
pénzekről van szó, amelyeket a lüd minta alapján az első perzsa uralkodók verettek.240
Azonban ebben az esetben is, sőt annál inkább, a pénzverés a király hatáskörébe tar-
tozik, és védeni kell a ritkasága miatt. Nem felejthetjük el, hogy nagyon közel vagyunk
a pénzverés születéséhez!
A ginnu-ezüst és a perzsa sigloi azonosításának legnagyobb nehézsége az, hogy a
Babilónban elrejtett, egyetlen ismertté vált kincsleletben e pénzek tisztasága 964 és 981
ezrelék között van,241 és így szemmel láthatóan finomabb, mint a 875‰-es ginnu-ezüst.
Ez egy nagyon nehéz kérdés, de részint figyelembe kell venni azt, hogy más elemzések
kisebb tisztaságra mutatnak,242 részint pedig azt, hogy a megcélzott és a tényleges finom-
ság a valóságban nem mindig esik egybe.243 Végül, de nem utoljára, ezt a kincsleletet a
Kr. e. 4. század elején rejtették földbe, amikor a tiszta ezüst volt a standard minőség.244
Mivel az óperzsa pénzverés keltezésének pontosabb módszere nem áll rendelkezésünk-
re,245 a tisztaságot sajnos nem lehet ginnu-ezüst és a sigloi azonosítása mellett vagy ellen
sem felhasználni.
Ha elfogadjuk a fenti érvelést, a legmeglepőbb a vert pénz használatának szinte rob-
banásszerű elterjedése és a forgalomba kerülő pénzek hatalmas mennyisége. Adataink
238
CT 22, 40, vö. 2.2.2 alatt.
239
GC 2, 101: „if you (again) cast (objects out of) silver provided with the ginnu-mark you will have
committed a serious crime against the king”, CAD G 79b fordítása.
240
Lásd ehhez pl. Kraay 1976: 31; Vickers 1985: 8–9 és 47. jegyzetét; Price 1988: 241, no. 307. Ahhoz,
hogy a Croeseid-pénzeket a perzsa nagykirályok kezdték verni, lásd legutóbb Le Rider 1995: 771.
241
Lásd a M. R. Cowell által készített 2. függeléket in Reade 1986b: 89.
242
Kényelmesen elérhető Reade (1986b: 86) összefoglalásában. Lásd még a Nemzeti Múzeumban
őrzött perzsa pénzek (egyelőre publikálatlan) elemzéseit. Sajnos azonban e pénzek ismeretlen
eredetűek (6 különböző gyűjteményből kerültek az idők folyamán a múzeum gyűjteményébe),
így egyáltalán nem biztos, hogy Babilóniában használták őket, illetőleg az sem, hogy a tisztasá-
guk megegyezik az ott használt sékelek tisztaságával. Ha azonban az általában elfogadott nézet
helyes, miszerint a perzsa birodalomban csak egy pénzverde működött, a származási hely nem
döntő kérdés.
243
Lásd pl. a fentebb említett sékelek különböző tisztaságait, vagy Nagy Sándor pénzeit in Hammer
1908: 80 (és az archaikus görög pénzek megcélzott fi nomságára vonatkozó megjegyzését a 69.
oldalon).
244
Lásd 1.3 és 2.2.1 alatt.
245
A kutatás korábbi állásához lásd Kraay 1976: 32–34.
már I. Dareiosz uralkodásának első évében a vert pénz használatáról tanúskodnak.246

Különösen figyelemreméltók a GC 2, 131 és TEBR 69, valamint Stevenson 1902, 36 és
talán AUWE 5, 134 (amennyiben Gehlken kiegészítése helytálló) táblák adatai, ame-
lyek arról tanúskodnak, hogy az ügyletben felhasznált pénz az arannu-ból származik,
vagyis a templomnak a hívők adományaiból és adókból szerzett bevételéből.247 Ez egy-
ben azt is jelenti, hogy I. Dareiosz 9., 10., 13., és 19. évében a király pénzügyi reformjai
a mindennapok valóságává váltak, az új pénz bekerült a gazdasági élet körforgásába,
használata sem ellenérzéseket nem okozott, sem pedig a forgalomból nem vonták ki őket
felhalmozás céljára. Ennek ellenére azonban a vert pénzt még nem használták olyan
kizárólagosan, mint később a szeleukida korban,248 hiszen az adatok döntő többsége
továbbra is a veretlen ezüst forgalmáról tanúskodik.249
Túl a babilóniaiak ragaszkodásán a hagyományaikhoz, ez feltehetően azzal is ma-
gyarázható, hogy a vert pénzek nem igazán feleltek meg az elvárásaiknak. Először is
a babilóniai súly- és pénzrendszer a 8,3 grammos sékelen alapult, így a kb. 5,6 gramm
súlyú perzsa sékelek használata gyakorlati problémákat vethetett fel.250 Ehhez járult
még a lakosság ragaszkodása hagyományaihoz, a már évezredek óta súlyra mért ezüst
használatához. Mindez azzal a következménnyel jár, hogy mind a törtezüstöt, mind
pedig a vert pénzt továbbra is súlyra mérték, és ez utóbbit csak nyersanyagként vették
figyelembe. A vert pénz így legfeljebb csak a veret finomságát garantálhatta.251
A ginnu szó etimológiája elég problematikus,252 azonban a különböző írásváltoza-
tai azt sugallják, hogy feltehetően a súlyokon található gi.na („standard”) kifejezéssel
246
Nbk. 12; keltezését lásd fentebb, a 233. jegyzetben.
247
Vö. még YBC 11607 (Stolper 1990c: 165).
248
Lásd 6.1, 6.2, és 6.3 alatt.
249
Lásd 7.1 alatt.
250
Ez azonban nem jelentett áthághatatlan akadályt e pénz használatában mivel három perzsa sékel
tett ki két babilóni sékelt. Ennek következtében a 2. táblázatban felsorolt, ginnu-ezüstben megadott
összegek nagy része könnyűszerrel kifejezhető kerek számú perzsa pénzekkel. Ha figyelmen kívül
hagyjuk a törtszámokat tartalmazó összegeket, öt eset közül négyben kerek összeget kapunk, így
többnyire akár darabra is le lehetett volna számolni a hagyományosan, súlyra megadott összege-
ket.
251
Erre mutatnak pl. a babilóni kincs (Reade 1986b, Plate 1) törött pénzdarabjai. Még később is, a
szeleukida kor kezdetén az oroszlános sztatérokat pl. feltehetőleg nyersanyagként használták, vö.
Newell 1938: 105.
252
Lásd Powell 1978a: 224. A szótárak nem adnak etimológiát, vö. AHw 290: ginnu „ein Qualitäts-
stempel für Silber”, szembeállítva a ginâ (ginû) „ständig, gewöhnlich” bjelentéssel; CAD G „ginnu
mark” szembeállítva a ginû „permanent, customary, normal, ordinary, standard” jelentéssel (p.
81). Nem vagyok azonban biztos abban, hogy e jelentéseket valóban szét kell választanunk, lásd
még a következő jegyzetet.
hozható kapcsolatba.253 Amennyiben ez igaz, akkor láthatólag volt egy mindennapi

kifejezés a pénz jelölésére a pénzverés hajnalán, amelyet addig a súlyra mért, hitelesített
ezüst megnevezésére használtak (lásd 7.3 és 10.2 alatt). Ezt a kifejezést a hellenisztikus
korban felváltotta a görög sztatér akkád fordítása (6.2). Ez a váltás azonban teljesen
érthető, hiszen ekkor a forgalomban már kizárólag csak a vert görög pénzek játszották
a fizetőeszköz szerepét, ahogy ezt a szövegek és a kincsleletek is egyértelműen tanúsít-
ják.254 Elég egy pillantást vetni a 2. táblázatra, azonnal látható, hogy a ginnu-ezüstre
vonatkozó adatok megoszlása egyenletes. Gyakorlatilag alig van olyan év, amelyik nem
dokumentált, s ezek az esetek láthatólag a véletlennek tudhatók be.
A vert pénz tehát I. Dareiosz első évétől megfelelő mennyiségben rendelkezésre állt,
ez azt sugallja, hogy a pénzügyi reformot a hatalom megszerzése után azonnal meg-
253
Egyetértek Powell javaslatával (1996: 233). Az íráskép a legtöbb esetben gìn-nu, de sokféle változat
előfordul: gi-in-nu (Dar. 44, 108, 147, 210, 311 és 494; CT 51, 49; BE 8, 112; Stevenson 1902, 33)
gi-nu (VS 4, 146; VS 5, 68; Dar. 134 és 418) gìn-ni (VS 5, 133) gi-in-ni (Dar. 67, 68 és 117; CT 22, 40)
gi-ni (VS 4, 100, 102 és 130); gi-in (Nbk. 12; TEBR 75; VS 3, 104; VS 4, 102; VS 5, 83) gìn-na (Dar.
215, 310, 562 és 570; Stevenson 1902, 36, 38 és 39; VS 5, 144; TEBR 69) gi-in-na (TCL 13, 184) gi-na
(Dar. 170; GC 2, 101 és 131; BE 8, 114; VS 4, 107 és 117). E variánsok a ginû/ginâ igére mutatnak.
CAD a következőképp határozza meg a ginnu-jelet: „The mark, however, characterised the silver
as ’normal, standard’ alloy and as such was protected by law”. Ez viszont további analógiákra hívja
fel a figyelmet, pl. a CAD G 80b 3 a ginû alatt felsorol adatokat, melyek a „standard” (GI.NA)
súlyokon olvashatóak, s amelyek közvetlen kapcsolatot teremtenek a „standard” ezüstünkhöz.
A vert pénz ezen elnevezése tipikusnak tekinthető az egész ókori Keleten, vö. a „törvényes” ezüst
elnevezést a Kr. e. 7. századi Urban (lásd 2.4.4), vagy a fáraói pénzek elnevezését a Kr. e. 4. századi
Egyiptomban, ahol a felirat a pénzen annak tisztaságára vonatkozott („mind jó”, „igaz”), és nem
az uralkodóra, vö. Curtis 1957: 72–73 (lásd még Jenkins 1955: 145, Bolshakov 1992); az uralkodó
nevének a pénzen való megjelenésére csak III. Artaxerxész alatt került sor, lásd Mørkholm 1974:
1–4 (és 5–8). Ékírásos feliratokhoz pénzeken lásd Joannès – Lemaire 1994b. Az összes fenti adat
ugyanazon gondolkodásmód terméke, mint a kinû (CAD K 391b 3 a) alatt felsoroltak. Mindez azt
a társadalmi igényt jelzi, amelynek kielégítésére a mezopotámiai uralkodók törvényes és igazságos
mértékegységeket tettek mindenki számára elérhetővé a Kr. e. 3. évezredtől kezdve (vö. MSL 1,
3. tábla I, 24–36). A késői Babilóniában ezt az évezredes terminust használták az új találmány, a
ver pénz megnevezésére. A vert pénz és a súlyok közötti szoros kapcsolat első pillantásra világos,
ahogy az volt a kortársak számára is a hellenisztikus korban, amikor a pénzeken és a súlyokon is
ugyanazok a szimbólumok (pl. horgony) szerepeltek, vö. Rostovtzeff 1941: 451–455 és 251. jegy-
zetét, valamint lásd még IGCH 1760. Az a tény, hogy standard elnevezést viselő súlyok már ezer
éve a mindennapok használati tárgyai közé tartoztak, nagyon megkönnyítette a pénz bevezetését.
Valójában semmi sem volt új, miután a pénz továbbra is súly formájában funkcionált (lásd 7.6
alatt), s ennek következtében nem történt érdemleges változás a mezopotámiai pénzrendszerben.
A görög világban viszont nagy nehézségeket okozott a forgalomban levő különféle pénz, lásd ehhez
Cohen 1997: 18–22.
254
Lásd 6.1, 6.2 és 6.3 alatt és a korszak kincsleleteit az IGCH-ban, továbbá a babilóni kincsleletet
(Regling 1928).
indította. Mindez fogódzót jelenthet a sokat vitatott reform időpontjának keltezésére

és céljának meghatározására is.255 A vert pénzben fizetett összegek nagyságrendje igen
változó. A havi átlagkeresetnek megfelelő 1 sékel ezüsttől egy drága ingatlanért fizetett
elképesztő nagyságú, 2550 sékel (42 1/2 mana) összegig a skála rendkívül széles. Ha a
vert és veretlen pénzben fizetett összegeket összevetjük, nem látunk különbséget sem
az ezüst finomsága (ahogy ezt a már megvitatott jelzők elárulják), sem pedig az ösz-
szegek mértékében (ahogy ez kiderül a 2. táblázatból). Az ügyletek jellege is hasonló.
Összegzésül azt mondhatjuk, hogy láthatólag közömbös volt, hogy vert, vagy veretlen
ezüstöt használtak fizetőeszközként, ami kéznél volt, azt használták.256 Az egyetlen ér-
zékelhető különbség az adatok földrajzi megoszlásánál figyelhető meg. A „kereskedelmi”
ezüsthöz hasonlóan a ginnu is mindenekelőtt Babilónban és környékén, Borszippától
Szipparig volt használatos. Ez azonban természetesnek mondható, hiszen a kereske-
delmi ezüst az esetek döntő többségében egyben ginnu is volt. Feltűnő azonban, hogy
nagyon kevés adat maradt ránk a déli városokból, Urból és Urukból. Mindez egyrészt
azért meglepő, mert egész Babilónia egységes gazdaságként működött, élénk kapcso-
latokkal a városok között, másrész pedig azért, mert siglosok későbbi időken a távoli
afganisztáni területeken is előkerültek.257 Mindezért az adatok regionális megoszlása
számomra rejtély marad.
Ennek figyelembevételével is meglepő azonban, hogy a Babilóniában ténylegesen
előkerült perzsa sékelek megoszlása ugyanezt a helyzetet tükrözi, bár a nagyon kevés
fennmaradt pénzből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Az uruki ásatá-
sok mindössze egyetlen (eddig kiadatlan) siglost eredményeztek,258 míg egy Babilónban
kiásott kincsleletben hét darab sigloi található.259 Ez ugyan nem segít a ginnu-ezüst és a
sékelek azonosításának kérdésében, azt azonban legalább megmutatja, hogy e pénzek
ténylegesen forgalomban voltak Babilóniában, legalábbis a Kr. e. 4. században.
Összefoglalva, arra a megállapításra jutottunk, hogy a ginnu („standard”) jelzőt a
perzsa nagykirályok, és elsősorban I. Dareiosz által kibocsátott vert pénzek megneve-
zésére használták. Mindössze egyetlen előfordulását ismerem e jelzőnek I. Dareiosz
uralkodása után,260 ami részint annak tulajdonítható, hogy az adatbázis nagyon le-
255
E kérdéssel fentebb már bővebben foglalkoztunk 5.2 alatt. A kutatás állásához lásd pl. Briant
1996: 420–422.
256
Ez felveti azt a kérdést, hogy a pénzverésből nem származott haszon (de költséggel viszont járt;
ugyanez igaz az athéni pénzek keleti exportjára is), de e kérdést itt nem tárgyalhatjuk.
257
Schlumberger 1953, Appendice I.
258
Leisten 1986: 313, 4. jegyzet.
259
Reade 1986b.
260
OECT 12, A 182.
szűkül a későbbi korokban, részint pedig annak, hogy I. Artaxerxész uralkodásától

kezdve a qalû („tiszta”) ezüst használata kerül előtérbe, ahogy ezt mind a csillagászati
naplók, mind pedig a gazdasági okmányok egyértelműen bizonyítják.261 Mindennek
nyilvánvalóan érintenie kellett a sigloi tisztaságát is, amelyeket a későbbiekben esetleg
nem is a ginnu szóval jelöltek, de mindezt csak a majdan elvégzendő fémelemzésekkel
lehet csak igazolni.
Az azonban vitán felül áll, hogy a Kr. e. 6. században a ginnu-ezüstre vonatkozó
adatok ugyanazt a tisztaságot (875‰) mutatják, mint a veretlen ezüst (lásd 3. táblázat).
Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ezüstben kifejezett árak egymással összehasonlít-
hatóak, legyen a ginnu-ezüst pénz, vagy a veretlen ezüst egy újabb jelzője.262
261
Lásd 2.2.1 alatt.
262
Külön probléma a kaspu (ša) lā ginnu kifejezés értelme és a különbség a ginnu és lā ginnu ezüst kö-
zött. Ehhez lásd Reade (1986b: 85), aki pénzt és törtezüstöt javasol, illetőleg sigloit és váltópénzt,
de lásd alább, 4.6 alatt.
3. TÁBLÁZAT. Ginnu-ezüst tisztasága
Ginnu-ezüst Más ezüst ugyanabban a szövegben

Dátum Szöveg
Minőség Tisztaság Minőség Tisztaság
535 S. 138 nadānu – – –
537–530 CT 22, 40 – – murruqu –
521 Nbk. 12 qallala – – –
519 Dar. 67 nadānu – – –
518 ABC (St.), 33 – – peû –
518 Dar. 108 – – – 875‰
518 VS 4, 100 – – – 875‰
518 Dar. 134 nadānu – – –
517 Dar. 142: 1 – – peû –
517 Dar. 142: 3 – – peû –
517 Dar. 147 nadānu 875‰ – –
517 Dar. 170 – 875‰ – –
517 VS 4, 104 nadānu – – –
516 VS 4, 107 – – – 875‰
516 S. 967 (Bertin 2067) nadānu – – –
513 TEBR 75 – – peû –
512 BM 84–2–11, 122 – 875‰ peû 875‰
511 VS 4, 135 nadānu – – –
510 Dar. 311 nadānu – – –
510 Dar. 327 – 875‰ – –
510 S. 698 (Bertin 2220) nadānu – – –
510 Dar. 334 nadānu – – –
509 TEBR 69 nadānu 875‰ – –
509 CT 57, 101 – – peû –
508 CT 57, 108 – – peû –
508 CT 57, 115 – – peû –
508 Dar. 378 – – – 875‰
508 VS 4, 140 nadānu – – –
508 CT 57, 126 – – peû –
506 BM 74634 – – peû –
506 Dar. 394 – – peû –
506 Dar. 418 nadānu 875‰ – –
506 Dar. 430 nadānu – – –
Ginnu-ezüst Más ezüst ugyanabban a szövegben

Dátum Szöveg
Minőség Tisztaság Minőség Tisztaság
502 ABC (St.), 38 – – peû –
502 CT 57, 109 – – peû –
502 Dar. 499 nadānu – – –
502 Dar. 516 – – peû –
501 CT 57, 123 – – peû –
500 Dar. 548 – – peû –
499 Dar. 561 nadānu – – –
499 Dar. 562 – – peû –
499 Dar. 570 – – peû –
498 CT 57, 124 – – peû –
492? ABC (St.), 39 – – peû –
? BM 74610 peû 875‰ – –
? BM 75533 – – peû –
? BM 63848 qallala – – –
? CT 57, 129 – – peû –
? VS 4, 203 nadānu – – –
Megjegyzés: Minden adat a 2. táblázatból származik. A tisztaság az „egy sékelben 1/8 az ötvözet” akkád
kifejezés (vagy annak variánsai). A minőségre vonatkozó jelzőket lásd a megfelelő fejezetekben.
4.6 KASPU ŠA LĀ GINNU
A görög pénzeknek az óperzsa birodalomban játszott szerepe Schlumberger (1953) ma

már klasszikusnak számító könyve óta jól ismert, és tudjuk, hogy a perzsa pénzek
egyáltalán nem játszottak kitüntetett szerepet a belső forgalomban, monopóliumról
már nem is beszélve. Éppen ellenkezőleg, a forgalom nagy részét görög pénzek tették
ki, s e pénzek váltak birodalomszerte a legkedveltebb fizetőeszközzé. Ez a kép nagy
vonalakban akkor is igaz, ha figyelembe vesszük Le Rider (1995: 776–777) módosító
megjegyzéseit, amelyek egyébként teljesen meggyőzőek.263
Mindez a birodalomban a Kr. e. 5. és 4. századokban elrejtett kincsleletek tanul-
mányozásán alapul. Nem tudjuk azonban, hogy korábban, a Kr. e. 6. század második
263
Ő ugyanis arra mutatott rá, hogy a görög pénzeket tartalmazó kincsleletek legnagyobb része azokról
a kis-ázsiai területekről került elő, amelyek abban az időben gyakran nem is perzsa fennhatóság
alatt álltak.
felében mi volt a helyzet, hiszen nincsenek e periódusra keltezhető leleteink. Mivel a

korabeli görög pénzek kronológiája bizonytalan lábakon áll, azt sem lehet megnyug-
tatóan tisztázni, hogy egyáltalán forogtak e görög pénzek a birodalom történetének e
korai szakaszában. Az Apadana alapozási áldozata, amennyiben a Kr. e. 6. századra
keltezzük, arra mutat, hogy már ekkor is használtak görög pénzeket, de egyelőre ez az
egyetlen lelet, és jelentősége is vitatott (lásd alább, 5.3 alatt). Az egyetlen biztos pont
egy korai (II. típusú) bagoly lenyomata egy perszepoliszi erődítmény tábláján (Starr
1976). E tábla, amelyet Root (1988: 10) Kr. e. 499-re keltez, sajnos ahhoz túl késői, hogy
eldöntse, vajon a baglyok verése Kr. e. 525 körül kezdődött – s így Hippiasz uralkodá-
sához köthető-e, ahogy Kraay javasolta – vagy pedig a Kr. e. 6. század végén, ahogy
ma általában gondolják, s így a demokrácia terméke.264 Így azt sem tudhatjuk, hogy
vajon a görög pénzek a Kr. e. 6. és 5. század fordulóján azt a szerepet játszották-e, mint
a későbbi időkben.
Babilóniai táblák azonban esetleg több információt tartalmazhatnak erről, mint
azt eddig vélték. Igaz, a kutatásban az a vélemény alakult ki, hogy a babilóni táblák
semmiféle pénzre, se perzsa, se görög pénzre nézve nem tartalmaznak információkat
(Joannès 1994: 142). Fentebb (4.5 alatt) azonban már láttuk, hogy a helyzet, legalábbis
a perzsa pénzek esetében nem ennyire egyértelmű. E fejezetben azt vizsgáljuk, hogy
vajon görög pénzeket nem említhettek-e a táblák ugyanolyan formában, mint azt fentebb
a perzsa pénzek esetében feltételeztük. A kérdés ugyanis az, hogy ha a pénzek, mint
ahogy azt a kincsleletek tanúsítják, forogtak a birodalom gazdasági vérkeringésében,
akkor lehetséges-e, hogy a gazdaságilag egyik legfejlettebb tartományba – Babilóniába –
nem jutottak volna el. Ha ugyanis igaz az az általában hangoztatott nézet, miszerint
a birodalom egysége elősegítette a gazdaság felvirágoztatását és a kereskedelem fejlő-
dését, s az egész birodalomban az ezüst volt a fizetőeszköz (Cook 1983: 70; Bivar 1985:
612–614), akkor valószínű, hogy a görög pénzek mindenhova eljuthattak. Igaz, hogy a
baglyok általában Egyiptomban a perzsa sékelek pedig Kis-Ázsiában kerültek elő, de
nem valószínű, hogy Babilónia az ezüstellátás eme módjából kimaradt volna.
Vegyük először szemügyre, mit tudunk az athéni pénzekről ebben az időben.
A baglyok bevezetésének időpontja nagyon vitatott az irodalomban. Kraay (1976:
60–61) érvelése szerint Kr. e. 525-ben kezdődött; későbbi, Kr. e. 520 és 512 között,
515-ös, 510-es vagy 506-os keltezési kísérletekhez lásd a Kagan (1982: 345) és a Kroll
– Waggoner (1984: 329, 31. jegyzet) által idézett irodalmat. Az asziuti lelet alapján
Price – Waggoner Kr. e. 510 és 505 (1975: 56), illetőleg pontosan Kr. e. 506-os dátumot
264
Lásd Kraay (1976: 61) és az alább idézett hivatkozásokat.
javasolt (1975: 65), hivatkozással a pénzverés és a demokrácia bevezetése közötti kap-

csolatra. Kroll – Waggoner (1984: 326–330) ez utóbbi dátumot fogadta el. Vickers (1985:
22–23) még tovább ment a baglyok későbbre keltezésében és Kr. e. 480-as időpontra
tette e pénzek első verését. Price (1988: 237b) azonban óvatosan a Kr. e. 6. század utolsó
negyedére tett ezt.
E vitában a Starr által kiadott és fentebb már említett pecsétként használt bagoly
perszepoliszi lenyomata teljesen figyelmen kívül maradt. Pedig ő a táblát Kr. e. 509 és
494 közé keltezte (Starr 1976: 222), s a baglyok H csoportjának verését legkésőbb Kr. e.
500-ra. A numizmatikai kutatás azonban, talán a tábla keltezésének bizonytalansága
miatt nem vett erről tudomást, amíg Root (1988: 7–10) más érvek alapján véglegesen
Kr. e. 499-re nem keltezte. Jelenleg is ez az egyetlen biztosan keltezhető adat a baglyok
esetében.265
Van azonban még egy óperzsa kori babilóniai adat, amely segíthet a baglyok kel-
tezésében. Egy Babilónban Kr. e. 512. december 3-án kiállított okmányban egy nagy
összegeket mozgató ügyletben kevéssel több mint öt és fél mana (nagyjából 2,77 kg)
ezüstről van szó.266 Sajnos a szöveget Pinches 1884: 105 csak részben adta ki és így nehéz
pontosan értelmezni.267 Az ezüstöt a szöveg fehérnek (lásd 2.3.1 alatt) határozza meg
és egy madár valamilyen testrészét, talán fejét említi.268 Mivel ezüstmadarak fizető-
eszközként teljesen ismeretlenek mind a szöveges, mind pedig a régészeti anyagban, az
athéni baglyok jöhetnek egyedüli magyarázatként szóba. Ezt a tábla kiadója már 1884-
ben így látta, s legutóbb így értette Joannès (1982: 264. o. 3. jegyzet) is. Amennyiben e
vélemények helytállóak, akkor Babilónban Kr. e. 512 végén, legalább egy alkalommal
nem kevesebb, mint 166 athéni baglyot használtak az ügyletben, amennyiben Bivarral
(1985: 615) egyetértésben két sékelt egy athéni tetradrachmával tartunk egyenértékű-
nek. A tetradrachmák így megkapott száma azonban majdnem tizenháromszorosa
annak, amit Kroll – Waggoner (1984: 328) a korszak összes kincsleletéből összegyűjtött.
Ez világosan rámutat arra, hogy e leletek mennyire félrevezethetnek bennünket a tény-
leges helyzet megbecsülésében, ha a kincseken kívül más forrásunk is van.
265
Kagan 1994: 50. Howgego (1995: 4) azonban ismét figyelmen kívül hagyja.
266
BM 77386 (Bertin 2179).
267
Lásd még Kohler – Peiser (1891–98: 36) átírását. Pinches csak I. Dareiosz 10. évére hivatkozott, a
hónapot és napot először Kohler – Peiser (1891–98: 35) adta meg. Ezt megerősíti Bertin kópiája is
(2179). Az e tábla által felvetett problémákhoz lásd alább és in Vargyas (1999b: 263).
268
Pinches (1884: 105) javasolta először ezt a megoldást, s őt követte Joannès (1982: 264, 3. jegyzet).
Ez meggyőző magyarázat, még ha igazából nem is tudjuk a HA-AL [BM 77386 (Bertin 2179) =
Pinches 1884: 105] és HAL-LA [76-11-17, 92 (Bertin 2615)] formában írt szójel jelentését. Pinches
madár alakjának, Joannès madár fejének? értette.
Ez az adat ismeretlen maradt a numizmatikai kutatásban. Ennek talán az az oka,

hogy amikor Pinches ismertette a táblát, e pénzeket még sokkal korábbra datálták, s eme
említésnek így nem volt jelentősége. A pénzverés időpontjának folyamatos leszállítása
azonban, s ebbe természetesen a baglyok verése is beletartozik, mára már alapvetően
megváltoztatta a helyzetet. Mivel azonban a szövegek és a kincsek dátuma is csak a
terminus ante quem megadását jelenti, nem kívánok találgatásokba bocsátkozni a baglyok
verése kezdetét illetően. Annyi azonban e tábla alapján valószínűnek látszik, hogy a
Kraay által javasoltnál alacsonyabb dátumok kevéssé tarthatóak.
Következésképp, mind a bagoly perszepoliszi lenyomata, mind pedig e babilóni tábla
alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az athéni baglyokat ismerték és hasz-
nálták a perzsa birodalom központi területein a Kr. e. 6. század elején.
Ennél azonban talán egy kicsit tovább is mehetünk. Az előző fejezetben (4.5) ugyan-
is arra a következtetésre jutottunk, hogy a babilóni kaspu ginnu kifejezés az óperzsa
pénzekre vonatkozik. A következőkben azt kívánom megvitatni, hogy vajon a hasonló
kifejezés, a kaspu (ša) lā ginnu mit jelenthetett.
AHw nem fordítja le a szót, de mivel a ginnut az ezüst tisztaságára vonatkozó pecsét-
ként érti,269 a lā ginnu nyilván e pecsét nélküli ezüst. A szót a CAD (G: 79b) hasonlóképp
fordítja: „silver without the ginnu-mark” és ugyanez Joannès (1994: 139) értelmezése
is. Bár eme értelmezés ellen komoly érvek hozhatók fel, induljunk ki abból, hogy ha a
ginnu a vert pénz jelölése, akkor a lā ginnu nyilván a veretlen ezüsté. Ezt az a korábban
már kifejtett érvünk is alátámasztani látszik, miszerint a korabeli táblákon említett
ezüstfajták döntő része veretlen ezüstre vonatkozik.270
Ahhoz, hogy eldönthessük, hogy e kiindulópontunk helyes-e, meg kell vizsgálnunk
az e szövegekben található, ezüstre vonatkozó egyéb jelzőket. Sajnos azonban az álta-
lam ismert szövegek között mindössze egyetlenegy van, amelyben a nem-ginnu ezüst
mellett más ezüstfajtáról is említés történik. A tábla 30 sékel tiszta ezüstöt említ a 30
sékel ša lā ginnu ezüst mellett (Dalley 1987: 74), következésképp az utóbbi nem tiszta
ezüst volt. Sajnos azonban ez az adat nem segít annak eldöntésében, hogy a nem-ginnu
ezüst vert, vagy veretlen ezüst volt-e, mert a kaspu qalû, „tiszta ezüst” mindkettőre
vonatkozhatott.271 A kérdés eldöntéséhez tehát más érveket kell keresni.
269
AHw 290a „Qualitätsstempel für Silber”.
270
Lásd fentebb, a 2. fejezetben.
271
A 6. században a veretlen ezüstre vonatkozott, a harmadiktól kezdve viszont Nagy Sándor pén-
zeire, majd pedig a különböző szeleukida pénzekre, mivel e jelző az ezüst tisztaságát, nem pedig
a formáját jelöli (lásd részletesebben 2.2.1 alatt).
Induljunk ki egyelőre abból, hogy a nem-ginnu ezüst a ginnu, azaz vert ezüsttel
szembeállított veretlen ezüst átfogó elnevezése.272 Ekkor azonban azzal a problémával
kerülnénk szembe, hogy miért nem találjuk e kifejezést a forrásainkban Kr. e. 515 előtt,
míg az összes többi jelző, amelyet ennek az ezüstnek leírására használnak korábban és
később is jelen van a szövegekben.273 Nem lenne könnyen magyarázható, hogy miért
vezettek volna be még egy jelzőt annak az ezüstfajtának leírására, amelyre amúgy is
különféle megoldások álltak már rendelkezésre (lásd a 2. fejezetet).274 További nehézség,
hogy az ókori Keleten általában sem tettek különbséget a vert, és a veretlen ezüst között,
mert mindkettőt a nyersanyag súlyában használták. Ráadásul a pénzérméket gyakran
darabokra vágták, hogy a mérlegen a (vert és veretlen) hiányzó ezüstmennyiséget kipó-
tolják. Végezetül, az 5. táblázat világossá teszi, hogy a ginnu ezüstöt Kr. e. 500-tól kezdve
háttérbe szorította a nem-ginnu ezüst használata. Ez akkor is problémát jelentene, ha
Joannès fentebb tárgyalt javaslatát követve a nem-ginnu ezüstöt a ginnunál rosszabb
minőségű ezüstnek tartanánk, ugyanis a Kr. e. 5. század közepétől bizonyíthatóan a
tiszta ezüst használatára térnek át (lásd 2.2.1 alatt), tehát nem a 875-ös tisztaság rom-
lását, hanem javulását kellene tapasztalnunk. Ha azonban a ginnuban a vert óperzsa
pénzeket látjuk, ahogy azt fentebb, 4.5 alatt javasoltuk, akkor azzal a meglepő helyzet-
tel kellene szembenéznünk, hogy I. Dareiosz pénzreformja után néhány évtizeddel a
vert pénz szinte eltűnik a forrásokból és megint csak a veretlen ezüst lesz használatos.
A kincsleletek azonban ennek az ellenkezőjét mutatják: birodalomszerte egyre gyak-
rabban találunk görög pénzeket e leletekben. Mindez nagyon valószínűtlenné teszi azt,
hogy a nem-ginnu ezüst a vert pénzzel szembeállított veretlen ezüst általános megjelölése
volt. Így a kaspu ša lā ginnu kifejezés magyarázatára más megoldást kell keresnünk.
Ez az a pont, ahol ismét fel kell idéznünk e fejezet elején tárgyalt athéni baglyokat.
Joannès (1994: 144) meggyőzően érvelt amellett, hogy a ginnu-ezüst eltűnése forrásaink-
ból a görög pénzek elterjedésének számlájára írandó. Ha ezt az érvet elfogadjuk, akkor
azt is fel kell tételeznünk, hogy e pénzek ismertek voltak Babilóniában, s következésképp
feltehetjük, hogy valamilyen módon a forrásainkban is feltűnnek. Fentebb láttuk, hogy
legalábbis néhány babilóni már Kr. e. 512-ben kapcsolatba kerül e pénzekkel. Mivel e
272
Az alább (4. táblázat harmadik oszlopában) összegyűjtött adatok elvileg szólhatnának e javaslat
mellett. A nem-ginnu ezüst legnagyobb részét ugyanis kölcsönügyletekben említik, amikor fontos
volt annak rögzítése, hogy alacsony minőségű ezüstöt vettek kölcsön. Alább azonban látni fogjuk,
hogy e magyarázat nem lehet helyes.
273
800, 833,33, 875, 900, 916,66, és talán 958,33 tisztaságú ezüstöt (lásd 2.4 alatt), lásd még Bongenaar
1999: 172–173.
274
Fentebb (2.3.1) már láttuk, hogy a fehér ezüstöt feltehetőleg rézzel ötvözték.
pénzeket nem sokkal korábban vezették be Athénban, láthatólag a görög és a perzsa

világ gazdaságai szoros kapcsolatban álltak egymással. A későbbi kincsleletek arról
tanúskodnak, hogy az óperzsa birodalomban folyamatos volt a görög, s túlnyomórészt
athéni pénzek beáramlása.275 Mindennek fényében jogos a kérdés, vajon jól interpre-
táljuk forrásainkat, amelyek állítólag nem tesznek említést e pénzekről. Még ha fel is
tesszük, hogy a -183 csillagászati naplóban a „fejek ezüstje” fordulat athéni baglyokra
utal, ez az egy említés sokkal kevesebb, semmint azt a görög pénzek nagyfokú elter-
jedtsége indokolná. Ráadásul a napló dátuma miatt lehet, hogy szeleukida pénzekről,
vagy athéni pénzek keleti utánzásáról van itt szó.276
Mindenesetre igen fontos, hogy görög pénzekről van szó a már többször említett
babilóni táblán. Rendelkezünk ugyanis még egy, sajnos úgyszintén kiadatlan táblá-
val,277 amelyen újfent ugyanazok a madarak jelennek meg egy nagy ezüstmennyiséget
megmozgató ügylet keretében. E tábla szintén babilóni, és Kr. e. 496. augusztus 5-én
kelt. Tekintettel a késői dátumra, e tábla az athéni pénzek datálása szempontjából nem
érdekes. Ami ebben az összefüggésben viszont fontos, hogy e pénzeket a szöveg más
táblákról jól ismert terminusokkal is jellemzi: a madaras pénzeket 875-ös finomságúnak
és ša lā ginnu-nak írja le a szöveg.278 E tisztaság természetesen túlzottan alacsony a köz-
tudottan igen tiszta athéni pénzek finomságához képest, de ez magyarázható. Valójában
ez a standard tisztaság a Kr. e. 6. századi szövegekben és így nevezhetjük elfogadott,
vagy jó minőségnek is.279 A továbbiak szempontjából azonban most az a fontos, hogy a
madaras pénzeket a szöveg még nem-ginnunak is nevezi. Ez a kifejezés pedig sok más
olyan szövegben is előfordul, amelyekben nincs hivatkozás a madarakra.280
A kérdés így az, hogy vajon e szó ugyanúgy interpretálandó akkor is, mikor a mada-
rakról nem történik említés. Valójában azonban ez nem kérdés.281 Ha ugyanis e kifejezés
275
Dandamayev – Lukonin (1989: 199) szerint „34 of the 64 Greek coins of the sixth and fifth centuries”
athéni tetradrachma, de sajnos a hivatkozásokat nem közlik.
276
ADRTB 2, -183-as év, A példány hátlap 10 és C előlap 4: „of silver of the heads brought out”. Sajnos
azonban a szövegösszefüggés nem világos és egyáltalán nem biztos, hogy pénzről van itt szó.
277
76-11-17, 92 (Bertin 2615).
278
4–5. sorok: a-na 4 ma.na kù.babbar 10 gín kù.babbar šá ina 1 gín bit-qa šá la gìn-nu šá HAL-LA
i-ur a-na SZN „(egy hajó) SZN számára négy mana és 10 sékel ezüstért, amelyben (az ötvözet)
1/8, nem-ginnu, (és amelyen) a madár HAL-LA (testrésze? van)”.
279
Lásd 2.3 alatt, továbbá Joannès (1994: 141).
280
Lásd alább, 4. táblázat.
281
Sajnos azonban e konklúzió nem igazolható minden kétséget kizárólag. Mindössze két tábla említi
a madarakat, és a Pinches (1884: 105) által csak részben kiadott BM 77386 (Bertin 2179) tábla 2.
és 7. soraiban a madarakat ginnunak minősítik, a várható nem-ginnu helyett. Egyedül íráshibára
baglyokra vonatkozik e táblán, miért vonatkozna másra a BM 74643 (Bertin 2601) táblán,
amelyet ugyanebben az évben állítottak ki? Továbbá, ha elfogadjuk, hogy ebben az évben
a nem-ginnu kifejezés az athéni pénzekre vonatkozik, akkor nincs okunk ezt kétségbe
vonni a többi esetben sem. Ha ugyanis az ezüst sékelek (sigloi) babilóni elnevezése a
kaspu ginnu, amelyet talán „legális ezüst(pénz)nek” fordíthatunk (lásd 4.5 alatt),282 egy
nem perzsa, azaz görög pénzt másként mint „nem-legális” nem is nagyon nevezhettek
volna. Ha ez elfogadható, módosítanunk kell a szótáraink adta értelmezést. A kifeje-
zések nem egy ginnu-jellel ellátott, vagy el nem látott ezüstfajtáról tesznek említést,
hanem vert pénzekről, amelyek lehetnek legálisak (sigloi) vagy nem legálisak.283 Az a
végkövetkeztetés, hogy ez utóbbiak alatt a görög pénzeket kell értenünk, s a kifejezés
az idegen pénzek babilóni elnevezése, számomra elképzelhetőnek tűnik.
Amennyiben e következtetésünk helytálló, új lehetőségünk nyílik a görög pénzeknek
a babilóniai gazdasági életben betöltött szerepének vizsgálatára. E lehetőség több szem-
pontból is kifejezetten érdekes. A kincsleletekkel ellentétben az agyagtáblák ugyanis
sokkal többet elárulnak a pénzek birtokosairól, látjuk milyen célokra, és kik használják
a görög pénzeket, néha még azt is elárulják, hogy e pénzek honnan érkeznek. Így sokkal
több információval szolgálnak a társadalomról és a gazdaságról, mint a néma kincslele-
tek. Végül, de nem utolsósorban, a táblák, legalábbis amennyiben épen maradtak ránk,
napra pontosan keltezhetők, míg ez a lehetőség a kincsleletek körében még ellenőrzött
ásatások esetében sem adatik meg soha.
Amennyiben fenti következtetéseink helytállóak, az eddigieknél sokkal pontosabban
tudjuk meghatározni a görög pénzek megjelenését és szerepét a perzsa kori Babilóniá-
ban. Az alábbi 4. táblázatban összegyűjtött és e fejezetben felhasznált (keltezett és
keltezetlen) szövegekben említett ezüst 4912 sékelt tesz ki mintegy három évtized alatt
Kr. e. 515 és 484 között. Ez az összeg mintegy 2456 görög pénzt, feltehetőleg athéni
tudok gondolni, ez azonban valószínűtlen, mert kétszer is így szerepel a táblán. Lásd még a meg-
jegyzéseimet in Vargyas (1999b: 263).
282
E fordítás magyarázatát lásd fentebb, 4.5 alatt. Más lehetséges fordítások lehetnek még a CAD
(G: 80) által javasolt „non-standard” vagy a Powell (1996: 233) által adott „not true’ silver”.
283
Powell (1996: 233) nemrégiben joggal mutatott rá, hogy a ginnu szó a kīnuból származik, melynek
jelentéstartománya rendkívül széles és kapcsolatba hozható a Kr. e. 3. évezredtől ránk maradt
súlyokon szereplő feliratokkal (vö. a „standard” [GI.NA] súlyokat, amelyek közvetlen kapcsot
jelentenek a „standard” ezüsthöz). Mindez az összes adat ugyanabból a kontextusból való, mint a
kīnu (CAD K 391b 3 a) címszó alatt feljegyzettek. Az a tény, hogy „standardnak” nevezett súlyok
már régóta használatban voltak, megkönnyítette a vert pénzek bevezetését. Valójában semmi sem
változott, hiszen a pénz továbbra is mérték, így a vert pénzt akár súlynak is tarthatták. A ginnu
elnevezés azonban feltehetőleg nem csak a súlyra, hanem az „ellenőrzött” tisztaságra is utalt, ahogy
azt a 10.2 alatt tanulmányozott larszai lelet ginnunak nevezett ezüstcsomagjai bizonyítják.
tetradrachmát jelent ugyanazon számítás alapján, amelyet fentebb már alkalmaztunk.

Ez messze a legnagyobb „kincslelet” amely valaha is előkerült a Perzsa Birodalomban,
s ráadásul a legkorábbi. A görög pénzek utolsó említése a Kr. e. 480-as évek végén nem
jelenti azt, hogy ekkor megszűnt volna e pénzek beáramlása a birodalomban, csak
azt, hogy ekkortól nagyon megcsappannak forrásaink az ékírás háttérbe szorulása
miatt.
A legérdekesebb megállapítás azonban a ginnu-ezüsttel való összehasonlításból
adódik. Az 5. táblázatban bemutatott adatok szerint Xerxész uralkodásának elejéig
perzsa és görög pénzek is forgalomban voltak. Feltűnő azonban, hogy Kr. e. 500 előtt
a legtöbb említett pénz perzsa, míg utána görög. Az adatok eme megoszlása minden
valószínűség szerint nem véletlen.284 Ha arra gondolunk, hogy a perzsa pénzeket ekkor
kizárólag csak Szardeiszban verték, s e várost éppen ebben az időben az ión felkelés
súlyos helyzetbe hozta, elfogadható magyarázatot kapunk a perzsa pénzek időszakos
visszaszorulására. Ráadásul az sem elképzelhetetlen, hogy a perzsa sereg zsákmánya
részben görög pénzekből is állhatott, s e pénzek egy része Babilóniába is eljuthatott.
Ezen egymással ellentétes folyamatok végeredménye magyarázhatja a görög pénzekre
vonatkozó adatok hirtelen megszaporodását szövegeinkben. Vonzó lenne vizsgálni,
hogy vajon Athén perzsa megszállása ezzel ellentétes hatással járt-e Babilóniában, de
sajnos ez az időszak már nem dokumentált forrásainkban. Nem tudjuk, hogy e tenden-
cia később megfordult-e. A kincsleletek azt sugallják, hogy nem, de Babilóniára nézve
nem nyújtanak elegendő információt.
Mindez azonban nem érinti azon végkövetkeztetésünket, hogy a görög pénzek korán,
Kr. e. 515-től kezdve feltűnnek a babilóniai forrásokban, mintegy hat évvel a perzsa
sékelek bevezetése után, amit fentebb (4.5 alatt) 521-ben határoztunk meg, a Kr. e. 5.
század két első évtizedében sokkal nagyobb számban mutathatók ki Babilóniában,
mint a hivatalos perzsa pénzek.
284
A perzsa sékelekre vonatkozó 132 pontosan keltezhető adatból mindössze 14 későbbi, mint Kr. e.
500 (és csak 6 későbbi, mint Kr. e. 498). Ez azt jelenti, hogy az adatok 89 százaléka Kr. e. 500 előtti
időből származik, és csak 11 százalék a Kr. e. 499 és 484 közötti időszakból. Ezzel éles ellentétben,
a görög pénzekre vonatkozó 44 adatból csak 18 (41%) keltezhető Kr. e. 500 előttre, és az adatok
többsége (59%) a Kr. e. 498–484 közötti időből való. Ez azt jelenti, hogy Kr. e. 500 után a görög
pénzek jelentősen nagyobb számban forogtak Babilóniában, mint a perzsa íjászok.
4. táblázat. Kaspu ša lā ginnu kifejezés a babilóni szövegekben
Dátum Hely Ügylet Összeg Minőség Tisztaság Szöveg

515 Szippar kölcsön 50 peû 875‰ Stevenson 1902 n34
514 Szippar kölcsön 30 – 875‰ Dalley 1987 n74
514 Babilón kölcsön 17.5 peû 875‰ VS 4, 117
513 Szippar kölcsön x – 875‰ BM 74581 (Bertin 2148)
512 Babilón kölcsön 80 – 875‰ BM 74584 (Bertin 2191)
512 ? rabszolga x – 875‰ Pinches 1888c: 107
510 Szippar kölcsön 90 – 875‰ Stigers 1976 n33
510 Babilón (Šahrīn) kölcsön 123 peû 875‰ Dar. 333
507 Szippar rabszolga 60 – – Jursa 1997 n44
507 Nār-šarri-ša-E. kölcsön 120 peû 875‰ Dar. 411
504 Babilón kölcsön 114 – 875‰ Dar. 464
503 Gimillum rabszolga 125 peû 875‰ Stigers 1976 n22
503 – elismervény x+60 peû 875‰ SCT 95
502 Babilón kölcsön 420 – 875‰ Dar. 494
502 Szippar kölcsön 14.5 peû 875‰ BM 74576 (Bertin 2431)
502 Szippar kölcsön 65 – 875‰ Stigers 1976 n18
500 Barri kölcsön 30 – 875‰ VS 4, 157
500 Borszippa szamár 12 peû – VS 5, 94
499 Szippar kereskedelem 1200 peû 875‰ Zadok 1998: 68
498 – Save 50 peû 875‰ VS 5, 95
498 Szippar bérlet 7 – 875‰ Stigers, 1976 n9
498 ibti kölcsön 170 peû 875‰ BM 74534 (Bertin 2526)
498 Szippar ház 60 peû 875‰ Stigers 1976 n37
498 Babilón kölcsön 12 – 875‰ BM 74517 (Bertin 2523)
497 Nippur ház 5 peû 875‰ BE 8/1, 114
497 Szippar kölcsön 710 peû – Stigers 1976 n49
497 Szippar elismervény 40 – 875‰ BM 77822 (Bertin 2429)
496 Bīt-Kudurru kölcsön 20 – 875‰ OECT 10, 151
496 Babilón hajó 250 … madár 875‰ 76–11–17, 92 (Bertin 2615)
495 Ālu ša mê-bīt-PN kölcsön 84 peû 875‰ BM 74643 (Bertin 2601)
495 Babilón kölcsön 21 peû 875‰ VS 4, 169

494 Szippar kölcsön 60 – 875‰ BM 74565 (Bertin 2651)
494 Babilón kölcsön 68 peû 875‰ VS 4, 172
Dátum Hely Ügylet Összeg Minőség Tisztaság Szöveg

494 – számla 180 peû 875‰ S. 1568 (Bertin 2655)
493 ? rabszolga 85 peû 875‰ Stigers 1976 n58
493 Akkadu kölcsön 12 – 875‰ CT 4, 637 (p. 45)
493 Szippar kölcsön 8 peû 875‰ BM 74536 (Bertin 2671)
493 Gangalulu szamár 27 peû 875‰ Stigers 1976 n48
491 Szippar kölcsön 40? peû 875‰ Barton 1900 n8
491 ubbīja kölcsön 50 peû 875‰ BM 74556 (Bertin 2697)
486 Hurszagk. kölcsön 2 peû 875‰ OECT 10, 159
484 Szippar kölcsön 20 peû 875‰ CT 55, 89
Dar x+4 ? kölcsön 36 peû 875‰ SCT 94
Dar. x Szippar szamár 50 peû 875‰ VS 5, 144
Dar. x Babilón kölcsön 100 – – Rm 685 (Bertin 2822)
– – – 3 peû – ? (Bertin 3007)
– – rabszolga – – – VS 5, 133
Magyarázó jegyzetek: Az első oszlopban feljegyzett dátumok szoros kronológiai rendben vannak
elrendezve. Ha egy adott évben több adat található, az első adat az év elejéről, az időben következő
azután található, és így tovább. A negyedik oszlopban felsorolt összegek mind sékelre (8,33 gramm)
átszámított értékeket tartalmaznak. A minőséghez és a tisztasághoz lásd 2.3 alatt. Az utolsó oszlop
rövidítései és bibliográfiai adatai feloldását lásd a könyv végén található bibliográfiában.
5. táblázat. A babilóni szövegekben említett pénzek kronológiai megoszlása
Kaspu ša ginnu Kaspu ša lā ginnu

Időszak Hivatkozások Mennyiség Átlag Hivatkozások Mennyiség Átlag
521–516 24 2840 118 – – –
515–500 94 8939 103* 18 1471 92*
499–484 14 238 18* 26 3252 125
Összesen 132 12017 97* 44 4723 112*
Keltezetlen 13 1118 102* 5 189 47*
Magyarázó jegyzetek: A ginnura vonatkozó adatok a korábbi 2., a kaspu ša lā ginnura vonatkozóak a
4. táblázatból származnak. A 2. és 6. oszlopokban található adatok a pénzekre vonatkozó adatokat
tartalmazó szövegek számát adják meg. A 3. és 7. oszlopokban megadott mennyiségek az (ezüst)
pénzek babilóni sékelben kifejezett súlyára vonatkoznak. A csillaggal megjelölt értékek nem tartal-
mazzák azokat a hivatkozásokat, amelyekben az összegek teljesen töröttek.
• 5 •
A perzsa pénzverés és
I. Dareiosz pénzreformja
5.1 KÜZDELEM A PÉNZVERÉS ELLENŐRZÉSÉÉRT
A perzsa pénzverés eredetét illetően két, a témánk szempontjából egymástól alig külön-
böző elképzelés uralkodik a kutatásban. A hagyományos nézet szerint a perzsa pénzverés
a lüd átvétele és változtatás nélküli folytatása. Újabban gyakran rámutatnak azonban
arra, hogy az ún. könnyű siglosok verése feltehetően a perzsa hódítás, tehát minden
valószínűség szerint Kr. e. 547 utáni időre datálandó. Bármelyik elképzelés bizonyul is
igaznak a későbbiekben, a kincsleletek tanúsága szerint a pénzkibocsátás mennyisége a
birodalom méreteivel összehasonlítva elhanyagolhatónak tűnik. Erre mutat a fentebb
(4.5 alatt) már tárgyalt, és alább (5.2) még részletesen tárgyalandó, feltehetően Kürosz
uralkodásának idejére keltezhető rendelet, amely megítélésem szerint az új vert pénz
védelmét célozza a hagyományos babilóniai pénzhasználattal szemben (ez utóbbihoz
lásd alább 7.1–7.6 alatt). Kürosz és Kambüzész alatt láthatólag nem történt jelentős
változás a perzsa pénzverésben, a fordulat Dareiosz hatalomra jutásával veszi kezdetét
(lásd alább, 5.2). Az a különös helyzet azonban nem változott – s ez alapvetően a perzsa
birodalom egész történetére igaz –, hogy a perzsa pénzverés hosszú ideig egyetlen köz-
pontja nem a főváros (Perszepolisz), de még csak nem is a különböző királyi székvárosok
(Ekbatana, Szúza vagy Babilón), hanem egy távoli tartományi székhely, Szardeisz.
Ennek oka alapvetően történeti – Szardeisz volt a lüd pénzverés központja –, de az is
hozzájárult, hogy a pénzverés és a vert pénz alapvetően mellékes volt a nagykirályok
számára (12.2) Ezzel szemben a vert pénznél sokkal fontosabb pénz, a nagyságrendekkel
nagyobb mennyiségű veretlen arany és ezüst döntő része természetesen a birodalom
központjában, a perszepoliszi királyi kincstárban volt elhelyezve.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a perzsa nagykirályok egyáltalán nem
törődtek volna a pénzveréssel. Ellenkezőleg, bizonyíthatóan nagy szerepet tulajdoní-
tottak neki (5.2), bár nem elsősorban gazdasági, hanem ideológiai-propagandisztikus
okokból. Ezzel együtt is igaz azonban, hogy a pénzverés felügyelete, s a későbbiekben

az ezüstpénzek kibocsátásának joga is alapvetően a szatrapák felügyelete alá tartozott.
E területen döntő szerepe a szardeiszi helytartónak volt.
Első kérdés ezzel kapcsolatban annak megvizsgálása, hogy a már csak a hatalmas
távolságokból is adódó nagyfokú autonómia mellett, hogyan tudták biztosítani hatal-
mukat a perzsa uralkodók az Égei-tengertől az Indusig terjedő hatalmas birodalmukban.
Arra a perzsa nagykirályok mindig gondosan vigyáztak, hogy a tartományi kormányzói
posztokra csak előkelő perzsát, az esetek többségében a kiterjedt királyi család tagjait
vagy az uralkodó bizalmasait nevezzék ki. Mindez érthető, hiszen különösen a biroda-
lom végvidékein, a Perszepolisztól esetenként háromhavi járóföldre fekvő tartományok
kormányzói szinte önálló uralkodóként intézték a folyó ügyeket, bár természetesen
a nagykirály intenciói alapján. Mindebből következik, hogy a szatrapák hűségének
biztosítása alapvető volt a birodalom léte szempontjából. Hasonló problémával már az
Újasszír Birodalom uralkodói is szembekerültek a Kr. e. 8. század végén, a nagy hódítá-
sok lezárultával. Ekkor a központi hatalom mintegy fél évszázadra háttérbe szorult, s az
időszakot leginkább gyenge királyok és erős kormányzók idejének nevezhetjük. Néhány
kormányzó ekkor még azt a fáradságot sem vette, hogy feliratában megemlítse az éppen
uralkodó asszír király nevét. E problémát III. Tukulti-apal-Esarra király oldotta meg,
állítólag úgy, hogy a tartományok számát növelte és területüket csökkentette, s így a
kormányzók hatalma is csökkent.285
A perzsa nagykirályok azonban nem ezt a megoldást választották. Hérodotosz szerint
(3, 89) az egész birodalom mindössze 20 szatrapiára oszlott, amelyben az egykori függet-
len királyságok, pl. Egyiptom, megtartották eredeti határaikat. Ennek ellenére azonban
úgy tűnik, hogy a Perzsa Birodalom el tudta kerülni egy, az asszír birodalomhoz hasonló
válság kialakulását. Viszonylag kevés lázadó szatrapáról tudunk, s ezek legismertebbje,
ifjabb Kürosz lázadása nem is szokványos lázadás, hanem nyílt trónviszály volt. S még
a birodalom végnapjaiban is, egészen a gaugamelai döntő vereségig III. Dareiosz bízván
számíthatott szatrapái hűségére, akik közül többen az első sorokban vesztették életüket
a nagykirály szolgálatában.
Mindezek fényében igen meglepő Oroitész, Lüdia egyik első, még Kürosz által, va-
lamikor a Kr. e. 530-as évek derekán kinevezett kormányzójának pályafutása. Csele-
kedeteit egyedül Hérodotosz leírása (3, 120–129) őrizte meg számunkra, emléke más
forrásban nem maradt fenn. Elbeszélése szerint Oroitészt Kürosz nevezte ki Szardeisz
kormányzójává, s e minőségében, még Kambüzész állítólagos betegsége alatt, tőrbe
285
Ehhez az igen vitatott problémához lásd a kutatás áttekintését in Garelli – Lemaire 1997, 219–222.
5. A perzsa pénzverés és I. Dareiosz pénzreformja • 123
csalta Polükratészt, Szamosz türannoszát. Oroitész Kambüzész halála után, a má-

gusok uralma alatt is megtartotta pozícióját, sőt leszámolt a daszküleioni tartomány
főnökével és fiával,286 majd megölette Dareiosz futárát is. Végül is Dareiosz bosszújának
esett áldozatul (a király parancsára saját testőrsége ölte meg), aki ezek után elkobozta
vagyonát és azt Szúzába vitette.
A kutatás általában kommentár nélkül át szokta venni Hérodotosz elbeszélését,
hiszen egyéb adatok hiányában lehetetlen a történet hitelességét ellenőrizni.287 Ugyan-
akkor az elbeszélés számos problémát vet fel, ráadásul Hérodotosz előadásában nyitva
maradnak a legfontosabb kérdések is. Bár két verziót is elmesél Polükratész megölésé-
nek magyarázatára, maga sem tudja az igazi okot, és olvasóira bízza a választást. Nem
tudjuk meg azt sem, hogy mi volt Dareiosz és Oroitész ellentétének oka, mi lehetett a
szatrapa célja, s az se derül ki a történetből, hogy miben bízhatott, és hogyan ismerhette
félre annyira az erőviszonyokat, ha végül is a király parancsa elegendő volt arra, hogy
minden párthíve cserbenhagyja és megöljék.
Bár Hérodotoszt elsősorban Polükratész sorsa foglalkoztatta s csak ennek kapcsán
tért ki Oroitész egyéb viselt dolgaira, elbeszélése igen értékes forrás a Perzsa Birodalom
e kritikus időszakára, mivel máshonnan nem ismert eseményekről és tényekről őrzött
meg információkat.288 Ennek alapján látja a kutatás Oroitészben az első lázadó szatrapa
alakját (Briant 1996: 134); az első szatrapai fejedelemség kiépítőjét (Briant 1996: 351), aki
Polükratészhoz hasonlóan Ioniát és a görög szigeteket is a fennhatósága alá akarta vonni
(Balcer 1995: 120), és az első olyan személyt, aki a királyi küldöncök sérthetetlenségét
semmibe vette (Briant 1996: 356).
Az elbeszélés történeti értékelésének legnagyobb nehézsége azonban a kronológiai
keretek bizonytalansága. Balcer szerint (1995: 118–120) Oroitész Dareiosz trónra lépé-
sekor lázadt fel, s a királynak csak a negyedik uralkodási évében sikerült őt legyőznie.
Véleményét arra alapozza, hogy Oroitész nem szerepel a behisztuni feliratban felsorolt
lázadók között. Szerinte ennek az az oka, hogy kivégzésére később került sor, s így nem
286
Hérodotosz elbeszélése e részletének hitelességét megítélésem szerint alaptalanul vonta kétségbe
P. Petit [Revue des études anciennes 87 (1985) 45]. Véleménye szerint Mitrobatész a történetben „vir
ex machina” s a daszküleioni szatrapia e korban anakronizmus.
287
Olmstead (1948, 110–111); Boffo (1979); Volkmann (1979); Cook (1985, 219); Burn (1985, 296–298);
Cuyler – Young (1988, 65–66); Mellink (1988, 214); Dandamayev (1989, 127). Az alább részletesen
tárgyalandó két legújabb munka (Balcer 1995 és főleg Briant 1996) azonban kivételt képez, mert
az események általuk javasolt kronológiai rekonstrukcióinak megfelelően kritikailag értékelik az
elbeszélést. A továbbiakban ezekkel az érvekkel foglalkozom.
288
Briant (1996) hét különböző összefüggésben is érdemben foglalkozik a történettel, lásd 63, 76–77,
96, 134–135, 151, 351–352 és 356. oldalakat.
fért bele az egy év alatt legyőzöttek listájába. Ez a megoldás azonban erősen kérdéses.
Hérodotosz tudósítása ugyanis egyértelmű: Oroitész azzal az ürüggyel csalta lépre
Polükratészt, hogy Kambüzész haragja elől kell menekülnie. Ez pedig másképp nem
lehetett hihető, csak ha Kambüzész egyiptomi tartózkodása idején Oroitész – az összes
többi szatrapával egyetemben – csatlakozott Bardiya lázadásához és az ő trónigényét
támogatta. Ugyanakkor nehezen lenne magyarázható, hogy Dareiosz az igen fontos
nyugati tartományokat, s így a perzsa pénzverés egyedüli központját Szardeiszt is,
ilyen hosszú ideig egy lázadó kezén hagyta volna. Oroitész említés nélkül hagyása a
behisztuni feliratban tehát valószínűleg másképp magyarázandó.
Briant véleménye szerint (1996: 362) Oroitész Kr. e. 525 és 520 között volt szardeiszi
kormányzó.289 Kambüzész uralkodásának végén lázadt fel, s kivégzésére Kr. e. 522 és
520 között került sor (1996: 151). Ez a magyarázat sokkal meggyőzőbb és összhangban
áll Hérodotosz elbeszélésével is.290 Ugyanakkor Briant nem veti fel a behisztuni felirat
problémáját. Márpedig egy jelentős hatalmú lázadó saját hívei által történő megölése
ugyanabban az esztendőben, amely a többi jelentős sikert hozza, mindenképp beletar-
tozna az események ábrázolásának logikájába és növelné Dareiosz presztízsét.291
Briant ugyanakkor az egyetlen szerző, aki megkíséreli magyarázni az Oroitésszel
való leszámolás különös módját. Véleménye szerint Kr. e. 521-ben Oroitész megtagad-
ta Dareiosz katonai támogatását és így vált lázadóvá (Briant 1996: 134), s az vezetett
párthívei elfordulásához, hogy a birodalmi diaszpóra tagjai felismerték, hogy csak az
erős központi hatalom tudja hatásosan védelmezni érdekeiket a birodalom elnyomott
népeivel szemben (Briant 1996: 135).
Ez a magyarázat nagyon meggyőző, de csak a fenti kérdések egy részére ad választ. Az
alapvető probléma továbbra is az, hogy mindezt Oroitésznek is tudnia kellett, hiszen a
többi lázadótól eltérően Lüdiában, perzsa létére nem remélhetett támogatást. Ráadásul
az általa megöletett daszküleioni szatrapa, annak fia, valamint Dareiosz futára mind
perzsák voltak. Mindez irracionálissá teszi magatartását, ami egy régóta hivatalban levő
kormányzó esetében érthetetlennek tűnik. Arra ugyanis semmi esélye se lehetett, hogy
önálló királyságot hozzon létre Kis-Ázsiában a nagykirály ellenében.
Mindezen nehézségek azonban könnyen kezelhetővé válnak, ha az eseményeket
korábbra helyezzük. Erre nézve maga Hérodotosz szövege is tartalmaz utalást, bár meg-
lehetősen bizonytalan formában. Szerinte ugyanis az események a babilóni lázadás előtt
289
A Kr. e. 525-ös dátum természetesen túl késői, azonban nyilván sajtóhibával állunk szemben
(535?).
290
Lásd még Boffo (1979, 104, 83. jegyzet) hasonló javaslatát.
291
Lásd pl. a saját párthívei által megkötözve átadott Açina esetét a behisztuni feliratban (§ 17).
történtek (Hérod. 3, 150). Bár nem tudjuk, hogy az első, vagy pedig a második babilóni
lázadás emléke őrződött meg az elbeszélésében, az események logikája mindenképpen
korábbra, az első lázadás előttre teszi Dareiosz és Oroitész ellentétét.
Mindezek alapján az elbeszélés történeti magvát a következőképp rekonstruálhat-
juk. Kambüzész egyiptomi hadjárata alatt, Kr. e. 522. március 11-én Bardiya fellázadt
testvére ellen. Rövidesen az egész birodalom csatlakozott hozzá és Oroitész is Bardiya
oldalára állt. Amikor azonban Kambüzész megindult vissza Perzsiába leverni a láza-
dást, a királyi sereg közeledtével Oroitész veszélybe került. Nem tudjuk, hogy tényleg
el akart-e menekülni, vagy csak ezzel az ürüggyel akarta tőrbe csalni Polükratészt.
Mindenesetre Bardiya párthíveként nyilván ez utóbbinak tett szolgálatot azzal, hogy
megölette Kambüzész szövetségesét és egyiptomi hadjáratának támogatóját. Lehet,
hogy ebben személyes okok is motiválták (Briant 1996: 95), de a későbbi szamoszi perzsa
akció mutatja, hogy tette alapvetően a perzsa terjeszkedés érdekekeit szolgálta (Briant
1996: 63 és 151). Miután Kambüzész legkésőbb július végén Szíriában meghalt (ebben
könnyen lehet, hogy Dareiosznak is tevékeny szerepe volt, vö. Balcer 1995, 111 és 115),
a most már hatalomra aspiráló Dareiosz Bardiyát továbbra is lázadónak tekintette, s
támogatóit csatlakozásra szólította fel. Miután az általa vezetett sereg folytatta előnyo-
mulását a birodalom központja irányába, a kis-ázsiai tartományokat elvágta Bardiyától
és csatlakozásra szólította fel. Ennek következtében a daszküleioni szatrapa Dareiosz
oldalra állt, míg Oroitész továbbra is kitartott Bardiya mellett és megölette a Dareiosz
hívévé szegődött kormányzótársát Mitrobatészt, annak fiát és Dareiosz hozzá küldött
követét is. Eddig a pontig nyilvánvalóan számíthatott az alárendeltjei támogatására,
hiszen most már Bardiya volt az egyetlen talpon maradt legitim uralkodó, s ő képviselte
a birodalom egységét a lázadó Dareiosszal szemben.292
A helyzet azonban egy csapásra megváltozott Dareiosz győzelmével, Bardiya halálával
és a birodalomszerte kitört lázadásokkal. Ettől a perctől kezdve Dareiosz képviselte a
központi hatalmat, s Oroitész eddigi párthíveinek rá kellett jönniük, hogy a meghódított
népek feletti hatalmuk veszélybe kerülhet, ha nem csatlakoznak Dareioszhoz. Ebben
a helyzetben válhattak fogékonnyá Dareiosz leveleire, s ez magyarázza, hogy Dareiosz
– most már legitim uralkodó – parancsára megölték addigi vezetőjüket, aki addigra
már nem képviselt reális politikai alternatívát. Minderre nem sokkal Bardiya halála
után, a Kr. e. 522. őszi első lázadások idején kerülhetett sor, de a történet előzményei
visszanyúltak a korábbi időszakra. Erről azonban Dareiosz érthetően nem szívesen
292
Ez azt is jelenti, hogy Oroitész ugyanazon okok miatt ölette meg Polükratészt és Mitrobatészt
is (Mitchell 1975, 85), nevezetesen: mint Kambüzész és később Dareiosz párthíveit, így Bardiya
ellenfeleit.
beszélt, így az egész Oroitész-ügy kimaradt a behisztuni feliratból. Oroitész pedig leg-
később Kr. e. 522 végén eltűnt a politikai színpadról és Szardeisz – s feltehetően egész
Kis-Ázsia is – ettől kezdve szilárdan Dareiosz kezén maradt.
E rekonstrukciónak az az előnye az eddigiekkel szemben, hogy Hérodotosz elbeszé-
lésének összes eleme jól beleilleszthető, s elhelyezhető benne Briant meggyőző magya-
rázata is. Ráadásul mellette szól még egy érv is, amely eddig teljesen figyelmen kívül
maradt a kutatásban.
Hérodotosz nyomatékkal említi ugyanis, hogy Oroitész megölése után, annak összes
kincsét Szúzába szállíttatta Dareiosz. Bár ebben önmagában nincs semmi meglepő,
mégis érdemes rámutatni, hogy ez az egyetlen eset, amikor ilyesmiről hallunk. Nyilván
ugyanez történt a babilóni lázadók vagyonával is, de erről Hérodotosz nem tesz em-
lítést, és a behisztuni feliratban sem hallunk a lázadók vagyonának sorsáról. Mindez
azt sugallja, hogy Oroitész esetében valami különleges szerepe volt vagyonának, amely
korábban már Polükratész vesztét is okozta.
Ebben az összefüggésben nyer különös jelentőséget az a tény, hogy Oroitész Szardeisz
kormányzójaként a perzsa pénzverés egyetlen központja felett gyakorolt fennhatósá-
got. Nem lehet kétséges, hogy a Hérodotosz által említett jelentős katonai erőn túl e
vagyon feletti rendelkezés is jelentősen felértékelte Oroitész szerepét a polgárháború
idején. Aligha írható tehát a véletlen számlájára, hogy Dareiosz – amennyiben a fenti
rekonstrukció helytálló – Kambüzész halála után azonnal megpróbálta megnyerni
Oroitész támogatását. Babilóni források alapján ugyanis valószínűsíthető, hogy az ál-
talános vélekedéssel szemben Dareiosz pénzreformjának kezdete uralmának legelejére
datálandó, s az ún. 1. típusú perzsa sékelek verésére Kr. e. 521, sőt lehet, hogy már 522
vége előtt sor került. E lépésnek, túl a nyilvánvaló katonai célján (zsoldfizetés), Dareiosz
jelentős propagandisztikus szerepet is szánt. A pénzeire vert saját koronás képmása
mindenki számára azt a jól érthető üzenetet hordozta, hogy ő a legitim perzsa uralko-
dó (lásd alább, 5.2). Nincs információnk arra nézve, hogy az Oroitész rendelkezésére
állott jelentős katonai erőnek a későbbiekben szerepe lett volna Dareiosz harcaiban,
így inkább arra gondolhatunk, hogy Dareiosz legfontosabb célja a perzsa pénzverés
feletti ellenőrzés megszerzése lehetett. Lépésének nagy propagandisztikus jelentőséget
tulajdonított, s azt jó előre megtervezte. Oroitész ellenállása csak késleltette, de nem
hiúsította meg tervét, hiszen az új pénzek legkésőbb Kr. e. 521 vége előtt már forgalomba
kerültek Babilónban.
Mindenesetre a rendelkezésünkre álló információk alapján valószínűnek tűnik,
hogy a Hérodotosz által elmesélt történetet, beleértve Polükratész megölését is,
Kr. e. 522 áprilisa és az év vége közötti időszakra kell datálnunk. Oroitész ugyanis
aligha léphetett fel Polükratész, Kambüzész szövetségese ellen Bardiya lázadása előtt,
annak halála után pedig már nem volt politikai mozgástere. Amennyiben az e dátumok
mellett felhozott érvek elfogadhatóak, továbbá Dareiosz pénzreformjára vonatkozó,
alább (5.2. és 5.3) részletesebben kifejtett érveim elfogadást nyernek, a két érvelés köl-
csönösen meg is erősíti egymást. Hérodotosz elbeszélése így alapvetően igazolhatóvá
válik, bár arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Dareiosz és Oroitész története
alapvetően a pénzről szólt. Oroitész Bardiya hűségén maradt, s röviddel annak veresége
után szükségszerűen el kellett buknia. Személyében így nem az első lázadó szatrapát,
hanem a küroszi ág mellett utolsókig kitartó tisztviselőt kell látnunk. Dareiosz pedig
a szardeiszi kincstárat, s természetesen Oroitész magánvagyonát is megszerezte s fel-
használta a többi ellenfelével szemben. Végső győzelmével pedig lázadóból legitim
perzsa nagykirály lett, ez azonban már egy másik, és hála a behisztuni feliratnak,
sokkal jobban ismert történet.
5.2 AZ EZÜSTPÉNZ
Dareiosz győzelme után nem sokkal adó- és pénzügyi reformba kezdett, ennek az idejét
azonban nem tudjuk pontosan datálni. A minket itt különösebben foglalkoztató pénz-
ügyi reformról meglehetősen sokat írtak az utóbbi évtizedekben, és a legtöbb kérdésben
konszenzus alakult ki. Ma már egyetértés van abban, hogy az íjász típusú pénzek (mind
az arany dareikoszok, mind pedig a sigloi) verése Dareiosz nevéhez köthető,293 hogy a
pénz neve valóban az uralkodóra vonatkozik, és abban is, hogy maga az uralkodó alakja
látható mind az arany-, mind pedig az ezüstpénzeken.294 Általában az is elfogadott,
hogy e pénzeket kizárólag Szardeiszben verték, legalábbis az első achaimenida uralko-
293
Ezt gyakran javasolták, vö. Robinson 1958: 188; Cook 1983: 70; Stronach 1989: 256. Ma már ebben
nem is lehet kételkedni azután, hogy Root (1988, 1–12) kiadta egy 2. típusú, pecsétként használt
íjász lenyomatát Kr. e. 500-ból. Lásd Mildenberg 1993: 56 és a kutatástörténet összefoglalásához
Alram 1994: 36 és Briant 1996: 420.
294
Robinson 1958: 188; Root 1979: 117; Cook 1983: 70; Frye 1984: 116; Bivar 1985: 621; Carradice 1987:
75; Root 1989: 46; Root 1991: 117 stb. Az ellentétes véleményhez lásd Seyrig 1959: 54, 5. jegyzetet,
amelyet Schlumberger (1971: 375–383) visszautasított, de amelyet még ma is idéznek, vö. pl.,
Dandamayev – Lukonin 1989: 196; Calmeyer 1989: 56 néhány további hivatkozással a 34–35.
jegyzetekben (nekem azonban úgy tűnik, hogy e vitában gyakran megfeledkeznek az éppen ural-
kodó achaimenida és általában az achaimenida uralkodó közötti különbségről); Stronach 1989:
266–267 további irodalommal az 51. jegyzetében; Nicolet-Pierre 1992: 13; Alram 1994: 36b.
dók idején,295 és hogy e pénzek leginkább Kis-Ázsiában forogtak.296 Nagy vonalakban

az egymást követő pénzek kronológiája is elfogadott, bár a részletek feltárásában még
rengeteg a tennivaló.297
Meglepő azonban, hogy kutatók egész generációinak hosszú munkája ellenére is a
legfontosabb kérdések még mindig nyitottak. Nem tudjuk, hogy Dareiosz miért döntött
úgy, hogy az addig használt arany- és ezüstpénzek helyett bevezeti új arany- és ezüst
íjászait. A feltételezések szerint az aranypénzt a külső, az ezüstpénzt pedig a belső for-
galomnak szánta, az utóbbit állítólag Kis-Ázsiában. Ezt látszólag meg is erősíti az, hogy
az aranypénzek leginkább a Perzsa Birodalom területén kívül kerültek elő,298 míg a sigloi
többnyire Kis-Ázsiában.299 Ugyanakkor Hérodotosz leírásából világosan kiderül,300 hogy
a perzsa nagykirályok a nemesfémekben tárolt vagyonuk csak kis töredékéből verettek
pénz. Ezt megerősítik a klasszikus szerzők azon híradásai, amelyekből megtudjuk,
hogy a Nagy Sándor által Perszepoliszban és birodalomszerte ejtett zsákmány döntő
része veretlen aranyból és ezüstből állt.301
Mindez arra mutat, hogy a pénzverés ellenére az egész birodalomban a súlyra mért
ezüst játszott továbbra is döntő szerepet.302 A Kis-Ázsiában talált nagyszámú sigloi
megítélésem szerint nem bizonyítja, hogy ott a helyzet alapvetően más lett volna. Ele-
gendő az Egyiptomban talált athéni baglyokra, vagy a szeleukida Babilóniában használt
295
Bivar 1985: 619; Price 1989: 50; Mildenberg 1990: 138; Briant 1996: 420. Néhány kételyhez lásd Kraay
1977: 194; Carradice 1987: 84–85; Price 1989: 11; Nicolet-Pierre 1992: 14; Root 1993: 16 további
hivatkozásokkal. E második pénzverdét illetően Le Rider 1972: 1–7 és Alram 1993: 28b Babilón
mellett érvel (a perzsa birodalom végnapjaiban), Descat 1989: 27 pedig Abüdosz mellett.
296
Root 1979: 117; Root 1989: 50 és 1991: 17; Tuplin 1989: 68–69; Briant 1996: 420 és a legkategori-
kusabban Price 1989: 50.
297
Robinson 1958: 187–190; Kraay 1976: 32–33; Carradice 1987: 78–95; Stronach 1989: 258–261;
Henkelman 1995: 286-287. Lásd azonban Kraay (1977: 189-198) érvelését, aki azt sugallja, hogy
„...types I and II represent types of two contemporary mints which were only subsequently
standardised as type III” (194. oldal, 15. jegyzet). Vö. még Root 1989: 44 és 47; Alram 1994: 38.
298
Kis-Ázsia kivételével a birodalomban dareikoszok igen ritkán kerültek elő, lásd a leletek áttekintését
Nicolet-Pierre (1992: 19–20) által. Az egyébként is csekély emlékanyag nagy része Görögországból,
Itáliából és Makedóniából származik, s e helyeken feltehetően csak nyersanyagként (azaz súlyra
mérve) használták őket, vö. Alram 1994: 39a.
299
Lásd Carradice 1987: 79 kényelmesen használható összefoglalását; általában pedig Schlumbergert
(1953), akit azonban ma már Le Rider 1994–1995: 776–777 megjegyzései fényében kell értékelni.
300
Hérod. 3, 96. Lásd még Sztrabón XV, 3, 21 és Pszeudo-Arisztotelész, Oeconomica 2, 1–4.
301
Ez általában elfogadott, lásd Schlumberger 1953 passim és legutóbb Mildenberg 1993: 55. A nagy-
ságrendhez lásd a Mildenberg 1993: 55, 2. jegyzetében idézett P. R. Franke számításait és F. De
Callatay, Les trésors achéménides et les monnayages d’Alexandre: Espèce immobilisées et espèces
circulantes? Revue des études anciennes 91 (l989) 259–274.
302
Cook 1983: 70; Bivar 1985: 612–614.
hellenisztikus sztatérokra gondolni, amelyeket mindkét helyen továbbra is súlyra mérve

használtak.303 Így a kis-ázsiai pénzek sem azt nem bizonyítják, hogy a sigloi kizárólag
ottani használatra készültek, sem pedig azt, hogy Kis-Ázsiában darabra számolták
őket. A nagy számban földbe rejtett pénzek, véleményem szerint, legfeljebb azt bizo-
nyíthatják, hogy a birodalom e határvidékén a politikai helyzet gyakran bizonytalan
volt, a határvonalak gyakran cserélődtek és a lakosság ennek következtében más te-
rületekkel összehasonlítva gyakrabban volt kénytelen pénzeit elrejteni. Ennél többre
következtetni a kincsleletek nagy számából éppolyan téves lenne, mint a Babilóniában
talált pénzleletek csekély számából arra a konzekvenciára jutni, hogy ott a gazdasági
élet a cserekereskedelmen alapult.304 Egy Kr. e. 6. századi, Kagan által nemrégiben ki-
adott, és feltehetően Kis-Ázsiából származó kincsleletben egy formátlan ezüstdarab
mellett két früg/anatóliai biztosítótű is volt a pénzek mellett, s az egész leletet minden
valószínűség szerint pénzügyi célokra használhatták.305 Egy, a kariai térségben talált
kincsleletet tanúsága szerint, amelyről Price számolt be,306 különböző pénzlábak szerint
vert pénzek együtt forogtak. Themisztoklész magnésziai pénzeinek különböző súlya
a később babilóni oroszlános sztatérokhoz hasonlóan valószínűleg arra mutat, hogy
a helyi lakosság súly szerint használta őket.307 Különösen fontos egy kiadatlan, de az
Israel Museumban kiállított kincslelet, amely állítólag Törökországból, s feltehetően
arról a területről származik, amely egykor Ioniát alkotta. E lelet tanúsága szerint (egy-
előre azonosítatlan) pénzek és törtezüst együtt forgott még a Kr. e. 6. század második
felében is. Mindez azt bizonyítja, hogy az első pénzeket súlyra mérve a mérlegen hasz-
nálták ugyanúgy, mint a veretlen ezüstöt, még azon a területen is, ahol a pénzverést
„feltalálták”.308
Annak eldöntésére, hogy a perzsa ezüstpénzeket használták-e vagy sem Babilóniá-
ban, először is a leleteket kell szemügyre vennünk. Ha a Babilóniában talált néhány
303
Egyiptomhoz lásd pl. Price – Waggoner 1975: 117, Babilónhoz pedig Naster 1993: 575; Joannès
1994: 137 és alább, 6.2. alatt. A pénzek Dareiosz alatti leméréséhez lásd még Descat 1996: 12.
304
Igaz természetesen, hogy a veretlen ezüstöt általában nem is ajánlják fel megvételre (vagy ha
mégis, akkor pedig előfordul, hogy nem is veszik meg [lásd Pognon esetét (1921: 31, 2. jegyzet]),
hanem azonnal beolvasztják, ahogy ezt Bivar 1971: 98 megjegyezte; lásd még Rawlinson, Reade
(1986b: 79) által említett nehézségeit. A pénzekkel ellenkező a helyzet, de hangsúlyozni kell, hogy
Babilóniában veretlen ezüstöt is igen ritkán találtak ásatásokon is, szemben például Izraellel.
305
Kagan 1994: 51–52.
306
Price 1989: 10.
307
Cahn – Gerin 1988: 17.
308
E lelet ismeretét Y. Meshorer (Israel Museum) szívességének köszönhetem. A korábbi munkámban
(Vargyas 1999b: 250) hivatkozott Kr. e. 560 körüli dátum a kiállítási szekrényen olvasható adat
volt. Jelen keltezésben a lelet kiadását előkészítő E. Peretz véleményét követem.
szórvány perzsa sékelt most figyelmen kívül hagyjuk,309 a legtöbb információval a Reade
által kiadott babilóni kincslelet szolgál.310 Számításai szerint a perzsa ezüstpénzek
(sigloi) aránya a pénznek tekinthető darabok (görög és föníciai érmék, levágott athéni
tetradrachmák és két sékelig, azaz nagyjából egy tetradrachmával egyenlő súlyig terjedő
tört ezüstdarabok) között nagyjából 22 százalékra tehető.311 Amennyiben a nagyobb
veretlen ezüstdarabokat is számításba vesszük, a sigloi aránya kevésbé magas, de még
mindig jelentős.312 Lehet természetesen azzal érvelni, hogy e kép nem reprezentatív, vagy
hogy csak a Kr. e. 4. század első negyedére jellemző. Az alább tárgyalandó szövegek
azt sugallják, hogy egy évszázaddal korábban is ez lehetett a helyzet. Következésképp,
amennyiben ez valószínűsíthető, az az általánosan elfogadott konklúzió módosításra
szorul, amely szerint a siglos csak kis-ázsiai forgalom céljára vert pénz volt, és ott a görög
szokásoknak megfelelően számolták, és nem súlyra mérték.313
Ha azonban az ezüstpénzeket exportálták és ott csak a nyersanyag értéke számított,
az ezüstpénzeket pedig belföldön úgyszintén csak nyersanyagként, súlyra mérve hasz-
nálták, a pénzverés anyagi hasznot aligha hozott a nagykirálynak. Annál is kevésbé,
hogy a siglos általában nem lépte át a birodalom határait, a határokon belül viszont, a
kopásból ítélve néha akár egy évszázadnál is tovább forgalomban maradt.314 Mindent
összevetve tehát nem értjük, hogy Dareiosz uralkodása egy bizonyos szakaszában miért
döntött úgy, hogy elrendeli e pénzek verését.315
A következő kérdés, amelyet meg kell vizsgálnunk, az a pénzverés időpontja. A Kr. e.
500, mint terminus ante quem abból adódik, hogy Perszepoliszban egy Dareiosz 20. ural-
kodási évével keltezett táblát egy pecsétként használt 2. típusú íjász pénzzel pecsételtek
le.316 A terminus post quem a vélekedések szerint az Apadana alapjaiban elhelyezett pénzek
309
Mørkholm 1974: 1–4 és Leisten 1986: 312–313, no. 4.
310
Reade 1986b, korábbi publikációját lásd Robinson 1950.
311
Reade 1986b: 84.
312
Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a pénzek lemérése egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem
pénzként használták az érméket. Így az a gyakran hangoztatott vélemény téves, miszerint Babi-
lóniában az első igazi pénzeket csak a szeleukida időkben találjuk (Joannès 1994: 142, aki a törött
pénzdarabokra hivatkozik).
313
A hagyományos numizmatikus véleményt talán leginkábban Price (1989: 50), e fejezet végén idézett
véleménye fejezi ki. Lásd még bizonyos kutatók hezitálását a siglos meghatározásával kapcsolatban:
„local coin of Asia Minor, that travelled to other parts of the Persian Empire” (Carradice 1987: 89)
vagy „a standardised royal coinage which was not, however, the coinage of the empire” (Carradice,
idézi Tuplin in: Carradice 1987: 112). Ezt a hozzáállást joggal utasította el Mildenberg 1993: 57,
de az általa javasolt „Reichsgeld für Sonderzwecke” sem sokkal jobb megoldás.
314
Carradice 1987: 86 és 91; Alram 1994: 39a.
315
Ezt Briant (1996: 960) nagyon világosan megfogalmazta.
316
Root 1988.
vizsgálatából állapítható meg, amelyeket Kr. e. 515-re, vagy későbbi időpontra szokás
datálni.317 Mivel a leletben íjász pénzek nem voltak, ebből a kutatás azt a következtetést
vonta le, hogy e pénzek verése csak az építkezés megkezdése után kezdődött.318
Ezzel az érvvel szemben azonban három ellenvetés is tehető. Először is nem tudjuk,
hogy pontosan miért helyezték az építmény alapjába e pénzeket, s lehet úgy érvelni,
hogy egy ilyen szimbolikus cselekedetnek nem feltétlenül az a célja, hogy dokumentálja
az aktuális pénzverést.319 Másodszor, a pecsétek vizsgálata kimutatta, hogy a pénze-
ken található udvari stílus kialakulásának előzménye Kr. e. 500-nál sokkal korábbi
időpontra nyúlik vissza.320 Harmadszorra pedig arra kell rámutatni, hogy ha az íjász
pénz verése későbbi Kr. e. 515-nél de 500-ban már a második típus is használatban volt,
az intervallum túl kicsi a két típus között, mivel az első legalább egy évtizedig haszná-
latban volt.321 Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az achaimenida pénzeknek
mindössze négy alaptípusa van a majdnem két évszázad alatt, és nem világos, hogy az
első váltásra miért került sor már az új pénzek bevezetése utáni első évtizedben.
A harmadik probléma a pénzek súlyával kapcsolatos, de ebben a könyvben nem
kívánok részletesebben foglalkozni ezzel a kérdéssel. Csupán szeretnék arra rámu-
tatni, hogy az aranypénz súlya a babilóni rendszeren alapul, a siglos pedig a lüdön,322
317
Kr. e. 517–514 között (Dandamayev – Lukonin 1989: 196); Kr. e. 516 és 511 között (Bivar 1985:
617 és 621); a Kr. e. 6. század végéig (Price – Waggoner 1975: 16); 5. század eleje (Carradice 1987:
81; Price 1988: 241b; Stronach 1985: 444. Lásd még a kérdés áttekintését Jacobs (1997: 281) által.
Briant 1996: 181-182 mindkét lehetőséget nyitva hagyja. A Jacobs által tárgyalt legutóbbi érvek
azonban mindenképpen a korai datálást támogatják.
318
Ez szinte egy axiómává vált a lelet megtalálása óta, vö. Herzfeld 1936: 413–416; Schmidt 1953:
110; Robinson 1958: 190; IGCH no. 1789; Bivar 1985: 616 és 621; Price 1988: 241b; Dandamayev –
Lukonin 1989: 196. Vö. azonban Stronach (1989: 261) kételyeit.
319
Vickers 1985: 6 annak a véleményének adott hangot, hogy az Apadana alá letett pénzek „are surely
of those states which... were subject to the Great King”; ezt a véleményt elfogadta Calmeyer (1989:
55) is. Stronach szerint (1989: 264) „early royal-archers can be interpreted as having an undisguised
’militant message’ for the Greek-bordered part of the empire after the attack on Sardis”. Ellenkező
értelmű javaslathoz lásd Root 1988: 5–7 és 11–12; Root 1989: 35 és 43; Descat 1989: 24; Kagan
1994: 40. Magam részéről Root érveit nagyon meggyőzőeknek találom Price (1989: 50) kritikája
ellenére, aki egyébként szintén szimbolikusan magyarázza a pénzek szerepét. Root arra hívja fel
a figyelmet, hogy az íjász pénzek hiányát nem lehet terminus post quemként használni a perzsa
pénzverés datálására. Lásd Stronach (1989: 266) hasonló, bár talán kevésbé meggyőző érveit,
továbbá Calmeyer – Naster 1995: 404b–405a.
320
Root 1989: 45 hivatkozással Garrison munkájára, amely most már részben mindenki számára
elérhető: M.B. Garrison – M. C. Root, Persepolis Seal Studies, Achaemenid History 9 (1996).
321
Stronach 1989: 265–266. Lásd még Price 1988: 241a és Root 1989: 49.
322
Legutóbbi áttekintése Karwiese 1993: 46–49.
és az egész óperzsa súlyrendszer a babilóni sékelt vette alapul.323 Ezzel szemben az

aranypénz állítólag exportra készült, míg az ezüstpénzt a birodalmon belül használ-
ták. Így nem lepődhetünk meg azon, hogy az egész babilóni forrásanyagban egyetlen
említés sincs az arany dareikoszról, azon viszont annál inkább, hogy Dareiosz nem az
ezüst siglost verette a babilóni súlyrendszer szerint. Ráadásul a siglos verése láthatólag
megelőzte az arany dareikoszt, és az első két típus súlya (ezeket minden kétség nélkül
Dareiosznak kell tulajdonítanunk) ellentmond az arany és ezüst feltételezett arányá-
nak. Ráadásul az elsőnek tekinthető dareikosz súlya még a lüd standardon alapul.
Mindent összevetve tehát az óperzsa pénzrendszer sokkal kevésbé egységes, mint azt
általában feltételezik.
E ponton érdemes a babilóni forrásanyagot segítségül hívnunk, amelyet eddig senki
sem használt e problémák megoldására. Ez természetesen nem véletlen, hiszen a kutatás
egységes véleménye szerint e dokumentumok semmiféle információt nem tartalmaznak
Dareiosz pénzeire. Ez nyilván érthető az aranypénzek esetében, de nagyon valószínűtlen,
hogy egyetlen ezüstpénz se került volna Babilóniába. Egy Kr. e. 512-ben kiállított tábla
alapján ugyanis valószínűsíteni lehet, hogy athéni pénzek is eljutottak Babilónba.324
Emellett azt is tudjuk, hogy a szeleukida pénzeket is állandóan lemérték Babilóniában,
és bizonyos jelzőkkel írták le, ahogy azt később, 6.2 alatt majd látni fogjuk. Minden
okunk megvan tehát, hogy valami hasonlót várjunk a sigloi esetében is.
A Kr. e. 6. századi publikált babilóniai táblák száma tízezres nagyságrendű. Eb-
ben a hatalmas mennyiségben a különböző ezüstfajtákra vonatkozó jelzők száma
(lásd a 2. fejezetet) igen megnőtt a korábbi időkhöz képest. A Dareiosz uralkodása
alatti anyagban feltűnik egy korábban igen ritka jelző, a kaspu ginnu „a ginnu-jellel
ellátott ezüst”.325 Pognon már 1921-ben arra a következtetésre jutott, hogy a kifejezés
„lepecsételt ezüstöt” jelent,326 és komolyabban azóta se vonták kétségbe ezt az inter-
323
Bivar 1985: 621; Dandamayev 1997: 103.
324
Lásd a Pinches (1884: 105) által csak részben kiadott szöveget, lásd még fentebb a 2. táblázathoz
írt magyarázatot és 4.6 alatt.
325
Nagyon sok kísérlet történt e jelző jelentésének megfejtésére, lásd Hrozný 1902: 546 (von
konstantem Gewicht, vollgewichtig, vollwertig); Meissner 1920: 356 (vollwertig); Dougherty, GC
2, 29 n. 2 (of standard weight or worth); Pognon 1917: 486–487 (incertain); Pognon 1921: 36–37
(poinçonnés); Landsberger 1930: 284 (richtig); Lipiński 1979: 568 (argent d’orfèvrerie); Powell 1978:
224–227 (comes very close to denoting some type of coinage); Powell 1996: 233 (made true); Reade
1986b: 85 (sigloi, which are complete); Joannès 1994: 140–142 (l’argent poinçonnée). Az általam
ismert előfordulások számához lásd fentebb a 2. táblázatot. Az újbabilóni-perzsa szövegek nagy
száma miatt néhány adatot bizonyára elnéztem, de az ott összegyűjtött adatok megítélésem szerint
kiegyensúlyozott képet adnak a ginnu-ezüst forgalmáról.
326
Pognon 1921: 37. Véleményem szerint ez eddig a legsikerültebb meghatározás: „En résumé, je
pretációt.327 Azon viszonylag ritka eseteknek alapján, amikor e jelzőhöz különböző

más jelzők is társulnak, meg lehetett állapítani (lásd 4.5 alatt, a 3. táblázatot), hogy a
ginnu-ezüst 875-ös tisztaságú lepecsételt ezüstre vonatkozik. Ez a tisztaság ugyanaz,
mint a veretlen törtezüsté. Ennek következtében a szótáraink „Qualitätsstempel für
Silber”328 és „mark (on silver indicating its quality)”329 értelmezése kétségbe vonha-
tó.330 A kérdés valójában az, hogy vajon mi célja lehetett e pecsételésnek, ha az sem
a tisztaságra, sem pedig a súlyra nem vonatkozott, hiszen ezt az ezüstöt ugyanúgy
súlyra mérték, mint a le nem pecsételt veretlen törtezüstöt.
Bár a különböző templomok által az ezüstre pecsételt megkülönböztető jegyek már
az újasszír kor óta ismertek,331 itt valószínűleg nem erről van szó. Ha a kaspu ginnu-t
említő szövegeket kronológiailag csoportosítjuk (lásd 4.5 alatt, 2. táblázatot), arra a
következtetésre kell jutnunk, hogy valamennyi az achaimenida uralom első évtizedeire
esik.332 Összesen három említés származik Kürosz idejéből (s ebből kettő a ginnu ezüst
forgalmának tilalmára vonatkozik), a többi pedig Dareiosz korából, s mindössze egyetlen
szöveg keltezhető Xerxész uralkodására. Ráadásul Dareiosz 25. évéig minden évből egy
vagy több tábla is utal erre az ezüstre, s ez aligha tekinthető véletlennek.
A babilóni ezüsthasználtnak szentelt friss tanulmányában Joannès a ginnuval is
foglalkozott. Arra az eredményre jutott, hogy három különböző finomságú ezüst léte-
zett, s a ginnu a középsőt jelentette. Ez utóbbi szerinte nem volt elég tiszta ahhoz, hogy
crois que les sicles cha ginnou c’est-à-dire poinçonnés, avaient le poids et la quantité d’alliage
des sicles non poinçonnés, mais était plus recherchés parce qu’ils avaient été fondus par ordre de
fonctionnaires en qui on avait confiance.”
327
CAD (G 80a) szintén arra következtet, hogy „the word ginnu must refer to a mark actually stamped
on the metal”. Ezen az sem változtat, hogy a „metal sheets stamped all over with the mark” értel-
mezés az adatok téves olvasatán alapul, vö. Powell 1978: 224 és fentebb, 4.5 alatt. Joannès 1994:
142 hasonlóan értelmezi (l’argent poinçonnée).
328
AHw 290a.
329
CAD G 79b.
330
Különösen, ha e minőség alacsony, ahogy a CAD állítja. Lásd Powell 1978: 224 „...the interpretations
offered in the two standard dictionaries must be regarded as tentative”.
331
Vö. Lipiński 1979: 565–588.
332
Ez egy döntő szempont. Joannès 1994: 144 helyesen emeli ki, hogy ez az ezüst legalább Dareiosz
uralkodásának végéig dokumentált (bár a 140. oldalon az található, hogy az egész achaimenida
korszakban előfordulnak). Tekintettel arra, hogy mindössze egyetlen Xerxész korára datálható tábla
található a 2. táblázatban, e ponton egyetértünk. Van azonban még egy szöveg, Nbn. 659, amely
Dareiosz uralkodása előtt említ ginnu-ezüstöt (Nbk. 12, mint fentebb láttuk, IV. Nabú-kudurri-
uszur idejére datálandó, lásd e tábla legutóbbi tárgyalását a 233. jegyzetben említett munkában).
A szöveg dátuma azonban törött, s csak MU 10 „10. év” őrződött meg. A szöveg azonban Strassmaier
véleménye ellenére proszopográfiailag Dareiosz korára datálandó, lásd Vargyas 2000b.
az ezüstműves használni tudja, de pénz céljaira megfelelt.333 Joannès itt Pognon és

mindenekelőtt Landsberger munkájára támaszkodott, akinek a véleménye erőteljesen
befolyásolta a CAD értelmezését is.334 Mindennek ellenére a Kr. e. 6. századi ezüst-
használat ezen állítólagos három fajtája, mint azt fentebb (2. fejezetben) láttuk, nem
kielégítő. Alább azt is látni fogjuk, hogy nincs különbség az ékszer és a fizetőeszköz
céljaira használt ezüst minősége között.
Joannès azt sugallja, hogy a kaspu ginnu-ra vonatkozó utalások eltűnése a Kr. e. 5.
században összefüggésbe hozható a nagyon magas ezüsttartalmú görög pénzek foko-
zottabb használatával.335 Ez nagyon meggyőzőnek tűnik, bár az itt (és 4.5 alatt) javasolt
értelmezés bizonyos értelemben módosítja.336 Mindenesetre a csillagászati naplók alapján
az is valószínűsíthető, hogy az átmenetre valamikor I. Artaxerxész uralkodásának ele-
jén kerülhetett sor, amikor is az értékmérő minősége 875-ről tiszta ezüstre változott.337
Ugyanakkor azonban Joannès kevesebb figyelmet szentelt más véleményeknek, és külö-
nösen Powell (1978a) érveinek.338 Túl könnyen elutasította Powell javaslatát a ginnu-ezüst
tilalmának másfajta interpretációját illetően, ami pedig alapvető fontosságú kérdés.339
Mindez problematikus következtetésekhez vezetett.
Tekintsük át még egyszer a kérdést. A két legnagyobb babilóniai templomgazda-
ság, az uruki Eanna és a szippari Ebabbar levéltárából származó két tábla említéséből
tudjuk, hogy a lepecsételt ezüst forgalmát királyi rendelet szabályozta. CT 22, 40, egy
szippari levélben annak írója egy mana ezüstöt kér a családjától (amennyiben helyesen
azonosítom a személyt), de hangsúlyozza, hogy „mivel a királyi rendelet értelmében
tilos ginnu-ezüstöt adni (arra a célra), küldjetek tiszta (murruqu) ezüstöt” (a szöveget
fentebb, 2.2.2 alatt már tárgyaltuk).340 Ugyanerre a királyi rendeletre hivatkoztak az
Eanna főtisztviselői is Kürosz 4. évében (Kr. e. 534) február 10-én, midőn a gyűlésen
figyelmeztetik az ötvösöket: „aki (megint?) ginnu-ezüstből készít ezüsttárgyakat) fel-
ségsértést követ el”.341
333
Lásd Joannès 1994: 139–144, ahol e konklúzió jelentéktelen eltérésekkel minden oldalon megta-
lálható.
334
Joannès 1994: 139–140 és 144.
335
Joannès 1994: 144.
336
Saját javaslatom az, hogy a veretlen pénz minősége változott a Kr. e. 5. században, amihez termé-
szetesen hozzájárulhatott a század elejétől egyre nagyobb számban használt görög pénzek magas
ezüsttartalma is.
337
Lásd fentebb, 2.6 alatt.
338
Joannès 1994: 140.
339
Powell 1978a: 224.
340
Fordítás: CAD G 80a.
341
Fordítás: CAD G 79b.
E szövegekből korábban arra következtettek, hogy a ginnu-ezüst rossz minőségű és az

ezüstműveseknek ezért volt tilos ezt használni. Powell az ellenkezőjére következtetett
arra hivatkozva, hogy a kaspu ginnu speciális ezüst, amelyet a király azért védelmez,
mert a pecsétje van rajta.342 Mind a két következtetés jogos, de csak egyik lehet igaz.
Ha az általánosan elfogadott első értelmezést választjuk, akkor arra a Joannès (és
előtte már CAD G 80a, Lipiński és mások)343 által levont konklúzióhoz jutunk, hogy
az ezüstművesek által használt finomság magasabb volt a fizetőeszközénél. Ez meg-
győzőnek tűnik mai tapasztalataink alapján, hiszen ma az ékszerek szokásos tiszta-
sága 925, míg a kereskedelmi ezüsté 800. Az ékszerek és a fizetőeszközök szétválása
azonban az ókori Keleten soha nem ment végbe. Ráadásul még görög földön is nagy
figyelmet fordítottak az ékszerek és edények finomságára, mert akár fizetőeszközként
is funkcionálhattak,344 annak ellenére, hogy a mindennapokban vert pénzt használtak,
s ennek tisztasága, sőt a súlya is érdektelen volt számukra.345 Az ókori Keleten, bele-
értve Babilóniát is, a helyzet azonban gyökeresen különböző volt. E gazdaságokban az
ezüstöt mindig súlyra használták és a minőségét gondosan ellenőrizték, ezt bizonyítják
többek közt a vert pénzeken is megtalálható ellenőrző jelek. A pénzforgalomban pe-
dig túlnyomórészt veretlen ezüstöt használtak, amelynek nagy részét törött ékszerek,
edények vagy egyéb díszítmények mellett különböző formájú öntecsek tették ki. Ha
pedig ez volt a társadalmi gyakorlat, bármilyen ezüsttárgy, eredeti céljától függetle-
nül, akármikor fizetőeszközként is funkcionálhatott. Mindez azonban arra késztette
az ezüstműveseket, hogy ugyanazt az ezüstminőséget használják a legkülönbözőbb
tárgyak készítésénél, legyen az a legrafináltabb ékszer, vagy pedig egyszerű bútorveret.
Ezt a helyzetet tükrözik a fémelemzések eredményei, amelyek bizonyítják, hogy a vert
és veretlen ezüst tisztaság azonos volt.346
Következésképp a fenti első interpretáció zsákutcának bizonyult, s arra a követ-
keztetésre kell jutnunk, hogy Powellnek van igaza, s a kaspu ginnu olyan ezüst volt,
amelyet az uralkodó külön rendelettel védelmezett. De vajon miért e kitüntetett királyi
figyelem?
Hrozný már a múlt század elején arra gondolt, hogy a ginnu szót az „igaz” és ehhez
kapcsolódó értelmű kīnu szóból kellene levezetni, s legutóbb Powell is e véleményre
342
Powell 1978a: 224.
343
Lipiński 1979: 568 hivatkozással a korábbi irodalomra. Lásd még Oates 1979: 187.
344
Vö. Vickers 1995: 165–168.
345
Le Rider 1989: 162–163.
346
Vö. az ugyanabban a kincsleletben talált veretlen ezüstdarabok elemzését (Huges 1986: 87–88) a
vert sigloival (Cowell 1986: 89).
jutott. Következésképp a ginnu kifejezés összekapcsolható a Kr. e. 3. évezredtől a fel-

iratokban és a súlyokon található említésekkel.347 Esetünkben ez állandó súlyú ezüstre
mutatna, amit pecséttel hitelesítenek. A súlyok mindig és mindenhol királyi védelem-
ben részesültek már a Kr. e. 3. évezredtől kezdve, s ez akár egy királyi rendeletben is
kifejezésre juthatott volna. Valószínűleg azonban még ennél is tovább mehetünk, de
előbb foglaljuk össze még egyszer a fentieket.
Kürosz uralkodása alatt a babilóniai források elkezdenek említést tenni egy addig
ismeretlen lepecsételt ezüstről. Ennek az ezüstfajtának használatát királyi rendelet
szabályozta, és beolvasztása felségsértésnek minősült. Forgalma rendkívül csekély
méretű volt, mindössze egyetlen (kiadatlan) tábla említi használatát, másik kettő pedig
a forgalmának tilalmára vonatkozik. Kambüzész uralkodása idejéről nincs egyetlen
említésünk se a kaspu ginnu esetleges használatáról.
Ha most felidézzük a 2. táblázatot, azonnal láthatjuk, hogy valami alapvető változás
következett be Dareiosz trónra léptével. Jelenlegi ismereteim szerint 135 tábla említi
eme ezüst használatát, és ezek együttes súlya meghaladja a 100 kilót. A lepecsételt
ezüst használata láthatólag igen gyorsan elterjedt a mindennapi használatban, mindez
pedig igen valószínűtlen lenne kifejezett királyi tilalom ellenére. Dareiosz pénzpolitikája
következésképp különbözött elődeitől. Első éveiben, nagyjából Kr. e. 517-ig e lepecsételt
ezüstöt elsősorban kölcsönügyletekben és nagy volumenű kereskedelmi tranzakciókban
használták. Utána azonban ház vagy föld bérleti díjának kiegyenlítésére, birka, gipsz
vagy világítóolaj vásárlására, áldozati célokra vagy bérek fizetésére is felhasználták,
ráadásul néha igen kis összegben. Röviden tehát, Dareiosz uralkodása első évtizedének
vége felé a lepecsételt ezüst használata teljesen meghonosodott Babilóniában. Igaz azon-
ban, hogy arról szó sincs, hogy a mindennapi életben a kaspu ginnu lenne az egyedüli,
vagy akár a leggyakrabban használt ezüstfajta.
Ha eme áttekintés után feltesszük a kérdést, hogy mi lehet az a standard súlyú le-
pecsételt ezüst, amelyet Dareiosz vezetett be, nehéz elkerülni a következtetést, hogy
a kaspu ginnu és a siglos azonosítandó. Powell ugyanis már régen rámutatott arra, igaz
fenntartásokkal,348 hogy a „ginnu comes very close to denoting some type of coinage”.349
Bár a mezopotámiai pénznek szentelt legújabb tanulmányában (Powell 1996) nem is-
347
Hrozný 1902: 547; Powell 1996: 233.
348
„I certainly would not wish to maintain, on the basis of present evidence, that money was being
coined in Babylonia in the Persian period or earlier, but it is also clear that one cannot absolutely
exclude that possibility” (Powell 1978a: 226).
349
Powell 1978a: 224 és 227. Lásd ehhez még Reade 1986b: 85, aki szerint kaspu ginnu és kaspu lā ginnu
nem más, mint a sigloi és a váltópénz elnevezése.
mételte meg ezt az állítását, korábbi következtetése ma is érvényes. A kaspu ginnu-ra

vonatkozó ismereteink ugyanis meglepően egybevágnak azzal, amit általában az óperzsa
pénzverésről tudunk.
Az óperzsa pénzek nagyon kevés motívumot alkalmaznak és annyira időtlenek,
hogy lehetetlen különbséget tenni a különböző achaimenida uralkodók pénzei között.
A pénzeken ugyanis nincs rajta a kibocsátó azonosítója, mivel a pénzverés, legalábbis a
Kr. e. 6. században, egyedül az uralkodó hatáskörébe tartozik. Mindez egybevág azzal,
amit a CAD (G 80a), és ezt követve Joannès350 megállapít a lepecsételt ezüstről: „the
word ginnu must refer to a mark actually stamped on the metal. This mark evidently
was not applied by an authority, because if it had been, this authority would have been
mentioned in our texts”. A máshol majd részletesebben elemzett numizmatikai anyag
legkönnyebben akkor értelmezhető, ha a pénzverés megindulását Dareiosz uralko-
dásának legelejére datáljuk. Mindez egyezik azzal, hogy a ginnu-ezüstre vonatkozó
hivatkozások Dareiosz első évétől kezdve egyre gyakoribbá válnak. A Kürosz alatti ritka
hivatkozások feltehetően a Croeseid-típusú pénzekre vonatkozik.351 Kürosz és Dareiosz
pénzveréssel kapcsolatos eltérő magatartása talán Hérodotosz utalásában is lecsapó-
dott, aki szerint a perzsák Dareioszt „szatócsnak”, Küroszt pedig „atyának” nevezték.352
A sigloi finomsága a fémvizsgálatok eredménye szerint 900 ezrelék körül van (egészen
980-ig), s a 3. táblázatban összegyűjtött adatok azt mutatják, hogy a kaspu ginnu közel
van e tisztasághoz.353 Végezetül, a ginnu-ezüst jelentése, legyen az akár „standard silver”
a CAD,354 vagy „true silver” Powell szerint,355 vagy akár „törvényes ezüst”, ahogy én
leginkább fordítanám,356 nem nagyon jelenthet mást, mint vert pénzt. Elég ha itt az első
350
Joannès 1994: 142.
351
Az ún. „Light Croeseids” folyamatos veréséhez Kürosz uralkodása alatt lásd pl. Bivar 1985: 616–617.
J. H. Jongkees, „Kroiseios en Dareikos”, Ex Oriente Lux 9 (1944) 163–168 tanulmánya óta gyakran
felvetődött, hogy e pénzeket kizárólag az achaimenidák verték, lásd ehhez Robinson 1958: 188,
2. jegyzet; Price 1984: 221; Vickers 1985: 8–9; legutóbb Le Rider 1994–1995: 771.
352
Hérod. 3, 89, Hegyi Dolores fordítása.
353
A részletekbe itt nem mehetünk bele, különösen az eddig elemzett íjászok alacsony száma mi-
att.
354
CAD G 80a.
355
Powell 1996: 233.
356
A kīnu szó igen széles jelentéstartománya lehetővé teszi mind a három (sőt több további) for-
dítást is. Az én értelmezésem azon alapul, hogy bár a kaspu ginnu és kaspu lā ginnu is 875-ös
ezüstöt jelent, mégis megkülönböztetik őket a szövegeink. Fentebb (4.6 alatt) már kifejtettem,
hogy ez utóbbi jelzőt miért tartom a görög pénzek jelölésére szolgáló kifejezésnek. Amennyiben
ez igaznak bizonyul, akkor a „törvényes” és „nem törvényes” (azaz idegen) értelmezés tűnik a
leginkább elfogadhatónak, hiszen egyébként a siglos és egy athéni pénz is egyformán standard és
jó ezüst. Ez természetesen nem elegendő érv arra, hogy kérdésessé tegyem a görögök által a görög
egyiptomi, 4. századi feliratos fáraói pénzekre gondolunk, amelyeken a felirat a pénz

minőségére („jó”, „igaz”) és nem az uralkodó nevére utalt.357 Mindezek alapján jobban
megérthetjük, hogy Kürosz miért nem engedte a lepecsételt ezüst beolvasztását, és miért
tekinthették felségsértésnek a rendelet megszegését. Nem felejthetjük el ugyanis, hogy
a pénzverés kialakulásának ideje ez, amikor a vert pénz még nagyon kis mennyiségben
kerül kibocsátásra, és a pénznek még sokkal inkább szimbolikus – presztízs – jelentősé-
ge van, semmint gazdasági. Összefoglalva tehát minden amellett szól, hogy azonosítsuk
a babilóni lepecsételt ezüstöt a vert perzsa pénzekkel. Amennyiben e következtetésünk
helytálló, az alábbi válaszokat adhatjuk a fejezet elején nyitva hagyott kérdésekre:
1. Dareiosz pénzreformjának ideje: A perzsa pénzverés kezdetét általában Kr. e. 515

utánra,358 néha pontosan 512-re,359 vagy 500 körülre,360 sőt későbbre teszik.361 A 2. táb-
lázatban összegyűjtött adatok arra mutatnak, hogy Dareiosz egyik legelső intézkedése
a pénzverés reformja volt. Sajnos a pénzére vonatkozó legelső információ keltezése a
Nbk. 12 táblán problematikus, talán Kr. e. 521. augusztus 10. előtti időpontra mu-
tat, de ez vitatott.362 Mindenesetre azonban 521 decembere előtt kellett íródjon, mert
IV. Nabú-kudurri-uszur felkelését ekkorra már leverte Dareiosz. Következésképp az
első íjász pénzek verésére korábban került sor, de hogy pontosan mennyivel korábban,
az vita tárgya lehet. Gondolhatunk arra, hogy az új pénzeket Dareiosz seregei hozták
magukkal, amidőn III. Nabú-kudurri-uszurt legyőzték, és Babilónban karóba húzták.
Ha így történt, akkor e pénzeket 522 decembere előtt kellett kibocsátani. Akárhogy is
érvelünk azonban, mindenesetre 521-ben már forgalomban voltak.
2. A reform célja: A pénzreform ideje egyben a célját is valószínűsíti. Jelenleg két
egymásnak ellentmondó elképzelés él az irodalomban Dareiosz szándékait illetően.
Az egyik elsősorban gazdasági magyarázattal érvel, és a pénzreformot hatalmas pénz-
és a perzsa pénzek közötti különbségtételt (argyrion endokimon és argurion dokimon), amelyet

M. Caccamo Caltabiano és P. Radici Colace Darico persiano e nomisma greco: difference
strutturali, ideologiche e funzionali alla luce del lessico Greco címmel részletesen tárgyalt (Revue
des études anciennes 91 [1989] 213–226). Meg kell azonban említenem, hogy e szerzők elképzelése
a pénznek a Perzsa Birodalomban játszott szerepéről számomra elfogadhatatlan.
357
Vö. Curtis 1957: 72–73.
358
Robinson 1958: 190; Bivar 1985: 617.
359
Cook 1983: 70, Briant 1996: 420.
360
Price 1988: 247; Mildenberg 1993: 56.
361
Vickers 1985: 1–44, de ezt hamarosan meghaladottá tette Root (1988) publikációjának megjele-
nése.
362
Lásd a kérdés tárgyalását in Zawadzki 1994: 135, 52. jegyzet és 140, aki e keltezés mellett érvel.
Lásd még Dandamayev, NABU 1995/34.
ügyi újjászervezés részeként értelmezi.363 Az alternatív javaslat szerint az íjász pénzek

a perzsa katonai hatalom üzenetét küldték a népnek.364 Ha azonban abból indulunk
ki, hogy e pénzeket a nagy lázadások és a hatalmi harc idején Kr. e. 521-ben, vagy
akár már korábban is verték, az idő aligha volt kedvező nagyszabású gazdasági tervek
kidolgozására és megvalósítására. A második javaslat sokkal valószínűbb, még ha az
üzenet, legalábbis az 1. típusú íjász pénzek esetében feltehetően sokkal konkrétabb is
volt. Dareiosz volt a világtörténelem első uralkodója, aki felismerte a pénzek nyújtotta
egyedülálló propagandisztikus lehetőséget.365 Koronás alakját verette e pénzekre, és ezzel
fizette katonáit. Az üzenetet aligha lehetett félreérteni: Dareiosz a legitim uralkodó!366
Ez a magyarázata annak a korábbi megfigyelésnek, hogy a „the first issues are bound
to reflect something of the early aims and purposes of Darius himself”.367 Az sem lehet
véletlen, hogy az uralkodó ábrázolása nagyon hasonló mind a pénzeken, mind pedig
a behisztuni feliraton, ahol az üzenet egyszerre írásos és képi.368
Ma már egyre inkább elfogadott (lásd részletesebben fentebb, 5.1 alatt) Olmstead
régi gyanúja,369 miszerint Dareiosz ténylegesen trónbitorló volt.370 Mindez igen érthe-
363
Robinson 1958: 190–191; Mildenberg 1993: 56, 8. jegyzet.
364
Root 1991: 16.
365
Vö. Root 1989: 48, aki arra mutat rá, hogy Dareiosznak az 1. típusú íjász pénzen levő ábrázo-
lása „may have been a significant precursor of concepts in imperial portraiture which became
elaborately explicit in late Roman time”.
366
A helyzet hasonló az első egyiptomi feliratos perzsa pénzzel (egy athéni utánzattal), amelyet
Mørkholm (1974: 1–4) publikált (néhány azóta kiadott újabb példányhoz lásd Mildenberg 1993:
73). A felirata a következő: „Artaxerxész (a) király”. Ezt az érmét közvetlenül Egyiptom vissza-
hódításának idejére kell datálnunk. Bár Mørkholm (1974: 4) szerint e felirat „a gesture towards
the inhabitants of the recently reconquered province”, nyilvánvaló, hogy nem erről van szó.
III. Artaxerxész célja ugyanaz volt, mint Dareioszé az első siglosszal. Lásd még a Mildenberg (1993:
73, 120. jegyzet) által összegyűjtött irodalmat e kérdéskörhöz. Mivel feliratos pénzek ritkán for-
dulnak elő 450 előtt (vö. Cahn – Gerin 1988: 18), a perzsa uralkodó meglepően korán használta ki
ezt az új szokást politikai propaganda céljaira. Lásd még az unikális, és sokkal kevésbé megértett
ékírásos feliratot egy Kr. e. 4. századi pénzen (Joannès – Lemaire 1994). Ez az értelmezés nem mond
ellent a Mildenberg (1993: 73) által adottnak. Az ő véleménye az, hogy ezt az athéni pénzutánzatot
III. Artaxerxész azért verette és látta el démotikus felirattal, hogy megnyerje a helyi lakosságot
és így elősegítse a kereskedelem fejlődését. Ez nyilván így is volt, de véleményem szerint e helyi
használatú pénzeket éppen azért látták el e felirattal, hogy a lakosság számára érthetővé tegyék
a felirat üzenetét: „Artaxerxész (az új) fáraó!”
367
Stronach 1989: 269.
368
Mindössze maximum három év választja el az első pénzeket és a feliratot. A hasonlósághoz lásd
Stronach 1989: 265 (további utalással Naqš-e Rustamra a 269. oldalon) és Mildenberg 1993: 57.
369
Olmstead 1948: 107–110. A korábbi irodalmat lásd in Dandamayev 1989: 91.
370
Vö. Dandamayev 1989: 83–94 és az 1987 előtti irodalomhoz a 91. oldalt; lásd még Zawadzki 1994:
127–128 és 2. jegyzet; Balcer 1995:110–124; Briant 1996: 111–113.
tővé teszi propagandisztikus erőfeszítéseit, amelyben a pénzeknek kitüntetett szerepe

volt. Ennek fényében jól érthető, hogy Dareiosz miért oldotta fel e pénzek forgalmának
Kürosz által elrendelt korlátozását, és miért veretett új pénzeket oly nagy számban, nem
törődve ennek anyagi vonzatával.
3. A különböző standard problémája: Az utolsó még hátralevő kérdés annak tisztá-
zása, hogy mi az oka a lüd és babilóni súlyrendszer vegyes használatának az óperzsa
pénzverésben. A fentebb elmondottak fényében valószínűnek látszik, hogy Dareiosz
célja az ún. 1. típusú íjász ezüstpénzek verésével elsősorban katonai és propagandisz-
tikus volt. Az új uralkodónak fizetnie kellett katonáit és ezt a régi, lüd rendszer szerint
vert pénzekkel tette. Mindössze annyit változtatott, hogy a fentebb említett céljai alá-
támasztására saját képmását tette a pénzekre. Később, talán összhangban a birodalom
újjászervezésével, több ideje maradt egy valódi pénzreformra, amelynek esetleg része volt
az állítólagos kettős, aranyon és ezüstön alapuló rendszer felállítása és a babilóni sékelre
alapozott aranypénz kibocsátása is. Mindez azonban rendkívül összetett probléma és
e disszertáció keretei között részletekbe menően nem vitatható meg.371
Összefoglalva az elmondottakat, arra a következtetésre jutottunk, hogy Dareiosz
pénzreformja nem egy összefüggő és jól átgondolt intézkedéssorozat volt, mint azt a
kutatás általában véli. Sokkal valószínűbb, hogy célja elsősorban nem gazdasági, hanem
politikai-propagandisztikus volt. Legalább két lépcsőfok különíthető el a folyamatban,
függetlenül attól, hogy a második összefüggésben állt-e az adóreformmal.372 Végezetül
revízióra szorul az a numizmatikusok körében gyakran hangoztatott nézet, miszerint
a perzsa ezüstpénzeket kis-ázsiai, helyi pénzeknek kell tekinteni,373 amelyek célja a
nyugatiak (görögök) megfizetése.374 A babilóniai táblákból láthatjuk, hogy a „coinage
of the Archers was a coinage for the Persian empire, which, as the King’s money, was
intended to circulate throughout the empire”.375
371
A súlymértékek rendkívül komplikált kérdéséhez lásd Vickers 1991: 31–39.
372
Az adó és pénzreform dátuma vitatott, általában Kr. e. 518 körülre vagy későbbre teszik. Ameny-
nyiben helyesen értem Briant-t (1996: 422), ez az ő álláspontja is. Price 1989: 11 egy kicsit későbbre,
Kr. e. 515 körüli időre keltezi.
373
Lásd a numizmatikai kutatás áttekintését Alram (1994: 39) által, bár e munka feltehetően jó
néhány évvel korábban íródott.
374
E véleményt Root (1991: 15) említi, további irodalommal. Láthatólag egyetért ezzel, bár összevetve
korábbi határozott nézetével (Root 1979: 117–118) a később (Root 1989: 50) nagyon körültekintően
megfogalmazott állítás „currency which (apparently) was intended to serve the needs of the empire
in the west” bizonyos kételyeknek is hangot ad.
375
Ezt a mondatot Price (1989: 50) mint elvetendő nézetet fogalmazta meg, amelyet a fentiek értel-
mében azonban a kincsleletek túlzottan leszűkített értelmezése ellen lehet fordítani.
5.3 AZ ARANYPÉNZ
Fentebb (5.2 alatt) már láttuk, hogy az új, most már nem a lüd előzményeket folytató
pénzverés Dareiosz uralkodása alatt kezdődött. Ma már a kutatók döntő része úgy
gondolja, hogy az aranypénz, a híres dareikoszok neve is Dareiosz nevéből szárma-
zik.376 Hérodotosz (4, 166; lásd még 7, 28) tudósítása szerint először ez az uralkodó
veretett aranypénzt, és ezt a híradást megerősíti egy dareikosz lenyomata egy Dareiosz
uralkodása alatt keletkezett, s fentebb már tárgyalt perszepoliszi táblán (Root 1989).
Az aranypénzek verésének dátumát általában Dareiosz uralkodásának második felére
szokás tenni, de erre nincs biztos adatunk. A javasolt időpontok több mint két évtizedet
fognak át, s a Kr. e. 519 körüli időponttól,377 a Kr. e. 6. század utolsó évtizedén át 378 500
körüli,379 sőt még későbbi keltezés is létezik.380
Bár a dareikoszok verésének időpontja vitatott, a kutatásban meglepő egyetértés
uralkodik e pénzek célját illetően. A legtöbb szakember szerint a dareikosz az egyetlen
birodalmi pénz, mivel az állítólag egyszerre bevezetett ezüst siglos csak lokális szere-
pet játszott Kis-Ázsiában, mint fentebb láttuk.381 A dareikoszt viszont „superregional
currency” céljából verték és ezért „clearly oriented toward the Greek west … in direct
competition with the Attic tetradrachm”.382 Az is közhelynek számít az irodalomban,
hogy e pénzek fő célja a görög politikusok megvesztegetése volt,383 sőt még az is felme-
rült, hogy a pénzeken szereplő szimbólum megválasztása is a görögökhöz igazodott,
hiszen a pénzeket ottani forgalomra szánták.384
376
Robinson 1958: 188; Root 1979: 117; Cook 1983: 70; Frye 1984: 116; Bivar 1985: 621; Stronach 1989:
266–267 további irodalommal az 51. jegyzetben; Root 1989: 46; Root 1991: 117 stb. Az ellenkező
véleményhez lásd Seyrig 1959: 54 és 5. jegyzet, s bár Schlumberger (1971: 375–383) visszautasította,
részben más érvek alapján még ma is vannak hívei; vö. pl. R. Schmitt in Encyclopaedia Iranica, Vol.
1, ed. E. Yarshater, Costa Mesa, 1985: 421b; Dandamayev – Lukonin 1989: 196; Calmeyer 1989:
56 további irodalommal a 35. jegyzetében; Nicolet-Pierre 1992: 13; Alram 1993: 24b, 1994: 36b.
377
Herzfeld 1938: 413; Robinson 1958: 190; Kraay 1966: 358, Bivar 1985: 617.
378
A legtöbb kutató ezt a dátumot részesíti előnyben, vö. Kraay 1976: 32; Price – Waggoner 1975: 97;
Alram 1993: 24, 1994: 37a.
379
Mildenberg 1993: 56.
380
Vickers 1985: 4–9 (Kr. e. 490 után); Price 1988: 241 („probably not struck before 500 B. C.”); Descat
1989: 29 (Kr. e. 493).
381
Lásd fentebb, 5.2 alatt és a részben már ott is idézett irodalmat: Mildenberg 1993: 56; Alram 1993:
25; 1994: 39a; Sancisi-Weerdenburg in Sasson 1995: 1042b és Dandamayev 1997: 103.
382
Alram 1994: 38b–39a. Ezt először egyébként Schlumberger (1953: 18) állította és Alramon kívül
(lásd még Alram 1993: 29a) Mildenberg (1993: 56) is ezen a véleményen van.
383
Pl. Naster 1979: 599, legutóbb Mildenberg 1993: 56.
384
Alram 1994: 38a: (az aranypénzek) „made with reference to its impact on the Greeks among whom
E fejezetben e fenti állításokat kívánom kétségbe vonni, ugyanis megítélésem szerint a

mellettük felhozott érvek legalábbis vitathatók. Az óperzsa királyfeliratokban a görögök
az alattvalók hosszú sorában semmilyen megkülönböztetett pozíciót nem élveztek.385
A DPh feliratban, amely a birodalom határait írja le, s amelyet gyakran szoktak idézni
az Apadana és az íjász pénzverés kezdetének keltezésénél, Ionia nincs is felsorolva.
Ennek oka biztosan nem az – ahogy azt néha felvetik –, hogy e tartomány ekkor ide-
iglenesen elveszett a birodalom számára, hanem az, hogy Ionia nem volt túlzottan
fontos a birodalom számára. Elég, ha itt Stronach (1985: 443) sokat idézett mondatára
hivatkozunk, miszerint „the flagship satrapy of the Achaemenid West was Sardis”.
Amennyiben a görögök valóban annyira fontosak lettek volna a nagykirály számára,
mint azt az állítólagos görög orientációjú pénzverése mutatná, könnyen megengedhette
volna magának, hogy az alattvalói közé sorolja akár például Athént is.386 Az, hogy ezt
nem tette meg, arra mutat, hogy a görögök nem voltak számára annyira érdekesek, mint
azt ma gondoljuk. Akkor viszont miért veretett volna pénzt, amelynek célja állítólag
az, hogy a nyugatnak beszéljen („’speak’ to the west” [Root 1989: 49])?
Az alábbiakban ismertetendő válasz az, hogy Dareiosz nem a görögökre való tekin-
tettel verette aranypénzét, és ezzel ellentétes elképzeléseink sokkal inkább görög, sem-
mint perzsa nézőpontot tükröznek. Vegyük szemügyre lépésről lépésre a fenti érveket,
legutoljára hagyva a legnehezebbet, az aranypénz datálásának kérdését.
Kezdjük vizsgálódásainkat azzal az állítással, hogy a dareikosz volt a tényleges bi-
rodalmi pénz. Ebből az univerzális pénzből azonban,387 amelyet állítólag már a kez-
detektől fogva a nemzetközi kapcsolatok céljára vertek, és amely a feltételezések sze-
rint e téren az athéni pénzekkel versengett, mindössze néhány darab Dareiosz idejére
keltezhető példány maradt fenn (ezek mindegyike 2. típus).388 A Kr. e. 5. század első
felére csak az athoszi lelettel rendelkezünk, amelyről most már bizton állítható, hogy
the coins would circulate”. Ez a megfogalmazás feltehetően Root 1989: 49 hatására született (Root
1991: 16 ugyanis nem szerepel az irodalomjegyzékében), de mint alább látni fogjuk, ez rendkívül
vitatható javaslat.
385
Lásd DB; DNa; DNe; DPe; DSe; DSf; DSm; DSz és DSaa.
386
Pl. Kr. e. 507 után, amikor Athén rövid időre elfogadta a perzsa fennhatóságot. Jól ismert ugyanis,
hogy a királyi címek, igények és a propaganda soha nem csak a tényleges helyzeten alapul. Nemré-
giben Tuplin (1991: 252), Kagan (1994: 42), és Jacobs (1997: 284) is rámutatott arra, hogy hasonló
utalások fellelhetők az achaimenida birodalomban is.
387
Ezt már Schlumberger (1953: 15) is hangsúlyozta a sigloi korlátozott használatára való hivatkozással,
s azóta gyakran megismételték, legutóbb Calmeyer – Naster 1995: 405a.
388
Robinson 1958: 189 (vö. még Bivar 1985: 617) mindössze négyet sorol fel; ezeken túl ismerek
még egy kiadatlan (2. típusú) dareikoszt az Israel Museum gyűjteményében. Y. Meshorernek és
H. Gitternek tartozom köszönettel e pénz ismeretéért, amelynek súlya 8,36 g.
valóban Xerxész idején került földbe (Nicolet-Pierre 1992). A fennmaradt leletek szá-
mából ítélve azonban arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Kr. e. 5. század vége
előtt a dareikoszokat feltehetően csak igen kis számban verték.389 Hérodotosz híres és
sokat idézet passzusa, amely szerint a lüd Püthiosz vagyona csak aranyban „hétezer
híján négymillió Dareiosz-sztatért tesz ki”390, feltehetőleg ilyen súlyú veretlen arany-
ként értendő (Price 1989: 11–12; Descat 1996: 12).391 Mindez a dareikoszok visszafogott
használatára utal, legalábbis Dareiosz uralkodása alatt és megkérdőjelezi a bevezetésük
magyarázatául felhozott érveket.
Ráadásul az 1. típusú dareikoszok hiányát én nem tekinteném véletlennek.392 Ez a
típus kizárólag a sigloin fordul elő, s ebből szerintem azt a következtetést kell levonni,
hogy az ezüstpénz verése előbb kezdődött, mint az aranypénzé.393 Ebből az is követ-
kezik, hogy Dareiosz fő gondja nem az arany-, hanem az ezüstpénz volt. Ez összevág
azzal, hogy a birodalom legnagyobb részében az ezüst volt az általános és kizárólagos
értékmérő és fizetőeszköz, s azzal is, hogy nincs egyetlen hivatkozás sem a korabeli
babilóniai táblákon a dareikoszokra. Fentebb láttuk, hogy a sigloira viszont feltehetőleg
utalnak a szövegeink, s ha a súlyban megadott ezüstöt átszámítjuk, 18350 körüli da-
rabszámot kapunk Dareiosz egész uralkodását figyelembe véve. Ehhez még hozzá kell
adni a Kr. e. 5. század elejére keltezhető pénzleleteket is. Ez tekintélyes mennyiség, és
mindenképpen több mint a fentebb említett néhány dareikosz, még ha fel is tesszük,
hogy egy adott pénzt többször is említhetnek a szövegeink, hiszen a pénzek forogtak a
babilóniai gazdasági élet vérkeringésében.
Mindez kételyeket ébreszt ama állítás helyességét illetően, miszerint a dareikosz célja
az athéni pénzekkel való verseny lenne. Először is a baglyok keltezése vitatott, de ma
mindenesetre általában a Kr. e. 6. század végére teszik, ez pedig ugyanaz az idő, amikor
a feltételezések szerint a dareikoszok verését kezdték. Következésképp nem tudjuk,
389
Naster 1979: 599; Carradice 1987: 87 és 92; bár Carradice következtetése (92. oldal), miszerint
nincs Kr. e.5. századra keltezhető dareikosz lelet, Nicolet-Pierre fentebb idézett munkája után
némileg módosítandó (1992: 19 és 32. jegyzet, lásd még1992: 14 és a leletek áttekintését a 19–20.
oldalakon), az továbbra is tény, hogy a Kr. e. 5. század végéig a dareikoszok igen ritkák.
390
Hérod. 7, 28, Hegyi Dolores fordítása.
391
Ugyanez érvényes Nehemiás 7: 70-71-re is, vö. Meshorer 1978: 134.
392
Ezt a tény általában nem szokták értelmezni, vö. Price 1989: 13; Descat 1989: 15 stb. Kraay (1977:
194, 15. jegyzet) azonban azt javasolta, hogy „...types I and II represent types of two contemporary
mints which were only subsequently standardised as type III”. Ez azonban nagyon valószínűtlen,
bár Root (1989: 44 és 47, 27. jegyzet) és Alram (1994: 38) elfogadták. Lásd még Bivar (1997: 44b)
állítását, aki szerint van (egy?) 8 g súlyú 1. típusú dareikosz. Mivel azonban semmi más adatot
nem közöl erről, feltehető hogy téves a hivatkozása.
393
Lásd fentebb 5.2 alatt és vö. Descat 1989: 17–18 és Descat 1996: 18.
hogy melyik volt a korábbi. Bár 4.6 alatt rámutattunk a baglyok korábbi keltezésének
lehetőségére, itt viszont felvetjük a dareikoszok korábbi keltezésének kérdését is. Alább
amellett is fel fogunk hozni érveket, hogy az állítólagos lüd és perzsa bimetallizmus
igen kérdéses, és az arany és ezüst nem volt egymással automatikusan helyettesíthető,
s ráadásul teljesen eltérő területen használták őket. Mindebből azonban az következik,
hogy az arany dareikosz nem lehetett az athéni ezüstpénzek versenytársa.
Az a gyakori vélemény, miszerint a dareikoszt a görög politikusok megvesztegeté-
sére verték volna, nem vehető túlzottan komolyan. Bármilyen időpontra datáljuk is a
bevezetését, semmi adatunk nincs arra, hogy Dareiosz e célra valaha is felhasználta.
Az pedig, hogy később erre is használták, semmit nem mond Dareiosz céljairól.
Többször felvetették már az irodalomban, hogy az íjászok képválasztása a nyugatnak
szólt, mivel Héraklészt és Athénét idézte fel a kortársaknak (Root 1989: 49; Root 1991:
16; Alram 1994: 38a). Magam, Stronach (1989: 270–275) és talán Mildenberg (1993: 56a,
amennyiben jól értem őt) társaságában nagyon szkeptikus vagyok e javaslatot illetően,
még abban a formájában is, hogy esetleg kettős jelentéssel bírt „evoking ideas of the
King-as-hunter and also ideas of Herakles-as-hunter” (Root 1991: 16). Feltételezem, hogy
ez az elképzelés ugyanolyan mulatságos lehetett volna egy korabeli perzsa számára,
mint nekünk az, ha valaki az íját vivő Héraklészről feltételezné, hogy alakja a perzsák
megnyerése miatt került volna egy pénzre, noha a jelenleg ismert legkorábbi ilyen pénz
ténylegesen az Apadana alapjaiban került elő (Kagan 1994: 38, 29. jegyzet). Nem felejt-
hetjük el ugyanis, hogy az összes archaikus pénz, ideértve a legjobban ismert baglyokat
is, a kibocsátó város jelképét hordozta és nem egy pánhellén szimbólumot. Ez azonban
nem akadályozta meg e pénzek forgalmát a kibocsátó város területén kívül, mert kül-
földön amúgy is csak a pénz nyersanyagértéke számított (vagyis a hazai forgalomban a
pénzeket felülértékelték). Ha a kis görög városállamok ebben semmi kivetnivalót sem
találtak, akkor miért gondoljuk, hogy a perzsa nagykirály különös gondot fordított volna
arra, hogy pénzeit a görögök számára elfogadhatóvá tegye görög jelképek használatával?
Ráadásul miért törődött volna csak a görögökkel, figyelmen kívül hagyva mondjuk a
lüdeket, a „zászlóshajó” tartomány polgárait s egyben a pénzverés feltalálóit?394 Már-
pedig egy hagyományos lüd jelkép (a korai lüd–perzsa pénzek) megváltoztatása egy
állítólagos görög szimbólumra, politikai hangsúlyeltolódásra utalna, de semmi ilyesmire
nem következtethetünk a királyfeliratokban. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy
394
Állítólag azért, mert Görögországban a pénzeket széles körben használták. Rá kell azonban mu-
tatnunk arra, hogy az archaikus pénzeket csak igen kis mennyiségben verték és általában ritkán
használták a kibocsátó városállamtól távol. A két széleskörűen használt pénzt, a baglyokat és a
sigloit viszont nagyjából egyszerre kezdték verni a Kr. e. 520-as évek legvégén.
néhány görög valóban így értelmezte a pénzen látható alakot, általában nyilvánvaló
kellett legyen, hogy ez a nagykirály jelképe. Elég, ha itt a harmincezer (más adatok
szerint tízezer) íjászra gondolunk, akik kiűzték Agészilaoszt Kis-Ázsiából.395
Sokkal inkább akkor kellene hinnünk Rootnak, amikor ugyanazon az oldalon, ahol
Héraklészre hivatkozik azt is leírja, hogy „is important to understand this Achaemenid
coinage as a significant distillation of court production with deeply entrenched Near
Eastern artistic tradition behind it. It was created to look the way it looks precisely
because in style and imagery it was quintessentially Persian, Achaemenid, manifestation
of imperial power” (Root 1991: 16).396 E jellemzés a térdelő íjász jól ismert alakjára vo-
natkozik, numizmatikai értelemben a 2. típusú íjászra. Az egyedüli probléma az, hogy
vajon erre az első típus, a király fél alakja miért nem felelt meg? Másképpen fogalmazva,
miért váltotta fel az 1. típusú íjászt egy rövid évtized múlva a 2. típus? A fél alak eddigi
magyarázatai, legyenek önmagukban bármilyen érdekesek is, e kérdésre nem adtak
feleletet.397
Nézetünk szerint azért került sor a 2. típusú íjász kibocsátására, mert Dareiosz úgy
döntött, hogy ugyanazzal a jelképpel ellátott arany és ezüstpénzeket is veret, szemben
az addigi gyakorlattal.398 E javaslat mellett szól az 1. típus stílusának Root (1989: 49) és
Stronach (1989: 267) által adott jellemzése. Mindketten meggyőzően úgy érvelnek, hogy
e típus áll legközelebb a tradicionális mezopotámiai királyábrázolásokhoz és ugyanakkor
erősen gyökerezik az achaimenida monumentális művészetben is. Mindketten úgy ér-
velnek, hogy az 1. típus a „Persian identity” képviselője, és „the first issues are bound to
reflect something of the early aims and purposes of Darius himself” (Stronach 1989: 269).
Mindez egybevág Porada (1965: 159–160) azon korábbi megfigyelésével, miszerint Dare-
iosz az ikonográfiát is felhasználta trónigénye megerősítésére. Mindent összevetve arra
gondolhatunk – bár döntő bizonyítékkel feltehetően soha nem fogunk rendelkezni –,
hogy az 1. típusú pénzek ikonográfiája szorosan kötődött Dareiosz vitatott trónra jutá-
sához, s az üzenet (Dareiosz a legitim király) hatalma megszilárdulásával elveszítette
aktualitását. Ezentúl a pénzek üzenete nem az aktuális perzsa nagykirály, hanem a
395
Plutarkhosz, Artaxerxész 20.4; Agészilaosz 15.6.
396
Lásd még Stronach 1989: 287.
397
J. Spier azt javasolta (Price 1989: 10), hogy a fél alak a pénz súlyát jelképezheti (fél sztatér); Root
1989: 44–47 szerint a kép a király ábrázolja, ahogy őt a kocsijában láthatták. Lásd még Stronach
1989: 266–269 további irodalommal.
398
Ez visszatérést jelentene a legelső gyakorlathoz, amikor mind az arany, mind pedig az ezüst
Croeseid-pénzeket ugyanazzal a képpel verték. Egy másik javaslathoz lásd Descat (1989: 15), aki
azt feltételezi, hogy a dareikoszokat nem közvetlenül a 2. típus bevezetése után kezdték verni.
perzsa nagykirály hatalmát közvetítette. Bár ez sokkal kevésbé egyértelmű és ezért szá-
munkra nehezebb megérteni, de ez a következtetés teljesen elfogadott a kutatásban.
Ezzel rátérhetünk a fent felsorolt utolsó problémára, a dareikoszok bevezetésének
keltezésére. E kérdés szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy mit gondolunk az aranypénz
kibocsátásának okáról. A szokásos magyarázatok elutasítása után valamit találnunk
kell ezek helyettesítésére. A legjobb megoldás vélhetően az, ha Hérodotoszra (4, 166)
hagyatkozunk. Szerinte „Dareiosz olyan emléket kívánt maga után hagyni, mint egy
király sem”.399 Ez egybevág azzal a következtetéssel, amelyet fentebb a siglos haszná-
latából vontunk le, hogy ti. az ezüstpénzt szánta a birodalom tényleges pénzének.
A dareikosz tehát a nagykirály presztízsének emelését és gazdagsága kimutatását szol-
gálta, másképpen tehát, ahogy ma mondanánk, az aranypénz funkciója elsősorban
ideológiai volt (Briant 1996: 421; Descat 1996: 17). Ez természetesen nem azt jelenti,
hogy ne lett volna igazi pénz, még ha a királytól kapott, és őt ábrázoló ajándékként
értjük is. A megvesztegetés is politikai célból nyújtott ajándék (bár végtére is minden
királyi ajándék politikai célt szolgál), és az ilyen vagy olyan módon megajándékozott
személyek tulajdonába került dareikoszok végül pénzként, illetőleg az esetek egy részé-
ben inkább nyersanyagként funkcionáltak. Az aranypénz céljának magyarázatában,
sőt még a bevezetésének dátumában is egyetértek a kutatás jelenlegi állását summázó
Briant-nal, kivéve azt, hogy miért keltezi Kr. e. 512-re a pénzverést.400
Ő ugyanis érthető okokból olyan időpontot keresett, amely politikailag vagy gazda-
ságilag magyarázható és arra a következtetésre jutott – amely már korábban többször is
felmerült –, hogy a dareikoszok verése kapcsolatba hozható Dareiosz szardeiszi tartóz-
kodásával a szkíta hadjárat után (Briant 1996: 420). Ha azonban arra gondolunk, hogy
az ezüstpénzek verése már Kr. e. 521-ben, egy olyan időpontban megkezdődött, amikor
Dareiosz biztosan nem volt Szardeiszben és legfontosabb elfoglaltsága bizonyíthatóan
nem gazdasági volt, az érv sokat veszít erejéből. Ez nem jelenti azt, hogy a dátum, vagy
maga a helyszín lehetetlen lenne, de mások ugyanígy szóba jöhetnek.
Ezután vegyük szemügyre a dátumokat. Az ante quem adva van a már többször em-
legetett pecsétként használt dareikosszal, amely Kr. e. 500-as dátumot ad (Root 1989).
Így a későbbi keltezések (Vickers 1985: 4–9) automatikusan elesnek, vagy legalábbis
399
Hegyi Dolores fordítása.
400
Vö. Briant 1996: 420–21. Hasonló korábbi javaslatokhoz lásd pl. Cook 1983: 70; Descat 1989: 26,
bár ez utóbbi szerző nagyobb hangsúlyt helyez a pénzverésből származó nyereségre. Ez azonban
nem könnyíti meg annak megértését, hogy miért várt volna Dareiosz – Descat (1989: 70) szerint –
egészen Kr. e. 493-ig a dareikoszok bevezetésével. Lásd még Descat hasonló, későbbi (1996: 15)
javaslatát (könnyű Croeseid-pénzek verése Kr. e. 514–513 körül).
nagyon valószínűtlenné válnak. Késői keltezése védelmére Descat (1989: 15) ahhoz az
önmagában nagyon valószínűtlen érvhez volt kénytelen folyamodni, hogy Kr. e. 493-ig
csak ezüstpénzeket vertek a 2. típusú ábrával. Azonban Root (1988: 11 és 31. jegyzet)
azt sugallta, hogy a lenyomat aranypénztől származott, s ez sokkal valószínűbb, noha
fel kell tennünk a kérdést Nicolet-Pierre-el (1992: 16) egyetértésben, hogy hogyan lehet
megkülönböztetni egy siglos és egy dareikosz lenyomatát?401
Érdekes megfigyelni, hogy milyen nehéz megszabadulni a dátumok az utolsó harminc
évben szokásos folyamatos lefelé korrigálásának hatásaitól. Mildenberg például (1990:
139 és 1993: 56, 3. jegyzet), Rootra hivatkozva keltezi mind az arany-, mind pedig az
ezüstpénzek verésének bevezetését Kr. e. 500 körülre. Pedig a lehetséges következtetés
csak az lehet, hogy ezeket Kr. e. 500 előtt vezették be,402 még akkor is, ha Root (1988:
11) megjegyzése, miszerint az érme állapota „nearly mint condition when used on the
tablet” bizonyos értelemben félreérthető.403 Az ugyanis természetesnek tekinthető, hogy
a pecsétként használt, tehát megkímélt pénz lenyomata olyan, mintha teljesen új lenne,
de ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy éppen akkor hagyta el a pénzverdét.
Amennyiben tehát a 2. típusú arany- és ezüstpénzek egyszerre történő verése mellett
fentebb felhozott érvek helyesek – s ez általában elfogadott a kutatásban –, akkor a
dareikoszokat Kr. e. 500 előtt kezdték el verni. A kérdés az, hogy mennyivel korábban.
A fentebb felsorolt különböző dátumok az Apadana alapjába helyezett pénzek kelte-
zésének függvényei. Az Apadana építési munkáinak kezdetét pedig általában Kr. e.
515-re vagy későbbre helyezik.404 Mivel a leletben nem került elő íjász pénz, a kutatás
401
Root megjegyzését kétféleképp is lehet érteni. Descat (1989: 15) egy siglos lenyomatát látja benne,
mert a dareikosz bevezetését ő Kr. e. 493-ra datálja. Kagan (1994: 37) számára viszont ugyanez
a lelet jelenti a terminus ante quemt az arany Croeseid-sztatérok veréséhez, mivel szerinte Kr. e.
500-ban már az arany dareikosz, „the apparent successor coinage” verésével kell számolni.
402
Ehhez az értelmezéshez lásd Calmeyer – Naster 1995: 405a. Naster azon kevesek egyike, aki felis-
merte e lelet jelentőségét és feladta korábbi álláspontját (Naster 1979: 598). Bár ez a dátum Descat
számára is ante quem, más megfontolások alapján a dareikosz bevezetését néhány évvel későbbre
helyezi.
403
Bár később világosan leszögezte (1989: 36–37) hogy a pénzérme „may have been in pristine
condition because it was new. But it may just as easily have been in pristine condition because it
was a treasured item which had been kept safely out of circulation for some years by its original
owners.”
404
Kr. e. 516 és 511 között (Bivar 1985: 617, 621); a Kr. e. 6. század végéig (Price – Waggoner 1975: 16);
Kr. e. 499-495 között (Calmeyer 1989: 51 és 54); Kr. e. 5. század eleje (Stronach 1985: 444; Carradice
1987: 81; Price 1988: 241b). Lásd még a Jacobs (1997: 281) által felsorol régészeti irodalmat. Briant
(1996: 181–182) nyitva hagyja mind a korai, mind pedig a késői keltezés lehetőségét. A legutóbbi,
Jacobs (1997) által új megvilágításba helyezett régészeti adatok azonban a korai keltezés mellett
szólnak.
általában arra a következtetésre jutott, hogy ezek verése későbbi az építkezés megkez-
désénél.405 Ezt először Herzfeld fejtette ki a harmincas években és a mai napig is ez az
uralkodó álláspont.406 Bár maga Herzfeld (1938: 413) is szimbolikusan értelmezte a
leletet,407 ilyen érvek alapján mégis majd csak Stronach (1989: 266) és különösen Root
(1988: 5–7, 11–12 és 1989: 34–38) vonta kétségbe e következtetést. Arra mutattak rá,
hogy egy szimbolikus jelentőségű aktus – használt pénzek egy építmény alapjaiba való
helyezése – nem feltétlenül jelenti, hogy az új pénzek még nem voltak forgalomban.
Price visszautasította ezt az érvelést408 és a kutatás, bár fenntartásokkal, őt követi a mai
napig (Kagan 1994: 40; Jacobs 1997: 294). Ezzel együtt is ez nagyon meggyőző értékelés,
és van is követője.409 Sajnos azonban nincs döntő bizonyíték mellette.
Ha azonban elfogadjuk, hogy az ezüstpénzeket Kr. e. 521-től kezdve már kibocsá-
tották (lásd fentebb, 5.2 alatt) akkor ez az érv váratlan támogatást kap. Az Apadana
keltezése vitatott, de ilyen korai dátumot senki nem vetett fel így ez nyugodtan kizárha-
tó. Kagan (1994: 39) nemrégiben arra mutatott rá, hogy a „five Greek silver coins from
Persepolis provide just the sort of mixed group one would expect to find circulating in
the Persian Empire in the last decades of the sixth century BC”. Ha azonban a siglost
már bevezették és az már több éve nagy számban forgott Babilóniában midőn Dareiosz
e görög pénzeket az Apadana alapjaiba helyeztette, az egyedüli jogos következtetés
az lehet, hogy a siglos célja eme archaikus pénzek felváltása volt, s ezt fejezte ki szim-
bolikusan a földbe helyezésük. Ebben a perspektívában könnyen érthető, hogy miért
választottak használt és ellenőrző jelekkel ellátott pénzeket, s nem kell Kagannal (1994:
40) – akinek nagy érdeme, hogy ezt felfedezte a fotókon – kizárnunk a szimbolikus
magyarázat lehetőségét.
Ha azonban ez az ezüstpénzek szimbolikája, ugyanennek érvényesnek kell lennie az
aranypénzek esetében is. Ebben az esetben a dareikoszok hiánya a leletben nem lehet
érv a későbbi bevezetésük mellett. Éppen ellenkezőleg, az Apadana dátumául választott
405
Herzfeld 1936: 413–16; Schmidt 1953: 110; Robinson 1958: 190; IGCH no. 1789; Kraay 1976: 32;
Bivar 1985: 616, 621; Price 1988: 241b; Dandamayev – Lukonin 1989: 196.
406
Egyéb érvekhez lásd Vickers (1985: 6) és Calmeyer (1989: 55). Véleményük szerint azon városok
pénzeiről van szó, amelyek az adott időpontban a perzsa nagykirály alattvalói voltak. E nézettel
szöges ellentétben e pénzek Kagan (1994: 40) számára azokat a görög pénzeket jelentik, amelyek
akkor a birodalomban forogtak, s ez számomra nagyon meggyőző érv.
407
„to put money into the foundation… looks like a sacrifice to the Netherworld or giving to hell what
belongs it.”
408
Price 1989: 50.
409
A hagyományos álláspont különböző érveken alapuló kritikájához lásd Root 1988: 5–7, 11–12;
Root 1989: 35, 43; Descat 1989: 24; Stronach 1989: 266; Kagan 1994: 40 és Calmeyer – Naster 1995:
404b–405a.
évszám terminus ante quem e pénzek verése számára. Következésképp, a könnyű Croeseid-
pénzek verése is befejeződött legkésőbb az Apadana építkezésének megkezdésekor.
Mindennek következményeképp az Apadana keltezése éppen olyan fontos az óper-
zsa pénzverés keltezése számára, mint eddig volt, csak ellenkező előjellel. Az eddi-
gi megítélés szerint terminus post quem volt, míg értelmezésünk szerint terminus ante
quem. Igaz, hogy e különbség évszámokban kifejezve, mint alább látni fogjuk, nem
jelentős, de nagyon megváltoztatja a Croeseid-pénzek és az archaikus görög pénzek
perspektíváját.
Sajnos azonban az alapba tett pénzek és maga az Apadana datálása a leletek több
mint fél évszázada történt megtalálása óta még mindig igen vitatott, és feltehetőleg az
is marad. Mindemellett azonban a legutóbbi tanulmány arra a következtetésre jutott,
hogy a munka kezdete a teraszokon azonnal megindult, hogy Dareiosz konszolidálta
hatalmát Kr. e. 519/518-ban (Jacobs 1997: 287–91). Bár a korai keltezése alátámasztá-
sára Jacobs felhasználta az íjászok hiányának fentebb elutasított érvét is (Jacobs 1997:
293–94), ez nem gyengíti következtetései érvényét. Konklúziója ugyanis a pénzekre
való hivatkozás nélkül is meggyőző, valamint mellette szólnak az általa nem használt
numizmatikai érvek is. Az Apadana Kr. e. 5. század eleji keltezésének egyik fő érve
az volt, hogy a leletben talált két ciprusi pénz verésének idejét ekkorra tették (Price –
Waggoner 1975: 16; Stronach 1985: 443–444; Carradice 1987: 80–81). Ma azonban a
helyzet megváltozott. Kagan (1994: 41) az általa kiadott új kincslelet nyújtotta új felis-
merések alapján arra a következtetésre jutott, hogy „a deposit date for the coins found
at Persepolis after 505/500 would be surprising from a numismatic perspective”. Az az
érzésem, hogy ez a becslés túl konzervatív és az Apadana késői keltezése befolyásolja.
A numizmatikus számára a régészeti, a régész számára pedig a numizmatikai érvek
bizonyulnak visszatartó erőnek a korábbi keltezés lehetőségét illetően. Megítélésem
szerint jelenleg nincs olyan adat, ami kizárná Jacobs következtetését, azt, hogy a munkát
a teraszokon legkésőbb Kr. e. 512-re bevégezték és hogy ez egyben az alapba helyezett
pénzek dátuma is.
Ez azonban, mint láttuk, ante quem a dareikoszok datálásában. Ennek következtében
a bevezetésükre ez előtt került sor, de hogy mennyivel korábban, az pontosan nem hatá-
rolható be. Bármilyen, K. e. 519 és 512 közötti időpont mellett lehet ugyanis érvelni, és
nem látok olyan indokot, amely lehetővé tenné az időhatárok szűkítését. Hérodotosz-
nak Dareiosz adóbevételei tárgyában tett megjegyzését (3, 95) lehet úgy érteni, hogy a
nagykirály uralkodása idején már megtörtént az önálló arany- és ezüstpénzek verése.410
410
Robinson 1958: 190; Descat 1989: 16–18.
Descat érvelése szerint (1989: 16–18) Dareiosz a pénzverést Kr. e. 518-ban, a Bardiya által
garantált hároméves periódus lejártával vezette be. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy
ez az egyedüli lehetőség Hérodotosz elbeszélésének értelmezésére411 és abban ugyanúgy
biztosak lehetnénk, hogy a pénzreform idejére vonatkozó információi megbízhatóak
voltak, kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy a dareikoszok verésére Kr. e. 518-ban már
sor került. Numizmatikai megfontolások azonban, legalábbis az én értelmezésem-
ben, a későbbi dátum mellett szólnak. A kutatás már korábban felfigyelt arra, hogy az
1. típusú pénzek nagyjából egy évtizedig voltak forgalomban (Stronach 1989: 265–266).
Bár ez nem több találgatásnál és a szóban forgó időszak esetleg ennél rövidebb volt,412
mindenesetre jó kiindulási pontul szolgál. Ha ugyanis e típus Kr. e. 521-nél korábban
megszületett és egy évtized múlva felhagytak vele, akkor 512-t kapunk a második típus
bevezetésére, amelyből már mind ezüst-, mind pedig aranypénzeket is készítettek.
Ugyanezt a dátumot sugallja az Apadana-lelet is, ha ante quem-ként értelmezzük. Ez
azt jelenti, hogy érvelhetünk a fenti időköz eleje és vége mellett is. A korábban más
érvek alapján javasolt dátumok egy része is erre az időszakra esik, és ezek is helyesnek
bizonyulhatnak. Pillanatnyilag tehát a legcélszerűbb nyitva hagyni e kérdést, és meg-
várni, amíg új adatok segítik a megoldást.
A fejezet végkövetkeztetése tehát az, hogy az óperzsa pénzverés reformjára két lépcső-
ben került sor Dareiosz uralkodásának első évtizedében. Az első lépés az ezüstpénzek
bevezetése volt Kr. e. 521 előtt, elsősorban katonai és propagandisztikus célból, de ha-
marosan birodalomszerte széles körben használták a gazdasági életben.413 A második
(és talán végső) fázis az aranypénz létrehozása volt Kr. e. 512-t megelőzően, elsősorban
presztízsszempontok miatt és ritkán, talán soha nem is használták a mindennapok-
ban.414 Amennyiben e dátumok elfogadhatóak, lehetőséget kapunk pénzverés korábban
megfigyelt anomáliáinak magyarázatára.415
411
Habár Descat érvelése általában elfogadásra talált (legutóbb Calmeyer – Naster 1995: 405a által),
nem hiszem, Howgego (1995: 46) és Briant (1996: 420) véleményével egyetértésben, hogy az adót
vert pénzben fejezték volna ki (vö. Descat 1996: 11–12 bizonyos módosításokhoz).
412
Lehetne természetesen úgy is érvelni, hogy az 1. típust egy évtizednél tovább verték, de ez nem
nagyon valószínű. Először is eddig mindenki egyetértett abban, hogy ez a veret rövid ideig volt
használatban (Price 1988: 241a, Root 1989: 49, és Alram 1993: 26b egyöntetűen rövid időtartamot
tulajdonítanak az 1. típusnak). Másodszor pedig az Apadana-lelet Kr. e. 512-es dátuma, ahogy
arra fentebb rámutattunk, ante quem a 2. típus bevezetése számára.
413
Lásd Descat 1989: 17–18; Descat 1996: 18 és Karwiese 1993: 47 javaslatait, hogy a siglos verése
megelőzte a dareikoszét.
414
Ezen értelmezés mellett szól az is, hogy a siglos és a dareikosz általában nem fordul elő a kincsle-
letekben, vö. pl. Alram 1993: 28b.
415
Ezek felsorolását lásd in Descat 1989: 18–22. Az általa (1989: 27–29) adott magyarázatot azonban
5.4 EXKURZUS 1.
DAREIOSZ ADÓREFORMJA ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBAN
Közismert, hogy a PT 85-ös tábla igen speciális helyet foglal el a perszepoliszi kincstári
táblák között.416 Ez az egyetlen akkád nyelven készült szöveg az egész korpuszban, az
összes többi dokumentum elámi nyelven íródott. Időben is ez a legkorábbi kincstári
tábla, Kr. e. 502. december 30-án kelt, míg a többi tábla Kr. e. 492 és 458 között. Ezen
és más érvek alapján417 G. Cameron, a szöveg kiadója arra a következtetésre jutott, hogy
a táblát eredetileg majdnem biztosan nem a perszepoliszi királyi kincstárban írták,
hanem nagy valószínűséggel Babilóniában (Cameron 1948: 4, 200).
Ez a nézet sokáig meghatározó volt a kutatásban, elég csak Oppenheimnek a Camb-
ridge History of Iranban közzétett tanulmányára gondolnunk. Szerinte e tábla annak
a babilóni perzsa gazdaságpolitikának egyik korai illusztrációja, amelyik a Murasú
korban jól láthatóan abból állt, hogy „az adóztatás keretei között maximális mennyi-
ségű ezüstöt szerezzenek a perszepoliszi pénzverde számára” (Oppenheim 1985: 577
és a 6. jegyzet).
Azonban nem ez az egyetlen lehetséges interpretáció. Abból, hogy a tábla akkád
(babilóni) nyelven készült, nem feltétlenül következik, hogy Babilónban vagy Babilóniá-
ban írták. Egyrészt azért nem, mert a szövegben szereplő, adófizetésre kötelezett szemé-
lyek neve nem akkád – egyiküket kifejezetten médnek nevezi a szöveg –, másrészt pedig
azért nem, mert a perszepoliszi központi adminisztrációban sok babilóni írnok dolgo-
zott. Farnaka, a magas rangú főtisztviselő például egymaga több tucat babilóni írnokot
alkalmazott.418 Ráadásul több más idegen nyelven, többnyire arámiul, de egy esetben
görögül írt szöveget is ismerünk Perszepoliszból. Végezetül pedig M. W. Stolper kiadott
egy akkád nyelvű erődítménytáblát, amelyet minden kétséget kizáróan Perszepoliszban
írtak (Stolper 1984). Ebből ő arra következtetett, hogy a PT 85-ös tábla sem kerülhetett
nagymértékben befolyásolja azon meggyőződése, hogy a könnyű Croeseid-pénzek verése Kr. e.

513 körül, az 1-2. típusú íjászoké Kr. e. 513-500 között, és a dareikoszoké Kr. e. 493-ban történt.
416
Jelen tanulmány a 2003 augusztusában Teheránban angolul, majd pedig a PPKE piliscsabai kon-
ferenciáján, illetőleg a Bollók-emlékkonferencián magyarul elhangzott előadások bővített és
végleges változata. A. Zournatzinak és J. Bjorkmannak tartozom köszönettel, hogy tanácsaikkal
jelentős mértékben javították az eredeti kézirat színvonalát.
417
Cameron szerint „the fact that it is inscribed in Akkadian … together with other factors involving
findspot, shape [of the tablet], and details of subject matter, it becomes almost decisive proof for
that conclusion” (Cameron 1948: 200).
418
Az adatokhoz lásd Koch 1990: 224–225.
túl messziről a kincstárba (Stolper 1984: 304).419 Ezt a konklúziót követte nemrégiben
P. Briant is, aki a legkülönbözőbb összefüggésekben, kifejezetten annak bizonyítására
idézte e szöveget, hogy Perszepoliszban is súlyra mért ezüst az adózás alapja (Briant
1996: 418, 442, 454, 823). G. Aperghis számára e szöveg bizonyíték arra, hogy „legalábbis
a pénzgazdaság csírái fellelhetők Perszepoliszban” (Aperghis 1997: 287).
Ez az érvelés azonban további kérdéseket vet fel. Amennyiben ugyanis a PT 85-ös
tábla Perszepoliszban vagy a város környékén beszedett adókat rögzít, maga az adózás
ténye a leginkább meglepő. Ismeretes ugyanis, hogy Hérodotosz közlése szerint (3, 97.1)
a perzsák fel voltak mentve az adófizetés alól.420 Szövegünkben azonban, amennyiben
azt valóban Perszepoliszban írták, perzsák fizetnek adót. Ráadásul a tábla magának
az adórendszernek a működéséről szolgáltat olyan technikai részleteket, amelyekről a
sokkal nagyobb számú elámi tábla alapján eddig még csak sejtésünk sem lehetett. A PT
85 ugyanis nemcsak annak bizonyítéka, hogy kiállításának helyén súlyra mért ezüsttel
fizettek adót, hanem a különböző tisztaságú ezüsttel fizetett adók átszámításának, és
a tiszta ezüstben való nyilvántartásának bonyolult folyamatába is bepillantást enged.
További fontos kérdés, hogy az ebből az egyedi szövegből rekonstruálható rendszer
vajon az az új perzsa birodalmi adórendszer-e, amelyet Hérodotosz szerint Dareiosz
vezetett be, vagy pedig egy Persziszben, esetleg Babilóniában érvényben levő lokális
adórendszerrel állunk-e szemben.
Röviden tehát, szövegünk az óperzsa adózás egy igen fontos, s eddig jórészt kiak-
názatlan forrása. A szöveg ugyanis annyira technikai jellegű, hogy érthetően kevés
kutató figyelmét keltette fel. Első pillantásra még az achaimenida kori babilóni szö-
vegekkel foglalkozó kutató számára is érdektelennek, s előkerülésének helye miatt
még periferikus jelentőségűnek is tűnhet. Iranisták számára viszont a babilóni háttér
ismeretének hiánya nehezíti az értelmezést. Az érdeklődés hiányát az is magyarázhatja,
hogy Cameron arra a vitatható következtetésre jutott, hogy a kincstári táblák a vert
pénz használatát bizonyítják a perzsa birodalomban. Éppen a PT 85-ös tábla alapján
állította, hogy „Dareiosz nem fogadott el nem teljes súlyú vagy finomságú érméket, és
419
Az általa kiadott akkád nyelvű tábla dátumában ugyanis Perszepolisz olvasható. Emellett ugyanő
(Stolper 1984: 305–306) összegyűjtötte a perszepoliszi adminisztrációban dolgozó akkád nyelvű
írnokokra vonatkozó adatokat is, és arra mutatott rá, hogy már korábban, Kambüzész uralkodása
alatt is jelentős számú babilóniai közösség élt a majdani Perszepolisz környékén (1984: 307).
420
Hérodotosz eme állításával kapcsolatos kételyekhez lásd a Tuplin (1987: 138) által hivatkozott iro-
dalmat, lásd továbbá Briant 1996: 409. Természetesen lehet úgy is érvelni, ahogy pl. Dandamayev
– Lukonin teszik (1989: 179 további irodalommal), vagyis hogy Hérodotosz csak az ezüstben fizetett
adókra gondol, és ez nem zárja ki a természetben fizetett adókat. Mindenesetre szövegünkben
nem természetben, hanem ezüstben fizetendő adókról van szó.
ezzel az volt a célja, hogy ezeket kivonja a forgalomból és a birodalom hivatalos fizető-
eszközével helyettesítse” (Cameron 1948: 4). Naster (1970) azonban bebizonyította,
hogy a perszepoliszi munkásokat nem vert pénzzel fizették, s így Cameron értelmezése
hitelét vesztette.
Jóllehet Cameron valóban tévedett a vert pénz széles körű használatának feltétele-
zésekor, megítélésünk szerint helyesen mérte fel e tábla jelentőségét az achaimenida
adó- és pénzpolitikát illetően. A fejezet célja, hogy e fontos szöveget jelentőségének
megfelelően újratárgyalja, és megvizsgálja, mennyiben segíthetik a szövegből nyerhető
információk Dareiosz reformjainak megértését.
Nyilvánvalóan a legfontosabb kérdés annak eldöntése, hogy hol állították ki az
okmányt. Stolper szerint a táblát Perszepoliszban írták.421 Ez valószínűnek látszik,
hiszen láttuk, a személynevek nem babilóniaiak és a tábla a többi kincstári táblával
együtt Perszepoliszban került elő. Ugyanerre mutat az is, hogy számításaiban az írnok
a Babilóniában sohasem használt perzsa karsa mértékegységet használja.422 Ezeket a
Perszepolisz mellett szóló érveket azonban már Cameron is ismerte, mégis Babilónia
mellett döntött.
Vannak azonban még további kiaknázatlan lehetőségek is. Ismerjük például a Babi-
lóniában használt ezüst finomságát, és az ezek jelölésére szolgáló jelzőket. Ezeket pedig
össze lehet hasonlítani a szövegben találhatóakkal. Emellett megvizsgálhatjuk a táblán
szereplő egyéb szakkifejezéseket is, hogy használatuk megegyezik-e a Babilóniában
használtakkal.
Kezdjük vizsgálatunkat azoknak a jelzőknek elemzésével, amelyekkel az írnok az
ezüst különböző tisztaságát jelölte. Cameron (1948: 201 és 20. jegyzet) Landsbergerre
hivatkozva háromféle ezüstöt különít el a szövegben, fehér (kaspu peû), másodosztá-
lyú (kaspu quttinu vagy kaspu šanû); és harmadosztályú (kaspu šalšu) ezüstöt.423 Ezt az
értelmezést még Landsberger (1930: 283–286) vezette be és legutóbb Joannès (1994) is
elfogadta. Magam azonban egy eltérő értelmezést javasolok, amelyet a szöveg is alá-
támasztani látszik.424 Az írnok ugyanis itt nem csak a hagyományos jelzőkkel írta le
az ezüst tisztaságát, hanem megadta azt numerikusan is. Ha ezt átszámoljuk a ma
421
Először Zadok 1976: 70 vetette fel, még Stolper Perszepoliszban datált akkád táblájának publikálása
előtt, hogy a PT 85-ös táblát nem Babilóniában írták, hanem Humadešuban (azaz Iránban).
422
Babilóniával éles ellentétben a karsa használata jól dokumentált például az elephantinei arámi
okmányokban, lásd pl. Porten – Yardeni 1989: xxix (és a függelékben közölt táblázatot is).
423
Cameron eme következtetését általában el is fogadja a kutatás, vö. pl. Dandamayev–Lukonin
1989: 204.
424
Másutt részletesen tárgyaltam e hármas felosztás elleni érveimet az újbabilóni szövegekben álta-
lában (Vargyas 1999b: 254–247).
használatos tisztaság megjelölésére, a következő adatokhoz jutunk. A fehér ezüst ki-

tétel az előlap 8. és 10., valamint a hátlap 10. soraiban a végeredményt, azaz a tiszta
ezüstöt jelöli, de másutt jelenthet 995,8-as (hátlap, 12. sor),425 975-ös (előlap 3–4. sorok),
és 950-es (hátlap 1. sor) ezüstöt is. Láthatólag majdnem teljes az átfedés a két csoport
között. Ugyanez a probléma azonban a második és harmadik csoport, a feltételezett
másod- és harmadosztályú ezüst esetében is. Ez utóbbi lehetett ugyanis akár 937,5-ös
(hátlap 8–9. sorok) vagy 900-as (előlap 9–10. sorok) tisztaságú is, tehát azonos is a fel-
tételezett „jobb” minőséggel, de annál gyengébb is. Mindebből egyértelműen kitűnik,
hogy a csoportosítás megoldhatatlan problémákhoz vezet, hiszen hatféle tisztaságú
ezüst szerepel a szövegben, amit a feltételezett három csoport egyáltalán nem fed le.
A probléma azonban könnyen feloldható, ha feltételezzük, hogy az írnok ezzel a rossz
helyre beszúrt és tényleg félrevezető megjegyzésével nem három különböző minőséget,
hanem három különböző összeget akart megjelölni. A kaspu šanû és kaspu šalšu kifeje-
zések szó szerinti jelentése „második ezüst” és „harmadik ezüst”, de nem második és
harmadik minőséget, hanem második és harmadik mennyiséget jelent426 (az elsőt termé-
szetesen nem kellett külön jelölni). A kifejezés tehát az egy és ugyanazon személy által
befizetett különböző adóösszegeket jelöli.
Mindennek tisztázása után rátérhetünk a szövegben található két jelző, kaspu peû
„fehér ezüst” és a kaspu quttinu vizsgálatára. Ez utóbbi nemcsak, hogy a Dareiosz ko-
rabeli szövegekben nem fordul elő ezüsttel összefüggésben, de sem korábbi, sem pedig
későbbi akkád szövegekben sem, így jelentését csupán találgathatjuk. A legkézenfekvőbb
a qatānu „kicsinek lenni” igéből levezethető törtezüst jelentés lenne, de erre Mezopo-
támiában a kaspu šibirtu kifejezést használták.427 Számunkra azonban itt elég annyit
leszögezni, hogy egy olyan kifejezéssel állunk szemben, amely bár akkádul van, de ebben
az összefüggésben ékírásos forrásokban soha nem szerepel. Jól ismert viszont a másik,
a peû, „fehér” jelző, amely nagyon gyakori az ezüst tisztaságának meghatározásakor
(Vargyas 2001: 18–19). A probléma azonban az, hogy Babilóniában kivétel nélkül mindig
a leginkább elterjedt, 875-ös tisztaságú ezüstre vonatkozik, míg a PT 85-ös táblán a tiszta
ezüsttől a 950-esig terjedő finomságra alkalmazzák. Ezt az utóbbi tisztaságot viszont
a korabeli babilóniai szövegek egy teljesen más jelzővel, a qalû-val írják le. Nem lehet
425
Vagy 991,66-os, attól függően, hogy az írnok téves számolását, vagy pedig az adataiból következő
eredményt fogadjuk el (hátlap 12).
426
Ez a jelentés szerepel a CAD Š/1 kötetében, 264ff. és 388–389: „second (of two or more)”; „third
(in a sequence of items)”.
427
Ez az értelmezés vitatott a szakirodalomban, a szótárak tömb vagy darab jelentést adnak meg,
bár kérdőjellel szerepel a törött darab meghatározás is (CAD Š /2: 378).
véletlen, hogy az egyetlen akkád szöveg, amely a peû és a qalû jelzőket szinonimaként
használja, a perszepoliszi erődítménytáblák között maradt fenn (Stolper 1984). Az első
következtetésünk tehát az lehet, hogy az írnok az ezüst tisztaságára vonatkozó jelzőket
nem a Babilóniában szokásos módon használta.
Ugyanez derül ki a numerikusan kifejezett tisztaságok vizsgálatából is. Fentebb már
láttuk, hogy a legrosszabb minőségű ezüst a 900-as, majd ezt követi a 937,5, 950, 962,5,
975, 991,66 vagy 995,8-as ezüst, míg az általában csak ezüstnek mondott tiszta ezüst
csak elszámolási egység a szövegben. Babilóniában azonban eme tisztaságok közül egy
sem fordul elő Dareiosz idején, sőt korábban sem, és egészen I. Artaxerxész idejéig a
tiszta ezüst szerepe is elhanyagolható volt a forgalomban.428 A 900-as ezüst is mind-
össze egyetlenegyszer dokumentált, de majdnem száz évvel később, Kr. e. 417-ben.429
I. Dareiosz korában azonban Babilóniában általában 875-ös ezüst volt forgalomban,
korábbi szövegek pedig néha ennél is rosszabb minőséget (833, 800) említenek. Ezzel
szemben a PT 85-ös táblán szereplő tisztaságokat (a 900-as kivételével) Babilóniában
nem különböztették meg, s azt egységesen tiszta ezüstnek (kaspu qalû) nevezték.430
Ráadásul ez utóbbi területen a karátrendszert használták mind az arany, mind pedig az
ezüst tisztaságának jelölésére, míg e tábla láthatóan a tízes számrendszert alkalmazza.431
Nyilván ebből is adódott, hogy az írnok sok hibát követett el a babilóniai törtekkel való
számolás során. Mindent összevetve tehát az ezüst tisztaságának a PT 85-ös táblán
felsorolt változatai mindegyike perzsa, és nem babilóni eljárásra utal.432
428
Természetesen igaz, ahogy arra A. Zournatzi hívta fel a figyelmet, hogy még mindig csak nagyon
kevés ezüsttárgy összetételét vizsgálta a kutatás. Számomra azonban ebben az összefüggésben az
a döntő, hogy a Dareiosz kori babilóniai ékírásos szövegekben említett ezüst fi nomsága külön-
bözik attól, amit a PT 85-ös tábla írója használ. Ez pedig független attól a kérdéstől, hogy vajon
a szöveges hivatkozások összevethetők-e vagy sem, az ezüstvizsgálatok eredményeivel.
429
BE 10, 124, Nippur, II. Dareiosz uralkodása (417. szeptember 17.).
430
A részletekhez lásd Vargyas 2001: 9–36.
431
Ez azt jelenti, hogy a Babilóniában használt tisztaság 20 karát (83,3%), 21 karát (87,5%), 22 karát
(91,67%) és talán 23 karát (95,83%), bár ez utóbbi érték mindössze egyszer dokumentált és így olva-
sata nem biztos. Mindenesetre a PT 85-ös táblán regisztrált tisztaságok 90%, 93,75%, 95%, 96,25%,
97,5%, és 99,58% (vagy 99,16%), azaz nyilvánvalóan nem a karátrendszeren alapuló értékek.
432
Bár a szöveges adatok mindig a megcélzott, s nem a gyakorlatban elért tisztaságra vonatkoznak,
s e kettő a valóságban akár el is térhet egymástól, a PT 85-ös táblán regisztrált tisztaságok sokkal
közelebb vannak az achaimenida ezüsttárgyak 95% és 99% közötti tisztaságához [a fémvizsgálatok
eredményeihez lásd Zournatzi 2000a: 252, 259–264 összefoglalását]. Arra is fel kell hívni a figyel-
met, hogy a függelékben közölt elephantinei értékek arra mutatnak, hogy az óperzsa kori Egyip-
tomban a megkívánt minőség legalább 95% volt. Babilóniában erre valószínűleg I. Artaxerszész
alatt, de mindenképpen csak I. Dareiosz uralkodása után tértek át.
Az utolsó terminológiai megfigyelés is ugyanebbe az irányba mutat. A bābu šanû

„második tétel” (hátlap 11), illetve bābu šalšu „harmadik tétel” (előlap 12) könyvelési
terminusok használata, amennyire a törések miatt ez egyáltalán megítélhető, értelmileg
megfelelő, azonban formailag helytelen. A korabeli babilóniai szövegekben ez a köny-
velési terminus technicus mindig šanû bābu és šalšu bābu formában használatos,433 míg
itt konzekvensen fordítva, bābu šanû és šalšu bābu az írásmód.
Ez a formai részlet, továbbá az, hogy az ezüst tisztaságának jelölése nem babilóni,
a jelzők pedig vagy ismeretlenek Babilóniában, vagy pedig az ott használatostól eltérő
minőség jelölésére használják, megerősítik azt a gyanút, hogy a PT 85-ös tábla nem
készülhetett Babilóniában. Még az a feltevés sem zárható ki, hogy az írnok anyanyelve
sem babilóni.434 Akár így van, akár nem, nagyon valószínű, hogy az okmányt ott állí-
tották ki, ahol előkerült, vagyis Perszepoliszban. Bár e szöveg sok szempontból egye-
dülálló a kincstári táblák között,435 de éppen lelőhelye adja meg különös jelentőségét,
hiszen segítségével az óperzsa birodalom központi adóigazgatásának mindennapjaiba
nyerünk bepillantást.
Első észrevételünk természetesen az a már említett tény, hogy a birodalom központ-
jában az adózás ezüstben történik. Ez legkésőbb a tábla dátumától, Dareiosz 19–20.
uralkodási évétől kezdve mindenképpen így volt, de minden valószínűség szerint már
korábban, a Kr. e. 518 körüli évekre keltezhető adóreformtól kezdve. Ez azt jelenti, hogy
a birodalom szívében, s így a tartományokban is, az adókat nemcsak ezüstben tartották
nyilván, hanem ténylegesen is ezüstben – azaz pénzben – szedték be.436 Ebben nincs
semmi meglepő, hiszen megegyezik Hérodotosz (3, 90–95) beszámolójával. A tábla
tanúsága azonban szöges ellentétben áll Hérodotosz egy további megjegyzésével (3,
97), miszerint a perzsák, szemben a nagykirály többi alattvalóival, sem adót, sem aján-
dékot nem fizettek.437 A táblán ugyanis még csak nem is ajándékról (nāmurtu), hanem
kifejezetten adóról (mandattu) van szó.
433
Lásd pl. BIN 2, 118: 4; Jursa Iraq 59, 426: 3; BM 75840: 2 (Jursa, Landwirtschaft n61); Nbn. 557 : 3,
1097: 6; VS 6, 299:4; YOS 17, 325: 3.
434
Erre utalhat többek között a szakkifejezések helytelen használata, valamint a gyakori beszúrások,
törlések és a törtekkel való számolásban tapasztalható rengeteg hiba is, amit már Cameron (1948:
200) is szóvá tett.
435
Lásd Cameron megjegyzését a 417. jegyzetben.
436
Természetesesen létezett a Hérodotosz által leírt természetben fizetett adó is, de ennek láthatólag
kisebb gazdasági súlya volt, mint a központi kincstárnak fizetett és ezüstben előírt adónak.
437
Lásd fentebb a 420. jegyzetben.
A kutatás eddig úgy gondolta, hogy a szöveg három (Briant 1996: 454) vagy négy
adófizetőről tanúskodik (Dandamayev – Lukonin 1989: 204),438 akik közül egy vagy
kettő, foglalkozására nézve pásztor (Briant 1996: 454). De nem ez az egyedüli lehetséges
következtetés. A szövegben említett személyek ugyanis nem feltétlenül adófizetők, lehet-
nek adószedők is. A táblán feljegyzett összegek sokkal inkább ezt az utóbbi lehetőséget
látszanak alátámasztani. Ha az összegeket átszámítjuk sékelre, könnyen észrevehető a
szokatlan nagyságrend. Egyikük, bizonyos Indukka asszony által fizetett összeg átszá-
mítva 1786 sékel; míg a Pattemidu, a méd pásztor fia (sajnos mindkét személy csak e
forrásban szerepel) egyenesen 2570 sékel ezüstöt fizet be. Ez iszonyú sok pénz, különösen
egy pásztor számára, bár igaz, hogy például Babilóniából ismerünk hasonló nagyságú
egyéni adóbefizetéseket.439 Jelen összefüggésben azonban inkább abból kellene kiindulni,
hogy ez utóbbi területen, a perzsa kor elején, az évi átlagbér 12 sékel körül lehetett.440
Még ha az infláció miatt Dareiosz 20. évében ennek kétszeresével számolunk is – s
feltesszük, hogy Perszepoliszban sem kell ettől nagyságrendileg nagyon eltérő bérrel
számolnunk441 –, e két személy által befizetett összegek 70-100 fő teljes évi keresetét
jelentik! Az adó természetesen kevesebb volt az éves jövedelemnél, de sajnos azon túl,
hogy súlyos terhet jelentett,442 fogalmunk sincs az átlagos adóteher nagyságáról. Egy
438
Ez azonban távolról sem biztos. Cameron (1948, 4) helyesen jegyezte meg, hogy a PT 85-ös tábla
legalább (kiemelés tőlem – V. P.) négy személy által befi zetett adó összegének az átszámítása.
Míg az (első), második és harmadik összegként nyilvántartott mennyiségeket, ahogy fentebb
láttuk, mindig ugyanazon személyek fizettek be, a különböző személyek befizetéseit az egyébként
helytelenül írt „második tétel” (hátlap 11) és „harmadik tétel” (előlap 12) regisztrálja. Ezek tehát
különböző személyekre utalnak. Összefoglalva tehát, a tábla legalább hat különböző személy,
adófizető vagy adószedő befizetéseit rögzíti.
439
Az adatokhoz lásd Dandamayev – Lukonin 1989: 188–191.
440
Lásd pl. Dandamayev – Lukonin (1989: 221) további hivatkozásokkal.
441
Nagyon nehéz megbecsülni a perszepoliszi bérek nagyságát (lásd már Cameron 1958: 171), hiszen
úgy a kincstári, mint az erődítménytáblák keverik a bér és a fejadag fogalmakat. A Koch (1983)
által összegyűjtött adatok, a „Lohnverhältnisse” cím ellenére is fejadagokra vonatkoznak. A bé-
rek ennél magasabbak kellett legyenek, de csak találgathatjuk, hogy mennyivel. Ha havi 3 sékel
tekinthető az átlagnak (Cameron 1958: 169), és amennyiben ez nem a bér és a fejadag összege,
akkor a perszepoliszi bérek valamivel magasabbak lehettek, mint a babilóniaiak. A nagyságrend
azonban ekkor sem változik, hiszen a PT 85-ös táblán felsorolt összegek ebben az esetben is 50-70
fő éves bérét jelentik. Összehasonlításul arra kell még rámutatnunk, hogy a kincstári táblákon a
legmagasabb kiutalás 904 karsa (PT 5), azaz 9040 sékel (míg a négy állítólagos – bár mint láttuk,
legalább hat – adófizető összesen 5887 sékelt fizet be – lásd fentebb, 438. jegyzet), és a kincstár
által fizetett személyek száma átlagosan 167 (Cameron 1958: 167–170).
442
A legékesszólóbb forrásunk Nehemiás 5, 3-5, de Hérodotosz is ugyanerről tudósít (Hérod. 1, 196).
Vö. azonban Hérod. 5, 28. A kérdéshez általában lásd Tuplin 1987: 140–141.
nagyon hozzávetőleges találgatás azonban talán helyénvaló itt, pusztán azért, hogy
érzékeljük, szövegünkben nagy valószínűséggel nem egyéni adófizetőkről van szó.
Egyiptom az egyetlen tartomány, ahol a lakosság számát valamennyire meg tud-
juk becsülni: a szaiszi kortól kezdve nagyjából 3 000 000 fővel számolhatunk.443 Az
Egyiptomot is magában foglaló, de annál nagyobb VI. adókerület (Hérod. 3, 91), a
gabona mellett, átszámítva 2 520 000 sékel adót fizetett.444 Bár sem azt nem tudjuk,
hogy az adó alapvetően fejadó, vagy földadó jellegű volt-e Egyiptomban, és az adózás
alól felmentett társadalmi csoportok létszámáról sincs pontos képünk,445 mégis úgy
tűnik, hogy személyenként 1-2, családonként legfeljebb 4-8 sékel között lehetett az
átlagos adóteher, ami talán az éves jövedelem 15-30%-át jelenthette. Ha ez a kalkulált
összeg valamennyire is megközelíti a tényleges helyzetet, akkor nyilvánvaló, hogy a
táblán regisztrált több ezer sékeles összegek nem három-négy egyéni adózó befizetéseit
jelentik. Ekkor nyilván azt kell megvizsgálnunk, hogy nem adószedők elszámolását
tartalmazza-e az okmányunk.
Több érv is alátámasztani látszik ezt a lehetőséget. Először is két esetben nemcsak
az állítólagos adófizetők neve, hanem foglalkozásuk is olvasható a táblán. Bár Indukka
asszony szerepét nem ismerjük, de azért sejtjük, hogy nem véletlenül regisztrálják fia
nevét és foglalkozását, aki Tutu, a kereskedők elöljárója. A tradicionálisan kereskedőnek
fordított akkád tamkārum szó azonban ennél tágabb jelentésű, mondhatnánk üzletem-
bert, pénzembert is, aki gyakran állami szolgálatban áll, s ami esetünkben különösen
fontosnak tűnik, többek közt adók behajtásával is foglalkozott. A másik megnevezett
foglalkozás a pásztor. Ebből természetesen nem kézenfekvő adóbehajtásra következ-
tetni, az azonban érthető, hogy az állatok után járó adó átszámításával és behajtásával
ahhoz értő személy kellett, hogy foglalkozzon. Mindenesetre a kereskedők elöljárójának
említése megengedi az adószedés feltételezését, s a pásztoré nem zárja ki azt.
Másodszor pedig a szöveg elemzése megmutatta, hogy az egy-egy személy által be-
szolgáltatott ezüst több önálló, kisebb (150-1500 sékel közötti) összegből állt, amit az
írnok első, második, és harmadik ezüstnek nevezett. Jellemző, hogy ezeket az összegeket
nem is összegezték, tehát önálló tételeknek számítottak. Egy egyéni adófizető esetében
ez nehezen lenne magyarázható, de egy adószedőtől elvárható, hogy a különböző he-
lyekről származó összegeket külön-külön tartsa nyilván. Sajnos azonban a pásztorok
kivételével semmiféle információnk nincs arra nézve, hogy ezek vajon más foglalkozási
ágak, falvak, vagy társadalmi, esetleg etnikai csoportok voltak-e.
443
Trigger – Kemp – O’Connor – Lloyd 1992: 300.
444
700 talentum x 3600 sékel; Hérodotosz összegeinek átszámításához lásd Tuplin 1987: 147–157.
445
Az achaimenida kori Egyiptom adózásához lásd Tuplin 1987: 146 és 153.
Végezetül figyelemre méltó, hogy a Pattemidu és Indukka által a kincstárnak fizetett

mind a három összeget külön-külön regisztrálták. Ha ezek az összegek e két személy
egyéni adóját képezték volna, egy tétel, és személyenként egyszeri minőség-ellenőrzés
elegendő lett volna. Az eljárás – és az összegek nagysága – következésképp azt sugallja,
hogy a tábla különböző közösségek (esetleg személyek, de inkább csoportok vagy falvak)
közösen fizetett adóját rögzíti.
Amennyiben valóban adólistával állunk szemben, aligha lehet túlbecsülni a tábla
jelentőségét Dareiosz adóreformja vizsgálatában. Hérodotosz alapján azt eddig is tud-
tuk, hogy az egyes tartományok adóját ezüstben határozták meg és hogy azt – India
kivételével – ezüstben kellett befizetni. Most azt is látjuk, hogy a különböző tarto-
mányokra kivetett adót hogyan gyűjtötték be kisebb közösségektől vagy csoportoktól
(más esetekben esetleg önálló személyektől is).446 Mindez fejlett pénzgazdálkodást
feltételez, hiszen a birodalom bukásáig minden egyes adófizetőnek minden évben elő
kellett teremteni a pénzt az adó befizetéséhez.447
Szövegünk ráadásul fontos új információkkal is szolgál. Rendkívül érdekes, hogy
a fizetendő adót nem csak súlyra, hanem minőségre is meghatározták. Tíz adóbefize-
tés esetében vizsgálhatjuk az ezüst minőségét, s ebből 7 esetben más és más az ezüst
finomsága. A forgalomban tehát nem volt egységes a fizetőeszköz nemesfémtartalma,
de bármelyiket elfogadták adófizetésre is. De – és éppen ez a tábla legérdekesebb új
információja – mindegyik összeget külön-külön ellenőrizték. Egy karsa (10 sékel) meny-
nyiséget minden esetben ténylegesen megvizsgáltak, majd az egész befizetett mennyi-
séget ennek alapján átszámították az előírt minőségre, ami pedig – ahogy a PT 85-ös
tábla ezt nyilvánvalóvá teszi – a tiszta ezüst volt. Ezt azonban a tényleges forgalomban
aligha használhatták, hiszen nagyon nehéz lett volna előállítani, és amellett talán túl
lágy is lett volna. Tehát az előírt minőség feltehetően csak a könyvelésben használt
elméleti eszköz volt.
A kutatás eddig általában úgy gondolta, hogy az adófizetésre használt ezüst rossz
minőségű volt.448 Ezt a megállapítást most úgy kell módosítanunk, hogy az adót ugyan
különböző minőségű ezüstben is befizethették (bár a szövegben említett ezüstfajták
446
Általánosságban lásd ehhez Tuplin 1987: 147–157.
447
Dandamayev – Lukonin (1989: 205–206) ezzel ellentétes következtetésre jutottak. Véleményük
szerint a perzsa adórendszer, illetőleg az adókból befolyt összegek felhalmozása kivonta az ezüstöt
a forgalomból és ezzel „severely hampered the development of commodity-money relations, forcing
the retention of an economy with payment in kind or compelling recourse to the direct exchange
of goods”. Lásd azonban Aperghis 1997: 287 fentebb idézett, ezzel ellentétes véleményét.
448
Dandamayev – Lukonin 1989: 204 további irodalommal.
mind igen jó minőséget képviselnek), de mivel az adókivetés és elszámolás alapja a

tiszta ezüst volt, annyi ezüstöt kellett a kincstárnak befizetni, míg annak ezüsttartama
el nem érte a tiszta ezüstben meghatározott adóösszeget! Érdekes azt is megfigyelni,
hogy a kincstár, Dareiosz 20. évéig legalábbis, nem tett kísérletet a forgalomban levő
ezüst minőségének szabályozására, és így végső soron a saját dolgának megkönnyítésére
sem.449 Az ezüstben meghatározott adót tiszta ezüstben számolták el, de mint láttuk,
nem abban kellett befizetni.
Ennél is meglepőbb és nehezen magyarázható, hogy a beszedett adónak csak egy ré-
szét finomították, amint azt a fentebb említett ellenőrzési eljárás mutatja. Ha ugyanis az
egész beérkezett mennyiséget finomították volna, hogy tiszta ezüst formájában tárolják,
felesleges lett volna először egy karsa mennyiséget finomítani, majd később újra a ma-
radékot.450 Mindez azonban egyrészt ellentmond egy racionális és hatékonyan működő
központi adórendszer követelményének, másrészt pedig az achaimenida ezüsttárgyak
összetételét vizsgáló mai elemzéseink eredményeinek. Ez utóbbiak ugyanis, Zournatzi
(2000a: 259–264 és 2000b: 698–700) meggyőző összeállítása szerint standard minőségű
ezüst használatára utalnak.451 Ennek ellenére egyelőre úgy gondolom, hogy a tábla meg-
írása idején ez az egységes standard minőség még vagy nem alakult ki, vagy nem terjedt
el általánosan. Amennyiben ez a következtetés helytállónak bizonyul, akkor Dareiosz
célja nem az volt a reformjával, hogy azonos minőségű ezüstben – pénzben – kapja
befolyó jövedelmét.452 Más szavakkal ez azt jelenti, hogy (legalábbis kezdetben) nem
volt közvetlen kapcsolat a pénzrendszer megújítása és az adóreform között. Természe-
449
Dandamayev – Lukonin szerint (1989: 204) „in order to obtain the necessary uniformity, the silver
was sent to temple and state workshops for refi ning and smelting (sic!) into ingots of standard
weight and quality, after which these ingots were place in the treasuries”. Bár sajnos a bizonyító
anyagot nem csatolták e kijelentéshez, Babilónia és Egyiptom esetében ez biztosnak, a birodalom
többi részét illetően pedig valószínűnek látszik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezek az önte-
csek nemcsak minden szatrapiában különböztek a másiktól, hanem a forgalomban darabokra törve
használták őket. Ebből az következik, hogy a kincstárba befolyó adó a legkülönbözőbb formájú és
tisztaságú darabokban érkezett. Más szavakkal tehát I. Dareiosz uralkodása alatt valójában nem
volt egységes tisztaságú fizetőeszköz a birodalomban, még ha a későbbi uralkodók idején ezt fel
is lehet tételezni (lásd még a függelékben közölt egyiptomi adatokat is).
450
A. Zournatzi azonban arra figyelmeztetett (2003. október 15-én kelt levelében), hogy mindez nem
zárja ki a további finomítást, és az is lehet, hogy „might be done for convenience in accounting or
for controlling amounts of reagents used in metallurgical process”.
451
Ezt megerősítik a függelékben összegyűjtött egyiptomi adatok.
452
Zournatzi 2000: 695 szerint az adójövedelemként befolyt ezüst tisztítása I. Dareiosszal kez-
dődik.
tesen további fémelemzések, s különösen az ún. I. típusú sigloi tisztaságának vizsgálata

megerősítheti, de meg is cáfolhatja ezt az egyelőre ideiglenes következtetést.453
Bár nem tudjuk, hogy miért íródott a PT 85-ös tábla akkádul, és azt sem, hogy miért
csak egyetlenegy ilyen tábla maradt ránk a perszepoliszi kincstárban, további informá-
cióig be kell érnünk ezen unikális dokumentum elemzésének tanulságaival, amelyeket
a következő pontokban foglalhatunk össze:
1. Dareiosz adóreformja a tiszta ezüst használatát írta elő.

2. A tiszta ezüst azonban csak elszámolási pénz volt, hiszen az adóbefizetéseket
az egyes tartományokban tradicionálisan használt különböző tisztaságú ezüsttel is
teljesíteni lehetett.
3. Az államkincstár minden beérkezett tételből egy karsa mennyiségű mintát vett,
és ennek vizsgálata alapján állapították meg az egész mennyiség tiszta ezüstben szá-
mított értékét.
4. Ha Dareiosz névlegesen nem is emelte fel a fizetendő adó összegét – bár feltehetően
ezt is megtette454 –, de azt adót tiszta ezüstben követelte. Mivel a korábbi uralkodók
alatt, legalábbis Babilóniában, nem tiszta ezüstben kellett adózni, a tiszta ezüst hasz-
nálatának előírásával hallgatólagosan mégis adót emelt az egész birodalomban.
5. A kincstár nem erőltette sem a fizetőeszközként használt veretlen ezüst minőségé-
nek standardizálását, sem pedig a vert pénz (sigloi) használatát az adófizetésben, annak
ellenére, hogy mind az ezüst siglos, mind pedig az arany dareikosz biztosan forgalomban
volt I. Dareiosz 20. évében. Jellemző az is, hogy maga a siglos sem az adófizetésben előírt
tiszta ezüstből készült, hiszen tisztasága 900-980‰ között ingadozott.455 Mindez azt su-
gallja, hogy az ezüstpénz létrehozásának oka nem az adószedés megkönnyítése volt.
453
Érvelésem e ponton eltér a Piliscsabán (és korábban) Teheránban előadottól, amikor a Hérodotosz-
szöveghelyet annak bizonyítására idéztem, hogy a befolyó adókat további tisztítás nélkül tárolták
Perszepoliszban. Zournatzi érvei (2000a és 2003. 10. 15-i levele) alapján most úgy gondolom,
hogy Hérodotosz itt saját korának achaimenida adózásáról ír, amikor a befolyó jövedelmeket már
biztosan finomították. Amennyiben ez a helyes értelmezés, akkor talán összefüggésbe hozható
azzal a Babilóniában megfigyelhető váltással, amelynek során a sok évszázadon át használt 875‰-es
tisztaságú ezüstöt I. Artaxerxész korai éveiben a tiszta ezüst váltotta fel, ahogy azt a csillagászati
naplók és gazdasági okmányok is egyértelműen tanúsítják (Vargyas 2001: 14–16 és 51. jegyzet).
Egyiptomban a helyzet hasonló lehetett. Ha figyelmen kívül hagyjuk Hérodotosz (Hérod. 4, 166)
kétséges hivatkozását Arüandész állítólag tiszta ezüstből vert pénzeire, a függelékben összegyűjtött
egyiptomi adatok szintén I. Dareiosz után meginduló standardizálására mutatnak.
454
Vö.: Tuplin 1987: 140.
455
A fémelemzések eredményei általában e szélső értékek között mozognak. Ez nem meglepő a korai,
megbízhatatlan vizsgálatok esetében, de az utóbbi két évtizedben végzett vizsgálatok eredményei
6. Az új pénzek veretése és az adóreform bevezetése nem egy előre elhatározott kohe-

rens pénzügyi reformintézkedésbe illeszkedik, és nem is tekinthető forradalmi újításnak.
Éppen ellenkezőleg, mindkettő mélyen az évezredes ókori keleti pénzhasználatban gyö-
kerezik, és összhangban van a különböző szatrapiákban történetileg kialakult pénzügyi
hagyományokkal. A – gyakran előre – lemért törtezüst pénzként való használata már
Dareiosz előtt kétezer esztendővel kialakult és azóta is jól működött. Nincs okunk
azt feltételezni, hogy a pénzreform ezt a jól bevált rendszert fel akarta volna váltani a
vert pénz használatának erőltetésével. Dareiosz alapvető célja jövedelmének növelése
volt, s ebben az achaimenida pénzek verése nem játszott szerepet. A forgalomban levő
ezüst minősége sem változott, csak az adó összegét növelték, és nyilvántartását köny-
nyítették meg a tiszta ezüst elszámolási pénzként való használatával. Ezzel a valóban
zseniális változtatással egyszerre növelték a kincstár bevételeit, hagyták változatlanul
a történetileg kialakult pénzhasználatot, és hidalták át az egységes és központosított
adórendszer követelményei és az egyes tartományokban régóta meglevő különböző
finomságú fizetőeszközök használata közötti ellentmondást.
7. Hérodotosz véleményével szemben a perzsák ugyanúgy adófizetésre voltak köte-
lezve, mint a birodalom összes többi alattvalója.
is különböznek, lásd a Zournatzi 2000a: 252, 260 és 79. jegyzet és az általam (Vargyas 2001: 19)
idézett vizsgálatokat.
Tisztaság Dátum Uralkodó Szöveg* A tisztaság jelölése**

95% 500 körül [I. Dareiosz] A2.2:6 zuz [a tízhez]
90% 487 körül [I. Dareiosz] B4.2:2 1 s(ékel) a tízhez
95% 483. 02. 17 Xerxész B4.3:17; B4.4:15 zuz [a tízhez]
100% 471. 12. 09 Xerxész B2.1:7 tiszta ezüst
95% 450 előtt ? B5.3:5 2 n(egyed) a tízhez
95% 464. 1. 02 I. Artaxerxész B2.2:15 2 n(egyed) a tízhez
95% 460/459 I. Artaxerxész B2.3:14; 21; 2.4:15 2 n(egyed) a tízhez
95% 446. 4. 30 [I. Artaxerxész] B6.1:5 2 n(egyed) [1] kar[sához]
95% 441 körül I. Artaxerxész B2.6:7; 14 2 n(egyed) a tízhez
95% 437. 9. 14 I. Artaxerxész B3.4:15–16 zuz a tízhez
95% 434. 10. 30 I. Artaxerxész B3.5:15; 22 2 n(egyed) 1 karsához
95% 430–400 ? B6.3:11 2 n(egyed) [ a tízhez]
100% 427. 6. 12 I. Artaxerxész B3.6:15 tiszta ezüst
95% 420. 9. 02– 20. II. Dareiosz B2.9:15 2 n(egyed) 1 karsához
zuz a tízhez;
95% 420. 10. 2–30. II. Dareiosz B3.8:17; 32
2 n(egyed) a tízhez
95% 420–400 ? B5.5:3 zuz 1 karsához
95% 416. 9/10. 22 II. Dareiosz B3.9:8 zuz a tízhez
95% 416. 12. 16. II. Dareiosz B2.10:16 2 n(egyed) 1 karsához
100% 410. 2. 10. II. Dareiosz B2.11:11 tiszta ezüst
100% 404. 11. 25. II. Artaxerxész B3.10:20 tiszta ezüst
100% 402. 12. 02– 31. II. Artaxerxész B3.13:6 tiszta ezüst
• 6 •
V ert pénz használata Babilóniában

a szeleukida korig
6.1. KASPU EPŠU
E kifejezés gyakran szerepel a késői szövegekben az ezüst egyik jelzőjeként,456 mindenek-

előtt a csillagászati naplókban,457 de néha gazdasági okmányokban is.458 Feltűnő, hogy
Kr. e. 309-ig a leggyakoribb jelző a qalû, míg Kr. e. 278 után az epšu, s ettől kezdve a qalû
teljesen eltűnik a naplókból. Az átmenet pontos ideje sajnos nem állapítható meg ponto-
san, mivel a közbeeső évek vagy nem dokumentáltak, vagy pedig töröttek, illetőleg csak
olyan standard formulákat tartalmaznak, amelyekben ezüst minőségére utaló jelző nem
szerepel. Mivel a gazdasági okmányok későbbi időkből maradtak ránk,459 nem segítenek
a probléma megoldásában, ráadásul az általam ismert mind a három tábla egyszerre
qalûnak és epšunak minősíti az ezüstöt, s így azt sugallják, hogy a gazdasági okmányok
szóhasználatában a két kifejezés megjelenése kronológiailag nem választható szét. Ráadá-
sul néhány gazdasági okmány továbbra is használja azt a qalû jelzőt,460 amelyet a csilla-
456
A szótárakban e jelentés nem szerepel, vö. AHw: 231 és CAD E: 246-247. A CT 49, 137-es és 193-as
táblák át vannak ugyan írva, de értelmezés nélkül a CAD Q kötetében qalû alatt. Hunger is lefor-
dítatlanul hagyja a szót az ADRTB 1. kötetében, mivel feltehetően az árra vonatkoztatta (ki.lam...
ép-šú), és nem az ezüstre (a 2. és 3. kötetekben azonban „wrought silver” fordítást adott). Joannès
1994a: 139 hasonlóképpen fordítja („travaillé”) és a tisztítás folyamatára vonatkoztatja. Slotsky
(1997a: 13) szerint „The belief that wrought silver... was a coin of some kind must be discarded,
since wrought silver was known in earlier periods”.
457
-277 I, VI, VII; -276 X; -273 VII, VIII, XII; -270 A VI, B VII, XII; -266 B VII; -261 C VII stb. Az
utolsó adat Kr. e. 63. április–májusából származik (-62 I).
458
CT 49, 137 és 193; Strassmaier 1888, 13 (olvasd ep-šú Strassmaier šul-šú olvasata helyett), vö. Stolper
1993, 9; Powell 1996: 235 és 7.1 alatt.
459
Az első (Strassmaier 1888: 150, no. 13) talán Kr. e. 218-ra keltezhető de ez vitatott, lásd a HKL 1:
519 oldalon felsorolt irodalmat. CT 49, 193 a szeleukida korból való, de a dátum hiányzik. CT 49,
137 dátuma Kr. e. 194.
460
Lásd 2.2.1 alatt.
gászati naplókban időközben felváltott az epšu. Egyelőre nem állapítható meg pontosan,
hogy minek tulajdonítható e határozott váltás a naplókban, de feltehetőleg kapcsolatba
hozható a szeleukida pénzverés bevezetésével.461 A naplók következetes szóhasználata
összevetve a gazdasági okmányok változó terminológiájával azt sugallja, hogy talán az
epšu elnevezés volt a hivatalos forma. Bárhogy is volt, ez utóbbi kifejezés összes előfor-
dulásai a szeleukida, illetőleg a rá következő pártus időkből maradtak ránk és ráadásul
egy szöveg kifejezetten „Babilóniában használtnak” nevezi ezt az ezüstfajtát.462
Mivel epšu jelző minden kétséget kizáróan az epēšu „csinálni” igéből vezethető le, a
„csinált ezüst” csak Babilóniában készített, azaz vert ezüstöt jelenthet, s ez utóbbi jól
ismert mind a régészeti leletekből, mind pedig az éremgyűjteményekből.463 Vert pénz
azonban természetesen sokkal korábban is ismert és használatos volt Babilóniában.464
A korábban, 4.5 alatt már tárgyalt kaspu ginnu, „törvényes ezüst” azonban túlságosan is
kapcsolódott a perzsa pénzveréshez,465 így nem meglepő, hogy az új fizetőeszközt más
elnevezéssel illették. Ráadásul, szemben az „időtlen” perzsa pénzekkel, a szeleukida
461
Az ún. oroszlános sztatérok, egy speciálisan Babilónban és babilóniai használatra vert pénz ki-
bocsátása (a súlyuk olyan változó, hogy feltehetően súlyra mérve [vagy összekötözve, lásd 7.3.
alatt] használták) 275 (Newell 1938: 104) vagy 280 (Mørkholm 1991: 48.) körül megszűnt. Nem
elképzelhetetlen, hogy az ezután Szeleukiában vert új pénzeket nevezik forrásaink kaspu epšu-nak,
„csinált (azaz vert) ezüstnek”.
462
Strassmaier 1888, 13, amelyet CAD I/J: 204 a következőképp fordít: „two-thirds of a mina of
refined... (and) undebased silver in staters of Antiochus, currency of Babylon”. A helyes olvasathoz
lásd a fentebb idézett (Stolper 1993, 9; Powell 1996: 235) irodalmat és a következő szövegeket: CT
49, 105, 106, 114, 121, 137, 178 és 185.
463
Wiseman 1988: 365 szerint az ÉP-(šu) logogrammot néha „ideális” vagy „rögzített” értelemben kell
feloldanunk. Ennek az olvasatnak azonban semmi alapja sincs. A kor pénzeihez lásd pl. Newell
1938: 99–106.
464
Ez a problémát már több korábbi jegyzetben is tárgyaltuk. Igaz, hogy általában Szardeiszt tekintik
a perzsa sékelek verése központjának (Vickers 1985: 9 hivatkozással Schlumbergerre (1953: 15–16).
Azonban az asziuti kincslelet alapján Kraay (1977: 194) két pénzverdét tételez fel, amelyek párhu-
zamosan működtek a Kr. e. 5. század első felében. Korábban ugyanő (Kraay 1976: 33) ezt a pénz-
verdét feltételesen DNY Kis-Ázsiába helyezte. Nemrégiben. Le Rider (1995: 772) ismét felvetette
két különböző pénzverde lehetőségét, s mindkettő helyéül Kis-Ázsiát javasolta. Babilón azonban
talán megfelelőbb jelölt lehetne, hiszen jelentős mennyiségű perzsa pénz szerepel I. Dareiosz korára
keltezett szövegekben Babilóniában (amennyiben a 4.5 alatt javasolt értelmezés helytálló). A város
központi fekvése, mind földrajzi, mind pedig gazdasági értelemben alátámasztja e feltételezést.
Végezetül ismert, hogy Mazaiosz (Kr. e. 331–328) kormányzósága alatt az oroszlános sztatérokat
Babilónban verték, még akkor is, amikor I. Szeleukosz életre hívta az új pénzverdét Szeleukiában
(Newell 1938: 99–100). Mindez könnyebben érthető lenne, ha a babilóni pénzverde előzményeit
visszavezetnénk az achaimenida időkre. A babilóni pénzverde Kr. e. 275-ös esetleges bezárására
vonatkozólag lásd Stolper (1993: 23) összegzését.
465
Feltéve, ha az alább (4.5) kifejtett érvelés elfogadható.
6. Vert pénz használata Babilóniában a szeleukida korig • 167
(és pártus) pénzeken mindig az éppen uralkodó király portréja található meg, követ-
kezésképp az új pénz mindig pontosan keltezhető (és keltezett) volt. Ezzel szemben a
perzsa sékelek sokszor több mint egy évszázadig is forgalomban maradtak, ahogy erre
a pénzek kopásából következtetni lehet. Azt is figyelembe kell venni, hogy a perzsa
pénzek a pénzforgalom csak kisebb részét jelentették, mert a kincsleletekben sokkal
több, különböző eredetű görög pénz került elő.466
Ezt az új babilóniai pénzt, túl az epšu elnevezésen, szövegeink gyakran még a görög
sztatér szóval is leírják.467 A két név nyilvánvalóan ugyanarra az ezüstpénzre vonat-
kozik, hiszen például a CT 49, 137-es tábla Antiokhosz érvényes (lásd 6.3) sztatérjait
említi, s ezeket ráadásul még qalû (tiszta, lásd 2.2.1) és epšu ezüstnek is minősíti.468
Következésképp, a kaspu epšu kifejezés vert pénzt jelent és a szeleukida pénzverés be-
vezetésével jelenik meg szövegeinkben. Mivel e terminus nem az ezüst nemesfémtar-
talmára vonatkozik, megléte vagy elhagyása az ezüst leírásánál nem befolyásolja a
pénz minőségét. Ez világosan tükröződik is a csillagászati naplókban, ahol gyakran
az egyik hónapban csak kaspu, míg a másikban kaspu epšu található a leírásokban.469
Ez természetszerűleg nem azt jelenti, hogy az egyik hónapban vert pénz, a másikban
pedig súlyra mért veretlen ezüst lett volna a standard, hanem csupán azt, hogy az írnok
alkalmanként elhagyta az epšu jelzőt, hiszen teljesen nyilvánvaló volt hogy mire gondol.
Meglepő, hogy bár ebben az időben már a szeleukida (illetőleg egyéb görög) pénzek
voltak egyedül használatban, a szövegeinkben soha nem találunk darabra, kizárólag
súlyra megadott pénzeket. Ennek a magyarázata az, hogy a babilóniai forgalomban
csak az ezüst mint nyersanyag értékét vették figyelembe (de e kérdéshez lásd a 7.6 alatt
kifejtetteket). Így nem lehet meglepő, hogy még a pártus időszak árait is mindig súlyra
mért ezüstben adják meg, akkor is, ha ezt követi annak meghatározása, hogy melyik
uralkodó pénzeiről van szó.
Ugyanerre mutatnak a csillagászati naplókban fennmaradt olyan megjegyzések,
mint „epšu ezüst, amely az országban használatos”,470 amely néhány párhuzamos szö-
veghelyen csak szimplán epšu-ként szerepel.471 Az „országban használatos” jelző talán
466
Schlumberger 1953 passim.
467
Lásd alább, 6.2.
468
12 gín kù.babbar qa-lu-ú ép-šú bab-ba-nu-ú is-sa-tir-ra-nu šá man-ti-’-ku-su.
469
Lásd pl. -277, I., VI., és VIII. hónapokat a többi hónappal összehasonlítva.
470
Egy szeleukida adathoz lásd pl. -245 A I, egy pártushoz pl. -95 A I. Mind a két esetben a-na 1 gín
kù.babbar ép-šú šá ina kur sum-in „egy sékel vert ezüstért, amely az országban használatos” kitételt
találjuk.
471
Pl. -62 I.
az újbabilóni korban használt terminusra vezethető vissza,472 és ez, több más alább még
tárgyalandó kérdéssel együtt arra mutat, hogy a babilóniai árrendszerben és pénzhasz-
nálatban semmiféle változást nem okozott a vert pénz megjelenése, akkor sem, amikor
már csak kizárólag vert pénz került a mindennapi forgalomba. Következésképp az epšu
ezüstben kifejezett árak minden további nélkül összevethetőek a veretlen ezüstben
megadottakkal.
6.2 KASPU ISTATIRRU
Istatirru a görög sztatér szó akkád átírása, így jelentése nem lehet kérdéses.473 Feltűnő
azonban, hogy egyetlen egy olyan szöveg sem található, amelyben az árat bizonyos
számú sztatér lefizetésével egyenlítenék ki.474 A szokásos eljárás ugyanaz volt, mint a
fentebb (6.1) tárgyalt esetekben. Tradicionális módon megadták az ezüst(pénzek) súlyát
és minőségét akkor is, ha a szöveg világosan megadta, hogy vert ezüstpénzekkel törté-
472
Lásd fentebb, 4.4 alatt.
473
AHw: 389b; CAD I/J: 204b. Funck 1984: 46–47 a görög „mérni” igéből származtatja, anélkül
azonban, hogy megítélésem szerint érvei meggyőzőek lennének. Az istatirru és a sztatér azono-
sítása ellen fel lehet ugyan hozni, hogy az előbbiben megadott összegek néha a sékel tört részeit
tartalmazzák (pl. VS 15, 5: 4 és 1/2 sékel; VS 15, 3: 2 és 1/2 sékel; TCL 13, 236: 36 és 1/2 sékel),
vagy esetenként olyan összegeket, amelyeket nem lehet összhangba hozni az 1 sztatér = 2 sékel
egyenértékkel, amelyet Funck (1984: 47, 97. jegyzet) helyesen kikövetkeztetett (lásd ehhez Naster
1970: 34–35 Elephantinét illetően, valamint Joannès 1994a: 144): pl. 5 sékel (BRM 2, 15; VS 15, 18),
11 sékel (BRM 2, 19 és 39) vagy 15 sékel (BRM 2, 12 és 34). Nem felejthetjük azonban el, hogy a
sztatérokat mindig súlyra mérték és nem darabra számolták, s a fennmaradt pénzek bizonyítják,
hogy a súlyuk gyakran különböző volt. Ráadásul, pl. Elephantinében is, a sztatérokhoz még hi-
ányzó összeget ki lehetett egyenlíteni veretlen ezüsttel is. Végezetül az egész ókori keleti térségben
ismert az az eljárás, hogy a pénzeket darabokra törik és így pótolják a fennmaradt összeget, lásd
pl. Kraay 1976: 294 és 319 az 5. jegyzettel.
474
Funck (1984: 46–47) azzal érvel, hogy a TCL 13, 239-es szövegben „5 Stateren ohne Babylonischen
Nominale” található, s ebből arra következtet, hogy a szövegben 10 sékelről van szó. Ez azon-
ban felettébb valószínűtlen. Először is az összeg után a tábla kitört, így a Funck által olvasott 5
is-ta-tir-ra-nu csak kiegészítés. Ennek viszont ellent mond az, hogy a babbanūtu is előtt látható jel
KU, s ez a [si-lu]-ku kiegészítést sugallja, ahogy egyébként Moore (NBBAD) is olvasta. Mindez vi-
szont nem hagy elég helyet az istatirru kiegészítésnek. A legvalószínűbb olvasat így 5 [gín kù.babbar
šá m si-lu]-ku „5 sékel ezüst Szeleukosz (pénzében)”. Ennek az olvasatnak tökéletes párhuzamai
találhatók a BRM 2, 22 és az Ash. 1923.741 (Doty 1977: 244–245) szövegekben. Ez egyben azt is
jelenti, hogy a teljes ékírásos anyagban sincs egyetlen adat sem meghatározott számú sztatérra,
ahogy ezt egyébként gyakran leszögezték már az irodalomban (pl. Van der Spek 1981: 218), hiszen
a pénzt nyersanyagként kezelték. Az általam ismert egyetlen adat darabra számolt sztatérokról
Elephantinében található, lásd Naster 1970: 35 és a 16. jegyzetét.
nik a fizetés (x mana y sékel ezüst475 vagy tiszta ezüst476). Ezt követte annak rögzítése,
hogy melyik uralkodó sztatérjairól – általában jó, azaz érvényes sztatérjairól477 – van
szó. Nem lehet véletlen, hogy ilyen gyakran esik szó jó pénzről. Minden olyan esetben,
amikor a pénzt kibocsátó uralkodó nevét említik a szövegek és ez a név összevethető a
dátumban szereplő uralkodó nevével, megfigyelhető, hogy ugyanarról a királyról van
szó,478 ez alól kivételt csak Nagy Sándor pénzei jelentenek. E kivételek azonban mind
a szeleukida uralom első évtizedeire esnek,479 és nem jelenthetnek meglepetést, hiszen
ismert, hogy mind I. Szeleukosz, mind pedig I. és II. Antiokhosz is vert posztumusz
alexandroszokat. Emellett Nagy Sándor veretei szolgáltatták a mintát – és a legitimációt
– a szeleukida pénzveréshez. Figyelmet érdemel továbbá az a tény, hogy a hellenisztikus
időkben elrejtett babilóniai kincsleletek ritkán tartalmaznak szeleukida fizetőeszközö-
ket, viszont gyakran Nagy Sándor pénzeit.480
Mindennek ellenére a szövegek bőséges anyagot nyújtanak a szeleukida pénzek for-
galmára. Mivel nem lehet véletlen, hogy az említett pénzek mindig az éppen uralkodó
király pénzei, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy minden szeleukida uralkodó
a saját pénzei forgalmát segítette elő.481 Ez összecseng azzal, hogy ezeket az érméket
mindig jó, azaz mint fentebb kifejtettük, valószínűleg érvényes pénzeknek nevezik a
szövegek. Ez az eljárás, szemben a középkorival, feltehetően sokkal inkább politikai,
semmint gazdasági indítékokra vezethető vissza.482 A szeleukida uralkodók láthatólag
475
VS 15, 4, 5, 19 és 42; BRM 2, 8, 10, 12, 13, 15, 19, 22, 23, 24, 25, 28, 29, 35 és 45; Sarkisian 1955, 2,
7 és 8; Ash. 1923.741 (Doty 1977: 243–245); NCBT 1960 (Doty 1977: 69); YBC 4645 (Doty 1977:
77); BM 30118 (Doty 1977: 69); HS 748 (átírás Funck 1984: 256-258); CT 4, 514 (p. 33); OECT 9, 7;
RIAA 293; TCL 13, 236 és 237 stb.
476
VS 15, 10, 12, 14, 18, 24, 25, 27, 28, 30, 36 és 47; BRM 2, 4, 16, 34, 39, 40 és 48; RIAA 294 és 296;
TCL 13, 235, 241, 244 és 245 stb. Más, az ezüst tisztaságára vonatkozó jelző e korban már nincs,
lásd 2.2.1 alatt.
477
A fordítás igazolását lásd 6.3 alatt. Ha ezt az értelmezést elfogadjuk, lehetőségünk nyílik annak
a ritkán dokumentálható gyakorlatnak vizsgálatára, hogy mennyiben használtak új pénzeket a
mindennapi életben. E kérdéshez általában lásd Howgego 1990: 11–15 és 1995: 33–38.
478
Ezt már O. Schroeder megfigyelte a VS 15, 4 és 5 szövegek alapján, vö. VS 15. o. 6 és 2. jegyzetet.
Más, újabban kiadott szövegek szintén alátámasztják ezt a benyomást, lásd pl. CT 4, 514 (p. 33);
OECT 9, 7; BRM 2, 10 és 25.
479
Az szövegekben említett első posztumusz Alexandrosz-érme SE 8. évből származik, vö. Naster
1993: 571. Lásd pl. SE 8 (CT 4, 514), 32 (OECT 9, 7), 36 (VS 15, 4) és 37 (BRM 2, 10; VS 15, 5). BRM
2, 25 dátuma nem maradt fenn, de feltehető, hogy ugyanebből az időszakból származik.
480
Lásd pl. Regling 1928: 105-113, és 1928: 128–131.
481
Lásd alább, 6.3 alatt.
482
Amennyiben a rendelkezésre álló csekély számú fémelemzés adata reprezentatívnak bizonyul,
az összes szeleukida ezüstpénz magas, de változó ezüsttartalommal rendelkezett. Ha azonban
sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a pénz propagandisztikus szerepének, mint

achaimenida elődeik. Ami azonban az ezüst, mint értékmérő szerepét illeti, legfonto-
sabb következtetésünk az lehet, hogy annak ellenére, hogy ebben a korban a vert pénz
vált a hivatalos és kizárólagos fizetőeszközzé, ez semmilyen formában nem érintette se
az árakat, sem magát az értékmérőt, mert a sztatérokat, amelyek finomságát azonosnak
tekintették a korábban használt vert ezüsttel, továbbra is a hagyományos módon súlyra
mért ezüstként számolták el. Ezt bizonyítja még az is, hogy a vert pénz (kaspu istatirru)
kitételt gyakran követi a „finomított”, illetve „tiszta” jelző (qalû), amely a veretlen ezüst
egyedüli jelzőjeként volt használatos mind a gazdasági okmányokban, mind pedig a
csillagászati naplókban a Kr. e. 5. századtól kezdve.483 Következésképp a hellenisztikus
és pártus árak minden további nélkül összehasonlíthatók a Kr. e. 5–4. századi árakkal,
az azonban további vizsgálatot igényel, hogy vajon a Kr. e. 6. századi és azt megelőző
időszak áraival is össze lehet hasonlítani az e pénzekben kifejezett árakat.
6.3 KASPU BABBANÛ
A babbanû „nagyon jó” jelző gyakori az első évezredi szövegekben, amelyekben élelemre,
különböző javakra, emberekre és állatokra is használják,484 de a hellenisztikus kor előtt
soha nem alkalmazták az ezüst minőségének jelzésére.485 Néhány szövegben az ezzel
a jelzővel meghatározott ezüstöt (többek közt) „Babilónban használatos fizetőeszköz-
az uralkodó a pénzrontásból akart volna hasznot húzni, az ezüsttartalom fokozatos csökkenését

várhatnánk. Természetesen nem tudjuk, hogy vajon a régi pénzek (kötelező?) beváltásakor kellett-e
valamilyen jutalékot fizetni.
483
Az adatokat lásd 2.2.1 alatt.
484
A hivatkozásokhoz lásd CAD B 7-8.
485
A BM 49664-os táblán, amelyik II. Nabú-kudurri-uszur korából származik, a szöveg kiadója
ba-[ban-nu] alakot egészít ki a 10. sorban (McGinnis 1994, 2), ez azonban nagyon valószínűtlen.
A szó általam ismert összes többi előfordulása a hellenisztikus korból való, pl. OECT 9, 7 (SE 32),
BRM 2, 8 (SE 35), VS 15, 4 (SE 36), VS 15, 5 (SE 37), TCL 13, 235 (SE 43), BRM 2, 11 (SE 46), HS 748
(átírás Funck 1984:256-258) és BRM 2, 12 (SE 48), BRM 2, 13 (SE 49), TCL 13, 236 (SE 50), TCL 13,
237 (SE 51), Sarkisian 1955, 2 (SE 54), BRM 2, 15 (SE 56), BRM 2, 16 (SE 57), BRM 2, 19 (SE 71),
BRM 2, 22 (SE 77), Ash. 1923.741 (átírás Doty 1977:243, SE 85), BRM 2, 28 (SE 89), TCL 13, 241
(SE 91), Sarkisian 1955, 7 (SE 99), RIAA 293 (SE 101), VS 15, 18 (SE 108), VS 15, 19 (SE 109), CT 49,
137 (SE 118), VS 15, 32 (SE 119), VS 15, 14 (SE 122), BRM 2, 34 (SE 124), BRM 2, 35 (SE 129), VS
15, 12 (SE 130), TCL 13, 244 (SE 132), TCL 13, 235 és VS 15, 30 (SE 144), BRM 2, 39 (SE 149), BRM
2, 40 (SE 150), BRM 2, 44 (SE 154), Sarkisian 1974a, 13 (SE 155), VS 15, 27 (SE 156), Sarkisian 1955,
3 (SE 159), BRM 2, 48 (SE 160), Jursa 1997, 38 (SE 162), Sarkisian 1955, 8 (SE 165).
nek” jellemzik.486 A babbanû szó ritkán található az ezüst egyedüli jelzőjeként,487 sokkal
inkább néhány standard formulába ágyazva.488 Az összes formula azonban egy teljes
változatra vezethető vissza,489 és a gazdasági okmányokban a babbanû minősítés mindig
a qalû, „tiszta” ezüstre vonatkozik.
A helyzet azonban más a csillagászati naplókban, itt ugyanis e jelző soha nem a
tiszta ezüstre vonatkozik, hanem általában (bár nem mindig) az epšu „vert” pénzre.
E két szövegtípus közötti ellentmondás feloldható azonban, mivel a „tiszta” minősítés
soha nem szerepel a naplókban Kr. e. 309 után, míg a „vert” kitétel csak Kr. e. 274 után
dokumentált. A gazdasági okmányokban ugyan a „vert” terminus kicsit később jelenik
meg, akkor sem túl gyakran, de ekkor együtt a „tiszta” jelzővel. Végül is azt állapíthatjuk
meg, hogy az összes különböző jelző a szeleukida pénzekre vonatkozik, s a babbanû a
legkülönbözőbb jelzőkkel leírt ezüstöt határozza meg mind a két forráscsoportban.
Ennek következtében igen nagy a valószínűsége annak, hogy e jelző is a szeleukida
pénzverés valamilyen jellegzetességére vonatkozik.
Ezért meg kell vizsgálnunk a babbanû szó jelentését e specifikus szövegkörnyezet-
ben. A szótárak „silver in good condition”, „undebased” vagy „ fine silver”,490 illetőleg
„vollwertig, sehr gut” jelentést javasolnak.491 Emellett még „vollgewichtig” értelmezés is
486
Lásd 7.6 alatt.
487
A kaspu babbanû előfordulásaihoz lásd VS 15, 49; BRM 2, 35; Ash. 1923.746 (átírás Doty, 1977:
243–245); Sarkisian 1955, 8.
488
(a) kaspu qalû epšu babbanû istatirru ša KN: CT 49, 137.
(b) kaspu qalû istatirru ša KN babbanūtu: BRM 2, 16, 34, 39, 40, 46 és 48; Sarkisian 1974a, 6; TCL
13, 235, 241, 244 és 245; VS 15, 10, 12, 14, 18, 19, 24, 25, 27, 28 és 30.
(c) kaspu istatirru ša KN babbanû/tu: BM 30118 (átírás Doty 1977: 416 skk.); BRM 2, 8, 11, 12,
13, 15, 19, 23, 25 és 28; HS 748 (átírás Funck 1984: 256–258); NBDM 91; OECT 9, 7; RIAA 293;
Sarkisian 1955, 2 és 7; TCL 13, 236 és 237; VS 15, 5, 26 és 32 (a kù.babbar után azonban a tábla
törött. Ha [qa-lu-ú] a helyes kiegészítés, akkor a szöveg a (b) formulát tartalmazza); YBC 4645
(Doty 1977: 77).
(d) kaspu ša KN babbanû: BRM 2, 22; 24.
(e) kaspu qalû babbanû: BRM 2, 44; Sarkisian 1974a, 13; 25 (babbanūtu).
489
Ez az előző jegyzetből is következik, de van ezt megerősítő szöveges bizonyíték is. A kaspu babbanû-
ként jellemzett ezüst az Ash. 1923.746 szöveg 10. sorában (átírás Doty, 1977: 243–245) 2 manû
kaspu ša KN babbanû formában jelenik meg ugyanennek a szövegnek 11–12. soraiban, azaz azonos
a standard forma (d) változatával. Következésképp a babbanû-ezüstöt azonosíthatjuk a standard
formula (d) és (e) variánsaival, amelyek felcserélhetőek. A BRM 2, 25-ös szöveg 4. sora a (c) vál-
tozatot tartalmazza, míg a 6–7. sorokban az ezüst jelzője qalû; a (c) és (b) változatok így szintén
azonosíthatók.
490
CAD B 8a 1’; I/J 204 (istatirru). Lásd még OECT 9, 4 („in good condition”) vagy Joannès 1994a: 139
(„très bonne qualité”).
491
AHw 94b.
felmerült.492 A megoldási javaslatok tehát vagy az ezüst finomságára vagy pedig a pénz
súlyára vonatkoznak493 Mind a két lehetőség ellen azonban komoly érvek hozhatók
fel. A súlyt illetően az a probléma, hogy felesleges lenne állandóan hivatkozni rá, ha
a szövegekben is látható társadalmi gyakorlat nem a pénz számolása (amikor fontos
lehet az érmék előírt súlya), hanem lemérése. Ami pedig a tisztaságot illeti, a jelző már
eleve tisztának határozza meg az ezüstöt, így még egy erre vonatkozó jelző feleslegesnek
tűnik. Ez különösen a csillagászati naplók túlnyomórészt szójelölő írásmóddal írt, néha
az érthetetlenségig tömör és standardizált szövegeiben szembeötlő, ahol egy felesleges
szónak nincs helye. Emellett azt is tudjuk, hogy a szeleukida pénzek mind igen jó mi-
nőségű ezüstből készültek, s a különböző uralkodók pénzei között csak elhanyagolható
különbség figyelhető meg. Továbbá, egészen a Kr. e. 2. század közepéig minden egyes
uralkodó pénze dokumentált a szövegekben,494 és minden esetben babbanû a pénz mi-
nősítése. Nem tudjuk, hogy vajon volt-e különbség az ugyanazon uralkodók által kü-
lönböző években kibocsátott pénzek között, de ha lett volna, a szövegeink ezt nyilván
tükröznék.495 Következésképp a babbanû jelző feltehetőleg nem azonos a korábbi idők
492
E fordítás Funck (1984: 250) javaslata; igazolásához lásd a 397-es jegyzetét.
493
Az „in good condition” fordítás azt feltételezi, hogy az ezüstpénz új, és mivel még keveset volt
forgalomban, nem veszített súlyából. Mivel a babbanû jelzőt következetesen alkalmazzák, nagyon
valószínűtlen Shroeder „Stempelglanz” értelmezése (VS 15, 16. o.), amelyet Leisten (1986: 331)
ismét felelevenített, hiszen kizárható, hogy a szövegekben mindig csak vadonatúj pénzekről tör-
ténjen említés.
494
Lásd a fentebb (485. jegyzetben) idézett uralkodási éveket és vö. az itt alább összegyűjtöttekkel (a
zárójelben szereplő számok az adott uralkodó utolsó uralkodási évére utalnak): I. Szeleukosz (SE
31), I. Antiokhosz (SE 51), II. Antiokhosz (SE 66), II. Szeleukosz (SE 86), III. Szeleukosz (SE 89),
III. Antiokhosz (SE 125), IV. Szeleukosz (SE 137), IV. Antiokhosz (148), V. Antiokhosz (SE 150),
I. Démétriosz (SE 161), Alexandrosz Balasz (SE 166).
495
A 485. jegyzet azt is elárulja, hogy adataink az egymáshoz közeli évekből származnak, így nehéz
lenne feltételezni, hogy a dokumentálatlan években mindig rossz minőségű pénzt vertek Annál is
kevésbé, mert e rossz minőségű pénzeknek a numizmatikai anyagban sincs nyoma. Funck (1984:
250, 397. jegyzet) annak a véleményének ad hangot, hogy gazdaságilag rossz években a pénz sú-
lyát csökkentik, s nem a tisztaságát rontják. Ennek azonban ókori keleti viszonylatban nincs sok
értelme, mivel a pénzt súlyra mérték. A minden kétséget kizáróan babilóniai belső használatra
vert ún. oroszlános sztatérok fluktuáló súlyaihoz és az ebből kikövetkeztetett nyersanyagként való
használatukhoz lásd Newell 1938: 105. Sajnos azonban nem tudjuk, hogy vajon a görögök Babiló-
niában mérték vagy számolták pénzüket. Ráadásul a korszak kettős (görög és babilóni) névadási
szokása miatt gyakran nem lehet eldönteni, hogy ki a görög és ki a babilóni, ehhez legutóbb lásd
van der Spek 1987: 69 és a 21. jegyzetét. Mindennek ellenére nehéz elképzelni, hogy a babilóniai
városokban élő görögség a többségtől eltérő társadalmi gyakorlatot folytathatott volna (lásd ehhez
részletesebben 7.6 alatt).
„jó” ezüstjével,496 még akkor sem ha e jelző egyszer dokumentált egy Kr. e. 7. század
végi újasszír szövegben is.497
Mindez, megítélésem szerint, arra mutat, hogy a babbanû jelzőt eredeti „jó” értel-
mében kell vennünk, ami ebben az összefüggésben talán azt jelenti, hogy „érvényes”.
A pénzhez hozzáfűzött értelmező így esetleg arra utalhat, hogy minden szeleukida ural-
kodó saját, új pénzt veretett és ez volt az érvényes fizetőeszköz. Ez megmagyarázná, hogy
miért szerepel a „tiszta ezüstként” meghatározott pénzek után még az is hogy „jó ezüst”,
bár ezt a kutatás jelenlegi helyzetében bizonyítani nem lehet.498 Egy dolog mindenesetre
biztos: e jelző nem vonatkozik a pénz ezüsttartalmára és így a jelentés meghatározásának
nehézsége nem érinti az ezüst mint értékmérő és fizetőeszköz szerepét.
496
Mezopotámiai adatokhoz vö. CAD D 72a 5 e és Reiter 1997: 93 (de add hozzá a kaspu damqu-t in
OLP 18 [1987] 63–64, no. 2, 5. sor); egyiptomi példákhoz lásd Jenkins 1955: 145. A mezopotámiai
példákban azonban a „jó” jelző az ezüst finomságára utal és a szintén forgalomban levő rosszabb
ezüsttel való szembeállításra szolgál.
497
Lásd Deller 1984: 245 és egy másik lehetséges adathoz CTN 3, 60. A „silver which is in the mountain
region” (kù.babbar šá ina kur-ú) in NATAPA 1, 27 párhuzam nélküli és jelentése nem határozható
meg.
498
Nem lehet azonban véletlen, hogy a dátumformában és a szövegben a pénzen szereplő uralko-
dónév minden egyes alkalommal azonos. Ennek alapján azt kellene feltételezni, hogy minden
szeleukida uralkodó a saját maga által veretett pénz forgalmát írta elő (miután az előzőleg vert
pénzeket érvénytelennek nyilvánította?) és éppen ez a „jó”, azaz „érvényes” jelző tényleges jelentése.
Ez a következtetés viszont azért problematikus, mert a szeleukida uralkodók rendkívül liberális
pénzügyi politikát folytattak, lásd ehhez legutóbb igen meggyőzően Le Rider (1997a).
• 7 •
A törtezüst használatának
továbbélése a pénzverés után
7.1 A VERT PÉNZ HASZNÁLATÁNAK BABILÓNI MÓDJA
Babilóniában a korábbi gyakorlatnak megfelelően a Kr. e. 1. évezred közepéig a súlyra

mért ezüst játszotta az értékmérő, csere- és fizetőeszköz szerepét, s jelentősége a kincs-
képzésben is fontos volt. Az előző fejezetekben arra a következtetésre jutottunk, hogy
Babilóniában I. Dareiosz korától kezdve biztosan használtak vert pénz (lásd 4.4–4.6 és
5.2–5.3), majd pedig a vert pénz használata a hellenisztikus korban meghatározó lett
(6.1–6.3). Az alábbi fejezetben azt kívánom vizsgálni, hogy a pénzverés Kr. e. 6. századtól
meginduló elterjedése milyen hatást gyakorolt Babilóniára.
Annak ellenére, hogy a kézikönyvek jó része szerint a pénzverés forradalmi változást
és új korszak beköszöntét jelenti a gazdaságtörténetben, a hivatalos perzsa pénzverés
bevezetése a babilóniai gazdasági életben semmiféle változást nem okozott. Közismert,
hogy ez a pénz soha nem volt kizárólagos, vagy akár csak meghatározó a birodalomban,
s nem is elsősorban a birodalom belső forgalmában használták, hiszen a perzsa kori
kincsleletekben túlnyomórészt görög pénzeket találunk.499 Láttuk azt is, hogy a Kr. e.
6. század sok ezer babilóniai ára között nem találunk egyetlenegyet sem, amelyben a
fizetett összeg vert pénzben (darabra számolva) lenne megadva.500 A forgalom továbbra
is a korábban megszokott, súlyra mért, s a hagyományosan jó minőségű, de nem tiszta
ezüstben zajlott.
499
Vö. Schlumberger 1953; a Mezopotámiában talált görög pénzekhez lásd IGCH: 247–255.
Az ókori Keleten földbe rejtett athéni baglyos pénzek keltezése azt sugallja, hogy a Kr. e. 490–480-as
évtizedtől kezdve nagy számban voltak forgalomban, vö. Kraay 1964: 82.
500
Fentebb (4.4–4.6) azonban valószínűsítettük, hogy a kaspu ginnu, kaspu ša lā ginnu és kaspu ša
nadānu u maāri kifejezések a vert pénzekre vonatkoznak, azonban ebben az esetben is csak a
forgalom töredékét tette ki a vert pénz.
Ezen nem változtatott az sem, hogy Nagy Sándor hódításával, majd a szeleukida ura-
lommal Babilónia közvetlen kapcsolatba került a görögséggel és a pénz használatának
görög (ti. darabra számolt) módjával. Ez azért olyan figyelemre méltó, mivel a kincsle-
letekből és a szövegekből is egyértelműen kiderül, hogy ekkor már kizárólag vert pénz
volt csak forgalomban. E pénzek megnevezése forrásainkban a görög sztatérből képzett
istatirru, jelentése tehát nem lehet kérdéses (lásd 6.2 alatt). Ráadásul utána általában
ott áll a pénzt kibocsátó uralkodó neve is, aki minden vizsgálható esetben azonos az
éppen uralkodó szeleukida királlyal.501 Az achaimenida uralkodókkal szemben tehát a
szeleukidák nagy hangsúlyt fektettek a pénz propagandisztikus szerepére és mindegyi-
kük új pénzt veretett. Ezt az állandóan változó új pénzt éppúgy súlyra mérték azonban,
mint korábban a vert és veretlen ezüstöt. Függetlenül attól, hogy a vételárat sztatérban
(istatirruban), vagy ugyanennek a pénznek a babilóni nevével megadott vert pénzben
(kaspu epšu, lásd 6.1) fizették ki, a gyakorlat az volt, hogy megadták a pénz jellemzőit
a megszokott, hagyományos módon ezüstben, s csak ezután következett az informá-
ció arról, hogy melyik uralkodó sztatérjairól volt szó. Láthatólag tehát a mindennapi
gyakorlatban ezeket az érméket is súlyra mérték és nem darabra számolták, mert csak
a nyersanyag értéke számított. Így az sem lehet meglepő, hogy még a pártus korszak
árainál is súlyra adják meg az ezüstmennyiséget annak ellenére, hogy meghatározzák,
melyik uralkodó pénzéről van szó. A vert pénz lemérése ugyanúgy, ahogy a pénzverés
előtti időkben azt bizonyítja, hogy a pénzverés bevezetése és a vert pénz egyedüli fi-
zetőeszközzé válása semmilyen változást nem jelentett a babilóniai árrendszerben.
Mindebből az alábbi végkövetkeztetések adódnak.
1. Babilóniában a vert pénz minden valószínűség szerint ismert volt az achaimenida,
és biztosan a hellenisztikus kortól, de ez semmilyen hatással nem volt a pénzhasználatra.
A vert pénzt továbbra is súlyra mérték a szeleukida és pártus korban egyaránt.
2. E pénzérmék fizetőeszközként, értékmérőként és megtakarításként is szolgáltak,
így minden kétséget kizáróan mai értelemben vett pénznek tekinthetjük őket. Tekin-
tettel arra, hogy a vert pénz használata fejlett pénzgazdaságra utal, ezt nem is szokás
kétségbe vonni annak ellenére, hogy e pénzeket a mindennapi használatban bizonyít-
hatóan súlyra mérték Babilóniában. Ekkor azonban arra a következtetésre kell jutnunk,
hogy a mérés ténye nem játszhat szerepet a pénz meghatározásában.
3. Mivel a súlyra mért veretlen ezüst ugyanazt a szerepet játszotta az újbabilóni
korban, a pénzverés „feltalálása” előtt, mint a vert pénz a későbbi időkben, s ráadásul
501
Kivételt csak Nagy Sándor pénzei jelentenek, ami azonban azért sem mérvadó, mert e pénzek jó
része posztumusz veret.
7. A törtezüst használatának továbbélése a pénzverés után • 177
a bőséges forrásanyagnak köszönhetően használatának gyakorisága, sőt bizonyos ese-

tekben forgási sebessége is jobban dokumentálható, mint a vert pénz esetében, arra a
következtetésre kell jutnunk, hogy a Kr. e. 6. századi Babilóniában fejlett pénzgazdaság
létezett.
4. Ha elfogadjuk azt a következtetést, hogy a Kr. e. 6. századi Babilóniában vert pénz
nélkül pénzgazdaság létezett, felmerül a kérdés, hogy vajon a pénzgazdaság kezdete
mikorra tehető. Mivel a pénzhasználatban nincs különbség a Kr. e. 6. század és a korábbi
időszak között, s a 2. pontban leírtak kimerítik a pénz meghatározásának kritériumait,
arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a pénz már kétezer éve ismert és használatos
volt a térségben.
5. Pénzverés és pénz így különválasztandó, s az előbbi semmiképp sem lehet az utóbbi
előfeltétele. Nehezebb kérdés viszont, hogy vajon a pénz használata pénzgazdaságnak
minősíthető vagy nem. Itt feltehetően újabb minőségi kritériumokat kell bevezetnünk,
mint például a pénzhasználat gyakorisága, a pénzforgás sebessége, aránya, a monetizáció
foka és nyilvánvalóan még további fogalmakat, amelyek azonban a korai időkben elég
nehezen vizsgálhatók. Egyelőre nekem úgy tűnik, hogy a Kr. e. 3. évezredben pénzről
igen, pénzgazdaságról viszont még nem beszélhetünk, a kettő legkorábban talán az
óbabilóni korban esett egybe. Erre mutathat az is, hogy a legkorábbi ma ismert vert
pénz talán már Hammurapi idején megjelenik (lásd fentebb, 4.2 alatt). E kérdés azonban
további vizsgálatokat igényel.
Az ezüst és pénz viszonyának végső konklúziója az lehet, hogy a pénzverés „feltalá-
lásának” Babilóniában kellett volna történnie, ahol az ezüst pénzként való használata,
sőt a vert pénz előzményei is legalább ezer évvel előzik meg az ókori keleti térség és a
görög föld első pénzeit. Ha a pénzverés ennek ellenére nem innen terjedt el az egész ókori
keleti világban, sőt a vert pénz bizonyíthatóan nem hagyott nyomot az egész első évez-
red pénzhasználatában, arra kell gondolnunk, hogy a pénz használatának e térségben
kialakult és hosszú idő alatt meggyökeresedett módja, a veretlen ezüst lemérése, ami
egyébként a görögöknél is megelőzte a darabra számolt pénz használatát, annyira meg-
határozta a társadalmi gyakorlatot, hogy ettől később már nem lehetett eltérni. Bár ma
közelről sincs egyetértés a pénzverés eredetét és célját illetően a kutatók között, Babilónia
esetében a bőséges dokumentáció bepillantást enged abba a folyamatba, amelyet lüd és
görög viszonylatban a kutatás források hiánya miatt csak hipotézisek segítségével tud
megrajzolni. Mint azt a következőkben részletesebben is látni fogjuk, volt a babilóniai
– és feltehetően az egész ókori keleti – pénzhasználatnak egy eddig nem ismert módja,
amely megmagyarázhatja a vert pénztől való babilóniai tartózkodás okát. Mielőtt erre
rátérnénk (lásd majd 7.6 alatt), néhány szakkifejezés értelmét kell tisztáznunk.
7.2 KASPU ŠIBIRTU
Az ezüst e jelzője a kutatás egyöntetű megállapítása szerint nem a tisztaságra, hanem

a megjelenési formájára vonatkozik.502 Mindezt megerősítik azok az újbabilóni szöve-
gek, amelyek a šibirtunak meghatározott (gyakrabban az ezzel egyenértékű KÙ.PAD.
DU szójellel írva)503 ezüstmennyiségek különböző tisztaságát adják meg. Eszerint ez
az ezüst lehetett tiszta: TCL 13, 229; TEBR 32; UET 4, 11; fehér: BR 8/7, 32; Dar. 245,
323; Gurney, Fs. Diakonoff, 1; EvM 23; TCL 12, 6; TMH 2/3, 14; VS 5, 41, 83, 91, 105;
és 1/8-os is: Ner. 15 és TMH 2/3, 282, vagyis olyan, mint a forgalomban levő többi ezüst
(lásd a 2. fejezetben). A kérdés, amit itt tisztáznunk kell, hogy vajon a šibirtu jelző az
ezüst milyen fizikai formájára vonatkozik.
Szótáraink meghatározása szerint a szó jelentése „tömböntvény, tömb, rúd”,504 s ezt a
jelentést általában nem is kérdőjelezte meg senki az irodalomban.505 Mindez Landsberger
(1930: 285) „Metallblock”, illetőleg „Stange, Stab” értelmezésére vezethető vissza, s
az ő nagy tekintélye magyarázza az ettől eltérő, és az etimológia alapján sokkal ké-
zenfekvőbb javaslatok figyelmen kívül hagyását.506 Landsberger értelmezése ugyanis
elsősorban a LAGAB = šibirtu azonosságon nyugszik, és nem elemzi a logografikus
írásmód KÙ.PAD.DU alakját. Ez utóbbiban pedig, ahogy azt Powell (1978a: 222–223)
nyomatékkal hangsúlyozta, a PAD nagy valószínűséggel a kasāpu „darabokra törni” ige
megfelelője,507 s mivel a šibirtu alak maga is a hasonló jelentésű šebēru „darabokra törni”
502
Powell 1978a: 222–223 a The Use of Other Forms of Metal as Money fejezetcím alatt: „One well
attested type of silver used in payment”; Joannès 1994a: 143 „aspect matériel sous lequel se présente
le métal…”. Reiter 1997: 98 „Weniger einen Qualitätsgrad als eine bestimmte Form”.
503
Reiter 1997: 85 KÙ.PAD; 1997: 89 KÙ.PAD.(rá) 1997: 98–100 šebirtum olvasatokat külön tárgyalja
és különbözően fordítja, „Silber in Stücken”, „Bruchsilber, Silber in Stücken” és „unbestimmte,
d.h. nicht-genormte Form, etwa Stange oder Barren”, azaz nem veszi észre, hogy ugyanazon szó
sumer és akkád változatairól van szó. Ez azért meglepő, mert a FLP 1287 prizma tárgyalásánál
megjegyzi (1997: 90), hogy a szöveg 46. sorában szereplő KÙ.PAD. RÁ alakot a 48. sorban ši-bi-ir-
tum-ma változat helyettesíti.
504
AHw 1227a; CAD Š/II 379–381, CDA 370b. Megjegyzendő azonban, hogy a CAD második jelen-
tésként, bár kérdőjellel, felveti a „törött darab” interpretáció lehetőségét is.
505
Lásd legutóbb, Joannès 1994a: 142–143 és Reiter 1997: 85, bár Reiter 1997: 89 felveti a „Bruchsilber”
és a „Silber in Stücken” értelmezést is; javaslatát azonban a fenti, 503. jegyzetben említettek
figyelembevételével kell kezelnünk.
506
Eilers 1957: 524; J. Bottéro, ARM 7 (1957) 299 (l’argent en morceau) és 333 (rognures, grenaille ou
cisaille); Powell 1978a: 223 (broken silver); O. Rouault, ARMT 18, 165. o. (l’argent en morceau); H.
Limet MARI 4 (1985) 510 (l’argent en morceau), de ARMT 25, 217: 1–2 sorokban (pour [en faire]
un bloc); G. Dossin és A. Finet in ARM 10, 59 Hátl. 10 (rognures). Lásd még az előző jegyzetben
idézett munkákat is.
507
Lásd ehhez CAD K 241b.
igéből származik, a kaspu šibirtu valószínű jelentése nézete szerint „törtezüst” (Powell
1978a: 223). Bár Powell ehhez az értelmezéséhez segítségül hívta a nuutu egy általa
már meghaladott értelmezését is,508 mindez azonban nem gyengíti érveinek súlyát.
Meglepő, hogy e javaslatot a kutatás teljesen figyelmen kívül hagyta.509
Érthető, hogy a legtöbb kutató megkísérelte összevetni a szó általa adott meghatá-
rozását a tényleges leletanyaggal. Nem meglepő azonban, hogy mindenki a saját értel-
mezésének megerősítését olvasta ki az anyagból. Bottéro például pénzként használt
megmunkálatlan kis ezüstdarabokat lát a kifejezésben.510 Semmi nem zárja ki azonban,
hogy a szó ne vonatkozhatna az eredetileg használati tárgynak készült, de a forgalomban
összetört karikákra, öntvényekre, baltákra vagy vázákra. Powell a tárgyaknak a szöve-
gekben dokumentált igen különböző súlyát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy
ezek nem lehetnek ezüstblokkok.511 Sajnos azonban mindössze egy óakkád és két Mári-i
adatra hivatkozik, ez pedig bizonyítéknak kevés. A legrészletesebb összehasonlítást
Joannès végezte. Ő a babilóni (Reade 1986a) és a Pognon által (1921: 30) leírt kincslele-
tek alapján próbált eljutni a šibirtunak nevezett ezüstdarabokhoz, de következtetéseit
elsősorban a Nús-e Dzsán leletre alapozta (Bivar 1971). A kincsleletek áttekintése után
arra a következtetésre jutott, hogy a kérdéses szó jelentése kis ezüstblokk.512 Joannès
eljárása korrekt, hiszen vitán felül áll, hogy leginkább a régészeti anyag adhat választ
a problémára. Mivel a šibirtura vonatkozó szöveges anyag elsősorban Babilóniából, és
döntő részben az újbabilóni korból származik, érthető, hogy elsősorban a térben és
korban közeli kincsleleteket vizsgálta meg.
Sajnos azonban a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán következtetései né-
mileg félrevezetőek. Pognon ugyanis nem látta a leletet, amelyet a későbbiek folyamán
minden bizonnyal beolvasztottak, így összetételét kár találgatni. A Reade által kiadott
kincs bevonása a vizsgálatba két problémát is felvet. Egyrészt a Kr. e. 4. századból szár-
mazik, ekkor azonban, mint alább mindjárt látni fogjuk, szövegeink már nem tudnak
šibirtu ezüstről. Másrészt pedig az itt megtalált törtezüst nagy részét beolvasztották és
508
Vö. Powell 1978a: 223–227 és Powell 1996: 231, lásd fentebb, a 196. jegyzetben.
509
A 465. jegyzetben említett munkákon kívül még B. Foster, Umma in the Sargonic Period (1982:
69), aki a ši4-bi-ir-tum kifejezést tartalmazó legkorábbi, és Powell által hivatkozott MAD 4, 65-ös
szöveg 1-2. sorait „4 shekels of silver, a (single) piece…” formában adta vissza.
510
ARMT 7, 299 skk., hivatkozással ARM 7, 117, 219 és 260-as szövegekre. Lásd még ARMT 7:
333, ahol szerinte „il s’agit sans doute de métal en morceaux informes, c’est-à-dire non coulé en
annaeaux, barres, hachettes ou vases: donc plus volontiers en rognures, grenaille ou cisaille”.
511
Powell 1978a: 223: a „radically differing weights given for šibirtum in Old Akkadian and Old
Babylonian texts do not inspire confidence in the concept of a block or lump of silver”.
512
Joannès 1994a: 143: „petits blocs analogues à ceux étudiés par Bivar”.
elsősorban a pénzek maradtak meg, de ezek a pénzverés előtti időszakra csak mérsékelt
információval szolgálhatnak. Marad tehát a Nús-e Dzsán kincslelet, nem véletlen,
hogy Joannès is elsősorban erre hagyatkozik. Szerinte a šibirtu-ezüst nem más, mint
e leletben dokumentált, 1,75 grammtól 112 grammig terjedő különböző formájú kis
ezüsttömbök (blocs).
Ezt a konklúziót azonban több megfontolás is kérdésessé teszi. A Nús-e Dzsán-i
lelet ugyanis egyedülálló az egész ókori keleti anyagban. A 10. fejezetben látni fogjuk,
hogy a kincsleletek meghatározó többségében nem ilyen nagy darabok kerültek elő,
hanem egészen apróra, sokszor a gramm tört részeire aprított igen kis ezüsttöredékek
(amelyeket zacskókba, súlyra mérve, lepecsételve használtak, lásd alább, 7.3-7.6 alatt).
Joannès tehát az összehasonlító anyagot nem a legszerencsésebb kézzel választotta ki,
már csak azért sem, mert az alább elemzendő szövegekből kiderül, hogy az általa meg-
adott értékeknél jelentősen kisebb, de nagyságrendekkel nagyobb ezüstmennyiségek is
šibirtu-ként szerepelnek az agyagtáblákon.
A šibirtu ezüst első említése még a kora dinasztikus kori Abu-Szalábíhból való, de
e közmondás értelmezése vitatott,513 a lexikális listák pedig nem segítenek a jelentés
tisztázásában. Gazdasági okmányok először az agadei dinasztia korában említik,514
majd III. Ur-i dinasztia kori nippuri szövegekben is találkozunk vele.515 Legérdekesebbek
azonban a szó Mári-i előfordulásai. Bár Reiter e szövegek alapján darabra számolha-
tó öntecseknek, illetőleg rudaknak határozza meg a jelentését, ez az értelmezés nem
meggyőző.516 Mindössze egyetlen szöveg, ARMT 14, 111 támogatja ezt az értelmezést,
ahol 1 darab, lepecsételt és elküldött šebirtumról történik említés. A 4.1 (továbbá a 7.3
és 7.6) alatt mondottak figyelembevételével ez a szöveghely nem „Gold in Form von 1
š.” (Reiter 1997: 100, 94. jegyzet), hanem „1 zacskó törtarany” formában értendő. Az
összes többi szövegben, s különösen a szerinte perdöntő ARMT 25, 113; 217 és ARMT
25, 300 táblákon azonban a „törtezüstnek”, azaz „pénznek” jelentés jobb értelmet ad.
Ugyanerre mutat az általa (Reiter 1979: 100, 96. jegyzetben) idézett középbabilóni szöveg
is, amelyben világosan kis aranydarabokról van szó, s amely szerinte is a „Bruchstücke
(aus Metall)” jelentésmódosulásra enged következtetni.
513
Lásd Reiter 1997: 85–86 és a 49. jegyzetében hivatkozott irodalmat.
514
Lásd a fentebb már említett MAD 4, 65-ös szöveget.
515
Silver 1985: 124 sk.
516
„šebirtum bezeichnet in diesen Texten ganz offensichtlich eine bestimmte Form, in der das Silber
vorlag, denn man konnte es stückweise zählen ... Der Begriff š. Beinhaltet wohl gleichzeitig, dass
keiner der sonst üblichen genormten Formen vorlag, was die unterschiedlichen Gewichte anzeigen
... vielleicht Kugel ... Stange oder Barren”, Reiter 1997: 100.
Az említések döntő hányada azonban az eddig senki által nem tárgyalt első évezredi
babilóniai szövegekben található.517 E táblákon a szót az esetek döntő hányadában, az
általam ismert 159 eset közül 137 alkalommal, szójellel írták (KÙ.PAD.DU, ismere-
teim szerint a LAGAB soha nem dokumentált). A legelső dokumentált említések a
Kr. e. 8. század közepét követő évekből, Nabú-suma-iskun (Zadok, NABU 1997/11) és
Marduk-apla-iddina (BR 8/7, 3) uralkodásának idejéből származnak, míg az általam
ismert legutolsó hivatkozás a Kr. e. 5. század második feléből, I. Artaxerxész idejéből
való (TEBR 32, az uralkodási évszám sajnos kitört). Szövegeink különösen gyakran
említik ezt az ezüstöt Samas-suma-ukín, Nabú-apla-uszur, II. Nabú-kudurri-uszur
és I. Dareiosz uralkodása idején, de az időszak minden egyes uralkodójának idejéről
származik egy vagy több említése. A szó jelentése meghatározásában azonban a legfon-
tosabb a szövegekben említett mennyiségek nagysága, ahogy ezt már mások is helyesen
látták.518 Ha ebből a szempontból tekintjük át az első évezredi táblákat, legelőször is az
tűnik fel, hogy gyakran hatalmas, esetenként 10 kilót is meghaladó ezüstmennyisége-
ket neveznek šibirtunak.519 E mennyiségek nemcsak nagyságrendekkel meghaladják a
Joannès által fentebb a felső határnak megnevezett 112 grammot, vagy a Reiter (1997:
99) által a Mári-i szövegekben meghatározott 250 grammot, hanem egyenesen olyan
hatalmas ezüsttömbök feltételezéséhez vezetnének, amilyeneket soha, sehol sem ta-
láltak kincsleletekben, nemcsak Babilóniában, de az egész, legtágabban értelmezett
ókori Keleten sem.520
Mindebből két következtetés adódik. Az egyik az, hogy a šibirtu ezüstöt nem azono-
síthatjuk a kincsleletekben található kis ezüsttömbökkel, hiszen a valaha is (és akkor
is csak kivételképp) előforduló legnagyobb súlyú ezüstdarabok nem nagyobbak a fél
kilónál (lásd 3.2 és 10. fejezetekben), míg a táblákon találunk 15 kilós šibirtu ezüstöt
is. A második konklúzió pedig csak az lehet, hogy a šibirtu szó szótáraink által adott
„tömb” meghatározása téves. Ha ugyanis áttekintjük az ebben az ezüstben kifejezett
összegeket, nagyon ritkán találunk azonos mennyiségeket és az esetek többségében
517
159 adat a Mári-i nyolccal szemben.
518
Powell 1978a: 223 és 24. jegyzet; Reiter 1997: 100 (lásd fentebb, a 503. jegyzetben).
519
32 1/2 mana (TEBR 78); 24 mana 26 sékel (BR 8/7, 32); 22 1/3 mana (Ner. 80 = Maul, Altorientalische
Forschungen 17, 108); 20 mana 27 2/3 sékel (Nbn. 116); 20 mana 7 2/3 sékel (Rawlinson VR 68, 1);
19 ½ mana (VS 5, 4), 15 mana (AUWE 11, 221 és TCL 12, 12); 13 mana 3 sékel (YOS 17, 3); 12
mana (Hecker, Giessen 47); 10 mana 10 sékel (TCL 13, 229); 10 mana (Bertin 2788, TEBR 77 és
TCL 12, 10), 9 ½ mana (Dar. 26); 9 1/3 mana (Ball Proceedings of the Society of Biblical Archaeology
1892: 166–167 = Dalley 1987, 75 = Bertin 2986); 8 mana 58 sékel (Rawlinson VR 68, 2); 8 mana 57
sékel (Cyr. 345); 8 mana 15 sékel (Gurney, Fs. Diakonoff, 1); 8 mana (VS 5, 91); 6 mana 51 1/3 sékel
(Nbk. 164); 5 1/2 mana (BM 118973), 5 mana (Dar. 323 és UET 4, 15); stb.
520
Az általam ismert megközelítőleg 150 lelet egy részének áttekintését lásd alább, a 10. fejezetben.
az összegek nem is kerek számok.521 Nem lehet tehát arról szó, hogy a šibirtu ezüst a
mezopotámiai súlyrendszer valamilyen egységei szerinti meghatározott súlyban ön-
tött rúdezüst, amint azt például a karikák, vázák vagy karperecek esetében jól tudjuk
dokumentálni.522 Lehetne ugyan azzal érvelni, hogy a fentebb felsorolt nagyobb meny-
nyiségek több kisebb ezüsttömbből adódtak össze, de ekkor a kérdés az, hogy vajon
érdemes-e ragaszkodni a „tömb” értelmezéshez, hiszen e feltételezés sem oldaná meg
a kis mennyiségek problémáját.523
S itt kell visszatérnünk a szó fentebb már tárgyalt etimológiájához. Láttuk, hogy
mind az akkád, mind pedig a sumer megjelölés etimológiailag nagy valószínűséggel
törtezüstként határozza meg a šibirtu ezüstöt. Ha ezt összevetjük a táblákon szövegről
szövegre változó mennyiségekkel, amelyek igen gyakran a sékel tört részeit tartalmazzák,
akkor a valószínűség bizonyossággá válik. A fejezet címében szereplő kifejezés tehát
egészen apró darabokra tört ezüstnek határozható meg, olyan törtezüstnek, amelyben a
tárgyak eredeti formája már semmilyen szerepet nem játszik. Nem lehet meglepő, hogy
ezt az ezüstöt találjuk majdnem kivétel nélkül az összes ókori keleti kincsleletben (lásd
10. fejezetet). Látszólag e következtetésünk ellen szólnak a fentebb már felsorolt, akár
harminc manáig is terjedő mennyiségek. Felmerülhet ugyanis a kérdés, hogy vajon
érdemes volt-e ekkora összegek esetében egészen apróra tört ezüsttel fizetni? E fejezet
további részeiben látni fogjuk, hogy e törtezüstöt különböző súlyokban (1/3 sékeltől 1
manáig) zacskókban, előre lemérve és lepecsételve alkalmazták, így a törtezüst haszná-
lata nem okozhatott gondot, hiszen általában mérni sem kellett. Hogy ez ténylegesen
is így történt a gyakorlatban, azt igen szemléletesen mutatja a nemrég előkerült Dor-i
kincslelet,524 lásd alább, 10.3 alatt. E kincsleletben 18 (föníciai) mana ezüstöt találtak
egy korsóba rejtve a város kikötőjében. A lelet 18 kis lenvászon zacskóba volt rejtve,
mindegyik súlya egy mana volt, s valamennyi le volt pecsételve. A teljesen összerozsdá-
sodott lelet megtisztított darabjai mutatják, hogy eredetileg apróra tört – túlnyomórészt
darabokra tört táblacsokoládéhoz hasonló – kis ezüstdarabokból állt. Ez, és sok más
hasonló lelet világosan mutatja, hogy a babilóniai szövegeinkben szereplő, akár hatalmas
mennyiségek esetében sem kell feltételeznünk a kincsleletekben soha nem dokumentált
521
Tehát nem fél mana vagy egy mana és a többszörösei (lásd fentebb, a 479. jegyzetben felsorolt
összegeket), hanem túlnyomórészt sékeleket, sőt sékelek tört részeit tartalmazó összegek, lásd
alább, a 483. jegyzetet.
522
Ehhez lásd például Powell 1978a: 213–217.
523
A háromnegyed sékelre (A 131 = Joannès 1989a: 284); kétharmad sékelre (Coll. De Clercq II. =
Joannès Revue d’A ssyriologie 90, 58); fél sékelre (BRM 1, 38 ); egyharmad sékelre (Bertin 3042),
vagy éppen egyhatod sékelre (Bertin 118) végződő összegek problémáját.
524
Stern 1998 és Stern 2001.
blokk-, vagy rúdezüst használatát.525 Ugyanerre mutatnak a fennmaradt súlyok is. Ha

ugyanis alkalmanként akár 10-15 kilós ezüstrudakat is kellett volna mérni a mindennapi
gyakorlatban, nyilván nagyobb súlyokra is szükség lett volna. Ilyeneket azonban inkább
csak az uralkodói központokban találunk. Az egyik legnagyobb babilóniai tanulmá-
nyozható kincslelet a larszai (lásd 10.2 alatt). Az itt fennmaradt súlyok (egyébként az
ókori keleti mérlegek általában is) kicsik: az ásatók által feltételezett „ezüstművesnek”
két sorozata maradt ránk. Az egyik (a kacsa forma súlyok) 0,91 és 15,005 gramm között
mért; a másik (az elliptikus súlyok) 1,665 és 165,71 (?) gramm között (Arnaud – Calvet
– Huot 1979: 27). A két teljes sorozatban fennmaradt 67 súly között mindössze egyet-
lenegy van, amit esetleg egy sékelnek interpretálhatunk.526 Mindent egybevetve tehát
végkövetkeztetésünk csak az lehet, hogy a kaspu šibirtu kifejezés törtezüstöt jelent.
7.3 KASPU KANGU U RAKSU
Ez a kutatásban eddig figyelmen kívül hagyott jelző az egész mezopotámiai, sőt megíté-
lésem szerint az egész ókori keleti pénzhasználatot más megvilágításba helyezi. A (kaspu)
kangu u raksu, szó szerint lepecsételt és összekötözött ezüstöt jelent. Ezek a kifejezések
csak a Stolper (1993) által összegyűjtött késő-achaimenida és hellenisztikus szövegekben
525
Ezek a nagy mennyiségek gyakran félrevezették a kutatókat, legutóbb például Reitert is. Ő ugyanis,
másokhoz hasonlóan az adott mennyiségeket egyetlen darabra vonatkoztatja (lásd pl. 1997: 100,
94. jegyzetben említett uruki szövegeket), hacsak maga a szöveg nem utal az ellenkezőjére (mint
pl. a 96. jegyzetében idézett, s fentebb már említett szöveg). Ez az eljárás azonban módszertanilag
kifogásolható. Sajnos csak nagyon bizonytalan információkkal rendelkezünk egy törökországi
kincsleletről, amelyet Summers (1993: 96) szerint Cimin Tepe II lelőhelyen találtak még 1938-ban
(a körülmények leírását lásd Barnett – Gökce (1953: 121 3. jegyzet). Ez a lelet támogathatná a šibirtu
„ezüstrúd” interpretálását, ha az egész kincset nem lopták volna el még azelőtt, hogy a hatóságok
rátehették volna a kezüket. A rendelkezésre álló információ szerint a kincslelet tartalma „twenty
silver bars, some inscribed with cuneiform signs”. E rudakat egy újságcikk úgy írja le „as thick
pipes, weighing in all fi fteen kilos, and of ’84 carat’ quality”. Sajnos sem azt nem tudjuk, milyen
ékírásos jelek lehettek a rudakon (urartui?, babilóniai? óperzsa?), sem azt, hogy egy ellopott tárgyról
honnan lehetett megtudni a tisztaságát. Amennyiben azonban a fenti információ megbízható, a
rudak nagyjából 0,7 kilósak lehettek és nem hatalmas ezüsttömbök. A megadott tisztaság meglepő
módon majdnem teljesen megegyezik a standard babilóni finomsággal (lásd 2.3 alatt).
526
L 76.39 f, bár súlya 8,6 g. A bullák (Arnaud – Calvet – Huot, 1979: 17) ugyanakkor világosan mu-
tatják, hogy az elvárható egységnyi (1 sékel), illetve többszörösei képezik az elszámolás alapját:
2×1/3 sékel; 2×1/2 sékel; 5×1 sékel; 1×5 sékel; 1×6 1/2 sékel; 1×15 sékel. Bár sajnos az ásatók az
ezüstdarabok egyedi súlyait nem adják meg, de csak kivételképp lehet benne akár csak 1/3 sékelt
is elérő nagyságú darab, hiszen különben nem lehetett volna külön lemérni és csomagolni őket.
fordulnak elő, a standard akkád szótárakban még nem szerepelnek.527 A fordulat azért
különösen érdekes, mert a szövegekből kiderül, hogy a vert pénzt, a jól ismert elefántos
sztatérokat használták ilyen formában. Stolper a két jelentést hendiadioinként érti, s a
paqdu „letét” szóra vonatkoztatja (1993: 10 és 27). Nézete szerint tehát azért csomagolják
be e pénzeket, hogy senki ne tudjon hozzányúlni, s a letét tulajdonosa ugyanazt a pénzt
kapja vissza. Ennek az értelmezésnek alapján jut arra a következtetésre, hogy e szövegek
a mezopotámiai gazdasági és jogi dokumentumok egy eddig nem ismert új csoportját
jelentik, s ezt határozza meg „Depositnak” (Stolper 1993: 57–63). Bár az összekötözött
és lepecsételt ezüst letétbe helyezése valóban dokumentálatlan a korábbi anyagban, intő
jel, hogy Stolper az ügyletek célját nem tudja meghatározni. Mint azt maga is világosan
látja, e letétek ugyanúgy funkcionálnak, mint a nem letétként meghatározott összegek.
Ennek ellenére, véleménye szerint a kangu elválasztandó az elsősorban az óbabilóni
korban dokumentált kinkutól, és a kis mennyiségű ezüstöt tartalmazó „lepecsételt
zacskó” értelmezés itt azért nem felel meg, mert e késői szövegekben egészen 90 mana
(45 kg) nagyságrendig terjed a dokumentált ezüstmennyiség (1993: 10).
Fentebb (7.2) már láttuk, hogy ez az önmagában logikus következtetés a félrevezető.
A kaspu kangu, ugyanúgy, mint a kaspu šibirtu nem feltétlen jelent egyetlen, mondjuk
90 manás darabot. Jó példa erre a fentebb már említett Dor-i kincslelet (lásd bővebben
10.3 alatt). Stolper másik megállapítása, nevezetesen, hogy e két jelző a paqdu „letét”-
re vonatkozik, szintén vitatható. A kangu jelző megegyezik az óbabilóni kankuval (4.1)
amely vagy lepecsételt ezüst, vagy ezüst a lepecsételt (pénzeszacskóban) értelmezést tesz
lehetővé. A kangu azonban, a vele mindig együtt szereplő raksu miatt csak az utóbbi
interpretációt engedi meg. Mivel az óbabilóni szövegekben a letét soha nem szerepel,
valószínűsíthető, hogy a késői szövegekben sem a letét miatt kötözik össze az ezüstöt.
Annál kevésbé, mert maga a paqdu olyankor is előfordul, amikor nincs mellette kangu
és raksu (pl. Stolper 1993, 10, 11, 14, 16; korábbi szövegekhez lásd pl. Nbk. 334, Nbn. 44,
65), vagy amikor nem ezüstre vonatkozik (pl. GC 1, 144; Nbk. 333; TCL 13, 152, UET 4,
77). Vagyis, nem a letét, hanem a pénz(eszacskó) összekötözéséről és lezárt állapotáról
van szó a szövegekben. Nézetem szerint a szövegcsoport letétként (deposit) való meg-
határozása is jogosulatlan, mert az ezüstöt nem azért csomagolták be, hogy letétként
funkcionáljon, hanem azért, mert a vert pénzt is ugyanúgy használták, mint korábban
a veretlen (tört) ezüstöt. Következésképp a kaspu kangu (és raksu) pontosan ugyanazt
jelenti, mint a korábbi óbabilóni kaspu kanku, s a két időszak között eltelt mintegy
527
BM 61536 (Stolper 1993, 4); CT 49, 103 (Stolper 1993, 5); CT 49, 105 (Stolper 1993, 6); CT 49, 108
(Stolper 1993, 7); CT 49, 173 (Stolper 1993, 8); HSM 8405 (Stolper 1993, 1); HSM 909.5.674 (Stolper
1993, 2); JCS 1, 351 (Stolper 1993, 3).
másfél évezredben nem változott a pénz használatának módja. Ez egyben azt is jelenti,
hogy a Stolper által kiadott táblák speciális szövegcsoportként való kezelése téves, de
e kérdéssel ebben az összefüggésben nem kívánok foglalkozni. A végkövetkeztetésünk
tehát a következő: az „összekötözött és lepecsételt” jelző az ezüst használatára utal,
előre csomagolt, meghatározott súlyú és pecséttel hitelesített pénzt jelent, használata
legalábbis az óbabilóni kortól egészen a szeleukida korig kimutatható, függetlenül attól,
hogy törtezüstöt, vagy pedig vert pénzt csomagoltak be. E pénzhasználat láthatólag
túlélte e vert pénz elterjedését is, s ez arra mutat, hogy jobban megfelelt a mezopo-
támiai gazdaság igényének. Mindez Renger (1995: 310) véleményével szemben nem a
pénzhasználat fejletlenségével magyarázható, hanem ellenkezőleg, a pénzhasználatnak
a gazdaság vérkeringésében játszott meghatározó szerepével. A pénzhasználat ugyanis
annyira áthatotta a mindennapokat, hogy az ügyletek jelentős részében sokkal kisebb
mennyiségű ezüstre volt szükség, semmint azt a nagy névértékű görög vert pénzek
használata (1 tetradrachma = két sékel, azaz kéthavi átlagfizetés) lehetővé tette volna.
E lepecsételt pénzeszacskókat viszont gond nélkül fel lehetett bontani, ha az előre meg-
határozott értéknél (súlynál) kevesebbre volt szükség (lásd lentebb, 7.5).
7.4 KANGU ŠA PĪRI
Ez a szokatlan kifejezés mindössze egyetlen késői szövegben fordul elő (CT 49, 117: 5),
jelentése a CAD K 153b szerint elefántcsont pecsét. Tekintettel azonban arra, hogy e
szókapcsolat előtt és utána is törött a tábla, és csak […] i-na kan-gu šá pi-ri i-šal-[lim?…]
olvasható, a kifejezés értelmezése bizonytalan. Az első lehetőség természetesen a CAD
interpretációja, hiszen a ša pīri kifejezés összetételekben jól dokumentáltan az elefánt-
csontból készült tárgyakat jelent (vö. AHw 867a, 5. jelentés). Ha azonban a fentebb
javasolt kiegészítés helytálló és az elefánt után valóban a šalāmu áll, akkor nem zárható
ki egy másik értelmezési lehetőség sem. Mivel ez az ige pecsételéssel összefüggésben
nem fordul elő, míg „fizetni” értelemben gyakori, felvethető, hogy a ša pi-ri esetleg itt
nem elefántcsontot, hanem elefántot ábrázoló pénzt, a fentebb már említett ún. ele-
fántos sztatért jelenti, mint a CT 49, 105, 106 és 173-as szövegekben. Ekkor a töredékes
szövegrészt kétféleképp is érthetjük. Vagy a fentebb, a kangu alatt tárgyalt lepecsételt
pénzeszacskót értjük s a mondatot „elefántos sztatérokat tartalmazó pénzeszacskóval
fizet” értelemben interpretáljuk – szerintem ez a valószínűbb lehetőség –, vagy pedig
a pecsétet az oroszlános pénzre vonatkoztatjuk, s a mondatnak „oroszlános pecséttel
ellátott pénzzel fizet” fordítást adunk. Akármelyik értelmezés mellett döntünk is, a
lényeg az, hogy nem a pecsét készült elefántcsontból, hanem a pénzen ábrázolják az
elefántot. Emellett szól az is, hogy a tábla 3. sorában megnevezett Murānu mind a há-
rom oroszlános sztatért említő táblán is központi szerepet játszik. Amennyiben ez az
értelmezés helytálló, nem elefántcsont pecsétről esik szó a szövegben, hanem „babilóni
módon” (lásd 7.6) becsomagolt és számolt szeleukida pénzekről. Sajnos azonban a szöveg
annyira töredékes, hogy bármelyik értelmezés lehetőségét nyitva kell hagynunk.
7.5 INDU PETERU
A indu (intu/imtu/imdu) kifejezés jelentése „bőrzacskó”, illetőleg „erszény”528, töb-

bek közt arany (Camb. 34) vagy ezüst (Bertin 1700; Nbk. 1074; Nbn. 1048 és TCL 12,
120) tárolására. Nyilvánvalóan a 7.3 alatt tárgyalt összekötözött pénz tárolására szolgáló
bőrzacskó elnevezését takarja, hiszen a TCL 12, 120-as szövegből az is kiderül, hogy
pecséttel volt ellátva. Az okmányok ritkán adják meg a indu súlyát, hiszen ez felesleges
volt, a pecsét ezt amúgy is tartalmazta (lásd részletesebben 10.2 alatt). Az okmány
kiállítója, vagy kiállíttatója számára ugyanis csak a zacskóban levő ezüst összsúlya volt
érdekes, s ezt a táblák mindig pontosan rögzítik is. Az összkép így világos, s mielőtt
e fejezet címében meghatározott „nyitott bőrzacskó” jelentésének meghatározásába
kezdenénk, egyetlen problematikus szöveggel kívánok csak foglalkozni. A Nbn. 673-
as szöveg az ezüstműveseknek adott különböző eredetű ezüsttárgyakat sorolja fel,
majd összegzi a 12–14. sorokban. Az e rész után következő sorok értelmezése vitatott:
„20 2/3 ma.na 5 gín kù.babbar la kéš-tu4 ina kušhi-in-du ina é.šuII” CAD H 193a „la(-)
ŠÌR(-)tum” formában olvassa azzal a megjegyzéssel, hogy a kontextus nem világos.
Salonen (1975: 45) te!-ir-tum olvasatot ad, ez azonban nem ad értelmet, s így le sem
fordítja.529 Véleményem szerint 20 mana 45 sékel530 összekötözött és bőrzacskóba tett
ezüstről van szó a szövegben, amely így az összekötözött és zacskóba tett pénz egyik
korai bizonyítéka.
Ha ezek után feltesszük a kérdést, hogy vajon mi lehet a fejezet címében szereplő
„nyitott pénzeszacskó” (indu paertu),531 két lehetőség között választhatunk. Az egyik
a szó szerinti jelentés, lezáratlan, azaz nyitott zacskó. A magyarázat nehézsége, hogy
vajon ésszerű-e feltennünk, hogy mondjuk 10,5 mana (Graziani 1991, n2, a szöveg-
528
CAD H 192b; AHw 346b.
529
„…Silber (sind) in einer Ledertasche im ’Handhaus’”.
530
CAD H 193a „20 minas, 55 shekels of silver”, de ez sajtóhiba.
531
Graziani 1991, n2; Nbk. 10
javításokhoz lásd Jursa NABU 1993/19), azaz több mint 5 kg ezüstöt nyitott zacskóban
szállítani, s a zacskó lezárása helyett inkább írásban rögzíteni, hogy nyitott. Vagy mi
értelme van 1 mana (1/2 kg) ezüstöt nyitott zacskóban adni kölcsön (Nbk. 10)? A másik
lehetőség az, hogy a zacskó nem a szó szoros értelmében nyitott – hiszen akkor könnyen
elveszhetne a benne levő pénz –, hanem egyszer már megbontott (és természetesen újra
lezárt). Ebben az esetben azonban a zacskót már nem lehet az eredetileg ráírt súlyban
használni, hanem csak a maradék lemérésével. A nyitott zacskó ekkor tulajdonképpen
feltört pecsétű, azaz megbontott, de természetesen nem nyitott pénzeszacskó. Emellett
szól néhány olyan szöveg, amelyben a „zacskó maradékáról” történik említés (ri-i-tú/
re-e-et indi), mint pl. Bertin 1592 vagy Scheil Revue d’Assyriologie 23, 46 szövegekben.
Itt kell megjegyeznem, hogy a CAD H 194a oldalon felsorolt indu A és indu C jelen-
tések megítélésem szerint ebbe az összefüggésbe tartoznak, bár a indu C (LÚ indu,
TCL 13, 218) jelentése számomra talány.
7.6 MANÛTU ŠA BĀBILI

A PÉNZ SZÁMOLÁSÁNAK BABILÓNIAI MÓDJA
A kifejezés csak a késői, hellenisztikus szövegekben fordul elő, és ebben a formában

mindig ezüstre vonatkozik.532 Szó szerinti fordítása (x mennyiségű és különböző jel-
zőkkel leírt ezüstmennyiség) „babilóni számolás (szerint)”. Fentebb már megállapí-
tottuk, hogy ebben a korban a forgalomban már csak vert pénzt használtak a korábbi
törtezüsttel szemben, így a „babilóni számolás” legkézenfekvőbb magyarázat a görög
(azaz mai) pénzhasználat, azaz a vert pénz számlálása lehetne. E magyarázatnak nagy
nehézsége, hogy nincsen egyetlenegy olyan forráshely sem a biztosan vagy valószínűleg
vert pénzre vonatkozó adatok között (lásd 4.4-4.6 és 6.1-6.3 alatt), amelyben darabra
számolt pénzről történne említés. Még azokban az esetekben is súlyra, és nem darabra
adják meg a pénzt, amikor a szövegből nem csak az derül ki, hogy melyik uralkodó
vert pénzéről van szó, hanem az is, hogy milyen típusú (pl. oroszlános, elefántos stb.)
tetradrachmák szolgálnak fizetőeszközül. Ráadásul a kincsleletek alapján az is telje-
sen világos, hogy sok esetben darabokra törik a vert pénzt, hogy a mérlegen pontosan
lemérhessék a kívánt mennyiségeket, arról már nem is beszélve, hogy a bevezetőben
említett, szerencsésen megmaradt ugariti lelet azt is igazolja, hogy a pénzeket gyakran
532
CT 49, 105; 106; 114; 121; 178; 185; YBC 4645 (Doty 1977: 38 és 77); további szövegekhez lásd Van
der Spek 1981: 218, 34. jegyzetét valamint alább.
beolvasztották és a kívánt súlyra szabdalták. A kérdés az, hogy ha ez volt a társadalmi

gyakorlat, akkor vajon mi lehetett az ezüst számolásának babilóni módja?
A kutatás, éppen a fentiek alapján, úgy véli, hogy itt a pénzhasználat egy igen speciá-
lis esetével állunk szemben, nevezetesen a görög pénzeknek babilóni súlymértékekre
való átszámolásával, azaz váltási árfolyammal.533 Van der Spek úgy érvel (1981: 219),
hogy a manûtu kifejezés a manû „számolni” igéből származik, s így a kifejezésnek a
pénzveréshez nincs köze, s ha nincs, akkor csak az árfolyamok kiszámolásához lehet.
Ennek alapján Stolper (1993: 21) a CT 49, 105-ös tábla 1-2 sorait például a következőképp
fordította: „2 1/2 minas 8 1/2 shekels of refined silver in elephant staters of Seleucus, in
fine condition, (calculated) by the rate of Babylon, tied up and under seal”, és fordítá-
sának magyarázatául arra hivatkozott, hogy a szövegben a könnyű babilóni standard
árfolyamáról van szó.
Ha azonban a szövegek valóban a görög pénzek babilóni mértékegységekben megadott
váltási árfolyamát tartalmaznák, akkor egységre vetített konkrét adatokat várhatnánk,
mint például a kamatláb (lásd lentebb, 9.1 alatt), vagy az egységre vetített ház- és föld-
árak esetében szokásos volt. Mivel azonban a szövegek nem adják meg e feltételezett
váltási árfolyamot, viszont következetesen mindig a pénzek súlyát rögzítik ugyanúgy,
mint azokban a sokkal gyakoribb esetekben, amikor a „babilóni számolás” kitétel nem
szerepel, a fenti magyarázat nem lehet helyes. Ráadásul nehezen érthető, hogy szövege-
inkben mindig babilóni váltási árfolyamról hallunk, bár ez magyarázható azzal, hogy
a lokalizálható szövegek mind innen származnak.
Először is tisztázni kell a manûtu kifejezés pontos értelmét. Az nem lehet kétséges,
hogy a „manû” számolni igéből ered és számolást jelent, de a kérdés az, hogy vajon a
manû „számolni” ige a pénzverés előtti időben szerepel-e ezüsttel együtt, azaz „pénzt
számolni” összetételekben. Ugyan több mint fél tucat ilyen szöveget ismerek,534 de ezek-
ben az esetekben valamilyen árucikk (datolya, sör vagy akár hajó) árának ezüstben tör-
ténő elszámolásáról, és nem leszámolásáról van szó. Bár természetszerűleg nem zárható
ki, hogy az ezüstöt le is számolták, de ez nem bizonyítható, főleg, mert nem értjük,
hogy vajon hogyan számolták volna darabra a legkülönbözőbb súlyú ezüstdarabokat,
ha még a standard súlyú vert pénzt is mérték.
533
Doty 1977: 77; van der Spek 1981: 218 és Stolper 1993: 22–23 véleménye szerint a kérdéses kifejezés
„a rate of exchange fi xed at Babylon between the Babylonian units of payment .... and the Greek
coins”, s ezt a véleményt fogadja el Renger is (1995: 310). A problémával foglalkozó kutatók közül
egyedül Naster 1993: 574 nem foglal állást, de ennek oka az, hogy őt a numizmatikai kérdések
foglalkoztatják. A szó fordítását lásd CAD M/1 228 manûtu alatt.
534
Mold. 1, 14; Nbn. 776; 815; 966; Sack 1972, 7; TCL 13, 160, valamint a sajnos töredékes CT 57, 98.
Márpedig minden jel arra mutat, hogy a kifejezést eredeti „számolás”, s nem átvitt
„árfolyamszámolás” értelemben kell értenünk a szövegekben. Azok a táblák, amelye-
ken a kifejezés manûtu alakban, szótagoló írással szerepel (ma-nu-tú; CT 49, 105; 106;
114; 121; 178; 185) mindig ezüsttel kapcsolatosak, így nem lehet eldönteni, hogy szá-
molás, vagy árfolyamszámolás a helyes értelmezés. Szerencsére azonban Strassmaier
Zeitschrift für Assyriologie 3, n13 (Stolper 1993, n9), szövegben az előző szövegekkel tar-
talmilag teljesen megegyező környezetben (40 sékel tiszta ezüst, Antiokhosz érvényes,
vert sztatérjaiban, ráadásul paqdu, mint a 7.3 alatt tárgyalt szövegek) a manûtu ša Bābili
kifejezés helyett minûtu (mi-nu-tu) ša Bābili szerepel. Ez egy döntő fontosságú szöveghely,
mert igazolja a két változat tartalmi azonosságát: a manûtu ša Bābili jelentésének meg-
határozásához tehát felhasználhatók a minûtut használó szövegek is.535 E szövegekben
viszont, szemben a manûtu változatot használókkal, nem csak pénzt számolnak (kivéve a
fentebb idézett Strassmaier Zeitschrift für Assyriologie 3, n13-as szöveget), hanem például
marhákat (AUWE 5, 48; Jursa 1995, n11) vagy téglákat (CDCP 86). Márpedig ezekben
az esetekben fel sem merülhet az árfolyamszámítás értelmezés lehetősége. Arra a kö-
vetkeztetésre kell tehát jutnunk, hogy a manûtu ša Bābili kifejezés egyértelműen „(az
ezüst) babilóni számolása szerint” értendő. A kérdés már csak az, hogy a pénz babilóni
számolása miben különbözik a pénz görög, vagy akár mai számolásától.
A babilóni pénzhasználat fentebb (7.2–7.5) tanulmányozott jellegzetességei figyelem-
bevételével a kérdés könnyen megválaszolható. A babilóni eljárás nem abban különbözik
a görögtől, hogy súlyra mérik a pénzt, ahogy azt a kutatás egyhangúlag feltételezi,
hiszen ez borzasztóan megnehezítené a gazdasági folyamatokat. Ellenkezőleg, Me-
zopotámiában már legkésőbb a Kr. e. 2. évezred elejére, több mint egy évezreddel a
pénzverés feltalálása előtt már alkalmazták a pénzhasználatnak azt a formáját, amelyen
a vert pénz elterjedése semmit sem változtatott. A késői szövegek éppen ezt nevezik a
pénz számolása babilóni módjának. Érthető, hogy a vert pénz elterjedése előtt nem volt
külön neve a babilóni módszernek, mert nem volt mitől megkülönböztetni, de maga
a módszer ettől még létezett (lásd alább, 10.2 alatt). A babilóniak nem a lepecsételt,
azaz vert pénzt számolták, hanem a saját súlyrendszerüknek megfelelően szortírozott,
pénzeszacskókba tett és lepecsételt ezüstöt. Ennek a módszernek megvolt az az előnye,
hogy a váltópénzzel nem volt gond, mivel a csomagokat bármikor fel lehetett bontani
(7.5), igaz, utána már súlyra kellett mérni a maradékot.
535
Elvileg természetesen a logografikus írással (ŠIT-tú) írt szövegek is, mert ez mindkét változatot
takarhatja, de mind a négy általam ismert szöveg (CT 49, 144; 148; 165 és 193) pénzre vonatkozik,
így nem perdöntő a kérdés eldöntésében.
Végezetül felmerülhet a kérdés, hogy vajon a görögök hogyan használták Babilóni-

ában (s az egész ókori Keleten) a vert pénzt? A saját, számunkra is jól ismert és bevált
módszerük szerint, vagy a babilóni számolás szerint? A válasz nem egyszerű, s inkább
csak találgatni tudunk. Görög a göröggel nyilván görög módon, babilóni a babilónival
nyilván babilóni módon, ki-ki a saját jól bevált módján. De vajon görög és babilóni hogy
értett szót egymással? Gyanítható, hogy babilóni módon. Sőt azt is meg lehet kockáz-
tatni, hogy görög a göröggel is a babilóni módon számolt el, hiszen a pénz birtoklása
(általában, a felhalmozás esetét kivéve) nem öncél, hanem javak megszerzésére szol-
gál. Babilóni környezetben azonban a görögöknek is alkalmazkodniuk kellett a helyi
szokásokhoz, hiszen – egymás közti tranzakciók esetében is – a további felhasználás-
hoz helyi viszonylatban elfogadott fizetőeszköz kellett. Egy esetben ezt valószínűleg
igazolni is lehet. A BM 71001 tábla (= Stolper 1993, App. 2. n7) két görög (babilóni
terminológia szerint ión, LÚ e-ma-na-a-a) egymás közötti tranzakciójáról tudósít. Egy
bizonyos Kallinikos, aki a Bēl-templom tisztviselője, kiutalt 3 mana ezüstöt Alexandrosz
sztatérjaiban Dro-…tidēsnek. Az összeg hagyományos babilóni módon súlyra van meg-
adva, de van mellette egy unikális jelző is: i-na mi-nu-tú. Egyetértek Stolperral, hogy e
jelző a minûtu ša Bābili rövidítése.536 Görög számolás nem jöhet szóba, mert az összeg
súlyra van megadva, marad tehát a babilóni. Végkövetkeztetésünk az lehet, hogy a
pénz számolásának babilóni módját a görögök még egymás közötti ügyleteikben is
többnyire át kellett, hogy vegyék, mert nem függetlenedhettek a már évezredes múltra
visszatekintő helyi társadalmi gyakorlattól.
Végkövetkeztetésünk az lehet, hogy téves az a vélemény (Renger 1995: 310), miszerint
a vert pénz azért nem honosodott meg Babilóniában, mert a zárt közösséget képviselő
babilóni vezető réteg nem igényelte. Éppen ellenkezőleg, azért nem, mert a pénzgaz-
dálkodás annyira és olyan régóta áthatotta az egész babilóni gazdasági és társadalmi
gyakorlatot, hogy ahhoz még a vert pénz használatába beleszületett görögöknek is
alkalmazkodniuk kellett.
536
Lásd a fordítását (Stolper 1993: 84): „3 minas of [silver], staters of Alexander, (reckoned) by the
rate of conversion (scil. of Babylon?)…”.
• 8 •
A
pénzhasználat és az árak speciális
problémái a Kr. e. 2. és 1. évezredben
Asszíriában és Babilóniában
8.1 ÁRTARIFÁK ÉS ÁRFOLYAMJEGYZÉKEK

ASSZÍRIÁBAN ÉS BABILÓNIÁBAN A KR. E. 2. ÉS 1. ÉVEZREDBEN
A legkülönbözőbb mezopotámiai forrásokban, irodalmi, jogi vagy gazdasági szövegek-

ben is találkozunk különféleképpen feljegyzett árakkal. Itt most az árjelölés egy speciá-
lis‚ sokat tárgyalt formáját, az ún. ártarifák problémáját vizsgáljuk.537 Az utóbbi évti-
zedek irodalmában a „gabonaárfolyam” (Getreidekursangaben)538 és gabonaárjegyzék,
gabona-ártarifa (Getreide-Preistarife)539 fogalmakat egymással gyakorlatilag azonos
értelemben olyan árak megnevezésére használják, amelyekben az árak egy meghatáro-
zott időre (pl. egy évre, vagy egyes királyok teljes uralkodási idejére) rögzítettnek tűn-
nek. Míg azonban a „árfolyam” fordulattal az újasszír gazdasági okmányok terminusát
adják vissza,540 az „árjegyzék” kifejezést általában a babilóni,541 vagy babilónit utánzó542
Kr. e. 2. évezredi királyfeliratokra tartják fenn. Az árnyalatnyi elnevezésbeli különbség
tehát részint idő- és térbeli eltérésekre, részint pedig a forrástípus különbözőségére utal.
Összekötő kapocsként pedig a tematikus azonosság mellett a mindkettőre jellemző
537
Schwenzner 1915: 6–7; Meissner 1920: 361–362; Meissner 1936: 3–40; Meissner 1937: 5–7; Sweet
1958: 101–114; Oppenheim 1982: 141; UET 8: 15-16; Garelli 1969: 273–280; Edzard 1976: 153–
154; Snell 1982: 9; Freydank 1985: 162–164; Hawkins 1986: 93–102; Yaron 1988: 224–225; Renger
1984: 91–94; Renger 1989a: 247–248; Powell 1990a: 92 skk. és a 73–74. jegyzetek; Košak 1988:
195–202.
538
Deller 1964: 257–261.
539
„Preistarife”, „Maximaltarife”, „Tarif officiel” és hasonló elnevezések, lásd az irodalmat a 537.
jegyzetben.
540
Egy tipikus példa Deller (1964) szövegei között az első: „Év, amelyben egy sékel ezüstért 1 sūtu
gabona megy”.
541
A következő királyfeliratokról van szó (a királynevek utáni kódok E. Sollberger – J. R. Kupper,
Inscriptions royales sumériennes et akkadiennes, Paris 1971, kiadásra vonatkoznak): Szín-iddinam
(IVB9b); Szín-kasid (IVD1g); Szín-iqisam (Sollberger, UET 8, 15. o.).
542
Samsi-Addu (A.O 39); ARI I: 47–51; a babilóni hatáshoz lásd ARI I: 47.
rögzített ár szolgál. Sajnos azonban mind a különbség, mind pedig a hasonlóság prob-
lematikusabb, semmint azt eddig feltételezték.
Mint ismeretes, a „Getreidekursangaben” elnevezést K. Deller vezette be 1964-es
cikkében,543 s hogy nem a bevett „Tarife” elnevezést használta, talán a nagyságrendileg
eltérő árakban leli magyarázatát. Ezek ugyanis éhínségre, míg a tarifaárak kifejezetten
bőségre utalnak. A „Kursangaben” típusú adatok azonban nem csak Asszíriában for-
dulnak elő. Legismertebb babilóniai párhuzamai az Oppenheim által „ostromszövegek”
néven kiadott nippuri okmányok,544 amelyek ugyanúgy a Kr. e. 7. század végéről szár-
maznak, mint az asszír adatok. Hasonló gabonaárfolyam-jelölések azonban a Kr. e. 2.
évezredben is kellett hogy legyenek, ez minden kétséget kizáróan kiderül az ún. „Piaci
Árak Krónikájából”.545 Ebben a műben, nyilván korábbi feljegyzések felhasználásával, a
szeleukida kortól egészen Hammurapi idejéig hasonló módon, azaz az évet, vagy egész
uralkodási periódust egyetlen ármegjelöléssel jellemezve sorolják fel a különböző korok
adatait. Ezek között vannak a Deller és Oppenheim által tanulmányozott árakkal azonos
nagyságrendű, de azoknál jóval olcsóbb árak is. Látható tehát, hogy a „gabonaárfolyam”
típusú ármegjelölés nem asszír, és nem is Kr. e. 1. évezredi sajátosság, és lényege nem is
feltétlenül a kirívóan magas árak rögzítése.
Figyelemre méltó azonban az a tény, hogy az „árfolyam” típusú ármegjelölésekben
minden esetben csak a gabona, pontosabban az árpa árának feljegyzésével találkozunk,
míg az ún. ártarifák az alapvető fontosságú termékek (árpa, olaj, gyapjú) mellett más,
esetenként változó termények árait is megadják (datolya, réz, só stb.).546 Bár ezek az
árjegyzékek elsősorban a Kr. e. 2. évezredből maradtak ránk,547 az első évezredből is
ismert legalább egy babilóni548 és néhány újasszír ártarifa is.549 Így az eltéréseket sem
kronológiai, sem pedig területi különbségekre nem lehet visszavezetni. A forrástípus
sem döntő különbség, hiszen a „Piaci Árak Krónikájában” fellelhető „árfolyam” típusú
543
Deller 1964: 257–261.
544
Oppenheim 1955: 69–89.
545
ABC, 23 (Chronicle of Market Prices).
546
Összehasonlító táblázatok találhatók: UET 8: 16; Garelli 1969: 278–279 (az óbabilóni kor végéig
terjedő időszak áraihoz; a későbbi időszak árait tartalmazó összehasonlító táblázat (Garelli –
Nikiprowetzky 1974: 286) félrevezető: ma már több feljegyzéssel rendelkezünk a Kr. e. 2. évezred
végéről; az újbabilóni korszak árai a szezámra, s nem a belőle készült olajra vonatkoznak; az arany
és ezüst egymáshoz viszonyított értéke nem befolyásolja más termékek,termények árait; Renger
1984: 94; Hawkins 1986: 95.
547
A 537. és 538. jegyzetekben felsorolt ártarifákon kívül ide tartozik még az esnunnai is (legutolsó
feldolgozása: Yaron 1988).
548
BBSt, 37; részletes kommentár Röllig 1964: 248–249; új olvasatok Hawkins, 1986: 94.
549
Mind a királyfeliratokban, mind egy imában, lásd legutóbb Hawkins 1986: 93.
8. A pénzhasználat és az árak speciális problémái… • 193
adatok a krónikairodalomhoz, s így a királyfeliratok vezetnek át,550 ott viszont ártarifá-

kat találunk. Valamennyi tarifaár olcsó, gyakran hihetetlenül olcsó árakat tartalmaz.
Ha tehát a két ármegjelölés közötti különbség sem a használatuk eltérő évszázadaira,
sem pedig különböző szövegtípusok eltérő hagyományára nem vezethető vissza, meg kell
vizsgálnunk a két kifejezés alkalmazásának célját forrásainkban. Az „árfolyam” típusú
adatok mind Asszíriában, mint pedig Babilóniában a nehéz idők jelei. A megszokottól
eltérő piaci helyzetet tükröznek, és az adott feltételek mellett megkötött szerződéseket
védik és teszik visszavonhatatlanná. Az „árjegyzékek” viszont a bőség idejének árait
jelentik és velük az istenek által bőséggel jutalmazott uralkodó igazságos uralmát emelik
ki többek közt az olcsó árakkal is. A nehéz gazdasági helyzetet kielégítően jellemzi a
legfontosabb élelmezési cikk, az árpa drágasága. A bőséget azonban a különböző fontos
és kevésbé fontos cikkek egyformán (bár terményenként különbözően) kedvező ára
tudja csak igazán jellemezni. Mindössze ennyiben vonható meg a különbség a kétfajta
ármegjelölés között.
A legnagyobb, s egyben a legnehezebben magyarázható problémát azonban mégsem
a két kifejezés különbsége, hanem inkább hasonlósága jelenti. Mivel a gabonaárfolyam
és gabonaárjegyzék, mint láttuk, alapvetően azonos fogalmak, az igazi probléma éppen
a mindkettőben jelen levő látszólagos árrögzítés ténye. Ha ugyanis e kettő lényegileg
azonos, de egyikben nagyon olcsó, másikban pedig nagyon drága árakat találunk, alig-
ha lehet őket összefoglalóan maximált áraknak tartanunk. Az ármaximálás, amely
gyakran szolgál az ártarifák magyarázatául,551 önmagában is problematikus.552 Bár az
ármaximálás ismert a gazdaságtörténetben, s ezen belül az ókori gazdaságtörténetben
is,553 de ezekben az esetekben a rögzített árak soha nem olyan olcsóak, mint a király-
feliratokban szereplő ártarifák, melyeket éppen ezért gyakran puszta propagandának
szokás tekinteni.554
Következményeiben talán még nem eléggé ismert az a tény, hogy az itt tárgyalt két
évezredben a mezőgazdasági termények árai a gazdasági év folyamán állandóan és sza-
550
Az összefüggésekhez lásd ABC: 1–7, különösen 2. o.
551
Meissner 1920: 361; C. J. Gadd in CAH II/I, 190. o.; UET 8, 15. o.
552
Edzard 1976: 154; legutóbb Renger 1989a: 248; Powell 1990a: 93, 73. jegyzet.
553
S. Luffer (szerk.), Diokletians Preisedikt, Berlin 1971; M. Giaccero, Edictum Diocletiani et Collegarum
de pretiis rerum venalium..., 1-2, Genova 1974; K. Hopkins, „Models, ships and staples”. Pp. 366–
369 in Garnsey – Hopkins – Whittaker 1983: 102; R. Duncan-Jones, The Economy of the Roman
Empire, Cambridge 1982, pp. 366–369 (Appendix 17, Diocletians Price Edict and the Cost of
Transport).
554
UET 8, 15; Hawkins, 1986: 94; ARI: 47.
bályszerűen váltakoztak.555 Ez a Kr. e. 1. évezredben pontosan kimutatható a csillagászati

naplók556 adatai alapján, amelyek átlagban évi 30–50%-os ármozgást valószínűsítenek.557
Ugyanezt a helyzetet kell feltennünk a Kr. e. 2. évezredben is, igaz, az első évezredinél
sokkal szórványosabb adatok,558 és a kārāt/mahīrāt illaku/ibaššû „ahogyan az árfolyam
változik” stb. kifejezések alapján.559 Ha azonban az árfolyam állandó változása a minden-
napok realitásához tartozott (s ráadásul az egyes növények árai egymással ellentétesen
és egymást befolyásoló módon változtak), hogyan lehetett azokat akár csak egy évre is
rögzíteni, vagy egyetlen értékkel kifejezni, egész uralkodási periódusokról már nem is
beszélve? És ha az ártarifák, mint általában a kutatás véli, ideális,560 vagy propaganda-
árakat561 jelölnek, az igazi kérdés az, vajon elképzelhető-e olyan propaganda, amely a
valóságban soha elő nem forduló változatlan árral dolgozik?
E kérdésekre a választ az igazságos ár fogalma adhatja meg, ez azonban bonyolultabb
kérdés annál, hogy tárgyalásába itt belebocsátkozhatnánk. A végkövetkeztetésünk az,
hogy a királyfeliratok árai sem nem árrendeletek, maximált vagy ideális árak, sem teore-
tikus vagy propagandaárak, még kevésbé egyenértékek egy redisztribúciós elemek által
meghatározott társadalmi rendszerben,562 hanem a társadalmilag elfogadott igazságos
árak. Ez az ár soha nem azonos a tényleges napi árral, bár nagyságrendileg azonosak,
ahogy az már több kutatónak is feltűnt.563 Ebben az összefüggésben most csak azt
kívánom vizsgálni, hogy a „gabonaárfolyam”, illetőleg „gabonaárjegyzék” típusú árak
mennyiben tükrözik az adott évek gazdasági realitásait.
Az árfolyam jellegű, az évet drága árpaárral jellemző adatok esetében a realitás kér-
dése természetesen fel sem merülhet. Ezek az adatok olyan okmányokból (ingatlan-
átruházás, rabszolgaeladás, eltartási szerződések) kerültek elő, amelyekben a megadott
árfolyamnak jogbiztosító szerepe volt. Azt a célt szolgálták, hogy a normális idők árai-
nak töredékéért vásárolt tulajdont a rossz idők elmúltával ne lehessen ugyanazon az
áron visszaperelni. Ha tehát mondjuk egy házat 180 liter árpáért elad valaki egy olyan
555
Pedig az ebből adódó gazdasági következmények már régóta ismertek a kutatásban, vö. pl. Meissner
1920: 364 stb.
556
Lásd ADRTB.
557
Lásd fentebb, 1.3 alatt továbbá Vargyas 1985a.
558
Farber 1978: 20 becslése szerint a gazdasági év árváltozásai az óbabilóni korban 100% tehetők, ami
számomra kicsit magasnak tűnik.
559
Lásd ehhez Renger 1984: 95–99.
560
Hawkins, 1986: 94.
561
UET 8, 15. o.
562
Renger, 1989a: 248.
563
Sweet 1958: 113; UET 8, 15. o.; Röllig 1964: 249 stb.
évben, amikor egy sékel ezüstért csak 6 liter árpát lehetett venni (az igazságos 180 liter
helyett), akkor később egy adott kedvező évben ezt az ügyletet 180 liter visszafizetésé-
vel nem lehetett meg nem történtté tenni, hiszen akkor a 180 liter árpa mondjuk egy
sékel ezüstöt ért csak, míg az ügylet idején harmincszor többet. A ténylegesen érvényes
árak feljegyzése így a szerződő felek elemi érdeke volt. Az, hogy a gazdaságilag ilyen
nehéz években az ár egész évben változatlan maradt, szintén nem szorul magyarázatra.
Az ilyen árak ugyanis olyan katasztrofális helyzetet és drágaságot tételeznek fel, amely-
ben a lakosság nagy részét az éhhalál fenyegette, s ilyen helyzetben a ciklikus ármozgás
természetszerűleg nem érvényesülhetett, hiszen ezt az árat társadalmi méretekben sem
aratás előtt, sem utána senki nem tudta megfizetni. Kereslet (és részben kínálat) nélkül
az árak természetesen ugyanazon a szinten maradtak egész éven keresztül.
Más a helyzet a bőséget jelentő ártarifák esetében, amelyeket, mint láttuk, többnyire
nem reális (propaganda-, avagy ideális árként) kezel a kutatás. Magyarázatul általában
azt szokás felhozni, hogy a mindennapi élet árai soha nem ilyen olcsók. Fentebb már
rámutattunk, hogy ezt az érvet nem kell túlságosan komolyan venni, hiszen az igazságos
árak nem azonosak a tényleges árakkal. Az pedig már eddig is megállapítható volt, hogy
a tarifaárak nincsenek túl messze a gazdasági okmányokban ténylegesen dokumentált
legolcsóbb valóságos áraktól. Az árak realitásának eldöntésekor azonban abból kell ki-
indulnunk, hogy az igazságosnak tekintett ár Mezopotámia egész története alatt 1 sékel
ezüstért 1 kurru árpa. Ez az érték éppen az igazságos ár mélyen gyökerező hagyománya
miatt, több mint két évezred alatt változatlan maradt, noha a gyakorlatban többször is
irreálissá vált. Ezen úgy segítettek, hogy a kurru (vagy Asszíriában a sūtu) űrtartalmát
fokozatosan csökkentették, amely az óbabilóni korban 300, a kassú korban 300-180-150,
az újbabilóniban pedig 180 literes értéken stabilizálódott. Így minden kor árait az adott
korban érvényes kurruban kifejezett igazságos árhoz kell viszonyítani. Ilyen szemmel
vizsgálva a feltétlenül hiteles első évezredi árakat, megállapítható, hogy a valóságban
az igazságosnak tekintett árnál két, két és félszer olcsóbb árak is előfordulhattak,564 s
az igazságosnál olcsóbb árak kis túlzással mindennaposak voltak.
Az óbabilóni kor igazságos árait az esnunnai törvények tartották fenn, így ehhez
az egyébként is a tarifaárak kategóriájába utalt árjegyzékhez kell viszonyítanunk a
többi királyfeliratban szereplő adatot. Szín-iqisam, Samsi-Addu és Szín-kasid árai
ugyan két-háromszor olyan olcsók, mint az esnunnai árak, de az első évezredi adatok
alapján ez nem jelentheti azt, hogy ezeknek az áraknak a realitását kétségbe kellene
564
Ezt a csillagászati naplók (-187 VII) és gazdasági okmányok (GC 1, 233; 261; 262; BIN 1, 174 stb.)
egyaránt igazolják.
vonnunk.565 Aligha lehet ugyanis azon csodálkozni, hogy a feliratok állítói uralkodásuk
legeslegkedvezőbb áraival dicsekednek, olyanokkal, amelyek esetleg csak néhány napig
aratás után voltak érvényben. Azon se lepődhetünk meg, ha esetleg egy kicsit még el is
túlozták az olcsóságot, a nagyságrendnek azonban mindenképpen hiteles kellett lennie.
Problémát igazából csak a datolyaárak jelentenek (Szín-iddinam, Szín-iqisam), amelyek,
legalábbis a Kr. e. 1. évezredi árakkal összevetve irreálisan olcsónak tűnnek. Lehet
azonban, hogy a datolya ekkor még nem volt az az alapvető élelmezési cikk, mint az első
évezredben, s ezért volt ennyivel olcsóbb. Sajnos azonban az esnunnai törvények nem
tartalmaznak összehasonlítható adatokat, így a kérdés függőben marad. Így mindössze
Szín-iddinam felirata tűnik számomra gyaníthatóan a valóságot megszépítően propa-
gandisztikusnak (bár a gyapjú-‚ és olajárai egybeesnek a többiekével). A többi esetben
inkább arra gondolnék, hogy a ténylegesen kedvező árakat használják fel propaganda
céljaira.566 Szín-iddinam e tekintetben Assur-bani-apli előfutára, akinek árai biztosan
megszépítik a valóságot.
A lényeg azonban nem ez. A végkonklúziónk inkább az lehet, hogy a hagyományos
kérdés talán rosszul van feltéve. Lehet, hogy nem propagandisztikus és reális árak el-
lentétében kellene gondolkoznunk, hiszen valószínű, hogy ez a kortársak számára
így fel sem vetődött. Mind a királyfeliratok, mind a törvénykönyvek az igazságos árat
akarták valahogy meghatározni, azt az árat, amelynek mibenlétével mindenki tisztá-
ban volt, s amelyet a társadalmi igazságosság nevében el is várt. A királyfeliratok ezt
az elvárást nyilván szívesen túlteljesítették, s túl is teljesíthették, hiszen az igazságos
ár nem a tényleges ár volt. Így ezek se nem árrendeletek vagy ármaximálások, de nem
is propagandaárak,567 leginkább talán irányáraknak nevezhetnénk őket. A lényeg az,
hogy a realitás közelében vannak. A jelentőségük azonban még csak nem is ebben rejlik.
Legyenek ugyanis ténylegesek vagy propagandisztikusak, igazságos árak vagy irány-
árak, biztos, hogy a korabeli gondolkodás számára irányadók voltak és meghatározott
üzenetet közvetítettek. Éppen azért volt néha érdemes őket kicsit el is túlozni, hogy
gazdasági üzenetük még világosabb legyen. Ha pedig ezen üzenet közvetítésére alkal-
masak voltak, s éppen az árak voltak alkalmasak, – s ha nem lettek volna alkalmasak,
akkor ma nem rendelkeznénk ártarifák egész sorával –, akkor a gazdasági élet műkö-
565
Ahogy legutóbb pl. Hawkins (1986: 94) teszi, hivatkozva a 12. jegyzetében felsorolt korábbi iro-
dalomra.
566
Teljes mértékben egyetértek Powell (1990a: 93 és a 73. jegyzetében) nemrégiben kifejtett nézeté-
vel.
567
Nem tudom követni Garellit (1969: 278–279) sem, aki „tényleges” és „teoretikus” árakat állít szembe
egymással.
dését az árak jellemezték a legjobban. Mindez sokatmondó a mezopotámiai gazdaság

egészének megítélése szempontjából, de ez itt már nem tárgyalható problémák egész
további sorát veti fel.568
8.2 A KARGAMISI MANA A KR. E. 3. ÉS 2. ÉVEZREDEKBEN
Kargamis és Aleppó városaira, s így természetesen az ott használt mértékegységekre is

csak külső, elsősorban Ugaritból és Máriból származó információ áll rendelkezésünk-
re.569 A jamhadi súlyrendszer a források szűkössége miatt eddig kevés figyelmet kapott,570
a kargamisi meghatározásával azonban az 1980-as évek első felében egyidejűleg571 töb-
ben is foglalkoztak, bár konszenzusra nem jutottak. Azok az ugariti szövegek ugyanis,
amelyekre a kutatás eddig támaszkodott, nem szolgálnak egyértelmű bizonyítékkal.
C. Zaccagnini úgy véli, hogy a Kargamisban használt sékel az ugaritival egyezik meg,
viszont a mana mezopotámiai hatásra 60 sékelre oszlik. Így szerinte a sékel súlya 9,4 g,
a manáé pedig 564 g.572 Később ugyanezen szövegekre hivatkozva,573 de Zaccagninitől
568
Árak, bérek és földbérlet szemben a természetbeni fejadagokkal és a szolgálati földekkel, kamatláb
szemben az ajándékokkal, piaci árutermelés szemben az önellátó gazdálkodással stb. Renger (1991:
209) kifejtette azt a nézetét, hogy a domináns újraelosztás, saját célra való termelés és fogyasztás
mellett a piacnak, mint intézménynek nincs helye. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon ebben
a gazdasági rendszerben milyen szerepe van az árrendeleteknek, vagy a több ezer eltérő, s napra
pontos áraknak, amelyekből csak a gabona esetében a Kr. e. 1. évezredben több mint 470 maradt
ránk, s amelyek változásait az adott gazdasági éven belül csak a kereslet és kínálat változásaival
lehet magyarázni.
569
Aleppóval ellentétben a kargamisi manára az első évezredből is vannak forrásaink (lásd alább, 8.3).
Aleppóban ásatást nem lehet folytatni, a kargamisi ásatások anyaga viszont az első világháború
alatt és után elveszett, újabb ásatásra eddig nem volt lehetőség. Kargamishez lásd J. D. Hawkins,
RlA 5, 426–446, s az első évezredhez Winter 1983.
570
A jamhadi súlyrendszert, Mukis és Hama anyagával együtt, egyedül Arnaud (1967) tárgyalta
részletesebben és arra a következtetésre jutott, hogy a babilóni rendszert alkalmazták (Arnaud
1967: 164–165). Lásd még Parise (1984: 132–133) kevésbé kategorikus véleményét, de ehhez lásd
megjegyzéseimet in Vargyas 1987: 382.
571
Bár az alább hivatkozott tanulmányok 1979 és 1984 között kerültek publikálásra, feltehetően a
hosszabb nyomdai átfutás miatt nem mindig reflektálnak egymásra. Ezért az érveket az alábbi-
akban nem kronológiai sorrendben tárgyalom.
572
Zaccagnini 1979b: 472–473 és 2. jegyzet. A kargamisi talentum súlyát nem határozza meg, de mivel
564 grammos manával és 3000 sékelt tartalmazó talentummal számol, feltehetően 50 manát tar-
talmazó talentumot tételez fel (28,2 kg), mert a 60 manás talentum túl nehéz lenne (33,84 kg).
573
RS 17.146 (PRU 4, 154–157); RS 18.115 (PRU 4, 158–160; RS 17.158 és RS 17.42 (PRU 4, 169–172).
Mivel az RS 17.146 és 18.115 szövegekben 3 mana vérdíjról van szó, amelyet a RS 17.158 és RS 17.42
függetlenül A. Archi és E. Klengel-Brandt arra az eredményre jut, hogy a kargamisi

mana súlya 465 g, s ez hatvan 7,75 g súlyú sékelre oszlik. Ők is úgy látják azonban, hogy
a kargamisi súlyrendszer alapvetően mezopotámiai jellegű, s véleményük szerint ezért
használják Asszíriában még az első évezredben is.574 N. Parise egy 1981-ben publikált
cikkében lényegében ugyanezt a véleményt fejti ki, csak még erősebb mezopotámiai
hatást tételez fel. Ő úgy véli, hogy a kargamisi sékel 7,83 g, s nem csak a mana, hanem
a talentum is mezopotámiai, vagyis egy mana 60 sékelre, s egy talentum szintén 60
manára oszlik, ugyanúgy, mint a mezopotámiai hatvanas számrendszerben.575 Ugyan-
ezeket a következtetéseket ismételte meg, szélesebb összefüggésekbe ágyazva, 1984-ben
írt tanulmányában is.576 Összességében azt állapíthatjuk meg tehát, hogy a kargamisi
súlymértékeknek se az abszolút értéke, se az egymáshoz viszonyított aránya nem tisz-
tázott egyértelműen. Egyetlenegy dologban ért egyet a kutatás, mégpedig abban, hogy
Kargamisban sokkal erősebb a mezopotámiai súlyrendszer hatása, mint az összes többi
észak-szíriai államban. Éppen ez az a pont azonban, amelyet vitathatónak tartok.
Nem vonható kétségbe, hogy az idézett ugariti szövegek értelmében egy megölt ke-
reskedőért három mana kárpótlás jár,577 de azt, hogy a három mana 180 sékel, s így a
kárpótlás a hatvanas számrendszerbe illeszkedik, mindössze két szöveg támasztja alá.
Ráadásul mindkét szöveg ugyanarra az ügyre vonatkozik, s gyakorlatilag dupliká-
tumnak tekinthető.578 Így tehát mindössze egyetlen eset alapján következtet a kutatás
egyhangúlag arra, hogy a kargamisi mana 60 sékelre oszlik. Ez azért meglepő, mert
szövegek 180 sékelben határoznak meg, s az ugariti manában csak 50 sékel van (s a hettitában 40),
véleményük szerint a szövegek csak a kargamisi mértékegységre vonatkozhatnak.
574
Archi – Klengel-Brandt 1984: 246–247 és 10. jegyzet. Az érvelésük azon alapul, hogy Észak-Szíriá-
ban a Kr. e. 3–1. évezredekben a súlyok nagymértékű kontinuitása figyelhető meg, s kimutatható,
hogy a mana súlya 465–470 g. Ennek alapján következtetnek a kargamisi sékel súlyára (465: 60 =
7,75; a talentum meghatározására nem tesznek kísérletet).
575
Szerinte tehát a kargamisi sékel 7,83 g, a mana 470 g(7,83×60), a talentum pedig 28,2 kg (470×60),
vö. N. Parise „Mina di Ugarit, mina di Karkemish, mina di Khatti” in Dialoghi di archeologia 3
(1981) 155–160; a továbbiakban az angol fordításra hivatkozom (Parise 1989). Meg kell jegyezni,
hogy Parise itt Archi egy korábbi (Considerationi sul sistema ponderale di Ebla, Roma 1980,
6. o.), de azonos tartalmú megjegyzésére reagál. Archival szemben az EA 369 levelet és a palotából
származó feliratos súlyokat hozza fel, Zaccagninivel szemben pedig a túlságosan nehéz és doku-
mentálatlan manát és az 50 manát tartalmazó talentumot.
576
Vö. 570. jegyzetet.
577
Ezt az 573. jegyzetben felsorolt RS 17.146 és 18.115 szövegek mellett a 17.230-as (PRU 4, 153) is
megerősíti, amelyben Initešub háromszoros kárpótlást ír elő. A szíriai vérdíjhoz lásd Klengel,
„Mord und Bußleistung im spätbronzezeitlichen Syrien” Pp. 189–197 in B. Alster (ed.) Death in
Mesopotamien, Copenhagen 1980.
578
több olyan szöveg is van, amely kizárja ezt az értelmezést. RS 18.19 (PRU 4, 160) sze-
rint a kárpótlás 120 sékel (ez 40 sékeles manára utalna), RS 17.252 (PRU 4, 232–234)
szerint pedig 400 sékel (ez semmilyen rendszerbe nem illeszthető, de a szöveg nagyon
töredékes). A legvilágosabb ellenpélda RS 17.145 (PRU 4, 172–173). Itt 1200 sékel a
kárpótlás, ami viszont 50 sékeles manát és 8 megölt kereskedőt feltételez.579 Ez utóbbi
három szöveget ugyanúgy Kargamisban írták, mint az előző kettőt, így nehezen ért-
hető, hogy miért a 60, s nem az 50 vagy 40 sékelt tartalmazó mana a kargamisi. Első
pillantásra ugyan csábító lehet arra gondolni, hogy az 50-es mana az ugariti, a 40-es
pedig hettita, s így csak a 60-as lehet a kargamisi, de ez az érvelés nem állja meg helyét.
Jól ismert ugyanis, hogy Ugaritban, de másutt is, egyszerre különböző mértékegy-
ségeket is használtak. Ugaritban például dokumentálható a 60-as babilóni mana, az
50-es szíriai és a 40-es hettita mana ismerete, illetőleg használata.580 Emellett az ugariti
levéltárban egy és ugyanazon táblán minden gond nélkül használják a hatvanas és a
tízes számrendszert is.581 Ugyanezt tapasztalhatjuk a qatnai leltárban is,582 és Máriban
sem okozott nehézséget, hogy az aleppói tízes számrendszerben megadott mennyiséget
ugyanazon a táblán átszámolják az általuk használt hatvanas (babilóni) rendszerre.583
Alalahban pedig három vagy akár négy súlyrendszer használatát is tanúsítják a ránk
maradt súlyok.584 A különböző mértékegységek ismeretét és használatát tehát ugyanígy
Kargamisban is fel kell tételeznünk, és ettől még a saját rendszerük alapulhatott akár
579
Parise 1989: 338; Vargyas 1986b: 104–105.
580
A metrológiai tábla (Ugaritica 5, 253–256) teljesen babilóni (ugyanakkor a gyakorlati életben
használt súlyokban a babilóni sékelnek semmi nyoma, vö. Arnaud 1967: 164; a súlyokhoz lásd
N. Parise, „Per uno studio del sistema ponderale ugaritica”, Dialoghi di Archeologia 4-5 (1970-1971)
5–23, illetve az eredmények rövid összefoglalását a Parise (1984: 127); a 40 sékeles hettita mana
ismeretét pedig a RS 17.227 tábla (PRU 4, 40–43) és duplikátumai igazolják.
581
Például az előző jegyzetben idézett szerződésben is (RS 17.227), amely a hettita nagykirálynak
fizetendő adót rögzíti.
582
A Qatna-i leltárhoz lásd Bottéro (1949). A szöveg kiadója a babilóni rendszert feltételezve a 2.
leltár 46 sorában található 2/3 mana 1 LÁ kifejezést 39 sékelnek (1949: 178), s a 4. leltár 1 1/3
mana 7 sékelét pedig 87 sékelnek érti (1949: 184–185), valószínűleg helyesen (lásd Parise 1989:
336; Zaccagnini 1979b: 472, 2. jegyzet). Ugyanakkor a 2. leltár 38. sorában található 100 + 10 sékel
világosan a tízes számrendszerre utal. Figyelemre méltó az is, hogy ha a sékelek számát nézzük,
a legmagasabb érték 46, vagyis nincs 50 feletti mennyiség. Ez pedig inkább 50, s nem 60 sékelt
tartalmazó manára utal. Mindenesetre legalábbis két rendszer vegyes használatát kell feltételez-
nünk Qatnában is.
583
543 ARM 25: 20.
584
Lásd alább és az 599. jegyzetet.
az ötvensékeles szíriai, vagy a negyvenes hettita vagy akár a hatvanas babilóni manán,
sőt akár egy eddig még ki nem mutatott egyéb manán is.585
A kargamisi súlyrendszer első általam ismert említése azonban nem Ugaritból, ha-
nem Máriból származik. Az ARM 8, 78-as szöveg586 meghatározza egy Kargamisban
kiváltott Mári-i alattvaló és az ügyletet lebonyolító kereskedők elszámolását. Számunkra
ebben az összefüggésben az az érdekes, hogy a szöveg expressis verbis megadja, hogy a
15 sékel finomított ezüstöt kargamisi súlymérték szerint kell érteni. Mivel Máriban a
babilóni rendszert használták, ebből az következik, hogy a kargamisi ettől eltér, azaz
nem babilóni. Az eddigiek fényében ez nagyon fontos megállapítás, bár arra nem ad
sajnos választ, hogy a kargamisi sékel nehezebb vagy könnyebb, mint a babilóni.
Van azonban egy eddig nem kellő figyelemre méltatott ugariti szöveg, ami meg-
oldhatja a kérdést. A RS 17.346 tábla (PRU 4, 176–177) egy bizonyos Mašanda és az
ugariti király peréről tudósít, amelyet a kargamisi alkirály, Initešub előtt folytatnak le.
A per tétje 4000 sékel ezüst (11. és 15. sorok), amelyet a 24. és 26. sorokban az írnok 4
talentummal helyettesít! Egyedül Parise szentelt egy fél mondatot e problémának s a
kérdéses összeget lényegében íráshibának minősítette.587 Pedig ez a számadat, s a szöveg
kiadójának e sorhoz írt megjegyzése elvezethet a probléma megoldásához. Nougayrol
ugyan szintén az írnok tévedésére gondolt, de megjegyezte, hogy ennek oka esetleg a
kargamisi és ugariti eltérő mértékegységekből származhat.588 Mivel mind a két meny-
nyiség kétszer is szerepel a szövegben, a tévedés kizárható. Így csak az a magyarázat
jöhet szóba, hogy a kargamisi talentum, szemben az ugariti 3000 sékelt tartalmazó
talentummal, csak 1000 sékelt tartalmaz, vagyis az ugaritinak éppen harmada! Emellett
szól az is, hogy a 9. és 18. sorokban egy további összeg szerepel, amelyet Nougayrol, és
őt követve Parise is 1 1/3 talentumnak ért, s ebben az ugariti, 3000 sékelt tartalmazó
talentum megnevezését látják, amelyik így a 4000 sékel megfelelője. Mivel a tábla az
ugariti uralkodó és egy másik személy, nyilván kargamisi alattvaló peréről tudósít,
nem okozhat meglepetést, hogy az összeget mind a két fél mértékegységében megad-
ják. Fentebb már láttuk, hogy a különböző mértékegységek átváltása ugyanabban a
szövegben a kor bevett szokása. Amennyiben ez az értelmezés helytálló, egyszerre két
kulcsfontosságú adat birtokába jutunk. Amellett, hogy megtudjuk, a kargamisi talen-
tum éppen harmada az ugaritinak, az összefüggésből az is kiderül, hogy mind a két
585
M. Fales az első évezredi kargamisi manát illetően ezt a lehetőséget sem zárja ki (szóbeli közlés).
586
Olvasatához és értelmezéséhez lásd J.-M. Durand, ARM 21, 110–111 és M.A.R.I. 1, 118–119.
587
Parise 1989: 338: „we have no significant information to explain the lapsus at l. 26: ’4 talents’ instead
of 4000 shekels”.
588
PRU 4, 1773.
városban azonos súlyú sékelt használtak, hiszen különben a két talentum nem lenne
ebben az arányban átváltható!589
Az, hogy a kargamisi és ugariti sékel egymással megegyezik, önmagában nem okoz-
hat túl nagy meglepetést, hiszen láttuk, már Zaccagnini is ebből indult ki. Az azon-
ban, hogy Kargamisban egy sehol másutt nem dokumentált könnyű, mindössze 1000
sékelt tartalmazó, 9,4 kg súlyú talentumot használtak, annyira meglepő, hogy további
bizonyításra szorul. RS 17.129 (PRU 4, 166–168), attól függően hogyan értelmezzük,
megerősíthetné feltételezésünket, de mivel kétféleképp érthető, nem tekinthető bizonyí-
téknak.590 Ha azonban a büntetéseket vesszük szemügyre, feltűnik, hogy az 1 talentum
bírság (RS 17.319, PRU 4, 183)591 párhuzamba állítható a többször is dokumentált 1000
sékeles bírsággal,592 s ez azt sugallja, hogy a két mennyiség egymással egyenlő. Ez viszont
megint arra mutat, hogy a kargamisi talentum valóban csak 1000 sékelt tartalmazott,
s így a RS 17.346-os szöveg fenti értelmezése megállja a helyét.
Ha azonban ismerjük a sékel súlyát (9,4 g) és tudjuk, hogy ebből 1000 van egy ta-
lentumban (9,4 kg), kizárhatjuk a babilóni súlyrendszer hatását. Láthatólag tízes, s
nem hatvanas számrendszerrel van dolgunk, s ez megkönnyíti a még hiányzó közbül-
ső láncszem, a mana meghatározását. Kézenfekvő arra gondolni, hogy egy mana 50
sékelre oszlik (két mana így 100 sékel), s láttuk, a fentebb már elemzett RS 17.145-ös
szöveg csak 50 sékeles mana feltételezésével érthető meg. Ezek szerint tehát a kargamisi
súlyrendszer teljes mértékben a tízes számrendszeren alapult, egy manában 50 sékel, s
egy talentumban pedig 20 mana volt.
Ezután meg kell vizsgálnunk, hogy az így kikövetkeztetett kargamisi súlyrendszer
hogyan viszonyul a Kr. e. 2. évezredi Észak-Szíria egyéb súlyrendszereihez, hiszen a
589
Sajnos azonban a 9. és 18. sorokban szereplő mennyiségek 1 1/3 olvasata nem olyan biztos, mint
szeretnénk. A kópia alapján az összeget nem tudom így érteni, s a PRU 4, 1762 megjegyzése alapján
láthatólag Nougayrol sem volt biztos az olvasatban. Ráadásul a 18. sorban az átírásban szereplő šu-u
a kópiáról lemaradt, viszont a mennyiség előtt egy ša jel látható, ez viszont az átírásból hiányzik.
A sor olvasatával tehát valami baj van, de a mennyiségeket másképp nem lehet magyarázni, így
feltehetően helytálló Nougayrol értelmezése.
590
A szöveg 8. sorában szereplő 5000 sékel ugyanis párhuzamba állítható lenne a 24. sor 3 talentum,
2000 sékel fordulatával, bár igen ügyetlen megfogalmazás kellene feltennünk. Mivel azonban az
5. sor két talentumja (amennyiben ugariti, azaz 3000 sékelt tartalmazó talentumra gondolunk,
azaz 6000 sékelre) és a 8. sor 5000 sékelje összesen pontosan annyira rúg, mint a 24 sor végösszege
(ugyancsak 3000 sékelt tartalmazó talentummal számolva), ez a megoldás a valószínűbb.
591
RS 15.90 (PRU 3, 54) szintén 1 talentum büntetést helyez kilátásba, de mivel mellette még 1000
sékel arany is szerepel, itt a két összeg nagyságrendjéből ítélve valószínűleg az ugariti 3000 sékelt
tartalmazó talentumra kell gondolnunk.
592
RS 16.344 (PRU 3, p 75); RS 17.28 (PRU 4, 109–110); Ugaritica 5, 6. és 7. szövegek.
város fekvésénél fogva az egész térséggel állandó gazdasági (és politikai) kapcsolat-
ban állt. A hozzá térben legközelebb fekvő Aleppó (sőt Mukis és Hama) súlyrendszere
Arnaud szerint nem nyugati sémi, hanem egyértelműen babilóni.593 Ennek ugyan lát-
szatra ellentmond az ARM 25, 20-as szöveg,594 hiszen abban tízes (tehát egyértelműen
nyugati sémi) számrendszerben meghatározott aleppói rézküldeményt számítanak át a
Máriban használt babilóni rendszerre. Az átszámításból azonban az is világossá válik,
hogy csak a számítás módja tér el a két városban, de nem a mértékegységek, hiszen a
két összeg pontosan megegyezik.595 Egy Máriban fennmaradt Qatna-i levélből596 már
régóta tudjuk, hogy Máriban ismerték a tízes számrendszer használatát is, a Qatna-i
leltárból viszont az derül ki, hogy ott meg az általában használt tízes számrendszer
mellett használták a babilóni hatvanas számrendszert is.597 A számolás módja tehát nem
feltétlenül tükrözi a súlyrendszert, hiszen a mindent átszövő kapcsolatrendszer miatt
mindenütt többféle számrendszert is használtak. Amennyiben azonban elfogadható,
hogy Máriban nem csak a hatvanas számrendszer, hanem a súlyrendszer is babilóni,
ahogy egyébként ezt hallgatólag mindenki feltételezi,598 nyilvánvaló, hogy Aleppóban
is ugyanezt kell feltennünk. Következésképp az itt, s a környéken használt sékel 8,4 g,
a mana 504 g, s a talentum pedig 30,2 kg súlyú. Ezt közvetve alalahi információk is
megerősítik.
Itt ugyanis a helyzet jobban ismert, hiszen szöveges és régészeti adatokkal egyaránt
rendelkezünk. A fennmaradt súlyok legalább három súlyrendszer használatát való-
színűsítik:599 7,6–7,84 g között a többek közt a Kr. e. 3. évezredi Eblától az 1. évezredi
Zincirliig dokumentált „föníciai” sékelét600; 8,2 és 8,8 g között a babilóni sékelét (8,4 g),
593
Arnaud 1967: 164-165.
594
Olvasatához és értelmezéshez lásd J.-M. Durand, M.A.R.I. 5, 605 és M.A.R.I. 6, 43.
595
10 000 + 6000 + 700 + 40 sékel (16 740) = 4 talentum 39 mana (16 740); lásd még az előző jegyzetben
idézett kommentárokat. Az ARM 7, 86 és 87-es levelekben viszont, amelyekben többek között
Yarim-Limnek küldött ónmennyiségek elszámolása található, az összegzésből következően
a babilóni mértékegységeket használják, tehát Halabban (Aleppó) sem okozhatott nehézséget a
babilóni rendszer.
596
ARM 5, 20: 21
597
598
Lásd pl. J. Bottéro, ARMT 7, 184 (§ 16) és 351–353 (különösen § 133); H. Limet, ARMT 19,
18–19 (ezek az adatok a sakkanakkuk idejéből valók, s így a babilóni rendszer nagyon korai meg-
honosodását mutatják); J.-M. Durand, M.A.R.I. 6, 4317. Egyedül Powell 1990b: 514 fogalmazta
meg pontosan a problémát: „Mari area: structurally identical with the Babylonian system, norms
uninvestigated (kiemelés tőlem – V. P.). Prices indicate similar norms”.
599
Lásd Arnaud 1967: 162. Parise 1984: 131 ezen túlmenően a 10,55 g súlyú sékelben a hettita súlyok
használatát is felismerni véli.
600
Archi – Klengel-Brandt 1984: 247.
amelyik különösen a VII rétegben gyakori; a 9,1 és 9,6 g közötti súlyok pedig a szíriai
(ugariti, 9,4 g) norma ismeretét. C. Zaccagnini a szövegek elemzéséből arra a követ-
keztetésre jutott, hogy a VII rétegben „the city of Alalah made use of a mina consisting
of 50 shekels”, s így esetleg „of a talent of 3000 shekels”601, a IV réteg szövegei alapján
pedig ki is mutatta a 3000 sékelt tartalmazó talentum meglétét.602 Ez ugyan a súlyok
előfordulási gyakoriságának603 ellentmond, de a súlymértékek elvárható kontinuitása
miatt604 más eredmény eleve kérdéses lenne. Fel kell tételeznünk tehát, hogy az alalahi
sékel súlya 9,4 g, a manáé 470 g, s a talentumé 28,2 kg körül lehetett. Gyakorlatilag
ezzel teljesen azonos az ugariti súlyrendszer is, amelyre nézve bőséges irodalom áll
rendelkezésünkre.605 Ha ezt a megállapítást alkalmazzuk az AT*33 és AT 46 szövegek-
re, amelyek babilóni, illetve alalahi súlyokat említenek, nyilván e 8,4 és 9,4 grammos
súlyokra kell, hogy gondoljunk.606 Mindez tehát megerősíti azt a következtetésünket,
hogy az aleppói súlyrendszer a babilóni normán alapult.607
Összefoglalva az eddigieket azt látjuk tehát, hogy Észak-Szíriában elég egységes
súlyrendszer alakult ki, amelyben az összekötő kapocs a 470 gramm körüli mana volt.608
Ezt használták Ugaritban, Alalahban és Eblában609 és a hettita birodalomban, így nem
meglepő, hogy Kargamisban is.610 Kivétel csak Jamhad (és természetesen Mári), ahol
a babilóni 504 grammos mana volt használatban. Megjegyzendő azonban, hogy a kü-
lönböző súlyrendszereknek a mana szintjén való találkozása inkább elméleti, semmint
gyakorlati lehetőség, hiszen az egész térségben elterjedt tízes számrendszer miatt a
gyakorlatban a sékelnek (s utána pedig a talentumnak) jutott a legfontosabb szerep, s e
szinteken az eltérések már nagyobbak. A legelterjedtebb sékel a 9,4 grammos, Alalahban,
601
Zaccagnini 1979b: 472–475.
602
Zaccagnini 1978: 69.
603
Ehhez lásd Arnaud 1967: 165–166 és Parise 1984: 131–133.
604
Vö. Archi – Klengel-Brandt 1984: 246.
605
Syria 16 (1935), XXXIII tábla; Syria 18 (1937) 147; Revue d’A ssyriologie 61 (1967) 160, 1. jegyzet és
165, 4. jegyzet; Dialoghi di archeologia 4–5 (1970–1971) 22; Die Welt des Orients 3 (1966) 219–223;
Iraq 40 (1978) 68, 4. jegyzet; M. Heltzer, Iraq 39 (1977) 204, 10. jegyzet szerint ugyan a mana
Ugaritban 60 sékelből, s a talentum 50 manából áll, és ebben követte Lipiński, 1979b: 576, 51.
jegyzet, Zaccagnini 1979b 472, 2. jegyzet, ez azonban ma már nem tartható.
606
Parise (1984: 132–133) véleménye ellenére.
607
Ekkor azonban az 573. jegyzetben felsorolt, 60 sékeles manát említő ugariti szövegek minden
valószínűség szerint ezt az aleppói manát említik, s nem a kargamisit, ahogy eddig gondolta a
kutatás.
608
Erre először Zaccagnini (1979b: 472, 1. jegyzet) hívta fel a figyelmet.
609
Vö. A. Archi, M.A.R.I. 6, 31.
610
Talán már a Kr. e. 3. évezredtől kezdve, ahogy azt a Kargamis közelében előkerült 1 manás súly
(472 g) valószínűsíti, vö. Holland 1975: 75.
Ugaritban és Kargamisban is használt szíriai sékel volt,611 de másutt a 7,8 g körüli sékelt
alkalmazták.612 A hettitáknál 12–12,8 g közötti sékelt találunk,613 Aleppó és Mári, mint
láttuk, a 8,4 grammos babilóni sékelt használta. A sékelekhez hasonlóan a talentumok is
jelentősen különböztek. Az általánosan elterjedt a 28,2 kg körüli talentum volt, amelyet
Eblában, Alalahban, Ugaritban és a hettitáknál is megtalálunk. A kargamisi talentum
viszont csak 1000 szíriai sékelt tartalmazott, így súlyát 9,4 kilogrammra kell tennünk.
Az aleppói talentumot 30,2 kilogrammra becsülhetjük, mert itt a babilóni súlyrendszer
volt érvényben. A kargamisi és ugariti talentum aránya 3:1, így az ezekben kifejezett
mennyiségek könnyen átválthatók voltak, a kargamisi és aleppói (babilóni, Mári) talen-
tum viszonya 3,2:1, ami az átváltást ugyan megnehezítette, de nem tette lehetetlenné.
A kargamisi talentum ugyanis a legkülönbözőbb kereskedelmi ügyletek lebonyolítására
is alkalmas volt, s a térségben használt összes talentummal szemben több előnnyel is
rendelkezett. Az egyiptomi területekkel folytatott tranzakciókban előnyére vált, hogy
súlya 10 debennel egyezett meg.614 Az észak-szíriai kereskedelemben jól lehetett használ-
ni, hiszen súlya harmada volt az alalahi, ugariti és hettita talentumnak, így használata
kisebb mennyiségeknél is egyszerű lehetett. Egyedül a babilóni súlymértékre történő
átváltása volt bonyolultabb, ezt azonban bőven kárpótolta a legelőnyösebb tulajdonsága,
az, hogy teljesen a tízes számrendszeren alapult.615 Ez az előnye minden más korabeli
súlymértékkel szemben fennállt, s ez lehet a titka annak, hogy használata az Újasszír
Birodalomban is elterjedt. S talán ez lehet a magyarázat arra a furcsaságra is, hogy az
első évezredben forrásaink többet említik a város sajátos manáját, mint bármilyen más
jellegzetességét.616
611
Népszerűségét a Kr. e. 2. évezred közepétől fokozhatta az egyiptomi újbirodalomban használt 91
grammos dbn-mértékegység, ami 10 qdt-re oszlott, s így gyakorlatilag egybeesett a szíriai sékel
súlyával, vö. Parise 1989: 334–335.
612
Vö. Arnaud 1967: 165–166; Archi – Klengel-Brandt 1984: 247–248.
613
Vö. Th. P. J. van den Hout, RlA 5, 526 további irodalommal.
614
De csak az egyiptomi újbirodalom korától, mert korábban a dbn súlya 13,6 g, lásd LÄ 3, 1202, lásd
még az 611. jegyzetet is.
615
Ez talán e fejezetrész legmeglepőbb következtetése, s így további megerősítésre szorul. Először is
arra kell, hogy hivatkozzak, hogy az egész térségben tízes számrendszer volt használatban (vö. pl.
Arnaud 1967: 160 és további irodalommal az 1. jegyzetben; legutóbb J.-M. Durand, „Notation des
nombres à l’ouest”, M.A.R.I. 5 [1987] 605–606). Így számomra inkább az a meglepő, hogy egyedül
a kargamisi mértékrendszer felelt meg teljesen e számrendszer követelményének. Ugyanis, s ez a
legfontosabb bizonyíték, nem csak a fentebb kimutatott súlyrendszerben, hanem az űrmértékek-
ben is a tízes számrendszert használták. Bár a kargamisi parīsu pontos űrtartalma nem ismert (de
valószínűleg 50 qa), az azonban egyértelmű, hogy ezeket a tízes számrendszerben számolták. Ez
pedig megerősíti fenti fejtegetéseinket a súlymértékekkel kapcsolatban.
616
Ehhez lásd Fales 1997; lásd még a következő jegyzetet.
8.3 A KARGAMISI MANA A KR. E. 1. ÉVEZREDBEN
Az újasszír kori Asszíriában Babilóniával szemben meglepően sok súlymérték volt for-
galomban. Ezek nagy részét mára már meghatározta a kutatás,617 a gyakrabban használt
súlymértékek közül egyedül a kargamisi mana okoz még problémát.618 A legnehezebb
kérdés annak eldöntése, hogy vajon „this mina either had a varying number of shekels
with the same absolute weight or had a varying absolute weight while preserving the
sexagesimallly-based system”.619
A legkézenfekvőbb lehetőség a kérdés eldöntésére nyilvánvalóan az, ha megvizsgáljuk
a kargamisi manában kifejezett összegeket. Sajnos azonban, mint az az adatok átte-
kintése után nyilvánvalóvá vált, ezek az esetek döntő többségében vagy kerek összegek
(1, 2, 3 stb. mana), vagy ezekhez járuló 1/2 manás összegeket, amelyek nem segítenek
a kérdés eldöntésében. Sékelben megadott árat mindössze egyetlen esetben találunk,
további öt alkalommal pedig az ár egy részét fejezik ki sékelben. A legmagasabb érték
30 sékel, az tehát kizárható, hogy a kargamisi mana, a „könnyű” asszír manához ha-
sonlóan mindössze harminc sékelt tartalmazzon, hiszen ekkor nem lenne értelme az
1 mana 30 sékel megjelölésnek. Így a mindössze egyetlen esetben dokumentált 1 mana
– 2 sékel minimálisan 38 sékelt kell, hogy jelentsen. Ettől persze a kargamisi mana
lehetett 40, 50 vagy 60 sékel is, tehát a dokumentált előfordulások nem segítenek a
lehetséges felosztások közötti választásban.
Az ebben a mértékegységben kifejezett ügyletek döntő többsége vagy rabszolga-, vagy
földvásárlásra vonatkozik. Így még akkor sem tudunk a mana nagyságára következtetni,
ha néha nem kerek összegekről van szó, hiszen mind a rabszolga, mind pedig a föld árát
rengeteg más tényező is befolyásolta (a rabszolga képzettsége, életkora, külseje, illetve
a föld helye, termékenysége stb.), s így nincs tipikus ár. Az általam ismert, több mint
nyolcvan kargamisi manában kifejezett ügylet közül azonban 15 kölcsönnel foglalko-
zik, s ez egy eddig fel nem ismert lehetőséget nyújt a kérdés vizsgálatára. E szövegek 10
esetben a kamatlábat, 5 esetben pedig a kamat nagyságát adják meg. Tekintettel arra,
hogy a kamatból is kikövetkeztethető a kamatláb, s az újasszír kamatlábak jól ismertek,
valamint arra, hogy a kamatláb nyilvánvalóan független a mértékegységtől (vagyis
a nem kargamisi manában megadott árak esetében is szükségszerűen ugyanazok a
617
Lásd legutóbb F. M. Fales „Prices in Neo-Assyrian Sources”, SAAB 10/1 (1997) 11–35 és *1–18.
618
Fales szerint, „for the moment, it will be safe to say that no archaeological evidence or inner textual
comparison leads to any clear-cut statement on the matter...”, ibid., 16–17.
619
Fales, ibidem.
kamatlábak szerepelnek), ezeknek a szövegeknek segítségével vizsgálható a kargamisi

mana és a sékel viszonya.
A NALK 213-as szöveg 4620 mana kölcsönt tartalmaz, ami után havi 5 sékel kamatot
kell fizetni. Ha 40 sékeles manát tételezünk fel, akkor a kamatláb 37,5%,621 50 sékeles
mana esetén 30%622 míg 60-as mana 25%-os kamatlábat eredményez.623 Mivel más ok-
mányokban a leggyakoribb asszír kamatláb, a 25% kivételével egyik felmerülő kamatláb
sem dokumentált, e szöveg alapján a kargamisi mana 60-as tagozódása látszik a legvaló-
színűbbnek.624 SAA 6, 104 és 235-os szövegekben625 a manánként és havonta fizetendő
2 sékel 40-es mana esetén 60%,626 50-es mana esetén 48%627 és 60-as mana esetén 40%.628
Ugyanezek az értékek következnek a SAA 6, 107-es szövegből is.629 Tekintettel arra,
hogy más szövegekben sem a 60%-os sem pedig a 48%-os kamatláb nem dokumentált,
míg a 40% többször előfordul,630 e szövegek is leginkább a kargamisi mana 60-as felosz-
tását valószínűsítik. A legnehezebb a SAA 6, 108-as szöveg interpretálása. A problémát
az okozza, hogy a kölcsönösszeg 1/2 mana, míg a havi kamat 4 sékel, ez pedig 40-es
mana esetén 240%, 50-es esetében 192% és 60-as mana esetén is 160%-os kamatnak felel
620
Az összeget ARU 261 5 manának olvasta.
621
4x40 sékel = 160 sékel; havi 5 sékel = évi 60 sékel; 60: 160 = 37,5% (amennyiben mégis 5 mana a tőke
helyes olvasata, az eredmény 30%-os kamatláb.
622
4x50 sékel = 200 sékel, 60: 200 = 30% (5 mana esetén 24%-os kamatlábhoz jutunk).
623
4x60 sékel = 240, 60: 240 = 25% (5 mana esetén 20%-os a kamatláb).
624
Az igen gyakori 25%-os kamatlábhoz lásd pl. SAA 6, 43, 167, 189, 216, 237, 240, 248, 262, 282, 291,
318 stb.; 24, 30 és 37% ismereteim szerint nem dokumentált újasszír szövegekben (bár újbabilóni
szövegekben 24% néha előfordul és 30% igen gyakori). 20% tudomásom szerint mindössze négy
szövegben fordul elő: TFS 62, BT 103, ND 2340 és ARU 275.
625
Megjegyzendő, hogy a SAA 6, 235-ös szövegben leírt tranzakció számomra nem világos. A 671
novemberében nyújtott kölcsönt ugyanis 670. február és március között már vissza kellett fizetni,
mégpedig 50%-os kamattal. Ha az adós ezt nem teszi meg, ettől kezdve fizeti az itt tanulmányozott
kamatot, ami azonban egyik lehetséges megoldás esetén sem éri el a három hónapra számított
50%-os, azaz havi 16,66%-os kamatszintet. Márpedig a feltételek nem teljesítése esetén nyilván
magasabb kamatot kellene felszámolni. Nyilvánvalóan előre kalkulálnak a nem fizetéssel, ekkor
viszont érthetetlen, hogy a gazdaságilag legnehezebb hónapokban, amikor az árak a legradikáli-
sabban változnak, miért kisebb a kamat, mint korábban. Ez a nehézség azonban nem befolyásolja
a minket itt érdeklő, márciustól esedékes kamatláb kiszámítását.
626
Havi 2 sékel = évi 24 sékel; 24: 40 = 60%
627
24: 50 = 48%
628
24: 60 = 40%
629
Itt csak annyi a különbség, hogy a havi 6 sékel kamat nem az általános 1 manára, hanem a szö-
vegben szereplő teljes tőkére, a 3 manára vonatkozik.
630
BT 114, 124 (vö. FNALD, 1119–1122. o.), 127, NATAPA 1, 25, ARU 271 (e szöveghelyet 141%-nak
interpretálja a 460. oldalon), SAA 6, 47, 97, 104, 107, 139, 235, 241. Lásd még alább a 70. jegyzetet.
meg, ami mind a három esetben hihetetlenül magas.631 Így sokkal valószínűbb, hogy
ezek az összegek az 1 manához viszonyítva értendők, s így ugyanebben a sorrendben
120%, 96% illetve 80% a kamat. Ezek közül másutt, igaz ritkán, mindössze a 80%-os ka-
matláb dokumentált,632 így itt is, mint korábban, a 60 sékeles kargamisi mana látszik
valószínűnek.
A hiteleket tartalmazó szövegek másik, nagyobb csoportjában éppen fordított a
helyzet. Itt a tőke mellett a kamatlábat ismerjük, s e kettő segítségével kísérelhetjük
meghatározni a havi kamat nagyságát. Azért a havi, s nem az évi kamat meghatározása
a célravezető, mert az esetek döntő többségében ez szerepel a szövegekben,633 másrészt
pedig a kisebb összegek esetében sokkal világosabban elválik, hogy mikor jutunk egész
számhoz, s mikor nagy valószínűséggel kizárható nem kerek számhoz. A kamatláb a
várakozásnak megfelelően a legtöbb esetben 25%. A SAA 6, 262 (és 236) valamint NALK
23a (és b) szövegek esetében a tőke 1 mana, míg a SAA 6, 248 és 318 szövegek esetében
10 mana, ami a számítás szempontjából ugyanaz. Ha 40-es manát tételezünk fel, akkor
a havi törlesztés 0,83 (8,3),634 50-es mana esetén 1,04635 (10,4), 60-as mana esetén 1,25
(12,5) sékel.636 Hasonló a helyzet a NALK 40a (és b) szöveg esetében. Itt a tőke 9 mana
15 sékel, ami a 25%-os kamatláb mellett 40-es mana esetén havi 7,81,637 50-es manánál
9,68638 és 60-as manánál 11,25639 sékel havonta. Tekintettel arra, hogy Mezopotámiában
törtekkel, s nem tizedes törtekkel számoltak, nyilvánvalóan csak a 0,25 és 0,5 fejezhe-
tő ki maradék nélkül a fenti lehetőségek közül. Ez pedig az eddigiekhez hasonlóan a
mana 60-as felosztására utal, annál is inkább, mert így az utóbbi esetben még az évi
631
Bár a szakirodalom (pl. ARU, 460. o.) e szövegre is hivatkozva számol ilyen magas kamatokkal,
nézetem szerint e szövegekben a kamat nem a tőkére, hanem a kamatláb kifejezésére szolgáló
1 mana értékre vonatkozik.
632
NALK 85, ND 3432 (Iraq 15, 142. o.), SAA 6, 108. A SAA 6, 139-es szövegben a kölcsönadott
2 mana ezüstből az egyik 80%-kal kamatozik, a másik pedig kamatmentes. Következésképp ebben
az esetben az átlagos kamatláb feltehetően 40%.
633
Ugyanez a helyzet az újbabilóni szövegekben is, következésképp a Kr. e. 1. évezredi Mezopotá-
miában a fi zetendő kamat nagyságát az esetleges évi kamatláb megadása esetén is a tényleges
idő arányában havi kamatszámítással határozták meg. Mivel a kamatlábak ugyanazok, mint az
óbabilóni korban, aligha helytálló Van de Mieroop (1995) véleménye miszerint az általában évi
kamatlábaknak tekintett értékek rövid (akár egy hónapos) periódusokra vonatkoztak (lásd ehhez
részletesebben 9.2 alatt).
634
40x25% = 10; 10: 12 = 0,83.
635
50x25% = 12,5; 12,5: 12 = 1,04.
636
60x25% = 15; 15: 12 = 1,25.
637
9x40 = 360+15 = 375; 375x25% = 93,75; 93,75:12 = 7,81 sékel/hó.
638
9x50 = 450+15 = 465; 465x25% = 116,25; 116,25:12 = 9, 68 sékel/hó.
639
9x60 = 540+15 = 555; 555x25% = 135; 135:12 = 11,25 sékel/hó.
kamatösszeg is egész szám (135 sékel), szemben a másik két lehetőséggel, ahol ezek is
tört számok (116, 25 és 93,75) lennének.
Két szövegünk, SAA 6, 26 és 323 33%-os kamatlábat tartalmaz, de sajnos bármelyik
manával számoljuk is a kamatot, minden esetben a mezopotámiai számrendszerben
jól kifejezhető összeghez jutunk,640 s két további szöveg sem nyújt értékelhető infor-
mációt.641
Összességében azonban a kép világos. Akár a kamatokból következtettünk a kamat-
lábra, akár a kamatlábból a kamatra, az esetek döntő többségében csak akkor jutottunk
más szövegekben dokumentált kamatlábakhoz vagy kamatokhoz, ha feltettük, hogy a
kargamisi mana 60 sékelt tartalmaz.642 Ezzel biztos fogódzóhoz jutottunk a kargamisi
mana meghatározásához. Ha ugyanis ez a mana ugyanúgy 60 sékelt tartalmaz, mint
a többi, akkor a kiindulásul választott két lehetőség közül csak az lehet helyes, hogy
e mana súlya tér el az Asszíriában használt többi mana súlyától.643 Bár ezt az eltérő
640
SAA 6, 26: 40-es mana esetén 20x40 = 800; 800x33% = 265 sékel/év = 22 sékel/hó; 50-es manánál:
20x50 = 1000; 1000x33% = 333 sékel/év = 27,5 sékel/hó; 60-as manánál: 20x60 = 1200; 1200x33%
= 396 sékel/év = 33 sékel/hó; SAA 6, 323: 40-es manánál: 40x10 = 400; 400x33% = 132 sékel/év =
11 sékel/hó; 50-es manánál: 50x10 = 500; 500x33% = 165 sékel/év = 13,75 sékel/hó; 60-as manánál:
60x10 = 600; 600x33% = 198 sékel/év = 16,5 sékel/hó. Ez utóbbi szöveg a 10 mana ezüst kölcsön
mellett még 75 kos és egy üsző kölcsönadását is említi. Egyetérthetünk Postgate véleményével
(FNALD, 140. o.), hogy a kamat csak az ezüstre vonatkozik, azzal azonban nem, hogy az állatok
bérbevétele kényszerből történt („Almost certainly, therefore, we have here once again a creditor
who has taken advantage of his debtor’s need to impose on him (or them) an additional obligation.”
Se az összeg nagysága, se a kölcsönvevők társadalmi helyzete (lásd még a tanúkét is) nem mutat-
nak kényszerhelyzetre. A kamatláb nagysága sem erősíti ezt a benyomást. Az állatok esetében is
azt kell feltennünk, hogy szokásos feltételekkel kötött szerződésről van szó. Hasonló újbabilóni
szerződésekből tudjuk, hogy ilyen esetekben csak a szaporulat előre meghatározott része illette
a tulajdonost, a többi a másik szerződő félé volt, akit éppen ezzel fi zettek meg. Nyilván itt is
ugyanezt kell feltennünk.
641
VAT 9697 (= B. Menzel, Assyrische Tempel, Rome 1981, Vol. 2, no. 77) szövegben a tőke összege
kitört, ezért szempontunkból használhatatlan. SAA 6, 234 pedig azért nem segít, mert bármelyik
manával számolva elfogadható eredményre jutunk: A 3 mana 30 sékeles kölcsönösszeg 50%-os
kamatláb mellett (ez az ana 1/2 gín-šú gal-bi kifejezés szokásos értelmezése; az ezzel kapcsolatos
problémákhoz lásd alább 9.3 alatt) 40-es manánál (150x50% = 75 sékel/év) havi 6,25 sékelt eredmé-
nyez, 50-es manánál (180x50% = 90 sékel/év) havi 7,5 sékelt, 60-as manánál (210x50% = 105 sékel/
év) havi 8,75 sékelt eredményez. Mind a három összeg jól kifejezhető a mezopotámiai számrend-
szerben, így közöttük nem lehet választani, és a kamatláb értelmezésével összefüggő problémák
miatt is célszerű e szöveget figyelmen kívül hagyni.
642
Itt kell megjegyeznem, hogy bár e fejtegetések kiindulópontjául szolgáló megállapításában
M. Fales több lehetőséget is nyitva hagyott, de a mellékletben szereplő táblázatokban (Fales 1997:
*1–18), bár kérdőjellel, de 60-as manával számolta a kargamisi árakat.
643
Lásd Fales 1997: 12 skk. a király, az ország, a kereskedők stb. manája értelmezéséhez. Problémát csak
súlyt a fennmarad újasszír oroszlános súlyok alapján sajnos nem lehet dokumentálni,644
de az valószínűsíthető, hogy a kargamisi mana a többinél könnyebb volt.645 Mivel a
súlymértékek általában hosszú időn keresztül változatlanok,646 s a kargamisi mana a
Kr. e. 2. évezredben is bőségesen dokumentált,647 feltehetjük, hogy a Kr. e. 3 évezred
végére keltezhető, Kargamis környékén talált mana 472,2 grammos súlyát kell alapul
venni.648 Így a használat okozta kopást is figyelembe véve a kargamisi sékel súlya kb.
7,9 g lehetett, ami megegyezik az Észak-Szíriában használt ún. föníciai sékel súlyával,
amely az első évezredben is igen elterjedt volt.649
Ez a végkövetkeztetés azonban bizonyos problémákat vet fel. Fentebb (8.2 alatt)
ugyanis arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy a kargamisi mana a Kr. e. 2. évez-
redben 50 sékelre tagolódott s így a sékel súlya 9,4 gramm volt. Ez a következtetés élesen
szemben áll azonban az itt megfogalmazottal. Amennyiben mindkettő helytállónak
bizonyulna, bizonyos törésre kellene gondolnunk a Kr. e. 2. és az 1. évezred között.
Ez a súlymértékek fentebb tárgyalt állandósága miatt nehézséget okoz, s ezt még fo-
kozza a Kargamisben megfigyelhető, s a térségben egyedülálló etnikai és dinasztikus
kontinuitás is.650 Ez az ellentmondás talán úgy oldható fel, ha arra gondolunk, hogy e
a babilóni mana jelenthet, mert ez ugyanolyan súlyú és ugyanúgy 60 sékelre oszlik, mint az asszír
mana, de ebben az esetben talán a könnyű és nehéz mértékegységek szembeállításáról lehet szó.
644
Ezekhez lásd Fales 1995. Vannak természetesen olyan súlyok, amelyek a kargamisi mana felté-
telezett 472,2 g súlyához (lásd lentebb, a 608. jegyzetet) közelítenek, pl. a W.G. Lambert által
ugyanabban a kötetben (Fs. Lipiński, 135–138) publikált súly, de sajnos egyik esetben sem lehet
igazolni, hogy ezek Kargamisból származnának.
645
Annak ellenére, hogy igazolni nem lehet, a kutatásban már korán meghatározó lett e nézet, lásd
H. Zimmern, Göttingische Gelehrte Anzeiger 1899: 250; F. H. Weissbach, ZDMG 65 (1911) 644. o.;
ZDMG 70: 83; ZDMG 71 (1907) 379. skk. és 948. o.; C. H. W. Johns, ADD 269. o.; F. Thureau-
Dangin Revue d’A ssyriologie 18 (1921) 137. skk., Archi – Klengel-Brandt 1984: 247, 10. jegyzet;
Winter 1983: 189 stb.
646
Lásd Archi – Klengel-Brandt 1984: 246 további irodalommal.
647
A bizonyító anyagot lásd fentebb, 8.2 alatt.
648
Holland 1975: 75. E súlyt kb. 64 km-re D-re találták Kargamistől, s az eredeti súlya valamivel több
volt, mint a jelenlegi.
649
Vö. Arnaud 1967: 165–166; Archi – Klengel-Brandt 1984: 246. A Fales által összeállított, s fentebb
idézett táblázataiból látható, hogy néhány esetben az összeget e sékelben fejezik ki. Egyet lehet
azonban érteni Falesszel abban, hogy ez nem egy speciális kargamisi sékel mértékegység, ahogy
ezt Postgate, FNALD 65–66. o. CTN 2, 1: 16 és 215 hátlap 16 alapján gondolja, hanem a kargamisi
mana része. Hasonló a helyzet a SAA 6, 196-os szöveggel is, ahol vagy a kiegészítés, vagy pedig a
fordítás téves. Az összeg nagyságrendjéből (30) és a rabszolgák számából (valószínűleg egy, maxi-
mum kettő) ítélve a szöveget feltehetően „30 sékel ezüst a kargamisi egy manás mértékegységben”
formában kell értenünk.
650
Klengel 1992: 128.
mértékegységet úgy a második, mint az első évezredben általában nagy összegek eseté-
ben használták. Így korábban a talentum, a Kr. e. 1. évezredben pedig a mana a tipikus
kargamisi súlymérték, s ezek súlya mind a két évezredben megegyezik. Egyedül a mana
felosztása – így a sékel súlya – változik, ami esetleg asszír hatásnak tudható be, de a
gyakorlatban ez nem jelenthetett érzékelhető változást, hiszen az itt tanulmányozott
83 eset közül mindössze hétben szerepel sékel a mana mellett651 ami világosan mutatja,
hogy e mértékegység lényege a mana.
Ettől függetlenül azonban a fentiek alapján valószínűnek tűnik, hogy az újasszír kor-
ban a kargamisi mana a hatvanas számrendszer szerint tagolódott, vagyis egy manában
hatvan sékel volt, s a mana és a sékel is könnyebb volt, mint az általánosan használt
asszír-babilóni mértékegységek.652
8.4 A CSILLAGÁSZATI NAPLÓK ÁRAI
A gazdaság és a csillagászat kapcsolata első pillanatban meghökkentőnek tűnhet, de ha

a csillagászati megfigyeléseknek a mezőgazdasági naptár kialakításában játszott szere-
pére, s így az öntözéssel való összefüggésére gondolunk, a kapcsolat már nem is olyan
meglepő. Az alábbiakban azonban nem erről lesz szó, hanem az árak, és a gazdaság
működése tanulmányozásának az ún. csillagászati naplók nyújtotta új lehetőségéről.
E szövegek elvileg már nagyon régen hozzáférhetőek a kutatás számára, jelentőségüket
is hamar felismerték, de gazdaságtörténeti kiaknázásuk csak mostanában indulha-
tott meg. Több ezer ékírásos agyagtáblán maradtak fenn, legnagyobb részük a múlt
század hetvenes, nyolcvanas éveiben került a British Museumba. Néhányat közülük
már korábban publikáltak, de zömük egészen 1955-ig érintetlenül feküdt a múzeum
raktárában. Ekkor A. J. Sachs egy részüket közzétette,653 de a szövegek végleges kiadása
még ma sem zárult le. Szerencsére azonban a keltezhető szövegeket tartalmazó utolsó
kötet 1996-ban végre napvilágot látott.654
651
Eltekintve itt a háromszor szereplő 30 sékeles tételtől, hiszen ezek fél manának foghatók fel.
652
Sajnos egészen pontosan nem ismerjük se a kargamisi, se a mezopotámiai sékel (vagy mana)
teoretikus súlyát (ez utóbbi 8,41 vagy 8,33 g), amit egyébként a tényleges súlyok csak többé-ke-
vésbé közelítettek meg. Így azon kevés, kargamisi manában megadott árnál, ahol az összeg nem
kerek (pl. 2 mana 1 sékel), nem lehet igazolni Fales érdekes feltevését (op. cit., 31. o.), miszerint
„prices written out by the normal standard corresponded in some way to ’round’ prices by other
standards”.
653
Lásd LBAT.
654
ADRTB 1-3.
E táblák, szemben a számításokat tartalmazó matematikai csillagászati táblákkal,

megfigyeléseket tartalmaznak. A naplók napi feljegyzések alapján általában hat (hold)
hónap adatait összegzik. Megemlítik az újhold első feltűnését, a holdnak a bolygókhoz
és csillagokhoz viszonyított égi útját, utolsó láthatóságát, a holdfogyatkozásokat és
napéjegyenlőségeket, az üstökösök és meteorok feltűnését. Éppen e gondos megfigye-
lések alapján lehet e naplókat napra pontosan keltezni, amennyiben a tábla nem törött.
A legelső feljegyzés Kr. e. 652-ből maradt ránk (de a megfigyelések legalább száz évvel
korábban kezdődhettek), az utolsó pedig Kr. e. 61-ből való. E hosszú megfigyelési perió-
dus alatt összegyűlt anyag, s az erre épülő csillagászati tudás már az ókorban messze
híressé tette a „káldeus” csillagjósokat. Nem kétséges, hogy a csillagászati naplókban
feljegyzett hatalmas tapasztalati anyagot is azért gyűjtötték, hogy a legpontosab-
ban megjósolhassák a jövendőt. Éppen a megfigyelt adatok e pontossága, párosulva a
napra pontos keltezés lehetőségével avatja elsőrangú forrássá e csillagászati naplókat
nemcsak a csillagászok, hanem a történészek, és elsősorban a gazdaságtörténészek
számára is.
A jóslatokhoz ugyanis nem csak égi, hanem földi eseményeket is figyelembe kellett
venni. Így e táblákon olvashatunk váratlan, egyedi esetekről is, amelyek egy-egy jósjel
értelmezésekor szerepet játszhattak. Ez lehetett csak annyi, hogy egy róka,655 vagy egy
farkas656 betévedt a városba, vagy hogy egy tolvajt elfogtak és kivégeztek,657 vagy hogy a
templomban tűz ütött ki,658 de feljegyezték a királynő halálát,659 vagy éppen Nagy Sán-
dor babilóni bevonulását is.660 Napra pontosan rögzítették a különböző meteorológiai
eseményeket is, legyen az eső, szél vagy felhő, az Eufrátesz vízállásának magasságát, s
a hónap árait is. Ez utóbbiak olyan nagy mennyiségben maradtak ránk, hogy az adatok
statisztikailag értékelhető sorozatokba rendezhetők, s ezzel olyan adatbázishoz jutunk,
amilyennel a gazdaságtörténeti kutatás az egész klasszikus antikvitás esetében nem
rendelkezik.
Több mint egy évszázada szakértők vitatják ugyanis azt, hogy az ókori társadalmak
alapvetően primitívek, vagy modernek voltak-e, s még ma is messze vagyunk a végleges
választól. A múlt századi, szinte magától értetődőnek vélt ókori kapitalizmus tételét
időközben felváltotta egy, a kulturális antropológián alapuló, egészen más társadalom-
655
-567 I; -418 I.
656
-567 XII.
657
-254 IX; -240 VIII; -168 VIII.
658
-200 XI.
659
-181 IV.
660
-330 VII.
és gazdaságszemlélet. Eszerint az ókori társadalmak sokkal archaikusabbak, mint egyes

kiragadott vonásaik alapján vélhetnénk, s nem a profitszerzés, hanem a társadalmi
státus szabja meg a viselkedési normákat. Az ókori Kelet esetében Polányi Károly és
követői még a piac létét is tagadják, és a gazdasági-társadalmi folyamatokat alapvetően
az újraelosztással magyarázzák. Ehhez elég közel áll az ókori keleti államok rabszol-
gatartó mivoltát egyébként helyesen kétségbe vonó ún. ázsiai termelési mód elmélete,
amely elsősorban a volt szocialista országokban örvendett nagy népszerűségnek 1970-es
és 1980-as években.661
Ez az elméleti háttér azonban nem ad magyarázatot arra, hogy mi okozza az áraknak
a naplókban megfigyelhető látszólag teljesen irracionális fluktuálását. Végül is arra a
következtetésre kellett jutnunk, hogy az újraelosztás nem játszhatott társadalmilag
meghatározó szerepet Mezopotámiában. Ha ugyanis az állam a raktáraiba gyűjtené,
majd pedig a saját szempontjai alapján kiosztaná a társadalmi össztermék meghatározó
hányadát, nem magyarázhatnánk meg az állandóan, gyakran naponta, sőt napon-
ta többször is váltakozó árakat éppen a legfontosabb élelmiszerek esetében. Az árak
változásaiból egy sokkal piacorientáltabb gazdaság képe bontakozik ki. Az árválto-
zásokat részben a kínálat termelési ciklusokhoz kapcsolódó változásai, részben pedig
a kereslet ezt ellensúlyozó időszakos eltolódásai határozták meg. Az aratás utáni idő-
szak, a május közepétől július végéig tartó néhány hónap volt a legkönnyebb Babilónia
egész lakossága számára. Nem véletlen, hogy a legtöbb okmányt ekkor állították ki,
ekkor fizették vissza a kölcsönöket és vágtak bele az újabb ügyletekbe. A gazdaság
tehát aratás után pezsgésnek indult, és az árak is ekkor voltak a legalacsonyabbak, és
a nyári időszak nagy része alatt stabilak is maradtak. Ez utóbbi ugyanis a gazdasági
év egészét tekintve egyáltalán nem magától értetődő. A korszak csillagászati naplóit
tanulmányozva az a legfeltűnőbb, hogy az alapvető fogyasztási cikkek árai az adott
gazdasági éven belül állandóan, szinte napról napra változtak. E változások az esetek
egy részében jól felismerhetően a termelési ciklusokhoz kapcsolódtak. Ez különösen
az árpa esetében igazolható, amelynek ármozgása nagyjából egyenletes vonalú, s ara-
tástól aratásig a tárgyalt időszak egésze átlagában nagyjából 30–50%-ra becsülhető.
Az aratástól aratásig tartó drágulás nyilvánvalóan a kínálat csökkenéséből adódott.
Ezt a mondhatni „természetes” ármozgást azonban a többi alapvető fogyasztási cikknél
sok esetben a felismerhetetlenségig megváltoztatta a kereslet időszakos eltolódásából
fakadó, a természetessel ellentétes ármozgás. Ezt legjobban a datolya árának változásain
tanulmányozhatjuk. Az árpánál megfigyeltek alapján ugyanis az lenne a várható, hogy
661
Lásd Zaccagnini 1989b.
a datolya ára szüret után, novemberben a legolcsóbb, s legdrágább előtte, úgy augusztus
tájékán. Ez azonban annyira nem így volt, hogy pusztán az árak alapján még a datolya-
szüret idejét sem lehetne meghatározni. A téli hónapokban az ára kezdetben esett, majd
pedig március elejétől május végéig folyamatosan drágult, míg május végén megállt az
áremelkedés, sőt sokszor drasztikusan csökkent. Július végétől azután talán egészen
szeptemberig fokozatosan drágult. Mivel a datolya október környékén érett, s ehhez
közeledve a készletek fogyásának megfelelően a természetes ármozgás értelmében az
árnak nőnie, s nem csökkennie kellene, láthatóan egy „természetellenes” árváltozással
van dolgunk. A datolyaár május közepén tapasztalható hirtelen esését csak az iránta
megnyilvánuló kereslet csökkenése okozhatta. Az időpontból az is világossá válik, hogy
a kereslet az aratás után hirtelen olcsóvá váló gabona irányába tolódott el, s a datolya
iránti érdeklődés csak a nyár végén, a gabona fokozatos drágulásával élénkült újra.
A gabona- és datolyaárak egymáshoz viszonyított változásainak vizsgálata arra is fényt
vet, hogy tavasszal, amikor nagy a hiány gabonából és ára sokak számára megfizethe-
tetlen, a kereslet eltolódik a datolya irányába és felveri annak árát. Számunkra a 20.
század végén érthetetlennek tűnik, hogy a két cikk hogyan helyettesítheti egymást.
Történeti párhuzamok és korabeli irodalmi szövegek is megerősítik azonban, hogy
mintegy három hónappal az aratás előtt a datolyából őrölt liszt vette át az árpaliszt
szerepét, elsősorban a közepes vagy rossz években, és tipikusan a lakosság nagy részét
kitevő szegények körében. Az árpa és a datolya árváltozásainak szoros kapcsolata abból
is kiviláglik, hogy míg az árkülönbség a jó és a rossz évek között mind az árpa, mind
a datolya esetében is elérheti a tízszeres nagyságrendet, ennek ellenére az egymáshoz
viszonyított különbségük általában kétszeres maradt, s csak a legritkább esetekben
érte el a háromszorost. Ez azt jelenti, hogy ha az egyik alapvető fogyasztási cikkből
rossz termés volt, a kereslet eltolódott a másik irányába, s bár evvel felverte annak árát
is, mégis társadalmilag megfizethető szinten tartotta a nélkülözhetetlen élelmiszerek
árait. Legfontosabb következtetésünk tehát az lehet, hogy a két alapvető élelmiszer
árát gazdasági folyamatok alakították ki, abba a központi hatalomnak beleszólása nem
volt, s az árak a körülmények módosulásával állandóan változtak. Kisebb mértékben
ugyanez áll az összes többi alapvető fogyasztási cikk árára, még ha nem is sikerült ed-
dig minden esetben meghatározni a változások okait. Az azonban nyilvánvaló, hogy
a rögzített árak vagy az ármaximálás ötlete Babilóniában fel sem merülhetett, hiszen a
gazdaság működése e feladatot részben ellátta önszabályozással. Láttuk, hogy a kereslet
eltolódása korrigálta az elviselhetetlenül magas árakat, s így az indokolatlan áremelé-
seket a megadott keretek között tartotta. Ennél radikálisabb beavatkozást a gazdaság
szerkezete nem is tett lehetővé.
Az árváltozások vizsgálatának utolsó megkerülhetetlen kérdése az árak fokozatos

növekedése, az infláció. Lehet, hogy ez túlzottan mai problémának tűnik, de a folya-
mat az egész mezopotámiai történelmen keresztül nyomon követhető, s különösen a
csillagászati naplók által vizsgálható késői korban gyorsult fel. Az összes lehetőséget
megvizsgálva végül is a népesség növekedése tűnik számomra az infláció legvalószínűbb
okának. Az a benyomásom, hogy a termelés egyébként látványos bővülése nem tudott
lépést tartani a népesség állandó növekedésével, s ez végül a mai harmadik világban
is megfigyelhető, a korabeli eszközökkel megoldhatatlan válságba sodorta a térséget.
Az évszázadok során jelentősen megnövekedett lakosság olyan keresletet támasztott,
amelyet a kor technikai szintjén nem lehetett kielégíteni másképp, mint az életszínvonal
csökkentésével. A folyamat végeredményét jól mutatja az, hogy a zsidók Babilóniát a
szászánida korban már az egész világ legszegényebb országának tartották, noha őseik
a perzsa kor elején a fogságból azért nem tértek vissza, mert a virágzó gazdaságban jól
megtalálták számításukat.
Ha most végül össze akarjuk foglalni az árak tanulmányozásából adódó következ-
tetéseket, azt állapíthatjuk meg, hogy az árak – s így a pénz, amellyel az árucikkeket
megfizették – központi szerepet játszottak a babilóniai emberek hétköznapjaiban.
Az életfeltételeket a kereslet és a kínálat összjátéka határozta meg, s az árakban ennek
végeredménye öltött testet. Éppen a legfontosabb élelmiszerek, az árpa és a datolya
esetében látható a legvilágosabban, hogy az áremelkedések hatására a kereslet csökkent,
illetve eltolódott más termény irányába. Az adott éven belül a kereslet változásai, az
egyes évek között a kínálat változásai – a mindig változó terméshozam – volt a meg-
határozó, hosszú távon viszont feltehetően ismét a keresletnek a kínálatot meghaladó
bővülése határozta meg az árszínvonalat, s ez okozhatta az infláció felgyorsulását.
A csillagászati naplók áraiból tehát egy jól működő piacgazdaság képe bontakozik
ki, amely legalábbis a társadalom árutermelést folytató része esetében feltehetően a
társadalmi viszonyokat sem hagyhatta érintetlenül. A Kr. e 1. évezred közepére már
teljesen kialakult és öntörvényűen működő piacgazdaság azonban nyilvánvalóan csak
fokozatosan alakulhatott ki s a naplókból kiolvasható működése nem vetíthető vissza
minden további nélkül a korábbi időszakokra. E korai korszakokban azonban, bár elég
sok árral rendelkezünk, messze nincs olyan mennyiségű adatunk, amelyből a gazdaság
működése egyértelműen megítélhető lenne.
Bár az árakra vonatkozó óbabilóni adatok nem rendezhetők olyan statisztikailag
értékelhető adatsorokba, mint a csillagászati naplókból nyerhető információ, én nem
látok minőségi különbséget a Kr. e. 2. és 1. évezred gazdasági működése között. Sőt,
határozottan az a véleményem, hogy a gazdaság piaci elveken való működése már a
Kr. e. 3. évezredben megindult, s éppen a gazdasági folyamatok nemkívánatos társadal-

mi hatásai ellen való védekezés válik a központi hatalom egyik legfontosabb feladatává
már a Kr. e. 3. évezred közepétől egészen az óbabilóni kor végéig (Edzard 1976). E néző-
pontból tehát az adósságelengedések állandó gyakorlattá válása a piacgazdasági folya-
matok fokozatos erősödését jelentik, míg megszűnésük a folyamat lezárását. A második
évezred közepére tehát értelmetlenné vált a társadalmi bajok adósságelengedésekkel
való (látszat)orvoslása, s bár a későbbiekben találkozunk néha ezekkel, mégis speciális
körülmények által életre hívott helyi intézkedéseknek kell tekintenünk.
Ha ezek után feltesszük magunknak a kérdést, hogy mindez milyen gazdasági és
társadalmi környezetben mehetett végbe, a válasz azt hiszem, nem lehet kétséges.
Az itt tanulmányozott árak alapján az ókori Mezopotámiában nem a társadalmi presz-
tízs által motivált és csak egyenértékeket ismerő archaikus társadalom képe bontakozik
ki. Sokkal inkább olyan, mai közgazdasági fogalmainkkal is jól értelmezhető társadalmi
és gazdasági rendszert kell feltennünk, amelyben a piacnak jelentős, bár természetesen
nem kizárólagos szerepet kell tulajdonítanunk. S ha ez így volt a leginkább archaikusnak
vélt ókori Keleten, akkor feltehetően a görög-római világban sem lehetett nagyon más-
képp. A babilóniai árakból levonható következtetés tehát valószínűleg általánosítható,
s mindez hozzásegíthet bennünket egy évszázados vita eldöntéséhez.
• 9 •
A pénz ára.
A kamat problematikája
9.1 A KAMAT
A kamat a mezopotámiai gazdasági élet egyik alapvető jellegzetessége, a fennmaradt

forrásanyag egy jelentős részét ezzel kapcsolatos szövegek teszik ki (Van de Mieroop
1995: 357). Bár az utóbbi években e kérdés iránt megújult az érdeklődés, és több szerző
különböző nézőpontokból foglalkozott a kamatokkal,662 egyelőre még a legfontosabb
kérdések sem tekinthetők tisztázottnak. A kutatás jelenlegi helyzetére jellemző, hogy
mint alább látni fogjuk, Renger (1994a) a kamatlábak évezredeken át tartó változatlan-
ságával is alátámasztani véli azt a véleményét, miszerint az ókori Keleten, s közelebb-
ről Babilóniában, nem beszélhetünk piacgazdaságról. Bár igaza van abban, hogy az
uralkodó kamatláb a második és az első évezredben is valóban 20%, érdekes módon az
ettől eltérő adatokat figyelmen kívül hagyja.663 Ráadásul Van de Mieroop (1995) ezzel
egyidejűleg közölt tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy mai értelemben
vett kamatlábról egyáltalán nem is beszélhetünk az ókori Keleten (csak uzsoráról, lásd
alább, 9.2 alatt). Látható, hogy a kamat kérdéskörének legalapvetőbb problémái váltak
vitatottá a kérdéssel foglalkozó legújabb szakirodalomban.
A mezopotámiai gazdaságtörténet egyik legfontosabb, bár érdekes módon a fentebb
idézett munkákban is elég keveset tárgyalt vonása a gazdasági élet állandó hiteligénye.
Ez azért meglepő, mert jól ismert, hogy a gazdaság Babilóniában a hitel intézménye
nélkül nem működhetett volna. Különösen az óbabilóni korban látható világosan,
662
Skaist 1994; Renger 1994a; Van de Mieroop 1995 Powell 1996.
663
Vö. pl. a Petschow által (1956: 20, 43a. jegyzetben) felsorolt különböző kamatlábakat Renger
véleményével (1994a: 203): „The unchanging rate of interest throughout the centuries constitues
a strong argument against the existence of a credit market. If there had been a credit market in
the true sense of the word, one would expect changing rates according to supply and demand”.
Mindez azért meglepő, mert Renger (1994a: 195, 89. jegyzet) Petschow e helyére hivatkozik (20
footnote 20a nyilván 20. oldal 43a jegyzeteként értendő)!
hogy a hitel, és az ezzel járó eladósodás, a gazdasági különbségek fokozódása annyira

mindennapossá vált, hogy már a társadalom normális működését veszélyeztette, s így
állandó állami beavatkozást tett szükségessé.
Az egész kérdéskör legnehezebb problémája az, hogy egy alapvetően mezőgazdasági
termelésen nyugvó gazdaságban a kamat nagysága évezredeken keresztül változatlanul
igen magas volt. Ráadásul ez független volt attól, hogy az uralkodó tulajdonforma állami
(templomi), közösségi vagy magántulajdon volt-e, vagy attól, hogy a nagybirtoknak, vagy
a kisparaszti termelésnek volt-e meghatározó a súlya. Az igazságosnak tekintett kamat
ugyanis legalább másfél évezreden keresztül 20% volt a pénzben, s 33,33% a gabonában
nyújtott kölcsönök után.664 Bár e különbség magyarázatával egyelőre adós a kutatás
(Renger 1994a: 195), nyilvánvalóan jó nyomon jár Powell (1996: 228), aki a gabonaár
ingadozásaira vezeti vissza a kamatfelárat. Ez a kamatláb azonban, akár az ezüst-, s
még inkább, ha a gabonakölcsönök után fizetendő kamatlábat nézzük, gazdaságtörté-
neti összehasonlításban mindenképpen rendkívül magas.665 Ennek okát még szintén
nem tisztázta a kutatás, de mindenképpen igaza van Rengernek abban, hogy uzsoráról
nem beszélhetünk.666 Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy 33%-os, vagy ezt meghaladó
kamatot a mezőgazdasági termelés nyeresége tartósan nem fedezhette. E kérdésekre
azonban csak a gazdaság egésze működésnek megértése után lehet majd választ adni.
Bár a pénz és pénzhasználat valamint a kamat és hitel szoros kapcsolata első pillan-
tásra is kézenfekvő, érdekes, hogy az asszíriológiai szakirodalom, Oppenheim óriási
tekintélye miatt, nem veszi észre az ellentmondást a pénzhasználatban a nyugati újí-
tástól elzárkózó „keleti világ” kulturális hagyománya, a (vert) pénz súlyra mérése, és
ezzel ellentétben a tőke áruba bocsátásával szemben semmiféle fenntartással nem élő
keleti (mezopotámiai) társadalmi gyakorlat és e gyakorlat nyugati (bibliai, ugariti és
európai) állítólagos elutasítása között. Oppenheim (1982: 123–126) ugyanis úgy érvel,
hogy a kamat tipikusan mezopotámiai jelenség, amelyet a nyugati világ teljes mérték-
ben elutasít, s mivel az uzsora bibliai tilalmát átvette a korai egyház, így az egészen a
reformációig alapvetően meghatározta a középkor gazdaságtörténetét, s a skolasztikus
és népi irodalom vitáiban a pénz kapitalista fogalma gyakran Babilón nevével kapcso-
lódott össze egészen a 17. századig. Oppenheim szerint két teljesen eltérő kulturális
664
Legutóbb Renger 1994a: 195.
665
Ez régóta ismert a kutatásban, lásd pl. Petschow 1956: 20, 43a jegyzet.
666
Renger 1994a: 195. Igaz, ő egyiptomi, és etnográfiai adatokra hivatkozik, amelyek nem bizonyí-
tó erejűek, de könnyű belátni, hogy egy több ezer éven át megfigyelhető, a törvénykönyvekben
rögzített és bírósági gyakorlatban is érvényesülő 20%-os kamatlábat – bármilyen magasnak tűnik
is – nem lehet uzsorának tekinteni.
9. A pénz ára. A kamat problematikája • 219
hagyomány, a bibliai etika és a babilóni etika ellentétéről van szó, amelyet ő egy ugariti
levél alapján újragondol, és gazdasági síkon kísérel megmagyarázni.
Úgy vélem azonban, hogy hibás a kiindulópont. Először is a bibliai hagyományt
(Dt. 23: 19-20, illetve Lev. 25: 36-37) legfeljebb a tőkének áruként való felhasználásával
szemben érzett ellenszenvként, de nem társadalmi gyakorlatként érthetjük; ha szó
szerint értenénk, csak idegenek juthatnának kölcsönhöz, márpedig a kisparaszti tulaj-
donra épülő gazdálkodás nem élhet meg hitel nélkül. Ha pedig az idegennek fel lehet
számítani kamatot, a tőke természetéből következik, hogy oda megy, ahol nagyobb
hasznot remél. Vagy nincs kamat, mert a reciprocitás alapján működik a rendszer, vagy
van, s akkor legfeljebb elítélhetem a gyakorlatot. Nem véletlen, hogy az árszabályozás
sem működik e társadalmakban.
Másodszor pedig az ugariti levél adott interpretálása az awēlum társadalmi termi-
nus technicus jelentésének függvénye, s a Hammurapi törvénykönyv egyik lehetséges
értelmezésén alapul. Ha azonban megvizsgáljuk a szó összes ugariti előfordulásait,
beleértve az azóta kiadott szövegeket is, kiderül, hogy legalábbis kérdéses Oppenheim
érvelése. Ráadásul az alábbiakban látni fogjuk, hogy a szíriai–palesztinai térségben már
a Kr. e. 2. évezred első felében kimutatható a pénznek a mezopotámiaival megegyező
használata (lásd 10.3.2 alatt, főleg Ebla, Megiddo és Ajjūl), így a régészeti anyag sem
támasztja alá az etikai probléma általa adott gazdasági magyarázatát. Nem hiszem,
hogy helytálló a szíriai–palesztinai valamint a babilóniai gazdaság szembeállítása, s a
babilóni raktári- és magángazdálkodás szimbiózisa, mint magyarázat. A tanulmány
végén található esettanulmányok (lásd 11. pont alatt) arra mutatnak, hogy e térségben
ugyanolyan piaci erők hatottak, mint Babilóniában, sőt az uralkodó is ugyanazzal a
társadalmi problémával került szembe, amelyet a babilóni adósság-elengedésekből már
régóta jól ismerünk (Vargyas 1985b). Mint Edzard (1976) kimutatta, ez a gyakorlat Mezo-
potámiában a sumer városállamokban kezdődik, s közismerten az óbabilóni kor végéig
tart. Én az egész folyamatot úgy interpretálnám, hogy Mezopotámia a Kr. e. 3. évezred
közepétől nagyjából egy évezreden keresztül egyre fokozódó mértékben szembesül a
pénzgazdálkodás, hitel és kamat gazdasági elkerülhetetlenségéből keletkező társadalmi
problémákkal, az uralkodók egyre gyakrabban kényszerülnek „helyreállítani az igazsá-
gosságot” míg Kr. e. 1600 után, belátva ennek lehetetlenségét, nem avatkoznak be többé
a gazdasági folyamatokba. A peremterületek fejlődése – pl. Ugarité –, néhány száz éves
késéssel követi a központot, de nincs az az alapvető különbség, amit Oppenheim fel-
tételez. További kérdés azonban, hogy mi történt a Kr. e. 2. évezred közepétől, amikor
az egész térség néhány nagyobb állam, majd pedig egyetlen birodalom, az asszír, majd
az ezt felváltó Óperzsa Birodalom fennhatósága alá került. Úgy vélem, hogy ebben az
időszakban a legizgalmasabb kérdés az eddig nem kellően kutatott városi privilégiumok

szerepe, de e kérdés más összefüggésekbe tartozik, és további kutatásokat igényel.
Más oldalról közelíti meg a kamat problematikáját nemrég publikált tanulmányában
Renger (1994b), aki a Hammurapi törvénykönyv kamatelőírásainak a Kr. e. 1. évez-
redben is változatlan érvényéből arra a következtetésre jut, hogy nem volt tőkepiac
az ókori Mezopotámiában. E nézőpont szerint ugyanis csak akkor beszélhetnénk a
piacgazdaságra jellemző tőkepiacról, ha a kamatok a kereslet és kínálat függvényében
állandóan változnának. Sok egyéb mellett így a kamatláb változatlansága is érv számára,
hogy Mezopotámiát Polányi nyomán az archaikus társadalmak közé sorolja, amelyek
tradicionális kulturális kötöttségeik miatt a piacitól eltérő fejlődési modellt követtek.
Az érvelés azonban vitatható – mint alább látni fogjuk tételesen cáfolható is –, mert a
kamatot elszakítja a termelés problematikájától. A Kr. e. 1. évezredi szövegek alapján
világosan látszik, hogy a gabona éves szezonális ármozgása 30-50% körül volt, s a ma-
gas kamatszintet ehhez viszonyítva kell vizsgálnunk. Amennyiben további vizsgálat
ki tudja mutatni, hogy az óbabilóni korban (Hammurapi idején) ehhez hasonló volt a
szezonális ármozgás, akkor nyilvánvaló, hogy a gazdasági életet alapjaiban megszabó
adottság miatt évezredek távlatában sem változhatott jelentősen a kamatszint. Ez azon-
ban csak az „igazságos” kamat nagyságára, azaz feltehetően kedvező gazdasági évekre
igaz csak. Tekintettel arra, hogy a várható termés megbecsülésével részben következtetni
lehetett a következő gazdasági év árszintjére, nyilvánvaló, hogy az igazságostól eltérő
– s a kutatás által általában uzsorának minősített kamatok az alapvető élelmiszer, az
árpa ármozgását követték. Figyelembe kell venni azt is, hogy Hammurapi törvényei
az ezüst után 20%, az árpa után 33%-os kamatot tartanak igazságosnak, ami eleve 13%
éves gabonaármozgást tételez fel. A kamat kérdésének vizsgálata elvezethet tehát a
társadalom jellegének jobb megismeréséhez.
9.2 A KAMATLÁB
Van de Mieroop (1995) tanulmánya szerint, mint azt fentebb (9.1 alatt) röviden már
érintettük, kamatlábról tulajdonképpen nem is beszélhetünk Mezopotámiában. Követ-
keztetését arra alapozza, hogy a kutatásban hagyományosan éves kamatlábnak tekintett
20, illetőleg 33%-os értékek valójában uzsorának tekintendők, hiszen rövid futamidőre,
akár 10 napra is ugyanezt a kamatlábat számolták fel (Mieroop 1995: 362–364). Ameny-
nyiben ez a vélemény helyesnek bizonyul, akkor mindazt, amit eddig e kérdésről tudni
véltünk, újra kell értékelnünk. Ha ugyanis még az sem biztos, hogy a kamatláb éves
időtartamra vonatkozik, akkor nem csak a kamatokkal, de a kamatot igen gyakran

felhasználó mezopotámiai gazdaság működésével sem lehetünk tisztában.
A probléma egyrészt abból adódik, hogy az óbabilóni kamatformulák a tőke köl-
csönadásáért járó ellenszolgáltatást egy összeggel adják meg, amit értelmezhetünk akár
kamatnak, akár pedig kamatlábnak. A másik nehézséget az jelenti, hogy a hitelek visz-
szafizetésekor az óbabilóni korban a hitelező példányát megsemmisítették,667 így pedig
egy esetleges korábbi visszafizetéskor ténylegesen fizetett kamat nem dokumentálható,
s csak feltevésekre vagyunk utalva. Mivel pedig a mezopotámiai kölcsönök legnagyobb
része egy évnél rövidebb futamidejű, lehet Van de Mierooppal úgy érvelni, hogy akár-
mikor történik a visszafizetés, az éves kamatot számolják fel.668
Mindez azonban a gazdaság működése, és a hitelt felvevők anyagi lehetőségei fe-
lől közelítve rendkívül valószínűtlen. Már maga az évi 20%, illetőleg 33%-os kamatláb
is óriási terhet jelenthetett abban a társadalomban, ahol a jövedelem döntő módon a
mezőgazdasági termelésből származott. Bárhogy is közelítünk a terméshozamok és
életszínvonal sokat vitatott kérdéséhez, ekkora nyereséget a termelésben nem lehetett
realizálni. Így az is problematikus, hogy a több ezer éven keresztül mértékadónak te-
kinthető 20%-os „igazságos” kamatot ki tudta megfizetni. Nyilvánvalóan jó nyomon jár
Powell, aki a kamatokat összeköti az ingadozó árak problémájával (Powell 1996: 228),
de a kérdés további vizsgálatot igényel.
Mindenesetre a termelés oldaláról nézve minden amellett szól, hogy az ellenkező meg-
oldást részesítsük előnyben, tehát az egy évnél rövidebb hitelek – a kölcsönök döntő része
– esetében az éves kamatláb időarányos részével számoljunk. Bár az óbabilóni anyag
alapján Van de Mieroop számára ez problémát jelent,669 az újbabilóni és achaimenida
kori okmányok tanúsága szerint a babilóniaiak igen egyszerűen megoldották e kérdést.
Ebben a korban ugyanis a kamatot havi számítással határozták meg annak ellenére,
hogy kamatfizetés többnyire lejáratkor670 vagy év végén volt esedékes,671 bár néhány
667
Az újbabilóni korban azonban (a mai kutatók szerencséjére) gyakran visszaadták az adósnak.
668
Ennek fényében Van de Mieroop (1995: 363) úgy interpretálja a Šamaš himnusz releváns sorait
(„He who lends money on (short) term, the wrong-doer, what is his profit? ...He who lends money
on the long term, .... is pleasing to Šamaš...” [CAD Š/II 406b, s.v. šiddu]), hogy a rövid lejáratú
kamatok magas kamatlábat jelentenek és etikátlanok.
669
Arra hivatkozik, hogy egy olyan évben, amelyik közbeiktatott 13. hónapot tartalmaz, vajon egy
havi kölcsön 1/12 vagy 1/13 részt jelent-e (1995: 360).
670
Camb. 46; 343; CTMMA 1, 22; CT 4, 30c; Cyr. 222; Dar. 337; Nbn. 112; 158; 198; 230; 287; 325;
479; VS 4, 50.
671
Pl. Camb. 43.
esetben kiköthették azt is, hogy a kamatot lejárattól függetlenül havonta kell fizetni.672
Ritkábban évi kamatlábat adtak meg, ez azonban pontosan átszámítható volt havi
értékre, sőt, mint alább látni fogjuk, e két eljárás kombinációjával a legkülönbözőbb
kamatlábakat is ki tudták fejezni. Éves kamatláb használata esetén sem jelentett gon-
dot még igen rövid lejáratú kölcsön esetében sem a havi, sőt bizonyos esetekben a napi
kamat meghatározása sem.673
Kamattal azonban elég ritkán találkozunk e szövegekben, általában csak akkor, ha
egy tartós kölcsön tőkéjét nem, csak kamatait fizették.674 Ez a hosszú távú kölcsönök-
nél volt szokásos, s ilyenkor az időközben megfizetett kamatot a kölcsönszerződéstől
függetlenül, külön feljegyezték.675 Mivel azonban a kölcsönöknél a futamidőt ritkán
határozták meg előre, sokkal célszerűbb volt a kamatláb kikötése, természetesen a köl-
csön időpontjának rögzítése mellett. A kikötött kamatláb jelölése rendkívül egyszerűen,
egy standard formula alkalmazásával történt, amelyik teljes formájában a következőket
tartalmazta: x ma.na y gín kù.babbar šá SZN1 ina/ana ugu-i SZN2 šá itu/mu ina/ana
ugu 1 ma-né-e z kù.babbar ur5.ra kù.babbar àm x ma.na y gín ina/ana ugu-i-šú i-rab-bi
„x mana y sékel ezüst, SZN1-től (hitelező) SZN2-nek (adós), havonta/évente manánkint
z ezüst kamattal növekszik az ő (adós) terhére az x mana y sékel ezüst fejében”. Bár az
összes itt felsorolt elemet soha nem találjuk meg egyetlen kamatformulában,676 a sok,
esetleg felismerhetetlenségig rövidített változatot mind e teljes formula fényében kell
értelmeznünk.677 A meghatározás leglényegesebb eleme a „z” összege, amely önmagában
meghatározta a kamatlábat és azt, hogy évi vagy havi kamatláb jelölésről volt-e szó. Ez
az a szám, amelyet Van de Mieroop – tévesen – kamatnak ért. A kölcsönzött összeg
ugyanis a legritkább esetben volt egy mana, így a minden esetben szereplő 1 mana
után fizetendő összeg nem a kamatot, hanem a kamatlábat jelölte. Az általam ismert
szövegekben a „z” értéke 0,5; 0,8; 1; 1,25; 1,5; 2; 3; 5; 6; 7; 8; 9; 10, 12 és 15 sékel. Ennek
figyelembevételével tehát az újbabilóni szövegekben általam ismert kamatlábak és a
mai rendszerünk összefüggése a következő:
672
A. 91 és 152 = Joannès 1989: 266 és 290; CTMMA 1, 24; Cyr. 45; Nbn. 187; Nbn. 282; Proceedings of
the Society of Biblical Archaeology 1887, 288b; TMH 2/3, 107; VS 4, 76; VS 4, 100; Strassmaier 1889,
1 = Graziani 1991, 1.
673
TEBR 71; CTMMA 1, 17.
674
Pl. CTMMA 1, 19, ahol a kamatot két évre egyszerre fi zették ki; vö. még Nbk. 41 és L. 4731 (=
Joannès 1989: 259). Nagyon különös, és megítélésem szerint egyedi kamatforma található a Babylon
28395 szövegben (átírás Weidner, Archiv für Orientforschung 16: 45–46: a 10 sékel összegű kölcsön
havi 1/6 sékel ezüst (kamattal) nő, vagyis a kamatláb évi 20%!
675
Bertin 1921; Camb. 301; Cyr. 51; 334; CTMMA 1, 19; Nbn. 139; VS 4, 53; 86; lásd még TCL 13, 144.
676
Egy majdnem teljes formulához lásd Stolper 1990, 14.
677
A rendhagyó módon megfogalmazott kamatlábak problémáját lásd lentebb, 9.3 és 9.4 alatt.
6. táblázat. Éves és havi számítású kamatláb babilóniában

678 679 680 681 682 683684685
Kamatláb Éves kamatláb sékelben Havi kamatláb sékelben Jegyzet

682
1 8,33% 5 –
683
2 10% 6 0,5
684
3 11,66% 7 –
685
4 12,5% 7,5 –
686
5 13,33% 8 –
687
6 15% 9 0,75
688
7 16,66% 10 0,83
689
8 20% 12 1
678
Ez az általam ismert legalacsonyabb kamatláb, igen ritkán fordul elő (Ellis 1984, 1; VS 4, 4). Ez
utóbbi tábla az asszír uralom idején készült, és a NRV: 197 szerint az újasszír kamatformulát
tartalmazza. Petschow 1956: 20, 43a jegyzet az öt sékelt kamatnak tekinti és így 16,66%-os kamat-
lábhoz jut. Ugyanő (ibidem) igen alacsony, 5 százalékos kamatlábat is kalkulál a BRM 1, 47 szöveg
alapján. E tábla azonban a természetben fizetett (árpa, datolya stb.) kamat kérdéskörébe tartozik,
ezzel itt nem foglalkozhatunk.
679
Ez a gyakoribb alacsony kamatlábak közé tartozik, ismert évi (A. 152 = Joannès 1989: 290; Hunger
1970, 27: 5; Dar. 399 = VS 4, 142; RT 36, 1914: 191; YOS 17, 327) és havi kamatláb formájában is
(Bertin 1056; 1063; TMH 2/3, 36; 44; UET 4, 78; VS 4, 3; 10). Nagysága pontosan megegyezik a
jelenleg ismert legalacsonyabb újasszír kamatlábbal, lásd alább, 9.4 alatt.
680
Hunger 1970, 17 II I-J: 1-2; CT 51, 60; Strassmaier 1889: 117.
681
Ez az egyetlen általam ismert olyan adat, ahol az évi kamatláb összegét nem egész szám fejezi ki.
Ritkán fordul elő, pl. L. 1671 = Joannès 1989: 259 és TMH 2/3, 47.
682
Hunger 1970, 17, (három alkalommal); 25; 26; Dar. 491; Jakob-Rost 1968, 6; 9; GCCI 1, 17; Ellis
1984, 18; Liv. 6; 15; Nbk. 54; 68; 69; 111; TMH 2/3, 107.
683
Éves kamatláb: Hunger 1970, 17 II: 25; DCS 140; Jakob-Rost 1968, 1; 4; 5; 9; Ellis 1984, 16; az
egyedüli általam ismert havi kamatláb: Dar. 119.
684
Ezt a kamatlábat ritkán havi formában adták meg (Nbk. 65; Ner. 27) és gyakrabban évi kamatláb-
ként (Hunger 1970, 17 I A2: 3; B: 12; III L: 29; 18; Stolper 1990a, 7; Bertin 1028; Dar. 45; Jakob-Rost
1968, 8; OECT 11, 131; TMH 2/3, 38; 43; 110; UCP 10/9, 253. o.; UET 4, 69; VS 4, 6; 21; 94).
685
Ez messze a leggyakoribb kamatláb, nagyon jól ismert mind évi, mind pedig havi kamatláb meg-
jelölésével. Tekintettel arra, hogy a szövegek igen gyakran utalnak e kamatlábra, az alábbiakban
csak egy reprezentatív mintát közölhetünk. Éves kamatláb (kevésbé gyakori): A. 108 = Joannès
1989: 275; Bertin 1030; 1035; 2112; BIN 2, 113; BOR 4, 2 [Nouvelles Assyriologique Brèves et Utilitaires
1997, 54. o.]; Camb. 68; CT 55, 106; 127; CTMMA 2, 60; Cyr. 268; Dar. 45!; EKBK, 7; Jakob-Rost
1968, 3; L 1641; 1661; NBC 8405 (Joannès 1989: 241, 249 és 353); Nbk. 242; Nbn. 15; 308; 480; 602!;
992; SCT 82; TMH 2/3, 54; VS 4, 12; 54; 62; 64; 69; 70; 73; 124; 206. Havi kamatláb (igen gyakran
dokumentált, sokkal gyakrabban, mint az összes többi kamatláb együttvéve) A 119 = Joannès
1989: 280; Hunger 1970, 17 II F: 9; 28; BagM 22, 140; Bertin 718; 851; 1057; 1714; 1773; 1798; 1800;
1832; 1932; 2103; 2010; 2043; 2103; 2148; 2149; 2191; 2192; 2220; 2277; 2563; 2584; 2589; 2607; 2627;
2651; 2662; 2687; 2688; 2693; 2728; 2781; 2799; 2801; BOR 2, 58; BRM 1, 36; BV 102; 105; 106;
Kamatláb Éves kamatláb sékelben Havi kamatláb sékelben Jegyzet

690
9 25% 15 1,25
691
10 30% – 1,5
692
11 40% – 2
693
12 60% – 3
686 687 688 689
Bár a teljes anyag a képet módosíthatja, feltehetően nem véletlen, hogy a kamatlábak
e sorozatából éppen a 4, 11, 13 és 14 sékel hiányzik. Mivel az egyenletesen növekvő
számsor a havi vagy az évi kamatláb jelölésére szolgáló értékeket tartalmazza, a 4
sékel havi jelöléssel 80%-os évi kamatlábat, évi kamatlábként pedig 6,66% kamatlábat
eredményezne. Az első érték túl magas, a második pedig túl alacsony az évi 20%-os
igazságos kamathoz képest.690 Lehet, hogy ugyanez a helyzet a 11 sékellel is, amely évi
kamat esetén ez 18,33%-ot jelentene, ami túl közel van a szokásos 20%-hoz, havi 11 sékel
viszont 220%, azaz elképzelhetetlenül magas éves kamatláb lenne.691 Ennél magasabb
116; Camb. 16; 81; 122; 166; 195; 208; 219; 285; 305; 328; 336; 337; 341; 346; 368; 372; 379; 428; 431;
CDCP 75; CT 49, 116; CT 51, 47; CT 55, 99; CTMMA 1, 24; 2, 3; 26; 27; Cyr. 29; 45; 91; 114; 219;
227; 249; 254; 284; 303; 321; Dalley 1987, 74; Dar. 23; 44; 45; 68; 131; 142; 147; 153; 170; 235; 298;
345; 356; 372; 417; 437; 455; 458; 462; 491; 492; 496; 507; 520; 556; 561; DCS 142; GCCI 1, 18; 58;
417; EKBK, 10; Ellis 1984, 15; Liv. 2; 5; 16; 34; NBDM. 27; Nbk. 17; 26; 32; 33; 34; 38; 39; 46; 47;
60; 108; 185; 189; 199; Nbn. 67; 176; 187; 282; 314; 316; 404; 426; 438; 443; 468; 552; 566; 584; 585;
611; 678; 688; 800; 802; 863; 945; 1005; 1056; 1079; 1110; Ner. 44; OECT 10, 152; UCP 9, 83. o. 5;
Proceedings of the Society of Biblical Archaeology 1887, 288b; PTS 2713 (Stolper 1986); Dhorme 1928,
19; ROMCT 2, 14; SCT 94; RIAA 279; TCL 12, 17; 100; 103; TMH 2/3, 104; 105; YOS 6, 52; YOS
17, 17; 315; 361; UET 4, 70; 79; 81; 83; 87; VS 4, 1; 15; 44; 68; 76; 82; 100; 112; 118; 119; 135; 143;
147; 165; 169; 171; 172; 185; 203; Strassmaier 1889, 1; 2 = Graziani 1991: 6; 143; 149; Sayce 1890:
279-80; Zeitschrift für Assyriologie und vorderasiatische Archäologie 9, 398. o.
686
Évi kamatlábként mindössze egyetlen alkalommal dokumentált (Nbn. 796), s ezért nagyon bi-
zonytalan adat; havi kamatlábként azonban többször elfordul: Stolper 1990, 5; 7; 22; UET 4, 71;
88; W 1928-1 = Langdon 1928: 322.
687
AnOr. 9, 5; Stolper 1990a, 14; Jakob-Rost – Freydank 1972, 2; Proceedings of the Society of Biblical
Archaeology 1887: 234; UET 4, 67; 82, 84, 85?; Revue d’A ssyriologie 15: 82.
688
Bertin 1015; 2880; BE 9, 66; BE 10, 2; 3; Stolper 1990, 15; Stolper 1990, App. 2 n6; Stolper 1990,
6; Stolper 1990, App. 2, 10; CBS 12951 = Stolper 1985: 269; CT 49, 34; 106; 111; 121; EKBK, 3;
CTMMA 1, 15!?; UET 4, 66; 77.
689
Ez az újbabilóni és achaimenida szövegekben általam ismert legmagasabb kamatláb, mindig havi
kamatlábként meghatározva fordul elő: Jakob-Rost – Freydank 1972, 13; TMH 2/3, 63; UET 4,
80.
690
Az „igazságos ár” kérdéséhez lásd 11.1 alatt.
691
Bár az irodalomban említenek ennél magasabb kamatlábakat is, ezek azonban kivétel nélkül
téves számításokon alapulnak (pl. nem veszik figyelembe a következő jegyzetben összegyűjtött
írnoki tévedéseket: a helyes évi kamatláb helyett havi értékkel számol Petschow 1956: 20, ami
összegekre pedig (eltekintve a kivételképp egyszer dokumentált, s ezért bizonytalan

15 sékeltől) nem volt már szükség, hiszen a 20% feletti kamatlábakat minden esetben
havi kamatlábbal adták meg. A legmagasabb összeg, a 12 sékel, egyértelműen évi, az
1 sékel (s következésképp tört részei is) havi összegeket jelentenek. A határt a kettő kö-
zött éppen a hiányzó 4 sékel jelenti: az ennél kisebb összegek havi, az e felettiek pedig
évi kamatlábat jelölnek. Bizonyos kamatlábakat (10, 16,66, 20 és esetleg 25%) havi és
évi jelöléssel is meg tudtak adni, de sokkal gyakrabban alkalmazták a havi értéket. Ez
természetesen nem azt jelenti, hogy a kamatláb havonta ingadozott volna, hanem az
időszakos közbeiktatott hónapokat alkalmazó, váltakozó hosszúságú mezopotámiai
év esetében a havi kamatszámítás sokkal célravezetőbb volt, mint az évi. Az egyetlen
standard kamatformulával tehát, a havonta vagy évente fizetendő összeg csökkenté-
sével vagy növelésével az összes szükséges kamatlábat meg lehetett adni. E rendszer
meglepően logikus, s így könnyűszerrel kiszűrhetjük az ókori írnokok692 s a modern
kutatók tévedéseit is.693
Ezzel Van de Mieroop legfontosabb érve – hogy ti. éves kamatláb megadása esetén a
mozgó hónapok miatt hol több, hol pedig kevesebb kamatot kellett fizetni –, tárgytalan-
ná válik. Az újbabilóni okmányokban az is jól nyomon követhető, hogy a közbeiktatott
hónapok a kamatszámítás szempontjából is teljes értékű hónapok voltak, tehát ilyen
évben éves kamatláb esetén 13 hónap után fizették a kamatot, hiszen a kamatszámítás
alapja a havi kamatláb.694 Az általa elrettentőnek tekintett szokás,695 hogy a kölcsönt
akkor kell visszafizetni, amikor a hitelező kéri, tehát akár a legrövidebb időn belül,
s szerinte az egész évi kamat megfizetése mellett, más megvilágításba kerül a késői
szövegek fényében. A VS 4, 76-os szöveg ugyanis éppen ilyen esetet ír le. A szövegben
10 sékel kölcsönről van szó, amelyért 20%-os kamatlábat és havi kamatfizetést írnak
így évi 240%-os kamatlábat eredményez). Lásd részletesebben alább, a 693. jegyzetben idézett
adatokat.
692
Hónap (ITI) év (MU) helyett: Nbn. 602; Dar. 45 illetőleg fordítva: MU, a korrekt ITI helyett, mint
pl. Proceedings of the Society of Biblical Archaeology 1887, 288b.
693
Pl. a fentebb már felhozott 240% évi kamatláb Petschow 1956: 20, hivatkozással a PBS II/2, 206-os
szövegre; S. Langdon 1928: 325 a szöveghelyet havi 25%-nak határozza meg, ami évi 300%-os ka-
matlábat tételezne fel; BR 6, nos. 49, 50; 52 és 55, ahol M. San Nicolò és H. Petschow a szövegekben
szereplő kamatlábakat 200 és 450%-nak határozzák meg (s ezt kritika nélkül átvette pl. Garelli és
Nikiprovetzky 1974: 287 és változatlanul maradt az új kiadásban is, Garelli – Lemaire 1997. 275);
ARU: 460, amely 160%-ig terjedő kamatlábakat sorol fel, stb.
694
Cyr. 51; 219; Dar. 556; VS 4, 107; 117; 120; 159.
695
Van de Mieroop 1995: 360, hivatkozással HG 1128-ra a 16 jegyzetben. Hasonló szövegeket lásd
még pl. HG 863 és 1548, továbbá a P. Koschaker, Neue keilschriftliche Rechtsurkunden, aus der El-
Amarna-Zeit, Leipzig 1928: 95, 5 felsorolt középasszír adatokat.
elő. A tőkét viszont akkor kell visszafizetni, amikor a hitelező kéri. Látható, hogy szó
sincs uzsoráról, a kölcsön a szokásos feltételekkel kamatozik. A havi kamatszámítás
ugyanis annyira természetes volt, hogy akkor is így számoltak, ha a szerződésben ki
sem volt kötve kamat.696
Összefoglalva az elmondottakat azt állapíthatjuk meg, hogy bár sok mindent nem
értünk még a mezopotámiai hitelek működésében, egyvalamiben biztosak lehe-
tünk. Bár a 20%-os átlagos kamat valóban magas, értelmetlen uzsoráról beszélni.697
A kamatláb pedig, akár csak ma, a teljes évre vonatkozott, az óbabilóni és újbabilóni
korban egyaránt.
9.3 EGY RENDHAGYÓ ÚJBABILÓNI KAMATLÁB
Az újbabilóni szövegekben, mint éppen láttuk, a kölcsönök után járó kamatokat az

esetek döntő többségében úgy fejezték ki, hogy havonta vagy évente fizetendő fi x ösz-
szegeket határoztak meg. Az újasszír gyakorlattal ellentétben azonban e szövegek-
ben az összeg soha nem a kölcsönadott tőkével arányos,698 és nem is a kamatot, vagy
a kamattal növelt tőkét jelenti,699 hanem az 1 mana (60 sékel) összegre vonatkozik.
A kamat meghatározásának fentebb részletesen tárgyalt, szokásos formulája a követke-
ző: šá itu ina ugu-i 1 ma-né-e 1 gín kù.babbar ur5.ra ina ugu-i-šú i-rab-bi700, vagyis (a
kölcsön) „az adós terhére havonta manánként 1 sékel ezüst kamattal nő”. E fejezetben
a korszak ettől eltérő, ritkán használt és problematikus kamatmegjelölésével kívánok
foglalkozni.
696
Lásd pl. a M. San Nicolò és A. Ungnad (NRV: 216 és 222) által tanulmányozott VS 4, 117, 120, 153
és 157 táblákat.
697
Ebben teljesen egyetértek Rengerrel (1994a: 195), bár az itt felsorolt kamatlábak a hitelpiacra
vonatkozó fejtegetéseit nyilvánvalóan módosítják.
698
Mint pl. ARU 248, 261 és talán 246.
699
Mint pl. ARU 294: 5. Ritka kivételképp néhány töredékes, vagy rendhagyó módon megfogalmazott
újbabilóni szövegben sem nem zárható ki egyértelműen, hogy nem a kamatlábat, hanem a kamatot
adnak meg, pl. Sack 1978, 12; UET 4, 70, bár mindkét helyen inkább évi, illetve havi kamatlábról
lehet szó.
700
Dar. 437:8-9. Ez a teljes formula, amely a kamat (UR5.RA kitételt is tartalmazza, viszonylag
ritka, vö. még Dar. 23, Camb. 428, BM 55437 = Stolper 1990a, 15, CT 49, 34; 106; 111; 121. Mivel
e szerkezet mindenki számára világos volt, a kamaton túl gyakran az itu (hónap) vagy mu (év)
megjelölése is elmaradhatott. Tartalmilag azonos, bár formailag eltérőek a YOS 17, 315 7-8. sorai,
amelyekben a standard ina ugu 1 ma-né-e 1 gín megfogalmazás után u-bul-lu4 i-tur-ru, vagyis
„manánként 1 sékel kamatot ad vissza” változat olvasható.
A nagymértékben formalizált újbabilóni kamatformulák egy kis csoportja ugyanis

nehézséget jelent. E néhány szövegben a rendhagyó megfogalmazás miatt, amihez
olvasati nehézség is társul, nem lehet pontosan meghatározni a kamatláb nagyságát.
E szövegekben a megszokott formula helyett a következő meghatározást találjuk: 1/2
gín bit-qa (um-mu-šu vagy 4-ut) kù.babbar ina ugu-i-šú i-rab-bi. A gond abból fakad,
hogy ha a megszokott módon, a manához viszonyítva értelmezzük e szöveghelyeket,
ritka, vagy más szövegben egyáltalán nem dokumentált kamatlábakat kapunk. A havi
0,625 sékel (1/2 gín bit-qa)701; 0,7 (1/2 gín um-mu-šu)702 0,75 (1/2 gín 4-ut)703 olvasat,
bár a szokásos havi 1 sékeltől nincs messze, évi 12,5, 14 és 15 százalékos kamatlábakat
eredményez. Ezek közül azonban a 14%, ahogy fentebb (9.2 alatt) láttuk, más szöveg-
ben egyáltalán nem dokumentált, a 15% pedig havi kamatjelöléssel szintén nem, s évi
jelöléssel is csak mindössze két esetben.704 Egyedül a 12,5 százalékos kamatláb doku-
mentált egyértelműen, bár évi kamatjelöléssel csak egyszer705 és havi jelöléssel se túl
gyakori.706 Ehhez az értékhez azonban egy másik lehetséges olvasattal is eljuthatunk,
s ez új megvilágításba helyezi a problémát.
A 1/2 gín olvasható ugyanis egybeírt ina 1 gín-nek is, s ekkor a formula ina 1 gín x
kù.babbar (ur5.ra)707 ina ugu-i-šu i-rab-bi jelentést kap. Ekkor azonban a kamatfor-
mulánk értelme megváltozik, s a sékelben megadott összeg nem a kamat, hanem a
viszonyítási alap, és természetesen nem havi, hanem évi kamatlábat kapunk. Fenti
szövegeinkben ekkor a kamatláb évi 12,5 (ez ugyanaz az érték, mint az előző olvasat
alapján), 20 illetőleg 25%, s ezek az értékek más szövegekben bőségesen dokumentál-
tak.708 Mindez a második olvasat helyessége mellett szól, így tehát azt kell feltennünk,
hogy a Kr. e. 7. századi Nippurban és Urukban,709 vélhetőleg asszír hatásra,710 néha a
mana helyett a sékel volt a kamatjelölés alapja, s ez az eljárás legalábbis Borszippában
701
A. 89 (OECT 12, pl. V); A. 91 (OECT 12, pl. VI).
702
TCL 12, 15.
703
Hunger 1970, 19; 20.
704
Hunger 1970, 17 II G:25; DCS 140.
705
L. 1671 ( Joannès 1989a : 255).
706
A korábban említetteken kívül lásd még TMH 2/3 47; 106.
707
Egyelőre nem ismeretes olyan szöveg, amelyben a „kamat” kitétel is szerepelne, de mint fentebb
láttuk, ez a standard formulában is igen ritkán szerepel.
708
A 20%-hoz lásd fentebb a fentebb idézett szövegeket, az évi 25%-hoz pedig UET 4, 71; 88; Stolper
1990a, 5; 7; 22 szövegeket.
709
Hunger 1970, 19 és 20 Samas-suma-ukin, TCL 12, 15 Szín-sar-iskun idejéből származik.
710
Az újasszír kamatok kérdésére más összefüggésben részletesen visszatérek, a sékelhez, mint eset-
leges asszír viszonyítási alaphoz lásd egyelőre ARU 260, 264, 270 és 301.
egészen II. Nabú-kudurri-uszur koráig dokumentálható.711 Összességében azonban az

állapítható meg, hogy a sékel csak kivételképp szolgált viszonyítási alapul az újbabilóni
kamatformulákban, ahol az esetek 99 százalékában ezt a szerepet a mana játszotta.
9.4 EGY RENDHAGYÓ ÚJASSZÍR KAMATLÁB
Az a-na 1/2 gín-šu i-rab-bi formula az egyik leggyakoribb újasszír kamatlábat jelöli,712
jelentését Ungnad javaslata713 óta ma is „sékelenként a felével nő” értelemben fordítja és
egyértelműen 50%-nak határozza meg a kutatás.714 A kifejezést legrészletesebben Postgate
vizsgálta,715 és megpróbálta az 1 bán jellel való azonosság elkerülésével magyarázni e
párhuzam nélküli formula létrejöttét. Ezért feltételezte, hogy ebben az esetben a „gín”
csak a poszt-determinatívum. Mindez azonban szükségtelen. Néhány, az asszír ura-
lom idejére keltezhető kora-újbabilóni szövegben is megtalálható ugyanez a formula, s
ezekben az esetekben egyértelműen havi fél sékel összegről, azaz évi 10% kamatról van
szó.716 Ezért másutt már felvetettem, hogy az újasszír szövegekben is havi kamatjelö-
lésként kellene értelmezni e kifejezést.717 A Fales által nemrég publikált legújabb assuri
szövegek végre megoldják a kérdést. Két esetben is a ša iti a-na 1/2 gín-šu gal-bi, azaz
„havonta 1/2 sékellel nő” fordulatot találjuk, ami egyértelmű bizonyítékkal szolgál.
A kérdéses kifejezés tehát minden esetben „(havonta és manánként) 1/2 sékellel nő”
értelemben fordítandó és 10%-os kamatlábat jelöl. Tudomásom szerint ez a legalacso-
nyabb eddig dokumentált újasszír kamatláb, s megegyezik az újbabilóni szövegekből
ismert legalacsonyabb kamatszinttel.718
711
A. 89 és 91 II. Nabú-kudurri-uszur 28., illetve 31. uralkodási évében kelt. Lehet, hogy e formula
lecsapódását kell látnunk még egy, ugyanezen uralkodó 40. évéből való szövegben is (Nbk. 373,
20%?).
712
Gyakorisága közvetlen a legtöbbször dokumentált a-na 4-ut-ti-šu (25%) utánra becsülhető, nagyjából
azonos számban fordul elő az a-na mit-ar (100%) kifejezéssel.
713
ARU no. 260 „wächtst es um 1/2 Sekel davon an (d. i. pro Sekel?)”.
714
Lásd pl. már TH 101 (lásd a 6. sorhoz írt megjegyzést) és BT 108 szövegek, illetőleg az értelmezés
alapjául szolgáló ARU 260 szöveg újabb fordításait: NALK 311 és SAA 6, 234. Az értelmezés
magyarázatához lásd FNALD, 40. o.
715
FNALD, 40. o.
716
VS 4, 3 és 10.
717
Vargyas 1999c: 12, 27. jegyzetben.
718
Mindössze egyetlenegy ennél alacsonyabb újbabilóni kamatlábat ismerek, VS 4, 4, ahol az évi 5
sékel kamat 8,33%-os kamatlábnak felel meg. Egyébként e szöveg is az asszír uralom időszakából
származik (lásd fentebb, 9.2 alatt).
• 10 •
A pénz Mezopotámiában:
a kincsleletek tanúsága
10.1 A KINCSLELETEK ÁTTEKINTÉSE
Kora dinasztikus II kori kincsleletek
10.1.1 Tell Agrab no. 1. (Sara-templom, Locus L 13: 4). Kiadatlan, mindössze Lloyd (1942:
248) említéséből ismert: az oltár alatt előkerült „a heterogeneous collection of small
objects and fragments of silver stored in a sealed pot and apparently built into the
masonry (AG 36: 279)”. Fotó nincs, súlyra vonatkozó információ nincs. Leírás: Lloyd
(1942: 273) Ag. 36: 279 „pot (B.644.520) with fragments of copper”; Delougaz 1952, Pl. 162
Ag. 36: 279 „copper scraps inside”; Bjorkman 1994, Tell Agrab #17: „scrap Cu (probably
not Ag.)”. E leírások ellenére majdnem biztos, hogy a lelet az alábbiakhoz hasonlóan
törtezüstöt tartalmazott, vö. még Delougaz (1952: 103) megjegyzését a kinyitatlan!
agyagedények tartalmáról, amelyeket „jewel boxes” vagy „safes” céljaira használták
(itt a 107a táblára utal): „Comparatively little whole jewelry was fund in such vessels,
the hoards consisting mostly of shapeless bits of precious metal (silver as a rule, but
occasionally electrum)”. Közismert, hogy a leletek előkerülésekor a korrózió miatt nehéz
meghatározni a fémet, s valószínűleg egy előzetes meghatározás hagyományozódik itt
szerzőről szerzőre. Ha ugyanis valóban rézről lenne szó, sokkal inkább egész tárgyak elő-
kerülése lenne várható, mint pl. Frankfort (1934: 37–39) által leírt rézlelet esetében.
10.1.2 Tell Agrab no. 2. (Sara-templom, Locus L 13: 3). Leírás: Lloyd (1942: 250): „Against
the jamb of the doorway leading to M 13: 3 we found another small jar full of metal
trinkets (AG. 35: 139–58)”. Katalógus Lloyd 1942: 272–73): összetekert drótok, drót-
darabok, fólia darabok, törött karikák drótok, 4 ezüstgyöngy, aranydarab. Lásd
még Bjorkman 1994 Tell Agrab #19.
Kora dinasztikus III kori kincsleletek
10.1.3 Khafajah no. 1: Kiadása: Delougaz 1967: 17 „A group of silver objects and fragments
of silver (Kh. IX, 87a-h) found in a pot (Kh. IX 87) under the floor of room [of a private
house east of the Sin temple] S 41:1” [a helyiség lokalizálásához lásd Plate 16]. Katalógus:
Delougaz 1967: 45: 14 karika, 15 ezüstgyöngy, 2 ezüstkúp, 14 törött ezüst karika- és
drótdarab, 13 ezüstfólia-darab és öntecs, 9 ezüstszalag és kb. 30 db beolvasztott ezüst-
darab és -töredék. Magyarázat: Kovácsműhely (Delougaz 1967: 17). Lásd még Bjorkman
1994 Khafajah #19 és Powell 1978: 230–231.
10.1.4 Khafajah no. 2. Bitumenbe ágyazott ezüst kincslelet, se fotó, se súlyadatok nin-
csenek. Leírása: Delougaz – Hill – Lloyd 1967: 33. Plate 13 (a lelőhely lokalizálása).
Bjorkman 1994, Kafajah #30.
Agadei dinasztia korabeli kincsleletek
10.1.5 Tell Brak no. 1. (1958 depozit, FS felület, templomudvar): Különböző rézszerszámok
és fegyverek rituális lerakata, de arany, ezüst és elektron ékszerek, öntecsek, karneol- és
lazúrkő függők. Kiadása: Oates –Oates 1993: 162–64 és 185. Fotó: Fig. 12, 13, 14, és 15
(Oates – Oates 1993: 166–168). A lelet súlyára vonatkozó adat nem áll rendelkezésre.
10.1.6 Tell Brak no. 2. (magánház, HS 3, 2. periódus, az 1. teremben talált lelet): Ép ék-
szerek és öntecsek lepecsételt zacskóban és lepecsételt korsóba rejtve. Leírás: Matthews
1994 és Matthews – McDonald 1994. Fotó: Figures 3, 5, és 7 in Matthews 1994 és Figure
8 in Matthews – McDonald 1994 (ugyanaz a fotó). A lelet súlyára vonatkozó adat nem
áll rendelkezésre.
10.1.7 Tell Taya no. 1. [Moszul környéke] (VIII réteg alatt): Nyolc ezüstöntecs és 20 további
kisebb darab, 38 ezüstkarika és további karikadarabok, ezüstgyöngyök és egyéb féldrága-
kő tárgyak. A lelet több más, még az ókorban kifosztott edénnyel együtt egy lepecsételt
agyagedényben került elő egy magánház padlója alól. Leírás: Reade 1968: 248. Fotó és a
lelet súlyára vonatkozó adat nem áll rendelkezésre. Bjorkman 1994 Tell Taya #01.
10.1.8 Tell Taya no. 2. (VIII réteg): Különböző formátlan ezüstöntecsek, ezüstkarikák és
különböző gyöngyök. A lelet agyagkorsóban, de nem eredeti helyén került elő. Leírás:
10. A pénz Mezopotámiában: a kincsleletek tanúsága • 231
Reade 1973: 155–188. Fotó: Pl. 67a. A lelet súlyára vonatkozó adat nem áll rendelkezésre.
Bjorkman 1994 Tell Taya #04.
10.1.9 Tell Asmar no. 1. Frankfort 1933: 47: „Another of these craftmen-traders had
hidden with his silver and beads a set of weights”. Bjorkman 1994 Tell Asmar #22.
10.1.10 Tell Asmar no. 2. (agadei dinasztia vége): Frankfort 1934: 34–37: „Beneths the
floor of the reception room (16 E 16) of the Akkadian palace, which we demolished in
tracing the earlier building beneath, we found a hoard of jewelry hidden (Figs. 28–29)”.
Zömmel ékszerek, mindössze 2 ezüsttekercs. Katalógus: Delougaz – Hill – Lloyd 1967:
190, 245. Bjorkman 1994 Tell Asmar #07.
10.1.11 Tell Asmar no. 3. (agadei dinasztia legvége): Frankfort 1933: 47: „Some of our
seals were found with a number of other objects in hoards packed in small pots and
hidden under ground. Figure 30 shows one of these after the cracked top of the vessel
had been removed. Inside may be seen a small lapis lazuli cylinder seal capped with
silver, some beads, ear pendants, and other ornaments, some ingots of silver blackened
by contact with the soil, and some small pieces of silver wire. It was obviously the stock
in trade of a small jeweler, containing finished objects as well as raw material”. Lásd
még Delougaz 1952: 103: „One such hoard, of the Agade period, is shown in OIC no. 16,
Fig. 30. The objects are undisturbed but part of the cracked vessel has been removed”.
Bjorkman 1994, Tell Asmar #16. Delougaz – Hill – Lloyd 1967: 223; Frankfort 1955:
No. 644; Powell 1978a: 230.
10.1.12 Tell Huera no. 1. (agadei dinasztia?): Összesen 71 darabból álló kincslelet, több-
nyire törött ezüsttárgyak és törtezüst egy magánházból. Kiadása: Moortgat 1960: 7–8;
lásd még Bjorkman 1994, Tell Chuera #12. Fotó: Abb. 11–12. Leírás nincs, de a fotón
a darabok jól láthatók. A lelet súlyára vonatkozó adat nem áll rendelkezésre. A lelet
rendeltetésére nincs utalás.
III. Ur-i dinasztia korabeli kincsleletek
10.1.13 Tell Brak no. 3. Arany- és ezüsttárgyakat, többnyire ékszereket tartalmazó lelet,
amely egy lepecsételt agyagedényben, egy agadei dinasztia kori házban elásva került
elő. Kiadása: Mallowan 1947: 71; 177–178 és 220. Fotó Pl. 35. Rajz Pl. 64. Bjorkman
1994 Tell Brak #01. A lelet súlyára vonatkozó adat nem áll rendelkezésre. Magyarázat:
családi ékszerek.
10.1.14 Tell Brak no. 4. Többnyire törött ezüst ékszerekből álló leletegyüttes, de arany- és
féldrágakő tárgyak is. A lelet egy házban, agadei (agyagtáblát tartalmazó) réteg felett
került elő lepecsételt edényben. A lelet súlyára vonatkozó adat nem áll rendelkezésre.
Leírása: Mallowan 1947: 73–74, 112, 176–177. Fotó Pl. 34 (tisztítás előtt), 33 (tartalom).
Bjorkman 1994 Tell Brak #03.
Óasszír és óbabilóni kincsleletek
10.1.15 Mumbaqat no. 1. (OA): Mintegy 100 törtezüst darab, 2-5 cm vastag ezüstlemez
darabok, spirálformában összetekert ezüstdrót, ezüstgyűrűk, láncdarabok és egy arany-
darab egy halomban összeragadva egy agyagedényben. Leírása: Maschule 1989: 76–77
és Abb. 5–1 és 11. Fotó (a korsó tartalma): Abb. 12 . Korsó: Abb. 12 (p. 76). Bjorkman
1994, Mumbaqat #4. Magyarázat: ezüstműves.
10.1.16 Assur no. 1. A lelet a 20. számú sírból származik (Ass. 20 504, gA6III). Arany és
réz ékszerek, melyek egy III. Ur-i dinasztia korabeli házban kerültek elő (lásd Preussner
1954: 6). Kiadása: Haller 1954: 10. Katalógus: Haller 1954: 10; Fotó: Tafel 10a. Különösen
érdekes a 19 db kettős aranyspirál és 26 tömör karika(pénz).
10.1.17 Larsza no. 1. Kiadatlan (és jelenleg lappangó) lelet, említi A. Parrot, „Les Fouilles
de Tello et de Senkereh-Larsa, Campagne 1932-1933”, Revue d’Assyriologie 30 (1933) 179–
180. o.: „Dans la cour d’une maison contemporaine de la dynastie de Larsa, près d’un
dallage, une jarre fut trouvée qui renfermait de 13 à 15 kilos de métal précieux, argent à
l’état pur, en grande partie lingots, qui étaint mélangés avec des objects manufacturés,
bracelets, bagues, annaux. Vraisemblablement boutique d’un orfèvre, qui, en un moment
dangereux, avait dû cacher toutes ses réserves de métal”.
10.1.18. Larsza no. 2. (Kr. e. 1738): Eredetileg lenzacskókba csomagolt ezüstlelet, részletes
tárgyalását lásd alább, 10.2 alatt. Kiadása: Arnaud, Calvet, Huot 1979. Lásd még Huot
1980; Bjorkman 1993; Huot 1995.
10.1.19 Szippar no. 1. (Kr. e. 1630 körül): Kiadatlan törtezüst lelet, részletek nem ismertek.
Említi De Meyer 1984: 114. Se fotó, se katalógus. A lelet súlyára vonatkozó adat nem
áll rendelkezésre, de ismert a tisztasága: ezüst 95%, réz 1%, arany nyomokban. Funkció:
nincs magyarázat.
Középasszír és középbabilóni kori kincsleletek
10.1.20 Szúza no. 1. (Inšušinak-templom mellett, Kr. e. 12. század): Nagy mennyiségű tö-
rött arany- és ezüstdarabok. Kiadása: Mecquenem 1905. Fotó: Pls. 12-14 (aranytárgyak).
Rajz: Figs. 127–155 (ezüsttárgyak, 69–71. oldalak). Katalógus: arany (65–68. oldalak);
ezüsttárgyak (69–72. oldalak): „Nombreux fragmens de feuilles d’argent ployées sans
ornamentation et débris d’anneaux”. Összsúly 800 gramm. Magyarázat: ezüstműves
(Mecquenem 1905: 63), illetőleg alapozási áldozat (64–65. oldalak). E meghatározások
iránti kétely: Porada 1965: 62–64 és Ellis 1968: 141 skk. A lelőhelyhez lásd Ellis 1968:
141 megjegyzéseit; a keltezéshez Porada 1965: 62–64.
Kr. e. 1 évezredi kincsleletek
10.1.21 Nippur no. 1. (Kr. e. 7. század, TA [írnoki negyed], Locus 126, V. réteg). Leírás:
McCown – Haines 1967: 98. Fotó: Pl. 147: 1. A lelet egy kis korsóban egy magánházban
került elő. Az ásató kora újasszír kori keltezését újabban a Kr. e. 7. századra módosítot-
ták (lásd Gitin – Golani, megjelenés alatt, 9. jegyzet). Tartalom: törtezüst darabok és
gyöngyök. Se katalógus, se magyarázat, a lelet súlyára vonatkozó információ sincs.
10.1.22 Assur no. 2. (Nabú-templom alapozási áldozata, Kr. e. 618 körül). Leírás: Andrae
1935: 126–128: Két alapozási áldozat. Az első (északi) depozit: „In der Lagerfuge über der
sechsten Schicht fanden sich Hackstückhen aus Gold und Silber verstreut...” 23 arany-
darab, összsúly 30,8 gramm. Az ezüst számára és súlyára nincs információ. Fotó, rajz,
és magyarázat nincs. Második (déli) depozit: „Über die dritte Schicht ist Lehmmörtel
aufgetragen. Darauf waren im inneren Teil des Postaments Hackstücken aus Gold und
Silber verstreut, über jeden Ziegel je ein bis drei Gold- und Silberstückhen. Dann ist
weiter gemauert worden”. A lelőhelyhez lásd Abb. 89 [téves felirattal] in Andrae 1935:
128 (rajz): 45 darab (a rajzon csak 43) aranydarab, összsúly: 79,35 gramm (átlagosan
tehát darabja kb.1,7 gramm) és 54 ezüstdarab, ezek súlyára azonban adat nem áll ren-
delkezésre. Se fotó, se rajz vagy magyarázat. [Ellis 1968: 137 észrevétele, miszerint „The
expense involved in these deposits was considerable; the combined weight of metal from
both daises was more than a kilogram” téves. Az arany összsúlya mindösszesen 110,15
gramm, s bár az ezüst súlyát az ásató nem közli, a Figure 45. alapján csak kevéssel
haladhatja meg az aranyét. Ez nem is meglepő, hiszen az alapokba soha nem tesznek
jelentős mennyiségű nemesfémet].
10.1.23 Assur no. 3. Apró, eredetileg textilbe csomagolt ezüstdarabok egy lepecsételt
korsóban, a 24. számú ház padlójába rejtve. Kiadása: Preussner 1954: 35, előzetes ismer-
tetése Andrae 1908: 22, első leírása Regling 1909: 238–239 (számomra elérhetetlen). Lásd
még Bivar 1971: 100. A házhoz lásd Preussner 1954, 13e tábla. Súly: néhány grammtól
100 gramm felett, de az összsúly nincs megadva. Leírás: „Rohrgussplatten, und aus
solchen gehackte kleinere und kleinste Stücke, sowie dünne, geglättete Blechstücke,
drahtstift- und ringförmige Stücke” (Andrae 1908: 22). Nincs se fotó, se rajz. Andrae
(1908: 22) megjegyzéséből kiderül, hogy hasonló leleteket korábban is találtak, de ezek-
ről semmilyen információ nem áll rendelkezésre. A lelet keltezésének egyetlen lehetséges
dátuma nem sokkal Kr. e. 614 előtt, a város végső elpusztításának ideje. Magyarázat:
pénz (Andrae 1908: 22; Preussner 1954: 35).
10.1.24 Nús-e Dzsán no. 1. (Hamadan mellett, Kr. e. 600 körül): A lelet több mint
200 ezüsttárgyat, illetőleg ezüstdarabot (ép és törött ezüstrudak, törtezüst, ezüst-
gyöngyök, egy ép és több törött ékszer és mintegy 150 apró ezüstdarab) tartalmaz,
összesen 1,4 kg összsúlyban. A kincs egy bronzkorsóban a várban elásva került elő.
Kiadása: Bivar 1971, Curtis 1984: 20. Bivar (1971: 97) a lelet egy részét, 83 darabot
pénznek tartott és külön metrológiailag elemzett: szerinte 32 darab a babilóni fél
sékel (4,2 gramm) és 22 a babilóni sékel (8,4 gramm) nagyságrendjébe tartozik. Bár
Bivar e végkövetkeztését mindenki elfogadja (legutóbb Gitin – Golani, megjelenés
alatt, hivatkozással Bivar 1971: 105–106-ra), ez a lelet félreértelmezése, de ezzel itt
nem foglalkozhatom.
10.1.25 Bahrain no. 1. (Kr. e. 6. század): Eredeti kiadása T. G. Bibby, „Arabian Gulf
Archaeology”, Kuml 1964: 102; részletes tanulmány Krauss – Lombard – Potts 1983:
161–166. Leírás 161–162. oldalak: 583 [sic] ezüstdarab és 11 elektron? darab. Ebből 358
[sic] formátlan ezüstdarab, ideértve 58 darab darabos, öntött ezüstöntecset (Pl. V, Fig.
2), és 22 ércdarabot (Pl. VI, Fig. 3). További 228 [sic] darabot többnyire törött ékszerek
tesznek ki. Magyarázat: „apparently the stock of a silversmith buried in the ruins of
the Kassite building” (Bibby 1964: 103). Potts (1983: 164), hivatkozással Powellre (1978):
„primitive money”. A lelet súlyára vonatkozó adat nem áll rendelkezésre.
10.1.26 Bagdad no. 1. Kiadatlan és feltehetőleg beolvasztott lelet (feltehetőleg újbabilóni

kori, mivel még nincs benne vert pénz): Valamikor a 20. század elején találták egy
agyagedényben, és Bagdadban próbálták eladni. Tartalma: kis ezüstdarabok. Leírása:
Pognon 1921: 31, 31. jegyzet. Pognon nem vette meg, így semmi egyéb információ nem
áll rendelkezésre.
10.1.27 Tigris no. 1. [IGCH 1762]: Nagy mennyiségű törtezüstöt és Kr. e. 500 és 200 közé
keltezhető görög pénzeket tartalmazó edény került elő 1818 előtt a Tigris medréből.
A pénzek egy része a British Museumban van, a többit a törtezüsttel együtt beolvasz-
tották. Leírás: Jenkins 1964.
10.1.28 Tello no. 1: Ezüstrudak és öntecsek egy agyagedényben különböző egyéb tár-
gyakkal Heuzey ásatásán. Fémelemzés: Berthelot 1906: 78 (számomra elérhetetlen,
idézi Moorey 1994: 239–240). Tisztaság: ezüst 96,3%, réz 3,5%.
10.1.29 Mezopotámiai no. 1. (feltehetőleg achaimenida-kori): Rassam találta 1882 előtt,

említi Reade 1986: 79. Összetétele ismeretlen.
10.1.30 Babilón no. 1. (achaimenida-kori [IGCH 1747 + a Reade (1986) által publikált
ezüstdarabok]): Leírás: Rassam, idézi Reade (1986: 79) „...we have come upon what seems
a silversmith’s establishment, and recovered from it some Babylonian ornaments, a few
Roman [Rūmī, azaz görög vagy római] coins and about 500 ounces of silver bullion.
Some of the coins are actually cut in two or three pieces for the purpose, I suppose,
of smelting. The silver bullion I have made over to the Ottoman authorities with the
exception of a small piece which I have reserved for the British Museum”. Kiadása
(pénzek): Robinson 1950. Ezüsttárgyak: Reade 1986: 80–83.
10.2 A LARSZAI LELET JELENTŐSÉGE
A fentebb röviden említett larszai lelet alapvető fontosságú az egész ókori keleti pénz-
használat megítélésében.719 A Kr. e. 1738-ben elrejtett kincs az Ebabbar-templom udva-
rának 13. számú helyiségében került elő. Egyedülálló jelentősége abban rejlik, hogy az
ezüst mellett a rá vonatkozó ékírásos táblák is ránk maradtak. Ezekből tudjuk, hogy az
ezüst a táblákon név szerint felsorolt, illetve anonimitásukat megőrizni kívánó hívek
adományait tartalmazza, amelyet a templomi adminisztráció Kr. e. 1738-ban rejtett el,
amikor a Hammurapi dinasztia hatalma megingott a térségben. A kincslelet a térségben
szokásosnak mondható apró ezüstdarabokat tartalmazott, amelyeket különböző meny-
nyiségeket tartalmazó lepecsételt lenvászon zacskókban tároltak. Az ezüst válogatása és
csomagolása azonban nem a larszai templomban történt. Az ezüstöt jóval az elrejtésének
időpontja előtt összegyűjtötték, elvitték közeli Ur városában található királyi hitelesítő
hivatalba, ott ellenőrizték az ezüst finomságát és különböző, előre meghatározott súlyok
szerint 12 kis csomagba csomagolták és lepecsételték. A pecsétre pedig ráírták a csomag
súlyát, és a mérést végző személy, a babilóni uralkodó tisztviselőjének a nevét.
Bár az ásató és munkatársai (beleértve az akkád nyelvű ékírásos feliratokat értelmező
epigráfust is) meg voltak győződve arról, hogy egy ékszerész műhelyének maradványait
találták meg, de a felhozott bizonyítékok nem meggyőzőek.720 E lelet ugyanúgy az el-
rejtett pénzleletek kategóriájába tartozik, mint a fentebb (10.1 alatt) felsorolt sok más
mezopotámiai kincs. Ha azonban ezt felismerjük, e kincslelet kategóriájának legfon-
tosabb leletévé válik, mivel az ezüstöt ékírásos táblák is kísérik, s a bullákon található
pecsétlenyomatok úgyszintén feliratokat tartalmaznak. Bár az ásató sajnos nem közölte
az általa talált arany- és ezüstdarabok számát és súlyát, egy ékírásos tábla megadja
legalább az ezüst súlyát: fél mana, négy sékel és 1/6 sékel, azaz nagyjából 285 gramm
ezüst. Bár a lenzacskók az idők folyamán teljesen eltűntek, a lezárásukra szolgált 12
bullae megőrződött és a rajtuk szereplő mennyiségek összege pontosan megegyezik
a táblán szereplő ezüstmennyiséggel. Nem lehet tehát kétséges, hogy a ránk maradt
ezüstmennyiség eredetileg 12 lenvászon csomagban volt elrejtve. A bullák feliratai a kö-
vetkezőket tartalmazzák: 1/3 sékel ellenőrizve (kétszer); 1/2 sékel ellenőrizve (kétszer);
egy sékel ellenőrizve (ötször); 5 sékel ellenőrizve (egyszer); 6 sékel ellenőrizve (egyszer);
15 sékel ellenőrizve (egyszer). Az itt „ellenőrizve” fordítással visszaadott GI.NA ter-
minus technicus jelentése nagyon tág, fordítható igaz, standard, törvényes, legális stb.
719
A leletekre vonatkozó irodalmat lásd fentebb, 10.1.18 alatt.
720
Vö. Bjorkman 1993, ezt legutóbb Huot (1995: 268–69) maga is elismerte.
értelemben is, és a súlyokon már a Kr. e. 3. évezredtől kezdve megjelennek. A GI.NA

felirattal ellátott lepecsételt csomagok koncentrációja az egy sékel, azaz 8,33 gramm és
annak tört részei környékén mutatja, hogy e csomagolt ezüstöt a mindennapi forgalom
számára készítették. Hacsak a megkívánt összeg nem volt kevesebb, mint az előre le-
mért mennyiség (illetőleg az ezek cseréjével leszámolható összeg, lásd alább), nem volt
szükség a pénz lemérésére, és a csomagokat a későbbi vert pénzhez hasonlóan darabra
számolva használhatták. A csomagok pecsétje pedig ugyanazt a funkciót látta el, mint a
pénzeké: a kibocsátó megnevezésével a tisztaságot és a súlyt garantálta. Esetünkben ez
Szín-uselli, Szín-bani fia, Szamszuiluna babilóni király megbízottja volt, természetesen
uralkodója nevében. A feliratból azt is megtudjuk, hogy ő az Ur városában levő királyi
mértékügyi hivatal alkalmazottja volt (a GI.NA ház KÙ.LÁ tisztviselője).
A 12 csomagból 9 egy sékel, vagy ennek tört részei voltak. Ezek az összegek nagyjából
kétheti és egyhavi bér közötti összegeknek feleltek meg, s nyilvánvalóan a templomgaz-
daság mindennapi tranzakcióinak megkönnyítését szolgálták. Ráadásul a táblákon az
ellenőrzés tényét bizonyító kifejezés (GI.NA) a perzsa korban I. Dareiosz pénzeinek elne-
vezésére szolgált (lásd 4.5 és 5.2 alatt). Aligha tévedünk tehát, ha e leletben a babilóni, s
tágabban az ókori keleti pénzhasználat lényegét ragadjuk meg (lásd 7. fejezet). A legtöbb
csomag (12 közül 5) a babilóni súlymérték alapegységét, egy sékel ezüstöt tartalmazott.
Ismeretes, hogy később I. Dareiosz is ezt a mennyiséget választotta híres aranypénze
alapjául. Különös jelentőséggel bír azonban az a tény, hogy 4 csomagba ennél kisebb, 1/3,
illetve 1/2 sékel ezüstöt tettek. Ez ugyanis még a perzsa siglosnál is kisebb súly, márpe-
dig a siglos váltópénzeit igen ritkán verték, s mutatja, hogy a pénzhasználat fejlettsége
már az óbabilóni korban a sékel tört részeinek használatát igényelte. Ráadásul, ha arra
gondolunk, hogy e tört egységek kombinációjával a mezopotámiai súlyrendszer ennél
több egységét is ki tudták fejezni (2/3 sékelt például egy egysékeles csomag és egy 1/3-os
cseréjével, vagy 1/6 sékelt egy feles és egy 1/3-os csomag cseréjével; tulajdonképpen csak
az 1/4-es csomag hiányzik ahhoz, hogy a teljes skála le legyen fedve), akkor láthatjuk,
hogy a 1/6 sékel, azaz kb. 1,4 gramm feletti összegek esetében Mezopotámiában már
az óbabilóni korban kialakult a váltópénz rendszere, amelynek segítségével mérés nél-
kül lehetett intézni a legkülönbözőbb címen járó fizetéseket. Márpedig az 1/6 sékel
valamivel kevesebb, mint 2 obolos, amelynek verésére a görög világban a Kr. e. 6. század
elején induló pénzverés feltalálása után is sokáig várni kellett. Kincsleletünk legfonto-
sabb tanúsága tehát a babilóni pénzforgalom, s következésképp a gazdasági élet eddig
ismeretlen szintű fejlettsége.
10.3 KITEKINTÉS: TÔD ÉS TELL EL-’AJJŪL
10.3.1 Tôd
A fentebb (10.1 alatt) felsorolt mezopotámiai kincsleletek nem állnak egyedül a térség-
ben. Egyiptomban a mezopotámiaival megközelítőleg azonos számú (28) leletet ismerek,
Kis-Ázsiában ez a szám 20, míg a Levante és a Földközi tenger keleti részében további 69.
Összességében tehát az egész ókori Kelet térségében 147 hasonló lelet alapján tanulmá-
nyozhatjuk a pénzhasználatot. E leletek még oly szűkszavú leírása is meghaladja az itt
rendelkezésre álló helyet, így a terjedelmi korlátok figyelembevételével a továbbiakban
csak két Mezopotámián kívüli kincsleletre kívánok röviden kitérni, a legkorábbi, híres
egyiptomi kincsleletre (Tôd), továbbá az egyik legkorábbi, de még kiadatlan palesztinai
leletre (Tell el-’Ajjūl).
A ma „Tôd-i kincs” néven ismert lelet 1936. február 8-án került elő a F. Bisson de la
Roque vezette ásatáson. Négy különböző méretű rézládában nagy mennyiségű ezüst,
lazúrkő és arany került elő, amelyből mintegy 250 darabot a Kairói Múzeumban, mint-
egy 190-et pedig a Louvre-ban őriznek. A ládák kétség kívül Egyiptomban készültek,
a két kisebb súlya üresen 13,9 kg, a két nagyé 37,5 kg A ládákon II. Amenemhat neve és
címei vannak bevésve, s az egész leletet I. Szeszósztrisz által Montunak épített szentély
kövezete alá rejtve találták. A két nagyobb ládában többnyire lazúrkő volt, megmunká-
latlan darabok és függők, figurák pecsétek és pecséthengerek – néha ékírásos felirattal –,
továbbá különböző féldrágakövek: ametiszt, kvarc, obszidián és karneol. Az egyik
kisebbik ládában 143 gondosan összehajtogatott és összelapított ezüstcsésze, 25 darab
ötösével, illetőleg tízesével összefűzött ezüstkarikából készült ezüstlánc (súlyuk 60 és
108 gramm között változik), valamint lapos végű karkötők voltak. Előkerült emellett
egy kis ezüstoroszlán (92,98 g), amely egyes vélemények szerint ázsiai eredetű és súly-
ként szolgált, valamint egy ezüstből és elektronból készült henger alakú papirusztartó.
A másik kis láda tartalma tíz aranylap (10 x 4–5 cm, összesen 6,505 kg súlyú, hieratikus
írással 1–10-ig megszámozva), egy törött aranylap és néhány kisebb aranydarab (4 öntecs
és 4 kis golyó), továbbá 12 [Une siècle de fouille, 140] vagy 13 [Centenaire, 106] ezüstlap
(132 és 134,66 gramm között), egy ép arany-, és több ezüstcsésze. Összesen 153 csésze
került elő, ebből 143 összepréselve, tíz pedig épen, s a csészék motívumai feltehetően
az Égeikum irányába mutatnak. Megjegyzendő, hogy az ezüsttömbökön és néhány
csészén a nfr nfr „nagyon jó” felirat található tintával ráírva.
A lelet részletes tárgyalására itt nincs módom, csak arra kívánok rámutatni, hogy e
sokat tárgyalt együttes értelmezése sokkal problematikusabb, mint azt általában vé-
lik. Az egyiptológiai irodalomban ugyanis majdnem teljes egyetértés uralkodik a lelet

keltezése (középbirodalom kora, II. Amenemhat), valamint a kincs célja és funkciója
(alapozási áldozat) tekintetében, de véleményem szerint mindkettő erősen kérdéses.
Bár e két kérdés összefügg, lássuk mégis mindkét problémát külön-külön, és kicsit
részletesebben.
Kezdjük talán a kincs elrejtésének kérdésével. Bisson de la Roque (1953: 8–9) óta
általában egyetértés uralkodik abban, hogy bár a kincset nem I. Szeszósztrisz, a temp-
lom építője helyezte az építéskor az alapba, hanem fia, II. Amenemhat (állítólag az apja
alapításának tiszteletére), a leletegyüttes mégis alapítási áldozatnak tekinthető (legutóbb
Helck 1995: 14, Pierrat 1995: 22–23).721 Ez az érv azonban mindössze azon alapul, hogy
II. Amenemhat a feltételezés szerint restauráltatta az apja által épített templomot és
utólagosan elhelyezett egy fogadalmi ajándékot. Mindez azonban igen valószínűtlen.
Egyrészt nem világos, miért kellett ilyen hamar restaurálni egy kőből emelt épületet,
s ha mégis, valószínűtlen, hogy ez az alapokat is érintse. Ennél azonban sokkal súlyo-
sabban esik a latba, hogy a kincs összetétele kizárja a fogadalmi ajándékot.722 Először
is sehol, se Egyiptomban, se Mezopotámiában, de tudomásom szerint az egész ókori
világban sem tettek semmilyen építmény – palota, vagy templom – alapjába ekkora
értéket.723 Másodsorban a Kr. e. 2. évezredi Egyiptomban nemesfémeket csak kivé-
telképp helyeztek el alapozási áldozatként,724 hiszen az ilyen áldozatnak egészen más
721
A kevés ellenkező véleményhez lásd pl. Vandier 1937: 175, 1. jegyzet (szerinte azért nem alapozási
áldozat, mert a templomot nem II. Amenemhat építette, és a négy láda nem teljesen az alapnál
volt); ugyanerre hivatkozik B. Letellier, LÄ 2, 907, hozzátéve, hogy a lelet tartalma is kizárja, hogy
alapozási áldozatnak tekinthessük.
722
Ezt világosan látta B. Letellier már idézett munkájában (LÄ 2, 906–910), ahol hivatkozások is
megtalálhatók: a tárgyakat általában szétszórják, sokkal ritkábban teszik dobozba, s gyakran
több alapozási áldozat is van egy templomnál. Leggyakrabban cserépedényeket (de a legkülönbö-
zőbb élelmezési cikkeket is), kosarakat, eszközöket (de a költségkímélés miatt gyakran csak ezek
agyagból készült utánzatait) találjuk alapozási áldozatként. A középbirodalomban gyakori a tégla
vagy lemez formában prezentált különböző anyagok (fém, fajansz, kő és fa). Az újbirodalomban
a fajanszból készült tégla dominál, bár már ekkor megjelennek a fajanszból, mészkőből, fémből
vagy üvegből készült plakettek vagy réztömbök. A különböző fémekből (arany, ezüst réz vagy
bronz, ólom, vas, féldrágkő fajansz és üveg) készült kis lemezek, sőt e nyersanyagok alapokba
tétele azonban egyedül a késői korból ismertek, vö. Petrie 1888, Pl. 5 és 22.
723
Lásd pl. III. Thotmesz Deir el Bahari építkezéseit (következő jegyzet); az ephesosi, illetőleg assuri
Nabú-templom alapozási áldozatait (ez utóbbit lásd fentebb, 10.1.22 alatt); az Apadana alapozási
áldozatát Perszepoliszban (lásd 5.3 alatt) stb.
724
Lásd pl. III. Thotmesz „Kiosk”-jának alapozási áldozatait in D. Arnold és J. Settgast, „Dritte
Vorbericht über die vom Deutschen Archäologischen Institut Kairo im Asasif unternommen
Arbeiten”, MDAIK 22 (1967) 19–26, különösen 23–26: csészék különböző folyadékok maradvá-
nyaival, eszközmodellek, kis csészékben különböző fémpróbák stb.
a célja: vagy a lehető legtöbbféle létező anyagot mellékelik, beleértve akár a vályogot
is, mint például a ptolemaida dinasztia építkezéseinél,725 vagy különféle használati
tárgyak modelljeit helyezik el.726 Olyan egyiptomi fogadalmi ajándékot azonban nem
ismerek, amelyben kizárólag nemesfém lenne, még a késői korból sem,727 és ugyanez a
helyzet az egész ókori Keleten, Iránig bezárólag.728 Egy azonban sehol sem hiányozhat,
s ez az áldozat bemutatójának neve.729 A Tôd-i kincsnél viszont nem csak Amenemhat
nevét nem találjuk meg, de apjáét sem, akinek emlékére állítólag az áldozatot tette.730
Érdekes módon azonban egy „nevesincs” írnok feliratát megtaláljuk az egyik edényen,
725
Lásd pl. Petrie 1888b (Naukratisz): Pl. XXV, 20–31: II. Ptolemaiosz-kori alapozási áldozat anyag-
mintái: vas, arany, ezüst, ólom, réz, zöldmázas cserép, vályog, türkiz, jáspis, lazúrkő, jaspachát
téglalapok és tört türkiz, obszidián, jáspis és lazúrkő.
726
A fentebb (724. jegyzetben) említett eszköz-modellek mellett lásd még a kínálkozó mezopotámiai
párhuzamot: malomkő, rézeszköz, bronztű és -huzal, ezenfelül négyszögletes arany, karneol,
lazúrkő, pala és réz (Delougaz 1940 [ovális templom]). Az alapozási áldozatok szimbolikája tehát
mindkét területen azonos, és sehol sem az értékes nemesfém a domináns.
727
Alapozási áldozat, Daphnae (Kasr, I. Pszammetik): arany, ezüst, ólom, réz, karneol, zöld földpát,
lazúrkő és jáspislapocskák, egy nagy zöldmázas cserépdarab és egy vályogtégla, réz- és ólomérc,
egy darab alabástrom, egy áldozati csésze, egy hatalmas, életnagyságú, homokkőből készült
gabonaőrlőkő pár és egy ökör csontjai társaságában. Kiadása: Petrie 1888: 55 és Pl. 22. Lásd még
Amaszisz templomának imeti alapozási áldozatát (Petrie 1888: 15 és Pl. 5): arany, ezüst, ólom,
réz, karneol, zöld földpát, lazúrkő és zöldmázas cseréplapocskák; barna, tarka és zöld mészkő-
darabok, a táblán nem mutatott bitumen is, valamint különböző edények nagyobb alakú és néha
más anyagból készített utánzatai.
728
Lásd pl. Assur-ahu-iddina alapozási áldozatát (Ehurszaggalkurkura és Eszagila újjáépítése): kedve-
ző hónapban kedvező napon aranyat, ezüstöt, illatszereket, mézet, finom olajat és bort ajánlottam
alapítási áldozatképp (R. Borger, Inschriften von Asarhaddon, Königs von Assyrien, Graz 1956, 85.
oldal (Archiv für Orientforschung Beiheft 9). Porada (1965: 233, 37. jegyzet) joggal mutatott rá arra,
hogy Iránban sem szokás ilyen nagy értéket alapozási áldozatként felajánlani: „One wonders,
however, whether objects of such a great value were really deposited in the foundation of a temple.
In general such figures of gold and silver representing the king as an offerer no only served a pious
purpose but also had a value in ostension that should not be underrated. This facts also speaks
against De Mecquenem’s later assertion that the gold statuette and the objects associated with it
were originally funerary deposits”.
729
Ez természetesen leggyakrabban a fáraó neve, lásd pl. P. Montet, Les énigmes de Tanis, Paris 1952,
133–148. Az egyiptomi leleteken túl lásd pl. Szín-ahhé-eriba asszír király ninivei palotájának (S.
Lackenbacher, Le palais sans rival, Paris 1990, 149–150. o.) alapozási áldozatait: ugyanannak a
szövegnek 9 másolatát találták meg, s ezek mindegyike így szólt: elhelyeztem sztéléimet. De kettőt
arany-, kettőt ezüst-, egyet mészkő és négyet ólomtáblára írtak, s ezeket különböző elérhetetlen
helyekre (alapba, falba, dobozokba stb.) tették.
730
Pierrat (1995: 23) szerint azért nem, mert a ládákon rajta van Amenemhat neve. Ez azonban a fel-
ajánló személyének meglehetősen furcsa megadása lenne, de mint alább látni fogjuk, kronológiai
okok alapján e megoldás kizárható. Bisson de la Roque (1953: 8) szerint a henger alakú tartóban
volt a Montunak szóló dedikáció, csak a nedvesség miatt elpusztult.
több tárgyon pedig tintával azt a megjegyzést, hogy nfr nfr, „nagyon jó” (ti. minőségű),
amit pedig már Bisson de la Roque (1953: 9) is egy egyiptomi alkalmazott ellenőrző
jegyének tartott. A fáraó neve nem, de egy írnoké igen, az isten neve, az áldozat célja
nem, de a minőség igen: ilyen soha, egy áldozatnál sem fordul elő, de tudomásom
szerint az sem, hogy valaki elődje tiszteletére, illetőleg nevében ajánl fel ennyi kincset
alapítási áldozatként. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy néhány csésze még csak
félig volt kész, néhányon pedig javítás nyomait lehetett észlelni.731 Mindezek alapján
nyugodtan kizárhatjuk azt a lehetőséget, hogy a tôdi kincs alapítási áldozat lett volna.
Ekkor azonban az egyetlen lehetséges magyarázat csak az elrejtett (és elfelejtett) kincs
lehet, ahogy ezt Pierrat (1995: 22) világosan leszögezte, bár e magyarázatot elvetette.
Vizsgáljuk azonban meg még egyszer ezt a lehetőséget.
Pierrat (1995: 22–23) helyesen úgy érvel, hogy ekkora mennyiségű kincs elrejtéséhez
több ember is kellett volna. Elég arra gondolni, hogy a nagyobbik láda üresen is több
mint 37 kg, ráadásul a kövezetet is fel kellett emelni (s ráadásul kifaragni, hogy ne
lehessen észrevenni a ládákat). Vagyis a kincs elrejtéséről több embernek is tudomása
kellett legyen. Ha ennek ellenére mégis feledésbe merült, akkor vagy valamennyien
elpusztultak, vagy pedig soha többé nem volt lehetőségük visszatérni. Akármelyik
megoldás is a helyes, jelentős belső felfordulást kell feltennünk. Ennek alapján szerinte
csak a Kr. e. 16. század első fele, az újbirodalom megszületését megelőző időszak jöhet
szóba, de ez a lehetőség II. Amenemhat nevének említése miatt elesik.
Ez azonban nem az egyetlen lehetséges következtetés. Tételezzünk fel például egy mai
postahivatalt, ahol még mindig egy 1900 körüli Wertheim páncélszekrényt használnak.
Néhány évszázad múlva egy jövendő régész majd kiássa a postaépületet és megtalálja a
páncélszekrényt (az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy minden más elpusztult,
de a páncélszekrény tele van bankjegyekkel). Amennyiben talál benne akár egyetlen
eurót is, nyilvánvalóan nem eredeztetheti a postahivatalt Wertheim korára, hanem csak
a 20. század legvégére. Ugyanez a helyzet a Tôd-i kincset tartalmazó ládákkal is. Hiába
szerepel rajtuk a mindenkit megtévesztő II. Amenemhat-cartouche, ettől még a benne
levő tárgyak lehetnek későbbiek is. Alább mindjárt látni fogjuk, hogy ténylegesen ez
a helyzet.
S itt kell rátérnünk a második fentebb említett problémára, a lelet keltezésére, ami
közismerten nehéz feladat. A leletanyagban két tárgycsoportot lehet stilisztikai vizsgá-
latok alapján keltezni, a csészéket és a pecséthengereket. A legtöbb figyelmet a csészék
kapták, a gyanítható égeikumi párhuzamok miatt. F. Chapoutier a lelet előkerülése
731
Vandier 1937: 180, 4. jegyzet.
óta (lásd 1953) krétai és mükénei párhuzamokra mutatott rá. Bár megítélésem szerint
legjobbak a mükénei párhuzamai, mégis a krétai (égei) eredet mellett tört lándzsát.732
Ezt azonban ma a minószi specialisták tagadják.733 A mükénei párhuzamok száma
azonban azóta is zavarba ejtően egyre nő,734 de mivel ezeket a lelet II. Amenemhat kori
keltezéshez viszonyítva túl későinek tartanák (legutóbb Pierrat 1995: 20–22), általában
figyelmen kívül hagyják.735 A 300 évnyi különbség valóban zavarónak tűnhet, főleg ha
lehet úgy érvelni, hogy e motívumok már a Kr. e. 3. évezred óta jelen vannak a Földközi-
tenger keleti medencéjében.736 Sajnos az ezüst származási helyének vizsgálata éppen az
edények esetében nem járt értékelhető eredménnyel, csak annyi biztos, hogy máshonnan
származnak, mint a láncok és a tömbök, amelyek az izotópvizsgálatok alapján Thasos,
Chalkidiké vagy esetleg Trója vidékéről kerültek Egyiptomba (Menu 1995: 41–42).737
Ettől természetesen a mükénei párhuzamok nem veszítik el érvényüket, de maradjunk
egyelőre annyiban, hogy az edények díszítése a pontos mükénei párhuzamok ellenére
sem kormeghatározó.
Nem mondható el viszont el ugyanez a pecséthengerekről, mert ezek tipikusan a
mezopotámiai civilizáció termékei és bizonyos időhatárok között pontosan behatá-
rolhatóak. A tôdi kincsleletben fennmaradt legkorábbi darabok a Kr. e. 3. évezredből
származnak, így keltezés szempontjából nem jönnek számításba. Bár Chapouthier
már egy fél évszázada rámutatott arra, hogy a legkésőbbi pecséthengerek Iszin-Larsza
koriak és Hammurapi-kori darab már nincs közöttük,738 s ezt később Porada (1982) úgy
pontosította, hogy I. Samsi-Addu kori darab már nincs a leletben, e megállapítások a
lelet keltezésénél teljesen figyelmen kívül maradtak. Pedig ezek kulcsfontosságú adatok:
más szavakkal azt jelentik, hogy ha a hagyományos középső kronológiát követjük, a
legkésőbbi darabot nem sokkal Kr. e. 1800 előtt készítették, de ha az újabb rövidebb
kronológiát (Gasche 1998), akkor 1700 előtt! Ha ezt összevetjük II. Amenemhat hagyo-
mányos 1929–1892-es, vagy akár a revideált 1901–1867-es uralkodási évszámaival, azon-
732
Chapouthier (1953) cikkének már a címe is árulkodó: „L’influence égeenne sur le trésor de Tōd”
(s az 1. jegyzetében korábbi hasonló véleményekre hivatkozik). Arra a következtetésre jut, hogy a
csészék talán krétai, de inkább másutt utánzott ázsiai–krétai előzményekre vezethetők vissza.
733
Branigan 1968: 219; Cadogan 1983: 515.
734
Maran 1987: 221–227.
735
Fontos kivétel azonban Kemp – Merrilles 1980: 290–296. Kemp e nézetét a későbbiekben is fenn-
tartotta, lásd Trigger, B. G. et al. (szerk.) 1992: 148 és a korábbi kiadásokat.
736
Lásd a különböző vélemények áttekintését in Pierrat 1995: 24–25.
737
Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy az ólomizotóp-elemzések eredményei nem annyira
megbízhatóak, mint azt egyébként vélhetnénk, vö. „Lead Isotope and the Mediterranean Metals
Trade”, Special Section in Journal of Mediterranean Archaeology 8/1 (June 1995).
738
Chapouthier 1953: 34, 7. jegyzet.
nal világossá válik, hogy a lelet egyiptológiában bevett keltezése téves: II. Amenemhat
kora teljes biztonsággal kizárható.739
Ekkor azonban a kincs egész eddigi, fél évszázados interpretációja egyszerre ér-
vényét veszíti és az egymásra épülő érvek kártyavárként omlanak össze. Ha későbbi
Amenemhat koránál, akkor nem alapítási áldozat.740 Ha nem alapítási áldozat, akkor
csak elrejtett kincslelet lehet. Ha viszont kincslelet, akkor akár nagyon hosszú időn
keresztül gyűjtött legkülönbözőbb területekről és időből származó darabokat tartal-
mazhat. Ezzel ismét megnyílik az edények mükénei származtatásának lehetősége is,
ami annál inkább érdekes, hogy Avariszban most krétai freskótöredékek kerültek elő.
Mindezek alapján pedig a kincs elrejtésének idejét és az ide vezető történelmi körül-
ményeket is teljesen újra kell gondolni.741
739
Ráadásul a fenti időhatárhoz néhány évtizedet még hozzá is kell számolnunk, mert nyilvánvalóan
időbe telt, amíg a mezopotámiai pecséthengerek Egyiptomba jutottak, majd pedig elrejtésre ke-
rültek. E későbbi dátumra a pecséthengereken túl van még egy utalás is a leletben. A bevezetőben
említett kis ezüstoroszlánt már Bisson de la Roque (1953: 12–13) deben-súlynak határozta meg,
s ezt tudomásom szerint eddig senki nem vonta kétségbe (lásd pl. Centenaire de l’Institut Francais
d’archéologie orientale, Le Caire 1981, 108. o.). Az oroszlán azonban 92,98 grammot nyom, a deben
viszont egészen az újbirodalomig 13,6 gramm, lásd legutóbb Altenmüller 1991: 48. Ha tehát a lelet
II. Amenemhat kori, akkor nem lehet súly, ha pedig súly, akkor nem középbirodalmi!
740
Vandier (1937: 182) a Montu istennek felajánlott adóra gondol, mert az összelapított tárgyak és
nyersanyagok ajándéknak nem nevezhetők; Helck (1995: 14) a templom restaurálásával össze-
függő ajándéknak gondolja, s szerinte a kis téglalapokba öntött és regisztrációs számmal ellátott
aranytömbök külföldről behozott (és beolvasztani szándékozott) darabok. Helcket láthatólag nem
foglalkoztatta Vandier fentebb idézett problémája. Lucas (1962: 247) szerint „The Twelftth Dynasty
silver objects and ingots found at Tōd in Upper Egypt were probably presents from Asia”.
741
Pierrat (1995: 23–24) szerint a leletet II. Amenemhat újonnan publikált (Altenmüller – Moussa
1991) felirata alapján lehet megérteni. Ebben különböző főembereknek és templomoknak adott aján-
dékokról (közte a tôdi Montunak felajánlott egy bronzvázáról), továbbá egy libanoni expedícióból
származó 1676,5 deben (szerinte ez nagyjából 150 kg) ezüstzsákmányról esik szó. Véleménye szerint
a tôdi kincs is egy ilyen ajándék lehet. Nehéz ezt az érvelést követni, annak ellenére, hogy Pierrat
nem állítja, hogy éppen ez az ezüstmennyiség került elő a tôdi templom alapjában. Ha ugyanis
a szöveg egy-egy ázsiai bronzváza ajándékozását is érdemesnek tartja megemlíteni, akkor vajon
mért adott volna ennél sokkalta nagyobb összeget alapítási ajándékként? Másrész, ha ez akkora
mennyiség, hogy külön érdemes a feliratban kiemelni, akkor miért kapott volna egyetlen, s nem
is a legfontosabb templom az uralkodótól ekkora ajándékot, hiszen a felirat sok más templomot is
felsorol (Altenmüller – Moussa 1991: 20–25)? Ráadásul miért rejtették volna el az uralkodói kegy
megnyilvánulását mindenki elől az épület alapjába? Másrészt a szövegben nemcsak a libanoni
expedícióból származó 1676,5 deben zsákmányt, hanem az uralkodónak, valószínűleg trónra lépése
alkalmából küldött ajándékokat is felsorolják, s ezek sokkal kisebb összegek: 220 deben (1991: 10);
32 deben stb. Láthatólag tehát a Tôd-i kincs értéke messze meghaladja egy-egy uralkodói ajándék
értékét. Mivel fentebb már több oldalról is arra a következtetésre jutottunk, hogy II. Amenemhat
kora amúgy sem jöhet szóba, nem érdemes e véleménynél hosszasabban elidőznünk.
Abból kell kiindulnunk, hogy a tôdi kincset mindenképpen Kr. e. 1800 után rejtették
el. Kérdés, hogy mennyivel utána. Egyetérthetünk Pierrat (1995: 22–23) fentebb rész-
letesebben idézett gondolatmenetével, hogy ha a kincs nem fogadalmi ajándék, akkor
leginkább a Kr. e. 16. század közepe jöhet szóba a kincs elrejtése idejeként. Ez azonban
nem az egyetlen lehetőség, hiszen elvileg az egész Kr. e. 2. évezredből szóba jöhet,742
annál is inkább, mert még legalább két másik elrejtett kincslelet is ismeretes e korból.
Az egyik Amarnában került elő,743 a másik pedig Bubasztiszban a 19. dinasztia legvégére
keltezhető együttesben.744 Bár ez nem jelenti azt, hogy máskor nem lehetett ok kincs
elrejtésére, mindenesetre feltűnő, hogy e két lelet éppen a szóba jöhető két zűrzavaros
időből származik. Az utóbbi a tengeri népek első betöréseinek idejéből és a leginkább
érintett Deltából származik, az előbbi pedig az amarna reform belső ellentétekkel terhes
idejéből. Elvileg mindkét periódus is szóba jöhet a tôdi kincs elrejtésének idejeként.
Tekintettel azonban arra, hogy a tengeri népek támadása Tôdot nem érinthette, e le-
hetőséggel nem kell számolnunk. Marad tehát az újbirodalom államának létrejöttét
megelőző időszak és az amarna kor. Bár perdöntő bizonyítékunk nincs, sok minden
szól az amarna kor ellen. Legfontosabb érv nyilvánvalóan az, hogy nehéz lenne meg-
magyarázni, hogy miért csak minimum ötszáz évvel korábbi pecséthengerek vannak a
leletben. Másrészt az amarnai lelet egy magánházban, a szokásos módon cserépedénybe
rejtve került elő (természetesen szó se lehet az ásató feltételezéséről, hogy egy tolvaj
működésének eredményeit lássuk a leletben), ilyen leletet tucatjával lehet mindenütt
találni. A tôdi kincs tartalma, és elrejtésének módja azonban más körülményekre utal.
742
Az ezüsttömbök fémtani vizsgálata ugyanis a Laurionra utal, s ez kb. Kr. e. 1500-tól termel;
a tömbök alakjának legjobb párhuzamai Kr. e. 1200 körüliek, Pyla-Kokkinokremos (Larnaca)
[Karageorghis 1983, 1984: 64–65, fotó: Karageorghis 1983, Pl. 32; Karageorghis – Demas 1984,
Pl. 28; Schoonheyt 1992, Plate 32.] és Galedoniya [legutóbb Bass 1999: 23 további irodalommal].
Az ékírásos szövegekből nyerhető párhuzamok viszont inkább az évezred első felére utalnak.
Edénypárhuzamok: GAL, súlyra készített ivópohár, nagyon gyakori a Kr. e. 2. évezred közepi
(hettita, alalahi, ugariti, EA, Mári stb.) szövegekben. A hivatkozásokat lásd Bottéro ARM 7,
308. o., Mári-i adatokhoz lásd 299. o.: ARM 7, 102; 117; 119; 219; 237; 238; 239; 273. A súly lehet
100-200 grammtól 20–40 kilóig (Qatna), de általában kisebb, pl. Alalah 200–800 g (Bottéro, 308.
o.). Az ugariti király által a hettitáknak fizetendő adó viszont még az évezred 2. felében is részben
ilyen kupákból állt, s feldarabolt csészék vannak talán az alább (10.3.2 alatt) tárgyalandó ajjūli
leletben is (bár annyira apró darabokra törve, hogy az azonosítás kétséges), de az évezred végi
szúzai kincsleletben (lásd fentebb, 10.1.20 Szúza no. 1) mindenképp.
743
J. D. S. Pendlebury, „Preliminary Report of Excavation at Tell el-‘Amarnah 1930–31”, JEA 17 (1931)
233–244; és részletesebben in H. Fankfort és J. D. S. Pendlebury, The City of Akhenaten, Part II,
59–61.
744
C. C. Edgar, The Treasure of Tell Basta. Pp. 93–108 in G. Maspero, Le Musée Égyptien II, Le Caire:
Institut Français, 1907.
Azt nem írhatjuk egy kegyvesztett ember vagyonmentése számlájára, hiszen nyilvánva-
lóan a templom egész kincstáráról van szó. Hogy egy ilyen nagyságrendű kincs emléke
feledésbe merüljön, nyilvánvalóan külső támadást és az azzal járó teljes pusztítást kel
feltennünk. Mindez egyértelműen a Kr. e. 16. századot favorizálja, bár arra természe-
tesen nem ad választ, hogy ki rejtette el a kincset és ki elől.
Ez nyilvánvalóan a legnehezebb kérdés, mert e zavaros időszak eseménytörténetét
nem ismerjük részletesen. Jelenlegi ismereteink alapján legvalószínűbbnek az Egyip-
tomot északról és délről is fenyegető hükszosz hatalom ideje tűnik, mert ekkor lehetett
veszélyben leginkább a felső-egyiptomi Tôd. Azonban ebben az esetben is legalább
két lehetőséget kell mérlegelnünk. Az egyik az, hogy a háborúskodás idején az egyip-
tomiak rejtették el a kincset a hükszoszok elől, a másik pedig ennek az ellenkezője: a
hükszosz-barát egyiptomiak a thébaiak elől, bár a két hely közelsége nyilván az előbbi
változatot valószínűsíti.
A lényeg azonban nem ez. Akárki is rejtette el az ellensége elől, nem a saját magánva-
gyonát, nem is a templom kultusztárgyait, hanem a templom kincstárát rejtette el. Ez
világosan kiderül abból, hogy a leletben nincs egyetlen olyan tárgy sem, amely a templom,
mint vallási intézmény életéhez szükséges lett volna. A tôdi kincs tehát az egyetlen ránk
maradt templomi kincstár az egész ókori Keleten, s éppen ez adja meg hatalmas jelentő-
ségét. Nem lehet kétséges, hogy az elrejtett kincsek egykor a templom gazdasági ügyeinek
intézéséhez szükséges készpénzt jelentették, ez az itt nem tárgyalható párhuzamok alap-
ján teljesen világos. A meglepő az, hogy alig van törött tárgy a leletben. A mindennapi
forgalomban ugyanis, legalábbis az aranyat és az ezüstöt, bizonyára darabokra törve
használták, ez a fentebb említett amarnai és bubasztiszi lelet alapján is biztos. Ennek
alapján a kincsleletet leginkább a templom „nagykereskedelmi” forgalomban beszerzett,
és a mindennapi használatba még nem bocsátott tartalékának kell tekintenünk. A tár-
gyak tehát azt mutatják, hogy hogyan importálták nagy mennyiségekben a többek között
fizetőeszközül is szolgáló ezüstöt, s ez azért is fontos, mert a kincsleletek általában ennek
vizsgálatát nem teszik lehetővé, ép tárgy e leletekben szinte soha nincs.
Végkövetkeztetésünk tehát az, hogy a tôdi kincs nem fogadalmi ajándék vagy alapítási
áldozat, nem II. Amenemhat korára (és nem is a középbirodalom idejére) keltezendő,
hanem egy valószínűleg a Kr. e. 16. század közepe táján elrejtett templomi kincstár.
Ebből sok más következtetés is adódik az egyiptomi pénzhasználat és a templomgaz-
daságok működésére (pénzgazdálkodás) vonatkozóan, de e kérdésekkel e tanulmány
keretei között nem foglalkozhatunk. Annyit azonban mindenképp le kell szögeznünk,
hogy a tôdi kincs a pénz használatának legkorábbi dokumentuma a Nílus völgyében,
s ennek alapján tarthatatlanok azok a nézetek, miszerint pénzről csak a görög hódítás
idejétől beszélhetünk Egyiptomban. Annyi azonban még így is igaz, hogy Egyiptomban
jóval Mezopotámia, Kis-Ázsia és Szíria–Palesztina után honosodott csak meg az ezüst
pénzként való használata.
10.3.2 Tell el-’Ajjūl
Az alábbiakban tanulmányozott ezüsttárgyakat Flinders Petrie ásta ki az 1933–34-es

és 1938-as ásatási idényben Tell el-’Ajjūlban.745 A tellt ma általában Šaruhennel, az
egyiptomi határhoz közel eső hükszosz várossal azonosítják. Az ezüsttárgyak feltehe-
tően ugyanahhoz a réteghez tartoznak, amelyben a híres aranytárgyak is előkerültek,
s amelyet feltehetőleg a 18. dinasztia első fáraói pusztítottak el valamikor a Kr. e. 16.
század 2. felében.746 Bár az itt ismertetendő ezüsttárgyakat az ún. „vándorkereskedő
kincsleletek” tartalmazták, amelyekben a nevezetes és állandóan tanulmányozott arany-
tárgyak egy része is előkerült, e törött ezüst ékszerek és apróra tört ezüstdarabok soha
nem keltettek jelentősebb érdeklődést és épphogy megemlítik őket a publikációkban.747
Ennek elsősorban az az oka, hogy Petrie nagyon rosszul dokumentálta az ajjūli ásatását,
s ezen belül is különösen az 1933–34-es ásatási évadot.748 Az ennek az idénynek szentelt
beszámolóban mindössze egyetlen mondatban foglalkozott az ezüsttárgyakkal.749 Ez
azért meglepő, mert ötven évvel korábban a Daphnae-i ásatásain nagyon gondosan
regisztrálta a hasonló ezüstleleteit és kortársait (sőt a későbbi régésznemzedékeket)
is messze megelőzve felismerte ezek jelentőségét.750 Mindenesetre nehezen követhető
adatrögzítése és az ezüstleletek hiányos publikálása a felelős azért, hogy ma az a nézet
alakulhatott ki, miszerint „the hoards which bear the largest and richest assemblages
of goldwork, hardly contain any associated objects of other materials…”751.
745
Petrie 1934 és Petrie 1952.
746
Valószínűleg az összes kincsleletet a II város/IIIa palota korára kell kelteznünk, lásd Stewart
1974: 28–30 és Negbi 1970: 11–15. A II. város lerombolásának dátumához lásd Kempinski (1993:
53) áttekintését. Avariszt mindenesetre I. Jahmesz (Kr. e. 1552–1527) foglalta el a 11 uralkodási
évében vagy nem sokkal azután, és Ajjūlra csak ezután kerülhetett sor.
747
Lásd Stewart 1974: 30, Negbi 1970: 20 és az alább hivatkozott katalógusszámokat; Petrie 1934: 5;
Petrie 1952: 12, 16 és Mackay in Petrie 1952: 28.
748
Lásd Albright (1938: 337–338), Stewart (1974: 9) és Drower (1985: 388–389) észrevételeit.
749
Petrie 1934: 5, Sec. 14: „(Plate XII) shows some of the silver bangles and rings which could be
separated by soaking in citric acid, selected from a much larger quantity of scrap silver broken
and folded up for melting”.
750
Petrie 1888: 75–76.
751
Negbi 1970: 11.
A helyzet ennél sokkal összetettebb. Ajjūlban a sírmellékletek általában nem tartal-

maznak ezüst ékszereket.752 A „vándorkereskedő kincsleletek” azonban jelentős meny-
nyiségű ezüstöt tartalmaznak, s ebben ezüst ékszerek is vannak, igaz, a legtöbb annyira
töredékes, hogy sokszor még a formájukat is nehezen lehet felismerni.
A továbbiakban e törtezüstöt vizsgáljuk, mert noha a jól ismert aranytárgyakkal
együtt kerültek elő, gyakorlatilag ismeretlenek a kutatásban. Meglepő, hogy legalább
egy arany karkötő753 és több aranykarika is754 éppolyan tört állapotban került elő, mint
a hasonló ezüsttárgyak, ráadásul több arany melldísz és egyéb arany ékszer feltekerve
és összecsavarva volt eltemetve, bár ez a restaurálás következtében a publikációkból ma
már nem állapítható meg. Pedig mindez igen értékes információ arra nézve, hogy Ajjūl
lakosai ugyanúgy használták ezeket az összegyűjtött s végül eltemetett ékszereket, akár
aranyból, akár pedig ezüstből készültek. Nyilván nem véletlen, hogy néhány arany és
ezüst ékszer (különösen a karkötők) nagyon hasonló kivitelben készültek. Mindez arra
mutat, hogy csak akkor érthetjük meg ezen ékszerek eltemetésük előtti használatát, ha
együtt tanulmányozzuk őket.
Legelső feladatunk tehát mind a három kincslelet eredeti összetételének megállapítása.
Különböző okok miatt azonban ma már ez nem könnyű feladat. Legnagyobb nehézséget
a hiányos publikáció okozza, de hozzájárul a leletek megosztása különböző múzeumok
között, s a múzeumi tárgyak és a publikációkban leírt tárgyak azonosításának ebből
fakadó nehézsége. Emellett azonban vannak különböző egyéb akadályok is.755 Petrie
752
Néhány ritka kivételhez lásd Petrie 1931: 7, Sec. 31; Sec. 34; 8, Sec. 34; Petrie 1932: 7, Sec. 32; 8,
Sec. 35; Petrie 1933: 8, Sec. 29.
753
PAMG 1181, vö. az ugyanabból a kincsleletből (1312–13) származó ezüstdarabokkal (PAMG 1121).
Lásd még Negbi (1970, no. 254) leírását.
754
Petrie 1952: 10, no. 17; lásd még Negbi 1970: nos. 316–318.
755
Valójában lehetetlennek bizonyult eme elemi követelmény teljesítése száz százalék pontossággal
ma, majdnem 60 évvel az ásatás lezárása után. Petrie nem írta le az összes általa talált tárgyat, s ha
leírta, akkor sem mindig derül ki, hogy arany, vagy ezüst ékszerről van-e szó. Ráadásul soha nem
adja meg a leletekben talált darabok számát, se a súlyukat. A későbbi tanulmányokban csak az ép
ékszerekkel foglalkoztak, és ritkán regisztrálták a törött darabokat. Negbi (1970) katalógusa, amely
az aranytárgyakat tartalmazza, néha ugyan egyes ezüst ékszerek adatait is megadja (esetenként
azonban annak közlése nélkül, hogy a tárgy aranyból, elektronból vagy ezüstből készült), de a
törött arany ékszereket és a törtaranyat kihagyja, s ami ennél rosszabb, adatai sokszor bizonyítha-
tóan tévesek: néhány darabot kifelejtett, néhányat pedig kétszer is felvett katalógusába. Bár Petrie
(1934: 9) arról panaszkodott, hogy „the detention of all the gold work (kiemelés tőlem, V. P.) by the
Palestine authorities has prevented the more accurate weighing of it and the technical examination
by experts”, néhány arany ékszer nem azonosítható a Rockefeller Museumban, pedig fényképük
szerepel a publikációban. Az egyes tárgyak azonosítását nem könnyíti meg, hogy soknak ugyanaz a
PAMG száma van (pl. PAMG 1121), továbbá az, hogy sok száz apró ezüsttöredék ugyanazt a leltári
számot kapta (pl. 35.3904–5), ez viszont a tárgyakon nem szerepel. A leltározás 1935-ben történt,
azt állítja, hogy három kincsleletet (az 1299., 1312., és 1313. számú leleteket) talált az
1933–34-es ásatási szezonban, s a 277. számút 1938-ben. Az 1312. és 1313. kincsleletet ma
általában ugyanannak a leletnek tartják, mert a Petrie által megadott lelőhely bizony-
talan és vélhetőleg a leletek egymás mellett kerültek elő.756 Ez azt jelenti, hogy három,
feltehetően ugyanabban az időben elrejtett kincs összetételét kell meghatároznunk.757
Petrie valamennyit vándorkereskedők aranykincseinek írta le, mivel mind a három
tartalmazott törött aranydarabokat. Valójában azonban, mint ezt alább látni fogjuk,
mind a három arany- és ezüsttárgyakat tartalmazott, és az ezüst súlya mind a három
kincsben meghaladja az aranyét, s az ezüstdarabok száma pedig a három eset közül
kettőben többszöröse az aranyénak.758
amikor az 1299 és 1312–13 kincsleletek már bekerültek a múzeumba és Petrie már megjelentette
az 1933-34-es évad beszámolóját (Petrie 1934). Sajnos azonban a tárgyak lelőhelyére vonatkozó
adatok a múzeumi leírókartonokon gyakran eltérnek a publikációban feltüntetettől. Ennek kö-
vetkeztében vagy a múzeum, vagy pedig az ásató rendszerét kell követni, mert a kettő egymással
összeegyeztethetetlen. Ezt jól illusztrálja a Petrie (1934) 5. tábláján közölt tárgyakra vonatkozó
adat a leírókartonokon. Ez utóbbiakon ugyanis a származási hely az 1312–13-as kincslelet, de a
hivatkozás: Petrie AG IV, 8. o. Pl. XII. Petrie eme táblája szerint azonban a leletek az 1299. kincshez
tartoznak. Stewart (1974: 34) például Petrie-t követve e tárgyakat az 1299-es lelethez számolja. Az
ásatási számok logikája azonban a múzeumi azonosítást támogatja, mivel a 78 kezdetű ásatási
számok az 1299. lelethez tartoznak, míg a 85-tel kezdődőek az 1312–13 kincshez. Ennek következ-
tében én az alábbiakban a múzeum azonosítását követem, ahogy egyébként már Henschel-Simon
(1938) is tette mindössze négy évvel Petrie publikációjának megjelenése után (vö. az 52. számú
„toggle-pin” lelőhelyét). Mindenesetre meglepő, hogy láthatólag senkit sem zavart ez a nyilvánvaló
ellentmondás. Negbi eljárása az általa 271–274 és 275–280 sorszámmal felsorolt felsorolt karpere-
cek kapcsán ezt jól illusztrálja. Az első csoport esetében a leletek lelőhelyének az 1299-es kincset
jelölte meg, hivatkozva Petrie-re (1934, Plates XI és XII), továbbá a Petrie által nem közölt PAMG
1144 alatt felsorolt karperecekre (ez utóbbiak valóban az 1299-es kincsleletbe tartoznak, míg a
másik csoport esetében az 1134-36, 1139, 1141–42 PAMG számokra, így a leleteket az 1312–13-as
kincshez sorolva. Ha azonban összehasonlítjuk a Petrie (1934, Plate XII) által közöl fotókat, az
eredeti tárgyakat és a PAMG számokat, azonnal kiderül, hogy ugyanazokról a karperecekről van
szó. Érthető természetesen, hogy nagyon nehéz lehetett feltenni, hogy az ásató, aki még abban az
évben közli az eredményeit, amikor lezárta az ásatását, ekkorát tévedjen az anyagával, s mindez
érthetően megzavarta a későbbi kutatókat. Magam sem tudok más magyarázatot adni, mint hogy
Petrie legendás emlékezetére bízhatta magát, ami azonban 81 éves korában már cserbenhagyta.
756
Stewart 1974: 29–30; Negbi 1970: 11, 7. jegyzet.
757
Lásd Stewart (1974: 30) javaslatát, miszerint ugyanazok az események vezettek az 1299-es és
1312–13-as kincs elrejtéséhez. A 277-es kincslelet is ugyanebbe a rétegbe tartozónak gondolják, s
ez ugyanazt az időpontot sugallja.
758
Az aranytárgyak részletes tanulmányozása nem célja e fejezetnek, felsorolásukra csupán azért
kerül sor, hogy a lelet összetételét meg lehessen állapítani, s így következtetni tudjunk (mint alább
majd látni fogjuk) az arany és ezüst pénzként való használatára.
A 277-es számú kincslelet
Kiadása: Petrie 1952: 8–18 és Mackay in Petrie 1952: 28. Fotó: A, B (színes felvételek a 44.
oldal után); 6. és 7. oldalak. Rajz: Pls. 8, 15 és 17. Ismeretlen számú arany és ezüsttárgy,
mindkettő gyakran törött vagy összetekert állapotban, az 1938-as ásatási szezonból.
Petrie szerint a GDF terület (lásd Pl. 34) házának padlója alól került elő; Mackay szerint
(in Petrie 1952: 28) egy teljesen elmosott ház egyik szobája mellett a GDS területen.
Petrie (1952: 8) szerint a lelet egy törött cserépedényben került elő, míg Mackay (in
Petrie 1952: 28) szerint „there was no trace of a box or other receptacle, but there were
definite indications that the scrap metal had been wrapped in linen cloth in separate
little parcels before being buried”. Petrie (1952: 8) egy vándorkereskedő aranykincséről
beszél, bár leírásában legalább egy ezüstkarika is feltűnik (no. 17, 10. o.). Ráadásul a 12.
oldalon („Ezüst” címszó alatt a 31. részben) az 1938-as kincslelet szétbontásra és tisztí-
tásra váró ezüstjéről beszél. Mackay (in Petrie 1952: 28), ezzel szemben arany- és ezüst-
kincsleletről beszél. Mivel minden valószínűség szerint az 1938-as idényben mindössze
egyetlen kincslelet került elő, a Petrie által leírt „five hand lumps” (of silver) és a Mackay
által említett ezüsttárgyak minden bizonnyal ugyanazokra a kinyitatlan és összerozs-
dállódott ezüstcsomagokra vonatkoznak. Amennyiben valóban ez a helyzet, akkor a
fentebb említett „definite indications that the scrap metal had been wrapped in linen
clothe” csak az ezüstre vonatkozik. Sajnos nem állapítható meg, hogy az aranytárgyak
hogyan kerültek elő, mert erre nézve se Petrie, se Mackay leírása semmiféle információ-
val nem szolgál. A legkézenfekvőbb azonban az, hogy az aranytárgyak a becsomagolt
ezüstdarabokkal együtt a cserépedényben voltak, hiszen nagyon valószínű Petrie erre
vonatkozó állítása; hasonlóan becsomagolt és cserébe rejtett kincsleletek egész sorát
ismerjük ugyanis e területről.759
Ma a lelet néhány darabja meg van osztva a Rockefeller Museum és az Israel Museum
között, de a kincs nagy része szétszóródott a világ legkülönbözőbb múzeumaiba és né-
hány esetben a mai napig sincs leltározva. A kézirat lezárásának idején (2001. február)
még nem rendelkezem elegendő információval a 277-es kincslelet minden darabjára
nézve. Mindenesetre két csomag lenvászonba tekert ezüstcsomag az Israel Museum
kiállításán látható. A nagyobbik súlya 217 gramm, a kisebbé 24 gramm. Petrie szerint
(1952: 12) „more information may be gained later, from the silver of the 1938 hoard.
Five hand lumps are waiting to be separated, the chloride corrosion having made them
each, practically, one solid mass”. Sajnos azonban se fotót nem közölt, se rajzot nem
759
Lásd pl. a Dor-i kincsleletet, Stern 1998 és 2001.
mellékelt. Csak annyi biztos tehát, hogy az ezüst öt, feltehetően súly szerint szortírozott
csomagban került elő. Pecsétről az ásató nem tett említést. A jelenleg rendelkezésemre
álló információ alapján nem tudom teljes bizonyossággal állítani, hogy a fentebb idézett
„five hand lumps” a kiállításon látható két ezüstcsomag, vagy pedig a későbbiekben
megosztott leletnek csak része, de sokkal valószínűbb azonban, hogy mind az öt cso-
mag ezüst Izraelben maradt. A nagyobbik csomag ugyanis legalább két, de esetleg négy
összerozsdásodott kisebb csomagból áll, így nincs akadálya annak, hogy a ma kiállított
két darabban a Petrie által leírt öt csomagot lássuk. Mindenestre az Israel Museumban
kiállított darabok összsúlya 241 gramm. Sajnos a csomagok ma sincsenek kibontva,
így tartalmuk nem vizsgálható. Annyi azonban becsomagolva is látható, hogy egészen
apróra tört kis ezüstdarabok vannak benne, s így a lelet összetétele minden valószínű-
ség szerint megegyezik az Ajjūlban talált két másik kincsével, és a térségben előkerült
hasonló leletekével is.
Az aranytárgyak összsúlya és darabszáma sem ismert, de az 1938-as évad összesítő
listája760 és Negbi katalógusa alapján a darabszám,761 Petrie (1952: 10, Section 16) elszórt
utalásai és a Rockefeller Museumban és az Israel Museumban található darabok súlya
alapján az összsúly bizonyos határok között megbecsülhető.762 A Petrie által megadott
760
Ezt E. D. Oren találta meg az Institute of Archaeology, London irataiban és Negbi (1970: 9) hasz-
nálta először. Dr. Rachael Sparks, a Petrie Palestinian Collection munkatársa szívességének kö-
szönhetően e lista másolatát én is használhattam.
761
A lelet aranytárgyai a következők Negbi (1970) katalógusa alapján (a zárójelbe tett számok
e katalógusszámokra utalnak; tekintettel arra Negbi leírásai nem pontosak [lásd a következő
jegyzetet], a tárgyakat viszont nem tanulmányozhattam, idézem a szerző által adott leírásokat):
A pair of crescent-earrings (10–11); A pair of falcon?-earrings, decorated on one side only (15–16);
One similar earring but much bigger and coarser, perhaps unfinished (17) One small penannular
earring, inlays missing and badly damaged (30); A woman plaque-pendants of coarse workmanship,
border of plaque is decorated with engraved cross-line pattern, weight 14,24 grams (130); Another
similar woman plaque-pendant of better workmanship, wig without a disc, with necklace and
a branch engraved above navel. Border decoration with punched dots, weight 8,16 grams (132);
Another similar woman plaque-pendant but much smaller and perhaps unfinished (133); Three
star-pendants cut of sheet gold, with eight embossed rays, central boss and rolled-over loop for
suspension at top, 4.37, 6.84, and 7,26 grams respectively (141–143); Two leaf-pendants made of
sheet gold cut in a form of pair of leaves (149–150); A globular and plain pupa?-pendant (151);
Three ribbed globular beads, made of sheet gold by impressing (179–181); A circlet with rosettes,
made of a long narrow sheet gold with ten tubular projection, each holding a quatrefoil rosette of
repoussé goldwork, presumably not intact (221); Eight similar rosettes, but cinquefoil (226–233);
A nailed fibula (toggle-pin) made of solid gold by casting (313); A ring of solid gold with scarab-
setting, setting partly preserved but scarab missing (316).
762
A 277-es kincsleletből a PAMG 1103 (és 38.535 leltári) számú fülbevaló az egyetlen arany ék-
szer, amelyik Jeruzsálemben maradt és jelenleg a Rockefeller Museumban található (Petrie 1952,
súlyok, és az 1299-es és 1312–13-as kincsleletek hasonló darabjainak súlya alapján meg-

alapozottan lehet állítani, hogy e kincsben található arany összes súlya messze elmarad
az öt ezüstcsomag 241 grammnyi összsúlyától. Mivel a csomagok nincsenek se kibontva,
se megtisztítva, az ezüst darabszáma ismeretlen, de az 1312–13-as lelet alapján nem
férhet kétség sem ahhoz, hogy e szám is messze felülmúlja az aranyét.
Ezért e lelet „aranykincsként” való leírása félrevezető. Nem csak az ezüstcsomagok
tartalmaznak törött ezüst ékszereket, hanem néhány arany ékszer is hasonlóan törött
(Petrie 1952: 10, nos. 14–5 és 17). Ez arra mutat, hogy úgy az ezüstöt, mint az aranyat
(ez utóbbit legalábbis részben) pénzként használták, mielőtt eltemették volna. Követke-
zésképp Petrie konklúziója, miszerint „disused and damaged ornaments of gold served
for purchase in the local trade” (Petrie 1952: 9), sokkal meggyőzőbb, mint Mackay véle-
ménye, aki a leletet újraértelmezte és egy ezüstműves eltemetett készletének határozta
meg (Mackay in Petrie 1952: 28).
Az 1299-es számú kincslelet
Kiadása: Petrie 1934: 5–7. Fénykép: Pl. XIII (aranytárgyak). Rajz: Pl. XIV. Arany ékszerek
és többnyire törött ezüst karperecek, valamint néhány elektron, valamint egyéb tárgy,
amelyek az 1933–34-es idényben kerültek elő. A kincs egy törött cserépedénybe volt rejt-
ve,763 messze minden építménytől egy üres helyen az EAA területen (a lokalizáláshoz lásd
Pl. 62), feltehetően a II. városhoz tartozó rétegben. A néhány karperecen ma is látható
textilnyomok arra utalnak, hogy legalábbis a lelet egy része eredetileg be volt csomagolva.
Petrie azt állította, hogy az általa talált ezüst legnagyobb része e kincsben került elő, de
ez vitatható.764 A kincslelet kevés kivétellel minden darabja, az arany, ezüst és elektron-
Pl. VI, 2; Ilan 2000, no. 17 [= Negbi 1970, no. 17; Negbi fentebb idézett leírása és a fotó összehason-
lítása azonban megkérdőjelezi Negbi leírásai pontosságát]). Az Israel Museumban látható viszont
a törtezüsttel együtt előkerült és összesen 11 darab törtarany darab 5,78 gramm összsúlyban
(kiadatlan): egy aranygömb (4,66 g); egy kis gyűrű (0,16 g); egy ékszer törött vége (0,31 g); három
miniatűr összefűzött karika (0,04 g) és hét vékony aranyfólia-darab (0,37, 0,11, 0,04, 0,03, 0,03,
0,02 és 0,01 gramm súlyban).
763
Petrie a 16. dinasztia korai szakaszára keltezte.
764
Bár Petrie sehol nem állítja expressis verbis, hogy a XII. táblán közölt ezüst karperecek, karikák,
drótok és egyéb tárgyak az 1299-es kincsbe tartoznak, de leírása ezt sugallja és a kutatás a későb-
biekben ezt így is értette (lásd 709. jegyzetet). Ezt az indokolja, hogy a tárgyakat a 14§-ban írta le,
s itt csak az 1299-es kincsleletről tesz említést, és ráadásul még a következő paragrafus is e lelettel
foglalkozik. Petrie leírása sok zavart okozott a későbbi kutatásokban. Negbi listájában négy tömör
ezüst karperec szerepel (nos. 271–274), amelyek nagyobb mennyiségű törtezüst kíséretében állító-
ból készültek egyaránt ki vannak állítva a Rockefeller Museumban. Az arany-,765 és az
lag az 1299-es kincsben kerültek elő. Negbi itt Petrie-re hivatkozik, és hozzáteszi, hogy a kérdéses
darabok az 1144-es PAMG-számon vannak nyilvántartva. Ez utóbbi megállapítás azonban téves.
E PAMG-számon (amelyik a 35.3872-es múzeumi leltári számnak felel meg) ugyanis csak a fentebb
már említett korrodált karperecek vannak, míg a XII. tábla karperecei ugyanazok, amelyeket
Negbi 275–280 számon katalogizált, s amelyek mint fentebb láttuk, az 1312–13-as kincsbe tartoz-
nak. Ugyanakkor azonban az ugyancsak a XII. táblán bemutatott, állítólag az 1299-es kincsben
talált fibulát (toggle pin) Henschel-Simon már 1938-ban az 1312–13-es kincsbe utalta, ahogy ezt
fentebb már láttuk. E fibula esetében Negbi meglepő módon vita nélkül elfogadta, hogy a tárgy az
1312–13-as kincsbe tartozik (lásd katalógusát a 281. szám alatt), de az ezüst pecséttartót (Negbi
319-as katalógusszáma), amelyik ugyanúgy a XII táblán van publikálva, változatlanul az 1299-es
kincsbe utalta (ráadásul tévesen a PAMG 1149-es számra való hivatkozással, amelyik azonban
egy arany pecséttartó).
765
Az aranytárgyak itt következő leírása a leíró kartonok, Petrie 1934, Negbi 1970, Ilan 2000 és a
Palestine Archaeological Museum (PAMG) adatainak kombinációja, és ugyanaz érvényes rájuk,
mint a 277-es kincs aranytárgyainak fenti leírására. A zárójelbe tett számok a PAMG-ra utalnak:
Several pieces of an irregular, long and narrow strip of sheet gold, perhaps used as a diadem. It is
more probable, however, that it is only a piece of scrap from which smaller pieces could have been
cut out (1146); mounting, probably of a scarab. Contorted (1148); Ring-swivel with thin loops at
ands, to receive the scarab (1149); Two cylindrical beads of sheet gold, no 35. 3871 is fragmentary
(1150); Two twisted earrings: two strips of gold, V-shaped in section, placed apex to apex and
twisted round each other (1151) and one twisted earring, gold wire with four concave sides, twisted
along its central axis and strongly overlapping thin ends (1152) Petrie 1934, Pls. XIII, XIV, 38–41
és Negbi 1970, nos. 103–106 négy „annular twisted earrings”. Az állítólagos negyediket nem tud-
tam azonosítani a múzeumban]; Crescent-shaped earring made of two sheets; irregular clusters
of granules are arranged in two rows on both sides. Two suspension loops (1153); Crescent-shaped
earring consisting of two sheets, with gold granules arranged in triangles (1154); Crescent-shaped
earring with granulated work, made in imitation of no 1154 but of much coarser workmanship
(1155) – Petrie (1934, Pls. XIII, XIV) három félhold-alakú fülbevalót mutat be, és Negbi (1970, nos.
4–9) is ugyanennyit katalogizál. Mindenesetre Negbi hivatkozása (a PAMG-szám) téves. Az általa
megadott 4–5 és 8–9 ugyanarra a fülbevaló-párra utal, ami már csak az általa megadott 1153–54
PAMG számokból is látható, míg Negbi nos. 6–7 viszont egyetlen fülbevaló (PAMG 1155); Large
star-pendant, eight rayed, cut of solid sheet gold and embossed (1156) – Petrie (1934, Pls. XIII,
XIV, 14–15) két hasonló csillagot tüntet fel (lásd még Negbi 1970, nos. 137-8), de a második darab
nincs a Rockefeller Museumban; Women pendant, solid plaque in the form of a triangle (1157);
Women pendant, similar to 1157, adorned with Hathor headdress (1158); Two sections of a belt,
repaired anciently with wire (1161); Unfinished star-pendant, at the edges of the rays are visible
thin guide lines for cutting (1162); Fibula (toggle-pin), made of solid gold by casting (1164); Two
band fragment, with folded over edges and with engraved leaf and linear decoration respectively
(1166) [Petrie (1934: XIII and XIV, 35) kettőt közöl (lásd még Negbi 1970, no. 248, PAMG-számra
történő hivatkozás nélkül); e másik darabot nem tudtam azonosítani a múzeumban]; Flat crescent
with broad ribbed suspension loop (1167); Unfinished star-pendant, suspension loop broken off
(1168); Two granulated spherical beads (1169) [5 gyöngy Petrie szerint (1934: 7 (nos. 55; 56; 58–60,
de csak egyet mutat a XIII–XIV. táblákon) és Negbi (nos. 182–186) is ennyit katalogizál: ez utóbbi
szerző azonban csak az 1169-es PAMG-számra hivatkozik, e szám alatt viszont csak két darab
található a Rockefeller Museumban. Az 1550 PAMG-számon regisztrált további két gyöngy esetleg
elektrontárgyakkal766 e tanulmány keretein belül nem foglalkozhatunk, a jegyzetből

látható, hogy néhány Petrie által bemutatott aranytárgy valamilyen más, feltehetőleg
angol múzeumba került.
Petrie állítása szerint az ezüsttárgyak zöme e kincsben volt, de a leltári számok átte-
kintése megmutatja, hogy ez biztosan nem így volt. Az ezüsttárgyak alábbi leírása az
ásatási számokon és a Palestine Archaeological (ma Rockefeller) Museum muzeológusai
által 1935-ben, az 1933–34 ásatási szezon tárgyainak leltározása során tett feljegyzé-
sein alapul. Minden valószínűség szerint mindössze egy tucatnyi, részben törött és
összerozsdásodott karperec (PAMG 1144, leltári szám 35.3872, ásatási szám 78 a 1) az
összes ezüst, ami e kincslelethez tartozik. Ezek ma is megtisztítatlanul, ugyanabban
az állapotban vannak, ahogy az ásatáson előkerültek. Ennek következtében nem lehe-
tett őket megfelelően tanulmányozni, mert néhány darabtól eltekintve nem lehet őket
szétválasztani.
Leírásuk: Nagy ép karkötő, amelyik elvált az összetapadt halomtól. Tömör ezüstből
készült, súlya 101 gramm, átmérője 80x75 mm. Lehetséges, hogy az összetapadt kar-
perecek között van még egy, vagy több ép is, de valószínűbb, hogy az ismeretlen számú
maradék mindegyike törött. Három további karperecdarab szintén levált a többiről,
súlyuk 13,02, 8,27 és 6,94 gramm. A többi teljesen összerozsdásodott, a darabok száma
nagyjából 10 körül lehet. Több darab felületén is textillenyomatok figyelhetők meg,
feltehető tehát, hogy eredetileg az egész, az ép és a törött karperecek is ugyanabban a
textilzacskóba voltak csomagolva.767
Az egyetlen ép karperec sem elég nagy ahhoz, hogy felnőtt ember viselni tudná, pe-
dig kétségkívül ez a legnagyobb az egész leletben. Ez azzal magyarázható (s alább több
más érvvel még alátámasztjuk), hogy e karperecek nem női, vagy gyerekékszereknek
idetartozik, de az ötödiket nem tudtam azonosítani.]; Two earrings, one with oblong loop with
soldered pin and small discs to hold a bead which disintegrated, the other with broken off pendant
(1170); Head, made of sheet gold and broken off from a figurine. Similar to 1160 (electrum), but
with fluted headdress (1171). A Petrie (1934, Pl. XIV, 21) által közölt, és Negbi által katalogizált
(1970, no. 312) tömör aranyból öntött fibula szintén a kincshez tartozik, de e darabot nem tudtam
azonosítani a múzeumban. Ugyanez érvényes a „Lily-pendant” (Petrie 1934, Pls. XIII, XIV, 32;
Negbi 1970, no. 147), továbbá a hiányos, kör alakú fülbevalópár (Petrie 1934, Pl. XIV, 33-34; Negbi
1970, nos. 31–32); és a tömör aranyból öntött kerek, lapos fülbevalópár (Petrie 1934, Pl. XIV, 16;
Negbi 1970, nos. 41–42) esetében is.
766
Az elektronból és egyéb anyagból készült tárgyak listája: henger formájú üveggyöngy, fehér felület-
tel (nincs PAMG-száma); ovális, mészkőből készült váza (nincs PAMG-száma); lapos és keskeny
diadém rozettákkal (1145); pecséttartó két tömör karikával a (hiányzó) skarabeus megtartására
(1147); elektronlemezből kivágott melldísz, nőalak ábrázolásával; az arc, mell stb. vonalait beütött
lyukakkal ábrázolják (1160); három tömör elektronból öntött fibula (1163, 1165 és 1172).
767
Ezt egymástól függetlenül Ch. Thompson (személyes közlés) és magam is megállapítottam.
készültek, hanem pszeudo-ékszerként pénzforgalmi célokra. Petrie szerint (1934: 5,

Section 14, hivatkozva a XI. táblára) egy ezüst félhold-függő is a lelet része volt. Azon-
ban az e táblán közölt függő nagy valószínűséggel a PAMG 1167 számú arany ékszer,
annak ellenére, hogy Petrie a táblán AR „ezüst” jelzéssel látta el (az ugyanott közölt
diadém pedig feltehetően az 1146-es számú arany diadém, megint Petrie EL „elektron”
megjegyzése ellenére). Sajnos azonban teljes bizonyossággal a kérdés nem dönthető el,
tekintettel a rajz gyenge minőségére. Mindenesetre nincs sem olyan tárgy a múzeumban,
sem ásatási, vagy leltári szám, ami arra mutatna, hogy egy ezüst félhold is lett volna a
kincsben, bár az nem dönthető el, hogy más múzeumba esetleg jutott-e.
Negbi (nos. 157–9 és 271–4) Petrie-re hivatkozva, de PAMG számokra való utalás
nélkül az állítja, hogy három további félhold alakú függő, négy karperec és nagy meny-
nyiségű törtezüst szintén e leletbe tartozott, de e hivatkozások bizonyíthatóan tévesek.768
Az ásatási számok alapján gyakorlatilag teljesen biztos, hogy az 1299-es kincsben ezüst
csak a fentebb felsorolt karperecdarabok formájában volt jelen, ezek száma 10 és 15
között mozog, s összsúlyuk 459 gramm.
Az 1312–1313-as számú kincslelet
A kincs egy cserépedényben az 1933–34-es ásatási idényben került elő, de lelőhelye vita-
tott, mivel egy munkás akkor találta, amikor az expedíció egyik tagja sem volt jelen.769
A Petrie által két különálló leletnek tekintett 1312 és 1313-as tárgycsoportok egymás
mellett kerülhettek elő a TV szobában (lásd ehhez Pl. 62) és minden valószínűség szerint
egybetartoznak. Kiadása: Petrie 1934: 7–8. Fotó: Pl. 15. Rajz: Pl. 16. Az aranytárgyak
döntő többsége a Rockefeller Museumban van, de velük ebben az összefüggésben nem
foglalkozunk.770 Az ezüsttárgyak meg vannak osztva a Rockefeller és az Eretz Israel
Museum között. Az ép, nagyobb és jobb állapotban levő darabok mind Jeruzsálemben
vannak, a kisebb tárgyak zömmel Tel-Avivban.
A Rockefeller Museumban őrzött darabok leírása: Ép karkötő, tömör ezüstből öntve,
mindkét végén bevésett díszítéssel (1134); egy nagy karkötő törött darabja, egyik vége
bevésett díszítéssel (1135); kicsi ép karkötő, tömör ezüstből készült (1136); nagy ezüst
768
769
Stewart 1974: 30. Csak az ő leírásából tudjuk, hogy a kincs egy cserépedényben került elő, Petrie
ezt nem említi.
770
Leírásukat lásd Negbi (1970) katalógusában. Megjegyzendő, hogy néhány általa leírt (és Petrie
által közölt) ékszert nem tudtam a múzeumban azonosítani.
félhold, közepén bevésett vonalakkal díszített akasztó (1137)771; törött fibula (toggle-pin),
fej nélkül, szára összecsavarodva és meghajlítva; kiegyenesítve talán 122 mm hosszú
(1138); ép karkötő, keresztmetszete négyzetes, tömör ezüstből öntéssel készült (1139);
ép karkötő, keresztmetszete kör alakú, tömör ezüstből öntéssel készült, mindkét vége
rovátkolással díszített (1140); tömör és ép karkötő, keresztmetszete kör alakú, mindkét
vége rovátkolással díszített (1141); egy hasonló karkötő darabja, mintegy harmada hi-
ányzik és így az egész ovális formájú (PAMG 1142); nagy skarabeus tartó, de skarabeus
nélkül (1143).
E tárgyak mellet nagyszámú apróra tört ezüstdarab is előkerült (közöttük néhány
kisebb ép darab is) amelyeknek mind az ásatási száma (85 y 5), PAMG száma (1121)
és leltári száma (35.3904–5) is azonos. A kincsnek ez a része van megosztva nagyjából
egyenlő súlyban Jeruzsálem (Rockefeller Museum) és Tel-Aviv (Eretz Israel Museum)
között. A jeruzsálemi 249 darab összsúlya 440 gramm, a Tel-Avivban őrzött 691 darab
összesen 429 grammot tesz ki. Az alábbi leírás kombinálja a mindkét helyen őrzött da-
rabokat, de először a Rockefeller Museumban, majd pedig az Eretz Israel Museumban
őrzött darabokat sorolja fel:772 Kicsi, ép karkötő, keresztmetszete kör alakú, vége nyitott
és mindkét végén rovátkolással készített díszítés, tömör ezüstből öntéssel készült (18,95
g);773 befejezetlen karkötő, keresztmetszete részben kör alakú, részben négyzetes, tömör
ezüst, egyik vége rovátkolással díszített, átmérője 45x38 mm (18,79 g); nagy félhold,
hasonló a 1137-es számúhoz, de akasztó nélkül és egyik vége törött (9,56 g); két törött
fülbevaló: egyik kis félhold alakú fülbevaló akasztóval, egyik vége letört (1,67 g), a másik
egy nagyobbnak törött része akasztó nélkül (2,99 g), mindkettő Tel-Avivban; összesen
24 különböző karperec darabja, együttesen 158,7 gramm összsúlyban; ebből 12 Jeru-
zsálemben, némelyik végén díszítés (16,23, 13,93, 13,01, 12,68, 12,39, 11,84, 10,71, 9,54,
9,15, 5,62, 3,66, és 1,34 gramm, és 12 sokkal kisebb darab Tel-Avivban (6,58, 4,22, 4,21,
771
Petrie (1934: 8, Section 20, vö. Plates XII és XIII, 128-9) két ezüst félholdról ír e kinccsel kap-
csolatban és ezeket Negbi (1970) 155 és 156 szám alatt vette fel katalógusába. Ő azonban csak a
PAMG 1137-re hivatkozott, s e szám alatt a Rockefeller Museumban csak egy félhold van. Van
még két ezüst félhold a kincsnek abban a részében, amelyet 35.3904-05 leltári szám alatt tartanak
nyilván (PAMG 1121), egy Jeruzsálemben és a másik Tel-Avivban. Az előbbinek nincs akasztója
és nagyobb is, mint a Petrie által bemutatott darab. A jelenleg Tel-Avivban őrzött másik félhold
hasonlít a Petrie-féle darabra, de egyik végén törött és így valószínűleg nem azonos azzal. Így se
Tel-Avivban, se Jeruzsálemben nem sikerült megtalálnom e másik ezüst félholdat (Petrie 129.
számú darabját).
772
Amennyiben az őrzési hely nincs külön feltüntetve a tárgy Jeruzsálemben található.
773
Ez (és a következő) karkötő nincs feltüntetve Petrie (1934) XII. tábláján és Negbi sem katalogizálta.
Átmérője max. 45, min. 38 mm.
4,03 [négyzetes keresztmetszetű] 3,97, 3,67, 3,56, 2,90, 1,90, 1,56, 1,12 és 0,88 gramm);
két csavart drótdarab meghajlítva, egy Jeruzsálemben (5,08 g) és a másik Tel-Avivban
(2,10 g); tömör gyöngy, vége letörve (6,64 g); különböző átmérőjű drótdarabok összesen
103.63 gramm súlyban Jeruzsálemben (18,32, 7,67, 5,62, 5,29, 5,04, 4,98, 4,23, 3,91, 3,84,
3,45, 3,18, 3,17, 2,83, 2,82, 2,68, 2,61, 2,54, 2,40, 2,28, 2,23, 2,20, 1,88, 1,72, 1,24, 1,16,
1,15, 1,13, 1,02, 0,87, 0,66, 0,63, 0,50 és 0,38 gramm) és 54,55 gramm Tel-Avivban (6,43
[négyzetes keresztmetszetű], 3,88, 3,55, 2,33, 2,28, 2,17, 2,08, 1,94, 1,91, 1,88, 1,85, 1,69,
1,65, 1,61, 1,46, 1,45, 1,18, 1,14, 1,07, 1,02, 0,93, 0,89, 0,86, 0,79, 0,66, 0,60, 0,58, 0,58,
0,57, 0,57, 0,56, 0,55, 0,52, 0,49, 0,37, 0,36, 0,36, 0,34, 0,34, 0,31, 0,30, 0,27 és 0,18 gramm);
karikák és karika formára hajlított drótdarabok összesen 17,52 gramm súlyban Jeru-
zsálemben (4,25, 3,53, 3,43, 2,99, 2,04 és 1,28 gramm) és 4,42 gramm Tel-Avivban (3,43
[négyzetes keresztmetszetű] és 0,99 gramm); két kis törött gyűrű drótból, mindkettő
Jeruzsálemben (0,75 és 0,43 gramm); drótból készült fülbevalók összesen 4,75 gramm
súlyban Jeruzsálemben (1,45, 1,18, 1,06, 0,70, 0,21, 0,08 és 0,07 gramm) és 8,26 gramm
Tel-Avivban (1,24, 1,24, 0,96, 0,96, 0,81, 0,63, 0,52, 0,45, 0,38, 0,31, 0,29, 0,21, 0,20, 0,06
gramm); összesen 5,13 gramm drótból készült törött fülbevaló Jeruzsálemben (1,02,
0,73, 0,63, 0,45, 0,42, 0,40, 0,39, 0,38, 0,29, 0,19, 0,08, 0,07, 0,05, 0,02, 0,01 gramm) és
137 nagyon kicsi ékszer Tel-Avivban, valamennyi igen kis darabra törve 67,13 gramm
összsúlyban; kicsi törött félhold kerek akasztóval (0,89 g); tömör karika félbevágva (6,58
g), hosszúkás dísz, rovátkolással díszítve (1,14 g); 13 formátlan ezüstdarab, összesen
35,06 gramm Jeruzsálemben (13,72; 8,78; 3,14, 2,14, 1,44, 1,44, 0,77, 0,77, 0,70, 0,63, 0,55,
0,51 és 0,47 gramm) és 69 hasonló darab összesen 125,53 gramm súlyban Tel-Avivban
(8.,40, 7,41, 6,93, 6,19, 5,47, 4,69, 4,63, 4,09, 4,03, 3,81, 3,67, 3,57, 3,14, 3,09, 3,03, 2,71,
2,67, 2,49, 2,38, 2,28, 2,26, 2,09, 1,99, 1,71, 1,70, 1,56, 1,38, 1,32, 1,26, 1,22, 1,13, 1,12, 1,08,
1,02, 1,00, 0,99, 0,91, 0,90, 0,88, 0,82, 0,82, 0,79, 0,78, 0,77, 0,74, 0,73, 0,70, 0,64, 0,60,
0,59, 0,57, 0,57, 0,56, 0,56, 0,54, 0,52, 0,46, 0,45, 0,45, 0,44, 0,40, 0,39, 0,34, 0,28, 0,24, 0,21,
0,17, 0,11, 0,09 gramm); 5 tömör érmeformájú karika, kettő Jeruzsálemben (0,69 és 0,48
gramm) és 3 Tel-Avivban (0,27, 0,23 és 1,41 gramm; az utóbbi egy félbevágott darab);
5 darab táblacsokoládéhoz hasonló darab tömör ezüstből, egy Jeruzsálemben (1,65 g)
és négy Tel-Avivban (7,03, 3,28, 0,87 és 0,01 gramm); 80 darab formátlan ezüstlemez
összesen 80.54 gramm súlyban Jeruzsálemben (7,12, 6,34, 5,43, 4,92, 4,61, 4,45, 3,98,
3,82, 2,99, 2,50, 2,42, 1,89, 1,83, 1,82, 1,80, 1,43; 1,15; 1,08, 1,00, 0,91, 0,90, 0,85, 0,84,
0,71, 0,69, 0,68, 0,59, 0,53, 0,52, 0,52, 0,49, 0,49, 0,47, 0,43, 0,43, 0,41, 0,40, 0,40, 0,38,
0,37, 0,34, 0,33, 0,33, 0,32, 0,31, 0,31, 0,30, 0,29, 0,29, 0,26, 0,26, 0,26, 0,25, 0,24, 0,23, 0,23,
0,22, 0,22, 0,21, 0,20, 0,19, 0,18, 0,18, 0,17, 0,17, 0,17, 0,16, 0,14, 0,14, 0,14, 0,13, 0,13, 0,11,
0,11, 0,09, 0,09, 0,07, 0,07, 0,06, 0,05 gramm) és 4 nagyobb darab Tel-Avivban (5,27,
2,42,774 0,63, 0,42 gramm), s végül mintegy 70 apró töredék darabonként 0,01 gramm
körül, összesen 0,92 gramm súlyban Jeruzsálemben, és mintegy 400 hasonló darab
Tel-Avivban 100,92 gramm összsúlyban.
Összességében tehát az 1312–13-as kincs 38 különböző, többnyire ép arany ékszerből
áll (beleértve azokat a darabokat is, amelyek nincsenek a Rockefeller Museum gyűjte-
ményében) 50,52 gramm összsúlyban,775 és 950, zömmel törött ezüstdarabból, amelyek
összes súlya 1127 gramm. Ennek fényében az egyetlen szóba jöhető következtetés csak az
lehet, hogy e lelet, az előző kettőhöz hasonlóan nem aranykincs, hanem ezüstkincslelet,
amelyben kevés arany is található.
Összességében tehát arra az eredménye jutottunk, hogy bár az ásató mindhárom
együttest aranykincsnek határozta meg, valójában mind a három alapvetően ezüstöt
tartalmazott. A 277-es lelet összetétele ugyan kissé bizonytalan, mert az ezüstdarabok
még az eredeti csomagolásban és tisztítatlan állapotban vannak s így nem tanulmá-
nyozhatók. Mindenesetre azonban a 29 arany ékszer, egy aranyrög és 10 apró törtarany
darab mind súlyban, mind pedig darabszámra is nyilvánvalóan kevesebb, mint az öt
különböző csomagban elrejtett összesen 241 gramm súlyú ezüst. Az 1299 lelet 47 arany-
tárgya több mint a körülbelül 15 ép és törött ezüst karperec, de ez utóbbiak súlya messze
meghaladja az aranytárgyakét. Az 1312–13 kincsben pedig az ezüsttárgyak súlya és
száma is meghaladja az aranyét. A kérdés azonban az, hogy vajon mi célt szolgáltak e
nemesfém tárgyak mielőtt a földbe rejtették volna őket?
Petrie mindegyik kincsleletet vándorkereskedő (1952: 8) vagy fémkereskedő (1934:
7–8) kincsének határozta meg. Szerinte a leletek tartalmát beolvasztás céljából gyűj-
tötték össze (1934: 5, 8), vagyis pénzként használták, egész pontosan „as ’pedlars’ stock
of gold, some twisted, wired through, broken or doubled up for packing, ready to be
melted up, received in exchange for some valued commodity” (Petrie 1952: 8–9). Vé-
leménye szerint „disused and damaged ornaments of gold served for purchase in the
local trade” (1952: 9). Röviden tehát, legalábbis a törtaranyat, de korábban (1888a: 76)
a törtezüstöt is pénznek tekintette.
E magyarázat nem tűnt elfogadhatónak Mackay számára, aki Petrie halála után a
kötetet szerkesztette. Ennek következtében ő a 277-es leletet egy ezüstműves elrejtett
774
Ez egy háromszög formájú lemezdarab, amelyet bevésett vonalakkal díszítettek. Az ásatáson
összetekerve került elő (C. Meir, szóbeli közlés), ma már kiegyenesítve látható a múzeumban.
Lehet, hogy eredetileg (isten?)nőt ábrázoló, nagyon elhasznált melldísz volt.
775
Ez az összeg tartalmazza a múzeum gyűjteményében fel nem lelhető, de a fotó alapján a hasonló
darabok átlagsúlyából kalkulált értéket; ehhez majd még hozzájön azonban a Rockefeller Museum
gyűjteményében található néhány darab súlya, e tárgyak ugyanis a tanulmányutam ideje alatt
vándorkiállításon voltak és nem tudtam őket lemérni.
kincseként újraértelmezte (Mackay in Petrie 1952: 28), feltehetőleg azért, mert hasonló
leleteket akkoriban gyakran, s néha még ma is ezüstműves leletekként interpretáltak.776
Manapság azonban ez az értelmezést erős kritikával kell kezelnünk.777 A legfontosabb
ellenérv az – s ez Ajjūlra is érvényes –, hogy egyetlenegy leletben sem sikerült kimu-
tatni az ezüstműves szerszámait, noha e leletek száma ma már megközelíti a százöt-
venet. A vaskori Izrael legújabb leleteit, elsősorban Dor, Eshtemoa és Eqron, az utóbbi
évtizedekben előkerült hasonló kincseit az ásatók mind pénzként határozták meg.778
Ezért véleményem szerint ma már aligha merülhet fel kétely Petrie meghatározásának
helyességét illetően, s következésképp az általa talált három kincslelet a Kánaán te-
rületén valaha is előkerült legelső pénzleletek között kell nyilvántartanunk, amelyek
felvilágosítást nyújtanak számunkra arról, hogy a középső bronzkorban e területen
hogy nézett ki a fizetőeszköz. Éppen ez adja meg a lelet gazdaságtörténeti jelentőségét
és ezért esett rájuk a választás is e tanulmány keretében.
Vizsgáljuk meg azonban e ponton az adott területen, a mai Izrael földjén előkerült
korabeli kincsleleteket. Egy hasonló együttes ismeretes a megiddói XIII A rétegből,779
amely nagyjából a középső bronzkor II A periódusára, azaz Kr. e. 1750 körülre keltez-
hető. Ennek megfelelően ez a jelenleg ismert legkorábbi pénzlelet Izraelben, de sajnos
a kincset nem publikálták és jelenlegi őrzési helye is ismeretlen.780 Egy nemrégiben
776
Pl. Robinson 1950. Egy újabb hasonló értelmezéshez lásd Finkelstein 1993: 62, 232–45, és 268.
Stewart (1974: 30) szerint mindkét magyarázat elfogadható, míg Negbit a kérdés nem foglalkoz-
tatta, mivel a kincseket és a sírmellékleteket is egyaránt az ékszerek lelőhelyeként vizsgálta.
777
Reade 1968: 83–84; Price – Waggoner 1975: 115; Philip 1988: 191; Bjorkman 1993; lásd a kérdés
legutolsó áttekintését in Bjorkman 1994: 10–16.
778
Stern 1998; Yeivin – Eran 1990; Gitin – Golani 2001.
779
Field No. d 721 b, Locus 5034, a publikációt lásd a következő jegyzetben.
780
Sem a Rockefeller, sem pedig az Israel Museumban nem sikerült megtalálnom, pedig az alább
hivatkozott elemzések Jeruzsálemben készültek. R.D. Tindel, az Oriental Institute Museum (Chi-
cago) muzeológusa 2000. július 10.-i levelében arról értesített, hogy nincs adat arra nézve, hogy ez
az ezüst valaha is részét képezte volna a leletmegosztásnak. Magát a kincset azonban Loud (1948,
a 228. táblával szemben) megemlíti: „Silver fragments in a lump”, de a kincset tartalmazó korsó
leírásán túl „fragmentary, buff, white grits, well fired, wet-smoothed; contained silver fragments
(d 721 b; see opposite Pl. 228)” nem közöl más adatot. Se leírással, sem pedig fényképpel nem
rendelkezünk erről az ezüstkincsről, de szerencsére legalább a súlyára és tisztaságára vonatkozó
adatok ránk maradtak (a 22. táblával szemben): „Found in a jug d 721 a (Pl. 17: 11). The Department
of Antiquities in Jerusalem, Laboratory No. 683, submitted the following report: The results of
analysis carried out on a cleaned piece of lump from Megiddo is as follows: silver 95.00%; copper
4.54%; gold 0.40%. It was interesting to note that, though the other pieces of the lump had about 5%
of copper, the corrosion was a typical one of pure silver. The copper was not corroded, and no blue
or green copper salt were apparent in the incrustation”. A megvizsgált darabok súlya 135 gramm
volt, de sajnos az egész lelet súlya nem ismert.
Eblában talált hasonló korú lelet (középső bronzkor II, Kr. e. 1750–1700) azonban mu-
tatja, hogy a pénz megjelenése a mai Izrael területén nem elszigetelt jelenség, és minden
valószínűség szerint a törtezüst pénzügyi célokra történő felhasználásának Mezopotá-
miában, az agadei dinasztia korában meginduló folyamatára vezethető vissza.781
Hasonló kincslelet került elő Siloé VII rétegében, amely a középső bronzkor III pe-
riódusára, körülbelül Kr. e. 1650–1550 közöttre keltezhető. Ez nagyjából az az időszak,
amelybe az ajjūli kincsek is tartoznak. Itt az F felület 1527-es helyiségében rézfegyverek
társaságában a padlón találtak rá egy törött ezüst ékszereket tartalmazó kincsleletre.782
Az egész leletegyüttes feltehetőleg ugyanabba az összefüggésbe tartozik és valószínűleg
együtt került elő,783 s az ezüsttárgyak eredetileg itt is textilbe voltak csomagolva. Ráadá-
sul a kincs összetétele nagyon hasonlít az ajjūli kincsleletek összetételére.784 Mindez nyil-
ván nem lehet véletlen, de sajnos a siloéi ezüstkincsre az ásatók sokkal kisebb figyelmet
fordítottak (se a tisztaságát nem vizsgálták, sem a leletek súlyát nem közölték), mint a
többi, mintaszerűen elemzett fémre.785 A lelet értelmezése is megmaradt a hagyomá-
nyos keretek között. A végső publikáció szerzői szerint e törött ezüstdarabok annak
bizonyítékai, hogy „recycling of metal was traced in Stratum VII (MB III)” (Brandl
in Finkelstein 1993: 257) és úgy vélik, hogy „the only coherent assemblage of personal
ornaments and accessories found at Siloah forms part of the stock-in-trade of a Middle
Bronze Age merchant or metalsmith” (B. Sass in Finkelstein 1993: 268).
Fentebb azonban már láttuk, hogy e konklúzió módosításra szorul. Mind a Siloéban,
mind pedig az Ajjūlban feltárt leletegyütteseket megközelítőleg egy időben, ugyanazon
történelmi események kapcsán rejtették el, és mindegyik kincs pénzügyi tranzakciók-
ban használt törtezüstöt tartalmaz. Az előbb már rámutattunk arra, hogy ebben nincs
semmi meglepő, hiszen az ezüst pénzként való használata Mezopotámiában már jóval
korábbról ismert.786 Az viszont meglepő és unikális Ajjūlban, hogy e célra nemcsak
781
Az eblai kincs az idlibi Régészeti Múzeumban található és ezüstöntecsekből, -rudakból és -kari-
kákból áll, lásd Matthiae 1995: 430 (fotóval). Sajnos azonban sem a darabok számát, sem pedig
a súlyukat nem adja meg. A harmadik évezredi mezopotámiai kincsleletek áttekintését lásd in
Bjorkman 1994: 507–705.
782
Finkelstein 1993: 62. A lelethez lásd Finkelstein – Brandl, 1985: 17–26; Finkelstein 1993: 62, 238–245
és 268. Fotó Fig. 9.12 in Finkelstein 1993: 244.
783
Finkelstein 1993: 238.
784
B. Brandl in Finkelstein 1993: 238. A kincs leírásához lásd Finkelstein – Brandl 1985 és részletesen
B. Brandl, „Silver jewelry”, in Finkelstein 1993: 243–245. A lelet ki van állítva az Israel Museumban;
46 darab, összesen 158,92 gramm súlyú törött ezüsttárgyból, főként ékszerekből (függők, fibulák,
fülbevalók, gyűrűk) és apró formátlan törtezüst darabokból valamint lemezdarabokból áll.
785
Nincs itt lehetőségem e lelet részletes bemutatására, erre más összefüggésben még visszatérek.
786
E kincsleletek kényelmesen hozzáférhetők in Bjorkman 1994: 507–705.
ezüstöt, hanem aranyat is használtak. E szokásnak szöveges említését nem ismerem,

és egyetlen általam ismert más kincsben sincs párhuzama, se a harmadik, se a második
vagy akár az első évezredben sem, így mindenképpen magyarázatra szorul.787
Abból kell kiindulnunk, hogy Ajjūlban az ékszereket majdnem kizárólag aranyból ké-
szítették, ahogy ezt legjobban a sírmellékletek mutatják. Korábban láttuk már azonban,
hogy az ékszerek pénzként is funkcionálhattak. Ajjūlban ennek legjobb bizonyítékául
a törött arany karkötő (súlya 4,02 gramm, PAMG 1181) és a nagyon hasonló és szintén
törött ezüst karperec (súlya 2,22 gramm PAMG 1121) összehasonlítása szolgál, hiszen
a törtezüstről már fentebb többször kimutattuk, hogy nem más, mint pénz. Felmerül
természetesen a kérdés, hogy miért találták majdnem az összes ezüst ékszert darabok-
ra törve, míg az arany ékszereknek csupán elenyésző töredékét. Az első magyarázat,
ami az emberben felmerül az az, hogy az arany ékszerek drágábbak, és így mindenki
jobban vigyáz rájuk. Ez azonban azért nem kielégítő, mert a sírok nem szolgáltatnak
elegendő darabot az állítólagos olcsóbb ezüst ékszerekből, márpedig aligha hihető,
hogy minden sírban gazdag emberek földi maradványai kerültek elő, vagy hogy csak
gazdagok viseltek ékszereket. A helyzet szemmel láthatóan éppen az ellenkező. Az arany
minden bizonnyal az olcsóbb, míg az ezüst a drágább és ritkább fém volt, e helyzetet jól
ismerjük a középbirodalmi Egyiptomból például. Mivel Ajjūl Egyiptom határa men-
tén feküdt, és ugyanazok a hükszosz királyok uralták, mint Egyiptomot, mást nem is
nagyon várhatunk Ajjūlban sem. Az ókori Kelet egyéb részein azonban az arany volt a
drágább és az ezüst az olcsóbb, és a kereskedelemben általában az ezüstöt használták
fizetőeszközként. Ajjūl gazdagsága, legalábbis részben, abból származhatott, hogy
aranyat ezüstre, és ezüstöt aranyra cseréltek, hiszen a cserearány változásából származó
nyereséget leginkább Egyiptom határán lehetett realizálni. Mindez megmagyarázná
azt a sehol másutt nem tapasztalt helyzetet (a kassú-kori ún. aranystandardról ebben
az összefüggésben eltekintek), hogy miért használtak egyidejűleg aranyat és ezüstöt is
fizetőeszközként.
Mielőtt azonban ezt a kérdést lezárnánk, az ajjūli kincsleletek még egy aspektusát
meg kell vizsgálnunk. A tört ezüstdarabok a három leletből legalább kettőben textilbe
787
A kincsleletekben néha (pl. a fentebb 10.2 alatt tárgyalt larszai kincsben) előforduló törtarany
darabkák vagy néhány törött ékszer még nem jelent kettős standardot, főleg ha a szövegekben az
arany fizetőeszközként való használatának nincs jele. Ugyanez igaz az arany dareikoszokra is (lásd
5.3 alatt), amelyeknek semmi nyoma a korabeli babilóniai szövegekben. Ajjūlban azonban három
különböző, és feltehetőleg ugyanakkor eltemetett kincslelet mindegyikében van arany és ezüst is.
Ez arra mutat, hogy mindkét fémet párhuzamosan használták a mindennapi forgalomban, bár
ennek természetesen semmiféle szöveges bizonyítéka nincs.
csomagolva, és talán súly szerint csoportosítva kerültek elő. Sajnos az ásatás hiányos
dokumentációja nem teszi lehetővé, hogy ennél többet lehessen megállapítani a pénz-
használat ajjūli módjáról, de új ásatások Izraelben és Iraqban segíthetnek a helyzet
megértésében.
A Stern által Dorban talált, és általa pénznek meghatározott hatalmas mennyiségű
ezüst egy cserépkorsóban volt elrejtve, 18 egyforma lenvászon zacskóba csomagolva és
ugyanazzal a hükszosz pecséttel lepecsételve. Mind a 18 egység nagyjából 450 gramm
súlyú.788 Ha ehhez hozzászámoljuk a korrózió miatti veszteséget, közel jutunk a föní-
ciai mana 470 gramm körüli súlyához. Összesen 8 és fél kiló előre lemért és lepecsételt
ezüstöt rejtettek el e módon, s az ezüst tárolásának e módját talán nagykereskedelmi
pénzhasználatnak nevezhetnénk. Mivel a lelet a kikötőben került elő, jogos az ásató azon
véleménye, miszerint e hatalmas összeget a tengeri kereskedelemben használhatták.
Abból, hogy az összes csomagot ugyanazzal a pecséttel zárták le, Stern arra követ-
keztet, hogy az egész összeg egy és ugyanazon személy tulajdona volt. Ez természetesen
jogos következtetés, de nem az egyedül lehetséges. Ilyen nagyságrendű ügylet ugyanis
még a leggazdagabbak számára is túl drága lehetett.789 Nyilvánvalóan nem zárható ki,
hogy a kincs egy kereskedő vagyonát testesítette meg, de mégis kézenfekvőbb több
személy által összeadott kereskedelmi tőkére gondolnunk. Ha ugyanis a kincs egyetlen
emberé lett volna, aki azt a saját, őseitől örökölt, legalább 600 éves és feltehetően féltően
őrzött pecsétjével pecsételte le, akkor az ezüsttel együtt nyilván e pecsétet is elrejtette
volna. Azonban a pecsét nem volt az edényben, hiába kereste azt Stern, s ahogy ezt
alább mindjárt látni fogjuk, ennek feltehetően jó oka volt.
Tell Keisan lelőhelyen egy Kr. e. 1050 és 1000 közé keltezett kis kincslelet került elő,
ugyancsak textilbe csomagolva és cserépbe rejtve.790 Az összesen 354 gramm súlyú, több-
nyire törtezüst darab eredetileg hat, vagy hét zacskóban volt. Ebből négy megőrződött
és az előre lemért ezüst használatának egy másik módját tárja elénk. Az itt elrejtett, s
legalábbis a Dorban találthoz viszonyítva szerény összeg különböző súlyok szerint volt
csomagolva és sokkal kisebb tranzakciókhoz: a csomagok 24,5, 25, 32 és 100 gramm
788
E fenti adatok a leletnek az Israel Museumban később elvégzett (és a kiállítási vitrinen ismertetett)
vizsgálatán alapulnak, és eltérnek Stern (1998) előzetes tanulmányában megadottaktól. Köszönettel
tartozom neki, hogy az eltérések okát szóbeli közlésében megmagyarázta. Ebből kiderült, hogy a
múzeum munkatársai a leletet hosszában félbevágták, és így megállapíthatták, hogy az előzetes
publikációban szereplő 17 helyett valójában 18 csomag van az összeragadt leletben. A csomagok
itt említett 450 grammos súlya ebből adódik.
789
Mezopotámiai párhuzamok alapján ez az összeg mintegy 200 évnyi átlagkeresetnek felelne meg.
790
Kiadása: É. Nodet in Briend 1980: 325. Fotó: Pl. 132
ezüstöt tartalmaztak. Szemben az előbb tárgyalt lelet egyforma, és nagy mennyiségeket

tartalmazó egységcsomagjaival, ez lehetett a pénz tárolásának mindennapi módja: a
hétköznapi életben ugyanis különböző nagyságú összegekre van állandóan szükség.
Úgy tűnik, hogy legalább két, különböző pecsétet használtak a különböző csomagok
lepecsételésére, de sajnos a pecsétek tanulmányozása semmilyen eredményre nem ve-
zetett a pénzhasználatot illetően.
Szerencsére a fentebb (10.2 alatt) tárgyalt larszai lelet megoldja a pecsét használatának
jelentőségét. Ebben az összefüggésben csak arra kívánok utalni, hogy a tényleges mérés
és pecsételés nem Larszában történt, ahol a kincs előkerült, hanem a nem messzi Ur
városának királyi hivatalában. Ha ezek után visszatérünk a Dor-i kincs pecsételésének
kérdéséhez, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy nem szükségszerű, hogy az magá-
ban Dor városában történt, és az sem, hogy a pecsét a kincs elrejtőjének tulajdona volt.
Sokkal valószínűbb, hogy az valamelyik ősi, templomi vagy világi intézmény mindenki
által jól ismert pecsétje volt, amely az adott városban hosszú évszázadokon át garantálta
az ezüst súlyának és tisztaságának hitelességét. Ha azonban ez volt a helyzet, a Dor-i
kikötőben talált kincset nem helyben pecsételték le, hiszen a település csak rövid ideig
volt föníciai telep. Sokkal nagyobb a valószínűsége egy nagy és állandó föníciai telepü-
lésnek; Türosz vagy Büblosz városa például sokkal inkább szóba jöhet, főleg ha a pecsét
valóban a középső bronzkor óta használatban volt. Ha helyes az ásató ezen következ-
tetése, akkor bizonyítékunk van arra, hogy a térségben az óbabilóni korral egy időben
ugyanúgy használták az ezüstöt, mint Mezopotámiában. S ha ez igaz lehet Föníciára
nézve, akkor Ajjūlban is feltehetjük, annak ellenére, hogy pecséteket itt nem találtak,
vagy legalábbis Petrie erről nem adott hírt. Mindenesetre a néhány ezüsttárgyon még
ma is megfigyelhető textillenyomat arra mutat, hogy a pénzt Ajjūlban is lenzacskókba
csomagolva, és feltehetően előre lemérve és hitelesítve használták. Erre mutatnak ugyan-
is az 1312–13-as kincs fentebb tanulmányozott és csökkenő számsorrendbe állított 950
ezüstdarabjának súlyai. Bár természetesen van köztük néhány azonos súlyú is, de ez
nem meglepő, ha figyelembe vesszük a rengeteg apró ezüstdarabot. Ha azonban átte-
kintjük a 0,01 grammtól 100 grammig terjedő mennyiségeket, amelyek gyakorlatilag az
összes lehetséges súlyt lefedik, gyakoriság nem állapítható meg. Ebből az következik,
hogy az ezüstdarabokat nem előre meghatározott standard szerint vágták darabokra.
Mindez megerősíteni látszik ama feltételezésünket, miszerint az ezüstöt előre hitelesített
egységcsomagokban használták Ajjūlban is.
Akármi is volt azonban a helyzet, a pénzt a közeledő seregek elől a Kr. e. 16. század
vége felé rejtették földbe, s következtetésképp jóval ezt az időpontot megelőzően hasz-
nálták Ajjūlban. A rendkívül apró darabokra tört ezüst, amelyet még mai kifinomult
mérlegeinkkel is nehezen tudunk pontosan mérni, arra mutat, hogy a pénzt igen kis
értékű tranzakciókban is használták a Kr. e. 2. évezred közepének kánaáni kereskedelmi
ügyleteiben.791 Éppen a pénz ilyen fejlett használata és a kánaáni gazdasági élet ebből
következő magas szintje a Tell el-‘Ajjūl-i ezüstleletek tanulmányozásának legmeglepőbb
eredménye.
10.4. EXKURZUS 2.
A TEPE NÚS-E DZSÁN-I EZÜSTKINCS ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBAN
A jelen tanulmányban tárgyalt kincslelet 1967-ben David Stronachnak a British Institute

of Persian Studies megbízásából folytatott Nús-e Dzsán-i ásatásán került elő. Az ő
előzetes tanulmánya után (Stronach 1969: 15–16) még két fontos cikket szenteltek a
leletnek. 1971-ben jelent meg A. D. H. Bivar még ma is alapvető tanulmánya a kincsről
(Bivar 1971), majd 1984-ben John Curtis közzétette a lelőhelyen talált összes kisebb
tárgyat (Curtis 1984), ami alkalmat adott arra, hogy Bivar néhány megállapítását is
helyesbítse.
A történeti szempontból legfontosabb következtetésben azonban szerencsére teljes az
egyetértés. Akár pénzként használatos öntecsleletnek („a hoard of ingot-currency”) tart-
juk a kincset, ahogy Bivar cikkének címe sugallja, akár pedig különféle ezüstdarabok
gyüjteményének, amelynek pénzként használva jelentős értéke lehetett („miscellaneous
collection of silver which would have had a considerable value as currency”), ahogy Curtis
(1984: 20) gondolja, a végeredmény ugyanaz: az ezüstdarabok egykor pénzként funk-
cionáltak és azért rejtették el őket, hogy később újra fel tudják használni.792 Ez a követ-
791
Hangsúlyoznom kell azonban, hogy az ezüst száma minden bizonnyal kisebb volt a lelet elrejté-
sekor, mint ma. A legkisebb súlyok ugyanis egészen vékony lemezdarabokból adódnak, amelyek
szinte érintésre is törnek. Ráadásul, ha az ezüstöt előre lemért zacskókban használták, nem is
volt szükség ilyen kis darabokra. Ennek ellenére azonban a kis darabok, elsősorban a tömegesen
gyártott miniatűr, egy grammnál kisebb súlyú ép kis (ál)ékszerek a pénzhasználat nagyon kifi-
nomult módjára utalnak. Ráadásul még ezeket az egészen apró tárgyakat is gyakran darabokra
törik a forgalomban, s ez arra mutat, hogy az előre lemért csomagokat a tranzakciók során gyakran
felbontották.
792
Nem kívánok itt belemenni abba a vitába, hogy vajon a törtezüstöt tartalmazó kincsleleteket
pénznek tekinthetjük-e vagy sem, miután erről Kletter 2003 és 2004 és Gitin – Golani 2004 között
a közelmúltban élénk vita folyt. Annyit azonban mindenképpen szükségesnek tartok leszögezni,
hogy egyetértek mind Bivar és Curtis, mind pedig Stronach legutóbbi véleményével (lásd alább),
hogy az „ezüstműves nyersanyagkincse” régi elképzelés, amelyet pl. Aruz 2003: 244 még mindig
használ a lelet magyarázatára, bizonyosan helytelen. Lásd még a következő jegyzetet is.
keztetés számomra teljesen meggyőző, és megítélésem szerint Bivarnak, és az őt ebben

követő Curtisnek mindenképpen igaza volt abban, hogy elutasították az azokban az
időkben igen népszerű „ezüstműves elrejtett nyersanyaga” magyarázatot.793 Ráadásul,
tekintettel az írásos források hiányára, és a jelenleg rendelkezésünkre álló régészeti
anyag nagyon csekély voltára,794 Bivar magyarázata rendkívül fontos adalékkal szolgál
az alig ismert méd történelem vizsgálatához általában is. A kedvezőtlen forráshelyzet
következtében ugyanis ez a kincslelet az egyetlen közvetlen adat a pénzhasználatra,
illetőleg általánosabban arra a társadalmi-gazdasági környezetre, melynek szüksége
volt pénzre és használta is azt Médiában Kr. e. 600 körül.795 Mivel ez a tény nem lehet
közömbös semmilyen történeti rekonstrukció számára sem, talán nem érdektelen, ha
a következőkben újra visszatérünk néhány, a kinccsel kapcsolatos, és évtizedek óta
érvényesnek tekintett következtetésre, hogy jobban megértsük a méd pénzhasználat
jellegzetességeit és néhány újabb szempontra is ráirányítsuk a kutatás figyelmét.
Annak ellenére, hogy alapvetően egyetértek a kincsleletnek Bivar és Curtis által adott
általános interpretációjával, az alábbiakban néhány, véleményem szerint nem meg-
győző következtetésüket vitatni kívánom. Ezek közé tartozik elsősorban is Bivar azon
megállapítása, miszerint a leletben található ezüsttárgyak egy részét szándékosan úgy
törték apró darabokra („Hacksilber” pieces), hogy az így előállított töredékek egy bizonyos
standardhoz, Bivar nézete szerint a 8,33 grammos babilóni standardhoz közelítsenek. Ha
ezt bizonyítani lehetne, arra kellene gondolnunk, hogy Kr. e. 600 körül, tehát a görög,
s talán a lüd pénzverés kezdete előtt is egyfajta, korai pénzveréshez vezető lépésekre
került sor Médiában. Túl azon, hogy legújabban a méd államiság megléte is erőteljesen
megkérdőjeleződött ebben az időszakban, ez más ok miatt is nagyon meglepő lenne.
793
Bivar 1971: 97–98; Curtis 1984: 16–18. Az ezüstműves-elmélet azonban kiirthatatlan, annak
ellenére is, hogy egyetlenegy kincs esetében sem sikerült műhely maradványait kimutatni. Né-
hány újabb ilyen magyarázathoz lásd pl. a silói kincs B. Brandl (Finkelstein 1993: 257) és B. Sass
(Finkelstein 1993: 268) által adott leírását, vagy akár az eblai kincset (Matthiae 1995: 430).
794
A régészeti leletanyag jó összefoglalásához lásd Stronach 2003: 233–248.
795
Ezt a dátumot David Stronach előlegezte meg, majd újra meg is erősítette (Stronach 2003: 246),
és keltezését Curtis (2005) kivételével mindenki elfogadta. Curtis a leletet későbbre datálja, de az
alábbiakban az ásató véleményét követem, annál is inkább, mert ez a dátum szerepel majd a vég-
leges ásatási beszámolóban is: Stronach, David és Roaf, Michael, Nush-i Jan I. The Main Buildings
of the Median Settlement. British Institute of Persian Studies, London, s.a. (David Stronach szíves
szóbeli közlése). Az egész cikkben tudatosan kerülöm a méd birodalom kifejezést, hiszen az elmúlt
évtizedben igen komoly kételyek merültek fel a használhatósága ellen (legutóbb Rollinger 2005).
Ennek ellenére egyetértek Stronach (2003, kül. 233) véleményével, miszerint valamiféle „életképes
méd politikai entitásnak” (viable Median political entity) léteznie kellett a méd területeken, s ehhez
reményeim szerint az alábbi sorok gazdasági szempontból néhány további érvvel szolgálnak. Erre
a kérdésre részletesebben másutt majd visszatérek.
Ilyen fejlődésre ugyanis nincs semmiféle adatunk magából Babilóniából, tehát arról a
területről, amelynek súlymértékét állítólag követték, amikor a kincsleletben fennma-
radt darabokat egy megadott súlyrendszer szerint vágták apró darabokra. Ráadásul,
ha ez így történt volna, Médiában fejlettebb pénzhasználat uralkodott volna,796 mint a
mintául szolgáló Babilóniában, ahol továbbra is súlyra mérték az ezüstöt.
Bivar érvelése az általa összeállított táblázaton (frequency-table, Bivar 1971: 106, Fig.
2) alapul, de adatai nem meggyőzőek. Bár a táblázatból levont következtetéseit már
Curtis megcáfolta – nézetem szerint teljesen meggyőzően –, többek között statisztikai
módszereket is felhasználva,797 Bivar érvelése nagy hatással volt, és van még ma is a
kutatásra.798 Éppen ezért hangsúlyozni szeretném, hogy sem az a nagyjából harminc
796
Legalábbis ha elfogadjuk a Seltman (1955: 1) által felállított kategorizálást, amelyre még ma is
sokan hivatkoznak (vö. Curtis 1984: 17; Thompson 2003: 87; Kletter 2004: 208): „Metal when
used to facilitate exchange of goods is currency; currency when used according to specific weight-
standards is money; money stamped with a device is coin. Metal intrinsically valuable, weight
deliberately adjusted, the mark or device of a responsible authority, all three needed to make a
coin”. Sejtésem szerint ez a meghatározás ösztökélhette Bivart arra, hogy azokat a darabokat
válassza ki a kincsből, amelyek véleménye szerint valamilyen standardnak megfelelően lehettek
felvágva. Mindazonáltal szilárd meggyőződésem, hogy a pénz (money), és pénzként használt
nemesfém (currency) közötti merev különbségtétel ma már nem állja meg a helyét, és a pénzt
sokkal tágabban kell meghatároznunk, például mint „bármilyen széles körben használt eszközt,
amelyet fizetés céljára, valamint kölcsön felvételére és adósság megfizetésére fel lehet használni”
(G. Davies, idézi Schaps 2004: 4).
797
Curtis 1984: 19–20. és 22(a, b) és 23 ábrák.
798
Price – Waggoner (1975: 115–116) valamint Rynearson (1982: 72–73) is azt sugallták, az első két szerző
ráadásul Bivarra történő explicit hivatkozással, hogy az asziuti kincsleletben az öntecseket a (babiló-
niai) sékel nagyságrendjének megfelelően vágták darabokra. Akár elfogadjuk ezeket a véleményeket
vagy sem, mindenesetre meglepő lenne Egyiptomban a sékel, és nem a kite nagyságrendjét találni.
Kraay – Moorey (1981: 10–11) a fekete-tengeri kincs leírásakor Bivarra hivatkozva állították, hogy
valószínűtlen, hogy a töredékek súlya teljesen véletlenszerű lenne. Ha jól értem Moorey (1994: 237)
véleményét, még Curtis (1984) érvei publikálása után is Bivar álláspontját tette magáévá. Williams
(1999: 21) szintén azt sugallja, hogy az Amarna kincsleletben [Pendlebury 1931] „az egyes arany- és
ezüstrudak súlya nagyjából a deben többszöröseihez vagy törtrészeihez közelít. A lelet egésze azt
illusztrálja, hogy a nemesfémeket fizetőeszközként milyen súlyú és alakú darabokra vágták, majd
adták kézről kézre Egyiptomban” – jóllehet a publikált súlyok egyáltalán nem támasztják alá ezt a
következtetést. Bivar érveit újabban magáévá tette Vleeming (1991: 88, 71. j.), Gitin – Golani (2001:
39), Thompson (2003: 68, és amennyiben helyesen értem őt, a 71. oldalon is), valamint Schaps (2004:
233) is. Ugyanakkor azonban Thompson (2003: 68) hivatkozása a Nús-e Dzsánban talált „előre
lemért, jelöletlen darabokra” minden bizonnyal téves. A helyzet ugyanis nem az, hogy „az ókoriak
ritkán voltak annyira pontosak a nemesfémek mérésekor, amennyire mi szeretnénk” (Thompson
2003: 92) hanem a tárgyak eleve csak megközelítették a standardnak megfelelő súlyokat, hiszen a
tranzakciók során úgyis le kellett mérni őket és a kialkudott árnak megfelelően darabokra vágni
olyan pontosan, amennyire csak a rendelkezésükre álló súlyok és mérlegek azt lehetővé tették.
kincslelet (lásd 10.1 alatt), amelyet Babilóniából ismerek, sem pedig a máshonnan is-
mert sokkal nagyobb számú lelet (ideértve a Bivar által hivatkozott keleti-mediterrán
kincsleleteket is) sem látszik támogatni Bivar interpretációját, miszerint kétezer éven
keresztül bárhol is sor került volna ezüsttárgyak bármilyen standardnak megfelelő
vágására. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egész tárgyakat ne készítettek volna
a standardnak megfelelően, és azt sem, hogy ne lettek volna különböző standardok
a pénzügyi tranzakciókban. Ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy a különböző óko-
ri keleti pénzhasználati módok között nem elhanyagolható helye volt a törtezüstöt
tartalmazó, előre lemért és lepecsételt „pénzeszacskóknak” is, amelyeket a standard
különböző egységeinek megfelelően készítettek el (tehát 1/3, 2/3, 1, 2, 5 stb. sékel sú-
lyúra), de az egyes darabokat sohasem vágták egységnyi súlyra, hanem a különböző
darabok összepárosításával érték el az egységnyi súlyokat. Ez utóbbi pénzhasználati
mód kimutatható Mezopotámiában,799 a mai Izrael területén,800 és Egyiptomban is.801
Ennek a, mondjuk pénzérmeszerű pénzhasználati módnak nincs azonban semmiféle
jele Nús-e Dzsánban.
Az eltemetett pénz vásárlóértéke a következő pont, ahol nem értek egyet az eddigi
interpretációval. Bivar nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, míg Curtis arra a következ-
tetésre jutott, hogy a különböző ezüstdarabok („miscellaneous collection of silver”) értéke a
súlyuk alapján, amelyet ő kicsivel több, mint 1,4 kilóra becsült, mintegy 59 birka árának
felelt meg („would have had a value equivalent to about 59 sheep”, Curtis 1984: 20). Nem
tudom elfogadni sem az eredményt, sem pedig a kalkuláció módját. Bár mind Curtis
(1984: 10, 16.), mind pedig Bivar (1971: 100.) tisztában voltak azzal, hogy milyen nehéz
világos határvonalat húzni ékszer és pénz („currency”) között, mindketten osztották azt
a nézetet, hogy a kincsleletnek csak egy része tekinthető pénznek, és a kidolgozottabb
tárgyak (különösen a kettős spirális függők és négyes spirális gyöngyök)802 ékszereknek
tekintendők. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy sok más kincsleletben egyszerre ke-
rültek elő törött és ép ékszerek,803 hogy vannak szöveges adataink arra, hogy különböző
799
Az egyetlen publikált példa a larszai kincslelet (Arnaud – Calvet – Huot 1979). A csomagoláshoz
lásd Thompson kommentárját (2003: 80, 21. j.). A pénzeszacskókra vonatkozó szöveges adatokhoz
lásd Vargyas 2005.
800
A legkorábbi példa a feltehetőleg a Kr. e. 16. századra keltezendő publikálatlan (de az Israel
Museumban kiállított) 1938-as Ajjūl-i kincslelet, míg messze a legérdekesebb lelet a Dor-i kincs
(Stern 2001). Az összes jelenleg ismert ciszjordániai kincshez lásd Thompson 2003 és Kletter 2003
áttekintéseit.
801
Noeske 1991 és 1993.
802
Lásd alább a 3., 8., 23. és 25. rajzokat az 1. táblán, valaminta 4b. táblán közölt fotókat.
803
Túl sok példával rendelkezünk ahhoz, hogy itt valamennyit fel lehetne sorolni, de ki szeretném
emelni a silói kincset. Ebben a leletben alapvetően törött ékszerek kerültek elő az F/1527 helyiség
ékszereket megadott súlyok szerint kifejezetten pénz céljára készítettek,804 s különösen

azt, hogy a larszai kincsleletben vannak szöveges adataink a leletben előkerült kidol-
gozott ékszerek pénzként való használatára805 – akkor világossá válik, hogy a Bivar és
Curtis által meghúzott határ az ékszerek és a pénz között csupán egy mesterséges válasz-
tóvonal. Mivel ettől el kell tekintenünk, a kincsleletben található pénz súlyát mintegy
1,6 kilóra kell felemelnünk.806 Az a mintegy 200 gramm különbség Curtis becslése és
az enyém között önmagában természetesen jelentéktelen. A különbség azonban sok-
kal nagyobb a pénz vásárlóerejének az ezüst súlyán alapuló becsléseink között. Curtis
becslése a perszepoliszi kincstári táblákon alapul, az enyém mezopotámiai árakon. Bár
az ő számításának megvan az az előnye, hogy iráni adatokat hasonlít össze, számításai
ennek ellenére sem mentesek minden problémától. Az általa használt adatok ugyanis,
ahogy ezt ő maga is korrekten megjegyzi (Curtis 1984: 20), mintegy száz évvel későbbiek
a kincs eltemetésének idejénél. Ráadásul – s ez a lényeg –, ez alatt a száz év alatt az ár-
emelkedés üteme egyelőre megmagyarázhatatlanul magas volt. Emellett nem szerencsés
az elrejtett pénz értékét juhokban kifejezni, mert ez egy alapvetően pásztorkodásból
élő társadalmat sugall, ahol a pénz csak kis szerepet játszik.807 Mindezek miatt én szí-
padlóján (lásd Finkelstein leírását [1993: 62] és a 9.12 ábrát, Finkelstein 1993: 244.), bár a mellékelt
fotón nem szerepel minden tárgy. Annak ellenére, hogy a kincs valószínűleg nagyrészt egyszerre
került elő (Finkelstein 1993: 38), és az ezüstdarabok eredetileg textíliába voltak tekerve (Brandl:
Finkelstein 1993: 238). Brandl (Finkelstein 1993: 243–245) a „jobb” darabokat (a függőket és dísz-
tűket) „Ezüst Ékszerek” címszó alatt önállóan tárgyalta (pontosan úgy, ahogy az a Nús-e Dzsán-i
kincsben is történt a kettős spirális függőkkel és a négyes spirális gyöngyökkel), míg az összes
ezüstdarab számát és súlyát fel sem jegyezték.
804
Az adatok száma ebben az esetben is túl nagy ahhoz, hogy fel lehessen sorolni őket, de messze a
legjobban ismert eset Ábrahám történetében (Gen. 24, 22) található (lásd alább és a 829. jegyzet-
ben), amelyre ebben az összefüggésben sokan hivatkoztak már legalábbis Ridgeway (1889: 90–91.)
óta, így például Curtis (1984: 10.) és Thompson (1999: 48–49) is.
805
Függetlenül attól, hogy ép és díszített (Arnaud – Calvet – Hout 1979: Pl. II, 76.91 és 76.20) vagy
törött ékszerek (ugyanott, 70–73. ábrák), törtezüst (ugyanott, 45. ábra), vagy újraöntött darabok
(76.78, u.o., Pl. II, 4 és talán 76.95 is; lásd még a 41. oldalt is) voltak, valamennyit összekeverve
és textíliába csomagolva előre lemért zacskókban tették az edénybe, és a csomagokat egykor le-
záró bullákon a tartalmukat egyszerűen csak ezüstként írták le. Ráadásul a lelettel együtt talált
agyagtáblán a zacskók összesített tartalmát is csupán adott súlyú (fél mana, 4 1/6 sékel) ezüstként
határozták meg (Arnaud – Calvet – Huot 1979: 17).
806
Ez azonban sajnos inkább csak találgatás, hiszen a kincslelet egészének súlyát (akár tisztítás előtt
vagy utána) soha nem közölték. Bár Bivar pontosan megadta azon darabok súlyát, amelyeket ő
pénznek tekintett, de az ékszerekét nem. Ez utóbbiakat ugyan Curtis publikálta, de az anyaghoz
már nem fért hozzá, és az esetek egy részében nem állt adat a rendelkezésére. Számításaim így
csak közelítésnek tekinthetők, amelyek a kincsben talált hasonló darabok súlyán alapulnak.
807
Curtis (1984: 20 és 18. j.) hivatkozása mai iráni falusi viszonyokra (amikor is ezeket az „elszegé-
nyedett betelepülők Nús-e Dzsán-i falujával” hasonlítja össze) ezt a benyomást még fokozza is.
vesebben támaszkodnék korabeli mezopotámiai adatokra, amelyek azonban nagyjából

háromszoros vásárlóerőt sugallnak a Curtis által feltételezetthez képest.808 Ha ugyanis
az 1,6 kilogrammot átváltjuk a Mezopotámiában használt 8,33 g súlyú sékelre, 192
sékelt kapunk. Tekintettel az egy sékel ezüst és az egyhavi bér (és egy kurru – ebben a
korban 180 liter árpa) évezredes egyenértékűségére, amely a kincs eltemetésének idején
még érvényesnek tekinthető, arra az eredményre kell jutnunk, hogy a Nús-e Dzsánban
elrejtett ezüst értéke 192 havi munkabérnek felel meg, vagy másképpen kifejezve, egy
felnőtt férfi 16 évi teljes munkabérét jelentette.
Az természetesen már egyéni mérlegelés kérdése, hogy ez egy szerény összeg, ahogy
Curtis (1984: 20) gondolja, vagy egy egész vagyon, ahogy én vélem, s ráadásul szorosan
kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, hogy ki volt egykor e pénz tulajdonosa. Megítélésem
szerint egy magánember számára mesésen nagy summa volt, de még egy templom
számára sem jelentett elhanyagolható összeget. Sajnos azonban, mint majdnem minden
hasonló esetben, semmilyen adatunk sincs a kincset elrejtő személyről. Bivar érthetően
nem is foglalkozott e kérdéssel, míg Curtis nem tudott választani a két szóba jöhető
forgatókönyv, az elszegényedett település egy magánszemélye, illetőleg temploma kö-
zött, – bár láthatólag, és megítélésem szerint helyesen a második lehetőséget favori-
zálta (Curtis 1984: 20–21). Természetesen mindkét lehetőséget nyitva kell hagynunk.
David Stronach azonban egy harmadik eshetőséget is felvetett, amely az előző kettőt
is tartalmazza, és sok más is mellette szól. Valójában ő már a kincs előzetes közlésekor
(Stronach 1969: 15) felhívta arra a figyelmet, hogy a kincs a földön került elő, ami egy
alapvető információ, de ezt a kutatás a későbbiekben figyelmen kívül hagyta. Mind
Bivar (1971: 97), mind pedig Curtis (1984: 1) azt állították, hogy a kincs a padlószint
alá temetve került elő (ahogy gyakorlatilag minden hasonló kincslelet),809 s valóban, a
publikált fotó látszólag alá is támasztja ezt az állítást.810 A kincset tartalmazó bronztál
azonban a padló szintjén feküdt, bár leesett törmelékek között és csupán egy törött tégla
által eltakarva.811 Az, hogy jelentős mennyiségű ezüst a padlón kerüljön elő, bár nem
egyedi eset,812 de mégis rendkívül szokatlan és magyarázatot kíván. Ha a kincset, lett
légyen az akár magánszemély vagy akár a templom tulajdona, ellenséges támadás miatt
808
Szemben a Curtis által kalkulált 59 birkával, ezen állatok átlagos mezopotámiai 1 sékeles árával
számolva az eltemetett ezüsttel 192 birkát lehetett volna vásárolni.
809
Ebben minden további szerző követte is őket, lásd pl. Gitin – Golani 2001: 39.
810
Curtis 1984: Pl. 1.
811
Ezt később újra meg is erősítette (Stronach 1985: 834). Lásd még alább a 4a. táblát, amely in situ
mutatja a kincset.
812
A hasonló ritka leletek közé tartozik pl. a silói kincs (fentebb, 13. jegyzet), és az ekroni 2. kincs
(Gitin – Golani 2001: 31).
rejtették volna el,813 nagyon valószínűtlen, hogy ne lett volna néhány perc arra, hogy
egy kis gödröt ássanak és elrejtsék a tálat, hiszen a domb tetejéről a völgyet jó messze be
lehetett látni. Mindez az események Stronach által vázolt menetét támogatja, aki arra
gondol, hogy a kincset békeidőben egy tisztviselő rejthette el, amikor a lelőhely nagy
részének kővel, illetőleg téglákkal történő feltöltését hirtelen abbahagyták. Bár soha
nem fogjuk megtudni, hogy valóban így történt-e, mindenesetre a továbbiakban ebből
a változatból indulunk ki, noha természetesen a korábbi magyarázatok sem vethetők
el egyértelműen.814
Két apróbb részlettel kell még a továbbiakban foglalkoznunk. Az egyik Bivar eljárá-
sa, aki az ókori keleti lelőhelyeken talált ezüstdarabokat két nagy csoportra osztotta:
egyenes rudakra (straight bars, amilyenek például a Nús-e Dzsánban talált darabok),
illetőleg ún. sütemény-öntecsekre (cake-ingots, mint amilyenek a Bár-rákib, Szam’al/
Zincirli uralkodójának kincstárában talált híres darabok), s úgy vélte, hogy ez utóbbiak
Egyiptomtól és Szíriától keletre nem voltak használatosak. Ma már, lassan negyven évvel
azután, hogy Bivar (1971: 100–101) felállította ezt a csoportosítást, az azóta előkerült
anyag alapján újra kell gondolni mindezt. Meggyőződésem, hogy a két csoport közötti
különbség nem területi, ahogy ő gondolta, hanem funkcionális. A rúd csak egyike
volt azon formáknak, ahogy a nyersanyaggal rendelkező területekről exportálták a
fémeket. A különböző formájú tárgyak mindegyikét úgy készítették el, hogy nagyjából
megfeleljenek az előállító terület súlyrendszere valamilyen egységének.815 Ezért nem
meglepő, hogy a Nús-e Dzsánban talált ép rudak súlya, szemben a törött tárgyakkal,
meglepő hasonlóságokat mutat (Curtis 1984: 20). Általában azonban, függetlenül az
importált tárgyak eredeti formájától,816 valamennyit hamarosan darabokra törték,
ahogy elkezdték pénzként használni őket a hazai forgalomban. Ennek az az oka, hogy
a pénzt súlyra mérték a mérlegen, és minden egyes tranzakciónál annyit törtek le az ép
813
Általában ez a nyilvánvaló magyarázat a kincsek elrejtésére, így nem véletlen, hogy Curtis (1984:
10) ezt tételezte fel Nús-e Dzsán esetében is.
814
Ennek az interpretációnak az az előnye, hogy egyrészt választ ad arra a kérdésre, hogy miért
nem ásták el a kincset, másrészt arra is, hogy kié lehetett egy ekkora vagyon egy elszegényedett
és elhagyott településen. Eszerint tehát az intézmény pénzéről lenne szó, amelyből feltehetően
az épületek feltöltését finanszírozták. Ha tényleg ez volt a kincs funkciója, akkor annak az alább
tárgyalt, de ritkán dokumentálható folyamatnak vagyunk tanúi, amikor az intézmény által for-
galomba helyezett ép tárgyak a használat során elkezdenek apróbb darabokra szétesni.
815
Mivel Irán azon ritka ókori keleti helyek egyike, ahol van ezüstérc, a lelet származhat akár helyi
lelőhelyekről is (bár ólomizotópos vizsgálat nélkül ezt bizonyítani nem lehet). Ha tényleg ez a helyzet,
akkor a teljes darabok súlya a helyi – iráni – standard vagy standardok súlyának felelhet meg.
816
Függetlenül attól, hogy karkötőkről, gyűrűkről, fülbevalókról, dróttekercsekről, edényekről vagy
csak sima ezüstdarabokról volt-e szó.
tárgyakból, amennyi a kérdéses összeg kiegyenlítéséhez kellett. Ennek következtében

viszont az ép tárgyak mindegyike nagyon hamar apró részekre tört, a folyamat végén
akár jóval egy gramm alatti darabokra. Éppen ezért leggyakrabban ilyen formátlan apró
darabokban, bár sokszor a korrózió által összeragadva kerül elő az ezüst bármilyen ása-
táson, már az agadei dinasztia korától (kb. Kr. e. 2300 körül) kezdve.817 A mindennapi
pénzhasználatban tehát ilyen apró ezüstdarabok forogtak, s ezért amikor a királyi vagy
templomi kincstárak (általában ugyanis ezek hozták forgalomba az ép ezüsttárgyakat)
visszakapták adó vagy ajándék formájában az apró törött darabokat, valamilyen célszerű
formában tárolniuk kellett. Ennek az eljárásnak legjobb leírása Hérodotosznál (3, 96)
maradt ránk, aki elmeséli, hogy a perzsa nagykirály hogyan tárolta kincseit.818 Ez az az
eljárás, amelynek során a „sütemény-öntecsek” létrejöttek, és formájuk azokból a kis
kerek cserépedényekből adódott, amelyekbe a megolvasztott fémet belefolyatták.819 Kö-
vetkezésképp, legalábbis a hérodotoszi híradás alapján, Keleten, a Perzsa Birodalomban
is voltak „sütemény” formájú ezüstöntecsek.820 És természetesen találunk rudakat, bele-
értve az egyenes rudakat is, nyugaton is, Egyiptomban,821 a Földközi-tenger vidékén822 és
Kis-Ázsiában823 is. Következésképp, a „sütemény-öntecsek” esetében sem a formájuk a
817
Következésképp egészen bizonyosan téves Bivar (1971: 102) magyarázata, miszerint a rudak hasz-
nálata az „egykori méd birodalom területére” korlátozódott, míg a törtezüstöt az egész óperzsa
birodalomban elfogadták.
818
„A király az adóból befolyó pénzt a következő módon őrizte meg. Minden pénzt felolvasztatott és
cserépedényekbe öntetett. Ha az edény megtelt, a külső cserépburkolatot összetörette. Ha pedig
pénzre volt szüksége, mindig annyit töretett le az aranyból, amennyi éppen kellett” (Hegyi Dolores
fordítása). Lásd még Sztrabón (15, 3, 21) hasonló leírását is.
819
Átlagos nagyságú „sütemény-darab” fényképéhez (mert a közismert Szam’al-i darabok kivételesen
nagyok) lásd pl. a 869-es és 872-es fotókat Price – Waggoner 1975: Plate XXXI. A „sütemény-ön-
tecsek” és Hérodotosz leírásának összekapcsolásához lásd Thompson 1999: 50.
820
Ezekből a „sütemény-öntecsekből” azonban egy sem maradt ránk, hiszen Nagy Sándor minden
valószínűség szerint az összesből pénzt veretett.
821
A legjobban ismert példányok az Amarna-kincsből (Pendlebury 1931) valók, hiszen e leletegyüttes
fényképe gyakran szerepel kiadványokban: lásd pl. Williams 1999: 21 vagy Schaps 2004: 50.
Pendlebury úgy vélte, hogy a tárgyakat egy tolvaj törte darabokra, hogy felismerhetetlenné tegye
őket; e tézis cáfolatához lásd Vargyas 2002.
822
Kokhavi (1969) publikált nagy mennyiségű rudat (bár ezek nem ezüstből, hanem rézből készültek),
melyek Har-Yeruhamban (Negev) kerültek elő; Ja’akov Meshorer 1970 körül látott egy ezüstrudat
a jeruzsálemi bazárban (szóbeli közlés; sajnos előbb eladták, mintsem az Israel Museum megsze-
rezhette volna).
823
A legjobban ismert darabok természetesen a trójai leletek (Schliemann 1880: 470). Ezeket legutóbb
Traill (1999: 21) a következőképp írta le: „a hat ezüstrúd, melyeket ma az Ermitázs őriz, ha nem is
pontosan a homéroszi ’talentumnak’ felelnek meg, ahogyan Schliemann gondolta, mégis valami
hasonló funkciót tölthettek be. A pénzverés előtti társadalmakban [in pre-monetary societies] a
nemesfémek, elsősorban is az ezüst, gyakran pénzként voltak használatosak”.
lényeg, hanem a funkciójuk. Néhány láthatólag újraöntött apró ezüstdarabokból készült,

bár egyelőre csak a leletek egy kis részét sikerült eddig személyesen is ellenőriznem.824
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy több esetben is látható a felületen egy vagy több
kiálló darabka.825 Ha egy nagyobb minta alapján sejtésemet bizonyítani lehet, a „süte-
mény-öntecsek” szolgáltathatnák a legjobb bizonyítékot arra, hogy az adott területen
nemcsak használták a pénzt, hanem – ami ennél még fontosabb – a pénz forgott is az
adott gazdaságban. Más szavakkal tehát, ezek az újraöntött ezüstdarabok bizonyíthat-
nák, hogy a gazdaság bizonyos fokig pénzgazdasági elven működött. Az a tény tehát,
hogy Nús-e Dzsánban ilyen „sütemény-öntecsek” nem kerültek elő, az egyik legfonto-
sabb fokmérője lehet az egyébként teljesen ismeretlen méd gazdaság működésének, és
rendkívül valószínűtlenné teszi azt a feltételezést, hogy itt a babilóniai pénzforgalomnál
fejlettebb, a vert pénz irányába mutató pénzhasználatot kellene feltennünk.826
A kettős spirális függők és négyes spirális gyöngyök korának meghatározása az utolsó
kérdés, amelyet tárgyalni kívánok. E tárgyakat mind Bivar, mind pedig Curtis éksze-
reknek tekintette és tanulmányozásukat különválasztotta a kincs egyéb részeitől. Ezért
Bivar egyáltalán nem is tárgyalta őket, míg Curtis, az ókori Kelet különféle területeiről
származó párhuzamok alapján Kr. e. 3. évezred végi, Kr. e. 2. évezred eleji kontextusba
helyezte őket.827 Mivel azonban a kincslelet összes többi darabja az első évezred elejére
824
Curtis (1984: 12) éppen az ellentétes procedúrát javasolta: véleménye szerint a „sütemény-öntecsek”
voltak az elsődleges öntecsek, és ezek, illetőleg a törtezüst másodlagos öntéséből származtak a
rudak. A kérdés nem dönthető el véglegesen, mivel sem Curtis (1984: 12), sem pedig én nem lát-
hattam eredetiben a Nús-e Dzsán-i tárgyakat. Az én forgatókönyvem azokon a publikált, illetőleg
publikálatlan tárgyakon alapul, amelyeket a kairói múzeumban megvizsgálhattam. Mindezzel
természetesen nem akarom kétség bevonni, hogy a kupellációs folyamat eredményezhet elsődleges
„sütemény-öntecseket” (lásd pl. Rihll 2001: 122–126). Mindössze annyit kívánok leszögezni, hogy
azok az öntecsek, amelyeket Bivar (1971: 101) „sütemény-öntecseknek” nevezett (pl. a Szam’al-i
öntecsek) valójában apró törtezüst darabokból készültek, ahogy arra először Thompson (1999:
49–50) mutatott rá: „The so-called ’cast’ ingots of Barrekub … were actually made by baking
gathered pieces of Hacksilber…”.
825
Például a 830. leltári számú darab a Mit Rahineh-i (Memphisz) öt „sütemény-öntecsből” álló
kincsleletben, amelyet Brugsch (1906) publikált (bár fotót nem közölt). További adatokhoz lásd
Thompson 1999: 50.
826
Az eddigiekből az is következik, hogy a kincslelet Bivar általi felosztása három különálló csoport-
ra, azaz rudakra, vágott ezüstdarabokra és karika-pénzekre, és a súlyok csoportonkénti önálló
tanulmányozása aligha vethet új fényt a méd pénzhasználat módjára. Ráadásul a teljes darabok
általa megadott súlya (220; 100,7; 100,3; 21,8; 18,31; 13,92; 11,3; 10 és 6 gramm) egyáltalán nem
sugallja a 8,33 gramm súlyú babilóniai sékelre alapozott mezopotámiai súlyrendszert.
827
Igaz, hozzátette (Curtis 1984: 10), hogy ettől még lehetnének Kr. e. 7. század közepi darabok is.
Később (Curtis 2005: 234) azonban már azt szögezte le, hogy ezek a tárgyak „semmit nem mon-
danak nekünk Nús-e Dzsán-i anyagi kultúrájáról a vaskor III. korszakban”.
vagy közepére datálható, a nagy időbeli eltérést azzal a feltételezéssel próbálta áthidalni,
miszerint az ékszereket régi sírokban találták és az első évezredben már másodlagosan
használták (Curtis 1984: 3; 2005: 234).
Álláspontját Curtis hatalmas bizonyítóanyaggal, valamint művészettörténeti és
technikai érvekkel is alaposan alátámasztotta. Kételyeim abból származnak, hogy a
kincsleletek tanulmányozása alapján másképp látom az ókori keleti pénzhasználat-
nak a mienkétől jelentősen eltérő különféle módjait. Mi az ékszereket iparművészeti
daraboknak tartjuk, elsősorban szépségük miatt, személyes használatra vásároljuk,
nem pedig befektetésként. Ez a hozzáállásunk azonban kulturálisan meghatározott
és az ókori Kelet lakói egyáltalán nem osztották ezt. Ezekben a társadalmakban sem-
miféle különbséget nem tettek az nemesfémek, elsősorban az ezüst, pénzként, illetve
ékszerként történő használata között. Az ékszereket befektetésként vásárolták, és azok
értéke a bennük megtestesülő nyersanyag értékével volt azonos. Ennek a gondolkodás-
nak legismertebb bizonyítéka Ábrahám már idézett története.828 Magatartása minden
valószínűség szerint jól tükrözi az ékszerekkel kapcsolatos ókori keleti magatartást.
Az ókori Keleten radikálisan más volt a hozzáállás az ékszerekhez, s ez jól látható
az általam ismert kincsleletek összetételéből, amelyekben a törött ékszerek igen nagy
szerepet játszanak. Ennek alapján ki lehet jelenteni, hogy úgy az egész, mind pedig a
törött ékszereket pénzként lehetett használni, és így is használták őket. Következésképp,
ha a Nús-e Dzsán-i kincsben előkerült függőket és gyöngyöket valóban a harmadik
évezredben készítették volna, és még az első évezredben is használták vagy újra fel-
használták volna, akkor az utóbbi időpontban már nagyon használtnak és töröttnek
kellett volna lenniük. Ebben az összefüggésben érdekes, hogy Curtis (1984: 4) becslése
szerint a nem teljesen ép darabok, illetőleg a töredékek azt sugallják, hogy legalább
még négy törött négyes spirális ékszer volt a kincsben, megítélésem szerint fényes bi-
zonyítékául annak, hogy ezeket az ékszereket is pénzként használták. A legnagyobb
részük – 18 darab – azonban teljesen épen került földbe, és ráadásul néhány közülük
teljesen újnak is tűnik.829 Mindezt a legegyszerűbben úgy lehet magyarázni, ha feltesz-
szük, hogy valamennyi néhány évszázaddal, ha nem éppen évtizeddel azelőtt készült,
hogy a kincset eltemették.
Van néhány halovány adat, amely ebbe az irányba mutat, noha el kell ismernem,
hogy sokkal kevésbé lehet ezen értelmezést alátámasztani, mint ahogy Curtis tudta a
828
Gen. 24, 22, lásd még a 804. lábjegyzetet.
829
A 18 darab ép négyes spirális gyöngyből 16 látható alább a 4b táblán.
sajátját.830 A legfontosabb érvem egy egyszerű skarabeus-, vagy pecsétnyomat, amely egy
indaszerű lenyomatot hagyott egy agyagdarabon. Maga a lenyomat az erődítményben
került elő, a rámpa délkeleti sarkánál (40. helyiség).831 Curtis (1984: 25) nem tudott mit
kezdeni ezzel a díszítéssel, mert ezek általában sokkal korábbi kontextusban szoktak
előfordulni. Meglepetését még fokozta, hogy a Nús-e Dzsánban előkerült összes többi
pecsétet, illetőleg a fennmaradt pecsétlenyomatokat nagy bizonyossággal az első évez-
red közepére lehetett keltezni.832 Más szavakkal tehát ugyanazzal a problémával került
szembe, mint a kettős spirális függők és négyes spirális gyöngyök esetében.
Bár nem egyszerű megmagyarázni a pecsétlenyomat funkcióját ezen a bizonyos
agyagdarabon, van egy másik, nagyon hasonló agyagdarab is, amely telis-tele van pe-
csétlenyomatokkal, bár ezek sajnos nagyon elmosódottak.833 Fontos azonban, hogy
ebben a második esetben, az agyagban világosan látszik egy zsinór lenyomata is, egész
közel a pecsétek lenyomataihoz. Ezért én nem zárnám ki a lehetőségét annak, hogy ez
az agyagdarab egykor egy edény vagy valamilyen más tárgy, esetleg egy ajtó lezárására
szolgáló ún. bulla lehetett, amelybe a tárgy lezárását biztosító kötél két vége volt beletéve,
és a sértetlenségét az illetékes tisztviselő pecsétjének lenyomata igazolta. Úgy vélem,
hogy a másik agyagdarab, amelyen indaszerű minta őrződött meg, hasonló célokat
szolgálhatott. Ezt a következtetést alátámasztani látszik az is, hogy mindkét agyagda-
rabon rengeteg ujjlenyomat őrződött meg (Curtis 1984: 25), márpedig ez szárított tégla
esetében nem, csak a bullákhoz használt nedves agyag esetében lehetséges.834
Amennyiben a fenti gondolatmenet elfogadható, az indás minta a templom egyik
tisztviselőjének pecsétjéről származott, és így a minta stílusa is nagyjából egyidős kellett
hogy legyen a kincs eltemetésének idejével. Azt az érvet, hogy ez a korai minta hasz-
nálatban maradhatott az első évezredben is, megerősíteni látszik egy nagyon hasonló
pecsétlenyomat, amely a Kr. e. 10. századra keltezett Dor-i kincsleletben került elő.835
Magyarázatként talán arra gondolhatunk, hogy ez a minta nagyon népszerű volt a
Mitanni Birodalomban általában is, és különösen a Nuziból előkerült pecsétlenyoma-
830
Az általa adott „családi örökség” magyarázatát széles körben elfogadták, legutóbb Aruz 2003:
244.
831
A 237. sorszámú tárgy a 2. táblán (= Curtis 1984: Fig. 4.).
832
Lásd a 233–236-as számú darabokat a 3 táblán (= Curtis 1984: Fig. 4.), lásd még Curtis kommen-
tárját is (1984: 25).
833
A 238-as számú agyagdarab a 3. táblán (= Curtis 1984: Fig. 4 és Pl. XII).
834
Lásd még Boucharlat – Francfort – Lecomte (2005: 482–483) hasonló érveit is.
835
Lásd Stern 2001, 23, 1.2 ábrát. El kell azonban ismernem, hogy az ásató, aki véleményét D. Ben-
Tor beszámolójára alapozta, arra a következtetésre jutott, hogy a pecsét a 2. évezred közepére
datálandó, de ez a következtetése a fentiek fényében valószínűleg nem állja meg a helyét.
tokon,836 márpedig az utóbbi település nincs messze a későbbi méd lelőhelytől, Nús-e
Dzsántól. Mindenesetre, ha kizárjuk azt a lehetőséget, hogy ebben az esetben is újra
felhasznált Nuzi-beli pecsétről lenne szó, amelyeket megint csak sírban találtak volna,
úgy tűnik, hogy egy nagyon hosszú életű művészeti hagyomány utolsó darabjainak
lenyomatait kell látnunk a fentebb tárgyalt agyagdarabok által megőrzött pecsétlenyo-
matokban.837
Mindenesetre meggondolandó, hogy az indás minta éppolyan régi, mint a kettős és
négyes spirális gyöngyök, és mindkettő ugyanabba a művészeti hagyományba tartozik.
Igen gyakran együtt alkalmazzák őket, mint például Mükénében is.838 Következésképp,
ha együtt találjuk őket Nús-e Dzsánban is, ahol maga ez a minta vélhetőleg az első év-
ezredre keltezhető, akkor nem szükségszerű az a következtetés, miszerint a gyöngyök
és a függők sokkal korábbi kontextusba helyezendők.839
Függetlenül attól, hogy helytállóak-e a fenti érveim vagy sem, végkövetkeztetésem
az, hogy a Nús-e Dzsánban talált egész kincslelet pénzverés előtti pénzként interpre-
tálandó, és következésképp, Kr. e. 600 körül, legalábbis Média bizonyos részein, már
ismerték és használták a pénzt. Igaz, ez a pénzhasználat, amennyire a rendelkezé-
sünkre álló egyetlen kincsleletből rekonstruálható, még meglehetősen kezdetleges
volt. Ez a következtetésem nem csak abból adódik, hogy megítélésem szerint hely-
telen az a feltételezés, hogy a leletben a babilóniai standardnak megfelelően vágták
darabokra az ezüsttárgyakat, hanem sokkal inkább abból, hogy relatíve nagyon sok
az ép tárgy és igen kevés a máshonnan jól ismert törtezüst. E megfigyelések nagyon
kezdetleges pénzviszonyokra utalnak.840 Ráadásul semmi nyoma az ezüst újraolvasz-
836
Porada 1947: 26, 35–37, 60, 62–64, 95, 100–102, 105, 110–12, 114, 118, 123, 152, 184, 215, 218, 267,
272–75, 297, 299, 301, 316, 330, 353, 361, 395, 398, 558, 643, 648–51, 676, 743–44, 760, 795, 798, 852,
856, 897, 917, 921, és 941-es számú pecsétek.
837
A pecsétekhez általában lásd most Maras 2005.
838
Ez akkor is meglepő, ha tudjuk, hogy a görög földön előkerült négyes spirálisokat (ideértve a Mü-
kénében találtakat is) az ókori keletiekétől eltérő technikával készítették (Curtis 1984: 5, 4. j.).
839
Annál is kevésbé, mivel négyes spirális gyöngyöket ismerünk kora első évezredi kontextusból
Haszanluban (még akkor is, ha ezeket Curtis [1984: 5.] nyomán Haszanlu V-re, azaz Kr. e. 1350–
1000-re datáljuk), és talán Ziwiye-ből is (de figyelembe kell vennünk Curtis 1984: 6. kételyeit).
840
A kincsben egyedül néhány „előre kimért”, illetve „csokoládétábla-darab” (lásd a 107., 143. és 194.
ezüstdarabokat a 3. táblán; az ezüst ilyetén való használatához általában, és különösen Nús-e
Dzsánban, lásd Thompson 2003: 71–74, és még Thompson 1999: 48 is) esetleges megléte utalhatna
némileg fejlettebb pénzhasználatra, de a bizonyíték nem egyértelmű. A fotók alapján mindössze
a Bivar II tábláján dokumentált B 2, 7, 18 és 25-ös darabokról (= Curtis 107, 143, 156, 194, ezek egy
részét lásd 3. táblán) lehetne feltételezni, hogy előre megjelölt, „csokoládétábla formájú” ezüst-
táblákról vágták le őket. Ez a mindösszesen négy darab azonban nem meggyőző egy 231 darabot
tásának (nincsenek „sütemény-öntecsek”) vagy az előre lemért ezüst használatának

(nincs textilmaradvány). Mindez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a kincslelet a
méd pénzhasználat legkorábbi fázisából származik, amikor az Asszír Birodalommal
fennálló kapcsolatok következményeként megkezdődött, de még nem vert gyökeret a
pénz rendszeres használata. Mindenesetre a méd társadalom láthatólag alkalmazkodni
tudott az új feltételekhez, és nem csak a pénz használatához, hanem – amennyiben a
fentebb indokolt következtetésem megállja a helyét, miszerint a Nús-e Dzsánban elő-
került két agyagdarab valóban bulla, akkor – az összegyűjtött javaknak az ókori keleti
társadalmakban szokásos ellenőrzési mechanizmusához is. Mindez összességében
bizonyos társadalmi és gazdasági fejlettséget feltételez. Természetesen az is világos,
hogy mindezen következtetések szükségszerűen provizórikusak, és bármilyen újabb
lelet alapvetően módosíthatja a képet.
(lásd Curtis 1984: 1) tartalmazó kincsleletben, nem kizárható tehát, hogy csak véletlen formai
egybeesésről van szó.
1. tábla. A Tepe Nús-e Dzsán-i ép tárgyak rajzai (CURTIS 1984 nyomán)

2. tábla. A Tepe Nús-e Dzsán-i törött tárgyak rajzai (CURTIS 1984 nyomán)
3. tábla. A Tepe Nús-e Dzsán-i kincsben előkerült esetleges „csokoládétábla

darabok” fényképe és a pecsétlenyomatok rajza (CURTIS 1984 nyomán)
4a. A Tepe Nús-e Dzsán-i kincs in situ. Eredeti ásatási fotó, David Stronach szíves engedelmével
4b. Ép négyes spirális gyöngyök a Tepe Nús-e Dzsán-i kincsben.

Eredeti ásatási fotó, David Stronach szíves engedelmével
• 11 •
A z igazságos ár kérdéséhez.
Uruk példája
A pénz, a pénzben kifejezett árak és a piacgazdaság működésének összefüggése rendkí-

vül vitatott kérdés Babilónia esetében is, annak ellenére, hogy az eddigiekben tárgyalt
források megítélésem szerint bizonyítják a piacgazdaság működését az ókori Kelet
egyéb térségeiben is. Az itt a következőkben tárgyalt igazságos ár fogalma éppen a
piaci elveken működő gazdaság miatt volt fontos a gazdasági élet szereplői számára.
Belátható, hogy ha központilag rögzített árak, vagy a hagyományok által szentesített
egyenértékek jellemezték volna a babilóniai gazdaság működését, akkor nem lett volna
szükség az igazságos ár fogalmára, hiszen a rögzített árak vagy a kialakult egyenértékek
játszották volna ezt a szerepet. E problémát fentebb már érintettük, ezért itt nem az
igazságos ár meglétét, hanem mibenlétét kívánom vizsgálni. A ma már harmincezret
meghaladó publikált újbabilóni gazdasági okmány új fényt vet az egész problematiká-
ra. A legfontosabb idevágó szöveg, egy uruki tábla régóta ismert a kutatásban, még a
V. Scheil adta ki a múlt század elején „La libération judiciaire d’un fils donné en gage
sous Neriglissor en 558 av. J.C.” címmel (Scheil 1915). Ezzel az érdekes okmánnyal so-
kan foglalkoztak azóta, de kizárólag csak a szöveg jogi, illetve nyelvészeti érdekességei
miatt.841A tábla azonban az eddig még kiaknázatlan gazdaságtörténeti vonatkozásai
miatt is rendkívül érdekes.
„(1) Ina-illi-Abulli, a szakács, A<ušunu fia, (2) az uruki Istar templomi rabszolgája,
Nergal-šar-uur, Babilón királya bírái elé (3) lépvén kijelentette: 10 éve annak, hogy apám,
Ahušunu (4) 2/3 mana 2 sékel (42 sékel) ezüst fejében Ahata’ (5) papnőnek842 zálogba
841
Cuq 1915: 93; 1929: 316–319; Dougherty 1923: 28–32; Mendelsohn 1949: 76; Petschow 1956: 63–65
(további irodalommal a 178. jegyzetében); Soden 1968: 271; Stol 1983; Joannès 2000: 230–232.
842
Egy közelebbről nem ismert, arámiból magyarázható tisztség (sagittu); az olvasathoz lásd Soden
1968: 271.
adott, s azóta őt szolgáltam.843 (6) Miután Ahata’ a sorsára ment, (7) Bānāt-ina-Esagila
került a helyére és a mai napig is (8) fizetem neki a munkajáradékot (mandattu). A Bānāt-
ina-Esagila-val (kapcsolatos ügyemben) (9) folytassátok le a peremet!
A bírák hallgattak Ina-illi-Abulli szavára (10) és Bānāt-ina-Esagila-t elővezettetvén (11)
maguk elé állíttatták. Ítéletüket kimondták, (12) és perüket eldöntötték. Megkérdezték
Bānāt-ina-Esagila-t, (13–14) aki elismerte, hogy Ina-illi-Abulli hat évig szolgált neki
túl azon a négy éven, (15) amikor Ahata’-t, a korábbi papnőt szolgálta. (16–17) Ezenfelül
Nergal-šar-uur, Babilón királya 2. évében Bānāt-ina-Esagila a munkajáradékon túl még
20 kurru árpát is (18) kapott. A bírák kiszámolták Ahata’ pénzét és annak kamatait. (19)
A 2/3 mana 2 sékel ezüstjét (20) megduplázva (a kamatot) 1 1/3 mana 4 sékel ezüstre (84
sékel) állították be (ušazzizu).
(21) Ina-illi-Abulli, a szakács, (22) 6 évi munkajáradékának értékét pedig Bānāt-ina-
Esagila elmondása szerint (23) 72 kurru árpában határozták meg azon a 20 kurru árpa
ajándékon kívül, (24) amelyet Bānāt-ina-Esagila megkapott. (25) (Összesen [92]) kurru
árpát számoltak ki (f)Bānāt-ina-Esagila terhére, (26) nem számolva azt a négy évet, amikor
Ahata’-t, (27) az előző papnőt szolgálta. (Hátlap 1) [... Összesen] 2 mana [6] šiqlu ezüstöt
számolván el (2) Bā[nāt-ina-Esagila], a papnő terhére (3) és Ahata’, a korábbi papnő kö-
vetelését kiegyenlítettnek (4) jelentették ki.
Ina-illi-Abulli-t, (5) az uruki Istar templomi rabszolgáját Bānāt-ina-Esagila-tól (6)
elvezették és az uruki Istarnak adták át. (7) Ítéletüket megítélték, ügyüket teljessé tették.
Hogy a jövőben ezt (8) meg ne lehessen változtatni, a bírák, a megírt táblát (9) pecsétjükkel
lepecsételvén, Ina-illi-Abull-inak adták át.
(A két bíró, 5 tanú és az írnok neve.) Uruk, kislimu hónap 11, Nergal-šar-uur, Babilón
királya 2. éve (Kr. e. 558. december 6.)”
E tábla, amellett, hogy az újbabilóni bírósági kereset lefolytatásának szép példáját szol-
gáltatja s fényt vet a (templomi) rabszolgák jogképességére és vagyoni helyzetére (saját
kereset, amiből adóznak), fontos gazdasági jellegű felvilágosításokkal szolgál. Lássuk
először is az elszámolást:
843
Az eredetiben apallašu. Tulajdonképpen a ši, és nem šu lenne a korrekt alak. Ebben a korban
azonban sem a nemek megkülönböztetésére, sem pedig a szóvégi végződésekre nem fordítanak
gondot, így az értelmezés nem okoz nehézséget. Elvileg feltételezhetnénk, hogy a szuffi xum a zá-
logra utal vissza (ezért szolgáltam), de a 14. sorban a hímnemű alak (eli ramnīšu) félreérthetetlenül
a papnőre vonatkozik.
11. Az igazságos ár kérdéséhez – Uruk példája • 283
1. Kamat: 42 sékel kamatai 10 év alatt 84 sékelt tesznek ki, ehhez jön az eredeti ösz-
szeg, 42+84=126 sékel, azaz 2 mana 6 sékel.844 Egyértelmű, hogy itt a szokásos 20%-os
kamatlábbal számoltak (42 × 0,2 × 10 = 84), amelyet, mint fentebb láttunk, többek közt
Hammurapi törvénykönyve is előír, noha mindkét időszakban (ó- és újbabilóni periódus)
vannak ennél alacsonyabb, de még inkább magasabb kamatok is (az utóbbi periódus-
hoz lásd 9.1). Megfigyelhető, hogy kamatos kamatot nem számítanak, viszont amíg a
teljes összeg nem kerül visszafizetésre, az egész összeg után kell fizetni a kamatot, a
részteljesítéseket figyelmen kívül hagyják. Érdekes azt is megfigyelni, hogy a közbeik-
tatott (szökő)hónapok sem a kamat, sem a törlesztés szempontjából nem számítanak,
egyszerűen figyelmen kívül hagyják őket.
2. Bér: 6 évre 72 kurru árpa, azaz évi 12 kurruval (havi 1 kurru, vagyis napi 6 liter)
számoltak (Hammurapi törvénygyűjteménye szerint évi 6–8 kurru, mondjuk átlagosan
7 kurru de a 7 × 300 = 2100 liter, míg a 12 × 180 = 2160, tehát kb. ua.) Azt mondhatjuk
tehát, hogy mind a kamat, mind pedig a bér (rabszolga által fizetendő megváltás) kiszá-
mítása megegyezik az óbabilóni kor előírásaival. Ez természetesen nem a KH érvényes-
ségének igazolása (hiszen ez még az óbabilóni korban is vitatott), hanem a gazdasági és
társadalmi feltételek alapvető hasonlósága, ha úgy tetszik változatlansága.
3. Elszámolás: Lássuk most végül magát az elszámolást. Az Ina-illi-Abulli által tíz
év alatt teljesített 10 × 12, azaz 120 kurru + a külön 20 kurru árpa ajándék összesen 140
kurru árpa.845 Ezzel van szembeállítva az eredeti kölcsön és kamatai, összességében
126 sékel ezüst, s a bírák a kettőt egyenértékűnek ismerték el. Más szavakkal tehát az
árpa árát tíz éven keresztül 200-nak határozták meg.846 Ez az adott korban egy kedve-
ző, olcsó ár, de semmiképpen sem irreális (lásd az alább tárgyalandó korabeli, és az
előző fejezetben tárgyalt 240-es Mári-i, illetőleg 300-as emári árakat). Ezen a ponton
kapcsolódik szövegünk az ártarifák problémájához (lásd 8.1). Láthattuk, hogy a bíróság
egy tíz éven keresztül változatlan eszmei árral számolt, pont olyannal, amilyenekkel a
844
Joannès (2000: 231) megítélésem szerint félreérti az ügyletet (lásd a következő jegyzetet) és 92 és
1/2 sékel eredményre jut.
845
Joannès (2000: 231) 92 kurru árpa eredményre jut. Az ő kiindulópontja a 26. sor, amely szerint
csak a hat év, s nem a tíz év bérét vették figyelembe. Ennek alapján a hátlap 1. sorát [1 mine 1/2 et
2 siclers sur] les 2 mines et 6 sicles d’argent-ként egészíti ki és értelmezi (2000: 232). Szerinte az
a per tárgya, hogy Bānāt-ina-Esagila számítása szerint a 92 kurru árpa nem fedezte a kölcsönt és
kamatait (126 sékelt). A fenti interpretáció előnye, hogy mind a kamat, mind pedig a törlesztés
összege egyensúlyban van, míg Joannès interpretációjában 1/2 sékel különbség mutatkozik a
kettő között. Joannès számítása (és a szöveg ezen alapuló kiegészítése) téves, de ennek részletes
bizonyítására itt nem térhetek ki.
846
200 liter árpa ára tehát 1 sékel ezüst (140×180 = 25200: 126 = 200).
királyfeliratokban találkoztunk, s amelyeket, mint a gazdasági élet törvényszerűségeivel

homlokegyenest ellenkezőket utópiakén utasítottunk el. Kérdés ezek után, hogy a fenti
elutasításunk jogos volt-e.
A választ maguk a gazdasági okmányok adják meg. Szerencsére a Kr. e. 6. század
különösen jól dokumentált, s így e bírósági eljárás összevethető a benne tárgyalt tízéves
időszakból származó tényleges árakkal. A kölcsönt Kr. e. 558. december 6-án nyilvá-
nították kiegyenlítettnek, s a tíz évet visszaszámolva a kölcsön felvételének időpontját
568 decemberére tehetjük. Lássuk most az ebből a periódusból ismert árakat (az ár
babilóni értelmezéséhez lásd 1.4):
Év Időszak Ár Város Szöveg

567 január 15. – február 12. 192 Babilón ADRTB -567 X
567 február 13. – március 14. 180 Babilón ADRTB -567 XI
567 június 11. – július 9. 353 Uruk GC 1, 262
567 november 9. 219 Uruk GC 2, 264
566 május 31. – június 28. 360 Uruk GC 2, 261
566 június 29. – július 28. 360 Uruk GC 1, 233
566 október 25. – november 23. 120 Surru PTS 3181
565 február 2. 186 Uruk GC 1, 198
562 február 12. 144 Uruk GC 1, 211
562 november 1. 348 Harrūbati (Uruk környéke) BIN 2, 109
561 december 18. 156 Uruk YOS 16, 74
560 április 17. 90 – BIN 1, 143
558 május 16. 180 Uruk TEBR 60
Az összes ár átlaga: 2888: 13 = 222

Az uruki árak átlaga: 1958: 8 = 245
Több megállapítás is következik e táblázatból.
1. Az első és legfontosabb, hogy e korszakban is ugyanúgy ingadoztak az árak mind

egy adott éven belül (vö. Kr. e. 567 vagy 562, bár az adatok zöme aratás előtti és utáni
ár, tehát gazdasági szempontból különböző évek adatai), mind pedig évről évre, ahogy
ezt az óbabilóni korban is láthattuk.
2. Az is nyilvánvaló, hogy a gazdasági életből származó adatok alapján egyetlen
tetszőlegesen választott árral sem lehetne az adott évtizedet jellemezni. A bíróság által
11. Az igazságos ár kérdéséhez – Uruk példája • 285
megítélt 200-as ár egyetlenegyszer sem szerepel a kivételesen bőséges forrásanyagban,

de ez egyáltalán nem zárja ki, hogy az ármozgás következtében több évben is ne for-
dulhatott volna elő.
3. Az adatok alapján a 200-as ár reálisnak látszik, hiszen ebben a kivételesen kedvező
évtizedben az adatok többsége ennél olcsóbb árról tanúskodik (ne felejtsük el, hogy
ezek a számok az adott mennyiségű ezüstért kapható mennyiségek, s minél több árpa
kapható egy sékelért, annál olcsóbb! az ár). Ha a fennmaradt adatok alapján átlagárat
számolunk, nem is 200, hanem 222 jön ki. Ráadásul adataink zöme szerencsére éppen
Urukból, a per színhelyéről származik, s ha csak ezeket vesszük figyelembe, még ol-
csóbb, 245-ös árat kapunk.
4. Mindezek tudomásulvételével is első megközelítésben a 200-as ár talány. Első
pillanatban hajlamosak lennénk egy átlagos, kerek árnak tekinteni, amely az egész
évtizedet jellemezheti. Ez a kerekség azonban csalóka, hiszen a mezopotámiai szám-
rendszer alapja a 60, s nem a 10. A mi kerek 200-as értékünk az eredetiben 1 kurru
3 sūtu 2 qa, tehát távolról sem kerek érték, ennek sokkal jobban megfelelne, az egyébként
többször dokumentált, 180-as vagy 360-as ár. Ezek ugyanis 1, illetőleg 2 kurrut tenné-
nek ki. A magyarázat tehát másutt keresendő. A bíróság az igazságos kamatot vetette
egybe az igazságosnak ítélt árral. A kamat nagyságánál pontosan meg is tudjuk ítélni,
hogy valóban a legalább egy évezreden keresztül igazságosnak tekintett kamatlábbal
számoltak: már az óbabilóni korban ennyi volt Samas kamata (tehát a templomi kölcsön
kamata), s Samas nem véletlenül az igazság istene. Ma persze ez a kamatláb túlzottan
magasnak tűnhet, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez a mezopotámiai gaz-
daság ritmusához igazodott, amelyben az árak szezonális mozgása alapvető adottság
volt. Márpedig ezt az ármozgást a Kr. e. 1. évezredben, s így perünk korában is, évi
30–50%-ra kell becsülnünk. Belátható, hogy ilyen körülmények között a 20%-os kamat
semmiképp sem tekinthető soknak. Talán ennek kell tulajdonítanunk, hogy az ilyen
„igazságos” kamattal szemben az átlagosnál kicsit drágább „igazságos” árat állítottak.
Akárhogyan számították is ki ezt az igazságos árat, két dolgot világosan kell látnunk. Az
egyik az, hogy az igazságos ár nem volt messze a ténylegestől, bár azzal nem volt feltét-
lenül azonos, s ha nem ilyen kivételesen kedvező évekről volt szó, nyilván a ténylegesnél
inkább olcsóbbat, s nem drágábbat tekintettek igazságosnak. A másik megállapításunk
pedig az lehet, hogy az igazságos ár mibenléte mind a bírák, mind pedig a peres felek
számára teljesen egyértelmű volt. Ez utóbbi némi kommentárt igényel.
Ha egy pillanatra megint visszatérünk a szövegünkhöz s újból végigolvassuk azt,
valószínűleg egyetérthetünk abban, hogy tulajdonképpen nem is perről, hanem egy
elszámolás hivatalos rögzítéséről van benne szó. Aligha lehet ugyanis véletlen, hogy
Ina-illi-Abulli éppen a per lefolytatása évében ad Bānāt-ina-Esagila-nak 20 kurru árpa

ajándékot, azaz pontosan annyit, amennyit a bírák később majd „igazságosnak” talál-
nak, s a „perben” egyik fél sem tagadja a másik állításait és teljesítéseit. Sőt, a hat év
szolgálat teljesítésének elismerése az eredetiben szó szerint a következő: Ina-illi-Abulli
6 évnyi szolgálata, amelynek leszolgálását Bānāt-ina-Esagila saját maga ellen megerő-
sítette. Mindez még csak fokozza azt a benyomásunkat, hogy itt tulajdonképpen egy
bíróság előtt megerősített megegyezésről van szó, amelynek alapvető elemei, így az igaz-
ságos kamat, az igazságos munkajáradék, s az igazságos ár nagysága mind a templomi
rabszolga, mind a papnő, mind pedig a bíróság számára magától értetődően ismert, s
vitathatatlan volt. Mindez annak ellenére, hogy a tényleges gyakorlat – a konkrét árakat
látjuk a táblázatban – attól eltért.
Bár a könyvben vizsgált kérdésekkel nincs közvetlen összefüggésben, néhány to-
vábbi megjegyzés talán mégsem haszontalan. A per egyik főszereplője, mint fentebb
megállapíthattuk, egy templomi rabszolga volt. Feltehető, hogy ezek társadalmi és
gazdasági helyzete a többieknél kedvezőbb volt. Ezzel együtt is feltűnő teljes jogképes-
sége (a királyi bírókhoz fordulhat és „pert” nyerhet a papnővel szemben). De nem is ez
a legérdekesebb, hanem gazdasági cselekvőképessége. Igaz, jó szakmája van, szakács,
bár pl. a Hammurapi törvénygyűjteményében fennmaradt bérekből láthatjuk, alig van
különbség az egyes szakmák, pásztorok és földművesek bérezése között. Mégis megle-
pő, hogy kétkezi munkájából 10 év alatt több mint 2 mana ezüstöt meg tudott adni, s
emellett még fenn is tartotta magát, és a periódus végén egy összegben 20 sékel értékű
árpát fizetett egy összegben.847 A két mana önmagában is hatalmas az összeg (1 kiló
ezüst), de többet mond az, hogy ez tízévi tiszta átlagbér, amelyből már egy jó házat,
vagy rabszolgát lehetett venni. Mindez a munka jó anyagi megbecsülésére, tisztességes
életszínvonalra és pezsgő gazdasági életre utal. Kérdés persze, hogy e kép társadalmi
méretekben mennyire releváns, de ennek tárgyalásába itt nem mehetünk bele.
847
Scheil (1912: 3–4) óta többször is felmerült a kutatásban (Cuq 1929: 318; Petschow 1956: 64), hogy
a 20 kurru az apja halálával neki jutó örökségből került kifizetésre, hiszen így zálogból hitelezővé
vált. Ez azonban a szöveg alapján nem bizonyítható. Ha esetleg így is lenne, ez a zálogba adott
férfi keresetének csak egy töredéke. Mindkét lehetőség mérlegeléséhez lásd egyébként Petschow
1956, 179. jegyzetét.
• 12 •
Ö sszefoglalás
12.1 BABILÓNIA GAZDASÁGA ÉS TÁRSADALMA

A PÉNZVERÉS MEGJELENÉSÉNEK IDEJÉN
Összefoglalásul néhány szóval érinteni kell azt a kérdést, hogy milyen volt Babilónia
gazdasága és társadalma a pénzhasználat és az árak fenti áttekintése alapján.848 Láttuk,
hogy az ezüst használata értékmérő funkcióban a szövegekben kimutatható a Kr. e. 3.
évezred közepétől, fizetőeszközként pedig a szövegekben és a régészeti emlékanyagban is
megjelenik ugyanebben az időpontban. Ehhez járult a pénz használatáért fizetendő ár, a
kamat kitüntetett szerepe a mezopotámiai gazdaságtörténet minden korszakában, és az
árak és a piac fontos szerepe a gazdasági folyamatokban. Mindez cáfolja az újraelosztás
állítólagos társadalmilag meghatározó szerepét. Az alapvető élelmezési cikkek állandó,
néha naponta változó árai, továbbá az árváltozások összefüggései az újbabilóni korban
egyértelműen a piacgazdaság működésére mutatnak. Ugyanerre mutatnak a Kr. e.
2. évezredi adatok is. Az árak és a pénz erőteljes jelenléte a mindennapi élelmezési
cikkek kereskedelmében kizárja a szubsztantív és az oikosz gazdaság lehetőségét még
akkor is, ha nem lehet megbecsülni, hogy az össztermék mekkora hányada került piaci
értékesítésre.
Ha arra gondolunk, hogy az árak a kereslet függvényében állandóan ingadoztak a
belső piacon és a kereslet-kínálat játéka pénzben kifejezett árak változásaiban realizáló-
dott, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy volt egy olyan jelentős társadalmi réteg,
amelynek nem volt elegendő földje saját létfenntartásához sem. E réteg következésképp
arra kényszerült, hogy munkaereje áruba bocsátásával és az érte kapott fizetéssel fe-
dezze saját maga és családja megélhetését. Ekkor azonban kellett hogy legyen a társa-
dalomnak egy olyan csoportja is, amelyik haszon reményében piacra termelt. Mindez
rendkívül modernnek tűnik, és ha csupán e jegyek alapján kívánnánk meghatározni a
848
Ehhez bővebben lásd Vargyas 1997a és 1998.
mezopotámiai társadalom és gazdaság jellegét, magyarázatként először nyilvánvalóan

a kapitalizmus merülhetne fel, az ún. ókori kapitalizmus tétele.849
A fentebb felsorolt jegyek összessége sem egyenlő azonban a kapitalizmussal. Bár
forrásaink elsősorban árutermelésre vonatkoznak, a gazdaságtörténetből tetszőlege-
sen választott példák egyértelműen bizonyítják, hogy az árutermelés nem folyhatott
össztársadalmi méretekben. Minden valószínűség szerint a nemzeti összterméknek
csak nagyon kis hányada került a kereslet és kínálat játékának szabályai szerint piaci
közvetítéssel a végfelhasználókhoz. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy az árpa drágulása
fokozatosan ment végbe, s néha már nem sokkal az aratás után megindul. Ez annak a
jele, hogy a lakosság körében erős lehetett a vagyoni differenciálódás, egy része pedig
semmilyen tartalékkal sem rendelkezett, és jelentős keresletet támasztott a csupán a
bérből élők nagy száma. Ha a mezopotámiai gazdaság esetleg több modern vonással is
rendelkezett, és jobban hasonlított is a kapitalista gazdasági és társadalmi viszonyokra,
mint az ókor többi állama – de feltehetőleg ez csak a sokkal bőségesebb forrásanyag
okozta aránytévesztés –, minőségileg nem lehetett azoktól különböző.
Az ártörténet e ponton nagyon konkrét adatokkal szolgálhat. Jól ismert, hogy a
magas árak Mezopotámia történetében mindig a kritikus idők jelei. Itt természetesen
nem a városok ostromának idején tapasztalt feketepiaci árakra,850 vagy pusztító hábo-
rúk hatásaira kell gondolnunk, ezek a gazdasági rendszertől függetlenül természetesen
mindig ugyanazzal a hatással járnak. Ebben az összefüggésben az a fontos, hogy az
olcsó árak a királyi propagandában – s következésképp a mindennapi életben és a köz-
gondolkodásban is – mindig bőséget jelentenek, míg a magas árak éhínséget.851 Ezt a
Kr. e. 274–273. évre vonatkozó csillagászati napló is megerősíti, amelyben a feljegyzett
magas árakon túl a történeti részből kiderül, hogy az országban éhínség uralkodik.
A gazdasági válságot Mezopotámiában tehát a rossz termés okozta, s a válság jele a
magas ár. Első pillantásra ebben nincs is semmi meglepő, hiszen így van ez minden
kapitalizmus előtti gazdaságban, ahol az össztermék döntő része a mezőgazdaságból
származik. A kapitalizmusban azonban ezzel ellentétes a helyzet. Itt a válságot a túl-
termelés okozza, s ennek jele az olcsó ár, különösen a mezőgazdasági termények olcsó
ára. A mezopotámiai kritikus évek árai tehát egyértelműen bizonyítják, hogy a gazdaság
849
E nézet legismertebb képviselője M. I. Rostovtzeff (1941) volt. E kérdés újabb tárgyalásaihoz Me-
zopotámiát illetően és a korábbi nézetek kritikájával lásd Hruška 1978: 170–173. Vö. még Powell
1978b, különösen 138–139 és 141–144.
850
Lásd pl. a nippuri ostrom-okmányokat (Oppenheim 1955), vagy a babilóni feketepiaci árakat Assur-
bani-apli ostroma idején. Eme árak általános áttekintéséhez lásd Zaccagnini 1997: 372–374.
851
Vargyas 1997b: 187.
12. Összefoglalás • 289
működése nem hasonlít a modern gazdaságéra.852 Ennek oka esetleg abban kereshető,
hogy a tőke csak az elosztásban (kereskedelem) játszott meghatározó szerepet és nem
tudott behatolni a termelésbe, s így túltermelési válság nem alakulhatott ki.853 Ebből az
is következik, hogy hiába volt kereslet a mezőgazdasági cikkekre évezredeken át, mindez
egy bizonyos ponton túl nem tudta ösztönözni az árutermelést, eltekintve itt az extenzív
termelésbővítés egyébként látványos eredményeitől, és az intenzív kertgazdálkodás
(datolya növekvő szerepe az élelmezésben) bizonyos kísérleteitől. Mindez különböző
gazdasági és társadalmi tényezők összjátékának következménye, amelyeket itt nem
tárgyalhatok részletesen. A végeredmény azonban az, hogy a mezopotámiai gazdaság
jobban hasonlított a kapitalizmusra az elosztásban, semmint a termelésben, míg ez
utóbbi a meghatározó tényező. Mindez jól mutatja a „modernisták” és „primitivisták”
évszázados és máig lezáratlan vitájának értelmetlenségét.854 E két pozíció ugyanis nem
kizárja, hanem kiegészíti egymást, s a kettő kombinációja sokkal alkalmasabb egy adott
társadalom leírására, mint bármelyik is külön-külön. Egy társadalom működésébe
ugyanis pusztán elméleti úton nem nyerhetünk betekintést, s ami elméletileg helyesnek
tűnhet, az nem biztos, hogy történetileg is az. Mind a tiszta naturálgazdálkodás, mind
pedig a tiszta kapitalizmus absztrakció, a valóság pedig e két határ között helyezkedik
el és csak aprólékos kutatás derítheti ki, hogy mi a meghatározó, és mi az esetleges az
egész működése szempontjából. Bizonyos elméletek fontosnak hitt jellemzőinek kere-
sése elsietett általánosításokhoz vezethet, az árakra és a pénzhasználatra vonatkozó
különösen gazdag mezopotámiai forrásanyag erre bőven szolgálhat példával. A vert
pénzhez való negatív mezopotámiai viszonyulás például bizonyos kutatók szerint a
gazdaság működésének jellegéből következik, s a mezopotámiai gazdaság és társada-
lom archaikus voltának bizonyítéka (Renger 1995: 310–311). Láttuk ugyanakkor, hogy
ennek éppen az ellenkezője az igaz. Ugyanez a helyzet a piac állítólagos mezopotámiai
hiányával kapcsolatban. Az árak tanulmányozása ugyanis nemcsak a piac, mint fizikai
tér meglétét mutatta ki, hanem azt is, hogy még az újraelosztás központjai, a palota és a
templomgazdaság is piaci alapon kapcsolódnak a gazdaság többi szektorának működé-
séhez. Így a magángazdaság és a piac bizonyíthatóan sokkal fontosabb szerepet játszott
852
Lásd még Powell 1978b: 141.
853
Powell (1978b: 139) azon a véleményen van, hogy az alacsony technológiai színvonal a felelős a
kapitalista és nem kapitalista elemek meglepő keveredéséért. Stolper szerint (1992: 127) a Murašû
cég „some kind of rent-capitalism” képviselője. Veenhof (1996) „modern features” említ az óasszír
kereskedelemben.
854
Lásd H. W. Pearson áttekintését in Polányi – Arensberg – Pearson (1957), vagy a Garnsey – Hopkins
– Whittaker (1983) által szerkesztett kötet tanulmányait. Jó bevezetés található in Nicolet 1988:
13–40.
mindenkor a mezopotámiai gazdaság működésében, mint azt elméleti megfontolások

sejtetni engednék. Ennek következtében a múlt és a jelen állítólagos szubsztantív gaz-
dasági modelljei nem szolgáltathatnak használható elméleti kereteket a mezopotámiai
gazdaság működésének megértéséhez, és esetünkben az antropológiai párhuzamokra
történő hivatkozások félrevezetőek.855 Ha ugyanis a piac létezik, s mindenki tisztában
van az ott realizálható gazdasági előnyökkel, mindenki gazdasági motivációja ehhez
igazodik akkor is, ha nem is tud részt venni az árutermelésben. Ugyanis bárki, aki ké-
pes felesleg előállítására, a piac törvényei szerint értékesíteni fogja azt. A potlacs tehát
Mezopotámia esetében irreleváns és említése félrevezető,856 annál is inkább, mert ez
az intézmény még törzsi társadalmak esetében is ritkaságnak számít. Mindezt Polányi
és iskolája figyelmen kívül hagyja, s következésképp az általuk adott társadalomrajz
nem csak részleteiben módosítandó, ahogy egyes követői gondolják,857 hanem Mezo-
potámia esetében teljesen eltorzítja a valóságot.858 A törzsi és a rétegzett társadalmak
alapvetően eltérően működnek, Mezopotámia ennek megkérdőjelezhetetlen bizonyí-
tékával szolgálhat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mezopotámiai gazdaság és
a társadalom működésének minden problémája ezzel megoldódna, de a nagy vonalak
legalább világosabban láthatók.859
12.2 A VERT PÉNZ ÓKORI KELETI

SIKERTELENSÉGÉNEK MAGYARÁZATA
Fentebb láttuk, hogy a mezopotámiai okmányokban már a korai időszaktól kezdve

kimutatható a mai értelemben vett pénz összes funkciója. Ennek fényében első pil-
lantásra igencsak meglepőnek tűnik, hogy a pénzverés feltalálására nem a térségben,
hanem annak peremvidékén, Lüdiában került sor. Ez különösen akkor meglepő, ha
855
E párhuzamok értékéhez lásd pl. Powell 1978b: 130. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy
a mai makrogazdasági elemzési eljárások, például a keynesi modell, közelebb vihetne az ókori
gazdaságok megértéséhez, ahogy azt például D. Warburton, [„Economic Thinking in Egyptology”
143–170. o. in H. Altenmüller (ed.) Studien zur Altägyptischen Kultur 26 (1998)] az egyiptomi gaz-
daság esetében véli.
856
Erre hivatkozik pl. Renger (1979: 255) és Zaccagnini (1983: 204).
857
Lásd Renger 1979: 255–256, 1984: 113–114, 1988: 311–312 és 1993: 113–114. Lásd még Powell
megjegyzéseit (1978b: 127–144, különösen 134. oldal, 19. jegyzet és 144. oldal 45. jegyzet).
858
Pusztán elméleti megfontolások inkább nehezítik, semmint segítik a mezopotámiai gazdaság
működésének megértését, ezt különösen jól példázzák Zaccagnini (1997: 376) érvei. Lásd még
Renger (1984) nézeteinek kritikáját in Vargyas 1987: 381.
859
További részletekhez lásd Vargyas 1997a és 1998.
elfogadjuk azt a széles körben elterjedt vélekedést, miszerint a pénzverés valami forra-
dalmi újdonságot jelent a gazdaságtörténetben, s a vert pénz használata előfeltétele a
gazdaság magas szintű működésének.
Az ókori keleti pénztörténet egyik eddig megválaszolhatatlan alapkérdése ugyanis az,
hogy mennyiben monetizálódott a gazdaság egésze, s különösen a falvak élete. Bár nem
tudjuk, hogy a falvakban egyáltalán használtak-e pénzt a mindennapi tranzakciókban,
vert pénz esetében ennek elvi akadálya nincs. Ha azonban a pénzt állandóan mérni,
finomságát pedig ellenőrizni kell, erre a kis településeken aligha lehetett szakembert
– ezüstművest –, vagy pláne ellenőrt találni, hiszen a csekély forgalom nem kínálhatott
megfelelő megélhetést számukra. Elég, ha arra gondolunk, hogy a legfejlettebb görög
polisban, Athénben és kikötőjében, Pireuszban a súlyok és mértékek ellenőrzését mind-
össze 10 metronomoi látta el. Bár nem tudjuk, hogy mekkora a városi és falusi lakosság
aránya az ókori Keleten, nyilvánvaló azonban hogy a lakosság döntő része falvakban
lakott. Babilónia, Mezopotámia déli része mindenképpen az egyik legvárosiasodottabb
terület volt. Egyes becslések alapján itt a népesség megközelítőleg fele élt városokban.
Ez azonban mindenképp a legmagasabb érték, s ezt az arányt – ha a becslés egyáltalán
helytálló – más területek meg sem közelítették. Ha tehát a pénzhasználat adott mód-
ja mellett a lakosság nagyobb része a pénz használatából eleve ki volt zárva, akkor a
vert pénz hiánya valóban akadályozta a gazdaság normális működését. Nem véletlen,
hogy a gazdaság fentebb már többször elutasított antropológiai megközelítése többek
közt erre is hivatkozik, amikor azt állítja, hogy nincs helye a pénznek az ókori keleti
gazdaságban.
Sok minden szól azonban e nézet ellen, például a kamat korai megjelenése és szerepe
a gazdasági életben, az adók, ház- és lakásbérleti díjak pénzben történő fizetése és még
sok egyéb érv. Ebben az összefüggésben azonban csak a pénz mérésével foglalkozunk.
Ez nagyon nehéz probléma, mert szövegeink nem adnak választ. Az okmányokat lezáró
tanúlistákban felsorolt nevek között a Kr. e. 3. évezred végén sokszor szerepelnek ugyan
az ezüst lemérői, de semmi közelebbit nem tudunk róluk. E feladatot nyilvánvalóan
az arany- és ezüstművesek látták el, de nem tudjuk, hogy vajon minden adásvételben
közreműködtek-e. Ez különösen a kis értékű tranzakciók esetében kérdéses, hiszen
nagyon megdrágította volna az ügyleteket.
Szerencsére ezen a ponton segítségül hívható a tárgyi emlékanyag. Több, az utóbbi
évtizedekben feltárt és jól dokumentált kincsleletben meg lehetett figyelni, hogy az
előkerült ezüstöt előre lemért és lepecsételt csomagokban rejtették el. Ebből joggal
következtettünk arra, hogy a mindennapi életben használták őket így, hiszen nyilván-
való, hogy menekülés közben nem a kincs mérlegelésével és súlyra való szortírozásával
foglalkozik az ember. Ráadásul a larszai Ebabbar-templomban előkerült, s fentebb

részletesen is tárgyalt lelet új távlatokat nyit e probléma vizsgálatában. E kincslelet
bizonyítja, hogy a pénzgazdálkodás már Hammurapi korában mennyire áthatotta a
babilóni gazdaság működését, egyben azt is, hogy miért nem nyert soha polgárjogot
a görög módon való pénzhasználat az ókori Keleten. E feliratos és meghatározott sú-
lyú ezüstcsomagok ugyanis pontosan úgy funkcionáltak, mint a vert pénzek. Hacsak
a megkívánt összeg nem volt kevesebb, mint az előre csomagolt ezüst, e csomagokat
nem kellett felbontani, s így darabra lehetett számolni őket, pontosan úgy, mint a vert
pénzt. Amennyiben azonban kisebb összegre volt szükség, mint a legkisebb lepecsételt
mennyiség (kb. 2,8 g), e csomagokat egyszerűen felbontották és lemérték a megkívánt
mennyiséget. Mivel a vert pénzt is súlyra mérték, megtehették ezekkel is, hogy ugyan-
így használják őket. Tudjuk, hogy ezt meg is tették, hiszen az ókori keleti kincsekben
mindennaposak a darabokra tört pénzek.
Ez egy újabb bizonyíték, ha erre egyáltalán még szükség van, hogy az ezüst, más
fémekkel együtt pénzként funkcionált az ókori keleti térségben már évezredekkel a vert
pénz megjelenése előtt. Egyben választ is ad arra kérdésre, hogy miért nem az ókori
Kelet országaiban találták fel a pénzverést. A vert pénz ugyanis egy adott súlyú nemes-
fém, amelynek súlyát és finomságát a kibocsátó pecsétje, később felirata is garantálja.
Láttuk, hogy mindez már jóval korábban megvolt Babilóniában, s feltehetően az egész
térségben. Annyira, hogy a vert pénzeket Egyiptomban és Mezopotámiában egyaránt
még sokáig a hagyományos módon használták, még akkor is, amikor már régen a vert
pénzek jelentették az ezüst forgalomba hozásának egyedüli módját. Mindennek alapján
hiábavalónak tűnik az az újra és újra megfigyelhető próbálkozás, hogy az ókori Keleten
találják meg a pénzverés eredetét.
A pénzhasználatot illetően végkövetkeztetésünk tehát az, hogy úgy a Kr. e. 2. mint
az 1. évezredben Babilóniában súlyra mért ezüstöt használnak fizetőeszközként, de ez
nem jelenti azt, hogy az ezüstöt minden egyes tranzakciónál újra lemérnék, ahogy a
kutatás eddig gondolta. Ebből az is következik, hogy a pénzhasználatot illetően nem
állapítható meg különbség a két korszak között, vagyis a pénzverés elterjedése, sőt a
hellenisztikus korban kizárólagossá válása sem változtatta meg a babilóniai pénzhasz-
nálatot. A dolgozat rámutat arra, hogy tévesek azok a nézetek, amelyek a súlyra mért
ezüst használatából a pénz korlátozott használatára, a babilóni társadalom nagy részé-
nek a nehézkes mérési eljárások miatt ebből való kimaradására, vagy éppen a babilóni
gazdaság fejletlenségére következtetnek.
Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Az ezüst tisztaságára vonatkozó jelzők értel-
mezésével, a különféle ezüstfajták jelentésének meghatározásával, és a forgalomban
használt ezüst mennyiségének elemzésével ki lehet mutatni, hogy a pénzgazdálkodás

Babilóniában az ókori világban szokatlan mértékben hatja át a mindennapokat. E könyv
a szöveges és régészeti anyag együttes elemzéséből arra a következetésre jut, hogy a
babilóni – és tágabb értelemben az egész ókori keleti – pénzhasználat sokkal fejlettebb
volt, semmint azt eddig gondolni lehetett. Ennek alapján magyarázatot lehetett adni
arra a problémára, hogy miért nem Mezopotámiában „találták fel” a pénzverést, és
miért ragaszkodtak a babilóniaiak az ékírásos civilizáció végéig a súlyra mért ezüst
pénzként való használatához.
Rövidítések
AbB 6
Frankena, R. (1974): Briefe aus dem Berliner Museum, Altbabylonische Briefe in Umschrift
und Übersetzung 6. Leiden.
ABC
Grayson, A. K. (1975): Assyrian and Babylonian Chronicles (Texts from Cuneiform Sources 5)
Locust Valley, NY.
ABC (St.)
Stevenson, J. H. (1902): Assyrian and Babylonian Contracts with Aramaic Reference Notes,
New York.
ABL
Harper, R. F. (1892–1914): Assyrian and Babylonian Letters belonging to the Kouyounnjik
Collection of the British Museum, London and Chicago.
AchHist
Achaemenid History
ADRTB
Sachs, A. J. – Hunger, H. (1988–1996): Astronomical Diaries and Related Texts from
Babylonia, Wien, 3 vols. 1. Diaries from 652 B. C. to 262 B. C., 1988 (Denkschriften, 195);
2. Diaries from 261 B. C. to 165 B. C., 1989 (Denkschriften, 210); 3. Diaries from 164 B. C.
to 61 B. C., 1996, (Denkschriften, 247).
AHw
Soden, W. von (1965–1981): Akkadisches Handwörterbuch, Vols. 1–3. Wiesbaden.
AnOr 8–9
Pohl, A. (1933–1934): Neubabylonische Rechtsurkunden aus den Berliner Staatlichen Museen
(Analecta Orientalia 8–9) Roma.
ANS
American Numismatic Society
AO
Ékírásos táblák a Musée du Louvre gyűjteményében
AOS
American Oriental Studies
AOAT
Alter Orient und Altes Testament
ARI I
Grayson, A. K. (1972): Assyrian Royal inscription, vol. I. From the beginning to Ashur-resha-
ishi, Wiesbaden.
ARU
Ungnad, A. – Kohler, J. (1913): Assyrische Rechtsurkunden. Leipzig.
AS 5
Piepkorn, A. C. (1933): Historical Prism Inscriptions of Ashurbanipal, (Assyriological Studies
5) Chicago.
Ash.
Ékírásos táblák az Ashmolean Museum, Oxford gyűjteményében
AUWE 5
Gehlken, E. (1990): Spätbabylonische Wirtschaftstexte aus dem Eanna-Archiv, Teil 1.
(Ausgrabungen in Uruk-Warka, Endberichte 5) Mainz.
AUWE 8
Kessler, K. (1991): Uruk. Urkunden aus Privathäusern. Die Wohnhäuser westlich des Eanna-
Tempelbereiches. Teil 1. Die Archive des Bēl-ušallim, des Nabû-ušallim und des Bēl-supê-
mu<ur, (Ausgrabungen in Uruk-Warka, Endberichte 8) Mainz.
BBSt
King, L. W. (1912): Babylonian Boundary-Stones and Memorial Tablets in the British Museum,
London.
BE 8
Clay, A. T. (1908): Legal and Commercial Transactions, Dated in the Assyrian, NeoBabylonian
and Persian Periods, chiefly from Nippur, (The Babylonian Expedition of the University of
Pennsylvania, Series A: Cuneiform texts 8) Philadelphia.
BE 9
Hilprecht, V. H. – Clay, A. T. (1898): Business Documents of Murashû Sons of Nippur Dated
in the Reign of Artaxerxes I. (464–424 B. C.), (The Babylonian Expedition of the University
of Pennsylvania, Series A: Cuneiform Texts 9) Philadelphia.
Rövidítések • 297
BE 10
Clay, A. T. (1904): Business Documents of Murashû Sons of Nippur Dated in the Reign of Darius
II. (424–404 B. C.) (The Babylonian Expedition of the University of Pennsylvania, Series
A: Cuneiform Texts 10) Philadelphia.
BiMes 24
Weisberg, D. B. (1991): The Late Babylonian Texts of the Oriental Institute Collection.
(Bibliotheca Mesopotamica 24). Malibu.
BIN 1
Keiser, C.E. (1917): Letters and Contracts from Erech Written in the Neo-Babylonian Period.
(Babylonian Inscriptions in the Collection of J. B. Nies 1) New Haven.
BIN 2
Nies, J. B. – Keiser, C. E. (1920): Historical, Religious and Economic Texts and Antiquities,
(Babylonian Inscriptions in the Collection of J. B. Nies 2) New Haven.
BM
Ékírásos tábla a British Museum gyűjteményében
BOR
The Babylonian and Oriental Records, a Monthly Magazine of the Antiquities of the East
BR 6
San Nicolò, M. – Petschow, H. (1960): Babylonische Rechtsurkunden aus dem 6. Jahrhundert
v. Chr, (ABAW NF, Heft 51) München.
BR 8/7
San Nicolò, M. (1951): Babylonische Rechtsurkunden des ausgehenden 8. und des 7. Jahrhunderts
v. Chr, (ABAW NF, Heft 34) München.
BRL
Kohler, J. – Peiser, F. E. (1890–1898): Aus dem babylonischen Rechtsleben, Vols. 1–4.
Leipzig.
BRM 1
Clay, A. T. (1912): Babylonian Business Transactions of the first Millennium B. C. (Babylonian
Records in the Library of Pierpont Morgan 1) New York.
BRM 2
Clay, A. T. (1913): Legal Documents from Erech Dated in the Seleucid Era (312–65 B. C.),
(Babylonian Records in the Library of Pierpont Morgan 2) New York.
BV
Peiser, F. E. (1890): Babylonische Verträge des Berliner Museums, Berlin.
CAD
The Assyrian Dictionary of the University of Chicago. Chicago, 1956–
CAH
Cambridge Ancient History
Camb.
Strassmaier, J. N. (1890): Inschriften von Cambyses, König von Babylon (529–521 v.
Chr.), Leipzig.
CBS
Ékírásos táblák a University of Pennsylvania, Philadelphia gyűjteményében
CDCP
Sack, R. H. (1994): Cuneiform Documents from the Chaldean and Persian Periods. Selinsgrove,
London and Toronto.
CT
Cuneiform Texts from Babylonian Tablets in the British Museum
CTMMA
Moldenke, A. B. (1893): Cuneiform Texts in the Metropolitan Museum of Arts, New York.
CTN 2
Postgate, J. N. (1973): The Governor’s Palace Archive, (Cuneiform Texts from Nimrud 2)
Hertford.
CTN 3
Dalley, S. – Postgate, J. N. (1984): The Tablets from Fort Shalmaneser, (Cuneiform Texts
from Nimrud 3) London.
Cyr.
Strassmaier, J. N. (1890): Inschriften von Cyrus, König von Babylon (538–529 v. Chr.),
Leipzig.
Dar.
Strassmaier, J. N. (1897): Inschriften von Darius, König von Babylon (521–485 v. Chr.),
Leipzig.
DB
I. Dareiosz behisztuni felirata
DCS
Charpin, D. – Durand, J. M. (1982): Documents Cunéiformes de Strasbourg conservés à la
Bibliotheque Nationale et Universitaire, Paris.
DNa
I. Dareiosz felirata Naqš-e Rustamban (I. Dareiosz sírjának felső regisztere)
DNe
I. Dareiosz felirata Naqš-e Rustamban (kisebb felirat I. Dareiosz sírjának domborművei
mellett)
DPe
I. Dareiosz felirata Perszepoliszban (a teraszfeliratok között)
DPh
I. Dareiosz felirata Perszepoliszban két-két arany- és ezüsttáblán
DSe
I. Dareiosz szúzai felirata (szatrapia lista)
DSf
I. Dareiosz felirata Szúzából (szúzai palota alapítási felirata)
DSm
I. Dareiosz felirata Szúzából (szúzai mázas téglákon)
DSz
I. Dareiosz felirata Szúzából
DSaa
I. Dareiosz felirata Szúzából (DSf rövidített babilóni változata)
EKBK
Strassmaier, J. N. (1893): Einige kleinere babylonische Keilschrifttexte aus dem Britischen
Museum. Pp. 281–283 und T 1–35 in Actes du huitième congrès international des
Orientalistes, tenu en 1889 à Stockholm et à Christiania. Deuxième partie, Section I B,
Leiden.
FNALD
Postgate, J. N. (1976): Fifty Neo-Assyrian Legal Documents, Warminster.
GC 1
Dougherty, R. P. (1923): Goucher College Cuneiform Inscriptions. Archives from Erech, Time
of Nebuchadrezzar and Nabonidus, New Haven.
GC 2
Dougherty, R. P. (1933): Goucher College Cuneiform Inscriptions. Archives from Erech, Neo-
Babylonian and Persian Periods, New Haven.
HKL
Borger, R. (1967–1975): Handbuch der Keilschriftliteratur, Vols. 1–3. Berlin.
HS
Ékírásos táblák a Hilprecht Sammlung, Jena gyűjteményében
IGCH
Thompson, M. – Mørkholm, O. – Kraay, C. M. eds. (1973): An Inventory of Greek Coin
Hoards, New York.
JfW
Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte
KN
Királynév
LBAT
Late Babylonian Astronomical and Related Texts, copied by T.G. Pinches and J. N.
Strassmaier, prepared for publication by A. J. Sachs, with the co-operation of
J. Schaumberger. Providence, 1955
LÄ
Lexikon der Ägyptologie. 1975–
Liv.
Strassmaier, J. N. (1884–1885): Die babylonischen Inschriften im Museum zu Liverpool
nebst anderen aus der Zeit von Nebukadnezzar bis Darius. Pp. 569–624. p. und T 1–176
in Actes du sixième congrès international des Orientalistes, tenu en 1883 à Leiden. Deuxième
Partie, Leiden.
MANE
Monographs on the Ancient Near East
MSL
Materialien zum sumerischen Lexikon
NABU
Nouvelles Assyriologique Brèves et Utilitaires
NATAPA 1
Fales, F. M. – Jakob-Rost, L. (1991): Neo-Assyrian Texts from Assur Private Archives
in the Vorderasiatisches Museum of Berlin, Part 1. State Archives of Assyria Bulletin 5
3–157
NATAPA 2
Deller, K. – Fales, F. M. – Jakob-Rost, L. (1995): Neo-Assyrian Texts from Assur Private
Archives in the Vorderasiatisches Museum of Berlin, Part 2. State Archives of Assyria
Bulletin 9 3–137.
NBBAD
Moore, E. W. (1935): Neo-Babylonian Business and Administrative Documents, with
Transliteration, Translation and Notes, Ann Arbor.
NBC
Ékírásos táblák a Babylonian Collection, Yale University Library gyűjteményében
NBDM
Moore, E. W. (1939): Neo-Babylonian Documents in the University of Michigan Collection.
Ann Arbor.
Nbk.
Strassmaier, J. N. (1889): Inschriften von Nabuchodonosor, König von Babylon (604–561 v.
Chr.), Leipzig.
Nbn.
Strassmaier, J. N. (1889): Inschriften von Nabonidus, König von Babylon (555–538 v. Chr.),
Leipzig.
NCBT
Ékírásos táblák a Yale University gyűjteményében
ND
Ékírásos táblák Kalhu-ból (Nimrud) Londonban és Bagdadban
NRV
San Nicolò, M. – Ungnad, A. (1935): Neubabylonische Rechts- und Verwaltungsurkunden,
Leipzig.
NUVI
Salonen, E. (1975–1977): Neubabylonische Urkunden verschiedenen Inhalts, Vols. 1–3. Hel-
sinki.
OECT 9
McEwan, G. J. P. (1982): Texts from Hellenistic Babylonia in the Ashmolean Museum, (Oxford
Edition of Cuneiform Texts 9) Oxford.
OECT 10
McEwan, G. J. P. (1984): Late Babylonian Texts in the Ashmolean Museum, (Oxford Edition
of Cuneiform Texts 10) Oxford.
OECT 12
Joannès, F. (1990): Les tablettes néo-babyloniennes de la Bodleian Library conservées à
l’Ashmolean Museum, (Oxford Edition of Cuneiform Texts 12) Oxford.
OIC
Oriental Institute Communcations
OIP 114
Cole, S. W. (1996): Nippur IV. The Early Neo-Babylonian Governor’s Archive from Nippur,
(Oriental Institute Publications 114) Chicago.
OLP
Orientalia Lovaniensa Periodica
PAMG
Palestine Archaeological Museum,Gallery Book. Stone and Bronze Age. Jeruselem 1948
BS 2/1
Clay, A. T. (1912): Business Documents of Murashû Sons of Nippur Dated in the Reign of
Darius II, Philadelphia.
PRU 4
Nougayrol, J. (1956): Le palais royal d’Ugarit IV. Textes accadiens des archives sud (archives
internationales). Paris 1956. (Mission de Ras Shamra 9)
PTT
Cameron, G. G. (1948): Persepolis Treasury Tablets, (OIP 65) Chicago.
RGTC
Répertoire Géographique des Textes Cunéiformes. Beihefte zum Tübinger Atlas des Vorderen
Orients, Reihe B, Geisteswissenschaften
RIAA
Speleers, L. (1925): Recueil des inscriptions de l’A sie Antérieure des Musées Royaux du
Cinquantenaire à Bruxelles, Bruxelles.
RlA
Reallexikon der Assyriologie und vorderasiatischen Archäologie. Berlin 1928–
Rm.
Ékírásos táblák a British Museum gyűjteményeiben
ROMCT 2
McEwan, G. J. P. (1982): The Late Babylonian Tablets in the Royal Ontario Museum, (Royal
Ontario Museum Cuneiform Texts, Vol. 2.) Toronto.
S.
SAA 3
Livingstone, A. (1989): Court Poetry and Literary Miscellanea, (State Archives of Assyria
3) Helsinki.
SAA 6
Kwasman, T. – Parpola, S. (1991): Legal Transactions of the Royal Court of Niniveh. Part I.
Tiglath-pileser III through Esarhaddon, (State Archives of Assyria 6) Helsinki.
SAA 10
Parpola, S. (1993): Letters from Assyrian and Babylonian Scholars, (State Archives of Assyria
10) Helsinki.
SCT
Gordon, C. H. (1952): Smith College Tablets. 110 Cuneiform Tablets Selected from the College
Collection. (Smith College Studies in History 38) Northampton, Mass.: Department of
History of Smith College.
SE
Szeleukida időszámítás szerinti évek Kr. e. 312-től folyamatosan számozva (babilóniai
rend szerint, az újév tavasszal kezdődik)
Sp.
SZN
Személynév
TCL 12
Contenau, G. (1927): Contrats néo-babyloniens I (de Téglath-phalasar à Nabonide. (Musée
du Louvre, Département des Antiquités Orientales, textes cunéiformes, 12) Paris.
TCL 13
Contenau, G. (1929): Contrats néo-babyloniens II (achéménides et séleucides), (Musée du
Louvre, Département des Antiquités Orientales, textes cunéiformes, 13) Paris.
TEBR
Joannès, F. (1982): Textes économiques de la Babylonie récente, (Etude des textes de TBER
– Cahier no. 6) Paris.
TMH 2/3
Krückmann, O. (1933): Neubabylonische Rechts- und Verwaltungstexte, (Texte und
Materialien der Frau Professor Hilprecht Collection of Babylonian Antiquities im
Eigentum der Universität Jena, Vols. 2–3.) Leipzig.
UCP 9
University of California Publications in Semitic Philology (=Lutz 1927)
UET 4
Figulla, H. H. (1949): Business Documents of the New-Babylonian Period, (Ur Excavations
Texts 4) London.
UET 8
Sollberger, E. (1965): Royal Inscriptions 2, (Ur Excavations Texts 8) London – Philadelphia.
VS
Vorderasiatische Schriftsdenkmäler der Königlichen Museen zu Berlin
WVDOG
Wissentschaftliche Veröffentlichungen der Deutschen Orient-Gesellachft
YBC
Ékírásos táblák a Yale University Library babilóni gyűjteményében
YNER
Yale Near Eastern Researches
YOS 3
Clay, A. T. (1919): Neo-Babylonian Letters from Erech, (Yale Oriental Series, Babylonian
Texts 3) New Haven.
YOS 6
Dougherty, R. P. (1920): Records from Erech, Time of Nabonidus (555–538 B. C.), (Yale
Oriental Series, Babylonian Texts 6) New Haven.
YOS 7
Tremayne, A. (1925): Records from Erech, Time of Cyrus and Cambyses (538–521 B. C.), (Yale
Oriental Series, Babylonian Texts 7) New Haven.
YOS 16
Yale Oriental Series 16 (megjelenés alatt)
YOS 17
Weisberg, D. B. (1980): Texts from the Time of Nebuchadnezzar, (Yale Oriental Series,
Babylonian Texts 17) New Haven – London.
YOS 19
Beaulieu, P.-A. (2000): Legal and Administrative Texts from the Reign of Nabonidus, (Yale
Oriental Series, Babylonian Texts 19.) New Haven – London.
Bibliográfia
ADAMS, McC. R.
1981: Heartland of Cities: Surveys of Ancient Settlement and Land Use in the Central Floodplain
of the Euphrates, Chicago.
AHARONI, Y.
1968: Tel Arad, Revue Belge de Numismatique 75 389–392 és 40–41 tábla.
1980: A hoard of Silver from Arad (héberül), Qadmoniot 13 39–40.
AKOK, M.
1950: Amasya Mahmatlar köyü definesi, Belleten 55 481–485.
ALBRIGHT, W. F.
1938: The Chronology of a South Palestinian City, Tell el Ajjūl, American Journal of Semitic
Languages and Literatures 55 337–359.
ALRAM, M.
1993: Dareikos und Siglos. Ein neuer Schatzfund achaimenidischer Sigloi aus Kleinasien.
Mit einer metrologischen Beitrag von Stephen Karwiese. Pp. 23–53 in R. Gyselen (éd.)
Circulation des monnaies, des marchandises et des biens, Bures-sur-Yvette (Res Orientales
5).
1994: Daric. Pp. 36–40 in E. Yarshater (ed.), Encyclopaedia Iranica, vol. 7, Costa Mesa.
ALTENMÜLLER, H. – MOUSSA, A.M.
1991: Die Inschrift Amenemhets II. aus dem Ptah-Tempel von Memphis. Ein Vorbericht,
Studien zur Altägyptischen Kultur 18 1–48.
ANDRAE, W.
1908: Aus den Berichten W. Andraes aus Assur von Mai 1907 bis Januar 1908, Mitteilungen
der Deutschen Orientgesellschaft 36 16–38.
1923: Gesiegeltes Geld, Orientalische Literaturzeitung 26/12 589–591.
1935: Die Jüngeren Ischtar-Tempel in Assur, Leipzig.

ANDREAU, J. – BRIANT, P. – DESCAT, R.
1997: (éd.) Économie antique. Prix et formation des prix dans les économies antiques. Entretiens
d’archéologie et d’histoire (EAHSBC, 3), Saint-Bertrand-de-Comminges.
ARCHI, A.
1984: (ed.) Circulation of Goods in Non-Palatial Context in the Ancient Near East (Incunabula
Graeca 82), Roma.
1988: Prices, Workers’ Wages and Maintenance at Ebla, Altorientalische Forschungen 15 24–29.
ARCHI, A. – KLENGEL-BRANDT, E.
1984: I pesi provenienti da Zincirli, Studi micenei ed Egeo-Anatolici 24 245–261.
ARNAUD, D.
1967: Contribution à l’étude de la métrologie syrienne au IIe millénaire, Revue d’Assyriologie
61 151–169.
1971: Métrologie et pratique de l’inflation au Proche-Orient ancien, Annales Sociétés
Civilisations 26 76–82.
ARNAUD, D. – CALVET, Y. – HUOT, J.-L.
1979: Ilšu-ibnišu, orfèvre de l’E.BABBAR de Larsa, la Jarre 76.77 et son contenue, Syria 56
1–64.
ARNOLD-BIUCCI, C. – BEER-TOBEY, L. – WAGGONER, N. M.
1988: A Greek Archaic Silver Hoard from Selinus, The American Numismatic Society, Museum
Notes 33 1–35 és 1–15. tábla.
APERGHIS, G. G.
1997: Surplus, Exchange and Price in the Persepolis Fortification Texts. Pp. 277–290 in
Andreau – Briant – Descat 1997.
ARUZ, J.
2003: Art and Interconnections in the Third Millennium B. C. Pp. 239–250 in Aruz, J.
– Wallenfels, R. (eds.), Art of the First Cities. The Third Millennium B. C. from the
Mediterranean to the Indus. The Metropolitan Museum of Art, New York.
ASHTOR, E.
1969: Histoire des prix et des salaires dans l’Orient médiéval, Paris.
AUGAPFEL, J.
1917: Babylonische Rechtsurkunden aus der Regierungszeit Artaxerxes I und Darius II,
Kaiserliche Akademie der Wissenschaften in Wien, Philosophisch- historische Klasse.
Denkschriften, 59. Band, 3. Abhandlung, 1–119.
BABELON, E.
1897: Les origines de la monnaie. Paris.
Bibliográfia • 307
BALCER, J. M.
1987: Herodotus and Bisutun. Problems in Ancient Persian Historiography. Stuttgart (Historia
Einzelschriften 49).
1995: The Persian Conquest of the Greeks 545–450 B. C., Konstanz.
BALMUTH, M. S.
1964: Forerunners of Coinage. Observations on the Monetary Forerunners Of Coinage in the Aegean
and the Near East with Special Reference to the Origins of Coinage. Ph.D diss., Harvard
University.
1967: Monetary Forerunners of Coinage in Phoenicia and Palestine. Pp. 25–32 in Kindler,
A. (ed.) International Numismatic Convention. Jerusalem 27–31 December 1963, Tel
Aviv 1967.
1971: Remarks on the Appearance of the Earliest Coins. Pp. 1–7 in Mitten, D. G. et al.
(ed.), Studies Presented to G. M. A. Hanfmann. Cambridge, Mass. And Mainz.
1975: The Critical Moment: The Transition from Currency to Coinage in the Eastern
Mediterranean, World Archaeology 6/3 293–298.
1976: Jewellers’ Hoards and the Development of Early Coinage. Pp. 27–30 and Pl. 1 in Cahn,
H. A. and Le Rider, G. (éd.), Actes du 8ème Congrès International de Numismatique,
Paris-Bāle.
forth.: (ed.) The Transition from Hacksilber to silver Coinage, ANS.
BALMUTH, M. S. – THOMPSON. CHR. M.
forth.: Hacksilber: Recent Approaches to the Study of Hoards of Uncoined Silver. Laboratory
Analyses and Geographical Distribution in The Proceedings of the XIIth International
Numismatic Congress, Berlin 1997.
BARNETT, R. D. – GÖKCE, N.
1953: The find of Urartian Bronzes at Altin Tepe, near Erzincan, Anatolian Studies 3 121–
129.
BARTON, G. A.
1900: Some Contracts of the Persian Period from the KH2 Collection of the University of
Pennsylvania, American Journal of Semitic Languages and Literatures 16 65–82.
BASS, G.
1986: A Bronze Age Shipwreck at Ulu Burun (Ka): 1984 Campaign, American Journal of
Archaeology 90 269–296.
1999: The Hull and Anchor of the Cape Gelidonya Ship. Pp. 21–23 in Betancourt, Ph. P.
et al. (eds.), Meletemate 1. (Aegaeum 20). Liege: Kliemo.
BEN-DAVID, A.
1974: Talmudische Ökonomie, Hildesheim.
BERTIN, G.
1883: Corpus of Babylonian Terra-Cotta Tablets, Principally Contracts, 1–3. Kiadatlan kópiák,
idézve a Trustees of the British Museum szíves engedélyével.
BIGGS, R. D.
1994: Šušan in Babylonia. Pp. 299–304 in Gasche, H. et al. (eds.), Cinquante-deux réflexions
sur le Proche-Orient ancien offertes en hommage à Léon De Meyer. Leuven.
BIROT, M.
1964: Les lettres de Jasîm-Sumû, Syria 41 25–65.
BISSON DE LA ROQUE, F. ET AL.
1953: (ed.) Le trésor de Tōd. Le Caire.
BIVAR, A. D. H.
1971: A Hoard of Ingot-Currency of the Median Period from Nush-i Jan, near Malayir Iran
9 97–111.
1985: Achaemenid Coins, Weights and Measures. Pp. 610–39 in Gershevitch 1985.
1997: Coins. Pp. 41–52 in Meyers, E. M. (ed.), The Oxford Encyclopedia of Archaeology in the
Near East, vol. 2. New York and Oxford.
BJORKMAN, J. K.
1989: Second Millennium B. C. Prices of Iron and Copper, Nouvelles Assyriologique Brèves
et Utilitaires 1989/14.
1993: The Larsa Goldsmiths’ Hoards – New Interpretations, Journal of Near Eastern Studies
52 1–23.
1994: Hoards and Deposits in Bronze Age Mesopotamia, Ph.D diss., University of Penn-
sylvania. Ann Arbor, Michigan (University Microfilms International).
BOARDMAN, J. ET AL.
1988: (ed.) The Cambridge Ancient History2, Vol. 4, Cambridge.
BOFFO, L.
1979: Il logos di Orete in Erodoto, Atti della Accademia Nazionale dei Lincei, Serie ottava,
Rendiconti, Classe di Scienze morali, storiche e filologiche 34/3–4 85–104.
BOLSHAKOV, A. O.
1992: The Earliest Known Gold Pharaonic Coin, Revue d’Egyptologie 43 3–9.
BONGENAAR, A. C. V. M.
1997: The Neo-Babylonian Ebabbar Temple at Sippar: Its Administration and its Prosopography,
Leiden.
1999: Money in the Neo-Babylonian Institutions. Pp. 159–75 in Dercksen, J. G. (ed.), Trade
and Finance in Ancient Mesopotamia, Leiden (MOS Studies 1).
BOTTÉRO, J.
1949: Les inventaires de Qatna, Revue d’Assyriologie 43: 1–40 (tanulmány), 137–215 (szöve-
gek).
BOUCHARLAT, R. – FRANCFORT, H.-P. – LECOMTE, O.
2005: The Citadel of Ulug Depe and the Iron Age Archaeological Sequence in Southern
Central Asia. Iranica Antiqua 40 479–514.
BRANIGAN, K.
1968: Silver and Lead in Prepalatial Crete, American Journal of Archaeology 72 219–229.
BRIANT, P.
1996: Histoire de l’Empire Perse. De Cyrus à Alexandre, Paris.
BRIEND, J. – HUMBERT, J.-B.
1980: Tell Keisan (1971–1976). Une cité phénicienne en Galilée, Paris.
BRINKMAN, J.
1968: A Political History of Post-Kassite Babylonia (1158-722 B.C), (Analecta Orientalia 43),
Roma.
1984: Prelude to Empire. Babylonian Society and Politics, 747-626 B.C., Philadelphia.
1987: Twenty Minas of Copper. Pp. 33–36 in Rochberg-Halton, F. (ed.), Language, Litera-
ture, and History: Philological and Historical Studies Presented to Erica Reiner (American
Oriental Series 67). New Haven.
BRINKMAN, J. – KENNEDY, D.
1983: Documentary Evidence for the Economic Base of Early Neo-Babylonian Society,
Journal of Cuneiform Studies 35 1–90.
BRUGSCH, É.
1906: Deux trouvailles de culots d’argent provenant de Mit-Rahineh. Annales du Service des
Antiquités de l’Égypte 7 16.
BUCKLEY, J. A.
1985: An Analysis of Thirty-One Coins from the Hellenistic Period, Archaeometry 27 102–
107.
BURN, A. R.
1985: Persia and the Greeks. Pp. 292–391 in Gershevitch 1985.
BUTCHER, K. – PONTING, M.
1997: A Study of the Chemical Composition of Roman Silver Coinage, A.D. 196–97,
American Journal of Numismatics Second Series 9 17–36.
BUTZ, K.
1984: On Salt again… Lexikalische Randbemerkungen, Journal of the Economic and Social
History of the Orient 27 272–316.
CADELL, H. – LE RIDER, G.
1997: Prix du blé et numéraire dans l’Égypte lagide de 305 à 173, Bruxelles: Fondation
Égyptologique Reine Élisabeth (Papyrologica Bruxellensia 30).
CADOGAN, G.
1983: Early Minoan and Middle Minoan Chronology. American Journal of Archaeology 87
507–519.
CAGNI, L.
1990: Considérations sur les textes babyloniens de Neirab près d’Alep, Transeuphratène 2
169–186.
CAHN, H. A. – GERIN, G.
1988: Themistocles at Magnesia, The Numismatic Chronicle 148: 13–20.
CALMEYER, P.
1989: Das Datum der Gründungsinschrift vom Apadana und die Krone der ältesten
„Bogenschützen”, Revue des études anciennes 91 51–59.
CALMEYER, P. – NASTER, P.
1995: Münzen, RlA 8 404–406.
CAMERON, G. G.
1948: Persepolis Treasury Tablets. Chicago.
1958: Persepolis Treasury Tablets Old and New. Journal of Near Eastern Studies 17: 161–
176.
CARRADICE, I.
1987: The „regal coinage” of the Persian Empire. Pp. 73–107 in Carradice, I. (ed.), Coinage
and Administration in the Athenian and Persian Empires (BAR International Series 343),
London.
CHAPOUTHIER, F.
1953: L’influence égeenne sur le trésor de Tōd. Pp. 21–35 in Bisson de la Roque et al. (ed.)
1953.
CHARLES, M. P.
1985: An Introduction to the Legumes and Oil Plants of Mesopotamia, Bulletin on Sumerian
Agriculture 2 39–61.
COHEN, E. E.
1997: Athenian Economy and Society, a Banking Perspective, Princeton.3
COOK, J. M.
1983: The Persian Empire. New York.
1985: Rise of the Achaemenids and Establishment of their Empire. Pp. 200–291 in
Gershevitch 1985.
COWELL, M. R.
1986: Preliminary Note on Analysis of Sigloi in a Hoard Found at Babylon, Iran 24 89.
COWLEY, A.
1923: Aramaic Papyri of the Fifth Century B. C. Oxford.
CRAWFORD, H. E. W.
1973: Mesopotamia’s Invisible Exports in the Third Millennium BC, World Archaeology 5
232–241.
CRAWFORD, M. H.
1985: Coinage and Money under the Roman Republic, London.
CUQ, É.
1915: Le droit de gage en Chaldée à l’époque néo-Babylonienne, Revue d’A ssyriologie 12
85–113.
1929: Études sur le droit Babylonien. Paris.
CURTIS, J.
1984: Nush-i Jan III: The Small Finds, London.
2005: The Material Culture of Tepe Nush-i Jan and the End of the Iron Age III Period in
Western Iran. Iranica Antiqua 40 233–248.
CURTIS, J. B. – HALLO, W. W.
1959: Money and Merchant in Ur III, Hebrew Union College Annual 30 103–139.
CURTIS, J. W.
1957: Coinage of Pharaonic Egypt, Journal of Egyptian Archaeology 43 71–76.
CUYLER, JR. – YOUNG, T.
1988: The Consolidation of the Empire and its Limits of Growth under Darius and Xerxes.
Pp. 53–111 in Boardman 1988.
DALLEY, S.
1987: Catalogue of the Akkadian Cuneiform Texts in the Royal Scottish Museum, Edinburgh,
Edinburgh.
1988: Neo-Assyrian Textual Evidence for Bronzeworking Centres. In Curtis, J. (ed.),
Bronzeworking Centres of Western Asia c. 1000–539 B. C., London – New York.
DANDAMAYEV, M. A.
1972: Politische und wirtschaftliche Geschichte. Pp. 15–58 in Walser 1972.
1974: The Domain-Lands of Achaemenes in Babylonia, Altorientalische Forschungen 1 123–
127.
1979: State and Temple in Babylonia in the First Millennium B. C. Pp. 589–596 in Lipiński
1979a.
1982: The Social Position of Neo-Babylonian Scribes. Pp. 35–39 in Klengel, H. (Hg.),
Gesellschaft und Kultur im alten Vorderasien, Berlin, 1982.
1983: On the Fiefs in Babylonia in the Early Achaemenid Period. Pp. 57–59 in Koch –
MacKenzie1983.
1984: Slavery in Babylonia from Nabopalassar to Alexander the Great (636–331 B. C.), DeKalb,
Illinois.
1987: Free Hired Labor in Babylonia during the Sixth through Fourth Centuries B. C. Pp.
271–279 in Powell (ed.) 1987.
1988a: Royal Economy in the Achaemenid Empire. Pp. 145–155 in A. Zanardo 1988.
1988b: Wages and Prices in Babylonia in the 6th and 5th Centuries B. C., Altorientalische
Forschungen 15 53–58.
1989: A Political History of the Achaemenid Empire, Leiden.
1990: The Economy of the Uruk Region in the 6–5th Centuries B. C.. Pp. 1–9 in 10th
International Economic History Congress, Leuven, 1990, Moscow.
1991: Neo-Babylonian Society and Economy. Pp. 252–275 in CAH III/2, Cambridge.
1993: The Sick Temple Slaves’ Ration in Babylonia in the Sixth Century BCE, Eretz-Israel
24 19–20.
1995: The Neo-Babylonian tamkārū. Pp. 523–530 in Zevit, Z. – Gitin, S. – Sokoloff, M.
(eds.), Solving Riddles and Untying Knots. Biblical, Epigraphic, and Semitic Studies in
Honor of Jonas C. Greenfield. Winona Lake.
1997: Economy. The Achaemenid Period. Pp. 101–104 in Yarshater, E. (ed.), Encyclopaedia
Iranica, vol. 8/1, Costa Mesa.
DANDAMAYEV, M. A. – LUKONIN, G. V.
1989: The Culture and Social Institutions of Ancient Iran, Cambridge.
DE MEYER, L.
1984: Tell ed-Dēr IV. Progress Reports, Leuven.
DE ODORICO, M.
1995: The Use of Numbers and Quantifications in the Assyrian Royal Inscriptions, Helsinki.
DELLER, K.
1964: Getreidekursangaben in neuassyrischen Rechtsurkunden, Orientalia33 257–261.
1984: Drei wiederentdeckte neuassyrische Rechtsurkunden aus Assur, Baghdader
Mitteilungen 15 225–251.
DELLER, K. – MAYER, W.R. – SOMMERFELD, W.
1987: Akkadische Lexikographie: CAD N,Orientalia56 176–218.
DELOUGAZ, P.
1940: The Oval Temple at Khafājah, Chicago.
1952: Pottery from the Diyala Region, Chicago.

DELOUGAZ, P. – LLOYD, S.
1942: Pre-Sargonic Temples in the Diyala Region, Chicago.
DELOUGAZ, P. – HILL, H. D. – LLOYD, S.
1967: Private Houses and Graves in the Diyala Region, Chicago.
DESCAT, R.
1989: Notes sur l’histoire du monnayage achéménide sous le règne de Darius Ier, Revue des
études anciennes 91 15–31.
1996: Darius Ier et la monnaie, Annali dell’ Istituto Italiano di Numismatica 42 9–20.
DHORME, P. É.
1928: Les tablettes babyloniennes de Neirab, Revue d’Assyriologie 25 53–82.
DIESNER, H. I.
1950: Die Gestalt des Tyrannen Polykrates bei Herodot, Acta Antiqua Hung.7 211–219.
DOTY, L. T.
1977: Cuneiform Archives from Hellenistic Uruk (PhD Diss., Yale University).
DOUGHERTY, R. P.
1923: The Shirkûtu of Babylonian Deities. New Haven (Yale Oriental Researches V-2).
DROWER, M. S.
1985: Flinders Petrie. A Life in Archaeology, London.
DUBBERSTEIN, W. H.
1939: Comparative Prices in Later Babylonia (625–400 B. C.), American Journal of Semitic
Languages and Literatures 56 20–43.
DUNCAN-JONES, R.
1982: The Economy of the Roman Empire. Quantitative Studies, Cambridge.2
DURAND, J.-M.
1983: Relectures d’ARMT XIII, II.: La correspondance de Numusda-Nahrâri MARI 2
151–163.
1998: Les documents épistolaires du palais de Mari, II. Paris (Littératures anciennes du Proche-
Orient 17).
EBELING, E.
1949: Neubabylonische Briefe, München.
EDZARD, D. O.
1960: Die Beziehungen Babyloniens und Ägyptens in der mittelbabylonischen Zeit und
das Gold, Journal of the Economic and Social History of the Orient 3 38–55.
1976: „Soziale Reformen” im Zweistromland bis ca. 1600 v. Chr.: Realität oder literarischer
Topos? Pp. 145–156 in Harmatta, J. – Komoróczy, G. (ed.), Wirtschaft und Gesellschaft
im alten Vorderasien, Budapest.
EILERS, W.
1957: Akkad. Kaspum Silber, Geld und Sinnverwandtes, Die Welt des Orients 2 322–
337.
ELAYI, J.
1990: Economie des cités phéniciennes sous l’Empire perse, Napoli.
ELLIS, M. DE J.
1984: Neo-Babylonian Texts in the Yale Babylonian Collection, Journal of Cuneiform Studies
36 1–63.
ELLIS, R. S.
1968: Foundation Deposits in Ancient Mesopotamia, New Haven és London.
ENGEL, B. J.
1987: Darstellungen von Dämonen und Tieren in assyrischen Palästen und Tempeln nach den
schriftlichen Quellen. Mönchengladbach.
FALES, F. M.
1973: Remarks on the Neirab Texts, Oriens Antiquus 12 131–142.
1995: Assyro-Aramaica: the Assyrian Lion Weights. Pp. 33–55 in Lerberghe, K. van –
Schoors, A (eds.), Immigration and Emigration within the Ancient Near East. Festschrift
E. Lipiński, Leuven.
1997: An Overview of Prices in Neo-Assyrian Sources. Pp. 291–312 in Andreau – Briant
– Descat 1997.
FARBER, H.
1978: A Price and Wage Study for Northern Babylonia during the Old Babylonian Period,
JESH0 21 1–51.
FINET, A.
1969: LÉuphrate, route commerciale de la Mésopotamie, AAAS 19 37–48.
1985: Le port d’Emar sur l’Euphrate, entre le royaume de Mari et le Pays de Canaan. Pp.
27–36 in Lipiński, E. (ed.), The Land of Israel: Cross-Roads of Civilizations, Leuven
(Orientalia Lovaniensia Analecta 19).
FINKELSTEIN, I.
1993: (ed.) Shiloh, the Archaeology of a Biblical Site, Tel Aviv.
FINKELSTEIN, I. – BRANDL, B.
1985: A Group of Metal Objects from Shiloh, Israel Museum Journal 4 7–26.
FOSTER, B.
1981: A New Look at the Sumerian Temple State, Journal of the Economic and Social History
of the Orient 24 225–241.
FRAME, G.
1986: Some Neo-Babylonian and Persian Documents Involving Boats, Oriens Antiquus 25
29–50.
FRAYNE, D. R. – MCEWAN, G.
1989: Cuneiform Texts in the Collection of McGil University, Montreal, Annual Review of
the RIM Project 7 1–54.
FRANKFORT, H.
1933: Tell Asmar, Khafaje and Khorsabad, Chicago, 1–102 (OIC 16).
1934: Iraq Excavation of the Oriental Institute 1932/33, Chicago, 1–92 (OIC 17).
FREYDANK, H.
1965: Zwei spätbabylonische Urkunden im Prager Keilschriftseminar, Archív Orientální 33
19–26.
1971: Spätbabylonische Wirtschaftstexte aus Uruk, Berlin.
1982: Fernhandel und Warenpreise nach einer mittelassyrischen Urkunde des 12.
Jahrhunderts v.u.Z. Pp. 64–75 in Dandamayev, M. A et al. (eds.), Societies and
Languages of the Ancient Near East, Studies in Honour of I.M. Diakonoff. Warminster.
1985: Anzeichen für einen mittelassyrischen Preistarif? Altorientalische Forschungen 12
162–164.
FRYE, R. N.
1984: The History of Ancient Iran. München.
FUNCK, B.
1984: Uruk zur Seleukidenzeit (Schriften zur Geschichte und Kultur des alten Orients 16),
Berlin.
FURTWÄNGLER, A.
1986: Neue Beobachtungen zur frühesten Münzprägung, Schweizerische Numismatische
Rundschau 65 153–165.
GALLANT, T.W.
1985: The Agronomy, Production and Utilisation of Sesame and Linseed in the Graeco-
Roman World, Bulletin on Sumerian Agriculture 2 153–158.
GARELLI, P.
1969: Le Proche Orient asiatique des origines aux invasions des peuples de la mer, Paris.
1997: (et al.) Le Proche-Orient asiatique des origines aux invasions des peuples de la mer,
Paris.
GARELLI, P. – LEMAIRE, A.
1997: Le Proche-Orient asiatique. Les empires mésopotamiens. Israėl, Paris.
GARELLI, P. – NIKIPROWETZKY, W.
1974: Le Proche-Orient asiatique. Les empires mésopotamiens. Israėl, Paris.
GARNSEY, P. – HOPKINS, K. – WHITTAKER, C. R.
1983: (ed.) Trade in the Ancient Economy, London.
GASCHE, H. ET AL.
1998: Dating the Fall of Babylon. A Reappraisal of Second-Millennium Chronology (A joint Ghent-
Chicago-Harvard Project), Gent–Chicago.
GELB, I. J.
1965: The Ancient Mesopotamian Ration System, Journal of Near Eastern Studies 24 230–
243.
GELLER, M. J.
1982: A Recipe against ŠU.GIDIM, Archiv für Orientforschung Beiheft 19 192–197.
GERSHEVITCH, I.
1985: (ed.) The Cambridge History of Iran, Vol. 2. The Median and Achaemenian Periods, Camb-
ridge.
GITIN, S.
1995a: (ed.) Recent Excavations in Israel: A View to the West, Kendall/Hunt.
1995b: Tel Miqne-Ekron in the 7 th century B. C. E. Pp. 61–79 in Gitin 1995.
GITIN, S. – GOLANI, A.
2001: The Tel-Miqne-Eqron Silver Hoards: The Assyrian and Phoenician Connections.
Pp. 27–48 in Balmuth, M. (ed.), Hacksilber to Coinage: New Insights into the Monetary
History of the Near East and Greece. A Collection of Eight Papers Presented at the 99th
Annual Meeting of the Archaeological Institute of America. Numismatic Studies XXIV.
American Numismatic Society, New York.
2004: A Silver-Based Monetary Economy in the Seventh Century BCE: a Response to Raz
Kletter. Levant 36 203–205.
GLASSNER, J. J.
1985: Aspects du don, de l’échange et formes d’appropriation du sol dans la Mésopotamie
du IIIe millénaire, avant la fondation de l’empire d’Ur, Journal Asiatique 273 11–59.
GOETZE, A.
1944: Additions to Parker and Dubberstein’s Babylonian Chronology’, Journal of Near Eastern
Studies 3 43–46.
1956: The Laws of Eshnunna (The Annual of the American Schools of Oriental Research 31), New
Haven.
GOLANI, A. – SASS, B.
1998: Three Seventh-Century B. C.E. Hoards of Silver Jewelry from Tel Miqne-Eqron,
Bulletin of the American Schools of Oriental Research 311 57–81.
GRAZIANI, S.
1986: I testi mesopotamici datati al regno di Serse (485–465 a.C.), Roma.
1991: Testi editi ed inediti datati al regno di Bardiya (522 a.C.), Napoli.
HALLO, W.
1996: Origins. The Ancient Near Eastern Background of Some Modern Western Institutions,
Leiden.
HAMMER, J.
1908: Der Feingehalt der griechischen und römischen Münzen. Ein Beitrag zur antiken
Münzgeschichte, Zeitschrift für Numismatik 26 1–144.
HAWKINS, J. D.
1986: Royal Statements of Ideal Prices: Assyrian, Babylonian, and Hittite. Pp. 93–102
in Canby, J. V. – Porada, E. – Ridgeway, B. S. – Speck, T. (eds.), Ancient Anatolia:
Aspects of Change and Cultural Developments. Essays in Honour of Machteld J. Mellink.
Madison.
HELCK, W.
1988: Das Problem der Löhne und Preise im Alten Reich Ägyptens, Altorientalische
1995: Die Beziehungen Ägyptens und Vorderasiens zur Ägäis bis ins 7. Jahrhundert v. Chr., 2.
kiadás, Wiesbaden: Wissenschaftliche Buchgesellschaft (Erträge der Forschung,
120).
HELTZER, M.
1978: Goods, Prices and the Organization of Trade in Ugarit, Wiesbaden 1978.
HENKELMAN, W.
1995: The Royal Achaemenid Crown, Archaeologische Mitteilungen aus Iran 28 (1995–1996)
275–293.
HENSCHEL-SIMON, E.
1938: The „Toggle Pins” in the Palestine Archaeological Museum, QDAP 6 169–209.
HERZFELD, E.
1936: Notes on the Achaemenid Coinage and Some Sasanian Mint-Names. Pp. 413–426 in
Allan, J. – Mattingly, H. – Robinson, E. S. G. (eds.), Transactions of the International
Numismatic Congress, London.
HOLLAND, T. A.
1975: An inscribed Weight from Tell Sweyhat, Syria. Iraq 37 75.
HOWGEGO, CHR.
1990: Why did Ancient States Strike Coins? The Numismatic Chronicle 150 1–25.
1995: Ancient History from Coins, London and New York.
HROZNÝ, B.
1902: Zum Geldwesen der Babylonier, BA 4 546–550.
1913: Das Getreide im alten Babylonien, Sitzungsberichte der Kaiserlichen Akademie
der Wissenschaften in Wien. Philosophisch-Historischen Klasse. 173. Band 1.
Abhandlung. Wien, 1–215.
HRUŠKA, B.
1978: Gab es ein „kapitalistisches” Unternehmen in der neubabylonischen Zeit? Archív
Orientální 46 170–173.
1990: Das Landwirtschaftliche Jahr im alten Sumer: Versuch einer zeitlichen
Rekonstruktion, Bulletin on Sumerian Agriculture 5 105–114.
HUGES, M. J.
1986: Analysis of Silver and Gold Items in a Hoard Found at Babylon, Iran 24 87–88.
HUNGER, H.
1970: Das Archiv des Nabû-ušallim, Baghdader Mitteilungen 5 193–304.
HUOT, J.-L.
1980: Le métier de l’orfèvre à Larsa. Pp. 113–118 in Barrelet, M.-Th. (éd.), L’archéologie de
l’Iraq du début de l’époque néolithique à 333 avant notre ère, Paris.
1995: A propos du trésor de Larsa. Pp. 267–271 in Finkelbeiner, U. – Dittmann, R. –
Hauptmann, H. (Hg.), Beiträge zur Kulturgeschichte Vorderasiens. Festschrift für Rainer
Michael Boehmer, Mainz.
ILAN, D.
1992: A Middle Bronze Age Offering Deposit from Tell Dan and the Politics of Cult Gifting,
Tel Aviv 19 247–266.
JACOBS, B.
1997: Eine Planänderung an den Apadana-Treppen und ihre Konsequenzen für die
Datierung der Planungs- und Bebauungsphasen von Persepolis, Archaeologische
Mitteilungen aus Iran 29 281–302.
JAKOB-ROST, L.
1968: Ein neubabylonisches Tontafelarchiv aus dem 7. Jahrhundert v.u. Z., Forschungen
und Berichte 10 39–62.
1970: Urkunden des 7. Jahrhunderts v.u. Z. aus Babylon. Forschungen und Berichte 12 49–
60.
JAKOB-ROST, L. – FREYDANK, H.
1972: Spätbabylonische Rechtsurkunden aus Babylon mit aramäischen Beischriften,
Forschungen und Berichte 14 7–35.
JANSSEN, J. J.
1988: On Prices and Wages in Ancient Egypt, Altorientalische Forschungen 15 10–23.
JENKINS, G. K.
1955: Greek Coins Recently Acquired by the British Museum, The Numismatic Chronicle
1955 144–150.
1964: Coins from the Collection of C. J. Rich, British Museum Quarterly 28 88–95.
JOANNÈS, F.
1987a: Trois textes de urru à l’époque néo-babylonienne, Revue d’Assyriologie 81 147–158.
1987b: A propos de la tablette cunéiforme de Tell Tawilan, Revue d’Assyriologie 81 165–166.
1989a: Archives de Borsippa. La famille Ea-Ilūta-bāni. Etudes d’un lot d’archives familiales en
Babylonie du VIIe au Ve siècle av. J.-C., Genève–Paris.
1989b: Médailles d’argent d’Hammurabi?, Nouvelles Assyriologique Brèves et Utilitaires
1989/108.
1989c: La culture matérielle à Mari (IV): Les méthodes de pesée, Revue d’A ssyriologie 83
113–152.
1994a: Métaux précieux et moyens de paiement en Babylonie achéménide et hellénistique,
Transeuphratène 8 137–144.
1997: Prix et salaires en Babylonie du VIIe au IIIe siècle avant notre ère. Pp. 313–333 in
Andreau – Briant – Descat 1997.
2000: (ed.) Rendre la justice en Mésopotamie. Archives judiciaires du Proch-Orient ancien (IIIe – I
er
millénaires avan J.-C.), Saint-Denis.
JOANNÈS, F. – LEMAIRE, A.
1994: Premières monnaies avec signes cunéiformes : Samarie, IVème s. av. n. è., Nouvelles
Assyriologique Brèves et Utilitaires 1994/95.
JURSA, M.
1995: Die Landwirtschaft in Sippar in neubabylonischer Zeit, Wien.
1997: Neu- und spätbabylonische Texte aus den Sammlungen der Birmingham Museums
and Art Gallery, Iraq 59 97–174.
KAGAN, D.
1982: The Dates of the Earliest Coins. American Journal of Archaeology 86 343–60.
KAGAN, J. H.
1994: An Archaic Greek Coin Hoard from the Eastern Mediterranean and Early Cypriot
Coinage, The Numismatic Chronicle 154 17–52.
KARAGEORGHIS, V.
1983: Two Silver Ingots from Cyprus, Antiquity 57 211–214.
KARAGEORGHIS, V. – DEMAS, M.
1984: Pyla-Kokkinokremos – A Late 13th Century B. C. Fortified Settlement in Cyprus. Nicosia:
Nicolau, 1984.
KARWIESE, ST.
1993: Zur Metrologie der Persischen Sigloi. Pp. 46–49 in Alram 1993.
KEMP, B. J. – MERRILLES, R. S.
1980: Minoan Pottery in Second Millenium Egypt.
KEMPINSKI, A.
1993: Ajjūl, Tell el-. Pp. 49–53 in Stern, E. (ed.) New Encyclopedia of Archaeological Excavations
in the Holy Land, Vol. 1. Jerusalem.
KESSLER, K.
1984: Duplikate und Fragmente aus Uruk. Teil II, Baghdader Mitteilungen 15 261–272.
KLENGEL, H.
1988: Einige Bemerkungen zu Löhnen und Preisen im hethitischen Anatolien,
Altorientalische Forschungen 15 76–81.
1992: Syria: 3000 to 300 B. C.; A Handbook of Political History, Berlin 1992.
KLETTER, R.
2003: Iron Age Hoards of Precious Metals in Palestine – an „Underground Economy”?
Levant 35 139–152.
2004: Coinage before Coins? A Response. Levant 36 207–210.
KLETTER, R. – BRANDL, E.
1998: A New Look at the Iron Age Silver Hoard from Eshtemoa, Zeitschrift des Deutschen
Palästina-Vereins 114 139–154.
KOCH, H.
1983: Zu den Lohnverhältnissen der Dareioszeit in Persien. Pp. 19–50 in Koch – Mackenzie
1983.
1990: Verwaltung und Wirtschaft im persischen Kernland zur Zeit der Achämeniden, Wies-
baden.
KOCH, H. – MACKENZIE, D. N.
1983: (ed.) Kunst und Kultur der Achämenidenzeit und ihr Fortleben (Archaeologische Mitteilungen
aus Iran Ergänzungsband 10), Berlin.
KOCH, J.
1992: Zu einigen astronomischen „Diaries”, Archiv für Orientforschung 38–39 (1991–1992)
101–109.
KOHLER, J. – PEISER, F.
1890–98: Aus dem babylonischen Rechtsleben. 4 vols., Leipzig
KOKHAVI, M.
1969: The Middle Bronze Age I (The Intermediate Bronze Age) Eretz-Israel. Qadmoniot 2
38–44.
KOŠAK, S.
1988: Ein hethitischer Königserlaß über eine gesellschaftliche und wirtschaftliche Reform.
Pp. 195–202 in Neu, E. – Rüster, Ch. (ed.), Documenta Asiae Minoris Antique: Festschrift
für Heinrich Otten zum 75. Geburtstag. Wiesbaden.
KRAAY, C. M.
1964: Hoards, Small Change and the Origin of Coinage, Journal of Hellenic Studies 84 76–
91.
1966: Greek Coins. London.
1976: Archaic and Classical Greek Coins, London 1976.
1977: The Asyut Hoard: Some Comments on Chronology, The Numismatic Chronicle 137
189–198.
KRAAY, C. M. – MOOREY, P. R. S.
1968: Two Fifth Century Hoards from the Near East, Revue Numismatique 6e ser. 10 181–235,
Plates XIX–XXI and XXIV–XXVII.
KRAUSS, R. – LOMBARD, P. – POTTS, D.
1983: The Silver Hoard from City IV Qala’at al-Bahrain. Pp. 161–166 in Potts 1983.
KREISSIG, H.
1978: Wirtschaft und Gesellschaft im Seleukidenreich: die Eigentums- und die Abhängigkeits-
verhältnisse (Schriften zur Geschichte und Kultur der Antike 16), Berlin.
KROLL, J. H. – WAGGONER, N. M.
1984: Dating the Earliest Coins of Athens, Corinth and Aegina, American Journal of
KUPPER, J.-R.
1982: Les prix à Mari. Pp. 115–121 in Scheers, S. (ed.) Studia Paulo Naster Oblata I,
Numismatica Antiqua (Orientalia Lovaniensia Analecta 12). Leuven; Quaegebeur, J.
(ed.), Studia Paulo Naster Oblata II, Orientalia Antiqua (Orientalia Lovaniensia Analecta
13). Leuven.
LAMBERT, W. G.
1960: Babylonian Wisdom Literature, Oxford.
LANDSBERGER, B.
1930: Bemerkungen zu San Nicolò und Ungnad, Neubabylonische Rechts- und Verwaltungs-
urkunden, Bd. I, 1. 2., Zeitschrift für Assyriologie und vorderasiatische Archäologie 39

(NF 5) 277–294.
LANGDON, S.
1928: Kandalanu and Asurbanipal, Journal of the Royal Asiatic Society of Great Britain and
Ireland 1928 321–325.
LARSEN, M. T.
1979: (ed.) Power and Propaganda. A Symposium on Ancient Empires, Copenhagen.
LEISTEN, T.
1986: Die Münzen von Uruk-Warka, Baghdader Mitteilungen 17 309–367.
LE RIDER, G.
1972: Tetradrachmes „au lion” et imitations d’Athènes en Babylonie, Schweizer Münzblatter
85 1–7.
1989: A propos d’un passage des Poroi de Xenophon: La question du change et les monnaies
incuses d’Italie du sud. Pp. 159–172 in Le Rider, G. et al. (ed.), Kraay-Mørkholm
Essays. Numismatic Studies in Memory of C.M. Kraay and O. Mørkholm, Louvain-
la Neuve.
1994: Histoire économique et monétaire de l’Orient hellénistique, Annuaire du Collège de
France. Résumé des cours et travaux 94e année (1993–1994) 815–820.
1997: Histoire économique et monétaire de l Orient hellénistique Annuaire du Collège de
2001: La naissance de la monnaie: Pratique monétaires de l’Orient ancien. Paris.
LIE, A. B.
1929: The Inscription of Sargon II King of Assyria, Part I, Paris 1929.
LIMET, H.
1979: Le rōle du palais dans l’économie néo-sumérienne. Pp. 235–248 in Lipiński 1979a.
1983: Eléments non-économiques dans l’économie mésopotamienne autour de l’an 2000
av. J.-C., Oikumene 4 95–107.
1988: Complexité salariale et complexité sociale à l’époque néo-sumerienne, Altorientalische
LIPIŃSKI, E.
1979a: (ed.) State and Temple Economy in the Ancient Near East, Vols. 1–2 (Orientalia
Lovaniensia Analecta 5, 6), Leuven.
1979b: Les temples néo-assyriens et les origines du monnayage. Pp. 565–588 in Lipiński
1979a.
LIVERANI, M.
1988: Antico oriente. Storia societa economica, Roma.
LLOYD, S.
1942: The Shara Temple at Tell Agrab. Pp. 218–288 in Delougaz 1942.
LOUD, G.
1948: Megiddo II, Seasons of 1935–39, vols. 1–2, Chicago (Oriental Institute Publications
62).
LUCAS, A.
1962: Ancient Egyptian Materials and Industries, 4. átdolgozott kiadás, szerk. J. R. Harris,
London.
LUCKENBILL, D. D.
1924: The Annals of Sennacherib (Oriental Institute Publications 2), Chicago.
LURTON-BURKE, M.
1964: Lettres de Numusda-Nahrâri et de trois autres correspondants à Idiniatum, Syria 41
67–103.
LUSCHAN, F. VON
1943: Die Kleinfunde von Sendschirli. Ausgrabungen in Sendschirli 5. Herausgabe und
Ergänzung besorgt vom W. Andrae, Berlin (Mitteilungen aus dem orientalischen
Sammlungen, 15).
LUTZ, H. F.
1927: Neo-Babylonian Administrative Documents from Erech (UCP 9). Parts 1–2, Berkeley.
MACGINNIS, J.
1995: Letter Orders from Sippar and the Administration of the Ebabbara in the Late-Babylonian
Period. Poznan.
MAEKAWA, K.
1984: Cereal Cultivation in the Ur III Period, Bulletin on Sumerian Agriculture 1, 73–96.
MALLOWAN, M. E. L.
1947: Excavation at Brak and Chagar Bazar, Iraq 9 1–266.
MARAN, J.
1987: Die Silbergefässe von El-Tôd und die Schachtgräberzeit auf dem griechischen
Festland. Prähistorische Zeitschrift 62: 221–227
MARAS, S.
2005: Notes on Seals and Seal Use in Western Iran from c. 900–600 BCE. Iranica Antiqua
40 133–147.
MARZAHN, J. – NEUMANN, H.
1995: Eine altsumerische Urkunde aus Girsu über Silberzahlungen, Altorientalische
MATTHEWS, R.
1994: Imperial Catastrophe or Local Incident? An Akkadian Hoard from Tell Brak, Syria,
Cambridge Archaeological Journal 4:2 290–316.
MATTHEWS, W. – MCDONALD, H.
1994: Excavations at Tell Brak, 1994 Iraq 56 177–194.
MATTHIAE, P. ET AL.
1995: (ed.) Ebla. Alle origini della civiltà urbana. Trent’ anni di scavi in Siria dell’ Universita di
Roma „La Sapienza”, Milano.
MAYERSON, PH.
1995: Grain Prices in Late Antiquity and the Nature of the Evidence. Pp. 443–449 in
Zevit, Z. – Gitin, S. – Sokoloff, M. (eds.), Solving Riddles and Untying Knots. Biblical,
Epigraphic, and Semitic Studies in Honor of Jonas C. Greenfield. Winona Lake.
McCOWN, D. – HAINES, R.
1967: Nippur I. Temple of Enlil, Scribal Quarter, and Sounding, Chicago.
McEWAN, G. J. P.
1981: Arsacid Temple Records, Iraq 43 131–143.
1984: Recall of a Debt from the Reign of Nabonidus, Oriens Antiquus 23 49–52.
1985: The First Seleucid Document from Babylon, Journal of Semitic Studies 30 169–180.
MACGINNIS, J. D. A.
1992: Neo-Babylonian Prebend Texts from the British Museum, Archiv für Orientforschung
38–39 (1991–1992) 74–100.
1993: Two Achaemenid Tablets from the Fitzwilliam Museum, Cambridge, Iraq 55 149–
153.
1994: Harranu Texts from the British Museum, Iraq 56 117–121.
MECQUENEM, R. DE
1905: Off randes de Fondation du Temple de Chuchinak. Pp. 61–130 in Morgan, M. J. de,
Délégation en Perse, Mémoires, Tome VII, Recherches archéologique, Paris: Ernest Leroux,
1905.
MEISSNER, B.
1920: Babylonien und Assyrien, Vol. 1, Heidelberg.
1936: Warenpreise in Babylonien, Abhandlungen der Preußischen Akademie der Wissenschaften,
Phil.-Hist. Klasse, Nr. 1. 3–40, Berlin.
1937: Nachträge zu Warenpreise in Babylonien, Sitzungsberichte der Preußischen Akademie

der Wissenschaften, Phil.-Hist. Kl. 1937. 5–7.
MENU, M.
1995: Analyse du trésor de Tōd, Bulletin de la société française d’égyptologie 130 29–45.
MELLINK, M.
1988: Anatolia. Pp. 211–233 in Boardman 1988.
MENDELSOHN, I.
1949: Slavery in the Ancient Near East. New York.
MESHORER, Y.
1978: Early Means of Payment and the First Coinage, Ariel. A Quarterly Review of Arts and
Letters in Israel 45–46 127–143.
METCALF, D. – DODDY, W. A.
1980: (ed.) Metallurgy in Numismatics, Vol. 1, London (The Royal Numismatic Society
Special Publication No. 13).
MILANO, L.
1994: (ed.) Drinking in Ancient Societies. History and Culture of Drinks in the Ancient Near East,
Padova.
MILDENBERG, L.
1990: Gaza Mint Authorities in Persian Time, Transeuphratène 2 137–146.
1993: Über das Münzwesen im Reich der Achämeniden, Archaeologische Mitteilungen aus
Iran 26 55–79, reprinted in: L. Mildenberg, Vestigia Leonis, Göttingen, 1998.
MIRZOYEV, M. N.
1982: Commodity Prices in Kassite Babylonia, Vestnik Drevnej Istorii 161/3 77–90.
MITCHELL, B. M.
1975: Herodotus and Samos, Journal of Hellenic Studies 95 75–91.
MOOREY, P. R. S.
1994: Ancient Mesopotamian Materials and Industries. The Archaeological Evidence. Oxford,
1994.
MØRKHOLM, O.
1974: A Coin of Artaxerxes III, The Numismatic Chronicle (1974) 1–4 (see also the philological
comments of A. F. Shore, pp. 5–8).
1991: Early Hellenistic Coinage, New York.
MÜLLER, M.
1982: Gold, Silber und Blei als Wertmesser in Mesopotamien der zweiten Hälfte des 2.
Jahrtausends v.u.Z.. Pp. 270–278 in Dandamayev, M. A et al. (eds.), Societies and
Languages of the Ancient Near East, Studies in Honour of I. M. Diakonoff. Warminster.
MÜLLER, G. W.
1996: Die Teuerung in Babylon im 6. Jh. v. Chr., Archiv für Orientforschung 42–43 (1995–1996)
163–175.
1997: Gedanken zur neuassyrischen „Geldwirtschaft”. Pp. 115–121 in Waetzoldt, H. –
Hauptmann, H. (ed.), Assyrien im Wandel der Zeiten, Heidelberg (HSAO, 6).
MÜLLER-KARPE, M.
1993: Metallgefäße im Iraq I . Stuttgart (Prähistorische Bronzefunde, Abt. II, Band 14).
NASTER, P.
1970: Karsha et shekel dans les documents araméens d’Égypte, Revue Belge de Numismatique
116 31–35.
1970: Were the labourers of Persepolis paid by means of coined money? Ancient Society 1:
129–134.
1979: Les monnayages satrapaux, provinciaux et régionaux dans l’Empire perse face au
numéraire officiel des Achéménides. Pp. 598–604 in Lipiński, E. (ed.), State and
Temple Economy in the Ancient Near East, vol. 2, Leuven (Orientalia Lovaniensia
Analecta 6).
1993: Les „Statères d’Alexandre” dans les textes babyloniens sous les premiers Séleucides,
Bulletin de la Société Franēaise de Numismatique 48/6 571–575.
NEGBI, O.
1970: The Hoards of Goldwork from Tell el-‘Ajjul, Lund (Studies in Mediterranean Archaeology,
25).
NEUMANN, J. – PARPOLA, S.
1987: Climate Change and Eleventh-Tenth-Century Eclipse of Assyria and Babylonia,
Journal of Near Eastern Studies 46 161–182.
NEUMANN, H.
1979: Handel und Händler in der Zeit der III. Dynastie von Ur, Altorientalische Forschungen
6 15–52.
NEWELL, E. T.
1938: The Coinage of the Eastern Seleucid Mints from Seleucus I to Antiochus III, New York 1938
(reprint 1977).
NEWMAN, J.
1932: Agricultural Life of the Jews in Babylonia, London.
NICOLET, C.
1988: Economie des anciens, économie des modernes: Remarques historiographiques. Pp.
13–40 in Nicolet, C., Rendre à César. Economie et société dans la Rome antique, Paris.
NICOLET-PIERRE, H.
1992: Xerxes et le trésor de l’Athos. Revue Numismatique 6e ser. 34 7–22.
NOESKE, H.-CH.
1991: Ein Hacksilberfund aus Elephantine. Pp. 342–351 in Noeske, H-Ch. – Schubert,
H. (Hg.), Die Münze: Bild, Botschaft, Bedeutung. Festschrift für Maria R.-Alföldi. Lang,
Frankfurt am Main.
1993: Prämonetäre Wertmesser und Münzfunde aus Elephantine. Mitteilungen des Deutschen
Archäologischen Instituts Abteilung Kairo 49 203–209. és Pl. 38.
OATES, J.
1979: Babylon, London.
OATES, J. – OATES, D.
1993: Excavations at Tell Brak 1992–93, Iraq 55 155–199.
OELSNER, J.
1976: Zwischen Xerxes und Alexander: Babylonische Rechtsurkunden und Wirtschaftstexte
aus der späten Achämeniderzeit, Die Welt des Orients 8 (1975–1976) 310–318.
1981: Gesellschaft und Wirtschaft des seleukidischen Babyloniens: einige Beobachtungen
in den Keilschrifttexten aus Uruk, Klio 63 39–44.
1986: Materialien zur babylonischen Gesellschaft und Kultur in hellenischer Zeit, Budapest.
1988: Grundbesitz/Grundeigentum im achämenidischen und seleukidischen Babylonien.
Pp. 117–134 in Das Grundeigentum in Mesopotamien, JfW Sonderband 1987, Berlin.
1989: Weitere Bemerkungen zu den Neirab-Urkunden, Altorientalische Forschungen 16
68–77.
OGDEN, J.
1996: Weight Units of Romano-Egyptian Gold Jewellery. Pp. 191–196 in Bailey, D. M.,
Archaeological Research in Roman Egypt, Ann Arbor.
OLMSTEAD, A. T.
1948: History of the Persian Empire, Chicago.
OPPENHEIM, A. L.
1945: Studies in Akkadian Lexicography II,Orientalia14 235–241.
1947: A Fiscal Practice of the Ancient Near East, Journal of Near Eastern Studies 6 116–
120.
1955: Siege-documents from Nippur, Iraq 17 (1955) 69–89.
1967: Letters from Mesopotamia, Chicago.
1970: Trade in the Ancient Near East, Moscow 1970. (V. International Economic History
Congress, Leningrad 10th–14th August, 1970).
1982: Az ókori Mezopotámia. Egy holt civilizáció portréja. Budapest.
1985: The Babylonian Evidence of Achaemenian rule in Mesopotamia. Pp. 529–587 in

Gershevitch 1985.
PARISE, N.
1984: Unita ponderali e rapporti di cambio nella siria del nord. Pp.125–138 in Archi (ed.)
1984.
1989: The Mina of Ugarit, the Mina of Karkemish, the Mina of Khatti. Pp. 333–339 in
Zaccagnini 1989a.
PARKER, R. A. – DUBBERSTEIN, W. H.
1956: Babylonian Chronology 626 B. C.–A. D. 75, Providence.
PARPOLA, S.
1983: Letters from Assyrian Scholars to the Kings Esarhaddon and Assurbanipal. Part II.
Commentary and Appendices (AOAT 5/2), Neukirchen-Vluyn.
PENDLEBURY, J. D. S.
1931: Preliminary Report of Excavation at Tell el-‘Amarnah 1930–31. Journal of Egyptian
PETEERS, C. E.
1986: Cuneiform Tablets in the Collection of the Manitoba Museum of Man and Nature,
Annual Review of the RIM Project 4 13–26.
PETRIE, W. M. F.
1885: Tanis. Part 1., 1883–4. London.
1888a: Tanis. Part 2. Nebesheh and Defenneh, London
1888b: Naukratis. Part 1. (1884–5), London.
1931a: Ancient Gaza I. Tell el Ajjūl, London.
1931b: Tel Ajjul, Ancient Egypt 1934/2 33–41.
1932: Ancient Gaza II. Tell el Ajjūl. London.
1933: Ancient Gaza III. Tell el Ajjūl. London.
1934: Ancient Gaza IV. Tell el Ajjūl. London.
1952: (et al.) City of Shepherd Kings and Ancient Gaza V. London.
PETSCHOW, H.
1956: Neubabylonisches Pfandrecht. Berlin (Abhandlungen der Sächsischen Akademie der
Wissenschaften zu Leipzig, Phil.-hist. Kl., Bd. 48, Heft 1).
1987: Zum altbabylonischen Getreidekurs (ein Nachtrag zu JESHO 21 [1978] 1 ff.), Journal
of the Economic and Social History of the Orient 30 114–115.
PHILIP, G.
1988: Hoards of the Early and Middle Bronze Ages in the Levant, World Archaeology 20/2
190–208.
PIERRAT, G.
1994: A propos de la date et de l’origine du trésor de Tōd, Bulletin de la société française
d’égyptologie 130 18–28.
PINCHES, TH. G.
1884: Tablet, Recording the Sale of a Slave, Marked on the Left Hand with the Name of
his Mistress, Proceedings of the Society of Biblical Archaeology 6 102ff.
1888a: Inscribed Babylonian Tablets in the Possession of Sir Henry Peek, Bart, London.
1888b: A Babylonian Dower-Contract, The Babylonian and Oriental Records, a Monthly
Magazine of the Antiquities of the East 2 (1887–1888) 1–8.
1888c: A Contract-Tablet of the Tenth Year of Darius. The Academy 34: 107–108.
POGNON, M. H.
1917: Notes lexicographiques et textes assyriens inédits, Journal Asiatique 11 ser. 9 374–
414.
1921: Notes assyriologiques, Journal Asiatique 11 ser. 17 5–65.
POLÁNYI, K. – ARENSBERG, C. M. – PEARSON, H. W.
1957 (ed.) Trade and Market in the Early Empires, Economies in History and Theory, New York,
London.
1977: The Livelihood of Man, New York.
PORADA, E.
1947: Seal Impressions of Nuzi. Annual of the American Schools of Oriental Research 24 (1944–45).
New Haven.
1965: The Art of Ancient Iran. London.
1982: Remarks on the Tōd Treasure in Egypt. Pp. 285–303 in Fs. Diakonoff.
PORTEN, B. – YARDENI, A.
1986: Textbook of Aramaic Documents from Ancient Egypt. Vol. I. Letters, Jerusalem.
1989: Textbook of Aramaic Documents from Ancient Egypt. Vol. II. Contracts, Jerusalem.
POSTGATE, J. N.
1975: Some Old Babylonian Shepherds and their Flocks, Journal of Semitic Studies 20
1–21.
1979: The Economic Structure of the Assyrian Empire. Pp. 193–221 in Larsen 1979.
1985: The „oil-plant” in Assyria, Bulletin on Sumerian Agriculture 2 145–152.
1992: Early Mesopotamia, London and New York.
1994: Rings, Torcs and Bracelets. Pp. 235–245 in Calmeyer, P. – Hecker, K. – Jakob-Rost, L.
– Walker, C. B. F. (Hg.), Beiträge zur Altorientalischen Archäologie und Altertumskunde,
Wiesbaden.
POTTS, D.
1983: (ed.) Dilmun. New Studies in the Archaeology and Early History of Bahrain (Berliner
Beiträge zum Vorderen Orient, 2), Berlin.
POWELL, M. A.
1977: Sumerian Merchants and the Problem of Profit, Iraq 39 23–30.
1978a: A Contribution to the History of Money in Mesopotamia Prior to the Invention
of Coinage. Pp. 211–243 in Hruška, B. – Komoróczy, G. (Hg.), Festschrift für Lubor
Matouš. Budapest, Vol. 2.
1978b: Götter, Könige und „Kapitalisten” in Mesopotamien des 3. Jahrtausends v.u.Z.,
Oikumene 2 127–144.
1984: Sumerian Cereal Crops, Bulletin on Sumerian Agriculture 1 48–72.
1987: (ed.) Labor in the Ancient Near East (AOS 68), New Haven.
1990a: Identification and Interpretation of Long Term Price Fluctuations in Babylonia:
More on the History of Money in Mesopotamia, Altorientalische Forschungen 17
76–99.
1990b: Maße und Gewichte, RlA 7 457–517.
1996: Money in Mesopotamia, Journal of the Economic and Social History of the Orient 39
224–242.
1999: Wir müssen alle unsere Nische nutzen: Monies, Motives, and Methods in Babylonian
Economics. Pp. 5–23 in Dercksen, J. G. (ed.), Trade and Finance in Ancient Mesopotamia,
Leiden (MOS Studies 1).
PREUSSNER, A. H.
1927: The Earliest Traces of Negotiable Instruments, American Journal of Semitic Languages
and Literatures 44 88–107.
PREUSSNER, C.
1954: Die Wohnhäuser in Assur, Berlin (WVDOG 64).
PRICE, M. J.
1984: Croesus or Pseudo-Croesus? Hoard or Hoax? Problems Concerning the Sigloi and
Double-Sigloi of the Croeseid Type. Pp. 211–221 in Houghton, A. (Hg.), Festschrift
für Leo Mildenberg. Numismatik, Kunstgeschichte und Archäologie. Wetteren.
1988: Coinage. Pp. 237–248 in Boardman, J. (ed.) The Cambridge Ancient History, Plates to
Volume IV. Persia, Greece and the Western Mediterranean c. 525 to 479 B. C., Camb-
ridge.
1989: Darius I and the Daric. Revue des études anciennes 91 9–14.
PRICE, M. J. – WAGGONER, N.
1975: Archaic Greek Coinage: the ‘Asyut’ Hoard. London.
RADANDT, H.
1981: (ed.) Handbuch Wirtschaftsgesichte. Berlin.
RADNER, K.
1999: Money in the Neo-Assyrian Empire. Pp. 127–157 in Dercksen, J. G. (ed.), Trade and
Finance in Ancient Mesopotamia. Leiden (MOS Studies 1).
READE, J. E.
1968: Tell Taya (1967): Summary Report, Iraq 30 234–264.
1973: Tell Taya (1972–73): Summary Report, Iraq 35 155–188.
1986a: Introduction. Rassam’s Babylonian Collection: The Excavations and the Archives.
Pp. xiii–xxxvi in Leichty, E., Catalogue of the Babylonian Tablets in the British Museum,
Vol. 6, London.
1986b: A Hoard of Silver Currency from Achaemenid Babylon, Iran 24 79–87.
REGLING, K.
1909: Hacksilberfund aus Assyrien, Berliner Münzblätter 30/86 238–239.
1928: Hellenistische Münzschatz aus Babylon, Zeitschrift für Numismatik 38 92–132.
REITER, K.
1997: Die Metalle im Alten Orient, unter besonderer Berücksichtigung altbabylonischer Quellen
(AOAT 249), Münster.
RENFREW, J. M.
1985: Finds of Sesame and Linseeds in Ancient Iraq, Bulletin on Sumerian Agriculture 2
63–66.
RENGER, J. M.
1979: Interaction of Temple, Palace and „Private Enterprise”. Pp. 249–256 in Lipiński
1979a.
1984: Patterns of Non-Institutional Trade and Non-Commercial Exchange in Ancient
Mesopotamia at the Beginning of the Second Millennium B. C. Pp. 31–123 in Archi
1984.
1987: Überlegungen zur Räumlichen Ausdehnung des Staates von Ebla an Hand der
agrarischen und viehwirtschaftlichen Gegebenheiten. Pp. 293–311 in Cagni, L. (ed.),
Ebla 1975–1985 – Dieci anni di studi linguistici e filologici, Neapel.
1988: Zu aktuellen Fragen der mesopotamischen Wirtschaftsgeschichte. Pp. 301–317 in
Vavrušek, P. (ed.) ŠULMU III, Prague 1988.
1989a: Zur Rolle von Preisen und Löhnen in Wirtschaftssystem des alten Mesopotamien
an der Wende von 3. zum 2. Jahrtausend v. Chr. – Grundsätzliche Fragen und
Überlegungen, Altorientalische Forschungen 16 234–252.
1989b: Probleme und Perspektiven einer Wirtschaftsgeschichte Mesopotamiens, Saeculum

40 166–178.
1990: Different Economic Spheres in the Urban Economy of Ancient Mesopotamia.
Traditional Solidarity, Redistribution and Market Elements as the Means of Access to
the Necessities of Life. Pp. 20–28 in Aerts, E. – Klengel, H. (eds.), The Town as Regional
Economic Centre in the Ancient Near East (Proceedings of the Tenth International
Economic History Congress, Leuven, August 1990), Leuven.
1991: Wirtschaft und Gesellschaft. Pp. 187–215 in Hrouda, B. (Hg.), Der Alte Orient, Mün-
chen.
1993: Formen des Zugangs zu den lebenswichtigen Gütern. Die Austauschverhältnisse in
der altbabylonischen Zeit, Altorientalische Forschungen 20 87–114.
1994a: On Economic Structures in Ancient Mesopotamia,Orientalia63 157–208.
1994b: Landwirtschaftliche Nutzfläche, Einwohnerzahlen und Herdengröße zur Bestimmung
quantitativer Parameter anhand von neusumerischen und altbabylonischen Text-
zeugnissen. Pp. 251–254 in Gasche, H. et al. (eds.), Cinquante-deux réflexions sur le
Proche-Orient ancien offertes en hommage à Léon De Meyer. Leuven.
1995a: Subsistenzproduktion und redistributive Palastwirtschaft: Wo bleibt die Nische für
das Geld. Pp. 271–324 in Schelke, W. – Nitsch, M. (Hg.), Rätsel Geld. Annäherungen
aus ökonomischer, soziologischer und historischer Sicht, Marburg.
1995b: Institutional, Communal, and Individual Ownership or Possession of Arable Land in
Ancient Mesopotamia from the End of the Fourth to the End of the First Millennium
B. C., Chicago–Kent Law Review 71/1 269–319.
1996: Handwerk und Handwerker im alten Mesopotamien, Altorientalische Forschungen 23
211–231.
REVIV, H.
1988: Kidinnu. Observations on Privileges of Mesopotamian Cities, Journal of the Economic
and Social History of the Orient 31 286–298.
RIDGEWAY, W.
1889: Metrological Notes III. Had the People of Pre-Historic Mycenae a Weight Standard?
Journal of Hellenic Studies 10 90–97.
RIHLL, T. E.
2001: Making Money in Classical Athens. Pp. 115–142 in Mattingly, D. J. – Salmon, J.
(eds.), Economies Beyond Agriculture in the Classical World. Routledge, London – New
York.
ROBINSON, E. S. G.
1950: A Silversmith’s hoard from Mesopotamia, Iraq 12 44–51.
1958: The Beginning of Achaemenid Coinage. The Numismatic Chronicle 6. Ser. 18 187–
193.
ROOT, M. C.
1979: The King and Kingship in Achaemenid Art. Acta Iranica 9, Leiden.
1988: Evidence from Persepolis for the Dating of Persian and Archaic Greek Coinage. The
Numismatic Chronicle 148 1–12 and Plate 1.
1989: The Persian Archer at Persepolis: Aspects of Chronology, Style, and Symbolism.
Revue des études anciennes 91 33–50.
1991: From the Heart: Powerful Persianisms in the Art of the Western Empire. AchHist 6:
1–29.
ROSTOVTZEFF, M.
1941: The Social and Economic History of the Hellenistic World, Vols. 1–3, Oxford.
ROTH, M. T.
1991: The Dowries of the Women of the Itti-Marduk-Balāu Family, Journal of the American
Oriental Society 111 19–37.
ROWE, A.
1940: The Four Canaanite Temples of Beth-Shan. Part I. The Temples and Cult Objects, Phi-
ladelphia.
ROLLINGER, R.
2005: Das Phantom des Medischen „Großreichs” und die Behistun-Inschrift. Pp. 11–29
in Dabrowa, E. (ed.), Ancient Iran and its Neighbours. Studies in Honour of Prof. Józef
Wolski on Occasion of his 95th Birthday. Electrum X, Jagiellonian University Press,
Kraków.
RÖLLIG, W.
1964: Erwägungen zu neuen Stelen König Nabonidus, Zeitschrift für Assyriologie und
vorderasiatische Archäologie 56 218–260.
RUTTEN, M.
1935: Contrats de l’époque Seleucide conservées au Musée du Louvre, Paris.
RYNEARSON, P.
1982: Partitioned Coins: Hoard Evidence for Fractional Denominations? Journal of the Society
for Ancient Numismatics 12 (1981–1982) 71–73.
SACK, R. H.
1971: Some Miscellaneous Neo-Babylonian Documents, Journal of Cuneiform Studies 24
103–106.
1972: Amel Marduk 562–560 B. C. A Study Based on Cuneiform, Old Testament, Greek, Latin
and Rabbinical Sources, Neukirchen-Vluyn.
1977: The Scribe Nabû-bāni-ahi, son of Ibnâ and the Hierarchy of Eanna as seen in the Erech
Contracts, Zeitschrift für Assyriologie und vorderasiatische Archäologie 67 42–49.
1978: Nergal-šarra-uur, King of Babylon as seen in the Cuneiform, Greek, Latin and Hebrew
Sources, Zeitschrift für Assyriologie und vorderasiatische Archäologie 68 129–149.
SAGGS, H. W. F.
1959: The Nimrud Letter, 1952 – Part V, Iraq 21 158–180.
1984: The Might that was Assyria. London.
SALONEN, A.
1968: Agricultura Mesopotamica nach sumerisch-akkadischen Quellen, Annales Academiae
Scientiarum Fennicae, Ser. B, 143.
SAMARRAIE, H. Q.
1972: Agriculture in Iraq during the 3rd Century A.H., Beirut.
SARKISIAN, G. KH.
1955: Častnye klinopisnye kontrakty selevkidskogo vremen: iz sobranija Gosudarstvennogo
Ermitaža, Vestnik Drevnej Istorii 1954–1955 132–162 and Pls. 1–10.
1974: New Cuneiform Texts from Uruk of the Seleucid period in the Staatliche Museen
zu Berlin, Forschungen und Berichte 16 15–76.
SASSON, J. M.
1966: A Sketch of North Syrian Economic Relations in the Middle Bronze Age, Journal of
the Economic and Social History of the Orient 9 161–181.
1995: (ed.) Civilizations of the Ancient Near East, Vols. 1–4, New York.
SAYCE, A. H.
1890: Babylonian Contract-Tablet belonging to the Imperial Academy of Sciences at St.
Petersburg, Zeitschrift für Assyriologie und vorderasiatische Archäologie 5 276–280.
SCHAEFFER, C. F.-A.
1939: Une trouvaille de monnaies archaiques grecques à Ras Shamra. Pp. 461–487 in
Mélanges Syriens offerts à Monsieur René Dussaud I, Paris. (Bibliothèque archéologique
et historique, 30).
SCHAPS, D. M.
2004: The Invention of Coinage and the Monetization of Ancient Greece. Univ. of Michigan
Press, Ann Arbor.
SCHEIL, V.
1915: La libération judiciaire d’un fils donné en gage sous Neriglissor en 558 av. J.-C., Revue
d’Assyriologie 12 1–13.
SCHLIEMANN, H.
1880: Ilios: The City and Country of the Trojans, London.
SCHLUMBERGER, D.
1953: L’argent grec dans l’empire achémenide. Pp. 3–64 and Pls. I–V in Curiel, R. –
Schlumberger, D. (eds.), Trésors monétaires d’Afghanistan, Paris.
1971: La coiff ure du grand roi. Syria 48 375–383.
SCHMIDT, E. F.
1953: Persepolis I. Structures, Reliefs, Inscriptions. Chicago.
SCHOONHEYT, J. A.
1992: A propos des deux lingots d’argent découverts à Pyla-Kokkinokremos, Report of the
Department of Antiquities Cyprus, 1992 129–131.
SCHWENZNER, W.
1915: Zum altbabylonischen Wirtschaftsleben. Studien über Wirtschaftsbetrieb, Preise, Darlehen
und Agrarverhältnisse, Leipzig (MVAG 19/3).
1921a: Beiträge zur babylonischen Wirtschaftsgeschichte 5. Zur Entwicklung der Getreide
und Dattelpreise, Orientalische Literaturzeitung 24 21–25.
1921b: Beiträge zur babylonischen Wirtschaftsgeschichte 6. Eine Lohnaufbesserung unter
den ersten Perserkönigen, Orientalische Literaturzeitung 24 79–88.
1925: Beiträge zur Kultur- und Wirtschaftsgeschichte des alten Orients. Zum neu-
babylonischen Latifundienwesen, Archiv für Orientforschung 2 (1924–1925) 107–
119.
SELTMAN, CH.
1955: Greek Coins. A History of Metallic Currency and Coinage down to the Fall of the Hellenistic
Kingdoms. Methuen, London.
SEYRIG, H.
1959: Antiquités syriennes. Divinités de Sidon. Syria 36 48–56.
SHORE, A. F.
1974: The Demotic Inscription on a Coin of Artaxerxes, The Numismatic Chronicle 14
5–8.
SILVER, M.
1983: Prophets and Markets. The Political Economy of Ancient Israel, Boston–Hague–London,
1983.
1985: Economic Structures of the Ancient Near East, London–Sydney.
1991: Ancient Economy in Mythology, Savage.
1992: Taking Ancient Mythology Economically, Leiden.
SKAIST, A.
1994: The Old Babylonian Loan Contract. Its History and Geography, Ramat Gan.
1995: Šīmu gamru: Its Function and History. Pp. 619–626 in Zevit, Z. – Gitin, S. – Sokoloff,
M. (eds.), Solving Riddles and Untying Knots. Biblical, Epigraphic, and Semitic Studies in
Honor of Jonas C. Greenfield. Winona Lake.
SLOTSKY, A.
1997a: The Bourse of Babylon, Market Quotations in the Astronomical Diaries of Babylonia,
Bethesda.
1997b: You CAN teach an old dog new tricks: Computer Age Analysis of Ancient Data. Pp.
355–359 in Andreau – Briant – Descat 1997.
SMITH, S.
1922: A Pre-Greek Coinage in the Near East? The Numismatic Chronicle 5th Ser. 2 176–185.
SNELL, D. C.
1982: Ledgers and Prices: Early Mesopotamian Merchant Accounts (YNER 8), New Haven.
1988: The Allocation of Resources in the Umma Silver Account System, Journal of the
Economic and Social History of the Orient 31 1–13.
1991: Marketless Trading in Our Time, Journal of the Economic and Social History of the Orient
34 129–141.
1995: Methods of Exchange and Coinage in Ancient Western Asia. Pp. 1487–1479 in Sasson
1995.
1997: Life in the Ancient Near East, New Haven and London.
SODEN, W. VON
1968: Aramäische Wörter in nuassyrischen, und neu- und spätbabylonischen Texten,
Orientalia37 261–271.
1985: Einführung in die Altorientalistik, Darmstadt.
SPAR, I.
1972: Studies in Neo-Babylonian Economic and Legal Texts. Unpub. Diss., University of
Minnesota.
SPERBER, D.
1974: Roman Palestine, 200–400. Money and Prices, Ramat-Gan.
1978: Roman Palestine, 200–400. The Land, Ramat-Gan.
STARR, CH. G.
1976: A Sixth-century Athenian Tetradrachm Used to Seal a Clay Tablet from Persepolis,
The Numismatic Chronicle 136 219–22.
STEINKELLER, P.
1981: The Renting of Fields in Early Mesopotamia and the Development of the Concept
of „Interest” in Sumerian, Journal of the Economic and Social History of the Orient 24
113–145.
1989: Sale Documents of the Ur III Period, Freiburg.
STERN, E.
1995: A Phoenician-Israelite Trading Center. Pp. 81–94 in Gitin 1995a.
1998: Buried Treasure. The Silver Hoard from Dor, Biblical Archaeology Review 24/4 46–51
és 62.
2001: The Silver Hoard from Tel Dor. Pp. 19–26 in Balmuth, M. (ed.), Hacksilber to Coinage:
New Insights into the Monetary History of the Near East and Greece. A Collection of Eight
Papers Presented at the 99th Annual Meeting of the Archaeological Institute of America.
Numismatic Studies XXIV, American Numismatic Society, New York.
STEVENSON, J. H.
1902: Assyrian and Babylonian Contracts with Aramaic Reference Notes, New York.
STEWART, J. R.
1974: Tell el’Ajjūl. The Midle Bronze Age Remains, Göteborg (Studies in Mediterranean
Archaeology, 38).
STIEGLITZ, R.
1979: Commodity Prices at Ugarit, Journal of the American Oriental Society 99 15–23.
STIGERS, H. G.
1976: Neo- and Late Babylonian Business Documents from the John Frederik Lewis
Collection, Journal of Cuneiform Studies 28 3–59.
STOL, M.
1983: Een Babylonier maak schulden. Amsterdam.
1984: Cress and its Mustard, Jaarbericht van het Vooraziatisch-Egyptisch Genootschap „Ex
Oriente Lux” 28 (1983–1984) [1985] 24–32.
1985: Remarks on the Cultivation of Sesame and the Extraction of its Oil, Bulletin on Su-
merian Agriculture 2 119–126.
1994: Beer in Neo-Babylonian Times. Pp. 155–183 in Milano 1994.
STOLPER, M. W.
1984: The Neo-Babylonian Text from the Persepolis Fortification, Journal of Near Eastern
Studies 43 299–310.
1985: Entrepreneurs and Empire. The Murašû Archive, the Murašû Firm and the Persian Rule
in Babylonia, Leiden.
1986: A Neo-Babylonian Text from the Reign of Hallušu. Pp. 235–241 in De Meyer, L. –
Gasche, H. – Vallat, F. (ed.), Fragmenta Historiae Elamicea, Paris.
1988: The Kasr Archive, American Journal of Archaeology 92 587–588.
1989: Registration and Taxation of Slaves in Achaemenid Babylonia, Zeitschrift für
Assyriologie und vorderasiatische Archäologie 79 80–101.
1990a: Late Achaemenid Legal Texts from Uruk and Larsa, Baghdader Mitteilungen 21 559–
622.
1990b: The Kasr Archive, AchHist 4 195–205.
1990c: Tobits in Reverse: More Babylonians in Ecbatana, Archaeologische Mitteilungen aus
Iran 23 161–176.
1991: A Property in bīt pāniya, Revue d’Assyriologie 85 49–62.
1992: Late Achaemenid Texts from Dilbat, Iraq 54 119–139.
1993: Late Achaemenid, Early Macedonian, and Early Seleucid Records of Deposit and Related
Texts, Neapel 1993.
1997: Istanbul Murašû Texts, Leiden.
STRASSMAIER, J. N.
1888: Arsaciden-Inschriften, Zeitschrift für Assyriologie und vorderasiatische Archäologie 3
129–158.
1989: Inschriften von Nabopalassar und Smerdis, Zeitschrift für Assyriologie und
vorderasiatische Archäologie 4 106 skk.
STRECK, M. P.
1995: Zahl und Zeit. Grammatik der Numeralia und des Verbalsystems im Spätbabylonischen,
Groningen.
1998: Zum akkadischen Wort für „Gerste”, Nouvelles Assyriologique Brèves et Utilitaires
1998/53.
STRONACH, D.
1969: Excavations at Tepe Nūsh-i Jān, Iran 7 1–20.
1985: The Apadana: A Signature of the Line of Darius I. Pp. 433–445 in Huot, J. L. – Yon,
M. – Calvet, Y. (ed.), De l’Indus aux Balkans. Recueil à la mémoire de Jean Deshayes.
Paris.
1989: Early Achaemenid Coinage: Perspectives from the Homeland. Iranica Antiqua 24
255–83.
2003: Independent Media: Archaeological Notes from the Homeland. Pp. 233–248 in
Lanfranchi, G. B. – Roaf, M. – Rollinger, R. (eds.), Continuity of Empire (?): Assyria,
Media, Persia. S.a.r.g.o.n. Editrice e Libreria, Padova.
STURM, TH.
1995: Kaspum ammurum, ein Begriff der Silbermetallurgie in den Kültepe-Texten, Ugarit
SUMMERS, G. D.
1993: Archaeological Evidence for the Achaemenid Period in Eastern Turkey, Anatolian
Studies 43 85–108.
SWEET, R.
1958: On Prices, Moneys, and Money Uses in the Old Babylonian Period. Unpub. Phd Diss.,
University of Chicago.
THOMPSON, CH. M.
1999: A New Look at Barrekub’s Treasure: Silver from Zinjirli, Minerva 10/2 49–50 és 80–
81.
2003: Sealed Silver in Iron Age Cisjordan and the „Invention” of Coinage. Oxford Journal
of Archaeology 22 67–107.
TRIGGER, B. G. et al.
1992: (eds.) Ancient Egypt, a Social History, Cambridge.
TROPPER, J.
1995: Akkadisch nuhhutu und die Repräsentation des Phonems /h/ im Akkadischen,
Zeitschrift für Assyriologie und vorderasiatische Archäologie 85 58–66.
TUPLIN, CHR.
1987: The Administration of the Achaemenid Empire. Pp. 109–166. in Carradice, I. (ed.),
Coinage and Administration in the Athenian and Persian Empires (BAR International
Series 343), London.
1989: The Coinage of Aryandes, Revue des études anciennes 91 61–82.
1991: Darius’ Suez Canal and Persian Imperialism. AchHist. 6 237–283.
UNGNAD, A.
1941: Das Haus Egibi, Archiv für Orientforschung 14 [1944] 57–64.
VAN DE MIEROOP, M.
1995: Old Babylonian Interest Rates: Were they annual? Pp. 357–364 in Lerberghe, K. van
– Schoors, A (eds.), Immigration and Emigration within the Ancient Near East. Festschrift
E. Lipiński, Leuven.
VAN DER SPEK, R. J.
1981: Review on Kreissig 1978, Bibliotheca Orientalis 38 212–219.
1986: Grundbezit in het Seleucidische Rijk (Diss., with an English summary), Amsterdam.
1993: The Astronomical Diaries as a Source for Achaemenid and Seleucid History,
Bibliotheca Orientalis 50 91–101.
1994: The Seleucid State and the Economy. Pp. 15–27 in Lo Cascio, E. – Rathborne, D.
(eds.), Production and Public Powers in Antiquity, Milano.
1995: Land-ownership in Babylonian Cuneiform Documents. Pp. 173–245 in Geller, M.
J. – Maehler, H. – Lewis, A. D. E. (eds.), Legal Documents of the Hellenistic Period,
London.
1998: New Evidence from the Babylonian Astronomical Diaries Concerning Seleucid and
Arsacid History, Archiv für Orientforschung 44–45 (1997–1998) 167–175.
VANDIER, J.
1937: A propos d’un dépōt de provenance asiatique trouvé a Tōd, Syria 18 174–182.
VAN DIJK, J. – MAYER, W. R.
1980: Texte aus dem Reš-Heiligtum in Uruk-Warka, Berlin.
VAN DRIEL, G.
1987: Continuity or Decay in the Late Achaemenid Period: Evidence from Southern
Mesopotamia, AchHist 1 159–181.
1988: Neo-Babylonian Agriculture, Bulletin on Sumerian Agriculture 4 121–159.
1989a: The Murašûs in Context, Journal of the Economic and Social History of the Orient 32
203–229.
1989b: The British Museum Sippar Collection: Babylonia 1882–1893, Zeitschrift für Assyriologie
und vorderasiatische Archäologie 79 102–117.
1990: Neo-Babylonian Agriculture III. Cultivation, Bulletin on Sumerian Agriculture 5 219–
266.
1993: Neo Babylonian Sheep and Goats, Bulletin on Sumerian Agriculture 7 219–252.
VARGYAS, P.
1985a: Babilónia ártörténete az i. e. 1. évezredben (az alapvető fogyasztási cikkek árai),
(Kandidátusi értekezés tézisei), Budapest.
1985b: Marchands hittites à Ugarit, Orientalia Lovaniensia Periodica 16 71–79.
1986a: Trade and Prices in Ugarit, Oikumene 5 103–116.
1986b: A szellemi és fizikai munka anyagi megbecsülése az ókori Mezopotámiában, Kelet-
kutatás 1986/2 3–16.
1987: The Problems of Private Economy in the Ancient Near East, Bibliotheca Orientalis 44
376–386.
1988: Stratification sociale à Ugarit. Pp. 111–123 in Heltzer, M – Lipiński, E. (ed.), Society
and Economy in the Eastern Mediterranean (c. 1500–1000 B. C.). Proceedings of the
International Symposium held at the University of Haifa from 28th April to 2nd May
1985 (Orientalia Lovaniensia Analecta, 23), Leuven.
1996: On Some Unusual Neo-Babylonian Interest Rates, Specimina Nova 12 [1998] 323–
325.
1997a: Getreidekursangaben und Preistarife im Assyrien und Babylonien des 2. und 1.
Jahrtausends. Pp. 185–190 in Waetzoldt, H. – Hauptmann, H. (ed.) Assyrien im
Wandel der Zeiten (Heidelberger Studien zum Alten Orient, 6), Heidelberg.
1997b: Les prix des denrées alimentaires de première nécessité en Babylonie à l’époque
achéménide et hellénistique. Pp. 335–354 in Andreau – Briant – Descat 1997.
1998: L’économie de la Mésopotamie et les tablettes astronomiques, Méditerranées 17 (1998)
99–109.
1999a: Agrarkrisen und Umfang der Agrarproduktion im Babylonien des 1. Jahrtausends.
Pp. 189–196 in Klengel, H. – Renger, J. (ed.), Landwirtschaft im Alten Orient. Berlin
(Berliner Beiträge zum Vorderen Orient, 18).
1999b: Kaspu ginnu and the Monetary Reform of Darius I, Zeitschrift für Assyriologie und
vorderasiatische Archäologie 89 263–284.
1999c: The Mina of Karkemiš in the Neo-Assyrian Sources, State Archives of Assyria Bulletin
10/2 (1996) [1999] 9–14.
2000a: Darius I and the Daric Reconsidered, Iranica Antiqua 30 33–46.
2000b: Nbn. 659, Nouvelles Assyriologique Brèves et Utilitaires 2000/25.
2000c: Silver and Money in Achaemenid and Hellenistic Babylonia. Pp. 513–521 in Marzahn,
J. – Neumann, H. (Hg.) Assyriologica et Semitica. Festschrift für Joachim Oelsner, (AOAT
255) Münster.
2001: A History of Babylonian Prices in the First Millennium B. C., vol. 1, Prices of the Basic
Commodities, Heidelberger Studien zum Alten Orient, vol. 10, Heidelberg.
2002: The Amarna Treasure and the Thief. Pp. 477–485 in Bács, T. (ed.), A Tribute to
Excellence. Studies offered in Honor of E. Gaál, U. Luft and L. Török. La Chaire
d’Egyptologie, Budapest.
2005: Moneybags in Neo-Babylonian Texts. Pp. 587–599 in Sefati, Y. et al. (eds.), An
Experienced Scribe Who Neglects Nothing. Ancient Near Eastern Studies in Honor of Jacob
Klein. Bethesda.
VEENHOF, K. R.
1972: Aspects of Old Assyrian Trade and its Terminology, Leiden.
1978: An Ancient Anatolian Money-lender. His Loans, Securities and Debt-slaves. Pp.
279–311 in Hruška, B. – Komoróczy, G. (Hg.), Festschrift für Lubor Matouš. Budapest,
Vol. 2.
1987: „Dying tablets” and „hungry silver”. Elements of Figurative Language in Akkadian
Commercial Terminology. Pp. 41–75 in Mindlin, M. (ed.), Figurative Language in the
Ancient Near East, London.
1988: Prices and Trade. The Old Assyrian Evidence, Altorientalische Forschungen 15 243–
263.
1996: „Modern” Features in Old Assyrian Trade, Journal of the Economic and Social History
of the Orient 40 336–366.
VICKERS, M.
1985: Early Greek Coinage, a Reassessment, The Numismatic Chronicle 145 1–44.
1991: Persian, Thracian and Greek gold and silver: questions of metrology, AchHist 6 31–
39.
1995: Metrological Reflections of Attic, Hellenistic, Parthian and Sasanian Gold and Silver,
Studia Iranica 24 163–185.
VLEEMING, S. P.
1991: The gooseherds of Hou (Pap. Hou.). Studia Demotica III. Peeters, Leuven.
VOLKMANN, H.
1979: Oroites, in Ziegler, K. – Sontheimer, W. (szerk.), Der Kleine Pauly. Lexikon der Antike,
Band 4, 347.
WAETZOLDT, H.
1983: Leinen, RlA 6 (1980–1983) 583–594.
1985a: Rotes Gold? Oriens Antiquus 24 1–16.
1985b: Ölpflanzen und Pflanzenöl im 3. Jahrtausend, Bulletin on Sumerian Agriculture 2 77–
96.
1987: Review of Archi 1984, Oriens Antiquus 26 309–312.
1988: Die Situation der Frauen und Kinder anhand ihrer Einkommensverhältnisse zur
Zeit der III. Dynastie von Ur, Altorientalische Forschungen 15 30–44.
WALSER, G.
1972: (Hg.) Beiträge zur Achämenidengeschichte, Historia, Einzelschriften, Heft 18,
Wiesbaden.
WILLIAMS, J.
1999: (szerk.) A pénz története. Novella Könyvkiadó, Budapest.
WISEMAN, D. J.
1988: A Note on Some Prices. Pp. 363–373 in Leichty, E. – Ellis, M. deJ. – Gerardi, P. (ed.),
A Scientific Humanist. Studies in Memory of Abraham Sachs. Philadelphia.
WUNSCH, C.
1993: Die Urkunden des babylonischen Geschäftsmannes Iddin-Marduk. Zum Handel mit
Naturalien im 6. Jahrhundert v. Chr., Vols. 1–2, Groningen.
YARDENI, A.
1994: Maritime Trade and Royal Accountancy in Erased Customs Account from 475 B. C.
E. on the Ahiqar Scroll from Elephantine, Bulletin of the American Schools of Oriental
Research 293 67–78.
YARON, R.
1988: The Laws of Eshnunna, Jerusalem.2
YEIVIN, Z.
1987: The mysterious Silver Hoard from Eshtemoa, Biblical Archaeology Review 13/6 38–
44.
1993: Eshtemoa. Pp. 423–426 in E. Stern (ed.), The New Encyclopedia of Archaeological
Excavations in the Holy Land, Vol. 2, Jerusalem: Carta.
YEIVIN, Z. – ERAN, A.
1990: The Silver Hoard from Eshtemo’a, Atiqot 10 43–60.
YOFFEE, N.
1981: Explaining Trade in Ancient Western Asia, MANE 2/2 21–60.
1995: The Economy of Ancient Western Asia. Pp. 1387–1399 in Sasson 1995.
1998: The Economics of Ritual at Late Old Babylonian Kish, Journal of the Economic and
Social History of the Orient 41 312–343.
YOUNG, G. D.
1979: A Merchant’s Balanced Account and the Neosumerian Gold. Pp. 195–217 in Powell,
M. A. – Sack, R. H. (eds.), Studies in Honor of Tom B. Jones, (AOAT 203) Keveler/
Neukirchen-Vluyn.
ZACCAGNINI, C.
1978: A Note on the Talent of Alalah (AT 401), Iraq 40 67–69.
1979a: The Price of the Fields at Nuzi, Journal of the Economic and Social History of the Orient
22 1–31.
1979b: Notes on the Weight System at Alalah VII,Orientalia48 472–473.
1983: On Gift Exchange. Pp. 189–253 in Carruba, O. – Liverani, M. – Zaccagnini, C. (eds.),
Studi Orientalistici in Ricardo di Franco Pintore (Studi Mediterranea 4), Pavia.
1988: On Prices and Wages at Nuzi, Altorientalische Forschungen 15 45–52.
1989a: (ed.) Production and Consumption, Budapest.
1989b: Asiatic Mode of Production and Ancient Near East. Notes towards a Discussion, in
Zaccagnini 1989a 1–126.
1990: Markt, RlA 7 421–426.
1997: Prices and Price Formation in the Ancient Near East. A Methodological Approach.
Pp. 361–384 in Andreau – Briant – Descat 1997.
ZADOK, R.
1976: On the Connection Between Iran and Babylonia in the Sixth Century. Iran 14: 61–
78.
1985: Geographical Names According to New- and Late-Babylonian Texts (RGTC 8),
Wiesbaden.
1998: A Late-Babylonian Deed witnessed by Goods, Nouvelles Assyriologique Brèves et

Utilitaires 1998 68–9.
ZANARDO, A.
1988: (ed.) Stato, economia, lavoro nel Vicino Oriente antico, Milano.
ZAWADZKI, S.
1985: The Foundry of the Neo-Babylonian Temple, Eos 73 101–130.
ZIFFER, I.
1990: At that Time the Canaanites were in the Land. Tel Aviv.
ZOURNATZI, A.
2000a: The Processing of Gold and Silver Tax in the Achaemenid Empire: Herodotus 3.96.2
and the Archaeological Realities. Studia Iranica 29: 241–271.
2000b: Inscribed Silver Vessels of the Odrysian Kings: Gift, Tribute, and the Diff usion of
the Forms of Achaemenid Metalware in Thrace. American Journal of Archaeology 104:
683–706.

Vargyas Peter A Penz Tortenete Babilonia

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Vargyas Peter A Penz Tortenete Babilonia

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

vargyas péter

A pénz története Babilóniában

sorozatszerkesztő: csabai zoltán

A pénz története Babilóniában

szerkesztette és sajtó alá rendezte:

pécsi tudományegyetem, ókortörténeti tanszék – l’harmattan

A szerkesztésben Stipich Béla közreműködött.

© Vargyas Péter örökösei

L’Harmattan France L’Harmattan Italia SRL

ISBN 978 963 236 299 1

A kiadásért felel a kiadó igazgatója és a tanszék vezetője.

A könyv borítóját Nemes Péter tervezte.

2. Ezüst a vert pénz megjelenése előtt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43

2.5 Bizonytalan, illetőleg nem a tisztaságra vonatkozó jelzők . . . . . . . . . . . . . 63

3. A pénzverés állítólagos mezopotámiai előzményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77

4. A pénzverés lehetséges ókori keleti előzményei . . . . . . . . ............. . 85

5. A perzsa pénzverés és I. Dareiosz pénzreformja . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121

6. Vert pénz használata Babilóniában a szeleukida korig . . ............ 165

7. A törtezüst használatának továbbélése a pénzverés után . . . . . . . . . . . . . 175

7.2 Kaspu šibirtu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 178

8. A pénzhasználat és az árak speciális problémái Asszíriában és Babilóniában

9. A pénz ára. A kamat problematikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 217

10. A pénz Mezopotámiában: a kincsleletek tanúsága . . . . . . . . . . . . . . . . . 229

10.1.15 Mumbaqat no. 1 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232

11. Az igazságos ár kérdéséhez. Uruk példája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 282

12. Összefoglalás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 287

A könyv, amelyet a kedves Olvasó a kezében tart, a Pécsi Tudományegyetem Ókortör-

mentalitásának problémái foglalkoztatták. Ezek a kérdések kerültek terítékre akadé-

akadémiai értekezés nyilvános vitájában is részletesen szóba került; végleges formájában

1.1 PÉNZ A VERT PÉNZ ELŐTT

Az egyik legelső kérdések egyike, amellyel a mezopotámiai gazdaság működését vizs-

1.2 A PÉNZ MEGHATÁROZÁSA ÉS HELYE

Alapvetően két markánsan elkülönülő gazdasági fejlődési modell ﬁgyelhető meg a

ún. neolitikus forradalommal megindult, és igen hosszú és bonyolult folyamatok ered-

E kérdésekre nem egyszerű a válasz, de a pénzzel kapcsolatos kérdések vizsgálata

azonban valószínűsíti, hogy a tisztaságnak szerepe lehetett a pénzverés megindulásá-

További kutatásokat igényel annak meghatározása, hogy időben mikortól beszélhe-

1.3 EZÜST MINT ÉRTÉKMÉRŐ ÉS FIZETŐESZKÖZ

A pénz szerepének tanulmányozása előtt meg kell határoznunk a viszonyítási alapként

e szövegben árucikk, nem pedig értékmérő. Azonban az első évezredi szövegekben az

1.4 PÉNZ A BABILÓNI MINDENNAPOKBAN.

Mielőtt e kérdés tanulmányozásába kezdenénk, röviden meg kell határoznunk a cím-

Kr. e. 1. évezred közepére jelentősége megközelítette az árpáét, ennek lehetséges okáról

Emellett a datolya ára decemberben, januárban, februárban folyamatosan csökkent.

Legfontosabb következtetésünk az lehet, hogy a két legfontosabb élelmiszer árát

csökkentette, vagy ha ritkábban piaci értékesítésre került, a kínálatot növelte, s nem

E züst a vert pénz

2.1 EZÜSTFAJTÁK ÉS AZ EZÜST TISZTASÁGA

Bár a fejezet címében szereplő kérdés tisztázása nemcsak a pénzhasználat, hanem a

használatban az ezüst minőségét nem jelölték.38 Oppenheim e következtetései azonban

követi a logika szabályait. Nem mutatható ki e jelzők regionálisan különböző használata

2.2.1 Kaspu qalû

elfogadható) jelző is található, és mivel minden szeleukida uralkodó új pénzt veretett,69

tisztaságról áttértek a tiszta ezüst használatára a mindennapi forgalomban, s egyáltalán,

2.2.2 Kaspu murruqu

2.3 A STANDARD TISZTASÁG (875‰)

2.3.1 Kaspu peû

A Kr. e. 7. és 6. századokban a peû volt a leggyakrabban használt ezüstfajta, majd a

2.3.2 Kaspu ša ina 1 šiqli bitqa nuutu

E kifejezés szolgál általában az ezüst tisztaságának jelölésére,97 jelentése: „ezüst, amely-

jelzőkkel összehasonlítva világossá válik, hogy az első évezredi Babilóniában ez volt

2.3.3 Kaspu bitqa

2.3.4 Kaspu nuutu

4.4 KASPU ŠA NADĀNU U MAĀRI