BEVEZETÉS

Esti fényben fürdött a füstös, külvárosi utca. A néma falak egymást nézték, s
egy kósza szellő susogását hallgatták. Lassan szállingózott lefelé a tisztító
köd, illatos nedvességgel árasztva el a földet. Az idő hűvösebbre fordult. A
borongós ősz otthonaikba és a szórakozóhelyekre űzte az embereket.
A kietlen sikátorban végül egy magas, jól öltözött férfi bukkant fel. Hosszú
léptei alatt mintha moha volna, úgy suhant el tompán, hangtalanul. Látszott
rajta, hogy siet, s nemsokára el is tűnt a saroknál. Mögötte néhány méterre
egy kimerült, fiatal lány futott farmerben, pulóverben. Alig volt már ereje, de
azért kitartóan rohant tovább.
- Várj meg, kérlek, Robert! Állj meg! Veled megyek! – kiabálta, síró hangon,
de hiába, válasz nem érkezett.
Már alig állt a lábán, hosszú, fekete haját arcába fújta a szél, mikor a
kanyarnál hirtelen az üldözött férfi bukkant fel előtte. Terpeszben, csípőre
tett kézzel, hanyag testtartásban várta. Rövid, szőke haja szinte világított a
sötétben, helyes arcát elcsúfította rideg, zöld szeméből sugárzó megvetés.
- Rob, szeretlek! Kérlek, ne tedd ezt velem! – sóhajtotta a lány, utolsó
erejével, mire a férfi gúnyosan felnevetett.
Nem is nevetett, inkább hahotázott. Tekintetéből egy csepp érzelem sem
tükröződött, csak undor és lenézés. A lány kétségbeesett, nem tudott
megmozdulni. Kövér könnycseppek peregtek végig az arcán. Lesújtva állt, a
szíve erősen fájt. Legszívesebben teli torokból üvöltött volna. Befogta fülét,
és hirtelen elsötétült előtte minden. Úgy érezte, itt a vég. Félelem járta át
egész testét. Megszűnt számára a világ, eltűnt minden emlék. Csak néma
ürességet érzett, és aztán minden véget ért, mert szörnyű álmából felébredt.

A valóság talán még szörnyűbbnek tűnt, mikor Kim Mi Rae kinyitotta a

szemét, és nem tudta, hol van. Az a világoskék szabadidőruha volt rajta,
amit utoljára felvett kis szöuli, bérelt lakásában. Meglepődve, félelemmel
telve nézett körül az elegáns szobában. - Mint egy szállodai szoba -
állapította meg magában, majd feltűnt neki, hogy nincsenek ablakok.
Felfedezett három ajtót, és rögtön kipróbálta az egyiket, de csak a
fürdőszobába vezetett. A második a konyhára nyílt. Csalódottan vette észre,
hogy a harmadik ajtón nincsen kilincs. Fémből volt, és úgy tűnt, igen
biztonságos, talán még kirobbantani sem lehet a helyéről. A szoba fényűzése
meglepte, nem úgy nézett ki, mint egy börtön, bár most annak érezte.
Középen hatalmas franciaágy terpeszkedett, mellette egy kis szekrény,
amelyen művirágok voltak. A fémajtó mellett, a falba építve volt egy
hatalmas plazmatévé, az ággyal szemben pedig egy óriási tükör,
fésülködőasztallal. A szoba másik felében egy sarokszekrény, előtte pedig
asztal, két székkel. A televízióval szemben volt két fotel is, és a bombabiztos
ajtó másik oldalán még egy kisebb szekrény. Más helyzetben még tetszett is
volna neki ez a szoba, de jelenlegi lelkiállapotában nem tudta értékelni. A
fürdőszoba elég tágas, jól felszerelt, és igen esztétikus volt. Ugyanez
elmondható a konyháról is. Minden ragyogott a tisztaságtól, mintha még
sohasem használták volna. Feszülten várakozva bolyongott a szobában,
majd az asztalról felkapott egy poharat, és az oda készített üvegkancsóból
töltött magának vizet. Pár korty után még idegesebb lett. A poharat hirtelen
a tükörhöz vágta, majd az hatalmas robajjal csapódott le róla. A poháron, és
2
a tükrön sem maradt még egy repedés sem! - Törhetetlenek - állapította meg
rémülten a lány, és félelme egyre nőtt. - Mi ez az egész? Mit akarnak tőlem?
- tépelődött, és eszébe jutott utolsó emléke, fájdalmas találkozása azzal a
jóképű angollal, Robert Whiteman-nel...

Egy fogadáson ismerkedtek meg, amelyet a Secret Hotel

konferenciatermében tartottak. Az eseményre Dél-Korea legsikeresebb
üzletemberei kaptak csak meghívást, valamint néhány kiváló, nemzetközi
hírű szakember Európából, az USÁ-ból. Mi Rae aznap morcosan ébredt, mert
egy nagyon szép álmot szakított félbe az ébresztőórája. A fogadáson, mint
hostess, ennek ellenére igyekezett a legjobb formáját hozni. Azzal bíztatta
magát, nem tart már sokáig ez a hostesskedés, az eredményei alapján a
következő félévben talán sikerül ösztöndíjat kapnia az egyetemen, ahol
művészettörténetet tanul, és akkor minden könnyebb lesz. Ezt az alkalmi
állást az árvaházból ismert barátnője, Eun Yoo szerezte neki, aki jóban volt a
főszervezővel, így neki is szerzett munkát. Eun Joo és Mi Rae is az italokért
voltak felelősek. Mi Rae szerencsére kiválóan beszélte az angolt, ezért jól
elboldogult minden vendéggel. Az egyik vállalatcsoport fiatal elnöke, akit
még az újságokból ismert, próbált flörtölni vele, de udvariasan elhárította őt.
Kicsit büszke volt magára, milyen diplomatikusan tudta kezelni a helyzetet,
és enyhén elmosolyodott, amikor hirtelen egy szőke fiatalemberrel találta
szemben magát. Nem volt a férfi kezében semmi, ezért akcióba lendült, és
pezsgővel kínálta őt is. A férfi kedvesen elhárította, Mi Rae ekkor nézett csak
a szemébe. Nagyot dobbant a szíve, ugyanis ezt az arcot látta álmában is.
Igen, épp róla álmodott az éjszaka! Lenyűgözve állt előtte, miközben a férfi
meglepődve vonta fel a szemöldökét. Jobban megnézte a lányt, majd mélyen
a szemébe nézett. Két zöld szempár találkozott ekkor, és merült el egymásba
hosszú másodpercekig. A férfi ajka szenvedélyes mosolyra nyílt, és úgy
nézett rá, mintha már régóta ismerné. Ebben a pillanatban váratlan dolog
történt. A mennyezeten lévő csillár ugyanis kialudt, teljes sötétségbe borítva
a lefüggönyözött termet. Néhányan felsikoltottak, és hirtelen poharak
repültek a földre. Mi Rae hevesen reagált az eseményekre. Fény nélkül
elveszettnek, élettelennek érezte magát. Úgy viselkedett, mint egy őrült.
Összefüggéstelenül kiabált és kapálózott. Amikor újra felvillant a lámpa, ő
továbbra sem tért magához. Eun Joo rohant oda hozzá, megpróbálta
lecsillapítani, és hirtelen abba is hagyta az értelmetlen kiabálást, de aztán
némaságba burkolózva, görcsösen rángatózott tovább. Vizes ruhával
törölgették a homlokát, és kigombolták az egyenruháján a két legfelső
gombot. A szemei nyitva voltak, mégsem érzékeltek semmit. Arra eszmélt,
hogy egy ismeretlen hang beszél hozzá angolul.
- Nyugodj meg, kislány, nincs semmi baj! Látod, nincsen már sötét. Nem
kell félned, minden rendben van. Kérlek, nézz rám, itt vagyok, ne félj!
Minden világos, fény van mindenütt. Megvilágítja arcodat, beborítja fénylő
hajadat. Olyan, mintha a nap sugara sütne rád, ami megvéd, megóv
mindentől. Minden, de minden csupa fény, nem kell tartanod semmitől.
Vigyázunk rád, nem eshet bajod, kicsim. Nézzél rám, kérlek, figyelj ide rám!
Biztonságban vagy, nincs semmi baj. Elmúlt minden veszély. Nincsen semmi
baj, ne félj! - ezt az utolsó mondatot már alig hallhatóan suttogta.
Kellemes hangja megérintette a lányt, aki hirtelen kezeibe temette az
arcát, mert igen elszégyellte magát, mikor felfogta, mi történt.

3
 - Ne szégyelld magad, nem tehetsz róla – tette még hozzá a szőke
ismeretlen, akiről álmodott, s aki most ott guggolt mellette.
Lágyan megsimogatta a kezeit, majd lassan lefejtette az arcáról, hogy
láthassa őt. Könnycseppek gördültek ki a lány szeméből. A férfi elővett egy
zsebkendőt, hogy letörölje. Mindenki meghatottan nézte, néhányan
összesúgtak mögöttük. Mi Rae fel akart állni, hogy elmeneküljön, de nem, ez
lehetetlen volt ilyen tömeg előtt. A férfi segített felállni neki, és utána sem
engedte el, mert elég labilis volt még. Átkarolta a vállát, és lassan elindultak
kifelé. A férfi testőrei a nyomukba szegődtek, ami bosszantotta a férfit, de
nem akart botrányt. Szólt titkárának, hogy nemsokára visszajön. Az ajtóhoz
érve váratlanul egy fotós bukkant fel, valamelyik hírlaptól, és jó érzékkel, a
megfelelő pillanatban kapta lencsevégre a két fiatalt, amire egyikük sem
számított. Utána olyan gyorsan elszelelt, hogy a testőrök aligha érhették
utol. Beszálltak egy liftbe, s ekkor vették észre, hogy kettesben maradtak,
egy szűk helyen. Fellobbantak ugyanazok a szikrák, mint amikor először
néztek egymás szemébe, s a férfi alig tudott uralkodni magán. Mi Rae is,
ahogy ismét ránézett, legszívesebben örökre így, a közelében marad volna.
Láthatóan mindketten zavarban voltak, s hogy a feszültséget oldja, a férfi
végül bemutatkozott:
- Robert Whiteman vagyok. Angliából jöttem, ahol van egy válságkezelő
cégem.
Mire Mi Rae is bemutatkozott, leértek a mélygarázsba. Normál esetben a
lány nem szállt volna be egy ismeretlen kocsijába, de ez a helyzet közel sem
tűnt veszélyesnek, sokkal inkább sorszerűnek, ezért inkább hagyta magát
sodródni az árral. A férfi hazavitte őt, de nem maradt vele, csak az ajtóig
kísérte. Másnap azonban már kora reggel ott állt az ajtaja előtt, egy csokor
virággal, és együtt töltötték az egész napot. Robert ki akart minden percet
használni, amíg Koreában van, hogy együtt legyen ezzel a különleges
kisugárzású lánnyal, akinek ugyanolyan zöld színű szeme van, mint neki, és
aki úgy néz rá, mint aki a lelkébe látna. Néhány romantikával telt, szédítő
nap után végül az ágyban kötöttek ki, ahol csodálatos élményben volt
részük, szenvedélyük hihetetlen magasságokba repítette őket. A végén a
lány nem tudta visszatartani az öröm könnyeit, annyira elhatalmasodott
rajta a boldogság. Szíve majd’ kiugrott a helyéből. Csak nézte a falat, érezte,
hogy a férfi mellette fekszik, és közben potyogtak a könnyei. Nem akarta
elhinni, hogy mindez megtörtént. Gondolatban tervezgetni kezdte, hogy el
fog utazni a férfival, követi bárhová is, csak mellette lehessen, mikor
észrevette, hogy Robert hirtelen felugrik.
- Hogy én milyen barom vagyok! - vetette oda indulatosan a férfi.
A lány hallotta, de nem fogta fel, miért is mondja. Mi ütött belé? Annyira
meglepődött a nyers, rideg hangnemen, hogy hirtelen még megszólalni sem
bírt. A teste is mintha megfagyott volna. Csak a szívdobogását érezte, ahogy
vad iramban dobolni kezd, semmi mást. Félelem fogta el, és zokogni akart,
de nem jött ki hang a torkán. Közben a férfi kapkodva felöltözött.
- Nem jövök vissza! Nem jövök vissza! - kiáltotta még kifelé menet
ingerülten, és becsapta maga mögött az ajtót.
Mi Rae üres tekintettel bámulta a falat, és nem tudta felfogni, miért
történt ez meg vele. Mit vétett, hogy így bánjon vele a sors?! Hangos
zokogás rázta meg egész testét, már szégyellte mezítelenségét is. Úgy
érezte, nem lehet ennél jobban megalázni embert, mint ahogyan őt
megalázta ez a férfi. Mély fájdalmat érzett bensőjében, mintha szét akarna
4
robbanni belül. Legszívesebben meghalt volna, nem volt ereje még
megmozdulni sem. Magához szorított egy párnát, és kínjában beleharapott, a
fogaival teljesen szétmarcangolta. Azt hitte, megállt az idő, és ő is megállt,
nincs tovább út, vége az életének. Később erőt vett magán, és felállt.
Mocskosnak, beszennyezettnek érezte magát. Undorodott önmagától.
Kibotorkált a fürdőszobába, és a zuhany alá állt. Ott időzött majdnem egy
óráig. A víz azonban nem segített, elgyötört, és erőtlen maradt. Nem bírt
visszafeküdni az ágyba, az élmények színterébe, nem volt hozzá ereje.
Kiment a konyhába, és leült egy székre. Sírdogált, elmélkedett, kínozta
önmagát a múlt emlékeinek felidézésével. Az álom ott érte el, néhány órával
éjfél után. Az asztalra borulva aludt el. Hajnal felé halk kattanást hallott,
aztán hirtelen felébredt. Kínzó fájdalommal tekintett fel a faliórára, mikor
apró neszt hallott az előszoba felől. Az ajtó felé fordult, és ijedten vette
észre, hogy áll valaki ott.
Fekete ruhás emberek - állapította meg rémülten, és felsikoltott. Hirtelen
odaugrott valaki, és a szája elé tartott egy rongyot, amelytől azonnal mély
álomba merült.

Tehát elrabolták – állapította meg Mi Rae, és nagyot sóhajtott. - Lehet,

hogy ugyanazok rabolták el most is, akik négyéves korában beadták az
árvaházba? Talán megtud valamit az anyjáról! - támadt fel benne egy kis
remény. Gyermekkorától kínozta egy visszatérő rémálom, amelyben még
kislány, és idegenek jönnek hozzájuk, fekete ruhában. Durván ütlegelik az
édesapját, aki végül élettelenül terül el a földön. Édesanyja sikoltozva
ellenáll, de erőszakkal elhurcolják. Szinte rettegett tőle, hogy mindez nem
csak álom. Egyetlen emléke maradt csupán a szüleitől. Egy arany nyaklánc,
melyen egy érdekes formájú, lapos medál lógott, a szélén apró kék kövekkel,
közepén pedig egy csillag alakú lyukkal. Szinte mindig viselte, soha sem vált
meg tőle. Amikor négyévesen az árvaházba került, még a nevét sem tudta
megmondani, csak néhány hónap némaság, magába zárkózás után. Meg is
lepődtek, mikor először megszólalt, mert angolul mondta ki az első szavakat.
Tudott kicsit angolul, és hangul nyelven is. Arra következtettek, hogy az
egyik szülője angol vagy amerikai, a másik pedig koreai. Próbálták
kinyomozni a múltját, pszichológus is foglalkozott vele, de minden hiába. A
múlt örökre eltűnt az életéből, s neki új életet kellett kezdenie, új helyen, új
emberek között. Sikerült lelki sebeiből kigyógyulnia, csak a sötéttől való
félelme maradt meg, hogy emlékeztesse, valami szörnyűség történt vele.
Miközben a múlton merengett, nem is sejtette, hogy néhány méternyire,
egy másik helyiségben, épp róla folyik a beszélgetés.

5
 I. RÉSZ: FOGSÁGBAN

1. fejezet

Egy középkorú, festett vörös hajú, divatosan öltözködő nő, két

atlétatermetű, magas fiatalember, és egy idősebb, kecskeszakállas férfi
tartózkodott a szomszéd szobában. A nő feszülten járkált fel-alá, míg a
többiek ülve figyelték.
- Hol késik már az a szerencsétlen? Nem értem! – méltatlankodott éles
hangon a nő. - Az a kis liba már felébredt, ő meg, a megtestesült pontosság,
nincsen sehol!
- Felhívjam a mobilján, Mrs. Downey? - kérdezte az egyik fiatalember.
- Ugyan, minek! Most már úgyis mindegy. Tudomásul kell vennem, hogy a
fiacskám cserbenhagyott - mondta rosszallóan az asszony.
- Sarah, az a félóra már igazán nem számít, ne légy ideges! - nyugtatta az
idősebb férfi.
- A dokinak igaza van, asszonyom, nem lesz semmi gond - szólt a másik
fiatalember, aki eddig csendben ült.
- Remélem, John. George, mi a véleményed a lányról?
- Mint már mondtam, teljesen egészséges. Nem tudtam olyan alaposan
megvizsgálni, de úgy láttam nincs semmi baja. Erős szervezet! - felelte a
doki.
- Ezt most úgy mondtad, mintha maratoni futóversenyre küldenénk.
- Ez a helyzet még azzal is felér! Nem túlzás, amit elvársz tőle?
A nő épp válaszolni akart, mikor csengettek. John ajtót nyitott. Magas, de
esetlen, eléggé zilált külsejű, bő ruhákba öltözött férfi lépett be, akinek
vastag, fekete keretes szemüveg borította be az arcát. Sötétbarna, vállig érő
haja és sűrű szakálla volt. Barna szemeivel szemlélődő alapossággal
tekintett körbe. Amint megérkezett, máris megdorgálták:
- Na, végre! Azt hittem, már el is felejtetted, hogy a világon vagyok!
- Ugyan, ne túlozz! – felelte. - Mit akarsz már megint?
- Ne beszélj velem ilyen hangon! És hogy nézel ki?! Egyszer érném meg
végre, hogy emberien felöltözöl!
- Muszáj ezt mindenki előtt? - háborodott fel a férfi.
- George, hadd mutassam be az én csodabogár fiamat - szólt az asszony a
doktor felé, aki közelebb lépett a furcsa külsejű fiatalemberhez.
- Dr. George Lambert vagyok - mutatkozott be.
- Dr. Brian Downey - jött a válasz, majd kezet fogtak.
- Maga is orvos? - csodálkozott az öreg. - Akkor én minek kellek ide?
- Brian nem orvos. Professzor az egyetemen - felelt rá gyorsan Sarah. -
Most hagyjuk is az ismerkedést, térjünk inkább a lényegre, mert az idő
drága.
- Ez igaz! - helyeselt George.
Mrs. Downey a fia felé fordult.
- Nos, azért hívattalak ilyen sürgősen, mert horogra akadt az
aranyhalacska, és te leszel az, aki a halászlét elkészíti - jelentette ki, és a
megdöbbent arcát látva magyarázatba kezdett: - Tudod, milyen rég keresi
Richard March az elveszett unokáját. Az volt a célom, már évek óta, hogy
előbb találjam meg, mint ő. Eleinte még nem volt konkrét tervem arra, mi
lesz, ha megtalálom, de most, hogy már megtaláltam, a tervem is kész.
6
 - Szóval megtaláltad?
- Igen. Nagy szerencsém volt! Hiába az évek óta tartó nyomozás, végül
egy dél-koreai lap vezetett nyomra, amiben benne a fotója. Nézd csak! -
mutatta a kezében lévő újságot. - Itt, mindjárt a címlapon!
A férfi arcára döbbenet ült ki egy pillanatra, majd mérgesen visszadobta
az újságot.
- Csak ezért hívattál ide?! Honnan tudod, hogy ő az egyáltalán, akit
keresel?
- Ha megnézed nagyítóval, a kigombolt blúz alatt jól látható a nyakláncon
lévő medál. A March család ékszerét viseli. Valószínűleg az anyjától örökölte.
Ebből a medálból nincsen több a világon, tehát csakis ő lehet az, akit
keresek. Sosem találtam volna meg, ha nincs ez a fotó, ugyanis Kim Mae Ri-
ként kerestem, ráadásul Dél-Koreában rengeteg az azonos név, szóval szinte
lehetetlen küldetés volt. A cikkből megtudtam, hogy nem is Mae Ri, hanem
Mi Rae a keresztneve.
- És miből gondoltad, hogy Mae Ri?
- Annyit tudtam csak róla, hogy az anyja Mary-nek becézte kiskorában, az
apja vezetékneve pedig Kim. Hihetetlen szerencsém volt, nem gondolod?
- Lehet, de engem mindez nem érdekel! Mondd, mi a fenének hívtál ide?
- Ne légy ilyen goromba! Még azt sem tudod, mit akarok.
- Csak nehogy még gorombább legyen, ha megtudja – jegyezte meg
halkan a doki.
Brian Downey sokatmondóan nézett az anyjára, mintha bele akarna látni
a fejébe. Közben John az ajtó elé lépett.
- Mire készülsz, anya?
- Még el sem mondtam, mit akarok, te máris ideges vagy. Mi van veled,
fiam?
- Ne a lelki világommal foglalkozz, inkább mondjad már! – felelt
ingerülten a férfi.
- Na jó, nem csigázlak tovább. Az a tervem, hogy megszerzem Richard
cégét és minden vagyonát.
- Mindig nagyravágyó és kegyetlen voltál.
- Lehet, de mindezt érted is teszem. A célomat pedig úgy tudom csak
elérni, ha...
- Megölöd az egyetlen örökösét?
- Nem vagyok olyan buta! Sőt! Gondolj csak bele, mi van akkor, ha
előkerül a kis unoka, de már férjnél van? Igencsak jól jár az a férj, nem
gondolod?
- Ezzel meg mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy te, Brian Downey, el fogod venni feleségül.
A férfi hirtelen szóhoz sem jutott a meglepetéstől.
- Na, mit szólsz? Jó terv, mi?
- Sarah, attól tartok, a fiad nem rajong az ötletért. Talán mégis mást
kellene kitalálni - próbálta oldani a feszültséget az öreg.
- Azt már nem! Nekem ne írd elő, mit csináljak, George! – szólt rá az
öregre Sarah, majd a fia felé fordult. - Ezt komolyan gondolom, Brian. Ez a
két srác azért van itt most velem, hogy segítsen nekem, ha netán tiltakoznál.
- Na ne! Ez csak valami vicc lehet! - tört elő a férfiból.
- Nem, egyáltalán nem az! Évek óta készülök erre. Most azt fogod tenni,
amit én mondok. Be kell menned a lányhoz, és addig nem jöhettek ki onnan,
amíg mindketten bele nem egyeztek abba, hogy összeházasodtok.
7
 - Ez őrültség! Nem teheted meg!
- De, megtehetem, mert meg akarom tenni! - jelentette ki Sarah,
határozott éllel a hangjában.
- Képes lennél ezt tenni a saját fiaddal?! Anya, ez nem lehet igaz!
- A te érdekedben teszem. Később majd hálás leszel ezért.
- Azt erősen kétlem. Hogy gondolhatod, hogy ebbe belemegyünk?
- Előbb-utóbb meg fogtok törni. Lehet, hogy csak pár hétig tart, lehet,
hogy hónapokig, nem számít. Az öreg Richard beteges ugyan, de még nincs a
halálán. Addig kell meglennie az esküvőnek, amíg él, érted?
- Te nem vagy normális - állapította meg Brian.
- Ne sértegess! Ebből elég! Nem vitatkozom többet. Most bekísérünk a
lányhoz, és inkább ővele kötekedj, jó? Bár, jobban örülnék, ha inkább
turbékolnátok – szólt nevetve Sarah.
A férfi ekkor fogta csak fel, hogy komoly a helyzet. Hirtelen határozott
léptekkel elindult a kijárat felé, ahol John állt őrt. Megpróbált átjutni a
fickón, kisebb dulakodásba kezdtek, de a keze végül nem jutott el a kilincsig,
John könnyedén leszerelte, és ráfogta fegyverét.
- Felesleges próbálkoznod, fogadd el a helyzetet – szólt Sarah.
- Ezt akkor sem teheted! Mi lesz a munkámmal? Nem hanyagolhatom el!
Az állásomba kerülhet ez az egész. Vannak határidős munkáim is.
- Talán beköltöztessem a lakásodat is, a munkáiddal együtt?! - kérdezte
gúnyosan az anya.
- Szükségem van néhány dologra. Meg is ölhetsz, de nem fogom feladni a
hivatásom!
- S a kishölgy lenne a titkárnőd, mi?
- Ne viccelődj ezen! Nekem nagyon fontosak ezek a dolgok. Kell például a
számítógépem, valamint néhány könyv, jegyzet, tanulmány.
- Elég! Erről szó sem lehet! Felejtsd el!
- Pedig ez a minimum, amit igazán megtehetsz, ha már bezársz egy
odúba!
- Na, azért elég helyes odútok lesz - nyugtatta a nő.
- Ezenkívül telefonálnom is kell néhány helyre, hogy megmondjam, nem
leszek elérhető. Le kell például mondanom az órákat az egyetemen, egy
párizsi konferencián tartandó előadást, és egy professzor barátomat is fel
kell hívnom, akivel szinte naponta beszélek telefonon.
- Nem kérsz egy kicsit túl sokat?!
- És te?! - kérdezett vissza Brian.
- Hát jó, telefonálj, de nehogy a zsarukat hívd, mert még bántódása esik a
kislánynak!
- Ne fenyegess! Menjetek inkább ki, hogy nyugodtan beszélhessek!
Sarah bizalmatlanul nézett fia szemébe, majd kis tétovázás után
kitessékelte segítőit.
- Ne tartson sokáig! - szólt még vissza, és ő is kiment.
Az ifjú professzor végre telefonálhatott. Megpróbálta minél rövidebbre
fogni beszélgetéseit, mert félt, hogy félbeszakítják. Néhány perc múlva be is
jöttek, és ő letette a kagylót.
- Sikerült mindent elintézni?
- Nagyjából. A házvezetőnőmet megbíztam, hogy készítse össze, amire
szükségem lesz. Felhívtam egy fuvarost is, hogy hozza el ide a dolgaimat, és
megkértem, ne mondja el a házvezetőnőmnek sem, hogy hol vagyok.

8
 - Ez remek! Ez az, amit szeretek benned: az alaposság. Mikor érkezik a
fuvaros?
- Negyven perc, maximum hatvan - jött a válasz.
- Azt még megvárjuk, utána pedig bemegyünk, jó?
- Van más választásom?
- Ezt már szeretem, mikor ilyen szófogadó és alázatos vagy!
Brian megvetéssel nézett az anyjára, tekintete mély szomorúságot
tükrözött.
- Nekem most van még egy kis elintéznivalóm, de nemsokára visszajövök
- közölte Sarah. - John, Tom, megbízom bennetek! Nem szeretném, ha a fiam
meglépne.
A két fiatalember bólintott, mire az asszony elviharzott. Brian beszélgetni
kezdett a dokival. Megtudta, hogy nem teljesen ért egyet Sarah tervével, de
nem is tud tenni ellene semmit. George túl befolyásolható volt, a nő dróton
rángatta őt.
Mikor Mrs. Downey visszajött, fiának eszébe jutott egy kérdés.
- A lány tud már róla, hogy mi a terved?
- Még semmit sem tud. Csak annyit sejt, hogy elrabolták. El lett kábítva,
úgy hozattam ide. Nemrég tért csak magához. Felhívom figyelmedet, hogy a
helyiségek tele vannak lehallgatókkal, és néhány helyen kamera is van. Azt
kérném tőled, semmit se mondj el neki a származásáról, a nagyapjáról. Én
majd elmondok neki minden szükségeset, többet nem kell tudnia.
- És ha mégis előbb hal meg az öreg?
- Az lehetetlen! Ne is mondj ilyet!
- Pedig bármi megtörténhet. Én azért reménykedem, hogy megjön az
eszed, és belátod, milyen értelmetlen ez az egész - mondta Brian keserűen,
mikor váratlanul megszólalt a csengő.
- Itt a fuvaros. John, menj, és segíts neki! - utasította határozottan a nő.

Mi Rae türelmetlensége, és félelme egyre erősödött, ahogy bolyongott a

hatalmas szobában. Elképzelni sem tudta, mi vár rá, teljesen tanácstalan
volt. Leült az egyik székre, rákönyökölt az asztalra, és megpróbált nyugodt
maradni. Már épp azon volt, mégis kibőgi magát, hátha az megnyugtatja,
mikor meghallotta a fémzár halk kattanását. Egy magas fiatalember lépett
be, fegyverrel a kezében, amivel épp őrá célzott, és rárivallt, Mi Rae nagy
megdöbbenésére angolul:
- Ne mozdulj! Maradj ott, ahol vagy!
Ezt mondani se kellett, Mi Rae az ijedtségtől megmerevedett, mint aki
karót nyelt. A férfi figyelte őt, és nem engedte le a fegyverét. Mögötte egy
másik férfi lépett be, dobozokat cipelve. Letette, majd visszament, és hozott
egy számítógépet is. Mindent elhelyezett, majd kinyitotta az ajtót, és Sarah
Downey lépett be a szobába, a fiával és a dokival a nyomában. A fogoly
feszülten várta, mi lesz.
- Kim Mi Rae, üdvözlöm a házamban. A nevem Sarah Downey. Ez itt Dr.
George Lambert, ő pedig a fiam, Brian - mutatkozott be angolul a nő,
barátságos hangnemet megütve.
- Maga rabolt el? - kérdezte a lány bizalmatlanul.
- Ejnye, milyen durva kifejezés! Nyugodj meg, te csak vendég vagy itt.
- Akkor máris hazamehetek? - szögezte neki a kérdést.

9
 Brian a háttérben meghúzódva szemlélte az eseményeket, és leendő
lakótársát. Nem volt túl lelkes, sőt, talán inkább zaklatottnak tűnt, ahogy a
lányra nézett.
- Kicsit körülményes lenne most. Maradj egy kicsit nálunk! Ha még nem
jöttél volna rá, Nagy Britanniában vagy, London egyik külvárosi negyedében.
- Hogy?! Ezt ugye nem mondja komolyan?
- De, ez teljesen komoly.
- Mit akarnak tőlem? Miért hoztak ide, ilyen messzire? - kérdezte Mi Rae
idegesen.
- Nyugalom, nem esik bántódásod. Még csak váltságdíjat sem kérek
érted.
- Hát akkor?!
- A vendégszeretetemet fogod élvezni, és még társaságod is lesz, ugyanis
a fiam is itt fog veled lakni.
- Hogy?! - csodálkozott Mi Rae, és a csendben meghúzódó, különös férfira
nézett, aki közömbös tekintettel meredt rá. - Ez nem lehet igaz!
- Szeretném, ha megismernétek egymást, hogy helyesen tudjatok dönteni
- mondta a nő, és kis szünetet hagyott a hatás kedvéért. - Az egyetlen helyes
döntés pedig, amit elfogadok, hogy összeházasodtok. Amíg ezt a döntést
meg nem hozzátok, itt fogtok lakni, ebben a lakosztályban. Eléggé
kényelmes, van benne minden, ami szükséges. Hozattam ruhákat is.
Remélem, eltaláltam a méreted, Mi Rae.
- Ez most ugye csak vicc? Melyik show-nak dolgozik? Az ott kandi
kamera?
- Látom, még mindig nem hiszel nekem - állapította meg Sarah. - Figyelj,
nem kell, hogy elhidd! Néhány hét vagy hónap után úgyis beletörődsz.
A nő kezdte elveszíteni a türelmét. Elmondta még gyorsan a házirendet,
majd elviharzott a társaival együtt. A zár halkan kattant egyet, és a két rab
magára maradt. Mi Rae kétségek közt őrlődött. Nem tudta, mennyire vegye
komolyan ezt az egész helyzetet. Már korábban észrevette a szoba két
sarkában lévő kamerát. Felkapott egy kisebb dobozt azok közül, amit nemrég
hoztak a szobába, és megcélozta vele az egyik kamerát. Már épp lendült a
keze, hogy odavágja, mikor egy másik kéz kulcsolódott a karjára. A lány
megijedt, és dühösen nézett a férfi arcába, aki megpróbált uralkodni magán.
- Ez nem megoldás - magyarázta halkan, türelmesen. - Ráadásul az én
holmim van ebben. Eléggé fontos dolgok.
Mi Rae rémülten ejtette ki a dobozt a kezéből, mikor a férfit meghallotta.
- Istenem, ez a hang! Mintha csak Robertet hallanám - gondolta rémülten.
Felemelte a tekintetét, hogy alaposabban szemügyre vehesse a férfit, de
semmi közös vonást nem tudott felfedezni közte és Robert Whiteman között.
Mint ég és föld! Brian Downey barna szemű és fekete, vastag keretű,
szögletes szemüveget viselt. Barna haja söprűszerűen terült szét a vállán.
Szakálla is sötétbarna volt, és az öltözéke igen különösnek mondható. Bő
szárú, sötétkék nadrágot, és hozzá egy szürke, sok zsebbel ellátott, hosszú,
felsőt viselt. A zsebeken látszott, hogy nem üresek, mindegyiknek megvan a
maga funkciója. Az egyikből egy pótszemüveg kandikált ki, egy másikból
ceruzák, tollak lógtak ki.
- Megforduljak, hogy hátulról is szemügyre vegyen? - kérdezte kissé
gúnyosan, ami teljesen kizökkentette a lányt. - Most szeretném kipakolni a
holmijaimat, ha nem zavarja. Megkérhetem, hogy a jövőben lehetőleg ne

10
dobálja ezeket? A munkámra kényes vagyok. Nem szeretem, ha valaki
rongálja, vagy turkál benne - mondta szigorú tekintettel.
Mi Rae elnevette magát az abszurd helyzettől.
- Most meg mit nevet? Avasson már be, hadd nevessek én is!
- Jaj, bocsánat, nem akartam... - válaszolt megilletődötten, mikor Brian
komor tekintetébe nézett. - Már nem vagyok normális. Ez a helyzet teljesen
kikészít. Nem tudom felfogni. Mondja, mire jó ez az egész?
- Az anyám mindent elmondott, amit tudnia kell.
- Maga is benne van? Együtt tervelték ki, ugye?
- Lehet, hogy hihetetlen, de nekem éppen úgy púp a hátamon ez az egész,
mint magának. Erőszakkal kényszerítettek engem is, hogy itt maradjak.
- Ezt ne akarja beadni nekem!
- Pedig így van. Jobb dolgom is lenne, mint itt magával fecsegni. Úgy
nézek ki talán, mint egy csábító, aki el akarja venni?
- Hát úgy nem, az biztos - felelte a lány kissé gúnyosan.
- Ne sértegessen! Minek képzeli magát?! Maga sem egy Miss World! Nem
szeretem az ilyen idegbajos, kibírhatatlan nőszemélyeket. Minek is jöttem
ide?! - kiáltotta az ég felé fohászkodva. - Nem fogom hagyni, hogy az én
idegeimet is tönkretegye, megértette?
Mi Rae meglepődve hallgatott. Megállapította magában, hogy igencsak
tévedett, és örült, hogy Brian nem akar ráakaszkodni, sőt, inkább ellenséges
vele.
- Nézze, én nem idegesítem, de ígérje meg, hogy maga is békén hagy, jó?
- Ezt szívesen teljesítem.
- Mondja, ugye van rá esély, hogy megússzuk?
- Én is ebben reménykedem. Hogy az elmebajos anyám meggondolja
magát, és belátja, ez az egész egy képtelen ötlet.
- Az jó lenne - sóhajtott reménykedőn a lány, és már kezdte sajnálni a
férfit, amiért ilyen anyja van, mikor az hirtelen elfordult, és elkezdett
pakolni.
Kirakta a dobozokból a könyveit, jegyzeteit, és felrakta egy szekrény
polcaira. Utána beüzemelte a számítógépét is. Mi Rae az asztalnál
töprengett, közben néha a férfit is figyelte. - Minek ez a sok könyv? -
tanakodott magában. - Talán könyvkritikus? - találgatta. Mikor láthatóan
befejezte a rakodást, és minden a helyére került, leült a számítógép elé. A
lány ekkorra már nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:
- Mi a foglalkozása?
- Igazán érdekli?
- Nem, de nem árt tudnom, ha már össze lettünk zárva - mondta Mi Rae
durcásan.
Brian még háttal volt, amikor halványan elmosolyodott, megfordulva
azonban ismét azzal a közönyös arckifejezéssel válaszolt:
- Művészettörténész professzor vagyok.
Mi Rae a meglepettségtől majdnem leesett a székről. Izgatottan,
görcsösen kapaszkodott a szék támlájába, mint egy mentőövbe.
- Az egyetemen tanítok, továbbá könyvet is írok, és egy tanulmányon
dolgozom. Elég sok a munkám, és nem tudok elszakadni tőle, ezért hozattam
ide. A könyvet határidőre le kell adnom.
- Ez olyan hihetetlen! Tudja, nekem is a művészettörténet a mindenem!
- Valóban? - csodálkozott Brian.

11
 - Egy szöuli egyetemen művészettörténetet tanulok. Imádok foglalkozni
vele, még szabadidőmben is.
- Ez elég nagy véletlen.
- Bizony, az! Egészen zavarba jöttem tőle.
- Hogy-hogy?
- Bocsásson meg, de nem néztem ki magából, hogy művészettörténész
professzor.
- Ha tudja, akkor talán másképp kezel? Szomorú, hogy a külsőségek
alapján ítélkezik.
- Beismerem, hiba volt - adta meg magát a lány, és nem értette miért, de
hirtelen fontos lett számára, hogy ez az ember ne haragudjon rá.
Szerette volna, ha megbocsát, ha nem néz rá ilyen haragosan, ilyen
közönyös arckifejezéssel. Ekkor Brian ismét a számítógépébe meredt.
Ellenőrizte, minden rendben van-e a géppel, és belenézett a munkájába is,
meddig jutott a könyvírással. Néhány perc múlva Mi Rae kölcsönkért egy kis
olvasnivalót. A férfi nem túl nagy lelkesedéssel, de adott neki egy könyvet,
mely az angol festőművészek munkásságát foglalja össze. A könyv azonban
ebben az abszurd helyzetben nem tudta lekötni a lányt. Felnézett a falra, és
eszébe jutott, hogy az ablak hiánya miatt még azt sem tudná, nappal van-e,
vagy éjszaka, ha nem lenne ott az az óra. - Remélem, nem fog elromlani -
tette még hozzá gondolatban. Ahogy az ágyra vetődött a tekintete, rémülten
tudatosodott benne, hogy ezzel az idegennel kell együtt aludnia. Egy kis
csengetést hallott hirtelen a konyha felől. Kiment, és rájött, hogy az étellift
adta a hangot, jelezve, hogy megküldték az ebédet. Szólt a professzornak is,
aki azonban nem volt éhes, igen elmerült a munkájában, így Mi Rae egyedül
evett. Kicsit furcsának találta az ízét, mert nem szokott hozzá az európai
ételekhez, de azért ehetőnek találta. A maradékot betette a hűtőbe, majd
körülnézett a szekrényekben. - Egészen megnyugodtam. Pedig semmi okom
rá! - döbbent rá. - Talán, mert csillapodott az éhségem? - találgatta. A
szekrényekben csinos, fiatalos ruhák voltak. Sok póló, nadrág, és néhány
szoknya. A fürdőszobában megtalálta a szennyestartót is, amiért naponta be
fog jönni valaki, majd felfedezte a törölközőket és az illatszereket. Fogkrém,
fogkefe, tusfürdő stb. Mindenből kettő. - Milyen alaposak! - gondolta. -
Elképesztő, hogy ez a nő miket kitalál! Idecipeli őt a világ végéről, hogy
hozzáadja a fiához! Talán köze van a múltjához? Lehet, hogy tud valamit,
amit ő nem? Igen, ez mindent megmagyarázna. A családja talán itt él
valahol, és ez a nő ismeri őket. De jó lenne biztosat tudni! Elhatározta, hogy
bármi áron, de megpróbálja kiszedni valahogy lakótársából. Biztos volt
benne, hogy tud még valamit, amit nem mondott el, vagy nem mondhat el
neki. Végére jár a dolognak! Ezzel a tudattal ment vissza a szobába. Brian
már várta. A gépe előtt ült, de a szoba felé fordult, s egy füzet volt a
kezében.
- Azon gondolkodtam, hogy tudnánk súrlódások nélkül kibírni egymás
mellett - jelentette ki.
- Igen?
- Az alvást például. Én vállalom, hogy a fotelekben alszom. Majd
összetolom őket, jó?
- Köszönöm, ez rendes magától.
- Azt viszont nem ígérem, hogy nem fogok horkolni. Igazából fogalmam
sincs, horkolok-e, majd most kiderül.
- Remélem, nem, mert nem vagyok jó alvó.
12
 - Majd túléli valahogy. Megnyugtatom, hogy engem sokkal jobban zavar a
maga jelenléte, mint magát az enyém.
- Köszönöm, ez aztán a bók! - mondta Mi Rae gúnyosan, kissé
csalódottan. - Tudtam, hogy elviselhetetlen vagyok néha, de azért nem
szokták ezt így a fejemhez vágni!
- Én csupán őszinte voltam. Vagy talán jobb lenne, ha inkább
megjátszanám magam? - kérdezte nyers modorban a férfi.
Mi Rae hallgatag maradt. Nem akart már semmit. Legszívesebben mély
álomba merült volna, hátha felébredéskor kiderül, hogy csak álom volt ez az
egész. Az jutott eszébe, talán itt is tekintettel lesznek a sötét miatti
fóbiájára. Nem tudta, elmondja-e Briannak. Talán majd este. Eszébe jutott
Szöul, a lakása, barátnője, a munkahelye. Mit gondolhatnak vajon? Biztosan
keresni fogják. Odament Downey professzorhoz, és megkérdezte.
- Magát nem fogják hiányolni?
- Anyám megengedte, hogy telefonáljak. Felhívhattam mindenkit, aki
fontos volt.
- Ez nem igazságos! Én is telefonálni akarok! Fel kell hívnom az
egyetemet, és a barátnőm is biztosan keresni fog. Lehet, hogy a rendőrséget
is értesítette már.
- Nemcsak kamera van itt, hanem lehallgató is. Ha úgy látják jónak, úgyis
hoznak ide telefont magának.
Mi Rae-t nem nyugtatta meg a hír, sőt inkább megijedt a tudattól, hogy
nemcsak látják, hanem hallhatják is.
- Ez már sok! Ezt nem fogom kibírni! Mintha kísérleti nyúl lennék, akit
megfigyelnek! Haza akarok menni! - kiabálta elkeseredetten, és elbőgte
magát.
- Ezzel nem old meg semmit - közölte Brian.
- Nem érdekel, hallja?! - vetette oda a lány, és tovább sírt.
Akkor hagyta abba, mikor meghallotta a zár kattanását. Letörölte a
könnyeit, és figyelte a belépő Johnt és Saraht. Fegyver és egy mobiltelefon
volt náluk.
- Itt a telefon. Hívd fel az egyetemet és a barátnődet! - szólt szigorúan a
nő. - De csak röviden! És ne mondd el, hogy hol vagy, és miért! Ha valamit
kikotyogsz, nagyon megbánod, ezt megígérhetem! - fenyegetőzött, és a
kezébe adta a készüléket, majd hozzátette: - Egyébként sem tudod,
pontosan hol vagy, hiába is hívnál segítséget.
A lány először az egyetemet hívta fel, utána pedig Eun Joo-t tárcsázta, aki
elég sokára vette csak fel.
- Halló, itt Kim Mi Rae.
- Mi Rae? Hol az ördögben vagy?! Már össze-vissza kerestelek!
- Elutaztam, és nem tudom, mikor megyek haza. Csak azért hívtalak, hogy
ne aggódj miattam, jól vagyok.
- Robert Whiteman vitt magával?
- Ugyan, dehogy!
- Ne is próbáld tagadni! Sun Hee látott titeket a városban.
- Na jó, volt köztünk valami, de már szakítottunk.
- Ilyen hamar?! Mi Rae, miért nem mondod el az igazat?
- Ez az igazság! Már semmi közöm Robert Whitemanhez, sőt, ha érdekel,
teljes szívemből gyűlölöm őt! Hallani sem akarok róla, érted?!
- De akkor hová utaztál el?

13
 - Ezt hosszú lenne most elmondani. Egy váratlan lehetőségem adódott.
Lehet, hogy megtalálom a családom.
- Igazán? Ez óriási!
- Most sietek, majd találkozunk, és akkor mindent elmondok, jó?
- Jó, csak vigyázz magadra! - figyelmeztette Eun Joo, majd elköszöntek,
és Mi Rae letette a telefont.
Sarah nekitámadt, miután elvette tőle a telefont.
- Miről beszéltél annyit?!
- Muszáj volt magyarázatot adnom, miért nem vagyok most elérhető.
- Nem tudok koreaiul, de tisztán hallottam, hogy megemlítetted Robert
Whiteman nevét – mondta felnyársaló tekintettel, majd számonkérőn
nekiszegezte a kérdést: - Te ismered őt?

14
 2. fejezet

- Sajnos ismerem, de miért?

- Mert Robert Whiteman az ellenségem! Az az átkozott mindig keresztbe
tesz nekem! Mikor már majdnem célhoz érek és megszerzek egy tönkrement
céget, ő megmenti, és áthúzza a számításom! Már a nevének említésétől is
ökölbe szorul a kezem! Csak nem a szeretője vagy?
- Á, dehogy! - tiltakozott Mi Rae.
- Dehogynem! Nem tagadnád ilyen hevesen, ha nem lenne igaz –
állapította meg Sarah, majd kombinálni kezdett. - Akkor az újságban a
melletted álló férfi, akinek az arca nem látszik, és a nevét is szándékosan
elhallgatják, valójában ő az, ugye? – tette fel a kérdést, majd előkapta a
folyóiratot és megmutatta a lánynak, aki bólintott. - Milyen szerencsém van!
Épp időben raboltunk el, így elhalásztunk az orra elől! Ha nem sietünk, még a
végén ő vett volna feleségül, és akkor keresztet vethettem volna a tervemre.
- Arra nem került volna sor, ugyanis szakítottunk.
- Ez biztos? Nem fog keresni téged?
- Kétlem. Lehet, hogy sok céget megmentett már, de engem nem akart
megmenteni, nem érdekeltem igazán soha.
- Hát persze, csak egy kis szórakozás voltál neki, mi? – nevetett Sarah.
Mi Rae-t felzaklatták ezek a szavak, a szeme könnybe lábadt, és
elkeseredetten rohant a fürdőszobába, becsapva maga mögött az ajtót. Az
emlékek előtörtek belőle. Az a forró szenvedély, a vallomások, az önfeledt
boldogság öröme, majd a megrázó valóság. - Csak szórakozás voltam neki.
Csak egy kis kaland… – döbbent rá, miközben csendben sírdogált. - Nem
leszek már boldog… soha.
- Látom, eléggé a lelkébe gázoltam. Nehezebb lesz, mint gondoltam -
szólt Sarah. - Beleszeretett abba az átkozott Whiteman-be! – sóhajtott fel. –
Te meg mit bámulsz? Menj már és vígasztald meg! – utasította a fiát.
- Mi vagyok én, pszichológus?!
- Tudom, neked minden nehéz, ami nem függ össze a művészetekkel! Ja
igen, mielőtt elfelejteném, ezt kivisszük - intett Johnnak az egyik fotel felé,
aki felkapta és elviharzott vele. - Nem szeretném, ha ilyen kényelmetlen
helyen aludnál, fiacskám. Nem véletlenül van itt ez a franciaágy. Azt hitted,
hagyni fogom, hogy külön aludjatok?
- Reménytelen eset vagy - rázta a fejét Brian.
Miután elmentek, felkelt a számítógép elől, a fürdőszoba ajtajához lépett
és bekopogott.
- Jól vagy?
A lány meglepődött a férfi közvetlenségén, és őszinte aggódást vélt
felfedezni a hangjában. Csodálkozva tárta ki ajtót. Már nem sírt, csak a
szemei voltak kissé kivörösödve. Körülnézett, és észrevette, hogy eltűnt az
egyik fotel.
- Elvitték - magyarázta Brian. - Anyám a fejébe vette, hogy összeboronál
minket, és nem illett volna a képbe, hogy két összetolt fotelen aludjak.
- Értem.
- Nagyon megbántott az a férfi? – kérdezte óvatosan a lányt.
- Jobban nem is lehet. Olyan fájdalmat okozott, hogy nem tudom,
kiheverem-e valaha. Egyszerűen nem tudom elfelejteni, meg nem történtté
tenni.
15
 - Tudok segíteni valamiképp, hogy el tudd felejteni?
- Igazán segíteni akarsz?
- Megpróbálhatom. Van valami ötleted?
- Ami segíthetne, az téged talán hátráltatna.
- Nem hiszem. Mondd, mi az?
- Ha megengednéd, hogy segítsek neked a munkádban. Szeretnék részt
venni benne, akkor talán könnyebb lenne felejteni.
A professzor ekkor elfordult, és a számítógép felé cinkos mosolyt küldött.
Töprengett kicsit, majd visszafordult a lányhoz, aki már azt hitte,
visszautasították.
- Köszönöm a felajánlásodat. Örülök, hogy segíteni akarsz.
- Akkor hát nem bánod?
- Nem, dehogy. Majd kitalálom, hogyan tudnál segíteni, de addig is, gyere,
mutatok valamit! - szólt, és Mi Rae kíváncsian követte a férfit. -
Megmutatom, min dolgozom éppen - mondta, és előkeresett az irathalmazból
egy dossziét. - Ebben vannak a felkérések. Itt ez a kettő, amelyik most a
legfontosabb.
Mi Rae kivette a kezéből, és megnézte.
- Angol tájképfestészet? Érdekes téma.
- Igen, szerintem is. Erről írom a könyvet. Sajnos határidős, így sietnem
kell vele. A másik kötetlen. Egy kutatómunkám, amiből tanulmányt akarok
készíteni. A keleti építészeti stílusok, ezen belül is a kínai templomok.
Készítettem pár fotót, feljegyzést, azokból próbálom összehozni.
- Te jártál ott személyesen?!
- Igen, persze. Az ilyenfajta tanulmányokat csak úgy tudom valósághűen
megírni, ha előtte személyesen is megnézem, megvizsgálom. Tudod, mint
orvos a betegét – ecsetelte mosolyogva, és feljebb tolta az orrára csúszott
szemüvegét.
- Érdekes hasonlat. Én is szeretnék művészettörténész lenni, de azt
hiszem sohasem lesz annyi pénzem, hogy ilyen helyekre eljussak -
sajnálkozott Mi Rae.
- Nem tudhatod, mit hoz a jövő.
- Arra gondolsz, hogy ha esetleg feleségül mennék hozzád, akkor veled
mehetnék? - szegezte neki a kérdést a lány.
- Nem arra gondoltam! - vágta rá rögtön Brian. - Nemcsak általam lehetsz
gazdag. Arra nem gondoltál, hogy esetleg a saját erődből légy az, vagy netán
a családod által?
- Ugyan! A családom nem is ismerem! De te tudsz róluk valamit, igaz?
Brian hallgatott pár pillanatig, majd felelt.
- Nem mondhatok semmit. Tudod, a lehallgatók...
- Á, igen! - kapott észbe a lány, és könyörgőn nézett a férfira, de az csak
sajnálkozva megvonta a vállát, és a számítógép felé fordult.
Mi Rae elhatározta, nem adja fel ilyen könnyen, ki fogja deríteni a
múltját, és ebben Brian fog segíteni neki. Ha akar, ha nem! Ezután
letelepedett az ágy szélére, és elkezdett olvasgatni a kölcsönkapott
könyvből. Később megvacsoráztak, és folytatták a munkát és az olvasást. A
lány már egészen belemerült, mikor arra eszmélt, hogy lakótársa lép oda
hozzá.
- Késő van, Mi Rae. Te nem vagy álmos? - kérdezte nyíltan.
- De, kicsit, de otthon szeretnék aludni.
- Ez most sajnos lehetetlen.
16
 - Tudom, de ez a helyzet olyan abszurd! - tört ki a lányból.
- Szeretnéd, hogy a földön aludjak?
- Nemcsak az alvással van bajom, hanem ezzel az egésszel. Ennek semmi
értelme! Ha kényszeríteni akar az anyád, miért nem teszi meg, minek zárt be
ide? Hogy várhatja el, hogy önként belemenjünk ebbe a házasságba?! Ez
őrültség!
- Tudom, nem is mentegetem az anyámat. Mindenesetre szerintem jobb
ez, mintha erőszakkal kényszerítene, nem?
- Ez is erőszak végtére, vagy nem?
- Mondjuk - adta meg magát Brian, majd felfedezőútra indult.
Elkezdte átnézni a szekrényeket. Mi Rae figyelmeztette, hogy ő már
mindent felkutatott, azt is, merre vannak a pizsamák és a törölközők. A férfi
felajánlotta, hogy előbb legyen a lányé a fürdő, addig ő megágyazott. Mi Rae
hálóköntösben jött ki a fürdőből, majd miután Brian bement, gyorsan bebújt
az ágyba. Szándékosan nem vette le a hálóköntöst, mert az ő méretében
nem volt pizsama, csak szexi hálóingek, ezért jobbnak látta eltakarni magát.
Megpróbált kényelmesen elhelyezkedni az ágy szélén, a fürdőszobával
háttal. Azon töprengett, hogy is mondja el Briannek, hogy fél a sötéttől.
Remélte, nem zavarja majd, ha éjszakára égve marad legalább az a lámpa,
amit az éjjeli szekrényén helyeztek el. Gondolatait megzavarta az ajtó
nyitódása, s közben elfelejtette felkapcsolni a kislámpát. A férfi megtorpant
egy pillanatra, mikor észrevette a lányt, azután leoltotta a villanyt. Egy
hatalmas sikoly volt a válasz. Azt hitte, a szíve is kiugrik a helyéből. Gyorsan
felkapcsolta a villanyt, de már késő volt. A lány reszketett, sikoltozott
félelmében.
- Úristen, Mi Rae, mi a bajod?! - rohant oda hozzá. - Segítsenek! Segítség!
- kiabálta, hátha a kamerán megfigyelők odajönnek vagy orvost hívnak.
Kétségbeesve toporgott a lány mellett, nem tudván, mihez kezdjen. Az
egyik őr, John lépett be.
- Mi történt? - kérdezte.
Ekkorra Mi Rae már nem sikoltozott, csak görcsösen rángatózott, és
nyöszörgött.
- Nem tudom, nem értem! Bejöttem a fürdőszobából, lekapcsoltam a
villanyt, erre rosszul lett hirtelen.
John mobiltelefonról felhívta főnöknőjét, hogy megkérdezze, mi legyen.
Pár szó után átadta a kagylót Briannek.
- Önnel akar beszélni - közölte.
- Halló, itt Brian Downey.
- Te agyalágyult! Mondtam, hogy olvasd el az újságcikket, amit adtam! Ha
rendesen végigolvastad volna, tudnád, hogy fél a sötéttől! Nem szabad
leoltani a lámpákat, érted?!
- Jó, de mit tegyek most? Orvost kellene hívni. Elég rossz az állapota.
- Ugyan! A cikkben azt írták, magától rendbe jött. Kicsit várjál, és
megnyugszik. Most pedig hagyj békén! Foglalkozz vele inkább! - kiabálta
ingerülten, és lecsapta a kagylót.
Brian visszaadta a telefont. Miután John kiment, tétován lépett az ágyhoz.
- Mi Rae, Mi Rae! - szólongatta, fölé hajolva. – Kérlek, térj magadhoz –
szólt hozzá aggódó hangon.
Óvatosan megigazította a takarót, majd leült az ágy mellé, a földre. Félig
az éjjeliszekrényre könyökölt, közben aggódva bámulta őt. Várt, csak várt.

17
Végül, abbamaradt a nyöszörgés, a lány könnyes arccal, kimerülten fordult
felé. Brian törte meg a csendet, bűnbánó hangon:
- Nem tudtam, hogy félsz a sötéttől.
Mi Rae csak némán sírt. Brian közelebb hajolt hozzá, és letörölte az arcát.
Nagyon sajnálta, de bizonytalan is volt.
A lányból ekkor előtört a szokásos, gyötrő érzés.
- Mondd, miért van nappal és éj? – kérdezte, inkább csak saját magától. -
Miért van világos és sötét? Miért nem lehet mindenütt fény? És miért kell
rettegnem a sötéttől?
- Ne haragudj, kérlek – könyörgött a férfi. - Fogalmam sem volt róla, hogy
ilyen félelmed van. Szóval egyáltalán nem tudsz sötétben meglenni? Egy
pillanatra sem?
- Sajnos nem. Valamennyi fényre mindenképp szükségem van, különben
előjön a roham. A szemem is egyedül akkor tudom lehunyni, amikor már
annyira álmos vagyok, hogy nem tudok magamról.
- Ez tényleg szörnyű lehet. Akkor nem is tudod, milyen sötétben lenni?
- Nem mintha hiányozna. Amolyan szükséges rossz.
- Nem, a sötét nem rossz – ellenkezett Brian. - Higgy nekem! Az is olyan,
mint a csend. Ugyanúgy szükségünk van rá. Amikor nem látsz, vagy nem
hallasz semmit, nem történik más, csupán körülvesz egyfajta űr, ami
megtisztít, feltölt. Az embereknek muszáj néha feltöltődni, pihentetni az
egyes érzékszerveinket. Ezért mondtam, hogy szörnyű lehet. Nem csak a
félelmeddel járó rohamaidra céloztam, hanem arra, hogy sosem
tapasztalhatod meg, milyen sötétben lenni. Mintha foglyul ejtett volna a
fény, nem tudsz nélküle létezni.
- Igen, ha így nézzük, igazad van. Erre még sosem gondoltam.
- Akkor megbocsátasz?
- Hogy is tudnék haragudni rád? – kérdezte mosolyogva a lány, és
magához vonta a férfit, majd átölelték egymást.
- Ezentúl nagyon odafigyelek majd, ígérem – suttogta Brian. – Szegény,
kicsi Mary… - sóhajtott merengve, beszippantva e törékeny teremtés puha
illatát.
- Istenem, eszembe jutott! – kiáltott fel hirtelen a lány. - Így hívott az
édesanyám is! Mondjad még egyszer, kérlek!
- Mary… szegény kicsi Mary…
Újra könnyek hullottak alá, de ezek már az öröm könnyei voltak. Mi Rae
felemelte a tekintetét, és halványan maga előtt látta az édesanyját.
Boldogság vert gyökeret a szívében. Talán van még remény! Lehet, hogy
eszébe jut lassan minden.
- Nem is tudom, hogyan háláljam meg, hogy eszembe juttattad az
édesanyám.
- Ez a legkevesebb, amiért rohamot okoztam.
- Nem tudhattad. El akartam mondani, mi a problémám. Épp ezen
gondolkodtam, vajon mit fogsz szólni hozzá, mikor hirtelen lekapcsoltad a
villanyt.
- Én meg azt gondoltam, már alszol, mivel háttal voltál. Elég
meggondolatlan voltam.
- Semmi baj. Akkor éjjelre felkapcsolva marad a kislámpa, jó?
- Ez csak természetes.
- Köszönöm, de te tudsz majd így aludni?
- Emiatt ne aggódj! Úgy alszom, mint egy mormota!
18
 - Akkor jó. Féltem, hogy zavarni fog. Nem mindenki tud lámpafényben
aludni.
Brian megnyugtatta, és betakargatta a lányt.
- Te olyan figyelmes vagy velem! Meg sem érdemlem.
Egymásra mosolyogtak, és ekkor a férfi föléje hajolt.
- Jó éjszakát, szép álmokat, Mary - suttogta, és óvatosan félresimította a
lány egyik rakoncátlan hajtincsét.
Mi Rae nem érzett olyan szenvedélyt, mint Robert érintésére, de boldog
volt. Örült, hogy Brian ennyire megkedvelte. - Lehet, hogy máris szerelmes
belé a férfi? - töprengett. Remélte, hogy nem, mert ő csak szeretetet érzett.
Akkora volt a csalódás, ami érte, hogy úgy érezte, soha sem lesz már újra
szerelmes. Hitte, hogy mindenki csak egy embert tud igazán szeretni, és ő
már megtalálta azt az egyet, sajnos Robert Whiteman személyében. Tudta,
hogy még mindig szereti, minden rossz ellenére sem feledte el.
Ő is jó éjszakát kívánt, majd megpróbált elaludni. Brian is elhelyezkedett,
az ágy másik oldalán. Néma csönd következett, és egy hosszú éjszaka. A
lánynak visszatért a rémálma, melyben elszakítják a szüleitől. Ismét látta,
amint megölik az édesapját és elrabolják az anyját, aki kétségbeesetten
kiabált utána: - Mary! Mary!
Hajnalban arra ébredt, hogy az anyját hívja koreaiul: - Ommá! Ommá! –
Az arca verejtékben úszott. - Már sohasem lesz nyugta?! - gondolta, és
kimászott az ágyból. Brian közben békésen aludt. – Mint egy mormota –
jutott eszébe a hasonlat, őt elnézve. A fürdőszobában átöltözött, és
megpróbált felfrissülni, de nem igazán sikerült. Elgyötörten lépett ki. Brian
még mindig aludt. Körülnézett, hogy kitalálja, mivel foglalja le magát. A
számítógépen akadt meg a tekintete, és hirtelen felvillanyozta egy ötlet.
Óvatosan bekapcsolta a gépet. Sűrűn oda-odanézett az alvó férfira.
Reménykedett, hogy nem ébreszti fel. Csendben megpróbálta feltörni a
jelszavas védelmet, hogy elérje az információkat, és elolvashassa Brian
munkáit. Nagy kihívás volt számára, a kíváncsisága hajtotta. Végre olyat
csinálhat, ami érdekli! Próbálkozásai végül sikerrel végződtek, szerencsére
elég jól értett a számítógépekhez és a programokhoz is. Középiskolai emlék,
aminek mindez köszönhető, és egy jó barát, akinél sokat gyakoroltak,
kísérleteztek annakidején. Brian gépe sokkal modernebb típus volt, nem volt
egyszerű feltörni. Először megnézte, mit tud a gép, milyen programjai
vannak. Ez annyira lekötötte, hogy az írásokat még meg sem nézte, mikor a
férfi felébredt. Nem hallotta meg, mikor felkelt az ágyból, csak a hangjára
kapta fel a fejét.
- Mit művelsz?! - ordította. - Hogy merészelted ezt tenni?! Azonnal gyere
el onnan!
- Brian, ne haragudj, kérlek, bocsáss meg nekem! Nem bírtam magammal.
Valamit tennem kellett, ami leköt. Szörnyű éjszakám volt!
- Ez még nem mentség feltörni a gépem és belenézni a dolgaimba! -
kiabálta ingerülten.
Mi Rae felkelt, és tétován ácsorgott, szemben a férfival.
- Nem néztem bele a munkáidba, csak a programok érdekeltek -
mentegetőzött.
- Nem érdekelnek az indokaid! Hagyjál békén, és ha megkérhetlek, ne
szóljál hozzám, rendben? - vetette oda, és elfordult. Leült a gép elé, és
lekapcsolta, majd némán kiment a fürdőszobába.

19
 Mi Rae már megbánta, amit tett. Nem sejtette, hogy ilyen következménye
lesz a kíváncsiságának. Brian nagyon megharagudott rá. Talán sose bocsát
meg neki. Valamit tönkretett, ami szép volt. Egy törékeny, baráti
kapcsolatot, ami még egészen friss volt, ki sem bontakozhatott igazán.
Szörnyen szégyellte magát. Kiballagott a konyhába reggelizni, bár étvágya
nem nagyon volt. Megpróbált magába erőltetni valamit, majd a
kölcsönkapott könyvvel behúzódott egy sarokba.

Sarah közben dühöngött, ahogy látta a fiatalok elidegenedését.

- A fenébe! Már azt hittem, közelebb kerültek egymáshoz! Ez a lány
mindent elront! Igaz, a fiacskám se tökéletes! Útmutatót kellene adni mellé,
ami leírja, hogyan kell bánni vele. Én sem értettem meg soha, és azt sem
tudtam, hogy kell viselkedni vele. Egyszerűen kizárt az életéből!
- Ne izgulj, jóra fordul minden! - próbálta vigasztalni a doktor.
- Nem izgulok, csak elszomorít, hogy ilyen remete a fiam.
- Még nem is volt barátnője?
- Nem hiszem. Tíz éve költözött el, azóta ilyen.
- Miért költözött el?
- Volt egy nagy veszekedés közöttünk. Már nem is emlékszem, valami
üzleti ügy, a munkámmal kapcsolatos, amivel nem értett egyet, akkor
hagyott el. Azóta javult a helyzet, már szóba állunk egymással, csak a
munkáról nem beszélünk. Nem akarok megint veszekedni vele, ezért inkább
kerülöm a témát.
- Most eléggé magadra haragítottad.
- Igen, ez igaz, de a céljaim eléréséhez, és az ő érdekében is, meg kellett
tennem. George, legalább te próbálj megérteni!
- Próbálkozom, mást se teszek napok óta, mióta beavattál a tervedbe.
- Te vagy az egyetlen, akiben megbízom.
- A barátod vagyok, ezért is féltelek, hogy ennek az egésznek nem lesz jó
vége. Igen megrémít az elszántságod, a kíméletlenséged.
- Mindig ilyen voltam. A talpon maradáshoz ez kell!
- Lehet - hagyta rá a doktor, mert nem akart tovább vitatkozni az
asszonnyal.
Néhány nap múlva Sarah megelégelte azt bámulni, hogyan nézik falnak
egymást a fiatalok.
- Nézd, hát ezért dolgoztam ennyit ezen az átkozott terven?! - kiáltott fel
ingerülten. – Mondd, mit csináljak velük? Ezt már nem bírom nézni!
- Két lehetőséged van. Vagy feladod a terved, vagy kényszeríted őket. Az
utóbbit semmiképp sem javaslom.
- Ezzel nem sokat segítettél.
- Igazán érdekel a véleményem?
- Persze, mondjad csak!
- Ahogy pár napja összebarátkoztak, ez a harag, sértődöttség inkább
bíztató jelnek tekinthető.
- Hogy érted ezt?
- Attól tartok, a fiad beleszeretett a lányba, vagy legalábbis igencsak
megkedvelte. Ha nem érezne semmit, nem tudna így haragudni sem. A
veszekedés már annak a jele, hogy van valami köztük. Hisz tudod, a
szerelmesek szoktak veszekedni, civakodni.
- Elgondolkodtató, amit mondasz, de én azért nem látom ilyen rózsásan a
helyzetet.
20
 - A lányt is igen megviselte a fiad váratlan haragja. Látszott rajta, hogy
nagyon megbánta, amit tett, és szomorú is emiatt. Közel kerültek
egymáshoz, hidd el. Lehet, hogy ez a veszekedés majd még közelebb hozza
őket egymáshoz. Sarah, én lennék a legboldogabb, ha minden jól sülne el, és
nem kellene más terven törni a fejed!
- Igen, minden gondom megszűnne. Bárcsak sikerülne!
- Arra gondoltál már, hogyan akarod összeadni őket Mi Rae útlevele
nélkül?
- Te még ilyen apró problémákon rágódsz? Szerinted hogy hoztam át a
határon? Azt is megoldottam valahogy, ahogy ezt is meg fogom. Vannak
kapcsolataim, és a követségen már megszereztem a szükséges iratokat,
engedélyeket.
- Akkor nincs más hátra, mint szurkolni nekik – állapította meg George.
- Azt teszem, nem látod? - mondta az asszony nevetve.
Összenéztek, és ebben a pillanatban még Sarah Downey is egy kedves,
vidám nőnek tűnt. A következő pillanatban azonban máris újabb sötét
gondolatok foglalkoztatták.
Mi Rae és Brian úgy tettek, mintha egyedül lennének. Nem beszéltek, rá
sem néztek egymásra. Mintha bezárkóztak volna a saját csigaházukba. Brian
belemerült a munkájába. Már biztos volt benne, hogy lakótársa nem fog
kíváncsiskodni, nincs miért aggódnia. Arra gondolt, talán túlságosan is
szigorú volt. Ez gyakran előfordul vele az egyetemen is, egy-egy vizsga után.
Nem bánta meg most sem, mert biztosra akart menni. Ezzel legalább sikerült
elrettentenie! Nem arról híres, hogy vajszívű! Mindig, minden körülmények
között megpróbált zord, de igazságos lenni, és nem is fog ezen már
változtatni. Mi Rae sem kivétel. Lehet, hogy fontos neki, de akkor sem
hagyhatja, hogy a fejére nőjjön! Ne higgye, hogy neki mindent szabad!
Remélte, hogy ez jó lecke neki, és esze ágában sem volt megbocsátani.
A lány nagyon bánta már a tettét, de túllépett rajta. Az aggasztotta
inkább, ahogy reagált erre az egészre. - Nem lett volna szabad így
beijednem! - gondolta. - Azon kellene törni a fejem, hogyan jutok ki innen,
miképp jutok haza, ehelyett én egy tökfej professzor sértődöttsége miatt
kínlódok. Nem kellene miatta ennyire elkeserednem, hisz csak egy idegen.
Nem fogok könyörögni neki, hát azért sem! Inkább levegőnek nézem -
határozta el magát végül, és így is tett.
Két nap telt el így, két igen hosszú nap. Mi Rae eleinte csak olvasgatott,
majd bekapcsolta a tévét, de csak fülhallgatóval merte nézni, mert nem
akarta megzavarni a professzort a munkájában. Az étkezéseket külön
időpontban oldották meg, nehogy egy asztalhoz kelljen ülniük. Általában a
lány ment ki először a konyhába, később a férfi. Ugyanígy voltak a
fürdőszobával is. Brian ment be utoljára, de már nem kapcsolta le a villanyt,
mikor kijött, még akkor sem, ha a lakótársa már aludt.
Fogságuk ötödik estéjén szakadt meg a némaság, amit már kezdtek
megszokni. Mi Rae a tévé előtt ült. Levette a fülhallgatót, mert Brian a
konyhában vacsorázott. Egy kalandfilmet nézett éppen, mikor kiáltást hallott
a konyha felől. Azonnal kirohant, hogy megnézze, mi történt. Brian a bal
kezének hüvelykujját szorongatta a jobb kezével, az asztalt vércseppek
tarkították.
- Úristen, mi történt?! - csodálkozott, megszegve némasági fogadalmát.
- Elvágtam, nem látod? - dünnyögte a férfi mérgesen.

21
 - Nagyon elvághattad, ha ennyire szétspriccelt – jegyezte meg a lány, és
Brian megrökönyödésére hirtelen tépni kezdte a fehér pólója alsó szegélyét,
besegítve egy késsel. - Add ide a kezed, bekötöm - mondta határozottan.
A férfi először csak bizalmatlanul méregette, majd odanyújtotta a kezét.
- Jó lenne, ha elengednéd már a sebet - szólt hozzá türelmesen a lány.
A professzor lassan engedte csak el az ujját, amely még mindig vérzett,
de már nem annyira, mint az elején.
- Le kellett szorítani, hogy elálljon vérzés - magyarázta.
- Igen, tudom, de most már rám bízhatod - felelte Mi Rae, és szorosan
rátekerte a ruhát. - Így ni! Rendben is van. - jelentette ki elégedetten, majd
a férfi kemény tekintetébe nézve ismét elbizonytalanodott.
Felugrott a székről, és sietve kiment. Az ajtóban megállva még gúnyosan
visszaszólt:
- Nem kell megköszönni! Nehogy még meginogj a haragodban!
A férfit elgondolkodtatta a hirtelen reakció. Pár percig még üldögélt, bár
étvágya már nem volt. Letörölte a véres asztalt, és rendet csinált. A lányt a
képernyő előtt találta, fülhallgatóval a fülén. Megállt mögötte, és nézte egy
darabig. Nem gondolta, hogy a lány látja őt a tükröződő tévében. Mi Rae
izgatott lett kicsit, mikor észrevette. Nem tudott a filmre sem koncentrálni.
Levette a fülhallgatót, és megfordult. Így maradtak pár pillanatig, egymást
nézve. Próbálták kifürkészni a másik gondolatát, hangulatát. Brian törte meg
végül a csendet.
- Köszönöm, Mi Rae. Nem érdemeltem meg a segítségedet.
Mi Rae nem felelt semmit, csak lesütötte a szemét.
- Túlzásba estem, beismerem. Meg tudsz bocsátani?
Újabb csönd volt a válasz.
- Mondj valamit, kérlek! Legalább azt, hogy milyen hülye vagyok, csak
szólalj meg!
A lány ráemelte a tekintetét, és válaszolt végre.
- Nem hülye vagy, inkább kegyetlen.
- Igen, igazad van. Ez kegyetlenség, így bánni veled. Nagyon sajnálom.
- Úgy éreztem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban, aki mindent
összetört. Azt a kis... - itt zavartan félbehagyta a mondatot.
- Azt a kis… mit?
- Nem érdekes! - legyintett a lány, és újra lefelé bámult.
- De engem érdekel. Mit akartál mondani? - erősködött Brian.
- Azt a kis szeretetet, ami kialakult közöttünk. Ezt akartam mondani –
hangzott a félénk válasz.
A férfi arca széles mosolyra nyílt, szeme is megtelt melegséggel, egész
lénye örömöt sugárzott. Nem is értette, hogy tudta így belopni magát a lány
a szívébe, mikor ő mindent megtett ellene. Úgy látszik, a zord külseje mögé
látott a lány. De mikor?
Közelebb lépett hozzá, és a kezével felemelte Mi Rae fejét.
- Nézz rám, Mary, kérlek! – szólt hozzá meleg hangon. - Nem kell, hogy
zavarba jöjj! Igazad van. Valami kialakult közöttünk, ami igen értékes, ezért
is éreztem egyre pocsékabbul magam, hogy nem szólsz hozzám. Nem vagyok
egy barátkozó típus, és szerelmes sem voltam még soha, ezért nem tudom,
mi ez az érzés, de szeretném, ha jól kijönnénk. Munkámból fakadóan néha
túl szigorú vagyok, és szeretem megleckéztetni azokat, akik rosszul
viselkednek, de hamar rájöttem, nálad túllőttem a célon, és csak magamnak

22
ártottam. Kezdett már elviselhetetlen lenni ez a hidegháború, szóval
szeretném végleg elásni a csatabárdot, ha neked is megfelel.
- Örömmel – felelte a lány. – Veled ellentétben én barátkozó típus vagyok,
szóval ha akarod, szívesen leszek a barátod. Egy dolgot viszont tisztáznunk
kell: azt, hogy ennél többet nem adhatok. A szerelemben hatalmasat
csalódtam egy kegyetlen férfi miatt. Üresnek érzem magam, aki sosem tud
már úgy szeretni. Ha ezt elfogadod, örömmel leszek a barátod.
Brian elkomorodott, és megfogta a lány kezét.
- Nagyon sajnálom, ami veled történt. Szívesen segítenék, ha tudnék,
hogy ne fájjon úgy. Mondd csak, hogy tudnék segíteni? Bármit kérhetsz -
mondta Brian, s mikor a szemébe nézett, már tudta a választ. - Segítenél
nekem a munkámban? Most, hogy lesérült az ujjam, nem tudok úgy gépelni,
és... - hagyta félbe, mert felfedezte a lány lelkes mosolyát.
- Köszönöm a lehetőséget - mondta csillogó szemmel. - Én leszek a
gépírónőd, jó?
- Azért én ennél többre tartalak. Vagy talán zavarna, ha olykor
megkérdezném a véleményed, vagy megbeszélnénk, amit írok?
Mi Rae csak nevetett, majd hirtelen átölte a férfit. Brian is átkarolta, így
álldogáltak néhány másodpercig. A lány a lehetőségtől, s a férfi
nagylelkűségétől teljesen meghatódott, örömében repülni tudott volna.
Brian is nagyon örült, főleg a fordulatnak, mely a karjába sodorta a lányt.
Szívesen kibújt volna a bőréből, hogy más legyen, bátrabb legyen. Lehet,
hogy elszalaszt most egy alkalmat? Ahogy a karjaiban tartotta, érezte
testének lágy vonalait, magába szívta hajának, bőrének illatát,
legszívesebben forró csókokkal borította volna be minden porcikáját. Bódító
és egyben megrázó élmény volt, mert tudta, a lány sosem fogja őt szereti, s
ezért jobbnak is látta, ha nem beszél a valódi érzéseiről.

23
 3. fejezet

Eközben a szomszéd szobában Sarah Downey örömmámorban úszott,

látván a fiatalokat. A doktor megérzése jó volt, ismerte el. Elhatározták,
hogy elmennek vacsorázni egy étterembe, hogy megünnepeljék a kedvező
fordulatot.

A foglyok egy kicsit beszélgettek még, azután aludni tértek. Mi Rae igen
hamar elaludt, s végre nem volt rémálma sem. Brian viszont sokáig
virrasztott, figyelte hálótársa minden rezdülését, csodálta szépségét. Azon
töprengett, nem őrültség-e beleélnie magát ebbe a lehetetlen szerelembe.
Vívódott, nem kellene-e inkább elzárkóznia az érzelmei elől, s elnyomni
előtörő álmait. Félt, hogy meg fogja bánni a reménykedést és csalódni fog.
Csüggedten, keserű gondolatokkal a fejében merült végül mély álomba.
Másnap Mi Rae jókedvűen ébredt, lelkesedése pedig a férfira is átragadt.
Együtt reggeliztek, utána pedig nekiláttak a munkának. A számítógép elé
ültek mind a ketten, és átolvasták a félkész anyagot. A lányt lenyűgözte az
írás, nagy tiszteletet érzett a professzor iránt. Átnézték a forrásmunkákat is,
és néhány fotót, melyen tájképfestmények voltak.
- Ez nagyon tetszik - mutatott Mi Rae az egyikre. - Ki festette?
- Ha azt mondom, hogy a művész csodagyerek volt, s tizennégy éves
korában már fölvették a Királyi Akadémia művésziskolájába...
- Turner?
- Igen, talált! A kép címe: Norham vára hajnalban.
- Úgy tudom, sok befejezetlen képe volt.
- Ez is az.
- Csodálatos ez a napsütötte nyugalom, amit ez a kép áraszt!
- Én is csodálom. Egyedülálló a fénykezelési technikája! Mintha Monet
művészetét előlegezné meg. A képei látványosak, hatásosak, sokan hívják
mégis a semmi képeinek.
- Pedig nemcsak az a szép, ahol jól kivehetők az alakok, a vonalak. Sokkal
nehezebb a fényeket, az összhatást eltalálni, mint csak lerajzolni, s
kiszínezni valamit.
- Ebben egyetértünk – mosolyodott el Brian, és előkeresett egy másik
fotót. - Ez hogy tetszik?
- Hóvihar! Ezt ismerem! Turner leghíresebb képe.
- Igen, és ismered a történetét is?
- Azt sajnos nem. Gondolom, te igen. Elmeséled?
- Hatvanhét éves korában egy hajó árbocához köttette magát, hogy
közvetlenül láthassa, átélhesse a viharzó tenger fenségességét. A
tapasztalatait örökítette meg ezen a képen. A hajó valósággal elvész a víz, a
tajték, a hó és a füst kavargásában. Turner rettegve csodálta a természet
félelmetes magasztosságát, de szerette lágyságát és derűjét.
- Ez a csodálat látszik a képein is. Elég merészek.
- Igen, valóban. A munkámban előkelő helyet szánok nekik - árulta el
Brian.
Ezután átbeszélték a többi festő képeit is, majd belefogtak a munkába.
Brian diktált, Mi Rae pedig szó nélkül gépelt. Nem akarta megzavarni a
gondolatait, ezért nem is kérdezett közbe. A végén, mikor már mindketten
belefáradtak, akkor tett csak fel néhány kérdést. A professzor türelmesen
24
válaszolt mindegyikre. A közös munka során kölcsönös bizalom és összhang
alakult ki közöttük. Már nem annyira érdekelte őket a sok kamera és
lehallgató, néha teljesen megfeledkeztek róla, hogy be vannak zárva. Brian
mintha újjászületett volna, a lány hatására teljesen megváltozott. Már nem
az a zord, különc külsejű professzor volt, hanem egy vidám, mosolygós
fiatalember, akinek az öltözéke is sportos, fiatalos. Meleg, barna szemei
derűsen csüngtek a lányon, kivéve, mikor a munkáján gondolkodott, mert
akkor megőrizte komolyságát. Mi Rae a barátság mellett nagy tiszteletet is
érzett a férfi iránt. Úgy érezte, egy szakadék húzódik köztük, ami örökre meg
fog maradni, bármi is történjen velük, hiszen Brian egy neves professzor.
Örült, hogy ilyen jól megértik egymást, de a tisztelet, amit iránta érzett,
távolságtartóvá tette. Ez Briannek is feltűnt néha, ilyenkor kedve lett volna
szenvedélyesen megragadni a lányt, és az arcába vágni: - Nem a tanárod
vagyok, ne így nézz rám! Egy férfi vagyok, csupán egy férfi, aki megőrül
érted! - Ezek a szavak azonban sohasem törtek ki belőle, mert nagyon félt a
visszautasítástól. Tudta, a lány szíve nem képes most befogadni őt, s ez igen
fájt neki. Türelmesnek kell lennie, ha el akar érni valamit, gondolta.

Pár nap után Sarah látogatta meg őket.

- Nem gondoltátok meg magatokat? - kérdezte köszönés helyett.
A fiatalok csak megrázták a fejüket, és nem akarták felfogni, hogy még
mindig nem adta fel a tervét a nő.
- Úgy látom, elég jól kijöttök egymással. Vagy talán tévedek?
Nem kapott választ.
- Hát jó, nem kell mondanotok semmit. Mindenesetre szerintem már
megérettetek a házasságra. Az már biztos, hogy nem unatkoznátok egymás
mellett, hisz van közös témátok, nem?
- Mikor adod már fel, anya? - kérdezte Brian váratlanul.
- Feladni?! A cél előtt? Talán megőrültem? Ilyen lehetőséget kihagynál,
fiam? Emlékezz rá, mit mondtam! Ez a házasság minden szempontból csak
előnyös a számodra. Ráadásul fülig beleszerettél, ne is tagadd!
- Semmi közöd hozzá! Vagy engedj ki minket innét, vagy tűnj el gyorsan!
- kiáltotta ingerülten Brian.
- Reménytelen vagy! - vetette oda Sarah, majd kiviharzott a szobából.
A fiatalok ismét magukra maradtak, elgondolkodva a gondjaikon. A lányt
nem hagyta nyugodni a kérdés, mi előnye származhat Briannek ebből a
házasságból. Valószínűleg gazdag családból származik, de hol van akkor az
az állítólagos család? Talán meghaltak, és ő az örökös? Szerette volna
kideríteni, mi folyik itt. Elhatározta, hogy megkérdezi Briant, és már azt is
tudta, hogyan. A legközelebbi diktáláskor a számítógépre írta fel a kérdését,
ami nem volt feltűnő:
- Tudsz valamit a családomról? Élnek még?
Brian először meglepődött, mikor elolvasta, de ügyesen titkolta.
- Ezt az utolsó mondatot töröld ki, jobbat tudok – mondta, hogy fedezze
őt, majd Mi Rae törölte a kérdését.
A diktálás folytatódott, de már kicsit feszültebb lett a légkör. Brian
vívódott, mondjon-e valamit. Szeretett volna mindent elmondani a lánynak,
hisz joga volt tudni, de félt attól, hogy kiderül. Aztán az jutott eszébe: - Mit
tehet tulajdonképpen az anyja, ha rájön? Kiadja magából a mérgét? Esetleg
bezárja őket a fürdőszobába? Többet úgysem tehet, nem igaz? - elmélkedett.

25
 Este, mikor bement a fürdőszobába, alaposan körülnézett. Úgy tűnt, ez az
egyetlen hely, ahová nem tettek kamerát. Úgy látta, lehallgató sincs,
legalábbis nem talált. Megfelelőnek találta a helyet, hogy itt elmondja a
titkot. De hogy csalja be Mi Rae-t? Nem fog feltűnni, ha mindketten
bejönnek? Aztán hirtelen támadt egy ötlete. Váratlanul felkiáltott:
- Jaj, a kezem!
Mi Rae az ajtóhoz rohant.
- Mi történt, Brian?
- A csudába! Véletlenül beütöttem a sérült ujjamat.
- Megnézhetem? Lehet, hogy be kell újra kötni. Vérzik?
- Igen, sajnos. Már fel vagyok öltözve, bejöhetsz nyugodtan! - szólt ki a
lánynak, aki nem habozott belépni.
Brian a csap mellett állt, és az ajtóra mutatott, hogy csukja be, majd
közelebb lépett.
- Semmi bajom, csak be akartalak csalni, hogy elmondjam, van egy
nagyapád, aki itt él, Angliában.
A lány arca felderült a hír hallatán, és megragadta Brian ép kezét.
- Ez igaz? Nagyon köszönöm! Nem tudod elképzelni, hogy ez nekem
milyen sokat jelent! – mondta meghatódva.
Meg akarta kérdezni, hol lakik, hogy hívják a nagyapját, amikor hirtelen
kivágódott az ajtó, s mire észbe kaptak, Mi Rae-t megragadta egy fickó.
Sarah dühtől szikrázó szemekkel állt mögötte. A lányt kirángatták a
fürdőből, Brian aggódva követte őket.
- Mit akartok? Engedjétek el! - kiabált utánuk.
A szoba közepén megálltak. Mi Rae reszketett a félelemtől, megszólalni
sem bírt, miközben lefogták. Hárman voltak, Sarah és a két őr. Sarah
kezében fegyver is volt, amivel idegesen hadonászott, miközben kiabált.
- Mit képzeltetek?! Talán hülyének néztek? Brian, te ígéretet tettél
nekem! Azt hitted, talán nem tettem lehallgatót a fürdőbe?! Ilyen ostobának
tartasz? Ezt... – akadt el a hangja - Ezt nem vártam tőled!! – tajtékzott. -
Nagyon felbosszantottál, és most nincs itt George, hogy lefékezzen.
- Anya, ne csinálj őrültséget! Meg fogod bánni.
- Soha! - üvöltötte az asszony megvadulva. - John, tiéd a lány! - szólt a
mellette álló férfinak, aki eddig csak szemlélte az eseményeket.
A másik férfi, Tom, továbbra sem engedte el Mi Rae-t, miközben John
ütlegelni kezdte a védtelen lányt. Sarah fegyverrel a kezében fékezte le fiát,
hogy közbelépjen. Végig kellett néznie, hogy bántalmazzák.
Mindenütt ütötték, rúgták, amit nem sokáig bírt elviselni és elájult.
- Majd beküldöm George-ot, ha megjött - szólt vissza Sarah elmenőben,
és kimentek mind a hárman.
Brian odarohant a lányhoz, és megnézte a pulzusát. Könnyes arccal borult
föléje.
- Istenem, minden miattam van! - kiabálta elkeseredetten, majd felállt, és
a fürdőből hozott egy vizes törölközőt.
Megtörölgette a lány sápadt, ütésnyomoktól tarkított arcát, nyakát, és
közben megpróbálta magához téríteni.
- Mary, drága egyetlenem, nézz rám! Ébredj, nyisd ki a szemed, kérlek!
Nem szabad meghalnod, kérlek, ne menj el! Még el sem mondtam, mennyire
szeretlek! Meg kell tudnod, szerelmem! Istenem, mi lenne velem nélküled?! -
ezt már zokogva mondta, ráborulva az ájult lányra, aki közben nyitogatni
kezdte a szemét. Csak homályosan látott, eleinte csak foltokat, majd lassan
26
élesebb lett a kép. Észrevette a föléje boruló, zokogó férfialakot, és nem
értette, nem tudta hirtelen, hogy mi történt. Csak azt érezte, hogy mindene
fáj, és meghallotta Brian hangját.
- Mary, te vagy az életem! Ne hagyj itt, kérlek! Te vagy a...- itt elakadt a
hangja, mert felnézett, és észrevette az őt néző lányt. - Hála Istennek! Úgy
aggódtam, miattad! Azt hittem, beleőrülök, mikor szenvedni láttalak! Hogy
érzed magad?
- Mint akin átment egy tehervonat - felelte kissé ironikusan.
Brian halványan elmosolyodott.
- Most már biztosan rendbe fogsz jönni. A kedved a régi - mondta, és
végigsimított kusza fürtjein.
Egymás szemébe néztek, és Mi Rae így mondta ki:
- Borzalmas volt, de megérte, hogy megtudjam.
- Te nem vagy normális – háborodott fel Brian, és megrázta a fejét. - Ezt
nem tudom elhinni! Hisz előbb vagy utóbb úgyis mindent megtudsz majd.
- És ha mégse? Mi van, ha nem érem meg? Így legalább nem halok meg
egyedül ebben a világban. A tudat, hogy van családom, minden szenvedést
megér. De megértem, ha aggódsz, tényleg nagyon rossz volt - mondta, és
önkéntelenül is könnycsepp buggyant ki a szeméből.
- Nagyon fáj? - kérdezte a férfi.
- Eléggé.
- Nemsokára jön a doktor és megvizsgál. Remélem, nem késik sokat.
- Szörnyen nézek ki, mi?
- Mint akin átment egy tehervonat – vette át a hasonlatot Brian, erre
mindketten elmosolyodtak. - Látod, most gyönyörű vagy - figyelmeztette a
férfi. - Mindig mosolyognod kéne.
- Ugyan, meg is unnád!
- Én? Hogy gondolod?! - tiltakozott Brian, és két kezébe vette a lány
sérült arcát, majd szúrós, apró puszit nyomott a homlokára. - Gyógyító puszi
– magyarázta.
- Minden sebemet megpuszilod? - kérdezte Mi Rae halványan
elmosolyodva, s egy váratlan mozdulattal beletúrt a férfi szakállába.
Rögtön meg is bánta, zavarba jött merész tettétől, és remegve húzta
vissza a kezét. A férfi csodálkozva nézett vissza rá.
- Egy ilyen vakmerő kérdés után ne lepődj meg, ha... - reagált gyengéd
fenyegetéssel a férfi, s ujja hegyét lágyan végigsimította Mi Rae remegő
ajkán.
Lassú, érzéki érintése mindkettejüket lángra gyújtotta, a levegő mintha
megállt volna egy pillanatra. Pár másodperc után azonban, miután a pillanat
elszállt, csak a zavar maradt. Brian lehajtotta a fejét, szégyenlősen
visszahúzódott a csigaházába, Mi Rae pedig égő ajkára szorította a kezét.
- Ne haragudj - kért bocsánatot a férfi, rá sem nézve.
- Nem haragszom. Én is felelős vagyok, nem csak te - ismerte be a lány.
- Megpróbálhatunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna - javasolta
Brian, bár tudta, sosem felejti el ezt az intim pillanatot.
- Igazad van, az lesz a legjobb - egyezett bele a lány, pedig ő is tudta,
emlékezetes volt, mindent elsöprő, ami még a fizikai fájdalmát is el tudta
feledtetni vele.
Robert jutott az eszébe, s az első szerelem. Ugyanaz a szenvedély lángolt
benne, mint az ő csókja közben, pedig Brian teljesen más egyéniség. Azt
elismerte, már az első pillanattól kezdve, hogy hasonlít a hangjuk, de azon
27
kívül semmi közös nem volt bennük. Robert a tűz, Brian a csendes, hűsítő
víz. Csak ez az érintés volt más! Úgy tűnt, mintha felszínre tört volna az
elfojtott szenvedélye, majd ismét magába zárta volna. Kicsit megriadt a
felismeréstől, hogy a férfi ilyen hatással van rá. Váratlanul és
felkészületlenül érte ez az egész. Tudta, ez még nem szerelem, csupán
fellángolás, a helyzet hozta így. Meg is bánta nagyon, mert nem akart
fájdalmat okozni a férfinak. Legjobb lesz, ha elfelejtik az egészet. Brian nem
érdemli meg, hogy hiú reményeket tápláljon benne, ő többet ér annál.
Gondolatait félbeszakította az egyre erősödő fájdalom, amit a bal
karjában érzett. Nemsokára megjött a doktor, és fejét csóválva
megvizsgálta.
- Ezt nem kellett volna - mondogatta. - Sarah túllőtt a célon. Szegény
gyermek! Jól elbántak veled! - mondogatta együtt érzőn. - A karod sajnos
eltört, be kell hogy vigyelek a kórházba. Szükség lesz egy röntgenre, ott
majd begipszelik.

Sarah nem örült az ötletnek, hogy elengedje a lányt a kórházba, de végül

belement. Egyik emberét elküldte velük, hogy vigyázzon a lányra, nehogy
megszökjön. A sötét-fóbiája miatt nem köthették be a szemét, ezért a kocsi
hátsó ülésére kellett hajtania a fejét, hogy ne lásson semmit. Mikor a kórház
parkolójába értek és kiszálltak, csak akkor nézhetett körül.
- Ez hát Anglia - állapította meg áhítattal, csodálkozó szemekkel.
Csodálatos, fenséges épület előtt álltak, annak is örökzöld fákkal
szegélyezett, gyönyörű parkjában. Mi Rae nem tudott betelni a látvánnyal,
alig tudta elhinni a valóságot. Bezártságában nem érezte, csak most
tudatosodott benne, hogy hol is van. Egy kicsit örült neki, hogy itt van, ahol a
családja is. Bárcsak találkozhatna már velük! Nagyon kíváncsi volt a
nagyapjára, akit Brian említett neki.
A kórházban Mi Rae számára furcsa volt az üresség és a csend. George
megmagyarázta, hogy ez egy magánkórház, ezért nincs nyüzsgés. Ide csak
előkelő betegek jönnek. Egy kollégáját megkérte, vizsgálja meg a lányt, és
végezzen el egy röntgent is. Mi Rae nagyon gyenge volt, ezért tolókocsiba
ültették, és átsétáltak vele egy másik kórterembe, ahol sor került a
vizsgálatokra. A sebeit fertőtlenítették, begipszelték a karját, és az egyik
lábára rögzítő kötést tettek. Megállapították, hogy kisebb agyrázkódása is
van. Sok pihenést írtak elő, és felírtak egy enyhébb nyugtatót. Mi Rae-t igen
kifárasztották a vizsgálatok, a visszautat már végigaludta.
Késő éjszaka volt, mikor megérkeztek, de Brian nem aludt még. Segített
ágyba tenni az alvó lány. Miután a doktor és kísérője kimentek, levette
cipőjét és néhány kényelmetlen holmit róla, majd betakarta.
Éjszaka Mi Rae újra álmodta visszatérő rémálmát, és utána ismét átélte
az ütéseket is, amit pár órája kapott. Fájdalmában felkiáltott, s verejtékben
úszva ébredt fel. Amikor ráébredt, hogy nem csak álom volt, hanem valóság,
igen szenvedett. Görcsösen sírni kezdett. Brian is felébredt, és vigasztalón
vonta karjaiba a zokogó lányt. Így feküdtek pár percig, Brian közben
próbálta megnyugtatni őt.
- Sírjad csak ki magad, jót fog tenni Csoda, hogy eddig kibírtad sírás
nélkül. Ez bárkit megviselne. Nyugodj meg, ne félj, már minden rendben van,
vigyázok rád. Egy biztos, hogy ezt sosem bocsátom meg az anyámnak! -
fogadta meg a férfi elszántan.

28
 A lány lassan álomba sírta magát. Másnap viszont igencsak zavarban volt,
mikor felébredt.
- Hogy kerültem az ágyba? - kérdezte álmosan a férfit, aki már átöltözve
böngészte a jegyzeteit. - És ki vette le a ruháim?
Brian arca felderült, mikor észrevette, hogy felébredt a lány.
- Tegnap a kórháztól visszafelé elaludtál, ezért nem emlékszel rá, mikor
lefektettünk. A ruháidat én vettem le rólad, hogy kényelmesebben tudjál
aludni.
- Te?!
- Igen. Ne haragudj, csak jót akartam. De jókora gipszet kaptál, hallod-e!
Alig tudtam a dzsekid ujját lehúzni rólad!
Erre már Mi Rae is elmosolyodott. Elképzelte, mit vacakolhatott Brian a
dzsekijével.
- Nem haragszom rád, te zsivány!
- Zsivány? Én?! Talán a szakállam miatt? Mert egyébként én egy gáláns
lovag vagyok! - okította ki a férfi, de a lány se hagyta magát.
- Azért túlozni sem kell, uram! Kérem, hozzon nekem valami ruhát, ha
már olyan gáláns!
- Azonnal, hölgyem! - ugrott fel Brian a helyéről. - Minden óhaja parancs
számomra. Behozhatom a reggelijét is?
- Természetesen, lovagom! - helyeselte a javaslatot Mi Rae, és élvezte,
hogy kényeztetik.
Azt azért nem engedte, hogy a férfi az öltözködésben is segítsen neki.
Pedig nem volt könnyű, a gipsz miatt, de nem adta fel. Nagy nehezen
elkészült, majd elfogyasztotta a reggelijét.
- Ma mit fogok csinálni? Gépelni nem tudok, és az olvasás is elég
nehézkes ettől a vacaktól - mutatott vádlón a gipszre.
- Most sokat kell pihenned. Az orvos azt mondta, hogy a fizikai sérüléseid
mellett enyhe agyrázkódásod is van.
- Igen, tudom, de mégsem fekhetek egész nap az ágyban.
- Pedig az lenne a legjobb.
- Ezt ugye nem mondod komolyan? - háborodott fel a lány.
- Nézd, nem jó, ha felkelsz, mert könnyen elájulhatsz. Bizonytalan vagy
még és gyenge. A sebeidnek sem teszel jót, ha itt ugrabugrálsz.
- De én nem ugrabugrálni akarok! Csak felkelni, és...
- Most én felelek érted, és szigorúan csak a fürdőszobáig engedhetlek el.
Ha oda akarsz menni, szóljál, majd segítek.
- Brian, nem vagyok nyomorék!
- Tudom, de értsd meg, csupán jót akarok neked. Pár napig bírd ki, jó? -
kérlelte a férfi.
- Nem is tudom...
- Legalább próbáld meg!
Mi Rae végül beleegyezőn bólintott, és ezzel lezárták a vitát.
Megegyeztek, hogy Mi Rae nem kel fel, de cserébe felolvas neki, ami elég jól
bevált. Utána mindig megbeszélték a könyvet. Ez elég tanulságos volt a lány
számára. Sokat tanult Brian-től, többet ért, mint az egyetemen töltött idő,
jobban megmaradt benne minden. Sokat meséltek saját magukról is, és
közben észrevétlenül alaposan megismerték egymást. Brian kicsit
felszabadultabb és nyitottabb lett. Mi Rae is észrevette, és örült, hogy ezt a
változást ő idézte elő. Csak az esték voltak fárasztóak, a gipsz miatt, mert
nehezen tudott elhelyezkedni, hogy kényelmes legyen neki. Néha a türelmét
29
is elveszítette, és legszívesebben letépte volna magáról a kötést. Két hét
eltelte után egyre jobban idegesítette a helyzet. Már felkelhetett, a lába is
rendbejött, csak a karja aggasztotta. Minden nehézkesen ment: fürdés,
öltözködés, evés. Brian próbálta megnyugtatni, de nem volt könnyű.
- Ne légy ideges, kérlek! Ettől nem gyógyulsz meg hamarabb. Tudom, még
sok időd van a gipsszel, de gondolj arra, hogy a földön milliók vannak
gipszben rajtad kívül, akiknek hasonlóan nem könnyű a helyzete. Légy erős,
Mary, mint amilyennek megismertelek! - kérlelte a férfi kedves hangon.
Ez pillanatnyilag hatott, de rövidesen újra kezdődtek a zsörtölődések.
- Miért épp velem kellett ennek megtörténnie?! Miért nem élhetek én is
átlagos életet, mint más?
- Senki sem átlagos, ha úgy nézzük. Mindenki más, mindenkinek van
valami szép, valami jó az életében. A tiédben is, csak meg kell találnod.
Gondolj arra, amit tőlem megtudtál. Ez sem ad erőt?
- De, ha erre gondolok, tényleg jó érzés. Tudván, hogy van egy
nagyapám...
- Na, látod!
- De ő most nincs itt, s nekem minden nap egy újabb küzdelem! Mindig
azt várom, mikor lesz végre vége ennek a napnak is. Ez szerinted jó érzés? -
vágta hozzá Mi Rae keserűn.
- Megértelek, nekem is elegem van, de nem hagyom, hogy anyám miatt
kikészüljenek az idegeim, ezért azt mondogatom magamnak: türelem, már
nem kell sokat várni.
- Hát, én nem tudom ezt bemagyarázni magamnak. Sose lesz vége ennek
a gyötrelemnek! - emelte meg a hangját a lány idegesen, és felkapott egy
vázát, amely műanyag virágokkal volt tele.
Felindultan vágta hozzá a konyhaajtóhoz, de nem törött el, csak a virágok
szóródtak szét. Majd váratlanul elgyengült a lába, az agyát pedig mintha köd
lepné el, hirtelen elájult.
- Mary! - kiáltott fel ijedten a férfi, és odarohant.
Próbálta ébresztgetni, ami rövidesen sikerült is neki.
- Mi történt? - kérdezte a lány.
- Elájultál. Úgy megijedtem! Mi van veled? Fáj valamid?
- Nem, csak kicsit gyengének érzem magam.
- Látod, ez biztosan az idegeskedésed miatt van! Meg kell nyugodnod,
mert ez nem játék!
- Jó, igazad lehet. Mondd, hogy lehet az, hogy neked mindig igazad van? -
kérdezte számon kérőn, mire Brian elmosolyodott.
- Ne mondj ilyet, mert még elbízom magam.
- De hát ez az igazság!
- Szép tőled, hogy ezt mondod.
- Ugyan! Meg sem érdemlem, hogy ilyen jótevőm legyen.
- Te mindent megérdemelsz, Mary.
- Túl jó vagy hozzám. Félek, hogy csalódsz bennem.
- Ne félts engem! Tudom, hogy nem vagy tökéletes, de azért én így is....
- Így is... mi? Mit akartál mondani? - kérdezte Mi Rae, de rögtön meg is
bánta, mert sejtette, hogy a férfi vallomást akart tenni.
- Kérlek, ne ijedj meg! Tudom, nem a legjobbkor mondom, sőt, igen
rosszkor, de azt hiszem, beléd szerettem - vallotta be a lány számára is
sejtett érzelmeket Brian.

30
 Zavarban voltak mind a ketten, pár másodpercnyi feszült csend
következett.
- A hallgatásodból már tudom a választ, amit előtte is sejtettem.
Kedvelsz, de nem tudsz szeretni, igaz?
Mi Rae igen megfontolta a választ, mielőtt belekezdett.
- Őszinte leszek, Brian. Nemcsak megkedvelésről van szó. Több vagy,
mint barát. Küzdök is ezzel, hidd el, ugyanis szeretnélek megszeretni. Te
igazán megérdemled. Eleinte, és még kicsit most is, zavarba ejt a gondolat,
hogy szerelmes vagy belém. Sejtettem már, hogy mit érzel, és féltettelek.
Nem akartalak megbántani, és most sem, de valamit tudnod kell. Ami Dél-
Koreában történt velem, az a szerelmi csalódás annyira felkavart, hogy úgy
érzem, sohasem leszek már szerelmes. Annyira megrázott, annyira fáj még
mindig, hogy nem tudom, meddig tart, míg feldolgozom magamban.
- Lehet, hogy még mindig szereted őt? - kérdezte a férfi óvatosan.
- Nem, soha! - tiltakozott hevesen a lány. - Gyűlölöm őt! Érted? Gyűlölöm!
Brian elgondolkodva hallgatott, majd végül megszólalt.
- A szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el egymástól.
Mi Rae erre nem tudott mit felelni. Lehet, hogy igaza van a férfinek, mint
mindig. Talán még mindig szereti, ezért fáj annyira. Ezt azonban nem
hagyhatja! Ki kell törölnie őt a szívéből! Ezek a gondolatok kavarogtak
benne, mikor Brian hirtelen letette a szemüvegét, és odalépve átkarolta.
- Nyugodj meg, nincs semmi baj - mondta halkan, a haját simogatva.
- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy - rebegte a lány.
Felnézett a férfi tiszta, meleg tekintetébe. Kezével megérintette érdes
szakállát, miközben gyengéd mosolyt küldött felé. Brian megfogta finom
kezét, és puha csókot lehelt rá.
- Komolyan mondtad, hogy szeretnél megszeretni? - kérdezte suttogva,
mélyen elmerülve a tekintetében.
Arcuk egészen közel került egymáshoz, szinte érezték egymás leheletét.
Mi Rae úgy érezte, egy örvénybe került, s úgy döntött, hagyja sodorni magát,
történjék, amit a sors akar. Félénken elmosolyodott, miközben válaszolt.
- Szeretnélek nagyon-nagyon szeretni, Brian Downey.
A férfi ettől a nem tökéletes, de bíztató választól is majd’ kiugrott a
bőréből. Erősen magához szorította a lányt, és bátorságot merítve
megkérdezte:
- Nem akarom, hogy utána mindketten megbánjuk, ezért inkább
megkérdezem: Megcsókolhatlak?
Mi Rae kissé zavarba jött, de végül tétován bólintott.
- Szeretlek - suttogta Brian, mielőtt fölé hajolt.
A szája lassan közelített a lány ajka felé, aminek puhaságát ujjával már
sikerült felfedeznie. Mi Rae szívdobogva várta, mi lesz, kíváncsi volt saját
magára, hogyan hat majd rá a férfi csókja. Aztán eljött a pillanat, s az ajkuk
lassan egymáshoz simult. A lányt új élményként érte az arcához simuló,
eleinte érdesnek tűnő, de mégis selymesen puha szakáll. Beletúrt a férfi
hosszú hajába, miközben ő az egyik kezével a lány hátát simogatta, a
másikkal a füle alatt, a nyakát becézte. Szenvedély lángolt mindkettejükben.
Miután elengedték egymást, a férfi mosolyogva jegyezte meg:
- Szerintem nem reménytelen az ügy. Van rá esélyed, hogy elérd, amit
szeretnél.

31
 4. fejezet

Eközben Sarah lelkesen szurkolt a fiataloknak, hogy végre dűlőre

jussanak az esküvőt illetően. A konyhában halk csengetés jelezte az ebéd
megérkezését, ami félbeszakította az idillt. Mi Rae és Brian ebédelni mentek.
- Idióta! Nem kellett volna még átküldeni az ebédjüket! Már majdnem
elhatározták magukat! Ki volt az a hülye?! - üvöltötte az asszony dühösen, és
kiviharzott a szobából, hogy körmére nézzen az embereinek.

Brian közben megterített, és kivette az ételliftből a gőzölgő levest. Amint

Mi Rae orrát megcsapta az illat, hirtelen undor fogta el. Érezte, hogy hánynia
kell. - Mindjárt jövök! - nyögte, és elrohant a fürdőszobába.
Ott a toalett fölé hajolt, s kijött belőle minden. Utána igen gyengének
érezte magát, le kellett ülnie, nehogy összerogyjon. Pár pillanat múlva Brian
nyitott rá.
- Mi a baj? Rosszul vagy?
- Hánytam, és most kicsit gyenge vagyok. Elment az étvágyam.
- Valamit azért enned kellene. Mitől lehet ez a hányinger?
- Valószínűleg elrontottam a gyomromat. Nem vagyok hozzászokva az
európai ételekhez. Vagy talán az idegességtől lehet.
- Aggódom érted. Remélem, George megvizsgál. Gyere, segítek lepihenni.
- Az lesz a legjobb - helyeselt a lány is, és hagyta magát, hogy Brian
felvegye, és ölben vigye az ágyhoz.
Rövidesen megérkezett a doktor és megvizsgálta.
- Alaposabb vizsgálat kellene, hogy többet tudjak mondani, de ahhoz itt
nincsenek meg a feltételek. Be kell mennünk ismét a kórházba. Legalább a
karodat is kontrollálják, jól forrt-e össze. Nem fog megártani egy újabb
röntgen. Ez a hányinger és ájulás persze bármitől lehet, de azért, remélem,
csak az idegességtől van, és semmi komoly - nyugtatta meg őket a doki.
- Magukkal mehetnék? - kérdezte Brian aggódva.
- Szó sem lehet róla! - szólt közbe a belépő Sarah. - Még őt is nehezen
engedem el! Nem akartok egy kicsit túl sokat?!
Szólt az egyik őrnek, hogy kísérje el megint őket, majd kiment.
Brian odalépett és búcsúzóul megölelte az induló lányt.
- Vigyázz magadra. Nagyon aggódom érted, ugye tudod?
- Tudom. Te olyan jó vagy!
- Nem jó, csak szerelmes - suttogta fülébe a férfi, és egy puszit nyomott a
halántékára.
- Na-na, fiatalok! Ideje indulnunk! Majd ha visszajöttünk, folytathatjátok,
rendben? - mondta a doktor mosolyogva.
Sietve a kórházhoz hajtottak. Tom a folyosón várt, amíg a vizsgálat
zajlott. Először a röntgenre került sor, ahol szerencsére mindent rendben
találtak.
- Jobb lesz a karod, mint új korában - bátorította George. - Jól forrt össze,
nem kell aggódnunk. Csak vigyázz, ne erőltesd meg nagyon, ne nagyon
használd. Még jó, hogy a gipsz nagyjából megakadályozza ezt!
- De néha az idegeimre is megy - felelte a lány.
- Nem könnyű megszokni, azt elismerem. Lássuk most, hogy mi lehet a
bajod. Mit ettél az utóbbi 24 órában?
Mi Rae felsorolta az ételeket, majd tanakodni kezdtek.
32
 - Nem hinném, hogy az ételtől lett volna. Csináljunk azért egy
gyomormosást?
- Ha nem muszáj, inkább ne! - tiltakozott a lány.
- Mit éreztél, mikor elájultál?
- Hirtelen elhomályosodott előttem minden, és elgyengültem. A többire
nem emlékszem.
- És a másik alkalommal?
- Épp ebédelni akartunk, és amikor megcsapott az étel illata, hirtelen
felkavarodott a gyomrom. Undor fogott el, és hánynom kellett. Még sohasem
jártam így. Nem szoktam érzékeny lenni az illatokra.
- Nos, jó lenne, ha levetkőznél. Addig hívok egy specialistát.
Tárcsázott a telefonjáról egy másik mellékre, és áthívta egy kollégáját.
Kiszólt Tomnak, hogy jönni fog egy másik orvos, nyugodtan beengedheti.
Nemsokára megérkezett Dr. Selby, és barátságosan fordult a lányhoz.
Megvizsgálta a hasát, és környékét, majd megkérdezte.
- Mikor volt az utolsó vérzése?
Mi Rae meglepődött a kérdésen. - Talán csak nem hiszik, hogy...? - még
gondolatban sem merte kimondani sejtését.
Megmondta a dátumot. A bezártságtól már annyira elveszítette az
időérzékét, hogy nem tudta, hányadika lehet, mennyi idő telhetett el. Félve
meg is kérdezte a pontos dátumot, majd rémülten felkiáltott.
- Úristen! Már másfél hónapja vagyok itt?!
- Nyugodj meg, Mi Rae! - vigasztalta George. - Dr. Selby pontosan meg
fogja mondani, kell-e tartanunk attól, hogy terhes vagy.
- Igen, de jó lenne, ha átmennénk a saját rendelőmbe – javasolta a
specialista.
- Persze, ez természetes. Gondolhattam volna erre előbb is - kapott észbe
az öreg doktor.
A lány felöltözött, és átmentek a másik rendelőbe. Tom követte őket, és
leült az ajtóval szemközti padra.
Dr. Selby hagyományos módon és ultrahanggal is megvizsgálta a lányt.
Együtt nézték a monitort, ahol az orvos egy apró foltra mutatott.
- Látja ezt itt?
- Igen, látom, doktor úr. Az ott a kisbaba? - kérdezte félénken a lány.
- Így van. Úgy saccolom, hogy körülbelül hét-nyolc hetes, de lehet, hogy
nincs annyi, csak nagyobb a koránál. Nem várta, ugye?
- Hát, elég váratlanul ért - nyögte ki Mi Rae. – Alig tudom elhinni. Most
mit tegyek?!
- Remélem, megtartja, ugye?
Mi Rae sokkolva érezte magát, csak nagyon lassan tudatosult benne a
valóság. Arra gondolt, habár már tud a nagyapja létezéséről, de jelenleg
mégis egyedül van a világban, s egyedül kellett felnőnie is. Ez a kis folt a
monitoron azonban egy új élet, egy remény arra, hogy többé sose legyen
egyedül. Még ha Robert Whiteman is az apja, már tudta, meg fogja tartani.
Elkeseredetten fordult George-hoz.
- Doktor, most mi lesz?! Segítsen rajtam, kérem!
- Segítek, lányom, de előbb tudnom kell, mi a szándékod.
- Habár most eléggé megnehezíti az életem, de szeretném megtartani ezt
a gyermeket.
- Örülök, hogy így döntöttél - mondta a doktor, meleg hangon.
Dr. Selby is örömmel fogadta a hírt, és megnyugtatta a lányt.
33
 - Meglátja, ez a gyermek szebbé, teljesebbé és boldogabbá varázsolja az
életét. Sohasem fogja megbánni, hogy így döntött. Lehet, hogy most
nehezebb lesz az élete, de le fogja küzdeni az akadályokat, mert már van, aki
erőt ad, akiért éljen. Higgyen nekem!
- Köszönöm - rebegte a lány, és lassan felöltözött.
- Jól van, most magatokra hagylak kicsit, mert el kell mennem - fordult
George felé a kollégája, majd kiment.
Ekkor eleredtek Mi Rae könnyei.
- Miben segíthetek, lányom? - kérdezte az öreg, baráti hangon.
- Nem is tudom, úgy össze van kuszálódva bennem minden.
- Akarod értesíteni a gyermeked apját?
- Azt nem! Isten őrizz! - tiltakozott a lány.
- Tehát nem akarod, hogy megtudja?
- Nem, mert gyűlölöm! Cserbenhagyott, kihasznált! Nem szeret, és a
gyermekünket sem tudná soha szeretni, ebben biztos vagyok. Lehet, hogy a
szívem mélyén még érzek iránta valamit, de el akarom felejteni örökre! Bár,
ez most már nem lehetséges. Egy örök emlékem maradt tőle.
- Szereted Briant?
- Másképp, és nem olyan hévvel, de szeretem. Nem leszek már soha
szerelmes, doktor úr.
- Na, azért ebben ne legyél olyan biztos! Mindenesetre az ifjú
professzorod megérdemli, hogy szeresd. Elég csak ránézni, látszik, mennyire
odavan érted.
- Igen, tudom. Én viszont nem érdemlem meg őt. Főleg most!
- Megmondod neki az igazat?
- Nagyon félek, hogy csalódik bennem. Igen fájna neki, ha megtudná,
hogy mástól várok gyermeket. Az lenne a legjobb, ha az ő gyermekét
várnám, vagy legalább el tudnám hitetni vele.
- Az nem lenne túl szép tőled.
Mi Rae megszégyenülve hajtotta le a fejét a bűnös gondolatra, hogy
becsapja Briant. Aztán Sarah jutott az eszébe. Mi lesz, ha ő megtudja?
Elborzadt a gondolatra. A tervét tenné tönkre vele! Valószínűleg egy vagyon
megszerzése miatt találta ki, és nem engedné, hogy az ellenségének, Robert
Whitemannek a gyermeke legyen a vagyon örököse.
- Min gondolkodsz olyan nagyon? Egészen elsápadtál!
- Brian anyja jutott az eszembe. Nem is merek rá gondolni, mit tenne, ha
megtudná az igazat.
- Az igazat?
- Igen. Őszinte leszek. Robert Whiteman az, akitől gyermeket várok.
- Jézusom, ez borzasztó! – ijedt meg a doktor.
- Ugye?! Mrs. Downey talán még azt is kiharcolná, hogy elvetessem,
nehogy tönkretegyem a tervét!
- Valóban. Tartok tőle én is! Eléggé elvakult lett mostanában.
- Akkor hát mit tegyek? Nem akarom veszélybe sodorni a gyermekem
életét.
- Úgy tűnik, mégis csak az a tisztességtelen megoldás az egyetlen - látta
be a doki.
Mi Rae felsóhajtott, miután rádöbbent, valóban be kell csapnia Briant.
- Gyermekem, rám számíthatsz. Nem fogom elmondani senkinek, amit itt
most megtudtunk, rendben? Te pedig Briannel minél előbb... izé... Tudod,
mire gondolok, ugye?
34
 - Igen, tudom, de nagyon nehéz lesz. Ráadásul így, hogy folyamatosan
kamerák figyelnek minket.
- Majd beszélek Sarah-val.
- Ne, mert még gyanút fog! Bízza ezt inkább ránk. Majd mi elintézzük,
hogy leszereljék a kamerákat. Talán ha bejelentenénk, hogy
összeházasodunk….
- Hogy összeházasodtok?
- Ezzel a hírrel biztosan el tudnánk érni, hogy levegyék a kamerákat,
nem?
- Jaj, gyermekem, ez kiváló ötlet! Örülök, hogy mégis csak jól sült el ez a
terv. De biztos vagy magadban? Jól meggondoltad?
- Brian nagyon jó hozzám, elfeledtet minden rosszat. Nagyon szeret és
igen megértő velem.
- Ennek örülök. Remélem, azért a szerelmed is elnyeri majd.
Mi Rae erre nem tudott mit mondani. Elmosolyodott, megölelte a kedves,
öreg orvost.
- Köszönök mindent, amit értem tett. Sosem felejtem el.
Így álldogáltak pár másodpercig, majd elindultak visszafelé. Az úton meg
se szólaltak, nem akarták, hogy Tom bármit is megtudjon. Nemsokára az
épülethez értek, és bekísérték a szobába a lányt. Brian a karjaiba zárta,
mikor belépett.
- Úgy aggódtam érted! Féltem, hogy nem engednek ki, mert valami
komoly bajod van.
- Nyugodj meg, csak kimerültem kissé. Az idegesség miatt, tudod.
- Nem engedem, hogy többé idegeskedj! Majd én felvidítalak!
- Kedves tőled - mosolyodott el Mi Rae, miközben Brian a kezei közé vette
az arcát.
- Olyan szép vagy! Annyira imádlak!
A lány zavarba jött a túlzó bókoktól. El is pirult, ami még vonzóbbá tette.
Egymás szemébe néztek, majd lassan összeért az ajkuk. Utána Mi Rae halkan
a férfi fülébe súgta:
- Szeretnék a tiéd lenni, Brian Downey. Csak a tiéd.
A férfi áhítattal nézett a szemébe.
- De ugye nemcsak pillanatnyi hangulat ez? Tényleg akarod? Mennyire
akarsz engem? - kérdezte a férfi izgatottan.
- Teljesen. A feleséged szeretnék lenni, és minden porcikádat akarom.
Briant meglepték és meghatották ezek a szavak. Mi Rae gyengéden a
keze után nyúlt.
- Ugye te is akarod?
- Hát persze! Ez minden vágyam! Olyan boldog vagyok!
Átölték egymást, s mintha sohasem akarnának szétválni, legszívesebben
az idők végezetéig így maradtak volna. A boldog perceket Sarah
felbukkanása szakította félbe durván, váratlanul.
- Na, végre, ezt is megértük! Szervezhetem az esküvőt?
- Anya, hagyjál már békén minket! Mikor szállsz le rólunk végre? Most
már igazán elengedhetnél minket! - követelte Brian.
- Azt már nem! Innen egyenesen az anyakönyvvezetőhöz fogtok menni!
Nem hagyom, hogy átverjetek! Ki tudja, nem színjáték-e csupán ez az
egész?! Nem bízom meg bennetek! - kiabálta az elszánt asszony.
- Legalább a kamerákat és a lehallgatókat vigye el addig, amíg össze nem
házasodunk - javasolta Mi Rae bátortalanul.
35
 - Igen, ez a minimum, amit meg kell tenned, anya! - helyeselt Brian is.
Sarah kis habozás után végre beleegyezett, és utasította az embereit,
hogy vegyék le a kamerákat és a lehallgatókat.
- De semmi átverés, rendben?! - szólt vissza, mielőtt még kiment. -
Remélem, semmit sem forgattok a fejetekben!
- Olyan nehéz megérteni, hogy kettesben szeretnénk maradni, ránk
tapadó tekintetek nélkül? - kérdezte Brian mérgesen.
- Jól van, én megértő vagyok. Teljesítettem, amit akartatok, vagy nem? –
vonta meg a vállát a nő, és elviharzott.
Mi Rae fáradtan rogyott le egy székre, majd a férfi odalépett hozzá,
megfogta a kezét.
- Bocsáss meg, hogy ilyen elviselhetetlen az anyám.
- Nincs mit megbocsátanom, nem te tehetsz róla - felelte a lány
kimerülten.
- Hogy érzed magad?
- Kicsit megfájdult a fejem.
- Nincs kedved aludni? Pihenned kellene.
- Talán igazad van. Szólsz majd vacsora előtt?
- Persze, de most nem vagy éhes? Ebédet sem ettél.
- Semmi étvágyam - jelentette ki a lány, és lefeküdt az ágyra. Brian
homlokon csókolta, majd odaült a számítógépe elé.
Mi Rae hamar elaludt, és ezúttal semmit sem álmodott. Késő délután
ébredt fel, kipihenten, de szörnyen zavarban volt. Eszébe jutottak a nap
eseményei, és fájón vette tudomásul, hogy Robert gyermekét hordja a szíve
alatt.
Felkelt, és kiment a fürdőbe. Ott újra kisírhatta magából a bánatát.
Legjobban az bántotta, hogy be kell csapnia Briant, aki igazán nem ezt
érdemli! Hasára tette a kezét, és eszébe jutott gyermekének apja. Istenem,
azok a zöld szemek! Az a forró tekintet! Az első pillanattól a rabja volt, neki
adta a szívét, lelkét és a testét. A mindene volt, azt hitte, ő az igazi, a
herceg, hófehér lovon. Megálmodta az arcát, óvó, szerelmes tekintetét. Hogy
lehetséges ez?! Hogy tudta így becsapni?! Annyira őszintének tűntek a
szavai! Hogy tudott így nézni rá, aztán eldobni, mint holmi szemetet?! Nem
értette, nem fért a fejébe. Olyan volt, mintha ő lenne a végzete, akit mindig
is ismert volna. Ez a fájdalom, úgy érezte, felőrli teljesen. Rádöbbent, hogy
még mindig szereti. Nem tudta meggyűlölni, a szerelmet nem lehet csak úgy
eltörölni! Rá gondolt, az érintésére, a hőhullámra, mely áthatotta egész
testét, mikor megcsókolta. Elég volt csak a szemébe nézni, és ő már lázban
égett. Csodálatos volt ez a szerelem! Igazi csoda, még ha így is ért véget.
Nem tudta kitörölni a fejéből, a szívébe is befészkelte már magát. - Szegény
Brian! Bárcsak őt tudnám így szeretni! - sóhajtozott Mi Rae, majd a
gyermekére gondolt. Elhatározta, hogy megad neki mindent, amit ő nem
kaphatott meg. Nem fogja hagyni, hogy bárki elvegye tőle, ahogy őt az
édesanyjától! Akár az életével is védelmezni fogja! Most ő lett a legfontosabb
a számára, az életének értelme, ahogy dr. Selby is mondta. Letörölte a
könnyeit, és megmosta az arcát. A szíve még hevesen dobogott a felkavaró
gondolatoktól, de már kicsit nyugodtabb volt. Halkan kinyitotta az ajtót, és
kinézett. Brian a számítógép előtt ült, és elmerülten gépelt. Sokáig nézte őt,
hosszú, kócos haját. Eszébe jutott az első találkozásuk. Azt hitte, hippi. Elég
szétszórt volt az öltözéke. Ez az ormótlan szemüveg pedig csak rontja az
összképet. De most már, hogy jobban megismerte, tudja, ez a borzalmas
36
külső csodálatos embert takar. Eldöntötte, nem fogja rábeszélni, hogy
változtasson a külsején. Majd ha saját maga dönt úgy, hogy megváltozik,
örülni fog neki, de addig is, nem fogja befolyásolni vagy kritizálni.
Mosolyogva nézte, ahogy munkálkodik, és a szíve csordultig telt szeretettel.
Igen, szeretettel, nem pedig szerelemmel! Tudta ezt jól, és emiatt szomorú
volt. Elhatározta, azon lesz, hogy ezt a férfit nagyon-nagyon boldoggá tegye.
Ekkor kilépett a fürdőből, és becsukta maga mögött az ajtót. Brian
kíváncsian fordult felé.
- Már kezdtem aggódni, olyan sokáig voltál odabent. Jól vagy?
- Persze, semmi baj, csak gondolkodtam kicsit. Elég szomorú volt az
eddigi életem, éppen mélyponton voltam, mikor idekerültem. Azon
gondolkodtam, hogy ennek talán örökre vége. Most végre igazán boldog
lehetek. S mindezt neked köszönhetem. Életet leheltél belém, reményt adtál.
Nagyon örülök neked, ugye tudod?
Brian széles mosollyal vette tudomásul az elhangzottakat.
- Gyere ide, kedvesem! - hívta magához, és az ölébe ültette.
- Hogy haladsz az írással? - nézett a bele az írásba Mi Rae.
- Muszáj most a munkámról beszélnünk?! - könyörgött esdeklőn, le sem
véve tekintetét a lányról.
- Nem muszáj, beszélhetünk másról is. Sőt! Még beszélgetnünk sem
muszá... - kezdte mondani, de egy váratlan csók félbeszakította. Miután
szétváltak, a férfi vágytól égő tekintettel nézett a szemébe.
- A rabod vagyok, Mary, teljesen elvetted az eszem! - suttogta.
- Édes professzorom! Boldoggá foglak tenni, ígérem!
- Szeretlek, kicsim - vallotta be Brian, és felemelte a lányt, majd az
ágyhoz vitte.
Ott óvatosan letette, és melléje ült.
- Biztos vagy benne, hogy akarod? - kérdezte aggódva. - Nem akarok
semmit, ami rossz neked, ami talán fájdalmat okoz. Nem tudnám elviselni,
hogy szenvedni lássalak. Ha kicsit is bizonytalan vagy, még meggondolhatod
magad.
Mi Rae a kezét a férfi szájára tette.
- Elég az aggodalomból! Bízzál bennem, ahogy én is bízom benned, jó?
Olyan nehéz elhinned, hogy akarlak?
A válasz egy mosoly volt és egy heves ölelés. Aztán elkezdték levenni
egymás ruháit. Mi Rae gipsze volt az egyetlen hátráltató dolog, de Brian
átvette az irányítást. Ledobta az ingét, nadrágját, majd ügyesen lehúzta a
lány pulóverét is. Ahogy a ruha alól előtűnt Mi Rae bársonyos bőre, Brian
nem tudott ellenállni neki, s miközben tolta fel a lány trikóját, szájával
becézgetni kezdte a felbukkanó, ismeretlen helyeken. Mielőtt lekerült volna a
melltartó, a nadrágját vette kezelésbe, óvatosan azt is lehúzta róla. Ezután
megcsodálta, és folytatta a felfedező utat, szájával a combjától felfelé
kezdett barangolni. Már a bugyi lett volna soron, és csókjaival épp a hasához
ért, amikor Mi Rae teste megrándult kissé. Hasának érintése ugyanis eszébe
juttatta a gyermekét, aki benne él. Hirtelen sírni lett volna kedve, de nem
akarta elrontani a pillanatot. Erősnek kell lennie! - határozta el, de nem is
volt olyan könnyű. Ettől a pillanattól kezdve minden érintés, minden csók
Robertet juttatta az eszébe, aki ugyanilyen szenvedélyesen csókolta,
simogatta őt. Olyan érzése volt, mintha most is vele lenne, mintha az ő
sóhajait hallaná, az ő vágytól hevült testét érezné magán. Nem tudta

37
visszafojtani kitörő könnyeit. - Ez nem lehet igaz! Nem szabad sírnom! -
parancsolta magának.
Gyorsan letörölte a könnyeit, de ekkor Brian tekintete jelent meg előtte.
- Valami baj van? - kérdezte megzavarodva a férfi.
- Nem, semmi - magyarázkodott a lány, és próbált erős maradni, de nem
járt túl sok sikerrel. - Ölelj át, kérlek, bújt oda a férfihoz.
- Elhalaszthatjuk ezt, ha még korai neked. Végül is előttünk áll az egész
élet, nem?
- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy - nézett rá hálás szemekkel a lány.
- Ígérem, nem kell sokat várnod.
- Rád bármennyit képes vagyok várni - közölte elszántan a férfi, majd
elmerültek egymás tekintetében.
Ebben a pillanatban valóban nagyon boldogok voltak.

Kis idő múlva a vacsora érkezését jelezte a csengő, ami a legjobbkor jött.
Mindketten nagyon éhesek voltak. Megvacsoráztak, s közben jókedvűen
beszélgettek, a jövőjüket tervezgették. Brian mesélt a lakásáról és az
egyetemről, ahol tanít. Mi Rae szerette volna folytatni a tanulmányait, és
Brian megígérte, segít neki, hogy Angliában járhasson egyetemre. Azzal
viccelődtek, hogy talán épp Brian lesz majd az egyik tanára. Mi Rae
eldöntötte, hogy a tanulás mellett dolgozni is szeretne, nem akart unatkozó
háziasszony lenni. Ebben nem befolyásolta a férfi, ráhagyta a döntést. Nem
akarta semmiben akadályozni, hadd tegye, amihez kedve van. Örültek, hogy
mindenben milyen jól megértik egymást, mennyire egy hullámhosszon
vannak.
Vacsora után folytatták a beszélgetést, lelkesen tervezgettek. A
jókedvüket Brian anyjának betoppanása vette el.
- Bocsánat, hogy megzavarom ezt az idillt, de egyeztetni szeretném az
időpontot. Nektek jó lesz, ha holnap megtartjuk az esküvőt?

38
 5. fejezet

- Ilyen hamar? - csodálkozott Mi Rae.

- Ezt hogy tudtad elintézni? - kérdezte Brian is.
- Vannak kapcsolataim. Délelőtt behozok pár menyasszonyi ruhát
próbálni, ebéd után pedig megtartjuk a ceremóniát, jó?
- Én hazamehetek előtte? Hoznék ruhát magamnak - mondta Brian.
- Nem bánom, te hazaugorhatsz. De ne maradj el soká! Nem szeretném,
ha lekésnéd az esküvőd!
- Ugyan, anya!
- Remélem is, hogy nem késik! - mondta Mi Rae is, a férfi felé
mosolyogva.
- Jól van, akkor ezt megbeszéltük - jelentette ki Sarah, majd kiment.
A fiatalok megölelték egymást, és reménykedve várták a holnapot. Mi Rae
jobban izgult, mint Brian. Váratlanul érte, hogy ilyen közeli lett az esküvő
időpontja. Kiment a fürdőszobába, ahol megrohanták az emlékek. Eszébe
jutott a barátnője, Eun Joo, aki mit sem tud erről az egészről, és biztosan
aggódik már érte, hogy ilyen régóta nem jelentkezett. Az egyetem nem
hiányzott neki, csak a kicsiny lakás, amelyet bérelt, és a város, ahol felnőtt.
Az utcai árusok, a virágzó parkok, hangos szomszédok, és minden, ami
Szöulra emlékeztette. Honvágya volt. Visszavágyott a békés nyugalomba.
Olyan nehéz ez! Felfogni, hogy holnap lesz az esküvője! Hogy megváltozott
az élete! El se tudta hinni, hogy mindez vele történik. Talán felébredem
majd, és kiderül, hogy mindez csak álom - gondolta. Bár, nem volt olyan
nagyon rossz álom, de azért aggódott kicsit. Elhatározta, ha túl van
mindenen, felhívja Eun Joo-t, és elmeséli neki ezt az egészet. Tartozik
ennyivel a barátnőjének, aki annyit segített neki, és akihez annyira kötődik.
Csak Robert ne kerüljön soha elő! Bárcsak sose látná többé! Könnyebb lenne
a felejtés. Miután mindent átgondolt, kiment kedveséhez.
- Brian, kérni szeretnék tőled valamit - szólt a férfihoz.
- Kérjél bármit, kicsim, máris teljesítve van - jött a készséges válasz.
- Szeretném, ha ma éjszaka még külön aludnánk. Egy ágyban, de...
- Igen, megértelek. Végül is ez lesz az esküvő előtti utolsó éjszakánk.
Ahogy már mondtam, rád bármennyit tudok várni.
- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.
- Nem kell mindig megköszönnöd. Ez természetes, hisz szeretlek. Nem
vagy álmos?
- De, kicsit.
- Ágyazzunk meg, aztán tiéd a fürdőszoba, jó?
- Rendben.
Lefekvés előtt még megcsókolták egymást, majd mindenki ment a maga
térfelére. Sokáig töprengtek még az asztali lámpa halvány fényénél, míg
végül elaludtak. Mi Rae igen nyugtalan volt, újra előjött visszatérő rémálma,
ahogy elszakítják a szüleitől, de ezúttal sokkal élesebben látott mindent.
Látta az alakok arcát is, szenvedő édesanyját, kétségbeesett apját, akinek
még védekezni sem adtak időt. Hallotta anyja sikolyát, amint apja elterült a
földön, és egy elégedett hangot a háta mögött:
- Jól van, most már mehetünk. Ezt meg tűntessétek el. Nem akarok több
időt vesztegetni.

39
 Mi Rae megfordult, és szomorú tekintettel nézett fel a parancsokat
osztogató, középkorú férfira. Ahogy ránézett, úgy hitte, sosem felejti el ezt a
pillanatot és ezt az arcot. Aztán a férfi megragadta az édesanyját.
- Gyerünk, ideje indulni! Remélem, most már mindörökre megértetted,
hogy hová tartozol! - kiabálta a rémült fiatalasszonynak.
- Ne tedd ezt velem, kérlek! - könyörgött a nő.
Mi Rae oda akart rohanni hozzá, de visszafogták.
- Ez a nyavalyás útban van. Vigyétek innen!
- Ne! - sikította az anya. - Mary! Mary! - kiabálta, miközben elvitték a
kislányt. - Mary! Ne vigyék el őt! Ne!!
Ő is meg volt rémülve, és zokogva hívta édesanyját, de hiába. Azután már
soha többé nem látta.
Keservesen sírt, amikor felébredt. Még sohasem volt ilyen valószerű az
álma. Mintha valóban megtörtént volna, úgy érezte, ez már nem csak álom.
Siratta a szüleit, elveszített családját, és félt, hogy vele is megtörténhet.
Kiszolgáltatottnak érezte magát. Brian is felébredt, és átölelve próbálta
megnyugtatni.
Később, mikor már megnyugodott, együtt reggeliztek, és elmesélte
Briannek is az álmát. A férfi megnyugtatta, és megígérte, hogy segít neki
kideríteni a múltját.
- Mellettem biztonságban leszel, Mary. Azok a szörnyűségek elmúltak.
Sohasem térnek vissza. A szüleidet nem tudom visszahozni, de megígérem,
mindent megteszek, hogy kiderítsem, mi történt velük, és ki a felelős
mindenért.
- Kicsit félek az igazságtól, Brian. Lehet, hogy nem kellene bolygatni a
múltat. Csak ez az álom tűnne már el az életemből!
- Ha megtudsz mindent, talán a rémálom is eltűnik. Ez lehetett az a
gyermekkori trauma, ami miatt félsz a sötéttől, ugye?
- Attól tartok, igen. Borzalmas még belegondolni is!
- Nem csodálom, ha ennyire megrázott. Csak jussunk ki innen, és mindent
megoldunk. Szeretném, ha már nálam lehetnél, a lakásomban. Ott
biztonságban tudnálak. Nagyon boldogok leszünk, meglátod.
- Én is azt hiszem - felelte a lány, habár kevésbé lelkesen.
A délelőtt folyamán bejött Sarah néhány ruhával, amiket Mi Rae
felpróbálhatott. Mindegyik álomszép volt, szerencsére Sarahnak legalább az
ízlése kifogástalan volt. Brian a fürdőszobában várta ki a ruhapróba végét,
mert nem akarta az esküvő előtt meglátni a ruhát, nehogy
szerencsétlenséget hozzon.
- Az esküvő nálam lesz, ott elég tágas tér van. Meghívtam néhány
ismerőst is. A ceremónia előtt lesz egy kis fogadás, ahol szeretnélek
bemutatni mindenkinek. Remélem, tudsz majd megfelelően viselkedni -
figyelmeztette Sarah a lányt.
- Nem fogom szégyenbe hozni, asszonyom.
- Akkor jó. Az anyakönyvvezető öt órára jön, akkor lesz a nagy pillanat.
Mondd el mindezt a fiamnak is, rendben? - kérte a nő, majd kiment.
Mi Rae továbbította a híreket Briannek, miután az kijött a fürdőből.
- Félek, hogy az a néhány ismerős az anyám számára valójában egy nagy
tömeget jelent - mondta Brian aggódva.
- Elvégre csak egyszer nősül meg az ő egyetlen fiacskája, vagy nem? -
viccelődött a lány.
- Na, igen, csakhogy én utálom a tömeget.
40
 - No lám! A remeteség kibújt a professzor úrból!
- Nem vagyok hozzászokva.
- És az egyetemen? Ott is üres teremben tartod az előadásokat?
- Az más, ott nem rám figyelnek, hanem arra, amit mondok.
- Á, szóval ezért ilyen a külsőd is? Nehogy elvonja a figyelmet a
művészettörténet elől?
- Talán csúfnak találsz?!
- Nem, dehogy! Csak vicceltem.
- Na, azért! Egyébként elárulhatom neked, hogy tizenkilenc éves korom
óta ilyen a külsőm, anyám is tanúsíthatja. Nem szeretem a változásokat. Így
érzem jól magam.
- Megértem, és nem is akartam beleszólni. Nekem így tetszel, ahogy vagy.
Brian végre megenyhült, és vidáman átkarolta. Ebéd után érzékeny
búcsút vettek, mert Brian hazaindult.
- Már csak az esküvőn találkozunk, Mary. Kibírod addig valahogy? Nem
szívesen hagylak egyedül, de van még pár dolgom, amit el kell intéznem.
Szeretnélek illőn fogadni a lakásomban, és át is kell öltöznöm egy megfelelő
ruhába.
- Csak nehogy olyan elegáns legyél, hogy ne ismerjelek meg!
- Hű, de vicces! Ugye jó kislány leszel?
- Persze! Mikor vagyok én rossz?!
- Már nagyon várom, hogy láthassalak. Biztosan nagyon csinos leszel.
Elbújhatok majd melletted.
- Jaj, dehogy! Tudod mit? Valami csúnya ruhát veszek fel, és akkor
mindenki téged csodál majd, jó?
- Nehogy megtedd! Ha más nem is fontos, de én csodálni akarlak!
- Akkor jó. Remélem, így is lesz - mondta Mi Rae, és elkísérte az ajtóig a
férfit, ahol már várta az őr.
Megcsókolták még egymást búcsúzóul, majd a két férfi kiment. A lány
bement a fürdőszobába, és kihozta a fésűt. Leült a tükör elé, s elkezdte
kifésülni hosszú haját. Miközben a tükörképét nézte, elszégyellte magát.
Eszébe jutott, hogy ezt a csodálatos férfit becsapja. Meg kellett volna
mondani neki az igazat! Tudnia kellene a terhességéről. Mi Rae kétségek
közt őrlődött, jól tette-e. Most úgy érezte, rosszul cselekedett, aljas volt.
Vádlón nézte a tükörképét, és fájt a felismerés, hogy most már nincs
visszaút, késő lenne elmondani. Sokkal rosszabb lenne, ha az esküvő után
mondaná el. Előtte viszont már nem tud beszélni a férfival. Elszúrtam! -
gondolta elkeseredetten. - Őszintének kellett volna lennem, legalább vele!
Miután kivitték a kamerákat és a lehallgatókat, elmondhattam volna anélkül,
hogy az anyja megtudta volna! Talán meg is értett volna, és így is szeretett
volna. Istenem, milyen aljas vagyok! - sóhajtotta lelke legmélyéről, és
hirtelen zokogva borult a fésülködőasztalra. Jól kisírta magát, végre egyedül
lehetett a bánatával. Nem is sejtette, hogy az előtte álló tükör
tulajdonképpen egy ablak a másik helyiségből erre a szobára. Azt sem
sejtette, hogy figyeli valaki a tükör mögül. Szomorúan emelte fel a fejét,
miután abbahagyta a sírást. Megtörölte a szemeit, és megpróbált
megnyugodni. Az idegesség a gyermekének sem tesz jót, és nem akarta
veszélyeztetni a kicsit. Kiment megmosakodni, majd leült olvasgatni.
Nemsokára Sarah jött be hozzá, karján a ruhával. Egyszerű, de nagyon
szép ruha volt. Úgy állt a lányon, mintha ráöntötték volna. Előkelő volt benne

41
és kecses. Egy fehér virágdíszt hozott az asszony, azt tette a hajába, ez volt
az egyetlen éke, és a nyaklánc, amitől sohasem vált volna meg.
- Illik hozzád ez a medál - mondta neki a nő.
- Örökség.
- Igen, gondoltam. Nemsokára találkozhatsz azzal is, akitől örökölted.
- Ezt meg hogy érti? Átküld a másvilágra? - kérdezte Mi Rae ijedten, mire
Sarah harsány nevetésbe kezdett.
- Jaj, mik jutnak az eszedbe! A nagyapádról beszélek, akit a fiam már
kifecsegett. Itt lesz a fogadáson és az esküvődön is - felelte
jelentőségteljesen a nő.
- Ezt komolyan mondja? - kérdezte hitetlenkedve a lány.
- Szoktam én viccelődni?
Mi Rae meghatottan, könnybe lábadt szemekkel rohanta le Sarah-t,
hálákat rebegve.
- Na, azért nem kell túlzásba vinni a hálálkodást! - hárította el az asszony.
- Még a végén szentnek nyilvánítanak!
- Hogy lehetséges ez? Alig tudom elhinni! Végre találkozhatok vele!
Istenem, de boldog vagyok!
- Ő is nagyon vár téged. Évek óta kerestet. Mikor megmondtam neki, hogy
megtaláltalak, hasonlóan reagált, mint te. Remélem, jól kijöttök majd az
öreggel. Szeretnék kérni tőled valamit, ha már ennyire boldog vagy. Ne
mondd el neki, hogy itt tartottalak bezárva, rendben? Most már úgyis
mindegy, mi módon jöttetek össze a fiammal, nem?
- Szóval emiatt aggódik. Talán függ a nagyapámtól?
- Az az igazság, hogy ő a főnököm, és nem szeretnék összeveszni vele.
- Azt nem csodálom! Pedig megérdemelné, hogy eláruljam.
- De ugye nem teszed meg?
- Csakis Brian miatt. Nem akarom, hogy börtönbe kerüljön az édesanyja.
Az emberrablást, gondolom, itt is börtönnel büntetik.
- Jó, igazad van, vétkeztem, de a jó cél érdekében. Ismerd el, hogy nem
jártál rosszul! A fiam nagyon szeret.
- Igen, ez a maga szerencséje! Remélem, hogy ezek után ki fog térni az
utunkból, és nem avatkozik bele az életünkbe.
- Jaj, dehogy! Akár el is felejthettek! Legyetek nagyon boldogok, nekem
csak ez számít.
Mi Rae bizalmatlanul hallgatta a nőt, de végül megígérte, hogy nem árulja
el őt. Miután megegyeztek, elindultak. A két őr kísérte őket az autóval. Mi
Rae végre úgy utazhatott, hogy láthatta a várost. Kíváncsian nézett körül.
Még alig látott valamit ebből az országból, ahol már több mint egy hónapja
lakott, és ahol ezután is élni fog. Alig tudta elhinni, hogy mindez igaz.
Mennyire más, mint Szöul! Az ellentétes közlekedési irány, a járművek, az
épületek - minden más, minden idegen volt a számára. – Bárcsak itt lenne
Brian is! Mellette nem lenne ilyen bizonytalan. Bárcsak túl lennének már
ezen az egész ceremónián! - sóhajtozott magában, miközben lassan
megérkeztek Sarah házához. Elálmélkodott, mikor meglátta. - Hisz ez egy
palota! És ez az udvar…! Minden hatalmas és előkelő. Ha ilyen házban lakik
ez a nő, milyenben lakhat a főnöke, az ő nagyapja? – töprengett
csodálkozva. A kapu távirányítással nyílt, amin behajtottak. Még nem sokan
voltak a vendégek közül. Sarah bemutatta nekik a lányt, majd felmentek az
emeletre. Beléptek egy ajtón.

42
 - Ebben a lakosztályban kényelembe helyezheted magad. Nemsokára
érted jövök, mikor már a többi vendég is itt lesz. Akkor túlesünk a
bemutatkozásokon, és találkozhatsz a nagyapáddal is.
- Legalább a nevét mondja meg, kérem!
- Hát jó, nem bánom! Richard March a neve. Ő Nagy-Britannia legnagyobb
kereskedelmi hálózatának a tulajdonosa, az ország egyik leggazdagabb
embere. Remélem, ehhez méltóan fogsz viselkedni vele. Bár, úgyis
mindketten meg lesztek hatódva! Érzelgős találka lesz, úgyhogy nem kell
nagyon ügyelned a viselkedésedre. A legfontosabb, hogy ne árulj el,
rendben? Azt mondtam az öregnek, hogy Briannel Szöulban ismerkedtetek
meg, egy művészettörténeti előadássorozat révén, és mikor magával hozott,
akkor derült ki, hogy ki is vagy.
- De hogy derült ki? Tényleg, hogy talált meg? - kérdezte Mi Rae.
- A nyakláncod alapján. Benne voltál az újságban, és látszott a medálod
is. Felismertem rajtad a March család egyedülálló ékszerét, amiből csak ez az
egy van a világon.
- Milyen újságban voltam benne?
- Egy fogadáson vettél részt, ahol elájultál a hirtelen támadt sötétség
miatt. Ott fotóztak le, kigombolt blúzzal.
- Jaj, tényleg! Ez hihetetlen! Ennek köszönhető, hogy megtalált?
- Igen, így van.
- Mikor láthatom végre őt? Van még rokonom rajta kívül?
- Ő majd mindent elmond neked. Ne légy már ilyen türelmetlen!
- Azt még mondja el, mit szólt az esküvőmhöz?
- Meg volt hatódva, és nagyon örült neki. Briant igen kedveli. Jól van,
most már mennem kell. Itt várj meg! - mondta Sarah, és elviharzott.
Mi Rae lepihent kicsit az elegáns szobában, ahol úgy érezte magát, mint
egy betolakodó. Alig várta elrablója érkezését! Nemsokára vissza is jött, és
együtt sétáltak le a bálterembe, a vendégek közé. Rengetegen gyűltek össze,
ami megrémítette a lányt. Annyi embernek mutatták be, hogy a végén egy
nevet sem jegyzett meg, csak egy káosz maradt a fejében. Összetalálkoztak
a doktorral is, aki meghatottan gratulált, és átadta a névjegykártyáját.
- Hívjál majd fel! Tudod, a gipsz miatt – mondta, és cinkosan rákacsintott.
- Igen, persze. Köszönök mindent.
- Gyere, kövess! Átmegyünk a könyvtárszobába - szólt hozzá kissé
türelmetlenül Sarah, és elindultak.
Útközben még üdvözöltek néhány újonnan érkezőt, majd egy folyosóra
értek. Sarah előrement, és kinyitott egy ajtót.
- A bálterem bejáratánál várlak majd, jó? Ne maradj bent túl sokáig! Nem
szeretném, ha lekésnéd az esküvőd.
- Itt van ő? – kérdezte Mi Rae izgatottan.
- Igen, bent vár a nagyapád. Légy kedves hozzá, igen meg van hatódva az
öreg - mondta még búcsúzóul a nő, majd elment.
Mi Rae belépett az ajtón, és egy hatalmas, könyvespolcokkal körülvett
teremben találta magát. Nem látott senkit, amin meglepődött. Aztán
észrevette, hogy van még egy ajtó, ami egy másik helyiségre nyílik.
Szemben, az ablak előtt, háttal állt egy férfi, aki kifelé nézett. Előkelő
öltözéket viselt, a haja őszesen csillogott. Határozott benyomást keltett,
magas, erőteljes alkata volt. Ez az ember lenne a nagyapja? Mi Rae még a
lélegzetét is visszafojtotta, mikor észrevette, hogy a férfi lassan megfordul.
Megindult, könnybe lábadt szemek néztek rá hirtelen, de ő nem vette észre
43
ezt. Csak az arcot nézte, azt a markáns, szigorú arcot. Az idő meglátszódott
rajta, nem volt már fiatal, de így is ismerős volt neki. Vajon honnan...? Nem!
Az nem lehet! - eszmélt fel, és a szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte, elájul.
Az a férfi állt előtte, akit álmában is látott, aki a parancsokat adta ki
kíméletlenül. Reszketni kezdett, egész testét remegés járta át. Ekkor a férfi
hirtelen elindult felé.
- Ne! Ne jöjjön közelebb! - kiáltotta a lány ijedten.
- Mi a baj? - kérdezte egy ismerős hang, amely most lágyabbnak tűnt,
mint álmában.
- Maga volt az! Ugye maga ölette meg az apámat? Emlékszem már!
Elrabolta tőlem az anyámat! Visszahozta ide, Angliába, engem pedig egy
árvaházba dobott! - kiabálta vádlón Mi Rae.
- Istenem! Te valóban emlékszel rá?! - csodálkozott megrémülve a férfi,
és látszott rajta, mennyire bántja a dolog. - Én már ezerszer is megbántam,
gyermekem! Őrült voltam! Istenem, hogy tudnám veled elfeledtetni
mindezt?!
- Sehogy! Meg se próbálja, mert én sohasem fogom elfelejteni!
Tönkretette egy család életét! Mit tett az anyámmal?! Hol van most ő?
- Igazán sajnálom, hogy így tudod meg, és éppen most. Miután
visszajöttünk Angliába, teljesen beleőrült az elvesztésedbe. Egy klinikára
kellett vinni, ahol nem sokra rá... meghalt - mondta ki a végső szót az öreg.
- Nem!! - sikította a lány fájdalmában. - Az nem lehet! Nem halhatott
meg! Ez nem igaz! Mondja, hogy nem igaz!
Mi Rae teljesen elkeseredett. Nagyapja közelebb akart lépni hozzá, hogy
megvigasztalja, de hiába, mert Mi Rae hevesen tiltakozni kezdett.
- Mondtam, hogy ne jöjjön közelebb! Maga gyilkos! Megölte a családom!
Nem akarom soha többé látni! - üvöltötte torkaszakadtából, és felindultan
kirohant a szobából.
Még reszketett a félelemtől és a fájdalomtól, mikor Sarah lépett oda
hozzá. A nő belekarolt, és elkísérte egy üres szobába.
- Itt megnyugodhatsz. Kár volt így összevesznetek, na, mindegy! Az öreg
így is kénytelen lesz rád hagyni a vagyonát, mivel senkije sincsen.
Mi Rae nem is figyelt a szavaira, zokogva borult le egy ágyra.
- Sírjad jól ki magad! Nem szeretném, ha ilyen állapotban látna Brian.
Erre az utolsó szóra feleszmélt a lány.
- Brian! Ugye ő nem tudta mindezt?
- Mit nem tudott?!
- Hát azt, hogy a nagyapám ölette meg az apámat, és szakított el az
édesanyámtól.
- Nem, persze, hogy nem tudta - felelte a nő határozottan.
- De maga tudta, ugye?
- Nos, igen, minek is tagadjam.
- Nem akarom soha többé látni!
- Briant?! - rémült meg Sarah.
- Nem, a nagyapámat!
- Jól rám ijesztettél, kislány! Már azt hittem, fuccs az esküvőnek. Rossz
volt a szervezés, ezt a találkát az esküvő utánra kellett volna összehozni.
Mekkora hülye voltam!
- Ne izguljon, az esküvő nem marad el, csak arra kérem, küldje el a
nagyapámat! Nem akarom itt látni.

44
 - Nyugodj meg, biztosan elment már. Van annyira úriember, hogy
elmenjen, ha arra kérik. Mert, ha jól hallottam, te üvöltve közölted vele, hogy
nem akarod látni, ugye?
- Igen. És mikor jön Brian?
- Ötre ígérte, mikor a ceremónia kezdődik. Nem akarja előbb meglátni a
menyasszonyi ruhádat, hátha balszerencsét hoz.
- Bárcsak itt lenne már! Megígérte, hogy segít felkutatni az anyámat.
- De hisz ő meghalt, vagy nem?
- Én még reménykedek, hogy nem halt meg, de tudni szeretnék róla
mindent, akkor is, ha már nem él.
- Ennyire fontos neked?
- Igen, minden vágyam a nyomára bukkanni.
- Nos, akkor sok szerencsét hozzá - mondta Sarah közömbösen.
- Most itt maradhatok kicsit?
- Persze, le kell higgadnod. Ha már megnyugodtál, gyere ki. Én a bejárat
környékén leszek majd, jó? Ugye nem tévedsz el?
- Ne aggódjon, odatalálok - felelte Mi Rae, és az ágyra hajtotta a fejét.
Sarah kissé gondterhelten távozott, de mielőtt a bálterembe ment volna,
tett egy kis kitérőt. A legfelső szinten, egy titkos szobába lépett, ahol Tom
várt rá.
- Lepihent a lány, úgyhogy most tarthatsz egy rövid szünetet.
- Igen, asszonyom.
- Legközelebb csak az esküvő után nézek majd be. Ha addig történne
valami fontos, értesítsél!
- Úgy lesz – felelte Tom, majd a nő kiviharzott. Egyenesen a vendégekhez
sietett, akik már hiányolták. Lelkesen csevegni kezdett a barátaival,
ismerőseivel. Margaret Ann Luis-t régóta nem látta már. Mikor meglátta
bejönni, odasietett hozzá.
- Szervusz, drágám, de jó végre látni téged!
- Én is kimondhatatlanul örülök, Sarah. Hogy tudtad meg az új címemet?
- Az legyen az én titkom! - felelte ravasz mosollyal.
- Ej, barátnőm, te aztán mindent elértél, amit csak akartál! A
meghívásodban írtad, hogy Richard March unokáját veszi el a fiad. Igaz ez?
- Hihetetlen, ugye? Pedig igaz!
- Itt is van?
- Eljött, de már el is ment. Kicsit összevesztek. Remélem, nem komoly.
- Micsoda balszerencse! És a fiad? Őt is rég láttam már.
- Ő majd csak ötre jön, a ceremóniára.
- Hogy néz ki? Daliás?
- Megférfiasodott, bár néha úgy viselkedik, mint egy gyerek.
- Na, igen! Pont ilyen az én fiam is! Hihetetlen, hogy már felnőtt, ugye?
Ráadásul most még jobban elszakad tőled, hogy megnősül.
- Igen, sajnos, ez a dolgok rendje.
- Eszembe jutott, milyen más lenne, ha a másik fiad is meglenne…
- Margaret, kérlek…!
- Bocsáss meg, ne haragudj, hogy eszedbe juttattam! Nagy tapintatlanság
volt tőlem – sajnálkozott Margaret, és szomorúan nyugtázta, hogy barátnője
még mindig gyászolja elveszített kisfiát.
Sarah egy pillanatra maga előtt látta a két, pólyába csomagolt újszülöttet.
Mindenki áradozott róluk, milyen aranyosak, és hogy hasonlítanak egymásra,

45
ő azonban tudta, érezte, hogy teljesen más a két fiú. Kicsit megrázta a
visszaemlékezés, de megpróbált uralkodni magán.
Newman ezredes zavarta meg a két asszonyt, mikor hozzájuk lépett.
Sarah bemutatta Margaretnek, majd kellemes beszélgetésbe kezdtek.

Mi Rae megpróbált erőt gyűjteni, fájó szívét megnyugtatni. Mélyen, belül

érezte, hogy jobb lenne nem tudni az igazat. A félelme beigazolódott.
Nemrég még mennyire örült, hogy végre megtalálta a családját! Most pedig
minden romokban hevert. Úgy érezte, sohasem fog már megszabadulni ettől
a szörnyű múlttól, pedig az lenne a legjobb, ha mindent elfelejtene. Új élet
vár rá, el kell törölnie a múltat! Előre kell néznie, a boldog jövő felé, Brian
Downey mellett. Meg kell próbálnia vidámnak mutatkozni, nem szabad így
látnia Briannek! Nem akart fájdalmat okozni neki. Jobb, ha azt látja,
gondtalan, és boldogan várakozó menyasszony, mert így ő is boldog lesz.
Majd az esküvő után, mikor kettesben lesznek, akkor elmondja majd neki ezt
a históriát a nagyapjával - határozta el magát, majd a nekilátott
megigazítani a sminkjét. Megpróbálta eltűntetni a sírás nyomait, és a haját is
megfésülte. Végül elégedetten nyugtázta a tükörben a végeredményt. Úgy
érezte, elég erős ahhoz, hogy visszatérjen, ezért óvatosan kimerészkedett a
folyosóra. Körülnézett, hol is van, merre induljon el, mikor meglátott a
folyosó végén egy közeledő alakot. Megállt pár másodpercre, hátha Brian az,
de hamar rájött, hogy tévedett. Ahogy kezdett körvonalazódni, kit lát, a
döbbenet teljesen lebénította. Elegáns öltözékben, sietős léptekkel, Robert
Whiteman közeledett felé.

46
 II. rész: Kalandozások és nagy találkozások

6. fejezet

Komoly, rezdüléstelen arccal lépett oda Robert a lányhoz. Mintha

belelátna lelke legmélyebb zugába, csillogóan tapadt rá tekintete, az a mély,
feneketlen, zöldesen fénylő tenger. Mi Rae-t megbabonázta ez a tekintet,
mint mindig. Robert egész lénye hatalmat, erőt sugárzott. Vele olyan érzése
volt az embernek, hogy biztonságban van. Rövid, mézszőke haja, vonzó arca,
határozott fellépése most azonban csak pár pillanatig hatott, utána Mi Rae-t
elfogta a kétségbeesés, s egy szót sem bírt kinyögni. Robert annál inkább.
Hangja kissé keserűnek tűnt, amikor megszólalt:
- Szóval igaz a hír! Hozzámész ahhoz az unalmas Downey professzorhoz.
Ez elképesztő!
Mi Rae meglepettsége még mindig nem múlt el. Zavartan, heves
szívdobogással válaszolt.
- Semmi közöd hozzá! Csak ezért jöttél? Hogy engedtek be egyáltalán?
- Ellenségeimnél ismerem ki magam a legjobban. Nem ismerek akadályt,
ha valahova be akarok jutni. Kijutni is könnyű lesz, ne aggódj!
- Nem aggódok. Azt csinálsz, amit akarsz, csak engem hagyjál békén!
Tudni sem akarok rólad! Számomra meghaltál, érted?! - tört ki belőle végre,
amit már rég meg akart mondani neki.
Arra gondolt, talán így könnyebb lesz elfelejteni, túllépni rajta. Már nem is
bánta, hogy találkoztak.
- Koreában még mást mondtál nekem. Ez érdekes, nem? Ilyen könnyen
elfelejtettél, szívem? - tette fel a merész kérdést, és közelebb lépett a
lányhoz, aki egy pillanatra zavartan pillantott maga elé, a földre.
- Megaláztál, becsaptál! Mégis, mit vártál?! Hogy továbbra is epedjek
utánad? Mindezek után?!
Robert odalépett, és vállon ragadta.
- Ne érj hozzám! Gyűlöllek! - hadakozott Mi Rae hevesen, de a férfi
erejével nem tudott szembeszállni, amikor berángatta egy üres szobába.
Belülről bezárta az ajtót, a kulcsot pedig zsebre tette.
- Most már rám zúdíthatod a haragod! - szólt hozzá nyersen. - Hogy is
aláztalak én meg?
- Aljas szemét vagy! Engedj el! Ezt nem teheted velem!
- De igen! Bármit megtehetek! Nem tudtad? Robert Whiteman vagyok,
akinek mindent szabad! Nem hagyom magam megfékezni még neked sem!
Legszívesebben jól megráználak, hogy észhez térítselek.
- Engem?! Inkább téged kellene észhez téríteni! Te megőrültél! Mit akarsz
tőlem? Megint ki akarsz használni?
- Vigyázz, mit beszélsz! - kiáltott rá dühösen a férfi. - Most már elég a
sértegetésből!
- Ez szép! Még te sértődsz meg?! Akkor én mit szóljak? Úgy megaláztál,
mint ahogy ember még nem alázott meg soha!
- Én?!
- Igen, te! Amikor a legboldogabb voltam, és már el is határoztam, hogy
veled tartok Angliába, akkor hagytál el! Eldobtál, mint egy használt rongyot!
- vádolta fájdalommal telve, mélyen a szemébe nézve.

47
 - Te ne mondj nekem ilyet! - kiáltotta felháborodva, és gúnyosan folytatta.
- Szóval velem akartál jönni Angliába… Te ugye tréfálsz, kedvesem? Ez
agyrém! Miket hordasz itt össze-vissza?! Azt hiszed, talán vak vagyok?
Láttam, a saját szemeimmel, hogy sírtál! Ne próbáld meg letagadni! Folytak
a könnyeid, mint a záporeső, aranyom! Szenvedtél, boldogtalan voltál és
csalódott! Még el is fordultál tőlem, mert megbántad! Megbántad! Így volt!
Ne is tagadd! Én pedig éppen ezért mentem el olyan viharosan! Nem akartam
még több szenvedést okozni. Bántott, hogy fájdalmat okoztam.
- Hogy?! Ezt most komolyan mondod? - kérdezte Mi Rae tágra nyílt
szemekkel.
- Nem, majd viccelek! - felelte Robert gúnyosan, majd komorabb hangon
folytatta. - Még vissza is mentem korán reggel, de már nem voltál sehol.
Fogalmam sem volt, hogy még szűz vagy. Meggondolatlan voltam, fájdalmat
okoztam, azt elismerem, de azt nem, hogy becsaptalak és megaláztalak
volna!
Mintha megállt volna az idő, csak nézték egymást, némán. Robert
feszülten várakozott, várta a lány reakcióját, aki hirtelen könnyekben tört ki.
Mint sivatagnak az eső, úgy érezte, ez a tisztító sírás minden rosszat eltöröl.
Elmossa a szomorúságát, minden szenvedését, égető kínjait. A férfi
megdöbbent a váratlan reakcióján.
- Most meg miért sírsz? - kérdezte értetlenül, mire a lány még
hangosabban felzokogott, majd pár pillanat múlva könnyei között nézett fel
a férfira.
- Azért sírok, amiért akkor éjszaka is sírtam, te őrült!
- Hogy?! Ezt nem értem.
- Te még nem hallottál arról, hogy valaki örömében sírjon?! – vágta hozzá
az igazságot.
Robert először nem is fogta fel, csak nézte értetlenül a könnyes arcú
lányt, majd felvillant előtte hirtelen minden. Mintha világosság gyúlt volna a
fejében, egyszerre mindent megértett. Azt is, hogy amit tett, azzal valóban
azt a hatást keltette, amivel a lány vádolta. Megbénultan állt, egycsapásra
elszállt minden haragja, csak zavarodottságot érzett.
- Akkor hát nem is bántad meg az…. együttlétünket? Szóval te is….?
- Igen, Robert – szól közbe Mi Rae. – Én is boldog voltam akkor.
A férfi közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét.
- Milyen őrültek vagyunk! Nem tudom elhinni!
- Én is alig akarom elhinni.
- Akkor lehet, hogy még mindig engem szeretsz? – kérdezte fürkészőn.
- Mit gondolsz?
- A szemed csillogásából úgy sejtem, hogy igen.
- És te?
- Én sosem szűntelek meg szeretni. Amióta csak megláttalak, megőrülök
érted. Nem tudtam elviselni, hogy másé légy, úgy éreztem, hozzám tartozol.
Nem akartam szenvedni, szerelmet könyörögni, de valamit muszáj volt
tennem. Úgy éreztem, ha nem próbálom meg, hogy utoljára még beszéljek
veled, meg sem érdemlem, hogy az enyém légy. Nagyon undok voltam?
- Eléggé - vallotta be Mi Rae mosolyogva. - De már nem bánom!
- Már én sem bánok semmit. Olyan boldog vagyok! - mondta Robert, és
hevesen magához ölelte a lányt.
A szerelem és a vágy forró hullámai csaptak át a fejük felett, amint
egymáshoz ért a testük. Nem tudtak, és nem is akartak szabadulni az édes
48
mámorból. Egymás szemébe néztek, és heves csókban forrt össze az ajkuk,
elfeledve minden szenvedést. A boldog pillanatoknak a folyosóról beszűrődő
hangfoszlányok vetettek véget.
- Jaj! Lehet, hogy engem keresnek! - riadt meg Mi Rae.
- Ne félj, nem találnak meg. Mindjárt kijutunk innét. Ugye velem jössz,
szerelmem?
Mi Rae aggódva bólintott, majd ismét megölelték egymást.
- Nagyon félek - vallotta be aztán.
- Mellettem biztonságban vagy, nem lesz semmi baj. Vigyázok rád, életem.
Maradj itt egy pillanatig! - szólt a férfi, és az ablakhoz ment.
Kikémlelt rajta, majd intett a lánynak, hogy jöhet. Kimásztak a földszinti
ablakon, és egy örökzöld bokros között rejtőztek el. Nemsokára tovább
indultak, a kert széle felé. A kerítésnél volt egy rés, ott kijutottak a parkba.
Egymás kezét fogva szaladtak a parkon át, míg egy parkolóhoz nem értek.
Ott parkolt Robert autója, egy ezüstszürke Mercedes, amibe gyorsan
beszálltak. Mi Rae még mindig izgult, aggódva tekingetett hátrafelé. Amikor
végre az úton voltak, alig akarta elhinni, hogy sikerült. Ez igaz lehet?
Hihetetlen! Sarah már nem tehet semmit! Vége a fogságnak, végre szabad
lehet! Csak Briant, egyedül őt sajnálta. Nem akarta így megbántani,
cserbenhagyni szegényt, de a szíve már döntött, nem tehetett ellene semmit.
Nem akarta ismét elveszíteni a boldogságot, a szerelmet. Már bízott
Robertben, tudta, hogy szereti őt. Neki most csak ez számított, semmi más.
Félelme lassan elpárolgott, helyét öröm és vidámság vette át. Megint sírni
tudott volna a boldogságtól, de most visszafogta magát. Csak nézte a
száguldó tájat, az elsuhanó fákat, autókat, épületeket, siető embereket, és
arra gondolt, milyen szép is az élet, milyen jó a szabadság. Egy piros
lámpánál egymásra mosolyogtak, nem szóltak semmit. A tekintetük mindent
elárult. Roberten is látszott, hogy majd szétveti a boldogság.
Nemsokára egy csendesebb környékre értek, ahol lassítottak. Nagyobb
udvarok, magasabb házak utcájába értek. Hatalmas kerítések takarták el a
birtokokat, néhol még magas fák is. Az egyik magas kerítés előtt hirtelen
lefékeztek.
- Itt is vagyunk. De jó végre itthon! - kiáltott fel Robert, és elővett egy
távirányítót, amellyel kinyitotta a kaput, majd behajtottak.
Kisebb facsoport fogadta őket, majd beljebb érve Mi Rae elámult a
meglepetéstől. Hatalmas park és egy különleges formájú, modern épület
tárult a szeme elé, amely szinte teljesen levette a lábáról. Kavicsos út
vezetett a főbejáratáig, de ők nem hajtottak el odáig. Az út
háromnegyedénél bekanyarodtak jobbra, egy melléképület felé. Nemsokára
kiderült, hogy az a garázs, ahol több autó is parkolt. Amikor kijöttek a
garázsból, elindultak a nagy ház felé. A lányt zavarba ejtették a méretek, a
hatalom ily erős megnyilvánulása. Főleg mikor megtudta, hogy a birtokon, a
fák mögött van egy hangár, benne egy helikopterrel. A főbejárat előtt
megálltak, és Robert a kopogtató fölé hajolt.
- E. D. A. hatszázötvenhárom - mondta komoly hangon, mire az ajtó felől
halk rezgést hallottak.
Ekkor megnyomta a mutatóujjával a kopogtató tetején lévő bemélyedést.
Kis csipogás hallatszott, mire Robert a kilincs felé nyúlt. Kicsit felfelé húzta,
majd elfordította, mire az ajtó halkan kinyílt.
- Elég nagy itt biztonság - mosolygott a lányra.
- Igen, észrevettem.
49
 - Várj! - szólt rá a férfi, mikor be akart lépni.
Azt hitte, Robert egy újabb gombot akar még megnyomni, és megtorpant,
nehogy megüsse őket az áram, vagy valami hasonló baj történjen, mikor
váratlanul ölbe kapta a férfi.
- Csak nem gondoltad, hogy a saját lábadon jöhetsz ide be? Szerelmem,
hogy is feltételezted? - suttogta a férfi a fülébe, kedvesen dorgálva, mire Mi
Rae önfeledten elnevette magát, és adott egy puszit a férfi arcára.
A tágas előcsarnokban megálltak, és Robert letette a lányt. Hamarosan
egy fiatal lány lépett ki az oldalsó ajtón.
- Jó napot, Mr. Whiteman! Jó napot, kisasszony! - üdvözölte őket
udvariasan egy barátságos arcú, kötényes lány.
- Kedvesem, ő a házvezetőnőm, Doris Pickett. Egy valóságos házitündér!
Mindent rendben tart, és néha még a gondolataimba is belelát. Legalábbis
ezzel magyarázom, mikor előre tudja, mire akarom megkérni - magyarázta a
férfi, majd a lány felé fordult. - Doris, bemutatom Kim Mi Rae kisasszonyt.
Kérlek, hívd ide a többieket is.
- Igenis, uram – felelte Doris, és elsietett.
Nemsokára megérkeztek Robert alkalmazottai: Két magas, sportosan
öltözött testőr, Nick és Jerry, egy mosolygós szemű, kövérkés alak, Andy, aki
a kertész volt. Utána jött Collins, a sofőr, valamint Sam Sander, a sokoldalú
pilóta. Közben megjött a két szobalány is, Sandra és Teresa. Rob mindenkit
bemutatott. Elmondta, Mi Rae ezentúl nála fog lakni, és úgy vigyázzanak rá,
mint a szemük világára. A ház népe barátságosan fogadta a lányt. Úgy tűnt,
mintha most először, vidámság költözött volna a házba. Láthatóan örült
mindenki a váratlan vendégnek.
- Mi Rae, most megbocsátasz, ha kicsit magadra hagylak? Doris majd
körbekísér, és mindent megmutat. Nekem van még egy-két fontos üzleti
ügyem, amit elhalasztottam miattad, csak hogy lássalak. Nem tart soká,
ígérem. Rendben?
- Persze, menjél csak! Ne félj, ezúttal nem tűnök el, mire visszajössz!
- Remélem is! Képtelenség, hogy innen elraboljanak - jelentette ki Robert
magabiztosan, majd átkarolta a lányt, és a fülébe súgta: - Légy jó kislány, és
megjutalmazlak! - utána Sandra felé fordult: - Hét órakor szeretnénk
vacsorázni. Teresa, a te feladatod pedig, hogy még ma hozz a kisasszonynak
ruhákat. Rád bízom, melyik üzletbe mégy, de kérlek, igényes darabokat
válassz, rendben?
- Meglesz, uram – jött a válasz.
- Köszönöm, Robert – hálálkodott Mi Rae.
- Én köszönöm, hogy velem vagy!
Apró csókot lehelt a lány ajkára, majd útjaik szétváltak. Robert a
lépcsősor alatti ajtó felé indult, amely egy speciális érzékelővel volt ellátva.
Vállmagasságban volt egy üveglap, amire ráhelyezte a kezét, s az ajtó
halkan kinyílt. A férfi sietve lépett be, az ajtó pedig lassan becsukódott
mögötte.

Mi Rae és Doris remekül kijöttek egymással. Barátságosan elbeszélgettek,

miközben - mint valami múzeumot - Doris megmutatta a házat. Mindketten
jókedvűek, felszabadultak voltak. Hamar barátság szövődött kettejük között.
Mi Rae beavatta egy kicsit a titkaiba a lányt. Elmondta, hogy szeretik
egymást Roberttel.

50
 - Komoly lehet a főnök szándéka, ha engedte, hogy ideköltözz. Már meg is
kérte a kezed? - kérdezte Doris.
- Nem, ott még nem tartunk.
- Mindenesetre igen elsöprő szerelem lehet, ha már össze is költöztök.
- Ez így van! Mindent elsöprő! Vannak pillanatok, amikor kételkedem
abban, hogy mindez igaz, vagy felmerül bennem, hogy talán álmodom, és
félek, hogy egyszer majd felébredek. Azt hiszem, túlságosan boldog vagyok,
nem tudok józanul gondolkodni. Kérlek, mesélj kicsit Robertről. Ti milyennek
ismertétek meg őt?
- Szigorú és határozott, bár néha azért tud barátságosan is viselkedni.
- Ez nem túl bíztató!
- Azért nem olyan rossz a helyzet. Igen pontos, rendszerető, és van érzéke
a széphez és jóhoz.
- Ezt miből gondolod?
- Állítólag egyedül rendezte be ezt az egész házat, a saját ízlése szerint.
Van egy műterme is, ahol értékes festményeket gyűjt.
- Megmutatod? - csillant fel Mi Rae szeme.
- Sajnos, nem tudom, hol van, mert még sohasem láttam. Valószínűleg
egy titkos szobában, de ha kéred, neked biztosan megmutatja.
- Remélem is! Mondjál még valamit róla!
- Mit is mondhatnék még...
- Mindig türelmes? Nem szokott goromba lenni?
- Á, azt nem! Mérgesnek láttam már, de olyankor megvolt rá az oka, és
idegesnek is, de goromba...! Szerintem nagyon jó főnök. Pont ilyennek kell
lenni egy főnöknek! Megértő, ha fáradt vagyok, és elismeri, ha jó munkát
végzek. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a világ egyik legjobban kereső
válságmenedzsere. Minden helyzetben feltalálja magát, és nagyon tud
küzdeni, ha valamit el akar érni. Jó emberismerő, és igen meggyőző tud
lenni. Az mondják, személyes varázsa van.
- Tényleg? Ezt mondják? Ez érdekes. Engem is magával ragadott a varázsa
– kuncogott Mi Rae, majd merész kérdést tett fel: - Benézhetnék egy
pillanatra a hálószobájába?
- Gyere, a második szinten van - hívta Doris, és elindultak felfelé a
lépcsőn.
Mikor már szinte mindent láttak, Mi Rae lepihent az egyik szobában. Kicsit
elszunyókált, és később, a férfi szenvedélyes csókjára ébredt.
Vágyuk fellobbant egymás iránt, mint parázsból a láng. Tűz égett
tekintetükben, mikor egymásra néztek. Robert óvatosan lehúzta a fehér ruha
hátán a zipzárat, és lágyan simogatni kezdte a lányt. Ahogy a ruha a földre
hullt, Robert apró csókokkal borította be a vállát, nyakát, közben a keze
felfedező útra indult. Mi Rae-nek hirtelen Brian érdes érintése jutott az
eszébe, ahogy a szakálla végigszántotta bőrét, s a gondolattól nagyon
zavarba jött, kissé elhúzódott a férfitól.
- Valami baj van, édes?
Mi Rae lehajtotta a fejét. Nem tudta, hogy is kezdje el, mit is mondjon
neki. Azt mégsem mondhatja, hogy: - Bocs, de egy másik férfi csókjai
jutottak eszembe, akihez ma akartam hozzámenni, de azért ne izgulj, téged
szeretlek. – Végül úgy döntött, egyelőre nem mondja el az igazat.
- Min töprengsz, édesem? Nem akarod még?
- Én csak…

51
 - Megértelek. Minden úgy lesz, ahogy neked a legjobb. Nem foglak soha
sürgetni. Nem akarom ismét elrontani.
- Köszönöm.
- Egyet ígérj meg: ha már kész vagy rá, és igazán akarsz, azonnal jelzel.
- Megígérem.
- Jól van. Már csak el kell döntenünk, beszélgessünk egy kicsit még, vagy
lemenjünk vacsorázni.
- Farkaséhes vagyok!
- Oké, értem a célzást. Segítek felöltözni, jó? - ajánlotta, és felvette a
földről a fehér, csipkés ruhát. - Mennyi fodor! Olyan vagy benne, mint egy
mesebeli királylány! - bókolt, és megigazította a gallérján a fodrokat. - Mi
ez? - kérdezte csodálkozva, mikor valami apró, kemény tárgy akadt a
kezébe.
A fodrok közül megpróbálta kihúzni, de nem sikerült.
- Mit találtál? - kérdezte Mi Rae is meglepetten.
- Remélem, nem az, amire gondolok - felelte Robert, és rántott rajta egy
nagyot. - A fenébe! Tudtam! Egy poloska! Ez Sarah műve!
- Úristen! Mi lesz most?
- Várjál, hadd gondolkozzam! - kérte a férfi, és közben megsemmisítette a
parányi szerkezetet.
Az ablakhoz lépett, és töprengett. Átfutott az agyán minden elhangzott
szó, majd idegesen felkapta a telefont.
- Jerry, te vagy? Szólj a többieknek, hogy öt perc múlva találkozunk az
előcsarnokban - hangzott a szigorú utasítás, majd le is tette a telefont. - Te
maradj itt, drágám. Rögtön jövök. Tíz perc múlva vacsorázunk, jó?
Mi Rae bólintott, majd aggódva nézett a férfi után. Pár pillanatig bírta
csak ki, azután kiment a szobából, és elindult lefelé a lépcsőn, amíg
hallótávolságon belülre nem ért. Reménykedett, hogy nem túl nagy a baj.
Feszülten várakozott, míg végre mindenki megérkezett, és Robert elkezdett
beszélni.
- Azért hívattalak benneteket, mert egy kis gond adódott. Kim Mi Rae
kisasszony ruháján találtam egy lehallgatót. Az ajtókódot megváltoztatom
B.V.O. nyolcszáztizenötre. Ezenkívül nagyobb odafigyelést kérek, mint
bármikor. Sarah Downey karmai közül raboltam el ugyanis a hölgyet, aki
mindenre képes, hogy visszaszerezze őt. Nick, te itthon fogsz maradni, a
hölgy védelmére. Jerry, te Sam-mel vagy Collinssal pedig majd velem leszel.
Ha látogató érkezne, tájékoztatást sem adhattok, senkinek sem vagyunk
itthon. Ettől a perctől tekintsétek úgy, hogy hadiállapot van, minden
lépésünket triplán meg kell gondolnunk. Szükség lenne még egy biztonsági
emberre, de most nincsen időm rá, hogy egy megfelelőt találjak, úgyhogy
kérlek benneteket, legyetek nagyon résen. Várható egy újabb merénylet is
ellenem, s ha sejtésem nem csal, a hölgyet is el akarják rabolni majd, bár ő
élve kell Mrs. Downey-nak. Végezetül még, hadd köszönjem meg előre is
odaadó segítségetek, amelyet majd honorálni fogok. Egyelőre ennyi. Van
kérdésetek?
- Mi van, ha a hölgy távozni akar? - kérdezte Nick.
- Jó kérdés! Beszélni fogok vele, hogy lehetőleg ne hagyja el a
magánterületemet. Ha mégis ki akarna menni és nem tudod lebeszélni,
mindenképpen hívjál fel! Más kérdés?

52
 Hallgatás volt a válasz, majd mindenki ment a dolgára. Robert átállította a
bejárati kódot, majd felment szerelméhez. Elmondta neki, megbízta egyik
emberét, hogy őrá vigyázzon.
- Akkor most ismét fogoly vagyok?!
- Jaj, dehogyis, szívem! - tiltakozott Robert - Jobb lenne, ha nem mennél
egyelőre ki. Egyrészt, mert nem ismered a várost és könnyen eltévednél,
másrészt, mert biztosra veszem, hogy Sarah Downey figyelteti a házat, és el
akar raboltatni. Néhány nap múlva szakítok rá időt, és egy teljes napot
neked szánok, hogy megmutassam a várost, rendben?
- Sok a munkád mostanában?
- Nagyon. Ki se látszok belőle.
- Azért ma még ráérsz ugye?
- Persze. Hogy is gondolhattál mást?
- Szeretnék beszélni veled, ha lehet.
- A vacsora után is jó lesz?
Mi Rae bólintott, majd lementek a földszintre enni.

Sarah Downey házában elég hamar felfedezték Mi Rae eltűnését. Sarah

először azt hitte, szegény lány eltévedt. Türelmetlenül kereste mindenfelé.
Szinte az egész házat felforgatta, már a vendégek is megtudták, mi a
helyzet, dühe pedig nőttön-nőtt.
- Átvertek! Tudtam! Éreztem! Megszöktette az az idióta fiam! Ez nem lehet
igaz! Most rajtam röhögnek!
Felrohant a legfelső emeletre, a rejtekszobába, ahol Tom ült, fejével egy
asztalra borulva.
- Mi a franc van itt?! - üvöltötte magából kikelve, mire a férfi ijedten riadt
fel. - Hogy mertél elaludni?! Az a cafka miattad lépett meg!
- Elnézést, én ... - hebegett a bűnös.
Sarah odalépett hozzá, és elvette tőle a fülhallgatót, ami a nyakába
csúszva pihent.
- Meddig hallgatóztál? Emlékszel egyáltalán valamire?
- Nem is tudom...
- Te alkalmatlan barom! - szidta Sarah, és felvette a fülhallgatót, amely a
poloskával volt összeköttetésben.
Éppen meghallotta, hogy Mi Rae-t bemutatják egy Doris nevű nőnek. Azt
is hallotta, hogy egy nő Mr. Whitemannek szólított valakit. Sejtése verejtéket
csalt a homlokára, főleg amikor megbizonyosodott, hogy a lány Robert
Whiteman házában van.
- Tehát Robert Whiteman volt! - állapította meg megsemmisülve, és
visszaadta a lehallgatót. - Még jó, hogy magnóra is rögzítettünk mindent!
Most pedig nehogy elaludj, te idióta! Ezt még megkeserüli az a fickó! Most
már túllőtt a célon! Ezt nem fogja megúszni! - kiabálta idegesen, és
kiviharzott a szobából. Olyan idegállapotba került, hogy nem szívesen ment
volna a vendégei elé. Bement a saját lakosztályába, és fel-alá járkált.
Vészesen közeledett az öt óra, várta már Briant is. Remélte, hogy ő nincs
benne ebben az egészben. Bele se mert gondolni, mi van, ha mégis. Nem,
biztosan nem tud róla! Ez a Whiteman igen ravasz fickó! Valószínűleg már
Dél-Korea óta nyomoz utánuk. Nem kellett volna ennyi embert meghívnia
erre a nyavalyás esküvőre! Valaki kiszivárogtatta neki. Fortyogott a dühtől,
teljesen tanácstalan volt. Úgy érezte magát, mint aki csúfos vereséget
szenvedett. Végül rászánta magát, hogy kimenjen, és odaálljon a vendégek
53
elé a sajnálatos hírrel. A folyosón a fiával találta szemben magát. Fekete
szmokingban, derűs arccal közeledett felé.
- Hello, anya! Nos, hogy nézek ki? Most nem mondhatod, hogy idétlen az
öltözékem!
Sarah kimerülten nézett rá, válaszolni sem volt kedve.
- Nocsak! De komoly vagy! Pedig ez a te napod is, nem? Elérted, amit
akartál. Tényleg, hol van a bájos menyasszony? Mikor kezdjük? Talán túl
korán jöttem?
- Neeeeem! - üvöltötte el magát Sarah. - Túl későn jöttél, te ütődött!
Brian meglepetten nézett az órájára.
- Most van öt óra - állapította meg. - Miért vagy ilyen ideges?
- Nem is sejted?
A férfi értetlenül rázta meg a fejét.
- A drágalátos menyasszonyod felszívódott!
- Hogy?! Elment?
- Igen, észbe se kaptam és eltűnt.
Brian alig akarta elhinni.
- Ezt most komolyan mondod? Ugye ez csak hazugság? Mit tettél vele?!
Azonnal mondd meg, hol van?! - kiabálta türelmetlenül.
- Te idióta! Nem csináltam vele semmit! Egyszerűen megszökött! Úgy
tűnik, valakit nálad is jobban szeret a kicsike.
- Ezt meg hogy érted? - támadt neki Brian.
- Robert Whiteman tisztelte meg otthonomat a látogatásával. Az az
alattomos gazember rabolta el a őt. Pontosabban önként ment vele az az
álszent liba!
- Ez nem lehet igaz! Hogy történhetett?
- Ezt én is szeretném tudni. Ugye nincs benne a te kezed is? Nagyon
remélem, mert igen bosszúálló típus vagyok, és nagyon utálom, ha hülyének
néznek.
- Nem értem, hogy gondolhatsz rólam ilyesmit. Szerinted hagynám
megszöktetni azt, akit szeretek?! Ennyire nem ment el az eszem! Tudhatnád,
milyen sokat jelent nekem. Ő az első és talán egyetlen nő, akit szeretek. Bár,
hogy is várhatom el? Te ezt sose érted meg, mert nem tudsz szeretni. Még a
saját fiadat sem, igaz, anya?
- Brian, ne beszélj hülyeségeket! Most nem rólam van szó!
- Nem? Pedig néha rólad is kellene beszélnünk. El kellene menned egy
pszichológushoz. Ezt most teljesen komolyan mondom.
- Te dilisnek tartasz?! Na, ez szép! Még te beszélsz a szeretetről?!
- A te érdekedben teszem.
- Nekem nem kell pszichológus! Semmi sem kell és senki! Majd megoldom
valahogy ezt a problémát is.
- Szerzel egy másik gazdag menyasszonyt? Ugyan, anya! Felejsd el már
ezeket a nagyra törő terveid! Nem vagyunk már így is elég gazdagok? Mit
akarsz még?! Nekem nem kell még a Buckingham Palota sem! Csak az
kellene, hogy jó anya és rendes nő legyél! Tartok tőle azonban, hogy ez csak
egy szép álom marad.
- Nem akarok megint vitatkozni veled. A legutóbbi vitánk után költöztél el.
Te mindig felnagyítod a dolgokat.
- Nem, ez nem igaz! Inkább te vagy az, aki önző módon semmibe veszi a
fontos és értékes dolgokat, és átgázol mindenen a cél érdekében. Elszomorít
az, amilyen vagy.
54
 - Persze! Elhiszem, hogy szomorú vagy. Azonban ne rám hárítsd, amiért
bánkódsz az az áruló lány miatt! Talán én tehetek róla, hogy nem szeret?
Brian komor tekintettel nézett rá, majd lesütötte a tekintetét.
- Igazad van. Bánt a dolog, és nem te tehetsz róla. Mondd, mit csináljak
most? - kérdezte elkeseredetten, és kezeibe temette az arcát.
- Nagyon megszeretted? - kérdezte halkan az anyja.
Brian bánatos tekintettel nézett fel.
- Talán nem látszik?! - nyögte, mint akinek összedőlt minden álma. - A
fenébe, miért kellett megszeretnem? Így sokkal rosszabb!
- Vissza fogom szerezni neked, megígérem!
- Hogy? Te megőrültél?! Kérlek, ne tégy semmit! Ha nem szeret, ha mást
szeret, minden hiába! Én nem akarom őt kényszeríteni! Nem venném így el!
- Bízzad csak rám! Kitalálok valamit. Újra szeretni fog, azt a másikat pedig
elfelejti majd. Főleg, ha előtte jól kiábrándul belőle!
- Anya, ne forgass semmit a fejedben! Nem volt még elég?
- Túl gyenge vagy!
- Ez nem gyengeség kérdése. Hagyjál fel minden Mi Rae-vel kapcsolatos
terveddel!
- Látom, érzékenyen érint a téma. Inkább ne beszéljünk róla - javasolta
Sarah, miközben máris egy ördögi terv jutott az eszébe.
- Még csak ne is gondolj rá, megígéred?
- Jó-jó, megígérem! - felelte rá kelletlenül.
- Akkor én most hazamegyek. A vendégekkel beszélj inkább te! Te
csődítetted ide őket. Azért nem irigyellek - szólt még vissza, majd távozott.
Kiment a hátsó kijáraton és leintett egy taxit. Elmerülten dőlt a hátsó
ülésnek, gondolatai messze jártak. Nézte az elsuhanó fákat, amint egy park
mellett mentek el, majd a száguldó épületeket, s arra a csodás másfél
hónapra gondolt, Mi Rae-vel. Azon a tényen kívül, hogy fogságban voltak,
semmi gondjuk nem volt, nyugodt, békés, szeretetteli napok voltak. Nagyot
sóhajtott, mert tudta, az életébe sosem tér már vissza ez a nyugalom, ez a
meghittség.

Sarah Downey tájékoztatta a vendégeket, hogy az esküvő elmarad, majd

mindenkitől egyenként elbúcsúzott. Legalább egy órába telt, mire mindenki
elment. George volt az, aki utolsóként távozott. Elköszönőben vigasztalni
próbálta a nőt. Nem is sejtette, hogy meghíusult terve miatt már cseppet
sem bánkódik, sőt, új ötleteken töri a fejét.
Első útja a dolgozószobába vezetett, ott keresgélni kezdett az iratok
között. Még a telefonkönyvbe is belenézett. Mikor már összeállt a kép a
fejében, a telefonhoz lépett. Néhány hívás után megtalálta azt, akit annyira
keresett.
- Halló, itt Monica Davis.
- Én Sarah Downey vagyok. Egy fontos, értékes megbízásom lenne az ön
számára. Egy barátnője, Gabriella Morris adta meg a számát. A megbízásom
roppant kényes ügy, melynek során szükségem lenne az ön színészi
képességeire.
- Értem. Konkrétan miről van szó?
- Ez nem telefontéma. Holnap találkozhatnánk személyesen?
- Persze, semmi akadálya - egyezett bele a hölgy, és megbeszéltek egy
időpontot és egy helyet.

55
 7. fejezet

Roberték a vacsora után nyugodtabbak lettek, már nem gondoltak a

poloska okozta izgalmakra. Átmentek a hallba, és ott kényelmesen
elhelyezkedtek a fotelokban. Doris bevitt nekik egy kis kávét, majd Robert
neki is elmondta, mi a helyzet. Utána elküldte lepihenni. Miután a lány
távozott, Mi Rae felé fordult a férfi, és átölelte.
- Érted mindenre képes vagyok. Megvédelek attól a banyától, aki csak
ártani akar neked. Nagyon nehéz volt?
- Eléggé, de azért hadd magyarázzam el – kezdte a lány, és elmondta,
miért, hogyan raboltatta el őt Sarah Downey az otthonából.
- Ezek szerint te tényleg Richard March unokája vagy? - csodálkozott
Robert.
- Igen, sajnos - felelte a lány, nagyot sóhajtva, és elmesélte a múltat is,
hogy mit tett a családjával a nagyapja.
Ezen a férfi még jobban megdöbbent.
- Ez biztos, hogy igaz?! Marchról ezt nehezen tudom elképzelni. Bár, én
nem ismerem annyira. Egy kicsit maradi felfogású, de tisztességes ember
hírében áll. Az egyetlen hibája, hogy nem tudja kordában tartani a
jobbkezét, Sarah Downeyt. Egyszer talán valakinek fel kellene nyitnia a
szemét.
- De nem én leszek az. Még ha a nagyapám is, látni sem akarom őt!
- Szerintem hibát követsz el. Meg kellene ismerned, és rájönnél, hogy nem
is olyan szörnyeteg.
- A múltját akkor sem tudja eltörölni. Nem tudsz te sem meggyőzni arról,
hogy megváltozott. Még ha igaz is, én akkor sem tudok soha megbocsátani
neki.
- Értem, de a véleményem attól még lehet más, nem? Megígérem, nem
beszélek róla soha többet, csak arra kérlek, gondolkodj el rajta még egyszer.
- Ha ragaszkodsz hozzá…
- Azt még nem mondtad el, hogyan szántad rá magad végül, hogy
teljesítsd Sarah Downey kérését.
- Az esküvőre gondolsz? Ez elég bonyolult - kezdett bele Mi Rae, és egy
pillanatra elgondolkodott.
Elbizonytalanodott, elmondja-e, hogy terhes. Ez biztosan mindent
megváltoztatna. Robert azonnal feleségül venné, és hét lakatt alatt őrizné.
Nem akarta, hogy csupán a gyerek miatt vegye feleségül és még jobban
bebörtönözze őt. Bízott a szerelmében, de előbb szerette volna még jobban
megismerni őt, ezért úgy döntött, vár még vele egy kicsit.
- Miért is bonyolult? - kérdezte Robert, és ez visszazökkentette a jelenbe.
Zavartan hajtotta le a fejét, miközben elkezdett beszélni.
- Nehéz ezt elmagyarázni, hogy is történt. Lényeg, hogy nagyon
megkedveltük egymást Brian Downey professzorral. Hasonló az
érdeklődésünk. Emlékszel? Meséltem már neked, hogy művészettörténetet
hallgatok a Szöul Nemzeti Egyetemen. Kiderült, hogy Brian éppen
művészettörténetet tanít itt, Londonban. Mióta elhagytál, én állandóan csak
miattad bánkódtam. Nagyon bántott, ahogy velem viselkedtél. Teljesen
magam alatt voltam. Ő mozdított ki a letargiából, és adott életkedvet. Már az
első pillanattól kezdve érdekes embernek találtam, és ahogy egyre jobban
megismertem, rájöttem, milyen értékes ember. Milyen értelmes, okos, mégis
56
melegszívű és megértő. Kicsit félénk volt, ami növelte bennem az iránta
érzett bizalmat és szeretetet. Nagyon jól megértettük egymást, sokat
beszélgettünk. Olyan lett számomra, mint egy igaz barát. Ő azonban
szerelmes lett belém, nem tudta eltitkolni. Tisztában volt vele, hogy én téged
szeretlek, de azért reménykedett. Amikor csalódtam benned, azt hittem,
sohasem fog már senki szeretni, és én sem tudok már megbízni senkiben.
Brian adott reményt a boldogságra, és én ezért fogadtam el őt. Azt
reméltem, ő majd segít elfelednem téged, mert még mindig szerettelek. Ki
akartalak űzni a szívemből, de nem sikerült.
- Ennek nagyon örülök, szerelmem.
- Igen, már én is
- Boldogságom - suttogta Robert, és szorosan átkarolta a lányt. -
Legszívesebben sohasem engednélek el. Jó lenne most megállítani az időt,
hogy minden örökre így maradjon.
- Igen, az jó lenne - helyeselt Mi Rae.
Szerelmes álmodozásaiknak egy heves vihar vetett véget. Az ablakhoz
léptek, hogy megnézzék. Az épület előtti fák koronáit erős szél rázta meg.
Komorabb lett a hangulatuk a látványtól. Mi Rae-nek eszébe jutott, amit
Brian megígért neki, hogy segít felkutatni az anyját. Elmondta Robertnek is,
és megkérte, segítsen neki. Robert biztosította, mindent el fog követni, hogy
megtalálja, de figyelmeztette, csalódás is érheti. Megkérte, készüljön fel
lelkileg arra is, ha netán kiderülne, Catherine March már nem él. A lány
gondolt rá, de bízott az ellenkezőjében. Álmodozva, reményekkel telve tértek
aludni, egyelőre külön hálószobába. Az esti csók azért nem maradt el.

Másnap Rob korán reggel felhívta barátját. Már rég beszéltek egymással,
talán egy éve is. James Redfielddel gyermekkoruk óta ismerték egymást.
Mindig segítőkész, igaz jó barát volt. Robert maga elé képzelte, ahogy
kényelmesen ül régi, kopott foteljében, lábai hanyagul az asztalon, kezében
a legfrissebb napilappal, szájában kedvenc pipájával. Eltalálta, mert, éppen
ilyen testhelyzetben volt, amikor megcsördült a telefonja.
- Halló, Redfield-rezidencia! – szólt bele teljes komolysággal.
- Na ne mondd! Itt Robert Whiteman! – szólt bele Rob nevetve.
- Ó, a nagy „fehér ember”! Még mindig magányosan?
- James, te javíthatatlan vagy! Megzavartalak az újságolvasásban?
- Talált! Épp a kedvenc rovatomnál tartottam, a haláleseteknél.
- Én is egy állítólagos halott ügyében telefonálok.
- Na ne! Mióta érdekelnek a hullák? Ez az én szakterületem!
- Egy szívességre szeretnélek megkérni. Fontos lenne mindent
megtudnom Catherine March-ról, Richard March lányáról. A sorsáról,
eltűnéséről. Gyanú merült fel, hogy nem halt meg, bár az öreg azt mondja,
meghalt.
- Miért érdekel a dolog?
- Nem engem érdekel, hanem March unokáját.
- Az is van neki?!
- Itt van Catherine March lánya, Kim Mi Rae, Dél-Koreából. Most nálam
lakik, és megígértem, hogy segítek neki.
- Á, akkor nem is vagy magányos, ugye?
- Egyáltalán nem, ha erre vagy kíváncsi.
- Komoly a dolog?
- Remélem, az lesz.
57
 - Mindent tud rólad?
- Dehogy! Ez nem ilyen egyszerű! - tiltakozott Robert, és szinte látta,
amint barátja a fejét csóválja.
- Ejnye-ejnye! Ennek így nem lesz jó vége!
- Elég, te vészmadár! Inkább azt mondd, elvállalod-e az ügyet!
- Persze, ’nagy fehér’! Mikor hagytalak én cserben? De ez a titkolózás nem
tetszik nekem.
- Talán tegyem közhírré? Tévében ne jelentsem be?
- Csak arra gondoltam, ha ennyire szereted, hogy hozzád költöztetted,
abba az erődbe, lehetnél őszinte vele. Talán nem bízol benne? Akkor a fene
megette azt a kapcsolatot! Nem tudtad, hogy a szerelem alapja a bizalom?
- Kérlek, most ne oktass ki!
- Reménytelen eset! Majd hívlak! - szólt, és letette.
Robert kissé magába roskadva ült le, és mélyen elgondolkodott. James
prédikációja kicsit megingatta. Sóhajtott egy nagyot, és épp fel akart állni,
mikor Mi Rae lépett be, kócosan, álmos szemekkel.
- Már mindenütt kerestelek.
- Szerelmem, gyere ide hozzám! - vonta a karjaiba a lányt. - Felhívtam
anyád ügyében egy barátom, aki magándetektív.
- Ez igaz?! Jaj, de jó! Köszönöm, Robert! - lelkendezett a lány, és forrón
megölelte a férfit. - Jó lenne, ha megtalálná, és végre lenne családom.
Annyira szeretném! Nem is tudod elképzelni, milyen sokat jelent nekem ez, s
milyen az élet szerető és megértő édesanya nélkül felnőni.
- Nagyon is el tudom képzelni…
- Talán neked sincs családod? - hökkent meg a lány, és eszébe jutott, hogy
szinte semmit sem tud még Robert családjáról, múltjáról.
- Most nem szívesen beszélnék erről - mondta a férfi, és másra terelte a
szót.
Mi Rae-nek feltűnt ez a hirtelen témaváltás, a zavar Robert tekintetében, a
tétova kézmozdulat. Nem volt ideje azonban elgondolkodni rajta, mert
nemsokára reggelizni mentek. Doris finomságokkal várta őket.
- Köszönjük a fáradozásod, Doris - szólt hozzá Rob.
- Nem hagyhatom, hogy éhesek maradjanak. Bár, tudom, maga csak egy
kávét szokott reggel meginni.
- Igen, de most szívesen harapok valamit Mi Rae-vel - felelte a férfi, majd
folytatta: - Arra gondoltam, felveszek egy hivatásos szakácsnőt, most, hogy
többször kell főzni. Még ma kerítek valakit, rendben?
- Köszönöm, uram - felelte Doris, és kiment.
- Tudod, drágám, mielőtt idehoztalak volna, szinte alig voltam itthon, így
nem nagyon kellett főzni rám – magyarázta kedvesének.
Szeretett volna felvenni még egy testőrt is, de az már túl kockázatos lett
volna. Elhatározta, Michael Wilsont, öreg barátját kéri meg, szerezzen neki
egy megbízható szakácsnőt. Amíg Robert ezen gondolkodott, Mi Rae-nek
eszébe jutott rég látott barátnője. Szerette volna felhívni, hogy mindent
elmeséljen neki. Meg is kérdezte, telefonálhat-e, mire Robert megdorgálta,
hogy ilyet nem is kellene megkérdeznie, hisz most már ő a ház úrnője. Mi
Rae félrevonult egy másik szobába, és onnan hívta fel Eun Joo-t.
Szerencséjére épp otthon találta. Nagyon meglepődött, és ezer kérdéssel
támadt neki. Mi Rae megpróbált mindenre válaszolni, elmesélte kalandos
életét Angliában, és azt is, hogy terhes. Jó volt végre kibeszélnie magát

58
valakivel, akinek mindent elmondhat. Nagyon boldog volt, mikor letette a
telefont. Megígérte, hogy máskor is felhívja majd Eun Joo-t.
Robert kora délután ért haza, és sietve szalad fel kedveséhez.
- Gyere, megyünk a követségre!
- Miért? Mi a baj?
- Már másfél hónapja vagy itt az országban, és nincsen semmi iratod.
- Ez igaz. Amikor elraboltak, nem volt időm útlevelet csináltatni – jegyezte
meg Mi Rae cinikusan.
- El kell mennünk, hogy tisztázzuk a helyzeted, és engedélyt kérjünk az itt
tartózkodásodhoz. Sarah Downey is biztosan szerzett ilyen engedélyt,
különben meg sem esküdhettél volna. Őrá viszont nemigen számíthatunk,
hogy odaadja a papírjaidat.
- Ebben, látod, igazad van – értett egyet a lány, majd felöltözött, és el is
indultak.
A követségen mindenféle kérdésekkel ostromolták őt. Elmondta, hogy
elrabolták, s úgy csempészték be az országba. Személyleírást adott a
tettesekről, Sarah Downey-t azonban nem árulta el. Egyrészt, mert
megígérte neki, másrészt pedig, mert félt is tőle. Richard March-hoz fűződő
rokoni kapcsolatáról sem beszélt. Nehezen, hosszú órák múlva értek csak az
ügy végére. A felügyelő nem szívesen, de végül megadta neki az engedélyt,
hogy az országban maradhat. Mi Rae nem is sejtette, valójában az segített
rajta, hogy Robert felhívta a nagyapját. Ő volt az, aki mindent elintézett, a
kapcsolatai révén.

Másnap reggel már megérkezett az új szakácsnő, Elsa. Fiatal, szőke lány

volt, szeplőkkel, nagy copfokkal, és határtalan lelkesedéssel. Tetszett neki,
hogy ilyen fontos helyen fog dolgozni. Úgy érezte magát, mint aki megütötte
a főnyereményt. Mindenkivel hamar összebarátkozott. Mesélgettek
egymásnak az életükről. Mi Rae múltját kíváncsian hallgatták, és mindent,
amit Dél-Koreáról mesélt. Utána ők is meséltek Angliáról.
Mi Rae legszívesebben kiszaladt volna, hogy a saját szemével is lásson
mindent. A múzeumokat, képtárakat, szobrokat, London legszebb részeit,
parkjait. Közel két hónapja van ebben a csodálatos városban, és még alig
látott belőle valamit! Ez igen bosszantotta. Jó lenne már Roberttel
kimozdulni innen! - gondolta, és várta, mikor mutatja meg neki a várost. Erre
azonban sokáig nem került sor. A férfi mindig korán elment, és csak estefelé
tért haza. Mi Rae már az első naptól türelmetlen volt, nem örült annak, hogy
nincs vele a kedvese, és nincsen semmi dolga. Szeretett volna valami
hasznosat csinálni. Hiányzott neki az egyetem, s még a mellékállása is.
Néha-néha jól elbeszélgetett a lányokkal, de nekik is dolguk volt, nem tudtak
mindig vele lenni. Hogy segítsen nekik, azt pedig nem engedték, ebben
hajthatatlanok voltak. - Te vendég vagy, Mi Rae! Hogy jut eszedbe ilyesmi?! -
szóltak rá mindig felháborodva.
Egyik nap Robert váratlanul már kora délután megérkezett, Mi Rae nagy
örömére. Szinte repült a karjaiba, mikor meglátta.
- De jó, hogy megjöttél! Úgy örülök neked!
- Édesem, ennyire hiányoztam?! – lepődött meg a férfi.
- Persze, te buta! Nem tudtad?
Robert bűnbánóan hajtotta le a fejét.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy ilyen rossz neked egyedül.

59
 - Nem rossz, inkább csak unalmas. Nem tudom semmivel lefoglalni
magam.
- Mihez lenne kedved?
- Kirohanni innét és barangolni a városban!
- Jaj, kedvesem, tudod, hogy az most nagyon veszélyes.
Mi Rae szomorúan fordult el tőle.
- Tudom, tudom, de mikor mehetek végre ki? Csak egy kicsit! Most nem
mehetnénk ki kettesben?
Robert nagyot sóhajtott, és közelebb lépett a lányhoz.
- Nem lehet, szerelmem. Azért jöttem ilyen korán haza, mert sürgősen San
Francisco-ba kell repülnöm. Csak egy-két, maximum öt nap múlva jövök
haza.
- Olyan sokára?
- Sajnálom, kedvesem. Tudod, a munkám eddig is sok utazással járt.
- Fel kellene hívnom dr. George Lambertet, hogy a gipszet levegyék rólam.
Szerettem volna, ha te viszel be a kórházba.
- Most semmiképp sem érek rá. Talán, ha megjöttem.
- Nem vihetne be akkor Nick? Már nagyon elegem van a gipszből…
- Megértem, és szólok is neki. Holnap elkísér, rendben?
- De jó! – kiáltotta Mi Rae lelkesen.
Átkarolta, majd a fülébe suttogott.
- Siess majd haza! Szeretlek!
A férfi forró csókkal búcsúzott, majd elhagyta az épületet. Mi Rae
felrohant az első emeletre, majd keresett egy szobát, amely a hangárra nyílt.
Az ablakon keresztül integetett a férfinak, miközben erőt vett rajta a
kétségbeesés. Eszébe jutott, milyen magányos napok, várnak rá. Félt egy
kicsit, de leginkább csak saját magától, hogy hogy bírja ki majd az
egyedüllétet.

Másnap jobb kedvvel ébredt. Azonnal felhívta a doktort, és kérte, ne

említse meg Sarahnak a hívását. Nick még aznap délelőtt bevitte őt a
kórházba, ahol végre levették a gipszet. Mi Rae két puszival köszönte meg
George-nak, amiért ilyen segítőkész volt hozzá. Visszafelé az úton
frissebbnek, vidámabbnak érezte magát. Az az ötlete támadt, hogy
rajzolgatni fog. Megérkezve a házba, megkérte Elsát, hogy bevásárláskor
hozzon neki eszközöket, amelyekkel próbálkozhat. Utoljára középiskolás
korában rajzolgatott, ez volt a hobbija. A tanárai tehetségesnek tartották, de
őt a művészettörténet jobban érdekelte. Arra azonban nem volt pénze, hogy
nappali tagozaton elvégezze, ezért inkább dolgozni ment, és csak később
kezdte el a művészettörténeti tanulmányait, levelező tagozaton.
Első magányos napja rajzolgatással telt. Több vázlatot is készített, és
elkezdte Robertet lerajzolni, emlékezetből. Munka közben többször pihent,
de azért így is igen elfáradt a keze. Este megmutatta a képeket a lányoknak,
akik lelkesen dicsérték meg minden munkáját, és bátorították, ne hagyja
abba, mert látszik, hogy van érzéke hozzá. Ő nagyon örült a sikernek, és meg
is köszönte a meleg szavakat.
- Olyan jó, hogy legalább ti itt vagytok, és segítetek kibírnom ezt a
bezártságot - mondta hálásan.
- Nagyon nehéz nélküle, ugye? - kérdezte Elsa.
- Igen, nagyon. Főleg, mert nem mehetek ki a városba. Pedig úgy
szeretnék! Mit nem adnék, ha csak egy kicsit meglóghatnék!
60
 - Szegényke! – mondta Teresa sajnálkozva.
- Talán ha helyettem mennél ki vásárolni... – gondolkodott el Elsa
hangosan.
- Igen, az jó lenne! – kapott az ötleten Mi Rae.
- Jaj, nem gondoltam komolyan!
- Kérlek! – könyörgött.
- Nick úgyis észrevesz, és nem enged ki – tiltakozott Sandra.
- És ha álcázom magam? Holnap hozzál nekem egy parókát, Elsa! Kérlek!
Könyörgök!
- Ez igen veszélyes - próbálta Doris is lebeszélni.
- Vigyázok magamra! Ebéd után kimennék, és estére visszajönnék. De jó
is lenne! - lelkendezett Mi Rae, mert máris beleélte magát a tervbe.
A lányok nem tudták eltántorítani. Végül Elsa hozott neki parókát is. Mikor
megérkezett, az előtérben találkozott Dorissal, aki aggódva fordult hozzá.
- Nem kellene engednünk, hogy kimenjen.
- Mit tehetnénk ellene?
- Nem kellett volna hoznod parókát, akkor nem tudott volna kimenni.
- Most én vagyok a hibás?!
- Ha valami baj történik, akkor igenis te!
- Na-ne! De mi történhet? Senki sem ismeri fel! Ha figyelik is a házat,
engem eddig sosem bántott senki, most pedig azt hiszik majd, hogy én
vagyok ő.
- Távcsővel felismerhetik, hogy nem te vagy. Az arca egészen más.
- Igen, és egy tégla is ráeshet a fejére! Ne légy már ilyen pesszimista!
Doris megsértődött, és otthagyta. Nem értette, miért támogatja Elsa most
mégis Mi Rae tervét. Nem tetszett neki ez az egész ötlet. Sandrával és
Teresával fel is kereste Mi Rae-t a szobájában, és még egyszer megpróbálták
lebeszélni, de minden szó hiába volt.

Délelőtt Elsa és Mi Rae megbeszéltek mindent, ami fontos. Mi Rae még

Elsa járását is gyakorolta. Kapott tőle kölcsönbe ruhát, és felvette a parókát.
Átismételték, hogyan kell bejönni a bejáraton, s a kódot, hogy minden
természetes legyen majd, amikor Mi Rae megérkezik, és Nicknek se tűnjön
fel semmi. Az ebédet már álöltözetben fogyasztotta. Utána rögtön el is
indult. Kicsit izgult, mikor végigsétált a garázsig. Bement, és a beült az
autóba, amellyel Elsa szokott vásárolni menni. A kapun kívül nyugodott csak
meg igazán. Sikerült! Felszabadultnak érezte magát. Aztán bekapcsolódott a
forgalomba. Nehéz volt megszoknia, hogy ellenkező oldalon kell mennie,
mint ahogy tanulta. Most igazán örült, hogy még középiskolás korában
beiratkozott vezetést tanulni. Amit a hostesskedésből már akkor
megkeresett, abból tudta fedezni a tanfolyamot. Azt azért sohasem gondolta
volna, hogy egyszer London utcáin fog vezetni. A belvárosban keresett egy
parkolóházat, és otthagyta a kocsit. A lányoktól kapott egy kevéske pénzt,
ami jól jött a parkolási díjat kifizetni. Ahogy kifelé ment az épületből,
észrevette, hogy valaki jön mögötte. Remélte, hogy nem őt követik, hisz
sokan járkálnak errefelé. Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan csak üldözési
mániája van. Megnézte az épület címét, környékét, hogy visszataláljon az
autóhoz, majd nekivágott a városnak. Később is úgy érezte, követik. Megállt
egy kirakatnál, és látta benne, hogy a túlsó oldalon megáll egy férfi, és őt
nézi. Rögtön felgyorsult a szívverése. Eszébe jutott Sarah Downey, aki
mindenre képes. Bement egy üzletbe, és elmagyarázta az eladónak, hogy
61
nagy bajban van, követi egy férfi. Kérte, segítsen neki, hogy egy hátsó
kijáraton át megléphessen. A hölgy igen megértő volt, és el is kísérte. Mi Rae
alig tudta elhinni, hogy ilyen hamar le tudta rázni. Egy másik utcába jutott
ki, ahol rögtön elkezdett futni.

Rohant, ahogy csak bírt, míg egy parkba nem ért. Ott megállt, és
körülnézett. Örömét alig bírta visszatartani. Végre szabad volt! Itt, a
természet közepén, fák és bokrok között, szabadon! Széttárta a karjait, és
könnyed léptekkel forgott, csak forgott. A szíve heves dobogásba kezdett,
szárnyalni támadt kedve. Ámulattal nézte a csodálatos tájat, minden cserjét
megcsodált. Magába szívta a kinti világ illatát. Élvezte, ahogy a szellő áthatja
egész testét, felborzolja hosszú, csillogó haját.
- Micsoda csoda! Istenem, de boldog vagyok! - kiáltotta, és nem érdekelte,
hallja-e, látja-e valaki.
Repült vele az egész világ. Örömkönnyek folytak végig az arcán, de
hagyta, nem érdekelte semmi más, csak a határtalan boldogság, hogy végre
szabad. Úgy érezte kitárult előtte a világ, mintha egy őrült zenét hallana,
melynek magával ragadó, lüktető ritmusára táncolna.
- Most biztosan azt hiszik, őrült vagyok, de nem érdekel! Nem érdekel
semmi!
Egy pillanatra úgy érezte, talán vissza se kellene mennie soha, de aztán
tudta, nem teheti meg. Robert igazán szereti, nagyot csalódna benne,
ráadásul veszélyben van. Most, ezekben a percekben mégis határtalanul
boldog volt.
Mikor már felszáradtak az öröm könnyei, sétálgatni kezdett. Nézte a
járókelőket, a természetet, és fel-felnézett az égre is. A magas fákról lassan
szállingóztak a tarka levelek. A felhők mögül még a nap is ki-kikandikált.
Csendes, kellemes őszi délután volt. - Ez nem is Anglia! Ki mondja, hogy
szürke és ködös?! Hiszen itt minden csodálatos! Az előbb még honvágyam
volt, de most úgy érzem, mintha megleltem volna második hazám. Talán itt
boldog leszek, boldog örökre… - ezeket a gondolatokat fogalmazta meg
magában, és elhatározta, visszajön még egyszer ide, mielőtt Robert
visszatérne.

Kiment a parkból, és nekivágott az utcáknak. Útközben megkérdezett

néhány embert, míg végre a Trafalgar Square-re nem ért. Itt megtalálta azt
az oszlopot, amelyen Nelson admirális szobra állt. Csodálattal járta körbe.
Négy kőoroszlán védte az 1805-ben elhunyt híres tengerész emlékét,
körülötte a téren pedig hatalmas galambcsapat repdesett. Sokan etették a
megszelídült galambokat. Mi Rae sajnálta, hogy nem tud adni nekik semmit.
Végül felszállt egy piros emeletes buszra, amiből olyan sok keringett a
városban. Nagy nehezen megtalálta végre azt a múzeumot, amit annyira
keresett. Áthaladt a Piccadilly Citrus tér zajos forgatagán, mire megérkezett.
A kapuban tétován megállt. Az épületet szemlélte, és a stílusán töprengett.
Egy alacsony, barna hajú, szemüveges fiatal lány állt meg mellette.
- Reneszánszba hajló gótikus - mondta, mint aki olvas a gondolataiban.
- Köszönöm - felelte Mi Rae zavartan.
- Külföldi vagy? - jött az első kérdés, amit sok követett még.
A barátságos angol lányt Isabel Smithnek hívták, és épp a múzeumba
indult. Kiderült, hogy tanulmányt ír a romantikus festészetről. Elárulta, hogy
az egyetemen művészettörténetet tanul, aminek Mi Rae nagyon örült. Együtt
62
léptek be az épületbe. Isabel megmutatott neki mindent, elkísérte a
különböző termekbe. Rengeteg festményt megvitattak. Mi Rae sokat tanult
ebből a sétából. Rájöttek, hogy ugyanaz a korszak tetszik mindkettőjüknek.
A múzeumból kifelé menet Isabel meghívta őt egy üdítőre a szemben lévő
kávézóba. A kapu előtt két fiatalember köszönt rájuk váratlanul.
- Helló, lányok!
- Jé, te mit keresel itt? - kérdezte a szőke, szeplős fiút Isabel.
- Amit te is, nem gondolod? A könyvtárból jövünk. Már egész jól áll a
tanulmányunk!
- Az jó! Mi Rae, ő Henry Foster, és a barátja, Ken Rawlins. Az egyetemről
ismerjük egymást. Fiúk, bemutatom a barátnőmet, Kim Mi Rae-t, aki koreai.
- Félig - javította ki Mi Rae. - Az anyám ugyanis angol. Most vagyok
először Londonban, még szinte sehol sem voltam. Én is művészettörténetet
tanulok, csak épp Szöulban.
- Az szuper! Nem jöttök be? - kérdezte Henry.
- Most néztük meg - tudatta Isabel. - Iszunk egyet itt, szemben - mutatott
a túlsó oldalra.
- Megvártok minket? - kérdezte a sötéthajú, borostás Ken Mi Rae felé
fordulva, és mosolyogva szemlélte a lány szépségét.
Mi Rae észrevette, ahogy a fiú megbámulta, és zavarba is jött.
- Jó lenne kicsit elbeszélgetni - fűzte a lányokat, mire Henry is besegített,
látva barátja kudarcra ítélt próbálkozását.
- Isa, csak fél óra, rendben? Rögtön jövünk!
- Na jó, de tényleg csak félóra! Lehet, hogy ti ma is lógni akartok, de én be
akarok menni a mai előadásra.
- Oké, szivi! - intett búcsút Henry, és Ken is mosolyogva köszönt el.
- Ezeket sose tudom megnevelni! - sopánkodott Isabel.
- Henry a barátod, ugye?
- Olyasmi. Olyan se veled, se nélküled kapcsolat. Neked van valakid?
- Igen, van.
- Mesélj róla!
Leültek, és rendeltek két kólát, majd Isa újra megkérdezte Mi Rae-t, aki
végül válaszolt.
- Igen gazdag, sikeres ember, csak sajnos elég kevés az ideje. Azonban
nemcsak miatta vagyok Angliában. Az eltűnt anyámat keresem, próbálom
felkutatni a családom.
- Komolyan?! Hú, de izgalmas! Találtál már valamit?
- Egy nagyapát, akivel azonban nem sokra megyek, mert gyűlölöm. Ő
szakított el kiskoromban az anyámtól.
- Ez borzasztó! A barátod segít a keresésben?
- Igen, felhívott egy magándetektívet.
- Itt ismerkedtetek meg?
- Nem, még Szöulban. Szerelem, első látásra.
- Hűha! Hogy néz ki?
Mi Rae leírta Robert külsejét, majd beszélgettek Isabel családjáról is. Az
idő gyorsan elszalad, és máris indulniuk kellett.
- Nem várhatom meg a fiúkat, mert elkések - mondta Isa. - Neked nem
lenne kedved elkísérni?
- De, nagyon is!
- Akkor gyerünk! - szólt a lány, és fizetett a pincérnek.
- Előadás után segítesz megtalálni az autót, amivel a városba jöttem?
63
 - Persze. Tudod a címet, ahol hagytad?
- Igen, szerencsére.
- Jó, akkor nem lesz nehéz megkeresni.
Felszálltak egy buszra, és nemsokára meg is érkeztek az egyetemhez. Mi
Rae csodálkozva meredt a hatalmas épületre.
- Hű, ez jóval nagyobb a Szöul Nemzeti Egyetemnél!
- Tetszik?
- Naná! Ide én is szívesen járnék!
- Még megteheted.
- Milyenek a tanárok? És a vizsgák?
- Szigorúak és nehezek, de azért én szeretem ezt is, azt is.
- Most milyen előadásra megyünk?
- Barokk építészetre, egy kitűnő tanár előadásában.
- Igen?
Mi Rae hirtelen Brianre gondolt, és megijedt, hogy összefuthat vele itt az
egyetemen.
- Hogy hívják a tanárt? - kérdezte aggódón.
- Dr. Brian Downey. Ő a kedvenc tanárom.
Mi Rae majdnem elájult a meglepetéstől. Ez a hír egy kicsit túl sok volt
neki, de aztán eszébe jutott, hogy ő most álruhában, parókában van itt, így
talán meg sem ismeri.
- Rosszul vagy? - kérdezve Isabel ijedten, mikor észrevette, hogy reagál
barátnője.
- Nincs semmi baj, csak kicsit meglepődtem.
- Talán ismered a professzort?
- Igen - vallotta be Mi Rae.
- Komolyan?! És mennyire ismered? Mondj el mindent róla!
- Az egy kicsit sokáig tartana. Elég jól ismerem. Egy rövid ideig a
menyasszonya voltam, de aztán elhagytam. Robert miatt, akit most is
szeretek.
- Szegény professzor! Ez olyan hihetetlen! Épp a kedvenc tanárom egykori
menyasszonya a barátnőm!
- De ugye nem zavar téged?
- Nem, dehogy! De te nem félsz, hogy felismer itt?
- Talán nem. Most ugyanis parókában, és álruhában vagyok, mert egy
őrült nő üldöz. Brian anyjáról van szó. Fejébe vette, hogy hozzáad a fiához,
és nem lehet lebeszélni róla.
- Ez tényleg őrült! Mit szól bele egy felnőtt ember életébe!? Ez elképesztő!
- De ugye nem beszélsz ezekről senkinek? Ígérd meg, kérlek! Nem
szeretném Brian hírnevét rontani, vagy bármi rosszat okozni neki.
- Persze, számíthatsz rám. Egy kissé meglepett, amiket megtudtam, de
nem fogom senkinek elmondani. Köszönöm, hogy megtisztelsz a
bizalmaddal. Nagyon rendes tőled.
- Te vagy rendes, hogy meghallgatsz. Az életem a feje tetejére állt, most
is zűrzavar van még bennem. Még abban sem vagyok biztos, hogy jó-e ez a
szerelem, amit érzek Robert iránt. Néha elbizonytalanodok. Keveset
beszélgetünk, ráadásul alig látjuk egymást, szinte csak este találkozunk.
- Az tényleg kevés. És a prof?
- Őt nagyon megszerettem, igazán! Sokat voltunk együtt, nagyon jól
kijöttünk. Kellemes vele lenni, mintha mindig is ismertem volna, sok a közös

64
bennünk. Olyan, mint egy nagy, puha mackó, akihez jó érzés hozzábújni, aki
megért. Iránta viszont nem érzek szerelmet, inkább csak szeretetet.
- Azért az sem kevés! Talán több is!
- Ugyan, ne mondj ilyet! Egy házassághoz mindenesetre kevés.
- Legjobb lenne a két udvarlódból egy tökéletes férfit gyúrni! Jól
kiegészítik egymást.
- Valóban – felelte Mi Rae elgondolkodva.
- Mindenesetre nem az eszedre hallgattál, mikor Robertet választottad,
ugye?
- Igaz. Te igen jó emberismerő vagy!
Isabel elmosolyodott a bók hallatán, majd beléptek a terembe, ahol
nemsokára elkezdődött az előadás. Brian pár perc múlva érkezett meg, egy
fekete táskával a hóna alatt. Hasonlóan szokatlan öltözék volt rajta, mint az
első találkozásuk alkalmával. Mi Rae sápadtan lapított a hátsó sorokban,
kezeire támaszkodva figyelte őt. Amint azonban elkezdett komoly, de
érdekfeszítő beszédébe, kezdett feloldódni. Figyelte minden szavát,
gesztusát, próbálta kiolvasni a szemeiből, vajon hogy van. Talán túltette már
magát a csalódáson, reménykedett, s talán már nem is gondol rá. - Jó lenne
beszélni vele, bocsánatot kérni - gondolta ki hirtelen. Az idő azonban nem
alkalmas. Vissza kell térnie Robert házába. Talán egy másik alkalommal.
Előadás után Isabellel megkeresték a kocsit, majd Mi Rae hazavitte
barátnőjét.
- Nem jössz be kicsit? - kérdezte Isa.
- Vissza kell érnem fél nyolcig, talán majd legközelebb. Tényleg, mikor
lesz legközelebb órája Briannek?
- Holnap délelőtt tízkor.
- Máris?! - csodálkozott Mi Rae. - Nem tudom, el tudok-e jönni.
- Csak semmi tiltakozás! Eljössz és kész!
- Megpróbálom. De hol találkozzunk?
- Eljössz értem? Idetalálsz?
- Persze.
- Előadás után pedig beugorhatnál hozzánk egy ebédre.
- Oké, úgy lesz.
Elbúcsúztak, majd Mi Rae megpróbálta megtalálni Robert birtokát. Az
idegei közben pattanásig feszültek, amikor úgy érezte, eltévedt. Nagy
szerencséje volt, fél nyolcra meg is érkezett. Megpróbált nyugalmat erőltetni
magára, és behajtott a garázsba, majd besétált a házba. Nick nem vette
észre a különbséget, a lányok pedig már izgatottan várták. Elmesélte, merre
járt, miközben megvacsoráztak. Utána lezuhanyozott, és fáradtan dőlt az
ágyra.

Másnap reggel korán felkelt, mert előző nap elfelejtett szólni Elsának,
hogy ismét szeretne kimenni helyette a városba. Mi Rae telefonon szólt
Nicknek, hogy Elsa egész napra kimenőt kapott, nehogy meglepődjön,
amikor csak este jön haza.
Mi Rae fél nyolc előtt pár perccel távozott a birtokról, első útja a
városközpontba vezetett. Onnan felderítő útra indult, mert mindenképp látni
akarta a Temzét. Nemsokára el is érte a célját. A Tower-hídról megnézhette
a hatalmas folyót. Csodálatosnak találta. Robert jutott róla az eszébe, hozzá
hasonlította. Mindketten hatalmasak, erősek, tiszteletet parancsolóak és
mégis szívet melengetők. Megszerette ezt a folyót, ahogy Robertet is, az első
65
pillanattól. Elhatározta, sokat fog ide járni, hogy láthassa. Nemsokára ideje
volt továbbállnia, mert Isabel várja.
Isabel tizenöt éves húga, Jessie nyitott ajtót, akinek hosszú copfban
lógott a haja.
- Helló! Te vagy Mi Rae? – nézett rá barátságosan.
- Igen. Isabelért jöttem. Szólnál neki?
- Persze - felelte, és kiáltott a nővérének. – Jól tudom, hogy nálunk
ebédelsz?
- Igen, Isa meghívott.
- Mesélsz majd valamikor nekem is az országodról?
- Isa mondta, hogy koreai vagyok?
- Igen, említette - vallotta be a lány.
Isabel lelkes kirohanása szakította félbe őket, s már indultak is az
egyetemre.
Mi Rae útközben megkérdezte:
- Jessie-nek nem kellene már iskolában lennie?
- Speciális iskolába jár, ahol csak tíz órakor kezdődnek az órák.
- Tényleg?
- Tulajdonképpen rajziskola, ahol a legtöbbet a rajzolással foglalkoznak.
- Az jó! Annakidején én is szívesen jártam volna ilyen iskolába – vallotta
be Mi Rae.
Az egyetem elé érve, a kapuban Henry és Ken ugrott eléjük.
- Na végre! Már majdnem elkéstetek! - oktatták ki a lányokat.
- Csak nem az előadásra jöttetek? - csodálkozott Isa.
- Á, dehogy! Csak szórakozni jöttünk.
- Persze! Jellemző! Gyere, Mi Rae, ez a két ütődött miatt még tényleg
elkésünk! - szólt Isabel, és elindultak, nyomukban a két fiatalemberrel.
A teremben még volt bőven hely, így egymás mellé ültek. Ken Mi Rae
mellé, akinek a másik oldalára Isa került, a másik szélére, Isa mellé pedig
Henry. A két barát még a kezdés előtt megbékélt egymással, és egy randevút
beszéltek meg délutánra. Mi Rae és Ken is hallotta a beszélgetést.
- Neked van már programod délutánra? - kérdezte meg tőle nyíltan Ken.
Mi Rae csodálkozva meredt rá.
- Városnézés. Miért?
- Szívesen lennék az idegenvezetőd, ha nem bánod.
- Alig ismerlek... - tiltakozott Mi Rae.
- Annyira ijesztőnek tűnök? Kicsit azért megbízhatnál bennem! Ha nem
kockáztatsz, sosem tudod meg, milyen jó útikalauz vagyok.
Mi Rae elmosolyodott a fiú rámenősségén.
- Ez igen meggyőző - ment bele a játékba. - És mit kérsz az
idegenvezetésért?
- Azt majd útközben kitalálom. Jó?
- Részemről oké, de előre is szólok, már foglalt vagyok, úgyhogy ne
reménykedj!
- Most miért szomorítasz el? De én is szólok előre, hogy tudd, kitartó típus
vagyok! - figyelmeztette Ken.
Ekkor lépett be Brian a terembe. Az előadása ezúttal is magával ragadó
volt. Eleinte Mi Rae alig tudott odafigyelni, mert Ken levelekkel árasztotta el.
Azt kérdezte bennük, hogy ő tetszik-e neki, és csak bókolt, udvarolt, Mi Rae
heves tiltakozása ellenére. Végül már el sem olvasta a levélkéket, csak
visszaadta. Szünetben aztán Ken bűnbánóan bocsánatot kért, mire Mi Rae
66
megbékélt. Megmondta, hogy őt nagyon érdekli ez az előadás, és szeretné
nyugodtan végighallgatni. Cserébe a délutánt együtt tölthetik, a városban
barangolva. Ez Kent megnyugtatta.
Ahogy az ifjú professzort figyelte, Mi Rae arra az elhatározásra jutott,
beszélni fog vele. Bocsánatot kér, amiért elhagyta őt. Megpróbálja
megmagyarázni a tettét. Érdekelte, mi van Brian-nel, nem haragszik-e még.
Szólt Isabelnek, hogy mit határozott, és kérte, előadás után várjon rá kicsit.
Isa Henryvel tett egy kört az épületben, míg Mi Rae Brian után indult, Kent
viszont nem tudta lerázni.
- Miért akarsz beszélni vele? - faggatta.
- Nem tartozik rád.
- Talán ismered a profot? Vagy be akarsz iratkozni az egyetemre?
- Nem hinném, hogy ő intézi a beiratkozásokat. Kérlek, ne faggass!
- Ez a titkolózás féltékennyé tesz - jelentette ki a fiú.
- Jaj, Ken! Hiszen alig ismersz! Hogy lehetnél féltékeny?! - háborodott fel
Mi Rae.
Megtalálta végre Brian szobáját.
- Most bemegyek. Nem kell, hogy megvárj!
- Még nem beszéltük meg, hol és mikor találkozunk.
- A múzeummal szembeni kávézóban, mondjuk fél háromkor. Jó lesz?
- Tökéletes! - jött a válasz.
Mi Rae kopogtatott, majd belépett, Ken pedig leült egy padra. Úgy döntött,
mégis megvárja a lányt, aki izgatottan csukta be maga mögött az ajtót.

67
 8. fejezet

Brian elmerült az asztalán kiterített iratok böngészésében, és alig vette

észre őt. Mi Rae halkan és udvariasan köszönt neki, mire végül felnézett.
Kicsit összeráncolta a szemöldökét, mert hirtelen nem tudta hová tenni az
előtte lévő arcot, ami oly ismerős volt neki.
- Nem ismersz meg? Mi Rae vagyok - vallotta be a látogató.
Brian csodálkozva meresztette rá a szemét, mint aki kísértetet lát, majd a
következő pillanatban zavartan kezdett turkálni a papírok között.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte halkan.
- Azért jöttem, mert szeretnék bocsánatot kérni, amiért cserbenhagytalak.
- Szép tőled - jött a közömbös válasz, amin Mi Rae igen meglepődött.
- Ennyi? Haragszol még rám, ugye?
Brian nem felelt, nem is nézett rá.
- Tudtam! Nézd, beismerem, lehetetlenül viselkedtem. Joggal hiheted,
hogy csak kihasználtalak, de hidd el, ez nem igaz! Én tényleg hozzád
akartam menni! Higgy nekem, komolyan mondom! Váratlan dolog jött közbe,
megtudtam, hogy Robert és köztem csak félreértés volt, és megbocsátottam
neki. Nem akartam fájdalmat okozni neked, de nem tehettem mást.
- Most legalább boldog vagy? - kérdezte Brian.
- Igen, mert szeretjük egymást.
- Azért jobban is vigyázhatna rád. Nem félsz az anyám haragjától?
- De. Ezért is vagyok álruhában, parókában. Tegnap követett is valaki.
- Te tegnap is itt voltál?!
- Igen. Talán baj?
- Nem, de veszélyes, nem gondolod? – szólt rá szemrehányóan, és felkelt.
Az ablakoz lépett, hátat fordítva, és megragadta a függönyt.
- Te most az idegességtől vagy a haragtól reszketsz? - szegezte neki a
kérdést Mi Rae, de Brian nem felelt. - Már látni sem akarsz? Nem hittem,
hogy ennyire haragszol! Mi bajod velem? Miért vagy ilyen közönyös?
- Jobb lesz, ha elmész - közölte a férfi zavartan, továbbra is elfordulva.
- Te nem is szerettél igazán! - vádolta meg Mi Rae hirtelen. - Milyen jól
döntöttem! Ha szerettél volna, nem lennél most ilyen közömbös és rideg!
Brian váratlanul felé fordult, egyenesen a szemébe nézve.
- Ezért jöttél vissza?! Hogy hallgasd a könyörgésem, a szerelmi
vallomásom?
- Nem, csak meglep a viselkedésed!
- Vagy talán ezért jöttél vissza? - kérdezte, és néhány nagy lépéssel előtte
termett, majd megragadta.
Mi Rae nem tudta, mit akarhat tőle. Meglepődve nézett fel a férfira, aki
egyszerre csak minden bevezetés és engedély nélkül megcsókolta. A csók
szenvedélyes és birtokló volt. Mi Rae elmerült a vágyban, amit csak Roberttel
szokott átélni. Brian szorosan magához vonta, majd egy váratlan pillanatban
hirtelen elengedte, és ismét elfordult.
- Most már tudod, hogy nem vagyok közömbös! Azt is tudod, mit érzek.
Szeretlek, reménytelenül! Te azonban mást választottál.
Mi Rae a kezével égő ajkát fogta, majd megszólalt.
- Valóban mást választottam, de tudd meg, hiányzol nekem! Ha nem is a
szerelmed, de hiányzik a barátságod, a szereteted.

68
 - Robert Whiteman talán nem adja meg mindezt neked? - kérdezte kissé
gúnyosan.
- Nagyon elfoglalt, alig van rám ideje. Tudom, hogy szeret, de hiányzik
egy barát, akivel elbeszélgethetek, akinek mindent elmondhatok.
- Legyek a lelki szemetesládád?
- Nem! Tudod mit? Ne csinálj semmit! - kiáltotta Mi Rae sértődötten, és az
ajtó felé indult.
Brian utánaeredt, a karjánál visszatartotta.
- Nem engedhetlek így el! Igazad van, még van esélyünk. Ha akarod,
leszek a barátod - egyezett bele végül Brian. - Megértelek, és szeretnék
segíteni.
- Ezt most komolyan gondolod?
- A legkomolyabban. Felejtsünk el mindent, és kezdjünk tiszta lappal!
Ígérem, nem foglak többé letámadni. Szerelem sztornózva. Jó lesz így?
- Igen, kedves professzor barátom!
- Még egy ilyen megszólítás, és nagyságos asszony leszel! - ugratta Brian.
Mi Rae végre felszabadultan nevetett. Elköszöntek, Brian odaadta még a
telefonszámát, majd Mi Rae kiment. Ken türelmetlenül várta odakint.
- Na végre! Azt hittem, már ott éjszakázol!
- De Ken…!
- Csak semmi „De Ken..”! Gyanús vagy nekem! Őáltala vagy foglalt?
- Dehogy! Kérlek, ne faggatózz!
- Na jó! - egyezett bele a fiú, majd észrevették a folyosó végén közeledő
Henryt és Isabelt.
Elindultak feléjük, de Ken még hátrafordult, és látta, amint Brian kilép az
ajtón. Gyorsan átkarolta Mi Rae-t, hátha ezzel felbosszanthatja a
professzort. Arra gyanakodott, lehet valami közöttük. A terve bevált, mert
Brian ideges lett, mikor meglátta őket. Vissza is rohant az irodájába, és
becsapta az ajtót. Ken elégedett volt önmagával, nevetve bókolt Mi Rae-nek,
aki azonban udvariasan visszautasította, és kibontakozott az ölelésből. Ezt
azonban dr. Downey már nem láthatta.
A fiúk hazamentek, Mi Rae pedig Isabelékhez, ebédre. A családfő, Mr.
Smith volt csak otthon. A nem túl magas, őszes hajú férfi barátságosan
fogadta a lányokat. Jókedvűen hívta be őket az étkezőbe, ahol már várt rájuk
a szépen terített asztal.
- Hűha! – lepődött meg Isa. – Ez a te műved, apa?
- Persze! Tetszik, ugye?
Válaszként mindketten megdicsérték, majd helyet foglaltak.
- Te nem ülsz le? – kérdezte a lánya.
- Én már ettem, nem tudtalak megvárni benneteket, de mindjárt küldöm
Tonyt - mondta, majd elköszönt.
- Tony és apa családi vállalkozásban egy könyvesboltot vezetnek –
magyarázta Isa, miután elment. - Nem messze van innen.
- Tényleg? Akkor te sok könyvet olvashatsz!
- Ne hidd! Igen kevés rá az időm. Sokat kell tanulni. Megtehetném, persze,
hogy egyfolytában olvassak, vagy lófráljak a városban, de én szeretnék jó
jegyeket kapni, és érdekel is, amit tanulok.
- Nem is értem, hogy találtatok egymásra Henryvel, aki épp az ellentéted!
- Igen, ezért is civakodunk sokat.
- Hogy ismerkedtetek meg?

69
 - Egy iskolai rendezvényen kerültünk közelebb egymáshoz. Szemeztünk,
majd felkért táncolni, aztán csak másnap reggel engedett el. Elég viharos,
szenvedélyes éjszaka volt.
- Első szerelem?
- Voltak már szerelmeim, de csak plátóiak. Ez az első, ami igazi, ami
viszonzott. Nem akarom elszúrni. Csak ne lenne néha olyan lüke!
- Na de, Isabel! Hogy beszélsz életed nagy szerelméről?! - méltatlankodott
felháborodást színlelve Mi Rae, majd mindketten nevetni kezdtek.
- És te hogy állsz Kennel?
- Sehogy. Hogy kéne állnom? Hisz már van szerelmem!
- Pedig én úgy láttam, nagyon tetszel neki.
- Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek! Éretlen, és nem is tetszik.
- Na, ezt azért nem hiszem el! Ne mondd, hogy nem jóképű!
- Hát jó, külsőre még elmegy, de belsőre...!
- Istenem, senki sem tökéletes!
- Kérlek, ne próbálj meg rábeszélni!
Isa végül megígérte, nem feszegeti többé ezt a témát. Leültek az
asztalhoz, és éppen meríteni akartak, mikor egy magas, barna hajú
fiatalember toppant be, kócosan, borostás arccal. Isabel bátyja volt az.
Rosszkedvűen ült le közéjük. Kezeivel rövid hajába túrt, még jobban
összeborzolva azt. Isa rögtön faggatni kezdte, mi a baja. Tony idegesen
turkált az ételben, mire kibökte.
- Szakítottunk Florával. Ma bejött az üzletbe, és bemutatta az új barátját.
- Ez nem lehet igaz! Hogy lehet ilyen aljas?! Pedig mennyit segítettél neki!
- Hagyd, már nem bánom! Semmit sem bánok, csak irtó rossz érzés, ha
valaki így eldob, mint egy megunt játékot.
Mi Rae nagyon megsajnálta az elkeseredett fiatalembert. Nem tudta, mit
is mondjon hirtelen.
- Talán mégsem kellett volna elfogadnom a meghívást. Elég rosszkor
jöttem - mondta ki csendesen.
Anthony ránézett, és ekkor tudatosodott csak benne, hogy más is van az
asztalnál a húgán és rajta kívül.
- Jaj, bocsáss meg! Ne haragudj, hogy ilyesmikkel terhellek téged is! Isa
barátnője vagy?
- Igen. Kim Mi Rae a nevem.
- Te koreai vagy? – csodálkozott a név hallatán.
- Igen. Isabel említette?
- Nem, de rájöttem.
- Tony igen jól kiismeri magát a nevekben. Rengeteget olvas a világ
országairól - fűzte hozzá a húga.
- Egy könyvesboltban mi mást tehetnék? – kérdezte irónikusan, mire
elmosolyodtak.
Anthonyra megnyugtatóan hatott Mi Rae mosolya. Ahogy nézte, rossz
kedve lassan el is párolgott. Beszélgetésbe kezdtek Dél Koreáról, az idő
pedig egyre csak szaladt. Isa emlékeztette őket, hogy menniük kell. A
lányoknak randira, Tonynak pedig vissza a boltba.
- Semmi kedvem találkozni azzal a lerázhatatlan, éretlen tacskóval! -
jelentette ki Mi Rae.
Maga sem értette, miért, Tonynak ez a kijelentés igen nagy örömet
szerzett.

70
 - Maradj még, és beszélgessünk! - kérte. - Én még ráérek, csak később
kell visszamennem a boltba - tette hozzá.
Isabel gyanakvóan nézte bátyja hirtelen támadt érdeklődését barátnője
iránt. Átöltözött, és megállt az ajtóban, majd halkan megjegyezte:
- Úgy látom, itt már felesleges vagyok.
- Mit is mondtál? – kérdezte Mi Rae .
- Máris mégy? – fordult felé Tony.
- Megyek, ti csak beszélgessetek! Pá! – köszönt el mosolyogva, és
elviharzott.
Anthony számára nagy élmény volt kibővíteni a tudását, amit Dél-Koreáról
tudott, cserébe más, távoli országokról mesélt.
- Úgy tudsz mesélni, mintha jártál is volna ezekben az országokban.
- Igen, mert sokszor elképzeltem már, milyen is lehet ott az élet. Sokat
nézek ezzel kapcsolatos műsorokat is a tévében, és persze rengeteget
olvasok róla.
- Melyik ország tetszik a legjobban?
- Természetesen a hazám, Nagy-Britannia.
- És azon kívül?
- Nehéz kérdés. Sok ország tetszik. Például Dél-Korea is, vagy mondjuk
Ausztrália.
- Igen, az nekem is! – helyeselt Mi Rae.
- Egyszer talán eljutunk oda - mondta ki halkan a fiú, inkább csak saját
magának, és gondolatai messze elkalandoztak.
- Tudod, pár hónapja még álmodni sem mertem volna, hogy egyszer itt
lehetek, most pedig úgy érzem, mintha megérkeztem volna.
- Hogy-hogy?
- Mintha mindig ezt a helyet kerestem volna! Ideköt a múltam, a
családom. Szeretném megtalálni az édesanyám, vagy legalább megtudni, mi
lett vele. Nézd, ezt tőle örököltem! - mutatta meg a nyakláncát.
- Nagyon szép - állapította meg Tony, és kezébe vette az értékes medált. -
És mi van az apád családjával?
- A halála előtt sem tartottuk a kapcsolatot, utána pedig végleg
elszakadtam tőlük. Árvaházba kerültem, sokáig amnéziás voltam, még
beszélni is alig tudtam. A vezetéknevem elég gyakori, ezért nehéz lenne
megtalálni őket. Az apám keresztneve szintén gyakori név arrafelé.
- Értem. Segít most valaki a kutatásban?
- Igen. Robert Whiteman.
- Ő az, aki...?
- Igen, ő az a híres válságmenedzser. Dél-Koreában ismerkedtünk meg, és
egymásba szerettünk.
- Ez elég romantikusan hangzik - jegyezte meg Tony, majd mosolyogva
hozzátette: - Nagyon jó veled beszélgetni, mert őszinte és kedves vagy az
emberrel. Olyan érzésem van, mintha régóta ismernénk egymást, s mintha a
jövőnk is valami módon összekapcsolódna.
Erre a gondolatra Mi Rae is elmosolyodott.
- Nekem is jó veled beszélgetni, de félek, hogy bajba kerülsz miattam.
Átbeszélgettük az egész délutánt, apád biztosan dühös már.
- Túl fogom élni. És te? Nem hiányzol a lovagodnak?
- Külföldre utazott. Igen elfoglalt ember.
- Azt elhiszem! Nagy utazó! Tisztában vagy vele, hogy Robert Whitemanről
milyen keveset tudnak az emberek?
71
 - Ezt hogy érted?
- Igen titokzatos, nők ezrei álmodoznak róla. Azoknál a cégeknél, ahol
sikereket ért el, valószínűleg találkoztak már vele, de amúgy senki se látta
még. A média sosem jelentet meg róla fényképet, videót, kerüli a
nyilvánosságot.
- Ez érdekes…
- Ugye? Pedig a sikerei miatt nagyon sokan kíváncsiak rá. Nem értem,
miért ilyen zárkózott. Ennyire szerény?
- Nem hinném, hogy ez az oka. Nem értem, mire jó ez a titokzatoskodás -
gondolkodott el Mi Rae, majd lassan indulni készült.
- Ne kísérjelek el?
- Nem szükséges.
- Jó, de azért vigyázz magadra!
- Ne aggódj! Nem vagyok már gyerek.
- Tudom, csak...- kezdte Tony, de hirtelen félbehagyta.
- Csak..? Mit akartál mondani még? - kérdezett vissza Mi Rae.
- Úgy érzem, veszélyben vagy.
- Hogy?!
- Tudod, vannak néha megérzéseim, amik általában bejönnek.
- A végén még kiderül, hogy médium vagy! – nevetett fel Mi Rae, de Tony
elkomolyodó arcába nézve már nem tartotta ezt olyan viccesnek. - Mit
szoktál megérezni előre? Nem igazán hiszek az ilyesmiben, csak érdekel.
- Az üzletben például néha megérzem előre, hogy egy vásárló vesz-e
valamit. Gyermekkoromban pedig megálmodtam a gyászt, a szomorúságot,
ami a családomat érte. Nem sokra rá meg is halt az anyám.
- Ez borzalmas! Igazán sajnálom.
- Nagyon rossz volt, de mára már túltettem magam rajta.
- Te nagyon erős vagy. Bár én tudnék ilyen lenni!
- Minden lehetséges - mondta Tony egész halkan.
Elindultak kifelé, és az ajtóban megálltak.
- Eljössz holnap is? - kérdezte a fiatalember olyan természetesen, mintha
már régóta ismernék egymást.
- Nem tudom. Jó lenne - felelte Mi Rae, majd egymás szemébe néztek.
Anthony közelebb lépett hozzá, és barátian átölelte. Egy puszit nyomott a
homlokára, és így szólt:
- Ez majd megvéd, remélem.
Mi Rae elmosolyodott, és elindult. Nem nézett vissza, de érezte, hogy a
férfi tekintete elkíséri.
A kereszteződésnél elkanyarodott, és rögtön utána hátulról valaki elkapta
a csuklóját. Két magas, izmos férfival találta szembe magát, akik kitekerték
kezéből a táskáját. Az utca elég elhagyatott volt, hiába kiabált segítségért. A
tolvajok nagyon gyorsan elszeleltek. A táskában alig volt némi pénz, inkább
az aggasztotta, hogy a kulcsa is benne volt, ami a kaput nyitja. Azon
töprengett, hogy jusson be észrevétlenül. Sajnos, nem ússza meg anélkül,
hogy ne csöngessen. S mi van, ha hiába csönget? Nick senkinek sem nyithat
ajtót. Ekkor eszébe jutott a kapu fölötti kamera. Ha levenné a parókát, és
úgy csöngetne, biztosan kinyitná. Úgy tűnt, nincs más választása.
Megállította az autót a kapu előtti feljárón, levette a parókát, majd
becsöngetett. Az ajtó elektronikus zárja halk zajjal kinyílt, mire Mi Rae
belépett. Kicsit megnyugodott, hogy nem jött ki Nick. Talán tudta, hogy nem
Elsa ment ki? Vagy majd később akar szólni, hogy ne tegyen többet ilyet?
72
Ezen tűnődött épp, a ház bejárata elé lépve, és ott is be akart csöngetni,
mikor az ajtó váratlanul kinyílt. Minden eddigi problémája csekélynek tűnt
hirtelen, mikor megpillantotta Robertet. Reszketve lépett be, a férfi némán
követte. A lépcsőhöz érve Robert köszönés nélkül, durván elkapta Mi Rae
karját, és maga felé fordította.
- Miért tetted ezt? Nem fogod fel, hogy veszélyben az életed?!
- Nem! Nem bírom már a bezártságot!
- Még mindig jobb, mint Sarah Downey fogságában!
- Igen?! Így gondolod?
- Te talán nem? Itt vagyok neked, szeretlek, vigyázok rád, mindened
megvan!
- És szerinted mi az a minden?
- Mi Rae, ne ingerelj! Szeretsz te egyáltalán?! Nem hiszem el, hogy csupán
az a bajod, keveset vagyok itthon! Mi a problémád velem? Mondd meg!
- Igazán tudni akarod?
- Ez minden vágyam! - szólította fel Robert, és szigorúan nézett rá, zöld
szeme ridegséget tükrözött.
- Megváltoztál, Robert Whiteman! Annyira, hogy már alig ismerek rád!
Csak fényképek emlékeztetnek arra, hogy létezel. Ha mégis hazajössz,
bezárkózol a dolgozószobádba, vagy az embereidet boldogítod az
utasításaiddal. Nem vagy zsarnok, ezt elismerem, de lassan már olyan vagy,
mint egy idegen! Szeretnélek szeretni, megérteni, de te eltaszítasz! Mondd,
miért? Miért nem engedsz közelebb magadhoz? A munkádról sem beszélsz
soha. Kizársz az életedből! Mi vagyok én neked? Egy kalitkába zárt madár?
Robert is el akarta mondani, mi bántja, mi jár a fejében, talán az lett volna
a legjobb, de végül mégsem tette. Nem akarta túlságosan kiadni magát. Azt
hitte, meg tudja tartani ennek ellenére a lányt. Bízott, reménykedett, pedig
tudta, nem érdemli meg. Mi Rae panaszáradata alatt a szemét nézte, próbált
erős, határozott maradni, pedig legszívesebben szenvedélyesen megölelte
volna, és forró csókkal támadta volna le. Arcvonásai megkeményedtek,
szeme ridegséget tükrözött, mikor válaszolt.
- Nem vagy bezárva. Mindent a te érdekedben teszek. Azt viszont nem
szeretem, ha valaki a lelkembe is bele akar látni. Te vagy a legfontosabb a
számomra ezen a világon, de ne akarj egészen!
- Ezt meg hogy érted?! Ha én vagyok a legfontosabb, miért nem bizonyítod
be? Miért vagy most is ilyen rideg? A legszebb szavakkal is úgy dobálózol,
mint holmi kövekkel! Én egészen akarlak, mivel egészen szeretlek! Szeretem
mindenedet! Miért nem érted meg?
- Én is egészen akarlak, de te… - kezdte Robert indulatosan, de aztán
hirtelen félbehagyta.
- De én…? – kérdezte Mi Rae, de nem jött válasz. - Talán azt hiszed, nem
vagyok teljesen a tiéd? Igen?! Mondd!
- Nem hiszek semmit! – tiltakozott a férfi, amit azonban Mi Rae nem hitt
el.
Elkezdett motoszkálni benne, hogy talán féltékeny lehet. Fájt neki Robert
bizalmatlansága. Talán figyeltette őt?
- Az az igazság, hogy nem bízol bennem. És amíg így áll a helyzet, jobb, ha
elmegyek – mondta ki végül a súlyos szavakat.
- Azt nem teheted! Veszélyben vagy!
- Nem félek. Már nem! Ez a fájdalom, amit most érzek, erőssé tesz. Ne
félts! – kiáltotta még, és kirohant az ajtón, át a parkon, egészen a kapuig.
73
 Meghallotta, amint Robert a nevét kiáltja, de ő már nem fordult vissza.
Futott, ahogy a lába bírta, míg egy térre nem ért. Ott leült egy padra, és sírva
fakadt. Arcát kezeibe temette, úgy próbálta leplezni magát. – Hol az a nagy
szerelem? Hová lett? – kérdezte önmagát, miközben úgy érezte, a keserűség
hatalmas űrt hozott a szívébe. Fel-felvillant egy pillanatra az első
találkozásuk, a férfi titokzatos, zöld szemének mélysége, átható tekintete.
Nem tudta elhinni, hogy mindennek vége. Nem értette, hogy történhetett
meg, s jutottak idáig. Hová is menjen most? Úrrá lett rajta a kétségbeesés,
míg végül eszébe jutott barátnője, Isabel. Már tudta, ő az egyetlen, akihez
mehet, aki talán tud segíteni.
Autó és pénz nélkül nehezebben találta meg a helyet, ahol Smith-ék
laktak, ráadásul kezdett fázni. Tegnap még milyen szép idő volt! Most
azonban… Az ősz már kezdett télbe fordulni, az út menti fák is elhullatták
leveleiket. Fáradtan, összefagyva érkezett meg. A házba belépve furcsa
érzés vett erőt rajta. Felszaladt a második emeletre, és kopogtatott. Épp
azon töprengett, mit fog csinálni, ha nincs itthon senki, mire az ajtót hirtelen
kitárták. Anthony Smith nézett farkasszemet vele, és idegesen kereste a
szavakat, alig bírt megszólalni.
- Mi történt? – kérdezte Mi Rae, mert rosszat sejtett.
- Bocs, de azt hittem, a mentősök jöttek. Nagy baj van.
- Valaki rosszul lett? Isa is itthon van?
- Igen, de jobb, ha most inkább nem jössz be. Nagyon rosszul van.
- Istenem, sejtettem! Kérlek, engedj be, szeretném látni!
- Ne, kérlek! - próbálta Tony lebeszélni, de hiába.
Mi Rae nem hagyta magát, bement a lakásba. Ott találta az egész családot
a nappaliban. Jessie a szoba sarkában kuporgott, egy szék lábába
kapaszkodva. Úgy térdelt ott, mint akiből elszállt az élet. Mereven, üres
tekintettel bámult maga elé. Az apa a földön elterülő nagyobbik lányára
borult és zokogott. Isabel eszméletlenül feküdt, ruhája és arca csupa
szakadás, seb és vér. Mi Rae elborzadt, amikor meglátta. Rémülten sikoltott
fel, és a szája elé kapta a kezét. Hányingere volt. Sietve rohant ki a szobából,
és megkereste a mellékhelységet. Néhány perc múlva, mikor még magába
roskadva, erőtlenül térdelt a földön, Tony nyitott ajtót.
- Hogy vagy?
- Pocsékul, de ne velem törődj, inkább mondd meg, mi történt itt?
- Nem tudom.
- Hogy-hogy?!
- Amikor apával hazajöttünk a könyvesboltból, már késő volt. Jessie
teljesen kizökkent. Nagy trauma érhette. Nem akar beszélni. Isa egy pár
másodpercre tért csak magához, és akkor is téged emlegetett.
- Engem?! – csodálkozott Mi Rae, majd kirohant, egyenesen a sebesült
lányhoz. – Isa, térj magadhoz! Isa! Én vagyok, Mi Rae! Ébredj fel, kérlek! –
könyörgött neki, és simogatta a haját, arcát.
Isabel erőtlenül nyitotta ki a szemét, és mikor meglátta vendégét,
megpróbált beszélni. Alig tudta kiejteni a szavakat, minden hang fájdalmat
okozott neki.
- Mi Rae… egy… egy vörös…nő volt… és….
- Isa, nyugodj meg, ne fáraszd ki magad!
- Zsarolni akart… faggatott… rólad.
- Istenem, ez Sarah volt!
- Veszélyben vagy …főleg a…. barátod.
74
 - Ez nem lehet igaz! Minden miattam van! Isa, bocsáss meg! Kérlek,
bocsáss meg! – sírva borult barátnőjére.
Már ketten zokogtak fölötte. Az apa kétségbeesve, kezét fogva sírt.
Nemsokára megérkezett a mentő. Ben Smith a lányát kísérte el, Anthony
pedig a húgával maradt, bár legszívesebben őt is bevitette volna. Olyan volt,
mintha megszűnt volna körülötte a külvilág.
- Sokat kell most pihennie. Segítsek lefektetni? – ajánlkozott Mi Rae.
- Köszönöm, de nem szükséges – mondta hálás, de szomorú szemekkel.
- Nincs mit. Nem bírom elviselni, hogy minden miattam van! – tört ki
belőle zokogva, és a férfi vállára borult, aki óvatosan átölelte, hogy
megnyugtassa.
- Nem maradnál? – kérdezte félénken, s a haját símogatta.
Mi Rae szíve nagyot dobbant ebben a pillanatban. Félelem járta át egész
testét.
- Nem okozhatok még több bajt nektek – tiltakozott. – Az lesz a legjobb,
ha rögtön el is megyek – határozta el idegesen, és az ajtó felé indult.
- Várj! Még a címedet sem tudom!
- Ne keress! Felejts el! A te érdekedben – mondta neki Mi Rae, de amikor
ki akart lépni, Anthony elkapta a karját.
Pár másodpercig nézték egymást, mintha örökre eszükbe akarnák vésni a
pillanatot, majd Tony óvatosan homlokon csókolta a lányt. Utoljára még
megfogta a kezét, és suttogva köszönt el.
- Vigyázz magadra! Érzem, hogy veszély és hazugság vesz körül.
Mi Rae zavartan bámult a földre, majd felnézett.
- Ígérem, vigyázok – mondta halkan, aztán némán távozott.

Nem tudta, helyesen cselekszik-e. Reszketve a félelemtől, fájdalomtól és

hidegtől, elgyengülve járta London utcáit. Késő este volt, mikor Robert
birtoka előtt megállt. Tétovázott kicsit, mielőtt becsöngetett. A kapu hamar
kinyílt, mintha már várták volna.
Robert rohant ki a házból, egyenesen felé. Megragadta mindkét kezét, és
izgatottan hadart, Mi Rae alig értette.
- Úgy aggódtam, édesem! Ne csinálj többet ilyet velem! Beleőrültem az
aggodalomba! - hadarta, majd váratlanul megölelte, és szorosan tartva
ígérte, nem engedi többé el, boldoggá teszi. Mi Rae csodálkozott a férfi
reakcióján. Azt hitte, sértetten elküldi majd, vagy legalábbis ridegen fogadja.
Nem számított ilyen szeretetteljes fogadtatásra. Örülni próbált, de az elmúlt
néhány óra eseményei miatt képtelen volt. Szomorúan nézett fel a férfire.
- Mi történt, kedvesem? – kérdezte Robert aggódva, mert észrevette rajta,
hogy bántja valami.
Mi Rae zokogva borult a karjaiba. Simogató kezek vigasztalták, és óvták.
- Tragédia történt, Robert. Tegnap megismerkedtem egy lánnyal, és ma
Sarah Downey rátámadt az embereivel, hogy megzsarolja és információt
szedjen ki belőle. Alig él szegény, kórházba vitték.
Robert ledöbbent a hallottakon, majd miután végighallgatta a részleteket,
próbálta megnyugtatni.
- Úgy tűnik, téged nem akar bántani, sem elrabolni, mert már megtehette
volna. Valószínűleg én kellek neki.
- Jaj, Robert! Úgy félek!
- Szegény kincsem! Hogy fájhat ez neked! Gyere, le kéne pihenned. Alig
állsz a lábadon.
75
 Egymást átkarolva léptek be a házba, majd Robert felkísérte őt a
szobájába. Megmosakodott, és le is feküdt. Nem tartott soká, és már aludt is.
Erőt vett rajta a fáradtság, és elnyomta az álom. Néhány óra múlva arra
ébredt, hogy valami neszt hall. Félelmében azonnal kiugrott az ágyából.
Körülnézett, majd meghallotta, hogy az ajtó felől jön a zaj. Valaki babrálta a
kilincset! Még szerencse, hogy két ajtó is volt a szobája előtt, közötte kis
előtérrel. Volt ideje gyorsan néhány párnát dobni a takaró alá, hogy úgy
tűnjön, van alatta valaki, majd elrejtőzött egy spanyolfal mögé. Izgatottan,
reszketve lapult meg, és a falak közti résen át figyelt. Felkapott még egy
vastagabb vállfát is, hogy legyen mivel védekeznie. Olyan ideges volt, hogy
úgy érezte, percek teltek el, mióta felkelt. Várta, történjék már valami, vagy
legyen vége mindennek. Próbálta meggyőzni magát, hogy Sarah Downey
nem juthatott be a házba. Már azon volt, hogy előjön, mikor hirtelen kinyílt
az ajtó. Halkan, óvatosan nyitották, és be is csukták. Mi Rae félelmében már
a könnyeivel küszködött. Összeszorította a fogait, kezeivel a vállfát
szorongatta, és várt. Az ágya melletti kislámpa fényénél meglátta, hogy
Robert hajol az ágya fölé. Csodálkozva figyelte, ahogy hirtelen letérdel, az
ágy szélére könyököl, és fejét a karjára hajtja. Így maradt néhány percig. Mi
Rae nem értette őt. Aztán legnagyobb meglepetésére felemelte a fejét, és
egy nagy sóhaj után, suttogva megszólalt:
- Annyira szeretlek, drága egyetlenem! Nem tudod elképzelni azt, még
álmaidban sem! Bárcsak melletted lehetnék! Úgy hiányzol! Hiányzik a
közelséged, az érintésed, a sóhajod. Megveszek érted, ugye tudod? Csak ne
lennék ilyen önfejű! Jól elrontottam mindent! – Mi Rae, ezeket hallva
egészen boldog lett. – Már tudom, mekkora hibát követtem el. A legrosszabb,
hogy nem tudom, hogyan hozzam helyre – töprengett hangosan a férfi, mire
Mi Re legszívesebben előjött volna, hogy megmondja: helyre is van hozva,
nem kell aggódnia, hisz ő is szereti, de a férfi folytatta: - Miért gondoltam
egy pillanatig is, hogy az enyém lehetsz? Hagynom kellett volna, hogy Brian
elvegyen, hisz én sohasem vehetlek feleségül, sosem lehetsz egészen az
enyém. Előbb-utóbb ugyanúgy tudnád szeretni őt is, én viszont nem tudom
megadni neked azt, amit ő. Azt hittem, ez a legjobb neked, mert engem
szeretsz, de rájöttem, hogy tévedtem. Őrült voltam! Megőrjít, hogy nem
tehetlek boldoggá! Értsd meg, nekem egészen kellesz! Miért is szeretsz
ennyire?! Mit tegyek most? Vajon meddig tudlak itt tartani? Nem tudom,
meddig bírom ezt.
A fejét ismét a karjára hajtotta, és sóhajtozott. Mi Rae bénultan
támaszkodott a falnak. Nem értette, miért beszélt így kedvese. Miért nem
veheti el? Miért akarja, hogy Briant szeresse, és nem őt? Csalódottan,
könnyes arccal ereszkedett le egy székre. Amikor az ajtó becsukódott
visszabújt az ágyába. Fejét összekulcsolt kezeire hajtotta. Eszébe jutottak a
férfi szavai, s a hangjából kicsendülő fájdalom. Már nem csak saját magát
sajnálta. Aztán felkelt, hogy még egy kis vizet igyon, és megbotlott a
papucsában. Véletlenül levert valamit az asztalról, mire meghallotta, hogy az
ajtó kinyílik. Nem volt ideje elbújni, mert a férfi máris belépett.
- Mi a baj, drágám? – kérdezte aggódva.
- Semmi, csak leesett valami a földre. Felébredtem valami neszre, és inni
akartam, de megbotlottam.
Robert odanyújtotta neki a poharat. Mi Rae megköszönte, és miután ivott,
visszaadta.
- És te? Nem tudsz aludni? – szegezte neki a kérdést.
76
 - Nem igazán – jött a válasz, s a férfi megpróbált észrevétlenül kitörölni
egy előtörni készülő könnycseppet.
Zavartan álldogáltak egy darabig, míg végül Mi Rae törte meg a csendet.
- Nem akarsz velem maradni?
- Mi Rae, ne kísérts! – jött a kérlelő válasz.
- Tudom, hogy szeretsz, és én is téged! Ne menj el!
Robert töprengve, tétován bámulta a padlót, kitérő választ keresve, s mire
észbe kapott, Mi Rae mezítelenül állt előtte. Csodálkozva, ámulattal telve
nézte a lányt, aki így felajánlkozott. Tudta, már nincs visszaút, ezt a csatát
elveszítette. Nem tudott ellenállni, hogy ne érintse, ne csókolja meg ezt a
gyönyörű testet, ne szeresse ezt az érte dobogó szívet. Közelebb lépett,
egészen közel. A szerelem és a szenvedély minden gátat felszakított, ami
közöttük volt. Simogatták, becézgették egymást, ahogyan még soha senkit
azelőtt. Megszűnt a világ számukra, csak ők léteztek. Mindketten félretették
félelmeiket, aggodalmukat, csak a pillanatnak élve. Csodás éjszaka volt, teli
vággyal, izgalommal és odaadással.
Másnap reggel Mi Rae egyedül ébredt, ami gondolkodóba ejtette. Lehet,
hogy csak álom volt, ami az éjszaka történt? Néhány perc múlva Robert
lépett be hozzá egy tálca finomsággal, s már tudta, hogy valóság volt.
- Jó reggelt, szívem hölgye! Megérkezett a reggeli!
- Jó reggelt! Honnan tudtad, hogy már ébren vagyok?
- Nem tudtam, de reméltem.
Ekkor Mi Rae-nek a barátnője jutott az eszébe, s rögtön el is szomorodott.
- Robert, úgy félek, hogy Isabel nem élte túl! Fel kéne hívnunk a kórházat.
- Persze, de előbb reggelizzél, drágám. Addig kiderítem a telefonszámát.
Reggeli után megtudták, hogy Isa átvészelte az éjszakát, de az állapota
még válságos. Amint letették a telefont, máris csörgött. Robert vette fel, és
egy felháborodott hang fogadta.
- Meddig ültök ti a telefonon? Már legalább öt perce hívlak!
- Ki az? Ki beszél? – kérdezte Robert csodálkozva, s már le akarta tenni a
telefont.
- Na mégis, ki?! Sherlock Homes!
- Jaj, James! Mi ez a türelmetlenség?
- Nektek sürgős, nem nekem. Egy ilyen bombahír…
- Várj, itt van Mi Rae is! Kihangosítom a telefont – szólt közbe Robert, és
közölte Mi Rae-vel, hogy nyomozó barátja, James Redfield van a vonalban. –
Nos, mi híred van?
Mi Rae izgatottan kapaszkodott meg a takaróban, szíve máris hevesebben
dobogott.
- Üdvözlöm önt is, kisasszony! – kezdte James. – Felkutattam egész
Londont, még a környékét is. Bedfordban találtam egy idegszanatóriumot,
ahová tizennyolc évvel ezelőtt helyeztek el egy Catherine March nevű
beteget. Ott azt a tájékoztatást kaptam, hogy az illető meghalt. Beszéltem
egy idősebb gondozóval is, aki emlékezett a hölgyre. Azt mondta, ő úgy
emlékszik, hogy átkerült egy másik szanatóriumba, de elég rejtélyes módon.
Hirtelen, egyik napról a másikra eltűnt. Adott pár tippet az öreg, és én
tovább keresgéltem. Végül eljutottam egy London környéki kis
szanatóriumba, ahol jelenleg is van egy Catherine March nevű gondozott.
Utánajártam, nem csupán névegyezőségről van-e szó, de nagyon úgy tűnik,
ő az, akit keresünk.

77
 9. fejezet

Mi Rae-nek könnyes lett a szeme a boldogságtól.

- Alig tudom elhinni! Nagyon köszönöm! Nem tudja elképzelni, mekkora
örömet szerzett ezzel!
- Gratulálok, és köszönöm, barátom – szólt közbe Robert is.
- Ugyan, ez semmiség egy ilyen mesterdetektívnek! – felelte James
szerénytelenül. – Tartoztok egy látogatással! Szeretnélek meghívni
benneteket a házamba. Mesélnék még Catherine-ről, és megbeszélhetnénk a
továbbiakat. Gondolom, el akartok menni hozzá. Szívesen elkísérlek
benneteket.
- Ez nagyon kedves tőled, de most nem szívesen mozdulnánk ki. Valaki
vadászik ránk, főleg rám. Tudod, Sarah Downey. Nem ugranál át inkább te?
- Persze, szívesen! – felelte James, majd elköszöntek egymástól.
Amíg Mi Rae reggelizett, Robert elintézett néhány telefont. Lemondta az
aznapra megbeszélt találkozóit, hagyott néhány üzenetet, és felhívta a
jobbkezét, Wilsont is, hogy tájékoztassa. Reggeli után Mi Rae megmutatta a
képeit.
- Nem tudtam, hogy ilyen tehetséges vagy. Nagyon szépek – ámuldozott a
férfi.
- Hallottam, neked is van egy festménygyűjteményed. Megnézhetném?
Robert meglepődött a kérdésen.
- Ezt kitől hallottad?
Mi Rae nem akarta elárulni Dorist, ezért inkább kitérő választ adott, majd
ismét megkérdezte:
- Akkor megnézhetem?
- Ez csak pletyka, drágám. Nincsenek festményeim, nagyon sajnálom.
- Kár, pedig nagyon érdekelt volna.
- Tudom, mennyire szereted a képzőművészeteket. Ígérem, hogy elviszlek
majd egy csodálatos múzeumba.
- Az jó lesz – mosolyodott el Mi Rae.
- Lehet, hogy nem hiszed el, de én is már nagyon várom, hogy gondtalanul
elmehessünk itthonról, ahová csak kedvünk tartja. Most mindenesetre
nagyon óvatosnak kell lennünk. Sarah Downey valószínűleg készül valamire.
Már szóltam az embereimnek is. Édesanyád kedvéért kivételt teszünk, és
még a héten felkeressük, rendben?
- Köszönöm, Robert. Azt a pár napot már kibírom, ha ennyi évet tudtam
várni rá – egyezett bele a lány.
Végre úgy telt el egy délelőtt, hogy jól kibeszélgették egymást a fiatalok.
A gondjaikról, álmaikról, munkájukról. Mi Rae nagyon elégedett volt, és
szinte kivirágzott, mikor látta, milyen érdeklődő a kedvese, és a munkájáról
is milyen nyíltan és lelkesen beszél. A kellemes együttlétet Doris zavarta
meg azzal, hogy bejelentette, tálalva van az ebéd. Egymás kezét fogva
sétáltak az ebédlőbe, majd Elsa behozta a levest. Mi Rae-nek feltűnt, hogy
kissé idegesebb a szokásosnál a lány. Azt hitte, elejti a tálat, úgy remegett a
keze. Arra gondolt, ebéd után megkérdezi majd, hogy mi baja van, hátha tud
segíteni. Lehet, hogy megbüntették, mert segített kimennie a városba?
Amikor a szépen díszített tányérakon behozta a főételt, szinte már
reszketett. Először Mi Rae-hez lépett, majd Robert ételét tette le. A
tekintetében felcsillanó félelem megijesztette Mi Rae-t. Már szinte biztos volt
78
benne, hogy történt valami. A férfin azonban semmit sem vett észre. Talán
nincs is köze Elsa idegességéhez – remélte. Aztán váratlan dolog történt.
Elsa nagy lendülettel térdelt le Robert elé, kezeit könyörgőn összekulcsolva.
- Kérem, Mr. Whiteman, bocsásson el!
- Hogy?! – lepődött meg a férfi, és megkérdezte: - Mi történt, Elsa?
- Az étel …. – bökött a tányérra a lány.
- Nem sikerült?
- Nem, vagyis…
- Ugyan, csak nem képzeli, hogy ilyen csacskaság miatt kirúgom? Nem
lehet olyan rossz! Az illata egész jó!
- Kérem, küldjön el! – erősködött tovább a lány.
- Mi ez a makacsság? Nem értelek.
Mi Rae sem értette, de amikor Robert bele akart kóstolni, hogy megcáfolja
Elsa véleményét, meglátta a rémületet a lány szemeiben.
- Ne! – kiáltott rá a férfira, mire az meglepetten tette le a kést és a villát.
– Meg van mérgezve!
Ekkor már Robert is felfogta. Felugrott, és lendületes léptekkel
szakácsnőjénél termett. Lefogta kezeit, és rászólt:
- Igaz ez, Elsa?!
A lány lesütötte a tekintetét, szemei már könnyben úsztak, ami
egyértelmű bizonyíték volt ellene. Robert máris hívta testőreit, akik rögtön
jöttek. Elsa esdeklőn nézett Mi Rae-re.
- Nem akartam, hidd el! Megzsaroltak!
- Persze! Nagy színésznő vagy! Gyanús volt, hogy egyedül te nem
ellenezted, hogy Mi Rae kimenjen a városba! – förmedt rá Robert.
Mi Rae nagyon meglepődött. Magán a felismerésen is, és azon is, hogy
Robert milyen tájékozott. Csalódott volt, és félt is egyben. Már nem tudott
hinni a lánynak.
- Kérlek, Mi Rae, legalább te higgyél nekem!
- Semmi értelme ennek! Üzenem Sarah Downeynak, hogy menjen a
pokolba! Dobjátok ki! – jött az utasítás, és a merénylőt kivezették. – Nem
semmi alakítás volt! Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban rájöttél!
Megmentetted az életemet, szerelmem!
- Mert szeretlek – jött a válasz, majd átölelték egymást.
Így maradtak néhány percig. Ebéd után átmentek a szalonba teázni.
Nemsokára Nick kísérte be a megérkezett James Redfieldet, aki a nevéhez
méltóan, vöröses, kócos hajú volt, fején nagy kalappal. Mi Rae meglepődött a
stílusán, az öltözéke elég különös, szinte bolondos volt. Talán ez a divat
errefelé? Brian Downey jutott az eszébe. Ő is ezt a benyomást tette rá, mikor
először meglátta. A férfi hamar a lényegre tért.
- Valamit nem mondtam el a telefonban, gondoltam, ráér kicsit később is,
mert nem olyan jó hír – kezdte, ami kicsit kedvét szegte Mi Rae-nek. – Az az
igazság, hogy akit találtam, nem emlékszik semmire. Ezért is van abban az
intézetben, és mert teljesen elszakadt a valóságtól.
- Akkor hát, megőrült? – kérdezte Mi Rae aggódva.
- Ezt azért így nem mondanám. Beszéltem az intézetvezetővel, aki
elmondta, hogy nagyon csendes, békés asszony. Mintha nem is érzékelné a
körülötte lévő világot, teljesen bezárkózott. A hétköznapi dolgokra is
nehezen reagál, például ha enni kell, vagy átöltözni. Eddig még nem tudták
kizökkenteni a maga által kialakított világból.
- És mit szokott csinálni?
79
 - Sokat olvas. Állítólag falja a könyveket, de nem beszél róluk. Egyébként
is, szinte alig beszél.
- Ez nagyon szomorú. Szegény, valószínűleg nem tudta feldolgozni, ami a
múltban történt vele. Mit gondolsz, ha találkoznánk, ki tudnám zökkenteni?
- Mivel nem vagyok orvos, csak tippelni tudok: talán! Mindenképp meg kell
próbálni!
- Legszívesebben máris indulnék! – sóhajtott fel Mi Rae.
- Nyugalom, szívem! – karolta át Robert.
- Végül is, akár ma is meglátogathatjuk… - bökte ki James.
- Jaj, de jó! Köszönöm! Olyan rendes vagy!
- Ugyan, én?! Mindent ennek a gazfickónak köszönhetsz, érte tettem,
vagyis a barátságunk miatt.
- Azért ne szerénykedj! Szeretsz te a nők megmentője címszerepben
tetszelegni! – ugratta Robert.
- Hé, haver, ne rontsd a hírnevem! – szólt színlelt felháborodással James.
– Inkább azt döntsük el, mikor menjünk?
- Most! – javasolta rögtön a lány.
A két férfi összenézett, majd cinkos pillantást váltva bólintott.
Beletörődtek, hogy Mi Rae meg van indulva, ezért nem tiltakoztak.
- Kocsival jöttél? – kérdezte Robert.
- Persze! Mehetünk azzal is.
- Nem jó! Velünk jön ugyanis Nick és Jerry is – jelentette ki a házigazda.
- Nem túlzás ez? Én is érek annyit, mint egy testőr!
- Még nem mondtuk el neked, de ma délben is megpróbáltak megölni.
- Komolyan?
- A szakácsnőm majdnem megmérgezett. Ha Mi Rae-nek nem tűnik fel,
már nem élnék.
- Ez elképesztő! Már itthon sem vagy biztonságban?!
Mi Rae közben elnézést kért, és felment átöltözni.
- Tegnap pedig majdnem halálra vertek egy fiatal lányt, akivel Mi Rae
összebarátkozott – folytatta Robert.
- A banya?
- Igen, ki más?!
- Már nagyon a dühös lehet rád. Félek, hogy nem lesz ennek jó vége.
- Legyek őszinte? Már én sem vagyok annyira optimista, mint a kezdet
kezdetén. Főleg a mai eset után.
- El kéne szánnod végre magad! – szólt rá James komoly hangon, majd a
lépcsősor alatti ajtóhoz lépett, és rámutatott. – Ez lesz a veszted, barátom!
Miért nem mutatod meg legalább neki?
Robert elráncigálta az ajtótól.
- Hagyd már ezt abba! Még meghallja! – szólt rá mérgesen.
- Csak nehogy túl késő legyen! Én figyelmeztettelek! – mondta James, és
leült egy fotelba.
Robert nyugtalanul járkált, nem beszélt, míg Mi Rae vissza nem érkezett.
- Indulhatunk? – kérdezte boldog izgalommal.
A két férfi szűkszavú válasza sem szegte kedvét. Két autóval vágtak neki
az útnak, amely a lány számára egy új világot jelentett, élete nagy pillanatát.
Szorongva ült a hátsó ülésen, kezeit összekulcsolva. Robert gyengéden tette
rá a kezét, hogy megnyugtassa.
- Mit szeretnél tenni, most, hogy tudod, él az édesanyád? – kérdezte tőle.

80
 - Nem is tudom. Jó lenne, ha minél többet mellette lehetnék, de ez
valószínűleg lehetetlen.
- Ugye itt maradsz? Mármint Angliában.
- Nem is tudom. Valószínű, hisz itt a családom.
- Az sem tart vissza, hogy a nagyapád is a közelben van?
- Szeretnék minél távolabb lenni tőle, de most az a legfontosabb, hogy az
anyám mellett lehessek. És melletted – tette még hozzá.
- Reméltem, hogy rólam sem feledkezel meg, most, hogy megtaláltad az
édesanyád. Szeretnék segíteni nektek, amiben csak tudok. Ha megengedik,
hogy kihozd, én szívesen látom őt is.
- Ezt most komolyan mondod?
- A legkomolyabban. Elég elfoglalt vagyok, mint tudod, így legalább nem
lennél annyit egyedül.
- De jó is lenne! – sóhajtott fel Mi Rae, de nem mert reménykedni benne. –
Csak az a baj, nem tudom igazolni, hogy a lánya vagyok.
- Ez tényleg baj. Erre nem is gondoltunk.
Egy óra múlva már meg is érkeztek az intézethez, és Jamesnek is
elmondták, mi aggasztja őket.
- Jókor jut eszetekbe! Azt hittétek, hogy csak kisétálunk vele?
- Igen, miért?
- Nem egy sima ügy, de megoldható.
- Csak nem arra gondolsz, hogy… - döbbent meg Robert, de James
közbevágott.
- De, arra gondolok! Talán tudsz jobbat?
- Nem – jött a beletörődő válasz.
James megvonta a vállát, majd a kocsijához ment, és kivett pár dolgot a
csomagtartóból. Gyorsan zsebébe süllyesztette a kezét, és visszament a
többiekhez.
- Mire gondoltok? – kérdezte a lány értetlenül.
Robert a vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
- Arra gondoltunk, hogy kicsempésszük az intézetből.
- Nincs más megoldás?
- Nem tudjuk igazolni, hogy a lánya vagy, és így biztosan nem engedik el,
de még a látogatást is megtilthatják. Döntened kell.
- Félek, hogy árthatunk neki azzal, hogy elvisszük.
- Akkor itt marad.
- Ugyanakkor mégis…
- Most akkor mi legyen?
Mi Rae tanácstalanul nézett kísérőire.
- Gyertek, legalább nézzük meg! – törte meg a csendet James, és a kerítés
felé indult.
Robert intett Jerrynek, hogy ő is jöjjön, majd kerestek egy helyet, ahol
könnyebben átmászhattak.
- Biztos nem látnak meg? – kérdezte Mi Rae idegesen.
- Sok itt a fa, könnyű elbújni, ne izgulj!
- Talán este kellett volna jönnünk. Sötétben könnyebb lenne – sóhajtott
Robert.
- Nyugi! Ilyenkor biztosan kint van, emiatt sokkal könnyebb a dolgunk.
Gyertek már! – sürgette a többieket.
Lassan elindultak a ligetbe, ami az intézet területéhez tartozott. Amikor
közeledni láttak valakit, elbújtak, majd később továbbmentek. Egy nagy
81
fánál megálltak, ahol James némán egy pad felé mutatott. Szőke hajú,
középkorú nő üldögélt rajta, egy könyv fölé hajolva. Mi Rae szíve nagyot
dobbant, amint megpillantotta. Robertre nézett, aki bátorítóan megfogta a
kezét.
- Veled menjek? – kérdezte a lány tanácstalan arcát látva.
- Most még ne, inkább egyedül mennék, ha nem baj.
- Miért lenne baj? Menjél csak, drágám! Mi addig őrködünk, és szólunk, ha
jön valaki.
- Köszönöm – felelte a lány, hálás szemekkel, majd elindult.

Úgy érezte, egy örökkévalóság, míg odaér. Izgatott volt, s a szíve majd’
szétrobbant az örömtől. Óvatosan leült mellé a padra, és először csak nézte,
nézte. Ismerős vonásokat keresett. Lehajolt, hogy jobban lássa az arcát, és
ekkor meglátta sötétzöld szemét. Már tudta, hogy kitől örökölte ezt a
tulajdonságát. A haját édesapjától, a szemét viszont az anyjától. Ez a
gondolat boldogsággal töltötte el. Szerette volna megölelni ezt a törékeny
asszonyt, és fülébe súgni, mennyire szereti. Csak nézte, nem tudott betelni a
látvánnyal. Legszívesebben megállította volna az időt. Felállt, majd leguggolt
elé. Félénken megfogta egyik kezét, de a nő nem vette észre, tovább
olvasott.
- Mary vagyok, anya – suttogta, bár nem remélte, hogy meghallja. –
Megtaláltalak, és most már nem hagylak el soha! – ígérte meghatottan. –
Nem is tudod, mennyit álmodoztam erről a pillanatról! Isten megsegített.
Olyan boldog vagyok! Szeretnék mindig melletted lenni, vigyázni rád.
Az asszony semmit sem érzékelt az egészből, mintha süket és vak lenne.
Mi Rae nem bátortalanodott el, tovább beszélt hozzá.
- Amióta elszakítottak tőled, szörnyű rémálmaim vannak. Már tudom, a
nagyapám választott el minket. Még mindig magam előtt látom, amint
kétségbeesve kiabálsz utánam: Mary! Mary! Sohasem tudtam elfelejteni azt a
pillanatot, pedig még csak négy éves voltam. Látod, a te Maryd végre
megtalált! – mondta bíztatón, és gyengéden megszorította a kezét.
Catherine kezéből hirtelen kiesett a könyv, és a földet bámulva suttogta:
- Mary! Mary!
- Itt vagyok, anya! Itt vagyok! – szólt hozzá Mi Rae, és óvatosan megrázta
az asszonyt, hogy észrevegye.
- Mary! Mary!– suttogta tovább elmerülten.
- Gyere, kérlek, gyere! – hívta Mi Rae, és segített felállnia.
Megölelte, miközben beszívta kellemes, puha illatát. Az asszonynak is jól
esett lánya közelsége, és az a határtalan szeretet, amellyel körülvette.
Viszonozta az ölelést, és nem is engedte el a lányt, aki még sohasem volt
ilyen boldog. Robert nagyon megörült az eléje táruló látványnak. Azt hitte,
Catherine máris rendbejött. Gratulálni akart anyának és lányának, a
megtalált boldogság miatt, de hamar rájött, hogy korai még az öröm. Amikor
Mi Rae elengedte, és Roberthez akart lépni, hogy bemutassa őket
egymásnak, Catherine ideges lett. A lánya után kapott, mert azt hitte, máris
el akar menni. Pedig olyan jó volt a közelében lenni! Görcsösen kapaszkodott
lánya ruhájába, miközben a földet bámulta. Mi Rae visszalépett hozzá, és
megpróbálta megnyugtatni. Látta, hogy kicsit kizökkent saját világából, de
még nem tud visszatérni a valóságba.
- Nem hagylak el, anya! Ne félj! – suttogta.
Robert visszament Jameshez és Jerryhez. Elmondta, mi történt.
82
 - Itt az idő, cselekednünk kell! – figyelmeztette a barátja.
- Igen, igazad van – helyeselt a férfi, és mindannyian odamentek a
padhoz.
- Te menj előre Mi Rae-vel, és bízd ránk az asszonyt, jó? – javasolta
James, és így is cselekedtek.
Robert szétválasztotta a két nőt.
- Gyere, nem vesztegethetjük tovább az időt! – szólt a lányhoz. – A fiúk
majd kihozzák őt is. Gyere!
Mi Rae aggódva nézett Catherine-re.
- Most nincs idő érzelmekre! Kérlek, gyere már! – kiáltott rá Robert, és
sietve megragadta.
Körülnéztek, majd futni kezdtek a kerítés felé, miközben James
leragasztotta Catherine száját, hogy ne kiabáljon. Jerry vállalta, hogy majd
viszi, és fel is kapta a nőt. Néhány perc múlva már a kerítésen kívül voltak.
Mi Rae erősködött, hadd üljön Catherine mellé, hogy megnyugtassa. Levette
szájáról a tapaszt. A nő idegesen vonaglott, és csak akkor higgadt le kissé,
mikor a lány átkarolta. Így ültek egymás mellett, meg sem mozdulva, míg be
nem gördült az autó Robert garázsába. Ott segítettek kiszállni nekik. Mi Rae
bekísérte a házba. Felmentek egy emeleti szobába, amit Teresa és Sandra
hoztak rendbe a számára. Mi Rae végig vele volt, segített levenni a kabátját,
majd leülnie egy fotelba. Szorongását látva megkérdezte:
- Hozzak valami olvasnivalót? Mit szeretnél? Nem vagy éhes?
Válasz nem érkezett, s ő továbbra is tanácstalanul ücsörgött mellette.
- Még most is alig tudom elhinni, hogy mindez igaz – mondta halkan. –
Lehet, hogy nem fogod fel teljesen, ami körülötted zajlik, de azért örülsz,
hogy velem vagy, ugye? Azt hiszem, érzel valamit, megérzed, mennyire
szeretlek. Tudom, hogy te is szeretsz, hisz miattam lettél ilyen. Ne fojtsd
magadba a szereteted, kérlek! Számomra te vagy a legfontosabb ezen a
világon. Egész életemben erről álmodoztam, hogy egyszer megtalállak, és
végre nem leszek árva, nem leszek egyedül. Tudod, néha nagyon egyedül
voltam – vallotta be a lány, és közelebb lépett hozzá, hogy megölelje. – Úgy
hiányoztál, anya! – suttogta megindultan.
Egyszer csak azt vette észre, hogy Catherine sír. Meglepődve törölte le
könnyeit. Boldog volt, mint még soha. A nyakából előhúzta a láncot, és
megmutatta a medált.
- Ezt még tőled kaptam. Emlékszel? Kincsként őriztem azóta, és sohasem
váltam meg tőle.
Az asszony érdeklődve nézte a különleges ékszert, majd mintha próbálna
emlékezni, merengve révedt a távolba.
- Te is nehezen tudtad feldolgozni, amit nagyapa tett velünk, ahogyan én
is. Azóta vannak rémálmaim, és félek a sötéttől is. Itt azonban nem kell
félnünk, biztonságban vagyunk, még Richard Marchtól is. Robert a barátom,
ő megvéd mindenkitől. Tudod, neki nagy hatalma van. Annyi mindent
szeretnék még mesélni neked! Az lenne persze a legjobb, ha megértenél, és
tanácsot is tudnál adni néhány dologban, na de mindegy! Bízom benne, hogy
egyszer az is eljön! Itt majd meggyógyulsz, mert én melletted vagyok. Most
már soha senki sem tud elválasztani minket egymástól!
- Mary! Mary!– suttogta Catherine, s görcsösen ölelt magához egy párnát.
- Sok-sok szeretetre van most szükséged, amit szeretnék megadni neked.
Veled maradok most, ha akarod. Itt aludjak, hogy ne légy egyedül?
Az anyja továbbra is a nevét ismételgette csak.
83
 - Jól van, maradok. Ez nekem nem áldozat, inkább öröm, hogy veled
lehetek – mondta Mi Rae kedvesen, majd telefonon szólt Dorisnak, hogy
hozzanak nekik vacsorát.
Nemsokára Robert kopogott be hozzájuk, hogy megkérdezze, nincs-e
valamire szükségük.
- Köszönöm, már szóltunk Dorisnak a vacsora miatt. Most inkább mellette
maradnék. Nála alszom. Ugye megérted?
- Persze. Hogy is gondolhatod, hogy emiatt megharagszom? Mondott
azóta valamit?
- Csak a nevemet ismételgeti: Mary, Mary. Így becézett, amikor kicsi
voltam.
- Azért nem keseredsz el, ugye?
- Nem, dehogy! Ez volt életem álma! Boldog vagyok, hogy megtaláltam őt.
- Ne hívjunk egy specialistát? Van néhány orvosismerősöm.
- Egyelőre ne. Ha nem javul semmit, akkor majd talán. Adjunk neki egy kis
időt, jó?
- Rendben van. Így lesz a legjobb! – egyezett bele a férfi, majd hirtelen
elkomorult az arca. – Valamit szeretnék még elmondani neked.
A lány érdeklődve nézett rá.
- Nehezen szántam rá magam, hogy elmondjam, de végül meggyőztem
magam. Rájöttem, hogy jogod van tudni róla, bármi is legyen.
- Valami rossz hír?
- Szerintem az.
- Mi történt? Mondd már! – szólt rá türelmetlenül a lány.
- A nagyapádról van szó – kezdte Robert, mire sóhaj volt a válasz. –
Nagyon rosszul van. Nemrég kaptam a hírt, hogy infarktusa volt.
- Meghalt? – kérdezte Mi Rae meglepődve.
- Nem, de kórházban van. Gondoltam, hátha érdekel, ha nem is kedveled.
- Köszönöm, hogy szóltál.
- Örülök, hogy így fogod fel. Megenyhültél iránta?
- Még nem, s talán nem is fogok soha, de sajnálom, mint embert. Ennyi.
- Jól van. Akkor most én is megvacsorázom, majd visszavonulok. Jó éjt,
kedvesem!
- Jó éjt! – köszönt el Mi Rae is.
A búcsúcsók után már teljesen Catherine-nek szentelte magát. Vacsora
után segített neki átöltözni, elkísérte a fürdőszobáig, megágyazott neki. Úgy
viselkedett, mint egy igazi ápolónő. Örömmel töltötte el, hogy gondoskodhat
az édesanyjától. Segítőkész és előzékeny volt. Mindent megtett, amit csak
tudott. Miután lefektette, puszit nyomott a homlokára, majd ő is
megmosakodott. A kislámpa még égett, mikor visszaért, de Catherine már
aludt. Megkönnyebbült, hogy nem zavarja a lámpafény. Lefeküdt a másik
ágyra, a szoba másik oldalán, majd egy darabig nézte még az alvót. Még
mindig alig tudta elhinni, hogy itt van, vele. Örömében sírni tudott volna,
repesett a boldogságtól. Nézte, csak nézte, és nem bírt betelni vele. Így
aludt el, mosolyogva. Az éjszakája mégsem volt olyan felhőtlen. Újra átélte a
múltat, rémálma visszatért. Hangosan kiabált, álmában fel is ült az ágyban.
- Anya! Anya! Ne vigyenek el! Anya! Engedjenek el! Anyukám! Nem akarok
anyukám nélkül elmenni! Anya!!
Szívet tépően zokogott, és csak egy gyengéd ölelés adott megnyugvást
neki. Érezte a melegséget, hogy valaki megöleli, és ekkor váratlanul
felébredt. Catherine ült az ágya szélén, könnyes arccal.
84
 - Nem engedlek el soha, kislányom! Nem engedlek el! Ne félj! Úgy
szeretlek! – zokogta, és szorosabban ölelte át.
Mi Rae felnézett rá, fájó tekintetébe.
- Anya, én is szeretlek! – suttogta, és a szíve hevesen dobogott a
boldogságtól.
- Most már senki sem visz el tőlem. Mindig melletted leszek. Nem
engedem, hogy bántsanak. Kislányom, te vagy az életem.
- Tudom, anya. Tudom, mennyire fontos vagyok neked, milyen sokat
szenvedtél miattam. Most már vége a szenvedéseknek! Nem árthat nekünk
senki! Olyan boldog vagyok, hogy megtaláltalak!
- Én is, édes Marym!
- Emlékszel valamire, mióta nem láttuk egymást?
Catherine magába merülve próbált felidézni néhány emléket, de nem
sikerült neki.
- Semmi baj! – vigasztalta Mi Rae. – Az a fontos, hogy együtt vagyunk.
- Igen, igazad van. Hihetetlen, hogy ekkora és ilyen szép lányom van!
Nagyon örülök neked.
- Ahogy én is neked. Alig emlékeztem az arcodra. Most legalább már
tudom, hogy a szemem színét tőled örököltem.
- Igen, drágám. Ahogy én is az édesanyámtól.
- Tényleg?
- Igen. Már emlékszem. A régi dolgok közül sok minden az eszembe jutott.
- Mesélsz valamit?
- Nagyon szívesen – felelte Catherine, és belekezdett ifjú leánykorának
élményeibe.
Mi Rae hálás hallgató volt, itta a szavait. Nem zavarta az sem, hogy már
éjfél elmúlt. Átbeszélgették majdnem az egész éjszakát. Mi Rae is sokat
mesélt magáról, kalandjairól, és Robertről. Másnap bemutatta őket
egymásnak. Robert igen meglepődött a változáson, hogy Catherine ilyen jól
van, de kicsit bizalmatlan maradt. Elmesélték az éjszakai élményüket, hogy
megértse. Örömmel fogadta a hírt, hogy végre egymásra talált anya és
lánya. Azt a kis bizonytalanságot, ami megmaradt benne, leplezni próbálta,
még Mi Rae előtt is. Később felhívta nyomozó barátját, hogy elújságolja a
nagy hírt. James is csodálkozott, nem számított ilyen gyors javulásra.
- Neked nem gyanús ez? – kérdezte Robert aggódva.
- Ugyan, te rémeket látsz! Nem emlékszel, hogy én találtam rá? Vállalom
érte a garanciát. Ő egészen biztos, hogy Catherine March! Az én szimatomat
eddig még senki sem tudta átverni. Csak nem kételkedsz a
képességeimben?!
- Nem, dehogy, csak meglepett ez az egész.
- Neked már üldözési mániád van. Nem kellene kezeltetni magad?
- Jól van, meggyőztél! Mostanában tényleg túlzásba viszem, de ne feledd,
nemrég próbáltak megölni. Ha Mi Rae nem lép közbe, megmérgeztek volna.
- Igen, emlékszem, de jusson eszedbe, te választottad ezt a veszélyes
életet. Én már ezerszer is figyelmeztettelek, hogy hagyd abba. Mondd, mit
tehetnék még, hogy meggyőzzelek?! Annyi mást csinálhatnál!
- Tudom, és igazad is van, de nem lehet ezt csak úgy abbahagyni!
- Vagy inkább csak nem akarod. Túl sok a megmentésre váró vállalat!
Elhiszem, hogy jó érzés a hőst játszani, jót tenni, de ne feledd, az éremnek
mindig két oldala van. Nemrég hallottam felröppenni a hírt, hogy már a
Benning famíliát is magad ellen fordítottad. Az egyik vállalatuk nagy
85
konkurense volt az a cég, amit néhány hete menedzseltél, és ismét sikerre
vittél.
- Ja, a Benningék? Őket nem kell komolyan venni! Ha igaz is a hír, tőlük
nem kell tartani. Ők nem olyanok, mint…
- Mint például a banya?
- Igen, épp rá gondoltam.
- Beszélned kellene vele.
- Soha! Inkább a halál!
- Reménytelen eset! Viszlát! – szólt bele James ingerülten, és lecsapta a
telefonját.
Robert pedig egy sóhaj után átment a könyvtárszobába, hogy átnézze az
aznapi leveleket. Elintézett még néhány telefont, majd felment megkeresni
Mi Rae-éket. A műteremben akadt rájuk, ahol Mi Rae képeit nézegették.
Catherine-nek nagyon tetszett minden, nem győzött csodálkozni lánya
tehetségén. Nagyon büszke volt rá, örült neki, hogy Mi Rae-t érdekli a
művészet. Elmondta, hogy őt a zene és az irodalom érdekli leginkább.
Lementek a hallba, és ott kiderült, hogy nagyon jól tud zongorázni. A két
fiatal egymás kezét fogva, boldogan hallgatták a szép dallamokat. Mikor
abbahagyta, Robert bevallotta, hogy nem tud játszani rajta. Abban a
reményben vette meg annakidején, hogy talán talál majd valakit, aki játszik
neki ezen a csodálatos hangszeren. Catherine repesett a boldogságtól, hogy
örömet szerezhetett, és ezentúl már sűrűbben gyakorolgatott a hangszeren.
Ebéd előtt Mi Rae telefonált egyet Dél-Koreába. Felhívta Eun Joo-t, hogy
elújságolja édesanyjáról a nagy hírt. Eun Joo lelkesen hallgatta őt, vele
együtt örült. Robertről is váltottak pár szót, és barátnője megkérdezte, nem
terveznek-e esküvőt. Erre a kérdésre Mi Rae kissé zavarba jött.
- Néha úgy érzem, csak egy szavamba kerülne, és máris rohannánk az
anyakönyvvezetőhöz, de néha olyan nehéz ezt elképzelni.
- Ezt meg hogy érted? Nem jöttök ki jól?
- De, nagyon, csak keveset van itthon, keveset tudunk beszélgetni. Mintha
egyre távolodnánk egymástól. Egyik éjszaka véletlenül meghallottam a
vallomását, amit akkor mondott, mikor azt hitte, alszom. Nagyon meglepett!
Azt mondta, bárcsak hagyta volna, hogy Brian Downey vegyen el feleségül,
mert én úgysem lehetek teljesen az övé. Azóta sem jöttem rá, miért mondta
ezt, de nincs elég bátorságom megkérdezni. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy
szeret, de mégis szenved, és titkol valamit.
- Talán mégis beszélned kellene vele erről. Ha tisztáznátok, elmondhatnád
neki azt is, hogy a gyermekét várod.
- Igen, az jó lenne, de addig tényleg nem akarom megmondani neki, míg
nem jövünk egyenesbe.
- Édesanyádnak elmondtad?
- Egyelőre nem, hátha nem tudja megtartani a titkot. Az biztos, hogy
nagyon örülne neki!
- Igen, ez tényleg nagy dolog. Egyébként hogy vagy? Nincsenek
rosszulléteid? Hányinger, satöbbi...
- Amióta ideköltöztem, nincsen.
- Szerencsés vagy! Nehéz lenne eltitkolni, ha nem viselnéd ilyen jól a
terhességet.
- Igen, ebben igazad van. És ti? Nem terveztek esküvőt a barátoddal?
- Hát, szóba jött éppen…
- Nocsak! És ezt úgy kell kihúzni belőled?!
86
 - Még nincs semmi konkrétum. Addig nem akartam elmondani, amíg nincs
semmi biztos. Például az időpont, a helyszín, stb. Jó lenne, ha ti is el
tudnátok jönni.
- Az tényleg jó lenne! Ezt megemlítem Robnak is. Majd felhívlak még, jó?
- Persze, nagyon örülnék neki! – felelte Eun Joo, majd elköszöntek
egymástól.
A beszélgetés után megebédeltek, közben pedig Robert kapott egy sürgős
hívást Wilsontól. Kiment az ebédlőből, és pár szót váltott a
marketingigazgatójával, majd szabadkozva tért vissza.
- Nagyon sajnálom, de azonnal el kell utaznom. New Yorkba szólít egy
munka, ami maximum két napig tart. Ha szerencsém van, holnap estére már
itthon is leszek – mondta.
Mi Rae közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét.
- Hiányozni fogsz.
- Már nem vagy egyedül. Catherine, ugye nem hagyod, hogy unatkozzon?
- Nem hát! Nem kell aggódni miattunk, jól megleszünk.
- Na látod! – nézett a szomorkodó lányra. – Miattam aggódsz, ugye? – Mi
Rae lesütötte a szemét. – Gondoltam. Figyelj, velem lesz Jerry és Nick is, jó?
Ők majd vigyáznak rám, nem lesz semmi baj.
- Sarah Downey nagyon kitartó. Ennek sohasem lesz már vége?
- De, egyszer vége lesz, ígérem – felelte Rob.
- Csak nehogy túl késő legyen – tette hozzá Mi Rae halkan.
Robert átöltözött, összepakolt, majd kikísérték az ajtóig. Utána már nem
is folytatták az ebédet, csak megittak egy kávét. Miután felszállt a
helikopter, és már nem hallatszott a hangja, Mi Rae-nek eszébe jutott Isa.
Felhívta a kórházat, hogy érdeklődjön felőle. Először nem tudtak segíteni
neki, átkapcsoltak egy másik osztályra. Ott sem tudtak róla semmit, míg
végül egy ápolónő világosította fel, aki emlékezett rá.
- Arra az Isabel Smithre gondol, aki súlyos sérülésekkel szállítottak be,
ugye?
- Igen.
- Akkor már tudom! Tegnapelőtt este hozták be. Többórás műtétje volt, de
nem tudtak segíteni rajta.
- Úristen! Meghalt?!
- Nem, de kómába esett.
- Ez biztos?!
- Igen, nagyon sajnálom. Talán rokona?
- Nem, csak barát vagyok – felelte Mi Rae, s miután elköszönt, feldúltan
tette le a telefont. - Sarah Downey! Te gyilkos! Ez nem lehet igaz!
Kezeibe temette az arcát, mikor Catherine bejött. Pár szóban elmondta
neki, mi a baj. Catherine próbálta megvigasztalni, de nem nagyon sikerült.
Aggódva jutott eszébe ekkor hirtelen a nagyapja. – Mi van, ha véletlenül
meghal? – gyötörte a kérdés, és arra az elhatározásra jutott, hogy ismét
felhívja a kórházat. Mikor felemelte a kagylót, Catherine ki akart menni.
- Ne! Maradj itt, kérlek! – szólt utána, majd miután anyja visszaült,
tárcsázni kezdett.
Ezúttal hamar megtudta, amire kíváncsi volt. Elmondták neki, hogy
Richard March állapota javult, de még kell néhány hét, hogy teljesen rendbe
jöjjön. Be kellett ismernie, hogy megkönnyebbült, mikor megtudta, még ha
gyűlölte is az öreget.

87
 - Nagyapának szívinfarktusa volt – közölte az anyjával, miután letette a
kagylót.
- Tényleg? – döbbent meg Catherine.
- Igen, de most már jobban van. Legalábbis ezt mondták.
- Meglátogatod?
- Meglátogatni?! Soha! Azok után, amit velünk tett?!
- Ha én gyűlölöm is, neked nem muszáj…
- Anya, hogy is gondolhatsz ilyet?! Még az kellene, hogy rábeszélj!
- Nem, dehogy! Én csupán azt akartam mondani, hogy nem akarlak
befolyásolni. Nem tudom, te milyennek ismerted meg őt.
- Nem tudom kiverni a fejemből, ahogy erőszakkal megölette az apámat,
és elválasztott tőled. Hát ilyennek ismertem meg! Gyilkos! Családromboló!
Aljas szemét!
- Nem tudtam, hogy ilyen élesen emlékszel mindenre.
- Sajnos emlékszem. Talán jobb is lenne nem emlékezni, ugye?
- Én is szeretném elfelejteni, ami történt, és békében élni. Most, hogy
megtaláltuk egymást, nagyon boldog vagyok, és nem akarok több
gyűlölködést magam körül. Nem tudom, meg tudok-e valaha bocsátani neki.
Egyszerűen nem gondolok rá, mintha nem létezne.
- Gondolod, hogy jó megoldás, ha homokba dugod a fejed?
- Jobb, mint idegeskedni vagy gyűlölködni.
- Ez igaz, én azonban nem tudok úgy tenni, mintha nem lenne nagyapám.
- Gondoltam. Azért is mondtam, hogy nem akarlak befolyásolni. Ha neked
más lenne a véleményed róla, engem nem zavar. Tud már róla, hogy itt vagy
Angliában?
- Igen, már találkoztunk.
- Na és? Hogy sikerült a találkozó?
- Izgatottan vártam, hogy végre megismerkedjek vele, de amikor
megláttam, rádöbbentem, hogy ő tette tönkre a családom. Ez teljesen
kiborított. Kiabáltam vele, majd elrohantam.
- És ő?
- Szemtelenül azt képzelte, hogy majd keblére ölelhet! Hát nem! Azt
lesheti!
- Ezek szerint el akar ismerni unokájának?
- Gondolom.
- Ez furcsa! Nagyon maga alatt lehet, ha már idáig jutott.
- Sarah Downey azt mondta, magányos, és mindent megbánt.
- Komolyan?
- Igen. Nekem azonban ez kevés. Nem fogok megbocsátani neki soha!
- Azért a sorsa mégis érdekel, ha már felhívtad a kórházat is!
- Igen, bevallom, megijedtem arra a gondolatra, hogy talán meghalhat.
Ösztönösen cselekedtem, mikor felhívtam a kórházat, hogy megtudjam, mi
van vele. És te? Azért te is megijedtél, mikor megmondtam, hogy infarktust
kapott, nem?
- Nem ijedtem meg, inkább csak meglepődtem – védekezett Catherine.
- Bemegyek hozzá, ha te is velem jössz – jelentette ki Mi Rae váratlanul.
- Hogy?! Mégis bemennél hozzá?
- Veled. Nos, mi a válaszod?
- Én semmiképp sem megyek be.
- Jó, akkor én sem.
Catherine sóhaja volt a válasz.
88
 Mi Rae még aznap délután felkerekedett, és meglátogatta a kórházban
Isát. Szörnyű volt látnia őt ilyen súlyos állapotban. Megfogta a kezét, és
zokogva borult fölé.
- Bocsáss meg, barátnőm! Bocsáss meg, kérlek, ha tudsz! Miattam vagy
most itt, miattam van minden! Nem lett volna szabad téged belekeverni ebbe
az egészbe. Tudhattam volna, hogy ez lesz! Bárcsak tehetnék érted valamit!
Elkeseredetten, fájdalommal telve hagyta el a kórtermet. Visszatérve
Catherine-nek is beszámolt a látogatásról. Együtt sétáltak ki a kertbe. Mi Rae
nagyon szomorú volt.
- Aggódom érted, kislányom. Bárcsak segíthetnék!
- Nagyon megviselt a kórház, ahogy ott feküdt, tehetetlenül…
- Kérlek, ne kínozd magad! Imádkozzunk érte! Mást most úgysem
tehetünk.
- Igaz. Tudod, éppen ez az, ami bánt. Mindezt szerettem volna Roberttel is
megosztani, de az utóbbi időben alig beszélgettünk.
- Nagyon szereted?
- Igen, nagyon. Az első pillanattól fogva.
- Mesélj róla! Hogy ismerkedtetek meg?
- Váratlan volt a találkozásunk, mint egy villámcsapás. Előtte éjszaka
megálmodtam az arcát, és mikor találkoztunk, olyan volt, mintha az álmom
folytatódna. Percek alatt egymásba szerettünk, és azóta is úgy érzem
magam, mint egy álomban. Néha azonban attól rettegek, eljön majd a
pillanat, és felébredem.
- Szegénykém! – ölelte magához az anyja.
- Olyan egyedül vagyok, anya! Ő alig van itthon, és ilyenkor nagyon rossz!
Talán ha le tudnám foglalni magam… Ezért kezdtem el rajzolgatni is, de már
az sem köt le.
- Valami hasznosat kellene csinálnod, ami elvonja a figyelmed.
- Igen, az jó lenne. Tudod, néha már akkor is elkeseredem, amikor itthon
van, mert arra gondolok, bármikor elmehet megint. Ráadásul olyan, mintha
nem is lenne itthon. Sok időre bezárkózik, és szinte alig beszélgetünk.
Lassan olyanok leszünk, mint két idegen, akik véletlenül együtt laknak.
- Nem beszéltél még neki erről?
- De, elmondtam neki. Volt egy nagy vitánk is emiatt, mert kimentem a
városba, de aztán kibékültünk. Érzem, hogy titkol valamit, és ő is szenved,
de nem tudom az okát.
- Sejtettem, hogy valami nincs rendben köztetek. Úgy szeretnék segíteni!
- Tudom. Te olyan jó vagy! Úgy örülök neked, anya! Bárcsak mindig
mellettem lehettél volna – sóhajtott fel Mi Rae, miközben kiléptek az
üvegházból.
A szél kócosra fújta hosszú haját. Pár pillanatig még a szomorúság uralta,
de aztán hirtelen végtelen nyugalom szállta meg. Szemébe hulló fürtjeit egy
könnyed mozdulattal hátrasöpörte, és bársonyos tekintettel nézett aggódó
édesanyjára. Megfogta a kezét, és csak ennyit mondott, mielőtt bementek a
házba:
- Nagyon szeretlek, anya.

Délután a művészetekről beszélgettek, és Catherine megtanította Mi Rae-t

sminkelni. Mi Rae ebben sohasem volt ügyes, ezért örült neki, hogy az
édesanyja megmutatja. A sminkpróba után felvett egy szép ruhát, amelyben
89
úgy nézett ki, mint egy igazi londoni hölgy. Catherine büszke volt rá,
csodálattal nézte szépségét. Meghatódva vallotta be, milyen boldog, hogy az
ő Mary-je ilyen csodálatos, felnőtt nő lett. Kicsit beszélgettek, és már este is
lett. Doris szólt nekik, hogy elkészült a vacsora, majd mire az ebédlőhöz
értek, Robert is befutott.
- Ki ez a ragyogó hölgy itt a hajlékomban? – kérdezte bókolva, mikor
meglátta kedvesét.
Meghajolt előtte, és kezet csókolt.
- Átvarázsoltam neked a lányomat – felelte Catherine mosolyogva,
miközben Mi Rae pirulva hallgatott.
- Szeretem az ilyen fogadtatást – jelentette ki a férfi, s Mi Rae-hez hajolt,
majd a fülébe suttogta: - Elvarázsoltál, szerelmem! A tiéd vagyok!
Mi Rae szabadkozni kezdett, majd a vacsorára terelte a szót, végül együtt
léptek be az ebédlőbe.
- Milyen volt New Yorkban? – kérdezte hirtelen a lány.
- Érdemes volt elmennem. Sikeres volt az utam – felelte, és mesélni
kezdett.
A vacsora végén odahajolt a lányhoz.
- Nagyon hiányoztál!
- Reméltem is, mert te is nekem!
- Ma délelőtt is emlegetett! – vallotta be Catherine.
- Igen?
Mi Rae bólintott, majd érezte, hogy az asztal alatt Robert a kezére tette az
övét.
- Én visszavonulok, és pihenek kicsit – közölte Catherine, majd felment az
emeletre.
A fiatalok is otthagyták az asztalt, majd átmentek a hallba. Ott hamar
egymás karjaiban kötöttek ki. Forró csók következett, és feltámadt bennük a
szenvedély. A férfi csalogatta, hogy menjenek fel az ő szobájába. Mi Rae is
ment volna, de végül mégis nemet mondott, nem akarta az anyját magára
hagyni.
- Nem lenne semmi baj, ha nálam aludnál – próbálta meggyőzni Robert,
de hiába.
- Most még nem akarom egyedül hagyni. Hidd el, szívesen veled mennék,
de most még…
- Jó-jó, értem én! Nem erősködöm tovább – adta meg magát a férfi, majd
egy gyors puszit lehelt a homlokára, és magára hagyta.
Mi Rae kicsit elszomorodott, és mérges is lett egyszerre. Ha nem megy
vele, akkor már látni sem akarja?! Megint nem adott alkalmat, hogy
beszéljen vele! Pedig szerette volna elmondani, hogy Isa kómában van, és
azt is, hogy érdeklődött Richard March felől. Erre itthagyta! Miért ilyen? Miért
rohan mindig? Egyszer csak azon kapja majd magát, hogy az élet elrohant
mellette! Csak nehogy túl késő legyen! Elkeseredetten ment fel az édesanyja
szobájába, és kedvtelenül készülődni kezdett a lefekvéshez. Aznap nagyon
korán elaludt, és még Catherine-nek sem öntötte ki bánatát.

Másnap reggel Robert bezárkózott a földszinti szobába. Mi Rae

türelmetlenül várta őt. Mikor végre kijött, elmondta neki, mi történt Isával.
Robertet is meglepte a hír.
- Nem hittem volna, hogy ilyen súlyos az állapota – mondta megdöbbenve.
- Én sem. Gondolhatod, hogy mennyire felkavart!
90
 - Ezért voltál rosszkedvű?
- Igen, részben, de azért is, mert olyan keveset beszélgetünk, és alig
látjuk egymást. Ismerd be, ez elég ok, hogy szomorú legyek!
- Mi Rae, kérlek…!
- Kérlek?! Csak nem arra kérsz, legyek türelmes? Mert az egyre nehezebb.
Nekem te kellesz, de teljesen!
- Ezt már egyszer megbeszéltük.
- Igen, de azóta semmi sem változott! Lassan már akkor sem találkozom
veled, amikor itthon vagy.
- Kicsim, hidd el, én sem örülök ennek! Nagyon szeretlek téged, de nem
tudok máról holnapra változtatni az életemen. A munkám, sajnos, rengeteg
időmet veszi el. Én lennék a legboldogabb, ha gondtalanul barangolhatnánk
a városban, kéz a kézben, vagy kirándulhatnánk a környéken. Te vagy az a
nő, akivel elképzelem az életem, akit örökké szeretni fogok. Ezen már senki
és semmi sem tud változtatni.
Mi Rae lehajtotta a fejét, Robert a haját simogatta, s közben gyengéden
átölelte. Mikor a két, mélyzöld tekintet találkozott, ismét fellobbant a láng,
az ajkuk egymásra talált. A lány érezte, olyan ez, mint a kábítószer,
amelynek nem tudott soha ellenállni, s a hatása alatt mindenről
megfeledkezett. Olyan volt, mint egy álom.
Az ébredés mégis hamar eljött. Este Robert fontos hívást kapott. Sietve
kereste fel Mi Rae-t. A szobájában, az ablak előtt találta, amint meredten
bámulta sötétbe borult tájat.
- Wilson hívott, az amerikai üzlet miatt – kezdte mondandóját minden
bevezetés nélkül. – Megkaptuk a megbízást.
- Gratulálok – jött a nem túl lelkes válasz. – Akkor most újra el kell
utaznod?
- Szerelmem, tudod, ez életem eddigi legnagyobb kihívása –
magyarázkodott a férfi.
- Értem. Meddig maradsz?
- Nem is tudom, hogy mondjam el. Komoly megbízás, amely nincs meg
egyik napról a másikra, és amit nem szakíthatok meg állandó
hazautazásokkal. Ez azt jelenti, hogy kb. egy hónapig ott kell maradnom.
- Egy hónap?! – szörnyülködött Mi Rae.
- Tudom, hogy ez nagyon sok idő, de meg kell tennem.
- Tudod, hogy mit teszel, Robert Whiteman?! Nemsokára itt a karácsony
és az újév! Erre nem gondoltál? Ez azért már sok! Komolyan, azt gondoltad,
hogy csak rábólintok, mint egy hülye? Mondd, miért hoztál ide, ha ennyire
nem számítok neked?
- Kérlek, bocsáss meg! Tudom, hogy ez milyen nehéz neked.
- Nehéz?! – kelt ki magából a lány. – Ez már nem nehéz, ez már abszurd!
Azt képzeled, hogy egy teljes hónapig várok itt rád ebben a börtönben?! Hát
nem!
- Mi Rae, ez nem börtön! Bármikor kimehetsz, a saját felelősségedre. Nem
kell tartanod Sarah Downey-tól sem. Tudjuk már, hogy rám vadászik, és nem
rád. Oda mehetsz, ahová csak akarsz. Azt azért ne feledd soha, hogy én
nagyon féltelek, mindennek ellenére is. Vagy talán bűn, hogy aggódom
érted?
- Nem, az nem bűn – ismerte el Mi Rae, és kicsit megkönnyebbült.
- Ünnepekre majd hazajövök, rendben?
- Az jó, mert nekem máris hiányzol.
91
 - Édesem! – suttogta Robert, és hevesen átölelte a lányt.
Így maradtak pár percig, majd a férfi csomagolni indult. Telepakolt két
hatalmas bőröndöt, majd telefonált még egyet. A vonal túlsó végén Wilson
beszélt.
- Mi a helyzet, fiam?
- Kilencre át tudnál jönni hozzám? A Hiltonban leszek.
- Persze – felelte meglepődött hangon a férfi.
- A portán majd hagyok üzenetet, melyben megírom a szobaszámom.
- Rendben, csak nem értem, miért kell….
- Ha átjössz, majd mindent elmagyarázok.
- Oké, te tudod! – felelte Wilson, majd elköszönt. Mi Rae eközben
Catherine szobájában panaszkodott, csak áradt belőle a szó. Az anya
megpróbálta vigasztalni, de nagyon nehéz volt. A lány bánatos és
elkeseredett volt. Robert benézett hozzájuk, és elköszönt Catherine-től. Mi
Rae a kapuig kísérte ki, ahol megölelték egymást. Mi Rae szorosan
kapaszkodott a férfiba.
- Mintha a világ végére mennék… Kérlek, szerelmem! Ne aggódj, fel foglak
hívni, amikor csak tudlak, rendben?
- Úgy félek, hogy valami rossz történik. Olyan messze leszel!
- Hamar elszáll az az egy hónap, meglátod! Amikor megjövök, majd
megünnepeljük egy kis kiruccanással, rendben?
- Bárcsak már ott tartanánk!
- Eljön az is! – bíztatta a lányt, majd elővett egy bankkártyát a zsebéből. –
Ez legyen nálad, ha bármit venni szeretnél.
- Nem fogadhatom el – nyújtotta vissza Mi Rae.
- Nekem van még néhány, nem fog hiányozni, de neked szükséged lehet
rá. Kérlek, ne add vissza! Így is aggódom érted eléggé, hát még ha egy fillér
nélkül hagylak itt, ennyi időre!
Mi Rae végül elfogadta, és eltette a bankkártyát.
- Ha bármi gond van, hívjál fel. A mobiltelefonom mindig nálam lesz, és
csak a tárgyalások idejére kapcsolom majd ki. Ha pedig nem tudsz elérni,
hagyj üzenetet, és visszahívlak.
- Pontosan hová utazol? Még nem is mondtad.
- New Yorkba, aztán át kell mennem majd a hónap közepén néhány napra
Los Angelesbe is.
Mi Rae sóhajtozva hallgatta a választ. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha
vele mehetne, de tudta, hogy ez lehetetlen. Szívesen részt vett volna
mindenben, ami vele kapcsolatos. A munkájában, utazásaiban, gondjaiban,
sikereiben. Úgy érezte, mintha kizárta volna őt az életéből, és ez nagyon
elszomorította. Szomorúan nézett a távolodó helikopter után. Úgy döntött
sétál egy keveset a friss levegőn, és kiment a házból. Nemsokára Jerry, a
testőr lépett oda hozzá, és üdvözölte őt.
- Te nem mentél vele? – csodálkozott a lány, és ebben a pillanatban
meglátta a garázsnál tevékenykedő Nicket is.
Enyhe pánikhangulatba került, amikor rádöbbent, hogy Robert teljesen
egyedül, testőrök nélkül ment el.

92
 10. fejezet

- A főnök nem engedte, hogy elkísérjük - magyarázkodott Jerry, majd

tovább ment a dolgára.
- Nem értem. Miért? Miért ment egyedül? – hajtogatta Mi Rae, útban
visszafelé.
Céltalanul bolyongott a házban, a helyét keresve, míg Catherine rá nem
talált. Odalépett hozzá, és megfogta a kezét.
- Gyere! Ez nem mehet így tovább! Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz, fel
kell hogy rázzalak valamivel.
- Mégis, mire gondolsz?
- Mi lenne, ha átöltöznénk és nekivágnánk a városnak?
- Csak úgy céltalanul?
- Lehetne céltalanul is, vagy megnézhetnénk néhány múzeumot is. Azokat
úgyis annyira szereted.
- Nem is tudom. Valami hosszabb távú dolog kéne. Az egyetemre majd
csak tavasszal iratkozhatok be, addig meg még rengeteg idő van. Talán ha
lenne valami részmunkaidős állásom…
- Állás? – csodálkozott Catherine. – Ezt jól meggondoltad?
- Igen, egy ideje már foglalkoztat a gondolat. Segítenél állást keresni
nekem? Rossz érzés, hogy más tart el, mindig is önellátó voltam. – Segítesz
nekem, anya?
- Ez csak természetes! – adta meg magát Catherine, és büszkén ölelte
magáthoz a lányát.
Másnap reggel jókedvűen ébredtek mind a ketten. Reggeli után
átböngészték az újságokat, és bekarikáztak néhány hirdetést, majd
következett a telefonálgatás, önéletrajzírás, majd végül nekivágtak a
városnak. Több helyre is elmentek, akikkel telefonon időpontot beszéltek
meg, de nem sok sikerrel jártak.
- Talán nem jó nyomon járunk – vetette fel Catherine. – Milyen állást
tudsz elképzelni, ahol jól éreznéd magad? Milyen munkát csinálnál
legszívesebben?
Mi Rae-nek eszébe jutott Brian, amikor segített neki az írásban, és a
művészetekről beszélgettek. Arra gondolt, milyen jó volt az a néhány hét.
Végül ki is mondta, amire gondolt.
- A legszívesebben olyan munkát végeznék, ami valamilyen
képzőművészettel kapcsolatos. Bármi lehet, akár építészet, festészet, vagy
szobrászat.
- Érdeklődnünk kellene talán a múzeumokban vagy galériákban –
javasolta Catherine.
- Igen, az jó ötlet. Holnap talán nagyobb szerencsénk lesz.
- Meglátod, sikerülni fog!

A következő reggelt azzal kezdték, hogy telefonon felhívták a

múzeumokat. Csak két helyen mondták, hogy van üres állás, ami nem volt
túl bíztató.
- Ugyan, lányom! Ne add fel ilyen könnyen! Igaz, nem a leghíresebb
múzeumok, csak képtárak, de az is valami, nem?
- Igen, a semminél több, csak félek, innen is elküldenek majd, mert nincs
tapasztalatom.
93
 - Ne izgulj, meglátod, sikerül! – bíztatta Catherine. – Mi lenne, ha ezúttal
egyedül mennél? Hátha nagyobb szerencséd lesz.
- Gondolod? Csak nehogy eltévedjek.
- Ugyan! Te?!
- Köszönöm, hogy ennyire bízol bennem.
- Ez csak természetes – felelte az anya, és bíztatóan elmosolyodott.
Ezután megbeszélték, merre kell mennie Mi Rae-nek, hogy könnyen
odataláljon.

Egy óra múlva már a városban cirkált, a címeket keresve. Az első helyen
nem volt szerencséje, ugyanis már be is töltötték az állást. A másik
képtárban először bekérték az iratait, önéletrajzát, majd elküldték, hogy fél
óra múlva jöjjön vissza. Mi Rae meglepődött, de nem zavarta a dolog. A fél
órát a képtárban töltötte, a képeket nézegetve. Megcsodálta a szebbnél
szebb alkotásokat, és gondolatban megpróbálta kielemezni. Mosolyogva állt
meg az egyik festmény előtt. Egy mezőt ábrázolt, melyen apró gyermekek
játszottak. Annyira eleven volt, olyan bájos, hogy teljesen lenyűgözte az
alkotó tehetsége, sokáig nem tudott továbbmenni. A saját gyermekkora
jutott az eszébe, az árvaház, a sok gyerek, akik körülvették a
mindennapokban. Milyen egyedül van most ehhez képest! Eleinte magába
zárkózott, néma volt, nem játszott senkivel, de aztán megnyílt,
megbarátkozott Eun Joo-val, majd lassan mindenkit megkedvelt.
Mindenkinek voltak hibái, sérelmei, kinek ez, kinek az, de amikor együtt
voltak, és belefeledkeztek a játékba, mindez nem számított már. Ugyanilyen
önfeledten tudtak játszani, nevetgélni saját kis világukban. Könnyeket csalt
szemébe az emlékezés, és alig látta már a képet. Végül megtörölte a
szemeit, majd megkereste a szerző nevét. Alatta apró betűkkel a Vittorio
Runeville név állt, amit elég furcsának talált – félig olasz, félig angol név.
Azon kezdett el töprengni, hogy valószínűleg felvett név a Vittorio - a jobb
hangzás miatt -, mikor egy kissé kövér, szakállas, sötéthajú férfi állt meg
mellette. Ahogy oldalra fordult, egy mosolygós szempár nézett vissza rá.
- Már tizenkét és fél perce áll itt. Ennyire tetszik? – kérdezte
barátságosan.
Mi Rae meglepődött, hogy ilyen pontosan tudja, mióta áll a kép előtt.
- A maga feladata, hogy lemérje, a látogatók mennyi időt töltenek a képek
előtt? Akkor most biztosan én vagyok a rekorder – válaszolt kissé csípős
hangnemben a lány, mire a férfi elnevette magát. – Vagy más okból figyelt?
Talán megbízta valaki? Ez felháborító! Nem elég, ha távolról követ?!
- Hogy lerázzon? Na nem! – háborodott fel a férfi.
- Tehát beismeri? Valaki felbérelte, hogy kövessen, igaz? – támadt neki a
lány, de csak újabb jóízű nevetés volt a válasz. – Ennyire jó a kedve? Élvezi a
helyzetet, mi?
A férfi ekkor egy pillanatra elkomolyodott, majd ismét elmosolyodott, és a
lány vállára tette hatalmas kezét.
- Bocsásson meg, hogy félrevezettem, de én nem követtem önt. Csak a
képek miatt jöttem ide.
- Ezt most higgyem is el?! – háborodott fel Mi Rae, és lelökte a férfi kezét
a válláról.
- Nyugodt lehet, nem szokásom követni másokat. Amikor beléptem, épp
az órámra néztem, hogy megtudjam, nem késtem-e el, és azért tudom, hogy
mióta áll itt.
94
 - Akkor már csak azt nem értem, miért olyan érdekes az ön számára, hogy
én mióta állok itt. Mi köze hozzá? – kérdezte a lány bizalmatlanul.
- Csupán annyi, hogy ezt a képet, amelyet oly sokáig csodált, én
festettem. Vittorio Runeville a nevem – mutatkozott be széles mosollyal a
férfi, és kezet nyújtott.
Mi Rae a zavartól alig bírt megszólalni. Félénken odanyújtotta ő is a kezét,
majd bemutatkozott.
- Kim Mi Rae.
- Látom, eléggé megrázta a hír. Higgye el, be akartam mutatkozni, de
maga úgy nekem támadt, hogy nem volt rá alkalmam – mentegetőzött a
férfi, látván a lány zavarát.
- Bocsásson meg, kérem! Ez nem jellemző rám, csak mostanában elég
érzékeny vagyok az ilyen dolgokra. Van egy ellenségem, akitől bármi kitelik,
még az is, hogy figyeltessen. Már épp megbizonyosodtam róla, hogy leszállt
rólam, erre idejött maga, és én, bevallom, megijedtem. Tudja, egy barátnőm
kómába esett miatta. Nem akarok én is a sorsára jutni.
- Akkor már megértem a reakcióját. Kérem, ne haragudjon, hogy
megijesztettem.
- Nem tehet róla.
- Azért jóvátehetném valahogy? Mondjuk, meghívhatom egy teára vagy
kávéra?
- Most állásügyben vagyok itt – felelte Mi Rae, és az órájára nézett. – Már
várnak. Bocsásson meg, de be kell mennem.
- Esetleg megvárhatom? – kockáztatta még meg a férfi.
- Ha nagyon ráér…
- Önre várni mindig ráérek – felelte csábos mosollyal.
Mi Rae-re csodálkozva vonta fel a szemöldökét, majd gyorsan bement az
irodába.

Egy középkorú, szemüveges nő fogadta őt. Karen Farleyként mutatkozott

be, ő volt az igazgató. Tetszett neki Mi Rae önéletrajza, és elbeszélgetett
vele a képekről is. A beszélgetés alapján már tudta, pályázóját mennyire
érdekli a művészet, és azt is, hogy nem túlzott az önéletrajzában, mikor azt
írta, egyetemen tanult művészettörténetet.
- Azt írta még a pályázatában, hogy bármilyen munkát elvállal, aminek
köze van a művészethez. Ezt így is gondolja?
- Igen. Nagyon szeretnék itt dolgozni, és hasznos is lenne a számomra,
hogy befejezhessem az egyetemet.
- Itt, Angliában szeretné befejezni az egyetemet? Ez nagyon szép
elhatározás. Az is tetszik, hogy ilyen őszinte. Az érdekei és érzelmei is
idekötik tehát. Tetszenek a képeink? Vagy még nem nézett körül?
- De, körülnéztem. Nagyon szép és értékes képek. Különösen Vittorio…
- Runeville – segített eszébe juttatni a festő vezetéknevét Karen.
- Igen, Vittorio Runeville. Az ő képe tetszik a legjobban – állapította meg
Mi Rae, és elmondta a véleményét a képről.
Arról nem beszélt, hogy milyen hatást váltott ki belőle a kép, és arról sem,
hogy megismerkedett a festővel.
- Igen tehetséges festőnk Vittorio – jelentette ki az igazgatónő, majd
rövid hallgatásba burkolózott.
- Fel tudna venni a galériába? – törte meg végül a csendet a lány.
- Igen, azt hiszem, jó döntés, ha felveszem.
95
 - Ezt komolyan mondja? – csodálkozott Mi Rae, mert alig akarta elhinni.
- Persze! Nem szoktam ilyesmivel viccelődni. Mikor tudna kezdeni?
- Bármikor – jött a lelkes válasz.
- Akkor mondjuk holnap?
Mi Rae bólintott, majd megbeszélték a részleteket, és kapott egy
mobiltelefont is, hogy bármikor elérhető legyen.
Az irodából kilépve rögtön tárcsázott is, és nevetve mutatkozott be.
- Halló, itt Mi Rae!
- Mi Rae? Hol vagy? Honnan hívsz? – csodálkozott Catherine.
- Egy mobilról hívlak, amit az új munkámhoz kaptam – újságolta.
- Ez igen! Gratulálok! Jaj, én meg már azt hittem, baj van, ezért hívsz.
Gyere, siess haza, és mesélj el mindent! Alig hiszem el! Látod, én
megmondtam, hogy ne add fel!
- Hasznos volt a bíztatásod, az biztos! Most még nem megyek haza,
beugrom valahová egy teára. Az az igazság, hogy meghívtak, és én
elfogadtam a meghívást.
- Na de ki? Máris?
- Nem munkatárs, hanem egy festő, akivel a galériában ismerkedtem meg.
Nagyon rokonszenves ember, és igen tehetséges. Jóvá kell tennem valamit
vele szemben. Azzal gyanúsítottam meg ugyanis, hogy Sarah Downey
megbízásából figyel, és jól letámadtam.
- Hűha! Kész csoda, hogy ezek után még meghívott!
- Igen, szerintem is. Akkor most búcsúzom, és ígérem, sietek majd –
köszönt el Mi Rae.
Vittorio Runeville a galéria bejáratánál várta, egy hosszú szárú fehér
rózsával, amit rögtön át is adott.
- Hódolat a szépség előtt – fűzte még hozzá, miközben mosolygott.
- Köszönöm – felelte Mi Rae zavartan, amint megérezte a kecses virág
könnyű, mégis felkavaró illatát.
Átmentek egy másik utcába, ahol Vittorio autója állt. A lány
meglepetésére egy messzi kávézóba vitte el a férfi, a város túlsó felére.
- Itt készítik a legjobb olasz capuccino-t, és én szeretném, ha maga is
megkóstolná.
- Én elég ritkán iszom kávét.
- Ez nem egyszerű kávé! Ez a kávék királynéja! Kérem, ne utasítsa vissza!
- Hát jó, ha elárulja: Maga tényleg olasz?
- Félig. Az apám angol, és Olaszországban ismerkedett meg az anyámmal,
aki firenzei – válaszolt készségesen Vittorio.
- Akkor már értem, miért angol a vezetékneve és olasz a keresztneve.
Bevallom, először azt hittem, a jó hangzás miatt vette fel a Vittorio-t.
- Igen, sajnos sokan hiszik ezt. Ezért örülök is, hogy megkérdezte, így
legalább tisztázhattam.
Rendeltek két capuccino-t, majd tovább beszélgettek.
- Mikor jött rá, hogy festő akar lenni? – kérdezte Mi Rae.
- Amióta az eszemet tudom, mindig annak készültem. Az apám is festő
volt, és nagyon érdekelt a munkája, a formák és színek világa. És maga?
Mivel foglalkozik? Tényleg, sikerrel járt az állásügyben?
- Igen, felvettek – közölte a lány szerényen.
- Ez remek! Ott fog a galériában dolgozni?
- Igen – mondta Mi Rae most már lelkesebben.
- Látom, boldoggá teszi a hír.
96
 - Igen, leírhatatlanul. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer ilyen helyen
fogok dolgozni. Művészettörténésznek készülök, és imádom a
képzőművészeteket.
- Ezek szerint nemcsak érzelmileg érintette meg a képem, de szakértői
szemmel is tetszett?
- Csodálatos! Annyira eleven, olyan emberi, hogy teljesen lenyűgözött.
- Engem pedig maga nyűgözött le, ahogy ott állt, könnyes arccal, életem
eddigi legvidámabb képe előtt.
- Hát igen, beismerem, egy kicsit szokatlan volt a reagálásom, de engedje
meg, hogy megmagyarázzam. A kép a gyermekkoromat juttatta az eszembe.
A gyereksereget, ami körülvett, s akikkel együtt játszottam, együtt
nevettem, és sírtam. Eszembe jutott, mennyire jó volt közöttük, és hogy
ehhez képest most mennyire egyedül vagyok, mennyire más a felnőttek
világa, és mennyire hiányoznak nekem.
- Szép gyermekkora lehetett, ha ennyi gyerek vette körül. Ilyen nagy
családja van?
- Nem, sőt, az az igazság, hogy árvaházban nőttem fel.
- Ó, erre nem gondoltam! Bocsásson meg a buta kérdésért.
- Nem buta, hisz nem tudhatta. Egyébként nem vagyok teljesen árva.
Nemrég találtam meg az édesanyámat, és megtudtam, hogy él egy
nagyapám is – vallotta be Mi Rae, és legbelül felszabadult, hogy képes volt a
nagyapjáról is beszélni.
- Ez már igen! Nagy szerencséje volt!
- Igen – felelte rá a lány mosolyogva, de közben bizonytalanságot érzett,
amit még magának sem mert bevallani. - És maga? Sikeres ember. Boldog és
elégedett?
- Általában igen. Az életem magam irányítom, magam határozom meg a
szabályokat, és nem függök senkitől. Jó érzés a szabadság, és annak tudata,
hogy nem teszem tönkre senkinek sem az életét.
- Ezt miből gondolja, hogy bárkinek is tönkre tenné az életét?
- Velem nehéz együtt élni. Folyton a vászon előtt ülök, és vagyok olyan
elvetemült, hogy képes vagyok a világ másik végére is elutazni, ha olyat
akarok festeni, ami csak ott van. Ezt nem sokan értik meg.
- Elhiszem, biztos vannak tapasztalatai, de arra nem gondolt, hogy később
mégis hiányozni fog egy társ, akivel megoszthatja gondolatait, akivel együtt
emlékezhet?
- Lehet, hogy erre a sorsra jutok. Most mindenesetre sok barátom van,
akik ugyanígy művészlelkek, ezenkívül nagy imádója vagyok a női nemnek
is, úgyhogy nem tudok unatkozni akkor sem, ha épp nem festek. Magának
van valakije?
- Igen, és nagyon szeretem, csak keveset látom. Igen elfoglalt.
- Csak nem művész?
- Nem, üzletember.
- Ó, akkor nem irigylem! Legalább sikeres?
- Néha nem bánnám, ha nem lenne sikeres. Robert Whiteman a neve.
- Ismerősen cseng a neve, de nem tudom hová tenni.
- Válságmenedzser.
- Ó, a mentőangyal! Őt már csak így emlegetik, nem?
- Nem tudom, lehet.
- Csodálom, hogy ilyen sikeres és gazdag ember megengedi, hogy a
kedvese dolgozzon.
97
 - Még nem tud róla, szóval maradjon köztünk a dolog, jó?
- Ígérem, hallgatok, mint a sír. Cserébe engedje meg, hogy néha
meghívjam, mint ahogy ma is. Ígérem, nem fogok udvarolni, tekintettel a
barátjára, csak beszélgetni szeretnék magával. Nagyon jó végre egy
értelmes, okos, ugyanakkor érzékeny nővel elbeszélgetni, mint amilyen
maga.
- A barátnői között talán nem akad ilyen, akivel el tud beszélgetni?
- Kissé üresfejűek. Az hajtja csak őket, hogy minél több mindent
megkapjanak, és jól nézzenek ki. Maga például az első nő, aki nem nyaggat
rögtön azzal, hogy fessem le.
- Attól nem kell tartania, én ugyanis nem is engedném, hogy lefessen!
- Biztos? – kérdezte Vittorio, hátha meggondolja magát a lány.
- Biztos – jött a határozott válasz.
- Pedig nagyon szép, vászonra illő az arca.
- Nem baj, akkor sem.
A férfi elmosolyodott, és szakmai szemmel kutatta Mi Rae arcát, mert
titkon elhatározta, hogy lefesti. Miután elbúcsúztak, az autójában elő is
kapott egy vázlatfüzetet és felvázolta a lány arcát, majd csak azután indult
adott gázt.

Mi Rae jókedvűen érkezett haza. Rögtön belekezdett az

élménybeszámolójába, és azt is elmondta, mi lesz a munkája. A galériában
kell segítenie majd a látogatóknak, tájékoztatni őket a képekkel kapcsolatos
tudnivalókról. Néha el is kell majd mennie egy-egy fontosabb ügyfélhez,
hogy tájékoztassa a képekről.
Catherine lelkesen hallgatta lánya beszámolóját, még a festővel való
találkozását is. Miután mindent elmondott, megmutatta a telefonját is, amit
kapott. Tanulmányozgatták, hogy működik, mi mindent tud még, azután
megebédeltek. Délután Mi Rae kiment a városba, hogy vegyen néhány
könyvet az angol festészetről, majd azok böngészésével töltötte az időt.
Estére teljesen belefáradt, és el is álmosodott, úgyhogy korán aludni tért.

Az első munkanapján Mi Rae pontosan érkezett a galériába.

Megismerkedett kolléganőjével, a kissé alacsony, szőke, göndör hajú Viola
Marsdennel, aki nagyon barátságosan fogadta. Megmutatott neki mindent, és
beszélt a munkájukról is.
- A legtöbb időt itt töltjük majd, a galériában, de néha el kell menni egy-
egy ügyfélhez is. Ezt biztosan Karen is említette. Azért is vagyunk ketten
erre a munkára, hogy ha egyikünknek el kell mennie, maradjon valaki, aki a
látogatókat tudja fogadni. Bemutatom majd Ricket is, ő tartja a kapcsolatot a
művészekkel. Most is épp egy festőhöz kellett mennie. Igen nyugodt,
lelkiismeretes fickó. Bár nekem lenne ennyi türelmem! Te tudsz bánni az
emberekkel?
- Azt hiszem, igen, bár még szükségem van egy kis csiszolásra. Nem
ismerem túl jól az országot, az itt élő embereket, a stílusukat és
mentalitásukat.
- Nem kell félni. Csak légy mindig kedves és türelmes!
- Ezt megjegyzem.
- A másik legfontosabb, hogy minden kérdésre adj kielégítő választ. Ehhez
sokat kell még olvasgatnod, és a képeket is alaposan át kell

98
tanulmányoznod. Tekints úgy magadra, mint egy intelligens, segítőkész
házigazdára.
Nyitás előtt még sok dolgot átbeszéltek, többek között az öltözködést, és
a viselkedést. Mi Rae az első napján csak megfigyelő volt Viola mellett. Sokat
tanult tőle, és csomó könyvet, prospektust kapott otthoni tanulmányozásra.
Aznap este későig fent volt, hajnalig olvasgatott. Próbált minden információt
elraktározni az agyában

A következő reggelen felhívta Eun Joo-t. Elújságolta neki a nagy hírt, hogy
van állása, és nem is akármilyen! Barátnője gratulált neki, együtt örültek a
sikernek. Csak egy dolog aggasztotta, de azt inkább nem hozta szóba: a
terhessége. Még alig látszódott rajta, és a rosszullétei is abbamaradtak a
költözés óta, de így is sokat gondolt rá, és arra, hogy mi lesz, ha Robert
megtudja. Nem akarta, hogy a férfinak miatta kelljen lemondania bármiről,
vagy feladnia a hivatását, s az azzal járó utazgatást, hogy aztán később
felemlegesse, vagy megbánja. Ha pedig nem változtatna semmit, a
gyermeknek ártana, mert szinte csak fényképről ismerné az apját, nem
lennének igazi család. Úgy érezte, csapdába került, és nincsen kiút. Szeretett
volna mindent megbeszélni vele a jövőjükről, de nem tudta, lesz-e rá
alkalom, és lesz-e elég bátorsága hozzá. Csak sejteni vélte, hogy ez a
bizonytalanság, idegeskedés is az állapota miatt van. A hormonális
változások következményeként lett ilyen érzékeny és zaklatott, emiatt nem
tudott dönteni sem. Félt, hogy befolyásolnák, ezért inkább édesanyjának
sem beszélt róla. Megpróbált másra gondolni, hogy megnyugodjon. A
munkahelyére érve sikerült kivernie a fejéből a gondokat, és csakis a
feladatára összpontosított. Viola segített neki, együtt fogadták a látogatókat.
Délután befutott a vékony, olaszos kinézetű, göndör hajú Rick is, és végre
megismerkedhettek. Olyan volt, mint amilyennek Viola leírta. Roppant
nyugodt, kiegyensúlyozott ember. Barátságosan üdvözölte az új kollégát, és
felajánlotta, hogy bármiben segít neki. Ahogy a munkájáról beszélt, és a
művészetről, látszott, mennyire élvezi, amit csinál, és milyen jól is érti a
szakmáját. Mi Rae irigyelte őt, ugyanakkor fel is nézett rá. Brian jutott az
eszébe, akit ugyanígy tisztelt, és legalább ekkora tehetség. Az az ötlete
támadt, hogy jó lenne találkozni vele. El is döntötte, hogy fel fogja hívni.
Munka után, hazafelé felhívta őt a mobiltelefonról. A férfit meglepte a
hívása, de örült is neki.
- Sok a munkád mostanában? – kérdezte Briant.
- Hát nem unatkozom, de rád mindig van időm.
- Van kedved találkozni?
- Persze, mikor?
- Most nem érsz rá?
- Most? Végül is ráérek – egyezett bele, majd találkahelynek megbeszéltek
egy kávézót.
Mi Rae alig talált oda, útközben még el is tévedt. Brian már várta. Egy
csendes zugban ült, kezeit az asztalon nyugtatva. Hirtelen felállt, mikor
meglátta a közeledő lányt. Zavarban voltak mind a ketten, nem is tudták,
hogyan üdvözöljék egymást. Végül egy baráti ölelés lett belőle. Miután
leültek, rendeltek két teát, és beszélgetni kezdtek. Mi Rae először beszámolt
neki a mérgezési históriáról és Sarah durva akciójáról, melynek
következtében barátnője kómába került. Brian elhűlve hallgatta, mit művelt
az anyja.
99
 - Nagyon sajnálom, ami történt. Ez rettenetes! Hihetetlen, mire képes az
anyám. Nem ismerek rá. Mint valami gengszter. Szégyellem magam miatta.
Bárcsak megállíthatnám valahogy!
- Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de az a nő szerintem nem normális.
- Nem lep meg, amit mondasz, én is kezdem ezt hinni. Nem lehet könnyű
most neked.
- Igen, nagyon bánt a lelkiismeret, hogy én sodortam bajba szegény
Isabelt.
- Nyugodj meg, te nem tehetsz róla. Bízzunk benne, hogy felébred és
jobban lesz.
- Igen, nagyon remélem.
- És hogy-hogy el tudtál jönni találkozni velem? Nem tartasz az anyámtól?
- Úgy tűnik, nem én vagyok a célpontja, hanem Robert.
- És ő nem féltékeny amiatt, hogy most velem találkozol? - firtatta Brian.
- Nem tud róla, de csak azért, mert nincs is itthon. Amerikába utazott, egy
teljes hónapra. Egyébként nem olyan féltékeny.
- Nem? - csodálkozott, majd hozzátette: - Az jó… Mármint hogy nem
féltékeny. Az viszont nem jó, hogy ilyen sok időre egyedül hagyott. Nem szép
tőle. Igazán magával vihetett volna.
- Igen, az jó lett volna – töprengett Mi Rae, és sóhajtott egy nagyot.
- És, hogy telnek napjaid?
- Azért ne hidd, hogy unatkozom! Képzeld, van munkahelyem!
Brian majdnem kiköpte a teát, amit épp lenyelni készült.
- Hogy?! Te dolgozol? – meredt rá csodálkozva.
- Igen, egy galériában. Nagyon jó munka, szeretem csinálni.
- Melyik galériában? – kérdezte Brian kíváncsian, mire Mi Rae megmondta
neki. – Szóval te ott dolgozol? Nem ismersz véletlenül egy Rick Warner nevű
embert?
- De, ő is a munkatársam. A művészekkel tartja a kapcsolatot. Talán
ismered?
- Persze! Egy évfolyamra jártunk az egyetemen. Igazán tehetséges, jó
szeme van!
- Én is ilyennek ismertem meg, és nagyon nyugodt, türelmes ember
hírében áll.
- Mindig is nehéz volt kiborítani.
- És te? Milyen diák voltál?
- Kicsit lázadó, de csendes.
- Igen? Nocsak! Mesélj még!
- Nem olyan izgalmas, mint ahogy hiszed.
- Szorgalmas, jó diák voltál?
- Nagyjából.
- Ezt meg hogy érted?
- Amit szerettem, abból komolyan készültem, sokat tanultam, de ami nem
érdekelt, amit nem tartottam fontosnak, azt kissé elhanyagoltam.
- Például?
- Hadd ne mondjak példát most! Elég sok tantárgyat utáltam, ha úgy
vesszük. Volt, amit egyenesen gyűlöltem. Előfordul olykor az életben, főleg
ha komoly céljaink vannak, hogy olyat kell tennünk, megtanulnunk, ami nem
is érdekel annyira, ami csak eszköz a céljaink eléréséhez – fejtette ki Brian,
majd még halkan hozzátette: - S ha vigyázunk, egy idő után az eszköz
irányítja az életünk.
100
 A férfi kissé elkomorodott az utolsó mondatnál, amit Mi Rae észre is vett,
de nem tette szóvá.
- Voltak kedvenc tanáraid?
- Igen, szerencsém volt velük, sokat köszönhetek nekik, hogy ebbe az
irányba tereltek, és azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Meg kell azonban
említenem még valakit, akinek szintén sokat köszönhetek. Az apám nagyon
rég meghalt, nehéz gyermekkorom volt. Tízéves korom körül azonban
megismertem egy csodálatos embert, akire igazán felnézhettem. Ő nem
sokat értett a művészethez, de mégis sokat bátorított a pályán. Nem
szakmailag segített, inkább lelkileg volt a támaszom. Anyám nemigen
foglalkozott velem, sohasem értettük meg egymást igazán. Mint két külön
világ! Néha kiabált velem, parancsokat osztogatott, néha pedig olyan
nemtörődöm, olyan közönyös volt, mintha nem is a fia volnék. Később, mikor
rájöttem, hogy milyen aljas játékokat űz, hogy használja ki az embereket, és
mennyire nem válogat az eszközökben, hogy a céljait elérje, megszakítottam
vele a kapcsolatot. Sokáig nem beszéltünk, elköltöztem otthonról, azóta is
nagyon ritkán látjuk egymást.
- Ez mikor történt? Úgy értem, mikor hagytad ott?
- Egészen fiatalon. Épp csak elkezdtem az egyetemet. Dolgoznom kellett,
hogy tudjam a kiadásaimat fedezni, mert nem akartam senkit sem
kihasználni. A jótevőm, aki apám helyett is apám volt, ennek ellenére is néha
kisegített anyagilag.
- Most is tartjátok még a kapcsolatot?
- Természetesen. Mindig panaszkodott, hogy neki nincsen családja,
egyedül van, és hogy olyan sokat jelentek neki, mintha a fia lennék. Már nem
fiatal, és mostanában sokat betegeskedik, de azért ügyesen titkolja. Úgy
tesz, mint aki jól van, de látom rajta, hogy mennyire szenved. Fél a haláltól
és a magánytól.
- Az nagyon rossz lehet. Próbáltad felvidítani?
- Nagyon nehéz. Néha olyan letargikus, hogy akármit mondhatok neki.
- Nem lehet könnyű neki.
- Egyfolytában csak gyötrődik, kínozza magát.
- De miért?
- Egy régi, nagy bűne miatt, amit azóta már százszor is megbánt, de hiába.
A bűn attól még bűn marad. Ami már egyszer megtörtént, azon már nem
lehet változtatni. Nagyon nehéz a megbocsátás. Nem igaz?
- Ezt most miért kérded?
- Te is sokat szenvedtél egy ember miatt, nem?
- Igen, valóban – ismerte be Mi Rae, és eszébe jutott a nagyapja.
Már régen nem hallott felőle semmit, hirtelen kíváncsi lett, vajon jobban
van-e.
- Te sem tudsz megbocsátani soha?
Mi Rae zavartan kereste a szavakat.
- Szerintem mindenkinek joga van, hogy meghallgassák, mielőtt elítélik.
Meg kellene hallgatnod őt. Nem biztos, hogy kellő magyarázattal szolgál, de
azt megtudhatod legalább, hogy most hogyan érzi magát a bőrében,
mennyire bánta meg ezt az egészet.
- Hallottam róla, hogy volt egy szívinfarktusa. Felhívtam a kórházat, hogy
érdeklődjek felőle, és talán be is mentem volna, de végül mégsem tettem
meg.
- Pedig nagyon jó lett volna, hidd el.
101
 - Te ezt honnan tudod?
- Nagyon jól ismerem őt – jött a válasz, amitől Mi Rae elcsodálkozott.
- Csak nem ő az, akinek oly sokat köszönhetsz, akit apádként tisztelsz?
- De, igen – vallotta be Brian.
Mi Rae-nek elakadt a szava a döbbenettől. Amiket most hallott a
nagyapjáról, nagyon megindították. Alig tudta elhinni, hogy ugyanez az
ember tette tönkre a családját.
- Gondolkodjál el azon, amiket mondtam neked, Mary.
Mi Rae-nek felcsillant a szeme a megszólításon.
- Milyen rég hallottam, hogy így hívtál!
- Talán rég, de nekem mégis olyan, mintha csak tegnap lett volna.
- Brian, kérlek…
- Jól van, nem hozom fel a múltat, de valamit tudnod kell. Bárhogy is
alakult köztünk, nekem most is ugyanolyan fontos vagy - vallotta be a férfi,
és kezét óvatosan a lány kezére tette.
Mi Rae zavartan húzta el a sajátját, fejében kavarogtak a gondolatok.
- Nem értem, miért van az, hogy ha te közeledsz hozzám, mintha ő
érintene, s ha ő ölel, te jutsz az eszembe – vallotta be óvatlanul.
A férfi ajka széles mosolyra nyílt.
- Tehát gondolsz még rám? Ez hízelgő.
- Nem, te félreértettél! Én nem azt akartam mondani! – tiltakozott Mi Rae,
de hiába, nem tudta elvenni Brian kedvét, sőt, a férfi átült egy közelebbi
székre, és két kezével gyengéden megfogta a lány fejét.
Megsimogatta a haját, arcát, majd az egyik ujja az ajkaira tévedt. Mi Rae
megbabonázva ült. Visszaemlékezett az együtt eltöltött szép napokra,
boldog fogságukra. Nézte a férfi meleg, barna szemét, csillogó tekintetét,
sűrű, kócos haját és viharverte szakállát, s arra gondolt, milyen csodálatos
ember rejtőzik e vad külső mögött. Egy pillanatra szeretett volna
visszamenni a múltba, újra együtt lenni vele, a mindennapokat megosztani,
jókat beszélgetni, nevetni. Tudta, ez nem igazi szerelem, inkább csak
szeretet, de mégis, egy kapocs, amely már hozzá köti, és nem is akart
elszakadni. Érzelmei felkavarodtak, és megindultan borult a férfi vállára. Két
erős kar ölelte át, mintha soha sem akarná elengedni. Már nem érdekelte,
mit gondolnak mások.
- Köszönök mindent. Te olyan csodálatos vagy! Én pedig úgy bánom, hogy
nem tudtalak, és nem tudlak soha boldoggá tenni. Pedig nagyon
megérdemled, sőt, sokkal jobbat érdemelsz, mint amilyen én vagyok.
- Ez nem igaz, te nagyon is jó vagy. Számomra tökéletes vagy - felelte
Brian, amitől Mi Rae kissé elpirult, és hirtelen úgy érezte, menekülnie kell.
- Most már mennem kell. Nagyon elszaladt az idő – magyarázkodott,
miközben felállt.
- Miért sietsz úgy? Hisz senki sem vár.
- Tévedsz. Robert elutazott, de azért nem vagyok egyedül.
- Nem?
- Még nem mondtam el, de az az igazság, hogy megtaláltam az anyámat.
De ez titok! Ne mondd el senkinek! Nem akarom, hogy nagyapám fülébe
jusson.
- Jó, nem árulom el, de meséld el, hogy találtad meg?
Mi Rae röviden elmondta a történetet, azt is, hogy már milyen jól van
Catherine, és hogy ő segített neki munkát találni. Brian együtt örült vele
ennek a nagy eseménynek.
102
 - Be kell pótolnotok az elvesztett időt, ugye? – kérdezte.
- Igen, valahogy úgy. Szeretném minél jobban megismerni, és segíteni
neki mindenben.
- Ez nagyon szép tőled – ismerte el a férfi, majd váratlan ötlettel állt elő: -
Lenne kedved hétvégén kirándulni?
- Kirándulni? Te most viccelsz?
- Dehogy, nagyon is komolyan gondoltam. Szóval?
- De mégis hová?
- Az legyen meglepetés. Nos, benne vagy?
- Nem is tudom. Ez olyan hirtelen jött. Nem vagyok az a túrázó típus.
- Nyugi, nem kell hegyet mászni vagy ilyesmi.
- Na jó, esetleg lehet róla szó. Még átgondolom, jó?
- Rendben. Meglátod, nem fogod megbánni - mondta Brian mosolyogva.
- Remélem is! Akkor majd hívj - szólt Mi Rae és elköszöntek egymástól.
Catherine már türelmetlenül várta lányát.
- Úgy aggódtam érted. Hol voltál? Csak nem kellett máris túlóráznod?
- Jaj, dehogy! Az az igazság, hogy találkozót beszéltem meg valakivel. Egy
baráttal, akivel szerettem volna megosztani az örömömet, hogy van
munkahelyem.
- És ki az a barát? Ismerem?
- Már beszéltem róla. Dr. Brian Downey-ról van szó.
- Ez komoly? – csodálkozott Catherine. – Nem félsz, hogy Robert féltékeny
lesz?
- Nem biztos, hogy el fogom mondani neki. Az utóbbi időben úgyis olyan
sokat veszekedtünk.
- És mi van, ha figyeltet? Sokkal rosszabb, ha mástól tudja meg.
- Nem hinném, hogy ilyet tenne. Megbízik bennem, tudja, hogy szeretem.
- S te valóban őt szereted? Én nem vagyok olyan biztos benne.
- Brian csak barát, akit nagyon kedvelek, semmi több. Fontos nekem, ő is
része az életemnek, de nem tudom úgy szeretni, mint Robertet. Egyébként
lehet, hogy hétvégén is találkozunk. Meghívott egy kirándulásra.
- Ez aztán jó ötlet! Úgysem ülhetsz örökké a négy fal között! Hová
mentek?
- Még nem tudom. Nem haragszol, hogy egyedül hagylak?
- Ugyan, hogy gondolod?! Örülök neki, hogy végre szórakozol kicsit.
Itthon úgysincs semmi lehetőséged, és Robert sem szokott elvinni sehová,
pedig az ilyen fiataloknak szükségük van egy kis kikapcsolódásra.
- Nem csak a fiataloknak – tiltakozott Mi Rae. – Tényleg, nem akarsz
csatlakozni?
- Még csak az kéne! Dehogy megyek én pótkeréknek! Különben is, téged
hívott Brian és nem engem – állapította meg Catherine, mire végül Mi Rae is
belátta, hogy igaza van.

A hét úgy telt el, hogy Mi Rae minden nap tanult valami újat, és nagyon
megszerette a munkáját. Karen, a főnöke is elégedett volt vele. Jól kijött
Violával és Rickkel is. Rick meglepődött, mikor megmondta neki, hogy ismeri
egy volt évfolyamtársát.
- És ki az a szerencsés, akit ismersz? – kérdezte mosolyogva, a bajusza
alatt.
- Egy nagyon rokonszenves, tehetséges ember. Inkább én vagyok
szerencsés, hogy ismerhetem – jött a válasz.
103
 - Akkor te nem az én évfolyamomról beszélsz. Oda csupa ütődött, különc
figura járt, és olyan nagyképű majmok, akik azt képzelték, hogy ők a
művészet doktorai.
- És te melyik csoportba tartoztál? – kérdezte Mi Rae nevetve.
- Természetesen az elsőbe.
- És Brian Downey?
- Miért? Csak nem ő az, akit ismersz?!
- És ha igen?
- Akkor tényleg szerencsés vagy. Kicsit csendes, de rendes fickó volt. Úgy
emlékszem, sokat lógott, alig lehetett látni az előadásokon, de a fontosabb
tárgyakból kiváló volt. Tanár lett, ugye?
- Igen. Professzor az egyetemen.
- Ez várható volt. Rossz diákból lesz a legjobb tanár.
- Annyira rossz volt?
- Hetente talán két-három előadáson jelent meg.
- Az tényleg nem sok! Nekem azt mondta, a tanulás mellett dolgozott is.
- Az lehet. Nem sokat beszélt magáról, elég zárkózott volt. Bár, én úgy
tudtam, nem volt rászorulva, hogy dolgozzon. Nagyon gazdag a családja.
- Lehet, de nincs velük túl jó viszonyban – magyarázta Mi Rae, majd
eszébe jutott, hogy az apjáról még nem is mesélt.
Elhatározta, hogy hétvégén rákérdez majd.

Pénteken nagyon elfáradt. Több turistacsoport betért a galériába, és alig

győzték Violával a munkát. Délután még Vittorio is előkerült, és ismét egy
szál fehér rózsával üdvözölte Mi Rae-t. Miközben a lány a virágot
szagolgatta, a férfi mosolyogva bontott ki egy tekercset.
- Egy új kép? – kérdezte Mi Rae izgatottan.
- Maga az első, aki látja – vallotta be a férfi, ami teljesen lázba hozta a
lányt.
A döbbenettől tátva maradt a szája, amikor felfedezte, hogy saját magát
látja a képen.
- Ezt miért csinálta?! – kérdezte felháborodva.
- Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megörökítsem. Még aznap
lefestettem, amikor erről beszélgettünk.
- Még aznap?! Sokat dolgozhatott rajta…
- Á, nem fontos!
- Egész éjszaka fent lehetett, hogy befejezze…
- Nem számít. Csak az, hogy tetszik-e. Ha nem, akkor akár szét is tépheti.
A magáé.
- Ezt ugye nem mondja komolyan?
- De, most kivételesen komoly vagyok – válaszolt Vittorio.
Mi Rae zavartan nézett hol a képre, hol a festőre.
- Ezt nem fogadhatom el. Teljesen kizárt!
- És ha azt mondom, van még egy példány?
- Hogy?!
- Kettőt készítettem, mert szerettem volna, ha marad egy nálam is. A két
kép majdnem egyforma, csak apró eltérések vannak. Ugye most már
elfogadja?
- Ez igaz? Tényleg kettő van?
- Talán nem hiszi el? Jöjjön, és megmutatom a másikat. Szívesen elviszem
a műtermembe.
104
 - Nem, köszönöm, inkább elhiszem.
- Azért egyszer még meglátogat, ugye?
- Talán – felelte. – Köszönöm a képet – mondta meghatottan, és
visszatekerte. – Most már vissza kell mennem dolgozni, mert még bajom
lehet belőle, hogy munkaidőben…
- Hogy munkaidőben…? Tényleg, mit is tesz munkaidőben? Az egyik
művésszel tárgyal, vagy nem? – kérdezte huncut mosollyal.
- Igen, így is mondhatjuk – felelte Mi Rae mosolyogva, majd nemsokára
elköszöntek egymástól.
Mi Rae bevitte a képet az irodába, hogy biztonságba helyezze. Nem akart
kérkedni vele, úgyhogy inkább nem mutatta meg senkinek. A rózsát vízbe
tette, majd visszament a képtárba. Viola már kereste, nem értette, hová
tűnt. Szerencsére sikerült kimagyaráznia a távollétét, és nem lett baj belőle,
de eldöntötte, nem lesz több ilyen. Határozottabb lesz, és nem hagyja
elvonni a figyelmét a munkájáról. Nem akarta, hogy máris kirúgják, mikor
még alig kezdte el, ráadásul nagyon megszerette ezt a munkát.
A nap végén boldogan vette kézbe a feltekert képet. Újra megnézte, majd
gondosan visszatekerte. Beköszönt még a többieknek, majd kiment. A
galéria előtt, a lépcsőn, egy magas férfi állt, háttal neki, furcsa kalapban,
hosszú kabátban, és hatalmas hátizsákkal. – Biztosan turista – gondolta Mi
Rae, és meglepetten kiáltott fel, mikor az megfordult.
- Úristen, Brian! De megijesztettél! Mit keresel itt?
- Eléd jöttem – felelte zavart mosollyal.
- Szibériába készülsz? Mi ez a hátadon?
- Turista-felszerelés. Tudod, sátor, szendvics, távcső…
- Csak nem azt akarod mondani, hogy most akarsz indulni?
Brian megvonta a vállát.
- Gondoltam, megleplek.
- Az sikerült! De kirándulni nem reggel szokás elindulni?
- Lehet, de amit mutatni szeretnék, az csak este látható.
- Várj! Ez azt jelenti, hogy nem is mehetek előtte haza?
- Majd holnap… vagy holnapután…
- Ezt ugye nem gondolod komolyan?
- Ne izgulj, nem akarlak elcsábítani! Csupán néhány szép órát vagy napot
szeretnék adni neked. Az utóbbi időben, valld be, sokat idegeskedtél.
Szeretnélek boldognak és nyugodtnak látni, s mivel a barátod vagyok, meg is
teszek ezért mindent. Ha tiltakozol, akkor elrabollak! Tudod, ez családi vonás
nálunk… - tette hozzá cinkos mosollyal.
Mi Rae végre elnevette magát.
- Milyen bolondos nap! Már csak ez hiányzott!
- Miért? Történt még valami? – kérdezte Brian kíváncsian.
- Majd később elmondom, de most előbb felhívom az anyám, hogy ne
aggódjon miattam.
Catherine meglepődve fogadta a hírt.
- Nem akarsz előbb hazajönni? Nincs nálad semmi túraöltözék.
- Anya, ne aggódj, megoldunk mindent. A telefon pedig nálam lesz. Ne
izgulj, felhívlak, ha van valami, jó?
- Jó, de mit mondjak Robertnek, ha telefonon keres? Napközben még nem
gond, ha azt mondom, kimentél a városba, de ha este keres?
- Mondd, hogy fáj a fejem, alszom, vagy valamit találj ki!
- Rendben, majd csak eszembe jut valami. Menj, érezd jól magad, kicsim!
105
 - Köszönöm. Majd mesélek. Szia!
- Szia – köszönt el Catherine is, majd letette.
Mi Rae rögtön Brianhez fordult.
- Szükségem lenne néhány holmira az útra…
- Persze, útközben megvesszük, ami kell. Nem szeretném, ha lekésnénk,
amit mutatni szeretnék – felelte Brian, és az autójához mentek.
Mi Rae beletörődött, és elindultak a külváros felé. Megálltak egy
áruházban, ahol vettek néhány holmit, majd folytatták útjukat. Elhagyták a
várost, egyre távolodtak Londontól, és közben hallgatták az autórádióból
felhangzó régi slágereket. Olyan dalokat hallottak mind a ketten, ami kicsit
szomorúsággal töltötte el őket, régi emlékeket idézett fel bennük. Észre sem
vették, hogy közben elkezdett havazni. Alig váltottak pár szót, a zene, és a
gondolataik betöltötték az egész teret. Egy órányi út után Mi Rae
megkérdezte:
- Messze van még, ahová megyünk?
- Épp jókor kérdezted, mert mindjárt megérkezünk – felelte Brian, az utat
figyelve.
Pár perc múlva, egy domb oldalán lekanyarodtak egy földútra, majd tíz-
húsz méter után megálltak.
- Itt is vagyunk – szólt a férfi, és Mi Rae csodálkozva nézett körbe.
- Tulajdonképpen hol is vagyunk? A semmi közepén?
- Brightontól pár kilométerre, ami a domb túlsó oldalán terül el. Gyere,
szálljunk ki! Vagy itt akarsz éjszakázni az autóban? Fel kell még vernünk a
sátrat.
- Mi?! Te komolyan gondoltad ezt a sátordolgot?
- Persze, gyere!
Az út mellett felállították a sátrat. Egy modern típus volt, amit nagyon
gyorsan fel lehetett húzni, és nem igényelt komolyabb szakértelmet. Elég
tágas volt, tetszett Mi Rae-nek is. Még igazgatta kicsit, mikor Brian lépett
hozzá hirtelen, és megragadta a karját.
- Gyere, siessünk! – húzta magával, és szélsebesen a dombtető felé vették
az irányt.
- Azt nem mondtad, hogy futóverseny is lesz! – kérte számon lihegve a
lány, de amikor felértek, mindent megbocsátott.
Csodálatos látvány tárult a szemei elé: a csillogó tenger, és egy téli
naplemente. Mintha minden ragyogna, a nap bíborszínben pompázott
előttük, bár a szürke látóhatár kezdte eltakarni már, ezernyi csillagot küldött
még a tenger felé. Mintha a végtelen a lábaiknál heverne, a város ködben
úszott, a távolból csak a lámpák apró fénye látszott. Lágy lankák, fehéredő
táj vette körül őket, miközben érezték a tenger illatát, hallották moraját, és
a szél halk zúgását. Elvarázsolva, egymás kezét fogva álltak.

106
 11. fejezet

Alig tudtak betelni a látvánnyal. Brian óvatosan elengedte Mi Rae kezét, és

gyengéden átkarolta őt. Egymásra borulva nézték a csodás tájat, míg a nap
teljesen el nem tűnt a szemük elől. Még látszódott halvány fénye, de már
egyre sötétebb lett az égbolt. Mi Rae kibontakozott az ölelésből, és a férfi
tekintetét kereste.
- Ezt sohasem felejtem el – mondta ki meghatottan.
- Reméltem, hogy ezt mondod –suttogta a férfi, egészen közel hajolva.
Pár pillanaig elmerültek egymás tekintetében, mintha valami csodát
várnának. Brian erősen küzdött az érzéseivel, de elszánta magát: ezúttal
megvárja, hogy Mi Rae kezdeményezzen. Kicsit álldogáltak még a
dombtetőn, végül Brian volt az első, aki elindult lefelé. Mi Rae némán követte
őt.
A sátorban már megszűnt a varázs, könnyedebben tudtak társalogni.
Eszükbe jutott a fogság, az első együtt eltöltött napok, és nevetgélve
emlékeztek vissza.
Mi Rae megkérdezte a férfit, hogy halad az írással. Brian beszámolt róla,
milyen jól sikerült, amit az angol tájképfestészetről írt, és már el is kezdett
egy másikat, a kőszobrászatról.
- És hogy állsz a kínai templomokkal?
- Azt még nem fejeztem be, de az nem is határidős, szerencsére.
- Sokat utaztál azóta?
- Nem sokat. Az egyetem elég sok időmet elveszi. Tényleg, tetszett az
előadás, amit tartottam?
- Igen, nagyon jó volt, csak az bántott, hogy betolakodónak éreztem
magam.
- Nem kell, hogy annak érezd magad, gyere bármikor. Alig várom, hogy
beiratkozz. Most, hogy szóba került, eszembe jutott a legutóbbi
találkozásunkkal kapcsolatban valami. A folyosón láttam, hogy nem voltál
egyedül.
- Igen, a barátnőmmel, Isabellel voltam, illetve az ő barátaival.
- Elég közvetlen volt veled egy srác….
- Ja, Kenre gondolsz? Ő csak egy nagyra nőtt gyerek, ne is foglalkozz vele.
- Aha, értem - könnyebbült meg Brian.
- Nekem is eszembe jutott egy kérdés - kapott észbe Mi Rae. - Sokat
beszéltél már a nagyapámról, hogy olyan neked, mintha a második apád
lenne, és ismerem az anyádat is, sajnos – tette hozzá -, de semmit sem
meséltél még az apádról. Olyan rég halt meg, hogy nem is emlékszel rá?
- Elég kicsi voltam még, talán ötéves.
- Nagyon megviselte az anyádat?
- Ezen még nem is gondolkodtam, de most, hogy mondod: nem láttam
még soha, hogy sírt volna miatta, vagy bánatos lett volna. Gondolom, nem
lehetett valami nagy szerelem. Nem szokott beszélni róla, ráadásul elég
nehezen jöttünk ki egymással. A magánéletéről, szerelmeiről szinte semmit
sem mesélt. Apámról csak annyit tudok, hogy ő is a nagyapád cégénél
dolgozott, ő volt a biztonsági szolgálat vezetője. Az apai nagyszüleim pedig
elég gazdagok voltak, de még apám halála előtt meghaltak, egy
autóbalesetben. Anyám családjáról pedig még ennyit sem tudok. Azt hiszem,
nincsen senkije.
107
 - Hát, nem túl nagy a családod. Nekem legalább egy nagyapám is van –
állapította meg Mi Rae, és sóhajtott egy nagyot.
- Igen, van, de minek, ha meg sem látogatod?
- Ne kezdd megint, kérlek! Hogy tudnék a szemébe nézni, mikor ilyen
szörnyűséget művelt?!
- Nem tudnál kicsit elszakadni a múlttól, és csak a jelenre gondolni?
- Nem könnyű. Tegyek úgy, mint akinek emlékezetkiesése van?
- Nem, én csak azt szeretném, ha meghallgatnád, ha legalább egy kis
esélyt adnál neki. Hidd el, nem bánnád meg, sőt, neked is jót tenne! Talán
megszabadulnál a rémálmodtól is. Ha megismernéd, rájönnél, hogy ő már
nem az, aki volt. Nagyon örülne a látogatásodnak.
- Még mindig kórházban van?
- Nem, otthon van, de még sokat kell pihennie. Kímélnie kell magát. Csak
ül, otthon, egymagában, és gondolkodik. Nem csinál semmit, meg sem
próbálja lekötni magát, ami nagyon aggaszt. Mint aki a vesztébe rohan,
mintha minden mindegy lenne neki. Fel kellene rázni valahogy, de nekem
eddig még nem sikerült. Pedig már mindent megpróbáltam! Azt hiszem, csak
te segíthetsz rajta. Ha felkeresnéd, szívesen elkísérnélek.
- Brian, most még túl korai.
- Korai? – csodálkozott a férfi. – Csak nehogy túl késő legyen…
Mi Rae elgondolkodott ezeken a szavakon, majd megigazította fekhelyét.
- Nem fogunk megfagyni? - kérdezte aggódva.
- Elég vastag a hálózsák, nem lesz baj.
- Csak azért aggódom, mert még nem hallottam senkit december közepén
sátorozni.
- Ilyet is csak én találhatok ki, nem? Egyébként mi van azokkal, akik a
havas hegycsúcsokat másszák napokig? Talán azok is mind megfagynak?
- Na jó, de azok mégis csak edzettebbek - szabadkozott Mi Rae.
- Késő van, próbáljunk meg inkább aludni - javasolta Brian. - Jó lenne, ha
elaludnál, mielőtt kimerülne a lámpából az elem, mert, ha jól tudom, nem
bírod a sötétet – emlékeztette Brian.
Mi Rae-t meggyőzték ezek a szavak, megpróbált erősen az alvásra
koncentrálni, de csak azt érte el, hogy még nehezebben aludt el.

Következő nap reggelén Brian ébredt elsőként. Rendbe szedte magát, a

hálózsákját betette a kocsiba, majd odakuporodott Mi Rae mellé, a földre.
Hátrasimította a lány előrehulló fürtjeit, és közben álmodozva nézte. Fölé
hajolt a csodás hajának, hogy magába szívja illatát, érezze közelségét. Egy
apró csókot lehelt a lány homlokára, majd nézte tovább. Mosolyogva,
csillogó szemekkel figyelte, mikor a smaragdzöld szempár hirtelen,
csodálkozva kinyílt. Először nem is tudta, hol van, hogy is került ide, aztán
lassan minden az eszébe jutott.
- Jó reggelt, Mary! – üdvözölte a mosolygó férfi.
- Nagyon hideg van! – jött az álmos válasz. – Legszívesebben ki se bújnék
a hálózsákból. Mondd, miért van épp most december?
- Mert november után általában az következik – jött a könnyed válasz.
Mi Rae nagyon lassan bújt elő a hálózsákból. Brian kiment a sátorból,
amíg a lány átöltözött, majd utána Mi Rae is kiment. Kint meglepetten vette
észre, hogy minden hófehér. Megmosakodott, majd előkeresték az ennivalót.
Beültek a kocsiba reggelizni, és bekapcsolták a rádiót is, ami ezúttal
halkabban szólt.
108
 - Nehezen aludtál el? – kérdezte Brian váratlanul.
- Igen, bár féltem, hogy elalszik a lámpa. Azért jó, hogy figyelmeztettél.
- Ne haragudj, hogy tegnap annyit győzködtelek a nagyapád miatt.
- Megvolt rá az okod, és kezdek rájönni, hogy igazad lehet. Ezen rágódtam
az éjszaka is. Azt hiszem, meg fogom látogatni őt.
- Nagyszerű! Elkísérjelek?
- Jó lenne. Kicsit félek még a találkozástól.
- Nincs rá semmi okod. Nagyon örülök, hogy így döntöttél. Nemsokára itt a
karácsony. Nem is jöhetne jobbkor!
- Azért ne éld bele magad nagyon! Nem biztos, hogy jól alakul. Nem
ígérem, hogy megbocsátok neki.
- Tudom, de ez már nagy dolog, hogy hajlandó vagy felkeresni - mondta
Brian elismerően, s miközben egymás szemébe néztek, pár pillanatra a lány
vállára tette a kezét.
- És most? Merre tovább? – kérdezte Mi Rae.
- Lemenjünk a parthoz?
- Naná! Végre megmártózhatom a tengerben!
- Csak nem ilyenkor akarsz fürdeni?! – rémült meg Brian.
- Jaj, nem jól fejeztem ki magam! Arra gondoltam, hogy megmártom
benne valamimet, például a kezemet.
- Ah, így már más! Ne ijesztgess!
Sátrat bontottak, mindent összepakoltak, majd elindultak felfelé. A domb
tetején megálltak, majd elindultak lassan lefelé, ami nagy élvezet volt, és
csodás látvány, bár közel sem olyan szép, mint amilyet az esti naplemente
nyújtott. Ezúttal nem kapcsolták be a rádiót sem, várták, hogy végre
megérkezzenek. Áthaladtak a városon, ahol nagy volt a forgalom, az utcákon
már karácsonyi hangulat uralkodott. Nevetve néztek össze, mikor a piros
lámpánál egy mikulás bekopogott hozzájuk az ablakon, és üdvözölte őket. Mi
Rae számára hihetetlen volt ez az egész kaland, és nagyon boldog volt.
Tudta, ezek az élmények örökre megmaradnak. Csak az fájt neki, hogy nem
Roberttel éli át ezeket a csodás perceket, s hogy ő még a kisujját sem
mozdította, hogy megismertesse vele a hazáját, kimozduljon vele a
birtokáról.
A tengerpart már fel is tűnt előttük, amint kiértek a városból. A hó pedig
ismét elkezdett esni, mikor végre megérkeztek.
- Nos, mit szólsz? – kérdezte az ámuldozó lányt.
- Ez csodálatos – suttogta meghatottan. - Dél-Koreában is a tengerpartot
szeretem a legjobban, habár nem sokszor volt hozzá szerencsém.
- Most nincs nagy szél, különben láthatnál szép, hatalmas hullámokat is.
- Nekem így is nagyon tetszik. Fenséges, hatalmas és gyönyörű.
Lenyűgöző látvány.
- Látszik, hogy közöd van a művészetekhez, tudod értékelni a világ és az
élet szépségeit.
- De te is!
- Igen, én is – ismerte be Brian. – Ha festő volnék, rögtön ecsetet
ragadnék!
- Erről jut eszembe, szeretnék mutatni neked valamit – szólt Mi Rae, és
elővette a feltekert képet, amit Vittoriotól kapott.
Odaadta, és várta a hatást. Brian döbbenten nézte, alig akarta elhinni,
hogy Mi Rae-t látja a képen.
- Ez mikor készült? – kérdezte zavartan, a képet bámulva.
109
 - Néhány napja. Emlékezetből festettek le.
- A stílusából ítélve… - tanakodott Brian. - Vittorio Runeville?
- Igen. Tetszik?
- Nagyon, de aggódom érted. Az a férfi nagy nőcsábász hírében áll.
Mondd, mi történt köztetek?
- Semmi. Csak beszélgettünk. Talán féltékeny vagy?
- Ugyan, kérlek!
- Pedig nagyon annak tűnsz!
Brian idegesen adta vissza a képet, és visszasétált az autóhoz.
- Kérlek, ne aggódj miattam! Nem fog semmi történni köztem és Vittorio
között. Talán elfelejtetted, hogy én Robertet szeretem?
- Nem. Hogy is felejthetném el?
- Te ugye Robertre is féltékeny vagy? Megígérted, hogy sztornózod a
szerelmet!
- Nehezebb, mint hittem – ismerte be a férfi, egész halkan, majd a lány
szemébe nézett.
Mi Rae sóhajtva szemlélte barátja bánatos tekintetét.
- Túl jó vagy hozzám. Miért lettél épp belém szerelmes? Ez nem igazságos!
Nagyon rendes, értékes ember vagy, aki képes lenne boldoggá tenni bárkit.
- Csak téged nem…
- Engem is boldoggá tudtál volna tenni, ha előbb ismerlek meg. Hidd el…
Brian megfogta a kezét, és lágyan megsimogatta a tenyerét.
- Talán elhiszem – mondta, szemét lesütve. – Tudom, hogy nincs
számomra remény, de szeretném, ha tudnád, bármi is történjék, én mindig
melletted leszek. Várok, hogy segíthessek, a barátod legyek, tanácsot adjak,
meghallgassalak, együtt örüljek a sikereidnek, és vigasztaljalak, ha bánat ér.
Ez talán erősebb a szerelemnél is, amit érzek. Most nem is mondok többet,
nem akarlak még jobban zavarba hozni. Csak szerettem volna, hogy tudd…
- Tudom - szólt közbe Mi Rae. – Nagyon is jól. Ismerlek már, túlságosan is.
Tényleg több vagy, mit barát, tisztában vagyok vele. Épp ezért nem akarom,
hogy szenvedj miattam, mert az nekem is fáj.
- Akkor tényleg jobb, ha nem hozom többé szóba – állapította meg Brian.
Mi Rae szeretett volna tisztán látni, rendbe tenni zavaros érzéseit. Talán el
kellene távolodnia mindkettejüktől? Lehet, hogy ez a megoldás?
Nemsokára visszaültek az autóba, és nekivágtak a hazaútnak. Szólt a
zene, és közben mindketten mélyen gondolkodtak. Alig váltottak pár szót
Londonig. Mi Rae ebédre már otthon is volt.

Catherine kíváncsian várta az élménybeszámolót.

- Nagyon szép helyekre vitt el Brian – jött a rövid válasz.
- Nem vagy túl vidám. Talán összevesztetek?
- Nem, épp ellenkezőleg. Azt hiszem, kicsit összezavarodtak az érzéseim.
Bevallotta, hogy még mindig szeret, és várni fog rám.
- Ez elég romantikusan hangzik. És te? Mit érzel?
- Nem is tudom. Robertbe vagyok szerelmes, de mégis, Briant is nagyon
szeretem, jó vele lenni. Törődik velem, jól megértjük egymást, sok a közös
bennünk. Robert viszont szenvedélyt, forróságot szít fel bennem, ha látom.
Elég, ha a szemébe nézek, és felgyorsul a pulzusom. Nem tökéletes, vannak
hibái, mostanában pedig alig látom, de mégis, nagyon szeretem. Te érted
ezt, anya? Mintha az eszem az egyiket, a szívem pedig a másikat választaná.
De melyikre hallgassak?
110
 - Nehéz kérdés. Alaposan át kell gondolni ezt az egészet.
- Igen, igazad lehet. Lepihenek a szobámban.
Még egy óra sem telt el, mikor Mi Rae nyugtalanul felült. Nem tudott
aludni, mert eszébe jutott Brian-nek tett ígérete, hogy meglátogatja a
nagyapját. Szeretett volna hamar túllenni rajta. Fel is hívta a férfit, hogy
megbeszéljék, mikor menjenek el Richard March-hoz. Brian nagyon örült a
hívásának. Megbeszélték, hogy egy óra múlva érte jön a férfi. Épp befejezték
a beszélgetést, mikor Catherine lépett a szobába.
- Újabb randevú?
- Így is nevezhetjük, csak ezúttal nem Brian Downey-val.
- Akkor hát kivel? – csodálkozott az anya.
- Tulajdonképpen Briannel találkozom, de csak azért, hogy elkísérjen
valakihez.
Catherine nem értette, és nem is sejtette, kiről van szó. Kíváncsian várta
Mi Rae válaszát.
- Az a valaki pedig Richard March.
- Hogy?! – csodálkozott Catherine. – Ezt komolyan mondod?
- Igen. Brian rábeszélt, hogy látogassam meg, adjak neki egy esélyt. Te
nem akarsz eljönni? – kérdezte félénken.
- Nem, semmiképpen! Nem akarom látni – tiltakozott hevesen a
megbántott nő. – Ezt hogy is képzelted?! Még csak meg se említs majd neki,
rendben? Nem akarom! Semmit sem akarok tőle! – tört ki belőle az indulat,
ami végül zokogásba fulladt.
Mi Rae átölelte őt, és megértően vigasztalta. Már bánta, hogy Brian-nek
megígérte, neki sem volt túl nagy kedve ehhez az egész látogatáshoz. El is
határozta, hogy nem megy, de az utolsó pillanatban mégis meggondolta
magát. Nem akarta, hogy Brian hiába várjon rá. A férfi a kocsija mellett
ácsorgott, mikor kilépett a kapun.
- Tudja, hogy megyünk? – kérdezte Mi Rae, mikor már bent ültek a
kocsiban.
- Igen, felhívtam.
- Mit szólt hozzá?
- Alig akarta elhinni. Talán még most is azt hiszi, hogy ugrattam.
Mi Rae elmosolyodott ezen a feltevésen, de aztán meg is komolyodott,
mikor belegondolt a rá váró néhány órára. Azon gondolkodott, mit is
mondjon, hogy reagáljon. Elhatározta, hogy nem beszél Sarah Downeyról.
Nem akarta Brian előtt leleplezni, hogy miféle ember. Vagy talán tud róla?
Átszelték a várost, és Mi Rae azt vette észre, hogy mindjárt elhagyják
Londont.
- Hová megyünk? Nem Londonban lakik? – csodálkozott.
- Mindjárt ott vagyunk – jött a válasz, és rögtön be is kanyarodtak egy
keskeny útra. Egy rövid erdősáv után előtűnt egy hatalmas kastély, amely
egy csodás tó mellett magasodott az ég felé. Mi Rae-nek elállt a szava,
ámulva figyelte az egyre közeledő jelenséget. Mintha egy mesébe csöppent
volna, úgy érezte magát, mint a szegénylány, akiről kiderült, hogy valójában
királykisasszony. Zavarában azt is elfelejtette, hogy mennyire félt ettől az
úttól. Egy művészettörténeti remek állt előtte, fenséges, ámulatba ejtő
valóságában. Még sohasem látott ilyen szépet. Úgy érezte, ez nem is vele
történik meg. Nem tudta levenni a szemét róla, még akkor is csak bámult,
mikor kiszállt az autóból. Közelebbről még jobban szemügyre vehette a
gótikus elemeket, a bordás keresztboltozatot, a magas, karcsú ablakokat, és
111
a színes üvegeket. Legszívesebben végigsimította volna ezeket a csodás
falakat, amelyek oly sokat tudnának mesélni. Meghatottan lépett be a kapun.
Brian nem szólt hozzá, látta, mennyire felkavarta a látvány. Egy hatalmas
terembe léptek, ahol az angol arisztokrácia jegyeit fedezte fel. A bútorok, a
falon függő képek, és az óriási csillár is az előkelőségről tanúskodtak.
Megijedt, mikor megjelent az ajtóban egy komornyik. Azt hitte, ilyen már
csak a filmekben van. A férfi felkísérte őket egy hosszú lépcsősoron, majd a
folyosón végigsétálva, a legutolsó ajtóhoz mentek. A komornyik bejelentette
őket, majd visszavonult. A szobában félhomály és síri csend volt. Az eddig
látottakhoz képest egyszerűbb, komorabb látványt nyújtott a helyiség. Mi
Rae alig ismerte meg a nagyapját, annyira megváltozott. Sápadt,
lesoványodott volt az arca, mintha legalább tíz évet öregedett volna. A
tekintete megtört, szomorú volt, szemében könnycseppek csillogtak, amikor
meglátta a lányt.
Brian odament hozzá, és homlokon csókolta, majd megfogta reszkető
kezét.
- Látod, mégiscsak elhoztam neked - szólt hozzá Brian, s ekkor már nem
tudta visszatartani könnyeit az öreg.
- Én nem érdemlem ezt meg – nyögte ki elgyötören. – Hosszú évek
keresése után kellett rájönnöm, hogy nem érdemlek semmi jót ebben az
életben. Legjobb lenne csak meghalni, hogy ne is emlékezzenek rám.
- Ne mondj ilyet, apám.
- Szeretem, amikor apának hívsz. Olyan jó vagy hozzám.
- Nem fogsz meghalni, meggyógyulsz, meglátod.
- Annyi rosszat tettem életem során! Csoda, hogy ilyen sokáig élhettem!
Kegyetlen és könyörtelen ember voltam. Mindent csak saját magamért
tettem. Gőgös voltam, lenéző, és megvetettem mindent, ami az érdekeim
ellen szóltak. Az akadályokat erőszakkal söpörtem el az útból. Mindent
megtettem, hogy visszaszerezzem családom pozícióját, vagyonát, amit az
apám idejében elvesztettünk. Most már tudom, minden hiába volt. Hiába a
vagyon, a pozíció, ha nincs, aki a helyemre lépjen, akinek mindent
továbbadjak. A nagy küzdelemben elvesztettem azok szeretetét, akik igazán
fontosak nekem. Mondd, miért vagyok ilyen?!
- Már nem vagy ilyen, nyugodj meg – vigasztalta Brian, de ekkor elfordult
az öreg, és jobban magára húzta a takarót. – Az már nem te vagy.
Megváltoztál. Kérlek, ne zárkózz el előlünk! Mary is szeretne valamit
mondani neked. Ugye? – nézett kérdőn a lányra, és bátorítóan intett felé,
hogy lépjen közelebb.
A lánynak még fülébe csengtek az elhangzott szavak, az idős ember
vallomása, és látta, mennyire szenved. El kellett végleg döntenie, hogy
megbocsát-e, és odamegy hozzá, vagy közömbösen megfordul, és otthagyja.
Megteheti még, hogy számon kérőn beolvas neki, de ennek már nem látta
értelmét. Látta, hogy tisztában van vele az öreg, mit tett, érzi annak súlyát.
Már csak rajta múlik, könnyít-e a terhén, vagy hagyja, hadd hurcolja élete
végéig. Tétovázva álldogált, a szíve egyre hevesebben dobogott. Tudta, ez
élete egyik nagy pillanata, és rajta múlhat egész jövője is. Hogy jó irányba
terelődik-e a sorsa, ha megbocsát, azt nem tudhatta biztosan, csak azt, amit
érzett. Az érzései azt diktálták, nem játszhatja Istent, nem akart ítélőbíró
lenni. Egy váratlan mozdulattal közelebb lépett az ágyhoz. Átment a túlsó
oldalra, és le is guggolt, hogy jobban lássa a könnyes arcú öreget.

112
 - Bízza a Jóistenre a sorsát! Kérem, ne zárkózzon el tőlünk! Olyan rövid az
élet, és azt a kis időt szeretném magával is megosztani. Kérem, legyen
részese az életemnek! Ne hagyjon el, mikor már megtalált! – ezeket a
szavakat már ő is könnyes arccal mondta.
Nem akart sírni, de a helyzet mégis így hozta. Sajnálta ezt a megtört
öreget, és azt, hogy nem akar már küzdeni. Egymásra emelték a
tekintetüket, és ekkor váratlan dolog történt. Richard March kinyújtotta
unokája felé a kezét. Mi Rae a két kezébe vette azt, és az arcához tette.
- Te vagy a fény ebben a sötét világban – suttogta az öreg. – Az én
reménységem! Érted bármit megtennék.
- Akkor, kérem, ne hagyja el magát! Legyen újra erős és egészséges, mert
nekem így van szükségem magára.
- Ez tényleg igaz?! Igazán szükséged van rám?
- Igen, szükségem van magára. Tudja-e, hogy mennyire örültem, mikor
megtudtam, hogy van egy nagyapám?
- Igen? – csodálkozott az öreg.
- Igen. Nagy árat fizettem érte, súlyos sérülésekbe, fizikai fájdalmakba
került, hogy megtudjam, de nem bántam a fájdalmat, egyik sebemet sem,
mert olyan boldog voltam. Mint egy eszelős, sírtam örömömben, miközben
összetörve feküdtem, moccanni sem tudtam. Most már elhiszi?
Richard March ekkor mosolyodott el először. Szemében még ott csillogtak
a könnycseppek, de már bizakodóbb, nyugodtabb volt. Felhőtlen öröm kezdte
megszállni, és határtalan szeretet. Megpróbált felülni az ágyban, mire Brian
lépett oda, hogy segítsen neki. Hívogatón nyújtotta mindkét kezét Mi Rae
felé, aki odahajolt, hogy megöleljék egymást. Miután elváltak, Richard fogta
még a lány kezeit, és hálásan nézett rá.
- Jó nézni benneteket – törte meg a beállt csendet Brian. – Nem is
tudjátok elképzelni, mennyire örülök ennek.
- A te érdemed is volt – mondta a meghatódott nagyapa.
- Ez így igaz! – helyeselt Mi Rae is, és mosolyogva pillantott a férfira. – Ha
te nem győzködsz, most nem lennék itt – ismerte be, majd karjával intett
neki, hogy ő is jöjjön közelebb.
Richard megfogta a két fiatal kezét.
- Ti vagytok számomra a legfontosabbak ezen a világon. Szeretném, ha
nagyon boldogok lennétek. Együtt, vagy külön, de nagyon boldogok. A
szeretetem örökre a tiétek.
- Akkor most már megígéri, hogy meg fog gyógyulni? – kérdezte Mi Rae.
- Megteszek mindent, hogy így legyen, de ugye meglátogatsz még?
- Persze, jövök még. Különben hogy ismerhetem meg jobban a
nagyapámat, ha sose látom?
- Nagyon foglak várni, minden nap.
- Azt nem ígérem, hogy minden nap el tudok jönni, de azért hetente
legalább egyszer eljövök. Rendben?
- Nagyon hálás vagyok, hogy időt szakítasz rám.
- Ez csak természetes. Most már egy család vagyunk.
- Ezt olyan jó hallani!
- Akkor barátkozzon a gondolattal!
- Így lesz.
- Most el kell mennünk. Pihenjen sokat! Nem szeretném, ha nagyon
kifárasztaná magát.

113
 - Vigyázni fogok – ígérte az öreg, kedves hangon. – Nagyon siettek? Nem
akartok körbenézni kicsit?
Mi Rae felcsillanó tekintete láttán Brian bólintott.
- Körbekísérem Maryt. Nagyon tetszik neki az épület. Ugye?
- Igen! – felelte a lány lelkesen, majd elköszöntek Marchtól, és felderítő
útra indultak.
Mi Rae ámuldozva nézte a csodás termeket. Mintha meseországba lépett
volna. Brian kitűnő idegenvezetőnek bizonyult, mindenről tudott mesélni.
Még a falon függő festményekről is. Az egyik teremben megmutatta az őseit,
ami nagy hatással volt a lányra, a bálteremben pedig lenyűgözve forgott
körbe.
- Milyen gyönyörű és tágas!
- Látom, ez a terem tetszik a legjobban. Nekem is ez a kedvencem. Nézd
ezeket a falakat! Ezek a kis szobrok pedig itt az évszakokat jelképezik.
- Csodálatos! Sok időt töltöttél itt gyermekkorodban?
- Igen, szerencsémre. Mit gondolsz, miért lettem művészettörténész?
Mindig is lenyűgözött, ahogy most téged is. Érdekelt minden része,
szerettem volna minél többet tudni róla.
- És most már mindent tudsz róla?
- A tudásom sohasem teljes. Mindig újabb és újabb ismerettel bővül,
amint átlépem a küszöböt. Annyi minden van itt, hogy egy élet sem elég rá,
hogy mindent felfedezzünk, vagy megfejtsünk. Már találtam egy titkos
folyosót is, és rájöttem, miért olyan magasak az ablakok. Kiskoromban pedig
találtam egy utat a toronyba.
- Van torony is?
- Igen. Oda szoktam elbújni, amikor szomorú voltam. Ott mindig erőre
kaptam, jobb kedvem lett.
- Megnézhetem?
- Persze! Gyere, megmutatom! – hívta Brian, és előre ment.
Átvágtak néhány termen, és futólag említett még néhány érdekességet
róluk, míg egy szűk folyosóra nem értek, ahol csak egymás mögött tudtak
haladni. Brian előre ment, és mutatta az utat. Az út végén egy meredek,
magas csigalépcső vezetett fel a toronyba. Megfogták egymás kezét, és így
mentek fel sorban. Egy csapóajtót kellett felnyomni a lépcső tetején, és már
meg is érkeztek. Odafönt igen erős szél fújt. Mi Rae – mit sem törődve a
széllel és hideggel -, mikor felért, körülnézett, és a korláthoz lépett. Az őket
körülvevő erdő és egy kis tó tárult a szemei elé. A távolban ott fénylettek
London fényei is. A másik oldalon kanyarodott el, a távolban, a Temze.
Csodálkozva meredt a szép tájra. A hirtelen jött sok élmény, s talán a szél
hatására is, hirtelen könnyes lett a szeme. Meghatottan ácsorgott, sírni lett
volna kedve örömében. Olyan érzése volt, mint aki meglelte volna elveszett
hazáját. Még alig ismerte, de máris megszerette. Legszívesebben az egész
környéket magához ölelte volna! Brian lépett ekkor oda hozzá, és a kabátját
ráterítette a vállára.
- Nagyon hideg van. Nehogy megfázz!
Eléje lépett, és megigazította a kabátot. Mi Rae belebújtatta a kezeit is.
- Te sírsz?
- Olyan boldog vagyok, Brian!
A férfi zsebkendőt vett elő, és letörölte a könnyeit, majd megigazította a
lány haját. Egy eltévedt hajtincset a füle mögé simított, miközben ujjaival az
arcát is gyengéden érintette. Egymást nézték, s mintha megállt volna az idő.
114
Mi Rae legalábbis szerette volna azt hinni, örökre így maradni. Brian
halványan elmosolyodott, és a lány tekintetét próbálta megfejteni. Szerettek
volna belelátni egymás gondolatába, fürkészve figyelték egymást.
- Köszönöm – rebegte a lány hálálkodva.
- Érted bármit megteszek, hogy boldog légy. Tudod, megígértem!
Mi Rae zavartan sütötte le a szemét. Brian megragadta a vállait,
kényszerítve, hogy ránézzen.
- Zavarban vagy, ugye? Mit érzel, mondd?
Mi Rae belenézett a nagy, barna szemekbe, amelyek ezúttal nem meleg
mosolyt, hanem fényt, és féktelen szenvedélyt sugároztak. Szíve nagyot
dobbant, azt hitte, meg fogja csókolni a férfi. Már szinte érezte puha ajkait,
csókjának édes ízét, csiklandozó szakállának izgató érintését. Feléje
nyújtotta a kezét, a férfi meg is fogta azt, és megcsókolta, de csak ujjai
hegyét. Mi Rae meglepetten állt, és még jobban csodálkozott, mikor Brian
hirtelen elindult visszafelé.
- Gyere, ideje indulnunk! – szólt vissza a lánynak.
Az úton alig beszélgettek, hallgatták a csendet és békét. Mi Rae Robert
házától egy utcányira megállíttatta az autót és kiszállt.
- Mary, kérlek, gondold meg még egyszer! – tiltakozott Brian. – Nem
kellene egyedül kószálnod az utcán, nem biztonságos. Hadd vigyelek el a
kapuig!
- Értsd meg, szükségem van egy kis sétára, gondolkodásra! Ne félts, nem
lesz semmi bajom! – mondta határozottan a lány, majd elindult.
Brian nyugtalanul hajtott tovább. Aggasztotta, hogy nem tudta
meggyőzni.

Mi Rae lassú léptekkel közeledett a birtok felé. Útközben megállt egy

platánfánál, s váratlanul átölelte sima, fehér törzsét. Úgy érezte,
legszívesebben magához ölelte volna az egész világot! Rádöbbent, hogy
most már két családtagja is van, s ez hihetetlen örömmel töltötte el.
Kisbabájával együtt már négytagú a családja! Ezt nemrég még álmában sem
gondolta volna. Örömkönnyek közt nézett fel a fa magasba nyúló ágai között
az égre. Kis idő múlva indult csak tovább, felszabadultan, sietős léptekkel.
Hazatérve szinte lerohanta ölelésével az anyját.
- Mi az, mi történt? – kérdezte mosolygós arccal a nő.
- Olyan boldog vagyok! Ne haragudj, de nem tudom magamba fojtani,
amit érzek! Megbocsátottam a nagyapámnak! Képzeld, megbocsátottam
neki! .- újságolta lelkesen. - Annyira boldog vagyok!
- Ez igaz? Alig tudom elhinni – csodálkozott Catherine, és látszott rajta,
vegyes érzések kavarognak benne.
- Pedig igaz. Megsajnáltam szegényt. Hiszen ő is csak ember! Ráadásul
megbánt mindent, és nagyon elkeseredett. Láttad volna, milyen rossz
állapotban van! Alig ismertem meg. Tudod, már nem érdekel, hogy mit tett,
vagy milyen volt, csak az számít, hogy most milyen. Rájöttem, hogy
szüksége van rám, és ez nagyon jó érzés. Azt hiszem, nekem is szükségem
van rá. Nem bánod, ha néha meglátogatom?
- Nem, dehogy! Azért, mert én nem bocsátottam meg neki és nem akarom
látni, attól még te nyugodtan meglátogathatod. Én nem akarok beleszólni az
életedbe, vagy befolyásolni téged. Ismerlek annyira, hogy tudjam, ha rosszat
akarna neked, vagy uralkodni akarna fölötted, ahogy rajtam akart, idejében

115
rájönnél, és nem hagynád. Te sokkal erősebb vagy, mint én voltam ennyi
idősen.
- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Te vagy a legjobb anya!
- Ugyan! Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Ugye nem hagysz
magamra soha?
- Dehogy, anya!
- Lehet, hogy arra kér majd, hogy költözz hozzá…
- Nem! Azt azért nem fogom megtenni! Nem hagylak el! Mindig együtt
maradunk. Majd ingázok közted és közte. Megígértem, hogy hetente egyszer
meglátogatom.
- Értem. Én csupán azt szeretném kérni tőled, hogy ne próbálj meg
kibékíteni minket. Ne is beszélj rólam, jó?
- Miért? Olyan jó lenne együtt!
- Ezt felejtsd el, kérlek! Számára én már meghaltam, és talán jobb is így.
Jobb nem bolygatni a múltat! Nem akarok semmit sem tőle, ki akarok
teljesen maradni az életéből. Ugye segítesz ebben?
- Nem lesz könnyű, hogy ne beszéljek rólad. Mintha azt kérnéd, hogy
felejtselek el, amíg nála vagyok.
- Pedig pontosan ezt szeretném. Örülök, hogy boldog vagy, és a szívedben
nincs már harag, de ne akarj mindent! Szeretheted őt is, és engem is, de
soha se várd, hogy mi szeressük egymást! Ez lehetetlen! Megígéred?
- Igen, megígérem – egyezett bele nagy nehezen, egy sóhaj kíséretében,
majd támadt egy ötlete. – Most pedig felhívom Robertet is, hadd tudja meg ő
is a nagy hírt. Mit szólsz hozzá?
- Remek ötlet! Már úgyis rég beszéltetek. Kérdezd meg, hazajön-e
karácsonyra! Már csak néhány nap van!
- Igen, megkérdezem. Remélem, el tud jönni.
A beszélgetésre azonban nem került sor, Robert telefonja ugyanis ki volt
kapcsolva. Mi Rae megpróbálta később is, de hiába. Végül feladta a további
próbálkozást, és inkább hagyott egy üzenetet.

Az éjszaka nem telt túl nyugodtan, Mi Rae-nek ismét rémálma volt, ezúttal
azonban egészen más. Isabelről álmodott, hogy sikoltozva hívja, segítségért
kiabál. Könnyes szemekkel, rémülten ébredt, és nagyon rossz érzés vett erőt
rajta. Elhatározta, minél előbb felhívja a kórházat, hogy megtudja, hogy van
barátnője Hajnalban megpróbált még aludni egy keveset, de másnap már
korán reggel Catherine rontott be hozzá, lelkesen ébresztgetve.
- Gyerünk, ki az ágyból! Vár minket a város!
- Mi történt? Vasárnap van, nem? – kérdezte Mi Rae álmos szemekkel.
- Két nap múlva karácsony! Nem jut eszedbe erről valami?
- Mi?
- A vásárlás! Hogy ajándékot vegyél például Robertnek, vagy kiválasszunk
egy szép fenyőt, esetleg valami finomat vegyünk, vagy….
- Jó-jó! Értem már! Rögtön magamhoz térek, és már indulhatunk is.
- Azért egy gyors reggeli még belefér. Nem akarom, hogy korgó gyomorral
gyere.
- Rendben – felelte Mi Rae, aztán hirtelen eszébe jutott még valami. – És
mi van, ha Robert keres, amíg nem leszünk itt? Hagytam neki üzenetet, hogy
feltétlenül hívjon vissza.
- Nem is tudom. Talán megadhattad volna a mobilod számát.

116
 - Nem akartam, hogy tudjon róla, mert elkezd kérdezgetni a telefonról, és
én nem tudnék hazudni neki. Szeretném inkább személyesen elmondani
neki, hogy dolgozom. Ugye megértesz?
- Persze, kislányom! Így már minden világos. És mi lenne, ha elolvasnánk
a telefonod használati utasítását? Lehet, hogy a házba érkező hívásokat át
lehet irányítani a mobiltelefonodra.
- Tényleg! De jó lenne! Rögtön hozom! – szólt, és elszaladt.
Fél órába telt, mire rájöttek, hogyan kell beállítani a telefont. A végén
nagyon büszkék voltak magukra. Igazi sikerélmény volt! Már indulni is
akartak, csak előtte még Mi Rae felhívta a kórházat. Isabel állapota nem
változott, még mindig kómában volt. Mi Rae-nek el is ment a kedve a
vásárlástól. Catherine próbálta vigasztalni, hogy ne adja fel a reményt, van
még esély a gyógyulásra, hisz sokan ébrednek fel a kómából. Azzal is érvelt,
hogy ez legalább enyhíti a fájdalmát, és talán eltereli a figyelmét. Mi Rae
sokáig tétovázott, míg végül beleegyezett.

Egy hatalmas áruházba vezetett az útjuk, ahol már az előcsarnokban

elakadtak, nem tudták, merre is induljanak.
- Nagyon rég jártam itt – magyarázkodott Catherine zavartan. –
Hihetetlen, hogy megváltozott azóta!
- Gondolom, átalakították, mióta utoljára itt vásároltál.
- Igen, úgy néz ki. Az intézetet nem hagytam el soha, ezért nem nagyon
tudok a változásokról.
- Ez csak természetes. Ne légy zavarban ettől! Majd együtt felfedezünk
mindent, rendben?
Mi Rae bátorítóan elmosolyodott, aminek nagyon megörült az anya. Végre
örömöt látott lánya tekintetében!
Együtt léptek be az áruház egyik részlegére, ami, mint kiderült, a
gyermekruhaosztály volt. Mi Rae lelkesen fordult az apró ruhácskák felé, és
elindult a sorok között.
- Nézd, milyen aranyosak! – hívta Catherine-t rajongva, és levett a polcról
egy kicsi inget. – Legszívesebben megvenném – vallotta be halkan.
- De lányom! Nem korai még?
- Ó, anya, olyan szép itt minden! Te nem érzed, hogy legszívesebben
mindet hazavinnéd?
- Nagyon szépek, de azért ez túlzás – felelte Catherine, és gyanakvóan
nézett lányára.
Mi Rae észrevette, hogy édesanyja megsejtett valamit, ezért inkább kifelé
indult. A következő helyen csak törölközőket, ágyneműket találtak, úgyhogy
rögtön tovább is mentek. Megtalálták a férfiruhaosztályt, ahol sokáig
elidőztek, és vettek is egy inget Robertnek. Utána felmentek az emeletre,
ahol nagyon sok látnivaló volt. Mindenütt karácsonyi hangulat uralkodott.
Betértek egy olasz étterembe, ahol pizzát rendeltek, majd folytatták útjukat.
A következő állomás a női ruhaosztály volt, amelynek még az előzőeknél is
nagyobb volt a forgalma. Sokáig bolyongtak benne, egy hálóinget keresve,
míg végre megtalálták a megfelelőt.
- Hihetetlen, hogy mekkora ez az áruház! Nem győzök csodálkozni –
ámuldozott Mi Rae, mikor a pénztárhoz értek. – Egy egész nap is kevés rá
végigjárni az egészet.
- Félelmetes, hogy egyszer talán mindez a tiéd lesz, nem?
- Ezt hogy érted?!
117
 - Talán nem tudod, hogy a nagyapádé a város szinte összes
szupermarketje? Többek között ez is.
- Ez igaz?
- Tényleg nem tudtad?
- Annyit tudtam csak, hogy egy kereskedelmi hálózat tulajdonosa, és hogy
nagyon gazdag.
- Igen, ez így igaz. Hihetetlenül gazdag. A hatalom és a gazdagság miatt
azonban önző és gátlástalan lett, mindent elsöpört, megsemmisített, ami az
útjába került. Ilyen akadály volt a számára az apád is. Szegény volt, ráadásul
külföldi, ami elég volt ahhoz, hogy tönkretegye, elpusztítsa őt. Nem tudta
elviselni, hogy egy átlagemberé legyek, az ő életét éljem. Nagyon szerettük
egymást, és amikor megtiltotta, hogy többé találkozzunk, megszöktünk.
Sajnos azonban egy-két év után megtalált minket.
- Igen, tudom, de erről most inkább ne beszéljünk, jó?
- Igazad van, jobb nem emlékezni rá. Most merre tovább?
- Talán arra – mutatott az egyik irányba, sok színes tárgy felé.
Kiderült, hogy a játékosztályt vették célba. Catherine félúton meg akart
fordulni, de lánya lebeszélte.
- Hadd nézzem meg! Alig voltam még játékboltban. Az árvaházból
nemigen engedtek ki minket, utána pedig már ki is nőttem a játékokból.
Catherine szemébe könnyeket csaltak ezek a szavak, és megölelte lányát.
- Mary, úgy bánt, hogy alig tudtam játékot venni neked. Olyan kicsi voltál
még, mikor elszakítottak tőlem!
- Igen, nagyon kicsi. Annyira hiányoztál!
- Drága kislányom! Úgy szeretnék mindent bepótolni! Bár meg nem
történtté tehetném ezt az egészet, s el tudnék feledtetni veled minden
rosszat!
Sokáig maradtak így, egymást átölelve, míg végre tovább indultak. Mi Rae
boldogan nézegette, simogatta a helyes plüssállatokat. Utána a babákat
nézte meg, kezébe is vett egyet. Rajongva nézte kicsi testét. Olyan volt, mint
egy igazi csecsemő. Meghatottan ölelte magához, és a saját kisbabájára
gondolt. Mérhetetlenül boldog volt, és úgy érezte, nem tud tovább titkolózni,
meg kell osztania édesanyjával az örömét.
- Aranyos ez a baba. Nagyon jól illik a kezedbe – szólt Catherine, és
fürkészőn nézett lánya tekintetébe.
- Olyan boldog vagyok, anya!
- Látom. Egészen megváltozott az arcod. Mi történt?
- Rájöttem, hogy nem tudom tovább magamban tartani, el kell
mondanom.
- Mit akarsz mondani, Mary? – nézett rá érdeklődőn Carherine.
- Én is anya leszek – mondta ki egyszuszra a lány, és várta, hogyan reagál
az édesanyja.
Catherine először meglepődött, kezét csodálkozón a szája elé kapta, a
következő pillanatban pedig boldog izgatottság tört elő belőle.
- Ez igaz? Gyermeket vársz? – kérdezett vissza lelkesen.
Mi Rae bólintott és anyjához bújt, aki gondoskodón átölelte őt. Mi Rae
nem látta tekintetét, de érezte simogató kezét, és tudta, nagyon jó döntés
volt végre felfednie a titkát.

A meghitt pillanatok után rögtön hazafelé vették az irányt. Mindketten

fáradtak voltak a sok mászkálástól, jó érzés volt végre otthon megpihenni.
118
Mi Rae rögtön fel is szaladt a szobájába, Catherine előbb el akarta rendezni a
csomagokat, így pár percig még a fölszinten maradt. Utána sem ment fel
rögtön, előbb bement a könyvtárszobába. Miután becsukta maga mögött az
ajtót, a telefonhoz lépett. Gyorsan beütötte a számokat és várt. Sokáig
kicsörgött, már azt hitte, nem is veszik fel, mire végre kattanást hallott.
Izgatottan várta a bejelentkezést.
- Halló, itt Sarah Downey – szólt bele egy szigorú női hang.
- Itt Monica Davis. Információm van…

119
 III. rész: Hazugságok és csalódások

12. fejezet

- Fontos hírem van, asszonyom – közölte Catherine, azaz Monica Davis.

- Miről van szó? Elfoglalt vagyok, mondja gyorsan.
- Megtudtam, hogy Mi Rae terhes.
- Hogy?! – kiáltott fel csodálkozva Sarah. – Ez biztos?!
- Ő maga vallotta be nemrég.
- Ez nem lehet igaz! És mégis, ki a gyerek apja? Nehogy nekem azt
mondja, hogy Robert Whiteman, mert akkor…!
- Sajnálom, azt még nem sikerült kiderítenem.
- Akkor azonnal tudja meg! Minek fizetem én magát!? Félinformációkért?!
- Jól van, megpróbálom megtudni, és amint lehet, telefonálok.
- Azt el is várom – kiáltotta Sarah, majd lecsapta a telefont.
Ezután Monica felment Mi Rae-hez. Épp csak odaért a szobájához, amikor
megcsördül a zsebében lévő mobiltelefon. Nála volt, míg vásároltak, mivel Mi
Rae kabátján nem volt zseb. Gyorsan átadta Mi Rae-nek a telefont, aki
Robert hangját hallotta a vonal túlsó végén. Először meg is lepődött, mivel a
férfi nem tudhatta a mobilja számát, de rájött, hogy még át van irányítva az
itthoni szám a mobiljára.
- Szervusz, szerelmem! Megkaptam az üzenetedet. Mi történt?
- Azért hívtalak, mert nagy hírem van. Képzeld, meglátogattam a
nagyapámat és kibékültünk.
- Nahát, ez nagyszerű! Tényleg fantasztikus hír! Gratulálok!
- Köszönöm. Az az igazság, hogy most nagyon boldog vagyok, habár,
akkor lennék igazán boldog, ha te is itt lennél velem. Mikor jössz haza?
- Nagyon hiányzol, kedvesem, de most még nem mehetek. Itt kell
maradnom még néhány napig. Az időjárás miatt több repülőjáratot is
töröltek, és nem érkeztek meg a hétvégére várt ügyfeleim. Nem valószínű,
hogy karácsonyra hazaérek.
- Ez borzasztó! Ennyire rossz az idő arrafelé?
- Sajnos. Itt New Yorkban még nem is olyan súlyos a helyzet, de nyugaton
sokkal rosszabb. Akiket várok, San Francisco környékéről jönnek. Ott még a
vasúti közlekedés is sok helyen akadozik.
- Ez szörnyű! Pedig úgy vártalak! Olyan rég láttalak!
- Tudom. Kitartás, kedvesem! Nekem sem könnyű nélküled.
- Szeretsz még?
- Hogy is kérdezhetsz ilyet?! Imádlak, drága egyetlenem!
- Én is nagyon szeretlek, és nagyon várlak.
- Sietek hozzád, szerelmem. Most le kell tennem, csörög a telefonom.
- A mobilod? Azt hittem, arról hívtál.
- Nem, a szálloda telefonjáról beszélek.
- Értem. Akkor, szia!
- Szia, kedves! – köszönt el Robert is, majd letette.
- Nem jön haza karácsonyra – közölte anyjával a hírt, és lesújtva roskadt
egy fotelbe, a telefon kicsúszott a kezéből.
- Sajnálom – mondta Catherine és lehajolt a telefonért.
Amikor felvette, ránézett, és még épp láthatta a kijelzőn a híváslistát. A
látványtól csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
120
 - Valami nem stimmel – mondta töprengő hangon.
- Mi az? – kérdezte Mi Rae, mire Catherine visszaadta a telefont.
- Nézd csak, erről a számról hívott fel Robert – mutatott a híváslistára.
- Igen, látom. Elég hosszú szám.
- Igen, de mégsem eléggé.
- Hogy érted ezt?
- Mi Rae, ez belföldi hívás. Méghozzá helyi. Robert Londonból hívott fel
téged.
- Nem, az lehetetlen! Képtelenség! Azt mondta volna. Talán meg akar
lepni? Lehet, hogy mégis hazajön karácsonyra?
- Talán. Azért jó lenne biztosat tudni.
- Igen, jó lenne, de mit tehetnék?
- Ezt a számot megkérdezhetnénk, hogy kinek a nevén van, és akkor
megtudhatjuk, hogy honnan hívott.
- Tényleg! Te zseni vagy! – kiáltott fel Mi Rae, és rögtön meg is kérdezte a
tudakozótól, hogy kihez tartozik a szám.
A válasz a Hilton Hotel volt, ami megdöbbentette őket.
- Mit kereshet Robert egy londoni hotelben? – próbált választ keresni Mi
Rae.
- Nem tudom. Ha megjön, biztosan megmondja.
- Talán egy ügyfeléhez ugrott be, mielőtt hazajönne.
- Igen, biztosan.
Ebben maradtak végül, és nekiláttak a pakolásnak. Az idő közben szalad,
és Mi Rae egyre jobban várta kedvesét, egyre izgatottabb lett. Később aztán
aggódni kezdett, este nyolc felé pedig már nem bírta idegekkel. Catherine
tanácstalanul vigasztalta.
- Miért nem jön már, anya? Lehet, hogy valami baja esett?
- Bárcsak meg tudnálak nyugtatni valahogy! Úgy szeretnék segíteni!
Elmenjek abba a hotelbe? Hátha ott tudnak valamit.
- Igen, ott talán segítenek. Majd én elmegyek, csak mondd el, hogy jutok
el oda.
- Én sem tudom pontosan. Talán Nick vagy Jerry tudja – javasolta
Catherine, és szólt a testőröknek.
Szerencsére tudták, és fel is ajánlották, hogy elkísérik Mi Rae-t, aki
elfogadta a segítséget. Jerryt kérte meg, hogy vigye oda.

Egy elegáns épület előtt álltak meg, ahol a lány kiszállt.

- Ott, szemben leszek, a parkolóban – mutatott Jerry a túloldalra, majd
bekanyarodott.
Mi Rae aggódva lépett be a kapun. Kicsit várnia kellett a recepción, mert a
portás épp mással foglalkozott, de amint sorra került, megkérdezte, tudnak-
e valamit Robert Whiteman-ről. Elmondta, hogy innen hívta fel őt, és hogy
aggódik érte, de sajnos nem tudtak segíteni. Megnézték a vendéglistát is, de
ilyen néven nem volt szobafoglalás. Mi Rae tanácstalanul ácsorgott az
előcsarnokban, nem tudta, mit tegyen. Arra gondolt, talán vár egy kicsit,
hátha meglátja a férfit. Ha egy ügyfelénél van, látnia kell lejönni a lépcsőn,
vagy kiszállni a liftből. Leült, és elkezdett egy újságot lapozgatni. Sokan
jöttek-mentek a késői idő ellenére is, csak Robertet nem látta sehol. Végül,
mikor már kezdte feladni a reményt, elhűlve vette észre Robertet. Befelé
sietett, tréningruhában, mint aki kocogásról térne vissza. Épp a döbbenettől
mozdulatlanná meredt lány mellett akart elhaladni, amikor valaki váratlanul
121
leszólította. Mi Rae ekkor kapott észbe, és gyorsan maga elé emelte az
újságot.
- Nahát, Robert, már azt hittem, elkerüljük egymást – üdvözölte a férfi és
kezet ráztak.
- Mostanában újra elkezdtem futni, mert jobban tudok aludni tőle.
Feljössz?
- Nem, ha már így összefutottunk. Csak ezt akartam átadni neked. A
tegnapi tárgyalás jegyzőkönyve.
- Á, igen! Jó, hogy elhoztad! Legalább holnapra át tudom nézni.
- Igen, sejtettem, hogy ez lesz most a fő programod. Figyelj, nem lenne
kedved inkább kikapcsolódni kicsit? Gyere el velünk Thompsonék estéjére! A
feleségemmel és a lányommal megyek. Gloria nagy rajongód. Boldog lenne,
ha eljönnél.
- Igen, tényleg helyes lány, de most inkább nem. Talán legközelebb.
- Ne feledd, szavadon foglak!
- Wilson, te vén kerítő!
- Beismerem, nem bánnám, ha a vejem lennél.
- Azt elhiszem! Ilyen apósra vágytam mindig!
- Velem jól járnál! Hol találsz még egy ilyen remek apóst?
Erre együtt nevettek fel.
- Jó lenne, ha megállapodnál végre, és dűlőre jutnál a koreai kislánnyal is.
Mit akarsz tenni vele? Nem csodállom, ha nem tudsz aludni, ilyen
lelkiismerettel.
- Igen, jó lenne végre pontot tenni az ügy végére, mert már lassan én is
beleőrülök. Ma is beszéltem vele. Elújságolta, hogy kibékült a nagyapjával.
- Na, ez jó! Akkor legalább lesz, aki befogadja őt.
- Igen, pont erre gondoltam én is. Te gondolatolvasó vagy.
- A szakmámhoz tartozik. Mondd, és mikor akarsz szakítani vele?
- Minél előbb. Valószínűleg karácsony után. Nem akarom az ünnepeket
elrontani.
- Belegondoltál, mekkora fájdalmat okozol neki?
- Majd Brian Downey megvigasztalja – felelte Robert, cinikus hangon.
- Persze! Majd Brian… – aggodalmaskodott az öreg, majd megkérdezte: -
Ezt jól meggondoltad? Biztos, hogy ezt akarod? Nem őt szereti, hanem
téged!
- De én sohasem vehetem el, és velem nincs is biztonságban. Meddig
legyen még a rejtegetett szeretőm?
- Megértelek, de sajnálom őt is. Talán nem fájna neki annyira, ha ő
szakítana veled.
- Adjak rá okot?
- Tudom, nem könnyű, de szerintem ez a leghumánusabb megoldás.
- Szóval el kellene érnem, hogy valahogy kiábránduljon belőlem…
Mi Rae ekkor már nem bírta tovább, ledobta az újságot, és kirohant.
- Hát, ez sikerült! Bárcsak minden kívánságod ilyen gyorsan teljesülne! –
szólalt meg Wilson, majd egy nagyot sóhajott.
- Ezt meg hogy érted? – csodálkozott Robert.
- Most rohant el szegény. Végighallgatta a beszélgetésünket.
- Ő volt, aki az előbb elrohant? Nem figyeltem. Biztos?
- Igen, egészen biztos. Nem akarsz utána menni?
- Nem. Talán jobb is lesz így – jelentette ki Rob, de Wilson csak a fejét
csóválta.
122
 Robert sem volt teljesen nyugodt, de uralkodott magán. Beszállt a liftbe,
és meg sem állt a szobájáig. Ott legszívesebben elnyúlt volna az ágyon, de
mégsem tette. Szívét megkeményítve az ablakhoz lépett, és nézte a nyüzsgő
várost, a fényeket, s a fekete messzeséget. Tudta, túl kell élnie valahogy ezt
a napot is, hogy jöjjön egy újabb. Nem volt könnyű, visszafojtott minden
érzést, megpróbált a jelen pillanatra koncentrálni. Kinyitotta az aktát, amit
Wilsontól kapott, és elkezdte olvasni.

Eközben Mi Rae elhagyta a szálloda előcsarnokát, és csak futott, futott,

míg egy csendes, elhagyatott helyet nem talált, ahol végre kiadhatta
magából a fájdalmát. Zokogva dőlt neki a csupasz falnak, nem törődve
senkivel, semmivel. Érezte, minden ereje elhagyja, és lassan le is csúszott, a
földre. Vacogva ücsörgött a hideg aszfalton, arcát kezeibe temetve. Nem
értette, felfogni sem tudta, miért bánt így vele Robert. Elrabolta az
esküvőjéről, befogadta, segített megkeresni az édesanyját, és most mégis
ezt tette vele!
Megpróbált felállni a földről. Sírt, de közben dühös is volt. Letörölte a
könnyeit, és nagy elhatározásra szánta el magát. Eldöntötte, hogy soha
többé, egyetlen férfi miatt sem fog könnyeket hullatni! Meglesz ő Robert
nélkül is! A gyermeküket egyedül is fel tudja nevelni, és nem kell tudnia, ki
az apja. Egy ilyen szívtelen alak csak szenvedést okozna!
Ezek után sietve indult vissza a parkolóhoz. Megkereste a kocsit, és
gyorsan be is szállt. Jerry csodálkozott a sietségén, de nem firtatta. A házba
érve szomorú arccal borult anyja vállára.
- Mi történt? – csodálkozott Catherine. – Megtaláltad?
Mi Rae csak hallgatott.
- Beszélj már, mi van?
- Bárcsak sohasem ismertem volna meg Robert Whitemant! Látni sem
akarom, soha többé! Sürgősen el kell hagynunk a házát, anya!
- Mi történt, gyermekem?
- Már tudom, hogy a szállodában vett ki egy szobát, és épp arra készül,
hogy szakítson velem. Ki akar dobni innen!
- Ez biztos?
- Az ő szájából hallottam.
- Ez hihetetlen! Várjál, át kell gondolnom ezt az egészet. Hová menjünk
most?
- Talán nagyapa befogadna. Megkérhetnénk Jerryt, hogy vigyen el hozzá.
- Nem! Oda biztosan nem megyek!
- Van más ötleted? Vegyünk ki valahol egy szobát?
- Talán tudok más lehetőséget is. Van néhány barátnőm, még régről, akik
biztosan szívesen segítenének. Telefonálok párat, rendben?
- Jó, próbáld meg, addig én csomagolok.
- Rendben. Tényleg, és a gyermek? Ő nem Roberttől van?
- De igen, ő az apja.
- Akkor most nem is mondod meg neki, hogy gyereke lesz?
Doris épp ezeknél a szavaknál ért az ajtóhoz, hogy megkérdezze,
szükségük van-e még valamire. Elámult a hallottakon, de megvárta Mi Rae
válaszát, aki egy hangos NEM-mel felelt. Ezek után Doris sietve szaladt
vissza a saját szobájába. Catherine is távozott, hogy telefonáljon.

Sarah ingerülten vette fel a telefont.

123
 - Megtudta, ki a gyerek apja?
- Igen, Robert Whiteman az.
- Neeem!! - üvöltötte Sarah, és majd szétrobbant a dühtől. – Megölöm azt
a fickót! Már megint keresztbe tett! Ez nem lehet igaz! Márpedig nem fogom
hagyni, hogy az ő kölyke örököljön mindent! Sürgősen meg kell szabadulni
attól a gyerektől!
- Mi?! Várjon, erről nem volt szó! Most egyébként is egy sokkal sürgősebb
ügy miatt hívtam. Mi Rae ugyanis azt akarja, hogy most rögtön költözzünk a
nagyapjához. Kellene nekünk egy lakás, mondjuk egy régi barátnőnél.
- Honnan szerezzek én most egy barátnőt?! Mi történt?
- Szakítottak Roberttel.
- Hála az égnek! Remek munka volt!
- A szerencse is közrejátszott.
- Ugyan, ne szerénykedjen! Inkább azt mondja meg, tud-e valakit, akit
beszervezhetnék, mint barátnőt?
- Jane Flinders. A száma benne van a telefonkönyvben. Őt próbálja meg!
- Beszélek vele, és rögtön visszahívom – ígérte Sarah, majd letette.
Monica türelmetlenül várta a hívását. Néhány perc múlva csörgött is a
telefon, és gyorsan felvette.
- Figyeljen! Beszéltem Jane-nel, és belement a dologba. Mondja a lánynak,
hogy a barátnője pár napra elutazott, de addig is szívesen látja magukat. Így
nyerünk néhány napot, amíg felkészülhetünk, és mindent egyeztethetünk
Jane-nel. Nem szeretném, ha valamit elrontanának! Mi Rae-nek még csak
sejtenie sem szabad, hogy maga nem az édesanyja! Megértette?
- Igen, persze.
- Ha a barátnőjéről kérdez, mondja azt, hogy özvegy, és sokat szokott
utazni. Mást ne találjon ki, jó? Holnap majd megbeszéljük a részleteket. El
tud szabadulni pár órára?
- Persze! Mikor és hol legyek?
Sarah lediktálta a találka helyét, időpontját, és a címet is, ahová
költözhetnek, majd letette
- Most végre kijátszottalak, Robert Whiteman! Ezt a csatát én nyertem!
Már csak a kölyköd van útban, de hamar megszabadulok tőle, és akkor a
háborút is én nyerem! Enyém lesz Richard March egész vagyona!
Szárnyaltak a gondolatai, magasra törő tervei. Érezte, hogy a jószerencse
is vele van, és előbb-utóbb sikerül majd minden.

Catherine sietett Mi Rae-hez elújságolni a hírt, hogy talált helyet

maguknak, ahová költözhetnek. Rövidesen elindultak, hogy elköszönjenek
mindenkitől. Dorist bántotta leginkább a távozásuk, meghatódva búcsúzott
el Mi Rae-től.
- Biztos, hogy el kell menned? Kérlek, Mi Rae…
- Nem maradhatok, Doris. Nagyon sajnálom. Robert döntött így, nem én.
Mindenesetre örülök, hogy megismertelek.
- Én is – törődött bele végül a lány, és szipogva ölelte át a lányt.

Az új házban egy Fanny nevű lány várta őket, aki úgy mutatkozott be,
mint Jane Flinders házvezetőnője. Bekísérte a hölgyeket, és megmutatta a
szobájukat. Nagyon szép, ízlésesen berendezett szobákat kaptak, bár Mi
Rae-t kicsit a fogságára emlékeztette a berendezés. Nem akart sok időt itt
tölteni, csak átmeneti állapotnak tekintette a helyzetet. Eldöntötte, hogy a
124
nagyapjához fog költözni, de tudta, nem lesz könnyű erről az anyját is
meggyőzni. Az lett a legfőbb célja, hogy kibékítse őket, és végre együtt
lehessen a családjával. Nagyon késő volt, mire sikerült végre elaludnia.

A reggel már hasonló volt, mint a többi, csak máshol ébredt.

Lezuhanyozott, átöltözött, bekapott egy pirítóst, és rohant a munkahelyére.
Még így is késett néhány percet, de szerencsére nem lett gond belőle. Viola
észrevette rajta a változást, hogy sokkal komolyabb, mint máskor, a
látogatók felé küldött mosolya is más. Hiányzik belőle a természetes
életöröm. Délben meg is kérdezte, mi van vele. Mi Rae röviden csak annyit
felelt, hogy szakított a barátjával. Viola megértő volt, máris másképp
kezelte. Próbálta arról is meggyőzni, vegyen ki egy szabadnapot, de Mi Rae
nem akarta. Abban bízott, a munka segít megfeledkezni a fájdalmáról.

Catherine eközben találkozott Mrs. Downey-val, és a barátnőjével, Jane-

nel is. Megpróbáltak minél több dolgot átbeszélni, hogy mit mondjanak majd
Mi Rae-nek Jane-ről, a barátságukról és a múltjukról. Néhány óra azonban
kevés volt arra, hogy mindent egyeztessenek, ezért délután újra összejöttek,
és másnap délelőttre is megbeszéltek egy találkát.

Robert eközben hazaköltözött. A ruháit csomagolta ki éppen, mikor Doris

lépett be hozzá.
- Isten hozta, Uram!
- Üdvözlöm, Doris. Hogy van?
- Én jól, de a kisasszony…
- Kérem, ne! Ne beszéljen többet róla, megértette?
- Na de…!
- Semmi de! Kim Mi Rae megszűnt a számomra, mintha sohasem ismertem
volna. Emlékezni sem akarok rá!
- Hogy lehet ilyen kegyetlen?! Én nem ilyennek ismertem meg magát!
Ezek után nem is mondom el, amit megtudtam róla!
- Miért? Megtudott valamit? Bár, nem hiszem, hogy tudna újat mondani.
- Nem érdemli meg, hogy elmondjam.
- Mit? Az Isten szerelmére, ne célozgasson már! – förmedt rá a férfi.
Doris zavartan lesütötte a szemét, és épp azon gondolkodott, hogy
otthagyja, mikor Robert hirtelen hangnemet változtatott, és kedvesebben
szólt hozzá.
- Bocsásson meg, Doris! Egy kicsit ki vagyok borulva, ráadásul elég
fárasztó nap áll mögöttem. Nem akartam hazahozni ezt a rossz hangulatot,
igazán! Kérem, ne haragudjon rám! Nehéz idők előtt állok. Nagyon… - kezdte
a szavakat keresni, mire a lány megértőn lépett oda hozzá.
- Megértem. Hiányzik, ugye?
- Magának bevallom, megpróbáltam kíméletlenül kitépni a szívemből, nem
gondolni rá, de képtelen vagyok.
- Ez a szerelem! Harcolnia kellene érte! Higgye el, érdemes!
- Gondolja? – nézett rá töprengőn a férfi.
- Igen – jött a határozott válasz. – Nem is tudom, hogy mondjam el, de azt
hiszem, joga van tudnia…
- Mit kell tudnom? – csodálkozott Robert.

125
 - Mielőtt a kisasszony és az édesanyja elmentek volna, véletlenül
kihallgattam a beszélgetésüket. Meghallottam, amikor Mrs. March
megkérdezte Mi Rae-t, meg akarja-e mondani Önnek, hogy gyermekük lesz.
- Hogy?! Ez igaz?
- Igen, tisztán hallottam.
- És mit válaszolt?
- Azt, hogy nem.
- Ez nem lehet igaz! Mondja, hogy nem igaz!
- Sajnálom, de igaz – felelte Doris, majd csendben távozott.
Robert a hajához kapott, és idegesen túrt bele.
- Apa leszek! – suttogta izgatottan. – Hogy én mekkora barom vagyok!
Hagytam elmenni, miközben terhes! Ez nem igaz! Nem vagyok normális!
Minél többet gondolt Mi Rae-re és a gyerekre, annál idegesebb lett. Fel alá
járkált a szobában, tanácstalanul. Aztán egy pillanatra a fali tükör felé tévedt
a tekintete, és amikor meglátta benne saját magát, elszakadt benne egy húr.
Az öklével szétzúzta a tükröt, miközben teljes tüdejéből felordított.

Másnap délután Mi Rae-t a galéria bejáratánál egy óriási plüssmackó

várta. Meglepetten állt meg, és próbált a mackó mögé kukucskálni. Brian
Downey professzor szőrös feje bukkant elő mögüle. A hó nagy pelyhekben
hullt alá, mégsem volt rajta sapka. Kócosan, ázott szakállal mosolygott rá. Mi
Rae odaszalad hozzá, és elvette tőle a kedves óriást.
- Jaj, Brian, teljesen elázik szegény!
- Engem nem is sajnálsz? – duzzogott a férfi.
- Te, nagyra nőtt gyerek! – dorgálta a lány, és már ő is mosolygott. – Mit
keres itt ez a szegény pára?
- Neked hoztam, hogy felvidítsalak.
- Az sikerült! Most azonban már szeretném, ha fedél lenne a feje fölött.
- Gyere, szállj be az autóba! Ott parkolok, nem messze – mutatott a
túloldalra, és sietve elindultak.
Mi Rae hátul szállt be, hogy a mackó mellé ülhessen. Megtörölgette,
próbálta megszárítgatni szegényt. Gondosan kisimította szőrös testét, és
megigazította a nyakában lévő masnit.
- Nem is ülsz előre? – kérdezte csodálkozva Brian. – Ez a szőrmók teljesen
kisajátít!
- Csak nem vagy már rá is féltékeny? – kérdezte Mi Rae nevetve.
- De!
- Hová megyünk?
- Visszavisszük az üzletbe – jött a durcás válasz.
- Azt már nem! Nem adom!
- Na, tessék! Máris hozzád nőtt!
Mi Rae átölelve tartotta a mackót, miközben határtalan béke és nyugalom
szállta meg.
- Látom, pont rá volt szükséged.
- Igen, nagyon jókor jött.
- Hogy érzed magad?
- Már jobban. Szakítottam Roberttel.
- Igen, hallottam.
- Csak nem az anyám hívott fel?
- Nagyon aggódik miattad.

126
 - Meg tudok birkózni egyedül is a problémával. Nem kellett volna emiatt
máris iderohannod!
- És ha nem az anyád miatt jöttem? Nem tudnád elképzelni, hogy látni
akartalak?
Mi Rae megvonta a vállát.
- Pedig így van. Igaz, hogy felhívott Catherine, de mindenképp jöttem
volna. Ugyanis a nagyapád üzenetét szerettem volna átadni neked. Arra kért,
hívjalak meg hozzá karácsonyra. Szeretne vendégül látni néhány napra.
- Néhány napra? Nem is tudom. Nem szeretném anyát sem magára
hagyni. Nagyapának mit mondtál, hol lakom?
- Azt, hogy egy barátodnál. Akkor legalábbis még így volt, nem?
- De. A nevét nem kérdezte?
- Nem. Úgy gondolja, ha akarod, és fontosnak tartod, úgyis elmondod
neki.
- Most anyám egyik barátnőjéhez költöztünk. Elvinnél hozzá?
- Nem akarsz előbb beülni valahová? Mondjuk egy kávéra.
- Nem, köszönöm. Szeretnék már lepihenni. Elég fárasztó napom volt.
- Oké, megadom magam! – adta fel végül Brian. - Kiismered már magad a
városban?
- Hogyne! Van térképem, iránytűm és buszmenetrendem is.
- Hűha!
- Nyugi, csak vicceltem. Nem vagyok túl jó a tájékozódásban- vallotta be.
Brian elvitte őt a megadott címre, de amikor a lány ki akart szállni, a férfi
visszatartotta.
- Mondani szeretnék még valamit, mielőtt bemennél. Ha van kedved,
szívesen segítek felkészülni a felvételire, hogy bekerülhess az egyetemre.
Tudom, mennyire szeretnéd folytatni az egyetemi tanulmányaidat
- Ez igazán rendes tőled. Jó lenne, ha segítenél, izgulok kicsit miatta.
- Nem lesz gond, meglátod. Én hiszek benned. Nagyon örülök, hogy
folytatni szeretnéd a tanulmányaidat, habár, karácsonykor a nagyapádnak is
lesz egy ajánlata. Jól gondold majd át, rendben?
- Persze, de miről van szó?
- Inkább várjuk meg, hogy ő mondja el ezt neked, rendben? Akkor eljössz
karácsonykor?
- Egy napra talán, többre nem valószínű.
- Az is valami. Majd eljövök érted.
Megbeszélték az időpontot, majd Mi Rae kiszállt az autóból. Catherine
azzal fogadta, hogy Jane telefonált, és közölte, holnap érkezik haza. Mi Rae
megemlítette nagyapja meghívását, amit elfogadott. Beszélt az egyetemre
való beiratkozásáról is. Catherine lelkesen fogadta a hírt, és bátorította őt.

A következő napon meg is érkezett Jane Flinders. Festett, fekete hajú nő

volt, fiatalosan öltözködött, és lendületesen lépett be otthonába. Derűje
mindenkire átragadt. Mindenkit megölelt, miközben az élményeiről mesélt.
Lelkesen ecsetelte a táj szépségét, és szórakoztató kalandjait, mellyel még
Mi Rae-t is sikerült megnevettetnie. Hamar átvette az irányítást a dolgok
felett, és a házvezetőnőt is rögtön ellátta feladatokkal.
A vacsorát már együtt fogyasztották, és a régmúltról beszélgettek. Mi
Rae-t lenyűgözte Jane életöröme, optimizmusa. Szeretett volna ő is ilyen
lenni, a gondokat félretenni. Nevetve hallgatta a vidám tréfákat,

127
gyermekkori csínyeiket. Vacsora után azonban hamar elálmosodott, és
magukra hagyta őket.
- Mit gondolsz, nem fogott gyanút? – kérdezte Jane, miután felment a
szobájába.
- Viccelsz?! Ilyen színészi teljesítmény mellett?
- Szóval? Jó voltam?
- Szuper! Fantasztikus! Kár, hogy most nincs nézőközönség, aki
megtapsoljon!
- Valóban, az egy kicsit nekem is hiányzik. Még nem is mondtad, hogy te
miért hagytad ott a pályát?
- Néhány éve meghalt a férjem.
- Ez komoly?
- Igen, sajnos. Azóta nem tudok színpadra lépni, csak ilyen munkákból
élek, mint ez.
- Ennyire rosszul állsz? Nem hagyott rád semmit a férjed?
- Nem sokat. Nem a takarékosságáról volt híres. Köszönöm, hogy segítesz
nekem ebben a munkában.
- Érted bármit, barátnőm! Örülök, hogy rám gondoltál, drágám! Bár, eddig
még nem próbálkoztam ilyesmivel, és nem tartom túl becsületesnek….
- Ne is mondd! Én is tudom, hogy nem a legbecsületesebb munka, ez a
mostani pedig már egészen kikészít.
- Miért? Mennyiben más, mint a többi?
Catherine közelebb ment Jane-hez, és a fülébe súgta:
- Nagyon megkedveltem Mi Rae-t és nem akarok ártani neki. Érted?
- Igen, már értem. De miért kell most suttognunk?
- Félek, hogy Mrs. Downey lehallgatókat helyezett el.
- Látod, azt el tudnám képzelni róla!
- Na, ugye!
Mi Rae eközben már mélyen aludt, másnap pedig frissen ébredt. Korán
reggel felkelt, hogy fenyőfát vegyen, amit együtt fel is díszítettek. Fanny
finomságokkal lepte meg őket, a vacsora után pedig felbontották az
ajándékokat. Kellemesen telt el az este, a két barátnő vidámsága Mi Rae-re
is átragadt. Lefekvéskor jött csak rá egy kis szorongás, a következő napra
gondolva. Azon tűnődött, vajon mire célzott Brian, mit ajánl fel neki Richard
March? Remélte, nem azt, hogy költözzön hozzá.
Kísérője pontosan érkezett, és ő is időben elkészült az öltözködéssel. Az
első fizetéséből vette, még karácsony előtt, azt a fehér ruhát, amit végül
felvett. Brian ámulattal nézte a lány szépségét, ahogy a ruha kiemelte
tökéletes alakját, csodás haját. Közelebb lépett, és Mi Rae legnagyobb
meglepetésére kezet csókolt.
- Hódolat a szépség előtt – hajolt meg áhítattal, és nem győzött
csodálkozni.
- Te is nagyon elegáns vagy – viszonozta a lány, mire a férfi rajongva
nézett a szemébe.
- Te vagy a legcsodálatosabb lény, akivel életemben találkoztam. És ez
nem túlzás! Ősembernek érzem magam melletted!
- Ugyan! – nevetett Mi Rae felszabadultan, mikor Catherine lépett be az
ajtón.
Üdvözölte Briant, és megkérte, vigyázzon a lányára, majd kellemes napot
kívánt nekik.

128
 A kastélyhoz érve Mi Rae-n volt a sor, hogy meglepődjön. Az előcsarnokba
érve egy hatalmas karácsonyfa tárult a szemei elé.
- Ez gyönyörű! – kiáltott fel tágra nyílt szemekkel.
- Ugye? És micsoda munka a feldíszítése!
Mi Rae gyanakodva fordult a férfi felé.
- Csak nem…?
- De, igen, én voltam az az őrült, aki feldíszítette.
- Minden elismerésem!
- Köszönöm. Ezért a pillanatért csináltam.
- Hogy?!
- Azért, hogy meglepjelek és ámulatba ejtselek.
- Ez sikerült!
Brian elégedetten mosolyodott el. Ekkor nyílt az ajtó, és Richard March
lépett, azaz gurult be rajta. Egy tolókocsiban ült, és a komornyik tolta őt. Mi
Rae aggódva vette észre, és a szája elé kapott.
- Ne aggódj, kedvesem, nem vagyok nyomorék – nyugtatta meg nagyapja.
– Ez csak átmeneti állapot. Az orvosom igen szigorú, és nem engedi még,
hogy felkeljek.
Mi Rae-nek megkönnyebbülten sietett hozzá, hogy üdvözölje őt. Az öreg
barátságosan fogadta, majd egy nagy borítékot nyújtott át, ami eddig az
ölében pihent.
Mi Rae is átnyújtotta ajándékait a két férfinak, és Brian is adott át neki
egy csomagot. Ezután arra bíztatták a lányt, hogy bontsa ki az ajándékait. A
borítékkal kezdte. Egy dosszié került elő belőle, benne sok hivatalos irattal.
- Mi ez? – kérdezte nagyapjára nézve, csodálkozva.
- Hiteles másolata azon okiratoknak, amelyekben minden vagyonomat
átruházom rád – felelte nagy lelki nyugalommal az öreg.
- Hogy?! Ezt nem értem – döbbent meg Mi Rae.
- Szeretnék visszavonulni, az egészségi állapotom miatt is, és mert úgy
érzem, itt az ideje átadni a stafétabotot, megadni neked minden lehetőséget.
Ezekben benne van minden üzletem, ingatlanom, vagyontárgyam, kivéve ezt
a kastélyt, és a bankszámláim közül az egyik, svájci magánbankszámlámat.
Nem szeretném, ha kényszernek éreznéd. Ha mindez nem érdekel, vagy mást
szeretnél, elfogadom a döntésed. De nagyon boldoggá tennél, ha elfogadnád.
Az eredeti példányok az ügyvédemnél vannak, letétbe helyezve. Minden
átruházási nyilatkozat két hónap múlva lép érvénybe, addig pedig, ha
mindezt nem fogadod el, még visszavonhatom. Van rá körülbelül két heted,
hogy alaposan átgondold, mert ha elfogadod, másfél hónapod marad még
felkészülni a feladatra. Tudom, hogy ez most abszurd a számodra, de gondolj
bele! Ha ne adj’ Isten váratlanul meghalnék, akkor is a tiéd lenne minden, de
akkor nem lennék már melletted, hogy segítsek neked. Mihez kezdenél
akkor? Meg tudnál birkózni a rád váró feladatokkal? Én ezzel csupán azt
szeretném, ha tisztában lennél vele, amid van, hogy tudj bánni vele, és ne
vesszen kárba egy élet munkája. Ez talán önzőnek tűnik, de hidd el,
elsősorban neked akarok jót! Brian is egyetértett velem, bár voltak kétségei.
Elmondta, hogy mennyire érdekel a művészettörténészi pálya.
- Igen, valóban – nyögte ki Mi Rae a hallottak súlya alatt.
- Nem szeretném keresztezni a tervedet, ezzel tisztában kell lenned.
Csupán arra kérlek, a két hét alatt jól gondold át ezt az egészet! Ugye
megteszed?

129
 - Igen – ígérte Mi Rae zavartan. – Ne haragudjon, de ez annyira
meglepett, olyan váratlanul ért, hogy fel sem tudom fogni igazán. Nem
gondoltam volna, hogy ilyesmire készül. Pár hete még kerek perec
visszautasítottam volna ezt az ajánlatot, mondván, hogy semmi sem kell
magától, de most, hogy jobban megismertem, már nem vagyok biztos
semmiben. Ezt valóban alaposan át kell gondolnom, és bevallom, félek is egy
kicsit.
- Nem kell tartanod semmitől. Brian sokat mesélt rólad, és már úgy érzem,
nagyon jól ismerlek. Tudom, hogy helyén van a szíved, és az eszed is jól vág.
Talpra esett vagy, erős és határozott. Az élet keményen bánt veled, és
némely ember is, de te most mégis itt vagy, nem omlottál össze! Méltó vagy
családunk nevére, és ha akarod, használhatod is. Lehetsz Mi Rae March vagy
Mary March, ha szeretnél.
- Nem, azt azért nem fogadhatom el! Én elégedett vagyok a mostani
nevemmel, de azért köszönöm.
Richard March ezután a szomszéd helyiségbe invitálta a fiatalokat, két
nagy falitérképhez.
- Ez itt Nagy-Britannia, a másik London részletes térképe – magyarázta az
öreg. – Ezeken megnézheted, mit értem el. A térképeken jelölve vannak a
tulajdonomban lévő cégek, területek, ingatlanok. Ha felületesen nézed csak
meg, akkor is elég sok. Nem könnyű feladat mindezt becsületesen
megtartani, gyarapítani, egy kézből irányítani, de ígérem, meg fogok tenni
mindent, hogy segítsek neked. Amit itt látsz, a múltam, a jelenem, s talán a
te jövőd lehet. Százezrek munkája, megélhetése múlik rajta. Még valamit
hadd áruljak el neked, amit még nem tudsz. Ahol jelenleg dolgozol, az a
galéria is a tulajdonomban van. Brian mesélte, hol dolgozol, és csak így
jöttünk rá. Azt mondja, Sarah lehetett a háttérben, aki elintézte, hogy
felvegyenek, mert elég jól ismeri az igazgatónőt. Remélem, hogy nem
hátsógondolat vezérelte! Mi a véleményed erről?
- Ez engem is meglep, de el tudom képzelni Sarah Downeyról, hogy ő
legyen a háttérben. Neki érdekében állt, hogy munkába álljak, ha jobban
belegondolok – tűnődött el Mi Rae.
- Nem tudod, mit akarhat tőled?
- Sejtem, de arról nem beszélnék inkább. Egyébként nem vagyunk valami
jóban.
- Azt mindjárt gondoltam, abból, ahogy Brian beszélt rólatok! – felelte
March, és fiatal barátjára nézett, aki eddig csendben meghúzódva figyelte az
eseményeket, Mi Rae reakcióját.
Ahogy a tekintetük találkozott, bátorságot merített, és közelebb lépett az
ifjú.
- Mary, az én ajándékomat nem bontod ki?
- Jaj, dehogynem! – kapott észbe a lány, és elkezdte bontogatni a kezében
pihenő másik csomagot.
Két könyv és egy kis doboz volt benne.
- Ez a te írásod, ugye? – kérdezte az egyik könyvre mutatva.
- Igen, mind a kettő. Az egyiket együtt írtuk, emlékszel? A másik a kínai
templomokról készült tanulmányom.
- Hát mégis elkészült? – csodálkozott a lány.
- Igen, és ez az első példány.
- Nagyon köszönöm! – lépett oda a férfihoz, és megölelte. – Ez nagyon
szép ajándék, Brian – mondta meghatódva.
130
 - Igen? Én meg már azt hittem, a harmadik ajándékomra fogod ezt
mondani.
Mi Rae ezek után a kis dobozkát nyitotta ki. Egy karkötő volt benne,
körben apró kék kövekkel díszítve.
- Illik a családi ékszeredhez – magyarázta Brian.
- Ez csodálatos! – kiáltott fel. – Pont ilyen kövek vannak a nyakláncomon
is!
- Igen, azok is zafírkövek – állapította meg a férfi.
- Hogy?! Zafír? – rökönyödött meg Mi Rae. – Ez biztos?
- Persze, kedveském – bólogatott a nagyapja is. – Nem is tudtad?
- Nem. Még sohasem vizsgáltattam meg. Nagyon vigyáztam rá, igazi
kincsként őriztem eddig.
- És valóban az is – felelte Brian.
- Akkor ez a karkötő is egy vagyont érhet – állapította meg a lány
zavartan. – Ó, Brian, igazán nem kellett volna…
- Ne is mondj ilyet! Nem az anyagi értéke számít. Azért adom neked, hogy
lássam örömöt a szemedben, amikor ránézel, s hogy általa mindig veled
legyek. Nekem ez minden pénzt megér.
Mi Rae a szívéhez szorította, és lesütötte a szemét. Érezte, máris milyen
sokat jelent neki ez az ajándék. Ekkor Brian lépett oda hozzá, és megfogta a
kezét. Egymásra néztek, s az idő mintha megállt volna.
- Köszönöm – rebegte a lány.
- Kapok érte egy puszit? – kérdezte a férfi, nevető szemekkel, és lehajolt
hozzá.
Mi Rae az arcához fordult, hogy megpuszilja, de a férfi hirtelen elfordította
a fejét, és a szájuk ért egymáshoz. Csak egy futó érintés volt, mégis forró
remegés futott át mindkettőjükön, Mi Rae ráadásul el is pirult. Richard March
derűsen nyugtázta a két fiatal között kibontakozó, bimbózó szerelmet.
Megörült a váratlan fejleményeknek, és ezt alig bírta magába fojtani.
Ezután átmentek egy másik terembe, ahol felszabadultabb beszélgetésbe
kezdtek. Mi Rae mesélt a múltjáról, Dél-Koreáról, és jelenlegi munkájáról.
Richard a kezdeti nehézségekről, ami az üzleti vállalkozását illeti, valamint
megismerkedését és szoros barátságuk kialakulását Briannel. Nevetve
elevenítette fel közös élményüket, mikor Brian egyszer elszökött otthonról,
és meg sem állt fogadott apjáig. Richard örült a fiú ragaszkodásának, benne
látta jövőjét. Nem akarta befolyásolni, ahogy a lányát, ezért is hagyta, hogy
azzal foglalkozzon, ami igazán érdekli. Azért szoktak üzleti dolgokról is
beszélni, próbálta belevonni a fiút a dolgaiba, és sokszor kérte a véleményét.
Szeretett volna részese lenni az életének, ha irányítója nem is. Catherine
esetéből már megtanulta, hogy nem jó kényszeríteni az embert, mert az
általában fordítva sül el.
A beszélgetés alatt mindkét férfi behatóan tanulmányozta Mi Rae-t.
Figyelték reakcióit, gesztusait, szavait, egész lényét. Brian a szerelem, s a
csodálat miatt, amit a lány iránt érzett, Richard pedig mert mindent tudni
akart újdonsült unokájáról. Arra volt kíváncsi, mennyire ütött rá, mennyire
erős személyiség, megvan-e benne a vágy, hogy elérjen valamit. Amikor
arról mesélt, hogy valamikor komolyan foglalkoztatta a festői pálya, s az
alkotás öröme számára milyen csodálatos, felcsillant a szeme. Reménykedni
kezdett, hogy talán Mi Rae jól dönt, és megfelelő utódja lesz. Kicsit mesélt
még az üzleteiről, hogy Mi Rae teljes képet kapjon arról, ami fölött
rendelkezni fog.
131
 - Ez az egész túl nagy falatnak tűnik a számomra. Úgy érzem, kicsi vagyok
hozzá – vallotta be a lány. – Át fogom azért többször is gondolni, mert
szeretnék jól dönteni, de pillanatnyilag attól félek, hogy alkalmatlan leszek.
Nincs semmi vezetői vagy szervezői képzettségem, és teljesen tapasztalatlan
vagyok az üzleti életben. Egy ilyen hatalmas birodalom irányításához túl
kevés, túl jelentéktelen vagyok.
- Mi Rae – kezdte a kezét megfogva, barátságosan a nagyapja. – Te most
azt hiszed, mindent egyik napról a másikra kell tudnod, pedig ez nem így
van. Ezt én sem tudtam megvalósítani. Idő kell, és jó tanárok, hogy mindent
megtanulj. A legfontosabb azonban az, ami benned van. Itt, legbelül! Erő,
elszántság, komoly koncentráció kell, hogy megvalósítsd, és az, hogy igazán
akard! Ne csak az asztal mögött ülve, hanem mindig! Még álmodban is! Ha
rám hallgatsz, és vállalod, ígérem, a legjobb tanárod lesz, és időt is adok
neked. Mindezekkel együtt nemcsak a hatalom lesz a tiéd, hanem átélheted
az alkotás örömét is. Igaz, nem egy művészeti alkotás lesz a végeredmény,
hanem valami egészen más, kevésbé megfogható, de a siker érzése nem
marad el, hidd el! Mindig, amikor új áruházat vagy irodaházat nyitottam,
boldog voltam, mikor eljutottam az alapoktól odáig, hogy teljesen kész,
komplex üzletházam van, munkát és a vásárlás örömét adva sok száz
embernek, akik benépesítik, a lelkét adják az épületnek, életet lehelnek belé,
színt adnak neki. Mint egy mű, amelyre ezek után csak vigyázni kell, óvni,
hogy ugyanolyannak maradjon meg, mint a kezdet kezdetén. Ugyanolyan
nyüzsgő, élettel teli, tiszta és friss legyen. Megértesz?
- Igen, azt hiszem, kezdem érteni – felelte Mi Rae elgondolkodva.
Közben megjött a komornyik, és jelentette, hogy az ebéd tálalva van.
Átvonultak az ebédlőbe, ahol finom fogások vártak rájuk. Mi Rae-nek nagy
étvágya volt, ami fel is tűnt a többieknek. Brian mosolyogva nyugtázta, és
olyan szerelmesen nézett rá, hogy csak az nem vette észre, aki nem akarta.
Mi Rae is zavarba jött szenvedélyessé vált, felcsillanó tekintettől.
Ebéd után kisétáltak a téli kertbe, ahol Richard March megmutatta csodás
virágait, amelyek a világ különböző pontjairól származtak. Mi Rae nem
győzött csodálkozni, lenyűgözte a télben nyíló orchidea, liliom és jázmin
szépsége, illata. Mintha egy másik világba lépett volna. A férfiak örömmel
nyugtázták lelkesedését.
- Megvárlak benneteket az ajtóban – mondta a nagyapja, és a tolókocsit
megállította. – Menjetek csak körbe! Brian, mutass ám meg mindent! – szólt
utánuk jókedvűen.
Brian óvatosan, észrevétlenül megfogta a lány kezét, miközben a
virágokról mesélt. Elmondta történetüket, honnan származnak, és
tulajdonságaikat is, mint egy igazi szakértő. Lassan lépdeltek az őket
körülvevő illatfelhőben, a pompás növények között, és meg is feledkeztek az
időről. Mi Rae sokat kérdezett, minden érdekelte, amit ezekről a törékeny
teremtésekről megtudhat. Nem tudta megállni, hogy az egyiket ne érintse
meg. Alig hitte el, hogy igazi, olyan szép volt. Bársonyos szirmain gyengéden
húzta végig az ujját, és már tudta, ez csakis igazi lehet. Nem gondolta volna,
hogy egy kemény, szigorú üzletembernek ilyen hobbija van. Nehéz volt róla
elképzelni ezt. Mindenesetre kellemes csalódás volt!
Jól megvárakoztatták March-ot, mert mire visszaértek, fél óra is eltelt, de
ő nem volt mérges emiatt, sőt, örült, hogy ilyen jól megértik egymást, akiket
a legjobban szeret. S főleg akkor, mikor észrevette, hogy egymás kezét
fogják. Úgy érezte, ez már jó jel, és nagyon bizakodó lett.
132
 A délután hátralévő részét Richard lakosztályában töltötték,
beszélgetéssel. Brian igyekezett a háttérben maradni, alig szólalt meg, hogy
esélyt adjon a másik két embernek egymás alapos megismerésére.

Késő délután Mi Rae lassan búcsúzkodni kezdett. Megköszönte a szíves

vendéglátást, a csodálatos ajándékokat, és megígérte, hogy nemsokára
visszatér. Lehajolt, és puszit adott a nagyapjának, aki vidáman búcsúzott:
- Legközelebb már a saját lábamon üdvözöllek, remélem.
- Én is remélem. Jobbulást kívánok!
- Köszönöm, kedvesem.
Brian is elköszönt, és kimentek az autóhoz. Mi Rae visszanézett még a
kastélyra, és nagyot sóhajtott. Nagy nap volt a mai! Bárcsak tudná, mitévő
legyen! – gondolta, teljesen tanácstalanul, miközben beszállt a kocsiba. A
férfi észrevette a hirtelen hangulatváltozást, és bátorításul megfogta a
kezét.
- Nem kell félned, én mindig melletted leszek – suttogta.
- Nem is tudod, milyen nehéz most nekem – felelte a lány szomorúan.
- Szeretném tudni, szeretnék osztozni a gondjaidban, Mary. Meglátod,
segít, ha elmondod. Mi bánt?
- Inkább induljunk el - adott kitérő választ a lány.
Ezúttal egy másik úton haladtak. Útba ejtették azt a hidat, amit Mi Rae
már egyszer felfedezett és megcsodált. A híd előtt Brian keresett egy
parkolóhelyet, és megállt.
- Gyere, ezt még biztosan nem láttad! – hívta a lányt.
- Már jártam itt – állapította meg, amikor felismerte a hidat.
- De biztosan nem este! Ilyenkor, kivilágítva sokkal szebb! S nézd ezt a
kilátást!
- Igen, valóban szép. Nem illik a mostani hangulatomhoz.
- Azt látom! Nagyon felhős, gondterhelt a homlokod. Mintha a világ
minden gondja a válladon nyugodna!
- Ez azért túlzás, de valami mégis nyomaszt.
- Nem akarod megosztani velem? Hátha tudok segíteni, vagy vigaszt
nyújtani neked. Hidd el, nem jó magadba fojtani!
- Valóban nem jó, de nem hinném, hogy tudnál segíteni.
- Ennyire súlyos?
Hallgatás volt a válasz.
- Kérlek, ne zárj ki az életedből! Hadd segítsek! – könyörgött a férfi.
- Brian, te olyan jó vagy hozzám! Nagyon nehéz ezt épp neked
elmondanom. Kötődöm hozzád, ezért nem akarok fájdalmat okozni neked.
- Tehát fájdalmas lenne számomra? Nem számít, vállalom! Ne kímélj!
Jobban fájna a bizalmatlanságod.
Már a híd közepén jártak, Mi Rae a két partot nézte, és elmerült a csillogó
víz szépségében, majd váratlanul feléje fordult, és lehajtotta a fejét.
- Robert gyermekét várom – mondta ki halkan.

133
 13. fejezet

Brian meglepetten meredt maga elé, hirtelen nem tudta, mit is mondjon.
- Ez biztos? – kérdezte végül, a lány felé fordulva.
- Igen, egészen biztos.
- És mióta tudod?
- Számít ez?
- Nem, persze. Akkor most mi lesz? Kibékülsz vele?
- Nem, soha!
- Jól meggondoltad? Hisz szereted őt!
- Azon vagyok, hogy teljesen kitöröljem az életemből, elfeledjem még az
emlékét is! Sosem bocsátom meg, amit velem tett! A gyermekemért bármit
megtennék, de nem akarom, hogy köze legyen hozzá. Ami igazán aggaszt,
hogy mit szól majd a nagyapám, ha megtudja az igazat. Szegény annyira
beleélte magát, hogy az üzletének szentelem magam és méltó utódja leszek,
pedig ez egyáltalán nem lehetséges. Azért sem, mert nem vagyok rá
alkalmas, és a gyerek miatt sem. Sajnos, vissza kell utasítanom….
- Semmi baj, nyugodj meg, Mary – vágott a szavába Brian. - Én melletted
leszek, történjék bármi.
A lány meglepve nézett a férfira. Nem hitte volna, hogy ennyire szereti.
Meghatódott a hallottakon. Szeretett volna hozzá bújni, beletúrni a
szakállába, vállig érő, kócos hajába. Ehelyett azonban a kezeit fogta meg, és
felnézett rá.
- Köszönöm – suttogta halkan, alig hallhatóan.
- Nincs mit megköszönnöd. Én köszönöm, hogy mégis elmondtad. Nem
lehetett könnyű! Köszönöm a bizalmadat. Ez nagyon sokat jelent nekem.
Most már tudom, mivel küszködsz, és talán találok is rá megoldást. Egyelőre
annyit megtehetek, hogy ha szeretnéd, elviszlek innen, valahová messze.
Egy helyre, ahol ki tudsz kapcsolódni, nyugodtabban tudsz dönteni. Mit
szólsz hozzá?
- Csak úgy hirtelen?
- Miért ne? Egy távoli helyre van most szükséged, ahol tisztábban látsz, és
meg tudod oldani a gondjaidat. Ki kell, hogy zökkenj ebből a világból, hogy
átlásd, mi a megoldás, mi a jó neked, illetve nektek. Nem gondolod?
- Lehetséges. Talán igazad van.
- Akkor eljössz velem?
- Lehet, de mégis hová?
- Mondjuk Egyiptomba vagy Görögországba. Esetleg Indiába.
- Jézusom! Te ekkora távolságokban gondolkodsz?!
- Túl messze van?
- Az nem kifejezés! Nem akarok olyan messzire menni, ha lehet.
- Úgy lesz, ahogy szeretnéd. De mikor menjünk? Nekem akár holnap is jó.
- Nem lehetne inkább újév után?
- Nem bánom, de másodikán érted megyek!
- Látom, nincs menekvés.
- Nincs ám! – mosolygott Brian, és adott egy puszit a homlokára. – Én
leszek az őrangyalod.
- Brian arkangyal. De jól is hangzik!
- Na-na! Ne tessék viccelődni!
- Ó, bocsánat! Elnézést a pimaszságomért, őrangyalom!
134
 - Így már más! – szólt elégedetten a férfi, és átkarolta.
Elindultak lefelé a hídról, majd beszálltak az autóba, mikor a férfinak
eszébe jutott még valami.
- Tényleg, hol töltöd a szilvesztert?
- Nem is tudom. Gondolom, anyámmal és Jane-nel.
- Én sokkal jobbat tudok! Gyere, szilveszterezz velem! Meghívlak egy
fergeteges szilveszteri bulira, ami egy csodás út kezdete lehet. Jót
szórakoznánk, és utána el is utazhatnánk. Mit szólsz?
- Még meg kell gondolnom, Brian.
- Ne gondolkozz, csak mondj igen! Kérlek! Kérlek! A végén még túl sokáig
gondolkodsz, és nem lesz az egészből semmi – duzzogott a férfi.
- Jól van, veled megyek, de előtte szeretném tudni, hová is megyünk, mi a
program, meddig…
- Hé, ez túl sok kérdés! Miért kell mindent előre tudni, pontról-pontra? Ez
elrontja a varázsát! Talán nem szereted a meglepetéseket?
- A kellemetleneket nem.
- Ez egészen biztos, hogy kellemes lesz – nyugtatta meg Brian. – Tudod,
milyen fontos nekem, hogy boldog légy.
- Igen, tudom – felelte Mi Rae zavartan.
- Mehetünk? – jött a témaváltás, és már indultak is Jane Flinders házához.

Mi Rae kiszállt a kocsiból, és nemsokára megszólalt Brian telefonja. Dr.

George Lambert kereste.
- Hogy tudta meg a számomat? – csodálkozott az ifjú professzor.
- Az most nem fontos. Anyád miatt hívlak.
- Mi van vele? Megint kieszelt valamit?
- Nem tudom. Mindenesetre mostanában igen furcsán viselkedik.
Előfordul, hogy hallucinál, majd később nem emlékszik semmire. Ki kellene
vizsgáltatni, de nem engedi. Beszélned kellene vele.
- Szerintem maga az, aki hallucinál. Talán azt akarja mondani, hogy
megőrült az anyám? Ezt eddig is tudtam, nem mond újat. Talán normális
dolog volt fegyverrel kényszeríteni, és bezárnia a fiát? Azért ez a
hallucinációs mese egy kissé túlzás, nem gondolja?
- Nem fogod fel, hogy valami tényleg nincs rendben az anyáddal? Kérlek,
ne légy makacs! Ha nem akarod látni, legalább engem hallgass meg!
Szeretnék beszélgetni veled, Sarah nélkül, négyszemközt.
- Nem látom értelmét, de ha annyira akarja…
- Mikor tudnál eljönni?
- Az ünnepek között nincs semmi időm, utána pedig nem vagyok elérhető,
ugyanis elutazok. Mégpedig Mi Rae-vel.
- Igen? Nocsak! Ennek a hírnek örülni fog Sarah!
- Akkor jó. Legyen meg az öröme! Január 6-án délután 1-kor megfelel az
időpont?
- Igen, az jó lesz. A rendelőmben várlak.
- Ott leszek! – felelte Brian, majd kikapcsolta a telefonját.

Catherine örömmel fogadta a hírt, hogy Mi Rae elutazik. Egyetértett

abban, hogy szüksége van egy kis kikapcsolódásra, és mindenben támogatta
a tervet. Megnyugtatta lányát, hogy miatta nem kell aggódnia, nem marad
egyedül, Jane-nel jól meglesznek majd. Mi Rae a nagyapja ajánlatáról
egyelőre nem beszélt, jobbnak látta még titokban tartani, nem akarta, hogy
135
bárki befolyásolja a döntésében. Az utazás híréről Sarah is hamar értesült,
és kitörő lelkesedéssel fogadta.
Szilveszter napján Brian már korán reggel felkereste Mi Rae-t, aki sietve
dobta be a bőröndbe, ami még kimaradt, hogy máris indulhassanak. Ezúttal
taxit hívtak, Catherine és Jane az ablakból integetett nekik. A taxi a reptérre
vitte őket, ahol éppen elérték a római járatot. Mi Rae csodálkozva követte a
férfit, és csak a repülőgépen eszmélt fel.
- Most mi tényleg Rómába megyünk?
- Igen, ott szilveszterezünk. Ugye nem baj? – kérdezte cinkos mosollyal.
- Ez komoly?
- Mit gondolsz, talán viccelek? Ugye most már megjött a kedved az
utazáshoz?
- Nem is tudok olaszul – jött a durcás válasz. – Mit keresünk mi
Olaszországban? Miért megyünk olyan messzire? Muszáj repülővel
utaznunk?
- Állj! Ugye nem fogom egész úton ezt hallgatni?
Mi Rae nem válaszolt, inkább sértődötten fordult az ablak felé. Brian
értetlenül vonta meg a vállát, majd egy könyvet vett elő. A gép lassan
elindult. Mi Rae ijedten érzékelte, hogy emelkednek. Brian megfogta a kezét,
hogy megnyugtassa. Mikor már elérték a kívánt magasságot, végre
megkönnyebbült. Aludt kicsit, míg Brian olvasott. Az idő gyorsan elszállt.
Brian mosolyogva nézte az alvó lányt, majd később óvatosan ébresztgetni
kezdte.
- Mary - súgta a fülébe halkan, s közben az arcát cirógatta.
- Mi történt? - riadt fel csodálkozva.
- Nemsokára megérkezünk. Gondolom, nem akarsz lemaradni a
landolásról.
- Hol is vagyunk?
- Pár perc, és Róma repülőterén leszünk.
- Róma?! Biztos, hogy jó ötlet volt ez?! - duzzogott ismét.
- Kérlek, ne kezdd újra!
- Beavatnál legalább, hogy hol fogjuk tölteni a szilvesztert?
- Baráti körben. Két egyetemi csoporttársam, akik immár házasok, évről
évre meghívnak szilveszterezni, és most először fogadtam el a
meghívásukat. Nagyon kedves, vidám emberek. Biztosan hamar
megbarátkozol velük! Néhány barátjuk is ott lesz. Sokukat még én sem
ismerem. Ne izgulj, jól fogod érezni magad!
- Nem izgulok, csak....
- Csak durcás vagy, tudom! Ha majd meglátod a várost, minden rossz
kedved elpárolog, ebben biztos vagyok. Marina és Martino csak estére vár
minket, így van még időnk körülnézni is kicsit. Mit szólsz hozzá? - kérdezte
Brian, de válasz nem érkezett. - Na jó, majd meglátjuk! - törődött bele a
férfi, és az ablak felé nézett.
Nemsokára ereszkedni kezdett a gép, és sikeresen landolt. Mi Rae-t
izgalom fogta el, amint süllyedni kezdtek, és csak akkor könnyebbült meg,
mikor már megálltak.
- Végre! - nyögte ki nagyot sóhajtva.
A repülőtérről taxival egy szállodához hajtottak, ahol már le volt foglalva
a részükre egy lakosztály. Mi Rae a belső szobát választotta, és rögtön ki is
ment a hozzá tartozó erkélyre. A kilátásban gyönyörködött éppen, mikor
Brian jelent meg mellette.
136
 - Nos, tetszik?
Mi Rae kissé elmosolyodott.
- Ne haragudj, hogy olyan morcos voltam! Én csak...
- Morcos?!
- Na jó, kibírhatatlan! Elismerem, kissé túllőttem a célon, és már másképp
gondolom.
- Igen, a taxiban már felfedeztem rajtad a megbánás első jeleit, amikor
majd kiestél a szemeden, úgy megnéztél mindent.
- Tehetek én róla, hogy itt minden olyan szép? – mosolyodott el a lány.
- Nem, dehogy! Örülök a rajongásodnak.
- Tudod, be kell valljam, azért tiltakoztam annyira, mert Robertre
emlékeztetett ez az egész. Az a stílus, ahogy meggyőztél, jöjjek veled, és
hogy irányítani próbálod az életem. Ez már benne sem tetszett, és
megijedtem, hogy te is ilyen vagy.
- És már nem gondolod, hogy olyan vagyok?
- Már nem. Amióta beléptünk a szálloda kapuján, azóta figyellek, és látom,
egész más a viselkedésed. Láttam zavarod, amikor átadták a lakosztály
kulcsát, és magyarázkodnod kellett nekem, hogy miért nem két külön szobát
foglaltattál. Aztán a liftben, ahogy izgultál, mikor egy pillanatra megálltunk,
és valószínűleg attól féltél, hogy a lámpa is kialszik. Észrevettem azt is,
mikor az ajtónál úgy remegett a kezed, hogy alig találtad el a zárat. Most is
itt állsz előttem, mosolyogsz, és mégis, szinte látom, érzem a zavarod.
Robertet sohasem láttam zavarba jönni, egy különös éjszakát leszámítva, ő
mindig magabiztos és rámenős volt. Kedves volt hozzám, gyengéd, azon az
éjszakán még sírni is láttam, de belőle mindig sugárzik az önbizalom. Te is
megpróbálod megjátszani a magabiztost, néha egészen jól is sikerül, de
engem nem tudsz átverni. Látod? Most is szinte elpirultál! - mosolyodott el
Mi Rae. - Ne hidd, hogy ezzel kevesebbet érsz! Te így vagy jó! Én ilyennek
kedvellek! Ne akarj más lenni, Brian! Ha másképp hívsz meg ide, akkor is
eljöttem volna, hidd el!
- Biztos?
- Igen. Többet ér egy szolid, szívhez szóló meghívás, mint egy lehengerlő,
magabiztos.
- Most már látom, igazad van, de akkor még nem voltam biztos benne.
Annyira szerettem volna megmutatni neked ezt a várost!
- Akkor most biztos örülsz.
- Igen, eltaláltad, de az az igazság, most már bevallhatom, hogy a
szilveszteri buli utánra is tartogattam valamit. Olaszország épp csak útba
esik, a tulajdonképpeni végcél Athén.
- Jézusom, Brian! Végül még bejárjuk fél Európát?!
- Csak meg akartalak lepni.
- Ez sikerült!
- Haragszol?
- Amikor ilyen bűnbánó tekintettel nézel rám?
- Akkor eljössz?
- Egy feltétellel! Ha ezentúl nem lepsz meg semmivel. Szeretnék mindent
előre tudni! Program, úti célok, közlekedési eszköz, és így tovább.
- Ezt ezennel ünnepélyesen megígérem! - fogadkozott Brian.
- Így már igen - egyezett bele végül a lány, és visszament a szobájába.

137
 Nemsokára lementek ebédelni a hotel éttermébe, majd béreltek egy autót,
és felfedezőútra indultak a városban. Rögtön az első kereszteződésnél rossz
irányba kanyarodtak. Brian mérgelődött a saját figyelmetlenségén.
- Nyugi, lehet, hogy erre is el lehet jutni a Colosseumhoz! – bíztatta Mi
Rae, és kérte, álljanak meg, hogy megkérdezhessen valakit.
Szerencsére találtak valakit, aki tudott angolul, és kiderült, hogy mégis
vissza kell fordulniuk. Még néhány kitérő, míg végre, nagy nehezen elérték
céljukat.
- Mikor is jártál utoljára Rómában? – kérdezte a lány gyanakvón.
- Azt hiszem, négy éve. Úgy látszik, elég idő volt, hogy elfelejtsem a
várost, ugye? Nem vagyok valami jó idegenvezető.
- Nekem megfelelsz. Végül is itt vagyunk, és ez a lényeg! Gyere,
szeretném már közelebbről is látni! – hívta Mi Rae, és kiszállt a kocsiból.
Megragadta a férfi kezét, s miután megvették a belépőket, sietve
szaladtak fel a lépcsőn. Felérve, az egyik oszlopnak dőlve nevettek.
- Most már egészen közel vagy! – emlékeztette Brian. – Milyen érzés ókori
kövekhez érni?
- Kicsit hátborzongató. Hihetetlen, hogy ilyen régóta áll itt ez a hatalmas
építmény! Fenséges, óriási és mégis gyönyörű! Rengeteget tanultam már
róla, de így egész más, mint a képeken.
Alaposan megnéztek mindent, megcsodálták minden zegzugát.

A Colosseum után Szt. Péter teret vették célba. Útközben vettek egy
útikönyvet, amelyben térkép is volt, így már könnyebben odataláltak.
Megálltak a környéken, és gyalogosan indultak el a székesegyház felé. A
hatalmas tér, a távolságok meglepték Mi Rae-t. Ámulva nézett körül, és
boldog volt, hogy végre eljutott ide.
Be is mehettek a Szent Péter-székesegyházba, amely igazi élményt
nyújtott a lány számára. Belekarolt Brianbe, és meghatottan nézett körül. A
szeme könnyes lett az áhítattól. Lenyűgözve nézett fel. Tudta jól, a
Michelangelo alkotta gigantikus méretű kupola magasodik felette.
A térre érve, elvegyültek a zajos forgatagban, és készítettek néhány fotót,
ahogy a Colosseumnál is.
Az egész város évvégi, vidám hangulatban volt, ami rájuk is átragadt.
Nagy jókedvükben azonban alig találták meg a kocsit, s már azt hitték, hogy
valaki ellopta. Szerencsésnek érezték magukat, mikor végül mégis
ráakadtak. Gyorsan beszálltak, és elindultak vissza, a szálloda felé. Nem sok
idejük maradt átöltözni. Mi Rae egy új ruhát vett fel, amit erre az alkalomra
tartogatott. Sötétzöld, csupa fodor ruha volt, mély dekoltázzsal, ami
eltakarta enyhén gömbölyödő hasát, mégis kiemelte szépségét. Brian
elámult a csodálkozástól, mikor meglátta.
- Hú, egy igazi szexbomba lesz a partnerem! – kiáltott fel rajongón.
- Tényleg tetszik? Nem túl kihívó?
- Ó, nem! Nehogy átöltözz!
- Brian, szeretnék kérni tőled valamit.
- Igen, mondjad csak.
- Nem szeretném, ha mindenki azt hinné, hogy szerelmespár vagyunk.
Ugye megteszed, hogy ezt megakadályozod? Te vagy a legjobb barátom, és
én megbízom benned.

138
 - Köszönöm ezt a bizalmat, és hogy a barátod lehetek. Természetesen
nem fogom hagyni, hogy félreértsék a kapcsolatunkat. Fontos vagy nekem,
és azt szeretném, ha ma éjszaka nagyszerűen éreznéd magad.
- Ez nagyon kedves tőled. Indulhatunk?
Fél várost át kellett szelniük, mire megtalálták a találkozó helyszínét. Egy
hangulatosan kivilágított szórakozóhely volt, amely erre az éjszakára a
baráti társaság számára volt kibérelve. Sok régi ismerős már a bejárat előtt
megtorpant, és beszélgetésbe feledkezett. Beljebb lépve felfedezték a két
főszervezőt, a Tarchi házaspárt, akik nagyon barátságosan fogadták őket.
- Nahát! Azt hittük, csak tréfálsz a telefonban, Brian! Nagyon örülünk,
hogy végre eljöttél! – üdvözölte Marina.
- Az érkezésed hírére különlegességgel is készült az én kis feleségem.
Ezek után ne legyek féltékeny?! – tréfálkozott Martino.
- Semmi esetre sem. A jöttömet elsősorban ennek a szép hölgynek
köszönhetem, aki teljesen elvarázsolt. Mindenféle pletyka ellenére azonban
csak barátok vagyunk – jelentette ki Brian, majd halkan hozzátette: -
egyelőre -, és ártatlan mosollyal nézett Mi Rae-re, miközben bemutatta.
Mi Rae-nek tetszett a hely, és a házaspár is elnyerte tetszését. Barátságos
volt mindenkivel, és már egy cseppet sem bánta, hogy eljött. Még
meglepetés is érte, mikor a terem egyik zugában, egy szőke nővel
beszélgetve észrevette munkatársát, Rick Warnert. A férfi is meglátta őt, és
rögtön magára hagyta partnernőjét. Odasietett Mi Rae-hez, és vigyorogva
fogadta.
- No lám! Fantasztikus, hogy épp itt találkozunk, nem?
- Brian Downey-val jöttem – magyarázkodott a lány.
- Tényleg? Eljött a professzor úr is? Hihetetlen, hogy végre előbújt az
elefántcsonttornyából!
- Helló, Rick! – üdvözölte a hozzájuk csatlakozó Brian. – Milyen munkatárs
ez a bájos hölgy?
- Nagyon ígéretes, tehetséges leányzó. Csak egy hibája van.
- Igen, és mi az? – kérdezett rá Mi Rae meglepődve.
- Az, hogy már foglalt – nevetett Rick.
- Tévedésben vagy, Rick. Brian csak a barátom. Ne is terjessz mást,
rendben?
- Biztos, hogy ezt akarod? – nézett rá Warner aggódva. – Csak nehogy
megbánd!
Mi Rae akkor még nem sejtette, mire céloz a férfi, de nemsokára rájött,
hogy talán jobb lett volna Brian kedvesének kiadni magát. Elejét vette volna
sok próbálkozásnak, ami a társaság férfitagjait illeti. Rengetegen próbálták
meghódítani, s udvaroltak neki. Az olasz férfiaknak tetszett hosszú, lágyan
omló szénfekete haja, mandulavágású, titokzatos, zöld szeme, vágyakat
keltő mosolya. Brian nem volt mindig mellette, bár vele is táncolt néhányat,
de nem akartak szerelmespárnak tűnni.
Később előkerült egy vonzó külsejű, vidám olasz fickó, Giovanni
Boscarelli, akit Mi Rae nem is tudott lerázni. Ragaszkodása szinte már
mániákus volt, teljesen belebolondult a lányba. Már Brian is észrevette,
milyen sokat vannak együtt, és kezdett féltékeny lenni. Megpróbált közéjük
állni, le akarta kérni Mi Rae-t tánc közben, de nem sikerült. Giovanni ügyesen
elhárította, és nem hagyta, hogy elrabolják partnernőjét. Mi Rae nem akart
udvariatlan lenni, és botrányt sem, ezért belement a dologba, de közben alig
várta már, hogy békén hagyja.
139
 Éjfélkor ismét mellette termett Brian, és ezúttal ő volt a szerencsésebb,
mert Mi Rae vele koccintott elsőként, ráadásul egy puszi kíséretében boldog
újévet is kívánt neki.
Éjfél után a hangulat egyre emelkedett. Közben lehetett falatozni is, volt
svédasztal, és külön terem a dohányosoknak. Később Mi Rae fáradtságra
hivatkozva ki akart menni a levegőre, és magára hagyta Giovannit. A férfi
addig bekapott néhány falatot, míg Mi Rae a kabátjába bújt, és kiment az
épületből. Alig lélegzett kettőt-hármat a friss levegőből, és valaki a vállára
tette a kezét. Épp el akarta küldeni a tolakodó Boscarellit, mikor észrevette,
hogy Brian áll mellette. Megkönnyebbülten karolt belé, és dőlt a vállára.
- Eleged van belőle? Elmenjünk? – kérdezte a férfi.
- Nem a buliból van elegem, csak abból a ragaszkodó alakból.
- Azt elhiszem! Eleinte még féltékeny is voltam rá, de most már látom,
nincs miért aggódnom. Kissé túljátssza magát.
- Nem kifejezés! Már attól rettegek, a végén még megkéri a kezem! Mint
aki dilibogyót evett! Mi van rajtam, ami így megőrjítette?
- Erre nagyon egyszerű a válasz, kedvesem. Biztos, hogy hallani akarod?
- Inkább nem!
- Akkor hát, mi legyen? Visszamegyünk a többiekhez?
Mi Rae tanácstalanul lógatta a fejét.
- Fáradt vagy? – kérdezte a férfi, mire hallgatás volt a válasz. – Jól van,
menjünk vissza a szállodába. Délután nagy út áll előttünk. Tudod, Athén még
vár ránk!
- Igen, valóban. Hány óra is van?
- Fél kettő.
- Már?! Akkor menjünk!
Ebben a pillanatban érkezett oda Giovanni.
- Nem jössz vissza, drágám? Mindenütt kerestelek.
- Ne haragudj, de már nagyon későre jár.
- Elkísérjelek?
- Nem szükséges, velem jön – felelte Brian, a vállát átkarolva.
- Hogy-hogy vele mégy? – háborodott fel a kikosarazott férfi.
- Lehet, hogy a bódulattól, ami a fejedet szállta meg, nem jöttél rá, de mi
együtt jöttünk, együtt vagyunk, és együtt is megyünk el – felelte Mi Rae
ingerülten, mert elege lett már belőle.
- Ti együtt vagytok? Ezt miért nem mondtad eddig? Miért hagytad, hogy
azt higgyem…?!
- Megkértelek, hogy ne udvarolj nekem, nem emlékszel? Te erősködtél!
Egyszerűen nem tudtalak lerázni! Brian csak a barátom, de nagyon fontos
nekem. Vele jöttem Londonból, és néhány óra múlva együtt utazunk tovább
Athénba. Már ezerszer mondtam, nem akarok most senkivel szorosabb
kapcsolatot, de még futó kalandot sem. Fontosabb számomra egy igaz
barátság, mint egy flört, vagy egy alkalmi kapcsolat. Megértettél végre?
Giovanni a bajusza alatt halkan szitkozódva hagyta őket magukra, még el
sem köszönt.
- Ebbe meg mi ütött? – csodálkozott a lány.
- Nem tudta elviselni az igazságot – mosolygott Brian.
Bementek elköszönni a társaságtól. Marina és Martino még marasztalni
próbálta, de sikertelenül. Ricktől is elbúcsúztak, és kocsiba szálltak.
- Tudsz vezetni? Nem ittál túl sokat? – kérdezte Mi Rae aggódva, mielőtt
elindultak.
140
 - Ne izgulj, szinte alig ittam! Még érkezéskor ittam egy whiskyt, és
éjfélkor pár korty pezsgőt, ezen kívül semmit. És te?
- Én is csak éjfélkor azt az egy kortyot. Tudod, az állapotom miatt nem
ihatok. De miért kérdezted?
- Csak úgy eszembe jutott – felelte Brian elgondolkodva, és gázt adott.
Útközben megállapították, hogy mindent egybe vetve azért egész jó buli
volt, és talán eljönnek legközelebb is. Arról szándékosan nem beszéltek,
hogyan fognak majd érkezni. Barátokként vagy szerelmespárként. Ez
egyelőre nyitott kérdés maradt.
A szállodában egy jóéjtpuszi után elköszöntek egymástól és elfoglalták a
szobáikat. Később Mi Rae kiment kicsit az erkélyre. A csillagos ég előcsalta
álmait, titkos vágyait. Eszébe jutott a múlt. Szinte fizikai fájdalom volt
felidézni utolsó, csodás éjszakájukat Roberttel, mikor ő volt a csábító, ahogy
ledobta ruháit a férfi előtt. Szinte magán érezte simogató kezét, és a vágyat,
amit ébresztett benne. A szíve is hevesebben vert, testét forróság járta át,
miközben a szeme keserű könnyekkel telt meg. Nem akarta már szeretni, de
az érzés erősebb volt nála. Azzal nyugtatta magát, hogy ez nem szerelem, ez
csupán fizikai vágy, amelyen uralkodnia kell. Brianre gondolt, és arra,
mennyivel többet ér, mennyivel jobban kellene szeretnie. Ő az, aki
megérdemelné a szerelmét, mert annyira szereti, s olyan jó hozzá, de nem
akarta tönkretenni őt. Félt, hogy fájdalmat okozna neki azzal, hogy másra
gondol, más gyermekét várja, és ez neki is ugyanúgy fájna. Már tudta,
szereti őt, mert óvni akarja, és mert legszívesebben mindig vele lenne, de
még túlságosan közeli volt a szakítás. Élénken élt még benne Robert emléke,
és csak abban bízott, az idő majd mindent megold. Kicsit kisírta magát, majd
megkönnyebbülve dőlt le az ágyra. Szinte azonnal elaludt.
Másnap reggel arra ébredt, hogy egyre világosabb van. Észrevette, hogy
Brian babrál a függönnyel.
- Bocsáss meg, hogy rád törtem, de nemsokára le kell mennünk ebédelni.
- Jézusom! Ennyire elaludtam?! – rémült meg Mi Rae, és csak akkor
nyugodott meg, amikor meglátta Brian gondtalan, derűs arckifejezését. – Te
régóta felkeltél?
- Nem olyan rég. Talán egy órája. Ne izgulj, annyira azért nem kell sietni!
Nyugodtan öltözz fel, én a másik szobában megvárlak.
- A gépünk mikor is indul?
- Háromkor.
- Az jó! Na, most már mars kifelé! Szeretnék átöltözni – közölte Mi Rae, de
Brian csak mosolygott az ajtóban, erre a lány hozzávágott egy kispárnát.
- Hű, na megállj csak! – kapta el a fejét az utolsó pillanatban a férfi, és a
párnát visszadobva megcélozta a lányt.
Nem találta el, de közben másik párna érkezett, amit már nem tudott
kivédeni, és irgalmatlanul landolt a fején. Mi Rae a hasát fogta a nevetéstől.
Erre odarohant a férfi, és a lány fejére húzta a takarót. Így viaskodtak,
egymást csiklandozva, nagyokat nevetve, esztelenül, mint két gyerek. A
végén, mikor már mindketten belefáradtak, kimerülten nyúltak el az ágyon,
nagyokat sóhajtozva.
Mi Rae volt az első, aki erőre kapott, és felkönyökölt. Brian igencsak
meglepődött, mikor a lányra nézett. Olyat látott, amit még soha, a lány
szerelmes tekintettel nézett rá! A szíve nagyot dobbant. Csak pár pillanat
volt, de mégis nagyon boldoggá tette őt. Az öröm sem vette el azonban az
eszét. Erőt vett magán, és ígéretéhez híven megtartotta a kellő távolságot.
141
Talán egy szerelmes csókban lehetett volna része, de úgy érezte, túl korai
még. Nem akart ismét csalódni. Rámosolygott a lányra, és lassan felállt.
Belepuszilt a saját tenyerébe, majd a puszit Mi Rae homlokára tette, és
csendben távozott. Mi Rae zavarba jött a váratlan feltámadt érzelmeitől, s
attól, hogy csalódott. Azt hitte, meg fogja csókolni a férfi, és valószínűleg
nem is tiltakozott volna, ami kissé megrémítette. Lehet, hogy mégis
beleszeretett Brianbe? Ezen tanakodott, miközben sietve öltözködni kezdett.
Elhatározta, hogy nem erőlteti a dolgot, nem akart máris szerelmes lenni.
Sokkal jobb így, barátként! Ezzel a gondolattal lépett ki az ajtón. Kissé
mesterkélt volt mindkettejük könnyed mosolya, mikor elhagyták a
lakosztályt, hogy megebédeljenek. Ebéd közben azonban sikerült
feloldódniuk, főleg mikor Mi Rae felhúzta a szemöldökét a spagetti láttán.
- Talán nem szereted? – csodálkozott Brian.
- De igen, csak meglepődtem, hogy ilyen előkelő helyen is adnak spagettit.
- Olaszországban vagyunk, kedvesem! – emlékeztette a férfi.
- Hű, tényleg? – tréfálkozott Mi Rae.
Erre mindketten nevetni kezdtek, s ismét visszatért a lelki nyugalmuk.
Barátságukat már nem veszélyeztette újabb fellángolás.
Ebéd után visszavitték a bérelt autót, majd taxit hívtak, és kimentek a
reptérre.
- Nem lehetne inkább hajóval menni? – kockáztatta meg félénken a lány.
- Hajóval? Nem valami jó ötlet. Még mindig félsz a repüléstől?
- Kicsit.
- Ne izgulj, majd fogom a kezed, rendben?
- Rendben – adta meg magát végül a lány. – Szerinted megszokom én
valaha a repülést?
- Ha sokat repülsz, biztosan.
- Nem akarok sokat repülni!
- Újra kezded a duzzogást? Azért még hazáig bírd ki, oké?
- Utána úgysem viszel el többé sehova, nem igaz?
- Ha ilyen kibírhatatlanul viselkedsz…
- Igen, ilyen vagyok, amikor félek!
Brian nagyot sóhajtva átkarolta a vállát.
- Reménytelen eset! Mit csináljak veled?
- Nem is tudom. Mondjuk, mesélj kicsit Görögországról!
- Oké, megadom magam! Pár perc múlva a gépen leszünk, és akkor
mesélek, ígérem.
- Jártál már ott?
- Igen, nem is egyszer.
- De jó neked!
- Még te is megteheted. Ne felejtsd el, hogy milyen gazdag vagy!
- Még nem fogadtam el az ajánlatot.
- Ez független attól. A nagyapád mindenesetre nagyon bízik benned.
- Te mit gondolsz erről az egészről?
- Kemény munka, ami rád vár, nehéz feladatok, nagy felelősség és óriási
hatalom. Mindezért azonban fel kellene adnod az álmodat. Nem könnyű
döntés! A kézenfekvőbb és egyszerűbb megoldás, ha nem vállalod, ezzel
azonban a nagyapádnak nagy szomorúságot okozol, és talán egész életedben
bánni fogod. Lehet ez persze fordítva is, hogy megbánod, ha feladod a
művészettörténetet. Véleményem szerint, ha elég erősnek érzed magad, és
nem akarod homokba dugni a fejed, vállald, aki vagy, a családod, a múltad,
142
és mondj igent. Ha viszont fontosabb az álmod, és nem is tudsz más életet
elképzelni magadnak, akkor ne félj nemet mondani. Gondold meg jól, mi a
fontosabb, mit akarsz kezdeni az életeddel!
- Igen, ezt fogom tenni, azt hiszem.
Ekkor mondták be, hogy nemsokára indul a gépük. Sietve követték a többi
felszállót. A gépen Brian betartotta az ígéretét, és Görögországról kezdett
mesélni. Beszélt az ókor Isteneiről, főként Pallas Athénéről, a város
névadójáról, aki a bölcsesség és tudomány istennője volt. A leghíresebb
építmények történetéről, többek között az Akropoliszról is, amelyet már igen
szeretett volna megmutatni a lánynak. Az ország jellegzetességei, szokásai
is szóba kerültek. Mi Rae mindent tudni akart, és el akarta terelni a figyelmét
a repülésről. Brian nagyon tájékozott volt, minden kérdésére tudott felelni.
Az idő gyorsan elszállt. Nemsokára bemondták, hogy néhány perc múlva
megérkeznek. Landolás előtt már egymás kezét fogták, de Mi Rae még az
ablakon sem mert kinézni.
A repülőtérről Athén legnagyobb szállodájába mentek, amely a Pireuszi
kikötő közelében volt. Miközben a taxi megállt a piros lámpánál,
megcsodálták a hajókat s a csillogó tengert. Összenéztek, és már tudták, hol
fogják tölteni az estét.
Bejelentkeztek a szállóban, majd sietve mentek ki a partra. Mellettük
simultak el az apró hullámok, a tenger szinte karnyújtásnyira volt. A távoli
hajók, mint büszke, fehér óriások, sorfalat álltak a túlparton. Mi Rae leült a
betonra, lábát a víz fölé lógatva, és gyönyörködött az eléje terülő
látványban. Megpróbálta rögzíteni a képet, a halk morajt, a tenger illatát.
Meghatottan nézett a férfira, akinek ezeket a csodás élményeket
köszönhette. Brian melléje ült, és megfogta a kezét. Nem szólt egy szót sem,
ő is a hatása alá került a csodás látványnak. Így ültek sokáig némán,
boldogan, míg a nap le nem nyugodott. Az ég alja még bíborszínű volt, mikor
végre felálltak, és lassan elindultak. A tenger szépsége, végtelensége nagyon
jó hatással volt a lányra, egészen megszelídült. Nagyon kedves és jókedvű
volt, és nem akart még aludni menni. Vacsora után átmentek a bárba
szórakozni, zenét hallgatni. Mi Rae ezúttal nem akart táncolni. Csak késő
este keveredtek vissza a lakosztályukba.
Másnap reggel ismét Brian ébresztette őt. Ezúttal a fülébe suttogó „Jó
reggelt!”-tel.
- Hány óra van? – kérdezte rögtön, álmos szemekkel.
- Már kilenc óra, te hétalvó!
- Igen? Ez is miattad van! Nem kellett volna annyi ideig maradnunk!
- Micsoda?! Te erősködtél, hogy menjünk át a bárba!
- Igen, de te pedig nem akartál eljönni onnan.
- Talán olyan rossz volt?!
- Az most nem fontos! Vond vissza a hétalvót!
- És ha nem?
- Akkor nem megyek veled sehova!
- Még az Akropoliszhoz sem?
- Ez zsarolás! – kelt ki magából Mi Rae durcásan, majd végül mégis
megadta magát. - Mikor indulunk?
- Átöltözöl, reggelizünk, és már mehetünk is.
- Szuper! – kiáltott fel lelkesen, és kiűzte Briant, hogy átöltözhessen.
Reggeli után könnyedén eljutottak az Akropoliszhoz. Csak az utolsó pár
száz méter volt kissé fárasztó, amit gyalog kellett megtenniük, a hegyre fel.
143
Megérkezve azonban Mi Rae is rájött, hogy megérte a fáradtságot. Az előtte
felbukkanó oszlopok tekintélyt parancsolóan nyúltak a magasba. Közelebb
ment, és máris imádta! Alig tudta elhinni, hogy ide is eljutott. Gyönyörködött
az épületben, megnézett minden követ, antik tárgyat. Kívül-belül körbejárta,
Brian pedig csak loholt utána.
- Mondd, láttál te már ennél szebbet? – kérdezte meg váratlanul a férfit.
- Hogy? Ó, hát valóban varázslatos hely! Látom, teljesen a rabja lettél.
- Hihetetlen, hogy ilyen régóta megvan, és ennyire erős!
- Már minden porcikáját láttad. Talán még könyvet is írhatnál róla. Nem
akarod esetleg a panorámát is megnézni?
- A panorámát? – kérdezett vissza a lány csodálkozón, mintha nem is
értené a kérdést.
- Igen, tudod… táj a városról – magyarázta a férfi, mint egy kisiskolásnak.
- Tudom, mi az a panoráma! – sértődött meg a lány, és duzzogva lépett ki
az épületből.
Elindult a fennsík széle felé, és lassan eléje tárult az egész város. Tátva
maradt a szája a látványtól. Amerre csak nézett, apró fehér házak, sűrűn,
végtelen számban. Elindult jobbra, majd balra is, de mindenütt csak
ugyanazt látta. A szél arcába fújta hosszú haját, áthatotta egész testét.
Könnyűnek, de mégis erősnek érezte magát. Ahogy végignézett a hatalmas
városon, úgy tűnt, mintha minden gondja csak apró, lényegtelen volna.
Mintha a világ tetején állt volna, nem számított már semmi. Nem fájt a szíve
sem. Úgy érezte, képes lenne bármire. Végtelen nyugalom és erő szállta
meg. Szeretett volna valami nagy dolgot véghez vinni, amire büszke lehet.
Egész eddigi élete mintha csak egy szürke álom lett volna, amelyből most
hirtelen felébredt. A magasba emelte, és kitárta karjait. Nem érdekelte az
sem, hogy a haját össze-vissza sodorja a szél. Az égre nézett, és ott is a
végtelen várost látta maga előtt. Örökre emlékezetébe véste ezt a képet.
Tudta, már sohasem felejti el! Nagy pillanat volt, mert rájött, ki is ő
valójában, és mit is kell tennie. Csak egy apró lény a végtelenben, de benne
van minden ígéret, minden remény. Egy óriási hatalom vár rá, hogy uralja, és
sok ember élete függ tőle. Tisztában volt vele, hogy ez nem játék, nem egy
színdarab, amit el kell játszania, hanem a kemény valóság. Nehézségek és
sok fájdalom vár rá, de már tudta, nem akarja homokba dugni a fejét, nem
menekülhet a sorsa elől. Lehet, hogy sokat fog még sírni, sok kudarc vár rá,
de rájött, szembe kell néznie velük. Ahogy a városra nézett, erőt merített, és
elhatározta, mindig erre fog gondolni, ha elbizonytalanodik. Így állt pár
percig. Még Brian sem ment oda hozzá. Látta rajta, milyen nagy hatással van
rá a látvány, és nem akarta megzavarni.
Mi Rae végül megfordult, és lassan elindult a férfi felé. Mélyen a szemébe
nézve közölte a férfival:
- Sose felejtsd el ezt a helyet és ezt a percet, mert én sem fogom soha. Itt
értettem meg, mit kell tennem, milyen jövő vár rám otthon, Angliában.

144
 14. fejezet

Briannek jólestek ezek a szavak. Jó volt hallani, hogy Mi Rae az

otthonának nevezte Angliát.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
- Igen, teljesen. Döntöttem. Folytatom, amit a nagyapám elkezdett. Az ő
élete már az enyém is. Anyám sem fog tudni lebeszélni. Ha megtudja, lehet,
hogy eleinte aggódni fog, de én majd igyekszem megnyugtatni, nem kell
tartania attól, hogy a hatalom a fejembe száll, ugyanaz maradok, aki voltam.
Nem fogok megváltozni, ugyanúgy a lánya maradok, csak más lesz az
életem. Szerinted megérti majd?
- Ha igazán szeret, akkor biztosan – felelte Brian, és a vállára tette a
kezét, majd még hozzátette: - Azért érdekes fintora a sorsnak, hogy egy
művészettörténeti remekművekkel teli városban, annak is a csúcsán
döntöttél a művészettörténet helyett inkább a vállalat mellett. Mindenesetre
én mindig melletted leszek.
Mi Rae hálás szemekkel nézett fel rá, majd elindultak visszafelé.

Az elkövetkező napokban bejárták Athén többi nevezetességeit is. Még az

állatkertbe is betértek. Megnézték a Parlament előtti őrségváltást,
készítettek egymásról pár fotót, majd egy napot szántak rá, hogy felkeressék
a Meteorákat is. Mi Rae-nek nagyon tetszettek azok az ég felé nyúló,
különleges sziklák. Csodás képeket készítettek itt is, amit később elő is
hívattak.

Az utazás kellemes élmény maradt mindkettejük számára. Vidáman,

felszabadultan érkeztek meg London repülőterére. Egymás kezét fogták,
mikor kiszálltak a gépből.
- Hú, de hideg van itt! – rázkódott meg Mi Rae.
- Na, ugye? És te itt akartál maradni! Micsoda élményeket szalasztottál
volna el!
- Jó-jó, belátom, de akkor is fázom!
- Gyere ide, te kis fagyosszent! – ugratta Brian, és magához vonta.
Így ballagtak tovább, egymásra borulva, Sarah Downey nagy örömére, aki
távcsővel nézte őket a távolból.

Mi Rae, mielőtt beszélt volna anyjának a döntéséről, a nagyapját látogatta

meg. Richard March a dolgozószobában várta, ezúttal már tolószék nélkül.
Aggodalommal teli, vegyes érzelmekkel fogadta a lányt, izgatottan várta,
hogy megtudja végre a döntését. Mi Rae nem szaporította a szót, hamar a
lényegre tért, és kimondta:
- Elfogadom az ajánlatod, nagyapa.
- Ó, drágám! – kiáltott fel az öreg, s hirtelen magához ölelte.
Szorosan átkarolta, miközben eleredtek a könnyei.
- Először szólítottál nagyapának, ráadásul éppen most! Olyan boldog
vagyok, drága kincsem! Te vagy a mindenem!
- Nem hittem volna, hogy ez a szó ekkora örömet fog szerezni.
- Úgy látszik, bűvös ereje van, mert teljesen elvarázsolt. Mintha új
értelmet nyert volna az életem! Ezentúl azért élek, hogy te boldog légy,
drága Marym! Nem is tudom, hogyan köszönjem meg mindezt neked.
145
 - Én is köszönettel tartozom neked, nagyapa. Nem a vagyon, a pénz és a
hatalom miatt, hanem mert lehetőséget adtál, mert bízol bennem, segítettél
megtalálni az utamat. Már tudom, itt a családom, itt a helyem, ez az én utam.
Segíteni neked, melletted lenni és továbbvinni, amit elkezdtél, ez most a
leghőbb vágyam. Szeretnék olyan lenni, akire büszke lehetsz. Elsősorban
persze magam előtt szeretnék bizonyítani.
March szeme párás volt a meghatottságtól. Megfogta Mi Rae kezét, és
hálásan rámosolygott.
- Van még valami, amit szeretnék elmondani – folytatta a lány. – Őszinte
leszek, nem akarom eltitkolni az igazságot. Tudnod kell rólam még valamit. A
munkámat megnehezíti majd egy másik fontos dolog, de én ezzel együtt
vállalom. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz könnyű, mégis így döntöttem
- mondta Mary, majd mély levegőt vett, és kimondta: - Az az igazság, hogy
terhes vagyok. A gyermek, akit a szívem alatt hordok, még Dél-Koreában
fogant, de az apja itt él, Londonban. Sajnos, nem Brian az. Bár inkább ő
lenne! Nagyon megkedveltem őt, és fáj, hogy nem tudom annyira szeretni,
mint ahogy megérdemli.
- Igen, ezzel egyetértek. Nagyszerű ember.
- Mellettem van, pedig tudja, hogy más gyermekét várom. Az igazi apa
nem tud semmit az egészről. Elhagytam őt, mert már nem szeret. El akart
dobni magától, és én elébe mentem a dolognak. Nagyon fájt, mert igazán
nagy szerelem volt. Most azon vagyok, hogy végleg kitöröljem őt a
szívemből. A jelenben akarok élni, a jövőért, és a múltat örökre elfeledni.
- Nagyon örülök, hogy őszinte voltál hozzám, és hogy lesz egy
dédunokám. Megérdemled, hogy nagyon boldog légy! Örülök, hogy az
unokám vagy, és büszke vagyok rád. Most, hogy döntöttél, legszívesebben
máris világgá kürtölném a létezésedet. Tudom, még korai. Előbb szeretnél
mindent tudni. Még másfél hónap, és mindenem a tiéd. Egy sajtótájékoztató
keretében gondoltam átadni a hatalmat. Mit szólsz hozzá?
- Nincs ellene kifogásom, habár egy kicsit tartok tőle, mit fog mindehhez
szólni Sarah Downey.
- Nem kell tartanod tőle, vele majd én foglalkozom. Holnap egyébként is
üzleti útra megy, pár napig külföldön lesz. Szeretném, ha reggel be tudnál
jönni a központi irodába, hogy átbeszéljük a továbbiakat.
- Rendben, ott leszek, csak a pontos cím kell, hogy odataláljak.
Nagyapja ekkor átadott neki egy névjegykártyát, amin rajta volt a cím.
- Van még itt valami, ami azóta jár a fejemben, mióta először felkerestél,
csak még nem mertem előhozakodni vele.
- Miről van szó? - kérdezte Mi Rae, miközben zsebébe süllyesztette a
névjegykártyát.
- Szeretném megkérdezni, nem lenne-e kedved hozzám költözni?
- Köszönöm ezt a kedves meghívást, már számítottam rá, hogy előbb-
utóbb megkérdezed, de sajnos nem lehet.
- És miért nem?
- Valakinek megígértem, hogy vele maradok, és nem szeretném
megszegni az ígéretem. Semmiképp sem akarom magára hagyni.
- Értem, és tiszteletben tartom a döntésed. Nem is faggatózom tovább, ha
nem akarsz beszélni róla - adta meg magát Richard.

Brian eközben dr. Lambert rendelőjébe ment a megbeszélt találkozóra.

Kicsit még várnia is kellett, míg végre George megérkezett.
146
 - Ne haragudj, egy sürgő esethez kellett mennem – mentegetőzött az
öreg. - Nagyon sietsz?
- Nincs sok időm, úgyhogy vágjunk bele a közepébe. Mi baja van az
anyámnak?
- Mint említettem, az utóbbi időben többször hallucinált. Általában akkor,
amikor nálam járt, itt a klinikán, és teljesen váratlanul.
- Mit szokott elképzelni, azaz hallucinálni?
- Látod, ez igen különös! Nem tudom, maga a hely hozta-e ki belőle,
mindenesetre az első alkalommal azt képzelte, mintha épp túl lenne a
szülésen, és a kisbabáját keresné, kétségbeesve rohangált a kórházunk
kórtermei között. A második alkalommal már ikrekről beszélt, akiket ő szült,
és akiket nagyon szeret, de az egyiket elvették tőle. Aztán több ilyen hasonló
kitörése volt, mindegyik alkalommal a gyerekét kereste. Váltig állította, hogy
neki kettő fia van, és könyörgött, hogy adják vissza a másik fiát.
- Ez valóban különös. Mit gondol, lehet valami a dolog mögött? Valami
esetleg a múltban…
- Gondoltam rá, és utána is néztem.
- Na és? Talált valamit?
- Légy erős, fiam. Igaz, amit állít.
- Micsoda? Van egy testvérem?
- Nos, nem egészen.
- Ezt hogy érti?
- Sarah valóban ikreket szült, de az egyik fia szülés után néhány nappal
meghalt. Láttam a halotti bizonyítványát a másik kisfiúnak.
- Úristen! Ezt sohasem mondta!
- Magával cipelte ezt a tragédiát, és ez megkeserítette az egész életét.
Már kezdem érteni, miért ilyen lélektelen néha! A másik fia halálát máig nem
tudta feldolgozni. Azt is megtudtam, hogy sokáig kezelték az idegeit a szülés
után. Úgy tűnik, újra kitört rajta ez a rögeszme. Megpróbáltam beszélgetni
vele erről, de nem volt hajlandó rá. Egyik kiborulásakor, mikor ismét a fiát
kereste, megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy meghalt, de ez igen heves
reakciót váltott ki belőle. Ordítva tiltakozott, állította, hogy nem halt meg,
hanem elrabolták. Egyszerűen nem lehetett beszélni vele!
- Ez elég borzasztóan hangzik. Valóban egy specialistához kellene vinni.
- Igen, én is ezt mondom, de ő teljesen ellene van. Már majdnem
összevesztünk emiatt.
- Gondolja, hogy rám talán hallgatna?
- Nem tudom. Mindent meg kell próbálnunk. Félek, hogy az állapota csak
romlik.
- Beszélek vele. Megpróbálom valahogy rávenni.
- Köszönöm. Remélem, nagyobb szerencséd lesz, mint nekem.
- Én is remélem – felelte Brian, majd elköszönt.

Még aznap délután fel is kereste az anyját, aki kivételesen boldog

mosollyal fogadta.
- Mi ez a nagy jókedv? – csodálkozott Brian.
- Mesélj, mi van veled? - faggatta a nő, továbbra is mosolyogva.
- Velem? Semmi különös.
- Még hogy semmi különös? Nemrég jöttél meg egy külföldi útról, ahová
Kim Mi Rae is veled ment, nemde?
147
 - Látom, jól értesült vagy.
- Hiszen ismersz! Baj, hogy örülök?
- Nem, dehogy!
- Szeretitek egymást, ugye?
- Anya, kérlek…!
- Az esküvőtökre azért meghívtok?
- Az még odébb van. Most nem is azért jöttem.
- Akkor hát? Azt hittem, el akarod újságolni a nagy hírt.
- Annak is eljön majd az ideje, de nem most.
- Hogyhogy?
- Nézd, beszéltem dr. Lamberttel.
- Jaj, ne! Csak nem akarsz te is diliházba dugni?
- Ugyan, hová gondolsz?! A doktor is csak jót akar neked. Beszélned
kellene egy specialistával.
- Egy agyturkásszal? Na, ne!
- Nem tartana sokáig, csak egy-két alkalom lenne.
- Nem érdekel, hány alkalom!
- Az lehet, de engem érdekel! Ezenkívül szeretném tudni, miért nem
mondtad el soha, hogy volt egy testvérem?
- Brian, hagyjuk ezt a témát, nagyon kérlek!
- Miért?
- Kérlek! Ha nem hagyod abba, inkább menj el! – kiáltott rá ingerülten
Sarah.
- Rendben, már itt sem vagyok! – dühödött fel Brian, és elrohant.

Aznap este Mi Rae is nehéz helyzetbe került. Szembe kellett néznie az

édesanyjával, és elmondani az igazat. Mikor bevallotta, milyen ajánlatot tett
a nagyapja, Catherine alig akarta elhinni.
- Akkor ezért utaztál el, hogy tudjál dönteni?
- Igen, bevallom. Távol mindenkitől, tiszta fejjel akartam meghozni a
döntésemet.
- Brian nem próbált meg befolyásolni?
- Dehogy! Nem is hozta szóba! Nagyon kellemes útitárs volt. Igazán jól
éreztem magam vele.
- És sikerült dönteni? – kérdezte Catherine aggódva.
- Igen. Úgy döntöttem, elfogadom nagyapa ajánlatát. Ne haragudj, ha
ezzel csalódást okozok neked. Úgy érzem, bele kell vágnom. Egész
életemben rágódhatok, ha meg sem próbálom! Ez egy kihívás, és én nem
akarok elbújni előle. Tudom, a kezdet nagyon nehéz lesz, és talán sokáig
még, de már nem félek. Erőt ad az, hogy van miért küzdenem, s végre
tehetek valami fontosat ebben az életben. Te ezt nem értheted, anya. Egy
bérelt lakásban laktam, volt munkahelyem, nem nélkülöztem igazán soha, az
élettől nem is vártam többet, de mindig éreztem, hogy én csak egy szegény
árva vagyok. Szűk világomban jól éreztem magam, nem akartam én soha
milliomos lenni! A világom azonban megváltozott, már tudom, hogy ki
vagyok, ki lehetek, és nem akarok elfutni a lehetőség elől. Bizonyítani
szeretnék, nagy dolgokat véghezvinni. Nagyon haragszol?
Monica, azaz Catherine meghatottan átölelte a lányt. Arra gondolt, milyen
kár, hogy csak színjáték ez az egész! Szerette volna, ha igaz lenne. Büszke
volt Mi Rae-re, és nagyon boldog.
148
 - Annyira büszke vagyok, drágám! – dadogta rekedten. – Bocsáss meg,
hogy ilyen vagyok! Nem akartam közétek állni, és nem tudnék rád
haragudni, drága Marym! Te vagy a legjobb dolog ezen a világon! Bárcsak…
– itt elharapta a mondatot, mert majdnem kimondta, amit gondolt.
Szerette volna, ha tényleg a lánya lenne, de ekkor eszébe jutott, hogy
sajnos egyszer véget ér ez az egész komédia, és ismét csak egy magányos,
üres életű, megunt színésznő lesz. Félt, hogy fog majd akkor Mi Rae reagálni,
nem is akart gondolni rá. Arra gondolt inkább, mit tegyen most. Nem akarta,
hogy Sarah hatalomvágya tönkretegye a lányt. Elhatározta, hogy nem
mondja el senkinek, amit Mi Rae-től megtudott. Még Jane-nek sem! Ezúttal a
barátnőjében sem bízott. Annyit mondott csak neki, hogy munkahelyet
változtatott a lány.

A következő napon, egy korai órán, Mi Rae tágra nyílt szemekkel nézett
körül, mikor belépett a March Metropolitan központi épületébe. A hatalmas
tér, a csillogó elegancia tűnt fel neki először, és a két gyönyörű pálmafa,
amely a bejárat két oldalán helyezkedett el. Néhány méter után egy
biztonsági őr lépett oda hozzá, és megkérdezte, kit keres. Bemutatkozott, és
elmondta, kihez jött. A férfi, követve March utasítását, felkísérte Mi Rae-t az
irodájáig. Útközben a lány mindent alaposan megnézett. Egészen más
szemmel látta, mint az ókori épületeket, de mégis csodálatot váltott ki
belőle. Amit maga előtt látott, tudta, egy élet komoly munkájának
gyümölcse. Sóhajtva szállt be a liftbe, és gyanakvón kérdezte meg a férfit:
- Hányadikra megyünk?
- A huszadikra.
- Olyan magasra? – kérdezte Mi Rae riadtan, de ahogy elindultak, érezte,
nemcsak fizikailag emelkedik magasra.
Már tisztán látta, hogyan kell viselkednie. Nem, mint egy megijedt
nyuszinak! Ó, nem! Mély levegőt vett, és maga elé képzelte Athén városát,
amint a lábai előtt hever. Ismét erőt, és hatalmat érzett! Vonásai
megkomolyodtak, mozdulatai már semmi jelét nem mutatták a
bizonytalanságnak. Aki kiszállt a liftből, az már egy egészen más Kim Mi Rae
volt! Könnyed, határozott léptekkel haladt nagyapja irodája felé, arcáról
sugárzott az elhivatottság és a büszkeség. Lelkesen lépett be az ajtón,
miután az őrtől elköszönt. Szerencsére pontosan érkezett, Richard mégis
türelmetlenül várta már.
- Elkéstem volna? - kérdezte, nagyapja aggódó arcát látva.
- Dehogy! Én alapból ilyen türelmetlen és aggódó vagyok.
- Legközelebb légy te is pontos! Nem kellett volna ennyivel korábban jönni
- oktatta ki pajkos mosollyal a lány.
- Igen, igazad van. Nekem is elkél néha egy-két jótanács – mosolygott az
öreg, majd belekezdett a mondókájába. - Kidolgoztam egy stratégiát a
számodra. Remélem, tetszik majd. A hét legnagyobb üzletközpontunkat
kellene felkeresned, mindegyik helyen egy-egy hetet töltenél el. A hét közül
öt vidéken van, kettő pedig itt, Londonban. A rendelkezésedre bocsátok
kérdőíveket, ezeket kellene személyes találkozó keretében kitöltened.
Beszélned kellene a dolgozókkal, s a vezetőkkel is. A központ
megbízottjaként mennél, hivatalos megbízói levéllel. Egy új
minőségbiztosítási előírásra kellene hivatkoznod.
- Remélem, nem fogsz csalódni bennem.

149
 - Nem hiszem – bíztatta Richard, majd átadott egy nagy borítékot. –
Ebben benne van minden, amire szükséged lehet ebben a pár hétben.
Kibéreltem minden városban egy-egy lakást neked arra az egy hétre, amíg
ott laksz, mert a távolságok miatt nem tudnál innen bejárni dolgozni. A
lakások címe is benne a borítékban. Tessék, ezt a költségeidre adom – tette
végül hozzá, és átadott egy bankkártyát. - A kódja 3437. Kérlek, jegyezd
meg. Ha mégis elfelejtenéd, hívjál fel, rendben? Egy kicsit kémnek is
érezheted majd magad. Tartsd jól nyitva a szemed és füled! Ez csak
hasznodra válhat.
- Az biztos! Furcsa lesz majd üzletközpontokba bejárni dolgozni.
- Vigyázz nagyon magadra!
- Ez csak természetes! Ne aggódj!
- Büszke vagyok rád, Mary. Nagyon bátor vagy!
Mi Rae elmosolyodott ezekre a szavakra. Pár dolgot még átbeszéltek,
majd Mi Rae rövidesen elköszönt.

Catherine türelmetlenül várta a lányt, már szinte tűkön ült. Mi Rae

elmondta neki a rossz hírt, hogy pár hétig távol lesz. Ez igencsak
elszomorította, de nem tiltakozott. Mi Rae bezárkózott az egyik szobába,
hogy átnézze a Richardtól kapott iratokat. Megtalált mindent, amiről szó
esett, és át is olvasta az egész anyagot. Azután telefonált Szöulba, hogy pár
szót váltson Eun Joo-val. Elújságolta a nagy hírt, de megkérte, egyelőre
tartsa titokban. Eun Joo megdöbbent a hallottakon, alig tudta elhinni. Büszke
volt barátnőjére és gratulált neki. Azt is elmondta, hogy összevesztek a
barátjával, és elköltözött. Nem részletezte a szakítás okát, mert még túl fájó
volt neki. Mi Rae megkérdezte tőle, nem akar-e átjönni Nagy-Britanniába, de
ő nem fogadta el a meghívást. Azt mondta, ha át is megy, először
mindenképp megtanul angolul. Ebben maradtak, majd letették a telefont.
Ezután Mi Rae a kórházat hívta fel, hogy érdeklődjön Isabel Smith állapota
felől. Elmondták, hogy egy kómaintézetbe szállították, de azt már nem tudta
elérni telefonon. Megpróbálta felhívni a lakását, de nem vette fel senki.
Csodálkozott, hogy ilyen későn senki sincs otthon. Se Ben, se Tony, de még
Jessie sem. Hol lehetnek ilyenkor? Félni kezdett, hogy talán történt valami.
Nem tudott megnyugodni, aggódott a barátnőjéért.
Másnap reggel első útja a galériába vezetett. Csodálkozva fogadták.
- Nem kellene még szabadságon lenned? – kérdezte Karen, mikor
benyitott az irodába.
- Igen, úgy volt, hogy ma még szabadságon vagyok. Nem is azért jöttem,
hogy dolgozzak, hanem egészen más miatt.
- Történt valami?
- Családi gondok, ami miatt hosszabb időre vidékre kell költöznöm, és
emiatt munkahelyet is kell változtatnom.
- Akkor már nem is tudsz bejönni többet?
- Sajnos, még ma elutazom.
- Ez elég váratlanul ért. Szólok a többieknek is, hogy elköszönhessenek
tőled.
Behívta Violát és Ricket is, akik ugyanúgy meglepődtek a hír hallatán.
Adtak neki egy-egy puszit, Rick közben a fülébe súgta:
- Ugye nem Brian elől menekülsz?
Mi Rae rámosolygott, ami megnyugtatta a férfit.

150
 - Azért látogass majd be hozzánk, ha Londonban jársz – búcsúzott el Viola
is.
Elintézték még a formaságokat Karennel, visszaadta a mobiltelefont, majd
visszament Jane házába. Miután mindent összecsomagolt, búcsút vett
házigazdájától és Catherine-től.
- Négy hét nem a világ! – vigasztalta a bánatos asszonyt. – Észre sem
veszed, és már újra itt vagyok. Azt pedig megígérem neked, hogy nemsokára
lesz saját házunk is! Jó lesz?
Catherine meghatódva ölelte át, és kikísérte az ajtóig. Mi Rae nem akarta,
hogy a reptérig kísérje. Már megvolt a jegye Manchesterig, és szeretett volna
végre önállóan boldogulni. Jane meglepődve nézett barátnőjére, miután
becsukódott az ajtó.
- Mi van veled? Nem gondolod, hogy túljátszod a szereped?
- Ugyan, hagyjál már!
- Miért? Talán nincs igazam?
- Ez már régen nem játék. Nem vetted észre? Nagyon megkedveltem őt,
Jane.
- De hisz nem a te lányod! A végén te húzod a rövidebbet, ha ennyire
beleéled magad! Gondoltál már arra, amikor megtudja az igazat?
- Igen. Más se jár a fejemben! Képzelheted, milyen ideges vagyok!
- Semmi okod rá! Mrs. Downey biztosított minket, hogy nem lehet bajunk
belőle.
- Nem értesz. Én a csalódása, a megvetése miatt vagyok ideges, amit
érezni fog!
- Tudtad, mit vállaltál, vagy nem?
- De! – vágta rá megadóan Monica, és ezzel lezártnak tekintette a vitát.

Mi Rae-t izgalom fogta el, amint a repülőgép a magasba emelkedett.

Ezúttal azonban nem volt senki, aki megfogja a kezét, egyedül kellett
szembenéznie a félelmeivel. Tudta, nem ez az utolsó alkalom, meg kell
szoknia majd. Manchesterben, a repülőtéren nem várt rá senki. Teljesen
egyedül kellett boldogulnia. Mély levegőt vett, és nekivágott a tömegnek.
Szerencsére sikerült magához vennie a bőröndjét, és talált egy taxit is a
pályaudvar közelében. A lakás, ahová vitték, kicsit emlékeztette a dél-koreai
lakására, ezért máris jól érezte magát benne. Szerény, de otthonos volt.
Kipakolt a bőröndjéből, majd elővette nagyapja feljegyzéseit. Ismét
átolvasta, mi lesz a feladata, majd megkereste a térképen az üzletházat,
ahová mennie kell.

Az éjjel alig tudott aludni az izgalomtól, másnap korábban is kelt, mint

tervezte. Kiment reggelit venni a közeli pékségbe, majd összekészítette az
iratokat, amiket magával kell vinnie. Szerencsére hamar megtalálta a
célpontot. Hatalmas betűkkel volt az épületre írva, hogy: MARCH
METROPOLITAN. Első útja a titkárságra vezetett, ott felmutatta a megbízó
levelét. A titkárnő mosolyogva ecsetelte, hogy már értesültek a jöttéről, a
központból jött egy e-mail, melyben azt az utasítást kapták, hogy mindenben
támogassák őt. Engedélyt kapott, hogy a bevásárlóközpont bármely
területére beléphessen, beszélhessen a vezetőkkel és az alkalmazottakkal is.
Mi Rae neki is vágott a kérdőíveivel, nem húzta tovább az időt. A dolgozók
vegyes érzésekkel fogadták őt. Volt, aki örült neki, mert újdonságként hatott
rá, és szívesen beszélgetett vele, de olyan is, akinek terhére volt. A vezetők
151
többségére inkább az utóbbi volt a jellemző. A raktárban Mi Rae
összebarátkozott egy idős nénivel, aki már évtizedek óta ott dolgozott, neki
nagyon sok mesélnivalója volt. Szerencsére az unokáin és fájó derekán kívül
a munkahelyi dolgokról is beszélt, így tudta meg Mi Rae, hogy a raktárban
milyen gondok vannak. A néni legalábbis, a hosszú évek tapasztalatára
hivatkozva, azt állította, hogy mostanában valaki rendszeresen lop a
raktárból. Gyanús eltéréseket fedezett fel, de bizonyítéka sajnos nem volt. Mi
Rae megköszönte, hogy annyi időt szakított rá, és megígérte, próbál tenni
valamit a lopás ügyében. A vezetőktől azonban hiába várt segítséget, senki
se tett semmit az ügyben, nem is vették komolyan az egészet.
Hamar eltelt az egy hét, Mi Rae próbált minél több információt
összegyűjteni, amikről a kérdőív kitöltése közben értesült. Leírta a
tapasztalatait, megemlítve a lopási ügyet is.

Eközben Brian aggódva kereste fel Richardot, hátha tud valamit Mi Rae-
ről, mert napok óta nem tudja elérni őt. Az öreg elmondta, hogy vidékre
kellett utaznia.
- Sokáig tart az útja? – faggatózott.
- Néhány hét. Ne aggódj, nem esik baja.
- Azért nem vagyok teljesen nyugodt.
- Mondd csak, fiam, mit jelent neked ő tulajdonképpen?
- Igazán tudni akarod?
- Hogyne! Kérlek, ne tartsd magadban.
- Szerintem sejted már, hogy több nekem, mint barát. Az az igazság, hogy
őrülten szerelmes vagyok belé. Most még egy csalódás súlya nehezedik rá,
egy fájdalmas szakításon van túl, ezért óvatos vagyok vele, de bízom benne,
hogy egyszer majd viszontszeret.
- Ne is add fel, fiam!
- Nem fogom! Elhatároztam, hogy küzdeni fogok érte. Tudom, hogy senkit
sem fogok úgy szeretni, mint ahogyan őt. Ő életem nagy szerelme.
- Ez nagyszerű! Bárcsak ő is megszeretne! Nagy örömet szereznétek vele,
öreg napjaimra.
- Ugyan, apám, te nem vagy öreg! Hogy is mondhatsz ilyet?
- Fiatal sem vagyok, az biztos! – vágta rá Richard, majd hirtelen
elkomorodott. - Ha most fiatal lehetnék, mindent másképp csinálnék.
- Ezt hogy érted?
- Tudod, mielőtt a feleségem, Alice meghalt, egészen más ember voltam.
Megértő, emberszerető, jólelkű férj és apa. Az első helyen a család szerepelt
számomra. Alice nagyon jó hatással volt rám, ő volt a mindenem. Amikor
meghalt, mintha vele együtt én is meghaltam volna. Kiveszett belőlem
minden jó. Haragudtam a világra, magamba zárkóztam, rideg érdekember
lettem. Beletemetkeztem a munkába, a vagyon gyarapítása lett a
legfontosabb a számomra, és nem törődtem mások érzéseivel. Még a
lányomé sem érdekelt, nem tudtam, nem akartam megérteni őt.
Boldogtalanságomban észre sem vettem, milyen kárt okoztam. Catherine
elhagyott, mert már nem bírt elviselni. Én erőszakkal hoztam haza,
megfosztva minden reményétől, lerombolva álmait, szétzúzva családját.
Kegyetlenségem nem ismert határokat. Bezárattam, nehogy újra
megszökjön. Amikor ismét láttam, már nem volt ugyanaz. A fájdalom annyira
elgyötörte, hogy teljesen megháborodott. Csak kiabált, a gyermekét
152
követelte. Megszűnt számára a külvilág. Amint megláttam, alig hittem el.
Hívtam egy orvost, aki semmi jóval nem kecsegtetett. Egy intézetbe került,
ahol már nem sokáig bírta. Meghalt anélkül, hogy újra láthatta volna a
lányát. Órákig csak álltam, és sírtam a sírjánál. Ekkor döbbentem rá, mit
tettem, s azóta vezekelek. Megtettem mindent, hogy az unokámat
megtaláljam. Ígéretet tettem Catherine sírjánál, és be is tartottam – fejezte
be az elbeszélést March.
Brian töprengve nézte az öreget, míg végül rászánta magát, hogy
megkérdezze:
- Ne haragudj, talán butaságnak tűnik, de biztos vagy benne, hogy a
lányod meghalt?
Richard meglepve vonta fel a szemöldökét.
- Ez meg miféle kérdés? Persze, hogy biztos! Én temettettem el. Talán
nem hiszed?
- Dehogynem, hiszek neked. Bocsáss meg, hogy ilyen ostobaságokkal
terhellek! - mentegetőzött Brian, és mélyen a gondolataiba merült.

Mi Rae második állomása Sheffield volt, ahol hamar rájött, mi a fő

probléma, miután az egyik takarítónő bizalmába avatta. Elmondta, hogy az
igazgató és a helyettese nap mint nap milyen heves vitákat folytat, tőlük
visszhangzik az egész emelet. Az igazgató már idősebb, túl maradi, semmin
sem akar változtatni, a helyettese, aki fiatalabb, ő pedig állandóan
változtatni, fejleszteni akar, és sokszor az igazgató háta mögött intézkedik.
Egy ilyen vitának Mi Rae is a fültanúja volt, még a hét közepén, és
megrökönyödve tapasztalta, milyen durva, alpári hangnemben folyik a vita.
Még olyan káromkodások is elhangzottak, amiket eddig sosem hallott. Nem
örült, hogy efféle szavakkal bővült a szókincse. Az incidens után a
marketingosztályra ment, ahol épp az ellenkezőjét tapasztalta. Az ottani
osztályvezető, Tom Leavis ugyanis hatalmas népszerűségnek örvendett,
mindenki csak dicsérte őt. Amikor személyesen is megismerte, Mi Rae is úgy
látta, igazán rokonszenves férfi. Még munkát is ajánlott Mi Rae-nek, hátha
szívesen jönne át hozzájuk, mert észrevette, milyen lelkiismeretesen végzi a
feladatát.

A következő hely Birmingham volt, Mi Rae itt már bátrabban

kimerészkedett a városba, hétvégén felderítette a környéket. Az egyik
parkban sokáig elidőzött, nézte a sűrű hóesést, a hóborította fákat, fel-
felbukkanó madarakat. Megnyugtató érzés volt kicsit a természetben lenni.
Hétfőn újabb kihívás fogadta, újabb beszélgetések vártak rá. Szerencsére itt
is sokan voltak segítőkészek, de itt valahogy mégsem tudott meg szinte
semmi hasznosat. Frusztrálta, hogy alig van mit lejegyeznie, a dolgozók
rutinszerűen válaszoltak, semmi érdekességről nem hallott. Az utolsó napon
még megpróbálkozott valamivel, felment az igazgatói folyosóra, és
megpróbált kintről hallgatózni, de valaki megzavarta. A biztonsági szolgálat
egyik embere nekiszegezte a kérdést, hogy kit vagy mit keres, mire ő
kimagyarázta és gyorsan odébbállt. Egészen izgalomba jött, mint valami
rajtakapott kém, ráadásul nyomasztotta, hogy alig tudott meg valamit.

Csalódottan, megtört önbizalommal érkezett meg Bedford állomására. A

vonatról leszállva taxiba ült, és a kibérelt lakás közelébe vitette magát.
153
Elhagyatott hely volt, az utcán szinte semmi forgalom. Elindult a megadott
címre, miközben meghallotta egy közeledő autó zaját. Beugrott egy
kapualjba, és onnan nézte, amint egy másik taxi áll meg a közelében. Úgy
látta, egy férfi száll ki belőle, miközben a két taxi továbbhajt. Hátrébb lépett,
hogy ne láthassa meg, és várt. Remélte, hamar továbbmegy, és ő is
elindulhat. Megfogadta, hogy vigyázni fog, senki se követhesse. Tudta, ez
talán túlzott óvatosság, de nem akart semmit sem kockáztatni. Nem veszít
vele semmit, ha vár néhány percet, gondolta, és már látta is felbukkanni a
férfit. A kapu előtt sétált el, de közben mintha keresett volna valamit vagy
valakit. Ijedten vette észre a lámpa fényében, hogy az a biztonsági őr az, aki
Birminghamben rajtakapta az igazgatói iroda előtt. A férfi ráadásul hirtelen
megfordult, és észrevette őt. A férfi eleinte tanácstalanul állt, majd
váratlanul odalépett hozzá.
- Szóval? - kezdte a faggatózást. - Ki vagy te tulajdonképpen? Mert hogy
nem az, akinek kiadod magad, az biztos.
Mi Rae megrémült, de először megpróbált visszatámadni.
- És te? Mit keresel itt? Miért követtél? Azonnal magyarázd meg!
A férfi nem jött zavarba, tovább kérdezősködött.
- Mit kerestél nálunk? Zsaru vagy talán? Vagy esetleg ipari kém?
- Semmi közöd hozzá! Tűnj el!
- Nem, amíg választ nem kapok!
- Előbb akkor is te tartozol magyarázattal!
- Jól van. Eddy Redding vagyok, és azért követtelek, mert gyanús voltál,
én ugyanis a központ beépített embere vagyok. Egy konkrét ügyön
dolgozom, emellett mindenre figyelek, ami gyanús.
- Igen? És én talán gyanús voltam?
- Gondolod, itt lennék, ha nem?
- Mit akarsz most tenni? Beviszel a rendőrségre, mert gyanús vagyok?
- Természetesen nem. Tolvaj nem vagy, azt már tudom. Hallgatóztál az
igazgatói iroda előtt, nem az vagy, aminek kiadod magad, ráadásul első
osztályon utaztál.
- A fenébe! Ezt nem kellett volna! – kapott a fejéhez Mi Rae, és már tudta,
legközelebb a másodosztályra vesz jegyet.
- Ugye-ugye? Nem vagyok olyan buta!
- Nem, csak kibírhatatlan! Kérlek, hagyjál békén! – fakadt ki a lány, mert
elege lett belőle, szeretett volna már lepihenni.
- Nem szabadulsz ilyen könnyen! Én már elmondtam, ki vagyok, most
rajtad a sor!
- Ez ugye csak vicc? Nem kényszeríthetsz rá!
- Gondolod? Elég jó kapcsolatban állok a rendőrséggel.
- Na, ne mondd! Én pedig az Atyaúristennel!
Eddy erre elkezdett nevetni. Mi Rae kihasználva a férfi figyelmetlenségét,
megpróbált elinalni, de sikertelenül, a férfi elkapta őt és a falhoz szorította.
- Ezt nem kellett volna! Ezt az egészet nem akartam, elhiheted! Csak
csendben akartalak követni, kideríteni, ki vagy, de ha már így alakult…-
mondta Eddy, miközben előkapta a mobilját. – Hívjam a rendőrséget, vagy
beszélsz?
- Ez már zaklatás! Ezt nem úszod meg!
- Tényleg? - vetette oda cinikusan a férfi.
- Jól van, ha ennyire tudni akarod… - kezdte a lány ingerülten. – Hívd fel a
March Metropolitan központját, és minden világos lesz.
154
 Eddy máris hívta, a telefonját közben kihangosította. Mikor az
ügyfélszolgálatos felvette, Mi Rae odasúgta:
- Kérdd Richard March-ot.
- Hogy?! A tulajt? – csodálkozott elhűlve a férfi, és inkább gyorsan
kinyomta a telefont.
- Most miért tetted le?
- Azt hiszed, bárkinek kapcsolják March-ot? Te a Holdon élsz?
Mi Rae erre felsóhajtott, és tanácstalanul nézett a férfira. Eddy végül
megsajnálta.
- Jól van, adok neked egy utolsó esélyt, de ha miattad leégetem magam…
- kezdte mondandóját, majd a telefonjában kikeresett egy számot. Újra
kihangosította, miközben le sem vette a szemét a lányról.
Pár kicsöngés után fel is vették.
- Halló, itt Richard March – hallatszott a vonal túlsó végéről.
- Halló, itt Eddy Redding beszél. Az ügy, amivel megbízott jól halad, de
ezúttal más miatt kell zavarnom önt. Elnézését kérem, de itt áll előttem egy
fiatal lány, aki az ön birminghami üzletközpontjában igen gyanúsan
viselkedett. Figyelni kezdtem, és Bedfordig követtem.
- Kim Mi Rae-nek hívják? – vágott közbe az öreg.
- Igen – felelte Eddy elsápadva. – Ezek szerint ön ismeri őt?
- Hogyne ismerném. Ő az unokám és az egyedüli örökösöm. Kíváncsi
voltam, az ön éles szeme kiszúrja-e őt, ezek szerint nem csalódtam. Ön
tényleg kiváló. Remélem, nem okozott gondot.
- Nem, dehogy, minden rendben, és elnézést, hogy zavartam önt.
- Nem történt semmi, további jó munkát.
Eddy gyorsan elköszönt, alig várta, hogy letehesse a telefont, szinte már
égette a kezét. Zavartan nézett a lány szemébe, nem tudta, hogyan is kérjen
bocsánatot.
- Nem irigyellek most! – nevette ki Mi Rae.
- Nagyon haragszol?
- A túlbuzgóság még nem bűn, de azért kicsit még haragszom. Már a
fürdőkádban csücsülhetnék, forró teát kortyolgatva, ehelyett itt
fagyoskodhatom. Persze miattad!
Erre már Eddy is feloldódott kicsit, és elmosolyodott.
- Gyere, siessünk! Elkísérlek, jó?
- Valóban, nem túl biztonságos ez a környék! – jegyezte meg Mi Rae, a
kísérőjére célozva, miközben elindultak.
A kapuban megálltak egy percre.
- Hogy jutsz most haza? Megy még járat Birmingham-be?
- Fogalmam sincs, de ez legyen az én gondom.
- Elég felelőtlen zsaru vagy!
- Nem vagyok zsaru! Már nem.
- Miért? Az voltál?
- Korábban igen.
- Irigylem az olyanokat, mint te! Néha én is szeretnék olyan szimattal
bírni, mint a nyomozók.
- Valóban? Talán nem tudsz kideríteni valamit?
- Be kell vallanom, van egy rejtélyes ügyem. Egy lopási ügy
Manchersterben.
- Izgalmasnak tűnik.

155
 - Nem akarsz feljönni kicsit? Elmesélném, miről van szó, hátha tudsz
segíteni.
- Persze, szívesen. A történtek után tartozom ennyivel.
Bementek a lakásba, és egy kávé mellett Mi Rae elmesélte a raktári
esetet. Legalábbis, amiket az az idős hölgy elmondott róla.
- Ki lehet nyomozni? Mi a véleményed? - kérdezte végül.
- Lenne rá egy-két ötletem.
- Tényleg? – csillant fel Mi Rae szeme. – Kérlek, segíts!
- Nem is tudom.
- Kifizetem az útiköltségedet, elintézem, hogy ne legyen gondod a
hiányzásodból és még kérhetsz is valamit.
- Ennyire megbízol bennem? Nem vagyok egy Sherlock Homes!
- Szerintem, te tisztában vagy vele, mit jelenthet neked, ha sikerül ennek
az ügynek a végére járnod – felelte Mi Rae sokatmondóan.
- Na, jó! Megadom magam! Azért lehet még egy utolsó kérdésem? – Mi
Rae bólintott. – Mit kerestél nálunk, és itt, Bedfordban?
- A nagyapám kérése volt, hogy nézzek körül néhány üzletében, mielőtt
átvenném a cége irányítását.
- Nyugdíjba készül az öreg?
- Valahogy úgy, de kérlek, ne beszélj erről senkinek! Ha kiszivárog, tudni
fogjuk, hogy te voltál! – figyelmeztette a lány.
- Oké, hallgatok, mint a sír! – ígérte meg Eddy. – Annyit még hadd
jegyezzek meg, hogy szerintem nemcsak én követtelek idáig.
- Hogy?!
- Jött még egy kocsi mögöttünk, ami hamarabb megállt. Még a sarok előtt,
ezért nem látni innen. Mintha tudta volna, hogy nemsokára megállsz. Bocs,
ha rémeket látok! Lehet, hogy csak véletlen.
Mi Rae-t azért elgondolkodtatta ez az eset. Elhatározta, hogy ezentúl még
óvatosabb lesz.

A bedfordi áruházban eltöltött második nap után Eddy már a ház előtt
várta.
- Régóta vársz?
- Nem annyira. Felmehetek?
- Persze – invitálta be Mi Rae.
Eddy mindenről beszámolt. A megbízást sikeresen hajtotta végre,
csapdába csalta a tolvajt. Megszerezte a szükséges bizonyítékokat egy
bizonyos Laura Preston raktáros ellen. Mi Rae hálásan megköszönte.
- Tehetek még érted valamit? – kérdezte Eddy.
- Nem akarlak túlságosan kihasználni, de olyan jó lenne, ha kiderítenéd,
valóban követ-e valaki!
- Azt elhiszem! Gondoltam rád, vajon hogy bírod cérnával ezt a helyzetet.
Jókora bogarat ültettem a füledbe, ugye?
- Nos, igen, elég nehéz volt. Egész nap üldözési mániám volt, azt lestem,
jön-e utánam valaki.
- El tudom képzelni. Mi a jutalmam, ha elkapom a kísérőd?
- Nem is tudom. Mit szeretnél?
- Mondjuk hadd legyek a személyes testőröd. Aztán, ha elégedett vagy
velem, esetleg lehetnék a cég biztonsági főnöke.
- Ezzel most megleptél. De komolyan gondolod? Lennél a testőröm?

156
 - Igen, miért ne? Előbb-utóbb szükséged lesz rá, vagy nem? Te öröklöd a
nagyapád vagyonát, és ez sok sötét egyén fantáziáját megmozgathatja.
Talán még el is akarnak majd rabolni!
- Megint?! Na, ne!
- Miért? Egyszer már elraboltak?
- Hagyjuk, ez most nem érdekes! Nem szívesen beszélnék róla. Inkább
ígérd meg, hogy mielőbb elkapod a fickót, aki a nyomomban van. Már csak
három napom van itt, Bredfordban. Ha sikerül az akció, teljesül a
kívánságod.
- Remek! Akkor lássunk is hozzá! Egészen lázba hozott ez az ügy!
Mi Rae csak mosolygott Eddy lelkesedésén. A férfi sietve távozott, és
elmenőben még visszaszólt, hogy nem megy messzire, a közelben lesz.

A következő nap reggelén, munkába menet jött el a pillanat, hogy végre

megtudták, ki az, aki oly elszántan, és profi módon követi Mi Rae-t. Eddy a
háttérben rejtőzött el és figyelt. Az áruház közelében kapta el a titokzatos
idegent. Igen magas, izmos férfi volt, de nem tiltakozott, mikor Eddy
lekapcsolta. Intett Mi Rae-nek is, aki odament hozzájuk.
- Mit akar tőlem? – kérdezősködött a férfi.
- Máris megtudja! – felelt Eddy, és átadta a szót a lánynak, aki közben
odaért.
- Azonnal mondja meg, kinek a megbízásából, és miért követ? – követelte
a lány.
- Kérem, hölgyem, itt valami tévedés van. Én nem is ismerem önt!
- Ne hazudjon! – kiáltott rá Mi Rae, miközben Eddy kényszerítette, hogy
beszéljen.
- Jól van, ha annyira tudni akarja: Richard March, az ön nagyapja kért
meg, hogy vigyázzak magára.
- Ez igaz? – hüledezett Mi Rae.
- Igen, ez az igazság. Hívja csak fel, ha nem hisz nekem. Még az útvonalat
is előre elmondta nekem. Pénteken utazik vissza Londonba, igaz?
- Nos, igen. Ez most jól meglepett!
- Idefigyeljen, öregem! Most már nyugodtan hazamehet! Mi Rae, kérlek,
mondd el neki!
- Az a helyzet, hogy most már nem kell vigyázni rám. Mr. Redding ugyanis
a mai naptól a személyes testőröm.
- Valóban? Ezt azért beszélje meg a nagyapjával is, én ugyanis csak az ő
parancsának engedelmeskedem. Ha ő azt mondja, hazamehetek, én már itt
sem vagyok – felelte a férfi egykedvűen, s máris hívta is az öreget. A telefont
átadta a lánynak.
Nagyapja meglepődött a híreken, de végül belement, hogy Mi Rae-nek
ideiglenesen Eddy legyen az új testőre. Ezután a tetten ért testőrrel is
beszélt, és visszavonta a megbízását, aki rögtön elviharzott, amint
megtudta, mi a helyzet.
- Már csak egy kérdés motoszkál bennem - tanakodott Mi Rae. - Mivel
bízott meg téged tulajdonképpen a nagyapám?
- Ez szigorúan titkos. Nem beszélhetek róla, sajnálom.
- Figyelj, pár hét, és én veszem át nagyapa helyét, szóval talán van némi
jogom tudni.
- Oké, megadom magam. Sarah Downey ügyei után nyomozok. Igazából
fél éve még a rendőrségnél dolgoztam, ipari bűnözőket hajkurásztam. Így
157
került az utamba Sarah Downey. Elkezdtem utánajárni a gyanús ügyleteinek,
azonban túl közel kerültem a tűzhöz, ahogy mondani szokás, és végül a nő a
befolyása révén kirúgatott engem. Ezek után összeszedtem minden
bátorságom, vesztenivalóm nem sok volt, és felkerestem a cég tulajdonosát,
azaz a nagyapádat. Meg volt döbbenve az addig összegyűjtött bizonyítékok
láttán, és felkért, hogy folytassam a munkát, de ezúttal az ő személyes
megbízásából. Valahogy jobban vonzott az ötlet, hogy lebuktassam azt, aki
kirúgatott, mint magánnyomozóirodát nyitni, úgyhogy belementem. Hát,
ennyi a lényeg.
- Nagyon örülök annak, amiket elmondtál - szólalt meg Mi Rae. - Én is
hálás lennék, ha Sarah végre rács mögé kerülne.
- Nem vagy jóban vele?
- Ez enyhe kifejezés. Ő volt az, aki elraboltatott.
- Ez igaz? Akkor miért nem jelentetted még fel?
- Mert emellett, valahol mélyen hálás is vagyok neki. Nélküle nem lennék
most itt, sosem találtam volna meg a családomat.
- Hát, legalább valami jót is tett a sok rossz mellett.
- A testőrködés nem hátráltat majd az utána való nyomozásban?
- Ne aggódj emiatt - nyugtatta meg Eddy.

Másnap az áruházban Mi Rae sokat kérdezősködött, és a legtöbben arra

panaszkodtak, hogy túl nagy a forgalom, és túl kicsi az épület. Ráférne egy
bővítés! Már csak az volt a kérdés, miért nem bővítették még eddig. Vajon
túl veszteséges lenne? Mi Rae ezen töprengett, és elhatározta, megpróbál
valami információhoz jutni. Összebarátkozott az igazgató titkárnőjével. Carol
Richards nagyon közvetlen, naiv teremtés volt. Könnyedén megszerezte tőle
az igazgatói iroda kulcsait, és este körül is nézett a főnök szobájában.
Nagyon félt, de erősebb volt benne a vágy, hogy megtudjon valamit. Átnézte
az asztalon heverő iratokat, de nem talált semmi fontosat. Ekkor úgy
döntött, kockáztat, és bekapcsolja a számítógépet, de sajnos nem tudott
meg semmit, mert nem tudta feltörni a jelszót. Megpróbált mindent, amit
Brian gépén is, de nem volt szerencséje. Már épp kifelé indult, amikor
hirtelen valaki elkapta a karját.
- Te meg mi a fenét csinálsz? - rivallt rá suttogva Eddy.
- A frászt hoztad rám! Már azt hittem, lebuktam.
- Ha ilyesmire készülsz, legalább szólnál! Nekem ez a specialitásom. Habár
ez veszélyes, ráadásul illegális.
- Végül is leszidni vagy segíteni jöttél?
- Menj arrébb - tolta félre az ajtóból, és benyomult az irodába.
Pillanatok alatt feltörte a gép jelszavát, majd elkezdte átnézni a kimenő és
bejövő üzeneteket, feljegyzéseket. Megtudta, hogy az üzlet roppant
nyereséges, rendkívül nagy a bevétele. Sok, hasztalannak tűnő keresgélés
után már azon volt, hogy kikapcsolja a gépet, amikor egy különös üzenetre
bukkant, melyet az igazgató a gazdasági vezetőnek írt. Az állt benne, hogy
nagyon elégedett a nyereséggel, szép évet zártak, s hogy a jövő héten utalja
is a számlájára, amiben megegyeztek. Hozzátette még, hogy reméli, ezúttal
is sikerült olyan pénzügyi beszámolót összehozniuk, amivel átverhetik az
öreg March-ot.
- Aljas csalók! – fakadt ki Mi Rae, mikor rájött a sikkasztásra, és gyorsan
kinyomtatta az üzenetet.

158
 Elégedett volt, hogy leleplezhette a két tolvajt, s kezében végre a
bizonyíték. Lekapcsolta a számítógépet, és az igazgatói iroda kulcsát ledobta
a földre, mintha valaki elejtette volna. Eddy is büszke volt magára, vele sem
történik minden nap ilyesmi. Mi Rae mindent leírt a jelentésébe, s még aznap
este, a manchester-i lopási ügy bizonyítékaival együtt, gyorspostával
elküldte a nagyapjának. Kíváncsi volt Richard March véleményére. Másnap
fel is hívta az öreg, és hálásan megköszönte az információt. Megkérte,
mielőbb utazzon vissza Londonba. Az akció ugyanis máris kezdetét vette, a
rendőrség átvette az ügyet. Mi Rae a vasútállomásra sietett, ahol éppen elért
egy induló vonatot. Eddy is követte őt.

Londonban is felkeresték az előre kibérelt lakást. Mi Rae kicsit szomorú

volt, mert nem látogathatta meg az édesanyját, és Briannel sem
találkozhatott. Bezárkózott a lakásba, és egyfolytában csak olvasott. Vett pár
üzleti szakkönyvet, azokat böngészte. Eddy szombat este már nem bírta
tovább, és kirángatta a magányból. Elhívta őt moziba, hogy végre
kikapcsolódjon. Mi Rae eleinte tiltakozott, de Eddy nem adta fel, s végül
megadta magát. Egy olasz vígjátékot néztek meg, ami meghozta a lány
jókedvét is. Utána vett magának egy mobiltelefont, mivel a régit vissza
kellett adnia a galériának. Hazatérve azonban folytatta a tanulást.
Vasárnap egy kiadós ebédet főzött, amire meghívta testőrét is.
- Végre egy kis házi koszt! Már úgy untam a dobozos kajákat. Nem is
gondoltam, hogy te tudsz főzni!
- Dél-Koreában, amikor egyedül éltem, rá voltam utalva – magyarázta a
lány, miközben belekóstoltak a koreai mandulevesbe.
- Ez fantasztikus! – lelkendezett Eddy. – Neked sikered lenne a
vendéglátóiparban is!
Mi Rae csak nevetett. Örült ennek az apró sikernek.

A hétfőn együtt indultak el London egyik legnagyobb áruházába. Eddy a

lány segítőjének adta ki magát, hogy mellette maradhasson. Csak néha tűnt
el mellőle, amikor a saját ügyeit intézte. Az első nap eseménytelenül zajlott,
kedden viszont Mi Rae-nek váratlan találkozásban volt része. Eddy épp nem
volt a közelében, amikor véletlenül betévedt a gyermekosztályra, és a sok
játék és gyermekruha között egészen elérzékenyült. Arra gondolt, talán neki
is ideje lenne venni egy-két apróságot. Eszébe jutott, vajon milyen lesz a
gyermeke? Szőke? Vagy fekete hajú? Biztosan zöldszemű lesz, hiszen a
szülei mindketten azok – gondolta, majd eszébe jutott a férfi. Felidézte igéző
tekintetét, pimaszul jóképű arcát, mézszőke, rövidre nyírt haját.
Megkapaszkodott az egyik polcba, mert egészen elgyengült, ahogy felidézte
őt. A szeme is könnybe lábadt. A polcról apró játéknyuszik és vidám
kismackók mosolyogtak rá ártatlanul. Aztán valaki a vállára tette a kezét,
mire ő riadtan megfordult. Brian Downey állt előtte, s csodálkozva meredt rá.
- Mi Rae, te hogy kerülsz ide? Mi történt?
- Bocsáss meg, mindjárt elmondom – magyarázkodott a lány, és esetlenül
próbálta rendbe szedni magát.
Remegő kézzel törölte meg a szemeit, és simította hátra a haját. Brian
adott neki egy zsebkendőt, miközben türelmetlenül várta, hogy megtudja a
választ.
- A nagyapám megbízásából vagyok most itt – kezdte.
159
 - Én azt hittem, vidéken vagy.
- Igen, ott is voltam, de most egy londoni áruházba kellett jönnöm. Ez az
utolsó előtti állomás.
- Már értem. És hol laksz most?
- Egy bérelt lakásban.
- Catherine sem tudja, hogy Londonban vagy?
- Nem szóltam neki, mert nem esne jól neki. Fontos a diszkréció, nem
jöhetnek rá, hogy ki vagyok. Habár nagyon hiányzik már, ahogy te is, Brian.
- Igazán? Ezt jó hallani. De miért sírtál?
- A gyermekemre gondoltam, és elkeserített a tudat, hogy apa nélkül kell
megszülnöm. Fáj, hogy így alakult köztünk Roberttel, amikor olyan sokat
jelentett a számomra.
- És én? Mit jelentek én a számodra?
- Te is nagyon fontos vagy az életemben, Brian Downey.
- Bárcsak úgy tudnál szeretni, mint őt! – sóhajtott fel a férfi, és megfogta
Mi Rae kezét. - Érted mindenre képes lennék! – mondta.
- Túl jó vagy hozzám. Meg sem érdemellek!
- Ebben nincs igazad. Te mindent megérdemelsz. Szeretnélek boldognak
látni. Mondd, mit tegyek, hogy az legyél?
Ekkor az osztályvezető lépett melléjük, és Brian jobbnak látta elköszönni.
Nem akarta bajba sodorni a lányt.

Délután Mi Rae fontos hívást kapott, a nagyapja kereste telefonon.

- Mary, kérlek, találj ki valami kifogást, és sürgősen gyere ki az épületből.
Nem messze tőled, a Sun Street-en várlak, egy limuzinban.
- Mi történt? – kérdezte a lány aggódva, mikor már az autóban ült.
- Nem tudtalak kihagyni a rendőrségi ügyből, te vagy a koronatanú. Az
üzenet, amit kinyomtattál a számítógépből, nem elég a bizonyításhoz,
szükség van a vallomásodra.
- Ez azt jelentené, hogy kiderül, ki vagyok, és…
- Igen, tudom. Ezért hívtalak. Meg kell beszélnünk a továbbiakat. Nem
bízom a rendőrség diszkréciójában. Előbb-utóbb kiszivárogna az ügy, és a
sajtó rögtön lecsapna rá. Nincs más választásunk, előbbre kell hoznunk
sajtótájékoztatót, és az átadást.
- De a két hónap még nem telt le…
- Az most nem számít. Az iratok bármikor érvénybe léphetnek, ha akarom.
Nem ez a lényeg. Egyeztetnünk kell a továbbiakat. Gyermekem, tudom, hogy
váratlanul ért ez az egész, de erőt kell merítened, és meglátod, minden
simán megy. Ne izgulj, melletted leszek! Ami még nehezebb lesz, hogy neked
is kell egy rövid beszédet tartanod.
- Komolyan?
- Igen, ez elkerülhetetlen. Már megkértem Andyt, hogy írja meg a
beszéded. Persze átfogalmazhatod a saját ízlésed szerint, ez csak amolyan
mankó. Andy, azaz Andrew Gillmore lesz az, aki velem együtt segít majd, és
tanácsot ad a jövőben. Sarah-ra nem szívesen bízlak. Ő még semmiről sem
tud. Mondd, hogy érzed magad?
- Váratlanul ért ez az egész, és nagyon izgatott vagyok. Félek, hogy
csalódást okozok.
- Ugyan, kicsim! A mai nap egy nagy próbatétel lesz a számodra, ezt
elismerem, de én bízom benned. Meglátod, minden rendben lesz! Sohase
160
feledd el, ki vagy! Az ország egyik legvagyonosabb embere vagy a mai
naptól. Azonban a pénz nem minden! Gondolj arra, mekkora hatalom lesz a
kezedben! Ezrek élete, megélhetése függ tőled ezentúl. Ráadásul mindezek
bizonyos társadalmi kötelezettségekkel is járnak majd. Ettől a naptól az
életed gyökeresen megváltozik. Nem így akartam, hogy ez bekövetkezzen,
de a rendőrség már nem tud tovább várni. Ha nem teszel vallomást,
kénytelenek kiengedni a sikkasztókat. Ugye megértesz, kicsim?
- Persze, és semmiért sem hibáztatlak. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb be
fog következni. Bár próbáltam nem gondolni rá, de legbelül azért mindig
tudtam, és számítottam rá. Próbálok erőt meríteni, és az lenni, aki vagyok.
Nem megy egyik pillanatról a másikra, de ígérem, mindent el fogok követni,
hogy büszke légy rám.
Richard mosolyogva, meghatottan vette a tenyerébe unokája kezét.
- Én már most büszke vagyok rád, Mary! Sose feledd, számomra te vagy a
világon a legfontosabb. Nagyon boldog vagyok, hogy te lehetsz az unokám.
- Én is örülök, hogy végre megtaláltuk egymást. Úgy érzem, mintha a világ
egyszeriben megnyílt volna előttem. Olyan utak, olyan lehetőségek, s olyan
élmények, amelyeket csak neked köszönhetek. Nem hittem volna, hogy ilyen
jó leszel velem, ennyi áldozatot hozol értem. Köszönöm, hogy bízol bennem.
Ez nagyon sokat jelent nekem. Még senki sem tett ennyit értem, mint te. Úgy
szeretném valamivel meghálálni mindezt!
- Nekem az lesz a legnagyobb ajándék, ha boldog és sikeres leszel. Kérlek,
ne törd a fejed a hálán!
Mi Rae ennek ellenére elgondolkodott, és hamar eszébe is jutott valami.

Első útjuk a rendőrségre vezetett, ahová Eddy is velük ment. A két fiatal
vallomást tett, majd egyenesen a March Metropolitan központjába hajtottak.
Közben értesítették a sajtó képviselőit is. A központi épület első emeleti
konferenciatermében került sor a nagy eseményre. Mi Rae előtte még
kerített egy alkalomhoz illő öltözéket. Komoly üzletasszony benyomását
akarta kelteni, ezért a kosztüm mellett döntött. Átnézte a neki írt beszédet,
és ki is egészítette pár mondattal, majd megpróbálta memorizálni.

Mielőtt kezdetét vette a sajtótájékoztató, Mi Rae félrevonta a nagyapját.

- Szeretnélek megkérni valamire, mielőtt bemennénk – mondta izgatottan.
- Miről van szó? Csak nincs valami baj?
- Nem, dehogy. Azt szeretném csupán, ha a sajtó előtt, és ezentúl
mindenhol Mary Kim March-ként mutatnál be.
- Hogy? – csodálkozott Richard. – Ezt komolyan gondolod?
- Igen, a legkomolyabban.
- Nem is tudom, mit mondjak… Annyira örülök! Még sohasem kaptam
ennél szebb ajándékot – vallotta be az öreg, és meghatódva ölelte át a lányt.
Így maradtak néhány pillanatig, még akkor is, mikor szóltak nekik, hogy
ideje bemenni. A fényképezőgépek rögtön kattogni kezdtek, amint beléptek
a terembe. Egymás kezét fogták, és mosolyogtak, nem törődve a tömeggel.
Richard kezdte a beszédet. Először bemutatta Maryt, és rögtön a lényegre
tért. Elmondta, hogy visszavonul, és ezentúl az unokája fogja átvenni a
helyét. Minden vagyonát Mary Kim Marchra íratta, ő az egyetlen rokona. Ez
utóbbi szavak bántották kissé a lányt, mert eszébe jutott Catherine. Milyen
kár, hogy ő most nem lehet itt! Elhatározta, hogy első dolga lesz őt
megkeresni, hogy ne a sajtóból vagy a rádióból értesüljön az eseményekről.
161
 Mary beszéde is egészen jól sikerült, majd bátran válaszolt a feltett,
kíváncsiskodó kérdésekre is. March egészen büszke volt a lányra. Ahogy
elnézte, már lelki szemei előtt látta, hogy megállja a helyét, és talán még
nála is sikeresebb ember lesz. A sajtótájékoztató végén, mikor kiléptek a
teremből, Sarah Downey rontott rájuk.
- Ezt meg fogjátok bánni! Ezt nem hagyom ennyiben! - üvöltötte.

162
 15. fejezet

- Azt hiszem, igencsak felbosszantottuk – jegyezte meg Mary nyugtalanul,

miután Sarah elviharzott.
- Ne izgulj, számítottam rá! Nem kell tartanod tőle. Már nem tud semmit
tenni ellened.
- Remélem – felelte a lány bizonytalanul. – És most hogyan tovább?
Hazamehetek egy kis időre?
- Persze, a mai napod már teljesen a tiéd. Azt javaslom, ünnepeld meg
valakivel, hogy Mary Kim March lettél. A hivatalos papírokat, hogy így
használhasd a neved, ráérünk elintézni.
- Köszönöm.
- Holnap reggel pedig várlak az irodában. Vár még ránk egy közös utazás.
- Közös utazás?
- Igen. Manchesterbe, Sheffieldbe, Birminghambe és Bredforba.
Gondolom, sejted, miért.
- Igen, azt hiszem.
- Jól van. Addig is pihend ki magad, rendben?
- Úgy lesz! – ígérte Mary, és elköszönt.
Mielőtt hazament volna, Eddyvel még megbeszélték, hogy a férfi Jane
házának közelében bérel egy lakást.

Catherine nagyon megörült, mikor meglátta a lányt, főleg mert bőrönd is

volt nála.
- Máris vége az útnak?
- Igen, végre hazajöhettem.
- Úgy örülök neked! Már nagyon hiányoztál. Rossz volt, hogy fel sem
hívhattál.
- Sajnálom, de megígértem nagyapának, hogy senkivel sem lépek
kapcsolatba, amíg távol vagyok.
- Mesélj, milyen volt az utad?
- Sok helyen megfordultam, próbáltam minél több információt begyűjteni.
- Szegénykém! Nem volt nagyon fárasztó?
- Elég jól bírtam.
- És most mit fogsz tenni? Londonban fogsz dolgozni?
- Igen, anya. Azonban a teljes igazsághoz tartozik, hogy a mai naptól az
életem teljesen megváltozott.
- Ezt hogy érted?
- Nagyapa előrehozta a nagy napot. Bejelentette a sajtónak, hogy átadja a
vezetést nekem, és átíratta a nevemre a teljes vagyonát.
- Ez igaz?! De hogy tehette? Ilyen váratlanul!
- Nem ért váratlanul, ugyanis előtte felhívott és megbeszéltük a dolgot. A
sajtótájékoztatón már én is részt vettem. Ne haragudj, hogy nem tudtam
előre szólni, de elég sűrű napom volt. Első dolgom volt iderohanni, hogy
elmondjam neked, nehogy mástól tudd meg.
- Alig bírok magamhoz térni. Ez tényleg igaz? Most látom csak, milyen
csinos vagy! Ebben a ruhában vettél részt a sajtótájékoztatón?
- Igen. Szép ugye?
- Nagyon jól áll. Igazán büszke vagyok rád, kislányom!
163
 - Csak az szomorított el, hogy nem lehettél te is ott velem. Nem jó érzés
volt, amikor nagyapa azt mondta, én vagyok az egyetlen rokona.
- Elhiszem, hogy nem esett jól, kicsim. Most azonban már itt vagy velem,
végre együtt vagyunk!
Mary megadta az új telefonja számát, majd felhívta Briant is, hogy vele is
közölje. A férfi gratulált neki és meghívta egy kis ünneplésre, amire Mary
végül igent mondott.
Este izgatottan várta Briant, aki pontosan érkezett. Amint belépett, rögtön
észrevették egymáson a változást. Mary nőies, kihívó öltözékben fogadta,
ami egészen megbabonázta a férfit. Brian külsője is egészen zavarba hozta a
lányt. A szakálla szakszerűen meg volt nyírva, ahogy a haja is. Fehér
szmokingban érkezett, egy szál vörös rózsával a kezében. Mary megköszönte
a virágot, és mosolyogva karolt a férfiba. A kocsiban is pár másodpercig csak
egymást nézték, míg végül Brian nagy sokára gázt adott. A média ma Mary
arcával volt tele, ezért egy eldugott helyre vitte a lányt, nehogy felismerjék.
Nem akarta, hogy bárki megzavarja őket. Eddy is csak messziről,
észrevétlenül követte őket. Megvacsoráztak, pezsgővel koccintottak Mary
sikerére, majd később átmentek egy szórakozóhelyre. A táncparketten
szerelmes párok andalogtak a lágy zene ritmusára.
- Nem vagyok valami nagy táncos, de azért nem próbáljuk meg? –
kérdezte Brian tétován.
- Azt akarod mondani, hogy felkérsz egy táncra?
- Igen, ezt akartam kinyögni Szilveszterkor sem sikerült, mert valaki
kisajátított magának, ha jól emlékszem - jegyezte meg, enyhe sértődéssel a
hangjában.
Mary elmosolyodott, és a terem közepére húzta.
- Jól van, de nehogy a lábamra lépj! – súgta a fülébe pajkosan.
Erre Brian is jobb kedvre derült, és végre elkezdtek táncolni.
- Egészen jól csinálod – bíztatta a lány.
- Veled minden olyan könnyű! Teljesen levettél a lábamról.
- Igen? Te is hasonlóképp – suttogta, egészen közel hajolva.
Érezni lehetett a leheletét, ami igen izgatóan hatott.
- Ezt örömmel hallom – jött a rekedtes hangú, szenvedélyes válasz, s a
férfi ekkor döbbent rá, ezúttal nem tud ellenállni a kísértésnek. - Nem is
tudod, mit jelent ez nekem. A karomban tarthatlak, hallhatom édes
hangodat, érezhetem csábító illatod, izgató sóhajod. Mennyire szeretlek! Te
vagy az a nő, akit mindig imádni fogok.
- Brian, egészen zavarba hozol!
- Te is engem, drágám – felelte a férfi vágyakozón.
Zavartan néztek egymás szemébe. Reszketett egész testük, míg végre
ajkuk találkozott. Olyan hévvel csókolták egymást, hogy szinte szikrázott
körülöttük a levegő. Megszűnt számukra a külvilág, csak egymást érezték.
Brian határtalanul boldog volt, Mary pedig úgy merült el a mámorban, mint
valami rózsaszínű ködben. Közben Brian keze felfedezőútra indult a lány
hátán, tarkóján, gyengéden cirógatta selymes bőrét. Maryben feléledt a
vágy, őrülten kívánta a szerelmes ajkak tulajdonosát. Egész teste lázban
égett, úgy érezte, nem tud uralkodni magán. Ugyanaz a fékezhetetlen
szenvedély lett úrrá rajta, az a kínzó éhség a szerelemre, a gyengédségre,
mint azon a bizonyos éjszakán, amikor sírni látta Robertet. Ajka reszketett,
egész teste felhevült. Legszívesebben ledobta volna a ruháit, hogy eggyé
váljon a férfival. Brian ajka lejjebb vándorolt, Mary nyakát kezdte
164
csókolgatni. A puha érintések, szerelmes suttogások egészen eszét vették a
lánynak. Boldog volt, őrülten, hogy ismét szerethet, ismét érezheti ezt
vágyat. Annyira elmerült a szenvedélyben, hogy már semmire sem
emlékezett, csak a szerelmes csókokat érezte, gyengéd kezek simogatását,
forró sóhajokat. Annyira magával ragadta az élmény, hogy elfelejtett
mindent, még azt is, hogy hol van, s a férfi arcát sem látta már. Színes
fények táncoltak a falon, vibráltak a szemei előtt, s ő is szerelmes
suttogásba kezdett.
- Megőrülök érted! Annyira szeretlek! Ne hagyj el soha, Robert!
Robert! – visszahangzott Brian fülében ez szó, s úgy érezte, mintha
hirtelen arcul csapták volna. Idegesen szakította ki magát az ölelésből.
- Ne engedj el! – kérlelte lány, mert nem akart még felébredni a
gyönyörből.
- Mary, térj magadhoz! Én nem Robert vagyok!
Ekkor, mintha megcsípték volna, Mary csodálkozva nézett Brian dühös
tekintetébe. Nem értett semmit.
- Mi a baj? Mi van veled?
A férfit bántotta, hogy fel sem tűnt a lánynak.
- Semmi! – vágta rá nyersen, és kifelé kezdte tuszkolni a lányt. – Gyere,
hazaviszlek!
Mary értetlenül követte, s csak az autóban kezdett újra kérdezősködni.
- Mi bajod van? Mondd el, kérlek!
- Mondtam már, hogy semmi! Nagyon késő van, és túl messzire mentünk.
Nem lett volna szabad ennek megtörténnie.
- De hiszen neked is jó volt, vagy nem? Miért tagadod?
- Nem is tagadom.
- Talán megbántad?
Erre nem válaszolt a férfi, ami kissé megrémítette a lányt. Ezután már
nem kérdezett semmit, inkább csendben ült egészen hazáig. Csak akkor
szólalt meg újra, amikor megérkeztek a házhoz. Mielőtt kiszállt, még
megkérdezte:
- Ugye megbántottalak valamivel?
- Igen.
- Úgy sajnálom, Brian! Tudod, mennyire szeretlek!
- Akkor miért szólítottál Robertnek?!
- Mi?! Ez biztos?
Bólintás volt a válasz.
- Ne haragudj, kérlek! Nem tudom, mi ütött belém. Robert már semmit
sem jelent nekem. Ő csak a múlt, de te vagy a jelenem és a jövőm. Téged
szeretlek, csakis téged. Kérlek, higgy nekem! Ugye megbocsátasz? Addig
nem tudlak itt hagyni, amíg így nézel rám.
- Jól van, megbocsátok – felelte Brian, bár szívében volt még a tüske.
- Köszönöm. Ez nagyon sokat jelent nekem – szólt Mary, majd egy apró
csók után beszaladt a házba.

A következő napon Richard és Mary a repülőtéren találkozott. Eddy is

elkísérte őket. Egy magánhelikopterrel vágtak neki az útnak, melynek első
állomása Manchester volt. Összehívtak mindenkit, akit tudtak, és a tárgyaló
teremben Richard bemutatta az unokáját, aki egyben az utódja is volt.
Megköszönte a támogatást, hogy segítették Mary munkáját, míg itt
165
tartózkodott. Beszámolt a lopási ügyről is, amit szerencsésen megoldódott, a
bűnös már rács mögött van.
Sheffieldben is meglepetés volt az érkezésük, ahol a ceremónia az új
tulajdonos bemutatásával kezdődött, majd Mary vette át a szót. A szokásos
bemutatkozó sorok után közölte, hogy személyes döntést hozott, melyet
természetesen előtte a nagyapjával is megvitatott. Bejelentette, hogy az új
igazgató mától Tom Leavis, a helyettesi posztra pedig pályázatot fognak
kiírni. A leváltott igazgató és helyettese szóhoz sem jutott a meglepetéstől.
Tom Leavis pedig zavarban volt, főleg amikor felismerte Maryben a lányt,
akinek még munkát is ajánlott.
Pár pillanatnyi meglepődés után hangos taps fogadta a bejelentést.
- Leavis urat én úgy ismertem meg, aki lelkes, szívvel-lélekkel végzi a
munkáját, és gondol az alkalmazottaira is. Az irányítása alatt, bízom benne,
hogy fel fog lendülni a forgalom, és mindenki másképp áll majd a munkához.
Ez az ember még engem is bátorított, munkát is ajánlott. Reményt adott,
meglátta bennem, hogy többre vagyok hivatott. Úgy látom, elég jó
emberismerő! – nézett rá Mary mosolyogva, mire Tom végre leküzdötte
zavarát, és visszamosolygott.
- Köszönöm a bizalmat, és a lehetőséget, Miss March. Az ön személyében,
úgy hiszem, méltó utódra lelt ez az óriási áruházlánc. Gratulálok, és további
sok sikert kívánok – mondta ki a férfi, és kezet fogott Maryvel, aki szintén
gratulált.

Birminghamben is gond nélkül lezajlott Mary bemutatása, majd onnan

Bedfordba mentek. A bemutatkozás után Mary ott is rövid beszédet mondott.
- Mint már értesültek róla, az igazgatót és a gazdasági osztály vezetőjét
sikkasztás miatt letartóztatták. Azt is tudják, az igazgató helyettese vette át
azóta a teendőket. Amit viszont még nem tudnak, hogy úgy döntöttem,
megadok minden anyagi támogatást, hogy ez az üzletház méltóan
fogadhassa a vásárlókat. Komoly bővítésekre kerül sor a közeljövőben. Ez az
áldatlan állapot a két csalónak köszönhető, akik megpróbálták minimálisra
csökkenteni a kiadásokat. Ennek azonban vége, az önök munkahelye újabb,
nagyobb és szebb lesz a jövőben. Ugye sokkal szívesebben dolgoznak majd
egy ilyen helyen? A beszüntetett jutalmazási rendszert is visszaállítjuk.
Bízzanak az új igazgatójukban, aki mindent meg fog tenni az önök és az
áruház érdekében. Ugye, igazgató úr?
- Igen, természetesen. Köszönöm a bizalmat, Miss March – felelte a férfi,
őszinte hálával.
Ezzel zárult a találkozó, és Maryék útja is. Végre visszatérhettek
Londonba.

Útközben Richard udvariasan megkérdezte:

- Egyszer már nemet mondtál, de szeretném mégis újra megkérdezni, nem
lenne kedved hozzám költözni? Ha a közelemben lennél, sokkal többet
segíthetnék. Megbeszélhetnénk a problémákat, a napi gondokat. Annyira
szeretném, ha eljönnél!
- Én is szeretném, hidd el, nagyapa, de nem tehetem. Már mondtam, köt
egy ígéretem. Nem szeretném magára hagyni, akinek ígéretet tettem.
- Miért nem hozod őt is?
- Mert ő nem akarja. Ez túl bonyolult. Hidd el, jobb lesz így!
166
 - Jól van, próbállak megérteni. Arra azonban hadd figyelmeztesselek, hogy
ezentúl reflektorfényben leszel. Ha az utóbbi huszonnégy órában meg is
kíméltek, nemsokára megtalálnak a sajtó emberei. Szeretném, ha legalább
méltó helyen laknál, ami biztonságos, és meg is véd tőlük. Gyakran nem elég
egy testőr, s talán kettő sem. Megfelelő most az otthonod?
- Beismerem, nem igazán. Már gondoltam rá, hogy másik helyet keresek.
Igen, azt hiszem, ezt fogom tenni. Most már megtehetem, nem igaz?
- Persze! Bőven van rá pénzed, hogy bárhol és bármekkora házat
megvegyél.
- Nekem még szokatlan mindez. A tanácsodat azért mindenképp
megfogadom. Keresek egy szép nagy házat, rendben?
- Ez a beszéd, gyermekem! – gratulált March a döntéséhez. – A holnap
délelőttöd még szabad, de délután kettőkor várlak az irodában, rendben?
- Rendben, ott leszek – ígérte Mary, majd az eddig hallgatag testőréhez
fordult. – Eddy, segítesz majd lakást keresni? Te jobban el tudod dönteni,
melyik ház a biztonságosabb.
- Nagyon szívesen. Ma megyünk még valahova?
- Most már csak haza. Elkísérsz?
- Hisz ez a munkám!
- Még nem szoktam meg, hogy mindenhová elkísérsz.
- Ha zavar, csak szólj!
- Dehogy! De ma épp arra gondoltam, hogy te is végre kikapcsolódhatnál.
Én már nem megyek sehova, nem kell izgulni miattam. Holnaptól pedig úgyis
vár az igazi munka, akkor aztán nem lesz időd lazítani!
- Biztos, hogy ezt akarod? Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj.
- Ne félts! Holnap fél 10-kor várlak. Keresünk egy szép, nagy s nem utolsó
sorban biztonságos házat. Rendben?
A fiú bólintott, majd elkísérte a lányt.

Hazatérve Mary rögtön bejelentette, hogy elköltöznek. Megköszönte Jane-

nek, hogy ilyen sokáig lakhattak nála. Elmondta, mi vitte erre a döntésre, és
kérte édesanyját, hogy segítsen neki kiválasztani a megfelelő otthont.
Catherine boldog volt, máris tervezgetni kezdett. Bevonultak Mary
szobájába, és elképzelték, hogy fog kinézni leendő lakásuk.
Jane eközben felhívta Sarah Downeyt, hogy közölje vele a váratlan
bejelentést. Az asszony dühösen fogadta a hírt, és le is csapta a kagylót.
- Még ez is! Ki akar repülni a madárka a kalitkából. Na, nem! Ezt nem
fogom tovább tűrni! – kiabálta. – Tennem kell valamit! Most már csak akkor
nyugodnék meg, ha végre elvenné az az ütődött fiam! Lehet, hogy már az
sem segítene! Átvette a céget az a kis dög! Úristen, mit csináljak most?!
Megöljem? Egyre inkább úgy tűnik, hogy ez az egyetlen megoldás. Hadd
gondolkodjam! Nem szabad éppen most elkapkodni. Alapos munkát kell
végeznem!

Mary ezalatt egy fontos hívást kapott. A vonalban James Redfield, Robert
barátja volt.
- Rég hallottam felőled, James!
- Igen, mivel elég sikeresen eltűntél Robert életéből. A telefonszámodat is
úgy kellett kinyomoznom. Az újságokból értesültem csak róla, hogy mi
történt veled. Gratulálok a sikeredhez!
167
 - Köszönöm, kedves tőled, de ugye nemcsak ezért hívtál?
- Valóban nem. Szerettelek volna figyelmeztetni, hogy Robert is mindent
tud, és épp hozzád tart. Én megpróbáltam lebeszélni, hogy odamenjen, de
nem sikerült.
- Köszönöm, James. Nagyon rendes voltál! Nem is tudom, hogy háláljam
meg.
- Sehogy, Mary. A te érdekedben tettem. Robert nem érdemel meg téged,
csak még jobban összezavar. Azt tanácsolom, maradj távol tőle! Főként
most, hogy megváltozott az életed, igazán nincs szükséged komplikációkra.
Felejtsd el őt, ha tudod!
- Igen, igazad van. Megteszek mindent, hogy elfelejtsem őt.
- Akkor jó. Legyél mindig ilyen határozott és kemény! Sok sikert!
Mary megköszönte a jókívánságot, majd elbúcsúzott. Azután az anyjához
sietett, és közölte, hogy pár órára elmegy. Vele lesz a telefonja, ha bármi
történne. Azt nem mondta el, hogy Robert elől bujkál, s azt sem, hogy hová
megy, nehogy elárulhassák neki, ha kérdezi. Először nem is tudta, hová
menjen, arra gondolt, majd útközben kitalálja. Alaposan felöltözött, hátha a
szabadban fog sétálgatni, majd sietve távozott. Catherine a fejét csóválta a
sietség láttán. Arra gondolt, nem kellene az ő állapotában így rohangálni.
Aggódva lépett az ablakhoz, hogy lássa, nem esik-e baja ebben a nagy
kapkodásban. Mary csupán néhány métert tudott megtenni, mert egy
járókelőbe botlott. Az illető még éppen elkapta esés közben, és segített
kiegyenesednie. Mary ekkor nézett csak rá, hogy megköszönje, és elnézést
kérjen, de hirtelen elállt a szava.
- Robert, te vagy?! – csodálkozott, miután felismerte.
- Hová mégy ilyen későn? – kérdezte kissé számon kérőn a férfi.
- Semmi közöd hozzá! Már nem vagyunk együtt. Semmi sem köt össze
minket. Kérlek, engedj elmennem!
Robert még mindig a karját fogta, és felháborodva támadt neki, megrázva
a lányt.
- Hogy mondhatsz ilyet?! Te a mi gyermekünket hordod a szíved alatt!
- Ez nem igaz!
- De igen! Doris hallotta, amikor erről beszéltetek!
- Akkor sincs semmi közöd hozzá! Ne feledd, te voltál az, aki eldobtál
magadtól, úgyhogy semmi jogod beleszólni abba, hogy mit csinálok!
Ekkor váratlan dolog történt. Mary csodálkozva nézett lefelé.
- Mi a baj? Rosszul vagy? – kérdezte a férfi aggódva.
Mary úgy nézett rá, mintha csodát látna.
- Mi történt, mondd már! Mary, kérlek!
A szemét lesütötte, úgy válaszolt a lány:
- Azt hiszem, megmozdult a kicsi.
- Hogy? A gyermekünk? Ez igaz? – ragadta meg Robert lelkesen. – Most
mozdult meg először a gyermekünk? Ó, drágám, annyira boldog vagyok! Az
lenne azonban a legnagyobb boldogság a számomra, ha mindig melletted
lehetnék. Kérlek, gyere vissza hozzám! Én már teljesen megváltoztam.
Igyekszem majd több időt tölteni veletek, és nagyon foglak szeretni,
kedvesem!
- Mindezt a gyermek miatt? Ugye, csak ezért változtattad meg a
véleményed?
- Nem, ebben tévedsz! Nagyon hiányoztál, édesem!
Mary felnevetett.
168
 - Te viszont cseppet sem hiányoztál! S tudd meg, már találtam is valakit,
aki igazán boldoggá tud tenni! Ő legalább őszintén szeret!
- Te viszont nem szereted őt! Ne is tagadd! Te még mindig engem
szeretsz! Nem hiszem el, hogy elfeledtél! Ne is próbálkozz elhitetni velem!
Valld be, hogy még eszedbe jutok és hiányzom neked! Hiányzik az érintésem,
az ölelésem, a csókjaim… - az utolsó szavakat már egészen lassan, és halkan
mondta, vággyal teli hangon
- Nem tudsz már hatni rám! – figyelmeztette Mary, de amikor a férfi föléje
hajolt, úgy érezte, megbabonázza a tekintetével.
Ennek a zöld szempárnak sohasem tudott ellenállni. Mintha lángokat szórt
volna, úgy érezte, lassan elborítja egész testét a forróság. A férfi gyengéden
átkarolta a lányt, majd egészen közel hajolt. Az ajkuk lassan egymáshoz
simult, majd Robert Mary nyakát kezdte el csókokkal borítani.
- Végre, szerelmem! – suttogta önfeledten a férfi.
Mary az első kimondott szavak hallatán rögtön magához tért. A szíve még
hevesen dobogott, de az érzelmei máris megváltoztak. Kiszakította magát az
ölelésből, és felindultan nézett a férfi vágytól ittas szemeibe.
- Nem hatsz rám, Robert Whiteman! Egyszer s mindenkor kitéplek a
szívemből! Soha többé nem hagyom, hogy elgyengíts! Te csak kihasználsz,
játszol velem! Nem érdemelsz meg engem, ahogyan a gyermekedet sem!
Sokáig hittem, mint egy naiv kislány, hogy te vagy álmaim hercege, és veled
örökre boldogok lehetek. Most azonban már tudom, a valóság egészen más.
Te már sohasem változol meg! Nem kérsz, csak elveszel! Azt hiszed, a
tulajdonod vagyok, de ebben nagyon tévedsz! Képzeld, el tudok szakadni
tőled és a szerelmedtől! Már nem szeretlek! Most pedig, megkérlek, végleg
lépj ki az életemből! Soha többé nem akarlak látni!
- Szerelmem, ezt nem kívánhatod!
- De igen!
- Nem menekülhetsz örökké előlem.
- Tévedsz, én nem menekülök, csak megkérlek: hagyj végre békén! Tűnj
el! – ezt már teljes torokból üvöltötte, majd amikor látta, hogy a férfi nem
mozdul, sietve otthagyta őt.

Amikor Mary Robertbe ütközött, Catherine a lámpa fényénél döbbenten

ismerte fel a férfi arcát.
- Mit keres ő itt? – töprengett hangosan, majd Jane lépett oda hozzá.
- Mi történt? – kérdezte kíváncsian.
- Jaj, Jane, nem tudom elhinni! Robert Whiteman megtalált minket!
- Hadd lássam! – lépett oda a barátnő, és már együtt nézték a további
fejleményeket.
Amikor a fiatalok megcsókolták egymást, Jane nem tétovázott tovább.
- Hová mégy? – kérdezte Catherine a hirtelen távozót.
- Na, mégis!? Felhívom Mrs. Downeyt.
- Megőrültél?! Ez az életébe is kerülhet Marynek!
- Inkább ő, mint én! Nézd, te vásárra viheted a bőrödet, de én nem fogom!
Az a nő megbízott minket valamivel, ami épp most esik kútba. Én nem fogom
hagyni, hogy minden elússzon!
Catherine utána rohant, de Jane gyorsabb volt. Elhadarta a lényeget, amit
Sarah elsőre fel sem fogott.
- Nem értem, mit zagyvál itt össze-vissza. Adja Monicát!
169
 - Téged kér - nyújtotta át a telefont Jane.
- Beszéljen, kérem, de érthetően! – szólt bele ingerülten Sarah.
- Igazán váratlanul történt, nem számítottunk rá.
- Mire?
- Erre az egészre, hogy Mary kibékül Robert Whiteman-nel.
- Hogy?! Ez nem lehet igaz! Azt hittem, csak viccel a barátnője.
- Pedig sajnos igaz. Az ablakból láttuk őket csókolózni. Egyszerűen
hihetetlen! Mary semmit sem említett. Én azt hittem, a maga fiával jár.
- Hinni a templomban kell! Ez kész téboly! Először a céget szerzi meg,
most pedig kibékül azzal az átkozottal! Nem! Ezt nem tudom felfogni! Hát
minden hiába volt?! Most azonnal cselekedni kell!
- Ezt hogy érti, asszonyom? – kérdezte Monica kissé megijedve.
- Mégis, mit gondol?! El kell tenni az útból a lányt, de sürgősen!
- Nem! Ezt nem kérheti! Nem vagyok bérgyilkos!
- Engem az nem érdekel, hogy kicsoda maga, de egyetlen feladattal
bíztam meg, amit nem teljesített! Vagy talán tagadja? Mit gondol,
jutalomüdülésen van?! Fizettem minden költségét, cserébe azonban
elvártam, hogy a lányt a céljaimnak megfelelően befolyásolja! És mit ért el?
Csak rosszabb lett a helyzet! Ha nem cselekszik sürgősen, én veszem
kezembe az ügyet, de akkor nemcsak Mary Kim March fog eltávozni az élők
sorából! Legyen tisztában vele, hogy képes vagyok mindenre! Most pedig,
hogy különösen ideges vagyok, egy percig sem fogok tétovázni! Még ma
legyen vége ennek az egésznek, megértette?!
- Igen, megértettem – felelte Monica elsápadva, reszkető hangon, és
letette a telefont.
- Mit mondott? Meg kell halnia a lánynak?
- Igen, azt akarja – jött a könnyes válasz.
- Monica, most már tényleg nincs visszaút. Az a nő mindenre elszánt!
Benne vagyunk a pácban!
- Én nem tudom megtenni, Jane.
- Miért, én talán igen?!
- Esetleg lehetne húzni még az időt kicsit. Próbálok beszélni Maryvel…
- Azt hiszed, hallgat majd rád? Ha szerelmes, hiába mondasz neki akármit!
- Azért én reménykedem. Ne adjuk fel ilyen könnyen! Ha ki is békültek,
még újra összeveszhetnek, nem igaz?
- Néhány órán belül? Ezt ugye te se hiszed?

Mary ezalatt az utcákat rótta, idegesen. Több mint egy óra séta után
kezdett elfáradni. Amikor meglátott az utca túlsó oldalán egy hotelt, úgy
döntött, betér. A hotel bárjában rendelt egy forró teát. A nyugtalansága nem
múlt el, sőt, könnyeket csalt szemébe a gőzölgő tea. Megtörölte a szemét,
majd elővette a telefonját. Tanácstalan volt, jó ötlet-e, végül mégis felhívta
Briant. Elmondta, hol van, majd megkérte, jöjjön el érte. Brian sejtette, hogy
valami gond van, ezért azonnal igent mondott. Fél óra múlva már ott is volt.
Az étterembe lépve tanácstalanul nézte a lányt. Mary leugrott a bárszékről,
amikor észrevette, és egyenesen a karjába szaladt.
- De jó, hogy végre itt vagy!
- Mi a baj, Mary?
- Találkoztam Roberttel. Ki akart békülni velem.
- És te? Mit mondtál neki?
170
 - Kiabáltam vele és otthagytam. Ó, Brian, én most már tényleg nem
akarom látni többé! Már nem tudom szeretni soha! Nagyon ideges voltam,
amikor eljöttem, és aztán csak kóboroltam az utcán. Végül itt találtam
magam.
- Jól van, inkább üljünk le, kicsim. Már így is elég feltűnőek vagyunk.
- Igen, igazad van. Ne haragudj, hogy így letámadtalak!
- Miért nem mentél inkább haza?
- Oda?! Lehet, hogy még mindig a ház előtt vár, és én nem akarom látni
többé!
- Előbb-utóbb azért haza kell menned, nem gondolod?
- Semmi kedvem hozzá. Mit tegyek most?
- Felajánlhatnám, hogy gyere hozzám éjszakára, de azt úgysem fogadnád
el. Itt a szállodában azonban biztosan van még szabad szoba. Miért nem
maradsz itt?
- Segítenél? Annyira kimerült vagyok, azt se tudom, mit mondjak.
- Jól van, gyere!
A recepcióhoz mentek, és Brian kivett egy szobát Mary számára, akinek
első dolga volt felhívni Catherine-t. Elhadarta, hogy szállodában alszik, s
hogy ne aggódjon miatta, majd gyorsan le is tette. Ezzel épp az ellenkezőjét
érte el, mert Catherine szentül meg volt győződve, hogy Roberttel tölti az
éjszakát. Ez az esemény még inkább megrémítette, s már tudta, egy percre
sem fogja lehunyni a szemét ezek után.

A negyedik emeletre mentek, ahol Brian segített megtalálni a szobát.

Együtt léptek be, és körülnéztek.
- Nagyon szép szoba – állapította meg Mary az előkelő berendezés láttán,
és az ablakhoz lépett. – Gyere, nézd, micsoda kilátás!
- Görögországban szebb volt – jegyezte meg Brian, mikor odaért.
- Ebben, látod, igazad van. Milyen csodálatos volt az az egy hét!
- Jó lenne visszahozni, ugye?
- Igen, de talán a mostani pillanat sem rossz! Valami ugyanis azóta
megváltozott.
- Mire gondolsz?
- Nem mondtam el a teljes igazságot a vitánkról, Roberttel. Az történt,
hogy éppen akkor, mikor egymásba botlottunk, megmozdult a kisbaba. Ez
teljesen kizökkentett, és amikor megpróbált befolyásolni, én nem… - akadt
el a lány, mert kissé zavarba jött. - Én hagytam, hogy megcsókoljon, pedig
nem akartam. Amikor rájöttem, hogy mit tettünk, dühösen támadtam rá.
Akkor már tudtam, örökre megszűnt a hatalma fölöttem. Csak ürességet
éreztem és dühöt. Az arcába vágtam, hogy már nem szeretem, és valóban ez
az igazság. Most már tudom, soha többé nem fogok sírni miatta!
- Akkor miért sírtál az étteremben?
- Miattad.
- Miattam?! – csodálkozott Brian.
- Igen. Annyira fájt, hogy egész eddig nem tudtam viszonozni a
szerelmedet. Bántott, hogy fájdalmat okoztam, s az is, hogy nem vettem
komolyan az érzelmeidet. Nem akartam tudomásul venni, hogy szeretsz,
nem akartam gondolni rá. Azt hittem, ha homokba dugom a fejem, nem lehet
baj, pedig szembe kellett volna inkább néznem a problémával. Nem akartam
ismét csalódást okozni, mert a szívem mélyén reménykedtem még, hogy
171
Robert talán megváltozik, hogy ismét szerethetem, már csak a közös
gyermekünk miatt is. Közben pedig, észrevétlenül, egyre közelebb kerültem
hozzád, amit magamnak sem mertem bevallani. Most is csak
magyarázkodok, beszélek itt össze-vissza, miközben úgy reszket a kezem, s
a szívem olyan iszonyú gyorsan dobol! Próbálom elmondani, csak hát olyan
nehéz! Zavarban vagyok. Segíts, kérlek!
Brian közelebb lépett, és megfogta mindkét kezét, közben a lány lesütötte
a szemét.
- Mary, mondd ki bátran! Mondd ki, egyetlenem!
Mary felnézett a férfi csodás, barna szemeibe, hogy onnan merítsen erőt,
majd halkan megszólalt:
- Szeretlek, Brian Downey.
Brian szorosan átölelte, majd kezével végigsimított az arcán.
- Én vagyok a legboldogabb férfi ezen a világon! – mondta átszellemülve,
és le se vette szemét a lányról. – Mindenem a tiéd, egyetlen szerelmem!
- Én pedig a tiéd vagyok! – felelte Mary, és vágyakozva nézett fel rá.
Ezután egy forró csók, és egy gyengéd ölelés következett, majd Brian
szája felfedező útra indult a lány füle alatt és a nyakán. Két csók között
halkan megjegyezte:
- Lassan haza kéne mennem, mielőtt túl késő lesz.
Mary a férfi hajába túrt, élvezte a forró csókokat.
- Nem maradnál? - tette fel végül a merész kérdést.
- Jól meggondoltad? - kérdezett vissza Brian, és feléje fordult.
Őrülten vágyott a lányra, de nem akart ismét csalódni.
- Nincs ezen mit gondolkodnom, nem lennék képes most elszakadni tőled.
Minden porcikám téged akar. A te csókjaidat, a te ölelésedet. Szeretném
megosztani veled a gyönyört, boldoggá tenni, bebizonyítani, mennyire
szeretlek.
- Édesem! Már ezek a szavak is hihetetlenül boldoggá tettek.
- Akkor maradsz?
- Hogy is mondhatnék erre nemet? - felelte Brian, és elkezdte kigombolni
a lány blúzát. - Ez a leggyönyörűbb látvány, amit életemben láttam -
állapította meg, miután levette Mary utolsó ruhadarabját is.
- Még jó, hogy nem vagy festő! Képes lennél most ecsetet ragadni, és
addig nyaggatnál, míg meg nem engedném, hogy lefess. Nem igaz?
- Nem állsz messze az igazságtól. Szerencséd, hogy nincs hozzá érzékem -
mondta Brian, majd magához akarta ölelni a lányt, de megállították.
- Most te jössz - figyelmeztette Mary, és elkezdte róla is lehámozni a
ruhát.
- Szédítő, ahogy csinálod. Ezek után soha többé nem akarok egyedül
vetkőzni - jegyezte meg Brian, mert ahogy lekerült egy-egy ruhadarab, a
helyét csókokkal borította be a lány.
Miután minden ruhájuktól megszabadultak, Brian felkapta és az ágyhoz
vitte a lányt, ahová gyengéden letette, majd odabújt hozzá.
- Nem fázol, szerelmem?
Mary elmosolyodott.
- Milyen gondos vagy - jegyezte meg. - Gyere, ne aggódd túl a dolgot.
Nem kellett több bíztatás, a férfi forrón megcsókolta őt, miközben keze
elkalandozott a lány testén. Aztán a szája követte keze nyomát, ami Maryből
szenvedélyes sóhajokat váltott ki. Brian frissen nyírt szakállának érdes
érintése teljesen felkorbácsolta az érzékeit, alig bírt uralkodni magán.
172
Amikor a férfi a hasához ért, Mary megijedt egy pillanatra, hogy megint el
fogja rontani, hogy a gyermek miatt megint visszariad majd, de ekkor
váratlan dolog történt. Brian hirtelen felemelte a fejét, és a kezét gyengéden
Mary hasára tette. Aztán lassan simogatni kezdte az apró domborulatot, és
halkan megszólalt:
- Szeretlek… mindkettőtöket.
Mary szemébe könnyeket csaltak ezek a szavak, de ezek az öröm könnyei
voltak.
- Én is szeretlek - felelte meghatódva. - Nem is tudod, mennyire.
Brian észrevette a reakcióját, és odahajolt, hogy lecsókolja a könnyeit.
- De, tudom. Már tudom, egyetlen szerelmem - felelte, és szorosan
magához ölelte.
Ezután már nem volt több kétsége, a lány csakis őt szereti. Kibontakozott
az ölelésből, és hátrasimított egy elszabadult hajtincset Mary arcából. Aztán
csak nézte, csodálta őt, alig bírt betelni a látvánnyal.
- Elvarázsoltál, drága Marym.
- Te is engem - vallotta be a lány, és keze merészen felfedezésre indult a
férfi mellkasán.
Brian válaszul folytatni kezdte a csókáradatot, amivel beborította egész
testét. Szenvedélyük hihetetlen magasságokba repítette őket, ahol még
sohasem jártak azelőtt.

Kis idő múlva boldogan és elégedetten pihentek egymás mellett. Brian

felkönyökölt, és cirógatni kezdte Mary finom bőrét.
- Csodálatos vagy, drágám – nézett rá álmodozón.
- Te is, szerelmem – felelte a lány mosolyogva.
- Most már nem tudok soha többé elszakadni tőled. Mi lesz velem?
- Te mit javasolsz?
- Házasodjunk össze!
Mary úgy tett, mintha erősen fontolgatná, majd amikor észrevette Brian
csalódott arcát, nevetve válaszolt:
- Mikor és hol?
- Te kis kópé! Jól rám ijesztettél!
- Hogy gondolhattad mindezek után, egy pillanatig is, hogy nemet
mondok? Megérdemelted az ijesztgetést! – jelentette ki Mary durcásan, mire
Brian csiklandozni kezdte.
Nevetve hadakozni kezdtek, az ágyról is majdnem legurultak! A vége az
lett, hogy újabb csókokba kezdtek és új szenvedély gyúlt bennük. Előttük állt
az egész éjszaka, s már nem akarták elvesztegetni egyetlen pillanatát sem.

Másnap reggel egymás karjában ébredtek vidáman, szerelmesen. Mary

elmondta, hogy délelőtt lakásokat akar nézni Eddyvel és az anyjával, délután
pedig a nagyapjával találkozik. Brian rábeszélte, hogy lakásnéző előtt még
ugorjon el vele valahová. Marynek egyetlen kikötése volt, hogy előbb hadd
menjen haza.
- Ígérem, gyors leszek - mondta, mikor a ház elé értek. - De hová akarsz
vinni? Azt ígérted, ezentúl nem lesz meglepetés, mindenbe beavatsz majd.
- De kíváncsi a kisasszony!
- Igenis az vagyok! Szóval jobban teszed, ha elárulod - közölte Mary
durcásan, és nem mozdult.
173
 - Oké, megadom magam. Egy ékszerészhez akarlak elvinni. Kielégítő a
válasz? Most már menj, mert nem lesz rá elég időnk! - sürgette a lányt, aki
széles mosollyal bújt a férfihoz, csintalanul beletúrt a szakállába, majd
kiugrott a kocsiból.
- Te nem akarsz bejönni?
- Inkább itt megvárlak a kocsiban. Nem akarom, hogy máris kérdésekkel
bombázzanak.
- Ó, te szegény! Akkor majd én mindent elmondok nekik.
- Ne most, kérlek! Nem szeretnék órákig itt ücsörögni.
- Szemtelen! Azért is elmondom!
Brian nagyot sóhajtva támaszkodott a kormányra.
- Na, jó, sietek! - kegyelmezett meg Mary. - Százig elszámolsz, és már itt
is vagyok.
- Egy-kettő-három… – kezdte hadarni Brian.
- Hé, ne ilyen gyorsan! – kiáltott rá a lány, felháborodást színlelve, mire
mindketten felnevettek.
Sietve szaladt fel az emeletre, és kapkodva átöltözött. Mikor kilépett a
szobájából, Catherine-nel futott össze a folyosón.

Brian telefonja közben csörögni kezdett. Dr. George Lambert kereste őt,
izgatott hangon.
- Brian, Mary veszélyben van! Ma, amikor anyádat felkerestem,
megtudtam, hogy csapdát állított neki. Mary anyja valójában Sarah beépített
embere, egy közönséges színésznő. Amikor ott jártam, tajtékzott dühében,
idegesen kiabált, és a csukott ajtón át meghallottam, hogy meg akarja ölni
őt.
- Nem, az nem lehet!
- De igen, fiam! Az anyádnak hisztérikus rohama volt, és közben mindent
bevallott. Hidd el, nagy bajban van az a kislány!
- És éppen ma akarják…?
- Igen! – vágott közbe a doktor. – Kérlek, sürgősen kerítsd elő, mert
különben nem éri meg a holnapot!
- Már futok is! Épp a háza előtt vagyok. Pár perce ment be átöltözni.
Köszönöm, hogy felhívott!

Catherine elsápadt, amikor Maryt meglátta. Egy átvirrasztott éjszaka állt

mögötte, és nagyon kimerült volt.
- Szia, anya! Bocs, hogy nem köszöntem be hozzád, de máris rohanok. Ha
megjöttem, mindent részletesen elmesélek majd, rendben?
- Történt valami fontos, Mary?
- Igen, nagyon fontos! Annyit elárulhatok, hogy nemsokára bekötik a
lányod fejét!
- Hogy?! – rémült meg az asszony, s követte őt a folyosón, egészen a
lépcsősorig. – Ezt hogy érted? – kérdezte ijedten.
- Esküvő lesz, anya! Végre! Most megyünk az ékszerészhez - hadarta Mary
izgatottan, és épp lefelé akart indulni a lépcsőn, amikor Catherine felkiáltott.
- Nem!
Ezután egy váratlan mozdulattal meglökte a lányt.

174
 16. fejezet

Mary arca eltorzult a rémülettől, és sikítva repült le a magas lépcsősorról.

Egy pillanatra még felfogta, mi történt, aztán elvesztette az eszméletét.
Ekkor rontott be az ajtón Brian, és sietve kereste a lányt. Catherine még a
lépcsősor tetején állt, kezét rémülten a szája elé emelve. Alig bírta felfogni,
hogy mégis megtette. Elborzadt saját magától. Döbbenten vette észre a
kétségbeesett férfit, aki rögtön a földön fekvő lánynál termett.
- Úristen! – ekkor fogta csak fel a nő, hogy Brian az, akihez Mary hozzá
akart menni. –Mit tettem?! Én nem akartam! Nem akartam! – zokogta
magánkívül.
- Monica, fogd be a szád! Gyere, tűnjünk innen! – rángatta el karjánál
fogva az odaérkező Jane, és a hátsó kijárat felé húzta.
Brian eközben megállapította, hogy Mary még él, majd hálát rebegve
előkapta a telefonját. Brian kihívta a mentőt, majd Richard Marchot is
értesítette a történtekről. Az öreg majdnem rosszul lett, amikor meghallotta,
mi történt. Azonnal hívta a sofőrjét, és már indult is a helyszínre. A mentő
gyorsabb volt, de Brian odaszólt Richardnak, hogy melyik kórházba jöjjön.
Közben Eddyt is értesítették. Az események felgyorsultak. A lány azonnal
műtőbe került. Szerencsére nem sérült meg a gerince, maradandó sérülést
nem szenvedett, de több csontja eltört, s a lépét sem tudták megmenteni. A
gyermeke szinte azonnal meghalt az eséskor, az orvosok már semmit sem
tehettek érte. Mary estefelé ébredt csak fel. Mellette, a széken nagyapja
üldögélt, az ágy szélén pedig Brian várta őt csendesen, hogy végre magához
térjen. A két ember, akit a világon a legjobban szeretett! A szeme könnybe
lábadt, amint körülnézett. Catherine-t kereste a tekintetével, de aztán jött a
felismerés, az utolsó emlék, mielőtt földet ért. Lelökte őt a lépcsőről! Nem
értett semmit, zavarodottan fordult Brian felé.
- Az anyám… mi van vele? – próbálta kinyögni.
Még nagyon gyenge volt, alig bírt beszélni.
- Végre, felébredtél, szerelmem!
- Annyira aggódtunk érted! – szólt hozzá a nagyapja is.
- Mi van az….
- Ne gondolj rá most, édes, nyugodj meg. Kérlek, ne idegesítsd fel magad!
- Brian, mondjuk inkább el neki! Talán jobb a bizonytalanság? Láthatod,
mennyire meg van rémülve! Biztosan emlékszik rá, mi történt.
- Igen, de nem értem… – suttogta kábán a lány.
- Mary, az a nő, akit te az édesanyádnak hittél, csak egy színésznő volt.
Sarah Downey bérelte fel.
- Mi? Nem, ez lehetetlen. Ez képtelenség.
- Pedig így van.
- Ez biztos? De hogy lehet? Nem, ez nem lehet igaz!
- Lányom, az igazi édesanyád valóban meghalt. Én sohasem hazudtam
neked – vallotta be Richard.
- Nem tudom elhinni. Ez olyan hihetetlen! Annyira szerettem őt! Úgy
éreztem, ő is szeret. Annyira kedves és jó volt hozzám. Akkor hát tényleg
nincs édesanyám? – kérdezte könnyes arccal a lány.
- Itt vagyok neked én, a nagyapád, aki nagyon-nagyon szeret téged! S ez
a fiatalember is! Képzeld, mindvégig melletted volt, küzdött érted! Belém is
lelket öntött, hogy ne keseredjek el. Csak ült itt, leste minden rezdülésedet.
175
Elmondta, hogy feleségül akar venni, és te már igent is mondtál. Igaz ez,
kicsim?
- Igen, igaz – válaszolt Mary, majd Brian felé fordult. – Ugye sosem
hagysz el? – kérdezte aggódón.
- Hogy is gondolhatsz ilyesmit, drágám? Te vagy a mindenem! Úgy
féltettelek! – vallotta be, és fejét az ágyra hajtotta.
Mary beletúrt kócos hajába, és ekkor eszébe jutott a gyermek.
- Mi van a kisbabámmal? – kérdezte aggódva, válasz azonban nem
érkezett. - Kérlek, mondjátok meg! - sürgette őket.
A két férfi habozott kissé, majd Richard árulta el végül.
- Az orvosok már semmit sem tehettek érte. Szinte azonnal meghalt,
amikor lezuhantál.
- Neeem!! Ez nem lehet igaz! – rémült meg, és a hasához kapott, majd
eszét vesztve kiabálni kezdett. – A kisbabám! Hol van a kisbabám?! Adják
vissza őt! Adják vissza! Nem vehetik még el! Ezt nem tehetik! Istenem, nem
lehetsz ilyen kegyetlen! Robert! Robert! A gyermekünk! - ezek voltak az
utolsó szavai, mielőtt elájult.
Richard azonnal riasztotta az orvost. A doktor megállapította, hogy Maryt
sokk érte. A hír hatására ájult el, de nemsokára jobban lesz. Egy kis alvásra
van szüksége csupán. Miután távozott, Richard Brian felé fordult.
- A gyermek apját Robertnek hívják, ugye?
- Igen – jött a mogorva válasz.
- Most miért vagy ilyen? Talán az a bajod, hogy őt emlegette? Nézd, ezen
ne csodálkozz! Ez teljesen természetes. Most veszítette el a gyermekét!
Persze, hogy ő is az eszébe jut! Attól még téged szeret, fiam.
- Mitől legyek ebben olyan biztos? – kérdezte Brian idegesen. –Mi van, ha
sohasem tudja elfelejteni őt?
- Most csak össze van zavarodva, feleslegesen aggódsz emiatt.
- Igen, biztosan. Ez a nap nekem is túl sok volt – magyarázkodott a férfi,
majd hirtelen felállt, és az ajtó felé indult. - Nemsokára visszajövök -
közölte, mikor a kilincs után nyúlt.
Visszanézett az alvó lányra, s akkor már ott csillogott a szemében egy
könnycsepp. A folyosón még visszafogta magát, próbált erős maradni, de
végül nem bírta tovább. Körülnézett, és amikor senki sem látta, zokogva dőlt
a falnak, hogy kiadja magából azt a fájdalmat, amit ezúttal senkivel sem
tudott megosztani.

Richard később bement a rendőrségre, hogy megtegye a feljelentést

Sarah Downey és cinkosai ellen. Eközben Dr. Lambert Sarah Downey lakásán
volt, és próbálta jobb belátásra bírni a nőt.
- Még egyszer kérlek, tegyél le erről az őrültségről, Sarah! Ezzel csak
magadnak ártasz! Börtönben akarod végezni?
- Most már úgyis mindegy! Legyőztek, George! Az a kis szuka meg fog
fizetni mindenért! Szédíti a fiamat, miközben azzal a szemét Whiteman-nel
csókolózik! Ráadásul tálcán megkapta a céget, amiért én annyit küzdöttem!
Na, nem! Nem fogom hagyni, hogy minden az övék legyen! Inkább haljanak
meg!
- Sarah, te beteg vagy! Nem szabad így beszélni! Kérlek, térj magadhoz!
- Nem nyugszom, amíg ők élnek! Meg fognak fizetni mindenért!

176
 - Nem hiszem el, hogy ennyire fontos neked az a cég! Miért csinálod?! Azt
ne mondd, hogy a fiadért, mert úgysem hiszem el! Sohasem törődtél igazán
vele!
- Ő gyenge, George! Túl puhány! Az én fiam egy szerencsétlen kis tanár!
Még hogy professzor!? Nagy nulla!
- Sarah, hogy mondhatsz ilyet a saját fiadról?! Ez abszurd!
- Elvették tőlem a másik fiamat! Ő biztosan nem ilyen! Lassan már
mindent elvesznek tőlem!
- Neked üldözési mániád van.
- Nem! Hát még mindig nem hiszed el, hogy elrabolták a kisfiamat?! Ő
nem halt meg, George, hidd el! Elvették, tudom!
- Képtelenség! Láttam a halotti bizonyítványát.
- Akkor is!
- De ki vette volna el? Nem értelek, Sarah!
- Összeesküdtek ellenem, March intézte el. Egyedül neki volt hozzá
hatalma. Tudom, hogy ő volt. Csak ő lehetett! – kiabálta magából kikelve.
- Nem értelek. Miért tette volna?
- Apám, a volt férjem apja és March barátok voltak, ezért is kellett
hozzámennem ahhoz az idiótához. Szerinted nem egyértelmű?
- De miért csak az egyik fiadat vitték volna el? – ment bele a játékba a
doki, mintha elhinné, amiket a nő mond.
- Briant nem tudták volna elrabolni, ő állandóan betegeskedett, folyton
mellette kellett lennem – magyarázta a nő, s a visszaemlékezés könnyeket
csalt a szemébe.
- Gyere, pihenj le most már kicsit! – hívta a doktor, és elkísérte a
szobájáig.
Beadott neki egy nyugtatót, majd magára hagyta, és kiment az előtérbe,
hogy felvegye a kabátját. Sarah még nem aludt, amikor megcsördült a
telefonja. Az egyik beépített embere volt, aki a rendőrségnél dolgozott.
Beszámolt arról, ami Maryvel történt, és közölte, hogy Richard March
feljelentette őt. Sarah szinte a haját tépte dühében.
- Nem is halt meg az a szuka?!
- Nem, túlélte, és van egy szemtanú is.
- Kicsoda? – háborodott fel megint.
- A maga fia.
- Az az idióta?! Hogy került oda?
- Valaki leadhatta neki a drótot, mert szinte berontott a tett színhelyére.
March is alátámasztja ezt a vallomásában.
- Ezek szerint van egy besúgó. Még ez is! De ki lehet az az áruló?
- Valaki olyan, aki jóban van a maga fiával és a lánnyal is.
- Monica nem lehetett, hisz ő volt, aki lelökte. Jane sem lehetett, mert
szinte alig ismeri Briant. Egyébként sem tudom feltételezni róla.
- Ki tudott még a dologról?
- Nem is tudom… - töprengett Sarah, mikor hirtelen George toppant be az
ajtón.
Úgy döntött ránéz még a nőre, mielőtt hazamegy, és meghallotta, hogy
épp telefonál.
– Most le kell tennem! – köszönt el Sarah, aztán gyorsan letette, és
álmosan az íróasztalához vonszolta magát.
A doktor aggódva fordult felé.
- Pihenned kellene, Sarah! Nem tesz jót neked a sok izgalom.
177
 - Izgalom?! Mit tudsz te erről? – kérte számon a nő, miközben idegesen
nyitogatta az asztala fiókjait.
- Nem kellett volna felvenned a telefont.
- Nem?! Mert így megtudtam az igazat, ugye?!
- Milyen igazat?
- Azt, hogy az a koreai liba majdnem meghalt.
- Ez igaz?! – ijedt meg a doktor.
- George, te álszent hazudozó! Te hívtad fel Briant? Igen, csakis te
lehettél! Valld be!
- Nem értem, én nem… - szabadkozott a férfi, mire a nő előkapott egy
pisztolyt.
- Most megtudod, mit szoktam tenni az árulókkal!
- Sarah, ne csinálj semmi őrültséget! Én jót akarok neked! Hogy
gondolhatsz ilyet rólam?! Kérlek, tedd el azt a fegyvert!
- Nem tudsz becsapni! Látom rajtad, hogy hazudsz! Szemét áruló! Képes
voltál hátba döfni! – kiabálta, miközben a fegyver kétszer is elsült.
Dr. Lambert ájultan rogyott össze az asztal előtt.

Mire Richard visszatért a rendőrségről, egy tucat riporter gyűlt össze a

kórházban. Alig tudott észrevétlenül feljutni a negyedikre, Maryhez.
- Mi van itt? – kérdezte Eddyt, aki a lány szobája előtt várakozott.
- Kiszivárgott a hír. Csak nemrég jöttek. Szóltam, hogy senkit se
engedjenek fel.
- Jól tette! Hívok erősítést magának, rendben? Szeretném, ha senki se
háborgatná az unokám – jelentette ki March, majd telefonálni kezdett.
Nemsokára megérkezett még négy testőr, akik segítettek Eddynek. Volt
pár elvetemültebb riporter, aki eljutott a negyedik emeletig, de a liftből már
nem tudtak kiszállni. Arra is figyeltek, hogy a kórházi dolgozókat se tartsák
fel a munkájukban. Richard Mary ágya mellett ülve várta, hogy a lány ismét
felébredjen. Nemsokára el is jött az a pillanat. Kinyitotta a szemét, és
körülnézett. Nagyapja csak később vette észre, mikor már könnyezett.
- Kislányom, annyira sajnálom a történteket! – szólt hozzá szomorúan, és
megfogta a kezét. – Sírjál csak, és könnyebb lesz, meglátod! Nagyon komoly
műtéted volt, szerencsés vagy, hogy túlélted az esést. Lehetett volna sokkal
rosszabb is! Van néhány törésed, zúzódásod, valamint a lépedet ki kellett
operálni, de néhány hét múlva teljesen rendbe jössz.
- Igen. Csak még nem tudom elfogadni, hogy… - kezdte elkeseredetten.
- Arra gondolj, hogy lehet még bármikor gyermeked! Előtted áll még az
egész élet! Ezt a kisbabát magához hívta a Jóisten. Jó helyen van, vigyáznak
rá, hidd el!
- Annyira fáj, nagyapa! Miért pont én? Az első pillanattól fogva szerettem
őt, sohasem volt teher a számomra. Úgy vártam, és olyan sokat álmodoztam
róla! Olyan üresnek érzem most magam! Nem tudok semmi mást csinálni,
csak sírni meg sírni…
- Megértelek, kedveském. Annyira fáj nekem is! Abban reménykedek,
hogy talán az idő mindent megold. Gyere, hadd öleljelek meg! – hajolt oda
hozzá az öreg, és meghatódva átkarolta.
Néhány pillanat múlva Eddy kopogott be, és lépett oda hozzájuk.

178
 - Bocsánat, hogy zavarok, de van itt valaki, aki orvosnak öltözve jutott fel
a negyedikre. Azt állítja, ő Mary gyermekének az apja, és szeretne bejönni.
Próbáltuk elküldeni, de nem hajlandó elmenni.
- Hogy hívják? – kérdezték szinte egyszerre.
- Robert Whiteman.
- Micsoda? – csodálkozott Richard. – Mary, csak nem ő…
- De, igen.
- Akkor, beengedjem? – várta Eddy a választ.
A lány bólintott, majd gyorsan felült az ágyán.
- Oké, rendben – szólt a fiú, és már ki is ment.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – fordult Richard a lány felé.
- Nem akarom ebben a pillanatban elküldeni. Joga van tudni, mi történt a
gyermekünkkel. Biztosan azért jött, mert miatta aggódik.
- Én viszont miattad – mondta ki az öreg, s már nyílt is az ajtó.
Alaposan megnézte egymást a két férfi, majd helyet cserélt.
- Kint leszek, ha szükséged lenne valamire – szólt vissza az öreg
távozóban.
Mary könnyáztatta arccal fordult látogatója felé. Robert eleinte csak
csendben ült, nem szólalt meg. Töprengőn nézte a lányt, majd lesütötte a
szemét. Idegességében a kezeit tördelte.
- Nagyon sajnálom – mondta ki végül, komor hangon.
- Szóval már tudod.
- Igen. Hogy vagy?
- Mégis, hogy lehetnék? – zokogott fel a lány, és kérdőn nézett rá.
- Segíthetek valamiben?
- Nem, köszönöm.
- Miért engedted meg, hogy bejöjjek? Legutóbb még elutasítottál.
- Igen, de most más a helyzet. Gondoltam, jogod van tudni, mi történt a
gyermekünkkel.
- Azt hiszed, csak miatta jöttem?
- Talán nem?
- Kérlek, bocsáss meg! – fakadt ki végül, elkeseredetten. – Mindenről
csakis én tehetek!
- Ezt hogy érted?
- Én ugyanis sejtettem, hogy Catherine nem az anyád.
- Hogy?!
- Az az igazság, hogy éppen emiatt hagytalak magatokra több héten át.
Amikor egyetlen éjszaka alatt meggyógyult, azt én nem vettem be. Nem
hiszek az efféle csodákban.
- Miért nem mondtad el rögtön, ha sejtetted?
- Úgysem hittél volna nekem! Tudtam, hogy neked nem eshet bajod, mert
én vagyok a célpont. Még James sem hitt nekem! Váltig állította, hogy a nő
tiszta, én mégis kételkedtem. Elérte, hogy dolgozni kezdj, ellenem hangolt.
Ugye?
- Nem vettem észre, de ha jobban belegondolok…
- És hogy tudtad meg, hogy nem külföldön vagyok?
- Amikor felhívtál, akkor tudtuk meg. Az otthoni telefonod átirányítottuk a
mobilomra, ami kiírta a számodat.
- Ő jött erre rá, ugye?
- Igen.
- Sejtettem. Ravasz róka! De azért mázlija is volt.
179
 - Robert, azért ez nem mentség azokra, amiket ott, a szállodában mondtál.
- Azokat csak Wilson miatt mondtam. Nem akartam, hogy megtudja,
milyen fontos vagy nekem.
- Ezt most higgyem is el? Nem gondolod, hogy túl gyenge magyarázat?
Egyébként már mindegy, mit mondasz, mert azóta minden megváltozott.
- Ezt miért mondod?
- Te voltál az első szerelmem. Testestül, lelkestül szerettelek. Jobban,
mint magamat. Most azonban már nem érzek így. Már csak fájdalmat érzek,
ha rád gondolok.
- Már mást szeretsz?
- Másképp, mint téged, de már Brian Downeyt szeretem. Vele vagyok
boldog, ő jelenti számomra a jövőt.
- Értem. Akkor nincs mit tenni. Az kívánom, legyél nagyon boldog vele.
- Köszönöm – felelte Mary, megenyhült arckifejezéssel, és kinyújtotta felé
a kezét.
Robert gyengéden megfogta azt.
- Ha nem találkoznánk, neked is minden jót, Robert.
- Kösz. Azért egy-kétszer felhívhatlak? Csak, hogy tudjam, jól vagy.
- Igen, persze. Ígérem, nem csapom majd le a telefont.
Erre halványan elmosolyodtak, majd Robert csendben távozott.
- Hát, vége – mondta ki Mary csendben, miután a férfi kiment, és egy
nagyot sóhajtott.
Visszadőlt a párnájára, és önkéntelenül is könnyezni kezdett.

Miután Richard visszajött, nem faggatta a lányt, ő mégis elkezdett

beszélni. Elmondott mindent kettejükről. A megismerkedésüktől egészen a
szakításukig. Közben az elrablását is elmondta, és azt, hogy hogyan
ismerkedett meg Briannel. Nagyapja meglepetten hallgatta a történetet.
- Sohasem hittem volna, hogy Sarah ilyen messzire megy! – háborodott fel
a végén. – Észrevehettem volna, hogy mire készül.
- Te nem tehetsz róla, nagyapa. Kérlek, ne hibáztasd magad! Mindenért
Sarah Downey a felelős! Annak a nőnek börtönben vagy diliházban lenne a
helye.
- Igen, ebben egyetértünk. Remélem, hamar elkapják. Már szinte minden
rendőr őt keresi.
- Én is remélem, hogy nem hagyják futni. Hiszen most én vagyok a
céltáblája!
- Nem hagyjuk, hogy bántódásod essen. Ezentúl nagyon vigyázunk rád.
- Tényleg, Brian hol van? – kérdezte Mary, és végszóra éppen megérkezett
a férfi.
- Itt vagyok, Mary! – üdvözölte a lányt, majd Richardhoz fordult. – Gyere
ki, mondanom kell valamit!
- Kérlek, ne titkolózzatok! Én is szeretném tudni, mi történt! – szólt közbe
a lány, amikor ki akartak menni.
- Drágám, neked nyugalomra van szükséged – próbálta lebeszélni Brian.
- Nem kell engem kímélni! Sokkal rosszabb, ha itt hagytok a
bizonytalanságban!
Nagyapja felsóhajtott, majd végül mindketten maradtak.
- Anyám lelépett, nem találja a rendőrség – kezdte Brian.
- Sejtettem! – vágott közbe Mary.
180
 - Igen, de mielőtt megszökött, lelőtt még valakit.
- Úristen! Kit?
- Dr. George Lambertet.
- Ez nem lehet igaz! De miért? – csodálkozott a lány.
- Valószínűleg azért, mert elárulta nekem, mire készül. Neki köszönhető,
hogy azonnal ott voltam, mikor lezuhantál. Felhívott, amíg a kocsiban
vártalak.
- Anyád bosszúból lelőtte? Ez rettenetes! És meghalt?
- Élet-halál között van, csak ennyit tudtam meg.
- Alig tudom elhinni.
- Megőrült. Semmi kétség – állapította meg Richard.
- Dr. Lambert figyelmeztetett, hogy valami nincs rendben a fejében, és én
próbáltam is beszélni vele, de reménytelen volt. Nem akarta kivizsgáltatni
magát. Meg sem hallgatott!
- Nagyon sajnálom, fiam. Ha ezt előbb tudtam volna, talán tehettünk volna
valamit, közös erővel.
- Mindenesetre már sosem tudjuk meg.
Richard ezek után magukra hagyta a fiatalokat. Brian bent maradt a
lánnyal egész éjszakára. Reggel egy csókkal ébresztette a lányt, aki hálás
szemekkel nézett rá.
- Szerzek reggelit, rendben? – kérdezte gyengéden a férfi.
- Az jó lesz! Már nagyon éhes vagyok!
- Ez a gyógyulás jele! Meglátod, hamar talpra állsz!
- Igen, szerelmem! Annyira jó, hogy itt vagy velem! – suttogta Mary, és
odahívta, egészen közel a férfit, majd pimaszul beletúrt a szakállába. – Ez
már úgy hiányzott! – próbált mosolyogni, mire Brian föléje hajolt, és
óvatosan megcsókolta. – Ez is! – tette még hozzá.
- Te kis csábító! Tisztában vagy vele, mennyire szeretlek?
- Igen, azt hiszem. Nélküled most nem is tudom, mit tennék. Azt hiszem,
teljesen maga alá temetne a fájdalom. A kisbabám elvesztése….
- Most ne gondolj rá. Légy erős, szerelmem - bátorította Brian, és
megcirógatta az arcát. - Én veled vagyok, mindörökké.
Ezután egy gyengéd csók következett, majd Brian elindult, ahogy ígérte.
Hozott reggelit, amit közösen fogyasztottak el.

A délelőtt folyamán Richard is befutott, egy kísérővel.

- Mary, sikerült elintéznem a neved átírását, és elhoztam neked valakit,
hogy bemutassam. Ő Andrew Gillmore. Andy, ő az unokám, Mary Kim March.
A látogató középmagas, kissé zömök testalkatú, őszülő férfi volt, apró
szemüveggel az orrán.
- Örülök, hogy megismerhettem, kisasszony! – nyújtotta a kezét.
- Ne haragudj, hogy éppen ilyenkor jöttem bemutatni neked, de Andy
most érkezett meg Németországból, és nem tudtam lebeszélni róla,
mindenképp meg akart ismerni. Már decemberben említést tettem neki
rólad, hogy szükségem lesz a segítségére, ő azóta szeretne találkozni veled.
Megígértem, hogy miután visszatér külföldről, összehozlak benneteket.
- Elnézést a tolakodó magatartásért, Miss March. Én csak szerettem volna
mielőbb biztosítani a támogatásomról, és elmondani: nagyon nagy örömömre
szolgál, hogy én fogom önt tanítani az üzleti élet rejtelmeire. Egyúttal
mielőbbi gyógyulást is kívánok önnek.
- Köszönöm, Mr. Gillmore – felelte Mary udvariasan.
181
 - Már nem vagyok fiatal, de szólítson csak Andynek, jó?
- Rendben. Ön pedig engem Marynek.
- Ahogy kívánja.
Pár perc után Richard kikísérte Andrew-t, majd visszatért.
- Nos, mi a véleményed? – kérdezte Maryt.
- Szimpatikusnak tűnik. Azt hiszem, jól kijövünk majd egymással -
állapította meg Mary bizakodón.
- Örülök, amikor ilyennek látlak. Maradj mindig ilyen, kislányom!
Történjék bármi, nem szabad feladnod! Nemsokára megtalálják Sarah-t is,
meglátod!
- Én is remélem, az ő érdekében is – szólt közbe Brian. – Félek, hogy még
több őrültséget követ el, ha nem kapják el időben – mondta vészjóslóan,
majd sietve kiment.
Őrlődött az anyja tragédiája és szerelme között. Nem tudta, mit is
érezzen, hová menjen. Nem találta a helyét, nyugtalanul járkált a folyosón.
Végül előkapta a mobilját és telefonálni kezdett. Pár perc múlva sietve ment
vissza a kórterembe.
- Dr. Lambert túl van az életveszélyen - közölte a nagy hírt.
- Hála az égnek - mondta Mary.
Richard is megkönnyebbült.
- Nem kéne neki rendőri őrizet? Mi van, ha Sarah újra próbálkozik?
- Már intézkedtem. Beszéltem a rendőrparancsnokkal, aki a barátod. Ugye
nem baj, ha rád hivatkoztam?
- Dehogy, nagyon jól tetted! Úgy látszik, egyre gondoltunk. Köszönöm.
- Nincs mit. Nem akarom, hogy anya még nagyobb bajba keverje magát.
- Nem lehet könnyű neked. Mégis csak az anyád…
- Nos, igen - sóhajtott fel Brian.
Mary és Richard egymásra néztek, sajnálták szegény fiút, akit ilyen
anyával áldotta meg a sors.

Két hét telt el, mire Mary végre lábra állhatott, és megtehette az első
lépéseket. Kicsit még gyenge volt, s a bal karján még egy erős kötés volt, de
már sokkal jobban érezte magát. Richard és Brian sűrűn látogatták, és
Robert is felhívta egyszer telefonon. Mindenkinek azt mondta, remekül van,
és szeretne már hazamenni, de az orvosok még néhány napig bent akarták
tartani. Belement, hogy hétvégéig még marad, és szinte számolta a perceket.
Délután a kórház udvarán sétálgatott, persze felügyelet mellett. Vigyáztak rá
nagyon, senki sem férkőzhetett a közelébe. Az utóbbi hetek alatt sokat
gondolt barátnőjére, Isabelre, és szerette volna tudni, mi van vele. Megkérte
nagyapját, hogy próbáljon utánajárni, de csak annyit tudtak meg, hogy még
mindig kómában van. Maryt elszomorította a hír. Nagyon bántotta, mert
tudta, minden miatta történt. Sarah Downey miatta tette ezt Isával. Este úgy
aludt el, hogy erre a tragédiára gondolt, reggel pedig könnyek közt ébredt.
Tisztán emlékezett álmára, ami nagyon felzaklatta. Visszatért régi rémálma.
Maga előtt látta édesapját, amint szenved, miközben halálra verik. Hallotta a
nyöszörgését, az ütések zaját, érezte fájdalmát. Ezalatt ő édesanyjával
együtt, csak sírt és kiabált. Aztán látta a csizmák suhogását, és a következő
pillanatban az édesapja helyét Isabel vette át. Már ő volt az áldozat, az ő
testét szapulták. Lelketlen emberek, kemény ütések. Isa csak feküdt,
összegörnyedve. Már alig élt. Csupa vér volt minden, a szeme is csukva volt.
Aztán egy hangot hallott: - Ezzel már semmire nem megyünk - és
182
abbahagyták az ütlegelést. Ekkor egy sikoly hallatszott a szoba sarkából, de
mielőtt Mary oda tudott volna nézni, hirtelen felébredt. A szíve vadul vert, és
patakokban folyt a könnye. Úgy érezte, mintha vele tették volna mindezt.
Alig tudott másra gondolni ez a szörnyű álom után.

Aznap napos, tavaszi idő volt, ezért úgy döntött, kimegy az udvarra kicsit,
hátha attól jobb kedve lesz. Leült egy padra, és magába roskadva töprengett,
amikor Eddy lépett oda hozzá.
- Látogatód jött – mondta.
- Kicsoda?
- Henry Fosternek hívják. Ismered?
- Igen, persze! Küldd be gyorsan – szólt Mary sietve, mintha egész nap
erre várt volna.
Reménykedett, hátha megtud valamit Isáról, de félt is, hogy valami rossz
hír fogadja. A fiú komoly arccal érkezett. Egy borítékot szorongatott a
kezében, amit köszönés után át is nyújtott.
- Ezt Isa testvére írta. Ő kért meg, hogy hozzam el neked.
- Köszönöm, Henry. De mondd, mi történt Isával?
- A levélből majd mindent megtudsz. Olvasd csak el.
- Jól van. És még egyszer, köszönöm.
- Nincs mit. Jobbulást kívánok! – mondta Henry, majd udvariasan
elköszönt.
Mary sosem hitte volna, hogy egyszer ilyen komolynak fogja látni ezt az
életvidám, csupa jókedv fiút. Csodálkozva bontotta ki a borítékot, amely
Anthony Smith lendületes kézírásával íródott.

Kedves Mary!

Az újságokban olvastam, mi történt veled. Őszintén sajnálom és jobbulást

kívánok! Azért írok, hogy mielőbb megtudd, mert biztosan érdekel, mi
történt Isával. Pár napja felébredt a kómából egy rövid időre, de aztán
sajnos újra mély álomba merült. Az orvosok semmi jóval nem bíztatnak.
Nagyon fáj ez nekem, de azért döntöttem így, hogy írok neked, mert
aggódom érted, hogy még mindig hibáztatod magad. Nézd, te egyáltalán
nem tehetsz róla, ne így fogd fel! Aki ezt művelte, az egy őrült volt! Ilyen
értelmetlen, kegyetlen tettet semmivel sem lehet magyarázni. Sajnos a
családom azóta teljesen széthullott. A húgom, Jessie, elszökött otthonról
még azon a szörnyű éjszakán, azóta sem tudunk róla semmit. Apa értesítette
a rendőrséget, kerestük mindenfelé, de hiába. Amikor Isa nemrégiben
felébredt, apát értesítették elsőként, pár szót váltottak egymással, aztán apa
is eltűnt. Henry találkozott vele utoljára, ő mesélte, hogy úgy köszönt el tőle
is, mint aki örökre búcsúzik. Mielőtt elment, eladta a boltot és átutalta
nekem a teljes vételárat. Nem tudok másra gondolni, mint hogy Jessie-t
ment megkeresni. Teljesen magamra maradtam. Most, hogy apa elment, úgy
döntöttem, én sem maradok itt tovább, túl sok fájó emlék köt ide. Talán egy
másik városban vagy országban több szerencsém lesz. Nemrég fejeztem be
az egyetemet, így talán kapok valami jó állást valahol.

183
 Most búcsúzom, kérlek, azért gondolj néha rám! Én is sokat gondolok rád.
Azt kívánom, legyél mindig nagyon erős és bátor! Látod, ebben a világban
nagyon sok erőre és önuralomra van szükség, hogy el tudjuk viselni a
fájdalmat!
Őszinte tisztelettel búcsúzik:

Anthony Smith

Mary könnyes arccal szorította mellkasához a levelet, miután elolvasta.

Alig tudta elhinni, hogy így széthullott Isa családja. – Hogy mondhatod ezek
után, hogy ne érezzem hibásnak magam?! – fakadt ki fájdalmában, és
nagyon is bűnösnek érezte magát. – Nem kellett volna kiszöknöm Robert
házából, és akkor mindez nem történt volna meg! – ezek a gondolatok
kavarogtak a fejében, és nagyon el volt keseredve. Ekkor váratlanul az
orvosa lépett oda hozzá.
- Mi történt, Miss March? Rossz hírt kapott?
- Valahogy úgy – felelte szomorúan.
- Nagyon sajnálom. Én pedig éppen azért jöttem, hogy kicsit felvidítsam.
Mary csodálkozva nézett fel a fiatal orvosra.
- A kollégák egyetértésével már ma hazamehet. Látja, kiharcoltam
magának!
- Köszönöm, doktor úr! Maga nagyon rendes. Azt hiszem, jobb lesz nekem
most otthon, a nagyapámnál.
- Jöjjön, segítek bemenni – nyújtotta a karját az orvos, és együtt sétáltak
be az épületbe.

Leült az ágya szélére, és kezébe vette a telefont. Arra gondolt, milyen jó,
hogy végre elmehet. A hangulata amúgy sem a legjobb, de ez a környezet,
úgy érezte, még jobban elkeseríti. Megcsörgette nagyapja számát és várta,
hogy felvegyék. Richard komornyikja jelentkezett. Meglepődött, amikor Mary
hangját meghallotta, és mintha zavarban lett volna.
- Ó, Miss March, épp most akartam felhívni önt.
- Talán történt valami a nagyapámmal?
- Jaj, kisasszony! Szörnyű dolog… Nem is tudom, hogy mondjam el…
Bocsásson meg, hogy így kell megtudnia, de az ön nagyapja meghalt.
- Mi?! Maga megőrült?! Tegnap még semmi baja sem volt! Hogy mondhat
ilyet? Ezzel ne vicceljen, kérem!
- Bárcsak vicc volna, kisasszony, de sajnos igaz! Egy órája sincs, hogy
megtörtént. A rendőrség már ellepte az egész épületet. Sarah Downey itt
járt, valószínűleg ő ölte meg, mert miután elment, a földön fekve találtam rá.
Még mindig alig tudom elhinni! – itt már hallani lehetett a hűséges öreg
szívet tépő zokogását.
Mary kábultan tette le a telefont. Mintha egy fal emelkedett volna elé, ami
eltakarta előle a napvilágot. Érezte, hogy agyát elborítja a köd. Még
segítségért sem tudott kiáltani, csak görcsösen kapálózni. A nyelve lebénult,
nem látott semmit. A világ eltűnt a szeme elől.

Negyedóra múlva tért csak magához. Az orvosok nem értették, mi a baja.

Mikor magához tért, próbálta elmondani. Kimerülten, zokogva magyarázta el
a történteket. Miközben nagyapjára gondolt, rájött, hogy most veszítette el
184
igazán a családját. Fájdalmában alig tudott gondolkodni. A doktor azt
javasolta, hogy maradjon még pár napot a kórházban.
- Hová is mehetnék?! – kesergett tanácstalanul. – Nekem már senkim
sincs. Senkim! – ez az utolsó szó visszhangzott benne sokáig, míg végre
eszébe nem jutott az utolsó szalmaszál. – Brian! Fel kell hívnom őt! Talán
még nem is tudja!
Felkapta a telefont, és hívni próbálta, de hiába. A férfi telefonja ki volt
kapcsolva. Dühösen tette le a telefont, majd eszébe jutott a komornyik.
Felhívta, és megkérdezte tőle Brian címét. – Meg kell keresnem! Tudnia kell!
Brian, már csak te vagy nekem! – gondolta kétségbeesetten, miközben
idegesen kutatott a szekrényben a ruhái után.
A kezelőorvosa nem örült a hírnek, hogy mégis elmegy, de már nem tudta
visszatartani. Próbálta meggyőzni, hogy ilyen idegállapotban nem lenne
szabad az utcára lépnie, de Mary válaszul csak annyit mondott:
- Taxit hívok, ne aggódjon, doktor úr!
Odakint ácsorgott Eddy, aki el akarta kísérni őt, de Mary lebeszélte róla.
Elmondta, mi történt a nagyapjával, és megkérte, menjen oda, derítsen ki
mindent, amit csak tud, majd jöjjön ő is Brian címére, ott majd találkoznak.
Ezután taxit hívott. A testőr kikísérte, majd szétváltak. Mary bágyadtan ült a
taxiban, alig nézett körül. Átszelték a várost, még a hídon is átmentek, a
Temze felett. Épp alkonyodott, mikor egy nagy térre értek. Megálltak egy
lámpánál, és csak itt nézett ki először az ablakon. Ismerős volt a tér, tudta,
hogy járt már errefelé. Követte a szemével az utat, miután zöldre váltott a
lámpa. A tér után a Wellington sugárút következett. Meglepte, hogy Brian is
ezen a környéken lakik, ahol Robert. Nemsokára lekanyarodtak egy kis
utcába, és az út végén, egy kétszintes épület előtt álltak meg. Jóval kisebb
volt, mint Roberté, a telek is hozzá képest aprónak tűnt. Mary kifizette a
fuvart, majd a kapuhoz ment.

Egy fiatal lány nyitott ajtót, akinek bemutatkozott. Elmondta, hogy ő Brian
Downey menyasszonya.
- Üdvözlöm, Miss March. Azonnal felismertem ám! Én Betty vagyok, a
házvezetőnő. A professzor úr azonban sajnos nincsen itthon – vallotta be a
lány.
- Sejtettem. Megvárhatnám? Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele, a
telefonján pedig nem tudom elérni.
- Persze, hogyne. Jöjjön csak be! – hívta be szívélyesen. – Szerencséje
van, hogy itt talált, ma ugyanis szabadnapos vagyok, és a barátomnál
szoktam lenni ilyenkor. Meghívott moziba, és csak egy csinosabb ruháért
ugrottam be.
- Akkor el is megy? – csodálkozott Mary.
- Igen, ha nem baj. Vagy félne egyedül?
- Nem is tudom.
- Majd bezárom kívülről a kaput, és hagyok egy tartalékkulcsot magának,
rendben?
- Az jó lesz – egyezett bele Mary. – Nem tudja, mikorra várható Brian?
- Nem tudom pontosan, de reggel szólt, hogy készítsek vacsorát, úgyhogy
biztos hamar itt lesz – nyugtatta meg a lány. – Ne aggódjon, gyorsan elrepül
az idő! Addig azt javaslom, nézzen körül az emeleten! Sok érdekes látnivaló
van odafönt – próbálta felkelteni az érdeklődését, majd sietve távozott.

185
 Mary az előtérben ácsorgott, tétován kereste a helyét az ismeretlen
lakásban. Eszébe jutott, amit a lány javasolt, hogy nézzen szét az emeleten,
és a lépcső felé fordult. Meredek csigalépcső vezetett felfelé. Ismerős volt ez
a látvány, nem is értette, miért. Aztán észrevette a lépcsősor alatti szürke
ajtót, s ekkor már tudta, honnan olyan ismerős. Robert házában is éppen
ilyen lépcső, és éppen ilyen ajtó van! Közelebb ment, és észrevette, hogy itt
is egy tenyérazonosító van felszerelve! - Ez hihetetlen! Milyen jó lenne az
ajtó mögé látni! – gondolta, de hamar rájött, hogy ide képtelenség bejutni.
Sóhajtott egyet, majd elindult az emeletre. Nagyon lassan közlekedett,
minden lépését megfontolva, mint egy múzeumi látogató. Alaposan
körülnézett. A lépcső melletti falat különböző építészeti remekek
bekeretezett fotói díszítették. Az emeletre érve jött csak rá, miért ismerte fel
a házvezetőnő. Kisebb-nagyobb fotókon saját maga mosolygott vissza rá.
Zavarba jött, hogy Brian ennyire túlzásba vitte a rajongást. A képek
Rómában és Görögországban készültek, és mindegyiken életvidám, jókedvű
volt. Ezúttal mégsem tudott örömmel nézni rá, mert állandóan a nagyapján
járt az esze. Az idő múlásával egyre elkeseredettebb lett, ami egészen
legyengítette őt. Belekapaszkodott a korlátba, de nem mert lenézni, inkább
leült a lépcsőre. A fejét a korlátnak támasztotta, és csak bámult maga elé.
Már nem akart gondolni semmire, senkire, csak túlélni ezt a borzalmas
napot.
Később, úgy fél óra múlva, elővette a telefonját, hogy ismét próbálkozzon,
de még mindig nem tudta elérni Briant.
- Hol a csudában vagy, szerelmem? – aggódott egyre jobban.
Újabb percek teltek el, és megint elővette a telefonját. Ezúttal sem volt
sikere. Aztán a harmadik próbálkozás után váratlanul megszólalt a telefonja.
Meglátta a kijelzőn, hogy Robert keresi. Nem túl lelkesen, de végül felvette a
telefont.
- Halló, itt Robert. Hogy vagy, Mary?
- Köszönöm kérdésed, de nem túl jól - felelte őszintén.
- Történt valami?
- Nem szívesen beszélném ezt meg veled, ha nem haragszol - felelte Mary,
és épp azon volt, hogy udvariasan lerázza valahogy, amikor meghallotta,
hogy nyílik a bejárati ajtó zárja. Megörült, hogy Brian végre hazaért, és
gyorsan véget akart vetni a telefonbeszélgetésnek.
- Robert, most nem alkalmas az idő, hogy beszélgessünk.
- Felhívjalak később?
Mary legszívesebben beleordította volna a telefonba, hogy: - Ne hívj soha!
-, de nem akart túl udvariatlan lenni, inkább halkabbra vette a hangját, és
próbált nyugodtan válaszolni.
- Nézd, halasszuk máskorra ezt a beszélgetést! Most tényleg le kell
tennem…
Brian ekkor lépett be az ajtón, kezében egy telefonnal. Mary halványan
elmosolyodott, amikor észrevette, hogy ő is épp telefonál, majd jeges
rémület lett úrrá rajta, amint meghallotta a belépő Brian hangját, mert
ugyanazt hallotta a telefonjában is.
- Mary, úgy hallom, ideges vagy valamiért. Haragszol rám talán? Vagy
történt valami?
A lány ekkor már nem tudta, kivel is beszél. Egy pillanatig reménykedett,
hogy csupán tréfa az egész, de aztán egyre inkább elhatalmasodott rajta a
kétségbeesés. Nem értette, mi történik.
186
 - Nem történt semmi – suttogta a telefonba. – Mondd, te tényleg Robert
vagy?
- Miért kérdezed? Azt hiszed, talán telefonbetyár vagyok?
- Én nem, csak hát… - tétovázott a lány.
- Jól van, látom, elbizonytalanodtál. Ennyire torzít a telefon? Emlékszel,
amikor Szöulban megkértelek, hogy légy az idegenvezetőm? Felajánlottad,
hogy mehetünk metróval, autóbusszal vagy lábbusszal, én pedig egy árva
szót sem értettem belőle.
- Igen, emlékszem. Te tényleg Robert vagy – nyögte ki Mary halkan,
félholtan az ijedtségtől. A korláton át látta, hogy Briannel beszél, és mégsem
Brian volt az, hanem Robert!
- Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, hogy vagy.
- Már egészen jól, köszönöm.
- Jól van, örülök neki. Mikor engednek ki a kórházból?
- Talán a hétvégén – felelte csendesen, majd sietve elköszönt.
Reszkető kézzel tette el a telefont, teljesen tanácstalan volt. Brian közben
levette a kabátját, és a lépcsősor felé vette az irányt. Mary megijedt, hogy
felfedezi, de aztán rájött, hogy csak a lépcső alatti ajtóhoz megy. Óvatosan
elindult ő is lefelé. Remélte, hogy végre megtudja, mi rejtőzik az ajtó
mögött. Leért a földszintre, és még látta a férfit eltűnni a távolban. A nehéz
fémajtó kezdett lassan bezáródni. Ekkor már tudta, cselekednie kell. Hirtelen
minden félelme elszállt, csak az hajtotta, hogy mielőbb végére járjon ennek
a dolognak. Felkapott egy széket, és odarohant vele az ajtóhoz. Egy gyors
mozdulattal kitámasztotta, mielőtt bezáródott volna. Amikor ezzel kész volt,
nagyot sóhajtva leült a székre, és bekukkantott az ajtó mögé, ahol Briannek
már hűlt helye volt. Észrevett viszont egy hosszú lépcsősort, ami lefelé
vezetett. Miután óvatosan lesétált rajta, egy végtelenbe nyúló, sötét folyosót
fedezett fel, és egy újabb ajtót. Odament, de nem tudta kinyitni. Halk zúgást
hallott, és érezte, hogy hidegebb van, mint másutt a lakásban. Nemsokára
abbamaradt a zúgás, s közben rájött, hogy az ajtón gombok is vannak.
Hasonlított egy liftajtóra, és rájött, hogy a működése is hasonló. Megnyomta
az egyik gombot, és újabb zúgás kíséretében meg is érkezett a lift, azaz
inkább kabin, ami ezúttal nem fel-le működött, hanem előre-hátra. Óvatosan
beszállt, majd belülről megnyomta az indítógombot. Későn vette észre, hogy
van kapaszkodó, így nekiesett a falnak, mikor a kabin nagy sebességgel
elindult. Hirtelen bevillant egy gondolat: - Lehet, hogy a közelben lakó
Robert lakásához vezet ez a folyosó? – ezen azonban már nem volt ideje
gondolkodni, mert váratlanul megállt a lift. Néhány másodperc telt el csupán,
de úgy érezte, mintha több kilométert utazott volna. Alig állt a lábán, amikor
kiszállt. Egy fényárban úszó, tágas terem tárult a szemei elé, sok
szekrénnyel, és néhány székkel. Az egyik szekrény mellett egy hatalmas
tükör állt, előtte pedig egy kisebb asztal. Döbbenten ismerte fel, hogy az
asztalon egy paróka hever. Éppen olyan, mint amilyen Brian haja! Úgy
érezte, eláll a szívverése. Felemelte, majd ijedten ejtette vissza, mikor
meghallott egy hangot a háta mögött.
- Örülök, hogy végre vége ennek a komédiának.
Megfordult, és Robert Whitemant látta maga előtt, barna szemekkel. A
szakáll még a kezében volt.
- Ki vagy te? – kérdezte riadtan, a kezeit védekezőn kulcsolva maga előtt.
- Annyiszor akartam elmondani neked, Mary! Nem miattad csináltam, hidd
el! Sokkal régebb óta tart ez a dolog.
187
 - Te kettős életet élsz?! – döbbent rá a lány.
- Végül is igen. A teljes igazság az, hogy Robert Whiteman nem létezik,
csak én találtam ki.
- De miért? Miért tetted ezt? Nem értelek.
- Az anyám miatt van minden. Tizenhét éves voltam, amikor rájöttem,
milyen ember, mekkora könyörtelenséggel söpri el az útjába kerülő
akadályokat, embereket, cégeket, mindent! Próbáltam hatni rá, volt egy
komoly vitánk, de beláttam, reménytelen. Még meg is fenyegettem, hogy
meg fogom állítani, de kinevetett. Azt vágta a fejemhez, hogy túl gyenge
vagyok, egy nagy nulla. Nem értek semmihez, csak a művészethez. Az üzleti
élethez nem értek, tehát ne szóljak bele. Ekkor határoztam el, hogy
bebizonyítom, igenis képes vagyok rá, hogy megállítsam! Készíttettem
ugyanolyan szakállat és hajat, amilyet akkoriban hordtam, majd az igazi
hajam és szakállam levágattam. Befestettem szőkére a hajam, és zöld
kontaktlencsét kezdtem hordani, hogy ne ismerjenek fel. A művészettörténet
mellett párhuzamosan elkezdtem tanulni a közgazdaságtant is, egy másik
egyetemen. Ezért is hiányoztam olyan sokat az órákról. A célomat végül is
elértem, mert azóta nagyon sok céget mentettem meg tőle, de aztán
rájöttem, túl messzire mentem. Már nem tudtam olyan könnyen abbahagyni,
ahogy terveztem. Lassan a részemmé vált ez az élet és ez a munka.
- És a hazudozás, ugye? Lehet, hogy sok emberen segítettél, de akkor is
egy csaló vagy! A magyarázkodásod kicsit sem hat meg!
- Féltem, hogy így reagálsz, ezért is nem mondtam el, pedig James
figyelmeztetett! Úgy sajnálom, Mary!
- Hát még én! – szólt rá dühösen a lány. – Hittem benned! Szerettelek!
Robertet és Briant is! Még vívódtam is, melyiküket szeretem igazán! Ez kész
őrület! Mindent megtettem volna érted, de te csak játszottál velem! Mint a
macska az egérrel, nem igaz? Lehet, hogy nem élvezted annyira, de
mégiscsak játék volt! Nem tudom felfogni! Hogy tehettél ilyet velem? Hogy
lehettél ennyire aljas?! – kiabált vele a lány, magából kikelve.
- Mindennek ellenére én őrülten szeretlek. Nem akartam soha, hogy
boldogtalan légy, szerelmem - vallotta meg Brian, és közelebb lépett.
Mary felindultan ütlegelni kezdte a mellkasát.
- Ne nevezz a szerelmednek, te szemét csaló! Hogy képzeled, hogy a
szemedbe tudok nézni ezek után?! E pillanatban a számomra meghaltál!
Sohasem fogok megbocsátani neked!
- Talán ha adnánk egy kis időt magunknak…
- Időt?! Nem adok semmit! Megfosztottál az utolsó szalmaszáltól, amibe
belekapaszkodhattam volna ebben a kegyetlen világban! – ordította
fájdalomtól eltorzult, könnyes arccal, és hirtelen durván meglökte a férfit,
aki a tükörnek esett, apró darabokra törve azt.
Ezután a kabinhoz sietett, és feltépte az ajtót. Már vissza se nézett, alig
várta, hogy végre messzire lehessen ettől a helytől.
A férfi nem szólt utána. Tudta, hogy kár minden szó. El volt keseredve, és
dühös is volt magára. Csak remélni tudta, hogy a lány valaha megbocsát.

Mary céltalanul bolyongott, az utcákat rótta, miután otthagyta a házat.

Felszállt egy buszra is, de csak két megállót ment. Addig kószált az estében,
míg végül a Tower-hídnál kötött ki. Ekkorra már feltolult benne minden
fájdalom, minden csalódás és bánat. Zokogva dőlt a korlátra. Úgy érezte,
nincs már merre mennie, nincs értelme tovább élnie. Mindenki elhagyta,
188
teljesen magára maradt ebben hatalmas és sötét városban. Sorra
visszaemlékezett szeretteire, boldog perceire, majd felelevenítette a
kellemetlen perceket is. Eddigi élete nem volt túl hosszú, de úgy érezte,
bőven volt része szenvedésben. Tehetetlen és megbántott volt. Lenézett a
távolban hömpölygő, csillogó víztükörre, hogy erőt merítsen, de csak
fájdalmat érzett. Ekkor szánta el magát egy végső lépésre, és megragadta a
korlátot. Egyik lábát lassan átlendítette rajta, és már a másikat akarta
emelni, mikor kiáltást hallott a távolból.
- Ne tegye! Kérem, ne!
Mary úgy érezte, nincs már visszaút, és nem törődött a hanggal sem.
Átemelte a másik lábát is, hogy már csak a korlátot kelljen elengednie.
Összeszorította a fogát, érezte, hogy átfúj testén a hűvös szél. A semmibe
révedt, és próbált elfeledni mindent, hogy könnyebb legyen. Nagyot
sóhajtott, s a következő pillanatban kezei ernyedten engedték el a korlátot.

189
 IV. RÉSZ: ÚJ ÉLET

17. fejezet

A következő pillanatban valaki megragadta a karját. Mary ekkor már

szinte alig volt magánál. Nem tudta, zuhan-e, mert elveszítette az
eszméletét. A férfinak minden erejére szüksége volt, hogy visszahúzza őt a
hídra. Akadályozta ebben a vállára nehezedő hatalmas hátizsák is, de végül
sikerült neki. Ledobta hátizsákját, Maryt megpróbálta egyensúlyban tartani,
közben leoldott a hátizsákról egy plédet, és arra fektette a lányt. Ekkor tudta
csak megnézni, a lámpák fényénél, hogy kit megmentett meg. Csodálkozva
hajolt fölé, és próbálta felébreszteni.
Mary azt érezte először, hogy valaki az arcát simogatja, és a kezét fogja.
Aztán meghallotta az utca zaját, a szél suhogását, és már tudta, ez nem
álom. Hirtelen tágra nyitotta a szemét, és észrevett egy aggódó tekintetet. A
sötét szempárban felfedezte a törődés, a féltés és az aggodalom apró jeleit,
miközben megérezte, milyen gyengéden kulcsolják át a kezét. Meglepődött,
és felgyorsult a szívverése. Megpróbált felállni. A férfi segített neki, s ekkor a
lámpák fénye megvilágították az arcát. A lány csodálkozva ismerte fel, alig
akart hinni a szemének.
- Tony, te vagy az?!
- Igen, én, a te őrangyalod – felelte Anthony Smith megnyugtató, meleg
hangon, majd óvatosan közelebb húzta a két átfagyott, legyengült kezet, s
megpróbálta felmelegíteni. - Miért tetted, kislány? – kérdezte töprengőn a
férfi, miközben Mary tekintetét kereste.
A lány felült, de nem mert a szemébe nézni, zavartan bámulta a földet.
- Nincs értelme az életemnek.
- Na, ezt most azonnal felejtsd el, oké? Tudod, hogy megijedtem?!
- Ne haragudj, de úgy éreztem, tényleg nincs miért élnem. Nincs már
gyermekem. Akit anyámnak hittem, kiderült, hogy csak egy csaló, és
majdnem megölt. Az egyetlen rokonomat, a nagyapámat pedig megölték.
- Ez rettenetes! És mi van a barátoddal, Robert Whitemannel?
- Ő is egy csaló. Képzeld, kettős életet él! Mindkét énje elhitette velem,
hogy szeret, és megpróbált manipulálni. Alig tudom elhinni, hogy majdnem
hozzámentem! Csak ma jöttem rá, hogy a két férfi egy és ugyanaz.
- Szóval ez volt az, amit megéreztem. Emlékszel, amikor azt mondtam,
veszély és hazugság vesz körül?
- Igen, emlékszem, de most már késő. Nem bírom tovább, jobb lenne
inkább örökre elmenni, együtt lenni a családommal. Itt már semmi
keresnivalóm. Nincsen értelme semminek, minden reményem szertefoszlott.
- Nem szabadna ilyen könnyen feladnod. Még olyan fiatal vagy!
- És mire megyek vele?
- Tudd meg, nem fogom hagyni, hogy újra megpróbáld ezt az őrültséget!
Jobb, ha már most kivered a fejedből!
- Rendes tőled, hogy aggódsz miattam.
- Még szép, hogy aggódom! Ide figyelj, Mary Kim March! Láttalak a
tévében, és még emlékszem arra a lelkesedésre, arra a tűzre a szemedben,
amikor beszédet mondtál a sajtótájékoztatón. Vállaltad, hogy Richard March
helyét átveszed, és méltó utódja leszel. Ígéretet tettél, kislány! Sok ezrek
bíznak benned, és tőled függ a megélhetésük! Ne hagyd őket a sorsukra!
190
 A lány megszégyenülve hallgatott.
- Ugye, igazam van? Borzalmas dolgokon mentél keresztül, ráadásul friss
még az élmény, de előbb-utóbb túl leszel rajta. Adj időt magadnak, Mary!
- Tony, én erre képtelen vagyok. Hiába van bármennyi időm. Tudom, hogy
a sorsom a nagyapám nyomdokába lépni, de nincs senkim. Egyedül mit tudok
tenni? Azt se tudom, ezek után kiben bízhatok! Milyen esélyem van így
bármire is, mondd?
- A nagyapád biztosan gondoskodott egy segítőről vagy tanácsadóról…
- Igen, Andrew Gillmore-nak hívják.
- Na, látod!
- És mi a garancia, hogy nem csap be ő is? Mitől bízzak meg egy
idegenben? Csupán egyszer láttam, amikor bejött meglátogatni a kórházba.
Nem, Tony, ennek semmi értelme!
- Ez a bizalmatlanság is azt mutatja, hogy nagyon is jó üzletember leszel!
Igazad van, belátom, amikor nem bízol abban az emberben. Felejtsd is el! –
szólt megadóan a férfi, és észrevette, mikor a lány megborzongott.
Gyorsan levette a kabátját, és ráterítette a vállára.
- Ne, Tony, meg fogsz fázni… - tiltakozott Mary.
- Ugyan, én bírom a hideget. Gyere, hazakísérlek – javasolta Anthony.
- Haza?! Az meg hol van?
- Nincs saját lakásod?
- Épp a balesetem előtt akartam venni egyet.
- És a nagyapád háza?
- Oda nem megyek. Megszállták a rendőrök. A gyilkos után nyomoznak –
felelte a lány, és ismét eleredtek a könnyei, amint a nagyapjára gondolt.
Tony vigasztalni próbálta, gyengéden átkarolta, miközben elindultak lefelé
a hídról. Pár utcányira leintettek egy arra járó taxit, és Tony egy panzióhoz
vitette magukat.
- Gondolod, hogy itt biztonságban leszek? – kérdezte Mary aggódva.
- Ne izgulj, a tulaj fiát jól ismerem. Nem fog senki megtalálni a sajtótól,
erről kezeskedem. Gyere! – hívta, és együtt léptek oda a recepcióhoz.
- Két egyágyas szobát kérünk, egyelőre csak ma éjszakára, és kérem,
hívja ide Alex Bakert. A barátja vagyok – közölte Tony.
Nemsokára meg is jött a férfi. Csodálkozva fogadta Anthonyt, de rögtön
megértette, miről van szó. Segítőkészen mutatta meg a szobáikat, közben a
diszkréciójáról biztosította őket.
A fiatalok hálásan megköszönték, és bementek.
- Te miért vettél ki szobát? – fordult Mary a férfihoz.
- Ha nem baj, szeretnék a közeledben maradni, nehogy megint őrültséget
csinálj. Nem akarom, hogy megszökj, ahogy a húgom, Jessie tette.
- Tényleg, hová és miért ment el a húgod?
- Nem tudom. Megpróbáltam kihúzni belőle, mi történt, de ő csak
hallgatott. Összekuporodva remegett a sarokban, ahogy te is láttad. Szinte
biztos, hogy végignézte, ami Isabellel történt.
- Ez szörnyű!
- Igen, az. Alig bírom felfogni ép ésszel! Éjjelente még ma is erről
álmodok. Ami igazán aggaszt, hogy Jessie-vel is csináltak valamit. Nem
tudom, megverték-e, vagy meg is erőszakolták, de amikor felugrott a földről
és kirohant a lakásból, láttam, hogy véres a ruhája.
- Istenem! Ez nem lehet igaz! Tony, ugye nem… – kiáltott fel Mary, majd
könnyes arccal borult a férfi vállára. – Minden miattam van!
191
 - Nem, ez nem a te hibád. Kérlek, ne okold magad!
- Tony, úgy sajnálom! Annyira szeretném visszapörgetni az időt! Ha nem
mentem volna ki Robert birtokáról, ez sohasem történt volna meg! Robert
figyelmeztetett, hogy ne menjek el, de engem hajtott az az átkozott
kíváncsiság, és látni akartam a várost. Hogy lehettem ilyen felelőtlen?
Elgyötörten rogyott az ágy szélére. A férfi melléje ült, és gyengéden
megfogta a kezét.
- Sohasem ismertük volna meg egymást, ha te szót fogadsz neki.
- De legalább, nem hull szét a családod.
- Igen, ez igaz. Hasonló a sorsunk, nem gondolod? Mindketten magunkra
maradtunk.
- Így van. Belátom, hogy te sem vagy szerencsésebb – sóhajtott föl a lány.
Tonynak hirtelen eszébe jutott valami:
- Mi lenne, ha összefognánk?
- Ezt hogy érted? – csodálkozott a lány.
- Szeretnék segíteni neked. Együtt talán többre megyünk. Szeretnék a
társad, a tanácsadód, a jobb kezed lenni. Amit a boltért és a lakásért kaptam,
nem túl sok a te vagyonodhoz képest, de szeretném befektetni.
- Képes vagy odaadni az egészet, és belefogni egy bizonytalan
vállalkozásba?
- Én nem tartom annyira bizonytalannak. Te még nem ismersz engem!
Közgazdaságból és külkereskedelemből van diplomám. Lehet, hogy nem
nézted ki belőlem, de kiváló eredménnyel végeztem az egyetemen. Úgy
érzem, képes vagyok segíteni neked.
- Alig hiszem el! Ezzel most tényleg megleptél.
- Hiszen meg is írtam, hogy befejeztem az egyetemet. Mellette dolgoztam
is, persze. Apám ragaszkodott hozzá, hogy az ő nyomdokain haladjak, és
vigyem tovább a boltot, ezért segítettem be sokszor neki. Néha bántott a
viselkedése. Mintha nem akarta volna, hogy legyek valaki, vagy vigyem
valamire. Olyan érzésem volt, mintha maga mellé akarna láncolni. Csomó
évet elvesztegettem a vele való vitákra. Aztán, amikor végre rászántam
magam, kiválóan kellett tanulnom, hogy ösztöndíjjal bejussak az egyetemre
és végig tudjam csinálni, mert ő egy fillérrel sem támogatta a
tanulmányaimat.
- Azért a végére már büszke volt rád, nem?
- Talán. Bár… azt akarta, hogy örökre csak boltvezető legyek.
- Próbáltad meggyőzni?
- Nem is egyszer!
- Fő, hogy végül elérted a célod, vagy nem?
- De, teljesen igazad van. Végre szabad lehetek, és azt tehetek, amihez
kedvem van.
- És tényleg lenne kedved segíteni nekem?
- Eltaláltad! Végre lesz célom! Már csak az kell, hogy higgy magadban és
bennem. Csak így sikerülhet. Nos?
- Nem is tudom…
Mary tanakodni kezdett. Nem akart hiú reményeket táplálni benne, de úgy
gondolta, nem veszíthet, ha belevág. Ennél már úgysem lehet rosszabb!
Ekkor kopogtak, és a konyháról különböző ételeket hoztak fel. Alex küldte
nekik a késői vacsorát. Miután a szobapincér kiment, Mary megadta Tonynak
a várva várt igent. Ekkor a férfi lelkesen felkapta a lányt, és meg is pördült

192
vele. Ez végre előcsalt mindkettejük arcára egy réglátott, őszinte mosolyt. Ez
volt az a pillanat, ami örökre megváltoztatta mindkettejük sorsát.

Ezzel egy időben hatalmas tömeg gyűlt össze a Hilton Szálló legnagyobb
konferenciatermében. Megszállták az egész emeletet a sajtó emberei, s akik
nem fértek be a terembe, azok a folyosókon várakoztak. Bombaként robbant
a hír, hogy Robert Whiteman tart sajtótájékoztatót, amire eddig még sosem
volt példa. Mindenki kíváncsi volt, izgatottan várakoztak. A kamerák
beállítva, a fényképezőgépek, hangrögzítő szerkezetek indításra készen
álltak. Próbálták kitalálni, mi lehet az oka ennek a váratlan összejövetelnek.
Több tucat tipp érkezett, a találgatásoknak se vége, se hossza. Egy szakállas,
szemüveges férfi érkezése vetett csak véget az egésznek, aki dinamikus,
magabiztos léptekkel vonult végig a termen. Két testőr kísérte. Elegáns, de
visszafogott öltözéket viselt. Senki sem értette, mi történik itt, és ki ez az
ember. Valaki felkiáltott a tömegből:
- Ez Brian Downey professzor!
Erre mindenki meglepődve, feszült várakozással nézett a jövevényre. A
férfi megvárta, míg lecsendesednek, és megszólalt.
- Igaz, én Brian Downey vagyok, de rögtön itt lesz az is, akit úgy várnak –
próbálta megnyugtatni a tömeget, és a zsebéből elővett egy szemüvegtokot
és egy apró dobozkát.
A szemüvegét a tokba helyezte, a dobozból pedig kivett és feltett két
kontaktlencsét. Ezután már zöld szemekkel nézett vissza rájuk. Mindenki
döbbenten nézte, amikor aztán levette a parókáját és álszakállát, s
előbukkant Robert Whiteman rövid, mézszőke haja, határozott, markáns
vonásai. Szigorú, mély tekintettel nézett a tömegre, a vakuk villogása sem
zavarta. Néhányan fel is sikoltottak, néhányan pedig hitetlenkedve csóválták
a fejüket, a legtöbbjüknek azonban már a holnapi címlap lebegett a szeme
előtt.
- Robert Whiteman nem létezik, uraim, csak Brian Downey. Én vagyok az,
akit vártak, ez az igazság – jelentette ki a férfi. – Szeretném most ezek után
elmondani, miért játszottam ezt a kettős szerepet a világ előtt. Miközben
beszélek, kérem, mellőzzék a kérdéseiket, a végén mindenre válaszolni
fogok – mondta, majd belekezdett a mondandójába.

Másnap reggel Mary csodálkozva ébredt. Hirtelen nem tudta, hol is van,
majd hirtelen eszébe jutott minden. Körülnézett a szobában, ahol nagyon
magányosnak érezte magát. Az ablakhoz sétált, és eléje tárult a város
csodás látképe, ami különös hatással volt rá. Már tudta, nincsen egyedül, a
város befogadta őt. Érezte, hogy már nem idegen itt. Szeretett volna rögtön
bemenni a vállalathoz, átvenni nagyapja helyét, és minél előbb tanulni,
dolgozni. Felkapott egy köntöst, és sietve ment ki a folyosóra, Tony
ajtajához. Izgatottan kopogott be, és várta, hogy kinyíljon az ajtó.
- Bújj be! – jött a távoli hang, mire Mary gyorsan belépett.
Anthony nadrágban ült az ágyon, mezítelen felsőtesttel, és a zokniját
húzta éppen.
- Bocsáss meg, hogy így rád törtem! – jött zavarba a lány.
- Ugyan, nem vagyok szégyenlős, két húgom is van, tudod. Gyere csak be!
– bátorította a férfi. – Mi történt?
193
 - Olyan lelkes vagyok, Tony! Legszívesebben azonnal megkezdeném a
munkát.
- Ezt örömmel hallom – jött a mosolygós válasz. – Jól aludtál?
- Igen, már sokkal jobban vagyok.
- Meg kell vallanom, én is. Főleg most, hogy látlak! Mondd, van kedved
velem reggelizni?
- Igen, hogyne! Most érzem csak, milyen éhes is vagyok!
- Remek! Rögtön szólok, hogy hozzanak fel valamit. Mit szeretnél?
- Rád bízom. Most még a vasszeget is megenném!
- Na-na!
Pár perc múlva hozták is a reggelit, a napilapokkal együtt. Anthony volt az
első, aki felvette az újságot, és rögtön felfedezte a címlapot.
- Nézd csak! – adta át rögtön a lánynak.
- „A Mentőangyal felfedi magát!”, „Robert Whiteman kettős élete.” –
olvasta Mary meglepetten a szalagcímeket. – Nem hittem volna, hogy képes
lesz rá – mondta, majd kissé elgondolkodva folytatta: - Már tudom, ezt is
csak érdekből csinálta! Most, hogy már tudom az igazat, nem akarta, hogy én
kürtöljem világgá. Direkt megelőzött!
- Ne is törődj vele! Az lesz a legjobb, ha is nem gondolsz rá. A bosszú nem
jó tanácsadó. Kérlek, felejtsd el őt! Arra kell most koncentrálnod, ami rád
vár, az előtted álló feladatokra. A saját életed lebegjen a szemed előtt!
- Igen, igazad van. Nem is olvasom el ezt a szemetet! – dobta el az
újságot a lány.
Ezután kerülték a témát, inkább csendben reggeliztek, majd Mary átment
a saját szobájába, hogy átöltözzön. Miután kiment, Tony felvette az újságot,
hogy alaposabban szemügyre vegye a címlapfotókat. Az egyik képen hosszú
hajjal, szakállasan, szemüvegben, a másikon pedig anélkül szerepelt Brian
Downey. Anthony nem tudta levenni a szemét a fotókról. Különös érzése
támadt, amit nem tudott megmagyarázni. Még azt sem tudta eldönteni jó-e
vagy rossz, amit érez. Még sosem hagyták cserben a megérzései, de ezúttal
pontosan ezt érezte, ezért inkább nem is szólt róla Marynek.
A délelőttöt azzal töltötték, hogy vettek Marynek gyászöltözetet, majd a
lány rábeszélésére felkerestek egy autószalont. A kínálat óriási volt. Több
mint egy óráig nézelődtek, mire végre kiválasztottak egy sötétkék Hyundait.
Mary a hitelkártyájával fizetett. Áhítattal ültek be a puha ülésekre.
Mindkettejük számára új volt ez az élmény. Az első köröket szinte repülve
tették meg, úgy érezték, a fellegekben járnak. Később, mikor már kiautózták
magukat, a kastély felé vették az irányt.

Anthony szája tátva maradt a csodálkozástól, amikor meglátta a hatalmas

építményt.
- Ebben lakott a nagyapád? – kérdezte döbbenten. – Ez aztán nem semmi!
Nem is mondtad, hogy egy kastély! Ez fantasztikus! – tette még hozzá
álmélkodva.
- Ugye? Nekem is nagyon tetszik – jegyezte meg Mary, majd megállt a
parkolóban.
Csodás park vette körül őket, s az egész birtok az erdő közepén terült el,
egy kis tó mellett. A kastély csúcsai a fák fölé magasodtak, s úgy álltak ott,
mint a mesében. Minden képzeletet felülmúlóan, magasztosan terült el ez az
elegáns építmény, Tony alig bírt magához térni a látványtól.

194
 - Kezdek félni tőled, Mary Kim March – fordult a lány felé, mielőtt
kiszálltak a kocsiból. – Azt tudtam, hogy gazdag vagy, na de ennyire…
- Ezzel nem vagy egyedül. Még én is alig tudom elhinni mindezt.
- Légy erős és magabiztos, Mary! – bíztatta ekkor a férfi, és kissé
megszorította a kezét. – Nem kell félned, én melletted vagyok - mondta
magabiztosabb tekintettel.
- Köszönöm, Tony. Nélküled most nem lennék itt.
- Felejtsd azt most el! Gyere inkább, menjünk be! A nagyapád is lát, és ő is
erőt ad neked a távolból.
- Igen, azt hiszem, igazad van. Nem szeretném, ha csalódna bennem.
Élnem kell az életem, amit választottam – jelentette ki a lány határozottan,
és becsengetett.
Jonathan, a komornyik nyitott ajtót.
- Miss March, már annyira vártuk! – üdvözölte az öreg, és megrázott egy
csengőt, összecsődítve a többi alkalmazottat is, akik villámgyorsan
felsorakoztak az előtérben. – Az egész ház nevében őszinte részvétünket
fejezzük ki, kisasszony. Szeretnénk, ha tudná, hogy ránk mindenben
számíthat. Nagyon örülnénk, ha végleg itt maradna, átvenné, amit szeretett
nagyapja önre hagyott.
- Köszönöm a kedves szavakat, és ígérem, ahogyan önökre is bármiben
számíthatok, önök is számíthatnak rám bármiben, bármikor. Ez a hely olyan
számomra, mint egy szentély. Minden a nagyapámra emlékeztet, lelkének
egy része örökre itt maradt. Itt halt meg, és már tudom, én is itt fogok
meghalni egyszer. Szeretném, ha tudnák, örömmel jöttem ide. Bánat nyomja
még szívem, de boldoggá tesz, hogy folytathatom nagyapám munkáját, és
otthonomnak tekinthetem az ő otthonát. Tudom, hogy örül, mikor ezt hallja,
mert teljesült az álma. Mindez azonban nem történhetett volna meg, és én
sem lehetnék most itt, ha nincsen ez a fiatalember, aki most velem jött.
Anthony Smith a neve, és ő mentette meg az életemet, amikor tegnap el
akartam dobni magamtól. A kétségbeesés vezetett a Tower-hídra, hogy a
habok között leljem halálomat, és együtt lehessek családommal, de ez a férfi
megakadályozta. Kérem, tekintsenek úgy rá, mint a legjobb barátomra, a
jobb kezemre. Segíteni fog, hogy mindenben megálljam a helyem, és méltó
utódja legyek Richard Marchnak.
A komornyik a többiek nevében is megköszönte Tonynak, amit tett, és
üdvözölte őt is. Elmesélte, hogy zajlott a tegnapi nyomozás, és azt is, hogy
Alan Overy, March ügyvédje kereste telefonon. Mary megkapta a számát, és
rögtön vissza is hívta. A férfi felajánlotta a segítségét, hogy elrendezi a
temetéssel kapcsolatos ügyeket, és kérte, jöjjenek össze minél előbb, mert
szeretné felolvasni a végrendeletet. A lány megköszönt mindent, majd
megbeszéltek egy időpontot. Ezután felhívta Eddyt a mobiltelefonján, és
kérte, hogy ő is jöjjön oda. A férfi nagyon meglepődött, aggódva kérdezte,
miért nem kereste eddig. Amikor személyesen is találkoztak, bemutatta
egymásnak a két férfit, majd elmondta az előző nap eseményeit. Eddy a fejét
csóválta.
- Miért is hagytam magam lerázni, amikor kijöttél a kórházból!? Mary,
téged egy percre sem lehet magadra hagyni!
- Igen, erre már én is rájöttem – jegyezte meg Anthony.
- Jól van, igazatok van – ismerte be végül a lány. – Most pedig gyertek,
szeretném megmutatni nektek ezt a csodás épületet. – Mindenhová
benézünk, és kiválasztjuk, kinek melyik szoba tetszik.
195
 - Nekem biztosan minden szoba tetszik. Itt minden olyan gyönyörű!
- Igen, ebben lehet valami, de azért nem szeretnék helyettetek dönteni.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Eddy, és mindketten csodálkozva néztek a
lányra.
- Szeretnélek meghívni benneteket, hogy nálam lakjatok.
- Hogy?! – kiáltottak fel egyszerre. – Ezt nem fogadhatjuk el, szó sem
lehet róla – közölte Tony, miközben Eddy is helyeselt.
- De miért? Te vagy a testőröm, vagy nem? Hogyan akarsz megvédeni, ha
bent, a városban laksz? Te pedig a segítőm, a tanácsadóm vagy, nem?
Állandóan ingázni akarsz a központ és a kastély között? Gondoljatok bele! Én
szívesen látlak benneteket. Itt annyi szoba van! Kérlek!
A két férfi tanácstalanul nézett össze, majd némi töprengés után igent
mondtak.
- Mary, miattad megyünk csak bele ebbe a dologba, de felhívom a
figyelmedet, hogy ez előbb-utóbb ki fog derülni. Akkor aztán nem fog
kegyelmezni a sajtó! Mindenféle ócska pletyka fog szárnyra kelni rólad.
- Ugyan! Itt, ebben a hatalmas épületben igazán nem számítunk majd
lakótársnak. Ti lesztek az egyik szárnyban, én pedig a másikba költözöm
majd. Ez igazán nem lehet gond. S ha mégis, akkor sem érdekel. Írjanak
csak, amit akarnak!
- A legjobb lenne, ha egyelőre azt mutatnánk a külvilág számára, hogy te
is testőr vagy, Tony – javasolta bölcsen Eddy.
Ez az ötlet mindenkinek tetszett, végül ebben maradtak. Ezután elindultak
felderíteni a kastély minden zegét-zugát. Mindenki elámult a pompás
termeken, felmentek a toronyba is, megnézni a kilátást. Mary amint felért,
rögtön a korláthoz lépett. Meghatódott, amint a csodás tájat meglátta.
Ugyanaz az erdő, a messzi tündöklő Temze, és London fényei, mint amikor
utoljára itt járt Brian-nel. Maga előtt látta a férfi szenvedélyes tekintetét,
szélfútta, kócos haját, sűrű szakállát, amint a válaszra vár. Azt kérdezte, mit
érez. Az emlékek úgy törtek elő belőle, mint egy vulkán. Görcsösen
kapaszkodott a korlátban, és újra érezte, amint szívverése felgyorsul, szája
csókra nyílik. Úgy szerette volna akkor, hogy megcsókolja, és mégsem tette!
De miért? – gyötörte magát. Eszébe jutott Görögország is, amikor a
párnacsata után ugyanúgy vágytól égett, mégis cserbenhagyta őt. Újra élte
most a fájdalmat, a csalódást. Tudta, hogy élete nagy szerelmét veszítette el,
és talán sohasem fog így szeretni.
Aggódva lépett oda hozzá két kísérője, mikor meglátták, hogy könnyes a
szeme.
- Csak a szél miatt van. Már minden rendben – magyarázkodott a lány, és
hirtelen elindult visszafelé.
Később Tony és Eddy elmentek a holmijaikért, és beköltöztek a balszárny
két nagyobb szobájába. Mary ruhái már a kastélyban voltak, ugyanis míg a
kórházban feküdt, Richard mindenét áthozatta Jane Flinders házából.
Nemsokára megérkezett Martin Holder felügyelő, a nyomozás vezetője,
aki Maryt kereste.
- Örömömre szolgál, hogy végre megismerhetem, Miss March – üdvözölte
az idősödő zsaru. – Azért jöttem, hogy beszámoljak a nagyapja halálával
kapcsolatos nyomozás fejleményeiről.
- Értem. Köszönöm, hogy idefáradt – mondta Mary, és hellyel kínálta a
férfit.

196
 - Tudomásunkra jutott, hogy Sarah Downey itt járt, ő volt az utolsó, aki
beszélt a nagyapjával. A hölgy ellen már elfogató parancs van más ügyek
miatt, ebben azonban, úgy tűnik, ártatlan. A vizsgálatok kimutatták, hogy a
nagyapja természtes halált hal, pontosabban szívinfarktus végzett vele.
Semmi külsérelmi nyom nincs rajta, és belsőleg sem mutattak ki mérgező
anyagot. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy a Sarah Downey-val való
beszélgetés mennyiben járult hozzá, mennyire zaklatta fel, ami végül ide
vezetett. Mary meglepődött a hallottakon.
- Tehát ha ő okozta is a halálát, de nem szándékosan?
- Így van. Van esetleg még valami hozzátennivalója, vagy egyéb
információja Sarah Downey-ról?
- Igen, van. Ő az, aki Dél-Koreában elrabolt, és akaratom ellenére
idehozatott. Így kerültem ebbe az országba.
- Ez igaz? A nagyapja ezt nem említette, amikor feljelentést tett ellene.
Hajlandó ezt írásba is adni?
- Természetesen – felelte Mary.
- Hadd kérdezzem meg, miért nem jelentette fel eddig azt a nőt?
- Igazából féltem is tőle, ezen kívül sajnáltam volna a fiát kitenni ennek,
vele ugyanis nagyon jóban voltam.
- Értem – vette tudomásul a rendőr, majd nemsokára elköszönt. –
Elmenőben még megkérdezte: - Ugye nem bánja, ha 24 órás rendőri
megfigyelést rendelek el? Aggódom önért.
- Nem, persze. Nagyon köszönöm.
- Nincs mit – mondta, és távozott.
Mary ezek után bement a nagyapja szobájába. Körülnézett, és meglátott
egy szék támláján heverő kabátot, amelyet még nem raktak vissza a
szekrénybe. Magához ölelte, és zokogva sírta vissza nemrég megtalált
nagyapját. A kabáttal a karjai között, elindult körbe, a szobában. Szemügyre
vette a régi tárgyakat, mindent, ami körülvette Richard March-ot az utolsó
óráiban. Megérintette az apró dísztárgyakat, végigsimított a szekrényben
lapuló ruhákon, és végül könnyek között borult az ágyára. Most érezte
igazán, milyen közel van hozzá, mégis, mennyire távol. Így talált rá az egyik
szobalány, aki segített felállnia, és visszakísérte a szobájába. Ott már a saját
holmijai vették körül. Meglepődött, milyen szépen elrendezték a dolgait. A
ruhái a szekrényben, apró személyes tárgyai az asztalon. Az ágyon ülve
pedig a Brian-től kapott hatalmas mackó várta. Mary szeme könnybe lábadt,
amikor meglátta. Elveszített gyermekére gondolt. Fájdalmat érzett, majd
pedig dühöt, mikor az ajándékozó is az eszébe jutott. Felkapta az ártatlan
állatot, és kirohant vele. A komornyik nevét kiabálta, akivel hamar össze is
futott. Kezébe nyomta a súlyos játékot, és idegesen adta ki az utasítást.
- Kérem, azonnal szabaduljon meg ettől! Vigye el egy gyermekotthonba,
vagy égesse el, engem nem érdekel! Nem akarom többé itt látni! Megértette?
- Hogyne, Miss March. Máris intézkedem – felelte a meglepődött férfi,
majd sietve indult kifelé.
Mary nézte őket, ahogy távolodtak, s látta, hogy a mackó gombszeme
visszanéz rá. Épp eltűntek volna az ajtónyílásban, amikor végül utánuk
kiáltott.
- Várjon! - Odasietett, és visszavette az állatot. - Mégse vigye el, kérem.
Aztán a medvét magához ölelte, és a szobájában letette egy székbe.
- Te nem tehetsz róla, ne haragudj - mondta sajnálkozással a hangjában,
és elmorzsolta előtörni készülő könnyeit.
197
 Később Eddy kereste fel a szobájában, és kirángatta az önsajnálatból.
- Gyere, hadd mutassak valamit.
Mary nagy nehezen követte őt.
Az épület középső szárnyában egy üres szobájába mentek, azt mutatta
meg Eddy a lánynak.
- Mi ebben az érdekes? - nézett rá kérdőn a lány.
- Arra gondoltam, tehetnénk ki pár kamerát a házba és a házon kívül, itt
pedig lehetne a megfigyelőszoba, ahol valaki 24 órában nézné a
monitorokat.
- Nem is tudom. Ez elég komolyan hangzik.
- Hidd el, van értelme. Nem engedhetjük meg, hogy az a nő besurranjon
ide.
- A rendőrség is megfigyeli a házat.
- Igen, de meddig? Bennük amúgy sem bízom eléggé. Tudod, Sarah képes
bárkit lefizetni.
- Igen, igazad van. Tégy, ahogy jónak látsz, rád bízom a dolgot. Az ár nem
számít, legyen minden szuperbiztonságos, jó?
- Oké, főnökasszony! - szalutált viccelődve Eddy.
Mary el is nevette magát.
- Ez jó! Te főnökasszonynak hívsz, Tony meg kislánynak - állapította meg
a fejét csóválva, és mosolyogva visszaballagott a szobájába.

Két nap múlva megtartották a temetést, ahol végső búcsút vettek a

milliárdos Richard March-tól. Mary csodálkozott rajta, hogy Brian nem jött el.
Csak később értesült róla, hogy a rendőrségen volt, kihallgatáson. Tisztáznia
kellett a kettős személyiségével kapcsolatos félreértéseket. Végül nem
emeltek ellene vádat, mert bár a válságkezelő cége, s a háza is az ő
tulajdonában volt, de Michael Wilsont ruházta fel minden jogkörrel, ő
képviselte, mindent ő írt alá helyette. Nyomozó barátján kívül ő volt az
egyetlen személy, aki ismerte a titkát, és mindenben támogatta őt. Wilson a
sajtótájékoztató után megkönnyebbült, hogy nem kell tovább hurcolnia ezt a
titkot, s a rendőrségen mindent elkövetett, hogy Briant kiengedjék.

A temetés után Mary visszavonult a szobájába, ahová Tony is követte őt.

- Tudom, nem a legalkalmasabb épp most faggatóznom, de mielőtt
magadba zuhannál, gondoltam, felrázlak, és megkérdezem: mikor akarsz
bemenni a vállalathoz?
- Igazad van, nem szabad elhagynom magam. Legjobb lesz, ha mielőbb
bemegyünk. Most szombat van. Mi lenne, ha hétfőn ott kezdenénk?
- Én benne vagyok. De nehogy meggondold magad, kislány!
Mary a fejét csóválta.
- Mondd csak, miért hívsz engem kislánynak?
- Mert olyan butuska voltál, hogy képes lettél volna szaltót ugrani a fagyos
Temzébe. Szóval ki kell még érdemelned, hogy nagylánynak hívjalak.
Mary ezen elmosolyodott.
- Oké, rajta leszek - ígérte meg.

Másnap délelőttre várták az ügyvédet, hogy felolvassa a végrendeletet.

Mary épp átöltözött, hogy illőn fogadja vendégét, amikor valaki erőteljesen
bekopogott hozzá. Magára kapta a pulcsiját, és sietve ajtót nyitott.
198
 - Mi történt? Olyan vadul dörömböltél– kérdezte az ajtóban ácsorgó Tonyt.
- Hírt kaptam a húgomról!
- Ez igaz? Gyere, mondd el! – rángatta a szobájába türelmetlenül a lány.
- Amikor Jessie eltűnt, felhívtam minden ismerősünket, és megkértem
őket, hogy szóljanak, ha netán látják őt. Az imént hívott egy volt
iskolatársam, aki látásból ismerte őt, és azt mondja, nemrég látta Jessie-t. A
helyet is megmondta, és hogy állítólag elég rosszul nézett ki.
- És hol látta őt?
- Egy bárban, a külvárosban.
- Akkor most odamész, ugye?
- Igen, máris indulok. Szeretném mielőbb megtalálni.
- Drukkolok neked. Kérlek, ha megtaláltad, hozzad őt is ide! Nagyon
örülnék, ha ő is itt lakna velünk.
- Köszönöm, igazán kedves vagy.
- Ez csak természetes. Sokkal tartozom nektek.
- Már mondtam, te nem tehetsz róla. Felejtsd ezt el, hogy magadat
hibáztatod, jó? Most indulok. Nem baj, ha nem érek vissza a végrendelet
felolvasására?
- Nem gond. Eddy itt lesz és vigyáz rám. Menjél csak nyugodtan, most ez a
legfontosabb – mondta Mary, majd a köszönés után Tony elviharzott.

Az ügyvéd pontosan, a megbeszélt időben érkezett. A dolgozószobában

vártak rá. Jonathan kísérte be az idősödő urat, aki nem egyedül érkezett.
Mary megdöbbenésére Brian Downey lépett be mögötte az ajtón. Először alig
ismerte meg, de egy pillanattal később már tudta, ki az. A szíve majd’
kiugrott a helyéből. A férfi komor, merengő hangulatban érkezett. Alig nézett
a lányra. Haja rövid, barna volt. Ezúttal nem használta a zöld kontaktlencsét
sem, helyette egy új, vékonyabb keretes szemüveget viselt. Az arcán
halványan, de látni lehetett, hogy borostás. - Mintha egy harmadik ember
született volna a másik kettőből – rémült meg a lány. Mindez azonban nem
befolyásolta az érzelmeit. Megvetéssel és csalódással nézett rá. Nagy
nehezen tudta csak megállni, hogy ne essen neki dühében. Próbálta
összeszedni magát és uralkodni az érzelmein. Üdvözölte dr. Overy-t, és a
professzort is. Az ügyvéd rögtön magyarázkodni kezdett.
- Dr. Downey is eljött. Én hívtam meg, Miss March, mert őt is említi a
nagyapja a végrendeletében. Bocsásson meg, hogy ezt a telefonban nem
említettem.
- Nem tesz semmit, ügyvéd úr. Köszönöm, hogy idefáradt.
- Ez a kötelességem – felelte nyájasan, miközben helyet foglaltak. –
Kezdhetjük is? – kérdezte körbenézve, és elővette az iratokat. - Előbb hadd
adjam át a vagyonátruházási nyilatkozatokat, amelyek még a halála előtt
készültek. Ezekben a vagyona nagy részét önre írta át, tehát a végrendelet
ezekre már nem tér ki.
Az ügyvéd átlapozta a nyilatkozatokat, közben röviden elsorolta, miket
tartalmaznak. A bankbetéteken kívül részvényeket, ingatlanokat, hatalmas
földterületeket Európa több országában. Lóversenypályát, művészeti
központot, egy magánkórházat, galériákat, több autót, magánrepülőt,
magánszínházat, mozikat, teniszpályákat, külföldi kikötőket, utazási
irodákat, yachtot, bányászati jogot és még egy csillagvizsgálót is. A
felsorolásnak mintha sohasem akart volna vége szakadni, Mary pedig egyre
idegesebb lett. Minderről fogalma sem volt! Teljesen lebénította a tény, hogy
199
ekkora vagyonnak, ennyi mindennek lett hirtelen a tulajdonosa. Ebben a
pillanatban kíváncsi lett volna, vajon Tony mit szólna mindehhez, ha itt
lenne. Eszébe jutott Jessie is, és reménykedve várta, hogy a fivére
megtalálja. Miközben Mr. Overy olvasott, kezdett rájönni, hogy a March
Metropolitan csak egy töredék ahhoz, amit a nagyapja ráhagyott. A székhez
szögezve nézte a falon lógó egyik festményt, és próbált természetesen
viselkedni, miközben Brian egy rövid pillantást vetett rá. Nem látta senki,
mekkora aggodalom volt akkor a tekintetében, milyen megértőn nézett a
lányra. Mary elmerengett, vajon miért kellett Brian-nek is eljönnie, ha a
nagyapja mindent őrá hagyott? Nem tudta elképzelni, mit hagyhatott a
férfira. Talán egy festménygyűjteményt? A fantáziája máris meglódult, aztán
csak arra eszmélt, hogy hirtelen a legfontosabb részhez értek.
- Végezetül szeretnék rendelkezni a tulajdonomban lévő utolsó dologról,
ami úgy a szívemhez nőtt – olvasta Overy. – Unokámra, Maryre, és akit
fiamként szerettem mindig, Dr. Brian Downey-ra hagyom ötven-ötven
százalékos tulajdonban a kastélyt, mely évszázadok óta a családomé volt.
Egyetlen kikötésem van: mindkét tulajdonosnak itt kell laknia. Amelyikük
nem teljesíti ezt a feltételt, az automatikusan lemond az ötven százalékáról a
másik javára.

200
 18. rész

A végrendelet utolsó sorai mindkét fiatalt meglepték, csodálkozva néztek

egymásra. Hirtelen nem találtak szavakat, ezért az ügyvéd folytatta is a
mondókáját. Tájékoztatta őket a jogaikról, ha esetleg meg akarnák támadni
a végrendeletet, valamint Marynek átnyújtott egy kulcsot, amit még a
nagyapja bízott rá. Az öreg dolgozószobájában lévő festmény mögé elrejtett
páncélszekrényt nyitotta a kulcs. Az ügyvéd elmondta, hogy ott van a többi
hivatalos dokumentum mindazokról, amik most már Mary tulajdonában
vannak. Ezek után mindkettejüknek adott 1-1 másolatot a végrendeletből,
majd gyorsan távozott. Hagyta, hadd vitassák meg négyszemközt a
továbbiakat. Távozása után Eddy bukkant elő.
- Minden rendben volt? – lépett oda Maryhez.
- Igen, habár…
- Habár?
- Nagyapa a kastélynak csupán a felét hagyta rám, 50 százalékát Brian
örökölte. Azzal a kikötéssel örököltük, hogy itt kell laknunk. Amelyikünk nem
lakik itt, az automatikusan lemond a részéről.
- Ez igaz? – csodálkozott Eddy, és a másik férfira nézett, aki épp feléjük
tartott.
- Nézd, Mary, nekem fogalmam sem volt erről – szabadkozott Brian.
- Te még itt vagy? Azt hittem, az ügyvéddel együtt elmentél.
- Igen, mindjárt el is megyek, de visszajövök.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan? Neked valóban van képed beköltözni
ide?! Mindezek után?! Ugye csak viccelsz? Nagyon jól tudod, hogy én nem
fogok elköltözni, hogy sosem mondanék le a kastélyról. Egyikünknek
azonban le kell mondania, az pedig te leszel!
- Miért kellene lemondanom? Engem sokkal több emlék fűz ide, mint
téged! Itt töltöttem szinte a fél gyermekkoromat!
- Kérkedj csak vele! Milyen jó neked! Tehetek én arról, hogy én csak
nemrég óta ismerem?
- Ez nem kérkedés, csupán ténymegállapítás volt. Ugyanolyan jogaim
vannak, mint neked.
- Az eszem megáll, micsoda pofátlanság! Szóval itt akarsz te is lakni?
- Pontosan – felelte Brian határozottan, és pár másodpercig farkasszemet
néztek egymással.
Utána Brian szó nélkül távozott. Az ajtóban még visszanézett, és közölte:
- Még ma áthozom a dolgaimat.
Mary szóhoz sem jutott a felháborodástól. Eddy próbálta megnyugtatni, de
nem járt túl nagy sikerrel. Végül egy javaslattal állt elő.
- Figyelj, mielőtt ideérne az exed…
- Hé, ne hívd az exemnek! – rivallt rá Mary.
- Oké, akkor mielőtt ideérne a professzor, addigra át kéne hoznunk ebbe a
szárnyba a dolgainkat. Ahol most Tony és én lakunk, valószínűleg, oda akar
majd beköltözni. Ott lenne a legtávolabb tőled, szóval neked is az lenne a
legjobb, nem?
- De, igazad van. Szólok pár alkalmazottnak, hogy segítsenek.
Szerencsére nem volt sok holmijuk volt, így hamar áthurcolkodtak. Brian
csak délután futott be egy jól megrakott költöztető autóval. Látszott, hogy
hosszú távon gondolja ezt a költözősdit. Mary egy darabig az előtérből
201
szemlélte az eseményeket, felháborodva, szótlanul. Nem győzött
csodálkozni, mennyi holmija van a férfinak. Négy költöztető munkás
serénykedett, Brian irányította a ténykedésüket.

Pár óra alatt minden a helyére került, majd Brian útjára bocsátotta a
munkásokat. Amikor becsukta utánuk az ajtót, addigra Mary már visszament
a szobájába, Eddy viszont a közelben volt, és átadta a kulcsokat.
- Felszereltettem néhány kamerát és riasztót a nagyobb biztonság
érdekében. Gondoltam, szólok, hogy te is tudj róla, ha már itt fogsz lakni.
- Köszönöm, ez jó ötlet volt. Aggódom, hogy mi lesz anyám következő
lépése.
- Mindenesetre most, hogy beköltöztél, azt talán megússzuk, hogy
felgyújtsa vagy bombát dobjon a kastélyra - jegyezte meg cinikusan Eddy.
- Gondolom, Mary mindent elmondott rólam, ezért nem kedvelsz, ugye?
- Az is elég volt, amit a lapokban olvastam rólad, de igen, elmondta.
- Egyet azonban nem tudsz, mert nem volt benne a lapokban. Azt, hogy én
valóban szeretem Maryt.
Mary épp ekkor jött vissza, és még hallotta az utolsó mondatot.
- El ne hidd, amiket mond! Úgy hazudik, mint a vízfolyás! - mondta
Eddynek.
- Nem számít, hogy most nem hiszel nekem, mert előbb-utóbb úgyis
rájössz, hogy az érzéseim irántad őszinték. Elérem majd, hogy újra bízz
bennem és együtt legyünk. Nemcsak mint lakótársak, hanem mint
házastársak.
- Hű, micsoda pazar lánykérés! A mindenit! - nevetett fel Eddy.
Mary csak a fejét csóválta, és továbbment.
- Bocs, hogy beleszólok, de szerintem nem ez a jó módszer… - adta volna
Eddy nagylelkűen a tanácsot, de Brian szúrós tekintete torkán akasztotta a
szó, és egy halk „oké” után ő is inkább jobbnak látta tovább állni.

Mary a szobájában egy ideig próbált megfeledkezni a nap eseményeiről,

és pihenni, de a nyugtalansága nem múlt el. Ráadásul Tony miatt is
aggódott, aki már csomó ideje elment a húga után. Már órák óta hívogatta,
de hiába, a telefonja ki volt kapcsolva. Estefelé egyre türelmetlenebb lett,
végül megkereste Eddyt.
- Ne értesítsük a rendőrséget? Már fél napja eltűnt.
- Szerintem korai bevonni a rendőrséget, most még úgyse foglalkoznának
vele. Várjunk még, nem hiszem, hogy nagy baj lenne. Arról úgyis mindig
hamarabb értesül az ember.
- Gondolod? Nem is tudom. Jó lenne már valami hírt kapni róla.
- Előkerül, meglátod - nyugtatgatta a férfi.

Később kimentek az előtérbe, hogy ott várakozzanak tovább. Így rögtön

észrevették, amikor késő este hazaért. Mary rögtön a nyakába ugrott.
- Úgy aggódtam érted! - mondta törődön.
- Ezt jól esik hallani. Végre valami jó is történik ezen az átkozott napon! –
dünnyögte elcsigázott hangon a férfi.
- Hogy-hogy?! Tényleg, hol van a húgod?
- Nem volt szerencsém. A nyomára akadtam, de minden hiába. Nagyon
sok emberrel beszéltem és meg is találtam a megfelelő személyt, ő azonban
202
megpróbált átverni. Pontosan tudtam, éreztem, hogy minden szava
hazugság. Kényszerítettem, vallja be, hol találom Jessie-t, de ő csak
tagadott, hogy nem is ismeri.
- Ennyin múlt csak az egész? – vágott közbe csodálkozva az eddig
hallgatag testőr. – Kiverem én belőle szívesen, ha gondolod.
- Azt hiszed, én nem próbáltam meg? Mit gondolsz, miért jöttem ilyen
későn, és miért nézek így ki? – szegezte neki a kérdést Tony, és ledobta a
kabátját.
Ekkor vették csak észre, milyen szörnyű állapotban van a férfi.
– Minden porcikám fáj - tette még hozzá.
- Úgy tűnik, kemény fickóval akadtál össze – állapította meg Eddy. – Bocs,
hogy gyávának hittelek. Valamit azért csak lehet tenni.
- Igen, valamit tenni kell. Ehhez azonban biztosan nem erőre van szükség,
hanem inkább észre. Most azonban nemigen tudok gondolkodni. Pihennem
kell. Bocsássatok meg – mentegetőzött, és elindult a szobája irányába.
- Várj! Én szívesen segítek – ajánlotta fel Eddy. – Mary, megengeded, hogy
kinyomozzam? Arra az időre, amíg ezen dolgozom, szerzek egy másik,
megbízható testőrt neked. Elhívom Reed-et, a legjobb barátomat. Jó lesz?
- Rendben, én benne vagyok. Nyomozd csak ki, hol van Jessie! Neked
biztosan sikerül. Nekem pedig most úgyis szükségem van Tonyra. Holnap
akkor bemegyünk a vállalathoz? – szólt a férfi után. - Vagy várjunk pár
napot, amíg rendbe jössz?
- Nem olyan súlyos a helyzet, hogy holnapra ne tudnám kiheverni, szóval
ne halasszuk el. Csak annyit mondj meg, hogy mikor indulunk.
- Jól van. Legyen akkor fél 8, rendben?
- Oké, akkor már itt sem vagyok - indult volna pihenni, de újra
feltartották.
- Várj, Tony, valamit még nem tudsz - szólt utána Eddy. - A szobád már
nem arrafelé van.
- Nem? Hogyhogy? - csodálkozott a férfi, mire Mary röviden elmondta a
nap eseményeit.
- Látom, itt is zajlott az élet - jegyezte meg álmosan. - Akkor most merre
induljak?
- Gyere, megmutatom - ajánlkozott Eddy, és elkísérte a szobájáig a
kimerült férfit.
Mary még gondolkodott pár pillanatig, majd a konyha felé vette az irányt.
Igaz, már jócskán túl volt a vacsorán, de úgy döntött, magával visz a
szobájába némi rágcsálnivalót, sósat és édeset is, illetve egy kancsó vizet.
Mindent rápakolt egy tálcára, és lerakta a szobájában. Már épp be akarta
csukni az ajtót, amikor eszébe jutott a pohár is. Kiszaladt érte, majd sietve
visszaloholt. - Brian Downey, nem adom meg az esélyt, hogy összefussak
veled az éjszaka közepén! - fogadkozott. Mint valami romantikus sorozatban,
a haragban lévő pár véletlenül egymásba botlik az éjszaka közepén,
egymásra néznek a meghitt félhomályban, fellobban a régi láng, nem tudnak
ellenállni és végül egymás karjában kötnek ki. - Na, nem! - Jelentette ki
Mary, miután végiggondolta, mi minden történhetne, ha nem lenne
elővigyázatos. Legszívesebben vállon veregette volna magát, amiért ilyen
előrelátó. Elhatározta, gondolni sem fog a tőle nem messze tábort vert
férfira, inkább a holnapi napra fog koncentrálni.

203
 Brian azonban nagyon is sokat gondolt rá, ő is épp az ágyára dőlve
merengett. Visszaemlékezett a múltra, arra pillanatra, amikor Brian
Downeyként először találkozott a lánnyal. Azt hitte, földbe gyökerezik a lába,
úgy meglepődött, amikor az anyja megmutatta a fotóját abban az újságban.
Alig akarta elhinni, hogy éppen őt rabolták el. Amikor aztán szemtől
szemben álltak, nem mutatta, de valósággal rettegett, hogy felismeri őt a
lány. Amikor aztán rájött, hogy megúszta, megnőtt az önbizalma. Eljátszotta
a félénk professzort, miközben valóban félt, főként a szerelmét féltette. A
legnehezebb az volt, amikor le kellett kapcsolnia a villanyt. Meg kellett
tennie, hogy teljesen elterelje magáról a gyanút. Úgy kellett tűnnie, mintha
meglepődne, mivel Brian Downey-ként semmit sem tudott Mary sötéttől való
félelméről. Másnap pedig, amikor meglátta, hogy feltörte a gépét és
nézelődik benne, komolyan megijedt, hogy talált valami kompromittálót,
ezért is reagált olyan hevesen. Utólag hamar megbánta, hogy ilyen durva
volt, de már nem volt mit tenni. Egy ideig még el tudta hitetni magával, hogy
jobb is így, mert amúgy se akar Brianként közelebb kerülni hozzá, de rá
kellett jönnie, nem bírja ezt sokáig. Egy idő múlva már szinte fizikai fájdalom
volt számára, hogy a közelében van, és mégis ilyen rideg vele a lány, akit ő
úgy szeret. Hálát adott akkor a konyhai balesetnek, ami végül újra
összehozta őket, onnantól már nem zavarta az sem, ha Brianként szereti,
csak ne legyen olyan hűvös vele. Ez a lány tényleg elvette az eszét! Amikor
az elmaradt esküvő után visszament az anyjához, nehogy az gyanút keltsen,
a hazafelé vezető úton is ezeket a fogságban eltöltött szép napokat sajnálta
leginkább. Tudta jól, Robertként nem lesznek ilyen meghitt, nyugodt napjaik,
elfoglalt ember révén nem lesz ennyi ideje a lányra. És valóban így is lett.

London egyik eldugott zugában Sarah Downey is a múlton merengett. Ő a

közelmúlt eseményein gondolkodott, és felvillant előtte az utolsó
beszélgetés közte és Richard March között.
Dühösen rontott be hozzá, az öregnek még arra se volt ideje, hogy
értesítse a rendőrséget. Az alkalmazottak pedig nem mertek önként ilyen
lépést megtenni, inkább az ajtó előtt várakoztak, aggódva, ugrásra készen.
- Nahát, Richard! Nem is üdvözölsz? - vetette oda a meglepettségtől
lemerevedett férfinak. - Hallottam, hogy feljelentettél. Ez igazán nem volt
szép húzás tőled, ennyi együtt töltött év után. Én voltam a leghűségesebb,
legelszántabb embered, és ez a hála?
- Milyen hűségről beszélsz? Hallottam róla, hogy Maryt is elraboltad, csak
hogy megszerezd a cégemet.
- Á, szóval már tudsz róla. Akkor hagyjuk a mellébeszélést. Mit ajánlasz fel
kisunokád életéért?
- Hogy?! - rökönyödött meg a férfi.
- Ugye nem gondoltad, hogy meghátrálok és feladom az egészet?
- Nem értelek, Sarah. Miért akarod mindenáron megszerezni a cégemet?
Mit ártottam én neked? Évekig jól megvoltunk, tényleg remek munkaerő
voltál. Mindenben támogattál…
- Igen, valóban mindenben. Még a lányodat is az én embereim találták
meg Dél-Koreában. A piszkos ügyeket előszeretettel bíztad rám.
- Nem vagyok büszke arra az ügyre, túl messzire mentek akkor az
embereid. Arról volt szó, hogy csupán megleckéztetjük azt a fickót, aki
magába bolondította a lányomat. Sosem mondtam, hogy meg kell ölni.
204
 - Most már mindegy, nem igaz?
- Valóban, most már semmit sem tehetünk, nem tudjuk visszapörgetni az
időt. De nem válaszoltál a kérdésemre. Miért ez a mélységes gyűlölet
irántam? Mit vétettem ellened?
- Tényleg ilyen hamar felejtesz, vagy azt hiszed, ennyire hülye vagyok?
- Nem tudom, mire gondolsz.
- A fiamra, akit elraboltatok.
- A fiadra? Én nem raboltam el Briant.
- Én nem rá gondolok, hanem a testvérére.
- Hogy?! - csodálkozott a férfi. - De hiszen ő meghalt, nem? Miért beszélsz
képtelenségeket?
- Á, szóval képtelenség! Makkegészséges volt, aztán egyszeriben meghalt.
Ez a beteges kölyök meg a nyakamon maradt. És te komolyan elhiszed, hogy
ezt beveszem?
- Sarah, te honnan veszed ezeket? Miért gondolsz rólam ilyesmit? Ez
abszurd!
- Nagyon jól tudom, hogy összefogtatok ellenem! Az volt a cél, hogy
hozzámenjek a barátod fiához, nem igaz? Kellett a pénzes lányka a csapatba,
akinek gazdag apucija és anyucija van, de nem akarják csóróhoz adni.
Nagyon jól tudom, mi zajlott a háttérben. Arra pedig, hogy a fiamat
halottnak nyilvánítsák, egyedül te voltál képes, neked volt meg hozzá a
hatalmad. Végtére is a te magánkórházadban voltam, nem igaz?
- Sarah, ezt verd ki a fejedből! Ez őrültség, amiket beszélsz. Egyáltalán
nem volt semmilyen összeesküvés. Hidd el! Megesküszöm bármire, amire
akarod.
- Nem hiszek az esküjeidben. Valahogy idejétmúltnak tartom.
- Pedig ez az igazság. Semmi nem igaz abból, amiket elmondtál. A fiad
valóban meghalt. Tudom, hogy utána sokáig álltál kezelés alatt, azt hittem,
az a kezelés segített, de látom, most se jöttél teljesen rendbe. Egyszerűen
arról van szó, hogy nem tudod elviselni a valóságot, ezért gyártottál a
fejedben ilyen elméletet.
- Ez nem csupán elmélet. Ez a fájó igazság! Ettől vagyok ilyen, és ezért
tervezem évek óta a bosszúmat.
- Még mindig nem tudom felfogni, hogy egy ilyen képtelen gondolat miatt
csináltad ezt az egészet. Te tényleg beteg vagy.
- Ne kezdd már te is! Én teljesen egészséges vagyok!
- Add fel magad, Sarah. Még nem késő. Enyhítő körülmény lenne, ha
önként feladnád magad.
Sarah ezt hallva felnevetett.
- De humoros vagy! Szó sem lehet róla! Amíg él az unokád, nem állok meg.
Légy ezzel tisztában.
- Sarah, kérlek…
- Már csak azt kell kitalálnom, hogyan végezzek vele. Szerinted? A
zuhanást kipipálhatjuk, az már lejárt lemez. A doktorba már belelőttem pár
golyót, szóval ez is felejtős. Talán kés vagy tűz… esetleg méreg? Á, az túl
humánus!
Richard ezeket hallva szóhoz sem jutott. Sajnos elég erős képzeleterővel
rendelkezett, és rögtön elképzelte a felvázolt jeleneteket.
- Sarah, ne tedd, kérlek… - nyögte ki végül erőtlenül.
- Jól van, akkor legyen meglepetés.

205
 - Sarah, ne.. - tiltakozott a férfi, és ekkor már a szívét fogta, mert érezte,
hogy rosszul van.
- Nem vagy valami jó bőrben. Jobb, ha inkább megyek, mielőtt a te
halálodat is rám kennék - mondta a nő, és az ajtó felé vette az irányt. Abban
a pillanatban, amikor kilépett, az öreg összeesett. Sarah még látta elájulni,
ezért sietősre vette a távozást.
Így visszagondolva, Sarah eltöprengett, hogy talán mégis igazat mondott
az öreg. Mi van, ha tényleg nem rabolták el a fiát? Játszotta az erőset, aki
nem dől be senkinek, de el kellett ismernie, eléggé meggyőzőnek tűnt
Richard meglepettsége. Mintha valóban nem tudott volna a dologról. Látta
már az öreget hazudni, és tudta, hogy sose volt jó benne. Ez az egész
gondolkodóba ejtette.

Másnap korán ébredtek a fiatalok. Tony a nyakkendőjét babrálva

bolyongott, Mary után kutatva. Az étkezőben talált csak rá, ahol már Eddy is
várta.
- Szóltam a barátomnak, aki nemsokára itt lesz, hogy helyettesítsen -
közölte Eddy a belépő Tonyval.
- Ez gyors volt.
- Van fotód a húgodról? Sokat lendítene az ügyön.
- Persze, tessék - kapta elő a zsebéből. - Gondoltam rá, ezért már elő is
készítettem a számodra egyet.
Eddy alaposan megszemlélte.
- Nagyon bájos - jegyezte meg végül.
- A kép hátuljára felírtam pár infót róla, hátha az segít.
- Igen, látom - szemlélte meg Eddy, majd kikérdezte még Tonyt arról az
emberről, akivel verekedett, és elkérte a pontos címet.
Tony hálásan megköszönte a felajánlott segítséget, és megígérte, hogy ő
is figyelni fog Mary-re. A lány azután aggódva fordult a férfihoz.
- Tartok Sarah Downey-tól, de ami most jobban aggaszt, hogy mit
mondjak vagy tegyek ma bent a cégnél. Egész éjjel ezen gondolkodtam.
- Mindenekelőtt össze kellene hívnod egy igazgatósági ülést, ahol az
összes vezetőt biztosítod, hogy minden marad a régiben. Sokan meg vannak
rémülve ilyenkor, mert nem tudják, mik a terveid. Tudniuk kell, hogy nem
akarod eladni a céget, hogy a munkájuk továbbra is megvan, és számítasz
rájuk.
- Igen, erre gondoltam én is, csak hát nem tudtam, hogy is fogjak hozzá.
- Először is megkeressük azt a férfit, akire a nagyapád akart bízni, aztán
vele együttműködve megoldjuk ezt a problémát, rendben?
- Az jó lesz! Máris nyugodtabb vagyok. És mit mondanak a megérzéseid?
- Nem is tudom… - kezdte, aztán Eddy értetlen arcát látva magyarázkodni
kezdett: - Te még nem tudod rólam, de néha vannak megérzéseim.
Események, érzések. Sok konkrét dolgot éreztem már meg előre. Nem
vagyok jós, csak jól ismerem az embereket, és megérzem az őket körülvevő
érzelmi hullámokat, erőket. Mary is tanúsíthatja, ugye?
- Igen. Ez így van – erősítette meg a lány.
- Hű, ezt most komolyan mondjátok? Bocs, de nem igazán hiszek az
ilyesmiben. Különben is, ha előre megérzel dolgokat, hogy lehet, hogy mégse
tudtad, milyen veszélybe kerülsz tegnap?

206
 - Tudtam, de nem igen volt más választásom. Reménykedtem, hogy
megtalálom Jessie-t.
- Sajnálom, hogy nem jött össze. Meglátod, nekem sikerülni fog!
Ebben a pillanatban érkezett meg az új testőr. Jonathan kísérte be.
- Reed Henderson – mutatkozott be a rendkívül magas, széles vállú férfi.
- Ő a barátod?! – hüledezett Tony. – Ez jó lesz! Mellette inkább kisfiúnak
tűnök majd, nem pedig testőrnek!
Mary erre felnevetett.
- Jól van, akkor nem kell, hogy a testőrömnek add ki magad. Egyáltalán
nem érdekel, mit gondolnak rólunk.
- Nem azért mondtam. Nem kell, hogy miattam kockázatot vállalj.
- Nincs semmi kockázat. Ha megírják, hogy a barátom vagy, legalább
békét hagynak. Hisz tudod, egy gazdag, egyedülálló örökösnő igencsak
vonzó préda a hozományvadászok számára.
- Te túl sok tévét nézel. Csak nem arra gondolsz, hogy tegyünk úgy,
mintha járnánk? – csodálkozott a férfi.
- Nagy őrültség lenne? – bizonytalanodott el a lány, mire Eddy is
közbeszólt.
- Én támogatom a tervet! Ez lesz a legjobb megoldás, Tony.
- Na, ne! Eddy, muszáj neked minden őrült tervet helyeselni? – tiltakozott,
majd hol Mary, hol Eddy kérlelő tekintetét leste. – Jól van, legyen! – adta
meg magát némi töprengés után, és újdonsült barátnőjéhez lépett.
Lehajolt, és elegánsan kezet csókolt neki. Mary szóhoz sem tudott jutni a
meglepetéstől.
- Örömömre szolgál, hogy az udvarlója lehetek, kisasszony.
- Haver, ezt melyik századból koppintottad? Ma már nem így udvarolnak –
világosította fel Eddy, széles mosollyal.
- Jól van. Te akartad! – figyelmeztette Tony, majd egyik kezével
megragadta Mary karját, a másikkal elkapta a derekát, s a lendülettől hátra
hajló lány fölé hajolt.
Brian épp ebben a pillanatban lépett be az ajtón, és a döbbenettől rögtön
le is merevedett.
- Anthony, kérlek… – tiltakozott Mary, nem túl erélyesen, mire a készülő
csókból csak egy apró puszi lett, amit a lány az orra hegyére kapott.
- Legközelebb szólj, hogy menjek ki, ha ilyesmire készülsz - jegyezte meg
Eddy. - Visszavonom, amit mondtam.
Mary közben mosolyogva lépett Tonyhoz.
- Szörnyű ez a nyakkendő, hadd igazítsam meg - mondta, és kezelésbe
vette.
- Te gondolatolvasó vagy. Pont ezért kerestelek, hogy megigazítsd nekem.
Mary gondosan újrakötötte nyakkendőt.
- Nem mindennapi nő vagy, Mary Kim March - jegyezte meg Tony.
- Te pedig nem mindennapi férfi - tette hozzá Mary, majd nem törődve az
őket körülvevőkkel, elmerültek egymás tekintetében.
Aztán Mary váratlanul belekarolt a férfiba, és így szólt:
- Gyere, drágám, mert még elkésünk.
- Hű, ti aztán…! - Eddy nem talált szavakat erre a profi színjátékra.

Brian viszont kővé meredten nézte végig a jelenetet. Még akkor is ott állt
az ajtóban, amikor a többiek már eltűntek a másik ajtó mögött. Nem tudta,
207
jól lát-e, vagy hogy mit lát, fel nem fogta az egészet. Elhatározta, hogy amint
Mary hazajön, számonkéri, ki ez a fickó.

Mary és Tony szándékosan nem telefonáltak be a céghez, nehogy

meglepjék őket a fotósok vagy az újságírók. A hatalmas üvegajtón belépve
Maryt kellemes érzés fogta el. Hogy félt ettől a pillanattól! Most mégis,
valahogy elmúlt a nyugtalansága. A liftben Anthony-ra mosolygott, miközben
a fejében szinte száguldva követték egymást a gondolatok. Úgy érezte, lesz
elég ereje végigcsinálni ezt a mai napot, ahogy talán az összes többi
hátralévőt.
Nemsokára megérkeztek a titkárságra, ahol Richard March titkárnőjével
találkoztak. A hölgy rögtön hívta Andrew Gillmore-t.
- Üdvözlöm, Miss March! Már nagyon vártuk.
- Ön helyettesítette Mrs. Downey-t, ugye? – kérdezte Mary, miközben
kezet fogtak.
- Igen, általában én szoktam helyettesíteni. Ő volt a vezérigazgató,
mielőtt körözni kezdte volna a rendőrség. A nagyapja, mint tulajdonos,
teljesen szabad kezet adott neki.
- Amivel azonban sajnos sokszor visszaélt - tette hozzá Mary. -
Mindenesetre köszönöm, Mr. Gillmore, hogy a távollétemben elvégezte a
vezetői feladatokat. Most szeretném bemutatni Önnek Mr. Anthony Smith-t.
Ő veszi át Mrs. Downey helyét a cégnél. Szeretném, ha mindenben
támogatná, megadna neki minden információt és segítené a munkáját –
mondta, miközben észrevette Tony döbbent arcát. - A mai napra pedig
szeretnénk összehívni egy rendkívüli értekezletet, amelyen minden igazgató
részt vesz. Megkaphatnánk a meghívandók listáját?
- Természetesen. Máris intézkedem – felelte Andy, és felkapott egy
telefont.
A titkárnő rögtön hozta is a kért adatokat. Andrew átvette, és tovább is
adta a lánynak.
- A meghívást hadd küldjem el én, mert engem már ismernek az igazgató
urak. Miss March, gondolom, az értekezleten kívánja csak bemutatni az új
vezérigazgatót.
- Igen, valóban. A javaslata ésszerű. Köszönöm a segítségét.
- Nincs mit. Most, ha megbocsátanak, máris intézkedem. Jó lesz, ha
10:30-ra hívok mindenkit?
- Igen, az megfelel – egyezett bele Mary bólogatva, és megkönnyebbülten
csukta be az ajtót, miután a férfi kiment.
Anthony-hoz rohant izgatottan.
- Milyen voltam? Nézd, hogy remeg a kezem!
- Alig jutok szóhoz. Fantasztikus voltál, nagylány! Mint egy igazi
üzletasszony!
Marynek jól esett ezt hallani.
- Akkor most már kiérdemeltem, hogy nagylánynak szólíts?
- Teljes mértékben. De te tényleg ennyire izgultál? Alig tudom elhinni.
Olyan magabiztos, olyan határozott voltál! Add ide a kezed! – vette
szemügyre mind a kettőt, majd a tenyerébe zárta, hogy megnyugtassa. –
Nem kell félned, itt vagyok veled. És köszönöm, hogy ennyire megbízol
bennem. Nagyon megleptél ezzel a kinevezéssel.
- Valahogy ösztönösen jött belőlem, de egyáltalán nem bántam meg.
Megbízom benned. Tudom, hogy nem fogsz csalódást okozni nekem.
208
 - Így van. Sosem okoznék csalódást neked – erősítette meg Tony. – Amit
most a szemedben látok, az nagyon boldoggá tesz, ugye elhiszed? Büszke
vagyok rád, Mary. Ne feledd, én mindig melletted leszek. Tudom és érzem,
hogy mindörökre az életem része leszel.
- Az jó! Nem akarlak soha elveszíteni.
- Nem fogsz – felelte megnyugtatóan, és így szólt: - Gyere, gondoljuk át,
hogy mit fogsz mondani az értekezleten!

A találkozó remekül sikerült. Mary biztosította a meghívottakat, hogy

minden marad a régiben, szeretné ugyanazt az üzletpolitikát folytatni, amit a
nagyapja elkezdett, nem kíván semmit eladni, sőt, inkább fejleszteni,
bővíteni szeretne. Tony az összejövetel előtt átnézte a cég könyvelését, az
elmúlt év beszámolóit, és rövid véleményt mondott az egészről.
Megköszönte eddigi értékes munkájukat, amellyel hozzájárultak, hogy ilyen
nyereséges, és nagy névnek örvend a March Metropolitan. Kérte, hogy a
továbbiakban is tegyenek meg mindent az ügy érdekében, és ha kérdésük
vagy javaslatuk van, ne habozzanak. Ezt Mary is megerősítette. A
megbeszélés azzal zárult, hogy mindannyian bizakodón, barátságosan
búcsúztak el. Mary elcsigázva, szinte ájultan csúszott vissza a székbe,
miután magukra maradtak.
- Jól vagy? – hajolt oda Tony. – Ne hozzak egy pohár vizet?
- Nem, kösz. Ez csak az utóhatás. Nyugi, mindjárt jobban leszek.
- Remélem is! Nagyszerűen sikerült ez a találkozó. Igazán elégedett
vagyok.
- Akkor jó. Egyikünk legalább objektíven szemléli a dolgokat.
- Ne légy már ilyen! Gyere, majd én felrázlak!
- Igazán? És hogyan? Erre igazán kíváncsi vagyok.
- Meghívlak egy isteni ebédre!
- Jaj, tényleg! Már egy óra is elmúlt! – ugrott fel Mary. - Hú, de éhes
vagyok!
- Látom, ez bevált – állapította meg Tony, és mosolyogva követte a lányt.

Mire visszaértek, elkészült Tony munkaszerződése is, és egy halom

átnéznivalóval látták el szegény fiút.
- Segítsek? – kérdezte Mary, sajnálattal a hangjában, amikor meglátta az
asztalán tornyosuló anyagot.
- Kösz, de most inkább ne! Nem szeretném, ha valami összekeveredne
vagy elkallódna.
- Hé, nem forgószél vagyok, hanem ember! – sértődött meg a lány.
- Igenis, drága főnöknőm! Most azonban tényleg zavarna, ha más is
elkezdene turkálni az iratokban. Megértesz?
- Na, jó! Azért majd elmondod, mire jutottál?
- Persze. Mindenről beszámolok, ígérem!
- Oké! Addig én körbenézek.
- Rendben, de vidd magaddal Reed-et is, jó?

Mary megvonta a vállát, és egy fintor kíséretében távozott. Szólt a

testőrének, aki már unatkozva várta. Rögvest ugrott, hogy kövesse. Mary az
előcsarnokot szemlélte éppen, amikor megszólalt a telefonja.
- Halló, itt Mary Kim March.
209
 - Szia, Mary!
- Brian?
- Igen, én vagyok.
- Mit akarsz?
- Csupán megdöbbenésemet szeretném kifejezni és egy ajánlatot tenni.
- Kérlek, csak röviden! Nem érek rá.
- Gondolom! – felelte gúnyos hangon a férfi. – Ki sem látszol a munkából,
mi?
- Igen, képzeld!
- Na, figyelj! Ez a legőrültebb ötlet, amit valaha hallottam. Hogy állíthattál
egy ekkora cég élére egy kezdőt?! Mondd, te megbolondultál?
- Mi közöd hozzá? – kérdezett vissza Mary ingerülten.
- Nem tudom, honnan szedted össze azt a fiút, de nagyon rossz döntés
volt – folytatta okítóan a férfi.
- Nem érdekel a véleményed, Brian Downey!
- Én csak jót akarok neked. Szeretnék segíteni. Nem bírom nézni, hogy így
tönkreteszed azt, amit a nagyapád, az a nagyszerű ember létrehozott.
- Miből gondolod, hogy te vagy az egyetlen, aki segíteni tud nekem?
- Ez a szakmám. Nézd, én nem kérnék cserébe semmit. Fontold meg jól!
- Nincsen mit megfontolnom, Brian. Ez az én életem és az én vagyonom.
Azt teszek vele, ami nekem tetszik. Rád pedig egyáltalán nincs szükségem!
- Ez esztelenség, amit művelsz! Meg fogod bánni! Előbb-utóbb hozzám
fogsz fordulni – mondta vészjóslóan a férfi.
- Ezt csak te gondolod! Én azonban hiszek magamban, vagyis bennünk.
Tony és én jó csapat vagyunk.
- Tony és te… Na, persze! Láttam a ma reggeli turbékolásotokat.
- Igazán? - nevetett fel Mary. - Ez volt a legjobb hír, amit ma hallottam.
- Nevess csak, de aztán nehogy csalódjál!
- Nem fogok. És nehogy már épp te aggódj értem, aki átvert! Nem
pocsékolok rád több időt, inkább le is teszem…
- Ne! Még ne tedd le! Ugye nem szereted őt? Nem szeretheted!
- Persze, majd te mondod meg!
- Mi összetartozunk, Mary.
- Számodra én meghaltam. Vedd úgy, hogy akkor éjjel leugrottam a hídról
a Temzébe, hogy már nem vagyok többé.
- Ne mondj ilyen szörnyű dolgot! Én még mindig szeretlek.
- Sajnállak – felelte Mary, és kikapcsolta a telefonját. – Idióta!

Mire visszaért a saját irodájába, a titkárnő odakészített neki néhány

levelet. A legtöbb külföldről érkezett. A nagyapja üzleti partnerei fejezték ki
őszinte részvétüket. Mary szomorúan olvasta a megható sorokat. A felénél
elege lett, és kimerülten hátradőlt a székben. Felidézte nagyapja szavait, a
lelkesedését, amellyel a cégről, a sikereiről beszélt. Tartott tőle, hogy ő
sosem lesz ilyen. Aztán eszébe jutott Brian, s az iménti telefon. Honnan
tudta meg ilyen hamar, hogy mi a helyzet? Elképesztő, hogy milyen
szemtelen! Becsapja, semmibe veszi, aztán azt várja, vegye komolyan! Na,
nem! Ezentúl ő lesz az, aki semmibe veszi! Elszántan fortyogott magában,
amíg nem kapott újabb üzenetet. Eddy hívta, és beszámolt róla, hogy az a
férfi, akivel Tony verekedett, teljesen felszívódott.
- Semmi nyom nem maradt utána? – csodálkozott Mary.
210
 - De, több is, de egyik sem vezet el hozzá. Mintha szándékosan húzott
volna el, vagy valaki eltette volna az útból.
- Azért nem adod még fel, ugye?
- Nem, dehogy! Hogy is gondolhatod?! Sokkal több időnek kell eltelnie,
hogy én feladjam.
- Ennek örülök.
- És te, hogy vagy? Minden rendben?
- Igen. Épp a részvétleveleket olvastam, ezért rossz a kedvem.
- És Tony?
- Ő most el van halmozva munkával. Ki se látszik belőle!
- Az jó! Azt hittem, csak a napot lopja.
- Ugyan! Félreismered őt.
- Nyugi, csak vicceltem. Akkor otthon találkozunk - köszönt el a férfi.

Még egy-két óra, és Anthony végre végzett. Bement Mary irodájába, aki
már nagyon várta az eredményeket.
- Nagyon sok függőben lévő ügyünk van – kezdte a férfi. – Több
beruházást kell felülbírálni, és ha úgy ítéled meg, jóváhagyni. Van itt néhány
marketinges javaslat is, és több külföldi ajánlat. Az egyik terv különösen
tetszik.
- Igen? És miért, milyen?
- Egy új üzletközpont létesítésével kapcsolatos. Új piac lenne, az ország
első March Metropolitan-je.
- Melyik ország?
- Dél-Korea.
- Komolyan? – ugrott fel csodálkozva a lány.
- Igen. Gondoltam, hogy a te érdeklődésedet is felkelti.
- Naná!
Megbeszélték, hogy megpróbálják megvalósítani ezt a tervet. Azután
megvitatták a többi javaslatot is, és Mary még aláírt néhány iratot, majd
készülődni kezdtek hazafelé. Már hat óra is elmúlt. Igen hosszúnak érezték
ezt a napot. Az épületben már alig voltak, néhány takarítót leszámítva.
Indulás előtt Mary még elindult a toalettre. A folyosón meghallotta, amint
egy hosszú, szőke hajú fiatal lány, söprűvel a kezében panaszkodik.
- Nem igazság, hogy megint nekem kell utoljára itt maradni! Az a vén
banya még egyszer sem túlórázott!
- Még csak egy hete van itt, Molly. Ráadásul nincs valami jó formában.
- Nem is értem, hogy vehették fel?! Én két folyosót felmosok, amíg ő egy
felet!
Mary elmosolyodott. Takarítónők vetélkedése – ez aztán nem semmi! -
gondolta, majd fáradtan, de mosolyogva lépett be a toalett ajtaján. A múlton
merengett épp, mikor hátulról valaki váratlanul elkapta a kezét, és
betapasztotta a száját. Ijedtében azt sem tudta, mi történik. Csak annyit
érzékelt, hogy egy ablak felé rángatják, majd kívülről valaki segít kiemelni
őt. Megkötözték a kezeit, a száját leragasztották, és úgy vonszolták át egy
másik ablakon. Nem mert semerre sem nézni, csak maga elé, aztán egy
másik mosdóban találta magát. Ekkor megpillantotta elrablója arcát. Sarah
Downey volt! Őszes parókában, öregnek sminkelve, de ő volt! Mary ereiben
megfagyott a vér. Már tudta, itt a vég. Halálfélelemmel nézett az asszonyra.

211
 - Ne izgulj, kicsikém! Nem most fogsz meghalni. Előbb kiszórakozom
magam, ha nem bánod. John, az ollót!
Cinkosa átadta a kért szerszámot, miközben a lány rémülten meredt rá.
Sarah azonban nem arra használta az ollót, amitől Mary tartott, hanem
nekiesett a hajának. Minden szabályosságot mellőzve, rövidre nyírta a lány
haját, aki közben úgy érezte magát, mint egy halálraítélt. Ezután
átöltöztették, és egy hosszú, szőke parókát tettek a fejére. A tükörbe nézve
rádöbbent, hogy a folyosón látott Molly nevű takarítónőre próbálták
átformálni. Magában száz imát mondott el, miközben Sarah egy fegyvert
húzott elő. Az oldalának nyomta a pisztolyt, miközben elkezdett beszélni.
- Most elindulunk szépen kifelé ebből az épületből. Szabaddá tesszük a
szádat és a kezedet, de ez a kis jószág itt marad biztosítéknak, ha elárulnád
magad. Te most egy takarítónő vagy, aki rosszul lett. Megértetted?
Támaszkodj rám! Azt fogom mondani, hogy hazakísérlek, mert nem érzed jól
magad. Világos?
Mary ijedten bólogatott, és azt tette, amit a nő mondott. John közben
kiszabadította a kezét és a száját. A portás bevette mesét, és kiengedte őket.
Az utcán már várta őket egy autó. Nemsokára John is kijött, mint egy dolgát
végzett pizzafutár. Az autót Sarah másik embere, Tom vezette.
Ezalatt Tony aggódva kereste Reed-et, aki még a toalett ajtaja előtt
ácsorgott.
- Mary hol van? – szegezte neki a kérdést türelmetlenül, mert érezte, hogy
valami nagy baj van.
- Ide ment be – mutatta a testőr.
- Régóta bent van? - kérdezte, de meg se várta a választ, csak berontott. –
Ez üres! – állapította meg dühösen, és becsapta az ajtót. – Biztos, hogy ide
ment be?
- Igen. Egészen biztos. Nem veszítettem egy pillanatra sem szem elől.
Pontosan láttam, amikor bement – felelte a férfi, és ő is ellenőrizte a
helyiséget.
Az ablakhoz ment, majd ki is nézett rajta, de semmi különöset nem látott.
Idegesen csapott az ablakkeretre.
- Itt vitték ki! Ez nem igaz! – kiáltotta indulatosan.
- Hogy?! Az ablakon át?
- Igen. Elrabolták.
Anthony a szájához kapta a kezét ijedtében. Hirtelen nem is tudta, mit
tegyen.
- Utána megyek! – szólt Reed, és már szaladt is.
Tony is elrohant. Idegesen kapta fel az első telefont, ami a keze ügyébe
került. Értesítette a rendőrséget és szólt Andrew-nak, hogy tartsa a frontot,
majd Reed után loholt. A testőr már épp kifelé hajtott a mélygarázsból,
amikor lestoppolta, és beugrott mellé a kocsiba. Útközben alig volt magánál
az idegességtől.
- Túl későn érkeztem. Túl későn – mondogatta, önmagát vádolva. - Nem
kellett volna ma még bejönniük! Nem lett volna szabad kiengedni a
kastélyból! Hogy én mekkora barom vagyok!

Brian is épp a kocsijában ült, amikor megcsördült a telefonja.

- Downey – szólt bele.
- Halló, itt Mary. Sürgősen beszélnem kell veled. Ki tudnál jönni a
Westlington parkba? A kőszobornál várlak.
212
 - Igen, persze, de mi van? Történt valami?
- Kérlek, ez nem telefontéma!
- Jól van, máris indulok! – ígérte, és az új célpont felé vette az irányt.

Sarah elégedetten tette le a telefont.

- Ügyes voltál! Persze, így nem nehéz színészkedni, fegyverrel az
oldaladban! Na, gyere! – lökte le egy padra, ahová ő is leült. – John, menj a
helyedre!
A férfi beállt egy fa mögé, pisztollyal a kezében.
- Most végre mindennek vége lesz! A fiam is megtudja, mi az a szenvedés!
- Miért akar ártani a saját fiának? Maga teljesen megőrült! – kérte számon
Mary.
- Becsapott az a hálátlan áruló! A saját anyja ellen fordult! Robert
Whiteman-ként keserítette meg az életem!
- Akkor is csak a fia!
- Nekem már nincs fiam. Már nem számít semmi.
- Mi a terve? – kérdezte Mary ijedten.
- Majd időben megtudod. Most inkább fogd be!
Mary a sokadik fohászát mondta el magában. Kezeit görcsösen
összekulcsolta, a földet bámulta, és reszketve várta, történjen már valami.
Ekkor Brian tűnt fel. A sétányon közeledett. A szobor környékén senki sem
volt, csak a pad, Sarah-val, aki öregasszonynak álcázta magát, és Mary. A
férfi elsőre fel sem ismerte a lányt. Közelebb ment, hogy megkérdezze, nem
látták-e, akit keres, mikor hirtelen a sápadt arc mögött felismerte őt.
Döbbenten nézte, nem értette, mi van. Közelebb akart lépni, de ekkor a
mellette ülő asszony felvillantotta fegyverét, egyenesen Mary szívére
célozva, aki erre felkiáltott.
- Ne! Kérem!
A hangja reszketett a halálfélelemtől.
- Mi van itt, Mary? Ki ez a nő?
- Nem ismersz meg, te áruló?
- Anya! – szörnyülködött Brian, amikor felismerte a hangját.
- Igen, én vagyok. Meg ne moccanj! A közelben egy másik fegyver épp rád
szegeződik, úgyhogy jobban teszed, ha nyugton maradsz.
- Tedd le azt a fegyvert, anya! Nem tudod, mit teszel!
- Nagyon is jól tudom! Most épp arra készülök, hogy megbosszuljam az
árulásodat, Brian Downey. Vagy inkább Robert Whiteman? Te aljas! Hogy
fordulhattál ellenem?!
- Tennem kellett valamit, hogy megállítsalak! Gyűlöltem, amiket tettél!
Hamis engedélyekkel leromboltattad több ezer ember lakhelyét, hogy itt-ott
felépíthesd az üzleteidet! Tönkretettél jól működő cégeket, hogy
megszerezd! Elvetted több száz ember munkahelyét! Soroljam még?
- Ezért költöztél el a vitánk után? Hogy szabadon kifőzhesd, hogyan teszel
tönkre?
- Még hogy én?! Te vagy az, aki másokat tönkre tettél! Gátlástalan,
lelketlen pénzmániás vagy! Richard vagyonára fájt mindig is a fogad, ugye?
Nem fogod soha megkapni! Köröz a rendőrség, anya!
- Igen, tudom. Az az átkozott doktor elárult! De most már mindegy.
Tisztában vagyok vele, hogy nincs vesztenivalóm. Ez az utolsó dobásom.
- Neked orvosra van szükséged, anya. Talán még nem késő!

213
 - Már nem kell orvos, nagyon is magamnál vagyok. Richard a halála előtt
ráébresztett az igazságra. Arra, hogy nincs már fiam. A testvéred halálával
elvesztettem az egyetlent, akit szeretni tudtam volna. Végig azt hittem, ő
intézte el, hogy elvegyék a fiam, de már tudom, hogy ártatlan volt. Már nem
kell a cége, nem fűt a bosszúvágy iránta, egyetlen dolog fáj, mégpedig az
árulásod. Ha akkor feleségül vetted volna ezt a libát, ahelyett, hogy
elrabolod a saját esküvődről, most nem tartanánk itt! Ez a játszadozásod, a
kettős életed tett tönkre mindent! Miattad üldöz most a rendőrség! Miattad
hiszi azt mindenki, hogy én öltem meg Richardot!
- Már tudjuk, hogy Richard infarktusban halt meg - szólt közbe Brian.
- Igazán?
- Így van. De ha ennyire gyűlölsz, miért Maryt raboltad el? Miért őt
kínzod? Ölj meg engem, ha velem van bajod! Vagy mégiscsak számít, hogy a
véred vagyok?
- Nem számít, viszont tudom, hogy azzal okozom a legnagyobb
szenvedést, ha őt megölöm. Vagy talán tévedek?
- Már nem vagyunk egy pár, más férfival jár. Nem is tudtad?
- Kicsit se számít, ő mit érez vagy gondol, de azt tudom, hogy te szereted.
Brian ekkor jött rá, hogy észérvekkel semmire nem megy.
- Könyörgöm, anya! Megígérek neked bármit, ha elengeded. Kérj tőlem,
amit csak akarsz. Kérlek… Nagyon kérlek… - a könyörgő szavak hallatán
Sarah jóízűen felnevetett, majd hirtelen elkomolyodott.
- Búcsúzz el tőle! Ez az utolsó szavam – közölte eltökélten.
- Ne! – kiáltott fel Brian, ekkor a fegyver elsült.

214
 19. fejezet

Brian kétségbeesve rohant oda, és csodálkozva vette észre, hogy Sarah

az, aki megsérült. A jobb vállán találta el egy golyó. Ekkor újabb lövés
dördült. Brian kihasználva anyja meglepődöttségét, gyorsan kikapta kezéből
a fegyvert. Szemügyre vette sérülését, majd Mary felé fordult.
- Te jól vagy? - kérdezte aggódva.
Mary falfehéren bólogatott, reszketve ült, mint aki fél lábbal már a
másvilágon van. A szirénák zaja térítette csak magához. Rendőrök lepték el
a parkot. Előlépett a pontos céllövő is, Reed Henderson személyében.
Odarohant a lányhoz, hogy megnézze, jól van-e, és próbálta megnyugtatni.
- Most már minden rendben van, nem bánthat többé - hajolt fölé, és
segített felállnia.
Tony is odaért, Mary azonnal a karjába vetette magát.
- Nincs semmi baj. Semmi baj, kicsim - vigasztalta Tony, szorosan
átölelve. - Már itt vagyok. Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. Tudod, én
vagyok az őrangyalod!
Ezt hallva, Brian úgy érezte, mintha egy világ omlott volna össze benne.
Nem is tudta tovább nézni a párocskát, figyelmét inkább az anyja felé
fordította. Sarah-t egyre jobban legyengítette a lövés. Egy rendőrtiszt lépett
oda hozzájuk.
- Már hívtunk mentőt az édesanyjához, a bűntársát pedig letartóztattuk.
Őt könnyebb sérülés érte.
- Köszönöm - felelte Brian, majd átadta az elkobzott fegyvert.
Látta, hogy a rendőr pár emberét Sarah mellé rendelte, a sérülése ellenére
is.
- Elkísérhetem majd a mentőben? - kérdezte.
- Két emberem is megy, de ön is vele tarthat, természetesen - jött a
válasz, amit Brian egy biccentéssel köszönt meg.
Visszafordul az anyja felé, aki egy nyögés után pont akkor hunyta le a
szemét, és öntudatát vesztve dőlt el a padon. Brian alig tudta elkapni, hogy
ne üsse be a fejét. A látvány megrémítette, hirtelenjében nem is tudta, mit
tegyen. Aztán egy gyors mozdulattal melléje ült, vállát a feje alá csúsztatva,
hogy egyensúlyban tudja tartani.
- Anya, térj magadhoz! - próbálta ébresztgetni. - Anya, ébredj!
Megfogta bal kezét, és aggódva szólongatta, de nem reagált a nő.
- Anya! Anya, ébredj! Anya! Ne próbálj meghalni nekem! Megértetted?! -
figyelmeztette dorgálón, kétségbeesetten. - Miért kellett ennek így lennie?
Miért? - itt már nem tudta visszafogni magát, előtörtek a könnyei. - Én is a
fiad vagyok! Miért olyan nehéz ezt elfogadni? Miért nem tudsz engem is
szeretni? Csak én vagyok neked ezen a világon! Nincs senki másod, ahogy
nekem is csak te vagy! Én… én nem akartam, hogy így alakuljon. Nem ezt
akartam, hidd el! Még ha dühös is voltam rád, még ha csalódtam is benned,
de szeretlek, anya. Szeretlek, ne hagyj itt!
Sarah ekkor nyitotta ki a szemét, és még hallotta az utolsó mondatokat.
Meredten nézett fel fia könnyes arcába, majd belőle is előtört egy
könnycsepp. A mentő ebben a pillanatban érkezett meg. Rögtön hordágyra
tették, majd beemelték a mentőautóba. Az orvos azonnal kezelésbe vette.
Brian a másik oldalára ült, majd újra megfogta a kezét. Könnyek közt nézték
egymást, mintha szavak nélkül is megértenék a másikat.
215
 A kórházban sietve tolták egy hordágyon, Brian végig mellette volt, a
kezét fogta. A műtőhöz érve egy orvos megállította őt.
- Ide már nem jöhet be, uram - közölte vele.
Brian még egy utolsó pillantást vetett az anyjára, aki elgyötört, könnyes
arccal suttogta:
- Bocsáss meg, fiam.
Brian csak bólogatni tudott, nem jött ki hang a torkán, közben betolták az
asszonyt a műtőbe.

A kastélyba lépve Mary ismét felzokogott, majd futásnak eredt. Tony

követte őt, egészen a szobájáig. Nem akarta, hogy ismét őrültséget kövessen
el. Látta, amint a tükör elé áll és leveszi a hosszú, szőke parókát. Egy kócos,
sután megnyírt, rövid haj villant fel alóla. Ekkor odalépett hozzá, és letörölte
a könnyeit.
- El sem tudod képzelni, milyen borzasztó volt! – mesélte szörnyű
élményeit a lány. – Úgy éreztem magam, mint egy halálraítélt.
- Ne is gondolj rá! Már vége, nyugodj meg. Nem árthat neked az a nő.
- Rettenetes volt! Nem tudom soha elfelejteni. Csupán egy eszköz voltam,
Sarah Downey bosszújának az eszköze.
- Ezt hogy érted?
- A fián, Brian-en akart bosszú állni azzal, hogy a szeme láttára megöl.
- Az a nő megőrült! Remélem, sosem engedik ki ezek után! Jól elintézte a
hajadat az a vadállat! Reggel hívok egy fodrászt. Így mégsem mehetsz ki az
utcára.
- Igen, az jó lenne – felelte elkeseredetten a lány.
- Most pedig ideje lenne ágyba bújnod. Gyenge és álmos vagy. Pihenned
kell. Gyere, segítek! – hívta a fürdő felé, és ott is felkapcsolta a villanyt.
Amíg mosakodott, a férfi keresett neki egy pizsamát. Pár perc múlva
fürdőköpenyben jött ki, nagyokat ásítva.
- Idetettem a pizsamád – mutatta Anthony. – Aludj jól! Ha bármi van, szólj
nyugodtan.
Mary közelebb lépett hozzá, és egy puszi kíséretében jó éjszakát kívánt
neki, majd a férfi távozása után átöltözött. Nyugtalansága ellenére legyőzte
őt a fáradtság, így szerencsére hamar elaludt. Eddy csak késő este ért haza,
már csak a testőrrel tudott beszélni, tőle tudta meg, mit történt.
Másnap reggel Mary fejfájással ébredt. Reggeli után meg is érkezett a
fodrász, akit Tony hívott. Egy barátságos, fiatal lány volt, aki mindent
megtett a cél érdekében. Ügyesen kiigazította a kurta-furcsa hajat, és
divatos frizurát varázsolt belőle. Mary számára eleinte szokatlan volt, de
azért tetszett neki. Vendégei nem győzték dicsérni, milyen jól áll neki.
Eddy közben gratulált Reed-nek.
- Remek munkát végeztél!
- Ugyan, nélküled nem ment volna, pajtás! – szerénykedett az óriás.
Erre Tony és Mary csodálkozva fordultak felé.
- Ezt meg hogy érted? Eddy tegnap egész más ügyön dolgozott. Vagy talán
nem? – néztek a férfira.
- Jézusom, ne nézzetek így rám! Rögtön megmagyarázom. Azt a kérdést
még nem tettétek fel magatoknak, vajon hogy talált oda a parkhoz olyan
gyorsan Reed? És honnan tudta egyáltalán, hogy hova kell menni?
- Tényleg, honnan? – kérdezte Tony kíváncsian.
216
 - Ez most már engem is érdekel. Talán követted Sarah kocsiját?
- Nem, Mary – felelte Reed. – Az a nő roppant furfangos. Észre sem vettük,
mikor kiment veled az épületből. Jóval később jöttünk csak rá, hogy
elraboltak.
- Akkor én sem értem. Honnan tudtad, hogy hol vagyunk?
- Ezt mondja el inkább ő – mutatott Eddyre, aki át is vette a szót.
- Egy vallomással tartozom, Mary. Amikor beköltöztünk ide, az első
éjszaka belopóztam a szobádba, és amíg aludtál, a medálod hátoldalára egy
nyomkövetőt tettem. Igen apró szerkezet, könnyű a kezelése. Nem akartam
megmondani, mert csak idegeskedtél volna. Biztosra akartam menni. A
hozzá tartozó megfigyelő berendezést itt, a házban helyeztem el. Beszéltem
Teddel, aki a ház kameráit is szemmel tartja. Reed az ő segítségével talált
meg. Amint kiderült, hogy elraboltak, rögtön őt hívta, így tudta meg, hová
kell mennie.
- Ez igaz? – csodálkozott a lány, és előhúzta a medálját. – Eddy, te egy
zseni vagy! Legközelebb azért jobb lenne, ha szólnál, mielőtt ilyesmit
csinálsz. Nem szeretem a hívatlan éjszakai látogatókat.
- Igenis, főnök! Nem fordul elő többet, ígérem! – fogadta meg a férfi, és
katonásan szalutált.
Erre mindannyian felnevettek. Végre jobb lett Mary hangulata is.

Eközben a kórházban Sarah műtétje sikerült és a nyugtatóktól átaludta az

egész éjszakát. Brian ott virrasztott, mellette, míg őt is el nem nyomta az
álom. Reggel Sarah ébredt elsőként, meglepődve nézte az ágyára boruló,
alvó fiát. Kezével rövidre nyírt hajába túrt, mire a férfi felébredt.
- Furcsa így látnom téged - mondta, halvány mosollyal az ajkán.
- Rendezettebb a külsőm, ugye? – mosolygott vissza a férfi.
- Igen, sokkal - felelte a nő, és újra előtört egy könnycsepp a szeméből.
Eszébe jutottak az előző nap eseményei, Brian szavai, a mentő, minden.
Felkavarta a visszaemlékezés.
- Nem kell mondanod semmit. Tudom, hogy megbántad, és én nem
haragszom rád. Most csak arra gondolj, hogy mihamarabb felépülj.
- Köszönöm - tört ki a nőből. - Én… meg sem érdemellek.
- Ne gondolj most erre, már elmúlt.
- Tudom, mennyi szörnyű dolgot tettem, amikre nincs bocsánat. Tisztában
vagyok vele. Nincs rá mód, hogy jóvátegyem, már nem tudom visszaforgatni
az időt.
- Nem is kell - felelte Brian.
- Félek - vallotta be aztán. - Annyira rossz voltam, hogy tudom, büntetést
érdemlek, de mégis… félek. Nem akarok börtönbe kerülni. Bárhová, csak oda
ne – szólt aggódó hangon.
- Nyugodj meg. Megteszek mindent, hogy ne kelljen börtönbe menned.
Elintézem, hogy egy szanatóriumba kerülj, rendben?
- Nagyon köszönöm. Hálás vagyok, hogy segítesz nekem, mindezek
ellenére is.
- A fiad vagyok, ez csak természetes - mondta Brian, és újra megfogta a
kezét.

217
 Később magára hagyta az anyját, és szerzett neki ügyvédet, illetve egy
pszichológust. Felkereste a kórház másik szintjén lábadozó dr. George
Lambert kórtermét is, és elmondott a dokinak mindent. A történtek ellenére
ő is támogatta őket, megígérte, hogy mellette fog vallani, mert tudta jól,
Sarah nem volt teljesen beszámítható. Brian utána a saját cégéhez ment be,
ahol rögtön felkereste jobbkezét, Michael Wilsont. Neki is mindent elmesélt,
majd elmondta, hogyan döntött.
- Wilson, van még itt valami, amiről beszélnünk kell.
- Igen, mondjad csak.
- Úgy döntöttem, hogy kiszállok a cégből.
- Komolyan? Végleg abbahagyod?
- Igen, ez a végső döntésem.
- Sejtettem. Már egy ideje ezen morfondíroztál, nem igaz?
- Jól ismersz, valóban így van. Vannak neked is részvényeid a cégben, és
szeretném, ha megvennéd tőlem az én részemet. Én is ismerlek, és tudom,
hogy ingyen nem fogadnád el.
- Ezt jól gondolod. Azért kapok kedvezményt? - kacsintott rá az öreg.
- Hogyne, amennyit csak akarsz. A lényeg, hogy mielőbb üssük nyélbe az
üzletet.
- Oké, megteszem, amit tudok. Utánanézek, mennyi forgótőkém van,
aztán értesítelek, rendben?
- Persze, majd hívj.
- Teljesen kiszállsz az üzleti életből? A művészettörténetnek szenteled
magad?
- Valahogy úgy.
- Nekem azért lenne egy javaslatom - mondta Wilson.
- Mire gondolsz?
- Ha a cégből ki is szállsz, nem kéne a tehetségedet kihasználatlanul
hagynod, a törekvéseidet végleg feladnod.
- Ezt hogy érted?
- A művészettörténet mellett lehetnél tanácsadó vagy tarthatnál
előadásokat válságkezelésből. Nagyon jó vagy benne, és tudom, mennyire
élvezted ezt a munkát. Sokaknak válna hasznára, sokan tanulhatnának tőled.
Szerintem ne adj fel mindent.
- Ígérem, megfontolom, rendben? - mosolyodott el Brian, és vállon
veregette a férfit. - Jól esett, amiket mondtál, köszönöm.
- Igazán nincs mit. Nagyon örülök, hogy megismertelek.
- Azért vicces lenne, ha üzleti ügyek tanításába kezdenék, míg te a céget
vezeted - jegyezte meg nevetve, mert eszébe jutott, hogyan is találkoztak
először.
Wilson ugyanis az egyik egyetemi tanára volt, ott szövődött köztük szoros
barátság, miután a férfi rájött, hogy egy másik egyetemre is jár, és kihúzta
belőle a terveit. Azóta segíti őt, tanácsokkal látja el, még az egyetemi
munkáját is otthagyta miatta.

A March Metropolitan központjában végre zavartalanul folytatódhatott a

munka, nem volt már szükség a rendőri megfigyelésre sem. Csupán Reed, a
megfigyelő kamerák, és a nyomkövető nyújtottak biztonságot Mary számára.
Tony jól haladt a tanulásban. Andrew mindenben segített neki. Jó
oktatónak bizonyult, aki nem irigykedett a fiatalember sikerére. Elégedett
volt jelenlegi munkájával. Jól ismerte a cég ügyeit, tapasztalt volt, de nem
218
volt olyan ambiciózus, mint Sarah. Segítőkészsége még Maryt is meghatotta.
Rájött, hogy alaptalan volt a bizalmatlansága a férfival kapcsolatban, és
örült, hogy egy tehetséges, megbízható emberre akadt. Tonyval remek
csapatot alkottak. A lány néha már feleslegesnek érezte magát. Jól
megértette egymást a két férfi, olykor egy-két szóból is. Nem csoda, hisz
nagyon sok időt töltöttek együtt. Mary egyik kifakadása után Anthony jobban
odafigyelt a lányra, és igyekezett bevonni őt is a munkába. Otthon pedig,
miután felfedezett nála egy gazdasági szakkönyvet, amit titokban
olvasgatott, úgy döntött, rendszeresen tanítgatni fogja. Maryt ez nagyon
feldobta. Mint tulajdonosnak, nem volt feladata, hogy belső ügyekben
döntsön, ő mégis szeretett volna részt venni a munkákban. A nagyobb
fejlesztési, beruházási terveket azonban mindig neki kellett engedélyezni
vagy elutasítani. Ilyenkor gyakran fordult nagyapja egykori pénzügyi
tanácsadójához, Peter Caine-hez. Caine öreg rókának számított a
pénzügyekben. Tapasztalt és rutinos ember volt a befektetések területén.
Richard March közeli barátja volt, és szívesen segített Mary-nek is, amikor
csak szüksége volt rá.
Az egyik ilyen alkalommal Mary rossz hangulatban érkezett Caine-hez. Az
öreg hamar rájött, mi bántja, és komoly hangon kezdett beszélni hozzá.
- Sejtettem, hogy ez így nem fog működni, lányom. A nagyapádat úgy
ismertem, mint a saját tenyeremet, és mondhatom, egészen máshogy
viszonyult a helyzetéhez, mint ahogyan te. Ideje már, hogy rájöjj, ez nem
egy mezei futóverseny, amelyben neked kell elsőként célba érni! Értsd meg
végre, hogy tiéd az egész mező, te vagy a tulaj! Értsd meg, te mindenek
felett állsz! Tetszik a lelkesedésed, ahogy próbálod belevetni magad a
munkába, de ezzel csak a feszültséget növeled. Richard vagyonának
egyetlen örököse vagy, és nem igazgató, nem munkás, hanem tulajdonos!
Tulajdonosként pedig védened kell, amid van! Ez az egyetlen feladatod.
Odafigyelni mindenre, ami a tiéd, megvédeni, s ha lehet, gyarapítani. Amíg te
különböző munkákra, beruházásokra figyelsz, lehet, hogy meglopnak. Észre
sem veszed, és már át is vertek! Az áruházaid, intézményeid vezetőin legyen
mindig a tekinteted, lányom! Ők a te közvetlen beosztottaid. Mindenről
tájékozottnak kell lenned, ami velük kapcsolatos, és rendszeresen
ellenőrizned kell őket, a beszámoltatásról nem is beszélve. Ugye át szoktad
nézni a heti és havi jelentéseket?
- Igen, persze.
- Ezentúl ne csak átnézd, hanem járj is utána, hasonlítsd össze őket!
Fordíts nagyobb figyelmet rájuk! Érted, mit akarok ezzel mondani?
- Azt hiszem, értem. Nem szabad elmerülnöm a részletekben, hanem az
egészet kell szem előtt tartanom. Át kell látnom az egész birodalmat, amit
nagyapa rám hagyott.
- Pontosan. Te értelmes felnőtt vagy, és nagy jövő vár rád. Minden rajtad
áll. Szeretnék elsőként gratulálni, amikor igazi üzletasszony lesz belőled.
Később Mary többször is felidézte Caine szavait, és belátta, teljesen igaza
van.

A sajtó sokáig nem szállt le a March Metropolitan-ről. Előfordult, hogy

Mary nyilatkozott egy-egy lapban, de csak a formaság kedvéért, hogy lerázza
őket. Néha már nagyon elege volt ebből az egész felhajtásból,
legszívesebben megszökött volna. Az igazgatói megbeszéléseken egyre
219
inkább az ifjú vezérigazgató vitte a szót. Andy nagyon elégedett volt vele.
Örült, hogy végre az ő elképzelése valósul meg. Úgy formálta a fiút, ahogyan
neki tetszett. Áldotta az eget, amikor Sarah Downey eltűnt a színről, mert
vele együtt a piszkos ügyletek, és a mindent, mindenkit letaroló
üzletfilozófia is eltűnt a cég életéből. Tisztességes eszközökkel érték el, hogy
fejlődjenek, bővüljenek. Mary is elégedett volt. Megfogadta Peter Caine
tanácsait, és nagyobb figyelmet szentelt a vezetőknek, a beszámolóknak.
Többször el is látogatott, hogy közelebbről, jobban megismerje azokat az
embereket, s ne csak a szokásos megbeszéléseken találkozzanak. Szeretett
volna minél többet megtudni róluk, elnyerni a bizalmukat, és megtudni,
megbízhat-e bennük. Tonyt kissé meglepte ez a változás, de örült, hogy nem
nyaggatja többé, hadd segítsen, csupán az otthoni gazdaságtan órákra volt
szüksége. Ami még csodálkozást váltott ki belőle, hogy mennyire
megkomolyodott. Már nem az a félénk kislány, hanem egy céltudatos,
határozott üzletasszony, aki ugyan még nem tud mindent, amit tudnia kell,
még csak tanulja az üzleti életet, de igen elszánt, és foggal-körömmel harcol
mindazért, ami az övé. A barátságukba vegyült most már egy új érzés is, a
csodálat, amit Mary is észrevett, pedig a férfi ügyesen titkolta. Maryt ez
örömmel töltötte el. Legyezte a hiúságát, ahogy a férfi felnézett rá. Ő is
nagyon tisztelte Tony alaposságát, munkához való hozzáállását és tudását.

Brian eközben próbálta kerülni őket, azon tűnődött, talán eljött az ideje
végleg itt hagyni a kastélyt. Sokszor kereste fel lábadozó édesanyját, aki
szépen gyógyult, a bírósági ügye is jól haladt. Egyik este az ágyán fekve épp
a költözésen gondolkodott, amikor előtörtek belőle a régi emlékek. Eszébe
jutott az esküvője napja, amikor a tükör mögül meglátta Maryt, könnyek
között. Ekkor döbbent rá, hogy nem szereti őt annyira, mint ahogy Robertet.
Egy lapra tett fel mindent, és felbukkant előtte, mint Robert Whiteman.
Tudta, ha meg sem próbálja, nem érdemli meg a szerelmét. Akkor volt a
legboldogabb, amikor megtudta, hogy félreértés volt csupán közöttük.
Annyira boldog volt, hogy nem is gondolkodott. A házában jött csak rá, hogy
csapdába esett. Robertként ugyanis nem vehette feleségül, ő azonban nem
akarta, hogy csupán a szeretője, az élettársa legyen. Egy ilyen nő, Richard
March egyetlen örököse, nem ezt érdemli! Vívódott, mit tegyen. Szerette, de
nem köthette magához. Amikor felkereste őt a lány az egyetemen, és
bocsánatot kért, elfogta a hév. Féltékeny lett saját magára, azaz Brianre.
Lassacskán jött csak rá az egyetlen megoldásra. El kell érnie, hogy
kiábránduljon kedvese, és megszeresse Briant! Tudta, hogy ez nem lesz
könnyű, ezért nagy áldozatokat is hozott. A szállodai szakítás fájt a
legjobban neki, amikor Mary csalódottan rohant el. Nagyon nehéz volt
megállni, hogy ne fusson utána, de megkeményítette a szívét, és próbált
erős maradni. Utána mindent elkövetett, hogy belészeressen a lány, próbált
minél többet vele lenni Brianként. Mikor már kezdett jól alakulni a dolog,
végre úgy érezte, kimutathatja valódi érzéseit, akkor, tánc közben, az utolsó
randevújukon Mary mégis Robertnek szólította. Emiatt döntött úgy, hogy
még egyszer felkeresi Robertként is, hogy kiderítse, érez-e még valamit
iránta. Aztán végre megbizonyosodhatott: Mary már csakis Briant szereti!
Alig tudta elhinni, amikor Mary bevallotta neki. Már nem kell tovább
féltékenykednie saját magára. Most azonban itt van ez a Tony, ő igazi
vetélytárs, nem csupán a fejében létezik. Nem kitalált személy, hús-vér
220
ember. Brian nagyot sóhajtva hunyta le a szemét, és rájött, valóban itt az
ideje elköltöznie. Úgy gondolta, nem csinál belőle nagy ügyet, akkor intézi,
amikor a többiek nincsenek itthon, csupán egy levelet hagy hátra és a
kulcsokat.

Másnap így is tett. Délután, amikor Mary hazajött, meglepődve vette át a

komornyiktól Brian levelét. Bezárkózott a szobájába, és egyedül olvasta el.
Nagyon szűkszavú, lényegre törő volt, ami nem esett jól Marynek. Feltűnt
neki, hogy a férfi szándékosan kerüli őt, egy darabig nem is bánta, de aztán
egyre többet gondolt rá. Sokszor eszébe jutott legutóbbi megrázó élménye
Sarah-val, amikor Brian azt mondta az anyjának, inkább őt bántsa Mary
helyett, mire Sarah a fejéhez vágta, hogy tudja jól, mennyire szereti őt, ezért
így sokkal jobban fog szenvedni. Ezek a szavak mélyen belé vésődtek, a
fejében visszhangoztak azóta. Még haragudott a férfira, de fájt is neki, hogy
így alakult. Érezte, hogy szerelme nem múlt el nyomtalanul, ott parázslik
még benne és kínozza őt. A költözése híre is szomorúsággal töltötte el, attól
tartott, talán soha többé nem fogja látni. Vívódott, mit tegyen. Adjon egy
utolsó esélyt neki, vagy felejtse el végleg, és inkább keresse másnál a
boldogságot? Nem tudta elképzelni, fog-e még így szeretni valaha. Tonyt is
nagyon szerette, de őt másképp. Ő a barátja, a védelmezője. Iránta nem
érzett mást.

A költözés után Brian visszament régi otthonába, ahol Brianként lakott, a

másik házát, úgy döntött, eladja. Intézkedett a két ház közötti földalatti
alagút lezárásáról is, gondolni sem akart rá. Mikor Sarah jobban volt már,
egy javaslattal állt elő.
- Anya, most, hogy már jobban vagy, s az ügyed is jól halad, szeretném,
ha eljönnél velem valahova. Engedélyt kértem a rendőrségtől, szóval orvosi
és rendőri felügyelet mellett megengedték, hogy pár órára kijöhess.
- Hová szeretnél elvinni? - kérdezte Sarah csodálkozva.
- Ez talán fájdalmas lesz számodra, de úgy vélem, fel kéne keresnünk a
testvérem sírját.
Sarah szóhoz sem jutott, a szeme rögtön könnybe lábadt.
- Én még sohasem voltam annál a sírnál - tört ki belőle szomorúan. -
Mindig úgy hittem, úgyis üres az a sír.
Brian megfogta a kezét, hogy megnyugtassa.
- Tudom, ezért is gondoltam, talán szeretnéd felkeresni.
Sarah csak sírt, és könnyei közt hálásan bólogatott.
- Gyere - szólt aztán a fiához, hogy hadd ölelje meg, és így maradtak pár
percig.
A temetőben is összeborulva álltak egymás mellett, Brian szorosan
átkarolta a nőt. Sarah eleinte még tudta türtőztetni magát, de hamar kitört
belőle a fájdalom Brian még soha nem hallott ilyen szívet tépő zokogást.
Neki is belesajdult a szíve, ahogy hallgatta, de tudta, szükség volt erre, hogy
az anyja tovább tudjon élni, túl tudjon jutni ezen az egészen.

Mary önkéntes nyomozója, Eddy is keveset volt otthon az utóbbi

napokban. London sötét utcáit rótta. Elhatározta, ezúttal végére jár a
221
dolognak. Egy bárban találta meg az Anthony által leírt személyt, és
rendületlenül követte. A férfi befordult egy bérházba, ő pedig utána.
Figyelte, hogy a lift hol áll meg, majd felszaladt, mert csak a másodikig
ment. Fülelt az ajtóknál, és próbált rájönni, melyik lakásba mehetett. Öt
lehetősége volt. Arra gondolt, talán be kellene csöngetni mindenhová, de
aztán elvetette ezt az ötletet. Biztosra akart menni. Elhatározta, hogy
figyelni fogja a házat. Leszaladt, és vett a közelben egy kis harapnivalót,
aztán elfoglalta a megfigyelő állását. Még nem volt olyan késő,
reménykedett, talán kijönnek ma még, és nem kell reggelig a ház előtt
szobroznia. Húsz perc sem telt el, és a vágya máris teljesült. A valóság még
álmait is túlszárnyalta, a falat is kiesett a szájából, amikor meglátta a férfiba
karolva Tony húgát. Jessie alaposan ki volt sminkelve, rövid szoknyát és egy
merész blúzt viselt. - Úristen, hiszen még gyerek! – jutott el a tudatáig, amit
lát. A férfi valósággal betuszkolta egy autóba. Erre még Eddy sem számított.
Egyetlen taxi sem járt arra, így nem tudta követni őket. Dühösen öklözött
bele egy hirdetőoszlopra. Miközben sajgó kezét tapogatta, az vigasztalta,
hogy legalább most már tudja, hol lakik a lány.
A másnap reggelt azzal kezdte, hogy már kora reggel lesben állt a háznál.
Eldöntötte, ha kell, elrabolja őt. Elszántan várakozott. Végre kijött a házból a
férfi, de csak egyedül. Ekkor jött el a pillanat, és felrohant a másodikra.
Megállt az ajtók előtt, és kiabálni kezdte a lány nevét.
- Jessie! Jessie!
Ezzel hamar célba ért, mert nemsokára kinyílt egy ajtó. Egy félszeg
kislány nézett fel rá csodálkozón. Az ajtón rajta volt még a biztonsági lánc. A
résen át megkérdezte.
- Ki maga és mit akar?
- Engedj be, Jessie! A bátyád barátja vagyok.
- Ismeri Tonyt? – csodálkozott.
- Igen. Nagyon aggódik érted. Megkért, hogy keresselek meg. Nem akarod
látni őt?
- Nem!
- Gondold meg! Olyan rég találkoztatok! Neked itt semmi keresnivalód!
- De igen. Már ide tartozom. Hagyjon békén!
- Ne, kérlek, még ne csukd be az ajtót! Legalább hadd menjek be! Csak
üdvözölni szeretnélek, és átadni valamit, amit Tony küld neked.
- Nem nyitom ki. Nem lehet. Menjen el! – szólt rá mérgesen a lány, és
becsapta az orra előtt az ajtót.
Mindenre számított Eddy, de erre a legkevésbé. Leforrázva állt az ajtó
előtt. Még sohasem volt ilyen sikertelen a nőknél. Nő?! Inkább gyerek! Ez
elképesztő! Tudta, hogy kemény harc vette kezdetét, de azt is, hogy ő aztán
nem adja fel!
- Még látjuk egymást! – kiabált be a csukott ajtón keresztül, majd
otthagyta.
A ház közeléből azonban nem tágított, csak kevésbé feltűnő helyet
keresett a megfigyelésre. Úgy helyezkedett, hogy az ablakból se lehessen
látni őt. Délig várt, aztán megebédelt valahol, és bérelt egy kocsit. Ezúttal
nem maradt le az esti útról. Követte őket, míg egy bárhoz nem értek. Ott
kiszállt a pár. Eddy feltett egy parókát és egy álbajuszt, majd utánuk eredt.
Odabent nagy volt már a hangulat. Körülnézett, de nem látta sehol sem őket.
Később Jessie-t egy középkorú, pocakos férfi ölében vette észre. Felfordult a
gyomra a látványtól. Legszívesebben odarohant volna, és magával ráncigálta
222
volna a lányt. Tétovázott, nem tudta, mit is tegyen. Nem akart túl feltűnő
lenni. Idegesen lépett a bárpulthoz, és rendelt egy italt. Rögtön mellette
termett egy fiatal lány, és kacérkodni kezdett vele, de ő elküldte.
Tanácstalanul iszogatott, miközben oda-odanézett Jessie-re. Nem fért a
fejébe, hogy süllyedhetett idáig ez a lány! Ha ezt Tony megtudja! Még
gondolni sem mert rá. Később a lány beszállt a pocakos ürge kocsijába, és
egy szállodához hajtottak. Eddy beparkolt az épület hátsó bejáratához, majd
a portánál, némi ellenszolgáltatás fejében, megtudta a szobaszámot. Sietve
szaladt fel az ötödikre, mert a lift foglalt volt, és nem volt türelme várni. Úgy
érezte, minden másodperc számít. Mikor felért, kifújta magát, és megkereste
a szobát. Belső zsebéből előkereste, amit már útközben bekészített. Nem
volt túl törvényes a dolog, ugyanis egy ál-rendőrigazolvány volt. Ezt még
akkor szerezte be, amikor az öreg March megbízta, hogy nyomozzon Sarah
Downey után. Hasznos kis jószág, majdnem olyan, mint az igazi. Még egy
utolsó pillantást vetett rá, majd erőteljesen bekopogott. A férfi nyitott ajtót,
ingben és nadrágban. A zakója és a nyakkendője már az ágyon hevert, Jessie
ruhái mellett. A lányon csupán egy köntös volt. Eddy illendően köszönt, és
sietve felmutatta az igazolványt.
- Mitchell nyomozó vagyok – közölte. – Uram, azért jöttem, hogy ezt a
hölgyet, Jessie Smith-t letartóztassam. Régóta nyomozunk utána, és
mondhatom, elég hosszú a bűnlajstroma.
- Ez igaz? Valójában én alig ismerem, azaz csak most ismerkedtünk meg.
Semmi közöm hozzá – győzködte a férfi, és már nyúlt is a zakójáért.
- Csak nem akar lelépni? – rivallt rá erélyesen Eddy, miközben a lány is
idegesen öltözködni kezdett.
- Mondtam, nekem semmi közöm hozzá! Még a nevét sem tudom.
Elmehetek? – kérdezte sápadtan a fickó.
Eddy hosszan, szigorúan nézett rá, míg végül bólintott.
- Nem követtem el semmit! – tiltakozott Jessie, miután a férfi elment.
- Sajnálom, de ezt én nem veszem be. Mondd ezt majd a bíróságnak! –
fenyegetőzött az ifjú nyomozó, majd elsorolta még a lány jogait és előkapott
egy bilincset, a hatás kedvéért.
- Nem megyek sehova! – ijedt meg a lány, amikor meglátta a kezében.
Eddy ekkor elővette a fegyverét, és ezután már nem volt több tiltakozás. A
bilincs kattant, és ők máris indultak is lefelé. Kocsiba szálltak, és a férfi gázt
adott. Később feltűnt Jessie-nek, hogy nemsokára elhagyják Londont.
- Hová visz?! Erre már nincsen semmi! – háborodott fel.
- Te csak hallgass! Neked most nem osztottak lapot!
- Mit képzel magáról?! Szólásszabadság van!
- Igazán?! Létezik azonban egy törvény, ami tiltja a kiskorúak
megrontását és a prostitúciót!
- És akkor mi van? – jött a flegma válasz.
- Te ne beszélj így velem! Te még csak egy pisis vagy! Hány éves is?
- Mi köze hozzá?! Arra válaszoljon inkább, hogy hová megyünk?
- Rögtön megtudod – felelte Eddy indulatosan.
- Hú, de titokzatos! Maga talán nem is zsaru!
- Csöndet! – ordított rá a férfi, ekkor már a türelmének a határán.
A hátralévő utat némaságba burkolózva tették meg. Akkor szólalt csak
meg Jessie, mikor meglátta a fenséges kastélyt. Még a szája is tátva maradt
a meglepetéstől.

223
 - Hűha, ez aztán nem semmi! Egy milliomos a megbízód? Így akar
megszerezni magának pár éjszakára, ugye? – kérdezte reménykedve, de
válasz nem érkezett.
Együtt léptek be a kapun. Jessie ekkor már kicsit sem tiltakozott. Csak a
bilincs zavarta. A hatalmas előcsarnokba érve szóvá is tette:
- Mikor veszi már le ezt a vacakot?
- Nyugi, eljön majd az ideje.
Ekkor a komornyik lépett oda hozzájuk. Eddy a segítségét kérte, hogy
keressen számukra egy biztonságos szobát. Olyat szeretett volna, ahol még
ablak sincs, és nem lehet megszökni. Jonathan átkísérte őket az épület
másik szárnyába, ahol meg is találták a megfelelő szobát. Ott végre lekerült
a bilincs, majd Eddy hívta Ted-et, aki a kastély biztonságáért volt a felelős.
– Na, mit szólsz? – kérdezte tőle büszkén, amikor megérkezett.
- Ő Jessie? Öregem, ügyes voltál! Mi a terved?
- Itt marad ebben a szobában, de te is figyelj nagyon, nehogy meglépjen.
Ide, a szoba előtti folyosóra jó lenne még egy kamera. Számíthatok rád?
- Naná! Egyébként alig ismertelek meg a monitoron! Nem sokon múlott,
hogy kint ragadtatok.
- Ja, persze! Most már levehetem ezt a vacakot – szólt, és a paróka után
nyúlt, majd levette az álbajuszt is.
- Mit művel?! – kérdezte a döbbent lány, és ekkor ismerte csak fel. – Te
kerestél azzal, hogy a bátyám küldött!
- Igen. Eddy Redding a nevem, és a fivéred barátja vagyok – mutatkozott
be a férfi.
Ted is bemutatkozott, majd kisvártatva elviharzott a kameráért.
- Mit keresünk itt? És kinek a kastélya ez? – kérdezte végül Jessie.
- Mary Kim Marché, aki a March Metropolitan tulajdonosa. Anthony is itt
lakik, mert barátja. A bátyád mellesleg a cég vezérigazgatója. Te nem olvasol
újságot?
- Képzeld, nem volt rá időm!
- Hát persze! Nagyon elfoglalt leány vagy!
- Ne gúnyolódj! Hol van most a testvérem?
- Most épp dolgozik, de ha felhívom, hogy végre megtaláltalak, azonnal
iderohan.
- Kérlek, ne! Engedj el inkább!
- Szó sem lehet róla! Felejtsd el! Most itt van az otthonod.
- Ez ugye csak vicc?
- Nem.
- Nézd, most már igazán elegem van belőled. El akarok menni!
- Mondtam, hogy nem mégy sehova! Itt kell maradnod, ezenkívül meg kell
változnod, mire megjön a testvéred. Nem szeretném, ha így találna téged.
Nem kell feltétlenül megtudnia, hogy mi voltál eddig.
- Ez vagyok, és nem fogok senki kedvéért megváltozni! – fakadt ki
dühösen a lány, és egy pillanat alatt ledobta a pólóját.
Mezítelen felsőtesttel állt a meglepődött férfi elé. Bőre sima, hamvas,
fehér mellei kicsik, de hetykék voltak. Szőke, melírozott hajtincsei a vállára
simultak, tiszta, kék szemeivel állhatatosan meredt Eddyre.
- Ezt ne csináld többet! Öltözz fel! – szólt rá a férfi zavartan.
- Nézz meg jól! Ha akarod, ki is próbálhatod, milyen jó vagyok!
- Kérlek, ne feszítsd tovább a húrt!
- Ismerd el!
224
 - Mit ismerjek el?
- Hogy izgat a látvány.
- Te nem vagy normális! – felelte Eddy, majd idegesen kiment, becsapva
az ajtót. - Hülye csitri! – morogta odakint, majd elviharzott.
Jessie sértődötten ült le az első dologra, amit talált. Egy fura, antik szék
volt, amilyet még sohasem látott. Dacosan nézett körbe, majd lassan
visszahúzta a pólóját.
Nemsokára Eddy tért vissza, egy megrakott tálcával a kezében.
- Te vagy a pincérem? – nevetett fel a lány.
A férfi mintha meg se hallotta volna.
- Ez a vacsorád. Ajánlom, hogy mind megedd, úgyis olyan vézna vagy!
- Micsoda?! Az én testemmel nincsen semmi baj! – tiltakozott hevesen a
lány, és újra le akarta venni a pólóját.
Ezúttal azonban Eddy volt a gyorsabb, és lefogta a karját.
- Meg ne próbáld még egyszer! – rivallt rá.
- Mi van? Ennyire nem tetszem?
- Ne játssz velem! Inkább egyél! – förmedt rá mérgesen, és kirohant.
- Undok! – kiabált utána a lány.

Eddy előbb Maryt hívta fel, hogy közölje, megkerült az elveszett bárányka.
Mielőtt azonban letette volna a telefont, röviden elmagyarázta a helyzetet.
Arra jutottak, előbb Mary beszél a lánnyal, ráad valami normálisabb ruhát,
aztán csak utána engedik be hozzá Tonyt. Nem akarták szegény fiút sokkolni
a tényekkel. Tony szinte a fellegekben volt, amikor megtudta, hogy
megtalálták a húgát.
- Tony, tudom, hogy most őrülten boldog és türelmetlen vagy, de kérlek,
engedd meg, hogy előbb hadd beszéljek vele én.
Tony nem értette, miért kéri ezt Mary, de beleegyezett. Úgy vélte, fél órán
már múlik a dolog. Most, hogy megkerült a húga, képes akár órákat is várni,
csak végre láthatja.

A kastélyba érve Eddy az előtérben várta őket. Idegesen dobolt az ujjaival

az asztalon. Mary-nek elég volt csak ránézni, és látta rajta, mennyire
kikészítette az a kislány. Összevonta a szemöldökét, és alig várta, hogy
beszéljen vele. Tony semmit sem sejtett.
- Akkor én a szobámban leszek - mondta. - Majd szólj, ha túl vagytok a
beszélgetésen, jó?
- Persze, azonnal szólok - ígérte Mary, majd miután Tony távozott, Eddy-
hez fordult.
- Hogy van? De őszintén! – kérdezte a lány.
- Nem túl jól. Szemtelen, kezelhetetlen és ostoba.
- Ugyan! Súlyos trauma érte. Mégis, milyen legyen?
- Mindenesetre ne ilyen! Fejébe vette, hogy prostinak született, és ettől
egyszerűen nem tágít. Még nekem is felajánlotta magát!
- Tényleg? Azt hiszem, hívnunk kéne hozzá egy pszichológust, nem
gondolod?
- Jó ötlet, de majd csak holnap, rendben?
- Persze, most már nagyon késő van. Megmutatod, merre van?
- Gyere utánam - szólt Eddy, és elindultak egy folyosón.
- Nem lehet, hogy már alszik?
225
 - Ő?! Az ki van zárva! Ilyenkor szokta kezdeni az éjszakai életet. Biztosan
nem álmos még.
- Tony nem említette, de arra az elhatározásra jutott, hogy megkeresteti
az apját is. Tudnál segíteni? Most nem szükséges személyesen, megbízhatnál
egy nyomozóirodát is. Rád itthon lehet szükség. Te, és tényleg el akart
menni a lány?
- Igen. Muszáj volt bezárnom. Megkértem Tedet, hogy tegyen fel egy
kamerát a folyosóra.
- Az jó ötlet volt! Nem árt az óvatosság. Nem szeretném, ha meglépne,
mielőtt találkozna Tonyval. És persze utána se.
- Itt vagyunk – mutatott a férfi az egyik ajtóra, majd elővette a kulcsot és
beengedte őt.
Mary alig ismerte meg az egykori, copfos kislányt, akinek olyan tiszta volt
a tekintete, és szinte ragyogott az arca. Ez a lány csak az árnyéka volt az
egykori Jessie-nek. A haja tépett, arca beesett, tekintete szomorú. Gúnyosan
nézett Mary-re, amikor meglátta.
- Te vagy itt a tulaj?
- Szia! Mary Kim March vagyok, és valóban a tulaj. Nem emlékszel rám?
- Talán találkoztunk már?
- Isabel barátnője vagyok, Kim Mi Rae. Tudod, a koreai! Habár akkor
hosszabb volt a hajam.
- Á, rémlik már! Te is jól megváltoztál!
- Nem annyira, mint te. Mi történt, Jessie?
- Semmi közöd hozzá – vágta rá a lány.
- Szeretnék a barátnőd lenni, ahogyan Isának is. Szeretnék segíteni
neked, amiben csak tudok. Kérlek, mondjál el mindent!
- Mi az a minden? Azt akarod tudni, miért vagyok prosti? Miért nem élek
rendes életet?
- Igen, de azon kívül még azt is szeretném tudni, mi történt akkor, amikor
Isabelt megverték. Mit tettek veled, Jessie?
A kérdés láthatóan zavarba hozta a lányt. A kezeit összekulcsolta, és
nyugtalanul üldögélt az ágy szélén, lehajtott fejjel. Így még senki sem
szegezte neki ezt a kérdést. Felsóhajtott.
- Ha nagyon rossz emlék, nem muszáj elmondanod. Én csak segíteni
szeretnék. Ha elmondanád, talán megkönnyebbülnél. Ismerem ezt az érzést.
- Ismered?! – háborodott fel a kislány, egyenesen a szemébe nézve. – Ez
nem igaz!
- De igaz, hidd el!
- Ezt te nem ismerheted! Fogalmad sincs róla, milyen iszonyú volt! El sem
tudod képzelni! – kiabálta. – Ne próbáld még egyszer azt mondani, hogy
ismered!
- Hidd el, együtt érzek veled!
- Na, persze!
Mary mellé ült, és megfogta a kezét.
- Mit tettek veled, Jessie? Ez nem te vagy - kérdezte meg újra, és kezébe
vette az arcát. - Engedd el, ami voltál, és emlékezz vissza. Tudom, az
emlékek néha fájnak, de túl kell lennünk rajtuk, nem élhetünk az
árnyékukban.
Ekkor egy könnycsepp gördült ki a kislány szeme sarkából.
- Sírj csak, attól könnyebb lesz, meglátod - bátorította Mary.

226
 - Annyit sírtam már. Nem akarok állandóan sírni! Miért pont velem kellett
ennek megtörténni?! Miért? – kiabálta számon kérő hangon.
- Bántottak? – kérdezte Mary, mire bólintás volt a válasz. – Azok az
állatok! – bőszült fel Mary, és átkarolta a megtört lányt. – Nem értem,
mindezek után miért lettél prostituált?
- Mert az vagyok – felelte lemondóan.
- Nem vagy az! Ez nem igaz! Nem tehettél róla! Te csak áldozat vagy.
- Biztos vagy benne? – nézett rá sejtelmesen.
- Ezt miért kérded? – csodálkozott Mary.
- Mindjárt megérted. Majd’ meghaltam, amikor láttam, hogyan verik agyon
a nővérem. Zokogtam, sikítoztam, végül az egyik férfi lekevert egy nagy
pofont, hogy maradjak csendben. Aztán, mikor el akartak menni, nem
tudták, mi legyen velem. Arról beszéltek, az nem volt benne a tervben, hogy
engem is kikészítsenek, de ha már itt vagyok, talán kiszórakozhatnák
magukat. Erre nekem estek. Fiatalok voltak, és ha nem ilyen helyzetben
lettünk volna, azt mondanám, jóképűek. Az egyik hátraszorította a kezeim,
és egy székre lökött. Közben egy másik leoldotta a nadrágját. Borzalmas
volt! Úgy meg voltam ijedve! Nevetgéltek, és próbáltak nyugtatgatni, nehogy
elájuljak vagy hisztizzek. A harmadik becézgetni kezdte a testem. Azt
hittem, meghalok szégyenemben. Folyt a könnyem, és hangosan zokogtam.
Az ájulás határán voltam, amikor hirtelen belém hatoltak.
- Úristen, Jessie! Ne folytasd!
- Hadd mondjam most már végig, kérlek!
- Ez borzasztó!
- Igen, tudom.
- Na, jó, mondd, mi történt azután?
- Az első pillanatban nagyon fájt az egész. Azt hittem, itt a vég. Közben
folyamatosan izgatni próbáltak. A melleimet cirógatták, és a nyakamat
csókolgatták. Én már annyira erőtlen voltam, hogy szinte mozdulni sem
bírtam. A srác aztán egyre gyorsabb iramot diktált, föl-le mozgott bennem.
Még mindig sírtam, a szememet is becsuktam, és a nővéremre gondoltam,
amikor hirtelen valami zsibbadásfélét éreztem odalent. Ekkor a srác kiáltott
egyet, és aztán kiszállt belőlem. „Hű, de baró volt!” Ezt mondta. A következő
pillanatban már egy másik hatolt belém. „Na, nézd csak, hogy kitágult a
kicsike!” Ezt mondta a másik, miközben egyre jobban felizgult. Nem
értettem, mi történik velem. Undort és fájdalmat éreztem még mindig, de a
testem ellenem fordult. Őket teljesen felajzotta a felismerés, hogy én is
élvezem. Nem értették, miért sírok még mindig. Azt mondták a végén, mikor
már mind a hárman elélveztek: „Kibaszott jó kurva lesz belőled, kislány!”
Ekkor jöttem csak rá, mi is történt velem. Ezután még jobban sírtam.
Rádöbbentem, hogy most már valóban nem vagyok más, mint egy ócska
kurva – fejezte be a történetet a zaklatott lány.
Mary magához ölelte, és vigasztalta. Már ő is könnyezett.
- Annyira sajnállak, Jessie! Amit most elmeséltél, az egy nagyon szomorú,
fájdalmas dolog. Súlyos trauma ért téged. Nem voltál beszámítható, hidd el!
Még mindig azt mondom, te nem tehetsz róla! Azzal, hogy élvezted, még nem
vagy bűnös. Nem voltál magadnál. Sokkos állapotban voltál. Az maga a
csoda, hogy ez az egész így megmaradt benned, és vissza tudsz rá
emlékezni.
- Csoda?! Sokkal jobb lenne, ha inkább nem is emlékeznék rá!

227
 - Ez nem biztos. Hidd el, az se jobb, ha nem tudsz emlékezni. Így előbb-
utóbb fel tudod dolgozni majd, de ha nem tudnád, mit kell feldolgozni…
- Ezt nem értem.
- Nos, én éppen így jártam. Engem is súlyos trauma ért, de én sokáig nem
tudtam emlékezni rá – kezdte Mary, és elmesélte a történetét.
- Ez se túl jó múlt – állapította meg a végén Jessie.
- Nem bizony! Azóta félek a sötéttől és rémálmaim vannak még ma is,
pedig már megbocsátottam a nagyapámnak. Tony, a bátyád, azt mondja,
történhetett még valami akkor, azon az estén, amire nem emlékszem, ezért
nem tudtam még feldolgozni.
- Ez lehetséges?
- Minden lehet. Csupán négy éves voltam, ezért elég hiányosan
emlékszem.
- Szép kis pár vagyunk! – sóhajtott fel ekkor a lány, és együttérzőn nézett
Mary-re.
- Annyira szeretnék segíteni neked, Jessie! Szeretnélek megismerni,
megtudni, mi érdekel, mit szoktál csinálni, mielőtt…
- Igen, azelőtt egész más dolgokat csináltam – szól közbe a lány.
- Mondd el! Mesélj magadról! Ha jól emlékszem, Isa azt mondta,
rajziskolába jársz. Érdekel a művészet?
- Igen, az volt az életcélom, hogy híres festő legyek.
- Ez nagyszerű! Miért nem próbálod meg újra? Nem szabadna feladnod az
álmodat!
- Nem is tudom. Olyan üresnek, kifosztottnak és szennyesnek érzem
magam.
- Ezek is érzések, tehát valami mégiscsak van benned! Nem vagy üres,
Jessie! Rajzold, fesd ki magadból ezeket az érzéseket! Tanultam olyan
művészekről, akik az indulataikat, fájdalmukat formázták meg. Ezek az
alkotások a legjobbak! A végére rájössz, hogy nem is vagy üres, kifosztott és
szennyes, sőt, egészen különleges vagy!
- Gondolod? – nézett rá tétovázva a lány.
- Igen, ez egészen biztos. Én megszerzek mindent, ami szükséges.
Rajztáblát, ecsetet, meg mindent, ami kell. Ha akarod, szerzek egy tanárt is,
aki házhoz jönne.
- Ez olyan hihetetlenül hangzik…
- Semmi sem lehetetlen! Minden rajtad múlik, hogyan döntesz.
- Nem is kellene eljárnom iskolába?
- Nem, ha nem akarod. Szerintem jobb, ha most még nem mégy
közösségbe. Szükséged van egy kis pihenésre, egyedüllétre. Vagy nem?
- De, ebben igazad van. Te olyan jó vagy hozzám! Miért teszed meg
mindezt értem?
- Talán vezeklésből. Úgy érzem, miattam történt minden. Magamat
hibáztatom. Azok az emberek, akik megtámadtak, Sarah Downey emberei
voltak, aki utánam nyomozott. Átgázolt mindenen, mindenkin, hogy engem
megtaláljon, megszerezzen a fiának. Szerette volna megkaparintani a
vagyont, amit örököltem.
- Már értem. Azért hibáztatod magad, mert belekevertél minket ebbe az
ügybe, ugye?
- Igen. Nem lett volna szabad veszélybe sodornom titeket, de az az
igazság, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes az a nő.
Sajnálom, Jessie!
228
 - Jaj, kérlek, ne hibáztasd magad! Én nem haragszom rád. Az a nő csakis
őrült lehetett.
- Igen, az volt. Nemrég kapta el a rendőrség.
- Komolyan?
- Igen. Rajtakapták, amikor engem akart megölni.
- Jézusom! Ez igaz?
- Igen. Iszonyú nagy mázlim volt. Eddy, aki téged megtalált, felszerelt egy
nyomkövetőt rám, és ennek köszönhető, hogy megtaláltak. Különben már
hulla lennék.
- Nem semmi! Tehetséges ez az Eddy – jegyezte meg a lány, és elmesélte,
hogyan rabolta el őt is, rendőrnek álcázva magát.
Mary csak nevetett. Nem hitte volna, hogy ilyesmire is képes a férfi.
Boldogan nézett a kislány szemébe, aki visszamosolygott rá. Ekkor dőlt el,
hogy nincsen már szükség egyetlen pszichológusra sem. Ezután Tonyról
beszélgettek még kicsit. Megbeszélték, hogy rögtön szólnak neki, csak előbb
Mary kölcsönad pár ruhát a lánynak. Átmentek Mary szobájába, ahol Jessie a
fésülködőasztalnál letörölte a sminkjét, Mary addig keresett neki egy szép
szoknyát és egy hozzá illő blúzt.
- Nem lehetnék farmerben? Az utóbbi időben mindig szoknyát kellett
hordanom - magyarázkodott a lány.
- Persze, máris kicserélem - sietett vissza Mary.
A gyors átöltözés után átsétáltak Tony szobájához, hogy meglepjék a
férfit. Tony alig tért magához, mikor meglátta húgát. Boldogan ölelte
magához, legszívesebben el sem engedte volna a lányt. Két kezébe vette az
arcát, és gyönyörködött benne.
- Kész nő lettél, Jessie! Annyira örülök neked! – mondta lelkesen.
- Én is örülök neked, bátyus – felelte Jessie, majd kissé elkomorodott. –
Bocsáss meg, hogy csak úgy elmentem! Annyi szenvedést és aggódást
okoztam neked.
- Most már felejtsd el! Egyáltalán nem haragszom. Biztos megvolt rá az
okod. Borzalmas dolgokon mentél keresztül, Jessie. Fő, hogy most már itt
vagy! Ugye nem akarsz elmenni?
- Nem, már nem.
- Ez csodálatos! –örült meg a hírnek Tony, és megfogta mindkét kezét. –
Nem is engednélek el soha! Annyira hiányoztál! Hatalmas űr maradt utánad,
miután elmentél. Apa is teljesen beleőrült. Nekivágott a nagyvilágnak, hogy
téged megkeressen. Hisz tudod, te voltál mindig a kedvence!
- Igen, tudom. Nagyon sajnálom, hogy ekkora bánatot okoztam. Apa azóta
sem került elő?
- Nem, de nemsokára megtalálják, remélem.
- Már fel is hívtam egy nyomozó irodát – erősítette meg Eddy.
- Nagyon köszönöm. Te egy kincs vagy, Eddy! Még meg sem köszöntem,
hogy megtaláltad Jessie-t – fordult a férfi felé, és hálásan megölelte. –
Neked is köszönöm, Mary – nézett vendéglátójára, és őt is megölelte.
- Most már egy nagy család vagyunk – mondta Mary, szelíd mosollyal. –
Tudjátok, nekem senkim sincs rajtatok kívül.
Tony ekkor megfogta a kezét.
- Tudjuk, és azt is, hogy mind nagyon szeretünk.
Jessie ekkor kissé csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Az a sejtése
támadt, hogy talán több lehet a bátyja és Mary között. Elhatározta,

229
megpróbál többet megtudni a dologról. Később, mikor már csak kettesben
voltak, meg is kérdezte nyíltan a testvérét.
- Figyelj, bátyus, mi van veled és Mary-vel?
- Ezt hogy érted?
- Ne mondd, hogy nem érted, mire gondolok. Szereted őt?
- Persze, hogy szeretem. Nem mindennapi lány, ugye?
- Szóval különlegesnek tartod, kedveled őt… és…?
- És?
- Vonzódsz hozzá?
- Nem hiszem, hogy ezt veled kéne megbeszélnem, ne haragudj.
- Mert túl fiatal vagyok hozzá?
- Egy férfinak nem könnyű ilyesmikről beszélni.
- Aha - vette tudomásul Jessie. - Azért nem próbálnád meg mégis?
Aggódom érted. Ott volt az a Flóra is…
- Őt ne is említsd. Egy tévedés volt.
- De Mary nem az, ugye?
- Ha ennyire tudni akarod, Maryt nagyon kedvelem, őszintén csodálom, de
mint nő egyáltalán nem vonzódom hozzá.
- Ezt nem mondod komolyan!
- Pedig ez az igazság.
- Nincs neked valami baj a fejeddel?
- Te, ne szemtelenkedj! - intette meg Tony, de Jessie csak mosolygott.
- Azért elgondolkodhatnál ezen. Vagy még mindig Flórát szereted? Ennyire
mély nyomott hagyott benned?
- Miféle mély nyom?! Egyáltalán nem volt komoly. Tetszett, meg minden,
csalódtam, amikor dobott, főleg a módszere miatt, ahogyan dobott, de ennyi.
Még csak le se feküdtem vele - kotyogta ki.
- Hűha, talán épp ez volt a baj! Ennyi idős korban így megtartóztatni
magad… Még ha csak pár hetes kapcsolat lett volna, de… bátyus, nem lehet,
hogy…?
- Mi nem lehet?
- Te még… - kezdte Jessie lassan, mert nehezen jött nyelvére a szó.
- Én még mi? - kérdezte Tony türelmetlenül.
- Te szűz vagy?
Tony erre idegesen felnevetett.
- Szóval igen.
- Hé, nem mondtam, hogy igen!
- Lerí rólad. Nem is értem, nem fér a fejembe. Hogy bírtad ki eddig?
- Talán még nem találtam meg az igazit.
- Á, szóval beismered!
- Jól van, beismerem, de most már dobjuk a témát, jó?
Jessie a fejét csóválta, és elhatározta, legújabb küldetése az lesz, hogy
Tonyt és Maryt összehozza. Ahogy gondolataiba meredt, már tudta is, ki lesz
ebben a segítsége.

Mary ezalatt felkereste Eddyt.

- Örülök, hogy jól alakult minden - kezdte Mary. - Szeretném még egyszer
megköszönni, amit tettél. Nagyon hálás vagyok. Sokat jelent számomra,
hogy Jessie most már biztonságban van. De te nem nézel ki valami jól.
Nagyon kiborított a lány?
230
 - Nem is tudod, mennyire! Még sohasem volt ilyen makacs, ilyen
kibírhatatlan csitrivel dolgom. Egy kislány, aki nőnek képzeli magát!
- Nézd, amiken keresztül ment, az most már valóban felnőtté tette, ha
papíron még gyerek is. Szeretnélek megkérni, hogy ne kezeld le őt! Ne bánj
úgy vele, mint egy gyerekkel, hanem inkább, mint egy érzékeny, sérült
felnőttel! Ő komolyabb, mint gondolod. Nem buta és nem is gonosz. Most
azzal árthatunk neki a legtöbbet, ha nem vesszük őt komolyan, ha
gyerekszámba vesszük. Habár most sok szeretetre, gyengédségre van
szüksége, de azért ő már egy érett ember. Ugye megérted?
- Persze, azt hiszem, igazad lehet. Talán a hozzáállásommal volt baj, ezért
nem tudtam szót érteni vele.
- Igen, valószínű - helyeselt Mary.

Másnap a cégnél Andy egy meghívóval fogadta Tonyt.

- Ide feltétlenül el kell menned Mary-vel - közölte.
- Jaj, ne! Egy bál? - akadt ki Tony, miután elolvasta a meghívót.
- Richard minden évben elment ebbe a bálba. Ott lesz minden neves
üzletember - mondta Andy.
- Nem mennél el te a feleségeddel? Biztos jobban éreznétek magatokat.
Andrew a fejét csóválta, és megkereste Maryt is, akinek viszont tetszett
az ötlet. Otthon Jessie is megörült a hírnek, rögtön győzködni kezdte a
bátyját.
- Mary olyan ritkán jut el szórakozni, te is mindig csak dolgozol, és akkor
még ebbe a bálba se akarod elvinni? Nem túlzod el egy kissé a dolgot? -
szegezte neki a kérdést szemrehányón.

Tony végül húga rábeszélésének engedve belement a dologba. Jessie

elkísérte Maryt a ruhaszalonba, ahol egy szép ruhát választottak. Az
ízlésesség határain belül próbálta a lehető legmerészebb ruhára rábeszélni
Maryt, hátha ennek látványára talán beindul a bátyja. Szombat este volt a
nagy nap, mindenki izgatottan várta, csak Tony volt kedvetlen. Nagy
nehezen ő is elkészült, és kiment az előtérbe, ahol Mary már várta. Jessie
sem akart lemaradni a nagy pillanatról, ezért ott téblábolt Mary körül,
valamint Eddy és Reed is már türelmetlenül várták a férfit.
- Végre! Mi tartott ennyi ideig? - kérte számon Eddy.
- Semmi baj, még nem vagyunk elkésve - csitította Mary, és Tony felé
fordult.
Tony elámult, milyen csinos kísérője lesz.
- Ez igen! Nem minden nap látlak ilyenben! - jegyezte meg elismerőn.
- Tetszik, ugye? - kérdezte Jessie, finom célzással a hangjában.
- Hé, te csak menj aludni! Már késő van - torkollta le Tony a húgát.
- Nem ér, hogy te meg most indulsz bálozni!
- Majd Eddy elszórakoztat - viccelődött Tony, mert időközben ő is
megtudta, milyen kiborítóan hat rá a húga.
- Most jut eszembe, nekem még van egy kis dolgom! - kapott a fejéhez
Eddy, és sietve elviharzott, mielőtt tényleg a nyakába sóznák a lányt, mert
semmi kedve nem volt bébiszitterkedni.

231
 A bálon Mary és Tony eleinte kissé zavarban voltak, ez volt az első ilyen
jellegű esemény, amin részt vettek. Mary elmosolyodott, amikor felbukkant
előttük egy hostesslányt és itallal kínálta meg őket.
- Mi olyan érdekes? - kérdezte Tony.
- Eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor még én is hostess voltam és
italokkal kínáltam a vendégeket.
- Komolyan? Ezt nem is mesélted.
- Pedig nem szégyellem, csak valahogy nem került szóba.
- Milyen más így, meghívott vendégként, ugye? - mosolygott rá Tony.
- Igen, egészen más - merengett el Mary, és eszébe jutott legutolsó
hostessmunkája, amikor is megismerte Robert Whitmant, azaz Briant.

Szinte maga előtt látta mézszőke haját, mélyzöld szemét. Első pillanattól
megdobogtatta a szívét, alig tudta levenni róla a szemét. Merengésének az
igazi Brian Downey vetett véget, amikor váratlanul felbukkant a teremben. Ő
is meghívottként jött, elegáns öltönyben, frissen borotválkozva,
szemüvegben. Mary zavarba jött a látványától, hirtelen nem is tudta, hová
nézzen, mit csináljon. Amint Brian észrevette, feléjük vette az irányt.
Elhatározta, ezúttal nem menekül el a párocska elől, hanem szembenéz
velük. Tony csak akkor vette észre, amikor már ott állt előttük.

- Szervusz, Mary - üdvözölte Brian a lányt. - Bemutatnál a barátodnak?

Még nem volt alkalmunk szemtől szemben találkozni, hivatalosan még senki
sem mutatott be minket egymásnak.
- Á, tényleg? - lepődött meg a lány. - Nos, ő itt Brian Downey, ő pedig
Anthony Smith - hadarta el Mary, és várta, hogy kezet fogjon a két férfi.

Tony amint meglátta Briant, rögtön tudta, ki az, hisz látta már a fotóját az
újságban, és futólag a parkban is, ahol Sarah meg akarta ölni Maryt, de ilyen
közel még sohasem állt hozzá. Amikor az újságban látta, valami furcsa,
megmagyarázhatatlan érzése támadt, amiről még Marynek sem szólt, és így,
karnyújtásnyira egymástól, az érzés csak még inkább felerősödött. Enyhe
pánikhangulat lett úrrá rajta, nem tudta hová tenni ezt az érzést. Mary
bemutatása után Brian a kezét nyújtotta felé, amit, tudta jól, illik viszonozni,
de mégis, valahogy félt. Lassan ő is megemelte a kezét, és megtörtént a
kézfogás. Brian próbált természetes lenni, rámosolygott vetélytársára, míg
Tony teljesen elsápadt. Ugyanis amikor hozzáért Brian-hez, hasonló érzés
kerítette hatalmába, mint amikor először ért hozzá Flórához, csak sokkal
erősebb dózisban. A szíve hevesen kezdett dobogni, érezte, hogy teljesen
leizzad, alig kap levegőt.
Segélykérőn nézett Maryre, de a lánynak nem tűnt fel, hogy bajban van, ő
is zavarban volt Brian közelségétől. Végül Brian vette észre, hogy valami
nem stimmel.
- Jól vagy? Egészen elsápadtál - szólt hozzá, és aggódón a vállára tette a
kezét.
Tonyt a vállára simuló kéz látványa csak még jobban felkavarta.
Belenézett a szemüveg mögött rejtőző mély, barna szempárba, és már tudta,
a sorsa megpecsételődött. Döbbenten jött rá: szerelmes lett egy férfiba!

232
 20. fejezet

- Jól vagyok - bökte ki végül Tony, és nem törődve hevesen dobogó

szívével, átkarolta Maryt. - Gyere, menjünk - hajolt oda a lányhoz, és
gyorsan faképnél hagyták a meglepődött férfit.
Brian csalódottan nézte őket, míg el nem tűntek a tömegben.
- Hová sietünk ennyire? - kérdezte végül Mary, amikor már a terem túlsó
felén jártak.
- Nem bírom a fickót. Jobb, ha távol maradunk tőle.
- Azt hiszem, igazad van. Jobb is, ha nem látjuk - helyeselt a lány. - Csak
zavarba hoz, ha látom. Mit csináljunk most? Még korai lenne hazamenni.
Együnk valamit vagy táncoljunk? A szomszédos teremben egész jó zene szól.
- Szeretnél táncolni?
- Nos, ha te is benne vagy…
- Persze, menjünk - egyezett bele Tony.
Mindegy volt mit csinál, csak ne kelljen arra a másik férfira gondolnia,
igyekezett minden figyelmét hölgykísérőjére fordítani.

Épp lassú tánc következett, óvatosan átkarolta Maryt, és elindultak a zene

lágy dallamára. Alig kezdtek el táncolni, és Mary észrevette, hogy Brian
figyeli őket, habár nem feltűnően, de oda-odanéz. Megpróbált ő is
megfeledkezni róla, és Tonyra fókuszálni.
- Egész jól táncolsz - súgta a fülébe.
- Te is - jött a mosolygós válasz, habár a mosolyba vegyült némi
keserűség.
Tony nem igazán tudott feloldódni, még hatása alatt volt a megrázó
élménynek. Azon tűnődött, hogyan lehetséges ez? Miért történt ez vele?
Miért nem inkább Mary iránt érzi ezt? Miért nem ő az, aki megdobogtatja a
szívét? Pedig most is a karjai közt tartja, érzi lágy vonulatait, beszívja édes
illatát, simogató leheletét, ahogy a fülébe súg, mégse mozgat meg benne
semmit. Elgyönyörködik szép arcában, mély, zöld szeme mintha titkokat
rejtene. A szája pedig, ahogy mosolyra nyílik… elábrándozott a szája
látványában, és arra gondolt, vajon milyen érzés lehet megcsókolni? Kizárt,
hogy ne hatna rá! Egy ilyen ajkat megcsókolni különleges érzés lehet.
Felnézett ismét a szemébe, és észrevette, hogy Maryt kissé zavarba hozta
tűnődő pillantása. Megsejtette, mi járhat a férfi fejében, és hirtelen nem
tudta, hogyan reagáljon. Elutasítsa, vagy hagyja magát sodródni az árral?
Úgy döntött, a pillanatra bízza magát, nem fog tiltakozni, bármi is történik.
Tony meglátta szemében a jóváhagyást és közelebb hajolt. Nagyon lassan
közelítette meg, először csak a fejével Mary fejéhez simult, s adott egy
puszit az arcára, majd egyre jobban szembefordult vele. A homlokuk már
összeért, és egymást nézték, amikor az utolsó pillanatban Tony meggondolta
magát.
- Ez… - hebegte. - …bocsáss meg, nem megy - mondta ki végül, zavartan.
Mary felsóhajtott.
- Bevallom, kicsit megkönnyebbültem - ismerte be a lány.
- Tényleg? - csodálkozott Tony. - Pedig úgy tűnt, te is akarod.
- Csak kíváncsiság volt, viszont butaság lett volna csupán emiatt
megtennünk.
233
 - Igen, butaság… - merengett el Tony. - Ne is gondoljuk rá.
- Igen, menjünk és együnk inkább valamit! - javasolta Mary, és elindultak
kifelé a teremből.
Brian ekkor már kint volt az épületből. Fájdalmasan vette tudomásul, hogy
Mary már mást szeret. Kiviharzott, mielőtt még elcsattant volna a csók. Úgy
gondolta, így is épp eleget látott.

Otthon érdeklődve várták őket, főleg Jessie.

- Te még nem alszol? - kérte számon Tony.
Jessie rosszcsont kislányként nyelvet öltött rá, és belekarolt Marybe.
- Ráérsz most kicsit? - kérdezte jótevőjét, ártatlan gyermeki mosollyal.
- Persze. Ugyan, Tony! Nem kell emiatt leharapni a fejét - állt ki Mary a
lány mellett. - Gyere, a szobámban beszélhetünk - invitálta Jessie-t.

Eddy is a fejét rázta, és épp véleményt akart mondani erről a szemtelen

fruskáról, amikor Tony hirtelen egy halk köszönés után faképnél hagyta. A
szobájába sietett, hogy megeméssze az este történéseit. A két lány eközben
Mary szobájában tartott élménybeszámolót. Jessie-nek nem sok
mesélnivalója volt, röviden elhadarta, mi volt, míg a bátyja és Mary nem
voltak itthon, aztán elkezdett faggatózni a bálon történtekről. Célirányos
kérdéseivel elvette az esélyt, hogy Mary kitérő választ adjon, kénytelen volt
mindent elmesélni. Még a majdnem-csókot is. A végén megjegyezte:
- Neked nem festőnek, hanem riporternek kéne menned.
Jessie csak mosolygott, majd egy utolsó kérdéssel megkoronázta a
faggatózását.
- Csalódtál, hogy mégsem jött össze a csók?
- Nem is tudom. Akkor úgy éreztem, inkább megkönnyebbültem. Kicsit
féltem, hogyan fogok reagálni, és nem akartam Tonyt megbántani. Ahhoz
túlságosan szeretem őt. Legalábbis barátként.
- Hát, ez is valami.
- Miért? Szeretnéd, ha több lenne köztünk? - kérdezett vissza Mary.
- Nem lenne rossz. Szép pár lennétek.
- Lehet, de erről nem mi döntünk, hanem az érzéseink.
- Talán csak több idő kell - elmélkedett Jessie.
- Látom, nem adod fel. Jól van, most már menj aludni. Hosszú volt ez a
nap.
- Jó éjt, Mary - búcsúzott el a lány, miközben máris azon töprengett,
hogyan hozhatná őket közelebb egymáshoz.
- Jó éjt - köszönt el Mary is, majd elindult fürödni.

A zuhany alatt eszébe jutott a teljesen megváltozott Brian: rövid, barna

haja, barna szeme, vékony keretes szemüvege és borostája. Mennyire más
így, ebben a formában, s az elegáns öltönyében! Felidézte utolsó meghitt
együttlétüket, ami a zuhanása előtt történt. Ahogy kinézett, ahogy nevetett,
ahogy simogatta őt, s ahogy csókolt. Szinte érezte bőrének illatát, halk
sóhajait, izzó érintését. Testét forróság járta át. Észrevette vágytól duzzadó,
kemény mellbimbóit, amelyek úgy vágyták már a férfi ujjainak izgató
játékát. Elgyengülve dőlt a falnak. Hiánya szinte már fájt. Kezével óvatosan
becézni kezdte a két kis bimbót, és felsóhajtott. Forró hullám áramlott szét
benne, egészen a feje búbjáig. Tudta, ezek a vágy hullámai. Hiányzott már az
életéből a szerelem, a meghitt együttlét öröme. Úgy érezte, ennél már nem
234
lehet szánalmasabb. Hirtelen elzárta a zuhanyt, kirohant a fürdőből, és
zokogva vetette magát az ágyra. Így maradt egészen sokáig, míg össze nem
szedte magát. Később felöltözött, de álom csak nagy sokára jött a szemére.

Tőle nem messze Tony sóhajtozott, az ágy szélén ülve, fejét kezei közé
temetve. Sosem gondolta volna, hogy ez vele is megtörténhet. Jókat
nevetett, amikor ilyen sztorikat hallott, hogy egy férfi hirtelen rájött, a saját
neméhez vonzódik. Azt hitte, ez egy vicces helyzet, amin csak nevetni lehet.
Sosem ítélte el a melegeket, most mégis úgy érezte, képtelen elfogadni
magát ilyennek. Legszívesebben kitörölte volna ezt az estét a fejéből, vagy
visszament volna az időben, hogy másodszorra ne kövesse el ezt a hibát.
Valahogy érezte, hogy nem jó ötlet elmenni ebbe a bálba. De vajon
megúszhatta volna ezt élete végéig? Félő, hogy előbb-utóbb találkoztak
volna. Ezt felismerve újabb sóhaj következett. Már látta, hosszú éjszaka előtt
áll. Mindennek a tetejébe még az álmaiba is beférkőzte magát Brian. Bár
csak homályosan emlékezett rá, mit álmodott, de arra igen, hogy szerepelt
benne a férfi. Reggel verejtékezve ébredt, rázta a hideg, talán amiatt is,
hogy végül takaró nélkül aludt el.
Mary reggel sokáig várt Tonyra, már azt hitte, elfelejtett időben felkelni,
de rá kellett jönnie, nincs túl jól a férfi. Tony tiltakozott az ellen, hogy orvost
hívjanak, bevett pár tablettát és forró teát kért, valamint azt, hogy hagyják
békén. Mary értesítette Andyt, hogy Tony nem tud bemenni, mert beteg.

Reggeli közben Jessie és Mary megbeszélték, hogy amíg Mary keres egy
festészetet oktató tanárt, addig Jessie beszerzi a szükséges eszközöket.
Először nem tetszett az ötlet Marynek, de Jessie meggyőzte róla, hadd
válassza ki ő, amiket használni fog.
- Majd Eddy elkísér - tette még hozzá, csak úgy mellékesen.
- Én?! - kapta fel fejét a férfi meglepetten.
- Kérlek, Eddy! - fordult feléje Mary kissé szemrehányón, a hangvétel
miatt. - Ugye emlékszel még, mit mondtam? Tudod, a hozzáállás…
- Igen, tudom - válaszolta kelletlenül.
Pár perc múlva Jessie már az ajtóban türelmetlenkedett.
- Megyünk már?
Eddy kissé kétségbe volt esve. Fogalma sem volt, mit kezd majd ezzel a
túlérett csitrivel. Nagyot sóhajtott és gondterhelten nézett a ráváró órák elé.
Kilépve az épületből a lány rögtön Eddynek szegezte a kérdést.
- Segítesz nekem összehozni Tonyt és Maryt?
- Na, várjunk csak! Ezért akartad, hogy elkísérjelek?
- Te nem örülnél neki? Totál összeillenek, nem?
- Túl sok romantikus sorozatot nézel.
- Haha, de vicces! Te meg túl sok krimit.
- Figyelj, Mary egy komoly csalódáson van túl, nem fog olyan gyorsan újra
szerelembe esni. Szerintem még mindig nincs túl azon a fickón, aki átverte.
Nem jó így beleugrani valamibe.
- Látom, egész értelmesen is lehet veled beszélgetni - jegyezte meg
Jessie.
Eddy erre csak hümmögött és ment tovább. A kocsiban a lány elmerült a
gondolataiba, miközben a város felé vették az irányt.
- Halihó! Jó reggelt! – hallotta meg végül Eddy hangját. – Talán a füleden
ülsz?
235
 - Mi az? Kicsit elgondolkodtam, talán baj?
- Csak azt szerettem volna megtudni, van-e konkrét ötleted, hová menjük.
- Nincs – felelte Jessie. – Valahol csak találunk egy megfelelő üzletet,
nem?
- Remélem.
- Alig várod, hogy megszabadulj tőlem, ugye?
Eddy fülében Mary szavai visszhangoztak, amikor válaszolt.
- Dehogyis! Nézd, egyszerűen nincs jó kedvem, ennyi az egész. Nem te
tehetsz róla.
- Bal lábbal keltél?
- Valószínű. És te? Hogy érzed magad? Tetszik az új otthonod?
- Nem túl sok a kérdés? Kezdjük az elején. Én nem keltem bal lábbal. A
közérzetem jó, lényegesen jobb, mint például tegnap. Az új otthonom pedig
álomszép. Kényelmes, nagy, elegáns. Nem illik hozzám, de nagyon tetszik.
- Akkor mi illene hozzád?
- De ugye ez nem kihallgatás?
Eddy végre elmosolyodott. Ez jól esett a lánynak.
- Jé, te ilyet is tudsz? – játszotta meg a csodálkozót, és összecsapta a
kezét, mire Eddy még jobban elmosolyodott. – Nahát, Eddy! Ezt nem hittem
volna rólad. Most már lehet akár saját kabaréested is!
- Ne légy szemtelen! – sértődött meg végül a férfi.
- Mert akkor mi lesz? – ugratta Jessie. – A térdedre fektetsz és jól
elfenekelsz?
- Még az is szóba jöhet!
- Figyelj… Nem vetted észre, hogy már nem vagyok gyerek?
- Lehet, de ismerd el, néha nagyon gyerekes vagy!
- Nem akarok olyan besavanyodott vénember lenni, mint te!
- Mi van?! Én vén?! Na, ide hallgass! Még csak huszonhat éves vagyok!
- Na és! Én meg tizenhat, de nem a kor számít! Te itt, belül vagy öreg! –
mutatott a szívére. – Mint egy őskori lelet!
- Ez nem lehet igaz! Nem is értem, miért állok le vitatkozni veled. Mi a
csudának mentem bele ebbe az egészbe?
- Fáj az igazság?
- Kész! Nem foglalkozom veled! Azt mondhatsz, amit akarsz! – szólt
indulatosan, és úgy tett, mintha süket lenne.
Rövid keresgélés után végre észrevett egy szaküzletet. Leparkolt, és ki is
szálltak.
- Elkísérlek – közölte, és együtt léptek be az ajtón.
A hatás nem maradt el. Eddy elámult a látványtól. Az üzlet dekorációja,
összevisszasága teljesen lebénította.
- Ez biztos, hogy üzlet? – kérdezte bizonytalanul a lányt.
- Igen, méghozzá elég jó! Jártam már itt. Gyere! – húzta a hátsó helyiség
felé, ahol a festékek voltak. – Szeretek itt vásárolni, mert ki is lehet próbálni
a színeket.
- Igazán?
A férfi végig úgy érezte magát, mintha egy idegen bolygón lenne. Sosem
hitte volna, hogy létezik a világon ennyiféle szín. Az eladó udvariasan
megkérdezte, mit szeretnének, mire Jessie elmondta, hogy egy teljes
felszerelést szeretne összeválogatni. A hölgy mosolyogva nyugtázta, és
bátorította, próbálja csak ki bátran, ha nem biztos magában. A kislány
megköszönte, és lelkesen keresgélt. Nemsokára észrevette, hogy Eddy
236
mennyire nem találja a helyét, csak tétován ácsorog. Hiába, nem az ő világa!
Jessie-nek hirtelen támadt egy ötlete. Felkapott egy próbaecsetet,
megmártotta, és a vászonhoz lépett. Néhány vonást tett.
- Hogy tetszik ez a szín? – kérdezte a hallgatag férfit.
- Nekem?! Ehhez én nem értek. Sajnálom, de nem tudok tanácsot adni.
- Azért csak van véleményed, nem?
- Na, jó, nem tetszik. Nem vagyok oda a kékért.
- És ez? – mutatott egy világosabb kéket. – Nem olyan, mint az ég?
- Várj, kimegyek, megnézem – indult el kifelé.
- Ne menj ki! Bízd inkább a fantáziádra! Emlékezz vissza vagy képzeld el!
- Nézd, ez nem nekem való…
- Az nem lehet, hogy semmi fantáziád ne legyen!
- Sajnálom.
- Reménytelen eset! – adta fel végül, és az ujjával szétkente, amit festett.
Félretette a világoskéket, hogy azt megveszi, majd egy másik színt
keresett. Kipróbált egy pirosat és egy barnát. Nézegette, a férfira tekintve
töprengett, jó lesz-e. Szinte maga előtt látott egy őszi tájat, amit majd meg
akar festeni. Kell még sárga is! – jutott az eszébe, és fel is kapott egyet, de
az nem tetszett. A következő sárgával már elégedettebb volt. Miközben egy
zöldet nézegetett, festékes kezével véletlenül az orrához nyúlt. Eddy, amikor
észrevette, nem tudta visszatartani a nevetést. Jessie először nem értette,
mi történt. A férfi odalépett hozzá, és széles mosollyal húzott elő egy
zsebkendőt. A lány ekkor fogta fel, miért ilyen jókedvű. Ő is elnevette magát,
és egy óvatlan pillanatban a segítőkész férfi orrához nyúlt.
- Hé, ez nem ér! Te vagy a festő! Legyél csak te maszatos! – háborodott
fel, és belekente az ujját a festékbe, hogy visszaadja a kölcsönt.
Jessie védekezni próbált, de végül mégis zöld lett az álla.
- Na, megállj csak! – szólt nekibuzdulva, és támadásba lendült.
A gyerekes csatározásnak az lett a vége, hogy mindketten a szivárvány
színeiben pompáztak, és a padlón ücsörögve kacagtak egymáson. Csupán az
eladó nem tudott nevetni. Döbbenten szemlélte az eseményt, és
felháborodva zavarta ki őket. A járdára lépve még mindig nevettek. Ezúttal
már azon, ahogy az emberek megfordultak utánuk.
- Gyere, tudok egy jó helyet, ahol lemoshatjuk! – ragadta meg Eddy a lány
kezét, és szaladni kezdtek.
Egy térhez értek, ahol volt egy szökőkút. Leültek a szélére, és végre
tisztává varázsolhatták az arcukat. Eddy úgy érezte, végzett, és elővett egy
zsebkendőt, hogy megtörölje magát, de Jessie váratlanul lefröcskölte.
- Itt még zöld vagy, éretlen alma!
- Megállj csak! – háborodott fel a férfi, és visszafröcskölte.
- Ne, elég! Csupa víz lesz a ruhám!
- Mindjárt bele is doblak!
- Jaj, azt ne! – ugrott fel, és futni kezdett.
- Hé, várjál! A törvény nevében megállj!
- Tudod, ki veszi komolyan a törvényedet! – szól vissza nyelvet öltve a
lány.
Futás közben egy szabadtéri műjégpályához értek.
- Menjünk be! – könyörgött a lány, és belekapaszkodott a kerítésbe.
- Na, ne! Én nem is tudok korcsolyázni.
- Én szívesen megtanítalak!
- Azt elhiszem! Élveznéd az eséseimet, mi?.
237
 - Ugyan, dehogy! Kérlek! Na, lécci! Kérve kérlek! Le is térdeljek?
- Azt ne! Inkább legyen meg a kívánságod! – adta meg magát végül a férfi.
A jégre együtt botorkáltak be.
- Nem azt mondtad, hogy te profi vagy? – csodálkozott Eddy.
- Én is elég rég próbáltam. Egy szóval sem mondtam, hogy profi vagyok.
- Na, szép! És te akarsz engem megtanítani?! Ez érdekes!
- Igazán nem nehéz. A lényeg, hogy ne bámulj lefelé, hanem előre, és
maradj talpon!
- Ha csak ilyen egyszerű volna! – jött a berzenkedő válasz, és a következő
pillanatban egymásba kapaszkodva estek el.
- Jobb lesz, ha itt is maradunk – jegyezte meg Eddy.
- Kérlek, ne add fel ilyen könnyen! – bíztatta a lány, és segített felállnia. –
Gyere, fogd a kezem! – bátorította, és próbáltak együtt siklani.
Eleinte alig bírtak megtenni egy-két métert esés nélkül, később azonban
már kezdtek belejönni. Eddynek is végre sikerült rájönnie a technikájára, és
élvezte az egészet. Jessie is jól érezte magát. Boldog volt, végre először
tudott megfeledkezni arról, ami vele történt.
A pálya szélén ültek, és csatolták le a kölcsönzött korit, amikor a férfi
megszólalt.
- Hihetetlen, hogy mindez velem történt meg.
- Ugye? Látod, most nem vagy kívül és belül se öreg!
- Kár, hogy nem lehetek mindig ilyen. Az élet sajnos nemcsak ebből áll –
vált komorabbá a hangja.
A lány észre is vette a hirtelen hangulatváltozást, és ingerülten támadt
neki.
- Máris sajnálod?! Igen, az élet valóban nem ilyen. Én már csak tudom! De
hidd el, jó, ha van valami vagy valaki, aki elfeledteti az élet sötétebb oldalát.
Nekem például nagy szükségem van erre! Vagy talán én nem élhetek úgy,
mint más?! – támadt neki, miközben eleredtek a könnyei.
Eddy zavarba jött a lány reakciójától. Hirtelen nem tudta, mit is mondjon
vagy tegyen. Óvatosan letörölte a könnyeit és szabadkozni kezdett.
- Bocsáss meg, én nem… nem akartam elvenni a kedved, hidd el! Nagyon
jól éreztem magam veled, tényleg. Ez az egész olyan váratlanul ért Rég
éreztem magam ilyen önfeledten vidámnak. Most már tudom, csakis rajtam
áll, hogy hogyan élem az életem, és szeretnék ezentúl több ilyen vidám
pillanatot megélni - mondta, és elmosolyodott, mire Jessie visszamosolygott
rá. - Látod, így már egész más! Sokkal szebb vagy, ha nevetsz.
- Komolyan? - jött zavarba Jessie.
- Igen, és ígérem, soha többé nem foglak elszomorítani - mondta
ünnepélyesen Eddy, majd megfogta a kezét, és felsegítette.
Jessie-nek jól estek ezek a szavak, kezdett más szemmel nézni kísérőjére,
ahogy ő is erre a - Mary által jól megfogalmazott - „érzékeny, sérült
felnőttre”.

Eközben Tony forgolódva nyomta az ágyat, de rájött, hogy nem tud

egyhelyben maradni. Felkapott egy köntöst és elindult, hogy célba vegye a
konyhát. Épp az előcsarnokon haladt át, amikor vendég érkezett. A
komornyik beengedte a váratlanul betoppanó Brian Downey professzort.
Tony még azt is elfelejtette, hová indult, amikor meglátta a férfit. Hirtelen
köhögési roham tört rá, meg kellett kapaszkodnia egy szék támlájában.

238
Brian egy nagy csomaggal érkezett, amit letámasztott a földre, majd sietve
Tonyhoz lépett.
- Ne hívjak orvost? - kérdezte, de Tony csak a fejét rázta.
- Parancsol valamit? - fordult hozzá aggódón a komornyik is.
- Nem kell semmi, köszönöm - felelte, mikor alábbhagyott a köhögése.
A komornyik távozott, Tony pedig kimerülten rogyott a székbe, majd
idegesen a hajába túrt.
- Nem nézel ki túl jól - jegyezte meg Brian.
- Ne foglalkozz velem. Mondd el inkább, hogy miért jöttél, aztán menj el! -
szólt hozzá kissé nyersen Tony.
Közben alig mert Brian-re nézni, igyekezett kerülni a tekintetét. Félt, hogy
felfedik a titkát, mintha a homlokára lenne írva, mit érez. A szíve ugyanis
vad dobolásba kezdett, amikor meglátta. Mint a kisgyermek, aki először éli át
a karácsony élményét, vagy mint a kamasz, aki először szerelmes, úgy
érezte, túlcsordul benne a boldogság. Boldogság? Már a látványa boldoggá
tenné? Ez nem lehet! Ezt nem szabad! Ki kell űznie magából ezt az érzést!
Brian közben újra felvette a csomagot, amivel érkezett.
- Hová tehetem ezeket? Mary képei, amiket még a házamban festett.
- Mindegy, tedd csak le valahová. Majd intézkedem, hogy a szobájába
vigyék - felelte közönyös hangot megütve.
- Jól van, látom, nem látsz örömmel, ami végül is nem lep meg. Még csak
rám se nézel. Oké, felfogtam, már itt sem vagyok - szólt Brian, és kifelé vette
az irányt.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Tony felsóhajtott, majd tekintete az
ajtó felé szegeződött, és hirtelen felugrott. Sietve az ablakhoz ment, onnan
nézte a távolodó férfit, amint beszáll a kocsijába, majd eltűnik a távolban.
Még utána is percekig az ablak előtt állt, mintha megállt volna az idő.

Délre mind megérkeztek. Eddy és Jessie egy vadonatúj festőkészlettel,

Mary pedig az új tanár címével. Ugyanis házhoz járó tanárt nem talált, csak
olyat, aki a saját műtermében fogadja a tanítványait. A nevet és a címet
egykori kollégájától, Rick Warnertől kapta, aki nagyon megörült a
látogatásának. Nyomban meg is hívta a hétvégén tartandó szülinapi
partijára. Mary a cégnél is bent járt, utánanézett néhány dolognak.
Ebéd előtt pár szót váltott Eddy-vel. Elmondta neki, hogy szeretné
betartani az ígéretét. A férfi hirtelenjében nem is tudta, milyen ígéretre
gondol.
- A biztonsági főnök posztra, amit neked ígértem.
- Á, még emlékszel rá?
- Ez csak természetes. Azt hitted, csak felelőtlenül ígérgetek? Nem szép
tőled. Na, mindegy, a lényeg, hogy a jelenlegi biztonsági főnök épp nyugdíj
előtt áll, viszont van még négy hónapja. Addig most már nem akarom
elmozdítani a helyéről. Ugye megérted? Szóval tudsz még várni négy
hónapot?
- Persze, ez nem kérdés. Legalább addig is lesz, aki elkíséri Jessie-t a
festőórákra.
- Te most saját magadtól felajánlottad, hogy rendszeresen elviszed oda? -
képedt el Mary. - Mi ütött beléd? Mi ez a hirtelen változás?
- Belátom, igazad volt, hozzáállás kérdése az egész. Szeretnék segíteni
neki visszailleszkedni a normális életbe, és persze megvédeni őt.

239
 - Ez nagyon szép tőled. Örülök, hogy így gondolod - jegyezte meg Mary
hálás szemekkel, majd elindultak a többiek után az ebédlőbe. - És Tony? -
kérdezte, miután odaértek.
- Bezárkózott, nem akar senkivel sem beszélni - közölte Jessie.
- Ez nem jó hír. Azt hittem, javult a helyzet, de úgy tűnik, csak rosszabb
lett.
- Ja, és itt járt a volt fiúd, elhozta a képeidet, amiket a házában festettél.
- Tényleg?
- Igen, a komornyiktól hallottam. A szobádba tették, ha jól tudom.
- Köszönöm - felelte Mary csodálkozva.
Meglepte, hogy Brian elhozta a képeit. Azt hitte, már réges-rég kidobta
őket.

Estére felment Tony láza, mégsem akart orvost látni. Bevett pár
lázcsillapítót, de úgy tűnt, nem használ.
- Borogatás kellene neki - állapította meg Mary.
- Ez jó ötlet! Apa is ezt szokta csinálni, amikor kiskorunkban felment a
lázunk. Te tudod, hogyan kell?
- Persze, nem először csinálom - mondta Mary, és neki is fogott a
dolognak.
- Hálás vagyok, hogy mellette vagy és segítesz neki - mondta Jessie.
- Ugyan, semmiség ahhoz képest, amit ő tett értem - felelte Mary, és
elmesélte, mi történt a hídon.
Jessie elhűlve hallgatta, alig jutott szóhoz.
- Te csak menj nyugodtan aludni, majd én vigyázok rá - mondta kis idő
múlva, mire végül Jessie belement, és magára hagyta.

Másnap reggel meglepő látvány fogadta Jessie-t és Eddy-t. Mary és Tony

egymás karjaiban aludtak. Nem merték felébreszteni őket, csak csendben
távoztak, de Jessie-t nagyon boldoggá tette, amit látott. Madarat lehetett
volna fogatni vele. Eddy próbált finoman célozni rá, hogy nem minden az,
aminek látszik, de hiába, semmi sem rontotta el a lány jókedvét.

Tony volt az első, aki felébredt. Már sokkal jobban érezte magát, csak a
feje fájt még tompán. Amikor kinyitotta a szemét, meglepődve fedezte fel a
karjai közt szundikáló lányt, ráadásul Mary köntöse teljesen félrecsúszott,
láthatóvá téve lágy vonásait a vékony hálóing alatt. Ahogy a bálon
kíváncsivá tette, milyen lehet megcsókolni, most azon tűnődött, milyen érzés
lehet ezen a könnyű anyagon keresztül végigsimítani Mary selymes bőrét.
Pár pillanat erejéig elképzelte, aztán rögtön ki is verte a fejéből, és inkább
visszaigazította rá a köntösét. Mary ekkor ébredt fel, nagyokat nyújtózkodva.
Első reakciójaként rögtön Tony homlokához nyúlt.
- Hála az égnek, lement a lázad - állapította meg, majd ásított egyet. -
Ugye milyen jó őrangyal tudok lenni én is? - kérdezte büszkén mosolyogva.
Valahogy nem zavarta, hogy együtt aludtak, olyan természetesnek tűnt az
egész. Ez még Tonyt is meglepte kissé.
- Hogy érzed magad? - szegezte neki a kérdést a lány.
- Sokkal jobban, csak a fejem fáj kissé - felelte Tony.
Mary erre összeborzolta amúgy is kócos haját.
- Akkor ma már bemész dolgozni?
240
 - Nem félsz, hogy én is összekócollak? - jött a kitérő válasz, erre a lány
hangosan felnevetett.
- Nem mernéd megtenni.
- Biztos vagy benne?
Mary végül inkább kiugrott az ágyból, nem mert kockáztatni.
- A reggelinél találkozunk! - kiáltott még vissza, és nevetve elviharzott.
Tony a fejét csóválva dőlt vissza a párnára.

Reggeli közben Maryt a rendőrségről hívták telefonon. Megkérték, hogy

fáradjon be, mert megtalálták Sarah Downey két bűntársát. Azonosítania kell
a két színésznőt. Mary lázas izgalommal készülődött. Reed kísérte el a
kapitányságra. Holder nyomozó már várta. Az irodájában nem volt egyedül,
mikor megérkeztek. Amint a látogató felállt, akkor vette csak észre, hogy
Brian az.
- Mr. Downey-t is az azonosítás miatt hívtuk – magyarázta a nyomozó. –
Kérem, jöjjenek velem!
Átmentek egy másik helyiségbe, ahol egymás mellett felsorakozva,
legalább tíz nő állt. Mary rögtön végigfutatta a tekintetét, és felismerte azt a
nőt, akit Catherine-nek hitt. Amint jobban körülnézett, felfedezte Jane
Flinders-et is. Közölték Holderrel a tényt, hogy felismerik a tetteseket.
Mindketten külön lapra írták fel, hányas számú emberekre gondolnak, és a
végén összehasonlították. A lapok teljesen megegyeztek. A nyomozó
megkönnyebbült, és megköszönte a segítségüket. Mary már épp kifelé
indult, amikor még egyszer utoljára visszanézett. Az anyjának hitt nőt nézte,
és a szeme megtelt könnyel.
- Hogy is szerethettem? – sóhajtotta, és csalódottan vonult ki.
Kint egy kicsit le kellett ülnie, mert igen felizgatták az események. Hát
végre vége! A bűnösök megvannak, nincs több hazugság. Ebben a
pillanatban szeretett volna őszintén beszélni azzal a nővel. Vajon mit hozna
fel a mentségére? Erre nincs mentség! Fájdalmasan emlékezett vissza arra a
pillanatra, amikor lelökte őt a lépcsőről. Hirtelen felugrott a székről, és
testőréhez fordult.
- Beszélnem kell vele, Reed! Kérlek, szólj a nyomozónak!
- Mit akarsz, Mary? – lépett oda Brian is.
- Beszélni szeretnék azzal a nővel, aki az anyámnak adta ki magát.
- Ez őrültség! – tiltakoztak mind a ketten.
- Jó, akkor majd én szólok Mr. Holdernek – makacskodott továbbra is a
lány, és elviharzott, nyomában a két férfival.
A nyomozó intézkedett, így nemsokára Monica Davis-szel találta szemben
magát, aki bűnbánóan hajtotta le a fejét. Mary szeme újra könnybe lábadt,
amint meglátta őt.
- Ki vagy? – szegezte neki első kérdését.
- Csak egy ócska, kiöregedett színésznő.
- A megélhetésedhez kellett ez a munka?
- Igen, ez az igazság.
- Mit éreztél, amikor lelöktél? – jött az újabb mellbevágó kérdés.
- Nagyon fájt.
- Fájt?! Ezt nem hiszem el!
- Nem akartam megtenni, hidd el! Sarah Downey megfenyegetett, hogy
megöl, ha nem teszek valamit. Láttam az ablakból, amikor Roberttel
csókolóztál, és én csak meg akartalak győzni, hogy ő nem hozzád való, de
241
aztán váratlanul bejelentetted az eljegyzést. Úgy éreztem, nekem végem,
Sarah biztosan megöl. Nem is voltam magamnál, teljesen elvesztettem a
fejem a kétségbeeséstől. A következő pillanatban már meg is bántam, főleg
amikor megtudtam, hogy Brian az, akihez hozzá akarsz menni. Azt hittem,
beleőrülök. Hidd el, nagyon fájt! Igazán megkedveltelek Tudom, hogy
súlyosat vétkeztem ellened. Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Én sosem
akartam ártani neked és a gyermekednek. Legszívesebben örökre az
édesanyád maradtam volna.
Az utolsó mondatokat már könnyes arccal mondta. Látszott, hogy valóban
megbánta. Mary is meglepődött, főleg magán, amikor közelebb lépett hozzá,
és megfogta a kezét.
- Sajnálom, hogy így alakult – mondta szomorúan. – Az fáj a legjobban,
hogy mindig ilyen édesanyát szerettem volna. Miért kellett ennek így
alakulnia?
- Bocsáss meg, kérlek.
- Ha meg is bocsátok neked, Catherine, vagy hogy is hívnak…
- Monica – szólt közbe a nő.
- Ha meg is bocsátok, Monica, sosem leszek képes elfelejteni, ami történt.
Ez az emlék már örökre belém vésődött.
- Sajnálom - csak ennyit bírt kimondani a nő.
Mary még egyszer utoljára megfogta a kezét, majd szomorúan távozott.

Tony eközben igyekezett minden erejével a munkára összpontosítani,

végleg kiverni a fejéből Brian Downey-t. Megszállottan vetette bele magát a
munkába olyannyira, hogy még otthonra is vitt feladatot. A többiek alig
látták őt, folyton elfoglalt volt. Andrew viszont nagyon elégedett volt a
fiúval, tetszett neki a lelkesedése, alapossága. Mary azért aggódott kicsit, el
is határozta, hogy hétvégén kimozdítja a négy fal közül. Elmondta neki, hogy
egy volt kollégája szülinapi partijára hivatalos, és szeretné, ha elkísérné.
Tony persze rögtön tiltakozott, a legutóbbi bál sem sült el jól, és most sem
voltak túl jó megérzései a dologgal kapcsolatban, de Mary mégis
ragaszkodott hozzá. Jessie is nyaggatta, hogy menjen el, sőt, még meg is
fenyegette bátyját, hogy széttépi a hazahozott iratokat, ha nem megy el a
buliba. Erre már nem tudott mit mondani, sarokba szorítva érezte magát,
végül rábólintott. Mary gyorsan fel is hívta Ricket, hogy szóljon, el tud
menni, és egyúttal megkérdezte, milyen jellegű bulira számítson. Kiderült,
hogy kerti parti lesz, habár nem a szokványosabb fajtából. Mindenesetre
elég a lazább öltözék, nem kell elegáns ruha.

Hétvégén, indulás előtt úgy kellett kirángatni Tony kezéből a tavalyi év

pénzügyi beszámolóját, nehezen bírt elszakadni a munkától. Szerencsére
nem késtek el nagyon, voltak, akik még náluk is később érkeztek.
Mindketten meglepődtek, mekkora tömeg gyűlt össze, milyen sok különös
figura bukkant fel előttük.
- Rick művészkörökben forog. Sok különc festőt, szobrászt ismer -
magyarázta Mary a csodálkozó Tonynak.
A házigazda egy perc alatt ott termett és körbevezette őket. Megtörtént az
első koccintás is, Mary átadta a születésnapi ajándékát. Rick, mikor átvette
tőle, halkan a lány fülébe súgta:
- Remélem, nem baj, hogy Briant is meghívtam. Igazából nem is biztos,
hogy eljön.
242
 - Azért kösz, hogy figyelmeztettél. Majd igyekszem elkerülni őt.
- Kit igyekszel elkerülni? - hallotta meg Tony a beszélgetés végét, és Mary
tekintetéből már tudta is a választ.
Nagyot sóhajtott, és tanácstalanul töprengett, mit tegyen. Legszívesebben
máris sarkon fordult volna, de nem akarta megbántani Maryt és megsérteni a
házigazdát. Megpróbáltak Maryvel elvegyülni a tömegben. Szerencsére
összefutottak Violával, Mary egykori kolléganőjével, vele jól el tudtak
beszélgetni a sok ismeretlen között. Hozzájuk csapódott a festő Vittorio is,
aki sértődötten fordult Mary felé.
- Hallottam, hogy festőtanárt keres. Nem szép dolog, hogy engem meg
sem kérdezett.
- Nem tudtam, hogy ön is vállal tanítványokat.
- Alkalmanként, néha-néha vállalok. Ez függ a tanítványtól is.
- Nos, talán nem ön lenne most a legmegfelelőbb tanár Jessie számára,
mivel túlságosan nagy hódolója a női nemnek. Nem így van?
- Minek is tagadjam, látom, jól ismer - mosolyodott el a férfi, majd
belekezdett dicshimnuszába a nőkről.

A monológ alatt Tony halkan lelépett, hogy egy kis kávét szerezzen
magának és Marynek. Úgy tűnt, hosszú este előtt állnak. Nagy sokára
megtalálta, hol vannak a kávék, felkapott két csészével, de túl gyorsan
fordult meg, és az egyik csésze kávé véletlenül egy zakón landolt. Ekkor
vette csak észre, hogy Brian áll előtte, éppen őt sikerült leöntenie.
- Ez ám a kedves fogadtatás! - jegyezte meg Brian.
- Elnézést - bökte ki Tony zavartan.
- Hogy fogod ezt helyrehozni?
- Mi?
- Cseréljünk zakót!
- Ugye csak viccelsz? - kételkedett Tony.
- Egyáltalán nem viccelek. Hasonló a méretünk.
- A zakómat akkor sem fogom kölcsönadni - jelentette ki Tony, és
megpróbált bátorságot gyűjteni.

Elhatározta, hogy ezúttal nem futamodik meg, hanem szembenéz vele. Azt
erősítgette magában, hogy az előtte álló férfi semmit sem jelent a számára,
kicsit sem érdekli, nem hagyja, hogy befolyásolja, küzdeni fog ellene.
Végigvett minden érvet, ami miatt haragudnia kell rá.
- Szóval így állunk. Semmi kárpótlás a kávé miatt - jegyezte meg
cinikusan Brian, és elképedve nézte, amint Tony hirtelen a másik csésze
kávét is a zakójára önti, ezúttal szándékosan.
- Most legalább szimmetrikus vagy - állapította meg Tony, mire Brian
dühösen ragadta galléron a férfit.
- Te szórakozol velem?! - támadt rá.
Tony kiszabadította magát és visszatámadt.
- Nem szórakozom, főleg nem veled! - szólt megemelt hangon, s leküzdve
minden félelmét és zavarát, megragadta Brian ingét a nyakánál. - Idefigyelj!
Nem érdekel, mit mondasz! Az sem, hogy mit gondolsz! Azt akarom, hogy
tűnj el örökre az életünkből! Látni sem akarlak, megértetted?!
- Ennyire félted tőlem a barátnődet? Szóval Mary még nem felejtett el?
Talán újra udvarolnom kellene… - végig se tudta mondani, Tony ökle
lecsapott rá, alaposan állon találva.
243
 Ezt már Brian sem tűrte tovább, ő is behúzott egyet neki. Páran, akik
mellettük álltak, próbálták megfékezni őket, de hiába. Végül a házigazda
lépett oda hozzájuk, hogy nyugalomra intse őket.
- Rick, ezt muszáj lerendeznem ezzel a ficsúrral - szólt Brian, majd Tony
felé fordult. – Akarod odakint folytatni?
- Mutasd az utat - felelte Tony, és sietve a kijárat felé indultak.
Mary késve vette észre őket, de megpróbált utánuk futni.
- Ne gyere utánunk, Mary! - szólt vissza Brian.
- Így van, maradj ki ebből! Majd mi lerendezzük ezt egymás közt -
helyeselt Tony is.
Mary aggódva nézett utánuk, Viola próbálta megnyugtatni. Már bánta,
hogy nem hoztak magukkal testőrt, Reed vagy Eddy biztos könnyedén
szétszedte volna őket. Ezen töprengett Mary, miközben a két férfi kiért az
utcára.
- Szóval? Mi a bajod velem? - szegezte neki a kérdést Brian. - Ennyire nem
bírod a képemet? - hajolt oda hozzá, egészen közel.
Tonynak komoly önuralomra volt szüksége, még keményebben próbált
védekezni, küzdeni az érzései ellen. Megragadta Briant és hirtelen a falhoz
lökte.
- Így van! Látni sem akarlak! Szeretném, ha örökre eltűnnél a Föld
színéről!
- Pedig nem fogom megtenni neked ezt a szívességet! - szólt vissza a
professzor, és ő is támadásba lendült.
Tony azonban sikeresen hárította az ütést, sőt, keményen odasózott
Brian-nek. Ezúttal a szeme alatt találta el, majd megragadta kávés zakójánál
fogva, és fejére olvasta tetteit, hogy milyen álnok módon játszadozott Mary
érzéseivel. Aztán a szemébe vágta a legsúlyosabbat is.
- Te szemét! Tudod te, hogy Mary majdnem meghalt miattad?! És most
nem anyád akcióira gondolok. Amikor leleplezte a kettős életed, öngyilkos
akart lenni. Tudtál te erről?
- Mit beszélsz?! Ez igaz?
- Én húztam vissza a hídra, ahonnan a Temzébe akarta vetni magát.
Egyetlen másodpercen múlt, hogy el tudtam kapni és nem halt meg.
Felfogod, mit tettél vele? Megérted végre, miért nem akarok egy levegőt
szívni veled?!
- Ez… erről fogalmam sem volt - sápadt el Brian, és alig bírt megszólalni.
- Eltűnsz akkor végre az életünkből? - szegezte neki a kérdést Tony. -
Nézz magadba! Csak fájdalmat és szenvedést hozol ránk!
Brian nem felelt rögtön, inkább megfogadta a tanácsot. Megpróbált
mélyen magába nézni, végiggondolni az összes tettét, előhozni a
legőszintébb érzéseit. Már tudta, milyen komoly tét forog kockán.
- Tisztában vagyok vele, hogy a múltban sok hibát követtem el, azt is
tudom, hogy nem mindig kezeltem megfelelően a helyzetet. A kettős életem
kihatással volt minden cselekedetemre. Néha az ész, néha az érzések uralták
tetteim, emiatt tűnt logikátlannak, amiket csináltam. Igazán bánom, hogy
ezzel ilyen veszélyes helyzetbe sodortam Maryt. Sosem gondoltam volna,
hogy ez lesz a vége, nem akartam fájdalmat és csalódást okozni neki. Most
azonban, végiggondolva ezt az egészet, s a saját érzéseimet, egyetlen
dologban biztos lettem. Mégpedig abban, hogy nem szabad ilyen könnyen
feladnom, harcolnom kell érte. A végsőkig elmegyek akár, amíg szemernyi
esély van rá, hogy Mary még szeret. Nem fogok tehát félreállni, csak mert
244
azt kéred tőlem. Fontosabb ő annál, hogy csak úgy annyiban hagyjam, és ezt
neki is meg fogom mondani.
Tony nem számított ilyen heves ellenreakcióra. Azt hitte, Brian ezek után
szégyenében elkullog, és végleg eltűnik az életükből, nem gondolta volna,
hogy visszájára sül el a dolog.
- Szóval még ezek után esélyt akarsz Marynél?! Az eszem megáll! Felejtsd
el és tűnj el végleg! - kiabálta, és újra behúzott neki egyet.
Ezek után Brian inkább csak hárítani próbált, próbálta kerülni az ütéseket,
és nem ütött vissza. Tony viszont ettől csak még dühösebb lett, fanatikus
támadásba lendült. Még a könnye is kicsordult közben, amit az öklével
ösztönösen törölt le. Rángatta, ütötte, ahol érte. Brian zakója elszakadt, s a
földön kötött ki, majd nemsokára a gazdája is. Aztán Brian hirtelen
elgáncsolta Tonyt, és ő is a földre zuhant. Ezt a pillanatot használta ki Brian
és hirtelen felugrott.
- Fejezzük ezt be! Ennek semmi értelme - közölte. - Ez már nem normális,
amit csinálsz - jegyezte meg, majd sietve otthagyta a meglepett férfit.

Tony még küzdeni akart, le akarta teljesen győzni, de inkább csak saját
magát. Ki akarta űzni még a gondolataiból is, végleg eltűntetni ezt a
felkavaró, felzaklató érzést, de úgy tűnt, alul maradt a démonaival szemben,
mert amikor Brian eltűnt a saroknál, magába roskadt. Brian kávéval leöntött
zakója ott hevert előtte a földön, és ő óvatosan felvette azt.
Brian hamar észrevette, hogy hiányzik a zakója, mert elkezdett fázni. Úgy
döntött, lesz ami lesz, visszamegy érte. Remélte, hogy Tony már nincs ott. A
sarok mögül lassan kikukucskált, hogy megnézze, mi a helyzet. Tony
ugyanott volt a földön, és épp a kezében tartotta azt a bizonyos zakót. Brian
azon tűnődött, odamenjen-e és elkérje tőle. Nem tudta felmérni, milyen
idegállapotban van küzdőpartnere. Nem akarta ugyanott folytatni tovább a
harcot. Már elő akart lépni a sarok mögül, amikor döbbenten vette észre,
hogy Tony felemeli Brian zakóját, majd mintha szimatot venne, beleszagol,
és belefúrja az arcát. Ezután pedig hangosan felzokogott. Brian semmit sem
értett.
- Miért egy férfi? És miért pont ő? - tört ki Tonyból hirtelen. - Miért nem
bírom kiverni a fejemből, kiűzni a szívemből? Miért? Miért?!
Brian ekkor értette meg, és lesokkolva dőlt a falnak. Még sohasem élt át
ehhez hasonlót. Nem látott még ilyet, hogy valaki ennyire messzire menjen
az önmaga ellen való küzdelemben. Hogy valaki ennyire mélyen szeresse és
ennyire gyűlölje egyszerre. Teljesen felkavarták a látottak. Először moccanni
sem bírt, nem tudta, mitévő legyen, aztán lassan összeszedte magát, és
csendben magára hagyta a zokogó férfit.

Mary aggódva várta a srácokat, de végül egyik sem tért vissza. Tony is
csak üzenetet küldött, hogy otthon majd találkoznak, de sokáig bolyongott,
az utcákat járva, így később ért haza, mint a lány. Otthon nem akart senkivel
sem beszélni, rögtön bezárkózott a szobájába. Jessie próbálta Maryből
kihúzni, hogy mi történt, de ő sem tudott semmit, csak amennyit látott, hogy
a két fiú összeverekedett. Jessie csodálkozott, mert tudta jól, bátyja milyen
jámbor természetű. Mary sem feltételezte, hogy ő kezdeményezett, biztos
volt benne, hogy mindenről Brian tehet. El is határozta, elbeszélget erről a
férfival.

245
 Másnap első dolga volt felkeresni Briant az egyetemen. Szerencsére az
irodájában találta, épp a hallgatók zárhelyi dolgozatait javította. Mary nem
kerülgette a szót, rögtön témába vágott, amint belépett.
- Követelem, hogy azonnal mondd el, mit csináltál Tonyval tegnap este!
Teljesen kifordult önmagából, szóba se áll senkivel. Azelőtt sosem lehetett őt
kihozni a béketűrésből, leszámítva azt az esetet, amikor a húgát kereste.
Mindenki nyugodt, békés embernek ismeri, erre te felpiszkálod, és ez
történik. Mit mondtál neki, amitől így felhúzta magát?
- Nem is mondott semmit? - kérdezte óvatosan a férfi.
- Nem. Mi történt, amin így összevesztetek? Miattam történt? Mondtál
rólam valami sértőt? Csak ezt tudom elképzelni, nem jut más az eszembe.
- Leöntött kávéval, majd arra kért, tűnjek el az életetekből.
- Igazán? Ezt mondta? És erre te?
- Természetesen tiltakoztam - állt fel az asztal mögül Brian, és elindult
Mary felé. - Tegnap azt is megtudtam, hogy majdnem meghaltál miattam.
Elmondta, ami a hídon történt.
- Igazán? Nos, nagyon magam alatt voltam, de nem csak miattad.
Összejött minden egyszerre, te csak a hab voltál a tortán.
- Értem. Azért ijesztő volt hallani. Borzalmas lehetett akkor neked.
- Igen, az volt… - merült Mary a gondolataiba.
- Ne haragudj, bocsáss meg nekem, kérlek - nézett Brian mélyen a
szemébe.
- Ez nem ilyen egyszerű - kezdte volna válaszát a lány, de ekkor
megcsörrent a mobilja.
- Vedd csak fel nyugodtan - szólt Brian, mire Mary elővette a telefonját.
- Épp Tony keres - közölte, és fogadta a hívást.
- Mary, azonnal gyere a kómaközpontba! Képzeld, Isa felébredt! Nemrég
hívtak, mi már úton is vagyunk Jessie-vel.
- Ez igaz? Máris indulok! Ez fantasztikus hír!

Maryt majd szétvetette az öröm. Rögtön elújságolta Brian-nek is a jó hírt,

aki osztozott örömében, mert végül is az anyja egyik áldozatáról volt szó.
Tudta jól, ha ezt Sarah megtudja, jót tesz majd a hangulatának. Mostanában
úgyis eléggé zárkózott, merengő lett. Habár kibékültek Brian-nel, de sokszor
voltak rémálmai és súlyos önvád nyomta a lelkét. Még az sem segített, hogy
Brian elintézte, ne kelljen börtönbe vonulnia, hanem egy szanatóriumba. A
bíróság még nem döntött a sorsáról, de nagyon úgy tűnt, hogy ezek után az
a szanatórium lesz majd a végleges otthona.

Mary kapkodva tette el a telefonját, és sietve vett búcsút Brian-től, de a

férfi megállította őt.
- Hadd menjek veled, kérlek! Szeretnélek elkísérni.
- Nem vagyok egyedül, ne aggódj. A testőr odakint vár rám.
- Nem csak azért. Engem is érdekel, hogy van a barátnőd. Elvégre az
anyám miatt került kómába. Ugye megérted?
- Jól van, nem bánom, gyere velünk te is - egyezett bele Mary és már
rohant is, a férfi alig győzte követni.

Ezek után ráadásként dugóba kerültek, Mary már tűkön ülve várta, hogy
végre odaérjenek. Brian a kocsiban eszmélt rá, hogy Tony valójában Isabel
bátyja, eddig nem is tudta ezt az aprócska részletet. Mary elmesélte Brian-
246
nek, mi minden történt Isa családjával, mióta Sarah emberei megtámadták
őt. A férfi meglepődve hallgatta a szerencsétlenül járt család történetét. Már
értette, miért fogadta be Mary a férfit, mi hozta össze őket. Tony közben
üzenetben megírta Marynek, hányadik emeletre, hányas kórterembe kell
mennie. A kómaközpontban sietve mentek fel a hetedikre, meg sem álltak a
kórteremig. Mary nyitott be elsőként, mögötte Brian lépett be. Isa az ágyán
feküdt sápadtan, de mosolyogva. Henry és Jessie az ágyánál ültek, Tony
pedig a sarokban ült, és egy papírlapot szorongatott a kezében. Mary rögtön
barátnőjéhez sietett, örömkönnyek közt fogta meg a kezét. Hirtelen nem is
tudott mit mondani, annyira boldog volt. Meghatódva nézte egymást a két
lány.
- Annyira vártunk már! Olyan jó, hogy végre visszajöttél. Most már ne
merj visszaaludni! - mondta Mary könnyek közt.
- Remélem, nem fogok - mondta Isa halkan és lassan, mert a beszéd még
nehezére esett neki.

Tony ekkor nézett csak fel, és vette észre az újonnan érkezőket. Maryn
átsuhant a tekintete, viszont Brian látványa meglepődést váltott ki belőle.
- Oké, tudom, azt mondtad, látni se akarsz - mentegetőzött Brian, a szeme
alatti lilás foltot tapogatva, de nem tudta végigmondani, mert Tony hirtelen
felugrott, odalépett hozzá, és elkapta a karját.
- Gyere ki velem - rángatta kifelé.
- Ugye nem akartok megint verekedni? - rémült meg Mary.
- Tony, kérlek, hagyd békén Briant! Békével jött.
- Nyugi, nem lesz baj - szólt vissza Tony, majd eltűntek az ajtó mögött.
A folyosón pár méter után megálltak, majd Tony Brian szeme elé emelte a
papírt, amit addig a kezében szorongatott.
- Mi ez? - kérdezte Brian.
- Egy levél az apámtól. Akkor írta, amikor Isa pár hónapja egy rövid időre
magához tért, az ő gondjaira bízta, hogy adja majd át nekem. Utána rögtön
lelépett, így már nem tudta meg, hogy a húgom visszaesett a kómába, ezért
a levelet sem tudta átadni nekem, csak most - magyarázta Tony.
- Ha egy levél az apádtól, nekem mi közöm hozzá?
- Majd megérted, ha elolvasod. Kérlek…
- Jól van - egyezett bele Brian.
Nem akart ellenkezni a sráccal, látta rajta, milyen zaklatott idegállapotban
van.

Drága Fiam!

Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már messze járok. Nincs bátorságom

a szemedbe nézni, ezért is Isával küldöm el ezt a levelet. Eladtam a
könyvesboltot, és az árát átutaltam neked, hogy azt kezdj az életeddel, amit
csak szeretnél, végre valóra válthasd az álmodat. Rájöttem, hogy minden
szerencsétlenségünknek én vagyok az oka, mindenről én tehetek. Bocsáss
meg mindent, amit ellened elkövettem a hosszú évek során. Nem voltam
őszinte hozzád, hazudtam neked. Nem akartam, hogy megtudd az igazat.
Önző voltam, nem törődtem mások érzéseivel. Még azt is megértem, ha nem
bocsátanál meg. Úgy gondoltam, mielőtt elmegyek, elmondom a teljes
igazságot, mert megérdemled. Tony, neked nem Rebeca volt az igazi anyád.
247
Az én gyermekemként jöttél a világra, az én vérem vagy, de más az
édesanyád. Egy fiatal, gazdag lánynak udvaroltam akkoriban, akivel nagyon
szerettük egymást. A lány terhes lett tőlem, de az apja nem akart a családba
fogadni, a származásom miatt, ezért inkább szerzett a lánynak egy gazdag
kérőt, aki így terhesen is hajlandó volt elvenni őt. Anélkül, hogy bármit is
tehettem volna, feleségül ment ahhoz a másik férfihoz. Roppant heves
természet volt, eleinte küzdött az apja ellen, de aztán beadta a derekát.
Titokban azért mindenhová követtem, tudtam minden lépéséről, még azt is,
amikor szülni vitték egy klinikára. Izgatottan, aggódva vártam, hogy
megszülessél. A szülőnővel időközben jól összebarátkoztam, ő minden
információval ellátott róla. Akkor is szólt, amikor megszülettél, és
megtudtam, hogy van egy testvéred. Egy ikertestvéred, akivel kétpetéjűek
vagytok, tehát nem hasonlít rád. Akkor nekem rögtön az volt az első
gondolatom, hogy legalább az egyik fiamat hadd neveljem fel én. Tudom,
őrültségnek hangzik, de abban a pillanatban nem láttam más megoldást,
részt akartam venni az életetekben. Valósággal lerohantam azt a szegény
nőt, aki addig segítőkész volt hozzám, és könyörögtem neki, segítsen
egyikőtöket elrabolni. Ő eleinte tiltakozott, nem akart belemenni. Órákat
töltöttünk egy szemközti kávézóban, vitatkozva, őrlődve. Elmondtam neki az
egész élettörténetemet, és látta rajtam, mennyire szenvedek. Ő teljesen
együtt érzett velem, neki ugyanis sajnos nem lehetett gyermeke. Én
megsajnáltam őt, és megígértem, közösen csináljuk, én is kiveszem a
részem a rablásból, ha segít nekem. Végül, nagy nehezen belement a
dologba. Elintézte, hogy téged halottnak nyilvánítsanak, és így legalább ne
keressenek soha, majd kerestünk egy biztos helyet London külvárosában,
ahol senki sem ismert. Ő rendszeresen meglátogatott, segített nekem a te
dajkálásodban. Mindent tőle tanultam, nagyszerű ember volt! Később, az idő
múlásával megszerettük egymást, és odaköltözött hozzánk. Össze is
házasodtunk. Ő volt Rebeca, a nevelőanyád. Ami igazán boldoggá tette a
kapcsolatunkat, hogy annak ellenére, úgy tudtuk, meddő, mégis teherbe
esett Isával. Igazi csodának tekintettük, alig akartuk elhinni. Később Jessie
is megszületett, és teljes lett a család. Azt hittem, semmi sem fogja már
beárnyékolni a boldogságunkat. Aztán Rebeca váratlan halála teljesen
összetört. Hisz tudod, utána hetekig beteg voltam, évekbe telt, míg igazán
kihevertem. Még akkor is hittem, nem lesz semmi baj, nyugodtan alhatok,
mikor aztán jött az a hirtelen, brutális eset, Isa tragédiája. Szörnyen
szenvedtem miatta, és Jessie miatt is, aki eltűnt. Aztán, amikor Isabel
felébredt a kómából, elmondta, amit a barátnője szavaiból megtudott, hogy
egy Sarah nevű nő emberei tették ezt vele, aki az egyetemén tanító Downey
professzor anyja. Ekkor jöttem rá, hogy az igazi anyád tette mindezt velünk,
Sarah Downey. Ő az, akitől elraboltalak. Alig akartam elhinni, első
gondolatom az volt, hogy utánajárjak a dolognak. Egy ismerősöm az üzleti
életben forog, tőle tudtam meg, milyen rossz híre van, milyen könyörtelen
üzletasszony lett belőle. Felhívtam Rebeca egyik közeli barátnőjét is, aki
szintén a kórházban dolgozott, ő kiderítette róla azt is, hogy a szülés után
évekig pszichológusok kezelték, mert annyira megviselte a fia elvesztése.
Már tudtam, miattam vált ilyen lelketlen, kegyetlen asszonnyá, én tehetek
róla, hogy ezt tette velünk. Borzalmas volt ráébrednem, mekkora hibát
követtem el. Önző voltam, amikor magamnak akartalak és elszakítottalak
tőle! Sokkal boldogabb életed lehetett volna vele! Úgy érzem, a te életedet is
tönkretettem, fiam. Nem vagyok jó apa, de még csak jó ember sem. Nincsen
248
már semmi keresnivalóm mellettetek, ezért inkább végleg elmegyek. Nem
érdemellek meg. Bocsáss meg, ha tudsz, drága fiam, és kérlek, keresd meg a
testvéredet! Ő nagyon jó ember lett, híres művészettörténész professzor. A
neve Brian Downey. Ő a te ikertestvéred.

Isten veled!

Szerető édesapád

Az ikerszülés említése után Brian szinte falta a sorokat, a végére pedig

döbbenten meredt a papírra. Nagy nehezen tudta csak levenni róla a
tekintetét, de végül sikerült neki, és Tonyra nézett. A férfi ugyanolyan
könnyes arccal meredt rá, mint előző este a zakójára, mikor titkon megleste
őt. Valóságos érzelmi vihar tükröződött a tekintetében, áhítattal bámulta őt.
Tony szíve kitörni készült, olyan iramban vert. Már tudta, nem szerelem,
hanem testvéri szeretet az, amit érez. Kimondhatatlanul boldog volt, alig bírt
megszólalni.
- Megéreztem, hogy közel állsz hozzám, és most már tudom, miért -
mondta ki végül. - Testvérem…
- Alig tudom elhinni - nyögte ki Brian, és az ő szeme is bepárásodott. -
Tudtam, hogy született egy ikertestvérem, de azt hittem, meghalt. Anya is
csak nemrég tudta elfogadni ezt, szinte máig reménykedett, hitt benne, hogy
nem haltál meg. Még a sírodhoz is kimentünk nemrég… - mondta Brian, és itt
már ő sem tudta megállni könnyek nélkül.
Ekkor Tony közelebb lépett és szorosan megölelték egymást. Pár percig
így álltak, csendben, meghatódva. Amikor elengedték egymást, Brian volt az,
aki elsőként megszólalt:
- Kimondhatatlanul örülök, hogy épp te vagy a testvérem. Te, aki szintén
ilyen közel állsz Maryhez. De ugye jól tudom, hogy nem vagy szerelmes belé?
- Jól tudod - ismerte be Tony mosolyogva.
- Akkor már nem tiltasz el tőle, ugye? - kacsintott rá Brian, mire Tony
felnevetett.
- Ez jó. A végén még sógort csinálsz belőlem.
- Remélem, hogy így lesz - bizakodott Brian, majd visszafelé terelte
fivérét. - Gyere, a többiek már biztos aggódnak miattunk.

A kórterembe lépve minden szempár rájuk szegeződött, aggódva várták a

fejleményeket. Mary Tonyhoz rohant és faggatni kezdte, mi történt.
- Nyugodj meg, Mary, nincs semmi baj, épp ellenkezőleg - mosolygott
Tony, majd húgaihoz fordult. - Isabel, Jessie, bemutatom nektek családunk
legújabb tagját, megkerült ikertestvéremet, Brian Downey-t.
- Mi? Hogy?! - csodálkozott a két lány, ahogy Mary is.
- Apa írta meg nekem ebben a levélben - lobogtatta meg a papírt, amit
végül Jessie kirántott a kezéből.
- Ugye felolvashatom? - kérdezte meg, a biztonság kedvéért, és Tony
beleegyezőn bólintott.
Ezek után mindenki megtudta az igazat, csodálkozva hallgatták a levelet.
Utána Brian két újdonsült húgát is megölelte, már csak Mary állt tétován,
meglepődve a hírtől. Végül Tony lépett oda hozzá jókedvűen.
- Mit szólsz, Mary? Nem nagyszerű hír?
249
 - De. Nagyszerű, hogy egymásra találtatok. Gratulálok - mondta Mary
kissé visszafogottan.
- Te nem is örülsz? Miért vagy ilyen komoly? Most már olyanok vagyunk,
mint egy nagy család, nem igaz? - nézett körbe Tony lelkesen.
- Brian nekem nem a családom! - jelentette ki ekkor Mary, mindenki
megdöbbenésére. - Nem akarom elrontani a hangulatot, de tudd meg, még
miattad sem vagyok hajlandó megbocsátani neki! Elárult, játszott az
érzéseimmel! Sosem lesz a családom része! Akkor inkább itt hagyom ezt a
családot! Legyetek nélkülem nagyon boldogok! - kiabálta, és idegesen
kirohant a szobából.

Senki sem számított erre, a testvérek meglepetten néztek utána. Brian

volt az, aki leggyorsabban reagált, és utána eredt a lánynak. Az ajtóból még
visszaszólt:
- Nyugi, megállítom valahogy - majd elviharzott.

A liftnél érte csak utol a lányt, aki nem volt hajlandó visszamenni vele,
inkább sietve beszállt az érkező liftbe. Brian is beszállt vele, nem akarta
magára hagyni. Elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem győzi
őt. Nem akarta, hogy miatta megszakítsa a kapcsolatot a többiekkel, és
elveszíteni sem akarta őt. Két szintet mentek lefelé, amikor váratlan dolog
történt, a lift hirtelen meghibásodott. Megállt a negyedik és ötödik emelet
között, ráadásul elment az áram, hirtelen sötétség borult rájuk. Mary
sikoltozva, rémülten reagált rá, és újra rohama volt. Brian próbálta lefogni,
megnyugtatni. Óvatosan leültette a földre, és maga is letelepedett mellé.
Mary közben a második fázisba zuhant, egész este reszketni, remegni
kezdett. Brian magához ölelve suttogott a fülébe, ahogy az első
találkozásukkor is. Remélte, ezúttal is sikerül megnyugtatnia. Mary már
kezdett magához térni, de amikor egy pillanatra feleszmélt, és látta, hogy
még mindig sötétség veszi körül, az idegei felmondták a szolgálatot. Azt
hitte, megint álmodik, elzárkózott a valóság elől. A férfi hiába bizonygatta,
hogy vele van, nem kell félnie, meg sem hallotta. Két kezével görcsösen
fogta a fejét, miközben újra átélt egy régi, elfeledettnek hitt, szörnyű
élményt. Ismét kislánynak érezte magát, és látta, amint tönkreteszik a
családját. Az apja véres fejjel feküdt, kezeit felé nyújtva, nyitott szemekkel,
mire ő sikítozva fordult az anyjához. Aztán őt is elszakították tőle és elvitték.
Legvégül Mary következett. Egy férfi odalépett hozzá, és lekevert egy nagy
pofont neki.
- Csend legyen, te taknyos! – kiáltott rá, mire ő hangos zokogásba
kezdett.
Még akkor is az anyját hívogatta, miközben betuszkolták egy kocsi hátsó
ülésére. Hátrakötötték a kezeit, bekötötték a száját, majd egy hirtelen
ötlettől vezérelve a szemét is letakarták egy sállal.
- Ez meg mire jó? – kérdezte az egyik fickó, aki a volánnál ült.
- Nem bírom már nézni azt a bánatos tekintetét!
- Ja, úgy! Persze, te sosem csípted a kölyköket.
- Nem hagyom, hogy egy ilyen pondró felhúzza az idegeimet.
- Azért csak nyugi. Hová is megyünk? - fordult a sofőr a harmadik férfihoz,
aki eddig csendben ült mellette.
- Valahol a város túlsó végében tegyük ki, ez a parancs.
- Oké.
250
 - Azért én addig még eljátszadozom ezzel a kis pisissel
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget!
- Nyugi, csak ráijesztek a kicsikére!
- Reménytelen eset! – legyintett a sofőr, és gázt adott.
Aztán a hátul ülő férfi elkapta a kislány nyakát, és enyhén megszorította.
- Meghalsz, kölyök, ha beszélsz! Megértetted?! Egyetlen szót sem
szólhatsz arról, amit ma láttál! Világos?! Ha megnyikkansz, sokkal
szorosabban fogom meg a nyakad, és soha többé nem látod meg a
napvilágot! Sötétség vesz majd örökre körül, nem látsz, nem hallasz soha
többé semmit és senkit! Egyáltalán semmit! - üvöltötte dühösen, miközben
nyakánál fogva rázogatta a rémült gyereket.
Miután kilökték az utcára, utána is csak az elhangzott szavak
visszhangoztak a fejében, és rátört a remegés, görcsbe rándult egész teste.
Mintha lebénult volna, úgy érezte, valóban nem lát, nem hall semmit. A
félelem szinte eszét vette. A gyermek mélyen eltemette magában ezt a
napot, csak a félelem maradt meg benne, az a tudat alatti, fenyegető érzés.
Nem tudta soha leküzdeni, a sötét mindig újra és újra előhozta belőle ezt a
halálfélelmet, ezt a rettegést.
A liftben, a negyedik és ötödik emelet között lebegve, végre újra átélte ezt
az élményt, eszébe juttatva az akkori eseményt, örökös félelmének az okát.
- Meg akart ölni! Már emlékszem! Az a férfi a kocsiban azt mondta, megöl,
ha beszélek! Én nem láttam, nem hallottam semmit! Segítség, fojtogat! Anya!
Anya! – kiabálta kétségbeesve, mire Brian még szorosabban ölelte őt. – Apát
megölték, anyát elvitték, engem miért nem öltek meg?! Miért kínoztak?! Mit
vétettem én?! Hol vagyok?! – zokogta kétségbeesve.
- Itt vagy velem, Mary. Brian vagyok, és itt ülök melletted, ne félj!
- Brian? Tényleg, te vagy?
- Igen, én.
- Nem látlak. Hol vagy? Istenem, hisz semmit sem látok!
- Nyugodj meg, kicsim!
- Hogy nyugodjak meg, amikor megvakultam?! Nem látok, Brian!
Egyáltalán semmit sem látok!
- Igen, tudom. Én sem látok semmit. Valószínűleg elromlott a lift és mi
bent rekedtünk. Biztos nemsokára megjavítják.
- A lift? - csodálkozott a lány.
- Igen, kicsim. Ne félj, nem lesz semmi baj! Bújj ide hozzám, én majd
vigyázok rád.
- Úgy félek – remegett a lány, és ekkor megérezte egy simogató kéz
érintését az arcán.
- Nem kell félned. Itt vagyok veled, és megvédelek mindentől,
mindenkitől. Annyira szeretlek!
- Igazán szeretsz? – suttogta bizonytalanul a lány, és a következő
pillanatban már ajkán érezte a férfi ajkát.
- Őrülten imádlak – suttogta Brian, mikor egy pillanatra elengedte. - Te
nem érzed ezt?
Kitapogatta a lány kezét, és a mellkasához vonta.
- Nem érzed, hogy ver a szívem? Érted bármire képes lennék. Együtt
legyőzzük a múlt démonait.
Mary a kezével megkereste Brian arcát, és gyengéden megsimogatta.

251
 - Azt hiszem, már legyőztük - suttogta meghatódva. - Visszatértek az
akkori emlékeim, és már nem félek úgy a sötétben. Még arra is emlékszem
halványan, amikor bekerültem az árvaházba. Csomó minden eszembe jutott.
- Tényleg?
- Igen - felelte Mary, és a gondolataiba merült. - Azt eddig is tudtam, hogy
amikor megérkeztem az árvaházba, sokáig nem voltam hajlandó beszélni.
Egy dolog azonban csak most jutott az eszembe. Mivel nem szólaltam meg, a
nevemet sem tudták, de anyukámnak köszönhetően a ruhámba bele volt
hímezve néhány öltéssel a monogramom, a KMR. Ő mindig Marynek hívott,
és most jöttem csak rá, hogy az igazi nevem Kim Mae Ri, ezért hívott így,
viszont az árvaházban a monogramból arra következtettek, hogy Mi Rae
vagyok, mert az sokkal gyakoribb név volt, ezért onnantól Mi Rae lett a
nevem, így hívott mindenki. Akkor egy megfélemlített kislány voltam, aki
nem mert szólni, hogy nem az a neve, inkább elfogadtam a Mi Rae-t, és
fokozatosan el is felejtettem a régi nevem.
- Örülök, hogy most már mindenre emlékszel, én kicsi Marym - vonta
magához a férfi, és adott egy puszit a homlokára.
Ebben a pillanatban jött vissza a világítás, és a lift is elindult. A két fiatal
boldogan nézett egymás szemébe.

252
 EPILÓGUS

Pár nap múlva, miután alaposan kivizsgálták, Isabel végre hazamehetett.

Mary megpróbálta rábeszélni, hogy lakjon velük, a kastélyban, de ő inkább
kitartó udvarlóját, Henryt választotta, aki végig reménykedett a
felépülésében, és rendszeresen látogatta őt. Isa szerint ő hozta vissza az
életbe, mert folyton mellette volt, beszélt hozzá. A két fiatal tehát hamar
össze is költözött. Henry egy ideje már otthagyta az egyetemet, szerinte
nem neki való a tanulás, és inkább dolgozni kezdett. Így legalább el tudta
kettejüket tartani, ugyanis nem akarták Mary segítségét elfogadni, a maguk
erejéből akartak egyről a kettőre jutni. Brian Isa ébredése után
visszaköltözött a kastélyba, de persze egy Maryhez közelibb szobába, amit
valójában alig használt. Ideje nagy részét ugyanis szerelmével töltötte.
Igyekezett időt szakítani Tonyra is, hogy jobban megismerjék egymást,
illetve olykor üzleti kérdésben tanáccsal látta el fivérét. Eddy és Jessie
között, a többiek tudta nélkül, egy bimbózó románc volt kialakulóban.
Kiélveztek minden percet, amikor Eddy a festőórákra kísérte a lányt.

Néhány békésebb nap után, vacsora közben Brian előhozakodott egy kínos
kéréssel. Szerette volna ugyanis, hogy Mary és Tony vele tartson, amikor
meglátogatja Sarah-t. Tony pár pillanatnyi habozás után rögtön igent
mondott, csupán Mary ellenkezett. Nem értette, neki miért kellene mennie.
- Igazából anya az, aki szeretne látni és beszélni veled. Már egy ideje
megkért, hogy vigyelek be hozzá, de eddig nem mertem előtted szóba hozni,
és nem is voltunk túl jóban. Tony meglepetés lenne, róla még semmit sem
tud, téged viszont nagyon vár.
- Biztos bocsánatot akar kérni - találgatta Tony. - Szerintem gyere velünk,
nem lehet bajod belőle. Ott leszünk veled, és Brian szerint különben is
teljesen megváltozott.
Mary végül beleegyezett, hogy velük tart, habár nem volt túl lelkes.

Másnap együtt léptek be a szanatórium területére, ahol először engedélyt

kértek a látogatáshoz, majd megkeresték Sarah-t. A parkban bukkantak rá,
ahol egy vastag kendőbe bugyolálva ült a padon és két tollaslabdázó fiatalt
figyelt. Brian lépett oda hozzá elsőként és üdvözölte őt. Sarah mintha
önmaga árnyéka lett volna, egészen más emberként nézett vissza rá. Szelíd
és szomorú volt, habár látszott, hogy próbál mosolyogni.
- Anya, elhoztam Maryt is, ahogy kérted - tolta előre a lányt, aki zavarban
volt, hirtelen nem is tudott mit mondani a köszönésen kívül.
Sarah meghatódva állt fel a padról, és odalépett a lányhoz. Megfogta
mindkét kezét, és esdeklőn nézett rá.
- Bocsáss meg, Mary - tört ki belőle. - Hálás vagyok, hogy eljöttél és esélyt
adtál bocsánatot kérni nekem. Köszönöm. Nagyon sajnálom, amiket ellened
elkövettem. Őszintén bánom minden tettemet. Meg tudsz nekem bocsátani?
- Idővel biztosan - válaszolt Mary diplomatikusan. - Szeretem a fiát, ezért
nem akarok gyűlöletet érezni maga iránt.
- Köszönöm, igazán köszönöm - hálálkodott Sarah. – Nem is tudod, milyen
sokat jelent nekem ez.
- Anya, hoztam még egy látogatót neked – szólt Brian, és közelebb hívta a
háttérben ácsorgó Tonyt.
253
 - Igazán? Talán a barátod a fiatalember?
- Több annál - mondta Brian, majd óvatosan visszaültette a padra a nőt, és
leült mellé. - Kicsit aggódom miattad, félek, hogy túl nagy érzelmi
megrázkódtatás lesz ez számodra - kezdett bele a mondókájába Brian, mire
Sarah meglepődve nézett rá, majd jobban szemügyre vette az ismeretlen
látogatót.
- Talán emlékeznem kéne rá? - kérdezte gyanakvón. - A vonásai olyan
ismerősek.
- Anya, ő itt Anthony Smith… az ikertestvérem.
- Micsoda?! Ez igaz? - döbbent meg Sarah. - Akkor mégiscsak igazam volt?
Szóval nem is halt meg a másik fiam? - az utolsó szavakat már könnyek közt
mondta ki.
Ezek után nem tudott tovább egyhelyben ülni, hirtelen felállt, sietve
Tonyhoz lépett. Az arca felé nyúlt, szemügyre vette minden porcikáját,
behatóan tanulmányozta a fiatalembert, akit maga előtt lát.
- Te tényleg a fiam vagy? - kérdezte meghatódva.
- Igen, az vagyok - felelte Tony. - Apám, Ben Smith nevelt fel, ő rabolt el a
kórházból. Én is csak nemrég tudtam meg a leveléből.
- Tehát így történt - nyugtázta Sarah. - Ez hihetetlen! Alig tudom felfogni,
ami történt. Hogy itt vagy velem, megérinthetlek, beszélhetek hozzád,
hallhatom a hangod. Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem. Mennyire
vártalak, reménykedtem benne, hogy megtalállak. Már feladtam, hogy valaha
viszontlátlak, magam is elhittem, hogy meghaltál. Nem is reméltem, hogy
mégis élsz, hogy így meglepsz engem. Meg sem érdemlek ennyi jót - rebegte
könnyes arccal, Brian felé fordulva, mire Tony megölelte a megtört asszonyt.
- Ne sírj, anya. Többé nem veszítesz el - suttogta Tony, miközben az ő
szeméből is előbuggyant egy könnycsepp.
- Képzeld, anya, Tony a March Metropolitan vezérigazgatója, ő lett a te
utódod a cégnél - informálta közben Brian az anyját, aki meglepődve nézett
fel megkerült fiára.
- Ez igaz? Alig hiszem el... Nagyon büszke vagyok rád - mondta
meghatódva.
Ahogy így álltak, hirtelen egy göndör hajú, nagybajuszú ápoló lépett oda
sietve Sarah-hoz.
- Asszonyom, ideje bemennie, elkészült az ebéd - figyelmeztette a nőt, és
menni akart tovább, hogy másoknak is szóljon.
Ahogy fordult meg, szembe találta magát Tonyval, és láthatóan zavarba
jött.
- Apa, te vagy az? - rökönyödött meg Tony, mikor felismerte a férfiban
Ben Smith-t, az apját.
- Ben? - nézett oda csodálkozva Sarah is. - Te vagy az?
A férfi zavartan hajtotta le a fejét, és levette magáról az álbajuszt és a
göndör parókát. Mary is meglepődve kapta a szája elé a kezét.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte Tony, mire a férfi hirtelen letérdelt Sarah
és Tony előtt.
- Bocsássatok meg! Súlyosat vétkeztem ellenetek - ismerte be.
- Apa, ne csináld ezt - rángatta fel a földről Tony. - Szóval ez az a messzi
hely, ahová mentél? - kérdezte kissé cinikusan.
- Ne haragudj, fiam. Amikor megtudtam, mi történt anyáddal, úgy
éreztem, vezekelnem kell. Szerettem volna a közelében lenni és mindenben
segíteni neki. Kérlek, bocsáss meg nekem.
254
 - Nem haragszom, apa, inkább csak amiatt, hogy így eltűntél, ahelyett,
hogy elém álltál volna és a szemembe mondtad volna, mi történt.
- Túlságosan szégyelltem magam, fiam. Hogy is nézhettem volna a
szemedbe ezek után?
- Pedig szokj hozzá, mert ezentúl gyakrabban fogjuk látni egymást.
Szeretnék ugyanis többször eljönni ide, meglátogatni anyát.
- Akkor tehát ön az apám? - szólt közbe váratlanul Brian. - Láttam már itt
önt egy párszor, de nem gondoltam volna, hogy ön az apám. Miért nem
mondta el?
- Szerettem volna a háttérben maradni. Akkora bűnt követtem el, hogy
úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy legyen családom.
- Már megbocsátottunk, apa, nem kell vezekelned - nyugtatta meg Tony.
Brian közben odalépett, hogy közelebb legyen az apjához, aki végül
megölelte őt.
- Köszönöm nektek, drága fiaim - mondta meghatódva, majd Sarah-ra
nézett, aki fátyolos tekintettel figyelte őt.
- Még mindig nem hiszem el, hogy te vagy az, Ben. Itt kerülgettél anélkül,
hogy felfedted volna magad. Igazán nem volt szép tőled. Azt hiszem, túl sok
ez nekem egyszerre, le kellene pihennem.
- Azért ugye nem baj, ha továbbra is melletted maradok? - kérdezte
óvatosan a férfi.
- Egy feltétellel. Ez a paróka meg bajusz szörnyű, felejtsd el!
- Így lesz, Sarah, többé nem fogom hordani, ígérem.
- Helyes. Akkor én be is megyek - közölte fáradtan.
- Várj, segítek - lépett oda hozzá Ben, de a nő elhárította a segítséget.
- Ráérsz még ezzel, miután elmentek a gyerekek. Most hadd kísérjen be
inkább Mary, van még némi megbeszélnivalónk - fordult a meglepődött lány
felé, aki végül belement a dologba, és elkísérte az épületig a nőt.
Ketten előre is mentek, miközben a három férfi követte őket. Így sétáltak
át a parkon, lassan, beszélgetve.

- EGY HÉT MÚLVA -

Egy Dél-Korea felé tartó utasszállító gépen ült Mary, két oldalán Brian-nel
és Tonyval, akik folyamatosan szóval tartották a lányt, hogy ne féljen a
repüléstől. Brian az utazási élményeiről mesélt, Tony pedig a széles
tudásából merített, amit a különböző országokról olvasott.
- Hihetetlen, mennyi mindent tudsz, miközben el se hagytad a jó öreg
Angliát - jegyezte meg Brian.
- Nem mindenki született ezüstkanállal a szájában.
- De vicces! Az ezüstkanálról jutott eszembe, hogy azon az elegáns bálon
történt valami, ami azóta nem hagy nyugodni.
- Mire gondolsz?
- Arra a csókra, amit a táncteremben láttam.
- Á, arra a majdnem-csókra gondolsz? - emlékezett vissza Mary.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy csak majdnem csókoltuk meg egymást, de aztán mégsem.
- Valóban? - könnyebbült meg a férfi. - Azért a frászt hoztátok rám.
Többet ne csinálj ilyet, öcskös! - figyelmeztette Tonyt.
255
 - Öcskös?! Figyelj, nem vagyok az öcséd! Ikrek vagyunk, nem tudtad?
- Aha, de ha számításba vesszük, hogy csak nemrég diplomáztál, én meg
már sikerre vittem egy céget….
- Hé, arról nem tehetek, hogy csak később tudtam elkezdeni az
egyetemet!
- Ez igaz - értett egyet Mary is, majd kikotyogta: - Ráadásul Tony született
meg előbb, tehát gyakorlatilag ő az idősebb.
- Ezt meg honnan veszed? - csodálkozott Brian.
- Sarah mondta el.
- Ez komoly? Én vagyok az idősebb? - húzta ki magát vigyorogva Tony.
- Azt te csak hiszed, öcskös! Egyszerűen előre engedtelek, ennyi történt.
Már akkor is udvarias voltam, mielőtt megszülettünk.
Mary erre felnevetett.
- Hihetetlen, hogy nem vagy képes beismerni, én vagyok az idősebb -
csóválta a fejét Tony. - Pedig csak magadra kell nézni, ki a gyerekesebb.
Kiadod magadat holmi válságmenedzsernek, kettős életet élsz… Vicces, hogy
még te hívsz öcskösnek. Meghasadt személyiség!
- Öcskös!
- Meghasadt személyiség!
- Öcskös!
- Jól van, most már elég legyen! - hallgattatta el őket Mary.
- Amúgy csók nem volt, de már aludtunk egymás karjaiban - bökte ki
Tony.
- Micsoda?! - akadt ki Brian. - Ez igaz? - fordult Mary felé, aki rögtön
mentegetőzni kezdett.
- Tony akkor nagyon beteg volt. Én ápoltam őt, próbáltam levinni a lázát…
- Aha…
- Nem hiszed? Pedig így volt. Aztán véletlenül ott aludtam, de ezen kívül
nem történt semmi - magyarázta Mary, amit végül Tony is megerősített.
Briant ez megnyugtatta, de nem sokáig bírt nyugton maradni, pár perc
után elővette a mobilját, megkeresett benne valamit, majd Mary orra elé
dugta.
- Hát nem aranyos? – kérdezte, egy édes, négy év körüli kisfiú fotóját
mutatva.
Tony is odahajolt, és csodálkozva kérte számon.
- Hé, honnan van neked kiskori fotód rólam?
- Apától szereztem – felelte elégedett mosollyal Brian.
- Ez nem igazság! Nekem semmi fotóm nincs rólad! - duzzogott Tony.
- Ha szeretnél, adok majd, ha hazaértünk.
- Nekem is! - jelentkezett érte Mary is.
- Nahát, milyen népszerű vagyok - állapította meg Brian, és átkarolta
Maryt. - Egész jó, ha az embernek testvére van. Köszönöm, szerelmem, hogy
megtaláltad nekem.
- Ugyan - szabadkozott a lány, majd ő is elővette a telefonját, hogy
megkeressen benne egy képet. – Ő itt a barátnőm, Eun Joo – mutatta. – Azt
ígérte, kijön elénk a reptérre. Nézzétek meg jól, hogy felismerjétek, hátha ti
előbb észreveszitek őt a tömegben.
Brian megnézte, majd Tonynak is átadta a telefont, aki rögtön ráközelített
a képre.
- Nem is mondtad, hogy egy bombázó a barátnőd! – csodálkozott Tony,
miután alaposan végigmérte a lányt.
256
 - Maryt még csak meg se közelíti – jegyezte meg Brian.
- Mondod te, aki fülig szerelmes vagy Marybe. Azért nekem lehet más
véleményem, nem? - jegyezte meg Tony. - Bocs, Mary, te is szép vagy, de ez
a lány…- merült el a merész kivágású ruhát viselő lány kerekded idomaiban.
Alig tudta levenni róla a szemét.
- Mi a megérzésed vele kapcsolatban? - kérdezte Mary.
- Már mondtam, elmúltak a megérzéseim, mióta megtaláltam Briant.
- Ja, tényleg - kapcsolt Mary. - Mindenesetre úgy látom, tetszik neked -
jegyezte meg, és mosolyogva gondolt barátnőjére, aki szinte könyörgött,
hogy Tonyt is hozza magával, mert szeretné megismerni.
- Minek is tagadjam - ismerte be Tony. – Szóval ő fog várni minket a
reptéren?
- Igen, ő.
Tony megörült a hírnek. Alig várta, hogy találkozzon a lánnyal. Igaz
ugyan, hogy a megérzései elmúltak, de azt nem említette, hogy egy másik
érzéke működésbe lendült, mégpedig a nadrágjában. Gyorsan az ölébe vett
egy újságot, hogy ne legyen feltűnő.

A földet érés simán zajlott. Mary már sokkal kevésbé félt, és Tony is jól
viselte, pedig először ült repülőn. A gépből kiszállva megcsapta Mary orrát
Dél-Korea ismerős illata. Már hiányzott neki, meghatódva szívta magába. A
betonra lépve megállt egy pillanatra, hogy megvárja a srácokat, akik
nemsokára felbukkantak mellette. Körbekémlelt, és visszaemlékezett a
legutolsó beszélgetésére Sarah Downey-val. Akkor történt, amikor
mindhárman bementek hozzá a szanatóriumba, és a végén ő kísérte az
épületig a nőt. Sarah akkor elmondott neki egy titkot, amit eddig magával
hurcolt:
- Erről még nagyapád sem tudott, hogy annakidején, amikor anyádat
erőszakkal visszahoztuk Angliába, téged pedig kitettünk az utcára, apád
valójában nem halt meg. Súlyos sérüléseket szenvedett, de életben volt még,
amikor magára hagytuk. Nem tudom, mi okból nem talált meg végül téged,
talán amnéziás lett, de egész biztosan életben maradt - ezekkel a szavakkal
ajándékozta meg Sarah, mikor meglátogatta őt Mary.

Azóta sokat gondolkodott ezen, vajon mi történhetett, és eszébe jutott az

árvaház, ahol a ruhájába hímzett KMR alapján tévesen Kim Mi Rae-nek
nevezték el. Talán ezért nem találta meg őt az apja sem, mert az igazi nevén,
Kim Mae Ri-ként kereste őt. Sarah is ezért talált rá olyan nehezen, csak az
újságban felbukkant nyakláncnak köszönhette a szerencséjét.

Mary, miután felidézte magában Sarah vallomását, megkönnyebbült sóhaj

hagyta el az ajkát. Jobb és bal oldalán álló kísérőire nézett, és megnyugtató
érzés fogta el. Már tudta, bármit is hoz a sors, nincs többé egyedül. Aztán
előre fordult, mert indulni akart tovább, és észrevette, hogy szemébe süt a
nap. Egyik kezével próbált árnyékot tartani, majd hirtelen meggondolta
magát. A kezét leengedte, és inkább lehunyta a szemét. Hagyta, hogy a nap
melege simogassa bőrét, és bizakodón, reményekkel telve nézett előre, azzal
a boldog érzéssel szívében, hogy kiszabadult végre a fény börtönéből.

- VÉGE -
257