Walker felügyelő

ÚJ KRIMISOROZAT

DON RIVERA

Az utolsó tánc
 WALKER FELÜGYELŐ SOROZAT
Megjelenik havonta

ISSN 0865-6010

Kiadja az Expomédia Kft. 1361 Budapest Pf. 26.

Felelős kiadó: az Expomédia Kft. vezetője

Szikra Lapnyomda, Budapest (90-1960)

Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató
 A REGÉNY FŐSZEREPLŐI:

Brenda Wagner
− az első áldozat, aki azért hal meg, mert túl
sokat beszél

Lulu, Trixy és Sally Shaw

− a Sunshine nővérek, akik karrierre vágynak

Paul Custer
− akinek a használtautó-kereskedés nem elég

Lex Custer
− a kábítószer hatása alatt leugrik a tetőről, de
nem önszántából

Art Cody
− addig gyilkol, amíg őt is megölik

Sidney Roth
− a Sunshine nővérek menedzsere, aki az
életével fizet azért, amit megtud

Clay Litton
− aki mindenkinek túl akar járni az eszén, de
ezt megbánja

Jo Walker
− a felügyelő
 A hőség szinte már elviselhetetlen volt, az idő pedig
rövid. A hangulat pattanásig feszült a stúdióban. Lulu
Shaw türelmetlenül toppantott.
− Vegyétek már végre fel! − kiáltotta. − Lefolyik rólam
az egész smink! Bele lehet dögleni, olyan meleg van itt!
Lulu volt a legidősebb a három leánytestvér közül, akik
Sunshine nővérek művésznéven léptek fel.
A rendező igyekezett megőrizni a nyugalmát.
− Máris! Egy pillanat még! − szólt vissza, majd váltott
néhány szót a kameramannal.
Lulu durván félrelökte Sallyt, hogy a felvétel előtt még
egy próbaugrást tegyen. Az ugrás remekül sikerült.
Sovány, miniszoknyás teste szinte repült a levegőben.
Trixy most is higgadtan, vizsgálódva figyelte nővérét: −
Hagyd abba, teljesen kikészülsz a felvételre! −
figyelmeztette.
Felgyulladtak a lámpák a stúdióban. A sötét háttérben
egy kék köpenyes férfi osont észrevétlenül a díszletek
mögé. Zsebéből coltot vett elő, hangtompítót csavart a
csövére. Lassan, ráérősen dolgozott. A díszletek felől
beszűrődő hangokra oda se figyelt. Kényelmesen
lőállásba helyezkedett és várt. Figyelt, tudta, hogy
pontosan kell céloznia, egyetlen aprócska hibát sem
követhet el.
Lulu izgatott volt.
− Brenda! Hol van Brenda?! − kiáltott. − Be kell
púderozní az arcomat, iszonyúan nézek ki!
A sminkes nyugodtan, mosolyogva lépett a lányhoz.
Kezében apró sminktáskát vitt. Gyakorlott, gyors
mozdulatokkal bepúderozta a lány arcát, aztán
hátralépett és elégedetten szemlélte művét.
 − Most megint gyönyörű vagy, Lulu! − jegyezte meg
metsző gúnynyal a hangjában.
A többiek érezték a feszültséget, ami ismét ott vibrált a
két lány között. Lulu és Brenda ki nem állhatták egymást,
meg sem próbálták leplezni gyűlöletüket.
− Oké, Brenda! Akkor kezdhetjük! − szólt határozottan
a rendező. Lulu lehajolt, megigazította a csizmáját.
Ebben a pillanatban tompa, köhögésre emlékeztető zaj
hallatszott.
Brenda Wagner elejtette a sminktáskát és a melléhez
kapott. Rekedt sóhajt hallatott, aztán előreesett. Fehér
köpenyét lassan vörösre festette a vér.
A férfi a színfalak mögött lecsavarta a hangtompítót és
a fegyverrel együtt zsebre tette, majd elindult az ajtó felé.
A kijárat fölött piros lámpa jelezte: „Figyelem! Felvétel!”
Lulu hatalmasat sikított, mire elszabadult a pokol.
Elsőként a rendezőasszisztens futott a sminkeshez.
Letérdelt mellé és óvatosan a hátára fordította.
− Meghalt! - állapította meg döbbent rémülettel,
amikor megpillantotta a lány tágra meredt, halott
szemét. − Brenda meghalt! De hát mi történt?
A rendező lehajolt a lányhoz.
− Lelőtték − állapította meg, aztán felegyenesedett és
elkiáltotta magát: − A rendőrség! Értesíteni kell a
rendőrséget! Zárjátok be az ajtókat! Gyorsan!
De már késő volt. A kék köpenyes férfi rég elhagyta a
stúdió területét.
Lulu Trixybe kapaszkodott, hogy ne kelljen a halott
lányra néznie. A műteremből kiszűrődő zajok hallatán
már a hallban is kitört a pánik.
Sally Shaw kirohant a stúdióból. Hangosan
jajveszékelt, akár egy megsebzett állat.
*
 Jo Walker megkönnyebbülten lépett ki a szabadba.
Nem kedvelte az effajta népszerűséget; Az egyik amerikai
tévétársaság az USA legnépszerűbb magánnyomozóit
interjúvolta meg a nyilvánosság előtt. Ennek a műsornak
a keretében kellett fellépnie, és most örült, hogy végre
kiszabadult a stúdióból.
Jo hunyorgott az erős napfényben. Amíg a kocsijához
ment, elhatározta, hogy otthon azonnal fejest ugrik az
úszómedencébe, hogy kissé felfrissítse magát a stúdió
fülledt levegője után.
Az ezüstszürke, kék bőrüléses Mercedes Coupe
indulásra készen várakozott a járda mellett. Jo beült és
indított. Ebben a pillanatban egy csinos, miniatűr sortot
és testre szabott, szűk felsőrészt viselő lány szaladt át a
kocsi előtt. Jo az utolsó pillanatban fékezett. Szerencsére
a kocsi nem kapta el a lány csizmáját. A lány kapkodva
szedte a levegőt, látszott rajta, hogy nyomban elsírja
magát.
Jo kiszállt a kocsiból és a lányhoz sietett. Közben azon
tűnődött, vajon hol látta már ezt az alig húszesztendős,
szőke lányt.
− Segíthetek? − kérdezte.
A lány ijedten hátrahőkölt. − Haza szeretnék menni! −
sóhajtotta.
− Rendben. Ha rám bízza magát, boldogan
hazakísérem. Megmondaná a címet?
− Meghalt! Ott fekszik mozdulatlanul.
Jo önkéntelenül is hátrafordult: − Ki? Hol? Kiről
beszél?
− Brenda. Valaki megölte, pedig Lulut akarta megölni!
Jo meghallotta a nevet, és hirtelen eszébe jutott, hogy
honnan is ismeri a lányt: a Sunshine nővérek egyike.
Nemrég hallotta, hogy leáldozóban az együttes csillaga.
 Trixy, aki időközben beérte a húgát, most higgadtan,
de határozottan rászólt: − Ugyan, Sally! Ne bolondozz!
Gyere vissza a stúdióba!
− Nem, nem akarok! − tiltakozott Sally. − Ez az úr
megígérte, hogy hazavisz. Hagyj békén! Soha többet nem
megyek be oda!
− Ne beszélj butaságokat, szívem. Vissza kell jönnöd!
Szörnyű ez, tudom, próbáld meg elfelejtem. Ön kicsoda,
uram? − fordult Walker felé.
Jo megmutatta a működési engedélyét: − Jo Walker a
nevem. Sally kisasszonyt sértetlenül hazaviszem. Úgy
látom, sokkos állapotban van.
Felvijjogott egy sziréna. A rendőrautó gyors tempóban
haladt el mellettük. Trixy elgondolkozott, aztán bólintott.
− Rendben, egyetértek. Este az Orientben lépünk fel.
Jó lenne, ha Sally addigra magához térne. Talán aludnia
kellene. Kérem, vigye el a titkárunkhoz, Clay Lyttonhoz.
Mindjárt hozom a táskáját − tette még hozzá és
visszasietett a stúdióba.
Jo belekarolt Sallybe és a kocsihoz vezette: − Jöjjön,
Sally. Eltűnünk innen.
A lány előre ült, még mindig remegett. Jo becsukta az
ajtót és várakozott. A gyilkossági csoport már
megérkezett, a kocsik egymás után parkoltak be a stúdió
elé.
Rövidesen Trixy is visszajött. Jo kezébe nyomott egy
táskát és egy kulcscsomót − Itt van, köszönöm. Central
Park 315-ös szám. Vigyázzon rá, kissé hisztis.
− Mi történt? − kíváncsiskodott Jo.
− Ja, hát valaki rálőtt Lulura. Tudja, testvérek vagyunk
és …, − mondta csillogó szemmel.
− Igen, tudom. Megsérült?
 − Nem. Brenda Wagnert találták el. Lulu helyett halt
meg. A rendőrség már megérkezett. Ha nem bír Sallyvel,
szóljon Claynek, hogy hívja ki a doktort! − kiáltott még
oda Trixy, aztán Jo válaszát meg sem várva rohant vissza
a stúdióba.
Jo beszállt a kocsiba, átnyújtotta Sallynek a táskát és
lassan elhajtott. Sally összekulcsolt kézzel ült, mereven
bámulta az utat. Kezdett megnyugodni.
Szerencséjük volt, közvetlenül a ház előtt találtak
parkolóhelyet. A Central Park a ház mögött terült el.
Nem lehet olcsó mulatság, állapította meg magában Jo.
Sally kezében a táskával kiszállt a kocsiból. Jo utána
ment, hogy a lányt ígéretéhez híven átadja a titkárnak.
− Magasan lakunk − szólalt meg Sally. − De én nem
szeretek itt lenni. Szeretnék hazamenni, vidékre, a
szüleimhez. Nem akarok többé színpadra lépni.
Beszálltak a liftbe és felmentek a tetőre. Itt volt Sallyék
hatalmas, elegánsan berendezett lakása. A hallban
gyönyörű virágcsokor állt egy hatalmas vázában. Nem
kereshetnek rosszul a lányok, állapította meg magában
Jo, miután kíváncsian körülnézett.
− Mr. Lytton! − kiáltott aztán hangosan.
Mivel választ nem kaptak, Sally felrántotta az egyik
ajtót: − Clay, hol bujkálsz?! − kiáltott most már a lány is.
Clay Lytton azonban nem volt otthon.
− Jó lenne, ha ledőlne, Sally − javasolta Jo és becsukta
az ajtót. − Hívjak orvost?
− Nem, köszönöm. Nem szükséges − rázta meg a fejét
szomorúan a lány. − Rendbe jövök én magamtól is.
Mindig így van ez. Mondja csak, nem maradna itt, amíg
hazajön valaki? Én… szóval, én félek egyedül.
− Nincs mitől félnie, Sally. Nyugodjon meg −
mosolyodott el Jo.
 − Tudja, Lulut már többször megfenyegették.
Levélben. De ő nem hagyja abba, olyan becsvágyó.
Akárcsak Trixy. Nem hagyják abba, és így én sem
léphetek ki. Pedig tudom, hogy ennek rossz vége lesz.
Meg fogunk halni!
Jo elnevette magát: − Ugyan! Ezt most csak azért
mondja, mert még mindig sokkos állapotban van. Ez
természetes a történtek után. Estére már jobban lesz.
Elfelejti az egészet.
− Nem, az kizárt. Még megcsinálom az esti fellépést,
de ez lesz az utolsó. Akkor végre Lulut is békén hagyják.
Nekem pedig úgyis mindegy, rajtam senki sem segíthet.
− Dehogynem. Majd én segítek. Higgyen nekem, nem
lesz semmi baj! − bíztatta Jo.
− Hagyja csak! Ezek csak szavak. Aztán egyszer csak
eldördül egy lövés, és az ember ott fekszik átlyukasztva.
De… − Sally nem fejezte be a mondatot, lábujjhegyre állt
és megcsókolta Jo arcát: − … Maga olyan jó hozzám,
köszönöm!
− Szóra sem érdemes! Magára szívesen vigyázok.
− Azt hiszem, alszom egy kicsit. Menjen át a nappaliba,
vagy ha van kedve, menjen ki a tetőteraszra − mondta
Sally, aztán eltűnt az egyik ajtó mögött.
Jo átment a nappaliba és onnan a teraszra. Az
árnyékban megállt, rágyújtott, és a lent elterülő parkot
nézte.
A Sunshine nővérek három évvel ezelőtt tűntek fel.
Kezdetben sikert sikerre halmoztak. Aztán, ahogy telt az
idő, mások jöttek, és a három nővérről lassan
megfeledkezett a közönség. Vajon ki és miért akarja
megölni Lulut? − tűnődött Jo. 6
Sally nyilván elaludt már. A hatalmas lakásban mély
csend volt. Lassan a titkár is hazajöhetne már, töprengett
magában Jo. Aztán, más dolga nem lévén, kényelmesen
elhelyezkedett a hatalmas nyugágyban, behunyta a
szemét és várakozott. Végre meghallotta, hogy nyílik a
zár, gyorsan felugrott és besietett a lakásba.
A két lány jött meg, meglehetősen kifacsart állapotban
voltak. Lulu huszonöt éves lehetett. Fekete hajú, kék
szemű, széles arcú lány volt, aki dühös pillantásokkal
méregette Jót.
− Hát ez meg kicsoda?! − kérdezte dühösen és a
mögötte álló férfihoz fordult, aki Jo becslése szerint a
titkári posztot tölthette be a hölgyek mellett.
Trixy nővére segítségére sietett: − Az úr, Mr. Walker.
Említettem már neked. Ő kísérte haza Sallyt.
Jo elvigyorodott: − A húguk megkért, hogy maradjak
itt, mert senki sem volt a lakásban. De ha megengedik,
most elköszönnék.
− Walker?! − csodálkozott az atléta termetű férfi a
háttérből. − Jo Walker?
− Igen, uram.
− Clay Lytton a nevem. Sokat hallottam már magáról,
Mr. Walker. És hogyan került össze Sallyvel?
− Egy véletlen kapcsán. Amikor kirohant a stúdióból,
majdnem a kocsim alá került. Teljesen kiborult szegény.
Kellemes csengőszó szakította meg a beszélgetést.
Lytton ajtót nyitott. Magas, világosszőke férfi állt az
ajtóban: − Hiszen ez nagyszerű! Épp most hallottam a
rádióban. Ez óriási! Micsoda reklám!
Trixy zavartan elmosolyodott: − Ugyan, Sidney, hiszen
meghalt szegény!
− Tudom, tudom, drágám! Persze, hogyne, hiszen ez a
legfontosabb. El vagyok ragadtatva! Egy valódi
gyilkosság! Ez aztán a reklám. Egyébként egyszer
mindenkinek meg kell halnia.
− Figyelj ide egy kicsit, Sidney. Az a lány véletlenül
halt meg. A gyilkos engem vett célba.
 A férfi mosolyogva közelebb lépett: − Ez a sors keze,
bébi! Ismét felvirrad a mi napunk! Nagyszerű!
− Sidney, nem érted?! Akár halott is lehetnék!
− De élsz, és ez a lényeg. Már hallom is csilingelni a
pénzt. Egyébként ki ez a szépfiú?
− Mr. Jo Walker magánnyomozó Nassauból − mutatta
be a titkár. − Sally sokkos állapotba került. Ő hozta haza.
− Kitűnő! Remek! A nevem Sidney Roth, én vagyok a
lányok menedzsere.
− Örvendek, hogy ilyen remek hangulatban van, Mr.
Roth − mosolyodott el Jo.
− Minden okom megvan rá. Maga talán nem örül?
− Nem, az igazat megvallva, a gyilkosságokat nem
szokásom kitörő lelkesedéssel fogadni.
Sidney Roth elnevette magát: − Szentimentalizmussal
a mi szakmánkban nem menne sokra, Mr. Walker! Sehol
nem tudtam már eladni a lányokat, nem hívták őket
sehová. De most! Majd meglátja, ők lesznek az elsők!
− Vigyázzon, nehogy légvárakat építsen!
− Ugyan már! Ki kell használni a jó széljárást. Ez az
igazi reklám! Bízzatok bennem, gyerekeim! Minden
rendben lesz.
Trixy odalépett a titkár mellé: − Rettenetes volt, Clay.
Te hol voltál?
− A parkolóban. Értetek mentem, hogy hazahozzalak
kocsival, de a felvételeknél nem akartam zavarogni.
Inkább kint vártam.
− Csókolj meg, drágám!
− Most nem. Pihennetek kell, este fellépésetek lesz −
mondta a férfi, aki láthatóan zavarba jött a nyilvánosság
előtt elhangzott kijelentéstől.
 Trixy azonban nem hagyta magát, csüngött a férfin. −
Akkor gyere az ágyba.
A menedzser túláradó örömében magához szorította
Lulut: − Miért vágsz ilyen keserves , képet. Inkább
ünnepelnünk kellene!
− Paul hol van? Értesítenünk kellene − mondta
kimerülten a lány.
− Majd megérkezik. Ne aggódj, Lulu. Az ember akkor
ünnepeljen, amikor alkalma nyílik rá!
Jo lassan az ajtóhoz ment. Senki sem törődött vele. Azt
sem kérdezte meg egyikük sem, mi van Sallyvel. Jo
megértette, hogy miért vágyódik el innen a lány, miért
kívánkozik vissza vidékre és miért nem akar többé
táncolni. El is határozta, hogy elmegy az esti előadásra,
pedig Sally valószínűleg észre sem veszi majd a
színpadról.
*
Paul Custert nem érintette az általános gazdasági
válság, használtautó-kereskedése az Amsterdam
sugárúton kitűnően prosperált.
Custer magas, ápolt külsejű, barna hajú, keskeny,
barna szemű férfi volt, aki személyesen vezette az
üzletmenetet. Ma azonban mintha kissé dekoncentrált
lenne.
Állandóan az óráját leste. A helyrepofozott
karosszériák közötti folyosón álldogált. Végre
meghallotta a motor hangját. Megfordult és elindult a
jelentéktelen külsejű szőke férfi felé.
A 27 esztendős Art Cody kezében aktatáskával sietős
léptekkel közeledett a főnöke felé. Amikor
megpillantotta, széles vigyor terült el az arcán: − Úgy
látom, szükség van rám! − jegyezte meg.
Paul Custer bólintott: − Igen. Eredj, foglalkozz a
vevőkkel. Jól ment?
 − Remekül. Nem is csoda, ilyen ragyogó időben!
− Minden simán ment?
− Hiszen már mondtam! Bobby hol van?
Már megint az a rohadt állat! Art rajong érte, pedig
még csak nem is fajtiszta kutya. Ocsmány kis keverék és
ráadásul állandóan láb alatt van, gondolta magában
Custer. Hangosan azonban csak ennyit mondott : −
Fogalmam sincs!
Cody körülnézett: − Hogyhogy? Hiszen itt hagytam!
− Az idegeimre mész azzal a kutyával! Nyilván
befeküdt valamelyik kocsiba szunyókálni. Talán a
Lanciába. Tudod, hogy az a kedvenc helye.
− Rendben, főnök. Ne izgassa fel magát! Máris megyek
a dolgomra!
Paul Custer várt még néhány percet, aztán sarkon
fordult és kiment a műhelyből. Átvágott az udvaron és
belépett a hosszan elnyúló épületbe, ahol az irodák
helyezkedtek el. Egyre idegesebb lett.
Már több mint egy órája, hogy Lex, a bátyja elment a
kutyával. Lex ismét kábítózott, a legutóbbi elvonókúra
semmit sem használt. Sőt, mintha most még gyakrabban
szurkálná magát.
Ezekben a pillanatokban Custer a pokolba kívánta a
kábítószert. Igaz ugyan, hogy ebből gazdagodott meg, de
Lex a rabjává vált. Egyszerűen gyenge volt. Nem volt elég
önuralma, hogy szakítson ezzel a káros szenvedéllyel.
Már 30 éves, de képtelen volt összeszedni magát. Ideje
javarészét azzal töltötte, hogy késsel hadonászott és
közben idétlenül röhögött, vagy éppen csak hevert
céltalanul és álmodozott. De a kábítószerhez valahogy
mindig hozzájutott.
Paul Custer hallgatózott, aztán egy hirtelen
mozdulattal felrántotta a pincébe vezető ajtót. Azonnal
meghallotta az éles csattanásokat. Lex tehát lent van,
állapította meg magában és lerohant a lépcsőn.
− Lex! − kiáltott. Lex azonban annyira belefeledkezett
a célbadobásba, hogy csak a harmadik kiáltásra figyelt
föl. Hosszú fekete haja az arcába lógott, a szeme
csillogott, látszott, hogy ismét fel van töltve.
− Hol van Bobby?! − kérdezte döbbenten Paul.
Lex elmosolyodott: − Hé, Paul! Hiszen csak gyakorolni
akartam egy kicsit.
− Ilyenkor?! Fönt a fiúknak még levegőt venni sincs
idejük! Hol a kutya ?
− Nézd, milyen remekül csinálom. Minden dobás célba
talál!
Paul igyekezett lecsillapodni. Ismerte Lexet, tudta,
hogy ebben az állapotban nem lehet felelősségre vonni.
Lassan elindult feléje.
− Lex, mit csináltál Bobbyval? Láttam veled.
− Hogy mit?! Az a rohadt dög meg akart harapni, de én
elintéztem!
Custer körülnézett, végre megpillantotta a terriert, ott
feküdt a fegyverszekrény mellett, átvágott torokkal. Teste
alatt hatalmas vértócsa.
− Te jó ég! Ha ezt Art megtudja! Teljesen elment az
eszed?! −kiáltott fel Paul, közben idegesen a lépcső felé
tekintett.
Lex abbahagyta a nevetést: − Ne kiabálj velem! −
mondta fenyegető hangon.
− Art megöl, ha megtudja, mit tettél! Tudod, hogy
mennyire imádta ezt a dögöt!
Lex megforgatta a kezében a kést: − Tűnj el! Látni sem
bírom a pofádat! ^
− Lex! Én vagyok az, Paul! Tedd el azt a kést!
 − Paul?! − hunyorgott értetlenül Lex. − Hé, Paul!
Nézd, milyen ügyes vagyok! Minden dobás talál!
− Igen, látom. Valóban nagyszerű! Nagyon ügyes vagy!
De most az lenne a legjobb, ha felmennél és ledőlnél egy
kicsit. Addig én rendet csinálok itt.
− Jó, jó, megyek már. Iszonyú fáradt vagyok −
mosolyodott el ismét Lex és letette a kést. Elindult
felfelé, de a lépcsőről még visszaszólt: − Mi bajod velem,
Paul? Ha te is szívnál, jobban megértenénk egymást!
− Honnan szerzed a drogot?
− Hármat találhatsz, te hülye! − nevetett hangosan,
aztán felment a lépcsőn.
Paul halkan utánaszólt: − Figyelj csak! Mosakodj meg,
és ha Art érdeklődne a kutya után, mondd azt, hogy nem
is láttad!
− Hiszen valóban nem láttam! − jelentette ki Lex teljes
komolysággal.
Custernak kemény önuralomra volt szüksége, hogy ne
kezdjen el ordítozni dühében, miután az öccse eltűnt. A
kutya tetemét egy pokrócba csavarta és bedobta a
kazánba. A lángok szinte azonnal felfalták, Iszonyatos
bűz terjengett a helyiségben. Custer ezek után egy vödör
vizet és egy rongyot kerített és felmosta a pincét. Csak
Art le ne jöjjön − gondolta magában.
Paul felegyenesedett. A vérfolt eltűnt, a padló pedig
majd megszárad. A kutyából nem maradt semmi. És
ugyanez fog történni Lexszel is, ha nem tér észre!
*
Az Orientben egyetlen üres hely sem akadt. Jo a
bejáratnál ácsorgott, már bánta, hogy nem jött időben.
A zenekar egy bluest játszott. A közönség tapsolt,
nevetgélt.
 Jo pillantása az egyik asztalra tévedt, ahol három férfi
üldögélt: Sidney Roth, a menedzser sugárzó arccal
bámulta a színpadot; Clay Lytton, a titkár és egy
harmadik, Jo számára ismeretlen, kopasz férfi.
A fények lassan kialudtak és felgyulladtak a
reflektorok. Sidney Roth felugrott a helyéről, kitörő
lelkesedéssel tapsolni kezdett: − Lulu! Trixy! Sally! −
kiáltotta.
Végre megjelentek a lányok. A közönség lassan
elcsendesedett. Ismert belépőszámukat énekelték. Lulu
állt középen. Mindhárman ragyogóan néztek ki.
Lulu mély, kissé rekedt hangja túlszárnyalta a másik
kettőét. Amikor befejezték a számot, Lulu
üdvözlésképpen kitárta a karját a közönség felé.
Felzúgott a taps. Trixy is örömmámorban úszott, egyedül
Sally nem élvezte a jelenetet. Félszeg kislánynak látszott
nővérei mellett.
Jot is magával ragadta az elébe táruló kép. A lányok
bőre szinte vakított a tarka fényekben, Lulu mintha
úszott volna a levegőben. A szeme csukva volt,
mosolygott. A zenészek egyre pattogóbb ritmusban
játszottak.
Sally, a legfiatalabb testvér, is ügyesen táncolt. Látszott
rajta, hogy vasfegyelemmel gyakorol, de előadásából
hiányzott a lelkesedés, az öröm, hogy színpadon lehet.
A zenekar szőke vezetője most hirtelen felugrott a
színpadra, a lányok mellé állt és onnan vezényelt
mindkét kezével.
Jo körülnézett. A terem félhomályba borult, az
asztaloknál többen felugrottak a helyükről és állva
éljeneztek. Lehetetlen volt itt bármit is megfigyelni. Csak
a véletlennek köszönhető, hogy mégis észrevette, amikor
kinyílt a hátsó bejárat.
A színpadon a lányok egyre jobban belelendültek, az
általános lelkesedés még Sallyt is magával ragadta. Jo
hátrafordult és hirtelen megpillantotta a fegyver csövén
megcsillanó fényt. A magasságból ítélve a férfi egy széken
állhatott.
Jo az asztalok között állt, innen nem tehetett semmit.
− Lefelé! Lulu! Sally! Hasra! Vigyázzanak! − ordított fel a
színpadra, bár gyanította, hogy a zenét nem sikerül
túlharsognia.
A lányok azonban mintha megértették volna,
mindketten lehajoltak. A karmester megpördült, aztán
elvágódott. Koponyáján aprócska lyuk tátongott. A
színpadhoz közel ülők látták a sebből szivárgó vért.
A zene elcsendesedett. Lulu felordított. Kezét az arcára
szorítva Visszahőkölt. Trixy támogatta segítőkészen.
Egyedül Sally nem mozdult. Dermedten állt a
karmester mellett, aztán hirtelen megvonaglott a szája,
és hangos zokogásba tört ki.
Lent, az asztalok között kitört a pánik. A közönség
fejvesztetten menekült. Ordítoztak, sikoltoztak, többen
megbotlottak és elestek. A tömeg Jot is kisodorta az
utcára.
Jo a legközelebbi telefonfülkéhez rohant és Rowland
kapitány számát tárcsázta a gyilkossági csoportnál.
Amikor a kapitány bejelentkezett, Jo tájékoztatta a
történtekről, aztán a hátsó bejáraton visszasietett a
bárba. A helyiségben most alig néhány vendég
tartózkodott. A zenészek a karmestert állták körül. Jo
egyetlen pillantást vetett a földön fekvő férfira, tudta,
hogy halott, már nincs mit tenni.
Sallyhez lépett, átkarolta és a bárpulthoz vitte: −
Semmi baj, Sally! − nyugtatgatta. − Nem tudtam
megakadályozni. Borzasztóan sajnálom.
A lány nem válaszolt. Jo a bárszékre ültette, rendelt
neki egy dupla konyakot és kényszerítette, hogy egyetlen
hajtásra igya ki. Sally nem ellenkezett. Az italtól a lány
megkönnyebbült, már nem sírt és lassan magához tért.
 − Haza akarok menni − motyogta alig érthető hangon.
− Persze, persze. Jöjjön, bekísérem az öltözőjébe!
− Mind a hárman meg fogunk halni, ha nem hagyjuk
abba.
− Beszéljen erről Lukival. A rendőrség mindjárt itt
lesz. Jó lenne, ha addig átöltöznének − mondta Jo és
elkísérte az öltözőig. Aztán visszament a bárpulthoz.
A terem közepén Sidney Roth állította meg: − Mit szól
hozzá, Mr. Walker? Látta őket? Remekül sikerült! Ismét
fent vannak a dobogón! Telt ház előtt játszunk ezután!
− És hány halott lesz, Mr. Roth?
A menedzser vonakodva a színpadra pillantott: − Ez
persze rettenetes! De hát vajon ki lőtt rájuk?
− Bárki elkövethette. Akár ön is!
− De kérem! Miért akarnám pont én megölni őket?
− Egyszerű: reklámfogásból. Ha ugyanis a lányoknak
nő a bevételük, ez automatikusan növeli az önét is.
Sidney Roth kihúzta magát, fenyegető pillantást vetett
Jóra. Valami otrombaságot akart válaszolni, de már nem
jutott hozzá, mert megjelentek a gyilkossági csoport
emberei. Elsőként Tom Rowland lépett a bárba. Jo elé
ment.
− Látom, igyekeztél, öreg fiú! − üdvözölte a kapitányt,
majd leült az egyik asztalhoz, csendben várakozott, amíg
a rendőrök elvégzik munkájukat. Egyre azon tűnődött,
vajon ki adhatta le a lövést. Lulu Shaw, feltéve, hogy
valóban ő volt a kiszemelt áldozat, már kétszer megúszta,
hogy megöljék. De mi lesz ezután? Vajon a gyilkos
harmadszorra is elhibázza a dolgot?
*
Lex Custer imádott vezetni. A sebesség még tovább
fokozta a kábulatot. Érezte, hogy gyorsabban ver a szíve,
amint a lába a gázpedálhoz ér.
 A Jaguár a bátyjáé volt, de Lexet ez a legkevésbé sem
zavarta. Megszokta már, hogy elvegye, amire szüksége
van.
Este volt, tíz óra múlt. Az autópályán ilyenkor már
gond nélkül lehetett száguldozni.
A dokkok között még folyt az élet. Fények villództak a
Hudson folyó sötét vizén. Az egyik tengerjáró hajóról
hangos zene szűrődött ki.
Custer érezte, hogy lassan elmúlik a kábítószer hatása.
Újabb adagra lenne szüksége, aztán eszébe jutott, hogy
elfogyott a drog. Hirtelen levette a lábát a gázpedálról. A
keze átnedvesedett, hányingere volt. Tudta, hogy
rövidesen hatalmába keríti a rosszullét. Gyorsan
visszahajtott az Amsterdam sugárútra. A telepen már
sötét volt, csak az irodában égett a villany, ami azt
jelentette, hogy Paul még bent van.
Art Cody kocsija már nem parkolt az udvaron. Lex
megkönnyebbülten állította le a kocsit és belépett a
lakóházba. Ügyesen mozgott a sötétben, hiszen ismerte a
ház minden zúgát. Csak a nappaliban gyújtotta meg a
villanyt, miután becsukta az előszobaajtót.
Egy pillanatig várakozott, hallgatózott, aztán
megnyugodva a kandallóhoz lépett. Elmozdította az
egyik csempét, mire egy széf fordult ki a falból. Lex jól
ismerte a számkombinációt. Érezte, hogy gyorsabban ver
a szíve. Izgalmában még a kint elhaladó kocsi zaját sem
hallotta meg. A széf végre kinyílt, és ott volt a heroin!
Mintegy tíz kiló kábítószer. Vagyont érő, mesés kincs! És
az egész pénz Paul zsebébe vándorol! De most túljárok az
eszén! Nem hagyom, hogy kiszúrja a szememet
háromnapi adaggal! − határozta el Lex.
Már nyújtotta a kezét, a heroinért, amikor a háta
mögött megszólalt egy kemény hang: − El a kezekkel!
Légy jó fiú!
 Lex visszatartotta a lélegzetét, hátrafordult, Art Cody
állt mögötte, kezében fegyvert tartott.
− Mit akarsz? Mit képzelsz egyáltalán?!
Art elvigyorodott: − Hogy mit akarok? Szeretném
elszállítani az anyagot. Itt vannak a megrendelők. Szóval,
félre az útból!
− Előbb elveszem a magam részét! Mégpedig az
engedélyed nélkül!
− Ne tedd, Lex! Hacsak nem akarsz egy golyót a
fejedbe. A főnök utasított, hogy vigyem el az árut. És én
ehhez tartom magamat.
Lex megértette, hogy Cody komolyan beszél, ezért
hangot váltott: − Oké, Art. Hunyd be a szemedet, amíg
elveszem a részemet, nem kell mindent látnod. Paul
úgysem veszi észre.
Art Cody felemelte a pisztolyt, a szeme összeszűkült: −
Hol van Bobby? − kérdezte.
− Honnan a fenéből tudjam, hogy hol van az az
átkozott dög?!
− A fiúk azt mondták, hogy veled látták utoljára. Ki
vele, hol van?
− Mit tudom én! Lehet, hogy elcsavargott valamerre.
− Nem, nem csavargott el. Ki sem lépett a telepről.
− Honnan tudod ilyen biztosan? Lehet, hogy elütötte
valaki. Manhattan nem túl alkalmas a kutyatartásra.
− Nyisd már ki a szádat és mondd el végre, hogy mit
csináltál vele!
− Semmit, te hülye! − sziszegte fogvicsorgatva. −
Mondtam neki, hogy takarodjon el, mert megint
belekapott a nadrágomba! Most pedig hagyj békén!
− A szagodat se bírja. Igaza van a kutyának. Oké,
tudom, a főnök testvére vagy. De, ha rájövök, hogy
bántottad a kutyámat, jobban teszed, ha már most
nekilátsz imádkozni az életedért! Világos?! Ugyanaz a
sors vár rád, mint Bobbyra, ha bántottad! Most pedig el
az utamból! Nem várathatom meg az embereket.
Lex Custer idegesen félrelépett. A tenyere nyirkos lett.
− Beköplek a bátyámmal együtt, ha nem adod ide a
részemet! − motyogta.
− Nem kapod meg! Takarodj innen! A főnök
megtiltotta, hogy kábítózz.
Custer megfordult és kirohant. Életében először
gyilkolni lett volna kedve. A kutyának csak azért vágta át
a torkát, mert az útban volt. De Pault képes lenne
hidegvérrel, előre megfontolt szándékkal megölni.
Hirtelen megragadta a kést. A hideg fém érintése
megnyugtatta.
*
Jo nem vett részt a kihallgatásban, a távolból figyelte
az eseményeket. Annyit azonban sikerült megtudnia,
hogy a lövés eldördülésének pillanatában se Sidney Roth,
se Clay Lytton nem volt a helyén. A menedzser állítólag
azért ment ki, hogy beszéljen a lányokkal, amikor
lejönnek a színpadról. Clay Lytton pedig azt állította,
hogy felfedezett egy ismerőst és szólni akart neki, hogy
üljön át az asztalukhoz.
Tom Rowland ellenőrizte az adatokat. A harmadik, a
kopasz férfi eltűnt. Roth és Lytton azonban megadták a
nevét és a címét. Darren Salkow volt az, a lányok
balettmestere. Miután a kapitány lejegyezte az adatokat,
a két férfit hazaküldte.
− Nos, mi a véleményed? − kérdezte Tom Jo Walkert.
Jo megvonta a vállát: − Nem tudom. Gondolom,
hallottad a reggeli esetet. Tényleg úgy fest a dolog,
mintha Lulu Shaw lett volna a kiszemelt áldozat. Ha
figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy a gyilkosságok
kitűnő reklámfogásnak bizonyultak, gyakorlatilag bárki
gyanúsítható.
− Nekem úgy tűnik, nem profi csinálta. Egy profi nem
lő mellé kétszer.
− Igen, nekem is ez a véleményem. Lehet, hogy az
illető nem is szándékosan gyilkolt. Lehet, hogy csak rá
akart ijeszteni a lányokra, és véletlenül belelőtt a
sminkesbe, meg a karmesterbe. Ki tudja?! Mindenesetre
nem ártana beszélni azzal a balettmesterrel.
− Vele feltétlen beszélnünk kell. Na gyere, nézzük meg
a lányokat. Az öltöző előtt egy rendőr posztolt. Tom
Rowland elküldte. Jo bekopogott, aztán kinyitotta az
ajtót.
A lányok már átöltöztek, iszonyatos meleg volt a
szobában. Lulu és Trixy Sallyt próbálta meggyőzni
valamiről.
− Rowland kapitány, a gyilkossági csoporttól szeretne
beszélni magukkal− szólalt meg Jo, majd sorra
bemutatta a lányokat.
Lulu ingerülten hátrafordult. Az arca sápadt volt az
átélt izgalmaktól: − Kapitány, miért tartanak itt fogva
bennünket? Szeretnénk végre hazamenni. Elég volt már
ebből. A húgunk teljesen kikészült!
− Végtelenül sajnálom, kisasszony, de kénytelen
vagyok feltenni önöknek néhány kérdést.
− De hát mit akarnak? Hiszen engem akartak megölni.
Miről akar még kérdezősködni?
− Majd meglátjuk.
− Mr. Walker, végre! − kiáltott Sally, odaszaladt Johoz
és a karjába kapaszkodott: − Végre itt van! Nagyon
vártam.
− Sajnos, nem jöhettem előbb.
 − Kérem, vigyen haza. Mondtam Lulunak, hogy soha
többet nem lépek föl, de hiába, hallani sem akar róla.
− Nem is, mert butaságokat beszélsz. Téged senki sem
akar bántani !
− Honnan tudja? − kérdezett rá Jo.
− Onnan, hogy nekem küldtek fenyegető leveleket, és
nem Sally-nek. Az pedig az én dolgom, hogy ezek után
fellépek-e vagy sem. Az én felelősségem, egyedül én
kockáztatok itt valamit. Ez a hülye liba pedig el akar
rontani mindent, pont most, amikor ismét sikerünk van.
− Ne izgasd fel magad! − szólalt meg Trixy. − Meg kell
magyaráznunk neki, majd megérti!
Sally a testvéreihez lépett: Figyeljetek ide! − kezdte
határozottan, − Már ketten meghaltak. Ki lesz a
következő? Ahhoz semmi közöm, hogy ti mit gondoltok
vagy mit csináltok, de azt tudom, hogy én a magam
részéről befejeztem. Haza akarok menni!
Lulut annyira feldühítették Sally szavai, hogy neki
akart esni. A kapitánynak kellett közbelépnie, hogy
megakadályozza a verekedést: − Hölgyeim, ha verekedni
akarnak, ám parancsoljanak. De kérem, hogy otthon
ütlegeljék egymást. Most jó lenne, ha szép csendben
leülnének, úgy hamarabb végzünk!
A lányok lassan leültek. Sally leszegte a fejét, Trixy
Lulu kezét fogta: − Sajnos semmit sem mondhatunk
önnek, mert nem tudunk semmit − mondta a
kapitánynak.
− És azok a levelek?
− Összesen két levélről van szó, néhány nappal ezelőtt
érkeztek. Lulu nyomban el is dobta őket. Ugyan ki hisz az
ilyen leveleknek?!
− Mi állt a levelekben?
Trixy hátrasimította a haját, gondolkozott: − Valami
ilyesmi: „Véged van Lulu! Jobb, ha elbúcsúzol a
színpadtól, már úgyis csak háromszor léphetsz föl.”
− És a második levél?
− Azt éppen tegnap reggel kaptuk meg. „Vedd fel a
legszebbik ruhádat, mert ez az utolsó tánc, szépségem.” A
betűket újságból vágták ki. , ‘
− És maguk ezt nem vették komolyan?! − szólalt meg a
háttérből Jo.
− Hát persze, hogy nem! − mosolyodott el Lulu. −
Magának fogalma sincs róla, hogy mennyi levelet
kapunk. A legtöbbet olvasatlanul dobjuk ki.
− Ma délelőtt, vagy most este, nem vettek észre
valamit? Nem volt semmi különös? Nem tűnt fel semmi?
− Nem, semmi. Egyébként a színpadról szinte nem is
lehet látni a közönséget, annyira vakítanak a reflektorok.
Meg aztán, ha az ember a felszínen akar maradni,
koncentrálnia kell a munkájára.
Kinyílt az ajtó, és belépett egy magas, sovány,
harmincöt év körüli fiatalember.
− Mi a fene van itt már, megint? − kérdezte. − Az egész
bár tele van zsarukkal, alig tudtam bejönni. Csak nem
lőttek megint rád, drágám?!
Lulu felkiáltott és a jövevény karjaiba vetette magát. −
Paul! Rettenetes volt! − nyafogott.
Tom Rowland felmutatta az igazolványát, majd
megkérdezte: − Szabadna tudnom a nevét, uram?
− Ő Paul Custer − felelte Trixy. − Használtautó-
kereskedése van és Lulu hódolója.
− Én is tudok beszélni − szólt közbe élesen Custer.
− Kérem, Mr. Custer. Hallgatjuk! Hol volt ma este,
például?
− Hogyhogy hol voltam?! Csak nem gondolja, hogy
bármi közöm van a gyilkossághoz?!.
 − Mindenki gyanúsítható, amíg el nem kapjuk a
tettest. Paul Custer ellökte magától Lulut: − De hát ez
nevetséges! És mi lenne az indítóok?
− Majd kiderül. Kérem, válaszoljon a kérdésemre!
− Otthon voltam. Akadt egy kis adminisztráció, amit el
kellett intéznem. Amikor végeztem, eljöttem a lányokért.
Kint hallottam, hogy mi történt. Most pedig, ha
megengedi, hazakísérem a lányokat.
Tom bólintott: − Parancsoljon. A vallomását
ellenőrizni fogjuk. Miss Shaw, kérem, értesítsen, ha
újabb levelet kap! Lulu felkapta a táskáját: − Rendben,
kapitány.
Sally is felállt és Johoz fordult: − Kérem, Mr. Walker,
segítsen, találja meg a gyilkost!
− Mi ez a marhaság?! − nézett rá döbbenten Paul
Custer.
− Elment az esze! − suttogta Lulu. − Nem hajlandó
többet fellépni! ‘
− Gyerünk, Sally! Hazamegyünk, kialszod magad,
aztán beszélgetünk! − parancsolt rá a lányra Custer.
− Számíthat rám, Miss Sally! − kiáltott utánuk Jo.
Custer eltűnt a lányokkal.
A kapitány Johoz fordult:
− Mi a véleményed a menedzserről, erről a Sidney
Rothról?
− Szerintem jó esélyei vannak, hogy elnyerje a
megtisztelő „gyilkos” címet. De azért várjuk ki a végét.
Holnap is lesz nap. Meg kell még látogatnunk a
balettmestert. Darren Salkowot.
*
Lex Custer megvárta, amíg Cody elhajt a kocsijával.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre eltűnt a
szeme elől.
 Felnézett a csillagos égboltra. Hirtelen fázósan
összerázkódott. Lehűlt ugyan a levegő, de Lex pontosan
tudta, hogy nem ezért remeg. Kábítószerre volt szüksége,
mégpedig azonnal. Itt ül a forrás mellett, és a bátyja
hagyja, hogy szomjan haljon! Nem, ez így nem mehet
tovább! Beszélnie kell Paullal.
Belépett a házba, most sem gyújtott villanyt. A
bárpultnál megállt, várakozott. Ismerte a bátyja
szokásait: Paul mindig iszik valamit lefekvés előtt. Csak
azt a táncosnőt ne hozza magával! Nem kell tanú. Persze,
igaz, hogy időnként Lulu is kábítózik, lehet, hogy
legalább ő megértené.
Lex levett egy üveget, nagyot húzott belőle. Nem
szerette az alkoholt, utálta az ízét, de valamivel le kellett
foglalnia magát. Égett a gyomra az italtól. Le is tette az
üveget és megfogta a kését. Keze végigsiklott a pengén. A
hideg fém érintése, mint már annyiszor, most is
megnyugtatta. Finoman rálehelt a pengére és
zsebkendőjével gondosan kifényesítette. Végre elmúlt a
remegés, a testét melegség járta át.
Érezte, hogy összerándul a gyomra. Csak el ne
hányjam magam! − gondolta. − Még egyszer utoljára
beadok magamnak egy jó nagy adagot, aztán
abbahagyom, nehogy rászokjak! − döntötte el.
Nem sokkal ezután kinyílt az ajtó, meggyulladt a
villany. Lex elbújt a beugróba, még levegőt sem vett,
nehogy elárulja magát.
Paul nem vette észre, háttal állt neki, konyakot töltött
a bárpultnál, közben halkan fütyürészett. Lex mögé
lépett és a nyakát átfogva a torkára tette a kést: − Ne
mozdulj! − suttogta rekedt hangon.
− Mit akarsz?! Megbolondultál?! − szólt hátra a bátyja.
− Késtél! − szólalt meg Lex. Határozottan élvezte a
helyzetet, legszívesebben megölte volna a bátyját.
− Nem tudhattam, hogy vársz rám.
 − De most már tudod. ^
− Tedd már el azt a kést! Így nem lehet beszélgetni!
Lex felröhögött, megremegett a keze: − Ki akarsz
készíteni, mi?! Megbíztad Codyt, hogy vegye magához az
egész árut. Ráadásul az a disznó kidobott a házból. Nem
tudom, mit eszel rajta annyira!
Paul Custer lassan letette a poharat, megkapaszkodott
a bárpultban. Érezte, hogy a penge felhasítja bőrét, látta
a pultra hulló vércseppeket.
− Ne izgasd fel magad − suttogta Lex. − Mit képzelsz te
tulajdonképpen? Hogy mersz velem így bánni? Teljesen
kikészítesz!
− Sajnálom, Lex. Mindent jóvá teszek, csak ne csinálj
semmi marhaságot! − mondta Paul, közben a lábával
megnyomta a riasztócsengőt. Mosolyogni próbált, de
nem sikerült. Egyre jobban hatalmába kerítette a
félelem.
Lex hangosan felnevetett: − Micsoda új hangok. Lám,
milyen kedvesen is tudsz te beszélni. Tudod, bátyókám,
elhatároztam, hogy a jövőben nem érem be alamizsnával,
és ha nem engedelmeskedsz, felrobbantom az egész
kócerájt! Megértetted?!
− Rendben. Nem tennéd el ezt a vacakot végre? −
suttogta Paul.
− Nem.
− Lex, az istenért, még megölsz! Térj már észhez! Tedd
el, odaadom a heroint.
− Nocsak! Hirtelenjében milyen éles lett az eszed. Csak
nem ijedtél meg, hogy úgy jársz, mint az a dög?! Cody
feldúlja az egész házat azért a rohadt kutyáért. De azt
ugyan keresheti! Gondolom, bedobtad a kazánba. Most
pedig te következel. Hol van?
Paul Custer érezte, hogy átnedvesedik az inge. Ha nem
kapaszkodik a pultba, talán el is ájult volna félelmében. A
penge egyre mélyebbre hatolt a húsába, a nyakkendőjét
átitatta a vér. Hol marad Art Cody? − villant át az agyán.
− Odaadom, Lex, az istenért! Megölsz! Tedd már el azt
a kést! Lex meg sem hallotta a szavait: − Beköplek, ha
nem osztozol velem. A pénz fele az enyém!
Lex hirtelen annyit érzett, hogy elhomályosul előtte a
világ. Fel akart ordítani, de a második ütéstől elájult és
kiejtette kezéből a kést.
Paul Custer alig állt a lábán: − Az isten verje meg! Mi
történt, hogy ilyen soká jöttél?!
Art Cody undorodva nézte a földön fekvő Lexet: −
Megölte Bobbyt! − mondta szárazon.
− Sajnálom, nem mondhattam meg.
− El kell tűnnie innen! Kezd veszélyessé válni!
Paul Custer megragadta a konyakos üveget, nagyot
húzott belőle, csak azután válaszolt, miután letette: −
Igen.
− Lelőjem?
− Nem, nem gyilkoljuk meg. Hozd a fecskendőt és adj
neki egy adagot. Aztán … − Custer a zsebkendőjével
törölgette a nyakát. − Hadd repüljön, hiszen mindig arra
vágyott.
Art eltűnt. Custer véres zsebkendőjét bámulta. Art
Cody hamarosan visszatért a teli fecskendővel. A tűt
beleszúrta Lex vénájába. Amikor végzett, gondosan
letörölgette a fecskendőt, kesztyűt húzott és Lex kezébe
tette a halálos műszert. Amikor úgy gondolta, Lex
ujjlenyomatai már jól láthatók, a férfi zsebébe
süllyesztette a fecskendőt, majd felállt.
− Gyerünk, fogd meg!
Custer Lex lábát fogta, Art a karjánál emelte. Felvitték
a lapostetőre és lefektették.
 Art Cody megragadta a földön fekvő férfit és
áttaszította az alacsony korláton. Lex teste a mélybe
zuhant. Véget ért az utolsó álom.
*
Tom Rowland másnap reggel telefonált, Jo éppen a
kávéját itta.
− Van egy újságom számodra. Eltűnt a védenced −
mondta a kapitány. − Gyere a lakásukba!
− Micsoda?! Eltűnt Sally? Mikor?
− Fogalmam sincs. Gondolom, az éjjel. Én most
indulok. Ott találkozunk !
− Megyek, és kösz, hogy hívtál.
Jo magához vette a pisztolyát és indult. Beugrott a
Mercedesbe és tövig nyomta a gázpedált. A reggeli
csúcsforgalomban azonban meglehetősen lassan haladt
előre. Mire a lányok lakásába ért, a rendőrség már
végzett a munkával.
A hallban Trixy fogadta: − Eltűnt! Sally eltűnt, Mr.
Walker − szólalt meg dühösen.− Fogalmam sincs, hogy
mit csináljunk! Le kell mondanunk a fellépéseket.
Jo bevágta az ajtót: − Gondolom, pillanatnyilag nem ez
a legnagyobb probléma, Miss Shaw! Én fontosabbnak
tartanám, hogy megtudjuk, mi van a testvérével. Mikor
vették észre, hogy eltűnt?
− Hát, ma reggel. Üresen találtuk az ágyát. Menjen,
nézze meg!
A kapitány intett Jonak, és bementek a hálószobába.
− A nyomok azt mutatják, hogy lefeküdt, aztán felkelt
és − a rendetlenségből ítélve, feltehetően kapkodva −
összecsomagolt.
− És aztán? − nézett körül a szobában Jo.
 − Gyere! − intett neki a kapitány, és kiléptek a
tetőteraszra. Tom felemelt egy selyemsálat: − A korláton
találtuk, ezt a cipőt pedig a korlát mellett. Tessék! Ez
minden, amit tudunk. − Nos, mi a véleményed? −
kérdezte türelmetlenül Tom.
Jo megfordult, körülnézett, nincs-e valaki a
közelükben, aztán válaszolt: − Nem lettem sokkal
okosabb. Elképzelhető, hogy Sally azért ment el, mert
másként nem tudott volna megszabadulni a testvéreitől.
− Lehet, nekem is eszembe jutott ez a megoldás. De, ha
így van, akkor, gondolom, téged felkeresett volna.
− Lehet, hogy eljön. A szüleinél kerestétek?
− Trixy telefonált, de nincs ott. Lulu teljesen kikészült,
bezárkózott a szobájába, ami számomra rendkívül
örvendetes hír. Megjegyzem, már Lex Custer halálhíre is
rendkívül felizgatta.
− Micsoda?! − kiáltott fel Jo. − Meghalt az a fickó, aki
tegnap hazakísérte őket?!
− Nem, nem ő. A bátyja, Lex. Lezuhant a tetőről.
Mindegy, a lényeg az, hogy már Lulu sem ragaszkodik
annyira a fellépésekhez.
− Nocsak! És Lex? Tudtok róla valamit, hogy miért
halt meg?
A kapitány megvonta a vállát: − Kábítószeres volt. Már
kétszer volt elvonókúrán, de nem használt neki. Tudod,
hogy van ez. Addig injekciózzák magukat, amíg
elszállnak. Lex a tetőről repült le, zsebében a
fecskendővel.
− Nem ő állt a gyilkosságok mögött?
− Bölcs gondolat. Nekem is eszembe jutott. Úgy
tudom, rajongott Luluért, de a lány hallani sem akart
róla. Ha nem dobták volna ki a leveleket, most többet
tudnánk.
Csengettek, majd meghallották a menedzser hangját.
 − Trixy, ez csodálatos! − kiáltott. − Kapkodnak
utánatok. Egyetlen szabad estétek sem lesz! Ez óriási,
gyerekek!
− Sokra megyünk vele! Nem táncolunk többé − Trixy
hangja szomorúan csengett.
− Hogyhogy?! Miért ne táncolnátok?!
− Sally eltűnt… − kezdte volna, de Lulu hangos
zokogása félbeszakította.
Tom és Jo belépett a nappaliba. Sidney Roth, akár egy
győzedelmes hadvezér állt a szoba közepén. Egész lénye
sugárzott az örömtől.
Látszólag Lulu is összeszedte már magát, csak a szeme
csillogott lázasan. Sárga selyemköntösben a férfi karjaiba
simult.
− Jó reggelt! − üdvözölte Tom.
− Kapitány! − kiáltott Sidney. − Mi történt? Hisz ez
rettenetes! Óriási a siker! Nem lehet lemondani a
fellépéseket!
− Előbb meg kell találnunk Sallyt − mondta Jo.
− Borzasztó! Nem is értem! Sally eltűnésének van
valami köze a gyilkosságokhoz?
− Majd kiderül − felelte a kapitány.
− Helló… − köszönt rájuk Clay Lytton. Nem is vették .
észre, hogy bejött a szobába. Fáradtnak látszott − …
hallotta már? − fordult a menedzserhez. − Lex Custer
öngyilkos lett.
− Uramatyám!
− Ma éjjel történt. És Sally is eltűnt, pedig az urak
igazán mindent megtesznek, hogy ne essen semmi baja −
jegyezte meg gúnyosan.
− Hol töltötte az éjszakát, Mr. Lytton? − kérdezte Tom.
− Hogy én? Természetesen itt. Tanúm is van rá!
 − Ki az a tanú?
Trixy Shaw kedvesen mosolyogva pillantott a vörös
hajú atlétára: −Én. Mellettem volt, az ágyamban. Minden
éjszakát velem tölt − jelentette ki büszkén.
− Meg kell találnunk a gyilkost, addig nem
folytathatják a műsort − szólalt meg némi szünet után
Tom Rowland. − Vagy még egy áldozatot akarnak?
− Nem. Én kiszállok. Ez nekem már túl sok − jelentette
ki a menedzser.
− Mit jelentsen ez?! − szólt rá élesen Lytton.
Sidney mély lélegzetet vett, végignézett a társaságon,
aztán folytatta:− Előbb tisztázni kell ezt az ügyet. Én
igazán minden tőlem telhetőt megtettem, de ez nekem is
sok. Félek. A halottak egyébként sem tudnak táncolni. −
Így igaz, Mr. Roth.
− Mennem kell. Kérem, keresse meg Sallyt, nehogy
valami butaságot csináljon!
− Lehet, hogy máris elkéstünk − felelte Jo.
− Találkozhatnánk délben, Mr. Walker? Szeretnék
beszélni önnel. Tudom, Sally is bízik magában − mondta
aztán a menedzser.
− Azt akarod mondani, hogy bennünk nem bízol?!
−vetette közbe élesen Lulu. − Mondhatom, egyre jobban
alakulnak a dolgok!
− Ugyan, dehogy. Csupán …
− Tizenkettőkor magánál leszek − mondta gyorsan Jo.
− Köszönöm. Itt a névjegykártyám. Az ügynökségen
leszek. Ne haragudj, Lulu.
− Ezt még megbánod!
A menedzser azonban nem reagált Lulu
fenyegetőzésére, zavartan körülnézett, aztán gyorsan
távozott.
 − Úgy látszik, a félelem ragályos − jegyezte meg a
titkár. − Pedig őt aztán igazán senki sem akarta megölni.
Sajnos, nekem is mennem kell, le kell mondanom a
fellépést. Különben a végén még büntetést is fizethetünk.
− Miért történt ez? Mit követtünk el, hogy így
alakultak a dolgok?! − kérdezte remegő hangon Trixy.
Lulu nem válaszolt, a kezébe temette az arcát. Tom
Rowland szólalt meg elsőként, miután a férfi mögött
becsukódott az ajtó. − Ha egyetértenek vele, rendőri
védelmet biztosítanék önöknek, míg el nem kapjuk a
gyilkost.
Trixy hisztérikusan felnevetett, Lulu felkapta a fejét: −
Nem! − tiltakozott hangosan. − Most pedig tűnjenek el!
Már éppen elég bajt csináltak!
− Ezt hogy értsem, Miss Shaw?!
− Itt kellemetlenkednek órák óta, ahelyett, hogy végre
megkeresnék Sallyt! És elvárják, hogy az ember őrizze
meg a hidegvérét! A karrierünkről van szó, ha még nem
fogták volna fel. És vegyék tudomásul, hogy ebbe nincs
joguk beleszólni, nincs joguk elrontani, sem maguknak,
se annak a kis hülyének!
− Jó, jó! Nyugodj meg! Menj, feküdj le! − nyugtatgatta
Trixy.
− Engedj el? − kiáltott rá dühtől elfehéredett arccal
Lulu. − Nem akarok pihenni! Arra ráérek a sírban is.
Nem hagyom, hogy __ elrontsák a karrierünket! Mi
magunk fogjuk megkeresni Sallyt! Örülnék, ha végre
távozna, kapitány.
− Ahogy kívánja, Miss Shaw − felelte higgadtan
Rowland. − Végül is, a maga életéről van szó, nem az
enyémről. Akkor nem biztosítok védelmet.
− Helyes. Köszönöm.
− Rendben. Kérem, értesítsenek, ha előkerül a
testvérük − mondta a kapitány és az ajtó felé indult. Jo
utána ment.
− Kemény fából faragták ezt a kis táncosnőt! −
vigyorodott el a liftben Jo.
− Erre most szüksége is lesz, ha továbbra is táncolni
akar − morogta Tom. - Ehhez idegekre van szükség. Én
előveszem ezt a Custert, te pedig foglalkozz a
menedzserrel. Most pedig látogassuk meg Darren
Salkowot.
− Rendben − bólintott Jo és elindult a kocsija felé. −
Menj előre, majd utánad megyek, az én kocsim nem
olyan gyors − felelte és elővette a kulcsot. Mielőtt
kinyitotta volna az ajtót, mintegy megszokásból
hátrafordult, akkor vette észre a közeledő szürke kocsit.
Az ablakból kinyúló fegyvercső láttán egy szempillantás
alatt a Mercedes mögé lapult, közben előkapta a
pisztolyát. Az első lövés már el is dördült, hatalmasat
koppant a ház falán. Ha nem vetette volna magát hasra,
most halott lenne, villant át az agyán. A másik két lövés a
szélvédőt találta el, szerencsére golyóálló üvegből
készült. Jo kissé előrébb kúszott, és a kocsi kerekét vette
célba.
Kiabálás hallatszott, egy asszony elesett. Fékek
csikorogtak, megszólaltak a dudák. Jo felegyenesedett,
rengeteg kocsi torlódott össze az utcán, ekkora tömegben
nem lőhetett. Előrefutott. Fék csikordult, kocsik ütköztek
egymásnak, a szürke autó eltűnt egy hatalmas teherautó
mögött. Jo feladta a hiábavaló küzdelmet. Kezében a
pisztollyal visszarohant a kapitányhoz.
− Mi van itt?! Mi történt? Te lőttél? − nézett rá
értetlenül Rowland.
− Nem, ellenkezőleg. Én lettem volna a következő
áldozat. Egy szüte Thunderbird volt. Ez minden, amit
tudok.
− Összetorlódtak a kocsik, nem tudtam elindulni.
Láttad ki ült a kocsiban?
 − Ugyan. Túl gyorsan ment. Csak a fegyvert láttam
meg, szerencsére.
− A fene egye meg! − átkozódott Tom. − Nyilván azért
akarnak eltenni láb alól, mert Sally megbízott a
nyomozással.
− Semmi gond! Most, hogy tudom, majd vigyázok.
Viszont a kislány, úgy látszik, mégiscsak bajban van.
− Megsérültél?
− Nem, dehogy. Csalánba nem üt mennykő! De
legalább a haverok most már nyílt kártyákkal játszanak.
Nos, én benne vagyok, annál jobb!
− Azért vigyázz magadra! Profi volt a pali?
− Szerintem nem. Gyere, menjünk − mondta Jo és
beszállt a Mercedesbe.
*
Sally Shaw soha életében nem félt még ennyire. Ezért
is menekült el otthonról az éjszaka kellős közepén a
tűzlétrán keresztül. Csak egy kézitáskát és néhány
apróságot vitt magával. A cipő és a sál majd
gondolkodóba ejti őket, nyilván nem tudják mire vélni,
hogy eltűnt. Így legalább lesz egy kis ideje, hogy
nyugodtan átgondolja az eseményeket. Egy kis pihenésre
volt szüksége, nyugalomra, hogy gondolkozzék. Otthon
ez lehetetlen volt. Lulu úgy felbőszült, amikor
meghallotta, hogy ki akar lépni, hogy majdnem
megpofozta. És már Trixy sem a régi. A fenyegetéseket
egyszerűen semmibe vették.
Sally a mennyezetet bámulta. Annak idején szó szerint
belekényszerítették a munkába. Már akkor sem volt
kedve fellépni. Utálta a színpadot, az állandó
kényszeredett vigyort, a kierőszakolt tapsot. A testvérei
bezzeg szerették! Nem, ő csak a saját kedvtelésére akart
táncolni. Mindig is tudta, nem csak a fenyegető levelek
óta volt az így. A két gyilkosság csak megerősítette benne
ezt az elhatározást, ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Hirtelen eszébe jutott a karmester, aki Lulu helyett halt
meg, aztán Brenda Wagner.
Túl sok minden történt. Rendeznie kell a gondolatait,
csak akkor tud szembenézni az eseményekkel.
A folyosón lépések zaja hallatszott. Sally felült az
ágyban, feszülten figyelt.
A lépések eltávolodtak. Nyilván a takarítónő, gondolta
megkönnyebbülten. Ugyan kinek is állhatna érdekében,
hogy engem megöljön? Senkinek!
Vagy mégis? Sally legszívesebben felordított volna
félelmében. Semmi értelme nem volt, hogy elmenekült
otthonról, a félelem nem szűnt meg. Ha otthon marad,
talán könnyebb lenne, a munka előbb-utóbb feledtetné
az átélt izgalmakat. Sally a fejére húzta a takarót, egész
testében reszketett. Úgy érezte, megfullad.
*
Jo és Tom már a lépcsőházban hallotta a zongorát és a
zenét túlharsogó kemény férfihangot. A raktárból
kialakított táncterem ajtaja nyitva volt. A hatalmas
falitükör előtt tíz lány és fiú gyakorolt. Köztük egy
gyönyörű néger lány. Teste szinte lebegett a tükör előtt,
nem lehetett több tizenhét évesnél. Mellette egy szőke,
hosszú göndör hajú fiatalember táncolt. Hatalmas izmai
kidomborodtak, úgy nézett ki, akár egy buta angyal.
Tom és Jo megállt az ajtóban. A teremben fülledt
izzadtságszag volt, bár valamennyi ablakot kitárták. A
zongoránál egy férfi ült, a szája szögletében cigaretta
lógott. A mester a terem közepén állt. Lila trikóban volt,
a nyakára csavart vörös sál, mint két hatalmas szárny
lebbent meg mozdulataira. Kopasz feje fénylett, akár a
biliárdgolyó.
Szigorú utasításokat adott a táncosoknak, Jo nem is
értette, miért vállalja valaki önszántából ezt a kemény
munkát.
 − Egy pillanat! Álljunk meg! Maguk kicsodák! Ne
zavarjanak! − kiáltott Darren Salkow. − Álljatok meg,
gyerekek!
− Mr. Salkow? − kérdezte Tom és felmutatta az
igazolványát.
− Én vagyok.
− Beszélhetnénk önnel? Rowland kapitány vagyok, a
gyilkossági csoportból, ő pedig Jo Walker
magánnyomozó − mutatta be mindkettőjüket a kapitány.
Darren Salkow lendületesen hátralökte a sálat, aztán
lassan leengedte a kezét. Egy pillanatig dermedten állt. −
Gyilkossági csoport? − kérdezte csodálkozva. − Tehát
Harry Greer miatt jöttek. Értem. Már vártam magukat.
Kérem, jöjjenek velem!
Tom és Jo kiment utána a folyosóra. Amint
becsukódott mögöttük az ajtó, ismét megszólalt a
zongora. Darren Salkow szemmel láthatóan ideges volt.
− Ha jól értem, ismerte a karmestert, akit tegnap
meggyilkoltak − kezdte Rowland.
− Igen, barátok voltunk. Szegény Harry! Borzasztó! −
mondta a mester és nekidőlt a falnak. Homlokán
izzadtságcseppek gyöngyöztek.
− Tegnap ott volt a bárban, ugye?
− Igen. Ott ültem Sidney Roth és Clay Lytton
asztalánál. Tudja, én voltam a lányok balettmestere, és
érdekelt, hogy hogyan reagálnak a sminkeslány halálára.
Gondolom, azt tudják, hogy Lulu volt a kiszemelt áldozat.
Szóval érdekelt, hogy sikeres lesz-e a fellépés ezután a
katasztrófa után.
− Ami azt illeti, úgy tudom, az utóbbi hónapokban
nemigen voltak sikereik − vetette közbe Jo.
Darren megtörölte a homlokát: − Ilyen a mi szakmánk,
Mr. Walker. Egyszer lent, másszor fent. Ehhez hozzá kell
szokni.
 − Most viszont igen keresettek lettek a lányok. De
gondolom, ezt már hallotta.
− Igen. Ez várható volt. A művészeknek még a negatív
népszerűség is hasznos.
− Meg tudná mondani, hogy hol tartózkodott tegnap a
lövés pillanatában? − kérdezte Tom.
− Hogy hol voltam? Igen, nos a bár tele volt. Sidney és
Clay felálltak, amikor kitört a tapsvihar. A lelkesedés
engem is magával ragadott. Óriási volt a siker, úgy
éreztem, hogy ezt meg kell lovagolni, gondoltam,
odamegyek a lányokhoz, és adok nekik néhány ötletet.
De nem jutottam el a színpadig. Láttam, hogy Harry
Greer felugrik a színpadra, egy pillanatig ott állt, aztán
eldördült a lövés. Szinte nem is hallottam, Harry
azonban összeesett. Egy apró lyuk tátongott a fején.
Ordíani kezdtem. Aztán kitört a pánik. A tömeg engem is
kisodort a teremből. Az utcán azután beültem a kocsimba
és hazahajtottam. Ez minden, amit mondhatok.
− Van fegyvere? − kérdezte Tom.
Darren Salkow ijedten hátralépett: − Csak nem engem
gyanúsít?! − kérdezte megrökönyödve.
− Mindenkit ellenőriznünk kell, aki a helyszínen volt,
Mr. Salkow.
− De az ég szerelmére, mit gondol, miért öltem volna
meg Harryt? Természetesen van fegyverem. Gyakran
késő éjszaka jövök haza, ez manapság nem éppen
veszélytelen vállalkozás.
− Megnézhetném?
− Nos … én … Egy pillanat − mondta és eltűnt.
Jo megvakarta a nyakát: − Mi a véleményed, Tom? −
kérdezte a barátját.
− Az, hogy közel se olyan ártatlan, mint, ahogy teszi
magát.
 − Szerintem is így van. És abban is biztos vagyok, hogy
nem azzal a fegyverrel ölték meg a karmestert, amit most
elővarázsol nekünk.
Jonak igaza lett, a balettmester ugyanis rövidesen
visszatért és az engedéllyel együtt bemutatta automata
Smith-Wesson fegyverét. A karmestert nem ezzel ölték
meg.
− Hallotta, hogy Sally eltűnt? − kérdezte Jo.
− Mit beszél?! Eltűnt Sally? Mikor?
− Ma éjjel.
− Ezt nem tudtam. Rettenetes! Akkor le kell
mondaniuk a fellépéseket!
− Így van, Mr. Lytton éppen az ügyben intézkedik.
A balettmester a kapitányra bámult: − Mindig is
tudtam, hogy ő a leggyengébb. Belőle hiányzik az
elhivatottság. Találnunk kell helyette valakit!
− Még nem halt meg − szólt közbe Jo.
− Miért mondja ezt? Csak nem gondolja, hogy valami
baja esett?
− Ön mit gondol, Mr. Salkow?
− Azt, hogy sztrájkol. Sally gyakran elkedvetlenedik.
Tulajdonképpen sosem szeretett táncolni, rá kellett
beszélni, hogy lépjen fel. Már sokszor el akart menni,
csak Lulu nem engedte.
− Akkor meglehet, hogy most ezért ment el. Kérem,
értesítsen, ha hall valamit róla.
Darren Salkow bólintott. Tom és Jo kilépett a
stúdióból.
− Mit csinálsz? − kérdezte Jo. − Körözést adsz ki
ellene?
− Nem. Korai lenne még. Viszont két emberemet
ráállítottam a másik két lányra.
 − Megfigyelted a szemét? Szerintem kábítózik.
− Melyik?
− Lulu, természetesen. Mindenesetre, jó ha tudunk
róla.
− Persze. Biztos vagy benne, Jo?
− Nem, azt nem mondhatom. De ha mégis igazam
lenne, kell legyen egy összekötője, valaki, akitől beszerzi
az árut. Márpedig az a fickó esetleg bennünket is nyomra
vezethet.
Tom Rowland hangosan elgondolkozott. − Lex Custer
már évek óta kábítószeren élt. Aztán egyszer csak
váratlanul leugrik a tetőről. Ő vajon honnan szerezte be
az árut? Elmész a menedzserhez?
− Igen, meglátogatom. Később majd jelentkezem.
Együtt ebédelhetnénk.
− Oké, de ne várass sokáig, még éhen halok −
vigyorodott el Tom.
Jo beszállt a kocsijába és elindult. Gyorsan hajtott, de
a déli csúcsforgalomban még így is késett tíz percet a
megbeszélt találkozóról. Tizenkettő múlt tíz perccel,
amikor megállt a magas irodaház előtt.
A földszinten elhelyezett táblákból kiderítette, hogy a
menedzser a harmadik emeleten dolgozik. Jo lifttel ment
fel. A menedzser irodájának ajtaján fémtábla hirdette:
„Fogadóóra előzetes bejelentkezés alapján.”
Jo bekopogott az ajtón, és mivel választ nem kapott,
benyitott. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Az előtérben
hatalmas iratszekrények álltak, tartalmuk szétszórva
hevert a földön. Alapos munkát végzett az illető,
állapította meg magában Jo és a párnázott ajtó felé
indult, amikor a szekrényből halk nyöszörgést hallott.
Elfordította a kulcsot és kinyitotta az ajtót. A
szekrényben egy összekötözött lány hevert, a száját
ronggyal tömték be. Miniszoknyájában még ebben az
előnyösnek igazán nem mondható helyzetben is kellemes
látványt nyújtott.
− Mi történt? − kérdezte döbbenten.
Jo elvigyorodott: − Ezt inkább nekem kellene
megkérdeznem. A nevem Jo Walker. Tizenkettőre
beszéltem meg egy találkozót Sidney Roth-szal.
− Istenem! Igen, már emlékszem, telefonált.
− Segíthetek, Miss…
− Kay Chambers − egészítette ki a lány. − Az
íróasztalomon van egy üveg víz.
Jo odavitte az üveget és egy poharat. A lány mohón
ivott: − Köszönöm …
− Ki kötözte meg, Miss Chambers? − kérdezte Jo.
− Nem tudom. Leütöttek, amikor ki akartam nyitni az
irodát. Volt egy kis elintéznivalóm a városban, így csak
később jöttem ma be. Nem tudom, mi történt, a
szekrényben tértem magamhoz.
− Tehát senkit sem látott?
− Nem, de hol a főnök?
− Fogalmam sincs. Lehet, hogy még be sem jött.
Rögtön utánanézek − mondta Jo és benyitott a párnázott
ajtón. Elegánsan berendezett, hatalmas irodában találta
magát. Sidney Roth az íróasztalnál ült, az asztalon a feje
lehajtva.
− Mr. Roth? − kiáltott Kay Chambers remegő hangon
Jo háta mögül.
− Menjen vissza a szobájába! − parancsolt rá Jo. − Ez
nem magának való látvány! − mondta Jo, mert azonnal
észrevette a menedzser hátából kiálló kést. Csak a nyele
látszott, de a méreteiből Jo arra következtetett, hogy
hegye a férfi szívéig hatolt. Tudta, hogy Roth halott, de
rutinból azért kitapintotta a pulzusát.
 Roth azért hivatta, mert beszélni akart vele. Most
pedig halott. Jo elkésett.
Kay Chambers hangosan zokogott. Jo nagy nehezen
kituszkolta a szobából.
− Kay, hagyja abba! − parancsolt rá. − Összeszalad az
egész ház!
− De … de … meghalt. Megölték . …
− Igen. Kérem, szedje össze magát. Értesítenem kell a
rendőrséget. A lány szinte lerogyott a székre, Jo a
gyilkossági csoport számát tárcsázta. Tom Rowland
jelentkezett.
− Itt Jo. Gyere ide a fiúkkal Sidney Roth-hoz.
− Ne hülyéskedj, Jo! Csak nem azt akarod mondani,
hogy meghalt?! ‘
− De bizony. Az orvos is jöjjön, siessen! Szükségünk
lenne egy kis nyugtatóra.
− Máris indulunk!
Jo letette a kagylót, tehetetlenül bámulta a lányt.
Vajon mit keresett a gyilkos? Miért kellett meghalnia a
menedzsernek?
Aztán az ablakhoz lépett, ott várakozott. Hirtelen
eszébe jutott Sally. Mi lehet a lánnyal? Lehet, hogy már
nem is él.
Rövidesen megérkezett a rendőrség. Jo üdvözölte
Tomot, az orvos pedig kezelésbe vette a lányt. Nem volt
abban az állapotban, hogy kihallgassák, ezért egy rendőr
hazakísérte.
Tom némán állt a halott mellett. Az orvos már végzett
a munkájával.
− Egy gyanúsítottal kevesebb − jegyezte meg halkan a
kapitány.
Jo bólintott: − Rettenetesen bűnt, hogy elkéstem.
 − Ugyan már! Az a néhány perc nem sokat számít. Ne
izgasd magad ! Jó lenne tudni, hogy mit akart mondani.
− Azt én is szeretném tudni. De a gyilkos gyorsabb
volt. Sikerült elhallgattatnia. Legalább azt tudnám, hogy
mit keresett.
A kapitány körülnézett: − Lehet,. hogy csak hamis
nyomra akart vezetni. A művészek különös emberek, sok
mindenre képesek. Majd a titkárnővel átnézem az
iratokat, hátha kiderül, hogy mi hiányzik. Bár nem sok
reményt fűzök ehhez a munkához.
− Lehet − felelte Jo. − Az a gyanúm, hogy még egyszer
meg kell látogatnom a két lányt.
− Gondolod, hogy megtudsz valamit?
− Fogalmam sincs. De talán kiderül, hogy Lulu miért
akar mindenáron szerepelni, holott tudja, hogy ő a
kiszemelt áldozat − felelte Jo, aztán beszállt a liftbe. A
földszinten alaposan körülnézett, de semmi gyanúsat
nem látott. Az utcán viszont megpillantotta a szürke
Thunderbird kocsit, azt, amelyikből rálőttek. A
sárhányója behorpadt. A kocsi lassan elhaladt mellette.
Harminc év körüli, jelentéktelen külsejű fiatalember
vezette. Jo nem ismerte, elhatározta, hogy követi az
autót.
Hamarosan kiderült, hogy a Thunderbird a Central
Park felé megy. Jo megjegyezte a rendszámot és utána
ment. A parkban a kúttól nem messze a Thunderbird
leparkolt. A sofőr kiszállt és kényelmesen a kúthoz sétált.
Jo is leállította a kocsiját és körülnézett. A parkban
rengetegen voltak. Lehet, hogy találkozik valakivel,
tűnődött Jo, amikor látta, hogy a férfi a kút káváján
támaszkodik és rágyújt. Jo is kiszállt, a közelben parkoló
Ford Combi mögé állt, innen tartotta szemmel a fickót.
Iskolás gyerekek haladtak el nevetgélve a kút mellett. Az
idegen barátságosan rájuk mosolygott. Jo előrébb ment
és türelmesen várakozott abban a reményben, hátha ez a
férfi Sally nyomára vezeti. Nem hallott semmit, csak az
idegszálaiban érezte, hogy baj van. Hátra akart fordulni,
de már késő volt. Az ütés a fejét érte. Elsötétült előtte a
világ.
*
Paul Custer ideges volt. Állandóan Lex járt a fejében.
El kell temettetnie. Ujjaival az íróasztalon dobolt, arra
gondolt, nem lenne-e jobb feladni mindent, elmenni
valahová és ott új lappal indulni. De hát a
kábítószerkereskedelem olyan üzlet, amit nem könnyű
feladni, különösen akkor, ha valaki ilyen kiváló helyen,
Manhattan központjában építette ki a hálózatát. És ezen
Lex halála sem változtat. Ilyen helyzetben az ember nem
lehet szentimentális.
Kinyílt az ajtó és Lulu lépett be. Búzakék ruhájában
csodálatosan nézett ki.
− Drágám! − mondta.
Custer először dühös volt, hogy megzavarják
gondolataiban, de amikor meglátta a lányt, azonnal
elpárolgott a mérge. Mindig így volt ez, Lulu egyszerűen
az ujja köré csavarhatta a férfit. Egyébként is Lulu volt az
egyetlen, akit megtűrt maga mellett.
− Abban maradtunk, hogy nem jössz ide − korholta a
férfi. − Nem szép tőled, hogy nem tartod be a
megállapodásunkat.
A lány tárt karokkal közeledett feléje. Fekete haja
csillogott, az arca kipirult: − Látni akartalak. Sally eltűnt.
Custer magihoz ölelte a lányt, megcsókolta. − Hibát
követünk el, Lulu. A rendőrség már többször járt itt.
Tudod, Lex miatt. Vigyáznunk kell!
A lány megfordult, halkan felnevetett: − Ugyan már!
Lex! Hiszen mindig is erre vágyott! Csodálatos lehetett.
Én is neked köszönhetek mindent, drágám!
− Csodálatos vagy, Lulu!
 − Régebben olyan lámpalázam volt, hogy alig bírtam
megmozdulni a színpadon. De amióta ismerlek, alig
várom, hogy felléphessek.
− Amióta ismersz engem és a kábítószert, Lulu. Az
utóbbi időben mintha túlzásba vinned. Már nem tudsz
meglenni nélküle. De, kérlek, jusson eszedbe, ami
Lesszel történt!
Lulu lefeküdt a széles kanapéra, kényelmesen
elnyújtózkodott rajta: − Ne izgulj! Tudom, hogy mit
csinálok. Csak annyit veszek be, amennyire szükségem
van. Gyere ide, drágám!
Custer lassan odament: − Nem akarlak elveszíteni! −
mondta halkan.
− Akkor csinálj valamit Sallyval. Az a kis liba mindenre
képes. Nem elég, hogy otthagyott bennünket, még azt a
detektívet is megbízta. Ki tudja, mit mond neki?
− Már semmit. Walkert már elintéztük. Egyébként
tényleg veszélyes fickó volt.
Lulu halkan felnevetett: − Miért hordasz sálat ilyen
hőségben? − kérdezte.
Custer megköszörülte a torkát: − Megvágtam
magamat. Szóra sem érdemes. Mi van Sallyvel?
− Fogalmam sincs. Reggelre eltűnt. A rendőrség azt
hiszi, elrabolták. De én jobban ismerem ezt a kis dögöt!
Nem akarja, hogy fellépjünk, azért lépett le!
Custer a homlokát ráncolta: − Akkor találnunk kell
valakit helyette. Majd körülnézek!
− Nagyszerű, drágám! Te olyan megbízható vagy.
Imádlak! Gyere!
Custer a lány mellé hevert, hosszasan ölelkeztek, aztán
a férfi felemelte a fejét: − Nem, itt nem lehet, drágám.
Bármelyik pillanatban beléphet Art Cody. Más gondjaink
is vannak most. És neked sem ártana, ha kipihennéd
magad!
 − Úgy látszik, ma semmi sem sikerül! − mondta
halkan a lány. − Clay még a fellépést is lemondta.
Tulajdonképpen mitől félsz, Paul? ‘
Custer felállt, lesimította a zakóját; − El kell temetnem
Lexszet. Keresnem kell valakit Sally helyett. És meg kell
találnom Sallyt, mielőtt valami marhaságot csinál.
− Gondolod, hogy valami bajt csinál? Én nem hiszem,
hogy képes ilyesmire.
− Fél és ki akar szállni a buliból. Gondolkozz egy kicsit!
Szerinted hová megy, ha egyedül akar lenni?
Lulu felült, sápadtan nézett a férfira: − Lehet, hogy
igazad van. Lehet, hogy bosszút áll rajtam. Néha úgy
érzem, hogy gyűlöl.
− Mit gondolsz, hol van?
− Lehet, hogy hazament, bár Trixy telefonált, és anya
azt mondta, nincs otthon.
− Hol lehet még?
Lulu elgondolkozva csavargatta a haját: − A kezdet
kezdetén, amikor még nem volt semmink, egy kis
panzióban laktunk. Lehet, hogy odament.
− Miért nem beszéltél erről?
− Eddig eszembe sem jutott.
− Két lehetőség van: vagy visszajön és folytatja a
munkát, vagy elmegy a városból. Gyere, elmegyünk
hozzá!
− Drágám!… − kezdte a lány.
− Később! − szakította félbe Custer, − Előbb intézzük
el ezt az ügyet!
*
Délután hat óra felé Tom Rowland már nem tudta
mire vélni a dolgot. Jo megígérte, hogy jelentkezik, de
nem jött és nem is telefonált. Tom többször is felhívta Jo
házmesterét, Mac Pottert, de ettől sem lett okosabb.
Eszébe jutott, hogy reggel valaki rálőtt Jora. Idegesen
felugrott, amikor meghallotta a közeledő lépték zaját.
A helyettese, Ron Myers hadnagy lépett be. Hangosan
bevágta az ajtót maga mögött és mosolyogva közelebb
lépett.
A kapitány dühösen az asztalra csapott: − Az isten
verje meg! Miért kell így csapkodni?!
Myers döbbenten meredt a főnökére: − Tehát nem
jelentkezett Jo?
− Különben miért ordítoznék itt veled?! Az idegeimre
megy ez a várakozás. Biztos történt valami, különben
felhívott volna.
− Nem tudod, hová készült?
− A lányokhoz akart menni. De oda nem érkezett meg.
− Hát, ami azt illeti, én alaposan megnéztem
magamnak ezeket a lányokat − mondta a hadnagy, hogy
elterelje Tom gondolatait −, de őszintén mondom, nem
értem, miért akarná megölni őket valaki. Igazán belevaló
csajok!
− Van valami hír Sallyről?
− Nem. Lulu és Trixy már nagyon idegesek a holnapi
fellépés miatt. Nem szeretnék lemondani.
− Ahogy akarják! De akkor rendeljék meg mindjárt a
koporsójukat is. Abban a tömegben képtelenség
megvédeni valakit!
Ron Myers megvonta a vállát: − Most mihez kezdünk?
Utánanéztem Clay Lyttonnak, tiszta a pasas. Azért
figyeltetni kellene. Mi van Paul Custerrel?
− Hivatalosan ő sem szerepel az aktákban − vonta meg
a vállát Tom. - De azért érdekelne, hogy a használtautó-
kereskedésből hogy élhet ilyen nagylábon. Most, amikor
ilyen pangás van az üzleti életben, ő egyszerre két
bérházat is vásárol magának. Ezen nem ártana
elgondolkozni.
− Állítsunk rá valakit. Szerencsére az öccsével már
nem kell foglalkoznunk.
− Nem, valóban nem. Lehet, persze, hogy ő lőtte le a
sminkest és a karmestert, de az biztos, hogy Jora nem ő
lőtt. És Sidney Roth halála sem őt terheli.
− Megvan már a boncolás eredménye?
− Heroin. Túladagolta.
− És mi legyen Joval? Adjunk ki körözést? − kérdezte a
hadnagy.
− Szó sem lehet róla! − kiáltott fel a kapitány. − Egy
életre megszakítaná velem a kapcsolatot, ha megtudná,
mekkora cirkuszt csináltam miatta! Mac Potter értesít,
ha előkerül.
− Mégis, mit gondolsz, mikor kerül elő?
A kapitány idegességében fel-alá járkált az irodában: −
Honnan tudjam! Az a rossz, hogy mindig egyedül megy
mindenhová. Mindenesetre Custer műhelyét
figyeltessük.
− Rendben. És az indok?
− Szeretném megtudni, hogy honnan van Custernek
pénze. Az öccse kábítós volt. Honnan szerezte be az árut?
Jo szerint, egyébként, Lulu is gyakran nyúl a
fecskendőért. Márpedig a kislány Paul Custer barátnője.
Elég, vagy soroljam még?
Myers bólintott: − Azonnal intézkedem. Darren
Salkowról sincs semmink.
− Az nem jelent semmit − morogta a kapitány. − Nem
tenném tűzbe a kezemet azért a pasasért. Ha végeztél,
menj haza, Ron. Már rég lejárt a szolgálat.
− És te?
 − Itt maradok. Meg kell tudnom, mi van Joval. Nem is
tudnék addig elaludni.
− Értem.
− Jobb, ha kipihened magad, Ron. Kezd kiéleződni a
helyzet. Holnap is lesz nap, és valakinek talpon kell
lennie.
Tom Rowland az ablakhoz lépett, tudta, hogy semmit
sem tehet. Várnia kell. Hátha megszólal a telefon vagy
belép Jo, épen, egészségesen, mintha mi sem történt
volna. Jo tud magára vigyázni.
*
Jo hangokat hallott a távolból, de a szavak értelmét
nem tudta kivenni. Lassan kezdett magához térni. A
végtagjai elnehezedtek, mozdulni sem bírt. A szája
kiszáradt, hányingere volt. Soha nem érezte még ilyen
rosszul magát. Aztán hirtelen eszébe jutott: − … ennyi
nem elég − mintha ezt mondta volna valaki. − De hát
mennyit adjak neki? − kérdezte egy másik hang. −
Annyit, hogy soha többé ne ébredjen fel. Persze
öngyilkosság látszatát kell keltenünk! − És mi lesz a
hullájával? − kérdezte ismét az előző hang. Jónak még
most is a fülébe csengett az éles nevetés: − A
szeméttelepre vele! Reggel a kocsik betemetik.
Kétségbeesetten igyekezett felemelni a fejét, de egy
ütés ismét a padlóhoz szegezte.
− Erős, akár egy bivaly. Csináld már!
A tűszúrást alig érezte. Egy arcot látott maga előtt,
egyre nagyobb lett, aztán egyszer csak szertefoszlott. A
szíve hangosan vert, úgy érezte, megfullad. − Fel kell
ébredjek! − gondolta rémülten. − Nem szabad aludni! Ha
elalszol, eltemetnek. Ébredj már föl! − gondolta, aztán
elvesztette az eszméletét.
*
 Lulu bájosan a panziótulajdonosra mosolygott: −
Miért hazudik nekem, mama? Tudom, hogy Sally itt van.
Szüksége van rám! − Egyedül akar lenni. Megígértem
neki, hogy senki sem zavarja majd. Sally fél! − mondta
halkan az idős asszony, akit meghatottak Lulu szavai.
− Tudom. Ezért akarok segíteni neki. Melyik szobában
van? A régiben?
− Igen, de nem tudhatja meg, hogy…
− Nem árulom el − vetette közbe Lulu és intett a
kísérőjének. − Gyere, Paul. Ismerem a járást, mintha
otthon lennék.
Paul Custer szótlanul követte a lányt. Felmentek a
lépcsőn.
− Tudtam, hogy itt lesz! − jelentette ki Lulu örömtől
csillogó szemmel. − Ha esetleg magára zárta az ajtót, van
a folyosón egy kis ablak, onnan könnyen a balkonra
juthat az ember.
− Oké − simogatta meg a férfi a lány nyakát. − Azért
jobb szeretném, ha te beszélnél vele.
Sally korán lefeküdt, el is aludt. A kopogtatásra
azonban felriadt. Felült az ágyban.
− Én vagyok az, drágám! − csilingelte Lulu. − Tudom,
hogy bent vagy, nyisd már ki! Beszélni szeretnék veled!
− Menj innen! Hagyjatok békén! Egyedül akarok
maradni! Gondolkoznom kell!
− Együtt is gondolkozhatnánk. Ne gyerekeskedj! Térj
már észhez, beszéljük meg a dolgokat! Lemondtuk a
fellépést, nincs mitől félned!
Sally gyorsan az órájára pillantott. Lulu igazat beszél,
hiszen már nyolc óra is elmúlt.
− Holnap hazamegyek, akkor beszélhetünk! −
pillantott ismét az ajtóra.
− Nem. Ma kell beszélnünk. Fontos.
 − Tűnj el! − kiáltott Sally. A szíve hangosan vert. Maga
sem értette, miért fél ennyire a testvérétől.
A balkon felől halk kaparászás hallatszott, aztán kinyílt
az ablak és Paul Custer lépett a szobába.
− Ha megengeded! − vigyorodott el Paul.
Sally felkiáltott, kiugrott az ágyból és feltépte az ajtót.
− Na, végre! − szólalt meg barátságosan Lulu. − Az
előbb miért nem nyitottad ki?
Custer már a szobában volt. Lulu becsukta az ajtót és
körülnézett.
− Látod milyen nyomorúságban éltünk annak idején?!
Érted már végre, hogy miért olyan fontos nekem a tánc,
drágám?
− Persze! − vigyorodott el Custer és rágyújtott: − Nem
érünk rá, szívem! Kérdezd már meg a testvéredet, miért
ilyen makacs?
Sally már nem félt, most, hogy kinyitotta az ajtót,
mintha visszatért volna a bátorsága.
− Mi van, egyedül nem mersz idejönni, csak testőrrel?
− kérdezte a fejével Custer felé intve.
− Ne beszélj butaságokat. Paul elhozott kocsival, ennyi
az egész. Tudod, nem éreztem jól magara − felelte Lulu.
− Megártott a heroin? Elég gyakran élsz vele, egyre
gyakrabban, igaz? Brenda Wagner és Harry Greer
tudták!
Lulu idegesen hátrakapta a fejét, de uralkodott magán.
Elmosolyodott.
− Na és?! Miért olyan nagy baj ez? Szükségem van rá.
Nem érted?! A tánc az életem, Sally! Miért akarsz
mindent elrontani?
− Mert fütyülök a karrierre. Én többet akarok!
Unalomig ismételtem már neked, de sosem hallgattál
rám. Ketten már meghaltak. Ez nem érdekel?
− De, nagyon sajnálom, Sally. De azért, mert ők
meghaltak, én még élhetek, nem?
− Neked elment az eszed! Mit akarsz tőlem?
Lulu a falnak dőlt, mosolygott: − Lemondtuk a mai
fellépést. Miattad. De holnap fellépünk! Mind a hárman!
− Nem! − rázta meg a fejét Sally.
− Dehogynem! Az Arany Bikában lépünk fel, de ez
mellékes. A tévé is ott lesz. Végre ismét bent vagyunk a
buliban, Sally! Hát nem érted?! Most, amikor már úgy
látszott, hogy mindennek vége! Holnap utoljára lépsz fel,
keresünk valakit helyetted.
− Nem hiszek neked, Lulu. Sosem engednél el, hiszen
akkor a Sunshine nővérek nem lenne többé. Nem, ezzel
te sose értenél egyet!
− Megígérem! Egy feltétellel: hogy holnap fellépsz!
Majd csak találunk valakit, aki hasonlít hozzád. Senki
sem fogja észrevenni a csalást!
− És mi lesz vélem?
− A te dolgod. Esetleg hazamehetnél, mindig is azt
akartad.
− Nagyszerű! Akkor csomagolhatok és mehetek.
− De holnap még fellépsz!
− Nem! − jelentette ki határozottan Sally.
− És miért nem?
− Mert nem akarok meghalni! Az lenne a legjobb, ha
most nyomban keresnétek valakit helyettem!
− Nem hagyom, hogy tönkretegyél! A testvérünk vagy!
− kiáltotta dühtől elfehéredett arccal Lulu.
− Azt hiszem, éppen te vagy az, aki semmibe veszed a
testvéri kapcsolatokat!
 Paul Custer eldobta a cigarettát: − Elég legyen! − szólt
a lányokra. − Add be neki, aztán gyerünk! − mondta és
megragadta Sally karját.
Lulu kinyitotta a táskáját. Sally ordítani akart, de
Custer akkorát vágott az arcába, hogy a falhoz repült.
− Egy hangot sem akarok hallani! Nem fogsz itt
cirkuszolni! − kiáltott rá fenyegetően.
Lulu valamit Sally szájába tett: − Nyeld le, ha jót
akarsz! − parancsolt rá.
Sally némán engedelmeskedett. Feladta a küzdelmet,
már nem volt ereje harcolni: − Gondolom, nincs sok
időm hátra − mondta halkan.
− Hülyeség! Mindjárt jobban érzed majd magad. Ettől
jobb kedved lesz. Figyelj ide! Ha azt csinálod, amit
mondok, minden rendben lesz!
− És mi lenne az?
− Felejts el mindent és főleg ne jártasd a szád! Azt
akarom, hogy holnap este fellépj! Utána azt csinálsz,
amit akarsz.
− Nincs utána. Utána úgyis mindennek vége. De ha
ennyire akarod, fellépek.
− Na végre! − sóhajtott fel Custer.
*
Éjfél volt már. Cody a műhely felé tartott a kocsijával.
A három whisky után remek hangulatban volt. Lex
Custer öngyilkossága is kitűnően sikerült.
Cody nem érzett lelkiismeret-furdalást. Egyébként is
Lex megölte a kutyát, az egyetlen élőlényt, akit Art
kedvelt.
A kábítószert is sikerült eladnia, dőlt a pénz.
Cody kedvelte ezt az időpontot. Ilyenkor végre
repeszthetett az autópályán. Hirtelen egy zöld Lincoln
stoppolt előtte. Cody eszeveszetten fékezett, csikorogtak
a kerekek. Két férfi ült a kocsiban. Fékezéskor nem nézett
bele a visszapillantó tükörbe, és a mögötte haladó
Cadillac majdnem a csomagtartójába szaladt. A
Cadillacből két férfi szállt ki. Chick Lassiter kinyitotta az
ajtót és kezében egy Lugerrel beszállt Cody mellé.
− Mit akarsz?! − kérdezte ingerülten Cody.
− Ne izgasd fel magad, fiú! Beszédem van veled.
Tudod, az ultimátum határideje rövidesen lejár.
− Holnap este kilenckor − vetette közbe Joseph
Buckmann, és bedugta a fejét az ablakon. − Mondd meg
a főnöködnek. Most nem ver át!
− Megmondom. Szállj ki, Chick, tovább kell mennem!
Lassiter halkan felnevetett: − Nekem is. Mehetnénk
együtt egy darabon! Viszlát, Joseph! − szólt oda a
társának.
− Tedd el azt a fegyvert! Még elsül! − pillantott Cody a
Lugerre.
− Na és?! Még kitüntetést is kapnék a rendőrségtől, ha
leszállítanám a hulládat! Gyerünk, indíts!
Cody beindította a kocsit. , Joseph Buckmann
hatalmas hálózatot épített ki Manhattanben. Évek óta
igyekezett kiszorítani Custert a piacról. Custer eddig nem
vette komolyan a fenyegetéseket, de úgy látszik,
Buckmann most megelégelte a dolgot.
− Tehát?! Halljuk, mit akarsz, Chick?
Lassiter elvigyorodott: − A főnök egyre
türelmetlenebb. Megkért, hogy figyelmeztesselek. És ha
nem engedelmeskedtek, szitává lövet!
− Nem gondolod, hogy fordulhat a kocka?
− Ugyan! Mi többen vagyunk. Holnap estig
csomagoljatok össze és tűnjetek el!
 Cody a visszapillantó tükörből látta, hogy a Cadillac és
a Lincoln már eltűnt. Most vagy soha, határozta el.
Chick már előre örült, hogy végre alaposan elverheti
ellenfelét. − Fordulj be a parknál! − utasította Codyt. −
Ott majd elintézem a dolgomat!
− Nekem is van egy kis dolgom, úgyhogy kapaszkodj! −
mondta Cody és beletaposott a gázba, majd teljesen
váratlanul ráfékezett.
Chick Lassiter nem vette komolyan Art szavait, így a
fékezéstől beverte a fejét a szélvédőbe. Fájdalmában
felordított és véletlenül meghúzta a ravaszt. A golyó a
kormánykereket súrolta. A kocsi kifarolt, aztán megállt.
Cody kezében már ott volt a coltja. Célzott, mielőtt
Lassiter felegyenesedhetett volna. Kinyílt az ajtó, Lassiter
felordított és kigurult a kocsiból, közben lőtt. Cody fejére
célzott, de csak a haját találta el. Cody egymás után
kétszer is meghúzta a ravaszt. Mindkét lövés talált.
Lassiter a hátán feküdt, üres szemekkel bámulta az
eget. Cody nagyot lélegzett, felegyenesedett, amikor
meghallotta a háta mögött fékező kocsit. Szemben is
leállt egy kocsi. El kell tűnnie innen, villant át az agyán.
Beletaposott a gázba. A hátsó kerekek átgázoltak
Lassiter lábán.
A sarkon befordult. Már hallotta a szirénákat, tovább
száguldott. Amikor már elég messzire jutott és
biztonságban érezte magát, kiszállt és gyorsan kicserélte
a rendszámtáblát, majd folytatta az utat.
Beállt a bemutatóterembe, a kocsira kitette az „Eladó”
táblát, majd belépett a házba.
Paul Custer a bárpultnál állt, felpillantott, amikor
Cody belépett.
− Gyere, Art, igyál egyet velem! − mondta neki Custer
és már töltötte is ki a whiskyt.
 − Köszönöm, elfogadom, főnök. Úgyis beszélni
akartam veled.
− Mi az a folt a zakódon?
Cody ivott: − Hol?
− A hátadon. Mintha vér lenne.
Cody csak most figyelt fel rá, hogy fáj a feje. A golyó,
úgy látszik, felhasította a bőrét. Levette a zakóját.
− A fene egye meg! Ez tényleg vér! Az az állat eltalált!
− Kiről beszélsz?
− Találkoztam Joseph Buckmann-nel, meg a
haverjával. Chick Lassiter beszállt hozzám a kocsiba. Azt
üzeni, hogy holnap lejár a határidő, és ha nem
engedelmeskedünk, elintéznek.
Custer megforgatta kezében a poharat.
− Oké, vettem az üzenetet. De téved, ha azt hiszi, hogy
könnyen megkaparinthatja a területemet. És mi van
Lassiterrel?
− Ott ült mellettem a kocsiban, fegyver volt nála. A
parkba akart vinni, hogy ott megleckéztessen. De nekem
semmi kedvem nem volt hozzá, szóval úgy döntöttem,
hogy fordítunk egyet a dolgon. Ráfékeztem, amitől
beverte a fejét a szélvédőbe, utána pedig lelőttem.
Buckmann legalább tudja, hogy hányadán állunk.
− Rendben. És a hulla?
− Ott fekszik az autópályán. El kellett tűnnöm. A kocsit
beállítottam a többi közé.
− Jól csináltad, Art. Ügyes vagy. Most aztán majd
meggondolja Buckmann, hogy mit csinál. Megláttak?
− Remélem, nem.
Paul Custer kiitta az italt és vállon veregette Codyt.
− Gyere, megnézem a sebedet. Aztán el kell menned a
szeméttárolóhoz.
 − Az istenit! Erről meg teljesen megfeledkeztem. Mi
van azzal a szaglásszal ?
− Eleget kapott. Többé nem ébred fel. Holnap reggelre
mindenen túl leszünk, úgyhogy kivehetsz néhány nap
szabadságot. A lányok ismét táncolnak. A kocsit
eltüntetjük, aztán rendben is leszünk.
Art Cody összehajtotta a zakóját, elvigyorodott: −
Rendben, elviszem.
*
Tom Rowland kapitány Lassiter hullája mellett állt az
autópályán. Nem volt szüksége Lassiter igazolványára,
anélkül is felismerte. Neve és fényképe évek óta szerepelt
a rendőrség listáján. Gyilkosság miatt körözték. Most
legalább megvan, igaz, nem élve.
A rendőrök munkához láttak, Tom pedig a tanúhoz
fordult, aki értesítette a rendőrséget.
− Látta, hogy mi történt, ugye?
Az idős férfi izgatottan bólintott: − Igen. Az úgy volt,
hogy én éppen hazafelé tartottam. Egyszer csak látom,
hogy fékez előttem az a kocsi és kifarol. Szerencsére
időben meg tudtam állni. Fogalmam sincs egyébként,
hogy miért fékezett, nem volt előtte semmiféle akadály.
Aztán meghallottam a lövéseket. Legalább négyszer
lőttek. Valaki a betonra vetette magát, közben lőtt. Az a
férfi volt az, aki meghalt. A szemközti oldalon is megállt
egy autó.
− És mit csinált a másik fickó, aki lőtt?
− Elhajtott. A rendszámot sikerült felírnom. Tessék! −
nyújtott át egy darab papírt a kapitánynak. − Remélem,
sikerül elkapniuk!
− Milyen kocsi volt?
A tanú megigazította a szemüvegéi: − Nem tudom.
Sajnos nem ismerem a kocsikat. Zöld volt, az biztos. Azt
hiszem talán egy Buick volt. De nem esküdnék meg rá.
Lehet, hogy Chevrolet. Ne haragudjon, én …
− Semmi gond! Majd mutatunk néhány kocsit, hátha
az segítségére lesz.
− Egyébként is, csak hátulról láttam. Gondoltam, a
rendszám a fontosabb.
− Igen, az valóban fontos. Feltéve, hogy nem hamis.
Látta, hogy ki ül a kocsiban?
− Igen. Szőke, sovány férfi volt. Tudja, ilyenkor elég
sötét van, csak egy pillanatra láttam, amikor becsapta az
ajtót. Fiatal ember volt, olyan harmincas. Szinte
pillanatok alatt történt az egész. Ja igen, a kocsival még
át is gázolt a másikon.
− Na, ez már valami. Örülnék, ha most velem jönne és
megnézné a körözött bűnözök listáját. Hátha találunk
valakit.
− Most?! Az éjszaka kellős közepén?! − csodálkozott a
férfi.
− Gyilkosság történt. Ilyenkor minden perc számít.
Meg kell találnunk a fickót, nehogy még egyszer
gyilkolhasson.
− Értem. Igen, természetesen. Rendelkezzék velem,
kapitány. Ha megengedi, majd felhívom a feleségemet,
hogy ne idegeskedjen. Remélem, hasznomat veszik.
− Ha nem találunk senkit, majd megkérem, beszéljen a
grafikusunkkal. Ha elmondja neki, hogy nézett ki az a
fickó, ő készít róla egy képet.
− Rendben. De ha megengedi, inkább a saját
kocsimmal mennék.
− Ahogy óhajtja, kérem jöjjön utánunk.
Tom Rowland beszélt az embereivel, aztán beszállt a
kocsijába. Fáradt volt és kedvetlen. Jo még mindig nem
jelentkezett. A lányoknál nem is járt, pedig oda készült.
De haza se ment. Viszont Sally előkerült! Úgy látszik,
kipihente magát. Holnap ismét fellépnek. A kapitány
nem sokat törődött a lányok elszántságával. Sokkal
jobban izgatta, hogy mi lehet Joval. El is határozta, hogy
beszél a felettesével, Brown államügyésszel, aztán kiadja
a körözést.
A tanút nyugodtan rábízhatja a kollégákra. Nem
valószínű, hogy összefüggés lenne a lövöldözés és a
gyilkosságok között. Nyilván a szokásos leszámolás. A
gengszterek nem bőbeszédű emberek, inkább a kezük jár.
Tom beparkolt az udvarra, megvárta a tanút. Átadta a
kollégáinak, aztán az irodájába ment és az ügyész számát
tárcsázta.
Szerencsére Brown még ébren volt. Figyelmesen
végighallgatta Tom beszámolóját, és úgy döntött, hogy
másnap reggel kiadják a körözést.
A kapitány most már jobban érezte magát: legalább
megoszthatta valakivel a felelősséget.
− Köszönöm, uram − fejezte be a beszélgetést. − És
még egyszer elnézést a késői zavarásért.
− Igazán nem értem, miért aggódik ennyire, Tom.
Walkernek még sosem esett baja!
− Tudom, de néha olyan elővigyázatlan.
− Fogadjunk? De félre a tréfát! Kérem, hívjon fel
hétkor.
− Köszönöm, uram − mondta Tom és letette a kagylót.
Az ablakhoz lépett, az éjszakai égboltot bámulta. Bízott
benne, hogy a főnökének igaza lesz.
*
Jo hirtelen felébredt. Nem emlékezett semmire, nem
tudta, hol van. Csak arra emlékezett homályosan, hogy
valami veszély fenyegeti. El akarják temetni, villant át az
agyán. A szíve alig vert, a fáradtság ólomsúllyal
nehezedett rá. Megpróbálta kinyitni a szemét. Végre,
sikerült. Hajnalodott. A fény bántotta a szemét.
Körülötte szeméthegyek tornyosultak. − Talán álmodom
− gondolta. − Azt álmodom, hogy hatalmas patkányok
mászkálnak körülöttem és iszonyatos bűz van. − A hátán
feküdt, valami kemény tárgy lehetett alatta.
Ki kell aludnom magam − tűnődött. − Csak ne lenne
ilyen zaj! − Hirtelen rájött, hogy nincs semmiféle zaj,
csak a feje zúg. A belső hang egyre sürgetőbben
kényszerítette, hogy meneküljön. Borzasztó, ha az ember
nem alhatja ki magát − gondolta. Ismét kinyitotta a
szemét, felsóhajtott. Iszonyúan érezte magát, mintha
átment volna rajta egy úthenger.
Elütötte volna valami? Hirtelen feleszmélt, hogy egy
szeméttárolóban fekszik, a feje fölött egy markológép
szórja a szemetet. Fülsiketítő volt a zaj. Egy pillanatra
kitisztult az agya. Talán ordítani kellene, de a vezető
úgysem hallaná. Nem is néz ide! Tudta, hogy rövidesen
megbillen a tartály és kiborul a szeméttel együtt. Aztán
élve betemeti a szeméthegy!
Jo felordított. Senki sem hallotta. Megpróbált felállni,
de a rázúduló szeméthegy betemette. Utolsó erejével
kinyújtotta a karját és integetni kezdett, közben érezte a
testére nehezedő egyre nagyobb nyomást. Már a karja is
alig látszott ki a szeméthegy alól, de nem adta föl, tovább
küzdött az életéért. Nem akart a patkányok martalékává
válni. Még hallotta a markológép dübörgését.
*
Sam Miller szegény ember volt. Valahogy semmi sem
sikerült neki, mindig a perifériára szorult. A nyugdíja is
nagyon alacsony volt, nem tudott megélni belőle.
Időközben a háta is meghajlott, de azért dolgozott
lankadatlanul. Már hajnalban talpon volt. Kis
kézikocsijával összeszedte a szeméttelepről mindazt,
amit a jóléti társadalom számára tartogatott. Gyakran
egész hasznos dolgokat talált eladásra. Csak időben ott
kellett lenni, nehogy a javát kiválogassák.
 Sam nem sokat aludt, öreg volt, egyedül élt. A
markológépek vezetői jól ismerték. Nem szóltak rá, hadd
keresgéljen szegény. Az egyik sofőr még azt is megtette,
hogy a nagyobb darabokat Sam házához vitte, hogy ne
cipekedjen az öreg.
Gyönyörű nap volt, az ilyet ki kell használni! Tiszta kék
ég, kivételesen még szmog sem volt. A telepen persze
állandóan kavargott a por, a bűz néha elviselhetetlen
volt.
Sam jól kiismerte magát, tudta a rendet. Megvárta,
amíg végeznek a kocsik, csak azután látott munkához.
Általában a szemétdomb tetejére állt, mert innen
pontosan látta, hogy mi gurul le. Aztán, amíg a kocsik
fordultak a következő fuvarért, gyorsan összeszedte,
amire szüksége volt.
Hosszúszárú gumicsizmát viselt. Szüksége is volt rá,
mert bár sovány volt, így is belesüppedt a szemétbe.
Ma megint iszonyatosan fájt a gerince. Nagyon
megöregedett, ha ez így folytatódik, abba kell hagynia a
munkát.
Nézte, ahogy a hatalmas gépek kiokádják magukból a
szemetet, elsimítják a terepet, aztán letolják a gödörbe.
Itt minden egyes darabnak megvolt a maga története.
Esténként, amikor hazatért a zsákmánnyal, külön
meséket talált ki az egyes darabokhoz.
De most valami különös dolgot látott. Egy kart. Egy
integető kezet! Sam óvatosan előrehajolt, hogy jobban
szemügyre vegye.
Lehet, hogy víziói vannak? Vagy talán rosszul lát?
Nem, ez valóban egy kéz. Valaki integetett a szemétből!
Most már világosan látta a kezet, mind az öt ujjat.
Tévedés kizárt. Valakit betemettek élve!
Sam elrohant. Látta a közeledő markolókat. Egész
hegyeket toltak maguk előtt. Magasba emelt karjaival
vadul integetett nekik és kiabált. De a kocsik nem álltak
meg.
A sofőrök nyilván azt hitték, hogy az öregnek teljesen
elment az esze. Sam megbotlott, felállt, aztán
továbbrohant. Gyakran egészen combközépig süllyedt a
szemétbe. Méterről méterre küzdötte magát előre,
közben gondosan szemmel tartotta azt a helyet, ahol a
kezet látta. Arra nem is gondolt, hogy őt magát is
betemethetik.
Végre elcsendesedtek a gépek. Az egyik sofőr kiszállt. −
Menj már az útból, öreg! − kiáltott oda neki.
− Gyorsan! Ott van egy ember! Siessetek! Megfullad! −
kiabált az öreg, levegő után kapkodva.
A sofőrök csak a fejüket rázták, de azért a többiek is
kiszálltak, és a hatalmas gödör széléhez mentek. Sam
visszaszaladt és megragadta a kezet. Még meleg volt.
Egyedül azonban nem bírta kihúzni. Letérdelt és a
kezével kotorta el a szemetet. Úgy dolgozott, mintha a
saját életéért küzdene. Végre kibukkant a férfi válla , meg
a nyaka, aztán előtűnt az arca. Fiatal volt és csupa
mocsok. Úgy látszik, elvesztette az eszméletét, a fénytől
most megrebbent a szempillája.
Két sofőr sietett az öreg segítségére. Elsápadtak,
amikor meglátták, hogy majdnem betemettek egy élő
embert.
− Uramisten! Hiszen ez még él! − mondta az egyik.
A másik lehajolt: − Gyerünk, segíts! Fogd meg! −
mondta rekedt hangon. − Siessünk!
Együttes erővel kihúzták Jot a szeméthegy alól és az
útra fektették. Sam Miller levette a kesztyűjét. Némán,
dermedten bámulta a férfit.
− Hogy kerül ide? − kérdezte.
− Ne kérdezősködj! Erre most nincs idő. Nyilván
vannak nála iratok. Orvosra van szüksége.
 Jo kinyitotta a szemét. Tényleg csak álmodtam? −
kérdezte magában. De megpillantotta az idős férfi arcát.
Nagyon rossz szaga volt, de a szemei akár az angyaloké a
régi templomi képeken. Jo nem bírt megszólalni. Érezte,
hogy valaki megszorítja a kezét, aztán meghallotta a
hangot.
− Te, hiszen ez egy nyomozó. Nassauból jött, Jo
Walker a neve.
− Add ide azt az igazolványt! Értesítem a rendőrséget!
− mondta a másik.
− Várj! − kiáltott az öreg.
Jo úgy érezte magát, mint akit kifacsartak, de azért
nagy nehezen mégis megszólalt: − Kábítószert adtak be
nekem… nagyon sokat … − motyogta. − Rowland
kapitány … a gyilkossági csoport… Manhattan.
− Manhattan − ismételte az egyik sofőr, aztán
elrohant.
Jo becsukta a szemét. Valaki megitatta kávéval. Az
öreg tartotta a fejét: − Feküdj nyugodtan, barátom.
Mindjárt jön az orvos −nyugtatgatta.
Jo megpróbálta felidézni magában a történteket, de
semmire sem emlékezett. Lassan elfordította a fejét, látta
a hatalmas traktorokat, amint a szemetet egyengetik.
Tehát mégsem álom volt. A szeméthegyekből áradó
bűzt is érezte. Majdnem eltemették! Élve!
Ez a gondolat kijózanította. Meg kell találnom azt, aki
ezt tette velem! − határozta el.
Megszólalt a telefon. Tom egy darabig bámulta a
készüléket, aztán felkapta a kagylót. A szeme
elkerekedett.
− Ismételje meg! − kiáltotta. − Egészen biztos benne?
Ron Myers közelebb jött. A kapitány arca felélénkült.
− A címet mondja! Hová vitték?
 Tom lejegyezte a címet. − Máris indulok! Ezért
kitüntetést kap! − mondta vidáman és megkapaszkodott
az íróasztalában. − Él! Megtalálták!
Myers hadnagy felugrott örömében: − Ezt meg kell
ünnepelni! Nagyszerű! És hol akadtak rá?
− A szeméttelepen. Már félig betemették, de egy öreg
ember észrevette a kezét, amint integet és kiásta.
− Micsoda?! − tátotta el a száját a hadnagy. − De hát
hogy került oda?
− Nem tudom. Majd kiderül. Értesítsd az ügyészt! Én
máris indulok a kórházba − mondta a kapitány és
elviharzott. Bevágta magát a kocsijába és szirénázva
elszáguldott.
Néhány pere múlva Jo betegágyánál állt. Időközben
Jot lemosdatták és stabilizálták a vérkeringését.
− Jó, hogy jössz, úgyis beszélni akartam veled −
vigyorodott el Jo, amikor meglátta a barátját.
Tom lehuppant a székre: − Én meg azt hittem, hogy
már nem is élsz! „ − Majdnem úgy volt! Egy idős férfinak
köszönhetem az életemet. Ő talált meg és kiásott. Itt
vanvalahol, kint. Kérlek, hívd ide!
− Csak szép sorjában! Én egy egész napot és egy
éjszakát vártam rád, úgyhogy előbb én következem. Ha
volnál szíves beszámolni róla, hogy merre jártál!
Jo felült: − Hosszú volt, mi, öreg!
− Mondhatom! Na, halljuk, merre tekeregtél?.
− Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy a szemétből
húztak elő.
− Ezt én is tudom. De az a kérdés, hogy kerültél oda?
− Tudod, említettem, hogy fel akarom keresni a
lányokat. Amikor kiléptem Sidney Roth irodájából, az
utcán megpillantottam egy szürke Thunderbirdt. Azt,
amelyikből egyszer már rám lőttek. Egy fiatal srác ült
benne. Utána mentem, persze. Amilyen hülye vagyok,
eszembe se jutott, hogy csak csapda az egész. Rendesen
beletenyereltem.
A kapitány előrehajolt.
− De hát hogyan?
− Elcsaltak a Central Parkba. Ott a kútnál kiszállt a
srác. Ott ácsorgott, mintha várna valakire. Engem is
érdekelt, hogy kire vár, és szemmel tartottam, közben
meg hátulról leütöttek.
− Ez minden?!
− Aztán beadtak valami kábítószert és elszállítottak a
szeméttelepre. Ingyenes temetés, nem rossz ötlet. A
markológépek zajára tértem magamhoz, de nem bírtam
felállni, túl gyenge voltam. Csak annyi erőm maradt,
hogy integessek. Az orvos szerint kész csoda, hogy még
élek, akkora adag heroint fecskendeztek belém. De most
elkapom őket, szavamat rá!
Tom felugrott: − Tehát fogalmad sincs róla, hogy ki áll
az ügy mögött? Clay Lytton vagy Darren Salkow? Vagy
esetleg Paul Custer?
− Nem tudom biztosan. Mintha egyszer felismertem
volna a titkárt. De nem vagyok benne biztos. Tudod,
ebben az állapotban gyakran hallucinálnak az emberek.
Talán nem ártana alaposabban körülnézni Custer
műhelyében.
− Helyes. Egyik emberemet ráállítottam, de semmi
különöset nem észlelt. Custer el sem ment otthonról,
amióta elköszönt Lukitól. De nem egyedül lakik a
házban. Hogy nézett ki az a fickó a Thunderbirdben?
Jo elgondolkozott: − Harmincéves lehetett, vagy egy-
két évvel fiatalabb talán. Szőke hajú, sovány, olyan
magas, mint én. Jelentéktelen arcú ember. Azt hiszem,
sosem láttam korábban, és ez gyanús.
 − Lehet, hogy nálunk megvan a fényképe. Mikor
kelhetsz fel?
− Most, nyomban. Csak nem gondolod, hogy ágyban
maradok, amikor ennyi dolgom van?!
− Maradj csak szépen a helyeden. Előbb beszélek az
orvossal − szólt rá Tom.
− És Sidney Roth ügye? Kiderítettetek már valamit?
− Nem.
− Mi van Sallyvel?
A kapitány megvonta a vállát: − Előkerült. Állítólag
csak egy kis pihenésre volt szüksége. Este már fel is
lépnek.
− Micsoda?! Beszélnem kell Sallyvel. Szerintem az a
lány tud valamit − mondta Jo és már ugrott is ki az
ágyból.
Tom alig bírta visszatartani: − Az isten áldjon meg! Ne
ugrálj itt nekem! A végén még elvisz egy infarktus!
− Ne izgulj! Remekül érzem magam. Beszélnem kell
vele. O a megbízóm!
− Rendben, idehozom. De csak akkor, ha addig is
fekszel.
− Rendben − egyezett bele Jo és leült az ágy szélére. −
Eltemettek a szeméttelepre, tudod, úgy érzem, számomra
csak most kezdődik ez az ügy. Gondolom, te sem akarod,
hogy mások is hasonlóképpen járjanak?
− Persze, hogy nem. De neked pihenésre van most
szükséged. Legalább délig maradj az ágyban. Megyek,
hozom a lányt.
− Siess, mert eszembe jutott valami!
− Már itt sem vagyok! − mondta Tom Rowland és
elindult. Az ajtóból azonban még visszafordult: − Örülök,
hogy minden rendben van, Jo.
 Jo bólintott: − Igyekezz, mert munka van, Tom! És
légy szíves küld be az öreget, neki köszönhetem az
életemet. Gondoskodni fogok róla.
− Jön rögtön. Addig gyűjts egy kis erőt, szükséged lesz
rá!
*
Paul Custer a tükör előtt állt, borotválkozott. Végre
kipihente magát. A nyakán már behegedt a seb, de azért
leragasztotta.
Holnap lesz Lex temetése. Ezen is túl leszünk,
gondolta. És végre foglalkozhat Joseph Buckmann-nal.
Biztos jót tett neki az a kis lecke, amit a beosztottja
Codytól kapott. A kábítószer óriási üzlet, sokan
megélhetnek belőle, csak nem szabad hagyni, hogy az
embert megfélemlítsék.
Megszólalt a telefon. Custer az órájára pillantott.
Kilenc óra volt, biztos egy ügyfél, gondolta.
A kagylóból azonban Lulu hangját hallotta.
− Paul?
− Helló, drágám! Hogyhogy ilyen korán?
− Rowland kapitány járt itt. Azt mondta, személyesen
akarja bekísérni Sallyt a kórházba.
− Micsoda?! Miről beszélsz?
− Mondtam, már megint azzal a kis hülyével van baj.
Jo Walkerhez ment be, a kórházba.
Custer kezében megremegett a kagyló. Nem fogta föl,
hogy miről beszél a lány, hiszen Walker halott.
Betemették a szeméttelepen, vagy mégsem?!
− Halló? Ott vagy? − kiáltott Lulu.
− Igen, persze. Biztos, hogy Walkerről van szó?
− Persze. Te meg azt mondtad, hogy miatta nem kell
aggódnom. Ha jól értem, a szeméttelepen találtak rá.
Nem tudnál idejönni, drágám? Jó lenne!
A férfi nem válaszolt, szédelgett.
− Mi van veled! − toporzékolt a lány. − Látnunk kell
egymást!
− Rendben, drágám − felelte lassan Custer. − Ne
izgasd fel magad. Megyek, amint tudok. Még valamit el
kell intéznem. Jó?
− Nem. Nem jó!
− Sietek! − felelte Custer és letette a kagylót. Fegyvert
nem vett magához, hátha megmotozzák. Most nem
szabad elveszíteni a fejemet, a rendőrség semmit sem
tud! − bíztatta magát. Codynak azonban el kell tűnnie.
Custer átment az udvaron és belépett a csarnokba. Art
Cody a Jaguárnak támaszkodott. Ügyfelek még nem
jöttek.
− Art? − szólította meg Custer.
A fiú megfordult, érezte, hogy baj van. Némán követte
a főnökét a házba. A hallban Custer megállt.
− Csomagolj! − mondta. − El kell tűnnöd.
Art Cody elvigyorodott, nem értette. − Miért?
Hogyhogy? − Mert olyan ügyesen elintézted azt a
szaglászt! Megtalálták ugyanis!
− Lehetetlen! − nyögte ki Cody.
− Te tudod, hogy mit csináltál! A lényeg azonban az,
hogy él és kórházban van. És hogy ennek mi a
következménye, azt gondolom, magad is kitalálod!
− Ez lehetetlen. Annyit adtam be neki, hogy attól még
egy elefánt is megdöglik!
− Tűnj el! Vagy inkább megvárod, amíg mindkettőnket
elkapnak? Walker látott a Central Parkban, könnyen
azonosíthatnak. Adok pénzt. ^
 − Ő az egyetlen, akitől tartanunk kell − motyogta Cody
− el kell tűnnie!
− És ezt hogy kívánod megoldani?
− Elintézem. Nem hagyom, hogy kiüldözzön a
városból! Egy ilyen kis szaglász!
− Oké! Ha gondolod, hogy el tudod hallgattatni, tégy
úgy − felelte higgadtan Custer. − De egy párszor már
hibáztál. Mindenesetre, innen el kell tűnnöd, mégpedig
azonnal. A rendőrség bármelyik pillanatban beléphet.
− Rendben. Nem fognak megtalálni. Téged meg
úgysem gyanúsíthatnak. A széf üres. Egy gramm
kábítószer sincs itthon.
− Hová mész? − kérdezte Custer.
− A műhelybe, ahol lefújatjuk a lopott kocsikat.
Elváltoztatom a külsőmet, aztán elkapom ezt a Walkert.
− De kórházban van.
− Annál jobb. Máris indulok.
− Vigyázz, Art. Ott van nála a rendőrség, nem is akárki,
az a medve, az a Rowland. Vigyázz, nehogy elrontsd a
dolgot!
− Ne izgulj! Hamarosan találkozunk, főnök.
Paul Custert azonban nem hagyta nyugodni az ügy.
Kiszáradt a torka és mintha Lex röhögését hallotta volna
a háta mögött.
*
Jo azonnal észrevette a változást Sallyn. A lány megállt
az ajtóban, csak Tom unszolására lépett közelebb.
− A kocsidat idehozzák a fiúk. Megtalálták a Central
Parkban. Én most elmegyek Custerhez − mondta a
kapitány.
− Rendben − bólintott Jo. − Később majd beugrom
hozzád! Helló, Sally! ‘
 A lány nem válaszolt. Amikor a kapitány távozott,
mindkét kezével magához szorította a táskáját és beszélni
kezdett, mintha egy betanult szöveget mondott volna fel.
− Végtelenül sajnálom, Mr. Walker, de a jövőben nincs
szükségem a segítségére. Kérem, felejtse el, amivel
megbíztam. Tartozom valamivel?
− Igen. Az igazsággal. Kérem, üljön le!
− Nem, nem. Mennem kell. Ki kell pihennem magam.
Borzasztó fáradt vagyok, és este fel kell lépnünk.
− Igen? Azt hittem, nem lép fel többé. A lány idegesen
megnyalta a száját.
− Nem is. Csak ma este még. Most utoljára. Aztán
hazamegyek. Lulu és Trixy miatt teszem. Érti? Jo
megrázta a fejét.
− Nem. Kérem, válaszoljon néhány kérdésemre.
Fontos lenne. Tudja, majdnem megöltek. ^
Sally értetlenül pislogott. Úgy viselkedett, mintha nem
lenne egészen magánál.
− Nagyon sajnálom. De ugye, már jobban van?
− Igen, jól vagyok. És elkapom azokat az embereket, és
maga segíthetne nekem.
− De hát hogyan? Nem, én nem segíthetek. Mennyit
írjak a csekkre?
Jo magához húzta a lányt és leültette a székre.
− Üljön már végre le! Rendben, ha nem akarja, hogy
segítsek, nem segítek. De kivételesen nekem lenne
szükségem a maga segítségére.
A lány mereven ült. Walkert bámulta.
− Sajnálom, de én nem segíthetek. Tényleg nem.
− Majd meglátjuk. Mondja, miért olyan biztos benne,
hogy semmi zűr nem lesz az esti fellépésnél? Tegnap még
reszketett félelmében.
 − Ja, tegnap. Kicsit kikészültek az idegeim és
képzelődtem.
− Brenda Wagner és Harry Greer azonban tényleg
meghalt.
− Igen, persze. Borzasztó.
− És még borzasztóbb lesz, ha nem találjuk meg a
tettest. Sally, mondja el nekem: mi volt Brenda és Lulu
között?
− Nem értem.
− Érti azt maga, csak nem akarja érteni. A két lány ki
nem állhatta egymást, miért?
Sally lehajtotta a fejét: − Nem tudom, Mr. Walker.
Maga félreérti a helyzetet.
− Ha így van, akkor kérem, világosítson föl.
A lány könnyes szemmel nézett Jora, akadozva
beszélni kezdett: − Tudja, én annyi bajt okoztam a
testvéreimnek. Nekik a tánc, a karrier az életük. Nekem
nem.
− És? Miért tesz magának szemrehányást?
− Sosem értettem, hogy mit jelent nekik a színpad,
hogy menynyire fontos a siker. Engem ez nem érdekelt.
Ezért akartam kilépni, de ezzel mindent elrontottam.
Mindent, amit nehéz munkával felépítettek.
− És mi lesz később, ha maga nem lép fel?
− Keresnek valakit helyettem. A közönség nem fogja
észrevenni. De ma este, tudja, ott lesz a tévé is. Ismét
felkerültünk a listára, és én ezt most nem ronthatom el.
Jo előrehajolt: − Sally, nem léphet fel! Lehet, hogy a
fellépés után soha többet nem mehet már haza. Értse
már meg!
− De hát mit csináljak? − kérdezte remegő hangon a
lány. − Megígértem. Nem lesz semmi baj; Kinek állhat
érdekében az én halálom? És ígérem, ez az utolsó
fellépés.
− Ettől félek én is. Ne lépjen fel, Sally! Legyen bátor,
mondja le!
− Lehetetlen! Lehetetlen! Mennem kell.
Jo elkapta a kezét, a szemébe nézett, és látta, hogy a
lány fél.
−Vigyázzon, Sally! Nehogy valamelyikük örökre ott
maradjon a színpadon! Azt sose bocsátaná meg
magának!
A lány sovány teste megremegett, aztán mosolyogva
válaszolt: − Tudom. De Lulunak és Trixynek nagyon
fontos ez a fellépés, tehát nincs más választásom.
Köszönöm! − mondta és felállt.
− Sally, bevett valamit? − kérdezte Jo, mert meglepte
az a változás, amin a lány alig 24 óra alatt keresztülment.
− Dehogy.
− Várjon, hazaviszem.
− Köszönöm, nem szükséges. Trixy vár lent.
Viszontlátásra, Jo!
A lány most olyan törékenynek, olyan védtelennek
látszott, hogy Jo nem tudott haragudni rá.
− Ott leszek este, Sally. Bár tudom, hogy nincs rám
szüksége. Ne izguljon, nem lesz semmi baj, majd
vigyázok!
*
Clay Lytton modern bútorokkal berendezett
nappalijában heverészett, a jövőn gondolkozott. Eddig
nem volt valami könnyű dolga a lányok mellett. De most
majd másként lesz.
Trixy rajongott érte. Igaz, sokan megirigyelték volna a
vörös hajú lányért, de Clay már megunta, elege volt
belőle. Eddig némán tűrt, de most végre kinyitja a száját.
Felpattant a bejárati ajtó és Trixy lépett be.
− Clay?! − ordított rá dühösen. − Hol a fenében
bújkálsz? Legalább válaszolj!
− Itt vagyok! − felelte higgadtan mosolyogva a férfi.
A lány beviharzott a szobába, szúrós pillantást vetett a
férfira.
− Ezt meg hogy képzeled?! Itt heverészel, mi meg azt
sem tudjuk, hol áll a fejünk!
− Ne kapd fel mindjárt a vizet, drágám!
− Hogy merészelsz így beszélni velem!? Mit képzelsz te
tulajdonképpen? Azért fizetünk, hogy dolgozz!
− Ami azt illeti, azért a fizetésért az ujjamat sem
mozdítom meg a jövőben. Egyébként jó, hogy szóba
hoztad, már úgyis szólni akartam, hogy a jövőben többet
kérek.
− Megőrültél?! Mi van veled? Bejövök és még csak fel
sem állsz, hogy üdvözölj! Elment az eszed?
A férfi nagyot szívott a cigarettájából: − Ellenkezőleg!
Éppen most jött meg! Gondolkoztam. Változik a helyzet,
drágám. Köztünk is. Kérlek, ne csinálj jelenetet!
A lány lassan közelebb jött, ringó csípője hónapokkal
ezelőtt még lázba hozta volna Clayt, most azonban rá se
hederített.
− Clay, egyáltalán nem vagyok ideges, de azért
örülnék, ha kifejtenéd, amit mondtál. Ha jól tudom, még
az alkalmazottunk vagy.
Clay oldalra fordult és a könyökére támaszkodott.
− Igen, és az is maradok, Trixy. Csupán a jelenlegi
fizetésem háromszorosát kérem, negyedannyi munkáért.
Gondolom, ez világos.
Trixy szomorúan csóválta a fejét.
 − Csak Lulunak ne mondj semmit, az istenért. Amilyen
állapotban most van, szerintem kidob, ha ezt meghallja.
− Azt nem teheti. Úgy látszik, nern érted, hogy miről
van szó, pedig máskor olyan okos vagy. A testvérkéd
szépen fizetni fog! A jövőben eltartotok engem, és azt te
pontosan tudod, hogy én mindenből csak a legjobbat
szeretem.
− Hagyd már abba, Clay! − kérlelte Trixy. −
Elviselhetetlen tudsz lenni, pedig tudod, hogy este
fellépésem van. Kérlek, ne idegesíts föl még te is, már így
is elég nehezemre esik, hogy uralkodjak magamon.
− Pedig most kénytelen leszel, bébi.
− Oké, oké! − mosolyodott el a lány. − Megvolt az
előadás, rendben van, kitűnő alakítás volt. Most pedig
szépen kelj fel és menj be Luluhoz. Beszélni akar veled.
− Akkor jöjjön ide. Boldogan meghallgatom.
Trixy dühödten rávetette magát a férfira, az arcát
akarta összekarmolni. A férfi azonban csak nevetett, és
leszorította a heverőre. A lány már nem kiabált, mohón,
vágyakozóan nézett a férfira.
− Hát erre ment ki az egész?^ Én meg …
A férfi rámosolygott: − Értsd már meg végre. Szép volt,
jó volt, de vége. Köztünk vége mindennek. Keress
magadnak valaki mást! Pénzetek van elég, bárkit
megkaphattok!
− Hagyd abba, Clay! Figyelmeztetlek! Elég a tréfából!
− Nekem is nagyon elegem van − mondta a férfi és
elengedte. − Eszedbe ne jusson még egyszer így
viselkedni, mert megkapod a magadét! Most pedig tűnj
el és küldd ide Lulut. Beszélni akarok vele.
Trixy nem mozdult, szinte megbénult a férfi szavaitól.
Clay szabályosan letaszította a heverőről. A lány lassan
felállt, az arca sápadt volt, remegett a hangja.
 − Zsarolsz? − kérdezte.
− Ugyan, ne dramatizáld a dolgokat!
− Istenem, hogy én mekkora marha voltam! −
sóhajtott.
− Gyerünk, indulj már! Lassan elfogy a türelmem!
− Clay, ez a mai fellépés nagyon fontos. Kérlek, halaszd
ezt a beszélgetést holnapra.
− Nem! Sose féltsd Lulut! Kemény ő, akár a szikla. Na
indulj már!
− Ezt még megbánod! Túl messzire mentél, Clay
Lytton! − mondta a lány, aztán merev léptekkel távozott
a szobából. Clay elnyomta a cigarettát és visszafeküdt.
Nem volt könnyű élete a lányok mellett. Ezen
változtatni kell. De a legfontosabb az, hogy bebiztosítsa
magát Custerrel szemben. Ő ugyanis nem fecseg, hanem
lő. Az ilyen esetekre találták ki azt a megoldást, hogy az
ember mindent leír szépen, aztán a levelet letétbe helyezi
egy ügyvédnél. Lytton el is határozta, hogy nyomban
nekilát és megírja a levelet. Remekül érezte magát, már
rég nem volt ilyen jó hangulatban.
*
Jo türelmetlenül kivárta, amíg az orvos még egyszer
megvizsgálja, aztán kilépett a kórházból. Az ajtóban Tom
Rowlandba ütközött.
− Semmi − mondta lehangoltan a kapitány. − Nagy
nehezen sikerült egy házkutatási engedélyt szereznem, és
mit gondolsz, mit találtunk? Semmi. Custer háza tiszta,
akár a patyolat. Képtelen vagyok lefülelni.
Jo elvigyorodott: − De hát mire számítottál, öreg?
Esetleg arra, hogy a gengszterek tálcán kínálják majd a
bizonyítékokat?
− Természetesen nem. Csak éppen körül akartam
nézni nála, hátha megpillantom azt a fickót, akiről
beszéltél. De még hasonlót sem láttam.
− Erre számítani lehetett. Nyilván rég lelépett már.
− Ha legalább az a kocsi ott lett volna, amelyikben
tegnap éjjel Lassitert lelőtték! De persze nem Custernél
volt, hanem egy parkolóban, Bronxban. Ezek mindenre
gondolnak! Látom, útra kész vagy.
− Igen, a doki beleegyezett. Este én is megnézem a
lányokat.
− Gondolod, hogy történik valami? − kérdezte a
kapitány.
− Nem, szerintem nem lesz semmi zűr. A lányoknak
sikerük van, ezzel vége a komédiának. Hiszen erre ment
ki az egész. A gyilkosságok, a fenyegetések. Reklámfogás
volt minden. Sally miatt megyek el.
− Nem értem, a kislány azt mondta, nincs szüksége
segítségre.
− Éppen ezért megyek el. Valami nem stimmel
körülötte. Tegnap megkért, hogy segítsek, ma lemondta.
És mivel nem látok tisztán, elmegyek.
− Ahogy gondolod. Én viszont figyeltetem Paul
Custert, Darren Salkowot és Clay Lyttont, ugyanis nem
szeretnék még egy gyilkosságot. Ott a kocsid! Tényleg, jól
vagy?
− Nézz rám! − vigyorodott el Jo.
− Most hová mész?
− Hazamegyek és lezuhanyozok, hogy estére friss
legyek.
− Ne kísérjelek haza?
− Ugyan, dehogy. Van elég dolgod nélkülem is −
mondta Jo, beszállt a Mercedesbe és intett a barátjának:
− Este találkozunk és sok szerencsét!
 Jo lassan hajtott Manhattan felé. Egy idő után
észrevette, hogy egy kék bogárhátú VW követi. Lehet,
hogy véletlen, gondolta Jo, majd gázt adott és befordult a
sarkon. A mellékutcában ismét megfordult és
visszahajtott az autópályára. A VW mögötte volt.
Ő az! − vigyorodott el Jo. Pedig kalapban,
szemüvegben volt, sőt még álszakállt is ragasztott
magára. De a korát és az alakját nem tudta álcázni. Jo
felismerte.
Egy darabig az autópályán haladtak, aztán Jo befordult
a Hetedik sugárútra. Megállt egy ház előtt és kiszállt,
mielőtt a VW utolérhette volna. Sietve belépett az
épületbe. Megnyomta a lift hívógombját, közben a
bejáratot figyelte. Beszállt a liftbe és felvitette magát a
nyolcadik emeletre. A nyolcadikon kiszállt, a lépcsőhöz
rohant, közben elővette a pisztolyát. A kalapos férfi most
lépett be a házba. A nyolcadik emeletről lépcső vezetett a
tetőre. Jo itt várakozott. A kalapos férfi hangosan szedte
a levegőt, teljesen kifulladt, mire felért. Egyenesen a lift
felé tartott, kezében lövésre készen ott volt a fegyver.
Kitárta a liftajtót.
Ebben a pillanatban Jo elrugaszkodott és rávetette
magát a gyilkosra. A férfi megtántorodott és mindketten
a földre zuhantak. Az idegen elejtette fegyverét és egy
hirtelen mozdulattal elrúgta Jo pisztolyát is.
Felálltak. − Engem keres? − kérdezte Jo és hatalmas
ütést mért az arcába.
A férfi megtántorodott, nekiesett a falnak, közben
lerepült a kalapja, és előtűnt szőke haja. A szemüvegét
már az esés pillanatában elveszítette.
Ő az! Nem tévedtem! − állapította meg magában Jo.
Ez a férfi ült a Thunderbirdben!
Art Cody villámgyorsan magához tért és támadásba
lendült. Jo azonban ügyesen kitért előle és a férfi
gyomrába öklözött: − Most rajtad a sor! Ez is van olyan
hatásos, mint a kábítószer! − szuszogott Jo.
Cody megpillantotta a fegyvert a földön. Meg kell
szereznem! − gondolta. Tudta, hogy fegyvertelenül
semmi esélye, Walker lényegesen erősebb, mint ő.
Jo felismerte a helyzetet és abban a pillanatban
támadott, amikor Cody felugrott. Ismét elestek. Art Cody
keze úgy járt, mint egy cséphadaró. Ütötte, rúgta Jot,
ahol érte.
Jo nagy nehezen talpraállt és Codyt is odébb rángatta.
A közelharcban nem vették észre, hogy milyen közel
kerültek a korláthoz. Alattuk nyolcemeletnyi mélység
tátongott. És akkor Jo megcsúszott, megbotlott a saját
fegyverében.
Art Cody is elesett, elkapta Jo lábát és felrántotta, hogy
a mélységbe taszítsa. De Jo megkapaszkodott a
korlátban, hátával nekitámaszkodva iszonyatos erővel
belerúgott Codyba. A férfi megtántorodott, de megrázta
magát és újult erővel rontott Jora. Jo jobbegyenesétől
háttal a korlátnak esett, elvesztette az egyensúlyát és
lezuhant a mélységbe.
Cody iszonyatos ordítására összeszaladtak lent az
emberek. Jo kifújta magát, lehajolt, mindkét fegyvert
magához vette és lement a lifttel.
A földszinten kilépett a kabinból, átverekedte magát a
tömegen, letérdelt a gyilkos mellé és lerántotta a
szakállát.
Cody a hátán feküdt, tágra meredt szemekkel bámult a
semmibe. A szájából vér szivárgott. Halott volt. Jo
átkutatta a zsebeit és megtalálta a jogosítványát, amiből
megtudta, hogy a férfit Art Codynak hívták. A
jogosítványban talált egy névjegyet is: Paul Custer
műhelyének a címe állt rajta.
Jo , felegyenesedett és odaszólt a körülötte álló ijedt
embereknek: − Értesítsék Rowland kapitányt, a
gyilkossági csoportnál Manhattanben. Mondják meg
neki, hogy Jo Walker elkapta a sírásót. Itt várok a
kapitányra.
Valaki elrohant a telefonhoz. Jo megtörölte izzadt
homlokát.
*
Custert nem érte váratlanul a rendőrség megjelenése.
Számított rá, hogy jönnek. Nem sokkal később ott állt Art
Cody hullája mellett. Nem volt valami szép látvány.
Rowland kapitány is megérkezett. Jo mellett állt. Most,
hogy Cody meghalt, semmit sem lehetett Custerre
bizonyítani. Az ő szemszögéből egész jól alakultak a
dolgok.
− Ismeri ezt a férfit? − kérdezte a kapitány Codyra
mutatva.
− Igen − bólintott Paul. Minek hazudjak, hiszen úgyis
tudják, gondolta magában. − Hogy történt?
− Háromszor akart megölni. Ez volt a harmadik
alkalom, nem volt szerencséje − válaszolt Walker.
− Kicsoda?! Art Cody? Meg akarta ölni magát?! Maga
nem tudja, hogy mit beszél, Mr. Walker. A haja szálát se
görbítette volna meg. Teljesen maga alatt volt, most
veszítette el a kutyáját. Még hogy megülne valakit! −
háborodott fel Custer.
− Lehet, hogy azért gyűlölte az embereket, mert
elvesztette a kutyáját? Vagy netán a maga utasítására
gyilkolt?
Custer felnevetett: − Ahhoz képest, hogy maga ölte
meg! Hát ez igazán vicces!
− Honnan ismerte Codyt? − avatkozott közbe a
kapitány.
− Ő volt a vidéki ügynököm. Soha nem tudtam előre,
hogy mikor jön fel a városba. Néhány nappal ezelőtt
váratlanul beállított és felmondott. Azt mondta, elutazik
valahová. Azt hittem, talán már nincs is a városban.
− Csak nem vágta meg magát, Mr. Custer? − kérdezte
Jo, amikor megpillantotta a ragtapaszt Custer nyakán.
− Mi köze hozzá?! − vágott vissza nyersen Custer. −
Képzelje, borotválkozás közben megvágtam magam.
Mehetek végre, vagy szóljak az ügyvédemnek?
Tom intett az egyik beosztottjának: − Kísérjék be Mr.
Custert a kapitányságra. Vegyék fel a jegyzőkönyvet,
aztán mehet.
− Nem érek rá, kapitány. Tudja, ma este Miss Shaw
fellép, nem szeretném elmulasztani az előadást.
− Akkor igyekezzék!
− Rendben − vonta meg a vállát Custer. − Induljunk!
Kész röhej az egész!
Custer ügyesen leplezte magát. Nem látszott rajta,
hogy mennyire megkönnyebbült, most, hogy végre
elmúlt a veszély. Art nem tehet vallomást, tőle tehát nem
kell többé tartania.
− Mi lesz most? − kérdezte izgatottan Jo a kapitánytól.
− Semmit sem tudunk rábizonyítani.
− Ne izgasd magad − mondta fáradtan a kapitány. −
Figyeltetem a barátunkat. Előbb-utóbb elkövet valami
hibát.
− Nem biztos. Elérte, amit akart. Ha legalább élve
kaptam volna el ezt a Codyt!
− Az ugyan nem beszélt volna, abban biztos lehetsz. De
az is biztos, hogy Custer benne van a kábítószer-
kereskedelemben, majd ott elkapjuk.
− Hazamegyek, át kell öltöznöm. Este ott leszek az
előadáson.
− Rendben. Ott találkozunk. Clay Lyttont és Darren
Salkowot is szemmel kell majd tartanunk! Szerencséd
volt, Jo.
Walker bólintott: − Tudtam, hogy találkozunk még. Én
csaltam ide, azért, hogy elkapjam.
− De azért nem szóltál!
Jo elvigyorodott: − Nem, ez az én ügyem volt! Ma este
még megnézem Sallyt, aztán részemről befejeztem az
ügyet.
− Na jó! Akkor viszlát. És vigyázz magadra!
A kamerák már működtek. A színpadon elviselhetetlen
volt a forróság. A reflektorok vakító fényt árasztottak.
Kilenc óra volt.
Megjelentek a lányok a színpadon, és kitört a taps.
Lulu állt középen. Fátyolos hangja most is tűzbe hozta a
közönséget. Átlátszó tüllruhájuk vörös, zöld és kék
árnyalatokban játszott.
A terem színültig megtelt. Paul Custer a színpad
mellett állt, Jo a másik oldalon. Clay Lytton még nem
érkezett meg, Darren Salkow a színpad mögött állt.
Kopasz feje csak úgy világított, ideges volt, izgult a
lányokért.
Fehér köpenyes férfi lépett a kapcsolótáblához. Biztos
a technikus, gondolta Jo, és nem vette észre az
aktatáskát, amit a férfi a földre helyezett.
A közönség tapsolt, kiabált. A lányok befejezték az
éneklést, a zenekar rock and rollt játszott. A három lány
táncolt. Lulu remekelt, óriásit alakított. Jo ámultan
figyelte. A közönség tombolt.
Trixy időnként felkiáltott, mire a közönség örömében
füttykoncertben tört ki. A lány zöld szemei ragyogtak a
reflektorfényben.
Sally is igyekezett, bár neki a testvérei mellett
legfeljebb statisztaszerep jutott.
Paul Custer megbabonázva bámulta Lulut.
 A fehér köpenyes férfi eltűnt. A keverőpult mellett
térdelt és észrevétlenül összeszerelt egy géppisztolyt.
Amikor végzett, felállt. Custert bámulta. Senki sem
figyelt rá.
A színpadon Sally letérdelt, lehajtott fejjel várta, hogy
testvérei átugorják.
Jo látta, hogy felcsillan Lulu szeme az ugráskor.
Könnyedén átlibbent a testvére fölött. A zene
hangosabban játszott. De a géppisztoly monoton
kattogása belehasított a muzsikába. Custer a szívéhez
kapott, megingott, levegő után kapkodott, de állva
maradt.
A fehér köpenyes férfi újra lőtt. Amikor Custer
összeesett, Lulu és Trixy még táncolt. A lövés
mindkettőjüket eltalálta.
Jo a színpad mögé rohant. A közönség soraiban kitört
a pánik. Jo előrántotta a fegyverét, megpillantotta a fehér
köpenyes férfit, célzott és lőtt. Ebben a pillanatban még
két lövés hallatszott. A gyilkos összeesett.
A zenekar elhallgatott. Az emberek ordibáltak.
Valahonnan a tömegből előkerült Tom Rowland. Custer
halott volt. Lulu is meghalt, ruhája lassan elszíneződött a
kiömlő vértől.
Trixy is holtan esett össze.
Egyedül Sally élte túl a katasztrófát. Falfehéren állt a
színpadon, Jo az öltözőbe kísérte.
− Én … én nem akartam … de… kényszerítettek …
valami kábítószert adtak … nekem − dadogta.
− Nyugodjon meg. Vége. Elmúlt. Feküdjön le, Sally.
Megjött az orvos. Tom magához intette Walkert: −
Gyere, Jo. Clay Lytton eltűnt. Itt volt, de nyoma veszett.
Tudod, ráállítottam egy embert, de nyoma veszett.
− Hol tartózkodott utoljára?
 − Itt, az öltözőben.
Jo körülnézett. Az öltöző falánál hatalmas ruháskosár
állt.
− Egy pillanat! − mondta Jo és felemelte a fedelét.
A kosárban feküdt összekötözve a titkár. Jo és a
kapitány kisegítették.
− Mintha lövést hallottam volna! − aggodalmaskodott
Lytton.
− Igen, jól hallotta. Custer meghalt, és Lulu meg Trixy
is. Magával mi történt?
Clay leült: − Kaphatnék egy pohár vizet? − kérdezte
halkan.
Jo odavitte neki. Lytton lassan kortyolgatta a vizet,
látta, hogy Sally figyeli és elhatározta, hogy felfedi a
lapjait. Megtörölte a homlokát, aztán beszélni kezdett.
− Hát jó − motyogta. − Egy kis pénzt akartam, ez
minden. De a lányok a nyakamra küldték Custert, aki
leütött. Nem nagyon fizetődött ki a dolog.
− A bűnözés általában nem kifizetődő − jegyezte meg
Jo. − Elmondaná, hogy mit tud, Mr. Lytton?
− Hát, nem sokat. Lulu kábítózott. Custertől kapta az
árut. Greer, a karmester is elég gyakran nyúlt a
fecskendő után. Egyszer elmesélte Brenda Wagnernek. A
lány megfenyegette Lulut. így kezdődött. Custer pedig
felbérelt egy gyilkost. Kezdetben persze csak azért, hogy
reklámot csináljon a lányoknak.
− Sidney Roth tudott erről?
Clay zavartan elvigyorodott: − Persze. Tudja, ebben a
szakmában sokan élnek kábítószerrel. Nem is lehetne
másként kibírni. Roth megelégelte a , dolgot, nem akart
több gyilkosságot, ezért akart beszélni magával. És ezért
kellett meghalnia. És maga lett volna a következő
áldozat.
 − Tessék, itt a magyarázat − szólt oda Jo Tomnak. −
Csak azt nem értem, hogy kerül a történetbe Chick
Lassiter?
− Ő is kábítózott − felelte a kapitány. − Buckmann
embere volt. Buckmann le akart számolni Custerrel. Hát
ez megtörtént, az igaz, hogy közben Lulu és Trixy is
meghalt.
− Akkor most legalább elkaphatjátok Buckmannt!
− A bandájával egyetemben. Gyere, erre iszunk! −
mondta a kapitány és az ajtó felé húzta Jot.