BORÍTÓSZÖVEG

Két év és három hónap telt el azóta, hogy Ophélie akarata ellenére

visszatért Animára. Kényszerű magányában gondolkodni volt ideje
elég, és elmondhatatlanul szeretne végre utánajárni mindannak, amit
Faruk Könyvéből kiolvasott és Istentől megtudott. Némi segítséggel
eljut Bábelre, és hamis személyazonosság alatt igyekszik megtalálni a
helyét az ottani társadalomban.

A beilleszkedés egyfelől nem túlságosan nehéz, ugyanis a

szilánkcsoport lakossága származását tekintve igen vegyes, a
legmodernebb technikai vívmányokkal azonban olykor meggyűlik az
Animista baja. A nyomozását leginkább az segíti, hogy felveteti magát
a helyi virtuózneveldébe, ahol persze újabb ellenfelei és irigyei is
akadnak. De vajon az olvasótehetsége elég lesz-e ahhoz, hogy
mélyebbre ásson, és közelebb kerüljön az igazsághoz? És hogy Thorn
nyomára bukkanjon a bábeli zűrzavarban?

2
3
 Fordította
Molnár Zsófia

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Christelle Dabos: La Passe-Miroir 3. La Mémoire de Babel
Gallimard Jeunesse, 2017

La Mémoire de Babel, La Passe-Miroir Vol. 3

© Gallimard Jeunesse, 2017
Front cover and inside illustrations by Laurent Gapaillard
© Gallimard Jeunesse, 2017

Hungarian translation © Molnár Zsófia, 2019

ISBN 978-615-5450-00-6

Kiadja a Kolibri Kiadó

Megjelent Budapesten, 2019-ben
Felelős kiadó a Kolibri Kiadó ügyvezető igazgatója
Szerkesztő Horváth Annamária
Olvasószerkesztő Török Tünde
A borítót az eredeti illusztráció felhasználásával
Tillai Tamás készítette
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

4
 AMI EDDIG TÖRTÉNT

MÁSODIK KÖNYV:
REJTÉLYES ELTŰNÉSEK A HOLDVILÁGBAN

Egy félreértés folytán Ophélie másodmesélői beosztást kap a Sark

családfője, Faruk udvarában. Ebbéli minőségében alkalma nyílik
belesni a Légvár kulisszái mögé, ahol a pompás káprázatok sem
fedhetik el az emberi gyarlóságot. A Holdvilágból időközben nemesek
tünedeznek el, Ophélie pedig – immáron családi főolvasóként –
nyomozásba kezd, ki lehet az a rejtélyes zsaroló, aki „ISTEN” nevében
fenyegetőzik. Ophélie is kap névtelen leveleket, hiszen Faruk számít a
tehetségére, hogy megfejtse, mi áll abban a Könyvben, amelyből
nemcsak neki, de a többi családfőnek is van egy-egy példánya. Ophélie
neki is veselkedik az olvasásnak, amelyből kiderül, hogy a különös
tárgy a családfők elfeledett gyermekkorába vezet vissza. Csakhogy az
olvasásnak más tétje is van: Thorn élete függ tőle, aki miután
tisztségéről lemondott, börtönbe zárva vár a legfőbb büntetés, a
csonkítás végrehajtására.
Amit Ophélie a Könyvből megtud, az minden elképzelését
felülmúlja. Isten bizony ténylegesen létezik. A családfők az ő
teremtményei; ő minden népek és nemzetségek atyja, ő irányítja a
családok sorsát, és felügyeli a közös emlékezetet!

5
 Nem mellesleg képes magára ölteni bárki alakját, aki az útját akár
csak egyszer keresztezi, és a képességét is átveszi. Ezzel a
tudományával Ophélie és Thorn személyesen szembesül, amikor Isten
tiszteletét teszi náluk a fogdában, miután a hamarjában megtartott
esküvőt követően kettesben maradnak. Isten tájékoztatja őket, hogy a
legrosszabb még hátravan: a Másik még nála is veszélyesebb… és
Ophélie hibája, hogy szabadon jár-kel, mivel tudtán kívül ő eresztette
rá a világra az első tükörátkelésénél.
Thorn az átadási szertartástól nem egészen azt kapja, amit remélt: az
olvasás képessége helyett a tükörjárásét, amelyet azonnal be is vet, és
nyomtalanul eltűnik a börtönből.
Ophélie, akit a Matrónák haladéktalanul hazarendelnek a Sarkról
Animára, magára marad a kérdéseivel. Ki az a Másik? Valóban ő idézte
volna elő a Nagy Szakadást? Miért akarja, hogy a szilánkok
összeomoljanak? És tényleg ő, Ophélie fogja elkerülhetetlenül
elvezetni Istent a Másikhoz?
De mind közül egyetlen kérdés kínozza a leginkább.
Hol lehet Thorn?

6
7
I. Anima – Artemisz, a tárgyak mesterének szilánkja

II. A Sark – Faruk, a gondolatátvitel mesterének szilánkja

III. Totem – Vénusz, az állatok mesterének szilánkja

IV. Küklópsz – Uránosz, a mágnesesség mesterének szilánkja

V. Flóra – Beliszama, a növények mesterének szilánkja

VI. Plumbaurum – Midász, az anyagmódosítás mesterének

szilánkja

VII. Fárosz – Hórusz, a bűvölet mesterének szilánkja

VIII. Szerenisszimusz – Fáma, a jövőbelátás mesterének

szilánkja

IX. Héliopolisz – Lucifer, a villámlás mesterének szilánkja

X. Bábel – Pollux és Heléna, az érzékelés mestereinek

szilánkja

XI. A Sivatag – Dzsinn, a forrásvizek mesterének szilánkja

XII. Tartarosz – Gaia, a tömegvonzás mesterének szilánkja

XIII. Zefír – Olümposz, a szelek mesterének szilánkja

XIV. Titán – Jin, a térfogatkezelés mesterének szilánkja

XV. Korpolisz – Zeusz, az átváltozás mesterének szilánkja

XVI. Sziddha – Perszephoné, a hőszabályozás mesterének

szilánkja

XVII. Szeléné – Morpheusz, az álmok mesterének szilánkja

8
XVIII. Vesperás – Virakocsa, a halmazállapotok mesterének
szilánkja

XIX. El-Andalodónia – Ré, az empátia mesterének szilánkja

XX. A csillag – semleges terület, a családközi intézmények

székhelye

9
Hol volt, hol nem volt,
hamarosan eljön
egy olyan világ, amelyben végre mindenki békében él.

Abban a jövőben
mások lesznek a férfiak,
és mások a nők.

Az lesz a csodák ideje.

10
A HIÁNY

11
 AZ ÜNNEP

Az óra eszeveszett sebességgel robogott előre. Kerekeken guruló antik

bútordarab volt, szekrényében az inga hangosan ütötte a
másodperceket. Ophélie nem mindennap látott ehhez fogható
műremeket, és ez ráadásul egyenesen felé tartott.
– Ne vegye zokon a viselkedését, kedves rokon! – mentegetőzött a
póráz másik végén egy fiatal lány, aki bármennyire erőlködött, képtelen
volt féken tartani a szerkezetet. – Rendszerint nem ennyire izgága.
Mentségére legyen mondva, hogy a mama csak ritkán veszi elő.
Kaphatnék egy gofrit?
Ophélie a szeme sarkából méregette az ingaórát, amely még álltó
helyében is csikorgatta a kerekeit.
– Meglocsoljam juharsziruppal? – kérdezte, miközben találomra
elvett egyet az előtte feltornyozott, ropogósra sült gofrik közül.
– Köszönöm, nem. Boldog Ketyegőt, kedves rokon!
– Boldog Ketyegőt! – viszonozta Ophélie különösebb meggyőződés
nélkül a jókívánságot, majd nézte, ahogy a lány órástul belevész a
tömegbe.
Ha valamit, hát ezt a családi ünnepet most nem szívesen ülte meg.
A gofrispult mögül az egész kirakodóvásárt belátta, amelynek asztalai
között tolongtak a különféle kakukkos órák és vekkerek.
A vásárcsarnok hatalmas üvegablakai visszhangosan felerősítették az
ütemes kattogást és az egymásnak „Boldog Ketyegőt!” kívánó
animisták kurjongatását. Ophélie úgy érezte, mintha az összes
óramutató csakis azért róná a számlapokon a köröket, hogy
emlékeztesse arra, amire egyáltalán nem volt kedve emlékezni.
12
 – Két év és hét hónap…
Ophélie Roseline nénire pillantott, aki dohogva épp lecsapta az
újabb adag gőzölgő gofrit a pultra. A Ketyegőtől neki is borongós volt
a hangulata.
– Mit gondolsz, a nagyasszony méltóztatik végre-valahára válaszolni
a leveleinkre? – hadonászott Roseline néni a gofrisütő lapáttal a
levegőben. – Ja, kérem, a nagyasszonynak nyilván kellemesebb dolga is
akad, amivel kitöltheti a napjait!
– Ne legyen igazságtalan! – csitította Ophélie. – Berenilde biztosan
megpróbált kapcsolatba lépni velünk.
Roseline néni letette a lapátot a tálca mellé, és a kötényében
megtörölte a kezét.
– Érthető, ha méltatlankodom. Mindazok után, ami a Sarkon történt,
nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a Matrónák visszatartják a
leveleinket. De előtted nem szabadna panaszkodnom. Ez a két év és hét
hónap hallgatás neked még nehezebb lehetett, mint nekem.
Ophélie nem akart erről beszélni. Ha csak belegondolt, zakatolni
kezdett tőle a gyomra, mintha lenyelt volna nem is egy, hanem egy
marék másodpercmutatót. Inkább készségesen kiszolgált egy
ékszerészt, aki az alkalomra a legszebb zsebóráit aggatta magára.
– Ejnye-bejnye! – bosszankodott az iparos, amikor a csecsebecséi
mind egyszerre kezdték el csattogtatni a fedelüket. – Hová tűnt a jó
modor, kisasszonyok? Talán azt szeretnék, ha mindannyiukat
visszavinném az üzletbe, és vitrinbe zárnám?
– Ne szidja meg őket – avatkozott közbe Ophélie –, én vagyok rájuk
rossz hatással. Szirupot?
– Simán is jó lesz. Boldog Ketyegőt!

13
 Miután az ékszerész sarkon fordult és távozott, Ophélie elengedte a
juharszirupos flaskát, amelyet kis híján levert az asztalról.
– Nem értem, a Matrónák miért osztottak be egyáltalán, és miért
pont ide. Csak adogatom mindenkinek a gofrit, miközben azt sem
tudom, hogy kell elkészíteni. És már legalább féltucatnyit letálaltam a
földre.
Ophélie reménytelenül kétbalkezes volt, ezt az egész család tudta
róla. Ennyi kényes szerkezettel a környéken senki sem merte volna
megkockáztatni, hogy még juharszirupot is kérjen tőle a gofrijára.
– Nem szívesen mondom, de most az egyszer igazat kell adnom a
Matrónáknak. Rossz rád nézni, és szerintem kifejezetten jót tesz neked,
ha kicsit elfoglalod magad.
Roseline néni szigorúan végigmérte az unokahúgát, és tekintetével
nyomatékosításul kicsit hosszabban elidőzött nyúzott arcán, homályos
szemüvegén és copfban összefogott haján, amelybe már több fésű foga
beletörött.
– Jól vagyok.
– Nem, nem vagy jól. Alig mozdulsz ki otthonról, összevissza eszel,
rendszertelenül alszol. A múzeumodba pedig még csak be sem néztél –
tette hozzá Roseline néni gondterhelten, mintha ez még a többinél is
jobban aggasztaná.
– Igazság szerint jártam ott – vallotta be Ophélie.
Amikor a Sarkról hazaérkezett, még a poggyászát sem tette le a
szülői házban, a légikikötőből első útja egyenesen oda vezetett. A saját
szemével akarta látni a tárlókban a fegyvergyűjtemény, a rotundában a
katonai repülőgépek, a falakon a címeres zászlók, a

14
fülkemélyedésekben a seregszemléken viselt páncélzatok és
díszegyenruhák hűlt helyét.
A látogatás annyira megviselte, hogy azóta az épület környékére
sem bírt menni.
– Nem múzeum az már… – motyogta maga elé. – Úgy mesélni a
múltról, hogy közben a háborúkat elhallgatjuk, hazugság.
– Olvasó vagy! – mordult rá Roseline néni. – Csak nem fogsz itt
tétlenül malmozni, amíg… amíg… A lényeg, hogy ne visszafelé,
hanem előre nézz!
Ophélie nem akart feleselni, így inkább magában tartotta, hogy
egyáltalán nem malmozik tétlenül, és maga előtt őszintén szólva nem
lát semmit. Az utóbbi hónapok alatt sok mindent kiderített, bár
gyakorlatilag ki sem kelt az ágyból: földrajzi tárgyú értekezéseket bújt.
Tudta, hogy mennie kell, máshol lenne dolga, csakhogy nem mehetett.
Legalábbis addig nem, amíg a Matrónák minden lépését figyelik.
Amíg Isten minden lépését figyeli.
– Jobban tetted volna, ha a Ketyegőre való tekintettel azt a zsebórát
ma otthon hagyod – nézett fel Roseline néni. – Teljesen megkergülnek
tőle a többiek.
Tény, ami tény, időközben elég nagy lett a tülekedés a gofrispult
körül. Ophélie ösztönösen a zsebéhez nyúlt, a másik kezével pedig
elhessegette a kisebb-nagyobb időmérő jószágokat, hogy menjenek
tiktakolni máshová.
– Na, ez Anima, ilyen is csak itt fordulhat elő! Az ember ki sem
mehet az utcára anélkül, hogy ne szólnák meg, ha nem jár pontosan az
órája.
– Talán érdemes lenne megmutatnod egy órásmesternek.

15
 – Megtettem. És nincs semmi baja, csak össze van zavarodva.
Boldog Ketyegőt, bácsikám!
A tömegből a levéltáros vált ki; a nyakát mélyen behúzta kopott
télikabátjába, tömött bajuszán olvadozott az odakint ráhullott hó.
– Ja, ja, kellemes ünnepet, klattyogást, meg ami még kell –
dünnyögte, majd belépett a pult mögé, és kiszolgálta magát egy még
meleg gofrival. – Kezd nevetséges lenni ez az örökös össznépi
felhajtás. Megünnepeljük az ezüstneműt, a hangszereket, a lábbeliket, a
fejfedőket… Minden évben újabb és újabb évforduló kerül be a
naptárba. Lássátok meg, nemsokára az éjjeliedényeknek is lesz saját
piros betűs napjuk! Bezzeg az én időmben nem tutujgattuk ennyire a
tárgyakat, aztán meg csodálkozunk, ha makrancoskodnak. Ezt neked
hoztam, dugd el gyorsan! – súgta oda Ophélie-nak, és lopva egy
borítékot csúsztatott a kezébe.
– Talált még egyet?
Amikor Ophélie a köténye zsebébe süllyesztette a borítékot, a szíve
olyan hevesen kalapált, mint a csarnokban felvonultatott összes óra
együttvéve.
– És nem is akármilyet, kislányka! Akadni akad belőlük bőven. De
hogy a Matrónák ne vegyék észre, hogy lenyúlok egyet-egyet, az már
más lapra tartozik. Utánam is szimatolnak, nem csak utánad. Jut
eszembe – mordult fel hirtelen a levéltáros, és végigsimított a
bajuszán –, az előbb összefutottam a Hírszerzővel, itt ólálkodik ő is
valahol a nyavalyás kelepelőjével.
Roseline néni összeszorított szájjal hallgatta a beszélgetésüket.
Tisztában volt azzal, hogy ezek ketten hónapok óta csendben forralnak
valamit, és bár nem helyeselte a viselkedésüket, nem vette volna a

16
szívére, ha Ophélie újfent bajba keveredik, ezért alkalomadtán, amikor
a helyzet úgy kívánta, igyekezett fedezni őket.
– Azt hiszem, fogytán a gofritészta – szólalt meg tárgyilagos
hangon. – Hozz nekem egy adagot, kérlek.
Ophélie-nak nem kellett kétszer mondani, azonnal hátrament.
A raktárban hideg volt, de ott legalább nem tartotta szemmel senki.
Odalépett a fogashoz, ahol a sálja egyre türelmetlenebbül várta, hogy a
szolgálat véget érjen, körbepillantott, hogy rajta kívül valóban nincs-e
ott senki, majd előhúzta a borítékot.
Egy képeslap volt benne a következő szöveggel: XXII. Családközi
kiállítás; a postai pecséten pedig több mint hatvan évvel korábbi dátum
állt. A bácsikájának nyilván minden befolyását be kellett vetnie, hogy
hozzájusson. Ophélie-t elsősorban a fénykép érdekelte. A fekete-fehér,
helyenként természetellenesen utószínezett felvétel a kiállítók
emelvényeit és a szabályos sorokba rendezett különleges látnivalókat
örökítette meg. A hatalmas épület belső tere egészen olyan volt, mint
az animai vásárcsarnoké, csak legalább százszor akkora. Ophélie
megigazította a szemüvegét, és közelebb tartotta a képet a fényhez. És
végre megtalálta, amit keresett: odakint sűrű lehetett a köd, de az épület
üvegablakain át felsejlettek egy fej nélküli szobor körvonalai.
Ophélie szemüvegének lencséje az izgatottságtól elszíneződött – rég
nem fordult vele elő ilyesmi. A bácsikája olyan bizonyítékot adott a
kezébe, amely minden feltevését igazolta.
– Ophélie! – kiáltott utána Roseline néni. – Anyád látni szeretne!
Ophélie sietve a kötényébe rejtette a képeslapot. Hirtelen támadt
izgalma egy pillanat alatt bosszúságba váltott. Helyesebben más, több
volt ez bosszúságnál. A végeérhetetlennek tűnő várakozás már egészen

17
elemésztette. Úgy érezte, egy nagy, fekete lyuk tátong a bensőjében,
amely napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra egyre csak mélyül.
Időnként még azon is elgondolkozott, hogy ha így megy tovább, nem
fogja-e az a lyuk végül teljesen elnyelni.
Elővette a zsebórát, és óvatosan felpattintotta a fedelét. Szegény kis
szerkezet nem volt valami jó formában, Ophélie nem ügyetlenkedhetett
hát vele, nehogy teljesen tönkretegye. Amióta magához vette – a
hazatoloncoltatása előtt túrta ki Thorn holmija közül –, a zsebóra
egyszer sem mutatta a pontos időt. Helyesebben az időt mutatta, csak
tetszőlegesen. A mutatói hol az egyik irányba, hol a másikba forogtak,
és amikor abbahagyták, mind ugyanannál a rovátkánál álltak meg, de
hogy miféle logika szerint, arra Ophélie-nak nem sikerült rájönnie:
négy óra huszonkettő, hét óra harmincnyolc, egy óra öt… és közben
tiktakolni is elfelejtettek.
Két éve és hét hónapja tartott ez a hallgatás.
Thorn szökése óta Ophélie semmilyen hírt nem hallott felőle. Nem
kapott sem egy sürgönyt, sem egy levelet. És hiába győzködte magát,
hogy Thorn nem kockáztathat, mert ha életjelet adna magáról, az
igazságszolgáltatás és nagy valószínűséggel Isten is nyomban lecsapna
rá, a lelkében egyre csak őrlődött.
– Ophélie!
– Jövök már!
Felkapott egy bekevert tésztával teli edényt, és kilépett a raktárból.
A gofrispult előtt a mamája várt rá, aki az alkalomra az egyik
legbuggyosabb ruháját vette elő.
– Nicsak, a lányom végre méltóztatott kikászálódni az ágyából!
Ideje volt, már kezdtem azt hinni, összenőttél az éjjeliszekrényeddel.

18
Boldog Ketyegőt, drágám! Ha megkérlek, kiszolgálnád a kicsinyeket?
– mutatott az anyja a mögötte hosszú sorban kígyózó gyerekseregre.
Ott volt köztük Ophélie öccse, a húgai, a nővére gyerekei, az
unokatestvérei, sereghajtóként pedig az ingaóra a házuk nappalijából.
Ophélie javarészt nem is mondta volna már annyira kicsiknek őket.
Hector például az utóbbi hónapokban akkorát nőtt, hogy magasságban
simán behozta Ophélie-t, aki a közeli hozzátartozói nyúlánk termetét,
lángvörös haját és szeplős arcát elnézve időnként el is gondolkozott,
biztosan vérrokonságban áll-e velük.
– Beszélgettem rólad Agathe-tal – szólalt meg a mamája, és teljes
súlyával ránehezedett a pultra. – A nővéred velem egyetértésben azon a
véleményen van, hogy találnod kellene magadnak valami
elfoglaltságot. Már meg is említette Charles-nak, ő pedig elintézte,
hogy felvegyenek a csipkeüzembe. Nézz csak végig magadon,
kislányom! Ez így nem mehet tovább! Még olyan fiatal vagy. Semmi
nem köt… na, hát tudod… hozzá.
Az utolsó szót a mamája nem mondta ki, csak hangtalanul eltátogta.
A rokonságban Thorn nevét senki sem vette a szájára, mintha a témát
még felhozni is illetlenség volna. És a Sarkot sem említette soha senki.
Következésképpen voltak napok, amikor Ophélie még abban is
elbizonytalanodott, hogy mindaz, amin keresztülment, valóban
megtörtént-e: talán nem is kellett inasnak álcáznia magát, nem nevezték
ki másodmesélőnek, sem családi főolvasónak.
– Köszönje meg a nevemben Agathe és Charles gondoskodását,
mama, de a válaszom: nem. Nem igazán hiszem, hogy a csipkekészítés
nekem való munka.

19
 – Ha arról van szó, én magam mellé vehetem a levéltárba –
dünnyögte tömött bajusza alatt a bácsikája.
Mielőtt felelt volna, Ophélie anyja egy pillanatra benntartotta a
levegőt, amitől az arca feszesen felfúvódott.
– Ön cseppet sincs rá jó hatással, bácsikám. A múlt, a múlt, mindig
csak a múlt! Az én kislányom jobban tenné, ha inkább a jövőjére
gondolna.
– Ja, persze! – vágott vissza hangjában gúnyos éllel a levéltáros. –
Nyilván azt szeretnéd, ha ő is olyan „helyesen” gondolkodna, mint
ahogy azt a könyvtárban megmaradt rózsaszín könyvecskék előírják.
Ezzel az erővel akár Kukutyinba is küldhetnéd zabot hegyezni.
– Leginkább azt szeretném, ha a Matrónák és persze Artemisz nem
néznének rá ferde szemmel. A változatosság kedvéért.
Ophélie-t annyira lefoglalta a saját elkeseredése, hogy
figyelmetlenségében az ingaórának is odanyújtott egy gofrit.
Tehetetlen volt: hiába próbálta megértetni Animán mindenkivel,
hogy a Matrónákban nem lehet megbízni, senki sem hallgatott rá. És
volt még sok minden más is, amire szíve szerint figyelmeztette volna a
családtagjait. Például arra, hogy Istentől nem árt óvakodni. De Istenről
nem beszélt senkinek: sem a szüleinek, noha azok folyamatosan
faggatták őt, sem Roseline néninek, noha a keresztanyja egyre jobban
aggódott a hallgatása miatt, sem a bácsikájának, noha az öreg minden
segítséget megadott neki a kutatásaihoz. Az egész rokonság sejtette,
hogy valaminek történnie kellett abban a cellában – a kevésbé jól
értesültek ráadásul azt hitték, hogy nem is Thorn, hanem maga Ophélie
került börtönbe –, de a részletekről senki egy árva szót sem tudott

20
kihúzni belőle. Mert azok után, amit Istenről megtudott, egyszerűen
nem mondhatott semmit.
Hildegarde anyó inkább a pusztulást választotta helyette.
Melchior báró kész volt gyilkolni érte.
Thorn kis híján bevégezte miatta.
Már önmagában elég veszélyes tudás volt az is, hogy Isten
egyáltalán létezik. És Ophélie úgy döntött, ezt titokban tartja, ameddig
csak kell.
– Tudom, hogy mind jót akarnak nekem – szakította félbe a
beszélgetést Ophélie –, de ez az én életem. Nem tartozom
elszámolással senkinek, még Artemisznek sem, arra meg, hogy a
Matrónák mit gondolnak, magasról teszek.
– Tégy úgy, ahogy érzed, kedveském.
Amikor meglátta a középkorú asszonyt, aki időközben észrevétlenül
odaoldalazott a pulthoz, Ophélie ledermedt. A nőnél nem volt óra, sem
rajta, sem a kíséretében, ellenben a fején olyan elképesztő
kalapkölteményt viselt, amelyen a gólya formájú szélforgó sebesen
pörgött körbe-körbe. Aranykeretes csíptetője mögül valószerűtlenül
nagy szemekkel vizslatta az Animisták minden apró mozdulatát,
különös tekintettel Ophélie-ra.
Ha a Matrónák Isten szövetségesei voltak, a Hírszerző a Matrónáké:
folyamatosan jelentett nekik.
– A lányod afféle szabad szellem, drága Sophie – mosolygott
elnézően Ophélie anyjára. – Sebaj, az ilyen minden családban elkél.
Nem akar visszamenni dolgozni a múzeumba? Tartsuk tiszteletben a
döntését! Nem érdekli a csipkekészítés? Ne erőltessük! Hagyd, hadd
bontogassa a szárnyait… Talán levegőváltozásra van szüksége.

21
 Erre a végszóra a Hírszerző és fején a gólya egyszerre Ophélie felé
fordult, akinek nem kis önuralomra volt szüksége, hogy ne kapjon a
kötényéhez, és ne nézze meg, nem lóg-e ki a zsebéből a képeslap,
amelyre a bácsikája jóvoltából az imént szert tett.
– Azt javasolja, hogy utazzak el Animáról? – kérdezte gyanakodva.
– Ó, dehogy! Milyen alapon javasolhatnánk mi neked bármit! –
sietett leszögezni a Hírszerző, még mielőtt Ophélie mamája, aki már
nyitotta a száját, szóhoz juthatott volna. – Nagylány vagy már. Oda
mész, ahová akarsz.
Az asszonyban határozottan nem volt meg az az adottság, hogy
diplomatikusan becsomagolja a mondandóját; többek között ezért is
hiába áhítozott arra, hogy egy nap bekerül az Anyai Tanácsba. Ophélie
tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ha fellengérre száll, a Matrónák
az első perctől kezdve figyeltetni fogják, a tudtuk nélkül nem tehet
semmit. Márpedig ő meg akarta találni Thornt, viszont Istent nem
szándékozott hozzá elvezetni. Voltak pillanatok, mint amilyen ez is,
amikor bánta, hogy a tükrök nem viszik elég messzire, rajtuk keresztül
nem tudja elhagyni Animát: a képességének sajnos megvoltak a maga
korlátai.
– Hálásan köszönöm a felém való jóindulatát – szólalt meg, miután
sorban kiszolgálta az összes gyereket. – De azt hiszem, inkább maradok
a szobámban. Boldog Ketyegőt, asszonyom!
A Hírszerzőnek az arcára fagyott a mosoly.
– Tiszteletre méltó anyáink hatalmas, de még milyen hatalmas
kegyben részesítenek, hogy egyáltalán törődnek szerény személyeddel!
Hagyj hát fel a titkolózással, és kérj bizalmas meghallgatást tőlük! Ők
segíthetnek neked, többet is, mint gondolnád.

22
 – Boldog Ketyegőt! – zárta le a beszélgetést Ophélie konokul.
A Hírszerző hátrahőkölt, mint akit váratlan áramütés ért.
Végigmérte Ophélie-t, tekintetében először döbbenet, majd
megbotránkozás látszott, sarkon fordult, és csatlakozott az óracsődület
közepette egy csoportban vonuló idős hölgyekhez. A Matrónák, mialatt
a Hírszerző beszámolóját hallgatták, kimérten bólogattak, de a távolból
fagyos pillantásokat vetettek Ophélie felé.
– Használtad! – csattant fel Ophélie mamája. – Bevetetted azt a
borzalmas képességet! És pont a Hírszerzővel szemben!
– Nem volt szándékos. Ha a Matrónák nem parancsoltak volna haza
a Sarkról, Berenilde megtaníthatta volna, hogyan tudom kordában
tartani a karmaimat – feleselt vissza Ophélie, és mérgesen végighúzta a
törlőrongyot a pulton.
Sehogyan sem tudott hozzászokni az új képességéhez. Egyelőre nem
sebesített meg vele senkit – nem nyesett le egyetlen orrot vagy kisujjat
sem –, de ha valaki mélységes ellenszenvet váltott ki belőle, mindig
ugyanaz történt: valami mocorogni kezdett benne, és taszított az illetőn
egyet. És az ellentétek rendezésének nem éppen ez volt a
leghatékonyabb módja.
– Ennyivel nem úszod meg! – sistergett Ophélie mamája, és vörös
körmű ujját fenyegetően a lányára emelte. – Tele van már a bögyöm
azzal, hogy naphosszat csak az ágyadban heverészel, és a tiszteletre
méltó anyákkal is kikezdesz! Holnap reggel jelentkezel a sógorodnál a
csipkeüzemben, és punktum!
Ophélie megvárta, amíg a mamája elmasírozik a gyerekekkel, aztán
két kézzel rátámaszkodott a pultra, és vett egy nagy levegőt. A fekete
lyuk, amelyet a gyomra helyén érzett, ismét tágult néhány centimétert.

23
 – Anyád azt mond, amit akar – morogta a bácsikája –, egy dolgos
kéz elkelne a levéltárban.
– Vagy a restaurátorműhelyben, mellettem – ajánlkozott Roseline
néni is bátorításképpen. – Nincs is annál szebb hivatás, mint
megtisztítani a papírt a beléfészkelt lárváktól és a rárakódott penésztől.
Ophélie nem felelt. Nem vonzotta sem a csipkeüzem, sem a családi
levéltár, sem a restaurátorműhely. A szíve legmélyén csupán egyetlen
dologra vágyott: kikerülni valahogy a Matrónák látóköréből, és
megkeresni azt a helyet, amelyet a képeslap ábrázolt.
Mert nagy valószínűséggel Thornnak is ott kellett lennie.
„Félemelet.”
„Férfimosdó.”
„A sáljáról se feledkezzen meg: hosszú útra megy.”
Ophélie felkapta a fejét, de olyan hirtelen, hogy az egész pult
megrázkódott tőle, és a juharszirupos flaska kis híján leájult a földre.
Lángoló arccal kereste a nyüzsgölődő konyhai időzítők és csillagászati
órák között a hang forrását, helyesebben azt, aki ezeket a gondolatokat
a fejébe tette. De az a valaki már nem volt látótávolságon belül.
– Valami baj van? – kérdezte meglepetten Roseline néni, amikor azt
látta, hogy Ophélie le sem veszi a kötényét, csak hamarjában magára
kapja a kabátját.
– Ki kell mennem a mosdóba.
– Rosszul érzed magad?
– Soha jobban! – vágta rá Ophélie széles mosollyal. – Archibald
eljött értem.

24
 AZ ÁTJÁRÓ

Miközben Ophélie a sáljával felszerelkezve, nyomában a bácsikájával

és Roseline nénivel, felfelé igyekezett a lépcsőn, azon morfondírozott –
de sehogyan sem tudott rájönni –, milyen úton-módon kerülhetett
Archibald pont ide, egyenesen egy animista mulatság kellős közepébe,
és miért éppen egy mosdóban adott neki találkát. „Hosszú útra megy” –
az üzenet egyértelműnek tűnt. De ha Archibald azt tervezte, hogy
kimenekíti őt Animáról, nem lett volna mégiscsak célszerűbb valahol a
szabadban találkozni, távol a tömegtől és a Matrónáktól?
– Nem kellett volna őrizetlenül hagyni a pultot – suttogta Ophélie. –
Amint észreveszik, hogy nincs, aki osztogassa a gofrit, keresni fognak.
A megjegyzést Roseline néninek címezte, aki az indulás hevében
felkapott mindent, ami mozdítható volt, hátha az úton hasznát veszi.
– Ne bolondozz velem! – méltatlankodott az asszony. – Ha csak egy
szemernyi remény is van arra, hogy visszajuss a Sarkra, én bizony
veled tartok!
– És a munkát ki fogja elvégezni a restaurátorműhelyben? Mi lesz a
lárvákkal és a sok penésszel?
– Áspiskígyók és métely, Berenilde azokkal küzd egyes egyedül,
amióta magára hagytuk. Az ő életét mégiscsak többre becsülöm egy
köteg papírnál!
Ophélie szíve nagyot dobbant: a félemeleti folyosó végén
megpillantotta Archibaldot, aki békésen álldogált a mosdó ajtaja előtt.
Toldozott-foldozott köpenyt viselt, fején félrecsapta elmaradhatatlan
cilinderét. Szemlátomást meg sem próbálta álcázni magát, noha némi
25
óvatosság nem ártott volna: Archibald az a fajta férfi volt, aki, még ha
úgy öltözött is, mint egy csavargó, a fizimiskájával magára vonzotta
mások, különösen a hölgyek tekintetét.
– Remélem, ez nem valami kelepce – morgolódott a levéltáros, és
megragadta Ophélie vállát. – Miféle szerzet az ott? Megbízható?
Ophélie jobbnak látta, ha erről inkább nem nyilatkozik. Bizonyos
határokon belül megbízott Archibaldban, de ismert nála erényesebb
férfiakat is. Nem hagyta hát magát feltartóztatni, csak ment előre a
folyosón, lehetőleg minél távolabb a korláttól. Odafentről nem sokat
látott az ünnepi forgatagból, csak tengernyi kalapot és számlapot, és a
zsivajból is csupán annyit tudott kivenni, hogy ki-ki szertartásosan
bejelenti a pontos időt, felhúzza az óráját, vagy épp „Boldog
Ketyegőt!” kíván valamelyik kedves rokonának.
– Én szóltam, Thorn felesége! – kurjantotta Archibald köszönés
gyanánt. – Ha nem jön vissza a Sarkra, a Sark megy el önhöz.
Azzal szélesre tárta az ajtót, és mintha egy hintóba, udvariasan
betessékelte rajta a megjelenteket.
– Mi folyik itt? Ki ez a férfiú?
A Hírszerző ziláltan, a rohanástól kifulladva ért fel a lépcső tetejére,
és ezúttal fején a gólya sem körözött tanácstalanul, csőrét egyenesen az
összeverődött kis társaságra szegezte.
– Befelé, gyorsan! – nógatta Archibald Ophélie-t.
Ophélie nyomában Roseline néni, valamint a bácsika is benyomult a
helyiségbe, és amint sikerült szilárdan megvetni a lábukat a csúszós
kövezeten, máris a vészkijáratot keresték. De csak vizelőcsészéket
láttak körös-körül. Ophélie már fogalmazta magában a kérdést, vajon
Archibald hogy gondolta, innen merre tovább, de az egykori

26
nagykövetet túlságosan lefoglalta, hogy a Hírszerzőt visszatartsa. Az
asszony ugyanis olyan fürge volt, hogy a folyosó másik végéről egy
pillanat alatt ott termett, és egyik lábfejét bedugta az ajtórésbe.
– Tiszteletre méltó anyáink! – rikácsolta. – Szökik a lány!
Intézkedjenek!
Ennyi éppen elég is volt ahhoz, hogy a mosdó teljes felszerelése
megbokrosodjon. A vécécsészék és mosdókagylók bugyborogva
ontották magukból a vizet. A Matrónák bevetették az animista
képességüket. A közintézmények mind az ő akaratuknak
engedelmeskedtek, és ez alól a vásárcsarnok sem volt kivétel.
– Itt nem bírjuk sokáig – kiáltott oda Ophélie Archibaldnak a fel-
felcsapó vízsugarak keltette hangzavarban. – Mi a terve?
– Legfőképpen az, hogy becsukom ezt az ajtót – felelte Archibald a
szokásos széles mosolyával, mintha csak egyszerű kis fennakadásról
lenne szó.
– És azután? – érdeklődött tovább Ophélie, mint akit nem igazán
nyugtatott meg a válasz.
– Utána ön szabad lesz.
Ophélie nem értette, ez hogyan lehetséges. Csak bámulta a
Hírszerző kezét, amely szorosan markolta az ajtófélfát; tudta, hogy
Archibald soha nem vetemedne olyasmire, hogy összeroppantsa egy
hölgy törékeny ujjait.
– El az útból, ecsém! – mordult fel a levéltáros. – Ezt a kekec
nőszemélyt majd én elintézem, te csak mentsd a kislányka irháját!
Azzal lendületet vett, kirontott a mosdóból, és testi erőfölényével
elsodorta a Hírszerzőt az útból. Archibald pedig behúzta az ajtót, és a
helyiség egyszeriben csendbe borult. Természetellenes, érthetetlen

27
csendbe. A csövekben abbamaradt a zubogás. A Hírszerző káráló
hangja elhallgatott. A Ketyegő ütemes morajából sem szűrődött be
semmi. Ophélie-ban még az is felmerült, hogy Archibald talán
megállította az időt.
Amikor az ajtó újból kinyílt, a bácsikáját, a Hírszerzőt és az egész
ünnepi forgatagot mintha elnyelte volna a föld. A vásárcsarnok helyett
egy üres polcokkal teli elhagyatott boltocska tárult eléjük. A szállongó
porból ítélve az üzlet már rég nem fogadott vevőket.
– Vigyázat, lépcső! – jelezte figyelmeztetőleg Archibald.
Ophélie és Roseline néni megkapaszkodtak, és óvatosan kiléptek a
mosdóból, amelynek a küszöbe a padlóhoz képest valóban kicsit
magasabban volt. De a szintkülönbség okát csak akkor értették meg,
amikor szerencsésen megérkezvén hátrapillantottak: egy szekrényből
bújtak elő.
– Ezt meg hogy csinálta?
– Nyitottam egy átjárót – felelte Archibald, mintha a dolog
teljességgel magától értetődő volna. – De ne becsülje túl, nem igazán
tartós. Győzödjön meg róla a saját szemével!
Azzal becsukta, majd újra kitárta a szekrény ajtaját: a férfimosdó
eltűnt, a helyén csupán egy halom ósdi használati tárgy sorakozott. És a
bútor belsejében olyan szűk volt a hely, hogy hárman el sem fértek
volna benne.
– Az ünneplő tömeg a csarnokban ismét zavartalanul végezheti a
kis- és nagydolgát – tette hozzá vigyorogva Archibald, aki láthatóan
élvezte a mókát. – Képzelje csak el annak a kelepelős hölgynek az
arcát, amikor bemegy abba a vizeldébe, és nem talál minket sehol!

28
 Ophélie kicsavarta a vizet a sáljából, aztán odament a kirakathoz, és
résnyire elhúzta a függönyt. Az üveg párás volt, de annyit azért látott,
hogy az üzlet egy keskeny, behavazott utcára nyílik, ahol a latyakos
macskaköveken meleg ruhákba burkolózó járókelők csetlenek-
botlanak. Távolabb a borús ég alatt egy hajó siklott lassan egy csatorna
félig befagyott vizén.
– Ismerem ezt a helyet – szólalt meg Roseline néni a háta mögött. –
Nem vagyunk messze a Nagy Tavaktól.
Ophélie kicsit elszontyolodott. Egy ilyen kalandos szökés után arra
számított, de legalábbis egy pillanatig azt remélte, hogy elhagyták
Animát.
– Szóval hogy csinálta? – tette fel még egyszer a kérdést.
Archibald nem volt híján a tehetségnek, többek között képes volt
befészkelni magát mások fejébe, belopni magát a nők szívébe, de ez, ez
még tőle is meglepő volt.
– Hosszú történet – vágott bele, és vadul kutakodni kezdett a
köpenye lyukas zsebében. – Valahogy úgy tudnám összefoglalni, hogy
új távlatok nyíltak meg előttem: új lehetőségek, új célok, új szerelmek!
És miközben ezeket mondta, diadalmasan előkapott egy
kulcscsomót. Ophélie az arcát fürkészte az üzlet félhomályában.
Amikor utoljára látta, a Légvárban, búcsúzáskor a légikikötőben, ez a
férfi csupán árnyéka volt önmagának. Most pedig ismét ott ragyogott a
napfény szeme égszínkékjében, de ez a csillogás más volt, nagyon más,
mint annak előtte, nyoma sem volt benne az egykori fanyar
pimaszságnak.
Ophélie önkéntelenül összerezzent. Biztos lehetett abban, hogy
Archibald áll ott vele szemben? Biztosan ő az az ember, akit szinte

29
vakon követ? Istennel azóta, hogy Thorn cellájában szemtől szemben
találkozott vele, nem volt dolga, de attól még azt nem felejtette el vele
kapcsolatban, hogy bárki alakját képes magára ölteni.
– És honnan tudta, hogy hol keressen?
– Nem tudtam – vágta rá Archibald. – Két órát ringatóztam egy
kompon a jeges szélben, azután még egy órát töltöttem el azzal, hogy
az önök bájos kis völgyének utcáin keringjek. Sokat kérdezősködtem,
mire megtaláltam a szülei házát, de ön nem tartózkodott otthon. Csak
olyan helyek között tudok átjárót létesíteni, ahol már jártam. Rendesen
feladta nekem a leckét! Hölgyeim, ha megkérhetem önöket, fáradjanak
velem – szakította félbe az elbeszélését, és az üzlet raktárrésze felé
indult.
De Ophélie-nak már nem igazán volt kedve siettetni a dolgokat.
– Miért hozott ide minket?
– Berenilde is itt van önnel? – szállt be a kérdezősködésbe Roseline
néni.
– És Thorn? – bukott ki erre Ophélie-ból.
– Nyugalom, nyugalom, csak apránként! – nevette el magát
Archibald. – Azért hoztam ide önöket, mert ide érkeztem. Átjárók nem
teremnek ám minden bokorban! Ezen a téren elég korlátozottak a
képességeim. És nem, a drága Berenilde nem jött velem. Még csak nem
is tudja, hogy itt vagyok… és nyilván darabokra aprít, ha belátható időn
belül nem térek vissza a Sarkra – nézett némi aggodalommal az órájára.
– Ami pedig Thornt illeti, senki sem tudja, hol van, a szökése óta nem
adott magáról életjelet.
A remény, amely Archibald feltűnése óta nőttön-nőtt Ophélie-ban,
egyszeriben lelappadt, akár a felfújt. Hogy is lehetett olyan bolond,

30
hogy akár egy kósza pillanatig azt higgye, az elrablása mögött Thorn
áll? Gyanakvóan pillantott a bolt végébe, amerre Archibald elindult:
kihaltnak tűnt, talán még gazdátlanabbnak, mint a kiszolgálótér.
– Ide érkezett? Nem értem.
Archibald több kulcsot is belepróbált a zárba, mire az egyiket végre
sikerült halk kattanással elfordítania.
– Csak önök után, hölgyeim!
Ophélie várakozásaival szemben a bejárat nem egy pincehelyiségbe,
hanem egy kisebb pályaudvar méretű rotundába vezetett. A kupola
hatalmas üvegablakai mögül sejtelmes, már-már földöntúli fény
szüremkedett be. A padlót mozaik borította: egy csillagot ábrázolt,
amelynek nyolc ága mintha a főbb égtájakat jelölte volna ki, és egy-egy
ajtó felé mutatott. Amilyen lehangoló volt az ütött-kopott boltocska,
amelyet maguk mögött hagytak, ez a tágas körterem olyan lenyűgözően
hatott.
Több helyütt ezüsttáblák fogadták a látogatót, mind ugyanazzal a
felirattal:

KELLEMES ÁTKELÉST KÍVÁNUNK!

– Egy szélrózsa – suttogta maga elé Ophélie.

A léptékéből és a kialakításából ítélve nem is akármilyen, hanem
egy családközi szélrózsában álltak. Ophélie életében most először járt
ilyenben. Sajnálta is, hogy épp így kerül rá sor: csuromvizes volt, és a
bakancsa minden lépésénél hangosan cuppogott, amitől meglehetősen
kínosan érezte magát.

31
 – Hallottam róla, hogy Animán is van, de nem igazán hittem a
létezésében.
Ophélie halkan beszélt, de a hangja az egész rotundát betöltötte,
miután a mozaik és a sok ablak többszörösen visszaverte és
felerősítette.
– Akárcsak a többi szilánkon, itt is csak egy van, és ez az az egy –
pontosított Archibald, mielőtt gondosan kulcsra zárta maguk mögött az
ajtót. – És a földrajzi elhelyezkedése, mint minden valamirevaló
szélrózsáé, ezé sem nyilvános. Személy szerint nekem azért nem jött
volna rosszul, ha egy leheletnyivel közelebb van az ön otthonához.
A rotunda közepén egy pult állt, rajta Ophélie nem kis
meglepetésére egy kislány heverészett hason, és elmélyülten
rajzolgatott. De olyan csendben, hogy az ottléte szinte fel sem tűnt
senkinek.
– Hölgyeim, parancsoljanak, nézzenek körül, ezek az én új
lehetőségeim és céljaim – mutatott körbe széles mozdulattal Archibald,
mintha az egész terem csakis az ő birodalma lenne. – Ami pedig az új
szerelmeimet illeti, íme! – rikkantotta, azzal odalépett a pulthoz,
karjába kapta és a magasba emelte a kislányt. – Victoire, kicsikém,
engedje meg, hogy bemutassam a keresztanyját és a keresztanyja
keresztanyját!
Roseline néni első döbbenetében kiejtett a kezéből esernyőt,
karmantyút, kendőt és gofrisütő lapátot, mindent, amit magával hozott.
– Magasságos babakocsi, Berenilde leánykája! Hát nem kiköpött az
anyja?!
Ophélie meghatottan, ugyanakkor némi ijedséggel nézett a
kislányra, aki nagy kerek szemmel bámult vissza rá. A szeme színét

32
Berenilde-től örökölte. Minden másban valójában inkább az apjára
hasonlított. A bőre áttetszően hamvas volt, korához képest igen
hosszúra nőtt haja világosszőkéje pedig erősen fehérbe hajlott.
Ráadásul furán eltátotta a száját, miközben semmilyen hangot nem
adott ki magából, ami Faruk végeérhetetlen hallgatásaira emlékeztetett.
– Még mindig nem jár, és nem is beszél – tájékoztatta őket
Archibald, és megrázta Victoire-t, valahogy úgy, mintha csak egy
felhúzható játék baba lenne, amelynek elromlott a beszélőkéje. – És
egyelőre az öröklött képességei sem jelentkeztek. De a felfogásával
nincs semmi gond, máris többet ért a világból, mint hajdanvolt húgaim
együttvéve.
Roseline néni bizalmatlanul összevonta a szemöldökét.
– Berenilde legalább tud arról, hogy a kislánya itt van? Maga nem
változik, még mindig milyen felelőtlen! – fakadt ki Archibald szélesre
húzódó mosolya láttán. – Egy családfő csemetéje! Talán diplomáciai
bonyodalmakat akar? Komolyan mondom, ilyen botcsinálta
nagykövetet még életemben nem láttam!
– Már nem vagyok nagykövet. Jelen pillanatban egykori húgom,
Tolerancia tölti be a tisztséget. A rokonságom törölt az élők sorából,
amikor, nos, mindannyian tudjuk, mikor – mondta, és két ujjával
nyisszantott egyet a levegőben. – Ne legyen velem olyan szigorú,
Roseline asszony! Victoire egyrészről egy olyan asszony
leszármazottja, aki a legszívesebben a szoknyája mellől sem engedné el
őt, másrészről egy olyan férfié, aki még jobb napokon sem emlékszik a
nevére. Keresztapaként nekem kell hát gondoskodnom arról, hogy ne
ingerszegény környezetben nőjön fel… Ön pedig, kishölgy, ne
hallgasson a rossz nyelvekre, amelyek csúfolják, és visszamaradottnak

33
titulálják! – húzta Victoire fejébe lyukas cilinderét. – Mert én tudom,
hogy nagy dolgokat fog véghezvinni.
Ophélie-t hirtelen vegyes érzelmek öntötték el. Az eljegyzése után a
bácsikája nem egészen ilyen beszéddel eresztette útjára, Archibald
szózata mégis az ő szavait idézte fel benne. Arra gondolt, hogy ha a
Matrónák nem avatkoznak közbe, láthatta volna felnőni Victoire-t, és ő
is teljesíthette volna mellette keresztanyai kötelességét. És talán már
Thornt is megtalálta volna. De legalábbis nem töltött volna több mint
két évet szobafogságban, miközben az élet mindenki mással ment
tovább.
– Hogy működik ez a szélrózsa? És milyen messzire lehet eljutni
rajta keresztül? Lehetőleg szeretnék minél távolabb kerülni a
Matrónáktól, és…
De a mondatot Ophélie már nem tudta befejezni, mert Archibald
időközben színpadiasan elhúzta a pultra lógó függönyt, amely mögött
egy hatalmas, kerek asztal tárult elé – és fölötte Gaëlle és Róka
görnyedt. Mindketten nagyon elfoglaltnak tűntek, lázasan írogattak
valamit, és füles prémsapkájuk alatt mindketten dupla nagyítós
szemüveget viseltek, mint az órásmesterek, amely gyakorlatilag a
felismerhetetlenségig eltorzította az arcukat. A lábukhoz egy jókora
vörös macska dörgölőzött – minden bizonnyal Mamlasz –, próbált
kizsarolni tőlük egy kis figyelmet, de azok ketten annyira elmerültek a
bogarászásban, mintha számukra azon az asztalon kívül az égvilágon
semmi sem létezett volna.
Ophélie legalábbis ebben a hiszemben volt egészen addig, amíg
Róka két firkantás között rá nem kacsintott a nagyítója üvege mögül.

34
Széles vállával, kócos szemöldökével és lángvörös dús pofaszakállával
egészen olyan volt, mint egy meleget árasztó cserépkályha.
– Üdv, főnökasszony! Csak befejezzük a számolást, és máris az
önöké vagyunk. Mert ha most félbehagyjuk a közepén, tervezhetjük
újra az egész útvonalat, és annak a másik főnökasszonyom nem örülne.
– Hagyd már ezt a főnökasszonyozást! – morgolódott Gaëlle, de
nem nézett fel. – Ha már beléptél a szakszervezetbe, viselkedj is úgy,
mint egy rendes szakszervezetis!
– Igenis, főnökasszony!
Ophélie a nap folyamán nem először azon kapta magát, hogy
elgondolkodik, nem lehetséges-e, hogy elszunnyadt a gofrihalmok
között, és ezt az egészet csak álmodja.
– Bemutatom az útitársaimat – közölte Archibald, aki fél karján
kitartóan lovagoltatta Victoire-t. – Attól az elhanyagolható részlettől
eltekintve, hogy egymás idegeire megyünk, remek kis csapatot
alkotunk. Az én dolgom, hogy felkutassam a szélrózsákat, az övék,
hogy megfejtsék őket. Ebből a nyolc ajtóból hét egy-egy másik
szilánkra vezet, és ott egy újabb elágazáshoz. A szélrózsák mindenütt
egyformák: nyolc ajtó, pult, vonaltérkép. El sem tudják képzelni, hány
átkelésen vagyunk túl, mire a Sarkról eljutottunk idáig, és akkor a
felesleges kitérőkről még nem is beszéltem!
Ophélie közelebb lépett a kerek asztalhoz, és alaposabb vizsgálat alá
vette: a vésett márványlap tele volt számokkal, különféle
szimbólumokkal és nyilakkal. A szélrózsák részletes hálózata úgy
festett, mint egy fejtörő a legördöngösebb fajtából. Róka és Gaëlle az
ujjukkal követték a nyilakat, méricskéltek, majd feljegyezték a
következtetéseiket. Mindeközben nem értek és nem is szóltak

35
egymáshoz, egymásra sem néztek, de abból, ahogy ott ácsorogtak
egymás mellett, Ophélie tudta. És ettől a tudástól hirtelen zavarba jött,
el is fordította a fejét; nem akart illetéktelenül befurakodni kettejük
meghitt együttlétébe. Inkább megsimogatta Mamlaszt, aki szintén
rendesen felcseperedett, amióta nem látta, és jobb híján nála kereste,
amit a gazdáitól nem kapott meg.
De Ophélie hiába kötötte le a kezét, sehogyan sem tudott szabadulni
attól a kellemetlen érzéstől, hogy kimaradt valamiből, kihagyott egy
lépcsőfokot. Sőt, nem is csak egy lépcsőfokot, egy egész lépcsősort.
– Mi az a szakszervezet? – kérdezte Archibaldtól, aki épp óvatosan
visszafektette Victoire-t a pultra, a kislány pedig zavartalanul folytatta
a rajzát onnan, ahol az imént abbahagyta.
– Ó, új szelek fújnak mifelénk! Túlórákért járó többletszabadság,
fizetésemelés, munkaidő-csökkentés. Szinte azt hinné az ember, a vén
Hildegarde még mindig köztünk jár, elevenebben, mint valaha, és az
őrült ötleteivel teletömködi a szolganép fejét. Látja, sok minden
változott a Sarkon az elutazása óta.
– Ön is megváltozott – jegyezte meg Ophélie. – Nekem például az is
magyarázatra szorul, hogy tett szert az új tudományára: átjárókat nyit,
családközi szélrózsákat tör fel… Azt hittem, ilyesmire csak az
árkádiaiak képesek.
Archibald visszavette a cilinderét Victoire fejéről, és megpörgette a
mutatóujja körül.
– Meséltem már önnek Armand dédapámról. És hogy annak idején
volt egy kurta kis kalandja Hildegarde-dal. Emlékszik?

36
 Ophélie döbbenten kapta fel a fejét. Még mindig Mamlasz mellett
guggolt, de a keze megállt a macska hátán, aki időközben a sáljával
kezdett nagy kergetőzésbe.
– Ön és Hildegarde anyó? Csak nem ro…
– De bizony, a dédunokája vagyok – nevetett fel Archibald. – Szép
kis botrány kerekedhetett volna az ügyből, ha kiderül, de gondosan
eltussolták. Magam sem szereztem volna róla tudomást, ha egyik
napról a másikra nem történnek különös dolgok velem. Tavaly
kezdődött, egy késő délután, amikor még a szokásosnál is gyűröttebben
ébredtem az előző napi esküvői mulatság után, amelynek a részleteitől
inkább megkímélem. A mosdóba indultam, de helyette a családi
gőzfürdőben kötöttem ki. Ennyi sem kellett hozzá – mondta, és
szemléltetésképpen csettintett egyet az ujjaival –, és máris ott
termettem a Légvár másik végében. Miután az eset többször, különféle
helyszínek között megismétlődött, felbátorodtam, és egyre gyakrabban
nyitottam magamnak saját, külön bejáratú átjárókat. Tegyen elém egy
ajtót, zárjon be bárhová, nekem az nem akadály! Így jutottam el egy
szép napon egészen véletlenül egy rendes családközi szélrózsába.
Figyeltek rá, hogy jól elrejtsék a tér egy gyakorlatilag észrevehetetlen
zugába, de én… hogy is mondjam… éreztem, hogy ott van. Érti? Ne
kérdezze, hogy működik ez az egész, de tény, hogy ha beteszek egy
kulcsot egy olyan ajtó zárjába, amelyik egy szélrózsa közelében van, és
elfordítom, csiribú-csiribá, és már ott is vagyok! Legyen az akárminek
a kulcsa, és akárminek az ajtaja. Faramuci egy adottságot hagyott rám a
vén Hildegarde, de be kell valljam: imádom.
Miközben próbálta a macskát lefejteni a sáljáról, Ophélie-nak
minden képzelőerejét be kellett vetnie, hogy meglássa a hasonlóságot a

37
néhai Hildegarde anyó és a között a férfi között, aki ott állt vele
szemben.
– És ez az egészen kézenfekvő eshetőség korábban még eszébe sem
jutott? Hát hogy lehet az? – szólt közbe Roseline néni a tőle
megszokott gyakorlatias nézőpontból.
Archibald megkocogtatta a homloka közepén díszelgő cseppforma
tetoválást.
– A Hálóval való szakítás, az hozta felszínre a másik örökségemet.
A képesség itt szendergett bennem, és türelmesen várt a megfelelő
időre, hogy feléledjen. És ön, Thorn felesége? Mi szépet és jót csinált
az utóbbi két évben?
Ophélie nyitotta a száját, hogy feleljen, de azonnal be is csukta.
Archibald felfedezett magában egy új tehetséget, és kezelni is
megtanulta, Róka szakszervezetis lett – és ő, ő mire használta a
rendelkezésére álló temérdek időt? Elzárkózott a világ elől, és várakozó
álláspontra helyezkedett. Nem, a helyzet még ennél is rosszabb volt.
Azzal, hogy ismét a magányos kamasz lány szerepében tetszelgett,
egyenesen visszalépett, hátráltatta önmagát. Ráadásul még néhány kilót
is felszedett.
– Olvasgattam – felelte végül.
– Na jó, elég az üres locsogásból! – szakította félbe a társalgást
keményen Gaëlle. – Van itt egy sokkal fontosabb kérdés, amit minél
előbb tisztáznunk kell.
Felnézett végre az asztalról, és megrázta a fejét, hogy kilásson
fekete tincsei mögül. Az éjfekete-égszínkék szempárt a lupés
órásszemüveg aránytalanul felnagyította. És a két szemben, noha az

38
egyik ilyen színű volt, a másik olyan, ugyanaz a kérlelhetetlen harag
tükröződött, amikor Gaëlle a tekintetét Ophélie okuláréjára szegezte.
– Mi van Istennel? Létezik?

39
 AZ ÚTI CÉL

A szélrózsában megállt a levegő – az idő mintha visszatartotta volna a

lélegzetét. Ophélie, aki továbbra is azzal volt elfoglalva, hogy a sálját
kiszabadítsa Mamlasz karmai közül, végignézett a társaságon: Gaëlle,
Róka, Archibald és Roseline néni úgy bámult vissza rá, mintha hirtelen
mind tőle várnák a választ az élet nagy kérdéseire.
– Még mielőtt belemerülnénk a témába – szólalt meg Archibald,
miközben felült a térképasztalra, és kényelmesen keresztbe vetette a
lábát –, egy dolgot tudnia kell: hogy miért is gyűltünk ilyen szépen
össze. Nyomozunk, mégpedig a vén Hildegarde halála ügyében. Azok
közül, akik jelen voltak az élete utolsó perceinél, már csak ketten
vannak életben, ön és Thorn. És egyedül önök tudhatják, mi lappangott
valójában a névtelen levelek hátterében, amelyek „ISTEN”-re
hivatkoztak, és amelyek miatt az anyó úgy döntött, ahogy.
Az ISTEN szó úgy zengett a szélrózsában, akár egy ősrégi szentély
kongó falai között. És Ophélie-nak az említésére peregni kezdtek a
közelmúlt eseményei a fejében: eszébe jutott Melchior báró és halállal
fenyegetőző zsarolása, Hildegarde anyó, ahogy a saját ruhája zsebe
beszippantja, a Képzelgő tele holttestekkel, Thorn, ahogy tőből
lenyisszantja a báró kezét.
Ó, igen, ha valaki, hát ő pontosan tudta, mi és hogyan történt.
Nyugtalan álmában a rémképek azóta is vissza-visszatértek.
– És Faruk színeváltozásairól is beszélnünk kell – folytatta
Archibald kedélyesen, mintha csak valami tréfás történetet mesélne. –

40
Az egész udvar a tanúja volt, milyen különösen viselkedett, ahogyan
annak is, hogy ön, egyes egyedül, néhány szóval észhez térítette.
„A Könyved csupán a történeted eleje, Odin. A vége csak tőled
függ, azt neked magadnak kell megírnod.” Ophélie erre is tökéletesen
emlékezett. Csakhogy ezek nem a saját szavai voltak: Isten szólt így
Odinhoz valamikor réges-régen.
– Faruk azóta olyan, mint akit kicseréltek – magyarázott tovább
Archibald. – Tunya és szórakozott, persze, de amikor a családról van
szó, egészen úgy tűnik… hogy is mondjam… mintha érdekelné a
leszármazottai sorsa.
– De mi lenne, ha végre az anyóról beszélnénk? – türelmetlenkedett
Gaëlle.
Megkerülte az asztalt, odalépett Ophélie-hoz, és a szemüvegét az
övéhez tapasztotta. Ophélie-nak feltűnt, hogy a lány egy narancsot
hímzett (mellesleg elég kezdetlegesen) füles sapkája elejére. Amivel
nyilván Hildegarde anyó emléke előtt akart tisztelegni.
– Ide hallgass! Az anyó tisztában volt vele, hogy a napjai meg
vannak számlálva. Tudta, hogy létezik valami más, valami irtózatos,
valami, ami nagyobb a családfőknél, valami, amibe ez az egész nem
vág bele – mutatott feltartott hüvelykujjával a válla fölött körbe a
szélrózsában. – Az anyó próbált velem beszélni róla, fel akart rá
készíteni, de én nem hallgattam meg. Csak meghúztam magam a
sarokban, és azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén. Féltem, hogy
úgy végzem, mint a szűkebb rokonságom.
Gaëlle vallomását csend fogadta, és abban az áhítatos csendben ott
lebegett az összes elhunyt Nihilista szelleme. Ophélie egészen eddig a

41
pillanatig azon gondolkozott, miért érzi úgy, hogy a lány haragszik rá,
de végre megértette, hogy valójában nem rá, hanem magára dühös.
– Összetörted a monoklimat – morogta Gaëlle. – Ezért
bocsánatkéréssel tartozol. Én viszont köszönettel neked. A monokli
nélkül nem tudtam tovább eltitkolni a származásomat. De szükségem
volt egy löketre, egy jókora fenékbe rúgásra, hogy helyre billentsen.
Nekem az anyó jelentette a családot, és eleget hallgattam, nem akarok
sem hűtlen, sem hálátlan lenni hozzá. Szóval itt és most, szemtől
szembe meg kell nekem mondanod, hogy létezik-e Isten, és hogy
miatta halt-e meg az anyó.
– Igen.
Ophélie szűkszavú válasza nem maradt hatás nélkül. Gaëlle
eleresztett egy sor cifra káromkodást, Róka feltolta a nagyítós
szemüveget a homlokára, Archibald hangosan felkacagott, Roseline
néni pedig beharapta az ajkát. Egyedül Victoire nem zavartatta magát,
csak csendben satírozta tovább a színes ceruzával a rajzát.
Ophélie megigazította a szemüvegét, amely Gaëlle miatt lecsúszott
az orra hegyére. Az eltűnése előtt Thorn óva intette, hogy arról, amit
tud, ne beszéljen senkinek, de Ophélie nem titkolózhatott tovább, a
barátaival szemben nem volt joga hozzá.
– Emlékeznek a Karneváli karavánra?
– Arra a vándorcirkuszra? – kérdezett vissza meglepetten Róka. –
Amelyikhez a kisöccsével kiszöktünk?
– Isten is a társulattal utazott, átváltozóművésznek adta ki magát.
Ophélie krákogott. Valahányszor eszébe jutott, ami Thorn
börtöncellájában hármuk közt azon az éjszakán lejátszódott, úgy
kiszáradt a torka, mintha homokot nyelt volna.

42
 – De Isten nem egyszerű átváltozóművész, több annál. Bárkinek,
akivel közelségbe kerül, át tudja venni a külsejét, a hanghordozását, a
képességeit. Ezért akart mindenáron találkozni Hildegarde anyóval:
hogy alakíthassa a teret. Az anyó pedig ezért látta jobbnak, ha
visszavonul a moratóriumába, és elzárja magát mindenkitől: mert tudta,
hogy aki átlépi a válaszvonalat, az veszélyes tudásra tesz szert. Általa.
Miatta. És ez még nem minden – köszörülte meg ismét a torkát
Ophélie. – A családfők mind Isten teremtményei, következésképpen
Isten mindannyiunk ősének tekinti magát. Akaratunk ellenére ránk
kényszeríti a törvényeit, és ebben egy sereg kiváltságos férfi és nő
segíti, akiket Pártfogóknak nevez. Ja, és még valami – tette hozzá
idegességében kényszeredett mosollyal –, Thorn karmai egyáltalán nem
hatottak rá, nem tudtak kárt tenni benne.
Rövid hatásszünetet tartott, hogy felmérje, van-e bármilyen
foganatja az elmondottaknak, de nem volt könnyű dolga: hallgatósága
minden egyes tagja a döbbenettől némán meredt rá. Még Archibald is,
aki addig látható izgalommal dörzsölgette a kezét, sóbálvánnyá
dermedt.
– Eleve azzal, hogy ezeket elárultam, mindannyiukat veszélybe
sodortam – folytatta Ophélie. – El sem tudom képzelni, mit terveznek,
de mostantól legyenek nagyon óvatosak. Pártfogók minden szilánkon
vannak, figyelnek és hallgatóznak, Istennek mindenhol van szeme és
füle. Lehetetlen bárkiről teljes bizonyossággal megmondani, az ő
szolgálatában áll-e, vagy sem. Másnak erről még sohasem beszéltem,
és most is csak azért teszem, mert itt mindenkiben teljes mértékben
megbízom.

43
 Az össznépi báva tehetetlenségből elsőként Roseline néni látszott
kitörni. Hogy megnyugodjon, határozott léptekkel járkálni kezdett a
teremben; cipője sarka hangosan kopogott a kőpadló mozaikdarabkáin.
És közben gondterhelten dörzsölte a homlokát.
– Jellemző, erről rád ismerek. Ha arról van szó, hogy bajba keveredj,
te aztán nem állsz meg félúton!
Ophélie összeszorította a száját. A nagynénjének fogalma sem volt,
mennyire igaza van. Mert ha Isten valós dolgokat állított, akkor nem is
igazán tőle kellett tartaniuk. Hanem ott volt még a Másik. Az a
meghatározhatatlan valaki, akit annak idején Ophélie engedett ki a
tükörből. A végítélet sötét angyala, aki darabokra roppantotta a világot,
és aki – persze megint csak Isten szerint – arra készül, hogy befejezze,
amit elkezdett.
„Ha akarod, ha nem, előbb vagy utóbb a nyomára vezetsz.”
Valóban megbonthatatlan kötelék alakult volna ki közte és a Másik
között? Az egyetlen távoli, igencsak halvány emlék, amelyet Ophélie a
vele való találkozásról őrzött, az a saját képe volt a gyerekkori szobája
tükrében az első tükörátkelése éjszakáján. Azóta egyetlen szilánk sem
omlott össze – ellentétben azzal, amit Isten jövendölt. Kisebb-nagyobb
rögök persze leváltak egyik-másik szilánk pereméről, és belehullottak a
semmibe, de az természetes folyamatok következménye is lehetett.
Nem, Ophélie minél több oldalról járta körül magában a kérdést, annál
kevésbé hitte, hogy a Másikról szóló homályos mesével érdemes lenne
közriadalmat keltenie.
Kicsit elmélázhatott, mert hirtelen arra eszmélt, hogy Archibald –
legalábbis a testtartásából ítélve, ahogy oldalra billentett fejjel
méricskélte – választ vár tőle.

44
 – Tessék? Hogy mondja?
– Azt mondom, hogy van itt egy kis bibi. Egyrészről azt állítja, hogy
a családfőket Isten maga teremtette. Másrészről pedig azt, hogy a
képességeikre fáj a foga. Nem tudom, de nekem ez az egész eléggé
zavaros, sőt, ellentmondásos.
– Egy csomó olyan részlet van, amit én sem értek – ismerte be
Ophélie. – Például hogy Isten annak idején miért mondta azt a
családfőknek, hogy szabadon dönthetnek az életükről, ha mára a
legjobb indulattal is bábokat csinált belőlük. Úgy tűnik, az eredeti terv
valamiért megváltozott.
Archibald nem szólt, épp csak biccentett egyet az állával, jelezvén,
hogy ebben lehet valami. Ahogy ott ült az asztalon, és a kezével lazán
átkulcsolta a térdét, kívülről bárki azt gondolta volna, hogy a
beszélgetés valami habkönnyű téma, mondjuk, az időjárás körül forog.
– És amikor nem bújik éppen valamelyik halandó ábrázata mögé,
akkor hogy néz ki? Mármint Isten.
– Nem tudom – felelte Ophélie. – Azt sem tudom, van-e egyáltalán
saját arca. Azt viszont tudom, hogy tükörképe, az nincs. És hogy
hajlamos a nyelvbotlásra – tette hozzá kicsit félénkebben –, de hogy ez
mint ismertetőjegy mennyire megbízható…
Archibald leszökkent az asztalról, váltott egy cinkos pillantást
Gaëlle-lel és Rókával, majd ismét Ophélie felé fordult.
– Van kedve megkeresni velünk Árkádiát?
– Árkádiát?
– Vagy Ynávráviszt, nekem mindegy, hívja, ahogy akarja.
Hildegarde szülőföldjét.
– Tudom, tudom, de miért pont Árkádiára akarnak menni?

45
 – Azért, mert ha Hildegarde tudott Istenről, akkor lefogadom, hogy
a rokonsága is ismeri a dörgést. Tudja, a családközi szélrózsákat
minden szilánkon az árkádiaiak tartják fenn. Nemzedékek óta éberen
figyelik, mikor mi történik a világban. Azt hiszem, náluk tájékozottabb
népséget égen-földön nemigen találni. A baj csak az, hogy egy ideje
őrizetlenül hagyták a szélrózsákat, mind eltűntek, egész úton egyetlen
árkádiaival sem találkoztunk – mondta, majd bizonyításképpen kihúzott
egy fiókot, és egy sor nyomtatott iratot vett elő belőle, térképeket,
bélyegeket, úti okmányokat, igazolásokat, mintha csak a saját
íróasztalában turkálna. – De ezen ne múljon, elmegyünk mi hozzájuk,
ha kell!
– És ehhez már csak rám vártak? – kérdezte csodálkozva Ophélie.
Archibald tiltakozásképpen megrázta szőke fürtjeit.
– Igazság szerint egyáltalán nem vártunk önre. Már egy ideje
keressük az oda vezető utat. De egyelőre sötétben tapogatózunk, és a
kísérletezésnél tovább nem jutottunk, csak kóborlunk a vakvilágban.
Animára is így, mintegy véletlenül keveredtünk el. A technikai
részletektől talán mindannyiunknak jobb, ha most eltekintek.
Azzal átadta a szót Gaëlle-nek, aki az udvariasságra mit sem adva
gyakorlatilag félrelökte, majd teli tenyérrel rácsapott az asztalba vésett
vonaltérképre.
– Hetek óta tanulmányozzuk a lehetséges kombinációkat. Van egy
csomó rohadt ajtónk, amelyek mindegyike a húsz főszilánk, a
száznyolcvan mellékszilánk és a körülöttük lebegő rahedli töredék
valamelyikére vezet. De Árkádiára egy sem – fortyogott fennhangon, és
szúrós pillantásával szinte átdöfte az asztallapot. – Ezt az útvonalat az

46
árkádiaiak minden eshetőségre felkészülve ügyesen titokban tartották.
Légi úton pedig lehetetlen azt a szilánkot megközelíteni.
Ophélie bólogatott. Árkádia egyetlen térképen sem szerepelt. Az a
szóbeszéd járta, hogy magát a szilánkot is jól elrejtették a tér egy alig
észrevehető begyűrődésében.
– De biztosan el lehet oda jutni valahogy – kopogott Gaëlle
mutatóujjával az asztalon –, csak idő és módszeres kutatás kérdése.
Ezek a szélrózsák olyanok, mint egy hatalmas vasúthálózat: vannak
közvetlen vonalak, és van több száz átszállási lehetőség. Csak meg kell
találnunk a megfelelő leágazást.
– De hiszen ön többször is járt Árkádián, nem? – vágott a szavába
Ophélie. – Emlékszem, még narancsot is hozott onnan.
– Az az átjáró eltűnt – felelt Gaëlle helyett Archibald. – Egy
ideiglenesen lezárt átjárót bármikor újra tudok nyitni, de egy olyannal,
amelyet megszüntettek, befalaztak, nem tudok mit kezdeni.
Ophélie alaposabban szemügyre vette a térképet, és pár hosszúnak
tűnő pillanatra belemerült a számok, nyilak és különféle jelek
látszólagos összevisszaságába.
– Miért? – motyogta. – Miért törik magukat ezért annyira?
Archibald szája széles mosolyra húzódott, szemében eleven fény
csillant. Ophélie talán még soha nem látta ilyen eltökéltnek.
– Szerintem ez egyértelmű. Hildegarde önfejű egy vénasszony volt,
nem kevésszer hozott kínos helyzetbe, mindemellett a személyes
védelmem alatt állt. Ha a haláláért Isten a felelős, akkor Isten azért
elszámolással tartozik nekem.

47
 Gaëlle egyetértése jeléül a földre köpött, Róka pedig azon nyomban
előkapott egy zsebkendőt, és átnyújtotta neki, hogy legyen mivel
megtörölnie a száját.
– Én a magam részéről nem kifejezetten voltam oda a vén satrafáért
– sóhajtotta –, de ami a főnökasszonyomnak fontos, az nekem is fontos.
– Ideje, hogy hazavigyem ezt a kishölgyet az édesanyjához – közölte
Archibald, és megsimogatta Victoire fehér haját; a kislány ceruzával a
kezében bóbiskolt a pulton. – Én elhoztam egy szélrózsába, Thorn
felesége, de a döntés az öné. Válasszon magának útirányt! Itt akar
maradni Animán a családjával? Szeretne visszatérni a Sarkra a
keresztlányával? Vagy velünk tart, és együtt megkeressük Árkádiát?
– A Sarkot válaszd! – vágta rá gondolkodás nélkül Roseline néni. –
Visszamegyünk Berenilde-hez, ugye?
Ophélie az ajkát harapdálta. Könnyű szívvel mondott volna igent
akár Roseline néni kérésére, akár Archibald ajánlatára. És az otthon
akolmelegében is maradhatott volna, de tudta, hogy attól csak nőne-
szélesedne a lelkében az űr. Úgy kavarogtak benne az érzések, hogy a
hasa is megfájdult tőle – mint amikor az ember vonatra száll, de nem
tudja, hová viszi az a vonat, ahogyan azt sem, visszatérhet-e onnan
valaha.
Ophélie a szemével lassan végigpásztázta a kőlapba vésett
vonaltérképet, és egyenként számba vette a lehetséges úti célokat.

ANIMA: Artemisz, a tárgyak mesterének fennhatósága.

A SARK: Faruk, a gondolatátvitel mesterének fennhatósága.
TOTEM: Vénusz, az állatok mesterének fennhatósága.
KÜKLÓPSZ: Uránosz, a mágnesesség mesterének fennhatósága.

48
 FLÓRA: Beliszama, a növények mesterének fennhatósága.
PLUMBAURUM: Midász, az anyagmódosítás mesterének
fennhatósága.
FÁROSZ: Hórusz, a bűvölet mesterének fennhatósága.
SZERENISSZIMUSZ: Fáma, a jövőbelátás mesterének fennhatósága.
HÉLIOPOLISZ: Lucifer, a villámlás mesterének fennhatósága.
BÁBEL: az ikrek, Pollux és Heléna, az érzékelés mestereinek
fennhatósága.
A SIVATAG: Dzsinn, a forrásvizek mesterének fennhatósága.
TARTAROSZ: Gaia, a tömegvonzás mesterének fennhatósága.
ZEFÍR: Olümposz, a szelek mesterének fennhatósága.
TITÁN: Jin, a térfogatkezelés mesterének fennhatósága.
KORPOLISZ: Zeusz, az átváltozás mesterének fennhatósága.
SZIDDHA: Perszephoné, a hőszabályozás mesterének fennhatósága.
SZELÉNÉ: Morpheusz, az álmok mesterének fennhatósága.
VESPERÁS: Virakocsa, a halmazállapotok mesterének fennhatósága.
EL-ANDALODÓNIA: Ré, az empátia mesterének fennhatósága.
A CSILLAG: semleges terület, a családközi intézmények székhelye.

És természetesen szóba jöhetett még egy célállomás, amely nem

szerepelt a térképen: Árkádia, a teret mesterien alakító Janus
felségterülete.
A szobája szűkös falai között Ophélie mind a huszonegy főszilánkot
alaposan tanulmányozta. De ez persze nem jelentett semmit, mert végig
úgy érezte, minél többet foglalkozik velük, annál kevesebbet tud róluk.
Elővette a zsebéből a képeslapot, amelyet a bácsikájától kapott. Bár
a mosdóban történtek a papírt eléggé megviselték, a XXII. Családközi

49
kiállítást befogadó monumentális épület még tisztán kivehető volt a
képen.
– Ezt választom – jelentette be a többiek legnagyobb
meghökkenésére. – Bábel az úti célom. És oda egyedül kell mennem.

50
 AZ ELVÁLÁS

Ophélie szorosan magához ölelte a sálját, és csak nézte az ajtó tömör

fatábláját. Amikor pár perccel korábban Archibald egy utolsó biztató
kacsintással rázárta, minden elsötétült, még egy aprócska fénysugár
sem szűrődött be a réseken. Ophélie végül rászánta magát, megragadta
a kilincs gombját, elfordította, és lassan, óvatosan kilépett az átjáróból:
a szélrózsa tágas körcsarnoka helyett egy szűk fülkeszerűségben találta
magát. Innen már nem volt visszaút.
„Magamra maradtam” – hasított belé hirtelen a gondolat, miközben
a sötétben meregette a szemét. Egyedül volt egy ismeretlen vidéken,
több ezer kilométerre az otthonától, és még csak azt sem tudta
pontosan, mit keres, tájékozódásul egyedül egy hatvanéves fényképre
támaszkodhatott. Az elmúlt két évben sokat ábrándozott erről a
pillanatról, de most, hogy elérkezett, elfogta tőle a szédülés.
Ophélie határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót. Félt,
igen, már hogy ne félt volna, de nem bánta, nem bánt semmit.
Körülnézett, hogy lássa, hová is jutott a szélrózsából. Az ajtó
üvegezett részén behatoló szűrt fényben csak körvonalakat tudott
kivenni: lapátokét, gereblyékét, ásókét, virágcserepekét. A fülke
minden bizonnyal valami kerti tároló lehetett. De hogy kinek a
kertjében, azt Ophélie nem tudhatta, a tulajdonosával viszont nem
szívesen futott volna össze. Anima lakói mindent megosztottak
egymással, de még ott sem illett hívatlanul becsörtetni bárkihez.
Próbált hát minél észrevétlenebbül kisurranni az ajtón, de már a
küszöbön megtorpant: odakint nem volt semmi. Csak végtelen
51
fehérség, hihetetlen, egybefüggő, mindent beborító fehérség. Mint egy
üres papírlap, amelyről egy hatalmas radír mindent eltüntetett.
Ophélie egyre nyugtalanabbul forgatta a fejét, nézett erre, nézett
arra. A tároló elhagyatottan állt a semmi közepén, nem tartozott
semmilyen más, nagyobb épülethez. A levegő olyan meleg volt, és
nyirkos, hogy Ophélie kis híján rosszul lett a télikabátban, és a
szemüvege egy pillanat alatt bepárásodott. Mi van, ha Gaëlle és Róka
elszámolta magát? Vagy ha Archibald túlbecsülte újonnan felfedezett
képességét, és elvétette az irányt?
– Hová kerültem? – motyogta maga elé Ophélie.
– EZ ITT POLLUX BOTANIKUS KERTJE.
Ophélie hátrakapta a fejét. A különös, gépies hang, amilyenhez
hasonlót még sohasem hallott, a háta mögül jött, a tároló belsejéből.
– Elnézést kérek – makogta, miközben szemével azt kereste, vajon
ki szólította meg. – Eltévedtem, és nem tudom…
– A KERT LÁTOGATÁSA APÁLY IDEJÉN JAVASOLT – vágott a szavába a
hang. – JÖN MÉG BORÚRA DERŰ.
Ophélie addig-addig erőltette a szemét, amíg végül meg nem találta
a hang forrását. Az egyik oldalfal mellett egy ember formájú bábu
ácsorgott, de olyan mereven és mozdulatlanul, hogy karcsú alakja
beleolvadt a kerti szerszámok közé. A hang egészen pontosan a hasából
szólt, amelyet apró lyukak pettyeztek; arctalan fején nem volt sem száj,
sem orr, sem szem, és öltözékként mindössze egy vasutassapkára
emlékeztető fejfedőt viselt, amelyen szabályos, hímzett betűkkel a
következő felirat díszelgett: „idegenvezetés”.
Eddigi életében Ophélie csak egyetlen hasonló teremtménnyel
találkozott: Lazarus, a híres világutazó gépkomornyikjával.

52
 – Apály idején? – kérdezett vissza értetlenül.
A bábu nem felelt. Ophélie pedig ismét fürkészni kezdte a kinti
végtelen fehérséget, és rájött, hogy az nem más, mint sűrű tejköd. És
egyszeriben megkönnyebbült. Mert ha ez a hely Pollux botanikus
kertje, akkor az azt jelentette, hogy jó helyen jár. Pollux szintén
családfő volt, Bábelt az ikertestvérével, Helénával ketten
kormányozták.
– És mikorra várható az apály? – fogalmazta át a kérdését.
– POLLUX BOTANIKUS KERTJE A NYÁR MINDEN NAPJÁN NAPFELKELTÉTŐL
NAPNYUGTÁIG TART NYITVA – darálta a választ a bábu, amely továbbra is
szinte vigyázzállásban támasztotta a falat. – TÜRELEM RÓZSÁT TEREM.
Bábelen még tartott a nyár? Ophélie kicsit bosszankodott a saját
felkészületlenségén – talán nem ártott volna alaposabban
áttanulmányozni azokat a földrajzi értekezéseket. Elővette a
bácsikájától kapott képeslapot, hogy megmutassa a bábunak, bár
nemigen tudta, hová tartsa, mivel fogalma sem volt, lát-e a szerkezet
egyáltalán, és ha igen, melyik részével.
– Hagyjuk az apályt! Erre a helyre szeretnék eljutni, itt tartották a
XXII. Családközi kiállítást. A felvétel elég régen készült, de az épület
biztosan megvan még. Megmondaná, hol…
– EZ ITT POLLUX BOTANIKUS KERTJE – vágta rá azonnal a bábu.
Ophélie lerogyott egy nagyobb, üres virágcserépre. Az
idegenvezetésre kijelölt bábu nemcsak külsejében, másban is rokon
vonásokat mutatott Lazarus gépkomornyikjával: kizárólag egyszerű
utasításokat tudott végrehajtani. Ophélie-nak ki kellett hát várni, hogy
felszálljon a köd; ha legalább azt tudta volna, hány órára járhat (Animát

53
késő délután hagyta el, de a két szilánk közt nyilván volt némi
időeltolódás). A fülledt melegben kezdett megszomjazni.
A tekintete a szemközi falhoz támasztott törött ablaküvegre esett, és
megpillantotta benne a saját tükörképét. Elnézte a színes
szemüveglencséit, hosszú, rakoncátlan copfját, nyakában az izgő-
mozgó sálat, és hangosan kimondta a nyilvánvalót:
– Túlságosan hasonlítok önmagamra.
Ophélie nem egykönnyen beszélte le Roseline nénit arról, hogy
elkísérje, de végül sikerült meggyőznie, hogy ketten a kelleténél jobban
felhívnák magukra a figyelmet. De ha valaki még ennek ellenére is
felismeri?
Rágcsálni kezdte az olvasókesztyűje varrásait. Elméletileg Isten nem
járhatott előtte, Ophélie nem tartotta valószínűnek, hogy megelőzte
volna. Ő maga is csak egészen apró jelekből rakta össze, hogy Bábelre
kell utaznia. Három felvillanó képből: a sárga virágú mimózából, a fej
nélküli katonából és a régi iskolából, amelyeket Faruk Könyvének
olvasásakor látott – azok vezették el idáig.
És erről a három látomásról egyedül Thornnak beszélt.
A kutatásai alapján, hacsak nem nyúlt nagyon mellé, arra jutott,
hogy az egész történet Bábelen kezdődött. Az őstörténet: a családfőké,
a Könyveké, Istené és a Nagy Szakadásé. Ezt a rejtélyt Ophélie talán
úgy is megfejthette volna, ha Archibaldot és az ő módszerét követi, de
annak esélye, hogy Thornt Árkádián találja, gyakorlatilag egyenlő volt
a nullával. Nem, ha Thorn ugyanúgy gondolkodott és ugyanazokra a
következtetésekre jutott, mint ő, és persze ha valóban sikerült kijutnia a
Sarkról – amikre Ophélie teljes mértékben képesnek tartotta –, minden
bizonnyal Bábelnek vette az irányt.

54
 Hirtelen abbahagyta a kényszeres rágcsálást, mert észbe kapott,
hogy csak egy pár kesztyűt hozott magával.
– Ha hasonlítok önmagamra, hát akkor hasonlítok, sebaj –
morfondírozott, és megrázta a fejét, hogy a szemüvege lencséje
visszanyerje semleges színét.
A Matrónák, miután hagyták elszökni, az esetről biztosan
értesítették Istent. És ha Isten gondoskodott arról, hogy minden
szilánkon legyenek Pártfogói – ami felől Ophélie-nak nem volt
kétsége –, hamarosan úgyis eljuttat róla Bábelre egy részletes
személyleírást, és kerestetni fogja őt a helyi erőkkel. Vagyis Ophélie
tisztában volt azzal, hogy ha valóban észrevétlen szeretne maradni,
még a szokásosnál is elővigyázatosabban kell eljárnia. A rövidlátásán
és az alkatán nem tudott változtatni, de ami a többit illeti…
Kicsit kutakodott a tárolóban, de nem kellett sokat kotorásznia, hogy
a kezébe akadjon egy sövényvágó olló. Felemelte, és ügyetlenül, de
annál elszántabban lenyisszantotta vele a copfját. A hajzuhatag nagy
puffanással, tehetetlenül, mint egy köteg szorosan összefogott szalma, a
földre hullott. Ophélie ellenőrizte a végeredményt a törött
ablaküvegben, és azt látta, hogy csupa égnek meredő kérdőjel
koszorúzza a fejét. A hajszálai, miután megszabadultak a végüket
lehúzó súlyos tehertől, külön-külön, egyenként begöndörödtek. Ophélie
kislány kora óta növesztette a haját, de amikor rádobta a varkocsát egy
zsáknyi kitépett gazra, maga is meglepődött, mennyire hidegen hagyja
a veszteség. Leginkább könnyűnek érezte magát. Mintha az iménti
nyisszantással nem is a hajától, hanem a régi életétől vált volna meg.
Ezt követően elrejtette a kabátját egy köteg kertészkötény alatt,
elvégre ha Bábelen tombolt a nyár, meleg ruhára semmiképp sem volt

55
szüksége. A sálját is letekerte a nyakából, szegény bármilyen
kétségbeesetten ellenkezett.
– Rólad meg aztán végképp egy pillanat alatt felismernek. Ne
butáskodj, nem hagylak itt! Magammal viszlek, csak beteszlek a
táskámba.
Kinyitotta az iszákját, amelyet Róka készített össze neki. Volt benne
egy kis kétszersült, egy palack szódavíz, és Roseline néni is
belecsempészett néhány hasznos holmit. És miközben tömködte bele a
sálját, véletlenül kirántotta mellőle a hamis iratokat, amelyeket
Archibald saját kezűleg töltött ki neki – a szélrózsában a pult fiókjaiban
minden rendelkezésére állt Ophélie új személyazonosságának látszólag
hiteles igazolásához.
– A nevem Eulalie – ismételte át Ophélie, miközben újra átnézte a
papírjait. – Nyolcadfokon Animista vagyok, de a szilánkon, ahonnan a
felmenőim elszármaztak, még nem jártam sosem.
Ha nem megy bele a részletekbe, ezt talán hihetően elő tudja adni.
A bácsikájától eleget hallott arról, hogy szórványosan más szilánkokon
is élnek távoli rokonai.
Ettől a gondolattól nyomban elfogta a bűntudat a szülei és a
testvérei iránt. Egyetlen szó, minden magyarázat nélkül hagyta el őket,
el sem búcsúzott senkitől. Csak remélni tudta, hogy nem aggódnak érte
túlságosan.
– A nevem Eulalie – mondta ki még egyszer a biztonság kedvéért,
és egy pillanatra elmélázott.
Miért pont Eulalie? Amikor Archibald arra kérte, hogy válasszon
magának másik nevet, önkéntelenül ez jött a szájára. Minél többet

56
gondolkozott rajta, annál átlátszóbbnak érezte ezt a választást. Az új
név hangzásban túlságosan közelített a régihez.
Ophélie kényelmesen bevackolta magát két zsák vetőmag közé. „És
Thorn, vele mi lehet? – jutott az eszébe, miközben lecsukta a
szemhéját. – Vajon ő is másnak adta ki magát, miután elmenekült? És
hogyan él? Van fedél a feje fölött? És bár nem az étvágyáról híres, van
mit ennie?”
Éles fényre riadt fel, amely egyenesen a szemébe világított. Észre
sem vette, hogy elaludt. A kezével eltakarta a szemét, de az ujjai között
látta, hogy a bábu kimegy a szerszámoskamrából. Odakint hétágra
sütött a nap, és a sugarai a nyitott ajtón beáradtak. Ophélie fogta az
iszákját, és kilépett a verőfénybe. A forróság az első lépésnél mellbe
vágta. A köd időközben teljesen eloszlott, fátyla alól elképesztő
színkavalkád tűnt elő: a zöld legváltozatosabb árnyalataiban játszó buja
növényzet, szökőkutak, televény, gyümölcsök, és köztük madarak és
rovarok repdestek.
De bármennyire lenyűgözte a botanikus kert látványa, Ophélie nem
sokáig élvezhette: a szokatlan illatok bekúsztak az orrába, amitől rájött
a tüsszögés, és amíg gépesített idegenvezetője nyomában ki nem ért a
páfrányosból, a roham nem csillapodott. Hiába szabadult meg a
kabátjától, így is tikkadozott a melegben. A párás levegőben egy
pillanat alatt megizzadt, a ruhája a testére tapadt. Szinte már nem is
emlékezett, milyen volt Anima egyhangú szürke tele.
A magasra nőtt füvek és bokrok között a távolban furcsa erszényes
állatokat pillantott meg, amilyeneket eddig csak könyvekben látott.
Ahogyan még a fák lombozatában ugrándozó majmok rikoltozásához
foghatót sem hallott még életében soha.

57
 – Merre van a kijárat? – kérdezte a bábut.
– POLLUX BOTANIKUS KERTJÉNEK LÁTOGATÁSA AZ ARBORÉTUMBAN

KEZDŐDIK – felelte az, és haladt tovább feltartóztathatatlanul egyenesen

előre. – KÉREM, MARADJANAK EGY CSOPORTBAN.
Ophélie úgy döntött, ideje lecsatlakoznia róla. Mialatt a kivezető
utat kereste, mindenfelé ugyanolyan bábukkal találkozott: az egyik
gyomlált, a másik a sétány kőlapjait sikálta, és mindegyik csak egy-egy
pillanatra hagyta félbe a munkáját, amíg megolajozta az illesztékeit. De
Ophélie akármelyiket megszólította, a kérdéseire csak olyan válaszokat
kapott, hogy „LASSAN JÁRJ, TOVÁBB ÉRSZ”, vagy „MINDEN ÚT BÁBELBE

VEZET”, amivel nem sokra ment. De nem adta fel, mert hát csak kellett
lenniük valahol eleven, hús-vér bábelieknek is.
Ophélie egy kőlépcsőhöz ért, amelyet kétoldalt hatalmas, tölcséres
futóvirágok szegélyeztek. Elindult rajta felfelé, és minél magasabbra
ért, annál pontosabban felmérhette a kert kiterjedését. A lépcsőzetesen
kialakított ültetvény minden szintjén a bokrok, fák, virágok és
gyümölcsök együttese tobzódott a színekben és az illatokban. A legalsó
szinteken néhány megmaradt ködpamacs még makacsul kapaszkodott a
pálmafák törzsébe.
Amikor belegondolt, Ophélie maga sem igen akarta elhinni, hogy
alig egy nappal ezelőtt még hálóingben vonszolta magát a gyerekkori
szobájában. Olyan hosszú időt töltött tétlenül, miközben alig dugta ki a
házból az orrát, egyedül a közeli pékségbe járt le rendszeresen a családi
reggelihez friss kifliért, hogy már ettől a kis gyaloglástól is izomláza
lett.
De sajgó tagjainál sokkal jobban zavarta, hogy az egész kertben
mindeddig egyetlen mimózát sem látott. Isten múltja valahogyan

58
mindenképpen kapcsolódott ehhez a fához. Valójában Ophélie nemcsak
ebben a kertben, még soha sehol nem látott élőben mimózát, de az
olvasás óta tájékozódott: a mimóza jellegzetes, fürtös aranysárga
virágzatáról ismerszik meg, és csak nagyon kevés szilánkon őshonos.
És amennyiben annak a természetrajzi értekezésnek a szerzője nem
tévedett, Bábel ezen kevés szilánkok közé tartozott.
Ophélie addig ment, amíg végül csak elérte a botanikus kert
kerítését, amelynek rácsain annyi volt a díszítés, akár egy fényűző
palotáén. Amikor kilépett a kapun, mintha egyszeriben egy másik
világba pottyant volna. A park bejáratát sugárútnyi széles híd kötötte
össze a piactérrel. A túloldalon hömpölygött a tömeg az árusok sátrai és
asztalai között. A férfiak, nők és automaták áradatából helyenként
kimagaslott egy-egy zsiráf és elefánt, és a közelségük láthatóan senkit
sem zavart.
A Ketyegő ehhez a kivonuláshoz képest legfeljebb jelentéktelen kis
falusi mulatságnak tűnt!
Ophélie épp csak pár lépést tett a hídon, a levegőt betöltő tömény
illatok máris elbódították. A nap magasan járt, ragyogó sugaraitól
káprázott a szeme, de azért próbált nézelődni. Ösztönösen
belekapaszkodott az iszákja pántjába: a talpa, illetve a híd alatt nem
volt semmi. Ophélie olvasta a könyveiben, hogy Bábel nem egyetlen
összefüggő földterületen fekszik, de az elé táruló látványra nem volt
felkészülve: apróbb szilánkok miriádja lebegett a felhők vakító fehér
tengerén. Némelyiken egy város is elfért volna. Másokon egy
házikónak is alig volt hely. Az építményeket mindegyiken dús
növényzet futotta be és vette körül, mintha az egészet eleve így
tervezték volna. A kisebb, egymáshoz közeli szilánkdarabokat szépen

59
ívelt hidak kanyargós hálózata kötötte össze, a nagyobbakra légi
járművekkel lehetett eljutni, amelyeket Ophélie ilyen távolságból
valamiféle repülő vonatoknak nézett.
Ophélie bevette magát a tömegbe, és mindenfelől megrohamozták
az ingerek: a fülét az árusok hangos kiáltozása, a szemét a tarka
szövetek, ékszerek, magvak és fűszerek, tojások és gyümölcsök,
dinnye, mangó, banán, valamint további, számára ismeretlen gyümölcs-
és zöldségfélék színpompás halmai. A gyomra pedig jelzett, hogy
hamarosan nem ártana kerítenie magának valami ennivalót.
– Meg tudná mondani, kérem, merre találom ezt a helyet? –
mutogatta a képeslapját mindenkinek, aki csak szembejött vele.
Erőtlen, vékonyka hangját elnyelte a piaci ricsaj, így kénytelen volt
egyre hangosabban érdeklődni, de választ még így sem kapott senkitől.
Már-már olyan érzése volt, mintha a járókelők szántszándékkal
átnéznének rajta. Csak mentek tovább anélkül, hogy rápillantottak
volna.
Ophélie némiképp megsemmisülve odasétált egy szökőkúthoz,
amelyben hosszú lábú rózsaszín flamingók tapicskoltak. Benedvesített
egy zsebkendőt, és hogy felfrissüljön, megtörölte vele az arcát, majd
meghúzta a szódavízzel teli butykosát. Kicsit elücsörgött a kút
peremén, bedugta a kezét a táskájába, és miközben a sálját simogatta,
alaposabban szemügyre vette a piacon fodrozódó tömeget. A bőrszínek
és vonások, a szóhasználat és a hanglejtés sokfélesége a bábeli lakosság
vegyes összetételéről árulkodott: minden bizonnyal nem egy, hanem
több család élt itt együtt. Ugyanakkor igen összetartó népségnek tűntek,
akik közül Ophélie határozottan kilógott.

60
 Jobbnak is látta, ha nem időzik tovább ezen a téren. A nézelődők és
vásárlók között egy őrjárat vágott magának utat. A felerészt férfiakból,
felerészt nőkből álló osztag tagjai bő klepetusuk fölött vértet viseltek,
és hozzá csúcsos, tarkóvédős sisakot, amitől elég katonás volt a
megjelenésük. Tekintetükkel minden irányban végigpásztázták a
tömeget, ha nem is fenyegetően, mindenesetre zavarba ejtően.
Szembogarukban aranyos fényű szikra villant, ami örökölt családi
képességükről árulkodott: átláttak mindenkin és mindenen, még egy
légy sem tudott volna kitérni előlük.
Ophélie semmiképp sem akart ujjat húzni velük. Mert bármire,
aminek a hatalmi körökhöz köze volt, jó eséllyel Istennek is volt
befolyása. Átellenes irányban átvágott hát a piacon, és megcélzott a
közelben egy indulni készülő légpárnás villamost. A jármű oldalát
végig ugyanaz a hirdetés díszítette: sárga napkorong, és benne a
„LUX” felirat. Az utasok beszálláskor sorban érvényesítették a
jegyüket a kihelyezett készüléknél. Ophélie, miután megbizonyosodott
róla, hogy közel s távol sehol egy ellenőr, maga is sietve beszállt. De
még ki sem fújhatta magát rendesen, az egyik utas felkelt az üléséről,
és finoman visszataszította a peronra.
– Ne vegye személyeskedésnek, miss! – szabadkozott udvariasan. –
Ön nem lyukasztott, vagyis nem tiszteli a szabályokat. Csak honpolgári
kötelességemet teljesítem.
– Kérem, nekem okvetlenül el kell jutnom ide! – lobogtatta Ophélie
a képeslapot. – Legalább azt megmondaná, hogyan…
Az önműködő ajtó csapódása rövidre zárta a társalgást. Ophélie
elkeseredése pedig a következő pillanatban kétségbeesésbe váltott,
amikor érezte, hogy a villamos húzza maga után. Az ajtó becsípte az

61
iszákja pántját! Ophélie belecsimpaszkodott a táskába, teljes erőből
cibálta-rángatta, aztán megbotlott, egy darabig hason szántotta a
járdasziget kövét, míg végül nem tehetett mást, és elengedte a zsákot.
– Nem! – bukott ki belőle a keserves sóhaj, miközben nézte, ahogy a
gyorsuló villamos messzire repíti az iszákját.
És benne a sálját.

62
 A BUSZ

Ophélie a nyakába vette a lábát, és a sínek mentén futva a villamos

nyomába eredt. Ömlött róla a víz, tele volt horzsolásokkal, az oldala
szúrt, a tüdeje lángolt. Egy híddal és néhány utcával távolabb a pálya
elágazott. Merre kanyarodhatott az a villamos? Melyik úton tovább?
Ophélie tanácstalanul forgatta a fejét, mint aki valamiféle jelre vár.
Körös-körül nem látott mást, csak járókelőket, lovas kocsikat,
gyalogosan vagy kerékpárral vontatott riksákat, állatokat és
automatákat, zsibongó jövés-menést. És amikor megigazította a
szemüvegét, forogni kezdett vele a világ. A környék egy hatalmas
lépcsőrendszerhez hasonlított, szintenként újabb és újabb utcákkal,
amelyeket mindenütt ellepett a burjánzó növényzet és a tömeg.
A nagy tolongás közepette Ophélie elmondhatatlanul magányosnak
érezte magát. Hogyan fogja itt megtalálni a sálját? És hogyan jut el
Thornig? Hogy hihette akár csak egy percig is, hogy készen áll egyedül
nekivágni egy ilyen vállalkozásnak egy teljességgel ismeretlen
szilánkon? Roseline néni, Archibald, Gaëlle és Róka egybehangzóan
mind azt tanácsolták neki, várjon, ne siessen annyira, de ő persze nem
hallgatott rájuk, fűtötte a türelmetlen tenni akarás.
– Kérem! – intett le egy riksát. – Azt a villamost keresem, amelyik a
piactér felől jár erre.
A kérdést a járgány vezetőjéhez intézte, de amikor az megállt, és
lepillantott rá, Ophélie egy arctalan bábuval találta szembe magát.
Helyette az egyszemélyes fülkében bóbiskoló utasa válaszolt
meglehetősen álmatag női hangon:
63
 – Ha kérdése van, inkább egy irányjelzőnél érdeklődjön, ifjú hölgy.
– Miféle irányjelzőnél?
A nőszemély résnyire kinyitotta az egyik szemét, és méretes orrával,
amelyben fényes karika csillant, nagyot szippantott a levegőből, mintha
Ophélie-t szimatolná – tisztes távolból.
– Egy köztéri irányjelzőnél. Minden kereszteződésben talál egyet.
És mivel szemmel láthatóan nem idevalósi, hadd adjak önnek egy
tanácsot: öltözzön fel tisztességesen.
Azzal a riksa folytatta az útját, Ophélie pedig egy darabig némán
bámult utána. A szürke ruha, amelyet viselt, igaz, nem volt már mai
darab, de hogy ne lenne tisztességesen felöltözve, azt azért túlzásnak
érezte. A közeli kereszteződésben észrevett egy szoborszerű, méretes
automatát, amelynek nyolc karja nyolc különböző irányba mutatott: az
asszony nyilván erre a szerkezetre gondolt, csakis ez lehetett a köztéri
irányjelző.
– Ööö… a villamos kocsiszín? – szólította meg félénken Ophélie.
Mivel fentről válasz nem érkezett, Ophélie némi vizsgálódásba
kezdett, és a szobor talapzatán talált is egy kurblit, olyat, mint
amilyennel a zenélő dobozokat szokták felhúzni. Kicsit kigyomlálta
körüle a gazt, és megtekerte a hajtókart.
– TEGYEN FEL EGY KÉRDÉST! – darálta a szobor.
– A piac felől érkező villamos végállomása?
– BÁTRAKÉ A SZERENCSE.
– A talált tárgyak osztálya?
– AZ ÉJSZAKA JÓ TANÁCSADÓ.
– Akkor a XXII. Családközi kiállítás egykori helyszíne?
– JOBB MA EGY VERÉB, MINT HOLNAP EGY TÚZOK.

64
 – Hát, köszönöm szépen…
Ophélie elcsigázottan nekivetette a hátát a szobor talapzatának. Nem
maradt semmije, csak Thorn órája és az a régi képeslap, ennyivel
gazdálkodhatott. Elvesztette az iratait, a váltóruháját, ráadásul
szerencsétlen sálja is magára maradt, nem számíthatott rá ebben a
kiismerhetetlen városban.
És ha valaki megtalálja az iszákját? – dörzsölte meg Ophélie
dühösen a szemhéját. És ha az a valaki átadja Pollux családi őrségének?
És ha Isten hírét veszi, hogy Bábelen feltűnt egy feltűnően izgága,
önálló életet élő sál?
Az érkezése óta alig telt el pár óra, de Ophélie úgy érezte, máris
eljátszotta minden esélyét.
– A reakciójából ítélve az eredmény igencsak lehangolta.
Ophélie sietve visszabiggyesztette az orrára a szemüvegét; hiába
tagadta volna, meglepte, hogy emberi hangot hall, és hogy az a hang
egyenesen hozzá beszél. Egy kamasz forma ifjú ült vele szemben egy
jókora napernyő árnyékában, és a könyökét faragott széke karfájára
támasztotta. A fiú ragyogó fehér öltözéke kiemelte bronzbarna bőrét.
Volt benne valami különös, de hogy pontosan mi, azt Ophélie egyelőre
nem tudta megfogalmazni. Igazság szerint a külseje alapján inkább
illett volna egy csendes teaházba, mint ide, a forgalmas közútra.
Érdeklődve figyelte Ophélie-t, ami annyira lekötötte, hogy ügyet sem
vetett a környező nagyvárosi robajra.
– A köztéri irányjelzővel – magyarázta, és felmutatott a szobor-
automatára. – Pontos címet kell neki megadnia, különben nem érti. És
igazán nem akarom megbántani, miss, de azt hiszem, az akcentusa túl
erős neki.

65
 Az ifjú jellegzetes bábeli hanghordozással beszélt, dallamosan és
kifinomultan ejtette a szavakat. Amúgy minden más is kifinomult volt
rajta: a szeme vágása, akár egy antilopé, hosszú, selyemfényű fekete
haja, az arcvonásai, még a ruhája lágyan omló szövete is. Korban
Ophélie feltehetően pár évvel megelőzte, jelen pillanatban mégis úgy
érezte magát előtte, mint egy gyámoltalan kislány.
– Elvesztettem a táskámat és benne az irataimat – nyöszörögte elfúló
hangon, amire nem volt büszke. – Nem tudom, mitévő legyek. Most
járok először Bábelen.
Az ifjú ügyetlenül elfordította a székét, és Ophélie ismét azon kapta
magát, hogy képtelen rájönni, mitől van az a benyomása, hogy a fiúból
valami megmagyarázhatatlan különösség árad.
– Menjen végig ezen a széles úton, aztán keresztül a hídon –
mutatott a suhanc kelet felé. – Amint átért a hídon, látni fog egy
roppant magas épületet, olyan, mint egy világítótorony. Onnan már
lehetetlen eltévedni.
– És pontosan mi az az épület?
Az ifjú elmosolyodott.
– A Bábeli Emlékmű. Ott tartották a XXII. Családközi kiállítást. Az
iránt érdeklődött az irányjelzőnél, nem? Sorry, miss, nem tudtam
megállni, hogy ne füleljek oda. Apám szerint a kíváncsiság „bájos
jellemhiba”, de sajnálatos módon hajlamos vagyok beleavatkozni
mások dolgaiba, amelyek nem tartoznak rám. És sokat is beszélek –
tette hozzá magyarázkodva –, de mentségemre szóljon, hogy
mindkettőt apámtól tanultam. Ami a táskáját illeti, biztos vagyok
benne, hogy hamarosan újra a kezében tarthatja. A becsület Bábelen
honpolgári kötelesség.

66
 Ophélie-t hála töltötte el. Az ifjú visszaadta a bátorságát.
– Köszönöm szépen, uram.
– Ambrosius. Csak semmi uram, miss.
– Ó… Részemről Eulalie. Köszönöm, Ambrosius!
– Sok szerencsét, miss!
Az ifjú habozni látszott, mintha mondani akarna még valamit, de
végül meggondolta magát. Ophélie átszaladt az úton, szembe a
forgalommal, a kerékpárosok és riksások felháborodott kiáltásai
közepette. Amikor átért, nem tudta megállni, és visszapillantott. Mert
váltig ott motoszkált benne, hogy valamit, valami fontos részletet
kihagyott. És amikor meglátta, hogyan küzd Ambrosius a székkel, meg
is értette, mi az.
A fiú ugyanis görszékben ült, és az alkalmatosság egyik kereke
beszorult az utcakövek közötti résbe.
Ophélie azonnal visszafordult – és ismételt szabálytalan átkelésével
az úttesten újabb felháborodási hullámot indított –, és amikor odaért,
teljes súlyával ránehezedett a székre, hogy kiszabadítsa a kereket.
Ambrosius meglepetten pillantott fel rá; azt hitte, a lány már rég
messze jár.
– Nevetséges – heherészett kínjában –, valahányszor kimozdulok,
mindig csávába kerülök. Ezért is nem vagyok alkalmas busznak.
– Busznak?
– Bérelhető utasszállítónak, miss, de errefelé mindenki csak a
rövidítést használja. Minden, ami gurul, és képes felvenni legalább egy
utast. Önöknél nincs ilyen?
Ophélie kitért a válaszadás alól, csak enyhén ingatta a fejét, amivel
még jobban felkeltette Ambrosius érdeklődését.

67
 – Kisegítettem. És ön is kisegített engem. Mostantól barátok
vagyunk.
A nyilatkozat olyan váratlanul érte Ophélie-t, hogy gondolkodás
nélkül elfogadta és megszorította a felé nyújtott kezet. És bár azt hitte,
már tudja, igazából csak ebben a pillanatban jött rá, mitől olyan furcsa
ez a kamasz fiú: bal karja a jobb vállából, a jobb pedig a bal vállából
nőtt ki. És csálé lábbelije szokatlan szögéből ítélve az alsó végtagjaival
is hasonló lehetett a helyzet. Ophélie még soha egyetlen embernél sem
látott ehhez fogható testi rendellenességet – mintha Ambrosius is túl
lett volna egy komoly tükörbaleseten.
– Ha elfogad sofőrjének, Miss Eulalie, kérem, szálljon fel.
Azzal meghúzott egy kart, és a görszék hátsó részén nagy
kattogással leereszkedett egy fellépő. Ophélie némi ügyetlenkedés árán
elhelyezkedett az ifjú mögött, de persze azonnal majdnem le is esett,
amint Ambrosius kioldotta a kéziféket, és a görszék nekilendült.
A járgány erősen zötyögött a macskakövön. Ophélie-nak többször le
kellett tennie a lábát, hogy átsegítse a kerekeket az út egyenetlenségein,
miközben Ambrosius a hajtókart kezelte. A támlára kissé hányaveti
módon rögzített napernyő szára olyan hangosan nyekergett a szélben,
hogy Ambrosius hiába próbált társalogni, Ophélie alig hallotta a
hangját. Az utazás nem volt épp kellemesnek mondható, de Ophélie
egyszeriben minden kényelmetlenségről megfeledkezett, amikor a
görszék rákanyarodott egy két szilánkdarab között átívelő hídra, és
Ambrosius kifordított karjával a távolba mutatott.
A felhőtengerből egy irdatlan, csigavonalban épített torony vált ki,
amelynek üvegkupolája szinte karcolta a határtalan eget, és amely alig
fért el a lebegő földdarabon; egyik oldala a semmire nyílt, az építészeti

68
remek mégis szilárdan állt, láthatóan nem billenthette ki a helyéből
semmi.
– A Bábeli Emlékmű – jelentette be Ambrosius. – Ez a szilánk
legrégibb nevezetessége, részben még a régi világban épült. A legenda
úgy tartja, hogy az emberiség teljes emlékezete ott nyugszik.
„Az emberiség emlékezete” – ismételte magában Ophélie. És a
gondolatra, hogy talán Thorn is eljutott oda, a szíve heves kalapálásba
kezdett. Ambrosiusból nem látott többet, csak vállára omló fekete haját,
így előrehajolt, hogy az ifjú biztosan meghallja a kérdését.
– Hogyhogy csak részben épült a régi világban?
– A torony teteje a Nagy Szakadáskor leomlott, de LUX Lordjai
évszázadokkal ezelőtt újjáépítették. Szeretek oda járni, a falai között
könyvek ezreit őrzik. Rajongok a könyvekért! Ön nem? Képes lennék
reggeltől estig olvasni, bármilyen témában, minden érdekel. Egyszer az
írásnak is nekifogtam, de azzal sem boldogultam jobban, mint a
buszozással, túl sok kitérőt teszek. De ne higgye, hogy az Emlékmű
afféle poros, régimódi könyvtár, Miss Eulalie! A kialakítása és a
felszerelése a familiotékákkal, a transzcendiumokkal és a
csőpostarendszerrel a lehető legmodernebb. És mindez LUX
Lordjainak köszönhető.
Opélie-nak a leghalványabb elképzelése sem volt arról, mik lehetnek
azok a familiotékák és transzcendiumok, és mire szolgálhat a
csőpostarendszer, de a „LUX” szó ismerősen csengett a fülének. És
eszébe jutott, hogy a villamos oldalán látta, azokon a nagybetűs
hirdetéseken.
– És egy fej nélküli katona? – kérdezte. – Az is van arrafelé?

69
 Ambrosius behúzta a féket, de olyan hirtelen, hogy Ophélie feje az
övéhez koccant.
– Ezt a szót nyilvános helyen lehetőleg ne használja, miss – fogta
suttogóra, és meglepetten hátrapillantott. – Nem tudom, önöknél
milyen a szabályozás, de nálunk érvényben van egy index.
– Miféle index?
– Index vocabulum prohibitorum: azoknak a szavaknak a jegyzéke,
amelyeket tilos fennhangon kimondani. És rajta van minden olyan szó
és kifejezés, amely arra vonatkozik… tudja… – halkította le Ambrosius
még jobban a hangját, és intett Ophélie-nak, hogy hajoljon közelebb, és
a fülébe súgta: – a háborúra.
Ophélie-nak minden izma görcsbe rándult. Szóval Isten megtalálta a
módját, hogy a tilalmait Bábelre is kiterjessze.
– Feltételezem, arra a régi szoborra gondol, amelyik az Emlékmű
bejáratánál áll – folytatta Ambrosius immár könnyedebb hangnemben,
és ismét beindította a görszéket. – Az az alkotás egyidős az épülettel.
– És hogyan tudok oda eljutni?
– Szárnyhajtánnyal, miss – közölte Ambrosius, de még mielőtt
Ophélie visszakérdezhetett volna, hogy az meg micsoda, másfelé terelte
a társalgást. – De akár az Emlékműben kíván látogatást tenni, akár a
táskáját szeretné visszaszerezni, mindenekelőtt át kell öltöznie. Ebben a
viseletben sehová sem engedik be.
– Nem értem – ráncolta a szemöldökét Ophélie. – Mi a baj a
ruhámmal?
Ambrosius derűsen elnevette magát.
– Engedje meg, hogy vendégül lássam szerény hajlékomban, miss.
Van itt két-három dolog, amelyekbe nem árt, ha beavatom.

70
 Ambrosius otthona egyáltalán nem úgy festett, amilyennek Ophélie
egy buszsofőr lakát képzelte volna. A görszék behajtott egy
oszlopokkal szegélyezett kapun, amely mögött kis medencékben tiszta
víz csillogott, rajta virágzó tavirózsák. Minél beljebb hatoltak a
birtokon, annál inkább eltompultak az utcai szagok és zajok. A ház
bejáratánál libériába bújtatott bábuk csapata sietett gazdájuk elé, és
akadálymentesítette előtte az utat. Az előszoba hűvösébe érve Ophélie
végre szusszant egyet; a hajvágásnak köszönhetően fedetlenül maradt
tarkója olyan forró volt, hogy szinte perzselt.
Ophélie leszállt a fellépőről, majd álmélkodva körülnézett. Odabent
szobrok és automaták, márványasztalkák és telefonkészülékek,
futónövények és villanyárammal működő lámpák gondos ízléssel
összeválogatott együttese szemléltette, hogy régi és új, hagyomány és
vívmány milyen szépen megfér egymás mellett. A hely kicsiben híven
tükrözte az összes ellentmondást, amivel a látogató a városban
szembesült.
– Itt él?
– Az apámmal. Bár legtöbbször inkább egymagamban. Apám nem
sokat van itthon.
Azzal Ambrosius a szemközti falra függesztett egész alakos portréra
mutatott. A kép egy hosszú, ezüstös hajú, idősebb férfit ábrázolt,
huncutul csillogó szeme előtt rózsaszín csíptetővel.
– Hiszen ez Lazarus, a híres világutazó, a szilánkjáró! – kiáltott fel
Ophélie, aki azonnal felismerte. – Ő az édesapja? Egyszer találkoztam
vele.
– Látja, ez nem lep meg. Apámat mindenki ismeri, és ő is mindenkit
ismer.

71
 Ophélie-nak feltűnt, hogy Ambrosius nem is annyira büszke, mint
inkább szomorkás mosollyal nézegeti az apja portréját. Egy ilyen
elfoglalt apa mellett biztosan nem lehetett könnyű felnőni.
– És más rokonai nincsenek errefelé?
– Sem rokonaim, sem barátaim. Legalábbis olyan barátaim
nincsenek, akiket nem csavarok tartanak össze.
Ophélie elnézte a sután serénykedő gépkomornyikokat, akik épp
azzal voltak elfoglalva, hogy leszereljék a görszékről a napernyőt.
Próbált belegondolni, milyen lett volna a gyerekkora, ha nap mint nap
ilyen arctalan bábuk veszik körül, amelyek időnként hasból
megeresztenek egy „A KITARTÁS VÉGÜL ELNYERI A JUTALMÁT” vagy
„A VAJAS KENYÉR MINDIG A MEGKENT FELÉRE ESIK” szintű bölcsességet.
– Annak idején szóltam apámnak, hogy a szólásmondások és
szállóigék nem feltétlenül keltik mindig a legjobb hatást – sóhajtott
Ambrosius –, de ő nyakas ember, hajthatatlan, mint a teve.
– Ő tervezte az automatákat? – csodálkozott el Ophélie. – Azt
tudtam, hogy kereskedik velük, de arról sejtelmem sem volt, hogy
mindez az ő találmánya.
– Apám az egyszerű nép fia, de ez a zsenialitásából nem von le
semmit. A társadalmi rangját egyedül az érdemeinek köszönheti.
– A családjuk biztosan fontos szerepet játszik a helyi közéletben.
Ambrosius felvonta a szemöldökét, mint aki nem érti, Ophélie mit
hord itt neki össze.
– Apám fontos közszereplő, igaz, bár távolról sincs akkora
befolyása, mint LUX Lordjainak. De én, én mitől lennék az? Eddig
még nem sikerült rájönnöm, hogyan lehetnék a közösség hasznos tagja.
Egyszerű kitartott vagyok.

72
 A szavaiban szégyen érződött, ami elég világossá tette, milyen
mélyen megbélyegző ez a kifejezés. Ambrosius gurulva, a
lehetőségeihez mérten gyorsan megindult a folyosó tartóoszlopai
között, és csak úgy dőlt belőle a szó, mintha a hangjával akarná
kitölteni a ház üresen kongó tág tereit.
– Mielőtt buszozni kezdtem volna, számtalan egyéb foglalkozást
kipróbáltam, de minden vállalkozásom csúfos bukással végződött. Nem
vagyok kétkezi ember, ez napnál világosabb. Nekem még az is jócskán
meghaladja a képességeimet, hogy az írógépbe bepötyögjek egy
szöveget. Sokszor elgondolkozom azon, hogy ha Pollux Fiai közé
születek, lenne legalább egy olyan érzékszervem, amelyikre
támaszkodhatnék. Ha most jönne egy jótékony szellem, és
megkérdezné, mi szeretnék lenni, gondolkodás nélkül azt válaszolnám:
Vizionárius! Fantasztikus lehet szabad szemmel látni a természetben
létező legapróbb részecskéket, nem gondolja? Vagy Akusztikus is
szívesen lennék. Elképesztő, mi mindent megismerhetünk a minket
körülvevő világból csupán ultrahangokon keresztül. Még az sem lenne
ellenemre, ha Nazálisként, Taktilisként vagy Gusztátorként kellene
élnem, de nem, ehelyett csak két felcserélt kar adatott nekem. Apám
sokszor mondogatja, hogy eleve a létem fontos a köznek. De ő az
egyedüli, aki ezt így gondolja.
Miközben Ophélie a sok beszédtől enyhén zúgó fejjel baktatott
Ambrosius nyomában, egyre kevésbé tudta értelmezni ezt a
társadalmat, ahol a közmegegyezés szerint dicséretes tett egy idegent
lelökni a villamosról, elítélendő, ha valaki gondoskodik a gyerekéről,
és senkit sem érdekel, ha egy fiatal lány meglátogat egy fiatal férfit az
otthonában. Bábelre sem a Sarkon, sem az Animán szerzett

73
tapasztalatai, sem az olvasmányai nem készítették fel igazán.
A hétköznapi életet itt egészen másfajta szabályok irányították, mint
amilyeneket eddig máshol megszokott.
És ami eddig csak halvány benyomás volt, egyszeriben
bizonyossággá érett benne, amikor Ambrosius bevezette egy elegáns
öltözőszobába, és sorra kinyitotta a görszéke magasságához méretezett
szekrények díszesen faragott ajtaját. Az élére hajtogatott ruhadarabok
egytől egyig ugyanolyan hófehérek voltak, mint amilyet az ifjú maga is
viselt.
– Tudnia kell, Miss Eulalie, hogy errefelé a ruha teszi az embert.
Ahogyan az alapvető viszonyokat honpolgári, a biztonságot büntető
törvénykönyv, úgy nálunk az öltözködést szigorú viseletkódex
szabályozza. Ami apámat és engem például törvényileg arra kötelez,
hogy fehérben járjunk. Aki nem rendelkezik valamilyen különleges
adottsággal, az nem hordhat színeset. Önnek van valamilyen örökölt
tehetsége?
– Ööö… Animista vagyok. Nyolcadfokon – pontosított Ophélie az
elveszett hamis személyi irataiba bejegyzetteknek megfelelően.
– Nyolcadfokon? Az annyit tesz, hogy önben már csak igen halvány
nyomokban van meg az ősei képessége. Vagyis legjobb lesz, ha ön is
fehéret visel. Ahogy elnézem, nem túl magas, az alkata hasonló az
enyémhez. A ruháim jók lesznek önre.
– És azon nem ütközik meg senki, ha férfiruhába bújok?
Ambrosius, aki épp egy fehér tógát húzott elő az egyik szekrényből,
a kérdéstől először meghökkent, majd a szája sarkában tartózkodó
mosollyal felnézett Ophélie-ra.

74
 – Nézze el nekem, hogy nem vagyok olyan jól tájékozott, mint az
apám, és nem vagyok tisztában azzal, más szilánkokon milyen
hagyományok és szokások járják. Bábelen nem teszünk különbséget a
nemek között. Ezek szerint önöknél a férfiak viselete eltér az önétől?
Ophélie-nak igencsak fegyelmeznie kellett magát, hogy ne képzelje
maga elé Thornt szürke kötényruhában.
– Hát, ami azt illeti, igen.
– Ez nagyon érdekes. Nos, az ön ruhájával, Miss Eulalie,
tulajdonképpen nem is annyira a színe a gond, hanem az, hogy a
szabása nem szerepel a viseletkódexünkben. És ha valaki nyilvános
helyen olyan ruhában jelenik meg, amelyik semmibe veszi a kódex
rendelkezéseit, az felér a provokációval. Ami pedig logikus módon
igen rossz fényt vet az illetőre.
Ophélie értetlenül felvonta a szemöldökét. Soha nem gondolta
volna, hogy ez a teljességgel divatjamúlt, állig gombolós rongy, amely
nyaktól bokáig mindenét eltakarta, egy nap még kikezdheti a jó hírét.
– A ruházat összetétele életkor, foglalkozás és társadalmi rang
függvényében változik. Példának okáért a teljes jogú honpolgárok nem
ugyanolyan színeket viselnek, mint a polgárjog nélküliek.
– Polgárjog nélkülinek azokat tekintik – vágott közbe Ophélie, mert
felrémlett neki, hogy erről is olvasott valamit abban a földrajzi
értekezésben –, akik itt élnek Bábelen, de nem Pollux közvetlen
leszármazottai, ugye?
– Ez így nem egészen pontos – felelt elnéző mosollyal készségesen
Ambrosius. – Pollux Fiai valóban születésüknél fogva teljes jogú
polgárok. Szavazhatnak, választhatnak, jelöltethetik magukat a
választásokon. Ugyanakkor a polgári státusz érdemekkel is

75
megszerezhető. Ilyen apám esete. Ez a fajta felemelkedés azóta
lehetséges, amióta Bábel más szilánkokkal szorosabbra fűzte a
kereskedelmi szövetségeit. Az utcákat járva nyilván önnek is feltűnt,
hogy az itt élő emberek nem mind egy családhoz tartoznak: sokan
költöznek hozzánk Flóráról vagy Héliopoliszról, de Totemisták,
küklópsziak, Alkimisták is szép számmal akadnak. A közrendűek
pedig, a „tehetségtelenek” – vetette oda ezúttal foghegyről –, mi
vagyunk „Heléna Árvái”. Lady Heléna, mivel saját gyermeke nem
lehetett, a gyámolítása alá vette mindazokat, aki nem Pollux
leszármazottai. Ön felett is ő fog gyámkodni, amíg Bábelen
tartózkodik.
Ophélie csak remélni tudta, hogy erre nem lesz szüksége. Amikor
utoljára egy családfő a védelmébe vette, az nem sok híján az életébe
került.
– Na de a ruházkodásra visszatérve – merült el megint a szekrény
mélyén a saját ruhatárában Ambrosius –, tudnia kell, hogy minden
egyes dísz és ékszer, minden egyes kiegészítő sajátos többletjelentést
hordoz. Ez egy külön nyelv! Amennyiben hosszabb itt-tartózkodást
tervez, azt javaslom, a félreértések elkerülése végett ennek a nyelvnek
minden csínját-bínját hamar sajátítsa el. És legyen óvatos, az
öltözködési felügyelet egységei rendszeresen járőröznek.
Ophélie, aki világéletében nem sokat adott az öltözködésre, és
reggelente azt kapta magára, ami a keze ügyébe akadt, érezte, hogy
komoly erőfeszítéseket kell majd tennie, ha be akar olvadni a bábeliek
közé.
– És mi történik akkor, ha az ember másként öltözik, mint amit a
kódex előír?

76
 – A vétkesre büntetést szabnak ki, amelynek összege a közös
kasszába folyik be. Minél súlyosabb a szabályszegés, annál magasabb
az összeg.
Ambrosius kiemelt egy nagyobb kupac holmit a szekrényből,
amelyet Ophélie véletlenül azonnal kivert a kezéből. Ophélie számára
mi sem volt kínosabb, mint azzal szembesülni, hogy még úgy is, hogy a
két karja a helyén volt, kettejük közül ő volt az ügyetlenebb.
– Maradjon itt éjszakára! – ajánlotta az ifjú buszsofőr, amikor
kinézett az ablakon, és látta, hogy a nap már alacsonyan jár. – Holnap
kora reggel nekivágunk a városnak, és előkerítjük a táskáját.
– És az Emlékmű? Nem lehetne, hogy még ma odamenjünk?
Ambrosius szeme elkerekedett, ami azért volt feltűnő, mert a fehérje
szinte világított bronzbarna arcán.
– Mire odaérünk, bezár. Úgy látom, valamiért nagyon oda húzza a
szíve. Pontosan mi dolga van ott?
– Ez személyes ügy.
Amint kimondta, Ophélie már meg is bánta az elhamarkodottan
odavetett választ, mert Ambrosius arcáról egy szempillantás alatt
lehervadt a mosoly.
– Kérem, bocsássa meg, ha tapintatlan voltam. Fáradjon utánam,
miss, biztosan szeretne végre felfrissülni és lepihenni. Nem éhes?
Megoszthatom önnel a vacsorámat?
Ophélie felszedte a földről a szanaszét hullott ruhadarabokat, majd a
görszék után nézett, amely halk berregéssel közeledett az ajtó felé.
– Ambrosius!
– Miss?
– Miért segít nekem?

77
 A görszék kerekei csikorogva megálltak a pepita kövezeten, de
Ambrosius nem fordult hátra. Ophélie még így is jól látta, hogy az ifjú
két fordított keze görcsösen szorítja a karfát.
– Mert ön nem olyan, mint egy gép.

78
 AZ EMLÉKEZET

Ophélie nem tudott elaludni. A kezében Thorn zsebóráját szorongatta,

és pattintgatta a fedelét, mert az ismerős kattogás megnyugtatta.
Csitt-csatt. Csitt-csatt. Csitt-csatt.
Felhúzott lábbal kucorgott az ágyon, amelyről száműzte a dunyhát,
valamint az összes párnát, és tágra nyílt rövidlátó szemével a
szabadban pislákoló fényeket figyelte a hálós függöny keskeny
nyílásában. Képtelen volt éles határvonallal elválasztani a csillagok és
az utcai lámpák tompa ragyogását. A lágy szellő a nyitott ablakon át
eukaliptuszfák illatát hordta be a szobába. Ciripelésükkel a tücskök
megbízhatóan szolgáltatták a barátságos éjjeli alapzajt.
Csitt-csatt. Csitt-csatt. Csitt-csatt.
Ophélie reszketett. A tűző napon az arca pecsenyepirosra sült, ő
mégis didergett. A bensőjében tátongó fekete lyuk egyetlen éjszaka
alatt ijesztő mélységekbe rántotta le; már nem is csak Thorn hiánya
bántotta, de mintha önmagából is elvesztett volna egy részt. A tarkóját
megcsapta a friss levegő, pontosan ott, ahol annak idején rakoncátlan
tincsei vagy öregecske, megfáradt sálja csiklandozták a bőrét, és ahol
időnként, nagy ritkán magán érezte Roseline néni kissé darabosan
simogató lapátkezét.
Csitt-csatt. Csitt-csatt. Csitt-csatt.
És ha rossz szilánk mellett döntött? Mi van, ha az Emlékmű előtti
szobornak és a látomásában megjelent fej nélküli katonának semmi
köze egymáshoz? Mi van, ha az egyetlen nyom, amelyen elindulhatott,
zsákutcába vezet?
79
 Csitt-csatt. Csitt-csatt. Csitt-csatt.
Amikor az égen megjelent a hajnali derengés, és a bokrok között
feléledt a zümmögés, Ophélie még mindig nem aludt, de a nappali
világosság az akaraterejét legalább visszahozta.
– Visszaszerzem a sálamat, megkezdem a nyomozást az
Emlékműben, és keresek magamnak valami munkát, amiből megélek –
mondta bele hangosan elhatározását a vendégszoba tükrébe.
Beletúrt göndör fürtjeibe, amelyek éjjeli vergődése alatt a
kétszeresére duzzadtak, és torzonborz glóriával koronázták a fejét. Két
orcája skarlátszínben játszott.
Az öltözködéshez nem kevés türelemre és kitartásra volt szüksége,
noha két gépkomornyik segédkezett neki benne. Először belebújt egy
rövid, fehér zsákruhába, arra jött a hosszú tóga, amelyet az előírás
szerint úgy kellett maga köré kanyarítania, hogy általvetette az egyik
vállán, aztán az elülső szárnyát a lába között hátrafelé áthajtotta, míg a
másik vállát szabadon hagyta. Az egészet egy mellcsat, egy haskötő és
egy öv fogta össze, de Ophélie még így is tartott attól, hogy a kényes
egyensúly a legelső óvatlan mozdulatra megbomlik, és a szövet
lecsúszik róla.
Amikor ebben a maskarában levonult az előtérbe, ahol Ambrosius
már várta, még a szokásosnál is szerencsétlenebbül érezte magát. Az
ifjú kényelmesen hátradőlt a görszékében, és lehunyta a szemét, mint
aki szeretné minél zavartalanabbul kiélvezni a kert medencéi felől
szállongó tavirózsaillatot. Az enyhe reggeli fuvallat belekapott a
turbánjáról lelógó fátyolszerű anyagba. A kora reggeli fény megcsillant
bronzbarna bőrén és hosszú szempilláin, ami kiemelte finom
arcvonásait, és szinte elfeledtette különös testi hibáit. Ophélie

80
érkezésére Ambrosius nem nyitotta ki rögtön a szemét, viszont az ajkát
mosolyra húzta.
– Szeretem hallani a lépteit a házban, Miss Eulalie.
Több se kellett ennél, Ophélie-t máris elöntötte a szégyen, amiért
egy olyan ember mellett sajnálja magát, aki még nála is sokkal
magányosabb. Amiért folyamatosan kérdésekkel zaklatja ezt az ifjút,
miközben az ő kérdéseire nem felel soha. Amiért nem árulta el neki az
igazi nevét, sem az igaz történetét. És amiért mindezek ellen a
belátható jövőben nem is szándékozott tenni.
Ambrosius a bejárat oszlopainak félhomályából végigmérte
Ophélie-t, és elégedetten biccentett.
– Elismerésem, miss, most már egészen úgy fest, mint egy
tősgyökeres bábeli. Van önnek egy meglepetésem. Jasper!
Az egyik gépkomornyik kilépett az ajtónál felsorakozott bábuk
közül. Ophélie közelebb lépett hozzá, és a karján megpillantotta az
iszákját.
– A táskám! De hát hogyan lehetséges?
– Tegnap este csőpostával küldtem egy üzenetet a közlekedési
vállalat központjába – közölte Ambrosius. – Bejelentettem a holmija
eltűnését. És kora hajnalban egy futár le is szállította a táskáját. Én
megmondtam, hogy a becsület nálunk honpolgári kötelesség. Valami
baj van?
Ophélie csak állt a nyitott táska fölött, fél karjával könyékig még
benne, a szemüvege lencséje pedig elkékült.
– Nincs meg a sálam… – motyogta. – Egy sálat külön nem hoztak?
Háromszínű, elég hosszú és kicsit ijedős.

81
 Ambrosius nem tudta hová tenni Ophélie viselkedését, akitől inkább
kitörő örömre számított volna.
– Well, csak ennyi jött, más nem érkezett. Az iratai sincsenek meg?
– De, azok megvannak – felelte összeszorult torokkal, elcsukló
hangon.
Amikor a megtaláló kinyitotta az iszákját, a sálja biztosan kisiklott
belőle. Vagy ami rosszabb: valaki ellopta. „Meg kell keresnem – ez
volt Ophélie első gondolata. – Hirdetéseket ragasztok ki,
kérdezősködöm, átkutatok mindent.”
Nem. Ezt nem tehette. Hiszen a sálat éppenséggel azért rejtette el,
hogy a lehető legkevésbé hívja fel magára a figyelmet. Kemény döntést
hozott, de tartania kellett magát az eredeti tervhez.
– Sajnálom – hebegte Ambrosius. – Úgy látom, az a tárgy fontos
önnek.
Ophélie szó nélkül a vállára vette az iszákját, és közben igyekezett
kerülni a házigazdája tekintetét. Hogyan is értethette volna meg vele,
hogy az a sál nem holmi egyszerű tárgy? Hogyan magyarázhatta volna
el neki, hogy annak a sálnak ő adott életet, és maga is neki köszönheti a
sajátját…
– Köszönöm – nyögte ki végül bágyadtan. – Hálás vagyok a
segítségéért. De most már ideje indulnom, az Emlékműhöz kell
mennem.
Pár másodpercnyi kínos hallgatás után Ambrosius beindította a
görszéket.
– Elviszem, miss, szálljon csak fel!
A nap lassanként kúszott felfelé Bábel egére, aranyló dárdáit
belemélyesztette a hajnali köd maradványaiba, és a burkolatra vetítette

82
a hidak éles körvonalait. Ambrosius szűk kis utcákon és tágas, kövezett
tereken gurult végig, igyekezett elkerülni a vadregényes növényzettel
parkosított részeket és a poros építkezéseket. Ophélie a háta mögül, a
fellépőről fürkészte komoran a tolongó embereket. Szemével azt
kutatta, vajon hol lapulhat a tógák, kaftánok, köpenyek, kendők, bő
szoknyanadrágok, övek, papucsok, turbánok, napernyők sűrű
rengetegében az ő elveszett sálja.
Bármilyen csodás látnivalókat mutatott is neki Ambrosius, Ophélie-t
semmi sem tudta jobb kedvre deríteni: sem a Piramis lenyűgöző méretű
vízesése, sem Heléna és Pollux ikerszobra, sem a főtéren álló pompás
amfiteátrum, sem a központi iparcsarnok, ahol a világ legjobb
mérnökei fordultak meg nap mint nap.
Ophélie tekintete mindenütt egyedül a LUX feliraton állapodott
meg, amelyet minden ház homlokzatába belevéstek, amellyel
teleaggatták az összes nagyobb tér oszlopait. Még annak a tógának a
belsejébe is belehímezték aranybetűkkel, amelyet viselt.
– LUX… ő kicsoda? – préselte ki magából lihegve a kérdést.
Épp egy végtelen hosszúságúnak tűnő emelkedőn tolta székestül
felfelé Ambrosiust, aki érthető módon elakadt. És a feladat távolról sem
volt egyszerű: állandóan megcsúszott a mandulafenyők tűlevelein,
amelyek a forró szélnek hála szinte záporoztak az útra.
– LUX nem egyetlen személy, hanem egy ősrégi intézmény, miss.
LUX Lordjai afféle mecénások, akik olyan dolgokra áldozzák anyagi
javaikat, amelyek megítélésük szerint a köz hasznára vannak. Igazi
filantrópok!
– Vagyis befolyásosak.

83
 – Így is mondhatjuk, igen. A régi Pénzverdében, a Familiszterben és
a bíróságon tartják a tanácskozásaikat. LUX Lordjai nem egyszerűen a
várost szolgálják, ők maguk a város. Sir Pollux és Lady Heléna
egyetlen fontos döntést sem hoz a megkérdezésük nélkül. Ők vezették
be az Indexet is, amelyet korábban már említettem önnek. Tudja, arra a
rendelkezésre gondolok, amely szerint tilos kiejteni bármit, ami
kapcsolatba hozható… well… a háborúval – fejezte be alig hallhatóan.
Ophélie ebből már eleget tudott ahhoz, hogy magában leszűrje,
Bábelen LUX Lordjai töltik be ugyanazt a szerepet, amelyet Animán a
Matrónák: Isten fogadott Pártfogói. És amennyiben valóban
majdhogynem teljhatalmat gyakoroltak a szilánkon, ahogy azt
Ambrosius elbeszélése sejteni engedte, Ophélie-nak fokozott
óvatossággal kellett eljárnia, ha nem akart a látókörükbe kerülni.
Menet közben annyira elmerült a gondolataiban, hogy ijedtében
hátrahőkölt, amikor egy akkora madártoll csapódott a szemüvegének,
hogy ki sem látott mögüle. Az emelkedő tetején egy széles teraszra
érkeztek, a szilánk peremére: a vaskos kőkorlát mellől az ég végtelen
messzeségén kívül nem látszott semmi. A terasz túlsó végéből sínpálya
indult, amely egyhamar beleveszett a bodrozódó felhőkbe, és amelyen
az ütközőnél bent állt a szerelvény. Az állomáson már csak néhány utas
várakozott a beszállásra.
– Pont időben vagyunk – nézett fel elégedett mosollyal Ambrosius a
peron órájára. – Igyekezzünk, nehogy lemaradjunk!
Ophélie nem egykönnyen szánta rá magát, hogy kövesse. Ugyanis
képtelen volt levenni a tekintetét a vonat tetején hámba fogott óriás
szárnyasokról, amelyeket egy Totemista – éjfekete bőréről és

84
aranysárga hajáról Ophélie könnyen azonosította – épp végigjárt, hogy
ellenőrizze a kötéseiket.
– Mik ezek, óriás vadak?
Ambrosius addig nem válaszolt, amíg a görszékével fel nem
ügyeskedte magát a legközelebbi kocsira.
– Kimérák, miss – mondta, és mindkettejüknek érvényesített egy-
egy jegyet a kocsiban elhelyezett készülékben. – Erősek, mint a
keselyű, és könnyen kézhez szoknak, mint a kanári.
Az állomásfőnök megfújta a sípját, mire odafent a szárnyas lények
karmukkal kaparászni kezdték a kocsi tetejének fémlemezét. Ophélie-
nak már nem jutott szabad ülőhely, így jobb híján Ambrosius
görszékébe kapaszkodott.
– De egy egész vonat nem túl nehéz azoknak a madaraknak?
– Dehogynem – felelte Ambrosius, amivel nemigen sikerült
eloszlatnia Ophélie aggodalmát. – Csakhogy a szerelvényt nem ők
viszik, ők csak hajtják. A szárnyhajtányok amint elindulnak, kikerülnek
a tömegvonzás hatása alól. A legrosszabb, ami történhet velünk, hogy a
madarak megunják a repülést, mi pedig itt lebegünk ég és föld között,
amíg észhez nem térnek. De természetesen ez nem fordulhat elő –
mutatott egy kopaszra nyírt fejű nőre az ülések közti folyosón. –
A fedélzeten mindig utazik néhány küklópszi, akik folyamatosan
ellenőrzik a gravitációs mezőket. Megnyugodott, miss?
– Nagyjából…
Amikor a vonat fémes csikorgással a sínpályáról a levegőbe
emelkedett, Ophélie nekinyomódott az ablaknak. Ha felfelé nézett, egy
hatalmas szárnyat látott, amely erőteljes csapásokkal szelte a leget, ha
lefelé, lomhán kavargó felhőket. A lélegzetelállító élmény arra

85
emlékeztette, amikor szánon megérkezett a Légvárba – de ezek szerint
még azt is volt hová fokozni.
Miután látta, hogy a szárnyhajtány nem zuhan tehetetlenül a mélybe,
Ophélie kissé lecsillapodott, és szemügyre vette az utazóközönséget.
Az utasok javarészt a könyveiket bújták, és végig ki sem néztek az
ablakon, mint akik az unalomig megszokták már ezt az útvonalat.
Emellett mind meglepően fiatalok és komolyak voltak. Az olvasás
láthatóan annyira lekötötte őket, hogy egész úton egymáshoz sem
szóltak.
– Diákok – súgta oda neki Ambrosius. – Szinte az összes
tanintézmény ezen a vonalon található: az öt akadémia és a
konzervatórium, azaz a virtuóznevelde, és csak az utánuk következő
állomás lesz az Emlékmű. Vagyis rengeteg idő áll még előttünk. Azt
tudta, hogy több expedíciót is szerveztek már a szilánkok közötti űr
felfedezésére? – dobta be minden felvezetés nélkül a témát. – Úgy
hírlik, egyetlen élő szervezet sem bírja abban a közegben néhány óránál
tovább. Minél inkább eltávolodik az ember a földtől, annál rosszabb,
még a madarak sem merészkednek túlságosan messzire. Oxigén van
elegendő, nem az a probléma, állítólag fizikailag elviselhetetlen.
Egyszer apám is nekiveselkedett, még külön szkafandert is tervezett
magának az űrsétához. A fejébe vette, hogy le akarja fényképezni a
világ közepét, tudja, ahol állandóan örvénylik a levegő. Hat óráig és
harminckilenc percig bírta odakint. Utólag négyszemközt bevallotta,
hogy az volt élete legnehezebb és legkimerítőbb hat órája és
harminckilenc perce. Mintha a mélyből végig felfelé taszította volna
valami hatalmas erő. Felfoghatatlan, nem gondolja, Miss Eulalie?
Leginkább az, hogy a világunk, ahogyan most kinéz, folyamatosan arra

86
emlékeztet, hogy volt idő, amikor az a köztes űr nem létezett. Apám
szerint kár, hogy az emberiség nem képes meghódítani azt a teret, mert
sokkal gyorsabb lenne az utazás, ha egyenesen átvághatna rajta.
Ugyanis ha most valaki el akar jutni az egyik szilánkról a másikra,
kénytelen követni a régi világ felszínét.
– Tényleg? – vetette közbe udvariasan Ophélie.
Valójában annyira ideges volt attól, hogy hamarosan megláthatja a
fej nélküli katonát, hogy képtelen volt értelmesen részt venni a
társalgásban.
– És egyébként azt tudta, hogy a szilánkok nem engedelmeskednek
a gravitáció törvényeinek? Az égitestek mind egymáshoz képest
mozognak a közöttük ható erők függvényében. Mindegyik, kivéve a
szilánkokat. A szilánkok között a távolság állandó, együtt forognak és
keringenek, a mozgásukban nincs sem térbeli, sem időbeli eltolódás,
mintha még mindig egyetlen égitestet formálnának. Ez az, amit a
tudósok úgy hívnak, „planetáris emlékezet”.
Ophélie elgondolkodott, vajon a tudósok ahhoz mit szólnának, ha
tudnák, hogy a világ egy tükörbe zárt pusztító teremtmény miatt hullott
darabokra.
Ambrosius az út fennmaradó részét is végigfecsegte, csak a
végállomáson hallgatott el. Amikor Ophélie hátrahajtotta a fejét, hogy
felnézzen az Emlékműre, a nap egyenesen a szemébe tűzött, így
kénytelen volt a tenyerét ellenzőként a szemüvege fölé tartani. Az
épület bámulatos méreteivel és szikrázó üvegkupolájával valóban egy
roppant világítótoronyra emlékeztetett, amely akár az egész világot
képes lenne fénybe borítani. Ehhez a léptékhez képest az alapzatát egy
nevetségesen kicsi szilánkdarab tartotta; ilyen körülmények között

87
újjáépíteni, gyakorlatilag a semmibe újra felhúzni a torony leomlott
részét nem vallott éppenséggel józan megfontolásra. A faragott köveket
sűrűn behálózó indákon kis testű majmok százai ugrándoztak, majd egy
bizonyos magasság fölött elnyelték őket felhők.
Ophélie közelebb ment az épülethez, egészen addig, amíg be nem
lépett az árnyékába. Az Emlékmű előtt ott állt a fej nélküli szobor.
Pontosan ott, ahol a képeslapon, a bejárat hatalmas üvegajtajánál.
– Ezt kereste? – kérdezte Ambrosius.
Ophélie nem felelt azonnal. Ahogy közvetlen közelről jobban
szemügyre vette a szobrot, azonnal feltűnt neki, hogy az cseppet sem
hasonlít a látomásában megjelent lefejezett katonához. De nemhogy
ahhoz, semmilyen katonához nem hasonlított. Sem egyáltalán egy
emberalakhoz. Az eltelt idő igencsak meglátszott a formátlan tömbön,
az egészet befutotta a gaz. A levelek és felfelé kúszó szárak közül egy
helyütt egy kovácsoltvas csizma simára és fényesre dörzsölt orra
kandikált elő.
– Köztéri műemlék, ugye, köztulajdon?
– Igen az, miss.
Ambrosius nem tudta mire vélni Ophélie kérdését, ahogyan azt sem,
amikor a lány a kezébe nyomta a táskáját, majd levette a kesztyűjét.
Miután megbizonyosodott afelől, hogy a téren rajtuk kívül közel s távol
nincs senki, Ophélie összedörgölte a két kezét, hogy a tenyere ne
csússzon. Odalépett a szoborhoz; a gerincén finom borzongás futott
végig, mint minden alkalommal, amikor arra készült, hogy
visszaforgassa az idő kerekét. Lassan, ütemesen lélegzett, és
valahányszor kifújta a levegőt, önmagából is feladott valamit.
Megfeledkezett a szorongásáról, a fülledt melegről, még arról is, miért

88
jött ide, és amikor úgy érezte, hogy a feje már teljesen kiürült,
ráhelyezte a kezét a csizmára.
Az Emlékmű árnyéka visszahúzódott, mint apálykor a tenger, a
napkorong visszakúszott a horizont alá. A nappal átadta a helyét az
éjszakának, a mából tegnap lett, és így tovább – az idő pörögve
megindult visszafelé Ophélie ujjai alatt. De azok már nem is az ő ujjai
voltak. Hanem azé a száz meg száz, ezer meg ezer emberé, aki az
elmúlt napokban, években, évszázadokban odajárult ez elé a szobor elé.
Hogy szerencséje legyen.
Hogy elismerjék.
Hogy meggyógyuljon.
Hogy egy jót nevessen.
Hogy nagyra nőjön.
Hogy túléljen.
És amikor Ophélie szinte már teljesen feloldódott az idegen kezek
névtelen tömegében, hirtelen visszatalált a sajátjához. Helyesebben a
szobrot a saját kezével érintette, mégsem a saját kezével érzékelte.
A saját szemével nézte, mégsem a saját szemével látta. A katona fényes
fémpáncélban büszkén emelte a magasba a puskáját a sárgán virágzó
mimózaágak előtt; a fejét elvitte egy találat, amely az iskola kapuját is
megrongálta.
Hol volt, hol nem volt, hamarosan eljön egy olyan világ, amelyben
végre mindenki békében él.
– Miss? – gurult oda hozzá nyugtalanul Ambrosius.
Ophélie a kezét bámulta. Igen, ez határozottan az ő keze, a tulajdon
remegő keze. Hát megint megtörtént. Ismét belépett Isten múltjába, és
úgy élte meg, mintha ő is a részese lett volna. Felnézett az Emlékműre,

89
amelynek a tornya ott magasodott a háborúban lerombolt egykori
iskola helyén. És a fák is ott voltak a főbejárathoz vezető sétányon,
csak Ophélie nem ismerte fel őket, mert a mimóza ebben az évszakban
nem virágzott.
A fej nélküli katona. A mimóza. A régi iskola.
– Ez az a hely – suttogta maga elé.
Megtalálta végre azt a helyet, ahonnan továbbindulhatott. Isten
nyomában. És Thorn nyomában.

90
 A VIRTUÓZOK

Ophélie hozzászokott már, hogy kicsi. De amikor belépett az Emlékmű

épületébe, még egy hangyánál is apróbbnak érezte magát. A torony
tekintélyes, hengerforma belső terét gyűrűs körfolyosók tagolták
szintekre. A kupola megszámlálhatatlan üvegtábláján beáramló
napfény meg-megcsillant a könyvek fényes borítóján, az olvasók
szemüvegén, az automaták fémlemezén. Odabent szinte harapni
lehetett a csendet, és ebből kifolyólag még egy papírlap surrogása is
égzengésként hatott. Amikor Ophélie jobban körülnézett, a látványba
egészen beleszédült, a látogatók ugyanis nem lépcsőn vagy felvonón
közelítették meg a felsőbb szinteket, hogy eljussanak valamelyik, akár
a mennyezethez tapasztott olvasóterembe, hanem széles, függőleges
folyosókon. A kibillentett síkok és valószerűtlen dőlésszögek minden
eddigi tapasztalatát felülmúlták, pedig azt hitte, annál őrültebb
kalandba már nemigen keveredhet, mint hogy egy közvécén keresztül
menekül az üldözői elől.
Az érzés, hogy ezernyi régi tárgy veszi körül, pár másodpercre
megdobogtatta a szívét, de a tanácstalanság egyhamar visszarántotta a
valóság talajára. Hol kezdje a kutatást?
– Van bármilyen preferenciája, miss? Melyik oldal érdekli? – súgta
oda neki Ambrosius, amilyen halkan csak tudta.
– Hogyhogy melyik oldal?
– Az Emlékmű egyik felében Bábel, a másik felében a többi szilánk
kulturális örökségét őrzik. Mifelénk minden közlétesítmény ikresített.

91
 Ambrosius a földre mutatott, ahol rézből hajlított csatornaszerű
mélyedés húzódott végig a torony szabályos körforma alapjának teljes
átmérőjén afféle válaszvonalként. A keskeny sáv egyben időbeli határt
is jelölt az épület szemmel láthatóan régi kövekből rakott eredeti és a
Nagy Szakadás után helyreállított része között.
– Bábel múltja érdekel – fordult Ophélie a régi épületszárny
irányába.
Útban az egyik függőleges folyosó felé elhaladtak egy hajlongó
szobor-automata mellett, amelyet csavarok rögzítettek a talapzatához.
A tábla szövege szerint a látogatók üdvözlésére kihelyezett alak LUX
legelső mecénása volt, aki adományaival támogatta az Emlékmű
fennmaradását és működését. Mert a tudás a békét szolgálja – hirdette
zengzetesen a jótevő előtt tisztelgő felirat.
A szobor feje fölött a magasban Ophélie egy óriási földgömböt
pillantott meg, amely súlytalanul lebegett a csupa üveg kupolában.
A régi világ mását. Egy egybefüggő világét. Egy elfeledett világét. Egy
olyan világét, amelynek a titkait szilárd elhatározása volt megfejteni.
Amikor meglátta, hogy Ambrosius széke rákanyarodik a talajszint
vízszinteséből a folyosó függőlegesébe átvezető ívelt rámpára, a földbe
gyökerezett a lába. Nem telt bele néhány másodperc, és az ifjú már a
világ legtermészetesebb módján gurult felfelé a falon, és még a
turbánja sem esett le a fejéről.
– Miss? – szólt hátra suttogva, amikor látta, hogy Ophélie nem
követi.
– Még… még sosem csináltam ilyet.

92
 – Nem használt még transzcendiumot? A dolog végtelenül egyszerű,
még egy gyerek is meg tudja csinálni. Csak induljon el, és ne
gondolkozzon!
Ophélie arra számított, hogy ha a súlypontja kibillen, liftezni kezd a
gyomra, de nem történt semmi ilyesmi, mivel egy pillanatig sem érezte,
hogy a testére ne hatna a nehézkedés. A transzcendiumokban
ugyanolyan könnyedén lehetett közlekedni, mint bármilyen hétköznapi
folyosón. Az élmény mégis meglehetősen fura volt, pláne, amikor
néhány lépés után visszanézett a bejárati szintre, amelyet odalent maga
mögött hagyott. Mintha az egész torony az oldalára borult volna.
– A transzcendiumokat és a függőszobákat az Emlékmű
alkalmazásában álló küklópsziak működtetik – világosította fel
Ambrosius, miközben a görszéke kerekei egyenletesen kattogtak a
márványon. – Bábelen így mennek a dolgok: ha valami idegen
találmány megtetszik, azonnal átvesszük és alkalmazzuk.
Ophélie összerezzent. Valahol a tógája egyik hajtásában Thorn
órájának a fedele magától kipattant és visszacsukódott, mintha
figyelmeztetni akarná valamire. Csak nem keltette önálló életre a túl
sok tapogatással?
Szórakozottságában Ophélie véletlenül nekiment egy takarítónak,
aki épp a transzcendium közepén ácsorgott. A férfi magas volt, sovány
és szőrös, mint aki az évek során egészen hasonult a seprűjéhez.
– Valahányszor találkozom vele, rossz érzés fog el – vallotta be
Ambrosius.
– Kivel? A takarítóval? – csodálkozott Ophélie, miközben
ellenőrizte, hogy az óra megnyugodott-e. – Miért?

93
 – Apám világéletében küzdött a szolgaság ellen, az ellen, hogy az
emberek kihasználják embertársaikat. Az emléktárosoknak ezt az
öreget is le kellene cserélniük egy automatára, ahogy azt az egykori
karbantartó személyzet többi tagjával már megtették.
Ophélie-nak addig fel sem tűnt, hogy bármerre néz, Lazarus bábjai
valóban mindenütt ott vannak, és csendben tisztogatják az üveges
tárlókat és portalanítják a könyveket.
A transzcendiumból kilépni sem volt sokkal bonyolultabb, mint
elindulni rajta: egyszerűen tartani kellett a kívánt haladási irányt, és
követni a padló görbületét. Ambrosius könyvespolcok és
kiállítószekrények kész útvesztőjén vezette keresztül Ophélie-t.
Körülöttük a többi látogató némán nézelődött vagy olvasott, mindenki
átszellemülten végezte a saját kutatását.
Ophélie irigyelte őket, mert neki egyelőre még halvány elképzelése
sem volt arról, pontosan mi után kutat.
Amikor Bábelt választotta úti célnak, abban reménykedett, hogy a
titokzatos emlékfoszlányok, Isten emlékei, amelyekhez Faruk
Könyvének olvasásakor jutott hozzá, az Emlékműben majd maguktól
elindítanak benne valamit. De csalódnia kellett. A régi iskolából, ahol
annak idején a családfők nevelkedtek, a kopott építőköveken kívül
semmi sem maradt. Az épület olyan volt, mint egy üres kagylóhéj,
amelybe az eredeti helyett már jó ideje új lakó költözött.
Egy hosszabb polcrendszer végén Ophélie megtorpant egy
hirdetménynél:

Virtuózok kerestetnek – a Jó Család felvételt hirdet

Lelkesíti az emlékmegőrzés?

94
 Szívesen utánajár dolgoknak?
Szenvedélyesen érdekli a múlt és a jövő?
Állítsa a hon szolgálatába tehetségét: jelentkezzen ELŐFUTÁRnak!

– Sir Henry olvasóköreibe keresnek új tagokat – súgta oda

Ambrosius. – Egész évben toboroznak.
Azzal a magasba nyújtotta a karját (a balt, amelyik a jobb vállából
nőtt ki), Ophélie pedig a szemével követte a mozdulatot egészen a
szintet a következő emelettől elválasztó álmennyezetig, ahol több tucat
diák ült egyenöltözékben, fejjel lefelé. Külön-külön fülkékben foglaltak
helyet, és mind buzgón jegyzeteltek.
– Ők a virtuózok?
– Egyelőre csak tanoncok – pontosított Ambrosius. – Számos
szakmai tömörülés létezik. Ők ott előfutárok: az információ szakértői.
Több mint egy éve látom őket odafent dolgozni, az Emlékmű új
katalógusát készítik elő. Hosszú órákat töltenek kizárólag olvasással.
Nem tudom, hol tartanak a feldolgozással, de remélem, nemsokára
befejezik, mert amíg nem végeznek, nem lehet kölcsönözni, csak a
helyben használatot engedélyezik.
– Pszt!
Az egyik diák félbehagyta a munkáját, és vetett egy rosszalló
pillantást lefelé (vagy felfelé, nézőpont kérdése), Ophélie és Ambrosius
irányába. Amint meglátta, hogy a hangoskodók fehér tógát viselnek,
még az addiginál is jobban összevonta a szemöldökét.
– Nincs itt semmi keresnivalójuk, tehetségtelenek!
– Az Emlékmű kapui mindenki előtt nyitva állnak – felelte jámboran
Ambrosius. – Heléna Árvái vagyunk.

95
 – Egy tehetségtelennek még ahhoz sem lenne joga, hogy Lady
Heléna nevét az ajkára vegye – torkolta le a tanonc.
Ophélie már korábban felfigyelt arra, hogy a bábeliek igen erős
hehezettel ejtik a „h” hangot, de ez az ifjú mindenkin túltett, úgy
mondta ki Heléna nevét, mintha egyenesen be akarná kebelezni.
Mintha egyedül magának akarná kisajátítani.
Ambrosius beindította a görszékét, és halk berregéssel tovagurult.
Zavartalanul folytatta Ophélie-nak az épület bemutatását, mintha
semmi említésre méltó nem történt volna. Ophélie pedig csak bámulta
tágra nyílt szemmel, a mondanivalójára nem is fülelt. Hogy vehette
Ambrosius ilyen természetesnek, hogy valaki nyilvános helyen a
képébe vágja, hogy tehetségtelen? Nemcsak a szilánk, az egész világ
összes létező automatáját az apja tervezte, elég lett volna, ha csak a
nevét kimondja, és simán visszavághatott volna annak a tanoncnak.
– Ön jó ember.
Ambrosius olyannyira zavarba jött Ophélie váratlan bókjától, hogy
egy pillanatra kiengedte a kezéből a széke irányítását, és majdnem
kifarolt.
– Inkább konfliktuskerülő – hebegte tartózkodó mosollyal. – De
csak most jövök rá, hogy megint önre kényszerítettem a társaságomat,
miss. Magára hagyom, hogy szabadon, kedve szerint körülnézhessen az
Emlékműben. Addig felmegyek a legfelső szintre, és kicsit lapozgatom
a szabadalmakat, azok mindig beindítják a fantáziámat. Délben az
előcsarnokban?
– Rendben.
Ahogy egyedül bóklászott a polcok és a tárlók rengetegében,
Ophélie-ra rátört a harctéri idegesség. Folyamatosan a tógája alá

96
nyúlkált, hogy a markában érezze Thorn zsebóráját. Valahányszor
elment egy, az átlagnál valamivel magasabb férfi mellett, nem tudta
megállni, és heves szívdobogással utána fordult. Persze teljesen
értelmetlenül. Mert ha Thorn eljutott is az Emlékműbe, hogy elvégezze
a saját különnyomozását, gyakorlatilag elhanyagolható volt a
valószínűsége, hogy épp ebben a pillanatban is ott tartózkodik.
„Ami talán nem is akkora baj” – fejezte be magában a
gondolatmenetét Ophélie, miután harmadszor futott bele teremőrökbe.
Az Emlékmű jól érzékelhetően szigorú felügyelet alatt állt, vagyis
távolról sem mutatkozott eszményi találkahelynek két szökevény
számára.
Ophélie hosszasan lődörgött minden különösebb cél nélkül, járt
egyik teremről a másikra. Közelről vizsgálgatta a műtárgyakat –
képeket, szobrokat, cserépedényeket és ötvösmunkákat –, de egyik sem
tűnt az egykori iskola tartozékának. Ezenkívül katonai részleget sem
talált sehol; noha küldetése szerint a létesítmény az egész emberiség
emlékezetét volt hivatott megőrizni, nagyon úgy festett, mintha még itt
sem maradt volna fenn semmi a valaha volt háborúkból.
„Olyan egyszerűen gondolkodom, mint egy hokedli” – szapulta
magát Ophélie. Ha ebben az épületben egykoron iskola működött,
akkor esetleg nem ártana mindenekelőtt az ifjúsági részlegen szétnézni.
Keresett egy térképet, majd belépett egy transzcendiumba. Egyelőre
még nem bírt megbarátkozni a beltéri közlekedés e különös módjával,
hogy hol függőlegesen, hol fejjel lefelé kell sétálnia.
A gyerekeknek elkülönített részben legelőször is a polcok feliratait
tanulmányozta: „ábécés- és olvasókönyvek”, „tudományos
alapismeretek”, „honpolgári nevelés”, „régimódi történetek”, és így

97
tovább. A teremben a korukhoz képest feltűnően nyugodt iskolások egy
nagyobb csoportja nézelődött. Velük ellentétben Ophélie kifejezetten
nyugtalan volt. És minél több polcot fésült át, annál idegesebb lett. Mi
van, ha minden erőfeszítése felesleges, mert úgysem találhatja meg,
amit keres? Mi van, ha Isten az itteni múltja minden nyomát gondosan
eltüntette maga után? Mi van, ha Thorn szintén beleütközött ebbe a
falba, és már rég továbbutazott Bábelről? Már ha járt itt egyáltalán…
Miközben a kínzó kérdések így örvénylettek a fejében, Ophélie
véletlenül nekiment egy könyvszállító kocsinak. A tálcákon
felhalmozott könyvek papírzuhatagként omlottak alá, és ha ez még nem
lett volna elég, Ophélie tudta fokozni is a felfordulást, a táskája ugyanis
lecsúszott a válláról, és az egész tartalma kiszóródott a földre.
A férfinak, aki a kocsit tolta, a szeme sem rebbent. Csak sóhajtott
egyet, aztán lehajolt, és arcán csendes beletörődéssel elkezdte
felszedegetni a köteteket.
– Sajnálom – súgta oda neki Ophélie, miután a tógájába gabalyodva
nagy nehezen sikerült letérdelnie mellé.
– Nincs rá semmi oka, miss. Az egész az én hibám.
A férfi görnyedt háttal, elgyötört hangon válaszolt, mintha a világ
összes bűnének terhe az ő vállát nyomná. Egyenzubbonyán kitűzőt
viselt „raktáros” felirattal. Ophélie próbálta összekaparni a holmiját, de
a sok apróság bekeveredett a gyerekkönyvek közé, és a hamis
személyazonossági okmányát az egyik lapjai közül kellett kihúznia.
– Hát persze! Már megint maga, mint mindig.
Egy nőszemély lépett oda hozzájuk, észrevétlenül, puha léptekkel
cserkészte be őket, mint valami ragadozó. A mellén fityegő táblácska

98
szerint beosztását tekintve „főcenzor” volt. Két hosszú, hegyes végű
füle, akár egy macskáé, rátartian meredt az égnek. Egy Akusztikus.
– Ledobálja itt nekem a könyveket a földre! Azokat a könyveket,
amelyeket személyesen bíztam a felelősségére. Ezzel nemcsak a
fülemet sérti, de a munkámat is semmibe veszi.
Az emléktáros alig hallhatóan szórta a raktáros fejére a szidalmakat,
mintha még a saját hangját sem volna képes elviselni.
– Bocsásson meg nekem, Miss Silentia – dünnyögte a raktáros, és
egyre csak pakolta vissza a köteteket a kocsira.
Ophélie szeretett volna közbeavatkozni, hogy elmondja, miatta
történt a baleset, de az emléktáros nem hagyta szóhoz jutni:
– Egész életében ilyen alantas munkát fog végezni, mert nincs
magában semmi ambíció. Bennem viszont van, szóval ha
megkérhetem, ne sározza be a teszetoszaságával a szakmai jó híremet.
Tolja el ezt a kocsit az irodámig, és útközben lehetőleg ne döntsön fel
semmit!
– Igenis, Miss Silentia!
Miután a raktáros az utolsó könyveket is begyűjtötte, elindult a
folyosón a kocsival, és olyan mélyen behúzta a nyakát, hogy hátulról
úgy látszott, mintha nem is lenne feje.
Az ügy lezártával az emléktáros hegyes füle Ophélie-ra szegeződött,
amit pár másodperccel később a tekintete is követett.
– Most maga jön. Nyissa ki a szatyrát!
Ophélie erősen szorította a pántot. A nőszemély fékezhetetlen
ellenszenvet keltett benne. Óvatosan hátrébb lépett, nehogy
önkéntelenül kieressze ellene a karmait, mert ebben a pillanatban az
nemigen vált volna hasznára.

99
 – Miért?
– Mert én erre utasítom.
– Nincs semmi a táskámban, ami önre tartozna.
Az emléktáros némi undorral elhúzta a száját, és a pillantásából
Ophélie megértette, hogy a táskája bizony rászolgált a
bizalmatlanságra. A sok hányattatás eléggé megviselte a csinos kis
iszákot, amely mostanra csúnyán lerongyolódott.
– Azt, maga kis senkiházi, azt majd én eldöntöm. Amióta leállítottuk
a kölcsönzést, igen elszaporodtak errefelé a szarkák. Nyissa ki a
szatyrát!
Ophélie érezte, ahogy a nyakán végiggördül egy verejtékcsepp. Ha
engedelmeskedik, akkor óhatatlanul előkerülnek a hamis papírjai,
amelyeket nem szívesen adott volna át egy szakavatott, ráadásul
gyanakvó emléktárosnak.
– Talán azt szeretné, ha hívnám a biztonsági szolgálatot? – sziszegte
a nőszemély, és már nyúlt is az egyenruhájáról lecsüngő zsinór után,
amelynek végén egy síp himbálózott.
Miközben Ophélie azon morfondírozott, hogyan vágja ki magát
ebből a helyzetből, hangos petárdadurrogás verte fel az Emlékmű békés
csendjét. Az emléktáros azon nyomban elengedte a sípot, és a kezét a
füléhez kapta. Miután a robbanás zaja elült, hangtölcsérrel felerősített
harsogó férfihang töltötte be visszhangosan a folyosókat:
– Ébredjetek, polgártársak! Ez az Emlékmű nem más, csak egy
hatalmas vicc, semmi több! Megfosztanak a múltunktól! Megfosztanak
a nyelvünktől! Le az Indexszel! Halál a cenzorokra!
– Már megint ő! – fújtatott az emléktáros eltorzult arccal.

100
 A figyelme egy pillanatra elterelődött Ophélie-ról, aki ezt gyorsan ki
is használta, és eliszkolt a közeléből. A megbotránkozott olvasók mind
felkapták a fejüket, abbahagyták a lapozgatást, a hang pedig egy
darabig még kitartóan óbégatta, hogy „Halál a cenzorokra! Le a
cenzúrával!”, majd ismét beállt a néma csend. A rendzavaró vagy
kereket oldott, vagy az őrség lefogta a fickót.
Ophélie lihegve érkezett meg az előcsarnokba, ahol Ambrosius már
várta. Az ifjú higgadtan, a szája sarkában halvány mosollyal ücsörgött a
görszékében, mint akit cseppet sem ért váratlanul az iménti röpke
fennforgás.
– Ez csak a Majdnemmakulátlan Merész – világosította fel Ophélie-
t. – Állandóan itt zavarog, ez a mániája. Sokat ugat, de nem harap.
Remélem, nem rémítette meg túlságosan.
Ophélie némán megrázta a fejét. Attól félt, hogy ha megszólal, a
hangjával elárulja magát, hogy mennyire csalódott. Úgy érezte, felsült,
az Emlékműben tett látogatása nem vezetett semmire. A táskája úgy
húzta a vállát, mintha a saját rossz kedvét cipelné benne.
Ambrosius vigasztalóan nézett rá melegbarna antilopszemével.
– Tudja, miss, ahhoz, hogy az ember ezt a helyet felfedezze, fél nap
nem elég. Én évek óta rendszeresen járok ide, és még mindig van olyan
részleg, amelyet egyáltalán nem ismerek.
Azzal hátrahajtotta a fejét, és egy állrándítással jelezte Ophélie-nak,
hogy pillantson ő is a feje fölé. Épp a lebegő földgömb alatt, annak
terebélyes árnyékában beszélgettek.
– Az a glóbusz nem ám csak egyszerű dísz – révedt el vágyakozón
Ambrosius. – Abban van a Secretarium. Ott őrzik a gyűjtemény
legritkább és legősibb darabjait, amelyekhez akárki nem férhet hozzá.

101
Azt beszélik, hogy a belsejében kialakítottak egy páncélozott szobát, és
hogy abban a szobában van a „végső, nagy igazság”. Ez persze csak
mese, mendemonda, hogy felpiszkálják a kölykök képzelőerejét, de
attól még a páncélterem szerintem létezik.
Ophélie szíve, amely az imént annyira összefacsarodott, hogy
fájdalmasan szorította a mellkasát, hirtelen feléledt, és heves dobogásba
kezdett.
– A végső, nagy igazság? – rebegte.
Ambrosius fél szemmel oldalra pillantott, és meglepetten érzékelte
Ophélie izgatottságát és a szemüvege elszíneződését.
– Mondom, ez csupán legenda, gyerekeknek szánt mese, nem
érdemes komolyan venni.
De Ophélie nagyon is komolyan vette.
– És hogy lehet abba a Secretariumba bejutni?
– Sehogy, miss – vágta rá Ambrosius, aki egyre jobban zavarba jött
ettől az élénk érdeklődéstől. – Oda még a teljes jogú honpolgárok sem
tehetik be a lábukat. Egyedül az előfutároknak van bejárásuk. És
közülük is csak a legvirtuózabbaknak.
Ophélie mereven bámulta a földgömböt, amely mögött odakint a
nap épp delelőre ért, és a két égitest körvonalai olyan pontosan
egybevágtak, mint teljes napfogyatkozás idején. A glóbusz sem híddal,
sem semmilyen átjáróval nem kapcsolódott az Emlékmű egyik
szintjéhez sem; semmi sem utalt arra, hogy a belseje bármilyen titkos
kamrát rejtene. Ophélie-nak egy gondolat erejéig bevillantak a
fülkékben szorgoskodó diákok, és eszébe jutott a hirdetmény.
– Ha csak az kell, ebben az esetben virtuóz leszek! – közölte
Ambrosius legnagyobb megrökönyödésére.

102
 A VIZSGA

A szárnyhajtány elrugaszkodott a földtől. Ophélie vetett egy utolsó

pillantást a mimózákra és az Emlékmű bejáratát őrző fej nélküli katona
szobrára. És magában tett neki egy ígéretet. Amint készen áll, visszatér
hozzá.
– A virtuózok Bábel elitje – tudta meg Ambrosiustól még beszállás
közben. – A Jó Család pedig a konzervatórium neve, ahol képzik őket,
és ahová mindenki szeretne bekerülni. Higgyen nekem, miss, oda csak
olyanok nyerhetnek felvételt, akik kivételes tehetséggel vannak
megáldva. Nagyon nagy a verseny.
– De előfutárnak jelentkezni egész évben lehet, nem?
– Mint már mondtam, az előfutárok az információ szakértői. Ön
viszont… well, nem tartozik éppen a legjobban informált személyek
közé az ismeretségi körömben.
Ophélie csak fél füllel hallotta Ambrosius kifogásait. Kifelé bámult
az ablakon; a felhőkbe nyúló ikerlétesítmény, amely ahogy közelebb
értek hozzá, egyre nagyobbnak látszott, minden figyelmét lekötötte.
A Jó Család épületegyüttese akkora volt, hogy egy földdarabon nem is
fért el, a két lebegő szigetet híd kötötte össze.
Mielőtt a szárnyhajtány elérte volna a légikikötőt, Ophélie magához
vette a hamis papírjait.
– A táskámat önre bízom – nyújtotta át a rongyos iszákot
Ambrosiusnak. – Az Emlékműben az állapota miatt kis híján bajba
keveredtem, ezt nem szívesen élném át még egyszer.
– Számíthat rám, miss.
103
 Ophélie zavarban volt. Szerette volna megszorítani az ifjú felemás
kezét, elmondani neki, mennyire hálás azért, amiért az első perctől
kezdve olyan kedvesen bánt vele. De nem találta a megfelelő szavakat.
Nem először fordult elő ez vele. Valahányszor túlcsordultak az
érzelmei, mindig így járt: képtelen volt megszólalni.
– Ön… ön nagyszerű buszsofőr.
A suta dicséretre Ambrosius bronzfényű arcán villanásszerű mosoly
suhant át.
– És ön egy égből pottyant, váratlan utas. A táskájával jól
megleszünk, várni fogjuk apám hajlékában. Járjon szerencsével, miss!
A peronról Ophélie még hosszan integetett Ambrosiusnak, aki az
üveg mögül bátorította, miközben a kimérák erőteljes
szárnycsapásokkal a szerelvénnyel együtt tovarepítették.
A Jó Család kapujához vezető út olyan volt, mint egy móló, csak ez
nem vízbe nyúlt be, hanem az eget kötötte össze a szárazfölddel.
A bejárat két oldalán egy-egy méretes szobor állt. Ophélie-nak
napellenzőként a szeme fölé kellett tartania a kezét, ha a magasban
bármit is ki akart venni vésett arcvonásaikból. Egy nő és egy férfi.
Minden bizonnyal Heléna és Pollux.
Ophélie belépett a kapun, és elindult a kövezett úton, amely
nyílegyenesen vezetett a boltíveivel, csipkézett homlokzatával és színes
rózsaablakával a régi világ katedrálisaira emlékeztető főépülethez.
A létesítmény egészéből – a csillagvizsgáló fehér kupolájából, a széles
márványlépcsőkből, a letűnt idők szentélyeinek mintájára felhúzott
oszlopos melléképületekből, még az árnyas utat szegélyező százéves
fákból is – fejedelmi nagyzás sugárzott. Körös-körül automaták egész
serege tüsténkedett: gondozták a parkot, tisztították az ablakokat.

104
A konzervatórium külön város volt Bábelen belül. Ophélie több
elegáns, ezüstzsinóros sötétkék egyenruhás növendékkel is
szembetalálkozott, akik fehér tógája láttán szigorúan ráncolták a
homlokukat.
Ambrosiusnak igaza volt: erre a helyre akárkit nem fogadtak be.
Miközben a főépület lépcsőjén felfelé rótta a fokokat, Ophélie
elolvasta a homlokzaton az intézmény jelmondatát:

TEKINTÉLY ÉS KIVÁLÓSÁG

Alig tett pár lépést az előcsarnok márványburkolatán, egy férfi máris

elébe sietett, és udvariasan jelezte, hogy forduljon vissza.
– Sajnálom, ifjú hölgy, ide nem léphet be.
– A felhívásra jöttem.
A férfi meglepettnek tűnt. Szelíden végigmérte Ophélie fehér tógáját
és pecsenyevörös arcát, majd visszakísérte a jövevényt a bejárathoz.
A küszöbről a birtok távoli végében húzódó széles híd felé mutatott.
– Rossz ajtón kopogtatott, kisasszony. Mi Pollux virtuózai vagyunk.
Önnek inkább a másik oldalon, Heléna virtuózai közt a helye.
Ophélie-nak nem igazán fűlött a foga a további gyalogláshoz. A saru
törte a lábát, a tarkója kezdett megint leégni. A Sarkon az udvar
egyetlen trópusi káprázata sem izzasztotta meg ennyire. De azért
elcaplatott a hídig, és átballagott rajta a különálló kisebb szilánk
ikerpárjára. A túloldalon mindegyik épületnek megvolt a hasonmása,
csak kevésbé fényűző kivitelben. A falakat és lépcsőket márvány
helyett terméskő borította, az ablakok csiszolatlan üvegből készültek –

105
az egészből hiányzott a dísz meg a pompa. És automaták sem sürögtek
sehol.
Ha a két féltekét úgy tervezték, hogy Bábel két családfőjének eltérő
szemléletmódját tükrözze, Pollux minden bizonnyal a szem
gyönyörködtetésében, míg Heléna az önmérsékletben nem ismert
mértéket.
Ezen az oldalon még az időjárás sem volt olyan fényes, mint a
másikon, Ophélie-t egyhamar sűrű köd nyelte el. A forró gőzfelhőtől
bepárásodott a szemüvege, így az irányérzékén kívül nem sok mindenre
hagyatkozhatott, hogy eltaláljon a főépület lépcsőjéhez.
A homlokzaton olvasható jelmondat tanúsága szerint Heléna
virtuózait egészen más cél vezette, mint Pollux tanítványait:

TÁJÉKOZOTTSÁG ÉS TÁJÉKOZTATÁS

Ez alkalommal Ophélie-t senki sem akarta elküldeni. A kapuban egy

lány elkérte az iratait, és miután szó nélkül mindent alaposan
megvizsgált, bevezette Ophélie-t egy tanterembe, ahol külön padokban
két másik jelölt, egy férfi és egy serdülő forma leányzó már javában
dolgozott valamin.
A kapus írószereket adott Ophélie-nak.
– Másolja le a „definíció” szó meghatározásait! Keressen
mindegyikre szinonimát, és azoknak a meghatározását is másolja le!
A gyakorlat igen egyszerű, annak felmérésére szolgál, mennyire van
tisztában az ábécével.
Ophélie a szótárra meredt, amelyet a lány letett elé. Egy pohár hideg
víznek határozottan jobban örült volna.

106
 Amint a kapus rájuk zárta a terem ajtaját, a férfi közelebb húzta a
padját a leányzóéhoz.
– Szóval, hol is tartottál?
– Ott, hogy az anyám kényszerített, hogy jelentkezzek – fortyogott,
és dühösen belelapozott a szótárába. – Nem én akartam, én soha nem
akarok semmit, csak engedelmesen végrehajtom, amit várnak tőlem.
És… és…
– És? – biztatta a fickó, hogy adja ki magából, ami a szívét nyomja.
– Az anyám az érdemeivel szerzett polgárjogot. És most azt akarja,
hogy én is a nyomdokaiba lépjek. Sőt, hogy még nála is jobb legyek.
Állandóan azt hajtogatja, hogy ki kell tűnnöm a többiek közül, hogy
legyek virtuóz, de közben percenként a fejemhez vágja, hogy nem
vagyok hozzá elég. És… és…
– És?
Ophélie felnézett a szótárából; így képtelenség volt odafigyelni a
feladatra. A fickó időközben egészen közel jutott a szomszédjához.
Előrehajolt a padban, és úgy csüggött a leányzó ajkán, mintha ennél
érdekfeszítőbb történetet még életében nem hallott volna.
– És mindenhonnan azt hallani, hogy itt keményen bánnak a
diákokkal – ömlött tovább a leányzóból a szó, már biztatni sem kellett.
– Hogy éjjel-nappal tanulni kell, nincs megállás. És hogy hiába
igyekszik az ember, annál jobban csepülik. Elegem van abból, hogy
állandóan csepülnek. Nem – változott meg hirtelen a hangja, mint akibe
belehasított a felismerés. – Elegem van az anyámból. Nincs itt semmi
keresnivalóm.
Azzal a leányzó összegyűrte a papírlapját, és kiviharzott a teremből,
még az ajtót is becsapta maga mögött. A férfi a győztesek nyugalmával

107
visszahúzta a helyére a padját, majd Ophélie döbbent tekintete láttán
dobott neki egy cuppanós csókot.
– Ne ítélkezz túlságosan keményen felettem, miss! Így mindketten
nagyobb eséllyel indulunk, nemde? A versengés törvénye már csak
ilyen.
– Befolyásolta… – fogta fel végre Ophélie az imént látott jelenetet,
és rándult egyet a szemöldöke.
– Fároszon születtem, bárkit megdelejezek, én ezt a képességet
örököltem. Ellenállhatatlan vágyat keltek bármilyen idegenben, hogy a
legféltettebb titkait is őszintén feltárja előttem. Igazán nem akarlak
eltántorítani, miss, de információszerzésben egész Bábelt kenterbe
verem. Szerintem ilyen egy ideális előfutár.
Ophélie igencsak megkönnyebbült, amikor a kapus szólította a
férfit, hogy a bizottság már várja. A történtek ellenére rokonszenvet
érzett iránta, aminél csalhatatlan bűverejét mi sem igazolta jobban. De
ha ez a fickó a bizottságot is ilyen könnyedén az ujja köré csavarja,
Ophélie nem számíthatott hosszú pályafutásra.
Újra bogarászni kezdte a szótárt, de csak nem boldogult a
feladatával. A figyelme egyre elkalandozott. Mindeddig abban a hitben
ringatta magát, hogy csak végig kell mennie a kitaposott úton, és bejut
a Secretariumba. De a kétely, amelynek magvát Ambrosius és ez a
Fáraó elültette a fejében, kezdett kicsírázni. Hát milyen alapon
gondolta magáról, hogy bekerülhet Bábel elitjébe?
Megpróbálta, bár eleve reménytelen vállalkozásnak tűnt, kicsit
rendbe szedni rakoncátlan fürtjeit. Jelen pillanatban már nem is találta
olyan jó ötletnek, hogy azzal a sövényvágóval nekiesett a hajának.

108
 A kapus ismét megjelent a terem ajtajában, elkérte a lapját, és
átvezette Ophélie-t egy másik helyiségbe. A zsalugáter résein
beszűrődő fény csíkokban vetült a két vizsgáztatóra, akik egy
tekintélyes méretű asztal márványlapja mögött ültek. Egy vágott szemű
férfi, akinek a tekintete feszült figyelemről árulkodott, és egy nő,
akinek halottsápadt bőrén kéken átsejlettek az erek: a külsejük alapján
egyikük sem volt Pollux közvetlen leszármazottja, de a tartásuk
egyértelműen arra utalt, hogy köztiszteletben álló bábeli honpolgárok.
– Foglaljon helyet!
Az asztallal szemben felkínált ülőke egy háromlábú horgászszék
volt. És amikor Ophélie leereszkedett rá, az az egyenlőtlen súlyeloszlás
miatt azonnal összecsuklott, amivel Ophélie elsőre nem kelthetett túl jó
benyomást a bizottság tagjaiban.
– Neve?
– Eulalie – felelte Ophélie, és újra kinyitotta az ülőkét.
– Vannak referenciái? Van ajánlólevele? Szakmai tapasztalata?
– Egyik sincs.
Esze ágában sem volt megemlíteni, hogy Animán miféle
múzeumban dolgozott, ahogyan azt sem, milyen szolgálatot osztottak
rá a Sarkon. Ha nem akart Isten látókörébe kerülni, csendben meg
kellett húznia magát, és beérni annyival, hogy itt ő egy senki, akinek
nincs semmilyen múltja, egyszerűen csak Eulalie.
– Meg kell értenie, ifjú hölgy – vette magához a szót a nő –, hogy a
Jó Család egy szakképző intézmény, afféle tehetséggondozó, ahol az
örökölt családi képességek tökélyre fejlesztése folyik. Korra és
származásra való tekintet nélkül sokakat felveszünk, de igen ritka, hogy
olyasvalaki bekerüljön, akiben nincs semmilyen adottság, amely

109
megfelelő kiindulási alapot jelentene. Győzzön meg minket, hogy ide
való!
– Az adottság megvan benne.
Ophélie legnagyobb meglepetésére a férfi válaszolt helyette.
Összekulcsolt karral az asztalra támaszkodott, és tintafényű fekete
szemével hunyorogva fürkészte.
– Többféle örökölt képességet vélek felfedezni benne, bár elég
szokatlan keresztezésben és egyenetlen eloszlásban. Csillapodjon, nem
kell izgulnia – igyekezett kedvesen megnyugtatni Ophélie-t.
Egy Empatikus, minden bizonnyal El-Andalodóniából. Azt a
családot Ophélie igen kevéssé ismerte – attól is zavarba jött volna, ha
arra kérik, hogy a hazájukat helyezze el a térképen –, egy dolgot
azonban tudott róluk: különös tehetségük volt ahhoz, hogy együtt
rezdüljenek mások képességeivel. Ophélie merev háttal ült az ingatag
széken, és csak abban reménykedett, hogy a férfi nem lát át rajta
teljesen.
– Ezek szerint ön keverék – szögezte le a nő, amitől Ophélie kissé
megkönnyebbült. – Az egymástól nagyon különböző ágakról származó
adottságok általában nehezen egyeztethetők össze. De az ön esetében
talán más a helyzet. Hallgatjuk, ifjú hölgy. Mi teszi önt alkalmassá
előfutárnak? Mihez ért?
Ophélie-nak nem sokat kellett gondolkoznia ahhoz, hogy megértse,
a bizottság szemében bizonyos fokú hátránnyal indul.
– Animista vagyok, a képességeim közül ez a legerősebb.
– Bábelen nem sok Animistával találkozni. Bármilyen tárgyat életre
tud kelteni?
– Főleg azokat, amelyekhez szorosabb közöm van.

110
 – Anyagi jellegű károkat képes rendbe hozni?
– A szemüvegemet pár nap alatt megjavítom.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy képes örökmozgót készíteni?
– Tárgyakat mozgásba tudok hozni, igen. De állandó mozgással még
nem próbálkoztam.
A férfi és a nő összenézett. Ophélie érezte, hogy ez nem jó jel. Ha
csak egy szemernyi esélyt is akart arra, hogy felvegyék a virtuózok
közé, elő kellett rukkolnia valamivel, vagyis vállalnia kellett a
kockázatot, hogy netán lelepleződik. „Az előfutárok az információ
szakértői” – jutottak eszébe Ambrosius szavai.
– Olvasó vagyok.
– Olvasó, hm… – visszhangozta a nő. – Igen, hallottam már az
animizmusnak erről a sajátos válfajáról. Vagyis érzékel „bizonyos
dolgokat”, amikor megérint egy tárgyat. Ha nem tévedek, erről van szó,
ugye?
A hanghordozásából Ophélie arra következtetett, hogy a nő nem
igazán veszi komolyan a felajánlott képességet. Ha a férfit azért
ültették be a felvételi bizottságba, hogy együttérzésével megnyugtassa
a jelentkezőket, a nőnek valószínűleg az volt a szerepe, hogy ne hagyja,
hogy a döntést bármilyen érzelmi megfontolás vezesse. Kékbe hajló
alabástrom bőre alapján Szelénita lehetett, vagyis egy olyan nép
gyermeke, amelynek tagjai határozottan külön tudták választani a
minden emberi lényben jelen lévő tudatos és a tudattalan hatásokat és
ingereket. Vagyis felesleges lett volna hízelegni neki, a pártfogásában
reménykedni, egy Szelénitát nem lehetett lenyűgözni. Vele szemben
nem volt más megoldás, kézzelfogható bizonyítékokkal kellett
meggyőzni.

111
 Ophélie megigazította a szemüvegét, majd körülnézett a teremben,
hátha akad valami a szigorú bútorokon, a szobanövényeken, a
csőpostavezetékeken, a lyukkártyakötegeken kívül, amire lecsaphatna.
A tekintete végül egy üveges szekrényen állapodott meg, amelyben
fényes serlegek sorakoztak egymás mellett. Közülük némelyik elég
réginek tűnt.
– Azok ott a Jó Család tulajdonát képezik? Ha kapok rá engedélyt,
szívesen megvizsgálom valamelyiket.
– Részünkről semmi akadálya – nyilatkozott a férfi.
– Majd mi választunk önnek egyet – sietett pontosítani a nő.
Választásuk egy patinás aranykupára esett. A serlegen nem volt sem
tábla, sem semmilyen véset. Ránézésre lehetetlen volt kitalálni, ki
kapta, és miért.
A tárgy a célnak tökéletesen megfelelt.
Ophélie lehúzta a kesztyűjét, és a kezébe vette a serleget. Egy
pillanat alatt úrrá lett rajta a kétkedés, de a fenntartások nem belőle
fakadtak: annak a lelkiállapotát tükrözték, akinek az ujjai utolsóként
érintették a fémet, a nőét, aki a szekrényből kivette a kelyhet. De ez az
érzés nem tartott tovább a másodperc törtrészénél; az idő máris elindult
visszafelé, és a múlt jóval távolabbi rétegeibe repítette vissza Ophélie-t.
A kupa kézről kézre járt. Büszkén mutogatták. Elcsenték, hogy
bosszantsák a vezetőséget. Áhítatos tisztelettel fényesre törölték.
Irigységtől fűtött haraggal behorpasztották. Aztán hirtelen taps és
üdvrivalgás harsant körülötte, Ophélie-t elégedettség töltötte el, és vele
együtt némi félénk zavar, majd valaki elfojtott, gyűlölködő hangon a
fülébe súgta, amit rajta kívül a tömegben senki nem hallhatott: Hamar
megfeledkezik majd rólad a világ, tehetségtelen!

112
 Ophélie letette a serleget az asztalra, és felszegett fejjel egyenesen a
két vizsgáztatóhoz intézte a szavait.
– Ez egy kitüntetés, amelyet egy virtuóz, egy egykori diák kapott a
kiválóságáért. De nem akármilyen virtuózról van ám szó, hanem egy
olyanról, aki a tehetségét nem a származásának köszönhette. Ezt az
embert manapság példaként emlegetik szerte Bábelen, de annak idején
akadtak ellenlábasai. Eredetileg volt itt egy tábla – simított végig egy
ujjal Ophélie a serleg talprészén. – Az illető egy vetélytársa addig
feszegette féltékenységében, amíg le nem szedte. A felirat pedig így
szólt: „Érdemei elismeréseként az analitikai gép fejlesztésében elért
elméleti és gyakorlati eredményeiért”.
A vizsgáztatók ismét összenéztek, de nem tettek semmilyen
megjegyzést. Olyan rezzenéstelen arccal hallgatták a beszámolóját,
hogy Ophélie nem tudta eldönteni, kedvezően értékelik-e a
teljesítményét. Arról nem is beszélve, hogy fogalma sem volt, mi lehet
az az analitikai gép.
A nő visszatette a serleget a helyére, majd egy töltőtollat nyújtott
Ophélie felé.
– A beszélgetés végén minden jelentkezőt megkérünk, hogy írja alá
a jegyzőkönyvet. De még mielőtt ön is megtenné, azt szeretném, ha ezt
is megvizsgálná.
Ophélie marokra szorította a kesztyűjét, amelybe épp készült volna
visszabújni.
– Azt kívánja tőlem, hogy adatokat szolgáltassak a többi
jelentkezőről?
– Ez az utolsó próbatétele.

113
 – Semmilyen tárgyból nem olvashatok a tulajdonosa beleegyezése
nélkül.
– Ez a töltőtoll ugyanúgy a Jó Család tulajdona, mint az itt kiállított
jutalomkupák – intett a nő az üveges szekrény felé. – A kettő között
nincs különbség.
Ophélie mélázva bámulta a tollat: egy eltévedt napsugár hirtelen
megcsillant aranyból készült hegyén. Az utolsó próbatétel.
Felhúzta és a csuklóján begombolta a kesztyűjét.
– Sajnálom, asszonyom, nagyon is van különbség. Azok a serlegek a
múlt emlékei, már nincsenek használatban. Az egykori tulajdonosaik
jövője már nem függ attól, hogy az olvasás alapján mit árulok el róluk.
A nő összeszorította az ajkát, amitől Ophélie-nak úgy tűnt, a testét
behálózó erek még kékesebb árnyalatúra festették szinte áttetsző,
sápadt bőrét. A toll hegyén kialudt a csillogás, mintha elfújták volna, a
kósza napsugarat odakint elnyelte egy felhő.
– Írja alá, és fáradjon ki, ifjú hölgy!
– Meghagyjam a címemet, ahol értesíthetnek? Egyelőre egy ifjú
szállásolt el, Laza…
– Arra nem lesz semmi szükség – vágott a szavába a nő.
Miközben Ophélie a jelentkezési lap aljára kibetűzhetetlen
macskakaparással odakanyarította az „Eulalie” nevet, a torka is
elszorult. A két vizsgáztató egymás után feljegyzett valamit a lapra,
majd beletekerték a papírt egy kisebb hengerbe, amelyet a
csőpostarendszerben máris útnak indítottak a megfelelő irodába.
A teremből kilépve Ophélie egyenesen a legközelebbi mosdóba
sietett, hogy bevizezze az arcát.

114
 Nem tehetett mást. A szakmai tisztesség megint felülkerekedett
rajta. És hagyta, hogy megfossza az utolsó reménysugártól, hogy
valaha bejut a Secretariumba, kinyomozza, mi a „végső, nagy igazság”,
leleplezi Istent, megtalálja Thornt. És mindezt miért? Helyesebben
kikért? A többi olyan jelentkezőért, akik habozás nélkül bevetik a
képességeiket, hogy megszabaduljanak a versenytársaktól.
– Miss Eulalie?
Alig került elő a mosdóból, a folyosón egy fiatal lány – az
egyenruhája alapján itteni diák – már jött is érte.
– Igen?
– Kérem, kövessen. Lady Heléna beszélnie szeretne önnel.

Ophélie nem mozgott otthonosan a családfők között. A létező

huszonegyből eddig a napig közelebbről és személyesen csak kettőt
ismert, és ezek a találkozások mély nyomokat hagytak benne. Amikor
belépett Lady Heléna irodájába, azonnal tudta, itt sem számíthat másra.
A karosszék, amelyben a családfő ült, egy rengeteg csáppal ellátott
szerkezettel volt összeköttetésben. Több tucat hajlítható kar végezte
berregve a munkáját, az egyik az iratrendező fiókjait, a másik a teherlift
ajtaját kezelte, a harmadik a csőpostából vette ki az érkező
küldeményeket. Külön felelőse volt a családfőtől balra a feldolgozásra
váró iratoknak, és jobbra a feldolgozottaknak. Az ügymenet olajozottan
működött, teljes hatásfokkal.
Az első dolog, ami Ophélie-nak szemet szúrt, persze csak azután,
hogy magában napirendre tért a karok mindent behálózó darabos tánca
fölött, az az volt, hogy Heléna egyáltalán nem hasonlított a róla készült
szobrokra, amelyek városszerte ott díszelegtek Pollux jobbján. Az orrát

115
és a fülét mintha elefántkór támadta volna meg. És noha az
aránytalanság ezen a két testrészén különösen feltűnő volt, a többire
sem lehetett azt mondani, hogy megfelelt volna az emberi test
szokványos felépítésének. A termetéhez viszonyítva a feje túl nagy
volt, az ujjai túl hosszúak a kezéhez képest, a keble pedig nehezékként
húzta előre a törzsét. A családfő élőben úgy festett, mintha önnön
karikatúrája öltött volna testet.
Ophélie gyomra összerándult, amikor Heléna, miután az előtte fekvő
papírra rányomott egy pecsétet, és az irományt ráhelyezte a jobb oldali
kupac tetejére, lassan felemelte a fejét: szemét egy elképesztően
bonyolult optikai berendezés takarta el. Inas, póklábszerűen hosszú és
vékony ujjaival kiemelt két lencsét az orrnyergén csücsülő, legalább
tízet is elbíró keretből, mintha úgy jobban látná az iroda túlsó végében
ácsorgó ifjú jövevényt.
A diáklány, aki Ophélie-t idáig kísérte, becsukta az ajtót, és többször
ráfordította a kormánykerék formájú zárszerkezetet; Ophélie-nak olyan
érzése volt, mintha egy páncélszekrénybe zárkóztak volna be belülről.
A konzervatórium ezernyi zaja, a léptek nesze, a diákok csivitelése, az
ajtók csapódása mind kívül rekedt. Ahogy Ophélie a világító gömbök
fényében jobban körülnézett, a helyiségben nem voltak ablakok: az
irodát a külvilággal csupán egy periszkóp kötötte össze, amelynek
hosszú szára a mennyezetről nyúlt le középen.
– Howard Harper.
Heléna reszelős hangja visszhangosan pattant vissza a szobában
található összes márványburkolatról és fémszerkezetről. A családfő
olyan vontatottan, olyan síri hangon szólalt meg, hogy Ophélie fejében

116
egy pillanatra még az is megfordult, hogy valami szellemet próbál
megidézni.
– Akkoriban a nép egyszerű fiai még két nevet viseltek – folytatta a
beszédet Heléna lassan, szinte szótagolva. – De ez a szokás a nevekkel
együtt mára már feledésbe merült. Kivéve egyetlen nevet: Harper.
Noha általában mindent elfelejtek, ezt a nevet még én is ismerem. És
ön, ifjú hölgy, ön hallotta már?
– Nem, asszonyom – felelte Ophélie némiképp tanácstalanul.
Hová tartott ez a társalgás? És vajon ez is a szokásos eljárás része,
amin minden pályázónak keresztül kellett menni?
– Howard Harper az a férfi, aki nélkül ez a hely, ahol most ön is
tartózkodik, nem létezne – mondta Heléna, és nehézkesen a karosszék
támlájának vetette a hátát. – Előtte ezt a felhőkbe burkolózó kis
szilánkot vadregényes növényzet borította, és csak egyetlen helyen
képeztek virtuózokat: abban a konzervatóriumban, amelyet a bátyám
nyitott a saját, hőn szeretett utódainak. Nekem nem született saját
gyermekem. Az összes családfő közül egyedül én vagyok
terméketlen… és még csak nem is ez az egyetlen fogyatékosságom –
tette hozzá némi jól érzékelhető öngúnnyal, amitől a hangja még
érdesebb lett. – Howard Harper az az ember, aki megmutatta nemcsak
nekem, másoknak is, hogy lehet másként is boldogulni. Ő volt az első
fogadott gyermekem.
– A serleg… – motyogta Ophélie.
Heléna szigorúan méricskélte Ophélie-t. A látóberendezése
számtalan lencséje mögött mintha valami ragyogásféle pislákolt volna a
szemében, de olyan halványan, mint egy távoli csillag fénye.

117
 – A serleg, igen. Ha egy kicsit is tájékozottabb lenne, azonnal
rávágta volna, ki volt a tulajdonosa. A szakvéleménye minden egyes
szavát hallottam innen, és elszomorító hiányosságokat találtam benne.
A történelmi ismeretek elégtelensége, a keltezés elmulasztása, az
elbeszélés következetlensége: az örökölt képessége nem érdektelen, de
ön, ifjú hölgy, ön igen műveletlen. Az az egy szerencséje, hogy a
töltőtollal nem hagyta magát csapdába csalni, mert különben most itt
sem lenne az irodámban.
Ophélie a háta mögött ökölbe szorította a kezét. Elég sok
szemrehányást vágtak már a fejéhez életében, és voltak köztük ennél
nyersebbek is, de Heléna kritikája szíven ütötte. Az olvasás volt az
egyetlen dolog, amihez értett. És az, hogy bárki ezen a téren kétségbe
vonja a tehetségét, olyan érzékeny területet érintett benne, amelynek
eddig még a létezését sem sejtette.
– Nem vagyok idevalósi, asszonyom. Nem tudhattam…
Heléna idegesen leintette. Hosszú ujjaival kisebb forgószelet kavart,
amely lesodorta az asztaláról az iratokat.
– Igenis tudnia kellett volna. Mert pontosan ebben áll a különbség
egy műkedvelő és egy szakértő között. Egy olyan képesség birtokában,
mint amilyen az öné, a tudatlanság megbocsáthatatlan bűn. És én
feladatomnak érzem, hogy orvosoljam ezt a hibát.
Ophélie, akinek időközben már egészen megfájdult a keze, végre
engedett a szorításon.
– Elfogadja a jelentkezésemet? Felvesz a virtuózok közé?
Az egyik gépkar kihúzott egy fiókot, kivett belőle egy papírt, és
átnyújtotta Ophélie-nak a beiratkozáshoz szükséges nyomtatványt.

118
Heléna elfintorodott, az ajka torz mosolyra húzódott, amitől a teljes
fogsora ijesztően elővillant.
– Nem mondom, hogy üdvözlöm a Jó Családban, ifjú hölgy, arra
még nem érett meg a helyzet. Annak csak három hét múlva lesz itt az
ideje, már ha kibírja köztünk addig. Rengeteg még a behoznivalója,
mire egyáltalán álmodni merhet arról, hogy egyszer előfutár lesz önből.

119
 A HAGYOMÁNY

Ophélie annyira szerette volna minél hamarabb megosztani a jó hírt

Ambrosiusszal, hogy a nagy sietségben megcsúszott, és gatyaféken,
helyesebben tógaféken szánkázott le a főépület előtti lépcsőn. A ködöt
zivatar váltotta fel, a lépcsőfokokon zuhatagként zubogott lefelé a víz.
Az eső felverte és még harsányabbá tette a dús növényzetből kipárolgó
eddig is tömény illatokat.
– Hová, hová, tanonc?
Ophélie a feljáró tetejére emelte vízcseppektől homályos
szemüvegét. A bejáratot védő üvegtető alól az a diáklány szólt utána,
aki alig egy órával korábban bekísérte Heléna irodájába. A lány
hosszított szabású kabátot viselt, amelynek két hímzett szárnya ezüsttel
futtatott zászlóként lobogott a szélben.
– Arra megyünk – mutatott feltartott ujjal a főépületből oldalra
induló boltíves folyosó felé. – A konzervatórium egységeit zárt
közlekedők kötik össze. Ott nem ázunk meg.
– Igazság szerint vissza kellene mennem a városba – felelte Ophélie,
akinek a tógájából csavarni lehetett a vizet. – Nem szeretném lekésni az
utolsó szárnyhajtányt.
– Velem jössz! Máris kezdődnek a szintfelmérők. Ez a hagyomány.
Az eső még jobban rákezdett, ami kellőképpen megnehezítette a
látási és hallási viszonyokat. Ophélie kénytelen-kelletlen
visszacaplatott az árral szemben a lépcsőn.
– Most rögtön? De hát hivatalosan még fel sem vettek.

120
 – Ettől a perctől kezdve próbaidőn vagy. Az elkövetkező három
hétben nem hagyhatod el a konzervatóriumot, hacsak Lady Heléna nem
ad rá külön engedélyt. Ellenkező esetben úgy tekinti, hogy visszaléptél,
és nála nincs második esély. De ha haza akarsz menni, menj csak –
mondta a lány, és sarkon fordult –, senki sem tart vissza.
Ophélie lógó orral követte a boltíves közlekedőn. Még ki sem
élvezhette rendesen az örömét, máris lelombozódott. Három egész
hétig itt kell maradnia ezen az elszigetelt helyen? Addig sem az
Emlékmű, sem a Secretarium közelébe nem mehet, neki sem kezdhet a
nyomozásnak?
„És Ambrosius?” – jutott eszébe, miközben reménytelenül próbálta
szárítgatni víztől tocsogó tógáját. Nem fog nagyon aggódni, ha este
hiába várja?
– Elég szigorú itt a bánásmód. Akár egy börtönben.
– Hm? – pillantott hátra meglepetten a lány, mintha meg is
feledkezett volna arról, hogy Ophélie ott van mögötte. – Aláírtad a
szerződést, tanonc. Lady Heléna tetőt ad a fejed fölé, etet, gondoskodik
az oktatásodról. A hagyomány szerint cserébe te köteles vagy szó
nélkül alávetni magad az utasításainak.
Ophélie arra gondolt, hogy talán nem ártott volna alaposabban
átolvasnia azt a szerződést, mielőtt aláírja. Megtörölte a szemüvegét,
majd oldalról szemügyre vette a lány arcát, legalábbis amennyit hosszú,
vöröses haja látni engedett belőle. Sápadt bőr, lustán pislogó szem,
egyenes, fegyelmezett szemöldök, lapos orr, vékony száj: ahogy a
hangja, úgy a vonásai sem árulkodtak semmilyen érzelemről. Egyedül
pajkos szeplői nem illettek valahogy ehhez a közönyös arckifejezéshez.
Elég magas volt, és hozzá kifejezetten karcsú, alkatra Ophélie

121
ellentettje; a derekán övvel összefogott kabát szépen simult lapos
mellkasára.
– Ön is tanonc? Még a nevét sem tudom.
– Hm? – riadt fel a lány a merengéséből. – Elizabeth. Így hívnak.
Mától fogva te és én, mi ketten riválisok vagyunk. De mondhatom úgy
is, esküdt ellenségek.
A szavait követő feszült csendben Ophélie hagyta, hogy a figyelmét
elterelje az eső kopogása az árkádos folyosó üvegablakain.
– Viccelek – szánta meg néhány lépés után végül Elizabeth. – Én
már virtuózjelölt vagyok. A jelöltek magasabban állnak a ranglétrán a
tanoncoknál. Nem vagyunk sem vetélytársak, sem ellenségek. Az
előfutárok második osztagáért felelek. Ha bármilyen kérdésed van,
hozzám fordulhatsz vele. Egyébként gratulálok.
Távolságtartóan beszélt, szájából a sajátos ritmusú bábeli nyelvjárás
sem hangzott olyan dallamosan. És még véletlenül sem mosolyodott
volna el.
– És önnek mi az adottsága, milyen képességet örökölt, ha nem
vagyok tapintatlan?
– Hm? Semmilyet.
Ophélie felvonta a szemöldökét.
– Azt hallottam, hogy a diákok között ez inkább ritka.
– Jelen pillanatban egyedül én képviselem a nép egyszerű
gyermekeit a konzervatóriumban. És elődöm sem sok volt, összesen
kettő: Howard Harper és Lazarus.
– Lazarus? Az a Lazarus, aki az automatákat tervezte? Nem tudtam,
hogy ő is virtuóz volt.

122
 Vagyis, helyesbített magában, Ambrosius ezt valamiért nem
említette. Ami újabb kérdést vetett fel benne. Miért akarta Ambrosius
eltántorítani a Jó Családtól, amikor a falait a tulajdon apja is megjárta?
– Ezt mindenkinek illene tudni. Pláne egy előfutárnak. Igyekezzünk,
tanonc!
Ophélie-nak ez ellen a maga részéről nem volt semmi kifogása, ő
szaporázta volna a lépteit, de úgy tűnt, kettejük közül inkább Elizabeth
az, akinek nem sietős annyira. A virtuózjelölt menet közben állandóan
lelassított, és meg-megállt, hogy a kabátja zsebéből elővegye a
noteszét, és felírjon bele valamit, amit a végén morogva mindig át is
húzott. Fiatal lány létére határozottan különös szerzet volt.
Nemsokára Ophélie azonban megállapíthatta, hogy Elizabeth
viselkedése egyáltalán nem egyedi jelenség errefelé. Menet közben egy
egész csapatnyi tar fejű Küklópszi rohant szembe velük a közlekedő
mennyezetén fejjel lefelé, és futás közben fennhangon fizikai
képleteket szajkóztak. Közvetlenül előttük egy ifjú Totemista haladt
egyenes vonalban előre, arcát a könyvébe temette, feje körül pedig egy
egész szúnyograj zümmögött, de egyetlen vérszívó sem támadta meg.
Még egy idős férfival is találkoztak a folyosón, aki ujjai végéből apró
villámokat csiholt, és közben az együgyűek boldogságával fel-
felkacagott.
És mindenki, akivel csak összeakadtak, ugyanolyan sötétkék
egyenruhát viselt, rajta ezüst zsinórozással. Ők lettek volna a jövő
virtuózai?
Elizabeth elkanyarodott, és egy lépcsőn egy már önmagában is
figyelemre méltó épületrészbe vezette Ophélie-t. A felfelé terjeszkedő
külön szárnyat a szilánk széléhez tapasztották, kőbástyái kitüremkedtek

123
a semmibe. A kapu boltozatáról faragott elefántfejek mustrálták
szigorúan a belépőt, mintegy jelezvén, hogy a homlokzat mögött
mókának és kacagásnak semmi helye.
– Ez a kollégium – közölte Elizabeth, majd ismét megállt, hogy
feljegyezzen valamit. – Itt fogsz aludni, mosdani, étkezni, és többnyire
itt végzed majd a kötelező házimunkát. És arra ne is számíts, hogy az
automaták majd takarítanak utánad; Pollux Fiainál van belőlük egy
egész regiment, de Lady Heléna ragaszkodik hozzá, hogy minden
feladatot magunk végezzünk el.
Ophélie felnézett, de ha fel is akart látni a torony tetejéig, a
belmagasság miatt úgy hátra kellett hajtania a fejét, hogy belefájdult a
nyaka. A tér elrendezése hasonló volt, mint az Emlékműben, csak egy
léptékkel szerényebb kivitelben: a központi csarnokot gyűrűszerűen
ölelték körül az egyes emeletek. A padlótól a falon át a mennyezetig
egyetlen négyzetcentiméter sem maradt kihasználatlanul. Odafent
néhány tanonc tótágast állva vitatkozott valamilyen elméleti felvetésen;
lentebbről időnként többen pisszegve csendre intették őket, hogy
elmélyülhessenek a tanulnivalójukban; egyesek a fal mentén húzódó
függőleges folyosókon tolták gurulós kocsin felfelé a tiszta ágyneműt;
mások rejtélyes kísérleteket végeztek a gyakorlati foglalkozásoknak
elkülönített fülkékben. Az egész úgy zsongott, mint egy kaptár, és bár
mindenki ugyanazon a nyelven beszélt, más és más kiejtéssel.
Ophélie-nak megsajdult a szíve. Ahogy körülnézett, mint mindenütt
és mindig, szemével itt és most is önkéntelenül ugyanazt kereste: hogy
nem magaslik-e ki valahol a tömegből egy konokul hallgatag ember.
Csak arra tudott gondolni, hogy mi van, ha Thorn pontosan ugyanezt az

124
utat járta be, és hozzá hasonlóan szintén a Jó Családot használta
ugródeszkának, hogy bejusson az Emlékmű legbelső körébe.
– Sok virtuóz tanul a konzervatóriumban? – kérdezte Elizabethet.
– Hm? Mondhatjuk, igen. És lehet szakosodni, a diákok ennek
megfelelően szakmai testületekbe tömörülnek: vannak előfutárok,
jegyzők, írnokok, őrzők és még rengeteg egyéb. Mindegyik szakmai
testület két osztagból áll: Heléna Árvái tartoznak az egyikbe, Pollux
Fiai a másikba.
Utolsó mondata második felének Elizabeth azzal adott hangsúlyt,
hogy állával egy széles erkély felé bökött, amelyen túl még a sűrű
esőfüggöny ellenére is halványan ki lehetett venni a szomszéd szilánk
peremét.
– De miért van különválasztva a kettő, ha minden diák ugyanazt
tanulja?
– Mert ez a hagyomány.
Ophélie kezdte unni, hogy minden kérdésére mindig ugyanez a
semmitmondó tőmondat a válasz; még az is megfordult a fejében, hogy
esetleg valami jutalom járhat azért a diákoknak, ha napjában minél
többször elpufogtatják. Továbbhaladtukban Elizabeth elmélyülten
rágcsálta a ceruzája végén a radírt, és belerévedt a jegyzeteibe; hosszú
hajának lágy hullámai finoman rugóztak a léptei ütemére. Az egyik
függőszoba valamelyik kísérleti fülkéjéből hatalmas füstfelhő tört elő, a
robbanást kiáltozás is kísérte, de a lány ügyet sem vetett az egészre. És
szemmel láthatóan társalogni sem igazán volt kedve.
Ophélie-nak viszont annál inkább.

125
 – Az Emlékműben láttam egy hirdetést, az adta az ötletet. Úgy
hallottam, előfutárokat egész évben keresnek, az olvasókörökbe.
Gondoltam, jelentkezem. Biztos vagyok benne, hogy az menne.
Elizabeth kivette a ceruzát a szájából, megtorpant, és oldalra kapta a
fejét. Metsző tekintetében már nyoma sem volt az előbbi révedezésnek.
– Te csak ne legyél olyan biztos magadban! – szólalt meg egészen
elváltozott, remegő hangon, mint akit Ophélie szavai mélységesen
felzaklattak. – Kinek képzeled magad, hogy ilyen könnyedén veszed az
ügyünket? A tehetséged jottányit sem ér, csak egy görbe bot, amit
rengeteg munkával sem biztos, hogy ki lehet egyenesíteni. Sir Henry
olvasókörei magas fokú szaktudást követelnek, ami benned még nincs
meg, és nagy valószínűséggel nem is lesz meg soha. Ehhez nem elég a
kezed.
Ophélie ökölbe szorította az ujjait, de olyan erővel, hogy attól félt,
kiszakad a kesztyűje. Reggel óta ez már a második alkalom volt, hogy
beletapostak a szakmai önérzetébe, aminek, ezt hiába is tagadta volna,
cseppet sem volt híján. Elizabeth nem engedte le a jegyzetfüzetét, csak
állt a zsivajgó diáksereg közepén, és kitartóan vizslatta az arcát. Nem
ellenségesen, nem is barátságosan, inkább mintha valamit várt volna
tőle, talán azt, hogy fellázadjon, és kikérje magának.
Ophélie kifújta a levegőt, és ellazította az öklét. Igaz, hogy csak egy
kis Animista, de megértette a leckét. Egy jó honpolgár, aki ráadásul
virtuóznak készül, nem azt helyezi előtérbe, mivel tűnhet ki mások
közül, hanem a személyes büszkeségét alárendeli a közösség
érdekeinek.
– Igaza van. Minél több mindent megismerek a környező világból,
annál inkább kezdem felmérni, mennyire keveset tudok róla.

126
 Elizabeth lomhán pislogott egyet; résnyire nyílt szemében Ophélie
az elégedettség szikráját vélte felfedezni.
– Vallomásért vallomás jár cserébe: bennem is van önérzet. De
szeretem a várost, szeretem az Emlékművet, és a Jó Családot is
szeretem. És hajlamos vagyok másoktól is az enyémhez hasonló
elhivatottságot elvárni. Ahogyan megkövetelem azt is, hogy tiszteljék
és megbecsüljék a munkámat.
– Az olvasóköröknek dolgozik?
Elizabeth Ophélie szemüvegéhez nyomta a noteszét, amely betűkből
és számokból álló bonyolult képletekkel volt tele.
– Algoritmusok, elágazásos, ismétlődő, feltételes műveletsorok –
segített értelmezni. – Nem én dolgozom az olvasóköröknek, azok
dolgoznak nekem. Mint az új katalógus felelőse én tervezem az
adatbázist, az olvasókörök meg rögzítik benne az információkat. Az
Emlékműben őrzött régi tárgyak és dokumentumok többségén nincs
sem kor-, sem eredetmegjelölés. Vagyis megbízható, mindenre
kiterjedő szakvélemények kellenek. Jelen pillanatban épp tesztelem a
lyukkártyarendszert, hogy Sir Henry hatékonyan tudja kezelni ezt a
végtelen adathalmazt.
Ophélie akaratlanul is elszégyellte magát, és lesütötte a szemét. Az
alázatról szóló tanítás hirtelen teljes értelmet nyert a fejében. Korban
Elizabeth talán közel járt hozzá, de tudásban legalább egy hosszal
előtte, aminek az éveik számához nem volt semmi, de semmi köze.
– Lady Septima három hetet kapott, hogy felkészítsen téged a
munkára – folytatta Elizabeth. – Ha pontosan azt csinálod, amit mond,
ha lesed minden szavát és pillantását, ha vakon engedelmeskedsz neki,
akkor, és akkor is csak talán van esélyed, hogy csatlakozz a sorainkhoz.

127
 – Lady Septima – ismételte Ophélie, hogy az eszébe vésse a nevet. –
Azt hittem, az olvasóköröket Sir Henry felügyeli.
Elizabeth elhúzta a száját; érzelmek kifejezéséhez nem szokott arcán
inkább csak sejteni lehetett, hogy a grimaszt mosolynak szánja.
– Az bizony nehezen menne neki. Sir Henry egy robot. És soha nem
hagyja el a Secretariumot.
Ophélie felfogta, hogy ha huzamosabb ideig marad, hozzá kell
szoknia a gondolathoz, hogy Bábelen az automaták a társadalom teljes
jogú tagjai, olyannyira, hogy némelyiknek még a sir megszólítás is
kijár. Még lett volna mit kérdeznie, főleg a Secretarium és a bejutás
módja érdekelte, de inkább magában tartotta a kérdéseit. Ha túl sokat
kíváncsiskodik, azzal még a végén gyanakvást kelt, és erre a napra már
bőven elegendő otrombaságot követett el.
– Köszönöm – fejezte ki a háláját további faggatózás helyett.
Elizabeth megvonta a vállát, majd odament az előtér középpontjában
felállított hirdetőtáblához, amelyre egy gépkar krétával épp kiírta az
aktuális tudni- és tennivalókat:

Eulalie tanoncot várják a családközi auditóriumban

– Nem voltunk elég gyorsak – jegyezte meg Elizabeth. – Már

egyenruhában kellene lenned. Gyerünk, igyekezzünk! – mondta, és
elindult eddigi ráérős tempójában.
Beterelte Ophélie-t a kollégium öltözőjébe, keresett neki egy
méretben megfelelő egyenruhát, és felhúzott köré egy összecsukható
paravánt. Az ingen, a kabáton, a nadrágon és a csizmán annyi kapocs és
csat volt, hogy Ophélie azt hitte, sohasem végez az öltözködéssel.

128
Miközben a kabátot végiggombolta a mellkasán, még a szusz is
belészorult; ez a ruhadarab aztán rendesen összetartotta és lelapította a
domborulatait.
Elizabeth felhívta a figyelmét az éjkék kabát mandzsettáját díszítő
ezüst zsinórozásra.
– A vonalak mennyiségének jelentése van, ezt ne feledd.
A virtuóztanoncok csak egy stráfot viselnek. Az elsőéves
virtuzójelöltek, mint én, már kettőt, a másodévesek hármat.
A konzervatóriumban eltöltött minden év után jár egy újabb stráf.
Ophélie jobbnak látta, ha azt inkább nem köti Elizabeth orrára, hogy
nem feltétlenül szándékozik hosszú éveket eltölteni a tanintézményben.
Amint körülnézett a Secretariumban, illetve amint talál valamit, bármit,
ami Thorn nyomára vezeti – és jó esetben mind a kettőnek a végére
járhat –, ő bizony visszaadja az egyenruhát.
A fűzős csizma bekötése nem volt egyszerű feladat. Miközben a
szárán a parányi kampókkal küszködött, észrevette, hogy Elizabeth
bokájánál sarkantyúként két apró ezüstszárny fityeg.
– Ez az előfutárok jelvénye, erről ismered meg őket. Ha sikeresen
teljesíted a háromhetes próbaidőszakot, neked is lesznek szárnyaid.
Ha… A szócska megütötte Ophélie fülét, miközben épp Thorn
óráját igyekezett elrejteni a kabát egyik zsebében. Nem amikor, ha.
– És miből állnak azok a szintfelmérők, amelyeket teljesítenem kell?
– Hm? Ja, elvégeznek rajtad egy sor tesztet és vizsgálatot. Elég
emberpróbáló, sokan nem bírják. Nem gyakran, de már az is előfordult,
hogy valaki belehalt – jegyezte meg egy alig észrevehető szemrándulás
kíséretében Elizabeth. De amikor látta, hogy a hírre Ophélie szemüvege
besárgul, közönyösen hozzátette: – Viccelek. Nem fogsz belehalni,

129
még nem halt bele senki, és sérülést sem jegyeztek fel. Fogd fel
szórakozásnak!
Bár Ophélie eddig nem merte volna határozottan kijelenteni, a
szívdobogása alapján most már biztos volt benne: a szervezete
egyáltalán nem értékeli Elizabeth humorát.
Becsatolta az övét. Készen állt. És összeszorult a torka.
Egész nap próbált nem gondolni rá, próbált kizárólag a rengeteg
újdonságra összpontosítani, amelyeket mind meg kell majd szoknia. De
most, hogy itt feszített ebben a tőle teljességgel idegen
egyenöltözékben, képtelen volt tovább uralkodni a szorongásán. Nagy
levegőt vett, hátha azzal visszaszoríthatja magában a hirtelen feltoluló
heves érzelmeket, de a jelenet, ahogy a villamos elragadja a táskáját és
benne a sálját, újra és újra lejátszódott a fejében. Milyen játékot űzött
vele a sors, hogy az egyiket visszakapta, a másikat viszont nem?
– Jössz, tanonc? – szólt oda neki Elizabeth, miután összecsukta a
paravánt. – Odakísérlek.
– Indulhatunk.
Ophélie köhécselve megköszörülte a torkát. Itt már nem szállhatott
inába a bátorsága, a rettegés kényelmét nem engedhette meg magának.
Minden erejére és éberségére szüksége volt, hogy sikerrel vegye a rá
váró akadályokat.
Elizabeth a családközi auditórium ajtaja előtt magára hagyta.
A félkörívben lépcsőzetesen kialakított, több száz férőhelyes terem
aránytalanul nagynak tűnt egyetlen diák vizsgáztatására. Az ajtóból egy
tógás férfi levezette, és helyet mutatott neki az első sorban, ahol a
padon már ott volt minden, ami egy írásbeli megmérettetéshez kell:
papír és írókészlet.

130
 Ophélie gyakorlatilag a legelső tételnél elbukott: Sorolja fel és
osztályozza a kormeghatározás ön által ismert abszolút és relatív
módszereit! És a feladatsor hasonló a szellemben folytatódott, történeti
fogalmakra és módszertani eljárásokra kérdezett rá, és egyre jobban
belement a részletekbe, mindezt hosszú oldalakon keresztül. „Fogd fel
szórakozásnak!” Mondani könnyű, de élesben cseppet sem volt olyan
egyszerű úgy felfogni, mint egy laza kártyapartit a testvéreivel.
A kialvatlanság kezdte éreztetni a káros hatásait, és idővel Ophélie
gyomra is meg-megkordult az éhségtől, ami kínosan zengett az üres
auditórium falai között.
Miután végre beadta a dolgozatát, amely leginkább arra volt jó,
hogy tisztába jöjjön saját szégyenletes tudatlanságával, amitől a
legszívesebben a föld alá süllyedt volna, a tógás férfi átkísérte egy
elegáns orvosi rendelőbe, ahol egy idősebb asszony megkérte, hogy
vetkőzzön le – azok után, hogy annyi energiát fektetett a felöltözésbe! –
, és tetőtől talpig megvizsgálta, még a nyelvét is megnézte. Mindenféle
gyakorlatokat csináltatott vele, hol a bal, hol a jobb karját kellett
emelgetnie anélkül, hogy az asszony túl azon, hogy „ez a hagyomány”,
bármilyen bővebb magyarázattal szolgált volna arra, minek is
ugráltatja. A vizsgálat végeztével átnyújtott neki egy másik rend
öltözéket, amely mindenesetre lazább és kényelmesebb volt az
egyenruhánál, és megkérte, hogy amikor elkészült, fáradjon ki a
stadionba.
Időközben leszállt az este. Mire Ophélie a pályára ért, a szabad ég
alatt már erősen sötétedett; a levegő nyirkos volt. Nem is nagyon akart
hinni a fülének, amikor az edző kiadta az utasítást, hogy fusson tizenöt
kört.

131
 – Ez a hagyomány.
Animán a testedzés kimerült a fürdőzésben, a táncban és a
természetjáró túrákban, de Ophélie ezek közül sem művelte egyiket
sem. Az első kör után azt hitte, szétreped a tüdeje. Csapzott ruhában és
hajjal vonszolta magát. Úgy szakadt róla a verejték, mintha
megmártózott volna egy kád vízben. Noha már nem esett, a stadiont,
amely a délutáni zivatar után hatalmas mocsárrá változott, ellepték a
békák. A futás végére Ophélie-nak már jártányi ereje is alig maradt,
botladozva, szúró oldalát tapogatva ért be a célba. A teljesítményét az
edző rosszalló pillantással nyugtázta, de semmilyen megjegyzést nem
tett, csak visszaadta az egyenruháját, és közölte, hogy a szintfelmérés
befejeződött.
Ophélie követte a közlekedők boltívei alá fellógatott fényfüzért;
menet közben még az sem érdekelte, hogy időnként a szemüvegének
nekirepült egy-egy éjjeli lepke. Egy alapos mosakodásra és egy jó kis
vacsorára vágyott, de amikor visszaért a kollégiumba, a csarnok szinte
kongott a csendtől. Már mindenki rég nyugovóra tért.
Belépett egy transzcendiumba. Függőleges helyzetből átkerült
vízszintesbe, amit jelen pillanatban a fáradtságtól elég nehezen viselt,
úgy érezte, mintha kivételesen hadakoznia kellene a tömegvonzás
erőivel, mintha húzná lefelé a föld, és bármelyik pillanatban
lepottyanhatna, hogy nagyot placcsanva elterüljön a kövezeten.
Egy darabig céltalanul bolyongott a függőszobák útvesztőjében,
fogalma sem volt, hová kell mennie. A legfelső szinten a kupolán
átragyogó csillagok fényében aztán talált egy kihalt körfolyosót végig
ajtókkal tele. Mindegyik ajtón kovácsoltvas cégér jelezte, hogy melyik
szakmai társulás tagjai alszanak mögötte.

132
 Ophélie benyitott az előfutárokhoz.
A helyiségben koromsötét volt. Botladozás közben Ophélie több
ágyba is belerúgott, amit a paplan alól mindannyiszor álmos
morgolódás követett, mire talált végre egy üreset. A ruháját ledobálta
szándéka szerint egy székre, majd nekiállt, hogy a sötétben kifűzze a
csizmáját. És közben azon drukkolt, hogy a gyomra panaszos
kordulásaival ne verje fel az egész hálótermet.
Leheveredett, de még alig nyújtóztatta ki a tagjait, a szobában innen
is, onnan is elfojtott kuncogás hallatszott. Az ágyról hiányzott a matrac.
„Hát persze – sóhajtott magában, és karját, a markában Thorn
órájával, szorosan maga köré fonta. – A hagyomány.”

133
 A PLETYKA

Ophélie felhőről felhőre szökellt a régi világ érintetlen felszíne fölött a

magasban. Alatta hiába száguldottak az egykori városok, erdők,
tengerek, szinte le sem pillantott rájuk. Egyedül az érdekelte, hogy
utolérje a szárnyhajtányt. Az ajtajába szorult sál kilógó része lobogott a
szélben, az utastérben az ablak mögött ismerős alak ült. Thorn. Ophélie
már majdnem utolérte őket, amikor a felhők nyikorogni kezdtek a talpa
alatt.
Kinyitotta az egyik szemét. A szemüvege, amelyet éjszakára
elfelejtett levenni, még egyben volt, bár a szára elgörbült kicsit. Nem a
felhők nyikorogtak alatta, hanem a vaságy csupasz rugózata. Sűrű
pislogás közepette nagy nehezen felidézte magában, hol is van, és
miért. A hálóteremben iszonyú meleg volt, az ablak telibe kapta a
reggeli napsütést. A szoba mennyezetét sötét gerendák tartották, a
felforrósodott kőburkolatból égett por szaga szállongott; a komor
hangulatról ezen kívül a kovácsoltvas berendezés és az egybefüggő
légtér gondoskodott, amelyben csupán egyetlen paraván biztosított
lehetőséget a félrevonulásra. Persze Ophélie-nak a paravánra nem volt
semmi szüksége: rajta kívül egyetlen árva lélek sem tartózkodott az
egész helyiségben. A többi ágy helyén, amelyeken éjszaka
átbukdácsolt, íróasztalok álltak.
Ha volt is ébresztő, nem hallotta. Igazság szerint nagy
valószínűséggel nem is hallhatta volna, mert a feje úgy zúgott, hogy
majd szétrepedt. Előre tudta, egy egész kannányi kávé sem lesz elég
arra, hogy a zsongást a koponyájában elhallgattassa.
134
 Ophélie felült, próbálta összekaparni magát, de a hátcsigolyái
minden apró mozdulat ellen tiltakoztak. Úgy érezte magát, mint egy
automata, amelyet darabokra szedtek, aztán pedig csak úgy tessék-
lássék módra összeraktak.
Azon már szinte meg sem lepődött, hogy a széken, amelyen hagyta,
nem volt ott az egyenruhája. Biztosan ugyanazok a térfás kedvű
diáktársak rejtették el, akik azt is szellemes húzásnak gondolták, hogy a
matracát meglovasítsák.
„Voltam én már inas Berenilde mellett, udvari bolond Faruk
szolgálatában, Melchior báró meg egyenesen vadászott rám – gondolta
végig, mialatt ásítozott. – Szóval egy ilyen rosszmájú ugratással csak
nem hagyom magam elriasztani.”
Úgy maradt, ahogyan volt, vagyis magán hagyta azt az öltözéket,
amelyet a stadion óta le sem vett, még azzal sem foglalkozott, hogy az
éjszaka folyamán rászáradt a sár, és meghúzta az ágya mellett a falból
kilógó csengőzsinórt. Az ágy vége kattogva addig emelkedett, amíg az
egész bútordarab tökéletesen bele nem simult a falmélyedésbe, a helyén
pedig egy ügyes fogaskerekes megoldásnak köszönhetően
kihajtogatódott egy íróasztal. Vannak azok a könyvek, amelyeket ha
kinyit az ember, három dimenzióban előbukkannak belőlük a képek, és
amint továbblapoz, visszabújnak az oldalak közé. Nos, ez az
átrendeződés ahhoz hasonló módon zajlott. Ophélie-t le is nyűgözte
volna, ha az ágy miatt a dereka nem hasogatott volna annyira.
A kollégium többi része sem volt kevésbé kihalt, mint az előfutárok
hálója. Ophélie sem az ebédlőben – ahol gyorsan behabzsolt egy kis
tálka zabpelyhet –, sem az öltözőben – ahol keresett magának egy
másik egyenruhát –, sem a közös zuhanyzóban – ahol szappannal

135
alaposan lecsutakolta magát – nem futott össze senkivel. Amint ezekkel
megvolt, megnézte a központi hirdetőtáblát, de a gépkar nem írt ki rá
semmilyen hasznos tudnivalót. Abban Ophélie nagyjából biztos volt,
hogy valahol máshol kellene lennie, de hogy pontosan hol, arról
elképzelése sem volt.
Ahhoz képest, hogy szakértőnek készült, méghozzá az információ
szakértőjének, a kezdet nem volt túl biztató.
Elindult egy folyosón, aztán ment egyik közlekedőből a másikba, és
reménykedett, hátha szembejön valaki, aki felvilágosíthatná, de közben
még valami az eszébe jutott. Helyesebben valaki: Ambrosius.
Elképzelte, ahogy otthon ül az apja automatái között, és csak vár, hogy
Ophélie hírt adjon magáról. Biztosan azt gondolja róla, hogy nincs még
egy ilyen hálátlan teremtés a földön, aki csak kihasználta, és szó nélkül
faképnél hagyta, amint talált valaki mást, akitől nagyobb előnyöket
remélt. Ophélie a legszívesebben azon nyomban beleugrott volna egy
tükörbe, hogy legalább egy villámlátogatás erejéig lejelentkezzen nála
– bár a távolság feltehetően túl nagy volt ahhoz, hogy az átkelés
sikerüljön –, de a Jó Családban mindezidáig egyetlen tükröt sem látott.
Úgy tűnt, Heléna igen fontosnak tartotta, hogy ne nevelje hiúságra a
diákjait.
Ami Ophélie-nak tulajdonképpen kapóra jött. Mert nagyobb
biztonságban volt, amíg senki sem tudta róla, hogy tükörjáró, és így
könnyebben ellen tudott állni a kísértésnek. Már azzal is elég
kockázatot vállalt, hogy bevallotta, hogy olvasó.
A többi virtuóztanoncra Ophélie végül az auditóriumban talált rá,
azokban a padsorokban, ahol az előző nap a felmérőjét írta.
A nagyelőadóban olyan rezzenéstelen csend honolt, hogy amikor

136
benyitott, először azt hitte, nincs ott senki. A katedra üresen állt, a
diákok mégis lázasan körmöltek valamit. A fülükön fejhallgatóval. És
senki még csak fel sem nézett a papírjaiból, miközben Ophélie, amilyen
nesztelenül csak tudott, hogy lehetőleg ne keltsen feltűnést, a felső
sorokban keresett magának egy helyet.
Amint leült, megértette, miért a fejhallgató: mindegyik padba
beépítettek egy rádióadót. Ophélie is feltette a fülest, de a készülékből
nem szólt semmi, hiába tekergette a gombokat. Megbökte az egyik
szomszédját, aztán a másikat is, hogy segítséget kérjen, de mindkettő
lepisszentette. Jobb híján tovább próbálkozott a gombokkal, egészen
addig, amíg fel nem fedezte a frekvenciaváltót, és végre sikerült adást
csiholnia. És nem is egyfélét, hanem vagy egy tucatnyit különböző
sávokon. A készüléken kizárólag tudományos előadásokat lehetett
fogni élő egyenesben az öt helyi akadémiáról. De honnan lehetett azt
tudni, melyiket kellene hallgatnia?
Ophélie letekerte a hangerőt, hagyta, nem akart megfelelni. Elvégre
nyomozni jött Bábelre, nem fejtágításra.
Letörölte a tarkóján csordogáló izzadságot, és azon gondolkodott,
mi lenne, ha egyszerűen letépné magáról a szűk kabátot, de nem tette.
Egyenként végignézte az előtte ülő tanoncokat. Thorn nem volt köztük,
de ez önmagában egyáltalán nem lepte meg. Ha Thorn egy lépéssel
előtte járt, ahogy azt Ophélie feltételezte, inkább a felsőbbévesek
között kellett keresnie; de ezeknek a diákoknak a mandzsettáját elnézve
a teremben kizárólag tanoncok gyűltek össze.
Az auditóriumban eleinte tényleg rezzenéstelen csend uralkodott, de
ahogy Ophélie jobban kinyitotta a fülét, rájött, hogy ez nem egészen
így van. Miután sorra különválasztotta a környező zajokat, a töltőtollak

137
hegyének koppanását a papíron, a fejhallgatókból kiszűrődő percegést,
a tücskök ciripelését az udvaron, halk sugdolózásra lett figyelmes.
A hangok pár sorral lejjebbről jöttek, ahol néhány tanonc összedugta a
fejét. Idegesnek tűntek, már amennyire az arcuk egy-egy pillanatra
oldalról látni engedte. Ophélie nem is nagyon figyelt volna oda rájuk,
ha a beszédfoszlányokból hirtelen nem válik ki az „Emlékmű” szó.
Lenémította a rádiókészülékét, de a fejhallgatót nem vette le, nehogy
észrevegyék, hogy fülel, és óvatosan előrehajolt.
A tanoncok mind ugyanolyan, határozottan nem bábeli, de az
ottaninál nem kevésbé dallamos kiejtéssel beszéltek:
– Nekem rossz előérzetem volt. Nem megmondtam tegnap?
– Hallgass már el! Rossz előérzete mindannyiunknak volt.
A probléma ott van, hogy látnunk kellett volna előre, mi, hol és kivel
fog történni, de nem láttuk.
– Csak nem lehet olyan súlyos, nem? Még nem is hivatalos,
egyelőre csak pletyka. És a pletyka mindig túloz.
– Sí? Gondolod? És akkor miért maradnak el a mai
olvasógyakorlatok?
– Engem aztán nem zavar. Elég, ha ránézek egy könyvre, azonnal
elfog a hányinger.
– A robotról megfeledkezel – mérgelődött a tanonc különös
hangsúlyokkal, de Ophélie, aki már annyira előrehajolt, hogy szinte
feküdt a padon, így is értette, hogy Sir Henryre gondol. – Kétszeresen
is bepótoltatja velünk a kihagyott órákat.
– Szerintetek nem feltűnő az egybeesés? Mi kapunk egy csökött kis
újoncot, az Emlékműben meg ez.
– Basta. Kagylózik.

138
 Azzal a sugdolózók visszavették a fejhallgatót, és tovább
jegyzeteltek. Egy bilifrizurás lányt kivéve, aki a zavar legkisebb jele
nélkül tüntetőleg hátrafordult, hogy megnézze magának Ophélie-t.
Tekintetében őszinte kíváncsiság tükröződött, szeme körül a bőrét
csillámos cikornyák díszítették, mintha egy farsangi álarc égett volna
bele.
De nem bámészkodhatott sokáig, mert a teremben felzengő érces
hang dörgedelmesen rendre utasította:
– Mediana tanonc! Előre nézzen!
A lány csendben engedelmeskedett, és egykedvűen folytatta a
feladatát, Ophélie pedig úgy tett, mintha követné a példáját, de közben
azért lopva felpillantott a mennyezeti hangszóróra. Eddig fel sem tűnt
neki a tölcsér, ahogy a padlóból kiálló periszkóp sem, amelynek
mindent látó szeme hol jobbra, hol balra fordult. A tanár hiányát
Ophélie eddig a percig úgy értelmezte, hogy a konzervatórium felnőtt,
felelős emberekként bánik ifjú diákjaival, a vezetés megbízik bennük.
De be kellett látnia, hogy hatalmasat tévedett. A tanoncok folyamatos
megfigyelés alatt álltak.
Amikor – hosszú órákkal később – a tölcsérben a hang végre
bejelentette, hogy vége a távoktatásnak, Ophélie a folyosón a
sugdolózók nyomába eredt, és a parkba vezető lépcsőnél utol is érte
őket. Most, hogy már nem csak deréktól felfelé látta őket, feltűnt neki,
hogy a csizmájukon egytől egyig szárnyat formázó sarkantyút viselnek.
Ahogy a beszédük alapján eddig is sejtette, mind előfutárok voltak.
– Én volnék az „a csökött kis újonc” – mutatkozott be a hangjában
némi gunyoros éllel. – Elnézést, hogy hívatlanul csatlakozom a
kupaktanácshoz, de úgy vettem ki, mintha arról besz…

139
 – Ne haragudj a szemüveged miatt! – vágott a szavába az egyikük.
– Tessék?
A megjegyzés olyannyira kibillentette Ophélie-t az egyensúlyából,
hogy véletlenül kihagyott egy lépcsőfokot, és fenékre huppant a
kemény márványon. Az előfutárok egymás után szó nélkül átléptek
rajta, még pillantásra sem méltatták. Ophélie pedig még ha akart volna,
sem látott sokat belőlük: estében elvesztette a szemüvege egyik
lencséjét. Sajgó tagokkal, megalázottan tapogatózott a lépcsőn, amikor
is egy foltos kéz odanyújtotta neki, amit keresett.
– Mediana, előfutár, második osztag – ejtette meg a hivatalos
bemutatkozást a bubifrizurás lány. – De gondolom, ezt már magadtól is
tudtad. Az unokatestvéreim legalább annyi bajt okoznak az
előrelátásukkal, mint amennyit megelőznek. Óvakodj tőlük, signorina,
időnként szeretnek visszaélni az adottságukkal.
A lány búgó, sejtelmesen elnyújtott hanghordozásában volt valami
fület gyönyörködtető. Ophélie gyanakvó tartózkodással elvette tőle az
üveget.
– Az előfutárok mind a rokonai?
– Javarészt igen. Nálunk Serenissimuson az információ az emberek
vérében van. Legalábbis nekünk, Jósoknak.
– Értem. És ön is a jövőbe lát, Mediana?
– Nem, az én asztalom inkább a múlt. Valahogy úgy, mint neked,
kis olvasó, de a kettőnk megközelítése elég különböző.
Nos, rendben, nyugtázta magában Ophélie. Mediana tudott a
képességéről, ami egy magát valamire tartó előfutártól nem is volt
meglepő.

140
 – Miről beszélgettek az unokatestvéreivel? Mi történt az
Emlékműben?
Mediana bizalmaskodón Ophélie szájára nyomta a mutatóujját,
jelezvén, hogy hallgasson. Tanoncok újabb áradata zúdult lefelé a
lépcsőn, és zokszó nélkül kikerülte őket, mint ahogy a folyó vize
körülnyaldossa az útjába akadó hordalékszigeteket. Miután a roham
lement, és rajtuk kívül már senki sem maradt a lépcsőn, Mediana
lehajolt, de olyan közel hozzá, hogy Ophélie fél szemmel is tisztán ki
tudta venni az arcán a cikornyák rajzolatát. Mediana különleges
szépségű lány volt, vonásaiban a lágy görbületek és a szögletes formák
végtelenül finom keveredése nemcsak a férfiakat, a nőket is okkal
megigézte.
– Megtakarítok neked némi értékes időt, kis olvasó. Lady Helénának
nem lett volna szabad elfogadnia a jelentkezésedet. Az én képességem
legalább tízszer annyit ér, mint a tiéd, ezenfelül több kihalt nyelvet
tökéletesen beszélek. Nem törhetsz ki az árnyékomból, ahogy az összes
többi előfutár sem emelkedhet fölém soha. Ne hidd, hogy az
unokatestvéreim kedvelnek, nincsenek jobban oda értem, mint te. A Jó
Családban barátság nem létezik, mert itt csak a legkiválóbbak
maradnak meg.
– De én…
– Ne mondj semmit – suttogta Mediana, és ismét Ophélie ajkára
tapasztotta az ujját. – Elég, ha figyelsz, signorina. Bábelen az
erőszakot, legyen szó annak bármilyen jelentéktelen
megnyilvánulásáról, a törvény szigorúan bünteti. Köztünk semmilyen
fizikai bántalmazásban nem lesz részed, a hajad szála sem fog
meggörbülni. De hidd el – tette hozzá, és forró lehelete szinte égette

141
Ophélie bőrét –, mindenkin találni fogást. Menj vissza, ahonnan jöttél,
és felejtsd el a virtuózokat, felejtsd el az Emlékművet! Ezt a feladatot
nekem szánta a sors, nem neked.
Ophélie-t nem is annyira a mondanivaló lepte meg, mint inkább a
hangnem. Mediana szavaiból sütött az őszinte, mély sajnálat, már-már
megbánással beszélt. Ophélie a megmaradt szemüveglencséjén
keresztül a távolodó lány után nézett, aki büszke tartással és kecses
léptekkel ereszkedett lefelé a lépcsőn a bőre cikornyáin meg-
megcsillanó napfényben.
„Voltam én már inas Berenilde mellett, udvari bolond Faruk
szolgálatában, Melchior báró meg egyenesen vadászott rám –
hajtogatta magában bátorításképpen, miközben próbálta
visszapattintani a lencsét a szemüvege keretébe. – Mit nekem egy ilyen
légből kapott fenyegetés!”
Az esésben farkcsonttájékon Ophélie elég rendesen összezúzta
magát, így jobbnak látta, ha inkább csak tisztes távolból követi az
előfutárokat. Akár tetszett nekik, akár nem, mostantól egy csapat
voltak, ő is közéjük tartozott. És amíg a szükség másként nem hozza,
kénytelenek lesznek elviselni a jelenlétét.
A diákok a felé a széles híd felé tartottak, amely Heléna térfelét
kötötte össze Polluxéval, egy csoportban átmasíroztak rajta, majd egy
oldalajtón bevonultak a konzervatórium egyik melléképületébe. Két
emelettel feljebb egy laboratóriumszerű helyiségben álltak meg, amely
tágas terével, bársonyos felületeivel, a berendezés réz kiegészítőivel
maga volt a csoda, a szem gyönyörködtetésére. A terem a szivárvány
színeiben játszott, a fény egy rózsaablakon keresztül jutott be a térbe,
amelyben a mennyezeten forgó lapátoknak köszönhetően hűs szellő

142
lengedezett. A nemes tömörfa asztalokon az elérhető legkorszerűbb
kísérleti felszerelés sorakozott.
Ophélie találomra választott magának egy helyet, és tanácstalanul
letelepedett az asztal mögé. Addig fel sem tűnt neki, hogy időközben az
előfutárok száma megkétszereződött. Heléna Árváinak osztaga
csatlakozott Pollux Fiaihoz; az egyenruhás seregletben keveredtek a
különféle nyelvjárások. A zsivajnak egy nő érkezése vetett véget, aki a
terembe lépve határozott mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót.
– A tudás a békét szolgálja! – köszöntötte a diákokat.
– A tudás a békét szolgálja! – felelték a tanoncok kórusban, és
közben összezárt öklüket a mellükre szorították, csizmájuk sarkát pedig
hangosan összecsapták.
A nő komoly arckifejezéssel bólintott. Bronzfényű bőréből, fekete
hajából és ragyogó szembogarából ítélve tősgyökeres bábeli lehetett.
Az egyenruhája aranydíszeinél csak a tekintete fénylett jobban, amelyet
rögtön egyenesen Ophélie-ra szegezett.
– Eulalie tanonc, a nevem Lady Septima, és mostantól én vagyok a
korrepetitora, vagyis szakmai tárgyakból én gondoskodom a
felzárkóztatásáról. Megkaptam a szintfelmérője eredményét. És
mondhatom, nem túl kiemelkedő. Mindazonáltal jobb szeretem saját
magam megítélni, méltó-e arra, vagy sem, hogy előfutár váljon önből.
De aki méltónak találtatik, még nem feltétlenül jár sikerrel – intézte
Lady Septima az utolsó mondatot nyomatékosan immár az egész
teremhez, amelyet egy megsemmisítő pillantással végigpásztázott. –
Sokan gyűltek ma itt össze, de önök közül csupán ketten léphetnek
feljebb, és nyerhetik el a virtuózjelölt címet. Egy Pollux Fiai és egy
Heléna Árvái közül.

143
 Lady Septima tekintete a többieknél valamivel hosszabban – okkal,
ok nélkül, ki tudja, talán csak ösztönösen – elidőzött az egyik tanoncon,
aki túlságosan hasonlított rá ahhoz, hogy letagadhatta volna a vele való
rokonságot. Ophélie viszont eközben kezdett megérteni bizonyos
dolgokat. Itt csak a legkiválóbbak maradnak meg. A konzervatórium a
versengést tette meg legfőbb szervező elvévé.
– Az én munkám abban áll – tért vissza Ophélie-hoz Lady Septima –
, hogy az ön örökölt tehetségét, ezt a nyers, kezeletlen ásványt a
felszínre hozzam, és a lehető legtisztább gyémánttá csiszoljam. És ez
még nem minden. Az előfutárok szakmai társasága, amelyben jómagam
töltöm be a legfőbb tisztséget, részesült abban a megtiszteltetésben,
hogy újragondolhatja az Emlékmű katalógusát. Azoknak, akik
méltónak találtatnak, hogy részt vegyenek az olvasókörök munkájában,
és csakis azoknak van helyük a konzervatóriumban. Három hét áll
rendelkezésére, Eulalie tanonc, hogy meggyőzzön, nem csak az időmet
vesztegetem önnel. Van kérdése?
Ophélie összeszorította a fogát, nehogy akár csak egy is
kicsusszanjon a száján a fejében kavargó rengeteg kérdés közül.
Hogyan lehet jogot szerezni arra, hogy beléphessen az ember a
Secretariumba? És tényleg páncélozott a belseje? Őriznek-e ott bármit
a régi iskolából? És mi az a végső, nagy igazság, amelyet jobbnak
láttak gondosan elzárni a dicsőséges Emlékműbe a nagyközönség elől?
Meggondolatlanság, hovatovább veszélyes lett volna nyíltan
kiteregetni az itt-tartózkodása valódi célját.
– Miért maradnak el a mai olvasógyakorlatok? – érte be végül
egyetlen, inkább szervezési kérdéssel.

144
 Ezzel kapcsolatban jogosnak érezte a kíváncsiságát. Persze csak
addig, amíg a levegő meg nem fagyott körülötte, mintha a mennyezeti
lapátok felől jeges fuvallat söpört volna végig a laboratóriumon.
Egyedül Mediana nem tűnt megszeppentnek: beharapta az ajkát,
nehogy kitörjön belőle a nevetés.
– Tudom, hogy az ügy mindannyiukat foglalkoztatja, de nem
kívánok nyilatkozni róla. Ne adjanak a pletykára! Annál többet nem is
kell tudniuk róla, mint amennyit a Hivatalos Hírmondó holnapi
számában elolvashatnak. Ne feledjék, önöknek, előfutároknak, az a
hírlap a tájékozódás első és egyetlen forrása. Most pedig, kérem, a
bevett szabályos procedúra szerint vizsgálják meg az asztalokon önök
előtt heverő mintákat – terelte másra a témát Lady Septima
ellentmondást nem tűrő hangon. – Határozzák meg, milyen tárgy része
volt! Az óra végére mindenkitől kimerítő írásbeli jelentést várok.
Eulalie tanonc, ön egyelőre nem nyúl semmihez, csak figyelje a társait,
és tanuljon!
Ha ezzel a felvezetéssel Lady Septima azt akarta elérni, hogy
Ophélie minden idegszálával a tananyagra összpontosítson, nem éppen
jól fogott hozzá. Míg a tanoncok a megfelelő laboratóriumi műszerek
segítségével áhítatos tisztelettel elemezték a kiosztott mintadarabokat,
Ophélie gondolatai egészen máshol jártak.
Képtelen volt kiverni a fejéből azt a pletykát. Vajon mi történhetett
az Emlékműben? És volt-e arra bármilyen parányi esély, hogy az
ügynek köze lehet Thornhoz? Mi van, ha bajba keveredett, mialatt ő
tétlenségre kárhoztatva lopja itt a napot?
Ophélie-t csak az tudta kirángatni a gondolataiból, hogy hirtelen
megérezte: valaki bámulja. Először azt hitte, megint Mediana akarja

145
felpiszkálni, de az ifjú Jós tehetség teljesen belemerült a munkájába.
Nem, ezúttal egy másik tanonc meredt rá, mégpedig az, akin a beszéde
alatt Lady Septima tekintete egy pillanatra némán megállapodott. A fiú
a padsor túlsó végén ült, és nem gépelt, nyilván már befejezte a
jelentését. A sárgásan izzó vizionárius szempár kitartóan csüggött
Ophélie-n, mintha róla is szakértői véleményt kellene alkotnia.
Szemöldöke szélét az orrlyukával vékony aranylánc kötötte össze.
Noha Ophélie-nak a bábeli viseletkódex minden paragrafusát még nem
volt ideje bemagolni, erről az ékszerről Ambrosiustól már hallott: az
ifjú Pollux egyenes ági leszármazottja volt, a rokonsága előkelő helyet
foglalt el a társadalmi ranglétrán. Semmi kétség, Lady Septima tulajdon
gyermeke figyelte.
Ophélie viszonozta a pillantását, igyekezett hasonló érdeklődést
mutatni felé. A terve szempontjából jól jött volna, ha sikerül közel
kerülnie hozzá, de az ötletet egyhamar elvetette. A fiatalember olyan
megrögzötten, szinte dacosan méregette, amit lehetetlen volt puszta
kíváncsiságként értelmezni. Több volt ez annál: kihívás.
– Tegyék a helyükre a műszereiket, a mintákat hagyják a padokon,
és kifelé menet adják le a jelentéseiket! – rendelkezett Lady Septima az
óra végén. – Pollux Fiai az edzőterembe mennek érzékszervtréningre.
Heléna Árvái pedig visszatérnek a szilánkjukra, lehetőleg
fegyelmezetten. És ma már ne halljak több pletykát! Megértették? Ami
önt illeti, Eulalie tanonc, megkérem, hogy maradjon velem – tette rá a
kezét Ophélie vállára. – Egy-két dologról szeretnék elbeszélgetni önnel.
Miután az utolsó diák is elhagyta a laboratóriumot, Lady Septima
becsukta az ajtót, és egy szobor merevségével Ophélie felé fordult.
– Csak nem unatkozik közöttünk, Eulalie tanonc?

146
 Ophélie egész testében megfeszült. Kellemetlenül érezte magát.
Pedig a nő fel sem emelte vele szemben a hangját, és alig volt
magasabb nála.
– Nem értem.
Lady Septima csak nézte. Nem, arra, amit csinált, a nézés nem is
volt a megfelelő kifejezés. Átvilágította. Tekintetét csálé szemüvegén
keresztül belemélyesztette Ophélie szemébe, rögzítette magában a
pupillája tágulatát, és onnan egyre beljebb haladt: felmérte az ereiben a
véráram sebességét, elemezte a szervei működését, az agyagcseréjét,
feltérképezte a teste minden molekuláját.
– Egy szalmaszálat sem tett keresztbe az egész óra alatt.
– Mert azt kérte, ne nyúljak semmihez.
Ophélie érezte, ahogy a kesztyűje az izzadságtól átnedvesedik.
Most, hogy közvetlen közelségbe került Lady Septimával, feltűnt neki
egy részlet, amelyet a padsorokból nem láthatott: köpenye napkorongot
formázó csatját, és benne a vésett „LUX” feliratot.
Tehát mostantól egy olyan nő felügyelete alá tartozik, aki Isten
alattvalója.
Lady Septima kesztyűt húzott, amelynek szövetét ugyanolyan
aranyhímzés díszítette, mint az egyenruháját. Mutató- és
hüvelykujjával óvatosan felemelte a padról a mintát, amelyet eredetileg
Ophélie-nak szánt, a fény felé tartotta, és vörösen izzó szemével
mustrálgatta.
– Lássuk… Háromnegyed rész ón, valamivel kevesebb mint
egynegyed rész ólom, nyomokban réz – mormolta átszellemülten. – Az
ötvözet… well… három, vagy nem is, inkább négy évszázaddal ezelőtt

147
készült. A bronz egy variánsa, de a keverés aránya igen sajátos. Ezt az
elegyet kizárólag orgonasípokhoz használták.
Ophélie minden fenntartása ellenére végtelen csodálattal adózott
ennek a teljesítménynek. Pollux Fiai – és lányai – messze földön
híresek voltak kiélezett érzékszerveikről, de Lady Septima még Anima
legfejlettebb mikroszkópját is megszégyenítette volna. Ophélie eddig
csak hallott arról, hogy a gyakorlatban mire képesek a Vizionáriusok,
most azonban a saját szemével is meggyőződhetett róla.
– Ön szerint miért hagytam ott a keze ügyében ezt a töredéket? –
kérdezte a korrepetitora, és visszahelyezte a fémdarabot a
bársonypárnára.
Ez is egy vizsga volt, fogta fel végre Ophélie. És ő megint elbukott.
– Megadtam a lehetőséget, hogy lenyűgözzön, hogy megmutassa,
mire képes az ujjaival, mi mindent tud kiolvasni belőle – fejtette ki
enyhén kioktatóan. – De ön hozzá sem nyúlt. Nem tudom eldönteni, a
kellő kurázsi vagy inkább a tudományhoz szükséges kíváncsiság
hiányzik-e önből. Meglátása szerint mi egy előfutár legfontosabb
erénye?
Ophélie-nak már ott volt a nyelve hegyén, hogy nem gondolja, hogy
a maga módján híján lenne akár kurázsinak, akár kíváncsiságnak, de
végül sikerült megállnia, hogy ne beszéljen vissza. Állítsa a hon
szolgálatába tehetségét: jelentkezzen ELŐFUTÁRnak! – futott át az
agyán a hirdetés szövege. A nő megint, folyamatosan vizsgáztatta.
– Az engedelmesség.
Lady Septima visszafogottan elmosolyodott, és egy biccentéssel
nyugtázta a választ. Ophélie pedig közben elgondolkozott azon az

148
ellentmondáson, hogy miért van az, hogy a nő szemében lángol a tűz,
de ha ránéz, a hideg futkározik a hátán egyetlen pillantásától.
– Valóban, ez a helyes felelet, de engem jobban érdekel, vajon
őszintén így gondolja-e. Kérem! – húzott az ablak elé egy támlátlan
kisszéket, és hellyel kínálta rajta.
Ophélie rendeltetésszerűen birtokba vette az ülőkét, mire Lady
Septima a fejét csóválta.
– Nem, tanonc, nem így gondoltam. Álljon fel rá!
Ophélie gépiesen, ügyetlen mozdulatokkal felküzdötte magát a
hokedli tetejére.
– Nagyszerű – mondta Lady Septima elismerően. – Itt fog állni
egészen addig, amíg nem kap engedélyt arra, hogy távozhat.
És mi lesz a tanulással?
– A próbaideje alatt a napirendje négy részből fog állni: elmélet,
gyakorlat, testedzés és kötelező házimunka. Az elméletet és a
gyakorlatot mára már teljesítette. Tekintse ezt egy kis testedzésnek.
Azzal Lady Septima sorra leállította a mennyezetre szerelt lapátokat,
majd kisétált az ajtón. Ophélie magára maradt a kémcsövek és
laboratóriumi mérlegek között a színes üvegtáblán beáramló fényben.
Légkeverés nélkül a teremben lassanként elviselhetetlenné vált a hőség,
Ophélie úgy érezte magát, mint egy kemencében. Még inas korából
tapasztalatból tudta, hogy hosszú ideig mozdulatlanul egy helyben állni
nem könnyű, ez nem volt számára újdonság, a nehézséget inkább az
jelentette, hogy egy billegő kisszék tetején kell csinálnia: nem
nyújtózkodhatott, nem inoghatott meg, nem helyezhette át a testsúlyát
egyik lábáról a másikra. Az izmai nem hagyták cserben, tartották
derekasan, de a matrac nélküli ágyon eltöltött éjszaka és a lépcsős

149
baleset miatt ennek nem kevés fájdalom volt az ára. Először csak a
vádlija görcsölt be, majd a zsibbadás fokozatosan elindult felfelé a
csípőjén és a derekán át egészen a válláig. Ophélie azzal próbálta
lekötni a figyelmét, hogyan változnak az üvegablakon át a terem
faburkolataira vetülő színfoltok a nap az égbolton bejárt pályájának
függvényében. A verejték elérte a nadrágja korcát, végigcsorgott
a combján, és a szükség is, hogy kimenjen a mosdóba, egyre kínzóbban
jelentkezett.
Ophélie hanyatt vágódott a padlón. A hokedli megérezte a rajta
ácsorgó Animista elkeseredését, és váratlanul kitáncolt alóla.
Miközben a földön a szemüvege lencséjét keresgélte, amely a
helyzetet kihasználva ismét kipattant a keretből, és elgurult, Ophélie
érezte, hogy feltolul benne a harag. Persze, mert ő csak egy kölyök!
Hiába menekült messzire otthonról, hiába ment át az elmúlt években
annyi mindenen, még most is mindenki süldő kölyökként kezeli!
Ahogy elnézte a laboratóriumban körbe-körbe galoppozó széket,
hirtelen eszébe jutott az auditóriumban titkon figyelő periszkóp, az
Index és a benne egybegyűjtött tilalmas szavak, a Secretariumba elzárt
és ott hét lakat alatt őrzött közös emlékezet. Nem, nem is őt kezelték
kölyökként. Hanem az egész emberiséget, amelyet Isten és a Pártfogói
szántszándékkal nem hagytak felnőni.
„Voltam én már inas Berenilde mellett, udvari bolond Faruk
szolgálatában, Melchior báró meg egyenesen vadászott rám –
hajtogatta elszántan, összeszorított foggal, miután elkapta a széket, és
peckesen visszaállt rá. – Nem hagyom, hogy Lady Septima
eltántorítson, csak azért sem adok rá neki ürügyet!”

150
 Odakint a nap már erősen hanyatlóban volt, amikor a laboratórium
ajtaja újra kinyílt. Ophélie pislogott néhányat, hogy a gyöngyöző
izzadtságcseppek legördüljenek a szempillájáról. Elizabeth komótosan
odaballagott elé, és ráemelte a szeplők alatt kifejezéstelen arcát.
– Na, milyen az első nap? Még mindig itt akarsz maradni, Eulalie
tanonc?
– Igen, még mindig.
Ophélie alig tudott megszólalni, a szomjúságtól teljesen kiszáradt a
szája.
– Mint az előfutárok második osztagának felelőse ezennel
felmentelek a további ácsorgás alól. Leszállhatsz.
A feloldozás olyan szertartásosan hangzott, hogy Ophélie azt hitte,
Elizabeth megint csak viccelődik vele. Meg is lepődött, amikor a lány
odatartotta a karját, hogy segítsen neki lekászálódni a székről, majd a
kezébe nyomott egy palack vizet, amelyet egyértelműen neki hozott.
– Eddig a jó hír – szólalt meg ismét Elizabeth, miközben Ophélie
prüszkölve nyelte a vizet. – És most jön a rossz: máris kiutaltak neked
egy megrovást, amiért eltüntettél egy matracot és egy rend egyenruhát.
És büntetésképpen megkétszerezték a kötelező házimunkakvótádat.
– Nem is én tüntettem el.
Elizabeth lomhán megrebegtette a szemhéját.
– Ez a hagyomány. Légy éber, és a jövőben nem kerülsz ilyen
helyzetbe. Ja, és kaptál egy táviratot.
Ophélie szíve hatalmasat dobbant. Türelmetlenségtől remegő kézzel
átvette Elizabethtől a kék papirost, és széthajtogatta.

GRATULÁLOK. AMBROSIUS

151
 Megfordította, hátha van tovább is, de mindössze ennyi állt benne.
A bőbeszédű, egyenesen szószátyár Ambrosius mindössze ennyit
kívánt a tudomására hozni. Ophélie mélységes csalódást érzett, mintha
valami megtört volna benne. Egyetlen barátot szerzett Bábelen, és most
őt is sikerült elveszítenie?
– Úgy tűnik, hibát hibára halmozok.
A vallomás akaratlanul buggyant ki a száján, miközben visszavitte a
helyére a széket. Egy pillanatra meg is ijedt, hogy kérdések özönét
zúdítja ezzel magára, de Elizabeth nem kérdezett. Szokásához híven
jegyzetelt a noteszébe, amelyet már egy ideje elővett.
– Egyedül az az igazi hiba, amelyet az ember meg sem próbál
jóvátenni.
Ophélie hosszan bámulta Elizabeth megközelíthetetlen, babaszerű
alakját. Emberileg sehogyan sem tudta hová tenni, de amit az előbb
mondott, annál megnyugtatóbbat reggel óta senkitől sem hallott.
– Elizabeth?
– Hm?
– Mi történt ma az Emlékműben?
– Hogy mi? – kérdezett vissza szórakozottan Elizabeth, és a
jegyzeteiben ismét áthúzott néhány sornyi betűt és számot. – Ja? Miss
Silentia elhalálozott.
Ophélie felkapta a fejét. Miss Silentia? Ezt a nevet már hallotta…
Nem azt a hegyes fülű emléktárost hívták így, aki önkényesen át akarta
kutatni a táskáját?
– A holttestére ma hajnalban találtak rá az Emlékműben – folytatta
Elizabeth. – A katalógus miatt, hogy dolgozzak az adatbázison,

152
mindennap odajárok, de amikor ma reggel odaértem, már a kapuból
elküldtek, és visszairányítottak a konzervatóriumba. Azt mondták,
szerencsétlen baleset történt, szegény Miss Silentia leszédült az egyik
könyvtári létráról.
– Leesett egy létráról… – hümmögött az orra alatt Ophélie, aki
ennél azért egy kicsivel nagyobb izgalmakra számított. – Hát igen, úgy
tűnik, tényleg nem volt szerencséje.
Elizabeth bólintott, és merengve rágcsálta a ceruzája végét.
– Nyilván neki is valami ilyesmi lehetett az utolsó gondolata,
mielőtt meghalt. Próbálták eltakarni előlem, de egy pillanatra láttam a
holttestét. Főleg az arcát. Nem hittem volna, hogy egy szimpla esés
ilyen kifejezést hagy az ember arcán.
– Milyet? – kérdezett vissza félénken Ophélie.
Elizabeth felemelte méla tekintetét, de Ophélie a szeméből sem
tudott többet kiolvasni, mint azokból a rejtélyes képletekből,
amelyekkel a lány teleírta a füzetét.
– Páni félelemét.
Ophélie-t egészen eddig a percig semmi sem zökkenthette volna ki
azon meggyőződéséből, hogy itt minden más lesz, hogy nem kell
semmi olyasmin keresztülmennie, mint a Sarkon. De egyre
világosabban látta, igencsak alábecsülte Bábelt.

153
 UTAZÁS

A mama már megint a szokásosnál korábban tette ágyba. Mint minden

este, kétszer megtapogatta a homlokát, nincs-e láza, belekortyolt a
vizébe, mielőtt megitatta vele, kifésülte hosszú, fehér haját, majd
megkérdezte, nem fázik-e, és gondosan betakargatta. Mint minden este,
kifelé menet a küszöbről mosolyogva visszanézett, nem könnyen szánta
rá magát, hogy behajtsa a szoba ajtaját, és suhogó léptekkel távozzon a
közeléből.
Victoire a mennyezetet bámulta.
A mama nem csukta be az ajtót – soha nem csukta be, mert a mama
szeretett időnként belesni a szobába, hogy minden rendben van-e –, és
a nagy szalonból távoli beszélgetés hangja szűrődött fel az emeletre.
A falakat legtöbbször csend töltötte ki, nagy néha zene, beszélgetést
szinte soha nem lehetett hallani a házban.
Victoire-nak semmi kedve sem volt aludni. Ott akart lenni, ahonnan
a hangok jöttek. De a mama olyan szorosan betűrte kétoldalt a paplant,
hogy még a lábujjait is alig tudta megmozdítani. Ha olyan kislány lett
volna, mint a többi, dühösen vergődött volna, hogy kiszabadítsa magát,
és ordítva és zokogva hívta volna a mamát. De Victoire nem olyan
kislány volt, mint a többi.
Victoire nem beszélt. Soha.
Victoire nem járt. Soha.
Legalábbis a másik Victoire. Az igazi Victoire felült az ágyban, a
lábát puhán letette a földre, és a résnyire nyitott ajtóhoz settenkedett.

154
 A küszöbön megállt, és visszanézett, ahogy a mama szokta. Az
ágyban egy kislány feküdt, nyugodtan, és nagy kerek szemekkel
bámulta a mennyezetet. Az arca, az ajka, a haja majdnem olyan hófehér
volt, mint a kispárna huzata. Victoire tudta, hogy mindkét kislány ő
maga, az is, aki az ágyban fekszik, és az is, aki az ajtóban áll. És ez
egyáltalán nem ijesztette meg, nem is volt rajta meglepődve. Inkább
kicsit bűnösnek érezte magát miatta, mint amikor egyedül akart
kimászni a székéből, és a mama rémülten odarohant.
Victoire soha nem gondolkozott túl sokat, a kalandvágy végül
mindig felülkerekedett benne. Csalogatta az utazás.
Kiosont a folyosóra. Olyan könnyűnek érezte magát, annyival
könnyebbnek, mint a másik Victoire! Olyan könnyűnek, mint a langyos
vízzel teleeresztett fürdőkádban. És a dolgokat is ugyanúgy érzékelte,
mint amikor a kádban bedugta a fejét a víz alá, mire a mama
kétségbeesetten sikoltozni kezdett: elmosódó formákat és remegő
színfoltokat látott. Victoire ilyenkor nemcsak látni nem látta élesen a
bútorokat és tárgyakat, megérinteni és elmozdítani sem tudta őket.
Belenézett a nagy fali tükörbe, de a saját képe nem volt ott benne: az
üres felszínen örvény keletkezett, pontosan úgy, mint amikor a mama
fürdés után kihúzta a kádból a dugót.
Victoire szökellve ereszkedett lefelé a lépcsőn, légiesen pattant
egyik fokról a másikra, mint a szappanbuborék. A hangok a szalonba
vonzották. De az előszobába érve mintha valaki más hangját is hallotta
volna a nyitva maradt bejárati ajtón kívülről.
Kilesett a szabadba.
Először nem látott mást, csak az őszi fákat, amelyek lombjába bele-
belekapott a szél. A kertben esett az eső. Az eső majdnem minden nap

155
esett, és bár elázni nem lehetett tőle, Victoire a napsütést azért jobb
szerette. Az egyik fáról felrebbent egy madár, Victoire a szemével
követte a röptét az égen, noha tudta, hogy az a madár nem igazi.
Valójában odakint, a ház környékén semmi sem volt igazi, a mama
megmondta neki. Victoire időnként próbálta elképzelni, milyen lehet az
igazi eső, milyenek lehetnek az igazi fák és az igazi madarak.
Keresztapa sohasem vitte olyan helyre, ahol ilyesmit láthatott volna,
egyedül pedig még sohasem merte elhagyni a házat.
Hirtelen egy lyukra lett figyelmes. A táj kellős közepén egy
hatalmas lyuk tátongott. Azon a részen nem nőtt fű, nem voltak fák, és
az eső sem esett. Nem volt ott semmi, csak kopott parketta, az borította
a földet.
Az ajtó előtti lépcsőn, ahonnan a lyukra tökéletes rálátás nyílt, két
ember ücsörgött. A fura szemű néni és a vörös bozontos, mackós bácsi.
Keresztapa barátai.
Victoire-t egyikük sem vette észre. Beszélgettek, de Victoire hiába
ment hozzájuk egyre közelebb, a hangjukat nem hallotta tisztán, csak
tompa és torz beszédfoszlányok jutottak el a füléhez.
– Hol marad már az a léhűtő?! – morgolódott a fura szemű néni. –
Árkádia nem bújik elő a föld alól magától, ezt a birtokot meg nem
bírom elviselni. Annyi itt a káprázat, hogy azt sem tudom, hová nézzek.
Azzal egy hegyeset köpött a hatalmas lyuk felé.
Victoire hátrált egy lépést. Egyszer, az egyik utazásán menet közben
véletlenül a fura szemű néni elé került, és azon nyomban megint az
emeleten találta magát az ágyban, a másik Victoire helyén. A fura
szemű néni talán nem vette észre, de sohasem lehetett tudni, általában
elég különösen viselkedett.

156
 A vörös bozontos, mackós bácsi hátradőlt, és kényelmesen
megtámasztotta a könyökét a házba vezető lépcső következő fokán.
A mosolyát Victoire nem nagyon tudta mire vélni: úgy nézte a fura
szemű nénit, mintha a legszívesebben felfalná.
– Hát, nekem nincs bajom, én szívesen ellegeltetem itt a szememet.
A fura szemű néni behúzta a homlokába a sapkáját; az ellenző
eltakarta az arcát, mire a kertben a lyuk is egyszeriben felszívódott.
– Komolyan beszélek, Rókus. Amióta Hildegarde anyó meghalt,
sehogyan sem találom itt a helyem. Fogalmam sincs, mit keresek még a
Légvárban, vagy úgy egyáltalán a Sarkon. Hogy az urak gyűlölnek,
azzal meg tudok békélni, éppenséggel én sem udvarolom körbe őket.
De amikor azt látom, hogy az egykori sorstársaink hason csúszkálnak
előttem, azt már nem veszi be a gyomrom. Nyámnyila népség! Ezekkel
képtelenség összehozni egy sztrájkot, bármilyen tiltakozó
megmozdulást, felesleges is a követeléseinken agyalni. Mert amint
százméteres körzetben feltűnik egy arisztokrata, azonnal összecsinálják
magukat. Hát hogy akarjuk így megdönteni Istent, ha néhány jöttment
báróval és gróffal szemben sincs erőnk fellázadni, és kirobbantani a
forradalmat?! Na, erre mit mondasz, te nagyokos szakszervezetis? De
azzal legalább tisztában vagy, ugye, hogy eleve attól, hogy nyíltan
velem mutatkozol, mindenki árulónak tart?
A vörös bozontos, mackós bácsi megfogta a fura szemű néni fejét,
és magához húzta.
– Azt mondom, hogy ha bárki csak egyetlen rossz szót is mer szólni
a főnökasszonyomra, annak kiverem a fogát. És én is komolyan
beszélek, Gaëlle.

157
 A fura szemű néni erre nem mondott semmit, de Victoire rajtakapta,
hogy a sapkája ellenzője alatt elmosolyodik. A papa és a mama között
még sohasem látott ilyesmit, és érezte, hogy erre a gondolatra odafent,
az ágyban a másik testét enyhe fájdalom járja át.
Sarkon fordult, és visszaszökött a házba. A benti lépcsőről egy
sárgán villogó szempár, Mamlasz figyelte minden mozdulatát. Victoire,
bármennyire szeretett volna, soha nem játszhatott Mamlasszal, mert a
mama túlságosan féltette tőle. Az alkalmat kihasználva bátortalanul
felemelte a kezét, hogy megsimogassa, de a macska ráfújt, és olyan
sebesen eliszkolt, hogy arra még a vörös bozontos, mackós bácsi és a
fura szemű néni is hátrakapta a fejét.
Victoire gyorsan bemenekült egy sarokba, és meghúzta magát,
mintha valami megbocsáthatatlan bűnt követett volna el. Annyira
megrémült, hogy egy pillanatig az tűnt a legjobb ötletnek, ha szépen
visszabújik az ágyba, a másik Victoire bőrébe, és szépen alszik, ahogy
a mama kérte, de amint meghallotta a hárfa hangját, minden félelméről
azonnal megfeledkezett.
Az ismeretlen iránti kíváncsiság megint erősebbnek bizonyult
benne. Utazni akart.
A szalonba ment. Az ablaknál keresztnagymama állt, a karját a
mellén összefonta, és a homlokát ráncolva nézte az esőfelhőket.
Victoire megtorpant. Keresztnagymamát még nem ismerte jól, de
szigorú külseje és sárgás bőre miatt inkább távolságot tartott tőle.
Szerencsére a mama is ott volt, a hárfánál ült. Tetovált kezének
kecses ujjai úgy röpködtek a húrok felett, mint a kert tünékeny madarai.
Victoire odalépett mellé, hogy megcirógassa, de a mama nem látta őt.

158
Persze ő is csak tompán érzékelte a testét, akárcsak a keze alól
kiszökkenő zenét.
Amikor a szeme sarkából keresztapát is észrevette, Victoire egészen
felélénkült. Keresztapa kényelmesen terpeszkedett egy fotelben,
kezében egy nagy pakli borítékot tartott, mintha kártyázni készülne
velük.
– Ez is, ez is, ez is, csupa esküvői ajánlat! Még nincs hároméves, és
máris mindenki őt tekinti a Sark legjobb partijának! Természetesen
mindegyiket visszautasítjuk, nemde?
Az ő hangja sem volt egészen tiszta, így Victoire-nak erősen fülelnie
kellett, hogy hallja, amit mond. A mama tovább pengette a hárfát, nem
felelt.
– Akkor játszik a legszebben, amikor haragszik rám – tette hozzá
keresztapa az arcán pont olyan széles vigyorral, mint amilyen széles
lyuk tátongott kopott cilinderén. – Épen és egészségesen visszahoztam,
nem? És végig bent maradt a szélrózsában. Tudom, mennyire viszolyog
a Légvártól, de nem tarthatja a lányát az idők végezetéig ezen a
birtokon bezárva. Higgyen nekem, én is hasonlóképpen jártam el
egykor a húgaimmal, és lám, mi lett belőlük, két év sem kellett hozzá,
és több botrányt kavarnak, mint szerénységem valaha.
Victoire nem értette, miről beszél keresztapa – mindig olyan
bonyolult szavakat használt –, de nem is érdekelte. Kócos volt, az arcát
aranyló szőr nőtte be, a tartása meg, ahogy ültében eldobta magát,
egyszerűen lenyűgözte. A bolondulásig odavolt érte.
– Ugyan már, Berenilde! – legyezgette magát keresztapa a
legyezőszerűen összefogott borítékokkal. – Hamarosan megint
elutazom, ne váljunk el haraggal!

159
 A mama csilingelő hangon elnevette magát. Victoire először azt
hitte, dalra fakad.
– Elutazik? Csak vakon kóborol egyik szélrózsából a másikba, hátha
egyszer véletlenül belebotlik abba a szilánkba, amelyikről tudja, hogy
sosem érheti el. Ezt nevezi ön utazásnak? Nekem ez inkább
menekülésnek tűnik.
Keresztapa nem hagyta magát, arcán letörölhetetlenül ott ült a
vigyor. Victoire felkapaszkodott a fotel karfájára, hogy megtapogassa
szúrós borostáját – ezt nagyon szerette –, és kicsit csalódott is volt,
amiért nem érzett semmit.
– Ó, kezdem érteni! Nem is azt veti a szememre, hogy
megszöktettem a kislányát, ugye? Azt nem bírja megemészteni, hogy
egyedül tértem vissza, és nem cipeltem ide magammal az unokaöccse
kis feleségét!
A mama ujjai egyre gyorsabban siklottak a húrokon. Victoire
észlelte a feszültséget a levegőben. A mama egyszer lefekvéskor,
miközben a paplanját tűrögette, mesélt neki arról, hogy ha akarja,
hosszúra növeszti a körmeit, és egy percig sem tétovázna használni
őket, ha valaki bántani akarná őket. És egyszer-egyszer, amikor a
mama nagyon ideges volt, Victoire mintha érzett is volna valami
karmolászásfélét.
De most nemcsak érezte, látta is azokat a rejtett körmöket,
amelyekről a mama akkor este mesélt.
A mamát sötét árny nőtte körbe, és az árny tele volt tüskékkel; nem
is tüskékkel, hanem valóságos karmokkal. És ezek a karmok még
azoknál is hosszabbak és félelmetesebbek voltak, mint amelyek abból a

160
medvebőrből nyúltak ki, amelyik a könyvtárszobában lógott a fogason.
A mama gyönyörű volt, de az árny nagyon ijesztően festett körülötte.
– Hol van? – kérdezte higgadtan. – Hol van Ophélie?
Keresztnagymama megfordult, és összenézett keresztapával, aki
rákacsintott.
– Tőlem aztán annyiszor felteheti ezt a kérdést, ahányszor csak
akarja – nézett kihívóan keresztapa a mamára –, a válaszom akkor sem
lesz más. Megesketett rá mindannyiunkat, hogy nem áruljuk el
senkinek. Még önnek sem. És a Hálónál nem szokás kiadni a titkokat.
– A rokonsága kitagadta, Archi.
A mama hangja kedves volt, de Victoire látta, ahogy az árnyban a
karmok hegyesen megnyúlnak. Keresztapa jóízűen felkacagott. Ezek
szerint ő nem látta a mama körül egyre dagadó sötét árnyat?
– Touché! – rikkantotta keresztapa, és a dohányzóasztalra hajította a
borítékokat. – De ha tetszik, ha nem, drága barátném, ezt a titkot
megőrzöm magamnak. Ellenben Ophélie megkért, hogy adjak át önnek
egy üzenetet. Egy ígéretet. Hogy megtalálja Thornt.
A mama körül az árny hirtelen szertefoszlott, akár egy füstfelhő.
A mama puhán a hárfa húrjaira tette a kezét, hogy elhallgattassa a
zengésüket. Ennél a csöndnél még az is jobb lett volna, ha a mama
kiabálni kezd. De nem kiabált, megőrizte a nyugalmát, mint mindig.
– Volt idő, amikor még játékban voltam, és tudtam, hogyan lehet
megkerülni a szabályokat, noha kemény árat fizettem az előmenetelért.
De ma már mások a játékszabályok. Az új klánok megjelenése
számtalan változást hozott, a cselédek pedig elégedetlenkednek a
gazdáik háta mögött. Úgy kerülöm az udvart, mint egy pária, és szélnek
eresztettem az összes szolgálómat. Ami a nagyurat illeti… Ő

161
próbálkozik, tudja? Tényleg, őszintén próbálkozik, erre fel mindenki
csak kihasználja. A miniszterei folyamatosan zaklatják. Hetek óta nem
láttam, de itt vagyok, mert én nem megyek sehová, és minden egyes
nap írok neki. Tudja, miért, Archi? Mert szüksége van rá. Szüksége van
rám, ahogy a lányára is. Ugyanakkor az igazság az, hogy halálra
vagyok rémülve – folytatta a mama, és a hangja egészen ellágyult
közben. – Rettegek, mert ez a világ, amelyről azt hittem, jól ismerem,
csak egyetlen apró fogaskerék egy olyan hatalmas gépezetben, amely
meghaladja az értelmemet. Ez a gépezet Thornt már elragadta tőlem. És
nem hagyom, hogy a lányomat is elragadja. Számunkra minden, ami
ezeken a falakon túl van, mostanra túl veszélyessé vált. Maradjon
velünk, kérem. Ne hagyjon magunkra minket a lányommal!
Victoire a másik testében, odafent az emeleten, érezte, hogy a torkát
sírás fojtogatja. Egy szót sem értett ebből a társalgásból, de az
valamiért egyértelműnek tűnt, hogy a mama szomorú, és hogy a
boldogtalanságához a papának is köze van.
A papa félelmetes volt. Még Mamlasznál is sokkal félelmetesebb.
Még a mama tüskés árnyékánál is. Ritka látogatásai alkalmával, amikor
Victoire találkozott vele, a papa soha egy szót sem szólt hozzá, a
közelébe sem ment, még csak rá sem nézett.
A papa nem szerette.
Keresztapa felpattant a fotelből, odaperdült az asztalhoz, és
kitöltötte magának a kancsóból a maradék vizet.
– Amikor a Háló leválasztott magáról, azzal egyidejűleg örök
magányra ítélt engem. Őszintén szólva hiába bizonygatja, hogy
mennyire megszokott itt, elképzelni sem tudom, hogy bírja bezárva
éjjel-nappal. Én egyszerűen képtelen vagyok egy helyben maradni!

162
 Keresztapa hangosan felnevetett, biztosan megint valami tréfásat
mondott, és Victoire arra gondolt, hogy ha valakiből, hát belőle lenne a
világ legjobb apukája.
Keresztapa megitta a kitöltött víz felét, és a másik felét odakínálta a
mamának.
– Vannak hibáim, nem is kevés, de a hálátlanság nem tartozik
közéjük. Az enyéim kitagadtak, de cserébe új rokonságot kaptam.
A jog szerint választhatott volna mást a kislánya mellé, hogy a gondját
viselje, de ön a körülmények ellenére kitartott mellettem. Akár hiszi,
akár nem, mindent, amit teszek, nem magamért teszem, hanem önért,
Victoire-ért, Ophélie-ért, és bármennyire nehezemre esik is ezt
kimondani, Thornért. És persze önért, Roseline asszony.
Keresztapa megint rákacsintott keresztnagymamára, aki erre
felháborodottan forgatta a szemét, de Victoire határozottan úgy látta,
hogy az arca sárgából rózsaszínbe vált. Ezután keresztapa „Hölgyeim!”
felkiáltással megemelte lyukas cilinderét, majd tánclépésben távozott a
szalonból.
Victoire ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy a másik testével –
amelyik az emeleten feküdt – mit sem törődve keresztapa után
szaladjon, és vele menjen, ki a házból, oda, ahol igazi fák nőnek és
igazi madarak röpködnek.
– Nem beszél egészen sületlenségeket – jegyezte meg
keresztnagymama csakis rá jellemző vicces kiejtésével. – Nincs
egyedül, Berenilde. Itt vagyok például én is, aki a fél világon
keresztülutaztam, hogy ismét önnel lehessek, és szilárd elhatározásom,
hogy a közeljövőben nem is tágítok ön mellől. De nézzen csak ki az
ablakon, hát miféle időjárás ez?! – csapott teli tenyérrel szemrehányón

163
az ablakra. – Egy bödön ecetes uborkában nincs annyi savanyúság,
mint ezen a birtokon! Össze kell szednie magát! Kezdjük is mindjárt
egy kis takarítással! Mit szól majd Thorn úr, ha egy szép napon
betoppan, és azt látja, hogy a házat vastagon belepte a por?
A mama elkaccantotta magát, amin mintha ő maga lepődött volna
meg a legjobban.
– Még a lábát sem lenne hajlandó betenni ide.
Victoire visszatért a másik Victoire-hoz, be az ágyba. Ásított, és
lehunyta a szemét, a teste elnehezedett. Odakint időközben elállt az
eső. Ha keresztnagymama el tudta érni, hogy újból kisüssön a nap,
akkor talán érdemes volt még egy kicsit itthon maradnia.

164
 A KESZTYŰ

Egy erőteljes széllökés megingatta a létrát. Ophélie leejtette a kiégett

villanykörtét, amelyet az imént csavart ki a falikar foglalatából.
A lámpavasba kapaszkodva várta, hogy a szél elcsendesedjen, mielőtt a
puttonyából elővette a cserekörtét. A héliopoliszi égők maguktól
világítottak. Ahhoz, hogy fényt adjanak, nem kellett gáz, sem áram, és
át sem melegedtek, nyugodtan hozzájuk lehetett érni, nem okoztak
égési sérüléseket; foglalatra is csak azért volt szükség hozzájuk, hogy
ha a szél jobban rákezdene, nehogy odacsapódjanak valamihez, és
ripityára törjenek. Ez is egy volt azok közül a technikai vívmányok
közül, amelyeket Bábel lelkesen átvett más szilánkokról, mint például
többek között Küklópszról a transzcendiumokat. Ophélie-nak semmi
kedve sem volt megvakulni, szorosan lehunyt szemmel csavarta be
egyik körtét a másik után, és közben nagyon vigyázott, hogy lehetőleg
minél kevesebbet törjön össze – nem szeretett volna eladósodni a Jó
Családdal szemben. Minden egyes órával, amelyet a kötelezőn felül
megrovásként kiszabott házimunkával töltött, a tanulástól vette el az
időt. Márpedig neki nem volt vesztegetni való ideje.
– Eulalie tanonc, tempósabban!
Ophélie felnézett az őrtorony csúcsára rögzített hangszóróra.
A fejlett periszkóprendszernek köszönhetően egy egész csapatnyi
felügyelő követte a diákok minden megmozdulását a konzervatórium
teljes területén, és szükség esetén könyörtelenül közbeavatkoztak.
Ophélie összecsukta és a hóna alá csapta a létrát, majd átcihelődött a
következő falikarhoz. Munka közben úgy próbálta kihasználni az időt,
165
hogy fennhangon többször felmondta magának a legutóbbi
rádióelőadást. Fenomenológia, episztemológia, könyvtár- és
információtudomány, leíró nyelvészet és nyelvtörténet: valahányszor
beült az auditóriumba, és felvette a fejhallgatót, olyan érzése volt,
mintha mindkét fülébe tölcsért dugnának, és azokon keresztül
kiejthetetlen szavak és értelmezhetetlen fogalmak áradatát töltenék az
agyába. És ettől nemhogy okosabbnak, de napról napra egyre
butábbnak érezte magát. Hiába vezetett múzeumot Animán, erre
egyáltalán nem volt felkészülve.
És a távelőadások még a könnyebbek közé tartoztak, messze nem
tették annyira próbára sem a felfogását, sem a kitartását, mint azok a
gyakorlati foglalkozások, amelyeket Lady Septima tartott. Ophélie
hosszú, gyakran rogyásig kimerítő órákat töltött a laboratóriumban
olvasással, hogy finomítsa a vizsgálati módszereit, de a korrepetitora
elvárásainak sehogyan sem tudott megfelelni. „Nem elég precíz a
keze.”
Megragadta a következő vakító fényű villanykörtét, és lendületesen
becsavarta a foglalatba. Már csak három napja maradt bebizonyítani a
környezetének, hogy megállná a helyét Sir Henry olvasóköreiben. Ha
az kellett, kész volt akár éjjel is gyakorolni, mert eltökélte, hogy csak
azért is eléri, amit akar.
A távolban megszólalt a gong. A szél reszketőn fújta Ophélie fülébe
a megváltó hangot. Pirkadt. Végre.
– Eulalie tanonc, a házimunkája a mai napra véget ért – zúgott a
hangszóróból. – Térjen vissza az osztagához!
Ophélie learaszolt a létráról. Cseppet sem bánta, hogy végzett.
Félúton azért még kinézett a kőfalon túl bodrozódó felhőtengerre.

166
Alatta az égbolt kitisztult, szinte szikrázott a hajnali fényben. De az
apró mellékszilánkon magasodó Emlékmű olyan messze volt, hogy
még ilyen tiszta időben is alig látott el a tornyáig.
Tizennyolc napja. Pontosan tizennyolc nap telt el azóta, hogy Miss
Silentiát azok között a falak között elérte a halál, és a témát már
utalásszinten sem hozta fel senki. A Hivatalos Hírmondó balesetként
tálalta az esetet, a pletyka elült, az olvasókörök pedig a szokásos
mederben folytatták a munkájukat. Az ügy le volt zárva.
De Ophélie számára nem.
Nem sokkal azután, hogy Bábelre érkezett, egy nő tisztázatlan
körülmények között meghalt, és nem is akárhol, hanem pontosan azon
a helyen, ahol ő nyomozni szándékozott. Ez nem lehetett véletlen. Ha a
házirend megengedi, Ophélie már rég körülnézett volna a helyszínen.
De erre egy kicsit még várnia kellett. Sebaj, végül úgyis bejut a
Secretariumba, és nem nyugszik, amíg meg nem kapja a kérdéseire a
válaszokat!
Ophélie lassan baktatott a közlekedők oszlopai között, ahová
helyenként még beszorult egy-egy ködpamacs, majd bekanyarodott a
kollégiumi szárnyba. Az előtér falain és mennyezetén már rajzottak a
diákok, és mindenütt nagyban ment a vita a legkülönbözőbb elméleti
kérdéseken. A kollégiumban állandó volt a veszekedés; egyesek
annyira féltették az ötleteiket, hogy folyamatosan gyanúsítgatták a
többieket, hogy el akarják lopni őket. Amikor az indulatok kezdtek
elszabadulni, a hangszóró rendre intette a perlekedőket, és mindenki
engedelmesen csinálta tovább a dolgát. Ebből kifolyólag Ophélie
időnként nehezen gyűrte le magában azt a nyomasztó érzést, hogy a

167
virtuózneveldében nem is annyira oktatás, sokkal inkább idomítás
folyik.
Az előtérből egyenesen az öltözőbe ment, hogy a
házimunkavégzéshez előírt kezeslábast egyenruhára cserélje. Odabent
néhány Totemistába botlott, akik épp vetkőztek. A nővére, Agathe évek
óta előfizetett a Szilánkközi képes divatmagazinra, és egyszer
pironkodó kuncogás közepette azt mesélte neki, hogy a szilánkközi
közvélemény-kutatások szerint Totemen élnek a legszebb testű férfiak
és nők. Ophélie nem nevezte volna magát éppenséggel szakértőnek a
kérdésben, de az alapján, amit látott, igazat kellett adnia a
közvéleménynek. Az ébenfekete bőrű Totemisták kifelé menet vakító
fehér mosollyal odaköszöntek neki, ő pedig igyekezett palástolni a
zavarát, és kedvesen viszonozni az üdvözlésüket. A Jó Család olyan
intézmény volt, ahol nemek szerint nem választották szét a diákokat,
fiúk és lányok mindent együtt csináltak. Vagyis itt az ember vagy
félretette a szeméremérzetét, vagy átengedte a helyét másnak.
Ophélie kinyitotta a szekrényét, odahúzott elé egy paravánt, és
lerángatta magáról a kezeslábast. Minél hamarabb szeretett volna végre
visszabújni a kesztyűjébe. Csak az az egy pár volt nála, amelyet
általában viselt, de hogy kímélje, a házimunkához mindig levette. Így
valahányszor hozzáért bármihez, egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy
csőstül megrohamozzák a látomások. Ez alól a személyes tárgyai sem
képeztek kivételt, amelyek érintésére törvényszerűen a saját múltjába
zuhant vissza, régi érzések és elvetélt gondolatok támadtak fel benne
újra és újra.
Az egyenruha szerencsére visszahúzta a jelenbe, amikor is arra a
megállapításra jutott, hogy napról napra egyre kevesebbet kell

168
küszködnie a gombolkozással. A karcsúsított kabát, amelyet az első
napon még alig bírt összehúzni a hasán, végre engedte lélegzethez
jutni. Vagyis lefogyott, de ezt nem csak a rendszeres stadionköröknek
és a húsmentes közétkeztetésnek köszönhette. Valami más is volt itt, a
konzervatóriumban, az egész szilánkon, valami, ami belülről
emésztette, és folyamatos, idegőrlő feszültségben tartotta.
Ophélie egy gyors pillantással körülnézett, hogy megbizonyosodjon
arról, rajta kívül nincs más az öltözőben. A Totemisták egytől egyig
elmentek. Módszeresen kipakolta a szekrényéből a hevenyészett
jegyzetekkel teleírt füzeteket, majd kipattintotta a belső válaszfalat,
amely mögött a rejtekhelyét berendezte. Azok után, hogy egyre-másra
tünedeztek el a felszerelése ilyen-olyan darabjai, kénytelen volt
fokozott óvintézkedéseket tenni.
A kesztyűje nem volt ott a titkos rekeszben.
Még egyszer végigtúrta, hogy számba vegye az összes holmiját, és
közben még az sem érdekelte, hogy a szekrény ajtajába állandóan
beveri a könyökét. Megvolt mindene, a hamis iratai, Thorn megkergült
órája, csak a kesztyűjét nem találta sehol, pedig tisztán emlékezett,
hogy ide tette.
„Mindenkin találni fogást.” Igazán nem mondhatta, hogy Mediana
nem figyelmeztette.
Ophélie visszazárta a szekrényét. Ez már neki is sok volt.
– Nem mi voltunk.
Az összes Jós kórusban ezt a három szót kurjantotta felé, még
mielőtt Ophélie a hálóba belépve kérdőre vonhatta volna őket.
A kisujját sem mozdíthatta meg anélkül, hogy a társai ne látták volna
előre, és még ez volt a legártalmatlanabb az idegesítő szokásaik közül.

169
Az egész társaság nagyban készülődött, mindenki próbálta még a
szokásosnál is jobban kicsípni magát: ki a szakállát viaszolta, ki a
szárnyakat fényezte a csizmáján. Ezektől a fiúktól Ophélie két hét alatt
többet tanult a hiúságról, mint egész eddigi életében, amikor is
javarészt nők vették körül.
– Hol a kesztyűm? – tette fel az előzetes hárítás ellenére a kérdést.
– Csak nem szemrehányást érzékelek a hangodban, signorina?
Ophélie felnézett a mennyezetre, ahol Mediana épp a reggeli
tornagyakorlatait végezte.
– A matracom, az egyenruhám, a csizmám, a füzeteim eltűnését még
hajlandó vagyok ugratásként kezelni, még ha nevetni nem tudok is
rajta. De a kesztyűm más tészta, ez már lopás! Értem én, hogy tartanak
a vetélytársaktól, de ha küzdeni akarnak, legalább a lovagiasság
szabályait illik betartani.
– Halkabban, fogd vissza magad! – hajlítgatta nyúlánk törzsét és
hosszú végtagjait Mediana. – Zen nem tud tőled koncentrálni.
Egy fiatal, porcelánbőrű, babaarcú lány felé mutatott, aki a korai óra
ellenére már serényen dolgozott az íróasztalánál: finom kezét egy
zenedoboz köré fonta, amely törékeny ujjai nyomása alatt szemmel
láthatóan zsugorodott, miközben a skatulyából szóló hang egyre
vékonyodott. A műveletet csak akkor hagyta abba, amikor a doboz már
nem volt nagyobb egy gyűszűnél, a muzsikából pedig csak halk
zümmögés hallatszott. Azután visszafordította a folyamatot: két kezét
kitárta, mire a dobozka nőni kezdett, akár a gomba, mintha Zen
óvatosan meghúzott volna egy láthatatlan gumizsinórt, és annak
segítségével tágította volna.

170
 Ophélie-n kívül Zen volt az osztagban az egyetlen előfutár, aki nem
állt semmilyen rokonságban Medianával. Zen Titánról érkezett,
Kolosszus volt, és mint ilyen az anyagsűrűség módosításához, illetve a
létező tárgyak méretének megváltoztatásához értett.
A konzervatóriumban a dokumentumok tömörítésére szakosodott, ami
az információ tárolása szempontjából felettébb hasznos tudásnak
bizonyult. Emellett igen szorgalmas is volt, fáradhatatlanul és egyre
összetettebb darabokon gyakorolta a zsugorítást. A maga területén a
legjobbak között lehetett volna, ha le tudja győzni a természetéből
fakadó örökös szorongását. De Zen a legkisebb fennakadásra azonnal
kétségbeesett, amitől a képessége átmenetileg teljességgel
hasznavehetetlenné vált.
– Szükségem van a kesztyűmre – hajtogatta konokul Ophélie. –
Nagyon ritka és különleges bőrből készült, ez az egyetlen anyag,
amelyen nem hatol át a képességem.
Mediana leguggolt, hogy elrugaszkodjon a mennyezeti fordított
gravitációs mezőről, és a következő pillanatban egy kecses
hátraszaltóval egyenesen Ophélie előtt ért földet. Ezzel a mutatvánnyal
akár cirkuszban is felléphetett volna.
– Talán elhagytad valahol. Ha gondolod, belenézhetek az
emlékeidbe.
Azzal Mediana már nyújtotta is a kezét, hogy a tarkójára tegye, de
Ophélie ügyesen kisiklott alóla. A lány unokatestvérei nyilván sejtették
előre, mi következik, de Mediana adottsága fejlettebb volt az övéknél,
és nem merült ki holmi jövendölésben: Mediana rá tudott kapcsolódni
bárki tudatos vagy akár elfojtott emlékeire, és ehhez csak annyit kellett

171
tennie, hogy ráhelyezte az illető nyaki gerincére a tenyerét. Ő volt a
tökéletes előfutár, aki elől nem maradhatott rejtve semmi.
– Nem hagytam el – közölte Ophélie magabiztosan.
– Bábelen a tisztesség alapszabály, a törvény szigorúan bünteti a
becstelenséget. Én a helyedben kétszer átgondolnám, Eulalie tanonc,
mielőtt ilyesfajta vádakat kiejtek a számon.
Ophélie összeszorította a fogát. Valójában Mediana mit akart ezzel
mondani neki? Hogy rájött, hogy valaki másnak adja ki magát? A lány
fiús alkatával nagyobb és erősebb is volt nála, könnyen két vállra
fektethette volna, de a hangjában nem érződött fenyegetés. Bár Ophélie
tapasztalatból tudta, hogy a megfélemlítés eszköze nem idegen tőle, és
külön tehetsége van ahhoz, hogy azt a barátság mézesmázos álcája alatt
vesse be.
– Nem akarok mást, csak visszakapni a kesztyűmet – erősködött
Ophélie. – Ha segítenek, én sem leszek hálátlan.
Mediana hátat fordított neki, és megvonta a vállát, mire a hálóban
mindenki végleg lezártnak tekintette a vitát.
Ophélie érezte, hogy remeg a keze. Eddig egyszer fordult elő vele,
hogy egy egész napot ki kellett húznia fedetlen kézzel, amíg várta,
hogy az animai varrodában méretre igazítsák neki a frissen elkészült
pár kesztyűjét. Abba a napba majdnem beleőrült. Ilyen helyzetben egy
hétköznapi kesztyűvel nem sokra ment, sőt, annál még a semmi is jobb
lett volna, mert úgy legalább nem kényszerült arra, hogy folyamatosan
a saját változó lelkiállapotait olvassa, amelyek a hordással lassan
beleivódtak a szövetbe.
Haladéktalanul valami megoldást kellett találnia, különben nem
maradhat Bábelen.

172
 Elmélkedésének a kollégium hangszórójából harsogó bejelentés
vetett véget:
– Lelkiismeret-vizsgálat! Minden diák jelenjen meg a
tornateremben! Lelkiismeret-vizsgálat!
Zen siránkozva a kezébe temette porcelánfényű babaarcát.
A zenedoboz, amelynek az imént állította helyre az eredeti méreteit,
elhangolódott.
– Na, tessék! – nyafogott. – Most elrontottam a nagyítást!
A hálóban tartózkodó Jósok kényelmesen elvégezték a külsejükön
az utolsó simításokat, hogy tökéletesen fessenek az elegáns
egyenruhájukban. Őket természetesen ez a rajtaütésszerű gyülekező
sem érte meglepetésként, nem hiába csinosítgatták magukat órák óta.
Ophélie-t a kesztyűje eltűnése annyira megzavarta, hogy szó nélkül
követte a parkon át a tanoncokat, bár fogalma sem volt, miben is állhat
egy ilyen lelkiismeret-vizsgálat. Körülötte mindenki a kabátját
igazgatta, szabályosan be van-e gombolva, egyenesen áll-e a gallérja,
és ellenőrizte, rendben van-e a szakmai hovatartozásáról tanúskodó
jelvény. Ophélie az előfutárok párhuzamos osztagával közös órák
alkalmával többször is járt már a konzervatórium másik felében, de a
tornaterembe eddig még nem nyert bebocsátást. Az acélvázas
üvegcsarnok láttán csak ámult és bámult. A fényűző sportlétesítmény
nyári palotának is beillett volna, egy napon említeni sem lehetett azzal
a sárlepte stadionnal, ahol Ophélie nap mint nap a köröket rótta.
A szakmai testületek tömött sorokban, két oszlopban felsorakoztak:
jobbra Pollux, balra Heléna virtuózai. A látvány egységét egyedül
Ophélie törte meg, aki sehogyan sem tudott eligazodni az egyenruhák
sűrű rengetegében.

173
 – Erre, tanonc! Állj be mögém!
A helyes irányt Elizabeth súgta oda neki, és beintette az előfutárok
közé. Ophélie igazodott a sorhoz, kihúzta magát, de közben arra is
ügyelnie kellett, hogy még véletlenül se tapassza rá a tenyerét a
nadrágjára, ha ki akarta védeni az újabb parttalan olvasást.
– Sürgősen beszélnem kell önnel, Elizabeth. Valaki eltüntette az
olvasókesztyűmet. Anélkül nem tudok dolgozni, nincsenek meg hozzá
a megfelelő feltételek…
– Mondtam, hogy légy éber, tanonc.
Ez nem hangzott túl biztatóan. Ophélie némán nézte a vöröses
hajkoronát, amely Elizabeth fegyelmezett arcát keretezte.
Virtuózjelöltként Heléna előfutárjaiért a felelősséget talán ő viselte, de
ez a beosztás számára nem jelentett egyet azzal, hogy a felügyelete alá
tartozó osztag tagjainak ügyes-bajos dolgaiba is be kellene avatkoznia.
Ophélie benne sem lelhetett szövetségesre.
Miközben ezeket sebtében végiggondolta, és a tornaterembe
beszorult izzasztó hőségben próbált valamiféle megoldást kiötleni a
bajára, a szemüvege sarkából jobb felől egy vörösesen izzó szempárra
lett figyelmes, amely ugyanabból a sorból, de Pollux oldaláról
egyenesen rá szegeződött. Oda sem kellett fordulnia, hogy tudja, ki
bámulja. Octavio, Lady Septima fia. A fiú soha egyetlen szót sem szólt
hozzá, noha a laboratóriumban rendszeresen hosszú órákat töltöttek egy
légtérben, viszont valahányszor összeakadt Ophélie-val, felülről
fölényesen végigmérte – amit egyáltalán nem volt könnyű kivitelezni,
mivelhogy Octavio alig nőtt magasabbra nála. Octavio
megfigyelőkészsége még az anyjáét is felülmúlta, és ez a
teljesítményén is meglátszott: elég volt rávetnie a szeme sugarát

174
bármilyen mintára, azonnal megmondta róla, melyik korból származik,
és soha nem hibázott, legalábbis ezt tartották róla.
Ophélie szívesen lemondott volna Octavio kitüntető figyelméről,
annál is inkább, mivel eléggé nehezére esett kitüntetésnek felfogni.
Octavio nem úgy nézett rá, mint ahogy a fiatal férfiak szokták
méregetni a fiatal nőket. Kémkedett utána. Ophélie biztosra vette, hogy
ha hovatartozásánál fogva nem Pollux Fiaival kellett volna töltenie az
éjszakákat, még arra is képes lett volna, hogy hajnalig ott virrasszon
mellette az ágya szélén.
Ophélie még magának sem szívesen vallotta be, de időnként az volt
a benyomása, mintha nem is Octavio, hanem rajta keresztül egyenesen
Isten tartaná szemmel.
Igyekezett hát kikerülni a fiú látómezejéből, hogy maga is
nyugodtabban körülnézhessen. Lábujjhegyre emelkedett, hogy jobban
belássa az egész termet. A Jó Család teljes létszámban kivonult: a
tanoncok, az első- és másodéves jelöltek minden szakma
képviseletében hiánytalanul megjelentek, akárcsak a korrepetitorok, de
még az ügyintézők is. A gyűlést LUX Lordjai szintén megtisztelték a
jelenlétükkel, valamennyien teljes díszben, amelynek aranyozásáról az
ablakokon beáramló fény szemkápráztatóan verődött vissza, és ragyogó
sugárkoszorút font köréjük. A vezérkarból Lady Septima sem
hiányozhatott, ott állt elöl csendben, fegyelmezetten, alacsony
termetéhez képest meglepően tekintélyt parancsolóan.
A sok-sok arc között Ophélie mindannyiszor ugyanazt az egyet
kereste, amelyik, akárhogy nézte, továbbra sem volt ott. A reményt
nem adta fel, noha a ténybe tulajdonképpen már beletörődött, még ha
elfogadnia nem is volt könnyű: Thorn nem épült be a Jó Családba.

175
 Végtelenül magányosnak érezte magát ebben az egyenruhás
tömegben. A múltban sok viszontagságon ment keresztül, de mindig
volt kire támaszkodnia. Most viszont sem Roseline néni, sem a
bácsikája, sem Berenilde, sem Róka, sem Gaëlle, sem Archibald, sem a
sálja nem volt mellette. A tanoncok fogadhattak látogatókat, de ő kinek
szólhatott volna? Ambrosiust rendszeresen bombázta táviratokkal, de
annál bővebb választ sohasem kapott tőle, hogy „A TÁSKÁJA MÉG MINDIG
NÁLAM VAN. ELKÜLDESSEM?”.

A tanoncok hirtelen vigyázzba vágták magukat, öklüket a mellükre

szorították. Összeütötték a csizmájuk sarkát, ami akkorát szólt, hogy a
terem összes ablaka beleremegett.
Ez alkalommal Ophélie nyújtózkodás nélkül is látta, ki lépdel végig
az emelvényen. A magasból Heléna bumfordi alakja késztette
tiszteletteljes hallgatásra a gyülekezetet, amelyen a családfő
végigjártatta nem kevésbé otromba látóberendezését. Idomtalan
testrészei egészen valószerűtlen aránytalanságaiból ítélve kész csoda
volt, hogy menet közben nem bukott orra. Ennek magyarázatára
Ophélie a csikorgásból jött rá: bő klepetusa alatt Heléna kerekeken
guruló abroncsot viselt.
Heléna nem egyedül ment fel az emelvényre, egy másik családfő is
ott topogott mellette: Pollux személyesen, aki ikertestvérével
ellentétben alkatra úgy festett, mint egy tornász. És nemcsak a teste
volt tökéletes, a látása sem szorult semmilyen szerkezet segítségére,
barna bőrébe ágyazódó két szeme reflektorként ontotta magából a
világosságot. De egész megjelenésében Ophélie számára a mosolya
volt a leginkább meglepő: mert ehhez a végtelen jóindulatról árulkodó

176
mosolyhoz foghatót sem Heléna, sem Artemisz, sem Faruk arcán nem
látott soha.
– Drága gyermekeim, köszönöm, hogy ilyen szépen összegyűltetek!
Pollux hangja mély volt, csupa melegség, dallamos és bársonyosan
zengő, akár a gordonkáé. A megszólalása atyáskodó. Úgy nézett végig
a tanoncok seregletén, büszkén, mintha bőrszínre és örökölt
képességekre való tekintet nélkül egytől egyig mind az ő sarjai
lennének.
„Huszonegy családfő – gondolta magában Ophélie –, de
mindegyiknek megvan a maga egyénisége.”
– Ti vagytok a mi szemünk fénye, Heléna nővéremé és az enyém –
folytatta a beszédét Pollux. – Mindőtökből nem válhat virtuóz, de ez ne
szegje kedveteket, hiszen ti vagytok Bábel jövője, kerüljetek bármilyen
beosztásba a konzervatórium elvégzése után, a magatok módján
mindannyian közös ügyünket képviselitek.
Ophélie összevonta a szemöldökét. Pollux beszéde alatt Lady
Septima az emelvény hátsó fertályán állt, LUX Lordjai között, de a
szája végig alig észrevehetően mozgott. És a szeme sarkából úgy
figyelte a családfőt, mint egy tanár, aki a kedvenc tanítványától
tökéletes feleletet vár.
De az ifjú Animista körül a tanoncok arckifejezése is beszédes volt.
A társai csillogó szemmel itták Pollux szavait, mintha más értelmes célt
el sem tudnának képzelni az életükben, mint bekerülni a virtuózok
közé. Márpedig ez a dicsőség osztagonként csak egy-egy főt illetett
meg.
Az emelvényen Pollux már nem is mosolygott, szinte kacagott:

177
 – Hallom a szívdobbanásaitokat. És ettől örvendezik az én szívem.
A szüleiteknek és az ő szüleiknek hála olyan időket élünk, amikor soha
nem látott béke és bőség uralkodik. A régi világban ilyen nem volt. És
most rajtatok a sor, ti mindnyájan, ti vagytok ennek a békének és
bőségnek a garanciái.
Ezután Pollux hatásszünetet tartott. De olyan hosszút, hogy Ophélie
nem is gondolta volna, hogy egy ekkora tömeg ennyi ideig csendben
tud maradni. Az a fajta, várakozással teli csend telepedett körülötte a
teremre, amitől mindig rájött a köhöghetnék. Most viszont nem is erre
volt ingerenciája, inkább az ellen kellett iszonyúan küzdenie magában,
nehogy a magasba emelje a kezét, és megkérje a családfőt, hogy ha már
szóba hozta, ugyan meséljen még nekik egy kicsit arról a régi világról.
A tudománytörténettől kezdve a földtani változásokon és a
nyelvfejlődésen keresztül a közös családfa legapróbb leágazásaiig
annyi mindent bemagoltattak velük, de arról, hogy a Nagy Szakadás
előtt milyen volt az emberiség, soha egy szó sem esett.
– Most pedig, drága gyermekeim, azt szeretném nektek
elmondani… szeretném elmondani…
Pollux megakadt. A beszéde folytatása mintha kiment volna a
fejéből. És az eddig bámulatos meggyőző erővel bíró, mindenkit
megbabonázó családfő egy pillanat alatt gyámoltalan kisfiúvá változott.
Tanácstalanul Helénára nézett, akinek szemmel láthatóan esze ágában
sem volt kihúzni a pácból: a száját lebiggyesztette, és tüntetőleg
másfelé fordult.
Ophélie-nak az is feltűnt, hogy Lady Septima a háttérben ismét
mozgatni kezdte az ajkát, mire Pollux önkéntelenül hátrakapta a fejét.
Ez a családfő is csak báb volt! Egy nagyra nőtt, pompás báb.

178
 – Nos, igen – nyerte vissza a mosolyát Pollux. – Szeretném
kihasználni az alkalmat, hogy a nővérem és a magam nevében
személyesen köszönjem meg LUX mecénásainak a konzervatóriumnak
nyújtott nagyvonalú támogatást. Hiszen ők azért fáradoznak, hogy
belétek csepegtessék a hazafiság érzését. Egy olyan hazafiságét, amely
nem engedi felszínre törni a kevésbé nemes, ám annál felforgatóbb
ösztönöket. Ragadjátok hát magatokhoz a szót, drága gyermekeim:
valljátok meg bűneiteket!
Ophélie erre nem számított. Kitől várnak itt most vallomást? És
miféle bűnöket kellene megvallani?
Az első sor szélén álló tanonc előlépett, és hangosan, jól érthetően
kivágta:
– Ünnepélyesen esküszöm, hogy nem hazudtam, nem csaltam, nem
loptam, és semmilyen módon nem szegtem meg a közösség törvényeit.
– Nagyszerű – felelte nyájas mosollyal Pollux. – Ha bárkinek van
bármilyen ellenvetése, szóljon most, vagy hallgasson mindörökké.
A teremben senki sem kívánt szólni. A tanonc visszalépett a helyére,
a mellette álló pedig követte a példáját, és maga is fennhangon előadta
ugyanazt a nyilatkozatot. És ez így ment tovább diákról diákra, sorról
sorra, osztagról osztagra. Időnként valaki azért előhozakodott egy-egy
apróbb vétséggel, mint például az a fiú, aki pazarlással vádolta magát,
amiért nem ette meg az utolsó falatig az ételt, vagy az a lány, aki
beismerte, hogy titokban lemásolta az egyik társa jegyzeteit, mert nem
figyelt az órán. Az osztagfelelősök ilyenkor javaslatot tettek a
büntetésre, amelyet Pollux minden esetben egy biccentéssel elfogadott.
Ophélie nem hitt a szemének és a fülének.

179
 Hogy a bűnösök miért adják fel magukat önként, azt akkor értette
meg, amikor annak is tanúja volt, milyen, ha valakit egy diáktársa
szembesít az általa elkövetett vétséggel. Az egyik jegyzőtanonc annak
rendje és módja szerint megesküdött, hogy betartotta a törvényt, mire a
sorok között egy kéz a magasba lendült:
– Tiltakozom! Hallottam, amikor kimondott egy tilalmas szót,
amelyet az Index felsorol.
A tornateremben mindenki sutyorogni kezdett, Pollux mosolygó
szája pedig szomorúan legörbült, mintha személyesen őt érte volna
sérelem.
– Tanonc, mit tud felhozni a mentségére?
Ezen a ponton Heléna avatkozott közbe, aki a gyűlés eleje óta most
szólalt meg először, és síri hangjával azonnal véget is vetett a
sutyorgásnak. Kicsit cserélgette az orrára biggyesztett optikai
berendezésben a lencséket, hogy jobban lássa a vádlottat, aki
történetesen az egyik Árvája volt.
– Nem fogadom el – hárította a tiltakozást az írnoktanonc. – Az nem
egészen úgy volt…
– Most vagy úgy volt, vagy nem úgy volt! – vágott a szavába
Heléna. – Vannak más fültanúk is, akik hallották, hogy kimondja a
tilalom alá eső szót?
Többen jelentkeztek. Ophélie látta, ahogy az írnoktanonc füle két
sorral előtte elvörösödik. Igazság szerint már neki sem kellett sok
hozzá, hogy kiboruljon. Ez a lelkiismeret-vizsgálat kezdett egy
nyilvános büntetőtárgyaláshoz hasonlítani.

180
 – Bocsánatért esedezem – makogta a bevádolt tanonc. – Egy
retorikai vitában egyszer lehet, hogy úgy fogalmaztam, hogy felesleges
hadakozni, de természetesen csak átvitt érte…
– Ön háromszorosan is bűnös – állította le Lady Septima. –
Elkövetett egy vétséget, nem vallotta be, majd ismét elkövette.
A büntetést ön szabja ki, Lady Heléna, de én a magam részéről
karantént javasolok.
– Legyen úgy! – hagyta jóvá Heléna részvétlenül. – Tanonc, önt
ettől a pillanattól kezdve karantén alá helyezem. Az elzárása negyven
napja alatt nem beszélhet senkivel, és önhöz sem szólhat senki.
Ideiglenesen felmentem minden közösségi tevékenysége alól, és
megfosztom a privilégiumaitól. Nincs kimenő. Nincs látogató. Nincs
posta. Az órákat továbbra is hallgathatja, de megszólalni kizárólag
akkor van joga, ha egy feljebbvalója erre határozottan felszólítja.
Az írnoktanonc füle bíborvörösből mészfehérbe váltott. Ophélie-é
pedig egyre hangosabban zúgott, mintha egy kaptárnyi méh duruzsolt
volna benne. A sorakozónál borzasztóan egyedül érezte magát, de abba
bele sem mert gondolni, hogy ez a fiú most mennyire elhagyatottnak
érezheti magát. Ilyen szigorúan büntetni valakit pusztán azért, amiért
kiejtette a száján a „hadakozni” igét?! Hát errefelé így munkálkodnak a
békéért? Ophélie hiába forgolódott, a sorokban egyetlen méltatlankodó
arcot sem látott. És amikor Octaviót megint azon kapta, hogy szemébe
lógó hosszú fekete haja mögül őt vizslatja, igyekezett a saját
felháborodását is kevésbé látványosan kimutatni.
A lelkiismeret-vizsgálat folytatódott, és Pollux, aki már el is
feledkezett az iménti hercehurcáról, ismét atyai jóindulattal nézett
körbe.

181
 Amikor a sor végül Ophélie-ra került, a szíve majd kiugrott a
helyéből; csak remélni tudta, hogy a mellkasából előtörő hangos
dobbanások nem ütik meg az emelvényen sem Heléna, sem Pollux
fülét. A hálótermi társai már mind vallottak előtte, és egyikük sem
ismerte be, hogy ellopta volna a kesztyűjét. Ophélie magában a
következményeket mérlegelte, hogy vajon mi történhet, ha nyilvánosan
felhozza az ügyet. És arra jutott, hogy egyáltalán nem érdeke botrányt
csinálni, arról nem is beszélve, hogy hamis személyazonossággal
igazán joga sincs hozzá.
– Ünnepélyesen esküszöm, hogy nem hazudtam, nem csaltam, nem
loptam, és semmilyen módon nem szegtem meg a közösség törvényeit.
Vékonyka hangja nem hallatszott el messzire, Ophélie ezért is
nagyon megkönnyebbült, amikor Pollux elégedetten rámosolygott, és
nem kérte meg, hogy ismételje el a vallomását.
– Nagyszerű. Ha bárkinek ellenvetése van, szóljon most, vagy
hallgasson mindörökké.
A jobb oldalon valaki felemelte a kezét. Ophélie ereiben megfagyott
a vér. Octavio volt az. A fiú izzó tekintettel egyenesen előre meredt; a
lendülettől a szemöldökéből lógó aranylánc még finoman csapkodta az
arcát.
Tudta.
Tudta, és arra készült, hogy elárulja.
– Nem ellenvetésem, hanem egy kérésem lenne – szólalt meg
Octavio kimérten. – Eulalie tanoncnak szüksége van egy pár új
kesztyűre. Neki az munkaeszköz, elengedhetetlen a tanulmányai
folytatásához. Tekintettel arra, hogy még próbaidőn van, külön
engedélyért folyamodom a részére, hogy kimehessen a városba.

182
 Az emelvényen Lady Septima szeme szikrákat szórt. Az még
hagyján, hogy ő nem tudta mire vélni a fia viselkedését, de Ophélie, ő
aztán végképp nem értette. Még pislogni is elfelejtett a döbbenettől.
– Az engedélyt megadom – közölte Heléna tárgyilagosan. –
Következő!
Ettől a pillanattól kezdve Ophélie végig az ajkát harapdálta, alig
bírta kivárni, hogy lezáruljon a lelkiismeret-vizsgálat. Amint a
tanoncok feloszlathatták a sorokat, Ophélie, mint akit ágyúból lőttek ki,
elszántan átverekedte magát a tömegen, és odaállt Octavio elé.
– Köszönöm!
Az egyszavas hálálkodásba félig-meddig akaratlanul némi kihívó él
is vegyült. A fiú kisegítette. Ophélie pedig tudni szerette volna, mibe
fog ez kerülni neki.
Octavio felvonta szabályos ívű fekete szemöldökét. A fiú sok
mindenben hasonlított az anyjára: ha úgy akarta, a vonásai az arca
minden rezdülésének különös jelentőséget adtak. Nem volt magas, sem
izmos, de volt benne valami, amivel így is ki tudta vívni a tiszteletet.
– Nem miattad tettem, egyedül a konzervatórium érdekeit tartottam
szem előtt. Ha el kell buknod, az ne azért történjen, mert nincs meg a
kellő felszerelésed, hanem igenis derüljön ki, hogy nem vagy alkalmas
virtuóznak – magyarázta. És még mielőtt Ophélie bármit is
válaszolhatott volna, hangnemet váltott, és távolságtartóan még a
szükséges jó tanáccsal is ellátta: – Amikor kimész a városba, menj
egyenesen Wolf professzorhoz. Ő elvileg tud neked segíteni.
– Wolf professzorhoz? – ismételte el Ophélie a nevet, hogy
megjegyezze, bár egyre kevésbé értette a helyzetet. – Ki ő?
Kesztyűkészítő mester?

183
 – Nem, Wolf professzor Animista. Igaz, nem egyenes ágon, viszont
ő is olvasó, akárcsak te. Nem lesz nehéz megtalálnod. Ha épp nem a
kutatásain dolgozik az Emlékműben, állandóan otthon kuksol, és ki
sem jön a házából.
Innentől Ophélie egyetlen árva szót sem hallott. Dübörgő szívverése
túlharsogta a környező világ ricsaját.

184
 AZ OLVASÓ

Ophélie meg sem érezte a bőrén a nap perzselő melegét. Meg sem
hallotta a fejénél köröző legyek idegesítő zümmögését. Észre sem vette
a felhőtengert, amelyet a szél szárnyán ringatózó gondola lassan szelt
maga előtt. Minden gondolata megszállottan akörül forgott, hogy
hamarosan találkozik egy másik olvasóval; egy olyan olvasóval, aki
nem Animán született; egy olyan olvasóval, aki az Emlékműben kutat.
„Nem, Thorn nem lehet az – mondogatta magában újra és újra. –
Belőle az átadási szertartásnak köszönhetően tükörjáró vált, nem
olvasó.”
De a remény ettől még ott motoszkált Ophélie fejében. Elvégre az ő
karmai is csak késve, hetekkel a kézfogó után mutatkoztak meg
először.
A kormánylapátot kezelő Zefír szakavatott mozdulatokkal szélirányt
váltott, hogy minél simábban érjenek partot, és leeresztette a pallót.
Ophélie a többi utas nyomában kiszállt a gondolából, és még fizetnie
sem kellett az átkelésért. A Jó Család a rendelkezésére bocsátott egy
lyukkártyát, amellyel a nap folyamán az összes közszolgáltatást
igénybe vehette, csupán minden átszállásnál érvényesítenie kellett.
Persze a passzus csak látszólagos szabadságot adott neki: a
konzervatórium ügyintézői annak alapján, hogy mikor és hol
lyukasztott, a távolból szemmel tarthatták a kimenős diákot, és
ellenőrizhették, nem lépi-e át az engedélyezett időkorlátot. Ophélie
három órát kapott, hogy végezzen az elintéznivalójával. Se többet, se
kevesebbet.
185
 Megigazította az orrnyergén a szemüvegét. A sziget, ahová érkezett,
a bábeli szilánkcsoport szélén helyezkedett el, távol a központtól,
amelynek hídjaiból és kupoláiból a délutáni hőség csupán elmosódó,
remegő körvonalakat engedett látni. A belvárosi nagyvonalú pompa
erre a részre már nem ért el. A házak olyan szorosan egymásra épültek,
mintha egyetlen hatalmas gránittömbből faragták volna őket, és nem
volt hozzájuk sem kert, sem szökőkút, semmi, ami valamelyest
kellemesebbé tehette volna az összképet. Még az utak sem voltak
lekövezve, a szél felhőkben hordta a csillogó vörös port, amely
nemcsak színében, de pattogó hangjában is az izzó parázsra
emlékeztetett. Viszont a környék tele volt dodókkal: a ritka madarak
csapatostul illegették magukat az utcákon, mint megannyi az átlagnál
bögyösebbre hízott galamb.
Ophélie mindeddig, ha útbaigazításra volt szüksége, köztéri
irányjelzőkhöz fordult segítségért, de errefelé közel s távol egyetlen
szobrot sem látott, amelyik kicsit is hasonlított volna egy automatára.
– Megmondaná, kérem, merre lakik Wolf professzor? – próbált
érdeklődni egy járókelőnél.
A férfinak szemmel láthatóan nem nagyon akaródzott megállni.
A kérdésére először tetőtől talpig végigmérte Ophélie-t, majd felemelte
a karját, és megmutatta neki a helyes irányt, de szóra nem méltatta.
Ophélie-nak viszonylag hamar feltűnt, hogy amerre csak megy, a
környék lakói ellenségesen utánafordulnak. Mind tógát és turbánt
viseltek, színre eredetileg fehéret, de a kavargó por minden
ruhadarabjukat vörösre festette. Egyszerű, hétköznapi emberek közé
keveredett. A sok fiatalra is felfigyelt, akik mogorva képpel,
dologtalanul kockázással ütötték el az időt a portájuk előtt.

186
A különbség elég szembeszökő volt, mennyire más itt a hangulat a
belvároshoz képest, ahol az automaták megállás nélkül tettek-vettek.
Ophélie csak egy második hasonló útbaigazítás után talált el végre
az ütött-kopott, repkénnyel futtatott lakhoz. A kapubejáró mellett a
kerítés oszlopán egy tukán jelezte öblös cserregéssel, hogy a házhoz
idegen közelít, mire az ajtóban megjelent egy álmatag, idős asszony,
aki Ophélie egyenruhája láttán azonnal felébredt, és olyan képet vágott,
mint akit arcon loccsantottak egy vödör jeges vízzel.
– Miss? – kérdezte tágra nyílt szemmel.
– Wolf professzorhoz jöttem.
Az Octavióval való szóváltása óta Ophélie bármennyire igyekezett
fékezni az érzéseit, a hangja mindig elárulta. Pedig tudta, hogy nem
szabadna túlságosan átadnia magát a reménynek.
– Nálam kvártélyozta be magát, de külön lakrésze van – felelte az
asszony, ezúttal inkább bosszankodva. – A bejáratot hátul találja. De
jobb, ha előre felkészítem: nem tartozik a legsimulékonyabb bérlőim
közé.
Ophélie érezte, hogy a gyomra összerándul, de próbált nem
tudomást venni róla.
– És itthon van?
– Na, abban biztos lehet, miss. Kicsit túl sokat is van itthon, igazán
kimozdulhatna gyakrabban. De a balesete óta ki sem teszi a lábát a
házból. Kár érte, amilyen egy okos ember!
Ophélie gyomrát újabb görcs húzta össze.
– Balesete volt?

187
 – Ha akarja, majd elmondja, kérdezze meg tőle személyesen, miss.
Csak menjen körbe, és kopogtasson be hozzá! Talán ajtót nyit
magának. Vagy nem.
Ophélie megkerülte az építményt. A hátsó részen a repkény a
homlokzatnál is sűrűbben benőtte a falat, a földszinten még a csukott
ablaktáblákat is teljesen eltakarta. Olyan volt, mintha a természet rabul
ejtette volna a házat. Mint egy zöldellő börtön.
„Vagyis inkább búvóhely” – helyesbített magában Ophélie, és nyelt
egyet. Az ajtón nem volt sem névtábla, sem postaláda, ami a lakó
kilétére engedett volna következtetni.
Ophélie összerezzent. Amint a bejárathoz lépett, a kopogtató
megmozdult, és megzörgette az ajtót, hogy bejelentse az érkezését.
Hozzá sem kellett érnie, önállósította magát.
Bentről tompa neszezés hallatszott, jelezvén, hogy a túloldalon
valaki elhúzta a kukucskáló fedelét. Ophélie lábujjhegyre állt,
nyújtózkodott, hogy az illető legalább a feje búbját lássa. Egy darabig
nem történt semmi, majd az ajtó, amennyire a biztosító lánc engedte,
résnyire kinyílt. A férfi egyelőre nem mutatta magát. És meg sem
szólalt. Egyedül feszült, szapora lélegzetvételéből lehetett tudni, hogy
ott van.
Várt.
Éppenséggel Ophélie sem volt olyan állapotban, hogy kiszáradt
torkából képes lett volna akár egyetlen hangot is kipréselni, így
magyarázkodás helyett benyújtotta az ajtórésen a Jó Családtól kapott
hivatalos igazolást. Hosszú, kesztyűbe bújtatott ujjakat látott, amelyek
a papírt elvették, majd ismét eltűntek az ajtó mögött.
Papírzörgés. Aztán megint semmi.

188
 A férfi becsapta az ajtót, kiakasztotta a láncot, majd beengedte
Ophélie-t.
Ophélie alig tett pár lépést az előszobában, az ajtó magától
becsukódott mögötte. A zárak pedig, amelyekből nem volt kevés, szép
sorban becsattintották a nyelvüket az ajtófélfába szerelt csapdákba.
Odakint sütött a nap, így Ophélie-nak és a szemüvegének kellett némi
idő, hogy alkalmazkodjanak a benti szürkületi fényviszonyokhoz.
Addig is be kellett érniük egy magas és arctalan árnnyal, amely olyan
egyenes volt, akár egy állófogas. A férfi óvatosan hátrált pár lépést,
lába alatt hangosan megnyikordult a parketta. Remegő fényű
gombszeme idegesen ugrált a kezében tartott papír és különös
látogatója egyenruhája között, többször oda-vissza.
– Kesztyű kellene? Hm, nem mindennap fordulnak hozzám ilyen
kéréssel.
Ophélie bólintott, és udvarias mosolyt erőltetett magára. Wolf
professzor arca lassan kezdett kirajzolódni előtte. Élénk fekete hajához,
szemöldökéhez és kis kecskeszakállához meglepően halovány fehér bőr
társult. A homlokát és a szája környékét mély ráncok barázdálták,
amitől egy idejekorán megvénült negyvenes férfinak mondta volna az
ember.
Nem Thorn volt az.
Ophélie mást sem csinált egész nap, csak csitította magában a
reményt. Most a legszívesebben mégis úgy menekült volna innen, hogy
még az ajtót is becsapja maga mögött.
– Mi van, nem elég, hogy itt van, még néma is?
Wolf professzor beszédében igen sajátosan elegyedett a bábeli és az
animai kiejtés. Az öltözködése pedig szintén csak részlegesen felelt

189
meg a helyi viseletkódexben előírtaknak, talán mert az utóbbi időben ki
sem mozdult az otthonából: olyasféle fekete öltönyt és kesztyűt viselt,
mint Animán a tudósok a csillagdában.
– Nem – nyögte ki nagy nehezen Ophélie.
A „nem elég, hogy itt van”-t fogalma sem volt, mivel érdemelte ki,
de elengedte a füle mellett. Miután a férfi nem az volt, akire számított,
a többi, nevezetesen, hogy mit gondol róla, cseppet sem érdekelte.
– Ha hihetek az igazolásának, maga is olvasó – bogarászta tovább a
levelet Wolf professzor, és az utolsó szónál elbiggyesztette az ajkát. –
Ráadásul egy olyan olvasó, aki fedetlen kézzel szaladgál. Mit csinált a
kesztyűjével?
Ophélie száján majdnem kicsúszott, hogy az nem tartozik rá, de
túlságosan nagy szüksége volt a professzor segítségére, így nem igazán
engedhette meg magának, hogy szemtelenkedjen.
– Sajnálatos módon elorozták. Azért jöttem, mert reméltem, hogy
tud segíteni nekem beszerezni egy új párat. A költségeket a Jó Család
magára vállalja.
„Én meg többszörösen ledolgozom az árát” – tette hozzá magában.
Wolf professzor kétkedő pillantással méregette Ophélie kezét.
Egyenes tartása nem kizárólag merev személyiségéből fakadt: fejét
néhány falécből összetákolt nyakmerevítő akadályozta a mozgásban,
amitől hegyes állával elég nevetségesen festett. Vajon miért kellett
ilyen kapanyélszerű peckeket viselnie? A balesete miatt, amelyet a
szállásadónője említett?
– Jöjjön velem! – vetette oda Ophélie-nak kelletlenül.
Hívatlan látogatóját a professzor az előszobából a nappaliba vezette,
ahol ugyanolyan félhomály uralkodott. Az ablaktábla rései alig

190
engedték beszűrődni a napfényt. A levegő áporodott volt. A szobában
elhelyezett légkeverő berendezés sem a meleget, sem az állott szagot
nem enyhítette. A sűrűn bepolcozott tárolószekrények poros üvegajtajai
mögött csontok és megkövesedett ősmaradványok sejlettek, egy
meglehetősen különös, már-már beteges szenvedéllyel összeszedett
ritkasággyűjtemény darabjai. De Ophélie nemcsak ettől jött zavarba,
hanem attól is, amikor a székek, az asztalok és a ládák a közeledtére,
mint megannyi riadt kisállat, hátrálni kezdtek. A bútorai viselkedéséből
ítélve Wolf professzor valóban igen tartózkodó és gyanakvó természetű
ember lehetett, ha az animizmusa így hatott a közvetlen környezetére.
De Ophélie csak akkor lepődött meg igazán, amikor a régészeti
ásatásokról hazahozott leletek között felfedezett egy kifejezetten
jelentősnek mondható fegyvergyűjteményt.
– A régi világ háborúit kutatja?
Ophélie csak későn kapott észbe, hogy kimondta a tilalmas szót.
Wolf professzor, aki épp az egyik fiókjában keresgélt valamit, komor
tekintettel felnézett.
– És akkor mi van? Talán fel akar jelenteni? A törvény tiltja, hogy
bárki fegyvereket és történelmi relikviákat tároljon otthon – mondta
higgadtan, bár a nyakmerevítője láthatóan egyre jobban bosszantotta,
mivel nem tudott tőle lehajolni. Végül megelégelte a hiábavaló
küzdelmet, kikapta a fiókot a helyéről, és a tartalmát kiborította egy
asztalra. – A háború fogalma – halkította le a hangját – általában a határ
képzetéhez kapcsolódik. A Nagy Szakadás szétrobbantotta a határokat,
de mi változott? A háborúskodás attól még nem szűnt meg.
A miheztartás végett közlöm, és ezt jól jegyezze meg, kishölgy, hogy a
béke csupán egy elmeszülemény, nézőpont, beállítódás kérdése.

191
Konfliktusok mindig voltak, vannak és lesznek, csak más és más
formában jelentkeznek. Elég, ha kimegy ezen az ajtón a hivalkodó
egyenruhájában, és a saját szemével is megláthatja.
Ophélie visszapörgette a fejében, ide jövet hogyan néztek rá a
helyiek: megvetést és irigységet látott a szemükben. Hosszú ideje
először érezte azt, hogy végre egy józanul gondolkodó emberrel
beszélget. És ettől egyszeriben elmúlt minden csalódottsága és a
professzor iránti ellenérzése.
– Egyetértek.
Miután a kupacban megtalálta, amit keresett, egy mérőszalagot,
Wolf professzor összeráncolta dús fekete szemöldökét, és gúnyos
mosolyra húzta a száját.
– Nézzenek csak oda! Váratlanul a semmiből betoppan hozzám egy
távoli földim, és nem is akárki, egy vérbeli olvasó, és osztja a
világnézetemet. Komolyan mondom, csak nem felfénylett a
szerencsecsillagom?!
– Nem hisz nekem – kámpicsorodott el Ophélie. – Amióta csak
átléptem a küszöbét, egy percig sem hitt nekem. Miért?
A professzor egy erőteljes mozdulattal legombolyította a rovátkolt
szalagot, mintha ostorral pattintott volna.
– Ahogy az imént mondtam, kishölgy, odakint dúl a háború. Apám
Animista volt, anyám senkiházi: soha egyetlen közösség sem fogadott
be. Az egész életem másból sem áll, mint sorozatos konfliktusokból,
következésképpen azt az elvet vallom, hogy minden emberi lény
potenciális ellenségként kezelendő. Tartsa föl a kezét, ide elém,
szemmagasságba – rendelkezett ridegen.

192
 Ophélie felemelte a karját, hogy a professzor méretet vehessen a
kézfejéről, de persze ez sem ment egyszerűen: jogos birtokosa
bizalmatlansága a mérőszalagot is megfertőzte, amely vadul tekergett,
nehogy hozzá kelljen érnie egy vadidegenhez.
– Ha jól veszem ki, eléggé izgatja a fantáziáját a régi világ. Vagy
tévedek? – kérdezte a professzor, és ismét magára öltötte az előbbi
gúnyos mosolyát. – Esetleg volna kedve beleolvasni egyik-másik
fosszíliámba?
Ophélie a nyelvébe harapott. A szalag olyan szorosan körülfonta a
kezét, hogy elfehéredett tőle a bőre.
– Az efféle őskövületek nem olvashatók – felelte –, ahogy az
ásványok és az élő szervezetek sem vethetők alá olvasásnak. Tényleg
az vagyok, aminek mondom magam. De ha próbára akar tenni, állítson
olyan csapdát, ami nem ennyire nyilvánvaló.
A professzornak mintha tetszett volna a válasz, az orra alatt
bazsalyogva feljegyezte egy cédulára Ophélie méreteit, bár eleve az
írás is komoly gondot okozott neki, mivel a nyakmerevítője miatt nem
tudta a fejét előrebillenteni. Ophélie igazán nem akarta elbízni magát,
de az volt a benyomása, szerzett nála egy jó pontot.
– Szeretnék bekerülni Sir Henry olvasóköreibe, és az Emlékműben
dolgozni. Tudtommal ön is ott végzi a kutatásait.
A professzor ceruzájának hegye megbicsaklott a papíron. Ophélie
nem kis meglepetésére a férfi keze remegni kezdett.
– Csak végeztem – sziszegte a foga között a tudós.
– Miért hagyta abba?
– Az egyedül rám tartozik.
– De a helyet biztosan jól ismeri.

193
 – Elég jól ahhoz, hogy soha többé ne akarjam betenni oda a lábam.
Wolf professzor arca elkomorult, mintha már eddig is többet
mondott volna a kelleténél. Beletekerte a cédulát egy átlátszó hengerbe,
a hengert bedugta a falból kiálló csőbe, és meghúzta mellette a kart,
mire az üreges vezeték beszippantotta a küldeményt.
– Készen is vagyunk. Leadtam a rendelését a beszállítómnak, akitől
magam is beszerzem a felszerelésemet. Néhány nap múlva a szolgáltató
felveszi a kapcsolatot közvetlenül a Jó Családdal, és eljuttatja magának
a kesztyűt. Elégedett?
Ophélie vívódott. Tele volt kérdésekkel, főleg a Secretariummal
kapcsolatban, és mind kikívánkozott belőle, de érezte, hogy ha sokat
kíváncsiskodik, azzal csak azt éri el, hogy a férfi még bizalmatlanabb
lesz vele szemben.
– Nem tudna addig kölcsönadni egy viseltes párat, amire már nincs
szüksége? Reggel óta mindent, amihez csak hozzáérek, megolvasok.
Ha napokig ezt csinálom, abba belebolondulok.
Wolf professzor először elutasítóan elhúzta a száját, de aztán mintha
meggondolta volna magát, beletörődően felsóhajtott.
– Adjon egy percet! És ne nyúljon semmihez!
Elindult felfelé a nyikorgó lépcsőn, és egyedül hagyta Ophélie-t a
relikviái között. Ophélie körbejárta a szobát, végignézte a fegyvereket,
de hosszabban csak a légkeverő berendezés előtt időzött el, és élvezte a
langyos fuvallatot. Az újabb meghökkenést az okozta neki, amikor két
szekrény között a falon megpillantott egy porlepte tükröt. Amióta
felvették a konzervatóriumba, nem nézett tükörbe. Bele is telt néhány
másodpercbe, mire megbarátkozott a látvánnyal, azzal az alacsony
fiatal lánnyal, egyenruhában, kikerekedett arccal és felfelé kunkorodó

194
hajcsigákkal. Hosszú lobonca, állig begombolt kötényruhája és kopott
sálja nélkül (vitathatatlanul ez utóbbi jelentette számára a legfájóbb
hiányt) alig ismert önmagára. Ennél hatékonyabban nem is álcázhatta
volna magát, mint hogy vállalja a saját arcát. Úgy tűnt, ez az álca még
Mimus libériájánál is jobban beválik, noha a Sarkon a néma kisinas
szerepébe bújva is jó ideig meg tudta húzni magát.
Ophélie kiszúrt egy régi fotográfiát, amely egy ásatási helyszínt
ábrázolt, de amikor odalépett, hogy megnézze, akaratlanul ráijesztett a
papírkosárra. A szemétgyűjtő ijedten félreugrott az útjából. Jó ideje
nem üríthették, mert dugig tele volt összegyűrt papírokkal, amelyek
egy része az ugrás következtében kiszóródott a földre.
Ophélie sietve összeszedte és visszahajigálta őket a kosárba, de az
egyik galacsin olyan heves érzéseket keltett benne, hogy attól még a
lélegzete is elállt.
A papírból félelem áradt. Vegytiszta félelem. Wolf professzor
félelme.
Ophélie megrökönyödötten nézte a gombócba gyűrt levelet, amely
úgy égette a kezét, mintha egy izzó széndarabot nyomtak volna a
tenyerébe; azonnal vissza is ejtette a földre. A professzor félelme
átragadt a levélre, vagyis amikor megfogta, nem viselt kesztyűt:
márpedig egyetlen valamirevaló olvasó sem nyúlt volna puszta kézzel
valaki más leveléhez, hacsak nem akarta firtatni a feladó becsületes
szándékait.
Más körülmények között Ophélie soha nem merészkedett volna
ennél tovább, de ez alkalommal a szakmai lelkiismeretén
felülkerekedett a kíváncsiság. Még mielőtt végiggondolhatta volna, mit

195
művel, kisimította a papírt, és az ablaktáblákon beszűrődő halvány fény
felé tartotta.

Drága kolléga!
Szomorúan értesültem a balesetéről. Az az esés súlyosabb
következményekkel is járhatott volna. Kész szerencse, hogy
nem szegte a nyakát azon a lépcsőn! Ahogy nyilván önnek is,
csakúgy mindannyiunknak nagy megkönnyebbülés, hogy
viszonylag épségben megúszta. Remélem, hamarosan
viszontláthatom az Emlékműben és az akadémiai testület
gyűlésein. Noha a kutatásai valamelyest talán megosztják a
testületet, a tudományterület szempontjából munkája
felbecsülhetetlen értéket képvisel.
Jut eszembe: megvizsgáltam az ön által küldött mintát. Az
összetétele egyenesen lenyűgöző! A datálással némiképp
meggyűlt a bajom, de alapos elemzésem végén az önéhez
hasonló következtetésre jutottam. Megkérdezhetem, milyen
dokumentumból származik a szóban forgó minta?
Végezetül, drága kolléga, kérem, fogadja őszinte
nagyrabecsülésem jelét.
Aláírás: elkötelezett barátja és kollégája

Ophélie minden ujja reszketett, ahogy kitapintotta azt a mérhetetlen

rettegést, amely Wolf professzort e sorok olvastán átjárta. Az okát nem
tudta, de a kérdésbe nem is volt ideje mélyebben belemerülni. A férfi
döngő léptekkel közeledett a lépcsőn.

196
 Ophélie összegyűrte a papírt, és megcélozta vele a papírkosarat, de
amilyen ügyetlen volt, természetesen mellédobta.
– Fogja! – nyomott a markába a professzor egy pár fekete kesztyűt,
miután leért a földszintre. – Felesleges visszahoznia, maga után
úgysem húznám a kezemre.
Ophélie belebújt a kesztyűbe, és közben gondosan kerülte a férfi
pillantását. Az olvasás borzasztóan felzaklatta, és a bűntudatával sem
tudott mit kezdeni, amiért megszegte a szakma alapkövetelményét, és
nem tisztelte más tulajdonát. Amikor megszólalt, remegett a hangja:
– Kö… köszönöm.
Wolf professzor előreszegte az állát, amitől az még hegyesebbnek
tűnt, és vibráló tekintettel, gyanakodva pillantgatott körbe-körbe a
nappalijában. Ophélie abban reménykedett, hogy a nyakmerevítő
ezúttal talán jó szolgálatot tehet neki, és nem engedi, hogy a professzor
túl sokat forgassa a fejét, de Wolf végül mégiscsak kiszúrta a földön a
papírgalacsint. Az arcán felháborodás, rémület és féktelen harag
kifejezése váltotta egymást.
– Sajnálom… – makogta gyámoltalanul Ophélie. – Kiesett a
kosárból. Én csak fel akartam szedni. Nem lett volna szabad…
De a mondatot nem tudta befejezni. Wolf professzor megragadta a
karját, és nekilökte a tükörnek, amely darabokra tört.
– Mocskos kis besúgó!
– Nem! – tiltakozott Ophélie, és a tagjait fájlalva, kissé kábán
feltápászkodott. – Nem vagyok az ellensége, őszintén érdekel, mi
történt önnel.

197
 A professzor féktelen dühében elkapta a kabátját, és a grabancánál
fogva úgy megrázta Ophélie-t, hogy a lába sem érte a földet. Az
állapotához képest igencsak jó erőben volt.
– Mindenki az ellenségem, az egész emberiség összefogott ellenem!
– hörögte. – Épüljön csak be Sir Henry olvasóköreibe, maga kis spicli!
Jó mulatást kívánok hozzá! Takarodjon a házamból! – mutatott neki
ajtót, miután elengedte.
Ophélie futva menekülőre fogta. Az előszobában az ajtó kireteszelte
magát, szélesre tárult, majd még hátba is vágta Ophélie-t, aki nem ment
ki elég gyorsan rajta. Ophélie térden landolt az udvaron, miután ilyen
hirtelen-hamarjában kipenderítették, az oldalát fájlalta. Amikor
összeszedte és visszatette az orrára a nagy ijedségtől még mindig
sötétkék szemüvegét, a tekintete összeakadt a háztulajdonos
asszonyéval, aki a vállán a tukánnal épp sepregetett a napon.
– Hát nem megmondtam, miss? Nem az a simulékony fajta.

198
 A BALFÁCÁN

Ophélie a Wolf professzortól kapott kesztyűvel játszott: miután túl

nagy volt a kezére, az ujjai végét csavargatta. Válaszokért ment ahhoz
az emberhez, és csak még több kérdéssel – és egy halom csinos
horzsolással – távozott tőle. Miért hagyott fel a kutatással? Miért nem
ment többé az Emlékműbe? Mi lehetett az a minta, amelyről
másodvéleményt kért? Miért ijesztette meg annyira a kollégája levele?
És vajon annak, ami kiváltotta belőle ezt a rettegést, volt bármi köze
ahhoz a páni félelemhez, amely Miss Silentia arcára ült ki a halála
pillanatában?
A szárnyhajtány körül sűrű zivatar zúdult le az égből, az esőcseppek
nagyokat koppantak az ablakokon. Ophélie lehunyta a szemét, és
próbált erőt venni magán. A fejében egyre-másra tolultak elő a
szokásos képek: látta maga előtt a sálját, ahogy magányosan csatangol
Bábel utcáin, akár egy kóbor eb.
Nem. Nem gondolhatott erre. Mennie kellett tovább, egyenesen
előre.
Kinyitotta a szemét, mivel érezte, hogy a szárnyhajtány a soron
következő megállóra készülve lassan beveszi a kanyart. Ez már az
ötödik akadémia volt, hamarosan el kellett érniük a konzervatóriumot.
A leszálló diákok a fejükre húzták a csuklyájukat, a felszállók lekapták
és lecsepegtették az esőkabátjukat. Mint minden megállónál, Ophélie itt
is egyenként végignézte az újonnan becsatlakozó utasokat, nincs-e
köztük egy görszékes ifjú. Ambrosius hiányzott neki. Hiányzott a
barátsága, a kedvessége, a bőbeszédűsége, minden. Egyszerűen nem
199
értette, miért lett vele hirtelen olyan távolságtartó, miért válaszolt olyan
szűkszavúan a sürgönyeire, miért nem látogatta meg soha, és ez
felettébb aggasztotta.
Nem. Erre sem volt szabad gondolnia.
Az ablakon legördülő vízcseppek kanyargós pászmái között a
távolban az Emlékmű tornyát figyelte. Azok között a falak között
valahol ott volt a Secretarium. És a Secretariumban egy páncélozott
szoba. És abban a szobában rejlett a „végső igazság”. És mi van, ha
Miss Silentia és Wolf professzor ahhoz az igazsághoz került
valamilyen módon túlságosan közel? És ha Thorn szintén azt akarta
megfejteni, és bajba is került miatta? Ophélie-t már maga a tudat is
felidegesítette, a tehetetlenségé, hogy nem utazhat tovább oda, ahová
szeretne, mivel a következő állomásnál le kell szállnia. A kimenőre
engedélyezett három órája lassan letelt. A ráérősen ringatózó
gondolával rengeteg időt elvesztegetett, visszafelé még a
menetrendszerinti szárnyhajtányt is majdnem lekéste. Annak a
kockázatát meg végképp nem vállalta volna, hogy egy elvétett
csatlakozás miatt két nappal a próbaideje letelte előtt kicsapják a Jó
Családból.
Ophélie megint végigtapogatta a kesztyűje üresen lifegő ujjvégeit.
Szorongott, és érezte, hogy egy hatalmas sóhaj készül kitörni belőle, de
a szomszédja megelőzte. Ophélie lopva oldalra pillantott. A férfi hozzá
hasonlóan kifelé bámult az eső áztatta ablakon, és a tekintete tele volt
bűntudattal, mintha önmagát vádolná a zord időjárásért. A vonásai,
borzas őszülő haja, de főleg hosszúkás orra miatt egy sündisznóra
emlékeztetett. Ophélie-nak valahonnan ismerősnek tűnt, és amikor

200
meglátta a zubbonyára tűzött „raktáros” feliratú táblácskát, arra is
rájött, honnan.
– A férfi az ifjúsági részlegről, a kocsival… – dünnyögte maga elé.
A raktáros egy rövid, bizonytalan kivárás után elszakadt az ablaktól.
– Sorry, miss? Hozzám beszél?
Ophélie udvariasan rámosolygott. Wolf professzorral szemben a
módszer nem igazán vált be, de arra gondolt, hogy ez a raktáros csak
nem hajíthatja ki menet közben a szárnyhajtányból az ablakon.
– Egyszer már találkoztunk, uram. Az Emlékműben, a
gyerekkönyveknél. Véletlenül nekimentem a kocsijának, leborítottam
róla a könyveket, és önt… nos, elég csúnyán lehordták miattam.
– Ó, azok a könyvek… – motyogta a raktáros. – Olyan régen volt,
már el is felejtettem.
Ezután hirtelen támadt érdeklődéssel az ölében összekulcsolt kezét
kezdte vizsgálgatni, és behúzott nyakkal, szótlanul gunnyasztott tovább
a helyén. Reménytelenül magányosnak tűnt. Ugyanolyan
magányosnak, mint Ambrosius az apja gyártotta automaták között.
Mint Wolf professzor a lakása hét lakattal védett ajtaja mögött.
„Ugyanolyan magányos, mint én” – merült fel Ophélie-ban
önkéntelenül.
– A nevem Eulalie – mutatkozott be a férfinak.
– What? – kapta fel a fejét értetlenül a raktáros. – Ööö… ha
megengedi… részemről Blasius – nyökögte, és zavartan vakargatta a
tarkóját, mint aki nem szokott az efféle társasági érintkezéshez. – Én
nem… Az egyenruhája miatt… Virtuóztanonc?

201
 Ophélie elmosolyodott. És nem pusztán udvariasságból, a mosolya
ezúttal szívből jött. Nem mindennap találkozott olyasvalakivel, aki még
nála is ügyetlenebbül mozgott az emberek között.
– Előfutárnak készülök.
– Elismerésem, meg vagyok tisztelve.
Blasius őszintének tűnt. Apró, vizenyős, fekete sündisznószemében
csodálat csillogott, mintha legalábbis LUX egyik Lordja ült volna
mellette.
Odakint az eső még jobban rákezdett, a nyugati szél felerősödött, és
szinte vízszintesen csapta oda az ablakhoz a vízcseppeket. A csendet
időnként hangos égzengés törte meg, miután egy-egy villám éles fénye
vetült a némán ücsörgő diákok arcára, akik közül egy sem nézett fel a
tanulnivalójából. Bábelen a tömegközlekedési eszközökön az utazás
már-már zavaróan eseménytelenül telt, és nem véletlenül: a fedélzeti
felügyelő a legkisebb rendzavarást is szigorú bírsággal büntette.
Ophélie nyugtalanul felnézett, és a szerelvény tetején befogott
szerencsétlen kimérákra gondolt, akiknek a viharban is teljesíteniük
kellett.
– Egyelőre próbaidőn vagyok – kötelességének érezte pontosítani –,
de nagyon szeretnék én is az Emlékműben dolgozni, akárcsak ön.
– Mint én? Az én munkámat igazán nem kívánnám önnek – felelte
Blasius, és megkocogtatta a kitűzőjét. – Évek óta pakolom, amit
mondanak, hogy pakoljam, nincs ebben semmi felemelő.
– Az Emlékmű gyűjteményei igen jelentősek. Feltételezem, rengeteg
munka van velük. Főleg, ha a Secretariumot is beleszámítjuk –
kérdezősködött tovább Ophélie a lehető legártatlanabb képpel.

202
 – Ott még sohasem jártam – sóhajtott Blasius Ophélie legnagyobb
sajnálatára. – Abban a részlegben túlságosan fontos és túlságosan
bizalmas anyagokat tárolnak ahhoz, hogy egy magamfajta betehetné
oda a lábát.
– És az olvasókörök munkájában sem segédkezik?
Blasius, mint aki rég nem hallott ilyen jó viccet, felnevetett, de a
fedélzeti felügyelő ráncolódó szemöldöke láttán azon nyomban a szája
elé kapta a kezét.
– A robo… vagyis sorry, Sir Henry olvasókörei mellett? – kérdezett
vissza nagyon halkan. – Bolondok lennének, ha a közelükbe
engednének.
Ophélie nem egészen értette a megjegyzés velejét, de jobbnak látta,
ha ezt a témát inkább nem is feszegeti tovább. Örült, hogy talált végre
valakit, aki hajlandó érdemben szóba állni vele, így szerette volna
hasznosan eltölteni az utazás fennmaradó részét.
– Hallottam Miss Silentia esetéről – suttogta, és közben a szeme
sarkából figyelte, Blasius reakcióját. – Biztosan nagyon megrázta.
Abban a pillanatban, amikor az utolsó szó elhagyta a száját, ültő
helyében hatalmasat huppant. Egy széllökés, amely jóval erősebb volt
az eddigieknél, néhányszor megdobta az egész szerelvényt, mire az
utasok ijedt rikoltozásba kezdtek.
– Őrizzék meg a nyugalmukat, polgártársak! – kurjantotta el magát a
fedélzeti felügyelő. – Ez csak egy enyhe légörvény. Biztosíthatom
önöket, hogy a Totemistánk ura a helyzetnek.
Ophélie megigazította a szemüvegét, amely a rázkódástól az orra
hegyére csúszott; körülötte több fiatal is a jegyzeteit szedegette össze a
földről. Ami őt illette, egyáltalán nem érezte magát biztonságban.

203
Ösztönösen belekapaszkodott Blasiusba, aki olyan elkerekedetten nézte
a karjára fonódó ujjakat, mintha soha életében senki még csak hozzá
sem ért volna. Amikor valamelyest felocsúdott a döbbenetéből, az ujja
hegyével ügyetlenül meglapogatta Ophélie kezét, és kínjában
bocsánatkérően elmosolyodott.
– Velem gyakran fordul elő ilyesmi. A kesztyű, amelyet visel –
folytatta minden átmenet nélkül, még mielőtt Ophélie felfoghatta volna,
milyen irányt készül venni a társalgás –, Wolfé, ugye?
– Honnan tudja, hogy… Ismeri Wolf professzort? – motyogta
Ophélie, akit a raktárosnak ismét sikerült meglepnie.
Blasius zavartan megdörzsölte az orrát.
– Felismertem magán a szagát. Nazális vagyok, tudja? Wolf
rendszeres látogató az Emlékműben. Legalábbis az volt – tette hozzá,
és egy pillanatra elakadt a szava. – Egészen a balesetéig.
Ophélie-nak feltűnt, hogy Wolfot a raktáros a címe nélkül, csak
egyszerűen a nevén emlegette. Nyilván több volt közöttük, mint
felszínes ismeretség. És az is, hogy miközben ezt megjegyezte
magának, Blasius egy feszült pillantással ellenőrizte, nem tartja-e
szemmel őket a fedélzeti felügyelő.
– Megoszthatok önnel egy bizalmas vallomást, miss?
– Ööö… ha gondolja.
Blasius félénken közelebb hajolt hozzá, és az esőkopogástól alig
hallhatóan a fülébe súgta:
– Én öltem meg Miss Silentiát.
Ophélie-nak liftezni kezdett a gyomra, de ezúttal nem a
szárnyhajtányt dobáló széllökések miatt. Egy hangot sem tudott
kinyögni, csak némán azt tátogta: „Miért?” Blasius visszacsúszott a

204
helyére, és magába roskadt, ujjait már így is elég borzas hajába
mélyesztette, és az arcvonásaiból ítélve belülről keményen marcangolta
önmagát.
– Nem ez a kérdés, miss. Inkább azon érdemes elgondolkodnia,
hogyan – mondta, és alulról nyugtalanul Ophélie-ra pillantott, mintha
attól félne, hogy a mellette ülő tanonc menten kitöri az ablakot, és
kiveti magát a semmibe, csak hogy tőle megszabaduljon. – Én… én
mindenkire balszerencsét hozok. Igazi balfácán vagyok.
– Aha.
Ophélie hirtelen nem tudta, mi értelmesebbet válaszolhatna. Ennél
különösebb beismerő vallomással még nemigen volt dolga.
– Komolyan beszélek, miss – tartott ki Blasius az álláspontja mellett,
és közben zavaros tekintettel meredt maga elé. – Az a kocsi, amelyik
felborult, Wolf balesete, Miss Silentia zuhanása és ez az özönvízszerű
eső, ez mind miattam van, érti? A születésem napja óta ilyenek
történnek körülöttem. Ez már túlmutat minden statisztikai
valószínűségen. Az esetemre már very kompetens személyek is
felfigyeltek.
Blasius szavai szíven ütötték Ophélie-t. Annál is inkább, mert
kísértetiesen összecsengtek azokkal, amelyeket két és fél évvel
korábban Thorn szájából hallott: „Önnek kivételes adottsága van
ahhoz, hogy maga körül felfordulást csináljon.”
Épp készült mondani valami vigasztalót, de egy harsogó hang
belefojtotta a szót.
– Szégyelljétek magatokat, birkák!
Blasius és Ophélie egy emberként hátrafordult. A diákok rémülten
fürkészték egymás arcát. A fedélzeti felügyelő előkapta a

205
büntetőcéduláit, és a tömbbel a kezében végigjárt az ülések között,
hogy megkeresse, ki merészelte megszegni az utazásra vonatkozó
szabályzatot. De nem találta a hangoskodót.
A hang újból felharsant, még a vihart is túlkiabálta, de senki sem
tudta volna megmondani, honnan szól.
– Igen, jól halljátok, birkák vagytok! Nézzetek magatokra! Nézzétek
csak meg a helyre kis egyenruhátokat! Nézzétek csak meg a lebutított
tankönyveiteket! Nézzétek csak meg a gúzsba kötött nyelveteket! És ti
lennétek a bábeli ifjúság? Ezt meritek állítani magatokról?
Ophélie befogta a fülét, nehogy megsüketüljön. Hallotta már valahol
ezt a baritont, a Majdnemmakulátlan Merész zengő baritonját. Az
Emlékműben, aznap, amikor először ott járt.
– Megmondom én nektek, mik vagytok! Cinkosok vagytok!
Csendestársak! Gondolatdiktátorok! És ha maradt még bennetek egy
szikrányi önbecsülés, mondjátok velem: le az Indexszel, és halál a
cenzorokra! Le az Indexszel! Halál a cenzorokra! Le az Indexszel!
Halá…
A harsogás recsegésbe váltott, majd egyetlen éles sípolásban
folytatódott. Ophélie attól félt, hogy menten beszakad a dobhártyája.
A fedélzeti felügyelő végül csak ráakadt a hang forrására: az egyik ülés
alatt valaki egy rádiókészüléket helyezett el, és feltekerte rajta a
hangerőt a legmagasabb fokozatra. És miután megtalálta, keményen
belerúgott, és addig taposta, amíg az darabjaira nem esett. Az utastérre
ismét, immár nyomasztó csend telepedett, amelyben egyedül az eső
kopogása, a szél süvítése és a vihar tombolása hallatszott.

206
 – A fennakadás megoldva, polgártársak – jelentette be a fedélzeti
felügyelő, mintha mi sem történt volna. – Következő megálló: a Jó
Család.
Ophélie, akinek még mindig csengett a füle, Blasiusra nézett, aki
udvariasan felállt a helyéről, hogy kiengedje az ablak mellől. A férfi
beletörődően megvonta a vállát.
– Én mondtam, Miss Eulalie. Balszerencsét hozok.
Ophélie felkelt, és próbálta megtalálni az egyensúlyát a talpa alatt
imbolygó padlón. A szerelvény másik végébe nézett, ahol a fedélzeti
felügyelő azon igyekezett, hogy minél hamarabb eltüntesse a
rádiókészülék maradványait. A szózat még mindig ott percegett a törött
csövekben: „Halál a cenzorokra!”
– Miss Silentia főcenzor volt, nemde?
Blasius felvonta a hajához hasonlóan bozontos, őszülő szemöldökét.
– Tessék? Igen, de… well… csak nem gondolja?
– Egyelőre magam sem tudom, mit gondoljak – súgta oda neki
Ophélie amilyen halkan és amilyen hadarva csak tudta. – Az egyetlen
dolog, amiben nagyjából biztos vagyok, Blasius úr, az az, hogy ön nem
felelős a Miss Silentiával és a Wolf professzorral történtekért. Sőt,
kifejezetten örülök, hogy ismét összefutottunk ezen a szárnyhajtányon,
és hiszem, hogy egyenesen a jó szerencse sodorta mellém.
Blasius hatalmas szemeket meresztett rá. A szája széle pedig
megremegett, mintha valami pislákoló reményféle éledezett volna
benne.
– Még soha senki nem mondott nekem ilyet.
Ophélie megszorította az udvariasan felé nyújtott kezet, bár a
lötyögő kesztyű eléggé feszélyezte.

207
 – Szilárdan eltökéltem, hogy felvetetem magam az olvasókörökbe –
mondta búcsúzásul. – Szóval hamarosan találkozunk az Emlékműben!
Addig is vigyázzon magára, és vizsgálja felül, ki vagy mi ölte meg
valójában Miss Silentiát!
Miután kiszállt, Ophélie a peronról még hosszan nézett a szárnyas
vasút után, amely folytatta az égen előre kijelölt pályáját. És mire a
szerelvény alig pár méterre eltávolodott a szilánktól, az eső is elállt.
„Nem szabad! – rázta meg a fejét Ophélie, hogy összeszedje magát.
– Nem lenne túl megfontolt dolog egy emléktárossal
összebarátkoznom. Sőt, az egyenesen veszélyes lenne.”
De a következő pillanatban, amikor is azon kapta magát, hogy a
bensőjét az a jóleső érzés járja át, hogy talán nincs is olyan egyedül,
kénytelen volt magának beismerni, hogy ezt már elrontotta, már túl
késő.

208
 A BEAVATÁS

A csápszerű gépkarok fáradhatatlanul hajladoztak az igazgatói fotel

körül. A Jó Család tömérdek papírját rendezgették, pakolták egyik
kupacból a másikba, és ettől a folyamatos tevés-vevéstől csak még
feltűnőbb volt Heléna mozdulatlansága a márványlapú íróasztal
mögött. Az elefántkóros asszony épp egy összefűzött anyagot
tanulmányozott elmélyülten, amelyet pókláb vékony ujjai közt tartott.
Ophélie úgy érezte, egy örökkévalóság óta ácsorog ebben a
teremben az ítéletére várva. Próbált egyetlen dologra összpontosítani,
és erre a célra a fáradtan pislákoló fényű íróasztali lámpát választotta.
Hajnalonta, a külön házimunka hosszú órái alatt annyi körtét csavart ki
és be, hogy nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy oda ne rohanjon, és
ne cserélje ki ezt is.
Ekképpen merengett, amikor Heléna síri hangja hirtelen
visszarántotta a jelenbe. Ophélie összerezzent.
– Ha hihetek Lady Septima jelentésének, a próbaideje heteit nem
töltötte tétlenül, hajlandó volt némi erőfeszítést tenni.
Ophélie-nak ehhez azért lett volna hozzáfűznivalója, de lenyelte,
amit mondani akart. Az a kétszáz órányi távelőadás, amit
végighallgatott, kiegészítve az olvasógyakorlatokkal, és akkor a
házimunkát még nem is számolta, többet kívánt tőle „némi
erőfeszítés”-nél, de inkább ráhagyta a családfőre.
– Igyekeztem legjobb tudásom szerint, asszonyom.
Heléna felpillantott. A székéből kinyúló karokkal szemből egészen
úgy festett, mint azoknak a félig asszonyi, félig szörny alakban ábrázolt
209
ősi istennőknek az egyike, akiknek a szobrait Bábel legrégebbi
épületeiben még elvétve megcsodálhatta a nagyközönség.
– És az az ön megítélése szerint elég? Lady Septima a szakmai
teljesítményétől sincs elájulva. Megjegyzi, hogy a keze gyakran
belevész a tárgyakat átitató személyes históriákba, holott a történetírás
egy tudomány, amelynek pontos követelményei vannak. Mi itt nem
műkedvelőket keresünk, nem veszhetünk bele holmi homályos
megérzésekbe, nekünk kontextus kell. Ugyanakkor mutatott némi
haladást ezen a téren, ez is benne van az anyagában. Csakhogy egy
virtuóztól nem az az elvárás, hogy jó, hanem hogy kiváló legyen a
maga szakterületén – közölte Heléna, és eltorzult az arca. Fodrozódva
szétnyílt ajkai közül elővillantak a mélytengeri halak fogazatára
emlékeztető hegyes agyarai. – Nyugodjon már meg végre, ifjú hölgy, a
heves szívdobogása bántja a fülemet!
– Törekedni fogok a kiválóságra – ígérte Ophélie, aki a felszólítás
ellenére képtelen volt megnyugodni.
– Már csak az maradt hátra, hogy feltegyek önnek két kérdést,
tanonc. Az első: mit tanult a próbaideje három hete alatt?
Ophélie nem pont ilyen kérdésre számított, sokkal inkább valami
bonyolult feladványra. A fejében kezdte összerakni a szebbnél szebb
mondatokat, és azt találgatta magában, melyikkel nyerhetné el a
családfő tetszését, de Heléna nem hagyta, hogy végiggondolja, melyik
lenne a legmegfelelőbb.
– Ne gondolkodjon, csak mondja ki őszintén, ami először az eszébe
jut, és lehetőleg röviden. Mit tanult?
– Hogy nem tudok semmit.

210
 Vágta ki Ophélie teli tüdőből. Nem egészen így tervezte, és Heléna
arra sem adott neki lehetőséget, hogy bővebben kifejtse, máris
nekiszegezte a következő kérdést:
– Miért akar előfutár lenni?
– Én… Igazából úgy gondoltam…
– Miért?
Sürgette Heléna még az eddiginél is síribb hangon.
– Hogy a kezemet az igazság szolgálatába állítsam.
– Az igazság szolgálatába, hm – ízlelgette a választ a családfő. –
Nem lett volna helyesebb, ha azt mondja, „a hon szolgálatába”?
Ophélie gyorsan végigpörgette a fejében, hogy itt a lehetőség, kapott
egy esélyt, most még átfogalmazhatja a válaszát, de végül úgy döntött,
megbízik a saját ösztöneiben. Heléna más volt, mint Pollux. Helénát
nem Lady Septima irányította, ő nem volt LUX Lordjainak a bábja.
Heléna önállóan gondolkozott, és önálló döntéseket hozott.
– Azt kérte, őszintén feleljek.
Heléna Elizabethre irányította a látóberendezését, akinek jelenlétéről
Ophélie már meg is feledkezett, a lány olyan csendben posztolt
vigyázzban az ajtóban.
– Segítsen felidézni, ki maga!
– Az… az előfutárok második osztagának felelőse vagyok, milady.
Az olvasókörök munkáját irányítom.
Ophélie képtelen volt megállni, értetlenül hátrapillantott Elizabethre.
Három hete ismerte a lányt, nap mint nap beszélt vele, de soha a zavar
legkisebb jelét sem hallotta ki a hangjából. Egészen eddig a pillanatig.
Pedig külsőre mit sem változott, ugyanaz a kifejezéstelen arcú, szinte

211
betegesen sápadt, szeplős, lomhán, álomkórosan pislogó lány volt, mint
eddig.
– Ezzel tisztában vagyok. Különben mit keresne az irodámban ezen
a meghallgatáson, nemdebár? A nevét szeretném tudni.
– Elizabeth.
És ez a négy, gépiesen kiejtett szótag megerősítette Ophélie-t abban,
hogy nem tévedett. A lány hangjában az előbb tényleg szomorúságot
hallott.
Heléna nyomkodni kezdte az elé helyezett billentyűzet dugattyú
formájú gombjait, mire az egyik gépkar kinyúlt, és lenyitotta az iroda
hátsó részében álló iratszekrénybe beépített íróasztal fedelét.
A mélyített polcon Ophélie nem kis meglepetésére egy jókora könyv
hevert, amelynek lapjai olyan vastagok voltak, mintha bőrből készültek
volna.
Nem, nem egy könyv. A Könyv. Heléna Könyve.
De a gépkar hozzá sem ért. Kihúzta fölötte az egyik fiókot, kivette
belőle a nyilvántartást, és Heléna elé szállította a márványlapra.
– Akinek kihagy az emlékezete, az tanuljon meg rendszerezni! –
jegyezte meg Heléna nem minden öngúny nélkül, és belelapozott a
nyilvántartásba. – Elizabeth, Elizabeth, Elizabeth… Ó, igen, ön a mi
büszkeségünk, a nép egyszerű leánya. És az adatbázis-kezelés a
szakterülete. Nicsak! A saját rendszeremet is önnek köszönhetem?
Igen, már emlékszem – csukta be a keményfedelű füzetet. – Azt
hiszem, megbízhatok az ítélőképességében. Gondolja, hogy az itt
megjelent tanonc az olvasókörök hasznára válna?
A hosszú hallgatás alatt, amely ezután következett, Ophélie igencsak
kényelmetlenül érezte magát. Ha az, hogy a Jó Család befogadja-e,

212
Elizabeth véleményétől függött, nem mondhatta, hogy túl rózsásak a
kilátásai. Az osztagvezetője állandóan csak az algoritmusait bújta,
ennek megfelelően vajmi keveset tudhatott a beosztottjairól. Bábel és
az Emlékmű iránti elhivatottsága miatt nem sok teret hagyott magának
arra, hogy a világ egyéb dolgaival is foglalkozzon.
Kívülről Ophélie legalábbis ilyennek látta; és kellőképpen meg is
lepte a lány határozata:
– Úgy vélem, hasznunkra válhat, úgy általában, milady.
Heléna morfondírozni látszott, és a körmével kocogtatta a
márványlapot. Ophélie szeretett volna egyszer, csak egyetlenegyszer a
szemébe nézni, de tudta, hogy ez lehetetlen: a látóberendezése nélkül a
családfő az embereket csupán úgy érzékelte volna, mint
mikroszkopikus részecskék halmazát. Az irodába vezető hangszigetelt
ajtó is legfőképpen arra szolgált, hogy ne kelljen hallania a
konzervatóriumba járó összes diák valahány tüsszentését és
gyomorkordulását.
Aztán a fotel bőrkárpitja fülsértő zajjal megcsikordult, Heléna
előrehajolt, és az asztal széléhez nyomta dúsan párnázott mellkasát.
Hosszú pálcikaujjai között egy szelencét tartott, amelyet letett Ophélie
elé.
– Üdvözlöm a Jó Családban! Kifelé menet csukják be maguk után
az ajtót! Ha tovább kell hallgatnom a szívdobogását, még a végén
megsüketülök.
Alig egy perccel később Ophélie már az irodai szárnyhoz vezető
szolgálati lépcsőn baktatott lefelé Elizabeth nyomában, szorosan
összezárt öklében a kis szelencével. És maga sem tudta, mit érez:
megkönnyebbült, de egyelőre nem merte elhinni, hogy ezen is túl van.

213
 – Komolyan gondolta, amit Lady Helénának mondott?
Elizabeth két lépcsőfok között megállt, és oldalával komótosan
nekidőlt a korlátnak.
– Természetesen nem. Mostantól az adósom vagy, és be is fogom
hajtani rajtad az adósságod.
Kínos csend állt be a két lány között. A környező irodákból írógépek
kopácsolása szűrődött ki, de olyan hangosan, mintha legalábbis egy
üzemi varroda folyosóján álltak volna.
Elizabeth elég hosszan kivárt, mielőtt Ophélie-ra emelte álmatag
tekintetét.
– Vicceltem. Persze hogy komolyan gondoltam. Ne várd, hogy itt
ezt bárki is a szemedbe mondja, de elég ügyes a kezed. Mármint az
olvasáshoz.
Az osztagvezetője fenntartásait igazolandó Ophélie azonmód el is
ejtette a dobozkát, amely lebucskázott a lépcsőn. Elizabeth utána ment,
felszedte a földről, kinyitotta, és kivette belől a két apró ezüstszárnyat.
Aztán szó nélkül térdre ereszkedett, és felcsíptette őket Ophélie
csizmájára. A vonásai továbbra sem árulkodtak semmilyen érzelemről,
de a mozdulatai gondoskodóak voltak. Már-már anyáskodóak.
– Most már közénk tartozol, Eulalie tanonc.
Ophélie nem gondolta volna, hogy bármitől ennyire el tud
érzékenyülni, de a lány szavaitól szívből meghatódott.
– Elizabeth… Lady Heléna nem akarta megbántani. Az
emlékezete…
Nem sok híja volt, hogy végigmondja, de Ophélie az utolsó
pillanatban észbe kapott. „Az emlékezete kihagy. Azzal, hogy a
Könyvéből kitépett egy lapot, Isten megfosztotta az emlékeitől.” Egy

214
ilyen bizalmas információt mégsem köthetett egy előfutár orrára. Azzal
nemcsak magát, őt is veszélybe sodorta volna.
– Nem szándékosan felejtette el a nevét – foglalta össze inkább
röviden a dolgot.
– Tudom – sóhajtott fel Elizabeth.
A lány leült a lépcsőre, és átkulcsolta a térdét. Az arca rezzenéstelen
maradt, de a tartása, ahogy görnyedt háttal ott gunnyasztott a színes
üvegablakok szórt fényében, nem hazudott: bánatos volt.
– Tudom – ismételte halkan, mintha erről a leginkább magát kellene
győzködnie. – A családfők már csak ilyenek. Az az igazság, hogy
mielőtt ide kerültem, teljesen elveszett voltam. Csak egy egyszerű lány,
akinek nem volt semmilyen adottsága, nem voltak céljai. Lady Heléna
tetőt adott a fejem fölé, és ezzel együtt családot és jövőt is kaptam tőle.
Nekem ő rengeteget jelent, miközben én nem vagyok neki senki…
Nem az ő hibája. Mindig mindent elfelejt. Az Emlékmű ezért is olyan
fontos.
A távolban megszólalt az estét jelző gong, mire Elizabeth talpra
szökkent, a lába, mintha rugóra járna, egyszeriben kiegyenesedett.
– Mennem kell az Emlékműbe. Sir Henry látni kíván a
Secretariumban, és nála a pontosság a legfőbb erény.
– Hamarosan én is találkozom vele? Mint az olvasókörök legújabb
tagja, gondolom, illik annak rendje és módja szerint bemutatkoznom
neki.
Ophélie persze csak ürügyet keresett, hogy bejusson a
Secretariumba, de Elizabeth nem tűnt túl lelkesnek.
– Be akarsz mutatkozni a robotnak? – csóválta lassan a fejét. – Hidd
el, nem nagy élmény, nincs különösebben mit nézni rajta, csak egy

215
halom vas, és abszolút nem érdekli, kik dolgoznak neki. Minden
tiszteletem az övé, de a számokon és a matematikai műveleteken kívül
nem sok minden van a fejében. Ugyanakkor azt el kell ismernem, az
Emlékmű katalogizálási rendszerét forradalmasította. Minden világok
legjobbikában élünk – váltott hirtelen hangnemet, és szertartásosan
összecsapta a bokáját. – Munkálkodjunk közösen azon, Eulalie tanonc,
hogy még jobbá tegyük!
Elizabeth elkapta Ophélie kezét, röviden megszorította, és esélyt
sem adva neki, hogy bármit is feleljen, a dolgára indult. Ami
tulajdonképpen nem is volt akkora baj. Mert ha Ophélie kifejti ezzel
kapcsolatban a véleményét, azt az osztagvezetője nagy valószínűséggel
nem értékelte volna.
Ophélie egyedül maradt a lépcsőn. Eddig még nem is volt ideje
felfogni: megcsinálta! Felvették virtuóztanoncnak.
A hivatali részről kilépve bevette magát egy közlekedőbe, ahol az
oszlopok közé beszorult meleg légáram kellő hátszelet biztosított neki.
A járása olyan magabiztos volt, hogy még a majmok is eliszkoltak
előle. A csizmáján fityegő ezüstszárnyak fémes csilingeléssel kísérték a
léptét. Minden egyes megtett lépéssel közelebb került Istenhez. És
közelebb Thornhoz.
– Gratulálok!
A leereszkedő hangra Ophélie lelassított, majd visszahátrált. Észre
sem vette, hogy elsétált Octavio előtt. A fiú a hátát egy oszlopnak
támasztotta, alakját dús növényzet fonta körül, árnyéka egy volt a
hanyatló nap fényében a félig zárt folyosón táncoló árnyak közül.
Csupán a vörösen izzó szempár hívta fel arra a figyelmet, hogy van ott
valaki.

216
 – Köszönöm – felelte tartózkodóan Ophélie.
Octaviót ritkán lehetett egyedül látni. Rendszerint rajongók egész
csapata vette körül, akik minden megmozdulását buzgón megtapsolták,
mintha vele senki sem akart volna versenybe szállni; rajta keresztül a
tanoncok nyilván Lady Septima kegyeit szerették volna elnyerni.
Amerre járt, ott még a hangszórók is elhallgattak. Bármelyik másik
diákot egy felügyelő már rég felszólította volna, hogy haladéktalanul
térjen vissza Pollux Fiai közé.
– Megfelel a kesztyű? – kérdezte a fiú.
Ophélie többször összezárta és kinyitotta az öklét, hogy kicsit
puhítsa a kezén még enyhén feszülő friss bőrt.
– Ma reggel érkezett. Így tudom folytatni a tanulmányaimat.
A feltételek biztosítottak. Leköteleztél.
Szántszándékkal tért át tegezésre, és az utolsó szótagot kellőképpen
meg is nyomta. Az udvarias magázódás ideje lejárt. Mostantól
egyenrangúnak tekintette magát a szakmája többi képviselőjével, nem
tett köztük különbséget, álljon vele szemben bárki, akár Lady Septima
tulajdon fia.
Octavio előlépett az oszlop takarásából. Az oldalról ráeső fáradt
napsugarak megvilágították bronzfényű arcát, egyenruhája ezüstösen
csillogó díszeit és a szemöldökéből lógó aranyláncot. De mindez
együttvéve sem vert vissza annyi fényt, mint amennyi parázsló
tekintetéből áradt.
– Jobban is, mint gondolnád, Eulalie tanonc. A látogatásod Wolf
professzornál épülésedre szolgált?

217
 A kérdés úgy érte Ophélie-t, mintha mérgezett nyíllal lőtték volna
meg. Hogy lehetett ennyire naiv?! Octavio nem azért küldte Wolf
professzorhoz, hogy egy pár kesztyűről beszélgessenek!
– Ügyes húzás – dünnyögte. – Pedig már majdnem elhittem, hogy
azért segítettél, mert szeretted volna, ha igazságos a küzdelem, egyenlő
esélyekkel.
– Ó, de hát pontosan azért tettem! Ami Wolf professzorral történt,
bárkivel megeshet. Úgy tartottam igazságosnak, hogy te is tudj róla.
Ophélie gyomra még az eddiginél is jobban összerándult. Kettejük
között az elejétől fogva volt valami meghatározhatatlan feszültség,
valami ködös, kölcsönös bizalmatlanság. Itt volt az ideje, hogy
elgondolkozzon azon, vajon Octavio nem ugyanúgy Isten parancsait
követi-e, akárcsak az anyja.
– Miért, mi történt vele? – színlelt meglepetést. – A balesetére
gondolsz?
Természetesen tisztában volt azzal, hogy Wolf professzor sérülése
távolról sem holmi szerencsétlen véletlen következménye, de ha
bevallja, azzal elárulta volna magát, hogy vájkált a professzor
magánéletében, és noha az első csapdába beleesett, ebbe semmi esetre
sem hagyhatta behúzni magát.
Octavio olyan átható, ugyanakkor hűvös, tárgyilagosnak tetsző
tekintettel méregette, mint azokat a mintákat, amelyeket a
laboratóriumban alapos vizsgálatnak vetett alá.
– A pupillák tágulata, a szemkontaktus időtartama, a pislogás
szaporasága – suttogta. – Ezek az adatok többet elárulnak az emberről,
mint a kimondott szavak. És a te szemedből azt olvasom ki, Eulalie
tanonc, hogy hazudsz. Folyamatosan és mindenkinek hazudsz. Még ez

218
a kényszeres mozdulat is – tette hozzá Octavio, miután Ophélie
idegesen megigazította a szemüvegét – rengeteg információval szolgál
nekem rólad. Anyám szerint csak egy ügyetlen zöldfülű vagy, aki előbb
vagy utóbb úgyis feladja. De én tudom, hogy téged semmi sem állíthat
meg, mert valami egészen pontos cél hajt, amiatt férkőztél be közénk.
Személyes okod volt rá, egy olyan ok, amelynek semmi köze Bábelhez.
Nem a köz érdekei vezérelnek.
A nyitott folyosót egy arra elhaladó madárraj esti csivitelése töltötte
be. Ophélie érezte, hogy egy bogár az arcára telepszik, de nem
hessentette el, nehogy még jobban kiadja magát.
– Miért nem tettél semmit az ellen, hogy itt maradjak, ha ennyire
méltatlannak találsz a Jó Családhoz?
– Hogy jobban szemmel tarthassalak.
Azzal Octavio sarkon fordult, de még mielőtt eltűnt volna a
bozótban, a nap utolsó sugara egy pillanatra megcsillant szárnyas
előfutár-sarkantyúján. Majd a konzervatóriumra ráborult az éjszaka
sűrű és nyirkos takarója.
„Nem tud semmit – győzködte magát Ophélie, miközben nézte,
ahogy a fiú fokozatosan eggyé válik a feketeséggel. – Nem tudja sem
az igazi nevemet, sem azt, mit keresek itt. Gyanakszik, de tudni nem
tud semmit.”
– Eulalie tanonc, térjen vissza az osztagához! – hangzott fel máris a
folyosó egyik hangszórójából.
Ophélie felnézett a parkban álló őrtoronyba, amely csak egy volt a
sok közül. A tetején, mint egy éjjeli portyára induló macska szeme, két
halvány fénypont villant: egy távcső két lencséje. Most, hogy Octavio

219
már elment, a felügyelő csodálatos módon visszanyerte a látását és a
hangját.
Ophélie határozott léptekkel elindult a kollégium felé. Nem, nem
hagyja, hogy bárki elrontsa az örömét! Mert ma igenis sikert aratott.
A hálót üresen találta. A többiek még nem értek vissza. Az
olvasókörökben Pollux és Heléna előfutárai reggel hat és este tizenegy
óra között előre meghatározott beosztás szerinti váltásban dolgoztak, és
a munka végeztével külön fellengérjárat szállította őket haza.
Ophélie lehajtotta az ágyát, és ruhástul leheveredett rá.
„Holnap – gondolta, miközben az Emlékművet nézte, amely az
ablak szúnyoghálója mögött világítótoronyként fénylett a
messzeségben. – Holnap én is oda megyek.”
Minden bizonnyal elaludhatott, mert amikor kinyitotta a szemét, a
társai már mind ott voltak. Az ágyánál. Nem gyújtottak lámpát, csak
némán, áhítatosan körülállták a sötétben, mintha halottvirrasztáson
vennének részt.
Ophélie fel akart kelni, mire egyszerre több tucat kar nyúlt felé:
lefogták, visszanyomták a rácsra, és betapasztották a száját. Fájdalmat
egyik sem okozott neki. De a mozdulataik összehangoltak és
kérlelhetetlenek voltak.
– Az unokatestvéreim feltennének neked egy találós kérdést,
signorina – szólalt meg Mediana duruzsoló hangja a homályból. – Mi a
sorsa annak, bárkinek, aki közülünk szárnyakat kap?
Ophélie inkább csak sejtette, hogy Mediana a vezér, mert az arcát
nem látta. Félni nem félt, noha sem mozdulni, sem beszélni nem tudott;
az eljárás túlságosan meglepte ahhoz, hogy a félelem
elhatalmasodhatott volna rajta.

220
 – Hűségesküt teszel Medianának – suttogták kórusban a Jósok.
– Szeretnék mutatni neked valamit, signorina.
Mediana bekapcsolta a zseblámpáját, a fényét magára irányította,
amitől a bőre cikornyáiba ágyazott apró drágakövek az egész testét
ragyogással vonták körbe. Aztán intett Zennek, aki eddig igyekezett a
háttérben maradni. A keleties vonású lány szorongástól eltorzult arccal,
de szó nélkül engedelmeskedett, és akadásig kihúzta Ophélie
éjjeliszekrényének a fiókját.
– Nézz csak bele, te kis olvasópalánta! – búgta parancsolóan
Mediana.
A kezek szorítása engedett, a Jósok felültették Ophélie-t az ágyon,
nem erőszakoskodtak, csak finoman oldalra hajtották a fejét, hogy
belelásson a fiókba. Ophélie úgy érezte magát, mint egy zsinóron
rángatott marionettfigura. A fiók üresnek tűnt, elvégre nem használta,
nem tartott benne semmit.
De aztán a zseblámpa remegő fényében hirtelen meglátta, amit
látnia kellett: néhány aprócska, alig észrevehető árnyat.
– A matracod, az egyenruhád és a kesztyűd – sorolta Mediana
lesajnáló mosollyal. – Megvan mindened, látod, nem loptunk el
semmit. Végig itt voltak a fiókodban.
Ophélie Zenre nézett, aki szégyenében elfordította a fejét.
– Bizony, ő volt az – erősítette meg Mediana –, ő kicsinyítette le a
holmidat. De biztosíthatlak, nem kedvtelésből, nem is önszántából tette.
Ahogy az unokatestvéreim sem önszántukból tartanak most a
markukban. És bármennyire nem tetszik ez nekik, tudod, miért
csinálják mégis? Mert megkértem rá őket. Az itt jelen lévők kivétel
nélkül mind utálnak engem, de látod, milyen szépen

221
engedelmeskednek? – nevetett, és ahogy az arcára eső fénypászma
nőiesen lágy és férfiasan szögletes vonásait egyaránt kihangsúlyozta,
Ophélie egészen olyannak látta, mintha egy személyben ő lenne a
hálóterem királya és királynője. – Emlékszel még, mit mondtam,
amikor először összefutottunk? Hogy itt a hajad szála sem fog
meggörbülni, de fogást mindenkin találni, nem kell ahhoz fizikai
bántalmazás. Úgy döntöttél, köztünk maradsz, signorina, szóval ideje,
hogy elmagyarázzam neked, egészen pontosan mi errefelé a dolgok
rendje.
Talán csak igéző hanghordozása tette, az a dallamos kiejtés, de
Mediana nagyon meggyőzően beszélt. Ha azt akarta, hogy Ophélie
figyeljen rá, abban nem volt hiba. A hálótermek azon ritka helyek közé
tartoztak a konzervatórium területén, ahová nem telepítettek
periszkópokat, Elizabeth pedig külön szobában aludt, a kollégium
másik végében. Vagyis Ophélie nem számíthatott semmilyen
segítségre.
– Ebben a szobában csupán egyetlen tanoncból lesz virtuózjelölt, és
az az egy én leszek – folytatta a halk duruzsolást Mediana. – Azóta
erről álmodozom, amióta csak ki tudom mondani a szót: előfutár! És
meghalni is szárnyakkal a sarkamon fogok. A mai éjszakától kezdve
állítsd takarékra a mancsaidat! Határozottan megtiltom neked, hogy
Lady Septima előtt villogj. Húzd meg magad, ne ugrálj, és ne akarj
megfelelni másnak, csakis nekem! Ha átengeded az első helyet, nem
leszek hálátlan – nyújtotta el nyomatékosításul kéjesen az utolsó szót. –
Adandó alkalommal, amikor már elég magasra jutottam a ranglétrán,
megteszlek segédemnek.

222
 – De… én azt hittem… azt a beosztást nekem ígérted – dadogta Zen,
aki épp a fiókot próbálta visszagyömöszölni a helyére.
Mediana elmosolyodott, de egyetlen pillantásra sem méltatta Zent,
minden figyelmét Ophélie-ra összpontosította.
– A kivételezést Bábelen nem nézik jó szemmel. A többi állást
sajnálatos módon már elígértem az unokatestvéreimnek, és csak nem
vehetek fel magam mellé két segédet!
Az egyik Jós, aki Ophélie száját fogta be, elvette a kezét, hogy
megadja neki a válaszadás lehetőségét.
Amit Ophélie ki is használt.
– Tartsd meg Zent segédnek! Engem nem érdekel az állás.
Mediana egyenesen belevilágított a szemüvegébe. Ophélie-t a fény
elvakította, csupán a hallására támaszkodhatott, és az egyenruha
suhogásából annyit tudott megállapítani, hogy a lány mocorog. Az ágy
szélén Ophélie egy sarkantyús csizma talpának nyomását érezte a
kezén. Mediana nem lapította össze az ujjait, nem sanyargatta, épp csak
hozzájuk ért, de ez is elég volt ahhoz, hogy Ophélie-t mozdulatlanságra
kényszerítse. Egyértelműen jelezte felé, hogy uralkodik rajta.
– Látom, nem figyeltél eléggé az unokatestvéreimre, signorina.
Pedig megmondták: te is leteszed a hűségesküt. Ismételd utánam:
„Megteszek neked mindent, amit csak kérsz.”
Ophélie hallgatott. A lány Jós volt, vagyis ha ennyire el akarta érni,
hogy behódoljon neki, valóban azt kellett gondolnia róla, hogy képes
beárnyékolni a tehetségét. Bizonyos szempontból ez inkább hízelgő
volt. De amikor a lámpa végre másfelé világított, Ophélie azt látta,
hogy a lány tekintetében sóvárgás csillog. És ettől kezdett komolyan
megijedni.

223
 – Fordítsátok meg!
A Jósok egy emberként nekiveselkedtek, és hasra fordították
Ophélie-t. Finoman, erőszak nélkül tették a dolgukat, nem rángatták,
nem taszigálták, de ahogy a fejét belenyomták a párnába, annál
megalázóbb helyzetbe nem is hozhatták volna. Ophélie hiába
kapálózott, ezzel az erőfölénnyel szemben semmilyen ellenállást nem
tudott kifejteni, a karok azt csináltak vele, amit csak akartak. Hol voltak
ilyenkor a karmai, miért nem léptek támadásba?
– Nyugalom! – lehelte a fülébe Mediana. – Gyorsan végzek.
Ophélie ijedsége pánikba csapott át. Mediana számtalanszor
cukkolta, fitogtatta előtte a képességét, de mindeddig azok csak légből
kapott szavak voltak, egyszer sem lépett a tettek mezejére. Ahogy az
olvasók nem nyúlhattak semmilyen használati tárgyhoz a jogos
tulajdonosuk hozzájárulása nélkül, úgy a Jósok sem vájkálhattak senki
múltjában vagy jövőjében az illető beleegyezése nélkül. És ezt az
alapszabályt nem pusztán azért találták ki, hogy megkönnyítse az
együttélést: ez tabu volt, amelyet minden család tiszteletben tartott, és
amelyen nem lehetett csak úgy, könnyedén átlépni.
Ophélie-t a tehetetlenség kétségbeesése kerítette a hatalmába,
amikor egy kéz becsúszott a gallérja alá, és végigsimított a tarkóján.
A hátán, a gerincvelejéből kiinduló idegpályák mentén jeges áramlat
futott végig. Pár évvel korábban egy Krónikás egyszer már beletúrt az
emlékeibe: Ophélie akkor úgy érezte magát, mint egy unalmas könyv,
amelynek egy türelmetlen kéz gyorsan átpörgeti a lapjait, csak hogy
minél hamarabb a végére érjen.
Ezt, amin most ment keresztül, össze sem lehetett hasonlítani azzal
az élménnyel. Valaki, egy idegen, akit Ophélie nem akart beengedni,

224
beférkőzött a fejébe, és lázas kíváncsisággal kutatott benne, hogy a
kifürkéssze a legféltettebb titkait. Az élete töredékes képekben
elkezdett peregni visszafelé, minden kockáról kockára újra lejátszódott
benne, mintha egy ósdi diavetítő adagolta volna gépiesen. Octavio
vörösen izzó szeme. Elizabeth, ahogy feltűzi a csizmájára a szárnyakat.
Ambrosius görszéke, ahogy beszorult a kockakövek közé. A kerti
tároló, és a levágott copfja a gazzal teli zsák tetején. Archibald, ahogy
átadja neki a hamis iratokat. Az animai vásárcsarnok mosdója, amelyen
keresztül elmenekültek.
És ezek nem csupán képek voltak, velük együtt minden egyes
gondolata is felelevenedett, minden érzése feltámadt, ami azokban a
pillanatokban megfogalmazódott benne. Ophélie a párnába harapott,
teljes erejéből küzdött, hogy hárítsa a behatolást, de az elkerülhetetlen
elől nem menekülhetett. Végül Thorn emléke is megjelent. Ophélie úgy
látta maga előtt a jelenetet, mintha csak az előző nap történt volna: a
hórihorgas alak ott állt a cella közepén abban a túl szűk és szakadt
ingben, és iszonyú kínok árán próbált törött lábával talpon maradni.
Istennel szemben.
Amint Mediana elvette a kezét a tarkójáról, Ophélie visszatért a
jelenbe. Lihegett, a párna nemigen hagyta levegőhöz jutni.
A szemüvege belefúródott a bőrébe. Az ingét átizzadta.
– Bene, bene, bene! Tudtam, hogy van rejtegetnivalód, te kis hamis,
na de ez, ez minden várakozásomat felülmúlta! – szólalt meg Mediana
erőtlenül, mintha az időutazás fizikailag őt is megviselte volna,
ugyanakkor a diadal érződött a hangjában. – Ne aggódj, signorina, a
titkodat… a titkaidat megtartom magamnak, legalábbis addig, amíg
engedelmes kislányként viselkedsz. Senki sem fogja megtudni, még az

225
unokatestvéreim sem, mi hozott Bábelre, és ki is vagy valójában. És
ehhez csak egyetlen mondatot kell kimondanod.
Ophélie nagyot nyelt. Hányinger kerülgette. Szerette volna az egész
fennmaradó életét lehetőleg arccal lefelé ez alatt a meggyötört kispárna
alatt tölteni, de a Jósok visszafordították a hátára, Mediana felé, aki
nógatásképpen csettintett egyet.
– Hallgatlak.
Ophélie, mintha nem is ő feküdt volna az ágyon, kívülről hallotta
magát, ahogy elhaló, cérnavékony hangon kimondja:
– Megteszek neked mindent, amit csak kérsz.
Mediana rámosolygott, és homlokon csókolta.
– Grazie. Üdvözöllek a Jó Családban!

226
 MEGLEPETÉS

Megsütni rendesen egy lepényt azért nem olyan bonyolult, mintha azt
várnám el öntől, hogy igya ki a levesesfazekat!
– Nézze meg ezt a kezet, kedvesem! Ön szerint ilyen egy
konyhalány keze?
– Ne játssza itt nekem az úrinőt! Elég régóta élünk mi már egy fedél
alatt ahhoz, hogy tudjam, önnek is ugyanúgy megvan mindene, mint
bármelyik halandónak, fent is, lent is, elöl is, hátul is.
– Megkérem, hogy a lányom előtt ne használjon ilyen alpári
hasonlatokat.
– A lánya éhes.
– Udvarhölgynek neveltek. És én készítem az egész Légvárban a
legfinomabb teát.
– Hát, ha teával akarja kielégíteni a lánya táplálékszükségletét,
akkor az a kislány nem tanul meg egyhamar járni. Azt a bánatos
borsörlőjét, Berenilde! A barátja vagyok, nem a cselédje! Nem fogom
egyedül vinni a hátamon az egész háztartást!
Victoire az etetőszékéből – amelyet már kezdett kinőni – nézte,
ahogy a mama és keresztnagymama egyik ablaktól a másikhoz
szaladnak, és egymás után kitárják őket, hogy kiszellőztessék a füstöt.
Az ebédlő asztalán heverő tepsiből fura és elég orrfacsaró szag áradt.
Az ételt vastag fekete kéreg borította.
Keresztnagymama érkezése óta a házban sok minden megváltozott.
Keresztnagymama szokásos szigorú arckifejezésével a tepsi fölé
hajolt, és felvágta a fekete kérget, hogy megnézze, mi van alatta.
227
 – Ez teljesen elszenesedett. És az éléskamra üres. Írnia kellene
Faruk nagyúrnak.
Victoire elköhintette magát a füsttől. A mama azonnal odaszaladt
hozzá, és hadonászni kezdett az arca előtt a legyezőjével.
– Mindennap írok neki, Roseline asszony, de nem azért, hogy a
kéréseimmel zaklassam, hanem hogy támogassam. Koldulni nem
fogok, olyan mélyre sohasem süllyednék.
– Ki mondta, hogy kolduljon? De ennünk azért csak kell.
Keresztnagymama csípőre tette a kezét. Mindig morcosnak tűnt, de
keresztnagymama úgy igazándiból sohasem mérgelődött. Victoire már
egyáltalán nem tartott tőle. A papától viszont félt, és még ha nem is
nagyon értette, miről folyik a társalgás, remélte, hogy nem az lesz a
vége, hogy meghívják vendégségbe a papát.
A papa nem szerette.
– Én azt mondom, dolgozzunk meg az ételért – fejtette ki
keresztnagymama. – Mozduljunk ki végre a házból, ajánljuk fel a
szolgálatainkat, mutassuk meg ezeknek, hogy mi is érünk ám valamit!
Két legyezőcsapás között Victoire két apró gödröcskét fedezett fel a
mama rendszerint porcelánsima arcán. A mama másképp mosolygott,
mint régen. Ez a mosoly egyik napról a másikra jelent meg a szája
sarkában, akkor, amikor keresztnagymama megérkezett. És ettől a
mosolytól Victoire-nak is mosolyoghatnékja támadt.
Nem is a ház volt más: a mama változott meg.
– Pompás ötlet, Roseline asszony! Biztos vagyok benne, hogy a
nemesek két kézzel kapkodnának ön után, és elborítanák
gyémántokkal, ha tudnák, milyen remekül ért a papírragasztáshoz.

228
 Keresztnagymama összevonta a szemöldökét, de a ház nyugalmát
hirtelen csengőszó verte fel, és keresztnagymamának már nem volt
ideje kimondani, amit készült.
– Látogatót várt?
– Nem. Nézzük meg, ki lehet az!
Victoire cseppet sem bánta, hogy a mama kikapta a kényelmetlen
etetőszékből, és a karjára vette. A két gödröcske még mindig ott volt az
arcán, de a szája sarka remegett, ugyanúgy, mint a gyöngyök a
fülönfüggőjében.
Átmentek a zeneszobába, ahol keresztnagymama célirányosan a
kottaszekrényhez lépett. Victoire tudta, hogy azon keresztül lehet
bejutni a házba. Volt egy másik bejárat is, a hamis kert felől, de azt
egyedül keresztapa használta.
– Kunigunda asszony – mondta keresztnagymama, miközben
kikémlelt a kukucskálólyukon. – A nemjóját! Mit mondjak, csúnyán
megöregedett.
– Egyedül jött? – kérdezte a mama.
– Amennyire innen meg tudom állapítani, igen.
A mama, aki eddig olyan erősen ölelte Victoire-t, hogy még a szuszt
is majdnem kiszorította belőle, érezhetően megkönnyebbült. Bár nem
sokszor hozta szóba, minden, ami a ház falain kívül zajlott, nagyon
aggasztotta. Pedig Victoire borzasztóan szeretett volna legalább
néhanapján odakint is kicsit körülnézni. Olyan régen volt már, amikor
keresztapa elvitte magával arra a kalandos útra. Az eseménytelen napok
hosszúra nyúltak, és a rövid utazások már egyre kevésbé elégítették ki
Victoire kíváncsiságát. A házban már minden zugot felfedezett.
– Beengedheti – közölte a döntését a mama.

229
 – Biztos benne? – csodálkozott el keresztnagymama. – Melchior
báró tulajdon húgát? Hetek óta nézem, ahogy elküld mindenkit, nem
veszi át a csomagokat, és erre épp az előtt a Délibábos előtt akarja
megnyitni az ajtaját, akinek az unokaöccse nem mellesleg megölte a
bátyját? Ön szerint ez nem óvatlanság?
– Kunigunda asszony és én mindig kiálltunk egymás mellett. Nehéz
idők járnak a Délibábosokra. A káprázatokat az egész Sarkon nem
nézik jó szemmel, a könnyed mulatozásnak vége. Amióta tönkrement
az üzlete, Kunigunda asszony egyedül él, visszavonult, magam sem
tudom, hová, de előtte ezt lehetőleg ne hozza szóba: a látszat
megőrzésén kívül nem sok lehetősége maradt. Nyisson neki ajtót,
Roseline asszony!
Keresztnagymama elfordította a kulcsot a zárban, és kitárta a
kottaszekrény ajtaját. A zeneszobát azon nyomban csengés-bongás és
még a kormos tepsi szagánál is orrfacsaróbb illatfelhő töltötte be.
– Jó napot, hölgyeim!
Victoire szíve az izgatottságtól kalapálni kezdett. Az aranydáma!
Valahányszor eljött hozzájuk, az ünnepnap volt a házban. Victoire-t
„tubicám”-nak nevezte, és mindig tartogatott valami meglepetést a
számára: hol cseresznyeesőt bűvölt a fejére, hol ugráló mackókkal, hol
táncoló babákkal vagy egyéb változatos mutatványokkal kápráztatta el.
Annál nagyobb volt Victoire csalódottsága, amikor az aranydáma
bejövet még csak nem is üdvözölte. Egyedül keresztnagymama
érdekelte: vörösre festett ajka széles mosolyra húzódott, amikor
meglátta.
– Ön itt?! Ezek szerint igaz a szóbeszéd.
– Miféle szóbeszéd? – mordult fel keresztnagymama.

230
 – Nos, amely szerint a mi kis olvasónk megszökött, de mit is
beszélek, helyesebben szólva visszatért köreinkbe.
Az aranydáma ide-oda forgolódott – amitől a köpenyén fityegő
aranydíszek egymásnak ütődtek, és mind egyszerre csilingeltek –,
mintha keresne még valakit a szobában. Victoire ezt magára vette, és
türelmetlenül várta, hogy az aranydáma végre észrevegye a mama
karjában, és becézgetés közben konfettit fröcsköljön a hajába.
– Ne keresse Ophélie-t, drága barátném! – sóhajtott fel a mama. –
A szóbeszéd téved. Én magam sem tudom, merre lehet.
– Milyen kár!
Az aranydáma mosolygott, de Victoire látni vélte, hogy kezén a
pirosra festett hosszú körmök göcsösen megrándulnak.
– Megkínálhatom teával? – kérdezte tőle a mama a legkedvesebb
hangján. – Cserébe szívesen kifaggatom, mik a legújabb hírek az
udvarban, már ha hajlandó megosztani őket velem.
– Nem maradhatok – felelte az aranydáma. – Tulajdonképpen azt
reméltem, itthon találom az egykori nagykövetünket. Vagyis itt, az ön
otthonában.
Victoire felnézett a mamára, miután úgy érezte, mintha a karjából
kimenne minden erő. A mama is csalódottnak tűnt.
– Ahogy ön is látja, Archibald legalább annyira nincs itt, mint
Ophélie.
– Miért keresi annyira? – szegezte neki a kérdést keresztnagymama.
– Azért keresi, de már megint mit beszélek, azért keresem, mert úgy
esett, hogy rendelt tőlem egy káprázatot, amelyért azóta sem jött el,
hogy átvegye. Sokat segítene, ha elárulnák, merre találom. Szinte
lehetetlen utolérni!

231
 Az aranydáma egy kicsit mindig furcsa volt, de most még a
szokásosnál is furcsábban viselkedett, és ez nem hagyta nyugodni
Victoire-t. A szájával történhetett valami. Szaggatottan beszélt, mint
aki túlzásba vitte azt, amit a mama csak úgy hívott, „felnőtteknek való
káprázatok”.
– Rettentően sajnálom, drága Kunigunda, de nem tudok
Archibaldról többet önnél – felelte a mama. – Felteszem, megint
valamelyik szélrózsában szimatol. Hamarosan biztosan visszatér.
Mindig visszatér.
Az aranydáma a mama minden szavára nagyon figyelt. A szemét
olyan tágra nyitotta, mintha tetovált szemhéját kipeckelték volna, és
ezzel egyidejűleg szélesen elmosolyodott.
– Ez esetben én is visszatérek.
Azzal az aranydáma távozott arra, amerről bejött, a kottaszekrényen
keresztül.
Victoire gondolkodás nélkül utána eredt. A várva várt meglepetést
nem kapta meg, szóval úgy döntött, megszerzi magának. Kibújt
nehézkes, tohonya testéből, azt ott hagyta a mama karjában, és kisiklott
az ajtón, sebesen, akár a gondolat.
Könnyedén szökdécselt az aranydáma nyomában, aki ügyetlenül
botladozott az utca egyenetlen kövezetén, és mit sem sejtett arról, hogy
társasága van. Victoire járt már az utcán, de soha nem így, ilyen
messzire még nem utazott. Így minden más volt. Az aranydáma
lépteinek kopogása és arany fityegőinek zaja eltompult.
A lámpaoszlopok imbolyogtak, mintha a törzsük gumiból lett volna, a
fényük pedig a sötét háttér előtt egyetlen hatalmas fehér pacába
mosódott össze. Victoire mellett néhány másodperc eltéréssel

232
ugyanazon az útvonalon ugyanaz a kocsi kétszer is elhaladt: amikor
utazott, ilyesmi gyakran megesett vele, hogy kétszer hallotta vagy látta
ugyanazt a dolgot; ezen már meg sem lepődött.
Az igazi égből itt sem látszódott több, mint a ház körül. A mama
megmondta Victoire-nak, hogy ahhoz, hogy igazi eget lásson,
rengeteget kellene gyalogolni és lépcsőt mászni, de még ha el is vinné
odáig, ott olyan hideg van, hogy minden ujja jégcsappá fagyna.
Amikor utazott, Victoire nem érzett sem hideget, sem meleget, de
azt mindenesetre elhatározta, hogy egy nap elmegy, és megnézi
magának azt az eget. Az utca végén az aranydáma beszállt egy
felvonóba, és Victoire-nak szaporáznia kellett, ha nem akart lemaradni.
Behúzódott a fülke egyik sarkába, és onnan nézte az útitársát egyre
növekvő kíváncsisággal. Az aranydáma már nem mosolygott, viszont
nagyon viccesen icergett-mocorgott: időnként elképesztő fejkörzéseket
végzett vagy hátul bedugta a kezét a ruhája alá, és a csípőjét vakargatta.
Amikor Victoire lesütötte a szemét, a földön észrevette az árnyékát.
Vagyis inkább az árnyékait. Mert úgy tűnt, az aranydámának egy
csomó árnyéka van, amelyek ráadásul úgy kavarogtak a lába körül,
mintha külön életet élnének. Ez is egy olyan káprázat lett volna,
amilyenekkel őt szokta meglepni? A házban, a másik, a rendes
szemével Victoire ezeket az árnyakat nem látta.
A felvonóból kilépve tovább követte az aranydámát, és elég sokáig
kellett mögötte loholnia – bár szerencsére az utazás nem fárasztotta
Victoire-t –, mire betértek egy parányi házikóba. A hely arra a kis
műhelyre hasonlított, ahová a mama napi két órára vissza szokott
vonulni, hogy hímezgessen. A sok próbababa mellett állt benne egy

233
nagy fekete tábla tele krétával írt krikszkrakszokkal, és egy pult,
amelyet Victoire a földről biztosan nem ért volna fel.
De sehol egy káprázat.
Az aranydáma belülről becsukta az ajtót, majd odament a pulthoz, és
felemelte a rajta lévő telefonkészülék kagylóját. Victoire remélte, hogy
hamarosan azért történik valami ennél érdekesebb is: kezdett
unatkozni.
– Változott a terv – mondta az aranydáma a kagyló tölcsérébe. –
A mi kis szökevényünk sincs itt, de még darabolok egy maradit.
Maradok egy darabig. Nem, gyermekem, fő az óvatosság! Ez a
Kunigunda asszonyság nem túl vényelmes kimenet, kényelmes viselet,
de talán több ajtót kinyit előttem, mint gondoltam. Mondd meg a
többieknek, hogy ne lankadjon a figyelmük! Minden nap számít.
Victoire egy szót sem értett abból, amit az aranydáma összehordott –
a hangja bugyborgott, mintha víz alól szólt volna –, mégis kezdte
rosszul érezni magát. Az aranydáma szájának már nem volt semmi
baja. Victoire azért jött utána, mert a kaland őrült izgalmasnak tűnt, de
igazából annyira nem mulattatta. És közben egészen halkan, mintha a
másik Victoire fülével hallotta volna, beszűrődött a fejébe a mama
aggódó hangja – „az én drága csöppségem egyre gyakrabban merül
bele az álmodozásba!” –, és egészen finoman még a keze nyirkos
érintését is érezte magán, ahogy megsimogatja a haját.
Victoire épp a mamával volt elfoglalva, készült visszatérni hozzá,
hogy odasimuljon langyos bőréhez, amikor az aranydáma a pult mögött
elhúzott egy függönyt, és belépett mögé.
Victoire-ban újból feléledt a kíváncsiság, és utána suhant. Az utazás
bárminél, mindennél jobban csalogatta.

234
 A helyiség hátsó részében az aranydáma egy másik aranydáma fölé
hajolt. Victoire megdermedt. Ez a látomás nem ugyanolyan volt, mint
amikor az utcán a fiáker kétszer elment mellette. A másik aranydáma
egy hatalmas fehér szőnyegen feküdt, a szeme nyitva volt, az arcán
felhőtlen boldogság mosolya látszott, csilingelős köpenye pedig
kiterítve hevert körülötte, olyan volt, mint egy arannyal pettyezett
tócsa.
Az orrából és a füléből piros víz csordogált.
A fekvő alak az árnyakat nézte, bár mintha nem látta volna őket,
azokat a pipafüstszerű, majdnem átlátszó, csupasz, félig néni, félig
bácsi formájú alakokat, akik a szájához egészen közelről suttogtak neki
valamit, amit rajta kívül más nem hallhatott.
Victoire semmit sem értett a szeme előtt zajló jelenetből.
Az első aranydáma egy mozdulattal elhessentette a meztelen
árnyakat, amelyek a másik aranydáma körül legyeskedtek.
– Ez a mutatvány talán egy kicsit túl nehéz volt neked, nem bírtad
el. Ó, szegény, szerencsétlen gyermekeim, bárcsak ne lennétek ennyire
puhányak, ennyire sebezhetőek! – mondta, és vörös körmű kezével
lezárta a másik aranydáma tetovált szemhéját. – Nyugodj békében,
leányom, a halálod nem volt hiábavaló. Az arcodnak hála talán sikerül
megvilágítanom a mentét. Megmentenem a világot.
Miután a mondanivalóját befejezte, az első aranydáma, az eredeti,
lassan felemelte a fejét, és egyenesen Victoire felé fordította az arcát.
Úgy tűnt, nem látja, de erősen hunyorgott, nagyon erőltette a szemét, és
a kamrának pontosan abba a sarkába nézett, ahol Victoire lapult.
Mintha érezte volna a jelenlétét. Az árnyak mind odarebbentek, és
körülfonták a lábát; Victoire attól félt, mindjárt rávetik magukat.

235
 – És te, gyermekem? Te akarsz nekem segíteni megmenteni a
világot?
A következő pillanatban minden nyomtalanul eltűnt: a két
aranydáma, a fehér szőnyeg, a hátsó kamra. Victoire visszatért a
helyére, a másik Victoire testébe, a házba. És ismét ott ült szorosan
beszíjazva a szűk etetőszékben. A mama mosolygós arccal épp egy
kanálka lekvárt készült a szájába tömni.
Victoire kinyitotta a száját. Üvölteni akart. De hang nem jött ki a
torkán.

236
 A RABSZOLGA

Ophélie levette a szemüvegét, és hosszan dörzsölte a fáradtságtól eleve

kipirosodott szemét. Az utóbbi időben annyi szöveget látott, hogy még
álmában is betűk ugráltak csukott szemhéja mögött. Ültében kicsit
nyújtózkodott, hátrahajtotta a fejét, és felnézett a mennyezetre.
Helyesebben nem is a mennyezetre, hanem a padlószintre nézett. Az
Emlékmű tótágast állt, a látogatók fejjel lefelé sétálgattak néma
csendben a könyvtári polcok között. Ophélie még nem tudta megszokni
ezt a furcsa, fordított helyzetet, hogy ő van fent, és minden más lent.
Becsukta az előtte heverő könyvet, és még egyszer átnézte a leírást,
amelyet készített róla. A dátumnak és a kiadásnak fenntartott hely
üresen maradt, a jelesnek mondott szerző nevét pedig még sosem
hallotta: a szűk szakterületet érintő tanulmánykötet, amelyet kapott,
komoly fejtörést okozott neki, így vizsgálat közben a szemüvege
mellett többször az ujjait is kénytelen volt bevetni. Felnyitotta a
csőpostavezeték érkeztetőjének fedelét, és megkönnyebbülten
nyugtázta, hogy nincs alatta semmi. Úgy érezte, képtelen lenne egy
újabb könyvet kézbe venni.
Kikukucskált a fülkéjét a többiekétől elkülönítő lyukacsos
válaszfalon. A Jósok az asztali lámpáik fényében görnyedt háttal bújták
a számukra kiosztott műveket. Zen szinte ki sem látszott a
minisztériumi levéltár anyagainak magasra halmozott kötegei mögül,
sima homlokán kövér izzadtságcseppek gyöngyöztek.

237
 Egyedül Mediana ücsörgött tétlenül, mellén összefont karral a
fülkéjében. Épp Ophélie-t figyelte, és szemmel láthatóan kedve telt
ebben az időtöltésben.
– Végeztél az adagoddal, signorina? Én is. Menjünk lyukasztani!
Kettecskén.
Ophélie összeszedte a céduláit. Mintha lett volna választása…
Mindketten odavitték a pulthoz a feldolgozott köteteket, és átadták
őket a Fantomoknak, akikben valójában nem volt semmi kísérteties.
Téglaszín bőréhez a legtöbbjük jókora pocakot növesztett. A nevüket
örökölt adottságuknak köszönhették, amely képessé tette őket arra,
hogy bármilyen szilárd anyagot légneművé változtassanak, és fordítva.
Ily módon a gyűjtemény nagyobb darabjai is befértek a
csőpostavezetékbe, és egy szempillantás alatt akár egy többkötetes
lexikont is könnyűszerrel el lehetet juttatni az Emlékmű egyik végéből
a másikba.
Ophélie lekanyarodott a mennyezetről a falra, onnan pedig a
padlóra, majd belépett a központi csarnokba vezető nyolc
transzcendium egyikébe. Nem nézett hátra, Mediana csizmájának
kopogásából úgyis tudta, hogy a lány nem maradt le. Bárhová ment, ez
a gúnyos kopogás mindenüvé követte, még álmában is kísértette.
Amióta az ifjú Jós tehetség a nyakára tette a kezét, Ophélie nem
rendelkezhetett a saját élete felett.
Az üvegkupolának köszönhetően az előcsarnok fényárban úszott, a
Secretarium alatti részt leszámítva. Ophélie belépett az árnyékba.
A régi világot ábrázoló hatalmas glóbusz súlytalanul lebegett a térben:
közel volt, mégis elérhetetlennek tűnt; pontosan olyan volt, mint
amilyennek a képzeletében annyiszor látta.

238
 Ophélie minden alkalmat kihasznált, hogy elsétáljon a földgömb
alatt, de hiába kerülgette, hiába bámulta, rést sehol sem talált rajta.
A belsejébe csak egyetlen módon lehetett bejutni: az északi
transzcendium végéből egy függőfolyosó vezetett az ajtóig, amely
olyan szépen beleolvadt a felszín mívesen kidolgozott domborzatába,
hogy szabad szemmel odalentről ki sem lehetett venni. A függőfolyosót
háromórás váltásban egy-egy őrszem felügyelte; és ahhoz, hogy
leereszkedjen, egy különleges kulcs kellett, amelyből az Emlékmű
személyzeti állományának tagjai közül nem sokaknak volt másolata.
Lady Septima a sajátját a fián kívül másnak nem adta oda, legfeljebb
nagy ritkán Medianának vagy Elizabethnek, és nekik is csak akkor, ha
Sir Henry kifejezetten őket kérette.
Ophélie rettentően szerette volna tudni, mit kell tennie ahhoz, hogy
beférkőzzön a robot kegyeibe, aki úgy is képes volt irányítani az
olvasókörök munkáját, hogy soha még az orrát sem dugta ki a
Secretariumából. Találkozni még nem volt szerencséje vele, de léptei
kongó zaját egyszer-kétszer már elkapta, amikor a rendszer elakadt – az
adatbázis lyukkártyái ugyanis mind a Secretariumba kerültek, ott
iktatták és dolgozták fel őket –, mert olyankor Sir Henry leereszkedett a
földgömb alsóbb szintjeire. Sir Henry csillapíthatatlan éhséggel falta a
könyvészeti adatokat, rosszabb volt, mint egy édesszájú haspók, aki
beszabadul egy cukrászdába. A tempó, amelyet a katalogizálásban
diktált, gyakorlatilag tarthatatlan volt, a cédulák soha nem voltak elég
részletesek az ízlésének, arról nem is beszélve, hogy rengetegszer
visszaküldte őket. Ophélie már nem is tartotta számon, hányszor kellett
ugyanazt a munkát elölről kezdenie, miután a papírlap közepén csupa

239
nagybetűvel vörösen virító „HIÁNYOS” pecséttel visszakapta a
feljegyzéseit.
Lazarus nem azért alkotta meg az automatákat, hogy az ember ne
taszíthassa többé szolgasorba embertársait? Ophélie-nak lett volna a
nagy feltalálóhoz néhány szava.
Ophélie hunyorított. A levegőt vékony füstkígyó szelte át a
magasban, és hosszan kanyargó pályája végén egy utolsó
csigavonalban fentről bekúszott a földgömbbe. A csőpostavezeték
üvegből készült, áttetsző csatornái, amelyeken keresztül a
dokumentumok eljutottak a Secretariumba, csak akkor látszottak, ha
rájuk esett a napfény. Egy kósza és meglehetősen őrült gondolat erejéig
átfutott Ophélie agyán, nem ez lenne-e a legjobb módja annak, hogy ő
is feljusson oda. A belső szabályzat természetesen szigorúan tiltotta az
élőlények, köztük az emberek légneműsítését – mellesleg ahhoz csak a
legtapasztaltabb Fantomoknak volt meg a kellő adottságuk, hogy az
életük kockáztatása nélkül maguk is köddé váljanak –, de Ophélie
kezdte feladni a reményt.
– Addig te oda fel nem mész, amíg én élek! – súgta oda neki
Mediana, és két ujja közé fogta Ophélie állát, hogy elfordítsa a
glóbuszról a tekintetét. – Teszünk egy kis kitérőt, presto, a hólyagom
már nem bírja sokáig.
Ophélie engedelmesen követte oldalra, megállt a mosdó előtt, és
türelmesen várta, mint a gazdáját egy jól nevelt kiskutya. A helyzet
kellőképpen lealacsonyító volt. Mediana iránti tehetetlen dühét azonban
össze sem lehetett hasonlítani azzal a mértéktelen haraggal, amelyet
önnön magával szemben érzett. A mosdó ajtaja félig nyitva maradt;
Ophélie a kézmosók fölötti tükrök egyikében meglátta a saját

240
képmását, és szúrós pillantással végigmérte. Vétkezett, és ez cseppet
sem volt elhanyagolható: kiadta és veszélybe sodorta Thornt.
– Nem fogok kertelni. A maga munkája nem kifizetődő.
Amint az árkádok alatt meghallotta Lady Septima pattogó hangját,
Ophélie vigyázzba vágta magát. És nagy igyekezetében persze mindent
kiejtett a kezéből: a cédulái szanaszét szóródtak a földön.
A korrepetitorokkal, pláne LUX Lordjaival szemben a köszöntés
elmulasztása azonnali hatállyal kiszabható büntetést vont maga után.
Ezt Ophélie nem kevés házimunka és rövidebb elzárás árán már
alaposan az eszébe véste.
Ez alkalommal Lady Septima viszont kivételesen nem hozzá beszélt,
hanem az öreg takarítóhoz, aki módszeresen, kockáról kockára
sepregette végig az Emlékmű kövezetét.
– Az épület fenntartását LUX nagyvonalú adományai teszik
lehetővé. Az emléktárosaink jelentős összegeket fordítottak automaták
beszerzésére. És bármelyik józanul gondolkodó ember beláthatja, hogy
a gépek teljesítménye százszor hatékonyabb, mint a magáé.
Lady Septima szavai hallatán Ophélie felvonta a szemöldökét,
miközben lehajolt, hogy összeszedje a papírjait. Az alacsony, izmos nő
kevélyen állt a magas, sovány takarítóval szemben, és egy nyitott
iratrendezőt tartott az orra elé.
– Hálásak vagyunk kitartó és hűséges szolgálatáért, öreg, de ideje
átengedni a helyet a jövőnek. Itt írja alá!
Lady Septima maga volt a megtestesült tekintély: villogó szeme,
arany díszei, mindene, egész alakja sugárzott, akár a nap. A takarító
ennek ellenére nemet intett a fejével.

241
 Ophélie-ban azonnal ellenállhatatlan rokonszenv ébredt az idős férfi
iránt. Az egyenruhája zsebében Thorn órájának fedele hangos
csattanással kipattant, majd visszazáródott.
A szokatlan zajra Lady Septima hátrafordult.
– Eulalie tanonc, nem akad semmi dolga?
Ophélie kezét teljességgel lefoglalta a cédulák rendezgetése,
ellenkező esetben marokra szorította volna az órát, nehogy az még
egyszer elcsattintsa magát. Szegény megkergült szerkezet egyre
gyakrabban önállósította magát, akkor nyitogatta és csukogatta a
fedelét, amikor csak tetszett neki. Járni talán nem járt rendesen, de
kitartásnak nem volt híján.
– De igen, asszonyom.
– Nem úgy tűnik. A fejlődését a próbaideje alatt személyes
sikeremnek könyveltem el. De azóta nemhogy nem haladt előbbre,
egyre silányabbak az eredményei. Ne bízza el magát a szárnyaitól,
ugyanis bármikor elveszítheti őket.
Ophélie előreszegezett szemüveggel állta Lady Septima parázsló
tekintetét. Mert ha ez a nő valóban olyan nagyszerű megfigyelő volt,
mint amilyennek a benne rejlő képességek alapján lennie kellett, akkor
azzal is tisztában lett volna, mi folyik Heléna előfutárjainak
osztagában.
De talán tudta is.
– Gondoskodom róla, hogy Sir Henry megemelje az olvasóköre
feladatkvótáját – vetette oda Lady Septima elmenőben, miközben
katonás léptekkel távolodott. – A társai nagyon hálásak lesznek
magának ezért, Eulalie tanonc.

242
 Csoportos büntetés, már csak ez hiányzott Ophélie-nak. De az
elhangzottak ellenére nem állta meg, hogy ne mosolyogjon rá az öreg
takarítóra, aki zavartalanul sepregetett tovább, és bozontos arcszőrzete
mögül lopva rápillantott.
– Még a végén azt fogom hinni, szereted, ha megbüntetnek,
signorina.
Ophélie minden izma megfeszült. A mosdóból kijövet Mediana
odalépett hozzá, és teljes súlyával a hátára nehezedett, nem hagyta
felállni. Noha térden állásból Ophélie az arcát nem látta, doromboló
hangjában érezte a gúnyt, és tudta, hogy nevet.
– Vigyázat! – hajolt a lány a füléhez. – Balfék tizenkét óránál.
Ophélie rémülten felnézett. Blasius a csarnok kellős közepén
elengedte a könyvtári kocsiját, és egyenesen felé tartott. Ahogy
közelebb ért, Mediana hátrált pár lépést. A raktáros balszerencséje
legendás volt. Bármerre ment, bármihez nyúlt, az jól nem sülhetett el:
hol leszakadt egy könyvespolc, hol kidurrant egy villanykörte.
Blasius leguggolt Ophélie mellé, hogy segítsen összeszedni a
céduláit, de nagy buzgalmában keményen Ophélie homlokához
koccantotta a fejét.
– Miss Eulalie – mosolygott rá félénken üdvözlés gyanánt. –
Annyiszor próbáltam… De soha nem volt… Anyway, örülök, hogy
végre beszélhetünk.
A szárnyhajtányban esett találkozásuk óta valóban most először
kerültek olyan helyzetbe, hogy szót válthassanak egymással. És nem
véletlenül: Ophélie megtett mindent, hogy ne fusson össze vele az
Emlékműben. Valahányszor meghallotta sündörgő lépteit az
olvasófülkéje körül, a jegyzeteibe mélyedt; ha meglátta valamelyik

243
polc végében, sietve irányt váltott. De Blasius, az a férfi, aki elől
mindenki hanyatt-homlok menekült, szemmel láthatóan annyira
szeretett volna beszélgetésbe elegyedni vele, hogy Ophélie minden
alkalommal, amikor kisiklott előle, egyre jobban szégyellte magát.
– Sajnálom… – motyogta, de nem mert a raktáros szemébe nézni. –
A tanulmányaim minden időmet felemésztik.
Magában azért könyörgött, hogy a férfi ne erőltesse tovább a
társalgást, és hagyja elmenni. Hogy értethetné meg vele, hogy nem
szabad elárulnia neki semmit, a titkai nincsenek nála biztonságban? Az
érzés pedig, hogy Mediana kettejük minden mozdulatát kaján
kíváncsisággal figyeli, elviselhetetlen volt számára.
Blasius egészen mélyre hajolt, és vizenyős sündisznószemével
próbálta elkapni Ophélie tekintetét.
– Miss Eulalie, ha hajlandó lenne rám szánni néhány percet…
Ophélie olyan hevesen kapta ki a kezéből a céduláit, hogy azzal sem
lephette volna meg jobban, ha eltöri a szegycsontját, és kitépi a
mellkasából a szívét.
– Sajnálom – hadarta szemlesütve ismét.
Ennél többet nem mondhatott neki.
A raktáros döbbenten felvonta bozontos szemöldökét, majd pár
másodperc elteltével a tekintetében a felismerés szikrája villant.
A fájdalmas felismerésé.
– Nem – felelte, és lassan hátrálni kezdett. – Én sajnálom.
Görnyedt háttal visszaballagott a kocsijához, amelyet alig tolt pár
métert, máris rágurította egy látogató lábára, aki szerencsétlenségére
rosszkor volt rossz helyen. Ez is egy olyan pillanat volt, amikor

244
Ophélie iszonyúan bánta, hogy levágta hosszú loboncát; a rövid hajjal
az a legnagyobb baj, hogy nem lehet mögé elrejtőzni.
– Hohó, kihagytam volna valamit? Csak nem egy kis románcot látok
itt bontakozni? – támasztotta meg az állát Ophélie vállán Mediana. –
Szegény férjed, ha tudná…
Ophélie agyát elöntötte a méreg, képtelen volt tovább tűrni. Amikor
legalább tízen fogták le, a karmai azzal a túlerővel szemben nem értek
semmit, de Medianát gond nélkül eltaszították. A fiúsan erős alkatú
lány könnyedén kivédte a csapást, megpördült a tengelye körül, és
felnevetett, mintha Ophélie csak finoman eltolta volna magától.
– Ó, el is felejtettem. De lám, a mi kis Animistánkból előbújt a
Sárkány!
– Még egy szó – sziszegte Ophélie a foga közt –, és a saját
kezemmel vetek véget ennek a zsarolásnak!
A lány arcán a mosoly őszinte megbánás arckifejezésébe váltott.
Mediana mindig ezt csinálta. Hol úgy viselkedett, mint egy fiú,
kihívóan, hol kedves volt, és lágy, akár egy lány, mintha nem is egy,
hanem egyszerre két álarcot viselne.
– Azt hiszem, ideje, hogy egy kicsit elbeszélgessünk egymással, noi
due. Menjünk lyukasztani!
Az emléktárosok belső szóhasználatában a „lyukasztás” azt a
folyamatot jelölte, amikor a kézzel írt cédulákat átvezették
lyukkártyákra, hogy bekerülhessenek Sir Henry adatbázisába. És mivel
a lyukasztók hangosabbak voltak bármelyik régimódi írógépnél, az
alagsorban egy külön, hangszigetelt termet alakítottak ki nekik, hogy
ne zavarják az olvasókat.

245
 Bizalmas megbeszélésre a hely tökéletes volt, ami odabent
elhangzott, azt avatatlan fülek nem hallhatták.
– Előbb ellenőrizzük a munkádat!
Ezzel indított Mediana, miután behúzta a légmentesen szigetelő
ajtót, és körbekémlelt, hogy meggyőződjön arról, rajtuk és a
lyukasztókon kívül nincs senki és semmi más a helyiségben.
Letelepedett egy támlátlan kisszékre, és egyenként átnézte Ophélie
katalóguscéduláit.
– Sokat fejlődtél – füttyentett elismerően Mediana. –
A kontextusmeghatározásaid egyre pontosabbak, bravissimo! – Azzal
elővett egy töltőtollat, a fogával letekerte a kupakját, és teljes sorokat
húzott át minden egyes cédulán, amelyeken Ophélie órákat dolgozott. –
Na, így már nem festenek olyan fényesen az eredményeid.
– Sir Henry megint újraíratja velem az összeset.
Mediana szeme felcsillant, és együtt ragyogott a bőre cikornyáiba
mélyesztett drágakövekkel. A lány arca annál jobban felderült, minél
sötétebb színűre váltott Ophélie szemüvegének a lencséje.
– Mulatságos, hogy úgy beszélsz róla, mintha attól félnél, hogy
felbosszantod.
– Nem hiszem, hogy egy robotot fel lehetne bosszantani – vágott
vissza Ophélie elfojtott hangon. – Ellentétben velem. Egyedül a
legjobbak juthatnak be a Secretariumba: és azzal, hogy visszafogsz,
csak vesztegeted az időmet. Nem azért jöttem Bábelre, hogy a
rabszolgád legyek, és kényed-kedved szerint ugráltathass.
– Megértelek, tudom, hogy elég nehezen éled meg a helyzetet –
sóhajtott Mediana. – Ezért megérdemled, hogy eláruljam neked, miért
ragaszkodom annyira ahhoz, hogy előfutár legyek.

246
 Visszaadta a céduláit Ophélie-nak, a saját kötegét pedig letette az
egyik lyukasztó mellé az asztalra. A gépezet a sok pecekkel a
belsejében és elefántcsont borítású billentyűzetével a leginkább egy
zongorához hasonlított. Ellenben a zaj, amelyet munka közben
kibocsátott magából, még a legnagyobb jóindulattal sem volt
muzsikának nevezhető.
– Mert az előfutárok mindent tudnak a világról! – kiabálta túl
dallamos hangján Mediana a lyukasztó kattogását. – Imádom a titkokat,
és nagyon úgy tűnik, hogy ennek a szenvedélyemnek szép lassan a
rabjává váltam.
Ophélie maga is elhelyezkedett egy lyukasztó előtt, és ahogy
oldalról elnézte Medianát, nem tudott nem csodálattal adózni a lány
kézügyességének: az ujjai tétovázás nélkül, könnyedén siklottak, szinte
táncoltak a billentyűkön. A maga részéről ő még megközelítőleg sem
kezelte ennyire magabiztosan az Elizabeth fejéből kipattant kódolási
rendszert; javíthatatlan kétbalkezes lévén ráadásul gyakran félreütött, és
olyankor kezdhette az egészet elölről.
– Kevés olyan tárgy van, amiben nem jeleskedsz – ismerte el
kelletlenül Ophélie. – Eleve hátránnyal indulunk veled szemben. De
akkor miért olyan fontos neked, hogy belerondíts az eredményeinkbe?
Mediana befűzte a következő kártyát a gépébe; a vonásai
ellágyultak.
– Őszintén, te tényleg azt hiszed, hogy a tehetségem elég lett volna
ahhoz, hogy eljussak idáig? Az örökölt képességem nemcsak arra jó,
hogy akihez hozzáérek, annak az emlékeibe belenézzek, hanem hogy a
tudását is magamba szívjam. Tudod, miért kaptam belépést a
Secretariumba? Mert Sir Henrynek és Lady Septimának haladéktalanul

247
szüksége volt egy fordítóra, aki ismeri a régi nyelveket. És tudod,
hogyan váltam egyik napról a másikra a holt nyelvek egyik legnagyobb
szakértőjévé? Hát úgy, hogy sok, rengeteg tudorra rátettem a kezemet.
És cserébe én is megengedtem nekik, hogy rám tegyék a kezüket.
Az utolsó mondatot Mediana pötyögés közben mintegy mellékesen,
játszi könnyedséggel fűzte a mondanivalója végére, de Ophélie-t nem
tudta becsapni. Ez a gyönyörű, bubifrizurás, fiús alkatú lány nagyobb
áldozatot hozott azért, hogy a tudásszomját kielégítse, mint azt sejteni
engedte.
– És megérte?
– Nincs olyan titok, ami ne érné meg a befektetést. Ha csak rajtam
múlna, az egész életemet a Secretariumban tölteném, hogy minden
rejtélyét megfejtsem. Hallottál már a „végső, nagy igazság”-ról, ugye?
Szilárdan eltökéltem magamban, hogy ha addig élek is, de rájövök, mi
az. Ami azt illeti, titkod neked is van bőven, signorina.
Mediana elvette a kezét a billentyűzetről, és Ophélie szemébe nézett.
A tekintetéből látszott, hogy ezúttal komolyan beszél.
– Egyenes leszek: némelyik emlékedet elég nehezen tudom
értelmezni. Azt a fickót például, aki képes alakot váltani, egyáltalán
nem tudom hova tenni. Egyvalamit azonban biztosan tudok: te és a
férjed igen kínos helyzetbe hoztátok Bábelt. A városállam az összes
szilánkkal kereskedelmi egyezményt kötött, köztük Animával és a
Sarkkal is. Ez nem éppen az a hely, ahol a hozzátok hasonló
szökevények menedékre találnak. Ha LUX megtudja, ki vagy, és kit
keresel, arra nagyon is ráfizethetsz. És te még viszonylag jól megúszod
ahhoz képest, ami a férjedre vár, ha elkapják. Bábel elutasítja az

248
erőszak valamennyi formáját, de higgy nekem, nem akarod tudni, mi
folyik az úgynevezett átnevelőtáboraikban.
Ophélie ujjai kisiklottak a billentyűzeten. Unottan, mint akinek már
úgyis mindegy, kihúzta a félig kész kártyát, és befűzött helyette egy
újat.
– És akkor most mi lesz? Feljelentesz?
– Nem, signorina, de szeretném, ha megértenéd, hogy a helyedben
én nem nagyon panaszkodnék. Nem tetszik, hogy zsarollak? Tanulj
meg együtt élni vele!
– És mi van, ha én is beleolvasok a személyes tárgyaidba az
engedélyed nélkül? Ha én is megzsarollak a titkaiddal?
– Parancsolj, állok elébe! Ha találsz valamit, ami legalább olyan
durva, mint az, amit te rejtegetsz, nyugodtan felhasználhatod ellenem –
felelte Mediana készségesen. – De azt is vedd számításba, hogy Lady
Septima melyikünk szavának fog inkább hinni.
Ophélie az összefirkált, helyenként áthúzott cédulákat bámulta az
asztalon, és közben próbált lehiggadni, lassan beszívta és kifújta a
levegőt, hátha attól a szemüvegéről is eltűnik a sötétszürke füstréteg,
amelytől már alig látott valamit. Csapdában érezte magát. Tényleg az
lenne a sorsa, hogy még hetekig egyik rontott lyukkártyát gyártsa a
másik után? Tényleg le kellene mondania arról, hogy megkeresse
Thornt, hogy megvédhesse?
Mediana ismét a billentyűk közé csapott, kecsesen, akár egy igazi
zongorista.
– Tudom, hogy utálsz. Engem itt mindenki utál. És az egészben az a
leginkább lehangoló, hogy nem azért utáltok, mert sok mindent tudok
rólatok. Hanem azért, mert a lelketek mélyén érzitek, hogy senki sem

249
ért meg titeket nálam jobban. Nem nyúltam messzire vissza a múltadba,
signorina, de ha visszamentem volna egészen a születésedig, jobban
ismernélek, mint te önmagadat.
– Nem ismersz!
Ez a rövidke mondat – bár Ophélie nem azt akarta –, egészen úgy
hangzott, mint egy figyelmeztetés. Mediana viselkedését, azt a
magabiztosságot, ahogy szinte átvette az irányítást az élete felett – nem
talált rá magában jobb szót –, egyenesen pofátlannak tartotta, és ettől
minden idegszála pattanásig feszült.
– Ó, de igen, ismerlek! – tiltakozott békülékeny hangon Mediana. –
Tudom, mennyire félsz, hogy nem találod meg azt a valakit, aki nincs
melletted, de a hiánya minden gondolatodat leköti. És azt is tudom –
tette hozzá némi hatásszünet után –, hogy legalább ugyanannyira félsz
attól, hogy a vállalkozásod sikerül. Nem bírod, ha gyerekként kezelnek,
de amint szembekerülsz egy férfival, úgy viselkedsz, mint egy
tapasztalatlan bambina.
Ophélie keze úgy reszketett, hogy kénytelen volt az ujjait rászorítani
a térdkalácsára. Egy röpke pillanat erejéig felrémlett előtte egy látomás,
amelyben Mediana serényen lyuggatta a saját nyelvét. A helyiségben
töltött idő fennmaradó részében nem szóltak egymáshoz, mindketten
kizárólag a céduláikkal és a billentyűikkel foglalkoztak.
Mediana hamar végzett, már rég befejezte a munkát, míg Ophélie-
nak még jócskán maradt mit csinálnia, az elhangzottak után nehezen
tudott a feladatra összpontosítani.
– Ajándék.
Ophélie értetlenül nézte a két belépőjegyet, amelyet Mediana letett
elé az asztalra.

250
 – Nem vagyok én olyan könyörtelen, mint amilyennek gondolsz.
Tudod, amikor azt mondtam, szeretném, ha te lennél a segédem,
őszintén beszéltem. Az én érdekem is, hogy gondodat viseljem, és azt
látom, hogy ki vagy merülve, állandóan felkapod a vizet. Holnap
vasárnap. Kérj kimenőt, és menj be a városba kikapcsolódni, irány a
kabaré!
A gondolat, hogy ha csak pár órára is, de megszabadul Medianától,
csábító volt, de Ophélie sehogyan sem tudott megbarátkozni a lány
azon szokásával, hogy mindenáron ő akarja beosztani az idejét.
– Eszem ágában sincs – felelte keményen.
– Nem ajánlatnak szántam. Fogalmad sincs, hány embert kellett
megszorongatnom azért, hogy megszerezzem ezeket a jegyeket.
Elmész, punto e basta!
– Minek?
Mediana titokzatos képpel betette a kész lyukkártyáit a
teherfelvonóba. Ebben a pillanatban valóban úgy tűnt, mintha álarcot
viselne.
– Leegyszerűsítve mondjuk úgy, hogy az nem nevezhető
éppenséggel tisztességes helynek. És az én pályafutásom szépen ível
felfelé. Ezt megérted, ugye? Én nem engedhetem meg magamnak, hogy
nyilvánosan ilyen helyeken mutatkozzak, de abban a kabaréban
állítólag elég érdekes dolgok történnek. Olyan dolgok, amelyek
árthatnak a hírnevemnek. Ne egyenruhában menj, és lehetőleg ne is
egyedül, úgy kevésbé hívod fel magadra a figyelmet. Nézz körül,
gyűjts nekem információt, és én meghálálom.
– Leszállsz rólam?

251
 – Azt nem mondtam, de az információért információval fizetek
cserébe.
– Miféle információ lehet a birtokodban, ami engem érdekelhet?
Amikor Mediana lassan, kéjelegve, szinte magakelletően odahajolt
hozzá, Ophélie kővé dermedt, és kis híján lefordult az ülőkéről.
– Arról az égimeszelőről van szó, a te hites uradról – búgta
sejtelmesen a fülébe. – Én már találkoztam vele. Itt. Az Emlékműben.
Azzal Mediana felkapta az asztalról a jegyeket, és pajkosan
megcsapkodta velük Ophélie szemüvegét, amelynek lencséi úgy
elsápadtak, hogy ismét áttetszővé váltak.
– Menj el oda helyettem, signorina, és ha visszajöttél, többet is
elárulok.

252
 A TILALMAK

A bazár bejárata olyan volt, mint egy szentélyé, csak ez a szentély

acélból és üvegből épült. Ophélie egy szfinx árnyékából bámulta a
zsibongó tömeget, az emberek, az állatok és az automaták színesen
nyüzsgő mozaikját. Az erős szagok szinte a belélegezhetetlenségig
elnehezítették a nyári forróságtól amúgy is fülledt levegőt.
Ophélie tudta, hogy hiába teszi, a szemével mégis Thornt kereste a
sokaságban. Az utóbbi hónapok alatt feltételezésekből kész várat ácsolt
magának, amelyet vázként csupa „ha” és „talán” tartott össze. De a
gondolattól, hogy jó úton jár, hogy Thorn nyomára bukkant, már ha
Mediana nem hazudott neki, hevesebben vert a szíve. És minden egyes
dobbanás, bármilyen feszült és türelmetlen volt is Ophélie, reménnyel
töltötte ki a bensőjében a fekete űrt.
Nehezére esett beismerni, de volt abban valami, amit Mediana
mondott neki: félt. A találkozást, hogy ne mondja, az újra egymásra
találást Thornnal számtalanszor lejátszotta a fejében, de arra sohasem
gondolt, mi lesz utána.
Ekképpen merengett, amikor hirtelen meglátta. Nem, természetesen
nem Thornt, hanem azt, akit várt.
A tömegben Blasius csetledezett-botladozott felé; hétköznapi
öltözékében elsőre alig lehetett felismerni. A hegyes orrú papucsot, a
buggyos nadrágot, a bő ujjú köpenyt mintha egyenesen azért találták
volna ki, hogy a raktáros mindenbe beakadjon velük. Nazális lévén az
orrát kénytelen volt befogni, kifinomult szaglását nyilván bántotta a
bazárban kavargó rengeteg szag és illat. A naptól szenvedő arccal
253
hunyorgott, de amint belépett a szfinx árnyékába, láthatóan
megkönnyebbült, hogy Ophélie-t ott találja a megbeszélt helyen.
– Biss Eulalie! – örvendezett, de az orrát mindenesetre nem engedte
el. – Beg kell hagydob, alig akartab hiddi a szebebdeg, abikor
begkaptab az üzedetét. Ez a találkozó olyad váratladul ért… Éd… id
fact, azt hitteb, deheztel ráb.
– Még mielőtt bármi mást mondana, muszáj figyelmeztetnem –
hadarta Ophélie, nehogy túl késő legyen. – Tudom, hogy beszélni akart
velem, de kérem, ne osszon meg velem semmit, ami a magánéletére
vonatkozik. Az enyém fölött jelen pillanatban nem én rendelkezem, így
nem ígérhetem önnek, hogy megőrzöm a titkait. És van itt még valami,
amit tudnia kell – vette elő a kabaréba szóló jegyeket. – Ha velem tart,
nagy valószínűséggel bajba keverem.
Ez utóbbi kijelentéstől Blasius annyira meglepődött, hogy még az
orrát is eleresztette. Zavart képpel, mintha vívódna magában,
megigazította a fején a turbánt, majd félénken elmosolyodott.
– Well, ilyet is ritkán hallok más szájából. Általában én szoktam
másokra bajt hozni. De fő a változatosság! Hová megyünk?
Ophélie szíve csordultig telt hálával az előtte álló ember iránt, és
hirtelen nem is tudta, mit mondhatna. Nem találta a megfelelő szavakat.
Mindig így járt, valahányszor elöntötték az érzelmek: a szavak cserben
hagyták.
– Őszintén szólva abban bíztam, ön tudni fogja. Egy csomó köztéri
irányjelzőt végigkérdeztem, de egyik sem ismerte a címet. Egyedül
annyit tudok, hogy annak a kabarénak valahol itt kell lennie a
környéken.

254
 Ophélie átadta a jegyeket Blasiusnak, aki azonnal ráncolni kezdte a
homlokát.
– Biztos benne, hogy az itt álló cím nem téves?
– Miért?
– Mert ez az ókori fürdő címe, amely évezredek óta nem működik.
Csak romok vannak a helyén, és azokat is rendszerint ellepik a kofák az
asztalaikkal. De ha… well, ha hajlandó követni, örömmel elvezetem
oda.
Blasius arca a természetes pírnál vörösebb árnyalatot kapott, de
Ophélie-nak fel sem tűnt, túlságosan lefoglalták a saját gondolatai. Mi
van, ha a kabaré, a jegyek, az egész kiruccanás megint csak valami
rosszmájú ugratás?
A bazár belülről olyan volt, mint egy tűzijáték, a lágyan omló
szövetek és a fűszerhalmok kirobbanó színekben pompáztak. A fedett
vásártérben annyi volt az ember, hogy szinte haladni sem lehetett,
nemhogy nézelődni. Bármerre mentek, Blasius ki sem fogyott a
bocsánatkérésből, mintha minden véletlen balesetért, ami egy piaci
sokaságban előfordulhat – hogy leesik egy agyagkorsó, összerogy egy
pult, megakad egy automata, leszakad egy biciklilánc, megbokrosodik
egy zebu –, önmagát okolná.
– Mit akart mondani tegnap? – kérdezte tőle Ophélie menet közben.
– Mármint csak akkor érdekel, ha nem túl személyes.
– What? Ja, igen, Miss Silentia haláláról lenne szó – suttogta
Blasius, miközben közelebb lépett hozzá. – Megfogadtam a tanácsát, és
kicsit utánajártam. Hogy kiderítsem… hogy… bűnös vagyok-e, vagy
sem.
– És talált valamit.

255
 Blasius idegesen bólogatott, amitől a turbánja megint félrecsúszott.
– Az igazságügyi orvosszakértő szerint a halál oka nem az esés volt.
Hanem pont fordítva: Miss Silentia azért zuhant le a létráról, mert már
halott volt. Váratlan szívroham végzett vele.
Ophélie maga is úgy érezte, hogy menten megáll a szíve. Egyszerre
minden eszébe jutott: Melchior báró, a kézcsók, az álnok káprázat,
amellyel a báró megfertőzte, a mellkasát feszítő elviselhetetlen
fájdalom.
Nem. A báró meghalt, már nem árthatott senkinek. A holdvilágbeli
gyilkosságoknak nem lehetett semmi köze Miss Silentia halálához, a
kettő két teljesen külön ügy volt.
– Kisebb sérüléseket gyakran okozok – folytatta Blasius, aki nem
vette észre, hogy a hír mennyire feldúlta Ophélie-t –, de betegséget
még nem hoztam senkire. Hajlok arra, hogy igazat adjak önnek: talán
nem én vagyok felelős az esetért. Ami annál valószínűbb, mivel másra
is rájöttem.
A raktáros fellélegzett, de közben látszott rajta, hogy nyugtalan, és
az ellentétes érzelmektől még jobban eltorzult már így is eléggé
meggyötört arca.
– Másra? Mi másra?
– Miss Silentia főcenzor volt, magas beosztásban dolgozott –
mondta emlékeztetőül Blasius. – Az Emlékműben az ott őrzött összes
dokumentum közül a főcenzor jelöli ki, melyek felelnek meg Bábel
szellemiségének, és melyek nem. Kérdéses esetekben az adott művet
leküldheti a raktárba vagy… well… egyszerűen megsemmisíttetheti.
Ophélie arra gondolt, hogy ugyanerre a keserves sorsa jutott Animán
a múzeuma.

256
 – És milyen szemlélet jellemezte Miss Silentia munkáját?
– Radikális – halkította le hirtelen a hangját Blasius, mintha attól
félne, hogy néhai feljebbvalója még a síron túlról is meghallhatja. –
Megszállottan kutatott a kártékony anyagok után, egyenesen üldözte
őket. És ha bármelyik kötetben talált akár csak egyetlen félreérthető
mondatot, a könyv ment directly a hamvasztó kemencébe. Szabályos
tisztogatást végzett, aminek következtében pótolhatatlan műveket
veszítettünk el. LUX Lordjai többször részesítették figyelmeztetésben
Miss Silentiát, ami tulajdonképpen érthető, elvégre az anyagi
támogatást elsősorban a gyűjtemény gyarapítására szánták, nem a
megtizedelésére. De Miss Silentia folytatta áldatlan tevékenységét, és
továbbra is rendszeresen túlzásba esett. Egészen addig, amíg be nem
vezették az új katalogizálási rendszert.
Blasius gyakorlott mozdulattal finoman félrerántotta Ophélie-t,
nehogy fejbe kólintsa az a lampion, amelynek hogy, hogy nem, épp
akkor engedett el a pult fölötti kereten a rögzítése, amikor elmentek
alatta.
– Sir Henry újonnan alakult olvasócsoportjai mindent
megváltoztattak – mesélt tovább Blasius, mintha mi sem történt volna.
– Miss Silentia határozott utasításba kapta, hogy a továbbiakban tilos
bármilyen mű megsemmisítése. Ezt persze borzasztó nehezen viselte,
nekem elhiheti, gyakran vezette le rajtam a rossz hangulatát.
– Elhiszem. Én csak egyszer találkoztam vele, de az is elég volt,
hogy mély nyomokat hagyjon bennem.
– Pontosan arra az alkalomra szerettem volna épp rátérni – suttogta
Blasius. – Arra a napra, amikor én… amikor ön… anyway, amikor
felborult az a kocsi.

257
 – Igen? – noszogatta Ophélie.
– Azok a könyvek… azokat a könyveket Miss Silentia
megsemmisíttette. A tilalom ellenére. És nem sokkal utána meghalt.
Amikor arra utasított, hogy szedjem le őket a polcról, esküszöm, én
nem is sejtettem, mit szándékozik tenni velük – dadogta Blasius
riadtan, mintha egyenesen a becsülete forogna kockán. – Nekem csak
annyi volt a dolgom, hogy betoljam a kocsit az irodájába, hogy
megvizsgálhassa a köteteket.
A bazár vidám forgataga egyszeriben elcsendesült Ophélie körül,
legalábbis neki úgy tetszett, az egzotikus illatok eltompultak, a díszes
csecsebecsék mintha köddé váltak volna. Ophélie érezte, de nem is,
tudta, sőt, bizonyos volt benne, hogy ha mélyebben belemegy ebbe a
beszélgetésbe, veszélyes és ismeretlen terepre téved, rálép egy olyan
útra, amerre tisztességes polgárok nem kalandoznának.
– Folytassa! – mondta ki mégis. – Miért tüntette el azokat a
könyveket? Mitől voltak annyira különlegesek?
Blasius megdörzsölte hosszú, hegyes orrát; épp egy tömjénárus
mellett haladtak el, aki előtt kis tálkák füstölögtek.
– Hát éppen ez az, egyszerű mesekönyvek voltak, gyerekeknek!
A Nagy Szakadás után jelentek meg. Csupa olyan történet, amely az új
világ kezdeteiről mesélt. Egyik szebb kiadás volt, mint a másik, de
köztünk szólva, honestly, már kezdtek porosodni. A legifjabb olvasóink
nem kölcsönözték ki őket soha.
– Az elbeszélése alapján azok a mesék nem tűnnek különösebben
felforgatónak.
– Ó, helyenként akadt bennük néhány utalás a régi világban zajlott
„khm, khm”-ra – krákogott Blasius, hogy ne kelljen kimondania a

258
„háború” szót –, de kizárólag metaforákba csomagolva, és békés
szándékkal. Sőt, kicsit talán túl naiv is volt a hangvétel, már amennyire
emlékszem belőlük. Tényleg nem értem, mi üthetett Miss Silentiába,
hogy a rendelet ellenére eltávolíttatta őket.
– Talán a szerzőjük miatt, nem? – tapogatózott Ophélie.
– A szerző már régen meghalt, még a neve is feledésbe merült –
vonta meg a vállát Blasius. – Csak annyit tudunk róla, hogy egy
bizonyos E. I.
– Íáj? Milyen név az, hogy Íáj?
– E. I. – ismételte tagoltan Blasius, aki ezúttal jobban ügyelt a
kiejtésére. – Csak a neve kezdőbetűit ismerjük. Vagyis névtelen
szerzőnek számít. Próbáltam kideríteni, ki lehet, de ezeken a meséken
kívül más ismert műve nem létezik. Mindegyik gyűjteményt kis
példányszámban nyomtatták ki, és az Emlékműben talán az utolsó
fellelhető példányokat őrizték belőlük. És micsoda gyönyörű könyvek
voltak azok! – sóhajtott. – De most már mind az enyészeté!
– Vagyis, ha jól értem, az utolsó dolog, amit Miss Silentia csinált a
halála előtt, az az volt, hogy elégette egy ismeretlen szerző meséit –
foglalta össze Ophélie. – Ez azért elég zavaros.
– In fact, a legzavarosabb részletet a végére hagytam. Az a hely,
ahol Miss Silentia holttestét megtalálták… Az a könyvtári létra,
amelyikről lezuhant… – Blasius az arcához kapta a kezét, mintha egy
szagtól, a múlt szagától, amely a bazári egyvelegnél is erősebben
facsarná az orrát, felfordult volna a gyomra. – Ó, Miss Eulalie! Ha
érezte volna azt a borzalmas bűzt… Rettegés pállott belőle. A holttestét
– folytatta, miután vett egy mély lélegzetet – pontosan annál a polcnál
találták meg, ahol a mi rejtélyes E. I.-nk könyvei álltak besorolva.

259
Mármint azelőtt, hogy leszedtem volna őket. Mert azután persze csak a
hűlt helyük maradt, de Miss Silentia valamiért szükségét érezte, hogy
az éjszaka közepén odamenjen, és átnézze az üres polcokat. Hát hova
tette a józan eszét?!
– Ez az ügybuzgóság mindenesetre jelenthet valamit – állapította
meg Ophélie. – De a páni félelmet nem magyarázza, amely a halála
pillanatában kiült az arcára. Mit gondol… Ön szerint lehet ennek bármi
köze a Secretariumhoz?
– A Secretariumhoz? – kérdezett vissza döbbenten Blasius. – Nem
igazán látok a kettő között kapcsolatot. Miss Silentiának sem volt oda
több bejárása, mint nekem. Arról a helyről sok szóbeszéd terjeng, de az
csak szóbeszéd, semmi több. Megérkeztünk, Miss Eulalie.
Parancsoljon, az ókori fürdő!
Blasius az egyik árkád alatt kifordult egy keresztutcába. Az acél és
az üveg átadta a helyét a kőnek és a víznek. Az oszlopmaradványok
nyitott kerengőt formáztak a szabad ég alatt egy kétes tisztaságú
medence körül. A partjára kitelepült gyümölcsárusok légycsapóval
hajtották el a portékájuk fölött köröző darazsakat.
Az elé táruló kép láttán Ophélie már jobban értette Blasius
arckifejezését, amikor megmutatta neki a jegyeket. Közel s távol
semmi sem utalt arra, hogy a környéken egy kabaré működne. Ophélie
ritkán érzett olyan erős haragot magában, mint amikor arra gondolt,
hogy Mediana felültette.
És akkor észrevette. A medence túlsó partján egy rozsdás ajtó fölött
kerek cégér himbálózott nyikorogva a szélben. Ophélie nem egy asztal
sarkának nekiment, és nem egy banánhéjon és rohadt gyümölcsön

260
megcsúszott, de kitartóan kerülgette az árusokat, hogy minél hamarabb
odaérjen.
– Goddolja, hogy itt vad, biss? – kérdezte csodálkozva Blasius, aki
nem bírta tovább, és ismét befogta az orrát.
Ophélie nem felelt. Figyelt. A cégérről lepattogzott a festék, a színét
az eső megkoptatta, a nap kiszívta, de formára egyértelműen olyan volt,
mint egy narancs. Ez nyilván lehetett véletlen is, de Ophélie-nak az
ösztöne azt súgta, hogy nem az. Megragadta a kopogtatót, amely persze
rögtön odacsípte az ujját, és bezörgetett vele az ajtón.
A kukucskáló pár másodpercen belül kinyílt.
– Mit tehetek önökért? – érdeklődött egy vékonyka hang.
Ophélie felmutatta a jegyeket, mire a zár kattant, az ajtó mögül
pedig előbukkant egy kisfiú. A gyerek csupán egy ágyékkötőt viselt
csokoládébarna testén, és úgy tűnt, cseppet sem zavarja, hogy mezítláb
kell sétálnia a naptól átforrósodott köveken. Udvariasan betessékelte
őket, majd ismét kulcsra zárta utánuk az ajtót. Egy hiányos kövezetű
kis udvarfélében álltak, amely annak idején talán a fürdő egyik öltözője
lehetett.
A fiúcska leakasztott a falról egy gázlámpát, meggyújtotta, és szó
nélkül odanyújtotta Blasiusnak, aki átvette, de a felelősségteljes,
ugyanakkor annál veszélyesebbnek tűnő feladattól annyira megrémült,
mintha legalábbis egy rúd dinamitot nyomtak volna a kezébe.
– Kövessék a nyilakat! – mondta a fiú, és az udvar másik végében
lévő bejáratra mutatott. – Kellemes csintalankodást kívánok önöknek,
ladies and gentlemen!
Az ajtón belépve Ophélie és Blasius egy sötét folyosóra jutott,
helyesebben egy lefelé vezető hosszú és meredek lépcső tetejére.

261
A külvilág trópusi melege máris enyhült. Százharminc lépcsőfokkal
lejjebb, ahonnan a tényleges föld alatti folyosó elindult, már
kifejezetten fagyos volt a levegő. Ophélie egész testét átjárta a hideg.
Azt a fehér tógát és sarut viselte, amelyeket az érkezése napján
Ambrosiustól kapott; a pincetúrához nem feltétlenül ez volt a
legmegfelelőbb öltözék.
– Good lords! – motyogta Blasius.
A lámpa fénye megvilágította a számtalan falfirka közé fehér
krétával felrajzolt nyilat. Blasius riadalmát az okozta, amiből azt a falat
rakták: emberi csontokból. A boltozatot téglák helyett több tucat, több
száz, több ezer egymásra halmozott sípcsont és koponya tartotta.
A katakombákban jártak, egy ókori temetkezési helyen.
– Csak arra vigyázzon, hogy tartson kellő távolságot tőlem! –
figyelmeztette Ophélie-t a raktáros. – Ahogyan magamat ismerem, ez
az ingatag építmény bármelyik pillanatban rám omolhat.
Amikor készen álltak, bevették magukat az alagútba; óvatos lépteik
döngve visszhangoztak a csontkamra síri csendjében.
– Az Animisták képessége csak a tárgyakra hat – suttogta Ophélie. –
Ez az alapvetés logikusan azt jelentené, hogy nem tudok semmilyen
szerves anyagból olvasni. Kamaszkoromban egyszer volt alkalmam a
kezembe venni egy őskori nyakláncot. Emberi fogakból készült,
Blasius úr, mégis ugyanúgy tudtam olvasni belőle, mint bármilyen más
ékszerből. De akkoriban nem gondolkoztam el ezen.
A hely adottságai miatt a hangja idegenül csengett. Megdörzsölte
átfagyott karját, és közben mereven bámulta az előtte bukdácsoló férfit.

262
 – Mikortól? – szegezte a hátának a kérdést. – Mikortól nem emberi
lény többé az ember? Mi az a pont, amikortól mások csak használati
tárgyként tekintenek ránk?
Blasius csendben baktatott, a lámpát magasra tartotta maga előtt,
hogy minél hosszabb szakaszon bevilágítsa az utat. Amikor végre
megszólalt, az ő hangja is másként csengett: valahogy mélyebb és
nyugodtabb volt, mint ahogy azt tőle Ophélie megszokta. És a hebegése
is elmúlt.
– Bizonyos emberi lényeket életükben is ugyanúgy használnak, mint
bármelyik tárgyat, Miss Eulalie.
Ophélie-t igencsak meglepte a különös válasz, de nem tudott
visszakérdezni, a raktárosnak pedig nem maradt ideje bővebben
kifejteni. A csontalagút egy hatalmas, boltíves csarnokba torkollt.
És a csarnok tele volt emberekkel.
Narancs formájú lampionok alatt férfiak és nők ringatóztak és
vonaglottak egy ritmusra. Akik nem táncoltak, a pult mellett vagy az
oldalt elhelyezett díványokon ültek egymás mellett. Esetenként egymás
ölében. Koccintgattak, dohányoztak, hadonásztak, beszélgettek,
ölelkeztek, verekedtek… egyetlen árva hang nélkül.
Ophélie úgy érezte, mintha egy pantomimelőadás kellős közepébe
csöppent volna.
– Ez a tökéletes hangszigetelés csakis egy nagyszerű Akusztikus
műve lehet! – jegyezte meg Blasius elismerően.
A raktáros eloltotta a lámpást, és olyan csodálattal nézte az előttük
zajló néma jelenetet, mintha egy festményt szemlélne, amelyen
történetesen életre keltek az alakok. Levette a turbánját, ráhelyezte

263
Ophélie göndör fürtjeire, és ügyetlenül letekert valamennyit a végéből,
hogy félig elfedje vele az útitársa arcát.
– Nem tudom, mi hozta ide, miss – súgta oda neki –, de ez a hely
nem való egy virtuóztanoncnak. Ha Lady Heléna megtudja, hol járt az
este, nem lesz más választása, haladéktalanul elbocsátja a
konzervatóriumból.
– De… és ön? Önnel mi lesz? – makogta Ophélie a szövet alatt,
miközben próbálta megigazítani a szemüvegét.
Blasius elmosolyodott, érezhetően nem jókedvében, és egy ujjal
megböködte hosszú, hegyes orrát.
– Ön szerint ilyen arcéllel hogy festenék fátyolban? Don’t worry! Én
csak egy raktáros vagyok, nekem nem kell féltenem a jó híremet.
Amint beljebb léptek a terembe, a csendbuborék szétpattant.
Ophélie-t forgószélként beszippantotta a táncosok, zenészek,
dohányzók, lökdösődők, művészek és szerencsejátékosok tömege,
amelyben senki ügyet sem vetett rá.
Blasius csodával határos módon talált maguknak egy asztalt egy
zugban, ahol nem kellett attól tartaniuk, hogy elsodorják őket. Hellyel
kínálta Ophélie-t, de a szék összerogyott a súlya alatt; Blasius nem
győzött mentegetőzni, majd feltett neki egy kérdést, de Ophélie egyiket
sem hallotta.
– Valami konkrét dolgot keres? – ismételte hangosabban.
Ophélie bebugyolált fejjel nézelődött körbe-körbe. A szeme ugrált,
az orra megtelt az abszint bódító illatával, a füle a dzsessz hangzataival.
Mediana azért küldte, hogy információt gyűjtsön, veszélyes
információt. És erre a hely kiválóan megfelelt. Alkohol, dohány,
közelharc: Ophélie elég régóta tartózkodott már Bábelen, hogy tudja,

264
ami ebben a kabaréban folyik, az kivétel nélkül mind törvénytelen. Már
azért a játékért is börtön járt volna, amelyben egyesek a pult mellett
felakasztott táblába apró, tollas szárú nyilakat hajigáltak. Olyan volt,
mintha a város népe alászállt volna, hogy a föld alatt engedje ki
magából a szabad gondolkodás korlátozása, a számtalan tabu, a helyes
viselkedésre vonatkozó körmönfont szabályok miatt benne
felgyülemlett feszültséget. Ophélie ritkán érezte magát ennyire
kívülállónak: kémkedni jött ide, de a lelke mélyén arra vágyott, bárcsak
beállhatna közéjük.
És a narancsok is ott voltak. A jelkép a kovácsoltvas asztallábak
díszítéseitől a lámpaburák nyomatáig mindenhonnan visszaköszönt.
Ophélie nem tudta túltenni magát az érzésen, hogy ez semmiképp sem
lehet véletlen.
Kicsit talán túlságosan el is bambult, mert amikor egy férfi lépett
oda az asztalukhoz, és széttárta előtte a kabátját, ültő helyében ugrott
egyet. A felöltő belső zsebei dagadoztak a könyvektől, és volt ott
minden: bűnügyi regények, erotikus albumok, forradalmi kiáltványok.
Csupa betiltott olvasmány. Ophélie a lehető legudvariasabban intett a
fejével, hogy köszöni szépen, de a kínálat nem érdekli. Amúgy sem
tudta volna miből kifizetni. Virtuóztanoncként heti rendszerességgel
részesült ugyan némi juttatásban, de azt lyukkártyákon kapta kézhez
egy lista társaságában, amely felsorolta, milyen közszolgáltatásokra
válthatja be. És a feketepiac nyilvánvalóan nem tartozott a
beváltóhelyek közé.
A pillantása keresztezte Blasiusét. Mindketten olyan kínosan
feszengtek a székükön a törvényen kívüliek vidám seregletének
közepén, hogy a végén nem bírták tovább, és összenevettek. Ophélie

265
rég nem nevetett ennyire felszabadultan, de azonnal el is komolyodott,
amint észrevette, hogy Blasius méregeti. A férfi összekulcsolta a kezét
maga előtt az asztalon, és két hüvelykujjával idegesen malmozott,
mintha mondani akarna valamit. A turbán alaposan összekócolta őszes
haját. Fekete gombszeme félszegen csillogott.
Aztán csak rászánta magát, hogy kimondja, ami kikívánkozott
belőle, három szótagot, amelyet a hangos zene miatt Ophélie inkább
csak leolvasott a szájáról:
– Köszönöm.
Ophélie-nak hirtelen szörnyű kétsége támadt. Nem vezette-e félre a
raktárost azzal, hogy agglegény létére találkára hívta? Blasiust az első
találkozásuk óta valahogy közel érezte magához, és tudta, hogy a
rokonszenv kölcsönös, de az eszébe sem jutott, hogy a férfi esetleg
félreértheti a szándékait.
– Ööö… szóval… valamit be kell vallanom önnek.
Blasius a füléhez emelte a kezét jelezvén, hogy nem hall semmit.
A földön több paklira való kártyalap hevert elszórva, Ophélie felszedett
egyet, és a szélére, ahol már nem volt minta, felírt valamit, amibe
belepirult a szemüvege. Az egészben az bosszantotta a leginkább, hogy
Medianának mennyire igaza volt vele kapcsolatban.
MÁR VAN EGY FÉRFI AZ ÉLETEMBEN.

Blasius az asztali lámpa narancssárgás fényében bogarászta a

légypiszoknyi betűkkel odakörmölt rövid üzenetet. Borzas szemöldöke
magasan felszaladt, amitől a homloka úgy összeráncolódott, mint egy
tangóharmonika. Jó darabig bámulta a kártyalapot, képtelen volt
levenni róla a tekintetét, miközben Ophélie türelmetlenül fészkelődött.
Aztán fogta magát, és a lap másik fehér szélére felírta a következőt:

266
 AZ ENYÉMBEN IS.

Ophélie-nak többször is el kellett olvasnia, hogy biztos legyen

benne, valóban azt látja-e, ami oda van írva. Amikor végre Blasiusra
emelte a szemüvegét, a raktáros az arcát gyürködte, és szorongó képpel
várta, mi lesz az ítélet, mintha az egész fennmaradó élete azon múlna.
Ophélie nem igazán volt a látványos megnyilatkozások híve, de ebben
a pillanatban önkéntelenül Blasius keze után nyúlt. A férfi vonásai
egyszerre kisimultak. Ophélie még soha nem látta ilyennek, ennyire
szépnek. Az ujjaik pár pillanatra sután, de annál szorosabban
összefonódtak. A barátságuk megpecsételődött.
– A csintalanság legyen veletek, polgártársak!
A táncosok egyszeriben megálltak, a nevetés elhallgatott, a zenészek
leeresztették a hangszereiket. Minden arc a színpad felé fordult,
ahonnan a szónok elbődült, akár egy oroszlán. Ezt a hangot Ophélie
ezer közül is felismerte volna: a Majdnemmakulátlan Merész szólt a
mulatozókhoz. És bár a hangját már ismerte, látni most látta először ezt
a hajthatatlan ellenszegülőt, aki hús-vér valójában végre ott állt előtte –
és nem akart hinni a szemének. A színpad fényei egy nyeszlett,
kopaszodó, jelentéktelen külsejű férfira vetültek, aki mellett nagy
valószínűséggel simán elment volna, ha az utcán szembejön vele.
Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy belőle tört elő ez a dörgő bariton.
– Birkák, azok élnek ott fent, a fejünk fölött! – harsogta. – Egy
hatalmas nyáj engedelmes birka, akik ostobán visszabégetik, amit LUX
képmutatói mondanak nekik! Birkák, akik szabadságát minden egyes új
törvény és rendelet egyre szűkebb korlátok közé szorítja, de ők azért
csak bégetnek rendületlenül!

267
 A csarnokban mindenki tapsolt és füttyögött, de amint a
Majdnemmakulátlan Merész felemelte a kezét, hogy ismét szót kérjen,
a hangzavar azonnal elcsendesedett.
– Itt lent, polgártársak, itt szabadon kiereszthetjük a hangunkat.
Bátran és egyenesen kimondunk mindent, amit gondolunk. Minket nem
törhetnek be, nem vagyunk jó tanuló kisiskolások: mi vagyunk Bábel
rosszcsontjai!
A terem hangos ujjongásban tört ki.
– Le az Indexszel! – zárta le a beszédét a Merész. – Halál a
cenzorokra!
– Le az Indexszel! – skandálta utána a tömeg. – Halál a cenzorokra!
Ophélie alig bírt egy helyben ülve maradni. Ez a kabaré nem volt
más, mint Bábel első számú közellenségének és az ő követőinek a
rejtekhelye. Vajon mit tennének, ha rájönnének, hogy az általuk oly
gyűlölt intézményrendszer két képviselője beférkőzött közéjük?
– Menjünk innen! – tátogta Blasius felé, és feltűnés nélkül felállt az
asztal mellől.
De a raktáros nem szedelőzködött, csak ült, mint akit a székéhez
ragasztottak. Ophélie először nem értette, miért nem mozdul, csak pár
másodperccel később vette észre, hogy időközben a fiúcska, aki
beengedte őket, csatlakozott az asztaltársaságukhoz. És pisztolyt
szegezett rájuk.
– Tiszteljenek meg minket azzal, hogy még egy darabig velünk
maradnak, ladies and gentlemen! – mondta lefegyverző udvariassággal
a gyerek. – Édesapám látni kívánja önöket az öltözőjében. Kérem,
kövessenek.

268
 A NAGYVADAK

Ophélie-nak volt már szerencséje belülről körülnézni egy ünnepelt díva

öltözőjében: a Sarkon, a Családi Operában. De ahová most vezették be
őket Blasiusszal, az egyáltalán nem hasonlított arra. Sehol egy darabka
bársony, sehol egy süppedős szőnyeg, sehol egy tükör, sehol egy ruha.
Mindezek helyett viszont volt benne egy elképesztően összetett rádiós
felszerelés, a falon pedig a bábeli szilánkcsoport részletes térképe.
A fiúcska halálos nyugalommal egy padra bökött a pisztolya
csövével. Blasiusnak és Ophélie-nak nem kellett kétszer mondani,
letelepedtek. A gyereknek ahhoz képest, hogy alig látszott ki a földből,
elég meggyőző volt a modora.
– Édesapám a beszéde után készséggel áll a rendelkezésükre. Még
eltarthat egy darabig, amikor nagyon belemelegszik, nehezen tudja
abbahagyni. Addig bekapcsolom önöknek a rádiót, hogy ne
unatkozzanak.
Azzal elfordított egy gombot a vevőkészüléken, mire felhangzott
belőle egy induló egy szimfonikus zenekar előadásában. A kölyök nagy
átéléssel hallgatta a zenét, fütyült is hozzá, és a pisztolyával vezényelt.
– Roppant sorry vagyok! – pislantott Blasius óvatosan a lőfegyver
felé olyan tekintettel, mintha életében először látna ilyesmit. – Megint
utolért a balszerencsém.
– Azt hiszem – vigasztalta Ophélie –, valójában nem a
balszerencsének, hanem inkább az elővigyázatlanságunknak
köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Én kérek elnézést öntől, hogy
akaratomon kívül ilyen helyzetbe hoztam.
269
 Ophélie iszonyúan törte a fejét, hogyan mászhatnának ki, lehetőleg
sértetlenül, ebből a slamasztikából. Mélyen a föld alatt voltak, egy
valóságos útvesztő kellős közepén, és egy süldő kölyök fegyverrel
tartotta őket sakkban. Hirtelen kitörni és menekülni nem sok értelme
lett volna.
Úgy döntött, ha már így alakult, alaposan körülnéz az öltözőben.
A főhadiszállás minden jel szerint csak nemrég költözhetett ide: a
rádiós felszerelést épp csak összerakták, a térképeket hevenyészve,
rajzszögekkel tűzték fel a falra. Az adóberendezés előtt néhány
megsárgult fénykép állt keretben az asztalon. Az összes közül a
legrégibb és legkopottabb két fiatal nőt ábrázolt, akik a szájukban
szivarral, a kezükben pohárral, egymás vállát átkarolva mosolyogtak a
kamerába. Ophélie félrehúzta az arca elől a fátylat, hogy jobban lássa,
nem csal-e a szeme. Az egyik nő pöttyös ruhát viselt. Egész életében
csupán egyetlenegy emberrel találkozott, aki képes volt magára húzni
egy ilyen ízléstelen darabot.
Hildegarde anyó!
Hihetetlennek tűnt, hogy éppen itt, Bábelen látja viszont, persze
jóval fiatalabb és mutatósabb kiadásban. Ez a felfedezés ugyanakkor
megerősítette abban, hogy amikor megpillantotta a kabaré cégérét,
helyes volt a megérzése.
– Á, itt is vannak! – rikkantotta el magát a fiúcska, miután
abbahagyta a fütyörészést. – Bemutatom az édesapámat és a személyi
testőrét.
És az ajtó abban a pillanatban már nyílt is, a küszöbön pedig
megjelent a Majdnemmakulátlan Merész. A férfi az arcát törölgette, a
fellépés láthatóan rendesen megizzasztotta.

270
 A nyomában egy óriás vadállat, egy kardfogú tigris is besomfordált
a helyiségbe. Kész csoda volt, hogy egyáltalán befért az ajtón. Ilyen
személyi testőrrel a férfinak valóban nem volt mitől és kitől tartania.
A Merész csettintett a tigrisnek, hogy leülhet, majd egy
kézmozdulattal kiküldte az öltözőből a fiát. Ezután odalépett a földön
álló rádióvevőhöz, amelyből még mindig szólt a zene. Ophélie arra
számított, hogy kikapcsolja, hogy a nagyzenekar ne zavarja őket a
beszélgetésben, de ehelyett feltekerte rajta a hangerőt, és mint egy
kényelmes ülőalkalmatosságra, leereszkedett a jókora zengő dobozra.
Mutatóujját a szája elé emelte, hogy csendre intse az egybegyűlteket, és
áhítattal hallgatta a muzsikát.
Ophélie nem egyszer sodródott már különös helyzetekbe életében,
de ha rangsorolnia kellett volna őket, ez a zenehallgatás egy szobában
egy kardfogú tigrissel rögtön felkerült volna a listája élére.
A teljességgel valószerűtlen jelenet eltartott egy jó ideig, és el is
húzódott volna talán a végtelenségig, ha a készülék egyszer csak nem
akad meg, és nem játssza le kétszer egymás után ugyanazt a pár ütemet.
A Merész előrehajolt, és a gombbal lenémította a rádiót, mintha egész
végig csakis erre a pillanatra várt volna.
– A visszaverődések reaaally lenyűgöző jelenségek – szólalt meg
erős bábeli kiejtéssel. – A tudósaink egész városokat képesek
kivilágítani, meghódítják az eget, de egy sincs, hangsúlyozom,
egyetlenegy sincs köztük, aki akár csak hozzá tudna szólni ehhez a
kérdéshez, és magyarázatot találna a természet ezen szeszélyére.
Számtalan az előzőhöz hasonló hullám-visszaverődéssel találkoztam,
amióta napi szinten űzöm a rádiókalózkodás csodálatos mesterségét.

271
Eleinte reaaally zavarónak találtam őket, de idővel elkezdtek érdekelni,
és alaposan beleástam magam a témába.
A Merésznek fel sem kellett emelni a hangját, a baritonja akkor is
úgy zengett, mintha folyamatosan szónokolna. Ophélie némileg
értetlenül hallgatta, és közben azon gondolkozott, vajon mire futhat ki
ez a kiselőadás.
– Rengeteg kutatást végeztem a visszaverődések terén, kísérleteztem
– folytatta a fickó leállíthatatlanul. – Láttak már szellemképes
fotográfiát? Visszahallották már a saját szavaikat a telefonkészülék
kagylójában? Mert én igen! Meg sem tudom számolni, hány
alkalommal. És mindezidáig nem tudtam rájönni, pontosan mi is ez a
jelenség, és mi váltja ki. Egy reaaally érdekes felfedezést azonban
magam is tettem.
Bizalmas hangnemre váltott, de hiába próbált suttogni, a hangja így
is betöltötte az egész helyiséget.
– Felfigyeltem rá, hogy néhány éve a visszaverődések gyakorisága
nagyságrendekkel megnövekedett. Egyre többször fordulnak elő, egyre
sűrűbben, egyre több helyen és többféle környezetben. Szeretnék tudni,
ezek alapján milyen következtetésre jutottam?
Ophélie merev nyakkal bólintott. Igazság szerint ha akart, sem
tudott volna rendesen odafigyelni a Merész mondanivalójára: tartania
kellett a padot, nehogy felboruljon alattuk, mert Blasius, aki képtelen
volt levenni a szemét a tigrisről, úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
Ophélie csak félt, de Blasius egyenesen rettegett.
– Mindebből azt vontam le magamnak, hogy az univerzum, a
világegyetem akar üzenni nekünk – jelentette ki a Merész dagályosan.
– És ez az üzenet életbevágó. És sürgős – mondta, majd színpadias

272
mozdulattal megkocogtatta a halántékát, és dörgedelmes hangon
folytatta. – „Gondolkodj, balga, porszemnyi kis ember, gondolkodj a
saját fejeddel ahelyett, hogy ostobán visszaböfögöd, amit hallasz!”
A torkából olyan harsány nevetés tört elő, amelybe valószínűleg az
egész katakombarendszer beleremegett. Ophélie ámulattal nézte. Hogy
jöhetett ki ekkora hang egy ilyen csenevész testből?
De mire kettőt pislogott, a Merész elkomolyodott, és barátságtalanul
méregette a két hívatlanul betoppant vendégét.
– Eulalie, nyolcadfokon Animista-származék, a Jó Család
viszonylag frissen felvett diákja, előfutártanonc – vetette oda
foghegyről. – Blasius, harmadosztályú Nazális, az Emlékmű
munkatársa raktáros beosztásban – tért át a másikra. – Ne kérdezzétek,
honnan tudok ennyi mindent rólatok. Az egyetlen kérdés, amelyet itt és
most érdemes feltenni, az az, hogy mit keres ez a két eltévedt bárányka
a nagyvadak tanyáján.
És hogy szavainak kellő nyomatékot adjon, megvakarta a kardfogú
tigris széles nyakát. Az óriás macskaféle inkább morgásnak beillő
dorombolására Blasius arca nem is elfehéredett, hanem elszürkült.
Éppenséggel Ophélie sem érezte magát biztonságban. Az öltözőt
nem igazán a vadállat roppant méreteire tervezték, így ha nem akart
rátaposni a farkára, kénytelen volt szorosan maga alá húzni a lábát. És
közben kereste a fejében a helyes mondatot, amellyel megválaszolhatná
a kérdést, de semmi sem jutott az eszébe, ami a helyzetnek megfelelt
volna.
– Én is ismertem Hildegarde anyót.
A Merésznek arcizma sem rándult.
– Reaaally? Ennek a névnek mondania kellene nekem valamit?

273
 Ophélie az adóberendezés elé kirakott fényképekre pillantott.
Tévedett volna? A sok narancs és a csúf, pöttyös ruha nem lett volna
más, csak a véletlenek összjátéka?
– Ebben a formában talán nem, de ott, ahol találkoztam vele,
mindenki így hívta. És egyszer mintha hallottam volna, hogy valaki
Meredith Hildegarde-ként emlegette. Bár felteszem, az igazi neve
árkádiaiasabb hangzású lehetett. Amennyire tudom, az életben három
szenvedélye volt: az építészet, a szivar és a narancs.
– Doña Mercedes Imelda. Nagyszerű asszony.
A Merész közönyösen, de tétovázás nélkül mondta ki a nevet.
Felemelte a karját, és magához vette a fényképet az asztalról.
– Ez az ifjú lady itt, doña Imelda mellett – mutatott a másik nőre – a
dédanyám. Ha tehetem, több időt töltöttem volna vele, de az
egyénisége így is meghatározta a gyermekkoromat. Ő is, akárcsak doña
Imelda, afféle szabad szellem volt, amilyenek ma már nincsenek. Meg
kell hagyni, azokban az időkben még tudtunk nevetni!
Ünneprontókban, akik rászóltak az emberre, hogy „Így nem
beszélünk!”, vagy „Húzd ki magad!”, akkoriban sem volt hiány, de
azért nem úgy mentek a dolgok, mint ma. Nagyon nem úgy mentek a
dolgok – sóhajtott, és visszahelyezte a képet az asztalra, majd Ophélie
szemüvegébe fúrta átható tekintetét. – A dédanyám fél évszázada nincs
már köztünk. És reaaally szép, hosszú élete volt. Szóval engedtessék
meg, hogy kételkedjem a szavadban, amikor azt mondod, ismerted
doña Imeldát, báránykám.
Ophélie keze ökölbe szorult.
– Elismerem, hogy nem nőttem nagyra, de ha megkérhetem, ne
vegyen egy kalap alá a birkákkal. És örülnék, ha meghallgatna – emelte

274
fel kicsit a hangját a Merész gúnyos mosolya láttán. – Hildegarde anyó
kétségtelenül nem volt már fiatal, de egészséges volt, mint a makk, a
szellemi frissességét pedig mindvégig megőrizte. És még ma is élne,
ha… ha nem lett volna…
Ophélie nem tudta kimondani. Újra látta maga előtt, ahogy az anyó
teste eltűnik a ruhája zsebében, ahogy a tagjai kicsavarodnak, hallotta,
ahogy a gerince megroppan… Valahányszor eszébe jutott ez az emlék,
nehezen állta meg sírás nélkül. Úgy tűnt, ha a szavaival nem is, de a
megilletődöttségével valamelyest meggyőzte az igazáról a Merészt, aki
letörölte az arcáról a gúnyos mosolyt.
– Tudod, mitől olyan reaaally fontos gyümölcs a narancs?
Ophélie-t rajtaütésszerűen érte a kérdés.
– Ööö… mert sok benne a C-vitamin?
– A legenda nagyon régről származik – kezdett bele a Merész, és
keresztbe tette a lábát a rádiókészülék tetején. – Még a dédanyámtól
hallottam, akinek meg szintén a dédanyja mesélte. A történet szerint az
angyalok a Tudás kertjében éltek nagy vidáman, amíg az emberek a
Tudatlanság sötét barlangjaiban tengődtek. És ez így volt évezredeken
keresztül. Egy nap azonban egy férfi, vagy nő, több változat is él a
szájhagyományban, betévedt a Tudás kertjébe. Egy szegény, kiéhezett
halandó. És egy fán aranyalmákat látott. Leszakított egyet. És amint
beleharapott, megvilágosodott az elméje. Hirtelen ráébredt a saját
tudatlanságára, és embertársai tudatlanságára. Szedett még az almából,
szétosztotta az emberek között, és együtt kiléptek a Tudatlanság sötét
barlangjából, hogy megismerjék a világot. Aranyalma – folytatta a
mesét a Merész, miután hosszan kivárt, hogy kellőképpen drámai
legyen a hatás –, az őseink a narancsot emlegették ezen a néven. Hát

275
ettől olyan reaaally fontos. Ezért választották az olyan emberek, mint
doña Imelda vagy én, éppen ezt a gyümölcsöt az összefogás
jelképének. A narancsot azok tűzik a zászlajukra, akik ki akarnak törni
a tudatlanság fogságából, amelybe erőszakkal belekényszerítenek
bennünket. Köztünk szólva, miss, én nem sok különbséget látok a
legendában szereplő angyalok és LUX Lordjai között.
LUX neve olyan indulattal fröccsent ki a száján, hogy a tigris
elvicsorította magát, és hangosan felmordult, amitől Blasius leesett a
padról.
Ophélie elgondolkozott azon, vajon a Merész is tud-e Isten
létezéséről, ahogyan Hildegarde anyó tudott róla. Már majdnem fel is
tette neki a kérdést, de még időben észbe kapott, hogy miért is van itt.
Abból, ami ebben az öltözőben elhangzott és még elhangozhatott,
Mediana előtt semmit sem tarthat titokban, a lány egy laza
kézmozdulattal úgyis előbányássza majd az emlékeket a fejéből.
Magában döntésre jutott. Lebontotta az arca elől a fátylat, és
egyenesen a Merész szemébe nézett.
– Szeretné tudni, mit kerestünk a kabaréjában. Rendben. Az igazság
az, hogy valaki megkért, hogy jöjjek ide, és tartsam nyitva a szemem és
a fülem. A szavamat adom, hogy Blasius úrnak az egészhez semmi
köze, csak én rángattam bele. Javaslom, hogy ennél jobban ne is
menjünk bele a bizalmaskodásba, és váljunk el békével. És azt hiszem
– tette hozzá, miután még egyszer végiggondolta a helyzetet –, érdemes
lenne keresnie a kabaréjának egy másik helyet.
A Merész egy darabig csendben fürkészte Ophélie-t, majd lovagló
ülésbe helyezkedett, hátravetette a fejét, és olyan dobhártyaszaggató

276
nevetésben tört ki, hogy az asztalon az összes keretezett fénykép üvege
elpattant.
– Az fel sem merült benned, mennyivel egyszerűbb megoldás lenne
részemről, ha rátok ereszteném a tigrisemet? Elvégre mégiscsak én
vagyok a Majdnemmakulátlan Merész! Szerinted az a „majdnem”
szócska csak dísznek van ott a nevemben?
– De azt reméltem… Hildegarde anyó… doña Imelda – makogta
Ophélie.
– Most komolyan, mit reméltél?! Hogy kitárom a karom, és „a
barátaim barátai az én barátaim is” felkiáltással a keblemre ölellek?
Ideje lenne felnőni végre, kislány!
A Merész arcáról eltűnt minden jóindulat. Leplezetlen megvetéssel
végigmérte Ophélie-t. Egy szempillantás alatt megváltozott. Már nem
az az ember volt, aki zengő baritonjával tömegeket késztetett lázadásra.
És nem is csak egy jelentéktelen külsejű, kopaszodó férfi. Egy
harmadik, egészen más személyiség bújt elő belőle.
Olyan volt, mint egy támadásra kész vadállat, aki az áldozata
félelméből merít erőt.
A köpenye belső zsebéből egy maroknyi belépőjegyet húzott elő.
– Azért jöttetek ide, mert én úgy akartam. Ha őszinte akarok lenni,
eredetileg másra számítottam. Példának okáért a bájos tanulótársadra.
Miss Medianára. Kotnyeles egy nőszemély, nem igaz? Ő aztán nem
bírja megállni, hogy ne ártsa bele magát mások dolgába. A vérében van
a hajsza! Ha egy nap felkerül LUX Lordjai közé, benne végre méltó
ellenfelet tisztelhetek.
A Merész elhallgatott. Ophélie eközben mást nemigen tehetett, csak
figyelte, milyen gyorsan ver a saját és Blasius szíve.

277
 – Egy órán belül – folytatta a fickó a szónoklatát – ez a hely teljesen
kiürül: eltűnik a cégér, a sok asztal, a színpad, a rádióállomás, minden.
Nem mintha meg akarnám fogadni a tanácsodat, kislány. Hanem mert
én így élek. A Bábel alatt húzódó járatrendszer a lehetőségek végtelen
tárházát kínálja, és egyedül én, én döntöm el, azon belül hová megyek,
és kit engedek a közelembe.
A Merész talpra szökkent, mire mellette a kardfogú tigris is
feltápászkodott, és ijesztően felborzolta a szőrét.
– Nem öllek meg titeket. Nem támadok báránykákra, én csak
nagyvadra vadászom. Arra viszont megkérlek, hogy adjatok át egy
üzenetet Miss Medianának. – És amit ezután mondott, jóval halkabban,
visszafojtott hangon, az azt jelezte, hogy a távolban orkán készülődik. –
„Ki szelet vet, vihart arat.”

278
 AZ IRÁNYTŰ

Ön szokva van… az ilyesmihez?

Miután kiértek a szabadba, ezek voltak a legelső szavak, amelyeket
Blasius képes volt magából kipréselni. Két kézzel megtámaszkodott az
ókori fürdő egyik romos oszlopán, és a gyümölcsárusok gyanakvó
pillantásaitól kísérve többször mélyen beszívta az orrán át a levegőt. Bő
nadrágja az izzadtságtól a lábszárára tapadt.
Ophélie odament a legközelebbi kúthoz, hogy vizet merítsen neki.
A katakombák síri hangulata után elég éles váltás volt visszacsöppenni
a hőségbe, a kofák és a döngicsélő rovarok piaci nyüzsgésébe.
– Sajnálom – nyújtotta oda az ivópoharat Blasiusnak. – Nagyon
sajnálom.
Egyre csak ezt ismételgette újra és újra. Mindaz, amit a Sarkon
átvészelt – a Holdvilág tömlöcei, Faruk szeszélyei, az ellene elkövetett
több merénylet, a találkozás Istennel –, kellőképpen megedzette. De
korábbi viszontagságaira nem hivatkozhatott, hiszen azokat ő maga élte
meg, nem Eulalie tanonc.
Blasius kiguvadó szemmel lihegett.
– Nem sok kellett volna hozzá, hogy végleg feladja a szívem. Good
lords! Ő volt, ugye? Ő ölte meg Miss Silentiát?
– Nem tudom.
Ophélie nem szívesen ismerte ezt be. És a dolog kicsit bosszantotta
is. Mert ha más körülmények között találkozik a Merésszel, ennél jóval
többet kihúzhatott volna belőle.
– Jobban van? – érdeklődött aggodalmaskodón.
279
 Blasius bólogatott, de ez a kis fejmozgás is elég volt neki ahhoz,
hogy visszaöklendezze azt a néhány korty vizet, amelyet az imént
lenyelt.
– Most biztosan… biztosan azt hiszi, hogy túlérzékeny vagyok,
Miss Eulalie – törölte meg a száját szégyenkezve. – De az igazság az,
hogy nem bírom a macskákat, félek tőlük. És az… az egy különösen
nagyra nőtt példány volt.
– Tényleg borzasztóan sajnálom – motyogta Ophélie; a piactéren
megszólalt a gong. – A kimenőm hamarosan lejár. Vissza kell mennem
a Jó Családba, át kell adnom az üzenetet és… és…
„És be kell hajtanom a jussomat” – fejezte be magában a mondatot.
Bármennyire szeretett volna Blasius mellett maradni, egyvalamit még
ennél is, mindennél jobban akart: megtudni, mit tartogat számára
Mediana Thornnal kapcsolatban.
– A feldolgozást kénytelenek vagyunk későbbre halasztani –
próbálta a maga suta módján elviccelni a témát Ophélie. – De
megbeszéljük. Kardfogú tigris nélkül.
Amikor visszaadta Blasiusnak a turbánt, helyesebben az egyenetlen
gombolyagba feltekert anyagot, amivé a fejfedő időközben átalakult, a
férfi lemondóan elmosolyodott.
– Well, akkor legközelebb?
– Még egyszer: sajnálom.
Semmi okosabb nem jutott eszébe; ez is egy olyan helyzet volt,
amelyben hiába kereste, nem találta a megfelelő szavakat. Futólépésben
próbált átvágni a bazáron, de hol egy kiterített szőnyeg szélében botlott
meg, hol egy nézelődőnek ment neki. Megfogadta, hogy ez volt az első

280
és utolsó külön találkája Blasiusszal. És arról is gyorsan meggyőzte
magát, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.
De akkor miért esett olyan nehezére megbékélni ezzel a gondolattal?
Ahogy masírozott előre, érezte, hogy lépésről lépésre egyre jobban
fűti belülről a harag. Mediana szándékosan tette ki veszélynek.
A legbensőbb titkát, a legféltettebb reményét játszotta ki ellene,
habozás nélkül, és pusztán azért, hogy kielégítse a saját kíváncsiságát.
Most, hogy Ophélie teljesítette az alku rá eső részét, rossz előérzete
támadt.
Ki szelet vet, vihart arat.
„Ha Mediana hazudott nekem – gondolta összeszorított foggal –, ha
az egészet csak kitalálta, és nem is tud semmit Thornról, én magam
gondoskodom arról, hogy letarolja az a vihar!”
Az égbolt, mintha Ophélie lelkiállapotát akarná tükrözni, egyre
jobban beborult. Bábel fölött sötét gomolyfelhők gyülekeztek, de a
villámlás, a szél és az eső egyelőre elmaradt. Ophélie fújtatva tette meg
az utolsó métereket az állomás öblébe vezető, cédrusokkal szegélyezett
emelkedőn; hiába futott minden reggel végeérhetetlen köröket a
stadionban, attól még nem volt edzésben.
Csak akkor lélegzett fel, amikor látta, hogy időben van.
A szárnyhajtány a kimérák hathatós szárnycsapásai segítségével épp
akkor tette le csikorogva a kerekeit a sínpályára, amikor felért.
A kocsikból özönlöttek kifelé az utasok. Ophélie választott egy ajtót,
beszállt, érvényesítette a lyukkártyáját, és keresett magának egy helyet.
Ez utóbbi nem volt könnyű feladat: az akadémiák hallgatói a
vasárnapokat rendszerint a belvárosban töltötték, és lehetőleg mindig
az utolsó szárnyhajtánnyal tértek vissza az anyaintézményeikbe.

281
 Ophélie még rendesen el sem helyezkedett, amikor odakintről
kattogó zaj ütötte meg a fülét. Egy görszék és benne egy bronzbarna
bőrű, fehér ruhás ifjú sodródott a frissen érkezett utasok tömegével
egyre távolabb a perontól. Ophélie felpattant, odaszaladt a legközelebbi
ajtóhoz, és a korlátba kapaszkodva kihajolt.
– Ambrosius!
Az ifjú meghallotta. Ophélie látta, ahogy a neve hallatán megrándul
a válla. Meghallotta, mégsem nézett hátra, csak gurult tovább.
Ophélie soha nem kiabált. De ez alkalommal nem tudta visszafogni
a kétségbeesését, és teli tüdőből elkiáltotta magát:
– Ambrosius!
A két kacska kéz szorosan markolta a görszék irányítókarjait;
Ambrosius vívódni látszott, mint aki nagyon szeretne megállni, de
képtelen rászánni magát. Ophélie a legszívesebben odarohant volna
hozzá, hogy mélyen a szemébe nézzen, és megkérdezze tőle, miért
haragszik rá, és könyörögjön neki, hogy ne hagyja magára, ne hagyja,
hogy egyedül kelljen szembeszállnia mindazzal, ami még vár rá.
De addig tétovázott, hogy végül nem maradt esélye ezt meg is tenni.
A fedélzeti felügyelő bezárta a kocsi ajtajait. Rosszallóan végigmérte
Ophélie tógáját és saruját, amelyek a katakombák porának
köszönhetően jócskán veszítettek a fehérségükből.
– Köztéren nem szokás feltűnősködni, főleg nem a magafajtának. Ha
még egyszer felhívja magára a figyelmet, megbüntetem.
Mialatt a szárnyhajtány elrugaszkodott a sínről, és a levegőbe
lendült, Ophélie visszaült a helyére. Fáradtan levette a szemüvegét, az
ablaknak nyomta a homlokát, és a semmiben kavargó, elmosódott
körvonalú felhőket nézte.

282
 Elszontyolodott.
Úgy érezte, a rossz előérzete nem csalt. Mediana úgysem mond neki
semmit. Blasius látni sem akarja többé. Ugyanúgy megvonja tőle a
barátságát, ahogyan azt Ambrosius tette. Nem jut be a Secretariumba,
nem fejti meg Isten múltját, nem találja meg Thornt. Élete végéig
rabszolgasorban tengődik, és kártyákat lyukasztgat.
Tépelődéséből a fedélzeti felügyelő hangja rángatta ki, amely a
szárnyhajtány összes kocsijában az ő nevét harsogta:
– Eulalie virtuóztanoncot, az előfutárok második osztagának tagját
várják a szerelvény elején.
Ophélie feltette a szemüvegét, és az akadémisták meglepett
pillantásainak kereszttüzében felkelt, hogy elinduljon előre. Őt a maga
részéről a hívás lepte meg. Könyékkel tört magának utat, lökdösődött,
hogy minél hamarabb a személyzeti kabinba érjen. A fedélzeti
felügyelő, aki megállás nélkül ismételgette ugyanazt az egy mondatot,
idegesen leeresztette a mikrofont, amikor Ophélie odaért mellé.
– Mit keres itt?
– Szólított. Én vagyok Eulalie.
– Maga virtuóztanonc? Maga virtuóztanonc – mondta ki másodszor
is, immár nem kérdő, hanem kijelentő hangsúllyal, miután Ophélie
megmutatta neki a Jó Család pecsétjével ellátott passzusát. – Az
öltözéke alapján nem voltam… inkább… nos, mindegy is, a lényeg,
hogy végre előkerült, Miss Eulalie. Már két órája hajtogatom
egyfolytában ezt a közleményt.
– Két órája? De hát miért? Történt valami?
A felügyelő levette a sapkáját, előhúzott egy zsebkendőt, és
megtörölte vele a küklópszi hagyománynak megfelelően kopaszra

283
nyírt, rózsaszín koponyáját. A kinti hőség beszorult a szerelvény
belsejébe, amitől az összes kocsiban fullasztó volt a levegő.
– Kizárólag arra kaptam utasítást, hogy leszállás után kísérjem el az
Emlékműbe. Lady Septima, dicsőség LUX-nak!, sürgősen hívatja. Nem
tudom, mi van a rovásán, de az ügy komolynak tűnik.
Ophélie érezte, hogy a lába megremeg, szinte arcon csapta a
felismerés. Mediana nem azért küldte a kabaréba, mert ki akarta
használni, hanem hogy megszabaduljon tőle. Feladta Lady Septimának,
hát ez történt!
Félő volt, hogy azonnali hatállyal kipenderítik a konzervatóriumból.
Sőt, rosszabb is következhetett, nevezetesen az, hogy börtönbe zárják.
Próbált nem pánikba esni, a dühét is kordában tartotta, és inkább
gőzerővel kereste a megoldást. Ha Lady Septima nem a
konzervatóriumban, hanem az Emlékműben kívánja látni, akkor
nyilvánvalóan megkerülte Helénát. Vagyis Ophélie-nak egy lehetősége
még mindig maradt a védekezésre: ha közvetlenül a család fejétől kér
meghallgatást.
– Előbb még le kellene szállnom a Jó Családnál – alkudozott
Ophélie, már amennyire jelen állapotában telt tőle. – Kimenőre
öltöztem, így nem állhatok oda Lady Septima elé, muszáj felvennem az
egyenruhámat.
A fedélzeti felügyelő úgy tűnt, átgondolja a kérdést, majd pár
másodperc elteltével ismét megragadta a mikrofont:
– Figyelem, figyelem! A járat az Emlékműig kivételesen egyetlen
állomáson és megállóhelyen sem áll meg. Kérjük türelmüket és
megértésüket, visszafelé mindegyik akadémiát érinteni fogjuk. Szükség
esetén a Szárnyhajtány-üzemeltető Társaság a késésről minden

284
hallgatónak készséggel kiállít igazolást. Maga pedig, Miss Eulalie, csak
szépen maradjon itt mellettem – utasította Ophélie-t, miután
visszaakasztotta a helyére a mikrofont. – Amennyiben tisztes polgárhoz
méltón jó a lelkiismerete, nincs mitől tartania.
Ophélie lerogyott a lehajtható ülésre, amelyen a felügyelő helyet
mutatott neki. A kelepce összezárult körülötte. Az ujjait szorosan
összekulcsolta az ölében, hogy lehetőleg ne látsszon, mennyire remeg a
keze.
Körbejártatta a tekintetét a szerelvényben, hátha mégis talál valami
kiutat, holott tökéletesen tisztában volt azzal, hogy innen kijutni
lehetetlen. Magasan szálltak a levegőben, a szárnyhajtány ajtajai a
semmibe nyíltak. A fedélzeten nem voltak tükrök, de még ha akadt
volna is egy, abban maga sem volt biztos, hogy sikerülne-e egyáltalán
átkelnie rajta. Amióta megérkezett Bábelre, egyetlen nap sem telt el
anélkül, hogy ne hazudott volna valakinek a szemébe, akár a kilétéről,
akár a szándékairól. A múltban követett már el ezt-azt, de ilyen léptékű
csalást még nem, és ez nyilván nem maradhatott következmények
nélkül. Mert ez nem csak álca volt, mint Mimus libériája: most nem
egyszerűen jelmezt húzott magára, hanem egy másik ember bőrébe bújt
bele, és kénytelen volt azonosulni azzal a másik emberrel. Az is
megkérdőjeleződött benne, hogy miután nap mint nap Eulalie-nak adja
ki magát, állíthatja-e, hogy még mindig ugyanaz az Ophélie, mint
régen.
Az út az Emlékműig egyrészről kínosan hosszúnak, másrészről
ijesztően rövidnek tűnt. Amikor Ophélie az állomáson meglátta, hogy
egy egész csapatnyi őrszemet vezényeltek ki a fogadására, a
legrosszabb félelmei váltak valóra. Az őrök nem voltak

285
felfegyverkezve – erre még csak gondolni is bűn volt, nemhogy a szót
kiejteni –, de nem is volt szükségük kényszerítő eszközökre. Egytől
egyig Szellemidézők voltak, akik szemük egyetlen hűvös pillantásával
bármit lefagyasztottak. Örökölt adottságukat Bábelen elsősorban a
hőszabályozásban, azon belül is az általuk fejlesztett hűtőszekrény
sorozatgyártásában hasznosították.
A csapat némán kísérte Ophélie-t. Amikor a fej nélküli katona
szobra elé értek, Ophélie úgy érezte magát, mint egy háborús bűnös,
akit rögtönítélő törvényszék elé visznek. Az Emlékmű kapuján belépve
szinte mellbe vágta a csend. Az épület úgy általában sem volt hangos,
de ez a nyugalom most más volt, hiányzott belőle az olvasók és
látogatók szokásos susmorgása; odabent egyetlen pisszenés sem
hallatszott. A körfolyosók, az emeletek mind üresen tátongtak, amitől a
hely egy elhagyatott szentélyre emlékeztetett. Az üvegkupolára kívülről
rátelepedett sűrű viharfelhő a tér minden zugát árnyékba borította.
A Secretarium lebegő gömbje, amely a napsütésben rendszerint
fényesen ragyogott, most inkább úgy festett, mint egy kihalt bolygó.
A Szellemidézők az északi transzcendiumba irányították Ophélie-t,
aki kellőképpen le is dermedt, amikor a függőleges folyosó közepén
megpillantott egy törékeny alakot és hozzá egy vörösen izzó szempárt.
Ahogy közelebb ért, meglepetten látta, hogy várakozásával ellentétben
nem Lady Septima, hanem a fia, Octavio vár rá. A fiú hosszú fekete
frufruja és a szemöldökéből függő aranylánc mögül figyelte minden
mozdulatát. És olyan távolságtartóan viselkedett vele, hogy Ophélie-
nak az volt a benyomása, felesleges itt már bármilyen tárgyalás, az
ítélet megszületett.
– Feltartasz mindenkit, Eulalie tanonc.

286
 Ophélie nem válaszolt. Tudta, hogy ettől a perctől minden, amit
mond, felhasználható ellene. Elhatározta, hogy addig egy szót sem szól,
amíg meg nem tudja, mivel is vádolják pontosan.
Azt hitte, Octavio a legfelső emeletre, abba a különterembe vezeti
majd, ahol Lady Septima és LUX Lordjai a rendszeres tanácskozásaikat
tartották, de a fiú nem indult semerre, hanem egy kulcsot húzott elő az
egyenruhája zsebéből. És bedugta egy kapcsolótáblába, mire a falból
egy fémhíd ívelt át lépcsőzetesen egészen a Secretariumig, Ophélie
nem akart hinni a szemüvegének: a függőfolyosó, amelyet lentről már
számtalanszor látott.
Megnyílt hát előtte ez a terra incognita, ez a féltve őrzött terület,
ahová a szorgalmával nem nyerhetett bebocsátást? És éppen most,
amikor volt mit megbánnia? Úgy érezte, a sors különös játékot űz vele.
Octavio nyomában rálépett a transzcendiumból a hídra terelő, a
vízimalom kerekének lapátjaihoz hasonló elven működő járólapra,
amely vízszintesből visszabillentette függőleges helyzetbe, és mindkét
kezével rögtön a korlát után kapott. Bár nem volt tériszonyos, az azért
őt is megérintette, hogy legalább harminc méter választja el a szilárd
talajtól; éppenséggel az sem töltötte el túl nagy biztonságérzettel,
amikor belegondolt, hogy elég ismét elfordítani a kulcsot, és az a
keskeny és ingatag palló, amelyen végig kell mennie, azonnal
visszahúzódik a falba. Félénken hátrapillantott: a Szellemidézők nem
követték őket, mozdulatlanul álltak hozzájuk képest merőlegesen a
transzcendiumban.
Ophélie csak most kezdte felmérni a súlytalanul lebegő glóbusz
roppant méreteit. A Föld felszínét egykor tagoló óceánokat az óarany
burokban mélyedések jelezték, amelyek egyúttal kidomborították a

287
földrészek széleit. A nehéz, tekintélyes fémajtó, amelyet Octavio
valahol a déli tengerek közepén kinyitott, az egészhez viszonyítva
parányinak tűnt.
Ophélie előtt feltárult végre a másik oldal.
És minden elképzelése, amelyet a vágyakozás hosszú hónapjai alatt
erről a megközelíthetetlen szentélyről a fejében dédelgetett,
egyszeriben darabokra hullott. A Secretarium belseje egy az egyben
ugyanolyan volt, mint az Emlékműé. A természetes fényben úszó
központi csarnokból transzcendiumok biztosították a feljutást az
emeletek árkádos körgyűrűibe. És a kupola alól még az aranyglóbusz
kicsinyített mása sem hiányzott. Mintha az építészeknek az egymásba
pakolható fababák jártak volna az eszükben, miközben a tervrajzokat
készítették.
A jobb oldalon az üveges tárlókban több ezer műkincs csillámlott a
héliopoliszi világító gömbök hideg fényében. Balra szabályos sorokba
rendezett hengerek forogtak halk berregéssel a saját tengelyük körül.
Ophélie tudta, hogy ezek a szegecselt hengerek olvassák be az
Emlékműben fellelhető dokumentumokat leíró lyukkártyákat, és
továbbítják a rajtuk található adatokat. A számtalan fogaskerék
működtette gépesített feldolgozórendszer a leginkább egy hatalmas
kintorna gyomrához hasonlított.
– Igaz is, te most jársz itt először – jegyezte meg Octavio, aki
továbbra is árgus szemekkel figyelte Ophélie arcának minden apró
rezdülését. – Az Emlékműhöz hasonlóan a Secretarium is két ikerfélből
áll: a keleti szárny a ritkaságok tárolására szolgál, a nyugatiban az
adatbázis kapott helyet.

288
 – És ez micsoda? – szegte meg némasági fogadalmát Ophélie, és
felpillantott a fejük fölött lebegő aranygömbre. – Egy Secretarium a
Secretariumban?
– Az csak dísznek van ott – felelte Octavio. – De már jön is az
osztagvezetőd.
És valóban, a csarnokban Elizabeth tartott feléjük, amitől Ophélie-
ban halványan pislákolni kezdett a remény. A lány feltűnően
szertartásosan viselkedett. Vörös haja minden lépésénél köpenyként
lobogott mögötte, az arca pedig kifejezéstelenebb volt, mint valaha.
– Van valami újdonság?
A kérdést egyedül Octavióhoz intézte, Ophélie-ra rá sem nézett.
– Semmi jelentenivaló. Az Emlékműbe Eulalie tanoncon kívül nem
lépett be senki, és kifelé sem volt semmilyen mozgás.
– Nagyszerű. Mehetünk.
Ophélie szófogadóan a nyomukba szegődött, és próbálta egyenesben
tartani magát. Biztosan a nyomasztó kinti időjárás volt az oka, de
erősen szédült, és alig kapott levegőt. Nem, nem a katakombákban tett
látogatása miatt hívatták. Valami más volt itt a háttérben, valami sokkal
komolyabb.
Thorn órája mintha megérezte volna az idegességét, felcsattintotta a
fedelét a tógája egyik rejtett belső zsebében. Úgy tűnt, már nem az a
kérdés, Mediana elárulta-e, hanem hogy mennyit árult el róla.
Egy méretes, hangszigetelt ajtó előtt a két vezetője megtorpant.
– Ide már nincs engedélyünk bemenni veled – magyarázta Elizabeth,
miután kitárta előtte az ajtót. – Minden, ami odabent történik, szigorúan
bizalmas. Sok szerencsét!

289
 – A szerencse mint olyan nem létezik – vetette oda ridegen Octavio.
– A saját sorsát mindenki maga alakítja. De ezt – sziszegte halkan –
Eulalie tanonc nagyon is jól tudja.
Ophélie nem tudott semmit, és éppen ez volt a legnagyobb gondja.
Bátortalanul lépett a sivár helyiségbe, amely minden jel szerint egy
afféle, a ritkaságok helyben használatára kijelölt olvasóterem volt, és
amelynek teljes berendezése egy nemes erezetű fából készült
olvasópultból állt.
– Ajtó! – parancsolt rá Lady Septima a pult mellől.
Ophélie két kézzel megragadta a kerék formájú fogantyút, és addig
tekerte, amíg meg nem hallotta a zár kattanását. A teremben olyan
alacsony volt a hőmérséklet, akár egy hűtőkamrában. Ophélie csupasz
lábát a saruban fájdalmasan csípte a hideg.
– Jöjjön ide!
Lady Septima hangjából nem lehetett semmit kikövetkeztetni. A nő
nyugodt volt, és kimért, mint bármikor máskor. Lassan Ophélie-ra
emelte lángoló tekintetét, amely fáklyaként világított a fényforrásokkal
kevéssé ellátott helyiségben.
– Kedveli a kirakójátékokat?
Ophélie pislogott. Nem egészen ilyen kihallgatásra számított.
Óvatosan a pultra kihelyezett kézirat fölé hajolt, amelyhez Lady
Septima odaintette. Az állapota alapján a könyv igen régi lehetett.
A sűrűn teleírt oldalakon látható szöveg, már ahol a halvány betűket
egyáltalán ki lehetett venni, valamilyen idegen nyelven íródott.
A könyv érdekes volt, de a figyelmét igazán a pult másik oldalán
fekvő papírlapokra kézzel írt jegyzetek vonzották magukra.

290
 – Mediana fordítása – tudatosult benne hirtelen. – Miért engem
vizsgáztat? Miért nem őt magát kérdezi?
Lady Septima nem válaszolt. Ophélie a szárnyhajtánytól idáig
végigszorongta az egész utat, de ebben a pillanatban kiment belőle
minden feszültség, az izmai elernyedtek, olyannyira, hogy majdnem
összecsuklott. És a Mediana iránt érzett haragja is egyszeriben
elpárolgott.
– Mi történt vele?
Lady Septima ajka megrándult, de a korrepetitor azonnal
önfegyelmet gyakorolt, és nem engedte szabadjára a személyes
érzelmeit.
– Majdnem egy teljes osztagnyi Jós tanul az intézményünkben, és
közeli rokonság ide vagy oda, egy sem volt köztük, aki előre látta
volna, mi vár az unokatestvérükre. Szégyent hoznak az előfutárokra!
De térjünk a tárgyra – szedte össze magát, és szokásához híven
előreszegte az állát –, Sir Henry elvárja, hogy haladéktalanul
gondoskodjunk számára helyettesítésről. Noha komoly fenntartásaim
vannak magával kapcsolatban, kénytelen vagyok elismerni, hogy erre a
munkára maga a legalkalmasabb személy. Mindenesetre maga a
legkevésbé alkalmatlan. LUX hatalmas megtiszteltetésben részesíti,
Eulalie tanonc, úgy igyekezzen, hogy legyen méltó is rá! Tájékoztatom
Sir Henryt, hogy megérkezett – tette hozzá, és katonás léptekkel
elindult a terem végébe. – Nyugodtan vessen egy pillantást a kéziratra,
de még véletlenül se érjen hozzá! Egy ilyen értékes dokumentum
különleges bánásmódot igényel, és annak szabályaira még nem tért ki
az oktatása.

291
 Azzal Lady Septima beszállt egy felvonóba, és amint meghúzta a
falából kiálló kart, a fülke nagy robajjal emelkedni kezdett.
Ophélie magára maradt. Két kézzel megtámaszkodott az
olvasópulton, és hosszan bámulta a kéziratot, mintha tanulmányozná,
de egy betűt sem fogott fel belőle. Ellentmondásos érzelmek
kavarogtak benne, amitől a szemüvege folyamatosan váltogatta a
színét.
Megkönnyebbülés. Kétség. Ujjongás. Aggodalom.
Aggodalom?
Mi köze volt Ophélie-nak Mediana sorsához, pláne azok után,
amiket a lány művelt vele? Azért jelentkezett előfutárnak, hogy
eljusson pontosan arra a helyre, ahol ebben a szent pillanatban
tartózkodott, és végre-valahára komolyabban is nekiláthasson a
kutatásnak. Örülnie kellett volna. De akkor miért volt tele a szíve
aggodalommal?
A gondolatok hirtelen rázúduló özönéből a tógája mélyéről
felhangzó kérlelhetetlen csattogás rángatta ki. Ophélie a láncnál fogva
előhúzta a zsebéből az órát, hogy megnézze, mi ütött hirtelen belé.
A szerkezet fáradhatatlanul nyitogatta és csukogatta a fedelét, mintha
görcsrohamot kapott volna. Csitt-csatt! Csitt-csatt! Csitt-csatt!
– Jól van, nyughass már! – suttogta Ophélie talán nem is annyira az
órának, mint inkább saját magának.
A hüvelykujjával kipeckelte a fedelét, de akkor meg a mutatók
vették át a stafétát, és pokoli tempóban keringtek körbe-körbe a
számlapon. Szabályos időközönként ugyan meg-megálltak, de
mindhárom mindig ugyanannál az egy rovátkánál.
Hat óra harminc perc harminc másodperc.

292
 Ophélie megfordult, és a felvonót nézte, amelynek szekrényében
ismét zajosan megindultak a fogaskerekek. Noha Sir Henry csak egy
robot volt, nem valószínű, hogy elsőre túlságosan jó benyomást tett
volna rá a kezében egy megzabolázhatatlan zsebórával.
Ophélie összeráncolta a szemöldökét. Az óra mutatói egyszerre
gondolták meg magukat, és átálltak déli tizenkettőre.
Nem.
Nem az időt mutatták.
Hanem az irányt.
Thorn órájának nem volt semmi baja, a szerkezet mindvégig
tökéletesen működött. Csak nem rendeltetésszerűen, hanem úgy, mint
egy iránytű. És ebben a másodpercben ennek az iránytűnek mindhárom
hegyes nyila a felvonó lassan ereszkedő fülkéjére szegeződött.
Az ajtó nyílásában megjelent Lady Septima és Sir Henry.
Csakhogy Sir Henry egy kicsit sem volt robot.
Sir Henry maga volt Thorn.

293
A RÉM

294
 A RÁTALÁLÁS

Thorn a felvonó egyik sarkában állt, és a magassága miatt kénytelen

volt behúzni a nyakát, nehogy beverje a fejét a fülke tetejébe. Metsző
tekintetét, amely pengeként villant az arcát átszelő mély sebhely
középvonalában, egy többoldalas beszámolóba mélyesztette.
Fontoskodó sietséggel lapozta az összefűzött papírokat. És közben
ügyet sem vetett Lady Septimára, amikor a nő bemutatta neki a
jégverem közepén megkövülten ácsorgó Ophélie-t.
– Az újoncunk, sir. Személyes felelősségemnek tekintem, hogy
mihamarabb felnőjön a feladathoz.
A szabályzatban előírtak szerint Ophélie-nak vigyázzba kellett volna
vágnia magát, a bevett mondattal – „A tudás a békét szolgálja!” –
fennhangon üdvözölni a feljebbvalóját, majd megmondani a nevét.
Amennyiben egy diák ezt nem tette meg, szigorú büntetést szabhattak
ki rá.
De Ophélie képtelen volt rá.
Amint Thornt megpillantotta, minden másról egyszeriben
megfeledkezett. Mind a tíz ujját szorosan az iránytű-zsebóra köré fonta:
abba legalább kapaszkodhatott, az szilárd pont volt, kézzelfogható,
valóságos.
Lady Septima elhúzta a száját, Ophélie némaságát a lehető
legrosszabbkor felszínre törő beteges félénkség számlájára írta.
– Eulalie tanonc ötven nappal ezelőtt kezdte meg a tanulmányait az
előfutárok második osztagában. Az ismeretei enyhén szólva hiányosak,
de a kezében van potenciál.

295
 Ophélie egy szavát sem hallotta. Lady Septima mintha ott sem lett
volna. Számára egyedül Thorn létezett, aki egyelőre nem lépett ki a
felvonó fülkéjéből, és homlokát ráncolva épp egy grafikont
tanulmányozott. Ezüstös szőke haját gondosan hátrafésülve viselte,
csontos, szikár, hosszúkás arcát simára borotválta. Kifogástalan
fehérségű elegáns inge mindkét csuklójánál páncélkesztyűszerű
kézvédőben folytatódott, amelybe Sir Henry munkáját megkönnyítendő
egy találékony elme vonalzót, szintezőt, számlálót és egyéb
mérőeszközöket épített be. De Ophélie figyelmét elsősorban a
mellkasán szívmagasságban virító jelkép vonta magára. Egy
napkorong.
Egész idő alatt egy számkivetett szökevény után kutatott. Holott
inkább LUX Lordjai között kellett volna keresgélnie.
Ophélie apró lépésekkel lassan behátrált a terem legsötétebb zugába,
ahová a világító gömbök fénye már alig ért el. Még ha a fejében támadt
hirtelen vértolulástól értelmes gondolatok nem jutottak is az eszébe,
abban egészen biztos volt, hogy ha Thorn végre felnéz, és a pillantása
keresztezi az övét, az jóvátehetetlen következményekkel járhat.
– Jelentős késésben vagyunk a tervezett ütemezéshez képest. Nem
szeretném, ha még a végén magyarázkodnom kellene a Genealógusok
előtt.
Thorn úgy beszélt, mint egy született bábeli, a kiejtésében és a
hanglejtésében nyoma sem volt északi származásának. De a hangját
Ophélie ezer közül is felismerte volna. Azt a mély, komoran búgó
basszust, amelynek zengése betöltötte a lelkében tátongó űrt, felkavarta
a gyomrát, elszorította a torkát, elállította a lélegzetét.
Thorn hangja. Majdnem három teljes év hallgatás után.

296
 Amikor Thorn az utolsó oldalhoz ért, és suhogva leeresztette az
aktát, Ophélie összerezzent.
– Megjegyzem, sürgősen szükségem lenne néhány Szellemidézőre.
A Secretarium keleti félgömbjében túlságosan megemelkedett a
hőmérséklet és a páratartalom. A személyzetben sok a veszteség, de a
gyűjteményt lehetőleg igyekezzünk megkímélni.
Miután a grafikonokkal végzett, Thorn máris talált magának újabb
hasznos elfoglaltságot: pillantását a régi kéziratra szegezte, és
céltudatosan elindult az olvasópult felé. Öles lépteit baljós csikorgás
kísérte. Nemcsak a járásában, de a tartásában is volt valami furcsa, ami
Ophélie-nak eddig fel sem tűnt, noha majd kiszúrta a szemét: Thorn
egyik lábát térdtől bokáig abroncsszerű fémszerkezet tartotta össze, egy
járógép. Azt a lábát, amelyik a börtönben olyan csúnyán eltörött.
A robot.
Ophélie ritkán érezte magát ennyire ostobának. Amikor legelőször
hallotta, hogy Sir Henryt így emlegetik, szó szerint értelmezte a
gúnynevet. Amely annak ellenére, hogy elég egyértelműen rossz
nyelvek ragasztották rá, kétségkívül találó volt. Thorn merev derékkal a
pult fölé hajolt, majd fémborítású ujjaival meglepően ügyesen lapozott
egyet a kéziratban.
– Az újonca ismeri a régi nyelveket?
A kérdést Lady Septimához intézte, az érintettet továbbra is
levegőnek nézte. Ezt a rossz, ámbár következetes szokását, amely a
jegyességük idején borzasztóan idegesítette, Ophélie a jelen helyzetben
igen nagyra értékelte.

297
 – Nem, nem ismeri őket, sir. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy
képes lesz ellátni Mediana tanonc helyettesítését. Animista, sir.
Gyakorlott olvasó.
„Ennyi volt – gondolta Ophélie, akinek az orrán a szemüveg
látványosan elkékült. – Mindjárt felém fordul. És felismer.”
De semmi ilyesmi nem történt. Thorn le sem vette a szemét arról a
csipkés szélűre kopott papírlapról, amely már úgy elöregedett, hogy a
sarka szinte kipergett a kezéből.
– Meg tudja fejteni a hiányzó szövegrészeket?
– Nem, sir – közölte Lady Septima egy olyan tanár
magabiztosságával, aki még a saját szülőanyjuknál is jobban ismeri a
tanítványait. – Az anyag vizsgálatából ellenben sok mindent ki tud
deríteni a szöveg tartalmáról azoknak az érzékelése alapján, akik a
könyvet valaha forgatták. Ideális esetben a mű szerzőjéről is.
Ophélie azon kapta Lady Septimát, hogy úgy méregeti Thorn
járógépét, mintha tüzes pillantásával meg akarná olvasztani a fémet,
amelyből összerakták. Színleg megadta neki azt a tiszteletet, amellyel
LUX egyik Lordja a másiknak tartozott, de az ennyiből is világos volt,
hogy nem tekinti magával egyenrangúnak.
És ez semmi jót nem jelentett.
Mert ha Lady Septima a zavar legkisebb jelét is észreveszi Sir Henry
és közte, legyen az egy arcrándulás, a meglepetés halvány szikrája a
szemükben, bármi, ösztönösen felébredhet benne a gyanakvás, és akkor
mindketten lelepleződnek, játszotta végig a fejében Ophélie.
Próbált nyugalmat erőltetni magára. Lassan, szabályos ritmusban
vette a levegőt. Lecsitította a szívét. Semlegesítette a szemüvege
lencséjének elszíneződését. Ellazította az arcizmait. Kiegyenesítette a

298
gerincét. A remegésével nem tudott mit kezdeni, de abból viszonylag
egyszerűen kimagyarázhatta magát. Egy szál tógában, mezítláb állt egy
hűtött teremben – még jó, hogy vacogott a foga.
Azt meg csak remélni tudta, hogy Thorn hangja nem bicsaklik meg,
amikor meglátja.
– Mediana tanonc jelenleg hol tartózkodik?
A kérdést Thorn mintegy mellékesen szúrta közbe, miközben a
könyv mellett belelapozott a fordításhoz készült jegyzetekbe. A pult
szélére csíptetett lámpa hideg fénye oldalról az arcára esett, és
megvilágította meredek orrnyergét, a vágás hosszú, mély barázdáját a
halántékán, szűk szemrésében szigorúan maga elé meredő szemét.
– Átszállították, sir.
– A továbbiakban számíthatunk még a szolgálataira?
– Erről korai lenne nyilatkozni, sir.
„Mediana életben van!” – ennél többet Ophélie egyelőre nem tudott
magának leszűrni a társalgásból, amelyből teljességgel kizárták.
– És a dolgok mai állása szerint mit gondol Miss Silentia esetéről?
– Nem értem a kérdését, sir.
Thorn ellépett az olvasópulttól.
– Ha a sorainkból valakit váratlanul gutaütés ér, azt még el tudom
könyvelni sajnálatos balesetnek. De ha rövid időn belül nagyjából
ugyanaz a baleset kétszer is előfordul, azt minek nevezné?
– Sajnálatos egybeesésnek, sir.
Sem az egyik, sem a másik nem hagyta magát egykönnyen
kiismerni, de Ophélie érezte köztük a feszültséget, és ez a feszültség
percről percre fokozódott. Míg Thorn tökéletesen uralta a vonásait,
addig Lady Septima arcára az undor kifejezése ült ki. Egy pillanatra

299
sem volt hajlandó Thorn szemébe nézni, egész idő alatt
megnyomorított lábát bámulta. Vajon tisztában volt azzal, hogy a vele
szemben álló ember milyen bámulatos emlékezőtehetséggel
rendelkezik, és milyen félelmetes karmok birtokában van? Thorn két
fejjel Lady Septima fölé magasodott, ő mégis úgy nézett rá, mint egy
éretlen zöldfülűre, aki soha nem érhet fel hozzá, és nem csak a
korkülönbség miatt. Ahogy visszagondolt, Ophélie megállapította
magában, hogy Lady Septima az öreg takarítóval, Heléna
előfutárjaival, még Medianával is ugyanígy bánt. Mindazokra, akik
nem Pollux egyenes ági leszármazottai voltak, úgy tekintett, mint egy
számára fontos gépezet működéséhez szükséges alkatrészekre, amelyek
gond nélkül lecserélhetők, ha meghibásodnak.
– Fokoznunk kell az olvasókörök teljesítményét – váltott témát
Thorn. – A Genealógusok türelmetlenkednek, és azt hiszem, hozzám
hasonlóan ön sem szívesen kapna a nyakába egy váratlan
felülvizsgálatot. Különösen nem a jelen helyzetben, amikor ilyen…
sajnálatos egybeesések történnek.
Rövid idő alatt másodszor hozta szóba a Genealógusokat; bár
Ophélie-nak halvány elképzelése sem volt, kik lehetnek azok, azt
ennyiből is megértette, hogy tőlük még LUX Lordjai is tartanak, vagyis
feltehetően ők állnak a helyi ranglétra csúcsán. És hogy Thorn nem
szívesen húzna ujjat velük.
– A kimenőket újabb rendelkezésig felfüggesztjük – csapta össze a
bokáját Lady Septima. – A beosztást pedig módosítjuk: a reggeli első
csoport korábban kezd, az esti utolsó később végez.

300
 – De ez semmiképpen se menjen a minőség rovására! A diákjai még
mindig igen pontatlanok, nem figyelnek oda a részletekre, és akkor a
kódolási hibákról még nem is beszéltem.
Lady Septima bólintott, de az arca megkeményedett. Ophélie némán
feszengett. Thorn persze nem volt tudatában, hogy itt és most, ebben a
meglehetősen kínos helyzetben semelyiküknek sem jött volna jól, ha
vérig sérti Isten egyik felettébb önérzetes követét. És mintha csak őt
akarná igazolni, Lady Septima azonnal keresett is magának valamit,
amin kitöltheti a dühét.
És Ophélie-nál jobb céltáblát keresve sem találhatott volna.
– Eulalie tanonc, hajlandó végre megmozdulni? Ne vesztegeljen ott
tétlenül, bizonyítsa be Sir Henrynek, hogy méltó a várakozására!
Ophélie ereiben meghűlt a vér.
Thorn végre felé fordult.
Felé fordult, és a tekintetében nem tükröződött az égvilágon semmi.
Sem meglepetés, sem zavar. Olyan közönyös szemmel nézte, mint egy
idegent, akit még soha életében nem látott.
– Nem fog csalódni bennem – vágta ki Ophélie.
És büszke is volt magára, amiért nem csuklott el a hangja. Sőt, a
mustrát is egészen jól bírta, lábremegés nélkül; mintha nem is lett volna
egészen önmaga. Mert hiszen nem is volt egészen önmaga.
„Én Eulalie vagyok – ismételgette magában –, az a férfi pedig ott,
velem szemben Sir Henry.”
Ment ez, mint a karikacsapás.
Thorn behajlította hosszú karját, felemelte a pultról Mediana
jegyzeteit, majd kiegyenesítette a könyökét, és átnyújtotta a papírokat

301
Ophélie-nak; egyetlen gépies mozdulattal áthidalta a kettejük közötti
távolságot, egy lépést sem kellett tennie felé.
A robot.
– Három napot kap, hogy megtanulja kívülről a fordítást, és
felkészüljön, hogyan kezelje az értékes régi dokumentumokat.
A határidő leteltével elvárom, hogy az esti műszak után mindennap
megjelenjen pontosan ugyanezen a helyen. Három nap. Megértette,
tanonc?
Thorn szavai úgy zúdultak a fejére, mintha leöntötték volna egy
vödör jeges vízzel. Thorn igen meggyőző alakítást nyújtott. Akkor sem
lehetett volna meggyőzőbb, ha tényleg soha életükben nem találkoztak
volna. Valójában olyan tökéletesen játszotta a szerepét, hogy Ophélie-t
elfogta a kétely, miközben szédelegve szorongatta a markában a
papírokat.
Thorn megismerte egyáltalán?

302
 A GYANÚ

Nincs mit… mondanom.

– De hát… a társunk… volt… Jogom van… tudni.
– Hagyj már… figyelni!
Ophélie zihálva kocogott a stadion porában. Hajnali hat óra volt, a
napnak az az időszaka, amikor a levegő a legkevésbé meleg és nyirkos,
de a tüdeje így is lángolt. Az sem vigasztalta különösebben, hogy
Elizabeth, aki pedig egyetlen napot sem hagyott ki a futásban, szemmel
láthatóan szintén szenvedett, alig vonszolta magát. A virtuózjelölt egy
nevetségesen bumfordi szerkezetet, egy kalapba szerelt rádiót cipelt a
fején, amely hangos recsegéssel valami tudományos előadás ismétlését
közvetítette: a masinának elvileg az lett volna a rendeltetése, hogy
elterelje Elizabeth figyelmét, és így a lány könnyebben tartsa a ritmust,
de a nehéz súly inkább akadályozta a futásban.
– Hol van… Mediana? – nyökögte Ophélie. – Hová… vitték?
– Bizalmas. Egy tanonccal nem… oszthatom meg… ezt az
információt.
Elizabeth nem bírta tovább, a kanyarban megállt. Előrehajolt, és
erősen fújtatott; az egyik kezével a rádiót tartotta, nehogy leessen, a
másik kezével a szúrós oldalát fogta. Rendszerint színtelen arca úgy
kivörösödött, hogy még a szeplői sem látszottak. Az állandó ülőmunka,
a sok görnyedezés az íróasztal és a kódjai fölött megviselte a
szervezetét: a csontjai úgy recsegtek-ropogtak, mintha jóval idősebb
lett volna.

303
 Ophélie már jó ideje kergette a stadionban, válaszokat akart.
A hálóban az elmúlt három napban folyamatosan a hallgatás falaiba
ütközött; három napja mindenki csak sanda pillantásokat lövellt felé, de
szóba még véletlenül sem elegyedett vele senki. Érthető módon kezdte
hát elveszíteni a türelmét, és az előfutárok táborában Elizabeth volt az
egyetlen, aki bármennyire is szerette volna, nem tudta lerázni.
– Elmondaná, mi történt vele?
Elizabeth felegyenesedett, de olyan hirtelen, hogy szinte inkább
felcsapódott, mint egy dacos vasalódeszka. Még mindig tátott szájjal
lihegett; hátrahajtotta a fejét, úgy próbált lélegzethez jutni, miután
lehajtott fejjel nem boldogult.
– Most sem mondhatok… mást, mint amit már ezerszer
elmondtam… Mediana tanonc egészségügyi… okokból hagyta el az
intézményt.
– Ennek semmi értelme. Ő volt köztünk a legjobb formában.
– Ide hallgass, tanonc!
Ophélie csupa fül volt, de ki kellett várnia, hogy Elizabeth képes
legyen végre fulladozás nélkül kinyögni egy mondatot.
– Én találtam rá, és biztosíthatlak, hogy aznap egyáltalán nem tűnt
úgy, mintha formában lenne. Kora reggel, nyitásra mentem az
Emlékműbe, mint minden vasárnap. Át akartam nézni a
katalóguscédulákat. És utána egész délelőtt lyukasztottam. Amikor
kimentem a mosdóba, ott feküdt a kövön. Nem tudom, mikor és hogyan
eshetett össze, de ránézni is rossz volt – mondta, és a ruhája ujjával
felitatta az állán összegyűlt izzadságcseppeket. – Az izmai
megfeszültek, a teste rángott, a szeme kiguvadt – sorolta. – Azonnal

304
szóltam a biztonsági szolgálatnak. Lady Septima sürgősen behívatott
téged, és a folytatást már ismered, jobban is, mint én.
Ophélie Elizabeth arcát fürkészte a hajnali szűrt fényben. Fel nem
foghatta, hogy tudja ilyen közönyösen előadni az esetet, nem beszélve
arról, hogy a kép, amelyet az imént felvázolt, egyáltalán nem illett a
sugárzó és megszelídíthetetlen Medianára. Elizabeth, mintha mi sem
történt volna, halálos nyugalommal igazgatta az antennát a kalapján,
hogy a készülék abbahagyja a sípolást.
– Hogy csinálja? Hogyhogy nem fél?
– Hm? Miért kellene félnem? A mi korosztályunkban igen ritka az
agyvérzés. Statisztikailag elhanyagolható az esélye annak, hogy a
tünetek nálam is jelentkezzenek… vagy nálad. És ezt te is tudnád, ha
olvasnád a Hivatalos Hírmondót. Nekünk, előfutároknak, az a
tájékozódás első és egyetlen forrása – darálta Elizabeth, mint aki
betanulta.
– Én nem vagyok valami jó statisztikából – ismerte be Ophélie –, de
Miss Silentiáról se feledkezzen meg. Egy szívroham és egy agyvérzés
ugyanazon a helyen ötven nap különbséggel, ennek mekkora a
valószínűsége?
Ezúttal Elizabethen volt a sor, hogy értetlenül bámuljon Ophélie-ra
két lomha pislogás között.
– Fogalmam sincs, honnan jössz, és eddigi életedben milyen
tapasztalatokat szereztél, de mifelénk, Bábelen kizárólag betegségek és
balesetek vezetnek halálhoz. Ha Lady Septima azt mondja, hogy ez
nem több, mint sajnálatos egybeesés, akkor ez sajnálatos egybeesés.
Ophélie-nak erre is lett volna válasza, de magában tartotta. Szíve
szerint Elizabeth képébe vágta volna, hogy az a nő, akit ő annyira

305
csodál, mit sem törődik a hozzá hasonló „tehetségtelenek”-kel. És
nyilván nem mondja el nekik a teljes igazságot. LUX Lordjai az
Emlékműben mindenesetre megkettőzték a biztonsági személyzetet,
ellenőrzés nélkül egy légy sem repülhetett se be, se ki.
És ott volt még Wolf professzor, aki a rejtélyes balesete után egyik
napról a másikra felfüggesztette a kutatói tevékenységét. Ő szintén az
Emlékmű rendszeres látogatói közé tartozott, és őt szintén valami
súlyos megrázkódtatás érte.
Nem, ez határozottan nem lehetett a véletlen műve. Bűntény történt.
Nem is egy, hanem rövid időn belül három. És ezen az sem változtatott
semmit, hogy maga a szó szerepelt az Index tiltólistáján. Mindezeket
tekintetbe véve Ophélie sehogyan sem tudott elvonatkoztatni attól az
üzenettől, amelyet a Majdnemmakulátlan Merész Medianának címzett:
„Ki szelet vet, vihart arat.” Ő támadt volna a lány életére? És ő állt a
Miss Silentia, illetve a Wolf professzor ellen elkövetett másik két
merénylet hátterében is? Ha igen, akkor vajon hogy csinálta, és mégis
miért? Mi lehetett a közös pont egy hadtörténész, egy főcenzor és egy
előfutárnak készülő virtuóztanonc között azon kívül, hogy mindhárman
az Emlékműben végezték a munkájukat?
– Elizabeth jelölt, Eulalie tanonc, legyenek szívesek lefutni a mai
napra rendelt stadionköreiket!
Ophélie felpillantott az őrtoronyra, amelynek tetejéről a
hangosbemondó rendre utasította őket, majd ismét Elizabethre nézett,
aki még mindig nem nyerte vissza egyenletes légzését.
– Ez minden világok legjobbika, mi?
Mindketten összeszedték magukat, és folytatták a kocogást.
Valószínűleg elég furán festhettek egymás mellett, mert alkatra ennél

306
különbözőbbek nem is lehettek volna: Elizabeth nyúlánk volt, és
sovány, Ophélie alacsony és tömzsi.
– Tudod… amikor megismertelek… nem igazán kedveltelek.
Elizabeth csak úgy, a maga szokásosan közönyös módján vetette
oldalra a megjegyzést, két lépés között, miközben hosszú, vörös lófarka
ütemesen csapkodta a hátát.
Ophélie bólintott.
– Azt hiszem, eleinte én sem tartottam önt különösebben sokra.
– És most?
Összenéztek, majd Ophélie szándékosan lemaradt Elizabeth mögött,
hogy ne kelljen válaszolnia. Igazság szerint lehettek volna barátok, már
amennyiben Eulalie valóban létezett volna. De Ophélie nem áltatta
magát: tudta, hogy ha az osztagvezetője rájön, hogy hazudott a
kilétéről, gondolkodás nélkül kiszolgáltatja Helénának és Lady
Septimának.
Miután az utolsó kört is lefutotta, Ophélie lesétált a pályáról, és az
öltőzőbe indult. Az ajtóban kis híján összeütközött Zennel, aki dolga
végeztével frissen, kaméliaillatúan épp akkor lépett ki a helyiségből.
Makogva kölcsönösen bocsánatot kértek. Bár hetek óta ugyanabban a
hálóban aludtak, ugyanazokra az órákra jártak, egy mondatnál többet
még nem beszéltek egymással. Az osztagukban Zen volt a legidősebb,
de egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy érett nő, hanem inkább
mint egy rejtőzködő baba, aki jobbára sűrű, fekete frufrujával
igyekezett eltakarni mandulavágású szemét. Ennek ellenére Ophélie-
nak határozottan az volt a benyomása, hogy Zen nemcsak azért kerüli,
mert alapvetően félénk a természete, hanem valami más oka is van rá.
Talán tartott tőle?

307
 Amikor magára maradt, a szekrényéből elővette az élére vasalt
egyenruhát és a fényes csizmát, amelyeket előző este a mosodában
kitisztíttatott. Ezután a közös zuhanyzóba ment, lepakolta egy székre az
öltözékét, rá a kesztyűjét és a szemüvegét, majd egy darabig csak állt.
Várta, hogy a futás miatt felgyorsult szívverése alábbhagyjon. De hiába
várt. Az egész teste lüktetett, csillapíthatatlanul.
Este újból viszontlátja Thornt.
Az utóbbi időben rengeteg energiát fektetett abba, hogy minél
kevesebbet gondoljon rá, és helyette inkább olyan dolgokra
összpontosítson, amelyekről lehetőleg eszébe sem jut. Alig aludt, alig
evett. Az érzései teljesen összegabalyodtak, és képtelen volt kibogozni
őket. Thornnal akart lenni, nem később, most azonnal, mindig. Mint az
elmúlt majdnem három év minden órájában, minden percében, minden
egyes másodpercében. És erre fel ő mit csinált? Kiszabott rá még
három napot! Nem tudott volna valami jobbat kitalálni? Meg hogy
tanulja meg kívülről Mediana fordítását. Egy összefüggéstelen,
befejezetlen és kusza szöveget, amelyből Thorn hátsó szándékait
illetően semmilyen következtetést nem tudott levonni. Hogy lett belőle
Sir Henry? Miért állt be LUX Lordjai közé? Miért alapította meg az
olvasóköröket, mit akart elérni velük? És mi a bánat akadályozta abban,
hogy életjelet adjon magáról? Ophélie nem állt ellen a kísértésnek, és
az első olvasás után másként is elolvasta a jegyzeteket – elvégre azok
már hivatalosan is valamelyest az ő tulajdonát képezték –, de Thorn
csak páncélkesztyűben nyúlt hozzájuk, amely nem engedte, hogy az
érzései és a gondolatai átitassák a papírt.
Az olvasásból Medianáról sem tudott meg semmi többet, az eredeti
dokumentum felbecsülhetetlen értéke miatt nagy valószínűséggel a

308
lány is munkavédelmi kesztyűben dolgozott. Szépen kijátszotta, amihez
még különösebb jóstehetség sem kellett: Mediana mindvégig tudta,
hogy Sir Henry az az ember, akit Ophélie keres. Vajon végül elárulta
volna neki?
Ophélie a zuhany elé húzott egy paravánt, hogy elbarikádozza
magát, rádobta a futóöltözékét, és megnyitotta a csapot. A rózsából a
forró víz erős sugárban zúdult a fejére, de ő nem csukta be a szemét.
Mert amint behunyta, még ha csak egy gyors pislogás erejéig is, mindig
ugyanazt látta maga előtt: Thorn arckifejezése belülről beleégett a
szemhéjába. Mármint az arca kifejezéstelensége. Úgy tett, mintha
Ophélie tényleg, a színjátéktól függetlenül sem jelentene neki semmit.
Hajmosás közben próbálta kicsit kiegyenesíteni makacsul
begöndörödő fürtjeit. Időnként ollóval óvatosan igazított rajtuk, de
mindig tükör nélkül. Ennyire csak nem változhatott meg? Szemügyre
vette napbarnított bőrét. És hirtelen feszélyezni kezdte, hogy meztelen.
Ott állt a maga kendőzetlen pőreségében, és soha ennyire
kiszolgáltatottnak nem érezte magát. Bármilyen nevetségesnek tűnt is
ez a felismerés, eszébe juttatott valamit, amitől maga sem értette, miért,
de zavarba jött.
„Nem bírod, ha gyerekként kezelnek – tört fel az emlékeiből
Mediana hangja –, de amint szembekerülsz egy férfival, úgy
viselkedsz, mint egy tapasztalatlan bambina.”
A víz zubogásába ismerős zajok szűrődtek be. Ophélie elzárta a
csapot, és megdörzsölte a szemét, hogy letörölje a szempillájáról a
kövér vízcseppeket. Noha rövidlátó volt, a paraván alsó széle alatt így
is ki tudta venni az árnyakat és az ezüstös csillogást.
Szárnyas előfutárcsizmák.

309
 – Meghallgatsz minket.
– Nem sikoltasz.
– Meg sem nyikkansz.
Amikor a Jósok így, jelen időben fogalmaztak, a pár percen belül
bekövetkező események sora általában őket igazolta. Ophélie jobbnak
látta hát, ha csendben marad, és várta, mi lehet az a nagy bejelentés,
amely miatt a szobatársai még itt sem hagytak békét neki.
És nem sokáig kellett várnia, a választ a következő pillanatban meg
is kapta egy vödör formájában, amelynek kristályos tartalma nagy
csörömpöléssel ömlött a paraván tetejéről a nyakába. Arra is alig volt
ideje, hogy összegörnyedjen, és legalább az arcát és a kezét megvédje.
Az éles törmelék az egész testét összekaristolta. Miután az első
ijedségen túljutott, Ophélie döbbenten nézte a testéből kiálló apró
üvegszilánkokat, amelyek tövében nedves bőréből kiserkedt a vér, és
vékony patakokban csordogált lefelé.
– Ezt az unokatestvérünkért kaptad, signorina.
Ez a mondat még a fájdalomnál is jobban szíven ütötte Ophélie-t.
Zen tartózkodó viselkedése, Octavio a kimondott szavaknál többet
sejtető piszkálódása egyszeriben más megvilágításba került előtte. És
ez elkeserítette.
Ezek szerint a társai sem vették be a sajnálatos egybeesésekről
keringő hivatalos elméletet: azt hitték, ő a felelős mindenért, ő a bűnös.
Ophélie már nyitotta a száját, de a Jósok nem hagytak neki
lehetőséget a magyarázkodásra.
– Először Signorina Silentia, és most Mediana?
– Újonc létedre elég presto eltávolítasz mindenkit az utadból!
– Már nem látunk szívesen a Jó Családban, nem vagy benvenuta.

310
 A suttogás elhalt, a zuhanyzóban nem hallatszott más, csak a
rózsából szivárgó víz csepegése és az apró üvegszilánkok csikorgása
Ophélie vérben ázó lába alatt. Ophélie reszketett. A szárnyas csizmák
nem mozdultak, még mindig ott voltak a paraván mögött.
– Ma este, signorina, elmész a Secretariumba.
– Ma este, signorina, beszélsz a robottal.
– Ma este, signorina, visszaadod neki a szárnyaidat.
Ezúttal a Jósok nem jövendöltek. Az örökölt adottságuk csak arra
volt elég, hogy három órányira lássanak előre. A figyelmeztetést
mégsem lehetett nem komolyan venni. Miután távoztak, és a
sarkantyúik csengés-bongása is végre elcsendesedett, Ophélie egy
darabig még állt ott némán az üvegtörmeléken, és bámulta a vérével
keveredő vizet.

311
 A ROBOT

Ophélie mereven lépdelt előre a fémhídon. Azon izgult, nehogy

átvérezze az egyenruháját; remélte, hogy a kötései talán kitartanak
addig, amíg a dolgával nem végez. A sebei szélénél húzódott a bőr.
A vágások nem voltak mélyek, de a legelső rossz mozdulatra
szétnyíltak.
Fájdalmat egyáltalán nem érzett. Ebben a pillanatban csupán
egyvalami jutott el a tudatáig: a Secretarium gömbje, ahogy méterről
méterre közelebb ért hozzá, nőttön-nőtt. Még a talpa alatt elterülő
mélységet sem érzékelte.
Már csak pár perc, és megint találkozik Thornnal.
A glóbusz súlyos ajtaja előtt megállt, és a válla fölött hátrapillantott:
Lady Septima csak a transzcendiumig kísérte, és odáig is csak azért,
hogy a kulcsával megnyissa előtte az átjárót.
Már csak pár perc, és megint találkozik Thornnal, kettesben.
Ophélie belépett a Secretariumba. Az élmény most sem volt kevésbé
furcsa, mint amikor a belsejében első alkalommal meglátta az
Emlékmű díszleteit, egy az egyben, csak egy léptékkel kisebb
kivitelben. Ugyanaz az előcsarnok, ugyanaz a kupola, ugyanazok az
árkádos körfolyosók, és a magasban egy pontosan ugyanolyan
aranyglóbusz, mint amelyik az egészet magába foglalta. És bár tudta,
hogy az a gömb csak a hasonlóság kedvéért került bele, nincs
semmilyen rendeltetése, mégis úgy képzelte, hogy annak a belsejében
szintén ott lebeg egy ugyanolyan, és abban egy negyedik, és így tovább
a végtelenségig.
312
 A teret hideg fényű égők világították meg. Ophélie célirányosan
elindult egyenesen előre, a hűtött olvasóterem felé. Már ha egyáltalán
oda kellett mennie, hogy haladéktalanul folytassa annak a réges-régi
kéziratnak a feldolgozását. Azért is bizonytalanodott el, mert ha
valamit, hát azt az egyet tudta, hogy amíg egy-két dolgot nem tisztáz
Thornnal, addig úgysem tud semmi másra összpontosítani.
Felnézett az előcsarnokot gyűrűszerűen körülölelő emeletekre.
A keleti félgömbben a régiséggyűjtemény értékes darabjait védő
üvegtárlókról visszaverődött a fény. A nyugati félgömbből egyenletes
berregés hallatszott: az adatbázis hengerei megállás nélkül forogtak,
egymás után fogyasztották a könyvészeti adatokat tartalmazó
lyukkártyákat.
Miután Ophélie így kibámészkodta magát, a tekintetével Thornt
kereste, és jól meg is ijedt, amikor a háta mögött megszólalt egy hang:
– Vezérlő. Legfelső emelet balra.
Az utasítás egy hosszú csővezeték végére szerelt hangtölcsérből
érkezett.
Ophélie a legközelebbi transzcendiumban függőlegesen nekivágott a
falnak. A csizmáján fityegő kis ezüstszárnyak minden lépésénél halkan
csilingeltek; azok a szárnyak, amelyeket az este végéig elvileg vissza
kellett adnia Sir Henrynek, hacsak nem akarta még jobban maga ellen
hangolni az osztagtársait, bár jelen pillanatban ez foglalkoztatta a
legkevésbé.
Már csak pár perc, és találkozik Thornnal. És ezúttal nemcsak úgy
színleg, hanem beszélhet is vele.
A Secretariumban szigorúan ügyeltek arra, hogy a hőmérséklet sehol
se haladja meg a tizennyolc fokot, Ophélie mégis úgy érezte, mintha

313
legalább tizenöt fokkal melegebb lenne. Noha a hiúság világéletében
elég távol állt tőle, idegesen felemelte a kezét, hogy némi rendet tegyen
a fején szanaszét álló szénaboglyában. Egy füst alatt néhány
üvegcserepet is kiszedett még belőle, és hamarjában megszabadult
tőlük.
A legfelső szinten kilépett a transzcendiumból, és elindult a több
sorban egymás fölé rögzített hengerek mentén, amelyek közvetlen
közelről olyan elviselhetetlen hangerővel surrogtak, hogy hasogatott
tőle a füle. A folyosó végén egy körben csavarokkal megerősített tömör
vasajtó állította meg, amely olyan áthatolhatatlannak tűnt, mint
amilyeneket a tengeralattjárókban használtak. Benyitott rajta, de
mélytengeri kabin helyett egy csupa fa és csupa réz iroda tárult elé,
amelynek a végében egy háttal találta szembe magát.
Thorn hátával.
Thorn fülén pántos fejhallgatóval egy gurulós, forgó, támlátlan
kisszéken ült egy lyukakkal teletűzdelt, az egész hátsó falat betöltő
pultszerű kapcsolótábla előtt. Ez volt hát a Vezérlő: a világon az
egyetlen olyan szerkezet, amellyel le lehetett kérdezni egy jelentős
adatbázist. Thorn ide-oda dugdosta a kábeleket, az egyik oldalon
lehúzott egy pöcköt, aztán egy másikat az átellenes oldalon feltolt,
biztos kézzel, mintha kottából játszana valami borzasztóan bonyolult
hangszeren.
Ophélie finoman megkocogtatta az ajtót, hogy jelezze, megérkezett,
de Thorn a füle botját sem mozdította. Ophélie gondolkozott,
kopogjon-e még egyszer, de félt megzavarni Thornt. Úgy általában félt.
Félt, hogy mi jöhet ki abból, ha több év távollét után mindketten
őszintén szabadjára engedik az érzelmeiket.

314
 Félt, igen, de ott volt, és sehol máshol nem lett volna szívesebben.
Amikor körülnézett, meg kellett állapítania, hogy a Vezérlő
semmivel sem barátságosabb, mint a Secretarium üzemi folyosói.
A már foglalt gurulós kisszéken kívül nem volt mire leülni, és látnivaló
sem igazán akadt az aktákkal és lyukkártyakötegekkel rogyásig
megrakott polcokat és egy óragyűjteményt leszámítva. A helyiség,
amelynek berendezését a józanság és a szervezettség tökéletes
összhangja jellemezte, tagadhatatlanul emlékeztetett a kincstári
hivatalra a Sarkon.
Thorn ültében fordult egyet, ellenőrizte a sárga szalagot, amelyet
lyuggatás után egy sokszorosító gép köpött ki magából, majd maga elé
húzta a mikrofont, és megnyomta rajta a gombot.
– A keresett hivatkozás adatai, diktálom: 8174. számú bejegyzés,
Városfejlesztési különgyűjtemény, 1S067. Vétel.
Miközben a fejhallgatóban egy ciripelő hang válaszolt neki,
észrevette Ophélie-t, odaintett neki, hogy zárja be maga mögött az
ajtót. Ophélie odapattant, és elkezdte tekerni a közepén a
kormánykerék formájú fogantyút. Valahányszor fordított rajta egyet, az
adatbázis hengereinek a zúgása a folyosóról egyre tompult, míg végül
teljesen elnémult. A helyiség csendbe burkolózott.
– A virtuóztanonc megérkezett – darálta Thorn a mikrofonba. – El
kell látnom utasításokkal. Amint végeztem, folytatom a kérések
feldolgozását, és szállítom a bibliográfiai adatokat. Vége.
Azzal kikapcsolta a mikrofont, levette a fejhallgatót, és végre hátat
fordított a pultnak. És csak ült mozdulatlanul. Olyan hosszan, hogy
Ophélie elgondolkozott, nem azt várja-e tőle, hogy ő kezdeményezzen,
de még időben rájött, hogy Thorn egyszerűen szemrevételezi. Tetőtől

315
talpig végigmérte, a tekintete a mandzsettáját díszítő stráfon és a
csizmájára biggyesztett ezüstszárnyakon egy-egy pillanatra
megállapodott, minden más felett átsiklott. Ettől a karcos pillantástól
Ophélie mindenesetre úgy érezte, mintha a sebei a kötés alatt egymás
után felszakadnának.
– Mit keres Bábelen?
Az r-je ropogott, mint a jég, a mássalhangzói kopogtak, mint a kő –
Thorn megint jellegzetes északi kiejtésével beszélt. És tisztán, jól
érthetően formálta a szavakat.
Amikor Ophélie felfogta, hogy a kérdés nem Eulalie-nak, hanem
neki magának szól, egyszeriben minden kiment a fejéből.
– Nem bírtam már otthon a szüleimmel.
Ennél bugyutább választ nem is adhatott volna.
Thorn meg sem rezdült, várta, hátha lesz még valami folytatás.
Ophélie-nak a torkában dobogott a szíve. Úgy érezte magát, mint egy
eldugult tölcsér. Hevesebbnél hevesebb érzelmek öntötték el, de amikor
végre elérkezett a pillanat, hogy kimondja őket, képtelen volt közülük
egyet is szavakba önteni, csak szánalmasan csepegtetett belőlük.
– Kissé meglepett, amikor megláttam, hogy ön helyettesíti Mediana
tanoncot. Sőt, nem is kissé.
Ophélie-nak ezt azért eléggé nehezére esett elhinni. De fegyelmezte
magát.
– Akkor már ketten vagyunk. Ha sejtettem volna, hogy ön a híres Sir
Henry, más…
– Tudnom kell, nem Istennel van-e dolgom – vágott a szavába
Thorn.

316
 Erre a megjegyzésre Ophélie nem számított. Az ujjai elernyedtek,
Mediana jegyzetei, amelyeket magával hozott, kihullottak a kezéből, és
beborították a padlót.
– Azt hiszi… hogy én…
– Miért ne lehetne? Ahogy az én alakomat is felvehetné. Isten
mindkettőnk arcát ismeri.
A rövid érvelés olyan magától értetődően hangzott, hogy Ophélie
elszégyellte magát, amiért eddig erre nem is gondolt.
– Igaza van. Még az a szerencse, hogy Isten pocsék színész. De
biztosíthatom, ha túlságosan kedvesen fogad, esetleg rám mosolyog,
rögtön gyanút fogtam volna.
Thorn nem szólt semmit, egyetlen megjegyzést sem tett. Ophélie azt
remélte, ha elvicceli a dolgot, azzal talán oldhatja a feszültséget, de a
kísérlete egyértelműen kudarcba fulladt. Az egész találkozó maga volt
a kudarc. Pedig egyáltalán nem így kellett volna történnie, legalábbis
annak alapján, ahogy Ophélie előre annyiszor elképzelte. Muszáj volt
mondania valami értelmesebbet. Össze kellett szednie a bátorságát,
hogy megtalálja végre a megfelelő szavakat. Most vagy soha.
Csitt-csatt!
Az óra megint önállósította magát. És amikor Ophélie benyúlt érte a
zsebébe, a fedele még be is csípte az ujját.
– Parancsoljon, egy minden gyanú felett álló tanú. Tessék, vegye el!
Ez talán meggyőzi, hogy én én vagyok, és nem Isten.
Ophélie-t bosszantotta, hogy remeg a hangja. Amióta csak betette a
lábát a Vezérlőbe, végig úgy viselkedett, mint egy megszeppent
kislány. Annak idején, amikor Thornt még nem ismerte igazán, és
minden oka megvolt arra, hogy tartson tőle, feleennyire sem jött

317
zavarba előtte soha. Ez a férfi rést ejtett a pajzsán, ami az
elviselhetetlenségig védtelenné tette.
És a kisujját sem mozdította, hogy segítsen Ophélie-nak kezelni a
helyzetet.
Thorn felállt. A gerince ropogva kiegyenesedett, a lába nyikorgott,
mint a kenetlen kocsikerék. Ophélie jobb szerette volna, ha inkább ülve
marad. Az önbizalma már így is eléggé megtépázódott, szóval arra
végképp nem volt szüksége, hogy egészen eltörpüljön mellette.
Thorn a zsebórájáért nyúlt. Egy lépést sem kellett tennie érte, csak
kinyújtotta a karját, és két ujjal távolságtartóan átvette.
– Nem jár jól – mentegetőzött Ophélie. – Egész idő alatt önt kereste.
Nem igazán értek az órák lélektanához, de most, hogy megtalálta a
gazdáját, talán magához tér.
Az óra megállás nélkül csattogtatta a fedelét. Thorn értetlenül
forgatta a kezében, mintha kétségbe vonná, hogy vajmi köze lett volna
valaha egy ilyen makrancos tárgyhoz.
Ha Ophélie azt remélte, hogy ezzel a gesztussal meghatja, hát ismét
zsákutcába futott.
– Hogy van a nagynéném?
– Hát… igazából azóta, hogy a Matrónák hazarendeltek Animára,
nem találkoztam Berenilde-del. De híreket azért kaptam felőle.
Számíthat rá, ő megbirkózik mindennel. És nagyon várja, hogy ön
hazatérjen – hangsúlyozta, gondolván, hogy ezzel csak nem lőhet
mellé, és kissé ügyefogyottan mosolygott hozzá.
A szélrózsában esett kalandjáról gondosan hallgatott. Mert ha
beszélt volna róla, akkor Archibaldot is meg kell említenie, és ha

318
valamihez, hát ahhoz egyáltalán nem volt kedve, hogy Thornt máris
magára haragítsa. Pláne úgy, hogy eleve nem látszott túl lelkesnek.
– Hogy hazatérjek? – kérdezett vissza Thorn.
– Sokat változtak a dolgok a Sarkon. Faruk is megváltozott. Biztos
vagyok benne, hogy egy nap hazatérhet, és emelt fővel kiállhat az ügye
mellett.
Ophélie tényleg hitt abban, amit mondott, meggyőződéssel beszélt,
és remélte, hogy ha mással nem is, legalább ezzel meglágyítja
valamelyest Thorn szívét. De Thorn nem mutatott ki semmit, csak
rázárta az öklét a zsebórájára, hogy elhallgattassa a csattogást.
– Egyedül jött Bábelre?
– Ööö… igen.
Ophélie sokat aggódott a sálja miatt, de ebben a pillanatban próbált
nem gondolni rá.
– Mekkora annak a kockázata, hogy a Matrónák rájönnek, hogy itt
van?
– Semekkora, azt hiszem.
– Az álcája megbízható, „Eulalie tanonc”?
– Megvannak hozzá a szükséges irataim.
A vége már nem hallatszott, Ophélie hangját fülsértő csikorgás
nyomta el. Thorn el akart indulni valamerre, már emelte is a lábát, de a
lábszárcsontjait kívülről pótló járógép félúton beakadt. Mielőtt
elveszítette volna az egyensúlyát, az utolsó pillanatban épphogy meg
tudott kapaszkodni a vezérlőpultban.
– Egyedül is boldogulok – hárította el Ophélie segítségét.
És ebből érezhetően nem engedett. Amikor előregörnyedt, hogy a
térdhajlatánál megpiszkálja a fémszerkezetet, és megoldja az akadást,

319
Ophélie kihasználta az alkalmat, hogy végre alaposabban szemügyre
vegye. Hirtelen egy csomó részletre felfigyelt, amelyeket már korábban
is észrevehetett volna, ha a saját idegessége nem köti le annyira. Thorn
is megváltozott. A két szemöldöke között a ránc elmélyült. A hajvonala
feljebb húzódott, amitől magas homloka még az eddiginél is
jelentékenyebb ívet kapott. Arcán a bőr olyan sápadt fehér volt, hogy a
sebhelyei is alig látszottak meg rajta. És ott volt még az az erős szag: a
pórusaiból, az ingéből, mindenéből vegytiszta alkohol párolgott, mintha
nemcsak a bőrét, de a ruháját és a járógépét is rendszeresen azzal
fertőtlenítené.
Pedig úgy tűnt, ereje teljében van, feszes tartása energiát sugárzott,
az izmai szinte tapinthatóan duzzadtak a tenni akarástól.
Thorn kipattintotta a beakadt alkatrészt, majd teljes magasságában
felegyenesedett.
– Ha vannak kérdései, most felteheti őket. Csak ne a lábammal
kapcsolatban, ha kérhetem.
Ophélie felocsúdott. Még jó, hogy voltak kérdései! Annyi kérdése
volt, hogy hirtelen maga sem tudta, melyikkel kezdje. De a legelsőt fel
sem kellett tennie, elég volt egy kérdő tekintet a Thorn ingén virító
napkorongra, és a férfi máris elébe ment a válasszal.
– Én pontosan ugyanúgy kihasználom LUX-ot, mint ahogy LUX
kihasznál engem. Kívülről nem tudtam szembeszállni Istennel.
Levontam hát a megfelelő következtetéseket, és azok függvényében
újragondoltam a taktikámat.
– És arra jutott, hogy beáll LUX Lordjai közé? Vagyis az egész
társaság Isten kezére játszik, ő irányítja őket?

320
 – Akárcsak Animán az önök Matrónáit vagy a Sarkon annak idején
az anyám teljes rokonságát. Sőt, LUX Lordjai még náluk is
hatékonyabbak. LUX jelentős befolyással és anyagi javakkal
rendelkezik. A Lordoknál jobb Pártfogókat keresve sem lehetne találni:
a családfőt rövid pórázon tartják, és Bábelen létrehozták a modellt, azt
a mintatársadalmat, amelyhez hasonlót Isten az összes szilánkon látni
szeretne.
Ophélie nagyot nyelt. Azt a világot, ahol az embernek folyamatosan
figyelnie kell arra, hogy mit mond és csinál, nem igazán a hozzá
hasonló kétbalkezeseknek találták ki.
– Nem lehetett könnyű beilleszkednie közéjük – motyogta. – De a
szökése óta tulajdonképpen semmi sem lehetett könnyű.
Thorn frissen visszaszerzett zsebórájára pillantott, de miután látta,
hogy a mutatók még mindig nem az időt mérik, hanem egyöntetűen az
ő helyzetét jelölik, felnézett a helyiségben felhalmozott
óragyűjteményre, mintha ki akarná számolni, mennyi idő áll
rendelkezésére a válaszadásra.
– Hosszú történet. Az egészből annyit érdemes tudnia, hogy azok
alapján jöttem Bábelre, amiket a börtönben öntől megtudtam, és a
Genealógusoknak köszönhetem, hogy Sir Henry lett belőlem.
– A Genealógusoknak? – csapott le Ophélie a névre. – A minap
Lady Septima előtt is említette őket, és nagyon úgy tűnt, hogy nem
szívesen kerülne összetűzésbe velük.
Thorn álla megrándult. A férfi a beszélgetésük eleje óta nem adta
jelét semmilyen érzelemnek – egészen eddig a pillanatig. De ez
legalább egy jel volt, amelyet Ophélie végre tudott értelmezni:
régebben Thorn akkor szorította így össze az állkapcsát, amikor titkolt

321
valamit előtte, és meg akarta őt védeni. Ophélie szinte
megkönnyebbült, hogy ismét rajtakapta, mert ez azt jelentette, hogy
Thorn kezd visszaváltozni azzá a morgós jegesmedvévé, akit már
kiismert. Fel is volt készülve arra, hogy mindjárt hazaparancsolja
Animára, felszólítja, hogy ne avatkozzon a dolgaiba, és hagyja egyedül
szembeszállni a veszéllyel.
De Ophélie eltökélte magában, hogy lesz, ami lesz, nem hagyja
magát eltántorítani.
– Thorn, én innen nem megyek sehová, ha tetszik, ha nem, itt
maradok Bábelen. Lady Septima tőlem beszélhet akármit, itt valami
nincs rendben… különös dolgok történnek errefelé. Nem tudom, mit
forral a fejében, pontosan mi a terve, de még mielőtt vitatkozni kezdene
a döntésemmel, szeretném, ha tudná, hogy…
– Nem vitatkozom.
A válasz olyan váratlanul érte Ophélie-t, hogy véletlenül félrenyelt,
és a Thorn meggyőzésére rögtönzött szónoklata köhögőgörcsbe fulladt.
– Egyetértek önnel – helyeselt Thorn, amivel Ophélie-t még az
eddiginél is jobban meglepte. – Valami készülődik. És nekem
szükségem van valakire, aki a Secretariumon kívül figyel helyettem,
önnek pedig segítségére lehet egy belső ember. Ezen az
együttműködésen mindketten csakis nyerhetünk. Megfelel ez így
önnek?
Ophélie gépiesen bólintott. Örülnie kellett volna, de Thorn
tárgyilagossága, az a hűvös hangnem, amellyel még a lehetőségét is
kizárta annak, hogy a társalgásuk bármilyen érzelmi húrt megpendítsen,
teljesen elkedvetlenítette.

322
 A pulton a fejhallgató halkan sustorogni kezdett, jelezvén, hogy van
valaki az éterben, aki szeretné felvenni a Vezérlővel kapcsolatot.
A vonalba Lady Septima szólt bele.
– A mikrofon ki van kapcsolva – közölte Thorn, amikor látta, hogy
Ophélie hátralép egyet. – Nem hallhat minket.
– Ismeri az igazi kilétét?
– A Genealógusokon kívül senki sem tudja, ki vagyok. Azt a kérdést
sem tudnám megválaszolni, hogy Lady Septima tisztában van-e Isten
létezésével, mindazonáltal meggyőződése, hogy szép és nemes ügyet
szolgál. Egyedül a Genealógusok a teljes igazság beavatottjai. Ők LUX
legnagyobb hatalmú Lordjai. Olyan hatalmasok, hogy még Istennek
sem hajlandók számot adni. Ez az egyetlen közös bennük és bennem –
tette hozzá leplezetlen undorral –, de ez is éppen elég ok volt arra, hogy
bevegyenek maguk közé. Összeraktak nekem egy merőben új
személyazonosságot, úgy intézték, hogy annak alapján Bábel
köztiszteletnek örvendő polgára lettem, majd kineveztek a Secretarium
élére. És Istennek nem jelentették, hogy itt vagyok. Óvatosnak kell
lennünk, önnek is, nekem is, nem szólhatjuk el magunkat, nehogy bárki
rájöjjön, hogy kettőnknek már van közös múltja. És a bárkibe a
Genealógusok is beletartoznak. Kizárólag azért szövetkeztek velem,
mert hasznos lehetek a számukra. Nem néznék jó szemmel, ha hírét
vennék, hogy ön is belekotnyeleskedik a csip-csup ügyeikbe.
– De miért bízták önre a Secretariumot? – okvetetlenkedett Ophélie.
– Mi köze a katalógusnak, az egész adatbázisnak és az olvasóköröknek
az ő csip-csup ügyeikhez?
– Éppen ez a háttérmunka a lényeg. A Genealógusok azzal bíztak
meg, hogy kerítsek nekik elő egy konkrét dokumentumot.

323
 – Azt a kéziratot, amelynek a fordításán Mediana dolgozott?
– Azt majd önnek kell megmondania, igazam volt-e, vagy sem.
Ennél többet nem is árulok el, nem akarom befolyásolni az ítéletében.
Kell valaki, aki elfogulatlan szemmel ad szakvéleményt.
A fejhallgatóban Lady Septima kitartóan és egyre hangosabban
hallózott, úgy tűnt, türelmetlen. Thorn visszaereszkedett a forgó
kisszékre, de a mikrofont még nem kapcsolta be. Kinyitott egy fiókot,
és előhúzott belőle egy hosszú lyukszalagot, amelynek a vége
összetekeredett a földön.
– Ne vesztegessük tovább az időt! – mondta, miközben Ophélie
kezébe nyomta a papírkígyót. – Összeállítottam egy listát azoknak a
könyveknek a bibliográfiai adataival, amelyeket kivétel nélkül alaposan
és a lehető legrövidebb időn belül át kellene néznie. A szakértői
véleménye szempontjából mindegyik hasznos lehet.
Majd Ophélie riadt arckifejezéséről tudomást sem véve ismét hátat
fordított neki, és kényszeresen rendezgetni kezdte a be- és kifutó
kábelek átláthatatlan összevisszaságát. Noha a lábát már nem tudta
ugyanolyan szilárdan megvetni a földön, mint régen, a kezét
csalhatatlan érzékkel használta, sebes és rendkívül pontos
mozdulatokkal ügyködött.
– Azt javaslom, mihamarabb térjen vissza a hűtött olvasóterembe –
szólt hátra. – A kézirat ott várja, és Lady Septima nem lesz önnel
elnéző, ha megtudja, hogy még nem látott neki a munkának. Készüljön
fel arra, hogy folyamatosan a nyakára fog járni. A következő
négyszemközti találkozónkat akkor ejtjük meg, amikor kissé ellankadt
már a figyelme. Akkor, és csakis akkor ellátom bővebb információkkal.

324
 Thorn úgy beszélt, mintha a mondanivalóját írógépbe diktálná,
cseppet sem foglalkozott azzal, hogy a szavai milyen hatással vannak
Ophélie-ra. Különösképpen a szemüvegére, amelynek a lencséi
besárgultak.
– Volna itt még valami… Azt terveztem, kilépek a Jó Családból.
Thorn lassan kifordult. A vonásaiban semmi sem vallott
rosszallásra, a pillantásától Ophélie-t mégis kirázta a hideg.
– Úgy önnek is könnyebben tudnék segédkezni – bizonygatta
Ophélie, miközben zavarában az ujjai köré csavarta a lyukszalagot. –
A konzervatóriumban rengeteg a korlátozás, ami kevés szabadságot
hagy nekem a tényleges cselekvésre. Eredetileg azért vetettem fel
magam, hogy bejussak a Secretariumba. De ha ön már úgyis itt van,
esetleg… becsempészhetne. Nem?
Thorn olyan szúrós tekintettel méregette, mint egy kőszáli sas a
menekülő vadat, amitől Ophélie még a maradék önbizalmát is
elveszítette.
– Nem. Sokkal értékesebb segítséget tud nyújtani, ha bent marad az
előfutárok között. És még annál is értékesebbet, amennyiben előléptetik
virtuózjelöltnek.
Ophélie úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. Úgy tűnt,
Thorn számára az egész nem több puszta formaságnál. Egy futó
gondolat erejéig felmerült benne, hogy elmesél neki mindent, hogy
megfenyegették, megzsarolták, hogy ráöntöttek egy vödörnyi
üvegszilánkot, de rögtön le is beszélte magát róla. Nem akart
gyengének mutatkozni Thorn előtt. Megmagyarázni nem tudta volna,
hogyan és mikor alakult így, de mintha valamiféle árok húzódott volna

325
kettejük között, és elhatározta, hogy azt az árkot nem engedi még
jobban elmélyülni.
– Értem – nyögte ki végül, és az egyenruhája zsebébe gyömöszölte a
lyukszalagot. – Folytatom a tanulmányaimat a konzervatóriumban, és
megvizsgálom a kéziratot.
Eléggé elkeserítette, hogy Thorntól még ezzel sem sikerült
kiérdemelnie az elégedettség bármilyen halvány, de mégiscsak
valamilyen apró jelét.
– Az eredményeiről írásos jelentést kérek. Pontosan ugyanúgy,
ahogyan azt ön előtt Mediana tanonctól is megköveteltem. Ezeket ne
felejtse el összeszedni, mielőtt távozik! – mutatott a padlón heverő
jegyzetlapokra, majd ismét belemerült a kapcsolgatásba és a kábelek
dugdosásába, mint aki végleg lezártnak tekinti a társalgást.
– Ennyi? – motyogta Ophélie. – Nincs számomra semmi más
mondanivalója?
– De igen, van – dünnyögte Thorn, de közben a keze egy pillanatra
sem állt meg. – Amíg ki nem derítjük, mi történt valójában Miss
Silentiával és Mediana tanonccal, lehetőleg ne nagyon mozogjon
egyedül. Maradjon mindig a társai közelében. Jelen pillanatban az a
legjobb védekezés, ha folyamatosan emberekkel veszi körül magát.
Idegességében Ophélie majdnem elnevette magát. De ehelyett
letérdelt, és amennyire tudott, próbált nem törődni a kötései alatt
minden apró mozdulatára fellobbanó fájdalommal. Miután begyűjtötte
az összes papírt, feltűnt neki, hogy Thorn már nem mozgolódik. A férfi
a hátát mutatta neki, a pult fölé görnyedt, és csak szorongatta a
fejhallgatót, mintha nem tudná magát rászánni, hogy rátapassza a

326
fülére. A páncélkesztyűjén tompán megcsillant a vezérlő számtalan
apró lámpácskájának a fénye.
– És ön? – szólalt meg nagy nehezen. – Ön nem akar mondani
nekem semmit?
Ophélie akarni ugyan akart, legalább ezer dolgot szeretett volna
megosztani vele. De egyetlen hang sem jött ki a torkán. Az ékesszólása
Thornnal szemtől szemben sem volt az igazi, de talán könnyebben
ment volna, ha nem a hátának kell beszélnie.
Thorn egy darabig várt, de mivel Ophélie nem válaszolt, feltette a
fejhallgatót.
– Húzza be maga után az ajtót!
Miután annak rendje és módja szerint elhagyta a Vezérlőt, Ophélie
megállt a zajosan surrogó hengerek előtt. Teljes erejéből ráharapott a
kesztyűjére, nehogy hangosan kiszakadjon belőle a bordáit belülről
feszítő zokogás.
„Ja, jut eszembe: szeretem.”
Hová tűnt ez a négy ügyetlen szó, amelyeket Thorn a fülébe súgott,
mielőtt felszívódott volna az életéből? Néhány egymástól távol töltött
év is elég volt ahhoz, hogy kiradírozza őket az emlékezetéből?
Ophélie megtörölte a szemét. Nem. Az a legfontosabb, hogy végre
megtalálta. A többi csak türelem kérdése, mindkettejük részéről, és az
idő majd mindent megold.
– Munkára! – suttogta maga elé, és elszántan továbbindult az
olvasóterembe.

327
 A GONDNOK

A forró záporokat fokozatosan felváltották a sűrű porfelhőket kavaró

szelek. A bábeli nyár a végéhez közeledett, de a levegő csupán alig pár
fokot hűlt le.
Ophélie-nak fel sem tűnt az évszakváltás. Ahhoz, hogy egyáltalán
észrevegye, időt kellett volna hagynia magának, hogy felnézzen az
égre. Hajnalban kelt, hogy minél hamarabb végezzen a kötelező
házimunkával, aztán lefutotta a köreit a stadionban, a délelőtti
előadások után az auditóriumból egyenesen a laboratóriumba rohant,
evés közben két falat rizs közt átnézte a jegyzeteit, majd lefekvés előtt
az esti házimunka-adagját is elvégezte. Ha bármivel megcsúszott, attól
az egész heti időbeosztása borult. És ha ez még nem lett volna elég,
Lady Septima majdnem megkétszerezte az olvasókörök munkaidejét.
Emellett az egyéni teljesítmények értékelésére egy szigorú osztályozási
rendszert is kidolgozott: minél magasabb osztályzatot kapott egy
tanonc, annál nagyobb esélye volt feljebb lépni jelöltté.
Az avatási ceremónia vészesen közeledett.
Ilyen pokoli tempó mellett minden perc számított, és a Jósok
tökéletesen tisztában voltak azzal, mit diktálnak az érdekeik. Mivel
Ophélie nem szállt ki a versenyből, megkeresték a legérzékenyebb
pontját, és ott csaptak le rá: az idejét lopták. Az éjjeliszekrényére
készített vizébe altatót csempésztek, amikor a takarításban rá került a
sor, eldugították a vécét, az éj leple alatt összevarrták a két
nadrágszárát, megbabrálták az ágyát, hogy ne tudja lenyitni – megtettek
mindent, hogy visszafogják.
328
 Az első napokban Ophélie meglehetősen hátul végzett a rangsorban.
Medianát helyettesíteni távolról sem volt nagy ajándék, és nem csak
azért, mert a társai irigykedtek rá. A Secretarium hűtött olvasótermébe
csak túlórázni járhatott fel, az nem számított bele a szokásos, már
amúgy is kellőképpen sűrű napirendjébe.
És meg kellett hagyni, Thorn rendesen feladta neki a leckét azzal a
kézirattal.
A vaskos kötetről annyit lehetett tudni, hogy egy gondnoki főkönyv,
amelyet közvetlenül a Nagy Szakadás előtti évszázadban vezettek
rendszeresen. A szöveg valamilyen régi bábeli nyelvjárásban íródott
olyan betűkkel, amelyeket már több száz éve nem használt senki.
Ophélie egyetlen értelmes szót sem tudott kihámozni belőle.
A fordítással Mediana még eléggé az elején tartott: számlák az
étkeztetésről és a felszerelésről, leltárlisták, biztonsági és egészségügyi
előírások. Semmi olyasmit nem tárt fel, ami különösebb figyelmet
érdemelt volna.
Ophélie megszerezte azokat a könyveket, amelyeket Thorn ajánlott
neki, de ennyi tudományos hablatyot még életében nem olvasott,
képtelen volt a szakszókincset feldolgozni.
Nem maradt más hátra, csakis a két kezében bízhatott.
De persze ez sem volt egyszerű feladat: a kézirat szakadozott lapjait
rendesen megviselte az idő, főleg a széleken, márpedig ha valaki lapoz,
jó eséllyel a sarkánál fogja meg a papírt. Másként mondva a könyvből
éppen azok a részek hiányoztak, amelyből Ophélie olvashatott volna.
Ráadásul a keze bizonyos fokig meg is volt kötve, ugyanis követnie
kellett azt a kísérleti eljárást, amelyet Lady Septima nemrég bevezetett.
A módszer az állagmegőrzés érdekében minden apró részletre kitért,

329
amelyekre Ophélie a múzeumi munkája során soha még csak nem is
gondolt, nemhogy szem előtt tartotta volna őket, következésképpen
minden egyes oldallal elképesztő mennyiségű időt töltött.
Végigtapogatta a papír minden egyes négyzetmilliméterét, és ha végre
bevillant valami látomás, sietett feljegyezni.
Apránként azért kezdett összeállni a fejében egy vázlatos jellemzés a
könyv szerzőjéről. A gondnok férfi volt. Komoly idegrendszeri
problémákkal küzdött, ugyanakkor kellő hidegvérrel kezelte a
dolgokat. Gyanakvó természete ellenére, amely igen erősen átitatta a
főkönyv lapjait, igyekezett lelkiismeretesen végezni a munkáját.
Szigor, tekintélytisztelet, nagyfokú fegyelem, súlyos megrázkódtatások
nyomán visszamaradt idegi panaszok: minden arra vallott, hogy egy
leszerelt katonával van dolguk. Valahányszor valami nyomra bukkant,
Ophélie-nak erősen bizseregni kezdett az álla. A gondnok
megsérülhetett a háborúban, nagy valószínűséggel hadirokkant volt.
De a tényeket ebben a formában nem lehetett bevezetni a jelentésbe.
Mivel az Index tiltotta bizonyos szavak használatát, Ophélie kénytelen
volt kellő körültekintéssel fogalmazni, és „katona” helyett azt írni,
hogy „a nemzet védelmét biztosító nagy létszámú alakulatban szolgált
személy”, „háború” helyett pedig valami olyasmit, hogy
„érdekellentétből fakadó viszály több ország között, amelyben az
érintett felek felettébb kártékony eszközökhöz nyúlnak”.
Ophélie időről időre személyesen jelentett Thornnak, és
mindannyiszor reménnyel és félelemmel a szívében várta az újbóli
találkozást. De ahogy Thorn előre megmondta, négyszemközti
megbeszélésre nem adódott több alkalom: Lady Septima mindig úgy
intézte, hogy a beszámolónál ő is jelen legyen, és a saját szemével

330
ellenőrizze, mit tesz le a tanítványa az asztalra. Gyakran Elizabeth is
megjelent. A lány folyamatosan oda-vissza rohangált az olvasófülkék
és a Secretarium között, és hol egy kódot pontosított, hol beállított
valamit a Vezérlőben.
Vagyis Ophélie ilyenkor az előírásnak megfelelően végig
vigyázzban állt, Thornt sirnek szólította, és lesütötte előtte a szemét.
A tudat, hogy Thorn elérhető távolságra van tőle, mégsem mehet a
közelébe, nem kis gyötrelmet okozott neki a hétköznapokban. Úgy
érezte, bár megtalálta Thornt, igazán nem talált rá. Rettegett, hogy nem
tud megfelelni az elvárásainak, hogy csalódást okoz neki, ezért a lehető
legjobb tudása szerint végezte a feladatot, amelyet rábízott; rettegett,
hogy tovább mélyül az árok kettejük között, ezért semmilyen kilengést
nem engedett meg magának, és gondosan betartotta a megbeszélt
óvintézkedéseket. Időnként azért lopva rápillantott, és olyankor mindig
elgondolkozott azon, vajon miből fakad az a hűvös megszállottság,
amely belülről hajtja Thornt. Annak idején Thornnak már az
eljegyzéssel is egyedül az volt a célja, hogy elolvassa Faruk Könyvét,
és szembeszálljon Istennel, noha az elejétől kezdve számolt a kudarc
lehetőségével. És Ophélie végignézte, ahogy lassan elemésztette magát,
hétről hétre jobban magába roskadt, mígnem a küldetés súlya teljesen
összeroppantotta.
De ennek már nyoma sem volt rajta.
Fáradhatatlansága olyan emberre vallott, aki eltökélte magában,
hogy kerül, amibe kerül, keresztülviszi a tervét. Vagy inkább egy
robotra. Thorn soha nem jött ki a sodrából, soha nem adta jelét
elégedettségnek, soha nem mutatta, milyen a hangulata, mintha az
emberi érzelmek rossz hatással lennének a teljesítményére. Minden új

331
adatot, amelyet Ophélie a jelentésében elővezetett, módszeresen
átfésült, még ha elsőre jelentéktelennek tűnt is. Ebből következően
estéről estére egyre magasabb könyv- és papírkupacokat halmozott fel
a Vezérlőben. Ophélie időnként elgondolkozott, az adatbázis
feldolgozása mellett hogy marad egyáltalán energiája azokat is
átolvasni. És kezdte érteni, miért nem hagyja el soha a Secretariumot.
Így teltek-múltak a hetek, és Ophélie továbbra sem lett okosabb,
Thorn pontosan mit keres a gondnok feljegyzéseiben, és miben is áll a
szövetsége a Genealógusokkal.
– Még soha nem látta őket? – csodálkozott Blasius, amikor Ophélie
az Emlékműben nála puhatolózott. – Igazi hírességnek számítanak
Bábelen. Tesznek róla, hogy minden nyilvános megjelenésük extremely
nagy esemény legyen.
A raktáros épp egy létra tetején nyújtózkodott, és a polcon
rendezgette a könyveket. Ophélie két méterrel lejjebb úgy tett, mintha
egy szótárban nagyon keresgélne valamit; forráskutatásra hivatkozott,
hogy engedélyt kapjon, és pár percre elhagyhassa az olvasófülkéjét.
Mindketten suttogtak, a szájukat is alig mozgatták, egymásra sem
néztek, nehogy lebukjanak, hogy nem a saját dolgukkal foglalkoznak.
– Nemigen van időm eljárni szórakozni – felelte Ophélie, és lapozott
egyet a szótárban. – És tényleg olyan hatalmasok azok a Genealógusok,
mint amilyennek mondják őket?
– Good lords, bizony, de még mennyire! Kiterjedt
kapcsolatrendszert tartanak fenn, egész udvartartásuk van, amelyet arra
használnak, hogy a szilánk összes lakójáról a lehető legtöbb személyes
információt begyűjtsék. Természetesen a köz érdekében, ezt mindig
hangsúlyozzák. Gyakorlatilag mindenkiről tudnak mindent. Előbb-

332
utóbb felbukkannak az Emlékműben, és önnek is lesz alkalma
találkozni velük. De próbálja nem felhívni magára a figyelmüket, miss
– motyogta Blasius, majd felemelte hosszú orrát, és körbeszimatolt. –
Ők… szóval ne higgyen a szemének, távolról sem olyan kedves és
önzetlen emberek, mint ahogy az elsőre tűnik.
A raktáros hangjából aggodalmat vélt kihallani, és ettől mélyen
meghatódott. Egyébként is nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy
Blasius nem neheztel rá a meglehetősen balul elsült földalatti kalandjuk
miatt. Még ha soha többé sem maguk között, sem mások előtt nem
hozták is szóba, mindketten úgy tekintették, hogy ez az ő közös kis
titkuk, egyben a barátságuk záloga. Rengeteg elfoglaltsága közepette
Ophélie elég ritkán tudott időt szakítani, hogy nyugodtan szót váltson a
raktárossal, de valahányszor szembetalálkoztak a folyosón,
összemosolyogtak, amiből kölcsönösen bátorságot merítettek.
Ezúttal Blasius azonban nem mosolygott. Riadtan elkerekedett
szemmel lekászálódott a létráról.
– Megengedi, hogy adjak önnek egy baráti jó tanácsot, miss?
Tudom, hogy az önhöz hasonló előfutároknak a vérében van az
információhajhászás, de… talán jobban tenné, ha kicsit visszafogná a
kíváncsiságát. Azok után, ami a társával történt… well… nem
szeretném, ha ön is ugyanoda kerülne.
Amikor Ophélie visszahelyezte a szótárt a polcra, véletlenül az ujját
is ott felejtette két vaskos kötet között.
– Ugyanoda? De hová? Ön tudja, hová vitték Medianát?
Blasius gondterhelten beletúrt égnek álló kócos hajába, mintha
máris megbánta volna, hogy elszólta magát. Ez volt az utolsó kép,
amelyet Ophélie látott. A szemére sötétség borult, egyidejűleg egy

333
hangos placcsanással. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, hogy
mindene csupa tinta. A sűrű, éjfekete folyadék komótosan csordogált a
hajában, az arcán, végig a nyakán.
– Damned! – csattant fel Blasius. – Borzasztóan restellem, a
balszerencsém megint lesújtott!
Ophélie levette a szemüvegét, és felnézett. Néhány elmosódó folt
épp akkor suhant tova a feje fölül. Ezt az ajándékot nem a
balszerencsének köszönhette. A tintával megtöltött gumilabdát neki
szánták, csak jó helyen és kellő erővel kellett elhajítani, hogy az
kiszakadjon a mennyezeti gravitációs mezőből, és egyenesen a
kiszemelt áldozat fejére pottyanjon.
– Ne érjen hozzám! – intette óva a raktárost, amikor az segítőkészen
felé nyújtotta a zsebkendőjét. – Nem szeretném, ha ön is
összepiszkolná magát. Nézze meg, hogy a könyveknek nem lett-e
bajuk, én meg megyek, és megmosakszom.
Ophélie hosszú ideig nem bújt elő a mosdóból. Alaposan megmosta
az arcát, a haját és a szemüvegét, majd levette a zubbonyát, betartotta a
csap alá, és beáztatta. A Jósok kezdték kihúzni nála a gyufát. Ha
váltóegyenruhát kér, azt több óra házimunkával fizettetik meg vele, és
ha valamire, arra aztán végképp nem volt szüksége. Mialatt a szövetből
kiázott a tinta, Ophélie szemügyre vette a tükörképét. Rövid haja sötét
csigákban tapadt az arcára. A Jó Családban nem voltak tükrök, hosszú
ideje nem nézett szembe magával.
Megváltozott. Valami más volt rajta.
És az a valami ott volt a szemében, a szája sarkában, a trikója alatt a
teste minden apró rezdülésében: valami zavar, amelyet korábban
sohasem látott.

334
 – Ez itt Eulalie – suttogta maga elé.
„Ez itt Ophélie” – gondolta.
És Thorn? Ő vajon kinek látta valójában?
Hirtelen gondolt egyet, és körülnézett, nincs-e rajta kívül még valaki
a mosdóban. Mélyen beszívta a tüdejébe a levegőt, hogy
megnyugodjon, majd rányomta a tenyerét a tükörképére. Az
üvegfelület egy darabig ellenállt, aztán ellágyult, Ophélie keze pedig
eltűnt benne, és a szomszédos mosdó falára akasztott másik tükörből
bukkant elő. Ophélie várt pár másodpercet, aztán lassan visszahúzta.
Remegett.
A tükör állaga olyan volt, mint a sáré, mintha nem akarta volna
beengedni. Ophélie megijedt, hogy a kettős élete miatt, amelyet
Bábelen folytatott, még a végén elveszítheti a képességét. Vagy más
volt a háttérben? Egy komolyabb személyiségválság?
Amikor meghallotta, hogy az ajtó megnyikordul, és valaki kopogó
léptekkel közeledik, gyorsan összeszedte magát.
– Anyám már keres, Eulalie tanonc.
Ophélie felismerte Octavio hangját. És a tekintetét is állta, amikor
többszörös visszaverődéssel a tükörben farkasszemet nézett a fekete
frufru mögül vizslató szempárral. Amióta az olvasókörök feszítettebb
tempóban dolgoztak, a két osztagot már nem felváltva, hanem
párhuzamosan rendelték ki az Emlékműbe. És a helyzeten ez egyáltalán
nem könnyített. Octavio ugyanolyan bizalmatlan volt Ophélie-val, mint
Ophélie vele.
– Azt mondja, kicsit túlságosan hosszúra nyúlik a forráskutatásod –
tette hozzá gunyorosan.

335
 Ophélie szerette volna kiküldeni, de Octaviónak ugyanannyi joga
volt ebben a mosdóban tartózkodni, mint neki. Bábelen minden
közlétesítmény, ahogyan ez a mosdó is közös használatban volt, nemre
való tekintet nélkül. Ophélie kihúzta a dugót a mosdókagylóból, és
mialatt a vizet szörcsögve beszippantotta a lefolyó, kicsavarta a
zubbonyát. Még az volt a szerencse, hogy az éjkék szöveten nem
nagyon látszottak meg a sötét tintafoltok.
– Nem félsz egyedül maradni velem? – kérdezte a fiútól kihívóan. –
Medianára itt találtak rá, és nem volt valami jó állapotban.
Octavio felvonta szabályos ívű szemöldökét, amitől az orrlyukáig
húzódó aranylánc finoman megrezdült.
– Soha nem állítottam, hogy te bántalmaztad volna.
– Nem is, csak nyilván a te fejedben is megfordult, hogy hamar
átvettem a helyét.
– Nem szoktál ilyen szarkasztikusan fogalmazni.
Ophélie úgy döntött, felesleges hosszabb vitába bocsátkoznia vele.
Octavio a háta mögül egy szfinx mozdulatlanságával figyelte, már-már
tudományos kíváncsisággal tanulmányozta.
– Mi történt az egyenruháddal? És a karoddal?
Ophélie sietve belebújt a kabátjába; az sem érdekelte, hogy nem volt
ideje rendesen kicsavarni, és csöpögött belőle a víz. A sérülései
javarészt már begyógyultak, de néhány helyen forradás maradt utánuk,
amelyekből nem volt nehéz kitalálni – pláne egy éles szemű
Vizionáriusnak –, hogy a vágásokat nemrég szerezte.
– Az történt, hogy az én anyám nem a konzervatóriumban tanít, és
nincs mindig ott mögöttem, hogy megvédje a hátsómat.

336
 Octavio tágra nyílt szemében feléledt a parázs. Úgy tűnt, Ophélie
megjegyzése célba talált, és meglehetősen érzékeny pontot ért nála. Az
ifjú már cseppet sem volt olyan higgadt, mint amilyennek általában
mutatta magát: a szunnyadó vulkán kitörni készült. Talán nem volt túl
jó ötlet felhergelni.
– Megyek is, visszatérek az olvasófülkémbe – jelentette be
félhivatalosan Ophélie. – Nem akarom tovább váratni Lady Septimát.
Kifelé menet Octavio elkapta a csuklóját.
– Tájékoztatásodul közlöm, hogy anyám miatt nem részesülök
kiemelt bánásmódban. Az eredményeimet kizárólag a szorgalmamnak
és a kitartásomnak köszönhetem. Egyszerűen szeretnék biztos lenni
abban, hogy ez a többi virtuóztanoncra ugyanúgy igaz. És ez alól te
sem vagy kivétel.
Azzal elengedte Ophélie karját, és elfordította az arcát, mintha a
viselkedése miatt hirtelen elszégyellte volna magát. Bábelen, mint
mindent, a férfiak és nők közötti viszonyokat is rendeletileg
szabályozták. Ahhoz, hogy bárki bármilyen testi kontaktust létesítsen
egy másik emberrel, hatósági engedélyre volt szükség. És a Jó
Családban az ilyen jellegű érintkezést egyértelműen és szigorúan
tiltotta a szabályzat.
Ophélie-val most először fordult elő, hogy Octavio kerülte a
tekintetét.
– Jó ember vagyok, nem akarok rosszat – dünnyögte a fiú. – És ezt
be is fogom neked bizonyítani.
Amikor Ophélie visszafelé odaért ahhoz a polchoz, ahol a
tintabomba becsapódott, Blasiust már nem találta ott. Helyette egy
automata igyekezett helyrehozni a károkat, és közben egyre ugyanazt

337
ismételgette fennhangon: „AZ APRÓ FIGYELMESSÉGEK SEGÍTENEK

FENNTARTANI A BARÁTSÁGOT.”

Miközben Ophélie tovább baktatott, Octavio szavain gondolkodott,

hogy a fiú vajon mit akart mondani ezzel.
Aznap este Ophélie még a szokásosnál is jobban szenvedett a
Secretarium jeges olvasótermében, a figyelme minden erőfeszítése
ellenére elkalandozott. A szeme égett a kialvatlanságtól. Napközben
egy perc nyugta sem volt, éjjelente pedig a hálótermen többek között
tizenöt fiatal hímnemű Jóssal kellett osztozkodnia, akik gondoskodtak
az ellenséges hangulatról. Hiába simogatta a kéziratot, hiába húzkodta
az ujjait a papíron, ott, ahol az oldalak szinte érintetlenek voltak, a
gondnok nem beszélt hozzá. Félt, hogy semmi újjal nem tud előállni
Thornnak, de tehetetlen volt, a szöveg hézagait nem tudta kitölteni, és
Mediana nem volt sehol, hogy befejezze a fordítást.
Számos hasztalan próbálkozás után Ophélie leengedte a karját. Észre
sem vette, de a pult előtt állva elaludt. Egy futó pillanat erejéig látta
magát, ahogy elemelkedik a földtől, és súlytalanul lebeg a régi világ
fölött a magasban, a bolygótól olyan távolságban, hogy még a
görbületét is ki tudta venni. Az egész nem tartott tovább a másodperc
törtrészénél.
Pislogott egyet, és minden nehézség nélkül folyamatosan olvasta a
szöveget:
„Hamarosan beköszönt a fránya esős évszak, és az a fránya kupola
megint beázik, az a fránya dzsungel megint benövi nekem itt a
szobákat, azok a fránya kölykök meg csak nem akarnak visszajönni.
Minek kellett egyáltalán elküldeni őket abba a fránya városba? Mit
tanulhatnak ott azon kívül, hogy rohadt egy fránya világban élünk? És

338
mi van, ha nekik esnek, és a fránya képességeik ellenére meglincselik
őket? A fenébe is, hogy milyen üres nélkülük ez a fránya iskola!”
Ophélie meg sem lepődött. Önkívületben volt, és egészen
természetesnek találta, hogy minden egyes szót nemhogy el tud
olvasni, de ért is. Találomra forgatni kezdte a főkönyvet, előrelapozott
benne, majd vissza, mit sem törődött a kezelési előírással, csak hagyta,
hogy az ösztönei vezessék a kezét. A leltárlisták és oszlopokba szedett
összeadások mellett a gondnok teleírta a lapszéleket a saját személyes
észrevételeivel. Valójában azok voltak a kézirat legértékesebb tartalmi
részei.
„L. megint felvert az éjszaka közepén a fránya gömbvillámaival.
Állandóan engem kell bosszantania, amikor unatkozik! De ha azt
mondtam, takarodó, akkor takarodó!”
„Ezek a fránya kölykök már megint egész nap civakodtak. A háború
kutyafüle volt ahhoz a kuplerájhoz képest, amit ezek képesek maguk
után hagyni! A béke iskolája, mi? Szép kis jövő elé nézünk, ha ezek
egyszer elszaporodnak!”
„A teremtésit, J. megint eltűnt! És most tényleg bottal üthetjük a
nyomát. A fránya képességével ennek egyszer be kellett következnie.
A keservit!”
„Téves riasztás, J. előkerült. Egy másik fránya szigeten találtunk rá.
Jól van, a haja szála sem görbült. El is felejtettem, hogy ezek a fránya
kölykök halhatatlanok.”
„A kis A. ma fecsegős kedvében volt, és ezzel engem talált meg.
Egyetlen fránya szót sem értettem abból, amit összehordott. De csinált
nekem egy rajzot. És azt hiszem, távcsövet szeretne. Tudom, hogy ezek

339
a kölykök egy nap a világ urai lesznek, de kezdetnek az is fenemód
megtenné, ha megtanulnák a nyelvünket.”
„A teremtésit, J. már megint eltűnt!”
Ophélie egyre csak lapozott, képtelen volt abbahagyni. Olyan volt,
mint aki révületbe esett. Tisztán kivehetően hallotta a fejében a
gondnok hangját, és a keserű szavak mögött érezte benne a
gyengédséget. A gondnok szerette azokat a „fránya kölykök”-et.
Szívből, őszintén szerette őket.
Ophélie elért az utolsó bejegyzéshez:
„Figyel engem. Úgy tud nézni azzal a fránya szemével, hogy tisztára
rám hozza a frászt. Mintha én csak egy fránya betolakodó lennék a
fránya iskolájukban! Ő nem olyan, mint a többi fránya kölyök, ő
valahogy más. Beszélnem kell róla a főnökkel.”
Ophélie elkerekedett szemmel meredt maga elé a szemüvege mögül.
Ébren volt, és ezúttal tisztában is volt azzal, hogy nem álmodik.
Ránézett a szövegre, és ugyanúgy nem értett belőle semmit, mint addig.
Megint nem látott benne mást, csak különös, számára ismeretlen betűk
egymásba fűzött láncolatát. Az írás olyan nyelven született, amelyet
nem beszélt.
– Eulalie tanonc, a munkaideje lejárt – zengett bele a csendbe Lady
Septima hangja a hangszóróból.
Ophélie a pult szélén előtte heverő fehér papírlapra nézett. És egy
percet sem gondolkozott.
Muszáj volt szerét ejtenie, hogy négyszemközt beszélhessen
Thornnal.

340
 A GÁTLÁS

Amikor Ophélie a Secretarium legfelső szintjén kilépett a felvonóból,

Lady Septima már ott várt rá az ajtó előtt.
– Késett. Igyekezzünk, tanonc!
Mint az utóbbi időben mindig, szokás szerint egymás mellett rótták
a Vezérlőhöz vezető folyosót. Ophélie-nak igen nagy önfegyelmet
kellett tanúsítania, mert annyira izgult, hogy szíve szerint azonnal
futásnak eredt és Thorn ajtajáig meg sem állt volna. Kipillantott oldalra
a csarnokot díszítő lebegő glóbusz felé. Ma este a régi világ egy
töredéknyit feltárt előtte a titkaiból.
Lady Septima bemasírozott a Vezérlőbe, és cseppet sem törődve
azzal, hogy Thornt esetleg megzavarja, átadta neki az aktuális jelentést.
Normális esetben Ophélie lesütötte volna a szemét. De ezúttal nem volt
hajlandó betartani az előírást. Konokul bámulta Thornt, mialatt az
feltörte a pecsétet a borítékon, széthajtogatta a papírt, és gépiesen
átfutotta a benne foglaltakat. Felnézett, a tekintete egy röpke pillanatra
keresztezte Ophélie-ét, majd Lady Septima felé fordult.
– Hagyjon magunkra!
– Why? Amennyiben a tanítványom hibát követett el, tudnom kell
róla, hogy annak függvényében szabhassam ki rá a megfelelő büntetést.
Azzal határozott mozdulattal a papír után nyúlt, de Thorn gyorsabb
volt nála, és elsüllyesztette a jelentést egy fiók mélyén. Hogy
illetéktelen szemek, legyenek azok bármilyen éleslátóak, még
véletlenül se férhessenek hozzá.

341
 – Ha megengedi, sir, szeretnék belepillantani – akaratoskodott Lady
Septima. – Vállaltam, hogy szerzek önnek egy szakavatott fordítót. Az
én felelősségem…
– …vitán felül áll – vágott a szavába Thorn –, mivel a tanonca nem
hibázott. A helyzet az, hogy a jelentés tartalma egyszerűen nem tartozik
önre.
– Megbocsát?
Ophélie fülét-farkát behúzta, még a lábujjait is a csizmájában.
Különös, hogy egyetlen szó csupán a hangsúlytól, amellyel az ember
kiejti, bizonyos helyzetekben mennyire mást jelenthet. Lady Septima
halálosan megsértődött. Octavióban tulajdonképpen megvolt ugyanaz a
tűz, mint az anyjában: az áldozatkészség álcája mögött mindkettejüket
olthatatlan gőg emésztette belülről.
Ezzel szemben Thorn olyan volt, akár egy jéghegy.
Megingathatatlanul, arcán hűvös közönnyel ült az alacsony
forgószéken, és fémborítású ujjaival dobolt a vezérlőpulton. Ophélie-
nak beletelt némi időbe, mire rájött, hogy a páncélkesztyűt, amelyet
Thorn gyakorlatilag le sem vett, Plumbaurumon fejlesztett sajátos
fémötvözettel vonták be, hogy védje a viselőjét az áramütéstől. És
Thornnak szüksége is volt rá, elvégre naphosszat kábeleket dugdosott,
ami nem volt egészen veszélytelen foglalatosság.
– A kézirat vizsgálatát a Genealógusok rendelték el – fejtette ki
Thorn. – Erre vonatkozólag pontos utasításokat kaptam, ahogyan ön is.
Kerítenie kellett egy fordítót, amit ön készségesen meg is tett, és ezzel
az ön feladata itt véget is ért. Ami a mai nap folyamán a továbbiakban
ebben a helyiségben elhangzik, az szigorúan bizalmas.

342
 Lady Septima felemelte az ujját, és vádlón Ophélie váll-lapjára
mutatott.
– Ez a tapasztalatlan kis tanonc, akiről még az sem biztos, hogy egy
nap előfutár válik-e belőle, kompetensebb lenne nálam?
Thorn felállt. Lady Septima, aki megszokta, hogy általában magas
lóról beszél mindenkivel, hirtelen egészen összement mellette.
– Amennyiben kifogása van ez ellen, javaslom, hogy a panaszával
forduljon közvetlenül a Genealógusokhoz.
Ez az érv meggyőzte Lady Septimát, aki végül lenyelte a
büszkeségét. Összecsapta a bokáját, majd elindult kifelé, de az ajtóból
még hátranézett Ophélie-ra. Az arca a haragtól elfehéredett, de a szeme
vörösen izzott. Úgy tűnt, bevetette azt az örökölt adottságát, hogy a
pillantásával, mint valami műszerrel, atomról atomra végigpásztázza a
diákot, akinek volt mersze tudni valami olyasmit, amit ő nem tudott.
Ophélie nem tért ki az átvilágítás elől, viszonylag jól bírta, de azért
fellélegzett, amikor Lady Septima végre átlépte a küszöböt, és becsukta
maga mögött az ajtót.
Thorn odalépett, és ráfordította a zárat, hogy saját kezűleg biztosítsa
a Vezérlő tökéletes hangszigetelését.
– Egy üres papír? – vágott egyenesen a közepébe.
Ophélie kétoldalt beharapta az arcát. Thorn hangjában nem érződött
szemrehányás, de ez persze nem jelentett semmit. Akár bábeli, akár
sarki kiejtéssel, de mindig olyan semleges hanghordozással beszélt,
hogy lehetetlen volt kitalálni, épp mi jár a fejében.
– Sajnálom. Azt kérte, ne hívjam fel magunkra Lady Septima
figyelmét, és ezt most alaposan elszúrtam.

343
 Thorn nem felelt. Csak állt egy helyben, tisztes távolban, és várta,
Ophélie miféle magyarázattal hozakodik elő.
– A kézirat szerzőjéről van szó – veselkedett neki Ophélie. – Itt
lakott, bent az Emlékműben, akkoriban, amikor az épületben még
iskola működött. Biztos vagyok benne, hogy ismerte a családfőket.
Akarom mondani, gyerekkorukban. És minden okom megvan azt
feltételezni – folytatta, de előbb még nyelt egy nagyot –, hogy Istent is
ismerte.
Ophélie Thorn arcát leste, történik-e rajta valami változás. De
Thornnak a szempillája sem rezzent.
– Mi mást tudott még meg?
Nagy örömujjongásra Ophélie bizonyosan nem számított tőle, de
nem esett volna rosszul neki, ha Thorn legalább valami aprócska jelét
adja a megelégedésének.
A nyikorgó parkettán lassan odasétált az üveges könyvszekrényhez,
nem mintha a benne tárolt akták vagy óraszerkezetek különösebben
érdekelték volna. A saját halványan kirajzolódó tükörképét nézte az
üvegben, és mögötte messze, ijesztően messze Thornét.
– Hogy már nem vagyok egészen önmagam. Nem tudom, mikor
kezdődött. Talán akkor, amikor elolvastam Faruk Könyvét. Vagy
akkor, amikor átvettem öntől a képességei egy részét. Vagy az első
átkelésemnél, amikor kieresztettem azt a Másikat a tükörből. Néha úgy
érzem, mintha a fejem a sajátjaim mellett tele lenne valaki más
emlékeivel.
Ophélie régi rossz szokásához híven a kesztyűje varrásait csócsálta,
és amit közben a tükörben látott, az nagyon, de nagyon nem tetszett
neki. Egy alacsony fiatal nő állt vele szemben, akinek az arcáról sütött

344
a félelem. Helyesebben az az alak még nem is volt igazán nő, csak egy
növendék leány.
„Egy tapasztalatlan bambina” – hallotta a fejében Mediana
gúnyolódó hangját.
Ophélie elfordult a tükörképétől, és a szemével Thorn tekintetét
kereste.
– Elolvastam a kéziratot. És nem csak a kezemmel. Szó szerint
elolvastam. Mintha egy pillanatra felnyílt volna a szemem, és hirtelen
minden egyes mondatot értettem, amit a gondnok odafirkantott. Mintha
egy részem tudta volna, hogyan kell csinálni.
És egy szuszra elmesélte Thornnak mindazt, ami az olvasás során a
tudomására jutott. A béke iskoláját, a civakodást, a városi kirándulást,
L. gömbvillámait, A. távcsövét, J. eltűnéseit, és nem utolsósorban a
gondnok utolsó bejegyzését: „Ő nem olyan, mint a többi fránya kölyök,
ő valahogy más. Beszélnem kell róla a főnökkel.”
– Szóval, mit mond? – érdeklődött, miután befejezte az elbeszélését.
– Lehetséges, hogy ez lenne az, amit elő kellett ásnia a
Genealógusoknak?
– Előfordulhat, hogy van abban a főkönyvben még valami, ami
esetleg elkerülte a figyelmét?
Thorn képtelen volt kibújni a bőréből, kérdést kérdésre halmozott,
amíg végig nem játszott minden lehetőséget. És közben mintha fel sem
tűnt volna neki, hogyan hatnak a szavai Ophélie-ra, akiben egyre
fokozódott az a kellemetlen érzés, hogy bármit tegyen is, az
elvárásainak nem tud megfelelni.
– Az egész nem tartott sokáig, de szerintem ennyi volt a lényeg.
– Elő tudná hívni újra ezt az állapotot?

345
 – Nem hiszem. A látomásaimat nem én irányítom, valami mindig
kiváltja őket. De… megpróbálhatom még egyszer – csúszott ki a száján
a felelőtlen ígéret, amikor Thorn szemébe nézett.
Rá kellett jönnie, hogy hiába minden ellenállás, Thorn nem igazán
kérhetett tőle olyat, amit meg tudott volna neki tagadni. Azt pedig a
sors ismételt iróniájának tudta be, hogy a szerepek némiképp
felcserélődtek. Vajon annak idején Thorn is ennyire tele volt
bizonytalansággal?
A hallgatást a már jól ismer fémes csikorgás szakította meg: Thorn
megmozdult.
– Arra nem lesz szükség, eltekinthetünk tőle – zárta le a témát.
Akadozó léptekkel a helyiség végébe ment, és benyitott egy ajtón,
amelyet Ophélie eddig észre sem vett, mivel teljesen beleolvadt a
lambériába. Thorn nem mondta neki, hogy kövesse, de miután hosszú
percekig nem került elő, Ophélie végül utánament.
Az ajtó a szolgálati lakásba vezetett, amely nem sokban különbözött
a Vezérlőtől: ugyanaz a fa- és rézburkolat borított mindent. És a
berendezése sem volt barátságosabb: összesen egy szekrény, egy asztal,
egy kislámpa és egy ágy állt benne. Illetve két csőposta-kimenet. Az
egyik valójában a szemétledobót takarta, elvégre hulladék a
Secretariumban is keletkezett. A másik ételliftként szolgált, és éppen
volt is benne egy tálka tele valami kevéssé étvágygerjesztő péppel.
Thorn zsugorítva kapta az ételét?
Az ágyneműn sehol egyetlen ránc, a bútorokon sehol egyetlen
porszem, a padlón sehol egy fél pár zokni. A polcokon viszont
orvosságos üvegek sorakoztak szorosan egymás mögött és mellett – a
készletet bármelyik gyógyszertár megirigyelte volna.

346
 Thorn egy széken görnyedezett a szekrénnyel szemben, amelynek
kétszárnyú ajtaját szélesre tárta. A könyökét belefúrta a térdébe,
összefont ujjain megtámasztotta az állát, és elmélyülten bámulta a bútor
belsejét. Ophélie már ezen is eléggé meglepődött. Hát még azon,
amikor a vállfástul két oldalra széthúzott ingek között a szekrény hátsó
falán meglátta a gombostűkre tűzött lyukszalagokat. Az egész úgy
festett, mint egy meglehetősen fura lepkegyűjtemény. A lyukszalagok
azoknak a könyveknek az adatait tartalmazták, amelyeket a Vezérlő a
beletáplált adatok alapján kiköpött. És Thorn mindegyik papírcsíkot
áthúzta egy nagy, fekete X-szel.
– Mi ez? Külön kutatást végez? – kérdezte Ophélie.
A közeledtére Thorn felpattant a székről. Még az volt a szerencse,
hogy a hirtelen mozdulattól nem akadt be a járógépe. Ophélie nem
tudta volna megmondani, hogy Thorn azért állt-e talpra, hogy helyet
adjon neki, és ő is kedvére kinézelődhesse magát a szekrényben, vagy
azért – és a maga részéről inkább erre hajlott –, hogy megtartsa kettejük
között a tisztes távolságot.
– A Genealógusok nem ismerik sem a címét, sem a szerzőjét annak
a műnek, amelyet elő kellene nekik kerítenem – felelte. – Amikor
megkezdtem a munkát, hamar felfogtam, hogy statisztikailag nulla az
esélyem arra, hogy az eredeti katalógus alapján megtaláljam a kért
anyagot. Vagyis létre kellett hoznom egy új adatbázist, amelyik végre
ér is valamit. Az olvasókörökben feldolgozott minden egyes
dokumentummal a katalógus egyre bővül, aminek köszönhetően a
Vezérlőből egyre pontosabban tudom lekérdezni az adatokat,
következésképpen nő a valószínűsége, hogy eleget tudok tenni a
megrendelésnek. Kizárásos alapon elsőre ezekre a találatokra sikerült a

347
keresést leszűkítenem. De ahogy ön is látja – mutatott egy szalagra,
amelyen még meg sem száradt a fekete tintával rápingált kereszt –, a
gondnoki főkönyv volt az utolsó jelöltem, ami még szóba jöhetett.
Ophélie mindegyik szalagot egymás után a mutató- és a középső
ujja közé vette, és végigcsúsztatta rajtuk a kezét. Elég gyakorlatot
szerzett már a lyukasztásban ahhoz, hogy minden nehézség nélkül
értelmezni tudja a kódolt referenciaadatokat. A keltezés dátuma
majdnem mindegyik dokumentumnál nagyjából ugyanarra az időszakra
esett, de azt leszámítva a lista elég változatos volt, főleg műfaj
tekintetében: szerepeltek rajta emlékiratok, értekezések, tankönyvek,
oklevelek, és így tovább.
– Ez lehetetlen vállalkozás – sóhajtott. – Hogy akar megtalálni több
százezer dokumentum között egyetlen könyvet minden támpont nélkül?
– Egy támpontom azért van.
Ophélie véletlenül leszakította az egyik szalagot a gombostűről,
amivel tönkretette rajta a lyuggatott sormintát. Sietve visszaakasztotta a
papírcsíkot a helyére, még mielőtt Thornnak feltűnhetett volna. De
Thorn nem is figyelt oda, egyenként elkezdte kipattintani a
páncélkesztyűje csatjait.
– A Genealógusok egy olyan dokumentumot keresnek, ami nem
akármiről szól. Egy igen sajátos információt tartalmaz. Egy olyan
információt – oldotta meg az utolsó csatot –, ami azt a személyt, aki a
birtokába jut, egyenlővé teszi Istennel.
Ophélie Thornra meresztette a szemét; még pislogni és levegőt
venni is elfelejtett, egy mukk nem sok, annyi sem jött ki a száján.
– Felesleges hangsúlyoznom – mondta tovább a magáét Thorn –, de
erről lehetőleg ne beszéljen senkinek. Legfőképpen Lady Septimának

348
ne. Ő abban a hiszemben ringatja magát, hogy kizárólag a katalógus
megújításán munkálkodom, és jó lenne, ha ez így is maradna.
Ophélie megszédült, és erőtlenül lerogyott az ágyra.
– De hogyan válhatna bárki egyenlővé Istennel?
– Azt pontosan magam sem látom át. Egyelőre.
– És azt mondja, hogy az az információ itt van, az Emlékműben,
szabadon hozzáférhető bárkinek, csak senki sem tud róla?
Thorn letette az asztalra a kesztyűjét, fogott egy alkoholos üveget, és
lecsavarta róla a kupakot. A fertőtlenítő orrfacsaró szaga egyszeriben
az egész szobát betöltötte.
– Majdnem senki. A Genealógusok sem maguktól jöttek rá a
létezésére, vagyis valaki beszélt róla nekik.
Ophélie összevonta a szemöldökét. Ez lett volna az a „végső, nagy
igazság”, amelyről Ambrosius aznap beszélt neki, amikor először
körbevezette az Emlékműben? Ophélie-nak azóta bőven volt alkalma
rendesen körülnézni a Secretariumban, és akárhogy kereste,
páncéltermet nem talált benne, szóval végül arra jutott, hogy az egész
nem több, csak mendemonda.
– Ennél mélyebben a Genealógusok engem sem avattak be –
folytatta Thorn a gondolatmenetét. – Ha szeretnék többet megtudni az
ügyről, ahhoz előbb bizonyítanom kell.
– És azt gondolta, hogy a gondnoki főkönyvben valami nagyobb
horderejű titok nyomára bukkanok.
Ophélie most már valamivel jobban értette, Thorn miért nem ugrált
örömében, amikor elmesélte neki, miféle jelentős felfedezéseket tett.
Végeredményben semmi újdonsággal nem szolgált neki, csupán
megerősítette abban, amit nagyjából már amúgy is tudott.

349
 – Szinte biztosra vettem. De ön rávilágított, hogy tévedek.
Tájékoztatnom kell a fejleményekről a Genealógusokat.
Thorn lezártnak tekintette a beszélgetést, és nekilátott, hogy egy
lavór fölött gondosan fertőtlenítse a kezét. Ophélie-nak feltűnt, hogy
valahányszor a Genealógusok nevét kimondja, vagy csak készül a
szájára venni, az arca elkomorul. Szemmel láthatóan nem igazán volt
oda értük.
– Ki akarna egyenlővé válni Istennel? – fogalmazódott meg benne a
kérdés. – Ők… vagy esetleg ön?
– Nincs szándékomban az egyik isten helyére egy másikat emelni.
Nem azért csinálom. A szökésem óta kizárólag egy és ugyanazon cél
hajt előre: megtalálni annak a hitvány semmirekellőnek a gyenge
pontját, aki el akarja fedni az emberek elől a világ valódi arcát.
Thorn két szemöldöke között a ránc elmélyült, az arcán sötét árny
futott végig.
– Kétlem, hogy a Genealógusok osztoznának a meggyőződésében.
Ophélie hirtelenjében maga sem tudta eldönteni, hogy az
elhangzottak alapján eshetőségként felmerülő kilátások közül melyik az
ijesztőbb: ha a világot Isten irányítja, vagy ha olyan emberek, akik
Istennek képzelik magukat.
– Ahogy mondja – dünnyögte morcosan Thorn. – Ők valóban
másként közelítik meg a dolgokat.
Egy darabig mindketten hallgattak, miközben Ophélie azon
vívódott, előhozakodjon-e a kérdéssel, amely egy ideje már ott volt a
nyelvén, de végül nem mondta ki, mert nem szeretett volna önzőnek
látszani. És az ő helye, az hol volt ebben az egészben? Neki milyen
szerepet szánt Thorn a maga elé kitűzött küldetésben?

350
 – Mit gondol arról a bentlakó diákról, akiről a gondnok említést tett?
– tért vissza inkább a lényegre. – Aki szerinte valahogy más volt, mint
a leendő családfők. Mi van, ha egyenesen ő volt a Másik? Talán
túlságosan veszélyessé vált. És Isten talán ezért zárta be egy tükörbe.
Ha már itt tartunk, önnél sincsenek tükrök – jártatta körbe a tekintetét a
szobán.
Thorn nemet intett a fejével. Feltűrte az ingujját, és az alkarját is
bedörzsölte alkohollal, mintha el akarná tüntetni róla a sebhelyeket.
– Pedig hasznukat vehetné, hiszen most már ön is az.
– Micsoda? – mordult fel Thorn.
– Tükörjáró.
– Attól még, hogy az öntől szerzett képességemnek köszönhetően
kiszabadultam a börtönből, a helyváltoztatás ilyetén módja nem vált
rendszeres szokásommá. Egyébiránt ön is jobban tenné, ha távol tartaná
magát a tükröktől – tette hozzá, miután letette az alkoholt.
– Miért? Azt hiszi, hogy van még egy Másik, akit ügyetlenségemben
megint rászabadíthatok a világra?
– Nem. A Másik létezéséről szóló híresztelésnek mindaddig nem
adok hitelt, amíg nem találkozom vele személyesen. A dolgok jelen
állása szerint a magam részéről egyedül Istent tekintem felelősnek a
világ állapotáért. Ha a tényeket vesszük alapul, Isten azáltal, hogy
felvette az ön alakját, egyúttal az örökségére is szert tett, de hogy azt
hogyan kívánja hasznosítani, nem tudhatjuk. Én mindenesetre nem
szeretném a saját fürdőszobámban viszontlátni.
Ophélie alaposan meghányta-vetette magában a hallottakat.
A tükörjárás nagyfokú őszinteséget követelt az embertől, és a vele való

351
találkozásai során nem olyan benyomás alakult ki benne Istenről, mint
aki jeleskedne ezen a téren.
És erről más is eszébe jutott:
– Akkor éjjel, amikor meglátogatott minket a börtönben,
felfigyeltem valamire. Istennek nincs tükörképe. Az alakját bármikor
meg tudja változtatni, de amint szembekerül egy tükörrel… – Ophélie
itt egy pillanatra megakadt, elbizonytalanodott, hogyan önthetné a
lehető legérthetőbb formába a gondolatait. – Nem is tudom. Olyan,
mintha valójában nem is létezne. Ha bárki egyenlővé akar válni
Istennel, azért talán súlyos árat kell fizetnie.
Thorn keze megállt a levegőben a mosdótál fölött.
– Ez valóban különös, elismerem.
De a tétovasága nem tartott sokáig, a következő pillanatban a
korábbiakhoz hasonló erőteljes mozdulatokkal folytatta a tisztálkodást.
Ophélie-nak általában nem esett nehezére a hallgatás, de az a csend,
amely kettejük közé befészkelte magát, valahányszor épp egyikük sem
beszélt, számára felért a kínszenvedéssel. Nem értette. Miért érezte
magát most jóval magányosabbnak, mint az elmúlt három évben,
amikor tényleg egyedül volt? Miért volt még mindig ott, sőt, Thorn
jelenlétében miért mélyült egyre a lelkében az űr?
– És olvasni szokott? Mármint tárgyakat – kérdezte. – Előfordult
már, hogy sikerült? Mert szívesen adok néhány tanácsot…
– Felesleges. Még nem volt rá példa.
– Talán az emlékezőtehetsége miatt. A bácsikám mindig azt mondta,
hogy egy jó olvasónak tudnia kell megfeledkeznie önmagáról.
– Ez is egy lehetséges ok – közölte Thorn. – Én soha semmit nem
felejtek el. De gond egy szál sem, Sir Henry egyébként sem Animista.

352
 És ismét mindketten elhallgattak. Ophélie kénytelen volt beismerni
magának: egyáltalán nincs tehetsége a társalkodáshoz. A nyomozás
kapcsán Thorn megosztott vele mindent, amit kiderített, de a
személyesebb témák elől határozottan elzárkózott.
Amikor Thorn megint megragadta az alkoholos flaskát, Ophélie azt
hitte, végre bedugaszolja, és visszateszi a helyére. Ehelyett másodszor
is átdörzsölte a kezét a fertőtlenítő folyadékkal, mintha semmi sem
lenne elég, hogy tisztára mossa.
De Ophélie semmilyen szégyellnivaló szennyfoltot nem látott rajta.
Elnézte a bőrén kéken kidudorodó ereket, a begörbített hosszú ujjakat,
a csuklóján hegyesen kiálló csontot, és hirtelen elszorult a szíve.
A leghalványabb elképzelése sem volt arról, mi viselte meg Thorn
kezét ennyire, de látnia is elég volt ahhoz, hogy szinte felüvöltsön
fájdalmában.
Thorn végzett a fertőtlenítéssel, és felpillantott. Ophélie elkapta róla
a tekintetét.
– Elmondtam önnek mindent, amit tudok. Ideje lenne visszatérnie az
osztagához. Minden egyes perc, amelyet itt tölt kettesben velem, csak
táptalajt nyújt a pletykának. Hasznosabb, ha inkább azzal töltöm az
értékes időt, hogy új kiindulópontokat keresek.
A hangja kimért volt. Ophélie-nak az volt az érzése, mintha
feszélyezné a jelenléte. Szóval szedelőzködött, de amikor felállt,
véletlenül felborította a széket, ami nekidőlt az éjjeliszekrénynek, és
lesodorta róla a kislámpát az ágyra. A legnagyobb meglepetésére a
lámpa magától visszaugrott a helyére, akárcsak az éjjeliszekrény,
milliméterre pontosan, és az ágynemű is szépen kisimult. Sir Henry
talán nem hagyta, hogy a szobája falain kívül bárki is megsejtse róla,

353
hogy Animista, de attól még a személyes tárgyai átvették a rigolyáit…
Ophélie-nak elég furcsa volt szembesülni azzal, hogy a különválásuk
ellenére Thorn valamit azért megőrzött belőle. Eszébe jutott a zsebóra.
Amióta visszaadta neki, még egyszer sem látta, hogy Thorn használta
volna. Lehet, hogy nem tudta megjavítani, és megszabadult tőle?
Ophélie remélte, hogy nem. Már az is eléggé bántotta, hogy a sálját
elveszítette, több veszteséget nem viselt volna el.
– És a mostanra kialakult helyzetben mit vár tőlem? – kérdezte, és a
szekrényben fityegő lyukszalagokra mutatott. – Folytassam a munkát
más dokumentumokkal? Nekem sincs ám túl sok időm. Már csak pár
nap, és eldől, előléptetnek-e virtuózjelöltnek, vagy vissza kell adnom a
szárnyaimat. Tudom, hogy számít az előléptetésemre, de nem ígérhetek
semmit… mondjuk úgy, hogy a jövőm meglehetősen bizonytalan.
Thorn visszahúzta a kezére a páncélkesztyűt.
– Holnap értesítem, még végig kell gondolnom. Addig is tanúsítson
alázatot Lady Septima előtt. Amit itt ma önnek elárultam, könnyen
veszélyt hozhat a fejére. Ne járjon külön utakon, figyelje a környezetét,
és ha bármi szokatlant tapasztal, haladéktalanul jelentse nekem!
Ophélie agyán átfutott, hogy itt az alkalom, most elmesélhetné neki,
milyen csínyeket kell napi szinten elviselnie a tanulótársaitól.
De úgy döntött, inkább hallgat.
Thorn végre már nem úgy beszélt vele, mint egy gyámoltalan
nebáncsvirággal, akit a széltől is óvni kell. Felelősséget bízott rá.
Egyenlő félként kezelte. És ha mást, amire annyira vágyott, nem kapott
is meg tőle, ezt a világ minden kincséért sem áldozta volna fel.
– Értettem – mondta, de sehogyan sem akarózott elindulnia.

354
 Noha Thorn közelsége mindig felzaklatta, annál is volt rosszabb: ha
nem lehetett vele. Az bosszantotta a legjobban, hogy állandóan
mindenféle mondvacsinált indokokat kellett kitalálnia, hogy
négyszemközt találkozhasson vele, és Thorn akkor is folyton az óráját
nézte.
A keze már a kilincsen volt, amikor egy szó megállította:
– Ophélie…
Azok után, hogy hosszú hónapok óta álnév alatt élt, szinte
villámcsapásként érte, hogy valaki az igazi nevén szólítja. Görcsbe
rándult a gyomra. Thorn végre-valahára nekidurálta volna magát, és
netalántán kimondja azt a pár szót, amelyet mindennél jobban szeretett
volna tőle hallani?
Thorn két tenyérrel megtámasztotta magát az asztalon, és minden
figyelmét jelentőségteljesen rá irányította.
– Biztos benne, hogy nincs semmi egyéb mondanivalója számomra?
Ophélie nem éppen erre számított. Nem is tudott megszólalni, csak
döbbenten markolta a kilincset.
Thorn szembogara egy pillanatra felszikrázott.
– Tudja, hol talál meg – mondta, és odaintett neki, hogy távozzon.

355
 A TUDATTALAN

Ophélie a szomszédos ágyakból hallatszó horkolás és a szúnyogok

zümmögése közepette egész éjjel álmatlanul forgolódott. Sehogyan
sem tudta magában hová tenni Thorn viselkedését. Mit akart azzal az
utolsó kérdéssel? Azt hitte, elhallgat előle valamit? A kedvéért, csak
hogy megint vele lehessen, elszökött otthonról; hamis
személyazonossággal megállapodott egy olyan szilánkon, ahol a
hazugság bűn; nem árulta el őt, inkább tűrte, hogy Mediana zsarolja; a
kérésére, nem másért, bent maradt a Jó Családban; és mindeközben
soha egyetlen szóval sem panaszkodott.
Ezek után nem úgy lett volna igazságos, ha Thorn kerek perec
kimondja, mégis mivel okozott neki ekkora csalódást?
Ophélie lerúgta magáról a takarót, melege volt. Thornra kellett volna
haragudnia, mégsem rá volt dühös, sokkal inkább saját magára. Három
évvel korábban, amikor Thornnak igazán szüksége volt rá, nem tudott
neki segíteni. És a múlt ismételte önmagát: Ophélie úgy érezte, Thorn
most még annyira sem veszi hasznát.
Talán csak egy bocsánatkérést várt tőle.
Ophélie nagy nehezen végre elbóbiskolt. A régi világ fölött repült
valahol félúton múlt és jövő, álom és valóság között. A felhők alatt egy
romos város sejlett, amely jócskán magán viselte a bombázás nyomait,
és a partján a végtelenségbe nyúló tenger. De nem, nem is tenger volt
az, hanem maga az óceán. Furcsa volt belegondolni, hogy az a sok víz
egy nap mind semmivé válik. Ophélie annyira figyelt, hogy a felszín

356
alatt még egy korallzátony kacskaringós vonalát is ki tudta venni, és a
távolban, egy sekély öböl ölelésében egy aprócska, zöldellő pontot.
– Az az én otthonom, az a fránya kis sziget.
Ophélie oldalra nézett, és észrevette, hogy mellette egy férfi ücsörög
a felhő szélén. Azonnal felismerte. A gondnok volt az, aki annak idején
a főkönyvet vezette. A kendő, amelyből a fejére turbánt kanyarított,
többé-kevésbé eltakarta sebesült arcát. Úgy tűnt, a szája
helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Ennek ellenére Ophélie minden
szavát tökéletesen értette, amikor a férfi rá emelte kerek pápaszemét, és
egy soha nem hallott különös nyelven megszólította:
– Vigyázz azzal a másikkal! Ő nem olyan, mint a többi fránya
kölyök.
– Milyen másikkal?
Válasz helyett a gondnok révedező tekintettel lebámult a szigetére,
és elfintorította csúnyán összeroncsolódott száját.
– Ha E. I. után kutakodsz, a másik megtalál.
Ophélie felriadt, és felült az ágyában. Minden álom egyszeriben
kiment a szeméből, pedig még nem is pirkadt. Zen tőle karnyújtásnyi
távolságra szorosan összehúzta magán a takarót, és riadt tekintettel
fürkészte, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a
szomszédjából a dühöngő őrült.
Ophélie feltette a szemüvegét, felöltözött, belebújt a csizmájába, és
futólépésben elindult a legközelebbi transzcendium felé. A szárnyai
visszhangzó pengése felverte a kollégium csendjét. A távírdába sietett.
A forgóvillás beléptető kapunál érvényesítette a passzusát. Kicsit
sajnálta, hogy a kemény munkával szerzett, kimenőre vagy bármi

357
másra beváltható pontjait üzengetésre pazarolja, de nem volt türelme
várni.
– Blasius úr részére, Bábel, Emlékmű… ööö… gyűjteménykezelési
osztály – diktálta a tölcsérbe. – Minél hamarabb találkoznunk kell…
ööö… szükségem lenne a tanácsára. Azokkal a könyvekkel
kapcsolatban… ööö… amelyekről a bazárban beszélgettünk. Aláírás:
Eulalie… ööö… előfutártanonc, második osztag.
Néhány másodperc elteltével a tölcsérrel összeköttetésben álló
gépkar működésbe lépett, és a rézkoppintó bepötyögte a készülékbe a
hosszabb és rövidebb jelekké átalakított üzenetet. Ophélie remélte,
hogy az ö-zését azért kihagyja.
Hogy feledkezhetett meg E. I. könyveiről?! Miss Silentia a tiltás
ellenére megsemmisítette mindegyiket, majd nem sokkal utána
váratlanul szívrohamot kapott, és meghalt. Hogy nem jutott eszébe
megemlíteni őket Thornnak? Ezt a mulasztást mihamarabb pótolnia
kellett.
A nap fennmaradó részében végig a perceket számlálta. Sehogyan
sem találta a helyét a Jó Családban. A viharos szél vadul csapkodta az
épületek üvegtábláit, a nyitott közlekedőket telefújta homokkal.
Ophélie ahányszor csak tehette, kinézett valamelyik ablakon, és a
tekintetével a kavargó porfelhők mögött az Emlékmű távolban
magasodó tornyát kereste. Csak nehogy töröljék az esti
fellengérjáratukat! Az egész délutánt a laboratóriumban töltötte a
társaival összezárva, néma csendben. A Jósok semmilyen
csoportmunkába nem vették be, Zen pedig keresett magának egy
szabad padot a terem másik végében, hogy ne kelljen mellette ülnie.
Octavio szokás szerint folyamatosan szemmel tartotta, bár a mosdóban

358
esett szóváltásuk óta a tekintetét gondosan kerülte. Ami Lady Septimát
illette, ő a gyakorlati foglalkozás teljes ideje alatt tüntetőleg átnézett
Ophélie-n, még arra sem méltatta, hogy a teljesítményét értékelje:
mindenkihez volt egy-két biztató vagy bíráló megjegyzése, kivéve
hozzá.
A helyzet felért egy karanténnal. Hallgatólagos közmegegyezéssel
kiközösítették. És az avatásig már csak néhány nap volt hátra.
Ophélie legnagyobb megkönnyebbülésére a szél napnyugtára
alábbhagyott. Az előfutárokat az Emlékműbe szállító különjárat az esti
szürkületben a tervezett menetrend szerint felszállt, és szelni kezdte a
narancssárgás árnyalatokkal vöröslő eget. Ophélie próbált minél
távolabb ülni a Jósoktól, hogy legalább az úton ne piszkálják. Voltak
pillanatok, amikor furcsamód úgy érezte, hogy Mediana szinte hiányzik
neki. Az űr, amelyet a lány az eltűnésével maga után hagyott, napról
napra tágult Ophélie körül.
Behúzódott a fellengér végébe, Elizabeth mellé, aki szorgalmasan
körmölt valamit a jegyzetfüzetében, és nyugalmából sem a fedélzeten
uralkodó hangzavar, sem izgatott szomszédja ficánkolása nem tudta
kizökkenteni.
– Hogyan lett önből virtuózjelölt? Hogy tudta megcsinálni?
– Hm? Sok kávéval, rengeteg kávéval.
– Kérem… – sóhajtott Ophélie. – Én később kezdtem meg a
képzést, mint a többiek, és Lady Septimát is sikerült magam ellen
hangolnom. Még van egy kis időm, hogy kiköszörüljem a csorbát. Nem
jönne rosszul néhány jó tanács.
Elizabeth nem emelte fel a ceruzáját, tovább szántotta a papírt a
hegyével, amíg sorról sorra tele nem írta a lapot számok, betűk és

359
mindenféle jelek egyvelegével, amelyet rajta kívül valószínűleg senki
sem tudott volna értelmezni.
– Minden körülmények között őrizd meg a semlegességed! – szólalt
meg végül tárgyilagos hangon. – Figyelj, és közben ne ítélkezz!
Engedelmeskedj, és ne vitatkozz! Tanulj, de ne légy elfogult!
Érdeklődj, de ne kötelezd el magad! Végezd a dolgod, és ne várj
cserébe semmit! Ez az egyetlen módja, hogy ne szenvedj – foglalta
össze, majd áthúzta az előbb írt fél oldalt. – Minél kevésbé szenved az
ember, annál jobban teljesít. És minél jobban teljesítünk, annál
hatékonyabban szolgáljuk Bábelt.
Ophélie a szeplők rajzolatát nézte Elizabeth kezén. A lány mindig írt
valamit, aztán áthúzta, majd újrakezdte, mindig, fáradhatatlanul, soha
nem adta fel.
– Nem szokta magát egyedül érezni?
– Mindig mindannyian egyedül vagyunk.
Amikor a fellengér az Emlékműnél földet ért, Ophélie még
tanácstalanabb volt, mint amikor beszállt.
A dokumentumok feldolgozásával alig haladt. Pedig szerette volna
minél hamarabb letudni az adagját, hogy annál több ideje maradjon,
mielőtt felmegy a Secretariumba Thornhoz. De annyi kérdés kavargott
a fejében, hogy képtelen volt odafigyelni a katalóguscédulákra. Miért
szabadult meg Miss Silentia suttyomban E. I. összes műveitől? És volt
ennek bármi köze ahhoz, ami után Thorn nyomozott? Miért pont egy
elavult mesekönyv szerzője lett volna annak a titoknak a birtokában,
amely az ismerőjét egyenlővé tehette Istennel? Vajon Mediana és Wolf
professzor szintén e miatt a rejtély miatt került bajba?
Ha E. I. után kutakodsz, a másik megtalál.

360
 Ophélie persze tisztában volt azzal, hogy az egészet csak álmodta,
de az utóbbi időben hajlamos volt komolyan venni, ami a tudata
mélyéről elő-előbukkant. Úgy tűnt, valami számára
megmagyarázhatatlan oknál fogva vannak Istennel közös
emlékfoszlányai, csak sehogyan sem tudta előhívni őket.
Ki lehetett az a másik, akitől a gondnok annyira tartott? Ugyanaz,
akit Ophélie gyerekkorában kiengedett a tükörből? És a kör ismét
bezárult: hogyan kapcsolódott mindez E. I.-hez?
Muszáj volt beszélnie erről valakivel.
Kikukucskált az olvasófülkéje rácsos paravánja mögül, hátha a
közelben meglátja Blasiust, de a tekintete csak az övétől nem messze
lévő fülkékben piszmogó Jósok pillantásával találkozott, akik
kenőccsel kackiásra pödört bajszuk alatt egytől egyig somolyogtak.
Ophélie-nak rossz érzése támadt. Amikor végre az utolsó cédulájára is
kitette a pontot, és felkelt a székéről, a Jósok egy szólamban
odasusogták neki:
– Esti időjárás-előrejelzés: rendkívüli hőségriadó várható.
Ophélie elengedte a füle mellett. A könyveket gyorsan leadta a
Fantomoknak, és rohant az alagsorba lyukasztani. Amikor visszafelé a
földszinten az alapító hajlongó szobra fölött az órára nézett,
megkönnyebbülten felsóhajtott. Még épp elég ideje maradt, hogy
megkeresse Blasiust.
A feladat nehezebb volt, mint várta. A rendszeres időszaki
kiállítások miatt az Emlékmű szombatonként később zárt, de aznap este
még a szokásosnál is nagyobb volt a tolongás. Az előcsarnokban egy
kisebb seregnyi automata sürgölődött egy daru körül, amellyel épp egy
hatalmas gongot próbáltak beemelni középre. Megkezdődtek az

361
előkészületek az ünnepi ceremóniára: az új katalógus bemutatására és a
virtuózjelölt-avatásra. Ophélie minden transzcendiumot és minden
függőszobát végigjárt, és közben rengeteg lábra rátaposott.
Valahányszor meglátott egy egyenruhás emléktárost, utánafordult, de
egyik sem Blasius volt. Nem örült volna, ha úgy kell visszatérnie a
konzervatóriumba, hogy feleslegesen döntötte meg a feldolgozásban a
gyorsasági csúcsát.
Amikor két könyvespolc közül kikanyarodott, abba az emberbe
botlott, akire a legkevésbé sem számított. A szemközti bőrkanapén egy
hosszú, ezüstös hajú férfi terpeszkedett. Hófehér úti köpenyt és
rózsaszín üvegű csíptetőt viselt.
A háztartási automaták feltalálója. A híres világutazó, a nagy
szilánkjáró. Ambrosius apja. Lazarus!
Ophélie felkapta a legelső nagy alakú könyvet, ami a keze ügyébe
akadt, és belebújt, mintha borzasztóan érdekelné. Ez a férfi
megszorította a kezét a Sarkon: tudta, kicsoda… és hogy ki nem.
Lazarus szerencsére nem vette észre. Élénk beszélgetésben volt az öreg
takarítóval, aki tollseprűvel törölte körülötte a port a könyvekről.
– …vagyis ideje felkészülni a jövőre, old friend! – győzködte
Lazarus lelkesítően. – Vágja sutba a seprűjét, ezek az idejétmúlt
eszközök úgyis méltatlanok önhöz, és élvezze a jól megérdemelt
nyugdíjas éveket! Elutazhatna valahová. Miért is ne? A világ ezeken a
falakon túl absolutely faboulous, nekem elhiheti, én aztán tudom, miről
beszélek!
Elválaszthatatlan gépkomornyikja, Walter a kanapé támlája mögött
állt, onnan fésülgette a gazdája ősz hajkoronáját. És arctalan fejével
minden szavára helyeslően bólogatott.

362
 Az idős takarító megvonta a vállát, majd folytatta a portalanítást.
A vonásait sűrű szakállától, bozontos hajától és szemöldökétől Ophélie
nem látta, de az ő nevében is felháborodott. Miért nem lehetett békén
hagyni, ha egyszer kedvét lelte a sepregetésben? Elnézte Lazarust,
ahogy a kanapén lazán keresztbe vetett lábbal, kezében fehér
cilinderével, amellyel úgy hadonászott, akár egy bűvész, zengzetes
frázisokkal hirdette a dicsőséges jövőbe és a fejlődésbe vetett hitét.
Amikor megismerte, Ophélie lehengerlően rokonszenvesnek találta. De
kezdett rájönni, hogy jobban teszi, ha inkább vigyáz vele, és nem csak
azért, mert ez a férfi bármikor leleplezhette. Lazarus Istennel nagyjából
egy időben tartózkodott a Sarkon, és hogy, hogy nem, őt is legfőképpen
Hildegarde anyó örökölt képessége érdekelte.
– Pszt! Miss Eulalie! Erre!
A pihenő másik végében két polc közül Blasius dugta ki a fejét.
Szokásához híven nem a legjobban időzített, és bár mások figyelmét
szemmel láthatóan nem akarta felhívni magára, vadul integetett. Ha
beszélni akart vele, Ophélie-nak nem volt választása, arcát a könyvbe
temetve átvágott hát a pihenőn, és közben végig magán érezte a
felfedező fürkésző tekintetét.
– Az nem Mister Lazarus volt, aki mellett eljött? – kérdezte suttogva
Blasius. – Már hónapok óta visszatért Bábelre, de eddig még egyszer
sem futottam össze vele.
Ophélie összevonta a szemöldökét. Hónapok óta itt volt? Lehet,
hogy Ambrosius az apja hazatérése miatt kerülte a társaságát?
– Nem tűnik túl boldognak, hogy itt látja – csapott le a témára
Ophélie, miközben kicsit odébb mentek.

363
 Blasius ugyanis beesett vállal, csoszogó léptekkel tolta maga előtt a
kocsiját, mintha nem is könyveket, hanem egy koporsót tolna.
– Ó, ne értsen félre! – sóhajtotta. – Nagy rajongója vagyok Mister
Lazarusnak. És egész életemben hálás leszek neki. Annak idején
tanárként dolgozott abban az iskolában, ahová jártam, és több
jóindulatot mutatott felém, mint az összes többi felnőtt együttvéve.
A balszerencsém, az ügyetlenségem, a… well… a hajlamaim, úgy tűnt,
ezek közül semelyiket sem tartja megvetendőnek. Azt mondta, érdekes
fiú vagyok. Valahányszor megállt velem beszélgetni, már-már úgy
éreztem, special vagyok, és talán lehet belőlem valaki – motyogta
Blasius, és halványan elmosolyodott. – Köztünk legyen mondva, az
automatáit, azokat nem szeretem. Már majdnem a teljes karbantartó és
kiszolgáló személyzetet lecserélték olyanokra. Ha Mister Lazarus ma
itt van, az azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel újabb példányokat
akar az Emlékműre tukmálni. Olyan példányokat, amelyek már
nemcsak a takarítási munkákat képesek ellátni, hanem… a pakolást és a
látogatók felvilágosítását is.
Blasius megtörölte „raktáros” feliratú kitűzőjét a mellén, de olyan
idegesen, hogy attól Ophélie is feszült lett, és tehetetlen dühében
összeszorította a fogát. Lazarus iránti kezdeti rokonszenve végleg
ellenszenvvé változott.
– Megkapta a sürgönyömet? – kérdezte kedvesen a raktárostól.
Blasius sűrűn pislogott vizenyős sündisznószemével.
– What? Ja, igen, igen, persze, megkaptam. Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem lepett meg a kérése. És kicsit meg is ijesztett.
Azok után, ami Miss Silentiával történt… Remélem, nem akar megint
bajba keveredni. Mit szeretne tudni?

364
 Ophélie körülnézett, elég távol vannak-e az esetleges
kíváncsiskodóktól. A polcokat tartó faragott szobrokon kívül az egész
folyosón égen-földön nem járt senki.
– Meg tudná mutatni, pontosan hol álltak E. I. könyvei, mielőtt
leselejtezték őket?
– Of course! Kérem, kövessen.
Útközben a kocsinak kiesett az egyik kereke, és amikor Blasius
lehajolt, hogy megszerelje, a nadrágja kirepedt a fenekén. Ophélie
kénytelen volt elismerni magában, hogy a raktárosra valóban rájár a
rúd. Még néhány hasonló viszontagság után megérkeztek az ifjúsági
részlegre, oda, ahol a sors legelőször összehozta őket. Ophélie még arra
is emlékezett, hogy segített Blasiusnak felszedni a földről a könyveket,
E. I. könyveit, amelyeket levert. Ha belegondolt, hogy a kezében
tartotta őket, alig pár órával azelőtt, hogy mindet átadták az
enyészetnek…
– Miss Silentia gyakorlatilag lopással vádolt – elevenítette fel
halkan, leginkább magának az eseményeket. – Még a táskámat is át
akarta kutatni.
Blasius, aki szégyenlősen húzkodta hátul a kabátját, hátha sikerül
eltakarnia a nadrágján a szakadást, állával a legfelső polc felé intett,
amelyen színesebbnél színesebb gerincű könyvek sorakoztak.
– Ott tároltuk az összes kötetet, ami E. I.-től megvolt. És onnan esett
le Miss Silentia – tette hozzá, és szipogva elfintorodott. – Még most is
az orromban érzem azt a szagot, a rettegés szagát.
Ophélie meglátott egy kifejezetten csinos, sínen csúsztatható
könyvtári létrát. Az oldalán tábla lógott: „Gyermekek sem felügyelettel,
sem felügyelet nélkül nem használhatják.”

365
 – Ezt a létrát használta Miss Silentia?
– Nem, ez új, ezt azóta kaptuk – felelte Blasius. – A régit a baleset
után eltávolítottuk. Nem látszott rajta semmilyen hiba vagy sérülés, de
jobb a békesség alapon megszabadultunk tőle.
Ez éppenséggel nem jött kapóra Ophélie-nak. Bár olyan tárgyból
olvasni, amelyik kapcsolatba hozható egy halálesettel, mindig
megterhelő volt, a nyomozás érdekében vállalta volna. Csakhogy a
létra eltűnt, és semmilyen más bizonyítékra nem támaszkodhatott.
– Azt mondta, ugye, hogy Miss Silentia akkor jött ide vissza
körülnézni, miután a könyveket már megsemmisíttette?
Blasius zavartan vakargatta a fejét.
– Indeed, az éjszaka közepén. A mai napig nem értem, miért. És
amikor reggel rátaláltunk, semmi különöset nem láttunk körülötte.
Ophélie odahúzta a létrát, és felmászott rá, hogy elérje a felső
polcokat. Az üresen maradt helyet a baleset óta viszonylag friss kiadású
ábécéskönyvekkel töltötték ki.
– Talán mert nem is láthattak – helyesbített Ophélie. – Mert azt a
valamit, amit Miss Silentia keresett, valaki más már korábban magával
vitte – fejtette ki, és mire a mondat végére ért, támadt egy megérzése. –
Az Emlékműben készül valami feljegyzés vagy lista azokról a
dokumentumokról, amelyeket a cenzorok selejtezésre ítélnek?
Blasius segíteni akart Ophélie-nak lemászni, de amikor közelebb
lépett, hogy nyújtsa a kezét, a parketta egy kimozdult lécében
megbotlott, és kis híján felborította a létrát.
– Ó, sorry! A kérdésére válaszolva: igen, a cenzori hivatal
levéltárában mindennek van nyoma. Miss Silentiának kétségkívül

366
voltak vitatható egyéni kezdeményezései, de az eljárásrendet mindig
szigorúan tiszteletben tartotta.
– Elvinne oda?
Blasius keresett egy faliórát, és megnézte, mennyi az idő.
– Be is engedem, de maradni nem maradhatok. A műszakom lejárt,
és ma este kivételesen a szüleimnél vacsorázom. Őket nem várathatom
meg – mondta, és összefogta a fenekén a nadrágját. – Annyira
szégyellnek engem, hogy csak az alkalomra várnak, hogy végre
kitagadhassanak.

367
 AZ ÁRULÓK

Ophélie még soha nem járt a cenzori hivatalban, amely az Emlékmű

másik, a Nagy Szakadás után újonnan felhúzott felében kapott helyet.
Ezen a részen lehetetlen volt nem gondolni arra, hogy ez a több tonna
kő gyakorlatilag a semmiben lebeg. A hely kihalt és néptelen volt, és
nem is annyira irodára, mint inkább valami ipari létesítményre
emlékeztetett. A mennyezetig érő magas oszlopokba halmozott
kartondobozokat csupasz villanykörték nyers fénye világította meg.
A helyiségben izzasztó hőség uralkodott.
– Az ott a hamvasztó – mutatott Blasius egy légzsilip felé, amelynek
kis, kerek ablaka mögött sűrű füst gomolygott. – Én… a közelébe se
mehetek. Határozott utasításba kaptam.
– Most is működik? Azt hittem, amíg az új katalógus nem készül el,
leállították a dokumentumok megsemmisítését.
– Könyveket nem is égetnek benne, de a szemetet muszáj. Az
Emlékmű naponta több száz látogatót fogad, és akkor a személyzetet
még nem is számoltam. El sem tudja képzelni, ennyi ember milyen
mennyiségű szemetet hagy maga után! A levéltár erre van, miss.
Blasius benyitott egy ajtón, amelynek a kilincse rögtön a kezében is
maradt. A levéltárnak kijelölt iroda, vagyis inkább raktár semmiben
sem különbözött a hivatal eddig látott helyiségeitől: kartondobozok
mindenütt. Ha régebben a könyveket is ilyen formában tartották
nyilván, Ophélie máris jobban értette, Thorn miért ragaszkodott annyira
ahhoz, hogy merőben új módszert vezessen be a rendszerezésben.

368
 – Magára hagyom – búcsúzott Blasius. – El kell érnem a
szárnyhajtányomat. Csak arra kérem, hogy miután végzett, kapcsolja le
a világítást, és csukja be az ajtót.
– Számíthat rám.
Ophélie maga is késésben volt, nem maradt sok ideje körülnézni.
Feltűrte a kabátja ujját, és módszeresen olvasgatni kezdte a dobozokra
ragasztott címkéket. De Blasius megállt az ajtóban.
Az arcából ítélve erősen vívódott magában.
– Az eszébe jutott, hogy a háttérben… a Merész áll az egész
mögött?
– Eszembe jutott, igen.
A Merész gyűlölte a cenzorokat – és Miss Silentiát hivatása
gyakorlása közben érte a halál. A Merész ellenségének tekintette
Medianát – és a lányt egyik napról a másikra eltávolították az
előfutárok közül. Az az alacsony kis fickó cseppet sem volt olyan
ártalmatlan, mint amilyennek elsőre tűnt, minden jel szerint megvoltak
a forrásai, hogy alaposan tájékozódjon, a tetteit pedig borzasztó
nagyratörő célok vezérelték. Ophélie-t nem lepte volna meg, ha kiderül,
hogy ő is azt a könyvet keresi, amelyik isteni hatalommal ruházhatja
fel.
– Vigyázzon magára, rendben? Ne végezze úgy, mint a tanulótársa!
Please.
Blasius egyenesen könyörgött neki, a hangja remegett, amitől
Ophélie teljesen elérzékenyült. És nem tudta, mit feleljen. Az ilyen
pillanatokban sohasem tudta, mit mondhatna.
– Megfigyelésre vitték. Az elhajlásgondozóba – komorult el a
raktáros. – Good bye, miss!

369
 – Én… Köszönöm!
Ezzel Ophélie elkésett. Blasius már elment.
Ophélie megrázta magát. Haladnia kellett. Nem foglalkozhatott
egyszerre több dologgal, és most a dobozok voltak a legfontosabbak.
Talált is köztük egyet, amelyiken a dátum megegyezett Miss Silentia
halálának napjával. Kinyitotta, és megkereste benne a vonatkozó
jegyzéket.
– Ez lesz az… – suttogta maga elé.
A lapon a fejlécben szereplő „szerző” megjelölés alatt egy teljes
oldalt kitöltött az E. I. monogram. Ophélie átfutotta a címeket: Utazás
az új világ körül, A kis csodagyerekek kalandjai, Egy boldog és
gyönyörű család, és így tovább. Az ennyiből is messziről bűzlött, hogy
a művek egytől egyig helyes gondolkodásra neveltek, amitől csak még
felfoghatatlanabbnak tűnt, hogy miért kellett mindenáron eltüntetni
őket a polcról.
A „cenzori indoklás” rovatba Miss Silentia csupán a következő
szűkszavú megjegyzést írta: „Az Index által tiltott szóhasználat,
pedagógiai célzat hiánya.”
A nyomdai megjelenésre vonatkozó adatokat E. I. könyvei nem
tartalmazták, ami régi kiadványoknál nem volt ritka, de a jegyzék
hozzávetőlegesen a Nagy Szakadás utáni első évszázadra tette a
keltezésüket. Abban az időszakban az emberiség még önmaga és a
világ megújításán munkálkodott, következésképpen az úgynevezett
optimista hangvételű irodalmi alkotások igen népszerűek voltak.
Ophélie megigazította a szemüvegét. Fogalma sem volt, mit kezdjen
ezzel az információval. A könyvek tartalmában nem volt semmi
felforgató. Talán helytelen volt a sejtése, és az egész E. I.-szál csak

370
félrevezette. Mi van, ha az a könyv, amelyet keresett, szintén egy olyan
Könyv, így, nagy kezdőbetűvel? Ha Istent is ugyanaz teremtette, aki a
családfőket? Ha a többi mellett létezik egy olyan Könyv is, amelyikben
benne van a kulcs, hogyan egyesíthetők a családfők között szétosztott
képességek?
Ennél biztosabbat csak akkor tudhatott volna, ha a jegyzéket a
kezével is megolvassa, hogy átlássa, milyen megfontolások vezették
Miss Silentiát, de azt engedélyeztetnie kellett volna a cenzori hivatallal.
Utoljára, amikor egy tárgyon a tulajdonosa beleegyezése nélkül
használta az adottságát, sikerült durván megsértenie Wolf professzor
magánéletét: ez a kihágás azóta is nyomta a lelkiismeretét.
Még egyszer átnézte a jegyzéket, és hirtelen felfigyelt valamire. Az
E. I. neve alatt felsorolt művek címei után az utolsó oszlopba
bélyegzővel mindenütt odabiggyesztették az „állományból törölve”
végzést.
Egyetlen sort kivéve: A csodák ideje mellől hiányzott a pecsét.
Egy kötet véletlenül megmenekült volna a hamvasztókemencétől?
Hát azért ment vissza Miss Silentia az éjszaka közepén, biztosan azt
kereste! És helyette csak a halálát lelte ott helyben. De a könyvvel,
azzal vajon mi lett?
– Hol volt, hol nem volt, hamarosan eljön egy olyan világ, amelyben
végre mindenki békében él.
Alighogy a száján önkéntelenül kicsúszott ez a mondat, Ophélie
elgondolkodott, miről juthatott éppen itt és most eszébe, és egyáltalán
miért mondta ki. Ugyanezek a szavak kúsztak be a fejébe akkor is,
amikor megérintette a fej nélküli katona lábát. Az volt az érzése,

371
mintha olvasta volna már őket valahol. Mintha egyszer régen
bemagolta volna őket, és csak most emlékezne vissza rájuk.
Felkapta a fejét a jegyzékből.
Barna kartondobozokon kívül mást nem látott maga körül, a szeme
sarkából mégis mintha valami mozgolódást érzékelt volna. Mintha egy
árny áthajolt volna a válla fölött. Addig észre sem vette, de az
egyenruhája csatakos volt az izzadságtól, és nem csak a meleg miatt.
A szíve zakatolt. A szemüvege elkékült.
A feje kóválygott, mint aki frissen ébredt egy szörnyű rémálomból,
amelynek a részleteire még csak nem is emlékezett.
Felnézett a faliórára, és azonnal talpra ugrott. Az idő sokkal
későbbre járt, mint gondolta. Valószínűleg már keresték, kezdve
Thornon, aki biztosan nem értette, hol marad. Ophélie visszadobált
mindent a dobozba, eloltotta a fényeket, de mielőtt behúzta volna maga
után az ajtót, még visszapillantott a hamvasztó bejáratára. A kerek
ablak fényesen vöröslött, mint a tűzhely izzószála. Miss Silentia oda
hányta be E. I. könyveit. És ha A csodák idejét is bedobta, csak a kötet
véletlenül mégsem égett hamuvá? És még mindig odabent volt?
Amikor kinyitotta a légzsilipet, Ophélie-t arcon csapta a forróság.
A kemence majdnem teljes egészében kitöltötte a helyiséget. És olyan
mennyiségű hőt termelt, hogy Ophélie már attól, hogy egy pár
pillanatra megállt előtte, azt hitte, menten elolvad. Belépés előtt nyilván
védőruhát kellett volna magára húznia, de arra nem volt ideje. Amilyen
gyorsan csak tudta, minden szegletet átkutatott: benézett a
szemeteskukák alá, a széntartály mögé, mindenhová, ahová egy könyv
észrevétlenül becsúszhatott.
Semmi.

372
 Ellenben amikor úgy döntött, egy másodpercig sem bírja tovább
ebben a katlanban, zárt ajtóval találta szembe magát. És az ablakon
keresztül azt is látta, hogy a Jósok futva távoznak.
Ophélie kétségbeesetten rángatta a kilincset, de az nem engedett, a
kezét viszont a kesztyűn keresztül is megégette. A jóakarói kívülről
ráfordították a biztonsági zárat az ajtóra.
„Esti időjárás-előrejelzés: rendkívüli hőségriadó várható.”
Tudták előre! A Jósok az elejétől fogva erre játszottak. És szokás
szerint a kezükbe vették az irányítást, hogy a jövendölésük
beteljesüljön. Ophélie hiába dörömbölt, hiába kiáltozott, a közelben
nem volt senki, aki a segítségére siethetett volna. Arra pedig ilyen
zaklatott körülmények között nem számíthatott, hogy az animizmusával
jobb belátásra bírja az ajtót.
A hőmérséklet kezdett elviselhetetlenné válni. Ophélie körülnézett,
hátha akad valamerre egy vészkijárat, de hamar világossá vált számára,
hogy annak rendje és módja szerint kelepcébe került. Az álláról
csöpögött a verejték. A lábfeje szinte kigyulladt a csizmájában.
Odanyomta az arcát a szellőzőrácshoz. Azon keresztül ki nem juthatott
– a nyílás ahhoz sem volt elég széles, hogy a karját átdugja rajta –, de
az volt a helyiség legkevésbé meleg pontja. Az idő múlásával Ophélie
egyre jobban kitikkadt, a testéből a bőrén keresztül lassan minden nedv
távozott.
Képtelen volt felfogni. A Jósok tisztában voltak azzal, hogy ebbe
akár bele is halhat? Rajtuk kívül egyedül Blasius tudta, hol van, de ő
már messze járt, rég fent ült egy szárnyhajtányon.
Ophélie kilazította a gallérját. Nem kapott levegőt. De nem a
hőségtől, inkább a pániktól fulladozott.

373
 Kitörölte a szeméből a csípős izzadságcseppeket: az ajtóba vágott
kerek ablak mögött feltűnt egy árny. Egy kattanás. A kilincs elfordult.
A helyiségbe betört a friss levegő.
Ophélie kivetette magát az ajtón. Úgy köhögött, hogy majd kiköpte
a tüdejét. A világ olyan gyorsan forgott körülötte, hogy kénytelen volt
nekidőlni a falnak. Ha nem száradtak volna ki a könnycsatornái,
biztosan elsírta volna magát.
Ki engedte ki? A Jósok? Ophélie bármerre nézett, rajta kívül egy
teremtett lélek sem volt a cenzori hivatalban.
Elbotorkált a legközelebbi mosdóig. A legszívesebben kiitta volna a
csapot, de nem tehette, az Emlékműben a vezetékes víz nem volt iható,
így be kellett érnie azzal, hogy benedvesített egy zsebkendőt, és
többször áttörölte vele az arcát és a nyakát. A feje olyan vörös volt,
mintha napszúrást kapott volna.
Találkoznia kellett Thornnal, és a lehető leghamarabb.
Haladéktalanul tájékoztatnia kellett arról, hogy az egyetlen könyvnek,
amely E. I. művei közül megúszta Miss Silentia pusztítását, nyoma
veszett. Hátha éppen az a könyv volt Thorn megbízásának tárgya.
Alig lépett ki a mosdóból, érezte, hogy vissza kell fordulnia.
A gyomra teljes tartalmát kiadta magából. Miközben a vécékagylóra
támaszkodva öklendezett, komolyan fontolgatta, hogy ezúttal feljelenti
a Jósokat. Lelkifurdalás nélkül meg is tette volna, ha mellékesen nem
kellett volna arról is számot adnia, ő miben sántikált a cenzori
hivatalban. Úgyhogy inkább elállt az árulkodástól, nehogy felhívja
Lady Septima vagy LUX többi Lordja figyelmét a nyomozására.
A folyosókon Ophélie nem találkozott senkivel, csupán néhány
automata pucolta itt-ott a tárlók üvegajtajait. Az Emlékmű aznapra

374
bezárta a kapuit, a látogatók már mind hazamentek, akárcsak a
személyzet nagy része. Ophélie az olvasófülkékhez sietett. Remélte,
hogy a késése ellenére Lady Septima hajlandó lesz felengedni a
Secretariumba.
A Jósok a helyükön ültek, csendben bújták a könyveiket, mintha
szófogadó nebulókhoz híven egész idő alatt el sem mozdultak volna az
asztaluktól. Gúnyos mosollyal nyugtázták Ophélie feldúlt
arckifejezését. Csak egy volt közöttük, akiben maradt még annyi
tisztesség, hogy a történtektől legalább kényelmetlenül érezze magát, és
inkább behúzza a nyakát. Ophélie-ban az is felmerült, nem ő volt-e, aki
végül kiengedte, bűntudatból.
Pollux Fiainak térfelén foghíjas volt a hosszú asztal: Octavio fülkéje
üresen állt. Ophélie kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Well, well, well – szólalt meg Lady Septima, amikor meglátta. –
Már azt hittük, elveszett. Lassan egy órája keressük, tanonc. Egyik
társa sem tudott nyilatkozni, merre kóborolhat. Halljuk, mit tud
felhozni a mentségére.
– Nem éreztem jól magam.
Ebben nem hazudott. És rekedt hangja és a külseje is őt igazolta: az
arca vörös volt, a haja csimbókokban tapadt a fejére.
– Ha maga mondja. És az nem jutott eszébe, hogy erről esetleg nem
ártott volna minket is értesítenie? Sir Henrynek szüksége lett volna a
kezére egy újabb szakértői vizsgálathoz. Már megint mindenkinek
magához kellett alkalmazkodnia, tanonc.
Lady Septima pattogósan, kioktatóan beszélt vele, de csak színleg
volt elégedetlen. A szemében a győzelem lángja lobogott. Végre
elégtételt vehetett a diákján, aki előtt Sir Henry előző este súlyosan

375
megsértette a tanári önérzetében. Ophélie-nak szemernyi kétsége sem
volt afelől, hogy a nő tudott a Jósok hadműveletéről. Sőt, nemhogy
tudott róla, talán ő maga volt a felbujtó.
– Behozom a lemaradásomat – esküdözött Ophélie. – Kinyitná
nekem az átjárót a Secretariumba?
– Felesleges, tanonc. Sir Henry maga nélkül is megoldotta a kérdést,
senki sem pótolhatatlan.
Ez az arculcsapás még annál is keményebb volt, mint ami a
hamvasztóba belépve érte. Hát ezért hiányzott Octavio a helyéről!
– Ha valóban be akarja hozni a lemaradását, vegyen példát a
társairól! – javasolta Lady Septima, és Heléna Árvái felé fordult. –
Néhány túlóra magának sem árthat. Talán egy újabb adag helyesen
kitöltött katalóguscédulával pótolhatja a mulasztását. Milyen sajnálatos,
hogy mindez az avatás előtt pár nappal történt…
Ophélie bevonult a fülkéjébe, de nem vett magához sem
feldolgoznivalót, sem írószereket. Konokul bámulta a Secretarium
aranygömbjét, amelynek göröngyös felszínéről visszatükröződött a
körülötte gyűrűző körfolyosókat bevilágító lámpák fénye. Mivel az
olvasófülkéket a mennyezeten alakították ki, Ophélie fejjel lefelé
figyelte a glóbuszt, de ez mit sem változtatott azon, hogy a bejárati
ajtajára tökéletes rálátása nyílt.
Thorn lecserélte.
– A signorina most pityeregni fog? – súgta oda neki az egyik Jós a
szemközti fülkéből az elválasztó rései között. – A signorina kér esetleg
egy zsebkendőt?
Ophélie egy szúrós pillantással elhallgattatta. Majd szétvetette a
düh.

376
 Thorn miattuk cserélte le.
Amikor az északi transzcendiumból nyúlni kezdett a híd a
Secretarium felé, felpattant a helyéről. Lady Septima a függőszoba
közepén ült, a csőpostavezeték mellett kialakított pultnál. Ophélie
tudta, hogy ha rajtakapja, hogy a jóváhagyása nélkül félbeszakítja a
munkáját, kapva kap az alkalmon, és nyomban kirúgatja.
– Engedélyt kérek, hogy kimehessek a mosdóba.
– Megint?
Lady Septima fel sem nézett a saját használatra vezetett naplójából,
amelyben épp különféle osztályzatokkal értékelte a diákjai
teljesítményét.
– Erősen émelygek. Félő, hogy kárt teszek az Emlékmű értékes
anyagaiban.
Ophélie-nak még tettetnie sem kellett. Tényleg hányingere volt.
– Öt percet kap – közölte Lady Septima, miközben tovább körmölt.
– És az eset bekerül az anyagába. Egy virtuóznak meg kell tanulnia
perfectly uralni a szervezetét.
Ophélie-nak kisebb gondja is nagyobb volt ennél. A mosdónak vette
az irányt, majd amikor már látótávolságon kívül került, módosította az
útvonalát. Körberohanta a fél épületet, mire elérte az északi
transzcendiumot, ahol Octavio épp behúzni készült a hidat.
– Át kell jutnom a Secretariumba – lihegte Ophélie. – Csak egy
percre, kérlek.
Octavio összevonta sűrű fekete szemöldökét. Amikor ilyen
szigorúan nézett, feltűnően hasonlított az anyjára.
– Miért?
Ophélie nehezen bírt felülkerekedni a türelmetlenségén.

377
 – Mert beszélnem kell Sir Henryvel. Bizalmas ügyben.
– A Secretariumban nem találod meg, nincs ott. Alig pár perce, hogy
elment. A belvárosba igyekszik, fellengért küldtek érte.
Ophélie úgy érezte, ez határozottan nem az ő estéje. Semmi sem a
tervei szerint alakult. A fizikai teljesítőképességéhez mérten
lélekszakadva leügetett a transzcendiumon. Nagyjából félúton járt,
amikor látta, hogy Thorn épp kilép a kapun; ahhoz képest, hogy a
járógép korlátozta a mozgásában, elég fürge volt. Az Emlékmű hűvöse
után a kinti fülledt levegő úgy hatott Ophélie-ra, mintha belemerülne
egy kád meleg vízbe.
Thornt a fej nélküli katona szobra előtt érte utol. A szilánk
pereméhez egy kisebb fellengér közeledett, kikötni készült; fényes
oldalán megcsillant a holdfény.
– Várjon…
Ophélie hangjára Thorn hátrafordult. Most először viselte LUX
Lordjainak hivatalos egyenruháját, amelynek aranydíszei az éjjeli
megvilágításban ezüstös árnyalatokat kaptak.
– Nem érek rá. A Genealógusok hívattak.
– Rövid leszek: miért csinálta ezt velem?
– Ne felejtse el, kivel beszél!
Ennél tisztábban nem is fogalmazhatott volna. Jelen helyzetben
Thorn Sir Henryként viselkedett, és még ha a mimózákon kívül más
nem is volt az egész környéken, köztéren tartózkodtak. De Ophélie nem
hagyta magát leszerelni. Képtelen volt lecsitítani a lelkében forrongó
érzelmeket.
– Miért? – erősködött elfojtott hangon. – Büntetni akar?

378
 – Nem volt elérhető. A várakozás nem viszi előbbre a kutatást, csak
lelassít a munkában.
Thorn kihúzta magát, daliásan, mint fénykorában, és mereven maga
elé nézett. Elérhetetlennek tűnt. Közönyösen adta elő az érveit, amivel
Ophélie-t csak még jobban felhergelte.
– Hogy én lelassítom? Csak tájékoztatásul mondom, hogy én sem
csücsülök ám a babérjaimon. Ha netalántán érdekelné, találtam…
– Pontosan ez a gond, hogy nem nyughat – vágott a szavába Thorn.
– Arra kértem, soha ne hagyja el az osztagát, és ha bármire rájön,
azonnal jelentse. Semmi sem változott: ön továbbra sem hallgat
senkire, csak megy a saját feje után.
– Segíteni akartam – préselte ki magából Ophélie a foga közt.
Thorn felpillantott az égre: a fellengér már olyan közel ért a
szilánkhoz, hogy a mimózák ágai hajladoztak a légcsavarok keltette
szélben.
– Nem kérek a jó szándékából. Mindenekelőtt hatékonynak kell
lennem. És ha megengedi, most felszállok arra a léghajóra.
Ophélie-t elöntötte az indulat.
– Ön elképesztően önző.
Ki akarta hozni a sodrából Thornt, és a tartásából, abból, ahogy
ledermedt, tudta, hogy sikerült is. Thorn elkomorult, mintha az éjszaka
minden kísérteties árnya az arcán gyülekezett volna. A tekintete
megkeményedett, olyannyira, hogy a nézésétől még Ophélie is
megingott.
– Gondoljon vaskalaposnak, mogorvának, kényszeresnek,
embergyűlölőnek, korlátoltnak – sorolta dörgedelmes hangon. – Tőlem
akár az emberiség összes hibáját rám aggathatja, de azt nem tűröm,

379
hogy önzőnek nevezzen! Ha a saját útját akarja járni, hát tessék,
csinálja a maga módján, ahogy tetszik – folytatta hevesen, majd mint
aki le kívánja zárni a témát, feszes tenyérrel függőlegesen belehasított a
levegőbe –, de az én időmet ne pazarolja!
Ezek után sarkon fordult, és elindult a fellengér felé.
– Az együttműködésünknek ezennel vége!
Ophélie érezte, hogy bármit mond, azzal csak rontana a helyzeten.
A nyelvét sikerült is visszafognia, de a kezét nem: önkéntelenül Thorn
után kapott, hogy visszatartsa, hogy jobb belátásra bírja, hogy ne
engedje még jobban eltávolodni magától.
De nem érhette el.
A karjában áramütésszerű fájdalmat érzett. Elakadt a lélegzete.
Megkapaszkodott a katona szobrában, hogy ne rogyjon össze. Csálé
szemüvege mögül elkerekedett szemmel nézett Thorn után, aki
csikorgó léptekkel beleveszett az éjszaka sötétjébe, és hátra sem nézett.
Thorn kieresztette a karmait vele szemben.

380
 ÁRNYAK

A ceruza siklott a fehér papíron. Nagy, sötét karikákat hagyott a lapon,

a hegye a széleknél időnként leszaladt róla, helyenként átlyukasztotta,
megállt, majd ismét belelendült, és tovább mélyítette az örvényt.
Victoire felemelte a ceruzáját, hogy tejfölszőke haja mögül
megszemlélje, mit alkotott.
A rajzain egyre több volt a fekete, és egyre kevesebb a fehér.
– Nem akarnád a színeseidet is használni, drágám?
Victoire felkapta a fejét. A mama felhajtotta a csipketerítő lelógó
végét, hogy megnézze, mit ügyködik az asztal alatt. És mosolyogva
odanyújtotta neki a színesceruza-készletet, amelyhez Victoire hetek óta
nem volt hajlandó hozzányúlni.
Victoire keresett egy másik fehér lapot. Maga elé húzta a parkettán,
és akárcsak a többit, azt is elkezdte befeketíteni örvénylő körökkel.
A mama nem dorgálta ezért. A mama sohasem dorgálta. Csak letette
mellé a színes ceruzákat a földre. Azután kedvesen kisimította a haját a
szeméből, miközben puhán megérintette az arcát, és visszahajtotta a
csipketerítőt.
Victoire már nem látott többet a mamából, csak zöld
szaténcsizmáját. Szerette volna beletenni a rajzaiba a mama
csizmájának zöldjét. A szeme kékjét, a bőre rózsáit, a haja
aranyszőkéjét is szerette volna beletenni.
De sehogyan sem ment neki. Az aranydáma körül rajzó komor
árnyak erősebbek voltak, mint a mama eleven színei.

381
 Amióta Victoire látta, amit látott, még ha nem is igen értette, mit
látott pontosan, már semmi sem volt olyan, mint régen. Keveset aludt,
mert valahányszor elszenderedett, egyhamar felriadt. A maradék
étvágya is elment. Gyakran felszökött a láza, amitől napokig nyomta az
ágyat, és amikor jobban lett, szívesebben játszott az asztal alatt, mint
szem előtt a puha párnák között.
Az utazással is felhagyott.
Amint kezdte ismét biztonságban érezni magát, az aranydáma
mindig megjelent a birtokon. A mama beengedte a házba, megkínálta
teával, elfecsegett és elnevetgélt vele. Az aranydáma soha nem maradt
sokáig, és bár Victoire-ra ügyet sem vetett, Victoire rajzai minden
látogatásával egyre sötétebbek lettek.
A terítő túloldalán a mama csizmája kopogott a parkettán. A léptek
távolodtak, visszakanyarodtak az asztalhoz, majd tétovázva ismét
eltávolodtak.
– A világ összes cipősarkának szerelmére, nyugodjon már meg! –
hallatszott keresztnagymama rimánkodó hangja a szoba másik végéből.
A mama csizmája megállt a kandalló előtt, ahol pattogva égett a tűz.
– Rossz anya vagyok.
A farönkök percegésétől Victoire alig hallotta a mama sóhaját.
A grafittal módszeresen, centiméterről centiméterre beterítette a papírt.
– Ha engem kérdez, inkább túlságosan aggódó anya.
– Pontosan erről van szó, Roseline asszony. Folyton, mindentől
ijedezem. A lépcsőfokok, az asztalsarkok, a hímzőtű, az étel: akárhová
nézek, mindenben veszélyt látok. Ha bármi történne vele… Annyira
félek, hogy őt is elveszítem!

382
 A mama hangja elakadt. Victoire egy pillanatra felnézett a rajzából,
és a tekintetével követte, ahogy keresztnagymama fűzős lakkcipője
odatipeg a mama zöld csizmája mellé.
– Jól van, Berenilde.
– Nem, nincs jól. Már nem is mosolyog, alig eszik, rémálmok
gyötrik. És mindez miattam van, én vagyok a hibás, érti? Tudom, mit
beszélnek róla odafent az udvarban. Visszamaradottnak tartják –
mondta a mama még az eddiginél is halkabban. – Pedig az igazság az,
hogy nagyon is érzékeny kislány. Megérez rajtam mindent, én meg
naphosszat szorongok, és rá is átragasztom. Rossz anya vagyok,
Roseline asszony.
– Nézzen a szemembe!
A szoba elcsendesedett, majd a mama csizmája orral befordult
keresztnagymama lakkcipőjével egy vonalba.
– Lemondott a régi élete minden fényűző léhaságáról, hogy csakis a
lányára figyeljen. Ön jó anya, Berenilde, de egyedül nem elég a biztos
családi háttérhez. Ahhoz ő is kell, neki is ki kell vennie a részét a
dologból.
– Mindig azt reméltem, hogy valahol a lelke mélyén… Hogy a lánya
kedvéért majd…
– Eljön. El fog jönni, mert megkérte rá, és mert most itt a helye,
önökkel, nem a miniszterei mellett. Ha pedig nem jön el, hitemre, én
magam megyek el érte, elkapom a grabancát, és iderángatom!
Victoire marokra szorította a ceruzát. Eljön? Ugye keresztapáról
beszéltek? Ha volt a világon valaki, aki elűzhette a sötét árnyakat a feje
fölül, az bizony ő volt.
A csengő megszólalt. Victoire szíve nagyot dobbant.

383
 – Na tessék, látja? – rikkantotta keresztnagymama.
Victoire a csipketerítő alól nézte, ahogy mindkét pár lábbeli sietősen
elhagyja a szobát. Alig egy perccel később a zeneszobából
beszédfoszlányok szűrődtek be hozzá a szalonba:
– A nagyurunk időbeosztása rettentően sűrű… teljes testülettel
ülésezik a negyvenhetedik emeleten… amely, legyen szabad
emlékeztetnem, még mindig szavazásra vár…
A hang, amely alig hagyta szóhoz jutni a mamát, nem keresztapa
hangja volt.
Victoire fontolgatta, hogy felkerekedik, és maga néz utána, mi
folyik a szomszédban, de mire az ingaóra kettőt tiktakolt, már el is
vetette az ötletet. Nem mozdult. Amikor utazott, mindig olyan dolgokat
látott, amiket jobb lett volna nem látnia.
A zeneszobában a társalgás hirtelen abbamaradt. Victoire hegyezte a
fülét, a kezében megállt a ceruza. A parketta lécei megremegtek alatta,
mintha hullámok ringatták volna az egész szobát. A padló hangosan
megreccsent; és aztán még egyszer.
A szalonban valaki járkált.
Victoire tudta, ki az, még mielőtt a csipke résein kikukkantva
felismerte volna a két hatalmas fehér csizmát, amelyek lassan, nagyon
lassan keresztülszelték a helyiséget.
A papa volt az.
Victoire minden erejével azon szorított, hogy a papa ne vegye észre,
hogy ott lapul az asztal alatt, de a mama lehajolt, és kivette a
rejtekhelyéről. Beültette az ajtó melletti fotelba, kibogozta a haját,
megigazította a ruháját, elfogódottan rámosolygott, majd visszament a
bejáratnál ahhoz a bácsihoz, aki megállás nélkül azt ismételgette:

384
„A nagyurunk időbeosztása rettentően sűrű!” Ha Victoire tudott volna
beszélni, kétségbeesetten a mama után kiáltotta volna, hogy ne hagyja
egyedül a papával.
A papa lassan, nagyon lassan a szoba másik végébe ment, a lehető
legtávolabb Victoire foteljától. Olyan nagydarab volt, hogy a fejével
majdnem leverte a kristálycsillárt, de ez egyáltalán nem volt
mulatságos. Megállt az ablaknál. Odakint borongós volt az idő. A szűrt
fény oldalról esett az arcára, amelynek kifejezéstelenségét a vállára
lógó hosszú hajfonat és a prémbunda vakító fehérsége csak még jobban
kiemelte.
A papa azokra a gyönyörű szobrokra hasonlított a parkban,
amelyeket bámult. Ugyanolyan üres volt a tekintete. Olyan üres, hogy
azzal a szempárral szemben Victoire mindig úgy érezte, mintha nem is
létezne.
– Hány éves is?
Victoire egyszer a zeneszobában két kézzel rátenyerelt a csembaló
alsó billentyűire. A papa dörmögő hangjához képest nem is szóltak
olyan mélyen.
– Hány éves? – tette fel újra a kérdést.
Victoire elsőre is értette; de ez nem jelentette azt, hogy válaszolni is
tudott rá. A papa eleve nem szerette, és most még kevésbé fogja
szeretni. A mama pedig nem volt ott mellette, az előszobában tárgyalt a
naptárfelelős bácsival.
A papa egy idő után megunta a várakozást, a köpenye zsebéből
előhúzott egy füzetet, és átlapozta.
Hosszúra nyúló hallgatás után végre újból megszólalt:
– Ó, igen. Ön nem beszél.

385
 Aztán megint belemerült a füzetébe, és csak olvasott. Az ingaóra
közben olyan sokat tiktakolt, hogy Victoire kezdte azt hinni, teljesen
meg is feledkezett róla.
– Az édesanyja azt írta ide – nyomta rá végül az ujját az egyik
oldalra –, hogy aggódik az ön egészsége miatt. Nekem nem tűnik úgy,
mintha bármi baja lenne, egészen jó bőrben van.
A papa továbbra is méltóságteljesen állt az ablakkal szemben, a
törzse nem mozdult, csak az arcát fordította hátra, amitől egészen
kitekeredett a nyaka.
– Már ha azt leszámítjuk, hogy nem tud sem beszélni, sem járni.
A papa minél tovább nézte, Victoire-nak annál erősebben fájt a feje.
A papa büntette, és ha büntette, az biztosan azért volt, mert valami
rosszat csinált. Victoire félt. Félt, hogy a papa soha nem fogja
megszeretni.
Érezte, hogy a szeméből kibuggyan egy könnycsepp, legördül az
arcán, de nem merte letörölni.
A papa felvonta a szemöldökét, majd visszafordult, és ismét kifelé
bámult az ablakon. A fejfájás azon nyomban megszűnt.
– Nem volt szándékos. A kisugárzásom… Ön valószínűleg még nem
áll készen, nincs kellőképpen felvértezve ellene. Korai még ez a
találkozás.
Victoire egy szót sem értett abból, amit a papa próbált elmagyarázni
neki. Azt sem tudta eldönteni, hozzá beszél-e egyáltalán. A papa
mindig nagyon bonyolultan fejezte ki magát.
– Nem leszek tovább a terhére.
Amint így elbúcsúzott, a csengő ismét megszólalt. Az előszoba
megtelt lábdobogással és suttogó hangokkal. Victoire a fotelban

386
rostokolt, és a papával együtt várt. Az imént annyira kimelegedett,
hogy a ruhája a testére tapadt.
A következő pillanatban erős parfümillat csapta meg az orrát.
Moccanni sem mert.
– Nagyuram! Épp csak benéztem az én drága barátnőimhez egy
rövid udvariassági látogatásra, és erre kit találok itt! Nem akartam
anélkül továbbállni, hogy ne tenném ön előtt tiszteletemet.
Victoire reszketett, mint a nyárfalevél. Az aranydáma lecövekelt a
háta mögött. Miután belépett, és egyre közelebb ért hozzá, a
lebernyegén fityegő díszek már nem is csilingeltek, hanem
csörömpöltek.
– És ön kicsoda?
A papa csak úgy, háttal vetette oda a kérdést, nem nézett az
aranydámára. Az ablakpárkányon felejtett cukorkatartó sokkal jobban
érdekelte.
– Kunigunda, nagyuram. Én készítem az udvarban a legmutatósabb
káprázatokat.
Időközben a mama is betoppant a szalonba, de Victoire-t ez sem
nyugtatta meg. Elhatalmasodott rajta a rémület. Az aranydáma a fotelja
támlájára tette a kezét, és a körmeit, mint megannyi hosszú, piros
pengéjű kést, belemélyesztette a bársonyba.
– Elnézem önnek… vagyis hogy mit is beszélek, én kérek elnézést.
Nem akartam megzavarni az önök kis családi összejövetelét.
Az aranydáma megsimogatta Victoire tejfölszőke haját. Ugyanazzal
a kézzel, amelyikkel a másik aranydáma szemhéját lezárta. És olyan
közel állt Victoire-hoz, hogy majdnem egészen rátelepedett az
árnyékával.

387
 Az árnyaival.
Victoire bemenekült az asztal alá. Annyira megijedt, hogy inkább az
utazás mellett döntött, és a másik Victoire-t a nyirkos ruhácskában ott
hagyta a fotelban. De az aranydáma aranydíszes köpenyét a csipketerítő
alól is látta, közvetlenül a mama zöld szaténcsizmája és
keresztnagymama fűzős lakkcipője mellett. A másik Victoire
szívverése eltompult, akárcsak a beszélgetés moraja; Victoire fejében
mindent elnyomott az iszony hangtalan sikolya.
A szobában egy újabb pár cipő jelent meg. A formáját az utazás
miatt Victoire nem tudta tisztán kivenni, de a naptárfelelős bácsi
hangját felismerte:
– Igazán nem szeretném siettetni, nagyuram, de bátorkodom felhívni
a figyelmét, hogy várják az ülésteremben. Nagyuram időbeosztása
rettentően sűrű!
A parketta megnyikordult, amit Victoire halk percegésnek érzékelt.
A papa ormótlan fehér csizmája lassan, nagyon lassan közeledett az
asztal felé. Victoire megrémült. A padló egy utolsót, hangosabbat
reccsent: a papa megtorpant, és lehajolt.
Két ujja – két óriási, vaskos ujja – közé csippentette a csipketerítő
szélét, és megemelte.
– Ó, azok csak rajzok! – szólalt meg a mama. – A kicsikénk szeret
ott játszani. Ugye, drágám?
A papa tompa, porcelánfényű szeme nem a fotelban csücsülő másik
Victoire-t nézte, és nem is a földön heverő firkálmányokat. Az igazi
Victoire-t figyelte, azt, aki bekucorodott az asztal alá.
A papa látta őt?

388
 – Nagyuram – motyogta a naptárfelelős bácsi két köhintés között. –
Az ülés…
– Távozzon!
A papa alig mozgatta az ajkát. És maga sem mozdult, csak hajlott
háttal tartotta a terítő szélét; hosszú, tejfehér varkocsa a válláról
leomlott a földre.
– Most azonnal!
– Nagyuram? – érdeklődött nyugtalanul a mama. – Valami
felbosszantotta?
Az utazásnak köszönhetően Victoire látta a papa árnyékát. Az övé
még nagyobb és még tüskésebb volt, mint a mamáé, amikor haragudott.
És a papa árnyéka az összes hegyes karmát egyenesen az aranydámára
meresztette.
– Nem tudom, ki maga – szólalt meg a papa erélyesen, és minden
egyes szótagot nyomatékosított –, de ebbe a házba soha többé ne tegye
be a lábát!
És mivel a papa az abroszt még mindig nem engedte el, Victoire az
asztal alól látta, ahogy a mama, keresztnagymama és a naptárfelelős
bácsi döbbent arccal egyszerre ugyanabba az irányba fordul. Az
aranydáma mosolyra húzta piros száját, de a kezét elvette a másik
Victoire hajáról. Az árnyai őrült örvénylő vágtába kezdtek a lába körül.
Annyi, de annyi volt belőlük! Victoire azon izgult, nehogy
rátámadjanak a papára.
– Ha úgy kívánom. De már megint mit nem mondok! Ahogy
kívánja.
Azzal az aranydáma nagy dérrel-dúrral kivonult a szobából, és az
árnyait is mind vitte magával.

389
 A jelenetet követő szóváltásból Victoire nem hallott semmit; nem
érdekelte. Szépen visszaült a fotelbe, a másik Victoire helyére, és
egyedül a papát figyelte. A papa lassan, nagyon lassan felszedegette a
rajzait és a ceruzákat az asztal alól, és odavitte neki, miközben a mama,
keresztnagymama és a naptárfelelős bácsi záporozó kérdéseit elengedte
a füle mellett.
Victoire szemügyre vette a sötét árnyakat, amelyeket korábban
rajzolt. Megfordította a lapot. A papír másik oldala fehér volt.
Hófehér, akár a papa.

390
 A POR

Ophélie látott már belülről több várótermet, de arra, amelyikben most

ácsorgott, egyik sem hasonlított. Középen egy terebélyes eukaliptuszfa
nőtt ki a szőnyegpadló alól, körben a padok háttámláján pedig
papagájok cserregtek.
Az elhajlásgondozó határozottan elég rendkívüli egy hely volt.
Azok alapján, amiket Blasius mesélt neki róla, Ophélie inkább
valami siralmas kórházszerűségre számított. Ehhez képest egy
színpompás épületegyüttesbe érkezett, ahol a természet szerves
egységben létezett az épített környezettel. A pagodák, hidak,
üvegházak és parkosított részek hálózata akkorára terebélyesedett, hogy
a kis mellékszilánkon a gondozó mellett semmi másnak nem jutott már
hely. Ophélie elképzelni sem tudta, pontosan miféle elhajlások
szorulhatnak helyben gondozásra, a létesítmény mindenesetre bőséges
anyagi forrásokkal gazdálkodott.
Ophélie-nak nem kellett sokáig várakoznia. Alighogy kényelembe
helyezte magát az egyik padon, az ajtóban egy kamaszforma lány jelent
meg. Sárga selyemszárit viselt, az orrán sötétített üvegű csíptetőt, a
kezén hosszú szárú bőrkesztyűt, a vállán pedig egy kis gépmajmot
egyensúlyozott. Ophélie-ban magától fel sem merült, hogy a
személyzethez tartozik, egészen addig, amíg a lány nem intett neki,
hogy kövesse.
– Üdvözöljük intézményünkben, Miss Eulalie! A páciens a
vendégek fogadására kialakított télikertben várja. Engedje meg, hogy

391
odakísérjem! Szegény Miss Medianának ön az első látogatója – súgta
még oda neki a lány, miután kiléptek a váróteremből.
– Egész vasárnapra kikértem magam, hogy meglátogathassam.
Tanulótársak voltunk.
– Mindössze öt percet tölthet vele. Sajnos több időt nem áll
módunkban engedélyezni. De biztos vagyok benne, hogy nagyon jót
fog tenni neki, hogy végre egy baráti arcot láthat.
Ophélie úgy ítélte meg a helyzetet, hogy mindenkinek jobb lesz, ha
inkább nem megy bele a „barátságuk” részleteibe.
– Lady Septima utaltatta be ide?
– Ahogyan a kezelés költségeit is ő állja. Micsoda szent asszony!
Szálljon áldás LUX Lordjaira!
Az ifjú bábeli leány hittel beszélt, a vallásos hév valósággal áthatotta
a szavait. És valahányszor elmosolyodott, az az üdvösség fényével
vonta be arcának éjfekete bőrét.
Ophélie csendben baktatott a nyomában a folyosókon, és egyszer
csak azon kapta magát, hogy tulajdonképpen irigyli ezt a lányt.
A történtek után nem hitte, hogy az életben még bármi mosolyt tudna
csalni az arcára.
Az együttműködésünknek ezennel vége.
Elhallgattatta a fejében Thorn hangját. Nem, elég a gondolkodásból!
Elméletgyártás helyett ideje végre cselekedni!
– Pontosan mi baja van Miss Medianának? Azt rebesgették,
agyvérzést kapott, de máig nem igazán értem az egészet.
A leányzó csillogó szemmel pislogott Ophélie-ra a csíptetője mögül,
az arcán széles, udvarias mosollyal.
– Sorry, miss, nincs felhatalmazásom erre a kérdésre válaszolni.

392
 – De az övéhez hasonló esetek gyakoriak itt önöknél? Ez a
szakterületük?
– Sorry, miss, erre a kérdésre sincs felhatalmazásom válaszolni.
A gépmajom váratlanul mozgásba lendült a leányzó vállán, és
előrenyújtott neki egy jegyzettömböt.
– Nicsak, úgy látom, önnek is van már nálunk kartonja, Miss
Eulalie.
– Nekem? – hökkent meg Ophélie. – Ez biztosan valami tévedés.
– Nálunk a tévedés lehetősége ki van zárva, Miss Eulalie, mi
rendkívül jól informáltak vagyunk. Itt, a gondozóban saját előfutárjaink
vannak – pillantott Ophélie csizmáján a kis ezüstszárnyakra, jelezvén,
hogy kettejük között ez, ugye, nem szorul bővebb magyarázatra. –
A kartonjára visszatérve: amikor belépett a Jó Családba, alaposan
kivizsgálták. Az orvosi állapotfelmérése eredményeit a konzervatórium
a rendelkezésünkre bocsátotta, és ahogy elnézem, azok… igen érdekes
képet mutatnak. Öt perce van – hívta fel a figyelmét még egyszer az
időkorlátra, mielőtt kinyitotta volna előtte az üvegezett ajtót. – Itt
leszek a folyosón, ha esetleg szüksége lenne rám.
Ophélie értetlenül állt a hallottak előtt. A felvétele napjáról egyedül
annyira emlékezett, hogy mindenféle értelmetlen gyakorlatokat
csináltattak vele, meg a tizenöt stadionkörre, aminek a végére jártányi
ereje sem maradt. Az lett volna az orvosi kivizsgálás? Fel nem
foghatta, milyen messzemenő következtetéseket vonhatott le abból vele
kapcsolatban bárki.
De mint minden másról, erről is egyszeriben megfeledkezett, amint
a télikertbe belépett. A napfény megtört a hatalmas üvegtáblákon, és a
szivárvány színeivel ragyogta be az egész helyiséget: visszaverődött a

393
csempéről, megült a pálmaleveleken, megcsillant az aranyhalakkal
benépesített kis medencék vizén. Odabent olyan végtelen nyugalom
honolt, hogy azt még a kinti viharos szél sem tudta megzavarni, amely
időnként meg-megzörgette az ablakokat.
Mediana egy padon kuporgott felhúzott lábbal, és tágra nyílt
szemmel, mereven bámult maga elé. Levertségéből az ezüstszárnyak
ismerős pengése sem tudta kirángatni, ahogy Ophélie odasétált hozzá,
és letelepedett mellé.
– Szervusz!
Mediana nem fogadta a köszönését. Ophélie először azt hitte, a
szemközti üvegfal köti le a lány figyelmét, de tévedett. Bár a szeme
nyitva volt, Mediana mintha semmit sem érzékelt volna a környező
világból. Befelé nézett, önmagába. A pizsama lötyögött rajta. Csont és
bőr volt, teljesen lesoványodott. Hová lett az ereje? Hová tűnt belőle a
régi lendület és fensőbbséges gőg? Az ablakon beáramló napsugarak
szikrát vetettek a bőrébe mélyesztett apró drágaköveken, de a pazar
színek valahogy nem illettek ehhez a lélektelen testhez.
Ophélie feszengett, nem tudta, hogyan vágjon bele.
– Most biztosan azon gondolkozol, mi szél hozott. Elég hirtelen ért
mindenkit a távozásod a Jó Családból… Sok kérdést hagytál magad
után.
Mediana továbbra is hallgatott. Térde körül összekulcsolt karjával
görcsösen szorította a lábát, és élettelen tekintettel meredt a semmibe,
akár egy kőszobor.
– De tudod, még így sincs ám nyugtom tőled – motyogta Ophélie. –
Az unokatestvéreid nem kímélnek. Mindig azt mondtad, hogy utálnak

394
téged, de ha hiszed, ha nem, ahhoz képest elég keményen megfizettetik
velem, hogy engem jelöltek ki a helyettesítésedre.
Erre sem érkezett felelet.
Ophélie hátrafordult. A télikertben rajtuk kívül nem volt senki,
mégis egész idő alatt úgy érezte, mintha a háta mögül valaki figyelné.
– Mi történt az Emlékműben, abban a mosdóban? – kérdezte,
amilyen halkan csak tudta. – Ki tette ezt veled?
Megint csak csend.
– Tudnom kell – erősködött Ophélie. – Rájöttél valamire? Esetleg E.
I. egyik könyvével kapcsolatban? – próbálta Mediana szájába a választ,
hátha erre végre reagál. – A csodák idejével kapcsolatban?
Semmi.
Ophélie vett egy nagy levegőt, mielőtt az utolsó ütőkártyáját
kijátszotta.
– „Aki szelet vet, vihart arat.” Ezt az üzenetet bízta rám a Merész,
hogy adjam át neked. Miatta kerültél ilyen állapotba?
Hosszan fürkészte Mediana vonásait. Remélte, hogy ha más nem is,
ez a név csak tesz rá valamilyen hatást, de Mediana még csak nem is
pislogott. Egy szemtelen légy odarepült, és rászállt az alsó ajkára,
mintha érezte volna, hogy a lányban már alig van élet. Ophélie
megfogadta magában, hogy azok után, amiket Mediana művelt vele,
történjék bármi, márpedig ő nem fogja megsajnálni. De attól, hogy
ilyen megtörtnek látta, mégis megesett rajta a szíve.
– Szóval így állunk?! – korholta kedvesen. – Mostantól az egész
életedet pizsamában fogod tölteni ezen a padon? Arról álmodoztál,
hogy előfutár leszel, mindent tudni akartál. Az a Mediana, akit én
ismertem, nem adná fel, amíg ki nem húzta a világból az összes titkát.

395
 – Miss Eulalie!
A télikert másik végében a kamaszforma leányzó bedugta a fejét az
ajtón, és arcán széles mosollyal integetett Ophélie-nak, hogy ideje
indulnia.
– Sorry, miss, letelt az öt perc.
Ophélie kelletlenül szedelőzködött. Már épp készült felállni, amikor
Mediana megragadta a kabátja szárnyát, hogy visszatartsa. Ezen az egy
mozdulaton kívül a viselkedésében semmi sem változott. Ugyanolyan
üres tekintettel meredt maga elé, ugyanolyan mereven gubbasztott, de a
szája megremegett. Láthatóan kikívánkozott belőle valami – összesen
két szó:
– Egy másik.
– Tessék?
Ophélie közelebb hajolt Medianához, és a szemébe nézett. És
rémületet, olyan iszonyatos rémületet látott benne, hogy attól maga is
megtántorodott.
– Egy másik… van egy másik.
– Egy másik micsoda?
Válasz helyett Mediana elengedte a kabátját, és visszasüppedt a
mély hallgatásba.
– Miss Eulalie! – kurjantotta el magát még egyszer határozottan, bár
ugyanolyan jámboran, mint eddig, a sárga száris leányzó. –
A látogatásnak vége!
Ophélie válaszokért jött az elhajlásgondozóba. De nemhogy
válaszokat nem kapott, a fejében a kérdések sora egy további kérdéssel
gazdagodott: ki vagy mi lehetett ez az újabb „másik”? A szárnyhajtány-
állomáshoz vezető széles márványlépcsőn lefelé menet egy dolgot

396
azonban teljes bizonyossággal ki mert jelenteni magában. Mediana,
Miss Silentia és Wolf professzor esetének már volt egy közös pontja: a
rettegés.
A teraszon, ahol a peront kialakították, a szilánk peremének
közelsége miatt viharos erővel süvített a szél. Olyan sűrű porfelhőket
kavart, hogy az ember szinte az orráig sem látott. Az elhajlásgondozó
nem tartozott a legforgalmasabb célállomások közé, nem is állt meg
nála mindegyik szárnyhajtány, úgyhogy az egyszeri utasnak nem ártott
türelemmel jócskán felvérteznie magát. De türelem dolgában Ophélie
nem állt jól. Amint nem volt mivel elfoglalnia magát, kattogni kezdett
az agya.
Az együttműködésünknek ezennel vége.
Thorn ellökte magától. Szóval és tettlegesen. Ophélie olyan sivárnak
és kietlennek érezte az életét, mint amilyen kietlen volt körülötte a
vidék. A por csípte a szemét. Thorn hiányzott neki. Minden pillanatban,
folyamatosan hiányzott neki, akkor is, amikor vele volt. Egyszerűen
felsült vele szemben, nem tudott a segítségére lenni, mert képtelen volt
rájönni, valójában mit vár tőle. De azért végig reménykedett, holott
Thorn nem sok hajlandóságot mutatott iránta. És mindezek után sem
bírt felhagyni a kutatással, abba kapaszkodott, egész Bábelt tűvé tette
valami után, amiről fogalma sem volt, mi lehet. A lelke mélyén még
mindig Thornt kereste.
Ophélie mozdulatlanná dermedt. A szemüvegén koppanó
porszemcsék mögött egy alak körvonalait vélte kivenni. A peronon állt
valaki, talán csak egy másik várakozó utas, de Ophélie-nak
határozottan az volt az érzése, hogy az a valaki őt figyeli. Aztán az alak
hirtelen elindult, és egyenesen felé tartott. Ophélie önkéntelenül hátrált

397
egy lépést, de még időben tudatosult benne, hogy csupán pár méter
választja el a végtelen mélységtől. Egyetlen gondolat villant át a fején:
mindenki, akinek a közelébe akart férkőzni, hogy megtudja, mit
rejteget, balul végezte. Mediana, Miss Silentia és Wolf professzor
félelme összeadódott benne.
– Mit keresel itt?
Ophélie a süvöltő szél ellenére felismerte a gyanakvással teli hangot.
Az alak, akitől az imént annyira megijedt, Octavio volt. A fiú
fedezékként a fejére húzta a kabátját, amitől sokkal magasabbnak
látszott. Neki nem volt nehéz dolga, ő hamarabb kiszúrta Ophélie-t,
elvégre egy Vizionárius számára a rossz látási viszonyok nem
jelentettek akadályt.
– Követtél? – szegezte neki a kérdést Octavio. – Ki akarsz kezdeni
velem?
– Ne izgulj! Csak meglátogattam Medianát. És te, te hogy kerülsz
ide?
A rövid szóváltást kínos csend követte.
– Ne mondd meg anyámnak, hogy itt láttál! – szólalt meg végül a
fiú.
Tartalmát tekintve Ophélie ezt akár parancsnak is értelmezhette
volna, de Octavio hangja már cseppet sem volt ellenséges, inkább
aggodalom ütött át rajta.
– Azt kéred tőlem, hogy hazudjak miattad? Azt hittem, Bábelen a
becsület honpolgári kötelesség.
Ophélie krahácsolt és prüszkölt, nehezére esett a beszéd;
valahányszor kinyitotta a száját, hogy levegőt vegyen, marokszám
nyelte a port. Az pedig, amikor a szárnyhajtány csikorogva letette a

398
sínre a kerekeit, meglehetősen váratlanul érte. A szerelvény tetején
befogott óriás szárnyasok engedelmesen és hősiesen küzdöttek az
elemekkel.
Ophélie és Octavio beszálltak az egyik kocsiba. Mindketten
érvényesítették a passzusukat, majd szó nélkül leültek, és leporolták a
ruhájukat, miközben gondosan kerülték egymás tekintetét. Rajtuk kívül
csak egy férfi tartózkodott a kocsiban, aki olyan mélyen aludt, hogy azt
sem vette észre, hogy a turbánja leesett a fejéről, és a lábánál gurult
ide-oda a földön.
– Hazudni bűn – fogott bele Octavio nem sokkal azután, hogy a
szárnyhajtány felszállt velük a levegőbe. – Szóval tőled is ugyanazt
kérem, amit a gondozó személyzetétől kértem. Ha anyám faggat,
mondd meg neki az igazat. Máskülönben nagyra értékelném a
hallgatásodat.
Ophélie oldalról óvatosan fürkészte a fiút. Octavio hosszú fekete
frufruja, amely mögé rendszerint elbújt, alaposan összekócolódott.
A vonásai szétzilálódtak, kiveszett belőlük a szokásos rátartiság.
A szemét le sem vette az ablakról, de még így is látszott, hogy nem
csillog olyan önelégülten. A kezét ökölbe szorította a combján, mint aki
képtelen elfogadni, hogy ezúttal tehetetlen. Hogy így meg kell
alázkodnia.
Amióta ismerte, Ophélie mindig és mindenben Lady Septima
szakasztott mását látta benne. De a tudattól, hogy Octavio szükség
esetén hajlandó szembemenni az anyjával, aki nem mellesleg LUX
egyik Lordja, máris feléledt iránta a rokonszenve. De attól még persze
nem bízott benne.

399
 – Ha arra kérsz, hogy segítsek eltitkolni valamit, legalább azt nem
ártana tudnom, hogy miről van szó. Mit csináltál az
elhajlásgondozóban, ráadásul pont ugyanakkor, amikor én is
látogatóban voltam?
– Ez inkább fordítva igaz, te jöttél ugyanakkor, amikor én – jegyezte
meg Octavio lekezelően. – Én minden vasárnap eljövök – mondta, és
rögtön beharapta az ajkát, mintha nem szívesen árulna el többet. –
A húgomat látogattam meg.
Ophélie sok mindenre fel volt készülve, de erre az egyre
semmiképpen sem.
– Van egy húgod?
– Secundának hívják. És ő… más. Világéletében más volt.
Octavio heves mozdulattal elfordult az ablaktól, és egyenesen,
kihívóan Ophélie szemébe nézett, mintha azt akarná mondani, hogy
„na, tessék, most kigúnyolhatsz, ha akarsz”.
De Ophélie-nak meg sem fordult a fejében, hogy gúnyolódjon.
– Nekem is van egy kishúgom, aki másmilyen. Alig beszél, mégis
tökéletesen megérteti magát. Nincs ebben semmi szégyellnivaló.
Amikor észbe kapott, hogy egy pillanatra megfeledkezett Eulalie-
ról, és Ophélie nevében beszélt, már késő volt. De az őszintesége
egyvalamire azért jó volt: Octavio kicsit elengedte magát, és végre
kinyitotta elfehéredett öklét.
– És az apád? – tapogatózott megértően Ophélie. – Ő sem engedi,
hogy látogasd a húgod?
– In fact, vele évek óta nem is beszéltem. Secunda születése után
nem sokkal elhagyta anyámat. A szüleim szemszögéből nézve egy
olyan gyereket a világra hozni, aki nem minden tekintetben tökéletes,

400
Pollux egész vérvonalát megbecsteleníti. Anyám úgy ítélte meg a
helyzetet, hogy Secundának a gondozóban lesz a legjobb helye, hogy
tanulmányozhassák az esetét. És így a maga módján a húgom is Bábelt
és a tudományt szolgálja.
– De te nem helyesled a döntését.
Ophélie ezt nem szánta többnek puszta megállapításnál, Octavio
mégis úgy fogta fel, mintha lekevert volna neki egy pofont, és ettől
felhorgadt benne az indulat. Fújtatott, akár egy bika, még az aranylánc
is himbálózott az orra tövében.
– Az ítélkezés nem az én dolgom, ha helyeslem, ha nem. Anyám
mindig is egyedül a család érdekeit tartotta szem előtt.
Ophélie levette a szemüvegét, és a kabátja ujjával törölgette, bár
nem sokra ment vele, egyik porosabb volt, mint a másik. Vajon Octavio
mennyit sejtett abból, pontosan mit takarnak ezek az úgynevezett
„családi érdekek”, és a háttérből milyen erők mozgatják őket?
Megfigyelőkészségben a fiúnak nem volt párja, de amint Lady
Septimára terelődött a szó, azonnal elvesztette a tisztánlátását.
– Amúgy nem vagyok kíváncsi a véleményedre – tette még hozzá,
és kihúzta magát az ülésen. – Ha anyám szerint az a helyes, hogy
Secunda és én egymástól különválasztva éljük az életünket, akkor az
így is van rendjén. Az egyetlen dolog, amit kérek tőled, hogy ne mondj
neki semmit a látogatásaimról, hacsak directly nem kérdezősködik
nálad.
– Nem mondok neki semmit – ígérte Ophélie. – Még akkor sem, ha
rákérdez.
Mindketten elhallgattak. A némileg feszült csendben nem hallatszott
más, csak fentről a hatalmas szárnyak erőteljes csattogása, oldalról az

401
ablakhoz ütődő porszemcsék sercegő zaja, a kocsi belsejéből pedig a
bóbiskoló utas horkolása. Ophélie sehogyan sem bírt szabadulni attól a
kellemetlen érzéstől, hogy valaki mintha lenne a háta mögött, de hiába
forgolódott, a következő ülésen, ahogy a kocsi végéig egyiken sem ült
senki.
– Az avatás közeledtével a konzervatórium összes diákja még a
szabadnapján is magol – szólalt meg Octavio. – Te meg fogod magad,
és meglátogatod Medianát. Nem hittem volna, hogy ilyen jóban vagy
vele.
Ophélie megvonta a vállát.
– Most már hasztalan ülnék le tanulni, elvégre nincs semmilyen
vizsga. Lady Heléna és Sir Pollux az összkép alapján választják ki a
virtuózjelölteket.
– Azt hallottam, Mediana nemigen kommunikál a külvilággal. Mit
akartál tőle?
Octavio vizslató tekintetéből Ophélie érezte, hogy a fiút ezúttal nem
lesz egyszerű leszerelni.
– Próbálom megérteni, ki vagy mi miatt jutott idáig, és miért.
Feltételezem, most azt fogod mondani, amit az anyád is mondana, hogy
nincs ezen mit megérteni.
– Rosszul feltételezed. Meggyőződésem, hogy mindannyian
veszélyben vagyunk. Anyámat is beleértve.
Ophélie visszabiggyesztette a szemüvegét az orrára, bár látni nem
sokat látott vele, a lencse piszkosabb volt, mint mielőtt megtörölte.
Octavio szépen ívelt szemöldöke figyelmeztetően kiegyenesedett. A fiú
komolynak tűnt.

402
 – Wolf professzor – jutott hirtelen Ophélie eszébe. – Tudtad, hogy
valami baj történt vele. És azért küldtél hozzá, hogy felfogjam, ugyanaz
velem is bármikor megeshet.
– Nem tudtam, csak valószínűsítettem. Miss Silentia és Mediana
esete viszont megerősítette a gyanúmat. Van valaki, aki gyakorlatilag
szórakozást űz abból, hogy elbánjon az Emlékmű legfelkészültebb
szakértőivel.
– A Majdnemmakulátlan Merész?
– Of course, ki más? Az a felforgató a legszentebb törvényeinket
veszi célba a bomlasztó szónoklataival. Olyan gondolatokat ültet el az
emberek fejében, amelyeket LUX Lordjai évtizedek óta áldozatos
munkával igyekeznek onnan kigyomlálni: egészségtelen, erőszakos és
lealacsonyító eszméket hirdet. Őt kellene bezárni az
elhajlásgondozóba!
Octavio higgadtan fejtette ki az álláspontját, egy pillanatra sem
emelte fel a hangját, de Ophélie látta, micsoda elképesztő erejű indulat
munkál benne. Octavio szeme vörösen villogott, mintha máris kész
lenne üldözőbe venni a Merészt, és ebben sem a szerelvény fala, sem a
több kilométernyi felhőtenger, az égvilágon semmi sem állíthatná meg.
A bensője forrongott, mint a kitörni készülő vulkán.
Ophélie remélte, hogy Octaviónak nem fog feltűnni, de önkéntelenül
kicsusszant a száján egy egészen más jellegű kérdés.
– Olvastad valaha E. I. könyveit?
Amint kimondta, azonnal meg is bánta, hogy ilyen óvatlan volt.
A kíváncsiságából adódóan különös érzéke volt ahhoz, hogy a jó
kérdéseket ne a megfelelő embereknek tegye fel.

403
 – Azokat az elavult meséket? – csodálkozott el Octavio. –
Gyerekkoromban lapozgattam őket, persze. Az Emlékműben minden
megvan tőle.
Octavio vagy nagyszerű színész volt, vagy tényleg nem tudta,
milyen sorsra ítélte Miss Silentia azokat a köteteket.
– És A csodák idejéről mit gondolsz?
– Nem a legjobban sikerült műve. Az új világ kezdeteit írja le benne.
Nem tartom különösebben eredeti szerzőnek. De miért érdekelnek a
könyvei? Sir Henry csak nem kért tőled olyat, hogy pont azokat
vizsgáld meg?
Thorn említésére Ophélie-nak szorítani kezdett a mellkasa. Próbált
csak arra figyelni, hogyan zörög alattuk a szárnyhajtány fémkasztnija,
hátha úgy hamarabb oldódik a fájdalma.
– Mit szólnál, ha meglátogatnánk Wolf professzort? – vetette fel
bárminemű felvezetés nélkül. – Kérdezzük meg tőle személyesen,
tényleg a Merész vette-e el a kedvét a kutatástól, vagy sem.
– Együtt?
Octavio értetlenül állt az ajánlat előtt. Akárcsak Ophélie, akinek
fogalma sem volt, hogyan merülhetett fel egyáltalán benne, hogy
összeáll LUX egyik Lordjának a fiával, de most, hogy jobban
belegondolt, az ötlet nem is tűnt annyira értelmetlennek. Octaviónak
jóval nagyobb befolyása volt nála, előtte talán olyan ajtók is
megnyílhattak, amelyek Ophélie előtt zárva maradtak volna. Mint
például Wolf professzoré.
– Együtt bizony.

404
 A TUSA

A következő megállónál leszálltak, és kerestek egy szabad gondolát.

A Zefíren látszott, hogy tapasztalt, tudja, hogyan fogja be a szelet, hogy
a felhőtengeren elkerülje a légörvényeket, Ophélie mégis
megkönnyebbült, amikor ismét szilárd talajt érzett a lába alatt.
A környéken, ahol Wolf professzor lakott, az utak nem voltak
lekövezve: a szél erőteljes lökései oszlopokba hordták a vörös
homokot; olyan volt, mintha az egész negyed lángokban állna. A nap
helyét időközben átvette a hold, amely sápadtan világított az égbolt
közepén. A fullasztó levegő az utcáról mindenkit bekergetett, sem egy
járókelő, sem egy eltévedt dodó nem bóklászott semerre.
Ophélie a kabátja ujjával eltakarta az orrát és a száját, hogy
lehetőleg minél kevesebb homokot lélegezzen be, és átvágott az
udvaron. A szemüvegét vastagon belepte a salak. A repkénnyel futtatott
falban alig találta meg a bejárati ajtót. A kopogtató meg sem moccant a
közeledtére, nem úgy, mint amikor először járt itt. Egy ilyen ijedős
természetű ajtótól ez mindenesetre meglepő volt.
Ophélie intett Octaviónak, hogy helyezkedjen úgy, hogy a feje
látsszon a kukucskálóban, majd halkan koppintott hármat az ajtón.
– Wolf professzor?
Ophélie tartott az újbóli találkozástól, szégyellte magát. Ez az
Animista, még ha nem fogadta is túl barátságosan, segített neki
olvasókesztyűt szerezni. És ő, ő ezt azzal hálálta meg, hogy turkált a
papírkosarában. Ezek után Ophélie cseppet sem csodálta, hogy nem
nyit nekik ajtót.
405
 – Wolf professzor? – szólongatta azért még egyszer. – Beszélnünk
kell önnel, nagyon fontos lenne.
Ophélie az ajtóra tapasztotta a fülét. De nem hallott odabentről
semmit.
– A szállásadónője a múltkor azt mondta, nem szokott eljárni
itthonról – tájékoztatta Octaviót. – Próbáld meg te, hátha benned
jobban bízik.
Octavio esedezés helyett inkább hátrált néhány lépést; a szél
telefújta a haját vörös homokkal, és bele-belekapott a kabátja
szárnyaiba. Minden figyelmét a ház homlokzatára összpontosította.
Beizzította a szemét.
– Felesleges – közölte pár másodperc elteltével. – Nincs itthon.
– Te átlátsz a falon?
– Ha eléggé koncentrálok, a tekintetem érzékeli a melegvérű élő
szervezetek hőkibocsátását. De odabent nincs melegvérű élőlény.
– Hát, hoppon maradtunk – sóhajtott Ophélie.
Octavio összevonta a szemöldökét, miközben lassan megfordult, és
mindenlátó szemével ezúttal a környéket pásztázta.
– És be vagyunk kerítve – dünnyögte.
Ophélie-nak ennél több idő kellett ahhoz, hogy észrevegye a
homokviharból az udvar négy sarkában kiváló fehér árnyakat, amelyek
mindegyike puskát fogott rájuk.
– Tiltott tárgyak! – prüszkölte Octavio megvetően. – Nem
gondoltam volna, hogy a senkiháziak ilyen mélyre süllyedtek.
A megjegyzésére harsány kacagás volt a válasz. Az öblös hang
visszaverődött az ódon házfalakról, mintha nem is egy, hanem ahány
ház, annyi torokból szólna. Ophélie egész testében megborzongott.

406
Csak egyetlen embert ismert ilyen zengő baritonnal. A vörös
homokfelhőből a Merész lépett elő, és komótosan közeledett feléjük.
Nála nem volt fegyver. Ilyen kísérettel nem volt rá szüksége:
elrettentésnek a roppant méretű kardfogú tigris is bőven megtette.
– Miről ismerszik meg egy Lord porontya? – harsogta a Merész. –
Nos, ez reaaally nem nehéz feladvány! Úgy páváskodik mindenütt,
mintha az egész világ az ő birtoka lenne, büszkén pengeti a cúgos
sarkantyús csizmáját, és még ha szorul is a nyaka körül a hurok, akkor
is leereszkedően beszél bárki emberfiával!
A hangja dörgött, mint amikor lecsap a mennykő, de Octavio egy
fikarcnyit sem illetődött meg tőle. Egy pillanatra sem veszítette el a
tartását, amikor a Merész kis terpeszben odaállt elé; egyenes háttal,
felszegett állal nézett mereven a szemébe, és várta a fejleményeket, mit
sem törődve a rá szegeződő puskacsövekkel.
– Szóval maga az a férfi, aki Majdnemmakulátlan Merésznek hívatja
magát? Bevallom, csalódott vagyok. Többször hallottam a kirohanásait
a rádióban, és nem ilyennek képzeltem, nem ennyire jelentéktelennek.
A Merész elmosolyodott, vagyis inkább vicsorogva elővillantotta a
fogsorát. Külsőre talán nem látszott többnek egy kopaszodó, nyivászki
kis embernél, de a ragadozó ott lapult benne, és az a ragadozó legalább
olyan félelmetes volt, mint az oldalán morgó óriás vadállat.
Ophélie pislogva pillantgatott körbe-körbe, próbálta felmérni a
terepet. A ház hátsó udvara zsákutcának tűnt. Beszorították őket.
Amennyire a felkavart homok látni engedte, minden felől
felfegyverzett férfiak zárták el a menekülő utat. Ophélie megszámolta,
hányan lehetnek. Négy, hat, nyolc… legalább tízen. Erősítésnek meg
egy kardfogú tigris. Felnézett a környező homlokzatokra: a néhány

407
ablakon, amelyet ki tudott venni, szorosan behúzták az ablaktáblát.
A rések között nyilván akadtak leskelődők, de közülük egynek, még a
szállásadónőnek sem akarózott közbelépni.
Ophélie kezdte megbánni, hogy magával cipelte Octaviót. Thornnak
igaza volt: vitán felül kivételes adottsága volt ahhoz, hogy felfordulást
csináljon maga körül.
– Mit akarnak tőlünk? – kérdezte.
A Merész átnézett rajta, mintha ott sem lenne. Egyedül Octavio
érdekelte.
– Én is épp valami ilyesmit szerettem volna kérdezni. Úgy vettem
ki, reaaally szívesen elcsevegne velem. Már ha nem fél, persze – tette
hozzá kaján vigyorral –, hogy megfertőzöm az „egészségtelen,
erőszakos és lealacsonyító” eszméimmel.
Octavio szeme szinte lángolt.
– Ezek az én szavaim. Egy az egyben. Kémkedett utánunk?
– Mondok én neked valamit, boy. Ha az ember olyan régóta lovagol
a rádióhullámokon, mint én, idővel kialakulnak a maga kis hóbortos
szokásai. Én például hajlamos vagyok poloskákat elhelyezni ide-oda.
És reaaally jól szórakozom rajtatok, előfutárokon. Azt hiszitek, tudtok
mindent, de valójában nem tudtok ti semmit. A cenzorok kilúgozzák az
agyatokat.
A Merész olyan közel lépett Octavióhoz, hogy az utolsó szót
belefröcsöghesse az arcába. Láthatóan élvezte, hogy végre szemtől
szemben kiadhatja magából azt a mértéktelen gyűlöletet, amelyet a fiú
iránt érez.
– Maga tört Wolf professzor, Miss Silentia és Mediana tanonc
életére?

408
 Ophélie csodálattal, ugyanakkor kétségbeesetten nézett Octavióra.
A fiú nem kertelt, egyenesen és lekezelően tette fel a kérdést, mintha ő
diktálná a játékszabályokat. Akkor sem ingott meg, amikor a Merész
megpöckölte az arcán a származását tanúsító aranyláncot.
– Máris úgy viselkedsz, mint egy kis Lord, pedig még rendesen meg
sem emberesedtél. És addig nem is lesz belőled igazi férfi, amíg nem
húztál be valakinek. A drága anyuka arra nem tanított meg, hogyan
használd az öklödet? Ja, persze, a ti szemetekben az erőszak túlságosan
lealacsonyító, árt az egészségnek! De legalább valld be, hogy viszket
már a tenyered!
Octavio előhúzott egy zsebkendőt, és letörölte vele az arcáról a
nyálat.
– Nem alacsonyodom le arra a szintre, hogy felvegyem a sértéseit.
Azt javaslom, hogy ezekkel az urakkal egyetemben adja fel magát, és a
jövőben becsületes honpolgárhoz méltón törekedjen a társadalmi
beilleszkedésre.
A Merészből valósággal kirobbant a nevetés. De a következő
pillanatban máris visszanyerte a komolyságát. Intett az embereinek,
hogy eresszék le a fegyvert, majd egy hirtelen, de annál határozottabb
mozdulattal kitépte Octavio arcából az aranyláncot. A kiserkedő vér
láttán Ophélie felszisszent.
– Neked aztán reaaally van bőr a képeden! – mordult fel a Merész,
és undorodva elhúzta a száját. – Van fogalmad arról, mennyire bántó
azokkal az emberekkel szemben, akik ebben a negyedben laknak, hogy
a jól szabott egyenruhádban itt kelleted magad? Előtted ki van taposva
az út, csak engedelmesen végig kell menned rajta. De nekik, nekik
nincs semmijük, nem jutnak egyről a kettőre. Tudod, miért? Mert végül

409
mindig a hozzád hasonló elkényeztetett ficsúrok ülnek be a
városvezetésbe. Akik inkább gépekkel dolgoztatnak ahelyett, hogy
munkát adnának a „becsületes honpolgárok”-nak.
Ophélie szeretett volna segíteni Octaviónak, de a fiú eltolta magától
a kezét. Büszkén kihúzta magát, és összeszorította az állkapcsát,
nehogy felüvöltsön a fájdalomtól. A szemöldökéből kiszakadt egy
darab, az orra oldalt hosszan felhasadt. A vére lecsöpögött a földre, a
vörös salakra, de a kettő együtt sem érte el azt az élénk mélyvörös
árnyalatot, amely a szemében lobogott.
– Látom ám – pörgette az ujja körül a Merész az aranyláncot, hogy
még jobban felhergelje a fiút. – A szemedben látom, hogy belülről
szinte forrongsz, akármennyire megveted, benned is megvan az
erőszakos hajlam. Hiába próbálod elnyomni magadban, hiába
fegyelmezed, attól nem szabadulsz. A lelked mélyén pontosan
ugyanolyan vagy, mint én. Benned is ott szunnyad a vadállat.
Octavio ugyanúgy, ahogy az előbb a nyálat, nyeglén, fölényesen
letörölte az arcáról a vért.
– Kikérem magamnak, hogy önmagához hasonlítson!
– Elég! – súgta oda neki Ophélie. – Elmegyünk!
A Merész némán végigmérte. Egy darabig az egész társaság
hallgatott, csak a szél sodorta süvítve a homokszemcséket, és a tigris
morgott kitartóan a háttérben.
– Rendben – jutott dűlőre magában a Merész. – Hagylak titeket
elmenni. Egy feltétellel.
A karja nyílsebesen előrelendült. A hajánál fogva megragadta
Ophélie-t, és térdre kényszerítette. Ophélie úgy érezte, mintha le akarná
nyúzni a fejéről a bőrt.

410
 – Le az egyenruhával, báránykám!
Ophélie látása elhomályosult. A szemüvege csálén fityegett az
arcán. Próbált felállni, de a Merész nem engedte. Kis termetéhez képest
meglepő izomerővel markolta és húzta a haját.
– Le az egyenruhával! – ismételte meg a parancsot. – Vegyél le
magadról mindent, a kabátot, az inget, a nadrágot, a csizmát,
everything! Ha szépen szót fogadsz, az olvasókesztyűdet talán
megtarthatod.
Ophélie nem volt különösebben szemérmes. Az elmúlt hónapokban
nap mint nap a Jó Család közös helyiségeiben öltözött és vetkőzött. De
a gondolattól, hogy ezek előtt a marcona férfiak előtt, és ilyen
megalázó helyzetben kelljen levetkőznie, felfordult a gyomra. Ettől
még Octaviónak is elakadt a szava.
– Le az egyenruhával – bömbölte a Merész, és rántott egyet Ophélie
haján –, vagy szólok a barátaimnak, hogy ők tépjék le rólad!
Ophélie már nem látott semmit. És ezúttal már nem csak azért, mert
lecsúszott az orráról a szemüvege. Miért nem bújtak elő a karmai, hogy
lesöpörjék róla ezt a bántalmazó kezet? Miért pont akkor nem léptek
működésbe, amikor a legnagyobb szüksége volt rá? És akkor hirtelen
és fájdalmasan belehasított az egyértelmű válasz. Azért, mert rettegett.
A karmok az idegrendszerével álltak összeköttetésben. A harag
előcsalogatta, a félelem lebénította őket.
A Merész nem tévedett. Ő is csak egy gyámoltalan bárányka volt.
Mindaz, amin a Sarkon keresztülment, nemhogy megkeményítette
volna, csak még védtelenebbé tette.
Ophélie méltóságot erőltetett magára, megigazította a szemüvegét,
és fentről lefelé lassan elkezdte kigombolni a kabátját. Amilyen

411
javíthatatlanul ügyetlen volt, ezzel az egyszerű művelettel a
hétköznapokban is mindig meggyűlt a baja. És remegő kézzel csak még
nehezebben boldogult; keményen megküzdött minden egyes gombbal.
Remélte, hogy a Merész legalább ezt nem veszi észre; semmi esetre
sem akarta táplálni a kárörömét.
Lefejtette magáról az inget. Ahogy ott térdelt egy szál trikóban,
meztelen karral, a szél karistolta a bőrét.
– A nadrágot is!
Ophélie émelygett. A Merész hangja a velejéig hatott, borsózott tőle
a háta. Ez a kíméletlen, parancsolgató hangnem még a fizikai
fájdalomnál is elviselhetetlenebb volt. Amikor az ujjaival megoldotta
az övcsatját, a Merész lemondóan felsóhajtott, amitől egy pillanatra
kibillent az egyensúlyából.
– Reaaally remélem, hogy ez a nagy felhajtás megéri a vár…
A fickó nem tudta befejezni a mondatot. Octavio bevitt neki egy
jobbegyenest. A hangos reccsenés alapján a Merésznek elroppant az
állkapcsa, de nagy valószínűséggel Octaviónak is eltört egy-két ujja.
Az ütés erejétől mindketten elterültek a földön. Octavio nem sokat
teketóriázott, rátérdelt a Merész mellkasára, hogy még véletlenül se
tudjon felkelni, és ököllel ismét lecsapott, aztán megint és megint. Az
arca nem látszott, fekete haja borzasan a szemébe hullott. De egész
testéből sütött a fékezhetetlen indulat, egyenesen tombolt, akár
körülötte a szél.
Minél erősebbeket ütött, a Merész annál csúfondárosabban nevetett.
– Nagyszerű, boy! Csak így tovább! Engedd ki a vadállatot!
Ophélie feltápászkodott, de nem volt ideje szétválasztani őket.
A kardfogú tigris, aki mindeddig egy szobor mozdulatlanságával

412
figyelte az eseményeket, hatalmas mancsával úgy odacsapott
Octaviónak, hogy a fiú az udvar másik végébe repült. Ophélie
utánaszaladt. Octavio porosan, véresen összegömbölyödött a földön.
A szemében kihunyt a vörös parázs. A sérülései nem voltak súlyosak,
de az esés elkábította.
A Merész ujjongott. Elégedettségében a viharos szél zúgását is
túlkiabálta.
– Nem megmondtam? Megtette, reaaally! Hahaha! Átlépte a határt!
Ophélie sietve lekapta a pengő ezüstszárnyakat a csizmájáról, majd
Octavióéról is, és mindkét párat zsebre vágta. Ha nem akarták, hogy az
összecsapás még jobban elmérgesedjen, menekülniük kellett.
A homokvihar inkább nekik kedvezett, de valahol a sűrű porfelhőben
az ellenfeleik készenlétben álltak. És kétség nem fért hozzá, hogy az
első sarkantyúpendülésre tüzet nyitnának rájuk.
Abban a pillanatban, amikor Ophélie Octavio hóna alá nyúlt, hogy
talpra állítsa a fiút, puskalövés dörrent. A robaj betöltötte az egész
udvart, és többszörösen visszaverődött a szomszédos házak faláról.
Ophélie nem gondolta, hogy a golyó eltalálta, de az ereiben olyan
hevesen lüktetett a vér, hogy már semmiben sem volt biztos.
– Ki lőtt? – bődült el a Merész. – Nem megmondtam, hogy nincs
semmilyen egyéni kezdeményezés?!
A jókedve egyszeriben elpárolgott. Az emberei egymás szavába
vágva mentegetőztek, mindegyik riadtan bizonygatta, hogy nem ő volt.
Ophélie nemigen fogta fel, mi történik körülöttük, de azt az egyet tudta,
hogy ki kell használnia a felfordulást. Vaktában elindult Octavióval
valamerre. A fiú még nem egészen ocsúdott fel, alig vonszolta magát.
Ophélie elvesztette az irányérzékét, és nagyjából háromlépésnyi

413
távolságnál nem látott tovább. Levegőt sem nagyon mert venni, a szája
már így is megtelt homokkal.
A közelből feltörő kiáltástól földbe gyökerezett a lába: ilyen
borzalmas halálsikolyt még soha életében nem hallott.
A Merész üvöltött.
A hangja akkorát robbant, mint egy puskaporos hordó. Olyan volt,
mintha meghasadt volna az ég. Vagy mint egy földrengés. Ophélie és
Octavio befogta a fülét.
Aztán az udvar hirtelen elcsendesedett.
Octavio oldalra mutatott: a porfelhőben karnyújtásnyira egy
hatalmas árny tornyosult mellettük. A kardfogú tigris élettelenül hevert
a földön, a fülét hátrasunyta, a szőre felborzolódott, a szeme kigúvadt.
Szörnyethalt.
Ophélie megbotlott valamiben. Egy emberi testben. Nem ismerte
meg azonnal. A Merész a hátán feküdt, az arca eltorzult, mintha
maszkot viselne. A szája üvöltésre nyílt. Némán. Kidülledt szeme a
semmibe meredt.
– Meghalt – suttogta Octavio.
– Meggyilkolták – pontosított a hátuk mögül egy hang.
A kavargó homokviharból Wolf professzor lépett elő. Olyan
valószerűtlenül festett, akár egy szellem. Nem elég, hogy tetőtől talpig
feketét viselt, a nyakmerevítője miatt a mozgása olyan darabos volt,
mint egy két lábon járó hulláé, a szakálla pedig megperzselődött.
A vállán keresztülvetve egy öreg muskétát hurcolt, amelynek a
torkolata még füstölgött. Minden bizonnyal az sült el véletlenül a
kezében.

414
 A professzor odanyújtotta Ophélie-nak a kabátját, amelyet útközben
felszedett a földről.
– Maguk ketten, kövessenek! – adta ki szikáran az utasítást. – Az
elkövető valószínűleg még itt ólálkodik a környéken. Ha én mondom,
elhihetik, nincs kedvük találkozni vele.

415
 A KELTEZÉS

Wolf professzor a rossz látási viszonyok ellenére céltudatosan haladt

előre, mint aki ismeri a járást. Ophélie hamar elveszítette szem elől,
csak a hallására hagyatkozhatott. Követte a csikorgó lépteket. Minden
más zaj elhallgatott, már senki sem kiáltozott, egyedül a szél zúgott. Mi
lett a Merész embereivel? Szétszéledtek? Meghaltak?
És a gyilkos? Vajon még mindig itt volt valahol az udvarban?
Ophélie a szájába tömte a kabátujját, hogy a köhögésével ne hívja
fel magukra a figyelmet. A homok kaparta a torkát, csípte a szemét,
bedugította a fülét…
Véletlenül nekiment Octaviónak, mert a fiú váratlanul megtorpant
előtte. A professzor egy házfalhoz kalauzolta őket.
– Másszanak! – mordult rájuk halkan. – Sipirc!
Ophélie némi pislogás után észrevette a tűzlétrát. Küzdelmesen,
fokról fokra kapaszkodott felfelé; hol megcsúszott a lába a mohán, hol
egy-egy erősebb széllökés miatt kellett fogódzkodnia. Minél
magasabbra ért, annál tisztább lett a levegő. A tetőn, bár mire feljutott,
teljesen kifulladt, jóval könnyebben lélegzett. Amikor Octavio is
megérkezett, segített neki fellépni a peremre; a fiú fél arca maszatos
volt a ráalvadt vértől.
A lapos tetőn egy egész tengerre való levendulatő hullámzott a
szélben. Wolf professzor ideges léptekkel vágott magának utat a
mezőn. Fekete ruhája, haja és szakálla miatt úgy tűnt, mintha az
ültetvény élénk lilájába belekeveredett volna egy nagy, sötét tintapaca.
A nyakmerevítője nem engedte, hogy simán hátrapillantson, így csak
416
úgy tudott jelezni Ophélie-nak és Octaviónak, hogy ne maradjanak le,
és időnként ellenőrizzék, nem követik-e őket, ha az egész törzsét
kicsavarta.
A tetőket keskeny kőhidak kötötték össze egymással. Megélt
odafent minden: rozmaring, babér és citrom, de csalán és lián is.
Lentről csak a rengeteg por látszott a negyedből, de felülnézetből
egészen más képet mutatott a környék: pár méterrel a föld fölött
vadregényesen burjánzott a növényzet.
A professzor felment egy lépcsőn, amely egy viharvert, elhagyatott
üvegházhoz vezetett. Az ajtaja a rozsdától annyira megvetemedett,
hogy a professzor kénytelen volt a vállával nekifeszülni, és egy sor
animista káromkodást megeresztett, mire maguk után végre be tudta
húzni. Azután a biztonság kedvéért még a muskétával is kitámasztotta.
A melegház belsejét rendesen benőtte a gaz és belakták a legyek.
A hiányzó üveglapokat színes rongyok pótolták ki. A réseken befütyült
a szél, de a kinti zúgó forgataghoz képest ez inkább lágy, fülbemászó
zenének hatott.
Ophélie lerogyott egy kiszáradt medence szélére. A fejét
dörzsölgette, a bőre még mindig égett, a haja pedig szanaszét állt.
– Megmondaná, mit…
– Fogja be a száját! – fojtotta belé a szót Wolf professzor. –
Próbálok koncentrálni.
A tudós a szemét egy messzelátó csövére tapasztotta, azzal pásztázta
az alattuk elterülő udvart. Ophélie kinézett a piszkos üvegen: a lenti
világból nem látott mást, csak a dagadó, fodrozódó, széteső és
újraformálódó vörös homokfelhők kavargó táncát. Szinte el sem akarta

417
hinni, hogy pár perccel korábban még ők is odalent vergődtek a vihar
és a Merész csapdájában.
A falikútban megmosta a szemüvegét. Most, hogy végre újra látott,
alaposabban is körülnézett: egy összecsukható tábori ágy, sok doboz
konzerv, néhány edény, több kupac könyv és egy valóságos
fegyverarzenál, ez volt minden felszerelés.
A professzor óvóhelyet alakított ki magának a használaton kívüli
melegházban.
Ophélie-t aggasztotta Octavio hallgatagsága. A fiú felhúzott lábbal
kucorgott egy sarokban a földön, egy puha gyomkupacon.
A verekedésben feldagadt ujjaival görcsösen markolta a térdét, hátha
úgy hamarabb elmúlik a remegés. Szemébe lógó frufruja függönyként
takarta az arcát.
Ophélie valami ibriket keresett. A tárgyak itt is ugyanolyan ijedősen
viselkedtek, mint Wolf professzor otthonában, láthatóan nem szoktak
kézhez; amint Ophélie közelített feléjük, bemenekültek a legközelebbi
zugba, mint a rákok a parti sziklák odvaiba. Egy alumíniumbögrét azért
mégiscsak sikerült nagy nehezen elkapnia, mielőtt az elbújhatott volna
egy kaktusz mögött. Teleeresztette vízzel, majd miután valamelyest
megzabolázta, belemártotta a zsebkendőjét, hogy lemossa vele Octavio
arcát. A fiú hagyta, nem tiltakozott; oldalt kijelölt magának egy pontot,
és azt bámulta, hogy ne kelljen Ophélie szemébe néznie.
Az aranyláncával együtt mintha a büszkesége is odalett volna.
– Köszönöm! – motyogta ápolás közben Ophélie. – Nem felejtem el,
amit értem tettél.
Octavio keserűen elhúzta a száját.

418
 – Feleakkora hős sem vagyok, mint amilyennek hiszel. Meg akartam
ütni, rögtön abban a pillanatban, ahogy odaállt elém. Really meg
akartam ütni. És még most is, hogy meghalt, a legszívesebben még
mindig ütném. Mert átlátott rajtam, olyasmit látott bennem, amit
magam elől is titkoltam. Ha anyám megtudja, mit csináltam…
Márpedig meg fogja tudni – helyesbített, miután átgondolta, és látszott
rajta, mennyire megveti önmagát. – Én magam mondom el neki.
Ophélie a vértől vörösre festett vizet bámulta az
alumíniumbögrében, amely megint ficánkolni kezdett a kezében.
Mennyi mindent rejtegethetett, mennyi mindent fojthatott el magában
ez a fiú csakis azért, hogy az anyja ne ítélkezzen felette! Ophélie
elővette az ezüstszárnyakat a zsebéből, és visszaadta neki.
– Tégy belátásod szerint! – mondta. – Te jó ember vagy.
Wolf professzor a melegház belseje felé fordult, mire a távcsöve
hangos csattanással kicsire összetolta magát.
– Na, megérkezett a családi gárda. Valaki nyilván értesítette őket.
Szépen elrendelik a nyomozást, és a végén, mint mindig, megállapítják,
hogy szerencsétlen baleset történt. Mi más, elvégre gyilkosság a mi
csodálatos városállamunkban nem fordulhat elő!
Octavio felnézett a magasra nőtt gazcsomók közül. Felháborodottan
összeráncolta a szemöldökét, amitől újból kiserkedt belőle a vér.
– Amit mond, az súrolja a hazaárulás vétkét, professzor. Nem fogom
feljelenteni, amennyiben hajlandó Eulalie tanonccal és velem együtt
tanúskodni. Pontosan és tényszerűen be kell számolnunk az itt zajlott
eseményekről.
Igazság szerint Ophélie nem feltétlenül ragaszkodott volna a
hivatalos meghallgatáshoz. Mert ha belemegy, hogy vallomást tegyen,

419
akkor igazolnia kell magát, és onnantól nincs megállás, egyik
kényelmetlen kérdés követi majd a másikat, amit lehetőleg szeretett
volna megúszni.
De Wolf professzor megoldotta helyette a problémát: felkapott egy
karabélyt a fegyvertárából, és egyenesen rájuk fogta.
– Maguk innen nem mennek sehová! – sziszegte.
A fegyver ugyanolyan ósdi volt, mint az a muskéta, amelyik az
udvarban véletlenül elsült, de úgy tűnt, a professzort nem különösebben
zavarja, hogy ez a mordály is csütörtököt mondhat a kezében.
A szakálla már így is meg volt pörkölődve.
– Miben sántikáltak az ajtóm előtt? Ki küldte magukat?
Octavio bronzbarna bőre ólomszürkébe váltott. A Merész elől nem
hátrált meg, mert amikor vele szembekerült, az erőszak még csupán
elvont fogalomként létezett a fejében. De azóta felszínre tört belőle, és
fizikailag is megtapasztalta a saját testi erejét.
Ophélie a maga részéről ügyet sem vetett a karabélyra. Egyedül a
félelmet látta a professzor szemében. Ugyanazt a páni félelmet, amelyet
maga is jól ismert, mert odalent az udvarban őt is a hatalmába kerítette.
– Saját akartunkból kerestük fel önt – felelte. – A segítségét akartuk
kérni. És én azon felül a bocsánatát is – tette hozzá, miután vett egy
nagy levegőt –, amiért megsértettem az olvasók szakmai becsületét, és
súlyos vétket követtem el önnel szemben, ráadásul a saját fedele alatt.
Joga van ahhoz, hogy az ellenségének tekintsen, de az érzés semmi
esetre sem kölcsönös.
A professzor ajka megrándult. A fegyvert nem tette le, de a csövét
lassan leeresztette.
– Miben akarták a segítségemet kérni?

420
 – Ön az egyetlen élő ember, aki érti, valójában mi történik, mi ez az
egész. És el is tudja mesélni – pontosított Ophélie, és közben
Medianára gondolt. – Aki megölte Miss Silentiát és a Merészt… Ön is
találkozott vele, már volt vele dolga, vagy tévedek?
Wolf professzor tekintete egy puskagolyó sebességével cikázott
idegesen Ophélie és Octavio között oda-vissza.
– Maguk ketten… maguknak fogalmuk sincs, mibe ártják bele
magukat. Egy jó tanács: ne kutakodjanak! Én képtelen voltam leállni,
és csak bajt hoztam ezzel a saját fejemre. Minél kevesebbet tudnak,
annál inkább biztonságban vannak.
Octavio, aki eddig csendben kuporgott a földön, nehézkesen felállt,
leporolta az egyenruháját, majd kiegyenesítette a vállát.
– Előfutártanoncok vagyunk. Nekünk kötelességünk a dolgok
mélyére látni. A jelszavunk: tájékozottság és tájékoztatás.
A professzor elnevette magát, de a fegyvert továbbra sem engedte ki
a kezéből. A tartózkodása azonban némileg oldódott; már kevésbé volt
morcos. Az arcizmai ellazultak, a karját leeresztette, mint aki a vállára
nehezedő súly alatt lassan kezd megtörni.
Ophélie úgy érezte, ideje könnyíteni a terhén, és ha engedi,
valamennyit átvenni belőle.
– Olvasta E. I. könyveit?
Érezte magán Octavio perzselő tekintetét, aki nem tudta mire vélni,
hogy pár óra leforgása alatt immáron másodszor hallja tőle ezt a
kérdést.
Wolf professzor idegesen lazított egyet a nyakmerevítőjén, mintha
nem kapna levegőt.
– Hogyan jött…? Honnan…? Mennyit tud?

421
 – Keveset, ugyanakkor talán túl sokat is. Ha van okom félni, akkor
nem ártana tudnom, mitől és miért. Tudnom kell az igazságot. Ha mást
nem is, legalább az ön változatát – fejezte be szelíden, némiképp
megengedően.
Hosszúra nyúló vívódás után Wolf professzor leereszkedett a tábori
ágyra, és letette maga mellé a karabélyt. Fáradtnak tűnt, mint akinek
már nincs ereje folytatni az ellenállást.
– Az én változatomban az igazság úgy fest – dünnyögte, és közben a
nyakmerevítőjét lapogatta –, hogy gyáva ember vagyok. Kerítsenek
maguknak széket. Ez el fog tartani egy ideig.
Amint ezt kimondta, a bozótból előszökellt két összecsukható kerti
szék, és félénken, lábujjhegyen odasomfordált a fiatalokhoz. De a
társaságban mindkettő olyan bátortalanul és szégyellősen viselkedett,
hogy Ophélie kénytelen volt teljes súlyával ránehezedni a sajátjára,
nehogy az meggondolja magát, és egy óvatlan pillanatban kihátráljon
alóla. Ophélie alig várta, hogy megkapja a kirakóshoz a hiányzó
darabokat.
A professzor egy ideig csak sóhajtozott, és fekete olvasókesztyűjét
babrálta.
– A régi világ háborúival foglalkozom, az a szakterületem. Jóval
azelőtt kezdtem, hogy a szó bekerült volna az Indexbe – fűzte hozzá
kissé ingerülten, miután elkapta Octavio szigorú pillantását. – Talán
nem műveltem olyan virtuóz módon a tudományomat, mint ahogyan
maguk fogják, de a kormeghatározás egyik legelismertebb
szakembereként tartottak számon. Az Emlékmű és azon belül is főként
az a katonai iskola, amely egykor a falai között működött, azóta izgatta
a fantáziámat, amióta csak az eszemet tudom. Annak idején teljes körű

422
hozzáférésem volt a Secretarium anyagaihoz, elolvashattam mindent,
ami a kezdetekből fennmaradt. Aztán egyre-másra jöttek ki az újabb és
újabb törvények és határozatok, én pedig tétlenül néztem, ahogy a
szakterületem egyre inkább visszaszorul. LUX Lordjai egyik napról a
másikra kizártak a Secretariumból. A fegyvereket, kitüntetéseket,
emlékiratokat, levelezéseket – sorolta, és az ujjain is számlálta –, a
háborús gyűjteményt egy az egyben kiszórták az Emlékműből, akár a
szemetet. Aztán jöttek a könyvek. A kémregények, a bűnügyi
regények, a kalandregények, minden ilyesmi eltűnt a polcokról.
Szabályos tisztogatás folyt!
Wolf professzor szeme villámokat szórt a két tanonc felé, mintha ők
ketten személyesen is felelősek lennének a történtekért.
Ophélie mélyen átérezte, amiről beszél, de persze ezt az érzését nem
oszthatta meg vele; a múzeuma kiürítését Animán ő is úgy élte meg,
mintha levágták volna a fél karját.
– Az Emlékmű ma már csak halvány visszfényét mutatja annak,
amilyen diákkoromban volt, a kettőt össze sem lehet hasonlítani –
folytatta Wolf professzor. – Idővel egyre kevesebb forrást találtam a
kutatásaimhoz. Azt is végignéztem, és nem tettem ellene semmit,
ahogy az ismeretterjesztő könyvek, a levéltár és a történelmi tárgyú
irodalmi művek állományát tudatosan és módszeresen leapasztották. És
még nem is ez volt a legrosszabb. Az az átkozott Akusztikus… Miss
Silentia… Gyakorlatilag a nyomomba szegődött, folyamatosan rajtam
tartotta a fülét. Amint meghallotta, hogy belelapozok egy könyvbe,
máris ott termett, és az adott művet gondolkodás nélkül küldte a
cenzori hivatalba. Minden lépésemet és mozdulatomat úgy figyelte,
mintha én lennék a keselyű, amelyik megtalálja és megmutatja neki a

423
rothadó tetemet. Az volt a feltevése, hogy azokban a könyvekben,
amelyeket egy olyan felkészültségű és érdeklődésű tudós, mint én,
levesz a polcról, mert méltónak tartja a figyelmére, minden bizonnyal
hemzseg a felforgató tartalom, és az ő szempontjából a dolog
nagyszerűen működött is. Én meg a végén már az időm nagy részét
azzal töltöttem, hogy próbáljam őt elkerülni; állandóan csak
lopakodtam, nehogy véletlenül meghallja, merre járok éppen. Így
keveredtem szerencsétlenségemre az ifjúsági részlegbe.
Egy váratlan, a korábbiaknál erősebb széllökés megrázta az egyik
üvegtáblát. Több se kellett a professzornak, azonnal talpra ugrott, és
célra tartotta a fegyverét. Ahogy dús, fekete szemöldöke alatt meregette
a szemét, úgy tűnt, nem áll messze attól, hogy megtébolyodjon.
Ophélie szintén nem volt egészen nyugodt, maga körül a bozóttá
sűrűsödött gazt fürkészte. Biztosan csak a professzor üldözési mániája
ragadt át rá, de már megint nem tudott szabadulni attól a nyomasztó
érzéstől, hogy valaki figyeli.
Miután a professzor mindent ellenőrzött, és elrendezte magában,
hogy az iménti robaj csak téves riasztás volt, megtörten
visszaereszkedett az erősen nyikorgó, rozsdás tábori ágyra. A kezét
végighúzta az álmatlanságtól beesett és a szorongástól elgyötört arcán.
– Azok a könyvek… E. I. könyvei elsőre nem keltették fel
különösebben az érdeklődésemet. Mint minden magát valamire is tartó
bábeli ifjonc, gyerekkoromban egyszer-kétszer én is felmásztam arra a
létrára, amelyre gyerekeknek nem szabadott volna, hogy elérjem őket.
De mivel a meséket halálosan unalmasnak találtam bennük, egyhamar
vissza is tettem a könyveket a helyükre.

424
 Octavio úgy, ahogy volt, keresztbe tett lábbal, karba font kézzel
bólogatott. Ha másban nem is, ebben az egyben osztotta a professzor
véleményét.
Ez a nagy egyetértés csak még jobban felpiszkálta Ophélie
kíváncsiságát.
– És mi változott? – kérdezett közbe. – Mit fedezett fel azokban a
könyvekben, ami gyerekkorában nem tűnt fel?
A professzor elfintorodott. Valahogy úgy, mint amikor az ember
belekortyol egy bögre langyos tejbe, és a várt helyett savanyú ízt érez a
szájában.
– Őszintén? Eleinte semmit. Pont ugyanolyanok voltak, mint az
emlékeimben: ugyanazok a jól fésült történetek, ugyanaz a nehézkes,
régies stílus, ugyanaz az elavult, megkopott nyelvezet. Ezek a mesék jó
körülhatárolható céllal íródtak: hogy megénekeljék az új világ
szépségét. Hogy elmondják, az emberiség keresve sem találhatott volna
nagyszerűbb szülőket magának a huszonegy családfőnél! – szónokolta
olyan színlelt lelkesedéssel, hogy még a szeme is fennakadt tőle. – Meg
azt, milyen varázslatos módon népesítették be újra a világot! Hogy
milyen csodálatos, ahogy átörökítették a képességeiket a
leszármazottaiknak! Hogy hála nekik, a világban megjelentek a tárgyak
mesterei, a tér mesterei, a tömegvonzás mesterei és az egész díszes
kompánia! Hogy a háborúk után végre beköszöntött a béke! Az egész
csak egy nagy halom handabanda. Eszem ágában sem lett volna ennél
jobban belemerülni a dologba, ha nem lett volna ott… még valami.
A professzor nagyot nyelt a nyakmerevítője szorításában. Ophélie
csüggött minden szaván, egy pillanatra sem vette le a szemét róla, és a

425
nagy figyelemben annyira előrecsúszott a széken, hogy az majdnem
ledobta magáról.
– Még ha E. I. történetei egy fabatkát sem érnek – folytatta a
professzor elhaló hangon –, a könyvek a maguk tárgyi valójában
sehogyan sem akartak kimenni a fejemből. Hogy értsék, miről
beszélek: azok a kötetek nem változatlan utánnyomások, hanem mind
eredeti, legelső kiadások, amelyeknek megítélésem szerint nem kellett
volna ilyen bámulatosan jó állapotban megmaradni. Sőt, ha engem
kérdeznek, a korához képest mindegyik túlságosan jó állapotban van.
És kormeghatározásban, ugye, verhetetlen vagyok – mosolyodott el
némi keserűséggel a hangjában. – Meg voltam győződve arról, hogy az
az emléktáros, aki feldolgozta őket, és bevezette az adataikat a
katalógusba, egész egyszerűen melléfogott, elnézte a dolgot. Kizártnak
tűnt, hogy azokat a meséket alig egy évszázaddal a Nagy Szakadás után
nyomtatták, a külsejük alapján nem lehettek olyan régiek. A szakmai
lelkiismeretem azt diktálta, hogy felajánljam az olvasói szolgálataimat
az Emlékmű vezetésének, hogy annak rendje és módja szerint
felülvizsgálhassam az egész sorozatot. De nem – dünnyögte a
professzor nem is annyira Ophélie-nak és Octaviónak, akikről mintha
meg is feledkezett volna, mint inkább magának. – Nem is a
lelkiismeretem, az önérzetem hajtott. Azt akartam, hogy megbánják,
hogy félresöpörtek, hogy már nem tartottak igényt a tudásomra –
mosolyodott el megint, ezúttal szomorú beletörődéssel. – De nem elég,
hogy egyértelműen visszautasítottak, a kezdeményezésem miatt Miss
Silentia is felfigyelt E. I. műveire.

426
 Ophélie visszatartotta a lélegzetét. A kirakós kezdett összeállni a
szemüvege előtt. Hát ezért akarta Miss Silentia az összes kötetet
megsemmisíteni: mert Wolf professzor érdeklődést mutatott irántuk!
– És mit csinált? – kérdezte.
– Elkövettem életem legnagyobb baklövését. Elloptam egy könyvet.
Octavio nem szólt egy szót sem, de a szemében kigyulladt a parázs.
A bábeli értékrend szerint a lopás az egyik legsúlyosabb bűnnek
számított.
Ophélie nem osztotta a rosszallását.
– És az a könyv még mindig a birtokában van? A csodák ideje az,
nemde? Megnézhetném?
– Nem.
A professzor válasza úgy érte Ophélie-t, mintha végigvágtak volna
rajta egy korbáccsal.
– Nem?
– Nem, nem nézheti meg. Nem, nem A csodák ideje volt az. Nem,
nincs már a birtokomban. Ha az én változatom érdekli – intette rendre –
, akkor türelmesen ki kell várnia a végét, ifjú hölgy.
Ophélie becsukta a száját, és egyelőre magában tartotta a további
kérdéseit.
– Elloptam egy könyvet – ostorozta magát Wolf professzor. –
Találomra felkaptam egyet E. I. kötetei közül, elrejtettem a kabátom
alatt, és Miss Silentia szemfülességét kijátszva kisétáltam vele az
Emlékműből. Alighogy hazaértem, belém hasított, hogy micsoda
szörnyűséget tettem – suttogta, és lehajtotta a fejét. – Amiatt soha nem
volt bűntudatom, hogy olyan szavakat használok, amelyek tilalom alá
esnek, vagy tiltott tárgyakat gyűjtök, de a lopás, az más… Ezzel csak

427
azokat az emléktárosokat igazoltam, akik nem tartottak méltónak a
professzori rangra. Arra gondoltam, küldök egy sürgönyt Sir Henrynek,
amelyben mindent töredelmesen bevallok neki, elregélem, miért tettem,
amit tettem, és panaszt emelek Miss Silentia ellen. Sir Henrynek nincs
valami jó híre a Lordok között, azt mondják, nem az az érzelgős fajta,
de a könyvek megsemmisítése ellen mindig felemelte a szavát.
Ophélie-nak gombóc gyűlt a torkába. Valahányszor Thorn szóba
került, valami sajogni kezdett a bensőjében.
Wolf professzor fancsali, vicsorgó mosolyát maró önvád hatotta át.
– De nem léptem a tettek mezejére. Nem kerestem fel Sir Henryt. És
nem panaszoltam be senkit. Ehelyett elolvastam a könyvet, a
kezemmel.
A professzor ettől a vallomástól olyan mélyen magába roskadt, hogy
Ophélie és Octavio egy idő után összenézett. A tudós arca elfehéredett.
Halántékán kiütközött a verejték. Ahogy közeledett az elbeszélése
végéhez, az arcizmai egyre jobban megfeszültek. Egész testében
remegett, és vele együtt a nyakmerevítője és a nyikorgó ágy is.
– And? – unszolta Octavio. – Az a könyv, amelyet… elemelt,
későbbi kiadás volt? Ahogy gondolta?
A noszogatásra Wolf professzor összeszedte magát.
– Nem, fiatalember. Tévedtem. Magam sem akartam elhinni,
mekkorát. E. I. könyvei még annál is régebbiek, mint azt eredetileg
feltételezték.
Wolf professzor bedugta a kezét a matrac alá, és előhúzott egy
csomag cigarettát, amelyet máshol nem szerezhetett be, csakis a
feketepiacon. Amíg az öngyújtó lángja fel nem lobbant, Ophélie-nak
fel sem tűnt, hogy az üvegház falain kívül időközben beköszöntött az

428
esti szürkület. És a természet is elcsendesedett: a szél elállt, a zümmögő
és ciripelő rovarok is nyugovóra tértek.
– E. I. meséi nem a Nagy Szakadás után íródtak – fújta ki a füstöt
Wolf professzor –, hanem előtte.
Ophélie hátán végigfutott a hideg, az egész gerince bizsergett,
mintha áramot vezettek volna belé.
– Az lehetetlen… – hebegte Octavio.
Wolf professzor beleszívott a cigarettájába. A füstfelhő kísérteties
hangulatba borította a melegházat, amit a professzor sejtelmes hangja is
fokozott.
– Én is így véltem. Az egyik oldal sarkából lenyisszantottam egy
darabot, és elküldtem egy jeles kollégámnak anélkül, hogy elárultam
volna neki, honnan származik a minta. Alátámasztotta a feltevésemet.
Még a papír összetétele sem hasonlít semmi általunk ismert anyaghoz,
a tartóssága pedig minden elképzelést felülmúl. Másként mondva –
magyarázta lassan, szinte szótagolva a professzor – E. I. a meséiben
nem egyszerűen és unalmasan leírta az új világot. Hanem előrevetítette.
Ophélie olyan eszeveszetten szédült, mintha a széke nem is a földön
állna, hanem az égen lebegne a végtelen semmiben. Utoljára akkor
érzett ilyesmit, amikor Faruk Könyvét olvasta.
– A Nagy Szakadás, a szilánkok, a családfők, a világ, ahogyan ma
kinéz… – sorolta a professzor. – Mindez egy hatalmas terv része. Előre
kitalálták. És E. I. ezt tudta.
– Az lehetetlen – bukott ki ismét Octavióból.
A szeme villogott, mint éjjel a vadállatoké. A melegház már
majdnem teljesen sötétbe borult. A növényekből csupán halvány
körvonalak látszódtak a homályos üvegtáblák éjkék háttere előtt.

429
 Az egyetlen apró, narancssárgán parázsló pont is kialudt, amikor
Wolf professzor elnyomta a cigarettát egy üres konzervdobozban.
A történet végét a tudós távirati stílusban foglalta össze:
– E. I. könyvei veszélyesek. Megfeneklett miattuk az életem. Szó
szerint. Lebucskáztam a lépcsőn.
– Ki? – kérdezte Ophélie, nem bírt a türelmetlenségével. – Ki lökte
le?
Wolf professzor légzése felgyorsult a sötétben.
– Nem lökött meg. Nem volt rá szükség. Csak megjelent előttem…
egyszer csak ott termett. Hozzám sem kellett érnie, meg sem kellett
szólalnia. Maga a jelenség is elég…
A professzor elhallgatott. Nem tudta kimondani. A rémülettől a
torkán akadt a hang.
– És akarják tudni, mi a legnagyobb fricska az egészben? Hogy még
csak nem is emlékszem, hogy nézett ki. Látom magamat, ahogy
felmegyek a lépcsőn. Odafent várt. És aztán… nem is tudom… olyan
volt, mintha egy rémálomba zuhantam volna bele… nem… nem is én
zuhantam bele… az fonódott körém. Sem egy kép, sem egy hang nem
maradt meg belőle. Csak az érzés, ahogy elnyel az űr.
A megsemmisülés felfoghatatlan érzése a maga minden rettenetével –
sóhajtott a professzor, majd egymás után többször próbálta minél
mélyebben beszívni a tüdejébe a levegőt, ütemesen, hogy
megnyugodjon. – A szállásadónőm talált rám másnap, ahogy ájultan
feküdtem a lépcső tövében, testben és lélekben összetörten. Ami pedig
a lopott könyvet illeti, csak később vettem észre, hogy eltűnt a
dolgozószobámból. Aztán megtudtam, hogy visszakerült a helyére az

430
Emlékműbe. Nem lett ügy belőle, mintha az egész meg sem történt
volna. Persze Bábelen az emberek csak azt látják, amit látni akarnak.
Az ágy hangosan megnyikordult: a professzor felállt.
– Hát, tessék, ez lenne az én változatom az igazságról – mondta
kedélyesen. – És a folytatás még az eddigieknél is szánalmasabb.
Amikor hírét vettem, hogy az Emlékműben újabb támadások történtek,
összepakoltam, otthagytam csapot-papot, és mint egy gyáva nyúl,
bevackoltam magam ide. Féltem, egyenesen rettegtem, zsigerileg, hogy
visszajön, és ismét meglátogat. Miközben még arról sincs fogalmam,
kiről beszélek, ahogy azt sem értem, mit akar. Egyedül abban vagyok
biztos – vetette oda a foga között –, hogy azzal, hogy idejöttek, őt is
idevonzották.
Ophélie fejébe hirtelen belenyilallt az álmában hallott
figyelmeztetés. Ha E. I. után kutakodsz, a másik megtalál.
– Azt hiszem, én tudom, mit akar – suttogta. – Miss Silentia E. I.
összes meséjét elégette, bedobatta őket a hamvasztóba. Valószínűleg
amiatt jutott… ööö… ki neki is a rémületből. Az összes mesét –
hadarta, még mielőtt Octavio és Wolf professzor közbeszólhatott volna,
mert már mindkettő nyitotta a száját –, egy kivételével. A csodák ideje
megmaradt, mert valahogy kikerült a forgalomból. Ha igazam van, és
az ön rejtélyes látogatója E. I. műveit védelmezi, akkor azt a kötetet
keresi. Talán Mediana és a Merész akarva-akaratlan keresztülhúzta a
terveit, ki tudja?
A költői kérdés megválaszolatlanul maradt. Hármukra súlyos,
legalább olyan áthatolhatatlan csend telepedett, mint az éjszaka, amely
most már tényleg leszállt a tájra. Az üvegházban Octavio elkerekedett
szeme volt az egyetlen fényforrás.

431
 Wolf professzor árnya végül rászánta magát, hogy megmozduljon.
Ophélie ültő helyében felugrott, amikor az ölébe lökött egy teli kosarat,
amelyből finom fügeillat áradt.
– Egyenek és aludjanak, addig én őrködöm. Ilyen későn már nincs
egyetlen szárnyhajtány sem, amelyik visszavinné magukat a
konzervatóriumba. Az ágyhoz ne menjenek közel – dünnyögte,
miközben elindult az őrhelyére. – Ha valaki ráfekszik, aki nem én
vagyok, összecsukódik, akár egy kagyló.

432
 A MEGHALLGATÁS

Ophélie egész éjjel a csillagokat bámulta a piszkos üvegen keresztül.

A melegházban időnként halk sercegés hallatszott, amikor a
messzelátónál görnyedő Wolf professzor bele-beleszívott a
cigarettájába. A beszámolója eléggé elkedvetlenítette Ophélie-t. Még
belegondolni is ijesztő volt, hogy a Nagy Szakadás és a szerteágazó
családalapítás előre kidolgozott terv szerint történt. És azt még mindig
nem tudta, kit takarhatnak az E. I. kezdőbetűk, hol lehet A csodák ideje,
és hogy azt a könyvet keresi-e Thorn. Ahogy a gyilkos kilétét sem
ismerte, aki a környezetében halálra rémisztgette az embereket.
Ismételten úgy tűnt, több a kérdés, mint a válasz.
Ophélie már éppen elbóbiskolt a magas fűben, amikor Octavio
megrázta, és felmutatott az égre: hajnalodott. Egymás után mindketten
megmosakodtak kicsit a kétes tisztaságú mosdófülkében. Az
egyenruhájukkal nem tudtak mit kezdeni, azok alaposabb tisztításra
szorultak.
Wolf professzor szó nélkül elnyomta a cigarettáját. Belebújt fekete
köpenyébe, elvette az ajtótól a muskétát, és tetőről tetőre haladva
visszavezette őket a tűzlétrához, amelyen előző nap felkapaszkodtak.
– Itt elválnak útjaink – mondta. – Maguk mennek. Én maradok.
Húzódozva elfogadta és megszorította Octavio kezét, majd nézte,
ahogy a fiú lemászik, de amikor Ophélie-ra került a sor, a vállánál
fogva visszatartotta.
– Bízik benne?
– Igen.
433
 Ophélie-t lepte meg a legjobban, hogy ilyen magától értetődően
rávágta a választ. Két nappal korábban Octaviót még inkább az
ellenfelének tekintette.
A professzor megszorította a vállát, de olyan erősen, hogy
belereccsent a kesztyűje.
– Attól még ne feledje, hogy Pollux Fiai közé tartozik! Mindazt,
amiről tegnap beszéltünk, el fogja mondani a feljebbvalóinak. A maga
helyében én nem bíznék olyan emberekben, akik belenyúlkálnak a
közös emlékezetbe, főleg most, hogy már maga is tudja, amit én tudok.
Ophélie bólintott.
– Volna egy kérésem – folytatta a professzor. – Ennyivel igazán
tartozik nekem, ifjú hölgy.
Ophélie megint bólintott.
– Ismer az Emlékműben egy Blasius nevű raktárost?
Ophélie erre már kicsit lankadtabban bólintott. Adósa volt a
professzornak, ez igaz, de ha olyasmit akart kérni tőle, amivel egy jó
barátját bajba sodorja, az már egészen más lapra tartozott. De Wolf
professzor legalább annyira zavarban volt, mint ő. Megperzselődött
szakálla maradványait gyámbászta, az ajkát harapdálta, mintha minden
szavát inkább háromszor megforgatná a szájában, mielőtt kimondja.
– Megtenné… megmondaná neki, hogy vigyázzon magára?
Ophélie a szemüvege fölül kinézett rá, és a kép hirtelen összeállt a
fejében. Az a férfi, akiről Blasius beszélt, amikor megvallotta, hogy
van valaki az életében, teljes életnagyságban ott állt előtte.
– Ő tudja? – motyogta. – Blasius tudja, hogy pontosan mi történt
önnel?

434
 A professzor gondterhelten összevonta a szemöldökét. Nem volt
valami jó bőrben. Kócos hajával, borostás arcával, karikás szemével
inkább hasonlított egy űzött vadra, mint köztiszteletben álló tudósra.
– Nem – morogta az orra alatt a professzor. – Ha megtudná, segíteni
akarna, és ha segíteni akar, akkor magát is óhatatlanul veszélybe
sodorja. Higgyen nekem, enélkül is van elég baja. Számíthatok
magára? Csak szóljon neki, hogy legyen elővigyázatos, és engem
lehetőleg ne is említsen előtte!
Ophélie két kézzel megragadta a tűzlétra korlátját, és óvatosan
rátette a csizmáját az első fokra.
– Azt hiszem, Blasius ezt jobb szerette volna az ön szájából hallani.
Azzal bámulatos lassúsággal leereszkedett a létrán. Sehogyan sem
találta a ritmust, iszonyatos nehézséget okozott neki, hogy
összehangolja a karját és a lábát, a jobb és a bal oldalát. Amikor
átvágott az udvaron, furcsa érzése támadt. Előző nap a helyszínen teljes
volt a felfordulás, mindenütt vörösen kavargott a por. Ehhez képest
ezen a hajnali órán a felszínen békés nyugalom honolt. A levegő nem
mozdult, és az idő is mintha megállt volna. Semmi sem utalt arra, ami
pár órával korábban azon a pár négyzetméteren lejátszódott.
Octavio az udvar közepén állt, és a talajt vizsgálta. Ophélie nem
tudta volna megmondani, pontosan hol hagyták a Merész holttestét,
nyoma mindenesetre nem volt a földön. Pollux gárdája jó munkát
végzett, mindent tökéletesen eltakarított. Ophélie-nak eszébe jutott a
Merész kisfia, és ettől elszomorodott. Vajon már értesítették és
kíméletesen tájékoztatták arról, ami az édesapjával esett? És voltak más
rokonai?

435
 – Menjünk – közölte szárazon Octavio. – Itt már nincs semmi
látnivaló.
Kiballagtak a peremre, fogtak egy gondolát, amely átvitte őket a
felhőtengeren, majd a városközpontba érve béreltek egy kétszemélyes
buszt, és elhajtattak vele a szárnyhajtány-állomásig. Amikor a
szerelvény felemelkedett velük a levegőbe, a nap még alig bújt elő, de a
kocsikban máris alig lehetett szabad ülőhelyet találni.
Ophélie a szemüvege sarkából Octavióra sandított. A fiú haja szokás
szerint az arcába lógott, és valamelyest eltakarta a sérüléseit. Egyedül
az volt feltűnő, hogy az ép szemhéja csúnyán feldagadt a
kialvatlanságtól. Octavio védekezően, karba tett kézzel ült, és
hüvelykujjával a kabátjára hímzett ezüststráfot simogatta. Ophélie
érezte, hogy valami megváltozott benne.
– Mit szándékozol csinálni? – súgta a fülébe.
Octavio megtámasztotta a homlokát az üvegen, és sokáig üres
tekintettel kifelé bámult az ablakon, mire a foga között végül
megszólalt:
– Well… Megütöttem egy embert, végignéztem egy gyilkosságot, és
egyetlen nap leforgása alatt több tilalomszegésnek voltam szem- és
fültanúja, mint egész eddigi életemben összesen. Tanítás után
mindenről őszintén beszámolok anyámnak. Elmondom neki a teljes
igazságot, ő pedig majd megmondja, mi részemről a helyes döntés. Mit
gondolsz?
Az utolsó mondatnál Ophélie felé fordult, a tekintetében valódi
érdeklődéssel. És akkor Ophélie rájött, mi változott meg benne.
A Vizionárius fiú mindeddig a magasból szemlélte az egész világot
anélkül, hogy egy pillanatra is megkérdőjelezte volna benne a saját

436
helyét és szerepét. Egyszerűen annyi történt, hogy befészkelte magát a
fejébe a kétely.
– Azt gondolom – felelte némi megfontolás után –, hogy ideje
magadnak dönteni arról, hogy neked mi tűnik a leghelyesebbnek.
Octavio a szemébe nézett.
– Azon gondolkozom, nem kezdelek-e egy kicsit megszeretni…
Ophélie lekapta az orráról a szemüvegét, nem hagyott neki időt,
hogy elvörösödjön. Koszosnak és büdösnek érezte magát – ebben az
állapotban ilyen vallomásra egyáltalán nem számított.
– Octavio…
– Ne is kezdj bele a szónoklatba! – vágott a szavába nyeglén. – Még
ha érdekelnélek is, akkor sem lehetne köztünk semmi, és nem csak a
szabályzat miatt. Az életünk enélkül is elég bonyolult, kár tovább
bonyolítani. És igazság szerint – tette hozzá enyhe gúnnyal – te
túlságosan zűrös lány vagy nekem.
Ophélie visszavette a szemüvegét, és Octavio vonásai ismét
kitisztultak előtte; sötét bőre és szeme határozottságot sugárzott az
ablakon beáramló ellenfényben. A fiú felszegett fejjel nézett maga elé,
mint aki máris a jövőjét tervezi. Ophélie azon kapta magát, hogy
csodálja. Termetre Octavio nagyjából ugyanakkora volt, mint ő, most
valahogy mégis sokkal magasabbnak tűnt, és csakis attól, mert volt
bátorsága szembenézni a gondolataival, az érzéseivel és a vétkeivel.
„Túlságosan zűrös, most komolyan?” – dőlt hátra Ophélie
kényelmesen az ülésen. Ezt tulajdonképpen megérdemelte.
A szárnyhajtány végre befutott velük az állomásra. Megérkeztek a
Jó Családhoz. Alighogy elindultak a konzervatóriumhoz vezető

437
fasoron, az összes őrtorony hangszórója egy szólamban ugyanazt a
felhívást harsogta:
– Eulalie tanonc és Octavio tanonc sürgősen jelenjen meg Lady
Heléna irodájában!
Riadtan összenéztek. Azért, mert házon kívül töltötték az éjszakát,
joggal járt büntetés, de tanítási időben Lady Heléna nem rendelte volna
be magához a tanoncokat, nehogy lemaradjanak valamiről, hacsak nem
volt rá nyomós oka.
Szapora léptekkel, némán átvágtak a kerten, ahol a közeledtükre
még a tücskök is elhallgattak, majd egy sor közlekedőn és folyosón
siettek át. Amint elhaladtak Heléna Árváinak auditóriuma előtt, a
teremben az összes fej feléjük fordult, és a nyitott ablakokon át minden
szempár rájuk szegeződött. Egy effajta idézés mégiscsak jobban
izgalomba hozta a diákokat, mint bármelyik hétfői távelőadás, amely a
fejhallgatókon keresztül épp szólt a fülükben, ráadásul egyben azt is
jelenthette, hogy két vetélytárssal kevesebbel kell megküzdeniük a
virtuózjelöltségért.
Ophélie alig kapott levegőt, amikor meglátta a hivatali épület
bejáratánál horgonyzó léghajót, és az oldalán a fehér alapra arannyal
odapingált hatalmas, emberarcú napkorongot.
– Megelőztek minket – szólalt meg Octavio.
Innen már csak néhány oszlopcsarnokon és lépcsőn kellett
végigmenniük, mire megérkeztek az igazgatói irodába. Ophélie-nak
beletelt néhány percbe, hogy a kinti verőfény után a szeme megszokja a
benti félhomályt. Heléna elefántkóros alakja a márványlapú íróasztal
mögött terebélyesedett; a székéből kilógó karok kivételesen nem
hajladoztak, mellette pihentek. A helyiségben a beidézett két tanoncon

438
és a családfőn kívül még három személy tartózkodott: a családi gárda
egy tagja, aki a sisakját a hóna alá csapta, egy elálló fülű fényképész és
Lady Septima. Ez utóbbinak szinte a szeme sem rebbent, amikor
meglátta a fia sebektől elcsúfított arcát.
– A tudás a békét szolgálja! – vágta magát vigyázzba Octavio és
Ophélie.
– A tudás a békét szolgálja! – viszonozta a köszöntésüket a gárdista.
A férfi szakállának a vége felfelé kunkorodott, és minden szálja
ezüstösen csillogott sötétbarna bőrén. Széles, lapos, egy oroszlánéra
emlékeztető orra alapján Nazális lehetett.
– Szeretnék előre bocsánatot kérni Lady Septima fiától, ha ezzel a
meghallgatással bárminemű kellemetlenséget okoznánk neki. Tisztában
vagyok vele, hogy az avatási ceremónia közeleg, és nyilván nem
szívesen áldozza fel a tanulásra szánt időt.
„Rendben – gondolta Ophélie. – Én nem is számítok, az én időm
nem drága.” A kereteket legalább tisztán lefektették.
– Jelen helyzetben Octavio nem a fiam, hanem ugyanolyan tanonc,
mint az összes többi – közölte Lady Septima szenvtelenül. – Ahogyan
én sem anyai minőségemben vagyok jelen, hanem Sir Pollux hivatalos
képviselőjeként. Kérdezze ki legjobb tudása és kötelessége szerint!
A gárdista beleegyezően biccentett egyet, majd minden további
köntörfalazás nélkül letett az asztalra valamit, ami halk csilingeléssel
koppant a márványon.
– Octavio tanonc, az itt látható tárgy az ön tulajdona?
Az asztalon az aranylánc hevert, amelyet a Merész leszakított róla.
Ophélie-nak felfordult a gyomra, amikor meglátta, hogy a lánc egyik
végén ott maradt Octavio bőréből egy darab.

439
 – Igen, az enyém, sir – felelte az érintett.
– Tegnap találtuk egy külvárosi ház udvarában annak a hírhedt
felforgató egyénnek a holtteste mellett, aki évek óta körözés alatt áll.
Az az egyén művelte ezeket önnel? – kérdezte a gárdista, és Octavio
sérüléseire mutatott.
– Igen, ő volt, sir, de a halála nem engem terhel.
A gárdista megértően elmosolyodott, amitől ezüstfényű bajsza
kétoldalt felkunkorodott.
– A haláláért senki sem felelős. Aggodalomra semmi oka, milord,
vizsgálatunk tárgyát nem az illető halálának körülményei képezik.
Ophélie értetlenül állt, és el sem tudta képzelni, ha nem ez, akkor
vajon mi érdekelheti az egybegyűlteket. Az emlékeiben még elevenen
élt a kép, ahogy a Merész kidülledt szemmel, kiáltásra nyílt szájjal,
görcsbe rándult tagokkal ott feküdt a földön. Bábelen az emberek csak
azt látják, amit látni akarnak… Magában igazat adott Wolf
professzornak.
Az asztal mögé pillantott, Helénára, aki hosszú, póklábszerű ujjait
egymásba fonva mozdulatlanul ült a karosszékben. A látóberendezését
a vendégeire szegezte, akár egy színházi látcsövet, és úgy tűnt –
legalábbis egyelőre –, beéri a néma szemlélődő szerepével.
– Azt kívántuk igazolni – folytatta a kihallgatást a gárdista –, hogy
az úgynevezett Majdnemmakulátlan Merész valóban folyamodott-e
önnel szemben testi erőszakhoz. Sajnálatos, hogy ezt kell mondanom,
de az a bajkeverő felettébb nagy, bár kétes értékű népszerűségnek
örvendett városállamunk népességének legelesettebb és
legbefolyásolhatóbb rétegeiben. És határozottan szeretnénk elkerülni,

440
hogy a halála hőssé emelje a hívei szemében – dörögte a
méltatlankodástól kitágult orrlyukakkal.
Az irodában váratlanul erős fény villant. Az elálló fülű fényképész
készített egy felvételt Octavióról. Ophélie-nak szemernyi kétsége sem
volt afelől, hogy másnap a Hivatalos Hírmondó legfrissebb száma tele
lesz a küzdelemben szerzett harci sérüléseinek felnagyított képeivel.
– Ennyi lett volna – zárta le a meghallgatást a maga részéről a
gárdista, és a fejébe nyomta az aranysisakját. – Köszönöm az
együttműködését.
– Én is folyamodtam testi erőszakhoz, vétkeztem.
Octavio vallomása nyomán az irodában megfagyott a levegő. Lady
Septima rezzenéstelen szemhéja alól alig észrevehetően kicsapott egy
szikra. A fényképész kétrét görnyedve ledermedt, miközben épp a
felszerelését pakolta vissza a táskájába. Csak Heléna maradt
megingathatatlan, akár a kőszikla.
Octavio a felszínen nyugodtnak tűnt. De Ophélie egy lépéssel
mögötte állt, és látta, ahogy a háta mögött egyik kezével megszorítja a
másikat, hogy ne remegjen annyira. Erősen fontolgatta, hogy előrukkol
az egész történettel, elmond töviről hegyire mindent, de Octavio a
szeme sarkából olyan szigorú pillantást lövellt felé, amely egyszeriben
jobb belátásra bírta. Ezt a csatát Octavio egyedül akarta megvívni.
– Feltételezem, a holttesten találtak külsérelmi nyomokat,
duzzanatokat – mondta konokul a maga igazát Octavio. – Azokat én
okoztam az ütéseimmel.
A gárdista némi tanácstalankodás után kérdőn Lady Septimára
pillantott, majd megpödörte a bajszát.

441
 – Ez felettébb sajnálatos, indeed. Ugyanakkor úgy ítélem meg, hogy
ez a részlet nem tartozik szorosan a vizsgálat tárgyához,
következésképpen nem szükséges bevezetnem a jegyzőkönyvbe.
További kellemes napot kívánok önöknek!
Azzal a gárdista és a fényképész meghajolt, és mindketten távoztak
az irodából. Octavio olyan arckifejezéssel nézte a sarkukra csukódó
ajtót, amilyet Ophélie még sohasem látott tőle. Az elmúlt huszonnégy
óra eseményei közül egyik sem döbbentette meg ennyire.
– Részlet? – hüledezett. – Anyám, én ezt nem értem, nekem is
felelnem kell a tette…
Lady Septima egy szúrós pillantással elhallgattatta.
– Itt és most nem vagyok az anyja, Octavio tanonc. És a
rendfenntartó szervek döntéseit felülbírálni nem a maga dolga. Eulalie
tanonc, maga kezdeményezte a kirándulást abba a senkiháziak lakta
negyedbe?
A hangja pontosan ugyanolyan érdes volt, mint amilyen szúrós a
pillantása. Ophélie a csontjaiban érezte, hogy ez a nő mélységesen
gyűlöli. Úgy nézett rá, mint egy kártékony betolakodóra, aki letérítette
a tökéletes fiacskáját a helyes útról. És az ügyet személyesen kívánta
rendezni vele.
– Igen.
– Maga buzdította Octavio tanoncot, hogy csatlakozzon magához?
– Igen.
– Szándékosan idézte elő a találkozást a Majdnemmakulátlan
Merésszel?
– Nem.

442
 – De ki tudja jelenteni teljes bizonyossággal, hogy annak lehetősége,
hogy abban a negyedben találkoznak vele, egyenlő volt a nullával?
Ophélie összeszorította a fogát. Lady Septima olyan furfangosan
csavarta a kérdéseket, hogy mindenképpen sarokba szorítsa. Heléna
némán követte a kihallgatást, mintha ez az egész nem is tartozna rá. De
ha már Ophélie volt terítéken, családfőként nem neki kellett volna
inkább vezetnie a vizsgálatot ellene, nem pedig Pollux képviselőjének?
Mégsem volt különb a zsinóron rángatott ikertestvérénél?
– Ezt nem merném kijelenteni, de fogalmam sem volt…
– Tudatában van annak, hogy az avatási ceremónia a nyakunkon
van? – folytatta Lady Septima nem hagyva időt Ophélie-nak, hogy
kifejtse a válaszát.
– Igen.
– Tudatában van annak, hogy nemcsak hátráltatta a társát a
felkészülésben, de az életét is veszélybe sodorta?
– I-igen.
Ophélie kezdte elveszíteni az uralmat a hangja fölött. Lady Septima
minden egyes megszólalása egyre erősebb bűntudatot keltett benne.
– Kérek engedélyt bemutatni a tényeket az én szemszögemből –
szólt közbe Octavio. – A saját akaratomból kísértem el Eulalie
tanoncot. Közösen folytattunk nyomozást előfutárként. És amire
rájöttünk, az sokkal fontosabb, mint amiről jelen pillanatban itt
beszélünk. Ha hagyná, hogy elővezessük…
– A maga vallomását már meghallgattuk – sziszegte Lady Septima
ellentmondást nem tűrő hangon. – Octavio tanonc, utasítom, hogy
haladéktalanul térjen vissza az osztagához. De útközben tegyen egy

443
kitérőt az orvosi szoba és az öltőző felé. A megjelenése méltatlan az
intézményünkhöz.
Anya és fia hosszan farkasszemet nézett egymással, mintha azon
versenyeznének, ki bírja tovább tűzerővel. Ophélie figyelte, ahogy
Octavio szemében lassanként kihuny a parázs. Még akkor sem látott
ennyi szenvedést a tekintetében, amikor a Merész kitépte az arcából a
láncot. A sok-sok ábránd közül, amelyekben egész életében ringatta
magát, talán az volt a legértékesebb, amelyet az imént veszített el.
Kifelé menet hevesen becsapta maga után az ajtót. A zajra Heléna
fájdalmasan elfintorította húsos ajkát.
– Milady – kezdett újra bele Lady Septima, és a cipője sarkán
megtámasztva magát tett egy félfordulatot a családfő irányába. – Mivel
az ön egyik pártfogoltjáról van szó, a büntetést ön választhatja meg.
Mindazonáltal bátorkodom javasolni az azonnali kizárást.
– Tiltakozom!
Ophélie-ban úgy feltolult a harag, hogy attól a hangja is megjött.
Minden idegvégződése bizseregni kezdett. Most először érezte, hogy ha
akarja, ki tudja engedni a karmait. Valami mélyen nyugvó zsigeri
ösztön azt is megsúgta neki, hogyan használhatná őket, hogy úgy
meggyötörje velük Lady Septimát, mint ahogy az előbb ő meggyötörte
a fiát.
Csak rá kellett kapcsolódnia az idegrendszerével Lady Septima
idegrendszerére.
Elég lett volna hozzá egy gondolat.
Ophélie elfordította a szemüvegét. Mélyen beszívta a tüdejébe a
levegőt. De egy másodperc sem kellett hozzá, máris borzasztóan
elszégyellte magát, hogy majdnem engedett a kísértésnek.

444
 – Tiltakozom – ismételte ezúttal jóval fegyelmezettebben. – Nem
fogadom el a kizárást, amíg nem mondhatom el, amit mondanom kell.
– Hallgatom.
Heléna mélyről feltörő hangja olyan kísértetiesen kongott, mintha a
testét belülről ugyanolyan hideg márvány borítaná, mint az asztalát.
A meghallgatás kezdete óta most először nyitotta ki a száját. És
egyetlen szó is elég volt ahhoz, hogy maga körül tiszteletet
parancsoljon.
Ophélie minden figyelmét a rá szegeződő látóberendezés lencséire
összpontosította. El kellett vonatkoztatnia Lady Septimától: mert ha ez
a nő pár nappal az avatási ceremónia előtt bármire képes lett volna,
hogy eltávolítsa őt a közelből, az annyit jelentett, hogy tartott attól,
hogy Ophélie-t előléptetik virtuózjelölnek, vagyis hitt az
alkalmasságában. Ophélie annyival igazán tartozott Thornnak, hogy ha
már minden más téren csalódást okozott, ezt a lehetőséget nem hagyja
küzdelem nélkül kicsúszni a kezéből.
– Hálás vagyok, amiért annak idején kaptam esélyt, és végül
bekerülhettem a Jó Családba. Itt olyan minőségi képzésben
részesültem, amelynek köszönhetően nemcsak az örökölt képességemet
fejleszthettem, de a tudásomat is bővíthettem. Sokkal tartozom ezért, és
kemény erőfeszítéseket tettem, hogy becsületesen törlesszem az
adósságomat az olvasókörök hasznos tagjaként. Ahogyan azért is
kemény erőfeszítéseket tettem, hogy rászolgáljak arra a bizalomra,
amely lehetővé tette számomra, hogy helyettesítsem Medianát a
Secretariumban.
Ophélie megköszörülte a torkát és kiegyenesítette a hátát, hogy a
levegő szabadabban áramolhasson keresztül a hangszálain. Mégsem

445
hagyhatta, hogy a sorsa a hangerején múljon. Elérkezettnek érezte a
napot, hogy végre kieressze a hangját.
– Ha van valami, amit a tanulmányaimból egy életre megjegyeztem,
és bárhová megyek, magammal viszem, az az, hogy egy előfutár nem
várja, hogy az információ megtalálja, hanem elébe megy az
információnak, és begyűjti, amit csak lehet. És én ezt is tettem.
Felfedeztem, hogy az Emlékműben bizonyos első kiadású könyveket
tűzre vetettek, és meg akartam érteni az okát. Octavio tanonc segített
nekem a nyomozásban. Azt feltételeztük, hogy Wolf professzor képes
rávilágítani az ügy bizonyos homályos pontjaira, de nem találtuk
otthon. Ez vezetett ahhoz, hogy véletlenül belefutottunk a
Majdnemmakulátlan Merészbe.
Minden, amit Ophélie elmondott, tökéletesen megfelelt az
igazságnak, de a kelleténél jobban nem akart belemenni a részletekbe.
Nem bízott eléggé Lady Septimában ahhoz, hogy a kirakós
legfontosabb darabjait előtte is feltárja. Ettől függetlenül az a finom
rángás, amely Lady Septima szemhéján átfutott, arra vallott, hogy a
hallottakon ő is őszintén meglepődött.
Heléna lomhán fordult egyet a karosszékével.
– Igaz ez? Könyvégetés folyik? Nem ellenkezik ez az eljárás az
Emlékmű hivatásával?
– Nem volt tudomásom róla – ismerte be Lady Septima kelletlenül.
– Ez azonban magát nem menti fel a felelősség alól, Eulalie tanonc. Fel
kellett volna keresnie, és minderről be kellett volna számolnia nekem.
Ophélie tett előre egy lépést, amivel csupán annyit akart elérni, hogy
a sarkán megpendüljenek az ezüstszárnyak.

446
 – Nem állt rendelkezésünkre kellő mennyiségű megbízható adat.
Előbb utána akartunk járni a dolognak, hogy igazoljuk a tényeket.
Ahogyan öntől tanultuk, tanárnő.
Ez volt az igazi elégtétel, hogy Lady Septima ellen fordíthatta a saját
tanítását. És az utolsó mondat meg is tette a hatását: a nő, noha az
egyenruháján az aranyozás ugyanúgy csillogott, egyszeriben mintha
veszített volna a fényéből.
Heléna kibogozta hosszú ujjait, fogott egy tollat, és valamit
feljegyzett magának.
– Eulalie tanoncot nem küldjük el. Részt vehet az avatási
ceremónián, és ugyanolyan jogon, mint a többi diák, indulhat a
virtuózjelöltségért. Mindazonáltal – tette hozzá, még mielőtt Ophélie
belekezdett volna a hálálkodásba – az ügy kapcsán nagyképűségről és
meggondolatlanságról tett tanúbizonyságot. Ennél több alázatot várok
az előfutárjaimtól. Ebből következően úgy határozok, hogy Eulalie
tanonc a ceremóniáig fennmaradó időt az elkülönítőben tölti.
A tanulmányait nem fejezheti be, nem érintkezhet senkivel, a fegyelmi
vétségei pedig bekerülnek a személyi anyagába. Most lesz alkalma
végiggondolni a dolgokat, és magába nézni, tanonc – zárta le a
beszélgetést Heléna síri hangon. – Az elkülönítő tökéletes hely arra.
A végéből Ophélie már nem hallott semmit. A vére a fülében
dübörgött, és olyan hangosan, akár a mosógép dobja. A külvilágból
egyedül annyit fogott fel, hogy Lady Septima vigyorog, mint a
vadalma. Diadalmasan.

447
 A HATÁRMEZSGYE

Bár Ophélie nem tudta, pontosan hol az elkülönítő, hallani már hallott
róla. Az volt a konzervatórium legrettegettebb helyisége, amelyet azért
alakítottak ki, hogy legyen hol megrendszabályozni a keményfejű
diákokat. Azt beszélték, odabent egyetlen óra is egy egész napnak
tűnik, és ha valakit túl sokáig hagynak ott bezárva, félő, hogy az illető
beleőrül. Ophélie mindeddig igazán nem is hitt a létezésében, de tovább
nem tagadhatta: Elizabeth a kert végébe vezette, be a liánnal sűrűn
benőtt bozótosba, és megállt egy hatalmas ülő kőszobor előtt, amely
egy elefántfejű női alakot ábrázolt. A szobor akkora volt, hogy a fák
félig eltakarták, és ágaikkal és gyökereikkel minden hajlatába és
domborulatába belekapaszkodtak. Elizabeth felment a megemelt
talapzatra vezető lépcsőn, és a lábával kicsit megtisztította a terepet.
A zöld indák alól előtűnt egy kör alakú fémlap, olyan, akár egy
csatornatető.
– Nyisd ki, Eulalie tanonc! Ez a hagyomány.
Ophélie megragadta a fogódzót. A fedél valami igen ellenálló
ötvözetből készülhetett, mivel annak ellenére, hogy elég réginek tűnt,
egyáltalán nem fogott rajta a rozsda, és nem is szorult. Felemelni azért
nem volt egyszerű, mivel az anyagot nem sajnálták belőle: olyan vastag
volt, mint széltében egy felnőtt ember. Amikor Ophélie benézett alá, és
meglátta a talapzatban több méter mélyre vájt kútszerű sötét lyukat, a
szemüvege elsápadt.
– Muszáj lemennem oda.

448
 Nem kérdezte, inkább csak közölte, hogy biztassa magát. Tudta,
hogy nincs választása. A családfő így ítélkezett, és neki
engedelmeskednie kellett, különben egy életre törvényen kívül helyezte
volna magát.
Elizabeth egy laza mozdulattal bepottyantotta a lyukba az aszalt
gyümölcsökkel megrakott vesszőkosarat, amelyet magával hozott.
A kút fenekéről tompa puffanás hallatszott visszhangosan.
– Odalent találsz elegendő vizet, és lámpára sem lesz szükséged.
Nekem legalábbis ezt mondták. Még sohasem jártam az elkülönítőben.
A hét végén visszajövök érted, és elkísérlek a ceremóniára. Az
ennivalót oszd be, nem lesz utánpótlás.
Ophélie várta, Elizabeth mikor teszi végre hozzá, hogy „viccelek”,
ahogy szokta, de a lány vagy nem volt humoránál, vagy ő volt
kénytelen elfogadni, hogy ezúttal a helyzet véresen komoly. Ha csak
belegondolt, hogy hosszú napokon és éjszakákon át lent kell
gunnyasztania magányosan abban a sötét kútban, máris szorongani
kezdett a bezártságtól.
– Értesítené… értesítené Sir Henryt a történtekről?
– Miatta ne aggódj, tanonc! Hamar talál majd valakit a helyedre,
ahogy Medianáéra is talált.
Ophélie igyekezett nem mutatni, mennyire fájdalmasan érintik ezek
a szavak.
– Gondolja, hogy van még esélyem az előléptetésre? Belőlem is
lehet virtuózjelölt, mint önből?
– Nem, nem hiszem.
Ophélie hiába edződött már hozzá Elizabeth örökös
semlegességéhez, nem esett volna neki rosszul, ha a lány a kedvéért

449
egy pillanatra lemond róla. Amikor elindult lefelé a létrán, Elizabeth
utánahajolt, kisimította az arcából a haját, és betűrte a füle mögé.
– De Lady Helénában hiszek. Neked is ezt kellene tenned.
Ezzel a jó tanáccsal engedte útjára Elizabeth, mielőtt rázárta volna a
fedelet. Az utolsó kép, amelyet Ophélie a külvilágból megőrzött a
fejében, az ő szeplős arca volt. És az övé volt az utolsó hang is, amelyet
hallott: a madárcsiripelés, a majmok rikácsolása és a rovarzümmögés,
minden elhallgatott, és átadta a helyét a fülsiketítő csendnek. Ophélie-
nak a torkában dobogott a szíve, és egyszeriben elhatalmasodott rajta a
kétségbeesés.
Nem akart itt maradni egyedül.
Küzdött magával, nehogy dörömbölni kezdjen a fedélen, és
könyörögjön Elizabethnek, hogy eressze ki. De megállta. Hatalmasat
sóhajtott. A levegőt frissnek éppenséggel nem mondta volna, de
legalább volt. Nagy nehezen lefejtette az ujjait a kapaszkodóról, lejjebb
csúsztatta, és így, lépésről lépésre leereszkedett a létrán.
A kút fenekén héliopoliszi világító gömbök szolgáltatták a hideg
fényt. Az elkülönítőt mindenesetre a legszükségesebbekkel
felszerelték: volt benne egy vécécsésze, egy válaszfal nélküli zuhany,
egy mosdó, egy gyógyszeres szekrény, egy matrac és egy csomó tükör.
Rengeteg tükör. Valójában a helyiség összes falát tükör borította. Még
a padlót is. Amikor Ophélie lehajolt, hogy összeszedje a földről a
kosárból kiborult aszalt gyümölcsöket, minden mozdulata a
végtelenségig megtöbbszöröződött. Látta magát szemből, oldalról,
hátulról, és mindegyik tükörképe egyre kisebb volt. Úgy érezte magát,
mintha nem is egy szűk, zárt térbe került volna, hanem egy minden

450
irányba nyitott alagútba tele sok-sok kicsi Ophélie-val. Akik elől nem
menekülhetett.
A szigorúan vett használati tárgyakon kívül nem volt odalent semmi,
amivel elfoglalhatta volna magát, sehol egy telefon, sem periszkóp.
Írószereket és olvasnivalót sem kapott, hogy legalább a csendet
kitölthesse valahogy. Csak ő volt, egyedül ő. Minden mennyiségben.
Tökéletes hely arra, hogy végiggondolja a dolgokat.
Ophélie leült egy sarokba, felhúzta a térdét, és a karjára hajtotta a
fejét. Az idő lelassult, és nyúlósan körülfonta, akár a csiriz. Fogalma
sem volt, hány óra lehet – az elkülönítőbe órát értelemszerűen nem
tettek be –, az időérzékét hamar elveszítette, de ahogy ott kucorgott, a
tagjai egyre jobban elgémberedtek. Két átvirrasztott éjszaka után végre
igazán ráfért volna egy kis alvás. De nem tudott elaludni. Valahányszor
elbóbiskolt, a teste jelzett, finom, áramütésszerű ingereket küldött az
agyába, ami felriasztotta. A sarokból nem mert felállni, a tükörképei
fürkésző tekintete elől nem tudott hová bújni. Nem ült kényelmesen, de
inkább választotta a kemény földet, mint a pállott szagú matracot.
Mikor zárta rá Elizabeth a fedelet? Aznap? Vagy egy nappal
korábban? Odafent világos lehetett vagy sötét? Ha legalább a gong
lehallatszott volna… De a vízvezeték és a gyomra gurgulázásán kívül
semmilyen más zajt nem hallott.
Tehetetlenségében a kesztyűje varrásait rágcsálta, és közben
összevissza cikáztak a fejében a gondolatok: eltűnődött Istenen, a
Másikon, E. I.-n, LUX-on, a Nagy Szakadáson, a rejtélyes
ismeretlenen, aki jártában-keltében halálra rémíti az embereket.
De Ophélie mindenbe csak belekapott, hasztalan próbálta rendezni a
gondolatait. A tükrök miatt a figyelme állandóan elterelődött.

451
Tükörjáró volt. Egy ilyen helyen elemében kellett volna éreznie magát,
ő azonban csak tépelődött. Legutóbb, amikor tükörátkeléssel
próbálkozott, az eredmény lehangoló volt. Félt ismét szembesülni a
saját tükörképével, miközben tudta, hogy pontosan ez a félelem
akadályozza abban, hogy használja a képességét.
Félt, mert igazat adott Octaviónak: túlságosan zűrös lány volt.
És amúgy is hová mehetett volna? A Jó Család szilánkdarabján
egész idő alatt egyetlen tükörrel sem találkozott. A legközelebbi tükör,
amelyben nemrégiben látta magát, az Emlékmű mosdójában lógott a
falon, az viszont túl messze volt, ekkora távolságot nem tudott átlépni.
Ophélie még jobban összehúzta magát. Az igazi kérdés nem is az
volt, hová mehetne, hanem az, hogy egyáltalán minek menne oda.
Thorn már nem várta. Véget vetett az együttműködésüknek.
Önhittségében Ophélie azt gondolta, ezüsttálcán fogja átadni neki azt a
könyvet, amelyet annyira keres, és az ügy érdekében sok mindenen
keresztülment, sok mindent kiderített, mégsem került ahhoz
a könyvhöz közelebb. Sőt, nagy valószínűséggel még a saját
előléptetését is eljátszotta.
Nem tudott segíteni Thornnak. Ismét elbukott.
A fáradtságtól nem bírta tovább, elengedte magát, és leheveredett a
földre. Ahogy ott feküdt a végeláthatatlan tükörfelületen, és felnézett a
mennyezetre, maga fölött úgy látta a saját tükörképeit, mint megannyi
különös égitestet. Aztán már nem látott semmit. A gondolatai
szertefoszlottak, álomba merült, szó szerint, egyre mélyebbre és
mélyebbre.

452
Amikor felébredt, minden ködös volt körülötte, a képek elmosódtak, a
színek összefolytak, a hangok eltompultak, mintha egy tó felszíne alatt
ringatózott volna. Nem félt, nem is volt meglepődve. Tulajdonképpen
ritkán érezte magát ennyire nyugodtnak. Mintha a teret és az időt
összekötő gumikötélen táncolt volna. Ismerős volt neki ez a hely, ez a
közeg, több százszor járt már benne anélkül, hogy akár csak egyszer is
hosszabban megállapodott volna. Álmában belesüppedt az elkülönítő
tükörpadlójába, és nem tudott kimászni belőle. Elnyelte a semmi.
Elnyelte a mindenség.
Ott lebegett a köztes térben, a tükrök közötti átjáróban.
– Mit keres Bábelen?
Thorn hangjának rezgései végigfutottak rajta, valahogy úgy, mint
amikor az ujj érintésére megpendül a hangszer húrja. Testi valójában
Thorn nem volt ott vele, de a kérdését Ophélie nagyon is valósnak
érzékelte. Ez volt a legelső mondat, amelyet Thorn akkor intézett
hozzá, amikor hosszú idő után újra találkoztak. És a múltból feltámadó
visszhang most visszakanyarodott hozzá, elkerülhetetlenül, akár az
inga, amely miután mozgásba lendült, végigjárja a számára előzetesen
kijelölt pályát.
Mi szükség volt rá, hogy Thorn egyáltalán feltegye ezt a kérdést?
Hát nem volt egyértelmű, hogy ő maga rá a válasz?
Alighogy ez a gondolat kikristályosodott a fejében, Ophélie
megértette, miért keveredett ebbe a köztes térbe. Ez a határmezsgye a
bensőjét tükrözte. Azt az átmeneti állapotot, amelyben a gyerekkor és a
felnőttkor között félúton megrekedt. Már nem volt kislány, érett nő
pedig még nem. Olyasmit várt Thorntól, amit ő maga soha nem nyújtott
neki. Soha egy kedves szava sem volt hozzá. A beszélgetéseik során

453
soha nem mondta ki, hogy mi. Soha egy lépéssel sem közeledett felé.
Soha nem adta ki neki magát.
Egy, csakis egyetlen igazság létezett: gyáván viselkedett.
És ez a felismerés úgy hatott rá, mintha kettéhasítanák. A burok,
amelyben eddig élt, repedezni kezdett körülötte, akár a tojáshéj.
A folyamat fájdalmas volt, de Ophélie tudta, hogy ezt a fájdalmat nem
lehet és nem is érdemes megúszni. A kínszenvedés akkor érte el a
tetőfokát, amikor a régi énje darabokra hullott.
Ophélie úgy érezte, belepusztul. Hogy végre igazán élhessen.

Amikor kicsi volt, Ophélie egyszer azzal szórakozott, hogy háttal

szaladgált az udvarban: látni akarta, milyen a világ visszafelé.
Véletlenül rálépett egy labdára, kicsúszott a lába alól a talaj, és zuhanás
közben képtelen volt megkülönböztetni, melyik a fent és melyik a lent.
Pontosan ugyanezt érezte, amikor most kizuhant az átjáróból.
Hanyatt ért földet, és iszonyatosan zsongott a feje. Az esésbe
belefájdult a háta. A tüdejébe beszorult a levegő. A légzése csak
néhány másodperc elteltével állt helyre. A szemüvege mögül kábán
bámulta a feje fölött himbálózó csillogó pókhálókat. A domború
mennyezet közepén egy lyukat látott, csupán azon át szűrődött be a
szobába némi sápadt holdfény.
Ophélie a tükörből kijutott, csak nem az elkülönítő felé.
Amikor felállt, a pókhálók rátapadtak a ruhájára. A helyiség
sejtelmes félhomályban fürdött. Nem volt benne sem ajtó, sem ablak;
az egyetlen kapcsolat a külvilággal az a kis nyílás volt fent a
mennyezeten. Volt benne viszont egy régi, megkopott fényű tükör.
A felszínét vastag porréteg borította, kivéve azon a részen, ahol

454
Ophélie előbukkant belőle: onnan lepergett a por, és még mindig a
keret körül szállongott a levegőben.
Hová került? Hogyan juthatott át egy olyan tükrön, amelyben soha
nem látta magát? A jelenség ellentmondani látszott az animista fizika
törvényeinek.
Ophélie-nak a tükör egy másik különös sajátossága is feltűnt:
függeszték nélkül, a levegőben lógott. Ugyanakkor érződött, hogy van
súlya, vagyis nem arról volt szó, hogy a gravitáció ne hatott volna rá,
ami Bábelen nem volt ritka. Nem, itt valami más volt. Közelebbről
látszott, hogy egy áttetsző fal van mögötte, amely – legalábbis abból
ítélve, amilyen könnyedén Ophélie átdugta rajta a kezét – felszívódott.
A fal eltűnt, de a képzete megmaradt.
Ophélie körüljáratta a tekintetét a szobán, majd felnézett a
mennyezetre, ahonnan a fénypászma érkezett. És hirtelen felismerte a
helyet, tudta, hol van. Az Emlékmű kellős közepén, fent a
Secretariumban, és azon belül is a kupolája alatt súlytalanul lebegő
díszglóbuszban. Az a tükör ott, vele szemben, az eredeti épület legfelső
szintjének berendezéséhez tartozott, és pontosan ott állt, ahol azelőtt,
hogy az épületnek ez a fele a Nagy Szakadáskor leomlott. De ez a
bútordarab valamilyen rejtélyes oknál fogva nem hullott alá a többivel
a semmibe. Mintha egészen képtelen módon megkapaszkodott volna a
levegőben, hogy mindenképpen a helyén maradhasson. És valaki, hogy
ezt az ép ésszel felfoghatatlan jelenséget elrejtse szem elől,
köréépíttetett egy földgömböt. Isten csinálta volna? És vajon hányan
tudtak ennek a tükörnek a létezéséről?
„Ez hát az a páncélozott szoba – rakta össze a képet Ophélie. – És
benne a végső, nagy igazság.”

455
 A kesztyűjével óvatosan letörölte a port a tükörről. Ha igaza volt, ez
a tárgy több évszázaddal korábban készült. Ennyi időt egyetlen tükör
sem bírt ki anélkül, hogy ne kopott volna meg rajta a foncsor. Ophélie
elvileg nem láthatta volna benne magát.
És amikor belenézett, nem is a saját arca nézett vissza rá.
A nő vele szemben ugyanolyan alacsony volt, mint ő, a haja barna
árnyalata is hasonlított az övéhez, ugyanúgy szemüveget viselt, de
határozottan nem ő volt az.
A szájuk egyszerre mozgott:
– A nevem Ophélie – mondta Ophélie.
– A nevem Eulalie – mondta a nő a tükörben.
Ophélie becsukta a szemét, majd kinyitotta: ismét a saját tükörképét
látta. Kigombolta a kesztyűjét, zsebre tette, és összedörzsölte nyirkos
tenyerét. Fogalma sem volt arról, épp mi történik vele, de
egyvalamiben biztos volt.
Olvasnia kellett a tükörből.
Lecsitította a fejében a gondolatokat, egyenként elfújta őket, mint
megannyi gyertyát. Amikor úgy érezte, készen áll, csupasz tenyerét
rányomta a tükörképe tenyerére. Az első kép, amely átsuhant a fején,
teljeséggel logikusnak tűnt. Felrémlett előtte, ahogy pár perccel
korábban kizuhant a tükörből.
A többi viszont egyáltalán nem a szokásos módon alakult.
Ophélie úgy érezte, mintha a tükörképe beszippantaná. A tudata
kifordult, akár egy kesztyű. Valahonnan mélyről réges-régi, egy
egészen más korból való emlékek kerültek elő. Az élmény olyan erős
volt, hogy a hatása alatt Ophélie énje kettévált, mint annak idején az
épület. Az egyik felét ismerte, de a másikat nem.

456
 Az idegen fele egy az egyben arra a nőre hasonlított, aki az imént a
saját tükörképe helyett megjelent előtte. A nő egy asztalnál ült,
szemben a tükörrel, amely mögött még állt a fal, és nagyban írt valamit
egy írógépen. Ophélie úgy látta a jelenetet, mintha egy színházi
páholyból nézte volna. A nő sötétbarna, rakoncátlan tincsei a
homlokára tapadtak, rég nem moshatott hajat. Az orra folyt, ami miatt
az egyik kezével folyamatosan azt törölgette, míg a másikkal gépelt.
– Hamarosan – motyogta a tükörnek. – Nem ma, de hamarosan.
Ophélie a falra akasztott tükör tükröződésében, a nő szemével
körülnézett a szobában. Helyesebben körülnézett volna, de a nő
ugyanolyan rövidlátó volt, mint ő, és nem viselte a szemüvegét.
A helyiség üres volt, rajta kívül senki sem tartózkodott benne. A padló
viszont tele volt elszórt papírgombócokkal.
Valaki kopogott az ajtón. Ophélie azonnal abbahagyta a gépelést, és
egy vastag függönnyel eltakarta a tükröt.
– Mi az? – kérdezte.
A szoba ajtaja kinyílt, egy homályos körvonalú alak lépett be rajta,
és amint közelebb ért hozzá, Ophélie felismerte. A gondnok volt az,
akinek a feljegyzéseit véleményezte. Pontosan úgy nézett ki, mint az
álmában: kerek, fémkeretes pápaszemet viselt, a fején turbánt,
amelynek lelógó végével, amennyire tudta, eltakarta a háborúban
megroncsolódott állkapcsát. A férfi rosszallóan ráncolta a homlokát,
amikor a földön észrevette az eldobált papírgalacsinokat és használt
zsebkendőket. Merev járásán érződött, hogy valaha a hadseregnél
szolgált.
– Sehol egy tükröződő felület – mondta neki Ophélie, miután
alaposan kifújta az orrát.

457
 A gondnok levette a pápaszemét. De bármennyire próbált uralkodni
magán, a keze még így is remegett.
– Van egy fránya problémánk.
A nyelvjárást, amelyben megszólalt, Ophélie nem ismerte. Mégis
minden szavát értette. Sőt, még annyi udvariasság is volt benne, hogy
ugyanazon a nyelven válaszolt neki:
– Halljuk… Mit csinált már megint?
– Kinyiffantotta a fránya szárnyasainkat, hát azt csinálta. Mondtam
én, hogy nem lesz annak jó vége, ha a reptető közelébe megy, de
képtelen volt megállni. Esküszöm, egy nap az én nyakamat is kitekeri.
A gondnok idegesen hátrapillantott, az ajtó felé, mintha attól félne,
hogy a túloldaláról hallgatózik valaki.
– Légy vele türelmes – sóhajtott Ophélie. – Ugyanúgy, mint a
többiek, idővel ő is meg fogja tanulni, hogyan tartsa kordában az erejét.
– Ez nem olyan, mint a többi fránya kölyök.
A gondnok kikerült Ophélie látóköréből. Ophélie fáradtan
megdörzsölte a szemhéját. A rengeteg gépeléstől – szemüveg nélkül –
égett a szeme. És a helyzeten a krónikus arcüreggyulladása sem sokat
javított.
– Neki más is a feladata – felelte. – Ő vigyáz az iskolára.
– Erre a fránya iskolára én is vigyázok – húzta el a gondnok
szétzúzott száját. – Ha azok a fránya katonák eljutnak eddig a fránya
szigetig, mindet belehajítom a fránya tengerbe.
Ophélie összegyűrte a zsebkendőjét, és lehajította a földre a többi
közé, mire a gondnok csüggedten mordult egyet.
– Te csak egy ember vagy – magyarázta neki Ophélie kedvesen. –
Ahogyan én is, és én ráadásul nő vagyok. Nekünk megvannak a

458
magunk korlátai. De neki nincsenek. Az új emberiség kialakulásáig
neki kell megvédenie minket. Bízz benne!
Bízz benne!
Ez a két szó zengett Ophélie fülében, miközben az idős gondnok, a
papírgombócok, az írógép és az egész szoba a tükör felszínén karikákat
vetve eltűnt a szeme elől. Amikor visszazökkent a jelenbe, az
elkülönítő padlóján találta magát elterülve a földön, mint egy partra
vetett hajótörött. Egyszerre melege volt, és fázott, biztosan felment a
láza.
A visszatérését sem ő irányította, saját akaratán kívül hagyta el a
Secretarium belsejében lebegő glóbuszt, és lépett át ismét a
határmezsgyén.
Hosszan bámulta a földön a tükörképét, amelyet az arcáról csöpögő
izzadságcseppek elhomályosítottak. Az örökölt képessége iménti
tudattalan megnyilvánulásától még mindig egész testében reszketett.
Még soha életében nem érezte magát ennyire másnak. Még soha
életében nem érezte magát ennyire önmagának.
Tudott mindent. Tudta, hol az a könyv, amely az olvasóját isteni
hatalommal ruházhatja fel. Tudta, ki védelmezi, és azt is, miért.
Helyesebben tudta, hogy tudja. Érezte, hogy a válasz minden kérdésére
ott lüktet az ereiben, de egyelőre nem fért hozzá.
Levetkőzött, lezuhanyozott, majd elrágcsált néhány aszalt
gyümölcsöt. Mindent egészen másként érzékelt, sokkal tisztábban,
élesebben. A kesztyűjét nem vette vissza: szerette volna végre a maga
valójában megtapogatni, megragadni a világot, korlátok nélkül. A saját,
köré sereglő tükörképei már egyáltalán nem zavarták.

459
 Amikor úgy érezte, hogy eléggé kipihente magát, szorosan karba tett
kézzel beült középre. Most a saját teste következett, meg kellett
tanulnia abból is olvasni.
Figyelmesen hallgatta a légzését, ahogy a levegő ki-be áramlik a
tüdejébe. Figyelmesen hallgatta a gondolatait, még azokat is, amelyek
jelentéktelennek tűntek. Figyelmesen hallgatta az elkülönítő csendjét,
és lassanként ő is elcsendesedett. Nem gondolt az idővel.
Belefeledkezett magába, hogy jobban emlékezhessen.
Az elkülönítő fényárba borult, a tükrök vízesésként verték vissza a
fentről bezúduló napsugarakat. És a fényzuhatag sodrása a park zajait
és illatait is magával hozta.
Odafent kinyílt a fedél.
– Élsz még? – kurjantott le nyeglén Elizabeth.
Ophélie lassan kinyújtotta a lábát, felállt, de a hirtelen támadt
fényözönben semmit sem látott. Ösztönösen elkapta a bepottyantott
csomagot. Egy tiszta egyenruhát.
– Készülődj, tanonc! Megyünk az avatásra.
Ophélie bólintott. Pontosan tudta, mi következik, mit kell tennie.

460
 A CEREMÓNIA

A bábeli Emlékművet egy egész zászlóaljnyi fényűző léghajó, légi busz

és Zefírek hajtotta gondola rohamozta meg. Úgy horgonyoztak az
épület előtt, mint megannyi tarka, nagyra fújt vásári léggömb, és
megtöltötték színekkel az eget. A Szárnyhajtány-üzemeltető Társaság
mentesítő járatokat indított, de a mellékszilánk túl kicsi volt ahhoz,
hogy egyszerre több szerelvényt is fogadjon, így azok kénytelenek
voltak szigorúan betartani a menetrendet, nehogy a torlódásból
tömegbaleset legyen.
Ophélie az egyik fedélzetén érkezett az osztagával. Egész úton senki
egy szót sem szólt hozzá, okkal. A Jósok a csizmájuk orrát bámulták.
Ophélie talán képzelődött, de határozottan úgy tűnt neki, hogy
csalódottak.
Együtt masíroztak be a bejárat magas üvegajtaján. Előfutárok,
jegyzők, mérnökök, írnokok, őrzők, művészek, a Jó Család szakmai
testületeinek minden osztaga teljes létszámban felsorakozott. A diákok
olyan szorosan egymáshoz tapadtak, mintha az egyenruháikat
összevarrták volna, hogy az így összeállt puha, ezüsttel pettyezett éjkék
rongyszőnyeggel befedjék az előcsarnokot. A virtuóztanoncok és -
jelöltek közvetlenül az emelvény előtt kaptak helyet, amelyen a két
termetes családfő már várta, hogy megkezdődjön a ceremónia. Heléna
a leginkább fura látóberendezésével és görgős abroncsos szoknyájával
vonzotta magára a tekinteteket, Pollux pedig kisportolt alkatával.
Utóbbi bőkezűen osztogatta a kegyeit, kedvesen kacsintgatott a

461
tömegből felé forduló arcokra, noha szemmel láthatóan halvány
fogalma sem volt arról, ki kicsoda.
Ophélie-nak zúgott a feje a nyüzsgő sokaságtól, amely minden
négyzetcentimétert elárasztott; a kíváncsiskodók egy talpalatnyi szabad
helyet sem hagytak, minden folyosó, minden transzcendium, minden
függőszoba dugig megtelt, még a mennyezetről is emberek lógtak. Az
elkülönítőben töltött hosszú napok néma csendje után Ophélie nem
egykönnyen szokott ismét hozzá a zsibongáshoz. Akármerre nézett,
mindenütt nagy volt a tolongás. Az öt akadémia tógás tudósai már
önmagukban kitettek egy kisebb sereget. Noha senki sem mert
hangosan beszélgetni, a suttogás összeadódott, és megrezegtette a
kupola üvegablakait. Ophélie egy pillanatra elgondolkozott, vajon az
Emlékmű épülete kibír-e egy ekkora terhelést, elvégre már az is maga
volt a csoda, hogy az a kis földdarab, amelyen elszigetelve állt, eddig
szilárdan megtartotta.
Ophélie fegyelmezetten megvetette a lábát a helyén, és végignézett
LUX Lordjain, akik egy sorban feszítettek az emelvényen a családfők
mögött. A tekintetével Thornt kereste. Őt nem találta, Lady Septima
ellenben nagyon is ott volt, és idegesen pillantgatott a bejáratnál az
alapító szobra fölötti órára, mintha még várna valakire.
A ceremóniához egyébként minden készen állt, a színpadra ácsolt
színarany bevonatú szónoki pulpitusra már a mikrofonokat is
bekészítették.
Pollux Fiainak osztagában Ophélie elkapta Octavio tekintetét.
A meghallgatásuk óta még nem volt alkalma találkozni a fiúval.
A szemöldöke és az orrlyuka már szépen behegedt, de látszott rajta,
hogy belül maradandóbb sérüléseket szenvedett. Komor vonásai

462
kemény lelki tusáról tanúskodtak, miközben az osztagtársai
folyamatosan körülhízelegték, remélve, hogy ha egy nap bekerül a
Lordok testületébe, nem feledkezik meg róluk. Ők gyakorlatilag
biztosra vették, hogy Octavio pár percen belül megkapja a kinevezését,
de neki magának mintha már nem igazán fűlött volna a foga a
virtuózjelöltséghez.
Nem úgy Ophélie, aki a maga részéről nagyon is áhítozott arra az
ezüststráfra. Persze tisztában volt azzal, hogy gyakorlatilag
elhanyagolható az esélye az előléptetésre, de nem tagadhatta, hogy ez a
leghőbb vágya, meg az, hogy ha az élet mégis felülírná a várakozását,
Thorn ne maradjon le az eseményről. Felnézett a feje fölött bolygóként
lebegő Secretariumra. Vajon eljön?
Aztán forgatni kezdte a fejét. Hirtelen az a benyomása támadt, hogy
valaki figyeli.
Nem, ezt nem a lámpaláz tette. Az érzés inkább ahhoz hasonlított,
mintha valami nyálka tapadna a bőrére. A tömegben volt valaki, akit
kizárólag ő érdekelt, és aki minden figyelmét egyedül rá
összpontosította. Valaki, aki napok, hetek vagy talán régebb óta
árnyékként követte. Fel nem fedte magát, de a jelenlétét Ophélie egyre
határozottabban érzékelte.
Ki lehetett az?
Oldalt élénk mozgolódásra lett figyelmes. Az avatásra kivonult
emléktárosok szektorából Blasius integetett neki széles mozdulatokkal,
és a távolból lelkesen biztatta. Ophélie visszamosolygott rá, de a
szájáról egyhamar le is olvadt a mosoly, amikor a raktáros az izgalom
hevében véletlenül lekevert egy hatalmas taslit a szomszédjának.

463
Ophélie kicsit elszégyellte magát, hogy még nem tudta átadni neki
Wolf professzor üzenetét.
Az Emlékműben alkalmazott automaták a személyzet első sorában
foglaltak helyet. Bár maga a szertartás még nem kezdődött el, ők máris
csattogtatták a tenyerüket. Az idős takarító nem volt ott közöttük.
„A hozzád hasonló elkényeztetett ficsúrok inkább gépekkel
dolgoztatnak ahelyett, hogy munkát adnának a becsületes
honpolgároknak.” A Merész távolról sem volt feddhetetlen, de Ophélie
kénytelen volt meghagyni magában, hogy a halálával Bábelen egy
jelentős népréteg szószóló nélkül maradt.
Ha valaki, hát egy ember látványosan nem tüntetett a távollétével,
sőt. Lazarus egy külön neki fenntartott páholyból szemlélte a seregletet,
és álszerényen mosolygott a fényképészek felvevőkészülékeibe. Fényes
fehér szaténköpenye és csíptetőjének rózsaszín lencséje visszaverte a
vakuk villanásait. Ophélie remélte, hogy elég messze ül tőle ahhoz,
hogy ne ismerje fel. Ambrosius nem volt mellette.
Ambrosius…
Ophélie miatta most nem aggódott, mert biztosan tudta, hogy az
útjaik nemsokára újra keresztezik egymást. Hamarosan.
Már épp kezdett volna türelmetlenkedni, hogy miért kell váratni
ennyi embert, amikor a sutyorgást motorberregés nyomta el. Minden
fej mintegy parancsszóra a főbejárat irányába fordult, amelynek keretén
Ophélie legnagyobb meglepetésére egy kisebb, kétfedelű repülőgép
siklott át a magasban. A szerkezet mintha egyenesen a régi világ
örökségének valamelyik múzeumából került volna elő! Miután beszállt
az előcsarnokba, leírt egy kört a Secretarium gömbje körül, de olyan
közel az Emlékmű falához, hogy szinte súrolta a bámészkodók feje

464
búbját, akik sikoltozva kapdostak a fejfedőik után. Ophélie
megigazította a szemüvegét, hogy jobban lásson: a szárnyak közepén, a
pilótafülkében ketten ültek. A repülő meredek ívben felemelkedett
közvetlenül a kupola alá, megbucskázott a levegőben, a két rejtélyes
idegen pedig a több száz méter magasban kipottyant belőle. A tömeg
hangosan hüledezett. A következő pillanatban két ejtőernyő bomlott ki,
és a légtornászok a kirobbanó tapsviharban lassan ringatózva
aláereszkedtek. A kétfedelű egy utolsó kurfli után a bejárat felé
kanyarodott, és arra, amerről jött, alacsonyan kihúzott az
előcsarnokból. A tanoncok a földszinten hasra vetették magukat,
nehogy elsodorja őket. Miközben Ophélie felálltában alaposan
összeborzolódott haját rendezgette, átfutott a fején, hogy ilyen
veszélyesen ostoba mutatványt még életében nem látott.
A két ejtőernyős úgy ügyeskedett, hogy egymást átölelve érjenek
földet a vörös szőnyeggel letakart emelvény kellős közepén. Amikor
szilárd talajt éreztek a talpuk alatt, hevesen összecsókolóztak, mintha
rajtuk kívül az égvilágon nem létezne senki, majd szertartásosan
lecsatolták a fejükről a bőrsapkát, mire a tapsvihar egyenesen
tapsorkánná dagadt. A látványos belépő és ez a fajta magamutogatás a
közönségben jól érzékelhetően senkit sem hökkentett meg. Ophélie
nem állt elég közel a színpadhoz, hogy rendesen megnézhesse őket
magának, de arannyal befújt hajuk és bőrük úgy ragyogott, hogy a
csillogás még ilyen távolságból is elvakította.
A gong megkondult, és az Emlékmű elcsendesedett.
A pár kéz a kézben fellépdelt a szónoki pulpitusra. Amikor
beleszóltak a mikrofonba, a hangjuk egybemosódott, és a
hangszórókból áradóan betöltötte az egész teret:

465
 – A tudás a békét szolgálja!
– A tudás a békét szolgálja! – visszhangozták kórusban a jelenlévők.
Ophélie ebben a pillanatban értette meg, kit tisztelhet ebben a két
fura madárban: a Genealógusok szálltak le közéjük, személyesen.
Egyáltalán nem ilyennek képzelte őket. Ahhoz képest, hogy túl voltak
már az első ifjúságukon, remekül tartották magukat, és szinte
sugároztak, akár a rájuk kent arany festék. Úgy viselkedtek, mintha ők
maguk lennének a nap, amelynek fénye valóban el is homályosította
Helénát, Polluxot és a színpadon ácsorgó Lordokat. Úgy tűnt, itt
ténylegesen inkább ők a családfők. Még Lady Septima is képtelen volt
levenni róluk a szemét, és olyan mérhetetlen imádattal bámult rájuk,
amilyet Ophélie eddig senkivel szemben sem látott a tekintetében. Ez a
két ember nem egyenlővé akart válni Istennel – máris istenségnek
tekintette magát.
Thorn a tűzzel játszott, hogy lepaktált velük.
– Nagy nap ez a mai városállamunk életében! – búgta a nő érzéki
hangon a mikrofonba. – Egyszerre két dolgot is ünnepelhetünk: az új
katalógust és leendő virtuózainkat.
– Élő tanúi lehetünk annak, ahogyan múlt és jövő egybefonódik –
folytatta a férfi olyan tökéletes összhangban a partnerével, mintha ők
ketten testben és lélekben egyek lennének. – A modern technika
hozzáférhetővé teszi számunkra a több évszázados közkincseinket. Az
Emlékműben ember és gép – mutatott közben a nő végig az automaták
során – hathatós együttműködésének köszönhetően olyan csúcsokat
sikerült meghódítanunk, ahol előttünk még senki sem járt. Ezt a jól
működő modellt ki kell terjesztenünk egész Bábelre!

466
 – Ehhez pedig felvilágosult és hozzáértő honpolgárokra van
szükségünk – ragadta magához a szót ismét a nő, aki ezúttal a
virtuózok osztagait pásztázta a tekintetével. – Olyan kötelességtudó
honfitársakra, mint Lazarus professzor, aki tanoncként egykor szintén
odalent állt, és akinek jelenléte ma méltán emeli ünnepi
összejövetelünk fényét. Olyan polgárokra, mint ön, Heléna gyámleánya
– mondta, és a szeme megállapodott Elizabethen. – Nehéz megfelelő
jelzőt találni arra a bámulatos munkára, amelyet az adatbázis
fejlesztéséért végzett. Lépjen közelebb, előfutár! Vegye át a harmadik
fokozatát, amely örök érvénnyel Bábel virtuóz polgárává teszi!
Volt ennek a felszólításnak valami negédes felhangja, ami felettébb
zavarta Ophélie-t. Elizabeth magához mérten szokatlanul pirospozsgás
arccal felballagott az emelvényre.
Ahogy Ophélie tovább morfondírozott magában, rájött, hogy a
Genealógusok Thornt még csak meg sem említették a felvezetőben.
Pedig az egész munkát ő irányította és fogta össze. A kérdés csak az
volt, hogy azért hagyták-e ki, hogy megvédjék Sir Henry álcáját, vagy
bosszúból, amiért nem találta meg nekik azt az egy konkrét könyvet,
amelyet kerestek.
Ophélie felnézett Lazarus páholyába, ahol a nagy világutazó épp a
gépkomornyikjának vezényelt, hogy ne maradjon le a jelenetről,
fényképezzen. Ha a főkolomposok tudták volna, amit ő, Ophélie
tudott…
– Köszönjük, előfutár! – gördítették tovább a ceremóniát a
Genealógusok, miután Heléna felbiggyesztette Elizabeth egyenruhájára
a harmadik ezüststráfot. – Ön a két lábon járó bizonyíték arra, hogy
Bábel olyan hely, ahol a huszonegy családfő utódai azokkal együtt,

467
akik nem olyan szerencsések, hogy a leszármazottaiknak mondhassák
magukat, közös erővel, békében munkálkodhatnak azon, hogy minden
világok legjobbikában élhessünk! Hálánk jeléül és kiváló teljesítménye
elismeréseként fogadja el tőlünk ezt a serleget. Jöjjön, Heléna
gyámleánya, álljon ide közénk!
Elizabeth felment melléjük az arannyal bevont pulpitusra, ahol az
arany fénnyel tündöklő Genealógusok átnyújtottak neki egy szintén
színarany kupát. A férfi és a nő közrefogta, ő pedig két kézzel
belekapaszkodott a frissen átvett díjba. Magas volt, de úgy tűnt, a
legszívesebben egészen kicsire összemenne, jobb szeretne elbújni a
rátapadó több ezer szempár elől. Ophélie nem először kapta hasonló
félénkségen, tudta, hogy közönyös álcája nagyon is érzékeny lelket
takar. És helyette is rosszul érezte magát, amikor a Genealógusok
szelíd erőszakkal a mikrofon elé tuszkolták, hogy szóljon pár szót a
gyülekezethez.
– Hm? Ó, én… Csak kellett egy rendszer… egy egységesített
nyelv… az átváltáshoz meg egy algoritmus… ilyenek. Minden a
kezelőprogramon múlik. Egy kicsit olyan ez, mint… mint az
emlékezet. Ami mindannyiunk agyában ott van. A legfontosabbak
maguk az adatok. De egyedül semmire sem jutottam volna az
olvasókörök és Sir Henr…
– Még egyszer gratulálunk, drága honfitársunk! – lapogatták a hátát
két oldalról a Genealógusok az ajkukon barátságos mosollyal. –
Visszatérhet a helyére.
Vagyis szó sem volt feledékenységről, szögezte le magában
Ophélie, mialatt Elizabeth a serlegét védekezőn az arca elé tartva
lebotorkált a színpadról. Thornt szándékosan nem hozták szóba.

468
Félreállították. Még egyszer körülnézett, hátha mégiscsak sikerül
valahol kiszúrnia a tömegben, de sehol sem látta.
– Most pedig következzék az avatás! Az itt megjelent tanoncok
közül, minő fájdalom, csak keveseknek adatik meg, hogy belépjenek a
kiválasztottak boldog táborába. A hagyomány úgy kívánja, hogy Pollux
Fiai és Heléna Árvái közül is szakmánként csupán egy-egy fő folytassa
a képzését jelöltként, és higgyék el nekünk, a döntés a legtöbb esetben
nem volt könnyű. LUX Lordjai, természetesen Lady Septima és Pollux
hathatós felügyelete alatt minden egyes diák anyagát alaposan
áttanulmányozták. Aki a nevét hallja, kérjük, fáradjon fel az
emelvényre, és vegye át a kinevezését. Írnokok: Cornelia és Erasmus!
A tömött sorok közül kivált két jelölt, akik szinte futva mentek fel a
színpadra. Mindketten elégedetten vigyorogtak, míg irigykedő társaik
fancsali képpel, kelletlenül tapsoltak nekik.
A Genealógusok egyre-másra szólongatták a tanoncokat; Ophélie az
izmaiban érezte, ahogy fokozatosan növekszik benne a feszültség. És
elérkezett a sorsdöntő pillanat. Már csak néhány másodperc választotta
el attól, hogy kiderüljön, jelöltként folytathatja-e tovább a pályafutását,
és akkor továbbra is nyilvánosan mutatkozhat Thorn oldalán, vagy
visszasüllyed a névtelenség mocsarába, és Bábel ajtajai végérvényesen
bezárulnak előtte.
Egyenként végignézett a társain, akikkel az elmúlt hónapok alatt
kényszerű közelségbe került. Zen annyira izgult, hogy az egyenruhája
hol összement, hol annyira kitágult, hogy lötyögött a testén, amely
merev tagjaival egy felhúzható babáéra emlékeztetett. A Jósok fel sem
mertek nézni, és ahogy reggel óta folyamatosan, komoran bámulták a
csizmájuk orrát. Lehet, hogy ők már tudták előre az eredményt.

469
Ophélie csak most kezdte felfogni, hogy soha többé nem találkozik
velük, és a felismeréstől, hogy egyáltalán nem is fognak hiányozni
neki, kicsit össze is facsarodott a szíve. Egyedül Medianát sajnálta, aki
nagy valószínűséggel még mindig ott ült felhúzott lábbal az
elhajlásgondozó télikertjében azon a padon, ahol legutóbb hagyta.
Minden hibája ellenére ő igazi tehetség volt a Jósok között, és számára
ez a nap lett volna a nagy lehetőség, hogy elfoglalja ebben a világban
az őt megillető helyet.
– Előfutárok – rikkantották a Genealógusok. – Octavio és Zen!
A nevek hallatán Ophélie-nak a szeme sem rebbent. De a tudata
elhomályosult, és mintha levált volna róla. Kívülről látta magát, ahogy
Zen felé fordul, aki örömében felsikkantott. Kívülről látta magát, ahogy
együtt tapsol az egész sereglettel. Kívülről látta magát, ahogy a
tekintetével követi a lányt, aki gyámoltalanul lépdel fel az emelvényre,
hogy Octavióval egyetemben ünnepélyesen felavassák.
Zen minden tekintetben komoly lány volt, sőt, nem is lány, hanem
kész nő. Az örökölt képességét hónapok óta kitartóan csiszolta.
A dokumentumok zsugorításában és eredeti méretükre való
helyreállításában szerzett gyakorlata minden bizonnyal hasznára válik
az Emlékműnek az információ tárolásának és továbbításának területén.
A sikere nem volt érdemtelen.
De akkor Ophélie-nak miért esett ennyire nehezére elfogadni a saját
kudarcát? Miért bosszantotta a Lady Septima szája sarkában megbúvó
gúnyos mosoly?
Azért, mert Zen nem volt vérbeli előfutár. Azért, mert Zenből
hiányzott a kíváncsiság. Azért, mert Zent nem az igazság

470
megismerésének vágya hajtotta, és mert Zennek nem volt annyira
szüksége erre az előléptetésre, mint neki.
„De hát mit tudhatom én azt? – restellte el és torkolta le magát
azonnal gondolatban azért, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jutott. –
Honnan is tudhatnám, hiszen igazán soha nem beszélgettünk
egymással, alig ismerem…”
Egy pillanatra beleképzelte magát Zen helyébe, hogyan érezné
magát, ha ő állna odafent az emelvényen. Lehajtotta a fejét, és a
csizmája orrát bámulta, mint körülötte a Jósok mindannyian. És már
nem csak amiatt szégyenkezett, hogy nem jutott tovább. Hanem főleg
amiatt, hogy hagyta, hogy a versenyszellem őt is megfertőzze, és ő is
beszállt a kölcsönös utálkozásba. Az elkülönítő sokat segített neki,
hogy végre felnőjön, és ha már így esett, nem azért csinálta végig
zokszó nélkül ezt az egészet, hogy ilyen ember váljon belőle.
Tulajdonképpen fel is lélegzett, hogy Thorn nem jött el, és nem látja
ilyen állapotban.
Amikor ismét felnézett, őszintén megtapsolta Zent. Annyi baj
legyen! Úgy érezte, az előtte álló lehetőségek tárháza végtelen, innen
már minden csakis rajta múlik, azon, hogy ő milyen utat választ
magának.
– Gratulálunk az újdonsült virtuózoknak! – örvendeztek a
pulpitusnál a Genealógusok, miután az utolsó jelöltet is felavatták. – De
azok se keseredjenek el, akik lemaradtak. Az egyenruha kiváltságáról
talán le kell mondaniuk, de az azzal járó szellemiséget az itt
megszerzett tudásuk és a tájékozottságuk révén mindenüvé magukkal
viszik. A tudás a békét szolgálja!

471
 Ezután a sokaság minden egyes tagja a szívére szorította az öklét, és
teli torokból rázendített Bábel himnuszára. A ceremónia végeztével a
leköszönő tanoncok sorban álltak a színpad előtt, hogy egyenként
felmenjenek, és annak rendje és módja szerint letegyék Lady Heléna
vagy Sir Pollux lába elé a jelvényeiket. Ophélie sodortatta magát a
menettel. Amikor rá került a sor, követte a többiek példáját, fellépdelt a
lépcsőn, Heléna abroncsos szoknyája előtt letérdelt, és leoperálta a
csizmájáról az ezüstszárnyakat.
– Köszönöm – mondta neki jól érthetően.
Ahány családfővel mindezidáig a sors összehozta, egyik iránt sem
érzett akkora tiszteletet, mint ez iránt a rémes külsejű, behemót
asszonyság iránt. Már csak egy vágya volt: hogy Heléna, még ha csak
azon az ügyetlenül összetákolt látóberendezésen keresztül is, de
legalább még egyszer, utoljára rápillantson, de a családfő egy
márványszobor mozdulatlanságával fogadta, amikor Ophélie
csilingelve ráhelyezte a szárnyait a kupacra.
Lady Septima szintén átnézett rajta. A szeme csillogása azonban
elárulta, hogy minden a kedve szerint alakult. Ophélie nem ment oda
hozzá, hogy köszönetet mondjon neki.
A szónoki pulpitus mellől a Genealógusok ügyet sem vetettek a
színpadi átvonulásra. A mikrofont kikapcsolták, és halkan sutyorogtak
maguk között, de olyan közel egymáshoz, hogy a szájuk szinte
összeért. A hajuk egymásba gabalyodott, az ujjaik összeforrtak.
Aranyra mázolt testükből sütött a szenvedély, ami átszellemült
arcuknak is egyfajta érettséget kölcsönzött. Ophélie-t minden
ellenérzése dacára lenyűgözték. Ha egyenlők voltak Istennel, ha nem, a
halhatatlanság ígérete mindenesetre megvolt bennük.

472
 – Eulalie tanonc!
Ophélie odalépett Octavióhoz, aki a színpadról levezető lépcső alján
várta. Alig hallotta meg a hangját, ugyanis a tömeg épp akkor gyújtott
rá harsányan a családi himnusz tizennegyedik versszakára.
– Már nem vagyok tanonc, Octavio jelölt.
– Bocsánat. A megszokás…
A fiú annyira feszengett, hogy Ophélie igyekezett jókedvet erőltetni
magára. A kabátja ujján fénylő új ezüstráfra bökött, amelyet Octavio
úgy vakargatott, mintha viszketegséget kapott volna tőle.
– Gratulálok! Megérdemelted.
– Mindenkitől mást se hallok – motyogta Octavio, és elfordította az
arcát. – De ha te mondod, hajlamos vagyok el is hinni. Velem tartanál,
kérlek?
Azzal időt sem hagyva Ophélie-nak, hogy nemet mondjon,
határozott léptekkel utat vágott magának a diákok tömegében. Ophélie
nem tudott lépést tartani vele, hiába lökdösődött, majdnem elveszítette
szem elől. Az igazat megvallva, nem nagyon akart eltávolodni, hogy ha
Thorn keresné, könnyebben megtalálja. De kereste egyáltalán? Viszont
Octavio mintha épp azon lett volna, hogy az anyja árgus tekintete
lehetőleg ne érje utol.
Amikor Ophélie meglátta, hogy a fiú az északi transzcendiumban
elindul felfelé, összevonta a szemöldökét. Aki mellett csak elhaladt, a
kezét nyújtogatta Octavio felé, hogy gratuláljon a kinevezéséhez, de ő
nem foglalkozott semmivel és senkivel, csak előhúzta a zsebéből a
kulcsot, amelyet Ophélie azonnal megismert.
Bedugta a kapcsolótáblába, és a Secretarium felé megnyílt az út.

473
 – Siessünk! – súgta oda Ophélie-nak. – Sir Henry kettesben akar
találkozni veled. Annyi itt ma az ember, hogy nem szeretném, ha bárki
hívatlanul benyomakodna utánunk.
Az utolsó mondatot Ophélie már nem hallotta. Neki elég volt annyi
is, hogy „Sir Henry kettesben akar találkozni veled”, hogy minden mást
kiűzzön a gondolataiból. Iszonyúan össze kellett szednie magát, hogy
oda tudjon figyelni Octavióra, aki a hídon végig beszélt hozzá.
– Hiába mondtam a magamét, anyám mintha meg sem hallotta
volna. Lehetetlen meggyőzni, továbbra is azt hajtogatja, hogy ami Miss
Silentiával, Medianával és a Merésszel történt, az mind csak baleset
volt. Wolf professzor vallomása szerinte puszta konfabuláció. Úgy
lehordott mindennek, hogy kezdem azt hinni… szörnyű, hogy ezt
mondom… de mintha el akarna titkolni előlem bizonyos dolgokat. De
őszintén szólva azt gondolom, ami még rosszabb, hogy komolyan hisz
abban, amit állít. Megszállottan hirdeti, hogy Bábelen minden úgy
tökéletes, ahogy van, és egyszerűen képtelen felfogni, hogy a valóság
nem egészen olyan, mint ahogy ő azt elképzeli. Akárcsak a húgommal
– hadarta Octavio egy szuszra. – Ezért döntöttem úgy, hogy mindent
részletesen elmesélek Sir Henrynek. Azt hiszem, ő legalább komolyan
vett. Odaadta a saját kulcsát, hogy a ceremónia után be tudjalak
engedni a Secretariumba. Szerintem a te változatodra is kíváncsi.
Ophélie kinyitotta a glóbusz súlyos fémajtaját. Thorn tehát tudott
mindent. Mindent, csak a lényeget nem.
– Sok sikert! – nyújtott kezet Octaviónak. – Biztos vagyok benne,
hogy tudni fogod, hogyan használd jó dolgokra a szárnyaidat.
A fiú némi tétovázás után felengedett, és megszorította Ophélie
kezét.

474
 – Te is megérdemelted volna az előléptetést, Eulalie. Nem
búcsúzom el tőled. Okom van azt feltételezni, hogy látjuk még
egymást.
Octavio hangos sarkantyúpendüléssel sarkon fordult, és döngő
léptekkel az Emlékmű felé sietve elhagyta az átjárót. Ophélie a
tenyerében érezte a Secretarium kulcsát, de volt mellette még valami:
egy négyrét hajtott papírdarab.
És a papíron csúnya kézírással a következő üzenet:
Adandó alkalommal keressen fel. Szükségem lenne a kezére. Heléna.

475
 A SZAVAK

Ophélie azzal a tudattal vágott át a Secretarium előcsarnokán, hogy

talán utoljára teszi meg ezt az utat. A ceremónia harsány forgatagából
ide csupán valami recsegő bongás szűrődött fel, mintha a zene egy ósdi
lemezjátszóból szólt volna. Ophélie felnézett a régi világot ábrázoló
földgömbre, amely a fentről jövő fénypászmában lebegett a feje fölött.
Külsőre egy az egyben ugyanolyan volt, mint az, amelyik magába
zárta, de a belsejében rejlő titok eszmei értékben az Emlékmű teljes
gyűjteményét felülmúlta.
Egy tükör, amely a semmiben lógott.
Egy tükör, amely megrekedt két kor között.
Egy tükör, amely az egész keletkezéstörténet tanúja volt.
Ophélie még mindig nem tudta felfogni, hogyan juthatott be abba a
szobába, de hálás volt annak a tárgynak mindazért, amit felfedett előtte.
A legközelebbi transzcendiumban elindult a legfelső szintre. A szíve
együtt zakatolt az adatbázis forgó hengereivel.
„Sir Henry kettesben akar találkozni veled.”
Kettőt kopogott az ajtón, majd benyitott a Vezérlőbe. Amikor
belépett, először azt hitte, eltévedt, ugyanis egy halom kartondobozba
ütközött. A helyiségben félhomály uralkodott, aminek az okát Ophélie
akkor értette meg, amikor pár lépéssel később egy fénycsóva egyenesen
a szemüvegébe világított: egy kis asztalkáról egy vetítőgép homályos
képeket küldött a szemközti falra. A szerkezet tíz másodpercenként
kattogva váltott. Mindegyik kivetített kockán egy-egy nyomtatott
könyvoldal szerepelt.
476
 – Álljon ki a fényből!
Thorn hangja a szoba végéből jött, két magasra tornyozott
dobozhalom közül, ahol a sötétség a legsűrűbb volt. Párhuzamosan két
dolgot csinált: egyrészt kezelte a vetítőgépet, másrészt egy
mikrofilmolvasó fölé görnyedt, amelynek távcsőszerű nézőkéjéről egy
óramű pontosságával tíz másodpercenként fel-felkapta a fejét, hogy
vessen egy pillantást a falon megjelenő újabb képkockára. Közben az
ujjaival óvatosan tekerte a mikrofilmolvasó gombjait, amelyek
milliméterről milliméterre továbbították a nagyító alatt a szalagot.
– És fogjon egy dobozt! – tette hozzá anélkül, hogy félbeszakította
volna az elfoglaltságát.
A fogadtatás nem volt éppenséggel szívélyes, de Ophélie-nak több
se kellett, a szeme könnybe lábadt, az orra eleredt, a nyelve a
szájpadlásához tapadt. Csak most mérte fel igazán, mennyire megijedt,
amikor Thorn elmarta magától, és mennyire megnyugtatja, hogy újra
látja. Az orrára szorította a kabátja ujját, hogy lehetőleg feltűnés nélkül
kiszipoghassa magát, aztán a több tucat doboz közül egyet találomra
megragadott. A doboz tele volt gondosan felcímkézett
mikrofilmtekercsekkel, de a feliratokon a tinta már erősen megkopott.
– Ha bármelyiken sikerül kibogarásznia a dátumot, a legrégebbieket
tegye félre! – rendelkezett Thorn, miközben sebészi pontossággal
tekercset cserélt a mikrofilmolvasóban.
Ophélie nagyra értékelte volna, ha a kedvéért tart egy rövid szünetet,
de sietős mozdulataiból úgy tűnt, még az eddiginél is jobban szorítja az
idő. A két masina fénye megcsillant az állán kiserkent ezüstös szőke
borostán. Ophélie távol állt tőle, de onnan is tökéletesen érzékelte a
belőle áradó nyers energiát, amelytől szinte vibrált körülötte a levegő.

477
Mióta görnyedezhetett itt a Vezérlőben? És eljutott egyáltalán a
tudatáig, hogy amíg ő idefent ügyködik, miféle ünnepi esemény zajlik a
Secretariuma alatt és körül?
Amikor felnézett a falra kivetülő legfrissebb diára, és fél szemmel
látta, hogy Ophélie keze nem sürög, Thorn összevonta a szemöldökét.
– Tudok a viselt dolgairól, hallottam, hogy összetűzésbe került a
Majdnemmakulátlan Merésszel, hogy milyen építő beszélgetést
folytatott Wolf professzorral, és hogy mit sikerült kiderítenie E. I.
könyveivel kapcsolatban azok után, hogy Miss Silentia a legtöbbjüket
megsemmisíttette – darálta. – Kiváló munka, és azt bizonyítja, hogy jó
nyomon haladt. Látja, ha akkor este ahelyett, hogy kölcsönösen
felidegesítjük egymást, mindezeket megvitatjuk, rengeteg időt
nyerhettünk volna. Amit itt lát, az a hatvan évvel ezelőtti családközi
világkiállítás dokumentációja – magyarázta, és közben a szemét ismét a
nézőkére illesztette. – Azóta senki sem nyúlt hozzá, hogy rendszerezze.
Úgy vélem, van esély arra, hogy valamelyik dobozból előkerül egy
másolat E. I. könyveir…
– Nem leszek virtuóz – vágott a szavába Ophélie.
Per pillanat E. I. meséi a legkevésbé sem érdekelték. Égető
szükségét érezte, hogy itt és most egyszer és mindenkorra rendezze a
viszonyát Thornnal.
– Gondoltam.
A hír szemmel láthatóan cseppet sem lepte meg Thornt. Ahhoz sem
ítélte elég jelentősnek, hogy a fejét felemelje a masinájáról, csak tekerte
benne tovább a szalagot.

478
 – Nem támogattam az előléptetését – vetette oda bokros teendői
közepette mintegy félvállról. – Nyilván az én negatív véleményem is
nyomott valamennyit a latban.
– Hogy mit csinált? – hebegte Ophélie. – De hát azt hittem, azt
szeretné…
– Meggondoltam magam. Nemrégiben tudomásomra jutott, hogy a
Genealógusok túlságosan élénk érdeklődést mutatnak a leendő
előfutárok iránt. Nem szabadott volna biztatnom. Előttük a valódi kiléte
nem sokáig maradt volna titokban.
– Ez esetben talán nem ártott volna…
– …ha erről önt is tájékoztatom? – fejezte be helyette a mondatot
Thorn. – Az utóbbi napokban nem volt könnyű önt utolérni, nem állt
rendelkezésre.
Ophélie elhallgatott. Annyi minden kavargott benne, hogy hirtelen
maga sem tudta eldönteni, pontosan mit érez: végtelenül
megkönnyebbült vagy borzalmasan csalódott.
Nagy levegőt vett.
– Van itt még valami, amit el kell mondanom. Amit valójában már
korábban el kellett volna mondanom.
– Ha eddig nem mondta, akkor az egy kicsit még biztosan várhat –
dünnyögte Thorn. – Ha tudom tartani a tempót, hajnalra megtalálom,
amit keresek. Tíz másodpercenként egy dia, négypercenként egy
tekercs.
Azzal befűzött egy újabb mikrofilmet a készülékbe, és ráhajolt a
nagyítóra.
Ophélie átvágott a Vezérlőn. Útközben óvatosan kerülgette a
dobozokat, hogy lehetőleg egyet se borítson ki, ami nem volt egyszerű

479
feladat. Thornt annyira lefoglalták a befotózott dokumentumok, hogy
észre sem vette, amikor Ophélie odaért mögé, makacsul csak a hátát
mutatta neki. Ophélie pedig jobb híján egyelőre beérte azzal, hogy
csendben bámulta a gerince görbületét. Már csak karnyújtásnyi
távolság választotta el tőle. Utoljára, amikor ilyen közel merészkedett
hozzá, hátha sikerül átlépnie a közöttük húzódó – és azóta szakadékká
mélyült – árkot, Thorn kieresztette vele szemben a karmait.
Ophélie félénken felemelte a kezét, hogy megérintse a csontos
vállat, amelyen finoman megfeszült az ing, valahányszor Thorn
fordított egyet a gombon. Szerette volna, ha Thorn egyedül rá figyel, de
nem tudta kivárni, csak szabadjára engedte azokat a szavakat,
amelyeket már oly régóta dédelgetett magában:
– Én is szeretem.
A következő pillanatban önkéntelenül hátrahőkölt. Thorn
villámgyorsan kifordult a székén, és elkapta a csuklóját. A szorítása
olyan erős volt, és a szeme villanása olyan rideg, hogy Ophélie azt
hitte, mindjárt megint eltaszítja. De ehelyett valami egészen váratlan
dolog történt, épp az ellenkezője: Thorn magához húzta. A szék pedig
felborult alatta. Ophélie teljes súlyával Thorn mellkasára nehezedett,
miközben ketten együtt fémes csikorgás és nagy csörömpölés közepette
a padlóra zuhantak, és néhány dobozt is magukra rántottak. Az asztalról
a mikrofilmolvasó is leájult, és mellettük ezer darabra törött.
Ophélie-nak volt tapasztalata az esésben, de ennél látványosabb és
érthetetlenebb módon még soha nem ért földet. A füle zsongott, akár
egy méhkas. A szemüvege kerete belenyomódott az arcába. Látni nem
látott semmit, és levegőt is alig kapott. Amikor rájött, hogy ha sokáig
így marad, teljesen összelapítja Thornt, próbált feltápászkodni, de nem

480
tudott kibontakozni a karjából. Thorn olyan szorosan ölelte, hogy
Ophélie azt sem tudta volna megmondani, melyik szívdobbanás kihez
tartozik.
Amikor Thorn megszólalt, Ophélie a hajában érezte szúrós
borostáját.
– Csak semmi hirtelen mozdulat!
Azok után, ahogy a földre teperte, ez az intés valahogy nem illett a
helyzethez. A szorítás enyhült, Thorn izmai elernyedtek. Hogy fel
tudjon ülni, Ophélie kénytelen volt Thorn hasán megtámasztani magát.
Thorn egy könyvespolcnak vetette a hátát, onnan figyelte feszülten,
mintha azt várná, mi következhet még, mit tud még Ophélie a fejére
borítani.
– Ezt soha többé ne csinálja! – mondta, és minden egyes szótagot
keményen megnyomott. – Ne lopakodjon mögém! Soha! Megértette?
Ophélie túlságosan meg volt szeppenve ahhoz, hogy válaszolni
tudjon. Nem, nem értette meg. Elsőként az futott át a fején, hogy Thorn
hallotta-e egyáltalán, amit az imént megvallott neki.
És amikor a parkettán meglátta az ide-oda guruló fém alkatrészeket,
még kétségbe is esett. Thorn járógépét alig tartotta össze valami.
– Helyre tudom hozni – közölte Thorn. – A hálófülkémben tartok
hozzá egy szerszámkészletet. Ez ellenben már jóval bosszantóbb –
pillantott a ripityára tört mikrofilmolvasóra. – Sürgősen szereznem kell
egy másikat.
– Nem hiszem, hogy ez lenne most a legfontosabb – feleselt vissza
Ophélie.
De Thorn belefojtotta a szót: a szájára tapasztotta a száját. Ophélie
már semmit sem értett. A borosta karistolta az arcát, a fertőtlenítő szaga

481
bekúszott az orrába, és azon a meglehetősen ostoba gondolaton kívül,
hogy a csizmája belepréselődik Thorn sípcsontjába, más nem jutott az
eszébe. Szeretett volna hátrébb húzódni, de Thorn nem engedte. Arcát a
két keze közé fogta, ujjaival beletúrt a hajába, majd egyik tenyerét
hirtelen a tarkójára csúsztatta, amitől mindketten elveszítették az
egyensúlyukat. A következő pillanatban a könyvespolcról az összes irat
és nyomtatvány a nyakukba zúdult. Thorn hagyta végre levegőhöz
jutni, de csak azért, hogy acélos tekintetét zihálva egyenesen a
szemüvegébe fúrja.
– Figyelmeztetem! Amit az előbb mondott, azt már nem vonhatja
vissza. Nem engedem.
A hangja fanyar volt, de bármilyen keménynek tűntek is a szavak,
alattuk a jégpáncél mintha megrepedezett volna. A kezét nem vette el
az arcáról, és ügyetlen érintésén keresztül Ophélie érezte a szívverését,
amelynek szapora tempójától, be kellett ismernie, az ő szívének
lüktetése sem maradt le. Nem ismert még egy olyan férfit, akinek
a közelsége annyira zavarba ejtette volna, mint Thorné, de amikor
mellette volt, jóleső életöröm töltötte el.
– Szeretem – mondta ki még egyszer, mint aki nem hagyja magát
eltántorítani. – Ezt kellett volna felelnem, amikor megkérdezte, mit
keresek Bábelen. Ezt kellett volna felelnem, valahányszor arról
faggatott, nincs-e még valami mondanivalóm az ön számára. Szó se
róla, a rejtélyt is meg akarom fejteni, tisztában kell lennem Isten
céljaival, hogy végre magam irányíthassam a saját életemet, de… most
már ön is az életem része. Önzőnek neveztem, miközben soha még
csak meg sem próbáltam a helyébe képzelni magamat. És ezért
bocsánatot kérek.

482
 Ophélie szeretett volna erősnek és megingathatatlannak látszani, de
a mondandója végén a hangja cserben hagyta, és megremegett. Thorn
elkerekedő szemmel nézte a hüvelykujján végiggördülő könnycseppet,
amitől a szemöldökét keresztülszelő forradás egyre csak nyúlt.
– Muszáj hangsúlyoznom – dünnyögte, és feszesebbre fogta az ujjai
szorítását Ophélie arcán. – Soha ne sompolyogjon a hátam mögött, és
ha nincs a látóteremben, lehetőleg ne csináljon semmit, amire nem
számítok! Vagy ha mégis, akkor hangosan jelezze előre!
A vetítő időközben nem állt le, szakaszosan újabb és újabb képeket
küldött a falra. És Thorn személyisége – tartózkodó viselkedése, kitérő
mozdulatai, visszahúzódó életmódja, körültekintő távolságtartása –
villanásról villanásra kezdett egészen más megvilágításba kerülni
Ophélie szemében.
– Nem képes uralni a karmait?
Thorn összeszorította az orrát és beharapta az ajkát. A vonásai
hirtelen szikáran elvékonyodtak.
– Ha a jelenlétét nem veszélynek érzékelem, vissza tudom tartani
őket. Ezért is kell szigorúan betartania az utasításaimat, hogy még
véletlenül se indítsa be a védekezési mechanizmusaimat. Különben
nincs mellettem biztonságban, ezt pedig sem ön, sem én nem
engedhetjük meg magunknak. Ilyen egyszerű.
– De hát hogy történhetett ez? – hebegte Ophélie. – A tőlem átvett
animista képességek megzavarták az örökölt adottságait?
Thorn szemöldöke rándult egyet.
– Ettől kényelmetlenül érzi magát?
Ophélie csak ebben a pillanatban fogta fel, amit eddig nem vett
észre: Thornt valójában nem az zavarta, hogy korlátozott a

483
mozgásában, sokkal megalázóbb volt számára, hogy a karmai fölött
elveszítette az ellenőrzést. Legutóbbi találkozásukkor nem szándékosan
támadt rá. Még csak fel sem tűnt neki, ami történt.
Ophélie megesküdött magában, hogy az esetet sohasem fogja
felhánytorgatni előtte.
– Nem – felelte, és egyenesen a szemébe nézett. – Jó, hogy tudom.
Mostantól vigyázni fogok.
Thorn viszonozta a tekintetét, és már-már otromba nyerseséggel
fürkészte az arcát.
Ophélie éles, sajgó fájdalmat érzett, de ez nem fizikai fájdalom volt:
megsajdult benne valami, mert hirtelen azt is megértette, hogy miért
növekedett benne lassan három éve az a sötéten tátongó űr. Egész
testében reszketett. Nem félt – már nem félt. A reszketés a lelke
mélyéről fakadt föl benne.
Érezte, ahogy Thorn ujjai finoman belemarkolnak a hajába, aztán
egyszerre elernyednek. Thorn végül leeresztette a kezét, és
megköszörülte a torkát.
– Ön… A szerszámkészletem odabent van az ágy alatt. Megtenné,
hogy idehozza? Kerítenem kell egy másik mikrofilmolvasót, hogy
folytathassam a munkát, de ahhoz – fintorodott el, miközben próbálta
behajlítani a térdét – szükségem van a lábamra.
Ophélie általában nem saját magát helyezte a középpontba, most
mégis felhorgadt benne az önzés.
– Ez tényleg ennyire sürgős?
Ophélie nem tudta volna megmondani, mikor látta utoljára azt az
apró, jól ismert ráncot, amely Thorn szája sarkában most ismét
megjelent, és amelyet sohasem tudott értelmezni. Ahogyan az órát is

484
rég nem látta a kezében, amelyet Thorn most előkapott a zsebéből,
hogy két fedélcsattogtatás között megnézze rajta, mennyi az idő.
– Valójában igen. Sőt, még annál is sürgősebb. A ceremónia végéig
meg kell találnom a Genealógusoknak azt a bizonyos könyvet.
Amennyiben a határidő lejártáig nem tudom átadni nekik, Sir Henryt
kivonják a forgalomból. Idehozná a szerszámkészletemet? – ismételte
meg a kérését, és eltette az órát.
Ophélie értetlenül bámult Thornra.
– Kivonják Sir Henryt a forgalomból? – motyogta. – De hát ön Sir
Henry!
– Sir Henry nem létezik, csak egy álca, amelyet a Genealógusok
találtak ki nekem. Bármelyik pillanatban visszavehetik tőlem, és
átadhatnak Istennek, de ennél rosszabb forgatókönyvet is el tudok
képzelni. Azt tehetnek velem, amit akarnak. És habozás nélkül meg is
teszik, ha napkeltére nem kapják meg, amit várnak tőlem.
A szerszámaimat, kérem.
– Az elejétől fogva tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva, és
nekem egy szót sem szólt az egészről?
– Nem vitte volna előbbre az ügyet, ha elmondom.
Ophélie-nak fogalma sem volt, Thorn hogyan csinálja, de
valamilyen úton-módon mindig sikerült kihoznia őt a sodrából. Alig
egy perccel korábban még másra sem vágyott, csak hogy belevethesse
magát a karjába, most meg a legszívesebben lekevert volna neki egy
csattanós pofont.
– De ha ilyen emberek, akkor miért szövetkezett velük? Miért kell
mindig életveszélybe sodornia magát?

485
 Miközben a könyvespolcra támaszkodva próbált ügyetlenül lábra
állni, Thorn körülnézett, és a szanaszét heverő papírlapok és
üvegszilánkok láttán szinte megijedt. Kényszeres mozdulattal
megigazította a mandzsettagombjait, aztán a gallérját, mintha attól
tartana, hogy a rendetlenség, mint valami betegség, rá is átragad.
– Mert az életem az egyetlen dolog, amit jogomban áll kockára
tenni. A szerszámaimat, kérem. És ha már ott van, kapjon fel a
gyógyszeres szekrényből egy üveg alkoholos fertőtlenítő folyadékot is.
– De hát miért? – kérdezte egyre türelmetlenebbül Ophélie. – Miért
vesz magára ilyen terhet? Miért száll szembe olyan erőkkel,
amelyekhez nem érhet fel? És ne próbáljon azzal leszerelni, hogy
kötelességtudatból! Nem tartozik a világnak semmivel. Pláne azok
után, ahogy a világ bánt önnel!
Thorn abbahagyta a szemöldökráncolást, a homloka kisimult.
– Azt hiszi, hogy a világért teszem?
Thorn egész teste vibrált a feszültségtől; a fogsora csikorgott, a
tekintete megkeményedett. Nem, az elszántsága nem puszta
határozottságból fakadt, ahogy azt Ophélie mindeddig vélte, hanem
egyértelműen valamiféle engesztelhetetlen dühből.
– Isten azt mondta, önön tartja a szemét – szólalt meg Thorn
elfojtott hangon. – A fülem hallatára. Ott voltam. Férjnek talán
csapnivaló vagyok, de azt nem engedem senkinek, hát még neki, hogy
zaklassa a feleségem! Önt nem tudom kivonni a hatalma alól, de őt
levakarhatom önről. És ez is lesz a következő lépésem, már ha hajlandó
végre idehozni nekem azt az átkozott szerszámkészletet. Ha létezik egy
könyv, amelyben feketén-fehéren le van írva az a titok, amely segít
kikezdeni Isten sebezhetetlenségét, én megtalálom!

486
 Egy darabig farkasszemet néztek egymással, Ophélie megkövülten
bámulta Thornt, majd felállt, és átment a hálófülkébe a
szerszámkészletért.
– Szerelje meg a járógépét, és hagyja azokat a mikrofilmeket! –
mondta, amikor átadta Thornnak a ládát. – Tudom, hol az a könyv.

487
 A FIÓK

Ophélie árral szemben próbálta átküzdeni magát a tömegen. Egyedül

indult útnak a Secretariumból: Thornnal együtt nem mutatkozhatott,
azzal túlságosan felhívták volna magukra a figyelmet, az Emlékműben
pedig épp rengetegen voltak. A ceremóniára odasereglett látogatók az
alkalmat kihasználva csapatostul a Genealógusok nyomába szegődtek,
akik végigjárták a gyűjteményt. Olyan áhítatos csendben követték őket,
hogy a pár hangja a slepp nagy száma és az előcsarnok roppant méretei
ellenére még az Emlékmű másik végéből is tökéletesen hallatszott.
Felváltva hol az egyikük, hol a másikuk faggatta a levéltárosokat az új
katalógusrendszer működésének legapróbb technikai részleteiről. Az
avatás fokozatosan átment műszaki felülvizsgálatba.
Nem messze tőlük Ophélie Lazarus fehér cilinderét vélte felfedezni
a sokaságban. Remélte, hogy a nagy világutazó egy-két órát még eltölt
a Genealógusok társaságában, hogy Thornnak és neki legyen elég ideje
elvégezni, amit el kellett végezniük.
Ophélie egyenesen a kijárat felé vette az irányt, körültekintően,
nehogy összefusson Blasiusszal, Elizabethtel vagy Zennel, akik nyilván
kötelességüknek érezték volna, hogy pár kedves szóval
megvigasztalják, amiért nem viselheti többé az ezüstszárnyakat. Úgy
gondolta, később majd szerét ejti, hogy rendesen elköszönjön tőlük,
csak érjen véget ez a könyvhistória.
Mielőtt kilépett volna a kapun, visszanézett az aranyban fürdő
párocskára, akik épp a déli transzcendiumban haladtak felfelé kéz a
kézben, mint két fénylő napkorong. Thorn előtt talán nem állt más
488
lehetőség, kénytelen volt szövetkezni velük, de Ophélie minél
hosszabban figyelte őket, annál inkább megszilárdult abbéli
meggyőződésében, hogy azok ketten igen veszélyesek. És ha
megszerzik és átadják nekik a könyvet, azzal a legnagyobb gondjuk
talán megoldódik, de jó eséllyel a nyakukba szakad egy másik.
„Mindegy – gondolta, miközben elhagyta az Emlékművet. – Ezzel
majd ráérünk akkor foglalkozni.”
Ráérünk. Mi. Kellemesen beleborzongott ebbe a többes szám első
személybe. Leült a lépcsőre, hogy bevárja Thornt. Borostás állától még
mindig viszketett az arca. Hátraszegte a fejét, és beleszippantott a
langyos esti levegőbe. A napnyugta narancssárgás fénye beragyogta a
mimózák zöld lombozatát és a szilánk pereménél horgonyzó léghajók
alakzatát. A borús ég olyan volt, mint egy sűrű massza, tele élénk, elütő
színekkel, amelyek sehogyan sem tudtak egymással elvegyülni.
Ophélie veszélyes kalandra készült, ezt a pillanatot mégsem cserélte
volna el semmire: elmondhatatlanul jól érezte magát.
– Ismerjük egymást?
Oldalra fordult. Ugyanannak a lépcsőfoknak a másik végéről egy
termetes férfi méregette zavart mosollyal. Pollux volt az. Amikor
letelepedett, Ophélie a sok bronzszobor között nem is vette észre. De
ahogy jobban megnézte, éjfekete bőre és parázsló tekintete kivált a
szürkületből. Jókora lapátkezével Pollux szórakozottan forgatta a
Könyve vaskos lapjait, mintha az csak egy szövevényes regény lenne,
amelynek cselekményében akárhogy szeretne, sehogyan sem tud
eligazodni. Elég elveszettnek tűnt, akár egy elkóborolt gyerek, senki
meg nem mondta volna róla, hogy ő itt az – egyik – igen tisztelt
családfő. A jelenetben volt valami valószerűtlen, főleg, mivel a

489
hatalmas üvegajtó túloldalán százával tolongtak a tulajdon
leszármazottai.
– Emlékeztet valakire – töprengett tovább Pollux. – Ilyen ritkán van
velem, általában senkit sem tudok azonosítani. Még az ikertestvérem
neve sem szokott az eszembe jutni. De ön – tűnődött szomorkásan
zengő gordonkahangján –, minél tovább figyelem, annál ismerősebb.
Találkoztunk már?
– Személyesen nem – felelte Ophélie. – Artemisz távoli
rokonságához tartozom.
– Artemisz… – suttogta maga elé Pollux. – Igen, rémlik, mintha
lenne egy ilyen nevű nővérem is. Talán rá emlékeztet. Még azt sem
tudom, miért vettem ezt egyáltalán elő – lapozott egyet a térdére
helyezett Könyvben. – Olyan szórakozott vagyok…
Amikor Ophélie odahúzódott mellé, Pollux lepillantott a felé
nyújtott aprócska kesztyűs kézre. Mosolyában a zavar tétovázásba,
már-már aggodalomba váltott, de végül engedelmesen csak átadta a
Könyvet. A kötetet, amely a családfő ujjai közt olyan könnyűnek tűnt,
Ophélie két kézzel is alig bírta el. A tekintetét végigfuttatta a bőrre
tetovált íráson, amelyet Istenen kívül az égvilágon senki sem tudott
megfejteni.
– Innen – mutatott Ophélie a két oldal között szabad szemmel alig
látható fodrozódásra – kitéptek egy lapot. Az a lap volt maga az
emlékezet. De hiába keresi az emlékeit, nem találja, mert valaki
megfosztotta tőlük, valamikor nagyon régen. Sajnálom.
Ophélie visszaadta a Könyvet Polluxnak, aki hatalmas szemekkel
pislogott rá.
– Ismerjük egymást? – kérdezte ismét.

490
 Ophélie nem válaszolt neki, de a szoborszerű alak arcára kiült
tanácstalan ijedség igencsak felkavarta. Pollux nemsokára úgyis
elfelejti ezt a beszélgetést. És ez talán jobb is így. Talán mindenkinek
jobb, ha a családfők megmaradnak a boldog tudatlanságban, ha soha
nem ébrednek rá, kik is valójában.
Ophélie fellélegzett, amikor Thorn végre megjelent az Emlékmű
kapujában: inge fölött szorosan összegombolta LUX Lordjainak
egyenköpenyét, és a botból ítélve, amelyen minden második lépésnél
megtámaszkodott, a járógépét nem sikerült tökéletesen helyrehoznia.
Thorn a peremhez tartott, a szárnyhajtány-állomásra, Ophélie pedig
tisztes távolból követte. A peronon külön várakoztak, másfelé néztek, a
szerelvény belsejében máshová ültek le. Az utasok elenyésző létszámát
tekintve talán túlzóak voltak ezek az óvintézkedések, de a világ
szemében Sir Henry és Eulalie közt nem volt és nem is lehetett több
egyszerű szakmai ismeretségnél.
Ophélie-nak összeszorult a torka, ahogy elnézte, Thorn milyen
kérlelhetetlenül elhatárolódik mindenkitől. Egész úton egyetlen
pillantást sem váltottak egymással, mégis olyan közel érezte magát
hozzá, mint még soha. Thorn merev tartásából és közönyös arcából
szokás szerint nem lehetett kiolvasni semmit, de abból, ahogy a
mutatóujjával dobolt a botja fémgombján, Ophélie látta rajta, hogy
ideges.
Szeretett volna odaülni mellé, szerette volna megnyugtatni,
elmondani neki, hogy bízzon benne, tudja, mit csinál, még ha ezt maga
sem hitte igazán. A könyv hollétét ismerte, legalábbis nagy
valószínűséggel, de hogy mi lehet benne, arról elképzelése sem volt.

491
 Amikor a szárnyhajtány heves széllökések közepette a
végállomásnál zörögve rákanyarodott a sínpályára, Ophélie-ra megint
rátört az a vissza-visszatérő érzés, hogy valaki figyeli. Sőt, több volt ez
puszta megérzésnél. A dobhártyája dübörgött. A hátán a hideg
futkározott. Hátrafordult, hogy szemügyre vegye a szerelvény végében
lézengő utasokat. A Sarkon egy darabig egy Láthatatlan járt a
nyomában, vagyis volt abban tapasztalata, milyen, amikor követik. De
ez most más volt. Úgy érezte, mintha maga a rettegés lenne a sarkában,
szorosan, akár a saját árnyéka. A gyilkos, aki Miss Silentiát, Wolf
professzort, Medianát és a Merészt több-kevesebb sikerrel halálra
rémítette, itt lett volna, velük együtt, valamelyik kocsiban? Ophélie
biztos volt abban, hogy találkozott már vele szemtől szemben, de
képtelen volt rájönni, ki lehet az.
A szerelvény megállt, és Ophélie cseppet sem bánta, hogy végre
kiszállhat.
Az öbölből arra indult, amerről Thorn botjának kopogását hallotta,
és akárcsak Thorn, ő is ügyelt, hogy lehetőleg ne kerüljön az utcai
lámpák fénykörébe. Időközben teljesen besötétedett. Mindketten
igyekeztek minél jobban beleolvadni a fekete háttérbe. Az éjszaka
megtelt a cédrusok finom gyantaillatával és a tűleveleik halk
zizegésével.
– Innen gyalog megyünk tovább – közölte Thorn halkan. –
Óvatosnak kell lennünk, nehogy beleakadjunk egy őrjáratba. Önnek
hivatalosan már nincs joga viselni a virtuózok egyenruháját, és errefelé
a hatóságok komolyan veszik a viseletkódexet.
Ophélie bólintott. A hamis papírjait sietve magához vette, mielőtt
elhagyta a Jó Családot, de a fehér tógába átöltözni már nem volt ideje.

492
 – Csak egyszer jártam Lazarusnál. Nem esküszöm meg rá, hogy
odatalálok.
– Én tudom az utat – vágta rá Thorn. – Amikor megérkeztem, az
első dolgom volt, hogy Bábel térképét a fejembe véssem. Az a ház nem
a szomszédban van, nem érünk rá andalogni.
A kertek alatt mentek, Thorn kivilágítatlan üres telkeken és építési
területeken vezette keresztül, ahol néhány oposszumon kívül egyetlen
élő lélek sem jött velük szembe. A nappal elevenen pezsgő belváros
estére kihalt: a bábeliek igen visszafogottan, szigorú beosztás szerint
élték a hétköznapjaikat. Ophélie többször hátrapillantott, nem követi-e
őket valaki, de úgy tűnt, megnyugodhat; az a nyomasztó érzés, amely a
szárnyhajtányon a hatalmába kerítette, egyelőre elmúlt.
– Haragszik? – kérdezte.
Épp egy emelkedőn haladtak felfelé egy meglehetősen elhagyatott
negyedben, és látni nem sokat látott Thornból, de konok hallgatásából,
a botja rideg koppanásaiból és a feszes tempóból, amelyet diktált,
mintha valami türelmetlenségfélét érzékelt volna rajta. Jócskán le is
maradt mögötte, pedig az ő lábának nem volt semmi baja. Utólag
visszagondolva elég hihetetlennek tűnt, hogy az a férfi, akit minden
utcasarkon szem elől tévesztett, két órával korábban megcsókolta.
– Gondolkodom – dünnyögte Thorn, de közben egy másodpercre
sem volt hajlandó lassítani.
– Egész idő alatt egy olyan könyvet keresett, amelyet
tulajdonképpen elcsakliztam. Megértem, ha elege van.
Az éjszakában két aprócska szikra villant, amiből Ophélie arra
következtetett, hogy Thorn egy pillantás erejéig felé fordult.

493
 – Ha ön nem menti ki az Emlékműből, Miss Silentia azt is
megsemmisítette volna. És azzal egyidejűleg kiiktatta volna az utolsó
esélyemet a túlélésre. Egyéb természetű, szigorúan matematikai jellegű
fenntartásaim vannak a történetével kapcsolatban.
– Matematikai jellegű?
– Több mint két évembe telt felállítani az olvasóköröket, hogy a
segítségükkel átfésülhessem a teljes gyűjteményt. És aztán megjelenik
ön, és elsőre rányúl a megfelelő műre. Mintegy véletlenül,
figyelmetlenségből. Mintha hajlama lenne arra, hogy kikezdjen minden
statisztikai számítást. Felfoghatatlan, már-már ijesztő.
Ophélie a szemöldökét ráncolta. Felidézte magában azt a jeles napot,
amelyen Ambrosius kíséretével először belépett az Emlékműbe. Fejben
újra lejátszotta, ahogy Blasius kocsijáról leveri E. I. könyveit, majd
leguggol, hogy felszedje őket a földről. Halványan mintha – mintha –
arra a futó pillanatra is emlékezett volna, amikor A csodák idejét
becsúsztatta az iszákjába. Lehetséges, hogy Miss Silentia sejtett
valamit, és azért akarta annyira megmotozni? Az érzékeny hallásával
az utazótáskája anyagán keresztül is kiszűrte volna a papír
súrlódásának jellegzetes hangját?
– Nem volt egészen véletlen.
Ophélie megállt, és térdre ereszkedett, hogy bekösse a cipőfűzőjét,
amelyben állandóan megbotlott.
– Akarom mondani: az énem egyik része nem véletlenül választotta
éppen azt a könyvet. Az énem egyik része felismerte, és magánál akarta
tudni.
– Az a fele, amelyik emlékezett rá… – gondolkodott hangosan
Thorn.

494
 – Próbálom megérteni, hogyan kerültek a fejembe ezek az emlékek,
és mit kellene kezdenem velük. Már annak is örültem volna, ha
legalább azt megsúgják, hogy mi köze ennek a mesekönyvnek Istenhez.
De erre – sóhajtott, és a biztonság kedvéért kötött még egy hurkot a
cipőfűzőjére – magunknak kell rájönnünk. Hamarosan.
Thorn olyan átható tekintettel fürkészte, hogy egy pillanatra
megingott az önbizalma. Az utcai lámpatestekbe belekapott a szél,
amitől a fényük megremegett.
– Miután lerendeztük ezt az ügyet, egy-két dolgot meg kell
beszélnünk egymással.
– Mégpedig?
– Miután lerendeztük ezt az ügyet – ismételte hajthatatlanul Thorn,
majd felemelte a botját, és vasalt végével a tér másik oldalán egy
oszlopokkal szegélyezett kapubejáró felé mutatott.
Ophélie azonnal felismerte a medencéket, amelyek vizén a
tavirózsák között ragyogva tükröződtek vissza a csillagok.
Megérkeztek.
– Remélem, Ambrosius nincs házon kívül – súgta oda Thornnak,
miközben áthaladtak az első pár oszlop között. – Megígérte, hogy
vigyáz a táskámra, amíg távol vagyok. Ha visszakérem, vissza fogja
adni.
Azt persze nem említette, hogy miután bekerült a Jó Családba,
hirtelen mennyire megváltozott vele szemben az ifjú viselkedése.
Legutóbb, amikor a szárnyhajtány-megállóban utánakiáltott,
Ambrosius úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és még arra sem
méltatta, hogy hátraforduljon.

495
 Thorn a botja fogantyújával megkocogtatta az ajtót, amelyet egy
gépkomornyik kisvártatva kitárt előttük.
– Ambrosius itthon van? – érdeklődött Ophélie.
– BÁTRAKÉ A SZERENCSE.
Thorn félretolta az útból az automatát, és öles léptekkel behatolt a
házba.
– Magunk is elboldogulunk.
Ophélie körbenézett az előszobában, ahol a technika legújabb
vívmányai szépen illeszkedtek a klasszikus építészeti formákhoz.
A lámpák körül éjjeli lepkék rajzottak. Ezeken felül csupán néhány
szobor vonzotta magára a pillantást, valamint Lazarus egész alakos
portréja, amelyen a rózsaszín csíptető mögött a férfi huncut tekintete
volt a legfeltűnőbb.
– Ambrosius!
Ophélie végigjárta a szobákat. A hófehér márványburkolat
visszhangosan kongott a lába alatt. A mögötte álló sűrű hónapok után
furcsa érzés volt visszatérni abba a házba, ahová bábeli tartózkodása
legelső napján befogadták.
Thorn is vele tartott, bár döcögős járásából ítélve egyre inkább
szüksége volt a botjára.
– Zavaró ez a díszkíséret – morgolódott az orra alatt.
A rezidencia összes automatája összegyűlt egy csokorba, és pár
méter távolságból követte őket. Úgy tűnt, arra az esetre nem
rendelkeznek semmiféle utasítással, mi a teendő, ha hívatlan vendégek
állítanak be a gazdáik házába. A viselkedésük nem volt ellenséges, de
egy pillanatra sem tágítottak a betolakodók mögül, akik joggal

496
érezhették kényelmetlenül magukat az arctalan bábuk seregletével a
hátukban.
– Ambrosius! – szólongatta megint a házigazdát Ophélie, amikor
belépett a következő szobába.
Thorn intett neki, hogy füleljen. A ház valamelyik távolabbi
helyiségéből tompa zaj hallatszott. Nem, Ambrosius görszéke nem
ilyen hangot adott; az ütemes dobolás inkább egy mosógép rázkódására
emlékeztetett.
Az automaták néma menete élén továbbhaladtak a zaj irányába.
A szomszédos helyiséget Ophélie a pepita kövezet és a
megszokottnál kisebb, díszesen faragott szekrények alapján könnyen
beazonosította: Ambrosius pontosan ebben az öltözőszobában
ajándékozta meg az akkori jogállásának megfelelő fehér tógával.
A ruhásszekrények között nyoma sem volt mosógépnek, a zaj meglepő
módon máshonnan jött, történetesen egy fiókból, amely olyan hevesen
ficánkolt, hogy vele együtt az egész sifonér rázkódott.
– Lehet, hogy a táskám az – suttogta tanácstalanul Ophélie. – Jó
ideje nincs már nálam, de attól még akaratomon kívül simán
átragaszthattam rá az idegállapotomat.
– Csak egy módon tudhatjuk meg.
Thorn elővett egy zsebkendőt, és azzal fogta meg a fiók gombját,
mintha nem is a bútor rejtélyes tartalmától, csakis a fertőzésveszélytől
lenne félnivalója. Amikor kihúzta a fiókot, azon nyomban kisiklott
belőle valami, és a csuklója köré csavarodott. Ophélie ösztönösen
hátraugrott. Az első gondolata az volt, hogy egy óriáskígyó támadt
Thornra. A második pedig az, hogy az a valami nem lehet kígyó, hiszen
pamutból van.

497
 Thorn mozdulatlanul állta a rohamot. Miközben az ujjaival egyre a
fiók gombját szorongatta, alaposabban szemügyre vette a különös
élőlényt, aki háromszínű csíkjaival elszorította a karját.
– Nos, ez határozottan nem a táskája. Hanem a sálja.
– Azt hittem, elvesztettem.
Ophélie száján úgy buktak ki ezek a szavak, mint akinek egy
hatalmas kő gördült le a szívéről. Döbbenten bámulta a sálját, amely
Thornba csimpaszkodott. Megkerült hát az a régi, kedves darab,
amelyet ő maga kötött szemről szemre, amelyet ő maga nevelgetett
napról napra, de egyelőre képtelen volt felfogni, hogy valóban megvan,
és újból megtapogathatja.
– Elvesztettem… – makogta.
Óvatosan kinyújtotta érte a kezét. A sál azonmód letekeredett Thorn
karjáról, átcsúszott az övére, majd duzzogva felkúszott a nyakába, és
ragaszkodón köré fonódott. Ophélie-t elöntötte az otthonosság érzése.
Az édes teher nyomta a vállát, de végre megnyugodott, hogy a sálja
nem egy csatorna mélyén hánykódik valahol a város alatt, hanem
megint itt van vele. A bűntudattól, amely hónapok óta mardosta, sós ízt
érzett a szájában. Kibuggyant a könnye. De már volt mibe belefúrnia az
arcát.
– Elvesztettem… – ismételgette elfúló hangon.
De az örömét nem tudta igazán kiélvezni. Hogy került a sálja
Ambrosius birtokába? És az ifjú miért dugdosta itt, az öltözőszobája
mélyén? Miért nem adta vissza neki? Vagy legalább miért nem küldött
egy sürgönyt a konzervatóriumba, hogy ne aggódjon feleslegesen
miatta? Ophélie minél tovább elemezgette magában, annál kevésbé
értette Ambrosius viselkedését. Azon vívódott, hogy talán túl korai volt

498
megbíznia benne, és hogy milyen fájdalmasan érintette, amikor
újdonsült barátja látványosan kerülni kezdte.
Thorn komoran figyelte a nagy egymásra találást, és végül
megfogalmazta Ophélie helyett, amit neki magának sehogyan sem
akarózott hangosan kimondani:
– Egészen biztos abban, hogy ez az Ambrosius a jóakarója?
– Ideje távozniuk.
Thorn és Ophélie hátrakapta a fejét. Egy görszék jelent meg az
ajtóban, erősítésként egy hadseregre való automatával. Ambrosius
berregve begurult a öltözőszoba félhomályába. A pepita kövezetre eső
szórt lámpafény kiemelte az öltözéke vakító fehérségét és a bőre
bársonyos feketéjét.
Felemás kezével az ifjú görcsösen a görszék karfájába kapaszkodott.
– Távozzon!
Ophélie nagyot nyelt. Nem, ez nem parancs volt, hanem inkább
könyörgés, és bár mindkettejüknek szólt, Ambrosius érezhetően
elsősorban neki címezte. Az ifjú szinte rimánkodott, amitől Ophélie
egészen összezavarodott.
Letűrte a szája elől a sálját.
– A táskámért jöttem, szeretném visszakapni. De mi történt önnel?
Megváltozott.
Ambrosius melegbarna antilopszeme elkerekedett. Az a
kíváncsisággal teli érdeklődés, amellyel a megismerkedésük napján
nézte Ophélie-t, teljességgel kihunyt benne, és átadta a helyét a
hitetlenségnek, mintha hozzá fogható emberi lénnyel még életében nem
találkozott volna.
– Az történt, hogy rájöttem, ön nem az, akinek mondja magát.

499
 Ophélie-ban megállt az ütő. Mi buktathatta le előtte? A sálja csinált
valamit, amivel elárulta?
Az ijedség nyilván az arcára is kiült, mivel Ambrosius nem is
annyira lemondóan, mint inkább végtelenül elkeseredetten lehajtotta a
fejét.
– Vagyis nem tévedtem. Az első pillanattól fogva éreztem önben
valamit… De azért azt nem gondoltam volna… – akadt benne a szó,
majd sóhajtott egyet, és esedező hangon megismételte az iménti
felszólítást. – Mennie kellene, miss. Please.
– Különben?
Thorn látszólag nem jött ki a béketűrésből, de a tekintete
ugyanolyan fagyos volt, akárcsak a hanghordozása: jegesen ropogtatta
a mássalhangzókat. Ophélie kővé dermedt. Thorn a saját nevében
beszélt, nem úgy, mint Sir Henry, ami azt jelentette, hogy kész volt
átlépni a határt. Az öltözőben a feszültség a tetőfokára hágott, mindenki
gyanakodva fürkészte a másikat, amitől még az eddiginél is
fullasztóbbá vált odabent a levegő.
– Különben rossz vége lesz – felelte Ambrosius.
Az arca finom vonásai eltorzultak, ahogy elgyötörten Ophélie-ra
emelte a tekintetét.
– De tulajdonképpen nem számít, mit tesz – tette hozzá suttogva –,
ez az egész már úgysem végződhet másként, csakis rosszul. Végtére is
ön a felelős, miss, a szilánkok összeomlásáért.
Ophélie szemüvege haragos zöldbe váltott. Hallotta már valakitől
ezeket a szavakat, pontosan ugyanezeket, mégpedig…
Thorn indulatosan felhorkantott.

500
 – Megtakarítok magunknak egy kis időt. Ön Isten szolgálatában áll?
Feleljen!
Még be sem fejezte a mondanivalóját, a bábuk, amelyek eddig
mozdulatlanul strázsáltak Ambrosius görszéke mögött, hirtelen
megindultak. Mind benyomultak a szobába, és lassan, módszeresen
körülvették Thornt, Ambrosiust és Ophélie-t, majd megfogták egymás
kezét, mintha valami ijesztő körjátékra készülődnének. Olyanok voltak,
mint egy csapat nagyra nőtt, elmosódott arcú gyerek. Amint a kör
bezárult, fémes csattogás hallatszott. Ophélie nyakában a sál
összerezzent. A gépkomornyikok libériáját fejenként több tucat
acélozott penge lyuggatta át, és mindegyik hegye a középre
beszorítottak felé meredt. Az automatákból végleg elillant minden
emberi tulajdonság: áthatolhatatlan kerítést vontak köréjük. Csapdába
ejtették őket.
Ambrosius suta lazasággal a görszéke karfájára könyökölt.
– Hát, ez felettébb bosszantó és sajnálatos – sóhajtotta. – Ezt nem
lett volna szabad kimondania.
– Hívja vissza őket! – parancsolta Thorn.
Ophélie riadtan pillantott rá. Thorn nem emelte fel a hangját, nem
csapkodott, de olyan erővel szorította a botja fogantyúját, hogy az ujjai
elfehéredtek. A karmai érzékelték a veszélyt, ő pedig nem állt jót
magáért, nem tudta, meddig bírja visszatartani őket. Ahhoz viszont nem
volt elég hely a szobában, hogy ha csak pár lépésnyire is, de
valamelyest eltávolodjon Ophélie-tól és Ambrosiustól anélkül, hogy a
pengék fel ne nyársalnák.

501
 – Ambrosius, kérem! – szólalt meg Ophélie. – Tudom, hogy nem
akar bántani minket. Hívja vissza a személyzetét, és adja vissza a
táskámat!
Az ifjú szomorúan megrázta a fejét.
– Nem tehetem, miss.
Ophélie tetőtől talpig libabőrös lett, mintha áramot vezettek volna a
testébe. Thorn minden izmát megfeszítve küzdött, nehogy kitörjön
belőle a Sárkány. A karmai az automatákra nem voltak hatással,
Ophélie-nak és Ambrosiusnak ellenben nagyon is árthattak: ilyen
közelségből apró cafatokra szaggatták volna őket, könnyedén, akár a
papírt.
– Hívja vissza őket! – erősködött Ophélie, hiába látta a
kétségbeesést Ambrosius tekintetében.
– Neki nem engedelmeskednek.
A távolabbról zengő dallamos hang az egész házat betöltötte. És
derűsen játékos lejtéséből ítélve úgy tűnt, a gazdája, mintha csak egy
pillangót kergetne az oszlopok között, nem érzi át a helyzet
komolyságát.
Lazarus érkezett haza.
– De nekem igen. Lelépni, boys!
Az utasításra a bábuk azonnal behúzták a pengéiket, megbontották a
kört, és engedelmesen mentek a dolgukra.
Lazarus megállt a küszöbön, nem lépett be a szobába. Lekapta a
fejéről hófehér cilinderét, meglengette, és dús, ezüst hajkoronáját
előrezúdítva udvariasan meghajolt.
– Mr. és Mrs. Thorn, örömömre szolgál, hogy szerény hajlékomban
fogadhatom önöket! Ha bevártak volna az Emlékműben, nem kellett

502
volna annyit fáradniuk, szívesen felajánlottam volna a
magánléghajómat. Kérem, fáradjanak át velem a szalonba –
biggyesztette vissza a fejére a cilindert kellőképpen színpadias
mozdulattal –, azt hiszem, van miről elfecsegnünk egymással.

503
 A NÉV

Lazarus kiskanala csilingelt a porceláncsésze falán. A híres világutazó

épp a hatodik kockacukrot próbálta feloldani a teájában. A nagy
összpontosításban kidugta a nyelve hegyét – olyan volt, mint egy
szorgalmas kisdiák. Idős kora ellenére a viselkedésében volt valami
gyerekes, ami kifejezetten szórakoztatóvá tette.
De Ophélie-nak semmi kedve sem volt nevetni sem rajta, sem
máson.
Behúzódott a kanapé végébe, az ölébe vette az odaadóan hozzá
simuló sálat, és nem nyúlt sem a teához, sem a habcsókokhoz,
amelyeket Walter, a gépkomornyik felszolgált neki. Egész idő alatt
magán érezte Ambrosius gyámoltalan tekintetét; az ifjú ki sem nyitotta
a száját, amióta az apja hazaért. A szemüvege sarkából Thornra
pillantott, a miheztartás végett, csak hogy tudja, hogyan viselkedjen, mi
a haditerv. Thorn nem dőlt hátra, egyenes derékkal ült a rengeteg puha
párna között, a botját, mint valami kardot, a lába közé vette, kezével a
markolatára támaszkodott, és egy pillanatra sem vette le a szemét
Lazarusról. A karmait sikerült visszatartania, de továbbra is
készenlétben álltak, a bevetéshez elég lett volna egyetlen gyanús
mozdulat. Ophélie ezt a leginkább abból sejtette, hogy mellette ült, és a
fejfájása nem múlt el teljesen, csak valamelyest csillapodott. Amikor
Thorn is megkapta Waltertől a teáját, fogta a csészét, és a tartalmát
rálöttyintette a legközelebbi fikuszra.

504
 – Ugyan, ugyan, csak nem fogom megmérgezni a vendégeimet a
saját házamban! – nevette el magát Lazarus. – Én, aki egy szúnyogot
sem tudok lecsapni borzasztó lelkiismeret-furdalás nélkül.
A társaságra nyúlós csend telepedett, olyan sűrű, mint a kátrány.
Ambrosius Ophélie-t, Ophélie Thornt, Thorn pedig Lazarust figyelte.
– Well! – elégelte meg a hallgatást a házigazda, és hangos
koccanással visszahelyezte a teáscsészéjét a kistányérra. – Játsszunk
nyílt lapokkal! Igen, ismerem tudjákkit, és igen, elég régóta neki
dolgozom. Még zsenge virtuózjelölt voltam, amikor legelőször
találkoztam vele. In fact, hogy egészen pontos legyek,
megkörnyékezett. Meglehetősen… hogyan is fogalmazzak, nem is
tudom, mi lenne erre a megfelelő jelző… – igazgatta meg a kisujjával a
csíptetőjét, miközben a szavakat kereste. – Zavarba ejtő tapasztalat
volt. Kicsit olyan, mintha egyik napról a másikra rájöttem volna, hogy
van egy ikertestvérem. Tudjákki a saját képemet öltötte magára, a saját
hangomon szólt hozzám, ugyanolyan egyenruha volt rajta, mint rajtam,
és mint most önön is, ifjú lady – kacsintott Ophélie-ra. – Nagyvonalúan
felajánlotta, hogy jelentős forrásokat biztosít számomra, hogy
megvalósíthassam az álmaimat, és bejárjam az egész világot. És
ellenszolgáltatásként csupán egyetlen, a támogatáshoz képest
jelentéktelen dolgot kért tőlem… Blast!
Walter újratöltött neki, de a forró tea túlcsordult a csészéje peremén,
és rálöttyent Lazarus hófehér nadrágjára.
– Mit kért cserébe? – biztatta Ophélie, hogy ne hagyja abba.
Lazarus azon nyomban megfeledkezett a lábán keletkezett égési
sérülésről, elterpeszkedett a párnái között, és szélesen elvigyorodott.
A szeme, a csíptetője lencséje, a foga, de még az orra hegye is

505
megcsillant a szobában remegő sejtelmes lámpafényben. Idős ember
volt már, de az elevensége meghazudtolta az életkorát. Még Ambrosius
is jóval öregebbnek tűnt nála, pláne ahogy ott ült mellette, komoran és
mozdulatlanul a görszékben. Apa és fia a vérségi kötelék ellenére nem
nagyon hasonlított egymásra.
– Egy extremely egyszerű és igen kevéssé megterhelő
ellenszolgáltatást – búgta bizalmasan, izgalomtól túlfűtött hangon
Lazarus. – Hogy nézelődjek.
– De mit kellett néznie?
– Mindent, bármit, amit figyelemre érdemesnek találok, ifjú lady. És
mivel számomra nincs a világban semmi, amit ne találnék érdekesnek,
azóta életem minden egyes percét azzal töltöm, hogy Is… szóval
tudjákki helyett nézelődöm.
Lazarust annyira magával ragadta a lelkesedés, hogy kis híján
elszólta magát. Sietve körbepillantott, hogy a szalonban serényen port
törölgető automaták nem kezdtek-e el támadó alakzatba rendeződni.
Miután meggyőződött arról, hogy minden rendben, a köpenye belső
zsebéből, akár egy varázspálcát, előhúzott egy noteszt, és diadalmasan
meglobogtatta.
– Minden utamon bőszen jegyzetelek! Már annyi feljegyzést
készítettem, hogy lassan a füzeteimet is kilométerekben lehetne mérni.
Másként mondva, gondolkodott el Ophélie, és önmaga
megnyugtatására megsimogatta a sálját, ez az ember gyakorlatilag
kémkedett Istennek. A helyzet elég rosszul festett. Lopva a kertbe
vezető üvegajtóra pillantott, amelyen az éjszakai sötétségnek
köszönhetően az egész szoba képe visszatükröződött. Mind a négyen
élesen látszottak az üvegen, sőt, ötödikként még Walter kissé

506
szögletesebb, arctalan alakja is kirajzolódott mellettük. Mivel Istennek
nem volt árnyéka, Ophélie azt mindenesetre teljes biztonsággal
kijelenthette, hogy a társaságban jelen pillanatban mindenki pontosan
az, akinek látszik, a bitorló nem bújt bele sem Ambrosius, sem Lazarus
bőrébe.
– Pár évvel ezelőtt tudjukki ismét meglátogatott – folytatta Lazarus,
miután beleszürcsölt a teájába. – Új feladatot bízott rám, és
természetesen az anyagi hátteret is garantálta a végrehajtásához. Egy
extremely kényes feladatot: hogy találjam meg a fellelhetetlen
Árkádiát. Vagy ha azt nem sikerül, akkor legalább hajtsak fel neki egy
tősgyökeres árkádiait. Az egyetlen, akit majdnem sikerült elcsípnem –
sóhajtott fel sajnálkozó mosollyal –, a szerencsétlenül járt Miss
Hildegarde volt. Aki, úgy tudom, meglehetősen homályos körülmények
között hunyt el.
– Elemésztette magát.
Ophélie oldalra nézett, a közbeszólóra: Thorn rezzenéstelen arcéllel
figyelt, de a hirtelen beállt pár pillanatnyi csendben ott lebegett a
kimondatlan szavak vádló feszültsége. Elemésztette magát, mert ön
belehajszolta, mert Isten el akarta orozni az örökölt képességét, mert
inkább feláldozta magát, mintsem hogy olyan hatalmat adjon Isten
kezébe, amitől még ártalmasabb lehet.
Lazarus fehér kesztyűbe bújtatott ujjaival gondterhelten
megdörzsölte simára borotvált állát.
– Felettébb szomorú vég ez egy hozzá fogható briliáns építésznek!
A mai napig nem értem, hogyan vehettek a dolgok ilyen tragikus
fordulatot… Ha legalább találkozhattam, beszélhettem volna vele!
Biztos vagyok benne, hogy sikerült volna meggyőznöm a

507
vállalkozásunk megalapozottságáról. Bárcsak mindenki megértené –
emelte áhítatosan imára kulcsolt kezét az ég felé –, hogy tudjukki nem
csupán a családfők és az új emberiség teremtő ősatyja, hanem jóval
több annál. Nem dicsőségre vágyik, és hálát sem vár mindezért.
Kizárólag egyetlen cél vezérli: hogy magába fogadja az egész
emberiséget, hogy kivétel nélkül minden fiát és lányát megtestesítse.
Noha én csak a köznép egyszerű sarja vagyok, a műve pompázatos
szépsége és az ügye magasztossága még engem is a lelkem mélyéig
meghat. A születésem nem jogosít fel arra, hogy tagja lehessek ennek a
gyönyörű és jelentős családnak, de minden erőmmel azon leszek, hogy
ezt a világot, az ő világát még tökéletesebbé tegyem! Még akkor is, ha
LUX Lordjai nem tartanak méltónak arra, hogy a soraikba lépjek.
Onnantól, hogy az automatáimmal elégedettek, és segítenek küzdenem
azért, hogy az emberek ne igázhassák le egymást, én máris elégedett
honpolgár vagyok.
Lazarus átszellemülten beszélt, a szájából csak úgy bugyogtak kifelé
a fennkölt szavak. Ophélie csodálta az őszinteségét – ugyanakkor
elképedt a hiszékenységén. Neki a maga részéről egyetlen találkozás is
elég volt ahhoz, hogy tudja, ennek az Istennek soha nem akar a
szolgálatába állni. Feltűnés nélkül Ambrosiusra nézett, hogy lássa, a fiú
is olyan jól idomított-e, akár az apja, de az ifjú mélázó tekintettel a
teája borostyánszínű fodrait bámulta. Az apja teljesen elnyomta, mintha
mellette nem is létezett volna.
– És ha már LUX-nál tartunk – pillantott Lazarus sokatmondóan
Thorn aranydíszes egyenköpenyére –, hogy a manóba sikerült elérnie,
hogy bevegyék maguk közé? Amikor utoljára hallottam önről, a Sarkon

508
úgy emlegették mint kegyvesztett főkincstárnokot, most meg bent ül a
bábeli felső vezetésben!
Thorn megvonta a vállát.
– A Genealógusok delegáltak a testületbe. Ezt inkább velük kellene
megbeszélnie.
Ophélie irigyelte Thorn higgadtságát, hogy bármilyen helyzetben
képes volt úrrá lenni az idegességén. A hallottak fényében persze nem
is lett volna túlságosan célszerű kiadnia magát, nevezetesen a tervét,
hogy azért szövetkezett a Genealógusokkal, hogy szembeszálljon
Istennel.
– Hitemre, azt inkább elengedem! – hőkölt hátra Lazarus, és
megtörölte a köpenyében a csíptetőjét. – Az én beavatottsági szintem
meg sem közelíti az övékét. A Genealógusok nem fedhetnek fel
előttem semmit abból, amit tudnak, és a titoktartási kötelezettség rám is
érvényes velük szemben. És igazán nem akarom megbántani, Mr.
Thorn, illetve Sir Henry, vagy hívják akárhogyan, de az érdeklődésem
elsősorban nem az ön, hanem a kedves neje sorsára irányul.
Ophélie görcsösen megmarkolta a sálját, amely az egyik végével a
levegőbe csapott, akár egy felingerelt macska a farkával. Lazarus
szertartásosan visszatette a csíptetőjét az orrára, és a rózsaszín üvegen
keresztül egyenesen Ophélie szemébe nézett. Egy olyan ember
magabiztos nyugalmával, akinek csupán egyetlen szavába kerül, és a
ház vagy talán az egész szilánk összes automatája kiereszti a pengéit, és
elzár minden menekülőutat. De ennél rosszabb is jöhetett. Egyre
erősödő fejfájásából Ophélie arra következtetett, hogy ha a dolgok
elmérgesednének, Thorn nem fog habozni, a karmai készen álltak a
támadásra.

509
 – És ha szabad tudnom, mennyiben érinti önt az én sorsom? –
kérdezte Ophélie.
Lazarus előrehajolt, és olyannyira kihúzódott a kanapé szélére, hogy
a térdével kis híján leverte a teáskészletet az alacsony asztalka
rézlapjáról.
– Ön szerint, ifjú lady, tudjaki miért bízott meg egyik napról a
másikra azzal, hogy kerítsek neki egy árkádiait? Miért lenne
mihamarabb szüksége arra, hogy uralja és alakítsa a teret? Ne értsen
félre, távol álljon tőlem, hogy a szemére hányjam, de mindennek
egyetlen oka van, és az az ok éppenséggel kiskegyed. Mert bizony ön
volt az, aki megbontotta a világ kényes egyensúlyát – közölte elnéző
mosollyal. – És tudjaki elkövet minden tőle telhetőt, hogy visszaáll…
– Ne adja fel neki!
A szalonban minden arc – Walter simára csiszolt képét is beleértve –
egyszerre Ambrosius felé fordult. A kamaszforma fiúból szinte
önkéntelenül bukott ki ez a mondat, alig hallhatóan. Behúzott nyakkal
kucorgott a görszékében, és a fejét olyan mélyen lehajtotta, hogy a
turbánja bármelyik pillanatban leeshetett róla. A kezében csörögve
remegett a teáscsésze, amelyből a beszélgetés alatt még egy kortyot
sem ivott. Elkerekedett szeméből ítélve ő maga volt a legjobban
meglepődve, hogy az apja szavába vágott, sőt, hogy a jelenlétében
egyáltalán ki merte nyitni a száját.
– Ne adja fel! – hajtogatta, ha már egyszer belekezdett. – Ő… ő…
kisegített engem. És én megfogadtam, hogy cserébe én sem hagyom
cserben.
Ophélie úgy érezte, mintha a melléről legördülő hatalmas súly
megfeneklett volna a gyomrában. Kisegítette? Mikor? Ambrosius vajon

510
arra az említésre sem méltó esetre gondolt, amikor kiszabadította a
görszéke kerekét a macskakövek közül?
– A sálam. Utánament, hogy megkeresse, ugye?
Ambrosius bólintott, de a tekintetét továbbra sem emelte fel a
teájáról.
– Úgy tűnt, nagyon fontos önnek, miss. Amíg a próbaidejét töltötte a
Jó Családban, végigkérdeztem az ellenőröket. Nem voltak valami
közlékenyek, de nem adtam fel. Végül nagy nehezen kiderítettem, hogy
a sálja a talált tárgyak osztályára került. Gondolom, eléggé
megijedhetett, hogy elválasztották öntől, és miután… well… nem
mutatott túl nagy együttműködést, az osztályvezető elzárta. De
kifizettem érte a letétet és a büntetést. Esküszöm, én vissza akartam
önnek adni, ahogy a táskáját is.
Ambrosius végre felnézett, először Ophélie-ra, majd lassan az apja
felé fordította a fejét.
– Csak közbejött valami. Szóval az tűnt a legjobb megoldásnak, ha
gondosan elrejtem a holmiját, amíg ki nem találom, hogyan
juttathatnám el önhöz.
– Hitemre! – kurjantotta el magát Lazarus kényszeredett mosollyal.
– Csak nem én jöttem közbe, Ambrosius? Az volt a baj, hogy
váratlanul hazaállítottam? Láttam ám, hogy az utóbbi hónapokban
nincs valami jó kedved, de ha sejtettem volna, hogy ez van a háttérben!
Talán ha elmagyarázod a helyzetet, megértettem volna… Na, de álljunk
csak meg egy pillanatra! – kapkodta a fejét Ambrosiusról Ophélie-ra
egyre döbbentebb arccal, mint akibe hirtelen belehasított a felismerés. –
Áruld el nekem, hogy szerinted kicsoda az ifjú lady, kinek hiszed,
exactly.

511
 Ophélie értetlenül felvonta a szemöldökét, Thorn homlokán pedig
még jobban összesűrűsödtek a redők. Lazarus enyhe számonkérésbe
hajló nevelő célzatú szónoklatát pár másodperces néma csend követte,
mialatt az éjszakai szellő egy hevesebb fuvallata felemelte a
függönyöket, és befújta a házba a békák brekegését és a tavirózsák
illatát.
– Az, aki miatt a szilánkok hamarosan összeomlanak – motyogta
maga elé Ambrosius elhaló hangon. – Az a Másik, akiről annyit mesélt
nekem, apám.
Lazarus teli tenyérrel az asztalkára csapott, amitől a cukortartó, a
tejszínes kancsó, a fűszeres tálkák, minden edény, akár a dominó, szép
sorban felborult. Miután a két kezén megtámaszkodva felemelkedett a
helyéről, a szemében élénk kíváncsisággal Ophélie-ra pislogott a
csíptetője fölött, mintha most az egyszer nem rózsaszínben szeretné
látni a világot.
– Szavamra, ez kezd egyre érdekesebb lenni!
– Nem én vagyok a Másik – tiltakozott Ophélie.
– Nem ő a Másik – mordult fel Thorn.
– Tényleg nem ön a Másik? – álmélkodott Ambrosius.
– Nem, nem ő az, indeed – erősítette meg Lazarus teljes
meggyőződéssel. – Az viszont igaz, hogy ő eresztette ránk a Másikat.
És ennek mintegy következményeként letörölhetetlenül magán viseli a
jelét. Magam is döbbenten állok az előtt, hogy hogy nem vettem ezt
eddig észre! – kopogott le elégedettségében minden egyes szótagot az
asztallapon. – Ön is egy inverz!
Azzal tetőtől talpig alaposan végigmérte Ophélie-t, mintha élete
legnagyobb felfedezésével állna szemben. Ophélie egyelőre nem tudta

512
eldönteni, hogy most örülnie kellene, vagy inkább megsértődjön. Thorn
Lazarus szegycsontjának nyomta a botja végét, jelezvén, hogy illene
megtartania a kellő távolságot; a férfi hirtelen támadt rajongása
felpiszkálta a karmait, neki pedig kemény erőfeszítésébe került, hogy
visszatartsa őket. Lazarus kötelességtudóan visszaereszkedett a helyére,
a párnái közé, de közben egy pillanatra sem vette le Ophélie-ról a
szemét.
– Én is az vagyok ám! – jelentette ki büszkén. – Hallott már arról a
jelenségről, amelyet a tudományos szaknyelvben csak situs
inversusként emlegetnek, ifjú lady? Az orvosok annak a
megmagyarázhatatlan anatómiai elváltozásnak adták ezt a nevet,
amilyen nekem is van. A fiam esete persze jóval látványosabb az
enyémnél – lapogatta meg maga mellett Ambrosius kifordult kezét a
görszék karfáján –, de ha belelátna a testembe, önnek is feltűnne, hogy
a belső szerveim nem ott vannak, ahol elvileg lenniük kellene.
A szívem a bal helyett a mellkasom jobb oldalán lüktet, a májam a bal
oldalamon van, és így tovább. Velem született fejlődési rendellenesség.
És amikor kiengedte a Másikat a tükörből, bizonyos szempontból önnel
is valami hasonló történt: felborult önben a szimmetria. Isn’t it?
Ophélie félénken bólintott. Thorn elővette a zsebóráját, amely
türelmetlenségében egyre sűrűbben csattogtatta a fedelét, hogy
emlékeztesse a társaságot az idő múlására. Ez mind nagyon szép volt,
de a táska még mindig nem került elő. Az Emlékműben a ceremónia
viszont a végéhez közeledett, a Genealógusok pedig várták a könyvet,
amely egy szintre emelhette őket Istennel.
– Egyformák vagyunk! – fejtegette Lazarus elragadtatottan. – Ön, én
és a fiam, mi mind ugyanahhoz a kaszthoz tartozunk! És ez a

513
szabálytalanság, amely közös bennünk, mindhármunkat extremely
érzékennyé tesz… bizonyos dolgokra. Cseppet sem csodálkozom, hogy
olyan kiváló olvasó vált önből, mint amilyennek mondják.
Ambrosiusnak felettébb kifinomultak az érzékszervei, jómagam pedig,
ezt dicsekvés nélkül állíthatom, a megérzéseim jóvoltából fejlett látnoki
képességekkel rendelkezem. Tudta, hogy a balkezeseket annak idején
üldözték? – vetette közbe a gondolatok között látszólag csapongva. –
Lenézték és setesutának nevezték őket, mert úgy tartották róluk, rólunk,
hogy másként, hibásan érzékelik a környező világot. Nagy szerencse,
hogy manapság már nem rekesztik ki őket. Meglepné, ha tudná, ifjú
lady, hogy Bábelen intézményes keretek között is vizsgálják a
miénkhez hasonló eseteket.
– Az elhajlásgondozóban – eszmélt rá hirtelen Ophélie, és tompa
szúrást érzett a mellkasában.
– Ó, hallott már róla? Talán már járt is ott?
– Egyszer. Kartont is vezetnek ott rólam. Vagyis Eulalie-ról. Úgy
tűnt, érdeklem őket.
– Of course! Helyesen gondolják, mert ön nagyon is érdekes!
Lazarus lángoló szenvedéllyel, heves mozdulatokkal magyarázott,
amitől hosszú, ezüstös haja egyre jobban összekócolódott. Úgy bámult
Ophélie-ra, mintha a legszívesebben azonnal táncra perdülne vele.
– Megosztaná velünk, pontosan hová akar kilyukadni ezzel a
kitérővel? – kérdezte Thorn, akinek a kezében az óra figyelmeztetően
ismét kipattintotta a fedelét.
– Téved, ha azt hiszi, eltértem a tárgytól. In fact, éppenséggel most
értünk el a „problémánk” – és a kifejezés képletességét
hangsúlyozandó mutatta is a macskakörmöket a levegőben –

514
gyökeréhez. Nyilván azon tanakodnak magukban, beszámolok-e, vagy
sem, Istennek a kettejükkel folytatott megbeszélésünkről. Az iránta
való hűségem azt diktálná, hogy haladéktalanul sürgönyözzek neki, de
a magam részéről inkább arra hajlok, hogy ez talán nem is lesz
szükséges.
– Ööö… apám! – vágott közbe hebegve Ambrosius.
Lazarus annyira belelovalta magát az okfejtésébe, hogy észre sem
vette, amikor Isten nevének hallatán az automaták kezéből kiesett a
tollseprű, és mind megindultak, hogy körülzárják őket.
– Blast! – szólt rájuk bosszúsan. – Eredjetek a dolgotokra! Voltak
már ennél jobb ötleteim is – sóhajtott fel lemondóan, miközben a bábuk
visszabotorkáltak ugyanoda, ahonnan elindultak, és tovább törölgették
a bútorokról a port. – De ennél hatékonyabb megoldás nem jutott az
eszembe, hogy bizonyos titkok ne kerülhessenek ki e közül a négy fal
közül. Szóval ahogyan az imént mondtam – kanyarodott vissza az
eredeti témához, és ismét magára öltötte az előbbi széles mosolyt –,
nem érzem halaszthatatlan kötelességemnek, hogy kiszolgáltassam
önöket tudjákkinek. Neki, következésképpen nekem is az a
legfontosabb, hogy megtaláljuk a Másikat. Márpedig, ifjú lady, ön
összeköttetésben áll azzal a Másikkal, és előbb vagy utóbb
szükségszerűen újfent keresztezni fogja az útját. Személyes
meggyőződésem szerint jóval több esélye van arra, hogy időben
utolérje, ha senki sem akaszt pórázt az ön nyakába.
Ophélie lehajtotta a fejét, és az ölében összegöngyölödött sál kötött
hurkait vizsgálta; nem akarta, hogy a többiek lássák, ahogy a haragtól
elsötétedik a szemüvege. Lazarus úgy beszélt a sorsáról, arról, hogy az
örök életére egybefonódott a Másikéval, és a világ közelgő

515
összeomlásáról, mintha megmásíthatatlan tényeket sorolna. Miközben
Ophélie tudomása szerint még egyetlen szilánk sem tűnt el a
mindenségből. Alig emlékezett arra az éjszakára, amikor azt a lényt
állítólag kiengedte a tükörből; időnként azt gondolta, hogy az egészet
csak álmodta. Ez a vén bolond csak az idejüket vesztegette a
hagymázas elméleteivel!
Csakhogy ez a vén bolond cseppet sem volt ártalmatlan: egy egész
hadseregnyi automata leste a vezényszavát.
Ophélie csak akkor emelte fel a fejét, hogy Lazarus szemébe nézzen,
miután a szemüvege lencséje teljesen kitisztult.
– Rendben, részemről megegyezhetünk – fogadta el a békeajánlatot,
és közben igyekezett nem foglalkozni a kanapén mellette ülő Thornnal,
akiből majd kirobbant a feszültség. – Segítünk megtalálni a Másikat.
Egy feltétellel: hagyja, hogy a magunk módján csináljuk. Most pedig,
kérem, adja vissza a táskámat, és bocsássa rendelkezésünkre a
magánléghajóját.
Lazarust olyan hevesen rázta a nevetés, hogy a cilindere lerepült a
fejéről.
– Wonderful! Számíthat a teljes együttműködésemre. Ambrosius,
idehoznád ennek az ifjú ladynek, amit szeretne? Walter! – intette
magához a gépkomornyikját, miközben maga is talpra szökkent. –
Menjünk, készítsük elő a lazaroptert újdonsült szövetségeseinknek!
Ophélie elhűlve nézte, ahogy mindenki elhagyja a szalont. Be kellett
vallania magának, arra egyáltalán nem készült, hogy gyakorlatilag
alkudozás nélkül egyezségre jutnak. Nem gondolta volna, hogy Lazarus
valóban annyira hiszékeny, hogy csak úgy, minden garancia nélkül
beérje az adott szavával.

516
 Amint egyedül maradtak, Thorn hátrahanyatlott a kanapén, nekidőlt
a támlának, mintha a gerince egy pillanattal sem bírná tovább
egyenesen tartani a hátát. Amikor lefejtette az ujjait a botjáról, Ophélie
a tenyerén látta a fogantyú faragott mintázatát, amely belepréselődött a
bőrébe. Thorn eltorzult arccal próbálta kinyújtani a lábát, de a térde pár
centiméter után csikorogva beakadt, és egy csavar is kiesett a
járógépéből.
– Fáj? – kérdezte aggódó hangon Ophélie.
– Nem azért tartottam távol a Genealógusoktól, hogy most
lepaktáljon nekem Lazarusszal.
– Nem hiszem, hogy tartanunk kellene tőle. És nem tűnik
különösebben jól értesültnek. Még azt sem tudja, miért jöttünk ide, mi
keresnivalónk van a házában.
Ophélie remélte, hogy ha kimondja, amit gondol, attól majd
megkönnyebbül, de a várt hatás elmaradt. A társalgás egy adott pontján
átfutott a fején, hogy talán Lazarus bántotta Wolf professzort, Miss
Silentiát, Medianát és a Merészt, de az ötletet egyhamar elvetette.
Viszont ha nem ő követte el a támadássorozatot, akkor Ophélie-nak
fogalma sem volt, valójában kitől kell félnie.
– A Genealógusokat önös érdekek vezérlik, ebből kifolyólag könnyű
megnyerni őket – mondta Thorn. – De Lazarus idealista, ő a köz javát a
saját érdekei elé helyezi. Nem lesz olyan könnyű az orránál fogva
vezetni, mint ahogy ön azt elképzeli.
– Szereztem tőle egy léghajót. Ne becsülje alá a képességeimet!
A megjegyzést Ophélie persze viccnek szánta, így elég váratlanul
érte, hogy Thorn láthatóan komolyan vette, és rászegezte a tekintetét.

517
 – A jövőben ehhez tartom magam. Soha többé nem becsülöm alá a
képességeit.
Ophélie eddig hozzá sem nyúlt a teájához, de hogy ne kelljen
válaszolnia, most gyorsan felhajtotta, és a nagy sietségben véletlenül
leöntötte a sálját, amely mérgesen megrázta magát az ölében. A tea már
kihűlt, de arra mindenesetre jó volt, hogy levigye a torkából a
gombócot. Egy újabb vallomás, és már megint milyen fajsúlyos
hangon! Ki képes ilyenre? Csak ült a kanapén, és attól, hogy a térde
összeért Thorn térdével, jobban meg volt illetődve, mint amikor a
bábukból kiálló több száz pengével kellett szembenéznie.
Amikor felpillantott a csészéjéből, Thorn már elfordította róla a
tekintetét. Helyette a szőnyeg díszes motívumait vizsgálta már-már
tudományos érdeklődéssel. Amióta csak kiléptek az Emlékműből, a
hallgatásaikban végig ott lebegett közöttük valami, amit egyikük sem
tudott kimondani, és aminek a természetét Ophélie nemigen tudta
megragadni.
– Idefelé jövet azt mondta, egy-két dolgot meg kell beszélnünk
egymással.
– Igen – helyeselt ridegen Thorn. – Ez valóban elengedhetetlennek
tűnik.
– Nagyon szeretném tudni, miről van sz…
– A táskája, miss.
Ambrosius berregve begördült az ajtón.
– Sajnálom, hogy kerültem – motyogta szégyenkezve. – Annyira
befészkelte magát a fejembe, hogy ön a Másik, hogy azt hittem, így
helyes. De… remélem, ezután is barátok maradunk.

518
 Mindazok után, ami ebben a házban az elmúlt pár órában közöttük
elhangzott, Ophélie túlságosan össze volt zavarodva ahhoz, hogy erre a
kérdésre őszintén felelhessen. És nem is nagyon volt ideje arra, hogy
rendesen végiggondolja. Thorn a pillantásával szinte keresztüldöfte
Ambrosiust, aki jobbnak látta, ha behúzódik a szalon legtávolabbi
sarkába.
Ophélie vett egy nagy levegőt, mielőtt kinyitotta volna a táskáját.
Megvolt mindene: a szürke ruhája, a meleg bakancsa, a szódavizes
palackja, a kétszersült megavasodott maradéka, és a képeslap is
megvolt, amelyet a szökése napján a bácsikájától kapott.
De csak egyetlen dolgot húzott ki belőle, egy bíborszín kötésű
mesekönyvet, amelyen a következők álltak dombornyomásos arany
betűkkel:

AZ ÚJ VILÁG KRÓNIKÁJA

A CSODÁK IDEJE

KIADTA BÁBEL VÁROSÁLLAMA

ÍRTA: E. I.

Ophélie nem vette le a kesztyűjét, de így is finom remegés járta át az

egész testét, amikor az ujjaival végigsimított a borítón, majd fellapozta
ezt a sokak által áhított, már-már elátkozott könyvet. A belső
címoldalon ott virított az Emlékmű pecsétje. A papírhoz nem értett
annyira, mint Roseline néni, de azt ő is meg tudta állapítani, hogy a
kötet kiváló állapotban van. Pláne ahhoz képest, hogy minden
valószínűség szerint a Nagy Szakadás előtt készült. Mintha ez a könyv

519
is ugyanolyan rejtélyes tulajdonságokkal rendelkezett volna, mint a
Secretarium belső glóbuszában érintetlenül megmaradt tükör.
Átfutotta az első sorokat, és szinte már meg sem lepődött azon, hogy
a folytatást kívülről tudja:

Hol volt, hol nem volt,

hamarosan eljön
egy olyan világ, amelyben végre mindenki békében él.

Abban a jövőben
mások lesznek a férfiak,
és mások a nők.

Az lesz a csodák ideje.

Ophélie továbblapozott. Minden egyes oldal ismerős volt neki,

mintha valamikor régen gyakran forgatta volna ezt a könyvet.
A történetet el sem kellett olvasnia, minden részletére tisztán
emlékezett. Tudta, hogy a kötet húsz rövidebb fejezetet tartalmaz,
amelyek mindegyike egy-egy új család születését meséli el: a tárgyak
mestereiét, a gondolatátvitel mestereiét, az állatok mestereiét, a
mágnesesség mestereiét, a növények mestereiét, az anyagmódosítás
mestereiét, a bűvölet mestereiét, a jövőbelátás mestereiét, a villámlás
mestereiét, az érzékelés mestereiét, a forrásvizek mestereiét, a
tömegvonzás mestereiét, a szelek mestereiét, a térfogatkezelés
mestereiét, az átváltozás mestereiét, a hőszabályozás mestereiét, az

520
álmok mestereiét, a halmazállapotok mestereiét, az empátia mestereiét
és a tér mestereit.
Húsz család, húszféle képesség.
A mesék pontosan ugyanolyanok voltak, mint amilyennek Octavio
és Wolf professzor leírta őket: halálosan unalmasak. Onnantól, hogy az
ember elfogadta magában azt a forradalmi jelentőségű feltételezést,
miszerint a történetfüzért E. I. nem az új világ kialakulása után, hanem
mintegy jóslatként még akkor vetette papírra, amikor a szilánkok még
nem léteztek, az elbeszélések nem tartogattak számára semmi
érdekeset.
És persze sehol egyetlen sor sem utalt arra, mi módon juthatna
bárki, aki ezt a könyvet kitartóan végigolvassa, isteni hatalomhoz.
Ophélie érezte, ahogy lassan minden porcikájában szétárad a
szorongató, ijesztő kétségbeesés. Átnyújtotta a könyvet Thornnak, és
közben nagyon vigyázott, nehogy bármivel elárulja, hogy mennyire
feldúlt.
– Előfordulhat… hogy az az információ, amit keresünk, rejtjelezve
van?
Thorn nem felelt. Minden figyelmét a könyv oldalaira
összpontosította, amelyeket egyenként belevésett az agyába, miközben
a hüvelyk- és a mutatóujjával elképesztő tempóban végigpörgette a
lapokat. Amikor a végére ért, egy darabig csak ült, magába roskadva,
mereven, mintha nem is csak a lábát, hanem az egész testét
beabroncsozták volna, majd lassan, nagyon lassan Ophélie felé
fordította meredek vonalú orrát. Ophélie értetlenséget látott a
szemében, végtelen zavart, amelynek – efelől szemernyi kétsége sem
volt – egyedül és kizárólag ő volt a forrása.

521
 – Azt hiszem, a legvégét is figyelmesen el kellene olvasnia –
javasolta olyan hangon, amilyet Ophélie még sohasem hallott tőle.
Ophélie megigazította a szemüvegét, és felcsapta az utolsó oldalt,
amelyen az előbb nem vette észre a kézzel írt bejegyzést, mivel a tinta
már igencsak kifakult:

„A jobb napok reményében, drága gyermekeim.

Eulalie Itschen.”

Ophélie addig olvasta újra és újra ezt a néhány szót, amíg betűről
betűre magába nem szívta őket, és teljesen eggyé nem vált velük.
Eulalie Itschen.
Itschen.
Isten.
Különös módon a felismerés nem érte az újdonság erejével. Tudta.
Mindig is tudta. És ebben annyira bizonyos volt, hogy csak azon
gondolkozott el egy pillanatra, hogyan felejthetett el egy ilyen alapvető
dolgot. Aznap, amikor Archibald megkérte, hogy a hamis irataihoz
válasszon magának nevet, gyakorlatilag rögtön rávágta, hogy Eulalie,
más nem is jutott az eszébe. Eulalie… így hívták tehát azt a nőt, akinek
az emlékei beférkőztek a fejébe, azt a múltbéli árnyat, akivel abban a
semmiben lógó tükörben találkozott. És ismét látta magát, ahogy ott ül
vele együtt, az ő bőrében az íróasztalnál, fáradhatatlanul veri az
írógépet, és két orrfújás között ontja magából a gyerekeknek szóló
regényes történeteket.
Eulalie volt Isten. Vagyis inkább Isten annak idején, még a Nagy
Szakadás előtt nem volt más, mint Eulalie. Egy törékeny, apró termetű

522
írónő, akinek valaki valamikor félreolvasta a nevét. Ez persze arra nem
adott magyarázatot, hogy az emlékei milyen úton-módon kerültek
Ophélie fejébe, ahogyan arra sem, hogy Eulalie Itschen hogyan
teremtette meg a családfőket, hogyan tudta darabokra törni a világot, és
hogy az évszázadok során miként vált belőle gyakorlatilag teljhatalmú
átváltozóművész; arra viszont igen, hogyan tehet egy egyszerű és nem
is kifejezetten érdekes könyv bárkit Istennel egyenlővé.
– Mert ő ugyanolyan, mint bármelyikünk – suttogta maga elé
Ophélie, és megsimogatta a kézzel írt bejegyzést.
Amikor becsukta A csodák idejét, az emlékek még mindig ott
zsizsegtek a fejében. A szemüvege sarkából valami különös jelenlétet
érzékelt, egy tekintetet, amely Thornt és őt figyelte. Ismerte azt a
tekintetet. És végre megismerte. Az, aki Wolf professzort, Miss
Silentiát, Medianát és a Merészt halálra rémítette, most is ott volt a
szalonban.
Egész idő alatt ott volt velük.
Lazarus rákönyökölt Ambrosius görszékének támlájára, és
szívélyesen rámosolygott a vendégeire.
– Hölgyeim és uraim, a légi jármű előállt!

523
 A RÉMÜLET

Ophélie egész úton meg sem nyikkant, mialatt Lazarus a parkban a

tavirózsás medencék között könnyed tánclépésben kalauzolta őket.
Eulalie Itschen könyvét szorosan magához ölelte, hogy ne remegjen
annyira a gyomra. Az éjszaka enyhe volt, mégis úgy érezte, mintha az
ereiben nem is vér, hanem jéghideg víz keringene. Amennyire tudott,
próbált uralkodni magán, de a sálja megérezte a félelmét, és feszesen a
nyaka köré tekeredett.
Thorn a gondolataiba merült, és a botja határozott koppanásaiból
ítélve újult elszántsággal masírozott a célja felé. Ophélie szerette volna
az arcába üvölteni, hogy a gyilkos itt van velük, de azzal csak siettette
volna a vesztüket. Nem. Most nem borulhatott ki. Előre kellett néznie.
Nem kelthetett gyanút a többiekben. A fejében lassan lépésről lépésre
kezdett kirajzolódni egy terv, egy eszement és meglehetősen hiányos
terv, de a semminél az is jobb volt.
– Jól érzi magát, miss? – érdeklődött udvariasan Ambrosius, aki a
görszékével addig ügyeskedett, mígnem sikerült besorolnia mellé.
Ültéből az ifjú úgy pislogott bánatos antilopszemével Ophélie-ra,
mint aki feloldozást vár tőle. De Ophélie-nak szavát sem lehetett venni,
leszerelte Ambrosiust egy biccentéssel.
Eléggé meg is örült, amikor látta, hogy Lazarus szökellve elindul
felfelé egy magaslati teraszra vezető lépcsőn; a férfi köpenye
szárnyként lobogott mögötte a szélben. Thorn, mivel a térde nem
hajlott, nehézkesen, egyenként vette a lépcsőfokokat. A lépcső mellett
rámpát nem alakítottak ki, így Ambrosius oda már nem, vagy
524
legalábbis nem egykönnyen tarthatott velük. Amikor Ophélie a lépcső
tetejéről még egyszer, utoljára visszanézett, a kamaszforma fiú
rézbarna bőrét és a görszéke favázát már elnyelte az éj sötétje. Csupán
a tógája világított fehéren odalent, mintha egy kísértet ücsörögne a kert
közepén.
A dolgok ilyetén együttállása mellett Ophélie tervének elvileg
működnie kellett.
A „lazaropter” a márvánnyal burkolt széles teraszon várakozott.
A fémtestű, forgószárnyas szerkezet a kültéri lámpák rebegő fényében
a leginkább egy hatalmasra pumpált szitakötőhöz hasonlított.
A beszálláshoz szükséges lépcsőzetes feljáróról Walter gondoskodott.
Az erős szél, amelyet a lazaropter légcsavarjai kavartak, fájdalmasan
csípte Ophélie arcát, és még jobban összeborzolta eleve gubancos
göndör tincseit. Ophélie szusszant egyet, hogy felvértezze magát a
kellő bátorsággal, és mielőtt Thorn fellépett volna a feljáróra,
megállította, és átnyújtotta neki A csodák idejét.
– Az igazság, amelyet sikerült kiderítenünk – próbálta túlkiabálni a
légcsavarok berregését –, nem fog tetszeni a Genealógusoknak, mert
nagy valószínűséggel nem vág egybe azzal, amit hallani szeretnének.
– Az már nem rám tartozik. A szerződésünk rám eső részét
teljesítettem.
Amikor Thorn átvette a könyvet, szántszándékkal megragadta
Ophélie kezét, határozottan rászorította az ujjait, és egyenesen a
szemébe nézett. Ahogy őszbe hajló kese hajával ott állt a viharos
szélben, kócosan, még a szokásosnál is morcosabbnak tűnt.
– Nem szándékozik elkísérni az Emlékműbe – értette meg. – Miért?

525
 Amióta Bábelre betette a lábát, Ophélie lépten-nyomon hazudozott.
Hol a szükség vitte rá, hol csak az egyszerűség kedvéért tette, de ha
volt valaki a világon, akivel szeretett volna teljesen őszinte lenni, az
pontosan az az ember volt, aki jelen pillanatban ott magasodott előtte.
Most gondolkodás nélkül mégis arcátlanul a szemébe hazudott:
– Inkább itt maradok Ambrosiusszal. A jó barátság kedvéért
bizonyos dolgokat nem árt tisztázni kettőnk között. Úgysem akart
bemutatni a Genealógusoknak. Vagy tévedek?
Thorn csontos keze szinte összelapította Ophélie ujjait. Vajon
sejtette, hogy Ophélie nem egyenes vele, és a háta mögött tervez
valamit?
– Egy tapodtat se mozduljon innen, amíg nem térek vissza! Elegen
haltak már meg azért, mert túl közel kerültek ahhoz a titokhoz,
amelynek a birtokába jutottunk.
Állhatatos pillantása alatt Ophélie majdnem megtört. Szíve szerint
könyörgőre fogta volna, hogy Thorn ne menjen, maradjon mellette
ebben a nehéz órában, de ha megteszi, akkor – és ebben egészen biztos
volt – egyikük sem kerülheti el a szörnyű véget. Csak egy módon
állíthatta meg a gyilkost: ha négyszemközt a lelkére beszél.
Ophélie maga sem tudta, hogyan és honnan, de előbányászta
magából a rejtett erőtartalékait, és rámosolyogott Thornra.
– Nem mozdulok.
Thorn kelletlenül elengedte a kezét, magához vette a könyvet, és
beszállt a lazaropterbe. Ophélie-nak úgy kellett visszatartania magát,
hogy a feljárón ne rohanjon utána.
Zavarát kihasználva Lazarus elkapta és nevetve megrázta a kezét,
amelyet még nem sikerült leeresztenie.

526
 – Nagyon örvendtem az újbóli találkozásnak, ifjú lady! Egyhamar
nem lesz alkalmunk ismét hasonlóan kellemesen elfecsegni egymással,
az elkövetkező hetekben rengeteg tennivaló vár rám, és ma éjjel már
biztosan nem jut időm hazaugrani. De érezze magát otthon szerény
hajlékomban! Sok sikert kívánok önnek a kutatásban, hogy minél előbb
megtalálja a Másikat – tette hozzá, miközben egészen közel hajolt a
füléhez. – Ne a szemére hagyatkozzon, senki sem tudja, hogy néz ki,
ahogyan azt sem lehet tudni, épp milyen külsőt ölt magára, ha úgy
dönt, megmutatkozik. És ha megenged egy utolsó jó tanácsot: kövesse
a visszaverődéseket! Azokban van mindennek a kulcsa. Blast!
Azzal Lazarus futólépésben átvágott a teraszon. Fehér cilinderét a
légcsavarok lefújták a fejéről, és felrepítették a csillagos égbe.
Ophélie alig hallotta, amit mondott neki. Képtelen volt odafigyelni
rá.
– Hagyd őket elmenni, hadd vigyék azt a könyvet! – suttogta bele a
szélbe, amikor már Lazarus is felért a feljáró tetejére. – Én kellek
neked, nem?
Érezte, hogy az, aki mindvégig követte, most is ott van vele. De
Eulalie emlékei nélkül a jelenléte valószínűleg soha nem tűnt volna fel
neki. A léghajó zúgva a magasba emelkedett, és nem sokkal később
beleveszett az éjszakába. Thorn biztonságban volt.
A szél lecsillapodott, a környék elcsendesedett. Ophélie-nak
kiszáradt a szája. Összeszedte minden maradék bátorságát, és
megfordult. A rovarok körülnyüzsögte lámpák fénye megkettőzte a
mellette álló alak árnyékát a földön. Az este folyamán most először
látta teljes valójában azt a busa fejű férfit, akinek az arcát dús szőrzet
takarta el. És a pillanat súlya ellenére még most sem akarta elhinni,

527
hogy ez a látszólag ártalmatlan öreg takarító rémített halálra annyi
embert.
– Aznap este, amikor beszorultam a hamvasztóba – erőltetett magára
nyugalmat Ophélie –, te nyitottad ki nekem az ajtót.
Az öreg nem válaszolt. Sűrű haja, dús szemöldöke és bozontos
szakálla mögött lehetetlen volt kivenni a vonásait.
– Ott voltál – folytatta Ophélie távolról sem olyan higgadtan, mint
amilyennek látszott. – Ott voltál, amikor a Merész megfenyegetett. Ott
voltál, amikor Mediana gyötört. Védelmeztél. Ugyanúgy, ahogy
minden művemet védelmezted – nyomta meg a meggyőzés kedvéért a
birtokost jelző toldalékot. – Megbüntetted Wolf professzort, amiért
ellopta az egyik könyvemet. Miss Silentiát pedig azért, mert majdnem
mindegyiket megsemmisítette.
A szikár alak, aki a seprűje támasztéka nélkül elég ingatagon állt a
lábán, ezekre a szavakra lassan felegyenesedett. Ophélie érezte, ahogy
a lapockái között lesiklik a hátán egy hideg verejtékcsepp. A terve egy
az egyben arra épült, mennyire képes hitelesen alakítani Eulalie
Itschent ez előtt az idős férfi előtt. Mert tudta, hogy a takarító
összekeveri vele. Ahogyan tudat alatt Faruk és Pollux, de talán még
Heléna és Artemisz is nyilvánvalóan Eulalie-t vélte felfedezni benne.
A hasonlóság őket is összezavarta.
„Egy másik, van egy másik” – ezt akarta elmondani neki Mediana.
– Te is családfő vagy – vágta ki Ophélie. – De te nem léphettél ki az
árnyékból, nem mutathattad meg magad a világnak. Mert neked más
szerepet szántam. Hogy védelmezd az iskolámat. Hogy védelmezd a
művemet.

528
 Az öreg meg sem rezzent, mozdulatlanul állt, akár egy kőszobor. De
Ophélie nem bízta el magát, nem számított semmi jóra. Elvégre a
ragadozók is hosszan, moccanás nélkül figyelik az áldozataikat, mielőtt
rávetnék magukat a gyanútlan prédára.
– A képességeddel kétélű fegyvert adtam a kezedbe – folytatta
Ophélie nagyjából egyenletes hangon, bár már kissé kevésbé
rendíthetetlenül. – Vagy halálra rémíted az embereket, vagy észre sem
vesznek. Nehéz terhet cipelsz a válladon évszázadok óta. Tisztában
vagyok vele. Arra ítéltelek, hogy félelmet kelts másokban, és csak a
rettegés által létezz a szemükben.
Ophélie nem mondott semmi olyat, amit a takarító már rég ne tudott
volna, az öreg mégis elbizonytalanodni látszott. Mindenáron el kellett
hitetnie vele – és persze magával –, hogy ebben a pillanatban senki
más, csakis Eulalie beszél belőle.
A férfi lomhán közelebb lépett hozzá; az árnyéka elfedte Ophélie-ét,
akinek minden erejére szüksége volt, hogy ösztönösen ne hátráljon meg
előle. Ophélie feszengeni kezdett, hirtelen valahogy szűknek érezte a
testét. Szeretett volna lazítani a sálján, amely idegességében fojtogatta,
de a kisujját sem volt képes megmozdítani. Tudta, hogy ha sürgősen
nem talál ki valamit, hogy lenyugtassa, hamarabb megfullad, minthogy
a családfő bevethetné ellene a riogatótehetségét.
– Sajnálom – mondta halkan, de tagoltan Ophélie. – Hosszú időre
magadra hagytalak… De már nem kell ezt tenned értem. Az iskola
abban a formában, ahogyan egykor mi ismertük, megszűnt. A fivéreid
és a nővéreid felnőttek. A könyveim pedig nem érnek annyit, hogy
bárkinek meg kelljen halnia miattuk. Ami annak idején fontos volt, ma
már nem az. Neked is tovább kell lépned. Érted?

529
 Talán csak képzelte, de a vén takarító bozontos frufruja alatt valami
mintha megcsillant volna. Az öreg két lassú, de határozott lépéssel
felszámolta a kettejüket eddig elválasztó, már amúgy sem túl nagy
távolságot, és olyan valószerűtlen szögben begörbítette a hátát, mintha
a gerince nem is szilárd csigolyákból, hanem rugalmas szelvényekből
állna. Púpos tartása teljességgel ellentmondott az emberi test
felépítésének. Olyan mélyen lehajolt, hogy borzas szakálla szinte
Ophélie arcát érte, a lehelete keveredett az övével. Helyesebben
keveredett volna, ha Ophélie mert volna levegőt venni. Csak bámulta a
roppant szőrcsomót, és azon gondolkozott, van-e egyáltalán száj a
szakáll sűrűje és szem a szemöldök bozótja alatt.
Elég lett volna egyetlen óvatlan mozdulat, hogy a helyzet
kiélesedjen.
Az idős takarító egy darabig nem tett semmit, csak Ophélie fölé
görnyedt, és tartotta a zavaró közelséget. Aztán végre rászánta magát,
hogy kinyújtsa sovány, csontos karját, inas kezével benyúlt a bozontja
alá, és felemelte az arca elől a haját.
Nem, Ophélie tévedett, az imént nem a szemét látta megcsillanni,
hanem a homlokára szegecselt alumíniumlemezt. A fémlapon a lámpák
halvány fényében vésett felirat körvonalazódott. Ophélie felismerte a
jeleket, bár értelmezni nem tudta őket – emlékezett Eulalie helyett, de
az ilyen részletekre nem. A szöveget ugyanazokkal a krikszkrakszokkal
írták, amelyekkel a családfők Könyveit: valamiféle kód lehetett,
amelynek a megfejtése egyben arra is megadhatta volna a választ, hogy
kik ők, és mivégre vannak a világon.
A lemezre nem fért fel annyi minden, mint a Könyvek bőrlapjaira,
az idős takarító nyilván ezért viselkedett olyan faragatlanul, akár egy

530
ősember, ugyanakkor a családfők ereje érezhetően megvolt benne.
Ophélie már csak arra szeretett volna rájönni, miért mutogatja neki azt
a táblát, miért kocogtatja hosszú körmeivel.
– Azt akarod, hogy levegyem? – kérdezte, amikor újra meg tudott
szólalni.
Ophélie tisztában volt azzal, hogy ez a különös lény embert ölt, nem
is egyszer, mégsem érzett magában sem elegendő bátorságot, sem kellő
felhatalmazást arra, hogy kiiktassa. Bármennyire rettegett tőle, úgy
érezte, felelős érte. Eulalie a sorsára hagyta, valószínűleg akkor, amikor
Itschenből Istenné lett. Ophélie az emlékeit átvette Eulalie-tól, de
valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a vétkét nem örökölte
meg. A takarító nem vádolta.
– Miss Ophélie, ön az? Nem szállt léghajóra az apámmal?
A kiáltás a lépcső tövéből jött. Ambrosius odalentről biztosan
meghallotta a hangját, és meglepődött, hogy ott maradt.
A neve hallatán Ophélie önkéntelenül összerezzent. Az egész nem
tartott tovább a másodperc törtrészénél, épp csak a lépcső felé kapta a
tekintetét, de amikor ismét a takarító szemébe nézett, tudta, hogy már
késő, elárulta magát. Az öreg nem moccant, továbbra is az arcába
hajolt, a haját sem engedte le, de a levegő hirtelen besűrűsödött
körülötte.
„Menekülnöm kell – futott át Ophélie agyán. – Segítséget kell
hívnom.”
De nem tett semmit. A lába gyökeret vert a márványban.
Valahányszor levegőt vett, úgy érezte, mintha egyre mélyebbre
merülne valami zavaros vizű mocsárban. A tagjai nem
engedelmeskedtek: a teste atomjaira hullott, az egész bensője kavargott,

531
a zsigereiben érezte a reménytelenség néma dübörgését. Soha, még az
elkülönítőben sem érezte ennyire elhagyatottnak magát. Mintha egy
könyörtelen nyisszantással leválasztották volna a világról, elvágták
volna minden széptől és jótól, amit számára a földi élet tartogatott. Még
a sálja is holt teherként csüngött a nyakában, nem ficánkolt tovább.
És amikor azt hitte, vége, innen már nincs tovább, leért a rémület
legmélyebb bugyraiba, a félelem centiről centire felkúszott a lábán,
fokozatosan átjárta az egész testét, kiszívott belőle mindent. És akkor
bekövetkezett a robbanás.
Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, hogy egyben van, a
robbanás nem őt vetette szét, hanem valami mást, rajta kívül.
Zsibbadtan, lüktető gyomorral a vén takarító arcára meredt.
A homlokán, az alumíniumlemez kellős közepén sötét lyuk
tátongott.
Nem vérzett, és nem is esett össze, szilárdan állt a lábán abban a
lehetetlen tartásban, púposan, felhajtott frufruval. Aztán hirtelen elterült
a márványburkolaton, élettelenül, akár egy rongybaba.
Meghalt.
Ophélie térde megroggyant. Leguggolt, kiöklendezte magából a teát,
és csak amikor ezzel végzett, akkor bírta magát annyira összeszedni,
hogy végre körülnézzen, ki mentette meg az életét.
A terasz korlátja mögött egy összegömbölyödött árnyalak kucorgott,
a kezében hosszú csövű vadászpuskát tartott. Olyan kicsi volt, és olyan
fürge, hogy Ophélie először majomnak nézte, csak amikor
felegyenesedett, akkor ismerte fel a gyereket, aki mindössze egy
ágyékkötőt viselt.
A Majdnemmakulátlan Merész kisfia. Ő lőtt.

532
 A legényke szó nélkül sarkon fordult, és a kerten át nesztelenül
távozott.
– Miss Ophélie! – kiáltozott lentről aggódó hangon Ambrosius. – Mi
volt ez a robaj? Nem sérült meg?
Ophélie az öreg takarítót nézte, akinek a golyó átfúrta a homlokát.
A bozontos alak fokozatosan, másodpercről másodpercre egyre
halványodott, a testén lassan áttetszett a márvány, amelyen feküdt,
mígnem teljesen szerte nem foszlott, és a hűlt helyén kívül semmi sem
maradt utána a földön. Mintha soha nem is létezett volna.
– Jól vagyok – kurjantott végre vissza Ophélie.
Nem gondolta volna, hogy valaha ilyen mély megkönnyebbüléssel,
őszintén átérzi ezeknek a látszólag semmitmondó szavaknak a
jelentését.

533
 BUTASÁG

Victoire felriadt, és felült az ágyában. A ház csendjét hangos kiáltozás

verte fel. Nem sokáig kellett várnia, hogy a mama megjelenjen a
szobájában, és felkapcsolja a lámpát. A mama épp csak magára kapott
egy selyemköntöst, és a haja tele volt hajcsavarókkal.
– Ne félj, kicsikém! – suttogta, és a karjába vette.
Victoire nem félt. Azóta sohasem félt, amióta a papa elkergette a
háztól az aranydámát, és vele együtt a lábánál kavargó sötét árnyakat.
Álmos szemmel figyelte az ablak túloldalán az éjszakai égbolton
hunyorgó hamis csillagokat. De azért ő is kíváncsi volt, honnan jön ez a
nagy kiáltozás. A hang keresztnagymamáéra hasonlított, és ha tényleg
ő kiabált, akkor bizony nagyon mérges lehetett.
– Mi történt, Roseline asszony? Mi lelte az éjszaka közepén?
A mama szorosan magához ölelte Victoire-t, és lesietett a lépcsőn a
földszintre. Sorra végigjárták a helyiségeket: a zeneszobában, az
ebédlőben, a dolgozószobában nem volt senki, de valahányszor a mama
benyitott egy újabb ajtón, keresztnagymama rikoltozó hangja annál
hangosabban szólt.
– Ki látott már ilyet?! Meg is ölhettem volna! Ön… ön…
haszontalanabb, mint egy tubus fogkrém!
Victoire várakozással telve nagyra nyitotta a szemét, amikor a mama
belépett vele a dohányzóba. A gázlámpák takaréklángon égtek, de
annyi fényt így is adtak, hogy körül lehessen nézni. A szobában akkora
volt a rendetlenség, amekkorát Victoire még soha életében nem látott.
Ebben a házban ez nem volt szokás. Egyik bútor sem volt a helyén.
534
A csinos dámaasztalka felborult, négy lába az égnek meredt. A fekete
és fehér korongok a szőnyegen összekeveredtek a hamutartó
tartalmával.
Keresztnagymama feldúlt arccal, a fején hálósipkával, pongyolában
állt a dohányzó közepén. Az egyik lábáról hiányzott a papucs.
Victoire a pamlag mögött meglátott egy kucorgó árnyat; a mama
nyakába kapaszkodott.
– Csak úgy beállít, bejelentés nélkül! – csattant fel
keresztnagymama felháborodottan. – Ki jár ilyenkor látogatóba?!
Matatást hallottam, erre lejöttem… azt hittem, betörő, netalántán
gyilkos ólálkodik a házban!
Az árny előbújt a heverő mögül, hogy megmutassa magát a
pislákoló fényben. Egy hús-vér férfi volt az, és semmi ijesztő nem volt
benne. Az arca és a szakálla valósággal tündökölt, a mosolya
beragyogta az egész szobát. Az egyik kezében egy szivart tartott, pont
ugyanolyat, mint amilyenek az üveges szekrényben elzárt dobozkában
sorakoztak egymás mellett. A másikkal a homlokán virító hosszúkás
vörös foltot dörzsölte, de akárhogy törölgette, nem tudta eltüntetni.
– Roseline asszony fejbe csapott egy gofrisütő lapáttal. Fantasztikus
egy nő!
Victoire felvillanyozódott, a kislábujja körmétől a feje búbjáig
kellemes bizsergés járta át. Keresztapa!
– Hogy jutott be ide? – kérdezte a mama.
– Egy magam eszkábálta átjárón át. Elmenet eltüntetem, ígérem.
Keresztapa a szivarral az állóóra felé bökött, amely rendszerint
hangosan ütötte a másodperceket. Rendszerint, mert most nem tette,
ugyanis nem volt mivel: a szekrényéből hiányzott az inga. A helyén

535
sötét lyuk tátongott, amelyben Victoire egy komor utcát és
macskaköveket látott.
– Értem. Megyek, készítek egy teát.
A mama még akkor sem feledkezett meg a jó modorról, ha a
legmélyebb álmából riasztották fel, és fenekestül felforgatták a házát.
– Ne fáradjon, kedvesem! Nincs sok időnk.
Keresztapa hátulról felugrott a pamlagra, és letelepedett a támlájára,
mit sem törődve azzal, hogy a cipője talpával bepiszkítja a világos
bársonyhuzatot. A nadrágja csupa szakadás volt, ráadásul lógott rajta,
mert még arra sem vette a fáradságot, hogy a nadrágtartójába rendesen
belebújjon, csak hagyta, hogy ott lifegjen a derekán. Az arca, a nyaka, a
keze, mindene, ami kilátszott a lerongyolódott ruha alól, eleven
színeivel valahogy feldobta az egész szobát. Victoire olyan szépnek
látta keresztapát, mint talán még soha.
– Tulajdonképpen – mosolygott sokatmondóan keresztapa,
miközben bodrozódó füstfelhőt fújt maga köré – nem is lenne szabad itt
lennem. De hát ismernek, mint a rossz pénzt! A tilalomtól mindig
vérszemet kapok.
A mama leereszkedett vele szemben a sezlonra, Victoire-t letette
maga mellé, és kecses mozdulattal az orra elé tartotta a zsebkendőjét,
hogy a lánya lehetőleg ne lélegezze be a szivarfüstöt.
– Sosem tudtam igazán mit kezdeni a lehetetlen viselkedésével,
Archi. De magyarázkodni később is ráér. Volna viszont egy kérdésem,
amelyre nagyon fontos, hogy mihamarabb megfeleljen. Rendelt ön a
közelmúltban káprázatot Kunigunda asszonytól?
– Micsoda feltételezés! Miért folyamodnék olyasmihez, amit mélyen
megvetek?

536
 Keresztapa nevetett, de Victoire látta, ahogy keresztnagymama és a
mama idegesen összenéznek. Úgy tűnt, a választ egyikük sem találta
mulatságosnak.
– Szóval egy szélhámossal volt dolgunk. Ha arra gondolok, hogy
legalább egy tucatszor beengedtem a házamba, és hagytam, hogy a
lányom közelébe menjen! De bárki legyen is az, a lényeg, hogy önt
keresi, Archi. Vagyis személyesen önt teszem felelőssé azért, hogy
mindhármunkat veszélybe sodort.
A mama kedves volt, Victoire mégis érezte, hogy a felszín alatt
megkeményedett. De keresztapa nem hátrált meg a szigora előtt, sőt,
még szélesebben vigyorgott vissza rá.
– Amennyiben beszélt annak a szélhámosnak arról, hogy mi köti le
minden időmet – mondta sejtelmesen, és nyomatékul még kacsintott is
hozzá egyet –, nos, akkor egy kicsit ön is felelős. De sebaj! Azért
jöttem, hogy mindhármukat megóvjam attól a ki tudja, milyen
veszélytől.
Azzal keresztapa előkapott – természetesen lyukas – zsebéből egy
labdát, és Victoire ölébe pottyantotta. A labda tömör volt, és nehéz, de
milyen finoman illatozott! A mama rögtön elkobozta a tárgyat Victoire-
tól, mintha attól tartana, hogy baja esik tőle.
– Ez egy narancs, kishölgy – jelentette be ünnepélyesen keresztapa.
– A születése előtt a Sark minden asztalán rogyásig volt belőle. Ezt a
példányt alig egy negyedórával ezelőtt szüreteltem.
– Sikerült? – kérdezte hüledezve keresztnagymama. – Megtalálta
Árkádiát?
– Nem egykönnyen. Egész városokat, hegyeket és erdőket kellett
keresztül-kasul átkutatnunk, mindent megmozgattunk, hogy ráakadjunk

537
a megfelelő szélrózsára. És eljutni még csak-csak eljut az ember
Árkádiára, de ha vissza is akar jönni onnan, az azért már nem olyan
egyszerű. Hiába állok távoli rokonságban az árkádiaiakkal, nem
mondhatnám, hogy tárt karokkal fogadtak – melegedett bele a mesébe
keresztapa, és ismét megdörzsölte homlokán a gofrisütő lapát nyomát.
– Don Janus, az ottani családfő elég határozottan értésemre adta, hogy
nem szeretné, ha elhagynám a szilánkját, és a jövőben betenném a
lábamat bármelyik szélrózsájába. Megjegyzem, bolond, aki ezt
büntetésként éli meg: Árkádia pompázatos kertjei mindenért
kárpótolnak.
Victoire mélyen beszippantotta a finom illatot, amely a narancs után
maradt a tenyerén. Hegyek. Erdők. Kertek. Eddig csak könyvekben
látott ilyesmit unalmas, fekete-fehér metszeteken, de keresztapa
szájából olyan izgalmasan hangzottak ezek a szavak, hogy ő máris
igazi égszínkék eget, zöld fákat és tarka madarakat képzelt maga elé.
– És ön amint tehette, kijátszotta – sóhajtott a mama. – Ellenszegült
egy családfőnek.
– Csak felerészben – közölte keresztapa. – A szélrózsáinak a
közelébe sem mentem! Nem kevés időmbe és próbálkozásomba került,
de végül csak összehoztam egy ideiglenes átjárót Árkádia és a Sark
között. De ez sem sikeredett túlságosan tartósra, szóval jobban teszik,
ha gyorsan szedelőzködnek.
Keresztnagymama olyan közel hajolt az ingaórához, hogy a
leheletétől bepárásodott az ajtó üvege; a pongyolája ujjával megtörölte,
és immáron más szemmel alaposabban szemügyre vette a fekete
macskaköveket.
– Azt akarja mondani, hogy…

538
 – Á, nem, ez csak a szomszéd utca sarkára vezet, Roseline asszony.
Az én saját használatú árkádiai átjáróm a Légvár egy másik
negyedében vár minket. Gyerünk, ne kéressék magukat! Ha már egy
több kilométeres túrától megkímélem önöket, egy kis séta azért csak
nem esik annyira nehezükre!
– Mi a búbánatnak akar mindenáron átköltöztetni oda minket?
Archibald felszedte a földről keresztnagymama elveszett fél pár
papucsát, és azzal legyezgette magát.
– Napsütés, kávé, gyümölcsök, fűszerek, soroljam még? Ugyan már,
tálcán kínálom a földi paradicsomot, és még nekem kell győzködnöm a
hölgyeket?!
A társaságra pár másodpercnyi súlyos csend telepedett. Súlyosabb,
mint a narancs, amely a mama ölében besüppesztette a selyemköntöst.
Olyan súlyos, hogy attól még keresztapa is elszontyolodott hirtelen.
Gondosan elnyomta a szivart a hamutartóban. Az ajkát elbiggyesztette,
a szája sarkában megjelent az a huncutságról árulkodó aprócska ránc,
amelyért Victoire teljesen odavolt, de amikor megszólalt, a hangja
nagyon is komolyan csengett:
– Az a szélhámos, akit említett, hogy úgy mondjam, nagyzási
hóbortban szenved. A politikai döntéshozóinkat gyakorlatilag
intézményestül már majdnem mind zsebre tette, és akkor arról az
adottságáról még nem is beszéltem, hogy bárkitől, akivel szemtől
szemben találkozik, képes átvenni az örökölt tehetségét, és nemcsak
átveszi, használja is. Többen meghaltak már emiatt, és én is kis híján
otthagytam a fogam, csak mert egy báró a kedvét kereste. És ez
nyilvánvalóan nem elszigetelt eset. Az egész világon csupán egy,
hangsúlyozom, egyetlenegy hely van, ahová annak az akarnoknak nem

539
ér el a mancsa: Árkádia. És én végre megértettem, mire vágyik, és az
árkádiaiak miért tesznek meg mindent, hogy távol tartsák a
szilánkjuktól – mosolyodott el ismét keresztapa, és kivillantotta szép,
csillámló fehér fogsorát. – A rokonaim fogékonyságához még csak
hasonlót sem láttam senki másnál. Hallottak már azokról, akik úgy
nevezik magukat: Agujas?
Keresztapa úgy ejtette ki ezt a szót – „ahgurhasz” –, mintha valami
kaparná a torkát. Keresztnagymama felvonta a szemöldökét. A mama
hallgatott. Victoire a kérdést nem igazán fogta fel, de azt igen, hogy
sem keresztnagymama, sem a mama nem tudja, mit felelhetne rá.
– Az elnevezésük képletesen a ’tű’-ből ered, mert a látásuk éles,
akár a sasé, de a köznyelvben Tájolókként is emlegetik őket –
magyarázta keresztapa. – A családfa egyik oldalági leszármazottairól
van szó, és magam sem tudtam a létezésükről, amíg nem találkoztam
velük, és bizony okkal: igen kevesen vannak, és felettébb visszahúzódó
életet élnek. Képzeljék csak el, hölgyeim, milyen lenne, ha egy
beépített iránytű segítségével bármit, de tényleg bármit könnyűszerrel
megtalálhatnának! A célpontjuk lehetne akár a világ másik végén is,
akkor sem tudna elbújni a tekintetük elől. Kapiskálják már? Hát ehhez
értenek a Tájolók! Azt már maguk is összerakhatják, miféle hatalom
kerülne a mi akarnokunk kezébe, ha szert tenne egy ilyen képességre.
Senki sem lenne többé fedezékben előle, mindannyian célkeresztbe
kerülnénk.
Keresztapa hatásszünetet tartott, élvezettel figyelte a hallgatósága
arcát. Az egész hosszú és bonyolult fejtegetésből Victoire csupán
egyetlen szót jegyzett meg: „fa”. De keresztapa biztosan nem valami

540
hétköznapi fáról beszélhetett, mert a mama és keresztnagymama elég
meglepettnek tűnt.
– Ha én megtaláltam Árkádiát, előbb vagy utóbb ő is rájön, hogyan
jusson el oda – folytatta keresztapa, és szórakozottan rajzolgatott a
hamutartóban a megmaradt szivarvéggel. – Ezért is gondolom, hogy
még mielőtt ez megtörténne, meg kellene próbálnunk a magunk
hasznára fordítani a Tájolók tudományát. Csakhogy pontosan ezzel van
a gond. Az árkádiaiak, don Janusszal az élen, mindennél jobban
ragaszkodnak a semlegességükhöz, amely számukra szent és
sérthetetlen. Eszük ágában sincs beavatkozni a világ csip-csup ügyeibe,
hacsak nem származik jelentős hasznuk belőle. Neveltetésemnél fogva
magam is sokat tudok arról, mit jelent különféle érdektáborok között
lavírozni, és ha okultam valamit a tapasztalataimból, hát azt a
tanulságot sikerült magamnak levonni, hogy a semlegesség legtöbbször
nem más, csak egy enyhébb kifejezés a gyávaságra. De mindenki
életében elérkezik a pillanat, amikor oldalt kell választani, és én a
magam részéről úgy döntöttem, hogy nem vagyok többé hajlandó
eltűrni, hogy zsinóron rángassanak.
A mama felemelte tetovált kezét, és megtapsolta. Victoire azt hitte,
játszani akar, hát utánozta.
– Gratulálok, Archi, látom, kezd felnőni. És mi köze a történetének
mi hármunkhoz?
– Szeretném meggyőzni don Janust és Árkádia népét, hogy adják fel
a semlegességüket, de az ő szemükben én csak egy lecsúszott volt
nagykövet vagyok, aki önmagán kívül mást nem képviselhet. De ön,
Berenilde, ön a Sark legelső asszonya, ha úgy tetszik, egy igazi prima

541
donna, egy first lady. Az ön szavának lenne súlya, szemben az
enyémmel. És a bájait is bevethetné.
Keresztapa egyetlen pislogás nélkül figyelte a mamát. Tágra nyílt
szemében ott volt az ég csodálatos kékje, amilyen sohasem látszott a
birtok hamis boltozatán. Victoire a legszívesebben madárrá változott
volna, hogy szabadon szárnyalhasson abban a végtelen és tiszta
kékségben.
– Nem – közölte határozottan a mama.
– Nem? – kérdezett vissza széles mosollyal keresztapa.
– Lehetetlent kér tőlem. Ha odamennék önnel, mi lenne arra a
garancia, hogy később hazatérhetek? És önnel ellentétben én nem
vállalom annak kockázatát, hogy diplomáciai összetűzés robbanjon ki
miattam a szilánkjaink között, amennyiben ellenszegülök egy családfő
parancsának.
– Vegye figyelembe…
– Megmondtam, és ha kell, meg is ismétlem, Archi – vágott
keresztapa szavába a mama –, az én helyem itt van. Még soha nem
hittem ebben ennyire: a nagyurunknak szüksége van arra, hogy a
kislánya itt legyen a közelében. Próbál megváltozni, próbálja
megváltoztatni a családját, és mindezt azért teszi, mert olyan jövőt
szeretne biztosítani a lányának, amelyben a klánok nem harcolnak
egymással, amelyben nincsenek összeesküvések és merényletek. Ha
elmegyünk, és magára hagyjuk, félő, hogy elfelejti, miért fáradozik.
Ezúttal keresztnagymama is beszállt a tapiskolásba. Victoire-nak
tetszett, hogy a kései óra ellenére mindenki együtt játszik, és nagy
vidáman ő is összecsapta aprócska tenyerét. Úgy érezte magát, mintha

542
a mama elvitte volna az operába valamelyik előadásra, amelyikről
annyit mesélt neki.
Keresztapa végighúzta a hüvelykujját mosolygós ajkán, amitől a
szája a füléig szaladt.
– Gondoljon csak bele a Tájolók páratlan adottságába, Berenilde!
Ilyen lehetősége nem lesz még egy. Ha sikerül rábeszélnie őket, hogy
álljanak az ügye mellé, egy csettintés, és Thornt a kis feleségével
együtt megtalálják önnek.
Victoire érezte, ahogy a mama minden izma megfeszül. Amikor
felnézett rá, az arcán fájdalmat látott, mintha megégette volna a kezét,
de az egész nem tartott tovább egy szempillantásnyi időnél. A mama
vonásai ismét kisimultak, és ugyanolyan higgadtan ült tovább mellette,
mintha festett álarcot viselne.
– Thornt és Ophélie-t addig nem keresem, amíg nem akarják, hogy
megtaláljam őket. Viszont ha eljön az idő, szeretném, ha ők itt
találnának engem. Engem és a lányomat. Maradunk. Ez az utolsó
szavam.
Miután a mama kihúzott háttal, kimérten és méltósággal befejezte a
mondandóját, keresztnagymama követelőzőn keresztapa felé nyújtotta
a kezét, aki némi tűnődés után visszaadta neki a papucsát.
– Hölgyekkel szemben soha nem folyamodtam erőszakhoz, és nem
ma fogom elkezdeni. Ha nem, hát nem. Ez esetben kénytelen vagyok
érzékeny búcsút venni önöktől, az átjáróm már nem bírja soká.
Victoire szíve hevesen kalapálni kezdett, amikor keresztapa letérdelt
elé, és megfogta a kezét. Aranyfénnyel csillogó álla csiklandozta az
ujjait. Keresztapa rámosolygott, de nem úgy, ahogy szokott. Belül nem
volt vidám, csak a szájával mosolygott.

543
 – Nem tudom, mikor látjuk viszont egymást, kishölgy. De addig is
ne változzon meg nagyon, ha kérhetem.
Victoire-t hirtelen kirázta a hideg. Nézte, ahogy keresztapa felkapja
és leporolja tátogó cilinderét, és háromszor meglengeti a feje fölött,
mintha mindhármuktól külön-külön elköszönne.
Nem akarta.
Nem akarta, hogy elmenjen. Mert ha ő elmegy, az igazi eget, az
igazi fákat és az igazi madarakat is elviszi magával. Amikor látta, hogy
belép az ingaóra szekrényébe, és eltűnik a sötétben, Victoire mozgatta
az ajkát, de hiába, keresztapa nem hallotta.
Soha senki egyetlen szavát sem hallotta.
Victoire fogta magát, otthagyta a sezlonon a másik Victoire-t, és
keresztapa után eredt, be az ingaórába, nem törődött sem a mamával,
sem keresztnagymamával. Egy sötét, ködös utcán találta magát,
amelyen az utazástól még kevésbé tudott bármit is kivenni. Az ingaóra
túloldaláról a dohányzóból már csak egy halványan pislákoló fénypont
látszott egy kopott házfal közepén. Keresztapa behúzta maga mögött az
ajtót, majd ismét kinyitotta: a dohányzónak és az otthonnak már nyoma
sem volt.
Victoire nem félt. A távolság ellenére még érzékelte a másik
Victoire testét, és mellette a mamáét. És keresztapa is ott volt. Bár úgy
nem látta őt, mint a papa, Victoire nagyszerűen érezte magát vele.
Ez alkalommal csak azért is követi, és végre látni fogja az igazi
eget!
De keresztapa egyelőre nem indult semerre. Zsebre tett kézzel
ácsorgott az utca közepén, és tanácstalanul fürkészte maga körül a
ködöt.

544
 – Na, csakhogy itt van! – szusszant fel a közelgő alak láttán. – Még
jó, hogy ideállítottam őrszemnek.
– ’Szittem láttam valakit. Téves riasztás.
Victoire felismerte a vörös bozontos, mackós bácsit, akinek olyan
erős volt a hangja, hogy hiába suttogott, minden egyes szavától az
egész utca döngött.
– Mi volt?
– Semmi, így jártam – vonta meg a vállát nevetve keresztapa. – Volt
idő, amikor bármelyik nőt könnyedén levettem a lábáról, és egy pillanat
alatt meggyőztem, hogy jöjjön velem a világ végére. Most is
bevethettem volna a régi módszert – mutatott a homloka közepén
díszelgő fekete cseppforma tetoválásra –, de megfogadtam, hogy
Berenilde-del szemben soha többé nem teszem. Talán igaza van, és
lehet, hogy tényleg kezdek felnőni. Minő borzalom…
Victoire szaporán ugrándozott keresztapa és a vörös bozontos
mackós bácsi mögött egyik kőről a másikra, nehogy szem elől tévessze
őket a ködben. Nagyon gyorsan mentek. Az utazás a beszélgetésüket is
eltorzította; a hangjukat afféle buborékokban érzékelte, mint
amilyeneket a szívószállal szokott fújni a langyos tejbe.
Az utca végén bekanyarodtak egy még sötétebb utcába, amely nem
vezetett sehová, csak egy magas téglafalhoz és több óriási halom
szeméthez. Ha Victoire utazás közben érzett volna szagokat, biztosan
befogta volna az orrát. Nem egészen ilyen kilátásokra vágyott.
Keresztapa felmászott egy penészes ládára, amelynek a tetejéről
elérte az egyik kupacon billegő, kereke vesztett fiáker ajtaját. A vörös
bozontos mackós bácsi tétlenül nézte, ahogy nyújtózkodik.

545
 – Időben vagyunk, még megvan – suttogta keresztapa, és intett a
vörös bozontos, mackós bácsinak, hogy igyekezzen. – Ha szerencsénk
van, don Janusnak fel sem tűnt, hogy egy darabig távol voltunk.
Az ajtó nagy nehezen kinyílt, mögüle erős fény áradt, mintha
kigyulladt volna a kocsi belseje. A vörös bozontos, mackós bácsi alig
tudta átpréselni magát az ajtón, olyan széles volt a válla. Keresztapa a
biztonság kedvéért vetett még egy utolsó pillantást az utcára, hogy nem
követi-e őket valaki – persze a kislányt, aki pontosan ott állt az orra
előtt, nem vette észre –, majd maga is beszállt.
Victoire gondolkodás nélkül beszökött vele együtt a fénybe.
Az első pillanatban nem látott semmit. Nem érzékelt sem fényt, sem
sötétet. Egyszer keresztnagymama ruhájának ujja beakadt a nappali
kilincsébe, és kiszakadt. Victoire úgy érezte, hogy valami olyasmi
történhetett most vele, mint akkor azzal a ruhaujjal: megrepedt.
De a fájdalom épp csak belehasított, a következő percben már meg
is feledkezett róla. Felnézett, és meglátta az eget. A hatalmas,
végeérhetetlen eget. Az eget, amely nemcsak hogy kéklett, de volt
benne piros, mályva, zöld és sárga is, az eget, amelyet beragyogtak a
nap vakító sugarai, és amelyen sűrű rajokban szálldostak a madarak. Az
igazi eget! Még ha a formák az utazástól kicsit elmosódtak is, Victoire
ehhez fogható gyönyörűséget egész eddigi rövidke életében nem látott.
– Megmondtam előre, hogy időpocsékolás.
Victoire oldalra nézett. A fura szemű néni ott füstölgött közvetlenül
mellette, a szájából cigaretta lógott. Amióta Victoire utoljára látta,
valahogy ő is elevenebb lett, az arca egészen kipirult.
– Ostobaság volt odamennie. Csak felesleges kockázatot vállalt vele.

546
 Keresztapa becsukta, aztán látványos mozdulattal szélesre tárta a
kunyhó ajtaját, amelyen át megérkeztek.
– Tessék, volt átjáró, nincs átjáró! Ettől a kis kiruccanástól még nem
omlott össze a világ! Vagy hiányolt valaki?
– Tudom is én! – morgolódott a fura szemű néni. – Mi a macskával
csak a narancsligetet figyeltük, nehogy ezen az oldalon bárki a fránya
átjárója közelébe mehessen.
Szemrehányón a vörös bozontos, mackós bácsira pillantott, akinek
szemmel láthatóan nem igazán volt kedve bekapcsolódni a társalgásba.
Mereven bámulta Mamlaszt, aki gyanakodva kerülgette és szagolgatta
a lábát, mintha a gazdája belelépett volna valamibe, amibe nem kellett
volna.
Victoire rendesen eddig körül sem nézett, és csak most ébredt rá, hol
is vannak: egy hatalmas kertben, ahol körös-körül fák – igazi fák! –
százai rogyadoztak azoktól a narancsoktól, amilyet keresztapától
kapott. És ilyen tündöklő világosságot odahaza még akkor sem látott,
amikor a ház összes lámpáját felkapcsolták, és a birtok összes
káprázata teljes fényében úszott.
De miután Victoire kibámészkodta magát, az ámulata egy pillanat
alatt rossz előérzetbe váltott. Már nem érzékelte a távolban másik
Victoire-t.
– Eleget toporogtunk egy helyben – rikkantotta el magát
keresztapa –, ideje, hogy kidolgozzuk a mentő tervet!
A fura szemű néni elhúzta a száját.
– Ugyan miféle mentő tervre gondol, egykori nagykövet úr?
– Amire ahhoz lesz szükségünk, hogy meggyőzzük a rokonaimat,
hogy ne meneküljenek Isten elől, hanem segítsenek inkább elkapni.

547
 Azzal keresztapa a derekán lobogó nadrágtartóval nekivágott a
kertnek, leszedett egy narancsot, és menet közben megpucolta
magának. Victoire már egyáltalán nem tudta, mitévő legyen. Menjen
utána? Vagy az lesz a legjobb, ha egy tapodtat sem mozdul onnan, ahol
van? Hiába törte a fejét, sehogyan sem találta a haza vezető utat. Eddig
sohasem kellett ezen gondolkoznia: természetesnek vette, hogy ha akar,
egyszeriben otthon terem, valahogy úgy, mint amikor reggel felébred.
Összevissza hadonászott és szökellt a fura szemű néni előtt, hogy
felhívja magára a figyelmét, hátha a különös képessége véget vet az
utazásának, de nem történt semmi. A fura szemű néni a földre köpte a
cigarettacsikket, amely, akár egy felhőn, akadály nélkül áthatolt
Victoire-on.
– Ennek a féleszűnek fogalma sincs arról, mit csinál. Téged meg mi
lelt? – bökte könyékkel oldalba a vörös bozontos, mackós bácsit. –
Elkapott a Sarkon a nátha, vagy mi?
A vörös bozontos, mackós bácsi nem felelt. Felemelte a tekintetét
Mamlaszról, aki még mindig a cipőjét szagolgatta, és felnézett az égre.
Gondterhelt arccal összevonta dús, lángvörös szemöldökét.
– Ez a kezdet vége. Vagyis a vég kezdete.
És akkor Victoire iszonyatosan megrémült, mert hirtelen észrevette
a vörös bozontos, mackós bácsi talpa alól előkandikáló sötét árnyakat.

548
 A MÁSIK

A hajszárító búgása elnyomta a rádiókészülékből duruzsoló hangot és a

kövér esőcseppek kopogását az ablakokon. De Ophélie nem bánta,
úgysem tudott figyelni egyikre sem. Ahogyan azok a „TÖBBET ÉR EGY

JÓKÖTÉSŰ, MINT EGY JÓTÖMÉSŰ FEJ” vagy „AKI SOKAT NEVET, SOHA NEM

LESZ BETEG” jellegű, zengzetes bölcsességek sem jutottak el az agyáig,

amelyeket a tincseire forró levegőt fújó gépkomornyik eresztett meg
időről időre a háta mögött. Ophélie hiába próbálta győzködni, hogy
nem kér mást, csak egy törölközőt, ebben a melegben a haja magától is
megszárad, az automata nem hagyott neki választást. Lazarus
hazatérésére hetekig nem lehetett számítani, Ambrosius pedig épp
kedvenc foglalatosságának áldozott: kiment buszozni, és az ő
távollétükben Ophélie nem szívesen húzott volna ujjat az arctalan
bábukkal, amelyek, ha csak egy rossz szót szól, pengét rántanak.
Úgyhogy inkább lekötötte magát: Ambrosiusnak köszönhetően
felszerelkezett egy nagyítóval, és azzal vizsgálgatta a bácsikájától
kapott képeslapot. A XXII. Családközi kiállításra összegyűlt tömegben
arcokat nemigen lehetett kivenni, a fényképen egy alakot mégis
felismert: az Emlékmű egyik folyosóján félrehúzódva egy bozontos
öregember söprögetett. A kiállítás óta eltelt hatvan év alatt a takarító
jottányit sem változott. Hosszú évszázadokig őrizte annak az iskolának
a maradványait, amely Eulalie-nak és a családfőknek egykor fedelet
nyújtott. Amióta csak kiszúrta a képen, Ophélie képtelen volt levenni
róla a szemüvegét. Bár a férfi már eltűnt az élők sorából, a rettegést,
amelyet vele szemben érzett, nem tudta egykönnyen feledni. Egész
549
éjjel rémálmok gyötörték, és többször lezuhanyozott, hogy lecsutakolja
a bőréről a félelem savanykás szagát.
„Az a fő, hogy épségben megúsztam” – mélázott el magában,
miközben nézte, ahogy az esővíz lemossa az apró porszemcséket az
ablaküvegről. Tisztában volt azzal, hogy ha a Merész kisfia csak
egyetlen másodperccel később lövi át azt a fémtáblát, ő a legjobb
esetben is úgy végzi, mint Mediana. Vajon a legényke kémkedett utána,
mert tudta, hogy ha valaki, hát Ophélie elvezeti az apja gyilkosához?
Ha így volt, az apja igazán büszke lehetett rá, az életműve nem veszett
kárba.
Viszont ha az öreg takarító, akivel előző este farkasszemet nézett,
hatvan évvel korábban is az Emlékműben dolgozott, vagyis ki sem
mozdult onnan, akkor ő nem lehetett az a Másik, akit Ophélie
gyerekkorában kiengedett a tükörből. Ophélie minden irányból
alaposan körüljárta a témát, és kénytelen volt leszögezni magában,
hogy a tények nem vágnak egybe. Ráadásul embereket ijesztgetni egy
dolog, de attól a szilánkok még nem omlanak össze.
Ophélie orrát égett szag csapta meg, és úgy érezte, mintha
megperzselődött volna a feje. Felvonta a szemöldökét.
– Az hiszem, most már elég lesz, köszönöm szépen – intett hátra
udvariasan az automatának, hogy talán ideje abbahagyni.
A gépkomornyik kikapcsolta a hajszárítót, majd miután megeresztett
még egy utolsó bölcsességet, amely megítélése szerint illett a
helyzethez, miszerint „OLYAN NINCS, HOGY A KECSKE IS JÓLLAKJÉK, ÉS

A KÁPOSZTA IS MEGMARADJON”, távozott. A búgás végre megszűnt, és

átadta a helyét az eső egyenletes kopogásának és a rádióadásnak. A Jó
Család helyiségeinek józan berendezése után a faragott bútorokat, a

550
baldachinos ágyat és a díszesen keretezett, egész alakos tükröt Ophélie
már-már fényűzésnek tartotta. Egy pillanatra belegondolt, hogy ebben a
szobában töltötte Bábelen az első éjszakáját… és alig akarta elhinni,
hogy azóta majdnem fél év telt el.
Elővette és kihajtogatta a levélkét, amelyet Octavio csúsztatott a
kezébe, mielőtt útjára engedte.
Adandó alkalommal keressen fel. Szükségem lenne a kezére. Heléna.
Egy ilyen megtisztelő meghívásnak illett volna eleget tennie, de
Ophélie úgy döntött, előbb inkább mérlegel, és kétszer is meggondolja,
mielőtt ismét egy családfő közelébe megy.
Az ablakhoz nyomta az orrát, és kócos tükörképe mögött bámulta a
szabadban kitartóan zuhogó esőt. Az évnek ebben a szakában szokatlan
volt ennyi csapadék. A rádióban a riporter épp a Bábel központjában
megrendezett Otthonteremtési szakkiállításról és vásárról tudósított, de
Ophélie csak fél füllel hallotta. Ahogyan a kerti medencék a becsapódó
esőcseppek körül finoman fodrozódó vizét és rajta a tavirózsákat is
csak fél szemmel látta. A legszívesebben feltépte volna az ablakot,
kirohant volna az esőbe, a ház elé, és csak a kaput leste volna. Hol
késlekedett Thorn? Mi tartott azon ennyi ideig, hogy átadjon egy
könyvet? A Genealógusok feltartották? De miért?
Annyira elbambult, hogy a két határozottan döndülő koppantásra
ijedtében összerezzent.
– Lekötelezne, ha megszabadítana ettől – közölte Thorn minden
bevezetés nélkül, amint Ophélie ajtót nyitott neki.
Thorn az ajtófélfának támaszkodott, és próbálta lefejteni magáról a
kapálózó sálat, amelynek végét úgy tartotta a kezében, mintha egy kajla
kismacska nyakát fogná.

551
 Ophélie lehajolt, hogy kibogozza a járógépébe beakadt szemeket, de
közben nem bírta visszatartani a mosolyát.
– És én még aggódtam miatta, el sem tudtam képzelni, hová
tűnhetett! Azt hiszem, kicsit túlságosan is önállósította magát.
Thorn átadta a csöpögő esernyőt az automatának, amely a szobáig
kísérte, majd az orrára csapta az ajtót. Helyesebben csapta volna, ha a
bábunak lett volna orra.
– Lazarus fia? – mérte fel maga körül harciasan a terepet.
– Házon kívül van, estig biztosan nem ér haza.
Thorn elreteszelte az ajtót.
– Annál jobb. Legalább zavartalanul beszélhetünk.
Odalépett az ablakhoz, és ellenőrizte, hogy kintről sem leselkedik
senki. Miután a sálja örömében szabályosan letámadta, Ophélie a
fedezékéből oldalról alapos vizsgálat alá vehette Thorn gondterhes
arcát. Thorn szemmel láthatóan kihasználta a távollétét:
megfésülködött, megborotválkozott, és végre rendesen megjavította a
járógépét. Külsőre úgy tűnt, nem esett semmi baja, viszont bűzlött a
fertőtlenítőtől.
– Mit mondtak a Genealógusok? – kérdezte Ophélie nyugtalanul. –
Csalódottak voltak?
Thorn behúzta a függönyt. Nem különösebben érdekelte, hogy ettől
a szoba egyszeriben félhomályba borult.
– Nem, elégedettek voltak. Sőt, több mint elégedettek.
– De?
– Nincs semmilyen „de”. A könyv, amelyet leszállítottam nekik,
teljességgel megfelelt a várakozásaiknak. És kifejezték abbéli
kívánságukat, hogy új feladatot bízzanak rám.

552
 – És mi lenne az?
– Még nem tudom.
Thorn lassan, megfontoltan beszélt, minden egyes szavának súlya
volt. A szobában már a puszta jelenlététől is nehezebbé vált a levegő.
Most, hogy végre itt volt, Ophélie mégis könnyebben lélegzett. És
szaporábban.
– És ön? – kérdezte. – Ön sem csalódott?
Thorn némán végigmérte azzal a jól ismert komoly és átható
tekintettel, amitől Ophélie-n egyből kitört a lámpaláz. A pizsamája
fölött, amellyel Ambrosius nagyvonalúan megajándékozta, elöl
összefogta a köntösét. És átfutott a fején, hogy az az automata az
átkozott hajszárítójával biztosan szénabolyát csinált a hajából. Ez az
érzés, hogy van valaki, aki előtt lehetőleg nem szeretne ilyen
elhanyagolt külsővel mutatkozni, merőben új volt neki.
– Nem – felelte végül Thorn. – Nem vártam, hogy első nekifutásra
sikerül megdöntenem Istent.
Az „Isten” szónál a reteszre pillantott, amelyet az imént behúzott,
hogy elég erősen tart-e. De miután egyetlen automata sem törte rájuk az
ajtót, felemelte az éjjeliszekrényről a kancsót, töltött magának egy
pohár vizet, gyanakvóan beleszagolt, aztán leereszkedett az ágy szélére.
– És ön? – kérdezett vissza.
Ophélie úgy ítélte meg a helyzetet, hogy jobb, ha az idős takarítóval
esett kalandjáról nem számol be neki. Ráér az később is. Nem akart
elhallgatni Thorn elől semmit, de valamiért azt érezte, hogy ez most
egyszerűen nem az a pillanat.
– Én leginkább tanácstalan vagyok – vallotta meg egyenesen. –
Minél mélyebbre merülök Eulalie Itschen múltjában, annál inkább az a

553
benyomásom, hogy ismerem őt, pedig több száz év választ el minket
egymástól. Nem hiszem, hogy az öntől szerzett képességem okozhatna
ilyesmit. Vagy mégis?
– Megbüntették – szólalt meg Thorn, miután bizalmatlanul
belemártotta az ajkát a vízbe.
– Megbüntették? – ismételte Ophélie. – Hogyhogy megbüntették?
Ezt nem értem.
– Én sem. Egyszer meséltem önnek arról, hogy az anyám
nemzetsége révén halványan én is őrzök a fejemben valamennyit Faruk
emlékeiből, amelyek nemzedékek óta öröklődnek. Ezek persze mind
csak részleges és személyes élettapasztalatokkal átitatott emlékek. De
az egyikben láttam, ahogy Istent… Itschent – helyesbített rögtön –
megbüntetik. De azt egyelőre még nem tudom, ki, miért és miként tette.
– A hűtőszekrény után itt a fagyasztóláda! A Szellemidézők
legújabb modellje egész évben garantáltan frissen tartja az
élelmiszereit! – lelkendezett a rádióban a bemondó. – Törhetetlen
páncél, kis helyigény, maximális űrtartalom! Maximális űrtartalom!
A visszaverődés hallatán Ophélie a készülékre pillantott.
– Mi van, ha nem önszántából lett alakváltó? Ha elátkozták? Mi van,
ha mindez a Másik műve?
– Ezt nekünk kell kiderítenünk. Persze csak akkor, ha a
továbbiakban is hajlandó részt venni a közös nyomozásban – bámult
mereven a poharába Thorn.
Ophélie feltolta az orrán a szemüvegét.
– Kétségei vannak efelől?

554
 – Amíg Bábelen tartózkodik, legyen bármilyen nagy a kísértés, és
érezze bármennyire magányosnak magát, semmilyen körülmények
között nem léphet kapcsolatba a családjával.
– Tudom.
– Minél közelebb jut az igazsághoz, annál nagyobb veszélynek teszi
ki magát.
– Tudom.
– Ha bármilyen nehézség adódna, talán még rám sem számíthat. Az
én kezem meg van kötve. A Genealógusok sakkban tartanak.
– Ezt is tudom – felelte csendesen Ophélie. – Erről akart beszélni
tegnap?
Thorn végre elszakadt a poharától, és metsző tekintetét egyenesen
Ophélie-ra szegezte. A kedvezőtlen fényviszonyok miatt a vonásait
nem igazán lehetett kivenni, de a szeme villanása áthatolt a
félhomályon.
– Emlékszik, mit mondtam önnek akkor este az Emlékmű előtt?
Hogy nem kérek a jó szándékából?
Ophélie biccentett.
– Őszintén beszéltem – folytatta kérlelhetetlen hangon. – Nem kérek
belőle.
Elfintorodott, mintha valami kellemetlen ízt érezne a szájában. Egy
darabig forgatta a poharát, átvette egyik kezéből a másikba, aztán
vissza, majd végre rászánta magát, és letette az éjjeliszekrényre.
– Hogy egészen pontos legyek, ennyivel nem érem be.
Ophélie-nak kiszáradt a szája. Thornnak páratlan érzéke volt ahhoz,
hogy összezavarja: a társaságában hol cidrizett a hidegtől, hol forróság
öntötte el.

555
 – Azt mondja, nem…
– Nekem nem elég a félmegoldás. Nem vagyok a barátja, és nem is
akarok az lenni.
– Ha kipróbálja az önműködő cukorcsipeszt, nem tud ellenállni
neki! Ellenállni neki! Egyetlen nyomás, és a többi már csak a rugón
múlik! A rugón múlik!
Ophélie odapattant, és lehalkította a készüléket.
– Nem akarok azzal a teherrel élni, hogy állandóan kényelmetlen
helyzetbe hozom – folytatta elszántan Thorn. – Ha a karmaim
taszítják… tudatában vagyok, hogy nem vagyok valami vonzó… de a
lábamtól még…
Zaklatottan megtörölte a homlokát, mintha a nyelvtan kifogott volna
rajta, és fogalma sem lenne, hogyan fejezhetné be a mondatot, amelyet
elkezdett.
Ophélie-nak egyszeriben elmúlt minden idegessége. Lehúzta a
kesztyűjét, és félretette, mint egy levedlett bőrt, amelytől éppen ideje
volt megszabadulnia. Thorn kemény küzdelmeken volt túl, de azok
nem is annyira kívül, mint inkább belül hagytak nyomot rajta. És ebben
a percben Ophélie megesküdött magának, hogy történjék bármi,
mostantól megvédi mindenkitől – kezdve magával –, aki kárt tehet
benne.
Elindult felé, és közben gondosan ügyelt arra, hogy végig benne
maradjon a látómezejében. Az esélyei nem voltak rosszak, mert Thorn
szerencsére ült, és így egy szinten volt vele. Amikor odaért elé, és
kétoldalt puhán az arcára helyezte a kezét, Thorn megremegett.
Nemcsak megjelenésében, de modorában is kemény, darabos, érdes
férfi volt, akinek soha senkihez nem volt egy kedves szava, aki

556
feleslegesen nem udvariaskodott, üres szellemességeket sem
pufogtatott, és a számokat többre becsülte az embereknél. Alapos ok
nélkül senki sem merészkedett volna a közelébe.
De Ophélie-nak megvolt rá az alapos oka.
Végigcsókolta a sebhelyeit: először azt, amelyik a szemöldökét
szelte keresztül, aztán az arcán húzódó forradást, végül elért a
halántékáig. Thorn szeme Ophélie minden érintésére egyre jobban
elkerekedett. Az izmai viszont elernyedtek.
– Ötvenhat – köszörülte meg a torkát Thorn.
Ophélie még sohasem látta ilyen félénknek, noha Thorn minden
erejét próbálta összeszedni, hogy lehetőleg ne adja ki magát.
– Ennyi forradás van rajtam.
Ophélie lehunyta a szemét, aztán lassan újra kinyitotta.
A bensőjében megint megszólalt az a követelőző hang, amelyet már
annyiszor hallott, csak nem ilyen erősen, és amelybe az egész teste
belebizsergett.
– Mutasd meg mindegyiket!
Innentől szavak helyett már az érintés beszélt. A baldachin árnya az
ágy fölött, az eső tompa kopogása, a kert és a város távoli zajai, minden
megszűnt létezni Ophélie körül. Csupán egyetlen dolgot érzékelt, de azt
élesen: Thornt és vele szemben önmagát, ahogy a kezük egymás után
gyengéden lefejti a másikról a tartózkodás, a szorongás és a gátlás
minden egyes rétegét.
Az elmúlt három évet Ophélie vívódással töltötte, hogy miért érzi
olyan üresnek magát. Most végre kiteljesedett.

557
Az ablak melletti asztalkán a rádiókészülék halkan tovább duruzsolt.
Az Otthonteremtési kiállításról és vásárról szóló tudósítást a bemondó
váratlanul megszakította, és hangnemet váltott, de ezt már sem Ophélie,
sem Thorn nem hallotta:
– Bábel polgárai, honfitársaim, az imént érkezett ez a rendkívüli
közlemény. Húsz perccel ezelőtt a központtól északnyugatra jelentős
földmozgás rázta meg szilánkunkat. Pollux botanikus kertje és a
fűszerpiac… levált a szilánkról. Amennyiben a veszélyeztetett zóna
közelében tartózkodnak, haladéktalanul hagyják el a környéket, és
segítsenek a lakóhelyek kiürítésében! Kérjük, őrizzék meg a
nyugalmukat, a fejleményekről folyamatosan tájékoztatni fogjuk
önöket. What? Most… most kaptuk a hírt, hogy több szomszédos
mellékszilánk szintén látótávolságon kívül került. Ismétlem: Bábel
polgárai, honfitársaim, rendkívüli közlemény…

558
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Tanácsadómnak, első olvasómnak, ihletforrásomnak, szerelmemnek,

Thibault-nak.
Franciaországban és Belgiumban élő családtagjaimnak, akik jóleső
melegséggel gondoskodnak rólam.
Fivéremnek, Romainnek és Jason Piffeteau-nak, akiknek lényegi
meglátásai rengeteget segítettek nekem.
Stéphanie Barabasnak, Célia Rodmacqnak, Alice Colinnek, Svetlana
Kirilinának, akiktől annyi minden megtudtam és tanultam.
Ezüsttollú írótársaimnak és aranyos barátaimnak, akik vetődjek
bármelyik szilánkra, mindenüvé hűségesen velem tartanak.
Laurent Gapaillard-nak, aki mindegyik kötetből valóságos
műalkotást csinált.
A Gallimard kiadó ifjúsági részlegén dolgozó teljes csapatnak,
akiknek hála Ophélie előbújhatott a tükörből.
És végül neked, kedves olvasó, aki csakis az én kedvemért átléptél a
másik oldalra.
A sál legyen mindannyiotokkal!

559
 A SZERZŐRŐL

Christelle Dabos 1980-ban született a

francia Riviérán. Gyerekkorában klasszikus
zene és történelmi talányok vették körül.
A képzelőerőt világéletében többre tartotta a
tárgyi tudásnál, így miközben az egyetem
padjait koptatta, papírra vetette első
szövegeit. Belgiumba költözésekor
könyvtárosnak állt, ám a betegség kikezdte a terveit. A sok orvosi
hókuszpókusz közepette az írás jelentett számára vigaszt, az segített
neki a lassú felépülésben, mígnem azon kapta magát, hogy már meg
sem bír lenni nélküle. Mindeközben egy internetes íróközösség, az
Ezüst Toll támogatta, és drukkolt érte. Az ő biztatásukra döntött úgy,
hogy vállalja élete első irodalmi megmérettetését, és benevez a
Gallimard kiadó ifjúságiregény-pályázatára, amelyet hogy, hogy nem,
meg is nyert. Christelle Dabos jelenleg Belgiumban él.

560
 A FOLYTATÁS

EZ VÁRHATÓ A TÜKÖRJÁRÓ
NEGYEDIK KÖNYVÉBEN:

A világ fenekestül felfordult. A szilánkok egyre-másra omladoznak.

A folyamatot csakis egy módon lehet megállítani: elő kell keríteni a
főkolompost. A Másikat. De hogyan lehetne olyasvalakinek a nyomára
bukkanni, akiről még azt sem tudni, hogy néz ki?
Ophélie és Thorn együtt indulnak a keresésére – követik a
visszaverődéseket, mivel úgy tűnik, azokban van minden rejtély kulcsa.
Ehhez nemcsak Bábelen kell végre belátniuk a színfalak mögé, de a
saját emlékeikben is el kell mélyedniük.
Ez idő alatt Isten Árkádián igen közel kerül ahhoz, hogy
megszerezze azt a képességet, amelyre régóta ácsingózik.
De vajon ki jelent nagyobb veszélyt a világra, ő vagy a Másik?

561
 TARTALOM

Ami eddig történt – MÁSODIK KÖNYV: REJTÉLYES ELTŰNÉSEK A

HOLDVILÁGBAN

A családközi szélrózsák térképe

A HIÁNY
Az ünnep
Az átjáró
Az úti cél
Az elválás
A busz
Az emlékezet
A virtuózok
A vizsga
A hagyomány
A pletyka
Utazás
A kesztyű
Az olvasó
A balfácán
A beavatás
Meglepetés
A rabszolga

562
 A tilalmak
A nagyvadak
Az iránytű

A RÉM
A rátalálás
A gyanú
A robot
A gondnok
A gátlás
A tudattalan
Az árulók
Árnyak
A por
A tusa
A keltezés
A meghallgatás
A határmezsgye
A ceremónia
A szavak
A fiók
A név
A rémület
Butaság
A másik

Köszönetnyilvánítás

563
A szerzőről

A folytatás: – EZ VÁRHATÓ A TÜKÖRJÁRÓ NEGYEDIK KÖNYVÉBEN

Könyvajánló

564
565
 www.kolibrikiado.hu
www.facebook.com/kolibrikiado

566