DELIA OWENS

Ahol a folyami
rákok énekelnek
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Where the Crawdads Sing by Delia Owens
Published by G. P. Putnam’s Sons in 2018
An imprint of Penguin Random House LLC, New York

All rights reserved including the right of reproduction

in whole or in part in any form.
This edition published by arrangement with G. P.
Putnam’s Sons, an imprint of Penguin Publishing
Group, a division of Penguin Random House LLC.

Copyright © 2018 by Delia Owens

Hungarian translation © Csonka Ágnes, 2019
Borítókép © Getty Images

A fordító nevével külön nem jelölt verseket és

versrészleteket
Csonka Ágnes fordította.
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
Felelős szerkesztő Babiczky Tibor
Olvasószerkesztő Tóth Andrea
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Elektronikus könyv Ambrose Montanus
 ISBN 978 963 433 296 1

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Amandának, Margaretnek és Barbarának

Téged köszöntelek

Ha sose láttalak volna

Sose ismerlek meg.

De láttalak

Megismertelek

Megszerettelek

Mindörökre.
 1. RÉSZ
A lápvidék
 Prológus

1969

A láp nem mocsár. A láp a fény hona, ahol fű nő a vízben, és a víz

egybeolvad az éggel. Lassan csordogáló patakok kacskaringóznak,
elviszik magukkal a napkorongot a tengerig, és a sok ezernyi sarki lúd
lármája közepette hosszú lábú madarak kapnak szárnyra meglepően
kecsesen, pedig mintha nem is repülésre termettek volna.
Persze a lápvidéken itt-ott az igazi mocsár is bekúszik az
alacsonyan fekvő, ingoványokba a nyálkás erdők mélyén. A mocsárvíz
mozdulatlan és sötét, sáros torka elnyeli a fényt. Ezeken a
rejtekhelyeken még a giliszták is nappali életet élnek. Hangokat persze
hallani, de a láphoz képest a mocsár csendes, mivel a bomlás itt
sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó
fenékre; a folyvást életet nemző halál szívet tépő vonaglása ez.
1969. október 30-án Chase Andrews holtteste a mocsárban hevert,
ami szokásához híven némán elnyelte volna. Hogy örökre elrejtse. A
mocsár mindent tud a halálról, és nem tartja szükségszerűen
tragédiának, bűnnek pedig egészen bizonyosan nem. De ezen a
reggelen két falubeli fiú biciklizett ki a régi tűztoronyhoz, és a
harmadik lépcsőfordulóról meglátták Chase farmerdzsekijét.
 1.

Mama

1952

A REGGEL IGAZI AUGUSZTUSIforrósággal perzselt, a láp nedves

lehelete ködbe vonta a tölgyfákat és a fenyőket. A
fűrészpálmák csoportjai között szokatlan csend honolt, csak egy
levegőbe emelkedő gém lassú szárnycsapásainak zaja hallatszott
a lagúna felől. És Kya, aki akkor még csak hatéves volt, hirtelen
meghallotta, ahogy becsapódik a szúnyoghálós ajtó. Épp a
hokedlin állt, a kukoricamálét súrolta a lábosból, de
visszaeresztette az edényt a zavaros mosogatólébe. Nem
hallatszott hang, csak a saját lélegzése. Ki lépett ki a viskóból? A
mama nem lehetett. Ő sose hagyja becsapódni az ajtót.
De amikor Kya kiszaladt a tornácra, az anyját látta, hosszú
barna szoknyát viselt, a pliszírozott anyag a bokáját verdeste,
ahogy magas sarkú cipőjében távolodott a homokos
gyalogösvényen. A kerek orrú cipő krokodilbőr-utánzatból volt.
A mama egyetlen rendes cipője. Kya legszívesebben
utánakiabált volna, de tudta, nem szabad felébreszteni a papát,
így kinyitotta az ajtót és kiállt a téglából és deszkából
összetákolt lépcsőre. Onnét a kék kisbőröndöt is látta a mama
kezében. Kya máskor egy kutyakölyök magabiztosságával
tudta, hogy az anyja zsíros barna papírba csomagolt hússal,
vagy egy lógó fejű csirkével tér majd haza. De ahhoz sose vette
fel a krokodilos magas sarkút, és sose vitt magával bőröndöt.
A mama mindig visszanézett onnét, ahol a gyalogösvény
találkozott az úttal, ilyenkor a magasba emelte a karját, fehér
tenyerével intett, amikor ráfordult az ingoványos erdőkön,
gyékénnyel benőtt lagúnákon át kanyargó útra, ami, ha a
vízszint engedte, a városba vezetett. De aznap csak gyalogolt
tovább, bizonytalanul billegve a keréknyomokban. Magas alakja
még itt-ott felbukkant a fák közötti résekben, azután már csak a
fehér kendő villant elő néha a levelek közül. Kya odarohant,
ahonnét látszott az út, a mama onnan biztosan visszainteget
még, de amikor odaért, már csak a bőrönd erdőtől elütő, idegen
színét látta egy pillanatra, azután az is eltűnt. Nehéz érzés
telepedett Kya mellkasára, sűrű, akár a fekete gyapotsár,
miközben visszafelé igyekezett a lépcsőhöz, hogy ott
várakozzon.
Ő volt a legkisebb az öt gyerek közül, a többiek jóval
idősebbek voltak nála, bár arra később már nem emlékezett,
mennyivel. Mint a nyulak az alomban, ott laktak együtt, egymás
hegyén-hátán, a mamával meg a papával az összetákolt
viskóban, amelynek szúnyoghálós tornáca meredten bámult
kifelé a tölgyek alól.
Jodie, Kya bátyja, aki életkorban a legközelebb állt hozzá, de
így is hét évvel idősebb volt nála, kilépett a házból és megállt a
kislány mögött. Épp olyan sötét szeme és sötét haja volt, mint
neki; ő tanította meg Kyát a madarak hangjára, a csillagok
nevére, a csónak kormányzására a télisással benőtt vízen.
– Visszajön a mama – szólalt meg Jodie.
 – Nem tudom. A krokodilos cipőjét vette fel.
– Egy anya sose hagyja el a gyerekeit. Nem képes rá.
– Te mesélted, hogy az a róka is otthagyta a kölykeit.
– Jó, de annak tiszta seb volt a lába. Éhen döglött volna, ha
megpróbál élelmet szerezni magának meg a kölykeinek is.
Jobban tette, hogy otthagyta őket, hogy fel bírjon gyógyulni,
aztán újabb kölyköket szüljön, amikor már rendesen fel bírja
nevelni őket. A mama nem éhezik, ő vissza fog jönni. – Jodie
ebben egyáltalán nem volt olyan biztos, mint ahogy mutatta,
inkább Kya megnyugtatására mondta ezt.
A kislány elszorult torokkal ezt suttogta:
– De a mama magával vitte azt a kék bőröndöt is, mintha
valami nagy útra ment volna.

A VISKÓ A FŰRÉSZPÁLMÁK mögött állt, amelyek benőtték a zöldellő

lagúnák füzérét szegélyező homokos síkságot, a távolban pedig
ott terpeszkedett a lápvidék. Hosszú mérföldeken át zsinegfű
borította, ami olyan ellenálló, hogy a sós vízben is megél, és itt-
ott fák törték meg, amiket a szél a maga képére formált és
hajlított. A viskó körül tölgyfák álltak, ezek eltakarták a
legközelebb eső lagúnát, ahol úgy nyüzsgött az élet, hogy a víz
felszíne valósággal fortyogott. A tenger felől sós levegő és
sirályok rikácsolása sodródott feléjük a fák között.
A területfoglalás módszere nem sokat változott itt az 1500-as
évek óta. Az elszórt lápi birtokok hivatalosan nem voltak
bejegyezve, a határokat természetes akadályokkal jelölték ki a
törvényen kívüliek: itt egy patak, amott egy kiszáradt tölgyfa.
Csak az épít kalyibát pálmafák mögé egy ingoványban, aki
menekül valaki elől, vagy az útja végére ért.
A lápot szaggatott partvonal őrizte, amit a korai felfedezők
„az Atlanti-óceán temetője” névvel illettek, mert a veszélyes
áramlatok, a dühöngő szelek és a sekély part menti vizek úgy
gyűrték össze a hajókat a későbbi Észak-Karolina partvonala
mentén, akár a papírcsákót. Az egyik tengerész naplójának
tanúsága szerint „a part mentén hajóztunk… de bejárat nem
mutatkozott… Vad vihar csapott le reánk… a nyílt tengerre
kényszerültünk, hogy mentsük magunkat s a hajónkat, s egy
erős, gyors áramlat sodort minket… Mivel a szárazföld itt…
lápos és mocsaras vidék, visszatértünk hajónkra… Nem
bátorítok senkit arra, hogy letelepedjen e vidéken.”
Azok, akik komoly földterületeket kerestek, továbbálltak, ez
a hírhedt lápvidék pedig háló lett, ahol fennakadt a gyülevész
népség: fellázadt matrózok, hajótöröttek, adósok és
szökevények, akik a háborúk, a hitelezők vagy a nekik nem
tetsző törvények elől menekültek. Akiket megkímélt a malária
és nem nyelt el a mocsár, idővel egyfajta multikulturális erdei
törzset alkottak, egytől egyig képesek voltak egy szál fejszével
kivágni egy kisebb erdőt és mérföldeken át üldözni egy
szarvast. A folyami patkányokhoz hasonlóan mindenkinek
megvolt a saját territóriuma, mégis muszáj volt beilleszkednie itt
a peremvidéken, különben egyszer csak egyszerűen nyoma
veszett a mocsárban. Kétszáz évvel később szökött rabszolgák is
csatlakoztak hozzájuk, akik a lápvidékre menekültek és
ittrekedteknek nevezték őket, valamint nincstelen, szorult
helyzetben levő felszabadított rabszolgák, akik jobb híján a vízi
világban szóródtak szét.
 Igaz, mostoha vidék volt, de nem szűkölködött semmiben. A
nyüzsgő élet – izgága homoki rákok, iszapban botorkáló
homárok, vízimadarak, halak, garnélák, osztrigák, hízott őzek és
kövér vadludak – mindenütt jelen volt, a szárazon és a vízen is.
Az olyan ember, aki nem volt rest kutatni a vacsorája után, itt
soha nem halt éhen.
Most, 1952-ben az elbirtokolt területek egy része már négy
évszázada volt egymástól független, dokumentálatlan
tulajdonosok kezében. A legtöbben a polgárháború előtt
érkeztek. Mások később telepedtek le a környéken, főként a
világháborúk után, ahonnan a férfiak nincstelenül és összetörten
tértek vissza. A lápvidék nem korlátozta, hanem a maga képére
formálta őket, és ahogy minden megszentelt föld, ez is mélyen
magába temette a titkaikat. Senkit nem érdekelt, hogy ez a föld
az övék, mert senki másnak nem kellett. Hiszen nem volt több
puszta ingoványnál.
A lápvidék lakói a whiskeyhez hasonlóan a saját
törvényeiket is idecsempészték – mások voltak, mint a kőtáblára
vésett vagy pergamenre felrótt rendszabályok, mélyebbek, a
génjeikben hordozták őket. Ősi, természeti törvények, mint
amiket a sólymoktól és a galamboktól lehet eltanulni. Amikor az
embert sarokba szorítják, kétségbeesik vagy elszigetelődik, a
közvetlen túlélést célzó ösztöneire támaszkodik. Gyors és
igazságos. Mindörökre ezek maradnak az ütőkártyák, mivel
ezek gyakrabban örökítődnek át egyik nemzedékről a másikra,
mint a szelídebb gének. Ez nem erkölcsiség, hanem szimpla
matematika. A galambok egymás közt épp annyit civakodnak,
mint a sólymok.
A MAMA AZNAP NEM jött haza. Senki nem hozta szóba. A papa a
legkevésbé. Bűzlött a haltól és az olcsó szesztől, és a fazekak
fedőit csapkodta.
– Mi van itten vacsorára?
A fivérek és nővérek lesütött szemmel vonogatták a vállukat.
A papa káromkodott egy cifrát, azután kisántikált, vissza, az
erdőbe. Nem ez volt az első veszekedés, a mama párszor el is
ment, de mindig visszajött, és felkapta azt, aki hagyta magát
ölelgetni.
A két idősebb lánytestvér vacsorát készített, vörösbabot, és
hozzá kukoricakenyeret, de senki nem ült le az asztalhoz, ahogy
a mamával szokás. Mindenki szedett magának babot a fazékból,
a tetejére tett egy darab kenyeret, és a saját matracán, vagy a
kopott kanapén ette meg.
Kyának egy falat sem ment le a torkán. A tornác lépcsőjén ült
és a gyalogutat nézte. A korához képest magas volt,
csontsovány, a bőre mélyen napbarnított, a haja egyenes és
fekete, akár a holló szárnya.
Az őrködésnek a sötétség vetett véget. Igaz, a békák
brekegése úgyis elnyomta volna a léptek zaját, de Kya azért
fülelt a matracán fekve, odakint a tornácon. Aznap reggel még
arra ébredt, hogy szalonna sistereg a vasserpenyőben és a fával
fűtött tűzhely felől barnuló pogácsa illata száll. Felvette a
kantáros nadrágját és kiszaladt a konyhába, hogy kirakja a
tányérokat meg a villákat. Kiszedegette a zsizsiket a
kukoricadarából. Ilyenkor hajnalban a mama általában széles
mosollyal ölelte meg – „Jó reggelt az én kedvenc
kislányomnak!” –, azután kettesben nekiláttak a házimunkának,
tánclépésben. A mama néha népdalokat énekelt vagy
rigmusokat szavalt: „Ez a malac piacra ment.” Vagy táncra
perdült Kyával, a lábuk addig dobogott a farostlemez padlón,
amíg az elemes táskarádióban el nem halt a zene, ami mintha
egy hordó mélyéről szólt volna. Akadtak olyan reggelek is,
amikor a mama felnőtt dolgokról beszélt, amit Kya nem értett,
de úgy gondolta, a mamából muszáj kijönnie a szavaknak, és a
bőrén keresztül szívta magába őket, miközben megrakta a tüzet.
Közben pedig úgy bólogatott, mintha értené.
Ezután következett a sürgés-forgás, amikor mindenkit
felkeltettek és megetettek. A papa nem vett részt ebben. Neki
két üzemmódja volt: vagy hallgatott, vagy kiabált. Úgyhogy
senki se bánta, ha átaludta a reggelit, vagy egyáltalán nem jött
haza.
De aznap reggel a mama csendes volt – a mosolya eltűnt, a
szeme kivörösödött. Fehér kendőjét kalóz módra, mélyen a
homlokába húzva kötötte a fejére, egy véraláfutás lilás-sárga
pereme kandikált ki alóla. A mama rögtön reggeli után, még a
mosogatás előtt, betette pár holmiját a kisbőröndbe, és elindult a
gyalogúton.

KYA MÁSNAP REGGEL újból elfoglalta az őrhelyét a lépcsőn, sötét

szemét a gyalogútra szegezte, mintha egy alagútban várná a
vonat felbukkanását. A távolban a lápot alacsony köd ülte meg,
párnás hátsóját a sárban nyugtatta. Kya mezítláb ült, a
lábujjaival dobolt, fűszálakat pörgetett az ászkák előtt, de egy
hatéves nem tud sokáig egy helyben ülni, úgyhogy hamarosan
kisétált a lapályra, ahonnan apály idején visszahúzódik a víz, a
lába cuppogott a sárban. A tiszta víz szélén guggolva nézte,
ahogy a lápi pócok ide-oda cikáznak a napos és árnyékos foltok
között.
Jodie kiáltott oda neki a fűrészpálmák közül. Kya rámeredt:
talán híreket hoz. De miközben a bátyja közeledett a szúrós
levelek között, Kya már a hanyag léptekből tudta, hogy a mama
nincs odahaza.
– Akarsz felfedezőset játszani? – kérdezte Jodie.
– A múltkor aszontad, túl nagy vagy te már a felfedezőshöz.
– Á, azt csak úgy mondtam. Ahhoz sose lehet túl nagynak
lenni. Versenyezzünk!
Keresztülszáguldottak a lapályon, azután pedig át az erdőn,
egészen a partig. Kya nagyot visított, amikor Jodie megelőzte, és
nevetett, amíg el nem érték az óriási tölgyet, amelynek hatalmas
ágai a homok fölé nyújtóztak. Jodie és a bátyjuk, Murph
korábban pár deszkát szögeltek fel az ágakra, őrtorony és erőd
gyanánt. A legtöbbjük már beszakadt és a rozsdás szögeken
lógott.
Máskor ha Kyát egyáltalán bevették a játékba, csakis
rabszolgalány lehetett, aki a mama serpenyőjéből elcsent meleg
pogácsát hordta ide a bátyjainak.
De Jodie most így szólt:
– Lehetsz te a kapitány.
Kya támadásra emelte a jobb karját.
– Kergessétek el a spanyolokat!
Botkardokat törtek maguknak, átrontottak a
szederbokrokon, ordítva kaszabolták az ellenséget.
Azután a szerepet könnyedén levetkőzve, Kya egy mohos
fatörzshöz lépett és leült. Jodie némán odatelepedett mellé.
Valami olyat akart mondani, ami eltereli Kya gondolatait a
mamáról, de nem jöttek a szájára szavak, helyette a molnárkák
úszó árnyékát nézték.
Kya később visszatért a tornác lépcsőjére, és sokáig várt, de
egyszer sem sírta el magát, miközben a gyalogút
kereszteződését figyelte. Az arca rezzenéstelen volt, az ajka
vékony vonal a fürkésző tekintet alatt. De a mama aznap sem
jött haza.
 2.

Jodie

1952

A MAMA TÁVOZÁSA UTÁNI hetekben Kya legidősebb bátyja és két

nővére is elment, mintha az ő példáját követték volna. Egy
darabig tűrték a papa őrjöngő dühkitöréseit, amelyek
kiabálással kezdődtek, aztán ökölcsapásokkal vagy visszakézből
lekevert pofonokkal folytatódtak, míg végül egymás után
nyomuk veszett. De ők már amúgy is majdnem felnőttek voltak.
Kya később elfelejtette, hány évesek lehettek, és az igazi
nevükre sem emlékezett, csak arra, hogy Missy, Murph és
Mandy volt a becenevük. A matracán, odakint a tornácon, Kya
egy kis kupac zoknit talált, amit a nővérei hagytak ott neki.
Aznap reggel, amikor már nem maradt több testvére
odahaza, csak Jodie, Kya csörömpölésre és forró zsírszagra
ébredt. Berontott a konyhába, azt hitte, megjött a mama, ő süt
épp kukoricatócsnit vagy palacsintát. De Jodie állt a tűzhely
mellett, a kukoricadarát kevergette. A kislány rámosolygott,
hogy leplezze a csalódását, a bátyja pedig megpaskolta a feje
búbját és gyengéden csendre intette: ha nem ébresztik fel a
papát, magukban ehetnek. Jodie nem tudta, hogyan kell
pogácsát sütni, és szalonna sem volt, ezért zsírban sütötte meg a
kukoricadarát meg a tojásrántottát, azután leültek és
mosolyogva, némán néztek egymásra.
Gyorsan elmosogattak és az ajtó felé szaladtak, ki, a lápra,
Jodie haladt elöl. De ekkor hirtelen felharsant a papa hangja,
sántikálva indult el feléjük. Képtelenül sovány volt, és úgy
imbolygott, mintha nem hatott volna rá a gravitáció. A fogai
sárgák voltak, mint egy vén kutyáé.
Kya felpillantott Jodie-ra.
– Fussunk! Elbújunk a mohás helyen.
– Semmi baj. Nem lesz semmi baj – felelte a bátyja.

KÉSŐBB, NAPSZÁLLTA FELÉ Jodie a tengerparton talált rá Kyára, aki a

tengert bámulta. Odalépett mellé, de a kislány nem nézett rá,
továbbra is a kavargó hullámokra szegezte a tekintetét. De Jodie
hangjából így is tudta, hogy a papa alaposan felképelte.
– Énnekem muszáj elmennem, Kya. Nem bírok tovább élni
itten.
Kya kis híján odafordult hozzá, de mégsem tette.
Könyörögni akart Jodie-nak, ne hagyja itt egyedül a papával, de
nem jött ki hang a torkán.
– Majd ha elég nagy leszel hozzá, megérted – folytatta a
bátyja. Kya legszívesebben ráordított volna: attól, hogy kicsi,
azért még nem hülye. Tudta, hogy a papa miatt ment el
mindenki – ő csak azt nem értette, vajon őt miért nem vitte
magával senki. Benne is megfordult a távozás gondolata, de
nem volt hová mennie, és a buszra se volt pénze.
– Kya, nagyon vigyázzál magadra, hallod-e? Ha jön valaki,
ne menjél be a házba. Ott el tudnak kapni. Fussál el a láp
mélyire, bújjál el a bokrok közt! Mindig tüntessed el a
nyomaidat, megtanítottalak rá, hogyan kell. És ott a papa elől is
el tudsz bújni. – Kya még mindig nem szólalt meg, így Jodie
elköszönt tőle és elindult a parton át az erdő irányába. Mielőtt
beért a fák közé, Kya végül hátrafordult, és nézte, ahogy eltűnik.
– Ez a kismalac otthon maradt – közölte fennhangon a
hullámokkal.
Megrázta magát és visszarohant a viskóhoz. Jodie nevét
kiabálta a folyosón, de a fiú holmijai már nem voltak ott, a
matraca csupaszon hevert a padlón.
Kya leroskadt a bátyja fekhelyére, és nézte, ahogy a nap
maradéka lassan végigsiklik a falon. A fény még egy darabig ott
időzött napnyugta után, összegyűlt a szobában, és egy múló
pillanatig a göröngyös ágyak és az ócska ruhák kupacai
élénkebben és színesebben világítottak, mint odakint a fák.
Hirtelen egy egészen hétköznapi érzés tört rá: a mardosó
éhség. Kiment a konyhába és megállt az ajtóban. Eddig egész
életében sülő kenyértől, rotyogó vajbabtól vagy bugyborékoló
hallevestől volt meleg ez a helyiség. Most dohos volt, néma és
sötét.
– Ki fog itt főzni? – kérdezte fennhangon. Akár azt is
kérdezhette volna: Ki fog táncolni?
Gyertyát gyújtott, belekotort a tűzhely hamujába és gyújtóst
dobott rá. Addig préselte a fújtatót, amíg a tűz belobbant, és
újabb fahasábokat tett rá. A fridzsider konyhaszekrény gyanánt
szolgált, mert a viskó környékén nem volt áram. Hogy ne
penészedjen be, az ajtaját kitámasztották a légycsapóval. De így
is zöldesfekete penész borított minden rést.
Kya elővette a maradékokat, és közben így folytatta:
 – Zsírt teszek a darára, és megmelegítem. – Így is tett, azután
a lábosból evett, és közben kifelé nézett az ablakon, jön-e a papa.
De nem jött.
Amikor a holdsarló fénye végül elérte a viskót, Kya lefeküdt
az ágyára, a göröngyös matracra, odakint a tornácon, apró kék
rózsás, igazi ágyneművel, amit a mama egy kiárusításon
szerzett; és életében először egyedül volt éjszaka.
Először minden pár percben felült és kilesett a
szúnyoghálón. Fülelt, hátha léptek zaját hallja az erdő felől.
Minden fa alakját jól ismerte, mégis, egyik-másik mintha helyet
változtatott volna a holddal együtt. Egy ideig olyan dermedt
volt, hogy nyelni sem bírt, de egyszerre a levelibékák és a
fürgeszöcskék ismerős éneke töltötte be az éjszakát.
Vigasztalóbb volt, mint a három vak egér a konyhakéssel a
mondókából.[1] A sötétségben édeskés szag érződött, a békák és
a szalamandrák földszagú lehelete, akik egy újabb bűzös, forró
napot túléltek. A láp közelebb kucorodott Kyához az alacsonyan
szálló köddel, és a kislány elaludt.

A PAPA HÁROM NAPIG nem jött, és Kya a tarlórépa zöldjét szedte le

a mama konyhakertjéből, azt főzte meg reggelire, ebédre és
vacsorára. Kiment tojásért a tyúkólba, de nem talált ott semmit.
Se tyúkot, se tojást.
– Tyúkszar! Egy nagy rakás tyúkszar vagytok! – Amióta a
mama elment, többször is eszébe jutott, hogy meg kellene etetni
őket, de nem tette. Közben az egész kendermagos társaság
megszökött, most ott kotkodácsoltak a fák között. Kukoricát
kellene szétszórni, hátha az itt tartja őket a közelben.
 A negyedik nap estéjén megjelent a papa, a kezében egy
üveggel, és elterült az ágyán.
Másnap reggel kiment a konyhába és elordította magát:
– Hát innen meg hová tűnt mindenki?
– Nem tudom – felelte Kya, és nem nézett rá.
– Annyit se tudsz te, mint egy korcs kutya! Felesleges vagy,
mint vadkanon a csöcs!
Kya halkan kisurrant a tornác ajtaján, de miközben a part
mentén gyalogolt és ehető kagylókat keresett, füstszag csapta
meg az orrát, és látta, hogy a viskó felől füst száll. Teljes erőből
rohanni kezdett, és amikor kiért a fák közül, egy lobogó máglyát
látott az udvaron. A papa épp a mama festményeit, ruháit és
könyveit hajította a tűzre.
– Ne! – sikította Kya. Az apja nem nézett rá, és a lángok közé
dobta a régi, telepes rádiót. A kislány arcát és karját perzselte a
hő, amikor a képek után kapott, de a forróság végül hátrébb
kényszerítette.
A viskóhoz rohant, elállta a papa útját, hogy ne tudjon újabb
holmikat kihozni, és farkasszemet nézett vele. A papa pofonra
lendítette a kezét, de Kya meg se moccant. Az apja hirtelen
sarkon fordult és elsántikált a csónakja felé.
Kya leroskadt a lépcső tégláira, és nézte, ahogy a mama
vízfestményei izzó hamuvá válnak. Ott ült egészen
napnyugtáig, amikor a gombok már parázsként izzottak, és a
közös táncok emléke a mamával elporladt a lángok között.
A rá következő néhány napban Kya sokat tanult a többiek
hibáiból, és talán még többet a lápi pócoktól arról, hogyan kell
együtt élni az apjával. Ne kerülj az útjába, ne lásson meg, cikázz
a napos és az árnyékos foltok között! Még mielőtt az apja
felébredt, felkelt és kiment a házból, az erdőben és a vízen élt,
aztán este visszalopózott aludni a tornácra, hogy a lehető
legközelebb legyen a láphoz.

A PAPA A MÁSODIK világháború idején Németországban harcolt,

ott találta el és zúzta szét egy repesz a bal combcsontját, ez volt
büszkeségének utolsó forrása. A hetente csekken érkező
rokkantsegély pedig az egyetlen bevételi forrása. Egy héttel
azután, hogy Jodie elment, a „fridzsider” üresen állt, és már
tarlórépa is alig maradt. Amikor Kya aznap reggel belépett a
konyhába, a papa egy gyűrött egydolláros bankjegyre és némi
apróra bökött a konyhaasztalon.
– Ebből tudsz venni ételt a hétre. De nincsen ám alamizsna! –
szólalt meg. – Mindennek ára van, a pénzér’ cserébe teneked
rendbe kell tartani a házat, tűzifát gyűjteni, meg kimosni a
szennyest.
Kya életében először indult el gyalog a falu, Barkley Cove
felé, hogy bevásároljon: ez a kismalac piacra ment. Négy
mérföldön át gázolt a süppedős homokban és a fekete sárban,
míg végül megcsillant előtte az öböl, a partján a kis településsel.
A városkát ingovány vette körül, sós kipárolgása elvegyült
az óceánéval, ami dagály idején a Main Street túloldalán
hullámzott. A lápvidék és a tenger elszigetelte a települést, az
egyetlen kapcsolatot a külvilághoz a házak közé bekígyózó,
töredezett aszfalttal borított, kátyúktól lyuggatott, egysávos út
jelentette.
Két utcája volt: a Main Street az óceán partján haladt és
üzletek szegélyezték – a Piggly Wiggly élelmiszerbolt állt az
egyik végében, a Western Auto a másikban, középen pedig a
falatozó. Aztán ott volt még a Kress-féle háztartási bolt, a Five
and Dime; a Penney’s ruházati üzletlánc helyi boltja (kizárólag
katalógusból rendelhető árucikkekkel), a Parker-féle pékség,
meg a Buster Brown-lánchoz tartozó cipőbolt. A Piggly mellett
állt a Dog-Gone söröző, ahol hot dogot, csípős chilit és
papírhajóban tálalt rántott garnélát lehetett kapni. Ide
hölgyeknek és gyerekeknek nem volt ildomos belépni, de a falba
vágott ablakon át elvitelre, az utcáról is lehetett hot dogot és
Nehi-kólát rendelni. A színes bőrűek sem az ajtót, sem az
ablakot nem vehették igénybe.
A másik utca, a Broad Street, a régi országút felől haladt
nyílegyenesen az óceán és a Main Street felé, és ott véget is ért.
A városkában tehát egyetlen kereszteződés volt: a Main, a Broad
és az Atlanti-óceán találkozása. Az üzletek és a cégek nem
közvetlenül egymás mellett sorakoztak, ahogy a legtöbb
városban: tengeri zabbal és fűrészpálmákkal benőtt, keskeny
üres telkek választották el őket, mintha az éjszaka leple alatt a
lápvidék apránként benyomult volna közéjük. Az éles, sós szél a
több mint kétszáz esztendő alatt rozsdaszínűre fakította a
cédrusfa zsindellyel fedett házakat, a fehérre vagy kékre mázolt
ablakkeretekről rég lepattogott és lemállott a festék. Mintha a
falu belefáradt volna abba, hogy örökösen dacoljon az
elemekkel, egyszerűen megadta magát.
A foszlott, régi kötelekkel és öreg pelikánokkal teli városi
móló benyúlt a kis öbölbe, a víz szélcsend idején visszatükrözte
a rákászcsónakok sárgáját és vörösét. Az óceán partján álló
üzletsor két végéből apró, cédrusfából épült házakkal
szegélyezett, poros földutak indultak kanyarogva a fák között, a
lagúnák körül. Barkley Cove a szó szoros értelmében
ingoványra épült, a település különálló részei elszórtan
helyezkedtek el a torkolatvidéken, a nádasban, akár egy
kócsagfészek, amit darabokra szaggatott a szél.
Kya mezítláb, kinőtt kantáros nadrágjában megállt a lápi
ösvény és a főút találkozásánál. Az ajkába harapott és
legszívesebben hazaszaladt volna. Fogalma sem volt arról, mit
mondjon az embereknek, hogyan számolja ki, mennyibe kerül a
bevásárlás. De az éhség nagy úr, így hát leszegett fejjel elindult a
Piggly Wiggly felé, a Main Street fűcsomóktól éktelenkedő,
omladozó járdáján. A háztartási bolthoz közeledve mozgást
hallott a háta mögül, és épp félre tudott ugrani, mielőtt három,
nála pár évvel idősebb fiú nagy sebességgel elsuhant mellette
biciklivel. Az elöl haladó fiú visszanézett rá, nevetett azon, hogy
majdnem elütötte, és emiatt kis híján összeütközött egy
asszonnyal, aki épp kilépett az üzletből.
– CHASE ANDREWS, gyere csak ide! Mind a hárman! – A
fiúk még pár métert tekertek, aztán meggondolták magukat és
visszakanyarodtak a nőhöz, Ms. Pansy Price-hoz, aki textilt és
rövidárut adott el a boltban. Egykor a családjáé volt a
legnagyobb gazdaság a láp szélén, és bár már rég
rákényszerültek, hogy eladják, ő továbbra is az előkelő
földbirtokosnő szerepét alakította. Ez pedig nem volt könnyű,
mivel egy szűk lakásban élt a falatozó felett. Ms. Pansy általában
turbánhoz hasonlatos selyemkalapokat viselt – ezen a délelőttön
egy rózsaszínű fejfedőt, ami remekül passzolt a vörös rúzshoz,
valamint a pirosítófoltokhoz az arcán.
Alaposan leszidta a fiúkat.
– Majd én beszámolok erről a mamátoknak! Vagy inkább a
papátoknak! Szabad ilyen gyorsan biciklizni a járdán, és kis
híján elütni engem? Mit tudsz felhozni a mentségedre, Chase?
Neki volt a legszebb biciklije – piros üléssel, megemelt
krómfogantyúkkal a kormányán.
– Bocsánatot kérünk, Ms. Pansy, nem láttuk magát, mert az a
lány, ott, az utunkba állt! – A napbarnított, barna hajú Chase
Kyára mutatott, aki félig behátrált egy mirtuszbokorba.
– Ne vele foglalkozzatok! Nem kenhetitek folyton másra a
saját vétségeiteket, még a lápi prolikra se. No, fiúk, ezért cserébe
most valami jótettet várok, hogy kiengeszteljetek. Ott megy Mrs.
Arial a bevásárlással, segítsetek neki odavinni a kocsijához! És
tessék betűrni az ingeteket!
– Igenis, hölgyem! – vágták rá a fiúk, és tekerni kezdtek Mrs.
Arial felé, aki mindannyiukat tanította másodikban.
Kya tudta, hogy a sötét hajú fiú szülei a Western Auto bolt
tulajdonosai, ezért az övé a legmenőbb bicikli. Korábban látta
már Chase-t, aki épp áruval teli nagy kartondobozokat pakolt le
a teherautóról, de soha nem váltott még szót sem vele, sem a
többiekkel.
Pár percet várt, azután megint leszegte a fejét és elindult az
élelmiszerbolt felé. Odabent a boltban Kya hosszasan
tanulmányozta a kukoricadara-felhozatalt, és végül a félkilós,
durvára őrölt sárgát választotta, mert a zacskó tetején egy piros
cédula virított, ami azt jelentette: heti ajánlat. Ahogy a mama
tanította neki. Szorongva várakozott a polcok között, amíg
végül rajta kívül nem állt más vásárló a kasszánál, azután
odajárult a kasszás hölgy, Mrs. Singletary elé, aki azt kérdezte
tőle:
– Hát a mamád meg hol van?
Mrs. Singletary rövidre vágott, szorosan begöndörített
frizurája olyan lilára volt festve, mint az írisz, ha rásüt a nap.
– A házimunkát végzi, asszonyom.
– No, és van pénzed a kukoricadarára, vagy nincsen?
– Van, asszonyom. – Kya nem tudta, hogyan kell
kiszámolnia a pontos összeget, így odatette elé az egydollárost.
Mrs. Singletary nem volt biztos benne, hogy a gyerek meg
tudja különböztetni a pénzérméket, ezért a visszajárót Kya
nyitott tenyerébe számolta le lassan:
– Huszonöt, ötven, hetven, nyolcvan, nyolcvanöt és három
cent. Mivel a kukoricadara tizenkét centbe kerül.
Kya gyomra összeszorult. Lehet, hogy valamennyit neki is
vissza kell számolnia ebből? Az érthetetlen pénzérmékre meredt
a tenyerében.
Mrs. Singletary megenyhülni látszott.
– Jól van akkor. Eredjél csak!
Kya kisietett a boltból és szaporán szedte a lábát a lápi
ösvény felé. A mama sokszor elmondta neki: „Sose szaladj a
városban, mert azt fogják hinni, hogy elloptál valamit.” De
amint elérte a homokos ösvényt, majdnem egy kilométeren át
rohant. A maradék távolságot futólépésben tette meg.
Amint hazaért, abban a hitben, hogy tudja, hogyan kell
megfőzni a kukoricadarát, forró vízbe szórta, ahogy a mama
szokta – de jókora gombóccá állt össze, aminek az alja odaégett,
a közepe pedig nyers maradt. Olyan nyúlós lett, hogy csak pár
falatot volt képes legyűrni belőle, ezért megint kiment a kertbe,
ahol talált még pár tarlórépalevelet az aranyvesszők közt.
Megfőzte őket és mindet megette, és még a főzővizet is
kiszürcsölte a fazékból.
Pár nap alatt belejött a kukoricamálé-főzésbe, igaz,
bármilyen szorgosan is kavargatta, végül mindig csomós lett. A
rá következő héten disznógerincet vett – azon volt piros cédula
–, amit összefőzött a kukoricadarával meg a
takarmánykáposztával, annak jó íze volt.
Kya sokszor segített mosni a mamának, így tudta, hogyan
kell lúgszappannal tisztára dörzsölni a ruhát a
mángorlódeszkán a kerti csap alatt. De a papa kezeslábasa
vizesen olyan nehéz volt, hogy apró kezeivel nem bírta
kicsavarni, és a szárítókötelet sem érte fel, így a pálmalevelekre
teregette ki, az erdő szélén, csuromvizesen.
A papával kerülték egymást, külön éltek ugyanabban a
viskóban, néha napokon át nem találkoztak. Szinte sosem
szóltak egymáshoz. Kya rendet rakott az apja és saját maga után
is, mint egy komoly kicsi nő. A szakácstudománya messze nem
volt elég ahhoz, hogy főzzön az apjára – aki általában amúgy se
volt odahaza –, de a legtöbbször bevetette az ágyat, elpakolta a
holmikat, felsepert és elmosogatta az edényeket. Nem azért,
mert ráparancsoltak, hanem azért, mert csak így lehetett
tisztességesen rendben tartani a viskót addig, amíg a mama
hazajön.

A MAMA MINDIG AZT mondogatta, hogy az őszi hold is előbújt Kya

születésnapjára. A kislány a születési dátumára nem emlékezett,
de egyik este, amikor a hold kövéren és aranyszínűen kelt fel a
lagúnából, azt mondta magában:
– Szerintem én most már hétéves vagyok.
A papa nem hozta szóba, és persze torta sem volt. Arról sem
mondott semmit, hogy iskolába kellene mennie, Kya pedig nem
sokat tudott erről, és nem merte felhozni a dolgot.
Biztos volt benne, hogy a mama visszajön a születésnapjára,
ezért a szeptember végi holdtölte utáni reggelen felvette a
kalikóruháját és meredten bámulta a gyalogutat. Kya
összpontosított, hogy a mama induljon el a viskó felé a
krokodilbőr cipőjében meg a hosszú szoknyájában. De senki
sem jött, így felkapta a kukoricamáléval teli fazekat, és az erdőn
át kisétált a tengerpartra. A kezét a szájához emelte, a fejét
hátraszegte, és elkiáltotta magát: Kíí-áá, kíí-áá, kííí-áá! Ezüstös
pöttyök bukkantak fel az égen a part és a víz felett is.
– Már jönnek is. Nem is bírok addig elszámolni, ahány sirály
van! – mondta fennhangon.
A rikoltozó, sivító madarak kavarogtak, lecsaptak, a kislány
arca körül lebegtek, majd leszálltak, amikor kiszórta eléjük a
málét. Végül elcsendesedtek és tollászkodni kezdtek, Kya pedig
a homokban ült féloldalasan, felhúzott lábbal. Az egyik jókora
sirály a közelében telepedett le a homokra.
– Ma van a születésnapom – mondta a kislány a madárnak.
 3.

Chase

1969

A Z ÖREG, ELHAGYATOTT
tűztorony korhadt lábai a ködcsápokat
nyújtogató ingovány felett terpeszkedtek. Az erdőben a
varjak károgását leszámítva csend honolt, várakozással teli
némaság, amikor 1969. október 30-án Benji Mason és Steve
Long, a két tízéves, szőke fiú elindult felfelé a nedves
lépcsőfokokon.
– Ősszel nem kéne ilyen melegnek lenni – szólt hátra Steve
Benjinek.
– Aha, és olyan csend van, a varjakat leszámítva.
Steve lepillantott a lépcsőfokok között és megszólalt.
– Te! Hát az meg ott micsoda?
– Hol?
– Ott, nézd már! Az a kék ruha, mintha valaki feküdne
odalent a sárban.
Benji lekiabált.
– Hé, te! Mit csinálsz ott?
– Én látok egy arcot, de meg se moccan.
Vadul rohanni kezdtek lefelé a lépcsőn, majd átevickéltek a
torony aljának túlsó oldalára a bakancsukra tapadó zöldes
iszapban. Egy férfi feküdt ott hanyatt, a bal lába térdből
groteszk szögben meredt előre. A szeme tágra nyitva, a szája
tátva.
– Jesszusom! – szólalt meg Benji.
– Uramatyám, ez a Chase Andrews!
– Jobb, ha szólunk a seriffnek.
– De nem volna szabad itt lennünk.
– Az most mindegy! És mindjárt itt lesznek azok a varjak is!
A károgó hangok felé fordultak, aztán Steve megjegyezte:
– Lehet, hogy egyikünknek itt kéne maradni, elhessegetni
róla a madarakat.
– Neked elment az eszed, ha az hiszed, hogy én itt maradok
egymagam! És lefogadom egy indiánfejbe, hogy te se mersz!
Azzal biciklire pattantak és teljes erőből tekerni kezdtek a
süppedős homokkal borított ösvényen a Main Street felé, át a
városon, végül berohantak az alacsony épületbe, ahol Ed
Jackson seriff épp az irodájában ült, az íróasztala mellett, a
kábeleken lógó, csupasz villanykörték fényében. Köpcös volt és
középtermetű, a haja vöröses, az arca és a karja csupa halvány
szeplő, és épp egy sportújságot lapozgatott.
A fiúk kopogtatás nélkül rontottak be a nyitott ajtón.
– Seriff…
– Szervusz, Steve, szervusz, Benji! No, mi újság, tűz ütött ki
tán, fiúk?
– Ott láttuk a Chase Andrewst kiterítve a mocsárban, a
tűztorony alatt. Halottnak látszik. Meg se moccan!
Barkley Cove 1751-es alapítása óta a törvény őreinek
hatásköre sosem terjedt a télisáson túl. Az 1940-es és ’50-es
években akadt olyan seriff, aki vérebeket küldött a szárazföldről
ideszökött fegyencek után a lápvidékre, és a hivatal még most is
tartott kutyákat, minden eshetőségre készen. De Jackson a
mocsárban elkövetett bűnesetekről általában nem vett tudomást.
Minek szóljon bele abba, ha a patkányok egymás torkának
esnek?
De most Chase-ről volt szó. A seriff felállt és leemelte a
kalapját a fogasról.
Tölgyfaágak és vadmagyalfák karcolták végig a járőrkocsi
oldalát, miközben a seriff végighajtott a homokos ösvényen a
sovány és izmos, őszülő hajú dr. Vern Murphy, a város egyetlen
orvosa társaságában. A két férfi mély keréknyomok ritmusára
imbolygott a kocsiban, Vern kis híján beverte a fejét az ablakba.
Régi cimborák voltak, majdnem egykorúak, néha együtt
horgásztak és gyakran hozta össze őket a sors munka közben is.
Most mindkettejüket elnémította a tudat, kinek a holttestét kell
azonosítaniuk az ingoványban.
Steve és Benji a kisteherautó platóján ültek a biciklik mellett,
végül a kocsi megállt.
– Arra van, Mr. Jackson! Ott, a bokrok mögött.
Ed kiszállt a kocsiból.
– Ti itt várjatok, fiúk!
Azzal dr. Murphyvel átgázoltak a sáron oda, ahol Chase
feküdt. A varjak a kocsi érkezésekor felreppentek, de a többi
madár és a rovarok továbbra is ott köröztek felette. A pimasz
élet tovább zsibong.
– Ez tényleg Chase. Sam és Patti Love ezt nem fogják túlélni.
Andrewsék mindent egyetlen fiúkért, Chase-ért tettek: érte
rendeltek meg minden gyújtógyertyát, jegyeztek fel minden
könyvelési tételt, akasztottak fel minden árcédulát a Western
Autoban.
Vern leguggolt a test mellé, a sztetoszkópjával meghallgatta
a szívverését, és halottnak nyilvánította.
– Szerinted mikor történt? – tette fel a kérdést Ed.
– Én azt mondanám, legalább tíz órája. A halottkém majd
megmondja.
– Akkor nyilván tegnap este mászott fel oda. És leesett.
Vern röviden megvizsgálta Chase-t, anélkül, hogy
elmozdította volna, azután megállt Ed mellett. Mindketten
Chase puffadt arcát és égre meredő szemét nézték, meg a tátott
száját.
– Hányszor megmondtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik
valami hasonló ebben a városban – szólalt meg a seriff.
Születésétől fogva ismerték Chase-t. Végignézték, ahogy
bájos gyerekből jóképű kamasz lett, a helyi focicsapat sztárja, a
szülei boltjában dolgozó városi nagymenő. Végül pedig csinos
férfi, aki a legszebb lányt vette feleségül. Most pedig itt hevert
hanyatt, egymagában, minden méltóságától megfosztva. A halál
arcátlan pimaszsága most is győzedelmeskedett.
Ed törte meg a csendet.
– Csak azt nem tudom, a többiek miért nem futottak
segítségért. Mindig csapatostul járnak ki ide, de legalábbis
többen, csókolózni. – A seriff és a doktor gyors, mindentudó
biccentéssel nyugtázta: bár Chase házas volt, könnyen lehet,
hogy egy másik nőt hozott fel ide, a toronyba.
– Lépjünk kicsit hátrébb! Vegyük alaposan szemügyre a
dolgokat – folytatta Ed, és közben a kelleténél nagyobbakat
lépett. – Fiúk, ti ott maradtok, ahol vagytok, ne hagyjatok újabb
nyomokat!
A lábnyomokra bökött, amelyek a lépcsőtől az iszapban át
Chase felé vezettek, és úgy két és fél méterre tőle szakadtak
meg.
– Ezek itt a ti lábnyomaitok ma reggelről?
– Igen, uram, addig mentünk – felelte Benji. – Amint
megláttuk, hogy Chase az, visszafordultunk.
– Jól van. – Ed sarkon fordult. – Vern, itt valami nincsen
rendjén! A holttest körül nincsenek lábnyomok. Ha a barátaival
volt itt, amikor lezuhant, azok nyilván lerohantak volna, hogy
körülállják, letérdeljenek melléje. Hogy kiderítsék, él-e. Nézd
csak meg, mi milyen mély nyomokat hagytunk a sárban, de
rajtunk kívül nincs itt egyetlen friss nyom sem. A lépcső felé
sem vezet nyom, és a lépcsőtől sem, a holttest körül sincs egy se.
– Akkor lehet, hogy egymagában járt itt. Az mindent
megmagyaráz.
– Hát, megmondom én neked, mi az az egyetlen dolog, amit
nem magyaráz meg. Hát az ő saját lábnyomai hol vannak?
Hogyan gyalogolt végig Chase Andrews az ösvényen, hogyan
kelt át ezen a sáron a lépcsőhöz, hogy felmásszon a torony
tetejére, ha ő maga nem hagyott nyomot?
 4.

Iskola

1952

P után Kya egymagában, mezítláb

ÁR NAPPAL A SZÜLETÉSNAPJA

téblábolt odakint az iszapban, és előrehajolva figyelte,

ahogy egy ebihal békalábat növeszt. Hirtelen felegyenesedett.
Egy autó döcögött a mély homokban a gyalogösvényük alján.
Ide soha senki nem jött kocsival. A fákon túlról beszélgetés
moraja hallatszott – egy férfi- és egy női hang. Kya a bozótos
felé rohant, ahonnét láthatta, ki közeledik, de még el tudott
menekülni. Ahogy Jodie tanította.
Egy magas nő szállt ki a kocsiból, magas sarkú cipőjében
bizonytalan léptekkel tipegett végig a homokos
gyalogösvényen, ahogy nemrég a mama is. Nyilván az
árvaháziak jöttek érte, hogy magukkal vigyék.
Előle biztos el tudok futni. Ebben a cipőben orra bukik. Kya nem
moccant, nézte, ahogy a nő odalép a tornác szúnyoghálós
ajtajához.
– Hahó, van itthon valaki? Az iskolalátogatási felelős
vagyok! Azért jöttem, hogy Catherine Clarkot bevigyem az
iskolába!
Így már mindjárt más. Kya némán ült. Szinte teljesen biztos
volt benne, hogy hatévesen kellett volna iskolába mennie. Ezek
egy év késéssel jöttek érte.
Fogalma sem volt arról, hogyan kell beszélni a többi
gyerekkel, hát még egy tanárral, de meg akart tanulni olvasni, és
azt is, hogy mi jön a huszonkilenc után.
– Catherine, kedves, ha hallasz, kérlek, gyere elő! Ez a
törvény, aranyom, muszáj iskolába járnod. De amúgy is, tetszeni
is fog neked, kedveském. Mindennap ingyen meleg ebédet
kapsz. Azt hiszem, ma épp csirkés pite van, ropogós
tésztabundában.
Így már mindjárt más. Kya farkaséhes volt. Reggelire vízben
főtt kukoricadarát evett, amibe sütőporos kekszet kevert, mert
só nem volt odahaza. Egy dolgot máris megtanult az életről: só
nélkül nem lehet megenni a málét. Eddig csak párszor evett
csirkés pitét életében, de most is látta maga előtt azt az
aranyszínű kérget, ami kívül ropogós volt, belül pedig puha.
Érezte a mártás finom, lágy ízét. A gyomra önállósította magát,
és rábírta, hogy felálljon a pálmalevelek közül.
– Szervusz, kedves, én Mrs. Culpepper vagyok. Már nagyra
nőttél és készen állsz arra, hogy iskolába menj, igaz-e?
– Igen, asszonyom – felelte Kya lehajtott fejjel.
– Semmi baj, jöhetsz mezítláb is, más gyerekek is járnak úgy,
de mivel kislány vagy, muszáj lesz szoknyát húznod. Van neked
egy ruhád vagy egy szoknyád, aranyom?
– Igen, asszonyom.
– Jól van akkor, gyere, öltözzünk fel!
Mrs. Culpepper követte Kyát a tornácajtón át, át kellett
lépnie a padlódeszkákon sorba rendezett madárfészkeket. A
hálószobában Kya felhúzta az egyetlen ruhát, ami jó volt rá, egy
kockás kötényruhát, aminek az egyik kantárját egy biztosítótű
tartotta.
– Ez jó lesz, kedves, így jól nézel ki.
Mrs. Culpepper a kezét nyújtotta. Kya rámeredt. Hetek óta
nem érintett meg senkit, idegent pedig még soha életében. De
kis kezét végül Mrs. Culpepper kezébe tette, aki odavezette az
ösvényen a Ford Crestlinerhez, amit egy szürke puhakalapos,
szótlan férfi vezetett. Kya a hátsó ülésen nem mosolygott, és
nem érezte magát úgy, mint egy kiscsibe a tyúkanyó szárnyai
alatt.
Barkley Cove-ban egy iskola volt a fehérek számára. Elsőtől
tizenkettedikig egy kétszintes téglaépületbe jártak, a Main Street
seriffhivatallal szemközti végében. A fekete gyerekeknek is volt
saját iskolájuk, egy egyemeletes betonépület, odakint a színes
bőrűek városrésze, a Colored Town mellett.
Kyát bevezették az iskola irodájába – a nevét megtalálták a
megyei anyakönyvi okmányok között, de a születési dátumát
nem, ezért a második osztályba sorolták be, bár még egy napot
sem járt iskolába életében. Mindegy, mondták, az első
osztályban amúgy is túl sokan vannak, a lápi népségnek meg
egyébként sem számít, azok csak pár hónapig járnak iskolába,
azután kimaradnak. Miközben az igazgató végigkísérte Kyát a
lépteiktől visszhangzó széles folyosón, a kislány homlokát
kiverte a verejték. A férfi kinyitotta az egyik osztály ajtaját, és
betolta rajta Kyát.
Kockás ingek, rakott szoknyák, cipők, sok cipő, páran
mezítláb, és szemek – mind rászegeződtek. Még sose látott
ennyi embert. Talán egytucatnyian voltak. A tanítónő, ugyanaz
a Mrs. Arial, akinek azok a fiúk segítettek a múltkor, az egyik
padhoz kísérte Kyát a terem hátuljában. Azt mondta, tegye a
holmiját a padba, de Kyának nem volt semmiféle holmija.
A tanítónő visszasétált a terem elejébe, és megszólalt:
– Catherine, légy szíves, állj fel, és mutatkozz be az
osztálynak a teljes neveden!
Kya gyomra összeszorult.
– Ugyan, drágám, ne légy félénk!
Kya felállt.
– Ms. Catherine Danielle Clark – szólalt meg, mert a mama
egyszer azt mondta, hogy neki ez a teljes neve.
– El tudod betűzni nekünk azt a szót, hogy kép?
Kya a padlóra meredt és némán állt. Jodie és a mama
megtanították néhány betűre. De még egyetlen szót sem
betűzött hangosan mások előtt.
A gyomra idegesen összerándult, de megpróbálkozott vele.
– P-é-k.
A nevetés végigsöpört a termen.
– Csitt! Csendet! – szólt rájuk Mrs. Arial. – Sosem nevetjük
ki, ugye, halljátok, amit mondok, sosem nevetjük ki egymást!
Ezt ti is jól tudjátok.
Kya gyorsan leült a helyére a terem hátuljában, és próbált
eltűnni, ahogy a szú beleolvad a tölgyfa barázdált kérgébe.
Kínos zavarban is volt, de ahogy a tanítónő folytatta az órát,
Kya előrehajolt és várta, mikor tudja meg, mi jön a huszonkilenc
után. De Mrs. Arial végig a hangos olvasásról beszélt, a diákok
pedig elkerekített ajakkal visszhangozták utána azt, hogy a, á, ó
és ú, mintha a vadgerle búgását utánoznák.
 Tizenegy órára a sülő zsemlye és pite meleg, vajas illata
betöltötte a folyosókat, és beszivárgott az osztályterembe is. Kya
gyomra korogni kezdett, és amikor az osztály egyesével
felsorakozott és elindult a menzára, már összefutott a nyál a
szájában. A többieket utánozva ő is elvett egy tálcát, egy zöld
műanyag tányért és evőeszközöket. Egy pulttal felszerelt nagy
ablak nyílott a konyhába, és előtte ott feküdt egy hatalmas,
zománcos serpenyő, benne a csirkés pite, a tetején vastag,
cikcakkos, ropogós tésztával és forró, bugyogó szósszal. Volt
olyan gyerek, akit a magas, mosolygós fekete nő a nevén
szólított, Kya tányérjára pedig egy jókora adag pitét tett, mellé
vajas zöldbabot és egy zsemlyét is. Kapott egy banánpudingot,
és hozzá egy kis doboz piros-fehér tejet is a tálcájára.
Az étkező felé fordult, ahol az asztalok többségénél már
nevetgélő és beszélgető gyerekek ültek. Felismerte Chase
Andrewst és a barátait, akik majdnem elütötték a járdán
biciklivel, úgyhogy elfordította a fejét és leült egy szabad
asztalhoz. A szeme gyors egymásutánban többször is elárulta,
folyton odakapta a tekintetét a fiúkra, mert csak az ő arcuk volt
itt ismerős számára. De a többiekhez hasonlóan ők sem vettek
tudomást Kyáról.
A kislány rámeredt a csirkehússal, répával, krumplival és
apró babbal töltött pitére. A tetején ott volt az aranysárga
tésztakéreg. Lányok közeledtek felé, többrétegű, rakott,
krinolinos szoknyát viseltek. Az egyik magas volt, sovány és
szőke, a másik gömbölyded és kövérkés arcú. Kya azon
töprengett, vajon hogy tudnak fára mászni, vagy akár csak
csónakba szállni ezekben a bő szoknyákban. A békák után egész
biztos nem tudnak begázolni a vízbe – a saját lábukat se látnák a
szoknyától.
Ahogy a lányok közelebb értek, Kya a tányérjára meredt.
Vajon mit mondjon, ha leülnek mellé? De elmentek mellette,
csicseregve, mint a madarak, és a barátnőik mellé telepedtek le
egy másik asztalnál. Hiába mardosta a gyomrát az éhség, a szája
kiszáradt, alig tudott nyelni. Pár falat után felhajtotta az összes
tejet, a pite nagy részét pedig belegyömöszölte a tejesdobozba,
vigyázva, nehogy meglássák, majd a zsemlyével együtt a
szalvétájába csomagolta.
A nap hátralevő részében meg se mukkant. Még akkor is
némán ült, amikor a tanítónő kérdezett tőle valamit. Úgy
gondolta, neki kell tanulnia a többiektől, nem a többieknek tőle.
Minek nevettessem ki magamat? – gondolta magában.
Az utolsó csengetéskor azt mondták, hogy a busz a
gyalogösvényüktől három mérföldnyire fogja kirakni, mert
onnantól már túlságosan homokos az út, és ezért reggelente ki
kell gyalogolnia majd a buszhoz. Hazafelé úton, miközben a
busz döcögve haladt a mély keréknyomokban a zsinegfű foltjai
között, a jármű elejéből kántálás harsant fel:
– Ms. Catherine Danielle Clark! – A két lány az ebédlőből, a
Magassoványszőke meg a Kerekarcúpufók, hátrakiabált neki: –
Hol jártál, lápityúk? Hol a sapkád, mocsári patkány?
A busz végül az erdő mélyén, kusza ösvények jelöletlen
kereszteződésében állt meg. A sofőr kinyitotta az ajtót, Kya
sietve leugrott a buszról, és majdnem fél mérföldön át zihálva
futott, azután pedig egészen a gyalogösvényükig kocogott. Nem
állt meg a viskónál, hanem átrohant a fűrészpálmák között, ki a
lagúnához, és le az ösvényen, ami a sűrű, oltalmazó tölgyek
között az óceánhoz vezetett. Kirontott a néptelen partra, a
tenger széttárta a karját, a szél pedig belekapott befont hajába és
szétzilálta, amikor megállt a dagály vonalánál. Most is sírás
fojtogatta, ahogy egész nap.
Kya a madarakat hívta, túlkiabálva a dübörgő hullámok
moraját. Az óceán énekelte a basszus szólamot, a sirályok pedig
a szopránt. Sivítva, rikoltozva köröztek a láp és a homok felett,
miközben a kislány a partra szórta a pite tésztakérgét és a
zsemlye darabkáit. Lelógó lábakkal, a fejüket tekergetve szálltak
le.
Néhány madár gyengéden a lábujjai közé csippentett,
csiklandozták, ő pedig addig nevetett, amíg már könnyek
csorogtak az arcán, és végül hangos, szaggatott zokogás tört fel
a torka mélyéről, arról a helyről, ami eddig úgy feszült. Amikor
a tejesdoboz kiürült, úgy érezte, nem bírja elviselni a fájdalmat,
és nagyon félt, hogy a sírástól végül ugyanolyan lesz, mint
akárki más. De a sirályok köréje telepedtek a parton és tovább
tollászkodtak szürke, kitárt szárnyukon. Így hát Kya is leült, azt
kívánta, bárcsak összegyűjthetné és magával vihetné őket a
tornácra, hogy vele aludjanak. Elképzelte, ahogy mindannyian
bebújnak mellé az ágyba, ott fekszik együtt a puha, meleg, tollas
testekkel a takarója alatt.
Két nap múlva megint hallotta a homokban közeledő Ford
Crestliner hangját, és berohant a lápba, nagyokat ugrott a
homokpadokra, látványos lábnyomokat hagyva maga után,
azután lábujjhegyen lépett a vízbe, nyomtalanul, visszafordult
és másfelé ment tovább. Amikor saras részhez ért, körbeszaladt,
hogy megtévesztő nyomokat hagyjon maga után. Amikor pedig
kemény talajra ért, valósággal átsuhant felette, fűcsomókra és
botokra lépett, nem hagyott jelet.
Még néhány héten át minden két-három napban
megjelentek, a puhakalapos férfi mindenhol kereste Kyát, de
egyszer sem jutott még a közelébe sem. Azután az egyik héten
nem jött senki. Csak a varjak károgása hallatszott. Kya
ernyedten lógó karokkal meredt az üres gyalogútra.
Ezután soha életében nem járt iskolába egy napot sem.
Folytatta a gémek megfigyelését és a kagylógyűjtögetést, úgy
gondolta, abból tanulhat valamit.
– Én már tudok gerle módra búgni – mondta magában. –
Méghozzá sokkal jobban, mint ők. Hiába van nekik szép
cipőjük.

EGYIK REGGEL, NÉHÁNY héttel az iskolában töltött nap után, épp

fehéren izzott a napkorong, amikor Kya felmászott a bátyja
erődjébe a part menti fán és a láthatárt fürkészte, felbukkan-e
valahol egy koponyás-lábszárcsontos zászlóval fellobogózott
vitorlás. Bizonyítva, hogy a fantáziának a magány a legjobb
táptalaja, nagyot kiáltott:
– Hahó! Kalózok, hahó! – Azzal kardot rántott és leugrott a
fáról, hogy támadjon. Hirtelen éles fájdalom hasított a jobb
lábfejébe, tűzként futott végig a lábán. A térde megbicsaklott,
oldalra zuhant és felsikított. Látta, hogy egy hosszú, rozsdás
szög fúródott mélyen a talpába. – Papa! – sikoltotta. Próbált
visszaemlékezni, vajon előző este hazajött-e az apja. – SEGÍTS,
papa! – kiáltotta, de nem jött válasz. Egy gyors mozdulattal
odanyúlt és kirántotta a szöget, és közben kiabált, hogy leplezze
a fájdalmat.
Értelmetlen mozdulatokkal a homokba túrt, és közben
nyüszített. Végül felült, és szemügyre vette a talpát. Szinte
egyáltalán nem vérzett, csak egy apró lyuk látszott, a seb kicsi
volt és mély. És akkor eszébe jutott a szájzár. A gyomra
összeszorult, és hidegség öntötte el. Jodie mesélt neki egy fiúról,
aki belelépett egy rozsdás szögbe, és nem kapott tetanuszoltást.
Az állkapcsa összezárult, olyan szorosan, hogy nem bírta
kinyitni a száját. Azután a gerince úgy hátrafeszült, mint egy íj,
de senki nem tudott segíteni rajta, csak álltak és nézték, ahogy a
fiú belehal a görcsökbe.
Jodie egy dolgot nagyon világossá tett: ha az ember rozsdás
szögbe lép, akkor két napon belül muszáj megkapnia az oltást,
máskülönben vége. Kyának fogalma sem volt arról, hol lehet
ilyen oltást kapni.
– Valamit muszáj csinálnom. Ha a papára várok, biztos,
hogy szájzárat kapok. – Verejték gyöngyözött és csorgott végig
az arcán, miközben végigsántikált a parton és végül beért a
viskót körülvevő tölgyfák hűvösébe.
A mama mindig sós vízben áztatta a sebeket, és mindenféle
gyógyfőzettel elkevert iszapból tett rájuk pakolást. A konyhában
nem volt só, így Kya kisántikált az erdőbe egy sós vizű
erecskéhez, ami apály idején annyira sós volt, hogy ragyogó
fehér kristályok csillogtak a peremén. Leült a földre, a lábát a
sós mocsárvízbe áztatta, és közben mozgatta a száját: kitátotta,
becsukta, kitátotta, ásítást mímelt, rágó mozdulatokat tett –
bármit, csak nehogy szájzárat kapjon. Majdnem egy óra
elteltével az apály miatt a víz visszahúzódott, így az ujjaival
lyukat tudott ásni a fekete iszapba, és a lábfejét óvatosan a
selymes talajba dugta. Itt hűvös volt a levegő, a sas rikoltozása
pedig megnyugtatta.
Késő délutánra már nagyon megéhezett, így visszatért a
viskóba. A papa szobája még mindig üres volt, még
valószínűleg órákig nem tér haza. A férfiembert az éjszaka nagy
részében lefoglalja a póker meg a whiskey. A kukoricadara
elfogyott, de a konyhaszekrényben kotorászva rábukkant egy
régi, zsíros konzervdobozra, tele Crisco növényi zsiradékkal.
Belekotort a fehér masszába, és egy egészen keveset rákent
belőle egy sütőporos kekszre. Először csak aprókat harapott
belőle, azután még ötöt megevett.
Lefeküdt az ágyára kint a tornácon, és fülelt, mikor hallja
meg a papa csónakjának hangját. A közeledő éjszaka hirtelen
érkezett meg, és Kya folyton felriadt, de hajnal felé
elbóbiskolhatott, mert arra ébredt, hogy a nap az arcába tűz.
Gyorsan kitátotta a száját: még mindig mozgott az állkapcsa.
Addig csoszogott ide-oda a sós erecske és a viskó között, amíg a
nap járásából tudta, hogy letelt a két nap. Kitátotta és becsukta a
száját. Talán túlélte.
Azon az estén, amikor sárral bekent, rongyba csavart lábbal
betakarózott a padlón heverő matracán, azon töprengett, hogy
vajon másnap holtan ébred-e majd. Nem, ötlött fel benne, az
nem lenne ilyen egyszerű: a háta előbb megfeszülne, keze-lába
görcsben rángatózna.
Pár perc múlva szúrást érzett a derekánál, és felült.
– Jaj, ne, jaj, ne! Mama, mama! – A szúrás a hátában újra
jelentkezett, és Kya elhallgatott. – Csak viszketek – motyogta
magában. Végül kimerülten álomba zuhant, és csak akkor
nyitotta ki a szemét, amikor már gerlék búgtak a tölgyfán.
Egy héten át, naponta kétszer, elgyalogolt a kis patakhoz, sós
kekszen és Criscón élt, és a papa közben egyszer sem jött haza.
A nyolcadik napon már képes volt körözni a lábfejével, a
merevség eltűnt, és már csak a seb felszínén érzett fájdalmat. Kis
táncot járt a lába tiszteletére, és azt visította:
– Megcsináltam, megcsináltam!
Másnap reggel elindult a partra, újabb kalózokat keresni.
– Az első dolgom az lesz, hogy ráparancsolok a
matrózaimra, szedjék össze az összes szöget.

MINDEN REGGEL KORÁN ébredt, és még mindig fülelt, hátha

meghallja a mama szorgos csörömpölését a konyhában. A
mama kedvenc reggelije a saját tyúkjai tojásából készült rántotta
volt, szeletekre vágott, érett, piros paradicsommal, és
kukoricatócsni, ami úgy készült, hogy kukoricaliszt, víz és só
keverékét forró zsírra öntötte, a tészta bugyborékolt, a széle
pedig ropogósra és csipkésre sült. A mama azt mondta, hogy
akkor sül meg rendesen valami, ha a szomszéd szobából is
hallani a sercegését, és Kya egész életében a zsírban sercegő
tócsni hangjára ébredt. Az orrában érezte a kéklő,
kukoricaillatú, forró füst szagát. De a konyha most néma volt és
hideg, Kya pedig lecsusszant az ágyáról, és kilopózott a
lagúnához.
Hónapok teltek el, szelíden köszöntött be a tél, ahogy lent
délen szokása. A nap beborította Kya vállát, akár egy meleg
takaró, és még mélyebbre hívogatta a mocsárba. Néha
ismeretlen éjszakai hangokat hallott, vagy megijedt a közelben
lecsapó villámtól, de valahányszor megbotlott, a táj ott volt,
hogy elkapja. Míg végül egy óvatlan pillanatban a szívfájdalom
elszivárgott, akár a víz a homokban. Még mindig ott volt, de
már a mélyben. Kya a lélegző, nedves földre tette a kezét, és a
láp lett az édesanyja.
 5.

Nyomozás

1969

A MAGASBAN KABÓCÁK CIRIPELTEK a kíméletlen napsütésben.

Minden más életforma riadtan rejtőzött el a hőség elől, csak
tompa zümmögésük hallatszott az aljnövényzetből.
Jackson seriff megtörölte a homlokát és megszólalt.
– Te, Vern, itt akad még bőven tennivaló, de nekem rossz
érzésem van. Chase felesége meg a családja még nem tudják,
hogy meghalt.
– Megyek és megmondom nekik, Ed – felelte dr. Vern
Murphy.
– Azt megköszönöm. Vidd a kocsimat. Küldd ide a mentőt
Chase-ért, meg Joe-t is, ő jöjjön vissza a kocsimmal. De senki
másnak egy szót se! Nem akarom, hogy az egész város
idecsődüljön, márpedig úgy lesz, ha megemlíted valakinek.
Mielőtt elindult, Vern egy hosszú percen át meredten nézte
Chase-t, mintha korábban valami elkerülte volna a figyelmét.
Orvos, segítenie kellene rajta. A mocsár nehéz levegője megállt
mögöttük, türelmesen várta a sorát.
Ed a fiúkhoz fordult.
– Ti itt maradtok. Semmi szükség rá, hogy telekürtöljétek a
hírrel a várost, de hozzá ne érjetek bármihez is, és újabb
nyomokat se hagyjatok a sárban!
– Igenis, uram – felelte Benji. – Ugye, maga szerint, valaki
megölte Chase-t? Merthogy nincsenek lábnyomok. Lehet, hogy
lelökték?
– Én semmi ilyet nem mondtam. Ez a szokásos rendőri
eljárás. No, fiúk, ti most ne legyetek útban, és semmit ne
jegyezzetek meg abból, amit itt hallotok!
Az alacsony termetű, sűrű barkót viselő Joe Purdue
seriffhelyettes alig tizenöt perc múlva meg is érkezett a
járőrkocsival.
– Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy Chase halott. Ő volt
minden idők legjobb hátvédje ebben a városban. Ez nagyon
nincsen rendben.
– Igazad van. No, lássunk munkához!
– Eddig mit találtál?
Ed távolabb lépett a fiúktól.
– Hát, elsőre nyilván balesetnek látszik: lezuhant a toronyból
és belehalt. De nem találtam a lépcsőhöz vezető lábnyomait, és
senki másét sem. Nézzünk körül, találunk-e bizonyítékot arra,
hogy valaki eltüntette őket!
A két rendőr tíz teljes percet töltött a környék átfésülésével.
– Igazad van, nincsen más lábnyom, csak a fiúké – állapította
meg Joe.
– Igen, és nincs nyoma annak se, hogy valaki eltüntette volna
őket. Én ezt egyszerűen nem értem. De folytassuk! Erre majd
később visszatérek – felelte Ed.
Fényképeket készítettek a holttestről, a lépcsőhöz
viszonyított helyzetéről, a fejsérülésekről, a rossz irányba hajló
lábról pedig közeli felvételeket. Joe jegyzetelte, amit Ed diktált.
Miközben lemérték, milyen távolságban fekszik a tetem az
ösvénytől, hallották, ahogy az utat szegélyező sűrű bokrok
végigkarcolják a közeledő mentőautó oldalát. Az öreg fekete
sofőr, aki évtizedek óta szállította a sérülteket, a betegeket, a
haldoklókat és a halottakat, tisztelettel fejet hajtott, és suttogva
tette meg a javaslatait:
– No, hát én a karját nem fogom tudni behajlítani, úgy meg
nem bírom rágurítani a hordágyra, muszáj lesz felemelni, jó
súlya lesz ám. Seriff úr, maga tartsa a Chase fejit! Úgy jó lesz!
Nohát, nohát!
Késő délelőttre sikerült berakniuk a holttestet a mentőautó
hátuljába a ráragadt sárral együtt.
Mivel dr. Murphy addigra már nyilván közölte Chase
szüleivel a halálhírt, Ed hazaengedte a fiúkat, ő pedig Joe
társaságában elindult felfelé a lépcsőn, ami cikcakkban haladt a
torony tetejéig, és minden szinttel keskenyebb lett. Ahogy felfelé
kapaszkodtak, a világ egyre jobban kitágult, a buja, kerek erdő
és a vizes lápvidék egészen a láthatár pereméig feltárult.
Amikor elérték a legfelső lépcsőfokot, Jackson felemelte az
egyik vasrácsot. Miután felmásztak a torony legfelső szintjére,
visszacsukta, mivel a rács a padló egyik eleme volt. A szint
közepét szálkás, megszürkült deszkák alkották, de körben
áttört, négyszögletes rácsok szegélyezték, ezeket ki lehetett
nyitni és vissza lehetett csukni. Amikor le voltak eresztve, az
ember biztonsággal rájuk léphetett, de ha valamelyik nyitva
maradt, könnyen lezuhanhatott a húszméteres mélységbe.
– Hé, azt nézd meg! – Ed a szint túlsó oldala felé bökött, ahol
az egyik rács nyitva állt.
– Mi a franc? – fortyant fel Joe, és mindketten a rácshoz
léptek. Lenéztek, és Chase kifacsarodott testének tökéletes
körvonalát látták, mélyen a sárban. A sárgás iszap és a
békalencse festék módjára fröccsent fel a mélyedés oldalára.
– Itt valami nem stimmel – szólalt meg Ed. – Az megesik,
hogy elfelejtik rácsukni a rácsot a lépcsőre. Amikor lemennek.
Párszor nyitva találtuk, de a többit szinte sose hagyják nyitva.
– Miért nyitotta volna ki Chase épp azt a rácsot? Miért nyitná
ki bárki?
– Kivéve, ha valaki azt tervezte, hogy lelök innét valakit –
jegyezte meg Ed.
– De akkor miért nem csukták vissza utána?
– Mert ha Chase magától zuhant ki rajta, akkor nem tudta
volna lecsukni maga után. Nyitva kellett hagyni, hogy
balesetnek tűnjön.
– Nézd azt a támasztógerendát a nyílás alatt! Valami
nekiment.
– Aha, értem már! Chase nyilván abba verte be a fejét
zuhanás közben.
– Kimászom oda, hátha találok vérnyomot vagy hajmintát.
Begyűjtök pár forgácsot.
– Kösz, Joe. És csinálj pár közeli fotót is! Megyek, hozok egy
biztosítókötelet. Nem kell nekünk egy nap alatt két hulla ebben
a sárban. És ujjlenyomatot kell vennünk erről a rácsról, a lépcső
mellettiről, meg a korlátról és a lépcsőkorlátról is. Mindenről,
amihez hozzáérhettek. És gyűjts be minden hajszálat és
textilmaradványt is.
TÖBB MINT KÉT óra telt el, mire újra felegyenesedtek és
kinyújtóztak a sok hajlongás és görnyedés után. Ed törte meg a
csendet.
– Én nem mondom, hogy idegenkezűség volt. Az még korai
lenne. És amúgy sem jut eszembe senki, aki Chase halálát
kívánhatta volna.
– Hát, szerintem pedig elég hosszú a lista – jegyezte meg a
helyettese.
– Például ki? Miről beszélsz te?
– Ugyan már, Ed! Te is tudod, milyen volt Chase. Mint egy
kandúr, nagytermészetű, akár egy szabadjára engedett bika.
Azelőtt, hogy megnősült, azután, hogy megnősült, lányokkal,
férjes asszonyokkal. Egy kan kutya jobban viseli magát a tüzelő
szukák találkozóján, mint ő.
– Dehogy, nem volt ő ennyire vad! Persze, szoknyapecér
hírében állt. De nem hinném, hogy itt a városban bárki
meggyilkolta volna emiatt.
– Én csak azt mondom, hogy vannak, akik nem kedvelték.
Egy féltékeny férj. Olyasvalaki tette, akit ismert. Akit
mindannyian ismerünk. Nem hinném, hogy Chase felmászott
ide egy vadidegennel – jegyezte meg Joe.
– Kivéve, ha nyakig úszott az adósságban, és olyasvalakinek
tartozott, aki nem a városban lakik. Olyasmiről lehet szó, amiről
mi nem tudtunk. Egy férfi, aki elég erős ahhoz, hogy lelökje
Chase Andrewst. Nem kis feladat.
– Nekem máris eszembe jut pár fickó, aki képes rá – felelte
Joe.
 6.

A csónak és a fiú

1952

A PAPA EGYIK REGGEL frissen borotválva, gyűrött, begombolt

nyakú ingben lépett be a konyhába, és azt mondta,
Asheville-be megy a Trailways buszjárattal, elrendezni egy vitás
ügyet a hadsereggel. Úgy gondolta, több rokkantsegély járna
neki, úgyhogy elmegy és utánanéz a dolognak, három-négy
napba is beletelik, mire visszajön. Eddig sose közölte Kyával, mi
dolga, hová megy, vagy mikor jön vissza, így a kislány csak állt
ott kinőtt kantáros nadrágjában, és némán meredt rá.
– No, szerintem, te még süketnéma is vagy ráadásnak –
jelentette ki az apja, és máris becsapódott mögötte a tornác
ajtaja.
Kya nézte, ahogy végigsántikál az ösvényen, a bal lába
oldalra, azután előrelendül. A keze ökölbe szorult. Lehet, hogy
végül mind itthagyják, egyik a másik után, mind eltűnnek ezen
a gyalogösvényen. Amikor az apja odaért az úthoz és váratlanul
visszanézett, Kya a levegőbe kapta a kezét, és vadul integetett
neki. Hátha ezzel itt tartja. A papa is felemelte a kezét, és sietős,
elutasító legyintéssel válaszolt. De ez is valami. A mama még
ennyit se tett meg.
Kisétált a lagúnához, a kora reggeli fény szitakötők
százainak szárnyán csillant meg. A vizet szegélyező tölgyfák és
a sűrű bozót miatt olyan sötét volt itt, mint egy barlangban, és
Kya megállt, a papa csónakját leste, ami ott lebegett a vízen egy
zsinórral kikötve. Ha kiviszi a lápra és a papa rájön, szíjjal fogja
elagyabugyálni. Vagy az evezővel, amit oda szokott támasztani
a tornácajtó mellé – az „üdvözlőbottal”, ahogy Jodie hívta.
Talán a sóvárgás, hogy kijusson oda, hívogatta a csónak felé,
ami egy hajlított, lapos fenekű, fémből készült, könnyű jármű
volt, a papa horgászni járt vele. Kya egészen kicsi kora óta
utazott rajta, általában Jodie társaságában. A bátyja néha
megengedte neki, hogy ő kormányozzon. Kya még az utat is
ismerte a bonyolult csatornákon és folyótorkolatokon át,
amelyek víz és szárazföld, szárazföld és víz mozaikján át
haladtak kacskaringózva, egészen a tengerig. Mert igaz, hogy az
óceán ott hullámzott a fákon túl, a viskó mögött, de csónakkal
csak úgy lehetett odajutni, ha az ember az ellenkező irányba, a
szárazföld felé indult el, és hosszú mérföldeket tett meg a vízi
útvesztőben, ami végül visszakanyarodott a tengerhez.
De mivel Kya még csak hétéves volt, és lány, még sosem
vitte ki egyedül a csónakot. Ott lebegett a vízen, csak egy
vékony kötél rögzítette egy fatuskóhoz. A csónak alját szürke
piszok borította, kirojtosodott horgászzsinórok és félig
összegyűrt sörösdobozok hevertek benne. Kya beszállt, és
közben fennhangon ezt mondta:
– Meg kell nézni, mennyi benzin van, ahogy Jodie mondta,
nehogy rájöjjön a papa, hogy elvittem. – Egy törött nádszálat
dugott a rozsdás benzintartályba. – Énszerintem egy rövid útra
elég lesz.
 Jó rablóhoz illően körülnézett, azután leakasztotta a kötelet a
fatuskóról, és az evezővel tolni kezdte a csónakot. Szitakötők
néma felhője rebbent szét előtte.
Nem bírta megállni, megrántotta az indítózsinórt, és
hátrahőkölt, amikor a motor dohogva, fehér füstöt köpködve
elsőre beindult. Megmarkolta a kormányrudat, de túlságosan
kiengedte a gázkart, mert a csónak élesen elkanyarodott, a
motor pedig felbőgött. Visszavett a gázból, elengedte, a csónak
pedig dorombolva, lassan elindult.
Ha bajban vagy, csak engedd el. Hagyd alapjáraton.
Most szelídebben gyorsított, pöfögve kerülte meg az öreg,
kidőlt ciprust és a hódvár ágakból épített halmát. Ezután
lélegzetvisszafojtva a lagúna bejárata felé kormányozta a
csónakot, amit kis híján eltakartak a szederindák. Az óriás fák
alacsonyan lógó ágai alatt lehajolt, lassan szelte át a több mint
százméternyi bozótost, miközben teknősök csusszantak bele a
vízbe a kiálló tuskókról. A békalencse lebegő szőnyegétől a víz
ugyanolyan zöld volt, mint a lombos mennyezet, és egy
smaragdszínű alagút nyílt fel előtte. A fák végül kettéváltak, ő
pedig kiért a tágas égbolt alá, a nyújtózkodó füvek közé, ahol
madarak vijjogása hallatszott. Így érezheti magát egy kiscsibe,
amikor végre kijut a tojásból, gondolta magában.
Kya továbbhaladt, pöttöm lány egy csónakban, ide-oda
kanyargott, miközben a végtelen torkolatvidék ágai hol
elágaztak, hol összefonódtak előtte. Kifelé menet mindig balra
fordulj, ahol csak lehet, mondta mindig Jodie. Kya alig ért hozzá a
gázkarhoz, vigyázva haladt kifelé a csónakkal az áramlatban, a
motor halkan duruzsolt. Épp áttört egy nádszigeten, amikor egy
fehérfarkú szarvast pillantott meg, vizet lefetyelt tavaly tavaszi
borja társaságában. Felkapták a fejüket, vízcseppek záporoztak
körülöttük. Kya nem állt meg, mert akkor elijedtek volna, ezt a
vadpulykák megfigyeléséből tanulta meg: ha az ember
ragadozó módjára viselkedik, az állatok prédaként viselkednek.
Ügyet sem kell vetni rájuk, csak lassan továbbhaladni.
Elsodródott előttük, a szarvasok pedig olyan mozdulatlanul
álltak, mint egy fenyőfa, egészen addig, amíg Kya el nem tűnt a
sófű mögött.
Most sötét lagúnák sorához ért, egy tölgyfákkal benőtt
szorosban, és eszébe jutott egy csatorna a túlsó végében, ami
egy hatalmas torkolatba ömlött. Többször is zsákutcába jutott,
vissza kellett fordulnia, hogy aztán másfelé kanyarodjon. Végül
feltárult előtte a torkolat, a távolba nyújtózó vízen ott
tükröződött az egész égbolt és az összes felhő.
Apály volt, ezt a patakpartok vízszintjének vonalából látta.
Ha eléggé visszahúzódik a víz, ami mostantól fogva bármikor
bekövetkezhet, néhány csatorna túlságosan sekéllyé válik, ő
pedig megfeneklik, nem tud majd továbbmenni. Még előtte
vissza kell fordulnia.
Megkerült egy magas fűcsomót, és hirtelen az óceán szürke,
szigorú, lüktető arca meredt rá. A hullámok önnön nyálukban
fuldokolva egymásnak csapódtak, hangos robajjal törtek meg a
fövenyen – az energia kereste, hol szállhatna partra. Azután
halk habnyelvekké lanyhultak, és várták a következő hullámot.
A hullámverés hívogatta Kyát, igyekezett rábírni, hogy
törjön át a hullámokon, ki, a nyílt tengerre, de Jodie nélkül
elszállt a bátorsága. Amúgy is ideje volt visszafordulni. A
nyugati égbolton viharfelhők gyülekeztek, óriási, szürke
gombák, amelyek szétrepedni látszottak.
Nem találkozott emberekkel, még távoli csónakokat sem
látott, így meglepődött, amikor a hatalmas folyótorkolatba
visszaérve a mocsárfű mellett egy másik ütött-kopott csónakban
egy horgászó fiút pillantott meg. Kya útvonala alig
hatméternyire vezetett el mellette. A kislány mostanra már
teljesen úgy nézett ki, mint egy mocsárlakó – a haja kócos volt és
gubancos, piszkos arcát szélfútta könnyek csíkozták.
Sem a fogyatkozó üzemanyag, sem a fenyegető vihar nem
nyugtalanította annyira, mint az, hogy meglátott egy másik
embert, ráadásul egy fiút. A mama a nővéreinek mindig azt
mondogatta, vigyázzanak velük: ha egy lány csábítóan néz ki, a
férfiak ragadozóként viselkednek vele. Kya összepréselte az
ajkát és az járt a fejében: De hát mit csináljak? Muszáj elmennem
mellette.
A szeme sarkából látta, hogy a fiú sovány, göndör,
aranyszőke fürtjeit pedig egy piros baseballsapka alá
gyömöszölte be. Jóval idősebb volt Kyánál, tizenegy éves
lehetett, talán tizenkettő. Ahogy közelebb ért, a kislány komor
arcot vágott, de a fiú melegen, nyíltan rámosolygott, és
megérintette a sapkája szélét, úgy, ahogy egy úriember üdvözöl
egy elegáns, kalapos hölgyet. Kya aprót biccentett felé, azután
előremeredt és gázt adott, miközben elhaladt mellette.
Most csak az járt az eszében, hogy visszajusson az ismerős
terepre, de valahol nyilván rossz irányba fordult, mert amikor
odaért a második lagúnasorhoz, nem találta a hazavezető
csatornát. Mindenütt kereste, körbe-körbe, a tölgyek alatt, a
mirtuszbokrok mellett. Lassan elfogta a pánik. A füves
partoldalak, a homokpadok, a kanyarok most már mind
egyformának tűntek. Leállította a motort, szétterpesztett
lábakkal megállt a csónak közepén, és miközben
egyensúlyozott, igyekezett átnézni a nádas felett, de nem
sikerült. Leült. Eltévedt. Fogytán volt a benzin. Vihar közeledett.
A papa szavajárását kölcsönözve kezdte átkozni a bátyját,
amiért elment.
– A pokolba veled, Jodie! Szarjál tüzet és essél bele! Úgy ám,
szarjál tüzet és essél bele!
Csak egyszer nyüszített fel, amikor a csónak a gyenge
áramlatban sodródott. A felhők lassan kiszorították a napot,
súlyosan, némán rohantak a feje felett, az eget súrolták, és
árnyékokat vonszoltak maguk után az áttetsző víz fölé.
Bármelyik percben feltámadhatott a szél. De ami még rosszabb:
ha túl sokáig csavarog idekint, a papa rá fog jönni, hogy elvitte a
csónakot. Lassan haladt előre – talán rátalál arra a fiúra.
Újabb percek teltek el a patakon, egy kanyar következett, és
a kanyaron túl ott volt előtte a hatalmas torkolat, a túloldalán
pedig a fiú a csónakban. Kócsagok kaptak szárnyra, fehér
zászlók sora a sokasodó szürke felhők előtt. Kya mereven a fiúra
szegezte a tekintetét. Félt közeledni hozzá, és félt nem
közeledni. Végül elindult keresztül a torkolaton.
A fiú felnézett, amikor Kya közelebb ért.
– Szia! – szólalt meg.
– Szia. – Kya a nádast nézte a fiú válla felett.
– Te most akkor merrefelé mész? – érdeklődött a fiú. –
Remélem, nem kifelé. Az a vihar erre jön.
 – Nem – felelte Kya a vízre meredve.
– Jól vagy?
A kislány torka összeszorult, legyűrte a sírást. Bólintott, de
képtelen volt megszólalni.
– Eltévedtél?
Kya megint biccentett. Nem akart sírni, mint egy lány.
– Semmi baj. Én is folyton eltévedek – felelte a fiú, és
elmosolyodott. – Te, én ismerlek téged! Te a Jodie Clark húga
vagy!
– Az voltam. De ő már elment.
– Hát, attól még te a… – De nem fejezte be.
– És honnét ismersz te engemet? – Kya gyors pillantást vetett
a fiúra, egyenesen a szemébe nézett.
– Á, néha együtt horgásztam a Jodie-val. Láttalak párszor.
Még egész kicsi voltál. Te vagy a Kya, ugye?
Valaki ismeri a nevét. Kya megdöbbent. Úgy érezte, most
valamihez kötődni kezdett, valami mást pedig elengedett.
– Aha. Tudod, merre lakok? Hogy innen az merrefelé van?
– Szerintem tudom. Amúgy is ideje menni. – A felhők felé
intett a fejével. – Gyere utánam! – A fiú behúzta a zsinórt, eltette
az orsót, és beindította a motort a csónak farában. Elindult
keresztül a torkolaton, visszaintett Kyának, a kislány pedig
követte. A fiú lassan haladt, egyenesen a helyes csatorna felé,
közben hátranézett, Kyának sikerült-e befordulnia, és folytatta
az utat. Ezt minden kanyarban megismételte a tölgyfás lagúnák
felé menet. Amikor ráfordult a hazafelé vezető sötét csatornára,
Kya már értette, hol tévedt el, és soha többé nem követte el ezt a
hibát.
 A fiú továbbkalauzolta – hiába intett neki Kya, hogy onnét
már tudja az utat – át a lagúnán, egészen a partig, ahol a viskó
állt a fák között. A kislány odapöfögött a vízben álló vén
fenyőhöz, és kikötött. A fiú visszasodródott, a csónakja meg-
megbillent a két jármű ellentétesen áramló farvizén.
– Innen már menni fog?
– Aha.
– Jön a vihar, jobb lesz, ha én megyek.
A kislány bólintott, aztán eszébe jutott, hogy tanította a
mama.
– Köszönöm.
– Na, jól van akkor. Amúgy az én nevem Tate, ha esetleg
találkozunk még.
Kya nem felelt, így a fiú még hozzátette:
– Akkor viszlát.
Amint elindult, lassú esőcseppek kezdtek hullani a lagúna
partján, és Kya fennhangon így szólt:
– Óriási eső lesz, ez a fiú teljesen el fog ázni.
Lehajolt a benzintartályhoz és beledugta a nádpálcáját, a
tenyerével eltakarta a nyílást, nehogy beleessen az eső. Lehet,
hogy a pénzt nem tudja megszámolni, de abban egészen biztos
volt, hogy a benzinbe nem szabad víznek kerülnie.
Ez nagyon kevés. A papa rá fog jönni. Muszáj hozni egy kannával
a benzinkútról, még mielőtt a papa visszajön.
Tudta, hogy a tulajdonos, Mr. Johnny Lane, mindig is
mocsári proliknak titulálta a családját, de megérte dacolni vele,
a viharral meg a dagállyal is, mert most már csak arra tudott
gondolni, hogy visszatér oda, ahol csak fű, ég meg víz van.
Korábban félt odakint egyedül, de ez most izgalomba fordult át.
És volt még valami. A fiú nyugalma. Nem ismert senkit, aki
ilyen magabiztosan beszélt vagy mozgott. Ilyen öntudatosan és
könnyedén. Most először azóta, hogy a mama és Jodie elment,
fájdalom nélkül lélegzett, mást is érzett a sebzettségen kívül.
Szüksége volt erre a csónakra és arra a fiúra.

TATE WALKER MÉG aznap délután áttolta a biciklijét a városon,

odabiccentett Ms. Pansynek a háztartási boltban, és a Western
Auto mellett elhaladva kiért a városi móló végébe. A tengert
fürkészte, látja-e az apja rákászhajóját, a Cherry Pie-t, és végül a
távolban észrevette a hajó élénkvörösre festett oldalát, a széles
hálószárnyak a hullámok ütemére ringatóztak. Ahogy a hajó
egy sirályfelhő kíséretében közelebb ért, Tate integetni kezdett,
az apja pedig, aki hatalmas termetű férfi volt, hegynyi vállakkal,
sűrű, vörös hajjal és szakállal, visszaintett neki. Scupper, a
faluban mindenki így ismerte, odahajította a kötelet Tate-nek, ő
pedig kikötötte, azután átugrott a fedélzetre, hogy segítsen a
legénységnek kirakodni a zsákmányt.
Scupper felborzolta Tate haját.
– Hogy vagy, fiam? Kösz, hogy kijöttél.
Tate elmosolyodott és bólintott.
– Nincs mit.
A legénységgel együtt munkához láttak, a garnélákat
rekeszekbe öntötték, kicipelték a mólóra, megbeszélték, hogy
legurítanak pár sört a Dog-Gone-ban, az iskoláról kérdezgették
Tate-et. Scupper, aki egy fejjel magasabb volt a többieknél,
hármasával vitte át a rekeszeket a pallón, és már fordult is
vissza a többiért. Az ökle akkora volt, mint egy medve mancsa,
az ujjpercei vörösek és repedezettek. Negyven perc sem telt
bele, és a fedélzetet tisztára mosták, a hálókat összekötötték, a
zsinórokat felhúzták.
Scupper azt felelte a legénységnek, majd máskor iszik meg
velük egy sört, most még akad némi szerelnivalója, mielőtt
hazamegy. Bent a kormányállásban Miliza Korjus egyik 78-as
fordulatszámú lemezét tette fel a pultra rögzített lemezjátszóra,
és felhangosította. Tate-tel lementek és bepréselődtek a
gépházba, ahol Tate a szerszámokat adogatta az apjának, aki a
villanykörte halvány fényénél megolajozta az alkatrészeket és
meghúzta a csavarokat. És közben az opera szárnyaló, édes
dallama egyre magasabbra szállt az ég felé.
Scupper ükapja Skóciából vándorolt ki, az észak-karolinai
partvidéken szenvedett hajótörést az 1760-as években, ő volt az
egyetlen túlélő. Kiúszott, az Outer Banksnek nevezett szakaszon
ért partot, talált magának egy feleséget, és tizenhárom gyereket
nemzett. Sokan vezették vissza a családfájukat arra a bizonyos
Mr. Walkerre, de Scupper és Tate inkább maguknak valók
voltak. Ritkán csatlakoztak a rokonokhoz a vasárnapi
piknikeken, ahol csirkesalátát és kaszinótojást ettek, nem úgy,
mint amikor Tate anyja és nővére még velük volt.
A leszálló szürkületben Scupper végül vállon veregette Tate-
et.
– Készen vagyunk. Indulás haza, vacsorát főzni!
Végiggyalogoltak a mólón, aztán elindultak lefelé a Main
Streeten, onnét pedig egy kanyargós földúton a saját, 1800-as
években épült, kétszintes, napszítta, cédrusfa zsindellyel fedett
házukig. A fehér ablakkereteket frissen festették, a majdnem a
tengerig húzódó gyepet takarosan lenyírták. De a ház mellett
nyíló azáleákat és a rózsabokrokat gyomok fojtogatták.
Scupper az előszobában kibújt sárga gumicsizmájából, és
feltette a kérdést:
– Nagyon unod már a hamburgert?
– A hamburgert én sose unom.
Tate a konyhapultnál pogácsákat formált a marhahúsból, és
egy tányérra rakosgatta őket. Az ablak mellett lógó fényképről
az anyja és a húga, Carianne mosolygott rá, mindketten
baseballsapkát viseltek. Carianne imádta azt az Atlanta
Crackers-sapkát, azt vette fel mindenhová.
Elkapta róluk a tekintetét, paradicsomot kezdett szeletelni,
megkeverte a babot a serpenyőben. Ő tehet arról, hogy
nincsenek itt. Az anyja most csirkét sütne, Carianne pedig
pogácsát szaggatna.
Scupper szokás szerint kicsit odaégette a húspogácsákat, de
belül szaftosak voltak, és olyan vastagok, akár egy kisvárosi
telefonkönyv. Mindketten megéheztek, egy darabig csendben
vacsoráztak, aztán Scupper az iskoláról faggatta Tate-et.
– A biológia jó, azt szeretem, de irodalomból most épp a
költészetet vesszük. Hát, nem mondhatnám, hogy nagyon
tetszik. Mindenkinek fel kell olvasni egy verset. Régen te is
szavaltál nekünk verseket, de azokra már nem emlékszem.
– Tudom, melyik versre gondolsz, fiam – felelte Scupper. –
Az én kedvencemre, Sam McGee hamvasztása a címe, Robert
Service írta. Mindig azt olvastam fel nektek. Az volt a mamád
kedvence. Nevetett, valahányszor felolvastam, sose unta meg.
 Tate lesütötte a szemét az anyja említésére, és a babot
kotorászta a tányérján.
Scupper folytatta.
– Ne gondold, hogy a költészet csak a nyámnyiláknak való.
Persze vannak nyálas szerelmes versek, de vannak viccesek is,
sok vers szól a természetről, sőt a háborúról is. Az egésznek az a
lényege, hogy érzelmeket keltsen az emberben. – Az apja
sokszor elmondta már Tate-nek, hogy az igazi férfi az, aki nem
szégyell sírni, aki szívvel olvas verset, a lelkében érzi az operát,
és mindent megtesz, ha meg kell védeni egy nőt. Scupper
átment a nappaliba, és onnan szólt vissza: – Régen kívülről
tudtam majdnem az egészet, de már elfelejtettem. De itt van,
mindjárt felolvasom neked. – Visszaült az asztalhoz, és olvasni
kezdett. Aztán odaért ehhez a részhez:

Ott ült Sam, szemre hűvös és nyugodt, a kazánban,

hol a tűz már vadul ropogott;
Arcán mérföld széles mosollyal, s kiszólt:
Az ajtót jobb, ha becsukod.
Jó idebent, de nagyon félek, beengeded a vihart
és a hideget…
Amióta a messzi Tennesseeből útra keltem,
fáztam én épp eleget.

Scupper és Tate felkuncogott.

– A mamád is mindig ezen nevetett.
Elmosolyodtak, emlékeztek. Egy percig csendben ültek.
Azután Scupper megszólalt, hogy majd ő elmosogat, amíg Tate
megírja a leckéjét. Tate a szobájában belelapozott a
verseskönyvbe, amit az órán olvastak, és rábukkant Thomas
Moore egyik versére.

…és elszökött a Dismal-tómocsárra,

hol, bolygó tűz világítván utána,
egész mélységes éjszakán
evez fehérlő csónakán.

Bolygó világát majd meglátom én,

s meghallom csónakát a tó vizén;
soká élünk együtt, szerelmesen;
cipruslomb közé rejtem kedvesem,
midőn közelget a halál
s hallatszik dobogása már.[2]

A verssorokról Kya jutott eszébe, Jodie kishúga. Olyan

kicsinek és magányosnak látszott odakint a hatalmas lápon.
Elképzelte, hogy a saját húga téved el odakint. Az apjának igaza
volt – a versek érzelmeket keltenek az emberben.
 7.

Horgászidény

1952

M IUTÁN A HORGÁSZFIÚ hazavezette a lápon át, Kya este

törökülésben ült odakint az ágyán, a tornácon. A
felhőszakadást követő pára átszivárgott az agyonfoltozott
szúnyoghálón, és végigsimította az arcát. A fiún járt az esze.
Kedves volt, mégis erős, mint Jodie. Soha senkivel nem váltott
szót, csak időnként a papával, és még ritkábban Mrs.
Singletaryvel, a Piggly Wiggly pénztárosnőjével, aki nemrég
elkezdte megtanítani neki, mi a különbség a negyeddollárosok,
a tízcentesek és az ötcentesek között – az egycenteseket már
ismerte. De Mrs. Singletary néha kíváncsiskodott.
– Hogy is hívnak téged, aranyom? Hát a mamád miért nem
jön be mostanában sose a városba? Azóta nem láttam, hogy
kizöldült a tarlórépa.
– A mamának rengeteg a dolga, ezért küld engem a boltba.
– Jó, kedveském, de sose vásárolsz annyit, amennyi elég
volna egy ekkora családnak!
– Tudja, asszonyom, énnekem most mennem kell. A
mamának sürgősen kell a dara.
Ha lehetett, Kya elkerülte Mrs. Singletaryt, a másik
pénztárosnőnél fizetett, aki nem mutatott érdeklődést iránta,
csak annyit jegyzett meg, hogy egy gyereknek nem mezítláb
kellene bejönni a boltba. Eszébe jutott, hogy azt feleli neki, ő
bizony nem szándékozik lábbal szőlőt enni. Amúgy meg kinek
van pénze szőlőre?
Kya leginkább csak a sirályokkal beszélt. Azon töprengett,
vajon tudna-e valamiféle alkut kötni a papával, hadd használja a
csónakot. Akkor gyűjthetne madártollakat odakint a lápon, és
talán néha a fiúval is találkozhatna. Még soha életében nem volt
egyetlen barátja sem, de érezte, jó volna, érezte a vonzást.
Csónakon együtt bejárhatnák a lápot, felfedezhetnék az
ingoványt. Lehet, hogy a fiú kisgyereknek tartja őt, de jól
eligazodik a lápvidéken, és talán majd őt is megtanítja rá.
A papának nem volt autója. A csónakkal járt horgászni, be a
városba, azzal kelt át a mocsáron inni és pókerezni a Mocsári
Tyúk névre hallgató viharvert kocsmába, amit a gyékényes
felett vezető rozoga móló kötött össze a szárazfölddel.
Bádogteteje volt, és gyalulatlan deszkákból rótták össze,
mindenféle toldaléképületekkel, a padló szintje mindenütt más
volt, attól függően, épp milyen magasra nyúltak a téglából
épített, keskeny lábazatok a mocsár fölé. Amikor a papa oda
ment, vagy bárhová máshová, csónakkal ment, csak ritkán
gyalogolt, akkor pedig miért adná kölcsön neki?
De a bátyjainak megengedte, hogy használják, ha neki épp
nem kellett, nyilván azért, mert ők halat fogtak vacsorára. Kyát
a horgászat nem érdekelte, de arra gondolt, talán felajánlhat
valami mást cserébe, mert rájött, hogy így lehet hatni az apjára.
Talán azt, hogy főz, vagy még több házimunkát végez, amíg a
mama haza nem jön.
 Az eső alábbhagyott. Itt-ott egy-egy csepp még
megrebbentette a leveleket, ahogy a macska szokta
megrándítani a fülét. Kya talpra ugrott, kipucolta a
konyhaszekrénynek használt fridzsidert, felmosta a foltos
farostlemez konyhapadlót, a tűzhely égőiről lekaparta a több
hónapnyi odakozmált kukoricamálét. Másnap korán reggel
kimosta a papa verejtéktől és whiskeytől bűzlő ágyneműjét, és a
fűrészpálmákra teregette. Port törölt és felsepert a bátyjai
ruhásszekrénynél alig nagyobb szobájában. A szekrény
hátuljában piszkos zoknik kupacára bukkant, a két foltos matrac
mellett megsárgult képregények hevertek a padlón. Igyekezett
maga elé képzelni a fiúk arcát, a zoknikhoz passzoló lábakat, de
a részletek elmosódtak. Még Jodie arca is halványulni kezdett –
néha egy pillanatra tisztán maga előtt látta a bátyja két szemét,
de azután lecsukódott, elenyészett.
Másnap reggel egy négyliteres kannát cipelve a homokos
ösvényen elgyalogolt a Pigglybe, ahol gyufát, sertésorját és sót
vásárolt. Két tízcentest félretett.
– Tejet nem veszek, muszáj lesz benzint venni.
Betért a Sing Oil benzinkútra Barkley Cove határában, ami
egy fenyőligetben állt, és rozsdás teherautók, betontömbökkel
alátámasztott, rozzant kasztnik vették körül.
Mr. Lane látta, ahogy Kya közeledik.
– Eriggy innét, te rongyos kis koldus! Lápi proli!
– Itt a pénz, Mr. Lane. Benzin meg olaj kell a papa
csónakjába. – Két tízcentest, két ötcentest és öt egycentest
nyújtott a férfi felé.
– Hát, nem éri meg nekem ilyen kevés pénzér’, de nem
bánom, adjad ide! – A horpadt, négyszögletes kanna után nyúlt.
Kya megköszönte Mr. Lane-nek, aki megint mordult egyet.
A bevásárolt holmik és a benzin minden mérfölddel nehezebb
lett, és időbe telt, míg hazaért. Végül a benzint az árnyas
lagúnában beleöntötte a tartályba, és addig sikálta a csónakot
rongyokkal és a súrolószer helyett használt nedves homokkal,
amíg az oldalán elő nem bukkant a fém a piszok alól.

A PAPA TÁVOZÁSA UTÁNI negyedik napon Kya újból őrségbe

kezdett. Késő délutánra jeges rémület fogta el, és zihálva vette a
levegőt. Hát megint itt ül, és a gyalogösvényt figyeli. Bármilyen
cudar is az apja, muszáj, hogy visszajöjjön. Végül kora este
felbukkant a homokos kátyúk közt. Kya beszaladt a konyhába
és szedett a mustárlevélből, orjából és kukoricadarából főzött
raguból. Azt nem tudta, hogyan kell mártást készíteni, így a hús
fehér zsírdarabkákkal teli főzőlevét egy üres lekvárosüvegbe
öntötte. A tányérok csorbák voltak és nem illettek egymáshoz,
de a villát a bal oldalra tette, a kést pedig jobbra, ahogy a mama
tanította. Azután a hátával a fridzsidernek lapulva várt – úgy
festett, akár egy sebesült gólya.
A papa feltépte és nekilökte a falnak a bejárati ajtót, és a
nappalin át három öles lépéssel a hálószobájánál termett,
anélkül, hogy kereste volna Kyát, vagy benézett volna a
konyhába. Szokás szerint. Kya hallotta, ahogy leteszi a
bőröndjét a padlóra, fiókokat húzgál. Biztos észreveszi a tiszta
ágyneműt, a felsepert padlót. Ha a szemének nem is, az orrának
csak feltűnik a különbség.
A papa pár perc múlva előjött, belépett a konyhába, nézte a
terített asztalt, a gőzölgő tányérokat. Látta a fridzsidert támasztó
Kyát, és úgy meredtek egymásra, mint akik még sose
találkoztak.
– Hát te leány, ez meg micsoda? Lám, te közbe’ itten
felnőttél. Főzöl, meg minden. – Nem mosolygott, de az arca
nyugodt maradt. Borostás volt, sötét, zsíros haja a bal
halántékára lógott. De józan volt – Kya látta rajta a jeleket.
– Igenis, uram. Kukoricakenyeret is dagasztottam, de az nem
kelt meg.
– Nohát, köszönöm. Micsoda derék egy leány vagy te! Én
bizony hóttfáradt vagyok, no meg éhes, mint a disznó. –
Kihúzta az egyik széket, és leült, így Kya is követte a példáját.
Csendben szedtek a tányérjukra és kapargatták az inas húst a
sovány gerincről. A papa felemelt egy csigolyát és kiszívta
belőle a velőt, borostás arcán csillogott a zsíros lé. Addig
rágcsálta a csontokat, amíg simák nem lettek, mint a
selyemszalag.
– No, ez biz’ jobb, mint a hideg káposztás szendvics – szólalt
meg.
– Jó lett volna, ha megkel az a kukoricakenyér. Lehet, hogy
több szódabikarbóna kellett volna bele, meg kevesebb tojás. –
Kya maga sem hitte, hogy ilyeneket beszél, de képtelen volt
abbahagyni. – A mama olyan finomat sütött mindig, csak én
biztos nem figyeltem eléggé oda a részletekre… – Aztán eszébe
jutott, hogy nem kellene a mamát emlegetni, úgyhogy
elhallgatott.
A papa feléje tolta a tányérját.
– Akad még egy kanállal?
 – Igenis, uram, van még bőven.
– És adjál már abból a kukoricakenyérből is egy keveset,
tegyed csak bele ide, a raguba! Kitunkolnám vele a levét,
nincsen semmi baja annak a kenyérnek énszerintem, jó
szivacsos, akár a felfújt.
Kya mosolygott magában, miközben teleszedte a tányért. Ki
hitte volna, hogy épp a kukoricakenyérről társalog majd az
apjával.
De most, hogy belegondolt, elfogta a szorongás: ha megkéri
az apját, hadd használja a csónakot, azt fogja hinni, csak emiatt
főzött és takarított – kezdetben így is volt, de most valahogy
másként érezte. Jó volt leülni és együtt enni, mint egy család.
Sürgős szükségét érezte annak, hogy beszélgessen valakivel.
Így hát nem hozta szóba, hogy egyedül akarja használni a
csónakot, hanem azt kérdezte:
– Kimehetek veled egyszer horgászni?
Az apja nagyot hahotázott, de jóindulatú nevetés volt. Most
először nevetett azóta, hogy a mama meg a többiek elmentek.
– Szóval te horgászni akarsz?
– Igenis.
– De hát te lány vagy – felelte, miközben a tányérjára meredt
és egy csontot rágcsált.
– Igenis, a te lányod.
– No, hát még az is lehet, hogy egyszer majd kiviszlek
magammal.
Másnap reggel Kya épp kitárt karokkal szaladt a homokos
gyalogúton, és közben berregett, olyan hangosan, hogy még a
nyála is kifröccsent. Felröppent és átvitorlázott a láp felett,
fészkek után kutatott, azután a magasba emelkedett és együtt
repült a sasokkal. Az ujjai hosszú tollakká változtak át, széttárta
őket az ég alatt, a szél alájuk kapott. De a papa kiabálása a
csónak felől hirtelen visszarántotta a földre. A szárnya
megbicsaklott, a gyomra összeszorult – a papa nyilván rájött,
hogy kivitte a csónakot. Már ott érezte az ütéseket az evezővel a
hátsóján meg a vádliján. Tudta, hogyan kell elbújni, kivárni,
amíg az apja leissza magát – sose találna rá. De túlságosan lent
volt az ösvényen, és a papa, aki a horgászbotjaival a kezében állt
ott, tisztán látta, és intett neki, hogy menjen. Némán, rémülten
indult el feléje. A csónak fenekében úszók hevertek, a papa
ülése alatt pedig egy butykos kukoricapálinkát látott.
– No, szálljál be! – Ennyit mondott csak. Kya igyekezett
mutatni, mennyire örül, milyen hálás, de az apja kifejezéstelen
arca elnémította, így beszállt a csónak elejébe és letelepedett a
fémülésre, az apjának háttal. A papa berántotta a motort és
elindultak felfelé a csatornán, itt-ott lehajolva a belógó
növényzet elől, miközben fel-alá kanyarogtak a vízi utakon, és
Kya az eszébe véste a kidőlt fákat, a régi, útjelzőként szolgáló
fatuskókat. Az apja az egyik holtágban leállította a motort és
intett neki, üljön középre.
– Rajta, kaparjál ki pár kukacot abból a konzervdobozból! –
szólt rá, a szája sarkában kézzel sodort cigaretta fityegett.
Megtanította Kyát, hogyan kell felszúrni a csalit a horogra,
bedobni a zsinórt és berántani, ha kapás van. A kislánynak úgy
tűnt, az apja egészen furcsa pózokba tekeredik, csak hogy ne
kelljen hozzáérnie. A horgászatról társalogtak, más téma sose
került elő, és nem is mosolyogtak valami sokat, de volt közös
témájuk. A papa meg-meghúzta a butykost, de aztán sok
tennivalója akadt, és nem ivott többet. Estefelé a nap nagy
sóhajjal vajszínűre fakult, és ők ketten talán észre se vették, de a
válluk lejjebb ereszkedett, a nyakuk ellazult.
Kya titkon abban reménykedett, hogy nem sikerül halat
fognia, de amikor megmozdult a zsinór, berántotta, és egy
kövér, ezüst-kéken villódzó keszeget emelt ki. A papa kihajolt a
csónakból és elkapta a hálóval, aztán visszaült és a térdét
csapkodva, nyerítve hahotázott – Kya még sose látta ilyennek. A
kislány arca széles vigyorra húzódott, a papával egymás
szemébe néztek, és záródott egy áramkör.
A keszeg a csónak fenekén vergődött, mielőtt a papa felfűzte
egy zsinegre, és Kya egy távoli pelikánrajt nézett, a felhők
formáját tanulmányozta – bármit, csak ne kelljen a döglődő hal
víztelen világra meredő szemébe néznie, látni, ahogy széles
szája a hasznavehetetlen levegőt kapkodja. Ő is nagy árat
fizetett ezért, és a hal is, de megérte, mert így jutott neki egy kis
foszlány a családból. Illetve a halnak talán nem érte meg, de
akkor is.
Másnap újra kimentek a csónakkal, és a sötét lagúnában Kya
egy amerikai uhu puha mellkasi pihéit pillantotta meg a víz
felszínén. Két végükön felkunkorodtak, apró narancssárga hajók
gyanánt sodródtak a vízen. Begyűjtötte és zsebre vágta őket.
Később egy elhagyott kolibrifészekre bukkant egy kinyúló
faágon, azt pedig a csónak orrában helyezte biztonságba.
Aznap este a papa rántott halat sütött vacsorára,
kukoricalisztbe és feketeborsba forgatva, mellé pedig
kukoricamálét és zöldséget ettek. Kya épp mosogatott, amikor
az apja belépett a konyhába, a kezében a régi, második
világháborús katonai hátizsákjával. Az ajtó mellett megállt, és a
zsákot az egyik székre hajította. Hangos koppanással zuhant a
földre, Kya ijedten rezzent össze és hátrafordult.
– Gondoltam, jó lesz ez teneked, a tollaknak, a fészkeknek,
meg a többi holminak, amit gyűjtesz.
– Ó! – felelte Kya. – Ó, köszönöm! – De az apja már kilépett a
tornácajtón. A kislány felvette az erős vászonból készült, foszlott
hátizsákot, tele kis zsebekkel és titkos rekeszekkel. Vastag
cipzárakkal. Kibámult az ablakon. Az apja még soha nem adott
neki semmit.

A PAPA ÉS KYA minden enyhébb téli napon, tavasszal pedig

minden nap kivitték a csónakot, messze végig a part mentén, a
mozgó csónakból horgásztak, hálót vetettek, orsót tekertek. Kya
a torkolatokban és a patakokon is azt a fiút, Tate-et leste a
csónakjában, remélte, hogy újra látja. Néha gondolkodott felőle,
a barátja akart lenni, de fogalma sem volt róla, hogyan lásson
hozzá, egyáltalán hol találja meg. Aztán egyik délután ő meg a
papa egyszer csak kibukkantak egy kanyarból, és ott volt a fiú,
horgászott, majdnem ugyanott, ahol először látta. Tate nyomban
elvigyorodott és odaintett nekik. Kya gondolkodás nélkül
felemelte a kezét és szinte mosolyogva intett vissza neki. Aztán
amikor a papa meglepetten ránézett, ugyanolyan gyorsan
visszarántotta a kezét.
– A Jodie egyik barátja volt, még mielőtt elment – szólalt
meg Kya.
– Vigyázni kell a népekkel errefele – jegyezte meg az apja. –
Az erdők itten tele vannak fehér prolikkal. Errefele majd’
mindenki semmirekellő.
Kya bólintott. Vissza szeretett volna nézni a fiúra, de nem
nézett. Aztán azon aggódott, hogy Tate biztosan
barátságtalannak tartja majd.
A papa úgy ismerte a lápot, ahogy a sólyom ismeri a saját
mezejét: hol érdemes vadászni, hol lehet elbújni, hogyan kell
elriasztani a betolakodókat. És Kya ámuló kérdései arra
indították, hogy elmagyarázza a ludak vonulását, a halak
szokásait, hogyan lehet az időjárást megjósolni a felhőkből, a
veszedelmes áramlatokat pedig a hullámokból.
A kislány néha vacsorát csomagolt kettejüknek a hátizsákba,
ilyenkor morzsálódó kukoricakenyeret ettek, aminek az
elkészítésébe már nagyjából beletanult, hozzá szeletelt hagymát,
és közben a lenyugvó nap megállt a láp felett. A papa néha
megfeledkezett a szeszről, és olyankor teát ittak
lekvárosüvegből.
– Az én családom nem volt ám mindig szegény, tudod-e –
bökte ki a papa egyik nap, miközben a tölgyek árnyékában ültek
és egy zúgó rovarokkal teli, barna vizű lagúnában horgásztak. –
Volt nekik földjük, sok földjük, dohányt, gyapotot
termesztettek, meg ilyesmit. Odaát, Asheville közelébe’. A
nagyanyád, az én oldalamról, akkora kalapokat hordott, mint a
szekér kereke, meg hosszú szoknyát. Olyan házba’ laktunk,
aminek körbe verandája is volt, két emelet magas. Szép volt,
igen szép.
A nagyanyja. Kya eltátotta a száját. Valahol van, vagyis
inkább volt egy nagyanya. Vajon most hol lehet? Kya vágyott rá,
hogy megkérdezze, mi lett velük. De félt.
A papa magától folytatta.
– Aztán minden tönkrement. Én akkoriba’ még kicsi voltam,
úgyhogy nem tudom, miért, de beütött a nagy világválság, meg
jött a gyapotzsizsik. Mit tudom én, mi volt, de hát vége lett.
Nem maradt egyéb, csak adósság, temérdek adósság.
Ezekből a hiányos részletekből próbálta meg Kya elképzelni
az apja múltját. A mama történetéből semmit sem ismert. A
papa mindig dührohamot kapott, ha valamelyik családtag a Kya
születése előtti életükről beszélt. Annyit tudott, hogy a mocsár
előtt az anyja a családdal valahol messze élt, az ő másik
nagyszülei közelében, egy olyan helyen, ahol a mama boltban
vásárolt ruhákat viselt, pici gyöngygombokkal,
selyemszalagokkal meg csipkeszegéllyel. Miután a viskóba
költöztek, a mama ezeket a ruhákat bőröndökben tartotta, és
néhány év elteltével mindig elővett egy újabbat, és átalakította
munkaruhává, mert újra nem volt pénz. Azokból a szép
ruhákból meg a történetükből mára semmi se maradt, mind
elégett a máglyán, amit a papa rakott azután, hogy Jodie is
elment.
Kya és a papa megint bedobták a csalit, a zsinór suhogott a
mozdulatlan vízfelszínen lebegő sárga virágpor felett, és a
kislány azt hitte, ezzel vége is, de az apja még folytatta.
– Egy nap majd elviszlek tégedet Asheville-be, megmutatom
neked a földet, ami a mienk volt, és amit teneked kellett volna
megörökölni.
Egy kis idő múlva berántotta a zsinórját.
– Ezt nézzed, aranyom, mekkorát fogtam, akkorát, mint
egész Alabama!
A viskóba visszaérve megsütötték a halat, köretnek pedig
kukoricapuffancsokat készítettek, „kövéreket, mint a lúdtojás”.
Kya ezután a gyűjteményeit rendezgette, a rovarokat
kartonpapír-darabkákra szúrta fel óvatosan, a tollakat pedig a
hátsó hálószoba falára, puha, mozgalmas kollázs lett belőle.
Később feküdt az ágyban és a fenyőfák susogását hallgatta.
Lehunyta a szemét, azután tágra nyitotta. Az apja „aranyom”-
nak szólította.
 8.

Hiányzó nyomok

1969

M a délelőtti nyomgyűjtést a tűztoronynál,

IUTÁN BEFEJEZTÉK

Ed Jackson seriff és a helyettese, Joe Purdue elkísérték

Chase özvegyét, Pearlt, és a szüleit, Patti Love-ot és Samet,
megnézni az acél boncasztalon lepedővel letakart Chase-t a
klinika halottasházként szolgáló, hűtött laborjában. Hogy
elbúcsúzzanak tőle. De a helyiség túlságosan hideg volt az
anyának és elviselhetetlen a feleségnek. Mindkét nőt úgy kellett
kitámogatni.
Miután visszaértek a seriff hivatalába, Joe megjegyezte:
– No, ennél rosszabb nem is lehetett volna…
– Így igaz. Nem tudom, hogy lehet ezt túlélni.
– Sam egy szót se szólt. Sose volt bőbeszédű, de ebbe
belerokkan.
Egyesek szerint a sós mocsár még a betontömböt is kikezdi,
és még a seriff bunkerhez hasonlatos irodája sem tudta
megállítani. A falak alján sókristályokkal szegélyezett
víznyomok látszottak, a fekete penész erekként kúszott a plafon
felé. A sarkokban apró, sötét gombák tenyésztek.
A seriff egy üveget húzott elő az íróasztala alsó fiókjából és
mindkettejük kávésbögréjébe töltött belőle. Azt kortyolgatták
egészen addig, amíg a nap alábukott a tengerbe, aranylón és
sűrűn, akár a whiskey.

NÉGY NAPPAL KÉSŐBB Joe a kezében egy iratcsomót lobogtatva

lépett be az irodába.
– Megvannak az első laborjelentések!
– Lássuk.
A seriff íróasztalához telepedtek le egymással szemben, és
átfutották a papírokat. Joe időnként arrébb hessentett egy legyet.
Ed fennhangon olvasni kezdte.
– A halál időpontja 1969. október 29-ről 30-ra virradóra, éjfél
és hajnali két óra között. Ahogy gondoltuk.
Egy percig némán olvasott, majd újra megszólalt.
– Csak hiányzó nyomok vannak.
– Az már igaz. Semmi nincsen ebben, seriff.
– A két fiút leszámítva, akik a harmadik lépcsőfordulóig
mentek fel, nincsenek friss ujjlenyomatok a korláton, a rácsokon,
sehol. Se Chase-től, se mástól. – A seriff amúgy pirospozsgás
ábrázatán a délutáni borosta árnya sötétlett.
– Mert valaki letörölte. Mindet. Ha másutt nem, hát a
korláton meg a rácson ugyan miért nincsenek rajta Chase
ujjlenyomatai?
– Pontosan. Először lábnyomot nem találtunk, most már
ujjlenyomatot sem. Semmi nem bizonyítja, hogy Chase
egyáltalán átkelt a sáron a lépcsőhöz menet, hogy felment rajta,
vagy hogy kinyitotta a két felső rácsot: amelyik a lépcső tetején
nyílik, meg a másikat, amin kizuhant. Ahogy azt se bizonyítja
semmi, hogy más tette. De a hiányzó nyom is nyom. Valaki
alaposan feltakarított maga után, vagy pedig máshol ölte meg
Chase-t, és odavitte a holttestet a toronyba.
– De ha odavitték a hullát a toronyhoz, akkor lenne
keréknyom.
– Bizony, vissza kell mennünk, hátha találunk keréknyomot
a sajátunkon meg a mentőén kívül. Lehet, hogy valami elkerülte
a figyelmünket.
Ed még egy percen át olvasott, aztán megszólalt.
– Amúgy most már biztos vagyok benne, hogy nem baleset
volt.
– Úgy ám, és nem mindenki képes arra, hogy így eltüntesse a
nyomait.
– Éhes vagyok. Ugorjunk be a falatozóba kifelé menet.
– Akkor készüljön rá, hogy letámadnak minket. A város
valósággal forrong. Chase Andrews meggyilkolásánál nagyobb
dolog talán még sose történt errefelé. A pletyka úgy terjed, mint
a füst.
– Hát akkor majd fülelek. Talán elcsípek pár érdekes dolgot.
A legtöbb csirkefogó nem bírja tartani a száját.
A Barkley Cove-i falatozó elején hurrikánbiztos
zsalugáterekkel felszerelt ablaksor húzódott végig a kikötő felé.
Az 1889-ben emelt épületet csak egy keskeny utca választotta el
a falu mólójának vizes lépcsőitől. Az ablakok alatt széthajigált
garnéláskosarak és összetekeredett halászhálók hevertek a fal
mentén, a járdán pedig itt-ott elszórt kagylóhéjak. Mindent
áthatott a tengeri madarak vijjogása, mindent beborított a
tengeri madarak ürüléke. Szerencsére a kolbász és a pogácsa, a
főtt tarlórépa, a zöldségek és a rántott csirke illata elnyomta a
dokkot szegélyező halashordók bűzét.
Az ajtón hangos lárma dőlt ki, amikor a seriff benyitott. Az
összes magas támlájú, párnázott, vörössel kárpitozott boksz
foglalt volt, ahogy az asztalok többsége is. Joe két üres bárszékre
bökött az üdítőspult mellett, elindultak feléjük.
Útközben hallották, ahogy Mr. Lane a Sing Oiltól épp azt
mondja az autószerelőjének:
– Le merném fogadni, hogy a Lamar Sands volt! Emlékszel,
mikor rajtakapta a nejét, aki épp a Chase-szel mókázott a puccos
motorcsónakjának a fedélzetén? Tessék, megvan az indíték, a
Lamarnak meg amúgy is meggyűlt már a baja a törvénnyel.
– Mi az, hogy meggyűlt a baja?
– Azokkal mászkált, akik felhasogatták a seriff
kátránypapírját.
– Még gyerekek voltak.
– Akadt ott még más is, csak most épp nem jut eszembe.
A pult mögött Jim Bo Sweeny sürgölődött, aki a tulaj és a
szakács volt egy személyben: hol a grillrácson piruló
rákpogácsákat forgatta, hol a tűzhelyen rotyogó tejszínes
kukoricapürét keverte meg, hol pedig csirkecombokat merített a
sistergő olajba, azután kezdte az egészet elölről. Menet közben
megrakott tányérokat tett a vendégei elé. Azt beszélték, képes
fél kézzel tésztát gyúrni, a másikkal meg harcsát filézni. Híres
specialitását, a garnélával töltött, roston sült lepényhalat
paprikás-sajtos kukoricamálé-ágyon tálalta fel, de ez csak évente
néhány alkalommal szerepelt az étlapon. Reklámra nem volt
szükség, elterjedt a híre.
Miközben a seriff és helyettese az asztalok között a pult felé
igyekeztek, hallották, ahogy Ms. Pansy Price a Kress-féle
háztartási boltból épp kijelenti a barátnőjének:
– Lehetett ám az a nő is, aki odakint lakik a lápon! Habókos
az, bolondokházába való. Lefogadom, hogy képes volna
ilyesmire…
– Ezt hogy érted? Mi köze neki ehhez?
– Hát, egy darabig viszonya volt neki a…
Amikor odaértek a pulthoz, Ed megszólalt.
– Te, Joe, rendeljünk inkább szendvicset elvitelre, és
menjünk innen. Nem hagyhatjuk, hogy belerángassanak minket
ebbe.
 9.

Jumpin’

1953

K YA A CSÓNAK ORRÁBAN ült és nézte, ahogy az alacsonyan

szálló köd ujjai utánuk nyúlnak. Először még csak
felhőfoszlányok úsztak a fejük felett, azután a pára burkolta be
őket a szürkeségben, és csak a motor halk pöfögése hallatszott.
Percekkel később váratlanul apró színfoltok tűntek fel, és a
viharvert kikötői benzinkút körvonala lassan testet öltött
előttük, mintha csak az mozgott volna, nem pedig ők. A papa
bekanyarodott elé, finoman ütközött neki a dokknak. Kya még
csak egyszer járt itt. A tulajdonos, egy idős fekete férfi, nyomban
felpattant a székéről, hogy segítsen – emiatt hívta mindenki
Jumpin’-nak. Széles, jóindulatú arcát és bagolyszemét fehér
pofaszakáll és őszbe vegyülő haj keretezte. Magas volt és inas,
és az embernek az volt az érzése, Jumpin’ egyfolytában beszél és
mosolyog, vagy pedig a fejét hátraszegve, összezárt ajakkal,
jellegzetes módon nevet. Ő nem overallt hordott, mint a
munkásemberek többsége errefelé, hanem vasalt, legombolt
nyakú inget, kurta fekete nadrágot és bakancsot. Időnként, nagy
néha, a legforróbb nyári napokon egy viharvert szalmakalapot.
Jumpin’ Gas and Bait[3] névre keresztelt benzinkútja a saját
rozoga mólóján állt. A parthoz legközelebb álló tölgyfához
feszes drótkötél volt kötve, az tartotta az építményt. A mólót és
a cédrusdeszkákból összerótt viskót még Jumpin’ dédapja
építette hajdanán, valamikor a polgárháború előtt.
A viskó falaira három nemzedék szegelte fel a színes, festett,
fém reklámtáblákat – Nehi[4], Royal Crown Cola, Camel
cigaretta –, és melléjük egy rakás észak-karolinai autó-
rendszámtáblát is, és ez a színkavalkád még a legsűrűbb ködben
is látszott a tenger felől.
– Üdv, Mister Jake! Hogy s mint?
– Hát, ma is élve ébredtem – felelte a papa.
Jumpin’ ezen úgy hahotázott, mintha még sose hallotta
volna az elkoptatott frázist.
– Lám, magával hozta a kicsike leányát is! Ez aztán a derék
dolog!
A papa bólintott. Azután még hozzátette:
– Bizony, ez itten az én leányom, Ms. Kya Clark.
– Hát, igen büszke vagyok, hogy megismerhettem, Ms. Kya.
Kya a meztelen lábujjaira meredt, de nem tudott mit felelni.
Jumpin’ nem zavartatta magát, és tovább karattyolt, hogy
mostanában jó a kapás. Azután megkérdezte a papától:
– Akkor teletöltsem, Mister Jake?
– Igen, adjál csak neki, amennyi belefér.
A két férfi az időjárásról, a horgászatról, aztán megint az
időjárásról fecsegett, amíg a tartály meg nem telt.
– Hát akkor jó napot maguknak! – búcsúzott Jumpin’, és
eloldotta a csónak zsinórját.
A papa lassan visszapöfögött a fénylő tengerre – a napnak
kevesebb időbe telt felfalni a ködöt, mint Jumpin’-nak feltölteni
a tartályt. Megkerültek egy fenyvessel borított félszigetet, és
több kilométeren át haladtak Barkley Cove-ig, ahol a papa a
városi móló rovátkolt gerendáihoz kötötte ki a csónakot.
Halászok szorgoskodtak mellettük, halakat pakoltak, zsinórokat
kötöztek.
– Énszerintem most az étteremben eszünk – jelentette ki a
papa, és elindult a Barkley Cove-i falatozó felé. Kya még sose
evett étteremben, sose tette be a lábát ilyen helyre. A szíve vadul
kalapált, lesöpörte a rászáradt sarat a kinőtt kantáros nadrágról
és lesimította kócos haját. Amikor a papa benyitott, a vendégek
kezében megállt a villa. Pár férfi halványan biccentett a papa
felé – a nők homlokráncolva fordították el a fejüket. Egyikük
felhorkant.
– Biztos nem tudják elolvasni a feliratot, hogy Belépés ingben
és cipőben.
A papa intett Kyának, üljön le a mólóra néző kis asztalhoz. A
kislány nem tudta elolvasni az étlapot, de az apja a nagyját
elmondta neki, ő pedig rántott csirkét rendelt, krumplipürével,
barnamártással, fehérbabbal, és mellé olyan könnyű pogácsát,
mint a frissen szedett gyapot. Az apja rántott garnélát, sajtos
kukoricamálét, sült okrát és sült zöldparadicsomot evett. A
pincérnő egy edényben jégkockán hűtött, formázott vajat, egy
kosárban pedig kukoricakenyeret és pogácsát hozott az
asztalukhoz, meg annyi jeges teát, amennyi csak beléjük fért. A
desszert szedres morzsasütemény volt fagylalttal. Kya úgy
jóllakott, hogy azt hitte, rosszul lesz, de arra gondolt, ezért
megéri.
Miközben a papa a kasszánál állt és fizetett, Kya kilépett a
járdára, ahol érződött a halászhajók öblöt megülő bűze. A
kezében a maradék csirke és pogácsa zsíros szalvétába
csomagolt maradékát szorongatta. A kantáros nadrág zsebét
teletömte a sós keksszel, amit a pincérnő hagyott az asztalukon,
elvitelre.
– Szia! – Kya egy vékony hangot hallott a háta mögül, és
amikor megfordult, egy négy év körüli, szőke fürtös kislány
nézett fel rá. Világoskék ruhát viselt, és a kezét nyújtotta. Kya az
apró kézre meredt: puha volt és pufók, és talán a legtisztább
dolog, amit eddig életében látott. Ez a kéz még sose mosott
lúgszappannal, és kagyló után se kotort a sárban. Kya a kislány
szemébe nézett, és ő is csak egy gyereknek látszott benne.
A szalvétát áttette a bal kezébe, a jobb kezét pedig lassan a
kislány keze felé nyújtotta.
– Hé, te, takarodj onnét! – Mrs. Teresa White, a metodista
lelkész neje rontott ki a Buster Brown cipőbolt ajtaján.
Barkley Cove-ban a vallás is kemény volt és rágós. Egy ilyen
apró településen is négy felekezet működött, kizárólag a fehér
lakosság számára; a feketéknek ezen kívül még három másik
felekezetük volt.
A lelkészek és prédikátorok, valamint a feleségek persze
mind köztiszteletnek örvendtek a faluban, és mindig ennek
megfelelően öltözködtek és viselkedtek. Teresa White gyakran
viselt pasztellszínű szoknyát fehér blúzzal, és színben hozzáillő
magas sarkú cipővel és táskával.
Most kisietett a boltból a lánya után és felkapta. Ellépett
Kyától, letette a gyereket a járdára, és odaguggolt melléje.
– Meryl Lynn, drágám, ne menj annak a lánynak a közelébe,
hallod-e? Csupa mocsok!
Kya nézte, ahogy az anya ujjai végigsimítanak a kislány
fürtjein, és az sem kerülte el a figyelmét, mennyi ideig néznek
egymás szemébe.
Egy nő lépett ki a Piggly Wigglyből és sietett oda hozzájuk.
– Jól vagy, Teresa? Mi történt? Az a lány talán piszkálta
Meryl Lynnt?
– Még időben észrevettem! Köszönöm, Jenny. Jó lenne, ha ez
a népség nem járna be a városba. Most nézd meg! Mocskos!
Undorító. Itt kering a gyomorinfluenza a városban, és biztos,
hogy ők hurcolták be. Tavaly pedig kanyarót terjesztettek, és az
már komoly dolog. – Teresa elindult, a gyerek kezét szorítva.
Ekkor a papa szólalt meg Kya háta mögött, a kezében egy
barna papírzacskót tartott, benne sörrel.
– Hát te meg mit csinálsz itten? Gyere már, indulni kell! Jön
az apály. – Kya sarkon fordult és követte, és miközben hazafelé
tartottak a mocsáron át, az anya és a gyerek fürtös haját és
szemét látta maga előtt.
A papa időnként most is eltűnt, néha napokig nem jött haza,
de nem olyan gyakran, mint előtte. És amikor megjelent, már
nem esett össze részegen, hanem evett és beszélt. Egyik este
römiztek, az apja nagyokat horkantva nevetett, amikor Kya
nyert, ő pedig a kezét a szája elé kapva kuncogott, ahogy a
hétköznapi kislányok szoktak.

VALAHÁNYSZOR KYA LELÉPETT a tornácról, végignézett a

gyalogösvényen, és arra gondolt, hogy a vad lilaakác virága
ugyan már fakul így tavasz végén, az anyja pedig az előző nyár
végén ment el, de lehet, hogy épp most pillantja majd meg,
ahogy hazafelé közeledik a homokos gyalogúton. Most is a
krokodilmintás műbőr magas sarkúját viseli. Most, hogy a
papával együtt horgásznak és beszélgetnek, talán újra
megpróbálhatnának egy család lenni. A papa mindannyiukat
verte, leginkább akkor, amikor berúgott. Pár napig elviselhető
volt – ilyenkor együtt ették a csirkeragut, egyszer még
papírsárkányt is eregettek kinn a parton. Azután ivott, ordított,
ütött. Néhány ilyen eset emléke élesen megmaradt benne. A
papa egyszer a konyhafalnak lökte a mamát, és addig ütötte,
amíg a mama össze nem csuklott a padlón. Kya zokogott, és
megérintette a papa karját, hogy hagyja abba. Az apja
megragadta a vállát, ráordított, tolja le a farmernadrágját és a
bugyiját, és hajoljon a konyhaasztalra. Sima, gyakorlott
mozdulattal rántotta elő a nadrágszíját, és azzal verte el. Kya
persze emlékezett a csupasz hátsójába hasító éles fájdalomra is,
de furcsamód még ennél is élénkebben és részletesebben tudta
felidézni a sovány bokájára lecsúszott nadrág redőit. És a
mamát, aki a tűzhely melletti sarokban kuporogva kiabált. Kya
nem tudta, min veszekedtek.
De ha a mama most, hogy a papa rendesen viselkedik,
visszajönne, talán újrakezdhetnék. Kya sose hitte volna, hogy a
mama fog elmenni és a papa marad. De azt is tudta, hogy az
anyja biztos nem örökre ment el – ha ott van valahol a
nagyvilágban, visszajön. Most is látta maga előtt a telt, piros
ajkakat, ahogy a mama a rádióból szóló zenére énekelt, és
hallotta a hangját: „Figyeld csak Mr. Orson Wellest, így beszél
egy igazi úriember! Ne mondj olyanokat, hogy há’ mos’ mé’, ejtsd
ki rendesen a szavakat.”
A mama olajjal és akvarellel festette a torkolatvidéket, a
naplementéket, olyan élénk színekkel, mintha magát a tájat látta
volna az ember. Magával hozott ide pár festő- és rajzkelléket, és
időnként vett ezt-azt a Kress-féle háztartási boltban is. A mama
néha megengedte Kyának, hogy ő is rajzoljon a Piggly
Wigglyből hazahozott barna papírzacskókra.

A HORGÁSZÁSSAL TÖLTÖTT NYÁR elmúltával, szeptember elején az

egyik hőségtől sápadt délutánon Kya elsétált a postaládához a
gyalogút végébe. Hirtelen megdermedt, amikor a szórólapok
között egy kék borítékot pillantott meg, a mama takaros
kézírásával megcímezve. A juharfa levelei közül néhány már
olyan árnyalatúra sárgult, mint amikor az anyja elment. Ennyi
idő telt el minden nyom nélkül, és most itt egy levél. Kya
rámeredt, a fény felé tartotta, az ujjaival végigsimított a dőlt
betűs, tökéletes kézíráson. A szíve majdnem kiugrott a
mellkasából.
– A mama életben van! Él valahol! De akkor miért nem jött
eddig haza?
Eszébe jutott, hogy felbontja a levelet, de csak egyetlen szót
tudott biztonsággal kiolvasni, a saját nevét, az pedig nem állt
rajta a borítékon.
A viskóhoz rohant, de a papa már elment valahová a
csónakkal. Így hát a sótartónak támasztotta a levelet az asztalon,
ahol az apja biztosan észreveszi majd. Miközben homoki babot
forralt össze hagymával, szemmel tartotta a borítékot, nehogy
nyoma vesszen.
 Szinte másodpercenként hajolt oda a konyhaablakhoz, hátha
meghallja a csónakmotor berregését. Aztán egyszerre ott volt a
papa, felfelé sántikált a lépcsőn. Kyának minden bátorsága
elszállt, elrohant az apja mellett, visszakiabált neki, hogy a
budira megy, és hamarosan kész a vacsora. Kalapáló szívvel,
görcsbe rándult gyomorral állt a bűzös latrina fölött. A
deszkaülőkén egyensúlyozva nézte az ajtó résén belátszó
holdsarlót, és nem igazán tudta, mire számítson.
Azután kivágódott a tornác ajtaja, és látta, hogy a papa gyors
léptekkel a lagúna felé igyekszik. Egyenesen a csónak felé
tartott, a kezében egy butykossal, és elindult. Kya visszarohant a
háza, be a konyhába, de a levélnek nyoma veszett. Kirántotta a
komód fiókjait az apja szobájában, átkutatta a ruhásszekrényét.
– Az a levél az enyém is! Épp annyira az enyém, mint a tied!
Visszament a konyhába, belenézett a szemetesbe, és
megtalálta a levél még most is kéklő peremű, elhamvadt
darabkáit. Egy kanállal összekotorta és az asztalra tette őket:
megfeketedett kék papírfoszlányok apró kupacát. Apránként
átnézte a szemetest – talán néhány szó lepottyant egészen az
aljára. De nem talált egyebet, csak a hagymahéjra tapadt hamu
törmelékét.
A bab még mindig ott rotyogott a lábosban, Kya leült az
asztalhoz, és a kis kupacra meredt.
– A mama hozzáért ehhez. A papa talán majd elmondja,
hogy mit írt. Ne légy már ostoba, előbb fog piros hó esni.
Még a bélyeg is elégett. Most már sose fogja megtudni, hol
van a mama. A hamut egy kis üvegbe kotorta és az ágya mellé
tette, egy szivarosdobozba rejtve.
A PAPA AZNAP ÉJJEL nem jött haza, és másnap se, és amikor végül
megérkezett, megint a régi iszákos alak tántorgott be az ajtón.
Amikor Kya összeszedte a bátorságát és megkérdezte, mi állt a
levélben, az apja ráförmedt:
– Há’ mos’ mé’? Uccse jön vissza az anyád, úgyhogy felejtsed
el! – Azzal a kezében a butykossal elbotorkált a csónak felé.
– Nem igaz! – kiabálta Kya az apja után ökölbe szorított
kézzel. Nézte, ahogy elmegy, és még az üres lagúna felé
ordította azt is: – És ejtsd ki rendesen a szavakat!
Később aztán sokat töprengett azon, hogy inkább neki kellett
volna felbontania a levelet, a papának meg se mutatni. Akkor
megmenthette volna a szavakat, hogy egy nap majd elolvassa,
az apja pedig jobban járt volna, ha nem tudja meg, mit áll a
levélben.
A papa soha többé nem vitte magával horgászni. Az
enyhülés csupán átmenetinek bizonyult. Az alacsony felhők
szétváltak, rövid ideig napfényben úszott a világ, de aztán
sötéten és szorosan újból összezárultak.

KYA NEM EMLÉKEZETT, hogyan kell imádkozni. Vajon az számít,

hogyan tartja az ember a kezét, vagy az, hogy milyen erősen
hunyorog?
– Talán ha imádkozom, akkor hazajön a mama meg a Jodie.
Az az élet még a sok kiabálással meg a veszekedéssel együtt is
jobb volt, mint ez a csomós-málés mostani.
Egyházi énekek félrehallott foszlányait dúdolgatta magában
– „és Ő velem jár, amikor a rózsa harmatos”[5] –, mindent, amire
emlékezett a kis fehér templomból, ahová a mama néhányszor
magával vitte. Az utolsó látogatásuk a mama távozása előtti
húsvét vasárnapján volt, de az ünnepről Kyának csak a kiabálás
meg vér jutott eszébe, hogy valaki elesett, meg hogy ő és a
mama futottak, úgyhogy inkább igyekezett nem gondolni rá.
Átnézett a fák közt a konyhakertbe, ahol a mama kukoricát
meg tarlórépát termesztett, de most már felverte a gaz. Hogy
harmatos rózsa nem nőtt benne, az egyszer biztos.
– Ne törődjél vele. Ebbe a kertbe nem jár semmiféle isten.
 10.

Csak fű a szélben

1969

A HOMOK JOBBAN ŐRZI a titkot a sárnál. A seriff leparkolt a

tűztoronyhoz vezető út elején, nehogy valaki ráhajtson az
esetleges bizonyítékra, amiből kiderülhet, hogy az állítólagos
gyilkosság éjszakáján kocsival járt ott valaki. De miközben
végiggyalogoltak az úton újabb kocsinyomok után kutatva, a
homokszemek alaktalan mélyedésekké álltak össze minden
egyes lépésük után.
A sáros gödrökben és a tornyot körülvevő mocsaras részen
viszont történetek sokasága tárult eléjük: korábban egy
mosómedve járkált fel-alá az iszapban négy kölykével együtt;
egy csiga húzott csipkés mintát maga után, amit egy medve
felbukkanása zavart meg; és egy apró teknős feküdt korábban a
hűvös sárban, a hasa sima, sekély mélyedést hagyott.
– Ez világos, mint a nap, de a mi két kocsinkon kívül nem
járt itt semmiféle jármű.
– Én nem tudom – felelte Joe. – Nézze csak ezt az egyenes
peremet itt, aztán meg a kis háromszöget! Éppenséggel lehet
egy cipőtalp nyoma is.
– Nem, szerintem az egy pulyka volt, aztán egy őz is
rálépett, attól olyan szabályos.
 Újabb negyedóra elteltével a seriff megszólalt.
– Gyalogoljunk már ki ahhoz a kis öbölhöz! Nézzük meg,
hátha csónakkal jött ide valaki, nem kocsival.
Félretolták az arcukba lógó, átható illatú mirtuszágakat, és
elsétáltak az apró öbölig. A nedves homokon rákok, gémek és
szalonkák nyoma látszott, de emberi nyom nem.
– Ezt nézze csak! – Joe egy szétzilált homokszemekből
összeálló, szinte tökéletes félkört formázó, jókora mintázatra
mutatott a parton. – Lehet, hogy ez egy kerek orrú csónak
lenyomata, amit itt húztak a partra.
– Nem. Nézd csak meg, a szél fújta ide-oda azt a hosszú,
törött mocsári füvet. Az rajzolta ezt a félkört. Csak a fű a
szélben.
Körbenéztek. A félhold alakú, homokos partszakasz többi
részét törött kagylóhéjak, rákfélék páncéldarabkái és ollói
borították vastag rétegben. Titkot legjobban a kagylóhéjak
tudnak tartani.
 11.

Teli zsákok

1956

E ZERKILENCSZÁZÖTVENHAT TELÉN, AMIKOR Kya tízéves lett, a papa

egyre ritkábban bukkant fel bicegve a viskónál. Hetek teltek
el úgy, hogy nem gurult whiskeysüveg a padlón, senki nem
hevert öntudatlanul az ágyon, és nem volt hétfői pénz se. Kya
folyton azt várta, hogy elősántikál a fák közül, kezében a
butykossal. Egy holdtölte, majd egy újabb telt el azóta, hogy
utoljára látta.
A juharfák és a pekándiófák csupasz ágaikkal a szürke
égbolt felé nyújtóztak, és a szűnni nem akaró szél minden
örömöt elfújt, amit a téli napsütés széthintett a sivár tájon. A
haszontalan, mindent kiszárító szél egy kiszáríthatatlan, örökké
csatakos vidéken.
A tornác lépcsőjén ült és végiggondolta a dolgot. Egy
szóváltás póker közben könnyen végződhetett azzal, hogy az
apját összeverték és a mocsárba hajították egy hideg, esős
éjszakán. Az is lehet, hogy egyszerűen csak merev részegre itta
magát, eltévedt az erdőben, és arccal zuhant bele egy mocsaras
holtágba.
– Énszerintem végleg elment.
Addig harapta az ajkát, míg belefehéredett. Más volt ez, mint
az a fájdalom, amit akkor érzett, amikor a mama elment –
igazából nehezére esett gyászolni. De a tökéletes egyedüllét
olyan hatalmas érzés volt, hogy valósággal visszhangzott, a
hatóság pedig bizonyára rájön majd, és elviszik. Azt kell
színlelnie, még Jumpin’ előtt is, hogy a papa életben van.
És most már nem lesz több hétfői pénz se. Az utolsó pár
dollárból még hetekig kihúzta, darán, főtt kagylón élt, meg azon
a pár tojáson, amit a sovány tyúkok még néha tojtak. A
készletekből nem maradt más, csak pár szál gyufa, egy
szappandarab, meg egy kevés kukoricadara. Egy maroknyi
gyufával nem húzza ki a telet. Anélkül nem tudja megfőzni a
darát magának, a sirályoknak meg a csirkéknek.
– Én nem tudom, hogy kell élni dara nélkül.
De bárhová is tűnt a papa, legalább gyalog ment oda,
gondolta magában Kya. Ott volt neki a csónak.
Persze muszáj lesz más módot találni arra, hogy élelmet
szerezzen, de egyelőre elhessegette a gondolatot. Miután péppé
tört és a sütőporos kekszre kent főtt kagylót evett vacsorára,
átlapozta a mama szeretett könyveit, és azt játszotta, hogy mesét
olvas. De olvasni még tízesztendősen sem tudott.
A petróleumlámpa fénye hamarosan pislákolni kezdett és
kialudt. Az egyik percben még ott volt a világ puha fényköre,
azután pedig sötétség támadt. Kya csodálkozó hangot hallatott.
Mindig a papa vásárolta a petróleumot és ő töltötte fel a lámpát,
így Kya bele se gondolt, mivel működik. Amíg sötét nem lett.
Pár percig ült, próbált világosságot csiholni a maradékból,
de szinte semmi nem maradt. Azután a fridzsider lekerekített
tömege és az ablakkeret lassan testet öltött a homályban, és Kya
addig tapogatózott a konyhapulton, amíg egy gyertyacsonkra
nem bukkant. Ha meggyújtja, azzal elpazarol egy gyufát, és már
csak öt darab maradt. De a sötétség ellen muszáj volt sürgősen
tenni valamit.
Egy sercenés. Meggyújtotta a gyufát, majd a gyertyát, és a
feketeség visszahúzódott a sarkokba. De eleget látott belőle
ahhoz, hogy tudja, muszáj fénynek lennie, a petróleum pedig
pénzbe kerül. Szaporán kapkodta a levegőt.
– Talán be kéne gyalogolni a városba, feladni magamat a
hatóságnak. Azok legalább adnának enni, meg iskolába
küldenének.
De egy percnyi töprengés után újra megszólalt.
– Nem, én nem hagyhatom itten a sirályokat, a gémet, meg a
viskót. A mocsáron kívül nincsen énnekem családom.
A lassan kihunyó gyertya fényében hirtelen támadt egy
ötlete. Másnap reggel a szokásosnál korábban kelt, még apály
idején, felvette a kantáros nadrágját, és egy vödörrel, egy késsel,
meg néhány üres vászonzsákkal felszerelkezve nekivágott. Az
iszapban guggolva gyűjtötte a feketekagylókat az ingovány
szélén, úgy, ahogy a mama tanította, és négyórányi térden
csúszás után volt két teli zsákja.
A lassú nap épp kibukkant a tengerből, amikor a sűrű
ködben odaért a csónakkal Jumpin’ benzinkútjához és
vegyeskereskedéséhez. Az öreg a közeledtére felállt.
– Üdv, Ms. Kya, tán benzin kéne?
Kya leszegte a fejét. Azóta nem beszélt senkivel, amióta
utoljára a Piggly Wigglyben járt, és kezdett kijönni a
gyakorlatból.
 – Talán benzin. De attól függ. Hallom, hogy maga megveszi
a kagylót, és énnekem van itten valamennyi. Tud készpénzt
fizetni érte, meg némi benzint ráadásnak? – bökött a zsákokra.
– Bizony ám, az úgy jó lesz. Friss a kagyló?
– Hajnal előtt ástam ki. Az imént.
– No, jól van. Ötven centet tudok adni az egyik zsákér’, teli
tank benzint a másikér’.
Kya halványan elmosolyodott. Igazi pénz, amit ő maga
keresett.
– Köszönöm. – Ennyit felelt csak.
Amíg Jumpin’ megtankolta a csónakot, Kya belépett a mólón
álló apró boltba. Eddig be se nézett ide, mivel a Pigglyben
vásárolt, de most látta, hogy a csali és a dohány mellett gyufát,
zsírt, szappant, szardíniát, virslit, darát, sütőporos kekszet,
vécépapírt és petróleumot is árul. Nagyjából mindent a világon,
amire neki szüksége lehet. A pulton öt négyliteres üveg állt
cukorkával tele – selyemcukorral, robbanócukorkával,
karamellás nyalókával. Ennyi cukorkát még életében nem látott.
A kagylóért kapott pénzen vett gyufát, egy gyertyát, és
kukoricadarát. A petróleumnak meg a szappannak várni kellett
a következő teli zsákig. Minden akaraterejét össze kellett
szednie, hogy gyertya helyett ne karamellás nyalókát
vásároljon.
– Hány zsákkal venne egy héten? – tette fel a kérdést az
öregnek.
– Nohát, üzletelni fogunk? – nevetett Jumpin’ a maga
jellegzetes módján, csukott szájjal, hátravetett fejjel. – Úgy
húszkilónyit, két-három naponta. De mások is hozzák ám. Ha
idehozza, Ms. Kya, de énnekem már van belőle, akkor bizony
nem veszem át. Aki előbb jön, azét veszem meg. Másképp nem
megy.
– Jól van. Köszönöm, énnekem jó lesz így. Viszlát, Jumpin’! –
Azután még hozzátette: – Amúgy a papa üdvözletét küldi
magának.
– No, ha úgy van, akkor jól van. Én is minden jót kívánok
őneki. Viszlát magának is, Ms. Kya! – Jumpin’ szélesen
mosolygott rá, miközben elindult. Kya kis híján maga is
visszamosolygott. Maga tankolta a benzint és vásárolt be – most
már igazi felnőtt. Később, amikor a viskóban kipakolta a
kevéske holmit, egy sárga-piros csomagolású meglepetés virított
a zacskó alján. Annyira azért még nem volt felnőtt, hogy ne
örüljön a karamellás nyalókának, amit Jumpin’ csempészett a
csomagba.
Hogy megelőzze a többi kagylóárust, Kya gyertya fényénél
vagy holdvilágnál indult ki a lápra, az árnyéka ott imbolygott a
csillogó homokon, és éjjel gyűjtötte össze a feketekagylókat.
Osztrigát is gyűjtött, és néha kint aludt a szabad ég alatt, a
vízmosások mellett, hogy már pirkadatkor ott lehessen Jumpin’-
nál. A kagylópénz sokkal megbízhatóbbnak bizonyult a hétfői
pénznél, és általában sikerült megelőznie a többi eladót.
Többé nem járt a Pigglybe, ahol Mrs. Singletary folyton arról
faggatta, miért nincs iskolában. Előbb-utóbb lecsapnak rá és
elhurcolják. Eléldegélt a Jumpin’-nál vásárolt élelmiszerből és
annyi kagylója volt, hogy meg se bírta enni mindet. Nem is volt
rossz, ha az ember beledobta a máléba, és a
felismerhetetlenségig összezúzta. És szemük se volt, hogy úgy
nézzenek rá, mint a halak.
 12.

Aprópénz és dara

1956

A ZUTÁN, HOGY A PAPA elment, Kya még hetekig felnézett,

valahányszor károgni kezdtek a varjak – talán ők látják az
apját az erdőben sántikálni. Minden furcsa zajra felkapta a fejét,
ha fújt a szél, fülelt, hátha jön valaki. Bárki. Még az
iskolalátogatási felelős elől is jó móka lenne elfutni.
Leginkább a horgászfiút kereste. Az évek során párszor látta
a távolból, de hétesztendős kora óta, azaz három éve nem
beszélt vele, azóta, amióta a fiú hazavezette a lápon át. Ő volt az
egyetlen a világon, akit Kya ismert, Jumpin’-t és a bolti eladókat
leszámítva. Valahányszor végigsiklott a csatornákon, őt kutatta.
Egyik reggel épp egy zsinegfűvel benőtt torkolaton kelt át,
amikor meglátta a nádasban a fiú csónakját. Tate most egy
másik baseballsapkát viselt és magasabb volt, de Kya ötven
méter távolságból is felismerte a szőke fürtöket. Leállította a
motort, csendesen besiklott a magas fű közé, és onnan leste a
fiút. Megmozdította az ajkát, eszébe jutott, hogy odamegy hozzá
és megkérdi, fogott-e halat. Úgy tűnt, a papa és mindenki más
erről beszél, ha összetalálkoznak a lápon: „No, van kapás?
Mozdul a csali?”
De csak meredten bámult, nem mozdult. Egyszerre érzett
erős vonzást és erős taszítást, így hát nem moccant, maradt egy
helyben. Végül lassan elindult hazafelé, és közben a szíve
majdnem kiugrott a mellkasából.
Valahányszor meglátta a fiút, ugyanez történt: úgy figyelte,
ahogy a gémeket szokta.
Még mindig gyűjtötte a tollakat és a kagylóhéjakat, de sósan,
homokosan otthagyta őket a bejárati téglalépcsőn. A napok egy
részét tétlenül töltötte, miközben az edények egyre csak gyűltek
a mosogatóban, a kantáros nadrágot pedig minek kimosni, ha
úgyis sáros lesz megint? Már régóta a testvérei levetett ruháit
hordta. Minden ingén lyukak tátongtak. Cipője pedig sosem is
volt.
Egyik este Kya leemelte a drót vállfáról a rózsaszín-zöld
virágmintás nyári ruhát, amit a mama mindig a templomba vett
fel. Évek óta simogatta ezt a gyönyörűséget – az egyetlen ruhát,
amit a papa nem égetett el –, és most megtapogatta az apró
rózsaszín virágokat. A ruha elején egy folt éktelenkedett, egy
megfakult barna paca a vállpánt alatt, talán vér lehetett. De már
alig látszott, kifakult, ahogy a többi rossz emlék is.
Kya áthúzta a fején a ruhát, és megigazgatta sovány testén.
A ruha szegélye majdnem a földig ért – ez így nem lesz jó.
Levette és visszaakasztotta a vállfára, hogy ott várjon még
néhány évet. Kár lenne levágni és kagylószedéshez hordani.
Néhány nappal később csónakkal kiment Point Beachre, a
Jumpin’ benzinkútjától több kilométerre délre húzódó, fehér,
homokos partszakaszra. Az idő, a hullámzás és a szél hosszúkás
földnyelvet alakított ki, ahol több kagylóhéj gyűlt össze, mint
másutt, és Kya korábban már talált itt ritka példányokat.
Kikötötte a csónakot a déli csücsökben, elindult észak felé, és
közben keresgélt. Hirtelen távoli hangfoszlányok ütötték meg a
fülét – éles, izgatott hangok.
Azonnal felrohant a partról az erdőbe, ahol egy irdatlan
vastag törzsű tölgyfa állt térdig a trópusi páfrányok között.
Ennek rejtekéből figyelte, ahogy egy csapat gyerek közeledik a
homokon, néha beszaladtak a hullámok közé, a tajtékot
rugdosták. Az egyik fiú előreszaladt, egy másik focilabdát
hajigált. Színes, mintás sortjukban színpompás madaraknak
látszottak a fehér homokon, az évszakváltást jelezték. A nyár
közeledett Kya felé a parton.
Amikor közelebb értek, a tölgyfához lapult és onnan lesett
ki. Öt lány és négy fiú, mind kicsit idősebbek nála, tizenkét év
körüliek. Chase Andrewst megismerte, ő volt az, aki a labdát
hajigálta a fiúknak, akikkel folyton együtt lógott.
A lányok – Magassoványszőke, Lófarkasszeplős,
Rövidfeketehajú, Mindiggyöngysorthord és Kerekarcúpufók –
lemaradtak mögöttük, lassabban sétáltak és közben kacarásztak.
Kyának úgy tetszett, a hangjuk olyan, mint a szélcsengő. Ahhoz
túl kicsi volt, hogy a fiúk érdekeljék – a lányokra szegezte a
tekintetét. Együtt guggoltak le és nézték, ahogy egy rák
féloldalasan iszkol a homokon. Nevetve dőltek egymás
vállának, és végül egymás hegyén-hátán elterültek a homokban.
Kya az ajkába harapott, miközben figyelte őket. Azon
tűnődött, milyen érzés lehet köztük lenni. A vidámságuk szinte
látható aurát vont köréjük a mélykék égbolt alatt. A mama azt
mondta, a nőknek nagyobb szükségük van egymásra, mint a
férfiakra, de azt sose mondta el, hogyan lehet bejutni a falkába.
Mélyebbre húzódott az erdőben, és az óriási páfrányok mögül
nézte a gyerekeket, akik visszaindultak a parton arra, amerről
jöttek, és végül már csak apró pöttyök voltak a homokban.

A HAJNAL FELIZZOTT a szürke felhők mögött, mire Kya odaért

Jumpin’ mólójához. Az öreg a fejét rázva lépett ki a kis boltból.
– Igen sajnálom, Ms. Kya – szólalt meg. – De megelőztek.
Már megvan a heti kagylóadagom, nem bírok többet venni.
Kya leállította a motort és a csónak az egyik cölöpnek
ütközött. Ez volt a második hét, hogy megelőzték. A pénze
elfogyott, semmit nem tudott vásárolni. Csak némi aprópénz és
dara maradt.
– Ms. Kya, muszáj lesz más módot is találni a pénzkeresetre.
Nem szabad mindent egy lóra feltenni.
Odahaza a kislány leült a lépcsőre gondolkodni, és újabb
ötlete támadt. Nyolc órán át horgászott, azután a húsz halból
álló zsákmányt sós vízbe áztatta éjszakára. Hajnalban sorban
felrakosgatta őket a papa régi füstölőjének polcaira, tüzet rakott
benne, és zöld ágakat dobott rá, ahogy egykor a papa.
Kékesszürke füst gomolygott ki a kéményen és a fal repedésein.
Az egész viskó pöfékelt.
Másnap felment Jumpin’-hoz, és a csónakban állva elé
tartotta a vödrét. Szétesőfélben levő, apró keszegek és pontyok
szánalmas gyűjteménye volt benne.
– A füstölt halat átveszed, Jumpin’? Hoztam egy keveset.
– A mindenségit, Ms. Kya! Megmondom, mi lesz: átveszem
őket bizományba. Ha eladom őket, megkapod a pénzt, ha nem,
visszakapod a halat, úgy, ahogy van. Jó lesz így?
 – Jó lesz, köszönöm, Jumpin’.

AZNAP ESTE JUMPIN’ a homokos ösvényen gyalogolt hazafelé a

holtág ingoványára és az iszapos talajra épült, viskókból,
melléképületekből, és néhány valódi házból álló Colored Town
felé. A házak az erdő mélyén, elszórtan álltak, a tengertől
távolabb, itt nem mozdult a levegő, és a helyiek szerint több volt
a szúnyog, „mint egész Georgia államba’”.
Öt kilométer után már érezte a tűzhely füstjének szagát a
fenyőfák között, és meghallotta az unokái hangját. A Colored
Townban nem voltak utak, erdei ösvények vezettek a családok
lakhelyéhez. Jumpin’ háza igazi ház volt, ő meg az apja építették
fenyőgerendákból, a keményre döngölt udvart deszkakerítés
vette körül, és termetes felesége, Mabel mindig olyan ragyogó
tisztára seperte, mintha padló volna. Egyetlen kígyó sem
juthatott harminc méternél közelebb a lépcsőhöz, mert Mabel
kapája lecsapott rá.
Kijött a házból, és szokás szerint mosolyogva üdvözölte a
férjét, Jumpin’ pedig átnyújtotta neki a Kya füstölt halaival teli
vödröt.
– Hát ez meg micsoda? – tudakolta az asszony. – Ilyet még a
kutyák se ásnak ki és hurcolnak haza!
– Megint az a leány, a Ms. Kya hozta. Néha nem ő ér oda
elsőnek a kagylóval, hát erre most elkezdett halat füstölni. Azt
akarja, hogy én árusítsam.
– Uramatyám, valamit tenni kell azzal a gyermekkel! Ezt a
halat senki se fogja megvenni, de azért hallevest tudok belőle
főzni. A templomban össze tudnának szedni pár ruhát, meg más
holmit neki. Majd aszondjuk, van egy család, akik ruhát adnak
cserébe a halért. Mekkora a mérete?
– Éntőlem kérded? Hát sovány. Annyit mondhatok, hogy
sovány, mint a gebe. Biztos megint ott lesz már kora hajnalba’.
Egy vasa sincsen.

MIUTÁN KYA REGGELIRE megette a felmelegített kagylós

kukoricamálét, átpöfögött Jumpin’-hoz megtudakolni, lett-e
pénz a füstölt halból. Az évek során mindig csak az öreget és a
vásárlókat látta a boltban, de most, ahogy lassan közeledett,
látta, hogy egy nagydarab fekete asszony söpri fel a mólót,
mintha csak konyhapadló volna. Jumpin’ a bolt falának dőlve
üldögélt a székében, és számolgatott a főkönyvében. Amikor
meglátta Kyát, talpra ugrott, és integetett neki.
– Jó reggelt! – szólt vissza Kya halkan, és szakértő
mozdulatokkal kikötött.
– Üdv, Ms. Kya! Van itten valaki, akinek be akarlak mutatni.
Ez itten a nejem, a Mabel. – Mabel odaállt a férje mellé, így
amikor Kya a mólóra lépett, rögtön szemközt találta magát vele.
Mabel odanyúlt, megfogta Kya kezét, gyengéden tartotta, és
így szólt:
– Nagyon örvendek, hogy megismerhettelek, Ms. Kya! A
Jumpin’ elmesélte, micsoda derék leány vagy. A legügyesebb
osztrigagyűjtők egyike.
Annak ellenére, hogy a kertet kapálta, a nap felét főzéssel
töltötte, valamint mosott és ruhát foltozott a fehéreknek, Mabel
keze meglepően puha volt. Kya ott hagyta az ujjait a bársonyos
szorításban, de nem tudta, mit feleljen.
 – No, mármost, Ms. Kya, van egy család, akik ruhákat meg
egyéb holmikat adnának cserébe a füstölt haladért.
Kya bólintott. Maga elé mosolygott. Azután megkérdezte:
– No és benzint a csónakomba?
Mabel kérdő tekintettel nézett Jumpin’-ra.
– Nohát – felelte az öreg –, adok én neked ma, mert tudom,
hogy nincsen pénzed. De hozd csak a kagylót meg a többit,
amikor csak tudod.
Mabel vette át a szót erős hangján:
– Uramatyám, te gyermek, ne aggódjál az ilyen apróságok
miatt! Inkább mutassad csak magadat! Látnom kell, mekkora a
méreted, hogy meg tudjam mondani nekik. – Bekísérte a lányt
az apró bolthelyiségbe. – Üljél csak le ide, és mondjad, milyen
ruhákra, meg egyéb holmira volna szükséged.
Miután megtárgyalták a listát, Mabel körberajzolta Kya lábát
egy barna papírzacskón, és így szólt:
– No, gyere vissza holnap, és itt vár majd téged egy csomag.
– Nagyon köszönöm, Mabel – felelte Kya, és még halkan
hozzátette: – Van még más is. Találtam pár csomag régi
vetőmagot, de nem értek a kertészkedéshez.
– Nohát! – Mabel hátradőlt, és mély hangon felnevetett, úgy,
hogy még a méretes keble is rázkódott tőle. – A kerthez én aztán
értek. – Minden lépést részletesen elmagyarázott, azután
felnyúlt a polcon tartott konzervdobozokba és magokat vett elő:
cukkinit, paradicsomot és sütőtököt. Mindegyiket papírba
csomagolta, és a tetejére rárajzolta a növényt. Kya nem tudta,
Mabel ezt azért csinálja, mert nem tud írni, vagy mert tudja,
hogy ő nem tud olvasni, de mindkettejüknek jó volt így.
 A lány köszönetet mondott nekik, azután beszállt a
csónakjába.
– Örülök, hogy segíthetek, Ms. Kya! Akkor holnap gyere
vissza a holmikért! – felelte Mabel.
Kya még aznap délután elkezdte felkapálni a sorokat ott,
ahol egykor a mama konyhakertje volt. A kapa fémesen
csattogott, ahogy végighaladt a sorokon, földszag terjengett, és
rózsaszínű giliszták fordultak ki a talajból. Aztán egy másfajta
csattanást hallott, lehajolt, és megtalálta a mama egyik régi,
fémből és műanyagból készült hajcsatját. Gyengéden a
nadrágjába törölgette, végül minden piszok lejött róla. Mintha
az olcsó kis tárgyban tisztábban tükröződött volna a mama
piros szája és sötét szeme, mint az elmúlt évek során. Kya
körbenézett – a mama biztos épp most jön felfelé a gyalogúton,
hogy segítsen felásni a földet. Végre itthon van. Ritkaság volt az
ilyen nagy csend – még a varjak is elnémultak, Kya a saját
lélegzetét is hallotta.
Hátrasimította a haját, és a bal füle fölé tűzte a csatot. A
mama talán sose jön haza. Talán vannak álmok, amiknek el kell
enyészniük. Felemelte a kapát és darabokra zúzott vele egy
kemény agyaggöröngyöt.

AMIKOR KYA MÁSNAP reggel felpöfögött Jumpin’ mólójához, az

öreget egyedül találta. Az is lehet, hogy csak képzelte a feleség
termetes alakját és jószándékú ötleteit. De a mólón egyszer csak
meglátott kétdoboznyi holmit, Jumpin’ pedig széles vigyorral
bökött feléjük.
– Szép jó reggelt, Ms. Kya! Ez itten a tied.
 Kya kiugrott a mólóra és a telepakolt dobozokra meredt.
– No, rajta! – nógatta Jumpin’. – Ez itten mind a tied.
Kya kantáros nadrágokat, farmereket húzott elő óvatosan, és
igazi blúzokat, nem csak egyszerű pólókat. Egy pár sötétkék
fűzős vászoncipőt, meg egy barna-fehér betétes cipőt a Buster
Brown üzletből, amit annyiszor kipucoltak már, hogy csak úgy
ragyogott. Felemelt egy csipkegalléros fehér blúzt, a nyakán kék
selyemszalaggal. Kicsit eltátotta a száját.
A másik dobozban gyufa volt, kukoricadara, egy doboz olaj,
szárított bab, meg egy liter házi zsír. A tetején, újságpapírba
csomagolva pedig friss tarlórépát látott zöldestől, karalábét, és
okrát.
– Jumpin’ – szólalt meg Kya halkan –, ez több, mint amibe
azok a halak kerültek volna. Ez itten egy egész hónapnyi hal
ára.
– Nohát, ugyan mit tudnak kezdeni azok a népek a régi
ruhákkal ott a házukba’? Ha ezeket a holmikat még pluszba’
adták, neked meg kellenek, ha neked van halad, nekik meg hal
kell, akkor áll az alku. De vidd innét, mert nekem aztán nincsen
helyem erre a sok felesleges holmira!
Kya tudta, hogy ez így igaz. Jumpin’-nak nem volt
tárolóhelye, úgyhogy szívességet tesz neki, ha elviszi a
dobozokat a mólóról.
– Hát akkor elviszem. De mondd meg nekik, hogy
köszönöm, jól van? És füstölök még halat, aztán hozom, amilyen
hamar csak bírom.
– Jól van akkor, Ms. Kya! Az úgy jó lesz. Hozzad csak azt a
halat, amikor meglesz.
 Kya visszapöfögött a tengerre. Amint megkerülte a
félszigetet, és Jumpin’ már nem láthatta, leállította a motort,
beletúrt a dobozba, és előhúzta belőle a csipkegalléros blúzt.
Ráhúzta a durva szövésű, foltos térdű kantáros nadrág tetejére,
a kis selyemszalagból pedig masnit kötött a nyakán. Aztán fél
kézzel a kormányrudat tartva, a másikkal a csipkét tapogatva
hazaindult az óceánon és a torkolatvidéken át.
 13.

Tollak

1960

A TIZENNÉGY ESZTENDEJÉHEZképest magas és sovány, de izmos

Kya a parton állt ezen a délutánon, és morzsát szórt a
sirályoknak. Még mindig nem tudta megszámolni őket, még
mindig nem tudott olvasni. Már nem ábrándozott arról, hogy a
sasokkal szárnyal – talán ha az embernek a sárból kell
kikotornia a vacsoráját, a képzelőereje ellaposodik, akárcsak a
felnőtteké. A mama nyári ruhája kicsit feszült a mellén és épp
csak a térde alá ért –, utolérte a mamát, és még túl is nőtte kicsit,
gondolta magában. Visszagyalogolt a viskóhoz botért és
zsinórért, és horgászni indult a lagúnája túlpartján fekvő
bozótosba.
Épp bedobta a horgot, amikor egy gally reccsent a háta
mögött. Kya odakapta a fejét, kutatón nézett körül. Egy lépés
zaja a bokorban. Nem medve, annak a méretes mancsa
összepréseli az aljnövényzetet, ez egy hangos roppanás volt.
Azután a varjak károgása. A varjak épp úgy nem tudnak titkot
tartani, mint a sár – ha észrevesznek valami furcsát az erdőben,
muszáj mindenkinek elmondaniuk. Akik meghallgatják őket,
jutalmat kapnak: a varjak vagy ragadozók közeledtére
figyelmeztetik őket, vagy táplálékra. Kya tudta, hogy valami
történt.
Behúzta a zsinórt és elkezdte feltekerni a botra, miközben
némán elindult, a vállával törte az utat a bozótosban. Megint
megállt, fülelt. Egy sötét tisztás – az egyik kedvenc helye – tárult
fel előtte barlangszerűen öt tölgyfa alatt. Olyan sűrű volt a
lombjuk, hogy csak itt-ott szűrődtek át rajta a napsugarak,
megvilágítva a háromlevelű liliom és a fehér ibolya foltjait. Kya
tekintete végigpásztázta a tisztást, de senkit sem látott.
Ekkor egy alak mozdult a tisztáson túli bozótosban, Kya
odakapta a tekintetét. Az alak megállt. A lány szíve gyorsabban
vert. Összegörnyedt és átrohant az aljnövényzetbe a tisztás
peremén. Az ágak közt visszanézve egy idősebb fiút látott, aki
sietős léptekkel gyalogolt át az erdőn, és közben ide-oda
forgatta a fejét. Kya láttán megtorpant.
Kya lebukott egy tüskebokor mögé, majd bepréselte magát a
várfal vastagságú szedresen át vezető nyúljáratba. Lehajolva
iszkolt előre, a karját felhorzsolták a szúrós indák. Megint
megállt, és fülelt. Ott bujkált a perzselő hőségben, a torka
összetapadt a szomjúságtól. Tíz perc telt el, de senki sem
közeledett, így odaosont egy mohával benőtt forráshoz és úgy
ivott belőle, akár egy szarvas. Azon töprengett, ki lehetett a fiú
és mit keresett itt. Ez a baj azzal, hogy Jumpin’-hoz jár: mások is
meglátják ott. Védtelen volt, akár a tarajos sül hasa.
Végül az alkonyat és a sötétedés határán, amikor
bizonytalanok az árnyak, elindult vissza a viskóhoz a tölgyes
tisztáson át.
– Amiatt, hogy ez itt ólálkodott, nem fogtam egy füstölni
való halat se.
 A tisztás közepén egy mohával benőtt, korhadt fatuskó állt,
egy köpenybe burkolózó öregemberre hasonlított. Kya elindult
felé, azután megtorpant. A tuskó hasadékába tűzve egy vékony,
fekete madártollat látott, úgy tizenöt centi hosszú lehetett. A
legtöbb ember számára közönséges tollnak tűnt volna, mondjuk
egy varjú szárnytollának. De Kya tudta, hogy ez egészen
különleges darab, egy királygém „szemöldöke”, a kecsesen a
szeme fölé hajló és elegáns feje mögé nyúló toll. A parti
lápvidék egyik legcsodálatosabb darabját látta maga előtt,
kéznyújtásnyira. Ő még sosem talált ilyet, de azonnal tudta, mi
az, hiszen világéletében közelről figyelte a gémeket.
A királygém színe olyan, akár a kék vízen tükröződő szürke
köd. És a ködhöz hasonlóan a gém is képes beleolvadni a
háttérbe, mindene eltűnik, kivéve éber szemének koncentrikus
köreit. Türelmes, magányos vadász, addig áll egyedül egy
helyben, amíg el nem kapja a zsákmányt. Vagy a prédát
szemmel tartva, lassú léptekkel halad előre, akár egy vérszomjas
koszorúslány. És mégis, nagy ritkán szárnyra kapva vadászik,
hirtelen bukik alá és csap le kardszerű csőrével.
– De hogy szorult be ez épp ide, ebbe a tuskóba? – suttogta
Kya, és körülnézett. – Biztos az a fiú tette ide. Lehet, hogy most
is engem figyel. – Mozdulatlanul, kalapáló szívvel állt. Hátrálni
kezdett, otthagyta a tollat, visszarohant a viskóba, és bezárta a
szúnyoghálós ajtót, amit ritkán tett meg, hiszen nem sok
védelmet jelentett.
Mégis, amint a hajnal bekúszott a fák közé, mintha valami
vonzotta volna a toll irányába, hogy legalább még egyszer
szemügyre vegye. Napkeltekor elrohant a tisztásra, óvatosan
körülpillantott, azután odalépett a tuskóhoz és felemelte a tollat.
Sima volt, szinte bársonyos. A viskóba visszatérve különleges
helyet talált neki a falra feltűzött gyűjteménye közepén, ahol az
apró kolibritollaktól a sasok méretes farktolláig minden
megtalálható volt. Azon töprengett, vajon miért hozna neki egy
fiú egy madártollat.

KYA MÁSNAP REGGEL legszívesebben azonnal a tuskóhoz rohant

volna, de erőt vett magán és várt. Nem szabad összetalálkoznia
a fiúval. Végül késő délelőtt elindult a tisztás felé, lassan
közelített és fülelt. Nem hallott és nem látott senkit, így kilépett,
és ritka, rövid mosoly öntötte el az arcát, amikor egy vékony,
fehér madártollat pillantott meg a tuskóba tűzve. Az ujja
hegyétől a könyökéig ért, a vége kecsesen elvékonyodott.
Felemelte, és hangosan felnevetett. Egy trópusimadár pompás
farktolla volt. Még sosem látta ezt a tengeri madarat, mivel
errefelé nem volt honos, de nagy ritkán a szárazföld fölé sodort
egyet-kettőt a hurrikán.
Kya szíve megtelt ámulattal, hogy valakinek akkora
gyűjteménye van ritka madártollakból, hogy ez nem kell neki.
Mivel nem tudta elolvasni a mama régi útmutatóját, a
legtöbb madár és rovar nevét nem tudta, és saját neveket talált
ki rájuk. És igaz, hogy írni sem tudott, de azért megtalálta a
módját, hogy felcímkézze a gyűjteménye példányait. A
tehetsége beérett, és már bármit képes volt lerajzolni,
megfesteni, felvázolni. A háztartási boltból beszerzett krétával
és vízfestékkel bolti papírzacskókra rajzolta le a madarakat, a
rovarokat és a kagylókat, és a rajzokat a példányokra erősítette.
 Aznap este kirúgott a hámból, két gyertyát is meggyújtott,
csészealjakra állította őket a konyhaasztalon, hogy a fehér
minden árnyalatát láthassa, és lefesthesse a trópusimadár tollát.

TÖBB MINT EGY HÉTEN ÁT nem talált újabb tollat a tuskón. Naponta
többször is odament, óvatosan kilesett a páfrányok közül, de
semmit sem látott. Délben odabent ült a viskóban, ami ritkán
fordult elő.
– Be kellett volna áztatni a babot vacsorára. Most meg már
túl késő van. – Bement a konyhába, a konyhaszekrényben
kotorászott, az ujjaival dobolt az asztalon. Eszébe jutott, hogy
festhetne, de végül nem kezdett bele. Újra kigyalogolt a
tuskóhoz.
Már messziről látta a vadpulyka hosszú, csíkos farktollát.
Mindent tudni akart. A pulyka régóta az egyik kedvence volt.
Egyszer megfigyelte, hogy a tojó akár tucatnyi csibét is a
szárnyai alá vesz menet közben, akik hátul le-lemaradnak,
iparkodnak, hogy utolérjék.
De úgy egy éve épp egy fenyőligeten sétált keresztül, amikor
éles sivítás ütötte meg a fülét. Egy tizenöt vadpulykából álló
csapat – főként tojók, néhány kakas és fiatal hím – szaladgált fel-
alá, és egy porban heverő, olajos rongyra emlékeztető valamit
csipkedtek. Por szállt a lábuk nyomán, belepte az erdőt, megült
az ágakon. Kya közelebb lopózva látta, hogy egy tojó fekszik a
földön, és a saját társai csipkedik és karmolják a nyakát és a
fejét. A szárnyai belegabalyodtak a vadrózsabokrokba, a tollai
furcsa szögben meredeztek, és már nem volt képes felrepülni.
Jodie régen azt mondta, hogy ha egy madár más, mint a többi –
megnyomorodik vagy megsebesül –, akkor nagyobb
valószínűséggel vonzza a ragadozókat, ezért a csapat többi tagja
megöli, mert jobban járnak, mintha odavonzana egy sast, ami
ráadásnak még közülük is elragadhat egyet.
Egy jókora tojó a szerencsétlen sérültet karmolta hatalmas,
szarus lábával, majd a földre szorította, miközben egy másik
tojó a csupasz nyakat és fejet vette célba. A sebesült felvijjogott,
űzött tekintettel nézett rátámadó társaira.
Kya kirontott a tisztásra és hadonászni kezdett.
– Hé, mit műveltek? Takarodjatok innét! Elég ebből! – A
csapkodó szárnyak újabb porfelhőt kavartak, a pulykák
szétszóródtak a bozótosban, ketten nehézkesen felröppentek
egy tölgyfára. De Kya elkésett. A tojó meredt tekintettel,
ernyedten feküdt. Ráncos, kibicsaklott nyakából vér szivárgott.
– Hess innét, eredj! – Kya az utolsó nagy madarat is
elkergette, végül dolguk végeztével eltotyogtak. Letérdelt a
halott tojó mellé, és a szemét letakarta egy juharfalevéllel.
Aznap este megette a maradék kukoricakenyeret és babot
vacsorára, azután lefeküdt az ágyára a tornácon, és nézte, ahogy
a hold lebukik a lagúna vizébe. Hirtelen hangok ütötték meg a
fülét, a viskó felé közeledtek az erdőn át. Ideges fejhangnak
hallatszottak. Fiúk, nem férfiak. Felült. A háznak nem volt hátsó
ajtaja. Vagy elszalad, vagy itt találják az ágyon ülve. Mint egy
egér, sietve az ajtóhoz surrant, de abban a pillanatban gyertyák
bukkantak fel odakint, fel-alá mozogtak reszkető fénykörükben.
Már késő elfutni.
A hangok felerősödtek.
– Itt jövünk, Lápi Lány!
 – Hé, odabenn vagy? Hiányzó Láncszem!
– Mutasd a fogadat! Mutasd a mocsári füvedet is! –
Hahotázás.
Ahogy a léptek közeledtek, Kya lebukott a tornác mellvédje
alá. A lángok vadul pislákoltak, majd kialudtak, amikor öt fiú,
tizenhárom-tizennégy évesek lehettek, futott keresztül az
udvaron. Nem szóltak egy szót sem, csak teljes sebességgel
odarohantak a tornáchoz és a tenyerükkel nagyot csaptak az
ajtóra, csak a csattanások hallatszottak.
Minden egyes ütés egy döfés a tojó szívébe.
Kya a falnak lapult, legszívesebben nyüszített volna, de
visszafojtotta a lélegzetét. Könnyedén betörhetnék az ajtót. Elég
egy rántás, és bent vannak.
De visszafordultak a lépcsőről és befutottak a fák közé,
megkönnyebbülten ujjongva és ordítozva, hogy túlélték a Lápi
Lányt, a Farkaskölyköt, a lányt, aki nem tudja kibetűzni azt a
szót, hogy kép. Az erdőn még átszűrődött a beszédük, a
nevetésük foszlányai, ahogy eltűntek az éjszakában, visszatértek
a biztonságba. Nézte, ahogy az újra meggyújtott gyertyák a fák
közt imbolyognak. Aztán csak ült, és a néma sötétségbe meredt.
Megszégyenülten.
Kyának az a nap és az az éjszaka jutott eszébe, valahányszor
vadpulykát látott, de izgalommal töltötte el a farktoll a tuskón.
A tudat, hogy a játék folytatódik.
 14.

Vörös szálak

1969

A REGGELT FÜLLEDT HŐSÉG homályosította el, a párában eltűnt a

tenger, és eltűnt az ég is. Joe lépett ki a hivatal épületéből
és a járőrkocsiból épp kiszálló Ed felé indult.
– Menjünk ki oda, seriff! Megjöttek az új adatok a laborból a
Chase Andrews-ügyben. Odabent meg kutya meleg van. –
Azzal elindult egy hatalmas tölgy felé, amelynek ősöreg
gyökerei ökölként törték át a puszta földet. A seriff követte, a
talpuk alatt makkok ropogtak, végül megálltak az árnyékban,
arccal a tenger felől fújó szellő felé.
Ed fennhangon kezdett bele az olvasásba.
– „A zúzódások a testen, valamint a belső sérülések
megfelelnek egy komoly zuhanás következményeinek.” Tényleg
beverte a tarkóját abba a gerendába, a vér- és hajminták
egyeznek az övével, ez komoly zúzódást és sérülést okozott a
hátsó lebenyben, de nem ebbe halt bele. Na, tessék, ott halt meg,
ahol rátaláltunk, nem máshonnan vitték oda. A vér meg a haj a
gerendán a bizonyíték. „A halál oka: a hátsó agykéreg nyakszirti
és a fali lebenyét ért hirtelen behatás, gerinctörés” – amiatt, hogy
lezuhant a toronyból.
– Akkor valaki tényleg eltüntette a lábnyomokat meg az
ujjlenyomatokat. Még valami?
– Ezt hallgasd! Rengeteg idegen szálat találtak a dzsekijén.
Vörös gyapjúrostokat, ami nem a saját ruháiból származik.
Mintát is küldtek. – A seriff megrázott egy kis műanyag zacskót.
Mindketten szemügyre vették a pókhálóként a műanyagra
tapadó, bolyhos, vörös szálakat.
– Azt írja, gyapjú. Lehet egy szvetter, egy sál, egy sapka is.
– Meg ing, szoknya, zokni, köpeny is. A pokolba, bármi
lehet! És nekünk meg kell találni.
 15.

A játék

1960

M ÁSNAP DÉLBEN KYA két kezével az arcát fogva, szinte

imádkozva közelített a tuskóhoz. De nem látott rajta
tollat. Az ajka lebiggyedt.
– Hát persze! Nekem is kell hagyni valamit őneki.
A zsebéből egy fiatal fehérfejű rétisas farktollát halászta elő,
amit aznap reggel talált. Csak az tudná, aki jól ismeri a
madarakat, hogy ez a foltos, csiricsáré kis toll egy sasé. Egy
hároméves, még nem teljesen kifejlett példányé. Nem olyan
drága kincs, mint a trópusimadár farktolla, de azért értékes lelet.
Gondosan lefektette a tuskóra, és követ tett rá, nehogy elfújja a
szél.
Aznap éjjel karját a feje alá téve feküdt kint az ágyán, a
tornácon, halvány mosollyal az arcán. A családja sorsára hagyta,
éljen túl egymaga a mocsárban, de van valaki, aki önszántából
idejön, és ajándékokat hagy neki az erdőben. Továbbra is volt
benne némi bizonytalanság, de minél többet gondolkodott ezen,
annál kevésbé tűnt valószínűnek, hogy a fiú ártani akar neki.
Aki szereti a madarakat, az nem lehet rosszindulatú.
Másnap reggel felpattant és nekilátott annak, amit a mama
annak idején „nagytakarításnak” hívott. A mama komódjához
érve Kya csak a fiókok tartalmát akarta kiselejtezni, de amikor a
kezébe vette a mama sárgaréz-acél ollóját – a fogantyúján ívelt,
finom, liliomos motívumokkal –, hirtelen hátrasimította a haját,
ami a mama hét évvel korábbi távozása óta nem lett levágva, és
jó húsz centit lenyisszantott belőle. Most vállig ért. Belenézett a
tükörbe, félrebillentette a fejét, és elmosolyodott. Megtisztította
a körmét és csillogóra fésülte a haját.
A hajkefe és az olló után mama régi kozmetikumait vette
szemügyre. A folyékony púder és a pirosító összeszáradt és
berepedezett, de egy rúzs élettartama több évtized is lehet, mert
amikor kinyitotta, frissnek tűnt. Életében először, hiszen kislány
korában sosem játszott ilyesmivel, az ajkára kente. Cuppantott
egyet, aztán újra belemosolygott a tükörbe. Úgy látta,
valamennyire azért csinos. Nem annyira, mint a mama, de azért
kellemes látvány. Kuncogott egyet, és letörölte. Mielőtt
visszacsukta a fiókot, megakadt a szeme egy beszáradt Revlon
körömlakkon – „Leheletrózsaszín” volt a neve.
Kya felemelte az apró üveget, és eszébe jutott, amikor a
mama egyik nap ezzel a körömlakkal tért vissza a városból. Azt
mondta, jól illik majd a barna bőrükhöz. Sorba ültette Kyát és
két nővérét a kopott pamlagon, rájuk parancsolt, nyújtsák ki
csupasz lábukat, és kifestette az összes lábkörmüket, azután a
kezüket is. Ezután a sajátját is kifestette, nevettek, és remekül
érezték magukat, az udvaron szaladgáltak és a rózsaszín
körmeiket nézegették. A papa elment valahová, de a csónak ott
állt kikötve a lagúnán. A mama ötlete volt, hogy az összes lány
menjen el csónakázni, ilyet még sosem csináltak.
Beszálltak az öreg csónakba, még mindig fickándozva,
mintha becsíptek volna. Kellett pár rántás, míg beindult a
motor, de végül felberregett, és elindultak, a mama
átkormányozta a csónakot a lagúnán, és befordult a lápra vezető
keskeny csatornán. Végigsiklottak a vízi utakon, de a mama
nem igazán volt ismerős errefelé, és amikor egy sekély lagúnába
jutottak, megfeneklettek a kátrányra emlékeztető, sűrű, fekete
iszapban. Próbálták kitolni a csónakot az evezőrúddal, de meg
se moccant. Nem volt mit tenni, ki kellett szállniuk, térdig
süppedtek a sárba szoknyástól.
A mama azt kiabálta:
– Nehogy felborítsátok, lányok, nehogy felborítsátok! – Ők
pedig addig lökdösték a csónakot, amíg ki nem szabadult, és
közben egymás sáros képébe visítottak. Időbe telt, amíg vissza
tudtak kapaszkodni, úgy csusszantak a csónakba, mint
megannyi partra vetett hal. De ahelyett, hogy leültek volna,
mind a négyen ott feküdtek sorban a csónak alján, az égnek
emelték a lábukat és mozgatták a lábujjaikat, a rózsaszín
körmök itt-ott kivillantak a sár alól.
Ahogy ott feküdtek, a mama megszólalt:
– Jól figyeljetek, mert ez egy életre szóló tanulság. Igen,
zátonyra futottunk, de mit tettünk mi, lányok? Viccet csináltunk
belőle, nevettünk rajta. A lánytestvérek, a barátnők már csak
ilyenek. Összetartanak, még a sárban is, a sárban főleg.
A mama körömlakklemosót nem vett, így amikor a lakk
felpattogzott és letöredezett, a foltos rózsaszín körmök
emlékeztették őket a közös élményre és arra az életre szóló
tanulságra.
Kya a régi üvegcsét nézte, és próbálta felidézni a nővérei
arcát. Aztán fennhangon azt mondta:
– Hol vagy most, mama? Miért nem tartottál ki?

AZNAP DÉLUTÁN A TÖLGYES tisztásra érve Kya élénk,

természetellenesen ragyogó színeket pillantott meg az erdő
tompa zöldje és barnája előtt. A tuskón egy piros-fehér kis
tejesdoboz állt, mellette pedig egy újabb madártoll. Úgy tűnt, a
fiú emelte a tétet. Kya odament, előbb a tollat vette kézbe.
Ezüstös volt és puha, egy bakcsónak, a láp egyik legszebb
madarának bóbitájából. Belenézett a tejesdobozba is. A
belsejében összehajtogatva vetőmagos zacskókat látott –
tarlórépa, sárgarépa, zöldbab –, a doboz alján, barna
csomagolópapírba tekerve pedig egy gyújtógyertya a
csónakmotorhoz. Megint elmosolyodott és körbefordult.
Megtanult úgy élni, hogy a legtöbb dologról lemond, de
gyújtógyertyára időnként szüksége volt. Jumpin’ megtanította,
hogyan kell elvégezni a kisebb javításokat a motoron, de
minden egyes alkatrészért be kellett gyalogolni a városba, és
mind pénzbe került.
És most itt volt egy tartalék gyújtógyertya, amit félretehet
addig, amíg pótolni nem kell. A szíve csordultig telt. Ugyanaz
az érzés fogta el, mint egy teli tank benzin vagy egy festői
naplemente láttán. Egészen mozdulatlanul állt, igyekezett
felfogni, mi ez az egész, és mit is jelent. Korábban megfigyelte,
ahogy a hím madarak ajándékokkal udvarolnak a tojónak. De ő
még fiatal volt a fészekrakáshoz.
A doboz alján egy üzenetet talált. Széthajtogatta és nézte a
gondos kézzel, nagybetűvel írt szavakat, amit egy kisgyerek is el
tudott volna olvasni. Kya a zsigereiben érezte az apály és a
dagály váltakozását, ismerte a sasok minden egyes tollpihéjét,
de a szavakat még tizennégy évesen sem tudta elolvasni.
Elfelejtett hozni valamit, amit cserébe itt hagyhatott volna. A
zsebeiben csak közönséges tollakat, kagylóhéjakat, magházakat
talált, így hát visszasietett a viskóba, megállt a tollas fal előtt, és
szemügyre vette. A legszebb a tundrahattyú farktolla volt.
Levett hát egyet, hogy azt tegye majd a tuskóra, ha legközelebb
arra jár.
Amikor leszállt az este, fogta a takaróját, kint aludt a lápon,
az egyik vízmosás mellett, ahol holdfény volt és rengeteg
feketekagyló, és két zsákot is megtöltött hajnalig. Benzinpénz.
Túl nehezek voltak ahhoz, hogy felemelje őket, így az elsőt
vonszolni kezdte a lagúna felé. Bár nem az volt a legrövidebb út,
de a tölgyes tisztás felé indult, hogy otthagyja a hattyútollat.
Körül sem nézett, kilépett a fák közül, és azt látta, hogy a
tuskónak támaszkodva ott áll a madártollas fiú. Tate volt az,
felismerte, aki annak idején, kislány korában hazavezette a
lápon át. Tate, akit éveken át lesett a távolból, mert nem volt
bátorsága odamenni hozzá. Persze most magasabb volt és
idősebb, úgy tizennyolc lehetett. Aranyszőke, göndör fürtjei itt-
ott kilógtak a sapkája alól, az arca napbarnított volt és kedves.
Nyugodtan állt, szélesen mosolygott, valósággal ragyogott az
arca. De Kyát a szeme fogta meg – aranybarna volt, zöld
pettyekkel, és úgy szegezte a lányra, ahogy a gém nézi a lápi
pócot.
Kya megtorpant, megijesztette az íratlan szabályok hirtelen
áthágása. Az volt az élvezetes a játékban, hogy nem kellett
beszélni, még látni sem egymást. Elvörösödött.
– Szervusz, Kya! Kérlek, ne… fuss el! Csak… én vagyok…
Tate – szólalt meg a fiú nagyon halkan, lassan, mintha a lány
legalábbis együgyű volna. A városiak nyilván azt mondták róla,
hogy alig képes emberi nyelven megszólalni.
Tate önkéntelenül is megbámulta Kyát. Tizenhárom vagy
tizennégy lehet, gondolta magában. De ilyen fiatalon is egészen
megkapó arca volt, Tate még soha nem látott ehhez foghatót. A
szeme majdnem fekete volt, az orra vékony, a szája formás, ami
egzotikus külsőt kölcsönzött neki. Magas volt és vékony, és ettől
törékenynek, hajlékonynak tűnt, mintha a szél formálta volna
ilyenné. De ugyanakkor keménykötésű volt, megmutatkozott a
fiatal izmok néma ereje.
Mint mindig, Kya most is ösztönösen el akart futni. De egy
másik érzés is jelen volt. Valami teljesség, amit évek óta nem
érzett. Mintha melegség öntötte volna el a szívét. Eszébe jutottak
a madártollak, a gyújtógyertya, a vetőmagok. Ennek mind vége
szakadhat, ha elfut. Szó nélkül felemelte a kezét, és a fiú felé
nyújtotta az elegáns hattyútollat. Tate lassan, mintha attól
tartana, hogy a lány megugrik, mint egy riadt őz, odasétált
hozzá és szemügyre vette a tollat. Kya némán figyelte, csak a
tollat nézte, a fiú arcát, szemét nem.
– Tundrahattyú, igaz? Hihetetlen, Kya! Köszönöm – szólalt
meg Tate. Sokkal magasabb volt a lánynál, és kicsit lehajolt,
amikor elvette a kezéből a tollat. Persze most illett volna
megköszönni az ő ajándékait, de Kya szótlanul állt, és azt
kívánta, bárcsak elmenne a fiú, bárcsak folytathatnák a játékot.
Hogy megtörje a csendet, a fiú folytatta.
 – Az apám tanított mindenre a madarakról.
Kya végül felpillantott rá, és megszólalt.
– Nem bírom elolvasni az üzenetedet.
– Hát persze, mivel nem jártál iskolába. Elfelejtettem. Csak
annyi állt benne, hogy párszor láttalak horgászás közben, és
eszembe jutott, hátha hasznát vennéd a magoknak meg a
gyújtógyertyának. Nekem volt egy felesleges, és gondoltam, így
megspórolsz egy utat a városba. Gondoltam, a madártollak
tetszeni fognak.
Kya lehajtotta a fejét és így felelt.
– Köszönöm, ez igen kedves dolog volt tőled.
Tate-nek feltűnt, hogy bár a lány arca és teste már a nőiség
jegyeit mutatja, a modora és a beszéde kicsit gyerekes, éles
ellentétben a falusi lányokkal, akiknek a modora – a túlzott
smink, a káromkodás, a cigarettázás – messze túlmutatott az
idomaikon.
– Szívesen. Hát, jobb lesz, ha most megyek, még elkések.
Időnként erre járok majd, ha nem bánod.
Kya erre egy szót sem felelt. Nyilván vége van a játéknak.
Amikor Tate látta, hogy a lány nem fog megszólalni, biccentett,
megérintette a sapkáját, és sarkon fordult, hogy elinduljon. De
amikor lehajolt, hogy belépjen a szederbokrok közé, még
visszanézett rá.
– Te, én megtaníthatnálak olvasni.
 16.

Olvasás

1960

N APOK TELTEK EL, de Tate nem jött, hogy olvasni tanítsa. A

madártollas játék előtt a magány olyan természetesnek
tűnt Kyának, mint a saját karja. Most gyökeret eresztett benne és
a mellkasára nehezedett.
Egyik délután végül csónakba ült és elindult.
– Nem ülhetek itt tétlenül, mindig csak várakozva.
Nem Jumpin’-nál kötött ki, ahol megláthatnák – délebbre ért
partot, a csónakot egy kis öbölben hagyta, és egy vászonzsákkal
a vállán nekivágott a Colored Town felé vezető árnyas
ösvénynek. Korábban szemerkélt az eső, és most, hogy a nap
már a láthatárhoz közeledett, az erdő pozsgás növényei között
köd szitált. Kya még sosem járt a Colored Townban, de tudta,
merre van, és úgy gondolta, biztosan megtalálja majd Jumpin’
és Mabel házát, ha odaér.
A Mabeltől kapott farmernadrág volt rajta, meg egy
rózsaszín blúz. A vászonzsákban pedig két félliteres
befőttesüvegben igazi, híg áfonyalekvár, amit maga főzött, hogy
viszonozza Jumpin’ és Mabel jóságát. Szükségét érezte annak,
hogy együtt legyen valakivel, beszélgetni akart egy barátnővel,
ez vonzotta feléjük. Ha Jumpin’ még nincsen odahaza, talán
leülhet Mabellel egy rövid eszmecserére.
Amikor egy kanyarhoz ért az úton, közeledő hangok ütötték
meg a fülét. Megállt, és fülelt. Sietve lelépett az ösvényről a fák
közé, és egy mirtuszbokor mögé bújt. Egy perc elteltével két
rongyos, kantáros nadrágos fehér fiú bukkant fel a kanyarban
horgászbotokkal és egy karhosszúságú harcsával. Kya
mozdulatlanná dermedt a bozótban és várt.
Az egyik fiú az útra bökött.
– Odasüss!
– Micsoda mázli! Itt jön egy nigger, megy a Niggervárosba. –
Kya az ösvényre nézett, és meglátta a hazafelé tartó Jumpin’-t.
Közel járt, egész biztosan hallotta a fiúkat, de lehajtott fejjel
félreállt az útból, hogy elférjenek mellette, aztán továbbindult.
Mi ütött belé, miért nem csinál már valamit? – dühöngött
magában Kya. Tudta, hogy a nigger igen sértő szó – abból tudta,
hogy papa káromkodásnak használta. Jumpin’ nyugodtan
összekoccanthatta volna a két fiú fejét, móresre taníthatta volna
őket. De helyette továbbsietett.
– Csak egy vén nigger iparkodik befele a városba. Vigyázzál,
niggerfiú, nehogy elessél! – gúnyolták Jumpin’-t, aki a földre
szegezte a tekintetét. Az egyik fiú lehajolt, felkapott egy követ,
és Jumpin’ hátának dobta. Tompán puffant a lapockája alatt. Az
öreg kicsit előregörnyedt, de ment tovább. A fiúk hahotáztak,
amikor eltűnt a kanyarban, aztán újabb köveket szedtek fel és a
nyomába eredtek.
Kya végigosont a bozótoson, megelőzte őket, a tekintetét
végig az ágak felett látszó sapkájukra szegezte. Leguggolt ott,
ahol sűrű bokrok nőttek az út mentén, tudta, hogy a két fiú
másodperceken belül alig karnyújtásnyira halad majd el
mellette. Jumpin’ már előrébb tartott, nem látszott. Kya
megcsavarta a zsákját, szorosan ráfeszült a lekvárosüvegekre.
Amikor a fiúk a bozótoshoz értek, meglendítette a nehéz zsákot
és tarkón vágta vele a közelebbit. A fiú előretántorodott és arcra
esett. Kya ordítva, sikítva rontott rá a másikra, kész volt az ő
fejét is beverni, de az elmenekült. Kya ezután úgy ötven
méternyit hátrált a fák közé, és nézte, ahogy az első fiú a fejét
fogva, káromkodva feltápászkodik.
A lekvárosüvegekkel teli zsákkal a kezében visszafordult a
csónakjához, és hazapöfögött. Az járt a fejében, hogy
valószínűleg többet nem megy vendégségbe.

AMIKOR MÁSNAP MEGHALLOTTA Tate csónakmotorjának hangját a

csatorna felől, kiszaladt a lagúnához és megállt a bokrok közt,
nézte, ahogy Tate a kezében egy hátizsákkal kiszáll a csónakból.
A fiú körülnézett, Kyát szólongatta, ő pedig lassan előlépett.
Egy olyan farmer volt rajta, ami jó volt rá, meg egy fehér blúz,
össze nem illő gombokkal.
– Szervusz, Kya! Bocs, hogy nem tudtam hamarabb jönni.
Segítenem kellett apának, de mindjárt nekilátunk az olvasásnak.
– Szia, Tate.
– Üljünk le ide! – A fiú egy tölgyfára bökött, mélyen bent, a
lagúna árnyas részén. A hátizsákból egy vékony, megfakult
ábécéskönyvet és egy vonalas füzetet vett elő. Gondosan, lassan
leírta a betűket a vonalakra, a, A, b, B, aztán Kya következett,
Tate türelmesen végigvárta, míg a lány látványosan
koncentrálva végez a feladattal. Miközben Kya a betűket írta,
Tate fennhangon kiejtette őket. Halkan, lassan.
A lány emlékezett néhány betűre, amit Jodie és a mama
tanított neki, de nem tudta, hogyan lehet szavakká összefűzni
őket.
Alig pár perc elteltével Tate így szólt:
– Látod, már le is tudsz írni egy szót.
– Ezt meg hogy érted?
– D-a-c. Le tudod írni azt a szót, hogy dac.
– Mi az a dac? – kérdezte Kya. A fiú tudta, hogy nem szabad
kinevetnie.
– Ne aggódj, ha nem ismered. Folytassuk! Hamarosan olyan
szót is le tudsz majd írni, amit ismersz.
Később még azt is hozzátette:
– Az ábécét még sokat kell majd gyakorolnod. Beletelik egy
kis időbe, míg megtanulod, de máris el tudsz olvasni egy-két
dolgot. Megmutatom.
Tate-nek olvasókönyve nem volt, ezért Kya első könyve
Scupper egyik kötete, az Aldo Leopold-féle Homokvidéki
kalendárium volt. Tate az első mondatra bökött, és megkérte a
lányt, olvassa fel neki. Az első szó az Egyesek volt, és Kya
kénytelen volt visszalapozni az ábécéhez és gyakorolni a betűk
kiejtését, de Tate türelmes volt, elmagyarázta, hogyan kell, és
amikor Kyának végül sikerült kiolvasnia a szót, örömében
felemelt kézzel nevetett. Tate mosolyogva nézte.
A lány lassan, egyesével megfejtette a szavakat. „Egyesek
tudnak élni a vadon teremtményei nélkül, mások pedig nem.”
– Ó! – lehelte Kya. – Nahát!
– Tudsz olvasni, Kya! Ezentúl már mindig tudni fogsz.
 – Nem csak erről van szó. – A lány szinte suttogott. – Én nem
tudtam, hogy a szavak ennyi mindent jelentenek. Nem tudtam,
hogy egy mondatba ennyi minden belefér.
Tate mosolygott.
– Ez egy nagyon jó mondat. Nem minden mondatba fér bele
ennyi minden.

A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN hol az árnyékban üldögéltek, a tölgyfa

alatt, hol a napsütésben, a tengerparton, és Tate megtanította
Kyát elolvasni a ludak és darvak dicséretét zengő szavakat. „Mi
volna, ha elhallgatna a ludak éneke?”
Bár Tate besegített az apjának a hajón, és a barátaival is eljárt
baseballozni, hetente többször is eljött Kyához, a lány pedig
akár a kertet gyomlálta, akár a csirkéket etette, akár épp
kagylókat keresgélt, most már mindig fülelt, mikor hallja meg a
csónak berregését a csatornán.
Egyik nap a parton épp arról olvastak, mit eszik a karolinai
cinege ebédre, amikor Kya feltette a kérdést:
– Te a családoddal laksz, odabenn Barkley Cove-ban?
– Az apámmal. Igen, bent, Barkleyban.
Kya nem kérdezte meg, vannak-e egyéb családtagjai, akik
már nincsenek itt. Biztos Tate-et is otthagyta a mamája. Vágyott
arra, hogy megérintse a fiú kezét, furcsa sóvárgás volt ez, de az
ujjai nem engedelmeskedtek. Helyette az eszébe véste a kékes
ereket a fiú csuklóján – szövevényes volt, akár a darazsak
szárnyán látható mintázat.

ESTÉNKÉNT A KONYHAASZTALNÁL ülve, a petróleumlámpa mellett

átismételte a leckéket, a halvány fény átszivárgott a viskó
ablakain és megvilágította a tölgyek alsó ágait. Ez volt az
egyetlen fény több kilométeres körzetben, leszámítva a
szentjánosbogarak halvány ragyogását.
Gondosan leírta és újra meg újra fennhangon elismételte a
szavakat. Tate azt mondta, hogy a hosszabb szavak igazából
csak a rövidebbek, összefűzve – így Kya nem ijedt meg tőlük,
egy időben tanulta meg a pleisztocén és az ül szót. De arra nem
tudott rájönni, vajon miért ajánlotta fel Tate, hogy megtanít
olvasni egy ilyen szegény fehér prolit, mint ő – hogy eleve miért
jött ide és hozott neki gyönyörű madártollakat. De nem kérdezte
meg tőle, attól félt, hogy akkor majd a fiú is belegondol, és nem
jön többet.
Kya most már végre fel tudta címkézni a gyűjteménye
értékes darabjait. Minden egyes toll, rovar és virág nevének
helyesírását kikereste a mama könyveiből, és gondosan felírta a
papírzacskókra festett illusztrációi alá.

– MI JÖN A HUSZONKILENC UTÁN? – tette fel a kérdést Tate-nek egyik

nap.
A fiú ránézett. A lány többet tudott az árapályról, a sarki
ludakról, a sasokról és a csillagokról, mint amennyit a legtöbb
ember valaha is megtudhat, mégsem tudott elszámolni
harmincig. Nem akarta megszégyeníteni, így nem mutatta a
meglepetését. Kya szörnyen jól tudott a tekintetből olvasni.
– Harminc – felelte egyszerűen. – Nézd, megmutatom neked
a számokat és az alapvető műveleteket. Nagyon egyszerű.
Hozok majd neked pár könyvet.
 Kya amerre járt, mindent elolvasott: a főzési útmutatót a
kukoricadara zacskóján, Tate jegyzeteit, a meséket a
mesekönyvből, amit előtte éveken át csak játékból olvasott.
Aztán egyik este eszébe jutott valami, és levette a polcról a régi
Bibliát. Az asztal mellett ülve óvatosan végiglapozta a vékony
oldalakat, míg oda nem ért, ahol a családi nevek sorakoztak. A
sajátját a lap alján találta meg. És ott állt a születése napja is: Ms.
Catherine Danielle Clark, 1945. október 10. Azután elindult
visszafelé a listán, és elolvasta a fivérei és nővérei igazi nevét:
Mr. Jeremy Andrew Clark, 1939. január 2.
– Jeremy – mondta fennhangon. – Hát, Jodie, sose gondoltam
volna, hogy te Mr. Jeremy vagy.
Ms. Amanda Margaret Clark, 1937. május 17. Kya végigsimított
a néven az ujjaival. Többször elismételte.
Tovább olvasott. Mr. Napier Murphy Clark, 1936. április 4. Kya
halkan tette hozzá:
– Tégedet meg Napiernek hívtak, Murph.
Legfelül ott állt a legidősebb testvér neve: Ms. Mary Helen
Clark, 1934. szeptember 19. Kya újra végigsimított a neveken, és
arcok jelentek meg előtte. Homályosan, de látta őket, ahogy a
konyhaasztal mellett összezsúfolódva pörköltet esznek,
kukoricakenyeret adnak körbe, néha még nevetnek is.
Szégyellte, hogy elfelejtette a nevüket, de most, hogy újra rájuk
talált, elhatározta, többé nem engedi el őket.
A gyerekek listája felett ezt olvasta: Mr. Jackson Henry Clark
nőül vette Ms. Julienne Maria Jacques-ot, 1933. június 12-én. Addig
a pillanatig azt se tudta, mi a szülei valódi neve.
Pár percig ott ült az asztalnál a nyitott Biblia felett. Ott volt
előtte a családja.
Az idő gondoskodik arról, hogy a gyerekek ne ismerjék a
szüleiket fiatalon. Kya sosem láthatta, amint a jóképű Jake
magabiztosan belép egy asheville-i büfébe, ahol megpillantotta
Maria Jacques-ot, a New Orleansból látogatóba érkezett, fekete
hajú szépséget. Egy turmix felett elmesélte neki, hogy a
családjának ültetvénye van, hogy érettségi után ügyvédnek
tanul majd, és egy oszlopos kúriában fog lakni.
De ahogy a gazdasági világválság egyre mélyült, a bank
elárverezte a földet Clarkék alól, Jake-et pedig az apja kivette az
iskolából. Egy fenyőgerendákból épült kis házba költöztek a
közelben, amit nem is olyan rég még rabszolgák laktak. Jake a
dohányföldeken dolgozott, együtt pakolta a leveleket a fekete
férfiakkal és nőkkel, akik a hátukon, színes kendőkben cipelték
a gyereküket.
Jake két év után, hajnal előtt indult útnak, búcsú nélkül, és
annyi finom ruhát és családi ékszert vitt magával – köztük a
nagyapja arany zsebóráját és a nagyanyja gyémántgyűrűjét –,
amennyit elbírt. Autóstoppal ment New Orleansba, ahol
megtalálta Mariát, aki egy tengerparthoz közeli, elegáns házban
lakott a családjával. Egy francia kereskedő leszármazottai
voltak, és egy cipőgyár tulajdonosai.
Jake zálogba adta az örökségét, vörös bársonyfüggönyös,
előkelő éttermekbe vitte Mariát, és azt ígérte, megveszi neki azt
az oszlopos kúriát. Egy magnóliafa alatt fél térdre ereszkedett,
Maria beleegyezett, hogy a felesége lesz, és 1933-ban össze is
házasodtak, a szűk körű templomi esküvőt a lány családja
némán állta végig.
 Addigra a pénz elfogyott, így Jake elfogadta az apósa által
felkínált cipőgyári állást. Jake azt hitte, igazgatónak teszik meg,
de Mr. Jacques, akit nem lehetett könnyen rászedni,
ragaszkodott ahhoz, hogy Jake alulról kezdje kitanulni a
szakmát, ahogy minden más alkalmazott. Így hát Jake
cipőtalpakat szabott.
Mariával egy apró lakásban éltek egy garázs felett, amit a
feleség hozományából származó elegáns darabokkal és
bolhapiacon beszerzett asztalokkal és székekkel rendeztek be.
Jake beiratkozott az esti iskolába, hogy leérettségizzen, de órák
helyett általában inkább pókerezni járt, sokáig kimaradt és
whiskeytől bűzlött, amikor hazament ifjú feleségéhez. Alig
három hét elteltével eltanácsolták az esti iskolából.
Maria könyörgött neki, hagyja abba az ivást, mutasson
nagyobb lelkesedést a munkahelyén, hogy az apja előléptesse.
De egymás után jöttek a gyerekek, és az italozás folytatódott.
1924 és 1940 között négy gyerekük született, Jake-et viszont
csupán egyszer léptették elő.
A háború Németországgal mindenkit egyenlővé tett. Jake
épp olyan egyenruhát viselt, mint bárki más, így leplezhette a
szégyenét és újból játszhatta a büszkét. De egyik éjszaka egy
sáros franciaországi lövészárok mélyén valaki elkiáltotta magát,
hogy az őrmesterüket találat érte, ott fekszik véresen, alig
húszméternyire tőlük. Fiatal fiúk voltak még, normális
körülmények közt egy baseballpályán, a gyors labdáktól tartva
várták volna, mikor kerül rájuk a sor. Mégis, egy emberként
ugrottak fel, hogy megmentsék a sebesültet – egyvalakit kivéve.
Jake egy sarokban ült és rémületében mozdulni sem tudott,
de ekkor az árok felett egy akna robbant fel sárgásfehér fénnyel,
és szilánkosra törte a bal lábában a csontokat. Amikor a többiek
az őrmestert vonszolva visszakúsztak az árokba, azt hitték, Jake
is a bajtársuk mentése közben sebesült meg. Hősnek
nyilvánították. Soha nem derült ki az igazság. Egyedül Jake
tudta.
Kitüntették, egészségügyi indokkal leszerelték, és
hazaküldték. Jake eltökélte, hogy nem megy vissza a cipőgyárba
dolgozni, és csupán néhány éjszakát maradt New Orleansban.
Maria némán nézte, hogy a férje eladja az összes elegáns bútorát
és ezüstjét, azután vonatra ültette a családot, és Észak-
Karolinába költöztette őket. Egy régi barátjától hallotta, hogy az
anyja és az apja halott, így szabad kezet kapott a terve
végrehajtásához.
Meggyőzte Mariát, ha a rönkházba költöznek, amit még az
apja épített horgászlaknak az észak-karolinai tengerparton,
újrakezdhetik. Nem kell lakbért fizetniük, Jake pedig befejezheti
a középiskolát. Barkley Cove-ban vásárolt egy kis motoros
csónakot, és azzal vágott neki a lápon át vezető több kilométeres
vízi útnak a családdal és minden ingóságukkal együtt, a
csomagok tetején néhány elegáns kalapdoboz egyensúlyozott.
Amikor végül kiértek a lagúnába, ahol a rozsdás
szúnyoghálókkal felszerelt, rozoga viskó állt a tölgyek alatt,
Maria magához szorította a legkisebb gyerekét, Jodie-t, és a
könnyeivel küszködött.
A papa azzal nyugtatta:
– Ne aggódjál! Egy szempillantás alatt kipofozom a házat.
De Jake nem pofozta ki a viskót, és nem fejezte be a
középiskolát sem. A megérkezésük után hamarosan inni és
pókerezni kezdett a Mocsári Tyúkban, egyre többet nézett a
pohár fenekére, hogy valahogy kikecmeregjen abból a
lövészárokból.
Maria minden tőle telhetőt megtett, hogy otthont teremtsen a
romokon. A használtcikk-boltokban ágyneműt vásárolt a földre
fektetett matracokra, valamint egy bádogkádat; a kerti csap alatt
mosta a ruhát, és magától rájött, hogyan kell konyhakertet
gondozni, baromfit tartani.
A megérkezésük után nem sokkal felöltöztette a gyerekeket
a legszebb ruhájukba, és begyalogolt velük Barkley Cove-ba,
hogy beírassa őket az iskolába. De Jake megvetően beszélt az
oktatásról, és a legtöbbször ráparancsolt Murphre és Jodie-ra,
hogy iskola helyett inkább eredjenek mókust vagy halat fogni
vacsorára.
Jake egyetlenegyszer vitte el Mariát csónakázni a
holdfényben, ennek az eredménye lett a legutolsó gyerekük, aki
a Catherine Danielle nevet kapta, később pedig a Kya becenevet,
mert amikor először megkérdezték tőle, hogy hívják, ezt felelte.
Ha józan volt, Jake időnként még ábrándozott arról, hogy
befejezi az iskolát, jobb életet teremt mindannyiuknak, de aztán
a lövészárok árnya vetült a gondolataira. Egykor magabiztos
volt és pimasz, jóképű és izmos, de immár nem tudta elviselni
azt a férfit, aki lett belőle, és ilyenkor meghúzta a butykost.
Beolvadni a verekedő, iszákos, káromkodó lápi népség közé –
ennél egyszerűbb dolga Jake-nek még sosem volt.
 17.

Át a küszöbön

1960

A Z OLVASÁSSAL TÖLTÖTTnyáron egyik nap felpöfögött Jumpin’-

hoz, és az öreg ezzel fogadta:
– No, Ms. Kya, van még valami. Szaglászott errefele pár
ember, rólad kérdezősködtek.
Kya most egyenesen a szemébe nézett, nem kapta félre a
tekintetét.
– Kicsodák, és mit akartak?
– Énszerintem a gyámhatóságtól jöttek. Mindenfélét
kérdezgettek. Hogy a papád él-e még, hogy hol van a mamád,
hogy mész-e iskolába az ősszel. Meg hogy mikor jössz ide, az
különösen érdekelte őket, hogy mikor jársz errefele.
– Mit mondtál nekik, Jumpin’?
– Hát, én igyekeztem elhessegetni őket. Aszondtam, a papád
jól van, csak épp horgászni ment. – Nevetett, és hátravetette a
fejét. – Meg aztán azt is mondtam nekik, hogy sose lehet tudni,
mikor jössz ide a csónakkal. Ne aggódjál, Ms. Kya! A Jumpin’
majd megvezeti őket, ha megint erre járnak.
– Köszönöm.
Kya megtankolt, és egyenesen hazaindult. Mostantól fogva
jobban kell majd vigyáznia, lehet, hogy keresnie kell egy helyet
a lápon, ahol annyi ideig el tud rejtőzni, hogy végül letesznek
róla.
Aznap, késő délután, amikor Tate partot ért és a csónak orra
halkan megcsikordult a homokon, Kya feltette a kérdést:
– Tudunk másutt is találkozni, nem csak itten?
– Szervusz, Kya, örülök, hogy látlak – üdvözölte Tate, aki
még mindig a kormánylapátnál ült.
– Mit gondolsz?
– Nem itten, hanem itt, és előbb üdvözölni illik valakit, és
csak utána kérni tőle szívességet.
– Te is azt mondod néha, hogy itten – felelte Kya már-már
mosolyogva.
– Igen, mindannyian déli tájszólással beszélünk, mert
vidéken születtünk Észak-Karolinában, de azért próbálkozni
kell.
– Kellemes délutánt kívánok, Mr. Tate! – felelte Kya kis
pukedli kíséretében. A fiú egy másodpercre megpillantotta a
mélyben rejtőző merészséget és szemtelenséget. –
Találkozhatunk máshol is ezen a helyen kívül? Kérlek!
– Persze, nyilván, de miért?
– Jumpin’ azt mondta, hogy keresnek a gyámhatóságtól.
Félek, hogy kifognak, mint a pisztrángot, és nevelőszülőkhöz
adnak, vagy ilyesmi.
– Hát, akkor jobb lesz, ha elrejtőzöl, valahol jó messze, ott,
ahol a folyami rákok énekelnek. Nem irigylem a nevelőszülőket,
akik befogadnának – vigyorgott Tate.
– Az meg mit jelent, hogy ott, ahol a folyami rákok
énekelnek? A mama is mindig ezt mondta. – Kyának most
eszébe jutott, a mama mindig arra biztatta, fedezze fel a
lápvidéket: „Menj jó messzire, amilyen messze csak tudsz, és
még azon is túl, oda, ahol a folyami rákok énekelnek.”
– Ez csak annyit jelent, hogy messze, kint a bozótosban, ahol
még érintetlen a természet. Van ötleted, hol találkozzunk?
– Van egy hely, amit egyszer láttam, egy régi, rozoga
rönkház. Ha az ember tudja, hol kell lekanyarodni, csónakkal is
oda lehet menni, én meg gyalog is odajutok.
– Jól, akkor szállj be. Mutasd meg, hol van, és legközelebb ott
találkozunk.
– Ha odakint vagyok, akkor majd hagyok egy kis kupac
követ itt, a kikötőtuskó mellett. – Kya egy pontra bökött a
lagúna partján. – Ha nincs ott a kő, akkor meg itt vagyok
valahol, és úgyis előjövök, ha meghallom a motorodat.
Lassan pöfögtek át a lápon, azután a nyílt tengeren délnek
fordultak, a várossal ellentétes irányba. Kya a csónak orrában
ült, a szél könnyeket préselt ki a szeméből, végigcsorogtak az
arcán és hűvösen csiklandozták a fülét. Amikor odaértek egy kis
öbölbe, mutatta az utat Tate-nek egy szederbokrokkal sűrűn
benőtt, keskeny, édesvizű patakon felfelé. Többször is úgy tűnt,
hogy a pataknak vége szakad, de Kya intett, hogy tovább lehet
menni, ilyenkor újabb bokrokon törtek át.
Végül egy széles mezőre jutottak, a patak itt egy féloldalt
ledőlt, öreg, egyszobás rönkház mellett folyt. A megbicsaklott
gerendák egymás hegyén-hátán hevertek a földön, akár a pálcák
a marokkójátékban. A félig kidőlt fal még tartotta a csálé kalap
módjára lejtő tetőt. Tate kihúzta a csónakot a sárba, és némán
beléptek a nyitott ajtón.
 Odabent sötét volt, és patkányhúgy bűze terjengett.
– Hát, remélem, nem tervezed, hogy ideköltözöl, mert az
egész könnyen a fejedre szakadhat. – Tate meglökte a falat.
Erősnek tűnt.
– Ez csak egy búvóhely. Itt el bírok rejteni egy kis élelmet is,
hátha egy ideig bujkálnom kell.
Tate megfordult és Kyára nézett, a szemük lassan megszokta
a sötétséget.
– Kya, nem gondoltál még sose arra, hogy visszamenj az
iskolába? Nem halnál bele, és lehet, hogy akkor békén
hagynának.
– Nyilván rájöttek, hogy egyedül vagyok idekint, és ha
bemegyek az iskolába, nyakon csípnek, és betesznek valami
otthonba. Amúgy is túlkoros vagyok én már az iskolához.
Melyik osztályba tennének, az elsőbe? – A szeme elkerekedett a
gondolatra, hogy egy apró széken kell ülnie a kisgyerekek
között, akik helyesen ejtik a szavakat és el tudnak számolni
ötvenig.
– Mi, akkor te örökre idekint akarsz élni a lápon
egymagadban?
– Hát az is jobb, mint nevelőszülőkhöz kerülni. A papa
mindig azt mondogatta, hogy nevelőszülőhöz ad minket, ha
rosszul viselkedünk. Azt mondta, azok nagyon gonosz
emberek.
– Dehogyis! Nem mindegyik. A legtöbben derék emberek,
akik szeretik a gyerekeket.
– Akkor te inkább nevelőszülőknél élnél, mint kint a lápon? –
kérdezte Kya felszegett állal, csípőre tett kézzel.
 Tate egy pillanatig hallgatott.
– Hozz ide takarókat, meg gyufát is, hátha hideg lesz. Meg
talán pár doboz szardíniát. Az sokáig eláll. De friss élelmiszert
ne, mert az idevonzza a medvéket.
– Nem kell fé’ni a medvétől.
– Nem kell félni a medvétől.

A NYÁR TOVÁBBI RÉSZÉBEN az olvasásórák a roskatag rönkházban

zajlottak. Augusztus közepére végigolvasták a Homokvidéki
kalendáriumot, és igaz, hogy Kya nem tudott minden szót
kiolvasni, de a legtöbbet sikerült neki. Aldo Leopoldtól
megtanulta, hogy az árterület a folyó élő meghosszabbítása, és a
folyó bármikor visszafoglalhatja. Aki árterületen él, az ki van
téve a folyó szeszélyeinek. Megtudta, hová mennek a ludak
télen, és mit jelent az énekük. A szerző már-már versbe hajló,
dallamos prózája megtanította arra, hogy a talaj itt hemzseg az
élettől, és az egyik legdrágább kincs a világon; hogy az
ingovány lecsapolása több mérföldes körzetben kiszárítja a
vidéket, és elpusztítja a vízinövényeket és az állatokat is. Egyes
magvak akár évtizedekig is szunnyadhatnak a földben, és
amikor végre visszatér a víz, áttörik a talajt és megmutatkoznak.
Csodákról tanult, és valós tudásra tett szert, amit az iskolában
sosem tanítottak volna neki. Olyan igazságokat ismert meg,
amelyekkel mindenkinek tisztában kellene lennie, amelyek
nyilvánvalóak, mégis, a magvakhoz hasonlóan mintha rejtve
várakoznának.

HETENTE TÖBBSZÖR IS találkoztak a rönkházban, de Kya az

éjszakákat inkább a viskójában töltötte, vagy kint a parton, a
sirályokkal. Tűzifát kellett gyűjtenie a tél előtt, ezt a célt tűzte ki
maga elé, szorgosan hordta haza a rönköket, egészen takaros
rakás lett belőle két fenyőfa között. Bár a konyhakertben a
tarlórépa alig volt magasabb az aranyvesszőnél, de így is több
zöldség termett, mint amennyit ő és a szarvasok meg tudtak
enni. Betakarította a nyárutó minden termését, a tököt és a
céklát a téglalépcső alatti hűvös résben tárolta.
De közben folyton fülelt, mikor hallja meg a közeledő autó
hangját, tele emberekkel, akik magukkal akarják vinni. Néha
fárasztó és ijesztő volt egyfolytában fülelni – ilyenkor kisétált a
rönkházhoz és ott töltötte az éjszakát a padlón fekve, takaróba
burkolózva. A kagylógyűjtést és a halfüstölést úgy időzítette,
hogy Tate be tudja vinni az árut Jumpin’-hoz, és be is tudjon
vásárolni helyette. Hogy ne legyen olyan védtelen, mint a
tarajos sül hasa.

– EMLÉKSZEL, HOGY amikor elolvastad életedben az első mondatot,

azt mondtad, hogy egyes szavak sokkal többet jelentenek? –
kérdezte Tate egyik nap, amikor épp a patakparton ültek.
– Igen, emlékszem, miért?
– Hát, ez leginkább a versekre igaz. A versekben a szavak
nem egyszerűen csak jelentenek valamit, hanem érzelmeket is
felkavarnak. Néha még meg is nevettetik az embert.
– A mama néha olvasott verseket, de én egyre se emlékszek.
– Akkor ezt hallgasd meg, Edward Lear írta. – Tate egy
félbehajtott borítékot vett elő, és olvasni kezdett.
 És Hosszúlábú sógor
meg Legyem-Begyem úr
a tengernek rohantak,
sikolyuk égbe szúr,
találtak ott egy csónakot,
vitorlája rózsaszín,
s hajóztak a hullám között,
óh messze-messze kinn…[6]

Kya mosolyogva szólalt meg:

– Olyan a ritmusa, mint amikor a hullámok a partot
csapdossák.
Ezután a lány egy ideig folyton verseket írt, csónakázás
közben találta ki őket, vagy miközben kagylóhéjak után kutatott
– egyszerű, dallamos, együgyű versikéket. „Az ottan egy
szajkómama, ágról ágra száll, én is szállnék, ha énnekem
szárnyam nőne már.” Kya ilyenkor hangosan nevetett, kitöltött
néhány magányos percet a hosszú, magányos napból.
Egy késő délután a konyhaasztalnál ülve eszébe jutott a
mama verseskönyve, és addig keresgélt, amíg meg nem találta.
A könyv viseltes volt, a borítója rég leszakadt, a lapjait két
kirojtosodott gumiszalag fogta össze. Kya óvatosan lehúzta
őket, lapozgatni kezdte, és végigolvasta a mama margóra írt
jegyzeteit. A könyv végére írt oldalszámok jelezték a mama
kedvenc költeményeit.
Kya fellapozta James Wright versét.
 Egyszerre elvesztem, fáztam,
Tudtam, az udvar csupasz,
Érinteni, ölelni vágytam
Fecsegő gyermekemet,
Ki szelíd, vad, vagy épp nevet…

Eltűntek a fák, a nap,

Nem volt más, csak mi magunk.
Az anya bent a házban dalolt,
Adott meleg vacsorát,
És szeretett, s Isten tudja, hogy,
Oly sötét lett a nagyvilág.

Vagy ott volt egy másik, Galway Kinnelltől.

Én szerettem…
És mindent, mit gondoltam,
A legszelídebb szavakkal mondtam el. És most…
Bevallom, megkönnyebbülés, hogy vége:
A végén már csak szánakoztam,
Hogy még mindig a létbe kapaszkodsz.
…Isten veled.

Kya végigsimított a szavakon, mintha üzenetek volnának,

mintha a mama azért húzta volna alá őket, hogy a lánya egyszer
majd elolvassa a petróleumlámpa halvány fényénél, és
megértse. Kevés volt, nem a zoknis fiók hátuljába rejtett, kézzel
írt üzenet, de azért mégiscsak valami. Kya érezte, hogy a szavak
erőteljes jelentést sűrítenek magukba, de képtelen volt
megfejteni. Ha ő valaha is költő lesz, egyértelmű verseket fog
írni.

SZEPTEMBERBEN TATE ELKEZDTE a középiskola utolsó évét, és nem

tudott olyan gyakran kijárni Kyához, de valahányszor jött,
leselejtezett tankönyveket hozott neki. Egy szóval sem említette,
hogy a biológiakönyvek túlságosan bonyolultak még Kya
számára, így a lány csak úgy falta a fejezeteket, amelyekkel az
iskolában csak négy év múlva találkozott volna.
– Ne aggódj – mondogatta Tate –, valahányszor elolvasod,
mindig egy kicsit többet fogsz érteni belőle.
És ez így is volt.
Ahogy a napok rövidülni kezdtek, újra a viskó közelében
találkoztak, mert az olvasókunyhóban kevés volt a nappali fény.
Mindig a szabad ég alatt tanultak, de egyik reggel vad szél
tombolt, és Kya begyújtott a tűzhelybe. A viskó küszöbét senki
nem lépte át azóta, hogy a papának négy évvel ezelőtt nyoma
veszett, és a lány el nem tudta képzelni, hogy bárkit
beinvitáljon. Tate-et kivéve.
– Nem akarsz beülni a konyhába, a tűzhely mellé? –
kérdezte, amikor a fiú kihúzta a csónakot a lagúna partjára.
– Dehogynem – felelte Tate, aki pontosan tudta, hogy nem
szabad nagy ügyet csinálni a meghívásból.
Miután belépett a tornácra, majdnem húsz percen át
nézegette Kya tollait, kagylóhéjait, csontjait és fészkeit, és
lelkendezett. Amikor végül leültek az asztalhoz, a lány
odahúzta a székét az övé mellé, a karjuk, a könyökük összeért.
Csak hogy ott érezze Tate-et a közelében.
Mivel Tate sokat segített az apjának, Kya számára lassan
vánszorogtak egymás után a napok. Egyik este Kya levette a
mama polcáról élete első regényét, a Rebbecát Daphne du
Maurier-től, és a szerelemről olvasott. Egy idő után becsukta a
könyvet, és odalépett a ruhásszekrényhez. Felvette a mama
nyári ruháját és abban járkált fel-alá a szobában, meglibbentette
a szoknyát, megpördült a tükör előtt. A haját hátravetve, a
csípőjét riszálva elképzelte, hogy Tate felkéri táncolni. A keze
ott nyugszik a derekán. Mintha ő volna Mrs. de Winter.
Hirtelen észbe kapott, és nevetve görnyedt össze. Azután
mozdulatlanul állt.

– GYERE CSAK IDE, te gyermek! – harsant fel Mabel hangja egyik

délután. – Hoztam neked pár holmit. – Általában Jumpin’
szállította a dobozokat Kyának, és ha Mabel is megjelent,
mindig valami különleges holmiról volt szó.
– No, szedd csak össze a cuccodat! Addig én megtöltöm a
tankot – noszogatta Jumpin’, és Kya kiugrott a mólóra.
– Idesüss, Ms. Kya! – emelt fel Mabel egy barackszínű ruhát,
a virágos szoknya felett sifonréteggel. Ez volt a leggyönyörűbb
ruhadarab, amit Kya életében látott, még a mama nyári
ruhájánál is szebb. – Ilyen ruha illik egy ilyen hercegnőhöz, mint
te. – Odatartotta Kya elé, aki végigsimított rajta és
elmosolyodott. Mabel ezután Jumpin’-nak hátat fordítva
nehézkesen lehajolt, és egy fehér melltartót húzott elő a
dobozból.
Kya érezte, hogy elönti a forróság.
– No, Ms. Kya, ne legyél szégyenlős, aranyom! Mostanság
már szükséged lesz erre. És gyermekem, ha bármi olyan van,
amiről beszélni kell énvelem, vagy ha nem értesz valamit, akkor
szóljál az öreg Mabelnek! Hallod-e, amit mondok?
– Igen. Köszönöm, Mabel! – Kya a melltartót a doboz
mélyére gyűrte, a farmernadrágok, pólók, egy zacskó homoki
bab és egy üveg barackbefőtt alá.
Néhány héttel később, miközben épp a tengeren lebegő,
halászó pelikánokat figyelte a csónakból, Kya hirtelen görcsös
fájdalmat érzett a hasában. Soha nem volt tengeribeteg, és ez
egész más volt, mint minden eddigi fájdalom. Partra húzta a
csónakot a Point Beachen, és a lábát szárnyhoz hasonlatosan,
féloldalasan felhúzva leült a homokra. A fájdalom erősebb lett,
Kya fintorgott és halkan felnyögött. Biztosan hasmenése lesz.
Hirtelen egy motor berregését hallotta, és a tarajos
hullámokon Tate csónakját pillantotta meg. A fiú nyomban a
szárazföld felé kanyarodott, ahogy meglátta Kyát, és elindult a
part felé. A lány a papa egyik káromkodását sziszegte maga elé.
Mindig örült, ha Tate-et látta, de most, amikor bármelyik
pillanatban rátörhet a hasmenés és a tölgyesbe kell rohannia,
cseppet sem. A fiú kihúzta a csónakját az övé mellé, és leült a
homokba.
– Szia, Kya! Hát te meg mit csinálsz itt? Épp hozzád
indultam.
– Szia, Tate. Örülök, hogy látlak. – Igyekezett a szokásos
hangon megszólalni, de a hasa újra görcsbe rándult.
 – Mi a baj? – kérdezte a fiú.
– Hogy érted?
– Elég rosszul nézel ki. Mi a baj?
– Szerintem beteg vagyok. A hasam nagyon görcsöl.
– Ó! – Tate kinézett a tengerre. A homokba fúrta csupasz
lábujjait.
– Talán jobb lenne, ha elmennél – folytatta Kya lehajtott
fejjel.
– Talán inkább maradnom kéne, amíg jobban nem leszel. Mi
van, ha nem tudsz egyedül hazamenni?
– Lehet, hogy be kell mennem az erdőbe. Lehet, hogy hányni
fogok.
– Lehet. De szerintem az nem segít – felelte Tate halkan.
– Miről beszélsz? Honnét tudod te, mi a bajom?
– Ez most más érzés, mint a többi hasfájás?
– Igen.
– Majdnem tizenöt vagy, ugye?
– Igen. De ez hogy jön ide?
Tate egy percig hallgatott. A lábát mozgatta, mélyebbre fúrta
az ujjait a homokba. Nem nézett Kyára, amikor megszólalt.
– Lehetséges, hogy ez most az, ami a lányokkal történni
szokott ilyen idős korban. Emlékszel, pár hónapja hoztam róla
neked egy brosúrát. A biológiakönyvekkel együtt. – Tate
lángoló arccal pillantott Kyára, azután újra elkapta róla a
tekintetét.
Kya lesütötte a szemét, és egész testében elpirult. Hát persze,
nem volt itt a mama, hogy elmondja neki, de az iskolai brosúra,
amit Tate hozott, valamennyire elmagyarázta a dolgot. Most
eljött az ideje, erre ő itt ült a tengerparton, és egy fiú szeme
láttára válik nővé. Szégyen és pánik fogta el. Most mit kell
tennie? Pontosan mi is fog történni? Mennyi vér lesz vajon?
Elképzelte, ahogy beszivárog a homokba körülötte. Némán ült,
és közben éles fájdalom hasított az alhasába.
– Haza tudsz menni egyedül? – kérdezte Tate, és még
mindig nem nézett rá.
– Azt hiszem.
– Nem lesz semmi baj, Kya. Minden lány gond nélkül átesik
ezen. Indulj haza! Én majd messziről követlek, hogy biztos
rendben megérkezz.
– Nem kell.
– Velem ne is törődj! Na, indulj! – A fiú felállt, a csónakjához
lépett, nem nézett a lányra. Beindította a motort és a parttól
jókora távolságban várt, amíg Kya el nem indult a part mentén a
csatornája felé. Olyan messziről követte Kyát, hogy csak egy
pöttynek látszott, addig kísérte, amíg el nem érte a lagúnáját. A
lány a partról futólag visszaintett neki, leszegett fejjel, kerülve a
tekintetét.
Kya a legtöbb dologra egyedül jött rá, és azt is egyedül
találta ki, hogyan kell nővé válnia. De másnap kora hajnalban
felment Jumpin’-hoz. A sápadt napkorong sűrű ködbe
burkolózott, amikor Kya megérkezett a mólóhoz és Mabelt
kereste, bár tudta, nem sok esély van arra, hogy ott találja. Így is
volt, csak Jumpin’ bukkant elő, hogy üdvözölje.
– Üdv, Ms. Kya! Máris benzin kell?
Kya a csónakban ülve, halkan felelte neki.
– A Mabellel kell beszélnem.
 – Igen sajnálom, te gyermek, de a Mabel nincsen itten máma.
Tudok segíteni?
Kya leszegett fejjel válaszolt.
– Muszáj a Mabellel beszélnem. Sürgős.
– Hát jól van akkor. – Jumpin’ kinézett a kis öbölből a nyílt
tengerre, és nem látott több közeledő csónakot. Akinek benzinre
volt szüksége, minden napszakban, mindennap, még
karácsonykor is számíthatott arra, hogy Jumpin’-t ott találja –
ötven esztendőn át egyetlen napot sem hagyott ki, csak akkor,
amikor az ő kis angyalkájuk, Daisy meghalt. Jumpin’ nem
hagyhatta el a helyét.
– Itten várj, Ms. Kya, felszaladok a gyalogúton egy darabon,
szólok valamelyik gyereknek, hívja ide a Mabelt. Ha csónak jön,
mondd meg, hogy rögvest visszajövök.
– Úgy lesz. Köszönöm.
Jumpin’ végigsietett a mólón és eltűnt, Kya pedig várt, pár
másodpercenként kipillantott az öbölre, és rettegett, hogy újabb
csónak érkezik. De Jumpin’ kisvártatva visszatért, azt mondta,
felküldött pár gyereket Mabelért, Kyának „csak egy
szempillantásnyit kell várni”.
Jumpin’ a bagós zacskók kicsomagolásával foglalatoskodott,
felrakosgatta őket a polcra, tett-vett. Kya a csónakjában maradt.
Végül Mabel bukkant fel sietve, a móló beleremegett a súlyába,
mintha egy kisebbfajta zongorát toltak volna végig rajta. A
kezében egy papírzacskót tartott, és most szokásától eltérően
nem üdvözölte Kyát nagy hangon, hanem megállt felette a
mólón és halkan így szólt:
– Jó reggelt, Ms. Kya, mi történt, gyermekem? Mi baj van,
aranyom?
Kya még jobban lehajtotta a fejét, és motyogott valamit, amit
Mabel nem hallott.
– Ki bírsz szállni a csónakból, vagy szálljak be én tehozzád?
Kya nem felelt, így Mabel, aki kis híján kilencven kilót
nyomott, előbb az egyik lábával, azután a másikkal is belépett a
kis csónakba, ami tiltakozásul a cölöpöknek ütközött. Leroskadt
a középső padra, szemközt a csónak farában ülő Kyával.
– Most mondjad el, gyermekem, hogy mi a baj.
Összedugták a fejüket, Kya suttogott, azután Mabel
odahúzta Kyát telt keblére, átölelte és ringatni kezdte. Kya
először mereven tűrte, nem volt hozzászokva az öleléshez, de
Mabel nem zavartatta magát, és a lány végül elernyedt a párnás
ölelésben. Mabel egy idő után felegyenesedett és kinyitotta a
barna papírzacskót.
– Nohát, rájöttem én magamtól is, hogy mi lehet a baj, és
hoztam teneked pár holmit. – Azzal Mabel ott, a csónakban,
Jumpin’ mólója mellett elmagyarázta Kyának a részleteket.
– Mármost, Ms. Kya, ez nem olyasmi, amit szégyelleni
kellene. Ez nem átok, ahogy sokan tartják, hanem ez itten
minden életnek a kezdete, és erre csakis a nő képes. Mostan már
te is nő vagy, kicsikém.

AMIKOR MÁSNAP DÉLUTÁN Kya meghallotta Tate csónakjának

hangját, elbújt a sűrű szedresben és nézte a fiút. Már az is
furcsának tűnt, hogy valaki egyáltalán ismeri őt, de Tate most
már az ő életének leginkább magántermészetű, legtitkosabb
eseményéről is tudott. Az arca lángolt a gondolattól. Úgy
tervezte, elrejtőzik, amíg Tate el nem megy.
A fiú partot ért a lagúna szélén és kiszállt a csónakból, a
kezében egy madzaggal átkötött fehér dobozzal.
– Hé! Kya! Merre vagy? – kiáltotta. – Hoztam neked
süteményt a Parker-féle cukrászdából!
Kya évek óta nem evett süteményt. Tate most könyveket
emelt ki a csónakból, úgyhogy a lány végül elősomfordált a háta
mögül, a bozótosból.
– Á, itt vagy! Ezt nézd meg! – Tate kinyitotta a dobozt, és
benne csinosan elrendezve apró, alig pár centis sütemények
sorakoztak, a tetejükön vaníliás cukormázzal és egy-egy apró,
rózsaszínű rózsával. – Gyere, kóstold meg!
Kya felemelt egyet, még mindig nem nézett Tate-re, és
beleharapott. Azután az egészet a szájába tömte. Lenyalta az
ujjait.
– Tessék. – Tate a tölgyfarönkjükre tette a dobozt. – Egyél,
amennyit csak akarsz. Lássunk neki! Hoztam egy új könyvet.
Több szó nem is esett. Nekiláttak a tanulásnak, a másik
dolog pedig nem is került szóba.

KÖZELEDETT AZ ŐSZ – az örökzöldek ezt talán észre se vették, de a

juharfák igen. Aranysárga leveleik megvillantak a palaszürke
égbolt alatt. Egyik késő délután, a lecke végeztével Tate még
mindig ott volt, pedig már el kellett volna indulnia, és Kyával
egy fatuskón üldögéltek az erdőben. A lány végül megkérdezte
azt, amit már hónapok óta szeretett volna.
– Tate, én köszönöm, hogy megtanítottál engemet olvasni, és
mindent, amit tőled kaptam. De miért csinálod ezt? Nincsen
neked barátnőd, vagy valami hasonló?
– Nincsen… illetve néha van. Korábban volt, de most
nincsen. Szeretek itt lenni kint, a csendben, és tetszik, hogy
téged ennyire érdekel a láp, Kya. A legtöbb ember nem is
törődik vele, csak horgászni jár ki ide. Az hiszik, ez egy kietlen
hely, amit le kellene csapolni és beépíteni. Az emberek nem
értik, hogy a legtöbb tengeri élőlénynek, azoknak is, amit
megesznek, szükségük van a lápra.
Arról nem tett említést, hogy sajnálja Kyát, mert egyedül
van; hogy tudja, miként bánnak vele a gyerekek évek óta; hogy
a helybeliek Lápi Lánynak nevezik és mindenfélét kitalálnak
róla. Kilopózni a viskójához, átrohanni a sötétségen és rácsapni
az ajtajára: ez valóságos hagyománnyá vált, a fiúk férfivá
avatási szertartásává. Mit árult el ez a férfiakról? Egyesek már
most fogadásokat kötöttek, ki lesz az, aki elveszi Kya
szüzességét. Dühítő és aggasztó dolgokat hallott.
De nem ez volt a fő oka annak, hogy madártollakat vitt
Kyának az erdőbe, és hogy folyton kijárt hozzá. Tate arról sem
beszélt, mit érez, hogy egy elvesztett testvér iránt érzett szeretet
gabalyodik össze benne a lány iránt érzett izzó szerelemmel. Ő
maga sem tudta kibogozni, de még sosem találkozott ilyen
elsöprő erejű érzelemmel. Egyszerre volt fájdalmas és boldogító
érzés.
Kya egy fűszálat dugott bele egy hangyabolyba, és végül
feltette a kérdést:
– Hol van a mamád?
Szellő támadt a fák között, szelíden megrázta az ágakat. Tate
nem felelt.
 – Nem kell válaszó’nod – tette hozzá Kya.
– Válaszolnod.
– Nem kell válaszolnod.
– Az anyám meg a kishúgom autóbalesetben haltak meg,
odaát, Asheville-ben. A húgomnak Carianne volt a neve.
– Jaj, nagyon sajnálom, Tate. A mamád biztos nagyon kedves
volt és szép.
– Igen. Mind a ketten azok voltak. – Tate a földhöz
mormogott a két térde közt. – Még sose beszéltem erről.
Senkinek.
Én se, gondolta magában Kya. Aztán fennhangon így szólt:
– A én mamám egy nap elment, és nem jött vissza. A
szarvasmamák mindig visszajönnek.
– Hát, te legalább reménykedhetsz abban, hogy egyszer
visszajön. Az enyém már biztos nem fog.
Egy pillanatig hallgattak, aztán Tate folytatta.
– Azt hiszem… – De elhallgatott, félrenézett.
Kya rápillantott, de a fiú a földre meredt.
– Mi? Mit hiszel? Nekem bármit elmondhatsz – szólalt meg.
Tate még mindig hallgatott. Most, hogy már tudta, Kya
türelemmel várt.
A fiú végül egészen halkan szólalt meg.
– Azt hiszem, azért mentek be Asheville-be, hogy
megvegyék az én születésnapi ajándékomat. Volt egy bicikli,
amit akartam, mindenáron. A Western Autóban nem lehetett
kapni, és szerintem ezért mentek be Asheville-be, hogy
megvegyék nekem azt a biciklit.
– Attól még nem a te hibád – jegyezte meg Kya.
 – Tudom, de úgy érzem, hogy mégis az – válaszolta Tate. –
Még csak nem is emlékszem, miféle bicikli volt.
Kya közelebb hajolt hozzá, de azért nem annyira, hogy
hozzáérjen. Mégis, elfogta egy érzés – mintha a tér a válluk
között elmozdult volna. Azon töprengett, vajon Tate is érezte-e.
Szeretett volna közelebb hajolni, annyira, hogy a karjuk
összeérjen. Hogy megérintse. És azon tűnődött, vajon Tate
észrevenné-e.
Abban a másodpercben feltámadt a szél, sárga juharfalevelek
ezrei szakadtak le az éltető ágról és szálltak át az égen. Az őszi
levelek nem lehullanak, hanem repülnek. Ráérősen kószálnak,
mert nem lesz több lehetőségük a magasban szárnyalni.
Visszaverik a napfényt, kavarognak, vitorláznak és ide-oda
libbennek a széllel.
Tate felpattant a tuskóról és odakiáltott neki:
– Lássuk, hány levelet tudsz elkapni, mielőtt földet ér! – Kya
is felpattant, és mind a ketten ott ugráltak és szökdécseltek a
hulló levelek függönye alatt, kitárt karral, elkapkodva őket, még
mielőtt földet értek volna. Tate nevetve vetette magát egy, a talaj
felett centiméterekkel lebegő levél után, elkapta, és az avarba
hemperedve a magasba emelte a zsákmányát. Kya egy széles
mozdulattal az összes addig megmentett levelet a levegőbe
hajította. Átrohant köztük, aranylón akadtak bele a hajába.
Forgás közben nekiütközött Tate-nek, aki időközben
feltápászkodott – megdermedtek és egymás szemébe meredtek.
Már nem nevettek. A fiú megfogta Kya vállát, és egy pillanatnyi
tétovázás után szájon csókolta, a levelek pedig olyan halkan
hullottak és táncoltak körülöttük, akár a hópelyhek.
 A lány semmit sem tudott a csókolózásról, mereven tartotta
a fejét és az ajkát. Szétváltak és egymást nézték, nem értették,
honnét jött ez, és most mihez kezdjenek. Tate gyengéden
leemelt egy levelet Kya hajáról, és a földre hajította. A lány szíve
vadul kalapált. A megtépázott szeretet, amit önfejű
családtagjaitól egykor kapott, nem ilyen érzés volt.
– Akkor én most a barátnőd vagyok? – kérdezte.
A fiú mosolygott.
– Akarsz az lenni?
– Igen.
– Lehet, hogy túl fiatal vagy még hozzá – jegyezte meg Tate.
– De ismerem a madártollakat. Fogadok, hogy a többi lány
nem ismeri őket.
– Hát akkor jól van. – És újból megcsókolta. Kya ezúttal
félrebillentette a fejét, és az ajka ellazult. És életében most
először csordultig tele lett a szíve.
 18.

Kis csónak

1960

M OST MINDEN ÚJ SZÓsikongatással kezdődött, minden

mondaton végigrohantak. Tate elkapta Kyát, és
meghemperegtek az ősztől vöröslő juhsóskában, félig még
gyerekként, félig felnőtt módra.
– Egy pillanatra légy már komoly! – szólt rá Tate. – A
szorzótáblát csak úgy lehet megtanulni, ha az ember bemagolja.
– Leírta a homokba azt, hogy 12 × 12 = 144, de Kya elrohant
mellette, belevetette magát a hullámtörésbe, kiúszott a
nyugodtabb vízig, azután Tate is követte egészen odáig, ahol
szürkéskék fénysugarak döfték át ferdén a csendet és kirajzolták
a vízben az alakjukat. Kecsesek voltak, akár a delfinek. Később
homokosan, sósan hemperegtek végig a parton, szorosan
átölelve egymást, mintha egyek volnának.
Másnap délután Tate bepöfögött a lagúnába, de nem szállt ki
a csónakból, miután partot ért. A lábánál egy piros kockás
abrosszal letakart, jókora kosár állt.
– Ez meg mi? Mit hoztál? – kérdezte Kya.
– Meglepetés. Gyere, szállj csak be!
Végigsiklottak a lomha csatornákon, ki a tengerre, onnét
pedig egy apró, félhold alakú öbölbe. Tate a homokra terítette a
plédet, rátette a letakart kosarat, és amikor leültek, leemelte róla
az abroszt.
– Boldog születésnapot, Kya! – mondta Tate. – Tizenöt éves
lettél. – A kosárban egy kétemeletes, kalapdoboz magasságú
cukrászdai torta állt, rózsaszínű, kagyló formájú díszítéssel. A
tetején ott állt Kya neve. A tortát pedig színes papírba
csomagolt, masnival átkötött ajándékok vették körbe.
Kya döbbenten, tátott szájjal meredt rá. Senki nem kívánt
neki boldog születésnapot azóta, hogy a mama elment. Senkitől
nem kapott még bolti tortát, amin ott áll a neve. Soha nem
kapott még szalaggal átkötött ajándékot, igazi
csomagolópapírban.
– Honnét tudtad, hogy ma van a születésnapom? – Naptár
híján Kyának fogalma sem volt arról, hogy ma van a napja.
– A Bibliádban láttam.
Miközben Kya kérlelte, hogy ne vágjon bele a késsel a
nevébe, Tate felszeletelte és papírtányérokra tette a tortát.
Egymást nézték, és jókora darabokat tömtek a szájukba.
Hangosan csettintettek. Lenyalták az ujjukat. Tortakrémtől
maszatos szájjal nevettek. Úgy ették a tortát, ahogy kell, ahogy
mindenki szeretné enni.
– Kibontod az ajándékaidat? – mosolygott Tate.
Az első: egy apró nagyító, „hogy lásd a rovarszárnyak apró
részleteit is”. A második: egy műanyag hajcsat, ezüstre festve,
egy csillámló sirállyal díszítve, „a hajadba”. Tate kissé suta
mozdulattal Kya füle mögé simított néhány fürtöt, és
belepattintotta a csatot. A lány megtapogatta. Szebb volt, mint a
mama csatja.
 Az utolsó ajándék egy nagyobb dobozban volt, és amikor
kibontotta, olajfestékes üvegeket, vízfestékes dobozokat és
különböző méretű ecseteket talált benne: „a festményeidhez”.
Kya a kezébe vett minden egyes színt, minden egyes ecsetet.
– Tudok majd hozni még, ha kell. Még vásznat is, Sea
Oaksból.
Kya lehajtotta a fejét.
– Köszönöm, Tate.

– CSAK LASSAN! Lassíts, lassíts! – kiáltotta Scupper, miközben Tate

a halászhálók, olajos rongyok és tollászkodó pelikánok között a
csörlőt tekerte. A Cherry Pie orra megemelkedett, ráereszkedett
az állványra, majd rácsusszant a víz alatti sínekre a rozsdamarta
csónakház ferde mólóján Pete hajójavító műhelyében; ez volt az
egyetlen szárazdokk egész Barkley Cove-ban.
– Jó, rajta van! Húzd kifelé! – Tate még erősebben tekerte a
csörlőt, és a hajó lassan elindult felfelé a síneken a szárazdokk
felé. Drótkötelekkel rögzítették, majd nekiláttak lekaparni a
hajótestre tapadt kacslábú rákokat, miközben a lemezjátszóról
Miliza Korjus kristálytiszta áriái szóltak. Ezután következik az
alapozás, majd a festés az évente esedékes újabb réteg vörös
festékkel. A színt még Tate anyja választotta, és az apja sosem
változtatott volna rajta. Scupper időnként abbahagyta a
kapargatást és a zene hullámzó dallamára vezényelni kezdett
két hatalmas karjával.
Most, tél elején Scupper már felnőtt bért fizetett Tate-nek,
hogy iskola után és hétvégeken neki dolgozzon, ezért a fiú nem
tudott annyiszor kijárni Kyához. Nem szólt róla az apjának –
egyáltalán nem beszélt Kyáról neki.
Sötétedésig vagdosták a rákokat, addigra már Scupper karja
is sajgott.
– Túl fáradt vagyok már a főzéshez, és szerintem te is.
Ugorjunk be a falatozóba enni hazafelé menet.
Mindenkinek biccentettek, hiszen nem akadt olyan ember itt,
akit ne ismertek volna, és az egyik sarokasztalhoz ültek le.
Mindketten a napi ajánlatot rendelték: rántott szeletet
krumplipürével és barnamártással, tarlórépával és
káposztasalátával. Mellé pogácsát. Pekándiós süteményt
fagylalttal. A szomszéd asztalnál egy négyfős család tagjai
összekulcsolt kézzel és lehajtott fejjel hallgatták az apa
fennhangon elmondott asztali áldását. Az „ámen”-re csókot
hintettek, megszorították egymás kezét, és körbeadták a
kukoricakenyeret.
Scupper megszólalt.
– Fiam, én tudom, hogy a munka miatt sok mindenből
kimaradsz. Ez már csak így van, de az ősszel nem mentél el az
iskolai bálra se, és nem szeretném, ha ezeket elszalasztanád,
mivel ez az utolsó éved. Most lesz az a nagy táncmulatság a
pavilonban. Elviszed magaddal valamelyik lányt?
– Nem. Lehet, hogy elmegyek, de nem biztos. De nincs olyan
lány, akit el akarok vinni.
– Egy lány sincs az iskolában, akivel elmennél?
– Nincs.
– Hát jól van. – Scupper hátradőlt, miközben a pincérnő
elétette a tányért. – Köszönöm, Betty! Ezt aztán jól megpakoltad.
– Betty megkerülte az asztalt és Tate elé is letett egy még
nagyobb adagot.
– Egyenek csak – felelte Betty. – Van ott még bőven, ahonnét
ez jött. A napi ajánlatban a korlátlan fogyasztás is benne van. –
Azzal rámosolygott Tate-re, és a csípőjét a szokásosnál jobban
riszálva visszaindult a konyhába.
Tate megszólalt.
– Az iskolába csupa buta lány jár. Csak a frizurákról meg a
magas sarkú cipőkről tudnak beszélni.
– Hát, a lányok már csak ilyenek. Néha olyannak kell
elfogadni a dolgokat, amilyenek.
– Lehet.
– Mármost, fiam, nekem igazán nem szokásom odafigyelni a
kósza szóbeszédre, sose volt. De szabályos pletykaáradat zúdul
rám, azt beszélik, hogy neked van valami közöd ahhoz a
lányhoz, kint a lápon. – Tate felemelte a két kezét. – Várj, várj! –
folytatta Scupper. – Én nem hiszem el, amit mondanak róla,
biztosan helyes lány. De vigyázz, fiam. Nem érdemes elsietni a
családalapítást. Érted, mire gondolok, ugye?
Tate halkan sziszegte vissza:
– Először azt mondod, hogy nem hiszed el, amit beszélnek
róla, aztán meg azt, hogy ne alapítsak családot, tehát szerinted ő
mégiscsak olyan lány. Hát mondok neked valamit: nem olyan.
Sokkal tisztább és ártatlanabb, mint azok a lányok, akikkel
táncolni küldenél. Akadnak olyan lányok ebben a városban,
akik falkában vadásznak, és könyörtelenek. És igen, egy ideje
kijárok Kyához. És tudod, miért? Olvasni tanítom, mert az
emberek olyan gonoszul viselkednek vele ebben a városban,
hogy még iskolába se tudott járni!
 – Ez rendben van, Tate. Ez rendes tőled. De kérlek, értsd
meg, nekem az a dolgom, hogy óvjalak. Lehet, hogy nem
kellemes ilyen dolgokról beszélgetni, de egy szülőnek az a
dolga, hogy figyelmeztesse a gyerekét. Ez a dolgom, úgyhogy
ne sértődj meg rajta.
– Tudom – mormogta Tate, és közben megvajazott egy
pogácsát. Meg volt sértve.
– Ugyan már! Kérjünk még egy adagot, aztán kóstoljuk meg
azt a pekándiós süteményt.
Miután kihozták a süteményt, Scupper újra megszólalt:
– Hát, ha már így szóba kerültek az olyan dolgok, amikről
sosem beszélünk, elmondok még valamit, amin sokat
gondolkodom mostanság.
Tate bosszúsan fintorgott a süteményre.
Scupper folytatta.
– Azt akarom, fiam, hogy tudd, mennyire büszke vagyok
rád. Saját indíttatásból kezdted tanulmányozni a lápi életet, jól
tanultál az iskolában, egyetemre jelentkeztél, hogy
természettudományos diplomát szerezz. És fel is vettek. Én nem
vagyok bőbeszédű fajta. De igen büszke vagyok rád, fiam.
Érted?
– Aha. Értem.
Később a szobájában Tate elszavalta a kedvenc versének
három sorát.

Mikor látom meg a ködös tavat?

Ó! Vajh mikor látom – kiált –
szerelmesem kis csónakát?[7]
A MUNKA MELLETT TATE mindent megtett, hogy kijárjon Kyához,
de sosem tudott sokáig maradni. Néha negyven percet utazott
egy tízperces parti sétáért, amikor egymás kezét szorongatták.
Sokat csókolóztak. Egy percet sem vesztegettek el. Csónakkal
vissza. Meg akarta érinteni Kya mellét – ölni tudott volna, csak
hogy egy pillantást vethessen rájuk. Éjszaka ébren feküdt és a
lány combjára gondolt, hogy milyen lágy, és mégis milyen
kemény lehet. Ha arra gondolt, ami a combja között van,
vonaglott a kíntól. De Kya olyan fiatal és félénk. Ha elrontja a
dolgot, még kárt tesz benne, és akkor még annál is alávalóbb,
mint a fiúk, akik arról beszélnek, hogy ki kapja meg elsőként
Kyát. A vágy, hogy megvédje, épp olyan erős volt benne, mint a
másik vágy. Néha.

TATE MINDEN KYÁNÁL tett látogatáskor vitt pár tankönyvet és

könyvtári könyvet, főként a láp élővilágával és a biológiával
kapcsolatosakat. Kya fejlődése megdöbbentő volt. Most már
bármit el tud olvasni, jelentette ki Tate; aki bármit el tud olvasni,
az bármit meg tud tanulni. Csak rajta áll.
– Még soha senkinek nem sikerült csordultig megtölteni az
agyát – folytatta. – Olyanok vagyunk, mint a zsiráf, amelyik
nem használja a nyakát, hogy elérje a magasabban növő
leveleket.
Amikor hosszú órákra egyedül maradt, Kya arról olvasott a
lámpafényben, hogyan alakulnak át az állatok és a növények az
idők során úgy, hogy alkalmazkodjanak a folyton változó
világhoz; hogyan osztódnak és specializálódnak egyes sejtek
tüdő- vagy szívsejtté, míg mások nem kötelezik el magukat,
őssejtek maradnak, hátha egyszer még szükség lesz rájuk. A
madarak azért dalolnak leginkább hajnalban, mert a reggeli
hűvös, nedves levegő sokkal messzebbre viszi az éneküket és a
mondandójukat. Ő világéletében első kézből tapasztalta meg
ezeket a dolgokat, így könnyen megértette a természet
észjárását.
A biológia minden ágában egyre csak arra kereste a
magyarázatot, miért hagyja el egy anya a kicsinyeit.

EGY HIDEG NAPON, jóval azután, hogy a juharfalevelek már mind

lehullottak, Tate egy piros-zöld papírba csomagolt ajándékkal a
kezében lépett ki a csónakból.
– Én nem készültem ajándékkal neked – szólalt meg Kya,
amikor Tate feléje nyújtotta a csomagot. – Nem tudtam, hogy
karácsony van.
– Nem. – Elmosolyodott. – Még nincs – hazudta. – Ugyan, ez
csak egy kis semmiség.
Kya óvatosan kibontotta a papírt, és egy használt Webster-
féle értelmező kéziszótárt talált benne.
– Jaj, Tate, köszönöm!
– Nézz csak bele! – felelte a fiú. A P szócikk oldalai közé egy
pelikántoll volt elrejtve, az N-nél lepréselt nefelejcsvirágok, a G
alatt egy szárított gomba. Annyi kincset rejtettek az oldalak,
hogy a könyvet nem lehetett rendesen becsukni.
– Megpróbálok majd visszajönni a karácsony utáni napon.
Talán tudok hozni pulykasültet is vacsorára. – Búcsúzóul
megcsókolta Kyát. Miután elment, a lány hangosan szitkozódni
kezdett. Ez lett volna az első alkalom a mama távozása óta,
hogy megajándékozzon valakit, akit szeret, és ő elszalasztotta.
Néhány nappal később Kya a barackszínű, ujjatlan
sifonruhában dideregve várt a lagúna partján Tate-re. Fel-alá
járkált, a kezében a fiúnak szánt ajándékát szorongatva – egy
hím kardinálispinty bóbitáját –, Tate korábban használt
papírjába csomagolva. Amint a fiú kilépett a csónakból, Kya a
kezébe nyomta az ajándékot, és ragaszkodott hozzá, hogy ott,
helyben kibontsa, így hát Tate megtette.
– Köszönöm, Kya. Ilyenem még nincs.
Kya karácsonya most már teljes volt.
– Gyere, menjünk be! Biztos fázol ebben a ruhában.
A konyhában meleg volt a tűzhely mellett, de Tate így is azt
javasolta, Kya öltözzön át farmerbe és pulóverbe.
Együtt melegítették meg az ételt, amit hozott: pulykasültet,
kenyérmártást, áfonyaszószt, tepsis édesburgonyát és sütőtökös
pitét – a karácsonyi vacsora maradékát, amit Tate az apja
társaságában költött el. Kya korábban sütött pogácsát, és a
konyhaasztalnál ettek, amit a lány vadmagyallal és
kagylóhéjakkal díszített fel.
– Elmosogatok – szólalt meg Kya, és a tűzhelyen álló
lábosból forró vizet öntött a mosogatóba.
– Segítek. – Azzal a lány mögé lépett, és hátulról átkarolta a
derekát. Kya hátrahajtotta a fejét a fiú mellkasára és lehunyta a
szemét. Tate ujjai lassan végigsimítottak a pulóver alatt Kya
lapos hasán, a melle felé. A lány szokás szerint nem viselt
melltartót, és Tate ujjai a mellbimbói körül köröztek. Az érintés
itt megállt, de az érzés szétterjedt Kya testében, mintha Tate
keze a két lába közé csusszant volna be. Úgy érezte, egy űr
lüktet a bensőjében, ami követeli, hogy betöltsék. De nem tudta,
mit tegyen, mit mondjon, így elhúzódott Tate-től.
– Semmi baj – szólalt meg a fiú. És tovább simogatta.
Mindketten mélyeket lélegeztek.

A NAP FÉLÉNKEN, engedelmeskedve a télnek, időnként azért már

előbújt a csípős szél és a zuhogó eső szüneteiben. Aztán egy
délután a tavasz egyszer csak végleg befurakodott. Nappal
meleg lett, és az ég úgy ragyogott, mintha kisuvickolták volna.
Kya halkan beszélt, miközben Tate-tel egy magas ámbrafákkal
szegélyezett patak partján sétáltak végig. Tate hirtelen
megragadta a lány kezét és csendre intette. Kya követte a
tekintetét a vízpartig, ahol egy megtermett varangy lapult meg a
levelek alatt. Ez megszokott látvány lett volna, de ez a példány
ragyogóan fehér színű volt.
Tate és Kya elvigyorodott, és nézték, ahogy a varangy
egyetlen néma, hatalmas ugrással eltűnik. De továbbra is
hallgattak, és közben újabb ötméternyit hátráltak a bozótosba.
Kya a kezét a szája elé kapva kuncogott. Kislányos
tánclépésekkel szökdécselt el a fiú mellől egy már nem
kifejezetten kislányos testtel.
Tate egy pillanatig nézte, már nem a varangyokon járt az
esze. Céltudatosan lépett Kya felé. Az arckifejezése láttán Kya
megtorpant egy széles tölgyfa előtt. A fiú megfogta a vállát és
egy határozott mozdulattal a fának döntötte. Megragadta Kya
két lelógó karját és megcsókolta, miközben az ágyékát az övéhez
szorította. Karácsony óta csókolóztak és lassan felfedezték
egymást – nem úgy, mint most. Mindig Tate kezdeményezett,
de kérdő tekintettel figyelte a lányt, mikor látja jelét annak, hogy
abba kellene hagynia – nem úgy, mint most.
A fiú elhúzódott, mély, aranybarna tekintete Kyáéba
fúródott. Lassan kigombolta a lány blúzát, lecsupaszítva a
mellét. Egy ideig nézte, azután az ujjai körözni kezdtek a
mellbimbók körül. Kicipzározta Kya sortját és lehúzta, míg
végül a földre hullott. Kya most először állt majdnem
meztelenül Tate előtt, zihálni kezdett és a kezével eltakarta
magát. A fiú gyengéden elhúzta a kezét, és most a testét nézte.
Kya ágyéka úgy lüktetett, mintha a testéből az összes vér
odatódult volna. Tate kilépett a sortjából és még mindig Kyát
nézve nekinyomta az erekcióját.
Amikor Kya félénken elfordult, megfogta az állát, és
megszólalt.
– Nézz rám! Nézz a szemembe, Kya.
– Tate, Tate! – A lány feléje nyúlt, meg akarta csókolni, de a
fiú visszatartotta, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Kya
nem tudta, hogy a nyers meztelenség ilyen vágyat tud
ébreszteni. A fiú finoman végighúzta a kezét a lány belső
combján, ő pedig ösztönösen kissé széttárta a lábát. Tate ujjai a
lába közé nyúltak, és lassan masszírozták olyan helyeken,
amelyeknek a létezéséről eddig nem tudott. Kya hátravetette a
fejét és felnyüszített.
Tate hirtelen eltolta magától és hátralépett.
– Uramisten, Kya, ne haragudj! Ne haragudj!
– Tate, kérlek, én akarom!
– Nem így, Kya.
– Miért nem? Miért nem így?
 Kya a fiú válla felé nyúlt és megpróbálta visszahúzni
magához.
– Miért nem? – suttogta megint.
Tate felemelte a földről a lány ruháit és felöltöztette. Nem
érintette meg ott, ahol Kya akarta, ott, ahol még mindig lüktetett
a teste. Azután felemelte és a patakpartra vitte. Letette, és leült
mellé.
– Kya, én mindennél jobban akarlak téged. Örökre akarlak.
De túl fiatal vagy. Még csak tizenöt éves.
– És akkor mi van? Te meg csak négy évvel vagy idősebb! Te
sem vagy felnőtt, te se tudsz mindent!
– Igen, de én nem tudok teherbe esni. És én nem sérülhetek
meg olyan könnyen ettől. Nem teszem meg, Kya, azért, mert
szeretlek. – Szeretet. Kya semmit sem értett ebből a szóból.
– Még most is azt hiszed, hogy kislány vagyok – nyafogta.
– Minden másodperccel egyre inkább úgy hangzol, mint egy
kislány, Kya. – De mosolygott, miközben ezt mondta, és még
szorosabban magához húzta.
– És ha nem most, akkor mikor? Mikor lehet?
– Még nem.
Egy pillanatig némán ültek, azután Kya azt kérdezte:
– Honnét tudtad, mit kell csinálni? – Lehajtott fejjel, újra
félénken.
– Ugyanonnan, ahonnan te.

EGY MÁJUSI DÉLUTÁNON a lagúnától gyalogoltak a ház felé, amikor

Tate megszólalt.
– Tudod, hamarosan elmegyek. Egyetemre.
 Korábban már beszélt arról, hogy Chapel Hillbe fog járni, de
Kya elhessegette a gondolataiból, abban a tudatban, hogy
legalább a nyár még előttük van.
– Mikor? Nem most.
– Nemsokára. Pár hét múlva.
– De miért? Azt hittem, az egyetem ősszel kezdődik.
– Kaptam egy állást az egyetemi biológialaborban. Ezt nem
mondhatom vissza. Úgyhogy már nyáron elkezdem.
Azok közül, akik elmentek, csak Jodie búcsúzott el tőle.
Mindenki más örökre itthagyta, de ez sem volt jobb érzés. A
mellkasa égett.
– Visszajövök, amilyen gyakran csak tudok. Nincs olyan
messze. Alig egy nap busszal.
Kya némán ült. Végül megszólalt.
– Miért muszáj elmenned, Tate? Miért nem maradhatsz itt,
rákhalásznak, mint az apád?
– Kya, te is tudod, hogy miért. Egyszerűen nem tehetem. Én
a lápot akarom tanulmányozni, kutatóbiológus akarok lenni.
– És azután mi lesz? Itt nincs ilyen munka. Soha többé nem
fogsz hazajönni.
– De igen. Nem foglak elhagyni, Kya, ígérem. Visszajövök
hozzád.
Kya talpra ugrott, megriasztva a liléket, akik panaszkodva
reppentek fel. Berohant a partról az erdőbe. Tate utánafutott, de
amint beért a fák közé, megállt és körülnézett. Kya máris eltűnt
előle.
Arra gondolt, hátha még hallótávolságon belül van, és így
kiáltott:
 – Kya, nem rohanhatsz el folyton! Néha muszáj megbeszélni
a dolgokat. Szembenézni velük. – Azután türelmetlenebbül: –
Az istenit, Kya! A francba!

EGY HÉTTEL KÉSŐBB Kya Tate csónakjának berregését hallotta a

lagúnája felől, és egy bokor mögé bújt. Ahogy Tate a csatornán
haladt felfelé, egy gém emelkedett a magasba ezüst szárnyakon.
Kya legszívesebben elfutott volna, de kilépett a partra és várt.
– Szia – köszönt Tate. Most az egyszer nem viselt sapkát,
kócos szőke fürtjei napbarnított arcába hulltak. Az utóbbi
hónapokban a válla szélesebb lett, mintha megférfiasodott
volna.
– Szia.
Tate kiszállt a csónakból, kézen fogta Kyát, és az
olvasórönkhöz vezette, ahol leültek.
– Kiderült, hogy korábban kell elutaznom, mint hittem.
Kihagyom az érettségi bankettet, hogy munkába tudjak állni.
Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak, Kya. – Még a hangja is
férfiasnak hangzott, mint aki készen áll egy komolyabb világra.
Kya nem felelt, csak ült, és nem nézett rá. A torka
összeszorult. Tate két zacskó tankönyvet és leselejtezett
könyvtári könyvet tett a lába elé.
Kya nem volt biztos benne, hogy képes megszólalni. Azt
akarta, hogy Tate megint vigye el oda, ahol a fehér varangyot
látták. Arra az esetre, ha soha többé nem jönne vissza, azt
akarta, hogy most azonnal vigye el őt oda.
– Hiányozni fogsz, Kya. Minden nap, egész álló nap.
– Lehet, hogy elfelejtesz. Amikor majd sok dolgod lesz az
egyetemen, és meglátod azt a sok szép lányt.
– Sosem foglak elfelejteni. Soha. Te vigyázz a lápra, amíg
vissza nem jövök, hallod? És vigyázz magadra is.
– Vigyázok.
– Ezt most komolyan mondom, Kya. Légy óvatos az
emberekkel, ne engedj a közelbe senki idegent.
– Szerintem bárki elől el tudok bújni, vagy el bírok szaladni.
– Igen, ezt elhiszem. Nagyjából egy hónap múlva
visszajövök, ígérem. Július negyedikére. Hamarosan itt leszek.
Kya nem felelt, Tate pedig felállt és a farmerje zsebébe dugta
a kezét. Kya ott állt mellette, de mindketten a távolba néztek, a
fák közé.
Tate megfogta a lány vállát, és sokáig csókolta.
– Viszlát, Kya! – A lány egy pillanatig valahová Tate háta
mögé nézett, azután pedig egyenesen a szemébe. A szakadékba,
amelynek legsötétebb mélységeit is ismerte.
– Viszlát, Tate.
A fiú szó nélkül beszállt a csónakjába és átszelte a lagúnát.
Még mielőtt beért volna a csatorna sűrű szederindái közé,
megfordult és intett. Kya a magasba emelte a kezét, azután a
szíve fölé szorította.
 19.

Valami odakint

1969

A MÁSODIK LABORJELENTÉST követő reggelen, nyolc nappal

azután, hogy rábukkantak Chase Andrews holttestére a
mocsárban, Purdue seriffhelyettes a lábával lökte be a hivatal
ajtaját, és belépett. Két, kávéval teli papírpohár volt a kezében,
és egy zacskó forró fánk, egyenesen a sütőből.
– Á, ez a Parker-féle cukrászda illata – jegyezte meg Ed,
amikor Joe letette az íróasztalra a szerzeményeket. Mindketten
kivettek egy-egy jókora fánkot a zsírfoltos barna papírzacskóból.
Hangosakat csettintettek, lenyalták porcukros ujjukat.
Aztán egymás szavába vágva, egyszerre jelentették ki
fennhangon:
– No, én megtudtam valamit!
– Mondja – szólalt meg újra Ed.
– Több forrásból is azt hallottam, hogy Chase-nek volt
valami ügye odakint a lápon.
– Ügye? Ezt meg hogy érti?
– Nem tudom, de a sörözőben többen is azt mondták, hogy
úgy négy évvel ezelőtt Chase elkezdett gyakran kijárni egyedül
a lápra, és nagyon titkolta, miért. Kijárt a barátaival horgászni,
csónakázni, de sokszor egyedül ment. Arra gondoltam, hogy
esetleg együtt füvezett valakikkel, vagy még rosszabb. Talán
összekülönbözött valami kábítószeressel. Aki korpa közé
keveredik, azt megeszik a disznók. Vagyis hát lezuhan.
– Én nem tudom. Sportoló volt, nehéz elképzelni, hogy
drogozni kezdett volna – felelte a seriff.
– Korábban sportoló volt. Amúgy meg azok közül sokan
keverednek drogügyekbe. Amikor már vége a hősi napoknak,
máshol kell keresni a kielégülést. Az is lehet, hogy volt valami
nője odakint.
– Én nem tudok egy nőt se odakint, aki az esete lett volna.
Csakis Barkley úgynevezett elitjével barátkozott. A prolikkal
sose.
– Hát, ha méltóságán alulinak gondolta a dolgot, akkor tán
pont ezért hallgatott róla.
– Ez igaz – hagyta rá a seriff. – No, mindegy, bármit is csinált
odakint, ez egy egészen új oldala, amiről eddig nem tudtunk.
Menjünk, szaglásszunk körül, mit kereshetett ott!
– Azt mondta, maga is megtudott valamit, nem?
– Csak még azt nem tudom, hogy mit. Chase anyja telefonált,
azt mondta, hogy valami fontosat kell elmondania az üggyel
kapcsolatban. Valami kagylós nyakláncról, amit a fia mindig
viselt. Biztos benne, hogy nyom lehet. Be akar jönni, elmondani.
– Mikor jön?
– Ma délután, hamarosan.
– Jó lenne egy rendes nyom. Jobb, mint egy fickót keresni,
akinek vörös gyapjúszvettere is van, meg indítéka is. El kell
ismerni, ha gyilkosság volt, akkor okosan csinálták. A láp
elnyelt minden bizonyítékot, már ha volt egyáltalán. Van még
időnk megebédelni, mielőtt Patti Love ideér?
– Persze. Rántott szelet a napi ajánlat. Meg áfonyás pite.
 20.

Július 4.

1961

K YA JÚLIUS 4-ÉN a már kinőtt barackszínű sifonruhájában,

mezítláb gyalogolt ki a lagúnához, és leült az olvasórönkre.
A kegyetlen hőség a köd utolsó foszlányait is szétkergette, és a
levegőt olyan nehéz pára ülte meg, hogy lélegezni is nehezére
esett. Időnként letérdelt a lagúna mellé és hűs vizet locsolt a
nyakára, és közben mindvégig fülelt, mikor hallja meg Tate
csónakjának hangját. Nem bánta, hogy várnia kell – a könyveket
olvasta, amiket tőle kapott.
A percek lassan vonszolták magukat, a nap megállt félúton.
A tuskó egy idő után kényelmetlennek bizonyult, így a földre
ült, hátát egy fának támasztva. Végül megéhezett, visszarohant
a viskóba megenni a maradék kolbászt és pogácsát. Sietve falta
be, félt, hogy Tate akkor érkezik, amikor épp nincs az őrhelyén.
A fülledt délután előcsalogatta a szúnyogokat. Se csónak, se
Tate. Napszálltakor egyenesen és némán állt, akár egy gólya, és
a csendes, üres csatornára meredt. Fájt a lélegzetvétel. Kilépett a
ruhából, beleereszkedett a vízbe és úszott a sötét hűvösségben, a
víz végigsimította a bőrét, kiengedte a hőt a bensőjéből. Kilépett
a partra és meztelenül ült egy mohos folton, amíg meg nem
száradt, amíg a hold be nem csusszant a föld alá. Azután a
ruháival a kezében bement a házba.
Másnap is várt. Délig felforrósodtak az órák, délután
felhólyagosodtak, és még napnyugta után is lüktettek. Később a
hold reményt hintett a vízre, de az is elhalt. Újabb napkelte,
újabb fehéren izzó dél. Újra naplemente. Minden remény
közömbössé vált. Kya szeme közönyösen mozdult, és még fülelt
ugyan Tate csónakja után, már nem volt benne feszültség.
A lagúnában egyszerre érződött élet és halál szaga, az ígéret
és a bomlás szerves egyvelege. Békák brekegtek. Tompán
figyelte, ahogy a szentjánosbogarak cikáznak az éjszakában.
Ezeket a rovarokat sosem gyűjtötte befőttesüvegben – az ember
sokkal többet megtudhat valamiről, ha nem teszi
befőttesüvegbe. Jodie-tól tudta, hogy a nőstény szentjánosbogár
megvillantja a hátsója alatti fényt, hogy jelezze a hímnek, készen
áll a párzásra. Minden egyes szentjánosbogár-fajnak saját,
villanásokból álló nyelve van. Kya megfigyelte, hogy egyes
nőstények így jeleznek: pont, pont, pont, vonal, és cikcakk alakban
táncolnak, míg mások így: vonal, vonal, vonal, pont, és másfajta
mintázatú táncot járnak. A hímek persze felismerik a saját
fajtájuk jelzését, és csakis azokhoz a nőstényekhez repülnek oda.
Aztán, ahogy Jodie fogalmazott, összedörzsölik az alfelüket,
ahogy a legtöbb élőlény, hogy utódaik legyenek.
Kya hirtelen felült és figyelni kezdett: az egyik nőstény
megváltoztatta a kódot. Először a szokásos vonalak és pontok
sorát villantotta fel, odavonzotta a saját fajtája egyik hímjét, és
párosodtak. Ezután másfajta jelet adott ki, és egy másik faj hímje
repült oda hozzá. Az üzenete láttán a második hím úgy
gondolta, talált egy hajlandó nőstényt a saját fajából, és lebegni
kezdett felette, várva, hogy párosodjanak. De a nőstény
szentjánosbogár hirtelen lecsapott, bekapta és felfalta a hím
mind a hat lábát és két szárnyát.
Kya a többit is figyelni kezdte. A nőstények megszerezték,
amit akartak – először párt, azután élelmet –, csak annyit kellett
tenniük, hogy megváltoztatták a jelzéseiket.
Kya tudta, hogy itt nincs helye ítélkezésnek. Szó sem volt
rosszindulatról, csak az élet lüktetett tovább, még ha egyes
résztvevők kárára is. A biológia szemében a jó és a rossz
ugyanaz a szín, csak más megvilágításban.
Még egy órán át várta Tate-et, aztán végül elindult a viskó
felé.

MÁSNAP REGGEL a könyörtelen remény még megmaradt

foszlányait átkozva visszament a lagúnához. Leült a víz
peremén, és fülelt, hátha meghallja egy csónak hangját, ahogy
közeledik a csatornán, vagy a távoli folyótorkolaton át.
Délben felállt, és azt sikította: „TATE, TATE, NEM, NEM!”
Azután térdre roskadt és arccal a sárba zuhant. Erős húzást
érzett kifelé a teste alól. A jól ismert apályt.
 21.

Coop

1961

A FORRÓ SZÉLBEN a fűrészpálmák levelei száraz csontként

zörögtek. Miután feladta a várakozást Tate-re, Kya három
napon át nem kelt fel az ágyból. A kétségbeeséstől és a hőségtől
kábán hánykolódott az átizzadt ruhában és ágyneműben, a bőre
ragadt. A lábujjaival hűvösebb hely után tapogatózott a
lepedőn, de nem talált ilyet.
Nem figyelt, mikor kel fel a hold, mikor csap le az amerikai
uhu a kék szajkóra. Az ágyból is hallotta a lápot a fekete rigók
szárnycsapásaiban, de nem kelt fel, hogy kimenjen. Fájt neki a
sirályok panaszos vijjogása a part felett, ahogy őt szólongatták.
De most életében először nem kelt fel, hogy kimenjen. Azt
remélte, a fájdalom, amit azért érez, hogy nem törődik velük,
elfedi majd a szívén ejtett seb fájdalmát. De nem így történt.
Nyugtalanul töprengett, vajon mi olyat tett, amivel
mindenkit elűzött maga mellől. A saját anyját. A nővéreit. Az
egész családját. Jodie-t. És most Tate-et. A legfájdalmasabb
emlékei az ismeretlen dátumok voltak, amikor a családtagjai
sorban eltűntek a gyalogösvényen. A fehér sál utolsó villanása a
levelek között. A matracon hagyott zoknikupac.
Tate, élet, szerelem – eddig egy és ugyanaz volt. És most
nincs többé Tate.
– Miért, Tate, miért? – motyogta bele az ágyneműbe. – Úgy
volt, hogy te más vagy. Hogy te itt maradsz. Azt mondtad,
szeretsz, de olyan nem is létezik. Nincsen senki ezen a világon,
akire az ember számíthat. – És valahonnan egészen mélyről jött
a késztetés, hogy megfogadja, soha többé nem fog megbízni
senkiben, nem fog szeretni senkit.
Eddig mindig ott volt benne az erő és az akarat, hogy
felálljon a sárból, és megtegye a következő lépést, bármilyen
bizonytalanul is. De mire ment ezzel a bátorsággal? Felriadt,
majd újra elbóbiskolt.
Egyszerre a nap – a fényes, izzó nap – tűzött az arcába. Még
soha életében nem aludt délig. Halk, suhogó hangot hallott,
felkönyökölt, és egy holló nagyságú Cooper-héját látott a tornác
szúnyoghálós ajtajának túloldalán, amint épp befelé lesett.
Napok óta most először moccant meg benne az érdeklődés.
Felült, a héja pedig szárnyra kapott.
Végül forró vízből és darából pépet kevert, és elindult a
partra, megetetni a sirályokat. Amint kiért a fák közül, máris ott
kavarogtak és csapatostól szálltak le, amikor térdre roskadt és a
homokra szórta az élelmet. Köréje gyűltek, érezte, ahogy a
tolluk végigsúrolja a karját, a combját, és hátravetette a fejét,
velük mosolygott. Még akkor is, ha közben könnyek csorogtak
az arcán.

JÚLIUS 4-ÉT KÖVETŐEN Kya egy teljes hónapon át nem hagyta el a

házát, nem ment ki a lápra, sem Jumpin’-hoz benzinért és
élelmiszerekért. Szárított halon, kagylón, osztrigán élt. Darán és
zöldségen.
Amikor az összes polca kiürült, végül felpöfögött csónakkal
Jumpin’-hoz, de nem diskurált vele a szokásos módon. Fizetett,
és faképnél hagyta az öreget, aki csak állt és meredten nézett
utána. Ha az ember számít valakire, annak mindig rossz vége
lesz.
Néhány nappal később, egyik reggel a Cooper-héja megint
ott volt a lépcsőn, és őt leste a szúnyoghálón át. Milyen furcsa,
gondolta magában Kya, és félrebillentett fejjel köszöntötte.
– Üdv, Coop!
A madár apró ugrással a levegőbe emelkedett, körözött
egyet, azután felemelkedett a felhők közé. Kya nézte, és
fennhangon azt mondta:
– Vissza kell mennem a lápra. – Azzal csónakba szállt,
végigsiklott a csatornákon és a vízfolyásokon, madárfészkek,
tollak és kagylóhéjak után kutatva, most először, amióta Tate a
sorsára hagyta. De Kyának elkerülhetetlenül eszébe jutott.
Chapel Hill intellektuális izgalmai és a csinos lányok magukkal
ragadták. Kya nem tudta elképzelni, milyenek az egyetemen a
nők, de bármilyenek is, nyilván különbek egy kócos, mezítlábas
kagylóárusnál, aki egy viskóban él.
Augusztus végére az élete ismét visszakerült a régi
kerékvágásba: csónakázás, gyűjtés, festés. Hónapok teltek el.
Csak akkor ment el Jumpin’-hoz, amikor már a készletei
vészesen megfogyatkoztak, de alig beszélt vele.
A gyűjteményei egyre komolyabbá váltak, módszeresen
rendszerezte őket rend, nemzetség és faj szerint; kor szerint, a
csontok kopása alapján; milliméterben számolt méret szerint a
tollak esetében; illetve a zöld leheletfinom árnyalatai alapján.
Tudomány és művészet egymást erősítve fonódott össze itt: a
színek, a fények, a fajok, az élet – a tudás és a szépség
remekművét hozták létre, és betöltötték a viskója minden
szegletét. Az ő világát. Együtt növekedett velük, ő volt a tőke,
amelyből az indák kiindulnak, egyedül volt, mégis ő tartotta
össze az összes csodát.
De ahogy a gyűjteménye nőtt, úgy nőtt benne a magány is. A
mellkasában ott dobogott egy szív nagyságú fájdalom. Semmi
nem enyhítette. Sem a sirályok, sem egy ragyogó naplemente,
sem a legritkább kagylók.
A hónapokból év lett.
A magány egyre nőtt, már nem fért el a bensőjében. Egy
hangra vágyott, jelenlétre, érintésre, de még jobban vágyott arra,
hogy megóvja a szívét.
A hónapokból újabb év lett. Majd megint egy újabb.
 2. RÉSZ
A mocsár
 22.

Ugyanaz a tengerjárás

1965

A TIZENKILENC ÉVES KYA, akinek a lába hosszabb, a szeme

nagyobb lett, és még feketébbnek tűnt, Point Beachen ült,
és nézte, ahogy a homoki rákok behátrálnak a vízbe. Dél felől
hirtelen hangok ütötték meg a fülét, és talpra ugrott. A
gyerekcsapat tartott felé, akiket az évek során időnként
meglesett itt, immár fiatal felnőttek voltak, focilabdát hajigáltak,
a hullámok közé szaladtak. Szorongott, hogy észreveszik, ezért
beszaladt a fák közé, porzott a nyomában a homok, és elbújt egy
tölgyfa széles törzse mögé. Tisztában volt azzal, milyen furcsán
viselkedik.
Nem sok minden változott, gondolta magában, ők nevetnek, én
pedig elbújok, mint a homoki rák. Egy elvadult lány, aki szégyelli a
saját különc szokásait.
Magassoványszőke, Lófarkasszeplős,
Mindiggyöngysorthord és Kerekarcúpufók viháncoltak a
parton, összegabalyodva nevettek és ölelkeztek. Kya a faluban
tett ritka látogatásai során hallotta, amikor így gúnyolták:
– Á, a Lápi Lány a színesektől kapja a levetett ruhákat,
kagylóért cserébe kapja a darát!
Mégis, ők ennyi év után is barátnők voltak. Ez azért valami.
Első ránézésre ostobának tűntek, de ahogy Mabel többször is
megjegyezte, egy csapat voltak.
– Barátnők kellenek teneked, aranyom, mert azok örökre
szólnak. Nem kell hozzá fogadalom. A barátnők csapata
egyszerre a leggyengédebb és legkeményebb hely az egész
világon.
Kya azon kapta magát, hogy halkan velük nevet, amikor sós
vizet fröcskölnek egymásra. Azután egyszerre rohantak be
sikítva a hullámok közé. Kya mosolya elhalványult, amikor
kijöttek a vízből és összekapaszkodtak a szokásos csoportos
ölelkezésre.
A visításuk még ordítóbbá tette Kya némaságát. Az ő
együttlétük kihangsúlyozta az ő magányát, de tudta, azért bújik
a tölgyfa mögé, mert lápi prolinak bélyegezték.
A tekintete a legmagasabb fiúra siklott. Khakizöld sortot
viselt, félmeztelen volt, és épp elhajította a labdát. Kya nézte,
ahogy az izomkötegek összerándulnak a hátán. A napbarnított
vállakat. Tudta, hogy ez Chase Andrews, és azóta, hogy a fiú kis
híján elütötte őt biciklivel, az évek során sokszor látta a
tengerparton a barátaival, betérni a falatozóba egy turmixra,
tankolni Jumpin’-nál.
Most, hogy a csapat közelebb ért, Kya csak őt figyelte. Valaki
elhajította a labdát, ő rohant, hogy elkapja, és egészen közel jött
a fához, meztelen lába a forró homokot taposta. Amikor dobásra
emelte a karját, véletlenül hátrapillantott, és elkapta Kya
tekintetét. Miután elhajította a labdát, anélkül, hogy a
többieknek jelt adott volna, megfordult, és Kya szemébe nézett.
A haja fekete volt, mint az övé, de a szeme halványkék, arca erőt
sugárzó, szabályos. Mosoly árnyéka játszott az ajkán. Azután
visszasétált a többiekhez, leejtett vállal, magabiztosan.
Kya követte őket a tekintetével, főként a fiút, egészen a
partig. Az esze másfelé nézett, mint a vágya. A teste figyelte
Chase Andrewst, nem a szíve.
Másnap újra visszatért – ugyanúgy apálykor, de más
időpontban, ám most senki nem volt ott, csak zajos szalonkák és
a hullámokon lovagló homoki rákok.
Igyekezett rábírni magát, hogy kerülje azt a partszakaszt,
maradjon a lápon, keresgélje tovább a madárfészkeket és a
tollakat. Biztonságban etesse tovább a sirályokat darával. Az élet
megtanította arra, hogyan kell péppé zúzni és lefagyasztani az
érzéseket.
De a magánynak saját iránytűje van. És Kya másnap is
visszament, a fiút keresve, és a következő napon is.

EGYIK KÉSŐ DÉLUTÁN, miután figyelte, hátha meglátja Chase

Andrewst, Kya kisétál a viskóból és hanyatt fekszik egy
keskeny, az előző hullámtól még nedves partszakaszon. A
karjait a feje fölé emeli, végighúzza őket a vizes homokon, és a
lábát spiccben kinyújtja. Lehunyt szemmel, lassan a tenger felé
gurul. A csípője és a karja apró nyomokat hagy a csillogó
homokban, ami felfénylik és elhomályosul, ahogy Kya mozog.
A hullámokhoz közelebb érve a teste teljes hosszában érzi az
óceán moraját, és érzi a kérdést: Vajon mikor érint meg a tenger?
Hol érint meg először?
A tajtékos hullám a part felé rohan, Kya után nyúl. A lány
bizsereg a várakozástól, mélyeket lélegez. Egyre lassabban
gurul. Minden egyes fordulattal, még mielőtt az arca a homokot
érné, finoman megemeli a fejét, és beszippantja a napos-
homokos szagot. Közel vagyok, egészen közel. Most jön. Mikor
fogom megérezni?
Egyre nő a láz. A homok egyre nedvesebb alatta, a
hullámtörés dübörgése egyre hangosabb. Még lassabban fordul,
várja az érintést. Mindjárt, mindjárt. Szinte már azelőtt érzi,
hogy bekövetkezik.
Legszívesebben kinyitná a szemét, hogy meglesse, még
meddig kell várnia. De ellenáll a késztetésnek, még szorosabban
lehunyja a szemét, mögötte ott fénylik az ég, nem ad
támpontokat.
Hirtelen felsikít, ahogy a hatalmas erő beront alá,
végigtapogatja a combját, befolyik a lába közé, végig a háta
mentén, a feje alatt örvénylik, tintafekete szálakra bontja szét a
haját. Gyorsulva hemperedik bele a mélyülő hullámba, a
sodródó kagylóhéjak és az óceán hordaléka között a víz átöleli.
A tenger erős testéhez préseli a testét, megragadja, tartja. Nincs
egyedül.
Kya felül és kinyitja a szemét, körülötte szelíd, fehér
mintázatokban habzik fel az óceáni tajték, folytonos
változásban.

AMIÓTA CHASE RÁPILLANTOTT a parton, már kétszer járt Jumpin’

mólójánál egy héten belül. Magának sem ismerte be, de azt
remélte, ott találja majd Chase-t. Valaki felfigyelt rá, és ettől
érdekelni kezdték mások. Most például azt kérdezte Jumpin’-
tól:
 – Hogy van Mabel? Odahaza van veletek valamelyik unoka?
– Ahogy a régi időkben. Jumpin’-nak feltűnt a változás, de volt
annyi esze, hogy nem tette szóvá.
– Úgy ám, most épp négyen vannak minálunk. Csupa
nevetés a ház, úgy bizony!
De amikor néhány nappal később Kya megint odapöfögött a
mólóhoz, Jumpin’-t nem látta sehol. A cölöpökön gubbasztó
barna pelikánok úgy méregették, mintha Jumpin’ rájuk bízta
volna a boltot. Kya rájuk mosolygott.
Ijedten rezzent össze, amikor egy kéz érintette meg a vállát.
– Szia! – Hátrafordult, és Chase-t látta a háta mögött. Kya
arcáról eltűnt a mosoly.
– Chase Andrews vagyok. – A jeges kék szem mélyen az ő
szemébe nézett. Úgy tűnt, Chase-t cseppet sem zavarja, hogy
belebámul Kyába.
Kya nem felelt, csak egyik lábáról a másikra állt.
– Láttalak már errefelé. Tudod, így az évek során, odakint a
lápon. Mi a neved? – Chase egy pillanatig azt hitte, a lány nem
fog megszólalni; talán mégis félkegyelmű, vagy valami állati
nyelven beszél, ahogy egyesek híresztelik. Egy kevésbé
magabiztos férfi talán faképnél hagyta volna.
– Kya. – Chase nyilvánvalóan nem emlékezett a biciklis
találkozásukra a járdán, csak Lápi Lányként ismerte.
– Kya. Ezt a nevet még nem is hallottam. De szép. Van
kedved eljönni velem piknikezni? A csónakomon, vasárnap.
Kya elnézett a válla felett, igyekezett értelmezni Chase
szavait, de nem találta a megoldást. Itt egy lehetőség, hogy
együtt legyen valakivel.
 Végül azt felelte:
– Jó.
Chase azt mondta, találkozzanak délben a tölggyel benőtt
félszigeten, Point Beachtől északra. Azután beszállt a mindenütt
fém alkatrészektől csillogó kék-fehér motorcsónakjába, és
elszáguldott.
Kya megfordult, amikor újabb léptek zaját hallotta. Jumpin’
igyekezett befelé a dokkból.
– Üdv, Ms. Kya! Ne haragudj, épp az üres rekeszeket
cipeltem ki oda. Teletöltsem?
Kya bólintott.
A hazaúton leállította a motort és sodródni kezdett ott, ahol
már látszott a part. Nekidőlt a régi hátizsáknak, az eget nézte, és
verset szavalt, ezt néha máskor is megtette. Az egyik kedvence a
Tengerláz volt John Masefieldtől:

…nem kell nekem csak a szárnyas szél, a fehér felhők

libegése,
sirályriogás, csevegő habok s a szitáló víz zizegése.[8]

Kyának eszébe jutott egy másik vers egy kevésbé ismert

költő, Amanda Hamilton tollából, nemrég közölte le a helyi
újság, amit Kya a Piggly Wigglyben vásárolt meg.
 A csapdába esett szerelem
Ketrecbe zárt vadállat,
Önnön húsát rágja.
A szerelemnek szabadság kell,
Hogy ott érjen partot, ahol ő akar,
És lélegezzen.

A verssorok Tate-et juttatták eszébe, és elakadt a lélegzete.

Tate-nek csak annyi kellett, hogy találjon valami jobbat, és
felszívódott. Még elbúcsúzni sem jött el.

KYA NEM TUDTA, de Tate korábban visszajött meglátogatni őt.

Egy nappal azelőtt, hogy busszal hazaindult volna azon a
július negyedikén, dr. Blum, a professzor, aki alkalmazta,
megjelent a protozoológia-laborban, és azt kérdezte Tate-től,
volna-e kedve egy csapat neves ornitológussal tartani egy
madármegfigyelő expedícióra a hétvégén.
– Látom, érdeklődik az ornitológia iránt, és gondoltam,
hátha lenne kedve velünk tartani. Csak egy diáknak van hely,
én magára gondoltam.
– Persze, örömmel. Ott leszek! – Miután dr. Blum kiment,
Tate ott állt a laborasztalok és mikroszkópok között, az autokláv
zümmögésében, és nem értette, miért adta be ilyen gyorsan a
derekát. Milyen hirtelen ugrott, hogy imponáljon a
professzorának. A büszkeség miatt, hogy őt választották, hogy ő
az egyetlen meghívott diák.
A következő lehetőség hazamenni – egyetlen éjszakára –
tizenöt nappal később adódott. Alig várta, hogy bocsánatot
kérhessen Kyától, aki nyilván meg fogja érteni, ha elmeséli neki
dr. Blum meghívását.
Leállította a motort, amint befordult a tengerről a csatornára,
ahol a farönköket elborították a csillogó páncélú, napozó
teknősök. Már majdnem félúton volt, amikor meglátta Kya
gondosan a magas zsinegfű közé rejtett csónakját. Azonnal
lelassított, és meglátta a lányt is, messze elöl, egy széles
homokzátonyon térdelt, úgy tűnt, egy apró rákféle nyűgözte le.
Mélyen előrehajolt, nem látta Tate-et, nem hallotta meg a
lassan sikló csónakot. Tate halkan befordult a nádasba, hogy ne
látsszon. Évek óta tudta, hogy Kya néha leselkedik utána a
tüskebokrok mögül. Hirtelen az az ötlete támadt, hogy most ő
tesz így.
Kya, aki mezítláb volt, farmer rövidnadrágot és fehér pólót
viselt, most felállt és kinyújtózott. Látszott a darázsdereka. Újra
letérdelt, és belemarkolt a homokba, az ujjai között pergette át,
azután szemügyre vette a tenyerén maradt, izgő-mozgó
organizmusokat. Tate mosolygott az elmélyült ifjú biológus
láttán, aki tudomást sem vesz a külvilágról. Elképzelte, ahogy
Kya a madarászcsapat mögött állva igyekszik észrevétlen
maradni, de ő az első, aki felfedez és beazonosít minden
madarat. Félénken és halkan sorolná fel a fészkekbe beleszőtt
fűfélék pontos fajtáját, vagy a tojó fióka napra pontos életkorát a
szárnyvégein látható színek alapján. A tökéletes apró
részleteket, amelyek túlmutatnak minden könyvön és a
tiszteletre méltó ökológuscsapat tudásán. A legapróbb
részleteket, amin egy faj léte áll vagy bukik. A lényeget.
Tate riadtan látta, hogy Kya hirtelen talpra ugrik, az ujjai
közül kipereg a homok, és az ellenkező irányba mered,
folyásiránynak felfelé. Tate épphogy ki tudta venni egy
csónakmotor halk berregését, nyilván egy horgász, vagy egy
lápi lakos, aki a városba igyekszik. Doromboló hang volt,
hétköznapi és szelíd. De Kya felkapta a hátizsákot, átrohant a
homokzátonyon és berontott a magas fű közé. Lekuporodott és
kilesett, látótávolságba ért-e már a csónak, azután
guggolójárásban a csónakjához osont. A térde majdnem az arcát
érte. Most közelebb ért Tate-hez, és a fiú látta a tekintetét, sötét
volt és tébolyodott. Amikor elérte a csónakját, a fejét behúzva
kuporodott le mellette.
A horgász – egy vidám arcú, kalapos öreg – pöfögve
látótávolságon belül ért, nem vette észre sem Kyát, sem Tate-et,
aztán eltűnt a kanyaron túl. De Kya egészen addig mozdulatlan
maradt, amíg a motor hangja el nem halkult, és csak akkor állt
fel, a homlokát törölgette. Továbbra is a csónak irányába
meredt, ahogy a szarvas figyeli a bozótost a párduc távozása
után.
Tate valahol mélyen tudta, hogy Kya így viselkedik, de a
madártollas játék óta nem volt szemtanúja a lány legnyersebb,
legbensőbb lényének. Hogy mennyire zaklatott, elszigetelt és
furcsa.
Alig két hónapja volt az egyetemen, de rögtön belecsöppent
az áhított világba, a DNS-molekula döbbenetes szimmetriáját
elemezte, úgy érezte, bejutott a csavarodó atomok csillogó
katedrálisába, és felkapaszkodott a spirál kanyargós, savakból
álló létrafokain. Látta, hogy minden élet ezen a precíz és
bonyolult kódon alapul, ami törékeny, szerves darabkákra
íródott, és egy kicsit is melegebb vagy hidegebb környezetben
nyomban elpusztulna. Végre az élet nagy kérdései vették körül,
és olyan emberek, akik hozzá hasonlóan kíváncsiak voltak a
válaszokra, és arra ösztönözték, valósítsa meg a célját, legyen
kutatóbiológus, saját laborral, működjön együtt más tudósokkal.
Kya elméje könnyen megtalálná a helyét ebben a világban,
de ő maga nem. Tate zihálva lélegzett, miközben a zsinegfű
között rejtőző döntésre meredt: vagy Kya, vagy minden más.
– Kya, Kya, én erre képtelen vagyok! – suttogta. – Ne
haragudj.
Miután Kya elment, a fiú beszállt a csónakjába és elindult az
óceán felé. És közben átkozta a saját gyávaságát, hogy még csak
el sem búcsúzik tőle.
 23.

A kagylóhéj

1965

E STE, MIUTÁN JUMPIN’ mólóján összetalálkozott Chase

Andrewsszal, Kya a konyhaasztalnál ült a lámpás pislákoló
fényében. Újra elkezdett főzni, vacsorára írós pogácsát,
tarlórépát és fehérbabot eszegetett, és közben olvasott. De a
piknik-randevú gondolata Chase-szel minden egyes mondatot
félbeszakított.
Felállt és kisétált az éjszakába, a növekvő hold tejes fényébe.
A láp lágy levegője úgy hullott a vállára, mint a selyem. A
holdfény váratlan utat választott magának a fenyők között, az
árnyak ritmikusan szitáltak. Kya alvajáróként kószált, miközben
a hold mezítelenül felkelt a vízből és áganként kapaszkodott
egyre feljebb a tölgyfák között. A lagúnapart csúszós iszapja
csillogott az erős fényben, és sok száz szentjánosbogár pettyezte
az erdőt. Kya egy másodkézből származó fehér ruhát viselt, bő
szoknyarésszel, és lassan hajladozva keringőzött a
fürgeszöcskék és a leopárdbékák zenéjére. A keze végigsiklott
az oldalán, és fel, a nyakán. Azután a combjain csúsztatta végig,
és közben Chase Andrews arcát látta. Azt akarta, hogy a fiú így
érintse meg. A lélegzete egyre mélyült. Soha senki nem nézett
még úgy rá, ahogy Chase. Még Tate sem.
 A kérészek sápadt szárnyai között táncolt, akik a
holdfényben csillogó iszap felett repkedtek.

MÁSNAP REGGEL MEGKERÜLTE a félszigetet és ott találta Chase-t a

csónakjában, a part közelében. A nappali világosságban a
valóság ott sodródott előtte várakozón, és a torka kiszáradt.
Partra kormányozta a csónakot, kihúzta, a csónaktest csikorgott
a homokon.
Chase odasodródott melléje.
– Szia!
Kya hátranézett és biccentett. Chase kilépett a
motorcsónakjából és a kezét nyújtotta felé – hosszú, napbarnított
ujjak, egy nyitott tenyér. Kya tétovázott – megérinteni valakit
annyit jelent, hogy az ember egy részét odaadja másnak, és azt a
részt soha többé nem kapja vissza.
Ennek ellenére egy könnyű mozdulattal a férfi kezébe tette a
kezét. Chase tartotta, amíg belépett a csónak farába és leült a
párnázott ülőpadra. Meleg, szép nap volt, és Kya, aki
farmersortot és fehér blúzt viselt – ezt a párosítást másoktól
leste el –, szinte hétköznapinak látszott. Chase leült mellé, és a
lány érezte, ahogy az ingujja gyengéden végigsimít a karján.
Chase az óceán felé kormányozta a hajót. A nyílt tenger
hullámai jobban dobálták, mint a csendes láp, és Kya tudta,
hogy a döccenésektől a fiú karja odasúrlódik majd az övéhez.
Az érintésre várakozva egyenesen előrenézett, de nem húzódott
el.
Végül egy jókora hullám emelkedett fel és süllyedt le, és
Chase kemény és meleg karja végigcirógatta az övét. Azután
elhúzódott, de minden emelkedéssel és süllyedéssel újra
hozzáért. És amikor egy hatalmas hullám érte utol őket, Chase
combja is az övéhez ért, és Kyának elakadt a lélegzete.
Dél felé haladtak a part mentén, az övék volt az egyetlen
csónak ezen a távoli vidéken, és Chase gyorsított. Tíz perc
elteltével egy több kilométer hosszú fehér partszakasz bukkant
fel az apály vonalában, amit tömött, sűrű erdő védett a
külvilágtól. Point Beach úgy terült szét előttük a vízen, akár egy
ragyogó, fehér legyező.
Chase a köszönésen kívül eddig egy szót sem szólt, Kya
pedig végig némán ült. A férfi a partra tolta a motorcsónakot és
a piknikkosarat letette a homokra az árnyékában.
– Akarsz egyet sétálni? – kérdezte.
Végigsétáltak a vízparton, kis hullámok nyaldosták a
bokájukat, apró örvények támadtak a nyomukban, majd a
tengerbe visszatérve befelé húzták őket.
Chase nem fogta meg a kezét, de ahogy haladtak, az ujjaik
időről időre összeértek. Időnként letérdeltek szemügyre venni
egy kagylót, vagy egy művészien csavarodó, áttetsző
hínárcsomót. Chase kék szeme játékosan csillant, gyakran
elmosolyodott. Bőre napbarnított volt, akár Kyáé. Magasak,
elegánsak voltak együtt.
Kya tudta, hogy Chase úgy döntött, nem megy egyetemre,
hanem az apjának dolgozik. Igazi jelenség volt a városban, ő
volt a pulykakakas. És valahol mélyen Kya azon aggódott, hogy
ő is csak egy szép part menti hordalék, egy érdekesség, amit
Chase felemel, szemügyre vesz, azután visszahajít a homokba.
De tovább gyalogolt mellette. Korábban adott egy esélyt a
szerelemnek – most egyszerűen csak be akarta tölteni a
nyomában támadt űrt. Könnyíteni a magányon, miközben falat
emel a szíve köré.
Egy kilométer után a fiú szembefordult vele és lehajolt,
széles karmozdulattal jelezve, üljenek le a homokba, egy
uszadék fa mellé. A lábfejüket a fehér kristályok közé fúrták és
hátradőltek.
Chase egy harmonikát húzott elő a zsebéből.
– Ó – szólalt meg Kya –, te tudsz játszani rajta! – A szavak
érdesnek érződtek a nyelvén.
– Annyira azért nem. De ha a közönségem épp egy uszadék
fának dől a tengerparton… – Chase lehunyta a szemét, és
eljátszotta az Oh Shenandoaht[9], a tenyere úgy repdesett a
hangszeren, akár egy üveg mögé szorult madár. Szép, panaszos
hang volt, olyan, mint egy üzenet egy távoli otthonból. Azután a
dal közepén hirtelen megállt, és felemelt egy tízcentesnél alig
nagyobb, tejfehér, élénkvörös és lila foltokkal tarkított
kagylóhéjat.
– Hé, ezt nézd! – szólalt meg.
– Ó, ez a díszes fésűkagyló, a Pecten ornatus – felelte Kya. –
Csak ritkán látok ilyet. Itt számosan megtalálhatóak ebből a
nemzetségből, de ez a faj általában a mi szélességi fokunknál
délebbi régiókban él, mert itt túl hideg neki a víz.
Chase rámeredt. A sok pletyka közül egyik sem szólt arról,
hogy a Lápi Lány, a lány, aki nem tudja lebetűzni azt, hogy kép,
ismeri a kagylók latin nevét, előfordulási helyét – de még az
okát is, az ég szerelmére!
– Erről nem tudok – felelte –, de nézz csak ide, meg van
csavarodva! – A kagyló alján kétoldalt a kis, szárnyszerű
kiöblösödés ívelt volt, és legalul egy tökéletes, apró lyuk
látszott. Chase megforgatta a tenyerében. – Tessék, tartsd meg!
Te vagy a kagylószakértő.
– Kösz. – Kya zsebre vágta.
Chase eljátszott még néhány dalt, a Dixie[10] vad dallamával
zárta, azután visszasétáltak a fonott piknikkosárhoz és egy
kockás pléden ülve hideg rántott csirkét, sózott sonkát,
pogácsát, és krumplisalátát ettek. Kapros lében eltett uborkát.
Négylapos süteményt, a tetején vastag karamellkrémmel.
Minden étel házi készítésű volt, zsírpapírba csomagolva. Chase
kibontott két üveg Royal Crown Colát, és papírpoharakba
töltötte – Kya most ivott életében először szénsavas üdítőt. A
bőséges lakoma a takarosan elrendezett textilszalvétákkal,
műanyag tányérokkal és villákkal ámulatba ejtette. Még az apró,
ónból készült só- és borsszóró is. Nyilván Chase anyja
csomagolta, gondolta magában Kya, aki nem tudta, hogy a fia a
Lápi Lánnyal találkozik.
Halkan beszélgettek a tengerről – a vitorlázó pelikánokról és
az ugrándozó szalonkákról –, nem értek egymáshoz, kicsit
nevettek. Amikor Kya rábökött egy sor repülő pelikánra, Chase
bólintott és közelebb húzódott hozzá, így a válluk összeért.
Amikor Kya ránézett, a fiú megfogta és megemelte az állát és
megcsókolta. Finoman megérintette a nyakát, és az ujjai
elindultak a blúzán a melle felé. Most erősebben csókolta és
szorította magához, és hátradőlt, már feküdtek a pléden. Chase
lassú mozdulatokkal Kya fölébe került, az ágyékát a lábai közé
nyomta, és egy mozdulattal felhúzta a blúzát. Kya elrántotta a
fejét és kibújt alóla, égő, feketénél is feketébb szemekkel.
Visszarángatta a felsőjét.
– Nyugi, nyugi! Semmi baj!
Kya ott feküdt a homokban szétzilált hajjal, kipirult arccal,
félig nyitott, piros ajkakkal – gyönyörűen. Chase óvatosan
odanyúlt, hogy megérintse az arcát, de a lány
macskaügyességgel elugrott előle és felállt.
Zihálva lélegzett. Előző este, amikor egyedül táncolt a
lagúna partján, együtt ringatózott a holddal és a kérészekkel,
úgy képzelte, készen áll. Azt hitte, mindent tud a párzásról,
mert megfigyelte a galambokat. Soha senki nem beszélt neki a
nemiségről, és az előjáték terén csakis Tate-tel volt némi
tapasztalata. De a biológiakönyveiből ismerte a részleteket, és
több állatot látott már közösülni – és nem csak „összedörzsölték
a feneküket”, ahogy Jodie mondta –, mint amennyit a legtöbb
ember egész életében.
De ez túlságosan hirtelen volt – piknik, azután párzás a Lápi
Lánnyal. Még a hím madarak is udvarolnak a tojóknak egy
ideig, káprázatos táncot lejtenek előttük, vagy szerelmesen
dalolnak. Igen, Chase lakomát rendezett, de ő azért többet ér,
mint a rántott csirke. És a Dixie sem tartozik a szerelmes dalok
közé. Tudhatta volna, hogy ez lesz belőle. A hím emlősök csak
akkor időznek a nőstény közelében, amikor üzekedni akarnak.
A csend egyre mélyült, miközben egymásra meredtek, és
csak a lélegzésük hangja és a hullámok moraja törte meg. Chase
felült és Kya karja után nyúlt, de ő elrántotta.
– Ne haragudj! Semmi baj – szólalt meg a férfi, és közben
felállt. Igaz, azért jött ide, hogy megkapja, hogy ő legyen az első,
de az égő szemek megbűvölték.
Újra próbálkozott.
– Ugyan, Kya! Mondtam, hogy sajnálom. Felejtsük el.
Visszaviszlek a csónakodhoz.
Kya erre sarkon fordult és elindult a homokon át az erdő
felé. Ringó, hosszú testtel.
– Mit művelsz? Innét nem tudsz gyalog visszamenni! Több
kilométer az út!
De Kya már eltűnt a fák között, egyenesen rohant, először a
szárazföld belseje felé, azután keresztül a félszigeten, a
csónakjához. A környék új volt számára, de a fekete rigók
mutatták az utat a belső lápon át. Nem lassított az
ingoványoknál és a vízmosásoknál sem, átrohant a patakokon,
átugrotta a farönköket.
Végül zihálva görnyedt össze és térdre rogyott. Elnyűtt
szavakkal szitkozódott. Amíg dühöngött, addig a zokogás nem
tudott a felszínre törni. De semmi sem állíthatta meg az égő
szégyent és a maró szomorúságot. Az egyszerű remény, hogy
együtt lehet valakivel, hogy akarják, hogy megérintik, magával
ragadta. De ezek a sietős, tapogató kezek csak elvettek, nem
megosztottak, vagy adtak.
Fülelt, hátha Chase utánajött, nem tudta biztosan, akarja-e,
hogy a férfi kirontson a bozótból, átölelje és a bocsánatáért
könyörögjön, vagy sem. Ez újra feldühítette. Azután kimerülten
felállt és az út további részét már lépésben tette meg a csónakig.
 24.

A tűztorony

1965

Z IVATARFELHŐK GOMOLYOGTAK ÉS betöltötték a látóhatárt, amikor

Kya kifutott a délutáni tengerre. A tíz nappal korábban
lezajlott parti piknik óta nem találkozott Chase-szel, de még
mindig ott érezte magán a testének alakját és keménységét,
ahogy leszorítja az ő testét a homokba.
Nem látott más csónakot, miközben épp egy öböl felé
kormányzott Point Beachtől délre, ahol korábban különös
lepkéket látott – olyan világítóan fehérek voltak, hogy akár
albínók is lehettek. De negyven méter után hirtelen lekapcsolta a
motort, mert azt látta, hogy Chase barátai épp piknikkosarakat
és színes törölközőket pakolnak be a csónakjaikba. Kya sietve
visszafordult, hogy elszáguldjon, de erős késztetést érzett, hogy
megkeresse Chase-t, így visszafordult. Tudta, hogy teljesen
értelmetlen ez a sóvárgás. Az illogikus viselkedés, hogy
betöltsön egy űrt, több kielégülést úgysem hoz. Mennyit
hajlandó az ember feladni azért, hogy legyőzze a magányt?
És ott, a hely közelében, ahol Chase a múltkor megcsókolta,
meglátta őt, ahogy horgászbotokkal a kezében a motorcsónakja
felé igyekszik. Mögötte Mindiggyöngysorthord egy hűtőtáskát
cipelt.
 Chase hirtelen a csónakjában sodródott Kya felé fordította a
fejét és egyenesen ránézett. Kya nem fordult el, hanem
visszanézett rá. Mint mindig, végül most is a félénksége győzött,
elkapta a tekintetét, gázt adott, és egy árnyas öblöcskébe
kormányozta a csónakot. Azt tervezte, itt várja ki, amíg ez a
hajóhad távozik, és majd azután megy ki a partra.
Tíz perc elteltével visszaindult a tengerre, és ott látta Chase-t
egyedül a csónakjában, a hullámokon ringatózva. Várakozva.
Feltámadt benne a régi vágy. A férfi még mindig érdeklődik
iránta. Igaz, túlságosan erőszakosan kezdeményezett a
pikniken, de amikor Kya ellökte magától, abbahagyta.
Bocsánatot kért. Talán adhatna neki még egy esélyt.
Chase intett, menjen közelebb, és odakiáltott neki:
– Szervusz, Kya!
A lány nem indult el felé, de az ellenkező irányba sem.
Chase közelebb ment.
– Kya, sajnálom, ami a múltkor történt. Rendben? Meg
akarom mutatni neked a tűztornyot. Gyere utánam!
Kya gázt adott, Chase csónakja felé fordította a sajátját, és
közben a tengert pásztázta, biztosan látótávolságon kívül
vannak-e a barátai.
Chase észak felé vezette, el Barkley Cove mellett – a falu
békésnek és színesnek tűnt a távolban –, és egy mélyen az
erdőben rejtőző kis öbölben értek partot. Miután kikötötték a
csónakokat, Chase egy viaszbokrokkal és szúrós magyallal
benőtt ösvényen vezette végig. Kya még sosem járt ebben a
vizes, gyökerekkel benőtt erdőben, mert a falu túlsó oldalán
húzódott, túl közel az emberekhez. A holtág vékony erecskéi
szivárogtak be a bozótosba – emlékeztetőül, hogy ez a táj itt a
tenger tulajdona.
Azután bomló földszagával és dohos levegőjével felbukkant
az igazi mocsár. Hirtelen érkezett, finoman és némán, és
egészen a sötétlő, hátráló erdő pereméig nyújtózott.
Kya a lombok felett meglátta az elhagyatott tűztorony
viharvert faácsolatát, és néhány perc múlva oda is értek a
durván megmunkált gerendákból épült széles lábazatához. A
torony lábánál fekete iszap szivárgott felfele, és nedves
korhadás ette a gerendákat. A lépcsők cikcakkban haladtak
felfelé, és a szerkezet minden szinttel keskenyebb lett.
Miután átkeltek a sáron, elindultak felfelé. Chase haladt elöl.
Az ötödik lépcsőfordulónál a kerek tölgyerdő tárult fel nyugat
felé, ameddig a szem ellátott. Minden más irányban pedig
vízfolyások, lagúnák, patakok és torkolatok kanyarogtak a
ragyogó zöld füveken át a tenger felé. Kya még sosem járt ilyen
magasan a láp felett. Most az összes darabkája ott feküdt alatta,
és először látta szemtől szembe jó barátja arcát.
Amikor felértek az utolsó lépcsőfokra, Chase felnyitotta a
lépcsőt fedő vasrácsot. Miután felmásztak az emeletre,
visszaengedte. Kya megkocogtatta a lábával, mielőtt rálépett.
Chase halkan nevetett.
– Biztonságos, ne aggódj!
Odavezette a korláthoz, és lenéztek a lápvidékre. Két
rőtfarkú ölyv repült szemmagasságban, a szél fütyült a
szárnyuk alatt, és felkapták a fejüket meglepetésükben, hogy
egy fiatal férfit és nőt látnak a légterükben.
Chase odafordult hozzá, és így szólt:
 – Kösz, hogy eljöttél velem, Kya. Hogy adtál még egy esélyt,
hogy bocsánatot kérjek a múltkoriért. Helytelenül viselkedtem,
többet nem fog előfordulni.
Kya nem felelt. Legszívesebben megcsókolta volna, ott,
helyben, hogy újra érezze az erejét maga mellett.
Benyúlt a farmerje zsebébe, és végül megszólalt.
– Csináltam egy nyakláncot a kagylóból, amit találtál. Nem
kell hordanod, ha nem akarod. – A kagylót előző este fűzte fel
egy hasított bőrszíjra, gondolta, ő fogja viselni, de közben végig
tudta, abban reménykedik, viszontlátja még Chase-t, és
nekiadja, ha lehetősége nyílik rá. De arra még a legmerészebb
ábrándjaiban sem gondolt, hogy együtt állnak majd a tűztorony
tetején, a világ felett. Egy tetőn.
– Köszönöm, Kya – felelte Chase. Szemügyre vette, azután
belebújt, és megtapogatta a nyakán nyugvó kagylót. – Persze
hogy hordani fogom.
Nem egy közhellyel válaszolt, hogy Örökké viselni fogom, a
halálom napjáig.
– Vigyél el a házadba – folytatta Chase. Kya maga elé
képzelte a viskót, ahogy ott kuporog a tölgyek alatt, szürke
deszkáin a rozsdás tető vérfoltjaival. A szúnyoghálókon több a
lyuk, mint a háló. Egy toldozott-foldozott hely.
– Messze van – felelte.
– Nem érdekel, hogy milyen messze van, és hogy néz ki,
Kya! Gyere, menjünk!
Az esély, hogy elfogadják, elillanhat, ha nemet mond.
– Jól van. – Leereszkedtek a toronyból, Chase visszavezette
az öbölhöz, és intett neki, menjen előre a csónakjával. Kya
délnek indult, a torkolatok labirintusa felé, és lehúzta a fejét,
amikor ráfordult a saját, zölddel benőtt csatornájára. Chase
csónakja alig fért el a dzsungelszerű vegetáció alatt, túlságosan
fehérlett és kéklett, de végül sikerült átjutnia a hajótestet karcoló
ágak között.
Amikor feltárult előttük Kya lagúnája, a tiszta, sötét víz
minden egyes mohos ág és ragyogó levél finom részletét
visszatükrözte. Szitakötők és hókócsagok röppentek fel egy kis
időre az idegen csónak láttán, azután kecsesen, néma
szárnyakkal újra leszálltak. Kya kikötötte a csónakot, és Chase is
odapöfögött a parthoz. A királygém, aki már rég megbékélt a
nála kevésbé vad teremtményekkel, gólya módra,
mozdulatlanul álldogált alig pár méterre tőlük.
Kya kimosott, fakó kantáros nadrágjai és pólói csiricsárén
lógtak a szárítókötélen, a tarlórépa úgy elszaporodott, hogy már
az erdőben is akadt belőle, és nehezen lehetett eldönteni, hol ér
véget a konyhakert, és hol kezdődik a vadon.
Chase a tornác foltozott szúnyoghálóját nézte, és azt
kérdezte:
– Mióta laksz itt egyedül?
– Nem tudom pontosan, a papa mikor ment el. Úgy tíz éve
lehetett.
– Az menő. Itt élsz egyedül, és nincsenek szülők, akik
megmondják, mit csinálj.
Kya nem válaszolt, csak annyit jegyzett meg:
– Odabent nincsen semmi látnivaló. – De Chase már a
téglából és deszkából épült lépcsőnél tartott. Az első, amit
meglátott, a Kya házilag barkácsolt polcain kiállított gyűjtemény
volt. A szúnyoghálón túl ragyogó élet kollázsa.
– Ezt mind te csináltad? – kérdezte a férfi.
– Igen.
Chase futólag szemügyre vett pár lepkét, de gyorsan
elveszítette az érdeklődését. Az járt a fejében: Ugyan minek
gyűjteni az olyasmit, amit rögtön az ajtó előtt is látni?
Az ágyterítő Kya kis matracán, a tornác padlóján olyan
viseltes volt, mint egy régi fürdőköpeny, de takarosan be volt
ágyazva. Néhány lépés, és már bent voltak a kis nappaliban,
ahol a kopott kanapé állt, azután Chase belesett a hátsó
hálószobába is, ahol a falakat madártollak borították minden
létező színben, formában és méretben.
Kya betessékelte a konyhába, és közben azon töprengett,
mivel kínálja meg. Coca-Cola vagy jeges tea nem volt odahaza,
még keksz vagy hideg pogácsa sem. A maradék kukoricakenyér
volt ott a tűzhelyen egy fazék megpucolt, főzésre váró homoki
bab mellett. Semmi, amivel egy vendéget meg lehet kínálni.
Megszokásból néhány fadarabot dobott a tűzhely égésterébe.
Belekotort a piszkavassal, a lángok nyomban fellobbantak.
– Ez az – jegyezte meg mindvégig háttal Chase-nek,
miközben a kéziszivattyúval vizet pumpált a horpadt
vízforralóba. Az 1920-as évek megtestesülése volt ez az 1960-as
években. Se folyóvíz, se áram, se fürdőszoba. Az ütött-kopott,
rozsdás peremű bádog fürdőkád a konyha sarkában állt, a
kenyeres szekrényben konyharuhával takarosan letakart
maradékok, a legömbölyített hűtőszekrény nyitva, egy
légycsapóval kitámasztva. Chase még sosem látott ehhez
foghatót.
 Megtekerte a szivattyút, nézte, ahogy a víz kifolyik a
mosogatóként szolgáló zománcos tálba. Megérintette a
takarosan a tűzhely mellé pakolt tűzifarakást. Csak néhány
petróleumlámpa szolgált világítás gyanánt, az üvegük szürke
volt a füsttől.
Chase volt az első látogató itt Tate óta, aki olyan
természetesnek és elfogadónak tűnt, akárcsak a többi lápi
teremtmény. Chase jelenlétében viszont csupasznak érezte
magát, mintha valaki kifilézné, akár egy halat. Feltámadt benne
a szégyenkezés. Továbbra is háttal állt a férfinak, de érezte,
ahogy körbejár a szobában, a padló ismerősen nyikordul a léptei
alatt. Azután odalépett mögéje, gyengéden maga felé fordította,
és könnyed mozdulattal átölelte. Az ajkai Kya haját érintették, a
lány érezte a leheletét a füle mellett.
– Kya, senki, akit ismerek, nem lett volna képes egyedül élni
idekint. A legtöbb gyerek, még a fiúk is féltek volna.
Kya azt hitte, a férfi megcsókolja, de Chase leeresztette a
karját és az asztalhoz lépett.
– Mit akarsz tőlem? – szólalt meg Kya. – Mondd meg az
igazat!
– Figyelj, nem fogok hazudni. Gyönyörű vagy, szabad, vad,
mint a szél, a fenébe is! A múltkor megpróbáltam a lehető
legközelebb kerülni hozzád. Ki ne akarna? De az úgy nincsen
rendben. Nem lett volna szabad így viselkednem. Én csak veled
akarok lenni, oké? Megismerni egymást.
– És aztán mi lesz?
– Majd meglátjuk, mit érzünk. Nem csinálok semmit, csak ha
te is akarod. Mit szólsz hozzá?
 – Jó.
– Azt mondtad, van saját tengerpartod. Menjünk ki oda!
Kya levágott pár szeletet a maradék kukoricakenyérből a
sirályoknak és Chase előtt haladt az ösvényen egész addig, amíg
ki nem értek a fényes homokhoz és a tengerhez. Amikor Kya a
szokásos halk kiáltását hallatta, felbukkantak a sirályok, körözni
kezdtek a fejük felett, a válluk körül. Nagy Vörös, a jókora hím
leszállt, és fel-alá járkált, folyton Kya lábfejére taposva.
Chase egy kicsit távolabb állt meg, nézte, ahogy Kya eltűnik
a madarak örvényében. Nem tervezte, hogy bármit is érezni fog
a furcsa és vad, mezítlábas lány iránt, de figyelte, ahogy ott
pörög-forog a homokon, és a madarak körülötte repkednek, és
vonzónak találta az önállóságát is, nem csak a szépségét. Nem
ismert senkit, aki hozzá fogható, a vágy mellett a kíváncsiság is
megmoccant benne. Amikor Kya odalépett hozzá, Chase
megkérdezte tőle, másnap megint eljöhet-e, és megígérte, még a
kezét sem fogja megfogni, csak a közelében akar lenni. A lány
egyszerűen csak bólintott. Az első remény a szívében, amióta
Tate elment.
 25.

Patti Love látogatása

1969

H ALK KOPOGÁS HALLATSZOTT a seriff irodájának ajtaján. Joe és

Ed felpillantott, amikor Chase anyja, Patti Love Andrews
megtört alakja sötétlett fel a tejüvegen át. Nyomban felismerték
a fekete ruhát és a kalapot. A takaros kontyba fogott, őszülő
barna hajat. Az alkalomhoz illően halvány árnyalatú rúzst.
Mindketten felálltak, és Ed ajtót nyitott.
– Jó napot, Patti Love! Kerüljön beljebb! Üljön le!
Megkínálhatom kávéval?
Az asszony a félig üres, maszatos peremű bögrékre
pillantott.
– Köszönöm, nem kérek, Ed. – Leült a székre, amit Joe húzott
oda. – Van már valami nyom, amin el lehet indulni? Újabb
információ a laborjelentés óta?
– Nem. Még nincsen. Mindent aprólékosan átfésülünk, és
maga meg Sam lesznek az elsők, akik megtudják, ha bármit is
találunk.
– De nem baleset volt, Ed! Igaz? Én tudom, hogy nem baleset
volt. Chase sose zuhant volna le magától a toronyból. Tudja,
micsoda sportember volt. És okos is.
– Egyetértünk, elegendő bizonyíték van arra, hogy
idegenkezűséget gyanítsunk. De a nyomozás folyamatban van,
és még nincs semmi kézzelfogható. Mármost, említette, hogy
valami mondanivalója van a számunkra.
– Igen, és szerintem fontos. – Patti Love Edről Joe-ra nézett,
majd megint vissza Edre. – Volt egy kagylós nyaklánc, amit
Chase mindig viselt. Évek óta. Tudom, hogy rajta volt aznap
este, amikor kiment a toronyhoz. Sammel és velem vacsorázott,
emlékszik, ezt már mondtam, Pearl nem tudott jönni, mert a
szokásos bridzspartira volt hivatalos, és közvetlenül azelőtt,
hogy Chase kiment a toronyhoz, rajta volt a nyaklánc. És
amikor… hát, amikor a klinikán láttuk, nem volt rajta.
Gondoltam, biztosan a halottkém vette le róla, ezért nem is
említettem akkor, aztán jött a temetés, meg a többi, és
megfeledkeztem róla. Aztán egyik nap átmentem Sea Oaksba, és
kértem a halottkémet, hadd nézzem meg Chase holmijait, a
személyes tárgyait. Tudod, ott tartották őket a laborvizsgálatok
miatt, de én szerettem volna a kezembe venni, megfogni, csak
hogy érezzem, mi volt rajta azon az utolsó éjszakán.
Megengedték, hogy leüljek egy asztalhoz és átnézzem őket, és a
kagylós nyaklánc nem volt ott, seriff! Kérdeztem a halottkémet,
ő vette-e le, de azt mondta, nem. És hogy ő semmiféle
nyakláncot nem látott rajta.
– Ez nagyon furcsa – jegyezte meg Ed. – Mire volt felfűzve?
Talán zuhanás közben leesett róla.
– Egyetlen kagyló volt, egy hasított bőrcsíkra volt felfűzve,
ami akkora volt, hogy épp átfért a fején. Nem volt hosszú, és
csomóra volt kötve. Nem hiszem, hogy lerepülhetett volna róla.
– Egyetértek. A hasított bőr erős, és nehezen lehet
kicsomózni – felelte Ed. – Miért viselte mindig? Talán
olyasvalaki készítette, aki fontos volt neki? Attól kapta?
Patti Love némán ült, és elnézett a seriff íróasztaláról.
Rettegett attól, hogy többet mondjon, mert sose vallotta volna
be, hogy a fiának köze volt a lápi prolikhoz. Persze a faluban az
a pletyka járta, hogy Chase-nek a nősülése előtt több mint egy
éven át köze volt a Lápi Lányhoz. És Patti Love azt gyanította,
hogy még utána is, de ha a barátaik rákérdeztek erre, mindig
letagadta. Ám ez most más volt. Most muszáj volt elmondania,
mert egyszerűen tudta, hogy annak a némbernek köze volt a fia
halálához.
– Igen, tudom, ki készítette azt a nyakláncot Chase-nek. Az a
nő, aki azzal az ósdi, zajos csónakkal közlekedik már évek óta.
Ő készítette, és ő adta neki, amikor egy darabig találkozgattak.
– A Lápi Lányról beszél? – kérdezte a seriff.
Most Joe szólt közbe.
– Láttad mostanában? Már nem kislány, huszonöt körül
lehet, és igencsak szemrevaló.
– Arról a Clark nevű nőről van szó? Csak hogy tisztázzuk. –
kérdezte Ed összevont szemöldökkel.
Patti Love így felelt:
– Én nem tudom, mi a neve. Hogy van-e neki egyáltalán. Az
emberek valóban Lápi Lánynak nevezik. Éveken át adott el
kagylót Jumpin’-nak, tudja.
– Igen. Ugyanarról beszélünk. Folytassa!
– Nos, én megdöbbentem, amikor a halottkém azt mondta,
hogy Chase nem viselte a nyakláncot. Aztán eszembe ötlött,
hogy az a nő az egyetlen, akinek érdekében állna elvinni. Chase
szakított vele és elvette Pearlt. Nem lehetett az övé, hát megölte,
és elvitte a nyakláncot.
Patti Love enyhén megremegett, azután mély levegőt vett.
– Értem. Hát, ez igen fontos, Patti Love, és megéri
utánamenni. De ne szaladjunk ennyire előre – felelte Ed. –
Biztos benne, hogy Chase tőle kapta a nyakláncot?
– Igen, biztos. Azért tudom, mert Chase nem akarta
elmondani nekem, de végül mégis megtette.
– Tud még valami egyebet a nyakláncról vagy a
kapcsolatukról?
– Nem sokat. Még azt se tudom biztosan, mennyi ideig
találkozgattak. Valószínűleg senki nem tudja. Chase nagyon
sunyin intézte. Ahogy mondtam, nekem hónapokig nem árulta
el. Aztán miután elmondta, sose tudtam, hogy a barátaival
megy csónakázni, vagy vele.
– Hát, ennek utánanézünk. Ezt megígérem.
– Köszönöm. Én biztos vagyok benne, hogy ez egy nyom. –
Az asszony felállt, hogy induljon, Ed pedig kinyitotta előtte az
ajtót.
– Jöjjön vissza nyugodtan bármikor, ha beszélni akar, Patti
Love.
– Viszlát, Ed, viszlát, Joe!

MIUTÁN BECSUKTA AZ AJTÓT, Ed újra leült, Joe pedig feltette a

kérdést:
– No, mit gondol?
– Ha valaki levette a nyakláncot Chase-ről a toronynál, akkor
legalább azt tudjuk, hogy ott járt az illető, és el tudom képzelni,
hogy valakinek, aki kint lakik a lápon, köze lehet ehhez. Azok a
saját törvényeik szerint élnek. De nem hinném, hogy egy nő
képes lett volna kilökni a lyukon egy olyan nagydarab fickót,
mint Chase.
– Lehet, hogy felcsalta oda, már előtte kinyitotta a rácsot, és
amikor Chase elindult feléje a sötétben, akár taszíthatott is egyet
rajta, még mielőtt Chase észrevette – jegyezte meg Joe.
– Lehetségesnek tűnik. Nem könnyű, de lehetséges. Nem
valami komoly nyom. Egy hiányzó kagylós nyaklánc – felelte a
seriff.
– De egyelőre ez az egyetlen nyom. Leszámítva a hiányzó
ujjlenyomatokat, meg pár rejtélyes vörös szálat.
– Bizony.
– Én csak azt nem értem – folytatta Joe –, hogy minek vette
volna le róla a nyakláncot? Jó, ő volt az elhagyott nő, és elszánta
magát, hogy megöli Chase-t. Már ez is elég gyenge indíték, de
minek vinné el a nyakláncot, ha az egyértelműen a bűntetthez
kapcsolja?
– Tudod, hogy megy ez. Szinte minden gyilkossági ügyben
akad valami, ami nem logikus. Az emberek hibáznak. Lehet,
hogy a nő döbbent volt és dühös, hogy Chase még mindig
hordta a nyakláncot, és miután elkövette a gyilkosságot, nem
gondolta végig, mi lesz, ha letépi a nyakáról. Nem tudhatta,
hogy bárki is össze tudja kapcsolni a nyaklánccal. A forrásaid
annyit mondtak, hogy Chase-nek volt valami ügye odakint. Az
is lehet, ahogy korábban mondtad, hogy nem kábítószerről volt
szó, hanem egy nőről. Erről a nőről.
– Az is egyfajta kábítószer – jegyezte meg Joe.
 – És a lápon élők tudják, hogyan kell eltüntetni a nyomaikat,
mivel csapdával vadásznak, madarásznak és a többi. Hát, nem
árt, ha kimegyünk oda, és beszélünk a nővel. Megkérdezzük,
hol volt aznap éjjel. Kikérdezhetjük a nyakláncról is, meglátjuk,
ideges lesz-e tőle.
– Maga tudja, hogyan lehet eljutni oda, ahol a nő lakik? –
kérdezte Joe.
– Csónakkal nem, de szerintem a járőrkocsival odatalálok.
Azon a kanyargós úton, ami a hosszú lagúnasor mentén halad.
Régebben párszor ki kellett mennem a házhoz, hogy beszéljek
az apja fejével. Az aztán rusnya egy alak volt.
– Mikor megyünk ki?
– Hajnalban. Hátha sikerül odaérni, mielőtt elmegy. Holnap.
De előbb menjünk ki a toronyhoz, és nézzünk körül alaposan,
hátha ott az a nyaklánc. Lehet, hogy végig ott volt.
– Nem hinném. Az egész helyet átkutattuk, amikor
keréknyomot, lábnyomot, bármiféle nyomot kerestünk.
– Akkor is muszáj kimennünk. Indulás!
Később, miután gereblyével és az ujjukkal is átkotorták a
sarat a torony alatt, kijelentették, hogy a kagyló nyaklánc nincs
ott.

SÁPADT FÉNY SZIVÁRGOTT az alacsony, nehézkes hajnali felhők alól,

amikor Ed és Joe végighajtott a lápi úton, azt remélve, még
azelőtt kiérnek a Lápi Lány házához, hogy az a csónakkal
elindul valahová. Többször is rossz irányba fordultak,
zsákutcába jutottak, vagy egy rozoga lakóépülethez. Az egyik
viskónál valaki elkiáltotta magát: „Itt a seriff!”, mire meztelen
alakok rohantak szét a szélrózsa minden irányába a
szederbokrok közé.
– Átkozott füvezők! – mérgelődött a seriff. – A
szeszcsempészek legalább nem vetkőztek neki.
De végül eljutottak a Kya viskójához vezető hosszú
gyalogösvényig.
– Ez az! – jelentette ki Ed.
A méretes platós járőrkocsival ráfordult az ösvényre, halkan
hajtott a ház felé, majd az ajtótól úgy húszméternyire megállt.
Mindketten némán szálltak ki. Ed megkopogtatta a tornác
szúnyoghálós ajtajának fakeretét.
– Hahó! Van itt valaki? – Csend támadt, újra
megpróbálkozott. Két-három percet vártak. – Nézzünk körül
hátul, itt van-e a csónakja!
– Nincsen. Úgy fest, ahhoz a tuskóhoz szokta kikötni. Már
elment. A francba!
– Igen, hallotta, hogy jövünk. Nyilván az alvó nyulat is
meghallja.
A következő alkalommal még hajnal előtt mentek ki, messze,
kint az úton parkoltak le, és a csónakot a tuskóhoz kikötve
találták. De most sem nyitott ajtót senki.
– Az az érzésem, hogy itt van valahol, és figyel minket –
suttogta Joe. – Szerinted nem? Ott guggol bent, a sok rohadt
pálma közt. Egész közel. Érzem. – Odakapta a fejét, és a
szederbokrokat figyelte.
– Hát, ez így nem fog menni. Ha találunk még valamit, akkor
szerezhetünk egy házkutatási parancsot. Menjünk innen.
 26.

Partra a csónakot

1965

A Z ELSŐ HÉTEN, hogy együtt voltak, Chase szinte minden nap

megjelent Kya lagúnáján, miután végzett a munkával a
Western Autóban, és együtt járták be a távoli, tölgyekkel
szegélyezett csatornákat. Szombat reggel Chase elvitte egy
expedícióra, messze fel, a part mentén, oda, ahol Kya még
sosem járt, mivel a kis csónakkal nem juthatott el ilyen
távolságba. Itt – az ismerős lápvidék torkolatai és hatalmas
fűtengere helyett – tiszta víz folyt egy világos és nyitott
cipruserdőn keresztül, amíg a szem ellátott. Szék nagyságú
ciprustuskókra telepedtek le, sajtos szendvicset ettek és sült
krumplit, és vigyorogva nézték, ahogy a ludak a lábuk mellett
úsznak el.
Ahogy a legtöbb ember, Chase is kihasználandó területnek
tekintette a lápot, ami csónakázásra és horgászásra való, vagy
arra, hogy lecsapolják és gazdálkodjanak a helyén, így
érdekesnek találta, hogy Kya ilyen sokat tud az itteni
élőlényekről, áramlatokról, a gyékényekről. De mulatott a lány
érzékeny hozzáállásán, azon, hogy lassan halad a csónakkal,
némán siklik el a szarvasok mellett, suttog a madárfészkek
közelében. Őt nem érdekelte a kagylók, a tollak neve, és nem
értette, Kya miért jegyzetel, miért gyűjt újabb példányokat.
– Miért fested le a füvet? – kérdezte tőle egyik nap a
konyhában.
– A virágát festem le.
Chase nevetett.
– A fűnek nincsen virága!
– Dehogy nincs! Nézd csak meg ezeket itt! Aprók, de
gyönyörűek. Minden egyes fűfajnak más a virága, a virágzata.
– Egyébként mit akarsz ezzel az egésszel?
– Feljegyzéseket készítek, hogy többet tudjak meg a lápról.
– Egyet érdemes tudni, hogy hol van jó kapás, azt meg én
meg tudom mondani neked – felelte Chase.
Kya a kedvéért nevetett ezen, ilyet még soha nem tett. Újabb
darabot adott fel önmagából, csak hogy megtartson valakit.

AZNAP DÉLUTÁN, MIUTÁN Chase elment, Kya egyedül pöfögött ki a

lápra. De nem érezte magát egyedül. Kicsit gyorsabban haladt a
szokásosnál, hosszú haját meglibbentette a szél, az ajkán
félmosoly játszott. Maga a tudat, hogy hamarosan újra látja
Chase-t, hogy együtt van valakivel, egész más szintre emelte a
dolgot.
De amikor megkerült egy magas fűvel benőtt kanyart, ott
látta maga előtt Tate-et. Elég messze volt, úgy negyven
méternyire, és nem hallotta az ő csónakját. Kya azonnal
visszavett a gázból és leállította a motort. Felkapta az evezőt és
visszaevezett a fű közé.
– Biztos hazajött az egyetemről – suttogta magában. Párszor
látta az évek során, de ilyen közelről még sosem. De most itt
volt, kócos haja egy újabb piros sapka alól igyekezett
kiszabadulni. Az arca napbarnított volt.
Tate magas szárú gumicsizmát viselt, és a lagúna vizében
gázolva vízmintákat gyűjtött apró fiolákba. Nem régi
befőttesüvegekbe, mint amikor még mezítlábas gyerekek voltak,
hanem egy speciális hordozórekeszben csilingelő, apró
kémcsövekbe. Amilyen neki sohasem lesz.
Nem evezett odébb, egy ideig figyelte Tate-et, és az járt a
fejében, hogy bizonyára minden lány emlékszik az első
szerelmére. Mélyet sóhajtott, azután visszaevezett abba az
irányba, amerről jött.

MÁSNAP, MIKÖZBEN CHASE és Kya észak felé csónakáztak a part

mentén, négy delfin szegődött a nyomukba. Szürke volt az
égbolt, és ködfoszlányok kacérkodtak a hullámokkal. Chase
lekapcsolta a gyújtást, és miközben a csónak a vízen sodródott,
elővette a harmonikáját és eljátszotta a „Michael, vidd partra a
csónakot” kezdetű, sóvárgó, melodikus dalt, amit rabszolgák
énekeltek az 1860-as években, miközben a dél-karolinai tengeri
szigetekről a szárazföld felé eveztek. A mama énekelte ezt
mindig mosás közben, és Kya nagyjából emlékezett a szövegére.
Mintha a dal hívná őket, a delfinek közelebb úsztak és körözni
kezdtek a csónak körül, élénk tekintetüket Kyára szegezték.
Azután ketten odaúsztak a hajótest mellé, a lány pedig lehajolt,
az arca alig pár centiméternyire volt tőlük, és halkan így énekelt:
 Nővér, segíts húzni a csónakot, halleluja,
Fivér, nyújtsd segítő kezed, halleluja!
Apám egy ismeretlen földre ment, halleluja,
Michael, vidd partra a csónakot, halleluja!

Mély és széles a Jordán folyó,

Anyám ott vár a túlsó partján, halleluja!
Jeges és hűvös a Jordán folyó,
A testet lehűti, de a lelket nem, halleluja!

A delfinek pár másodpercig Kyára meredtek, azután

visszafordultak a tengerbe.
A következő hetekben Chase és Kya az estéket
lustálkodással töltötte a sirályok társaságában a viskó melletti
parton, hanyatt feküdtek a nap melegét még őrző homokban.
Chase nem vitte be őt a városba, sem moziba, sem
táncmulatságokba – csak ketten voltak, a láp, a tenger meg az
ég. Nem csókolta meg Kyát, csak a kezét fogta, vagy könnyedén
átkarolta a vállát a hűvösségben.
Aztán egyik este későig ott maradt, már sötét volt, a parton
ültek egy kis tűz mellett, a válluk összeért, egy takaró borította
be őket. A lángok fényt vetítettek az arcukra és sötétséget a
partra a hátuk mögött. Chase Kya szemébe nézett, és
megkérdezte:
– Most megcsókolhatlak?
Kya bólintott, Chase előrehajolt, és először finoman csókolta
meg, azután férfi módra.
 Hanyatt feküdtek a takarón, és Kya annyira közel
fészkelődött Chase-hez, amennyire csak tudott. Érezte az erős
testet. Chase mindkét karjával szorosan ölelte, de csak a lány
vállát érintette a kezével. Semmi több. Kya mély levegőt vett,
belélegezte a meleget, Chase illatát, a tengerét, az együttlétükét.

ALIG TELT EL ÖT NAP, és Tate, aki még mindig idehaza volt az

egyetemről, öt esztendeje most először Kya lápi csatornája felé
száguldott a csónakjával. Még most sem tudta megmagyarázni
magának, miért nem ment vissza hozzá annak idején. Főként
azért nem, mert gyáva volt, és szégyellte magát. De most
elhatározta, hogy megkeresi, elmondja neki, hogy mindvégig
szerette, és könyörögni fog a bocsánatáért.
A négy egyetemi év alatt meggyőzte magát arról, hogy Kya
nem lenne képes beilleszkedni az általa hőn áhított tudományos
világba. Az első három évben megpróbálta elfelejteni őt – és
Chapel Hillben amúgy is bőven akadt nő, aki elterelhette a
figyelmét. Még néhány hosszabb kapcsolata is volt, de Kyához
fogható egy sem. Rögtön a DNS, az izotópok és a protozoák
után azt is megtanulta, hogy ő valójában levegőt sem képes
venni Kya nélkül. Igaz, hogy Kya nem tudna itt élni az általa
hőn áhított egyetemi világban, de ő viszont most már élhet Kya
világában.
Mindent előre eltervezett. A professzora azt mondta, Tate
ráér a következő három évben befejezni a doktoriját, mivel az
előző évek során végig kutatott a disszertációjához, és már kis
híján elkészült vele. Tate nemrég tudta meg, hogy szövetségi
kutatólabor létesül Sea Oaksban, és neki komoly esélye van arra,
hogy teljes állású kutatónak szerződtessék. A világon senki nem
volt nála jobban kvalifikált a posztra: szinte egész életében a
helyi lápvidéket tanulmányozta, és hamarosan lesz egy doktori
fokozata is, hogy megtámogassa. Alig néhány év, és itt élhet a
lápon Kyával, miközben a laborban dolgozik. Feleségül veszi.
Ha a lány beleegyezik.
Most, ahogy a hullámok hátán pattogva Kya csatornája felé
tartott, hirtelen felbukkant a lány csónakja, délnek száguldott,
az ő útvonalára merőlegesen. Elengedte a kormánylapátot, és
két karját a levegőbe emelve vadul integetni kezdett, hogy Kya
észrevegye. A nevét kiabálta. De a lány kelet felé nézett. Tate
abba az irányba pillantott, és meglátta Chase közeledő
motorcsónakját. Leállította a motort, és nézte, ahogy Kya és
Chase egyre szűkülő körökben egymás körül forognak a
szürkéskék hullámokon, akár az égen násztáncot járó sasok. A
víz vadul örvénylett a nyomukban.
Tate meredten bámulta, ahogy összetalálkoztak és az ujjukat
összeérintették a forrongó víz felett. A régi barátaitól Barkley
Cove-ban hallotta ugyan a pletykákat, de azt remélte, nem
igazak. Megértette, miért szeretne bele Kya egy ilyen férfiba, aki
jóképű, bizonyára romantikus alkat, a puccos csónakján
száguldozik vele, és elegáns piknikekre hordja. A lány nyilván
semmit sem tud Chase városi életéről – hogy fiatal nőkkel
randevúzik, másoknak udvarol Barkley Cove-ban, de még Sea
Oaksban is.
Egyébként is, gondolta magában Tate, ki vagyok én, hogy ezt
szóvá tegyem? Én sem bántam vele jobban. Megszegtem az ígéretemet,
és még ahhoz sem volt bátorságom, hogy szakítsak vele.
 Lehajtotta a fejét, még egy utolsó pillantást vetett rájuk, és
épp látta, ahogy Chase odahajol és megcsókolja Kyát. Kya, Kya,
gondolta magában. Hogy is hagyhattalak el? Lassan gázt adott és
visszafordult a városi kikötő felé, hogy segítsen az apjának
kirakodni a rekeszeket és kihordani a zsákmányt.

NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB Kya, aki sosem tudta, mikor jön Chase,
megint azon kapta magát, hogy a motorcsónak hangját figyeli.
Ahogy Tate-et várta annak idején. Akár gyomlált éppen, akár
tűzifát hasogatott, vagy feketekagylót gyűjtött, folyton felkapta
a fejét és fülelt.
– Erőltesd a füledet – mondogatta mindig Jodie.
Belefáradt a reménykedés terhébe, három napra elegendő
pogácsát, hideg sültet és szardíniát pakolt be a hátizsákjába, és
elgyalogolt a régi, düledező rönkházhoz – az
„olvasókunyhóhoz”, ahogy ő nevezte magában. Odakint
mindentől távol, szabadon kószálhatott, kedvére gyűjthetett,
olvashatta a szavakat, olvashatta a vadont. Megkönnyebbülés
volt, hogy nem kell azt figyelnie, mikor jön valaki. És erőt adott.
A tölgyes bozótosban, a kunyhó utáni kanyarban rábukkant
egy északi búvár apró, vörös, nyaki tollára, és hangosan
nevetett. Világéletében erre a tollra vágyott, erre tessék, itt volt
egy kőhajításnyira tőle a patakparton.
De leginkább olvasni jött ide. Miután Tate évekkel ezelőtt
elhagyta, többé nem jutott hozzá könyvekhez, így egy reggel
túlpöfögött Point Beachen még jó tíz mérfölddel, Sea Oaksba, a
Barkley Cove-nál kicsivel nagyobb, de sokkal elegánsabb
városba. Jumpin’ egyszer azt mondta, hogy az ottani
könyvtárból bárki kölcsönözhet könyveket. Kya kétkedett
abban, hogy ez azokra is vonatkozik, akik a lápon laknak, de
eltökélt szándéka volt, hogy kiderítse.
Kikötött a városi mólónál és átkelt a fákkal szegélyezett,
tengerre néző téren. Ahogy a könyvtár felé gyalogolt, senki nem
mérte végig, nem súgtak össze a háta mögött, nem kergették el a
kirakatok mellől. Itt nem a Lápi Lány volt.
Átnyújtotta az egyetemi tankönyvekből álló listát Mrs.
Hinesnak, a könyvtárosnak.
– Segítene nekem megtalálni a Geissman-féle A szerves kémia
alapelveit, A parti mocsarak gerinctelen élővilágát Jonestól, és
Odumtól Az ökológia alapjait? – Ezeket a könyveket a
szakirodalomban látta felsorolva, az utolsó könyvekben, amiket
Tate hozott, mielőtt elhagyta őt az egyetem kedvéért.
– Ajjaj! Látom már. Ezeket a könyveket könyvtárközi
kölcsönzéssel kell megszereznünk az Észak-Karolinai Egyetem
könyvtárából, Chapel Hillből.
Így hát most, az öreg rönkház előtt ülve Kya egy
tudományos folyóiratot vett a kezébe. Az egyik reprodukciós
stratégiákról szóló cikknek Alattomos kurafiak volt a címe. Kya
felnevetett.
Mint az köztudott, kezdődött a cikk, a természetben
általában a hímek rendelkeznek a leglátványosabb másodlagos
nemi jegyekkel, például a nagyobb agancsokkal, mélyebb
hanggal, szélesebb mellkassal, és kiterjedtebb tudással arról,
hogyan lehet megtartani a legjobb territóriumokat, hiszen
sikeresen elkergették a gyengébb hímeket. A nőstények ezekkel
az imponáló alfákkal párosodnak szívesen, akik ezáltal a legjobb
DNS-sel „látják el” őket, amit aztán továbbadnak az
ivadékaiknak – ez az egyik legerőteljesebb adaptációs jelenség,
ami az élet folytonosságát biztosítja. Ezen kívül a nőstények ily
módon a legjobb territóriumot szerzik meg a kicsinyeik
számára.
Viszont akadnak olyan csökevényesebb hímek, akik nem
erősek, nem díszesek, és nem is elég eszesek ahhoz, hogy jó
territóriumot birtokoljanak, viszont egy rakás trükköt vetnek be
a nőstények átverésére. Kisebb termetüket felfújva parádéznak,
gyakori kiáltásokat hallatnak – még akkor is, ha éles a hangjuk.
A színlelésre és a hamis jelzésekre alapozva időnként sikerül
párosodniuk. A kis termetű varangyok, írta a szerző, például
elrejtőznek a fűben egy alfahím közelében, aki nagy
lelkesedéssel vartyogva hívja párosodni a nőstényeket. Amikor
ez az erős hang egyszerre több nőstényt is odavonz, és az alfa
azzal van elfoglalva, hogy az egyikükkel közösül, a gyengébb
hím ráugrik valamelyik másikra. Ezeket az imposztor hímeket
nevezte a cikk „alattomos kurafiaknak”.
Kyának eszébe jutott, hogy a mama sok évvel ezelőtt a
nővéreit óva intette az olyan fiatalemberektől, akik nagy hangon
berregtetik a rozsdás teherautójukat, vagy roncsautókban
furikáznak, hangosra feltekert rádióval.
– Az érdemtelen fiúk mindig nagy zajt csapnak – mondta
akkor a mama.
Kya a nőstények számára vigasztaló sorokat is olvasott. A
természet elég merész ahhoz, hogy biztosítsa, azok a hímek,
akik hamis jeleket küldenek, vagy nőstényről nőstényre járnak,
szinte mindig egyedül maradnak.
 Egy másik cikk a hímek közötti vad rivalizálást taglalta. A
legtöbb életforma esetében a hímek versengenek a nőstények
megtermékenyítéséért. A hím oroszlánok néha halálos harcot
vívnak egymással, a rivális elefántbikák összeakasztják az
agyarukat és mindent széttaposnak, miközben egymás húsát
döfködik. Annak ellenére, hogy ezek a konfliktusok erősen
ritualizáltak, a résztvevők akár meg is csonkíthatják egymást.
Hogy elkerüljék az ilyesfajta sérüléseket, néhány faj
megtermékenyítő egyedei kevésbé erőszakos, inkább kreatív
módszerekkel versengenek egymással. A rovarok a
legfantáziadúsabbak ebből a szempontból. A hím egyenlő
szárnyú szitakötő pénisze például egy apró kanállal van
felszerelve, ami eltávolítja az előző rivális által befecskendezett
spermát, mielőtt a sajátjával helyettesíti.
Kya leeresztette az ölébe a magazint, és a gondolatai a
felhőkkel sodródtak ide-oda. Egyes rovarok nőstényei megeszik
a hímet, a túlzott stressznek kitett emlős anyák elhagyják a
kicsinyeiket, sok hím kockázatos és ravasz módszereket eszel ki
arra, hogy a saját spermáját juttassa célba, a riválisait
megelőzve. Úgy tűnt, semmi sem túl illetlen, a lényeg az, hogy
az élet ketyegjen tovább. Tudta, hogy ez nem a Természet sötét
oldala, ezek csupán leleményes módszerek arra, hogy minden
körülmények között kitartsanak. De az emberek esetében azért
csak van ennél több is.

MIUTÁN KYÁT HÁROM egymást követő napon nem találta odahaza,

Chase arra kérte, hadd jöjjön megbeszélt napokon, a megbeszélt
időpontban látogatóba, és mindig időben érkezett. Kya már
messziről látta az élénk színű motorcsónakot – a párzásra kész
hím madár tollazatának látványos színét juttatta eszébe –, ahogy
a hullámokon közeledik, és tudta, hogy Chase csakis érte jön
oda.
Mostanában elképzelte, hogy Chase piknikezni viszi a
barátai társaságában. Mindannyian nevetnek, beszaladnak a
hullámok közé, vizet fröcskölnek. Chase felkapja és megforgatja
őt. Azután a többiekkel együtt leülnek, együtt esznek
szendvicset, és hűtött italokat kortyolnak. Apránként, minden
ellenállása dacára a házasság és a gyerekek képe is felsejlett
előtte. Valószínű, hogy ez valamiféle biológiai késztetés, ami a
reprodukció felé hajt, gondolta magában. De neki miért ne
lehetnének szerettei, úgy, ahogy mindenki másnak? Miért is ne?
Mégis, valahányszor fel akarta tenni a kérdést Chase-nek,
mikor mutatja be őt a barátainak és a szüleinek, a torkára forrtak
a szavak.
Egy forró napon, pár hónappal a megismerkedésük után épp
a part mentén sodródtak, amikor Chase megjegyezte, hogy
tökéletes az idő az úszásra.
– Nem nézek oda – jelentette ki. – Vedd csak le a ruháidat, és
ugorj be, aztán én is. Kya felállt a csónakban és egyensúlyozni
igyekezett, de amikor áthúzta a fején a pólóját, Chase nem
fordult el. Odanyúlt, és finoman végighúzta az ujjait a kemény
melleken. Kya nem állt ellen. Chase közelebb húzta magához,
lehúzta a cipzárt Kya sortján, és könnyed mozdulattal letolta
karcsú csípőjéről. Azután ő is levetette az ingét és a sortját, és
gyengéden lenyomta a lányt a törölközőkre.
Kya lábánál térdelve, szó nélkül, leheletfinoman végighúzta
az ujjait a lány bal bokájától a térdhajlatáig, majd lassan a
combján is. Kya teste Chase keze felé mozdult. A férfi ujjai
elidőztek a combtövénél, megdörzsölték a bugyiját, azután
finoman, mint egy gondolat, végigsimították a hasát. Kya érezte,
hogy az ujjak felfelé mozdulnak a hasán, a melle felé, és
elhúzódott tőle. Chase határozott mozdulattal visszanyomta és
a mellére csúsztatta a kezét, egyik ujja lassan végigrajzolta a
mellbimbó körvonalát. Mosolytalanul nézett Kyára, miközben a
kezével odanyúlt és letolta a bugyiját. Kya kívánta őt,
mindenestől, és hozzápréselte a testét. De pár másodperccel
később megfogta Chase kezét.
– Ne csináld, Kya! – szólalt meg Chase. – Kérlek! Már
nagyon régóta várunk. Eddig elég türelmes voltam, nem?
– Megígérted, Chase.
– A francba, Kya! Mire várunk? – Chase felült. – Már
megmutattam, hogy fontos vagy nekem, nem igaz? Akkor meg
miért ne?
Kya felült, és visszahúzta a pólóját.
– És utána mi lesz? Honnét tudhatom, hogy utána nem fogsz
elhagyni?
– Hogy tudhatná azt bárki is? De hát Kya, én nem megyek
sehová! Kezdek beléd szeretni. Mindig veled akarok lenni. Mi
egyebet kéne még tennem, hogy bebizonyítsam?
Eddig sosem esett szó szerelemről. Kya a szemeit kutatta,
meglátja-e bennük az igazságot, de Chase kemény tekintettel
meredt rá. Kifürkészhetetlenül. Kya nem tudta biztosan, mit
érez Chase iránt, de már nem volt magányos. Úgy tűnt, ez is
elég.
 – Hamarosan, jó?
Chase magához ölelte.
– Semmi baj. Gyere ide! – Megfogta Kya kezét, ott feküdtek a
napsütésben, sodródtak a tengeren, és a hullámok csobogását
hallgatták.
A nap lassan elfogyott és leszállt a sűrű este, itt-ott, a távoli
parton a falu fényei táncoltak. Csillagok pislákoltak a tengerből
és égből álló világ felett.
– Vajon mitől pislákolnak a csillagok? – kérdezte Chase.
– A légköri zavaroktól. Például a magaslégköri szelektől.
– Tényleg?
– Biztosan tudod, hogy a legtöbb csillag túl messze van
ahhoz, hogy egyáltalán látni lehessen őket. Csak a fényüket
látjuk, amit torzíthat a légkör. De a csillagok természetesen nem
egy helyben állnak, hanem nagy sebességgel mozognak.
Kya Albert Einstein könyveiből azt is megtudta, hogy az idő
sem állandóbb a csillagoknál. Az idő felgyorsul és meghajlik a
bolygók és a napok körül, más a hegytetőkön és a völgyekben,
és ugyanabból az anyagból van, mint a tér, ami úgy hullámzik,
akár a tenger. A tárgyak, legyenek akár bolygók vagy almák,
lezuhannak vagy pályán keringenek, de nem a gravitációs
energia következtében, hanem azért, mert belezuhannak a
téridő selymes redőibe – amelyek olyanok, akár a fodrozódás
egy tó felszínén –, amit egy nagyobb tömeg okozott.
De Kya ezt nem mondta ki hangosan. A gravitáció az emberi
gondolatokra sajnos nincs hatással, és a középiskolai
tankönyvek még mindig azt tanították, hogy az alma azért
hullik le, mert a Föld erőteljesen vonzza.
 – Képzeld – szólalt meg Chase –, felkértek, hogy segítsek
edzősködni a középiskolai focicsapatnál.
Kya rámosolygott.
Azután arra gondolt: Mint minden más az univerzumban, mi is
azok felé zuhanunk, akiknek nagyobb a tömegük.

MÁSNAP REGGEL, AMIKOR Kya ritkaságszámba menő látogatást tett

a Piggly Wigglyben, hogy beszerezzen néhány Jumpin’-nál nem
kapható holmit, a boltból kilépve kis híján beleszaladt Chase
szüleibe, Sambe és Patti Love-ba. Tudták, kicsoda ő – mindenki
tudta.
Kya időnként látta őket a városban az évek során, leginkább
távolról. Samet a Western Auto pultja mögött, ahogy kiszolgálja
a vevőket, kinyitja a pénztárgépet. Kya emlékezett rá, hogy
kislány korában a férfi egyszer elhessegette a kirakattól, mert
úgy gondolta, elriasztja a vevőket. Patti Love nem dolgozott
teljes munkaidőben az üzletben, így volt ideje szórólapokat
osztogatni az utcán az éves foltvarró versenyről, vagy a Kék Rák
Fesztiválról. Mindig szép ruhát viselt, magas sarkú cipőt,
kézitáskát és kalapot, egymáshoz illő színekben, amit a déli
évszakok épp megköveteltek. Bármi volt is a téma, valahogy
mindig szóba hozta, hogy Chase a legjobb hátvéd, akit a város
valaha látott.
Kya szégyenlősen elmosolyodott, és egyenesen Patti Love
szemébe nézett, remélve, hogy megszólítják és bemutatkoznak
neki. Talán nyugtázzák, hogy ő Chase barátnője. De hirtelen
megtorpantak, azután szó nélkül kikerülték – a szükségesnél
szélesebb ívben. Továbbmentek.
 Másnap este Kya és Chase a lány csónakjában ringatóztak
egy hatalmas tölgyfa alatt, amelynek a gyökerei a víz fölé
lógtak; kis barlangok keletkeztek így a vidrák és a kacsák
számára. Kya halkan – részben azért, hogy ne zavarja meg a
tőkés récéket, részben pedig félelmében – beszámolt Chase-nek
a szüleivel való találkozásról, és megkérdezte, bemutatja-e őt
nekik.
Chase némán ült, és Kya gyomra ettől görcsbe rándult.
A férfi végül megszólalt.
– Hát persze. Hamarosan, ígérem. – De nem nézett Kyára,
amikor ezt mondta.
– De tudnak rólam, ugye? Kettőnkről? – kérdezte.
– Persze.
A csónak bizonyára túl közel sodródott a tölgyfához, mert
ebben a pillanatban egy tollpárnához hasonlóan kövér és puha
amerikai uhu kapott szárnyra a fáról, és lassú, könnyed
szárnycsapásokkal átsiklott a lagúna felett, mellkasi tollait lágy
mintákban tükrözte vissza a vízfelszín.
Chase odanyúlt és megfogta Kya kezét, kipréselte a
kétkedést az ujjaiból.
Heteken át naplementék és holdfelkelték kísérték Chase és
Kya mozgását a lápon át. De valahányszor Kya ellenállt Chase
közeledésének, a férfi megállt. Kya gondolataiban ott éltek a
képek az őzekről és a pulykákról, akik egyedül maradnak
követelőző kicsinyeikkel, amikor a hímek már rég más nőstény
után néztek.
Majdnem meztelenül feküdtek egymás mellett a csónakban,
eddig jutottak, bármit is beszéltek a városiak. Bár Chase és Kya
sosem ment emberek közé, a város kicsi volt, látták őket együtt
Chase motorcsónakjában, vagy kint a partokon. A rákhalászok
figyelmét nem sok dolog kerülte el odakint a tengeren.
Megindult a szóbeszéd. A pletyka.
 27.

Kint, a Hog Mountain Roadon

1966

A VISKÓ NÉMÁN ÁLLT a feketerigó-szárnyak hajnali

rebbenésében, miközben igazi téli köd sűrűsödött a talaj
felett, és gyapotfoszlányok gyanánt gyűlt össze a falak mellett.
Kya többheti kagylópénzen különleges élelmiszereket vásárolt,
és melaszos sonkaszeleteket sütött, kávészószt kevert, tejfölös
pogácsával és vadszederlekvárral tálalta. Chase instant Maxwell
House kávét ivott, ő pedig forró Tetley teát. Már majdnem egy
éve együtt voltak, bár erről egyikük sem beszélt. Chase
megjegyezte, micsoda szerencse, hogy az apjáé a Western Auto:
– Így majd lesz egy szép házunk, ha összeházasodunk.
Építek neked egy kétszintes házat a parton, és körben veranda
lesz. Vagy amilyen házat csak akarsz, Kya.
Kyának elakadt a lélegzete. Chase akarja őt, egy életre.
Nemcsak célozgat rá, hanem majdhogynem megkérte a kezét.
Tartozna valakihez. Egy család tagja lenne. Kihúzta magát
ültében.
Chase így folytatta:
– Szerintem nem kéne bent laknunk a városban. Az túl nagy
ugrás volna neked. De építhetnénk egy házat a város szélén.
Közel a láphoz, érted.
 Az utóbbi időben Kya fejében homályos gondolatok
támadtak arról, hogy összeházasodnak Chase-szel, de nem mert
hosszan elidőzni rajtuk. Ám most Chase hangosan kimondta.
Kya kapkodta a levegőt, az agya hitetlenkedett, és egyúttal
igyekezett helyükre tenni a részleteket. Erre képes lennék,
gondolta magában. Ha távol lakunk az emberektől, működhet a
dolog.
Azután lehajtott fejjel feltette a kérdést.
– És a szüleid? Nekik már elmondtad?
– Kya, valamit meg kell értened a családommal
kapcsolatban. Szeretnek engem. Ha én azt mondom, hogy téged
választalak, akkor ennyi. Imádni fognak, ha megismernek.
Kya az ajkába harapott. Hinni akarta.
– Építek majd neked egy műtermet a holmijaidnak –
folytatta Chase. – Nagy ablakokkal, hogy látni lehessen minden
részletét annak a sok francos madártollnak.
Kya nem tudta, úgy érez-e Chase iránt, ahogy egy feleségnek
éreznie kell, de abban a pillanatban a szívét elöntötte valami
szerelemhez hasonlatos. Nem kell többé feketekagylót gyűjtenie.
Odanyúlt, és megérintette a kagylós nyakláncot Chase
kulcscsontján.
– Á, egyébként – szólalt meg Chase –, pár nap múlva
kocsival át kell mennem Asheville-be, árut beszerezni a boltnak.
Arra gondoltam, mi lenne, ha velem jönnél?
Kya lesütött szemmel felelt.
– De az egy nagyváros. Sok emberrel. És nekem nincsenek
rendes ruháim, azt se tudom, milyenek a rendes ruhák, és…
– Kya, Kya! Idehallgass! Velem lennél. Én mindent ismerek.
Nem kell semmiféle puccos helyre mennünk. Mennyi mindent
látnál Észak-Karolinából már az autóúton is – a Piedmont-
fennsíkot, a Great Smoky Mountainst, az ég szerelmére! Aztán
ha odaértünk, elmehetünk egy autósbüfébe is, burgerezni.
Mindegy, mi van rajtad. Egy lélekkel sem kell szóba állnod, ha
nem akarsz. Én mindent intézek. Már rengetegszer jártam ott.
Még Atlantában is. Asheville nem egy nagy durranás. Figyelj,
ha összeházasodunk, akkor nem árt, ha kicsit elkezdesz
ismerkedni a világgal. Tárd ki a szárnyadat!
Kya bólintott. Ha másért nem is, legalább a hegyeket látni.
Chase folytatta.
– Ez egy kétnapos munka, úgyhogy ott kell megszállnunk
éjszakára. Valami kényelmes helyen. Tudod, egy kis motelben.
Semmi gond, hisz felnőttek vagyunk.
– Ó! – Kya csak ennyit felelt. Azután azt suttogta: – Értem.

KYA MÉG SOHA NEM JÁRT messzebb autóval, így amikor pár nappal
később elindultak Barkleyból Chase platós kocsijával, meredten
bámult kifelé az ablakon, és két kézzel kapaszkodott az ülés
szélébe. Azt út kilométereken át télisásmezőkön és
fűrészpálmaligeteken át vezetett, a tenger már csak a
visszapillantó tükörben látszott.
Több mint egy órán át az ismerős, fűvel benőtt vízi utak
suhantak el a kocsiablak mellett. Kya mocsári ökörszemet és
kócsagokat látott, megnyugtatta a változatlanság, mintha
magával hozta volna az otthont.
Azután hirtelen, egy földön húzott vonal mentén a
lápvidéknek vége szakadt, és poros talaj terült el előttük –
felkapálva, négyzetesen bekerítve, sorokban felásva. A kiirtott
erdők helyén bénult facsonkok meredeztek. Dróttal huzalozott
póznák hosszú sora menetelt a látóhatár felé. Kya természetesen
tudta, hogy a világ nem a parti lápvidékből áll, de még sosem
járt a határán túl. Mit tettek az emberek a tájjal? Az egyforma,
cipősdoboz alakú házak egytől egyig nyírott gyep közepén
álltak. Az egyik udvarban egy csapat rózsaszínű flamingó evett,
de amikor Kya meglepetten hátrafordult, látta, hogy
műanyagból vannak. A szarvas pedig betonból. Csak egy
postaládára festve látott szálló kacsát.
– Elképesztőek, mi? – kérdezte Chase.
– Mik?
– A házak. Még sose láttál ilyet, mi?
– Nem, még nem.
Órák elteltével a Piedmont-síkságon túl megpillantotta az
Appalache-hegység halványkék körvonalát a látóhatáron.
Ahogy közeledtek, hegycsúcsok emelkedtek körülöttük és
mindenütt erdővel borított hegyek hullámzottak, amíg a szem
ellátott.
A dombok karba tett kezében felhők lustálkodtak, azután
felemelkedtek és elsodródtak. Néhány foszlány szűk spirálba
tekeredett a melegebb vízmosások felett, épp úgy viselkedtek,
ahogy a lápvidék nyirkos ingoványai felett szálló pára. A fizika
ugyanazon törvényei játszottak itt egy biológiailag más pályán.
Kya a síkság szülötte volt, ahol a táj a látóhatárig ér, ahol a
nap időben nyugszik le és a hold időben kel fel. De itt, ahol a
domborzat kusza volt, a nap az egyik pillanatban még
valamelyik csúcson egyensúlyozott, majd lebukott egy vonulat
mögé, a következőben pedig, amikor Chase kocsija
felkapaszkodott a következő magaslatra, újból felkelni látszott.
A hegyekben, vette észre Kya, a naplemente időpontja attól
függ, az ember épp hol áll a hegyoldalon.
Eltűnődött, merre lehetett a nagyapja földje. A felmenői talán
disznót tartottak egy olyan napszítta, megszürkült ólban, mint
amit az egyik mezőn látott egy patak partján. Egy család, ami a
családja kellett volna legyen, egykor ezen a tájon robotolt,
nevetett, sírt. Biztosan élnek még itt közülük néhányan,
szétszórva a megyében. Névtelenül.
Az út négysávos autópályává szélesedett, és Kya az ülésbe
kapaszkodott, amikor Chase gyorsított és egészen közel ért a
többi száguldó járműhöz. Ezután ráfordultak egy kanyargós
útra, ami varázslatos módon egyre feljebb emelkedett és a város
felé vezetett.
– A lóhere-letérő – jelentette ki Chase büszkén.
Hatalmas, nyolc-tíz emelet magas épületek sorakoztak a
hegyek sziluettje előtt. Autók tucatjai siettek homoki rákok
módjára, a járdákon rengeteg ember gyalogolt – Kya az
ablakhoz hajolva az arcukat fürkészte, és arra gondolt, biztosan
köztük van a mama meg a papa. Egy napbarnított, sötét hajú fiú
szaladt végig a járdán, úgy nézett ki, mint Jodie, Kya
utánafordult és őt nézte. A bátyja persze mostanra már felnőtt,
de addig követte a tekintetével a fiút, amíg befordult egy
sarkon.
A város túlsó végében Chase bejelentkezett egy barna,
szobák földszintes sorából álló motelbe a Hog Mountain
Roadon, amit pálmafa alakú neonfények díszítettek.
 Miután Chase kinyitotta az ajtót, Kya belépett egy tisztának
tűnő, de hipótól bűzlő szobába, ami az olcsó Amerika stílusában
volt berendezve: farostlemez-berakásos falak, egy
megereszkedett ágy, ötcentessel működő masszírozógéppel, és
egy fekete-fehér tévé, amit egy lehetetlenül nagy lánccal és
lakattal erősítettek az asztalra. Az ágynemű sárgászöld volt, a
szőnyeg pedig hosszú szálú és narancssárga. Kya gondolatai
visszatértek a helyekhez, ahol eddig együtt feküdtek –
kristályhomokban, a dagály után maradt tócsák partján,
holdfényben sodródó csónakon. Itt az ágy foglalta el a központi
helyet, de a szoba nem emlékeztetett a szerelemre.
Tudatosan állt meg az ajtó közelében.
– Nem túl szép – szólalt meg Chase, és letette a székre a
táskáját.
Odalépett Kyához.
– Itt az idő, nem gondolod, Kya? Itt az idő.
Hát persze, ő eleve ezt tervezte. De Kya készen állt. A teste
már hónapok óta vágyott rá, és miután a házasságról beszéltek,
az elméje is megadta magát. Bólintott.
Chase lassan odalépett hozzá, kigombolta a blúzát, azután
gyengéden megfordította és kikapcsolta a melltartóját is. Az
ujjai végigsimítottak a mellén. Az izgatott forróság a mellétől a
combja felé áradt szét. Miközben Chase lehúzta az ágyra a
vékony függönyön átszűrődő piros-zöld neonfényben, Kya
lehunyta a szemét. Korábban, az összes alkalommal, amikor
majdnem megtörtént, de végül megállította Chase-t, a kószáló
ujjak varázslatos érintésére különböző testrészei keltek életre, és
a teste ettől Chase felé mozdult, vágyakozva, kívánva őt. De
most, hogy végre megadta az engedélyt, Chase-en valami
sürgető kényszer lett úrrá, és megfeledkezni látszott az ő
igényeiről, erőszakkal nyomult előre. Kya felkiáltott az éles,
szaggató fájdalomtól, azt hitte, valami baj van.
– Semmi baj. Mostantól már jobb lesz – jelentette ki Chase
komoly szaktekintély módjára. De nem lett sokkal jobb, és a férfi
hamarosan széles vigyorral hanyatlott le melléje.
Miközben Chase elaludt, Kya az Üresedés felirat pislákoló
fényeit nézte.

TÖBB HÉT TELT el, épp befejezték a reggelit Kya viskójában,

tükörtojást és sonkát kukoricamáléval, és a konyhaasztal mellett
ültek. A lány egy takaróba burkolózott a szeretkezés után, ami
csak kicsit lett jobb az első alkalom óta, a motelben. Kya minden
egyes alkalommal hiányt érzett, de halvány fogalma sem volt
arról, hogyan hozza szóba ezt. És amúgy sem tudta, mit is
kellene éreznie. Lehet, hogy így normális.
Chase felállt az asztaltól, az ujjaival megemelte Kya állát,
megcsókolta, és így szólt:
– Hát, a következő napokban nem sokat leszek itt, mert jön a
karácsony, meg minden. Sok összejövetel lesz, és érkezik pár
rokon is.
Kya felnézett rá és így felelt:
– Azt reméltem, hogy talán én is… tudod, elmehetnék
néhány partira, vagy ilyesmire. Vagy legalább a karácsonyi
vacsorára a családoddal.
Chase visszaült a székére.
– Figyelj, Kya! Én már régóta akarok veled erről beszélni. El
akarlak hívni az Elks Clubba, a táncmulatságra, meg az ilyen
helyekre, de tudom, milyen félénk vagy, és hogy sose csinálsz
semmit bent a városban. Én tudom, hogy szörnyen éreznéd
magad. Nem ismernél senkit, nincsenek odaillő ruháid. Tudsz
táncolni egyáltalán? Te ilyet nem szoktál csinálni. Ezt érted,
ugye?
Kya a földet nézte, és azt felelte:
– Igen, ez mind igaz. De valahogy el kell kezdenem
beilleszkedni az életedbe. Kitárni a szárnyaimat, ahogy
mondtad. Nyilván be kell szereznem pár odaillő ruhát, és
találkozni pár barátoddal. – Felemelte a fejét. – És te
megtaníthatnál táncolni.
– Hát persze, meg is foglak. De amikor én kettőnkre
gondolok, akkor arra gondolok, ami idekint van. Imádom az
együtt töltött időt, amikor csak te meg én vagyunk itt.
Megmondom neked őszintén, kezdem unni azokat a hülye
táncmulatságokat. A gimi tornatermében. Évek óta mindig
ugyanaz. Ugyanaz az ostoba zene. Én kész vagyok továbblépni.
Tudod, amikor összeházasodunk, úgyse fogunk ilyeneket
csinálni, akkor meg minek rángassalak bele most? Semmi
értelme. Jól van?
Kya megint a padlót nézte, így Chase újra megemelte az állát
és a szemébe nézett. Azután széles vigyorral így szólt:
– Na, és a karácsonyi vacsora az én családommal! Jönnek a
vén nénikéim Floridából, azoknak be nem áll a szájuk. Azt nem
kívánom senkinek. Főként neked nem. Hidd el nekem, nem
maradsz le semmiről.
Kya nem felelt.
 – De komolyan, Kya, én azt akarom, hogy fogadd el ezt a
dolgot! Ami kettőnknek idekint van, az a legkülönlegesebb
dolog, amit egy ember remélhet. Az összes többi – legyintett
nagyot a kezével – egyszerűen hülyeség.
Odanyúlt és az ölébe húzta a lányt, ő pedig Chase vállára
hajtotta a fejét.
– Ez itt a lényeg, Kya. Nem a többi dolog. – Azzal melegen és
gyengéden megcsókolta. Azután felállt. – Jól van. Mennem kell.
Kya a karácsonyt egyedül töltötte a sirályokkal, ahogy
minden évben azóta, hogy a mama elment.

KÉT NAP TELT EL karácsony óta, és Chase még mindig nem jött.
Megszegve a saját magának tett ígéretet, hogy soha többé nem
fog várni senkire, Kya a lagúna partján járkált fel-alá, befont
hajjal, a mama régi rúzsával az ajkán.
A láp ott feküdt mögötte, barnásszürke téli köntösét felöltve.
A sok kilométernyi elszáradt fűféle – magvainak elhullatása
után – megadón, lehajtott fejjel állt a vízben. A szél korbácsolta
és tépte őket, zajos refrén gyanánt zörgette meg a durva
szárakat. Kya kiengedte a haját és a keze fejével letörölte a
száját.
A negyedik nap reggelén egyedül ült a konyhában, és
tologatta a pogácsát és a tojást a tányérján.
– Ha annyit beszél arról, hogy csak az a fontos, ami itt van,
akkor ő most hol van? – fortyant fel. Maga előtt látta, ahogy
Chase focizik a barátaival és táncol a partikon. – Azokon az
ostoba helyeken, amiket annyira un már.
Végül meghallotta a csónakja hangját. Felpattant az asztaltól,
becsapta az ajtót és kirohant a lagúnához, miközben a csónak
felbukkant. De nem Chase motorcsónakja volt az, sem pedig
Chase, hanem egy fiatalember, aranysárga hajjal, ami
rövidebbre volt nyírva, de így is alig fért be a sísapka alá. A régi
horgászcsónak volt az, és a közeledő csónakban ott állt Tate,
immár felnőtt férfiként. Az arca már nem fiús volt, hanem
jóképű és érett. A tekintete kérdő, az ajkán szégyenlős mosoly.
Kya első gondolata az volt, hogy elszalad. De az elméje azt
sikította: NEM! Ez az én lagúnám, és mindig én futok el. De most
nem fogok! A következő gondolatát tett követte: felkapott egy
követ és három méter távolságból Tate arca felé hajította. Tate
gyorsan lehúzta a fejét, a kő a homloka mellett süvített el. Az
arca elé kapta a kezét.
– Kya, az ég szerelmére, állj le! Légy szíves! Nem tudunk
beszélni?
A kő keményen vállon találta.
– TAKARODJ A LAGÚNÁMBÓL! TE ALJAS, MOCSKOS
SZEMÉTLÁDA! TESSÉK, EZ A BESZÉD, MIT SZÓLSZ
HOZZÁ? – A sikító halaskofa őrjöngve kereste az újabb követ.
– Kya, hallgass meg! Tudom, hogy most Chase-szel vagy. Én
ezt tiszteletben tartom. Csak beszélni szeretnék veled. Kérlek,
Kya!
– Miért beszélnék én veled? Látni se akarlak többé SOHA! –
Felkapott egy marék kisebb követ, és Tate arcába hajította őket.
A fiú oldalra ugrott, előrehajolt, és a csónak peremébe
kapaszkodott, miközben az partot ért.
– MONDOM, HOGY TAKARODJ INNÉT! – Még mindig
kiabálva, de már halkabban még azt is hozzátette: – Igen, most
valaki mással vagyok.
Tate felegyenesedett a partot érő csónak zökkenése után, és
leült az első ülésre.
– Kya, vannak dolgok, amiket tudnod kellene róla. – Tate
nem úgy tervezte, hogy Chase-ről fognak beszélgetni. Ez a
váratlan látogatás eddig egyáltalán nem úgy alakult, ahogy
tervezte.
– Miről beszélsz te? Neked nincs jogod a magánéletemről
beszélni! – Kya alig másfél méterre állt meg tőle, és valósággal
köpködte a szavakat.
Tate határozott hangon ezt felelte:
– Tudom, hogy nincs, de megteszem.
Kya erre sarkon fordult, hogy elmenjen, de Tate
hangosabban folytatta.
– Te nem a városban élsz. Te nem tudod, hogy Chase más
nőkkel is jár. Egyik este végignéztem, ahogy elhajt egy parti
után egy szőkével a kocsijában. Ő nem érdemel meg téged.
Kya megfordult.
– Á, tényleg? TE vagy az, aki itthagyott engem, aki nem jött
vissza, amikor ígérte, aki soha nem jött vissza! Te vagy az, aki
még csak nem is írt, hogy elmagyarázza, miért, de még csak
annyit se, hogy élsz, vagy meghaltál! Nem volt merszed
szakítani velem! Nem voltál elég férfi ahhoz, hogy a szemembe
nézz. Csak eltűntél. TE BESZARI, GYÁVA SEGGFEJ! És még
van képed idecsónakázni ennyi év után… Rosszabb vagy nála.
Lehet, hogy ő sem tökéletes, de te sokkal rosszabb vagy nála! –
Hirtelen elhallgatott és Tate-re meredt.
Tate a kezét felemelve kérlelte.
 – Igazad van velem kapcsolatban, Kya! Minden, amit
mondasz, igaz. Beszari voltam, gyáva. És nincsen jogom Chase-
szel előhozakodni. Semmi közöm hozzá. És soha többé nem
foglak zaklatni. Csak muszáj bocsánatot kérnem tőled, és
megmagyarázni. Évek óta nagyon bánom, Kya, kérlek!
A lány elernyedt, mint egy vitorla a hirtelen jött
szélcsendben. Tate több volt az első szerelménél: osztozott Kya
lápvidék iránti rajongásában, ő tanította meg olvasni, és ő volt
az egyetlen, aprócska szál, ami az eltűnt családjához kötötte.
Egy lap volt az időből, egy emlékkönyvbe ragasztott kivágás,
mivel nem volt semmi egyebe. A szíve kalapált, miközben a
dühe lassan eloszlott.
– Nézzenek oda, milyen gyönyörű vagy. Egy felnőtt nő. Jól
vagy? Még mindig feketekagylót adsz el? – Tate-et
megdöbbentette, mennyire megváltozott Kya – a kifinomult,
mégis nehezen feledhető vonások, az elegáns arcél, a telt ajkak.
– Igen. Igen.
– Tessék, hoztam neked valamit. – Egy borítékból egy
aranyküllő apró fejpihéjét vette elő. Kyán átfutott, hogy a földre
hajítja, de még sosem talált ilyen tollat – miért ne tartaná meg?
Zsebre vágta, de nem köszönte meg.
Tate hadarva folytatta.
– Kya, nem csak rosszul tettem, hogy elhagytalak, ez volt
életem legrosszabb döntése, és ez is marad. Éveken át volt
bűntudatom miatta, és mindig bánni fogom. Minden nap
gondolok rád. Életem hátralevő részében sajnálni fogom, hogy
magadra hagytalak. Komolyan úgy gondoltam, hogy sosem
leszel képes elhagyni a lápot és a külvilágban élni, ezért nem
tudtam, hogyan maradhatnánk együtt. De tévedtem, és
szemétség volt, hogy nem jöttem vissza hozzád megbeszélni ezt.
Tudtam, hányszor hagytak már el korábban. Nem akartam
szembesülni azzal, mennyire megbántottalak. Nem voltam elég
férfi hozzá. Ahogy mondtad. – Elhallgatott, és Kyát nézte.
A lány végül ennyit kérdezett:
– Most mit akarsz, Tate?
– Hogy valami módon bocsáss meg nekem, ha tudsz. – Mély
levegőt vett, és várt.
Kya a földre meredt. Miért a sérülteknek, a még mindig
vérzőknek kell magukra vállalni a megbocsátás terhét? Nem
felelt.
– Ezt muszáj volt elmondanom neked, Kya.
Miután a lány még mindig nem szólt semmit, folytatta.
– Most másoddiplomás képzésen vagyok zoológiából. Illetve
főként protozoológiából. Neked nagyon tetszene.
Kya nem tudta elképzelni, és visszanézett a lagúnára, jön-e
Chase. Tate figyelmét nem kerülte el a pillantás – már az elején
rájött, hogy Kya azért van idekint, mert Chase-t várja.
Az előző héten történt, hogy Tate Chase-t figyelte, ahogy
fehér szmokingjában egymás után táncoltatja meg a nőket a
karácsonyi bálon. A táncmulatságot a legtöbb városi
eseményhez hasonlóan a középiskola tornatermében tartották.
Amikor a Wooly Bully recsegett fel a kosárpalánk alá állított, kis
teljesítményű magnóból, Chase egy barnát pörgetett-forgatott.
Amikor a Mr. Tambourine Man következett, otthagyta a
táncparkettet és a barnát, a többi volt sportolóhoz lépett, és
nagyot húzott a Wild Turkey whiskeyvel teli laposüvegből. Tate
a közelben beszélgetett két középiskolai tanárával, és hallotta,
amikor Chase épp ezt mondta:
– Naná, vad, mint a csapdába esett nőstény róka! Pont, mint
amit egy ilyen mocsári macától várna az ember. Abszolút
megéri a benzinpénzt.
Tate-nek kényszerítenie kellett magát, hogy odébbálljon.

HIDEG SZÉL TÁMADT és felborzolta a lagúna vizét. Kya azt hitte,

Chase jön, ezért csak farmerben és egy vékony pulóverben
szaladt elé. Most karba font kézzel állt.
– Látom, fázol, menjünk be! – Tate a viskó felé intett, ahol a
rozsdás kályhacsőből füst pöfékelt.
– Tate, szerintem most inkább menj el. – Kya gyors
pillantásokat vetett a csatorna felé. Mi lesz, ha megérkezik
Chase, és itt találja Tate-et?
– Kya, kérlek! Csak pár percre! Nagyon szeretném látni a
gyűjteményedet.
A lány válasz helyett sarkon fordult és elrohant a viskó felé,
Tate pedig követte. De a tornácra belépve megtorpant. A
gyűjtemény egy gyerek hobbijából a lápvidék
természettudományi múzeumává fejlődött. Tate felemelt egy
fésűkagylóhéjat, egy kis akvarellel volt felcímkézve, azt a
partszakaszt ábrázolta, ahol Kya találta, valamint kisebb rajzok
mutatták, hogy ez az élőlény milyen apróbb tengeri
élőlényekkel táplálkozik. Minden egyes példány esetében – több
száz, akár több ezer is lehetett belőlük – ugyanez volt a helyzet.
Tate korábban, gyerekként látott már pár ilyet, de most,
zoológia-doktoranduszként már egy tudós szemével nézte őket.
 Még mindig a bejáratban állva odafordult a lányhoz.
– Kya, ezek csodálatosak, gyönyörűen részletezettek! Ezeket
ki lehetne adni. Ebből könyv lehetne, sok könyv.
– Nem, nem! Ezeket csak magamnak csináltam. Segítenek a
tanulásban, ennyi.
– Idehallgass, Kya! Te mindenkinél jobban tudod, hogy erről
a környékről nincsenek referenciakönyvek. Ilyen jegyzetekkel,
technikai adatokkal és a ragyogó rajzokkal ezek lennének a
könyvek, amikre mindenki vár! – Ez igaz volt. A mama régi
útmutatóin kívül a helyi kagylókról, növényekről, madarakról
és emlősökről nem jelent meg egyéb nyomtatásban, és ezek a
könyvecskék szánalmasan pontatlanok voltak, egyszerű, fekete-
fehér képekkel és hiányos információkkal.
– Ha magammal vihetek néhány mintát, keresek egy kiadót,
és meglátjuk, mit szól hozzá.
Kya rámeredt, nem tudta hová tenni a dolgot. El kellene
mennie valahová, emberekkel találkozni? Tate látta a kérdést a
szemében.
– Neked nem kellene elmenned itthonról. Postán is
elküldhetnéd a mintákat egy kiadónak. Pénzt is kapnál érte.
Valószínűleg nem egy hatalmas összeget, de talán nem kellene
egész életedben feketekagylót eladnod.
De Kya még mindig nem szólalt meg. Tate megint arra
noszogatta, hogy gondoskodjon saját magáról, nem pedig
felajánlotta, hogy majd ő gondoskodik róla. Mintha az egész
korábbi életében jelen lett volna. Azután eltűnt.
– Próbáld meg, Kya! Ártani biztos nem árt.
A lány végül beleegyezett, hogy Tate elvigyen néhány
mintapéldányt, ő pedig egy sorkagylókat ábrázoló finom
akvarellt választott; a királygémről szóló sorozatot, mivel az
részletesen ábrázolta a madarat minden évszakban; és az ívelt
fejtollat ábrázoló finom olajfestményt.
Tate felemelte a festményt – a leheletfinom, telített színekből
álló ecsetvonások százai mélységes feketében végződtek, ami
visszatükrözni látszott a napfényt a vásznon. Egy apró részlet,
egy kis szakadás a toll nyelén olyan jellegzetes volt, hogy Kya és
Tate ugyanabban a másodpercben jött rá, a kép azt a legelső
tollat ábrázolja, amit a fiú hagyott neki ajándékba az erdőben.
Felpillantottak a képről és egymás szemébe néztek. Kya
elfordult. Kényszerítette magát, hogy ne érezzen. Nem fog újra
vonzódni egy olyan emberhez, akiben nem bízhat meg.
Tate közelebb lépett és megérintette Kya vállát. Megpróbálta
gyengéden megfordítani.
– Kya, annyira sajnálom, hogy magadra hagytalak! Kérlek,
meg tudsz bocsátani nekem?
A lány végül megfordult és ránézett.
– Nem tudom, hogyan kell, Tate. Soha többé nem tudnék
hinni neked. Tate, légy szíves, most muszáj elmenned!
– Tudom. Köszönöm, hogy meghallgattál, hogy lehetőséget
adtál a bocsánatkérésre. – Egy pillanatig várt, ám Kya nem szólt
többet. De legalább van valami a kezében, amikor elmegy. A
kiadás reménye elég indok volt arra, hogy újra felkeresse Kyát.
– Viszlát, Kya! – A lány nem felelt. Tate rámeredt, a szemébe
nézett, és Kya visszanézett, de elfordult. Tate az ajtó felé indult,
a csónakjához.
Kya megvárta, amíg elmegy, azután leült a lagúna hideg,
nedves homokjára, és várta Chase-t. Fennhangon elismételte azt,
amit Tate-nek mondott.
– Lehet, hogy Chase nem tökéletes, de te sokkal rosszabb
vagy nála.
De miközben a sötét vízre meredt, nem tudta kiverni a
fejéből, amit Tate mondott Chase-ről: „elhajt egy parti után egy
szőkével a kocsijában”.

CHASE CSAK EGY HÉTTEL karácsony után jött. Kikötött a lagúnában,

és azt mondta, hogy éjjelre is maradni tud, együtt
szilveszterezhetnek. Kart karba öltve sétáltak a viskóig, ahol
mintha ugyanaz a köd ülte volna meg a tetőt. A szeretkezés
után takarókba burkolózva bújtak össze a tűzhely mellett. A
sűrű levegő a nedvességnek már egyetlen molekuláját sem volt
képes felszívni, és amikor felforrt a víz, nehéz cseppek csorogtak
le a hideg ablaktáblákon.
Chase előhúzta a zsebéből a harmonikát, és a Molly
Malone[11] bánatos dallamát játszotta rajta „Most a kísértete tolja
a taligát az utcákon át, és énekli, kagylót, osztrigát, friss, élő
még!”
Kyának úgy tetszett, hogy Chase-nek akkor van leginkább
lelke, amikor ezeket a melankolikus dallamokat játssza.
 28.

A rákhalász

1969

S ÖRÖZÉS IDEJÉNa Dog-Gone-ban jobb pletykák keringtek, mint

a falatozóban. A seriff és Joe beléptek a zsúfolásig telt,
hosszúkás sörözőbe, és a pulthoz léptek, ami egyetlen fenyő
törzséből készült, és a helyiség bal oldalától indulva látszólag
beleveszett a félhomályba. A helyiek – mind férfiak, mivel a
nőknek ide tilos volt a belépés – a pultnál csoportosultak, vagy
elszórtan, az asztaloknál ültek. A két pultos hot dogot sütött,
kagylót, osztrigát, krokettet készített, kukoricamálét kevert, sört
és whiskeyt töltött. Fényt csak a villogó sörreklámok adtak,
borostyán ragyogást árasztottak, mintha tábortűz fénye
világítaná meg a szakállas arcokat. A terem hátsó részéből
biliárdgolyók koccanása hallatszott.
Ed és Joe elvegyült egy halászokból álló csoportban, és amint
megrendelték a korsó Millert és az osztrigát, záporozni kezdtek
rájuk a kérdések: Van valami újdonság? Hogyhogy nincsenek
ujjlenyomatok, igaz ez? Eszetekbe jutott már az öreg Hanson?
Az teljesen bolond ám, és képes az ilyesmire, felmászik a
toronyba, és lelöki azt, aki épp arra jár. Ebbe beletörik a
bicskátok, mi?
Joe balra fordult, Ed jobbra, így állták a sarat. Felelgettek,
figyeltek, bólogattak. Azután a hangzavarban a seriff felfigyelt
egy egyenletes, kiegyensúlyozott hangra, és hátrafordulva Hal
Millerrel találta magát szemközt, aki Tim O’Neal
rákhalászhajóján dolgozott.
– Egy percet beszélni szeretnék magával, seriff!
Négyszemközt.
Ed hátralépett a bárpulttól.
– Persze, Hal, jöjjön! – Egy kis asztalhoz vezette a fal mellett,
és leültek. – Ne töltsük újra azt a korsót?
– Nem, egyelőre jól vagyok. De azért kösz.
– Valami nyomja a lelkét, Hal?
– Hát igen. Ki kell adnom magamból. Már lassan kezdek
belebolondulni.
– Akkor halljuk!
– Nohát. – Hal a fejét rázta. – Nem is tudom. Lehet, hogy
semmiség, vagy erről van szó, vagy pedig már korábban el
kellett volna mondanom magának. Azóta kísért, amióta láttam.
– Ki vele, Hal! Együtt majd kibogozzuk, hogy fontos-e, vagy
sem.
– No, hát a Chase Andrews-ügyről volna szó. Nagyon késő
volt a halála éjjelén, és hát én a Timnek dolgoztam, és késve
futottunk be az öbölbe, már éjfél után, amikor én meg az Allen
Hunt megláttuk a nőt, azt, akit errefele Lápi Lánynak neveznek,
amint épp kifelé jött a csónakjával az öbölből.
– Tényleg? Mennyivel éjfél után?
– Úgy hajnali egy óra negyvenöt lehetett.
– És merrefelé tartott?
– Hát, épp ez a lényeg, seriff! Egyenesen a tűztorony felé. Ha
tartotta az útirányt, akkor épp abba a kis öbölbe jutott a torony
mellett.
Ed fújt egyet.
– Hát igen, Hal. Ez fontos információ. Nagyon fontos. Biztos
benne, hogy ő volt az?
– Hát, az Allennel akkor beszéltünk róla, és biztosak voltunk
benne, hogy ő az. Úgy értem, mindketten ugyanarra
gondoltunk. Hogy mi a francot keres odakint ilyen későn, és
miért halad világítás nélkül. Még szerencse, hogy megláttuk,
mert el is üthettük volna. Aztán persze elfeledkeztünk az
egészről. Én csak később raktam össze a dolgot, és jöttem rá,
hogy az bizony ugyanaz az éjjel volt, mint amikor a Chase
meghalt. És hát aztán úgy gondoltam, jobb lesz, ha elmondom.
– A hajóról látta még valaki?
– Hát, azt én nem tudom. Mások is voltak ott, az egyszer
biztos, épp kifelé tartottunk. Mindenki a fedélzeten volt. De a
többiekkel nem beszéltem erről. Tudja, akkor nem volt rá semmi
okom. Azóta meg nem kérdeztem őket.
– Értem, Hal, és jól tette, hogy elmondta nekem. Kötelessége
elmondani, ha ilyet lát. Ne aggódjon emiatt. Nem tehet mást,
csak elmondja nekem, amit látott. Meg fogom kérni magát meg
Allent, tegyenek tanúvallomást. Most már meghívhatom arra a
sörre?
– Nem, szerintem már indulok haza. További jó estét!
– Magának is. Még egyszer kösz. – Amint Hal felállt, Ed
odaintett Joe-nak, aki korábban pár másodpercenként
odapillantott, és próbált olvasni a seriff arckifejezéséből. Adtak
egy percet Halnek, hogy búcsúzkodjon és elinduljon, azután
kiléptek az utcára.
Ed elmondta Joe-nak, mit látott Hal.
– Nohát – jegyezte meg Joe –, ez nagyjából elég is! Maga
szerint?
– Szerintem a bíró erre alapozva már adhat házkutatási
parancsot. Nem vagyok biztos benne, és utána akarok járni,
mielőtt kérek egyet. Ha megkapjuk, akkor átkutathatjuk a házát,
hátha a nyomára bukkanunk a Chase ruháin talált vörös
szálaknak. Ki kell derítenünk, mi a nő sztorija arra az éjszakára.
 29.

Hínár

1967

A TÉLEN CHASE GYAKRAN járt ki Kya viskójába, általában egy

éjszakát töltött ott minden hétvégén. Még a hideg, nyirkos
napokon is odakint siklottak a ködös bozótosokon át, Kya
gyűjtött, Chase pedig szeszélyes dallamokat játszott a
harmonikáján. A hangok a köddel együtt lebegtek, a síksági
erdők sötét mélyében oszlottak szét, és a láp mintha magába
szippantotta és emlékezetébe véste volna őket, mert
valahányszor Kya arrafelé járt, hallotta Chase zenéjét.
Egyik reggel, március elején egyedül haladt a város felé a
tengeren, az ég csúf pulóvert öltött magára szürke felhőkből.
Chase születésnapja két nap múlva volt esedékes, és Kya a
Pigglybe igyekezett, hogy bevásároljon az ünnepi vacsorához –
többek közt élete első karamelltortájához. Már elképzelte, ahogy
leteszi Chase elé a gyertyafényben úszó tortát – ilyen esemény
azóta nem történt a konyhában, amióta a mama elment. Chase
mostanában többször is megemlítette, hogy pénzt tesz félre a
házukra. Kya úgy gondolta, nem árt, ha megtanul sütni.
Miután kikötött és elindult a dokk mentén az üzletsor felé,
Chase-t pillantotta meg a móló végében, a barátaival
beszélgetett. A karja pedig egy vékony, szőke lány vállát ölelte
át. Kya agya igyekezett értelmezni ezt a látványt, miközben a
lába magától lépegetett tovább. Még sosem ment oda Chase-
hez, amikor bent járt a városban, de kikerülni csak úgy tudta
volna őket, ha a tengerbe ugrik.
Chase és a barátai egyszerre fordultak felé és néztek rá,
Chase pedig nyomban lekapta a karját a lány válláról. Kya fehér
farmersortot viselt, ami kiemelte hosszú lábait. Két fekete copfja
a mellét verdeste. A csoport elhallgatott és mindenki Kyára
meredt. Tudta, hogy nem rohanhat oda Chase-hez, és lángolt a
szíve a helyzet igazságtalansága miatt.
Ahogy egyre közelebb ért a móló végéhez, ahol álltak, Chase
megszólalt:
– Á, üdv, Kya!
Kya a férfiról a többiekre nézett, és azt felelte:
– Szia, Chase.
Hallotta, ahogy így folytatja:
– Kya, emlékszel Brianre és Timre, Pearlre, Tinára. – Még pár
nevet sorolt fel, azután elhalkult a hangja. Kya felé fordulva így
szólt: – És ez itt Kya Clark.
A lány természetesen nem emlékezett rájuk – senki nem
mutatta be még nekik. Csak úgy ismerte őket, mint a
Magassoványszőke meg a többiek. Úgy érezte magát, mint a
horgászzsinóron fennakadt hínár, de sikerült kipréselnie
magából egy mosolyt, és köszönt nekik. Itt volt az alkalom,
amire annyit várt. Itt állt a barátok között, akikhez csatlakozni
vágyott. Az agya vadul kutatott a szavak után, hogy valami
szellemeset mondjon, amit esetleg érdekesnek találnak. Végül
ketten hűvösen viszonozták a köszönését, aztán hirtelen
elfordultak, a többiek pedig sietve a nyomukba szegődtek az
utcán – akár egy raj lápi póc.
– Hát itt vagyunk – szólalt meg Chase.
– Nem akartam semmit félbeszakítani. Csak bevásárolni
jöttem, aztán megyek haza.
– Nem szakítottál félbe semmit. Csak összefutottam velük.
Vasárnap kimegyek, ahogy megbeszéltük.
Chase egyik lábáról a másikra állt, megtapogatta a kagylós
nyakláncot.
– Akkor viszlát addig – felelte Kya, de Chase már el is
fordult, hogy utolérje a többieket. A lány sietve indult a bolt
felé, s kikerülte a Main Streeten totyogó tőkésréce-családot,
narancssárga lábuk meglepően rikítónak tetszett a fakó járdán.
A Piggly Wigglyben igyekezett száműzni Chase és a lány
látomását a gondolataiból, de a kenyeres polcot megkerülve alig
másfél méternyire ott látta az iskolalátogatási felelőst, Mrs.
Culpeppert. Úgy álltak ott, mint a nyúl és a prérifarkas, akiket
egyszerre füleltek le az udvar kerítésénél. Kya most már
magasabb volt az asszonynál, és jóval tanultabb is, bár ezt
egyikük sem hitte volna. Annyi futás után Kya először most is
menekülőre akarta fogni, de állta a sarat és viszonozta Mrs.
Culpepper tekintetét. A nő aprót biccentett, aztán továbbállt.
Kya megtalálta a piknikhez szükséges kellékeket – sajtot,
francia kenyeret, és a torta hozzávalóit – és ez belekerült minden
pénzébe, amit az alkalomra félretett. De mintha nem is az ő keze
pakolta volna az árucikkeket a kosarába. Egyfolytában Chase
karját látta maga előtt, ahogy a lány vállán nyugszik. Megvette a
helyi újságot is, mert a címlapon az állt, hogy hamarosan egy
tengerkutató laboratórium nyílik a közelben a parton.
A boltból kilépve lehajtott fejjel iszkolt a móló felé, akár egy
tolvaj vadászgörény. Hazaérve leült a konyhaasztalhoz és
elolvasta az új laborról szóló cikket. A modern tudományos
központot Barkley Cove-tól harminc kilométernyire, Sea Oaks
közelében kezdték el építeni. Az ottani tudósok a láp élővilágát
fogják tanulmányozni, ami a tengeri élet fennmaradásához járul
hozzá, és…
Kya lapozott, hogy folytassa a cikket, és egy eljegyzési hír
felett ott látott egy méretes fényképet Chase-ről és egy lányról:
Andrews-Stone. Szavak törtek fel szaggatottan, azután zokogás,
és végül reszelős zihálás. Felállt, és messzebbről nézett az
újságra. Megint a kezébe vette, hogy lássa – biztos csak képzelte
az egészet. Ott voltak ők ketten, egymáshoz hajolva,
mosolyogva. A lány, Pearl Stone, gyönyörű, láthatóan gazdag, a
nyakában gyöngysorral, csipkeblúzban. A lány, akit Chase
átkarolt. Mindiggyöngysorthord.
Kya a fal mentén tapogatózva kitántorgott a tornácra és
leroskadt az ágyra, a kezét kitátott szája elé kapva. Ekkor
csónakmotor hangját hallotta. Hirtelen felült, a lagúna felé
nézett, és látta, ahogy Chase a partra húzza a motorcsónakját.
Fürgén, akár egy fedetlen dobozból menekülő egér, Kya
kisurrant a tornác ajtaján, még mielőtt Chase megláthatta volna,
és berohant az erdőbe, a lagúnával ellenkező irányban. A
fűrészpálmák mögött guggolva nézte, ahogy Chase bemegy a
viskóba, és őt szólongatja. Látni fogja a cikket kiterítve az
asztalon. Pár perc múlva újra kijött, és a part felé indult, úgy
gondolta, ott találja Kyát.
 A lány nem moccant, még akkor sem, amikor Chase
visszajött, és még mindig a nevét kiabálta. Csak akkor bújt elő a
szederbokrok közül, amikor a férfi már elment a csónakkal.
Lassú mozdulatokkal elővette a sirályoknak szánt élelmet és
elindult a nap nyomában a partra. Az ösvényen erős óceáni szél
támadt, és amikor kiért a tengerpartra, legalább a szélre
támaszkodhatott. Hívta a sirályokat, nagy darabokat hajított a
levegőbe a francia kenyérből. Azután még a szélnél is
hangosabban és vadabbul szitkozódott.
 30.

Az áramlat

1967

K YA A PARTRÓL a csónakjához rohant és teljes gázzal elindult

kifelé a tengerre, egyenesen az áramlás irányába.
Hátravetett fejjel sikított:
– Te szemét, TE SZAR… TE ROHADÉK! – Kiszámíthatatlan
és zavart hullámok rángatták a csónak orrát oldalra, taszigálták
a kormánylapátot. A tenger, mint mindig, most is dühösebbnek
tűnt a lápnál. Mélyebbnek, neki több mondanivalója volt.
Kya már rég megtanulta, hogyan kell kiismerni a közönséges
áramlatokat és az örvényeket, hogyan kell átkelni rajtuk, vagy
kikerülni őket azzal, hogy az útvonalukra merőlegesen halad.
De még sosem indult egyenesen a mélyebb áramlatok felé,
amelyeknek némelyike a másodpercenként több mint
egymilliárd köbméter vizet megmozgató Golf-áramlathoz
kapcsolódik – nagyobb erő ez, mint a Föld összes szárazföldi
folyójáé együttvéve, és ott halad, nem messze Észak-Karolina
kinyújtott karjaitól. Az áramlás könyörtelen víz alatti
sodrásokat, örvényeket és ellentétes irányú körforgásokat hoz
létre, amelyek a part menti felszíni visszaáramlásokkal
összetalálkozva a bolygó óceánjainak egyik legveszedelmesebb
és legalattomosabb csapdáját képezik. Kya egész életében
elkerülte ezeket a helyeket, de most nem. Most egyenesen nekik
rontott, bármit megtett volna, csak menekülhessen a fájdalom, a
düh elől.
Felkavart víztömegek rohantak feléje, megemelték a csónak
orrát és jobbra rántották. A csónak nehézkesen a magasba
emelkedett, azután irányba állt. Egy dühödt felszíni
visszaáramlásban találta magát, ami jóval gyorsabban sodorta,
mint eddig. Kikanyarodni belőle túlságosan kockázatosnak tűnt,
úgyhogy küszködött, hogy az áramlással egy irányba
kormányozza a csónakot, és közben figyelte a
homokzátonyokat, amelyek folyton vándorló akadályokat
építettek a felszín alatt. Elég csak súrolni valamelyiket, és
felborul.
A hullámok átcsaptak felette, a haja csuromvíz volt. Gyorsan
száguldó, sötét felhők suhantak el alacsonyan az égen,
eltakarták a napfényt, és elhomályosították az örvények és a
turbulens áramlások jeleit. Magukba szippantották a nappali
hőt.
Mégsem érzett félelmet – hiába vágyott a rémületre, bármire,
ami kirántja a szívébe döfött tőrt.
Az áramlás sötéten hullámzó vize hirtelen irányt
változtatott, és a kis csónak jobbra pördült, az oldala
megemelkedett. Olyan erővel, hogy Kya a csónak fenekére
zuhant, és beterítette a tengervíz. Döbbenten ült a vízben, és
várta a következő hullámot.
Persze még messze volt a valódi Golf-áramlattól. Ez csak
ujjgyakorlat, játszótér volt az igazi óceán számára. De Kya ezt
úgy élte meg, hogy bemerészkedett a szörny barlangjába, és túl
akarta élni. Hogy végre valamiben ő győzzön. Hogy
megszabaduljon a fájdalomtól.
Palaszínű hullámok törtek meg minden irányban, minden
szimmetriától és mintázattól mentesen. Kya visszakapaszkodott
az ülésre és elkapta a kormányrudat, de nem tudta, merre
fordítsa. A szárazföld imbolygó vonal volt csupán a
messzeségben, csak néha bukkant elő a tarajos hullámok mögül.
Amikor már épp megpillantotta a szilárd talajt, a csónak
megperdült vagy megdőlt, és szem elől veszítette. Korábban
biztos volt abban, hogy uralja az áramlatot, de az időközben
felerősödött, és egyre messzebbre sodorta ki, a dühödt, sötétlő
tengerre. A felhők összetorlódtak és alacsonyan ültek meg,
eltakarva a napot. Kya csuromvizes volt, reszketett, miközben
az ereje egyre jobban elszállt, alig tudott kormányozni. Nem
hozott magával meleg ruhát, élelmet, vizet sem.
Végül elfogta a félelem. A tengernél is mélyebbről tört fel az
érzés. A félelem a tudattól, hogy megint egyedül marad.
Valószínűleg mindörökre. Életfogytiglanra ítéltetett. Csúf,
ziháló hangok törtek fel a torkából, és közben a csónak ferdén
elfordult és oldalra dőlt. Veszedelmesen megbillent minden
egyes hullámmal. Most már jó húsz centi tajtékos víz állt a
csónak aljában, csupasz lába átfagyott benne. A tenger és a
felhők gyorsan elűzték a tavaszi meleget. Fél kezével átfogta a
mellkasát, igyekezett melegíteni magát, miközben a másikkal
erőtlenül kormányzott, nem dacolt a vízzel, csak sodródott vele.
Végül a víz lecsendesedett, de az áramlat továbbra is saját
kénye-kedve szerint sodorta magával, az óceán itt már nem
hánykolódott és forrongott. Messze a csónak előtt egy apró,
hosszúkás homokzátonyt pillantott meg, talán harminc méter
hosszú lehetett, tengervíz és nedves kagylóhéjak csillantak meg
rajta. Dacolva az erőteljes felszín alatti sodrással, épp a
megfelelő pillanatban rántott egy nagyot a kormányrúdon és
kijutott az áramlatból. Megkerülte a zátony szél alatti oldalát és
olyan szelíden ért partot a csendesebb vízben, mint az első csók.
Kilépett a keskeny sávra és leroskadt a homokra. Hanyatt
feküdt, és szilárd talajt érzett maga alatt.
Tisztában volt azzal, hogy nem Chase-t gyászolja, hanem a
visszautasítások sora által meghatározott életét. Az égbolt és a
felhők harcoltak a feje felett, ő pedig fennhangon így szólt:
– Egyedül kell végigcsinálnom az életet. De ezt eddig is
tudtam. Régóta tudom, hogy az emberek elmennek.
Nem véletlen volt csupán, hogy Chase ravaszul házasságot
emlegetett csali gyanánt, utána nyomban ágyba vitte, majd
pedig otthagyta valaki másért. A tanulmányaiból tudta, hogy a
hímek nőstényről nőstényre járnak – de akkor miért hitt ennek a
férfinak? A puccos motorcsónak ugyanazt a szerepet töltötte be,
amit az üzekedésre kész szarvasbikák dülledt nyaka és
túlméretezett agancsa: kellékek, amelyek elriasztják a többi
hímet, és egyik nőstényt a másik után vonzzák. Mégis bedőlt
ugyanannak a cselnek, mint a mama: nőstényről nőstényre járó,
alattomos kurafiak. Vajon miféle hazugságokkal traktálhatta őt a
papa, milyen drága éttermekbe vihette, mielőtt elfogyott a
pénze és hazavitte őt az ő valódi territóriumára – a lápi viskóba?
Talán legjobb a szerelmet ugaron hagyni.
Amanda Hamilton egyik versét kezdte szavalni:
 Most engednem kell.
Elengedni téged.
A szerelem túl sokszor
Késztet maradásra.
Túl ritkán ad okot
A csendes távozásra.
A zsinórt elengedem,
Elsodródsz az árral.

Mindvégig
Azt hitted
Szerelmesed szívének
Tüzes áramlata
Húzott le a mélybe.
De az én szívem dagálya
Oldozott el téged
És elsodródsz
A hínárral együtt.

A gyenge napfény rést talált a nehéz felhők között és

megérintette a homokzátonyt. Kya körülnézett. Az áramlat, a
tenger hatalmas hullámai és ez a homok együtt finom
halászhálóként szolgáltak, mert egészen bámulatos
kagylógyűjtemény hevert ott körülötte. A zátony fekvése és a
szelíd sodrás a szél alatti oldalon gyűjtötte össze és gyengéden a
homokra fektette a kagylókat, anélkül, hogy összetörte volna
őket. Kya több ritka példányt is észrevett, és a kedvencei közül
is sokat, mind érintetlenek voltak, gyöngyházfényűek. Még
csillogtak.
Végigjárta a zátonyt, kiválogatta a legértékesebbeket, és egy
kupacba gyűjtötte őket. Felfordította a csónakot, kiöntötte belőle
a vizet, majd a kagylókat gondosan a fenék eresztéke alá
rakosgatta. És most megtervezte a visszautat: felegyenesedve
tanulmányozta a vizet. Olvasott a tengerben, és a kagylókból
okulva elhatározta, hogy a szél alatti oldalról indul, és onnét
egyenesen a part felé tart majd. A legerősebb áramlatot így
teljesen kikerüli.
Amikor elindult, tudta, hogy ezt a homokzátonyt soha senki
nem látja többé. Az elemek alkották meg ezt a tünékeny,
változékony mosolyt a homokból, épp ilyen irányban. A
következő dagály, a következő áramlat majd egy újabb zátonyt
alakít ki, majd megint újabbakat, de ezt többé már sosem. Azt
nem, amelyik elkapta őt. Amelyik elmondott neki pár dolgot.

KÉSŐBB, A SAJÁT partszakaszán kószálva elszavalta a kedvenc

versét Amanda Hamiltontól.
 Fogyó hold, kövesd
A lépteim
A töretlen fényben,
Földi árnyakon át,
És érezd, ahogy én
Is érzem, a csend
Hűvös érintését.

Csak te tudod,
Egy pillanatot hogy nyújt meg
A magány
Mérföld hosszúra
A túlpartig,
És mennyi égbolt
Fér egy lélegzetbe még,
Mikor az idő visszafelé csúszik,
Mint homokfövenyen a hullám.

Ha valaki érti, mi az a magány, a hold biztosan.

Kya lassan visszatért az ebihalak kiszámítható
életciklusához, a szentjánosbogarak táncához, és még mélyebbre
ásta be magát a szótlan vadonba. Úgy tetszett, a természet az
egyetlen olyan kő, ami nem billen ki alóla a folyó közepén.
 31.

Egy könyv

1968

A ROZSDÁS POSTALÁDA ott állt a papa által faragott póznán, a

névtelen út végében. Kya sose kapott levelet, csak a helyi
lakosoknak kipostázott reklámokat. Nem voltak befizetendő
csekkjei, sem barátnői vagy idős nénikéi, akik kedves, butácska
leveleket küldtek volna neki. Azt az egy levelet leszámítva, amit
a mama küldött évekkel ezelőtt, a posta olyannyira hidegen
hagyta, hogy néha hetekig nem ürítette ki a postaládát.
De a huszonkettedik életévében, több mint egy évvel azután,
hogy Chase és Pearl bejelentették az eljegyzésüket, naponta
lesétált a hőségtől izzó, homokos gyalogösvényen a postaládáig,
és belenézett. Végül egyik reggel egy vaskos sárga borítékot
talált benne, és kicsúsztatta belőle a tartalmát – A keleti tengerpart
kagylói című könyv nyomdai levonatát, Catherine Danielle Clark
tollából. Mély levegőt vett, és nem volt, akinek megmutassa.
Leült a partra, és minden oldalt végignézett. Miután Tate
felvette a kapcsolatot egy kiadóval, Kya írt nekik és újabb
rajzokat küldött, a kiadó pedig egy szerződést, postafordultával.
Mivel a kagylókról készült festményei és a szöveg már évekkel
korábban elkészült, a szerkesztő, Mr. Robert Foster azt írta,
hogy a könyv rekordidő alatt meg fog jelenni, a második,
madarakról szóló kötet pedig hamarosan követi majd. Mellékelt
hozzá ötezer dollár előleget is. A papa elbotlott volna a kacska
lábában és félrenyelte volna a piát.
És most itt volt a kezében a kész példány – minden egyes
ecsetvonás, minden gondosan kiválasztott szín, a
természetleírások minden szava ott állt nyomtatásban, egy
könyvben. És ott voltak a rajzok a kagylóhéjak belsejében lakó
élőlényekről is – hogyan táplálkoznak, hogyan változtatnak
helyet, hogyan párosodnak –, mivel az emberek hajlamosak
megfeledkezni a kagylóhéjak lakóiról.
Kya megtapogatta az oldalakat, és visszaemlékezett minden
egyes kagylóra, és arra, hogyan bukkant rájuk, hol feküdtek a
parton, melyik évszakban, milyen volt a napfelkelte. Egy családi
album.
A következő hónapokban Észak-Karolina, Dél-Karolina,
Georgia, Virginia és New England partvidékén a szuvenírboltok
és a könyvesboltok kirakatában és polcain mindenütt felbukkant
a könyve. Azt mondták, a jogdíjról szóló csekket félévente
küldik majd, és akár több ezer dollárra is rúghat.

A KONYHAASZTALNÁL ÜLVE köszönőlevelet fogalmazott Tate-nek,

de amikor átolvasta, egy pillanatra a szívverése is elállt. Úgy
érezte, egy üzenet kevés. Tate jósága az oka annak, hogy Kya
szeretete a lápvidék iránt immár a munkája is lehet. Az élete.
Minden madártollat, kagylót vagy rovart, amit valaha gyűjtött,
megoszthat másokkal, és ezentúl nem kell a sárban kotorásznia
a vacsorájáért. Talán nem kell mindennap kukoricamálét ennie.
Jumpin’-tól tudta, hogy Tate a Sea Oaks melletti új
laboratóriumban dolgozik ökológusként, és egy puccos
kutatóhajót is kapott. Néha látta a távolból, de elkerülte.
Az üzenethez egy utóiratot is hozzáfűzött: „Ha a közelben
jársz, nézz be hozzám. Szeretnék adni neked egy példányt a
könyvből”, és a laboratóriumba címezte, Tate nevére.
Egy héttel később felfogadott egy ezermestert, Jerryt, aki
bevezette a folyóvizet, vízmelegítőt szerelt be, és a hátsó
hálószobából egy lábaskáddal felszerelt fürdőszobát alakított ki.
A mosdót egy csempével burkolt tetejű szekrénykébe építette
be, és angolvécét is beszerelt. Az áramot is bekötötte, és Jerry
egy új konyhai tűzhelyet és egy hűtőszekrényt is hozott. Kya
ragaszkodott ahhoz, hogy a régi fatüzeléses kályhát is
megtartsa, mert az fűtötte a viskót, de főként azért, mert sok
ezer pogácsa sült benne, amit az anyja szívből készített. Mi lesz,
ha a mama hazajön, és nincs ott a tűzhelye? Jerry fenyőfából
konyhaszekrényeket épített, új bejárati ajtót készített, új
szúnyoghálót szerelt fel a tornácra, és padlótól plafonig
sorakozó polcokat a gyűjteménye számára. Kya kanapét,
székeket, ágyakat, matracokat és szőnyegeket rendelt a Sears,
Roebucktól, de a régi konyhaasztalt megtartotta. És most már
volt igazi szekrénye is, ahol néhány emléket tárolhatott –
elenyészett családjának kis emlékhelye.
Ahogy eddig, a viskó kívülről továbbra is festetlenül állt, a
napszítta fenyődeszkák és a bádogtető mélyszürke és
rozsdaszínekben játszott, és rálógott a fölébe tornyosuló tölgyfát
benövő spanyol moha. Már nem volt olyan rozoga, de most is
szerves része volt a láp szövetének. Kya továbbra is a tornácon
aludt, kivéve a leghidegebb téli napokat. De most már volt ágya.
EGYIK REGGEL JUMPIN’ azt mesélte Kyának, hogy ingatlanfejlesztők
érkeznek a környékre, és nagy terveik vannak „a sáros mocsár”
lecsapolására, és szállodák építésére. Az elmúlt év során itt-ott
látta is, hogy hatalmas gépek egész tölgyfaligeteket vágtak ki
egy hét leforgása alatt, aztán pedig csatornákat ástak, hogy
kiszárítsák a lápot. Amikor ezzel végeztek, odébbálltak és új
helyen fogtak neki, a nyomukban szárazság, és a puszta,
kemény föld maradt. Úgy tűnt, nem olvasták Aldo Leopold
könyvét.
Amanda Hamilton egyik verse jól megfogalmazta ezt.

Gyerektől gyerekig,
Szemtől szembe,
Egyként nőttünk,
Lelkünk egybe’.
Szárnyról szárnyra,
Ágról ágra,
E világban nem maradtál,
A gyermeknél előbb haltál,
Vadon, én barátom.

Kya azt sem tudta, hogy a családja a föld tulajdonosa volt,

vagy csak elfoglalta, ahogy a legtöbb láplakó tette az elmúlt
négy évszázad alatt. Az évek során a mama holléte után kutatva
az utolsó papírfecnit is elolvasta a viskóban, de nem talált
semmi közjegyzői okirathoz hasonlót.
Amint hazaért Jumpin’-tól, a régi Bibliát egy textilbe
csomagolta, és elindult Barkley Cove-ba, a bíróságra. A megyei
közjegyző, egy fehér hajú, boltozatos homlokú és keskeny vállú
férfi, egy jókora, bőrkötésű iratgyűjteményt hozott elő,
dokumentumokkal, térképekkel és néhány légi felvétellel,
ezeket mind kiterítette a pultra. Kya a térképen az ujjával a
lagúnájára bökött, és megmutatta az általa a sajátjának gondolt
terület hozzávetőleges körvonalát. A közjegyző ellenőrizte a
hivatkozási számot, és keresgélni kezdett egy iratszekrényben.
– Nicsak, itt is van! – szólalt meg. – Ez bizony fel lett mérve
és meg lett vásárolva 1897-ben egy bizonyos Mr. Napier Clark
által, annak rendje és módja szerint.
– Ő a nagypapám – felelte Kya. Átpörgette a Biblia vékony
lapjait, és a halálozások és születések listájában ott állt egy
bizonyos Napier Murphy Clark neve. Micsoda hangzatos név.
Ugyanaz, mint a bátyjáé. A közjegyzőnek azt mondta, a papája
meghalt, és ez valószínűleg igaz is volt.
– Nem lett eladva. Tehát minden valószínűség szerint a
magácskáé, úgy bizony! De attól tartok, Ms. Clark, hogy akad itt
némi adóhátralék, és ahhoz, hogy megtartsa a földjét, ezt muszáj
lesz megfizetni. Mi több, kedves hölgyem, a törvény kimondja,
hogy a föld azé, aki kifizeti az adóhátralékot, még akkor is, ha
az illetőnek amúgy nincsen papírja a területről.
– És az mennyi lenne? – Kya nem nyitott bankszámlát,
minden pénze, ami a házfelújítás után maradt, úgy háromezer
dollár, ott lapult a hátizsákjában. De itt legalább negyvenévnyi
adóhátralékról volt szó – sok ezer dollárról.
– No, nézzük csak! Itt az áll, hogy „besorolása: parlag”, tehát
az adó az évek többségében úgy öt dollárra rúgott. Lássuk csak,
ezt ki kell számolnom. – Odalépett egy vaskos és zajos
számológéphez, beírta a számokat, majd minden tétel után
meghúzta a kart, a gép zúgó hangot adott ki, mintha valóban
összeadna.
– Úgy fest, hogy nagyjából nyolcszáz dollár lesz
mindösszesen, hogy minden teher lekerüljön arról a földről.
Kya egy nevére szóló hiteles közjegyzői okirattal a kezében
lépett ki a bíróságról, ami százhuszonöt hektárnyi buja lagúna,
csillogó láp, tölgyerdő és egy hosszú tengerparti szakasz
birtokosává tette az észak-karolinai partvidéken.
– Besorolása: parlag. Sáros mocsár.
Alkonyatkor futott be a lagúnájába, és odaszólt a gémnek.
– Nincs semmi baj. Az a hely már a tied!

MÁSNAP DÉLBEN EGY LEVELET talált Tate-től a postaládájában, ami

furcsának és valahogy hivatalosnak tűnt, hiszen eddig csakis a
madártollas tuskón hagyott neki üzeneteket. Megköszönte Kya
meghívását, hogy nézzen be a könyvért, és azt írta, hogy még
aznap délután jön is.
Kya a kiadótól kapott hat tiszteletpéldány egyikével a
kezében a régi olvasórönkön ülve várta. Húsz perc elteltével
meghallotta Tate öreg csónakjának motorját a csatornán, és
felállt. Ahogy a csónak előbukkant az aljnövényzetből, intettek
egymásnak, és mosolyogtak. Mindketten tartózkodón. Amikor
legutóbb Tate megérkezett ide, Kya kövekkel dobálta meg.
Tate kikötött, és odalépett Kyához.
– Kya, a könyved egy csoda! – Kissé előrehajolt, mintha meg
akarná ölelni a lányt, de Kyát visszatartotta a szíve
megkeményedett kérge.
Helyette odanyújtotta neki a könyvet.
– Tessék, Tate. Ez a tiéd.
– Köszönöm, Kya – felelte ő, azzal kinyitotta és belelapozott.
Arról persze nem szólt, hogy már vásárolt egyet a Sea Oaks-i
könyvesboltban, és minden oldalt megcsodált. – Ilyen még soha
nem jelent meg nyomtatásban. Biztos vagyok benne, hogy ez
csak a kezdet.
A lány lehajtotta a fejét és halványan elmosolyodott.
Amikor Tate a belső címlaphoz lapozott, megszólalt:
– Á, még nem írtad alá! Muszáj dedikálnod nekem. Kérlek!
Kya felkapta a fejét és ránézett. Ezt elmulasztotta. De mit
írhatna ő Tate-nek?
Tate egy tollat húzott elő a zsebéből és átnyújtotta.
Kya elvette, és pár másodperc gondolkodás után ezt írta:

A Madártollas Fiúnak
köszönettel
a Lápi Lánytól

Tate elolvasta és elfordult, elnézett a távolba, mert nem

karolhatta át Kyát. Végül megfogta a lány kezét, és
megszorította.
– Köszönöm, Kya.
– Neked köszönhetem, Tate – felelte, és magában még
hozzátette: Mindent neked köszönhetek. A szívének az egyik
fele vágyakozott, a másik védekezett.
Tate még ott állt egy percig, és amikor Kya nem szólt többet,
megfordult, hogy induljon. De miközben beszállt a csónakjába,
még hozzátette:
– Kya, ha meglátsz odakint a lápon, légy szíves, ne bújj el a
fűbe, mint egy pettyes őz. Csak kiabálj oda, és együtt is
elmehetnénk néha felfedezőútra. Jó?
– Rendben.
– Még egyszer kösz a könyvet.
– Viszlát, Tate. – Kya addig nézte, amíg el nem tűnt a
bozótosban, azután fennhangon így szólt: – Igazán behívhattam
volna uzsonnára. Abból nem lett volna baj. Lehetnénk barátok. –
Azután ritka büszkeséggel a könyvére gondolt. – Lehetnénk
munkatársak.

EGY ÓRÁVAL AZUTÁN, hogy Tate elment, Kya felpöfögött Jumpin’

mólójához, a hátizsákjában a könyv egy másik példányával.
Ahogy közeledett, látta, ahogy Jumpin’ a viharvert bolt falát
támasztja. Az öreg felpattant és odaintett neki, de Kya nem
viszonozta. Jumpin’ látta, hogy valami történt, és megvárta,
amíg Kya kikötött. A lány odalépett hozzá, kézen fogta, és a
tenyerébe tette a könyvet. Az öreg először nem értette, de Kya a
nevére bökött a borítón, és megszólalt.
– Most már rendben vagyok, Jumpin’. Mindent köszönök
neked és Mabelnek, amit értem tettetek.
Jumpin’ rámeredt. Egy másik korban, egy másik helyen egy
fekete öregember és egy fiatal fehér nő talán összeölelkezett
volna. De ott és akkor nem tették. Kya megszorította Jumpin’
kezét, aztán sarkon fordult és távozott. Ez volt az első alkalom,
hogy Jumpin’ nem talált szavakat. Kya továbbra is nála
vásárolta a benzint és az élelmiszert, de soha többé nem
fogadott el tőlük alamizsnát. És valahányszor odaért Jumpin’
mólójához, a könyvét ott látta az apró ablakba támasztva, hogy
mindenki lássa. Ahogy egy apa mutogatná.
 32.

Alibi

1969

A LACSONY, SÖTÉT FELHŐK száguldottak az acélszürke tenger

felett Barkley Cove felé. A szél ért oda előbb, megzörgette
az ablakokat, és hullámokat csapott a mólónak. A dokkban
kikötött csónakok játék hajók módjára dülöngéltek, miközben
sárga viharkabátos férfiak kötötték erősebbre egyik-másik
zsinórt. Ezután ferdén zuhogó eső hullott a falura, és mindent
elhomályosított, csak néha tűnt fel egy-egy sárga alak a
szürkeségben.
A szél befütyült a seriff ablakán, és Ed felemelte a hangját.
– No, Joe, van valami újság?
– Van bizony! Megtudtam, hogy Ms. Clark mit állít majd, hol
volt Chase halála éjszakáján.
– Micsoda? Sikerült végre elcsípned?
– Viccel velem? Folyton kisiklik a kezem közül, mint valami
istenverte angolna. Úgyhogy ma reggel kimentem Jumpin’
kikötőjéhez, hogy kiderítsem, az öreg tudja-e, mikor jön a nő
legközelebb. Ahogy mindenki másnak, neki is muszáj odamenni
tankolni, hát gondoltam, előbb-utóbb csak elcsípem ott. Nem
fogod elhinni, mit tudtam meg!
– Ki vele!
 – Két megbízható forrás is azt állítja, hogy nem volt a
városban aznap éjjel.
– Micsoda? Kicsoda? Az a nő sose hagyja el a várost, de ha el
is hagyná, ugyan ki tudna róla?
– Emlékszik Tate Walkerre? Most már dr. Walker. Odakint
dolgozik abban az új ökológiai laborban.
– Igen, ismerem. Az apja rákhalász. Scupper Walker.
– Hát, ez a Tate azt mondja, hogy ő elég jól ismerte Kyát,
merthogy ő így hívja a nőt, még fiatalabb korukban.
– Hoppá!
– Nem úgy. Még gyerekkorukban. Állítólag ő tanította meg
olvasni a nőt.
– Ezt maga Tate Walker mondta el neked?
– Bizony! Ő is ott volt Jumpin’-nál. Én épp azt tudakoltam az
öregtől, hol és hogyan tehetnék fel pár kérdést a Lápi Lánynak.
Azt felelte, hogy sose lehet tudni, mikor bukkan fel.
– Jumpin’ mindig jó volt hozzá. Kétlem, hogy sokat
megtudnánk tőle.
– No, erre megkérdeztem tőle, hogy nem tudja-e véletlenül,
mit csinált a nő Chase halálának éjjelén. Erre azt felelte, hogy
bizony tudja, mert a nő a Chase halála után két nappal, reggel
nála járt, és tőle, Jumpin’-tól tudta meg, hogy Chase meghalt. Az
öreg szerint a nő két éjszakát Greenville-ben töltött, a Chase
halálának éjszakáját is.
– Greenville-ben?
– Ezt mondta, és aztán ez a Tate, aki közben végig ott
ácsorgott, közbeszólt, hogy igen, tényleg Greenville-ben volt,
merthogy épp ő magyarázta el neki, hogyan kell buszjegyet
venni.
– No, ez aztán a hír! – mordult fel Jackson seriff. – És milyen
kézenfekvő, hogy pont ott álldogáltak mind a ketten, és
ugyanazt a mesét adták elő. Ugyan minek ment volna a nő
Greenville-be?
– Tate azt mondta, hogy egy könyvkiadó miatt, mert tudja,
seriff, a nő írt egy könyvet a kagylókról, egy másikat meg a
tengeri madarakról, na, szóval, hogy azok fizették a költségeit,
hogy menjen oda találkozni velük.
– Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen puccos könyvkiadótól
épp vele akarnak találkozni. Gondolom, ezt könnyen ellenőrizni
lehet. Mit mondott Tate arról, hogy ő tanította meg olvasni?
– Kérdeztem, hogy ő honnét ismeri a nőt. Azt felelte, hogy
régen odajárt horgászni a nő háza közelébe, és amikor
megtudta, hogy nem tud olvasni, megtanította.
– Hmm. Igazán?
– De ez mindent megváltoztat – felelte Joe. – A nőnek van
alibije. Méghozzá jó alibije. Szerintem az, hogy Greenville-ben
volt, elég jó alibi.
– Igen. Látszólag. Tudod, mit szoktak mondani a jó alibikről.
És ott az a rákhalász, aki látta a csónakját egyenesen a tűztorony
felé haladni akkor éjjel, amikor Chase lezuhant.
– Lehet, hogy ő tévedett. Sötét volt. Csak éjjel kettőkor kelt
fel a hold. Lehet, hogy a nő tényleg Greenville-ben volt, és a
rákász mást látott a csónakban, ami hasonlított az övére.
– Hát, mint mondtam, ezt az állítólagos utat Greenville-be
könnyen ellenőrizni lehet.
A vihar elült, már csak szemerkélt, de a két rendőr nem
gyalogolt el a falatozóig, inkább házhoz hozatták az ebédet:
csirkét galuskával, vajbabbal, csőben sült tököt nádsziruppal, és
pogácsát.

ALIG FEJEZTÉK BE az ebédet, máris kopogtak a seriff ajtaján. Ms.

Pansy Price benyitott, és belépett. Joe és Ed felállt. A nő ezúttal
csillámló, halvány rózsaszín turbánt viselt.
– Jó napot, Ms. Pansy! – biccentettek neki mindketten.
– Jó napot Ed, Joe! Leülhetek? Nem maradok soká. Úgy
hiszem, fontos információm van az üggyel kapcsolatban.
– Persze. Üljön le, kérem! – A két férfi megvárta, míg Ms.
Pansy termetes tyúk módjára elhelyezkedik a széken, a táskáját
féltett tojás módjára az ölében egyensúlyozva itt-ott lesimítja a
tollait, és csak utána ültek vissza. A seriff nem tudta megállni,
hogy ne kérdezze meg: – No, és melyik ügyről is volna szó, Ms.
Pansy?
– Jaj, az ég szerelmére, Ed! Maga is tudja, melyikről! Hogy ki
ölte meg Chase Andrewst. Arról az ügyről.
– Még nem tudjuk, hogy megölték-e, Ms. Pansy. Érti? No, mi
hírt hozott?
– Mint tudják, én a Kressnél dolgozom. – Sosem
alacsonyította le magát azzal, hogy kimondja a bolt teljes nevét:
Kress-féle háztartási bolt. Megvárta, amíg a seriff egy bólintással
nyugtázza a kijelentését – bár mindenki tisztában volt azzal,
hogy ő olyan régóta dolgozik ott, hogy Ed még tőle vásárolta az
ólomkatonákat gyerekkorában –, és csak utána folytatta. – Én
úgy tudom, hogy a Lápi Lányt gyanúsítják. Igazam van?
– Ki mondta ezt magának?
 – Ó, sokan meg vannak győződve róla, de főként Patti Love.
– Értem.
– No, hát a Kresstől én, meg pár másik alkalmazott láttuk a
Lápi Lányt buszra szállni, és megérkezni olyan időpontokban,
ami igazolja, hogy nem volt a városban aznap éjjel, amikor
Chase meghalt. Szívesen teszek tanúvallomást is a dátumokról
és időpontokról.
– Igazán? – Joe és Ed összenéztek. – No, és melyek ezek a
dátumok és időpontok?
Ms. Pansy kihúzta magát ültében.
– Október 28-án utazott el a 2.30-as busszal, és 30-án jött
vissza, 1.16-kor.
– Azt mondja, mások is látták?
– Igen. Adhatok róluk egy listát, ha kell.
– Nem szükséges. Átmegyünk a háztartási boltba, ha
szükség lesz a tanúvallomásokra. Köszönjük, Ms. Pansy! – A
seriff felállt, így Ms. Pansy és Joe is.
A nő az ajtó felé indult.
– Nohát, köszönöm, hogy meghallgattak. Tudják, hol
találnak.
Elköszöntek tőle.
Joe visszaült a székére.
– Hát tessék! Ez megerősíti azt, amit Tate és Jumpin’
mondott. A nő Greenville-ben volt aznap éjjel, de legalábbis
felszállt a buszra, és elment valahová.
A seriff nagyot fújtatott.
– Úgy fest. De ha valaki nappal el tud menni Greenville-be
busszal, vissza is tud jönni ide éjjel. Elintézi a dolgát.
Visszabuszozik Greenville-be. Ettől senki nem lett okosabb.
– Meglehet. De ez azért elég meredeknek hangzik.
– Szerezd meg a menetrendet! Meglátjuk, stimmelnek-e az
időpontok. És hogy lehetséges-e oda-vissza utazni egy éjszaka
alatt.
Joe elindult, de Ed még folytatta.
– Az is lehet, hogy a nő szándékosan mutatkozott ott fényes
nappal, hogy lássák felszállni a buszra, aztán leszállni róla. Ha
belegondolsz, muszáj volt valami szokatlant tennie, hogy alibije
legyen. Ha azt állítja, hogy egyedül volt odakint a viskójában
Chase halála éjszakáján, mint általában, akkor nincs alibi. Úgy
ám! Tehát kitalált valami olyat, amit sokan látnak. Remek alibije
lett, mindenki látta a Main Streeten. Zseniális!
– Nohát, ebben igaza van. De már nem is kell nyomozósat
játszanunk. Elég, ha itt ülünk és kávézunk, a városi asszonyok
meg sorban belibbennek ide hozzánk, és szállítják a híreket. Na,
megyek, szerzek egy menetrendet.
Joe tizenöt perccel később tért vissza.
– Igaza volt, seriff! – jelentette ki. – Nézze csak, lehetséges
elbuszozni Greenville-be Barkley Cove-ból, és még aznap este
visszajönni. Sima ügy!
– Bizony, és bőven van idő lelökni valakit a tűztoronyból a
két busz között. Én azt mondom, szerezzünk házkutatási
parancsot.
 33.

A sebhely

1968

E ZERKILENCSZÁZHATVANNYOLC TELÉNEK egyik reggelén Kya a

konyhaasztalnál ült, narancssárga és rózsaszín árnyalatú
akvarellfestéket vitt fel egy papírra, épp egy gomba vaskos
körvonalát mintázta meg. Már elkészült a tengeri madarakról
szóló könyvével, és most a gombákat bemutató köteten
dolgozott. És máris tervezte a következőt a pillangókról és éjjeli
lepkékről.
Homoki bab, vöröshagyma és sózott sonka főtt a régi,
horpadt lábosban a tűzhelyen, amit még most is szívesebben
használt, mint az új gáztűzhelyet. Főleg télen. A bádogtetőn
halkan kopogott az eső. És akkor hirtelen egy kocsi hangját
hallotta meg a gyalogút felől, ahogy felfelé igyekszik a
homokban. Hangosabban, mint a tető zaja. Elfogta a pánik, az
ablakhoz lépve egy piros platós kocsit látott felfelé zötyögni a
sáros kátyúk között.
Az első gondolata az volt, hogy elrohan, de a kocsi már
befordult a tornác elé. Az ablakpárkány alá görnyedve leste,
ahogy kiszáll belőle egy zöldesszürke katonai egyenruhás férfi.
Megállt a nyitott kocsiajtó mellett, körbenézett az erdőn, a
lagúnához vezető ösvényen. Halkan becsukta a kocsiajtót, a
zuhogó esőben a tornácajtóhoz szaladt, és bekopogott.
Kya halkan szitkozódott. Nyilván eltévedt az illető, csak
útbaigazítást kérne, de nem akart találkozni vele. Elbújhat itt a
konyhában, hátha elmegy. De hallotta, hogy a férfi bekiabál.
– Hé, van itthon valaki? Hahó!
Kya bosszúsan, de mégis kíváncsian elindult az újonnan
berendezett nappalin át a tornác felé. Egy magas, sötét hajú
idegen állt a lépcsőn másfél méterre tőle, a szúnyoghálós ajtót
tartotta. Az egyenruhája olyan merevnek látszott, hogy magától
is megállt volna, mintha az tartotta volna egyben a férfit. A
zubbony mellkasán színes, négyszögletes kitüntetések
sorakoztak. De a legfeltűnőbb a bal fülétől a felső ajkáig húzódó,
cikcakkos sebhely volt, valósággal félbevágta az arcát. Kyának
elakadt a lélegzete.
Abban a másodpercben újra ott találta magát azon a
húsvétvasárnapon, úgy hat hónappal azelőtt, hogy a mama
örökre elment. Egy egyházi éneket dalolva, kart karba öltve, ő a
meg mama a nappaliból a konyhába mentek és összeszedték az
előző este festett, ragyogó színű tojásokat. A többi gyerek
odakint volt horgászni, így elég idejük maradt, hogy elrejtsék a
tojásokat, és betegyék a sütőbe a csirkét meg a pogácsát. A
testvérei már túl nagyok voltak a húsvéti cukorkavadászathoz,
de azért ilyenkor mindig körbeszaladtak, mindent átkutattak,
úgy tettek, mintha nem találnának semmit, aztán minden egyes
felfedezett kincset nevetve emeltek a magasba.
A mama és Kya épp kifelé indultak a kosarukban a
tojásokkal és a Kressnél vásárolt csokoládényuszikkal, amikor a
papa toppant elébük a folyosóról.
 Lerántotta Kya fejéről a húsvéti fejdíszt, hadonászni kezdett
vele, és a mamára förmedt:
– Hát te meg honnét szerzed a pénzt az ilyen puccos
holmikra? A fejdíszekre, meg a fényes bőrcipőkre? Meg a sok
hímes tojásra meg csokoládéra? No? Mondjad!
– Ugyan, Jake, kérlek, halkabban! Húsvét van, a gyerekeké.
A papa nagyot taszított a mamán.
– Megmondom én, kurválkodsz, onnét! Abból szerzed a
pénzt? Megmondod, de most rögtön! – Karon ragadta a mamát,
olyan erővel rázta meg, hogy az anyja arca beleremegett, de
tágra meredt szeme továbbra is rezzenéstelen maradt. A tojások
kiszóródtak a kosárból, és színesen, döcögve gurultak végig a
padlón.
– Papa, légy szíves, hagyd abba! – kiabálta Kya zokogva.
Az apja felemelte a kezét és egy hatalmas pofont kevert le a
kislánynak.
– Pofa be, te kényeskedő kis bőgőmasina! Vegyed le azt az
ostoba ruhát meg azt a puccos cipőt! A kurvák hordanak ilyet!
Kya lehajolt, és az arcát tapogatva igyekezett összeszedni a
mama kézzel festett tojásait.
– Hozzád beszélek, asszony! Honnét szerzed te a pénzt? – A
sarokból felkapta a piszkavasat, és a mama felé lépett vele.
Kya nagyot sikított és belecsimpaszkodott a papa karjába,
aki közben nagyot sújtott a piszkavassal a mama mellére. A
virágos nyári ruhán piros pöttyökként terjedtek szét a vérfoltok.
Ekkor egy megtermett alak jelent meg a folyosón, Kya látta,
ahogy Jodie hátulról ráveti magát a papára, és mindketten a
padlóra zuhannak. A bátyja az anyja és az apja közé állt,
odakiabált a mamának és Kyának, hogy fussanak, és ők
futottak. De még mielőtt elrohantak, Kya látta, hogy a papa
felemeli a piszkavasat és nagyot sújt vele Jodie arcára, akinek az
állkapcsa nagyot reccsen, és vér fröccsen belőle. A jelenet most
egy szempillantás alatt pergett le benne. Ahogy a bátyja a
padlóra roskad, és ott hever a lila-rózsaszín tojások és a
csokoládényuszik között. A mamával a fűrészpálmák sűrűjébe
rohannak, és elbújnak a bozótosban. A mama véres ruhájában
egyre csak azt ismételgette, nincs semmi baj, a tojások úgysem
törnek össze, és a csirkét még így is meg tudják sütni. Kya nem
értette, miért bujkálnak ott – biztos volt benne, hogy a bátyja
haldoklik, segítségre van szüksége, de nem mert mozdulni.
Sokáig vártak, azután visszaosontak, és belestek az ablakon, a
papa biztosan elment-e már.
Jodie mozdulatlanul feküdt egy vértócsában, és Kya sírni
kezdett, hogy meghalt. De a mama felültette Jodie-t, a kanapéra
fektette, és a varrótűjével öltötte össze az arcát. Amikor már
minden csendes volt, Kya felkapta a fejdíszét a padlóról,
átrohant vele az erdőn, és teljes erőből behajította a télisás közé.
Most a tornácon álló idegen szemébe nézett, és megszólalt:
– Jodie!
A férfi elmosolyodott, a sebhely elferdült, és azt felelte:
– Reméltem, hogy itt talállak, Kya. – Egymásra meredtek,
egymást kutatták a felnőtt szemekben. Jodie nem tudhatta, hogy
az eltelt évek alatt végig itt volt a húgával, hogy számtalanszor
ő mutatta Kyának az utat a lápon át, ő tanított meg neki
mindent a gémekről és a szentjánosbogarakról. Kya legjobban
Jodie-t és a mamát vágyott viszontlátni. A szíve kitörölte a
sebhelyet, és a hozzá kapcsolódó fájdalmas emléket is. Nem
csoda, hogy az elméje eltemette ezt a jelenetet – nem csoda,
hogy a mama elment. Piszkavassal verték mellbe. Kya most újra
vérnek látta a kisuvickolt foltokat a virágos nyári ruhán.
Jodie át akarta ölelni, a karjába akarta zárni Kyát, de ahogy a
húga felé lépett, Kya félénken lehajtotta a fejét és hátrált. Jodie
belépett a tornácra.
– Gyere be – szólalt meg Kya, és bevezette a bátyját a kis
nappaliba, ami zsúfolásig tele volt a gyűjteménye darabjaival.
– Nahát! – szakadt ki Jodie-ból. – Igen. Láttam a könyvedet,
Kya. Nem voltam biztos benne, hogy te vagy az, de most már
értem. Ez fantasztikus! – Körbejárta a gyűjteményt, és
körbenézett a szoba új bútorain, kipillantott a folyosóra, a
hálószobákba. Nem kíváncsiskodni akart, csak mindent látni.
– Kérsz teát, vagy kávét? – Kya nem tudta, a bátyja
látogatóba jött, vagy maradni fog. Vajon mit akar tőle ennyi év
után?
– Egy kávé remek lenne. Köszönöm.
A konyhában Jodie felismerte a régi fatüzeléses kályhát az új
gáztűzhely és hűtőszekrény mellett. Végigsimított a régi
konyhaasztalon, amit Kya eredeti állapotában hagyott. A málló
festéknek története volt. Bögrékbe töltötte a kávét, és leültek.
– Szóval katona vagy.
– Kétszer jártam meg Vietnamot. Még pár hónap, és
leszerelek. Rendesek voltak hozzám. Kifizették az egyetemi
tandíjamat, gépészmérnöknek tanultam a Georgia Techen.
Annyit igazán megtehetek, hogy egy kicsit még a seregben
maradok.
 Georgia nincs is olyan messze – korábban is eljöhetett volna.
De most itt van.
– Mind elmentetek – szólalt meg Kya. – A papa egy darabig
még itt maradt utánad, de aztán ő is elment. Hogy hová, azt
nem tudom, és azt se, hogy él-e még.
– Azóta egyedül vagy itt?
– Igen.
– Nem lett volna szabad itt hagynom téged azzal a
szörnyeteggel, Kya. Nagyon fájt, éveken át szörnyen éreztem
magam emiatt. Gyáva voltam, ostoba és gyáva. Ezek az átkozott
kitüntetések semmit sem érnek – bökött a mellkasára. –
Magadra hagytalak téged, egy kislányt, a mocsárban, egy
eszelőssel. Nem várom el, hogy valaha is megbocsásd ezt
nekem.
– Jodie, nincs semmi baj! Még te magad is gyerek voltál. Mit
tehettél volna?
– Visszajöhettem volna, amikor már nagyobb lettem. Először
napról napra próbáltam túlélni Atlanta sikátoraiban. –
Gúnyosan elmosolyodott. – Hetvenöt centtel a zsebemben
mentem el innét. Abból a pénzből loptam, amit a papa a
konyhában hagyott, elvettem, és tudtam, hogy így neked
kevesebb marad. Alkalmi munkákból éltem, amíg fel nem
vettek a hadseregbe. A kiképzés után egyenesen a háborúba
mentem. Mire hazakerültem, már annyi idő eltelt, hogy
gondoltam, már te se vagy itt, rég elmentél. Ezért nem írtam, és
azt hiszem, magamat akartam büntetni, amikor jelentkeztem,
hogy visszamegyek Vietnamba. Ezt érdemlem azért, mert
magadra hagytalak. Pár hónapja lediplomáztam az egyetemen,
és egy boltban megláttam a könyvedet. Catherine Danielle
Clark. Azt hittem, megszakad a szívem, és közben úgy éreztem,
kiugrik a boldogságtól. Muszáj volt megtalálnom téged –
gondoltam, itt kezdem, és kinyomozom, merre vagy.
– Hát most itt vagyunk. – Kya most először mosolyodott el.
Jodie tekintete semmit sem változott. Az arcokon nyomot hagy
az élet, de a szem ugyanaz az ablak marad, mint egykor volt, és
Kya ott látta benne a bátyját. – Annyira sajnálom, Jodie, hogy
aggódtál miattam! Én soha nem téged okoltalak. Mi az
áldozatok voltunk, nem a bűnösök.
Jodie mosolygott.
– Köszönöm, Kya. – Könny szökött a szemükbe, mind a
ketten félrenéztek.
Kya tétovázva szólalt meg.
– Talán nehéz elhinni, de papa egy ideig jó volt hozzám.
Kevesebbet ivott, megtanított horgászni, sokat jártunk ki a
csónakkal a lápra. De aztán persze újra inni kezdett, és
itthagyott, boldoguljak, ahogy tudok.
Jodie bólintott.
– Igen, én is láttam párszor azt az oldalát, de mindig újra az
üveg után nyúlt. Egyszer azt mondta nekem, hogy ez a háború
miatt van. Én is jártam háborúban, és olyan dolgokat láttam,
ami miatt könnyen ivásra adja a fejét az ember. De nem a
feleségén, a saját gyerekein kellett volna elégtételt vennie.
– És a mama, a többiek? – kérdezte Kya. – Hallottál felőlük,
arról, hogy hová mentek?
– Murphről, Mandyről és Missyről semmit sem tudok. Nem
ismerném meg őket, ha szembejönnének az utcán. Már nyilván
szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. De a mama, hát,
Kya, ez volt a másik ok, amiért meg akartalak keresni, Kya. Hírt
kaptam róla.
– Hírt? Mit? Mondd el! – Kya libabőrös lett.
– Rossz hír, Kya. Én is csak a múlt héten tudtam meg. A
mama két éve meghalt.
Kya összegörnyedt és a kezébe temette az arcát. Halk nyögés
tört fel a torkából. Jodie megpróbálta átölelni, de Kya
elhúzódott.
Jodie folytatta.
– A mamának volt egy nővére, Rosemary, aki megpróbált a
nyomunkra találni a Vöröskereszt segítségével, amikor a mama
meghalt, de nem találtak minket. Aztán pár hónapja a
hadseregen keresztül rám bukkantak, és felvettem a kapcsolatot
Rosemaryvel.
– A mama két éve még életben volt – motyogta Kya rekedt
hangon. – Ennyi éven át végig azt vártam, hogy megjelenik a
gyalogösvényen. – Felállt, és a mosogató peremébe
kapaszkodott. – De hát miért nem jött vissza? Miért nem
mondta meg nekem valaki, hol van? És most már késő!
Jodie odament hozzá, és hiába próbált elfordulni tőle Kya, a
karjába zárta.
– Sajnálom, Kya. Gyere, ülj le! Elmesélem, mit mondott
Rosemary.
Megvárta, míg a húga leül, és folytatta.
– A mama beteg volt, súlyos idegösszeomlása volt akkor,
amikor itthagyott minket, és New Orleansba ment, ahol felnőtt.
Mentálisan és fizikailag is beteg volt. Én halványan emlékszem
New Orleansra. Azt hiszem, ötéves lehettem, amikor eljöttünk
onnan. Csak egy szép házra emlékszem, kertre néző, nagy
ablakokra. De miután ideköltöztünk, a papa nem engedte, hogy
New Orleansról beszéljünk, vagy a nagyszüleinkről, semmi
ilyesmiről. Így az egész kitörlődött belőlünk.
Kya bólintott.
– Én erről semmit sem tudtam.
Jodie folytatta.
– Rosemary azt mondta, a szüleik kezdettől fogva ellenezték,
hogy a mama hozzámenjen a papához, de a mama a férjével
együtt Észak-Karolinába költözött, úgy, hogy egy centjük sem
volt. Egy idő után a mama levelet írt Rosemarynek és beszámolt
a körülményeiről, hogy egy mocsári viskóban él egy iszákossal,
aki veri őt és a gyerekeit. Azután évekkel később megjelent nála
a mama. Abban a krokodilbőr-utánzatú magas sarkúban, amit
annyira szeretett. Napok óta nem mosdott, nem fésülködött.
A mama hónapokon át néma volt, egy szót sem szólt. A régi
szobájában lakott, a szülei házában, és alig evett. Persze
orvosokat hívtak hozzá, de senki nem tudott segíteni rajta. A
mama édesapja felvette a kapcsolatot a seriffel Barkley Cove-
ban, hogy érdeklődjön, a mama gyerekei jól vannak-e, de
közölték vele, hogy a lápon élőkről nincs nyilvántartásuk.
Kya néha szipogott egyet.
– Végül, majdnem egy év elteltével a mama hisztérikus
állapotba került, és elmondta Rosemarynek, eszébe jutott, hogy
otthagyta a gyerekeit. Rosemary segített neki megírni egy
levelet a papának, amiben arra kérte, vigyen el bennünket, hadd
lakjunk ott vele New Orleansban. Azt írta vissza, hogy ha a
mama valaha is visszajön, vagy felveszi a kapcsolatot
bármelyikünkkel, akkor úgy összever minket, hogy többé nem
fog ránk ismerni. A mama tudta, hogy képes rá.
A levél a kék borítékban. Akkor hát a mama akarta őt,
mindannyiukat. A mama látni akarta őt. De a levéllel egészen
más hatást ért el. A szavai annyira feldühítették a papát, hogy
újra inni kezdett, és Kya őt is elveszítette. Nem említette Jodie-
nak, hogy a levél hamuját még most is egy kis üvegben őrzi.
– Rosemary azt mondta, a mamának többé nem voltak
barátai, soha nem evett együtt a családdal, nem beszélt senkivel.
Nem engedte meg magának, hogy éljen, hogy örüljön. Egy idő
után többet beszélt, de akkor is csak a gyerekeiről. Rosemary azt
mondta, hogy a mama egész életében minket szeretett, de
megbénította a szörnyű dilemma, hogy bajunk esik, ha visszatér
hozzánk, és sorsunkra hagy minket, ha nem teszi. Nem azért
hagyott el minket, hogy vígan élje az életét; az őrületbe
kergették, és szinte fel sem fogta, hogy elment.
– Hogy halt meg? – kérdezte Kya.
– Leukémiás volt. Rosemary szerint lehetséges, hogy
gyógyítható lett volna, de minden gyógyszert elutasított. Egyre
gyengébb lett, és végül, két éve, csendesen elment. Rosemary
azt mondta, hogy úgy halt meg, ahogy élt. Sötétségben, némán.
Jodie és Kya mozdulatlanul ültek. Kyának egy vers jutott
eszébe Galway Kinnelltől, amit a mama aláhúzott a könyvében:
 Én szerettem…
És mindent, mit gondoltam,
A legszelídebb szavakkal mondtam el. És most…
Bevallom, megkönnyebbülés, hogy vége:
A végén már csak szánakoztam,
Hogy még mindig a létbe kapaszkodsz.
…Isten veled.

Jodie felállt. Kinézett az ablakon, időközben elállt az eső.

– Gyere, mutatni akarok neked valamit. – A kocsijához
vezette, és felmásztak a platóra. Gondosan feltekerte a ponyvát,
kinyitott egy nagy kartondobozt, és olajfestményeket húzott elő
és csomagolt ki belőle egymás után. Körben odatámasztotta őket
a plató oldalához. Az egyik három kislányt ábrázolt – Kyát és a
nővéreit –, ahogy a lagúna partján guggolva szitakötőket
figyelnek. Egy másikon Jodie és a bátyjuk emelt a magasba egy
sor zsinegre felfűzött halat.
– Magammal hoztam őket, hátha itt talállak. Ezeket
Rosemary küldte el nekem. Azt mondta, hogy a mama éveken
át éjjel-nappal minket festett.
Az egyik festményen mind az öt testvér rajta volt, mind a
festőt figyelték. Kya a fivérei és nővérei szemét nézte, ahogy az
anyjukat nézik.
Suttogva kérdezte:
– Ki kicsoda?
– Hogy mi?
– Fényképek nem voltak. Nem ismerem őket. Ki kicsoda?
 – Ó! – Jodie-nak a lélegzete is elakadt, de végül megszólalt. –
Hát, ez itt Missy, ő a legidősebb. Aztán Murph. Mandy. Ez a kis
helyes meg én vagyok. Az pedig te.
Időt hagyott a húgának, azután így szólt:
– Ezt nézd meg!
Jodie előtt egy döbbenetesen színes olajkép feküdt, két
gyereket ábrázolt, akik zöld fűcsomók és vadvirágok között
guggolnak. A kislány még egészen kicsi, talán hároméves,
egyenes fekete haja a vállát verdesi. A fiú kicsit idősebb, göndör,
arany fürtökkel, és egy királylepkére mutat, ami kitárt, sárga-
fekete szárnyakkal ül egy százszorszépen. A fiú keze a kislány
karján nyugszik.
– Szerintem ez Tate Walker – szólalt meg Jodie. – És te.
– Igazad lehet. Hasonlít rá. De miért festette volna le a mama
Tate-et?
– Sokat járt ide hozzánk, együtt horgásztunk. Folyton neked
mutogatta a rovarokat, meg mindenfélét.
– Én miért nem emlékszem erre?
– Nagyon kicsi voltál. Egyik délután Tate csónakkal
megérkezett a lagúnánkra, a papa éppen ott piált, nagyon
részeg volt. Te a vízbe gázoltál, és neki kellett volna figyelnie
rád. A papa hirtelen minden ok nélkül karon ragadott téged, és
úgy megrázott, hogy a fejed is hátracsuklott. Azután ledobott a
sárba és elkezdett nevetni rajtad. Tate kiugrott a csónakból és
odaszaladt hozzád. Még csak hét- vagy nyolcéves lehetett, de
rákiabált a papára. A papa erre persze felpofozta, és azt
ordította, hogy Tate takarodjon az ő birtokáról, és soha többet ne
merjen visszajönni, mert lelövi, mint egy kutyát. Addigra már
mindenki kiszaladt megnézni, mi történt. És hiába ordibált és
fenyegetőzött a papa, Tate felemelt téged és odaadott a mama
kezébe. Tudni akarta, hogy biztonságban vagy, mielőtt elmegy.
Utána is kijártunk még együtt horgászni, de ide nem jött vissza
többet.
Egészen addig, amíg haza nem vezetett engem a lápon át,
gondolta magában Kya. Nézte a festményt – a
pasztellárnyalatokat, a békét. A mama elméje az őrületből
valahogy képes volt kiszűrni a szépséget. Aki ezeket a képeket
látta, azt hihette, a világ legboldogabb családját ábrázolják, akik
a tengerparton élnek és a napfényben játszanak.
Jodie és Kya a plató oldalán ülve még mindig némán nézték
a képeket.
Aztán Jodie folytatta.
– A mama elszigetelt volt és magányos. Ilyen körülmények
között másként viselkednek az emberek.
Kya halkan felsóhajtott.
– Légy szíves, ne beszélj nekem az elszigeteltségről. Nekem
nem kell bemutatni, hogyan változtatja meg az embert. Én
átéltem. Én magam vagyok az elszigeteltség – suttogta Kya
némi éllel. – Megbocsátom a mamának, hogy elment. De azt
nem tudom megérteni, miért nem jött vissza, miért hagyott a
sorsomra engem. Te biztos nem emlékszel, de azután, hogy
elment, azt mondtad nekem, hogy a nőstény róka néha
otthagyja a kölykeit, ha éhezik, vagy egyéb, szélsőséges stressz
éri. A kölykök elpusztulnak, valószínűleg egyébként is ez lenne
a sorsuk, de a nőstény tovább él, és új almot szülhet, amikor
kedvezőbbek a körülmények, és ezt az almot fel is képes
nevelni.
Sokat olvastam azóta erről. A természetben, kint, az
érintetlen vadonban, ott, ahol a folyami rákok énekelnek, ahogy
mondani szokás, ezek a látszólag könyörtelen viselkedésminták
valójában megnövelik az anya élete során ellett kölykök számát,
és így a gének, amelyekben ott a parancs az ivadékok
elhagyására stressz idején, továbbörökítődnek a következő
generációra. És így tovább. Ez az emberekre is igaz. Egyes
viselkedésminták, amelyek nekünk most kegyetlennek tűnnek,
biztosították az ősemberek túlélését abban a mocsárban, ahol
épp éltek akkor. Nélkülük nem lennénk itt. Ezek az ösztönök
még most is jelen vannak a génjeinkben, és bizonyos
körülmények között megnyilvánulnak. Részben mindig azok
leszünk, amik egykor voltunk, aminek egykor, réges-régen
lennünk kellett a túlélés érdekében.
Lehet, hogy valami primitív késztetés, valamiféle ősi, már
idejétmúlt genetikai kód késztette a mamát arra, hogy itthagyjon
minket a stressz, az iszonyat és a valós veszély miatt, amit a
papával való együttélés jelentett. Ettől ez még nem helyes, neki
úgy kellett volna döntenie, hogy itt marad. De ha az ember
tudatában van annak, hogy ezek a hajlamok ott vannak a
biológiai tervrajzunkban, az talán segít megbocsátani még egy
bukott anyának is. Ez esetleg magyarázat arra, miért ment el, de
azt még most sem értem, miért nem jött vissza. Hogy még csak
nem is írt nekem. Egymás után írhatta volna a leveleket, évről
évre, hátha végül az egyik eljut hozzám.
– Azt hiszem, vannak dolgok, amiket nem lehet
megmagyarázni, csak vagy megbocsátani, vagy nem. Nem
tudom a választ. Talán nincs is. Sajnálom, hogy ilyen rossz hírt
kellett elmondanom.
– Nekem az életem nagy részében nem volt családom, és
nem is tudtam róluk. Most pár perc leforgása alatt megtaláltam
a bátyámat és elveszítettem az anyámat.
– Nagyon sajnálom, Kya.
– Ne sajnáld! A mamát igazából már évekkel ezelőtt
elveszítettem, te pedig visszajöttél, Jodie. El sem tudom
mondani neked, mennyire akartam, hogy viszontlássalak. Ez
életem egyik legboldogabb és legszomorúbb napja. – Az ujjaival
megérintette a bátyja karját, és Jodie ismerte őt annyira, hogy
tudja, ez ritka dolog.
Visszamentek a viskóba, és Jodie végignézte az
újdonságokat, a frissen festett falakat, az egyedileg készített
konyhaszekrényeket.
– Hogy boldogultál, Kya? Mielőtt kiadták a könyved,
honnan szereztél pénzt, élelmet?
– Ó, az egy hosszú és unalmas történet. Főként
feketekagylót, osztrigát és füstölt halat adtam el Jumpin’-nak.
Jodie hátravetette a fejét és hangosan nevetett.
– Jumpin’! Évek óta nem jutott eszembe. Még mindig
megvan?
Kya nem nevetett.
– Jumpin’ az én legjobb barátom, és éveken át ő volt az
egyetlen barátom. Az egyetlen rokon, ha a sirályokat nem
számoljuk.
Jodie elkomolyodott.
– Az iskolában nem voltak barátaid?
 – Életemben egyetlenegy napot jártam iskolába – kuncogott
Kya. – A többiek kinevettek, úgyhogy többet nem mentem.
Heteken át jártak ki az iskolából, hogy bevigyenek, de mindig
túljártam az eszükön. Ami nem volt nehéz, mert te mindenre
megtanítottál.
Jodie döbbentnek látszott.
– Hogy tanultál meg olvasni? Hogy írtál könyvet?
– Igazából Tate Walker tanított meg olvasni.
– Szoktál találkozni vele?
– Időnként. – Kya felállt és a tűzhely felé fordult. – Kérsz
még kávét?
Jodie érezte a magányt a konyhában. Ott volt a kis
hagymakupacban, a zöldségeskosárban, az edényszárítón álló
egyetlen tányérban, a maradék kukoricakenyérben, amit a húga
gondosan konyharuhába csomagolt, ahogy egy idős
özvegyasszony tenné.
– Kösz, már eleget ittam. De mit szólnál, ha kimennénk
csónakkal a lápra?
– Persze. Nem fogod elhinni, új motort vettem, de még
mindig a régi csónakot használom.
A nap eloszlatta a felhőket, és fényesen, a télhez képest
melegen sütött. Kya kormányozta a csónakot a keskeny
csatornákon és üvegfényű torkolatokon át, Jodie pedig
felkiáltott, amikor eszébe jutott egy csapda, ami most is
érintetlen volt, vagy meglátott egy hódvárat pontosan
ugyanazon a helyen, ahol egykor állt. Nevettek, amikor beértek
a lagúnába, ahol a mama, Kya és a nővérei megfeneklettek a
csónakkal a sárban.
 A viskóba visszatérve Kya becsomagolt egy piknikre valót,
és a parton ettek, a sirályokkal.
– Én még nagyon kicsi voltam, amikor mindenki elment –
jegyezte meg Kya. – Mesélj nekem a többiekről!
És Jodie mesélt neki a bátyjukról, Murphről, aki a nyakában
vitte Kyát az erdőben.
– Te folyton nevettél. Murph mindig futott veled, vagy
körben forgott, miközben te a nyakában ültél. És egyszer
annyira nevettél, hogy bepisiltél, ott fent, a nyakában.
– Jaj, ne! Nem is! – dőlt hátra Kya nevetve.
– De bizony! Murph panaszkodott, de azért ment tovább, és
egyenesen beszaladt a lagúnába, míg teljesen a víz alá nem
merült, és te közben még mindig ott ültél a nyakában. Mi meg
végignéztük, a mama, Missy, Mandy meg én, és annyira
nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult. A mamának muszáj
volt leülnie a földre, annyira nevetett.
Kya gondolatban képeket gyártott a történetekhez. Családi
emléktöredékek, foszlányok – sose hitte volna, hogy neki lesz
ilyen.
Jodie folytatta.
– Amúgy Missy kezdte el etetni a sirályokat.
– Micsoda? Komolyan? Én azt hittem, én kezdtem el, azután,
hogy mindenki elment.
– Nem, ő minden nap megetette őket, ha tudta.
Mindegyiknek nevet adott. Egyet úgy nevezett el, hogy Nagy
Vörös, erre emlékszem. Tudod, a vörös folt miatt a csőrükön.
– Ez itt persze nem ugyanaz a madár, én magam is több
nemzedéknyi Nagy Vöröset láttam már. De ez itt balra, ez a
mostani Nagy Vörös. – Próbálta átérezni a nővére jelenlétét,
akitől a sirályokat kapta, de csak az arcát látta maga előtt a
festményen. Ez is több volt, mint eddig bármi.
Kya tudta, hogy a vörös folt az ezüstsirály csőrén nem egy
egyszerű díszítés. A szülő csak akkor tátja ki a csőrét és engedi
el a fiókáknak fogott élelmet, ha a csibék a csőrükkel
megcsipkedik ezt a foltot. Ha a vörös folt nem látszik, és a
fiókák nem csipkedik meg, a szülő nem eteti meg őket, így
elpusztulnak. A szülői érzés még a természetben is törékenyebb,
mint hinnénk.
Egy pillanatig hallgattak, aztán Kya megszólalt.
– Én nem sokra emlékszem az egészből.
– Akkor mázlista vagy. Maradjon is így.
Csendben ültek tovább. Nem emlékezve.

KYA OLYAN VACSORÁT KÉSZÍTETT, amilyet a mama főzött volna, igazi

déli ízekkel: homoki babot vöröshagymával, sült sonkát,
tepertős kukoricakenyeret, vajban és tejben főtt vajbabot.
Szedres morzsasüteményt tejszínhabbal, és egy kis whiskeyvel,
amit Jodie hozott. Evés közben Jodie megemlítette, hogy pár
napig szívesen maradna, ha nem gond, a húga pedig azt felelte,
addig marad, ameddig csak akar.
– Ez most már a te birtokod, Kya. Kiérdemelted. Én még egy
ideig Fort Benningben állomásozom, úgyhogy nem maradhatok
sokáig. Azután valószínűleg Atlantában keresek munkát, hogy
kapcsolatban maradjunk, szeretnék minél többet jönni. Nekem
az a legfontosabb, hogy tudjam, te jól vagy.
– Az jó lenne, Jodie. Kérlek, gyere, amikor csak tudsz.
 Másnap este, miközben a parton ültek és hullámok
csiklandozták a talpukat, Kya szokatlanul bőbeszédűen
fecsegett, és Tate neve szinte minden második mondatában
felbukkant. Amikor kislány korában eltévedt, ő mutatta meg
neki a hazavezető utat a lápon át. Vagy az első vers, amit Tate
felolvasott neki. Mesélt a madártollas játékról, hogy hogyan
tanította meg olvasni, hogy most tudósként dolgozik a laborban.
Hogy ő volt az első szerelme, aki faképnél hagyta, amikor
egyetemre ment, ő pedig ott várt rá a lagúna partján. Ezért vége
lett.
– Ez mennyi ideje történt? – tudakolta Jodie.
– Úgy hét éve. Amikor elment Chapel Hillbe.
– Találkoztál vele azóta?
– Visszajött bocsánatot kérni, azt mondta, még mindig
szeret. Ő javasolta, hogy adassam ki a könyveket. Örülök, ha
néha látom a lápon, de soha többet nem járnék vele. Nem lehet
megbízni benne.
– Kya, az hét évvel ezelőtt volt! Még fiatal srác volt, aki
elkerült otthonról, és sok száz csinos lány vette körül. Ha
visszajött, bocsánatot kért, és azt mondta, szeret, akkor talán
lehetnél kicsit elnézőbb vele.
– A legtöbb férfi egymás után váltogatja a nőket. Az
értéktelenek parádéznak, hazugságokkal hálóznak be. A mama
valószínűleg ezért szeretett bele egy olyan emberbe, mint a
papa. Nem Tate volt az egyetlen férfi, aki elhagyott. Chase
Andrews még házasságot is ígért, de aztán mást vett feleségül.
Nekem még csak meg se mondta. Az újságban olvastam.
– Nagyon sajnálom. Tényleg. De nem csak a pasik hűtlenek,
Kya. Engem is többször átvertek, ejtettek, megaláztak már.
Ismerjük be, a szerelem sokszor nem működik. De még ha
kudarc is a vége, akkor is odaköt másokhoz, és igazából ez a
lényeg, a kötődések. Nézz ránk, mi itt vagyunk egymásnak, és
gondolj bele, ha nekem is lesz gyerekem, meg neked is lesz
gyereked, az egy sor újabb kötődés lesz. És így tovább. Ha
szereted Tate-et, Kya, akkor adj neki egy esélyt!
Kya a mama képére gondolt, amin gyerekként festette meg
kettejüket, ahogy összedugják a fejüket a színes virágok és
pillangók között. Talán mégis üzent a mama.

JODIE LÁTOGATÁSÁNAK HARMADIK reggelén kipakolták a mama

festményeit – egyet kivéve, amit Jodie megtartott magának –, és
néhányat felakasztottak a falra. A viskó egészen másképp
festett, mintha új ablakokat nyitottak volna rajta. Kya hátrált pár
lépést, és a képekre meredt – csoda történt, hogy a mama képei
megint itt voltak a falakon. Megmenekültek a tűztől.
Ezután kikísérte Jodie-t a kocsijához, és a kezébe nyomta a
hideg ebédet, amit becsomagolt neki az útra. Mind a ketten a
fákat nézték, a gyalogutat, csak hogy egymás tekintetét kerüljék.
Jodie végül megszólalt.
– Jobb, ha most indulok, de itt a címem és a telefonszámom –
nyújtott Kya felé egy papírfecnit. Kyának a lélegzete is elállt, a
bal kezével a kocsira támaszkodott, a jobbal pedig elvette a
papírt. Milyen egyszerű dolog: egy testvér címe egy
papírdarabon. Milyen megdöbbentő: egy családtag, akit
megkereshet. Egy szám, amit felhív, és a bátyja válaszol.
Valósággal fuldokolt, amikor Jodie magához ölelte, és végül,
nagyon hosszú idő elteltével, Kya nekidőlt és sírt.
– Sosem hittem, hogy viszontlátlak. Azt hittem, örökre
elmentél.
– Mindig itt leszek, ígérem! Ha elköltözöm, elküldöm neked
az új címemet. Ha bármikor szükséged van rám, írj, vagy hívj
fel, hallod?
– Úgy lesz. És látogass meg, amikor csak tudsz!
– Keresd meg Tate-et, Kya. Ő egy jó ember.
Jodie a gyalogúton végig integetett neki a kocsi ablakából,
miközben Kya nézte, és egyszerre sírt és nevetett. És amikor
ráfordult az útra, még látta a piros kocsit a levelek közötti
réseken, ott, ahol egykor a fehér sál ellibbent, és a bátyja hosszú
karja mindvégig integetett.
 34.

Házkutatás

1969

N O, MEGINT NINCS itt – jelentette ki Joe, de azért bekopogott

Kya tornácajtaján. Ed a téglából és deszkából épült lépcsőn
állt és a kezével beárnyékolta a szúnyoghálót, hogy belásson
rajta. A tölgy hatalmas ágai, amelyekről hosszú fürtökben
csüngött a spanyol moha, árnyékot vetettek a napszítta
deszkákra és a viskó csúcsos tetejére. Csak szürke foltok
pislákoltak itt-ott az égbolton ezen a november végi reggelen.
– Naná, hogy nincs itt. De nem számít, van házkutatási
parancsunk. Csak nyiss be, fogadok, hogy nincs bezárva.
Joe benyitott, és bekiáltott:
– Van itt valaki? Itt a seriff! – Beléptek, és megpillantották a
Kya gyűjteményével teli polcokat.
– Ezt nézze meg, Ed! És még folytatódik ott, a szomszéd
szobában is, meg végig a folyosón! Úgy fest, ez a nő kicsit
habókos. Bolond ez, mint a bolondgomba!
– Meglehet, de úgy tűnik, elég komoly szakértője a lápnak.
Tudod, hogy ő adta ki azokat a könyveket. Lássunk neki! Itt a
lista, mi mindent keresünk. – A seriff fennhangon olvasni
kezdte: – Vörös gyapjú ruhadarabok, amelyek azonosak
lehetnek a Chase ruháján talált vörös szálakkal. Napló, naptár,
vagy feljegyzések, bármi, ami esetleg megemlíti azt, mikor és
hol volt; a kagyló nyaklánc, vagy a jegyek azokról az éjszakai
buszjáratokról. És ne túrjuk fel a holmijait. Semmi okunk nincs
rá. Minden alá, mögé be tudunk nézi, semmi szükség arra, hogy
ezt itt tönkretegyük.
– Jó, értem. Majdnem olyan ez itt, mint valami kegyhely.
Csak azt nem tudom eldönteni, hogy lenyűgöző vagy ijesztő.
– Nagy munka lesz, az egyszer biztos – jegyezte meg a seriff,
miközben óvatosan belesett egy sor madárfészek mögé. – Én
hátul kezdem, a hálószobájában.
A két férfi csendben dolgozott, benéztek a ruhák alá a
fiókokban, beletúrtak a szekrények sarkába, kígyóbőrrel és
cápafoggal teli befőttesüvegeket toltak arrébb a bizonyítékok
után kutatva.
Tíz perc elteltével Joe kikiabált.
– Ezt nézze meg!
Ed kilépett a tornácra, Joe pedig feltette neki a kérdést.
– Maga tudta, hogy a nőstény madaraknak csak egy
petefészkük van?
– Miről beszélsz te?
– Nézze csak! Ezekből a rajzokból és jegyzetekből látszik,
hogy a nőstény madaraknak csak egy petefészkük van.
– Az istenit, Joe! Nem biológiaórára jöttünk. Eredj vissza,
munkára!
– Várjunk csak! Ezt nézze! Ez itt egy hím páva tolla, a
jegyzetben az áll, hogy az évmilliók során a hímek tolla egyre
nagyobb és nagyobb lett, hogy vonzza a tojókat, annyira, hogy a
hímek már alig tudnak elemelkedni a talajtól. Már alig bírnak
repülni.
– Befejezted? Dolgunk van!
– De ez nagyon érdekes.
Ed kisétált.
– Munkára, ember!

TÍZ PERCCEL KÉSŐBB Joe megint szólongatni kezdte a seriffet. Ed

kilépett az apró hálószobából, és így szólt:
– Hadd találjam ki! Talált egy kitömött, háromszemű egeret.
Nem jött válasz, de amikor Ed belépett a szobába, Joe egy
vörös gyapjúsapkát mutatott fel.
– Ezt meg hol találta?
– Itt lógott, ezen az akasztón, a többi kabát meg sapka meg
miegymás mellett.
– Ennyire szem előtt volt?
– Itt volt, mondom.
Ed a zsebéből előhúzta a műanyag zacskót a Chase
farmerdzsekijén talált vörös gyapjúszálakkal, és a vörös sapka
mellé tartotta.
– Pont ugyanúgy néz ki. Ugyanaz a színe, a mérete, a
vastagsága – jegyezte meg Joe, miközben szemügyre vették a
sapkát és a mintát.
– Úgy ám. Mind a kettőben ott az a bézs gyapjúszál a
vöröshöz keverve.
– El sem hiszem, hogy megvan!
– Persze mind a kettőt el kell küldenünk a laborba. De ha a
szálak egyeznek, bevisszük a nőt és kihallgatjuk. Zacskózza be
és címkézze fel a sapkát!
 Négy óra kutatás után megálltak a konyhában.
Ed nyújtózott egyet, és kijelentette:
– Hát, énszerintem, ha lett volna itt még valami egyéb is,
már megtaláltuk volna. De bármikor visszajöhetünk. Mára
végeztünk.
Miközben a kátyúkat kerülgetve visszafelé hajtottak a
városba, Joe megszólalt.
– Az ember azt hinné, ha bűnös volna a nő, biztos elrejtette
volna a vörös sapkát. Nem akasztotta volna ki ide a fogasra.
– Valószínűleg fogalma sincs arról, hogy a sapkájáról szálak
hullhattak le a farmerdzsekire. Vagy hogy a laborban
azonosítani tudják. Az ilyesmiről biztos nem tud.
– Hát, meglehet, hogy ezt épp nem tudta, de azt lefogadom,
hogy sok egyebet tud! Azok a pöffeszkedő hím pávák annyit
kepesztenek a szexért, hogy repülni is alig bírnak. Én nem
tudom, ez mit jelent, de valamit jelent, az egyszer biztos.
 35.

Az iránytű

1969

E GY JÚLIUSI DÉLUTÁN,
1969-ben, több mint hét hónappal Jodie
látogatása után Catherine Danielle Clark A keleti tengerpart
madárvilága című könyve – a második, részletgazdag és
gyönyörű kötet – megérkezett a postaládába. Kya végigsimított
a feltűnő borítón – az ő ezüstsirályt ábrázoló festményén.
Elmosolyodott, és fennhangon így szólt:
– Nagy Vörös, te kerültél a könyvborítóra!
Az új könyvvel a kezében némán kigyalogolt az árnyas
tölgyes tisztásra a viskó közelében, gombákat keresgélt. A
nedves avar hűvösnek érződött a lába alatt, ahogy közelebb ért
egy csoport élénksárga légyölő galócához. De hirtelen
megtorpant. A régi madártollas tuskón egy kis tejesdoboz állt,
piros-fehér, mint az a másik, annyi évvel ezelőtt. Önkéntelenül
is felnevetett.
A dobozban selyempapírba csomagolva egy régi katonai
iránytű volt, az időtől zöldesszürke patinát kapott sárgaréz
tokban. Mély levegőt vett a láttán. Korábban soha nem érezte
szükségét egy iránytűnek, számára az égtájak teljesen
nyilvánvalónak tűntek. De felhős időben az iránytű a
segítségére lehet.
 Az összehajtogatott üzenetben ez állt: Drága Kya! Ez az
iránytű a nagyapámé volt, az első világháborúból való. Kis koromban
nekem adta, de én sosem használtam, gondoltam, te viszont jó hasznát
veszed majd. Szeretettel: Tate. Ui.: Örülök, hogy ezt az üzenetet már el
tudod olvasni!
Kya újra elolvasta a Drága és a Szeretettel szavakat. Tate. Az
aranyhajú fiú a csónakban, aki hazavezette a vihar előtt,
madártollakat hagyott neki ajándékba az öreg fatuskón,
megtanította olvasni; a szelíd kamasz, aki átsegítette az első női
ciklusán, és először keltette fel benne a szexuális vágyat; a fiatal
tudós, aki arra bátorította, publikálja a könyveit.
Annak ellenére, hogy neki ajándékozta a kagylós könyv egy
példányát, Kya továbbra is az aljnövényzetbe rejtőzött Tate elől,
ha meglátta odakint a lápon, és észrevétlenül arrébb evezett. A
szentjánosbogarak hazug jelzései – csak ennyit ismert a
szerelemből.
Még Jodie is azt tanácsolta, adjon egy esélyt Tate-nek. De
valahányszor rágondolt, vagy meglátta, a szíve hol a régi
szerelemmel dobbant, hol az eltaszíttatás fájdalma hasított belé.
Azt kívánta, bárcsak döntene végre valamelyik mellett.
Több nap telt el, és egyik reggel a korai ködben siklott át a
csónakkal a torkolatvidéken, hátizsákjában az iránytűvel, bár
nem tartotta valószínűnek, hogy szüksége lesz rá. Úgy tervezte,
vadvirágokat keres az egyik, tengerbe kinyúló, erdővel benőtt,
homokos földnyelven, de közben azért Tate csónakját is
fürkészte a vízen.
A köd makacsnak bizonyult, nem szállt fel, csápjai
körülfonták a fák gyökerét és az alacsonyabb ágakat. A levegő
mozdulatlan volt – még a madarak is elnémultak, miközben a
csatorna felé haladt. A közelből egyszerre fémes koppanás
hallatszott, ahogy egy lassan mozgó evező ütődik neki a
fémperemnek, és a párából egy csónak kísérteties alakja bukkant
elő.
A félhomályban eltompult színek a fénybe érve alakot
öltöttek. Aranyszínű haj egy piros sapka alatt. Mintha egy
álomból öltene testet, Tate a régi csónak farában állva az
evezőrúddal hajtotta magát előre a csatorna vizében. Kya
lekapcsolta a motort, hátraevezett egy bozótosba, és nézte,
ahogy elmegy előtte. Mindig hátralépve nézni, ahogy elmegy.
Alkonyatkor, amikor a szíve már nyugodtabb volt, Kya a
parton állva elszavalta a verset:
Az alkony sosem egyszerű.
A fény megtörik, tükröződik,
De nem valódi soha.
Az esthajnal csak álarc,
Elfedi a nyomokat,
És minden hazugságot.

Mit érdekelne minket,

Hogy a homály félrevezet.
A ragyogó színeket látjuk,
És fel sem fogjuk,
A nap már lebukott
A föld alá
Mire a lángját megpillantjuk.

Az alkony álruhában jár,

Elfedi az igazat, elfedi a hamisat.
„A. H.”
 36.

Rókacsapda

1969

J seriff hivatalának nyitott ajtaján.

OE BELÉPETT A

– Hát akkor lássuk!

Sietve az utolsó oldalra lapoztak.
– Ez az! – szólalt meg Ed. – Tökéletes egyezés! A nő
sapkájának a szálai ott voltak a halott Chase dzsekijén. – A seriff
meglegyintette a jelentéssel a csuklóját és folytatta. – Vegyük át,
mit tudunk! Egy, a rákász tanúskodni fog, hogy látta Ms.
Clarkot a torony felé haladni csónakkal, nem sokkal azelőtt,
hogy Chase lezuhant. Ezt a társa is igazolja. Kettő, Patti Love
szerint Ms. Clark készített egy kagyló nyakláncot Chase-nek, és
ez eltűnt a halála éjszakáján. Három, a nő sapkájából származó
szálak ott voltak Chase dzsekijén. Négy, az indíték: egy sértett
nő. És egy alibi, amit cáfolni tudunk. Ennek elégnek kéne lennie.
– Egy jobb indíték azért nem ártana – jegyezte meg Joe. – Az,
hogy valakit elhagytak, kevésnek tűnik.
– Még nem végeztünk a nyomozással, de ez már elég ahhoz,
hogy behozzuk és kihallgassuk. Talán még a vádemeléshez is.
Meglátjuk, hogy megy, ha idehozzuk.
– Hát épp ezzel van a gond, nem igaz? Hogyan? Éveken át
meglógott mindenki elől. Az iskolalátogatási felelős elől, a
népszámlálók elől, aki csak létezik, mindenkinek túljárt az
eszén. Minket is beleértve. Ha kimegyünk és a télisás között
hajkurásszuk, bolondot csinálunk magunkból.
– Én ettől nem félek. Attól, hogy más nem tudta elkapni,
nekünk még sikerülhet. De nem az volna a legokosabb módja.
Én azt mondom, állítsunk csapdát neki.
– Hát igen – felelte a helyettese. – Értek én a
csapdaállításhoz. És amikor az ember rókacsapdát állít, könnyen
belezavarodik. Meglepni nem fogjuk tudni. Annyit
kopogtattunk már az ajtaján, hogy egy barna medvét is
elijesztettünk volna vele. No és a kutyák? Úgy biztos sikerülne.
A seriff pár másodpercig hallgatott.
– Nem is tudom. Lehet, hogy már vén vagyok és lágyszívű
így ötvenegy évesen. De szerintem nincs rendben, hogy
kutyákkal kergessünk egy nőt, csak hogy behozzuk kihallgatni.
A szökött fegyencek esetében rendben van, azokat már elítélték
valami bűntettért. De ahogy mindenki más, ő is ártatlan, amíg
be nem bizonyosodik a bűnössége, és amúgy se kéne vérebeket
uszítani egy női gyanúsítottra. Majd ha minden kötél szakad, de
még nem.
– Hát jó. De miféle csapda legyen?
– Ezt kell kitalálnunk.

DECEMBER 15-ÉN Ed és Joe épp azon tanakodtak, milyen módon

tudnák behozni Kyát kihallgatásra, amikor kopogtak. A tejüveg
mögött egy nagydarab férfi körvonala látszott.
– Szabad! – szólt ki a seriff.
A férfi belépett, Ed pedig ráköszönt:
 – Nohát, üdv, Rodney! Mit tehetünk magáért?
Rodney Horn, a nyugdíjas autószerelő napjait főként
horgászással töltötte cimborája, Denny Smith társaságában. A
falusiak csendes, nyugodt embernek ismerték, és mindig
kantáros nadrágot hordott. Sosem hagyta ki az istentiszteletet,
de oda is overallban ment, csak friss inget vett, amit a felesége,
Elsie gondosan kivasalt és kikeményített.
Rodney levette puhakalapját, és a hasa elé tartotta. Ed hellyel
kínálta, de Rodney a fejét rázta.
– Nem tart soká – jelentette ki. – Csak meglehet, köze van a
Chase Andrews-féle dologhoz.
– Mi hírt hozott? – kérdezte Joe.
– Hát, igazából már jó ideje történt. A Dennyvel horgászni
voltunk idén augusztus 30-án, és láttunk valamit odakint
Cypress Cove-nál. Ami esetleg érdekelheti magukat.
– Mondja csak! – biztatta a seriff. – De legyen szíves, üljön le,
Rodney! Mind kényelmesebben éreznénk magunkat, ha ülne.
Rodney leült a felajánlott székre, és a következő öt percben
elmondta nekik, amit látott. Miután elment, Ed és Joe egymásra
néztek.
Joe szólalt meg.
– Most már indíték is van.
– Hozzuk be a nőt.
 37.

Szürkecápák

1969

A LIG PÁR NAPPAL karácsony előtt Kya a szokásosnál korábban,

lassan és halkan haladt a csónakkal Jumpin’ felé. Amióta a
seriff és a helyettese folyton ott ólálkodott a viskójánál, és
megpróbálták otthon érni – a kudarcukat ő a fűrészpálmák
közül figyelte –, mindig pirkadat előtt vásárolt benzint és
élelmiszert, amikor még csak a halászok jártak odakint. Most a
felhők egészen alacsonyan iszkoltak a csobogó tenger felett,
kelet felől pedig egy ostorként tekeredő viharfelhő fenyegetett a
látóhatár széléről. Gyorsan végeznie kell Jumpin’-nál, hogy
hazaérjen, mielőtt lecsap. Negyed mérföld távolságból látta,
hogy az öreg mólója körül köd gomolyog. Még jobban
lelassított, és körbenézett, lát-e csónakot a nyirkos csendben.
Végül úgy negyven méterről már ki tudta venni Jumpin’
alakját a régi széken, a falnak támasztotta a hátát. Kya odaintett
neki. Az öreg nem intett vissza. Alig észrevehetően a fejét rázta.
Kya elengedte a gázt.
Újra integetett neki. Jumpin’ rámeredt, de nem mozdult.
Kya megrántotta a kormányrudat és hirtelen visszafordult a
tenger felé. De a ködből egy jókora csónak bukkant elő, benne a
seriff. És mellette még néhány másik csónak. Nem sokkal
mögöttük pedig a vihar.
Gázt adott, és átjutott a tű fokán a közeledő járművek között,
a csónakja pattogott a tarajos hullámokon, ahogy a nyílt tenger
felé száguldott. A láp felé akart kanyarodni, de a seriff túl közel
volt – elkapja, mielőtt odaérne.
A tenger többé már nem szabályosan hullámzott, hanem
kaotikusan hánykolódott. A víz egyre kiszámíthatatlanabb lett,
ahogy a vihar széle végigsöpört rajta. Pár másodperc múlva
zuhogni kezdett az eső. Kya teljesen átázott, a hosszú hajtincsek
az arcára tapadtak. A szélnek fordult, nehogy felboruljon, de a
víz átbukott a csónak orrán.
Tudta, hogy a többi csónak gyorsabb, és belehajolt a tomboló
szélbe. Talán le tudja rázni őket ebben az időben, vagy beugrik a
vízbe, és a partra úszik. Az agya végigszáguldott a vízbe ugrás
részletein, ez tűnt a legesélyesebbnek. A parthoz ilyen közel
biztosan lesz valamiféle visszaáramlás, ami víz alá rántja és
sodorni kezdi, sokkal gyorsabban, mint ahogy úszni tudna. Ha
időnként felszínre bukkan levegőt venni, elérheti a szárazföldet,
és egy bozótos partszakaszon kisurranhat a vízből.
A háta mögött a csónakmotorok hangosabban dübörögtek,
mint a vihar. Közeledtek. Hogy állhatna meg csak ilyen
egyszerűen? Még soha nem adta fel. Most kell ugrania. De
hirtelen körülvették, mint a szürkecápák, és bekerítették. Az
egyik csónak bevágott elé, ő pedig nekiment az oldalának.
Hátrazuhant, a nyaka nagyot rándult. A seriff odanyúlt, és
elkapta a csónakja peremét, mindannyian vadul imbolyogtak a
fortyogó hullámokon. Két férfi ugrott át a csónakjába, és közben
a seriffhelyettes azt mondta:
 – Ms. Catherine Clark, letartóztatom Mr. Chase Andrews
meggyilkolásáért! Jogában áll hallgatni…
A többit már nem hallotta. A többit senki nem hallja.
 38.

Békebíró

1970

K a szemét a lámpákból és a plafonig

YA PISLOGOTT ÉS LEHUNYTA

érő ablakokon át áradó fényben. Két hónapon át

félhomályban élt, és most, amikor újra kinyitotta a szemét, egy
pillanatra meglátta a láp lágy körvonalait odakint. Kerek
tölgyek nyújtóztak a bokor nagyságú páfrányok és a téli magyal
fölé. Igyekezett még egy másodperccel tovább időzni az életet
adó zöldön, de határozott kezek továbbvezették a hosszú asztal
és a székek felé, ahol az ügyvédje, Tom Milton ült. Kya két
csuklója elöl össze volt bilincselve, suta, imádkozó pózba
kényszerítve a kezét. Fekete nadrág és egyszerű fehér blúz volt
rajta, a haja egy copfba fonva hullott a hátára, és nem fordította
oldalra a fejét, hogy a padsorokban ülőkre pillantson. De így is
érezte a teremben az ő gyilkossági tárgyalására összezsúfolódott
tömeg hőjét, hallotta a neszezésüket. Érezte, ahogy az emberek
válla, feje összeér, ahogy mind megpróbálnak egy pillantást
vetni rá. Hogy lássák bilincsben. A verejték, a pállott dohányfüst
és az olcsó parfüm bűze csak fokozta az émelygését. A köhögés
zaja abbamaradt, de a moraj felerősödött, ahogy közeledett a
helyéhez – neki mind távoli hangnak tetszett, mert leginkább
csak a saját reszelős lélegzetvételét hallotta. A fényesre vikszolt
fenyő padlódeszkákra meredt, miközben levették róla a
bilincset, és azután nehézkesen lehuppant a székre. Reggel 9.30
volt, 1970. február 25.
Tom odahajolt hozzá, és azt súgta neki, hogy minden
rendben lesz. Kya nem felelt, csak az ügyvéd szemébe nézett,
látja-e benne nyomát az őszinteségnek, bárminek, amibe
kapaszkodhat. Nem mintha hitt volna neki, de most, életében
először kénytelen volt valaki másra hagyatkozni. Tom,
hetvenegy éve dacára, daliás termetű volt, sűrű, fehér haját,
gyűrött vászonöltönyeit pedig egy megyei képviselő esetleges,
bár közhelyes eleganciájával viselte. Szelíden mozdult és halkan
beszélt, az arcáról szinte soha nem tűnt el a jóindulatú mosoly.
Sims bíró először egy fiatal ügyvédet jelölt ki Ms. Clark
számára, mivel ő maga nem tett lépéseket, de amikor a már
visszavonult Tom Milton meghallotta ezt, jelentkezett, hadd
képviselje ingyen és bérmentve. Ahogy mindenki más, ő is
hallotta a történeteket a Lápi Lányról, és az évek során néha
látta is: vagy a vízen siklott nesztelenül, mintha egy lenne a
sodrással, vagy pedig az élelmiszerboltból iszkolt kifelé, mint
mosómedve a szemetesből.
Amikor két hónappal korábban felkereste Kyát a börtönben,
egy kis, sötét helyiségbe vezették be, ahol a lány egy asztalnál
ült. Nem nézett fel rá. Tom bemutatkozott, és elmondta, ő
szívesen képviselné, de Kya nem szólalt meg és nem emelte fel a
tekintetét. Tom ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy
odanyúljon és megpaskolja a kezét, de valami – talán Kya
egyenes tartása, vagy üres tekintete – útját állta az érintésnek.
Az ügyvéd ide-oda billentette a fejét, igyekezett elkapni a lány
pillantását, és közben elmagyarázta a tárgyalás folyamatát, hogy
mire számítson, azután feltett néhány kérdést. De Kya nem
válaszolt, nem moccant, és nem nézett rá. Miközben kivezették a
helyiségből, elfordította a fejét, és kinézett egy kis ablakon, ahol
látszott az ég. Tengeri madarak rikoltoztak a város kikötője
felett, és Kya mintha a dalukat figyelte volna.
A következő látogatásakor Tom benyúlt egy barna
papírzacskóba, egy fényes papírra nyomtatott albumot vett elő
belőle, és Kya elé csúsztatta. A világ kagylóritkaságai, ez volt a
címe, életnagyságú olajfestményeken mutatták be a Föld távoli
tengerpartjainak kagylóit. Kya kissé tátott szájjal, lassan lapozta
végig a könyvet, és egyes képeknél bólintott. Az ügyvéd hagyta.
Azután újból beszélni kezdett, és Kya ezúttal a szemébe nézett.
A férfi nyugodtan és türelmesen elmagyarázta a tárgyalás
menetét, megmutatta, hol lesz az esküdtszék padsora, a bíró
pulpitusa, hol fog ülni ő és az ügyvédek. Ezután
pálcikafigurákkal lerajzolta a törvényszolgát, a bírót és az
írnokot, és elmagyarázta a szerepüket.
Ahogy az első találkozójukon, most is megpróbálta
elmagyarázni, milyen bizonyítékok vannak ellene, és
megkérdezni, hol volt Chase halálának éjszakáján, de Kya a
részletek említésére újra visszahúzódott a csigaházába. Később,
amikor az ügyvéd felállt, hogy távozzon, a lány visszatolta elé a
könyvet, de Tom azt felelte:
– Nem, ezt magának hoztam. A magáé.
Kya az ajkába harapott és pislogott egyet.

ÉS MOST, AMIKOR KYA, életében először belépett a tárgyalóterembe,

Tom azzal igyekezett elvonni a figyelmét a hátuk mögött zajló
eseményekről, hogy sorban végigmutogatta a terem korábban
lerajzolt elemeit. De minden figyelemelterelés hiábavalónak
bizonyult. 9.45-re a karzat minden padsora megtelt a
falusiakkal, és éles hangú megjegyzések röpködtek a
bizonyítékokról és a halálbüntetésről. Hátul, egy kisebb
erkélyen, még húsz férőhely volt, és igaz, hogy nem volt kiírva,
de mindenki tudta, hogy a színes bőrűek kizárólag oda
ülhetnek. Ezen a napon főleg fehérek foglalták el, és csak
néhány fekete ült ott, hiszen ez egy teljességgel fehéreket érintő
ügy volt. Elöl, egy elkerített részen néhány újságíró ült az
Atlanta Constitutiontől és a Raleigh Heraldtól. Azok, akiknek nem
jutott ülőhely, hátul, a fal mellett, és oldalt, a magas ablakok
előtt csoportosultak. Fészkelődtek, pusmogtak, pletykáltak. A
Lápi Lány gyilkosságért került a bíróság elé – ennél jobb már
nem lesz. Békebíró, a bíróság macskája – a háta fekete, a pofája
fehér, fekete foltokkal a zöld szemek körül – nagyot nyújtózott a
napfényben az egyik mély ablakfülkében. Évek óta a bíróságon
élt, a pincében patkányt fogott, a tárgyalóteremben pedig egeret,
kiérdemelte a tartást.
Mivel Barkley Cove volt az első település az észak-karolinai
partvidéknek ezen a tagolt, mocsaras szakaszán, a korona
megyeszékhelynek nyilvánította, és itt építették fel a bíróság
eredeti épületét 1754-ben. Később is, annak ellenére, hogy más
városok, például Sea Oaks, népesebbé és fejlettebbé váltak,
Barkley Cove maradt a hivatalos megyeszékhely.
A régi bíróság épületébe villám csapott 1912-ben, és a
faszerkezet nagy része porrá égett. A rá következő évben
ugyanazon a téren, a Main Street végében építették újjá, ez már
egy kétszintes téglaépület volt, gránittal szegélyezett, négy
méter magas ablakokkal. Az 1960-as évekre mocsári füvek,
fűrészpálmák és még néhány gyékény is megjelent a lápról, és
elfoglalták az egykor gondozott területet. A vízililiomtól
fuldokló lagúna minden tavasszal kiöntött, és az évek során
felfalta a járda egy részét.
A tárgyalóterem ellenben, amit az eredeti másaként építettek
újjá, impozáns volt. A bíró megemelt pulpitusa sötét
mahagóniból készült, rajta színes, intarziás berakással az állam
pecsétje, felette pedig zászlók sora, köztük az egykori déli
konföderációé is. Az esküdtek padsorainak fala is mahagóniból
készült, vörös cédrus szegéllyel, és az egyik oldalon az ablakok
mind a tengerre néztek.
Ahogy a hivatalos személyek sorban bevonultak a terembe,
Tom a rajzon látható pálcikaemberekre bökött, és elmagyarázta,
ki kicsoda.
– Az ott a törvényszolga, Hank Jones – mutatott rá az elöl
haladó, hatvan körüli, nyakigláb, ritkuló hajú, szinte pontosan
félig megkopaszodott férfira. Szürke egyenruhát viselt széles
övvel, amin egy adóvevő, egy elemlámpa és egy imponáló
méretű kulcscsomó lógott, valamint egy pisztolytáskában egy
hatlövetű Colt.
Mr. Jones odakiáltott a tömegnek.
– Sajnálom, emberek, de mind ismerik a tűzrendészeti
előírásokat! Akinek nincs ülőhelye, annak ki kell mennie.
– Az ott Ms. Henrietta Jones, a törvényszolga lánya, ő a
bíróság írnoka – magyarázta Tom, miközben a fiatal nő, aki épp
olyan magas és vékony volt, mint az apja, csendben belépett és
leült az asztalához a bírói pulpitus mellett. A vádat képviselő
ügyész, Mr. Eric Chastain jegyzetfüzeteket pakolt ki az
aktatáskájából. Eric széles mellkasú, vörös hajú férfi volt, kis
híján száznyolcvan centi magas, kék öltönyeit és széles, színes
nyakkendőit Asheville-ben, a Sears, Roebucknál vásárolta.
Jones törvényszolga öblös hangon szólalt meg.
– Álljanak fel! A bíróság összeült a tiszteletre méltó Harold
Sims bíró elnökletével. – Hirtelen csend támadt. Kinyílt az
oldalajtó, belépett Sims bíró, bólintott, mindenki üljön le, és
kérte, hogy mind az ügyész, mind a védőügyvéd járuljon a
pulpitusához. Csontos, kerek arcú férfi volt, méretes fehér
pofaszakállal, és bár Sea Oaksban lakott, már kilenc éve tárgyalt
ügyeket Barkley Cove-ban. Józan, higgadt és igazságos bíró
hírében állt. A hangja most betöltötte a termet.
– Mr. Milton, a beadványát, miszerint a tárgyalást helyezzük
át egy másik megyébe amiatt, mert Ms. Clark igazságos
tárgyaláshoz való joga sérül a helyi közösség előítéletei miatt,
ezennel elutasítom! Elfogadom, hogy szokatlan körülmények
között élt, és emiatt többen előítélettel viseltetnek iránta, de nem
látom bizonyítottnak, hogy több előítéletben volt része, mint sok
más, bíróság elé kerülő kisvárosi embernek. Vagy akár
nagyvárosinak. Itt és most folytatjuk. – A teremben többen
helyeslőn bólogattak, az ügyész és az ügyvéd pedig visszatért a
helyére.
A bíró így folytatta:
– Catherine Danielle Clark, Észak-Karolina állam Barkley
megyéjének lakosa, magát a Chase Lawrence Andrews egykori
Barkley Cove-i lakos sérelmére elkövetett szándékos
emberöléssel vádolják! A szándékos emberölés előre
megfontoltságot feltételez, és az ilyen esetekben az államnak
joga van halálbüntetést kérni a vádlottra. Az ügyész kijelentette,
hogy így fog eljárni, amennyiben magát bűnösnek találják. – A
terem felmorajlott.
Tom egy kicsit mintha közelebb hajolt volna Kyához, aki
most nem húzódott el.
– Most pedig megkezdjük az esküdtek kiválasztását. – Sims
bíró a potenciális esküdtekkel teli első két padsor felé fordult.
Miközben a szabályok és feltételek listáját olvasta fel, Békebíró
hangos dobbanással leugrott a párkányról, és egyetlen fürge
ugrással a bírói pulpituson termett. Sims bíró szórakozottan
megsimogatta a macskát, és folytatta.
– A főbenjáró ügyek esetében Észak-Karolina állam
törvényei lehetővé teszik, hogy az az esküdt, aki nem ért egyet a
halálbüntetéssel, felmentést kapjon. Kérem, emelje fel a kezét az,
aki nem tud, vagy nem akar halálbüntetést kiszabni,
amennyiben a vádlott bűnösnek találtatik! – Egyetlen kéz sem
emelkedett a magasba.
Kya csak ennyit hallott: „halálbüntetés”.
A bíró folytatta.
– A másik elfogadható ok arra, hogy valaki ne kerüljön az
esküdtek közé, az, ha jelenleg vagy korábban olyan közeli
kapcsolatban állt Ms. Clarkkal vagy Mr. Andrewsszal, hogy
nem képes objektíven tekinteni az ügyre. Kérem, jelezzék most,
ha úgy érzik, ez igaz.
A második sor közepén Mrs. Sally Culpepper emelte fel a
kezét, és közölte a nevét. Őszülő haját szigorú kis kontyban
viselte, a kalapja, a kosztümje és a cipője egyaránt fakóbarna
színű volt.
– Sally, kérem, mondja el, mi a gondja! – szólalt meg a bíró.
– Mint tudják, majdnem huszonöt éven át én voltam Barkley
megyében az iskolalátogatási felelős. Ms. Clark ügye is hozzám
került, így foglalkoztam vele, illetve megpróbáltam.
Kyának hátra kellett volna fordulnia, hogy lássa Mrs.
Culpeppert, vagy bárki mást a karzaton, de erre természetesen
nem volt hajlandó. Ám tisztán emlékezett az utolsó alkalomra,
amikor Mrs. Culpepper a kocsiban várt, amíg a puhakalapos
férfi őt kergette. Kya igyekezett kíméletes lenni az öreggel,
zajosan tört át a szederbokrokon, hogy mutassa, merre indult,
azután kerülő úton visszaosont és a kocsi melletti bokrok közé
rejtőzött. De a puhakalapos az ellenkező irányba rohant, a part
felé.
Ahogy ott guggolt, Kya megrázott egy magyalágat a
kocsiajtó mellett, és az ablakon kipillantó Mrs. Culpepper
egyenesen farkasszemet nézett vele. Kya akkor úgy vélte, az
iskolalátogatási felelős kicsit elmosolyodott. Mindenesetre nem
árulta el, amikor a puhakalapos szitkozódva visszatért és
elhajtott, hogy aztán többé ne is jöjjön vissza.
Mrs. Culpepper most így fordult a bíróhoz:
– Nos, nekem volt dolgom vele, és nem tudom, ez ok-e arra,
hogy felmentsenek.
– Köszönöm, Sally – felelte Sims bíró. – Maguk közül
többeknek is lehetett dolguk Ms. Clarkkal az üzletekben, vagy
hivatalos minőségben, ahogy például iskolalátogatási
felelősként Mrs. Culpeppernek. A kérdés az: képesek-e
végighallgatni az itt elhangzó tanúvallomásokat, és a
bizonyítékok alapján dönteni arról, bűnös-e vagy ártatlan, és
nem a korábbi tapasztalataik és érzelmeik alapján.
– Igen, képes vagyok, tisztelt bíró úr.
– Köszönöm, Sally, maradhat.
11.30-ra hét nő és öt férfi ült az esküdtek padsorában. Kya ott
már láthatta őket, és egy lopott pillantást vetett rájuk. A
legtöbbjüket felismerte a városból, bár a nevét csak
néhányuknak tudta. Mrs. Culpepper ott ült középen, és ez
halvány vigaszt jelentett Kyának. De mellette ott látta Teresa
White-ot, a metodista lelkész szőke feleségét, aki annyi évvel
ezelőtt kirohant a boltból, és sietve elvitte a lányát Kya mellől,
aki a járdán állt azután, hogy a papával a falatozóban ebédeltek
– akkor egyszer életében. Mrs. White, aki azt mondta a
lányának, hogy Kya csupa mocsok, most az esküdtszék tagja
volt.
Sims bíró délután egyig ebédszünetet rendelt el. A falatozó
szállította a tonhalat, a csirkesalátát és a sonkás szendvicseket az
esküdteknek, akik a tanácsteremben étkeznek majd. Hogy
pártatlanok legyenek a város két étkezőhelyével, minden
második napon a Dog-Gone söröző szállítja majd a hot dogot, a
chilit és a garnélás szendvicset. Békebíró a garnélásat kedvelte
jobban.
 39.

Véletlen találkozás

1969

A KÖD ÉPP OSZLANI KEZDETT 1969 augusztusának egyik reggelén,

amikor Kya a csónakkal épp a helyiek által Cypress Cove-
nak nevezett, elhagyatott félsziget felé tartott, ahol egyszer ritka
légyölő galócákat látott. Augusztusban már nem sok a gomba,
de Cypress Cove hűvös és nedves hely volt, így talán újra
rábukkan ott a ritka fajra. Több mint egy hónap telt el azóta,
hogy Tate otthagyta neki az iránytűt a madártollas tuskón, és
igaz, hogy látta odakint a lápon, de sosem merészkedett a
közelébe, hogy köszönetet mondjon az ajándékért. Az iránytűt
sem használta még, bár gondosan becsomagolva ott lapult a
hátizsákja számos zsebének egyikében.
Mohával benőtt fák sorakoztak a parton, alacsonyan lógó
ágaik alagutat formáztak a part közelében, ő pedig átsiklott
rajta, és közben a bozótost fürkészte, hátha meglátja az apró,
narancssárga, karcsú tönkű gombákat. Végül meg is pillantotta
őket, rikítóan, ragyogóan kapaszkodtak egy öreg tuskó szélébe,
ő pedig partra húzta a csónakot, majd törökülésbe telepedve
rajzolni kezdte őket.
Hirtelen léptek zaját hallotta az avaron, és megszólalt egy
hang.
 – Nicsak, kit látnak szemeim! Az én Lápi Lányomat! – Kya
egy szempillantás alatt talpra ugrott és hátraperdült, és Chase-
szel találta magát szemközt.
– Üdv, Kya – folytatta Chase. A lány körülnézett. Hogy
került ez ide? Nem hallotta csónakmotor hangját. A férfi látta a
szemében a kérdést. – Épp horgásztam, láttam, hogy erre jössz,
úgyhogy kikötöttem odaát, a túloldalon.
– Kérlek, menj el – felelte Kya, miközben visszatette a
hátizsákba a ceruzáit és a füzetét.
De Chase megfogta a karját.
– Ugyan már, Kya! Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. –
Közel hajolt hozzá, a lélegzetén halványan érződött a reggeli
whiskey bűze.
– Ne érj hozzám!
– Hé, most mondtam, hogy sajnálom! Te is tudtad, hogy
úgyse tudnánk összeházasodni. Te sose tudtál volna a város
közelében élni. De én mindig szerettelek, kitartottam melletted.
– Kitartottál mellettem! Ez meg mit jelent? Hagyj engem
békén! – Kya felkapta a hátizsákot és a csónak felé indult, de
Chase megmarkolta és erősen tartotta a karját.
– Kya, soha nem lesz senki olyan, mint te, soha. És tudom,
hogy szeretsz. – Kya kitépte a karját a szorításából.
– Nagyon tévedsz! Nem is biztos, hogy valaha is szerettelek
egyáltalán. De te beszéltél nekem házasságról, emlékszel? Meg
arról, hogy építesz egy házat kettőnknek. Helyette viszont az
újságból tudtam meg, hogy eljegyeztél valaki mást. Miért
csináltad ezt? Miért, Chase?
– Ugyan már, Kya! Lehetetlenség volt. Nyilván te is tudtad,
hogy úgyse működött volna a dolog. Jól volt minden úgy, ahogy
volt. Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. – Azzal Kya válla felé
nyúlt, és magához húzta.
– Eressz el! – Kya elfordult, megpróbálta kirántani magát a
markából, de Chase két kézzel szorította, olyan erővel, hogy
belesajdult a karja. A férfi Kya ajkához préselte a száját és
megcsókolta. Kya a magasba rántotta a két karját, lerázta
magáról Chase kezét. Hátraszegett fejjel sziszegte feléje:
– Ne merészeld!
– Ez az én kis vadmacskám! Vadabb, mint valaha! – Chase
újra megragadta Kya két vállát, az egyik lábával térdhajlaton
rúgta és hanyatt lökte. A lány feje keményen koppant a földön. –
Tudom, hogy kívánsz – folytatta sóvár pillantással.
– Ne, hagyd abba! – sikította Kya. Chase térddel a lány
hasába rúgott, Kyának elakadt a lélegzete, a férfi pedig lehúzta a
cipzárt a lány farmerjén és lerántotta róla.
Kya feltápászkodott, és két kézzel ellökte magától. Chase
ekkor váratlanul arcon vágta a jobb öklével. Ocsmány, reccsenő
hang visszhangzott a koponyájában. A nyaka hátrahajlott és
visszazuhant a földre. Mint amikor a papa ütötte a mamát. Az
elméjét pár másodpercre elhomályosította a lüktető fájdalom –
azután tekeregve, csavarodva, megpróbált kijutni Chase alól, de
a férfi túlságosan erős volt. A földet rugdosva küzdött, hogy
kiszabaduljon, de Chase derékon ragadta és hasra fordította.
Lüktető arcát belenyomta a porba, azután benyúlt a hasa alá, és
felrántotta a csípőjét, miközben mögé térdelt.
– Most nem eresztelek el. Akár tetszik, akár nem, az enyém
vagy!
 Kya valami ősi helyről merített erőt, a térdét és a karját a
talajnak nyomva feltápászkodott, és közben a könyökét
hátralendítve állkapcson vágta Chase-t. A férfi feje oldalra
lendült, Kya pedig addig ütötte ököllel, amíg Chase végül
elveszítette az egyensúlyát és hanyatt esett a porba. Kya ekkor
célzott, és alaposan ágyékon rúgta.
A férfi kétrét görnyedt és az oldalára gurult, a heréit fogva
fetrengett a földön. Kya ráadásnak még a hátába is belerúgott,
pontosan tudta, hol a vese. Többször. Nagy erővel.
Felrántotta a nadrágját, felkapta a hátizsákot, és a
csónakjához rohant. Miközben berántotta az indítózsinórt,
visszanézett, és látta, hogy Chase nagyokat nyögve
négykézlábra tápászkodik. Szitkozódni kezdett, a motor végül
beindult. Kya arra számított, hogy Chase bármelyik pillanatban
utánaveti magát, ezért élesen elfordította a kormányrudat, és
gázt adva elindult a parttól, épp akkor, amikor Chase felállt.
Kya remegő kézzel húzta fel a cipzárt a nadrágján, és fél kézzel
átkarolta magát. Űzött tekintettel nézett ki a tenger felé, és egy
másik horgászcsónakot pillantott meg a közelben, amelyből két
férfi bámult rá meredten.
 40.

Cypress Cove

1970

E BÉD UTÁNSIMS BÍRÓ feltette a kérdést az ügyésznek:

– Eric, készen állnak arra, hogy szólítsák az első
tanújukat?
– Készen, bíró úr. – A korábbi gyilkossági ügyekben Eric
általában a halottkémet szólította elsőként, mert az ő vallomása
bemutatta a tárgyi bizonyítékokat, mint például a gyilkos
fegyver, a halál ideje és helye, a helyszínelés során készült
fényképek, mivel ezek mind éles benyomást tettek az
esküdtekre. De ebben az ügyben nem volt gyilkos fegyver,
ujjlenyomat vagy lábnyom, így Eric az indítékkal tervezte
kezdeni.
– Bíró úr, szólítom Mr. Rodney Hornt!
A teremben mindenki Rodney Hornt nézte, ahogy fellépett a
tanúk padjára és esküt tett, hogy csakis az igazat fogja vallani.
Kya felismerte az arcát, pedig csak néhány másodpercig látta.
Elfordult. A nyugdíjas autószerelő is közülük való volt, a napjai
nagy részét horgászattal, vadászattal és pókerezéssel töltötte a
Mocsári Tyúkban. Bírta az italt. Ma is, mint mindig, a kantáros
farmeroverallját viselte, tiszta, kockás inggel, aminek olyan
merevre volt kikeményítve a gallérja, hogy szinte vigyázzban
állt. Horgászkalapját a bal kezében tartotta, míg a jobb kezét
esküre emelte, azután térdére helyezve a kalapot leült.
Eric barátságosan lépett oda hozzá.
– Jó reggelt, Rodney!
– Jó reggelt, Eric!
– Rodney, úgy tudom, hogy 1969. augusztus 30-ának
reggelén egy barátjával horgászott Cypress Cove közelében. Ez
így volt?
– Pontosan így. Én meg a Denny kimentünk horgászni.
Hajnal óta kint voltunk.
– A jegyzőkönyv kedvéért, Denny Smithről van szó?
– Igen, én, meg a Denny.
– Rendben. Szeretném, ha elmondaná a bíróság előtt, mit
látott akkor reggel.
– Nohát, amint mondtam, már hajnal óta odakint voltunk,
már úgy tizenegy körül lehetett énszerintem, és már ideje volt
harapni valamit, úgyhogy épp be akartuk húzni a zsinórt és
elindulni, amikor zajt hallottunk a fák közül a félszigeten. Benn,
az erdőben.
– Miféle zajt?
– Hát, hangokat, először csak fojtottan, aztán már
hangosabban. Egy férfit meg egy nőt. De nem láttuk őket, csak
hallottuk, és úgy hangzott, mintha hajba kaptak volna.
– Ezután mi történt?
– Nohát, a nő elkezdett kiabálni, úgyhogy odaindultunk a
csónakkal, hogy alaposan megnézzük. Mármint hogy bajba’
van-e.
– És mit láttak?
 – Hát, mire közelebb értünk, azt láttuk, hogy egy nő áll egy
férfi mellett, és éppen megrúgja a… – Rodney a bíróra pillantott.
– Hol rúgta meg? – kérdezte Sims bíró. – Megmondhatja.
– Hát egyenesen tökön rúgta, a férfi meg összegörnyedve
feküdt az oldalán, és nagyokat nyögött. Aztán a nő újra meg
újra belerúgott a hátába. Őrjöngött, mint a darazsat nyelt öszvér.
– Felismerte a nőt? Itt van most a tárgyalóteremben?
– Persze, felismertük mi azt nyomban. Ő az ottan, a vádlott.
Akit a népek Lápi Lánynak hívnak.
Sims bíró a tanú felé hajolt.
– Mr. Horn, a vádlott neve Ms. Clark. Ne nevezze meg
semmiféle más néven.
– Jól van akkor. A Ms. Clarkot láttuk.
Eric folytatta.
– Felismerte a férfit, akit rugdosott?
– Hát először nem láttuk, mert ott fetrengett a földön. De pár
perc múlva felállt, és a Chase Andrews volt az, aki pár éve még
hátvéd volt.
– És ezután mi történt?
– A nő odabotorkált a csónakjához, és hát félig le volt
vetkőzve. A sortja a bokájánál, a bugyija meg a térdénél.
Egyszerre próbálta meg felhúzni a sortját meg futni is. És
közben végig kiabált a férfival. Odament a csónakjához,
beleugrott és elhajtott, menet közben is a nadrágját igazgatta.
Amikor elment mellettünk, egyenesen a szemünkbe nézett.
Innét tudom egészen biztosan, hogy ki volt az.
– Azt mondta, hogy miközben Ms. Clark a csónak felé
szaladt, végig kiabált a férfival. Hallották, pontosan mit
mondott?
– Persze, kristálytisztán hallottuk, mivelhogy egész közel
voltunk.
– Kérem, mondja el a bíróság előtt, mit hallott.
– Azt sikította, hogy: „Hagyjál békén, te szemét! Ha még
egyszer a közelembe jössz, megöllek!”
Hangos moraj söpört végig a tárgyalótermen, és nem csitult.
Sims bíró kopogott a kalapácsával.
– Ennyi elég lesz! Köszönöm.
Eric a tanújához fordult.
– Ennyi elég is lesz, köszönöm, Rodney. Nincs több
kérdésem. A tanú az öné.
Tom elment Eric mellett és odalépett a tanúk padjához.
– No mármost, Rodney, az első tanúvallomásában azt
mondta, hogy amikor meghallotta azokat a fojtott, de erős
hangokat, akkor nem látta, mi játszódott le Ms. Clark és Mr.
Andrews között. Így van?
– Így bizony. Nem láttuk őket, csak amikor kicsit közelebb
mentünk.
– És a nő, akit maga Ms. Clarkként azonosított, úgy kiabált,
minta bajban lenne. Így van?
– Igen.
– Maga nem látta, ahogy két felnőtt ember kölcsönös
beleegyezéssel csókolózik, vagy szexuális tevékenységet végez.
Egy nőt hallott kiabálni, akit mintha megtámadtak volna, vagy
mintha bajban lenne. Így van?
– Igen.
– Tehát nem lehetséges, hogy amikor Ms. Clark belerúgott
Mr. Andrewsba, azt önvédelemből tette, mert egyedül volt az
erdőben egy igen erős, atletikus alkatú férfival szemben? Egy
volt hátvéddel szemben, aki megtámadta?
– De igen, úgy gondolom, ez lehetséges.
– Nincs több kérdésem.
– A vádnak van kérdése?
– Igen, bíró úr – felelte Eric, és felállt az ügyész asztalától. –
Tehát, Rodney, ez a bizonyos viselkedés akár a két fél közös
megegyezésével zajlott, akár nem, fogalmazhatunk úgy, hogy a
vádlott, Ms. Clark, rettentően dühös volt az elhunytra, Chase
Andrewsra?
– Bizony, igencsak dühös.
– Elég dühös ahhoz, hogy azt kiabálja, ha még egyszer a
közelébe jön, megöli. Így van?
– Igen, így volt.
– Nincs több kérdésem, bíró úr.
 41.

A kis csorda

1969

K YA KEZE REMEGETTa kormányrúdon, mikor hátranézett, hogy

lássa, Chase követi-e a csónakjával Cypress Cove-ból. Nagy
sebességgel hajtott be a lagúnájába, és sántikálva rohant be a
viskóba, egyre duzzadtabb térdekkel. A konyhában sírva
roskadt le a padlóra, bedagadt szemét tapogatta és földet
köpködött. Azután fülelt, hallja-e közeledni.
Látta Chase-en a kagyló nyakláncot. Még mindig hordta. Ez
meg hogy lehet?
– Az enyém vagy! – ezt mondta. Pokolian dühös lesz, hogy
összerugdosta, és ide fog jönni, hogy megbosszulja. Lehet, hogy
már ma. Vagy kivárja az éjszakát.
Senkinek sem mondhatta el. Jumpin’ ragaszkodna ahhoz,
hogy szóljanak a seriffnek, de kizárt, hogy a törvény embere a
Lápi Lánynak higgyen Chase Andrews ellenében. Azt nem
tudta biztosan, mit látott a két horgász, de azok sem az ő pártját
fognák. Azt mondanák, hogy úgy kell neki, mert mielőtt Chase
otthagyta, éveken át látták itt-ott enyelegni vele, úrinőhöz
méltatlanul viselkedni. Ringyó módra viselkedni, ők így
mondanák.
Odakint a szél süvített a tenger felől, és Kya attól félt, hogy
nem fogja meghallani Chase motorjának hangját, úgyhogy a
fájdalomtól lelassult mozdulatokkal pogácsát, sajtot és diót
csomagolt a hátizsákba, és a tomboló szélviharban lehajtott
fejjel, sietve indult el a zsinegfű között, a csatornák mentén az
olvasókunyhó felé. Az út negyvenöt percig tartott, és sajgó teste
minden zajra megdermedt, a fejét odakapta, és az
aljnövényzetet fürkészte. Végül felbukkant előtte az öreg
rönképítmény a magas fűben, a patakparton. Itt csendesebb volt
a szél. A puha mezőn csend ült. Chase-nek sosem mesélt a
búvóhelyéről, de lehet, hogy mégis tudott róla. Nem tudta
biztosan.
Odabent már nem volt patkánybűz. Azután, hogy az
ökológiai labor szerződtette Tate-et, Scupperrel együtt rendbe
hozták az öreg kunyhót annyira, hogy Tate ott tölthesse az
éjszakát az expedíciói során. Megerősítették a falakat,
kiegyengették a tetőt, és egyszerű bútorokat hoztak – egy kis
ágyat takaróval, egy tűzhelyet, asztalt és széket. A gerendákról
serpenyők és lábosok lógtak. Egy összecsukható asztalon pedig
egy mikroszkóp állt idegenül, műanyag borítással letakarva. A
sarokban, egy régi fémládában babkonzerveket és
szardíniásdobozokat tároltak. Semmi olyat, ami odavonzza a
medvéket.
De bent a házban Kya csapdában érezte magát, mert nem
láthatta, ha esetleg Chase közeledik, így leült a patakpartra és
jobb szemével a füves zsombékost figyelte. A bal úgy bedagadt,
hogy nem tudta kinyitni.
Lejjebb, a patak mentén, az öt nőstény szarvasból álló kis
csorda ügyet sem vetett rá, a víz szélén rágcsálták a leveleket.
Bárcsak odamehetne hozzájuk, közéjük tartozhatna. Kya tudta,
a csorda nem lenne teljes, ha csak egy szarvas is hiányozna
belőle, de a szarvasok egyenként sem lennének teljesek a csorda
nélkül. Az egyik felemelte a fejét, sötét szeme az erdőt fürkészte
északi irányban, előbb a jobb első lábával dobbantott egyet,
majd a ballal. A többiek felkapták a fejüket és riadtan
füttyentettek. Kya a jó szemét azonnal odakapta az erdőre,
hátha Chase, vagy más ragadozó közeledtét látja. De minden
csendes volt. Talán a szellő riasztotta meg őket. A dobogást
abbahagyták, de lassan elindultak a magas fűben, Kyát pedig
otthagyták egyedül és nyugtalanul.
Újra végignézett a mezőn lát-e behatolókat, de a fülelés és a
figyelés minden energiáját felemésztette, így visszament a
kunyhóba. Előkotorta az izzadt sajtot a hátizsákból. Aztán
leroskadt a padlóra, és oda sem figyelve evett, miközben
véraláfutásos arcát tapogatta. Az arca, a karja, a lába csupa seb
volt, és véres por. A térde felhorzsolódott és lüktetett. A
szégyennel viaskodva felzokogott, azután jókora, nyálas
darabokban kiköpte a sajtot.
Ezt az egészet magának köszönheti. Kísérő nélkül
találkozgatott egy férfival. A természetes vágy férjezetlenül egy
olcsó motelbe hajtotta, de kielégülést nem talált. Szex a villogó
neonfényben, amiből csak a lepedőn szétkenődött,
állatnyomnak tűnő vérfoltok maradtak emlékezetesek.
Chase nyilván fűnek-fának eldicsekedett, miket csináltak.
Nem csoda, hogy az emberek nagy ívben elkerülik: alkalmatlan
és visszataszító.
Amikor a félhold előbújt a sebesen suhanó felhők közül, Kya
az apró ablakból figyelte, lát-e valahol meggörnyedt, lopózkodó
emberi alakot. Végül bekúszott Tate ágyába és elaludt a takarója
alatt. Gyakran felriadt, fülelt, hall-e lépteket, azután az arcára
húzta a puha textilt.

REGGELIRE MEGINT SAJTMORZSÁK. Az arca addigra zöldeslilára

színeződött, a szeme dagadt volt, akár egy főtt tojás, a nyaka
merev, mint a kályhacső. A felső ajka groteszk módon elferdült.
Akárcsak a mama, szörnyű látványt nyújtott, és félt hazamenni.
Kya hirtelen megértette, mit kellett kiállnia a mamának, és miért
ment el.
– Mama, mama – suttogta. – Már értem. Végre értem, miért
kellett elmenned, és miért nem jöttél vissza soha többé.
Sajnálom, hogy nem tudtam róla, hogy nem tudtam segíteni
rajtad. – Lehajtotta a fejét, és zokogott. Azután hirtelen felkapta,
és fennhangon azt mondta: – Én sosem fogok így élni, azon
töprengve, hol és mikor sújt le rám a következő ökölcsapás.
Aznap délután hazagyalogolt, de annak ellenére, hogy éhes
volt, és megfogyatkoztak a készletei, nem ment el Jumpin’-hoz.
Chase esetleg meglátja ott. És egyébként sem akarta, hogy bárki,
de főleg Jumpin’, meglássa az összevert arcát.
Az egyszerű ebéd, száraz kenyér és füstölt hal után leült az
ágya szélére a tornácon, és kibámult a szúnyoghálón. Abban a
pillanatban egy nőstény imádkozó sáskát vett észre, amint épp
egy közeli ágon osont végig. A rovar molylepkéket szedett össze
erős mellső lábaival, azután bekapta és megrágta a még verdeső
szárnyú zsákmányt. Egy hím imádkozó sáska érkezett, hogy
udvaroljon neki, büszkén, magasra emelt fejjel parádézott előtte.
A nőstény érdeklődőnek tűnt, hadonászni kezdett a csápjaival.
Hogy a hím ölelése szoros vagy gyengéd, azt Kya nem tudta
eldönteni, de miközben párzószervével tapogatózni kezdett,
hogy megtermékenyítse a nőstény petéit, a nőstény
hátrafordította hosszú, elegáns nyakát és leharapta a hím fejét.
A hím annyira el volt foglalva a párzással, hogy észre sem vette.
Nyakának csonkja tovább mozgott, miközben folytatta a
párzást, a nőstény pedig eközben elfogyasztotta a hím torát,
majd a szárnyait is felfalta. Végül már csak a mellső lába lógott
ki a nőstény szájszervéből, fej nélküli, szívtelen alsóteste pedig
tökéletes ritmusban folytatta a közösülést.
A nőstény szentjánosbogarak hamis jelzésekkel vonzzák oda
az idegen hímeket, és megeszik őket; az imádkozó sáskák
nőstényei felfalják a saját párjukat. Úgy fest, a nőstény rovarok
tudják, hogyan kell bánni a szeretőikkel, gondolta magában
Kya.
Pár nap múlva már kivitte a csónakot a lápra, olyan
környékre, amit Chase biztosan nem ismer, de ideges volt és
éber, és így nehéz volt festeni. A szeme még mindig duzzadt
volt, csak egy vékony csíkon látott ki, és a véraláfutás émelyítő
színekben terjedt szét a fél arcán. A teste szinte mindenhol
lüktetett a fájdalomtól. Még a mókus neszezésére is
hátrafordult, és feszülten figyelte a varjak károgását, ezt a
szavak születése előtti nyelvet, amikor a kommunikáció még
egyszerű volt és világos; és bárhová ment, fejben mindig
kigondolt egy menekülési útvonalat.
 42.

Cella

1970

K YA CELLÁJÁNAK APRÓ ablakán homályos fénysugarak

szivárogtak be. Meredten nézte a porszemeket, amelyek
egy irányba táncoltak, mintha egy álmodozó vezetőt
követnének. Amikor a sötétséghez értek, eltűntek. A nap nélkül
semmivé lettek.
Kya a nagyjából két és fél méter magasan nyíló ablak alá
húzta a faládát, ami asztal gyanánt szolgált. Szürke kezeslábast
viselt, a hátán MEGYEI FOGVATARTOTT felirattal. Felállt a
ládára, és a tengert bámulta, ami épphogy kivehető volt a vastag
üvegen és a rácsokon túl. Tarajos hullámok csapkodtak és
köpködtek, és halakra lecsapni készülő pelikánok szálltak
alacsonyan a víz felett. Ha jobbra nyújtotta a nyakát, látta a láp
peremének sűrű növényzetét is. Tegnap egy sast pillantott meg,
amint lecsapott egy halra.
A megyei börtön egyemeletes betonépület volt, hat darab
négyszer négy méteres cellával a seriff hivatala mögött, a város
szélén. A cellák egymás után sorakoztak az épület teljes
hosszában, de csak az egyik oldalon, így a fogvatartottak nem
láthatták egymást. Három fal nedves betonból volt, a negyedik
rácsokból állt. Minden cellában volt egy fából ácsolt priccs, rajta
göröngyös matrac, tollal töltött párna, lepedő és egy szürke
gyapjútakaró, valamint egy mosdó, egy faládából készült asztal
és egy vécé. A mosdó fölött nem tükör lógott, hanem Jézus képe,
amit a Baptista Nőegylet kereteztetett be. Az egyetlen
engedmény, amit neki – az éjszakára elzártakat leszámítva az
első női fogvatartottnak – tettek, egy szürke műanyag függöny
volt, amit a mosdó és a vécé köré lehetett húzni.
A tárgyalást megelőzően két hónapon át ebben a cellában
tartották fogva, óvadék nélkül, a kudarcot vallott szökési
kísérlete miatt. Kya azon tűnődött, vajon annak idején ki kezdte
a cella szót használni a ketrec helyett. Nyilván bekövetkezett egy
olyan pillanat az idők során, amikor az emberiségnek szüksége
volt erre a változtatásra. Két karján vörös csíkok éktelenkedtek,
ő maga kaparta oda őket. Az ágyon ülve végtelennek tűnő
perceken át tanulmányozta a saját hajszálait, úgy húzta ki őket,
mintha tollak volnának. Ahogy a sirályok szokták.
A rekeszen állva, a nyakát a láp felé nyújtogatva, egy
Amanda Hamilton-vers jutott eszébe:
 BRANDON BEACH MEGTÖRT SIRÁLYA

Szárnyas lélek, az égen táncoltál,

A hajnalt riasztva, vadul kiáltoztál.
Dacoltál tengerrel, vitorlát követtél,
De a széllel hozzám mindig megtértél.

Törött szárnyad a földön vonszoltad,

A homokban hagytad sebesült nyomodat.
Ha a toll eltört, már nem repülhetsz el,
De ki dönti el, meghalnod mikor kell?

Eltűntél, és én nem tudom, hova.

A homokban ott a szárnyad nyoma.
A megtört szív már sose szállhat el,
De ki dönti el, meghalni mikor kell?

Bár a rabok nem látták egymást, a két másik cellalakó – két

férfi a sor túlsó végében – egész nap és egész este megállás
nélkül fecsegett. Mindketten harminc napot kaptak, mert
összeverekedtek azon, ki tud messzebbre köpni a Dog-Gone
sörözőben, és ez néhány törött tükörrel és törött csonttal
végződött. Általában a priccsükön heverésztek, és átkiabáltak
egymásnak a szomszédos cellába, a hangjuk úgy visszhangzott,
mintha hordólakók volnának. Elsősorban a látogatóiktól a Kya
ügyéről hallott pletykákat tárgyalták meg. Különös tekintettel
arra, mennyi esélye van a halálbüntetésre, amit húsz éve nem
szabtak ki a megyében, nőre pedig soha.
Kya minden szavukat hallotta. Az nem zavarta, hogy halott
lesz – azzal nem tudták megrémíteni, hogy véget ér ez az
árnyékélet. De az, hogy valakinek a keze által hal meg egy előre
eltervezett és időzített folyamat végén, annyira elképzelhetetlen
volt, hogy a lélegzete is elállt a gondolattól.
Az álom elkerülte, ott ólálkodott körülötte, de folyton
elillant. Az elméje időnként belezuhant a hirtelen szunyókálás
mélységes kútjába – pillanatnyi boldogság –, de a teste
hamarosan felrázta.
Lelépett a rekeszről, és térdét az álla alá húzva
összekuporodott az ágyon. A bíróságról egyenesen idehozták,
tehát hat óra körül lehet. Még csak egy óra telt el. Vagy talán
még annyi sem.
 43.

Mikroszkóp

1969

S ZEPTEMBER ELEJÉN, több mint egy héttel azután, hogy Chase

megtámadta, Kya lesétált a tengerpartjára. A szél
meglobogtatta a kezében tartott levelet, ezért inkább a melléhez
szorította. A szerkesztője találkozóra invitálta Greenville-be, azt
írta, tudja, hogy Kya nem jár be gyakran a városba, de ő
szeretne találkozni vele, a költségeket pedig a kiadó állja.
A nap tiszta volt és forró, így elindult a csónakkal a lápra.
Egy keskeny torkolat végéhez érve, egy magas fűvel benőtt
kanyar után, Tate-et pillantotta meg, aki épp egy széles
homokzátonyon guggolt és vízmintákat gyűjtött apró fiolákba.
A kutatóhajója egy tuskóhoz volt kikötve, és a csatorna vizén
sodródott, elállva a kijáratot. Kya rátenyerelt a kormányrúdra.
Az arcáról már kezdett felszívódni a duzzanat és a véraláfutás,
de még most is csúf, zöld és lila karikák húzódtak a szeme
körül. Pánikba esett. Nem engedhette, hogy Tate meglássa az
összevert arcát, így gyorsan megpróbált megfordulni a
csónakkal.
De Tate felnézett és intett.
– Gyere csak, Kya! Van egy új mikroszkóp, amit meg akarok
mutatni neked.
 Ez épp úgy hatott Kyára, mint amikor az iskolalátogatási
felelős odakiáltotta neki, hogy csirkés pitét ehet. Lelassított, de
nem felelt.
– Gyere már! Nem fogod elhinni, mekkora a nagyítása. Látni
lehet vele az amőbák állábait.
Kya még sosem látott amőbát, a testrészeit pedig végképp
nem. És most, hogy meglátta Tate-et, megint békét, nyugalmat
érzett. Elhatározta, hogy az arcát úgy fordítja majd, ne látsszon a
véraláfutás, így partra húzta a csónakját és átgázolt a sekély
vízen Tate hajója felé. Farmersort volt rajta és egy fehér póló, a
haja kibontva. Tate a hajó farában állt a létránál és a kezét
nyújtotta felé, ő pedig megfogta, de nem nézett rá.
A hajó halványbézs színe beleolvadt a lápba, és Kya még
sosem látott olyan szépet, mint a tíkfa fedélzet és a sárgaréz
kormánykerék.
– Gyere le ide! – hívta Tate, és lejjebb lépett, a kabinba. Kya
végignézett a műszerfalon, a sajátjánál jobban felszerelt kis
konyhán és a lakótéren, amit fedélzeti laboratóriummá
alakítottak át, több mikroszkóppal és rengeteg fiolával
felszerelve. Mindenfelé berendezések duruzsoltak és villogtak.
Tate babrált valamit a legnagyobb mikroszkópon, és
beállította az üveglapot.
– Tessék, egy pillanat! – Mocsárvizet cseppentett az
üveglapra, lefedte egy másikkal, és beállította a lencsét. Felállt. –
Ezt nézd meg!
Kya szelíden hajolt a mikroszkóp fölé, mintha egy kisbabát
akarna megcsókolni. A mikroszkóp fénye visszatükröződött
sötét pupilláján, és mély levegőt vett, amikor jelmezes
karneválozók egész sorát látta piruettezni és pörögni-forogni
maga előtt. Elképesztő fejdíszek, fantasztikus testek sorjáztak,
mind élni akart, ficánkoltak, mintha egy egész cirkusz került
volna a lencse alá, nem egyetlen vízcsepp.
Kya a szívéhez kapta a kezét.
– Fogalmam sem volt, hogy ennyien vannak, és ilyen csoda
szépek! – jelentette ki még mindig a mikroszkópba nézve.
Tate megnevezett néhány ritka fajt, azután hátralépett, és
Kyát nézte. Érzi az élet lüktetését, gondolta magában, mert nincs
szűrő közte és a bolygója között.
Újabb metszeteket mutatott neki.
– Ez olyan, mintha sosem láttam volna még a csillagokat, és
most hirtelen meglátnám őket – suttogta Kya.
– Nem kérsz egy kis kávét? – kérdezte halkan Tate.
Kya felemelte a fejét.
– Köszönöm, nem. – Azután hátrálni kezdett a
mikroszkóptól, és a hajó fara felé indult. Sután, barnás-zöldes
véraláfutását végig elfordítva.
Tate hozzá volt szokva Kya zárkózott viselkedéséhez, de
most minden eddiginél távolságtartóbb és furcsább volt.
Folyamatosan fura szögben tartotta a fejét.
– Ugyan már, Kya! Igyál egy csésze kávét! – Tate már oda is
lépett a kis konyhához, vizet töltött egy gépbe, amiből
kicsepegett az erős főzet. Kya a fedélzetre vezető létra mellett
állt, Tate a kezébe nyomta a bögrét, és intett neki, induljon
felfelé. Hívta, üljön le a párnázott padra, de a lány a hajófarban
állt meg. Mint egy macska, tudta, hol a kijárat. A ragyogó fehér
homokzátony ívesen kanyarodott a hajó felől az oltalmazó
tölgyek alá.
– Kya… – Tate kérdezni akart valamit, de amikor a lány
szembenézett vele, meglátta a fakuló véraláfutást az arcán.
– Mi történt az arcoddal? – Tate odalépett hozzá, és az arca
felé nyúlt. A lány elfordult.
– Semmi. Éjjel véletlenül nekimentem az ajtónak. – Tate
tudta, hogy ez nem igaz, abból, ahogy Kya az arcához kapta a
kezét. Valaki megütötte. Talán Chase volt? Kya még most is
találkozgat vele, annak ellenére, hogy Chase házas? Tate
állkapcsa megfeszült. Kya ment, hogy letegye a bögrét, mintha
indulni készülne.
Tate nyugalmat erőltetett magára.
– Elkezdtél már dolgozni az újabb könyvön?
– Már majdnem kész vagyok a gombákról szólóval. A
szerkesztőm Greenville-be jön valamikor október végén, és azt
szeretné, ha ott találkoznék vele. De nem tudom, elmegyek-e.
– El kéne menned. Jó volna találkoznod vele. Minden nap
indul oda busz Barkleyból, és este is van egy. Nem hosszú az út.
Talán egy óra húsz perc, valami ilyesmi.
– Nem tudom, hol kell jegyet venni rá.
– A sofőr mindent tudni fog. Csak menj oda a
buszmegállóba a Main Streeten, ő majd elmondja, mit kell
tenned. Azt hiszem, Jumpin’ boltjában ki van írva a menetrend.
– Majdnem hozzátette azt is, hogy ő is sokszor ezzel a busszal
jött haza Chapel Hillből, de úgy gondolta, jobb, ha nem
emlékezteti azokra az időkre, amikor a lány ott várt rá a júliusi
tengerparton.
Egy ideig hallgattak, a kávét kortyolták, és hallgatták, ahogy
két héja sivít egy magas felhő mellett.
Tate tétovázott, kínálja-e még kávéval, mert tudta, ha
megteszi, Kya elmegy. Így inkább a gombás könyvéről kérdezte,
és a protozoákról mesélt, amiket tanulmányoz. Mindent
bevetett, hogy ott tartsa.
– Arra gondoltam, kibontok egy üveg bort. Nem innál egy
keveset?
– Kösz, nem.
– Egy percet várj, még mielőtt elmész – mondta Tate,
miközben lement a konyhába és egy zacskó száraz kenyérrel és
pogácsával tért vissza. – Légy szíves, add át az üdvözletemet a
sirályoknak!
– Köszi! – Kya elindult lefelé a létrán.
Miközben a lány a csónakja felé tartott, Tate még utánaszólt:
– Kya, hűvösebb lett, nem kérsz egy dzsekit, vagy valamit?
– Nem, jó így.
– Legalább a sapkámat vidd el! – hajított felé Tate egy vörös
sísapkát. Kya elkapta és visszadobta neki. Tate újra odahajította,
most messzebbre, Kya pedig átkocogott a homokzátonyon,
lehajolt és felkapta. Nevetve ugrott be a csónakjába, berántotta a
motort, és ahogy a hajó közelébe ért, visszadobta neki a sapkát.
Tate vigyorgott, Kya kuncogott. Aztán már nem nevettek, csak
egymásra néztek, miközben ide-oda hajigálták a sapkát, amíg
Kya be nem fordult a kanyarba. Leült a csónak farába, és a szája
elé kapta a kezét.
– Nem – szólalt meg fennhangon. – Nem szabad újból
belészeretnem. Többet nem fog fájdalmat okozni nekem senki.
Tate ott maradt a hajó farában. A keze ökölbe szorult a
gondolatra, hogy valaki megütötte Kyát.
Kya a partvonal mentén haladt dél felé, kevéssel a
hullámtörésen túl. Ezen az útvonalon elhaladt a saját
partszakasza előtt is, mielőtt elérte a csatornát, ami a lápon át a
viskójához vezetett. Általában nem állt meg itt a parton, hanem
átkelt a csatornák útvesztőjén a lagúnájáig, és onnét gyalogolt ki
a partra.
De ahogy elhaladt, a sirályok észrevették, és körbevették a
csónakot. Nagy Vörös leszállt a csónak orrára és a fejét ingatta.
Kya nevetett.
– Jól van akkor, te győztél. – Átkelt a hullámverésen, a
csónakot behúzta a magas tengeri zab közé, megállt a parton, és
szétszórta a kenyeret, amit Tate adott.
A nap aranyat és rózsaszínt hintett szét a vízen, Kya pedig
ott ült a homokban, a madarak köréje telepedtek. Hirtelen
meghallotta egy motor hangját, és Chase motorcsónakját látta,
ahogy nagy sebességgel közeledik a csatornája felé. Chase nem
láthatta a tengeri zab mögé rejtett csónakját, de ő maga jól
láthatóan ott állt a homokon. Azonnal hasra vetette magát, a
fejét félrefordítva, hogy lássa Chase-t. A csónak orrában állt, a
haját fújta a szél, és dühös arccal meredt maga elé. Nem nézett
Kya felé, hanem ráfordult a viskójához vezető csatornára.
Amikor eltűnt szem elől, Kya felült. Ha nem szállt volna itt
partra a sirályokkal, Chase otthon találta volna. Hányszor
megtanulta a papától: ezek a férfiak kényszert éreznek, muszáj,
hogy az övék legyen az utolsó ütés. Chase a porban feküdt,
amikor Kya otthagyta. A két öreg horgász valószínűleg látta,
hogy leteríti. A papa is úgy gondolta volna, hogy Kyát móresre
kell tanítani.
Amint Chase rájön, hogy nincs a házban, kigyalogol ide, a
partra. Kya a csónakhoz rohant, beindította a motort és
visszaindult Tate-hez. De nem akarta elmondani neki, mit tett
vele Chase – a szégyen legyőzte a józan észt. Lelassított és
sodródott a hullámokon, miközben a nap eltűnt. El kellett
rejtőznie, és kivárni, amíg Chase elmegy. Ha nem látja távozni,
nem fogja tudni, biztonságban hazatérhet-e.
Befordult a csatornájára, és elfogta a pánik, hogy Chase
bármelyik pillanatban szemberoboghat vele. A motorját szinte
alapjáraton tartva, hogy meghallja, ha közeledik, besiklott a
lecsüngő fák és a bozótos állóvizébe. Mélyen behátrált a
csónakkal az aljnövényzetbe, ágakat tolt félre, míg a
levélrengeteg és a leszálló éjszaka végül eltakarta.
Zihálva lélegzett, és fülelt. Végül meghallotta Chase felbőgő
motorját a csendes esti levegőben. Még lejjebb hajolt, ahogy
közeledett, aggódni kezdett, hátha kilátszik a csónakja orra. A
hang egészen közel ért, és pár másodperc múlva Chase csónakja
elszáguldott előtte. Még majdnem harminc percen át ült ott,
amíg egészen be nem sötétedett, azután a csillagok fényénél
indult haza.
Kivitte az ágyneműt a partra, és a sirályok mellé telepedett.
Azok ügyet se vetettek rá, kitárt szárnyukon tollászkodtak,
aztán megültek a homokon, mint megannyi tollas kő. Halkan
motoszkáltak, azután a fejüket a szárnyuk alá dugták éjszakára,
Kya pedig igyekezett minél közelebb húzódni hozzájuk. De még
az ő halk kurrogásuk és neszezésük között sem tudott elaludni.
Inkább csak hánykolódott, és felült, valahányszor a szél lépések
zaját utánozta.
A hajnali hullámok dübörgését erős szél kísérte, csípte Kya
arcát. Felült a tébláboló, nyújtózkodó, vakaródzó madarak
között. Úgy tűnt, a tágra meredt szemű, kinyújtott nyakú Nagy
Vörös valami nagyon érdekeset talált a szárnya alatt, ami
máskor megnevettette volna Kyát. De a madarak most nem
vidították fel.
Lesétált a vízhez. Chase nem fogja ezt annyiban hagyni.
Elszigetelten élni egy dolog – félelemben élni egészen más.
Elképzelte, ahogy lépésről lépésre beljebb halad a fortyogó
tengerbe, lemerül a hullámok alatti mozdulatlanságba, a
hajtincsei fekete vízfestékként terjednek szét a sápadt kék
tengerben, hosszú ujjai és végtagjai a felszín ragyogása felé
nyúlnak. Már-már eléri a békesség fényes jutalmát, addig
nyújtózik utána, míg a teste végül alámerül a tengerfenékre, és
megnyugszik a homályos csendben. Biztonságban.
Ki dönti el, hogy meghalnod mikor kell?
 44.

Cellatárs

1970

K YA A CELLÁJA KÖZEPÉN ÁLLT. Börtönben volt. Ha azok, akiket

szeretett, köztük Jodie és Tate, nem hagyták volna el, most
nem lenne itt. Ha az embernek van kire támaszkodnia, talaj van
a lába alatt.
Mielőtt letartóztatták, felcsillant némi esély, hogy visszatalál
Tate-hez: kezdett kinyílni a szíve. A szeretet közelebb került a
felszínéhez. De amikor Tate többször is eljött meglátogatni őt a
börtönben, Kya nem volt hajlandó találkozni vele. Nem tudta
biztosan, a börtön miért zárta be még szorosabban a szívét.
Miért nem fogadta szívesen a vigaszt, amit Tate nyújthatott
volna neki ezen a helyen. Úgy tűnt, most, hogy Kya a
legsebezhetőbbé vált, még kevésbé bízott meg másokban.
Minden eddiginél szorultabb helyzetbe került, és kizárólag az
egyetlen általa ismert védőhálóban bízott – önmagában.
A tény, hogy óvadék nélkül rács mögé került, nyilvánvalóvá
tette, mennyire egyedül van. A seriff felajánlotta neki, hogy
telefonálhat egyet, és ez komor emlékeztető volt: nincs senki,
akit felhívhatna. Az egyetlen telefonszám, amit ismert, Jodie
száma volt, de hogy hívhatná fel a bátyját, és közölhetné vele,
hogy börtönben van gyilkosság vádjával? Ennyi év után hogy is
terhelhetné a bátyját a saját problémáival? És talán a szégyen is
közrejátszott.
Sorsára hagyták, hogy egyedül éljen és védje meg magát.
Hát itt volt, egymagában.
Megint kézbe vette a csodálatos kagylós könyvet, amit Tom
Miltontól kapott, ez volt a legféltettebb kincse. A padlón néhány
biológia-tankönyv sorakozott, az őr azt mondta, Tate hozta őket,
de Kyának nem volt türelme hozzájuk. A mondatok
szétcsúsztak, újrakezdődtek. A képeskönyv a kagylókkal
egyszerűbb volt.
Léptek koppantak az olcsó járólapon, és Jacob, a fegyőrként
dolgozó, alacsony, fekete férfi jelent meg az ajtaja előtt. Egy
jókora, barna papírral borított csomagot tartott a kezében.
– Bocsánatát kérem, hogy zavarok, Ms. Clark, de látogatója
van. Velem kell jönnie.
– Ki az?
– A maga ügyvédje, a Mr. Milton. – Fémes csörrenés
hallatszott, Jacob kinyitotta a rácsos ajtót és átadta Kyának a
csomagot. – Ezt itten meg a Jumpin’ küldi. – Kya letette a
csomagot az ágyra, és követte Jacobot a folyosón egy helyiségbe,
ami még a cellájánál is kisebb volt. Tom Milton felállt, amikor
belépett. Kya biccentett, aztán kinézett az ablakon, ahol egy
hatalmas, barackszínű gomolyfelhő tornyosult.
– Jó estét, Kya!
– Mr. Milton.
– Kya, kérem, szólítson Tomnak! A karjával mi történt? Ezt
maga tette?
Kya odakapta a kezét, hogy eltakarja a karmolásokat a
karján.
– Azt hiszem, csak szúnyogcsípések.
– Beszélek a seriffel, nem volna szabad szúnyognak lennie a
maga… szobájában.
Kya lehajtott fejjel felelte:
– Kérem, ne, semmi gond. Engem nem zavarnak a rovarok.
– Rendben, természetesen semmi olyat nem teszek, amit
maga nem akar, Kya. Azért jöttem, hogy a lehetőségeiről
beszéljünk.
– Miféle lehetőségeimről?
– Mindjárt elmagyarázom. Egyelőre nehéz megmondani,
merre hajlik az esküdtszék. A vád ügyesen érvel. Korántsem
támadhatatlanul, de tekintve, milyen előítéletesek az emberek
ebben a városban, fel kell készülnie arra, hogy nem lesz könnyű
megnyernünk ezt a pert. De van lehetőség vádalkut kötni.
Tudja, mi az?
– Nem igazán.
– Maga azt vallotta, hogy nem bűnös a szándékos
emberölésben. Ha veszítünk, maga nagyot veszít:
életfogytiglant kaphat, illetve, mint tudja, halálbüntetést kértek.
Van lehetősége arra is, hogy bűnösnek vallja magát egy kisebb
bűncselekményben, mondjuk gondatlanságból elkövetett
emberölésben. Ha hajlandó azt mondani, igen, odament a
toronyhoz akkor éjjel, valóban találkozott Chase-szel,
vitatkoztak, és amikor hátralépett a rácsra, szörnyű baleset
történt, a tárgyalásnak akár nyomban vége lehet, nem kell részt
vennie többé ebben a színjátékban, és tárgyalhatunk az
ügyésszel a büntetéséről. Mivel még sosem ítélték el semmiért,
valószínűleg tíz év börtönt kapna, és mondjuk, hat év múlva
szabadulhatna. Tudom, hogy ez rosszul hangzik, de jobb, mint
rács mögött tölteni az egész életét, illetve ha úgy alakul…
– Nem, én semmi olyat nem mondok, ami arra utal, hogy
bűnös vagyok. Én nem megyek börtönbe.
– Kya, ezt megértem, de kérem, gondolja át! Nyilván nem
akarja börtönben leélni az életét, és azt sem, hogy… úgy
alakuljon.
Kya megint kinézett az ablakon.
– Nem kell ilyesmin gondolkodnom. Nem fogok börtönben
maradni.
– Nos, nem muszáj most eldöntenünk. Még van időnk.
Meglátjuk, hogy alakul. Van még valami, amit meg szeretne
beszélni velem, mielőtt elmegyek?
– Kérem, juttasson ki innen. Vagy így, vagy… úgy.
– Mindent megteszek, hogy kivigyem innen, Kya. De ne adja
fel! És kérem, segítsen nekem. Mint már említettem, magának is
részt kell vennie a tárgyalás folyamatában, időnként nézzen rá
az esküdtekre…
De Kya már megfordult, hogy távozzon.

JACOB VISSZAKÍSÉRTE A CELLÁJÁBA, Kya pedig felemelte a Jumpin’-tól

kapott csomagot, amit a fegyőr már kibontott, és
ragasztószalaggal ügyetlenül újra visszazárt. Kibontotta, a
papírt összehajtogatta és félretette. Egy kosár volt benne, apró
festékes fiolák, ecset, papír, és egy papírzacskóban Mabel
kukoricás muffinjai. A kosár fenyőtűvel, tölgyfalevelekkel,
néhány kagylóval és hosszú gyékénybóbitákkal volt kibélelve.
Kya mélyen beszippantotta az illatukat. Az ajkába harapott.
Jumpin’. Mabel.
A nap már lement, nem volt több porszem, amit figyelhetett.
Jacob később elvitte a tálcát a vacsorával.
– Nohát, Ms. Clark, alig evett valamit. Pedig ennél a
sertéssültnél meg a zöldségnél nem sok jobb van ám! – Kya
halványan rámosolygott, aztán hallgatta, ahogy a léptei
elkopognak a folyosó végéig. Várta, hogy meghallja, amint a
vaskos fémajtó nehézkesen becsukódik mögötte.
Ekkor valami megmozdult odakint a folyosón, közvetlenül a
rács előtt. Kya odakapta a tekintetét. Békebíró ült ott, és zöld
szemével Kya fekete szemébe meredt.
Kya szíve kalapálni kezdett. Hetek óta itt van bezárva, és
most itt ez a teremtmény, varázsló módjára képes volt átjutni a
rácsokon. Hogy vele legyen. Békebíró most félrekapta a
tekintetét és végignézett a folyosón, a másik két fogoly hangja
irányába. Kya megrettent, hogy a macska otthagyja, és odasétál
hozzájuk. De Békebíró visszanézett rá, elvárható unottsággal
pislogott egyet, és könnyedén átpréselte magát a rácsok között.
Befelé.
Kya kiengedte visszafojtott lélegzetét.
– Maradj itt, kérlek – suttogta.
A macska ráérősen körbeszaglászott a cellában, megvizsgálta
a nedves betonfalakat, a falon kívül futó csöveket és a mosdót,
és közben ügyet sem vetett Kyára. A fal egy apró repedését
találta a legérdekesebbnek. Kya ezt onnét tudta, hogy a macska
a farka rebbenésével tudatta a gondolatait. A körútját a keskeny
priccs mellett fejezte be. Aztán egyszer csak Kya ölében termett,
és körbeforgott, nagy, fehér mancsával puha helyet keresett a
combján. Kya dermedten ült, kissé felemelt karral, hogy ne
zavarja meg a fészkelődését. A macska végül kényelmesen
elhelyezkedett, úgy, mintha minden este ott aludna. Felnézett
Kyára. A lány gyengéden megérintette a macska fejét, azután
megvakarta a nyakát. Hangos dorombolás tört elő belőle. Kya
lehunyta a szemét a könnyed elfogadás láttán. Hosszú szünet
egy egész életnyi sóvárgás után.
Félt megmoccanni, mereven ült, míg végül begörcsölt a lába,
ekkor kicsit megmozdult, hogy kinyújtóztassa az izmait.
Békebíró ki sem nyitotta a szemét, lecsusszant az öléből, és
összegömbölyödött mellette. Kya ruhástól feküdt le, mindketten
kényelmesen elhelyezkedtek. Nézte, ahogy a macska alszik,
azután ő is elaludt. Nem zuhanást érzett, ami rándulással ér
véget, hanem végre sodródott egy üres nyugalom felé.
Éjjel egyszer nyitotta ki a szemét, és nézte, ahogy a macska
háton fekve, a lábait kinyújtóztatva alszik. De amikor hajnalban
újra felébredt, Békebíró már nem volt ott. Sírás fojtogatta a
torkát.
Később Jacob állt meg a cella előtt, fél kezében a tálcát
tartotta a reggelivel, a másikkal kinyitotta a zárat.
– Meghoztam a zabkásáját, Ms. Clark.
Kya elvette tőle a tálcát, és megszólalt:
– Jacob, az a fekete-fehér macska, ami ott szokott aludni a
tárgyalóteremben, itt volt tegnap este.
– Ó, hát igen sajnálom! Az a Békebíró. Néha besurran
énvelem együtt, én meg nem látom a tálcáktól. Oszt’ néha
becsukom ide magukhoz. – Volt olyan figyelmes, hogy nem azt
mondta, bezárom.
– Semmi baj. Örültem, hogy itt van. Megtenné, hogy
beengedi, ha vacsora után itt látja? Vagy bármikor.
A fegyőr ellágyulva nézett rá.
– No, hát persze. Úgy lesz, Ms. Clark, persze hogy úgy!
Látom én, hogy igen jó társaság tud lenni az a macska.
– Köszönöm, Jacob.
Aznap este Jacob visszatért.
– Meghoztam az ételt, Ms. Clark. Rántott csirke,
krumplipüré szafttal, meghozták a falatozóból. Remélem, ma
este már azér’ tud enni valamit.
Kya a lábára meredt. Elvette a tálcát.
– Köszönöm, Jacob. A macskát látta?
– Nem én. Nem láttam. De nyitva tartom a szemem.
Kya bólintott. Leült az ágyra, ez volt az egyetlen ülőhely, és
a tányérra meredt. Itt a börtönben jobb volt az étel, mint
életében bármikor. Megpiszkálta a csirkét, odébb tolta a
vajbabot. Most, hogy bőven volt mit enni, a gyomra nem
kívánta.
Azután csikordult a zár, kinyílt a nehéz fémajtó.
A folyosó végéről Jacob hangját hallotta:
– Nohát, akkor menjen csak, Békebíró úr!
Kya visszafojtott lélegzettel meredt a padlóra a cellája előtt,
és pár másodperc múlva felbukkant Békebíró. A bundája
mintázata meglepően élénk és puha volt egyszerre. Ezúttal nem
tétovázott, azonnal belépett a cellába és odasétált Kyához. Kya
letette a tányért a padlóra, a macska pedig enni kezdte a
csirkecombot – lehúzta a földre, azután kilefetyelte a mártást is.
Kya mosolyogva nézte, azután egy szalvétával feltörölte a
padlót.
A macska felugrott a priccsére, és hamarosan mindketten
édes álomba merültek.

JACOB MÁSNAP MEGÁLLT a cella ajtaja előtt.

– Megint látogatója jött, Ms. Clark.
– Ki az?
– Már megint a Mr. Tate. Már több ízbe’ is idejött ám, Ms.
Clark. Vasárnap van, nincsen tárgyalás, nincsen semmi dolga
itten egész álló nap.
– Hát jó, Jacob.
A fegyőr ugyanabba a szűk helyiségbe vezette, ahol Tom
Miltonnal találkozott. Amikor belépett az ajtón, Tate felpattant a
székről és elébe sietett. Mosolygott, de a tekintetén látszott,
mennyire elszomorítja, hogy itt látja Kyát.
– Jól nézel ki, Kya! Aggódtam miattad. Köszönöm, hogy
fogadtál. Ülj csak le! – Leültek egymással szemben, miközben
Jacob a sarokban ült és erősen koncentrált az újságolvasásra.
– Üdv, Tate. Köszönöm a könyveket. – Kya nyugalmat
erőltetett magára, de a szíve darabokban volt.
– Mit tehetek még érted?
– Esetleg megetethetnéd a sirályokat, ha felém jársz.
Tate elmosolyodott.
– Etetem őket. Nagyjából minden másnap. – Könnyed
megjegyzésnek álcázta, de valójában minden hajnalban és
minden alkonyatkor kiment Kya házához kocsival vagy
csónakkal, hogy megetesse őket.
 – Köszönöm.
– Ott voltam a tárgyaláson, Kya, mögötted ültem. Egyszer
sem fordultál meg, úgyhogy nem tudom, tudtál-e róla. De
minden nap ott leszek.
Kya kinézett az ablakon.
– Tom Milton nagyon érti a dolgát. Talán ő a legjobb
védőügyvéd az államnak ezen a felén. Ki fog juttatni innen.
Csak tarts ki!
Kya továbbra sem felelt, úgyhogy folytatta.
– Amint kiengednek innen, újra kijárunk felfedezni a
lagúnákat, mint régen.
– Tate, kérlek, felejts el engem.
– Soha nem felejtettelek el, Kya, és nem is foglak.
– Te is tudod, hogy én más vagyok. Nem tudok beilleszkedni
az emberek közé. Nem lehetek a világod része. Kérlek, értsd
meg, hogy félek újra közel kerülni bárkihez is. Képtelen vagyok
rá.
– Én nem hibáztatlak emiatt, Kya, de…
– Hallgass meg, Tate! Éveken át arra vágytam, hogy együtt
legyek másokkal. Komolyan azt hittem, hogy lesz valaki, aki
velem marad, hogy lesznek barátaim, lesz családom. Hogy
tartozom majd valahova. De senki nem maradt mellettem. Sem
te, sem a családom tagjai. Most végre megtanultam elfogadni
ezt, és megvédeni magamat. De nem tudok erről beszélni.
Köszönöm, hogy eljöttél ide meglátogatni, komolyan. És lehet,
hogy egy nap majd barátok lehetünk, de most nem vagyok
képes azon gondolkodni, mi jön ezután. Idebent nem megy.
– Jó. Megértem. Komolyan.
 Rövid csend után folytatta.
– Az uhuk már szólongatják egymást.
Kya bólintott, már-már mosolygott.
– Á, és tegnap, amikor kint voltam a házadnál, nem fogod
elhinni, de egy hím Cooper-héja szállt le a bejárati lépcsődre.
A lány végre elmosolyodott Coop gondolatára. Egy, a sok
magántermészetű emléke közül.
– De, elhiszem.
Tíz perc múlva Jacob szólt, hogy lejárt az idejük, és Tate-nek
mennie kellett. Kya megköszönte, hogy eljött.
– Etetem a sirályokat, Kya. És hozok neked pár könyvet.
Kya a fejét rázta, és elindult Jacob után.
 45.

Vörös sapka

1970

A TATE LÁTOGATÁSÁT KÖVETŐ hétfő reggel, amikor a tör-

vényszolga bevezette Kyát a tárgyalóterembe, a lány
ugyanúgy nem a tömegre nézett, hanem kifelé, az árnyas fák
mélyére. De egy ismerős hangot hallott, talán egy halk
köhintést, és odafordította a fejét. Az első sorban, Tate mellett
ott ült Jumpin’ és Mabel, aki a rózsás templomi kalapját vette
fel. Az emberek zúgolódni kezdtek, amikor Tate társaságában
beléptek és a földszinti „fehér területen” ültek le. De amikor a
törvényszolga ezt jelentette Sims bírónak, aki még az irodájában
volt, a bíró utasította, hirdesse ki, hogy az ő tárgyalótermében
mindenki oda ül, ahová akar, a bőrszínére és a vallására való
tekintet nélkül, és ha ez valakinek nem tetszik, az szabadon
távozhat. Illetve ő maga küldi ki.
Jumpin’ és Mabel láttán Kya egy szikrányi erőt érzett, és
kicsit kihúzta magát ültében.
A vád következő tanúja dr. Steward Cone, a halottkém,
rövidre nyírt, ősz hajat viselt és az orra hegyére biggyesztett
szemüveget, és ezen szokása miatt arra kényszerült, hogy
hátraszegje a fejét, ha át akart látni a lencsén. Miközben
felelgetett Eric kérdéseire, Kya gondolatai elkalandoztak a
sirályokhoz. A börtönben töltött hosszú hónapok alatt sóvárgott
utánuk, és közben Tate végig etette őket. Nem hagyta őket
sorsukra. Nagy Vörösre gondolt, ahogy mindig átgyalogolt a
lábujjain, amikor morzsát szórt neki.
A halottkém hátravetette a fejét, hogy megigazítsa a
szemüvegét, és a mozdulat visszarántotta Kyát a
tárgyalóterembe.
– Tehát összefoglalásul, a tanúvallomása szerint Chase
Andrews éjfél és hajnali kettő óra között halt meg, október 29-e
éjjelén vagy 30-a hajnalán. A halál oka az agy és a gerincvelő
súlyos sérülése a zuhanás következtében a tűztorony nyitott
rácsán át, húszméteres magasságból. Zuhanás közben beütötte a
tarkóját a tartógerendába, ezt a tényt a gerendáról vett vér- és
hajminták bizonyítják. Ez helytálló az ön szakvéleménye
szerint?
– Igen.
– Nos, dr. Cone, miért lépne rá egy olyan intelligens és
sportos fiatalember, mint Chase Andrews, egy nyitott rácsra, és
zuhanna ki rajta? Hogy egy lehetőséget kizárjunk, volt-e
alkohol, vagy valamilyen más anyag a vérében, ami esetleg
befolyásolhatta az ítélőképességét?
– Nem volt.
– A korábban bemutatott bizonyítékok szerint Chase
Andrews a tarkóját ütötte be a gerendába, nem a homlokát. –
Eric megállt az esküdtek előtt, és egy nagy lépést tett. – De ha én
előrelépek, akkor a fejem némiképp a testem elé kerül. Ha
belelépnék egy lyukba itt előttem, a lendület és a fejem súlya
előrevinne. Igaz? Chase Andrews a homlokát verte volna be a
gerendába, és nem a tarkóját, ha előrefelé lépett volna. Tehát
kimondható, dr. Cone, hogy a bizonyítékok azt támasztják alá,
Chase háttal zuhant le?
– Igen, a bizonyítékok alátámasztják ezt a következtetést.
– Tehát azt a következtetést is levonhatjuk, hogy ha Chase
Andrews háttal állt a nyitott rácsnak, és valaki meglökte, akkor
hátrazuhant volna, nem előrefelé? – Mielőtt Tom tiltakozhatott
volna, Eric sietve hozzátette: – Nem azt kérem öntől, jelentse ki,
hogy ez perdöntő bizonyíték arra nézve, hogy Chase-t
hátralökték. Csak annyit tisztáznék, hogy ha valaki meglökte a
lyuknak háttal álló Chase-t, a gerendán szerzett fejsérülései
azonosak lennének a holttesten találtakkal. Ez így helytálló?
– Igen.
– Rendben van. Dr. Cone, amikor ön október 30-án délelőtt a
klinikán megvizsgálta Chase Andrewst, volt rajta egy kagylós
nyaklánc?
– Nem.
Hogy legyűrje kezdődő émelygését, Kya Békebíróra
összpontosított, aki egy ablakpárkányon mosakodott éppen.
Lehetetlen pózba facsarodva, egyik lábát a levegőbe meresztve
épp a farka hegyének belsejét nyalogatta. Úgy tűnt, a
tisztálkodás teljesen leköti és elszórakoztatja.
Pár perccel később az ügyész épp ezt kérdezte:
– Igaz, hogy Chase Andrews a halála éjszakáján egy
farmerdzsekit viselt?
– Igen, így van.
– Az ön hivatalos jelentése szerint, dr. Cone, vörös
gyapjúszálakat talált ezen a dzsekin, igaz? Olyan szálakat,
amelyek nem az áldozat által viselt ruhákból származtak?
– Igen.
Eric egy átlátszó műanyag zacskót emelt fel, benne vörös
gyapjúdarabkákkal.
– Ezek a Chase Andrews dzsekijén talált vörös szálak?
– Igen.
Eric egy nagyobb zacskót emelt fel az asztaláról.
– Igaz, hogy a Chase dzsekijén talált vörös gyapjúszálak
megegyeznek ennek a vörös sapkának a szálaival? –
Odanyújtotta a tanúnak.
– Igen. Ezek az én felcímkézett mintáim, a sapkán és a
dzsekin talált szálak pontos egyezést mutatnak.
– Hol találták meg ezt a sapkát?
– A seriff találta Ms. Clark lakhelyén. – Ez eddig nem volt
köztudott, a tömeg felmorajlott.
– Van arra bármi bizonyíték, hogy Ms. Clark valaha is viselte
ezt a sapkát?
– Igen. Ms. Clark hajszálait találtuk meg rajta.
Miközben Békebírót figyelte, Kya azon gondolkodott, hogy a
családjának sosem volt háziállata. Se kutya, se macska. A
házikedvenchez legközelebb egy nőstény görény állt, egy
selymes, fürge, pimasz állat, ami a viskó alatt lakott. A mama
Chanelnek nevezte el.
Pár összezördülés után megismerkedtek egymással, és
Chanel kimondottan udvarias lett, csak akkor vetette be teljes
arzenálját, ha a kölykei túlságosan viháncoltak. Nyugodtan jött-
ment, néha alig egyméternyire a lépcsőn közlekedőktől.
Minden tavasszal kikísérte a kölykeit vadászni a
tölgyerdőbe, a vízfolyások mentén. A kölykök a nyomában
iszkoltak, egymásnak ütköztek, taposták egymást a fekete-fehér
csíkos zűrzavarban.
A papa persze azzal fenyegetőzött, hogy megöli, de Jodie,
aki jóval érettebben viselkedett az apjánál, fapofával jelentette
ki:
– Úgyis beköltözik a helyére egy másik, és énszerintem jobb
az a görény, amit az ember ismer, mint az, amit nem.
Kya most Jodie-ra gondolva elmosolyodott. Aztán észrevette
magát.
– Tehát, dr. Cone, Chase Andrews halála éjszakáján, azon az
éjszakán, amikor háttal lezuhant egy nyitott rácson át, amely
póz azonos azzal, mint ha lelökte volna valaki, a dzsekijén talált
vörös szálak abból a vörös sapkából származnak, amit Ms. Clark
házában találtak meg. És a sapkán megtalálták Ms. Clark
hajszálait.
– Igen.
– Köszönöm, dr. Cone. Nincs több kérdésem.
Tom Milton Kyára pillantott, aki az eget nézte. Úgy tűnt,
mintha egyszerre az egész terem a vád felé hajlana, és nem
segített, hogy Kya mereven és közönyösen ült ott, mint egy
jégszobor. Az ügyvéd hátrasimította fehér haját a homlokából,
és a halottkém felé lépett, hogy feltegye a keresztkérdéseit.
– Jó reggelt, dr. Cone!
– Jó reggelt!
– Dr. Cone, a vallomásában kijelentette, hogy a Chase
Andrews fején keletkezett sérülések azt mutatják, hogy háttal
zuhant ki a nyitott rácson. Helytálló az, hogy ha ő magától
lépett volna hátra egyet, és véletlenül esett volna ki a lyukon,
pontosan ugyanilyen sérülések keletkeztek volna a tarkóján?
– Igen.
– Volt bármiféle zúzódás, véraláfutás a mellkasán vagy a
karján, amit azt mutatná, hogy meglökték, letaszították?
– Nem. Természetesen az egész testét súlyos zúzódások
borították a zuhanás következtében. Főként a hátát és a lábát.
De nem lehetett olyat azonosítani, ami egy esetleges lökéstől
vagy taszítástól származna.
– Tehát valójában semmiféle bizonyíték nem támasztja alá
azt, hogy Chase Andrewst lelökték?
– Így van. Nem tudok olyan bizonyítékról, ami
alátámasztaná, hogy Chase Andrewst lelökték.
– Tehát, dr. Cone, az ön szakmai vizsgálata nem talált
bizonyítékot Chase Andrews testén arra, hogy gyilkosság
történt, és nem baleset?
– Nem.
Tom kis szünetet tartott, hogy az esküdtek felfogják a
választ, majd folytatta.
– Most pedig beszéljünk a Chase dzsekijén talált vörös
gyapjúszálakról! Van arra bármi mód, hogy meghatározzák,
mennyi ideje voltak a szálak a dzsekin?
– Nincs. Azt meg tudjuk mondani, honnan származnak, de
hogy mikor kerültek oda, azt nem.
– Más szóval, azok a szálak rajta lehettek a dzsekin egy egész
évig, vagy akár négy évig is?
– Így van.
– Még akkor is, ha a dzsekit közben kimosták?
 – Igen.
– Tehát nincs bizonyíték arra, hogy a szálak Chase halálának
éjszakáján kerültek a dzsekire?
– Nincs.
– Egy korábbi tanúvallomás szerint a vádlott a halála előtt
négy évvel ismerkedett meg Chase Andrewsszal. Tehát ön azt
mondja, lehetséges, hogy a négy év alatt bármikor, amikor
ezeket a ruhadarabokat viselve találkoztak, rákerülhettek a
szálak a sapkáról a dzsekire?
– Tapasztalatom alapján igen.
– Tehát a vörös szálak nem bizonyítják, hogy Ms. Clark
Chase Andrewsszal volt a halála éjszakáján. Van arra bármi
bizonyíték, hogy Ms. Clark Chase Andrews közelében volt azon
az éjszakán? Például bőrdarabkák a holttesten, a körmei alatt,
vagy Ms. Clark ujjlenyomata a dzsekije gombján? Hajszálak a
ruháin vagy a testén?
– Nincs.
– Tehát mivel a vörös szálak akár négy éve is a dzsekin
lehettek, semmiféle bizonyíték nincs, hogy Ms. Catherine Clark
Chase Andrews közelében járt a halála éjszakáján?
– A vizsgálatom eredménye alapján így van.
– Köszönöm. Nincs több kérdésem.
Sims bíró korai ebédszünetet hirdetett.
Tom gyengéden megérintette Kya könyökét és odasúgta
neki, hogy jól sikerültek a keresztkérdések. Kya aprót biccentett,
miközben a nézők felálltak és kinyújtóztak. Szinte mindenki ott
maradt, hogy végignézze, ahogy Kyát megbilincselik és
kivezetik a teremből.
 Jacob a cellájában hagyta, a léptei visszhangozva távolodtak
a folyosón, Kya pedig leroskadt az ágyra. Amikor behozták a
börtönbe, nem engedték meg neki, hogy a hátizsákját bevigye a
cellába, de egyes holmikat magánál tarthatott egy barna
papírzacskóban. Most benyúlt a zacskóba és a papírfecnit húzta
elő Jodie telefonszámával és címével. Amióta idebent volt,
szinte minden nap elővette, és arra gondolt, felhívja a bátyját,
megkéri, jöjjön ide, legyen vele. Tudta, hogy Jodie megtenné, és
Jacob azt mondta, használhatja a telefont. De eddig nem tette
meg. Hogyan mondja ki azt: Kérlek, gyere, börtönben vagyok,
gyilkossággal vádolnak.
Gondosan visszatette a papírt a zacskóba, és most elővette az
első világháborús iránytűt, amit Tate adott neki. Nézte, ahogy a
tű észak felé lendül, és végül megállapodik a helyes irányban. A
szívéhez emelte. Hol máshol lehetne nagyobb szüksége
iránytűre, mint ezen a helyen?
Emily Dickinson sorait suttogta:

A szív összesöpörve,
A Szerelem elcsomagolva,
Nem fogjuk használni újra,
Csak egy Örökkévalóság múlva.
 46.

Az élet császára

1969

A SZEPTEMBERI TENGERés az ég halványkéken csillogott a lágy

napsütésben, miközben Kya kis csónakjával felfelé
pöfögött Jumpin’-hoz, hogy megnézze a buszmenetrendet. Ijedt
volt a gondolattól, hogy idegen emberek társaságában
elbuszozik egy idegen városba, de találkozni akart a
szerkesztőjével, Robert Fosterrel. Több mint két éve váltottak
már rövid üzeneteket egymással, sőt hosszabb leveleket is,
általában a könyvei szövegével és illusztrációival kapcsolatban –
de a levelezés, amelyben gyakran keveredtek a biológiai
szakkifejezések költői leírásokkal, kapoccsá vált közöttük. Meg
akarta ismerni ezt az embert a szavak mögött, aki tudta, hogy a
közönséges fényt mikroszkopikus prizmák törik meg a kolibri
tollazatán, és ettől irizál a madár arany-vörös torka. És azt is,
hogyan lehet ezt olyan meglepő szavakkal elmondani, mint
maguk a színek.
Kilépett a mólóra, Jumpin’ pedig üdvözölte, és azt tudakolta,
akar-e tankolni.
– Köszönöm, most nem. Le kell írnom a buszmenetrendet.
Ugye, van itt egy menetrend?
– Persze hogy van. Oda van kirakva a falra, az ajtótól balra.
Csak tessék!
Amikor Kya a menetrenddel a kezében kilépett a boltból, az
öreg megkérdezte tőle:
– Csak nem utazol valahová, Ms. Kya?
– Lehet. A szerkesztőm meghívott Greenville-be, hogy
személyesen is találkozzunk. Még nem biztos, hogy elmegyek.
– Nohát, az aztán igen derék dolog volna! Jó messze van, de
jót tenne neked egy kis kiruccanás.
Kya épp megfordult, hogy beszálljon a csónakba, amikor
Jumpin’ lehajolt hozzá és alaposabban szemügyre vette az arcát.
– Mi történt az arcoddal meg a szemeddel, Ms. Kya? Úgy
festesz, mint akit megvertek! – Kya gyorsan elfordította az arcát.
A Chase ökölcsapásától keletkezett, majdnem egy hónapos
véraláfutás már halvány, sárgás folt volt csak, azt hitte, senki
sem fogja észrevenni.
– Csak nekimentem egy ajtónak a…
– Ne traktáljál engemet semmiféle mesével, Ms. Kya! Nem
most jöttem le a falvédőről. Ki ütött így meg?
Kya némán állt.
– A Mr. Chase művelte ezt teveled? Tudod, hogy énnekem
elmondhatod. Mondok én valamit, addig állok itten, amíg el
nem mondod!
– Igen, Chase volt az. – Kya alig hitte, hogy kimondta ezeket
a szavakat. Sosem gondolta, hogy van olyan ember, akinek az
ilyesmit elmondhatja. Újra elfordult, könny szökött a szemébe.
Jumpin’ gondterhelten elfintorodott. Pár másodpercig
hallgatott. Aztán megkérdezte:
– No és mi egyebet művelt még?
 – Semmit, esküszöm! Megpróbálta, Jumpin’, de én
ellenálltam.
– Azt az embert korbáccsal kellene kikergetni a városból.
– Jumpin’, kérlek! Senkinek sem szabad elmondanod!
Tudod, hogy nem szólhatsz róla a seriffnek, vagy bárki másnak!
Berángatnának a seriff hivatalába, és ott egy csomó férfi előtt
kellene elmondanom, mit művelt velem. – Kya az arcába
temette a kezét.
– Márpedig valamit tenni kell! Azt nem lehet, hogy ilyet
művel, azután meg csak furikázik tovább a puccos csónakján, és
ő az élet császára.
– Tudod, hogy megy ez, Jumpin’. Az ő pártját fogják majd.
Az mondják, hogy én csak bajt akarok keverni. Hogy pénzt
akarok kiszedni Chase szüleiből, vagy ilyesmi. Gondolj csak
bele, mi történne, ha az egyik lány a Colored Townból vádolná
meg Chase-t azzal, hogy bántalmazta, és megpróbálta
megerőszakolni! Semmit sem tennének. Semmit! – Kya hangja
egyre élesebb lett. – Nagy bajba kerülne az a lány. Megírná az
újság. Az emberek azzal vádolnák meg, hogy kurválkodott. Hát,
velem is ugyanez történne, te is tudod. Ígérd meg, légy szíves,
hogy nem mondod el senkinek! – A hangja zokogásba fulladt.
– Igazad van, Ms. Kya. Tudom én jól, hogy igazad van. Ne
aggódjál, én nem csinálok semmi olyat, amitől még szorultabb
helyzetbe kerülnél. De honnét tudhatod, hogy nem megy neked
újból? Amikor folyvást egymagadba’ vagy odakint?
– Eddig mindig tudtam vigyázni magamra, most az egyszer
azért nem, mert nem hallottam, hogy közeledik. Nem fog bajom
esni, Jumpin’. Ha végül elmegyek Greenville-be, és
visszajöttem, lehet, hogy egy időre kiköltözök az
olvasókunyhómba. Szerintem Chase arról nem tud.
– Jól van akkor. De mostantól fogva gyakrabban gyere ide
énhozzám, és mindig mondjad el, mi a helyzet. Jól tudod, hogy
hozzánk bármikor jöhetsz, a Mabellel szívesen látunk, te is
tudod.
– Köszönöm, Jumpin’. Tudom.
– Mikor utazol te el Greenville-be?
– Nem tudom. A szerkesztő a levelében október végéről írt.
Még nem szerveztem meg, még nem is válaszoltam a
meghívására. – Tudta, hogy csak akkor utazhat el, ha a
véraláfutás már teljesen felszívódott.
– Nohát, akkor szóljál énnekem, hogy mikor mész oda, és
mikor jössz meg, hallod-e? Tudnom kell, ha elutazol a városból.
Mert ha nem látlak pár napig, akkor bizony én magam megyek
ki oda tehozzád! És embereket is viszek, ha kell.
– Így lesz. Köszönöm, Jumpin’.
 47.

A szakértő

1970

E RIC CHASTAIN ÜGYÉSZ eddig a két fiúról kérdezte a seriffet,

akik rábukkantak Chase Andrews holttestére a tűztorony
lábánál október 30-án; az orvosi vizsgálatról, és a nyomozás
kezdeti szakaszáról.
Eric most folytatta.
– Seriff, kérem, mondja el, mi indította arra, hogy
feltételezze, Chase Andrews nem véletlen baleset folytán zuhant
le a toronyból! Miből gondolta, hogy bűncselekmény történt?
– Nos, az egyik első dolog, ami feltűnt, az volt, hogy nem
voltak lábnyomok Chase holtteste környékén, még a saját
nyomai sem. Csak a két fiúé, akik rábukkantak, ezért hát arra
gondoltam, valaki eltüntette őket, hogy leplezze a
bűncselekményt.
– Az is helytálló, seriff, hogy a helyszínen nem találtak sem
ujjlenyomatokat, sem jármű keréknyomait?
– Igen, így igaz. A laborjelentésben az áll, hogy a toronyban
nem voltak friss ujjlenyomatok. Még a rácson se, amit pedig
valakinek ki kellett nyitnia. A helyettesemmel átkutattuk a
környéket keréknyomok után, de azt se találtunk. Ez mind arra
utalt, hogy valaki szándékosan tüntette el a bizonyítékokat.
 – Tehát amikor a laborjelentés bebizonyította, hogy a Ms.
Clark sapkájából származó vörös szálakat találtak Chase
ruházatán aznap éjszakáról, maga…
– Tiltakozom, bíró úr! – szólt közbe Tom. – Ez a tanú
befolyásolása. Ezen kívül már tanúvallomás van arról, hogy a
vörös szálak az október 29-ről 30-ra virradó éjszaka előtt is
rákerülhettek Ms. Clark ruházatáról Mr. Andrewséra.
– Elfogadom! – harsogta a bíró.
– Nincs több kérdésem. A tanú az öné. – Eric tudta, hogy a
seriff tanúvallomása kicsit gyengíti majd a vádat – mihez kezd
az ember azzal, ha nincs gyilkos fegyver, és nincsenek
ujjlenyomatok, lábnyomok és keréknyomok sem –, de még így is
elég muníciója volt ahhoz, hogy meggyőzze az esküdteket arról,
valaki meggyilkolta Chase-t, és a szálak miatt ez a valaki Ms.
Clark lehetett.
Tom Milton odalépett a tanú emelvényéhez.
– Seriff, felkért maga, vagy bárki más egy szakértőt, hogy
keressen lábnyomokat, vagy bizonyítékot arra, hogy valaki
eltüntette a lábnyomokat?
– Erre nem volt szükség. Én magam vagyok a szakértője
ennek. A lábnyomok elemzése része a szakmai kiképzésemnek.
Nincsen szükségem még egy szakértőre.
– Értem. Tehát volt arra bármi bizonyíték, hogy a talajon
lábnyomokat tüntettek el? Például egy bokor, vagy egy faág
nyoma, amivel elegyengették a nyomokat? Vagy megmozgatták
a sarat? Bármiféle bizonyíték, fénykép ilyesmiről?
– Nem. Én azért vagyok itt, hogy szakértőként tanúsítsam,
nem volt más lábnyom a torony alatt, csak a sajátunk meg a
fiúké. Tehát valakinek el kellett tüntetnie őket.
– Rendben. De seriff, a lápvidék egyik jellemzője az, hogy az
apály és a dagály váltakozásával a talajvíz szintje még messze a
vízvonalon túl is folyamatosan változik, egyes területek
szárazra kerülnek, aztán pár óra múlva a vízszint újra
megemelkedik. Az emelkedő víz sok helyen átitatja a talajt, és
eltüntet minden nyomot a sárban, a lábnyomokat is. Mindent
kitöröl. Ez nem így van?
– Nos, hát igen, ez is megtörténhet. De nincs bizonyíték arra,
hogy ilyen történt volna.
– Itt van a kezemben az árapálytáblázat október 29. estéjéről
és október 30. hajnaláról, és én azt látom itt, Jackson seriff, hogy
éjfél körül volt apály. Tehát ha Chase megérkezett a toronyhoz
és odament a lépcsőhöz, nyomokat hagyott volna a vizes
sárban. Azután amikor jött a dagály és megemelkedett a talajvíz
szintje, ezeket a nyomokat elmosta. Ez az oka annak, hogy
maguk meg a fiúk mély nyomokat hagytak maguk után, és
ugyanez az oka annak, hogy Chase nyomai eltűntek. Egyetért
azzal, hogy ez lehetséges?
Kya halványan bólintott – ez volt az első reakciója a
tanúvallomásokra a tárgyalás kezdete óta. Számtalanszor látta
már, ahogy a láp vize elnyelte az előző nap történetét: a
szarvasnyomok a patakparton, a hiúz nyoma a döglött őz
teteme mellett varázsütésre eltűntek.
A seriff így felelt:
– Hát, én még sose láttam olyat, hogy ennyire tökéletesen
eltüntesse a nyomát valaminek, úgyhogy nem tudom.
– De seriff, az imént mondta, hogy maga itt a szakértő, aki
ért a lábnyomok vizsgálatához. Most pedig azt mondja, hogy
nem tudja, ez a hétköznapi jelenség lejátszódott-e akkor éjjel,
vagy sem.
– Hát, ezt igazán nem volna nehéz bebizonyítani, nem igaz?
Elég kimenni oda apály idején, nyomokat hagyni, azután
megnézni, eltűnnek-e, amikor jön a dagály.
– Valóban, nem lenne nehéz eldönteni, de akkor ez miért
nem történt meg? Itt vagyunk a bírósági tárgyaláson, és
magának nincs semmiféle bizonyítéka arra, hogy bárki
eltüntette volna a nyomait, hogy leplezzen egy bűncselekményt.
Valószínűbb, hogy Chase Andrews hagyott nyomokat a torony
alatt, és ezeket elmosta az emelkedő talajvíz. És ha ott voltak
vele mások is, akikkel szórakozásból felmászott a toronyba,
akkor az ő lábnyomaikat is elmosta. Ezen igen valószínű
körülmények fennállása esetén semmi nem utal arra, hogy
bűncselekmény történt, egyetért ezzel, seriff?
Ed tekintete ide-oda cikázott, mintha a választ a falakon
kellene keresnie. A nézők fészkelődni kezdtek.
– Seriff? – ismételte Tom.
– Szakmai véleményem szerint valószínűtlen, hogy a
megemelkedő talajvíz olyan tökéletesen eltüntesse a
lábnyomokat, mint ebben az ügyben tapasztaltuk. De mivel nem
volt nyoma annak, hogy valaki megkísérelte eltüntetni őket, a
lábnyomok hiányának ténye nem bizonyítja azt, hogy bűntény
történt. De…
– Köszönöm. – Tom az esküdtek felé fordult, és megismételte
a seriff szavait. – A lábnyomok hiányának ténye nem bizonyítja
azt, hogy bűntény történt. De menjünk tovább, seriff, mi a
helyzet a ráccsal, amit nyitva hagytak a tűztorony felső szintjén?
Megvizsgálta, rajta vannak-e a Ms. Clark ujjlenyomatai?
– Igen, természetesen megvizsgáltuk.
– És megtalálták Ms. Clark ujjlenyomatait a rácson, vagy
bárhol másutt a toronyban?
– Nem. De más ujjlenyomatot sem találtunk, úgyhogy…
A bíró előrehajolt.
– Csak a kérdésre feleljen, Ed.
– És mi a helyzet a hajszálakkal? Ms. Clarknak hosszú, fekete
haja van – ha felmászott volna a torony tetejére, és ott tett-vett
volna a legfelső emeleten, kinyitotta volna a rácsot és a többi,
úgy gondolom, találnánk hajszálakat. Maguk találtak?
– Nem. – A seriff homlokán kiütközött a verejték.
– A halottkém tanúvallomása szerint Chase holttestének
vizsgálata után nincs bizonyíték arra, hogy Ms. Clark a
közvetlen közelében volt akkor éjjel. Illetve ott vannak azok a
szálak, de azok akár négyévesek is lehetnek. Most pedig azt
mondja nekünk, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy
Ms. Clark ott volt a tűztoronyban aznap éjjel. Ez így helytálló?
– Igen.
– Tehát nincs bizonyítékunk arra, hogy Ms. Clark ott volt a
tűztoronyban aznap éjjel, amikor Chase Andrews lezuhant
onnét. Így van?
– Én is ezt mondtam.
– Akkor ezt igennek vehetem.
– Igen, veheti igennek.
– Seriff, igaz az, hogy azokat a rácsokat odafent a torony
tetején sokszor nyitva hagyták az ott játszó gyerekek?
 – Igen, néha nyitva hagyták őket. De mint mondtam,
általában azt szokták, amelyiket fel kell nyitni, ha az ember fel
akar jutni a tetejére, a többit nem.
– Igaz, hogy olyan gyakran maradt nyitva a rács a lépcső
tetején, és időnként a többi is, hogy maga ezt veszélyesek ítélte,
és emiatt a hivatala írásos beadványt küldött az Egyesült
Államok erdészeti hatóságához és az intézkedésüket kérte? –
Tom egy iratot nyújtott a seriff felé. – Ez itt a hivatalos
beadvány, amit maga nyújtott be az erdészeti hatósághoz tavaly
június 18-án? – A seriff a papírlapra pillantott.
– Igen, ez az.
– Pontosan ki írta ezt a beadványt?
– Én magam.
– Tehát alig három hónappal azelőtt, hogy Chase Andrews
lezuhant a tűztorony egyik nyitott rácsán, maga írásban kérte az
erdészeti hatóságtól, zárják le a tornyot, vagy rögzítsék a
rácsokat, hogy senkinek ne essen baja. Így van?
– Igen.
– Seriff, kérem, felolvasná a bíróság előtt az erdészeti
hatóságnak írt beadványa utolsó mondatát? Csak az utolsó
mondatot, itt. – Odanyújtotta a papírlapot a seriffnek, és az
utolsó sorra bökött.
A seriff fennhangon belekezdett.
– „Ismétlem, ezek a rácsok nagyon veszélyesek, és ha nem
történik intézkedés, komoly sérülés vagy akár haláleset is
bekövetkezhet.”
– Nincs több kérdésem.
 48.

Utazás

1969

E ZERKILENCSZÁZHATVANKILENC október 28-án Kya megérkezett

Jumpin’ dokkjához, hogy elbúcsúzzon tőle, ahogy ígérte,
azután a csónakkal a városi mólóhoz ment, ahol a halászok és a
rákászok most is, mint mindig, abbahagyták a munkát és őt
figyelték. Kya nem vett tudomást róluk, kikötött, és a kezében
egy kopott kartonbőrönddel – amit a mama régi ruhásszekrénye
mélyéről vett elő – elindult a Main Streeten. Táska nem volt
nála, csak a könyvekkel megpakolt hátizsákja, egy kis sonka
meg pogácsa, és egy kevés készpénz, miután a jogdíjból befolyó
pénz nagy részét elásta egy konzervdobozban a lagúna
közelében. Most az egyszer egészen hétköznapian festett, barna
szoknyát viselt a Sears, Roebuckból, fehér blúzt és lapos sarkú
cipőt. A bolti eladók sürgölődtek, vásárlókat szolgáltak ki, járdát
söpörtek, és közben mindenki őt nézte.
Megállt a Buszmegálló felirat alatt, és várt, amíg megérkezett
a Trailways buszjárata, és sziszegő légfékekkel megállt,
eltakarva az óceánt. Sem leszálló, sem más felszálló nem volt,
Kya pedig odalépett, és vett egy jegyet a sofőrtől Greenville-be.
Amikor a visszafelé induló járatok időpontjáról érdeklődött, a
sofőr egy nyomtatott menetrendet nyomott a kezébe, azután
berakta a bőröndjét a csomagtérbe. Kya szorosan markolta a
hátizsákját, és felszállt. És még mielőtt ideje lett volna
belegondolni, a busz, ami majdnem olyan hosszúnak tűnt, mint
maga a falu, elindult Barkley Cove-ból.
Két nappal később, délután 1.16-kor Kya leszállt a Trailways
Greenville-ből érkező járatáról. Most még többen voltak az
utcán, megbámulták, és összesúgtak a háta mögött, ő pedig
hosszú haját hátravetve átvette a bőröndjét a sofőrtől. Ezután
átkelt az utcán, végigment a mólón, beszállt a csónakjába és
egyenesen hazaindult. Meg akart állni Jumpin’-nál, szólni neki,
hogy megérkezett, de sorban álltak a csónakok a mólójánál,
ezért úgy határozott, inkább másnap majd visszajön hozzá.
Ráadásul így hamarabb visszaér a sirályokhoz.
Másnap reggel, október 31-én Jumpin’ mólójához közeledve
odakiabált az öregnek, mire ő kilépett a kis boltjából.
– Jó reggelt, Jumpin’! Csak jöttem szólni, hogy megjöttem.
Tegnap értem haza.
Az öreg nem felelt, csak elindult feléje.
Amikor odaért mellé a mólóra, megszólalt.
– Ms. Kya, én…
Kya félrebillentett fejjel nézett rá.
– Mi a baj? Mi történt?
Az öreg állt, és őt nézte.
– Te, Kya, hallottad a hírt a Mr. Chase-ről?
– Nem. Miféle hírt?
Jumpin’ a fejét rázta.
– A Chase Andrews meghalt. Az éjszaka közepén, míg te
odaát voltál Greenville-be’.
 – Micsoda? – Kya és Jumpin’ mélyen egymás szemébe
nézett.
– Tegnap reggel találtak reá az öreg tűztorony lábánál, és…
nohát, azt beszélik, hogy kitörte a nyakát, meg szétzúzta a
koponyáját. Aszondják, a tetejéről esett le.
Kya szája tátva maradt.
Jumpin’ folytatta.
– Az egész város föl van bolydulva. Van, aki aszondja,
baleset volt, de a seriff állítólag nem olyan biztos benne. A
Chase mamája meg szörnyen dühös, és azt hajtogatja, hogy
valakinek benne volt a keze. Szép kis kalamajka.
– Miért gondolják, hogy valakinek benne volt a keze? –
kérdezte Kya.
– Az egyik rács a torony tetejébe’ tárva-nyitva volt, azon át
esett le, és őszerintük ez gyanús. Van, aki aszondja, hogy azokat
a rácsokat folyvást nyitva hagyják a kölykök, akik odafenn
zavarognak, és a Mr. Chase véletlenül is leeshetett. De vannak,
akik gyilkosságot kiáltanak.
Kya hallgatott, úgyhogy Jumpin’ folytatta.
– Az egyik oka annak az, hogy amikor megtalálták a Mr.
Chase-t, nem volt ott a nyakába’ az a kagylós nyaklánc, amit
évek óta minden áldott nap viselt, és a neje aszondta, hogy
aznap este is rajta volt, amikor elment otthonról, át a szüleihez,
vacsorára. Aszondta, az mindig rajta volt.
Kya torka elszorult a nyaklánc említésére.
– Aztán az két gyerek, akik rábukkantak a Chase-re, no, hát
azok hallották, amikor a seriff aszondta, hogy nem voltak
lábnyomok a helyszínen. Egy se. Mintha valaki feltakarította
volna a bizonyítékokat. Az a két fiú telekürtölte vele a várost.
Jumpin’ elmondta, mikor lesz a temetés, de tudta, Kya
úgysem menne el. Micsoda látvány volna az a hímzőegylet meg
a bibliakör tagjainak! A találgatások és a pletykák nyilván Kyát
is érintik majd. Hála néked, Uram, hogy a leány mindvégig
Greenville-ben volt, amikor a Chase meghalt, máskülönben ezt az ő
nyakába varrnák, gondolta magában Jumpin’.
Kya biccentett Jumpin’-nak és hazarobogott. Megállt a
lagúna sáros partján, és Amanda Hamilton egyik versét suttogta
magában:

Sose becsüld alá

a szívet,
Oly tettekre képes,
Amit az elme fel sem foghat.
A szív nem csak diktál, érez.
Mi más magyarázná
Választott utamat,
Amit te is választottál
Azt a hosszabbikat?
 49.

Álruhák

1970

F ELESKETTÉK A KÖVETKEZŐ tanút, aki Mr. Larry Price néven

mutatkozott be, rövidre nyírt, fehér hajú férfi volt, olcsónak
tűnő kék öltönyben, és elmondta, ő a sofőrje a Trailways
busztársaság járatainak Észak-Karolinának ezen a vidékén. Eric
kérdéseire Mr. Price megerősítette, hogy lehetséges egyetlen
éjszaka leforgása alatt eljutni busszal Greenville-ből Barkley
Cove-ba, és vissza. Azt is kijelentette, hogy ő vezette a
Greenville-ből Barkley Cove-ba tartó járatot Chase halálának
éjszakáján, és egyik utas sem hasonlított Ms. Clarkra.
Eric most így folytatta:
– Nos, Mr. Price, maga az mondta a seriffnek a nyomozás
során, hogy volt a buszon egy sovány utas, aki akár lehetett egy
férfinek álcázott magas nő is. Így volt? Kérem, írja le nekünk ezt
az utast.
– Igen, így van. Egy fiatal fehér fickó. Énszerintem úgy egy
hetvenöt magas lehetett, és úgy lötyögött rajta a nadrág, mint a
madárijesztőn. Nagy, kék sapka volt rajta. Lehajtotta a fejét, nem
nézett senkire.
– És most, hogy látta Ms. Clarkot, úgy gondolja, lehetséges,
hogy a sovány férfi a buszon Ms. Clark volt, álruhában?
Lehetséges, hogy a nagy sapka alá rejtette el a hosszú haját?
– Igen, lehetséges.
Eric kérte a bírót, utasítsa Kyát, hogy álljon fel, és ő meg is
tette, Tom Miltonnal az oldalán.
– Leülhet, Ms. Clark – folytatta Eric, azután a tanúhoz
fordult. – Mit gondol, a fiatalember a buszon ugyanolyan magas
és hasonló testalkatú volt, mint Ms. Clark?
– Én azt mondanám, hogy igen – felelte Mr. Price.
– Tehát mindent összevéve kijelentené, hogy a sovány férfi a
Greenville-ből Barkley Cove-ba tartó 11.50-es buszon, tavaly
október 29-én este, valójában valószínűleg a vádlott volt?
– Igen, én azt mondom, hogy ez nagyon is lehetséges.
– Köszönöm, Mr. Price. Nincs több kérdésem. Öné a tanú.
Tom odaállt a tanúk padja elé, és ötpercnyi keresztkérdés
után így summázta:
– Eddig a következőket mondta el nekünk: egy, a Greenville-
ből Barkley Cove-ba tartó 11.50-es buszon 1969. október 29-én
este nem utazott olyan nő, aki úgy nézett ki, mint a vádlott;
kettő, volt a buszon egy magas, sovány férfi, akinek ugyan
közelről látta az arcát, mégsem jutott eszébe, hogy egy nőt lát
álruhában; három, az álruha ötlete csak azután merült fel
magában, hogy a seriff kérdezte róla.
Még mielőtt a tanú válaszolhatott volna, Tom folytatta.
– Mr. Price, mondja el nekünk, mennyire biztos abban, hogy
a sovány férfi október 29-én este utazott a 11.50-es buszon?
Talán jegyzeteket készített, leírta? Lehet, hogy előző este történt,
vagy a rá következő este? Száz százalékig biztos benne, hogy ez
október 29-én történt?
 – Nohát, értem én, mire akar kilyukadni. Amikor a seriff
kérdezgetett, mire emlékszem, úgy tűnt, mintha azon a buszon
utazott volna az a férfi, de most azt hiszem, már nem vagyok
száz százalékig biztos benne.
– Még valami, Mr. Price, az a járat nem késett sokat aznap
éjjel? Ami azt illeti, huszonöt perces késésben volt, és csak
hajnali 1.40-kor ért be Barkley Cove-ba. Így volt?
– Igen. – Mr. Price Eric felé pillantott. – Én csak segíteni
próbálok itt, azt tenni, ami helyes.
– Nagy segítség volt, Mr. Price – nyugtatta meg Tom. –
Nagyon köszönöm. Nincs több kérdésem.

ERIC A KÖVETKEZŐ TANÚJÁT szólította, az október 30-án Barkley

Cove-ból Greenville-be tartó hajnali 2.30-as járat sofőrjét, egy
bizonyos Mr. John Kinget. Ő azt vallotta, hogy a vádlott, Ms.
Clark nem volt a buszon, de volt ott egy idősebb hölgy, „…
olyan magas, mint Ms. Clark, akinek ősz haja volt, rövid,
göndör, mintha dauerolva lett volna”.
– Ha ránéz a vádlottra, Mr. King, lehetségesnek tartja, hogy
ha Ms. Clark idős hölgynek álcázta volna magát, akkor
hasonlóan nézett volna ki a buszon utazó nőhöz?
– Hát, elég nehéz elképzelni. Meglehet.
– Tehát lehetséges?
– Gondolom, igen.
A keresztkérdések során Tom megjegyezte:
– Egy gyilkossági tárgyalás során nem elfogadható az a
válasz, hogy gondolom. Látta a vádlottat, Ms. Clarkot a Barkley
Cove-ból Greenville-be tartó hajnali 2.30-as járaton 1969. október
30-án?
– Nem láttam.
– Volt még másik járat Barkley Cove-ból Greenville-be aznap
éjjel?
– Nem.
 50.

A hírlap

1970

A MIKORKYÁT MÁSNAP bevezették a tárgyalóterembe, Tate,

Jumpin’ és Mabel felé pillantva a lélegzete is elállt az
egyenruha és a halványan mosolygó sebhelyes arc láttán. Jodie.
Kya aprót biccentett, és azon tűnődött, honnan értesült a
tárgyalásáról. Valószínűleg az atlantai hírlapból. Szégyenkezve
hajtotta le a fejét.
Eric felállt.
– Bíró úr, ha megengedi, Mrs. Sam Andrewst szólítom. – A
terem egy emberként szisszent fel, amikor Patti Love, a gyászoló
édesanya elindult a tanúk padja felé. Kya nézte az asszonyt,
akiről azt remélte egykor, az anyósa lesz, és most rájött, micsoda
képtelen gondolat volt. Úgy tűnt, a legszebb fekete selymekbe
öltözött Patti Love még ebben a komor környezetben is
kizárólag a saját külsejével és fontosságával van elfoglalva.
Egyenes derékkal ült, ölében egy fényes kézitáskával, sötét haja
tökéletes kontyba fésülve az épp megfelelő szögben
megbillentett kalap alatt, a szemét drámai fekete fátyol takarta
el. Sose fogadott volna el egy mezítlábas mocsárlakót a
menyéül.
– Mrs. Andrews, tudom, milyen nehéz ez magának, ezért
igyekszem minél gyorsabban végezni. Igaz, hogy a fia, Chase
Andrews egy hasított bőrszíjra felfűzött kagyló nyakláncot
viselt?
– Igen, igaz.
– És mikor, milyen gyakran viselte ezt a nyakláncot?
– Folyton. Sosem vette le. Négy éven át soha nem láttam őt a
nyaklánc nélkül.
Eric egy bőrkötésű naplót adott Mrs. Andrews kezébe.
– Azonosítaná ezt a könyvet a bíróság számára?
Kya a padlóra meredt, az ajkát rágta, feldühítette, hogy ilyen
durván behatoltak a magánszférájába, miközben az ügyész a
magasba emelte a könyvet, hogy az egész terem láthassa. Ő
készítette Chase-nek, nem sokkal a megismerkedésük után.
Élete nagy részében megtagadtatott tőle az ajándékozás öröme,
az ilyenfajta nélkülözést kevesen értik. Miután napokon át éjt
nappallá téve dolgozott rajta, barna papírba csomagolta, feltűnő
páfránylevelekkel és egy sarki lúd fehér tollaival díszítette.
Chase elé tartotta, amint kilépett a csónakjából a lagúna partjára.
– Ez meg mi?
– Csak egy ajándék tőlem – felelte Kya mosolyogva.
Az együtt töltött idők megfestett története. Elsőként egy
tusrajz kettejükről, ahogy az uszadék fának támaszkodva ülnek,
és Chase a harmonikáján játszik. Kya nyomtatott betűkkel
odaírta a tengeri zab és a szétszórt kagylók latin nevét is. Egy
örvénylő akvarellen Chase holdfényben sodródó csónakja
látszott. A következő egy absztrakt kép volt, kíváncsi delfinek
vették körbe a csónakot, a felhők között pedig a „Michael, vidd
partra a csónakot” szavak szálltak. Egy másik kép Kyát
ábrázolta, ahogy ezüstsirályok között pörög az ezüst parton.
Chase ámulva lapozta végig a könyvet. Néhány rajzot
finoman megérintett, néhányon nevetett, de inkább csak némán
bólogatott.
– Még sosem kaptam ilyet senkitől. – Odahajolt hozzá, hogy
megölelje, és hozzátette: – Köszönöm, Kya. – Egy ideig ott álltak
a homokban, takarókba burkolózva, egymás kezét fogva.
Kya nem nézett Patti Love-ra, miközben az asszony válaszolt
Eric kérdésére.
– Ezek festmények, amiket Ms. Clark Chase-nek készített.
Ajándékba adta neki. – Patti Love-nak eszébe jutott, amikor
megtalálta a könyvet egy rakás album alatt a fia szobájának
takarítása közben. Láthatólag elrejtve előle. Leült Chase ágyára,
és felnyitotta a vaskos borítót. És ott látta egy részletes
tusrajzon, ahogy a fia ott fekszik a mellett a lány mellett. A Lápi
Lány oldalán. Az ő Chase fia egy prolival. Levegőt is alig kapott.
Mi lesz, ha mások megtudják? Először megborzongott, azután
kiverte a verejték, émelygett.
– Mrs. Andrews, kérem, magyarázza el, mit lát a vádlott, Ms.
Clark által festett képen!
– Ezen a festményen Chase és Ms. Clark látható a tűztorony
tetején. – A termen moraj futott végig.
– És még mi történik itt?
– Ott látható… Ahogy Ms. Clark átadja neki a kagylós
nyakláncot.
És soha többé nem vette le, gondolta magában Patti Love. Azt
hittem, mindent elmond nekem. Azt hittem, szorosabb kötelék fűz
hozzá, mint a többi anyát a fiához, ezzel nyugtattam magamat. De
semmit sem tudtam.
– Tehát, mivel Chase elmondta önnek, és mivel látta ezt a
naplót, tudta, hogy a fia Ms. Clarkkal találkozgat, és tudta, hogy
Ms. Clarktól kapta a nyakláncot?
– Igen.
– Amikor Chase maguknál vacsorázott október 29-én este,
rajta volt a nyaklánc?
– Igen, csak tizenegy óra után ment el tőlünk, és rajta volt a
nyaklánc.
– Amikor másnap bement a klinikára, hogy azonosítsa
Chase-t, rajta volt a nyaklánc?
– Nem volt rajta.
– Tud olyan okról, ami miatt Chase valamelyik barátja, vagy
Ms. Clarkon kívül bárki más levenné Chase-ről a nyakláncot?
– Nem.
– Tiltakozom, bíró úr! – szólt oda Tom sietve a helyéről. –
Szóbeszéd. Találgatásra való felhívás. Mrs. Andrews nem
befolyásolhatja mások ítéletét.
– Elfogadom. Esküdtek, kérem, tekintsék semmisnek az
utolsó kérdést és választ. – Ezután a bíró a nyakát gúnár módra
kinyújtva még hozzátette: – Vigyázzon, Eric! Az ég szerelmére!
Maga is tudja, hogy ilyet nem lehet.
Mintha mi sem történt volna, Eric folytatta.
– Rendben, tehát a rajzokból tudjuk, hogy a vádlott, Ms.
Clark, legalább egyszer fent járt a tűztoronyban Chase
társaságában, tudjuk, hogy tőle kapta a kagyló nyakláncot. Attól
fogva Chase folyamatosan hordta, egészen a halála éjszakájáig.
Amikor a nyakláncnak nyoma veszett. Ez így mind igaz?
– Igen.
– Köszönöm. Nincs több kérdésem. Öné a tanú.
– Nincs kérdésem – felelte Tom.
 51.

Fogyó hold

1970

A BÍRÓSÁG NYELVEZETE természetesen nem volt olyan költői,

mint a lápé. Kya mégis hasonlóságokat fedezett fel a kettő
között. Egyértelműen a bíró volt az alfahím, biztosnak érezte a
pozícióját, a testtartása tiszteletet parancsolt, nyugodt volt,
cseppet sem érezte magát fenyegetve, akárcsak egy
territóriumát uraló vadkan. Tom Milton könnyed mozdulatai és
kiállása szintén magabiztosságot sugároztak, és érzékeltették a
rangját. Egy erős, köztiszteletben álló szarvasbika. Az ügyész
viszont széles, rikító nyakkendőkre és kitömött zakókra
hagyatkozott, hogy emelje a státuszát. Azzal próbált tekintélyt
szerezni, hogy a karjaival hadonászott, vagy felemelte a hangját.
A kevésbé rangos hím kénytelen kiabálni, hogy észrevétesse
magát. A teremben a törvényszolga képviselte a legalacsonyabb
rangú hímeket, és kénytelen volt az övén csüngő csillogó
pisztolyra, a csörgő kulcscsomóra és a vaskos adóvevőre
hagyatkozni, hogy elismerjék. A dominancia hierarchiái növelik a
stabilitást a természetes populációkban, és a kevésbé természetesekben
is, gondolta magában Kya.
A bíborvörös nyakkendőt viselő ügyész most a padsorok elé
penderült, és a következő tanút szólította, Hal Millert, egy
sovány, barna hajú, huszonnyolc éves férfit.
– Mr. Miller, kérem, mondja el, hol volt és mit látott az 1969.
október 29-ről 30-ra virradó éjszakán úgy 1.45 felé.
– Én meg az Allen Hunt a Tim O’Neal rákászhajóján voltunk
szolgálatban, és befelé tartottunk Barkley Cove kikötőjébe, jó
későn, amikor láttuk őt, a Ms. Clarkot, a csónakjában, úgy egy
mérföldnyire kint, az öböltől keletre, és észak-északkeletnek
tartott.
– És ezen az útvonalon hová jutott volna?
– Pont abba az öbölbe a tűztorony mellett.
Sims bíró nagyot koppantott a kalapácsával a kitörő lárma
hallatán, ami egy teljes perc után ült csak el.
– Nem lehet, hogy máshová tartott?
– Hát, lehet, de nincsen arrafelé semmi más, csak mocsaras
erdő. Nincs ott semmi más úti cél, csak a tűztorony.
A hölgyek a temetési legyezőjükkel igyekezték hűteni
magukat az egyre melegebb, felbolydult helyiségben. Békebíró,
aki eddig az ablakpárkányon aludt, most leugrott és odasétált
Kyához. A tárgyalóteremben most először a lábához
dörgölőzött, aztán felugrott az ölébe, és elhelyezkedett. Eric
elhallgatott és a bíróra nézett, mintha tiltakozni kívánna a
részrehajlás ilyen látványos demonstrálása ellen, de úgy tűnt,
erre nincs jogi precedens.
– Honnan tudja biztosan, hogy Ms. Clark volt az?
– Á, hát mind ismerjük a csónakját! Évek óta csónakázik
egyedül.
– A csónakja ki volt világítva?
– Nem volt. El is üthettük volna, ha nem látjuk meg.
 – De nem szabálytalan világítás nélkül kihajózni sötétedés
után?
– De, világítani kellett volna neki. De mégse tette.
– Tehát azon az éjszakán, amikor Chase Andrews meghalt a
tűztoronynál, Ms. Clark pontosan abba az irányba haladt
csónakon, percekkel a haláleset előtt. Így van?
– Igen, mi ezt láttuk.
Eric leült.
Tom elindult a tanú felé.
– Jó reggelt, Mr. Miller!
– Jó reggelt.
– Mr. Miller, mióta szolgál maga Tim O’Neal rákászhajóján?
– Már majd’ három éve.
– Kérem, mondja meg nekem, mikor kelt fel a hold október
29-ről 30-ra virradóra?
– Fogyó hold volt, és csak azután kelt föl, hogy mi
bedokkoltunk Barkleyban. Énszerintem úgy hajnali kettő után.
– Értem. Tehát amikor meglátta, hogy egy kis csónak halad a
vízen Barkley Cove közelében, nem volt még fent a hold. Elég
sötét lehetett.
– Igen. Sötét volt. Volt némi csillagfény, de elég sötét.
– Elmondaná a bíróságnak, milyen ruhát viselt Ms. Clark,
amikor elhaladt maguk mellett a csónakján akkor éjjel?
– Hát, nem voltunk mi elég közel ahhoz, hogy lássuk, milyen
ruha van rajta.
– Valóban? Nem volt elég közel ahhoz, hogy lássa a ruháját.
– Tom az esküdtekre nézett, amikor ezt mondta. – Nos, milyen
messze volt?
 – Énszerintem legalább jó hatvan méternyire.
– Hatvan méter. – Tom újra az esküdtekre pillantott. – Az
elég komoly távolság ahhoz, hogy felismerjen egy kis csónakot a
sötétben. Mondja csak, Mr. Miller, miféle jellegzetességek,
vonások alapján olyan biztos abban, hogy az illető a csónakban
Ms. Clark volt?
– Hát, mint mondtam, itt a városban szinte mindenki ismeri
a csónakját, hogy fest közelről, távolról. Ismerjük a csónak
formáját, meg az ő alakját is, ahogy ott ül a hátuljában, magas,
vékony. Nagyon jellegzetes az alakja.
– Egy jellegzetes alak. Tehát bárki, akinek ilyen alakja van,
aki magas és vékony, és ilyen típusú csónakban ül, az úgy
nézett volna ki, mint Ms. Clark. Így van?
– Gondolom, más is kinézhetett volna úgy, mint ő, de tudja,
mi igen jól ismerjük a csónakokat meg a tulajdonosukat, hisz
folyvást odakint vagyunk a vízen.
– De Mr. Miller, hadd emlékeztessem arra, hogy ez egy
gyilkossági tárgyalás. Ennél komolyabb nem lehet a tét, és egy
ilyen ügyben biztosra kell mennünk. Nem hagyatkozhatunk
hatvan méterről a sötétben látott formákra vagy alakokra. Ezért
kérem, mondja el a bíróságnak, biztos-e abban, hogy az 1969.
október 29-ről 30-ra virradó éjszakán látott személy Ms. Clark
volt?
– Hát, nem. Nem lehetek teljesen biztos benne. Én sose
mondtam, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy ő volt. De
azért eléggé…
– Ennyi elég is lesz, Mr. Miller. Köszönöm.
Sims bíró feltette a kérdést:
 – Van még kérdése a tanúhoz, Eric?
Eric a helyén ülve szólalt meg:
– Hal, maga azt vallotta, hogy már legalább három éve látja
Ms. Clarkot a csónakjában, és felismeri. Mondja, történt már
olyan, hogy azt hitte, Ms. Clarkot látja a csónakjában a távolból,
de közelebb érve rájött, hogy mégsem ő volt az? Történt már
ilyen?
– Nem, még sose.
– A három év alatt egyszer sem?
– A három év alatt egyszer se.
– Bíró úr, a vád szünetet kér.
 52.

A Three Mountains Motel

1970

S IMS BÍRÓ

védelemnek.
BELÉPETT a tárgyalóterembe és odabiccentett a

– Mr. Milton, készen áll arra, hogy szólítsa az első tanúját?

– Igen, bíró úr.
– Lásson neki!
Miután a tanút feleskették, Tom így kezdte:
– Kérem, mondja meg a nevét és a foglalkozását itt, Barkley
Cove-ban. – Kya felemelte a fejét és meglátta az alacsony,
lilásfehér, rövid, dauerolt frizurát viselő idősebb asszonyt, aki
annyi évvel ezelőtt megkérdezte tőle, miért jár mindig egyedül
bevásárolni. Most talán kicsit alacsonyabb volt, és rövidebb a
frizurája, de meglepően keveset változott. Mrs. Singletary
akkoriban kíváncsinak és fontoskodónak tűnt, de tőle kapta Kya
a hálós karácsonyi harisnyát, amiben a kék síp lapult, akkor
télen, miután a mama elment. Ez volt az egyetlen karácsonyi
ajándéka.
– A nevem Sarah Singletary, a Piggly Wiggly élelmiszerbolt
eladója vagyok, itt, Barkley Cove-ban.
– Sarah, igaz, hogy maga a boltban a kasszától rálát a
Trailways busztársaság megállójára?
 – Igen, tisztán odalátni.
– Tavaly október 28-án látta a vádlottat, Ms. Catherine
Clarkot a buszmegállóban várakozni délután 2.30-kor?
– Igen, láttam Ms. Clarkot, ahogy ott állt. – Sarah Kyára
pillantott, és eszébe jutott a kislány, aki mezítláb járt a boltba
hosszú éveken át. Senki sem tudott róla, de még mielőtt Kya
megtanult számolni, Sarah mindig több visszajárót adott a
gyereknek – amit aztán a saját pénztárcájából kellett kipótolnia a
kasszában. Kya persze eleinte kisebb összegekkel járt
bevásárolni, így Sarah csupán aprópénzzel támogatta, de azért
nyilván ez is segítséget jelentett neki.
– Meddig várt ott Ms. Clark? Látta, hogy valóban felszállt a
2.30-as buszra?
– Úgy tíz percet várt. Mind láttuk, ahogy megvette a jegyét a
sofőrtől, a kezébe adta a bőröndjét, és felszállt a buszra. A busz
elindult, ő pedig egész biztosan rajta ült.
– Úgy tudom, megérkezni is látta két nappal később, október
30-án, a délután 1.16-os busszal. Így van?
– Igen, két nappal később, kicsivel délután 1.15 után
felnéztem, amikor megállt a busz, és láttam Ms. Clarkot
leszállni. Még mutattam is a többi eladónak.
– Ezután mit csinált Ms. Clark?
– Kiment a mólóra, beült a csónakjába és délnek indult.
– Köszönöm, Sarah. Nincs több kérdésem.
– Eric, van kérdése? – érdeklődött Sims bíró.
– Nincs, bíró úr. Illetve a tanúk névsorából azt látom, hogy a
védelem több helyi lakost is felvonultatna, akik látták Ms.
Clarkot felszállni és leszállni a Trailways járatáról azokban az
időpontokban, amikről Mrs. Singletary már tanúvallomást tett.
A vád nem kívánja megcáfolni ezt az állítást. A mi
érvelésünkkel megegyezik, hogy Ms. Clark ezekben az
időpontokban ezeken a járatokon utazott, tehát nem szükséges
újabb tanúkat meghallgatnunk ebben az ügyben, tisztelt bíró úr.
– Rendben. Mrs. Singletary, távozhat. És ön, Mr. Milton? Ha
a vád elfogadja a tényt, hogy Ms. Clark felszállt a 2.30-as buszra
1969. október 28-án, és 1.16-kor tért vissza október 30-án,
szükséges újabb tanúkkal igazolni ezt?
– Nem, bíró úr. – Tom arca rezzenéstelen maradt, de belül
szitkozódott. A védelem legerősebb érve Kya alibije volt: a tény,
hogy Chase halála idején nem tartózkodott a városban. De Eric
sikeresen meggyengítette az alibit, csupán annyit kellett tennie,
hogy elfogadta, mi több, kijelentette, nincs szükség újabb
tanúvallomásokra arról, hogy Kya napközben elutazott
Greenville-be, majd szintén napközben hazatért. A vád érvelése
szempontjából ez lényegtelen volt, mivel ők azt állították, Kya
éjjel tért vissza Barkleyba, hogy elkövesse a gyilkosságot. Tom
előre látta ezt a kockázatot, de úgy vélte, kulcsfontosságú, hogy
az esküdtek hallják ezeket a tanúvallomásokat, lássák maguk
előtt, ahogy Kya fényes nappal elutazik, és csak a haláleset után
tér vissza. Most viszont azt fogják hinni, az alibije nem volt elég
komoly ahhoz, hogy egyáltalán megerősítést nyerjen.
– Rendben. Kérem, szólítsa a következő tanúját!
A kopaszodó, tömzsi Mr. Lang Furlough szorosan
begombolta a zakóját kerek pocakján, és közölte, ő a Three
Mountains Motel tulajdonosa és üzemeltetője Greenville-ben,
ahol Ms. Clark 1969. október 28. és október 30. között megszállt.
 Kya gyűlölte hallgatni ezt a zsíros hajú férfit, akiről azt hitte,
életében nem látja többé, erre most itt állt, és úgy beszélt róla,
mintha jelen sem volna. A férfi elmondta, hogyan mutatta meg
Kyának a szobáját, de azt már nem tette hozzá, hogy a kelleténél
tovább időzött. Mindenféle ürügyet kitalált, hogy még
maradjon, míg végül Kya kinyitotta az ajtót, jelezve, ideje
távoznia. Amikor Tom azt kérdezte Mr. Furloughtól, honnét
tudja biztosan, Ms. Clark mikor hagyta el a motelt és mikor tért
vissza oda, a férfi kuncogva azt felelte, onnét, hogy Ms. Clark az
a fajta nő, akin egy férfinak megakad a szeme. Azt is hozzátette,
milyen furcsa volt, hogy a Ms. Clark nem tudta, hogyan kell
telefonálni, hogy gyalogolt a buszvégállomástól a kartonpapír
bőrönddel, és hogy hozott magával becsomagolt vacsorát.
– Mr. Furlough, másnap éjjel, 1969. október 29-én, Chase
Andrews halálának éjszakáján maga egész éjjel a recepción
dolgozott, így van?
– Igen.
– Miután Ms. Clark este 10-kor visszatért a szobájába azután,
hogy a szerkesztőjével vacsorázott, látta őt újból távozni? Látta,
hogy elhagyta a szobáját, vagy visszatért oda az október 29-ről
30-ra virradó éjszaka során?
– Nem. Én egész éjjel ott voltam, és egyszer sem láttam
kijönni. Mint mondtam, a szobája szemben volt a
recepcióspulttal, tehát láttam volna, ha kilép.
– Köszönöm, Mr. Furlough, nincs több kérdésem. Öné a
tanú.
Többpercnyi keresztkérdés után Eric ezzel folytatta:
– Rendben, Mr. Furlough, eddig megtudtuk azt, hogy maga
kétszer is elhagyta a recepciót és átment a saját lakásába; kiment
a mosdóba és visszatért; a pizzafutár pizzát hozott, maga
kifizette satöbbi; négy vendég jelentkezett be, kettő ki; és
mindezenközben maga a könyvelését rendezgette. Én
megkockáztatnám, Mr. Furlough, hogy ennyi jövés-menés
közben Ms. Clark csendesen kiléphetett volna a szobájából,
sietve átkelhetett volna az úttesten, és maga ezt észre sem vette
volna. Lehetséges ez?
– Hát, gondolom, lehetséges. De én semmit se láttam. Nem
láttam őt kijönni a szobájából akkor éjjel, én csak ennyit
mondok.
– Megértem, Mr. Furlough. Én viszont annyit mondok, hogy
nagyon is lehetséges, hogy Ms. Clark elhagyta a szobáját,
kiment a buszállomásra, elutazott Barkley Cove-ba,
meggyilkolta Chase Andrewst, és visszatért a szobájába, maga
pedig ebből semmit nem vett észre, mert a munkájával volt
elfoglalva. Nincs több kérdésem.

AZ EBÉDSZÜNET UTÁN, amikor már mindenki leült és a bíró is

helyet foglalt, Scupper lépett be a tárgyalóterembe. Tate
hátrafordult és meglátta az apját, aki overallban és sárga
gumicsizmában közeledett a padsorok között. Scupper eddig
nem jött el a tárgyalásra, mert sok dolga volt, legalábbis ezt
mondta, de valójában inkább azért maradt távol, mert nem
tudta hová tenni a fia régóta tartó vonzalmát Ms. Clark iránt.
Ahogy Scupper látta, Tate soha nem vonzódott igazán egyetlen
más lányhoz sem, és felnőtt tudósként még mindig ezt a
különös, titokzatos nőt szerette. Azt a nőt, akit most
gyilkossággal vádolnak.
De aznap délben Scupper a hajóján állt az
összegubancolódott hálókkal a kezében, és hirtelen nagyot
fújtatott. Az arca égett a szégyentől, mert abban a pillanatban
ébredt rá, hogy a tudatlan falusiakhoz hasonlóan ő is előítélettel
viseltetett Kya iránt, csak mert a lápon nőtt fel. Eszébe jutott,
amikor Tate büszkén mutatta meg neki Kya első, kagylókról
szóló könyvét, és az is, mennyire meglepte őt a lány művészi és
tudományos előmenetele. Ő maga is megvásárolta Kya
könyveit, de ezt Tate-nek nem említette. Micsoda marhaság!
Milyen büszke volt a fiára, aki mindig is tudta, mit akar, és
azt is, hogyan érje el! Hát, Kya ugyanezt vitte véghez, csak épp
sokkal nehezebb körülmények közt.
Hogy is tehetné meg, hogy nem áll ki Tate mellett? Semmi
nem számít, csak az, hogy a fia tudja, számíthat rá. Ledobta a
hálót, a hajót otthagyta a móló mellett, és elindult egyenesen a
bíróság felé.
Amikor odaért az első sorhoz, Jodie, Jumpin’ és Mabel
felálltak, hogy beülhessen Tate mellé. Apa és fia odabiccentettek
egymásnak, és Tate szemét elfutotta a könny.
Tom Milton megvárta, amíg Scupper elhelyezkedik, és
amikor a teremben teljes lett a csend, megszólalt.
– Bíró úr, a védelem szólítja Robert Fostert!
A vékony és középtermetű Mr. Foster tweedzakót viselt,
nyakkendőt és khaki nadrágot, ápolt szakálla volt, és kedves
tekintete. Tom a neve és a foglalkozása után érdeklődött.
– A nevem Robert Foster, a Harrison Morris Kiadó vezető
szerkesztője vagyok a Massachusetts állambeli Bostonból. – Kya
a homlokához emelt kézzel a padlóra meredt. A szerkesztője
volt az egyetlen, aki nem a Lápi Lányként gondolt rá, aki
tisztelte, mi több, úgy tűnt, csodálja a tudását és a tehetségét. És
most itt volt a tárgyalóteremben, és egy gyilkosság vádlottjaként
látta őt viszont.
– Ön a szerkesztője Ms. Catherine Clark könyveinek?
– Igen, én vagyok. Ms. Clark igen tehetséges természettudós,
művész és író. Az egyik kedvenc szerzőm.
– Meg tudja erősíteni, hogy ön 1969. október 28-án
Greenville-be utazott, és mind 29-én, mind 30-án találkozója
volt Ms. Clarkkal?
– Így van. Egy kisebb konferencián vettem részt a városban,
de nem lett volna időm elutazni Ms. Clarkhoz, ezért
meginvitáltam Greenville-be, hogy találkozhassunk.
– Meg tudja mondani, pontosan mikor vitte őt vissza
kocsival a motelbe tavaly október 29-én este?
– A találkozók után együtt vacsoráztunk a hotelben, azután
9.55-kor kocsival visszavittem Ms. Clarkot a moteljébe.
Kya felidézte, ahogy a gyertyafényes asztalokkal teli étterem
küszöbén állt a halvány csillárfényben. Hosszú szárú
borospoharak a fehér abroszon. Elegánsan öltözött vendégek
társalogtak halkan, ő pedig egy egyszerű szoknyát és blúzt
viselt. Roberttel észak-karolinai pisztrángot ettek mandulás
bundában, tejszínes spenótot és zsemlyét. Kya kellemesen érezte
magát, mert Robert könnyed kedvességgel terelgette a
beszélgetést, és a Kya számára ismerős, természettel kapcsolatos
témára szorítkozott.
Most, hogy visszagondolt rá, megdöbbent, milyen könnyen
ment neki. De a csillogó étterem igazából közel sem volt olyan
elegáns, mint az ő kedvenc piknikje. Tizenöt éves volt, amikor
Tate egyik hajnalban megjelent a viskójánál csónakon, és miután
takarót terített Kya vállára, elindultak a vízi útvesztőn át egy
erdőbe, ahol még soha nem járt. Másfél kilométert gyalogoltak
egy zsombékos mező széléig, ahol friss fű nőtt a sárból, és Tate a
plédet az ernyő nagyságú páfrányok alá terítette le.
– Most pedig várunk – jelentette ki, miközben forró teát
töltött egy termoszból és „mosómedve-gombóccal” kínálta, ami
kolbásszal és cheddar sajttal töltött, kisütött pogácsatésztát
jelentett, amit Tate maga készített ez alkalomra. Még itt, a hideg
tárgyalóteremben is emlékezett, milyen meleg volt a fiú válla,
ahogy az ő vállához ért, miközben a reggelit eszegették és
szürcsölték.
Nem kellett sokat várniuk. Pár pillanat múlva ágyúszóhoz
hasonló hangzavar hallatszott észak felől.
– Jönnek! – szólalt meg Tate.
Egy vékony fekete felhő bukkant fel a láthatáron, és ahogy
közelebb ért, egyre magasabbra emelkedett. A vijjogás egyre
erősebb és egyre hangosabb lett, ahogy a felhő gyorsan
betöltötte az eget, amíg már ki sem látszott a kékség. Sok
százezernyi, szárnyát csapkodó, gágogó sarki lúd borította el a
világot. A hatalmas forgatag keringett, irányba fordult a
leszálláshoz. Talán félmillió fehér szárny villant meg egyszerre,
miközben narancs-rózsaszín lábak kalimpáltak, és a madarak
vihara földet ért. Minden elfehéredett, és a föld közel és távol
eltűnt. Először egyesével, azután tízesével landoltak a madarak,
alig pár méternyire onnan, ahol Kya és Tate ült a páfrányok
alatt. Az égbolt kiürült, a zsombékos rét pedig lassan megtelt,
míg végül mindent betakart a pelyhes hó.
Nincs olyan puccos étterem, ami ehhez fogható, és a
gombócok sokkal ízletesebbek és fűszeresebbek voltak a
pisztrángnál mandulás bundában.
– Látta Ms. Clarkot bemenni a szobájába?
– Természetesen. Kinyitottam az ajtót, és megvártam, míg
biztonságban beért, és csak azután hajtottam el.
– Másnap találkozott Ms. Clarkkal?
– Megbeszéltük, hogy együtt reggelizünk, így 7.30-kor
vettem fel. Egy palacsintázóban reggeliztünk. 9.00-kor vittem
vissza a moteljébe. És azóta nem is találkoztam vele, egészen
mostanáig. – Kyára pillantott, de a lány az asztalra meredt.
– Köszönöm, Mr. Foster! Nincs több kérdésem.
Eric állt fel, és belekezdett a keresztkérdésekbe.
– Mr. Foster, azon gondolkoztam, ön miért a Piedmont
Hotelben szállt meg, ami a környéken a legjobb, miközben a
kiadóvállalat Ms. Clarknak, aki ennyire tehetséges szerző, és az
ön egyik kedvence, csak egy egyszerű motelben, a Three
Mountainsban biztosított szállást?
– Természetesen felajánlottuk, mi több, javasoltuk Ms.
Clarknak, hogy a Piedmontban szálljon meg, de ő ragaszkodott
a motelhez.
– Valóban? Ms. Clark ismerte a motel nevét? Külön kérte,
hogy a Three Mountainsben szállhasson meg?
– Igen, megírta, hogy szeretne inkább a Three Mountainsben
megszállni.
– Közölte az okot?
 – Nem, azt nem tudom, miért.
– Hát, nekem van egy ötletem. Itt van Greenville
turistatérképe. – Eric meglobogtatta, miközben a tanúk
padjához lépett. – Láthatja, Mr. Foster, hogy a Piedmont Hotel, a
négycsillagos szálloda, amit Ms. Clarknak ajánlott, itt van a
belvárosban. A Three Mountains Motel viszont itt, a 258-as
úton, a Trailways buszpályaudvar közelében. Ha alaposan
megnézi a térképet, ahogy én, látni fogja, hogy ez a motel van a
legközelebb a buszpályaudvarhoz…
– Tiltakozom, bíró úr! – szólalt meg Tom. – Mr. Foster nem
szakértője Greenville alaprajzának.
– De a térkép viszont igen. Értem, mi a célja, Eric,
folytathatja.
– Mr. Foster, ha valaki gyorsan akar eljutni a
buszpályaudvarra éjjel, akkor logikus, hogy a Piedmont helyett
a Three Mountainst választja. Főként, ha gyalogolni akar. Öntől
csak annyit kérek, erősítse meg, hogy Ms. Clark külön kérte,
hogy a Three Mountainsban szállhasson meg, ne a
Piedmontban.
– Mint mondtam, ő ezt kérte.
– Nincs több kérdésem.
– Kíván a védelem újabb kérdést feltenni?
– Igen, bíró úr. Mr. Foster, hány éve dolgozik Ms. Clarkkal?
– Három éve.
– És annak ellenére, hogy nem találkozott vele a tavaly
október végi látogatásig Greenville-ben, mondhatjuk azt, hogy
elég jól megismerte Ms. Clarkot a levelezésükön keresztül az
évek során? Ha igen, akkor hogyan jellemezné őt?
 – Igen, megismertem. Úgy vélem, ő egy félénk és szelíd
ember. Jobban szeret egyedül lenni a vadonban, időbe telt, míg
meg tudtam győzni, jöjjön el Greenville-be. Az biztos, hogy
kerülné a tömeget.
– A tömeget, amivel valószínűleg szembesülnie kellene, ha
egy nagy hotelben száll meg, mint a Piedmont?
– Igen.
– Ami azt illeti, Mr. Foster, fogalmazna úgy, hogy nem
meglepő, hogy Ms. Clark, aki magának való ember, inkább egy
kicsi, félreeső motelt választ, mint egy nagy, nyüzsgő, belvárosi
hotelt? Hogy egy ilyen döntés illene a jelleméhez?
– Igen, így van.
– Ezen kívül nem hangzik logikusnak, hogy Ms. Clark, aki
nem jártas a tömegközlekedésben, és aki tudja, hogy a
bőröndjével a kezében gyalog kellene eljutnia a hotelhez, majd
vissza, inkább a buszpályaudvarhoz legközelebb eső hotelt vagy
motelt választja?
– De igen.
– Köszönöm. Nincs több kérdésem.
Amikor Robert Foster lelépett a tanúk padjáról, odaült Tate,
Scupper, Jodie, Jumpin’ és Mabel mellé, Kya mögé.

AZNAP DÉLUTÁN Tom újra a seriffet szólította tanúskodni.

Kya Tom tanúinak listájából tudta, hogy már csak néhányan
vannak hátra, és valósággal émelygett a gondolattól. Ezután a
perbeszédek következnek majd, és az ítélethozatal. Ha sokan
tanúskodnak mellette, reménye lehet a felmentésre, vagy
legalábbis az ítélet elhalasztására. Ha hosszan elhúzódik, sosem
születik ítélet. A tárgyalás kezdete óta igyekezett elterelni a
gondolatait a sarki ludakkal teli mezőkkel, de helyette csak a
börtön képei villantak be, a rácsok, a nyirkos betonfalak. És
időnként a villamosszék. Szíjak sokasága.
Hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt, nem képes tovább itt
ülni, a feje túlságosan nehéz ahhoz, hogy megtartsa. Kicsit
megingott ültében, és Tom épp akkor pillantott a seriffről feléje,
amikor Kya feje lehanyatlott. Odaszaladt hozzá.
– Bíró úr, rövid szünetet kérek! Ms. Clarknak pihenésre van
szüksége.
– Megadom. Tizenöt perc szünetet rendelek el.
Tom segített Kyának talpra állni, és kikísérte az oldalajtón át
egy kis tanácsterembe, ahol a lány leroskadt egy székre. Tom
leült mellé, és azt kérdezte:
– Mi a baj? Mi történt, Kya?
Kya a kezébe temette az arcát.
– Hogy kérdezhet ilyet? Hát nem nyilvánvaló? Hogy képes
ezt bárki is túlélni? Rosszul vagyok, nem bírom elviselni, hogy
ezt végig kell ülnöm! Muszáj? Nem folytatódhat nélkülem a
tárgyalás? – Úgy érezte, nem képes többre, nem akar egyebet,
csak visszamenni a cellájába és összekuporodni Békebíró
mellett.
– Sajnos nem. Egy főbenjáró ügy esetében, mint ez, a törvény
megköveteli a jelenlétét.
– És ha nem vagyok rá képes? Ha nem vagyok hajlandó?
Nem tehetnek mást, mint hogy börtönbe zárnak.
– Ez a törvény, Kya. Ott kell lennie, és egyébként is jobb, ha
jelen van. Az esküdtszék könnyebben elítéli a vádlottat a
távollétében. De már nem tart soká, Kya.
– Ettől még nem érzem jobban magamat, hát nem érti? Ami
ezután jön, még ennél is rosszabb.
– Ezt nem tudjuk. Ne feledje, ha nem úgy alakul, ahogy
szeretnénk, akkor fellebbezhetünk!
Kya nem felelt. Émelygett a fellebbezés gondolatától –
ugyanez az erőltetett menet egy másik tárgyalóteremben, még
messzebb a láptól. Valószínűleg egy nagyvárosban. Sirálytalan
ég alatt. Tom kiment, és egy pohár édes jeges teával meg egy
zacskó sós mogyoróval tért vissza. Kya a teába belekortyolt, a
mogyorót visszautasította. Pár perccel később a törvényszolga
bekopogott, és visszakísérte őket a tárgyalóterembe. Kya elméje
csak néha érzékelte a valóságot, csak morzsákat kapott el a
vallomásból.
– Jackson seriff! – kezdett bele Tom. – A vád azt állítja, hogy
Ms. Clark késő éjszaka kilopózott a motelből és onnét
elgyalogolt a buszpályaudvarra, ami legalább húszpercnyi út.
Ezután felszállt a 11.50-es éjszakai járatra Greenville-ből Barkley
Cove-ba, de a busz késett, így csak hajnali 1.40-re érhetett
Barkleyba. Azt állítják, hogy a Barkley buszmegállóból kiment a
város mólójára, ez három-négy perc, azután csónakkal elment a
tűztorony melletti öbölig, ami legalább húsz perc, elgyalogolt a
toronyhoz, ez újabb nyolc perc; felmászott a vaksötétben, ez
legalább négy-öt perc; kinyitotta a rácsot, ez pár másodperc;
várta Chase-t, erre nincs becslésünk, és azután ezt az egészet
megtette visszafelé is. Ez összesen egy óra hét percet vett volna
igénybe, és ebbe nem számoltuk bele a várakozást Chase-re. De
a Greenville-be tartó busz, amit muszáj volt elérnie, alig ötven
perccel az ő érkezése után indult. Ezért tehát tény, hogy Ms.
Clarknak egyszerűen nem volt ideje ennek az állítólagos
bűntettnek az elkövetésére. Igaz ez, seriff?
– Hát, szoros lett volna, az biztos. De futva is eljuthatott a
csónaktól a toronyig, és azzal spórolt volna pár percet.
– Pár perc nem elég. Húsz perccel többre lett volna szüksége.
– Hát, az is lehet, hogy nem is csónakkal ment, hanem
gyalogolt vagy futott a buszmegállótól végig a Main Streeten,
aztán a homokos ösvényen a toronyig. Az sokkal gyorsabb lett
volna, mint a tengeri út. – Eric dühösen meredt a seriffre az
ügyész asztala mellől. Korábban meggyőzte az esküdteket, hogy
Kyának volt ideje elkövetni a bűntettet és visszaérni a buszhoz.
Nem kellett sokat győzködni őket. Ráadásul ott volt a vád
legjobb tanúja, a rákhalász, aki azt vallotta, hogy látta Ms.
Clarkot, amint csónakon a torony felé tartott.
– Van bármiféle bizonyítéka arra, hogy Ms. Clark a
szárazföldön jutott el a toronyhoz, seriff?
– Nincsen. De ez egy jó elmélet.
– Elmélet! – Tom az esküdtekhez fordult. – Az elméletek ideje
azelőtt volt, hogy letartóztatta Ms. Clarkot, mielőtt két hónapra
börtönbe zárta. A tény ellenben az, hogy nem tudja bizonyítani,
a szárazföldön ment oda, tengeren pedig nem volt rá elég idő.
Nincs több kérdésem.
Eric szembeállt a seriffel a keresztkérdésekhez.
– Seriff, igaz az, hogy a Barkley Cove környéki vizekben erős
áramlások, felszíni és felszín alatti visszaáramlások vannak
jelen, amelyek befolyásolhatják egy csónak sebességét?
– Igen, így igaz. Mindenki, aki itt lakik, tudja.
 – Valaki, aki tudja, hogyan lehet kihasználni az ilyen
áramlatokat, igen gyorsan eljuthat csónakkal a toronytól a
kikötőbe. Ebben az esetben lehetséges volna, hogy húsz percet
lefaragjon a teljes útból? Így van? – Eric bosszús volt, hogy
megint egy újabb elmélettel kellett előállnia, de csak egy hihető
teóriára volt szüksége, amire ráharapnak az esküdtek.
– Igen, így van.
– Köszönöm. – Amint Eric elfordult a tanúk emelvényétől,
Tom felállt, hogy újra ő kérdezze a tanút.
– Seriff, igen vagy nem, van bizonyítéka arra, hogy olyan
áramlat, felszíni visszaáramlás vagy erős szél volt jelen az
öbölben október 29-ről 30-ra virradó éjszaka, ami csökkenthette
volna az időt, ami alatt eljut Barkley Cove kikötőjéből a
tűztoronyig, vagy bármiféle bizonyíték arra, hogy Ms. Clark a
szárazföldön közelítette meg?
– Nem, de biztos vagyok benne, hogy…
– Seriff, nem számít, hogy biztos-e valamiben, vagy sem.
Van rá bizonyítéka, hogy erős felszíni visszaáramlás volt 1969.
október 29-én éjjel?
– Nem, nincsen.
 53.

A hiányzó láncszem

1970

M ÁSNAP REGGELRE TOMNAK már csak egyetlen tanúja maradt.

Az utolsó ütőkártya.
Tim O’Nealt szólította, aki harmincnyolc éve járta a saját
rákhalászhajójával a Barkley Cove környéki vizeket. Tim már
kis híján hatvanöt volt, magas és erős, sűrű barna hajában csak
itt-ott látszottak ősz szálak, de a szakálla szinte teljesen fehér
volt. A helyiek csendes, komoly és jóindulatú embernek
ismerték, aki mindig előreengedte a hölgyeket. A tökéletes
utolsó tanú.
– Tim, igaz, hogy a hajója a tavaly október 29-ről 30-ra
virradó éjjelen nagyjából 1.45 és 2.00 között haladt befelé
Barkley Cove kikötőjébe a maga irányítása alatt?
– Igen.
– A legénysége két tagja, Mr. Hal Miller, aki ott tanúskodott,
és Mr. Allen Hunt, aki írásban tett tanúvallomást, mindketten
állítják, hogy látták Ms. Clarkot a csónakjában észak felé haladni
a kikötőből körülbelül az említett időpontban. Tud a
nyilatkozatukról?
– Igen.
– Maga is látta ugyanazt a csónakot, ugyanott és
ugyanakkor, mint amit Mr. Miller és Mr. Hunt látott?
– Igen, láttam.
– És egyetért a kijelentésükkel, hogy Ms. Clark volt az, aki a
csónakján észak felé tartott?
– Nem. Nem értek egyet.
– Miért nem?
– Sötét volt. A hold csak később kelt fel. És az a csónak túl
messze volt ahhoz, hogy biztonsággal fel lehessen ismerni.
Mindenkit ismerek, akinek errefelé ilyen csónakja van, és Ms.
Clarkot is rengetegszer láttam már a sajátjában, és olyankor
rögtön tudtam, hogy ő az. De aznap éjjel túlságosan sötét volt
ahhoz, hogy felismerjem azt a csónakot, vagy hogy ki ül benne.
– Köszönöm, Tim. Nincs több kérdésem.
Eric közel ment a tanúk emelvényéhez.
– Tim, még ha nem is tudta azonosítani azt a csónakot, vagy
hogy pontosan ki ül benne, egyetért azzal, hogy egy Ms. Clark
csónakjához hasonló alakú és méretű jármű tartott a Barkely
Cove-i tűztorony felé, körülbelül hajnali 1.45-kor azon az
éjszakán, amikor Chase Andrews nagyjából ebben az időben
meghalt?
– Igen, azt mondhatom, hogy a csónak hasonló alakú és
méretű volt, mint Ms. Clark csónakja.
– Nagyon köszönöm.
Tom újra átvette a tanút, az asztala mellől felállva kérdezte.
– Tim, csak hogy tisztázzuk, maga azt vallotta, hogy sok más
alkalommal felismerte már Ms. Clarkot a csónakjában, de aznap
éjjel semmi olyat nem látott, ami alapján a járművet és utasát
Ms. Clarkként és a csónakjaként azonosíthatta volna. Így van?
 – Így.
– És azt meg tudja mondani, hogy sok olyan méretű és alakú
csónak van-e használatban itt a környéken, mint Ms. Clarké?
– Ó, az övé az egyik legközönségesebb fajta csónak errefelé.
Sok ilyen csónak van használatban a környéken.
– Tehát a csónak utasa, akit aznap éjjel látott, lehetett sok
más személy is egy hasonló csónakban?
– Abszolút.
– Köszönöm. Bíró úr, a védelem visszavonul!
Sims bíró megszólalt.
– Húsz perc szünetet rendelek el. A tárgyalást felfüggesztem.

A ZÁRÓ PERBESZÉDRE Eric egy széles arany-bordó csíkos

nyakkendőt vett fel. A karzat néma várakozással figyelte, ahogy
odalép az esküdtek elé és megáll a korlátnál, szándékosan
egyesével végignézve rajtuk.
– Hölgyeim és uraim, önök az esküdtszék, valamint a helyi
közösség tagjai ebben a büszke és különleges városban! Tavaly
elveszítették az egyik fiukat. Egy fiatalembert, a környék fénylő
csillagát, aki hosszú élet elé nézett, gyönyörű…
Kya szinte alig hallotta, amikor az ügyész elismételte a
beszámolóját arról, hogyan gyilkolta ő meg Chase Andrewst. Az
asztalra könyökölve ült és a fejét a tenyerében nyugtatta, csak
foszlányait kapta el a beszédnek.
– …A helyi közösség két közismert tagja látta Ms. Clarkot és
Chase Andrewst az erdőben… hallotta, amikor azt kiáltotta:
megöllek! …egy vörös gyapjúsapka, amiből szálak kerültek
Chase farmerdzsekijére… Ki másnak állna érdekében
eltávolítani azt a kagyló nyakláncot… Tudják, hogy ezek az
áramlatok és szelek jelentősen megnövelhetik a sebességet…
Ms. Clark életviteléből tudjuk, hogy nagyon is képes éjszaka
csónakot irányítani, felmászni a toronyba a sötétben. Az egész
úgy illeszkedik, akár az óramű. Ms. Clark minden mozgása
pontosan követhető aznap éjjel. Önöknek ebből azt a
következtetést lehet és kell levonniuk, hogy Ms. Clark bűnös a
szándékos emberölésben. Köszönöm önöknek, hogy teljesítik a
kötelességüket.

SIMS BÍRÓ TOM FELÉ BÓLINTOTT, aki odasétált az esküdtek padsorai

elé.
– Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék, én itt nőttem fel
Barkley Cove-ban, és fiatalabb koromban hallottam a Lápi
Lányról szóló meséket. Igen, tisztázzunk valamit! Úgy neveztük
őt, a Lápi Lány. Sokan még most is így nevezik. Voltak, akik azt
suttogták, hogy félig farkas, vagy ő a hiányzó láncszem a majom
és az ember között. Hogy a szeme világít a sötétben. Mégis, a
valóságban ő csupán egy sorsára hagyott kisgyermek volt, egy
kislány, aki egyedül élt a mocsárban, éhes volt és fázott, de mi
nem segítettünk rajta. Egyetlen barátja, Jumpin’ kivételével
egyetlen egyházunk vagy közösségünk sem ajánlott fel neki
élelmet vagy ruhát. Helyette inkább megbélyegeztük és
kitaszítottuk, mert azt hittük, hogy más, mint mi. De, hölgyeim
és uraim, vajon azért vetettük ki magunk közül Ms. Clarkot,
mert más volt, vagy azért volt más, mert kitaszítottuk? Ha
befogadtuk volna magunk közé, azt hiszem, ma egy lenne
közülünk. Ha etettük, ruháztuk, szerettük volna, beinvitáltuk
volna a templomainkba és az otthonainkba, nem lennének
előítéleteink iránta. És úgy vélem, nem ülne ma itt
bűncselekménnyel vádolva.
Önökre hárul most a feladat, hogy ítéletet mondjanak e
félénk, kitaszított fiatal nő felett, de az ítéletüket itt, a bíróságon,
a tárgyalás során bemutatott tényekre kell alapozniuk, és nem
az elmúlt huszonnégy év pletykáira és érzelmeire.
Melyek ezek a valós és sziklaszilárd tények? – Ahogy a
vádbeszéd esetében, Kya elméje a védőbeszédből is csak
foszlányokat fogott fel. – …a vád még azt sem bizonyította,
hogy ez az incidens valóban gyilkosság volt, nem csupán
tragikus baleset. Nincs gyilkos fegyver, nincs lökésből származó
sérülés, nincsenek szemtanúk, nincsenek ujjlenyomatok…
Az egyik legfontosabb és bizonyított tény az, hogy Ms.
Clarknak biztos alibije van. Tudjuk, hogy Chase halálának
éjszakáján Greenville-ben volt… semmi nem bizonyítja, hogy
férfinak öltözve visszabuszozott Barkleyba… Valójában a
vádnak azt sem sikerült bizonyítania, hogy aznap éjjel
egyáltalán itt volt Barkley Cove-ban, valamint azt sem, hogy
kiment a toronyhoz. Ismétlem: semmi nem bizonyítja, hogy Ms.
Clark ott volt a Barkley Cove-i tűztoronyban, vagy hogy
megölte Chase Andrewst.
… és a hajóskapitány, Mr. O’Neal, aki harmincnyolc
esztendeje dolgozik rákhalászként a saját hajóján, azt vallotta,
hogy túlságosan sötét volt a csónak azonosításához.
…a dzsekin talált szálak, amelyek akár négy éve is rajta
lehettek… Ezek vitathatatlan tények.
A vád egyetlen tanúja sem volt biztos abban, mit látott,
ismétlem, egy sem. Mégis, a Ms. Clark védelmében
felsorakoztatott tanúk mindegyike száz százalékig biztos
abban…
Tom egy pillanatra megállt az esküdtek előtt.
– A legtöbbjüket igen jól ismerem, és tudom, hogy képesek
félretenni a Ms. Clarkkal szembeni előítéleteiket. Bár csak
egyetlen napot járt iskolába egész életében, mivel a többi gyerek
kigúnyolta és bántotta, önképzés révén neves természettudós és
író lett. Mi Lápi Lánynak neveztük, a tudományos világ ma a
Láp Szakértőjeként ismeri.
Én úgy hiszem, önök képesek lesznek elvonatkoztatni a
pletykáktól és a meséktől. Én úgy hiszem, önök a
tárgyalóteremben elhangzott tények alapján fognak ítéletet
hozni, és nem az évek során hallott hamis szóbeszéd alapján.
Itt az ideje, hogy végre igazságot szolgáltassunk a Lápi
Lánynak.
 54.

És fordítva

1970

T OM A KIS TANÁCSTEREM szedett-vedett székei felé intett, és

hellyel kínálta Tate-et, Jodie-t, Scuppert és Robert Fostert.
Négyszögletű asztal körül ültek, amin kör alakú foltot hagytak a
kávésbögrék. A falakról két színben mállott a vakolat: feljebb
halványzölden, lejjebb pedig sötétzölden. Nyirkos bűz terjengett
– nemcsak a láp felől, de a falakból is.
– Idebent is várakozhatnak – jegyezte meg Tom, és becsukta
az ajtót. – A folyosón, a törvényszéki szakértő irodájával
szemben van egy kávéautomata, de azt az ellenségemnek sem
kívánnám. A falatozóból egész jó kávét hoznak. Lássuk csak,
tizenegy múlt. Ebédelni majd később fogunk.
Tate a fehér ráccsal fedett ablakhoz lépett, mintha a
korábban ítéletre várók esetleg szökni akartak volna.
– Kyát hova vitték? – fordult Tomhoz. – Vissza a cellájába?
Ott kell egyedül várakoznia?
– Igen, a cellájában van. Most megyek hozzá.
– Maga szerint mennyi ideig mérlegel az esküdtszék? –
kérdezte Robert.
– Lehetetlen megmondani. Amikor az ember azt hiszi,
gyorsan végeznek, van, hogy napokba telik, és fordítva is igaz.
A legtöbben valószínűleg már döntöttek, és nem Kya javára. Ha
néhány esküdtben kétség merült fel, és megpróbálják
meggyőzni a többieket, hogy nem bizonyosodott be minden
kétséget kizáróan a bűnössége, akkor van némi esélyünk.
Némán bólintottak, a minden kétséget kizáróan fordulat
elkedvetlenítette őket – ez úgy hangzott, mintha a bűnössége
bizonyítást nyert volna, csak nem teljes mértékben.
– Jól van – folytatta Tom. – Most elmegyek Kyához, azután
munkához látok. Elő kell készítenem a fellebbezési kérelmet, sőt
egy beadványt is, a tárgyalás részrehajlás miatti
szabálytalanságával kapcsolatban. Kérem, ne feledjék, hogy ha
el is ítélik, ezzel nincs vége! Messze nincs. Hamarosan
visszajövök, és szólok, ha van valami hír.
– Köszönjük – felelte Tate, és hozzátette: – Kérem, mondja
meg Kyának, hogy itt vagyunk, és együtt várunk vele, ha akarja.
– Annak ellenére, hogy Kya az utóbbi napokban senkivel nem
volt hajlandó találkozni Tomon kívül, és szinte senkivel az
elmúlt két hónap során.
– Természetesen. Átadom neki. – Azzal Tom távozott.
Jumpin’ és Mabel odakint a téren, a fűrészpálmák és a télisás
szomszédságában volt kénytelen várakozni a többi fekete
társaságában. Épp leterítették a földre a színes takarókat,
kicsomagolták a papírzacskóból a pogácsát és a kolbászt,
amikor eleredt a zápor, így a holmikat felkapkodva beszaladtak
a Sing Oil eresze alá. Mr. Lane kikiabált, hogy kint kell
várakozniuk – ezzel száz éve tisztában voltak –, és hogy ne
kerüljenek a vásárlók útjába. A fehérek közül sokan a falatozóba
vagy a Dog-Gone-ba zsúfolódtak be kávézni, mások az utcán
verődtek össze a színes esernyők alatt. A gyerekek a hirtelen
keletkezett pocsolyákban ugráltak és sós mogyorót ettek,
mintha a felvonulást várták volna.

KYA, AKIT MILLIÓNYI egyedül töltött perc tanított, azt hitte, ismeri a
magányt. Egy élet, ami azzal telik, hogy a régi konyhaasztalt
nézi, befelé mered az üres hálószobákba, a végtelen tengert és a
hullámzó füveket bámulja. Hogy nincs senki, akivel
megoszthatná az örömet, hogy rátalált egy madártollra, hogy
befejezett egy akvarellt. Hogy sirályoknak szaval verseket.
De miután Jacob fémes csörrenéssel becsukta a cellája ajtaját,
eltűnt a folyosón, és a nehéz ajtó egy végső dörrenéssel bezárult
utána, hideg csend támadt. Az ítéletre várni a saját gyilkossági
tárgyalása után – ez egy egészen másfajta magány volt. A
kérdés, hogy él vagy hal-e, nem merült fel benne, hanem
belesüppedt egy sokkal mélyebb félelembe, hogy éveket kell
eltöltenie egyedül, a láp nélkül. Sirályok és tenger nélkül, egy
csillagtalan helyen.
Az idegesítő fogolytársakat a folyosó végéről már
kiengedték. Szinte hiányzott a folytonos fecsegésük – emberi
jelenlét volt, bármilyen szerény is. Most csak ő lakta ez a hosszú,
cellákkal és rácsokkal teli betonalagutat.
Tudta, milyen mértékű az iránta érzett előítélet, és azt is,
hogy a hamar meghozott ítélet azt jelenti, nem sokat
mérlegeltek, ez pedig azt jelenti, hogy elítélik. A szájzár jutott
eszébe – a görcsben rángó, szenvedéssel teli élet, és a végén az
elkerülhetetlen halál.
Eszébe jutott, hogy odatolja a rekeszt az ablak alá, hátha lát
ragadozó madarakat a láp felett. De csak ült ott. A néma
csendben.

KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB, délután egykor, Tom nyitott be a terembe,

ahol Tate, Jodie, Scupper és Robert Foster várakozott.
– Nos, híreim vannak.
– Micsoda? – kapta fel a fejét Tate. – Máris ítéletet hoztak?
– Nem, nem. Ítélet még nincs. De szerintem jó hír. Az
esküdtek kérték, hadd nézzenek bele a buszsofőrök
vallomásába. Ez legalábbis annyit jelent, hogy átgondolják a
dolgot, és nem rögtön ítélkeznek. A buszsofőrök persze
kulcsfontosságúak, és mindketten azt mondták, Kya biztosan
nem utazott az ő járatukon, és az álruhában sem voltak biztosak.
Megesik, hogy ha az esküdtek fekete-fehéren leírva látnak
valamit, az meggyőzőbb számukra. Meglátjuk, de ez egy
halvány reménysugár.
– Akkor abba kapaszkodunk – jegyezte meg Jodie.
– Nézzék, ebédidő van. Mi lenne, ha mind átmennének a
falatozóba? Ígérem, hogy szólok, ha bármi történik.
– Inkább nem – felelte Tate. – Mindenki arról beszél majd,
hogy Kya bűnös.
– Megértem. Akkor átküldöm az ügyvédbojtáromat pár
hamburgerért. Ehhez mit szólnak?
– Azt megköszönjük – válaszolta Scupper, és néhány
bankjegyet húzott elő a pénztárcájából.

2.15-KOR TOM VISSZATÉRT, hogy szóljon, az esküdtek most a

halottkém jelentését kérték be.
 – Azt nem tudom, ez jó hír, vagy sem.
– A francba! – szitkozódott Tate. – Hogy képes ezt bárki is
kibírni?
– Próbáljon megnyugodni, ez akár napokba is beletelhet.
Szólok, ha van valami.
Tom fáradtan, mosolytalanul nyitott be újra négy órakor.
– Nos, uraim, az esküdtek meghozták az ítéletet. A bíró
mindenkit visszarendelt a tárgyalóterembe.
Tate felállt.
– Ez mit jelent? Hogy ilyen gyorsan megtörtént?
– Gyere, Tate! – érintette meg a karját Jodie. – Menjünk.
A folyosón összetalálkoztak a kintről érkező, egymást
taszigáló városiak tömegével. Párás levegő, cigarettafüst, ázott
haj és nedves ruhák bűze tódult befelé.
A tárgyalóterem alig tíz perc alatt megtelt. Sokan nem
kaptak ülőhelyet, így a folyosón és a bejárati lépcsőkön gyűltek
össze. 4.30-kor a törvényszolga a helyére vezette Kyát. Most
először a könyökénél fogva támogatta, és valóban úgy tűnt, Kya
bármelyik pillanatban összeeshet, ha nem segít neki. A
tekintetét végig a padlóra szegezte. Tate a lány arcának minden
rándulását figyelte. Mélyeket lélegezve igyekezett legyűrni az
émelygését.
Ms. Jones, az írnok is belépett és helyet foglalt. Utána pedig
egy temetői kórushoz hasonlóan, ünnepélyesen és komoran az
esküdtek is bevonultak a padsoraikba. Mrs. Culpepper Kyára
pillantott. A többiek maguk elé néztek. Tom megpróbált olvasni
az arcokból. A karzatról egyetlen moccanás, egyetlen pisszenés
sem hallatszott.
 – Kérem, álljanak fel!
Sims bíró ajtaja kinyílt, és ő is elfoglalta a pulpitusát.
– Kérem, üljenek le! Az esküdtszék elnökéhez fordulok, igaz,
hogy az esküdtek meghozták az ítéletüket?
Mr. Tomlinson, a Buster Brown cipőbolt halk szavú
tulajdonosa állt fel az első padsorból.
– Így van, bíró úr.
Sims bíró Kyára nézett.
– A vádlottat megkérem, álljon fel az ítélet felolvasása
idejére! – Tom megérintette Kya karját, és felsegítette. Tate olyan
közel fogta meg a korlátot Kyához, amennyire csak lehetett.
Jumpin’ felemelte és megfogta Mabel kezét.
A teremben még soha senki nem élt át ilyen kollektív
szívdobogást, ilyen közös légszomjat. Tekintetek cikáztak,
tenyerek izzadtak. A rákászhajó matróza, Hal Miller gondolatai
körben forogtak, próbált igazolást találni, hogy tényleg Ms.
Clark csónakját látta-e akkor éjjel. De mi van, ha tévedett. A
legtöbben előremeredtek – nem Kya tarkóját nézték, hanem a
padlót, a falakat. Mintha a falu – és nem Kya – várna most
ítéletre, és csak kevesen érezték azt a pikáns kárörömöt, amit
korábban ettől a pillanattól vártak.
Mr. Tomlinson, az esküdtszék elnöke egy kis papírlapot
nyújtott át a törvényszolgának, aki átadta a bírónak. A bíró
szétnyitotta, és közönyös arccal elolvasta. Ezután a
törvényszolga elvette Sims bíró kezéből, és Ms. Jones, az írnok
kezébe adta.
– Felolvasná már nekünk is valaki? – mordult fel Tate.
Ms. Jones felállt, szembefordult Kyával, és olvasni kezdte:
 – Mi, az esküdtszék tagjai, úgy találtuk, hogy Ms. Catherine
Danielle Clark nem bűnös a Mr. Chase Andrews sérelmére
elkövetett szándékos emberölés vádjában.
Kya megingott és leült. Tom követte a példáját.
Tate pislogott. Jodie mély levegőt vett. Mabel felzokogott. A
karzat mozdulatlanul ült. Bizonyára rosszul hallották.
– Azt mondták, hogy nem bűnös? – A sugdolózás
pillanatokon belül éles, hangos, dühödt kérdések özönévé
erősödött. Mr. Lane elkiáltotta magát:
– Ez nem igazság!
A bíró nagyot koppantott a kalapácsával.
– Csendet! Ms. Clark, az esküdtszék nem találta bűnösnek a
felhozott vádpontokban. Szabadon távozhat, és az állam
nevében elnézését kérem, hogy két hónapot börtönben kellett
töltenie. Az esküdtszék tagjainak pedig megköszönöm az
idejüket, és hogy a közösséget szolgálták. A tárgyalásnak
ezennel vége.
Chase szülei körül kisebb csoportosulás támadt. Patti Love
sírt. Sarah Singletary ugyanúgy ráncolta a homlokát, mint
mindenki más, de rájött, hogy valójában nagyon
megkönnyebbült. Ms. Pansy azt remélte, senki sem vette észre,
amikor ellágyult az arca. Mrs. Culpepper arcán egy könnycsepp
gördült le, utána pedig egy egészen halvány mosoly jelent meg
rajta: a kis mocsári iskolakerülő megint megmenekült.
A terem hátuljában egy csoport overallos férfi ácsorgott.
– Ezeknek az esküdteknek aztán lesz mit magyarázni!
– Az Eric nem fellebbezhet szabálytalanság miatt? Nem lehet
újrakezdeni az egészet?
 – Nem. Hát nem emlékszel? Gyilkosságért nem lehet senkit
kétszer perbe fogni. A nő szabad. Megúszta az egészet!
– A seriff volt az, aki eltolta az egészet az Ericnek. Nem bírta
tartani magát ahhoz, amit először mondott, menet közben talált
ki mindenfélét. Ilyen elmélet, meg olyan elmélet!
– Úgy parádézott itten, mintha valami westernfilmbe
képzelte volna magát.
De ez az elégedetlen csoportosulás hamarosan szétoszlott,
többen kiszállingóztak az ajtón a befejezendő munkáról
morogva, meg hogy mennyire lehűlt az eső miatt.
Jodie és Tate már átrontottak a fakorláton a védelem
asztalához. Scupper, Jumpin’, Mabel és Robert követték őket, és
körbeállták Kyát. Nem értek hozzá, de ott álltak a közvetlen
közelében, ő pedig mozdulatlanul ült közöttük.
Jodie szólalt meg elsőként.
– Hazamehetsz, Kya! Hazavigyelek kocsival?
– Igen, légy szíves.
Kya felállt és megköszönte Robertnek, hogy ideutazott
Bostonból. A férfi mosolyogva felelte:
– Most pedig felejtse el ezt az egész képtelen történetet, és
folytassa a fantasztikus munkáját!
Kya megérintette Jumpin’ kezét, Mabel pedig párnás mellére
ölelte. Kya ezután Tate-re nézett.
– Köszönöm a holmikat, amiket behoztál.
Majd Tomhoz fordult, és nem találta a szavakat. Az ügyvéd
egyszerűen csak átkarolta. A lány ezután Scupperre pillantott.
Sosem mutatták be neki, de a tekintetéből tudta, ki az.
Köszönetképpen biccentett neki, és meglepetésére a férfi a
vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította.
Ezután a törvényszolga nyomában, Jodie karján elindult a
tárgyalóterem hátulja felé, és amikor elment az ablakpárkány
mellett, odanyúlt és megérintette Békebíró farkát. A macska
ügyet sem vetett rá, Kya pedig csodálattal figyelte a tökéletes
színjátékot, hogy neki nincs szüksége búcsúra.
Amikor kinyílt előtte az ajtó, az arcán érezte a tenger
leheletét.
 55.

A fű virága

1970

M IKÖZBEN A KOCSI ledöccent az aszfaltról a homokos lápi

útra, Jodie szelíd hangon beszélt a húgához, hogy
minden rendben lesz, csak idő kell hozzá. Kya a gyékényeket és
a kócsagokat nézte, a fenyőfákat és az út mellett felvillanó
tócsákat. A nyakát nyújtogatva figyelt két úszó hódot. Mint egy
vándor csér, aki tizenötezer kilométert tett meg, hogy
visszajusson a partra, ahol világra jött, az agyában ott lüktetett a
vágyakozás és a várakozás az otthon után – szinte alig hallotta
Jodie fecsegését. Azt kívánta, bárcsak elhallgatna, és vele együtt
figyelné a vadon hangjait. Akkor talán értené.
Visszafojtotta a lélegzetét, amikor Jodie bevette az utolsó
kanyart a gyalogúton, és meglátta az öreg viskót, ahogy ott várt
a tölgyek alatt. A spanyol moha szelíden lengett a szellőben a
rozsdás tető felett, és a lagúna árnyai között fél lábon
egyensúlyozott a gém. Amint Jodie megállt, Kya kiugrott a
kocsiból, és berohant a viskóba, végigsimított az ágyon, az
asztalon, a tűzhelyen. Tudta, hogy mit akar majd, annak idején
otthagyott egy zacskó morzsát a konyhapulton, és most új erőre
kapva kifutott vele a partra; az arcát könnyek csíkozták, ahogy a
sirályok köréje gyűltek a part menti vizek felől. Nagy Vörös
leszállt, és a fejét ingatva körbejárta Kyát.
Kya remegve térdelt le a vadul kavargó madarak között.
– Én sose kértem semmit az emberektől. Talán most majd
békén hagynak.
Jodie bevitte Kya kevés holmiját a házba, és teát főzött a régi
kannában. Leült az asztalhoz és várt. Végül hallotta, ahogy
nyílik a tornácajtó. Kya belépett a konyhába, és így szólt:
– Ó, te még mindig itt vagy? – Persze hogy itt van, a kocsija
jól láthatóan ott parkol a ház előtt.
– Kérlek, ülj le egy percre, jó? – felelte Jodie. – Szeretnék
beszélni veled.
Kya nem ült le.
– Jól vagyok, Jodie. Komolyan.
– Ez azt jelenti, szeretnéd, ha elmennék? Kya, két hónapig
egyedül voltál egy cellában, és azt hitted, az egész város ellened
van! Alig engedtél be látogatót. Én ezt megértem, komolyan, de
nem hiszem, hogy most el kellene mennem és itthagyni téged.
Itt akarok maradni veled pár napig. Megengeded?
– Én szinte egész életemben egyedül éltem, nem csak két
hónapig! És nem hittem, hanem tudtam, hogy az egész város
ellenem van!
– Kya, ne engedd, hogy ez a szörnyűség még jobban
eltávolítson az emberektől! Ez egy lelket megnyomorító
megpróbáltatás volt, de lehet esély az újrakezdésre. Lehet, hogy
ez az ítélet annak egy módja, hogy elmondják, befogadnak.
– A legtöbb embernek nincs szüksége arra, hogy felmentsék
a gyilkosság vádja alól a befogadáshoz.
– Tudom, és minden okod megvan arra, hogy gyűlöld az
embereket. Én nem hibáztatlak emiatt, de…
– Ezt nem érti meg senki velem kapcsolatban. – Kya
felemelte a hangját. – Én sosem gyűlöltem az embereket. Ők
gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem. Ők
zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam
nélkülük élni. Nélküled. A mama nélkül! Mindenki nélkül.
Jodie megpróbálta átölelni, de Kya elrántotta magát.
– Jodie, talán csak fáradt vagyok most. Halálosan kimerült.
Kérlek téged, muszáj túltennem magam ezen az egészen, a
tárgyaláson, a börtönön, a gondolaton, hogy ki fognak végezni,
egyedül, mert én sosem ismertem mást, csak az egyedüllétet! Én
nem tudom, milyen az, ha megvigasztalnak. Túl fáradt vagyok
ahhoz, hogy egyáltalán beszéljek most erről. Én… – A hangja
elhalkult.
Nem várta meg Jodie válaszát, kiment a viskóból, és eltűnt a
tölgyerdőben. Jodie tudta, hogy hiába menne utána. Várni fog.
Előző nap feltöltötte a készleteket a viskóban, hátha felmentik
Kyát, és most nekilátott zöldséget aprítani, hogy elkészítse Kya
kedvencét, a házi csirkés pitét. De amikor lement a nap, úgy
érezte, egy perccel tovább nem szabad távol tartania a húgát a
házától, így a forró, rotyogó pitét a tűzhely tetején hagyta, és
elindult kifelé. Kya közben kerülő úton lement a partra, és
amikor hallotta, hogy Jodie lassan végighajt a gyalogúton,
hazarohant.
Az aranyló tészta illata betöltötte a viskót, de Kya még
mindig nem volt éhes. A konyhában elővette a festékeit, és
megtervezte a következő könyvét a lápi füvekről. Az emberek
ritkán veszik észre a füveket, csak lenyírják, letapossák vagy
megmérgezik őket. Vad mozdulatokkal hordta fel a vászonra a
színt, inkább feketét, mint zöldet. Sötét képek bukkantak elő,
talán egy haldokló mező egy viharfelhő alatt. Nehéz volt
eldönteni.
Lehajtotta a fejét és felzokogott.
– Miért vagyok most dühös? Miért most? Miért voltam ilyen
gonosz Jodie-val? – Ernyedten roskadt le a padlóra, mint egy
rongybaba. Összegörnyedt, még mindig sírva, és azt kívánta,
bárcsak odabújhatna az egyetlen lényhez, aki elfogadta őt
olyannak, amilyen. De a macska ott volt a börtönben.
Mielőtt teljesen besötétedett, Kya lesétált a partra, ahol a
sirályok tollászkodtak és megültek éjszakára. Ahogy begázolt a
hullámtörésbe, kagylóhéjak és rákpáncélok darabkái súrolták a
lábát, miközben visszasodródtak a tengerbe. Lenyúlt, és két
pelikántollat emelt fel, épp olyat, mint amilyet a Tate-től évekkel
ezelőtt karácsonyra ajándékba kapott szótár P fejezete rejtett.
Elsuttogta Amanda Hamilton egyik versét:
 Eljöttél megint,
Elvakítottad a szemem,
Akár a nap fénye a tengeren.
Épp szabadnak érzem magam,
A hold a párkányra vetíti arcodat.
Valahányszor elfeledlek,
A szemed kísért, és a szív kihagy.
Így hát isten veled,
Míg eljössz újra,
Míg végre nem látlak többé soha.

Másnap reggel Kya még pirkadat előtt felült az ágyán kint a

tornácon, és egyenesen a szívébe szívta be a láp erős illatát.
Halvány fény szűrődött be a konyhába, amikor nekilátott
reggelit készíteni magának: kukoricamálét, tükörtojást és
pogácsát, olyan könnyűt és foszlósat, mint a mamáé. Az utolsó
falatig megette. Aztán amikor felkelt a nap, kiszaladt a
csónakjához és átkelt a lagúnán, a mély, tiszta vízbe mártva a
kezét.
Miközben végighaladt a csatornán, beszélt a teknősökhöz és
a kócsagokhoz, és a feje fölé emelte a két karját. Otthon.
– Egész álló nap gyűjteni fogok, amit csak akarok – mondta
fennhangon. Mélyen ott motoszkált benne az a gondolat is,
hogy talán látja Tate-et. Lehet, hogy itt dolgozik a közelben, és
összefut vele. Meghívhatná a viskóba, hogy együtt egyék meg a
pitét, amit Jodie sütött.
ALIG MÁSFÉL KILOMÉTERNYIRE onnét Tate belegázolt a vízbe, és
vízmintákat gyűjtött apró fiolákba. Minden egyes lépés, minden
merítés nyomán szelíd hullámgyűrűk terjedtek szét. Azt
tervezte, Kya viskója közelében marad. Kya talán kijön
csónakkal a lápra, és összetalálkoznak. Ha nem, akkor este
odamegy a viskóhoz. Még nem döntötte el, pontosan mit fog
mondani neki, de az is megfordult benne, hogy addig csókolja,
míg a lány észre nem tér.
A távolból egy dühös motor dübörgött fel, élesebben és
sokkal erősebben, mint egy motorcsónak – kioltotta a láp
halkabb hangjait. Követte a zajt, ami közeledett feléje, és hirtelen
egy újfajta légpárnás jármű bukkant fel előtte, amilyet még sose
látott. A víz felett, sőt a fű felett siklott dübörögve, és legyező
alakban vízpermetet szórt szét maga mögött. Tíz szirénánál is
zajosabban.
A csónak letarolta a bozótot és a magas füvet, saját ösvényt
tört magának a lápon keresztül, azután átrobogott a torkolaton.
Gémek és kócsagok vijjogtak. Három férfi állt a csónak orrában,
és amikor meglátták Tate-et, felé kanyarodtak. Ahogy közelebb
értek, felismerte Jackson seriffet és a helyettesét. Volt velük még
valaki.
Ahogy lassítottak, a légpárnás csónak fara leült. A seriff
odakiáltott valamit Tate-nek, de ő a zajban még úgy sem
hallotta, hogy a kezét a füléhez emelve feléjük hajolt. Még
közelebb manővereztek hozzá, míg végül a csónak már Tate
mellett imbolygott, a combjáig felverve a hullámokat. A seriff
lehajolt és odakiabált neki valamit.
Kya a közelben szintén meghallotta az idegen csónak
hangját, és ahogy elindult a hang irányába, látta, hogy közeledik
Tate-hez. Betolatott a bozótosba, és nézte, ahogy Tate felfogja a
seriff szavait, azután mozdulatlanul áll, lehajtott fejjel,
megadóan leeresztett vállal. Még ilyen távolságból is látta a
kétségbeesést Tate testtartásában. A seriff megint kiabált
valamit, és Tate végül felnyúlt, és hagyta, hogy a helyettes
felhúzza a csónakba. A másik férfi leugrott a vízbe, és beszállt
Tate kajütös motorcsónakjába. Tate leszegett állal, lesütött
szemmel állt a két egyenruhás férfi között, miközben a
légpárnás jármű megfordult és visszaszáguldott a lápon át
Barkley Cove felé, a nyomában a másik férfival, aki Tate hajóját
vezette.
Kya meredten nézett utánuk, amíg el nem tűntek egy
tengerifűvel benőtt kiszögellés mögött.
Vajon miért vitték el Tate-et? Talán köze van a dolognak
Chase halálához? Vajon letartóztatták?
Gyötrő fájdalom hasított belé. Végre, egy fél élet után
beismerte magának, hogy a remény csalta ki a lápra, hogy
meglátja Tate-et, hogy egy patak kanyarulatán befordulva, a
nádasból figyelheti őt – minden áldott nap, hétéves kora óta.
Ismerte Tate kedvenc lagúnáit és a veszélyes ingoványokon
átvezető ösvényeit, mindig biztonságos távolból követte.
Leskelődve, lopva a szerelmet. Sosem osztozva rajta. Az
embernek nem eshet bántódása, ha egy torkolat túloldaláról
szeret valakit. Mennyi éven át utasította vissza őt, és közben
azért volt képes túlélni, mert Tate ott volt valahol kint a lápon,
és várt. De most lehet, hogy többé nem lesz ott.
Meredten figyelte az idegen csónak halkuló zaját. Jumpin’
az, aki mindent tud – ő azt is tudni fogja, miért vitte el a seriff
Tate-et, és mit tehet Kya, hogy segítsen.
Berántotta a motort, és sietve elindult a lápon át.
 56.

A királygém

1970

A BARKLEY COVE-I TEMETŐ valahol a sötét tölgyek alagútjában

ért véget. A spanyol moha hosszú függönyként csüngött
alá, barlangszerű szentélyeket alakított ki a régi fejfák körül – itt
egy család maradványai, amott egy agglegény, minden rendszer
nélkül. A göcsörtös gyökérujjak görnyedt, névtelen formákká
szaggatták és csavarták a sírköveket. A halál jelzéseiből az élet,
az elemek csak viharvert darabkákat hagytak. A távolban a
tenger és az égbolt túl fényesen dalolt ehhez a komor földhöz
képest.
A temető tegnap megtelt a falusiakkal, az összes halászt és
boltost is beleértve, akik állhatatos hangyák módjára eljöttek,
hogy eltemessék Scuppert. Az emberek zavart csendben
álldogáltak, miközben Tate elvegyült az ismerős helyiek és az
ismeretlen rokonok között. Amióta a seriff rátalált kint a lápon
és közölte vele az apja halálhírét, Tate gépiesen, gondolkodás
nélkül tette, amit mutattak neki – egy kéz a hátán, egy könyök
az oldalában. Semmire sem emlékezett belőle most, amikor újra
a temető felé sétált, hogy elbúcsúzzon.
A hosszú hónapok alatt, miközben ő Kya után sóvárgott,
azután pedig a börtönben próbálta meglátogatni, szinte alig
töltött időt Scupperrel. Ki kellett tépnie a szívéből a bűntudatot
és a megbánást. Ha nincs ennyire elfoglalva a saját szívével,
talán észreveszi, hogy az apja beteg. Kya a letartóztatása előtt
jelét adta, hogy esetleg visszatér – adott Tate-nek egy példányt
az első könyvéből, feljött a hajójára, hogy belenézzen a
mikroszkópba, nevetett a sapkahajigáláson –, de amint
elkezdődött a tárgyalás, minden eddiginél távolságtartóbb lett.
Lehet, hogy a börtön ezt teszi az emberrel, gondolta Tate.
Még most is, ahogy a friss sír felé gyalogolt a kezében egy
barna műanyag tokkal, azon kapta magát, hogy inkább Kyán jár
az esze, mint az apján, és szitkozódni kezdett. Odaért a friss
földkupachoz a tölgyek alatt, a távolban ott volt a hatalmas
tenger. A sír az anyjáé mellett feküdt, a húgáé pedig a
túloldalon, és mindhármat alacsony, durva kőből és habarcsból
rakott, kagylókkal díszített fal vette körül. Maradt még neki is
hely. Egyáltalán nem érezte azt, hogy az apja itt van.
– Úgy kellett volna elhamvasztani téged is, mint Sam
McGeet – szólalt meg Tate már-már mosolyogva. Aztán kinézett
az óceánra, és remélte, bárhol is van most, Scuppernek van egy
hajója. Egy vörös hajója.
Letette a műanyag tokot – egy akkumulátoros lemezjátszó
volt – a földre, a sír mellé, és feltett egy 78-as fordulatszámú
lemezt. A kar a tűvel a végén imbolyogva leereszkedett, és
Miliza Korjus ezüstös hangja emelkedett a fák fölé. Tate leült az
anyja sírja és a virágokkal borított földkupac közé. A frissen
felásott föld szaga furcsamód inkább a kezdetre emlékeztette,
mint a végre.
Fennhangon, lehajtott fejjel arra kérte az apját, bocsássa meg
neki, hogy ilyen sok időt töltött távol, és tudta, hogy Scupper
nem haragszik. Eszébe jutott, az apja szerint milyen egy férfi:
aki nem szégyell sírni, a szívével érzi az operát és a költészetet,
és bármit megtesz, amit kell, hogy megvédjen egy nőt. Scupper
megértette volna, hogy a szerelem után a sárban kell kutatni.
Egy ideig ott ült, fél kezével az anyján, a másikkal az apján.
Végül még utoljára megérintette a sírt, aztán visszament a
kocsijához, és a mólóra hajtott, a hajójához. Visszamegy
dolgozni, beleveti magát a nyüzsgő életformák
tanulmányozásába. Több halász is odalépett hozzá a dokknál, ő
pedig kínos zavarban állt ott, és fogadta a hasonlóan kínos
zavarban elmotyogott részvétnyilvánításokat.
Leszegett fejjel lépett át a kabinos motorcsónak hátsó
fedélzetére, elszántan, hogy elindul, mielőtt még valaki
odamegy hozzá. De amint leült volna a kormánykerékhez, egy
halványbarna madártollat vett észre a párnázott ülésen. Rögtön
tudta, hogy ez egy királygém tojójának puha mellkasi tolla, és a
hosszú lábú, rejtőzködő madár a láp mélyén él, magányosan. És
a toll mégis itt van, a tenger közelében.
Körbenézett. Nem, Kya nem lehet itt, ilyen közel a városhoz.
Gyújtást adott, délnek indult, és végül elérte a lápot.
A csatornákon túl gyorsan robogott végig, elhajolt a hajónak
csapódó, lecsüngő ágak elől. Zaklatott hullámok nyaldosták a
partot, amikor befutott a lagúnára, és kikötött Kya csónakja
mellett. A viskó kéményéből füst szállt felfelé, gomolyogva,
szabadon.
– Kya! – kiabálta. – Kya!
A lány kinyitotta a tornácajtót, és kilépett a tölgyfa alá.
Hosszú, fehér szoknya és halványkék pulóver volt rajta – a
szárnyak színe –, a haja a vállára omlott.
Tate megvárta, míg Kya odagyalogol hozzá, megfogta a
vállát és magához húzta. Majd eltolta magától.
– Szeretlek, Kya, te is tudod. Régóta tudod.
– Te is elhagytál, ahogy a többiek – felelte.
– Soha többé nem hagylak el.
– Tudom – válaszolta Kya.
– Szeretsz engem? Még soha nem mondtad ki.
– Mindig is szerettelek. Már gyerekként is, abban az időben,
amire nem is emlékszem, téged szerettelek. – Kya leszegte a
fejét.
– Nézz rám! – szólt rá Tate szelíden. Kya tétovázott, az arca
még mindig lefelé nézett. – Kya, tudnom kell, hogy vége van a
menekülésnek és a bujkálásnak. Hogy félelem nélkül tudsz
szeretni engem.
Kya felemelte a fejét és a szemébe nézett, aztán kézen fogta,
és az erdőn át a tölgyfaligetbe vezette, a madártollakhoz.
 57.

A szentjánosbogár

A Z ELSŐ ÉJSZAKÁT a parton töltötték, és Tate másnap

odaköltözött hozzá a viskóba. Egyetlen apály ideje alatt
bepakolt és kipakolt. Ami a homoki teremtmények szokása.
Késő délután épp a víz mentén sétáltak, amikor Tate kézen
fogta és a szemébe nézett.
– Leszel a feleségem, Kya?
– Már az vagyok. Ahogy a ludaknál szokás – felelte ő.
– Jó. Nekem is jó lesz így.
Minden nap hajnalban keltek, és míg Tate kávét főzött, Kya
kukoricatócsnit sütött a mama megfeketedett, horpadt
vasserpenyőjében, vagy kukoricadarát kevert, tojást tört.
Közben a nap lassan felbukkant a lagúna felett. A gém fél lábon
álldogált a ködben. Torkolatokon cirkáltak, vizekben gázoltak,
keskeny patakokon keltek át, madártollakat és amőbákat
gyűjtöttek. Esténként Kya öreg csónakjában sodródtak, míg
lement a nap, azután meztelenül úsztak a holdfényben, vagy
hűvös páfrányágyon szerették egymást.
Az Archbald Lab állást kínált Kyának, de ő nem fogadta el,
továbbra is könyveket írt. Tate-tel újra felfogadták az
ezermestert, aki a viskó mögé épített egy laboratóriumot és egy
műtermet Kya számára – nyersfából, kézzel gyalult oszlopokkal,
bádogtetővel. Tate-től kapott egy mikroszkópot,
munkaasztalokat, polcokat, szekrényeket hoztak a
gyűjteményének. Tálcákon eszközöket, felszereléseket. Ezután
felújították a viskót, hozzáépítettek egy új hálószobát és egy
fürdőszobát, és egy nagyobb nappalit. Kya ragaszkodott hozzá,
hogy a konyhához ne nyúljanak, és az épület, ami most már
inkább ház volt, mint viskó, kívül maradjon festetlen, napszítta
és eredeti.
Sea Oaksban egy telefonról felhívta Jodie-t, és meghívta őt és
a feleségét, Libbyt, látogassák meg őket. Négyesben járták a
lápot, és horgásztak is egy keveset. Amikor Jodie egy méretes
keszeget fogott, Kya azt visította:
– Nézzenek oda! Akkorát fogtál, mint egész Alabama!
A halat megsütötték, köretnek pedig kukoricapuffancsot
ettek hozzá, „kövéreket, mint a lúdtojás”.
Kya soha többé nem tette be a lábát Barkley Cove-ba, és az
idejük nagy részét a lápon töltötték, kettesben Tate-tel. A
falusiak csak ködben sikló, távoli alaknak látták, és az évek
során a rejtélyből legenda lett, amit az írós palacsinta és a forró
kolbász felett mesélgettek újra meg újra a falatozóban. Chase
Andrews haláláról folyton újabb elméletek születtek.
Ahogy múlt az idő, szinte mindenki egyetértett abban, hogy
a seriffnek nem kellett volna letartóztatni a nőt. Végül is nem
volt ellene semmiféle konkrét bizonyíték, nem bizonyosodott be,
hogy bűncselekmény történt. Igazán kegyetlen dolog volt így
bánni egy félénk, természetközeli teremtéssel. Az új seriff –
Jacksont többé nem választották újra – időnként kinyitotta az
aktát, utánament egy-egy újabb gyanúsítottnak, de nem járt
eredménnyel. Az évek során lassan maga az ügy is legendává
vált. És igaz, hogy Kya sosem heverte ki teljesen az iránta
tanúsított megvetést és gyanakvást, halk megelégedettség, már-
már boldogság költözött belé.

KYA A PUHA avarban feküdt, a lagúna mellett, egyik délután, és

várta, hogy Tate hazaérjen egy gyűjtőútjáról. Mélyeket lélegzett,
tudta, hogy Tate már mindig visszajön, hogy életében először
nem fogják sorsára hagyni. Meghallotta a hajója mély
dohogását, ahogy felfelé tartott a csatornán, a talajban érezte a
halk dübörgést. Épp akkor ült fel, amikor a hajó áttört a
bozótoson, és odaintett a kormánynál álló Tate-nek. Visszaintett,
de nem mosolygott. Kya felállt.
Tate kikötött az általa épített kis móló mellett, és elindult
Kya felé a parton.
– Annyira sajnálom, Kya. Rossz hírt hoztam. Jumpin’
meghalt tegnap éjjel, álmában.
A fájdalom súlyként nehezedett a szívére. Azok, akik
elhagyták, mind saját akaratukból tették. Ez most más volt. Nem
elutasítás – ez olyan volt, mint amikor a Cooper-héja felszáll az
égre. Könnyek peregtek az arcán, és Tate átölelte.
Tate és szinte mindenki a városban elment Jumpin’
temetésére. Kya nem. De a szertartás után elgyalogolt Jumpin’
és Mabel házához a rég esedékes áfonyalekvárral.
A kerítésnél megállt. A patyolattisztára sepert, döngölt földű
udvarban családtagok és barátok álltak. Beszélgettek, volt, aki
nevetett Jumpin’ régi történetein, volt, aki sírt. Amikor benyitott
a kapun, mindenki őt nézte, majd félreálltak és utat engedtek
neki. Mabel, aki a tornácon állt, odaszaladt hozzá.
Összeölelkeztek, ringatták egymást és sírtak.
– Uramatyám, úgy szeretett tégedet, mint a saját leányát! –
szólalt meg végül Mabel.
– Tudom – felelte Kya –, nekem meg ő volt a papám.
Később Kya kisétált a saját partjára és elbúcsúzott Jumpin’-
tól, a saját szavaival, a maga módján, egyedül.
Ahogy a parton kószált és Jumpin’-ra emlékezett, az anyja
jutott eszébe. Mintha megint hatéves kislány volna, látta, ahogy
a mama elindul a homokos gyalogúton a régi, krokodilos
cipőjében, kerülgeti a mély kátyúkat. De ebben a változatban a
mama most megállt az ösvény végén, visszanézett, és magasra
emelt kézzel búcsút intett. Rámosolygott Kyára, kifordult az
útra, és eltűnt az erdőben. És Kya most végre el tudta fogadni
ezt.
Nem jöttek könnyek, nem volt mit elfojtani, csak annyit
suttogott:
– Isten veled, mama.
A többiek is eszébe jutottak – a papa, a bátyja és a nővérei.
De nem maradt neki elég abból az egykori családból ahhoz,
hogy tőlük is búcsút vegyen.
Ez a bánat is elhalványult, amikor Jodie-ék már a két
gyerekükkel, Murphfel és Mandyvel érkeztek látogatóba
hozzájuk, évente többször is. A viskóban újra család gyűlt a régi
tűzhely köré, a mama kukoricatócsniját ették rántottával és
paradicsomszeletekkel. De most nevetés és szeretet is volt mellé.

BARKLEY COVE AZ ÉVEK SORÁN megváltozott. Egy Raleigh-ból

érkezett férfi puccos jachtkikötőt épített oda, ahol Jumpin’
mólója állt száz éven át. Ragyogó kék ponyva fedte az állásokat,
ahol a jachtok kiköthettek. A partról mindenhonnan érkeztek
motorcsónakkal, és három dollár ötvenet fizettek egy
presszókávéért.
A Main Streeten színes napernyős kis kávéházak és tengerre
néző galériák nyíltak sorra. Egy New York-i hölgy
szuvenírboltot nyitott, ahol mindent lehetett kapni, amire a
falusiaknak nem volt szüksége, a turistáknak viszont igen.
Szinte minden üzletben külön asztalon sorakoztak Catherine
Danielle Clark – helyi szerző – neves biológus könyvei. Az
étlapokon a kukoricamálé „polenta gombamártással” néven
szerepelt, és hat dollárba került. Egyik nap néhány Ohióból
érkezett asszony sétált be a Dog-Gone sörözőbe, és fogalmuk
sem volt arról, hogy ők az első nők, akik beléptek a helyiség
ajtaján – fűszeres garnélát rendeltek kis papírhajóban, és mellé
sört, ami már csapolva is kapható volt. Most már bármilyen
nemű és bőrszínű ember beléphetett az ajtón, de az egykori, a
nők számára az utcai rendeléshez falba vágott ablak még a
helyén volt.
Tate továbbra is a laborban dolgozott, Kya pedig még hét
díjnyertes könyvet publikált. És annak ellenére, hogy számos
kitüntetéssel halmozták el – többek között a Chapel Hill-i Észak-
Karolinai Egyetem díszdoktori címével –, soha nem fogadta el a
felkéréseket, hogy beszédet mondjon egyetemi vagy múzeumi
eseményeken.

TATE ÉS KYA AZT REMÉLTE, családot alapítanak, de nem született

gyerekük. A csalódás még szorosabbra fonta a köteléküket, és
ritkán töltöttek pár óránál többet távol egymástól.
Kya néha egyedül sétált le a tengerpartra, és miközben az
alkony csíkozta az eget, a szívében érezte a hullámverést.
Ilyenkor lehajolt, és megérintette a homokot, azután pedig az ég
felé nyújtotta a karját. Érezte a kötődéseket. Nem azokat,
amelyekről a mama és Mabel beszélt – Kyának sosem voltak
közeli barátai, sem olyan kötődései, amiről Jodie mesélt, hiszen
soha nem volt saját családja. Tudta, az elszigeteltségben töltött
évek annyira megváltoztatták a viselkedését, hogy végül más
lett, mint a többiek, de nem önhibájából maradt egyedül. A
tudásának nagy részét a vadontól kapta. A természet táplálta,
tanította és óvta, amikor senki más nem volt erre hajlandó. Ha
az ő eltérő viselkedése következményekkel járt, az is az élet
legbelső magjának a megnyilvánulása volt.
Tate rajongása végül meggyőzte őt arról, hogy az emberi
szerelem több a lápi élőlények bizarr versengésénél a párosodás
jogáért, de az élet arra is megtanította, hogy a túlélés ősi génjei
nem kívánt formákban még mindig ott lapulnak az ember
genetikai kódjának spiráljában.
Kya azzal is megelégedett, hogy részese lehet a természet
körforgásának, ami épp olyan biztos, mint az apály és a dagály
váltakozása. Úgy kötődött a bolygójához, ahogy kevesen ezen a
világon. Mély gyökerekkel kapaszkodott a földbe. Őt ez az anya
szülte.

KYA HOSSZÚ FEKETE haja hatvannégy éves korában olyan fehér lett,
mint a homok. Egyik este nem tért haza a gyűjtőútról, így Tate
kipöfögött a lápra, hogy megkeresse. Lassan leszállt az alkony,
és egy kanyarból kiérve meglátta, ahogy a csónakjában sodródik
egy égig nyújtózó juharfákkal szegélyezett lagúna vizén.
Hanyatt feküdt, a fejét az öreg hátizsákon nyugtatta. Tate
halkan szólongatta, de amikor Kya nem mozdult, kiabálni,
azután ordítani kezdett. Amint odaért melléje, ügyetlenül
átlépett a csónakja farába. Hosszú karjával megfogta Kya vállát
és gyengéden megrázta. Kya feje még jobban oldalra billent. A
szem nem látott.
– Kya, Kya, ne! Ne! – ordította Tate.
Még fiatal volt, gyönyörű, és a szíve csendesen megállt. Elég
hosszú életet élt ahhoz, hogy lássa, a fehérfejű rétisas
megmenekült a kihalástól – Kya számára ez épp elég volt. Tate a
karjába zárta, ringatta és sírt. Betakarta egy pléddel, és az öreg
csónakban vontatni kezdte a lagúnája felé, a patakok és
torkolatok útvesztőjén át, még egyszer utoljára elhaladt vele a
gémek és a szarvasok mellett.

…cipruslomb közé rejtem kedvesem,

midőn közelget a halál
s hallatszik dobogása már.[12]

Különleges engedélyt szerzett, hogy Kyát a saját földjén

temethesse el, egy tengerre néző tölgy alatt. A temetésre az
egész város eljött. Kya nem hitt volna a szemének a gyászolók
hosszú sora láttán. Természetesen ott volt Jodie a családjával, és
Tate összes unokatestvére. Néhány kíváncsiskodó is megjelent,
de a legtöbben azért jöttek el, mert tisztelték, hogy képes volt
annyi éven át túlélni egyedül a lápon. Akadt, aki még
emlékezett a kislányra, aki túlméretezett, rongyos kabátban
utazott a csónakján a móló felé, és mezítláb gyalogolt a boltba
kukoricadaráért. Mások azért jöttek el a sírjához, mert Kya
könyveiből tanulták meg, hogy a láp az, ami összeköti a
szárazföldet és a tengert, és kölcsönösen szükségük van
egymásra.
Tate most már értette, hogy Kya ragadványneve valójában
nem volt kegyetlen. Csak néhány ember válik legendává, ezért
ezt a feliratot vésette a sírkövére:

CATHERINE DANIELLE CLARK

„KYA”
A LÁPI LÁNY
1945–2009

A TEMETÉS ESTÉJÉN, miután mindenki elment, Tate belépett Kya

házi laboratóriumába. A majdnem ötven év alatt összegyűjtött,
gondosan felcímkézett minták a legátfogóbb, legteljesebb
gyűjteményt alkották a maguk nemében. Kya azt kérte,
adományozzák majd az Archbald laboratóriumnak, és Tate
tudta, hogy egy nap majd meg is teszi, de egyelőre
elképzelhetetlen volt megválnia tőle.
Ahogy belépett a viskóba – Kya mindig így hívta –, Tate
érezte, hogy a falak az ő lélegzetét lehelik, a padlódeszkák olyan
tisztán suttogják a lépteit, hogy a nevét kiáltotta. Azután a
falnak dőlve sírt. Felemelte a régi hátizsákot és a mellkasához
szorította.
A bíróságon azt kérték tőle, keresse meg Kya születési
bizonyítványát és végrendeletét. A régi hátsó hálószobában, ami
egykor Kya szüleié volt, átnézte a szekrényt, és az aljában,
dobozokba zárva, ott találta Kya életét, félig elrejtve, a paplanok
alatt. Kirakta a padlóra, és leült mellé.
Óvatosan nyitotta ki a régi szivardobozt, amiben Kya a
gyűjteménye első darabjait tartotta. Régi dohány és egy kicsi
lány illatát árasztotta. Néhány madártoll és rovarszárny mellett
ott volt a kis üveg a mama levelének hamujával, meg egy üveg
Revlon körömlakk, „Leheletrózsaszín” árnyalat. Egy élet
darabkái. A kövek Kya folyójában.
A szekrény alján megtalálta a közjegyzői okiratot a birtokról,
amit Kya természetvédelmi területnek nyilváníttatott, és ez
megóvta az ingatlanfejlesztéstől. A lápnak ez a darabkája örökre
vadon marad. De végrendeletet vagy személyes iratokat nem
talált – nem lepődött meg rajta, Kya nem az a fajta volt, aki
gondol az ilyesmire. Tate úgy tervezte, hogy itt éli le az életét,
Kya házában – tudta, hogy ő is így akarta volna, Jodie-nak pedig
nem lesz ellenvetése.
Később, amikor a nap már lebukott a lagúna mögé,
kukoricadarát kevert a sirályoknak, és szórakozottan a
konyhapadlóra pillantott. Felkapta a fejét, most először vette
észre, hogy a régi tűzhely farakása alá nem tettek linóleumot.
Kya mindig nagy rakás tűzifát tartott a konyhában, még nyáron
is, de most már megfogyatkozott, és Tate egy bevágás nyomát
látta a padlódeszkában. Félrehúzta a maradék fahasábokat és
egy farostlemezbe vágott rejtekajtót pillantott meg. Letérdelt,
lassan felnyitotta, és egy gerendák közé ékelt rekeszt talált
alatta, amiben többek között egy régi, poros kartondoboz
feküdt. Kiemelte, a belsejében sárga borítékokat talált, valamint
egy kisebb dobozt. Az összes borítékon az A. H. monogram állt,
és egymás után húzta elő belőlük Amanda Hamilton verseit, aki
egy helyi költő volt, korábban egyszerű verseket publikált a
régió lapjaiban. Tate meglehetősen gyengének gondolta a
műveit, de Kya mindig eltette az újságkivágásokat, és most itt
sorakoztak a tömött borítékokban. A kézírásos oldalak egy része
befejezett vers volt, de a többségük befejezetlen, áthúzott
sorokkal, a margóra írt szavakkal, a költő kézírásával – Kya
kézírásával.
Amanda Hamilton Kya volt. Kya volt a költőnő.
Tate hitetlenkedve fintorgott. Hány éven át dobhatta be Kya
ezeket a verseket a rozsdás postaládába, hogy elküldje őket a
helyi lapoknak! Biztonságban elrejtőzve egy írói álnév mögé.
Talán ez is egy módja volt a kapcsolatteremtésnek, hogy a
sirályokon kívül mások előtt is kifejezze az érzéseit. Egy úti cél a
szavainak.
Átfutott néhány verset, a legtöbb a természetről és a
szerelemről szólt. Az egyik gondosan összehajtogatva külön
borítékban volt. Tate előhúzta és olvasni kezdte.
 A SZENTJÁNOSBOGÁR

Odacsalni könnyű volt:

Elég egy szerelmes, hívó villanás.
De akár a nőstény szentjánosbogár,
Hívásában titkon már ott volt a halál.

Egy utolsó érintés

Befejezetlen maradt,
Az utolsó lépés csapda volt.
És zuhan, zuhan lefelé,
A szeme végig engem néz
Míg a másvilágot nem látja meg.

Ott láttam benne a változást.

Előbb a kérdést,
Aztán választ,
Végül eljött a vég.

És a szerelem visszatért
Oda, hol születése előtt élt. A. H.

TATE MÉG MINDIG a padlón térdelt, újra elolvasta. A mellkasához

szorította a papírlapot, a szíve kalapált. Kinézett az ablakon,
hogy lássa, biztosan nem jön-e valaki felfelé a gyalogúton – de
hát ki jönne? Csak hogy biztos legyen benne. Azután kinyitotta
a kis dobozt – tudta, mit fog találni benne. Egy pamutdarabon,
gondosan elrendezve, ott feküdt a kagylós nyaklánc, amit Chase
viselt a halála éjszakájáig.
Tate sokáig ült a konyhaasztalnál, igyekezett felfogni az
egészet, elképzelte, ahogy Kya éjszakai buszokon utazik,
kihasználja a felszíni áramlatot, kiszámolja a holdkelte idejét.
Halkan hívja Chase-t a sötétségben. Nagyot lök rajta. Aztán a
torony alján leguggol a sárba, felemeli Chase haláltól elnehezült
fejét, hogy visszavegye tőle a nyakláncot. Eltünteti a lábnyomait,
semmi nem marad utána.
Tate gyújtóst tört, fát tett a régi tűzhelyre, és egymás után
elégette a versekkel tömött borítékokat. Talán felesleges volt
mindet tűzre vetni, talán elég lett volna azt az egyet
megsemmisíteni, de nem tudott tisztán gondolkodni. A régi,
megsárgult papírokból magasra csapott a láng, azután már csak
izzottak. Levette a kagylót a bőrszíjról, a szíjat a tűzre hajította,
azután visszacsukta a rejtekajtót.
Később, már szinte szürkületkor, kisétált a partra és megállt
az éles, fehér kagylóhéjak és rákpáncéldarabkák szőnyegén. Egy
másodpercig meredten nézte Chase kagylóját nyitott
tenyerében, azután ledobta a homokba. A kagyló, ami
ugyanúgy nézett ki, mint a többi, eltűnt. A dagály közeledett,
egy hullám átcsapott a lábán, és kagylók százait sodorta vissza
magával a tengerbe. Kya ebből a földből és ebből a vízből
származott, és most visszatért hozzájuk. A mélységbe zárja a
titkait.
És aztán megérkeztek a sirályok. Meglátták, és körözni
kezdtek a feje felett. Vijjogva. Kiáltozva.
 Amikor leszállt az éjszaka, Tate visszagyalogolt a viskóba.
De amikor a lagúnához ért, megállt a mélyülő lombok alatt, és
nézte, ahogy sok száz szentjánosbogár villog hívogatóan a láp
sötétlő mélyében. Ott, ahol a folyami rákok énekelnek.
 Köszönetnyilvánítás

Ikertestvéremnek, Bobby Dykesnak tartozom a legnagyobb

köszönettel, akitől világéletemben elmondhatatlan mennyiségű
biztatást és támogatást kaptam. Köszönöm nővéremnek, Helen
Coopernek, hogy mindig számíthattam rá, és bátyámnak, Lee
Dykesnak, hogy hitt bennem. Nagyon hálás vagyok a
barátaimnak és a családtagjaimnak a töretlen támogatásért,
biztatásért és jókedvért: Amanda Walker Hallnak, Margaret
Walker Weatherlynek, Barbara Clark Copelandnek, Joanne és
Tim Cadynek, Mona Kim Brownnak, Bob Iveynak és Jill
Bowmannek, Mary Dykesnak, Doug Kim Brownnak, Ken
Eastwellnek, Jesse Chastainnek, Steve O’Neilnek, Andy Vann-
nek, Napier Murphynek, Linda Dentonnak (a lovaglásért a
síelésért is), Sabine Dahlmann-nak, valamint Greg és Alicia
Johnsonnak.
A kézirat végigolvasását és a kommentárokat köszönöm
Joanne és Tim Cadynek (többször is elolvasták!), Jill
Bowmannek, Bob Iveynak, Carolyn Testának, Dick
Burgheimnek, Helen Coopernek, Peter Matsonnak, Mary
Dykesnak, Alexandra Fullernek, Mark Owensnek, Dick
Houstonnak, Janet Gause-nak, Jennifer Durbinnek, John
O’Connornak, valamint Leslie Anne Kellernek.
Köszönöm az ügynökömnek, Russell Galennek, hogy
szerette és értette Kyát és a szentjánosbogarakat, valamint a
lelkes elszántságot, hogy ezt a történetet mások is
megismerhessék.
Köszönöm a G. P. Putnam’s Sons kiadónak, hogy
megjelentette a regényt. Hálával tartozom a szerkesztőmnek,
Tara Singh Carlsonnak a biztatásért, a gyönyörű szerkesztői
munkájáért, és hogy hitt a regényemben. Köszönöm Helen
Richardnak, ugyancsak a Putnam kiadótól, hogy mindenben
segített.
Hannah Cadyt pedig külön köszönet illeti azért, mert
jókedvűen nyújtott segítséget nekem a regényírás hétköznapibb
és piszkosabb munkafázisaiban, például a tűzrakásban.
 Lábjegyzetek
1 Három kis vak egér
Ni, hogy fut, ni, hogy fut,
A gazdasszony után futnak,
Konyhakéssel a farkukat
Levágta.
Csupa vér
A három kis vak egér! (A szerk.)
2 Arany János fordítása.
3 Üzemanyag és csali (A szerk.)
4 Gyümölcsízű üdítőital. A Nehi cég 1955-ben Royal
Crown Companyra változtatta a nevét a Royal Crown
Cola sikerének hatására. (A szerk.)
5 Utalás C. Austin Miles 1913-ban írott híres gospelére, A
kertbenre (In the Garden). (A szerk.)
6 Hajnal Anna fordítása.
7 Thomas Moore: A Dismal-mocsárok tava (Arany János
fordítása.).
8 Vámosi Pál fordítása.
9 Amerikai népdal a 19. század elejéről. (A szerk.)
10 Az amerikai dél jellegzetes dala a 19. századból. (A
szerk.)
11 Népszerű dal, mely Dublinból ered, és Dublin nem
hivatalos himnuszává lett. A dal egy fiktív történetet
mesél el egy haláruslányról, aki fiatalon hunyt el, láz
 következtében. A 20. század vége felé az a legenda
terjedt el, hogy Molly valós személy volt, aki a 17.
században élt. (A szerk.)
12 Thomas Moore: A Dismal-mocsárok tava (Arany János
fordítása).
 Tartalom

1. RÉSZ: A lápvidék
Prológus
1. Mama
2. Jodie
3. Chase
4. Iskola
5. Nyomozás
6. A csónak és a fiú
7. Horgászidény
8. Hiányzó nyomok
9. Jumpin’
10. Csak fű a szélben
11. Teli zsákok
12. Aprópénz és dara
13. Tollak
14. Vörös szálak
15. A játék
16. Olvasás
17. Át a küszöbön
18. Kis csónak
19. Valami odakint
20. Július 4.
 21. Coop

2. RÉSZ: A mocsár
22. Ugyanaz a tengerjárás
23. A kagylóhéj
24. A tűztorony
25. Patti Love látogatása
26. Partra a csónakot
27. Kint, a Hog Mountain Roadon
28. A rákhalász
29. Hínár
30. Az áramlat
31. Egy könyv
32. Alibi
33. A sebhely
34. Házkutatás
35. Az iránytű
36. Rókacsapda
37. Szürkecápák
38. Békebíró
39. Véletlen találkozás
40. Cypress Cove
41. A kis csorda
42. Cella
43. Mikroszkóp
44. Cellatárs
 45. Vörös sapka
46. Az élet császára
47. A szakértő
48. Utazás
49. Álruhák
50. A hírlap
51. Fogyó hold
52. A Three Mountains Motel
53. A hiányzó láncszem
54. És fordítva
55. A fű virága
56. A királygém
57. A szentjánosbogár

Köszönetnyilvánítás

Lábjegyzetek
 www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.

Felhasznált betűtípusok
K2D – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0