A semmittevés forradalma

Horváth Bence

„Semmi nem nehezebb, mint nem tenni semmit.”

– ebből a felismerésből indul ki Jenny Odell tavaly

megjelent Hogyan csináljunk semmit (How to do
nothing) című könyve, ami egy radikális újragondolása
annak, hogy hogyan lehet emberként élni az internet és a
közösségi oldalak korában.

Jenny Odell egy fiatal kaliforniai digitális művész,

sokat foglalkozik az internet elfelejtett régióival, és
könyve egy rendkívül sikeres blogposztból született:
ugyanezzel a címmel 2017-ben adott elő egy
techkonferencián, előadásának leiratát pedig felrakta a
blogjára, a szöveg pedig rövid időn rendkívül népszerű
lett.

Ezt a szöveget bővítette ki aztán a könyvében, amely

egyrészt egy rendkívül személyes tépelődés az énünk és
az internet kapcsolatáról, másrészt viszont egy elég
radikális politikai kiáltvány is. Hogy a How to do Nothing
mondanivalója mennyire jól reagált a 2019-es
közhangulatra, azt talán jelzi az is, hogy Odell könyvét
egy rakás kritikus az év legjobb könyvei közé választotta,
és Barack Obama is beválogatta a tavalyi kedvenc
könyvei közé.
Munka és a figyelemgazdaság
Odell problémafelvetése sokban hasonlít a koreai-német
filozófus, Byung-Chul Han megközelítésére, melyről
tavaly hosszan írtunk. Csak míg Han a német filozófia
hagyományai felől jön és elsősorban a probléma gyökereit
próbálja feltárni, Odellt sokkal jobban foglalkoztatja az a
kérdés, hogy mit kezdhetünk e problémákkal.

Mindkettejüknél meghatározó az a gondolat, hogy az

életünket teljesen leuralta a munkánk. A fejlett
országokban a nyolcvanas évektől kezdve vált uralkodóvá
az az elképzelés, hogy mindenkinek vállalkozóvá kell
válnia, és mindenki maga felelős a saját előremeneteléért
és teljesítményéért. Ez a rendkívül individualista
megközelítés egyrészt szétterítette a korábban a
vállalatok és befektetők által viselt gazdasági kockázatot
az egyéni munkavállalók szintjére, másrészt az egymás
ellen küzdő, egymással versengő munkavállaló alakját
tette meg normává.

Ezeket a tendenciákat csak felerősítette, ahogy elkezdtek

eltűnni a stabil, kiszámítható életpályát kínáló
munkahelyek: egyre többen lettek azok, akik
projektalapon, megbízási szerződésekkel, munkakörről
munkakörre váltva kell navigáljanak az életben, ez pedig
lehetetlenné tesz számukra bármilyen hosszabb távú
tervezést. A 21. századra odalett az a világ, melyben a
munkavállalóknak a munkájuk révén szilárd identitásuk
lehetett, ehelyett egyre többen vannak, akik a
munkaidejüket egyre több darabban, egyre több felé kell
áruba bocsájtsák.

A munka fix kereteinek fellazulását radikalizálta tovább az

internet elterjedése is: egyre több és több munkakör vált
otthonról, egy laptop elől is elvégezhetővé, az
okostelefonokkal pedig már a nap 24 órájában
hozzáférünk munkahelyi levezésünkhöz, végleg elmosva
a munkahely és otthonunk közötti határokat.

Arról, hogy hogyan alakul át a munkánk és ez hogyan hat

a személyiségünkre, részletesen írtunk a Han
filozófiájáról szóló cikkben, Odell számára azonban
izgalmasabb az a kérdés, hogy az alapvetően a munka
világából származó teljesítményelv és értékelési kényszer
hogyan szivárgott át életünk összes többi szférájába is.

Jenny Odell

Ennek kulcsa az a változás, hogy hogyan vált az időnk az

egyik utolsó igazán értékes és még értékesíthető
erőforrásunkká. Épp ezért is megy olyannyira öldöklő
harc a figyelmünkért: a fejlett országokban lassan már
minden kereskedelmi szempontból értékes felhasználó az
interneten van, így ezeken a piacokon bővülni már csak
úgy lehet, ha ezeknek a felhasználóknak az idejéből és
figyelméből sikerül minél többet lekötni. Ebben a
küzdelemben minden egyes továbbkattintás,
lejjebbgörgetés, egy megnézett videó után elinduló újabb
videó megnézése sikernek számít, és rengeteg
technológiai fejlesztés történik azért, hogy még
nehezebb legyen otthagynunk az online felületeket:
tavaly Shoshana Zuboff nagy hatású könyvében éppen
arról írt, hogy a techcégek közötti igazi verseny már arról
szól, hogy ki tudja pontosabban előrejelezni és alakítani a
jövőbeli viselkedésünket.

De a helyzetet tovább bonyolítja, hogy nem egyszerűen

passzív fogyasztói vagyunk ennek a rendszernek, melyet
Odell figyelemgazdaságnak (attention economy) nevez,
hanem már ez alakítja azt is, ahogy magunkat elképzeljük
és megéljük. Ha boldogulni akarsz a világban, akkor egy
értékesíthető személyiséggel kell rendelkezned, melyet
minden másodpercben gondoznod kell. A posztjaidra
érkező reakciók egyben visszajelzések arról is, hogy
hogyan áll a személyes márkád építése, ahogy például
örökké gondolnod kell arra is, hogy az interneten
magadról megosztott tartalmakat nemcsak barátaid
láthatják, hanem akár potenciális munkaadóid is.

Az én építésének ebben a szünet nélküli kényszerében

pedig nem marad tere a semmittevésnek. Az ugyanis,
hogy épp ne csinálj semmit, egyszerűen túl drága lett,
amit nem engedhetünk meg magunknak.

Beszélgetés helyett felháborodások

Jenny Odell szerint sok hasonlóság van abban, ahogy a
gazdaság bánik a természettel, illetve ahogy a
figyelemgazdaság bánik a figyelmünkkel: mindkét
esetben erőteljes a törekvés a monokultúrák
kialakítására; cél, hogy lenyesődjön minden, ami nem
hasznos, amit nem lehet kisajátítani. E mögött szerinte
azonban egy olyan téves felfogás áll, amely úgy tekint az
életre, mint ami részekre bontható és optimalizálható,
nem pedig egy olyan ökoszisztémaként, melynek minden
része eleven.

„A legboldogabb, legteljesebb pillanatai azok voltak az

életemnek, amikor teljesen tisztában voltam azzal, hogy
élek, ennek minden reményével, fájdalmával és
szomorúságával, mely az összes halandó lénynek sajátja.
Ezekben a pillanatokban az a gondolat, hogy a siker egy
elérendő cél lenne, teljesen értelmetlennek tűnik. Ezek a
pillanatok önmagukban voltak teljesek, nem fokok voltak
egy létrán.” – írja Odell, aki a How to do nothing lapjain
kettős célt tűz ki elénk: egyrészt meg kell tanulnunk
kiszakadni a figyelemgazdaságból, másrészt újra kell
tanulnunk a felszabaduló kapacitásainkat valami másra
irányítani.
A figyelemgazdaság hátrahagyása egyáltalán nem adja
magát könnyen: ma már elég pontosan lehet tudni, hogy
a közösségi oldalak algoritmusai mögött mennyire
tudatos tervezés lapul, melynek célja, hogy a figyelmünk
újabb és újabb görgetésekben és frissítésekben
horgonyozzon le. És semmi nem köti le úgy a figyelmet,
mint a felháborodás és a félelem. Épp ezért sokan azt
tapasztalják, hogy miközben görgetik a posztokat,
egyszerre fogja el őket a szorongás, és közben az érzés,
hogy mégsem tudnak ebből kiszakadni. A közösségi
oldalak révén úgy érezhetjük, hogy folyamatosan történik
valami a világban, és mi lemaradunk róla. (Miközben
persze az sem biztos, hogy történik még bármi
egyáltalán.)

És miközben a Facebook feedjén bármiféle számunkra

érthető rendezettség nélkül elénk ömlő rengeteg
információt, a figyelmünket másodpercekre megragadó
szalagcímeket, a maguktól elinduló videókat nézzük, nem
gondolunk arra, hogy most éppen mi vagyunk a
megfigyelt alanyok, a mi reakciónk az, melyet
felhasználva még tovább fogják tökéletesíteni a
figyelmünket elkapni igyekvő algoritmusokat.

Odell Franco Berardi nyomán ír arról, hogy a közösségi

oldalak logikája már átszabta a világhoz való
viszonyunkat is: az „érzékenység” helyett a
„kapcsolódottság” vált meghatározóvá.

Az érzékenység két alapvetően eltérő elem sokszor

súrlódásoktól terhelt, kétértelmű, bizonytalan találkozása,
melynek végén elképzelhető az is, hogy a két elem maga
is megváltozva keveredik ki ebből a helyzetből. Erre példa
egy beszélgetés, ami nem feltétlen adja magát könnyen,
ami tele lehet meglepetéssel, amiről te sem tudod, hogy a
végén hova fog kilyukadni.

Ezzel szemben a kapcsolódottságban a világ egymással

összevethető elemek gyors áramlása: mindenről azonnal
meg lehet mondani, hogy hol a helye, minden felosztható,
besorolható. Ez a logika a közösségi oldalak logikája is,
amit a megosztások és lájkok tartanak mozgásban, de
még a pillanatnyi felháborodások sem akasztják azt meg.

A két viszony közötti lényeges különbség, hogy az

érzékenység működéséhez térre és időre van szükség. A
figyelemgazdaságban viszont a közösségi oldalak és az
applikációk már a figyelmünk másodpercnyi töredékeinek
megszerzéséért versenyeznek egymással. És ugyanígy, a
másokhoz való kapcsolódáshoz szükség van a távolságra
is, ahonnan fel tudom mérni a helyzetüket, ahonnan nyitni
tudok feléjük, ahonnan a szavaimnak mélysége és
tartalma lehet. Az érzékenységről a kapcsolódottságra
való átállás pedig szerinte ellehetetleníti a közös
cselekvést, a közös narratívákat és a szolidaritást.

A tér rendkívül fontos eleme Odell koncepciójának, sokat

ír arról, hogy párhuzamosan azzal, hogy hogyan terelődik
át egyre több tevékenységünk az online térbe, hogyan
veszítjük el fokozatosan azokat a közös hús-vér tereinket
is, ahol még nem a fogyasztás logikája érvényesül.
Könyvében a közparkok és a könyvtárak e tértípusok
utolsó bástyái, és bemutatja azt is, hogy világszerte
hogyan szorulnak vissza ezek a terek a kereskedelmi
alapon szervezett terek javára.

A kivonulás nem elég

Ebből a meglehetősen borús helyzetértékelésből bomlik
ki a How to do nothing második fele, ami arról szól, hogy
hogyan próbálhatunk változtatni a helyzeten. A cél az,
hogy próbáljuk meg visszaszerezni az irányítást a
figyelmünk fölött, ebben a munkában pedig a
semmittevés egy fontos eszközzé válhat.

Odell könyvében a semmittevés nem a rekreációval, a

kikapcsolódással egyenlő: semmi üdvözölendő nincs
abban, ha azért tartunk egy kis pihenőt, hogy utána újult
erővel tudjuk magunkat belevetni a munkába. Ugyanígy, a
nagyon divatos meditációs technikák, a különféle
skandináv self-help irányzatok és a mindfulness-
gyakorlatok, melyek nagyobb hatékonyságot,
összeszedettséget és jobb teljesítményt ígérnek, szerinte
valójában csak annak a logikának a képviselői, mely
ennyire mélyen megszállta az életünket: egyrészt
individuális válaszokat adnak egy társadalmi szintű
problémára, másrészt ugyanúgy a növekedés gondolata
hatja át őket.

Az a semmittevés, amit Odell keres, a féktelen növekedés

gondolata ellen hat. Mint írja, míg a természetben azt,
ami kontroll nélkül növekedik, sokszor parazitikusnak
vagy rákosnak számít, addig a kultúránkban éppen ez a
határ nélküli növekedés lett a meghatározó motívum.
Ahogy a produktivitásról szóló elképzelésünk is azon a
felfogáson alapul, hogy valami újat kell létrehozni és
közben sem a fenntartást, sem a gondoskodást nem
tekintjük hasonlóan produktív tevékenységnek.

És a figyelemgazdaságból való kiszakadást sem lehet

annyival elintézni, hogy egyszerűen letöröljük magunkat
Facebookról, ez ugyanis maximum átmeneti tüneti
kezelést jelenthet egy komolyabb problémára, a
figyelmünk feletti irányítás elvesztésére. Amire szükség
van, az ennek a kontrollnak a visszaszerzése.

„Kevésbé foglalkoztat a Facebookról és a Twitteről való

tömeges kivonulás gondolata, mint a figyelem köré
szerveződő tömegmozgalom kérdése: mi történik, ha
emberek visszaszerzik az irányítást a figyelmük fölött, ás
újra elkezdik azt közösen tudatosan irányítani.” – írja egy
ponton Odell, aki arra is többször visszatér, hogy a
világból vagy a közösségi oldalakról való kivonulás eleve
csak kevesek privilégiuma. Sokan vannak, akik nem
engedhetik meg maguknak, hogy mondjuk az
álláshirdetések miatt ne legyenek ott Facebookon, és
akik figyelmét annyira leterheli a napi szintű túlélés, hogy
nem várható tőlük, hogy réseket üssenek a
figyelemgazdaságon.
De ez csak még nagyobb feladatot ró azokra, akik
megtehetik, hogy odafigyeljenek saját figyelmükre.
Szerinte ugyanis ha azok, akik megtehetik, elkezdenek
tudatosabban foglalkozni a figyelmükkel, azzal új
viselkedéseket, viszonyulásokat teremthetnek meg a
világban, ami idővel hatással lehet a többi emberre is.

Rájössz, hogy vannak ott mások is

Ezután már igazán illene rátérni arra, hogy hogyan lehet
visszaszerezni a figyelmünk fölötti irányítást, de a helyzet
az, hogy erre nincs egy biztos recept. Odell könyve
éppen ezen a ponton szakad el a különféle önsegítő,
életmódtanácsadó könyvektől és válik egy nagyon
személyes, filozofikus művé. Az egyik legfőbb belátása
ugyanis az, hogy a figyelmünket csak mi magunk
szerezhetjük vissza, és bárki, ki ehhez biztos
módszereket ígér, az alighanem sarlatán.

Persze a How to do nothing is kínál számos gyakorlati

példát, de ezek Odell saját, személyes példái, és semmi
garancia nincs arra, hogy ezek mások számára is
ugyanilyen hatásosak lesznek majd. Ráadásul ezek a
példák első olvasáskor időnként akár
megmosolyogtathatónak és naivnak is hathatnak. De
hogy ez a történet mégsem ennyire egyszerű, azt jelzi,
hogy tavaly ez volt az a könyv, ami aztán a legtöbbször
jutott eszembe az elolvasása után, és melynek egyes
részei tényleg változtattak egy kicsit azon, ahogy a
világot látom.
Odell szerint mindannyiunk életében vannak pillanatok,
amikor a figyelmünk ki-kiszakad a figyelemgazdaság
uralma alól. Például amikor először járunk egy külföldi
városban, és még minden szokatlannak, idegennek hat.
Ekkor még megbámuljuk az épületeket, az embereket,
úgy csodálkozunk rá viselkedésekre, ahogy otthon soha
nem tennénk.

Ez a fajta nyitottság persze nem lehet a mindennapjaink

állandó kísérője, olyankor ugyanis általában célirányosan
mozgunk, ráadásul ismerős terepen, sokkal kevesebb
esélyt adva a figyelmünknek, hogy megakadjon valamin.
De Odell szerint ez nem egy teljesen fekete-fehér
helyzet, és tudatos gyakorlással lehet segíteni azon, hogy
az ismerős környezetben is új ingerek érjenek.

Ehhez olyan trükkökre van szükség, minthogy adj

feladatot a figyelmednek: egy ismerős környéken tűzd ki
célul, hogy megfigyelj valami olyan jelenséget, amivel
eddig sosem foglalkoztál. Vagy a villamosra felszállva
figyeld egy kicsit, hogy az emberek hogyan bánnak a
telefonjaikkal. Kezdd el megismerni azoknak az utcáknak
és épületeknek a történetét, ahol mindennap
megfordulsz. Hasonló felvetések ezek, mint amit mondjuk
a céltalan városi sétálás képviselői vagy a tavaly
megjelent. cinikus fiatal felnőtteknek készült
társasjáték alkotója állít, és melyek lényege, hogy amit
nap mint nap észlelsz, az nem a világ körülötted, hanem
csak az a része, amit beengedsz belőle.
Odell számára a leginspirálóbb figyelemforrást a
természet jelenti, és persze, írja ő is, hogy abban nincs túl
sok eredeti, hogy vonuljunk ki a természetbe. De könyve
nem is új igazságok feltalálását ígéri, hanem egykor
ismert, de azóta elfelejtett módszerek újrafelfedezését. Ő
például szenvedélyes madármegfigyelő lett, órákat tud
eltölteni parkokban és erdőkben, miközben „nem csinál
semmit”, csak figyeli, hol bukkannak fel madarak.

És mint írja, nagyon hamar feltűnt számára, hogy milyen

könnyedén alakíthatsz a megfigyelési sémáidon.
Onnantól kezdve, hogy érdeklődni kezdett a madarak
iránt, sokkal többet és többféle madarat vett észre a
városban vagy a parkokban járva, mint korábban
bármikor. Ezek a madarak addig is ott voltak persze, csak
a figyelme egyáltalán nem volt arra kondicionálva, hogy
észrevegye őket.

Fotó: LUIS ROBAYO/AFP

Odell könyve a kíváncsiság szabadon engedésének

fontosságáról szól. Ez az a gyerekkorban még magától
értetődő képességünk, amely folyamatosan a már ismert
és a még nem ismert közötti határt feszegeti, és aminek
nagyon fontos tulajdonsága, hogy rajtunk kívülre mutat. A
zárt megértés helyett egy olyan külső világ felé nyit,
melyet soha nem tehetünk teljesen magunkévá.

Egy olyan világ felé, amely mások által is lakott. Ha

komolyan vesszük a könyv tanácsait, akkor
elkerülhetetlenül bele fogunk ütközni mások életébe is.
Ez pedig Odell szerint alapvető változást hozhat egy
olyan társadalomban, ahol sokan már a szomszédaikat
sem ismerik, ahol fel se fogjuk, hogy minden egyes nap
milyen óriási mennyiségű élettörténettel, sorsokkal,
örömökkel és szomorúságokkal összezárva mozgunk egy
térben.

És innen már csak egy lépés annak belátása, hogy milyen

mélyen fonódik egybe életünk a körülöttünk élő emberek
életével, mennyivel jobban egymásra vagyunk utalva,
mint ahogy erre gondolni szoktunk. Odell sokat idézi
Rebecca Solnit A Paradise Built in Hell című könyvét
(melyről nemrég magyarul is megjelent egy alapos cikk),
melyben természeti katasztrófák túlélői beszélnek arról,
hogy a hirtelen bekövetkező káosz hogyan kovácsolta
össze a helyieket, hogyan lettek az addig egymásról
jóformán tudomást sem vevő szomszédokból (jellemzően
persze a nők irányításával) egymásnak segítő, az élet
alapvető feltételeit biztosító közösségek.

A Solnit könyvét ihlető Katrina hurrikán vagy egy nagyobb

földrengés persze szélsőséges eset, amely
szélsőségesnek tűnő reakciókat hívhat életre, de
egyrészt a klímaváltozás erősödésével minden okunk
megvan arra számítani, hogy a hasonló extrém
események száma nőni fog, másrészt Odellt a
katasztrófákat kísérő forgatókönyvek helyett eleve jobban
érdeklik a hétköznapi találkozások, és hogy milyen
változásokat tudnak hozni azok az életünkben.
Szerinte ugyanis ha lemondunk arról, hogy máshonnan
érkező, a világról mást gondoló emberekkel ismerkedjünk
meg, akkor lemondunk a meglepődés, a csodálkozás és a
változás lehetőségéről is. És arról is, hogy az általunk
igazságtalannak érzett ügyekben szövetségesekre
akadjunk, akikkel összefogva, közösen léphetnénk fel.

A könyv megjelenése után nem sokkal Odell a New York

Timesban írt egy esszét arról, hogy mit tud mondani saját
diákjainak a Stanfordon, akiknek életét teljesen bedarálta
a figyelemgazdaság. És persze, több időt ő sem tud nekik
biztosítani, de azt azért megpróbálja, hogy elmondja
nekik, mennyire értékes az az idő, ami a rendelkezésükre
áll. Ennek lehet eszköze az, ha beszél nekik arról, hogy
hogyan vegyék észre azt, amit eddig nem láttak. Szerinte
az a felismerés, hogy milyen sok mindent észre se
vettünk eddig, alázatra tanít és megtanít minket
odafigyelni másokra.

De ehhez a semmittevés lehetőségére lesz szükségünk:

„Nem bíztatok senkit arra, hogy 'ne tegyen semmit' a
kifejezés tágabb értelmében. Rengeteg faji, környezeti és
gazdasági igazságtalanság van, mely miatt dühösnek kell
lenni és melyek miatt azonnal cselekedni kell. És sok
minden van, mit el kell gyászolni. De az az ironikus, hogy
ebben a helyzetben még fontosabbá válik, hogy legyen
ideje és tere a 'semmittevésnek', mert ezek azok a
pillanatok és helyszínek, ahol gondolkodhatunk,
kifejezhetjük magunkat, gyógyulhatunk és
feltöltődhetünk, egyénileg és közösségként.”
Vagy ahogy ugyanezt egy klasszikus műben már jóval
korábban összefoglalták:

„- Ezt én is szeretem - mondta Róbert Gida. - De hogy

mit szeretek legjobban csinálni? Semmit.
- Hogy csinálsz Semmit? - kérdezte Micimackó, egy
darabig elgondolkozva.
- Úgy, hogy mikor rád kiáltanak, éppen mikor indulsz,
hogy csináld: "Mit csinálsz most, Róbert Gida?" - és azt
feleled: "Ó, semmit!" - és mész, és csakugyan nem
csinálsz semmit.
- Ahá! - mondta Micimackó.
- Most majd ilyenféle dolgot csinálunk, ami semmi.
- Ahá! - mondta újra Micimackó.
- Az ember csak megy, odahallgat olyasmire, amit
úgysem hall, és nem izél semmivel.
- Ahá! - mondta Micimackó.”

Borító- és címlapi illusztráció: Kiss Bence, eredeti kép:

Valery Hache/AFP