„Magyarország előbb-utóbb demokratizálódni fog”

Bede Márton
· augusztus 30., kedd 6:01

Amióta a világon egyre több olyan ország van, amit se szabad

demokráciának, se elnyomó diktatúrának nem lehet nevezni, egymás
után születnek a definíciók ezek pontos meghatározására. Szergej Gurijev
és Daniel Treisman 2022-es könyve, a Spin Dictators – The Changing Face
of Tyranny in the 21st Century (Spin Diktátorok – A zsarnokság új arca a
21. században) talán minden korábbinál precízebb megfejtésre jut.

A magyarra nehezen fordítható cím angol eredetije egyben szójáték is. A

politikai kommunikációban spin-nek a tények kampányszerű torzítását
szokás nevezni, ennek a gyakorlatnak a nagymestereit pedig spin doctor-
nak. A spin szó angolul pörgetés-forgatást is jelent, és képletesen írja le
azt a politikában, amit magyarul úgy lehetne mondani, hogy betenni a
választópolgárokat a hintába. E cikkben maradok a spin diktátorok
kifejezésnél.

A két szerző közül Szergej Gurijevvel készítettem interjút. Gurijev fiatal,

liberális orosz közgazdászként a látszat kedvéért egy ciklusra
miniszterelnöknek visszalépő Putyin helyett elnökösködő Dimitrij
Medvegyev tanácsadójaként is dolgozott. 2013-ban azonban inkább
elhagyta a hazáját, miután kritizálta a Putyin-ellenes oligarcha, Mihail
Hodorkovszkij bebörtönzését, valamint anyagilag is támogatta az akkor
még a mainál erősebb orosz ellenzéket, és Alekszej Navalnij mozgalmát.
Azóta dolgozott fontos pozícióban az Európai Fejlesztési Banknál, ma
pedig a legjobb francia egyetem, a Sciences Po oktatója.

Gurijev és Treisman szerint egy országot akkor lehet spin diktatúrának

nevezni, ha:

az nem demokrácia,

a választásokon legalább egy ellenzéki párt indulhat,

legalább néhány sajtótermék kritizálhatja a kormányt,

kevesebb mint 10 politikai gyilkosság történik éves átlagban,

és kevesebb mint ezren ülnek politikai okokból börtönben.

Ahol ennél rosszabb a helyzet, az az ő definíciójuk szerint nem spinre,

hanem félelemre épülő, elnyomó diktatúra.

A szerzők szerint az, hogy egyre kevesebb az igazán elnyomó, és egyre

több a spin diktatúra, tökéletesen illeszkedik abba a globális trendbe, hogy
a világon rohamosan csökken az erőszak szerepe. Az új típusú diktátorok
már nem brutális katonai vezetők, hanem
 „OLYAN BEHÍZELGŐ MANIPULÁTOROK, MINT ORBÁN VIKTOR
VAGY A SZINGAPÚRI LI HSZIEN-LUNG (LEE HSIEN LONG).
OLYAN VEZETŐK, AKIK A NÉP SZERÉNY SZOLGÁLÓJAKÉNT
ADJÁK ELŐ MAGUKAT”.

Innentől a cikk csak a Kör tagjainak olvasható.

Szingapúr azért is fontos példa, mert a könyv azt állítja, a spin diktatúrát
tulajdonképpen Li Hszien-lung apja, a brit gyarmati birodalomból
függetlenedő városállam atyja, Li Kuang-jao (Lee Kuan Yew) találta ki. Ő
volt az, aki rájött, hogy erőszak nélkül is el tudja kerülni a demokratikus
váltógazdaságot, csak kellően hatékonynak, sikeresnek és népszerűnek
kell lennie. A szingapúri úton a következő évtizedekben Ecuadortól
Kazahsztánig sok spin diktátor próbált végigmenni, de egyik sem tudott
olyan sikeres lenni, mint a speciális adottságainak köszönhetően gyorsan
meggazdagodó kis délkelet-ázsiai állam.

Spin diktátor és spin diktátor között nagy különbségek vannak, de Gurijev

és Treisman könyve éppen azért jó, mert rámutat arra, hogy mi a közös
ezek a rezsimek működésében és mindennapjaiban:

Az emberek megfélemlítése helyett a spin diktátorok azt igyekeznek

befolyásolni, hogy mit gondoljanak a világról. Pontosan tudják, hogy az
erőszak akár kontraproduktív is lehet.

A régi „engedelmeskedj, vagy baj lesz” helyett a fő üzenet az, hogy

„nézd, milyen jól csináljuk”.

Ezekben a rezsimekben nincs erős ideológia, a spin diktátorok

egyszerűen szakértő vezetőnek akarnak látszani, esetleg egy kis
szocialista vagy nacionalista mázzal.

A spin diktátorok az avíttas személyi kultusz helyett inkább modern

celebként jelennek meg.

A spin diktátorok kábítószeres szinten függői a közvéleménykutatási

adatoknak. De ők ezeket elsősorban arra használják, hogy a
propagandájuk hatékonyságát mérjék.

A spin diktátorok tényleg népszerűek szeretnének lenni, és ehhez a

legegyszerűbb utat a gazdasági sikerekben látják.

A spin diktátorok a nekik nem tetsző üzeneteket egyszerűen elfojtják a

kormánypropaganda tengerében. Jó példa volt erre a venezuelai Hugo
Chávez, akinek a jelenléte annyira uralta az ország médiáját, hogy
bárki vagy bármi másra már nem maradt idő és energia.

Vannak olyan tények és események, amiket nehéz elhallgatni vagy

letagadni, és aki ilyesmivel próbálkozik, csak veszít a népszerűségéből.
Ezért a spin diktátorok egyrészt másra kenik a felelősséget, másrészt
megpróbálják meggyőzni népüket, hogy az alternatívák még
rosszabbak lennének.

A spin diktátorok igyekeznek külföldön is népszerűek lenni, amihez

minden eszközt felhasználnak a sportesemények rendszeres
rendezésétől a külföldi véleményvezérek megvezetéséig és/vagy
lefizetéséig. Klasszikus példa az a Nurszultan Nazarbajev, akinek az
egyik hobbija a Nobel-díjas tudósok vendégül látása volt
Kazahsztánban.
 A spin diktátoroknak fontos, hogy ne tűnjenek diktátoroknak, ezért a
rezsim egyik legfontosabb feladata eljátszani a demokráciát. Erre már
csak azért is szükség van, mert a demokrácia továbbra is nagyon
népszerű a világon mindenhol, semmilyen más ideológia nincs a
nyomában sem. Ahogy a Kreml egyik tanácsadóját idézik: „a
demokratikusan megoldható problémákat demokratikusan kell
megoldani, amiket meg nem lehet, azokat máshogy”.

Ahogy Észak-Koreától az NDK-ig minden elnyomó diktatúra még a

nevében is azt hirdette magáról, hogy nincs nála demokratikusabb, úgy
a spin diktatúrák is azt próbálják bebizonyítani országuknak és a
világnak, hogy ők az igazi demokráciák.

Mivel a modern demokráciák két legfontosabb ismérve a szólás- és

sajtószabadság illetve a szabad választások, Treisman és Gurijev szerint a
spin diktatúrákban úgy kell csinálni, mintha ezek jelen lennének. De
mindezt úgy, hogy a rendszer lényege, a spin, a manipulatív propaganda
kellően hatékony legyen ahhoz, hogy a választások kimenetele ne
lehessen kétséges.

„Szemben az elnyomó diktatúrával, ahol a propaganda is a lakosság

megfélemlítésének eszköze volt egyoldalúságával, egy spin diktatúrában
a cél azokat a relatíve tájékozatlan embereket befolyásolni, akik
hajlamosak lehetnek ilyesmire” – írják. Mivel ezek a vezetők el akarják
játszani a demokráciához elengedhetetlen sajtószabadságot,

„AMIKOR CENZÚRÁZNAK, AZT A TÉNYT IS CENZÚRÁZZÁK,

HOGY CENZÚRÁZNAK.”
Erre már csak azért is szükség van, mert „ahogy a nyilvános erőszak
mártírokat termel ki, a nyilvános cenzúra szélesebb érdeklődést”.

Egy spin diktatúrában valamennyi független média még hasznos is lehet,

mert az ország határain belül és kívül is lehet mutogatni, mint a
sajtószabadság bizonyítékát. Gurijev és Treisman hosszasan sorolják a
példákat Venezuelától Oroszországon át Szingapúrig a spin diktatúra által
megtűrt független sajtóról. Szerintük a perui Alberto Fujimori és rettegett
tanácsadója, Vladimiro Montesinos jöttek rá, hogy azért is szükség van
nem kormánypropaganda médiára, mert az abban megjelenő híreket
mindenki hajlamosabb elhinni. Közben pedig tökéletesítették ezek a
látszólag független sajtótermékek ellenőrzését mindenféle olyan
trükkökkel, mint kormányzati megrendelések és egyéb anyagi előnyök.

Gurijevék szerint „minden diktatúrában van egy tájékozott réteg, amely

átlát a vezető hazugságain”. Ők változást szeretnének és hajlandóak tenni
is ezért, amiből egyenesen következik a spin diktátorok egyik
legfontosabb feladata

„MEGAKADÁLYOZNI, HOGY EZEK AZ EMBEREK

KIDURRANTSÁK A NÉPSZERŰSÉGÜKET, ÉS ELLENÜK
FORDÍTSÁK A NÉPET”.

Ez azért is különösen fontos, mert a spin diktatúrában rendszeresen

tartanak választásokat. A spin diktátorok „megtanulják, hogy kell
kontrollálni a szavazókat, és nem engedni a szavazóknak kontrollálni
őket”.

Gurijev és Treisman könyvükben adatokkal bizonyítják be, hogy a spin

diktatúrák a legnagyobb mesterei a gerrymanderingnek, a
választókörzetek a hatalom számára kedvező újrarajzolásának, és a
győztesnek minél jobban kedvező választási rendszerek megalkotásának.
Ugyanakkor „a spin diktátorok igyekeznek valódi versenynek láttatni a
választásokat”. Számításaik szerint a szovjet típusú 99,9 százalékos
győzelmekkel szemben a spin diktátorok inkább a 60-75 százalékos
győzelmeket preferálják.

A kompetitívnek tűnő választások megrendezése azért is hasznos, mert

ezek egyfajta szelepként működnek. Egyrészt elhitetik az ellenzékkel,
hogy van esélyük halatomra jutni, és ezért kevésbé hajlamosak az
erőszakhoz nyúlni – Gurijev és Treisman szerint ezért ritkább a
puccskísérlet az ilyen rezsimekben mint a nyíltan elnyomó
diktatúrákban. Ráadásul megengedni az ellenzéknek, hogy elinduljanak a
választáson, majd ott rommá verni őket kifejezetten demoralizálja a
társadalom rendszerváltásra vágyó rétegeit.

Kicsit hasonló taktika ez mint valamennyi szabad sajtó engedélyezése, és

akárcsak a média esetében, a spin diktátorok hajlamosak a látszólag
ellenzéki pártokat a rendszerbe kooptálni, átvenni felettük a hatalmat,
vagy egyszerűen saját álellenzéki politikusokat kreálni. Az igazi
ellenzékieket cserébe nem engedik a média közelébe, gazdaságilag
ellehetetlenítik őket, és hazugságokat terjesztenek róluk.

Ez a demokratikus színház azért is veszélyes, mert „az ilyen vezetők

hazudozása paradox módon nem őket hitelteleníti el feltétlenül, hanem
magát a demokráciát”. Néhány spin diktátor él a klasszikus választási
csalás eszközével is, pedig közülük sokan, például Hugo Chávez
valószínűleg tiszta választásokon is nyertek volna, olyan népszerűek
voltak a lakosság kellően széles rétegeiben.

Hiába volt az utóbbi évtizedekben több spin diktátor is nagyon sikeres,

Treisman és Gurijev könyvükben kifejezetten optimisták a demokratikus
átalakulások szempontjából. Szerintük az, hogy „a spin diktátorok
eljátsszák a demokráciát, csak azt bizonyítja, hogy semmilyen jobb
ötletük sincs”, és hosszú távon

„A DEMOKRÁCIÁT CSAK EGY JOBB ÖTLETTEL LEHETNE

LEGYŐZNI, DE ILYEN NINCS”.

A szerzők abban bíznak, hogy mivel a spin diktátoroknak a

népszerűségük érdekében muszáj országukat gazdaságilag sikeressé
tenni, az ehhez szükséges tájékozott, magasan képzett réteg előbb-utóbb
szükségszerűen kikényszeríti a demokráciát. Ez csak akkor nem lenne
így, ha az utóbbi évtizedek folyamatai, az információ és a gazdaság
globalizációja, a posztindusztriális társadalom megerősödése és a liberális
nemzetközi rend kialakulása visszafordulnának. De szerintük ez még a
kínai diktatúra felemelkedésével sem valószínű.

Ugyanakkor azt is elismerik, hogy minél ügyesebb egy spin diktátor,

annál tovább tudja országában az igazi demokrácia megvalósulását
hátráltatni egy hamis demokrácia eljátszásával. Ezért azt javasolják, hogy
a folyamat meggyorsítása érdekében a világ valóban demokratikus
országai is lépjenek. Gurijev és Treisman szerint először is ezeknek az
országoknak a saját házuk táját kellene rendbe tenni, a korrupció és a
spin diktátorok segítőinek visszaszorításával. A demokratikus
országoknak olyan erős, új közösségeket kellene alkotniuk, amelyek
hatékonyan tudják terjeszteni értékeiket, és bár szembenálló félként
kezelnék az ezeket az értékeket semmibe vevő diktatúrákat, mindent
megtennének azért, hogy ezek gazdaságilag és társadalmilag olyan
fejlettségi szintre jussanak, ahol a szerzők szerint szükségszerűen
megkezdődik a demokratizálódás.

Szergej Gurijevet ezekről a kilátásokról is kérdeztem, és igyekeztem minél

többet megtudni arról, hogyan látják a spin diktator kifejezés megalkotói
a műfaj egyik jeles képviselőjét, Orbán Viktort.

444: Az utóbbi néhány évben sokan, sokféleképpen próbálták definiálni a

szabad demokráciák és a totális diktatúrák közötti szürke zónát. Hibrid
rezsim, kompetitív autokrácia, csak hogy a legismertebbeket említsük.
Könyvük egy új szakkifejezést vezet be, a spin diktatúrát. Tudatos döntés
volt ezeket a rendszereket határozottan diktatúrának, vezetőiket
diktátoroknak nevezni?

Szergej Gurijev: Igen, szerintem nagyon fontos ezeket a rezsimeket

diktatúrának nevezni, abban az értelemben, hogy bár úgy csinálnak,
mintha demokráciák lennének, nem azok. A vezetőik ugyan öltönyt
hordanak, de nem demokratikus vezetők. Korábbi tanulmányainkban
információs autokráciának neveztük ezeket a rendszereket, de a lényeg
hogy ezek se nem demokráciák, se nem hibrid rezsimek. Nem ölnek meg
embereket tömegesen, de nincsenek szabad választások. Igyekeznek a
cenzúra és az elnyomás bizonyítékait elrejteni, de ezek jelen vannak a
rendszerben.

Miért érzik úgy ezek a spin diktátorok, hogy el kell játszaniuk a

demokráciát, szabad választásokkal, szabad sajtóval és a többi kellékkel?

Azért, mert a világ megváltozott, és a Nyugat nem néz félre, ha az

elnyomás bizonyítékait látja. Ötven éve még inkább azt mondták, hogy
hát igen, ez egy brutális rezsim, de azért csak a mi oldalunkon van.
Ráadásul ma már sokkal nehezebb elrejteni az elnyomás bizonyítékait, és
a nyugati civil társadalom is sokkal kevésbé tolerálja azt. Végül pedig
azért, mert az üzleti élet szereplői is jobban szeretnek olyan országokkal
üzletelni, amelyekben legalább a demokráciának a látszata ott van.
Oroszország esetében is azt látjuk most, hogy nagyon nehéz egyszerre
brutális elnyomó hatalomnak és a világgazdaság részének lenni.
Ahhoz, hogy gazdaságilag növekedj és stabil legyen a hatalmad, muszáj
kapcsolódnod a világgazdasághoz. A spin diktatúrák sokkal inkább
képesek erre, mint a régi típusú, a nyers erőre és a félelemre építő
diktatúrák. A hidegháború vége is errefelé mozdította el a világot.

Történelmi perspektívából nézve a spin diktatúrákat fejlődésnek lehet

nevezni? Kevesebben halnak meg, mint egy totális diktatúrában, és az
ebben élő emberek igenis szabadabb, biztonságosabb életet élnek.

Végül is igen, tényleg kevesebben halnak meg.

Hatalmas különbségek vannak egy Fujimori és egy Nazarbajev közt. Mi

az, ami mégis spin diktátorrá teszi őket? Mi a közös bennük is társaikban?

Először is az, hogy diktátorok. Ezekben az országokban a vezetőket nem

szabad választásokon választják. Másodszor is az, hogy nem az
elnyomásra és a félelemre építenek, mert szégyellik, és demokratának
tartják magukat. Amikor szükség van rá, tudnak ezekhez az eszközökhöz
is nyúlni, letartóztatnak például embereket, de jobban szeretik az olyan
módszereket, mint például amivel Nazarbajev kordában tartotta a kazah
sajtót. Gyakorlatilag lehetetlen volt őt a médiában kritizálni, de nem azért
mert lecsuktak volna újságírókat, hanem mert a teljes sajtót ellenőrizni
tudták a médiatulajdonosoknak adott célzott támogatásokkal. Ez a
módszer önöknek is ismerős lehet Magyarországon.

Könyvük nagyon alaposan bemutatja, hogy mennyire hasonlóan

működnek a különböző spin diktatúrák. Ezek tanulnak egymástól, vagy
egyszerűen csak arról van szó, hogy egyetlen logikus módon lehet spin
diktatúrát működtetni?

Nincsenek spin diktatúra konferenciák, de nagyon is konzultálnak

egymással, megosztják a tudásukat, és tanulnak egymástól. Sokan
mondhatják, hogy mi tankönyvet írtunk spin diktátoroknak, de az a
helyzet, hogy mi csak összeszedtük ezeket a módszereket.

Én 2013-ig Oroszországban éltem, és a mai napig tartom a kapcsolatot sok

emberrel a moszkvai államigazgatásban, és látom, hogy gondolkodnak.
Igen, ezek a rezsimek tanulnak nem csak egymástól, hanem az olyan
elnyomó diktatúráktól is, mint Egyiptom, Kína vagy Szaúd-Arábia.
Például azt, hogy hogyan kell megfigyelni a saját lakosságukat.

De azt is hozzá kell tenni, hogy van, amit meg a demokráciáktól tanulnak
meg. Biztos vagyok benne, hogy Putyinnak Berlusconi komoly inspiráció
volt, sokkal inkább mint Fujimori. Berlusconinak egy ponton le kellett
mondania, mert Olaszország még demokrácia, de ő a spin diktatúrák sok
eszközét megpróbálta használni.

Alapvetően mi a gond azzal, hogy egy ország lakosainak körében

kétségtelenül népszerű, az ország gyarapításában sikeres vezetők spin
diktatúrát építenek ki, mint például Szingapúrban?

Először is Szingapúr kivétel. A másik kivételt az olajban gazdag kis közel-

keleti királyságok jelentik. Kazahsztán például egy ideig egészen sikeres
volt gazdaságilag, de az utóbbi tíz évükről ez már nem mondható el.

A spin diktatúráknál gyakori jelenség, hogy eleinte kifejezetten sikeresek.

Ez történt Nazarbajevvel, Putyinnal és Erdogannal is. Ezzel olyan politikai
tőkét tudnak kovácsolni, ami diktátorrá tudja emelni őket, viszont ezután
a diktatúra hajlamos letörni a gazdasági növekedést, mert nem működik
semmilyen fék és ellensúly, nem védik meg a befektetők érdekeit, satöbbi.

Ha az összes diktatúrát nézzük, akkor is csak Szaúd-Arábiát lehet még

említeni, mint olyan országot, ami, természetesen az olajnak
köszönhetően, jómódú lett. Kína lehet a következő példa, de ők még nem
tartanak ott, mert Kína ma még nem mondernizált, gazdag ország.

Ahogy a könyvünk is állítja, a spin diktatúrák egyszerűen nem

fenntarthatók. Vagy demokratizálódnak, vagy kénytelenek a nyílt
elnyomáshoz nyúlni. Putyin ukrajnai háborúja például tipikusan egy
elnyomó diktátor háborúja. Putyint még három éve is lehetett spin
diktátornak nevezni, de egy éve, amikor a könyvet írtuk már láttuk, hogy
az orosz rezsim kezd egyre keményebb lenni. Ez az átváltozás a háború
megindításával vált teljessé. Egy héttel utána már elkezdték blokkolni a
nemzetközi közösségi médiát, aki pedig nyilvánosan kritizálta a háborút,
hosszú börtönbüntetést kockáztatott.

Venezuelában is ilyesmi történt. Chávez még spin diktátor volt, de

Maduro már nyílt elnyomást használ. De van demokratizálódás is, például
Ecuadorban és Örményországban is ilyen irányba mozdultak el a spin
diktatúrából. Magyarország spin diktatúra, de egyszerűen nem tudom
elképzelni, hogy valaha is a félelemre építő, elnyomó diktatúrává váljon.
Lehetetlen, hogy ez megtörténjen Európa szívében. Magyarország előbb-
utóbb demokratizálódni fog, bár azt azért hozzá kell tennem, hogy
meglepett, Orbán milyen ügyesen oldotta meg az előző választást.

Orbán valamennyire kívülálló a spin diktátorok világában? Meglepte

önöket hogy ezeket a módszereket egy relatíve fejlett országban is
alkalmazni lehet, ami ráadásul az EU tagja?

Igen, meglepett, rendszeresen szoktam is erről beszélgetni magyar

ismerőseimmel. Orbán kiemelkedően tehetséges politikusnak tűnik, de
ehhez hozzá kell tenni, hogy ezért az egészért részben Brüsszel is felelős,
ahol csak néhány éve ébredtek rá a probléma súlyára. Ekkor kezdtek el
csak az egész jogállamisági mechanizmussal és a magyarországi
korrupcióval foglalkozni.
A könyvünk utolsó fejezetében éppen erről írunk, hogy az információs
autokrácia igenis autokrácia, akkor is, ha demokráciaként próbálja magát
prezentálni. Egy dolog ezt felismerni, és egy másik küzdeni az ezeket
segítők ellen. Orbánnak nem olyan segítői vannak Washingtonban és
Brüsszelben, mint Putyinnak, legfeljebb olyanok, akik valamennyire
megvédik. De Brüsszelből ezt már régen fel kellett volna ismerni, mint
ahogy azt is, hogy kicsoda Orbán valójában. Szóval meglep, hogy ez
megtörtént, de azt gondolom, előbb-utóbb ebben változás lesz, és nem
csak a jogállamisággal kapcsolatban lesznek feltételek, hanem például a
sajtószabadsággal is.

Magyarországon és a világban is gyakori az a vélemény, hogy Orbán

Putyin valamiféle trójai falova. Könyvükben azonban inkább Titóra és
Chávezre hasonlító vezetőként jellemzik, aki egyszerűen csak egy
opportunista köpönyegforgató.

Nem arról van szó, hogy Orbán egyszerűen Putyin embere az Európai
Unióban, bár ettől még kétségtelen, hogy Putyin sokféleképpen támogatta
őt. Hozzáteszem, azért az meglepett, hogy Budapesten működhet az orosz
Nemzetközi Beruházási Bank, számtalan diplomáciai védettséget élvező
orosszal.

De Orbán inkább csak opportunista, akinek azért van szüksége Putyin

támogatására, mert az segíti a céljait. Végső soron Orbán nem vétózott
meg komoly Oroszország elleni szankciókat, inkább ezt a pozícióját jobb
alkukra használja Brüsszel ellen. Ennek persze az lesz az eredménye,
hogy az EU meg fog próbálni elmozdulni a konszenzusos
döntéshozataltól. Összességében azt tudom mondani, hogy Orbán
valójában soha nem segített olyan sokat Putyinnak.

Jól értettem azt a könyvükben, hogy Putyin Orbántól vette az ötletet a

határon túli oroszoknak osztogatott állampolgársághoz?
Igen. Ez is példa arra, hogy egymástól tanulnak. Ezt egyébként Erdogan is
meglépte, de Putyin számára különösen fontos volt, mert ezt bevethette
Grúziában és Ukrajnában is.

Könyvükben azt írják, hogy a spin diktátorok nem építenek olyan

személyi kultuszt, mint a hatalmukat a félelemre alapozó diktátorok. Ők
nem emelnek maguknak aranyszobrokat köztereken. De ennek ellenére
ezek a diktatúrák nem kötődnek hasonlóan szorosan a konkrét vezető
személyéhez? Szingapúr talán kivétel, de más spin diktatúrában még
nem sikerült megoldani az utódlás kérdését.

A válasz erre az, hogy egy diktatúra négyféle lehet: királyság, katonai,
vallásos vagy egypártrendszer. Ha az a célod, hogy úgy csinálj, mintha
demokrácia lennél, akkor nem lehetsz monarchia, vallási vagy katonai
diktatúra, úgyhogy marad a párt. De még az egypártrendszer sem jó, mert
muszáj hogy a látszat kedvéért legyenek ellenzéki pártok.

Szóval az egyetlen megoldás a valahogy egyetlen személyhez köthető

spin diktatúra, amiben nem engedheted meg, hogy valódi, a hatalomért
versengő pártok létezhessenek. És egy ilyen rendszerben nagyon nehéz
az utódlást megoldani, ahogy azt például most januárban láttuk
Kazahsztánban. Nazarbajev a saját családtagjait is kénytelen volt kirúgni
fontos pozíciókból.

Nagyon nehéz egy ilyen rendszerben megoldani az utódlást, Szingapúr

pedig azért kivétel, mert annyira sikeresek gazdaságilag és annyira nem
korruptak, hogy úgy könnyebb. Li Kuang-jao egyszerűen annyira
népszerű volt, hogy át tudta végül adni a hatalmat a fiának. De ehhez az
kellett, hogy az országban gyakorlatilag ne legyen korrupció és független
legyen az igazságszolgáltatás, és ez a spin diktatúrákban nem szokott
sikerülni.
A korrupciót egyébként azért nehéz elkerülni ezekben a rezsimekben,
mert a vezetőnek muszáj jól tartania a minisztereit és egyéb embereit
ahhoz, hogy garantálja a hűségüket. De mivel el kell játszania a
demokráciát, ezt csak zsebbe fizetve tudja megoldani, és ez korrupcióhoz
vezet. Magyarországon is ez történik Orbánnal.

A könyvük következtetései és jóslatai meglehetősen optimisták,

különösen azzal összevetve, hogy milyen a hangulat Magyarországon az
április választás óta. Azt írják, hogy amennyiben az önök által
modernizációs koktélnak nevezett fejlődés töretlen, akkor egy félelemre
épülő diktatúra spin diktatúrává szelídül szinte törvényszerűen, a spin
diktatúrákból pedig demokráciák lesznek. Mire alapozzák ezt az
optimizmust? Valóban voltak spin diktatúrák, amik elbuktak, de mások
meg erősebbek ma, mint valaha.

A demokratizálódás lassú és nem egyenes folyamat. Tény, hogy nem

mondhatjuk, hogy ma a világ lakosságának nagyobb része él
demokráciában, mint bármikor korábban.

A spin diktatúráknak muszáj fejlődniük, gyarapodniuk ahhoz, hogy

népszerűek tudjanak maradni, ami a működésük alapfeltétele. Ez pedig
ahhoz vezet, hogy a rezsimnek az egyre jobban képzett és egyre jómódúbb
lakosságot egyre drágább lesz kooptálni. Propagandával és agymosással
sok mindent el lehet érni, de nem mindent. Magyarországon is
mondhatja azt Orbán, hogy milyen jól teljesít a gazdaság, de az a helyzet,
hogy régiós összehasonlításban ez nem igaz, és ezt nem lehet örökké
elhazudni.

Putyin népszerűségi mutatói is elkezdtek csökkenni az Ukrajna ellen

indított háború előtt. Ezen nem tudott változtatni sem az orosz
propaganda, sem a mindenféle korrupciós pénzek.
Magyarországon a fejlett világban szokatlan módon csökken a
felsőoktatásban a hallgatók aránya. Tudatos taktika lehet ez a rezsim
részéről, hogy ne tartozzanak túl sokan ahhoz a magasan képzett
réteghez, amely a demokratizálódás felé tolhat el egy spin diktatúrát?

Ez valóban nagyon ritka, de tökéletesen passzol a mi elméletünkhöz. A

CEU esetében is ezt láttuk Orbán részéről, hogy komoly energiákat
mozgósítanak a felsőoktatás ellenőrzésük alá vonására. A kínai egyetem
meghívása is erről szól.

Ez tényleg nagyon fontos taktikai húzás lehet a részükről, mert én nem

igazán tudok olyan országot a fejlett világban, ahol ez történne. Ez inkább
olyan szegény országokra jellemző, mint Türkmenisztán, ahol az előző
diktátor közölte, hogy a nőknek nincs is szükségük arra, hogy egyetemre
járjanak. De az egy félelemre épülő diktatúra.

Egy spin diktatúrának szüksége van a növekedésre, és a növekedés

legegyszerűbben tudásalapú szolgáltatásokból, tudásintenzív szakmákból
születik. Magasan kvalifikált lakosság nélkül nehéz növekedni. Az EBRD-
nél dolgoztam, tisztában vagyok a magyar gazdaság számaival, és az a
helyzet, hogy a környező országokhoz képest Magyarország nem sikeres,
ráadásul a korrupció is komoly gondot jelent az országban. Lehet, hogy
ezzel a magyarok jelentős része nincs tisztában, de a számok azt
mondják, hogy Orbán nem sikeres gazdaságilag.

Hogy lesz egy spin diktatúrából demokrácia a gyakorlatban? Választáson?

A diktátor halálával? Lemondásával? Tömegtüntetésekkel mint a kijevi
Majdanon?

Puccs, tömegtüntetések... a végjátékukban is hasonlítanak a spin

diktatúrák a félelemre építő diktatúrákra. A 2004-es Narancsos
Forradalom jó példa erre, amikor egy elcsalt választás után az ukránok az
utcára vonultak. A 2011-ben kezdődő moszkvai tiltakozások is hasonlóan
indultak egy elcsalt választás után, de azt az akkor is zuhanó
népszerűségű Putyin sikeresen elhárította, többek közt később a Krím
megszállásával.

És persze, a diktátorok meg is halhatnak. Erdogan és Putyin is sok ideje

vannak hatalmon. Nazarbajev és Li Kuang-jao pedig egyenesen a
nemzetük atyjaként szerepeltek, és ez olyan politikai tőke, ami sok
mindentől megvédte őket. De amikor meghalnak, aki a helyükbe lép, egy
korábban súlytalan vezető, nem rendelkezik semmi ilyesmivel.

Sok techno-pesszimista azt mondja, hogy a technológiai fejlődés olyan

területeken, mint a megfigyelés vagy a mesterséges intelligencia olyan
előnyhöz juttatja a diktátorokat, ami szinte legyőzhetetlenné teszi őket.
Kínát szokás a leggyakrabban példaként felhozni. Így lehet ez a spin
diktatúrák esetében is? A közösségi média, a deep fake-technológia, a a
trollfarmok, a virtuális valóság mind sokat segíthetnek nekik a jövőben.
Többet legalábbis, mint egy demokrata vezetőnek.

Teljességgel lehetséges, de nem tudjuk. Én is félek ettől. Amit kérdez,

kifejezetten megijeszt. Szoktam erről beszélgetni a téma kutatóival, akik
tudják, miféle szimbiózisban élnek egymással a kínai kormány, a helyi
önkormányzatok, a rendőrség, és azok a magáncégek, amelyek
mesterséges intelligenciát fejlesztenek.

Ez a szimbiózis úgy működik, hogy az MI-vel foglalkozó kínai cégeknek

nagyon sok adatra van szükségük az MI fejlesztéséhez, hogy aztán ezeket
az algortimusokat eladhassák bárkinek. A kínai kormány pedig nagyon
szívesen átad ezeknek a cégeknek bármilyen adatot, ha azok cserébe
segítenek nekik arcfelismerésben, hangfelismerésben, a közösségi média
monitorozásában.
Európában, ahol vannak személyiségi jogi kérdések, ez egészen máshogy
működik. Kínában semmi ilyesmi nincs, ami azt jelenti, hogy a kínai MI-
nek jobb esélye van nagyon sikeresnek lenni. Vannak szakértők, akik
szerint ez nagyon is reális veszély, mások viszont azt mondják, hogy a jó
MI-hez kreativitás is kell, a kreativitáshoz pedig szabadság, és ezért
mégsem olyan biztos, hogy a kínaiak MI-ben legyőzik a világot.

A nyugati vezetők most már értik, hogy működnek ezek a spin diktatúrák
és hogy milyen veszélyt jelentenek?

Igen, egyértelműen igen. Ez a háború végképp felébresztette őket, és most

már azt látjuk, hogy Londonban és Washingtonban nem tudnak könnyen
dolgozni Putyin segítői. De van egy másik gond. A hidegháborúban láttuk,
hogy a nyugati hatalmak milyen diktátorokat voltak hajlandóak
támogatni, ha azok kommunistaellenesek voltak. És ma ebben a
borzalmas ukrajnai háborúban a Nyugat ismét összeáll diktátorokkal
Putyin legyőzésének érdekében.

Nem akarom ezt a gyakorlatot kritizálni, de ettől még látnunk kell, hogy
mi történik Szaúd-Arábiával, vagy az ebben a konfliktusban hihetetlenül
fontos Törökországgal. Törökország nem valami nagy védelmezője az
emberi jogoknak és a demokráciának, hanem maga is egy diktatúra, de a
hidegháborús logikának köszönhetően ezekről most nem esik szó
Nyugaton. És ez aggodalomra ad okot.

MEGOSZTÁS

szergej gurijev spin diktátor spin diktatúra hibrid rezsim

kompetitív autokrácia