Anatolij Dnyeprov - Csak kérdezni kell…

Ezeket a minden évben visszatérő összejöveteleket "paláver"-nek neveztük, híven ama ködbe vesző szép
idők emlékéhez, amikor még diákok voltunk. A Lenin-hegyeken régóta áll már az egyetem felhőkarcolója, és a
Fizika ötemeletes tömbjét a jövendő Lomonoszovok és Einsteinek új nemzedékei népesítik be, mi azonban nem
tudjuk elfelejteni a moszkvai egyetem Gercen utcai ódon klubépületének boltíves pincehelyiségeit. Minden
évben összejövünk itt, nézzük egymást, számba vesszük, ki jött el, és ki nem. Beszélgetünk az életről, a
tudományról. Ahogy annak idején, réges-régen…
Így volt ezúttal is, csak éppen a beszélgetés valahogy döcögött. Senki nem vetett fel valami érdekes ötletet,
senki nem szállt szembe az elhangzottakkal, s egyszerre csak úgy éreztük, hogy az utolsó érdekes
összejövetelünk a tavalyi volt, és hogy most már csak ismételhetjük önmagunkat.
- Beléptünk abba a gyönyörűséges korba, amikor az eszmék és a nézetek végleges formát és végleges
tartalmat nyernek - jelentette ki keserű iróniával Fegya Jegorjev, a tudományok doktora, az Akadémia levelező
tagja.
- Vicces eset - jegyezte meg Vovka Migaj, egy "boszorkányos" intézet igazgatója. - És mit nevezel te
végleges tartalomnak?
- Azt, amikor a meglévőhöz nincs már mit hozzátenni - adta meg gyászos képpel a magyarázatot Fegya. -
Ezután már a természetes hanyatlás kezdődik, és mint látjátok, hozzátenni valónk nincs. Az ember szellemi
képességeinek megvan a pontosan kifejezett maximuma. Ez valahol a negyvenöt…
- Eltekintünk a magyarázattól, ismerjük ezt a te előadásod nélkül is. Különben, gyerekek, én egész
egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy már nem tudok elsajátítani semmi újat, egyetlen új elméletet, egyetlen
új tudományos tételt sem. Ez egyszerűen borzasztó!
Lennyid Szamozvancev, ez a kis kerekded fizikus, aki utánozhatatlan hadarásáról volt híres minden
szöveget, egész szavakat lenyelt -, egy csöppet sem emlékeztetett egy negyvenöt éves férfira. Ezt minden
lehetséges alkalommal fel is hánytorgatták neki:
- Neked, Ljalja, nagy mázlid van. Nem tudsz kigyógyulni a gyermekkorod óta tartó infantilizmusból, így
aztán te nemcsak hogy új tér-idő elméletet is ki tudsz találni, de még a régit is megtanulhatod.
Mindnyájan felkacagtunk, mert eszünkbe jutott, hogy Ljalja, vagyishogy Lenya négyszer futott neki a
relativitásvizsgának.
Szamozvancev hörpintett egyet a poharából.
- Ne izguljatok, nem lesz semmiféle új elmélet.
- Már miért ne lenne? - kérdezte Migaj.
- Se az idő, se a felkészültség nem alkalmas.
- Nem túl világos.
- Nem fejeztem ki magam elég pontosan kezdett magyarázkodni Ljalja. - Új elméletek persze lesznek, de
hogy úgy mondjam, csak a régi elméletek pontosítása terén. Olyasmire gondolok, mint például a pí értékének
újabb tizedesértékekkel való kiegészítése vagy egy végtelen haladványnak még egy taggal való megtoldása. De
hogy valami tokéletesen újat csináljanak, ez nem megy…
Szamozvancev erősen megnyomta a "tökéletesen" szót…
Most, hogy kialakult egy vita, az alacsony, de tágas helyiség minden sarkából körénk gyűltek a beszélgetők.
- Akkor határozd meg, mit nevezel "tökéletesen új elmélet"-nek.
- Hát például a fény elektromágneses természetének elméletét a hullámelmélettel szemben.
- Haha! - mennydörgött Georgij Szicsov, mintha most ébredne a szunyókálásból. Felemelte alumínium
mankóját - szomorú háborús emlék -, oldalba bökte vele Ljalját, úgy fordult mindnyájunk felé. - Ez a fizikus
Hegel azt akarja mondani, hogy Maxwell nem követi Jungot a végtelen haladványban. Haha, kisapám! Keress
más példát, különben elalszom.
- Na jó. Vegyük Faraday-t. Felfedezte az elektromágneses indukciót…
- Na és aztán?
- Hát ez a felfedezés forradalmi volt, egyszeriben kapcsolatot teremtett a mágnesesség és az elektromosság
között, és ezen épül az egész elektrotechnika.
- Na és aztán? - makacskodott Szicsov. Mint a rokkantak általában, hajlamos volt a hízásra. Most
egyszerűen kövér volt, petyhüdt, erősen öreges arccal.
- Hát Faraday egyáltalán nem ismerte a te Jungodat és az ő visszaverődő hullámait. És Maxwellt sem.
Faraday-t csak Maxwell rángatta bele a maga egyenleteibe.
Szicsov hátravetette a fejét, és természetellenes hangon felkacagott.
- Hagyd abba a nyerítést, Zsorka! - kiabált rá Migaj. - Van abban valami, amit Ljalja mond. Folytasd, Ljalja,
ne törődj vele!
- Biztos vagyok abban, hogy ha Faraday okos lett volna, no, legalább annyira, mint mi…
Az összegyűltek mind vidáman felkacagtak.
 - Csak ne nevessetek! Ha olyan okos lett volna, nem tett volna egyetlen felfedezést sem…
Mindenkiben bennszakadt a nevetés, rámeredtünk Szamozvancevra. Ő, a szorosan a szája előtt tartott
pohárral a kezében, szórakozottan pislogott ide-oda.
- A "vak tyúk" módszerben van valami. Nálunk az intézetben egy egész csoport dolgozik így, csupa jófejű
gyerek. Soha nem bújják az újságokat, hogy valami ötletet kapjanak a feladatok megoldására. Egyszerűen csak
próbálkoznak, ezzel-azzal, ahogy jön. Úgy, mint Faraday.
- Na látod! És elértek valami eredményt?
- Képzeljétek: igen. És meg kell mondanom, hogy a legeredetibb megoldásokat éppen ők hozzák…
A levelező tagunk itt már nem tudta türtőztetni magát.
- Elment az eszetek. Még majd nekiálltok bebizonyítani, hogy a tudományos munkához a legjobb kiindulás
a tudatlanság. A fizikusok mindig is hajlamosak voltak a paradoxonokra. De most már benőhetett volna a
fejetek lágya…
- Unalmas már ez a felnőttködés. Hagyd Ljalját beszélni. Szóval azt mondod, Faraday "vak tyúk"
módszerrel dolgozott?
- Természetesen. Egyszerűen csak egy kíváncsi legény volt. Mi lesz, ha egy mágnesre kalapáccsal ráütünk?
És mi lesz, ha vörösizzásig hevítjük? És fog-e világítani a macska szeme, ha jól kiéheztetjük? És így tovább. A
legostobább "mi lesz, ha…" kérdések. Felvetődtek benne ezek a kérdések, és rögtön megkereste a választ is, egy
kísérlet segítségével. Így aztán mindenféle jelenségre és effektusra fényt derített, s ezek a későbbiekben új
elméletek alapjául szolgáltak. Mi pedig nagyon okosaknak hisszük magunkat, és úgy véljük, nincs már
semmiféle "mi lesz, ha… ". Az elmélet lebeg mindig a szemünk előtt…
- E-egen - motyogta bizonytalanul a levelező tag, és félrehúzódott tőlünk. Többen követték a példáját.
- Szóval támogatni kell a "vak tyúkokat" mondta szomorú nevetéssel Vovka Migaj. - Hátha akad köztük egy
új Faraday?
- Van egy nagyon egyszerű módszer, hogy felismerjük az új Faraday-t - avatkozott bele a beszélgetésbe
Nyikolaj Zavojszkij, a mi kiváló teoretikusunk, egyébként szintén a tudományok doktora, és szintén levelező
tag.
Soha nem kedveltük őt túlságosan, a bántó, arisztokratikus fennhéjázása miatt.
- Na, hadd halljuk a módszeredet az új Faraday felfedezésére.
- Országos pályázatot kell kiírni a legnagyobb számú és legjobb "mi lesz, ha… " kérdések kiagyalására. A
verseny részvevői maguk teszik fel a kérdéseket, és maguk is válaszolnak rá. Természetesen kísérlet
segítségével.
- Nem rossz. Valami kis realitás van is ebben a javaslatban. A hiba csak az, hogy nagyon sok "mi lesz,
ha…" kérdésre kísérlet nélkül is lehet válaszolni.
- Ezek szerint tehát a "faraday"-i kérdés az lesz, amire a jelenlegi elmélet nem tud választ adni.
El kell ismerni Zavojszkij érdemeit. Az ötlete mindenkinek tetszett, és az eddig félrehúzódó fizikusok is
mind odagyűltek, és elkezdtek "Faraday-játékot" játszani. "Mi lesz, ha… " - hangzott fel a teremben erre is, arra
is, aztán összébb húzódtunk, hogy mindenki odaférjen, és a játék viharos és mulatságos jelleget vett fel. A lehető
legvadabb kérdéseket tették fel, és mindjárt válaszoltak is maguknak.
- Mi lesz, ha a bálnára szemüveget adunk?
- Mi lesz, ha égy meteoritot megfőzünk tejben?
- Mi lesz, ha egy emberen egymilliomod másodperces, millióamperes áramimpulzust bocsátunk át?
- Mi lesz, ha…
A kérdések csak úgy záporoztak. Azonnal válaszoltak is rájuk. Számoltak, képleteket, egyenleteket idéztek,
forrásmunkákat citáltak - szóva1 bevetették az egész fizikusi fegyvertárat, és hamarosan kiderült, hogy
"faraday-i kérdést" feltenni rendkívül nehéz ugyan, de lehetséges. És, az ördög vigye, az ilyen kérdésnél mindig
kiderült, hogy a megoldásán éppen dolgozik a modern tudomány. Ljalja Szamozvancev, aki ezt az egész
felfordulást csinálta, csalódottan sóhajtott fel:
- Én meg már azt hittem, beterjeszthetjük az Akadémia elnökségének a "Faraday-i Kutatások Tudományos
Intézete" létrehozásának javaslatát.
- Gyerekek, emlékeztek Aljoska Monyinra?
Az egész évfolyam Faraday-nek nevezte.
Elcsendesedtünk. Minden szem Sura Kornyevát kereste, ő volt ennek a mai palávernek a fő szervezője. A
vörös hajú, szeplős Sura soha nem igyekezett a szép lány szerepében tetszelegni.
- Surenka, miért nincs itt Alik?
- Gyerekek, ma nem jöhetett.
- Miért?
- Éjjeli ügyeletes a klinikán… Azonkívül azt mondta…
- Mit mondott?
- Azt mondta, hogy nem érzi jól magát az összejöveteleinken. Azt mondta, itt csupa akadémikus vagy
legrosszabb esetben is kandidátus van, ő meg… Szóval értitek…
 Igen, értettük. Úgy véltük, hogy Monyinnak minden balul sikerült, de ebben ő maga a hibás. Elég csak
megnézni, hogyan végezte a fizikai laborgyakorlatot, hogy meggyőződhessünk róla: ebből semmi épkézláb
dolog nem sülhet ki. Ahelyett hogy a gyakorlati előírásnak megfelelően a generátor frekvenciagörbéjét vizsgálta
volna, ott ült az oszcilloszkóp előtt, és órákon át gyönyörködött az elektronsugár rajzolta szeszélyes
hullámvonalakban. "Alik, árnyékold le a vezetékeket, különben nem kapsz semmit… " "A bolond is tudja, hogy
ha leárnyékolják a vezetékeket, akkor menni fog. Na de mi történik, ha nem árnyékoljuk le?" "Te nagyokos, hát
mindenféle közönséges zavarokat látsz. A hálózat is zavar, a szomszéd laboratórium röntgenberendezése is…"
Alik titokzatosan mosolygott, és leárnyékolta a vezetékeket. A képernyőn megváltoztak a vonalak, de továbbra
is kuszák maradtak. "Rosszul árnyékoltad. Csukd le a műszer fedelét." Alik lecsukta, de a helyzet egy csöppet
sem javult. "Földeld le a testet." Leföldelte, s a kép még zavarosabb lett. Senki másnál nem történt ilyesmi, csak
Aliknál. Ahelyett hogy a generátor görbéjét elkészítette volna, telefirkált egy vastag füzetet. Az elvégzett
munkáról szóló beszámolója olyan volt, mint egy fantasztikus elbeszélés arról, hogy milyen furcsán viselkedik a
generátor, amikor le van földelve, amikor nincs leföldelve, amikor az erősítőcsövet a ventillátor légárama hűti,
és amikor egy nedves rongy van rátekerve. Végső soron aztán minden teljesen összezavarodott, és Alik
megkapta a szokásos elégtelenjét.
A diákszállóban mindig sok probléma volt a mosdási idővel. A hallgatók szerették halogatni a felkelést, hét
órakor aztán mindenki egyszerre rohanta meg a mosdókat. Kezdődött a nagy lökdösődés. Egyszer Monyin egy
tömeges késés akaratlan okozója lett. Hosszú sor várakozott a mosdók előtt, ő meg ott görnyedt a kagyló fölött,
és valamit bűvészkedett.
- Mi van, Faraday, elaludtál?
- Nem, dehogy. Nézd csak…
A mosdókagyló eldugult, majdnem a pereméig állt benne a szappanos víz. Alig egy csipetnyi fogport szórt a
vízbe - a porszemcsék minden irányba szétfutottak.
- Nagy dolog! Felületi feszültség… Na eredj innen…
Aliknak esze ágában sem volt odébbállni.
- Na és most nézd meg…
Újabb csipet port szórt a vízbe, és ezúttal a porszemcsék összefutottak, és kis csomóba gyűltek.
Meghökkentünk.
- Csináld csak meg még egyszer…
Alik megismételte a kísérletet. Kiderült, hogy ha egy bizonyos magasságból szórják a port szétszalad, ha
más magasságból - összefut.
A fizikushallgatók, az első évfolyamtól az ötödikig, mind bedugaszolták a mosdókagylókat, és buzgón
szórni kezdték a fogport a víz felszínére. Fegya Jegorjev, a majdani levelező tag egy cigarettahüvelyből kiszedte
a dohányt, és azzal kísérletezett. Zavojszkij, a piperkőc teoretikus háromfajta púdert hozott, meg egy doboz
lábhintőport. Előkerült még porcukor, só, gyufáról lekapart kénpor, fejfájás elleni kombinált por és még a jó ég
tudja, micsoda. A mosdóban izgatott kutató légkör uralkodott. A porok a legfurcsább viselkedéseket mutatták.
Kupacba gyűltek a víz színén, szétfutottak a mosdó falához, elmerültek, újra a felszínre szálltak, körbeforogtak,
csillagködöket és bolygórendszereket formáztak, egyenes vonalban megszaladtak, sőt még fel is ugráltak. És
mindez attól függött, milyen magasból és hogyan szórták őket a vízre, milyen magasan állt a víz a kagylóban,
szappanos volt-e a víz vagy tiszta, szórtak-e már bele előzőleg más port vagy nem. Mindaz, amit a
fizikushallgatók a felületi feszültségről tudtak, már a második évfolyamtól kezdve, most, ebben a
mosdóhelyiségben kártyavárként omlott össze, és mindez Aljoska Monyin lelkiismeretét terhelte.
- Kár, hogy nem jött el. Kíváncsi fiú - sóhajtott fel Fegya Jegorjev. - Valódi Faraday… Csak éppen nem
sikerült neki.
- Nyilván nem a megfelelő kérdéseket tette fel magának…
- Elvtársak, és mi lesz, ha… ha nagyon későn megyek haza?
Éjjel egy óra volt. Felkacagtunk. Abram Csajter mondta ezt, az amatőr atomos, ahogyan mi neveztük, mivel
nagy lelkesedéssel írta egyre-másra az atomfizikáról szóló népszerűsítő cikkeket. A szakterülete ugyanis
egészen más volt. Mindnyájan tudtuk, hogy Abram felesége szörnyen féltékeny természetű.
- A gyerekek elveszítik kedvenc írójukat - mondta Ljalja.
Öltözködtünk, és lassan szétszéledt a társaság. Kinn az utcán eső szitált. A kollégák elköszöntek, és
elrohantak a taxiállomás felé. Négyen maradtunk a klub kapujában: Fegya Jegorjev, Vovka Migaj, Ljalja
Szamozvancev és én. Egy pár percig szótlanul füstöltünk.
- A mi időnkben itt villamos járt - mondta Fegya. - Egyszer rajtakaptam Alikot ezen a szent helyen, itt állt,
és felfelé bámult. Tudjátok; mit figyelt nyilván már vagy két órája?
Nem tudtuk.
- A szikrák színét a vezeték és az áramszedő között. Elmondta, hogy már egy hete figyeli, és hogy
összefüggés van az időjárás és a szikrák színe között. Nemrég valami közleményben új felfedezésként írtak
erről…
- És mi lenne, ha most rátörnénk? - vetettem fel.
 - Valahogy olyan kínos… Összejövünk, ő meg távol marad…
- Jó ötlet. Gyerünk - vágta rá Fegya.
Fegyát mindig nagyon szerettük a határozottságáért. Ez most is, annyi év után, megvolt benne. Sovány,
magas termetével gyorsan elindult a Marx proszpekten, a Gorkij utca felé. A Nacional-szállónál megálltunk. A
levelező tag megszólalt:
- Bemegyek, veszek az étteremben egy üveg bort.
Fegya tudta, hogyan lehet bejutni a büféhez a konyhán keresztül. Eltűnt a sötét kapualjban, és egypár
pillanat múlva hallottuk, amint valaki - valószínűleg a portás vagy egy szakács - utána kiabál
- Nyavalyás részegesek! A nappal kevés nektek? Bemászkáltok oda is, ahova nem szabad?
Az üveg azonban megvolt. Hamarosan már taxival száguldottunk a város másik vége felé, ahol Alik
Monyin dolgozik.
A kórházat nagy park vette körül. Magas bokrok és fák között lépkedtünk a keskeny, nedves aszfaltúton.
Tavaszi eső szitált, és a zsenge levelek fénybogárként villogtak a villanylámpák fényében. Migaj hangosan,
lelkesen arról mesélt, hogyan sikerült megfigyelnie a ködkamrában a K-mezonok nyomát és az ütközésnél
keletkező részecskék születését. Szamozvancev a kvantumgenerátorával hencegett, amelyhez a szükséges
anyagokat bármely gyógyszertárban meg tehet kapni, Fegya meg "verebeknek" nevezte őket, hiszen össze se
lehet hasonlítani a szerkentyűiket az ő univerzális számítógépével, amely tegnap megverte őt sakkban. Egy
pillanatra megtorpantunk. Az úton két beteghordozó lepedővel letakart hordágyat vitt át.
- Itt aztán véget ér minden generátor meg részecske - rázkódott össze Migaj. - Ez itt nyilván a hullaház…
Néztük az alacsony, oszlopsoros épületet. A szürke homlokzaton tisztán kirajzolódott a rómaiak és a gallok
csatáját ábrázoló dombormű.
- Mégiscsak megalázó, hogy végül ide jutunk - jegyezte meg Ljalja.
- Hát, nem valami jövedelmező intézmény, de becsukni nem fogják, az biztos…
Némán mentünk tovább az idegsebészet épületéig.
Alik Monyin tétován, zavartan fogadott bennünket. Nyitott fehér köpeny volt rajta, a kezében töltőtollat
szorongatott, ami megakadályozta abban, hogy kezet fogjunk.
- Nézze meg az ember, hát te kész doktor vagy, úgy értem, orvos! - harsogott Migaj.
A pontosítás nem a legszerencsésebb pillanatban hangzott el. A két tudományágban - az orvosiban és a
fizikaiban - a "doktor" címnek egészen eltérő a jelentése. Alik teljesen megsemmisült. Végigvezetett minket a
félhomályos folyosón, és csak suttogva vetett oda néhány szót:
- Most erre, fiúk. Erre. Fel. Jobbra…
- Nem illik hangosan beszélni - oktatta ki Fegya a dörgő basszus hangú Migajt.
Az egy szál asztali lámpával megvilágított szobácskában leültünk az íróasztal köré. Fegya két üveg bort
húzott elő a kabátzsebeiből, és ünnepélyes mozdulattal a zavart Monyin elé állította.
- Hej, ti pokolravalók! - kiáltott fel fojtott hangon Monyin. - A paláverről?
- Pontosan. Faraday-ről csevegtünk, eszünkbe jutottál. Te meg mit bujkálsz?
- Ugyan, hogy mondhattok ilyent… Máris jövök…
Alik eltűnt a folyosón, mi meg körülnéztünk az ügyeletes orvosi szobában. Semmi különös. A falak mentén
szekrények, zsúfolva mindenféle papírral, nyilván kórtörténetekkel, oldalt valamilyen készülék, a mosdónál, egy
asztalkán kémcsövek. Na meg az íróasztal.
Fegya felvett az asztalról egy könyvet, és suttogva felolvasta
- Elektrohipnózia. A fizika már ide is betört.
- Nem szeretnék én itt fizikuskodni… - mormolta alig érthetően Szamozvaneev. - A fizika meg a hullaház
egymás mellett: valahogy nem passzolnak egymáshoz…
- Lehetséges, hogy a fizika valamikor hozzájárul ahhoz, hogy bezárhassák ezt a nem jövedelmező
intézményt.
Alik nesztelenül belépett az ajtón, egész ölnyi, különböző nagyságú laboratóriumi mérőpoharat hozott.
- Ez az az eset, amikor a pohár nagyságának semmi jelentősége nincs - jegyezte meg a levelező tag -, mivel
mindegyiken mérce van. Töltöttünk.
- A huszonöt évre…
- A huszonöt évre…
Egymás egészségére is ittunk. Ez a felköszöntő most valósággal elkerülhetetlen lett.
- Na, mesélj, mit csinálsz itt?
Alik megvonta a vállát.
- Mindenfélét. A betegekkel bajlódom…
- Te valóban megtanultad a gyógyítást?
- Ugyan! Természetesen erről szó sincs. A diagnosztikán dolgozom…
- Vagyis?
- Vagyis… segítek az idegsebészeknek.
- Agyműtéteket csináltok?
 - Az is előfordul. De gyakoribbak az idegpályák sérüléseivel kapcsolatos műtétek.
- Érdekes?
- Van, ami érdekes…
- És kutatással lehet foglalkozni?
- Nálunk itt ahány beteg, annyi kutatómunka.
- Rettenetesen szeretem az érdekes betegekről szóló történeteket. Mesélj valamit, Alik. Valami rendkívüli
esetet.
Migaj még egyet hörpintett, és közelebb húzta a székét az íróasztalhoz. Alik ideges mozdulattal
megigazította fémkeretes szemüvegét.
- Engem leginkább a különböző megbetegedésekkel összefüggő emlékezetvesztési esetek érdekelnek…
- Hogyhogy emlékezetvesztés?
- Van, akinél teljes megsemmisülés, van, akinél csak részleges.
- Nemrégiben olvastam MacCullogh munkáját, Az emlékezet nélküli robotot - mondta Fegya.
- Én is olvastam. Ostobaság. Az, amit MacCullogh a matematikai logika alapján kapott, egyáltalán nem áll
az emlékezetét vesztett emberre. Azoknak a viselkedése jóval bonyolultabb…
- Mindig eltűnődtem azon, hogy tulajdonképpen hol is fészkel ez az emlékezet - mondta Fegya. Alik
felélénkült.
- Épp ez a kérdés, hogy hol. Nagy bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy az agyban nincs semmiféle
speciális emlékezetközpont.
- Talán valami molekulákban…
- Aligha - ellenkezett Alik. - Az emlékezet sokkal maradandóbb valami, hogysem molekuláris szinten
lehetne rögzíteni. A szakadatlanul folyó anyagcsere során a molekulák állandóan megújulnak…
Elgondolkoztunk. Amikor Monyinnal beszél az ember, a legegyszerűbbnek tűnő dolgok egyszerre szörnyű
bonyolulttá, titokzatossá válnak.
- Ez meg miféle masina? - kérdezte Migaj, és megemelte a védőborítót egy kis asztalkán.
- Ez egy öreg elektroencefalográf.
- Aha, persze, az agyhullámok, mi?
- Igen. Ez nyolccsatornás készülék. Ma már jobbak vannak.
Alik kihúzta az asztalka fiókját, és egy csomó papirost vett elő.
- Ezek itt emlékezetüket vesztett emberek elektroencefalogramjai…
Néztük a szinte hibátlan sinusgörbét mutató vonalakat.
- Ezek meg egy egészséges ember agyának bioáramai.
- Remek! Szóval ezzel a szerkentyűvel egyből meg lehet állapítani, hogy van-e az embernek emlékezete
vagy nincs…
- Tévedhetetlenül. Igaz…
- No, mi van?
- Őszintén szólva én az "agy bioáramai" kifejezést nem tartom jogosnak.
- Miért?
- Azért, mert az elektromos potenciált igazából nem az agyról vesszük le. Az agyat leárnyékolja a koponya,
ezen kívül pedig még véredényekkel gazdagon átszőtt szövetek is vannak, és a bőr…
- De a frekvencia igen alacsony…
- Mindegy. Végeztem egy számítást. Ha figyelembe vesszük az árnyékolórétegek vezetőképességét, fel kell
tételeznünk, hogy az agyban iszonyú elektropotenciálok sétafikálnak. Állatkísérleteknél ez nem igazolódott
be…
Ittunk még egy pohárral.
- Mégis, akkor mi ez szerinted?
- A szövetek bioáramai, amelyekhez az elektródákat erősítjük.
- Hm… De hiszen bebizonyított tény, hogy ezek a görbék összefüggenek az agy munkájával. Itt van például
ez az emlékezetügy…
- Na és aztán? Az agy talán elkülönülten dolgozik?
- Azt akarod mondani, hogy az emlékezet…
Alik elmosolyodott és felállt.
- Csináljak egy bioáram-felvételt a fejetekről?
Fjodor Jegorjev végigsimított a tarkóján, és ránk kacsintott.
- Megkockáztatjuk, fiúk?
Ráálltunk, de valamiért nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat. Mintha egy olyan orvos előtt állnánk, aki
előtt semmi nem marad rejtve.
Migaj ült be elsőnek a székbe. Alik felhelyezte a fejére a nyolc elektródát, és bekapcsolta az
elektroencefalográfot. A papírszalag lassú mozgásba kezdett. Az íróhegyek azonban mozdulatlanok maradtak…
- Semmiféle agytevékenység - kommentálta Szamozvancev.
 - A készülék még nem melegedett be.
Összerezzentünk: a csöndet csikorgó hang a hegyes fémtollnak a papíron való karistolása törte meg. A
papírszalagra meredtünk. A nyolc toll, mintha megőrült volna, nagy kilengésekkel szeszélyesen kanyargó
vonalakat hagyott maga után.
- Cogito ergo sum - sóhajtott fel megkönnyebbülten Migaj. - Most nézd meg a levelező tag agyát. Ez
nagyon fontos az intézetünk tudományos tanácsa szempontjából. Ő az elnök.
Csodálkozásunknak adtunk kifejezést, amikor kiderült, hogy a levelező tag agyáramai pontosan
ugyanolyanok, mint a Migajéi, a Szamozvancevéi és az enyéim. Ha volt is valami különbség, nem volt
szembetűnő. Kérdő tekintettel meredtünk Alikra. Ő titokzatosan elmosolyodott.
- Gyerekek, az elektroencefalogramok azért egyformák, mert ti, hogy is mondjam, egyformán részegek
vagytok. Részegeknél ez mindig ilyen… Ahogy a szkizofréneknél vagy az epilepsziásoknál roham előtt…
Kínosan éreztük magunkat, de ittunk rá egyet. Monyin megállította a szalagot, és a papírtömegben
kotorászva megmutogatott még egypár elektroencefalogramot.
- Ez itt egy alvó ember agyának bioáramait mutatja. Ez meg az ébrenlét tipikus görbéje. Az alfa-ritmusra
ráül a béta és a gamma…
- Érdekes - szólalt meg elgondolkozva Fegya. - Végül is szerinted hol székel az ember emlékezete?
Alik idegesen begyömöszölte a papírokat az asztalfiókba, aztán leült, és sorba végignézett rajtunk.
- Ne ködösíts, Faraday! Látjuk, hogy rájöttél valamire. Hol az emlékezet, beszélj!…
Migaj felemelkedett, és tréfásan galléron ragadta Alikot. A köpeny nyitva volt, kilátszott alóla az öreg,
elhordott zakó.
- Hát ha ennyire akarjátok…
- Még hogy akarjuk! Követeljük. Mégiscsak tudnunk kell, hova rakjuk azt az értékes tudást, amiért az állam
oly bőkezűen fizet bennünket!
Migaj sohasem volt nagy taktikus. A gondolkodása őrülten logikus és eltéríthetetlenül egyenes vonalú volt.
Amikor ezeket a szavakat kimondta, úgy rémlett, mintha valami gonosz kis villanást látnék Monyin szemében.
összeszorította a száját, felállt az asztaltól, és az egyik szekrényhez lépett. Egy emberi koponyát hozott onnan,
közönséges koponyát, amilyen bármely iskola biológia-szertárában is látható. Szótlanul elénk állította az
asztalra, az elektroencefalográf mellé, és kezdte felrakni rá az elektródákat. Megdöbbenésünkben mozdulatlanná
dermedtünk.
Amikor az elektródák a helyükön voltak, Alik keményen ránk nézett a félhomályból, aztán elfordította a
kapcsolót.
A nyolc toll egyszerre megcsikordult, és táncba fogott a papíron. Hipnotizáltan meredtünk a gúnyosan
tátongó szemüregekbe. A műszer pedig tovább írta az éber állapotú ember bioáramainak lázas görbéit.
- Hát így állunk… - mondta oktató hangon Monyin.
Felálltunk, és sietősen búcsút vettünk tőle, óvakodtunk még egyszer az elektroencefalográf melletti
kisasztalra nézni.
A sötétben letévedtünk az útról, sokáig lépkedtünk a magas, nedves fűben, az alacsony, sötét épületek
között, végigmentünk a fém kerítésrács mellett, amelyen keresztül kiláttunk a gyengén világított, szürke utcára.
A csipkebokrok szúrós ágai beakaszkodtak az esőköpenyünkbe, végigkarcolták az anyagot. Amikor végre
kiléptünk a kapun, és megálltunk, hogy fújjunk egyet, levelező tagunk, Fegya Jegorjev így szólt:
- Hálózati zavarok. Nyilvánvalóan hálózati zavarok…
Ezzel a kényelmes, megnyugtató magyarázattal aztán szét is széledtünk - mindenki ment a maga otthona
felé.

Székely Sándor fordítása