Julie Heiland
DIANA
A SZÍVEK KIRÁLYNŐJE
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Kossuth Kiadó
 
Tartalom
Előszó
ELSŐ RÉSZ
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
MÁSODIK RÉSZ
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
 36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
Utószó
Impresszum
 A könyv valós tényeken alapszik,
de lady Diana történetét
regényes formában meséli el.
A leírt jelenetek nem mindegyike
történt meg úgy, ahogyan itt olvasható.
Egyes események
a valóságban másként zajlottak,
vagy a szerző illesztette őket a regénybe.
A párbeszédek
nagyrészt ugyancsak kitaláltak.
A világ minden csodálatos, érző lelkű,
különleges, melegszívű, lázadó
és szenvedélyes nőjének.
Azoknak, akiket nem lehet irányítani.
Ti mind koronát viseltek.
 ELŐSZÓ

1996
 
Milyen más London késő este, amikor a világváros egy hosszú nap
után lassanként nyugovóra tér! Csak néhány embert látni itt-ott. Fia-
talokat, akik egy étterembe vagy bárba tartanak. Egy hölgyet, aki a
kutyáját sétáltatja. Egy üzletembert, aki épp leint egy taxit. Nem sok-
kal korábban esett az eső. Diana{1} szerette az utcai lámpák aranyló
csillogását a nedves aszfalton és a halk surrogást, amikor egy autó ha-
ladt el a limuzinja mellett. Egy-egy pillanatig lakásokba nézhetett be,
embereket látott a tévé előtt ülni, sportolni, főzni vagy a nyitott ab-
laknál cigarettázni. Szórványosan az elegáns felhőkarcolókban is ég-
tek még a lámpák. Igen, ezekben az órákban London varázslatos volt.
– Úgy két perc múlva megérkezünk – jelentette a sofőr.
Diana megköszönte, aztán újra a gondolataiba merült. Miért ilyen
nehéz a szíve, amikor pedig végre megszabadult az utóbbi évek bék-
lyóitól? És hogyan fájhat ennyire valami, ami olyan csodásan kezdő-
dött?
„Ez a természet paradoxona” – a kérdéseket valahogy így válaszol-
ná meg Károly. Diana elmosolyodott. Valamikor ezért is szerette. Mert
még a nagy érzésekre is észszerű magyarázatot akart adni.
Három percig sem tartott, hogy az évszázad házassága befejeződ-
jön a Somerset House kis tárgyalótermében. Milyen ironikus, hogy az
épület három kilométerre sincs a Szent Pál-székesegyháztól, ahol ő
azon a felejthetetlen júliusi napon örök hűséget esküdött a walesi her-
cegnek.
Sok minden fáj még, de a sebek lassanként begyógyulnak. Régóta
tudta, hogy az álma már nem válhat valóra, és az élete is alapvetően
megváltozott az elmúlt években. A mai nap azonban valaminek a vég-
leges lezárását hozta el. És egy új kezdetet.

Diana látszólag egy vacsorára tartott az Angol Nemzeti Balett tagjai-

val. Nem véletlen azonban, hogy éppen azon a napon találkozik velük,
amelyen kimondták a válásukat Károllyal. Meg akarja mutatni a világ-
nak, hogy elvált nőként is lehet boldog, és nem rejtőzik el otthon csa-
lódottan és elkeseredetten. Az öltözékét tudatosan választotta meg: a
csinos nadrágkosztümben elegánsnak és magabiztosnak tűnik. A hal-
ványkék szín a végtelen nyári égboltra emlékeztette.
A kocsi megállt. A sötétített ablaküvegen két-három vaku fénye vil-
lant át.
– Egy kis türelmet! – mondta a sofőr Dianának.
Soha nem fogja megszokni, hogy az életét megossza a nyilvános-
sággal. Azt viszont már megtanulta, hogy a sajtót a saját céljaira hasz-
nálja. A limuzin bal oldalán szállt ki, hogy a fotósok jobban meg tud-
ják örökíteni. Boldog mosolyának minden címlapon ott kell lennie.
Most már minden felől fények villogtak.
– Diana, hogy érzi magát elvált nőként? Milyen tervei vannak? Dia-
na!
A táskáját tudatosan a bal kezében tartotta. Így majd látják, hogy
nemcsak a jegygyűrűjét viseli, hanem a gyémántokkal és zafírokkal
kirakott eljegyzési gyűrűt is. Így akarja a világot arra a fogadalomra
emlékeztetni, amelyet Károllyal a Szent Pál-székesegyházban tettek
egymásnak. Soha nem fogja elfelejteni azt a tizenöt évvel ezelőtti júli-
usi napot, amelyen ő, a félénken mosolygó, húszéves menyasszony
egy gomolygó fehér ruhakölteményben a hercege felé tartott, aki az
oltárnál várta.
Bármit írtak is az újságok, bármit beszéltek is az emberek, bármit
állított is Károly: a herceg szerette őt. Diana látta ezt a szemében. És ő
is szerette Károlyt. Teljes szívből. És mindannak dacára, amit vele
szemben elkövetett, mindig a szívében fogja hordozni. Ez ellen már
régóta nem védekezett, az csak felesleges fájdalmat okozott. Elvégre
Károly a gyermekei apja. Ő pedig végre békére akar lelni. Ezért az em-
lékezetében megőrzi Károlyt annak a visszafogott és melankolikus fia-
tal férfinak, aki az első találkozásukkor volt.
ELSŐ RÉSZ
 1

1977
 
– Bízhat bennem – mondta.
Egyetlen mondat volt, és mögötte az egész világ. Egy szombat dél-
előtt jött el, Sarah nagy lelkesen jelentette be a látogatását.
– Napközben maradj távol tőle! – parancsolta Dianának. – Örülj, ha
a vacsorán jelen lehetsz. Egyébként is, hogy festesz már megint?
Diana fehér, átlátszatlan harisnyanadrágot viselt, hozzá fekete bo-
dyt és pihekönnyű selyemsálat. A balettöltözékét. Mindent megadott
volna azért, hogy kilovagolhasson a nővérével és a herceggel. Még kö-
nyörgött is érte. Ez azonban Sarah-t csak megerősítette abban, hogy a
kishúga túlságosan gyerekes a hercegnek. Diana ezért nagy adag tej-
pudingot főzött magának, bebújt vele az ágyba a szobájában, és elme-
rült Barbara Cartland egyik könnyfakasztó regényében, amelynek „A
király menyasszonya”{2} volt a címe.
„A férfi hangjában annyi gyengédség volt, hogy a lány a vállához
szorította az arcát…
– Ma este – mondta aztán a férfi – te csupán gyerek vagy, drágám,
még nem nő, és ezért én a szíved hercege szeretnék lenni, ahogyan te
az én szívem királynője vagy.
– Szeretlek – suttogta a lány, és a feje visszahullott a puha párná-
ra.”
Diana a hátára gördült, a hasára fektette a könyvet, és a feje alá tet-
te a kezét.
– Csodás lehet hercegnőnek lenni – sóhajtotta. – Maga szerint is,
Ms. Harmony?
Ms. Harmony egy rózsaszínű tengerimalacka volt, Diana hatalmas
plüssállatgyűjteményéhez tartozott, amely az ágynak majdnem a tel-
jes fejrészét elfoglalta.
Barbara Cartland regényeiben az élet mindig csodásan könnyű
volt. A hősnők gyönyörűek, csak egy kicsit magányosak. Aztán talál-
koztak életük szerelmével, és kivirágoztak. Néhány drámai hullám-
völgy után végül egymásra találtak a szívük hercegével, és boldogan
éltek, míg meg nem haltak.
 Nem hasonlít egy kicsit az ő élete is ezekhez az irodalmi szappan-
operákhoz? Vagy inkább egy szomorú meséhez?
Mintegy végszóra Raine hangja zúgott végig a folyosón:
– Figyeljenek oda! Az egy György korabeli komód! Tudják egyálta-
lán, mennyit ér?
Raine az alkalmazottakkal veszekedő gonosz mostoha volt, Diana
pedig Hamupipőke. Egy tizenhat éves lány, akinek valójában fiúnak
kellett volna születnie. Két leánygyermek után a Spencer család oltha-
tatlanul örökösre vágyott. Helyette azonban Diana látta meg a napvi-
lágot. Keserű csalódás volt. Ezt Diana két évvel később született öccse
sem tehette jóvá, a szülei öt évvel később elváltak.
Diana kiugrott az ágyból, és tűnődőn kinézett az ablakon. „Álom-
szép” – áradozott sokszor az édesapja, amikor kilovagolt, és a tekinte-
tét végigjáratta a messzire nyúló, enyhén dombos szántóföldeken. Az
őszi fényben a fák rozsdavörös és sárga színekben ragyogtak. Közel s
távol csak kis házakat és birkákat lehetett látni.
– Ó, azt a borzalmas festményt is elvihetik az árverésre.
Raine, amióta Diana édesapja tavaly feleségül vette, az Althorp
House úrnőjét játszotta. Mindent, amit a kezébe kaparintott, árveré-
seken kótyavetyélt el. A nemzedékek óta a Spencer család tulajdoná-
ban levő bútorokat csillogó giccsekre cserélte. Diana szívből gyűlölte
Raine-t, pedig a kedvenc írónője, Barbara Cartland lánya volt. Hogyan
tehette meg az apja a gyerekeivel, hogy titokban összeházasodott ez-
zel a harsány, közönséges és nevetséges nővel?
Dianát újra ismerős érzés fogta el. Mintha egy jeges vasmarok fo-
nódott volna a szívére. Mintha nem lenne igazi helye ebben a világ-
ban. Az élénk őszi színek eltűntek a félig befagyott mezőkről felszálló,
szürke párában, és a 16. századi kastélyt a százhuszonegy szobájával
nyomasztóan nagynak és magányos szigetnek érezte a semmi köze-
pén.
Amikor ilyen érzése támadt, Diana mindig táncolt. Olyankor min-
den ballasztot lerázott magáról. Elfelejtette Raine-t, a rossz iskolai je-
gyeit, még azt is, hogy Sarah fejvesztés terhe mellett megtiltotta neki,
hogy elhagyja a szobáját. A végtelenül hosszú folyosókon piruetteket
csinált, és dévaj kedvében nyelvet öltött az őseire, akik szigorúan néz-
tek le rá a festményekről. Frances, az édesanyja egyszer bevallotta ne-
ki, hogy soha nem érezte jól magát az Althorp House-ban. „Mintha
múzeumban lenne az ember a nyitvatartási idő után” – mondta.
Diana legjobban a magas, lenyűgöző Wootton teremben szeretett
táncolni, amelynek a fekete-fehér csempékkel kirakott padlója sakk-
táblára emlékeztetett. Főként szteppelt, mert a zaj, amelyet azzal
ütött, az őrületbe kergette Raine-t.
Dianát duruzsoló motorhang állította meg. Kissé kifulladva az ab-
lakhoz lépett. Két autó hajtott a bejárathoz, egy fekete Jaguar és egy
menő sportkocsi. Károly megérkezett. A merész lesiklásait a sípályá-
kon, az ejtőernyős ugrásait és a lovaspólóban elért sikereit Diana
rendszeresen megcsodálta a tévében. A fényképe a tükrös asztal fölött
függött az internátusban lévő szobájában. A szülői ház előtt most a vi-
lág alighanem legkeresettebb agglegénye szállt ki a kocsijából. Sarah
kacér pukedlivel üdvözölte.
– Királyi fenség.
A feszes lovaglónadrágban és a szűk zsakettben, amely november-
ben valójában túlságosan vékony volt, Diana nővére kifejezetten jól
festett. Végre újra jól érezte magát. Két éve váratlanul elhagyta a ba-
rátja, azóta folyamatosan étvágytalan volt. Mostanra visszanyerte
annyira az önbizalmát, hogy meghívja a walesi herceget vadászatra a
családi birtokra.
Sarah bevezette Károlyt az épületbe, Diana pedig gyorsan felsur-
rant a szomszédos galériára.
– Kérem, várjon az előcsarnokban – hallotta a nővére szavait. –
Szólok az istállófiúnak, hogy nyergelje fel a lovakat.
Diana megígérte Sarah-nak, hogy a szobájában marad, most mégis
kilesett a sarok mögül. A herceg látványa mágikusan vonzotta. A fi-
nom tweedzakóban volt benne valami egy múlt századi vidéki nemes-
ből. A férfi érdeklődéssel nézegette a falakat a padlótól a mennyezetig
díszítő festményeket, amelyek mind ugyanazt ábrázolták: rókavadá-
szatot. Amikor a következő képhez fordult, Diana pillantást vethetett
az arcára. Tudta, hogy most már nagyon gyorsan el kellene tűnnie, de
képtelen volt rá. Valami nem eresztette. A herceg, ahogy az egyik ke-
zét a hátára téve ott állt a hatalmas olajfestmény előtt, amelyen egy
lovas egy rókát üldözött, valahogy magányosnak tűnt. Elveszettnek.
Sőt szomorúnak.
Egyszer csak, mintha megérezte volna Diana jelenlétét, feléje for-
dult, és ránézett. Károly pillantása a lelkéig hatolt, és nem tudta, mit
mondjon, és mivel Sarah megölné, nem látott más lehetőséget, csakis
a menekülést. Futni kezdett felfelé a vörös szőnyeggel borított, széles
lépcsőn, amely hangosabban nyikorgott, mint bármikor. Aztán megál-
lította a férfi hangja. Százszor hallotta már a tévében vagy a rádióban,
itt és most azonban sokkal izgatóbb volt, noha csak egy szót mondott:
– Helló?
 – Csak én vagyok az, Diana. Sarah húga. – Diana nem mert Károly
szemébe nézni, és a balettcipőjére szegezte a tekintetét. Legalábbis
addig, amíg eszébe jutott, hogy a királyi család tagja előtt pukedlizni
kell. – Királyi fenség, kérem, tegyen úgy, mintha nem lennék itt.
Károly halványan elmosolyodott.
– Miért kellene úgy tennem?
– Azt nem árulhatom el – felelte Diana, és kissé oldalra billentette a
fejét.
– Akkor sem, ha cserébe visszaadom a sálját?
Diana a nyakához kapott, feleslegesen, mert a sálja a herceg kezé-
ben volt. Talán szándékosan veszítette el, de ezt természetesen soha
nem ismerné be.
– Nos? – mondta Károly.
– Megígéri, hogy a kettőnk titka marad, ha elárulom?
– Bízhat bennem.
A herceg tekintetéből egyszeriben eltűnt a szomorúság. Csábító
lett, mint egy virágos tavaszi mező, amelynek a puha füvébe ledobhat-
ja magát az ember. Károly meleg hangja és tiszta tekintete megnyug-
tatta Dianát, és nyoma sem volt elfogódottságának.
– Meg kellett esküdnöm a nővéremnek, hogy napközben nem mu-
tatkozom – vallotta be. – Félt, hogy elijeszteném fenségedet.
– Mivel ijeszthetne el? – kérdezte Károly.
– Például azzal, hogy balettgyakorlatokat végzek a galérián, de én
szeretek itt táncolni. Vagy az előcsarnokban. És odakint is a falakon. –
Mintha bizonyítékkal akarna szolgálni, Diana piruettet mutatott be,
amivel megnevettette a herceget. – Szeret táncolni, uram?
– Ha ritmikus zenét hallok, alig bírom visszafogni magam – vála-
szolta Károly. – Csak én sajnos nem engedhetem meg magamnak,
hogy falakon táncoljak.
– Egyszer meg kellene próbálnia. Csodálatos.
Egymásra néztek, és Diana egyszeriben elgyengült, miközben úgy
érezte, nagyon gyerekesnek tűnhet harisnyanadrágban és bodyban, a
kipirult arcával.
– Egy iskolai előadásra gyakorlok – mondta sietve. – Shakespeare-
től adunk elő egy darabot.
– Ő az egyik kedvenc drámaíróm. És a színjátszás mindig is vonzott.
– Valóban?
Károly hirtelen meggörbítette a hátát, és borzongató grimaszt vá-
gott.
– „Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, / Hogy eltöltsem e cse-
vegő időt, / Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”{3} – idézte. Aztán
magyarázatképpen mosolyogva hozzáfűzte: – Az iskolai színházban
egyszer Gloster herceget, a 15. századi torzszülött trónörököst alakí-
tottam. Elgondolkodtató, hogy a rendező éppen azt a szerepet osztot-
ta rám…
Dianát egészen elbűvölte, ahogy Károly saját magán viccelődött, és
a tenyerét a szája elé tartva kuncogott.
– Melyik darabot adják elő? – kérdezte a herceg.
– A Rómeó és Júliát.
– Maga biztosan Júliát játssza.
Károly hízeleg neki, vagy csak udvarias? Dianának nem volt tapasz-
talata férfiakkal, de a gyomra bizsergett, és remegett a lába.
– Nem, nem szeretek előtérben lenni – vallotta be. – Csak akkor ve-
szek részt előadásokban, ha nem kell szöveget mondanom. Csodálom
fenségedet azért, hogy ilyen magabiztosan szerepel nyilvánosság
előtt. Mindig nagyon nyugodtnak tűnik, mintha soha nem félne sem-
mitől.
Diana a herceg ejtőernyős ugrásaira, a kockázatos lesiklásaira és a
pólójátékosi pályafutására gondolt. Ez a férfi egy akcióhős és egy her-
ceg tökéletes kombinációja.
– A félelem korlátoz. És ha az ember sajtóricsajjal együtt nőtt fel,
mást nem is ismer – mondta Károly szerényen, és körbenézett. – Szó-
val ez az Althorp House híres képtára, amelyről mindenki áradozik?
Diana bólintott. Károly két lépcsőfokkal feljebb lépett hozzá, oda-
nyújtotta neki a sálját, de amikor ő el akarta venni, a herceg nem en-
gedte el.
– Lenne esetleg kedve ahhoz, hogy vacsora után megmutassa ne-
kem a képtárat?
Nagyon szívesen, válaszolta volna Diana, de nem volt rá lehetősége,
mert a nővére egyszer csak ott állt az előcsarnokban. Nem értette, mi-
ért nem hallotta meg Sarah lovaglócsizmájának a kopogását a padlón.
– Szóval itt van, uram. A lovak… – Sarah mosolya elhalt, amikor
észrevette Dianát. – Gondolhattam volna – mondta, aztán a herceghez
fordult: – Bocsássa meg, ha a kishúgom tolakodó volt. Néha nem tudja,
hol vannak a határai. Különlegesnek tartja magát, ezért is hívjuk úgy,
hogy „a hercegnő”.
– Nem tartom magam különlegesnek!
– Te nem az egyik romantikus regényedet akartad olvasni a szo-
bádban?
Diana imádta a nővérét, de tartott is tőle, ezért saját magát is meg-
lepte, amikor dacosan előreszegezte az állát, és így szólt:
– A herceg megkért, hogy mutassam meg neki a képtárat.
 2

 
Vasárnap este Diana a kenti West Heath leányinternátusban a szobája
felé tartva lépkedett a lépcsőn, miközben kicsit olyan érzése volt,
mintha lebegne. Ha páros lesz a lépcsők száma, Károly herceg gondol rám.
Vagy az egészet csak álmodta?
Huszonkét lépcső. Diana elmosolyodott, aztán kopogtatás nélkül
belépett a szobába. Carolyn törökülésben az ágyán ült, és édességek
vették körül.
– Három tábla csokoládé, egy csomag gumimaci és három zacskó
hihetetlenül finom praliné – sorolta.
Diana mosolya szélesebb lett.
– Te meg mit csinálsz?
– Nevezhetnénk leltározásnak. Ha a drága pralinék a mamámtól
vannak, ezt azt jelenti, hogy jobban szeret engem, mint a papám? –
Carolyn úgy tett, mintha komolyan elgondolkodna ezen, aztán feltép-
te a gumimacis zacskót. – A szüleim vagy fel akarnak hizlalni, vagy va-
lóban azt gondolják, hogy a válási háborúskodásuk nem borít ki, ha
elég csokoládét tömök magamba.
Talán véletlen volt, hogy Carolynt éppen Diana hálószobájában he-
lyezték el. Az is lehet azonban, hogy egy pedagógus úgy gondolta, jól
összeillenek, mert az internátusban csak ők elvált szülők gyerekei.
Diana, amióta összebarátkozott Carolynnal, nem érezte magát földön-
kívülinek az iskolatársai között. Carolyn tudta, milyen érzés, ha az
ember újra meg újra két tűz közé kerül, és ajándékokkal halmozzák el,
mintha a szülők úgy megvásárolhatnák a gyermekük szeretetét.
– Sokkal fontosabb azonban a kérdés, hogy te miért vigyorogsz
úgy, mint sütőtök – mondta Carolyn, és a hunyorogva nézett a szoba-
társnőjére, mintha olvasni próbálna a gondolataiban.
– Találkoztam vele! – kiáltotta Diana, és az ágyra dobta a kis reti-
küljét. – Végre találkoztam vele!
Carolyn szeme elkerekedett.
– Vele? Komolyan? – kérdezte.
A tekintete a fényképre esett, amelyet a lányok egyik éjszaka édes-
ségmámorukban kivágtak egy újságból, és a fehérre lakkozott tükrös
asztal fölé ragasztották. A fotó a büszke Károly herceget ábrázolta egy
pólóverseny után, egy vágtató lovon, az ütőt lándzsaként a magasba
tartva. A képen hihetetlenül erős, férfias és hősies volt. Alatta két be-
keretezett fotó állt Diana hörcsögeiről, Little Black Muffról és Little
Black Puffról.
Carolyn alig akart hinni a fülének.
– Valóban találkoztál Károly herceggel?
– Igen, végre! Közvetlenül előttem állt!
Diana ledobta magát Carolyn mellé az ágyra, amely a fehér, cico-
más keretével lányosabb már nem is lehetett volna. A függönyök, az
ágynemű, sőt még a tapéta is virágmintás volt. „Vigyázunk a lányaik-
ra! – ígérte a West Heath internátus berendezése a szülőknek. – Itt
nem lehet rock’n’rollt hallgatni, a szoknyák itt még takarják a térdet,
és a lányok nálunk megtanulnak szaftos cordon bleu-t készíteni a le-
endő férjüknek!”
– A vacsoránál aztán egy asztalnál ültünk. Ugyanazt a levegőt szív-
tuk! Ő… El sem tudom mondani, milyen nagyszerű volt. Egészen kü-
lönleges kisugárzása van!
– Én megmondhatom neked, mit sugároz – mondta Carolyn szára-
zon. – Azt, hogy ő Nagy-Britannia leendő királya.
– Nem erről van szó – felelte Diana. – A való életben még lenyűgö-
zőbb, mint az újságokban és a magazinok fotóin. Egyszerűen minden
csodálatos rajta!
– Az elálló füle is?
– Az az elálló fül is tökéletes – sóhajtotta Diana, és engedte, hogy
Carolyn a kezébe nyomja a zacskó gumimacit.
– Kezdd a legelejéről! Hol találkoztál vele? – kérdezte Carolyn, mi-
közben felugrott az ágyáról, aztán bebújt alá.
Diana elmesélte a barátnőjének, hogy Sarah meghívta a herceget
vadászhétvégére.
– Azt akarta, hogy mutassam meg neki a képtárunkat, de Sarah be-
leköpött a levesembe. Azt mondta, hogy a herceg az ő vendége, úgy-
hogy természetesen ő fogja végigvezetni.
– És te hagytad?
– Mit kellett volna tennem? Annyit azért mondtam Sarah-nak,
hogy legalább hadd mutassam meg neki, hol vannak a villanykapcso-
lók. Ezt nem bírtam magamban tartani.
Diana hallotta, hogy Carolyn kuncog az ágy alatt.
– Megérdemelte, de ne foglalkozz vele! Sarah csak fél, hogy a her-
ceg a végén még irántad fog érdeklődni. A nővéred tudja, hogy na-
gyon szép vagy. Nem kell hozzá sok idő, és minden férfi fejét el fogod
csavarni.
Diana felült az ágyon, félrehajtotta a fejét, és nézegetni kezdte ma-
gát a tükörben. Szép, tehetséges és vicces nővérei mellett rút kiska-
csának érezte magát.
– Ne vágj ilyen képet! – Carolyn magazinokkal bukkant újra elő,
amelyeket az ágya alatt gyűjtögetett. – Nézd meg magad! A kék sze-
med minden szívet megolvaszt. Istenem, mit nem adnék a barackbő-
rödért! Az arcod pedig egy kicsit mindig rózsás, mintha éppen egy sé-
tából jönnél meg. – Carolyn nagy nyögéssel újra alábukott. – Legalább
kihallgattad őket, miközben Sarah megmutatta neki a galériát?
Diana elvigyorodott.
– Naná! Jaj, Carolyn… A herceg elképesztően művelt. Tudta, hogy
melyik képet festette az a… van Dyck, vagy hogy hívják.
– Persze, elvégre tizenhárom évvel idősebb nálad. A papám is irtó
sokat tud.
– Károlyhoz képest azonban én buta tök vagyok. Az osztályzataim
szánalmasak.
Diana nem volt olyan szorgalmas, mint a nővérei közül Jane, vagy
olyan céltudatos, mint Sarah. Ahelyett, hogy a napokat a fülledt tante-
remben töltötte volna, inkább iskolai kirándulásokra ment az értelmi
és testi fogyatékosokat ápoló Darenth Park Kórházba.
Carolyn megint egy halom magazinnal dobta le magát az ágyra, és
áthatóan nézett Dianára.
– A jegyeid azért rosszak, mert lusta vagy, nem pedig buta. Viszont
több úszó- és sztepptánckupát is nyertél.
– És az mit számít?
– Sokat! Azt jelenti, hogy ha valami fontos neked, nagyon ambició-
zus vagy. Ráadásul senkit sem ismerek, aki olyan csodásan tud bánni
az emberekkel, mint te. – Carolyn leült az ágy végébe, kikapta a ku-
pacból az egyik magazint, és lapozni kezdte, mintha keresne valamit.
– Sarah és a herceg most akkor együtt van?
Diana ábrándos mosolya elhalt.
– Nem tudom. Flörtöltek egymással, de nem tűnt úgy, hogy szerel-
mesek lennének. Károly herceg különösen nem. Ő inkább olyan volt…
– Diana megrántotta a vállát –, mintha szomorú lenne.
– Szomorú? Károly herceg kifejezetten életvidám ember. Az imá-
dott nagybátyja, Lord Mountbatten egy interjúban nemrégiben azt
mondta róla, hogy mást sem csinál, mint egyik ágyból ugrik a másik-
ba.
 – Ha úgy is van, a férfiak megváltozhatnak – mondta Diana bátorta-
lanul, mert valójában halvány sejtelme sem volt a férfiakról. – Egyéb-
ként mit csinálsz ilyen buzgón?
– Egy lépéssel előtted járok, és kutatást folytatok – dünnyögte Ca-
rolyn. Erősen koncentrálva tovább lapozgatta a magazint, és átfutotta
az olyan címeket, mint Botrány a Rolling Stones háza táján: Keith Richard-
st letartóztatták kábítószer birtoklása miatt; vagy Mamma Mia! Az ABBA óri-
ási sikereket arat világ körüli turnéján. Néha, amikor a délutánok unal-
masak voltak az internátusban, Diana és Carolyn összebújt valamelyi-
kük ágyában, és pletykalapokat olvastak.
– Tudtam, egyszer még örülni fogok annak, hogy megőriztem eze-
ket a magazinokat. Ebben van az a … jaj, hogy is hívják?
– Fiona Watson? – tippelt Diana.
– Nem. Ő nagyon buta volt, és sikamlós fotókat jelentetett meg ma-
gáról az egyik férfimagazinban.
– Igaz. És mi van azzal a luxemburgi hercegnővel?
– Felejtsd el! Ő római katolikus. Károly nem vehetné el, azt tiltja a
törvény. Csak protestáns menyasszony jöhet szóba. Megvan! – muta-
tott Carolyn egy fotóra.
A pólóöltözéket viselő walesi herceg és egy meglehetősen rideg
szépség volt rajta egy fa előtt, amelynek a törzsébe kezdőbetűket vés-
tek. A nőt láthatóan nem igazán érdekelte a divat, egyszerű, piros pó-
lót viselt, és a nadrágzsebébe süllyesztette a kezét.
– Camilla Parker-Bowles{4} – mondta Carolyn.
– Ők csak barátok – felelte Diana. – Kamilla nincs férjnél? Sőt azt
hiszem, már gyereke is van.
– Na és? Károly nagybátyja, VIII. Eduárd király is ragaszkodott a
szerelméhez, egy férjes asszonyhoz, és válságba sodorta a királyi há-
zat. Ráadásul nem titok, hogy sem Kamilla férje, sem ő maga nem ve-
szi komolyan a házastársi hűséget. És éppen ez lehet kezdettől fogva
probléma: Kamilla már gyűjtött tapasztalatokat, és kitombolta magát.
A korona azonban olyan lányt kíván Károlynak, aki nemcsak fiatal és
szép, hanem protestáns, nemesi származású és ártatlanabb, mint Szűz
Mária. Az udvar nagy ívben tesz arra, hogy 1977-ben élünk, amikor a
nők már nem viselnek melltartót, és a Rolling Stones koncertjein tán-
colják át az éjszakákat. A korona mesebeli hercegkisasszonyt keres a
trónörökösnek.
Diana pillantása megint a tükörre esett.
 3

1979
 
Diana a tizennyolcadik születésnapján dobta be a bombát. A délutáni
tortázás közben bejelentette, hogy a barátnőivel együtt az internátus-
ból Londonba akar költözni.
– Szó sem lehet róla! – mennydörögte Johnnie Spencer, és a tányér-
jára tette a szalvétáját, ezzel befejezettnek nyilvánítva a vitát és a tor-
taevést.
Diana sejtette, hogy az apja azért ilyen szigorú, mert ő mind az öt
záróvizsgán kétszer is megbukott, és attól tart, ha nem tartja rajta a
szemét a legkisebb lányán, az az utcán fogja végezni. Aztán derengeni
kezdett neki, hogy a papája azért csukta össze sietve a napernyőt,
mert el akarja rejteni a szemébe szökött könnyeket. Fél, hogy a végén
még Dianát is elveszíti? Amióta Jane és Sarah Londonban él, alig látja
őket.
Végül fogcsikorgatva a beleegyezését adta. Talán belátta, hogy Dia-
na nem érzi jól magát Althorpban, amióta Raine mindent magához ra-
gadott a palotában. Az is lehet, hogy Raine a férje lelkére beszélt, hogy
végre megszabaduljon Dianától.
Diana Carolynnal, Virginiával és Anne-nel beköltözött egy impo-
záns lakásba, amely az édesanyjáé volt. A lakóházban mahagóni felvo-
nók voltak, és közös használatú kert is tartozott hozzá. A lányok
együttes erővel egyszerű, vidékies stílusban rendezték be a lakást, és
pasztellszínűre festették a falakat. Diana óvónői állást vállalt, hogy
keressen némi pénzt. Nagy élvezettel bolondozott a kicsikkel, akik so-
ha nem tettették magukat, és őszintén kimondták, amit gondoltak.
Esténként, miután Diana hazament, az első dolga az volt, hogy fel-
tett egy hanglemezt. Néha főztek a barátnőivel, hogy felfrissítsék,
amit az unalmas főzőtanfolyamokon tanítottak nekik. Dianát a szülei
íratták be rá. Elvégre egy tisztességes lánynak tudnia kell, hogyan ké-
szítsen marhasültet vagy Yorkshire-pudingot. A tanfolyamokat Diana
borzalmasnak tartotta, és nem igazán kedvelte a többi lányt a bársony
hajpántjukkal és a hamis mosolyukkal. Őt ráadásul minden alkalom-
mal figyelmeztették, mert folyton a mártásos edényben lógtak az uj-
jai.
A barátnőivel szinte kizárólag csokoládén és zabpelyhen éltek. Sok-
szor azzal szórakoztak, hogy furcsa nevű embereket hívtak fel a tele-
fonkönyvből. Többnyire azonban összebújtak a kanapén, és olyan ro-
mantikus komédiákat néztek a tévében, mint a Grease vagy a Szombat
esti láz, és rajongtak John Travoltáért, miközben odakint ősz lett, az-
tán pedig az első hópelyhek is lehullottak. Időnként elmentek szóra-
kozni, elvesztették a szívüket, és átélték az összes drámát, amelyet az
első szerelem hoz magával. Dianának is voltak hódolói, és az egyikkel
néhányszor találkozott is, de minden alkalommal igyekezett kimutat-
ni, hogy valójában nem érdekli a férfi.
Aztán ő is elveszítette a szívét, mégpedig éppen Londonban. Szere-
tett elvegyülni a tömegben, a beszélgetések hangzavarában, amelyet
időnként építkezések, utcazene vagy a Big Benhez és a Buckingham-
palotához turistákat szállító, emeletes buszok hangjai törtek meg.
Szerette a karácsonyi dekorációkat a legújabb divatot bemutató kira-
katokban, vagy csúszkálni a nedves macskaköveken. Hol hal és sült
krumpli átható szagát lehetett érezni egy piacon, hol egy parfüm kel-
lemes fuvallatát, kicsit távolabb egy teázóból teasütemény, lekvár és
tejszín ellenállhatatlan illatával elvegyülve. Diana még a zsúfolt met-
rókat vagy a dudakoncerteket is szerette, amikor az édesanyja kis pi-
ros sportkocsijával a londoni dugóban álltak.
Az idő csak úgy repült, a hó elolvadt, az előkertben kinyíltak az el-
ső virágok, és Diana az óvodában végre újra odakint játszhatott a ki-
csikkel. Még soha nem érezte magát ennyire szabadnak és gondtalan-
nak.
Valahogy a szokásává vált, hogy korán ágyba bújjon, és pizsamában
átlapozzon néhány magazint. Egy péntek este Carolyn kopogott a szo-
bája ajtaján.
– Mi elmegyünk, hogy megigyunk valamit. Megnyílt egy új bár. Ve-
lünk tartasz?
– Majd legközelebb.
Carolyn az ajtófélfának dőlt, és karba fonta a kezét.
– Mi van? – kérdezte Diana, mert a barátnője egyre csak bámult rá.
– Rengeteg hódolód van, de mindegyiket lerázod. Egyszerűen nem
értem, hogy miért vagy ilyen… Nem is tudom.
Diana letette a magazint.
– Milyen vagyok?
– Néha az az érzésem, mintha… tartogatnád magad.
Diana felnevetett.
 – Tartogatnám? Mert esténként inkább olvasok?
Carolyn összeráncolta a homlokát. Már ki akart menni, aztán mégis
maradt.
– A herceg miatt van? – kérdezte.
– Ezt hogy érted?
– Gondolsz még Károlyra?
– Nem!
– Az összes magazint átlapozod miatta, ami csak a kezedbe kerül.
Diana szerette nézegetni a herceg fotóit, és új részleteket felfedezni
rajtuk. Például azt, hogy az arcán sokszor ugyanolyan enyhe pír van,
mint övén, vagy hogy mindig tökéletes a választék a hajában. A leg-
jobban a televíziós interjúit szerette nézni, és hallgatni a mély, meleg
hangját. Gondosan megválogatta a szavait, és hogy nyomatékot adjon
nekik, összekulcsolta a kezét, miközben beszélt, vagy gesztikulált a
jobb mutatóujjával.
– Ez nem igaz – mondta Diana a barátnőjének. – Sejtelmem sincs,
mi történik az életében.
– Valóban? – Carolyn leült Diana ágya végébe. – Nem Sabrina Guin-
ness-szel van éppen együtt?
– Már jó ideje nem. Ő tüske lehetett a szülei szemében, mert a Rol-
ling Stones buszán utazott, és viszonya volt Mick Jaggerrel. Egyébként
korábban már Jack Nicholsonnal és Rod Stewarttal is kavart.
– Igen, tényleg. Valójában nem is rá gondoltam, hanem Anna Wal-
lace-re.
– Már szakítottak.
Diana nővérével, Sarah-val is véget ért a meghatározhatatlan flör-
tölgetés, miután Sarah egy interjúban, amelyet egy bulvárlap két új-
ságírójának adott, azt mondta, hogy nem szerelmes a trónörökösbe.
Carolyn felvonta a szemöldökét.
– A lemez, ami éppen szól… Ez nem a Three Degrees?
– De igen, és?
– Ők léptek fel Károly harmincadik születésnapján. Ezt tőled tu-
dom. Hogy őszinte legyek, az ellened szóló bizonyítékok elsöprő ere-
jűek.
Diana alig hitt a szemének, amikor meghívót kapott Károly har-
mincadik születésnapjára, egy évvel azután, hogy az Althorp House-
ban találkoztak. Sarah-nak ez persze egyáltalán nem tetszett.
– Miért hívott meg téged is? – kérdezte Dianától.
– Nem tudom, de nagyon szeretnék elmenni – válaszolta vállrándít-
va.
– Felőlem nyugodtan – felelte Sarah leereszkedőn.
 A finom falatkáktól és a Three Degreestől eltekintve, amelynek a
rockos élő zenéjére Diana jót táncolt, csalódás volt számára a parti.
Károlyt egész idő alatt szépségek vették körül, akiknek az arcát gyön-
gyök vagy parfümök reklámplakátjaira is rányomtathatták volna. Dia-
na, azonkívül, hogy boldog születésnapot kívánt a hercegnek, egy szót
sem beszélt vele, és végül rettenetesen csalódottan indult haza. Miért
nem ment oda hozzá Károly, hogy felkérje táncolni?
Utána két napig csak az ágyában feküdt, és semmihez sem volt ked-
ve. Soha többé nem akart szúrást érezni a szívében, azt gondolni,
hogy kudarcot vallott…
– Jössz, Carolyn? – kiáltott be hozzájuk Virginia. – A fiúk már lent
várnak.
– Attól tartok, menned kell – mondta Diana, és elvigyorodott.
– Most az egyszer még hagyom, hogy megúszd, legközelebb azon-
ban nem menekülhetsz előlem. Megígéred, hogy adsz egy esélyt James
Gilbey-nek? Egészen elvarázsoltad.
– Megígérem – felelte Diana.
– Jól van. Fel sem tudom fogni, miért tartod magad távol a férfiak-
tól.

Ezt Diana is csak akkor értette meg, amikor 1980 egyik hétvégéjén új-
ra találkozott a hercegével. Az egyik srác a londoni baráti körükből,
Philip de Pass meghívta őt a szülei házába, New Grove-ba, egy póló-
meccsre.
– A herceg is ott lesz – jegyezte meg csak úgy mellékesen.
Diana megkapaszkodott a pálya fehérre festett fakerítésében. Kan-
táros sárga nadrágjában és kötött kardigánjában nem illett a csinos
koktélruhákat és extravagáns kalapokat viselő hölgyek közé. Miköz-
ben a lovak a tágas gyepen vágtattak, a lovasok pedig koncentráltan
játszottak, a pavilonban a vendégek falatkákat csipegetve csevegtek,
és pezsgővel koccintottak.
Diana az arcán akarta érezni a nap melegét, az orrában a friss fű és
lópatáktól felvert föld szagát. A lovasok kiáltásait és a lovak fújtatásait
akarta hallani, nem a pezsgőspoharak csengését. Még soha nem talál-
ta ennyire lenyűgözőnek a lovaspólót, pedig azt sem tudta, hogy áll a
mérkőzés. Ő csak Károlyt nézte és látta – megfeszülő testét, erőteljes
mozdulatait. Ahogy a bal kezével meghajtotta a lovát, a másikkal meg-
lendítette az ütőt – és a tömeg ujjongott. Találat! Diana lelkesen ug-
rált, a szíve repesett az örömtől.
Károlyt, amint lejött a pályáról, ostrom alá vette a sajtó. Udvaria-
san és megnyerően válaszolgatott a kérdésekre. Az érdeklődés látha-
tóan hízelgett neki.
Diana felsóhajtott, és lehúzta a csuklójára a kardigánja ujját.
Ugyanaz történt, mint a herceg harmincadik születésnapi partiján.
Órákat töltött Carolynnal a tükör előtt, százszor is átgondolta, hogy
mit viseljen majd. A végén pedig Károly alig vett tudomást róla.
A meccs utáni grillezésnél a herceg feltűnés nélkül elvonult a
nyüzsgéstől, és leült egy szénabálára. Valószínűleg egy kis nyugalom-
ra vágyott, de biztosan két perc sem telik el, és máris újra ostrom alá
veszi valaki. Ki kell használnom ezt az esélyt – gondolta Diana. Soha nem
bocsátaná meg magának, ha megint elszalasztaná.
De mi van, ha kiderül, hogy Károly már nem is emlékszik rá? Végül
erőt vett magán, és odament hozzá.
– Királyi fenség – mondta, és pukedlizett. A szíve olyan vadul és
hangosan vert, hogy a saját szavait is alig hallotta. – Nagyon magá-
nyosnak tűnt, és úgy gondoltam, csatlakozom Önhöz – tette hozzá.
– Abban reménykedtem, hogy itt találkozni fogok valakivel, de nem
jött össze – felelte Károly fáradt hangon.
A herceg Dianára nézett, a tekintete tetőtől talpig bejárta, és kinyi-
totta a száját, mintha mondani akarna valamit, de végül nem szólalt
meg. Diana összeszedte a bátorságát.
– Sarah Spencer húga vagyok, Diana – mondta. – Úgy három éve ta-
lálkoztunk először, amikor ön meglátogatott minket a birtokunkon
Althorpban. Fenséged a születésnapjára is meghívott.
– Tudom – felelte Károly. – Csak… nagyon megvál tozott.
Dianának már többször mondták a barátnői, hogy kivirágzott, ami-
óta Londonban él. A tükörbe nézve azonban nem tudott rájönni, mire
gondoltak a lányok. Csak azt látta, hogy kék szeméből eltűnt a boldog
csillogás. A kissé mindig kipirult arca miatt pedig borzalmasan szé-
gyellte magát.
– Rég volt, amikor utoljára találkoztunk – mondta. – Sok minden
történt azóta. Most Londonban lakom, és a két nővérem férjhez ment.
Jane férje Robert Fellowes, aki…
– Édesanyám helyettes magántitkára – szólt közbe a herceg. – Ked-
ves ember.
– Fenséged nagybátyja, lord Mountbatten pedig elhunyt – mondta
Diana rövid hallgatás után. – Őszinte részvétem.
 (Lord Mountbatten az ír terrorszervezet, az IRA által végrehajtott
merényletben vesztette életét. A halászhajója éppen kifutott a kikötő-
ből, amikor távirányítással felrobbantották a fedélzeten elrejtett po-
kolgépet. A lord tizennégy éves unokája, Nicholas Knatchbull, Károly
keresztgyermeke és a hajó személyzetéhez tartozó, tizenöt éves Paul
Maxwell is azonnal szörnyethalt.)
Amióta Diana az eszét tudta, Nagy-Britanniát rendszeresen meg-
rázták az ír katolikusok és protestánsok közötti, vallási indíttatású,
erőszakos cselekmények. A katolikusok az általuk uralt, független Ír
Köztársaság egyesülését akarták elérni a protestáns többségű Észak-
Írországgal, azzal a hat grófsággal, amely az Egyesült Királyságban
maradt, miután a brit kormány 1922-ben megosztotta a szigetet.
Károly elrejteni igyekezett a fájdalmát, de a tekintete nem tudta
becsapni Dianát.
– Köszönöm – mondta a herceg.
Diana nem akart fájdalmat okozni neki. Talán jobb volna, ha másra
terelné a szót, de nagyon sajnálta Károlyt. Jól emlékezett rá, milyen
magányosnak érezte magát, amikor meghalt az imádott nagymamája,
Cynthia, Spencer grófnője. Nagyon sokan szorítottak kezet vele, hogy
kifejezzék a részvétüket, de senki sem zárta a karjába, vagy ölelte ma-
gához. Ezért aztán nem váltott témát.
– Sarah-tól tudom, hogy a nagybátyjával nagyon közel álltak egy-
máshoz.
A herceg bólintott.
– Olyan volt nekem, mintha az apám lenne – mondta. Diana
összeszedte a bátorságát, és leült mellé. Károly kis ideig habozott, mi-
előtt folytatta: – Éppen horgásztúrán voltam Izlandon, a semmi köze-
pén, amikor elért a hír.
– Borzalmas lehetett Önnek. Nagyon szomorúnak tűnt, amikor a te-
metésen előre ment a templomban. Megindító volt. – A herceg Dianá-
ra nézett, és a tekintetében neki valami azt súgta, hogy folytassa. –
Vérzett a szívem, amikor úgy láttam.
– Pedig vigyáztam, hogy ne mutassam ki túlságosan nyíltan a fáj-
dalmamat. Ha sírtam volna, apám számára az újabb bizonyíték lett
volna arra, hogy gyenge jellem vagyok. Dickie bácsival mindenről
őszintén beszélhettem, és nem kellett attól tartanom, hogy elítél vagy
kinevet.
Egy pillanatig csend állt be közöttük. Diana a herceg ökölbe szorí-
tott kezére tette a kezét, mire a férfi a szemébe nézett.
– Borzasztóan magányos lehet. Sokszor gondolok Önre. Úgy értem,
mi mindannyian – javította ki magát Diana, és érezte, hogy lángol az
arca.
Károly mosolya olyan volt, mintha lehullott volna róla valami. Egé-
szen más, mint az a mosoly, amellyel az előbb az újságírókat ajándé-
kozta meg. Megfogta Diana nyakláncának a függőjét, és elmélyülten
nézegette. Egy arany D betű volt, a barátnőitől kapta a születésnapjá-
ra.
– Diana – mondta, és egészen közel fordította hozzá az arcát, majd-
nem úgy, mintha meg akarná csókolni.
Diana egész teste egyetlen szívdobbanás volt.
– Uram.
– Vissza kell mennie Londonba? Szívesen elvinném a kocsimban.
Diana elvörösödött.
– Ez nagyon kedves. Ön igazi úriember.
– Herceg – helyesbített Károly.
– Herceg – ismételte meg Diana bocsánatkérően mosolyogva, aztán
felkelt a szénabáláról. – Talán majd legközelebb – mondta.
Bármennyire élvezte volna is az utat Károly sportkocsijával, nem
akarta, hogy a férfi könnyű prédának gondolja. Nem csak egy éjszakát
akart a királyi lakosztályban. Neki több kell: a walesi herceg szíve.
– Lesz legközelebb? – kérdezte a férfi, és ő is felállt.
– Ha fenséged szeretné.
– Hogyan érhetem el?
– Ön a leendő király – felelte Diana, és pukedlizve hódolatteljesen
nézett fel Károlyra. A herceg szája kinyílt, a szeme elsötétült. Diana
alázatossága láthatóan tetszett neki. – Biztos vagyok benne, hogy
megtalálja a módját – mondta, aztán elindult.
A válla fölött azért még egy utolsó kacér pillantást vetett Károlyra.
 4

 
Várnia valamire, amiről azt sem tudja, egyáltalán megtörténik-e, de
közben kétségbeesetten vágyik rá, gyötrelmesebb volt, mint eddig
bármi Diana életében. Még soha nem érezte magát ennyire enervált-
nak, tehetetlennek és kedvetlennek. Egy hét még soha nem volt ilyen
végtelenül hosszú. Miért nem jelentkezik nála Károly herceg? Lehet,
hogy túlságosan tolakodó volt a pólómeccs után? Nem elég szép?
Vagy megnehezítette a trónörökös dolgát, mert nem adta meg neki a
telefonszámát? Persze, az nagy butaság volt! Titokzatosnak akart tűn-
ni, és mindent elrontott. Igaz, Károly könnyűszerrel kiderítheti a tele-
fonszámát…
Amikor Jane, a nővére megkérdezte, volna-e kedve néhány napot
vele és Roberttel, a férjével tölteni Balmoralban, egy kellemes nyara-
lóban, Diana nem habozott sokáig. Jane éppen világra hozta az első
gyermekét, és ő teljesen belehabarodott a kis Laurába. Némi távolság
mindentől jót tenne neki.
A vidéki tartózkodásuk második reggelén a széles ablakpárkányon
ült, és Jane-t nézte, aki épp a kislányát szoptatta. Robert teát főzött a
feleségének, eléje tette az asztalra, és egy kis tejet öntött bele. Közben
a munkájáról mesélt, és arról, milyen programjai lesznek a következő
napokban a királynővel a balmorali kastélyban. Jó volt látni, milyen
jól megvannak Jane-nel. Igazi csapatot alkotnak.
A látványtól azonban Diana szívébe szúrás hasított. Már megint fe-
leslegesnek érezte magát. Londonban kellene lennie a barátnőinél,
nem pedig ötödik kerékként zavarnia a kis család nyaralását. Jane
ugyan azt mondta, Roberttel szívesen látják, de valószínűleg csak kö-
telességének érezte, hogy kedves legyen a húgával.
Diana kinézett a ház mögött elterülő, tágas mezőre. Éjszaka már ki-
fejezetten hideg volt, ezért reggel az első napsugarak megtörtek a vi-
dékre boruló, misztikus ködben.
– A walesi herceg tegnap délben megérkezett a kastélyba – mesélte
Robert. – Az anyakirályné magánkívül volt az örömtől.
Diana a sógorára nézett. Rosszul hallott?
– Károly itt van?
 – Úgy bizony. Mint nyár végén minden évben, a teljes királyi család
most is itt tartózkodik – válaszolta Robert.
– Nagyszerű – mondta Diana, és a kezében tartott teáscsészére pil-
lantott, és nem állta meg, hogy ne tegyen fel egy kérdést: – Tudja,
hogy itt vagyunk?
Valójában az érdekelte, tudja-e Károly, hogy ő itt van.
– Hallottam, amikor az anyakirályné megemlítette neki, hogy én a
feleségemmel és a legkisebb húgával egy balmorali nyaralóban tartóz-
kodom.
Ez tökéletes lehetőségnek tűnt arra, hogy Károly végre jelentkez-
zen nála. Diana ivott egy kortyot a fekete teájából. Keserű volt.
Nézte a felhőket, amelyek úgy vonultak lassan az égen, ahogyan
egy folyó tereli az uszadékot. Bárcsak az ő gondolatai is elterelődné-
nek Károlyról! Örökre. Akkor szabad lenne, vidáman visszatérhetne
Londonba, és randevúzhatna James Gilbey-vel, akinek az iránta tanú-
sított érdeklődése őszintének tűnik.
Megszólalt a telefon. Diana egyszeriben csupa fül lett. Robert be-
ment a házba. A hangja kiszűrődött a nyitott teraszajtón át:
– Természetesen, királyi fenség. Egy pillanat, máris szólok neki. –
Léptek koppantak. – Diana, téged keresnek – mondta aztán Robert. –
A walesi herceg az.
Diana előbb Robertre nézett, aztán Jane-re. A következő pillanat-
ban felugrott, és kisietett. Visszafogta magát, hogy ne legyen túlságo-
san kifulladva. Még egyszer nagy levegőt vett, aztán a füléhez tartotta
a kagylót.
– Királyi fenség – mondta.
– Diana – hallatszott a telefonból az a meleg, mély és megnyerő
hang, amelyet Diana ezer közül is felismert volna, és remegni kezdett
a lába. – Örülök, hogy hallom.
Károly megkérdezte tőle, hogy vele töltené-e a hétvégét a kastély-
ban, Diana pedig természetesen igent mondott. A kirándulások, ame-
lyeket Jane-nel tervezett, egyszeriben elfelejtődtek.
Még aznap eljött érte egy elegáns Land Rover, hogy elvigye a kirá-
lyi család kastélyába. Miután a herceggel letették a telefont, Diana
azonnal felhívta Sarah-t, mert Károly egyszer őt is meghívta a balmo-
rali kastélyba, amikor még nem rontotta el a kapcsolatukat a bulvár-
lapnak adott interjújával.
– Ó, húgocskám, kösd fel a felkötnivalót! – mondta a nővére vész-
jóslón Dianának.
– Hát nem csodálatos ez a meghívás? Nem örülsz velem?
 – Dehogynem. Egy hétvége Balmoralban azonban kész tortúra. A
királyi család sehol sem veszi olyan komolyan a protokollt, mint ott.
Mindent csak rosszul csinálhatsz. Remélem, van nálad estélyi ruha,
különben neked befellegzett.
Diana hozott magával egy szép, válltöméses, rózsaszínű ruhát,
amelynek a szoknyarésze minden lépésnél csodásan meglibben. Az re-
mélhetőleg megfelelő lesz.
– Anna hercegnő pedig… – Sarah nagyot sóhajtott.
– Mi van vele?
– Hogy is mondjam? Ha ló lennél, talán kedves lenne hozzád.
– Annyira rossz azért biztosan nem lesz…
– Gondolod? Hidd el, alapos vizsgálatnak fognak alávetni.
– De miért?
Sarah felnevetett, mintha a húga naiv kislány lenne.
– Jaj, Diana! Komolyan nem tudod? Hogy kiderítsék, alkalmas vagy-
e a trónörökös feleségének.

Diana tenyere nedves volt az idegességtől. Letekerte a Land Rover ab-

lakát, hátha a friss levegő majd megnyugtatja. Az autó egy erdőn haj-
tott át vele, amely hamar megritkult, és egyszer csak elé tárult a kas-
tély teljes pompájában. A mesés épületet oromzatok és tornyok díszí-
tették, a szürke falakra vadszőlő futott fel. A nap már ferdén sütött le
az égről, és aranyszínűre festette a számtalan ablakot. Az autóba fris-
sen nyírt fű illata áramlott be.
Dianát egy komornyik fogadta barátságosan.
– A legjobbkor érkezett. Őfelsége éppen visszatért a királyi család-
dal a cserkelésből.
Diana fellélegzett, amikor a tömör fából készült, magas bejárati aj-
tó előtt egy ismerős arcot látott meg. A nagymamája volt az, lady Fer-
moy, az anyakirályné udvarhölgye.
– Helló, nagymama! – üdvözölte Diana, és szerette volna megölelni,
de az idős nő leereszkedő arckifejezése visszatartotta tőle.
A nagyanyja azt is inkább csak elviselte, semmint örült neki, hogy
Diana arcon csókolta. Aztán rögtön a lényegre tért:
– Szóltam néhány jó szót az érdekedben az anyakirálynénál. Hang-
súlyoztam, hogy nem Francesre ütöttél, aki lelépett a szeretőjével. Te
édesapád lojalitását és erejét hordozod magadban.
 Diana félrehajtotta a fejét, és mosolyogva nézett a nagyanyjára,
mintha az értésére akarná adni, hogy ez nem a megfelelő pillanat az
édesanyja becsmérlésére. Ráadásul fájt is neki.
A nagyanyja arckifejezése akkor sem változott meg, amikor a te-
kintete bejárta Diana kigombolt esőkabátját, vastag pulóverét, kord-
nadrágját és a túrabakancsát.
– A balmorali protokoll tiltja a nőknek a nadrág viselését.
– Sarah azt mondta, hogy a királyi család sok időt tölt a dagadó lá-
pon – magyarázta meg Diana a ruhaválasztását. – Úgy gondoltam,
jobb, ha felkészülök erre.
– Már jelentették, hogy megérkeztél, úgyhogy most nem öltözhetsz
át – felelte a nagyanyja, és áthatóan nézett rá. – Remélem, tudod, mi-
lyen fontos számodra ez a hétvége.
– Ez csak egy rövid látogatás.
– Ez életed esélye – válaszolta lady Fermoy, aztán megfordult, és
bement.
A kastélyba belépni a múltba tett időutazással ért fel. A falak sötét
faburkolata mintha minden fényt elnyelt volna. Odakint nappali vilá-
gosság volt, idebent mégis minden csillár égett. Dianára egy sor kitö-
mött szarvasfej meredt le üres szemmel.
– Egy inas majd felviszi a csomagodat a szobádba, a szobalányok
pedig kicsomagolják – folytatta a nagyanyja, aki már az előcsarnok
túlsó végében járt. Diana gyorsan utánasietett. – A kastély hátsó trak-
tusában jelöltek ki neked szobát. A sajtó esetleges érdeklődése miatt a
walesi herceg ezt jó ötletnek tartja. Ne felejtsd el, csak akkor beszélsz,
ha őfelsége megszólít – figyelmeztette Dianát. – És csak akkor kelsz fel
a helyedről, ha ő felállt, és ezzel befejezettnek nyilvánítja a délutáni
teázást. Egy másodperccel sem korábban. Megértetted?
Diana bólintott.
– Igen, megértettem.
Odahaza náluk senkit sem érdekeltek különösebben a formaságok.
Diana az öccsével, Charlesszal együtt csak akkor ébredt a családjuk ki-
váltságos helyzetének a tudatára, amikor az édesapjuk megörökölte
Spencer nyolcadik grófjának a címét és az ötezer hektáros Althorp-
birtokot. Ki is taníthatta volna meg nekik az udvari protokollt? Az
anyjukat legfeljebb hétvégenként látták, az apjuk pedig a nevelésüket
átengedte az állandóan cserélődő szárazdajkáknak.
Odabent élénk beszélgetés folyt, akár egy londoni teaházban. Egy
komornyik kinyitotta a szárnyas ajtót, és Diana a következő pillanat-
ban a királyi család előtt állt. A feje egészen üres volt. Ha a komornyik
nem mondta volna ki hangosan a nevét, ő maga azt sem tudta volna
megmondani. Úgy érezte magát, mintha belökték volna egy színpad-
ra, és azt várnák tőle, hogy mondja el a szövegét, de nem tudja, mi az.
A közönsége várakozón meredt rá. Ott volt őfelsége, Erzsébet király-
nő, az anyakirályné, a hercegi házastárs, Anna hercegnő és sok isme-
retlen ember, a sarkokban pedig kitömött, üvegszemű állatok.
Diana azt képzelte, hogy a királynő csinos kosztümben fogja kavar-
gatni a kandiscukrot a teájában, és Anna hercegnő földig érő, gyönyö-
rű ruhában lesz, amely előnyös a teste homokóraformájának. Az anya-
királyné kivételével azonban mindenki erős tweedből készült lezser
lovaglóruhát viselt, még őfelsége is. Károly két évvel fiatalabb húga a
friss levegőtől kipirult arcával úgy ült lecsúszva a foteljában, mintha
szundikálni készülne. A királynő lába körül három corgi nyüzsgött és
csaholt. A tea és az uborkás szendvicsek illatán kívül föld, moha és lo-
vak szagát lehetett érezni. A komornyik a kapuban nem azt mondta,
hogy a királyi család éppen cserkelésből tért vissza?
– Fenség – nyögte ki Diana, és szerencsére eszébe jutott, hogy mély,
hódolatteljes pukedlit mutasson be.
Károly bátorítón rámosolygott, ő pedig félénken viszonozta a mo-
solyát. A herceg nem tudja, hogy egészen összezavarja őt, ha így néz
rá?
Valaki megköszörülte a torkát. Diana ráeszmélt, hogy nincsenek
egyedül. Nem gondolt bele, hogy mit csinál, és Károly előtt is pukedli-
zett, mert nem tudta levenni róla a szemét.
– Hiba – jegyezte meg Margit hercegnő, a királynő húga, aki tudta,
hogyan üljön a foteljában egyszerre elegánsan és lazán. – Próbálja
meg újra!
– Elnézést – hebegte Diana.
A helyiségben volt valami nyomasztó. A bútorkárpitok és a függö-
nyök skót kockásak voltak, sőt még a padlószőnyeg is. És mindenütt
hatalmas gyertyatartók álltak, mintha nem lenne áram a kastélyban.
Diana habozása túl hosszúra nyúlhatott, mert Margit hercegnő
színpadiasan felsóhajtott, és amikor kihúzta magát a foteljában, a
whiskyjében megcsörrentek a jégkockák.
– Jól van, segítünk magának, mert vacsora előtt én még le szeret-
nék pihenni. Mindenekelőtt őfelsége, a királynő előtt kell pukedliznia,
ennek nyilvánvalónak kellene lennie, és csak aztán ez előtt a fiatalem-
ber előtt – mutatott a poharával Károlyra.
Diana tette, amit mondtak neki. Ha megnyílt volna előtte a föld,
készségesen beugrott volna a lyukba, hogy soha többé ne jöjjön elő.
– Mindig öröm újabb vendéget fogadni a kastélyban – mondta a ki-
rálynő vidáman. A lovaglóruha ellenére valódi jelenség volt. A barna
haját tökéletes frizurába fésülve viselte, és csak kevés rúzst tett fel,
amely nem rontott a természetességén. Volt benne valami nagyon
anyai, ugyanakkor azonban értékes múzeumi relikviának is tűnt,
amelyhez nem szabad hozzáérni. A tekintete barátságos volt, de éber
is. – Számítottunk erre?
Erzsébet kérdése a férjének, Fülöp edinburgh-i hercegnek szólt, aki
lazán az ablakpárkányra támaszkodott, és éppen néhány vendéggel
beszélgetett.
– Én semmiről sem tudtam – felelte.
– Spontán döntés volt. Úgy gondoltam, örülni fogtok – mondta Ká-
roly herceg.
A szavaiban rejtett üzenet volt, ez még Dianának is feltűnt.
– Elfogytak a veled egyidős jelöltek? – ugratta Anna hercegnő az
öccsét halkan, de Diana így is hallotta.
– És mi nagyon örülünk is – mondta a királynő. A hangjából Diana
nem tudta kivenni, hogy komolyan gondolta-e a szavait. – Kérem, fog-
laljon helyet.
Üljön le, de hová? A királynő mellé a kanapéra Diana mégsem pré-
selhette be magát. Az egyetlen szabad fotel kissé távolabb állt. Célirá-
nyosan oda indult, de Margit hercegnő azonnal visszahívta.
– Azt nem tenném. Az Viktória királynő fotelja volt. Senki sem
használhatja.
– Elnézést – mondta Diana már másodszor.
Lassanként derengeni kezdett neki, mire gondolt Sarah… Egy egy-
szerű délutáni teázás a királyi családnál aknamezővel ér fel.
Károly felkelt a foteljából.
– Tessék, foglalja el az én helyemet.
Diana egy mosollyal köszönetet mondott a hercegnek, és leült. A
legszívesebben elbújt volna Károly mögött, mint egy kisgyerek.
– Spencer – ismételte meg Diana családnevét a királynő, és a kifür-
készhetetlen mosolya egy kicsit egy szfinx mosolyára hasonlított. –
Ezek szerint Johnnie Spencer lánya?
– Igen – mondta Diana, és megkönnyebbülten nyugtázta a hálás té-
mát.
– Az édesapja kamarásként szolgálta VI. Györgyöt, a férjemet, a ha-
lála után pedig a lányomat – mondta az anyakirályné. – Nagyon nagy-
ra becsültem.
– Ha jól emlékszem, egyszer már láttuk egymást, amikor a családjá-
val még a Sandringham-birtok vendégházában élt – jegyezte meg a ki-
rálynő.
 – Igen, a birtokon sétálva néha találkoztunk felségeddel, amikor ki-
lovagolt. A vidéki birtokukon időnként a gyermekeivel is játszottunk.
Aztán azonban elhunyt a nagyapám, a címét megörökölte az édes-
apám, és mi Althorpba költöztünk. A két nővérem azóta férjhez ment,
én pedig Londonba költöztem.
– És mivel tölti ott az idejét? – kérdezte Fülöp herceg.
– Óvónőként dolgozom.
– Szép foglalkozás! Annak tanult? – érdeklődött a királynő.
– Nem, de imádom a gyerekeket. Később majd magam is nagy csalá-
dot szeretnék. Mellékesen a nővéremnél is vezetem a háztartást.
– Sarah-nál? – kérdezte Károly. – Jól megfizeti?
– Egy fontot kapok óránként.
– Az sok? – szólt közbe Margit hercegnő.
– Nem. – Diana elmosolyodott. – Tiszta kizsákmányolás.
– Akkor miért csinálja? – tudakolta Anna hercegnő.
Ez már szinte kihallgatás volt. Diana megrántotta a vállát.
– Engem nem zavar. Szívesen segítek a háztartásban. Megnyugtat,
ha mindenhol szép rend van.
– Nagyon jól emlékszem, mikor láttam magát utoljára – jelentke-
zett újra szólásra az anyakirályné. – A nővére, Jane esküvőjén. Bájos
volt a rózsaszínű ruhájában.
– Azóta nyilvánvalóan megváltozott az ízlése – mondta Margit her-
cegnő, és belekortyolt a whiskyjébe.
– Hallottam, hogy itt remek túrázási lehetőségek vannak, és fel
akartam készülni – mentegette Diana az öltözékét, és érezte, hogy
lángolni kezd az arca.
– A természet gyermeke! Ez roppant örvendetes – mondta a király-
nő lelkesen. – Akkor holnap reggel mindjárt el is kísérhet minket
cserkelésre. A legutóbb sajnos nem voltunk különösebben sikeresek.
Remek alkalom lenne arra, hogy jobban megismerjük egymást.
– Örülnék – felelte Diana bátran mosolyogva, és összeszorította a
fogát.
– Minden mást majd megbeszélünk este a vacsoránál.
A királynő felállt. Ezzel hivatalosan véget ért a délutáni teázás. Dia-
na gyámoltalanul nézte, ahogy a többiek folytatják a korábban meg-
kezdett beszélgetéseket, és közben mind elhagyják a szobát. Róla lát-
hatóan teljesen megfeledkeztek.
– Már régen ideje lenne egy rendes grillezésnek – hallotta még Fü-
löp herceg szavait.
Károly volt az egyetlen, aki maradt. Olyan benyomást keltett, mint-
ha készen állna arra, hogy bármelyik pillanatban visszahúzódjon a
csigaházába. A mosoly, amellyel megajándékozta Dianát, tétova volt,
és nem szívből jött, őt mégis felvidította egy kicsit. Nem tudta, mit
mondhatna, és úgy tűnt, hogy ezzel a herceg is így van.
– Vacsoránál látjuk egymást – jegyezte meg végül, aztán ő is ki-
ment, és magára hagyta Dianát.
 5

 
Dianát kopogtatás verte fel az álmából.
– Jó reggelt! – mondta egy női hang, és a következő pillanatban szét-
húzták a függönyöket.
Diana hunyorgott. Odakint még nem kelt fel a nap, és ő kísértést
érzett arra, hogy újra a fejére húzza a hihetetlenül meleg és puha ta-
karót.
Az ágy megnyikordult, amikor a hátára fordult. Kinyitotta a sze-
mét. Az ágy előtt egy fiatal szobalány állt, és barátságosan Dianára
mosolygott.
– Öt óra van. A királyi család cserkelésre várja.

Amikor világosodni kezdett, és lassanként előtűntek a kastély és a kö-

zeli erdő körvonalai, Diana esőkabátban, kordnadrágban és túraba-
kancsban lement a kastélyudvarra. Már nagy nyüzsgés volt. Két ló és
három Land Rover állt útra készen, a terepjárókba elemózsiát pakol-
tak. Lógott az eső lába. Diana megborzongott. A legszívesebben
visszament volna, hogy egy csésze teával befészkelje magát a kandalló
elé.
– Jó reggelt! – üdvözölte Fülöp herceg kedvesen. – Remélem, jól
aludt.
– Köszönöm, nagyon jól – hazudta Diana, de mi mást mondhatott
volna?
Hogy majdnem egész éjjel Fülöp fiára gondolt, és csak kora hajnal-
ban sikerült elaludnia? Mégsem volt fáradt, ahhoz túl sok adrenalin
volt a testében.
– Csapatokra oszlunk. Maga velem és Annával jön – mondta Fülöp
herceg, és összecsapta a kezét. Akkor indulás!
Diana tekintete Károly pillantását kereste. A mosolya azt súgta,
hogy semmit sem tehet, ő pedig leplezni igyekezett a csalódottságát.
Fülöp herceg szigorú embernek tűnt, főként akkor, amikor Károllyal
beszélt, a ráncok a szeme körül azonban vidám természetről árulkod-
tak. Nem lesz olyan rossz – gondolta Diana, és nem akart emlékezni Sa-
rah szavaira: „A királyi család alapos vizsgálatnak fog alávetni.”
Fél órával később a semmi közepén állt, csak a skót dagadó láp vet-
te körül. Lenézett a túrabakancsára, amely félig belesüppedt a nedves
földbe.
– Remélem, nincs ellenére egy kora reggeli vadászkirándulás –
mondta Fülöp herceg.
– Egyáltalán nincs – válaszolta Diana, és megpróbált vidám benyo-
mást kelteni. – Ki korán kel, aranyat lel.
– Aranyat keresni itt reménytelen lenne – mondta a herceg ka-
csintva, és kivette a puskáját a csomagtartóból. – Koncentráljunk in-
kább a vadakra!
Még a máskor inkább mogorva Anna is elmosolyodott. Diana rend-
kívül szépnek találta a hercegnőt, főleg olyankor, amikor kibontva vi-
selte a sötétszőke haját. Most azonban praktikus lófarokban fogta
össze. A vonásai lágyak és szabályosak voltak, a bőre akár az alabást-
rom, az ajka érzéki.
Egy napbarnított férfi, úgynevezett cserkésző vadász vezette be
őket a vadászterületre. Időnként megálltak, hogy távcsővel felderítsék
a vidéket. Őzek és szarvasok bőséggel voltak, kihívást a megközelíté-
sük jelentett. Erre meglehetősen sík volt a Skót-felföld, ez megnehezí-
tette a vadászatot, mert a lápvidék nem kínált fedezéket vagy taka-
rást. Sokszor négykézláb vagy kúszva kellett haladniuk. Időnként
megkerültek egy-egy kis dombot, hogy a szél kedvező irányból fújjon,
és a vadak ne szagolhassák ki őket. Diana léptei cuppanó hangokat ad-
tak.
– Megbánta már, hogy eljött? – kérdezte Fülöp herceg. – Még órá-
kig talpon leszünk.
– Egyáltalán nem. Tősgyökeres vidéki lány vagyok.
Ez nem teljesen volt igaz, de Diana mindenképpen el akarta nyerni
a királynő férjének a tetszését. Kedvelte Fülöpöt, mert nem rejtőzött
mesterkélt, hűvös udvariaskodás mögé, hanem egészen önmaga volt,
időnként még egy-egy illetlen viccet is elsütött. A tekintete bátor,
okos és őszinte volt, ő maga a korához képest nagyon vonzó férfi, aki-
ben meg lehet bízni. Egy apa, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
– Akkor a vadászatot is kedveli? – kérdezte Anna.
– Vigyázzon, mit mond! – szólt közbe Fülöp. – Anna szeret vadász-
ni, ahogyan mi mind.
– Mit szeretnek benne? – tért ki Diana a válasz elől.
– Én azt, ahogy a természet élessé teszi az érzékszerveket – vála-
szolta Anna. – Ahogy a fej nyugalomra kényszeríti a remegő kezet.
Egész idő alatt rendkívül koncentráltnak kell lenni, nem engedhetjük
meg magunknak, hogy hibázzunk, legfőképpen nem habozhatunk
vagy kételkedhetünk. Ne értsen félre, szeretem és nagyon tisztelem az
állatokat. Aki azonban arra gondol, hogy élőlényre lő, máris veszített.
– A hercegnő egyenesen Dianára nézett. – Szóval, hogy viszonyul a va-
dászathoz?
– Hogy őszinte legyek, én inkább simogatni szeretem az állatokat –
felelte Diana.
– Vagyis arra kell számítanunk, hogy könnyekben fog kitörni, ha
ma sikerül puskacsőre kapnunk valamit? – kérdezte Fülöp.
– Ne aggódjon! Sokszor elkísértem édesapámat vadászatokra.
– Az jó, akkor ismeri a szabályokat. Ha szólok, álljon mögém. Attól
kezdve meg se mukkanjon, és húzza össze magát olyan kicsire,
amennyire csak tudja. Érti?
Diana bólintott.
– Igenis, értem. Látszik, hogy a katonaságnál szolgált – mondta Dia-
na, és megnyerő mollyal vette el a merész megjegyzése élét.
A herceg valóban felhúzta a szája jobb sarkát.
– A haditengerészetnél – helyesbített. – Micsoda idők voltak!
Fülöpön látszott, hogy a lelki szemei előtt szép emlékek játszódnak
le.
– Miért adta fel a karrierjét? – kérdezte Diana.
– Mert megnősültem.
– És hogy ismerte meg a feleségét?
– A királynőt – helyesbített most Anna.
– Természetesen. Elnézést.
– A katonai kiképzésem alatt történt – mesélte Fülöp. – Ő éppen
csak tizenhárom éves volt, én pedig tizennyolc. – A herceg hirtelen
megállt. – Később, miután összeházasodtunk, feladtam a katonai kar-
rieremet, hogy támogathassam a királynőt. És szívesen teszem. Vala-
milyen módon mind áldozatot hozunk a koronáért. A királyi család
tagjának lenni azt jelenti, hogy a monarchia szolgálatába állítjuk az
életünket. Ez pedig kitartást, türelmet és határtalan lojalitást követel.
– És szerelmet? – kérdezte Diana.
– Valószínűleg azt is – felelte Fülöp herceg –, de ezt senkinek se
árulja el.
Két órája voltak már úton, amikor a cserkésző jelezte nekik, hogy
lapuljanak. Távcsövön át, egy domb lábánál egy szarvast vettek ki. A
hangában legelészett, és úgy tűnt, nem vette észre őket. Csak az agan-
csát lehetett látni.
 – Hatos agancsú – suttogta Fülöp. – Fel kell egyenesednie, különben
nem lőhetek.
A terep egészen sík volt, ezért négykézláb mentek tovább egy kita-
posott ösvényen, amelynek a pereme némi fedezéket adott, és csak
lassan haladtak. A cserkésző egy alacsony, füves dombot szemelt ki,
amelyen jól elfekhettek. A szarvas onnan nem egészen kétszáz méter-
re volt.
Miután elég közel értek, lehasaltak az illatos hangába. Fülöp herceg
felkészült a lövésre, és Anna hercegnő is erősen összpontosított.
Diana megérezte, hogy a herceg a szeme sarkából őt nézi. Lőjek? –
kérdezte tőle a pillantása. Ő feszült volt, de a szarvas rabul is ejtette.
Erős és nemes példány volt. Fülöp egy élőlényre céloz. Megölik ezt a
gyönyörű állatot csak azért, hogy az agancsát a falra feltéve kitöltse-
nek egy üres helyet a sok vadásztrófea között.
Diana mégis bólintott. Lőjön! – üzente a mozdulata a hercegnek, és
viszonozta a finom mosolyát. Ebben a pillanatban felegyenesedett a
szarvas. Lövés dördült. A szarvas megtántorodott. Elzuhant.

Késő délután, miután mind visszatértek a cserkelésből, és szélfútta

hajjal, kipirult arccal a kastélyudvaron beszélgettek, nagy izgalom tá-
madt, amikor híre ment, hogy Fülöp herceg elejtett Dianával egy szar-
vast.
– Akkor nagyon sikeresek voltatok! – lelkendezett a királynő.
– Igen – felelte a férje, és átható pillantást vetett Károlyra. – Egy
hosszú cserkészés sikeres véget ért.
 6

 
Károly kora reggel felhívta Dianát a szobájában, hogy megkérdezze,
volna-e kedve elkísérni őt lazachorgászásra a Dee folyóhoz. Ő termé-
szetesen igent mondott. Szebbet elképzelni sem tudott volna.
Miközben lement a lépcsőn, Károly dühös hangja ütötte meg a fü-
lét:
– Dickie-t hagyd ki a játékból!
Diana megállt.
– Ha nem tévedek, ő tanácsolta neked, hogy tombold ki magad –
hallotta Fülöp herceg válaszát. Úgy tűnt, hogy a fogadószobában van-
nak. – A nagybátyád az állandó szerelmi ügyeivel aligha volt megfele-
lő példakép a számodra. És ez most megmutatkozik. Az a nő férjnél
van, Károly. Hogy képzeled ezt? Nemcsak a saját hírnevedet teszed
kockára, hanem a szüleidét is!
– Ő a lelki társam.
– Ez nem változtat a helyzeten. Hidd el, mi nagyra értékeljük Ka-
milla természetességét és egyenességét.
– Igazán? Már egyetlen rendezvényre sem hívjátok meg! Ő lóverse-
nyeken sem ülhet a királyi páholyban, csak Andrew, a semmirekellő
férje! Ti így mutatjátok ki a nagyrabecsüléseteket?
– Ne viselkedj úgy, Károly, mint egy csökönyös gyerek. Kamilla és a
férje mindig szívesen látott vendégek voltak itt. Csak úgy gondoljuk,
hogy a figyelmednek ezekben a napokban valaki másra kellene irá-
nyulnia.
– De én azt akarom, hogy Kamilla ismerje meg Dianát! A véleménye
fontos nekem. Csak ezért hívtam meg Balmoralba.
– Kamilla véleménye aligha mérvadó, ha édesanyád, nagyanyád és
én azt mondjuk neked, hogy mi Dianát pártoljuk.
Már megint az a nő! Camilla Parker-Bowles. Károly legközelebbi ba-
rátja. Diana nem tudta, miért támadt egyszeriben olyan érzése, hogy
súly nehezedik a mellkasára. Amikor bekopogott az ajtófélfán, apa és
fia feléje fordult. Ő látványosan derűsen mosolygott, mintha semmit
sem hallott volna.
– Készen állok – mondta.
 – A legjobbkor jön – fogadta Fülöp herceg. – Éppen alkalmas helyet
keresünk az új vadásztrófeánknak. Az agancs talán jobban illene az
ebédlőbe, a többi közé. Te mit gondolsz, Károly?
– Attól tartok, ehhez én nemigen tudok hozzászólni – morogta a
herceg.

A kastélytól nem messze a Dee folyó egy festői nyírfaerdőn folyt át.
Fehérnyír-erdőn, javította ki Károly Dianát. Azt is elmondta neki,
hogy a horgászzsineg kidobása a horogra tűzött léggyel művészet. A
légy kiválasztása és helyes feltűzése is nagyon fontos. Diana a megfe-
lelő helyeken csodálkozásának adott hangot, és időnként azt mondta,
„lenyűgöző”, mert feltűnt neki, hogy a herceg előszeretettel használja
ezt a szót. Egyébként megmukkanni is alig mert, nehogy elriassza a
halakat.
Miközben Károly elmerült a sebes folyó látványában, Diana álmo-
dozásnak adta át magát. Elképzelte, hogy megborzong, a herceg pedig
erre a vállára teríti a dzsekijét. Közben először a kezük találkozik, az-
tán a pillantásuk…
– Számomra minden fa, sövény, hegy és minden vizes hely különle-
ges, szinte szent – mondta a herceg.
Már jó ideje hallgattak, és Diana nem tudta, hogy Károly most be-
szélgetést akar-e kezdeményezni, vagy csupán hangosan gondolko-
dott. Ezért csak bólintott. Ez a „vizes hely” az ő számára mostanra in-
kább halálosan unalmas lett. A nap a delelési helyéről nyugatra ván-
dorolt, és a szürke felhőkhöz hasonlóan lustán átkúszott az égen. Dia-
na összedörzsölte a bakancsa orrát. A teste már egészen elmerevedett
a hosszú üléstől a kényelmetlen, összecsukható széken.
– Úgy látom, nagyon elgondolkodott valamin – bátorkodott megál-
lapítani.
– Elnézést, a szokás hatalma. A horgászás nyugalma ideális a gon-
dolkozáshoz.
– Zavarom közben?
– Nem… – mondta Károly. – Nem – ismételte meg.
– Min gondolkodik? Két fej együtt okosabb, mint egy.
– Ó, mindenfélén. A politikán. A társadalmon. Az embereket a ter-
mészettől egyre inkább elidegenítő iparosodáson. Az élet legnagyobb
paradoxonán.
 Diana azt találgatta, hogy a harmincévesek mind olyan bölcsek-e,
mint a herceg, vagy ő egészen különleges.
– Attól tartok, nem igazán tudom követni – vallotta be.
– Minden magában hordozza az ellentétét – mondta Károly. – Min-
den előnynek megvan a hátránya, minden kudarcnak a fiaskója. Mi itt
kiváltságos életet élünk, de Afrikában éheznek a gyerekek. Azoknak a
szeretetére vágyunk a legjobban, akik a legkevésbé tanúsítanak tiszte-
letet irántunk. Két ember szereti egymást, de nem lehetnek együtt. Ez
az élet paradoxona.
– A végén még kiderül Önről, hogy romantikus alkat, uram?
– Reménytelenül romantikus vagyok. Lágylelkű, és apám ezt min-
dig is a legnagyobb gyengeségemnek fogja tartani.
– Lehet azonban, hogy éppen ez a legnagyobb erőssége. – A herceg
tekintete azt üzente Dianának, hogy igaza van. – Nagy-Britannia lakói
talán együttérzésre és megértésre vágynak. Szeretetre – mondta. –
Mert nem az tesz megközelíthetővé egy embert?
– A koronának a tökéletességet kell megtestesítenie. A kifogásta-
lanságot – felelte Károly hirtelen szárazon. – Az érzések gyengévé és
esendővé tesznek – tette hozzá, a tekintetét a horgára szegezve. – Ma
valahogy nincs kapás.
Egyszer csak reccsenést hallottak a hátuk mögül a bozótosból. Meg-
fordultak, és egy férfit láttak meg.
– Már csak ők hiányoztak nekem – sziszegte Károly.
– Kik ezek?
– Fotósok.
– Mit keresnek itt?
– Látni akarják, hogy ki az a csinos, fiatal nő mellettem – válaszolta
a herceg komoran.
– Nem találja ezt hízelgőnek? – kérdezte Diana.
– Hízelgőbbnek találnám, ha a munkám iránt érdeklődnének. A leg-
jobb tudásom és lelkiismeretem szerint igyekszem jobbá tenni ezt a
világot, de az újságírók csak a kiváltságos helyzetemmel és azzal fog-
lalkoznak, hogy mikor, hol és milyen nővel találkozom. – Károly na-
gyot fújtatott. – Jól van, adjuk meg nekik, amit akarnak tőlünk –
mondta, és megnyerő mosolyt varázsolt az arcára.
– Vagy tréfáljuk meg őket! – javasolta Diana.
A herceg szemében megvillant valami.
– Mire gondol?
– Bízzon bennem! – felelte Diana vakmerő mosollyal. – Van egy öt-
letem.
A balmorali kastély kertjét edénycsörgés és vidám csevegés töltötte
meg.
– Mit szólnának egy esti grillezéshez? – kérdezte Fülöp herceg még
délután általános lelkesedést kiváltva.
Diana nem volt biztos benne, hogy jól hallott. Edinburgh hercege a
grillnél, amint fogóval forgatja a húst, és körbekérdez, hogy kér-e
még valaki bordát…? A királynő pedig krumplisalátát szed a gyerekei
tányérjaira? Elképzelhetetlen. Különösen az előző esti formális vacso-
ra után, amelyre két skót dudás vezette be őket szép sorban és rend-
ben, Dianának pedig a kijelölt helyére kellett leülnie.
Most viszont valóban egy grillezésen volt, és olyan érzése támadt,
hogy egy teljesen átlagos családnál vendégeskedik. A királynő jóked-
vűnek és megközelíthetőnek tűnt, ahogy a Dubonnet-koktéljával a ke-
zében ült a székén.
– Valamit okvetlenül el kell mesélnem nektek – mondta Károly.
Diana jobban örült volna, ha a folyónál történt balesete a kettőjük
titka maradna, de nem lehetett olyan kegyetlen, hogy elrontsa Károly
örömét. Soha nem látta még ilyen lazának és gondtalannak. A világ
minden kincséért sem tette volna tönkre ezt a pillanatot. Így aztán ő
is hallgatta a trónörököst, aki élénken és színpadiasan elmesélte a ka-
landjukat.
– Egyszer csak zajt hallottunk az erdőből. Olyan volt, mint amikor
valaki rálép egy ágra. – Károly hátrapillantott a válla fölött, mintha
valaki állna mögötte. – Két férfi volt! Barna terepruhát viselő fotósok!
Az anyakirályné rémülten a szája elé kapta a kezét. Fülöp herceg
egy tálon éppen grillezett kolbászt, marhahúst és bordát tett az asz-
talra.
– Nem kellett volna engednünk, hogy olyan sokszor játsszon szín-
házat – dörmögte, de közben mosolygott, aztán a felesége vállára tette
a kezét.
– Természetesen látni akarták, hogy ki az a nő mellettem – folytat-
ta Károly. – Dianának azonban zseniális ötlete támadt. Elbújt egy fa
mögött, elővett egy zsebtükröt, és abból figyelte, hogyan lopakodik
oda a két fotós. És aztán…
A herceget nevetőgörcs rázta, és erre még az eddig többnyire
unottnak tűnt Anna hercegnő is elmosolyodott.
– Mi történt aztán? – sürgette a folytatást az anyakirályné, aki szin-
te megigézve csüngött Károly ajkán. – Mondd már el!
 – Akkor…
Károly könnyeket törölt ki a szeme sarkából, és megint nevetésben
tört ki. Diana, aki eddig csendben ült a helyén, és a kezét a térde alá
tolva egészen elvarázsolva figyelte a herceget, most folytatta helyette
a történetet:
– Mindenképpen meg akartam akadályozni, hogy azok ketten lefo-
tózzanak. A tükörből láttam, hogy egy pillanatig nem figyelnek rám.
Megragadtam a lehetőséget, és elfutottam, amilyen gyorsan csak tud-
tam, de…
– De nem vett észre egy gödröt – vette vissza a szót a herceg –, és
elterült a földön. Amikor megtaláltam, tetőtől talpig sáros volt.
Mindenki jót kacagott. Diana is nevetett, de nem az ügyetlenségén,
inkább azért, mert nagyon boldog volt. Csodás estében volt része. A
levegőt faszén és sült húsok illata töltötte be, amelytől mindenki szá-
jában összefutott a nyál. Az anyakirályné megdicsérte Dianát, milyen
csinos a puffos ujjú ruhájában. Együtt ültek egy asztalnál, egyszerre
beszéltek, ugratták egymást, és nagyokat nevettek. Diana egy igazi
család része lehetett. Ahogyan azt a gyerekkora óta sokszor elképzel-
te.
– Diana találékonyságára! – mondta Fülöp herceg a sörét felemelve.
A példáját mindenki követte, Károly is. Mosolyogva Dianára nézett,
akinek melegség árasztotta el a szívét. Semmit sem tehetett ellene: re-
ménytelenül szerelmes volt ebbe a férfiba.

Vasárnap este eljött a búcsú ideje. Diana igyekezett mindent magába

szívni. Az érzést, ahogy a keze végigsiklott a fakorláton, miközben fel-
ment a széles lépcsőn. A hangot, amelyet a cipője kis sarka adott a kő-
padlón. A herceg látványát, aki odakint várt rá a Land Rovernél. Sajá-
tos, egyszerre megnyerő és visszafogott mosolyát. A bal kezét hátra-
tette, ezt a tartást apjától vette át, amint ezt Diana ezen a hétvégén
megállapíthatta. A legszívesebben Károlynak ezt a szokását is átvette
volna.
Ha lehetséges lenne, Károly illatát, amely hihetetlen biztonságér-
zettel ajándékozta meg, befőttesüvegbe zárná. Bárcsak még egyszer
együtt grillezhetne ezzel a családdal, még egyszer megdicsérné az
anyakirályné, mert szorgalmasan segített kivinni az edényeket, még
egyszer egy asztalnál ülhetne és nevethetne velük! Még Annával is
kész lenne kilovagolni, bár lóháton soha nem érezte igazán jól magát.
 Legfőképpen azonban Károllyal szeretne több időt tölteni, akinek a
pillantása értelmet adott az eddigi életének. Ez nagyon giccsesen
hangzott, de így volt. Pontosan így. Egyszerűen érezte, hogy a sors Ká-
rolynak rendelte. Csak ezért nőtt fel olyan tisztán és védetten, csak
ezért súgta neki egy belső hang, hogy senki más nem tenné boldoggá.
A hercegére várt.
– Köszönöm – nyögte ki. – Csodálatos hétvége volt.
– Ön mindenkit elvarázsolt.
Mindenkit? Téged is, Károly? – futott át Diana fején a gondolat.
A csend túl hosszúra nyúlt közöttük, mind a ketten zavartan elne-
vették magukat. Ideje indulni. Egy ölelés túl nagy kérés lenne? Csak
egyszer érezni Károly testét. Magába szívni a melegséget, amellyel
most ránéz, és örökre elraktározni a bőre alatt. Az anyakirályné azt
mondta neki, hogy lenyűgöző a kobaltkék szeme, és ő most azt pró-
bálta elérni, hogy annak a szemnek a varázsa hasson Károlyra. Látta,
hogy a herceg nagyot nyelt.
– Attól tartok, a számtalan ablakból megannyi tekintet szegeződik
éppen ránk. Magával a királyi családdal kezdve.
Diana oldalra hajtotta a fejét.
– A családja bizonyára tudja, mikor van helye egy kis magánélet-
nek.
– Magánéletnek? Az meg mi? – tréfálkozott a herceg.
Kissé feszengve elnevették magukat. Károly végül kezet nyújtott
Dianának, ő pedig megszorította. Megpróbálta nem kimutatni a csaló-
dottságát. Egy lélegzetvételnyi ideig még várt, aztán pukedlizett, de a
szemkontaktust nem szakította meg. Végül beült az autóba, a motor
beindult, és Dianát elvitték a hercegtől. Az ő hercegétől. A
visszapillantó tükörben Károly egyre kisebb lett, amíg végül teljesen
eltűnt.
A nővére arra célzott Dianának, hogy Balmoralban tesztelni fogják.
Most pedig várnia kell az eredményre.
 7

 
„Károly újra szerelmes! Lady Di az új barátnője!” – állt a The Sun szep-
tember 8-ai számának a szalagcímében.
Diana alig hitt a szerencséjének. Nem tudta, hogy az élet ilyen szép
lehet. Szóval valóban lehet a hetedik mennyországban járni. Ő ponto-
san úgy érezte magát, amikor munka után az óvodából vagy a bébi-
szitterkedésből hazafelé sétált az Old Brompton roadon, a barnás-na-
rancssárga téglaépületek előtt. Addig legalábbis így érzett, amíg hirte-
len riporterek nem vették körül, mint egy csapat légy. Vakuk villan-
tak, mikrofonokat tartottak az orra alá, és kérdések záporoztak rá:
– Hogyan lesz tovább Ön és herceg között?
– Mit gondol, hamarosan megkéri a kezét?
– Szerelmes a hercegbe?
Diana a földre szegezte a szemét.
– Nem nyilatkozom – mondta el újra meg újra a lehető legudvaria-
sabban.
A lapokban és a magazinokban hamar megkapta a „félénk Diana”
nevet. Időnként fel mert nézni a járdáról, egyszerre ijedten és elbű-
völten a ráirányuló figyelemtől. Ugyanígy érzett régen, amikor az
édesapja fényképeket készített róla. Az azt bizonyította, hogy a papája
mégsem közömbös iránta. Ő, a nem kívánt harmadik lánygyerek, aki-
nek a születése után közel három hónapig nevet sem találtak, mert az
egész Spencer család végig abban reménykedett, hogy fiuk születik.
A királynő augusztus végén meghívta Dianát a Braemer Gathering
játékokra, azóta a sajtó szabályosan rávetette magát „Charlie angyalá-
ra”. A látványos menekülése a Dee folyónál csak késleltette az ostro-
mot. De miért érdekli egyáltalán ennyire az embereket? Nem tett
semmi különöset, csupán az a szerencse érte, hogy minden valószerű-
ség szerint tetszik Károlynak. Mindazonáltal csak az számít, hogy az
édesapja az újságot átlapozva meglátott egy róla készült fényképet, és
büszkeség csillant meg a szemében. És ha Diana valóban feleségül
megy a leendő királyhoz, végre talán az édesanyja is hazatér Ausztrá-
liából, ahová az új férjével, Peter Shand Kydd-del kivándorolt. Végül is
segítenie kell Dianának kitakarítania a ruhásszekrényét, és feltöltenie
új, elegáns öltözékekkel, amelyek méltók a trónörökös feleségéhez.
– Mikor találkozik újra Károly herceggel?
Honnan tudhatná ő ezt? Ha egyáltalán találkozik vele újra, hiszen
szeptember vége van, és Károly majdnem egy hónapja nem hallatott
magáról. Lehet, hogy elvesztette iránta az érdeklődését? Nem, nyilván
csak sok a dolga. Főként a Walesi Herceg Alapítvány foglalja le, amely
hátrányos helyzetű fiatalokat támogat. Emellett öt katonai ezred cím-
zetes ezredese és tiszteletbeli elnöke a United World Colleges iskolai
hálózatnak, amely világszerte biztosít gyerekeknek tanulási lehetősé-
get. Érthető, hogy nem tud jelentkezni gyakran nála.
Egyik nap az Evening Standard munkatársa kopogtatott be a New
England óvoda ajtaján.
– Csak egy fotót kérek, aztán azonnal eltűnök – ígérte.
Diana engedett neki, mert látta, hogy több gyerek megijedt az ide-
gen férfitól. Minél előbb elmegy, annál jobb, gondolta. A fényképhez
egy kislányt a karjába vett, egy másiknak megfogta a kezét.
– Megkapta, amit akart? – kérdezte a fotóstól.
– Ó, igen. Többet is, mint reméltem – felelte a férfi vigyorogva.
Másnap reggel, amikor Diana a lakásukban meghallotta, hogy kulcs
fordult a zárban, kiszaladt a folyósóra. Carolyn jött meg, akit ő kért
meg arra, hogy vegye meg az Evening Standard aznapi számát.
– Na?
Carolyn arckifejezése magáért beszélt. Diana kitépte a kezéből az
újságot, és megkereste a cikket.
– Jól festesz a blúzodban, a világoskék mellényedben és… – Carolyn
az ajkába harapott. – És a szoknyában – fejezte be aztán a mondatot.
– Jézusom! – csúszott ki Diana száján.
Éppen abban a pillanatban, amelyben a fotós elkattintotta a gépét,
előbújhatott a nap, az ellenfényben pedig Diana vékony pamutszok-
nyája áttetsző lett, és teljes hosszában látni engedte a lábát.
– Nekem végem – zokogta. – Egy ilyen fénykép után Károly ejteni
fog engem. Nem is tehet mást. A királyi ház…
– Ha megteszi, akkor balfék – vágott közbe Carolyn. – Ezen a képen
olyan vagy, mint Marilyn Monroe, csak egy gyerekkel a karodon. A fo-
tó erényességet és gyerekszeretetet sugároz, de rendkívül csábos is.
Károly is csak férfi, mit akarhatna még?
Károly valóban még aznap felhívta Dianát.
– Tudtam, hogy szép lábad van, de azt nem, hogy ennyire bámula-
tos – mondta hízelgőn.
 Diana máris elfelejtette, hogy a herceg sokáig nem jelentkezett ná-
la.
– Sajnálom, hogy a sajtó még az óvodában is zaklat téged – folytatta
Károly. – Ilyen messzire még nem mentek. Úgy tűnik, napról napra
nagyobb lesz körülötted a médiafelhajtás. Ez nagyon fárasztó lehet
neked.
– Kibírom – felelte Diana –, csak kissé szokatlan nekem.
Eszébe jutott, hogy egyik éjszaka tolakodó riporterek csöngettek be
hozzá, sőt a szomszédjaihoz is. Mások éjjel kettőkor felhívták, el-
mondtak egy történetet, amelynek köze volt hozzá, aztán megkérdez-
ték, hogy meg tudja-e erősíteni vagy cáfolni.
– Dögkeselyűk! – szitkozódott Károly. – Még szegény Kamillát is be-
lekeverik. Ma reggel négy újságíró telepedett a háza ajtaja elé.
Négy? – gondolta Diana, és az ablakából kinézett az utcára. Har-
mincnégyen álltak ott. Megszámolta.
Megint szúrás hasított a szívébe. Felhívtad Kamillát? Előbb, mint en-
gem? – akarta kérdezni, de semmit sem mondott. A balmorali kastély-
ba tett második látogatásakor találkozott Kamillával. Kellemes termé-
szete és fanyar humora volt. Olyan nő, akiben maradéktalanul meg le-
het bízni. Nem lehetett nem észrevenni, hogy már jó ideje barátok
Károllyal, mert nagyon fesztelenül és bizalmasan viselkedtek egymás-
sal.
– Adj neki időt! – tanácsolta Kamilla egy séta során Dianának. – Ne
sürgesd, mert akkor vissza fog húzódni.
Ő ezért csendben tűrt, miközben Carolyn előbb az októbert tépte le
a naptárról és dobta a szemétbe, aztán a novembert is. A barátnője
nagy támaszt jelentett Dianának.
– Nem élem túl, ha nem kéri meg a kezem – vallotta be Carolynnak
egyik este könnyek között.
Valójában azt akarta mondani, hogy attól tart, a szemközti lakást
kibérelte egy riporter, és onnan beláthat az ő szobájába. Fél, mert ma
egy fotósokkal teli autó veszélyes manőverrel megelőzte. Szánalmas-
nak érzi magát, mert érzékeny, és kikészíti a sajtó állandó ostroma.
Magányos, mert már alig merészkedik ki a házból. Mert senkivel nem
beszélhet erről. Még a Buckingham-palota sajtóosztálya is azt mondta
neki, hogy ezzel egyedül kell megbirkóznia, ebben az ügyben ők sem-
mit sem tehetnek.
És ha ezt a sok megpróbáltatást mindhiába állta ki? Ha Károly dob-
ja őt, a sajtó pedig földbe döngöli? A félelmeit Károllyal sem oszthatta
meg. Amikor együtt voltak, nevetni akart vele, szép dolgokról beszél-
ni, nem pedig a problémáival terhelni őt. Károlynak azt kell gondol-
nia, hogy ő mindennel gond nélkül megküzd, és arra született, hogy a
királyi család tagja legyen. Ha a herceg rámosolygott, egyébként is
minden csupán feleannyira volt rossz. Olyankor ő elmesélte neki, mi-
lyen kalandosan lépett meg a riporterek elől, hogy észrevétlenül el-
jusson hozzá: a barátnői segítségével egy lepedőn leereszkedett a mel-
lékutcára néző konyhaablakból.

Megérkezett a tél. A Hyde Park fái lehullatták a leveleiket. Párocskák

csúszkáltak kéz a kézben a havas macskaköveken, és csókolóztak a
Notting Hill színesre festett házainak bejáratát díszítő fagyöngyök
alatt. Esténként, amikor korán besötétedett, boldog családok lakásai-
ba lehetett belátni, és szinte érezni a sütőből kiszűrődő süteményilla-
tot. Diana arca visszatükröződött a műhóval, angyalhajjal, szalmacsil-
lagokkal díszített kirakatokban, és arra gondolt, hogy Károly nem le-
het a részese ennek a varázsnak, mert valahol Indiában van. Elérhe-
tetlenül távol tőle…
Aztán eljött a szilveszter. Carolyn otthon akart maradni Dianával,
de a baráti körükből egy fickó az év buliját készült megrendezni, Dia-
na pedig ragaszkodott hozzá, hogy a barátnője nyugodtan menjen el
oda, és szórakozzon.
– Én jól megleszek itthon – mondta, és még mosolyognia is sikerült.
A szobájában felült az ablakpárkányra, és a tűzijátékot várta. A le-
helete bepárásította a hideg ablakot. A mutatóujjával szívet rajzolt a
szürkésfehér párába, és nézte, hogy lassan eltűnik. A járdán egyszer
csak meglátott egy férfit, aki a hidegben egyik lábáról a másikra állt,
és közben bele-beleszívott a cigarettájába. Ken Lennox volt az. Mos-
tanra Diana már a legtöbb újságíró és fotós nevét tudta. Ez elviselhe-
tőbbé tette számára a helyzetet, mert így legalább azzal áltathatta
magát, hogy régi ismerősök veszik körül. Károly viszont ellenségek-
nek nevezte a sajtó embereit.
Mr. Lennox már megint azt tervezi, hogy a kocsijában tölt egy éj-
szakát? Szilveszterkor? Csak azért, hogy fényképet készíthessen róla?
Diana köntöst vett fel a pizsamájára, forró csokoládét készített, és le-
vitte a férfinak.
– Boldog új évet! – mondta, és átnyújtotta a csészét.
Az alacsony, ritkuló hajú és meleg tekintetű idősebb férfi annyira
meglepődött, hogy még köszönetet is elfelejtett mondani. A földre
dobta a cigarettája csikkét, és eltaposta.
 – Rossz szokás – mondta a férfi.
– Még egyszer köszönöm, hogy segített leráznom azt a franciát.
A francia újságíró valóságos sorscsapás volt. Sokszor üldözte Dia-
nát motorkerékpáron, nyaktörő sebességgel, és alig lehetett lerázni.
– Tudja, két maga korabeli lányom van, és fájt, hogy olyan zavaro-
dottnak láttam, közbe kellett lépnem.
Mr. Lennox az autójával elállta a francia útját, és Diana legalább
egyszer elmehetett Ruth Fermoyhoz, a nagymamájához anélkül, hogy
háborgatták volna.
– Bocsásson meg a kérdésért – kezdte a fotós habozón –, de hogy-
hogy nincs programja szilveszterre annak a lánynak, akiről a legtöbb
fotó készül Angliában, vagy talán az egész világon?
Mert egész idő alatt abban reménykedtem, hogy Károly megkérdezi tőlem,
vele tölteném-e az estét. Ezért nem terveztem mást. Ő azonban nem kérdezett
meg. Mert nincs is itt, hanem Indiában van, több ezer kilométerre innen… És
mert bíztam benne, hogy legalább felhív.
– Ezért várakozik az ajtóm előtt? – tért ki Diana a kérdés elől. – Ab-
ban reménykedik, hogy valaki mégiscsak felbukkan még?
– Nos, maga szép, fiatal lány, és London szívében él. Nem lenne
meglepő, ha megjelenne egy eddig ismeretlen lovag egy csokor rózsá-
val a lakásánál. Vagy részegen is hazajöhetne. Akár kábítószert is fo-
gyaszthatna. Manapság, Sid Vicious korában végül is minden lehetsé-
ges. Maga azonban olyan feddhetetlen, hogy a kollégáimban és ben-
nem már az is felmerült, talán belépett egy titkos vallási szektába.
Diana mosolyt kényszerített ki magából.
– Soha nem fogom megérteni, miért érdeklődnek maguk ennyire
irántam.
– Mert ez az ország tündérmesére vágyik. Maga hihetetlenül ter-
mészetes. Azért várok itt, hogy készíthessek egy fotót, amely éppen
ezt a természetességet ragadja meg. Többet akarok pillanatfelvétel-
nél, amelyen riadt őzikének tűnik: közeli képet szeretnék a szép arcá-
ról. Tökéletes fotót, amely egész Angliát elvarázsolja, amikor majd be-
jelentik az eljegyzést.
– Nem tudok eljegyzésről – felelte Diana. – És most inkább beme-
gyek.
Mr. Lennox felnevetett.
– Azt hittem, talán behív.
– Hogy holnap reggel pontos leírást olvashassak a lakásról az újság-
ban? Ennyire hülyének tart engem, Mr. Lennox?
– Éppen ellenkezőleg – felelte a férfi, és lenyűgözve nézett Dianára.
– Sőt azt hiszem, hogy maga megértett valami nagyon lényeges dol-
got.
– És mi lenne az?
– Nos, forró csokoládét hoz egy újságírónak szilveszterkor, az éj-
szaka közepén. Mindig kedves és udvarias velünk, és még soha nem
hazudott nekünk.
Diana láthatóan nem igazán értette, mire akad kilyukadni a férfi,
ezért megmagyarázta neki:
– Ha a sajtó szereti, egész Anglia szeretni fogja. A hercege ezt még
nem értette meg. Maradjon meg ilyennek, és akkor Károly nem tehet
mást, feleségül fogja venni magát.
Egy pillanatig mind a ketten hallgattak, és Diana a fotós szavain
gondolkodott.
– Most már valóban be kell mennem – mondta végül, és cinkos
mosollyal ajándékozta meg a férfit. – Holnap reggel pontban hétkor el
kell indulnom itthonról, és jól szeretnék festeni. Jó éjszakát, Mr. Len-
nox!

A kirakatokban a fényfüzérek és a szalmacsillagok átengedték a he-

lyüket a Valentin-napot jelző szíveknek és rózsacsokroknak. A csodá-
san romantikus giccsek láttán Dianában valami forrongani kezdett.
Meddig akar még Károly azon töprengeni, hogy ő-e számára az igazi?
Hogy akarja ezt egyáltalán kideríteni, ha alig találkoznak? Amikor
mégis, a sajtó nem értesülhet róla, vagy mindig Károly barátai veszik
körül őket, köztük Kamilla, aki egészen kisajátítja a herceget. Károly
most éppen a svájci Klostersben élvezi a síelés örömeit, miközben ő
Londonban senyved.
Elég ebből! Diana este a Three Degrees lemezét, amelyet eddig egy-
folytában hallgatott, a Sex Pistols albumára cserélte. Megragadta Ca-
rolyn kezét, és körbetáncolta vele és a barátnőikkel a lakást. Egy picit
végre újra levegőhöz jutott.
Aztán megszólalt a telefon.
– Diana, téged keresnek – kiabálta túl a zenét Carolyn, aki felvette a
kagylót.
Diana szíve egyik pillanatról a másikra izgatott kalapálásba kez-
dett. Mintha már tudna valamit, ami az elméje előtt még rejtve van.
Károly volt a vonalban.
– Diana – lehelte –, ráérsz? Találkozzunk, kérdezni szeretnék tőled
valamit.
 8

 
Diana nem tudta, hogyan élte túl az utóbbi négy napot, noha biztos
volt benne, hogy bele fog halni az izgalomba. Csak arra tudott gondol-
ni, mit fog tőle kérdezni Károly.
Most pedig végre egy elegáns, fekete limuzinban ült, amely a Wind-
sor-kastélyba tartott vele. Éppen a mesebeli kastélyhoz vezető, több
kilométer hosszú gesztenyefasorban jártak. Ebben az évszakban a fák
ágai majdnem teljesen csupaszok voltak. Szinte hihetetlen, hogy ez a
hatalmas erődítmény a királynő hétvégi rezidenciája, és ezzel úgy-
mond a magánlakása. Mit is mondott Dianának Ruth nagymama arról,
hogy mennyi idős a kastély? Több mint kilencszáz éves, ha jól emlék-
szik. Mindenesetre alighanem a legrégebbi lakott kastély a világon. El-
képzelni is nehéz, hány szobája van. Ezer körül lehet.
Az óriási, évszázados épület azonban nemcsak lenyűgöző volt, ha-
nem legalább annyira félelmetes is. Mintha hidegen mosolyogna Dia-
nára, és azt mondaná: „Te meg ki vagy? Én már több mint kilencszáz
éve létezem. Túléltem felkeléseket és háborúkat. Te csak kérészlepke
vagy.”
Vagy több annál? Talán nemsokára én is itt fogom tölteni a hétvégéimet
– gondolta Diana merészen. Feltűnt neki, hogy a parkot tökéletesen
rendben tartják. Egyetlen falevél sem feküdt a földön, egyetlen fűszál
sem lógott ki a sorból. Még az utat előttük keresztező szarvasok is
szépen sorban futottak.
A fasor nem akart véget érni. Diana szíve hevesen vert, és
összedörzsölte a nedves tenyerét. Napok óta nyugtalan volt, és nyo-
mást érzett a gyomrában, de biztosan csak az idegesség miatt. Talán
segít, ha kidugja az orrát a hűvös levegőbe, mondta magának, és lete-
kerte a sötétített üvegű ablakot.
Végre megérkeztek a főkapuhoz. Előtte egy vörös kabátból és feke-
te nadrágból álló díszegyenruhát viselő katona járt fel-alá. A medve-
bőr kucsmájában kifejezetten mulatságosan festett, de a királynő gár-
dáját, ahogy ezeket a katonákat hívták, hiba lett volna alábecsülni:
magasan képzettek voltak, sőt harci tapasztalattal is rendelkeztek.
Miután az őr bepillantott a limuzinba, továbbengedte őket.
 Egyszeriben felgyorsultak az események. A királyi család magán-
lakrészének az épületszárnya előtt álltak meg. Egy lakáj kinyitotta a
kocsiajtót.
– Ő királyi fensége, a walesi herceg várja Önt – mondta valaki Dia-
nának.
A magas előcsarnok látványától a fényűző csillárokkal és az ara-
nyozott kárpitozott bútorokkal, amelyen valószínűleg még soha senki
sem ült, Dianának elállt a lélegzete. Vagy túl szoros a ruhája magasan
záródó gallérja, amely köré még sárga szalagot is kötött masniba? Kü-
lönösen illedelmesnek és kifogástalannak akart tűnni, ezért egyszerű,
pöttyös ruhát választott. Nemrégiben látott egy hasonlót egy divat-
lapban, de a gyönyörű, nádszálvékony manökenen természetesen még
jobban mutatott, mint rajta.
A számtalan helyiség valamelyikében ötöt ütött egy óra. És Diana
előtt egyszer csak ott állt Károly. Hátrakulcsolt kézzel, az ajkán félénk
mosollyal.
– Királyi fenség.
Diana pukedlizett, és egy pillanatig félt, hogy a remegő lába nem
fogja megtartani.
– Diana. – Károly, mintha nem tudta volna, mit mondjon. – Nagyon
csinos vagy – nyögte ki végül.
Diana rendkívül kedvesnek találta a herceget.
– Köszönöm – válaszolta, és a márványpadlóra szegezte a tekinte-
tét, mert biztos volt benne, hogy vérvörös lett a feje.
– Amint már a telefonban is említettem, határozott okkal kérette-
lek ide – kezdte Károly. – Előbb azonban gyere velem!
A kastélyban valóban minden aranyozott volt: a faldíszek, az aszta-
lok, a székek, sőt mintha még a levegő is aranylóan villódzott volna a
dús pompától. Nehéz volt elhinni, hogy ebben a hatalmas kincsesládá-
ban valóban lakik valaki. Diana a lelki szemeivel látta Viktória király-
nőt gyönyörű, csillogó ruhában, alatta szorosra húzott fűzőben végig-
vonulni a hosszú folyosókon. Erzsébet királynőnél az egyszerű kosz-
tümjében, körülötte a szeretett kutyáival, a számtalan corgival azon-
ban már nehezebb dolga volt. Bele sem akart gondolni, mennyire kirí-
hat ő innen a pöttyös ruhájában. A látogatása előtt talán még egyszer
meg kellett volna tisztítania a papucscipőjét. Nem mintha piszkos len-
ne, ő mégis annak érezte a lépteit tompító, makulátlan vörös szőnye-
gen.
Elhaladtak a falakon függő festmények sokasága előtt, amelyekről
férfiak és nők mintha egyként gőgösen néztek volna le Dianára. Ő csak
Viktória királynőt és a férjét, Albert herceget ismerte fel, mert az ő
szerelmi történetük hallatlanul romantikus volt.
Diana mindent nagyon tisztán érzékelt. Azt, ahogy a ruhája minden
lépésnél a lábszárát simogatta. Az olvadt viasz szagát, mert mindenütt
gyertyák égtek. Ki gyújthatta meg őket? Valószínűleg külön munka-
kör a Windsor-kastély gyertyagyújtójának lenni. Diana az ajkába hara-
pott, hogy ne nevesse el magát. Az idegei pattanásig feszültek, de hát
borzalmasan izgatott volt, és egész éjjel le sem hunyta a szemét.
Károly végül kinyitott előtte egy ajtót. Ő belépett, és nevetésben
tört ki. A szoba tele volt plüssállatokkal, babatakarókkal és gyerek-
könyvekkel.
– A gyerekszobát akartad megmutatni nekem?
Nem tréfa volt, Károly valóban ezt akarta, mert a füle paprikapiros
lett.
– Sokáig törtem a fejem, hogy melyik helyiségnek van bizonyos
szimbolikája, és ezt találtam a legalkalmasabbnak.
– Igen. Persze.
Szedd össze magad! – mondta magának Diana. – Gondolj valami szomo-
rúra! Arra a hétvégére, amikor hazamentél az iskolából, és a tengerimalacod
holtan feküdt a ketrecében.
Károly megköszörülte a torkát.
– Hiányoztál.
Diana összezavarodott. Károly sokáig nem jelentkezett nála, most
pedig azt mondja, hogy hiányzott neki?
– Értem – hallotta a saját hebegő válaszát.
A legszívesebben a játék mackók közé fúrta volna a fejét. Értem?
Hát több nem jutott az eszébe?
Károly közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét. Diana érezte, a
férfi is reszket egy kicsit. Az ádámcsutkája fel-alá ugrált. Aztán mon-
dott valamit, ami Dianához mintha csak késleltetve, néhány pillanat
után jutott volna el.
– Diana, leszel a feleségem?
Miért nem térdel le elém? – gondolta Diana. – Mert ő a walesi herceg,
Nagy-Britannia leendő királya. Mert fölötted áll.
– Igen – nyögte ki, de mintha a szája önállósította volna magát, és
nem ő maga beszélt volna.
– Tisztában vagy azzal, hogy egy nap királyné leszel – mondta Ká-
roly, és olyan komolyan nézett Dianára, hogy ő egyszeriben dideregni
kezdett.
– Igen – válaszolta.
 A fejében hirtelen megszólalt egy figyelmeztető hang: „Nem leszel
királyné, de nehéz szerepet kell betöltened” – suttogta.
Micsoda ostobaság ez? Teljesen elment az eszed? Anglia, sőt az egész világ
leginkább áhított férfija áll előtted! Az a férfi, aki boldoggá fog tenni. Úgy-
hogy ne gondolj ilyen badarságot!
– Igen – mondta most már valamivel határozottabban, és sugárzó
mosoly áradt szét az arcán. – Nagyon szeretlek.
Dianát csodás melegség járta át. Károly vigyázni fog rá. Boldoggá
teszi. Igen, nem fér kétség hozzá, ez a férfi az élete szerelme.

Aznap éjjel Diana a barátnőivel keresztül-kasul száguldozott autóval

Londonon. Mámoros volt. Az anyósülésen ült, kidugta a fejét az abla-
kon, és újra meg újra azt gondolta: Szóval ilyen boldognak lenni. Igazán
élni.
Carolyn hangosabbra állította a zenét, ők pedig nevettek, énekel-
tek, és elképzelték, hogy Dianának mostantól minden reggel ágyba vi-
szik majd a vajas croissant-t és a lekvárt. Egy alagúton hajtottak át, a
lányok izgatott fecsegése és a forgalom zaja a háttérbe szorult, és Dia-
na egyszeriben nem volt biztos benne, hogy valóban a menetszéltől
lett-e könnyes a szeme. Felette fények villogtak, és végül felragyogott
az aranyló város. Ma este nincsenek számára korlátok. Igen, határta-
lanul boldog.
 9

 
– Hogy tetszik ez a blúz? – kérdezte Diana.
– Rendben van – dünnyögte az édesanyja, miközben maga elé tar-
tott egy feltűnő, kék és lila mintás, puffos ujjú ruhát, hogy megnézze,
jól állna-e neki.
Rendben van… Dianán minden csak rendben volt. Rendben volt az
arca. Rendben volt a stílusérzéke. Rendben volt, hogy a világon van.
Ez azonban hamarosan megváltozik, mert beházasodik a királyi csa-
ládba, és az életében minden tökéletes lesz!
– És ez hogy áll nekem? – kérdezte aztán.
– Csinos – válaszolta Frances, de a tükörben még mindig a saját vi-
lágosszőke haját vizsgálgatta.
– Mami! Ide sem néztél!
Diana ugyanis egy selyemsálat kötött a fejére, és úgy festett benne,
mint a falusi parasztasszonyok.
– Bocsáss meg, drágám, most már csak rád figyelek. – Frances be-
akasztotta a kék-lila ruhát a próbafülkébe, aztán leült az elegáns ka-
napéra, és keresztbe tette hosszú, a korához képest kifejezetten muta-
tós lábát. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez igaz, de te sem-
mit sem mesélsz! Mondd el végre! Hogy kérte meg a kezed? A legap-
róbb részletet is tudni akarom.
– Csitt! – mondta Diana, és körbenézett.
Az eladónő szeme elkerekedett, amikor Diana hozzáfordult. Ő ter-
mészetesen homályosan fogalmazott, és azt mondta, hogy ünnepi al-
kalomra keres valamit. A hölgy elsietett, azzal az ürüggyel, hogy hoz
egy kosztümöt. Diana azonban esküdni mert volna, hogy valójában iz-
gatottan elmeséli a kolléganőinek, éppen „Charlie angyalát” szolgálja
ki.
A Harrods áruház divatosztályán voltak. Megfelelő öltözéket kellett
találniuk, olyat, amelyben Diana a walesi herceg leendő feleségének
tűnik. Néhány nap múlva hivatalosan is bejelentik az eljegyzést. Diana
azt akarta, hogy Károly csinosnak lássa, de a királynő elegáns és egy-
szerű stílusához is alkalmazkodni kívánt.
– Ugye nem akarod tovább csigázni szegény anyádat?!
 Diana megadta magát.
– Jól van, de csak röviden, mielőtt az eladónő visszajön – mondta
halkan. – Károly meghívott a Windsor-kastélyba. Ott bevezetett a gye-
rekszobába, és…
– A gyerekszobába? – Frances összeráncolta a homlokát, bár Dianá-
nak mindig azt prédikálta, hogy attól ráncos lesz az ember. – Ez meg
hogy az ördögbe jutott az eszébe?
– Én aranyosnak találtam.
Diana oldalra hajtotta a fejét, ábrándosan mosolygott, és közel járt
ahhoz, hogy teljesen elmerüljön annak a mesés délutánnak az emléke-
iben. Az eladónő éles hangja azonban visszarántotta a valóságba.
– Itt is volnék! – mondta, és úgy tartott a karján egy stewardesskék
kosztümöt, mint anya a csecsemőjét. – Nézze csak, milyen szépet ta-
láltam Önnek! A Cojana London cég terméke. Ugye milyen tökéletesen
illik a szép kék szeméhez? Még egy csinos blúz kell hozzá, és elbűvölő-
en fog festeni.
– Köszönjük szépen – mondta Frances, és betolta Dianát a próbafül-
kébe. – Magunkra hagyna minket egy percre? – kérdezte az eladónő-
től, és a válaszát meg sem várva összehúzta a függönyt.
Diana össze volt zavarodva.
– Mami, mit akar ez jelenteni? Miért nézel így? – kérdezte.
Az édesanyja azt az egészen különleges pillantását vette elő, amely
olyan átható volt, hogy az ember úgy érezte, a lelkéig hatol, és min-
den titkát felkutatja. Frances egyértelműen az édesanyjától, Ruth Fer-
moytól leste el ezt a nézést, bár hevesen tagadta.
– Légy őszinte, az a vén boszorkány van az eljegyzés mögött? Ő be-
szélt rá, hogy menj hozzá Károlyhoz?
– Ruth nagyinak semmi köze ehhez!
– Ne mondd nekem, hogy nincs benne a keze! Annak a megkesere-
dett nőnek csakis a cím és a család hírneve számít. Annak idején még
engem is feláldozott, a saját lányát! Csak azért, mert félt, hogy elveszti
a renoméját a királyi családnál.
Ruth nagyi a válásnál Johnny oldalára állt. A tanúvallomásában azt
mondta, hogy Frances nem tud gondoskodni a gyerekekről, ezért a
felügyeleti jogot Diana apja kapta meg.
– Mami – mondta Diana szelíden –, nálam másként van. Ruth nagyi
még azt is őszintén megmondta nekem, nem biztos abban, hogy bele-
illek-e a királyi családba. Szerinte a Buckingham-palotában egyszerű-
en mások az emberek, mást értenek humoron, és másként viselked-
nek egymással. Ha egyáltalán tett valamit, akkor legfeljebb a királynő-
nél szólt egy jó szót az érdekemben.
 – Szóval mégis!
Diana levette a szoknyáját és a pulóverét.
– Még ha nagyi mesterkedett volna is, az én Károly iránti érzései-
met aligha befolyásolhatta. Szóval ne aggódj!
– Az anyád vagyok, természetes, hogy aggódom!
– De miért? A walesi herceghez megyek feleségül! Alighanem a leg-
gálánsabb, legokosabb és legkeresettebb férfihoz ezen a bolygón!
– Éppen ezért. – Frances odanyújtotta Dianának a kosztüm szok-
nyáját, ő pedig belebújt. – Annak idején anyám is bebeszélte nekem,
hogy apád remek fogás. Tizenöt éves voltam, természetesen hallgat-
tam rá.
– Én pedig majdnem húszéves vagyok.
– Jaj, kicsim, mit tud az ember ilyen fiatalon?
Diana tudta, hogy Károlynak furcsa humora van. Tudta, hogy vörös
lesz a füle, ha valami kényelmetlen a számára. Tudta, milyen az erős-
áram, mert az futott végig rajta, amikor Károly a hátára tette a kezét.
Többet nem kellett tudnia.
– Apádnak a házasságunk alatt a címe miatt számtalan kötelesség-
nek kellett eleget tennie, és rám alig volt ideje – folytatta az édesany-
ja. – Ez Károlynál sem lesz másként.
Ez már most így volt, de ha majd házasok lesznek, a sajtó érdeklő-
dése is hamar alább fog hagyni. Akkor nem kell többé titokban talál-
kozniuk, több idejük lesz egymásra, este filmeket nézhetnek együtt,
és ágyban tölthetik a délelőttöket. Egyszerűen csak házaspár lehet-
nek.
– Anyámat nem érdekelte, hogy Johnnynak és nekem alig volt kö-
zös érdeklődési körünk. Neked és Károlynak van közös hobbitok?
– Igen, természetesen – mondta Diana hevesen. – Mind a ketten
szeretünk táncolni, sokat olvasunk és… Ideadnád, kérlek, a blúzt? –
kérdezte.
Frances pillantása most sajnálkozó volt.
– Diana, kérlek, ne kövesd el ugyanazt a hibát, mint én.
Az édesanyja megfeledkezik egy fontos dologról: Diana házassága
Károllyal soha, de soha nem fog válással végződni. Károly a leendő ki-
rály. A királyi család nem engedhetne meg magának egy olyan bot-
rányt. Ha problémáik lesznek, majd közösen megtalálják a megoldást
rájuk. Ő soha nem fogja a becsomagolt bőröndjeit betenni egy taxiba,
és örökre elmenni.
– Értsd meg, Mami, én szeretem őt – mondta Diana.
– Őt szereted, vagy azt, aki?
– Mi a különbség?
 Az édesanyja Diana arcára tette a kezét.
– Ha ezt nem tudod, akkor azt sem tudod, mi a szerelem.
Diana úgy érezte magát, mintha kést döftek volna a gyomrába.
Nem fogja azonban megengedni, hogy összetörjék az álmát.
– Minden rendben lesz – mondta, és végigsimított a kosztümön.
Tökéletesen áll rajta.

– Ne felejts el minket! – kiáltotta Carolyn.

Diana felnézett az emeletre, ahol a három barátnője áthajolt a lép-
csőkorláton.
– Hogy is tehetném? Szükségem lesz a támogatásotokra!
Gyorsan megfordult, hogy ne sírja el magát. Odakint fekete limuzin
várta testőrökkel, hogy a Clarence-házba, az anyakirályné otthonába
vigye. Holnap hivatalosan bejelentik az eljegyzést, utána ő a Buc-
kingham-palotába költözik. Megváltás lesz, hogy végre megmenekül a
lesifotósok tolakodásától.
Szerencsére már lecsengett a csúcsforgalom, és gyorsan átjutottak
a városon. A kovácsoltvas kapu halk surrogással becsukódott a limu-
zin mögött. Királyi területen voltak. Áthajtottak a biztonsági kordo-
non, elmentek a Szent Jakab-palota mellett, és végül egy fehérre va-
kolt épület, a Clarence-ház előtt álltak meg. Odabent mintha senki
sem lett volna. A testőr az első emeleti szobájához kísérte Dianát.
Mondott neki valamit, de ő alig hallotta, mert túl sok benyomás zú-
dult rá. Őrület, ezek valódi Fabergétojások. Remélhetőleg egyet sem fogok
összetörni – gondolta magában, aztán végül eljutottak hozzá a testőr
szavai:
– Ez az utolsó, szabadságban töltött éjszakája. Hozza ki belőle a leg-
többet!
Aztán már be is csukódott a férfi mögött az ajtó, Diana pedig egye-
dül maradt. Megfordult, és egy levelet látott meg az ágyán. Néhány
bátorító szó Károlytól? Vagy talán magától a királynőtől, a leendő
anyósától?
A borítékon Camilla Parker-Bowles neve állt.
 
„Milyen izgalmas hír ez az eljegyzés! Ebédeljünk együtt, amikor Károly
Ausztráliában és Új-Zélandon lesz. Nagyon szívesen megnézném a gyű-
rűt.
 
 Szeretettel,
Kamilla.”
 
A levél két napja íródott. Vagyis akkor, amikor még szigorúan titkos
volt, hogy küszöbön áll az eljegyzés bejelentése, arról már nem is
szólva, hogy Dianát a Clarence-házban fogják elhelyezni. Kézenfekvő,
hogy Károly beszélt erről Kamillának. De miért?
 10

 
– Ha Károly mellettem van, semmit sem csinálhatok rosszul – vála-
szolta Diana a BBC riporterének, aki azt kérdezte tőle, tizenkilenc
éves óvónőként nem fél-e a sok kihívástól, amelyet az új élete tarto-
gat. – Károly támogatni fog – tette hozzá.
Sarah, a nővére most mesterien kacérkodna a kamerával. Viccelőd-
ne, és mindenkit megnevettetne. Diana viszont Károlyba kapaszko-
dott, és felnézni is alig mert, olyan sok kamera szegeződött rá. És ez
már kora reggel óta így ment.
– Mi volt az első benyomása Dianáról? – kérdezte az újságíró Ká-
rolytól.
– Azt gondoltam, hogy ez a lány nagyon kedves, vidám és vonzó –
felelte a herceg.
Diana érezte, hogy felforrósodott az arca. Károly mestere az inter-
júadásnak. A válaszai átgondoltak, megnyerőek és humorosak.
– Nehéz döntés volt, hogy elfogadja a herceg házassági ajánlatát? –
fordult a riporter újra Dianához.
– Azt akartam, hogy Károly legyen a férjem – válaszolta ő. – Ezt
akarom.
Károly megsimogatta a kezét, és Diana azonnal nyugodtabb lett.
– Befejezésül még egy kérés mindkettőjükhöz: hogy vannak ma?
– Én nagyon örülök, és őszintén szólva meglepett is vagyok, mert
Diana meg akarja próbálni velem – tréfálkozott Károly.
– És szerelmesek is egymásba, gondolom? – kérdezte az újságíró.
– Természetesen! – vágta rá Diana zavartan.
– Bármit is jelentsen ez – mondta Károly. Egy pillanatig kellemet-
len csend volt. – Értelmezzék a maguk módján! – tette hozzá végül a
herceg.
– Nagyon jól helytálltál – mondta Dianának, amikor az interjú után
már a folyosón jártak.
– Köszönöm.
Diana a táskájába kapaszkodott. Semmi okos vagy vicces nem jutott
az eszébe, holtfáradt volt. Károly gondolatai is valahol máshol járhat-
tak, nem nála, sőt nem is itt, a Buckingham-palotában, mert csak
megkésve vette észre, hogy odaértek a lépcsőhöz.
– Szép álmokat kívánok neked az első éjszakán az új otthonodban –
mondta.
– Te nem leszel itt ma éjszaka? – kérdezte Diana.
– Nem, Highgrove-ba utazom – felelte Károly.
– Csak azt hittem… – Hogy ezen a különleges napon valamilyen kü-
lönleges dolgot tesznek. Hogy Károly talán romantikus vacsorával lepi
meg őt. Vagy összebújnak a kanapén, és órákig beszélgetnek. Vagy
csak együtt megnéznek egy romantikus filmet. – Mert nemsokára el-
utazol hat hétre – mondta Diana ahelyett, amit gondolt.
– Igen, küszöbön áll az ausztráliai és új-zélandi utam. Nem mond-
hatom le.
– Azt nem is várom el. – Diana durcásan elhúzta a száját. – Éppen
ezért volna jó előtte még együtt tölteni egy kis időt.
– Ne aggódj! Lady Hussey majd a gondjaiba vesz, és beavat a proto-
kollba. És mielőtt még észrevennéd, hogy elutaztam, már újra itt le-
szek.
– Lady Hussey? – kérdezte Diana, mert ezt a nevet most hallotta
először. – Abban bíztam… – kezdte, aztán azonban gyorsan az ajkába
harapott.
– Mit gondoltál?
– Abban bíztam, hogy talán ti lesztek a segítségemre. Te, Margit né-
nikéd vagy édesanyád.
– A királynő? – Károly felnevetett. – Ő még a saját gyerekei nevelé-
sében sem vett részt. Ne nézz már ilyen szomorúan, ahhoz túl szép ez
a nap.
Diana csókra vágyott, igazi csókra, hogy kicsússzon tőle a talaj a lá-
ba alól, és az egész teste bizseregjen. Károly azonban csak finoman az
arcához érintette a száját, többet nem mert tenni.
Diana a herceg után nézett, miközben az lement a lépcsőn. A bú-
csúk rettenetesek. Belőle mindig olyan érzést váltanak ki, hogy elve-
szít valamit.
Egyszer csak mozgást érzékelt a háta mögött. Hátrapillantott a vál-
la fölött, és ezt azonnal hibának érezte. Legalábbis ezt üzente annak a
nőnek a szigorú arckifejezése, aki mögötte előreszegezte az állát. Bi-
zonyára ő lady Hussey.
 – Állandóan rángatják és cibálják Károlyt – mondta Diana, miköz-
ben számtalan folyosón ment végig lady Hussey mellett.
Megpróbálta megjegyezni a lakrészéhez vezető utat, de a figyelmét
újra meg újra elvonta egy festmény, aranyozott bútordarab vagy dús
virágcsokor. Egyébként is évekbe telik majd, amíg kiismeri magát a
hatszáz helyiségével útvesztőnek is beillő palotában.
Lady Hussey lendületesen haladt tovább. Diana megjegyzését el-
eresztette a füle mellett, és folytatta az ismertetőjét:
– A palotában kapnak helyet a királyi tisztviselők, titkárok, köny-
velők, kamarások irodái, valamint lakájok, inasok és szobalányok
egész serege. Saját rendőrsége és tűzoltósága, postahivatala, orvosi
rendelője, mosodája, kápolnája és káplánja van, továbbá villanyszere-
lője, asztalosa, aranyozója és vízvezeték-szerelője.
Diana zavarodottan körbenézett. Az újságírókon és a királyi család
tagjain kívül még egy árva lélekkel sem találkozott a palotában.
– Ma mind szabadságon vannak?
Lady Hussey úgy nézett Dianára, mintha ő azt kérdezte volna, hogy
a Mikulás is itt lakik-e.
– Természetesen nem. Rejtve dolgoznak, olyan helyiségekben,
amelyeket föld alatti folyosók kötnek össze. A föld felett ritkán látni
valakit.
– És a királyi család? Anna hercegnő vagy Károly öccsei, András és
Eduárd herceg is itt lakik? – kérdezte Diana.
Időnként talán csinálhatna velük együtt valamit.
– A királyi család minden tagjának saját lakrésze és saját személy-
zete van. Anna hercegnő és a férje, Mark Philips azonban csak ritkán
tartózkodik a palotabeli lakásában. Ők a vidéki házukat részesítik
előnyben. András herceg a második szolgálati évét tölti tisztként a Ki-
rályi Haditengerészetnél, és többnyire hajózik. A legfiatalabb herceg,
Eduárd pedig internátusban van Gordonstounban.
Diana igyekezett leplezni a csalódottságát.
– Az Ön lakrésze egy emeleten van a walesi hercegével, csak a má-
sik oldalon – folytatta lady Hussey. – Megérkeztünk. Holnap már el is
kezdődik az oktatása. Arra gondoltam, hogy az óráinkat politikára,
társalgásra és történelemre osztjuk fel. Kezdés kilenckor. Nagy hang-
súlyt fektetek a pontosságra.

– Mit mondtam éppen?

 Lady Hussey hangja mintha távolról jutott volna el Dianához. Men-
tegetőzőn elmosolyodott.
– Sajnálom… Elkalandozhattam.
– Kinézett az ablakon. – Lady Hussey nem rejtette véka alá a
rosszallását. – Így viselkedik egy udvarias ifjú hölgy?
– Nem – felelte Diana, és amennyire tudott, bűntudatosnak igyeke-
zett mutatkozni.
– Semmit sem jegyzett fel, amint látom. Hallás után meg tud je-
gyezni mindent, amit én fáradságosan megértetni igyekszem Önnel?
Diana engedelmesen felírta a füzetébe, hogyan kell tartania a tás-
káját. Mindenre volt szabály, például az, hogy a királynőt nem szabad
megszólítani, mindig őfelségének kell kezdenie a beszélgetést.
Lady Hussey már két hete oktatta rendszeresen Dianát. Az utóbbi
fél órát azzal töltötték, hogy a királynő előtti tökéletes pukedlizést
gyakorolták. Odakint sütött a nap, miközben Diana egész nap ebben a
bútorápoló-szagú szobában senyvedett. Mit csinálhatnak éppen a
barátnői? Szombat van, talán egy bolhapiacon vásárolgatnak…
– Vegyük át még egyszer a tartását! – mondta lady Hussey.
Diana felsóhajtott. Hajlamos volt arra, hogy bizonytalanságból elő-
reejtse a vállát, ezért a fején most két súlyos lexikont egyensúlyozva
kellett a szobában járkálnia. Eddig azt hitte, hogy ehhez hasonló gya-
korlatokat már csak történelmi filmekben lehet látni.
– Be a hasat, ki a mellet! – utasította lady Hussey. – Vállak a zseb
irányába! Fejet felemelni, és mindig mosolyogni. Nem eltúlzottan. Ele-
gánsan járni. Most pedig képzelje azt, hogy őfelsége, a királynő előtt
áll, aki közel harminc éve uralkodik ebben az országban. A pukedlijé-
nek teljes alázatot kell kifejeznie. A mindenségit, tartsa meg a köny-
veket, amikor lehajtja a fejét!
A felszólítás elkésett, a két kötet már a földre zuhant.
– Bocsi – hebegte Diana.
Fáradt volt és éhes, a feje zúgott mindattól, amit lady Hussey ma
belevert.
– Úgy mondjuk, bocsánat. És koncentráljon végre! Kifutunk az idő-
ből. A jövő héten először fog nyilvánosan megjelenni a walesi herceg
jegyeseként, és még sokat kell tanulnia, hogy megállja a helyét a jó
társaságban. – Lady Hussey leengedte az állát, az orra hegyére tolta a
keskeny olvasószemüvegét, és lebiggyesztette a száját. – Apropó, tár-
saság! A fülembe jutott, hogy a személyzet társaságát kereste. A kony-
hán. Így van?
Diana visszagondolt arra a délutánra. Vasárnap volt, a palota szinte
kihalt, ő pedig halálra unta magát. Odahaza balettcipőt húzna és tán-
colna, kitisztítaná a tengerimalacok ketrecét, vagy az alkalmazottak-
kal cseverészne a konyhában… Ez jó ötlet! Legfőbb ideje, hogy jobban
megismerjen néhány arcot a palotában.
Fogta magát, és a második emeleti lakásából lement a konyhába. A
személyzet eleinte szinte észre sem vette, alighanem azért, mert a
farmernadrágjában és az egyszerű kötött pulóverében nem igazán
tűnt a királyi család tagjának.
– Madam! – kiáltott fel egyszer csak a konyhafőnök elképedten, és
a kötényébe törölte a vizes kezét. Lassanként teljes csend lett. – Miben
lehetünk a segítségére? Talán éhes? De hiszen mezítláb van! Itt na-
gyon hideg a kőpadló. Volna szíves valaki papucsot szerezni a leendő
walesi hercegnének?
– Ó, ne zavartassák magukat! – mondta Diana vidáman, aztán fel-
húzódzkodott a konyhapultra, és benézett az edényekbe. – Bevallom,
kicsit megéheztem. Maguk ebédeltek már?
– Még nem jutottunk hozzá – válaszolta a konyhafőnök habozva.
Diana megértően bólintott.
– Ma volt a rézfúvós zenekar fogadása, igaz? Biztosan sok munkát
adott maguknak.
– Egy kis stressz senkinek sem árt meg – felelte a férfi.
Diana látta rajta, hogy feszeng, pedig arra semmi oka nem lenne.
– Biztosan egy kis pihenő sem árt meg senkinek. Együnk együtt egy
falatot! – Diana a konyhafőnökre kacsintott, leugrott a pultról, és ki-
nyitotta a hatalmas hűtőszekrény ajtaját. – Mit szólnának egy vajas
pirítóshoz? Egyszerű, de nagyon finom. – Mielőtt a főszakács bármit
tehetett volna, Diana a csomagból két szeletet tett a kenyérpirítóba. –
Én Diana vagyok. Magát hogy hívják?
– David vagyok – dünnyögte a szakács, és úgy nézett Dianára, mint-
ha nem tudná eldönteni, hogy nem csak álmodja-e ezt az egészet. –
David Adams.
Egy fiatal konyhalány papucsot hozott Dianának, és ő köszönettel
elvette.
– Jól van, nincs itt semmi látnivaló – mondta a konyhafőnök a se-
gédjeinek. – Mindenki folytassa a munkát, hogy a vacsora pontos idő-
ben az asztalon legyen.
A konyhában újra szorgos ténykedés folyt, Diana figyelmét azon-
ban nem kerülte el, hogy a férfiak és a nők újra meg újra lopott pillan-
tásokat vetnek rá. Remélhetőleg senki sem fogja elvágni emiatt az ujját –
gondolta.
– Van családja, David? – kérdezte az ötven év körüli szakácstól.
– Igen, feleségem és két gyerekem. Tom és Janine.
 – Nagyon fárasztó lehet konyhafőnöknek lenni a palotában a ren-
geteg vacsoraest és fogadás miatt. Bizonyára sokat dolgozik, hétvégé-
kenként is. Nem hiányzik a családjának?
– De igen. A két gyerekem azonban különösen büszke arra, hogy én
a királynőnek dolgozhatom. És manapság mindenki örülhet, akinek
van munkája.
Diana nem ismerte igazán jól Anglia aktuális gazdasági vagy politi-
kai helyzetét. Károly egyszer említette neki, hogy Margaret Thatcher
miniszterelnöksége alatt rohamosan megnőtt a munkanélküliek szá-
ma.
Kiugrottak a pirítósok. Diana mindkét oldalukat vastagon megken-
te vajjal, tányérra tette és odanyújtotta őket Davidnek.
– Jó étvágyat! – mondta.
Ezen a délutánon érezte magát először jól a palotában. Megtudta,
hogy a konyhalányt, aki papucsot hozott neki, Kate-nek hívják. Az is
kiderült róla, hogy egészen nyilvánvalóan szerelmes András hercegbe.
Pontosan tudta ugyanis róla, hogy utálja, ha megbőrösödik a puding-
ja, és véresen szereti a steakjét. A lányt nem is lehetett hibáztatni
azért, mert rajong a rendkívül jóvágású Andrásért.
– Már megint álmodozik! – rántotta vissza lady Hussey a jelenbe
Dianát. – Figyelmeztetnem kell, hogy a személyzettel bizalmaskodni
vétségnek számít. Legjobb lesz, ha ezt máris feljegyzi.
„Egyes számú szabály: semmi álmodozás! – írta Diana a füzetébe. –
Kettes számú szabály: tilos jól érezni magad.”
– Ha ez ahhoz vezet, hogy az alkalmazottak fesztelen vagy egyene-
sen baráti kapcsolatot akarnak fenntartani a királyi család tagjaival,
elbocsátással kell büntetni őket – mondta lady Hussey szigorúan.
– Nem! – kiáltotta Diana. – Én kerestem velük a kapcsolatot!
– Akkor többé ne tegye! Képzelje el, mi lehet ebből. A végén feljön a
szakács a konyhájából, hogy őfelségének jó étvágyat kívánjon.
Dianának valójában nagyon tetszett a gondolat. Ezt azonban inkább
megtartotta magának.
 11

 
Diana a hosszú lépcső tetején állt, amelyet mintha arra találtak volna
ki, hogy ő levonuljon rajta az estélyi ruhájában. Körülötte minden
csillogott-villogott: az aranyozott korlát, a faldíszek, a sokágú csillá-
rok. A fejében lady Hussey figyelmeztető hangja szólalt meg: „Egyenes
hát, mellet ki, vállat leengedni. És mindig mosolyogni.”
Ma lesz az első hivatalos szereplése. Elkíséri Károlyt a londoni
Goldsmith Hallba, a Királyi Operaház javára rendezett jótékonysági
bálba.
– Ugye, tudod, hogy minden szem rád fog szegeződni? – mondta
neki Károly. – Rád, a nőre az oldalamon, a leendő walesi hercegnére és
Anglia jövőbeli királynéjára.
Ezután Dianának egész éjjel olyan érzése volt, hogy bámulják, és
szemernyit sem tudott aludni. Most nagy levegőt vett, az egyik kezé-
vel összefogta a ruháját, a másikat a korlátra tette, és elindult. Min-
den pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Károly a lépcső lábá-
nál várta, és láthatóan elakadt a szava, amikor meglátta. Azonban
nem azért, mert szépnek találta, sokkal inkább a rémülettől, döbbent
rá Diana, és forróság öntötte el.
– Milyen ruha ez? – kérdezte Károly, miután megtalálta a hangját.
– Az estélyi ruhám – felelte Diana bizonytalanul. – Nem tetszik?
– Fekete.
– Az nem jó szín?
Diana a feketét találta a legelegánsabb színnek. Felnőtteknek való
színnek.
– Láttad valaha is anyámat, a nagynénémet vagy a húgomat feketé-
ben egy rendezvényen? Nem. És ennek jó oka van. A fekete a gyász
színe. Temetéseken viselik.
Dianának arcába szökött a vér.
– Nyilván azt sem tanította meg neked senki, hogy az ember nem
házal a bájaival.
Diana ruhája vállatlan volt, ezért sokat megmutatott a dekoltázsá-
ból, de ő éppen ezt találta izgalmasnak. Azt gondolta, hogy Károly is
annak fogja találni, de nyilvánvalóan tévedett.
 – Voltál már egyáltalán igazi gálavacsorán? – kérdezte a herceg, és
mindjárt meg is válaszolta a kérdését. – Valószínűleg nem. Különben
tudnád, hogy a vállat szabadon hagyó ruhában valaki leginkább úgy
fest, mintha ülőfürdőben lenne. Lady Hussey semmit sem mondott ne-
ked a megfelelő öltözékről?
– Nem… – Az is lehet, hogy igen, de akkor Diana már megint csak
fél füllel hallgathatott oda. Érezte, hogy könnyek gyűltek a szemébe. –
Csak ez a ruhám van.
Károly hangosan kifújta a levegőt, és megdörzsölte a szemét. Ami-
kor újra Dianára nézett, a tekintete szinte huncut volt.
– Jól van, de akkor ne panaszkodj, ha egyetlen férfi sem tudja majd
levenni rólad a szemét. Menjünk, hozzuk ki a legtöbbet a dologból!
Diana egész este borzalmasan érezte magát: kirekesztettnek és ne-
vetségesnek. De nem mindegy, hogy érzi ő magát? Csak az a fontos,
hogy mit gondolnak róla az emberek körülötte és odakint a világban.
Ha mosolyog, azt fogják hinni, hogy semmiféle nehézséget nem okoz
neki ez a szereplés. Ezért aztán mosolygott. Csodák csodájára minden
további gikszer nélkül túlélte az estét. Nem botlott meg a hosszú ru-
hájában, nem látszott meg rajta, hogy ijesztőnek találja a vakuvillogá-
sokat, és nem mondott butaságokat. Már csak azért sem, mert több-
nyire hallgatott.
Másnap alig várta, hogy meghozzák neki az újságokat. Mindjárt a
címlapon egy nagy fénykép volt róla a fekete ruhában, és egy kisebb,
amelyen együtt fotózták le Károllyal. „Daring Diana – a merész Diana,
hangzott a szalagcím. – A ruhájával a szó szoros értelmében vállrándí-
tással szakított a hagyománnyal, s egyszerre volt merész és gyönyö-
rű.”
Diana alig mert hinni a szemének. Okvetlenül meg kell mutatnia a
cikket Károlynak, most azonnal. Remélhetőleg még nem olvasta, mert
ő a saját szemével szeretné látni, hogyan reagál.
Diana mezítláb végigsietett a folyosón. Lakájok egy csapata szét-
rebbent, mint az ijedt csirkék. Meghajoltak, és a falhoz lapultak.
– Szép jó reggelt! – kiáltotta Diana lelkesen, és futott tovább.
Amint odaért Károly ajtajához, már felemelte az ökölbe szorított
kezét, hogy bekopogjon, amikor meghallotta a herceg fojtott hangját:
– Komolyan, hogy kérdezheted ezt tőlem? Természetesen még
mindig vannak irántad érzéseim.
Diana egyszeriben megérezte, hogy a folyosón nagyon hideg van, a
ruhája pedig meglehetősen vékony. Leengedte a kezét. Kivel beszél
Károly? Kamillával? Jól hallotta, amit éppen mondott? Vonja kérdőre?
A herceg akkor azt hinné, hogy ő hallgatózott…
 Gépiesen visszaszaladt a szobájába. Az újságcikket a szemétbe hají-
totta, lefeküdt az ágyra, és mozdulatlanul a mennyezetet bámulta.
Déltájban egy lakáj bekopogott hozzá azzal, hogy indulásra kész a
limuzin, amely a repülőtérre viszi a walesi herceget. Dianának vala-
hogy sikerült felkelnie, lemennie és beszállnia az autóba. Zuhogott az
eső, az ablaküvegen cikcakkban futottak le a vízcseppek. Károly meg-
jegyezte, hogy alig várja az ausztráliai napsütést. Diana nem válaszolt.
Hogy teheted ezt velem? – gondolta. Most mit csináljon? Hogyan felejtse
el, amit hallott?
A barátnői bizonyára hihetetlenül izgalmasnak találnák, ahogy a
fekete limuzinok és furgonok menetoszlopa áthajtott a magas bizton-
sági kapun, és végül a királyi gép előtt állt meg. Majdnem úgy, mint
egy maffiafilmben. Diana azonban zsibbadtnak érezte magát. Kiszáll-
ni, elbúcsúzni…
Az eső hangosan kopogott a betonon, a repülőgép szárnyain, a li-
muzin tetején és az esernyőn, amelyet Diana fölé tartottak.
– Az esőtől nedves az arcod, vagy sírsz? – kérdezte Károly megle-
petten, amikor Diana odalépett hozzá. – Ilyen rossz, hogy egyedül
hagylak?
Diana némán bólintott. Valóban rettegett attól az időtől, amelyet
Károly nélkül fog tölteni ebben a hatalmas palotában. Egyszeriben új-
ra hétéves volt, és a régi otthona bejáratának a kőlépcsőjén kupor-
gott. Nézte, hogy egy taxiba bőröndöket raknak be. Az édesanyja meg-
állt az autó nyitott ajtaja mellett, az arcán patakokban folyt a könny.
Mégis beszállt a taxiba, elindult az új élete felé egy új férfival, és ma-
gára hagyta Dianát az édesapjával és a testvéreivel. Előbb vagy utóbb
összetörik minden, ami szép és jó volt az életben. Diana ezt a leckét
már megtanulta.
– Beszéltél ma Kamillával? – kérdezte.
A másodperc törtrészéig mintha bűntudatot látott volna Károly
szemében, de az is lehet, hogy csak képzelődött.
– Igen, megkértem, hogy a távollétemben törődjön veled egy kicsit.
Senkit sem ismerek, aki nála szórakoztatóbb lenne.
Diana elhúzta a száját. Károly arcon csókolta, és közben játékosan a
derekába csípett.
– Hm – mondta meglepetten. – Mintha egy picit pufi lennél.
Diana szája íze egyszeriben megkeseredett. Mind közül a legfontosabb
szabály: tökéletesnek kell lenni.
Aznap már koromsötét este volt, amikor Diana a Buckingham-palotá-
ban belépett a lakásába. Képtelen volt arra, hogy bármit is tegyen.
Olyan érzése volt, hogy centiméterekkel a föld felett lebeg. Azonban
nem úgy, ahogyan a friss szerelmesek érzik magukat, sokkal inkább
úgy, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatna. Enyhén reszketett.
Egy inas megkérdezte, hogy éhes-e. Köszöni, nem, nincs jól. Már
megint egyedül kellene ennie. Ez odahaza Althorpban is sokszor elő-
fordult, mert az apja nem ért rá. Olyankor ő általában egyszerűen a
hűtőszekrényből szolgálta ki magát.
Pontosan erre van most szüksége. Meg akarja tölteni a gyomrát, az
ujjáival enni egy edényből, nyelvével kinyalni a tányért, egyszerűen
csak gátlástalannak lenni ebben az óriási palotában, ahol mindenre
van szabály. Akkor egy kicsit talán még otthon is fogja érezni magát.
A palota aludt. A folyosón a puha szőnyeg felfogta a lépései hang-
ját. A csigalépcsőn lement az épület alsó részébe. A konyha végében
magas hűtőszekrények sorakoztak, amelyekben valóságos eldorádó
tárult fel Diana előtt a különféle pástétomoktól a hideg sülteken át a
képviselőfánkokig. Kivett egyet a szeretettel díszített sütemények kö-
zül. Beleharapott. Lehunyta a szemét. A falattal mintha valami lehul-
lott volna róla. Mintha lenyelt volna valamennyit a szíve fájdalmából.
Többet akart ebből az érzésből.
A sütemények alatti polcon több pohár vaníliakrém állt. Alig érezte
az édesség ízét, ahhoz túlságosan mohón falta be. Még egy pohárral!
Valóságos zabálás volt, amit művelt, mámor, amely túlságosan tébo-
lyító ahhoz, hogy abbahagyja. Önelengedés, fellélegzés volt.
Amíg émelyegni nem kezdett… Akkor lelkifurdalása támadt. Ho-
gyan veszíthette el így az önuralmát?
„Mintha egy picit pufi lennél” – csengett a fülében.
Meg kell szabadulnia az édességektől. A lakásában letérdelt a vécé-
kagyló elé, aztán ledugta a torkába a mutató- és a középső ujját. A tes-
te megfeszült, ellenállt, amíg végül visszajöttek a sütemények és a
krémek. Fájdalmas és undorító volt, de valóságos jótétemény is, bizo-
nyíték arra, hogy képes uralkodni magán. Bódító diadal volt, amíg vé-
gül elfeküdt a földön, túlságosan kimerülten ahhoz, hogy bármit is
érezzen vagy akár csak gondoljon.
 12

 
– Alig várom, hogy menyasszonyi ruhában lássalak – sóhajtotta Ca-
rolyn a telefonba. – Biztosan álomszép.
– Mint a mesében – válaszolta Diana.
A széles ablakpárkányon ült, és felnézett a szürke égboltra. Fájt
hallania a barátnői hangját.
– Elkísér a királynő a ruhapróbákra? – kérdezte Virginia, aki Ca-
rolynnal együtt a kagylón lógott. – Vagy Anna hercegnő?
– Eddig mindig egyedül mentem próbálni – vallotta be Diana –, de
ez nem gond.
– Igaz, hogy a Buckingham-palotából titkos átjárók vezetnek a Par-
lamenthez és a Clarence-házhoz? – folytatta Virginia a kérdezőskö-
dést. – És hogy egy alagút a metró egyik állomásával köti össze a palo-
tát?
Diana felnevetett.
– Majd nyitva tartom a szemem. – A háttérből zenét hallott, egyér-
telműen a Soft Cell együttes Tainted Love című számának az első dalla-
mait. – Mentek még ma valahová? – kérdezte.
– Igen, a Brick Lane-en nyílt egy új bár, és meg akarjuk nézni.
– Csodásan hangzik. – Diana nagyon irigyelte a barátnőit. Ő már
nem mehetett végig úgy egy utcán, hogy ne vették volna ostrom alá
fotósok vagy járókelők. – Istenem, annyira hiányoztok! – mondta, és a
szabad karjával átkulcsolta a felhúzott térdét.
Hiányoztak neki a bolondozások a lakótársnőivel. Ruhát cserélni
velük, együtt kifesteni a körmüket, közben a pasikat szidni, csokolá-
dés zabpelyhet enni, az egész vasárnapot pizsamában tölteni, telefon-
betyárkodni, vagy egyszerűen csak céltalanul kószálni Londonban, az
elhaladó autók zaját hallgatni, amikor esőtől vizesek az utcák, és a le-
menő nap fényében ezüstösen csillognak. Ezt azonban nem mondhat-
ta el a barátnőinek. Azt sem, hogy állandóan úgy érzi, valamit rosszul
csinál. Hogy nem elég jó. Hány lány álmodozhatott arról, hogy a Buc-
kinghampalotában éljen? Ő pedig itt ül az ablaknál, és búslakodik.
– Te is borzalmasan hiányzol nekünk – válaszolta Carolyn. – Nem-
sokára újra meglátogatunk.
 – Az jó volna.
A tompa érzés a mellkasában azonban azt mondta Dianának, hogy
a lányok nem fogják egyhamar beváltani az ígéretüket. Eleinte még iz-
gatottan várták a látogatásokat.
– Istenem, valóban a Buckingham-palotában vagyunk! Lehet, hogy
összefutunk a királynővel!
Hamar rájöttek azonban, hogy aligha találkozhatnak a királynővel
vagy valakivel a királyi családból. A háttérben ugyanis mindig ott állt
egy szigorú tekintetű lakáj, és Diana barátnői természetesen nem
merték buta tréfára ragadtatni magukat.
– Egyébként a szomszédasszonyunk az üdvözletét küldi neked. A
kislánya festett egy képet rólad, a kedvenc hercegnőjéről – mesélte
Carolyn.
– Mondd meg neki, hogy én is szeretettel üdvözlöm.
Diana gyakrabban találkozott a szomszédokkal a bérházban, amíg
ott élt, mint most a leendő anyósával és apósával. De hát mire számí-
tott? Ez nem olyan szokványos család, amely este az étkezőasztalnál
éhesen lasagné-val pakolja meg a tányérját, közben mindenki
összevissza beszél, utána pedig a legjobb helyért harcol a tévé előtt.
Ha Károly együtt akart ebédelni az édesanyjával, egy apróddal üzene-
tet juttatott el hozzá, a királynő pedig ugyanilyen úton küldte meg a
válaszát. A család többi tagja ugyanígy járt el.
– Neked még biztosan fontos kötelességeknek kell ma eleget ten-
ned, vagy rajongói levelekre akarsz válaszolni – mondta Carolyn. –
Nekünk most mennünk kell, a fiúk már várnak.
Még kölcsönösen megígérték, hogy hamarosan újra hívják egy-
mást, aztán Carolyn már le is tette a telefont. Diana a felhúzott térdé-
re támasztotta az állát. Másnak képzelte az életét a palotában a trón-
örökös jegyeseként. Hamarosan biztosan minden jobb lesz, ha végre
egybekel Károllyal, és ezzel a királyi család teljes értékű tagjává válik.
Akkor Károllyal a Kensington-palota egyik lakásába költözik, amely-
ből majd szép és hangulatos fészket varázsol maguknak.
Észrevette, hogy odakint felvonták a királyi lobogót Wales, Észak-
Írország és Anglia címerével. Ez azt jelezte, hogy a királynő a Buc-
kingham-palotában tartózkodik. A következő pillanatban valóban egy
limuzin hajtott a kapu elé. Erzsébet kiszállt, megigazította a csinos
kosztümjét, és az alacsony cipősarkain céltudatosan felment a kőlép-
csőn.
A leendő anyósának talán van ideje egy csésze teára? Diana megint
felemelte a telefont, és feltárcsázta a magántitkára számát.
 – Helló, Diana vagyok. Őfelségével, a királynővel szeretnék beszél-
ni.
– Várjon, kérem, egy pillanatig. – Kurta kattanás a vonalban. – A ki-
rálynő éppen nem tud telefonhoz jönni. Tehetek még valamit Önért?
Diana gondolkodott kicsit.
– Margit hercegnő esetleg itt van a palotában?
– Megkérdezem. – Újabb kattanás. – Sajnos nincs – hallatszott az-
tán. – Átadhatok neki valamilyen üzenetet?
– Nem, köszönöm.
Diana leengedte a kagylót. Elgondolkodott, és közben a macskakö-
veken szétpukkanó esőcseppeket nézegette. Végül újra felhívta a ma-
gántitkárát.
– Szeretném megkapni Mrs. Parker-Bowles telefonszámát.

Kamilla késett néhány percet. Diana már egy asztalnál várt a francia
étterem belső udvarán. Szándékosan kint ült le, mert odabent cigaret-
taszag rontotta a levegőt. Itt minden nagyon elegáns volt: a zongoris-
ta remek játéka, az udvart fedő impozáns színes üvegtető, az egzoti-
kus pálmák ugyanúgy, mint a szecessziót idéző, játékos faldíszek és a
szökőkút, a közepén a dús idomú Aphroditéval. „Mintha egy picit pufi
lennél” – jutottak Diana eszébe azonnal Károly szavai.
Összekulcsolta a kezét az ölében, és a víz megnyugtató csobogását
hallgatta. Amikor az étterem ajtajában meglátta Kamillát, felállt. Ka-
milla elnyomta a cigarettáját, aztán céltudatosan Diana felé indult, és
közben széttárta a karját, mintha ők ketten régi barátnők lennének.
Egyszerű kosztümöt viselt, amelynek zöld színe a skóciai hangára em-
lékeztetett. Diana, miután háromszor átöltözött, egy elegáns szabású,
krémszínű kosztüm mellett döntött boleróval. De nem azért jött ide,
hogy összehasonlítsa magát Kamillával. Azért akart találkozni vele,
mert Károly nagyra tartja, és dicsérte neki Kamilla optimizmusát és
páratlan humorát. Ő talán jó barátra találhat benne, aki majd mellette
áll.
– Nagyszerű, hogy találkozhatunk – mondta Kamilla, és üdvözlés-
képpen jobbról-balról arcon csókolta Dianát. – Elnézést a késésért, de
a gyerekeim… – sóhajtotta.
Diana tudta Károlytól, hogy Kamillának két gyermeke van: a fia,
Thomas hétéves, a lánya, Laura pedig három. Ő maga harmincnégy.
– Most azonban alig várom, hogy láthassam az eljegyzési gyűrűt!
 Diana büszkén megmutatta a gyűrűt, amelynek a közepén egy nagy
zafírkő volt, körülötte pedig tizennyolc karátos foglalatban tizennyolc
briliáns. A közel huszonkilencezer fontos árával ez volt a legdrágább
ékszer, de Dianának ez tetszett a legjobban.
Alig ültek le, amikor a pincér étlapokat hozott nekik. Dianának há-
romszor kellett elolvasnia az ételek neveit, hogy sejtése legyen arról,
mit rejtenek. Citromos foie gras de canard;{5} Homár-velouté mártá-
sos{6} püspökfalatkákkal; Chateaubriand{7} zelleres-mogyorós habbal…
– Remélem, kedveled a L’Escargot-t{8} – mondta Kamilla.
– Először vagyok itt – vallotta be Diana.
– Akkor legfőbb ideje volt! Ahogyan annak is, hogy végre jobban
megismerjük egymást. Régen találkoztunk utoljára. Nálunk odahaza
Wiltshire-ben, ugye?
– Igen. Károly megmutatta nekem a highgrove-i birtokát.
– Ó, igen. Hadd találgassak! Meg kellett nézned a kétszázéves céd-
rust. Attól ő egészen el van ragadtatva.
– Így igaz.
Kamilla fesztelenségétől Diana feloldódott egy kicsit, és megenged-
te magának, hogy felnevessen.
– Annak idején én tanácsoltam neki, hogy vegye meg Highgrove-ot
– folytatta Kamilla.
– Valóban?
– Igen. Az a hatalmas birtok tökéletes hely Károly mezőgazdasági
kísérleteihez. Ott nyugodtan termesztheti a biogyümölcseit és -zöld-
ségeit.
– Károly még az eljegyzésünk előtt megkért, hogy vállaljam el a ház
berendezését – csúszott ki Diana száján. Miért volt olyan érzése, hogy
el kell ezzel dicsekednie? – Szerinte nagyon jó ízlésem van.
Egymásra mosolyogtak.
– Az első fellépésed Károly jegyeseként teljes siker volt – váltott té-
mát Kamilla. – Szinte minden újságban és magazinban benne volt a
csinos arcod… És az a merész dekoltázs!
A pincér visszajött, hogy megérdeklődje, sikerült-e választaniuk a
hölgyeknek. Kamilla Civet de lièvre{9}-et kért.
– Ó, vagy még nem döntött? – kérdezte Dianától.
– Ugyanazt kérem – mondta ő, és összeszorította a száját.
– Úgy tűnik, egyezik az ízlésünk. Szereted a nyulat?
Ez volt az a pillanat, amelyben Diana megbánta, hogy nem figyelt
jobban a franciaórákon vagy a főzőtanfolyamokon, amelyekre az any-
ja beíratta.
 – Igen – válaszolta kurtán.
– A nyulak szépek és aranyosak, de ez minket nem tart vissza attól,
hogy puskavégre vegyük őket, nem igaz? – Kamilla hangja egy kicsit
már rekedt volt a sok cigarettától. – Bár Károlynak volt egy időszaka,
amikor nem volt hajlandó vadászni.
– Igazán?
– Az egyik spirituális guruja tanácsolta neki. Egy nő. Zoe Sallis. Mi-
atta egy időre még vegetáriánus is lett, és felhagyott a vadászattal.
Biztosan mesélt róla neked.
– Nem, még nem.
– Tényleg? A régi jó barátja, van der Post ismertette össze őket. Ká-
roly jóformán az összes guruját rajta keresztül ismerte meg. Neki filo-
zofikus, spirituális oldala is van…
– Sokkal okosabb, mint mások az ő korában – mondta Diana.
– És szeret töprengeni. Az sokszor lehangolja. Olyankor nehéz újra
felvidítani. Gyűlöli, hogy a média kizárólag akcióhősnek és Casanová-
nak állítja be. A gurukban mindenesetre valami jó is van… – Kamilla
cigarettatárcát vett elő a retiküljéből, felnyitotta, és kivett egy szálat.
– Károly végre megbocsátja nekem, hogy dohányzom. Valójában nem
tetszett neki, aztán azonban az egyik guru elhitette vele, hogy a do-
hányzás a láng meggyújtásáról szól, és a szellem szimbóluma.
Mintegy ennek a szimbólumnak a demonstrálására Kamilla meg-
gyújtotta a cigarettát, és rákacsintott Dianára. Ő kis híján megjegyez-
te, hogy ki nem állhatja a cigarettafüstöt, étkezéseknél különösen, de
Kamilla már folytatta:
– Károly fogékony a hókuszpókuszokra. A gloucestershire-i vad-
őrök azonban időközben megértették vele, hogy a birtoknak szüksége
van a vadászatból származó bevételekre, és Károly megadta magát.
Időnként az az érzésem, hogy az idősebb emberekkel jobban megérti
magát, mint a te korodbeliekkel. Elég csak látni azokat a hölgyeket,
akik Highgrove-ban segítenek neki rendben tartani a kertjeit. A dísz-
kertet, a rózsakertet…
– A konyhakertet – vetette közbe Diana.
Kamilla elvigyorodott.
– Ott van köztük Mollie Salibury, Salibury hatodik márkijának a
hatvanéves felesége. A szomszédasszonya, a hatvankét éves Rosemary
Verey. Vagy a hetvenhárom éves Miriam Rothschild, aki bő ruhákat
meg hozzájuk illő fejkendőket visel, és folyton körülötte nyüzsög a
falkányi collie-ja. Károly kedveli a tapasztalt nőket. – Diana mosolya
most kissé frivol volt. – Részt veszel a vadászaton, amikor Highgrove-
ban leszel?
 – Nem. Miért kérdezed?
Kamilla megrántotta a vállát.
– Csak kíváncsi voltam.
– Roppant praktikus, hogy a jegyesem gloucestershire-i birtoka
csak tizenöt percre van Wiltshire-től, ahol ti éltek, igaz? – mondta
Diana. – Bizonyára ezért is tanácsoltad neki, hogy vegye meg Highgro-
ve-ot, nemde?
Kamilla hátradőlt a székén, beleszívott a cigarettájába, és kifújta az
arcából a divatos frufruja egy tincsét. A haja nagyjából a válláig ért, és
világosbarna volt szőkére festett tincsekkel.
– Igen, ez is szerepelt az okok között.
Kamillát nem lehetett kifejezetten szépnek nevezni. Átlagosan csi-
nos volt, karcsú, a melle dús, de azon a téren Diana sem maradt el mö-
götte. Sokkal inkább a modora tette vonzóvá. Az egész lénye, az, aho-
gyan Dianához fordulva keresztbe tette a lábát, mintha nem egy elő-
kelő étteremben, hanem egy koktélbárban lennének, ahogy a cigaret-
tája hamuját a hamutartóba pöccintette, hogy a pincérrel úgy tréfál-
kozott, mintha régi ismerősök lennének – mindez szexuális vonzerőt
sugárzott. Mellette Diana kislánynak érezte magát.
Meghozták a nyúlpaprikást.
– És hogy érzi magát a jegyesed az utazásán?
– Még nem hallottam felőle.
Diana kezébe vette az evőeszközét. Egyáltalán nem volt étvágya.
– Ó, valószínűleg éppen a napon ül, és egy tengerparti jelenetet
fest.
– Károly fest?
– Igen, az segít kikapcsolnia. Egyszer együtt festettünk a Dee folyó-
nál, és…
– Te is festesz?
– Igen. Korábban absztrakt képeket festettem, de Károlynak kö-
szönhetően rátaláltam a tájképfestésre.
– Érdekes, milyen sok közös vonásotok van a vőlegényemmel.
Diana maga is hallotta, hogy ez nagyon keserűen hangzott.
– Jó ideje ismerjük már egymást. Úgy tíz éve. Egy közös barátnőnk,
Lucia Santa Cruz ismertetett össze minket. Ugyanabban a bérházban
laktam, mint ő. Egyik nap Károly meglátogatta egy italra, és Lucia
megkérdezte tőlem, nem akarok-e csatlakozni hozzájuk. Károllyal
azonnal nagyszerűen megértettük egymást. Attól kezdve rendszere-
sen találkoztunk, már egyedül, mert ő rendszeresen lovaspólózik.
– Mint a férjed? – kérdezte Diana.
 Kamilla elmosolyodott, de Diana figyelmét nem kerülte el, hogy a
tekintete kissé elfelhősödött.
– Igen, mint Andrew.
Diana éppen csak egy falatot tudott lenyelni, és megkönnyebbült,
amikor végre elvitték a tányérokat. Már csak haza akart menni, hogy
a fejére húzza a takarót. Hátra volt még azonban desszert, a Crème
brûlée.{10}
– Biztosan hamarosan jelentkezik nálad – mondta Kamilla tettetett
kedvességgel. – Csak nagyon elfoglalt lehet, és a kötelezettségei mel-
lett régi barátokat is meglátogat. Így van ez, ha valaki sokáig élt egy
országban.
– Károly Ausztráliában élt?
– Igen, egy ideig ott járt iskolába. Jézusom, drágám, miről szokta-
tok ti beszélgetni a leendő férjeddel?
– Csak azt hittem, hogy Skóciában tanult. Gordonstownban.
Diana a kanalával átszúrta a krém cukormázát.
– Igen, ott is. Abból az időből származik az a hóbortja, hogy regge-
lente hideg vízzel zuhanyozik. Utána természetesen forró fürdőt vesz,
amelyet egy inas készít elő.
Diana abbahagyta az evést. Nagy levegőt vett.
– Mivel még egyszer sem töltöttem együtt az éjszakát Károllyal,
nem tudom, hogy reggel hideg vízzel zuhanyozik-e. Az eljegyzésünk
óta egyébként is alig láttam. Többek között azért, mert ő, amikor csak
teheti, Highgrove-ba utazik.
Dianában forrni kezdett a méreg. Egyenesen Kamilla arcába kellene
mondania, hogy immár lejárt a Károllyal töltött ideje. Meg kellene ér-
tetnie vele, hogy mostantól ő a nő Károly oldalán. Mégis hallgatott. Az
iskolában arra készítették fel, hogy példás feleség legyen. Az összes
magazin tanácsokkal látta el, hogyan fésülje a haját, és milyen ruhá-
kat viseljen. Az édesapja megtanította neki, hogy szépen mosolyogjon,
amikor ő fényképeket készít róla. Megtanulta senki előtt sem kimu-
tatni, mennyire elszomorította, hogy a mamáját elűzték otthonról, és
hogy ő azóta nagyon magányos. Azt azonban nem tanulta meg, hogy
vállalja az érzéseit, csak azt, hogyan fojtsa el őket. Ezért nagy adag
crème brûlée-t kanalazott ki a táljából, és letömte vele az érzéseit. Ka-
nálról kanálra, amíg végül elfogyott.
– Bocsáss meg egy percre! – mondta akkor a tőle telhető legkedve-
sebben Kamillának.
Kiment a női mosdóba, és mindent kihányt: a félelmet, a dühöt, a
keserűséget, amellyel Károly barátnője eltöltötte. A nyomorult királyi
protokollt, amely aranyketrecbe zárja. És azt, hogy Károlyt kicsit sem
érdekli, hogy érzi ő magát.
A varrónője, Elizabeth Emmanuel megjegyzéseit is kihányta:
– Már csak ötvennyolc centiméter, a dereka már megint vékonyabb
lett! Nem vehetem minden alkalommal szűkebbre a ruhát. Ez egysze-
rűen nem megy! Közvetlenül az esküvő előttig nem alakítom át!
Miközben Diana megmosta és megtörölte az arcát, a tekintete a tü-
körre esett. Kamilla nem azért akart találkozni vele, hogy barátnők le-
gyenek. Csak arra használta fel az alkalmat, hogy kiderítse, ő vetély-
társat jelent-e a számára.
– Várd csak ki a végét, Kamilla! – mondta Diana. – Te csak egy nő
vagy, akinek múltja van. Én viszont az a nő leszek, akit Károly az ol-
tárhoz vezet. Én leszek az, akinek gyűrűt húz az ujjára.
 13

 
A Buckingham-palota ágyásaiban színes tulipánok és körömvirágok
árasztottak bódító illatot. Eljött a nyár. Diana már attól tartott, hogy ő
ezt nem fogja megélni, mert hamarabb megöli az unalom a Buc-
kingham-palotában, pedig még a régi tánctanárát, Ms. Mitchellt is
rendszeresen is meghívta, hogy értelmes dologgal töltse az idejét.
Imádott táncolni. Csodás érzés volt átadni magát a zenének, sodródni
a dallamokkal.
Hébe-hóba felkereste Mr. Colborne-t, Károly magántitkárát, akit
megkedvelt. Akkor lopta be magát a szívébe, amikor huncut vigyorral
mondott neki valamit:
– Ha a walesi herceg felesége lesz, szeszélyes nőszeméllyé fog vál-
tozni. Ha hat esernyőt akar, akkor kap hat esernyőt.
Ez a kissé nyers őszinteség Dianának ezerszer jobban tetszett, mint
az udvarnál uralkodó hűvös nyájasság. Szegény Mr. Colborne-t mosta-
nában a naponta érkező esküvői ajándékokat kellett szortíroznia. Dia-
nában felmerült a gondolat, hogy talán segíthetne szegény embernek.
Legalább neki is lenne mivel elütnie az időt. Végül óvatosan bekopog-
tatott az irodájába. Csak soha ne zavarjunk. Soha ne legyünk senkinek
a terhére.
– Jöjjön be! – mondta Mr. Colborne vidáman. – Utólag is boldog
születésnapot! Július elsején volt, igaz?
– Ó, annak már majdnem két hete – válaszolta Diana.
– Remélem, rendesen megünnepelte.
– Igen – hazudta Diana.
Károly egy kiállításon volt, amelyet Newcastle upon Tyne-ban a fo-
gyatékkal élők oktatásáról rendeztek. Utána jótékonysági bálon vett
részt Párizsban, majd egy környezetvédelmi projekt miatt a walesi
Cardiffba repült. Most éppen New Yorkban van.
Mr. Colborne örömmel fogadta Diana javaslatát, hogy segít az aján-
dékok válogatásában. Mindjárt az első csomagból egy vadászkutyáról
készült, borzalmas olajfestményt húzott elő.
– Hogy jut ilyesmi valakinek az eszébe? – kérdezte nevetve.
 Mr. Colborne is elmosolyodott. Többet nem engedett meg magá-
nak.
– Mesél még egy kicsit arról az időről, amelyet Károllyal együtt a
haditengerészetnél töltött? – kérte Diana.
– Nincs még torkig a történeteimmel?
– Egyáltalán nem! Károly szinte semmit sem mesél. – Már csak
azért sem, mert alig látjuk egymást. – Pedig én nagyon szeretnék töb-
bet tudni a múltjáról.
– Jól van, legyen! Mint minden fiatal tisztnek, a walesi hercegnek is
haditengerészeti naplót kellett vezetnie. Ő azonban a száraz tények
feljegyzése helyett az események költői leírásával, elmélkedésekkel,
néha pedig harapós megjegyzésekkel töltötte meg az oldalakat. Meg-
szállott naplóíró volt, és ebben semmi túlzás nincs.
– Ez rá vall! Mindig töpreng valamin.
– Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy élte túl a haditengerészet-
nél töltött időt – bátorkodott megjegyezni Mr. Colborne. – Nehezen
tudott alkalmazkodni a katonai szolgálat szelleméhez. Rendkívül erős
egyéniség.
Diana bólintott.
– Így van – mondta. A pillantása közben egy ékszer dobozra esett,
amely nem volt becsomagolva. – Az mi?
– Ó… Nos… – Mr. Colborne szokatlanul idegesnek tűnt. – Ez…
Diana a kezébe vette a dobozkát.
– Igen?
– Azt nem kellene megnéznie.
Ez volt minden, amit a férfi ki tudott nyögni. Dianának hirtelen az
anyja szavai jutottak az eszébe. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, mint én.
– Jól van, akkor megnézem – mondta, és kinyitotta a dobozt.
Egy arany karkötő feküdt benne kék zománcmedállal, amelybe az
egymásba kulcsolódó F és G betűket gravírozták. A világ mintha ki-
zökkent volna. Ez nem lehet igaz. Ne! Kérlek, ne!
– Fred és Gladys – mondta Diana csendesen.
Ezeket a beceneveket adta egymásnak Kamilla és Károly. Diana ak-
kor jött rá erre, amikor Károly egyszer régen virágot küldött a barát-
nője betegágyához. A neveket a The Goon Show című rádiós vígjátékso-
rozatból vették, amelyet Károly nagyon kedvelt, amint ezt kelletlenül
elmondta Dianának.
– Mikor fogja átadni neki? – kérdezte ő, és Mr. Colborne válaszát
várva visszatartotta a lélegzetét.
– Amennyire tudom, ma este.
 Diana előtt minden elhomályosult, amikor újra levegőt vett. Be-
csukta az ékszerdobozt. A szívére megint jéghideg kéz fonódott. Meg-
rohanta az érzés, hogy előbb vagy utóbb minden tönkremegy.
– Jól van? – kérdezte Mr. Colborne aggodalmasan. – Egészen sápadt
lett.
Diana megpróbálta kideríteni, mi az, amit érez. Üresség? Félelem?
Düh? Nem. Szégyenkezés. Szégyelli magát. De miért, amikor semmit
sem tett?
– Jól vagyok. Köszönöm szépen, Mr. Colborne – felelte gépiesen.
Az adrenalinnak köszönhetően sikerült elhagynia a szobát, és ki-
ment a friss levegőre. Elfutott. Csak úgy bele a világba. A szó szoros
értelmében elárasztották az érzések. Mintha mennydörgés dübörgött
volna közvetlenül a bőre alatt. Izzó harag, keserű kétségbeesés, maró
félelem és égő fájdalom váltotta ki.
Megijesztette, ami éppen lezajlott benne. Elég erősnek érződött ah-
hoz, hogy összetörje a mesés életet, amelyet éppen csak megkezdett,
és az egész világát kibillentse a sarkából. Mit tegyen? Tartsa lakat
alatt a legbensőbb érzéseit, ahogyan tanították neki? Vagy engedjen
szabad folyást a mennydörgésnek, és okozzon vihart?

Egy nappal később a királyi család – András és Eduárd hercegek kivé-

telével – állítópróbára gyűlt össze a Szent Pál-székesegyház hatalmas
boltívei alatt.
– Károly mindent elkövetett annak érdekében, hogy felejthetetlen-
né tegye ezt az esküvőt – áradozott az anyakirályné, aki a templom el-
ső sorában ült.
A barackszínű kosztümjében olyan kicsattanóan vidámnak tűnt,
amilyennek valójában Dianának is éreznie kellett volna magát. Végül
is hamarosan feleségül megy élete szerelméhez.
A jobb oldalán Anna hercegnő ült morcosan, keresztbe tett lábbal
és karba font kézzel. Diana csak hallomásból tudta, hogy Anna és a
férje között már megint vita volt. A bal oldalán Margit hercegnő olyan
benyomást keltett, mintha alig várná, hogy a szobájában tölthessen
magának egy whiskyt, és elszívhasson egy cigarettát. Még Diana nagy-
anyja, lady Fermoy, az anyakirályné udvarhölgye is itt volt, de arciz-
ma sem rándult, és csak akkor szólalt meg, amikor kifejezetten hozzá
beszéltek.
 – Majdnem az összes zenét Károly választotta – mesélte az anyaki-
rályné lelkesen. – Egy új-zélandi szoprán énekel egy áriát, és Károly a
védnöksége alatt álló zenekarok közül hármat is meghívott. Az esküvő
mindenki számára biztosan nagyszerű zenei és érzelmi élmény lesz.
– Alig várjuk – válaszolta Fülöp herceg szárazon.
Ő és az anyakirályné nem voltak igazán bensőséges viszonyban. Ez
valójában nem tartozott Dianára, mégis zavarta. Otthon náluk mindig
feszült volt a levegő. Miért nem lehet legalább a királyi családban harmó-
nia? – gondolta.
Ő maga egy szót sem szólt. A csinos, magasan záródó, hosszú ujjú
ruhájában a számára kijelölt helyen állt az oltárnál, és várt. Valójában
azonban ideges volt, és az egész teste megfeszült.
– Hol marad már Károly? – kérdezte Erzsébet. – Nem szenvedhetem
a pontatlanságot.
Diana meglepődött magán, amikor megszólalt:
– Azt hiszem, még Gloucestershire-ben van.
A többiek tudták ezt. Tudták, hogy Károly még mindig nem tud el-
szakadni Kamillától, ezt elárulta, ahogyan Diana szavait fogadták.
Margit hercegnő szeme elkerekedett. Anna hercegnő szája sarka ferde
mosolyra húzódott, amely alighanem azt jelentette: „Nem megmond-
tam? Ebből még gond lesz.” Fülöp herceg teljes nagyságában kihúzta
magát, Diana leendő anyósa pedig némán O betűt formált a szájával.
A mennydörgés hangosabb lett. Diana a királynőre nézett, aki kissé
összerezzent. Valószínűleg azért, mert Diana szeme villámokat hányt.
– Beszélni szeretnék Önnel erről – mondta. – Négyszemközt.
– Most? Készen kell állnunk a próbára – felelte Erzsébet megdöb-
benten.
Diana igyekezett szilárdságot kölcsönözni a hangjának.
– De fontos. Ez az esküvő…
– Diana, baj van a hallásoddal? – vágott közbe a nagyanyja. – Meg
kell tanulnod visszafognod magad – sziszegte valamivel halkabban.
Szedd össze magad! Ne okozz gondot a többieknek, és ne hozd zavarba
őket! Diana ökölbe szorította a kezét. Mintha valami fellázadt volna
benne. Mi lenne, ha egyszerűen előrukkolna az igazsággal? Remény-
kedhetne megértésben, némi együttérzésben?
Elszorult a torka. Ha csak egy szót is szólna, elsírná magát. Ezért
csak sarkon fordult, és otthagyta a többieket.
– Mi baja van? – hallotta még Erzsébet kérdését.
Nem messze onnan aranyozott díszítésű kovácsoltvas kapu válasz-
totta le a katedrális egyik oldalrészét. Diana oda húzódott be. A keze
reszketett. Mélyeket kell lélegeznie. Nem lesz semmi baj. Abban lesz
hamarosan része, amiről számtalan fiatal nő álmodik. A családja végre
büszke rá.
– Majd megnyugszik. Ez csak az esküvő előtti izgalom – válaszolta
az anyakirályné.
Szedd össze magad! Szedd már össze magad! Mintha az olyan könnyű
lenne, amikor az emberben minden forrong és háborog.
Az anyakirályné már nem törődött Diana állapotával. – Ez az öröm-
teli esemény mindenesetre pontosan az – mondta vidáman –, amire
ennek az országnak szüksége van. Olyan ez, mint annak idején, miu-
tán bejelentették a ti eljegyzéseteket. Churchillnek igaza volt, amikor
azt mondta, hogy az esküvőtök egy kis színt hoz a háború utáni, vi-
gasztalan Londonba. Ugyanilyen hatása lesz Károly és Diana házassá-
gának.
– Érdekes, hogy Margaret Thatcher politikáját a háború utáni álla-
pothoz hasonlítod.
Fülöp herceg ezt nem hagyhatta ki. A királynő, mint mindig, semle-
gességre törekedett.
– Anya biztosan nem ilyen párhuzamot kívánt vonni. Abban vi-
szont egyetértek vele, hogy az emberek örülni szeretnének valami-
nek. A közelgő esküvő csillogása éppen jókor jön. A sajtó pedig rajong
Dianáért.
– Mert imádni való babuci – jegyezte meg Anna hercegnő csípősen.
– Az irigység nem erény, Anna – mondta a királynő megrovón.
– Na és? Engem akkor is idegesít, hogy az ő félénk őzikeszemének
egyetlen pillantása elég, hogy a sajtó megőrüljön érte. Eközben én so-
ha nem kaptam ilyen figyelmet a Save the Children Fondnál végzett
munkámért.
– Ne szívd mellre, Anna! – bátorította az apja. – Az országunkat
munkanélküliség és infláció sújtja. Az emberek nem akarják még azzal
is szomorítani a szívüket, hogy éhező afrikai gyerekekről olvasnak.
Nekik egy fiatal, csinos lány kell.
Lady Hussey az órákon, amelyeken felkészítette Dianát a hercegné
szerepére, Nagy-Britannia időszerű politikai helyzetéről is felvilágosí-
totta. 1979 májusában Margaret Thatcher személyében először válasz-
tottak nőt miniszterelnökké. Ő gazdaságélénkítő programot indított
el, amelynek a keretében csökkentették az államháztartási kiadáso-
kat, meggyengítették a szakszervezeteket, és szélesre tárták a kapu-
kat a szabad piacgazdaság előtt.
– Én a magam részéről egyébként tisztelettel adózom Mrs. That-
cher harciassága előtt – mondta a királynő. – Érvényesülni tud a sok
férfi között a kormányban.
 – Sok közös van bennetek. A korotoktól eltekintve mind a ketten
egy országot vezettek. Két nő a hatalom csúcsán. Kisülhet ebből vala-
mi jó? – ugratta Fülöp a feleségét. – Egyébként Mrs. Thatcher maga
vett be kizárólag férfiakat a kormányába. Úgy tűnik, nem tartja iga-
zán sokra a saját nemét. Bízzunk benne, hogy beválik a terve. Eddig
mindenesetre nem enyhült a helyzet az országban.
– Egy ország nem formálható át egyik napról a másikra. Semmit
sem lehet kikényszeríteni.
– Ha már a kényszerítésnél tartunk… – szólt közbe Margit herceg-
nő.
Diana a rácsokon át látta, hogy a királynő kimerülten a homloká-
hoz kapott.
– Ne kezdd már megint!
– Valóban újra meg újra el kell követni ugyanazt a hibát? – kérdez-
te Margit. – Újra szenvedést kell okozni két fiatalnak?
– Túlzásba esel, Margo.
– De Károlynak még mindig azon a nőn jár az esze.
Margit kétségtelenül Kamilláról beszélt. Dianának megint olyan ér-
zése támadt, hogy szakadék fölött lebeg. Most valaki végre talán kiáll
mellette, de legalább megértést tanúsít iránta.
– Vagy te talán azt hiszed, hogy éppen ásóval és kapával a kezében
áll a földjén Highgrove-ban, és a rózsakertjét gondozza? – erősködött
tovább Margit. – Annál a nőnél van. Diana tudja ezt. Mit gondolsz, mi-
ért akar beszélni veled?
– Másokról vonsz le következtetést a saját történeted alapján – kelt
Fülöp a felesége védelmére.
Dianát egyszeriben minden ereje elhagyta, és lerogyott a fapadra. A
nővére, Jane az udvarnál betöltött pozíciójának köszönhetően sokat
tudott a királyi család botrányairól, és egy közös teázásukon mesélt
Dianának Margit életének a drámájáról. A királynő húga viszonyt
folytatott egy nála tizenhat évvel idősebb és nős ezredessel, Peter
Townsenddel, aki György király istállómestere volt. Miután kimond-
ták a válását, az akkor huszonhárom éves Margit hozzá akart menni
élete szerelméhez. A vágya azonban nem teljesülhetett, megtagadta
tőle a nővére, a királynő. Margitnak nem volt más választása: hivata-
losan elköszönt Townsendtől egy levélben, amelyet 1955-ben könnyek
között felolvasott a rádióban. Öt évvel később feleségül ment egy pol-
gári származású sztárfényképészhez, Anthony Armstrong-Joneshoz,
aki a Margittal kötött házassága előtt megkapta a Snowdon lordja cí-
met. A férje bevezette Margitot a londoni művészkörökbe. A nagyvilá-
gi életüket a két gyermekük születése után is folytatták. A házasságuk
azonban hamar válságba jutott. Mindketten viszonyokba menekültek.
Margit negyvenhárom éves volt, amikor beleszeretett egy nála tizen-
hét évvel fiatalabb újságíróba, Roddy Llewellynbe. Lord Snowdonnal
1978-ban felbontották a házasságukat, Margit hercegnő Roddy iránti
szerelme mégsem kapott esélyt, ugyanis Llewellyn három évvel ké-
sőbb mást vett feleségül.
Margit története újabb bizonyítékkal szolgált Dianának arra, hogy
az élet nagyon igazságtalan és szomorú lehet.
– Az érzelmeket nem kapcsolhatjátok be és ki úgy, ahogy akarjátok
– mondta most Margit. – Mikor értitek meg ezt végre?
– Mintha a romantikus érzések garanciát jelentenének a sikeres
házasságra – jegyezte meg Anna hercegnő.
– Azt nem jelentenek, jó kiindulási pontot viszont legalább igen –
felelte Margit, aztán köhögés tört rá.
– Kivizsgáltattad végre magad? – Erzsébet aggódónak tűnt.
– Még nem – morogta a lánya.
– Margo!
– Kimegyek, és elszívok egy cigarettát, amíg itt elkezdődik a színjá-
ték.
Margit éppen felkelt a helyéről, amikor kinyílt a székesegyház ka-
puja, és az ellenfényben Károly sziluettje rajzolódott ki. Gyors léptek-
kel végigjött a folyosón, a cipősarka hangosan kopogott a fekete-fehér
padlócsempén. Útközben ellenőrizte, hogy nem csúsztak-e el az inge
mandzsettagombjai. Diana már ismerte ezt a szokását.
Károly üdvözölte az édesanyját és az anyakirálynét, aztán a család
többi tagját is.
– Diana hol van? – kérdezte végül.
– Elment, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Talán odakint van –
válaszolta Erzsébet. – Nem lehet eligazodni rajta. Alig beszél.
– És mindig komoran néz – tette hozzá Anna hercegnő.
– Megkeresem – mondta Károly.
Diana már azt hitte, hogy Károly elmegy mellette, akkor azonban
hirtelen megállt, és benézett az oldalszárnyba.
– Jól sejtettem. Mindig csak olyan messzire mész el, hogy még min-
dent hallhass, igaz? Mint annak idején, amikor először találkoztunk.
Nálatok Althorpban, amikor a galérián hallgatóztál. – A trónörökös
szelíden elmosolyodott. – Nagyon meggyötörtek a távollétemben?
Diana nem tudta felemelni a fejét, hogy Károlyra nézzen.
– Inkább a távolléted gyötört meg. Már megint Highgrove-ban vol-
tál.
Károly habozott.
 – Tudod, hogy sok ott a tennivaló. A rózsakert és…
– Kamillával találkoztál.
– Így van. Barátomként kikértem a tanácsát, mert aggódom érted.
Feltűnően sokat fogytál.
Dianában felforrt a méreg, és felkelt a padról.
– Hagyj fel azzal, hogy hülyének nézel! – förmedt rá Diana a her-
cegre. – Megtaláltam a karkötőt, amelyet Kamillának készíttettél.
Károly a lakkcipője orrára szegezte a tekintetét.
– Az csak apró figyelmesség.
– Badarság! Karkötőt ajándékozol a volt szeretődnek a nevetek kez-
dőbetűivel. Mit gondolsz, milyen érzés ez nekem?
– Kamilla mostanában sok mindenen ment keresztül. Örömöt akar-
tam okozni neki.
Diana úgy döntött, ha Károly továbbra sem hajlandó az őszinteség-
re, akkor ő egyenes kérdést szegez neki:
– Még mindig szereted?
– Az egyik legközelibb barátnőm volt – felelte Károly kitérőn –, de
már nincs közöttünk intimitás.
– Ez nem egyértelmű válasz. Miért nem vitted magaddal a testőrö-
det Highgrove-ba? Mert zavartalanul akartál találkozni Kamillával,
azért!
– Igen, egyedül akartam beszélni vele – válaszolta Károly –, de meg-
mondtam neki, hogy köztünk vége van. Egyébként azért is mentem
Highgrove-ba, hogy elhozzam ezt – tette hozzá, és a zakója belső zse-
béből egy ékszerdobozkát húzott elől. Egy pecsétgyűrű volt benne,
amelyen a címer egy koronából kiemelkedő három tollat ábrázolt. –
Ez a címerem. A walesi herceg címere. Te pedig Wales hercegnéje le-
szel.
Diana megnézte a gyűrűt. Ne lágyulj el – figyelmeztette magát, de
Károly pillantását olyan melegnek és esdeklőnek látta, hogy az ellen-
állása összeomlott.
– Tizenháromszor, Károly – mondta. – Csak tizenháromszor látta-
lak a februári eljegyzésünk óta. És többnyire olyankor sem voltunk
kettesben, hanem a magántitkárod, valamilyen szervezetek vezetői, a
személyzet vagy a családod tagjai is ott voltak. Tudod te, milyen nehe-
zek voltak számomra ezek a hetek?
– Sajnálom – mondta a herceg csendesen. – Hajlamos vagyok arra,
hogy eszelős életet éljek. Túl sok dologgal foglalkozom, és folyton
egyik helyről a másikra rohanok. Ki kell gondolnom valamit, hogy iga-
zi családi életet élhessünk. Te és én.
– Ne ígérj semmit, amit a végén nem tudsz betartani!
 – Ez az egész nekem is új. Igyekeztem mindenkinek megfelelni, és
rólad megfeledkeztem. Sajnálom, gyönyörű babucim.
Károly megfogta Diana kezét, és a jobb gyűrűsujjára felhúzta a pe-
csétgyűrűt. Engedni sokkal könnyebb volt, mint ellenállni.
– Legyél mindig őszinte velem! – mondta Diana. – Kérlek.
Melegség és biztonságérzet töltötte el, amikor Károly újra megfog-
ta a kezét.
– Az vagyok. És büszke rád. Holnap, amikor majd végigvonulsz a
templom folyosóján, az oltárnál foglak várni – mondta Károly. – Mé-
lyen érzek irántad. Szükségem van rád.
Miután együtt visszamentek az állítópróbára, Diana érezte, hogy
mindenki éles szemmel figyeli. A földre szegezte a tekintetét, hogy ne
kelljen a keresztre feszített Jézusra néznie. A felállított fényszórók el-
vakították.
Túl gyorsan engedett? Könnyűnek érezte magát, mint valaki, aki
hosszú úton át cipelt egy nagy súlyt, de végre letette, és a teher nélkül
majdnem elrepül a karja.
A canterburyi érsek megköszörülte a torkát, és Diana felocsúdott a
töprengésből. Bizonyára rá került a sor.
– Én, Diana, a férjemül fogadlak téged, Károly, mostantól, amíg a
halál el nem választ – mondta fel a szövegét. – Ígérem, hogy szeretni
és tisztelni foglak, mindvégig melletted leszek, jóban-rosszban, gaz-
dagságban-szegénységben, amíg csak élek.
Egy pillanatig csend volt. Az érsek aztán rádöbbent, hogy Diana be-
fejezte az esküvői fogadalmát, és kérdő pillantást vetett a királynőre.
– Nem maradt ki valami? – kérdezte az uralkodó.
– Az engedelmesség, királyi felség. A menyasszony nem ígért enge-
delmességet a férjének – válaszolta az érsek habozón.
– Azt a részt már nem érzem igazán korszerűnek – mondta Diana
olyan magabiztosan, ahogyan csak ebben a pillanatban kitelt tőle, az-
tán megfordult. – Ezért szeretném elhagyni.
Sokat megadott volna azért, ha itt lehetne az édesanyja, hogy lát-
hassa ezeket a döbbent tekinteteket, és kis híján elnevette magát. Ez
itt azonban nem tréfa, hanem az ő jövendő élete.
 14

 
– Nem tudom megtenni. Nem mehetek hozzá Károlyhoz – mondta
Diana, és remegett a hangja.
A telefonkagylót a füléhez tartva a hálószobájában kuporgott a
padlón, az ágy és a ruhásszekrény között. A vonal másik végén Sarah
nagyot fújtatott.
– Ezzel elkéstél, hercegné – felelte szárazon. – Az arcodat már min-
den ajándéktárgyra rányomtatták.
Sarah szavaitól Diana úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vág-
ták volna. De miben reménykedett? Talán abban, hogy a nővére majd
azt mondja: „Akkor dobj oda mindent! Bármi történik is, én melletted
állok.” Tudhatta volna, hogy Sarah még mindig meg van sértve. A hú-
gának sikerült az, amit ő annak idején elbaltázott: megnyerte magá-
nak a trónörököst. Ettől eltekintve Sarah-nak igaza volt. Egy egész or-
szág várja izgatottan ezt az esküvőt.
Előző este Dianát a Clarence-házba vitték. Valójában ugyanaz tör-
tént, mint az eljegyzésük hivatalos bejelentése előtt, csak ezúttal esté-
re tűzijátékot terveztek a Hyde parkban, hogy kellőképpen beharan-
gozzák a következő napot.
Diana még a fülében is hallotta a heves szívverését. Hallgass, szív!
Feltette a walkmanje fejhallgatóját, és berakta a kazettát, amelyet Ca-
rolyn hozott neki az utolsó látogatásakor. Megszólalt a Rolling Stones-
tól az Empty Heart. Diana lehunyta a szemét, a csípőjét mozgatta, aztán
a karját is. Követte a könnyed gitárfutamokat, de továbbra is nyugta-
lan volt. Ha ez így megy tovább, le sem fogja hunyni a szemét. Ezért
kitáncolt a szobájából, ahogyan Althorpban sokszor. Akár meg is lát-
hatják, fütyül rá!
„An empty heart is like an empty life / Well, it makes you feel like
you want to cry” – énekelte Mick Jagger.
Az első emeleten volt a zeneterem, Diana már az első látogatásai-
kor felfedezte, és beleszeretett. Magas helyiség volt, az oldalain vilá-
gos márványoszlopokkal és sokágú csillárokkal. Diana letette a walk-
mant, és bekapcsolta a lemezjátszót. A Szentivánéji álom szólt rajta.
Nem egészen az ő ízlése, de Károly szereti Shakespeare-t. A baletthez
egyébként is klasszikus zene való.
Diana, ahogy tanulta, egy port de brasszal kezdett. Préparation – hal-
lotta a fejében a balett-tanárnője, Ms. Mitchell utasításait. Demi plié…
A karokat pehelykönnyen felemelni, nagyon jó. A test mindig maradjon fe-
szes! Aztán relevé, egy kis egyensúlyozás a lábujjhegyen. Diana, koncentráció!
Diana lehunyta a szemét, nagy levegőt vett, és elkezdte elölről.
Állj! Mit csinál ő itt valójában? Már ott tart, hogy akkor is azt teszi,
amit mások elvárnak tőle, amikor egyedül van? Leállította a lemezt, és
Carolyn kazettáját tette be a magnóba. A Blondie együttes Heart of
Glass című számának már az első hangjai energiával töltötték fel. Már-
is könnyebben lélegzett. Nem akar előírásokat követni, csak sodródni
és jól érezni magát. A bő ruhája a bokája körül táncolt. Egészen kime-
legedett. Levette a nyakáról a sálat, és hanyagul a földre dobta. A po-
kolba vele! A pokolba a gondolatokkal a pliékről és relevékről! A po-
kolba az átkozott protokollal, amely a személyzet tagjainak megtiltja,
hogy a hosszú, bolyhos vörös szőnyeg közepén járjanak. Az a kiváltság
kizárólag a királyi család tagjait vagy a vendégeket illeti meg.
A pokolba azzal, hogy egy tálcán mindig ugyanott kell állnia a teás-
kannának, a tejkiöntőnek, a pirítósnak és a sónak. Mindennek tökéle-
tesnek kell lennie, csak semmi eltérés a szokásoktól! A pokolba azzal,
hogy itt arra képezték ki az embereket, hogy semmit se lássanak,
semmit se halljanak. A szobalányoknak és a lakájoknak soha nem volt
egy vigasztaló szavuk sem Dianához, noha hallaniuk kellett, hogy sok-
szor sírt.
A pokolba a palotával, amely hatalmas, mégis olyan, mintha ketrec
lenne. A pokolba a királyi család arcán megjelent döbbenettel és aggó-
dással, amikor Diana ragaszkodott ahhoz, hogy változtat a házassági
fogadalmon. A pokolba mindezzel, a pokolba, a pokolba, a pokolba!
Dianának olyan érzése volt, mintha valami felszabadult volna ben-
ne. Szinte mámoros állapotban volt, amíg végül teljesen kimerülten a
földre rogyott.
Kell neki Károly. Elég csak gondolnia rá, és máris szerelem, vágy és
boldogság tölti el. Bármit megtenne, hogy jó felesége legyen. Engedel-
meskedni azonban csak a szívének fog, ezt megfogadta magának.
Ebben a pillanatban a tűzijáték első rakétái fénybe borították az ég-
boltot a Hyde park felett.
Aztán eljött a nap, Diana életének legszebb napja. Semmi másra nem
volt képes, egyszerűen csak hagyta sodortatni magát. Mintha nem ő
lenne, aki megéli ezt a napot. Mintha valahogy elvált volna önmagá-
tól, a testétől. Hihetetlen volt, ami ma történt. Valóra vált az álma. A
tündérmeséjéből valóság lett.
Hajnalok hajnalán kellett kelnie, de ez nem volt gond, mert egyéb-
ként is egész éjjel ébren feküdt az ágyában. Egy apród az öltözőszobá-
ba kísérte, ahol lenyomták egy székre, és lassan mesebeli hercegnővé
változtatták. Egy fodrász, egy sminkes és Elizabeth Emanuel, az eskü-
vői ruha tervezője gondoskodott arról, hogy ő ragyogjon. Az aranyke-
retes tükörben egy szép fiatal nő arcát látta. Ez valóban ő?
Aztán felállhatott. Most felöltöztetik, mondták neki. Akár egy bábu,
felemelte a karját, és szinte észre sem vette, hogy rángatják. Azt sem
tudta volna megmondani, hogy érzi magát. Hogy boldog, izgatott,
vagy megfélemlítette a nagy ragyogás. Csak azt tudta, hogy reszket.
Olyan érzése volt, hogy elnyeli az elefántcsontszínű mesés ruha és a
majdnem nyolc méter hosszú, kézzel hímzett fátyol, amelyen meg-
számlálhatatlanul sok flitter és gyöngyház csillogott. A fején a Spen-
cer család ereklyéjét, egy gyémántokkal kirakott tiarát viselte.
Miközben a hintóhoz kísérték, számolta a lépéseit. Ez segített neki,
hogy nyugodt maradjon. Százhúsz után valamikor elvesztette a fona-
lat.
Az édesapja a hintó mellett várta. A látványa egy kicsit megnyug-
tatta Dianát.
– Gyönyörű vagy. Én…
John Spencer hangja elcsuklott. A szemében könnyek csillogtak.
– Köszönöm, Papa.
Diana megölelte az édesapját. Aztán ideje volt beszállni. Diana sza-
bója későn ébredt rá, hogy a terjedelmes ruha tervezésekor nem vet-
ték figyelembe a hintó méretét. Szinte lehetetlen volt a rengeteg
anyagot elhelyezni a királyi járműben. Bárhogy igyekezett is Diana, a
taft és a csipke csúnyán össze fog gyűrődni a rövid úton a Szent Pál-
székesegyházig.
Végighajtottak a Mallon, London sugárútján. Napok óta ünnepeltek
és énekeltek itt emberek lelkesen, ma azonban a tömeg felülmúlta
mindazt, amit Diana valaha is látott. Szinte felfoghatatlan volt, hogy
ilyen sokan örülnek együtt vele, miközben nem is ismerik.
Hatalmas, modern irodaépületek között állt a fenséges katedrális,
egy gótikus remekmű, amely még Dianában is tiszteletet ébresztett,
noha az építészetről nem sokat tudott. Itt járul ma az oltár elé. Né-
hány pillanat múlva. A szívverése felgyorsult.
 A hintó megállt. Mosolyogni! Kinyitották a kocsi ajtaját. Dianának
valahogy sikerült kiszállnia és integetnie. Aztán már fel is ment a lép-
csőn, és belépett a székesegyház félhomályába. Szerencsére mellette
volt az édesapja, aki a hosszú templomhajón át az oltárhoz vezette.
Vagy inkább Diana vezette őt. Az édesapja erősen rátámaszkodott. Két
éve szeptemberben agyvérzést kapott, és még mindig nehezen járt.
Diana azonban tudta, most nem szabad visszagondolnia arra az időre,
amikor az édesapja hetekig kómában volt, és ő nem látogathatta meg,
mert Raine, a mostohaanyja megtiltotta neki. Borzasztóan egyedül
érezte magát, mától kezdve azonban soha többé nem fog úgy érezni,
mert mellette lesz Károly.
Diana a templomban meglátta Carolynt, Virginiát és Anne-t. Mind
a hárman a könnyeiket itatgatták a zsebkendőjükkel. Az édesanyját is
látta, aki mintha egyszerre tűnt volna boldognak és boldogtalannak.
Mellette a gyönyörű nővérei álltak, és a kisöccse, Charles, aki rettene-
tesen hiányzott Dianának. A gyűlölt mostohaanyja, Raine úgy festett a
virágmintás ruhájában, a vastagon felvitt pirosítóval az arcán és a vö-
rösre rúzsozott szájával, mintha beleesett volna egy vödör festékbe.
Amikor Diana a vendégek között felfedezte Kamillát, rádöbbent,
hogy egész idő alatt őt kereste. Tetőtől talpig világosszürkébe volt öl-
tözve, az arcát eltakarta a kis kerek kalapjának a fátyla. Diana diadal-
masan előreszegezte az állát. Én leszek a nő Károly mellett. Én fogom meg-
szülni a gyerekeit, a leendő trónörökösöket, és téged Károly lassanként elfelejt
majd.
Diana aztán őt is meglátta, Károlyt. A jelenlétével az egész helyisé-
get betöltötte, a teljes katedrálist, az egész univerzumot. Lenyűgöző-
en festett a haditengerészet tiszti díszegyenruhájában. Az utóbbi he-
tek és hónapok minden szenvedése feledésbe merült. Diana szíve túl-
csordult a szerelemtől és a csodálattól.
Károly azonban kimerültnek és elveszettnek is tűnt, ahogy egyedül
várta őt az oltár előtt. A szeme kissé vörös volt, mintha sírt volna az
éjjel. Miért? Ugyanúgy fél, mint ő? Diana a legszívesebben odarohant
volna hozzá, hogy megölelje és megvigasztalja. Bátorítóan rámosoly-
gott, de Károly azt nem láthatta, mert Diana arcát eltakarta a fátyol.
Végre ott állt előtte. Károly felemelte a fátylát. Diana megérezte a
herceg egyedülálló illatát: férfias arcszeszt bőre melegségével elve-
gyülve, leheletnyi zselét Károly hajában és valamit, amiből tapasztalat
és az egész világ illata áradt.
Együtt magunk mögött hagyjuk a magányt – próbálta Diana a pillantá-
sával megüzenni a hercegnek. – Megmentjük egymást.
 És Károly arca valóban felderült. Diana ebben a pillanatban biztos
volt benne, hogy az egész világon ő a legboldogabb lány. Ez itt most
egy valóra vált mese. És ő nem fogja megengedni, hogy ezt bárki tönk-
retegye.
 15

 
A Britannia jacht szelíden ringatózott a Földközi-tengeren. Közel s tá-
vol semmi sem volt, csak csillogó víz. A távolban Ciprus délibábként
emelkedett ki a tengerből. Diana sokat megadott volna azért, hogy
partra szállhasson, beülhessen egy kellemes kávézóba, végigsétálhas-
son egy bevásárlóutcán, vagy Károllyal fotókat készíthessen a neveze-
tességek előtt. Akkor azonban nem csak újságírók rohamát kellene el-
viselniük. Amikor befutottak az egyiptomi Port Szaíd kikötőjébe, lát-
ványos fogadtatásban részesültek. Aznap este az ország elnöke a fele-
ségével a fedélzeten vacsorázott. Diana alig tudta nyitva tartani a sze-
mét, annyira álmosító volt a társalgás. Politika, politika, mindig csak
politika! Ő alig járult hozzá a beszélgetéshez.
Áttetsző fehér hálóingben ült a pipereasztalánál, és diszkrét parfü-
möt fújt a nyakára és a csuklójára. Sápadt volt. A reggelijét már ki-
hányta. Bizonyos napokon négyszer is ledugta az ujját a torkába. Utá-
na mindig üresnek érezte magát, de kellemes módon, mint amikor a
táncolástól teljesen kimerült.
Károly nem tudott erről, mert többnyire olvasással volt elfoglalva.
Már a nászútjuk második napján elhozatta jóbarátja, a dél-afrikai író,
Laurens van der Post regényeit. Összesen hetet. Ebédnél mindennap
elviselhetetlenül hosszú részeket olvasott fel belőlük, aztán Dianával
együtt akarta elemezni a szövegeket. Nagyrészt azonban csak Károly
beszélt, mert Diana figyelme könnyen elkalandozott, és csak fél füllel
hallgatott oda. A sirályokat a magasban, a napellenző tető csattogását
a szélben, a saját körmeit – valójában minden érdekesebbnek talált.
Lassanként meggyűlölte van der Postot. A nászútjukon vannak,
nem egyetemi előadáson! Amikor Károly vele szemben ülve a biotech-
nológia hosszú távú katasztrofális következményeiről vagy az iszlám-
nak a nyugati világban megnövekedett szerepéről tartott kiselőadást,
ő néha alig állta meg, hogy ne tépje ki Károly kezéből, és hajítsa a ten-
gerbe a hülye könyvét. A késztetés annyira megijesztette, hogy a villá-
ját felkapva magába tömte a narancsszósszal leöntött, flambírozott
palacsintát vagy azt, amit John, a konyhafőnök aznap éppen készített.
Hogy juthatott ilyesmi egyáltalán az eszébe? Az ő házassága is úgy fog
végződni, mint a szüleié?
Ráadásul valójában éppen azért szereti Károlyt, mert nagyon mű-
velt. A szemében ő olyan, mint az utolsó még élő úriember. És értette
a magányosságát. Még mindig ott van benne az a kisfiú, akit az édes-
anyja több hónap távollét után kézfogással üdvözölt, noha ő valójában
gyengéd ölelésre vágyott. Diana látta ezt Károly szelíd, vágyakozó te-
kintetében. A fiúéban, akinek mandzsettákat és tökéletes oldalválasz-
tékot kellett viselnie, amióta csak az eszét tudta. Együtt le fogják
győzni a magányosságot. Ő majd egyszerűen minden szeretetét Ká-
rolynak ajándékozza.
Miközben a haját fésülte, elmerült az első közös éjszakájuk emléke-
iben. Még mindig maga előtt látta a keskeny mennyezetes ágyat.
Ugyanaz az ágy volt, amelyben a királynő és Fülöp herceg harminc-
négy éve a nászéjszakáját töltötte. Károllyal ők három napig a Mount-
battenek vidéki birtokán, Broadlandsben voltak, elszigetelve a világ-
tól, mielőtt a Britanniára jöttek.
Diana a barátnőivel sokszor elképzelte az első alkalmat. Fájni fog?
Romantikus lesz, mint Barbara Cartland könyveiben? Végül semmi le-
nyűgöző nem volt benne. Károly fölébe feküdt, aztán hamar vége is
lett. Semmi izzó szenvedély, sem elsuttogott szerelmi vallomások
vagy gyengéd simogatások. Másnap reggel Károly hajnalok hajnalán
kikelt az ágyból, és közölte, hogy pisztránghorgászatra indul.
Lehet, hogy nekem kellene többet tennem? Csinosabbnak, csábítóbbnak
lennem? – gondolta Diana. Feltett egy kevés rúzst, és kibontotta a háló-
inge nyakkivágását összefogó, rózsaszínű szaténszalagot.
– Menni fog – biztatta magát.
Felkelt a székről, és kiment a verandára, ahol Károly az egyik ked-
venc tevékenységét folytatta: naplót írt.
– Chulls, gyere hozzám, és tegyél eleget a házastársi kötelességed-
nek – mondta Diana, amilyen csábítóan csak duruzsolni tudott.
Közben benyúlt a férje fehér inge alá, amely a hőség miatt a szoká-
sosnál mélyebben ki volt gombolva,
– Mindjárt – dünnyögte Károly a gondolataiba merülve.
Diana megsimogatta a férfi szőrös mellkasát.
– Nem ér rá ez később?
– Diana – sóhajtott fel Károly, mintha egy kisgyerekkel beszélne.
– De azt ígérted, a nászutunkon lesz időd arra, hogy együtt legyünk
– duzzogott Diana. – Csak te és én, azt mondtad. Most viszont állandó-
an sokan vannak körülöttünk: vendégek, tengerésztisztek, kétszáz fős
legénység, komornyikok, magántitkárok, az öltöztetőnőm és Stephen.
 Stephen Barry a herceg személyi inasa volt, és tüske Diana szemé-
ben. A jegyességük alatt egyszer még az is előfordult, hogy a Buc-
kingham-palotában nem engedte őt belépni Károly magánlakrészébe.
– Ő királyi fensége azt mondta, hogy senki sem mehet be. A parancs
az parancs – mondta a komornyik hűvösen, és ezzel csak tovább nö-
velte Diana iránta tanúsított bizalmatlanságát.
– Egy olyan hajóhoz, mint a Britannia, megfelelő legénység kell.
Vagy talán azt képzelted, hogy napközben én állok majd a kormány-
nál, amíg te spagettit főzöl a konyhán?
– Miért is ne? Ami azt illeti, nekem kifejezetten tetszik a gondolat.
Károly végre letette a tollat.
– Jaj, Diana, kérlek. Ne légy nevetséges! Mintha tudnál spagettit
főzni! Te magad mondtad, hogy a főzőtanfolyamokon a leves kavarga-
tása helyett inkább a többiek edényéből torkoskodtál.
– Én csak többet szeretnék kettesben lenni a férjemmel. A hajózás
után ráadásul egyenesen Balmoralba megyünk.
– Az hagyomány. Nyár végén minden évben ott vagyunk.
– De nem lehet egyszer megtörni azt a hagyományt?
– Diana, a hagyományokat nem törjük meg. Akkor nem lennének
többé hagyományok.
Diana előtt hat hosszú hét állt a teljes családdal: az anyósával, az
apósával, az anyakirálynéval, Margit hercegnővel és a két gyerekével,
Anna hercegnővel, András és Eduárd hercegekkel, továbbá számtalan
baráttal, ismerőssel és valamiért fontos emberekkel. Bár Diana mindig
is szeretett volna együtt lenni a szeretteivel, ez azért sok volt a jóból.
– Ott egy percünk sem lesz magunkra.
– Természetesen lesz. És ha ott nem, akkor legkésőbb akkor, ami-
kor beköltözünk a lakásunkba a Kensington-palotában. Ott szinte csak
magunk leszünk.
– Ott te egyik programról rohansz majd a másikra.
Károly megint írni kezdett. Diana nem tudta, hogy hallotta-e egyál-
talán, amit ő mondott. Hirtelen pajkos ötlete támadt: elcsípte a nap-
lót, és a magasba tartotta.
– Te meg mit csinálsz? – mordult rá Károly.
Diana szája íze egyszeriben megkeseredett. Az oldalak közül fény-
képek estek ki. Lehajolt, hogy felszedje őket.
– Fotók vannak Kamilláról a naplódban?
– Ez semmit sem jelent – felelte Károly. Ne már megint! – üzente a
hangsúlya.
– Ugyanúgy nem jelent semmit, mint a mandzsettagombok, ame-
lyeket nemrégiben a nászutunkon viseltél? – kérdezte Diana felindul-
tan. – A két összefonódó C betűvel? Elválaszthatatlanul és buján, mint
egy szerelmi aktusnál?! Ne nézz hülyének, Károly! Tudom, hogy Ka-
millától kaptad őket!
– Te felrovod nekem, hogy ártalmatlan mandzsettagombokat vise-
lek, te viszont az összes matrózzal és szakáccsal kokettálsz a hajó-
konyhán! Még a legénység alsó fedélzeti partijain is ott lebzselsz, és
zongorázol egy kurjongató férfiakkal teli helyiségben! Ne hidd, hogy
nem értesülök róla.
– Nem kokettálok a legénységgel! Élvezem a társaságunkat, mert
unatkozom! – kiáltotta Diana. Forrt benne a harag, és ki akart törni. –
Te nem törődsz velem! Fel sem merül benned, hogy engem sérthet, ha
a nászutunk második napján felhívod azt a nőt!
– Te teljesen paranoiás vagy Kamillával kapcsolatban! – nyögött fel
Károly.
Diana maga is megijedt, amikor meghallotta a hangot, amelyet ki-
adott. Félig sikoltás, félig morgás volt. Itt kell hagynia Károlyt, mielőtt
még teljesen megfeledkezne magáról. Becsapta a férje orra előtt a há-
lószoba ajtaját, és eltolta rajta a reteszt.
– Diana! – mondta Károly éles hangon. Egy pillanatig csend volt, de
Diana érezte, hogy a férfi még itt van. – Ez nevetséges. – A herceg
hangja most szelídebb volt. – Gyere ki, és beszélj velem felnőtt ember
módjára!
Diana az ajtónak támasztotta a hátát, és lehunyta a szemét. Hogy
tehette ezt vele Károly? Ő bízott benne. Biztos kikötőt jelentett a szá-
mára.
Úgy érezte magát, mint akkor, amikor fájdalmasan ráébredt, hogy
a papája nem hős, hanem ugyanolyan ember, mint bárki más. Addig
felnézett rá. Csodálta. Könnyűszerrel felemelte őt, hogy a széles vállá-
ra ültesse. A szemében az egész világon ő volt a legokosabb férfi. Min-
den kérdésére azonnal tudott válaszolni. „Ki volt John Locke? – Egy
nagyon okos férfi. – Miért kell nekem ruhát viselnem, ha az öcsém
nadrágot hordhat? – Hogy jól fess, és csinos legyél. – Miért űzték ki
Ádámot és Évát a paradicsomból? – Mert Éva nem tudott uralkodni
magán, és almát szakított a tudás fájáról.”
Aztán egy napon Diana először hallotta az apját üvöltözni az édes-
anyjával, és a hőse képe megrepedt. A szülei minden veszekedésénél
reszketve és sírva a tengerimalacaihoz menekült, és becsapva érezte
magát, mert a papája nem az, akinek ő gondolta, Diana mégis mindent
megtett azért, hogy szeresse őt. Vasárnaponként a legszebb ruháit
vette fel a kedvéért, és kokettált a fényképezőgépével.
 Most pedig fel kellett ismernie, hogy Károly nem az a mesebeli her-
ceg, akinek ő tartotta. Mert még mindig egy másik nő jár a fejében.
Kamilla. Ő, Diana a végén még belepusztul, ha nem szabadul meg vég-
re annak a nőnek az árnyékától. De hogyan?
Diana a kézfejével letörölte a könnyeket az arcáról. A tekintete a
pipereasztalán fekvő magazinra, a Vogue legújabb számára esett. A
modell karcsú, makulátlan és gyönyörű volt rajta. Olyan nő, akit soha
nem utasítanak vissza. Akinek minden férfi a lába előtt hever.
És Dianának egyszeriben támadt egy ötlete.

– C’est magnifique!{11} – kiáltott fel Christian, és színpadiasan a szívé-

re tette a kezét. – Ez a szín csodásan illik a bársonyos bőréhez. Mint
egy barack tejszínhabbal. És ez a pillantás! Mit meg nem adnék érte!
A férfi egyike volt a divattanácsadóknak, akik úgy zsongtak Diana
körül, mint a szorgos méhecskék. Egytől egyig érdekes és vidám sze-
mélyiségek, vagyis a palotabeliek tökéletes ellentétei.
A nászút után Diana bejelentette, hogy öltözködési tanácsokat akar
kérni. Nagy volt az általános felháborodás, amikor megtagadta, hogy a
Kensington-palota arculattervezőivel működjön együtt. Ő azonban ki
nem állhatta azoknak az embereknek a hűvös, avítt ízlését. Akkor már
Fermoy nagyija is öltöztethetné!
Rövid úton összeállt egy csapat a Vogue véleményformálóiból, akik
a Hanover téri szerkesztőség egyik szobáját divattervezők legszebb
darabjaival paradicsommá változtatták számára. Selymes anyagokkal,
csillogó ékszerekkel, színes kalapokkal és cipőkkel teli polcok vették
körül. Elképzelni sem tudott szebbet annál, hogy gyönyörű ruhákat és
kosztümöket próbáljon fel, más stílusokkal kísérletezzen, és így újra
felfedezze magát.
Anna Harvey-nek, a vezető szerkesztőnek különösen jó szeme volt
arra, hogy milyen színek állnak jól Dianának, milyen szabásvonalak
előnyösek karcsú alakjához, hosszú lábához és telt melléhez.
– Októberben háromnapos körutat teszünk Walesben. Az lesz az el-
ső fontos hivatalos megjelenésünk házaspárként – mondta neki Diana.
– Mindennek tökéletesnek kell lennie, elvégre Károly a walesi herceg.
Anna bólintott.
– Értem. Találunk valamit, amivel magára vonja a figyelmet, de
nem feltűnő módon.
– Nem paradoxon ez? – kérdezte nevetve Diana.
 – Drágám, mi, nők egyetlen paradoxon vagyunk! – Anna a nagy tü-
kör felé fordította Dianát, aki egy világos selyemből készült, hosszú
estélyi ruhát viselt. – Elbűvölően fest. Eközben a ruha csak kiemeli
azt, ami megvan magában. A fehér szín kiemeli az ártatlanságát, a
szabás viszont eredeti és modern.
– Az a fontos, hogy a férjem szexinek találjon benne – dünnyögte
Diana a gondolataiba merülve.
– Már hogy ne találná szexinek? – Anna elmosolyodott. – Imádni
fogja, mert egyszerűen lélegzetelállító. Modern hercegné. Az emberek
a lába előtt fognak heverni.

Egy nappal a walesi körút előtt Diana a fürdőszobája padlóján találta

magát. Megpróbálta feldolgozni, amit az orvos éppen közölt vele.
Gyermeket vár.
Számított rá, hogy ez valamikor majd megtörténik. Végtére is el-
várják tőle, hogy világra hozza a következő trónörököst. De nem már
most!
Ez nem lehet – gondolta. – Még csak húszéves vagyok.
Diana még csak keresi a helyét a feleség szerepében. És hercegné-
ként.
Az átköltözés a Kensington-palotába az őrületbe kergette. Naponta
többször falási roham tört rá. Utána ledugta az ujját a torkába, és
mindent kihányt.
A férje valószínűleg megcsalja, ő pedig az ereje végén jár. Hogy nö-
vekedjen így benne egy gyerek? A barátnőivel sem beszélhetett erről,
hogy tanácsot kérjen tőlük, mert Carolyn, Virginia és Anne még nem
volt terhes. Ráadásul férjnél sincsenek.
Nincs nála alkalmatlanabb jelölt az anyaságra. Jaj, ne! Még ne! Egy
halk belső hang azonban azt suttogta neki: de igen.
Mély vágyat érzett arra, hogy kihordjon, világra hozzon és felne-
veljen egy gyereket. Miért? Így akarja magához láncolni Károlyt?
Vagy egy baba melegségére van szüksége az életében, hogy ne fagyjon
meg a túlságosan nagy és hideg palotákban?
Diana felkelt, és pillantást vetett a tükörbe, a kisírt, kivörösödött és
duzzadt szemére. Azt akarod, hogy egy gyerek növekedjen benned? De hát
még magad is gyerek vagy. Fogalmad sincs semmiről. Együgyű vagy, a férjed
is ezt mondja. A szívedben állandó fájdalmat hordozol, és az szabályosan
lehúz. Ha őszinte akarsz lenni magadhoz, elismered, hogy nem boldogulsz az
életben. Miért örülsz akkor annyira ennek a gyereknek?
Azért, mert már most feltétel nélkül szeretem, hangzott a belső válasz a
kérdésére. És ezért sikerül majd a gyermekét csodálatos emberré ne-
velnie. Már látta magát, ahogy a babát pelenkázza. Esti mesét olvas
neki. Iskolába viszi. Születésnapi tortát visz ki a kertbe, ahol Károly
videókamerával felveszi, ahogy a fiuk vagy lányuk elfújja a gyertyá-
kat. Igazi, boldog családot alkotnak.
Ő ilyen életet akar. De Károly is azt akarja? Vajon mellette áll majd,
amikor neki szüksége lesz rá…?
Este Diana hosszú pillanatokig állt a férje dolgozószobája előtt. Mi
lesz, ha Károly nem örül majd úgy, mint ő? Lehet, hogy éppen egy be-
szédet fogalmaz, és ő megzavarja közben. Akkor megint bosszús lesz.
Diana kihúzta magát. Mindenre felkészült. Bekopogott.
– Szabad! – szólt ki Károly, de a hangja arról árulkodott, valójában
nem akarja, hogy zavarják.
Miután Diana belépett a dolgozószobába. A herceg, aki bizonyára
éppen okos szavakat írt egy papírra, ráemelte a tekintetét, ő pedig a
hasára tette a kezét.
– Terhes vagyok. Szülők leszünk.
Kellett hozzá egy pillanat, hogy Károly feldolgozza a hírt. Az arcán
mosoly jelent meg, egyre szélesebb lett, és végül már fülig ért a szája.
Ilyen sugárzón Diana még soha nem látta mosolyogni. A paradicsom-
ban érezte magát, mert a szavai ilyen mosolyra késztették a férjét, aki
már ott is termett előtte.
– Igaz ez? Alig hiszem el. Ez… az ég ajándéka.
– Igen – lehelte Diana, és egymásra talált a kezük.
 16

 
– A mesék többnyire köztudottan úgy végződnek, hogy a herceg és
a királykisasszony egybekel. Nyáron mi is tanúi lehettünk ennek. Ang-
lia álompárja azonban továbbra is megdobogtatja a szívünket – árado-
zott a reggeli tévéműsor csinos műsorvezetője.
– Főként Diana hercegné varázsolta el emberek ezreit a férjével,
Károly herceggel tett walesi körútjuk során – fűzte hozzá a megnyerő
férfi műsorvezető.
Diana látta magát a tévében, vagy inkább önmagának egy teljesen
más változatát. Egy boldog, gondtalan változatot. A képernyőn látható
Diana megfogta és finoman megszorította egy rokkant nő kezét.
– Bizonyára fázik – mondta a nő.
– Biztosan nem annyira, mint maga – felelte a tévébeli Diana
együttérzőn.
Egy másik jelenetben azt lehetett látni, hogy ő leguggol egy bájos,
copfos kislány elé, és virágcsokrot vesz át tőle.
– Diolch yn fawr – mondta Diana.
– Ugye, milyen szívmelengető? – kérdezte a műsorvezetőnő. – A
hercegné megtanulta, hogyan kell walesi nyelven köszönetet monda-
ni.
A walesi körúton a terhesség végig alaposan megkínozta Dianát.
Borzalmasan érezte magát. És mintha ez még nem lett volna elég,
egész idő alatt esett az eső. Az utak mellett felsorakozott rajongóknak
azonban láthatóan nem tűnt fel Diana szürke és meggyötört arca. Na-
gyon igyekezett, hogy Károly büszke lehessen rá – még egy teljes be-
szédet is tartott walesi nyelven. Ő, aki annak idején az iskolai előadá-
sokon még csak kis szöveges szerepet sem vállalt. De kapott ezért
egyetlen dicsérő szót is az uralkodóházból?
A királyi családban csupán hallgatólagosan tudomásul vették a dol-
gokat. Különösen akkor, amikor problémák adódtak. Arra építettek,
hogy azok valamikor majd maguktól is megoldódnak. Diana már alig
ötven kiló volt, és hetek óta álmatlanságban szenvedett. Amikor még-
is aludt, Kamilláról álmodott. Fáradt volt, végtelenül fáradt. Minden
nehezére esett. A legegyszerűbb dolgok is, mint az, hogy reggel felkel-
jen. Miért nem lehet újra este? Akkor egyszerűen ágyban maradhatna.
– Ő más, mint a királyi család többi tagja – rántotta vissza a műsor-
vezető hangja a jelenbe. – A királynő méltóságteljesen és előírás sze-
rint viselkedik a tömeggel szemben, de mindig megközelíthetetlen is
egyben. Anna hercegnő ugyan támogatja a Save the Children gyermek-
védelmi szervezet munkáját, de látta már valaki, hogy a számtalan af-
rikai utazása során egyszer is a karjába vett volna egy gyereket? Én
nem tudok róla. Diana hercegné viszont odamegy az emberekhez.
– A walesi körút a házaspár egyik utolsó nyilvános szereplése volt –
folytatta a műsorvezetőnő. – Egy ideje meglehetősen nagy a csend az
álompár körül. Néhány hete lesifotósok képei végre rávilágítottak a
dolog okára: a hercegné várandós! Diana láthatóan gömbölyödő hassal
kapcsolódott ki a férjével a Bahamákon.
Bejátszottak egy fotót Dianáról bikiniben, öt hónaposan domboro-
dó hassal. Más felvételeken azt lehetett látni, hogy Károly és ő meg-
ölelik és megcsókolják egymást. Végre volt idejük egymásra. Közben
nem vették észre, hogy James Whitaker, a Daily Star újságírója és a fo-
tós kollégája, Ken Lennox távcsövekkel és teleobjektívvel a tenger-
partra kúszva titokban fényképeket készítettek róluk, amelyek nagy
formátumban jelentek meg a Star címlapján.
– Egyvalaki valószínűleg nem örült ezeknek a fotóknak – mondta a
műsorvezető. – A királynő. A királyi család egyik női tagjáról most
először készültek ilyen intim felvételek.
A „nem örült” enyhe kifejezés volt. Erzsébet szörnyen felizgatta
magát. Még egy nyilatkozatot is kiadott, amelyben ízléstelennek ne-
vezte ezt a beavatkozást a menye magánéletébe.
– Amikor én várandós voltam a gyermekeimmel, a sajtó soha nem
engedett volna meg magának ilyen eljárást – dühöngött.
Az újságok annak idején homályosan fogalmaztak, és azt írták Er-
zsébetről, hogy „különleges állapotban van”. Arra senki sem veteme-
dett, hogy arról az „állapotról” fotókat készítsen.
– Hát nem olyanok ezeken a képeken, mint a friss szerelmesek? –
sóhajtott fel a műsorvezetőnő.
– Be kell vallanom, hogy irigylem Károlyt – mondta a társa nevetve.
– A hercegné az én szívemet is elrabolta.
Diana kikapcsolta a tévét. Egyszerűen nem ment a fejébe, hogyan
zárhatták őt az emberek feltétel nélkül a szívükbe. Hogyan kaphat
rengeteg levelet a világ minden tájáról? Ő csak Diana, egy egykori
óvónő. Az egyetlen különbség, hogy az emberek most ma’amnak{12}
vagy királyi fenségek szólítják, és térdet hajtanak előtte.
 Úgy döntött, hogy megkeresi Károlyt. Ezen a hétvégén Gloucester-
shire-ben voltak a vidéki birtokukon. Diana megpróbálta megkedvelni
Highgrove-ot, mert Károly nagyon szerette azt a helyet. Amíg azon-
ban a Kensington-palotában lelkesen rendezte be az új lakásukat,
Highgrove-val nehezére esett foglalkoznia. Ennek ellenére igyekezett
a 18. századi rezidenciának barátságos, fiatalos arculatot adni. Utána
talán majd itt is jól fogja érezni magát. A folyosók és a kilenc hálószo-
ba mostanra lágy korallszínt kapott, a szalon üde világoszöldet, a nap-
pali pedig barátságos világossárgát. Az összes kárpitozott bútort vilá-
gos pamutvászonnal húzatta be. Az előcsarnokban keleti szőnyegek
terültek el, és a királyi gyűjteményből származó festmények díszítet-
ték a hivatalos szalon falait.
Korán volt, Károly még valószínűleg a hálószobájukhoz tartozó für-
dőszobában van. A halk vízcsobogás arról árulkodott, hogy a kádban
fekszik. Diana éppen be akart kopogni hozzá, amikor meghallotta a
hangját:
– Én is számolom az órákat.
Az a vágyakozás a hangjában… Ne! Kérlek, ne legyen már megint Ka-
milla!
– Bármi is történik, én mindig szeretni foglak.
Diana leengedte a kezét. A lába mintha gumiból lett volna. Nem tu-
dott gondolkodni. Minden összezavarodott. Le kell ülnie… Valahogy
elbotorkált az ágyhoz. Nem tudta, mennyi idő telt el, amíg Károly vé-
gül alsónadrágban kijött a fürdőszobából.
– Ó, jó, hogy itt vagy. Alá kell írnod az íróasztalomon fekvő levele-
ket. És anya a nagymamával együtt hamarosan Highgrove-ba érkezik.
Sejtelmem sincs, miért. – Károly széttárta a karját, és mintegy a sem-
miből egy komornyik termett ott mellette, hogy rásegítse az ingét. –
Talán azt akarja megbeszélni, mi legyen a jövő hétvégén a balmorali
kastélyban.
– Nem akarok már megint Balmoralba menni – szólt halkan Diana.
– Éppen csak most voltunk ott.
– Ne butáskodj, Diana! A királynő így kívánja. Mi bajod van mindig
ezzel?
Diana számára Balmoral erőltetett menetelést jelentett a skót da-
gadó lápon, aztán pedig családi piknikeket. Fárasztó gálavacsorákat
jelentett illusztris idős hölgyekkel és urakkal. A vacsorák leggyötrel-
mesebb része mindig az volt, hogy addig kellett az asztalnál ülni, amíg
a királyi skót dudások abba nem hagyták az asztal körüli masírozást
és a skót népdalok játszását. A hölgyek számára ez azt jelezte, hogy
magukra kell hagyniuk az urakat a portóijukkal és a szivarjukkal. Me-
nekülésre azonban még akkor sem lehetett gondolni, addig legalábbis
nem, amíg a királynő végre visszavonult, ami többnyire kevéssel éjfél
előtt történt meg. Dianának utána sokszor még éjjel kettőig is ki kel-
lett tartania, hogy a régi slágereket hallgassa, amelyeket Margit her-
cegnő zongorán adott elő.
Diana kedvelte Margót, ennek ellenére csak nagyon ritkán csinál-
tak együtt valamit, noha úgy tűnt, hogy a királynő húga unatkozik.
Napközben néha órákon át egyedül ült a szobájában, és fotókat ra-
gasztott az albumaiba. Mindennek a tetejébe egész idő alatt esett az
eső. És igen, Balmoralban még a nevetés is tilos volt! A Braemar Gat-
heringen még Károly sem vette a bátorságot arra, hogy elsüssön egy
viccet. Amikor dudások hordája egyszer újra a nemzeti himnuszt szó-
laltatta meg, odahajolt Dianához:
– A mi dalunkat játsszák – suttogta.
Dianából nevetés tört ki. A pillantás, amelyet erre a királynő ráve-
tett, szörnyen dühös volt.
– Kimerültem, Károly, a sok programtól és kötelességtől. Pihennem
kell. És Balmoralban jéghideg van. Ha pedig be akarom kapcsolni a fű-
tést, édesanyád azt mondja, hogy csak vegyek fel még egy pulóvert.
– Légy óvatos azzal, amit a királynőről mondasz! – utasította rend-
re Károly szigorú pillantással Dianát, és belebújt az öltönynadrágba,
amelyet Stephen odanyújtott neki.
A figyelmeztetés azonban elkésett. A gát már átszakadt, és Dianá-
ból dőlni kezdett a szó:
– Elegem van abból, hogy folyamatosan működnöm kell. Hogyan la-
zíthatnék a családod előtt, ha minden hibámat állandóan felhánytor-
gatják?
– Csak képzelődsz.
– Ahogyan az is csak képzelődés, hogy viszonyod van Kamillával?
Tessék, kimondta! Károly pillantása figyelmeztető volt. Ne kezdd
már megint!
Diana nagy levegőt vett.
– Hallottam, amit az előbb a telefonban mondtál – tette hozzá
olyan nyugodtan és higgadtan, ahogy csak tudta.
– Stephen, a mindenségit, hol vannak már a mandzsettagombok? –
mordult rá Károly a komornyikjára. Aztán Dianához fordult: – Nem
tudom, miről beszélsz.
– Azt mondtad neki, hogy szereted!
Diana érezte, hogy közel jár a robbanáshoz.
– Te teljesen hisztérikus vagy!
 Diana összerezzent Károly indulatos hangjától. Mostanra azonban
már tudta róla, hogy nagyon lobbanékony. Az utolsó veszekedésükkor
még egy ablak is betört, mert a herceg dühében kihajított rajta egy
széket.
– Elegem van az örökös vádaskodásodból! – Károly visszarohant a
fürdőszobába, hogy a tükör előtt megigazítsa az inggallérját. – Ural-
kodj magadon, mint minden épeszű ember!
A tükör homályos volt a párától. Vízcseppek folytak le rajta, mint
könnyek egy arcon. A levegőt Károly kedvenc fürdősójának az akácil-
lata töltötte be.
Uralkodj magadon! Esélytelen. Nem veszed észre, mennyire kétségbe va-
gyok esve? – gondolta Diana. Valami kitörni készült benne, olyan erő-
vel, hogy megijedt tőle. Már alig kapott levegőt.
– Nem vagyok hisztérikus! Csak azt szeretném, ha végre meghall-
gatnál.
Diana pillantása Károly borotvakésére esett. És egyszer csak ott
volt a kezében. Az éles pengét az alkarjára tette. A következő pillanat-
ban kibuggyant a vére.
– Most már komolyan veszel? – hallotta a saját kérdését.
Károly nyelve hegyén dühös megjegyzés volt, amikor megfordult.
Akkor azonban észrevette a fehér padlócsempére csöpögő vért. A sze-
mében rémület villant meg. Lerántott a rúdról egy törülközőt, és Dia-
na karjára nyomta.
– Magányos és boldogtalan vagyok, Károly – suttogta Diana.
Két lélegzetvételnyi idő kellett csak ahhoz, hogy a férfi összeszedje
magát.
– Nekem pedig elegem van az állandó drámázásodból. Amivel itt
próbálkozol, az zsarolás. Ahogyan az is az volt, amikor a királynő előtt
lezuhantál a lépcsőn. Annyira vágysz a figyelemre, hogy azt sem bá-
nod, ha kárt teszel a fiunkban, a következő trónörökösben!
Károly ezzel otthagyta Dianát.
– Hová mész?
– A kertembe! – mennydörögte a herceg. – Stephen, vigyázzon a fe-
leségemre!
A következő pillanatban becsapódott a hálószoba ajtaja.

– Nem, tovább balra, távolabb a puszpángtól! – zengett végig Ká-

roly hangja a kerten. – Tőlem nézve természetesen jobbra!
 Diana szinte maga előtt látta Károlyt, ahogy a Highgrove House kü-
szöbén áll, és megafont használva utasításokat ad a kertészeknek.
Mindennek pontosan olyannak kellett lennie, amilyennek ő elképzel-
te. Órákon át járta a telket, minden fűszálat ellenőrzött, könyvekből
vett tanácsokat, vagy más kertekben keresett inspirációt, ahová Dia-
nának is el kellett látogatnia vele.
Most ágyban feküdt, és a domború hasát simogatva tévét nézett. A
Római vakáció ment éppen. Időközben megutálta a romantikus filme-
ket. Amikor ilyet nézett a tévében, vágyakozás és irigység fogta el,
mintha egy olyan partiról nézne fotókat, amelyre őt nem hívták meg.
Megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy ezek a romantikus történe-
tek kitaláltak, így aztán semmi közük a valósághoz, a féltékenysége
azonban nem múlt el. Csillogó szemmel hallgatta Audrey Hepburn és
Gregory Peck giccses vallomásait, amíg végül már nem bírta tovább,
és kikapcsolta a tévét.
Nehézkesen felállt, hogy az ablakhoz menjen. Éppen ekkor egy ko-
csi állt meg a ház előtt. Erzsébet és az anyja másodpercre pontosan ér-
kezett.
– Károly – üdvözölte a királynő a fiát.
Hogy lehet egy ölelés ennyire merev és személytelen? Essünk túl
rajta gyorsan! – ezt fejezte ki. Károly megfogta a türkizszínű kosztü-
möt, hozzá illő kalapot és gyöngysorokat viselő nagyanyja kezét.
– Mint mindig, rendkívül elegáns vagy, nagymama – mondta hízel-
gőn.
– Te pedig túl kedves – felelte az anyakirályné, és kuncogva félre-
hajtotta a fejét.
Sokszor csinálta ezt, akár egy kislány, noha már a nyolcvankette-
dik évében járt.
– Egyedül vagy? – kérdezte Erzsébet.
– A feleségem nem érzi jól magát.
Diana a csuklóját borító kötésre pillantott. Így nem kerülhet az
anyósa és az anyakirálynő szeme elé.
– Még mindig? Nagyon sajnálatos – válaszolta a királynő.
– Nagyon érzékeny – fogalmazott Károly homályosan.
Diana belebújt a papucscipőjébe, és vigyázva, hogy ne üssön zajt,
leosont a lépcsőn az ebédlőbe. Kamaszként éppen elégszer hallgatta ki
lopva a szülei veszekedéseit ahhoz, hogy tudja, hogyan kell észrevét-
lennek maradni. A megérzése azt súgta, hogy a királynő és az anyaki-
rályné nyomós ok nélkül nem jött volna ide, és ő tudni akarta, mi az
az ok.
 Károly kiment az édesanyjával és a nagyanyjával a teraszra, ahon-
nan a legszebb volt a kilátás. A hosszú, aranyoszlopos,
tiszafasövénnyel szegélyezett úton át egészen a galambdúcig el lehe-
tett látni, amelyet Omán szultánja ajándékozott Károlynak.
– Valóban paradicsomot teremtettél itt magadnak – áradozott az
anyakirályné, és élvezettel beleszagolt a levegőbe.
Dianának el kellett ismernie, hogy Károly kertjében valóban csodá-
sak az illatok. Hol rózsáé, hol levenduláé, kissé távolabb zsályáé…
– Köszönöm – sóhajtotta Károly. Letépett egy gerberát, és a nagy-
anyja kalapjára tűzte. – Bárcsak Diana is felismerné, mennyi idő és
szeretet van abban, hogy így fest a birtok.
Diana tudta ezt, és azt kívánta, bárcsak ő is kapna annyi időt és sze-
retetet Károlytól. Amúgy is sokszor van távol.
A szőlővel befuttatott ház mögött egy rózsakertet és egy díszkertet
alakíttatott ki. A fallal körülvett konyhakertet is újraélesztette, mert
az idők folyamán elvadult. Zöldségek, fűszernövények és gyümölcsfák
nőtték be vegyesen. És ott volt még a széles rét is, amelyet Károly
mindenféle virággal ültetett be.
– Olyan virágözönt akarok teremteni, mint Botticelli A tavasz című
festményén – mondta.
A kertet hatalmas amforák és szobrok díszítették, amelyek Károly-
ról és a barátairól, mentorairól készültek. Természetesen Laurens van
der Post szobra is ott volt közöttük, akit rajongva tisztelt.
– Minden az ökológiai kertművelés elvein alapszik, és csakis levél-
komposzt meg természetes trágya keverékét használjuk – mesélte.
Diana sajnálta a két hölgyet. Számtalanszor hallotta már ezt az elő-
adást. Erzsébeten sem látszott, hogy különösebben érdekelné a fia fej-
tegetése, az anyakirályné viszont figyelmesen hallgatta, és kérdéseket
is feltett.
– Az ipari méretű gazdálkodás módszerei rendkívül nyugtalanítók
és lehangolók – mondta Károly. – Azt tervezem, hogy ritka haszonál-
latfajtákat hozok ide, a mezőgazdasági munkásaimat pedig lovak és
kaszák használatára ösztönzöm. A műtrágyákat és növényvédő szere-
ket teljesen ki akarom tiltani.
Az egyik botanikai tanácsadója, Mollie Salisbury emellett azt taná-
csolta neki, hogy beszéljen a növényeihez.
– Szerintem válaszolnak is – mondta.
– Jaj, Károly, ne légy nevetséges! – lohasztotta le Erzsébet a fia lel-
kesedését, és elhessegetett egy előtte repdeső rovart.
– Ez nem nevetséges! – méltatlankodott Károly. – A növényeim
azért nőttek sokkal nagyobbra, mert én arra utasítottam őket. Olyan
embernek érzem magam, akinek küldetése van. Csak úgy hajt a tett-
vágy!
– Igazán? – Erzsébet felvonta a szemöldökét. – Jó hallani. Remélem,
azért a valódi küldetésedről sem feledkezel meg.
– A leendő királynak lenni.
Károly hangosan kifújta a levegőt, és a háta mögött összekulcsolta
a kezét.
– És a feleséged jó férjének – tette hozzá az édesanyja.
– De nem kellene Dianának mellettem állnia és támogatnia engem?
– panaszkodott Károly. – Ehelyett sokszor az egész napot ágyban tölti.
Folyton könnyekben tör ki, duzzog, váratlanul rám támad vagy…
Károly nem fejezte be a mondatot. Az anyakirályné belekarolt, és
bátorítón megpaskolta a kezét.
– Még mindig olyan rossz a helyzet, ahogy a leveledben írtad?
Károly bólintott.
– Sőt annál is rosszabb. Amikor már azt hiszem, jobban van, más-
nap megint azt kell látnom, hogy még jobban bezárkózik. Egyszerűen
nem tudok eligazodni rajta.
– Ez valóban fárasztó lehet – mondta az anyakirályné.
Károly mélyeket lélegzett.
– Megpróbáltam felvidítani – folytatta nyugodtabban. – Biztos vol-
tam benne, hogy jót tenne neki, ha szélesítené a látókörét. Ezért meg-
kértem az Eton igazgatóját, hogy ismertesse meg a költészettel és
Shakespeare-rel, de hiábavaló fáradozás volt. Intellektuálisan Diana
szörnyen érdektelen. Néha az az érzésem, hogy merő dacból utasít el
mindent, ami nekem örömöt okoz. Miért nem tud a kedvemért példá-
ul nyeregbe ülni?
Az okot, amely miatt Diana nem lovagolt ki Károllyal, Kamilla szol-
gáltatta. Tudta, hogy ő nem ülne meg olyan jól egy lovat, mint Károly
szeretője.
– Balmorallal és Highgrove-val szemben is ellenérzéseket táplál. El-
hoztam ide, mert úgy gondoltam, a természet majd jót tesz neki. El-
végre mindig azt mondta, hogy vidéki lány. Ehhez képes szinte soha
nem lép ki a házból, és bezárkózik.
– Talán egyszerűen csak jobban kedveli a várost – gyanította Erzsé-
bet. – Végül is fiatal nő, és amennyire tudom, minden barátja London-
ban él.
A királynő fején találta a szöget. Diana természetes közege London
volt, a modern nagyváros. Ott Kamilla a mohazöld, lezser kosztümjé-
vel soha nem lenne fölényben. Highgrove-ban vagy Balmoralban Dia-
na a hosszú délutánokra a fülledt helyiségekben ragadt a Sony walk-
manjével, miközben Károly reggel fél tízkor a szürkészöld tweedöltö-
nyében vadászni indult, horgászással vagy a festőállványa előtt töltöt-
te az időt.
– Miért nem hívja meg ide azokat a barátokat, vagy köt új barátsá-
gokat? – kérdezte az anyakirályné.
Károly legyintett, mintha azt mondaná: jó kérdéseid vannak!
– Ez is rejtély előttem. Úgy tűnik, minden ismerősömtől idegenke-
dik. Ha vendégeim vannak, mindig mogorva arccal ül az asztalnál, alig
szólal meg, és komor pillantásokat vet rám.
Hogyan kellene néznie, amikor nem engedik meg neki, hogy a férje
mellett üljön? Károlynak pedig esze ágában sincs, hogy vétsen az eti-
kett ellen. Dianának így aztán karót nyelt arisztokraták mellett kellett
helyet foglalnia, és órákon át hallgatnia Fülöp herceg tirádáit a szak-
szervezetek gonoszságairól, vagy Anna hercegnő harsány beszámolóit
az aznapi vadászzsákmányról. A barátnőit pedig azért nem akarja
meghívni, mert szégyelli magát. Azért, mert nem tud megbirkózni a
helyzetével. Ahelyett, hogy a terhessége alatt kivirágozna a boldog-
ságtól, túlterheltnek érzi magát. Kevésnek. Magányosnak.
– Legyél elnéző vele! – próbálta Károlyt megnyugtatni az édesany-
ja. – Idővel majd megszokja az új életét. Addig pedig türelemmel kell
lenned.
– Kamilla szerint a korkülönbség az oka.
Az anyakirályné bólintott.
– Ebben egyetértek Kamillával. Diana még mindig nagyon fiatal, te
pedig mindig is érettebb voltál a korodnál.
– Mrs. Parker-Bowlesnak van saját házassága, azzal kellene foglal-
koznia – mondta Erzsébet. – A tiédhez semmi köze.
– Ne kezdd még te is ezt! Diana állandóan felizgatja magát a Kamil-
lához fűződő kapcsolatom miatt. A barátaim mind azt mondják, hogy
hisztis.
– Azokról a barátokról beszélsz, akik évek óta ismernek téged és
Kamillát a pólómérkőzésekről? – kérdezte Erzsébet. – Azokról a bará-
tokról, akik ősidők óta együtt vadásznak veletek?
Károly nagyot fújtatott.
– Megbízom Kamilla ítéletében. És nem vigyázhatok egész nap Dia-
nára, mint egy kisgyerekre. Fontosabb dolgaim vannak.
– Igazán? A látogatások után, amelyeket itt tettem, nekem inkább
az az érzésem, mintha téged csak az a küldetésed érdekelne, hogy
szép kertet építs. Vagy hogy egy bizonyos Mrs. Parker-Bowles jól
érezze magát.
 Károly hallgatott. Erzsébet is. Az anyakirályné rájuk nézett, és ala-
posan megfontolta a szavait, mielőtt megszólalt:
– Ahogy én látom, mind a ketten nehéz időszakon mentek keresz-
tül, te is, és Diana is. De ne felejtsd el, hogy még mindig csak ismer-
kedtek egymással, és össze kell szoknotok. Időnként minden házasság
nehéz. Tudod, hogy az én szeretett Albertem, VI. György király – Isten
nyugosztalja – a nyilvános szereplései során súlyos beszédhibában
szenvedett. Erősen dadogott. Annak idején összehoztam Lionel Logue
ausztrál logopédussal, aki a trónra lépéséig sikeresen kezelte. Egy há-
zasságban támogatni kell egymást, bármi történjék is.
Károly egy pillanatig hallgatott.
– A mi kényes helyzetünkben is vélhetően egy kívülálló tudna a
legjobban segíteni – mondta aztán. – Ezért úgy döntöttem, hogy elkül-
döm Dianát egy londoni pszichiáterhez.
– Pszichiáterhez? – kérdezett vissza az anyakirályné, és a szája elé
kapta a kezét.
A szavaival láthatóan nem ezt akarta elérni.
– Szükség van arra? – kérdezte Erzsébet megütközve.
– Nem tudom, mi mást tehetnék. A jó barátomat, Laurens van der
Postot már megkértem, hogy foglalkozzon Dianával, de ő nála is be-
zárkózott.
– Ez biztosan csak átmeneti lehangoltság – mondta Erzsébet. – Egy
kimerítő terhesség kellemetlen mellékhatása.
– De én aggódom érte. A gyermekünkért.
A királynő előreszegezte a tekintetét, akár egy hadvezér.
– A családunkban még soha senki sem járt kezelésre.
– Ez nem igaz. Margit néni…
– Ő kivétel volt – vágott Erzsébet a fia szavába –, mert az agyvérzé-
se után kissé legyengült. Az viszont, hogy a feleségedet pszichiáterhez
küldöd, nekem inkább egy bűntudatos férj akciójának tűnik.
Károly boldogtalan arcot vágott.
– Én csak jót akarok Dianának. Nem tudom, mi mással segíthetnék
rajta.
– Igazán? Tudod, hogy nem szívesen avatkozom mások dolgába, eb-
ben az esetben azonban kénytelen vagyok kivételt tenni. A húgod há-
zassága romokban hever, Károly. Csak idő kérdése, hogy a sajtó le-
csapjon a hírre. Ez rossz fényt vet a családunkra, ezáltal pedig a mo-
narchiára is.
– A tekintélyünkre ráadásul még mindig hatással vannak azoknak a
károknak a következményei, amelyeket az Eduárd körüli botrány oko-
zott – emlékeztette az anyakirályné a lányát és az unokáját.
 Eduárd az anyakirályné férjének, Albertnek a bátyja volt. Valójá-
ban ő örökölte meg a trónt, de feleségül akart venni egy már kétszer
elvált amerikai nőt. A brit kormány azonban megtagadta a házasság
jóváhagyását, Eduard ezért mindössze tizenegy hónap uralkodás után
lemondott a koronáról.
– Anyának igaza van – mondta Erzsébet. – A monarchia már meg-
gyengült. Ezért elvárom tőled, hogy te oldd meg a házassági problé-
máidat.
Károly lesütötte a szemét, mintha megadná magát.
– Én ugyan nem helyeslem, de ha te mégis úgy gondolod, hogy Dia-
nát legjobb volna pszichiáterhez küldeni, nem állok a dolog útjába –
fejezte be Erzsébet a fia korholását.
Diana sorsa ezzel megpecsételődött. Nem telt sok időbe, és dr.
McGlashan, Laurens van der Post ismerőse rendelőjének a kanapéján
találta magát. Fáradtan és idegesen, mert egész éjjel ébren volt, és ti-
tokban azt gyakorolta, hogy mit fog mondani. Vagy inkább azt, hogy
mit volna a legjobb mondania.
A kanapé hófehér volt, a rendelőben egyébként is minden nagyon
világos, csaknem steril. Diana, amennyire csak lehetett, megpróbált
egyenesen ülni. A kezét összekulcsolta az ölében. Előtte az asztalon
egy pohár szénsavmentes ásványvíz állt, mellette egy csomag papír
zsebkendő feküdt.
Dr. McGlashan vele szemben foglalt helyet, egy fehér bőrszéken,
amelynek az ülőrésze már kissé megkopott. A pszichiáter ízléstelen
színes nyakkendőt viselt, és nagyon erős arcszeszt használt. Mögötte
egy könyvekkel és bekeretezett diplomákkal teli polc magasodott. A
lábát keresztbe tette, a tollát a jobb térdén fekvő, bőrbe kötött jegy-
zetfüzet felett tartotta, készen arra, hogy Diana gondjait feketén-fehé-
ren papírra vesse.
– Hallgatom – mondta mosolyogva, és közben összehunyorította a
szemét, mintha elvakítaná a nap.
Beszélj nyugodtan és magabiztosan – figyelmeztette magát Diana. – Vi-
selkedj felnőttként!
Elmondta a doktornak, hogy Károly sokszor nagyon rideg vele.
Hogy attól tart, elveszíti a férjét, elveszít mindent, ami fontos neki.
Mesélt egy álmáról, amelyben kislányként látta magát ülni egy kőlép-
csőn. Egyszer csak odalépett valaki, és a kezét nyújtotta a kislánynak,
hogy felsegítse, de ő nem látta, ki az a valaki. Azt sem tudta, hogy a
kislány megfogta-e a felkínált kezet.
Az érzései szabályosan kitörtek belőle, mintha átszakadt volna
benne egy gát. Megállíthatatlanul sírt anélkül, hogy egyetlen értelmes
gondolata lett volna, hogy ki tudta volna fejezni magát. És ez feldühí-
tette. Saját magára volt dühös, mert ilyen állapotba került, és nem
tudja, hogyan szabadulhatna ki belőle.
Dr. McGlashan nagy levegőt vett, és lassan kifújta.
– Diana – mondta aztán –, bizonyára tisztában van azzal, hogy meg-
rekedt az áldozati szerepében. Harag tombol magában, amelyen nem
tud uralkodni.
Diana úgy érezte magát, mintha üvegdobozba zárták volna. Kívül-
ről az emberek látják, hogy az öklével az üveget veri és kiabál, de nem
hallják őt. Lehet, hogy valóban nincs rendben nála valami?
Dr. McGlashan levette a töltőtolla kupakját, és felírt valamit a jegy-
zetfüzetébe. Összesen hat diploma függött mögötte. Diana megszá-
molta őket.
– Felírok magának egy ártalmatlan gyógyszert. Az majd elnémítja
az irányíthatatlan démonokat, amelyek magában tombolnak – mond-
ta.

Este, miután Diana a fürdőszobában végzett a lefekvés előtti teendők-

kel, elővette a táskájából a nyugtatót. Károly már megint valahol más-
hol volt, mindenesetre nem vele. Kinyomott egy tablettát a buborék-
fóliából. A tenyerén fekvő kicsi, kerek és fehér pirulát nézegette. Ak-
kor talán minden valóban egészen egyszerű lenne. Akkor talán beil-
leszkedne a rendszerbe, apró fogaskerék lenne a királyi gépezetben,
lélektelenül mosolyogna, de végre mindenki elégedett volna vele.
Különös módon még mindig a fülében csengtek a saját szavai, ame-
lyeket dr. McGlashannek mondott:
– Valami nincs rendben az életemmel. Nyugtalan és frusztrált va-
gyok. Úgy gondolom, hogy az életemnek valójában sokkal szebbnek
kellene lennie. Képzeletben látom magam, amint a barátnőimmel a
nevetéstől hempergek az ágyon. Látom magam, ahogy a zuhany alatt
teli torokból együtt énekelem a Duran Durannal az együttes legújabb
slágerét. Látom magam este kissé spiccesen kitáncolni egy bárból. És
látom magam, ahogy szenvedélyesen megcsókol egy férfi, aki kíván
engem: a férjem. Táncolni, énekelni és nevetni akarok. Lehetőleg ezt
mind egyszerre.
Diana a szekrényében lógó sok-sok gyönyörű ruhára gondolt. A fi-
nom ételekre, amelyeket aranyozott tányérokról ehetett. A
mennyezetes ágyakra, amelyekben éjszakánként alhatott és a sok or-
szágra, amelyet bejárhatott. Azt mondta magának, hogy hálásnak kel-
lene lennie. Jó élete van, amelyért számtalan nő irigyli. Bolond, hogy
valami másra, még többre vágyik. Valamire, ami talán nem is létezik,
csak filmekben játsszák el, azokban a teljességgel álságos hollywoodi
mozikban.
Miközben ezeken elmélkedett, elkapta a tekintetét a tükörben, a
következő pillanatban a mosdókagylóba dobta a tablettákat, és meg-
nyitotta a csapot, hogy levigye őket a víz.
Nem vagy őrült – mondta neki az a pillantás. – Fiatal, élni vágyó nő
vagy. Minden jogod megvan ahhoz, hogy a csillagokért nyúlj.
 17

1982
 
– Egész Anglia a hazafias diadal mámorában van – olvasta fel Ká-
roly az újságból. – Miután a brit csapatoknak néhány napja sikerült el-
űzniük a brit területet figyelmeztetés nélkül elfoglaló argentinokat a
Falkland-szigetekről, tegnap, június huszonegyedikén világra jött a
brit trón örököse.
Károly, aki Diana kórházi ágyának az egyik oldalán ült, átnyújtotta
a lapot a másik oldalon ülő édesanyjának. Természetesen Erzsébet
volt az első, akit beengedtek Diana szobájába.
– Hála istennek nem örökölte meg az apja fülét – engedett a király-
nő szabad folyást a Windsor-ház jellegzetesen száraz humorának.
Mind elnevették magukat, megkönnyebbülten, boldogan és telje-
sen elvarázsolódva ettől a csodás pillanattól. Mostantól minden rend-
ben lesz.
– Csak azt nem értem, miért akartál mindenképpen kórházban
szülni. – Erzsébet ezt egyszerűen nem hagyhatta ki. A tekintete bejár-
ta a szobát: egy tájkép olcsó nyomatát, a kifakult függönyöket, a mű-
anyag székeket. – A Windsor-asszonyok mind a királyi paloták egyiké-
ben hozták világra a gyermekeiket, és még egyikük sem indíttatta
meg a szülést.
Diana nem bírta tovább a sajtó nyomását. Más téma már nem léte-
zett. „Di hercegnét reggeli rosszullétek gyötrik.” „Fiú vagy lány lesz?” Sőt:
„Az igazság a szomorú mosoly mögött: Diana hercegnének már most szülési
depressziója van?”
– Itt is minden jól ment – felelte Diana kimerülten.
A szülése tizenhat órán át tartott, és az ereje határára juttatta. Er-
zsébet biztosan nem akarta bántani, de miért nem tudja még most
sem nyugton hagyni?
Diana boldogan nézegette a mellkasán békésen alvó babát. Az ő égi
ajándékát. A csodát, amely kilenc hónapon át benne növekedett.
– Szeretnéd tartani Vilmost? – kérdezte Károlytól, aki egy pillana-
tig bizonytalannak tűnt.
– Igen – mondta végül.
 Diana a karjába fektette a fiát. Károly szemében kön – nyek csillog-
tak, de bátran visszatartotta őket.
– Nagyon hálás vagyok neked, mert egész idő alatt melletted lehet-
tem.
Diana szeme is könnyes volt, de közben a torka is elszorult. Ha
annyira hálás vagy azért, mert jelen lehettél a fiad születésénél, akkor miért
kellett nekem könyörögnöm érte? Miért egyeztél bele csak vonakodva, hogy
leszállsz a pólólovadról, és találsz időpontot a szülés megindítására?
Fülöp még védelmébe is vette a fiát.
– Jaj, Diana! – sóhajtotta. – Egyszerűen nem szokás, hogy a királyi
családból egy férfi jelen legyen egy szülésnél.
Diana nem adta fel.
– Akkor majd mi változtatunk ezen.
Károly úgy tartotta Vilmost, mintha a baba törékeny lenne.
– Én… örültem, hogy részt vehetek a szülésben – hebegte.
Ez újra megnevettette Dianát.
– Jaj, Károly…
– Nos, minket szólítanak a kötelességek. – Erzsébet felkelt a széké-
ről. – Amint Diana elhagyhatja a kórházat, meg kell szervezni a fotó-
zásokat és a keresztelőt. Azt tanácsolom nektek, hogy élvezzétek a vi-
har előtti csendet. Mielőtt észbe kapnátok, már véget is ér a nyugalmi
időtök. Küszöbön áll az első tengerentúli utazásotok Ausztráliába és
Új-Zélandra.
Dianát rosszullét kerülgette. A lelki szemeivel már látta, hogy a
Buckingham-palota karót nyelt tanácsadói veszik körül, és megmond-
ják neki, melyik betűtípus lenne a megfelelő a keresztelőre szóló meg-
hívókhoz.
Károly altatót kezdett dúdolni Vilmosnak, és megcsodálta a pará-
nyi ujjait. Dianát jóleső melegség öntötte el.
– Jössz, Károly? – kérdezte a királynő.
– Igen, anya, természetesen.
Károly óvatosan visszaadta a babát Dianának, aztán kiment az
édesanyja után a betegszobából.
Diana megcsókolta a fia pihés fejét. Magában megfogadta, hogy
mindent megtesz azért, hogy Vilmosnak olyan normális, boldog és
szeretetteljes gyermekkora legyen, amilyen csak lehet. Akkor is, ha
ezért neki anyaoroszlánként kell is majd küzdenie.
 18

 
– Károly! – kiáltotta Diana, miközben végigsietett a folyosón.
Miután odaért a férje dolgozószobájához, bekopogott. Senki sem
válaszolt, noha odabentről hangokat lehetett hallani. Diana óvatosan
kinyitotta az ajtót. A herceg az íróasztalánál ült, mögötte Edward
Adeane, a magántitkára állt.
– Mi van? – kérdezte Károly ingerülten.
– Megígérted, hogy több időt szánsz Vilmosra.
Dianát senki sem készítette fel még csak kicsit sem arra, hogy az
anyaság nagyon kimerítő lesz. Ő valamiért azt feltételezte, hogy az
élete többé-kevésbé ugyanúgy folytatódik majd – csak éppen újdon-
sült családként. Eleinte a barátnői még el-eljöttek látogatóba. Diana
azonban olyankor többnyire kimerült volt, a szép ruháján tejfoltok
éktelenkedtek, nem zuhanyozott, Vilmossal járkált a szobában, hogy
megnyugtassa, vagy szoptatta, miközben Carolyn, Anne és Virginia
egyfolytában a munkájukról meséltek. Látszott azonban rajtuk, hogy
valójában sokkal szívesebben koccintanának a kollégáikkal munka
után egy itallal egy bárban. Nem kellett hozzá sok idő, és Diana barát-
női felhagytak a látogatásokkal. Ő ezt valójában nem is bánta. Egysze-
rűen nem volt ereje a csevegéshez, a nevetgéléshez, de még csak ah-
hoz sem, hogy odafigyeljen a vendégeire.
Hamarosan jobb lesz majd, mondta magának, a kezdeti időszak
mindenkinek nehéz. Tévedett. Nem jobb lett, hanem még rosszabb.
Újra alvászavarral is küzdött, bár erről valójában nem lehetett szó,
mert Vilmos éjszakánként amúgy is alig hagyta aludni. Diana már
napfelkelte előtt felébredt, teljesen elcsigázott volt, de közben tökéle-
tesen éber is. Valahogy végigcsinálta a napot, és csak bólintott, ami-
kor Károly közölte vele, hogy hol kell lennie délben, vagy az esti prog-
ramjukra emlékeztette.
– Miért nem a dada foglalkozik vele éjszaka?
Ez volt minden, amit Károly a babával kapcsolatban mondott.
– Mert én vagyok az anyja – válaszolta Diana. – Ha nincs jól, az én
feladatom, hogy megvigasztaljam.
 És a tied – tette hozzá, de már csak magában. Károly egyetlenegy-
szer fürdött együtt a fiával. Azóta mindenkinek azzal dicsekedett,
hogy önfeláldozó apa. Az viszont, hogy Diana már százszor pancsolt
Vilmossal a fürdőkádban, senkit sem érdekelt.
– Jobban be vagy táblázva, mint valaha! – mondta Diana, és csípőre
tette a kezét. – Néhány programot le kell mondanod.
Diana nem volt biztos benne, hogy Károly figyelt rá. Mindenesetre
hallgatott, és még csak a tévéről sem vette le a szemét. Helyette Mr.
Adeane válaszolt:
– Arról szó sem lehet. Az olyan benyomást keltene a nyilvánosság-
ban, hogy a walesi herceg elhanyagolja a kötelességeit.
– Szóval maga azt javasolja, hogy inkább a gyerekét és a feleségét
hanyagolja el?
– Ő a walesi herceg – hangsúlyozta Mr. Adeane, és előreszegezte az
állát. – Én csupán annyit mondok, hogy ez bizonyos köteleségekkel
jár, amelyek elsőbbséget élveznek.
Nem csoda, hogy maga megrögzött agglegény – gondolta Diana. Károly
felemelte a kezét, hogy csendre intse őket.
– Ha megválasztják, az első hivatalos ténykedései között Önnek kell
majd üdvözölnie nálunk, Ausztráliában Károly herceget, Diana her-
cegnét és a kis Vilmos herceget – mondta a műsorvezető a tévében. –
Lelkesedéssel tölti el ez a kilátás?
– Nos, nem ezt tekintem a legfontosabb miniszterelnöki teendőm-
nek, amennyiben megválasztanak – válaszolta az interjúalany. A neve
megjelent a képernyő alsó sávjában: Bob Hawke, az Ausztrál Munkáspárt
miniszterelnök-jelöltje. – Sokszor volt már alkalmam találkozni
Károllyal – mondta. – Kedves fickó.
– Kedves fickó – utánozta Károly az ausztrál politikust. – A leendő
király vagyok!
– Ez azonban nem változtat azon a véleményemen, hogy valamikor
le kellene válnunk a monarchia köldökzsinórjáról – folytatta Mr. Haw-
ke.
– Ki ez? – kérdezte Diana.
– Bob Hawke. Ő indul Ausztráliában a következő választáson a hi-
vatalban lévő miniszterelnökkel, Malcom Fraserrel szemben – mondta
Mr. Adeane.
– Mi baja van velünk?
Mr. Adeane elhúzta a száját, mintha Diana nagyon buta kérdést tett
volna fel.
– Nos, ő köztársaságpárti. Az nem igazán kompatibilis a monarchi-
ával.
 Károly a szemét forgatta.
– Egy szót sem hallok abból, amit beszélnek.
– Tisztelem és csodálom a királynőt – hangsúlyozta Bob Hawke –,
de azt szeretném, ha olyan államfőnk lenne, aki Ausztrália értékeit és
hagyományait jeleníti meg. Aki közülük való, úgy beszél és úgy gon-
dolkodik, mint mi. Aki nem ausztrál és nem választották meg, minden
jó szándék ellenére sem tartozik ide.
Károly megdörzsölte a homlokát.
– Kapcsolja ki a tévét!
Mr. Adeane eleget tett az utasításnak.
– Canberrában tiltakozásokat terveznek, mert dühösek a küszöbön-
álló utazás magas költségei miatt – mondta aztán.
Úgy tűnt, hogy Károly rá sem igazán figyelt, csak összeráncolta a
homlokát.
– Fél évig az ausztráliai Outbackben jártam iskolába. Rekkenő hő-
ségben tereptúrákon vettem részt, hegycsúcsokra kapaszkodtam fel,
és a vadonban hálózsákban töltöttem az éjszakákat. Beleszerettem ab-
ba a vad vidékbe. Hogyan állíthatja ez az ember, hogy nem tudom, ho-
gyan gondolkodnak az ausztrálok?
– Bízzunk benne, hogy nem ő nyer a választáson! – mondta Mr.
Adeane.
Diana nagyon szívesen segített volna, vagy mondott volna legalább
valami okosat, bátorítót. Semmit sem tudott azonban Bob Hawke-ról
és a győzelmi esélyeiről.
Azok nyilván jók voltak, mert néhány nappal később megnyerte a
választást, és ő lett Ausztrália új miniszterelnöke. Alig tették közzé az
eredményeket, amikor Károly és Diana teára szóló meghívást kapott
Erzsébettől a Windsor-kastélyba.
Éppen beléptek az előszobába, amikor a királynő fogadószobájából
egy fess fiatal férfi viharzott ki tengerésztiszti egyenruhában.
– András! – örült meg neki Diana.
Károly öccsének a maga fesztelenségével többnyire sikerült őt egy
kicsit felvidítania. Ma azonban aligha lesz így, mert a herceg annyira
felindult volt, hogy Dianát és a karjában fekvő Vilmost is csak máso-
dik pillantásra vette észre. Akkor azonban egyszeriben felderült az ar-
ca.
– Hey Di, hey little Wills! – A becenevet Diana adta a fiának, és And-
rás tőle vette át. A bátyját biccentéssel üdvözölte. – Károly.
– Jó téged újra látni – mondta Diana.
András többnyire kint volt valahol a tengeren, távol a Buckingham-
palotától a merev vacsoráival és fogadásaival. Diana sokszor irigyelte
ezért.
– Sajnos már megint el kell utaznom. Valójában most is az Atlanti-
óceánon kellene lennem, de ha édesanyám látni óhajtja a harmadik
gyermekét, akkor természetesen eget-földet megmozgatnak, hogy tel-
jesítsék a kívánságát.
– Hanyagold a szarkazmust! – utasította rendre Károly az öccsét. –
Inkább hálásnak kellene lenned azért, mert sokáig engedték, hogy ki-
csapongó életet élj a particicáiddal. Ha csupán a negyedik vagy is a
trónöröklési rendben, akkor is a monarchiát képviseled.
Szóval erről van szó!
– Koo nem csak futó kaland. Őt őszintén szerettem.
A fiatalabb herceg ezt úgy mondta, hogy Diana szíve egészen meg-
melegedett. András egyszer elmondta neki, hogy Koo volt az első ko-
moly kapcsolata.
– Persze, hiszen aktmodell is volt.
– Színésznő! – csattant fel András.
– Manapság nem ugyanaz a kettő?
András a homlokához kapott, és megcsóválta a fejét.
– Ezt a vitát éppen most fejeztem be, és nem kell veled még egyszer
lefolytatnom. Diana, örültem – mondta, és ezzel elszáguldott.
– Örülök, hogy el tudtatok jönni – üdvözölte a királynő Károlyt és
Dianát. – Ó, Vilmost is elhoztátok.
Erzsébet pillantása minden szónál többet mondott. Diana már
megint azt kívánta, hogy bárcsak a tengerre indulhatna Andrással.
– Ne aggódj, nagyon nyugodt lesz – ígérte. – Ilyenkor többnyire al-
szik.
Fülöp azért foglalkozott egy kicsit Vilmossal: a mutatóujjával a ba-
ba parányi kezét simogatta, amely Diana szegycsontján feküdt.
– Azt javasoltad Andrásnak, hogy fejezze be végre a kapcsolatot az-
zal az aktmodellel? – kérdezte Károly a királynőtől.
– Csak megpróbáltam megértetni vele, hogy más anyáknak is van-
nak szép és legfőképpen tisztességes lányaik – felelte Erzsébet, aztán
másra terelte a szót: – Mit szólnátok egy kis sétához?
– Csodásan hangzik – mondta Diana örömmel. Még mindig inkább
egy kis testmozgás, mint tea és sütemény mellett mereven együtt ül-
ni. – Szólok Mrs. Barnesnak, hogy készítse elő a babakocsit.
Nem sokkal később a gondozott kastélyparkban sétáltak. A király-
nő és a trónörökös ment elöl, Fülöp és Diana jóval mögöttük. Szép
márciusi nap volt, a levegő kellemes és csodálatosan friss. Diana azon-
ban ismerte a londoni időjárást, és tudta, hogy a gomolyfelhők az
égen nagyon hamar esőt hozhatnak. Erzsébet corgijai vidáman szalad-
gáltak körülöttük, Vilmos pedig békésen aludt a babakocsijában.
– Úgy gondolom, a sétánk remek alkalom arra, hogy nyugodtan be-
széljünk az első tengeren túli utatokról, amelyre nemsokára elindul-
tok – mondta a királynő.
Az ausztráliai és új-zélandi körút hat hétig tart majd. Elsősorban
azt a célt szolgálja, amint ezt most már Diana is értette, hogy a zúgo-
lódó, egyre inkább köztársasági érzelmű ausztrálokat meggyőzzék, a
monarchia továbbra is jó nekik.
– Az utazásotok a mi egykori ausztráliai és új-zélandi körutunkat
juttatta eszünkbe. – Ez a társalgási tónus szokatlan volt Erzsébettől.
Diana már elég jól ismerte a királyi családot ahhoz, hogy tudja, min-
den látszólag derűs együttlét mögött számítás bújik meg. – Tegnap
elővetettem egy régi fotóalbumot, hogy felidézzem az akkori emléke-
ket.
– Ötvennégyben voltunk ott, igaz? – kérdezte Fülöp a feleségétől, és
eldobott egy botot a kutyáknak. A corgik azonnal rohanni kezdtek ér-
te. – Az egyik legnagyobb sikered volt.
– A mi legnagyobb sikereink egyike – felelte Erzsébet csillogó szem-
mel.
– Én nem sokat tettem – mondta Fülöp. – Az én feladatom az volt,
és ma is az, hogy téged kidomborítsalak. Az emberek mind csak a
szép, fiatal királynőjüket akarták látni.
– Sydney-ben egymillióan voltak – tette hozzá Erzsébet nem min-
den büszkeség nélkül.
– Igen, és te mindannyiukat meggyőzted. A körút diadalmenet volt,
és nem csak politikai értelemben.
Erzsébet bólintott, aztán megállt, és a férjéhez fordult:
– Kettőnket is közelebb hozott egymáshoz. Hosszú és sokszor na-
gyon fárasztó út volt, de mi jól bírtuk, mert csapatként dolgoztunk
együtt. – A királynő előbb Károlyra, aztán Dianára nézett. Egy pillana-
tig csend állt be. – Bizonyára ismered az ausztráliai általános választás
eredményét – fordult Erzsébet a fiához.
Lassanként eljutunk a lényeghez – gondolta Diana.
– Igen. Bob Hawke nyert.
– Földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, ahogy mondani szokás –
tette hozzá a királynő. – Nem csinál titkot abból, hogy el akar minket
kergetni. Attól tartok, hogy a megválasztása még nagyobb nyomást
gyakorol rátok a közelgő utatokon.
– Nem kell aggódnotok – mondta Károly.
Erzsébet mosolya az ellenkezőjéről árulkodott.
 – Fontosnak tartom még egyszer hangsúlyozni, hogy Ausztrália
fontos szerepet tölt be a Nemzetközösségben.
Egyvalamit meg kellett hagyni lady Hussey-nak: sikerült megértet-
nie Dianával, hogy mi a Brit Nemzetközösség: szuverén államok laza
társulása, amelyet elsősorban Nagy-Britannia és az Észak-Írország
Egyesült Királysága, valamint az egykori brit gyarmatok alkotnak.
– Ha Ausztrália a kilépés mellett döntene – Erzsébet drámai szüne-
tet tartott –, az hatással lehet a Nemzetközösség többi tagországára is.
Fennáll a veszély, hogy szétesik az a csodálatos mű, amelyet édesapám
egykor létrehozott.
Károly továbbindult.
– Hónapok óta tervezzük ezt az utat, Anya. Semmi sem sülhet el
rosszul. Minden időpontot rögzítettünk. Egyedül Ausztráliában negy-
ven repülőút áll előttünk a szövetségi államok között. Egyes napokon
akár nyolc találkozónk is lesz. A programunk feszes és hatékony, pon-
tosan olyan, amilyennek te szereted. Már az érkezésünk napján meg-
látogatunk egy iskolát, onnan egyenesen az Ayers Rockhoz megyünk…
– Rögtön a hosszú repülőút után? – szólt közbe Diana, és most ő
volt az, aki megállt. – Hogy fogja ezt bírni Vilmos?
– Magatokkal akarjátok vinni a gyereketeket?
Erzsébet úgy nézett Dianára, mintha kétségbe vonná az épelméjű-
ségét. Károly lehajtotta a fejét. Hangosan kifújta a levegőt, aztán bó-
lintott.
– Igen.
– Az ég szerelmére, tisztában vagytok ti ennek az útnak a jelentősé-
gével? – kiáltott fel Fülöp. Olyan felindult volt, hogy véletlenül ketté-
törte a botot, amelyet az egyik corgi visszahozott neki. – Nyilván nem,
különben nem támadt volna ilyen agyalágyult ötletetek! Miért nem
kérsz tanácsot tőlünk, mielőtt eldöntesz valamit?
– Diana ragaszkodott hozzá – mondta Károly csendesen.
Vilmos felébredt. Megérezhette a kitörni készülő vitát, és nyöszö-
rögni kezdett. Fülöp mégsem tett fel hangfogót, amikor a feleségéhez
fordult:
– Pontosan erre gondoltam, amikor azt mondtam neked, hogy felő-
lem elküldheted Károlyt a Bahamákra, de Ausztráliába és Új-Zélandra
nem. Ezek az országok túl fontosak ahhoz, hogy csak tartalékszerepet
töltsenek be.
A királynő mosolya megint barátságos volt, de kifürkészhetetlen is,
mint egy szfinxé.
– Mi nem vittük magunkkal a gyerekeinket, amikor ötvennégyben
Ausztráliába utaztunk.
 – Stratégiailag talán még okos is lenne, ha magunkkal vinnénk Vil-
most – merészelt ellenkezni Károly. Úgy tűnt, mintha minden szónál
kisebbre menne össze. – Az ausztrálok el lesznek ragadtatva, ha ezút-
tal nemcsak a feleségemmel térek vissza, hanem még a fiammal is.
Diana a fejét rázta.
– Nem az a lényeg, hogy elvarázsoljuk az ausztrálokat, hanem hogy
Vilmos jól érezze magát.
A kis Vilmos sírni kezdett. Diana a kezét simogatta, és bízott benne,
hogy hamar megnyugszik.
– Egy csecsemőnek mindenképpen meg kell lennie egy időre az
anyja nélkül, ha egy dada optimális módon gondoskodik róla – vála-
szolta Erzsébet. – Már ha az a gondoskodás optimális. Fel nem fogha-
tom, miért egy bizonyos Mrs. Barnest alkalmaztatok, és nem a hűsé-
ges Mabel Andersont, aki már Károlyt és a testvéreit is nevelte, és él-
vezi a bizalmunkat. Úgy tudom, hogy Mrs. Barnesnak nincs szakirá-
nyú végzettsége. Állítólag még egyenruhát sem visel a munkához.
– Én nagyra értékelem a természetességét – felelte Diana a tőle tel-
hető legnyugodtabban. – Jó érzéseim vannak vele kapcsolatban.
– Végül is ti döntötök – mondta a királynő. Aztán nem állta meg,
hogy kérdéssel forduljon a férjéhez: – Szerinted ártott a gyermekeink-
nek, hogy nem vittük őket magunkkal Ausztráliába és Új-Zélandra?
– Egyáltalán nem.
Az ehhez hasonló pillanatokban Diana szívesen a királyi pár fejéhez
vágta volna mindazt, ami bizonyára nyomta Károly szívét. Hogy kisfi-
úként természetesen hiányzott neki a mamája és a papája, amikor hó-
napokig távol voltak. Hogy egy gyereknek szörnyű, ha elválasztják a
szüleitől, bármennyi szeretetet és gondoskodást kap is egy dadától.
Egy dada nem pótolhatja egy anya meleg ölelését és a biztonságot,
amelyet egy apa megadhat a gyermekének. Ha azonban Diana erre
csak egy szóval is célozna Erzsébetnek és Fülöpnek, Károly szégyellné
magát az állítólagos gyengesége miatt, és később szemrehányást ten-
ne neki. Így aztán csak meleg pillantást vethetett a férjére, ő azonban
kitért előle.
– Természetesen nem – folytatta Erzsébet. – Miért is ártana egy
gyereknek, ha a megszokott környezetében marad, ahol minden ké-
nyelme és nyugalma megvan?
– Egy gyereknek mindenekelőtt a szüleire van szüksége – válaszol-
ta Diana. – Ettől függetlenül a miniszterelnök ajánlotta fel, hogy ma-
gunkkal vihetjük Vilmost. Ezt aligha utasíthattam vissza.
– Attól tartok, alábecsülöd, mi vár rátok. Fotózások, jótékonysági
bálok, fogadások, pólómérkőzések… Károlynak ismerős a rengeteg kö-
telezettség, de neked mindez új lesz. Még csak huszonegy éves vagy
és… – Erzsébet szünetet tartott. – És legyengültél, ahogy hallom.
Dianát forróság öntötte el, és minden porcikája görcsbe rándult.
– Jól érzem magam. Nem vagyok gyenge. Vilmosnak pedig állandó-
ságra van szüksége. A szüleire.
– Állandóságra? – ismételte meg a királynő, és felnevetett. – Hogy
lehetne a babának állandóságban része, ha hét hétig keresztül-kasul
utaztatják Ausztrálián és Új-Zélandon? Hogy akartok ti a munkátokra
koncentrálni?
– Vilmos nem utazza be velünk Ausztráliát – jegyezte meg Károly. –
A dadájával marad egy biztos helyen.
– Tessék? És hol? – kérdezte Diana elképedten.
– Woomargamában – felelte Károly. – Az egy juhfarm Közép-Auszt-
ráliában.
Valóban cseperegni kezdett az eső. Erzsébet felpillantott az égre.
– Ahogy elnézem – mondta aztán –, Vilmos javarészt mindenkép-
pen egyedül lesz. Miért nem hagyjátok akkor inkább itt?
– Mert én ugyanaz alatt a csillagos ég alatt szeretnék aludni, mint
ő.
Diana a legszívesebben leharapta volna a nyelvét, de akkor is ez
volt az igazság, bármilyen romantikus túlzásnak hangzott is, amit
mondott.
Fülöp herceg felnevetett.
– Ugyanaz alatt a csillagos ég alatt akar aludni vele! Ezt nem hi-
szem el! – mondta a fejét ingatva. – Sejted te egyáltalán, milyen lesz
ez az út? Harmincezer mérföldet fogtok megtenni. Nem szállhatsz
egyszerűen autóba, hogy elmenj Vilmoshoz.
Diana látta magát, ahogy egyedül és elhagyatva ült az Althorp-ház
kőlépcsőjén, és egyre csak a taxi után nézett, amely már régen eltűnt
a távolban, és magával vitte az édesanyját. Ő még csak hasonlót sem
tenne soha Vilmossal.
– A gyermekem nélkül nem szállok repülőre – mondta. – Ez az utol-
só szavam.
 19

1983
 
Egy közbenső leszállással együtt közel harminc óra volt az utazási idő
Ausztráliába. Diana gondolatai egész idő alatt a következő heteken
jártak. Nem kisebb mint huszonhárom fős kíséretnek kellett gondos-
kodnia arról, hogy minden jól menjen. Az a huszonhárom ember
azonban nem fogja tudni megakadályozni, hogy ő egy interjúban eset-
leg valami butaságot mondjon, és szégyent hozzon Károlyra, sőt a tel-
jes uralkodóházra. A királyi család világossá tette, hogy ez az út rend-
kívül fontos a monarchia tekintélye szempontjából. Diana annyira
ideges volt, hogy még a körmét is rágni kezdte.
Végre leszálltak Alice Springsben. Diana még a nyelvén érezte az
erős kávé ízét, amelyet azért ivott, hogy friss legyen, amikor mindjárt
kiszállnak a repülőből. Semmi sem tűnt mennyeibbnek számára, mint
egy szoba zuhanyozóval és nagy ággyal, amelyben sokáig és mélyen
lehet aludni. Lehet, hogy izzadságszagú? Az biztos, hogy babahintőpor
illata érződik rajta, mert az előbb a fedélzeten még gyorsan tisztába
tette Vilmost.
Már ki is nyílt a repülő ajtaja. Diana a gép mesterséges fényéből ki-
lépett a rámpára, Ausztrália ragyogó napsütésébe. Szaporán hunyor-
gott. Azt hitte, hogy a hosszú repüléstől szédül kicsit, de csak a vaku-
villanások bántották a szemét.
– Minden lépését százhetven angol, német, francia és amerikai új-
ságíró követi majd – hangsúlyozta Mr. Adeane még egyszer, amikor a
gép földet ért. – Az ausztrál riporterek ebben a számban még nincse-
nek benne.
Mosolyogni. Kezet rázni.
– Üdvözöljük Ausztráliában – mondta egy férfi barátságosan, bárki
volt is…
A forró beton visszaverte a déli napsütést, és Diana izzadt a türkiz-
színű ruhája magas gallérja alatt. Az arca már biztosan csúnyán kivö-
rösödött.
Micsoda lárma! A repülőgép, a háttérben éppen kirakodott bőrön-
dök dübörgése, a fényképezőgépek kattogása, az újságírók kiabálása:
 – Diana! Hol van Vilmos herceg? Mégis otthon hagyta?
A riporterek egyszerre mozdultak meg, mint a ragadozók, amikor
egy darab húst dobnak eléjük. Ms. Barnes lejött a repülő lépcsőjén, és
óvatosan Diana karjába tette a szeme fényét.
– Képet akarunk készíteni anyáról és fiáról! – kiáltotta valaki.
Diana mélyen belélegezte a fia sima bőrének az illatát. Vilmos a kék
szemével olyan hetykén nézett rá, hogy ő felnevetett, bár valójában
kényelmetlenül érezte magát. Ő van ráutalva a fiára, nem pedig for-
dítva.
A zaj, a sok ember, a hőség azonban Vilmosnak is túl sok volt, és
sírni kezdett.
– Mennünk kell – mondta Károly.
Ms. Barnes már el is vette Dianától Vilmost, felvitte az utaslépcsőn,
és elnyelte őket a gép gyomra. Mikor látom újra? – futott át a kérdés
Diana fején. Valaki finoman megérintette a hátát, és a várakozó fekete
limuzin felé tolta. Ő beszállt, és eltűnt a sötétített ablaküvegek mö-
gött.

Déli tizenkét óra volt. A levegő villódzott, a nap perzselőn sütött le

Dianára. A kiszáradt földről a száraz szél időnként port fújt a szemé-
be. Egy pohár víz a világ legfinomabb italának tűnt fel előtte. Mikor
ivott ma utoljára? Egyszerűen nem volt rá ideje. Éppen csak felfrissí-
tették magukat, és átöltöztek a hosszú repülés után, amikor már in-
dultak is egy Alice Springs-i iskolába, aztán pedig az Ayers Rockhoz.
– Ez a homoksziklatömb itt, a közép-ausztráliai sivatagban az or-
szágunk leghíresebb idegenforgalmi látványossága és az őslakosok
szent helye – magyarázta Scott.
A fiatal, megtermett, hosszú szakállas férfi volt a túravezetőjük.
Diana lenyűgözve, de ijedten is nézett az előtte álló bennszülöttre, aki
leplezetlenül viszonozta a méregetést. A meztelen felsőtestét fekete-
fehér festés díszítette. Az idős férfi mondott valamit egy nagyon fur-
csa hangzású nyelven. Diana segítségkérőn Scotthoz fordult.
– Ez pitjantjatjara volt, az őslakosok nyelve – szolgált magyarázat-
tal a túravezető. – Azt mondta, hogy az Ayers Rock a nap állásától és
az időjárástól függően eltérő színeket ölt, amelyek a szürkésbarnától a
barnán át a narancssárgáig és az élénkvörösig terjednek.
Diana sokat adott volna azért, ha el tudott volna beszélgetni az ős-
lakossal, hogy kikérdezze a kultúrájukról és a mintegy háromszázöt-
ven méter magas sziklatömbhöz kapcsolódó hiedelmeikről. A férfi te-
kintete olyan bölcs és jóságos volt, mintha az életben mindenre tudná
a választ. Dianának azonban be kellett érnie azzal, hogy mosollyal kö-
szönje meg az öregnek az idejét, amelyet rájuk, egy fehér bőrű, izzadt
és elkényeztetett hercegi párra szán.
A fényképezőgépek kattogása valósággal őrületbe kergette Dianát.
Egész nap mást sem hallott.
– Tetszik önnek az Urulu? – kérdezte tőle egy újságíró.
Ő az arcokat sem tudta kivenni a rengeteg fényképezőgép mögött.
– Hogy mi? – kérdezte.
Károly egy kicsit közelebb hajolt hozzá.
– Így hívják az Ayers Rockot az őslakosok nyelvén – suttogta inge-
rülten.
– Ó! – Diana mentegetőzőn elmosolyodott. – Lenyűgöző.
– Mi a véleménye az ausztráliai körútjuk horribilis költségeiről? –
érkezett egy újabb kérdés egy másik újságírótól.
– Én… – kezdte Diana.
Hogy legyen egyetlen világos gondolata is, amikor a fejében mintha
egy teljes légyraj zümmögne?
– Attól tartok – szólalt meg Károly, amikor Diana hallgatása már túl
hosszúra nyúlt –, a feleségem még nem igazán ismeri ki magát ezek-
ben a dolgokban. Ha viszont az aktuális divattrendekről vannak kér-
déseik, szívesen megválaszolja őket.
Aztán eljött az idő, hogy felkapaszkodjanak a sziklatömbre. Három-
százötven méter, ez nem megoldhatatlan feladat. Elvégre naponta
számtalan turista mászik fel oda. Neki is menni fog. Diana mégis rette-
gett tőle.
Károly viszont egészen elemében volt. Iskoláskorából ismerte az
ausztrál Outbacket, és égett a vágytól, hogy ezt megmutassa. Diana
számára ez is rejtély volt: a királyi család tagjai nem tudnak fogkré-
met nyomni a fogkeféjükre vagy ruhát kivenni a szekrényből, de ha a
skót dagadó lápon kell gázolni vagy perzselő hőségben megmászni
egy hegyet, szívósak, mint a hegyi kecskék.
Miért kellett éppen ezt az átkozott ruhát választania?
– Ezt komolyan gondolod? – kérdezte tőle Károly, miután Diana ki-
jött a szállodai szobájából. Időközben már külön is aludtak. – Fehér
ruhát és papucscipőt akarsz viselni az ausztrál sivatagban?
– A sajtótól is lesznek ott emberek – vette védelmébe Diana a vá-
lasztását. – Csinos akartam lenni.
Károly maga a királyi mezőőrök homokszínű egyenruháját viselte.
Kamillán valószínűleg praktikus kosztüm lenne egyszerű barna árnya-
latokban, a lábán pedig erős túracipő. Károlynak igaza volt – gondolta
Diana. Hogy jutott eszébe, hogy ezt a vékony blúzruhát válassza? A
végén az erős napsütésben még áttetsző lesz. A szél ráadásul felfújja,
és olyankor kilátszik az alsószoknyája meg a térde. A lapok holnap
biztosan tele lesznek a meztelen lábáról készült fotókkal. A torka és a
szeme teljesen kiszáradt. Ez az egész kész katasztrófa…
Diana hátán izzadság folyt végig. Bármit megadott volna egy pohár
vízért. A lába mintha ólomból lett volna. Csak kis időre kellene meg-
állnia, hogy kifújja magát… A szeme fölé tartotta a tenyerét. Mennyit
kell még gyalogolniuk? Jaj, ne, még nagyon messze van a kilátóhely.
Valóban csak néhány lépést tett meg eddig?
– Károly! – kiáltotta.
Egy pillanatig megkettőzve látta a férjét. Már az is elég, ha egy Ká-
roly néz rá figyelmeztetőn és elégedetlenkedőn, de hogy kettő?
– Mi van? – kérdezte a herceg.
– Szédülök – mondta Diana.
Károly odament hozzá.
– Mindjárt ott vagyunk.
– Hercegné, nincs jól? – kérdezte egy újságíró.
– Csak szedd össze magad! – mondta Károly fojtott hangon. A ka-
meráknak mosolygott, de az állkapcsa őrölt.
Szedd össze magad! Diana semmiképpen sem akart csalódást okozni
Károlynak. Túl sokszor okozott csalódást olyan embereknek, akik so-
kat jelentettek neki – már a születésétől fogva. „Megint nem fiú?! Mit
kezdjünk még egy lánnyal?”
Azt akarja, hogy Károly büszke legyen rá. Ő is büszke akar lenni
magára. Ezért összeszorította a fogát, és lépésről lépésre vonszolta
magát, amíg odaért a kilátóhelyre.
– Megviseli az időeltolódás, hercegné? – kérdezte az egyik riporter,
amikor végre újra leértek.
– Igen, és egy kicsit a hőség is. Ehhez még hozzá kell szoknom –
vallotta be Diana.
A szájában savanyú íz volt, és még csak mosolyogni sem mert, ne-
hogy még elhányja magát. Károly ebből semmit sem vett észre.
– Kaphatnék esetleg egy kis vizet? – kérdezte Diana óvatosan, és
hálásan elvette a poharat, amelyet odanyújtottak neki. – Azt hiszem,
víz még nem ízlett nekem en – nyire – tréfálkozott, és az újságírók fel-
nevettek.
Diana odapillantott Károlyra, hogy lássa, ő is nevet-e, és elégedett-
e vele. A vonásai azonban merevek voltak.
Szinte felfoghatatlan volt. Ez a hatalmas tömeg… Akár egy gát, amely
bármelyik pillanatban átszakadhat, és több tonna vízzel áraszthatja el
őket. Hogyan tud Károly ilyen nyugodtan a színpadon állni és beszé-
det tartani?
– Ausztrália régi jó barátjának érzem magam – visszhangoztak a
szavai a sok idegen feje felett Newcastle-ben. – Már írd és mondd ti-
zenhét éve, hogy én, egy angol pommy…
A tömeg lelkesen fogadta, hogy Károly viccelődni tudott önmagán.
A „pommy” itt, Ausztráliában az angolok tréfás, néha rosszindulatú
csúfneve volt.
– Fél évig ebben a lenyűgöző országban élhettem – fejezte be Ká-
roly a mondatot.
Diana mosolyogni próbált, bár a legszívesebben a tenyerébe temet-
te volna az arcát. Miért nem tud Károly vele is ilyen laza és önironikus
lenni? Minden szavát patikamérlegre teszi. Még egy pohár vizet sem
volt szabad kérnie, amint ez az Ayers Rocknál kiderült. Azzal már
megint vétett a protokoll ellen, ezért volt Károly olyan dühös.
Vajon Kamillával is olyan gondtalan, mint most éppen, amikor a di-
csőség fényében sütkérezik? Vagy rajta is ki szokta tölteni a rosszked-
vét?
Diana minden lépését szinte éjjel-nappal számtalan kamera követ-
te. Minden pillanatban tökéletesnek kellett lennie. Minden átkozott
másodpercben. Éjszaka néha felriadt az ágyban, mert olyan érzése tá-
madt, hogy egy objektív szegeződik rá. Eközben valójában szerencsére
csak egy kis mellékszereplő, a csinibaba, aki mindig a háttérben ma-
rad. Soha nem tudna úgy egy színpadon állni, mint Károly.
Megpróbált elkapni néhány szót. Tapasztalatból tudta, hogy Károly
ma este meg fogja kérdezni tőle, hogy tetszett neki a beszéde. Akkor
legalább egy mondatát tudnia kell idézni, az mindig hízelgett neki.
Dianán enyhe szellő simított végig, mielőtt azonban még élvezhet-
te volna, újra érezte a nyomasztó hőséget. Az is fárasztotta, hogy a le-
gyezőjével hűsítse magát… Miért kellett éppen ezt a szoros gyöngy-
sort feltennie? Ráadásul hasfájás is gyötri. Reggelinél egy falatot sem
tudott enni. Elment az étvágya, amikor Mr. Adeane elmondta nekik,
mi minden szerepel a mai programban. Ha ez így megy tovább, még
Ausztráliában fog meghalni. Szedd össze magad!
Végre. Károly befejezte. Tomboló taps. Éljenzés. A levegő szinte
vibrált. Hogy lehet valami egyszerre ilyen mámorító és ijesztő?
 Újra működnie kell. Diana a lehető legelegánsabban felkelt a széké-
ről. A testőre egy veterán kabrióhoz vezette, amely a következő prog-
ramhoz viszi őket. Még egy dolog, amit bosszantónak talált: az a cél,
hogy a néphez közel állónak tűnjenek, de a közelség keresése helyett
a távolból, egy elegáns autóból integetnek.
– Diana, mosolyodjon már el!
– Még mindig megviseli a hőség?
– Hogy van Vilmos?
Dianának már a kisfia nevét is fájt hallania. Nagyon hiányzott ne-
ki…
Valahonnan zene hallatszott. Károlyt miért nem bántja ez a lárma?
Őt miért nem ijeszti meg a tömeg? Dianának olyan érzése volt, hogy
az emberek egyre közelebb jönnek. Szédülés tört rá. A legszívesebben
kiugrott volna a kocsiból. Megkapaszkodott az ülésében. Egyszer csak
feléje repült valami, és az ölében kötött ki. Csak egy virágcsokor volt,
ő mégis az egész testében reszketett. Károly ebből semmit sem vett
észre. Vidáman és boldogan integetett. Mit csinálok rosszul? – gondolta
Diana.
Szedd össze magad! Mosolyogni, integetni, mosolyogni. Diana világa
egyszeriben mintha megbillent volna, és könnyekben tört ki.
Vakuvillanás. Diana kinyitotta a szemét. Ken Lennoxot látta meg,
aki leengedte a fényképezőgépét. Neki vitt Diana egy szilveszteréjsza-
kán forró csokoládét köszönetképpen, mert megmentette egy tolako-
dó francia riportertől. Most meghökkentnek tűnt. Diana gyomra még
jobban összeszorult. Ken Lennox lefényképezte, amikor sírt? Ha a fel-
vétel felbukkan a sajtóban, Károly borzalmasan dühös lesz. Azzal fogja
őt vádolni, hogy nagyon labilis, és a sírósságával árt a koronának…
– Kérem – formálta a szót hangtalanul a szájával, és nemet intett a
fejével.
Kérem, ne jelentesse meg azt a fotót!
Ken Lennox habozott. Végül bólintott, és még vigasztaló mosolyt is
küldött Dianának.

Diana még mindig nem dolgozta fel, ami a kabrióban történt vele,
amikor este végre visszaérkeztek a szállodába. Károly és Mr. Adeane
energikusan ment elöl, a testőrök követték őket, és valahol közöttük
Diana is ott volt, kimerülten és magányosan, akár a saját árnyéka. A
hotel szőnyegpadlója elnyelte a lépteik hangját.
 A két férfi a következő napok programjairól beszélt. Dianához csak
szófoszlányok jutottak el mindabból, ami másnap vár majd rá.
– Kilenckor interjút ad a rádióban, utána meglátogatja a helyi tűz-
oltóságot. – Odaértek a lifthez. Mr. Adeane megnyomta a hívógombot,
és azon az arrogáns orrhangon folytatta, amelyet Diana ki nem állha-
tott: – Délután pólómérkőzés lesz…
Dianának már nagyon elege volt a lovaspólóból. Órákon át állt a pá-
lya szélén, a vizét iszogatta, és unalmas társalgást folytatott. Elveszte-
getett idő volt, amelyet Vilmossal is tölthetett volna.
– A felesége eközben egy megnyitón…
A felesége eközben! Mintha Diana nem dönthetne szabadon. Mintha
bábu lenne, amelyet ide-oda tologathatnak egy sakktáblán. Ajtó kinyí-
lik, beszállnak, ajtó becsukódik… Mi baj van velem? – kérdezte magától.
Miért kapaszkodott fel az Ayers Rockra, noha kis híján összeomlott?
Miért rohan napok óta egyik eseményről a másikra, miközben a teste
világosan az értésére adta, hogy az ereje a végét járja? Miért viseli el,
hogy Károly azonnal eltűnik a szállodai szobájában, mert fel akarja
hívni Kamillát? Azért, hogy elmondja, mennyire hiányzik neki.
– Vilmoshoz szeretnék menni – hallotta egyszer csak Diana a saját
szavait.
Károly tekintete bosszús és vádló lett. Az utóbbi időben sokszor né-
zett így Dianára.
– Én is szeretnék, de ő nincs itt.
– Azt ígérted, hogy négy-öt naponként láthatom – mondta Diana. –
Mr. Adeane szavaiból azonban azt vettem ki, hogy továbbra is egyik
helyről a másikra fogunk rohanni.
– Csupán annyit mondtam, hogy igyekezni fogunk eleget tenni a kí-
vánságodnak, de ez sajnos nem lehetséges. Már csak két hetet kell ki-
bírnod.
– Két hetet? – Diana megrázta a fejét. – Nem. Ragaszkodom hozzá,
hogy lássam Vilmost.
– Nem lehet – felelte Károly éles hangon. – A körutunk terve kőbe
van vésve. Nem utazgathatunk csak úgy kedvünk szerint az ország-
ban.
– De szörfölésre és lovaspólóra te találsz időt! Hogy lehetnek azok
fontosabbak neked, mint a fiad?
– Az az egy-két délután eleve arra volt betervezve. Te viszont azt
várnád el, hogy dobjunk ki egy hónapokkal korábban rögzített tervet.
Mi itt nem nyaralunk. Van legalább halvány sejtésed arról, mennyire
fontos ez az út? Nemcsak a Nemzetközösség számára, de személyesen
nekem is?
 – De én nem bírom tovább, Károly. Látnom kell a fiamat – mondta
Diana.
Ha kell, könyörögni is kész ezért. Ha úgy kell lennie, holnap egye-
dül is elverekszi magát Vilmoshoz. Azt sem bánja, ha biciklivel kell vé-
gigtekernie az utat.
– Az ég szerelmére, Diana! – csattant fel Károly. – Ha elfelejtetted
volna: a walesi herceghez jöttél feleségül! Ezzel a monarchia szolgála-
tába állítottad az életedet. És tudtad, mi vár rád. Téged senki sem
kényszerített semmire. Nekem viszont sosem volt más választásom!
– De hát próbálkozom! Igyekszem az alázatos feleséged lenni. Egy
mosolygó és integető bábu. De vannak érzéseim, Károly, és akár hi-
szed, akár nem, lelkem és eszem is van! A monarchiának azzal tehe-
tem a legnagyobb szolgálatot, ha gondoskodó anyja vagyok annak a
gyereknek, aki egy nap majd király lesz, nem szabad csakis az udva-
roncok hidegségét megtapasztalnia, akik mindent megtesznek azért,
hogy ő mindig tökéletesen működjön, mint egy gép. Vilmosnak szere-
tő környezetben kell felnőnie, mert csak úgy lesz hús-vér ember, ami-
kor majd trónra lép.
Csend állt be. A hőmérséklet mintha legalább öt fokot csökkent vol-
na. A lift megállt. Az ajtó kinyílt.
– Ezért akarom holnap látni a fiamat. A fiunkat – tette hozzá Diana,
és kilépett a fülkéből.
 20

 
A dzsip még nem állt meg teljesen, amikor Diana már kiugrott a kocsi-
ból. A három falépcsőn felsietett a teraszra, kinyitotta a szúnyoghálós
ajtót, és beviharzott a farmházba.
– Vilmos?!
A szolgálólány kijött a nappaliból.
– Királyi fenség! – mondta meglepetten, és sietve pukedlizett.
– Hol van Little Wills? – kérdezte Diana kifulladva. – Látni akarom.
– Ms. Barnesszal a juhoknál, a farm túlsó oldalán.
Diana kirohant. Aztán végre meglátta Vilmost, a gyermekét, az ő
kis csodáját, és az utóbbi tíz nap egyszeriben elfelejtődött. Elvette Ms.
Barnestól a fiát, és magához szorította. A semmi közepén volt Auszt-
ráliában, mégis úgy érezte, hogy hazaérkezett.
– Hát itt vagy, kincsem! Borzalmasan hiányoztál.
– Vilmos szereti a juhokat – mesélte Ms. Barnes. – A fotósok viszont
rettenetesek. Mindenütt ott vannak, a fűben kúsznak-másznak abban
reménykedve, hogy sikerül fényképet készíteniük a farmról vagy in-
kább Vilmosról.
Diana mozgást észlelt a háta mögül. Károly feljött a teraszra, a ke-
zét, mint többnyire, összefonta a hátán. Olyan volt, mint egy múze-
umlátogató, aki egy festményt nézeget, és váratlanul megérintik. Ez itt
nem festmény – akarta mondani neki Diana. – Valóságosak vagyunk, csak
néhány lépést kell tenned, hogy ide gyere hozzánk.
Diana a férje felé nyújtotta a kezét. Gyere ide! Gyere ide hozzánk!
Károly lágyan elmosolyodott, és közelebb lépett, miközben Ms.
Barnes észrevétlenül visszavonult.
– A mama és a papa nagyon szeret téged – mondta Diana Vilmos-
nak.
Károly hátranézett a teraszra, de elkésett. Diana meglátta a szemé-
ben a könnyeket.
– Holnap rendezhetnénk egy kis pikniket – javasolta a herceg. –
Mint Balmoralban, csak itt nem vesz majd körül minket a teljes csalá-
dom – mondta, és a szája jobb sarkát mosolyra húzta fel.
 Mosolyog! Diana már nagyon régen nem késztette ilyen pozitív re-
akcióra.
– Hogy hangzik?
– Csodásan – sóhajtotta Diana.
Vilmos a karjában, Károly mellette – mintha a saját kis földi paradi-
csomában lenne.
Másnap kerestek egy helyet a juhfarm közelében, ahonnan pompás
kilátás nyílt a tágas vidék szelíd dombjaira. Hamar eljött a délután, a
napkorong telt színt kapott. Károly minden bokrot, minden követ
megmutatott Vilmosnak, és egészen le volt nyűgözve, amikor a fia
boldogan kuncogott. A baba eddig csak kúszott-mászott, vagy Diana
segítségével sikerült néhány lépést tennie. Annál nagyobb volt a meg-
lepetés, amikor most először gyámoltalan kísérletet tett arra, hogy
járjon.
– Ez hihetetlen! – kiáltott fel Károly. – Éppen csak most jött a világ-
ra, és már jár! Őstehetség!

Kora hajnalban Diana felébredt, mert a lehűlt levegőn összehúzódott a

fa, és a farmház halkan recsegett-ropogott körülötte. A hangok kicsal-
ták a teraszra. Mennyi lehet most az idő Londonban?
Leereszkedett egy fahintára, belélegezte a vadon fűszeres levegő-
jét, és hallgatta, hogyan susognak a bokrok az enyhe szélben. Magába
szívta az égbolton lassanként elhalványuló csillagok látványát, meg-
próbálta elraktározni a szívében ezt a ragyogást, a nyugalmat, a vég-
telenséget…
Egyszer csak szelíden meglökték a hintáját.
– Gyönyörű, igaz? – kérdezte Károly a háta mögött.
Diana bólintott.
– Mintha csak mi ketten lennénk az egész világon. Nincsenek fotó-
sok. Nincs tömeg.
Nincsenek karót nyelt lakájok. Sem szürke öltönyt viselő hűvös fér-
fiak. Nincs Kamilla.
Diana a férje felé fordult, és látta, hogy csak vékony köntöst visel.
Számára még mindig ő volt a legszebb férfi az egész bolygón.
– Még nem is mondtam – kezdte Károly a tekintetét Diana mezte-
len lábára szegezve –, hogy a piknik tegnap… Nagyon szép nap volt.
– Igen – felelte Diana mosolyogva. – Wills megdolgoztatja az em-
bert, igaz?
 – Mondhatni.
Eljött a pillanat? Ez nem mehet így tovább közöttük. Egyiküknek
meg kell tennie az első lépést.
– Károly, valami foglalkoztat – mondta Diana. – Szeretnék veled be-
szélni róla.
A herceg megint összekulcsolta a háta mögött a kezét, és bólintott.
– Én is gondolkodtam, de tessék, kezdd te!
– Roppant előzékeny vagy – csúszott ki Diana száján.
Nem akart gonoszkodni, de időközben annyi minden gyűlt fel kö-
zöttük, hogy Károly azonnal támadásnak érezte, amit mondott.
– Mit akar ez már megint jelenteni?
– Megszoktad, hogy te vagy az első. Hogy te adod meg a hangot.
Károly megérintett egy pontot a szemöldöke között, mint sokszor,
amikor ingerült volt.
– Ezt írja elő a protokoll.
– Ti mindig a protokollra hivatkoztok, ha igazolásra van szüksége-
tek. De ki készítette a protokollt, Károly?
– Nemzedékek sora.
– Azok a nemzedékek olyasmit hoztak létre, ami bezárja az embe-
reket. Nem hagy teret melegségnek és szeretetnek. – Diana megerősí-
tette a lelkét. – Tudod te egyáltalán, mennyit küzdök én nap mint
nap? Hogy milyen rosszul érzem magam?
– Tudom – felelte Károly. – Már csak csont és bőr vagy. Többször is
megpróbáltál kárt tenni magadban: levetetted magad a lépcsőn, és
megvagdostad magad. Azt viszont nem értem, mi zajlik benned. Miért
vagy ennyire boldogtalan?
Diana felállt.
– Boldogtalan? Én halottnak érzem magam, Károly! Mindennap
helyt kell állnom, de senki sem kérdezi meg, hogy vagyok, és egyetlen
dicsérő szava sincs senkinek hozzám. Te nem tudod, milyen érzés ez.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy én nem tudom, milyen érzés
ez – mondta Károly felindultan. – Amióta az eszemet tudom, így élek!
Köszönet és elismerés nélkül. Magamra hagyva. Te úgy érzed, hogy
nem értenek meg, de ezzel én is így vagyok! Azzal vádolsz, hogy hideg
vagyok, de te is visszahúzódsz. Napokig ki sem kelsz az ágyból, vagy
bezárkózol a fürdőszobába, ahol…
Károly még kimondani sem tudta, mit csinál ott Diana.
– Ne hidd, hogy nem tudom – folytatta a herceg. – Egyszerűen nem
megy a fejembe: mindened megvan, amit egy fiatal nő csak kívánhat,
de te ahelyett, hogy élveznéd ezt, önsajnálatba esel!
– Ezek segélykiáltások! Mert nem veszel észre engem!
 – De hát itt vagyok! Veled! – kiáltotta Károly. – Mit akarsz még?
– Hogy azt mondd nekem, melletted semmi rossz nem történhet
velem. Hogy melletted biztonságban vagyok. De te levegőnek nézel!
Mit tehetek azért, hogy időt szánj rám, hogy elnyerjem a tiszteletedet
és a szeretetedet? Milyennek kell lennem?
– Biztonságban vagy mellettem. Lehet, hogy nemtörődömnek vagy
érzéketlennek tartasz, de egyik sem vagyok. Csak megtanultam alkal-
mazkodni. Te nem tudod, milyen az, ha olyan családban kell felnőnöd,
ahol soha nem engedik meg, hogy önmagad legyél. Hogy azt tedd,
amihez kedved van. Hogy néha egyszerűen csak fiatal és idétlen le-
gyél.
– Akkor beszélj velem erről! Én segíthetek neked. Kölcsönösen se-
gíthetünk egymáson. Meggyógyíthatjuk egymást!
– Ébredj már fel, Diana! Ez itt nem az a mese, amiről mindenki be-
szél. Még csak nem is normális élet. Mi mind csak bábuk vagyunk a
sakktáblán, és ide-oda tologatnak minket.
– Csak akkor vagyunk azok, ha hagyjuk.
– Ugyan már! Tudom, azt hiszed, hogy én meghunyászkodom a
szüleim előtt. Az az érzésem, hogy unalmas öregembernek tartasz.
Vagy miért nem mutatsz érdeklődést az iránt, amiért én lelkesedem?
– Mert azt mind azzal a nővel csinálod! Mert úgy tűnik, hogy én fe-
lesleges vagyok az életedben!
– Már megint Kamilláról van szó? – nyögött fel Károly.
– Természetesen róla van szó! Minden este felhívod. A nászutun-
kon a tőle kapott mandzsettagombokat viselted! Még fényképek is
vannak nálad róla! A nyaralásunk után azonnal elutaztál hozzá!
– És ha igen? – csattant fel Károly. – A leendő király vagyok. Annak
pedig szabad viszonyokat folytatnia.
– Ezt tanította neked az imádott Dickie bácsid?
– Őt hagyd ki a játékból!
– Tudod, mi a legrosszabb? – folytatta Diana. – Hogy még meg is ér-
telek. Kamilla szeret vadászni, szereti a természetet, nyers humora
van, okos és érett nő… Mindenben az én tökéletes ellentétem. Neked
teremtették.
Károly úgy nézett Dianára, mint egy őz, amikor egy autó száguld
felé. Diana érezte, hogy könnyes az arca. Minden izma megfeszült, a
szíve hevesen vert. Szeretett volna elfutni és elbújni, amíg keresni
kezdik. De már nem az az egykori kislány, ezért nagy levegőt vett.
– Kamilla tökéletesnek tűnik a számodra, te pedig egyszerűen nem
tudsz elszakadni tőle, ezért azt találgatom, hol van számomra hely az
életedben, Károly?
 Kérlek, mondj valamit… A herceg hallgatott. Diana látta a szemében,
hogy küzd önmagával, és tudta, az élete ettől a pillanattól függ.
– Elveszítelek, és semmit sem tehetek ellene – mondta sírva.
Megint jelentkezett a mély fájdalom. A bizonyosság, hogy előbb-
utóbb minden össze fog törni.
– Attól tartok, nem vagyok jó az érzelmek kimutatásában – hebegte
Károly.
Ez már több volt, mint amit Diana remélt. Ekkor megszólalt a tele-
fon.
– Királyi fenség, Önt keresik – mondta Mr. Adeane.
Ne most, kérlek, ne…
Mr. Adeane nem mondta, ki akar beszélni Károllyal, de erre nem is
volt szükség. Mind a ketten tudták, ki van a telefonban. Kamilla.
Diana szíve reszketett. Úgy érezte, hogy megállt az idő. Mintha
még a vadon hangjai is elnémultak volna. Ő talán ezért hallotta jól,
amit Károly mondott, bár nagyon halkan beszélt:
– Ne most! Mert… – A herceg Dianára nézett. – Mert szeretném el-
mondani a feleségemnek, hogy… – Károly nagyot nyelt. – Hogy szük-
ségem van rá. És szeretem.
Eltartott egy pillanatig, amíg eljutott Dianához, amit Károly mon-
dott.
– Igaz ez?
– Igen – felelte Károly, és megkönnyebbültnek tűnt. Mintha sokáig
félt volna valamitől, amit végre meg mert tenni, és ez felszabadítóan
hatott rá. – Csodállak. Ragyogó szépség vagy, és hatalmas szíved van.
Mindenkit elbűvölsz, bárhol is jársz.
– Én pedig téged csodállak – mondta Diana. – Az eszedet, a nagysze-
rű ötleteidet, amelyekről az egész világnak értesülnie kellene – tette
hozzá, és valamit felcsillanni látott Károly szemében.
– Még nagyon sok ötletem van! Tele vagyok tettvággyal, de a ki-
rálynő nem akar tudni róluk.
– Én viszont igen. Sajnálom, hogy nem mutattam ki már korábban
a csodálatomat. Te és Vilmos, ti vagytok a mindenem. Minden, ami
fontos nekem az életben.
Diana megcsókolta Károlyt. Ő viszonozta a csókot. Először csak az
ajkuk ért egymáshoz, de végre nem voltak alkalmazottak a háttérben,
végre egyedül voltak, ezért Diana a herceg tarkójára merte tenni a ke-
zét, hogy közelebb húzza magához. A nyelvével szétnyitotta az ajkát,
és elmélyítette a csókot.
Károly végül kifulladva vált el tőle. Leültek a széles fahintára, Ká-
roly az ölébe vonta Dianát, ő pedig a férje homlokának támasztotta a
homlokát.
– Sokkal hamarabb kellett volna beszélnünk egymással – mondta. –
Sok veszekedést, sok energiát megtakaríthattunk volna.
Károly bólintott.
– Igen, mert valójában nagyon jól megértjük egymást. Ugyanarra
van szükségünk: támogatásra, bátorításra, tiszteletre és megbecsülés-
re.
– És szeretetre – tette hozzá Diana.
 21

 
Szóval ez Sydney. Diana letekerte az ablakot, és kidugta a fejét a limu-
zinból. A karja libabőrös lett. Az ott biztosan a Sydney Harbour
Bridge, amelyről Károly beszélt. Mögötte magasodik fenségesen az
Operaház vitorlákra emlékeztető épülete. Károly ma reggel beszédet
mondott a Circular Quay városrészben. Hatalmas tömegek jöttek el,
hogy lássák, de Diana már egyáltalán nem félt, mert Károly bátorságot
öntött belé, és fogta a kezét, amikor lehetett. Ő még élvezte is, hogy a
beszéd után odament az emberekhez, kezeket szorított meg, váltott
néhány szót, és virágokat vett el köszönettel. Még egyik országban
sem voltak barátságosabbak a helyiek, egyetlen várost sem talált iz-
galmasabbnak, és soha nem érezte fűszeresebbnek a limuzin lehúzott
ablakán át beáramló, sós esti levegőt.
Úton voltak egy jótékonysági bálba. A naplementében minden ra-
gyogott: a Csendes-óceán hullámzó vize, a felhőkarcolók, a kikötőben
horgonyzó nagy luxushajó. Milyen modern és elegáns egyszerre ez a
város! Kozmopolita, mondaná Károly. Diana rámosolygott, ő pedig vi-
szonozta a mosolyát, és finoman megszorította a kezét. Soha nem né-
zett még rá kedvesebben.
Ez az út tegnapig maga volt a pokol Dianának, aztán azonban a
mennyországgal ajándékozta meg. Ezért nagyon fontos a ma este: el
akarja bűvölni Károlyt. A rövid tartózkodásuk óta a Woomargama juh-
farmon úgy turbékoltak, mint a friss szerelmesek. Diana visszagondolt
a ma reggeli rádióinterjúra. Az Outbackben élő gyerekek tehettek fel
kérdéseket neki.
– Van Vilmos hercegnek kedvenc plüssállata? – kérdezte egy kis-
lány.
– Ő mindent szeret, ami zajt okoz – felelte Diana nevetve. Károly
odahajolt hozzá, súgott valamit a fülébe, és ő újra elnevette magát. –
Ó, igen, van egy bálnája, amely kis golyókat tud kiköpni, mint egy szö-
kőkút. Amióta azonban Ausztráliában vagyunk, egy koala lépett a he-
lyébe. Attól Vilmos alig tud elszakadni.
Szóval ilyen érzés szerelmesnek lenni! Diana azt hitte, hogy ezt ed-
dig is tudta, de nem, az csak ábránd volt. Reménykedés. Most viszont
valóban megéli.
– Mi tetszett Önnek eddig… a leg…jobban Ausztráliában? – olvasta
fel egy kisfiú a kérdését kissé akadozva egy céduláról.
– A legnagyobb örömöt az okozta nekem, hogy megismertem az it-
teni embereket. Nagyon meleg fogadtatásban van részünk – felelte
Diana.
És az interjú után Károly megdicsérte!
– Gyönyörű vagy – mondta. – Mindenkit elbűvölsz. Tudod, hogy ma
negyvenezren voltak ott a beszédemen? A legszívesebben felhívnám
édesanyámat, és megkérdezném, mit szól hozzá.
Nagyon jó volt együtt nevetni. Ez után az út után Kamilla talán vég-
leg a múlt lesz… Diana ezért öltözött át a mai bálra számtalanszor,
amíg végül megtalálta a megfelelő ruhát. Tökéletes akart lenni Ká-
rolynak. Ettől eltekintve is a sajtó már szabályosan rávetette magát az
öltözékeire.
– Ez hihetetlen – kiáltott fel a szállodai szobában az udvarhölgye,
Anne Beckwith-Smith, és csípőre tette a kezét. – Biztos voltam benne,
hogy elég lesz annyi ruha, amennyit becsomagoltunk, de úgy tűnik,
kétszáz sem az. A tömegek valóban telhetetlenek. Mindennap valami
újban akarják látni.
Mesebeli este volt. Kitűnő ausztrál bor, amely kellemesen elbódí-
totta Dianát. A legfinom ínyencségek. A hangulatról gondoskodó élő
zenekar. A vacsora alatt Diana lába végig mozgott a zenére. Amikor
megszólaltak Frankie Valli Can’t take my eyes off you című számának a
trombitahangjai, a legszívesebben felugrott volna a székéről. Annyira
szerette ezt a számot, hogy akár egyedül is a táncparkettre rohant
volna.
– Szabad? – fordult hozzá Károly.
Diana alig hitt a fülének.
– Ezer örömmel – felelte, Károly pedig a táncparkettre vezette. –
Hűha – mondta Diana, amikor a férje váratlanul magához vonta.
A kezét a derekán érezte, és felvillanyozódott. Károly elmosolyo-
dott. Nem felszínes mosoly volt, hanem azt üzente: Gyere, kapcsoljunk
ki mindent! Csak mi ketten vagyunk, te és én.
A herceg ügyesen vezette Dianát.
– You’re just too good to be true – énekelt halkan együtt a zenével,
és a lehelete Diana fülét simogatta. – Can’t take my eyes off of you…
Diana felkacagott. Biztosan kipirult az arca.
– Kínálni akarunk valamit az embereknek, nem igaz? – viccelődött
a herceg, aztán már meg is szólaltak a trombiták.
 Károly addig forgatta Dianát, amíg szédülni nem kezdett, de a ne-
vetést nem tudta abbahagyni.
– I love you baby – énekelte három nő a színpadon.
Miután véget ért a szám, mélyen egymás szemébe néztek. Károly
keze még mindig Diana derekán volt, ő egész testében bizsergett. Nem
is sejtette, hogy ilyen nagyon vágyott gyengédségre, közelségre, sze-
relemre… Kell neki ez a férfi. Nagyon. De vajon Károly is akarja még
őt?
Később, amikor a szállodájukban együtt liftbe szálltak, a levegő
még mindig sistergett közöttük.
– Szép este volt – mondta Károly óvatosan.
– Szerintem is.
Diana mostanra már tudott a kék szeme varázsáról, és bízott ben-
ne, hogy ezúttal sem téveszti el a hatását. Mindent beletett a pillantá-
sába, amit Károlytól kívánt.
A lift zajt adott ki, és kinyílt az ajtó. Már oda is értek a lakosztálya-
ikhoz. Két ember, két ágy. Károly a válla fölött hátrapillantott a test-
őreikre, akik feltűnés nélkül követték őket, aztán előhúzta a szobakul-
csát a nadrágzsebéből.
Ne! Kérlek, találjunk el ma este egymáshoz! Adj esélyt arra, hogy szeresse-
lek, Károly.
A férfi habozott. Diana rászegezte a szemét.
A férjem. Az egyetlen férfi, akit valaha is szeretni fogok.
Kinyújtotta a kezét, és Károly megfogta. Aztán kinyitotta a lakosz-
tálya ajtaját, bevezette Dianát, és a karjába zárta. Egymásba olvadtak,
Diana feje Károly mellkasán feküdt, a férfi szíve az ingén át az ő bőrén
vert. Reszketett, de nem csak Diana, egy kicsit Károly is, és egy ideig
egyszerűen csak így álltak. Aztán a férfi elvált Dianától, és megcsókol-
ta. A homlokát, a halántékát, a száját, a lapockáit.
Diana meglazította Károly nyakkendőjét. Le vele! Az ő báliruhája a
szállodai szoba szőnyegpadlóján kötött ki.
Ez az éjszaka minden volt, amiről Diana valaha is álmodott. Nem
voltak elvárások, remények, amelyekben csalódni lehet, csak közel-
ség, gyengédség és megértés volt.
Diana nagyon régóta vágyott arra, hogy reggel a kócos Károly mel-
lett ébredhessen úgy, hogy csak egy fehér lepedő takarja. Hogy
dünnyögve jó reggelt kívánjon, mosolyogjon, mert a teste csodásan el-
ernyedt. Hogy belélegezze Károly kissé izzadt bőrének az illatát, érez-
ze a borostái kellemes dörzsölését, amikor megcsókolja őt, és a súlyát,
amikor fölébe gördül, ő pedig ösztönösen a derekára fonja a lábát.
Hogy mondhattak le ilyen sokáig erről a közelségről?
– Lehetne, hogy ez örökre így maradjon? – suttogta Diana.
– Az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen – felelte Károly.
 22

 
– Legyenek üdvözölve!
Bob Hawke kitárt karral lépett oda Károlyhoz és Dianához. Mellette
a felesége állt. Diana szíve hevesen vert, amikor az elegáns épület
előtt kiszállt a limuzinból. Az ausztrál miniszterelnökkel a canberrai
kormányzósági palotában, a brit korona képviselőjének a hivatali re-
zidenciáján találkoztak.
Diana bízott benne, hogy nem izzad a tenyere. Feszült volt, mert
Károly a kocsiban még egyszer nyomatékosan az emlékezetébe idézte,
mennyire fontos ez a találkozó, és hogy milyen sok forog kockán. A
hangok, amelyek azt követelték, hogy Ausztrália legyen független
köztársaság, egyre hangosabbak lettek. Ez az egész Nemzetközösségre
fenyegetést jelentett.
– Ha Ausztrália kilépne, a többi ország is követhetné a példáját, és
dominóként omolhatna össze a Nemzetközösség. Ha ez a Bob Hawke
legalább derék ember lenne! Ő azonban kellemetlen és faragatlan
alak, aki arról ismert, hogy szívesen hajt fel egy-egy sört. Gyorsivás-
ban állítólag világrekordot állított fel. Nem értem, hogy lehetett ilyen
ember egy szakszervezeti szövetség elnöke, és még nagyobb rejtély
előttem, hogyan választhatták az ausztrálok miniszterelnökké.
Jóságos ég, mi vár ránk? – gondolta Diana. Az autóban a legrosszabb
lehetőségeket vázolta fel. A tévében már látta Bob Hawke-ot, és tudta,
hogy sovány, nevetős ember, és általában is természetesnek tűnik. A
képzeletében azonban – Károly borúlátó szavai után – sörhasú és iz-
zadságszagú lett. Mi lesz, ha szidja a monarchiát? Ha neki egyenesen
az arcába mondja, hogy a szép ruháival és a drága ékszereivel szük-
ségtelen kiadásokat okoz az országának, de hercegnéként valójában
egyébként is teljességgel felesleges?
Bob Hawke arcszeszének az illata egy gyerekkori emlékét juttatta
az eszébe: az Althorp-birtokon kivágtak egy fát, és annak volt ilyen
szaga, miután kidöntötték.
– Én Bob vagyok, a feleségem pedig Hazel – üdvözölte őket Hawke,
mintha Károly és Diana átlagos házaspár lenne, és grillezésre hívta
volna meg őket egy másik átlagos házaspár.
 – Gyönyörű ez a hely – mondta Diana. – Köszönöm szépen a meghí-
vást.
– A férje valamikor olyan szépnek találta ezt a helyet, hogy mind-
járt a teljes területet meg akarta vásárolni, és ő akart lenni a követke-
ző főkormányzó – mondta a miniszterelnök nevetve, aztán Károlyhoz
fordult: – Emlékszik még a kis kilovaglásunkra?
Nem kellett a feleségének lenni ahhoz, hogy valaki lássa Károlyon,
kellemetlenül érzi magát.
– Az csak futó gondolat volt.
– Annak idején az édesanyja húzta keresztül a számítását, igaz?
– Közösen hoztuk meg a döntést – válaszolta Károly.
– Akárhogy is, az idő csak úgy repül. Hipp-hopp eltelt tíz év, és
most az elbűvölő felesége kísérte el ide, aki egész Ausztráliát levette a
lábáról. – Bob Hawke csókot lehelt Diana kezére, és rákacsintott. – Ha
csak a férje utazott volna ide – dünnyögte halkan és huncutul vigyo-
rogva, mintha egy titkot árulna el –, talán teljesülne a kívánságom, és
az angol korona napjai meg lennének számolva Ausztráliában. Ön vi-
szont…. igazi királyi szupersztár.
Diana elmosolyodott, és egyszeriben megérezte, hogy a nap égeti
az arcát.
– Ó, remélem, nem vagyok az. A szupersztárok mindig szörnyen
megközelíthetetlenek.
– Maga viszont megérinthető hercegné – felelte a miniszterelnök,
és kissé túl szorosan fogta Diana kezét.
– Én csak odamegyek az emberekhez. Beszédeket tartania és inter-
júkat adnia mindig a férjemnek kell – próbálta Diana a szót Károlyra
terelni.
– Többet nem is kell tennie. Magát varázslat veszi körül. Ez a tün-
dérmese ereje, szépségem.
Diana meg akarta kérdezni, hogy érti ezt Hawke, de a felesége meg-
előzte:
– Kedvesem, mit szólna egy kis sétához a környéken? Jó alkalom
lenne arra, hogy jobban megismerjük egymást.
– Csodásan hangzik – mondta Diana megkönnyebbülten.
Miközben a férfiak elöl mentek, Diana élvezte a Hazellel töltött
időt. Kellemes nyugalmat árasztott, s bár nem volt kifejezett szépség,
jó volt ránézni. Egy feltörekvő politikus feleségének az alárendelt
helyzetében kivételesen csendes méltóságra tett szert.
– Hogy van Little Wills? – kérdezte, és elmosolyodott, amikor Diana
arcán mosoly áradt szét. – Egy pletykalapban olvastam, hogy ezt a be-
cenevet adta neki.
 – Little Wills elkezdett járni – mesélte Diana lelkesen. – Hihetetlen
volt.
– Csodás anyának tűnik, kedvesem.
Diana legyintett.
– Köszönöm, de biztosan semmivel sem vagyok jobb a többi anyá-
nál. Vannak jó és rossz napok.
– Nagyon vártam, hogy megismerhessem. A fodrászszalonokban
mindenki olyan frizurát kér, amilyen magának van – mondta Hazel
nevetve. Az óvodákban az anyák és óvónők arról áradoznak, hogy re-
mek példát mutat, és minden vidéki boltban találni ajándéktárgyakat
az arcképével.
– Ez biztosan hamar abbamarad.
Diana a kavicsos útra szegezte a tekintetét. Furcsamód nem igazán
tudott örülni Hazel jó szándékú szavainak. Foglalkoztatta valami, de
nem tudta, megkérdezheti-e róla a miniszterelnök feleségét. Hazel te-
kintete azt éreztette vele, hogy előtte megnyílhat. Egy olyan asszony
előtt, aki szomorú dolgokat élt meg, és szenvedés, fájdalmak tették ki-
vételesen érzékennyé és rendkívül megértővé.
– Szeretnék kérdezni magától valamit, Hazel – kezdte Diana.
– Bármit, amire kíváncsi.
– Mit értett a férje azon, hogy ha csak Károly utazott volna ide, a
monarchia napjai meg lennének számolva Ausztráliában?
Elértek a Molonglo-folyó partjára, ahol egy magas fa árnyékában
szúnyogok zümmögtek a víz fölött.
– Tudja, mit jelent a terra nullius kifejezés?
Diana a fejét rázta.
– Sajnos nem.
– Azt jelenti: senki földje. Az angolok eleinte így nevezték Ausztrá-
liát, hogy igazolják a birtokbavételét, bár valójában az ausztrál őslako-
sok hazája volt. Az első angol flotta 1788-ban kötött ki Sydney Cove-
ban. Két hosszú évszázadon át éltünk a korona alávetettségében, és
nem tudtunk a saját lábunkra állni.
Diana gyomra összeszorult. Mire akar kilyukadni Hazel? Ő nem te-
het arról, hogy az angolok egykor megtelepedtek Ausztráliában. Még-
is kellemetlenül érezte magát, mert ez úgy hangzott, mintha minden
angol eleve gátlástalan és hataloméhes lenne.
– Ne értsen félre! – folytatta Hazel. – A férjemnek semmi baja a ki-
rálynővel. Ellenkezőleg, nagyra tartja. Csupán rámutat annak a fur-
csaságára, hogy Ausztráliának olyan államfője van, aki a világ túlsó fe-
lén él, és egészen más, mint mi vagyunk. Biztos volt benne, hogy az
Önök látogatása végre arra fogja ösztökélni az ausztrálokat, hogy a sa-
ját lábukra álljanak. – Az asszony Dianára nézett. – És erre eljött ma-
ga.
– Attól tartok, még mindig nem igazán értem…
– Akkor egy példán keresztül megmagyarázom. Miközben a férje
érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot, és az Ayers Rocknál az őslako-
sok előtt olyan egyenruhát visel, amelyben úgy fest, mint egy angol
megszálló, Ön természetes és visszafogott a fehér ingruhájában, sőt
még el is pirul, amikor egy pohár vizet kér. Most egészen őszintén be-
szélek magával, mint feleség a feleséggel: Károly herceg a tartózkodá-
sával az én szememben tipikus királyi fenség. Maga viszont a tökéle-
tes feleség, a tökéletes hercegné, a tökéletes anya – és egyszeriben az
egész ország megőrül.
– Erre gondolt a férje, amikor a tündérmese erejéről beszélt?
– Nagyjából, de én nem értek vele teljesen egyet. Lehet, hogy a ma-
ga története, a felemelkedése óvónőből hercegnévé, mesésnek tűnik.
Ahhoz azonban több kell, hogy eljusson az emberek szívéhez.
– Attól tartok, hogy túlértékel. Semmi mást nem teszek, csak virá-
gokat veszek át, köszönetet mondok, és megszorítok néhány kezet.
– Ez máris sokkal több annál, amit a királyi pár tett. Erzsébet ki-
rálynő őfelsége többnyire csak a kocsijukból integetett. Ön odamegy
az emberekhez. – Hazel egy pillanatig hallgatott, és Diana érezte, hogy
vívódik. – Valami viszont aggaszt engem – mondta végül.
– Éspedig? – kérdezte Diana.
– Nos, egy politikus feleségeként sok tapasztalatot gyűjtöttem. A
férje olyan benyomást kelt, mintha szeretne a középpontban állni.
Diana nem igazán tudta, mit mondjon erre.
– Walesi hercegként és trónörökösként szeret irányítani, ez igaz.
Ennek az útnak sikeresnek kell lennie.
– Az lesz, nekem elhiheti. A látogatásuk évekkel visszavetette az
ausztráliai republikanizmust. Ez azonban nem a trónörökös érdeme.
Az ausztrálok szívét ugyanis egyértelműen a walesi hercegné hódítot-
ta meg.
Diana nem akarta elhinni, amit hallott.
– A sajtóban tíz fotó közül nagyjából nyolcon egyedül maga látható.
Ez mindent elmond. Lehet, hogy nem tudja, de maga erős nő. Az erejé-
nek pedig nem azt kell szolgálnia, hogy szép háttér legyen a férje szá-
mára, ahogyan az talán Fülöp herceg és a királynő esetében. Ők az ele-
gancia és a gránit megnyerő párosítása, és ez működik. Károly herceg-
nél és Önnél az ellenkezőjéről van szó. Ön rávilágít a trónörökös hiá-
nyosságaira. Felfedi, hogy hiányzik belőle a természetesség, a sponta-
neitás és az érzékenység.
 Dianának olyan érzése támadt, mintha valami megártott volna ne-
ki. Talán a hőség, a folyó szaga vagy a barna víz látványa.
Hazel megfogta a kezét.
– Hirtelen nagyon sápadt lett. Bocsásson meg, nem akartam elbi-
zonytalanítani. Csak aggódom. Zárt ajtók mögött sokszor teljesen más
az élet, mint a nyilvánossághoz eljutó változat. Mi lesz, ha a népszerű-
sége a buktatójává válik?
– Károlyt nem zavarja – hazudta Diana. Már a walesi körútjukon is
több figyelmet kapott, mint a férje. Károly ezért esténként dühöngött,
és rajta töltötte ki a frusztráltságát. – Mit kellene tennem? – kérdezte
csendesen, és lehajtotta a fejét.
– Nyilván azt várják el Öntől, hogy fogja vissza magát.
– Szóval legyek újra láthatatlan – fordította le magának, Diana, és
Hazelre nézett. – És ha azt én nem akarom?
– Akkor attól tartok – válaszolta Hazel, és egyszeriben sötét árnyék
borult az arcára –, annak meg fogja érezni a következményeit.
 23

 
Hihetetlen volt. Emberek mindenütt, ameddig csak a szem ellátott.
Zászlókat lobogtattak, színes plakátokat emeltek a magasba. Éljenzé-
sek hallatszottak mindenfelől, jobbról, balról, sőt még a magasból is!
Diana megfogta a fehér kalapját, hátrahajtotta a fejét, és hunyorgott,
amíg a szeme megszokta a felhőkarcolókról visszaverődő napfényt. A
felhőkarcolók is mintha csak emberekből álltak volna. Az erkélyekről
vagy az ablakokból integettek, és az ő nevét skandálták. Már Wales-
ben sem lehetett áttekinteni a rajongók tömegét, ez az embertenger
azonban egyszerűen szédítő volt. Nemcsak a szárazföldön, de a kikötő
is zsúfolásig megtelt csónakokkal. Dianát néha még megijesztette ez a
roham, de mostanra már alig félt. Kedvelik. Nagyra becsülik. Sokan,
nagyon sokan.
Károly közben már jóval előrébb járt, és itt-ott kezeket szorított
meg, ahogyan Diana tanácsolta neki.
– Sok emberre számítottak, de ez a tömeg mindent felülmúl – hal-
lotta egy riporternő mikrofonba mondott szavait. – A városban telje-
sen leállt a forgalom. Több mint négyszázezer ember várja feszülten,
hogy élőben hallgathassa a trónörökös beszédét. Valójában azonban
kétség sem fér ahhoz, hogy kit akarnak az emberek igazán látni.
– Csodásan fest – áradozott egy nő csillogó szemmel. – Tetszik a ru-
hája!
Diana fehér margarétamintás kék ruhája valójában egyszerű volt.
Miután leguggolt egy kislányhoz, hogy elvegyen tőle egy virágcsokrot,
felegyenesedett.
– Köszönöm. Nekem pedig a maga ruhája tetszik.
– Igazán? Ó, istenem, köszönöm! – A nő láthatóan alig hitt a fülé-
nek. – Ön egészen más, mint amilyennek az ember egy hercegnét kép-
zel.
– Elsősorban nem is hercegnének tartom magam, hanem feleség-
nek és anyának – felelte Diana.
Nem sok időbe telt, és alig tudta az összes virágcsokrot a kezében
tartani, ezért egy részét átadta Károlynak.
 – Úgy tűnik, hogy én csak a te virághordozód vagyok – jegyezte
meg a herceg.
Diana szíve túlcsordult az emberek iránti hálától és szeretettől.
Leginkább azoknak igyekezett figyelmet szentelni, akik árnyékban
voltak: az idősekre, a félénkekre, az egészen fiatalokra, a betegekre.
Mind mosolyogtak, de ő látta a keserűséget egy fiatal nő szemében.
Egy anyáéban a haragot. Egy idősebb hölgyében a szomorúságot. Mé-
lyen együttérzett ezekkel a szenvedőkkel, ő maga pedig boldog volt,
hogy legalább rövid időre egy kis örömöt okozhat nekik. A fennhéjázó
arisztokraták és politikusok között, akikkel sokszor kellett egy asztal-
nál ülnie, butának és jelentéktelennek érezte magát. Az emberek itt
hálásak voltak, ha csak néhány szót is váltott velük, és nem sejtették,
hogy valójában ő tartozna hálával nekik.
Vajon Károly is érzi, hogy ez a pillanat páratlan és nagyon különle-
ges? Hogy itt éppen valami nagy dolog történik? Egy pillantás azon-
ban elég volt annak a megértéhez, hogy valami nincs rendben.
– A felesége miatt vagyunk itt – kiáltotta egy nő. – Mondja meg ne-
ki, hogy jöjjön ide hozzánk!
Diana csodálta Károlyt azért, ahogyan erre válaszolt, bár sejtette,
hogyan eshetett neki, amit hallania kellett.
– Vissza kellene kérniük a pénzüket – tréfálkozott a herceg bágyad-
tan.
A helyzet egyre rosszabb lett. Végül Károly már nem tudott vicce-
lődni. Zsebre dugta a kezét, és elrúgott egy követ a lába elől.
– Őszintén sajnálom, mindjárt jön ő is. Egyelőre velem kell beérni-
ük.
Dianának Hazel szavai jutottak az eszébe.
– Csináljon valamit, kérem – mondta Mr. Adeane-nek, aki komor
arccal követte a herceget. – Bármit, ami nagyobb lelkesedést vált ki a
férjem iránt.
Jaj ne, mi volt ez? Valaki kifütyülte Károlyt! Diana odasietett hozzá,
de az emberek a csalódottságuknak adtak hangot, és azt követelték,
hogy menjen vissza hozzájuk.
Megoldhatatlan helyzet volt. Dianának ketté kellett volna szakad-
nia, hogy mindenkit boldoggá tegyen. Károlynak hasonló gondolata
támadhatott, csak másként fogalmazta meg, amikor Mr. Adeane-hez
fordult:
– Arra a következtetésre jutottam – mondta –, hogy könnyebb dol-
gom volna, ha két feleségem lenne. Akkor mindkét oldalamon vonul-
hatna egy-egy, én pedig középen sétálnék, és utasításokat adnék.
 Ez tőrdöfés volt Diana szívébe. Valami forrni kezdett benne. Miért
nem örül Károly az ő sikerének? Belefáradt abba, hogy mindig a ked-
vében próbáljon járni. A férje azt amúgy sem veszi észre.
A kordon egyszeriben nem bírt a tömeg nyomásával. A biztonsági-
ak megpróbálták távol tartani a tömeget, de esélyük sem volt. A kö-
vetkező pillanatban Dianát embergyűrű vette körül, de nem félt. Érez-
te, hogy ezek az emberek őszintén kedvelik. Jóindulatúak vele. Olyan
volt, mintha a szeretet és a csodálat tengerében fürdőzne.
– Diana hercegné, maga a példaképem.
– Csodálom a stílusát!
Diana alig győzött autogramokat adni és köszönetet mondani. A
szíve izzott a boldogságtól. De hol lehet Károly? Lábujjhegyre állt,
hogy megkeresse. Amikor megpillantotta, kihagyott a szívverése. A
herceg arca valósággal megkövült. Diana szívére megint jéghideg ma-
rok fonódott. A szeretetért, amelyet itt tanúsítanak iránta, otthon
drágán meg fog fizetni.

– Honnan veszed ehhez a bátorságot? – támadt rá Dianára Károly,

amint a lakosztályába kérette őt és a személyi titkárát, és becsukta
mögöttük az ajtót. – Miért teszed ezt velem?
– Mit tettem már megint? – kérdezte ő.
Az ágyra dobta a retiküljét, levette a kalapját, és kibújt a szűk pán-
tos cipőjéből. A háta fájt a hosszú állástól. Nem akart mást, csak beáll-
ni a zuhany alá, és lemosni magáról a fárasztó napot. A sejtése, hogy
jelenet lesz, már a kocsiban beigazolódott. Károly egy szót sem szólt
hozzá. Egész idő alatt kinézett a sötétített ablaküvegen, és halkan
morgolódott.
– Felvilágosítana valaki? – sürgette Diana a választ.
Mr. Adeane megköszörülte a torkát, és ő válaszolt Károly helyett:
– Bizonyára nem kerülte el a figyelmét, hogy a walesi herceget nem
fogadták ugyanazzal a lelkesedéssel, amelyet Ön iránt tanúsítottak.
– Én vagyok a leendő király! – Károly fel-alá járkált a szobában. –
Az embereknek engem kellene éljenezniük! Ennek az én körutamnak
kellene lennie!
– Korábban a mi körutunkról volt szó – felelte Diana.
– Neked az volt a feladatod, hogy támogass engem ebben a kényes
helyzetben. Annak érdekében, hogy egy fontos ország ne fordítson
hátat a Nemzetközösségnek. Neked köszönhetően azonban az én be-
szédeimet meg sem említik a médiában!
A herceg jelzett a személyi titkárának, aki erre kezébe vette a tévé
távirányítóját, és találomra az egyik hírcsatornára kapcsolt. A képer-
nyőn karján egy gyerekkel éppen egy nő beszélt.
– Csodálatos anyának tűnik – mondta a kamerába. – Az embernek
az az érzése, hogy a jó barátnője lehetne, pedig a királyi családhoz
tartozik. Egyszerűen a szívünkbe zártuk.
– Szeretem a stílusát – áradozott egy másik nő. – Egészen különle-
ges. Merész, de mindig finom és elegáns.
Károly a fogát csikorgatta.
– Feltűnik neked valami?
– Igen. Az emberek csak jót mondanak.
– Semmi mesterkéltség nincs benne – mondta egy fiatal nő. – Nem
olyan rideg, mint a királyi család többi tagja.
– Ártasz a királyi háznak. Engem még ki is fütyültek!
– Ezt szörnyen sajnálom, Károly, de nem tehetek róla. Én próbál-
tam segíteni neked!
– Igazán? Te hatásvadász voltál! – mennydörögte a herceg a kezét
ökölbe szorítva.
Diana nem akart hinni a fülének. Ez annyira igazságtalan!
– Nem voltam hatásvadász. Kapcsolatot teremtettem az emberek-
kel. Nekem köszönhetően tömegek jöttek el a rendezvényekre – felel-
te Diana felindultan. – Rajonganak a trónörökös párért. És ezzel na-
gyon is támogattalak téged abban, hogy Ausztráliát újra a monarchia
mellé állítsd.
– Most menj el! – Ez volt minden, amit Károly erre mondott. – Mr.
Adeane-nel meg kell beszélnünk, hogyan járjunk el, hogy Ausztráliá-
ban ne ismétlődjön meg ez a katasztrófa – tette hozzá, aztán elfordult
Dianától, és kinézett az ablakon.
Hogy jutottak már megint ide? Pedig az utóbbi napok nagyon har-
monikusak voltak. Szép álom, amely kipukkadt, mint egy szappanbu-
borék.
– Károly, kérlek – esdekelt Diana. – Beszéljünk nyugodtan! Én
ugyanúgy azt akarom, mint te, hogy sikeres legyen ez az út. Mostantól
valóban nem akarsz tudomást venni rólam? Még két teljes hét van
előttünk.
Károly azonban hallgatott. Diana nem tehetett mást, leverten
visszavonult a lakosztályába, és ledobta magát az ágyára. De hát ő
csak azt akarta, hogy Károly büszke legyen rá! Ha az emberek nem
kedvelnék, akkor is szemrehányást kapna. Bármit tesz, az nem jó.
 Végtelenül nehéznek érezte a testét. Borzalmas, ha Károly levegő-
nek nézi. Mintha teljesen értéktelen lenne. Ezt nem bírná két teljes
hétig elviselni. Kérjen újra bocsánatot Károlytól? Ő azt egy biccentés-
sel tudomásul venné, ami azt jelentené: „jó, hogy észhez tértél”.
Csak az a baj, hogy ő kis ideig megtapasztalhatta, az élet nagyon
szép is lehet. Megkóstolta a mennyei nektárt, és az édes ízt még min-
dig a nyelvén érzi. Nem térhet vissza a régi életéhez, amely szerint az
önzetlenség a nőiség netovábbja. Mit tegyen?
Valakivel végre meg kell osztania a bánatát. Méghozzá az egyetlen
emberrel, akire valóban hallgat Károly: a királynővel.
 24

 
Már csak néhány perc, és leszállnak Londonban. Károly átlósan ült
Dianától, de egész úton rá sem nézett, és még csak hozzá sem szólt.
Ketten voltak, mégis egyedül.
Diana megpróbált erőt meríteni az alattuk elterülő London csillo-
gásából. Lassan beköszöntött az éjszaka, de a város megannyi fényével
szembeszállt a sötétséggel. Diana a fekete teáját kortyolgatta. Keserű
és gyenge volt. Hány repülőre fog még ebben az évben felszállni? Öt-
venre? Százra?
A repülőtéren két kocsi várta őket. Egy Dianának, egy Károlynak.
Hat hét Kamilla nélkül nyilván sok volt neki. Most gyorsan újra rend-
be kell hoznia Károly egóját az ágyban. Diana majdnem elnevette ma-
gát, de sikerült megállnia. Akkor Károly újra úgy nézne rá, mintha a
legszívesebben kényszerzubbonyt adna rá.
Nem volt ölelés, sem elköszönés, még csak bűnbánó pillantás sem.
– A Buckingham-palotához, legyen szíves – utasította Diana a limu-
zinja sofőrjét. – Beszélnem kell a királynővel.
Meggyőzte magát arról, nem baj, ha ezen a szokatlan órán zavarja
Erzsébetet, sőt az anyósa talán még aggódni is fog. Drágám, gyere, ülj le!
Történt valami?
A királynő a kanapén ült, az arcát megvilágította a televízió fénye.
Előtte egy zsúrasztalon egy tányér feküdt blansírozozott répa és bur-
gonyapüré maradékával. A lábánál a corgijai közül aludt kettő, egy
harmadik mellette feküdt a kanapén. Miért nincs vele Fülöp? Lehet,
hogy hasonló a helyzetük, és Erzsébet is fogoly egy kihűlt, szeretet
nélküli házasságban?
A királynő textilszalvétába törölte a száját, lenémította a televíziót,
félregurította az asztalt, felállt, és végül elmosolyodott. Mindezt na-
gyon lassan tette, mintha kifejezésre akarná juttatni, hogy Diana
olyasmiben zavarta meg, amit nem szívesen hagy abba.
– Isten hozott itthon az első tengeren túli körutatok után.
Diana pukedlizett.
– Köszönöm, Mama.
 Erzsébet szemében valóban idegenkedés villant meg? Vagy csak képzelőd-
tem? – találgatta Diana.
– Az esküvőnk után felajánlotta, hogy szólíthatom így – tette hozzá
a biztonság kedvéért.
– Igen, természetesen. – A királynő a kanapéra mutatott. Ő maga a
szélére ült le, mintha bármelyik pillanatban újra fel akarna állni. –
Meglep a látogatásod ezen a szokatlan órán és közvetlenül a hosszú
utazásotok után. Kimerült lehetsz.
Diana az ölében összekulcsolt kezére szegezte a tekintetét.
– Nem tudtam tovább várni. Úgy gondoltam, azonnal beszélnem
kell Önnel. Szükségem van valakire, akinek kiönthetem a szívem. Két-
ségbe vagyok esve…
– Kétségbeesve? – kérdezte Erzsébet meglepetten. – De hát az uta-
tok sikeres volt!
– Az viszont aligha siker, hogy a férjem és én már alig szólunk egy-
máshoz.
– A képeken azonban, amelyeket a sajtóban láttam, egy boldog há-
zaspár látható.
– Lehet, hogy a nyilvánosság előtt boldog párnak tűnünk – mondta
Diana. – Zárt ajtók mögött azonban más a helyzet.
– Zárt ajtók mögött sok minden más, mint amilyennek egyébként
látszik. – Erzsébet sokatmondón felvonta a szemöldökét. – Pletykák-
kal nem kellene foglalkozni, de nemrégiben beszéltem Margit herceg-
nővel, aki szintén a Kensington-palotában lakik. Elmondta nekem,
hogy te, ha hinni lehet a szóbeszédnek... teszel valamit magaddal.
Diana megtámadva érezte magát. Forróság öntötte el. Olyan érzése
volt, mintha elvesztette volna az irányítást. Visszatartotta a lélegze-
tét, és minden porcikája görcsbe rándult. Az anyósára nézett. Eljött a
pillanat, amikor hazudnia kell Erzsébetnek, azt állítania, hogy a szó-
beszédek teljességgel légből kapottak. A hallgatását azonban a király-
nő egyetértésnek vette.
– Az állapotod nyomasztja Károlyt.
Ez a beszélgetés félresiklott, kicsúszott Diana kezéből…
– De Károly már az eljegyzésünk óta levegőnek néz engem! Titok-
ban Kamillával találkozgat. Ön tud erről! Mindannyian tudják!
– A hűtlenség sajnálatos gyengeség. Ki kell várni, hogy véget érjen,
és nem kell tudomást venni róla. Múlékony szórakozás.
Diana nem tudta, jól hallotta-e, amit Erzsébet mondott. Valóban
azt várja tőle, tűrje tétlenül, hogy Károly másik nővel fekszik ágyba?
– Szóval Ön szerint nem baj, hogy Károly tudatosan megsért en-
gem? Én szenvedek ettől!
 – Szenvedsz? Száz fényképből kilencvenhármon egyedül te szere-
pelsz, a ragyogó hercegné. Károly csak némi megerősítésre vágyik.
Vele alig foglalkozott a sajtó, miközben te sütkéreztél a figyelemben.
Diana ezt már alig tudta követni.
– Ez nem igaz. Nem sütkéreztem a figyelemben, csak úgy éreztem,
hogy észrevettek. Mintha az emberek megérezték volna, hogy bátorí-
tásra van szükségem. Mintha kötődtek volna hozzám.
– Hogyan érezhetnék odakint az emberek akár csak kicsit is úgy,
hogy összetartoznak velünk? Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ismerik a
helyzetünket, értenek minket, vagy akár csak együttéreznek velünk.
– Nem tévedek. Tudom, mit érzékeltem – felelte Diana.
A szemük néma párviadalt folytatott.
– Csalódást okozol nekem, Diana. Örülhetnél az Ausztráliában és
Új-Zélandon aratott diadalotoknak, de te csak panaszkodsz. És ahe-
lyett, hogy elgondolkodnál azon, nem tehetsz-e te is a házassági prob-
lémáitokról, eljössz hozzám, és hátba támadod a férjedet.
Erzsébet szavai martak, mint a sav. Még soha nem beszélt így Dia-
nával.
– Nem az a célom, hogy hátba támadjam Károlyt – mondta.
A fején átfutott a szánalmas gondolat, hogy Erzsébet lábához veti
magát, és könyörgőre fogja. Kérlek, értsd meg, én ebbe belepusztulok, és ti
csak nézitek ezt!
– Nem kérek sokat – mondta Diana. – Csak azt akarom érezni, hogy
én is érek valamit. Csak egy kis melegségre és szeretetre vágyom.
Erzsébet felsóhajtott.
– Ez a színpadiasság csak műsorszám.
Műsorszám. A királynő előszeretettel használta ezt a szót. Bármi,
aminek érzelmekhez volt köze, az ő számára műsorszám volt.
Erzsébet felkelt a kanapéról, és lesimította a kosztümje szoknyáját.
A corgik is azonnal felugrottak, és nyüzsögni kezdtek körülötte. A ki-
rálynő elragadtatottan elmosolyodott, és megvakargatta az izgő-moz-
gó kutyákat. A tekintete közben a tálcán álló kis csengőre esett. Hívd
csak a komornyikot – gondolta Diana. – Én még nem adom fel. Ahhoz már
túl messzire merészkedtem.
– Nem akarok mást, csak azt, hogy ide tartozzam – mondta, és ő is
felkelt a kanapéról. – Nagyon szeretnék a család része lenni.
– A család része vagy – válaszolta Erzsébet.
– Én azonban inkább úgy érzem magam, mintha csak egy szerepet
kellene betöltenem. Mintha már nem lennék eleven ember.
A királynő pacsit adatott magának az egyik corgival. Még a kutyái-
val is kedvesebb volt, mint Dianával valaha is…
 – Szerintem nagyon is elevenen állsz itt előttem, Diana. Nem tu-
dom, mit remélsz tőlem.
Diana szemét könnyek égették. Hosszú és felkavaró utazás volt mö-
götte. Sebzett és magányos volt.
– Egy kis vigasztalás jólesne.
Tedd meg! Mit veszíthetsz? A maradék kis büszkeségedet, egy morzsányi
reményt.
Diana odament Erzsébethez, és megölelte. Azóta, hogy beházaso-
dott ebbe a családba, először érezte annak az asszonynak a puha tes-
tét, aki egy egész ország terhét cipeli. Úgy kapaszkodott bele, mint
egy fuldokló.
Az egyik corgi ugatni kezdett, mintha meg kellene védenie a gazdá-
ját. Erzsébet megdermedt. Kétszer megveregette Diana vállát. Most
már elég, engedj el!
Dianát arculcsapásként érte a felismerés, hogy tettlegességre vete-
medett. Ijedten hátralépett. Erzsébet zavartan megtapogatta a haját.
Diana nem tudta, hogyan hihette komolyan, hogy talán még a ki-
rálynő is vágyik egy kis közelségre, és megnyílik előtte. Ez a nő több
mint harminc éve áll egy ország élén. Az a nő, aki akkor sem veszítet-
te el az önuralmát, amikor 1981 júliusában, egy katonai díszszemlén
egy tizenhét éves skizofrén fiú hat vaktöltényt lőtt ki rá. Villámgyor-
san visszaszerezte az uralmát a lova felett, megpaskolta az állat nya-
kát, és folytatta a lovaglást.
Egy évvel később, reggel hét órakor, egy harmincegy éves munka-
nélküli férfi az ereszcsatornán felmászott a Buckingham-palotába, és
behatolt a királynő hálószobájába. Erzsébet még ágyban volt, és a reg-
geli teáját várta. Felkelt, köntösbe és papucsba bújt, aztán szigorúan a
férfihoz fordult: „Tűnjön el a szobámból!” – szólította fel.
Mivel a biztonsági személyzetből senki nem jelent meg, a királynő
leült az ágy szélére, és öt teljes percen át udvariasan elbeszélgetett a
behatolóval a családi problémáiról, amíg végre megérkezett egy rend-
őr. „Vigye ki innen ezt az embert, és adjon neki egy cigarettát!” –
mondta Erzsébet.
Gránitból volt. A királyi családban minden nő gránitból van. Csak
Diana nem…
– Elnézését kérem a késői zavarásért – mondta. – Jobb, ha most el-
megyek.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, Diana még egy pillantást vetett Er-
zsébetre, aki visszaült a kanapéra. A televízió színes fényei megvilágí-
tották az arcát. Minden olyan volt, mintha a beszélgetésük meg sem
történt volna. Diana ekkor felismerte, hogy a királynő talán a legma-
gányosabb nő a világon. És hogy ő, hacsak valami nem változik meg
hamar az életében, ugyanígy fogja végezni.

Az éjszaka közepén Diana a Kensington-palota konyháján találta ma-

gát üres tányérok között, amelyekre vaníliapuding maradéka száradt
rá. A pudingban volt valami vigasztaló. Mintha valaki a karjába zárná.
Amikor később tunyán visszaindult a lakosztályába, egyszer csak
megállította valami zaj. Ajtó csapódott be? Óvatosan végignézett a
halványan megvilágított folyosón, és fellélegzett. Csak Margo volt az,
aki mintha kissé be lett volna csípve. Az imbolygó járása legalábbis er-
re engedett következtetni. Akárcsak Diana, ő is a kezében tartotta a
cipőjét.
– Lebuktál – mondta Diana nevetve. – Szóval ez az a titkos oldalbe-
járat, amelyen át észrevétlenül ki- és besurransz.
– Ezt az egyet nem figyeli kamera. Én pedig nem akarom, hogy a
személyzetnek legyen miről pletykálnia – válaszolta a hercegnő.
Lebiggyesztette a száját, a hóna alá szorította a retiküljét, és peckesen
a lépcsőhöz vonult. A keze már a korláton volt, amikor még egyszer
megállt. – Nem csak ma érkeztetek haza a diadalmas körutatokról?
Károly hol van?
Dianának nem kellett megszólalnia, Margit leolvasta a választ az
arcáról.
– Én pedig nem tehetek mást, csak azt, hogy eljátszom a naiv bu-
tuskát, aki semmit sem lát és hall. – Diana szája íze, bár az előbb még
vaníliapudingot nassolt, egyszeriben keserű lett. – Valójában abban
reménykedtetek, hogy alkalmazkodni fogok, igaz?
– Alighanem minden érintett számára az volna a legegyszerűbb –
felelte Margo szárazon.
– Szóval rendeljem alá magam, ahogyan Fülöp teszi. Ahogyan te te-
szed. És ha én arra nem vagyok hajlandó?
Margit tekintete figyelmeztető volt.
– Ne felejtsd el, ki vagy! És hogy kivel van itt dolgod. Tőlünk függsz
– mondta.
Egy futó pillanatig megengedte, hogy Diana bepillantson a hűvös,
szarkasztikus külszín mögé, ahol ott volt mindaz a fájdalom, veszte-
ség, megaláztatás és szertefoszlott remény, amelyet ennek az egykor
gyönyörű nőnek el kellett viselnie az életében.
– Ez fel fog őrölni téged – tette hozzá szinte gyengéden.
 Hazel Hawke is valami hasonlót mondott Dianának. Csakhogy ő és
Margit is megfeledkezett egy fontos részletről. Ausztráliában és Új-
Zélandon Diana megtapasztalhatta, hogy az emberek nagyra becsülik.
Többre, mint Károlyt. Talán még a királynőnél is többre. Mert vele
azonosulni tudtak. Az ausztráliai és új-zélandi körút neki köszönhető-
en lett siker. Ezért most előreszegezte az állát.
– Azt hiszem, hibás a gondolkodásotok. Mi van, ha én vagyok az,
aki összeköt titeket a modern élettel? Aki gondoskodik arról, hogy ha-
ladjatok a korral? – Diana szünetet tartott, hogy a szavai kifejthessék
a hatásukat. – Mi van, ha én vagyok az, aki lehetővé teszi számotokra
a túlélést?
MÁSODIK RÉSZ
 25

1991
 
Az a bukását jelentené. Öngyilkossággal lenne határos. De mi a kü-
lönbség? Már amúgy is halottnak érzi magát. Másrészt senki sem tud-
ná, hogy az ő ötlete volt. Majd eljátssza, hogy megdöbbent, mostanra
már vastag lett a bőre hozzá. Legalább ebben a tekintetben alkalmazkod-
tam hozzátok – gondolta Diana.
Az asztalon előtte fekvő diktafonra pillantott. Ezen a kis készülé-
ken nemsokára az egész élete rajta lesz. A retiküljében gond nélkül
becsempészte a palotába. Mellette egy papírlap feküdt írógéppel gon-
dosan legépelt kérdésekkel. Noah kérdéseivel. Ez álnév volt, és And-
rew Mortont rejtette, egy fiatal, pályakezdő újságírót, aki néhányszor
már írt Dianáról a The Sunday Timesban. Neki fog ajtót nyitni a legben-
sőbb énjéhez. Ő fogja megjelentetni a történetét. Az igaz történetét.
A cikkekkel, amelyeket Morton róla írt, bebizonyította, hogy empa-
tikus férfi, aki jobb megfigyelő, mint más riporterek, akik csak csinos,
vattába csomagolt csinibabát láttak Dianában. Egy amerikai újság azt
írta róla, hogy notable author and historian, vagyis elismert író és törté-
nész. Ebből a leírásból alkotta meg Diana a Noah mozaik szót. Sokkal
fontosabb azonban, hogy Morton nem függ a Buckingham-palotától.
A jegyessége időszakáról Diana már beszélt. Arról, hogy a királyi
ház egy szűz lányt keresett a trónörökös számára. Emellett szépnek és
protestánsnak kellett lennie, és természetesen jó házból származnia.
Diana rámondta a diktafonra, hogy Károly évek óta egy másik nőt sze-
ret. Bevallotta a segélykiáltásait, azt, hogy levetette magát a lépcsőn,
és borotvapengével sérüléseket okozott magának.
Nem gondolta volna, de jó volt végre beszélnie. Akkor is, ha még
mindig erőt kellett vennie magán, hogy Morton kérdéseit a lehető leg-
nyíltabban és őszintén válaszolja meg. A szíve most is hevesen vert,
amikor az indítógombra tette a mutatóujját. Mintha nem egy dikta-
fonhoz, hanem robbanószerkezethez tartozna.
Kést döfsz a családod hátába. Milyen ember vagy te? Diana azonban
nem tudta, hogyan segíthetne egyébként magán. Elsüllyed, és min-
denki tétlenül nézi a fuldoklását. Ez is újabb segélykiáltás. Ezt már
nem hagyhatja figyelmen kívül a királyi család.
 Egy közvetítő újabb kérdéseket hozott Dianának Mortontól, amikor
csak lehetett, vagy eljuttatta hozzá a megtelt hangszalagokat. Olyan
volt ez az egész, hogy akár egy hollywoodi filmben is megállta volna a
helyét.
Vasárnap volt, az ég ragyogó kék, a palota kihaltnak tűnt. Diana
mégis többször megbizonyosodott arról, hogy senki sincs a közelben.
A személyzetet utasította, hogy a következő órákban senki ne zavarja.
Akkor rajta! Diana megnyomta a felvevőgombot. Néhányszor nagy
levegőt vett, mielőtt belekezdett:
– Fiatal lányként nagyon sok álmom volt. Leginkább azt kívántam,
hogy valamikor olyan férjem legyen, aki vigyáz rám. Apafigura, aki tá-
mogat és bátorít. Na igen… A közös ausztráliai és új-zélandi út után
Károllyal megpróbáltuk rendbe hozni a kapcsolatunkat. Egy rövid idő-
re, csodával határos módon, javult a helyzet, és valahogy sikerült elér-
nünk, hogy megszülessen Henrik.{13} Károly mindig is egy fiút és egy
lányt szeretett volna. Én tudtam, hogy a második gyerekünk is fiú
lesz, mert láttam az ultrahangon, de ezt elhallgattam Károly elől. „Jé-
zusom, fiú – ez volt az első megjegyzése. – És még vörös is a haja.” Ak-
kor valami bezárult bennem.
A barátaimat már alig láttam. Kínos lett volna meghívnom őket
ebédre a palotába. Valószínűleg egész idő alatt mentegetőztem volna.
Azért, mert a férjem már megint nem jelent meg. Azért, mert kime-
rült voltam, és nem tudtam volna megmagyarázni, miért, amikor min-
denem megvan, amiről egy nő csak álmodhat. Időnként úgy gondol-
tam, hogy bele fogok pusztulni a magányosságba.
Aztán… egyszer csak bekerült a családba Fergie, és én egyszeriben
nem voltam többé egyedül.
 26

1985
 
Fergie valójában a Sarah Ferguson nevet viselte, de olyan vibráló és
lázadó személyiség volt, hogy aki ismerte, egyszerűen nem szólíthatta
Sarah-nak. Dianával időnként összefutottak pólómérkőzéseken, be-
szélgettek egy kicsit, de közelebbi kapcsolatba nem kerültek. Ez azon-
ban megváltozott egy végtelenül hosszú délutánon, miközben Károly
lóháton vágtatott a pázsiton, Diana pedig Vilmossal és Harryvel azt
nézte, hogyan etetik és itatják a pályán kívül a lovakat. A sajtó embe-
rei nem tudtak betelni a csíkos térdnadrágot viselő Harryvel. Valóban
ennivaló volt. Diana többnyire ölben vitte, mert még egyéves sem
volt. Ms. Barnes a babakocsit tolta, és két testőr követte őket feltűnés
nélkül. Szegények biztosan izzadtak a sötét öltönyeikben.
Diana megpróbált elfeledkezni a fotósokról. Valószínűleg soha nem
fogja megszokni őket, akárcsak a testőröket. Vilmos nem győzte cso-
dálni a büszke lovakat, és a még büszkébb játékosokat. A nagyobbik
fia látványa, a felhőtlen égbolt és a frissen nyírt fű illata valamelyest
kárpótolta Dianát a megpróbáltatásokért, mégis inkább bikiniben él-
vezte volna a napsütést. Ellentétben a finom hölgyekkel, akik csirkék
módjára összezsúfolódtak a fehér sátortető alatt, hogy megvédjék elő-
kelően finom, fehér bőrüket.
Diana, amikor kólát akart hozni Vilmosnak, meghallotta, hogy a
hölgyek éppen Fergie-n köszörülik a nyelvüket:
– Nézd már azt a vörös hajút! – mondta lekicsinylőn azoknak a nők-
nek az egyike, aki a Harrodsban tett kiadós bevásárlókörút után azt
hiszik, hogy megérdemelnek egy masszázst. És miközben a hátukat
gyúrják, arról beszélnek méltatlankodva, hogy a rengeteg turistát ki
kellene tiltani a luxusáruházból. Ennek a hárpiának a szája körüli rán-
cok legalább is arra engedtek következtetni, hogy mindenben talál ki-
fogásolnivalót. – Olyan a haja, mintha konnektorba nyúlt volna –
mondta Fergie-ről. – Az sem ártana, ha leadna pár kilót. Ki ez egyálta-
lán?
– Sarah Ferguson – szolgált felvilágosítással egy másik nő, aki egy
kicsit távolabb ment, mert a napsugarak vészesen közel kerültek a bő-
réhez.
– A szülei nem tanították meg ízlésesen öltözködni?
– Az anyja aligha. Ő ugyanis a szeretőjével, a pólójátékos Hector
Barrantesszel meglépett Argentínába.
– Ez mindent elmond. Így már nem csodálkozom azon, hogy túlsá-
gosan szűk blúzt visel. Nyilván az anyja nyomdokaiba próbál lépni.
– Sarah azért nem eresztette búnak a fejét, ahogy hallani. Az éjsza-
kai klubokban és a síelés utáni partikon állítólag úgy portyázik, mint
egy tüzelő macska. Nyilván abban a reményben, hogy sikerül kifognia
egy gazdag pártfogót. Azt mondják, Dél-Amerikát is beutazta hátizsá-
kos turistaként. Tesz ilyesmit olyan hölgy, kérdem én, akinek van stí-
lusa és esze?
Diana mélyen együttérzett a vibráló fiatal nővel, aki úgy tapadt a
fakerítéshez, mintha a legszívesebben berohanna a pólópályára. Ál-
landóan mozgásban volt, akár egy gumilabda, a francia copfjának sem
volt esélye arra, hogy megszelídítse a hajzuhatagát. Fergie ugrált, in-
tegetett, buzdította a játékosokat, és újra meg újra körbenézett, egy-
értelműen abban a reményben, hogy talál magának egy lovagot a né-
zők között. Diana nem ítélhette el ezért.
– Nézzétek csak, ki van ott! – mondta Vilmosnak és Harrynek han-
gosabban, mint kellett volna. – A mi kedves Sarah Ferguson barát-
nőnk.
Essen csak le nyugodtan a sátortető alatt nyüzsgő tyúkok álla! Fer-
gie meghallotta a nevét, és megfordult.
– Diana!
Az arca felragyogott, akkor pedig még inkább, amikor meglátta a
kis hercegeket. Olyan szeretettel ölelte meg őket, hogy Diana azon a
gondolaton kapta magát, szeretné, ha Fergie őt is megölelné így. Vele
könnyű volt beszélgetnie. Majdnem olyan, mintha egy gyerekkori ba-
rátnőjével nézné a pólómeccset.
– Elcsíptem egy beszélgetésből, hogy hátizsákkal egyedül beutaztad
Dél-Amerikát – szaladt ki a száján, és le tudta volna harapni a nyelvét.
– Kitalálom: azok a frusztrált libák ott hátul már megint rajtam kö-
szörülték a nyelvüket.
– Csak rólad beszéltek – füllentette Diana.
– Fulladjanak bele inkább a pezsgőjükbe! – sziszegte Fergie. – Olyan
országokban is jártam már, amelyeket nekik előbb meg kellene keres-
niük a térképen.
Ekkora önbizalmon csak ámulni lehetett.
– Ahhoz nekem valószínűleg soha nem lenne bátorságom – vallotta
be Diana. – Egyedül, csak egy hátizsákkal utazgatni olyan országok-
ban, amelyeknek nem beszélem a nyelvét és nem ismerem a kultúrá-
ját.
– Ne mondd ezt! Hidd el, meglepődnél azon, hogy nagyon is jól
menne neked. Csak nem szabad megengedni, hogy a félelmeink
elriasszanak tőle.
– Nem aggódott miattad a családod? – kérdezte Diana.
– Bárcsak úgy lett volna! – Fergie a pályára szegezte a szemét. – Te
nagyon szerencsés vagy – sóhajtott fel váratlanul. – Károly művelt,
megnyerő és vonzó férfi. Sikerült kifognod magadnak Anglia legkere-
settebb agglegényét.
Diana jobbnak tartotta, hogy erre ne mondjon semmit.
– Van valaki az életedben, akit szeretsz? – kérdezte inkább.
– Egy férfira gondolsz? Jézusom, erre inkább ne is emlékeztess!
Diana elmosolyodott. Tapintatlan lett volna az érdeklődése? Fergie
azonban színpadias sóhajjal kifújta az arcából a frufruja egyik tincsét,
és mesélni kezdett magáról:
– Az utolsó kapcsolatom kész katasztrófa volt, valahogy mégis há-
rom évig tartott. A férfi özvegy volt, huszonöt évvel idősebb, mint én,
és két serdületlen fiú apja. Ne érts félre, őket én őszintén sajnáltam,
de attól még elkényeztetett taknyosok voltak. Nem csoda, a család
úszik a pénzben.
Diana kíváncsi lett.
– Ezek szerint most leginkább egyedül vagy?
– Igen. – Fergie bólintott. Először teljes meggyőződéssel, abból
azonban lassanként fejcsóválás lett. – Tudod, nagyon jól megvagyok
egyedül, de az az igazság, hogy jó volna, ha ezt a pólómérkőzést egy
férfival nézhetném, aki figyelmeztet, hogy vegyek fel kalapot a nap el-
len, és megkérdezi, hogy hozzon-e nekem valamit inni. Aki reggel rám
mosolyog az ágyban, és azt mondja, hogy az egész világon én vagyok a
legklasszabb nő, és a kócos hajam meg a gyűrött arcom még szebbé
tesz.
Ez olyan lefegyverzően őszinte volt, hogy Diana egyszerűen a szívé-
be zárta Fergie-t, és átkarolta a vállát.
– Addig is, amíg eljön az a valaki, én hozok neked valamit inni. És
mielőtt még gondolnál egyet, már fel is bukkan a nagy Ő – mondta, és
egyszeriben támadt egy ötlete.
Diana büszke volt magára. Minden úgy alakult, ahogyan ő elképzelte.
Közelgett a Royal Ascot, az év legfontosabb társasági eseménye. Lát-
szólag lóverseny volt, valójában azonban a „látni és látszani” volt a lé-
nyeg. Aki csak fenséges, gazdag és szép volt, összegyűlt a Londontól
mintegy két órára fekvő Berkshire-ben. Diana általában ki nem állhat-
ta az ilyen felszínes rendezvényeket, a Royal Ascotnak azonban egé-
szen különleges varázsa volt, és ezalól ő sem tudta kivonni magát.
Ettől eltekintve is érdekelte a divat, a Royal Ascot pedig voltakép-
pen egyetlen kifutó volt. A hölgyek már hetekkel korábban az öltözé-
kük összeállításával foglalkoztak, részben természetesen azért, mert –
a királyi körökben szokásos módon – meg kellett felelniük bizonyos
öltözködési előírásoknak. A ruháknak és a kosztümöknek illedelmes-
nek és elegánsnak kellett lenniük, ezt azonban néhány divattal haladó
hölgynek sikerült extravagáns kalapokkal ellensúlyoznia. A széles ka-
rima elengedhetetlen volt, akárcsak a szép szalagok vagy színes textil-
virágok. Ezt a hölgyek időnként túlzásba vitték, és egész virágágyáso-
kat viseltek a fejükön. Egy kisasszony fejdísze egyenesen hatalmas kék
tollakból összeállított két pillangószárnyból állt. A férfiaknak mellé-
nyes fekete öltönyt, kalapot és zoknit kellett viselniük, ha ettől a júni-
usi melegben egyeseknek izzadság gyöngyözött is a homlokán.
A Royal Ascot öt napig tartott, de a legnagyobb felhajtás a nyitónap
körül volt. A királyi területre csakis válogatott vendégeket hívtak
meg. A válogatás szempontjaiban a társadalmi helyzet, a kapcsolatok,
ajánlások és ambíciók keveredtek kifürkészhetlenül. Diana elérte,
hogy Fergie is kapjon egyet a hőn áhított meghívók közül.
– Örökre hálás leszek neked – mondta neki Fergie az izgatottságtól
kipirult arccal.
A szeme csillogott, és alig tudott betelni a vonószenekarral, az ün-
nepi terítékekkel és a hintókkal, amelyekkel újabb prominens vendé-
gek érkeztek. Dianával a versenypályára néző, ápolt pázsiton álltak.
Amikor egy lakáj ezüsttálcán homáros falatkákat kínált Fergie-nek, ő
szégyenlősen köszönetet mondott, és el mert venni egyet a finomság-
ból. Az ínyencségek mind kis műalkotásokra hasonlítottak.
– És a legjobb – mondta Diana –, hogy az ebédnél egy asztalnál
fogsz ülni Andrással.
Fergie csinos volt az egyszerű, krémszínű kosztümjében, amelyet
Dianával választott ki erre az alkalomra. A kalapját díszítő két vörös
textilvirág csodásan illett a haja színéhez.
A levegőben parfümök és a buja virágdíszek illata terjengett, a szél
időnként az istállók felől fújt, amelyekben gyönyörű lovak álltak, a
csillogó szőrük alatt reszkető izmokkal. Röviden: pénzszag áradt. Sok
pénz szaga. Dél volt, és a nap teljes erőből sütött. Diana szédült. Reg-
gel kihányta a reggelijét.
Fergie hamar spicces lett, oldódtak a gátlásai, és az ötfogásos menü
után egyre jobban áthajolt az asztalon. Andrással végül félretolták a
fehér gyertyákból és borostyánból készült dekorációt, eltüntettek
mindent, ami szükségtelenül elválasztotta őket. A magabiztos vöröske
pontosan tudta, miben rejlik a varázsa. Megmutatta a dekoltázsát, ha
kuncogott, összeráncolta a szeplős orrát, egy tincsét a mutatóujjára
tekerte – ezek mind egy teljes erőből flörtölő nő testi jelzései voltak.
Amikor András képviselőfánkkal kezdte etetni Fergie-t, és már
szinte semmi sem választotta el őket egymástól, Diana azon gondolko-
dott, nem kellene-e emlékeztetnie a párt, hogy a királynő ott ül az
asztal másik végén. Azok ketten azonban túlságosan lenyűgözték egy-
mást…
Károly helye Dianával átlósan szemben volt. Az arckifejezése szo-
kás szerint roppant koncentrált, komoly, de kissé kedvetlen volt, mint
azoké az embereké, akiket kétségek gyötörnek. Egy fiatal öregember
volt.
Diana egyszeriben pocsékul érezte magát. Miért nem flörtöl vele
Károly soha? Közöttük miért nem sistereg soha így a levegő? És ő mi-
ért volt vak, hogy nem vette észre, valami lényeges nincs meg közöt-
tük? Rettenetesen naiv volt, semmit sem tudott a szerelemről. Az
édesanyja pedig még figyelmeztette is… Egy reménykedő szív ellen
azonban valószínűleg semmit sem lehet tenni.
Diana egyszerre mindenhol csak boldog párokat látott. Házaspáro-
kat, akik együtt kóstolták meg a szendvicseket, és láthatóan bíztak
egymásban. „Ez nem fog ízleni neked, drágám, majonéz van rajta.” És
szerelmeseket látott, akik ügyet sem vetettek az ennivalóra, és csak
egymást nézték.
– Bocsássatok meg egy pillanatra!
Dianának ki kellett mennie a levegőre, hogy egyedül legyen, és mé-
lyeket lélegezzen. Úgy érezte, hogy Károly elárulta. Na, rájöttél végre?
Nyomasztó ez hőség… Diana izzadt a lazacszínű, erősen karcsúsí-
tott ruhájában. Szerencsére talált egy csendes helyet az árnyékban,
távol a nyüzsgéstől. Itt csak lakájokat látott, akik szorgos hangyaként
futkostak a konyha, az ebédlő és a kert között, hogy újabb és újabb fa-
latkákkal lássák el az éhes vendégeket.
Károly még a kapcsolatuk kezdetén sem talált időt Dianára. Olyan
nehéz őt szeretni? Arra vágyott, hogy egy férfi elolvadjon a pillantásá-
tól. A szeme csillogásából felismerni, hogy eleped érte. Hogy alig tud-
jon uralkodni magán, a csókjaitól elveszítse az eszét.
 Nagy levegőt venni. Nyugodj meg, Diana!
– Szóval itt bujkálsz. – Fergie kijött Diana után. – Valami baj van?
– Nincs. Minden rendben. – Diana maga is hallotta, hogy a hangja
felindult volt. – Jól vagyok – mondta valamivel nyugodtabban.
– Valami rosszat tettem? – kérdezte Fergie aggódón.
– Nem, sőt mindent jól csináltál. András a lábad előtt hever.
Fergie-nek fülig ért a szája.
– Komolyan mondod? Ő nagyon fess férfi. Talán giccsesen hangzik,
de nekem meggyőződésem, hogy a szerelemnél az első pillanat a dön-
tő. Az első egymásra találás. Akkor dől el minden. Andrással gyerek-
korunkban néhányszor már játszottunk együtt, de az nem érdekes.
Csak ez a nap számít. És ez tökéletes.
Fergie alig tudta abbahagyni az áradozást.
– Szerelem! – kiáltott fel Diana. – Attól tartok, a szó értelmét előbb
el kell magyaráznod ennek a családnak – mondta.
Fájt látnia, hogy Fergie arcáról leolvadt a mosoly.
– Sajnálom – mentegetőzött, és végigsimított a homlokán. – Nem
tudom, mi van velem. Felejtsd el, amit mondtam! Amikor láttam, mi-
lyen édesek vagyok Andrással, hogy mennyire imád téged, kiégett ná-
lam egy biztosíték. Menj vissza gyorsan hozzá! Ő remek ember, őszin-
te. Azt hiszem, ebben a népségben ő a kedvencem.
Fergie megfogta Diana kezét.
– Figyeltelek titeket Károllyal. Ha valaki nem tudja, hogy szeretitek
egymást, nem jönne rá egykönnyen.
– Hogy szeretjük egymást? Károly megvet engem – kiáltotta Diana.
– Mást sem hallok: te mindent rosszul csinálsz. Hisztérikus vagy. Min-
dent felfújsz. Miért nem boldogulsz jobban?
– És miért nem boldogulsz jobban?
Húha! Diana vigasztaló szavakra számított. Frázisokra. „Fel a fejjel,
majd jobb lesz.” Ezt azonban nem várta.
– Valóban tudni akarod? – kérdezte éles hangon. – Én… próbálko-
zom. Ez a család azonban máshogy működik. Nem lehet más családok-
kal összehasonlítani. Mindenütt taposóaknák bújnak meg. Anna ha-
ragszik rám, mert nem kértem fel Harry keresztanyjának. Sértett
büszkeségből nem jött el a keresztelőre, hanem partit rendezett, és
barátokat hívott meg vadászatra a vidéki birtokára. Fülöp pedig már
kimegy onnan, ahová Károly belép, annyira nem szenvedhetik egy-
mást. Károly és én is egyre gyakrabban veszekszünk, olyan hevesen,
hogy a magántitkára, Mr. Adeane felmondott. Nem mintha én sírnék
utána, de a családja Viktória királynő ideje óta szolgálta a monarchiát.
Az, hogy bedobta a törülközőt, mindent elmond.
 Fergie-t nem döbbentette meg, amit hallott. Valóban kemény fából
faragták.
– Ez idegőrlő lehet, de ki kell bírnod.
– Könnyebb mondani, mint megtenni.
– Nincs más választásod. Ez itt az életed. És – hogy a te kifejezésed-
del éljek – ez a népség minden hibájával együtt erős, csodálatos nővé
változtatott téged, aki jótékonysági rendezvényeket szervez, és véd-
nökségeket vállal.
Az szinte még semmi.
– Anna sokkal elkötelezettebb, mint én – mondta Diana.
– Ne becsüld le magad! Világszerte inspirálod a nőket. Már akkor is
ismertelek, amikor eljegyeztétek egymást Károllyal. Annak idején fé-
lénk voltál, mint egy őz, alig mertél a kamerákba nézni. És most? Te
vagy minden idők legjobb kommunikációs szakembere. Zseniálisan
bánsz a sajtóval. Használd ki ezt az adottságot, és hozd ki belőle ma-
gadnak a legtöbbet ahelyett, hogy mindig másokra lennél tekintettel.
Fergie-nek igaza van – gondolta Diana. Ő már nem az a fiatal, naiv te-
remtés, akit mások tetszés szerint tologathatnak ide-oda a sakktáblán.
Mindennap pontban hét órakor kel, leveleket olvas és ír, átnézi az új-
ságokat és a magazinokat, hogy figyelemmel kísérje, mit írnak róla, és
felmérje, mit csinálhatna jobban a jövőben. Már az állandó vakuvillo-
gásokkal is jól megbirkózik. Megérzi, ha ráesik a fény, és ösztönösen
reagál. Ideje, hogy megmutassa, mire képes.
– Köszönöm – mondta, és bólintott. – Valaminek végre meg kell
változnia.
 27

 
Még vetett egy utolsó pillantást a tükörbe a mosdó előterében. A fri-
zurája rendben van, a decens rúzsát felfrissítette. Elindulhat, hogy
megkeresse a helyét az asztalnál, a haditengerészet zenekarának a
kellemes zenéjét hallgassa, és az asztalszomszédjaival arról csevegjen,
hogy milyen elegáns ez a terem a márványoszlopaival, a szikrázó kris-
tálycsillárjaival és a padló világos sakktáblamintázatával. Diana dísz-
vacsorán volt a washingtoni Fehér Házban, amelyre Ronald és Nancy
Reagan hívta meg.
Még John Travolta is itt van. Egy igazi filmsztár! Kész örökkévaló-
ság telt el azóta, hogy Diana a kanapén Carolynnal, Anne-nel és Virgi-
niával összebújva a Grease-t vagy a Szombat esti lázt nézte. A sötét hajú
és markáns arcú diszkókirály igencsak felforrósította őket a csípő-
mozgásával. Diana most úgy érezte, hogy az még egy másik életben
volt. Nagyon szeretne táncolni Travoltával, de valószínűleg csúfos fel-
sülés lenne belőle…
Ne kicsinyeld le folyton magad! Éveken át tanultál táncolni. Tudod, mit
kell tenned.
Kinyílt az ajtó, és Nancy Reagan lépett be a mosdó előterébe. Diana
csodálta a First Ladyt, aki – bár alacsony és törékeny volt – olyan be-
nyomást keltett, hogy könnyűszerrel érvényre tudja juttatni az akara-
tát. A tükörben ellenőrizte, hogy rendben van-e még az elegáns, rövid
frizurája, és finom rúzst vitt fel. Margaret Thatcher a nagymamás haj-
viseletével tanulhatna ettől az elegáns nőtől!
Diana csak akkor döbbent rá, hogy csodálóan mered Mrs. Reaganre,
amikor a first lady rámosolygott.
– Elárulok magának valamit – mondta. – Nekünk, nőknek a világon
minden jogunk megvan arra, hogy kicsinosítsuk magunkat – amíg sa-
ját magunkért tesszük. Nincs olyan férfi, aki elég jóképű vagy érdekes
ahhoz, hogy előírja nekünk, hogyan kell festenünk, vagy mi a jó ne-
künk. Ha csak azzal törődtem volna, hogy ki kedvel vagy talál édes-
nek, a férjem talán szeretne rám nézni, de nem hallgatna rám. És min-
den jó házasságnak az a titka, hogy hallgatni kell egymásra.
– Igaza van – válaszolta Diana.
 Már hallott arról, hogy Nancy a férje legfontosabb tanácsadója.
Bárcsak az ő házasságában is így lenne! Neki is tanulnia kellene vala-
mit a first ladytől!
– Nincs jól? – kérdezte Mrs. Reagan. – Úgy fest, mintha nyomaszta-
ná valami.
– Azon gondolkodtam, amit Ön mondott egyszer. Egy magazinban
olvastam annak idején – felelte Diana. – Hogy a nő olyan, mint a teafil-
ter. Csak akkor derül ki, mennyire erős, amikor forró vízbe teszik.
Nancy felnevetett.
– Ó, sok éve van már, hogy ezt mondtam.
– Rám inspirálóan hatott.
– Biztos vagyok benne, hogy sok nőre maga is inspirálóan hat. En-
nek így is kell lennie. Nekünk, nőknek nem szapulnunk kellene egy-
mást, hanem kölcsönösen bátorítani.
Diana egyre jobban csodálta Nancyt.
– Az összes filmjét láttam. A The Next Voice You Hear… tetszett a leg-
jobban.
Nancy Reagan valamikor színésznő volt. Már a karrierje kezdetén
szerződtette egy hollywoodi stúdió, így hamar anyagi függetlenségre
tett szert.
– Ó, az volt az első főszerepem. Akkor már ismertem a férjemet,
mert ő is színész volt. Néhány évvel később összeházasodtunk. Ő Kali-
fornia kormányzója lett, én pedig arra koncentráltam, hogy jótékony-
sági szervezeteknek dolgozzam és őt támogassam. Főszereplőnek
azonban mindig is megmaradtam, mégpedig a saját életem főszerep-
lőjének. – A first lady figyelmesen nézett Dianára. – Magával mi a
helyzet? Fő- vagy mellékszerepet játszik az életében?
– Én… – A kérdés egyszerű volt, mégis zseniális, és pisztolylövés-
ként érte Dianát. – Attól tartok, mellékszereplő vagyok – válaszolta
fejcsóválva, mert nem értette, hogyan történhetett meg, hogy Héra a
saját életében sem játszik fontos szerepet.
– Akkor ezen sürgősen változtatnia kell.
Dianának éppen erre a bátorításra volt szüksége.
– Mrs. Reagan, kérhetek Öntől egy szívességet? – kérdezte.
– Bármit, kedvesem.
– Mit gondol, megoldható, hogy táncoljak John Travoltával? Csak
egy táncot. Egy álmom válna valóra.
Nancy mosolyában most cinkosság volt.
– Máris megkérdezem tőle. Biztos vagyok benne, hogy nagy örömé-
re fog szolgálni.
 Diana most már csak várhatott. Mi lesz, ha Travolta nemet mond?
Vagy ami még rosszabb, ha valójában nem lenne kedve hozzá, de kö-
telességének érzi, hogy táncoljon vele?
Éppen elfogyasztották az édességet, amikor Diana egyszer csak egy
férfi mély hangját hallotta meg a háta mögül:
– Megtisztelne azzal, hogy táncol velem?
Diana szíve azonnal heves dobogásba kezdett. Mint annak idején,
amikor Walesben az első beszédei egyikét tartotta közönség előtt.
– Igen, nagyon szívesen – válaszolta.
Csak most tudott erőt gyűjteni ahhoz, hogy Travolta felé forduljon,
és viszonozza a pillantását. A férfi lenyűgözően festett. Diana a legszí-
vesebben lefényképezte volna Károly elképedt arcát, miközben Tra-
volta kezébe tette a kezét, és felállt. A meghátráláshoz már késő volt,
mert odaértek a táncparkettre. A táncoló párok oldalra húzódtak, és
kört alkottak körülöttük. Varázslatos pillanat volt, akár egy filmben.
Travolta finoman megszorította Diana kezét. Megérezhette, hogy
reszket. Csak nagyon óvatosan tartotta a hátán a kezét, mintha félne,
hogy túl messzire megy, ő mégis az egész testében érezte az érintést.
Mi van vele? Mindegy, ez az érzés egyszerűen csodálatos. A szíve
majd’ kiugrott a helyéből. A katonazenekar a You’re the One that I Want
első gyors taktusait játszotta. Diana alig hitt a fülének. Ez a kedvenc
szerelmes dala a Grease-ből!
A ritmus azonnal minden porcikáját átjárta. A nézőkből áradó lel-
kesedést mindenki érezte. A sajtó le fog csapni erre. Diana a lelki sze-
meivel már látta a fotókat az újságokban: önmagát a hosszú, sötétkék
bársonyruhájában és Travoltát az elegáns fekete öltönyében, amint
mesterien vezeti őt a táncparketten.
Diana elvétette a lépést, mert a pillantása Károlyra esett, aki magá-
ba roskadva ült a helyén. Semmi kétség, ebből kioktatás lesz. Travolta
azonban váratlanul megforgatta Dianát, aztán mindjárt még egyszer.
Hihetetlen volt, és ha nem lett volna körülötte a sok merev ember,
Diana még féktelenebbül táncolt volna. Károly komor ábrázata nem
fogja elrettenteni. Soha többé!
A pillanat varázsosabb már nem is lehetett volna. A zene, körös-kö-
rül a nézők, ahogy lelkesen ritmusra tapsoltak, ez mind-mind háttér-
be szorult. Csak a csillárok aranyló ragyogása maradt, és ebben a pil-
lanatban egyedül Dianának világítottak. A szíve egyszeriben egészen
könnyű lett, mintha minden tehertől megszabadult volna, hogy való-
sággal a márványpadló felett lebegjen.
Tomboló taps tört ki. Diana visszatért a jelenbe. A szám véget ért.
Meghajoltak, és Diana csókokat dobált a nézőknek. Nem értette, ho-
gyan engedhette ilyen sokáig, hogy a boldogsága Károlytól függjön.
Hogyan érhette be ennyi ideig azzal, hogy mellékszereplő legyen a sa-
ját életében? Ez mától másként lesz. Mától ő játssza a főszerepet.
 28

1986
 
Fergie és András között bámulatosan könnyen alakultak a dolgok.
Olyan volt, mint Barbara Cartland giccses regényeiben, amelyeket
Diana korábban csak úgy falt. Alig ismerték egymást, amikor egy
egész hétvégre Skóciába szöktek, és ott romantikus napokat töltöttek
a Floors-kastélyban. András egyik este letérdelt Fergie elé, és megkér-
te a kezét.
– Azt hittem, viccel – mesélte Fergie telefonon Dianának. – Először
csak nevettem, de aztán rájöttem, hogy komolyan gondolja. A szemé-
be néztem, és azt válaszoltam: ha még holnap reggel is így gondolod,
és megismétled a kérésed, akkor igent mondok. És másnap reggel va-
lóban még egyszer letérdelt elém.
– Nagyon örülök, hogy a sógornőm leszel – mondta Diana. – Jobbat
nem is kívánhattam volna.
Már késő este volt. Diana sötétben kelt fel, és sötétben jött haza. A
napot reggel néhány hosszal kezdte az úszómedencében. Utána fod-
rásznál volt, látogatást tett egy kórház rákosztályán, a London City
Ballet tagjaival ebédelt, amelynek ő töltötte be a védnöki tisztét, aztán
időpontja volt a terapeutájánál. Hogy leengedjen az érzelemgazdag és
zsúfolt nap után, még egy órán át tajcsicsuan-gyakorlatokat végzett.
Szerette ennek a kínai harcművészetnek a lassú, kecses mozdulatait,
amelyek jótékony hatással vannak a testre, a szellemre és a lélekre.
Utána lezuhanyozott, beburkolózott a puha fürdőköpenyébe, és alig
várta, hogy ágyba bújhasson.
Aztán még eszébe jutott valami fontos: „Senkinek ne említsd az el-
jegyzésünket, amíg András nem beszél az anyjával.” Szóval még senki
sem tud a lánykérésről. Ebből baj lesz, semmi kétség. András látható-
an elmulasztotta, hogy előzetesen kikérje Erzsébet áldását, noha az el-
várás volt. Mint egy korábbi évszázadban…
– Nem tudhatod, kiben bízhatsz meg a palotában, és kiben nem –
mondta Diana. – És itt a falnak is füle van, ezt hamar meg fogod ta-
pasztalni.
 Károly és Diana a nyolcas és a kilences lakosztályban lakott a Kens-
ington-palota északi szárnyában. Egy kicsit olyan volt itt, mint egy
elegáns szállodában, mert voltak saját komornyikjaik, házvezetőnő-
jük, sofőrjük, valamint inasaik, szakácsaik, takarítószemélyzetük és
rendőreik is. Az ablakok egy falakkal körülvett magánparkra néztek,
amelynek a békés nyugalma alig engedte sejteni, hogy egy nyüzsgő
metropoliszban fekszik. A nyári hónapokban Diana szeretett ott na-
pozni. Azt viszont nem igazán szerette, hogy közben gyakran figyelte
őt a függönyök mögül a kíváncsi szomszédja, a kenti hercegné. Néha
még színházi látcsővel is. A kenti hercegné – másként Pushy herceg-
nő, ahogy Diana titokban nevezte – kedvenc időtöltése ugyanis az
volt, hogy a palota többi lakóján bosszankodjon. A családjával ő a tízes
számú lakosztályban lakott.
Az egyes számú lakosztály Margit hercegnőé volt. A Roddy Lle-
welynnel folytatott, viharos kapcsolata után, akivel előszeretettel bar-
nult le a Karib-tengernél, az élete sokkal nyugodtabb mederben folyt.
Délelőtt tizenegykor kelt, utána felkereste a fodrászát a Berkeley
Streeten, hogy aztán frissen kicsinosítva a homoszexuális barátaival
és sok alkohollal a Ritzben költse el az ebédjét. Diana kedvelte Margót,
de ő végül is a királynő húga, és Dianának sokszor volt olyan érzése,
hogy szemmel tartja őt.
A Kensington-palotában így aztán szüntelenül terjedtek a pletykák.
Ajánlatos volt vigyázni azzal, hogy mit tesz vagy mond az ember.
– Tudom – felelte Fergie. – Csak neked akartam ezt elmondani.
Mert te a barátnőm vagy.
Egyszerű mondat volt, mégis rendkívül szívmelengető.
– Te pedig az én barátnőm vagy. Amint hivatalos lesz a dolog, segí-
tek összeállítani a ruhatáradat. Még jól emlékszem, milyen nehéz volt
az nekem annak idején.
Diana visszagondolva szégyellte az eljegyzési kosztümjét. Szörnyen
ódivatú darab volt.
Fergie hálásan megköszönte a felajánlást, aztán letette a kagylót.
Diana fülét egyszer csak zaj ütötte meg. Azt hitte, egyedül van a laká-
sában, de lehet, hogy van itt valaki? Talán egy szobalány, aki áthúzza
az ágyát? Katasztrofális lenne, ha Károly kihallgatta volna a telefon-
beszélgetését, mert az öccse hirtelen jött lánykérését biztosan azon-
nal besúgná az anyjának.
A szőnyeg elnyelte Diana lépteit. Óvatosan a hálószobához indult,
ahonnan a zaj jött. Kuncog ott valaki? Egyszeriben minden világos
lett. Az ágytakaró alatt két gyanús dudorodás rajzolódott ki.
 – Hol lehet Vilmos és Harry? – gondolkodott Diana hangosan. – Jó
volna most összebújni velük az ágyban.
Újabb aranyos kuncogás. Diana felhajtotta a takarót.
– Hogy én milyen szerencsés vagyok! Itt vannak! – kiáltotta.
Már be is bújt a két cukorfalat közé. Ha csak kicsivel is jobban sze-
retné a gyerekeit, abba valószínűleg belehalna.
– Mami – szólalt meg Vilmos váratlanul szomorúan. – Hol van a pa-
pi?
– Highgrove-ban – válaszolta Diana, és csókot nyomott a fia fejére.
– Mikor jön vissza?
– Nem tudom.
– Hiányzik nekünk – mondta Vilmos.
Diana szíve majd’ megszakadt.
– Tudom – mondta. – Nekem is hiányzik a papi.

Diana sűrűn beszélt telefonon Fergie-vel. Vajon a barátnője tudja már,

hogy Margit hercegnő és a kenti hercegné között viszály tört ki?
Pushy hercegnő ugyanis meg volt győződve arról, hogy Margo a palo-
ta mókusainak kiirtására irányuló, könyörtelen kampánya keretében,
hajszál híján megmérgezte az ő imádott macskáját.
De ez még semmi! Tudja Fergie, hogy mindenki borzalmasan fel-
dúlt? Arra gyanakszanak, hogy Anna hercegnőnek viszonya van a ki-
rálynő egyik istállómesterével. Ez azért volt nagyon pikáns, mert csak
két év telt el azóta, amikor Anna a testőrével, Peter Cross-szal csalta a
férjét. A testőrt erre áthelyezték. Az udvarnál így oldották meg a
problémákat.
Dianáék természetesen a közelgő esküvőről is rendszeresen beszél-
tek: Andrást és Fergie-t júliusban esketik össze a Westminster-apát-
ságban York hercegeként és hercegnéjeként. Fergie-vel a királyi csa-
lád többi tagja is jól kijött. A királynő az imádott corgijairól beszélge-
tett vele, és még Anna sem tudott ellenállni a lazaságának, ahogy le-
dobta magát egy fotelba, és vaskos vicceket mesélt.
Diana mindenki másra neheztelt volna ezért. Az azonban, hogy
Fergie-t mindenki megkedvelte, és újabban a sajtó is a leendő családra
irányította az objektíveket, számára olyan volt, mintha a béke szigeté-
re került volna. Lélegzetvételnyi szünet. Ráadásul ha Fergie ilyen rö-
vid idő alatt odáig lett Dianáért, nem kell-e ennek a királyi család szá-
mára is azt bizonyítania, hogy Károly hisztérikus felesége nem is
annyira borzalmas?
Fergie-nek volt még egy csodás mellékhatása: néhány pluszkilóval
a derekán és a maga harsány, esetlen viselkedésével minden volt, csak
tökéletes nem. És őt ennek ellenére elfogadták, sőt kimondottan ked-
velték. Talán mégis életben lehet maradni a királyi gépezetben anél-
kül, hogy mindennap újra meg kellene küzdeni ezért…?
 29

 
A madarak vidáman csicseregtek, a frissen nyírt fű és az első virágok
édes illatát néha elhozta a szél az ágyásoktól. Valójában még hűvös
volt hozzá, Diana mégsem állta meg, hogy ne járkáljon mezítláb. A pa-
pucscipőjét a kezében tartva belemosolygott a napba, és mélyeket lé-
legzett. Aztán utoljára még egyszer nagy levegőt vett, mert az ilyen
pillanatok, amelyekben minden könnyűnek tűnik, illékonyak voltak,
és ezért értékesek.
A tavasz a legszebb évszak. Gyere el végre, már alig várlak – mondta
Dianának a selyemszoknyája.
Fergie-vel a Buckingham-palota kertjében sétálgattak, hogy elüs-
sék az időt. Fergie Andrásra várt, aki az esküvőjük alkalmából rende-
zendő katonai parádéról tartott megbeszélésen vett részt. Diana na-
gyon jól ismerte ezt az örökös várakozást, ezért megígérte a barátnő-
jének, hogy szórakoztatja.
– Menjünk be! – mondta Fergie. – Különben még izzadni kezdek a
napon.
A palotában hűvös volt. Diana karja libabőrös lett, mégsem akart
pulóvert felvenni. Leültek az első emeletre vezető lépcső egyik alsó
fokára, hogy majd elcsípjék Andrást. Fergie nagyot sóhajtott.
– Holnap megint elutazik.
– Zavar, hogy sokat van távol?
Fergie megrántotta a vállát.
– Természetesen szeretnék gyakrabban mellette ébredni.
Diana az idejét sem tudta, mikor ébredt utoljára Károly mellett.
– Változtatni azonban nem tudok a dolgon – folytatta Fergie –,
ezért próbálok türelmes lenni. Ti hogy vagytok Károllyal?
– Ugyanúgy. Póló. Highgrove. Kamilla. A gyerekeire néha még jut
ideje – sorolta fel Diana, mi köti le a férje figyelmét
– Magadat kifelejtetted.
– Nem hiszem, hogy én sokat jelentek neki.
Fergie még teljesen a saját romantikus buborékjában élt.
– Szeret téged, csak nem tudja kimutatni.
 – Szerelem – felelte Diana, és az egyik lépcsőre fektette a karját. –
Csak nem arra az agyszüleményre gondolsz, amelyről regények és
giccses filmek szólnak?
– Ez a keserűség nem illik hozzád.
– Igazad van. Már nem kell sok hozzá, hogy megkeseredett vén szi-
pirtyó legyek.
Fergie is hátradőlt.
– Tudod, talán vannak, akik nem szerelemre születtek – mondta
Diana inkább saját magának. – Lehet, hogy velem más szándéka van az
univerzumnak.
– Igen? És mi?
– Ha én azt tudnám! – felelte Diana.
– Nem kellene leírnod magad. Ha Károly évek óta viszonyt folytat,
neked is jogod van ahhoz, hogy körülnézz, és más férfiakkal flörtölj.
– Már azt sem tudom, hogy kell azt. – Ezt nem hiszem el, üzente Fer-
gie tekintete. – És ugyan kivel kellene megpróbálnom? Talán Peter
Settelennel? – Ő Diana beszédtanára volt, aki a nyilvános megszólalá-
sait segített tökéletesíteni. – Aligha mehetek el egy londoni bárba, itt,
a palotában pedig nagyon ritkán lehet fiatal és vonzó, egyedülálló fér-
fiakkal találkozni.
Fergie oldalra hajtotta a fejét.
– És mi van Barry Mannakee-vel, a testőröddel? Úgy tűnik, nagyon
jól megértitek egymást…
Diana gyorsan Fergie szájára tette a kezét. A barátnőjének még so-
kat kell tanulnia. Először is azt, hogy a palotában szemük és fülük van
a falaknak.
– Ő vigyáz rám és támogat azzal, hogy időnként bátorságot önt be-
lém. Néha pedig, amikor minden túl sok lesz nekem, felkínálja a vál-
lát, hogy kisírhassam magam rajta. Ez minden.
Fergie-t ez láthatóan nem győzte meg teljesen, mégis ejtette a té-
mát.
– Jól van, de ne akard bemesélni nekem, hogy már nem hiszel a sze-
relemben. A szemed másról árulkodik.
– Én…
Diana felvette a földről a cipőjét. Az ágyára, szomorú zenére és va-
níliapudingra vágyott. Borzalmasan fájt bevallania magának, hogy a
vonat talán már elment. Hogy még nagyon fiatal, de már semmire sem
jön el az életében. Egy szerelem nélküli házasság csapdájába esett.
– Mit akartál mondani? – kérdezte Fergie szelíden.
– Csak szeretném megtudni, hogy milyen érzés – vallotta be Diana.
– Mi milyen érzés?
 – Igazán szeretni. A gyerekeimet persze imádom, az életemet is ha-
bozás nélkül odaadnám értük, de az más. Szeretném megtudni, mi-
lyen érzés feloldódni egy másik emberrel, teljesen átadni neki és elen-
gedni magam, és feltétel nélkül megbízni benne.
– Legyél még egy kicsit türelemmel! – próbálta Fergie felvidítani a
barátnőjét.
Diana fáradtan elmosolyodott, és felkelt a lépcsőről.
– Egyszer majd eljön valaki – mondta még Fergie. – Ez egészen biz-
tos.
A palotába friss szél áramlott be, és belekapott Diana selyemszok-
nyájába. Hirtelen lépések hallatszottak. A nap ferdén beeső fényében
először csak egy férfi körvonalait lehetett kivenni. Láthatóan sietett,
de megállt, amikor meglátta Dianát.
– Királyi fenség.
A hang mély volt, de meleg is. Mint az olvasztott étcsokoládé. A
meghajlás pedig mély és tiszteletteljes.
– Elegáns öltözék – jegyezte meg Diana a férfi egyenruhájára pil-
lantva.
Az ismeretlen szája sarka megrándult.
– Köszönöm, nagyon kedves. Elnézést kérek, de sietnem kell a kato-
nai megbeszélésre, és már késésben vagyok – mondta, de a szemkon-
taktust egy pillanatra sem szakította meg, és a mosolya könnyedséget
ígért.
– Menjen csak! – mondta Diana.
Az egyenruhás még egyszer meghajolt, aztán felsietett a lépcsőn.
Odafentről még egyszer Diana felé fordult, aztán eltűnt. Diana csak
állt ott, zavarodottan és valamiért izgatottan. Fergie szavai mintha
messziről jutottak volna el hozzá:
– Most megkaptad a bizonyítékot.
– Mire? – kérdezte Diana, miután megszűnt a zavarodottsága, és le-
forrázva rádöbbent, hogy sejtelme sincs, ki ez a férfi.
Fergie felkacagott.
– Hát arra, hogy tudsz flörtölni!
 30

 
Barry Mannakee órákon át ült Diana ágyánál, és vigasztalta, amikor
ők megint veszekedtek Károllyal. Inkább barát volt, mint testőr, szük-
séges rossz, aki minden lépését követte. Dianának hiányzott a meleg
barna szeme. A közvetlensége. Őszintén megkedvelte. Annyira, hogy
egyszer még teázott is vele a privát nappalijában. Mannakee-t azon-
ban ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – egyszerűen áthelyez-
ték. Dianát előzetesen nem értesítették erről.
Trombiták harsantak fel. Diana ijedten összerezzent, és azonnal
dühös oldalpillantást kapott Károlytól. Egészen a gondolataiba mé-
lyedt, és még azt is elfelejtette, hogy hol van éppen: a parlament ülés-
szakának hivatalos megnyitásán!
Diana itt minden évben újra gyermeki álmélkodás és halálos una-
lom között ingadozott. A parlamenti ülésszak megnyitása egyrészt az
év ragyogó csúcspontja volt a királynő számára, másrészt viszont ása-
tag politikai látványosság is hosszú talárt és furcsa fehér parókát vise-
lő, idős férfiakkal. A hagyomány a 16. századig nyúlik vissza, magya-
rázta el Károly egyszer Dianának. És azóta láthatóan semmi sem változott
– válaszolta volna Diana a legszívesebben. A ceremónia a „mindig is
így volt, és mindig is így lesz” örökös sorozata volt, szórakoztató és
kevésbé szórakoztató rituálékkal.
Azzal kezdődött, hogy a királynőt és a kíséretét a királyi házi ezred
hintók ünnepélyes menetében a Buckingham-palotából a Westmins-
terbe kísérte, miközben az út mentén nézelődők integettek. Erzsébet
az érkezése után az uralkodói bejáraton, a Sovereign’s Entrance-on át
lépett be a parlament épületébe, és egy időre eltűnt az öltözőszobá-
ban. Ezen a részen ma már túl voltak.
A tömegen morajlás futott végig, amikor kinyílt az ajtó, és Erzsébet
kilépett rajta. A látványától a királyi öltözetben minden évben újra és
újra elállt Diana lélegzete. A fején a diadém helyett most az Imperial
State Crownt, a birodalmi állami koronát viselte. A súlya több mint
egy kiló volt, mivel az ibolyaszínű bársonysüveg fölött négy félpánt
futott össze, amelyeket gyémántok, gyöngyök, zafírok és rubintok dí-
szítettek. A hosszú, hermelinszegélyes palástot négy apród vitte, akik-
nek alacsonyabbnak kellett lenniük a királynőnél.
Diana nem tudta levenni a szemét Erzsébetről, és közben csak egy
szó járt a fejében: fenséges. A királynő egyenes és méltóságteljes tar-
tásán Diana mindazokat a botrányokat látni vélte, amelyeket ez az
asszony védőpajzsként elhárított a családjától. A komoly, okos arcki-
fejezésében felismerte a magasságokat és mélységeket, amelyeken Er-
zsébet átvezette az Egyesült Királyságot. A szemében ott volt mindaz
az erőfeszítés, amelyet a monarchia életben tartása érdekében tett.
Diana egyszeriben megértette, hogy ennek a napnak minden csillogá-
sa – a gyémántokkal kirakott ruha, a bíborszínű palást, a korona –
csupán keret, amely Erzsébet méltóságának, bölcsességének és vezetői
képességének a kiemelésére szolgál. Diana mély tisztelettel pukedli-
zett, amikor a királynő elhaladt előtte.
Erzsébet átvezette a menetet a Royal Galleryn, egy lenyűgöző ter-
men, amelynek a falait teljes egészében festmények borították. Min-
denütt arany csillogott szinte vakítóan, és a mennyezet olyan magas
volt, hogy Diana szédült egy kicsit. Vendégek százai előtt haladtak el,
akik között a Nemzetközösség néhány távoli országának a kormányfő-
je is ott volt, és végül beléptek a Lordok Házába, a felsőházba, egy
szintén pompázatos, de sötét helyiségbe, amelynek a régi faburkolata
nehéz szagot árasztott. Mindkét oldalon több sorban kényelmesnek
tűnő, párnázott, vörös bőrpadok várták a kiválasztott vendégeket. Va-
lójában már csak egy nagy vetítővászon hiányzott ahhoz, hogy a puha
szőnyegpadlós helyiség majdnem olyan legyen, mint egy hangulatos
filmszínház.
A királynő kecsesen helyet foglalt a trónján. Fülöpöt mellette illet-
te meg a hely, míg Károly és Diana kissé távolabb ült le a számukra ki-
jelölt helyre – a készenlétben álló következő generáció jelképeként.
Most a House of Commons, az alsóház tagjainak a beszólítása volt
soron. A feladat az úgynevezett Black Rodra hárult. Szegény ember-
nek az orra előtt, amint azt a hagyomány megkívánta, először becsap-
ták az ajtót. Ezért a fekete botjával, amelyről a tisztsége a nevét kapta,
még egyszer kopogtatott a House of Commons ajtaján. Évszázadok óta
ugyanazon a helyen, ahol ezért ennek már jól látható nyomai voltak.
A Black Rod végül beléphetett, hogy jelentse, őfelsége a királynő várja
a House of Commons tagjait.
Most következett Diana kedvenc része: a felsőházba menet az alsó-
házi képviselők tagjai nagy lármát csaptak. Egy kicsit olyan volt ez,
mintha kamaszok kérkednének. Diana sokat megadott volna azért, ha
csatlakozhatott volna hozzájuk. A randalírozás értelme és célja az
volt, hogy az alsóház tagjai megmutassák, az uralkodó minden pom-
pája ellenére ők azok, akik számítanak. A Lordok Házában aztán nekik
mégis állva kellett meghallgatniuk a királynő beszédét, amelyet a kor-
mány írt meg. Erzsébet csak felolvasta a tiszta, lágy hangján.
Ez a rész sajnos unalmas volt, és Diana gondolatai hamar elkalan-
doztak. Lopott pillantást vetett Károlyra. Ő állhat Barry Mannakee át-
helyezése mögött? Talán. Mindenesetre feltételezhető róla. Barry
vonzó férfi…
Koncentrálj! – figyelmeztette magát Diana. Ez végül is fontos pillanat
az anyósa számára. Tekintete végigsiklott a vendégeken, és Margit
hercegnőn állapodott meg. Ő mindig is a nővére árnyékában állt.
Kényszer hatására le kellett mondania a nagy szerelméről. Megtapos-
ta az élet, mégis gyönyörű volt, és legalább annyi méltóságot, erőt su-
gárzott, mint a trónon ülő Erzsébet.
Nem messze onnan Diana Fergie-t pillantotta meg, aki a szülei bor-
zalmas válási háborúskodása idején édességekbe próbálta fojtani a bá-
natát. A súlyfeleslege miatt csúfolták az iskolában, mégsem veszítette
el az állandó mosolyát, és a vörös hajával meg a vidám szeplőivel most
ugyanúgy ragyogott, mint a királynő. Diana egyszeriben arra gondolt,
hogy ezekben a nőkben valójában mind van valami fenséges. Mind ko-
ronát érdemelnek.
Fergie a tenyere mögött még ásítani is mert. Amikor rájött, hogy
Diana rajtakapta, huncutul rákacsintott. Neki pedig már nem is volt
olyan nehéz kibírnia a ceremóniát a poros hagyományaival. Csodás,
ha az embernek van egy barátnője, aki megérti a helyzetét. Fergie-vel
az oldalán Diana szinte legyőzhetetlennek érezte magát.
Még soha nem élvezett jobban kocsikázást, mint a Parlamenttől
vissza a Buckingham-palotához. Az emberek a kordonok mögött még
soha nem integettek neki lelkesebben, a palota alkalmazottai, akiknek
az arca máskor kifejezéstelen volt, még soha nem üdvözölték barátsá-
gosabban. Az Erzsébet tiszteletére meghívott vendégek duruzsolását
egyáltalán nem érezte megterhelőnek, hanem valójában kifejezetten
vidámak, és a folyosók sem tűntek neki végtelenül hosszúnak, amikor
Fergie-vel a díszterembe tartott. Jót nevetett egy történeten, amelyet
a barátnője mesélt neki.
– Mindenesetre elloptam attól a rámenős fickótól a Porschéja kul-
csait, és tettem vele egy kis kirándulást. Ő semmit sem vett észre az
egészből.
– Nagyon bátor voltál – válaszolta Diana.
Szépnek és erősnek érezte magát, miközben összefogta a hosszú
ruháját, hogy felmenjen a lépcsőn. Egyszer csak a nevét hallotta.
 – Hogy merészelte Diana így hátba támadni Erzsébetet? – sziszegte
az anyakirályné. – Ez az új frizura…
Diana megállt, és mutatta Fergie-nek, hogy maradjon csendben.
– A fotósok ma szinte csak róla készítettek képeket az új rövid fri-
zurájával. – Ez Margo volt. – Ezzel lesöpri a királynőt a holnapi The
Times címlapjáról. Pedig ez Lilibet nagy napja volt!
Fergie vigasztaló mosolya nem jutott el Dianához. Egy belső hang
megpróbálta rábírni, hogy vonja kérdőre, itt és most ezt a két kígyót,
de nem tudta megtenni. Egyszeriben egészen kimerült lett. Szinte
megbénult. És semmit sem érzett. Semmit a világon.
Miért nem dühös, csalódott vagy frusztrált? Korábban haragra ger-
jedt volna. Most pedig: semmi. Éppen csak arra volt képes, hogy beáll-
jon a díszterem előtti sorba, és hagyja, hogy a zenekar a terített asz-
talhoz vezesse. Ott elfoglalta a helyét, valahol, csak nem Károly mel-
lett. Alaposan megrágta a bélszínt, hogy ne fájjon annyira, amikor ké-
sőbb majd kihányja.
– Jól vagy? – kérdezte tőle együttérzőn Fergie, aki mellette ült.
Diana már szinte meg sem szólalt.
– Igen, természetesen.
Állj! – mondta hirtelen a belső hangja. – Pontosan azt csinálod, amit
mindig is akartak tőled. Ha csendben szenvedsz, és azt állítod, hogy jól vagy,
megkönnyíted a dolgukat. A sajátodat pedig hallatlanul megnehezíted. Kiszo-
rítod magadból a levegőt, amíg végül kialszik benned a láng. Amíg már sem-
mit sem érzel, és valamikor eltűnsz.
– Lépjünk le innen! – mondta Diana egyszer csak Fergie-nek.
– Tessék? – kérdezte a barátnője, és gyors pillantást vetett Erzsé-
betre, a királynő azonban egy beszélgetésbe mélyedt.
– El kell mennem innen – mondta Diana.
– De hová?
– Az mindegy. Na, velem jössz?
Fergie habozott.
– Persze – mondta végül.
Dianát kicsit sem érdekelte, hogy engedély nélkül hagyták el a he-
lyüket. Amint látótávolságon kívülre kerültek, kibújt a magas sarkú
cipőjéből, és a báli ruháját összefogva mezítláb futni kezdett a hosszú
folyosón. Bízott benne, hogy Fergie követni fogja, és követte is. Benne
mintha kifejlődött volna valami, egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt,
amíg végül szétfeszítette a mellkasán a bilincseket.
– És most mit csinálunk? – kérdezte Fergie kifulladva.
Dianába belebújt a kisördög.
– Van egy ötletem…
 Tíz perccel később az anyakirályé Daimlerében ültek, Diana sofőr-
sapkával a fején, és beindította a motort.
– Biztos vagy benne, hogy… – kezdte Fergie.
– Hogy ebből nem lesz baj? De bizony lesz, ha elkapnak minket, de
azt nem szabad megengednünk. Egyébként ki tudná meg, hogy mit
tettünk? Mármint a sofőrön kívül, de neki azt mondtuk, az anyaki-
rályné megengedte, hogy elvigyük a kocsiját, és amúgy is csak egy kis
kört teszünk vele.
Diana ezzel gázt adott. Lendületesen kihajtott a garázsból, aztán
nyaktörő sebességgel megkerülte a parkot. A nyitott ablakon át hideg
novemberi levegő áradt be hozzájuk, neki mégis melege volt. Fergie
hitetlenkedve ingatta a fejét, kacagott, kidugta a karját az ablakon,
hagyta, hogy a menetszél összeborzolja a haját.
– Te bolond vagy! – kiáltotta.
– Ezt már Károly is többször mondta, csak ő sértésnek szánta. A te
szádból bóknak hangzik.
– Az is.
Diana egy idő után észrevette, hogy Fergie fázik. Megállt a kocsival,
hogy feltekerje az ablakot. Előttük ott magasodott a hatalmas palota,
amelyben számtalan villany égett.
– Mit meg nem adnék azért, ha magunk mögött hagyhatnánk a pa-
lota kapuit, és egyszerűen elhajthatnánk anélkül, hogy tudnánk, hol
fogunk kikötni – gondolkodott Diana hangosan.
– Csavaroghatnánk egyet Londonban – javasolta Fergie.
– Jó is volna! Egyszer el mertem menni egyedül sétálni anélkül,
hogy bárkinek szóltam volna. Egész csapat rendőrt küldtek a keresé-
semre. Ma este lemondanék erről. – Diana mélyeket lélegzett, mégis
úgy érezte, hogy nem jut elég oxigénhez. – Előzetesen meg kellett vol-
na kérdeznem az anyakirálynét, milyen frizurát készíthet nekem a
fodrászom – mondta gúnyosan, és Fergie nevetésben tört ki. – A
legrosszabb, hogy az anyakirálynő és Margo gonoszsága egyáltalán
nem döbbent meg. A rosszindulat és az irigység itt szinte már hozzá
tartozik a jó modorhoz. Az anyakirályné állítólag még a saját lányára
is féltékeny volt, amikor Erzsébet trónra lépett.
– Nemrégiben meghívott engem teára, és a meghívón előírta, hogy
mit viseljek – mesélte Fergie. – Nem vehetek fel azt, amit akarok?
Diana nevetésében bátorítás és együttérzés keveredett.
– András feleségeként soha többé nem teheted azt, amit akarsz. Itt
minden úgy megy, ahogy az intézmény akarja.
Fergie egyszeriben nagyon szomorúnak tűnt.
 – Ezt már az esküvőnkön észrevettem. A papám beszédet akart
mondani, de barátságosan az értésére adták, hogy le kell tennie róla.
Pedig biztosan vicces lett volna.
Diana vigasztaló szavakat keresett, de az, hogy „fel a fejjel, nemso-
kára könnyebb lesz”, csak üres szavak lettek volna. Ezért mást mon-
dott:
– Attól tartok, valamikor majd hozzászoksz.
A szavai keserű ízt hagytak maguk után. Miért szereznél sebeket azzal,
hogy folyton a ketreced rácsaiba ütközöl? Egyszerűen fogadd el a helyzetedet!
Csakhogy ez a keserűség valójában nem annak a jele, hogy még min-
dig nem akar megbékélni a helyzetével? Mintha egy része azt sejtené,
hogy sokkal jobb is lehetne. Egy olyan helyen, ahol nincsenek rácsok,
megfigyelő kamerák és elégedetlen tekintetek. Ahol meleg van. Csak
az a része nem tudja, hogyan juthatna el ő oda. És ez keserűvé tette.
– És mihez kell még hozzászoknom? – kérdezte Fergie.
Ez jó lehetőség volt a hangulat javítására.
– Nekem például hosszú időre volt szükségem ahhoz, hogy meg-
szokjam Károly hóbortjait. Még fogkrémet sem képes a fogkeféjére
nyomni, a komornyikjának kell megtennie helyette.
A terv bevált, Fergie felnevetett.
– Az órát sem nézi meg – folytatta Diana –, a komornyikjával mon-
datja meg, hogy mennyi az idő. Egy inget sem tud kivenni magának a
szekrényből. Egyszer, amikor a komornyikjának már sokadszor kellett
oda-vissza szaladgálnia, mert Károlynak egyik ing sem felelt meg,
megkérdeztem tőle, miért nem megy oda ő maga, az sokkal egysze-
rűbb lenne. Erre csak annyit mondott, hogy ezért fizeti a komornyi-
kot. És az feltűnt már neked, hogy Erzsébet elzárja a fűtést, mert taka-
rékoskodni akar? Nem érdekli, hogy mások megfagynak. Bezzeg az
imádott corgijainak saját szakácsuk van, aki friss marhát és nyulat
szolgál fel a kutyáknak.
– Végül is ő a királynő!
Innen már nem volt megállás.
– Ha majd mi döntünk itt – mondta Fergie, miután megnyugodtak
–, megszüntetjük ezt az egész merev hajcihőt.
– Forradalmat tervezel?
– Lázadónak lenni még mindig jobb, mint elbukni, nem igaz?
– Szóval mi lázadók vagyunk? – kérdezte Diana.
– Persze. És nem hagyjuk, hogy legyűrjenek minket.
Diana egyszeriben újra érezte a szikrát a szívében. Soha nem aludt
ki teljesen, csak mélyen elrejtve parázslott benne. Most azonban, itt, a
Daimlerben, amelyet régi bőr szaga töltött be, eszébe jutott, hogy neki
is van büszkesége. Joga arra, hogy elégedett és boldog legyen.
– Jóban-rosszban össze fogunk tartani – ígérte Fergie.
Diana könnyeket pislogott ki. A nevetés okozta őket, vagy csak
most szöktek a szemébe?
– Az csodás lenne.
– Ezt úgy mondod, mintha nem hinnél nekem.
– De igen, csak aggódom. Tudom, hogy megy ez. Előbb vagy utóbb
befolyásolni fognak téged és…
– És én ellen fogok állni – ígérte Fergie. – Mert neked és nekem
ugyanolyan sebhelyeink vannak. Mind a ketten súlyosan megszenved-
tük a szüleink válási háborúskodását. Mi megértjük egymást.
Diana szívén egyszeriben már nem tűntek olyan súlyosnak vagy fá-
jónak a sebek. Ellenkezőleg, nélkülük nem lenne ilyen különleges kap-
csolata az anyósülésen ülő, fiatal nővel. Ez eszébe juttatta egy gondo-
latát, amely a parlament ülésszakának a mai megnyitóján támadt.
– Mondjak valamit? A korona, amely ma Erzsébet fején volt, végső
soron csak egy tárgy. Aranyból van, gyémántokkal rakták ki, de csak
egy tárgy. Sokkal fontosabb az a korona, amelyet mindenki visel.
Fergie felnevetett.
– Mi mind koronát viselünk? Nekem ez még nem tűnt fel.
– Pedig így van, csak nem láthatod. És nem engedhetjük meg, hogy
azt a koronát valaha is elvegye tőlünk valaki.
Fergie kis ideig elgondolkodott Diana szavain.
– Köszönöm – mondta végül. – Mindent köszönök. Senki és semmi
voltam, mielőtt megismerkedtünk, és neked köszönhetően a világ leg-
csodálatosabb férfija lett a férjem.
– Én csak annyit tettem, hogy összeismertettelek titeket.
– Sokkal többet tettél. Kivetted a koronámat a koszból, leporoltad,
és visszatetted a fejemre. És ami a legfontosabb: senkinek sem mond-
tad el, hogy addig a földön feküdt.
Diana szíve könnyű lett, és melegség járta át, de közben mást is ér-
zett: enyhe fájdalmat a mellkasában. A tudat okozta, hogy előbb vagy
utóbb mindennek vége lesz. A tudat, hogy a világ nagyon törékeny.
Remélhetőleg legalább az egyetlen barátnőt meghagyják nekem, aki életet
hozott az aranyketrecembe – gondolta.
 31

1991
 
Ha visszagondolt a parlamenti ülésszak megnyitásának a napjára, Dia-
na majdnem újra ott volt, a régi Daimlerben, a puha bőrülésen a kor-
mány mögött. Hallani vélte a kavicsok csikorgását a kerekek alatt,
érezte a hideg menetszelet, és látta tüzes csillogást Fergie szemében.
Miközben megválaszolta Andrew Morton kérdéseit, mindezt újra átél-
te. Ez fájdalmat okozott, de közben bódító is volt teljesen kitárulkoz-
nia. Utána mindig csodásan kitisztult a lelke, mint a levegő egy ziva-
tar után. Megnyomta a szünet gombot a diktafonon, és ivott egy korty
vizet. Kiszáradt a szája a sok beszédtől.
Nem Fergie volt az egyetlen ember, aki váratlanul belépett az éle-
tébe, és a feje tetejére állította. A története ennek a részének azonban
nincs keresnivalója a kazettákon.
Felkelt a kanapéról, és a könyvespolchoz ment. Az ujjhegyei végig-
pásztázták Károly könyveinek a gerinceit, és Laurens van der Post
egyik köteténél állapodott meg. Kihúzta, felütötte – és a lapok között
még mindig ott gondosan megőrizve: egy fotó. James és ő volt rajta.
Közöttük egy serleg, amelyet ő egy pólómeccs után adott át a férfinak.
A csapata nyert. Utólag Diana úgy találta, hogy csinos volt aznap, ak-
kor azonban bosszankodott, mert nem öltözött ki jobban. A nyári
szoknyája egyszerűen csak fehér volt, hozzá fekete pöttyös pólót vi-
selt. Szörnyen ideges volt, amikor gratulált Jamesnek, és megszorítot-
ta a kezét. Akkor még sejtelme sem volt arról, hogy a férfi ugyanúgy
kívánja, mint ő a férfit. Elvégre a lovasoktatója volt! Időnként ráadá-
sul lovaspólózott is a férje, Károly ellen!
Dianának azonban csak rá kellett néznie erre a fényképre, és azon-
nal újra érezte azt a vonzódást, amely az első másodperctől fogva
megvolt közöttük. Az első alkalom, amikor beszélgetett Jamesszel,
amikor igazán beszélgetett vele, a komornája, Hazel koktélpartija
volt. Diana valójában nem szerette sminkelni magát, mégis kész örök-
kévalóságot töltött a tükör előtt. Még jól emlékezett rá, hogy felgör-
gette a combján a leheletvékony combfixet, belebújt a testre simuló,
krémszínű koktélruhájába, és leheletnyi parfümöt fújt a nyakára meg
a dekoltázsába. Mindezt csak James miatt, bár még azt sem tudta biz-
tosan, hogy eljön-e.
Diana lehunyta a szemét. Egyszeriben mintha halk zongoramuzsi-
kát hallott volna a távolból, és belemerült egy este emlékébe, amely
teljesen új irányba terelte az életét…
 32

1986
 
Diana látszólag közömbösen megkérdezte a komornájától, hogy kiket
hívott meg a koktélpartijára. Bízott benne, hogy hallani fogja a Hewitt
nevet. Időközben már végzett némi kutatást, és kiderítette, hogy hív-
ják az ismeretlen kapitányt, akit egy hete egy tavaszias szellő befújt a
Buckingham-palotába, és őt kifulladva hagyta magára. Miután most
nem hangzott el a neve, Diana azon a gondolaton kapta magát, hogy a
parti estéjén fejfájást vagy megfázást színlel majd, és lemondja a rész-
vételét. Egyszeriben kissé valóban bágyadtnak érezte magát…
– Eszedbe jut még valaki? – kérdezte Hazel.
Diana őt sokkal inkább a bizalmasának tartotta, mint a komornájá-
nak, ezért ajánlotta fel neki, hogy hagyjon fel az előírásos megszólí-
tással.
– Szólíts egyszerűen Dianának! – mondta, bár ez a szívélyes bánás-
mód az anyakirálynét kifejezetten bosszantotta.
Diana most úgy tett, mintha gondolkodna.
– Mit szólnál ahhoz a barátságos kapitányhoz? Mi is volt a neve?
– Hewitt kapitány?
– Igen, ő. Nagyon kitett magáért Fergie és András esküvőjén. Kö-
szönetképpen helyénvaló lenne meghívni.
Hazel keskeny szája finom, mégis sokatmondó mosolyra húzódott.
– Természetesen. Még ma küldök neki meghívót.
Diana akkor este azonnal meglátta a férfit, amikor az belépett a
szobába. Ő néhány vendéggel éppen a fekete zongoránál állt, és elva-
rázsolva hallgatta a zongoristát. Károlynak köszönhetően tudta, mit
játszik: Liszttől a Szerelmi álmokat. Mindenképpen a férje javára kellett
írnia, hogy megszerettette vele a klasszikus zenét. A fiatal zongorista
annyi vágyakozást csalt ki a billentyűkből, hogy Dianának egészen ne-
héz lett a szíve.
A tekintetét szinte mágikus erővel a nyitott szárnyas ajtó vonta
magára. Ott, ahol az előbb még senki és semmi sem volt, most egy fér-
fi állt. Hewitt kapitány. Körbenézett, mintha leltárt készítene a helyi-
ségről. Diana rámeredt, és leltárt készített a saját életéről. Minden
porcikája azt mondta: itt van!
A kapitány ránézett Dianára, és a szemöldökét felvonva rámosoly-
gott. Mosolygott. Csak úgy rámosolygott. Neki pedig felgyorsult a
szívverése.
A kapitány a bárhoz indult. Egyenes tartással, nagyon férfias járás-
sal. Ma is egyenruhát viselt, amely hihetetlenül vonzóvá tette. Dianá-
nak uralkodnia kellett magán, hogy ne bámulja meg a férfi fenekét.
– Nagyon jól fest, igaz? – hallotta meg egyszer csak Hazel kérdését
maga mellől.
– Kiről beszélsz?
Hazelt nem lehetett becsapni. Nem is fáradt azzal, hogy válaszoljon
Diana kérdésére.
– Huszonnyolc éves, vagyis három évvel idősebb nálad.
Diana elmosolyodott. Mi mást is tehetett volna?
– Tiszti családból származik, kiváló internátusban tanult, és kötet-
lenül mozog az udvari körökben – adott Hazel összefoglalót Dianának.
– Ezt nem kétlem. Kisportolt és művelt ember benyomását kelti.
– És vonzó férfi is, igaz? Szerintem egészen különleges kisugárzása
van. Úgy hírlik, rendkívül udvarias és jó társaság, ami nem minden
férfiról mondható el. – Ez bizonyára Károlyra tett célzás volt. – Mesés
fickó. Jó ötlet volt tőled, hogy hívjam meg.
– Jó vendéglátóként üdvözölnöd kellene a mesés fickódat – mondta
Diana.
Elég ebből! Pontosan tudom, mire készülsz!
– Meg is teszem – felelte Hazel ártatlanul rebegtetve a szempilláit.
– Elkísérsz?
Semmi esetre sem. Már az is éppen eléggé kínos, hogy ilyen
könnyű meglátni rajta, mit művelnek a hormonjai. Vajon Mr. Hewitt
is észrevette, hogy nem tudta levenni róla a szemét? Össze kell szed-
nie magát, elvégre szinte semmit sem tud erről a férfiról. Csupán
annyit, hogy kapitány a Windsor-laktanyában, és nem visel jegygyű-
rűt. Barátnője viszont talán van, és alig várja, hogy elhagyhassa ezt az
unalmas koktélpartit, elmehessen ahhoz a barátnőhöz, és összebújjon
vele az ágyban.
Diana visszatért az ártalmatlan csevegéshez a többi vendéggel.
Csak most már egy férfival a helyiségben, akinek a jelenlététől nem
tudott koncentrálni.
Hazel egyszer csak odavezette hozzá Mr. Hewittot, mire azonnal
felgyorsult a szívverése.
– Bemutathatom neked Hewitt kapitányt? – kérdezte Hazel.
 A tiszt mélyen meghajolt.
– Nagyon örvendek.
Diana egyszeriben esetlennek érezte a testét. A feje egészen üres
volt. Szedd össze magad! Két gyereket hoztál világra, és emberek százai előtt
tartottál beszédeket! Ez azonban mind elfelejtődött, amikor a férfi meg-
fogta Diana kezét, és csókot lehelt fölé, de a szemkontaktust nem sza-
kította meg. Ez már-már felháborító volt, mert pirulásra késztette ve-
le Dianát, és a férfi ezt pontosan tudta.
– Hewitt kapitány, örülök, hogy újra látom – mondta Diana.
Forróság öntötte el. Valósággal lángolt. A verejték eláztatta a kom-
binéját.
Tökéletes háziasszonyként Hazel azonnal szolgált beszédtémával:
– Mr. Hewitt szenvedélyes pólójátékos.
– Időnként a férje ellen is játszom – mondta a férfi Dianának.
– A kapitány nagyszerű lovas – áradozott Hazel.
– Ez túlzás – szerénykedett a férfi, aztán Dianához fordult: – Ön is
szeret lovagolni?
– Régebben szerettem. Gyakran lovagoltam a Sandringham Park-
ban. Egyik nap azonban megijedt a pónim, én leestem, és eltört a ka-
rom. Kilencéves voltam akkor. Azóta nem érzem jól magam lóháton,
de szívesen legyőzném a félelmemet. Bizonyára tudja, hogy az egész
királyi család nagyon szeret lovagolni.
Diana teste magától flörtölt. Nem tudta, honnan jött hirtelen ez a
pillantás, ez az elbűvölő mosoly.
– A házi ezred kapitányaként én felelek az istállókért. Ha szeretné,
taníthatom a laktanyában.
– Megtenné? Természetesen nem kell kötelességének éreznie. Nyil-
ván nagyon elfoglalt.
– Önre találok időt. Megtiszteltetés lenne számomra – felelte a fér-
fi.
Elbűvölő volt, ezt meg kellett hagyni neki.
– Majd felhívom – mondta Diana, és a legbájosabb pillantásával
ajándékozta meg a kapitányt.
– Örömmel várom.
A férfi úgy mosolygott, mint egy filmsztár.
– Én is – válaszolta Diana, bár nála ez inkább megadásnak hangzott.
Reménytelenül behódolt James Hewitt vonzerejének.
 33

 
Miközben a nagy, vörös kapun át behajtott a Windsor-laktanyába,
ahol Viktória királynő világos szobra előtt Hewitt kapitány várta, Dia-
na szíve nagyot dobbant. Ebből megértette, hogy annak, amit valójá-
ban Jamestől remél, semmi köze ahhoz, hogy a lovastudásával ámulat-
ba akarja ejteni a férjét, egyszersmind felül akarja múlni Kamillát.
A férfit egészen lenyűgözte Diana mohazöld Jaguar kabriója.
– Azt hittem, ebből csak kétüléses létezik.
Jóságos ég, még az autóm is Károlyhoz igazodik – tudatosult Dianában
egyszeriben fájdalmasan, miközben megcsodálta Jamest, aki viszont
az ő autóját csodálta meg. Ugyanolyan zöld volt, mint Károly Aston
Martinja, az üléseket is az ő ízlésének megfelelően bőrrel és Harris-
tweeddel vonták be.
– Átalakíttattam, hogy magammal vihessem a gyerekeket – felelte
Diana. – A palotában ezt természetesen nem nézték jó szemmel, de én
túlságosan szeretem ezt a kocsit ahhoz, hogy lemondjak róla, és a gye-
rekeim is szeretik.
A kapitány úgy nézett Dianára, mintha megpróbálna eligazodni raj-
ta.
– Önfeláldozó anya, stílusikon és lázadó egy személyben?
Diana megszokta a hízelgéseket, de a férfié egyenesen az altestére
hatott. A csillogóra fényesített lovaglócsizmájára szegezte a szemét,
hogy elrejtse a pirulását a kapitány elől.
– Ne vesztegessük tovább az időt! – mondta a férfi.
James Hewitt kiváló lovasoktató volt.
– Nagyszerű, hercegné – dicsérte meg újra meg újra Dianát. – Úgy
látom, valójában nincs is szüksége leckékre.
– Bizonyára a jelenléte miatt érzem magam újabban biztonságban a
nyeregben – válaszolta Diana.
Hihetetlen könnyű volt a férfival társalognia. Egyszer sem volt
olyan érzése, hogy butaságot mondott, és kínos csendet sem kell soha
áthidalnia. Amikor James a semmi közepén tett hosszú lovaglásokról
beszélt neki lelkesen, ő hirtelen megértette, mi olyan csodálatos ab-
ban. Amikor pedig a pólómeccsekről csevegtek, fellobbantotta Dianá-
ban a sport iránti régi lelkesedést. A figyelme azonban egy idő után a
férfi ajkára kalandozott, amelyen többnyire mosoly játszott. A fehér
bőre is lenyűgöző volt a sok szeplővel. Mintha egy művész azt mondta
volna: tökéletesítsük ezt az arcot azzal, hogy itt-ott még finoman ki-
emelünk rajta valamit. Diana sajnálta, hogy ő nem szeplős, bár akkor
talán nem találná annyira elbűvölőnek James szeplőit.
A közöttük sistergő feszültséget aztán nem lehetett tovább tagadni,
amikor a férfi Diana derekára tette a kezét. Reflexmozdulat volt, mert
Diana elvesztette az egyensúlyát, amikor le akart szállni a lóról. A ka-
pitány azonnal elhúzódott tőle.
– Vigyázzon, hercegné! – mondta, mintha még egyszer hangsúlyoz-
ni akarná, hogy csak a leeséstől akarta megóvni Dianát.
Dianát megijesztette az érintés, de nem azért, mert kellemetlen
volt. Éppen ellenkezőleg, a bensőjében minden többért kiáltott. Azért,
mert már régen nem érintette meg férfi? Régebben legalább három-
négy hetenként Károllyal töltött egy éjszakát, de arra már alig emlé-
kezett.
– Köszönöm szépen, hogy időt szakított rám – mondta az óra vé-
gén.
– Örömömre szolgált, és ezt őszintén mondom.
James megfogta Diana kezét, csókot lehelt fölé, és nem tudni, ho-
gyan, de elérte, hogy körülötte minden lényegtelenné vált: a lovarda
homokos talaja, az etetésre és itatásra vágyó ló horkantásai, a tégla-
épület a háttérben a keskeny, magas ablakaival, amely előtt katonák
oszlopa vonult el. Diana már csak a férfit érzékelte, az ő szemérmetle-
nül vonzó arcát, az arcszesze kellemes illatát és kissé érdes tenyerét.
– Hercegné – mondta a kapitány búcsúzóul.
Diana minden bátorságát összeszedte.
– Amikor magunk között vagyunk, szólítson Dianának!
A férfi ferde mosolyra húzta a száját. Még mindig fogta Diana ke-
zét.
– Én pedig James vagyok – mondta.
– Helló, James! – Jóságos ég, a keresztnevén szólítottam – gondolta Dia-
na döbbenten. – Szeretném kifejezni a hálámat. Mivel okozhatnék ne-
ked örömöt?
Nem vár el semmit, számára megtiszteltetés, hogy lovaglóleckéket
adhat Dianának, válaszolta a kapitány.
– Ráadásul én is nyerek a dolgon. Édesanyám a legnagyobb rajon-
gód, és sokkal büszkébb rám, amióta tudja, hogy én taníthatlak – tré-
fálkozott.
 – Add át neki szívélyes üdvözletemet! Neked viszont akkor is sze-
retném viszonozni a szívességet. Mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak
vacsorára a palotába?
– Ne vedd rossz néven, de általában igyekszem elkerülni a palotá-
kat. Titokban „a hosszú folyosók és a pusmogás helyének” nevezem
őket.
Diana nem tudta, sejti-e James, hogy azzal, amit mondott, az ő szí-
véből szólt.
– Tetszik a kifejezés – válaszolta. – Átvehetem?
– Te igen – felelte a férfi. – Nekem valóban inkább a vidék egysze-
rűsége való, mint az elegáns paloták.
– Akkor okvetlenül meg kell látogatnod a fiúkat és engem a highg-
rove-i birtokunkon. Úgy egy órára van a Kensington-palotától. Vilmos
és Harry biztosan nagyon örülne.
Dianának sikerült elrejtenie önmaga előtt, hogy mi bújik meg az
ajánlata mögött. Csak akkor vált világossá a számára, amikor a férfi a
tekintetét kerülve egy kérdést tett fel neki:
– A férjedet nem zavarná?
– Ő sokat van távol.
Diana ezzel ijesztően messzire merészkedett.
– Highrove-ban nincsenek hosszú folyosók, amelyeken pusmog-
nak?
– Akad néhány, de a falaknak ott legalább nincs annyi szemük.
Diana látta Jamesen, hogy erősen gondolkodik.
– Csábítóan hangzik – mondta végül. – Jövő szombaton akkor talál-
kozzunk ott?
– Előbb meg kell néznem a határidőnaplómat.
Ez csak színjáték volt. Diana tudta, hogy ráér. Megkérte a magán-
titkárát, hogy a következő hétvégéit lehetőleg tartsa szabadon. A lo-
vaglásóráira, hangsúlyozta. Egy kicsit azonban megvárakoztathatja
Jamest. Így ráadásul lesz miért felhívnia, hogy hallja a hangját.
Most nem is volt szomorú, amikor elköszönt tőle. Még örült is,
hogy elroboghatott a Jaguarjával, mert közben is a férfira gondolha-
tott. Még soha nem érezte magát ennyire elevennek. Egyszerűen csak
neki akart vágni a világnak, érezni a menetszelet, boldognak lenni, él-
vezni ezt a könnyűséget. Azonnal hozzá akart kezdeni, hogy az az új
ember legyen, akivé ma délután lett.
Alig csukódott be azonban mögötte a lakása ajtaja a Kensington-pa-
lotában, amikor kétségek fogták el. Az eljövendő órák és délutánok
Jamesszel, amelyeket hazafelé csodálatosnak képzelt el és alig várt,
szappanbuborékként pukkantak szét. Hány éves vagy? – korholta ma-
gát. – Tizenhat? Túl könnyen kötődsz emberekhez. Mit tudsz arról a férfiról?
Hogy a tarkóján rendesen ki van borotválva a haj, és szép a keze.
Hogy gyengéd. Aki olyan gyengéden simogatja meg egy ló nyakát, az
biztosan figyelmes szerető. Diana elszégyellte magát, mert James lát-
ványa bizsergést váltott ki belőle.
Na látod, semmit sem tudsz róla. A képzeletedben a legcsillogóbb színekkel
fested le, de ő is csak férfi, aki éjszakánként horkol, és lyukas a zoknija.
Továbbra is úgy tesz majd, mintha nem tudná, hogy magányos a
házasságában. Élete végéig úgy tesz, mintha nem tudná, hogy valami
nincs rendben. Ha pedig mégis Jamesre gondolna, elfojtja a feltörő ér-
zéseit. Károlyt soha nem hagyná el, teljes szívéből ragaszkodni fog
hozzá. Ő anya és Wales hercegnéje. Felelősséggel tartozik. Átvészeli a
James iránti érzéseit, mint egy bosszantó influenzát, amely előbb-
utóbb elmúlik.

Fergie-nek kettőjüknek is elég energiája volt. Ha Diana le akart mon-

dani egy programot, mert fáradt volt, vagy úgy érezte, hogy agyon-
nyomják a feladatai és a kötelességei, a barátnője nem tágított.
– Ezt nem fogadom el! Te is csak egyszer vagy fiatal. Gyere, autóz-
zunk keresztül-kasul Londonon, és próbáljuk lerázni a testőreinket.
Ez jó volt, mert elterelte Diana figyelmét. Mindenkinek kell egy
ilyen ember az életében. Különösen azért, mert Dianának a régi barát-
nőihez már nem sok köze volt. Nagyon szégyellte magát, mert minde-
ne, valóban mindene megvan, és mégsem boldog.
Fergie értette a helyzetét. És mindent elmondtak egymásnak. Cso-
dálatos volt, hogy van egy barátnője, aki előtt nincsenek titkai. Bár…
Néhány dolgot még Fergie sem tudott. Az egyik az volt, hogy Diana
majdnem minden étkezés után eltűnik a fürdőszobában, hogy ledugja
az ujját a torkába. A másik titka az volt, hogy továbbra is állandóan
egy vonzó, egyenruhás férfira gondolt. Esélye sem volt arra, hogy
visszafogja magát. Reggel, miután felébredt, éppen csak nyújtózko-
dott egyet, és máris kérdések fogalmazódtak meg benne, amelyeket a
legszívesebben azonnal feltett volna Jamesnek, de soha nem lenne bá-
torsága hozzá. Hogy issza a kávét? Melyik a kedvenc dala? Vannak
testvérei?
Diana továbbra is mindennap pontban reggel hétkor kelt, hogy a
levelezésével foglalkozzon. Ez volt a rituáléja. A bizonyítéka arra,
hogy uralja az életét. Hogy ura magának. Úgy él, ahogy elvárják tőle.
Jó abban, amit csinál. Jó feleség, jó anya, jó lány, jó protestáns, jó her-
cegné… Miközben azonban a magántitkárát hallgatta, aki a program-
jait sorolta, szakadatlanul feszült nyugtalanság mardosta.
Aztán szombaton James megérkezett Highgrove-ba. Kiszállt a ko-
csifelhajtón, és a látványa friss vért pumpált Diana szívébe. És megér-
tette, hogy semmit sem tud uralni.
– Készen állsz, hogy kezedbe vedd a gyeplőt? – kérdezte a férfi.
– Alig várom – felelte Diana.
Miközben kilovagoltak, James annyi kérdést tett fel, többnyire Dia-
na gyerekkoráról, mintha mindent meg akarna tudni róla.
– Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod – mondta.
– Nem zavar, sőt még jót is tesz nekem, hogy a régi időkről beszé-
lek.
Károly soha nem kérdezte ezekről a dolgokról. Mesélt Jamesnek a
gyönyörű édesanyjáról, Francesről, akinek olyan hosszú a lába, hogy
modell is lehetett volna, és még csak huszonöt éves volt, amikor a
harmadik gyermekeként megszülte őt. Elmondta, hogy a legkorábbi
emléke a babakocsija meleg műanyagának a szaga. A szülei válásáról
is beszélt. Hatéves volt, csendben, mozdulatlanul ült a Park House leg-
alsó kőlépcsőjén, és az esztergált vaskorlátba kapaszkodott, miközben
körülötte lázas jövés-menés folyt. Hallgatta, hogy csomagokat raknak
be egy autó csomagtartójába, aztán az édesanyja lépteinek a csikorgá-
sát az előkert kavicsain, egy kocsi ajtajának a becsapódását, a motor
begyújtását, mielőtt az autó elindult, és a kapun kihajtva eltűnt.
– Mit értettél azon – kérdezte, amikor egy régi, vadregényes hídon
lovagoltak át, amelynek a köveit már egészen feketére festette az idő-
járás –, hogy a házasságom Károllyal hasonló a szüleim házasságához?
James korábban célzást tett erre.
– Említetted, hogy édesapád tizenkét évvel idősebb volt, mint édes-
anyád, és Károly…
– Tizenhárommal idősebb nálam – fejezte be Diana a férfi monda-
tát. – Nagyon figyelsz arra, amit mondok. – Ez tetszett neki. Nagyon is.
– Édesanyám tizenöt éves volt, amikor megismerte a jövendőbelijét.
Én tizenhat.
– Édesanyád a városi életet kedvelte, akárcsak te. Ha miattam azt is
állítod, hogy a vidéket szereted.
– Ez az igazság.
A festői tágasság mély, szinte meditatív nyugalommal töltötte el
Dianát. Végigjáratta a tekintetét a vidék szelíd dombjain és völgyein,
amelyekre ezen a korai órán varázsos köd borult. Itt-ott juhok legel-
tek. Régen sokszor menekült a természetbe a szülei veszekedései elől.
– Apám nagyon szeretett volna fiúörököst. A két lánytestvérem
után türelmetlen lett – mesélte. – Vizsgálatokra küldte édesanyámat,
hogy kiderüljön, miért nem lehetnek fiai. Aztán végre teljesült a kí-
vánsága, de John – ezt a nevet adták volna neki – nem volt életképes.
Amint a világra jött, kivitték a szobából. A mamám sírt, kiabált, kö-
nyörgött, hogy láthassa, de nem engedték meg neki. A baba tizenegy
órát élt. Néhány hónappal később édesanyám újra terhes lett, de elve-
télt. Apám előtt ezt eltitkolta. Egy évvel ezután megszülettem én, a
papám keserű csalódására. Megint lány! Még három évnek kellett el-
telnie, mire édesanyám végre fiúval ajándékozta meg, az öcsémmel,
Charlesszal.
Diana egyenesen Jamesre nézett.
– A szüleim házassága borzalmas volt, akárcsak a válásuk. Édes-
anyám végül elvesztette a gyerekei gondviselési jogát. Valószínűleg
apámnak is voltak viszonyai, de a mamámat kipellengerezték a bíró-
ság előtt, mert egy másik férfiért elhagyta a férjét. Apámnak több
pénze, nagyobb hatalma és befolyása volt. Miután édesanyám elment,
hatalmas árnyék borult a testvéreimre és rám.
Pihenőt tartottak egy öreg hársfa alatt. Leterítették a magukkal ho-
zott pokrócot, aztán sajtot, szőlőt, fehér kenyeret és sonkát raktak ki
rá. Csak a mellettük kanyargó patak halk csobogását és azt lehetett
hallani, ahogy a lovak fűcsomókat tépdestek a réten. Diana szíve
könnyű volt, de szomorú is, mert a férfi mellette nem Károly.
A reggeli napsütés aranylóra színezte James rézvörös haját. Diana
az idők végezetéig el tudta volna nézegetni. Az is lenyűgözte, hogy a
férfi nem barnult le, csak még több szeplője lett. Amikor észrevette,
hogy Diana hunyorog, egy kicsit oldalra csúszott, hogy neki ne süssön
a szemébe a nap. Apró mozdulat volt, Dianának mégis feltűnt.
– Megengeded? – kérdezte egyszer csak James. – Van egy szempilla
az arcodon.
A férfi lassan közeledett Dianához, mintha időt akarna adni neki
arra, hogy rendre utasíthassa. Ő az egész testében reszketett. Tehetet-
lenül ki volt szolgáltatva Jamesnek. A férfi az arcához érintette a mu-
tatóujját, bizsergetően óvatosan, és végül megmutatta neki a szempil-
lát, amelyet levett.
– Kívánhatsz valamit.
A te testedet kívánom, méghozzá éjszakáról éjszakára. A te illatodat aka-
rom érezni a bőrömön. Mint akkor, amikor az istállóban felejtetted a zakódat,
én pedig magamhoz vettem, és titokban bevittem a hálószobámba. Akkor elő-
ször engedtem meg magamnak, hogy elképzeljem, egészen közel fekszel mel-
lettem, és a bőrömhöz ér a bőröd.
Három levegővétel.
Egy. Diana eddig nem tudta, milyen jó illata van a naptól meleg
bőrnek. Felemelte a tekintetét, ki merte szolgáltatni a férfi pillantásá-
nak.
Kettő. Jamesnek mintha még a szemében is lennének szeplők, né-
hány zöld pötty a világosbarnában, attól függően, hogyan esik rá a
napfény. Úgy nézegette Diana arcát, mintha tetszene neki, amit lát.
Három. Diana elfújta a szempillát. Elküldte a kívánságát.
James azonban megszakította az áramkört, mert megköszörülte a
torkát.
– A testőröd – mondta.
– Tessék? Ó, igen. – Diana láthatatlan morzsákat söpört le a lovag-
lónadrágjáról. – Legközelebb otthon kell maradnia. Nincs szükségem
rá, ha te velem vagy. Melletted biztonságban érzem magam.
A férfi mellkasa mintha büszkeségtől dagadt volna, a szeme elsöté-
tült a vágytól, mégis felkelt a pokrócról, és a kezét nyújtotta Dianá-
nak, akinek csak nehezen sikerült elrejtenie a csalódottságát.
– Akkor velünk vacsorázol? – kérdezte meg bátran.
– Nem szeretnék alkalmatlankodni – válaszolta James.
– Nem fogsz. Hazel, a komornám és a gardedámom is ott lesz – tet-
te hozzá Diana a férfi tekintete láttán.
Vacsora után James leült Harry és Vilmos ágya mellé, és esti mesét
mondott nekik. Lovagokról, akik fehér paripákon hőstetteket visznek
végbe.
– Te is lovag vagy? – kérdezte Harry tágra nyílt szemmel.
– Ő a mi saját lovagunk – válaszolta James helyett Diana, és puszit
nyomott Harry homlokára. – Most pedig csukjátok be a szemeteket!
Aludjatok jól. Holnap majd együtt reggelizünk.
– Nagyszerű gyerekek – jegyezte meg James később, amikor már
egyedül voltak, és Diana egy pohár whiskyt töltött neki.
– Igen. Ők a mindeneim. Nélkülük semmi sem vagyok – mondta.
Leült a férfi mellé a kanapéra, feléje fordult a felsőtestével, átnyúj-
totta neki a poharat, az egyik karját a háttámlára fektette, és kereszt-
be tette a lábát. Mindezt elegánsan és csábítóan, ahogy a hollywoodi
színésznőktől leste el.
James azonban belátott a felszín mögé.
– Mi nyomaszt?
– Fáj látnom, hogy Vilmos és Harry rosszul viseli Károly gyakori tá-
volléteit – vallotta be Diana. – A magántitkára nemrégiben könyörgött
neki, hogy töltsön több időt a fiaival, mert már a sajtónak is feltűnt,
hogy alig foglalkozik velük. „Legalább próbálja meg!”, kérte. – Diana
meglötyögtette a whiskyt a poharában. – Végül megszerveztek egy fo-
tózást, és Károly eljátszotta a szerető apát. Leginkább azt volt nehéz
látni, mennyire örültek a gyerekek annak, hogy együtt lehetnek az
apjukkal.
– Mit tehetek azért, hogy felvidítsalak? – kérdezte James.
Diana gondolkodott egy pillanatig.
– Valóban van valami, ami örömöt okozna nekem.
– Amit csak akarsz.
Diana bevetette az elbűvölő pillantását.
– Körbevezetnél a laktanyában? Eddig csak a lovardában voltam, és
a legizgalmasabb, amit láttam, egy harckocsi volt.
Diana ezzel valójában azt akarta mondani, hogy csak azokat a he-
lyeket ismeri, amelyeken James hercegnének szólította őt, és előíráso-
san meghajolt előtte, mert állandóan katonák járkáltak a közelben.
– A laktanyában nincs sok látnivaló. Nem hölgyeknek való hely –
mondta a férfi.
– Igazán? – Diana előreszegezte az állát, és kihívóan felvonta a
szemöldökét. – Akkor én valószínűleg nem vagyok hölgy. A Special Air
Services főhadiszállásán mindenesetre voltam már, és nagyon érde-
kesnek találtam.
James meglepődött. Nem is kicsit.
– És mit csináltál ott?
– Vezetői tanfolyamra jártam. Gyilkos vezetői tanfolyamra, ahogy
titokban neveztem. Fel akartam készülni arra, ha üldözőbe vennék a
kocsimat. Azt is megtanultam ott, hogyan viselkedjem terrortámadás
vagy emberrablási kísérlet esetén. Petárdákat és füstbombákat dobtak
a kocsimba. A kiképzésemnek a lehető legvalóságosabbnak kellett len-
nie. Még lőni is tanítottak.
– A királynő bírt rá erre?
– Ó, nem. Én akartam.
James kis ideig csak nézegette Dianát.
– Valóban nagyon más vagy, mint amit vártam – mondta végül.
– Felszínes csinibabára számítottál?
– Hogy őszinte legyek, igen.
– A legtöbben annak gondolnak. Egyszerűen csak tisztában vagyok
a helyzetemmel. A királyi család tagjai állandó veszélyben élnek. A ki-
rálynő ellen rövid időn belül két merényletet is elkövettek. Anna her-
cegnőt pedig egyszer majdnem elrabolták, méghozzá a Mall sugár-
úton, csupán néhány méterre a Buckingham-palotától. Nekem felelős-
ségem van. A leendő királynéként és legfőképpen kétgyerekes anya-
ként.
– Jól van, legyen! – adta meg magát végül James. – De ne várj túl so-
kat! Nem akarok siránkozást hallani, ha unatkozni fogsz.
Már hogy unatkozna? Megtudja, milyenek James mindennapjai, ho-
gyan ad parancsokat az elegáns egyenruhájában, és látni fogja az
ágyat, amelyben alszik.
Aznap éjszaka Diana arról álmodott, hogy megszökik Jamesszel, és
valahol messze új életet kezd vele. Másnap reggel, miután felkelt, és
hideg vízzel lezuhanyozott, mást gondolt. A trónörökös a férjed, két cso-
dálatos gyerek anyja vagy, és pompás palotákban élsz. Törülközőt tekert
magára, és miközben megfésülte a vizes haját, a pillantása a tükörre
esett. Talán egy másik életben – mondta magának. Micsoda furcsa gon-
dolat! Mintha neki nem csak egy lenne.
 34

 
James járása a laktanyában még egyenesebb, még férfiasabb volt.
– Hol szoktál ebédelni? – kérdezte Diana.
– A tiszti étkezdében.
– Ehetünk ott együtt? Megéheztem a sok benyomástól.
– Persze – mondta James, a hangja azonban egyértelműen bizony-
talanságról árulkodott. Diana már ismerte annyira, hogy tudja, sem-
mire sem mond neki szívesen nemet. – De ne éttermet képzelj el! Az
étkezdénk egy nagy helyiség hosszú asztalokkal, amelyeken ketchu-
pos és majonézes üvegek állnak. Lehet enni halat sült krumplival vagy
sült babot pirítóssal.
– Hidd el, számomra a legnagyobb luxus, ha sült babot ehetek pirí-
tóssal, miközben a kedvenc sorozatomat nézem a tévében. Valóban
örülnék.
James nem festette sötétebbre a valóságot, minden olyannak bizo-
nyult, amilyennek mondta, Diana mégis boldog volt. Már elmúlt dél-
után két óra, és csak ők ketten voltak a tiszti étkezdében. Diana utasí-
totta a testőrét, hogy odakint várjon. Készen állok arra, hogy kezembe ve-
gyem a gyeplőt, James.
A férfi elmesélte, már kisfiúként arról álmodott, hogy egyszer majd
őrnagy lesz. Diana eleinte figyelmesen hallgatta, aztán egy idő után
már csak James száját tudta csodálni a finom barázdákkal, a szép ar-
cán a szeplőket, amelyeket a sok közös kilovaglásuk csalt elő. Ez tet-
szett neki, mert olyan volt, mintha ő így rányomta volna a bélyegét a
férfira.
James megsejthette, hogy Diana figyelme elkalandozott, de szelíd
mosollyal átsiklott a dolog felett.
– Most már tudod, hogy telnek az én hétköznapjaim. És a tieid?
Diana nem akarta, hogy James tudja, sokszor nyomasztónak találja
a rengeteg kötelességet, és gyakran bizonytalan, ezért csak a kellemes
dolgokról mesélt. Arról, hogy nagyon felszabadító érzés, ha táncol a
tágas, magas helyiségekben, és hogy a Kensington-palotában a sza-
kácsnak köszönhetően mindig talál vaníliapudingot a hűtőszekrény-
ben, amikor hazamegy egy-egy fárasztó rendezvényről. Olyankor újra
tízéves lesz, aki még mit sem tud hajcsavarókról, diétákról és az osto-
ba protokollról.
– Te valóban megcsináltad – mondta James.
– Megcsináltam? – kérdezett vissza Diana.
– Nem az minden fiatal nő álma, hogy a walesi herceg felesége lesz?
Hogy palotában fog lakni, ahol minden kívánságát lesik, gyönyörű ru-
hákat visel, beutazza a világot, és kaviáron meg homáron él?
Diana közelebb hajolt Jameshez.
– Engem azonban mindez nem tesz boldoggá.
– És mi tesz azzá?
Ilyen messzire a férfi még soha nem merészkedett. Diana önkénte-
lenül közelebb húzódott hozzá.
– Tudod te azt.
James szemében Diana a saját félelmét látta megvillanni. A férfi
hátrapillantott a válla fölött, de még mindig egyedül voltak. James za-
vartan felnevetett, megcsóválta a fejét, és beletúrt a hajába. Mindezt
olyan gyorsan, hogy alig lehetett követni a mozdulatait.
– Nem vagy fáradt? Biztosan ma is hétkor keltél, hogy megvála-
szold a leveleidet.
Szóval ezt is megjegyezte!
– Ma már négykor – felelte Diana.
– Négykor? Magasságos egek! Miért?
– Mit gondolsz, miért?
Mert le sem hunytam a szemem. Mert csak rád tudtam gondolni.
James szerette, ha Diana a fejét kissé félrehajtva alulról nézett rá.
Ilyenkor mindig eltartott egy pillanatig, hogy válaszoljon, mert addig
csak kissé átszellemülten mosolyogni tudott.
– Diana – lehelte.
A szájából úgy hangzott a név, mintha veszélyt jelentene. Mintha
uralkodnia kellene magán, hogy ne… Miért is? Hogy mit ne tegyen
meg?
– Diana – mondta újra, de most már hallani lehetett rajta, hogy
megtört az ellenállása. – Te… – kezdte.
– Mi van velem? – kérdezte Diana kihívóan.
– Értem, miért hever egész Anglia a lábad előtt… Nehezen tudok el-
lenállni neked.
– Csak nehezen? Jobban örülnék, ha nem tudnál – válaszolta Diana.
A férfi erre az arcára tette a kezét, és a hüvelykujjával végigsimí-
tott az ajkán. Minden lehetséges – gondolta Diana egyszeriben ijedten.
Most csak ő létezett, James és ez a pillanat, amelyet neki maradéktala-
nul ki kell élveznie, különben élete végéig bánná. Lehet azonban, hogy
azt is megbánja, ha megteszi. Ezzel azonban elkésett, mert a szája már
James szájára tapadt.
Engedte, hogy az érintés elérje nála a hatását. Az érzés lassanként
az egész testét átjárta.
– Egy magamfajta közember nem érintheti meg a királyi család tag-
jait – mondta a férfi rekedten. – Ráadásul kapitányként a királynő
szolgálatában állok.
Diana még egyszer megcsókolta Jamest. Azt kívánta, hogy bárcsak
ugyanúgy vissza tudná fogni magát, mint a férfi, de a szenvedély,
amelyről éveken át le kellett mondania, teljes erővel kitört belőle. A
nyelvével szétnyitotta James ajkát, és elmélyítette a csókot. Az ölébe
is ült volna, ha nem lett volna közöttük az asztal. Mindazt, amire a
férfitól vágyott, megpróbálta elmondani ezzel a csókkal, szinte már
erőszakosan, miközben érezte, hogy James még mindig távolságot tart
tőle.
– Egészen biztos vagy benne? – kérdezte a férfi. – Ha lebukunk…
Diana nem hagyta, hogy James befejezze a mondatot.
– Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos. Te erőt adsz ne-
kem. Boldoggá teszel. Szükségem van rád.
– Érted pedig érdemes mindent kockára tenni – válaszolta James. –
Akár az életemet is.
 35

 
Késő este volt, majdnem tizenegy óra. Eső verte az ablakot és dobolt a
Kensington Court udvarának a kövezetén. Diana a napsütést szerette,
de néha az esős napoknak is megvolt a varázsuk. Meggyújtott egy va-
níliaillatú gyertyát, az ablakhoz lépett, és megpróbálta elterelni a fi-
gyelmét azzal, hogy az üvegen cikcakkban lefutó cseppeket követte. A
kültéri világítás aranyló fényén kívül sötét éjszaka volt. Bach egyik
prelúdiumából csendes vágyakozás és remény áradt.
Diana egyszer csak meglátta magát az ablakban. Óriási hibát készül
elkövetni? Meg kellene hátrálnia? Most még nincs késő hozzá. Ha
megérkezik a kocsi, James az oldalbejáraton át, amelyet nem figyel
kamera, besurran a palotába, és kinyitja a lakása ajtaját, amelyet ő
csak betámasztott. Akkor nem lesz képes ellenállni. Esély sem lesz rá.
Diana a bőre minden négyzetmilliméterével érezte, közel jár ah-
hoz, hogy házasságtörő legyen. Ezt az ártatlan világoskék ruhád sem lep-
lezheti el!
Minden a csábítást szolgálja rajta. A csipkés fehérnemű. A finom
parfüm. A frissen borotvált lába. A festék a felső szemhéján. A selyem-
kombinéja szegélye, ahogy kikandikál a dekoltázsából. Ékszert nem
visel, az csak zavarná.
A fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Soha nem feküdt le más
férfival, csak Károllyal. Huszonöt éves, és semmit sem tud a romanti-
kus szerelemről. Szereti Károlyt, ő azonban nem viszonozza a szerel-
mét, ezért ez a szerelem nem igazi. Harry születése után valamikor
feladta, hogy küzdjön a férje szerelméért. Egyszerűen nem tudta, mit
tehetne még. Elfogyott az ereje.
Gyanútlanul sodródott az életben – aztán egyszeriben James ke-
resztezte az útját, és kirántotta a talajt a lába alól. Vele bódultnak
érezte magát. Egy másik szférában lebegett.
Az ingaóra elütötte a tizenegyet. Vilmos és Harry mélyen alszik. Ez
remélhetőleg így is marad, és nem akar valamelyikük átosonni a szo-
bájába, hogy összebújjon vele. Időnként előfordult. Majd bezárja az aj-
tót, amíg James itt lesz.
Az eső kopogásán át hangok hallatszottak be odakintről:
 – Ki van abban a kocsiban?
– Semmit sem látok.
– Valaki elbújt egy takaró alatt!
Bosszantó lesifotósok! Egyre tolakodóbbak lettek. Időközben már
késő éjszaka is a palota kapuja előtt leskelődtek. Diana utasítására
James a kocsiban, amelyet ő küldött érte, elbújt egy takaró alá, hogy
ne ismerjék fel. Azt is el kellett kerülni, hogy a biztonsági személyzet-
nek legyen miről pletykálnia.
Az udvart sárga reflektorfény világította meg. A kocsiból kiugrott
egy sötét ruhás alak, az oldalbejárathoz surrant, és a következő pilla-
natban eltűnt a Kensington-palotában.
Diana még egyszer megigazította a haját, és rövid imát küldött az
ég felé: Uram, kérlek, ne gyűlölj engem. A szíve majd’ kiugrott a helyéből.
Az ajtó csak be volt támasztva, James mégis halkan bekopogott, az-
tán belépett. Megjött. Szarvasbőr cipő. Homokszínű szövetnadrág. Hó-
fehér ing, felette sötétbarna viharkabát.
James mosolygott. A mosolya arról árulkodott, hogy nagyon várta
ezt a pillanatot. Diana még soha nem látott ilyen mosolyt. És most
már tudta, hogy feltétel nélkül megadja magát ennek a férfinak.
James becsukta maga után az ajtót. Öt lépéssel ott termett Dianá-
nál. A karjába zárta. Összeolvadtak. Diana a férfi mellkasára hajtotta a
fejét, hallotta a szívverését, belélegezte a még meleg bőre, az arcsze-
sze és valami másnak az illatát, ami őt friss levegőre és harmatos fűre
emlékeztette. A szabadság illatára. Remegés fogta el. Elmondhatatla-
nul akarja ezt a férfit!
Elhúzódott tőle, és a szemébe nézett. Kérlek, ments meg.
James megcsókolta. Előbb szelíden, aztán sürgetőn. A keze alatt
Diana teste viasszá lett. A férfi arcán érezte az eső ízét, a kabátjáról le-
hulló cseppek átitatták a ruháját. Ez hűsítette a felforrósodott bőrét.
– Ígérd meg, hogy nem hagysz el! – suttogta. – Ígérd meg, hogy
mindig mellettem leszel.
– Mindig – mondta a férfi.
Diana kigombolta a ruháját, amíg előtűnt a kombinéja csipkebetét-
je, és a szegycsontjára vezette James kezét. A férfi megint a szájára ta-
pasztotta a száját, ő pedig átölelte, és úgy szorította magához, mintha
soha többé nem akarná elengedni.
– A férjemen kívül még senkivel sem voltam együtt – mondta James
csókja alatt.
– Én pedig senkivel, aki hozzád fogható lett volna. Soha nem láttam
nálad szebb nőt. A mélykék szemed sokkal szebb, mint a fényképeken
vagy a tévében. A bőröd szinte áttetsző. Megőrjítesz. Imádlak. Vigyáz-
ni akarok rád, és boldoggá akarlak tenni.
Diana minden porcikájával megadta magát a férfinak. A ruhája a
padlószőnyegre hullott. A pillantása a mennyezetes ágyra esett. Érez-
te, hogy él.
 36

1987
 
Színes fények pásztázták az embertömeget, számtalan kéz tapsolt a
dobok ritmusára. A látvány felvillanyozó volt. Megszólalt az elektro-
mos gitár. Néhány hangból már tudni lehetett, melyik szám követke-
zik: Rebel Rebel. A tömeg már alig bírt magával.
Diana a legszívesebben felugrott volna a helyéről, hogy teli torok-
ból ő is énekelje a dalt. Imádta Bowie-t. Amikor két éve megismerhet-
te a Live Aid-koncerten, közel állt ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt,
mint egy tini rajongó. Ha ez a kivételes zenész még egy perccel meg-
ajándékozta volna, nem tudta volna visszafogni magát, és elmondta
volna, milyen sokat jelent neki Bowie zenéje. Hogy a szövegeiből erőt
merít, amikor mindent túl soknak érez, önmagát pedig gyengének,
haszontalannak és egyszerűen csak szánalmasnak. Akkor még egy ár-
tatlanul kék ruhát viselt, ma viszont fekete bőrnadrágot, hozzá fekete
szaténblézert és bő, fehér inget.
David Waterhouse őrnagy lehajolt hozzá, és mondott valamit, de
esély sem volt rá, hogy érteni lehessen. Diana a fülére mutatva meg-
rázta a fejét. David felnevetett. A meleg gombszemével hamar Diana
szívéhez nőtt, és a barátja lett. A koncerten David Linley vikomt, Mar-
go fia és két udvarhölgy is részt vett, úgyhogy Diana jó társaságban
volt. Nem értette, miért van mégis olyan érzése, hogy tiltott dolgot
művel. Alig mert tapsolni a zenére. Mintha maga Erzsébet ülne mel-
lette, és némán elítélné. A protokoll remek munkát végzett. Vagy
azért elfogódott, mert sem Károlytól, sem Erzsébettől nem kért enge-
délyt arra, hogy eljöhessen a koncertre? Csak megint lebeszélték vol-
na róla. Ő pedig már nem kisgyerek! Hogyan tanulna meg valaha is
önálló döntéseket hozni, ha minden apróságban mások véleményére
és tanácsaira hagyatkozna?
A pillantása fiatal nők egy csoportjára esett a közelében. A farmer-
nadrágjaik kopottak voltak, a felsőik rövidek, látni lehetett a köldökü-
ket. Féktelenül táncoltak. Biztosan senkitől sem kértek engedélyt ar-
ra, hogy eljöhessenek a Bowie-koncertre. Dianát teljesen lenyűgözték.
És te? Úgy ülsz a helyeden, mintha az operában lennél. Saját magadat veszed
pórázra.
David Bowie a refrént énekelte:
 
Rebel rebel, you’ve torn your dress.
Rebel rebel, your face is a mess.
Rebel rebel, how could they know?
Hot tramp, I love you so!
 
Miért ne dobolhatna ő is a lábával? És akkor már tapsolhatna is hozzá.
Akár táncolhatna is egy kicsit. De ha táncol, énekelnie is kell. Diana
megfeledkezett maga körül az emberekről, megfeledkezett a sajtóról,
énekelt, táncolt, és a magasba nyújtotta a kezét. A zene mintha át-
áradt volna a testén. Mi baj van ezzel? A fiatalok koncertekre járnak
és buliznak, ő pedig fiatal! Semmi rosszat nem tesz.
Amikor az éjszaka közepén ágyba zuhant, Diana kimerült, izzadt és
kócos volt, de még így is csodásan érezte magát. Átfutott a fején a
gondolat, hogy le kellene vetkőznie, mert még mindig a bőrnadrág és
az ing volt rajta, de nem tudott volna még egyszer felkelni. Leragadt a
szeme, és a következő pillanatban már aludt is.

Vilmos másnap ötéves lett. Highgrove-ban ünnepeltek, mert Diana

abban reménykedett, hogy Károly talán csatlakozik hozzájuk, amikor
Vilmos kibontja az ajándékait az apja imádott kertjében, a fekete
eperfák, illatozó zsálya- és jázminbokrok között. Károly azonban in-
kább pólózni ment.
James viszont köszönettel elfogadta Diana meghívását, hogy ünne-
peljen velük. Nemcsak Vilmosnak, hanem Harrynek is hozott ajándé-
kot: gyerekegyenruhákat, amelyekben a kicsik nagyon aranyosan fes-
tettek.
– Egyszer majd látogassatok meg így a laktanyában! – mondta
James.
Hogy a jelenlétét senki ne használhassa ki ellene, Diana meghívta
Fergie-t és Hazelt is. Egy kicsit már bánta, hogy James itt van, mert a
tegnapi koncert után nem aludta ki magát. Valójában azt tervezte,
hogy keres magának egy árnyas helyet, ahol csendben szenvedhet, de
Fergie csak úgy pezsgett az energiától, és azt javasolta, hogy bújócs-
kázzanak.
 Diana a könnyebb végén fogta meg a dolgot. A ház falára felfutó
kúszórózsa alá bújt el, és lehunyta a szemét. Az orrában érezte a szir-
mok édes illatát és a friss kávéét, amely a ferdére nyitott konyhaabla-
kon át kiáradt. Egyszer csak kellemes arcszesz illata csapta meg az or-
rát, azonnal felismerte. Diana megízlelte James csókját, érezte, hogy a
férfi keze felvándorol a combján. A teste azonnal lángba borult.
– Mindig az Ön szolgálatában – suttogta a férfi Diana fülcimpáját
rágcsálva.
– Nagyon jó, mert sok mindent kell bepótolnom. – Dianát valami-
lyen zaj térítette vissza a valóságba. – Egy autó érkezett éppen? – gon-
dolkodott hangosan.
Kocsiajtók csapódtak be. Lehet, hogy Károly mégis meggondolta
magát?
– Őfelsége a királynő, II. Erzsébet – jelentették kevéssel később.
A fenébe! Diana abban reménykedett, hogy Erzsébet még ad neki
némi türelmi időt, mielőtt vissza kellene térnie Londonba. Végül is ma
van Vilmos születésnapja.
– És ő királyi fensége, a yorki hercegné.
Jaj, ne! Az anyakirályné is itt van. Ez nem jelenthet jót. Diana kari-
kás szemét szerencsére elrejtette a napszemüveg és a szalmakalap.
Hogy senki ne fogjon gyanút, adott némi előnyt Jamesnek. Ő maga a
szállítói bejáraton át bement a házba, a folyosón lesimította a ruháját,
és pillantást vetett a komód fölötti aranykeretes tükörbe. Az ajka kis-
sé duzzadt volt, a szeme csillogott, de egyébként semmi mást nem le-
hetett észrevenni rajta.
– Micsoda kellemes meglepetés! – mondta, miután kilépett a te-
raszra.
Tisztelettudóan pukedlizett, és csókokat imitált a királynő és az
anyakirályné arcára.
– Arra gondoltam, hogy az unokám talán örülni fog a látogatásom-
nak a születésnapján – mondta Erzsébet.
– Amint látom, szűk körben, válogatott vendégekkel ünnepeltek –
állapította meg az anyakirályné Jamesre pillantva, aki éppen naptejjel
kente be Harry arcát. – Remélem, nem zavarunk.
– Örülünk, hogy eljöttetek – válaszolta Diana.
Ez nem volt hazugság, Vilmos és Harry repesett az örömtől, hogy
tortát ehetnek a nagymamájukkal és a dédnagymamájukkal. Diana
sokszor vágyott arra, hogy meghitt családi körben ünnepeljék a szüle-
tésnapokat. Csak éppen mostanra megismerte ezt a családot. Erzsébet
és az anyja biztosan nem azért jött ide, mert Vilmosnak születésnapja
van, hanem egészen más okból. Diana már sejtette is, mi az az ok.
 – Anya és én már rég nem voltunk itt – mondta Erzsébet, és végig-
nézett a pompás kerten. – Megtennéd, hogy körbevezetsz minket?
Diana aggódó pillantást vetett az égboltra. Az utóbbi órában egyre
vastagabb lett rajta a felhőtakaró. Nyári zivatar volt a levegőben. Er-
zsébet azonban lesöpörte Diana aggodalmát.
– Csak egy kis sétát teszünk – mondta, bár nagyon fülledt volt a le-
vegő, és az édesanyja már most nehezen kapott levegőt.
Éppen csak Károly és Laurens van der Post márványszobraiig jutot-
tak el, amikor az anyakirályné kifulladt, és le kellett ülnie egy padra a
rózsalugasban.
– Te is pihennél egy kicsit? – kérdezte Diana a királynőtől.
– Köszönöm, nem. Tisztázni akarok valamit veled, és inkább állva
tenném. Úgy általában gyorsabban megy.
Csak ne lenne ez a fülledtség…
– Anya volt olyan kedves, hogy kivágott és megőrzött egy újságcik-
ket – mondta Erzsébet.
Ez volt a végszó az anyakirálynénak. A retiküljéből elővette a Daily
Express egyik oldalát, széthajtotta, és odaadta a lányának, ő pedig to-
vábbadta Dianának, mint egy bizonyítékot. A címlapfotó a kuncogó
Dianát ábrázolta, amint a Royal Ascoton egy összecsukott ernyővel
megbökte a barátnője, Lulu Baker fenekét. Túlságosan komolytalan –
hangzott a képaláírás.
Fergie is ott volt, még bujtogatta is Dianát, de a királynőnek ezt
nem kell megtudnia. Elég, ha az egyikük kap fejmosást.
– Úgy gondoltam, ez érdekelhet téged – mondta Erzsébet. – A cikk
végül is rólad szól.
– Köszönöm, de már láttam – válaszolta Diana, aki sírva fakadt, mi-
után elolvasta a cikket.
Ennyivel azonban nem úszta meg.
– A jelek szerint a tegnap estéd is izgalmasan telt – folytatta Erzsé-
bet, és egy másik cikket vett el az anyjától. A fotón ezúttal Diana fe-
szes bőrnadrágban volt látható, két jóképű férfi közé szorítva. – Amint
tudatták velem, az utóbbi időben nem csak ezen az egy koncerten vol-
tál ott.
A felhők egyre sötétebbek lettek. Itt valami készül…
– De nem is járok gyakran koncertekre – válaszolta Diana, és levet-
te a szalmakalapját, hogy legyezze vele magát. – Jót tett nekem. Szóra-
koztam. Semmi rossz nincs benne. A fiatalok járnak koncertekre.
– Te azonban nem akármilyen ifjú hölgy vagy, aki kedve szerint
szórakozhat. Walesi hercegnéként és leendő királynéként különleges
a helyzeted.
 – Ettől még ugyanúgy fiatal nő vagyok, mint bárki más.
– Én soha nem lehettem fiatal. Huszonöt éves voltam, amikor édes-
apám halála után trónra léptem. Mindig is tisztában voltam a szere-
pemmel és a vele járó felelősséggel. A pozíciódtól eltekintve sem kel-
lene férjes asszonyként éjszaka két férfival csavarognod.
– A két férfi egyike Margo nős fia. Mr. Waterhouse pedig nem több
jóbarátnál. Milyen kifogás lehet az ellen, hogy barátkozom ezzel a két
férfival, miközben Károly…
– Itt aligha Károlyról van szó – vágott Diana szavába az anyakirály-
né.
Az imádott unokáját azonnal a védelmébe kellett vennie. Dianát
forróság öntötte el. A bőre alatt újra érezte a morajlást, a bizsergést…
Mintha felágaskodna, lázadni készülne benne valami, ami nagyon
erős.
– A viselkedéssel nyilván a sajtó figyelmét akarod magadra vonni –
folytatta Erzsébet. – Ennek azonban megvan az a kellemetlen mellék-
hatása, hogy azok a dögkeselyűk rávetik magukat a magánéletetekre.
Károlyról azt írják, hogy rossz apa. A házasságotokon állítólag repedé-
sek mutatkoznak. Az emberek elolvassák ezeket a cikkeket, és azt hi-
szik, hogy mindent tudnak rólunk. A királyi család ezért tartott min-
dig is távolságot a nyilvánosságtól. Mindig barátságosak vagyunk, de
nem ápolunk barátságot az emberekkel. Én még abba sem egyeztem
bele, hogy életrajz jelenjen meg rólam. – Erzsébet jelentőségteljes szü-
netet tartott. – Csupán arra kívánunk ösztökélni, hagyj fel azzal, hogy
a sztárocskát játszod.
– Nem játszom a sztárocskát! – védekezett Diana. – Szenvedek a
sajtó örökös zaklatásától! Megijeszt!
– Igazán? Akkor nem értem, mi célt szolgálnak a káprázatos öltözé-
keid, ha nem azt, hogy felkeltsd a lesifotósok érdeklődését – szólt köz-
be újra az anyakirályné, és a táskájából zsebkendőt vett elő, hogy
megtörölgesse a homlokát.
– Még egyszer elmondom: a pozíció, amelyet walesi hercegnéként
betöltesz, felelősséggel jár. Azt javaslom, hogy vállald végre.
Erzsébet bólintott, ahogy mindig szokott, amikor úgy gondolta,
hogy minden elhangzott.
– Biztos vagyok benne, már azt is kigondolták, mit kell tennem –
mondta Diana kimérten.
Feltámadt a szél. Diana látta, hogy Fergie a teraszon az asztalról le-
fújt szalvétákat szed össze.
– Így van – válaszolta a királynő. – Ha már a szereplést keresed, jó
volna, ha bővítenéd a karitatív tevékenységedet.
 – A rendezvényeket, amelyeken eddig részt vettem, mindig luxus-
márkák rendezték – emlékeztette Diana Erzsébetet. – Engem csak rek-
lámeszköznek használtak. Én nem ezt akarom. Nekem nem az a fon-
tos, hogy sajtómegjelenésre alkalmas fotók készüljenek rólam vezér-
igazgatókkal. Hasznos akarok lenni.
– Akkor vegyél példát Annáról vagy Károlyról, akik létrehozták a
saját alapítványaikat.
Diana kihúzta magát.
– Valóban van valami, amivel szívesen foglalkoznék – mondta. – Az
AIDS.
– Az AIDS! – kiáltott fel az anyakirályné, és levegő után kapkodott.
Erzsébet a homlokát aggodalmasan összeráncolva nézett az anyjá-
ra, amíg biztos lett abban, hogy nem fog elájulni.
– Arról szó sem lehet. Túlságosan veszélyes.
– Nem az. Nem fertőződöm meg HIV-vel, ha egy helyiségben tar-
tózkodom AIDS-betegekkel. Éppen ezt a tévhitet kell végre kiverni az
emberek fejéből.
Erzsébet előreszegezte az állát.
– Már hallottam arról, hogy vannak ismerőseid egy bizonyos kör-
ből.
– Például az az AIDS-ben szenvedő balett-táncos – tette hozzá az
anyakirályné. – Azt mondják, hogy ő is… – folytatta, de nem tudta ki-
mondani a szót.
– Meleg?
Diana nem lepődött volna meg, ha a szeme villámokat hányt volna.
Borzalmasan dühítette, hogy még mindig léteznek előítéletek a homo-
szexuálisokkal szemben. Volt néhány meleg barátja, többnyire a di-
vatvilágból. Szerette a fesztelenségüket. Velük ráadásul elmehetett
szórakozni anélkül, hogy a lapokban azonnal maximumra kapcsolt
volna a pletykagépezet.
– Az ismerőseimtől tudom, hogy eddig még senki sem foglalkozott
ezzel a tabutémával – tette hozzá magyarázatként. – Azok az emberek
nemcsak betegek, de kirekesztettek is.
– Eggyel több ok arra, hogy te más jótékonysági tevékenységet
folytass – vetette ellen Erzsébet. – Azoknak a betegeknek még csak re-
ményük sincs a gyógyulásra. Miért nem vállalsz fel kevésbé komor
dolgot? Keress valamit, ami nem taszítja az embereket, hanem szíve-
sen olvasnak róla.
– Például az árvaházak ügyét – vetette közbe az anyakirályné.
– Vagyis tegyem azt, amit ebben a családban mindig is mindenki
tett, hogy minden maradjon a régiben, és semmi ne változzon.
 Erzsébet tekintete éles lett.
– Ez a szerzett immunhiányos betegség egyszerűen nem szalonké-
pes, mert…
– A szexhez van köze? – fejezte be Diana a mondatot.
– A kétes szexualitáshoz.
Az anyakirályné már rá sem tudott nézni Dianára, és görcsösen Ká-
roly szobrára szegezte a tekintetét.
– Nem véletlenül nevezik a betegséget a melegek pestisének.
– Remélem, világosan fogalmaztam – mondta Erzsébet. – A walesi
hercegné és Anglia leendő királynéja nem érintkezhet ilyen emberek-
kel – jelentette ki.
Távozni akart, de Dianánál betelt a pohár. Már akkor, amikor elő-
ször találkozott Jamesszel, és minden porcikája azt mondta neki: te
többet akarsz az élettől. Ezúttal nem fogja feladni.
– Az ítélkezés is csak ketrec, amelyben önként élünk, hogy semmit
se kelljen éreznünk, tanulnunk, és semmiről ne kelljen tudnunk. Aki
elítél másokat, nem áll készen arra, hogy tágítsa a tapasztalati hori-
zontját. Ha elítélsz másokat, cserben hagyod magad.
Erzsébet felvonta a szemöldökét.
– Meg kell mondanom, hogy a lázadozásod nem tetszik nekem. Na-
gyon is látom, hogy egyre inkább figyelmen kívül hagyod a protokollt.
– Felkelsz az asztaltól, bár a királynő még nem nyilvánította hiva-
talosan befejezettnek az étkezést, vagy meg sem jelensz a vacsorán –
helyeselt az anyakirályné. Aztán először hangzott el egy mondat: –
Példát vehetnél Fergie-ről.
A szürkésfekete horizonton vakító villámok formájában sült ki a le-
vegő feszültsége. Lélegzetelállító látvány volt.
– Attól tartok, nem lehetek tekintettel a fenntartásaitokra. A dön-
tésem végleges. Részt akarok venni az AIDS elleni küzdelemben. Most
pedig elnézést kérek, a fiam ma ünnepli a születésnapját.
Diana, miközben a márványlépcsőn felment a teraszra, olyan erős-
nek érezte magát, mint már régóta nem. Egyszeriben felismert egy
döntő fontosságú dolgot: a forró, elektrosztatikus dübörgés, amelyet
egyre gyakrabban érez a bőre alatt, az ő maga.

Mintha lavina indult volna meg. Egyszeriben mindenhonnan ugyanazt

lehetett hallani: Fergie igazi hazafi. Fergie mindig jó hangulatban van. Ve-
gyél példát Fergie-ről!
 – Miért nem tudsz egy kicsit jobban hasonlítani Fergie-re? – vágta
Károly néhány nappal később Diana fejéhez, amikor ő a vacsoránál
szédülésre panaszkodott, és azt kérte, hogy felállhasson az asztaltól.
– Miért nem Fergie-t vetted feleségül? Már annak idején is ismer-
ted – vágott vissza fáradtan. – Ó, persze, a szüleinek nincs pénzük, raj-
ta pedig már messziről látszik, hogy van vér a pucájában. Nálam azt
gondoltátok, hogy édes, naiv kis szőkeség vagyok. Melléfogtatok. Van
ilyen.
Ötven-ötven százalék volt az esély arra, hogy Károly a plafonra má-
szik, vagy teljes közönnyel válaszol. Korábban azonban Kamillánál
volt, megnőtt az egója, és leeresztette a gőzt. Ezért csak rövid választ
adott fagyosan:
– Már megint teljesen hisztérikus vagy.
Fergie hívásai lassanként megritkultak. Egyre gyakrabban nem ért
rá, vagy az utolsó pillanatban lemondta a találkozót. Valami volt a
háttérben, és Diana sejtette, mi az. Nagyon félt, hogy elveszíti Fergie-
t. Ő volt a kis csiszolatlan gyémántja. Vele egészen önmaga lehetett,
nem kellett attól tartania, hogy elítélik.
Figyelni kezdte Fergie-t. Kutakodott. Ez szerencsére nem volt ne-
héz, mert létezett egy heti ütemterv az egyes családtagok programjai-
ról. Abban feketén-fehéren ott állt, amit Diana titokban már sejtett:
Fergie rendszeresen együtt teázik az anyakirálynéval. És nem csak ve-
le, időnként Erzsébet is meghívja. Ez nem jelenti azt, hogy Fergie-t jobban
kedvelik – próbálta nyugtatni magát Diana.
Valójában azonban tudta, hogy pontosan azt jelenti. Érezte, hogy
valami rossz van készülőben.
 37

 
A limuzin megállt a londoni Middlesex Kórház előtt. Diana lesimította
a ruháját. A keze hideg és nedves volt. Tudatosan egy sötétkék, nagy
válltöméses kosztümöt választott, hogy magabiztosnak tűnjön. Így ta-
lán majd annak is fogja érezni magát. Tudom, mit csinálok. Ezt kellett
kifejeznie az öltözékének.
Mi lesz, ha valamilyen butaságot mondok? Ha megbántom ezeket a szen-
vedő embereket, akiknek égetően szükségük van támogatásra, és én a végén
csak tovább rontok a helyzetükön? Mi lesz, ha nem örülnek nekem? Ha a ki-
rályi családhoz tartozó csinibabát látják bennem, a csillagocskát, akinek csak
a szereplés a fontos?
Patrick, a magántitkára bátorította Dianát:
– Meg tudja csinálni, királyi fenség.
És ha igaza lesz a királynőnek, és a sajtó ízekre szed? – futott át a kérdés
Diana fején. Ijedten összerezzent, amikor egy kéz rácsapott a limuzin
sötétített ablakára.
– Diana, tisztában van a kockázattal, amelynek kiteszi magát?
– Hercegné, két gyermekért felelős anyaként hogyan indokolja meg
a látogatását egy AIDS-osztályon?
Az újságírókat több rendőrnek kellett visszaszorítania a kordon
mögé.
– Menni fog – biztatta Patrick újra Dianát. – Egyszerűen csak le-
gyen egészen önmaga.
„Legyen egészen önmaga.” Mondani könnyű. Diana nagy levegőt
vett. Kinyitotta a kocsiajtót. Arra legalább mindig számíthatott, hogy
mosollyal fog válaszolni a vakuk villogására. Ez már reflex volt nála.
Senki előtt ne mutasd ki, mi megy végbe benned valójában. Csak akkor sze-
retnek, ha szépen mosolyogsz.
Dianát rajongók serege várta plakátokkal és pólókkal, amelyekre az
ő arca volt nyomtatva. Puszikat dobálva mondott nekik köszönetet.
Egy pillanatra még megállt, hátrapillantott a válla fölött, az egyik lá-
bát kissé előretette – ez a póz rendkívül előnyös a fotókon. Aztán vég-
re bemenekülhetett a kórház védelmébe, és kifújta a levegőt.
 A háta mögött, a forgóajtón udvari tudósítók kisebb serege is belé-
pett, akik a kórháztól engedélyt kaptak arra, hogy jelen legyenek az
eseményen. Dianát nővérek, ápolók és orvosok csapata fogadta. A bel-
ső riasztója sárgáról pirosra váltott. Orvosok. Nagyon okos férfiak,
akik életeket mentenek. Ezért egyenesen az első ápolónőhöz ment
oda, aki pukedlizni akart előtte, de elkésett vele, mert ő már megfogta
a kezét, és olyan sokáig szorongatta, mintha soha nem akarná elen-
gedni. Közben kiverte a víz.
– Egy kicsit ideges vagyok – vallotta be az ápolónőnek. – Mindnyá-
jukat csodálom a munkájáért.
A fiatal nő szeme elkerekedett.
– Köszönöm.
Diana megkérdezte a nevét, és hogy mióta dolgozik az osztályon.
Az ápolónő Nicole-ként mutatkozott be, és szerencsére beszélni kez-
dett. Előbb lassan, aztán azonban csak úgy dőlt belőle a szó.
– Van egy tizenkét éves fiam, Marc. Az apjával külön élünk. Ő nem
törődik a gyerekével. Amikor dolgozom, édesanyám vigyáz rá. Amikor
meg otthon vagyok, a fiam sokszor nem hagy éjszaka aludni.
A fiatal nő rövid idő alatt három olyan témát is említett, amelyet
Diana jól ismert. Mesélt az újdonsült anyaként álmatlanul töltött éj-
szakáiról, és megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a szavaival meg-
nevettette Nicole-t. Lassanként már nem érezte magát idegen testnek.
A második ápolónőt Marynek hívták, és nagyon kellemes, nyugodt
kisugárzása volt.
– Harminc éve dolgozom ebben a kórházban – mesélte. Abban,
ahogy ezt mondta, volt valami, ami felkeltette Diana figyelmét. Mint
megtudta, Mary valójában már nyugdíjkorban van, de egyszerűen
nem tudja abbahagyni a munkát. – Mindig arról álmodtam, hogy majd
egy napos helyre költözöm, de a munkám itt van, és a munkám az éle-
tem.
– Akkor van bennünk valami közös – válaszolta Diana. – Anyai
nagyanyám, lady Cynthia Spencer régen a rozoga Morris Minorjával
járta Northamptonshire-t, és élelmiszercsomagokat osztott a rászoru-
lóknak. A hozzánk hasonló emberek abból merítenek erőt, ha segít-
hetnek másokon. Ez a mi saját napsütésünk.
Diana azonnal szörnyen kínosnak érezte, amit mondott. A mi saját
napsütésünk. A hozzánk hasonló emberek. Mary életében biztosan száz-
szor több stressz van, mint az övében. Miközben ő a fodrásznál ült,
Mary infúziókat kötött be, betegeket mosdatott vagy etetett. Nem kel-
lett volna hozzá hasonlítania magát.
 Mary tekintete megváltozott. Elmosolyodott. Nem leereszkedően,
amitől Diana tartott, hanem hálásan.
Diana más nővérekkel és ápolónőkkel is váltott néhány szót. Végül
a kezelőorvos került sorra.
– Jelenleg tizenkét beteg fekszik az osztályunkon – mesélte Adler
professzor. – Mindegyiküket megismerheti, de csak az egyikük vállal-
ta, hogy fotó készüljön róla, az is csak hátulról.
– Mi sem áll tőlem távolabb annál, hogy bárkit is kényszerítsek va-
lamire.
A fehér köpenyes, magas férfi határtalan tiszteletet ébresztett Dia-
nában. Az ő tartása feszült volt, keresztbe tette a lábát, és összefonta a
kezét a hasán.
Adler professzor bólintott.
– Köszönöm a megértését. Tudja, ezt a betegséget még mindig erő-
sen stigmatizálják. Az emberekben sok előítélet él a HIV-betegekkel
szemben. A fejekben az AIDS továbbra is a homoszexuális férfiak be-
tegsége, amely nemi érintkezés útján fertőz. Ezeket a témákat az em-
berek nem igazán tudják kezelni.
– Nekem mondja? – dünnyögte Diana halkan, de a professzor sze-
rencsére nem hallotta meg.
– Jól van, akkor először körbevezetem az osztályon.
Átmentek a fogadótéren.
– Az emberek mindenféle érintkezést kerülnek a HIV-betegekkel –
folytatta az orvos. – Ez a betegségről keringő téves értesülések és szó-
beszédek miatt van így. Az a tévhit az oka, hogy öleléssel vagy kézfo-
gással is meg lehet fertőződni.
– Borzalmas lehet ezeknek a szegény embereknek, hogy kirekeszti
őket a társadalom. Csak azért, mert az emberek nem hajlandók többet
megtudni a tényekről. A betegeknek eközben valójában támogatásra,
együttérzésre és emberi melegségre lenne szükségük.
– Bízunk benne, hogy az Ön látogatása változtat majd ezen a hely-
zeten.
Odaértek az egyik betegszobához.
– Itt fekszik Aaron – mondta Adler professzor. – Ő vállalta, hogy be-
kapcsolt kamera előtt beszélget Önnel.
Aaron az ablaknál állt, amikor beléptek. A szeméből Diana ideges-
séget olvasott ki. Látta a félelmet, a fájdalmat, a reményt, mindazt,
amin a férfinak nap mint nap keresztül kell mennie. Mielőtt még fel-
fogta volna, mit csinál, Diana odament hozzá, és kezet nyújtott neki.
Aaron elképedten elfogadta.
– Helló, Diana vagyok.
 – Aaron.
Diana arca felforrósodott.
– A kezem sokszor hideg, valószínűleg most is az. Elnézést!
Aaron elmosolyodott, és Diana elhatározta, mindent megtesz azért,
hogy ma még néhányszor mosolyt csaljon ki belőle.
Leültek, Aaron háttal a kameráknak. Dianának feltűnt, hogy a férfi
Coronation Street feliratos pólót visel.
– Ez a kedvenc sorozatom – mondta mosolyogva.
– Igazán? – ámult el Aaron. – Egy részt sem mulasztok el.
– A jelenet a fodrászatban, amelyben Fredet kidobták, szenzációs
volt! Akárcsak Anne arca.
– Eldobtam az agyam!
Aaron még más kedvenc jeleneteit is felidézte, amelyeket szó sze-
rint tudott idézni. Diana pukkadozott a nevetéstől.
– Nagyszerűen utánozza a szereplőket.
Sikerült saját kis szigetet teremteniük maguknak a nyüzsgésben.
Az AIDS-ről és arról is beszéltek, hogy milyen együtt élni a betegség-
gel. A társadalomból való kirekesztettség érzéséről. Magányosságról,
félelemről, előítéletekről, de reményről is.
– Most már megyek, hogy a többi beteget is üdvözöljem – mondta
Diana egy idő után.
Felkelt a székéről, de még egyszer visszaült, amikor csillogást látott
meg Aaron szemében.
– Köszönöm – mondta a férfi. – Köszönöm, hogy eljött. Hogy tudo-
mást vesz rólunk. Hogy azt érezteti velünk, nem vagyunk kirekesztve.
– Senkit sem volna szabad kirekeszteni – felelte Diana. – Az borzal-
mas érzés.

Diana másnap Patrickkel együtt nézte meg a tévében a kórházban tett

látogatásáról készült tudósítást.
– Viszonylag liberális, előítéletektől mentes embernek tartom ma-
gam – mondta Adler professzor a kamerába –, de nagyon meglepett az
a fesztelenség, amellyel a hercegné a betegekhez közeledett. Szabá-
lyosan érezni lehetett, hogy megtört egy tabu.
Aztán Nicole jelent meg a tévében:
– Dianát egészen egyedivé teszi a szépség, a báj, az emberség és az
egyenesen mágikus szeretetre méltóság együttese. Ő valóban egészen
különleges.
 – Páratlan a kisugárzása – áradozott Mary. – Olyan volt vele beszél-
ni, mintha különleges fény vetült volna rám. Le sem tudom írni.
– Teljes siker – mondta Patrick elismerően, de Diana alig figyelt rá.
Miért félt annyira a kórházlátogatástól? Nem azért, mert tartott at-
tól, hogy megfertőződik AIDS-cel. Azért volt benne félelem, mert
mindennek ellenére naiv fiatal teremtés, aki egy gyönyörű üvegpalo-
tában nőtt fel. Akinek fogalma sem volt semmiről. Aki puha,
mennyezetes ágyban aludt, és nehéz volt eldöntenie, hogy melyik
arany ékszerét tegye fel reggel. Akinek talán nincs rendben minden a
fejében, ha hinni lehet Károlynak és a barátainak. Hogyan nézzen
szembe azokkal az emberekkel, akiknek az élete sokkal tragikusabb,
mint az övé? De akkor miért érzett együtt a Middlesex Kórház betege-
ivel?
Mert tudja, mi a fájdalom. Éveken át szenvedett a szülei válásától.
Kizárták maguk közül azok az emberek, akiket szeretett. Lemondott
magáról, és éveken át nézte a tükörben, hogy valami lassanként meg-
hal benne. Az ő érzései is jogosak voltak, de legfőképpen kapcsolatot
teremtettek a kórházban fekvő emberekkel. És az a kapcsolat olyasmi-
vé változtatta a fájdalmát, ami varázslatos. Összetartozássá.
 38

 
Jamesbe nagyon könnyű volt szerelmesnek lenni. Mert esténként fel-
hívta Dianát, hogy megkérdezze, milyen volt a napja. Mert megje-
gyezte Vilmos és Harry iskolatársainak a nevét, és segített megírniuk
a házi feladataikat. Mert mellette Diana önmaga lehetett. Ezért bele-
egyezett, hogy találkozzon a férfi szüleivel.
James egészen mellékesen tette fel a kérdését, mintha nem volna
nagy ügy:
– Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk együtt egy hétvégére? Megszáll-
hatnánk a szüleim házában. Félreeső helyen élnek, egy kis falu szélén.
Ott nyugalmunk lenne. Megérteném azonban, ha nem lenne kedved a
szüleimhez.
Diana elmosolyodott.
– Még örülnék is. Édesanyád biztosan tud vidám történeteket me-
sélni a gyerekkorodból – mondta.
Borzongva emlékezett az alkalomra, amikor Balmoralban először
találkozott Károly családjával. Utólag már jobban értette az átható
pillantásokat, amelyekkel a királynő, a férje és az anyakirályné szün-
telenül méregette. Engedelmes lesz? Aláveti magát a koronának? Hagyja,
hogy bezárjuk a protokoll ketrecébe? Belül borzalmasan reszketett a bal-
morali vizsgától, amelytől Sarah annak idején óvta. Vajon James szü-
lei is tesztelni fogják?
Nyugodj meg! – bátorította magát. – Ez egy egészen mindennapos ismer-
kedés.
Valójában azonban nem az. Attól eltekintve, hogy a kerítés mellett
egy fekete autó parkol, amelyből Diana testőre mindent szemmel tart,
ő férjnél van, és James szülei tudják ezt. Hacsak egy napilapra sem fi-
zetnek elő, nincs tévéjük, és évek óta nem hagyták el a házukat.
Miközben Diana kinyitotta a tarka előkertbe nyíló kaput, felidézte
magában a bevált társalgási témákat, amelyet előző nap Hazellel ki-
munkált. A dekoráció egészen elbűvölő. Önök rendezték be a házat? Pompás
illatok vannak a konyhában. Okvetlenül meg kell adnia a receptet.
Eközben a takaros házon minden azt sugallta – a régi zsúptető, a
fodros függönyök az ablakokon, a gumicsizmák az ajtó előtt, a színes
tábla A szeretet minden házat otthonná tesz felirattal –, hogy Diana gyo-
morgörcse indokolatlan volt. Itt mindenkit nagyon szívesen látnak.
Diana megnyomta a csengőt a bejárati ajtón, és az szinte azonnal
kinyílt.
– Hát itt vagy! – üdvözölte James.
A szeme csillogása azt üzente: nagyon örülök neked. Mögötte egy
alacsony, gömbölyded asszony jelent meg kardigánban, a nyakában
gyöngysorral, frissen ondolált hajjal, és mély, tisztelettudó pukedlit
mutatott be.
– Királyi fenség, rendkívül örülök a látogatásának.
– Kérem, szólítson Dianának.
– Megtisztel. Én Shirley vagyok. Érezze magát otthon nálunk!
Diana máris a szívébe zárta az asszonyt.
– Mi az a sok minden? – kérdezte James nevetve a zacskókra mutat-
va, amelyeket Diana a kezében tartott.
– Ajándékok. Tudod, hogy nagyon szeretek ajándékozni.
Jamesnek egy briliánsokkal kirakott nyakkendőtűt és két pulóvert
hozott, az édesanyjának egy szép selyemsálat és egy gyöngyökből ké-
szült finom karkötőt, az édesapjának pedig két üveg ausztrál bort.
– Előkészítettem a hercegnének… Dianának – javította ki magát
Shirley – a vendégszobát, James. Légy szíves, vidd fel a csomagját.
Diana kevéssel később berakta a fehérneműit a fiókba, amelyet
Shirley kiürített neki.
– Az én szobám közvetlenül a tied mellett van – mondta közben
James. – Megeshet, hogy éjszaka eltévesztem az ajtót, és melléd fek-
szem le.
A férfi most is lefeküdt Diana ágyára. Neki tetszett a nyugalma.
Még soha nem látta ilyennek a laktanyában, Highgrove-ban vagy a
Kensington-palotában, ahol eddig találkoztak.
– Sóvárogva foglak várni.
Délután hosszú sétát tettek kettesben a tengerparton. Diana élvez-
te, hogy hideg homokot érez a meztelen talpa alatt, a szél lobogtatja a
sálját, és a hajával játszik. Amikor hazaértek, be volt gyújtva a kandal-
ló, az asztalon pedig tea és uborkás szendvicsek várták őket. Este
együtt hámoztak krumplit a pásztorpitéhez, és James édesanyja törté-
neteket mesélt a fia gyerekkorából, amelyeket Diana szivacsként szí-
vott magába. Vacsora után kijelentette, ő mosogat el, hogy Shirley
végre feltehesse a lábát.
– Ez egy valóra vált álom – suttogta éjszaka James arca mellett. –
Neked köszönhetően ma egészen normális embernek éreztem magam.
Krumplit hámozni veled és édesanyáddal, együtt enni a szüleiddel és
utána elmosogatni… Szebbet elképzelni sem tudtam volna.
A fodros függönyök között holdfény szűrődött be a szobába, és
megvilágította a meztelen testüket. James az ujjhegyeivel utánarajzol-
ta Diana domborulatait, a melle, a dereka, a csípője vonalát. Ő még so-
ha nem érezte magát ennyire szépnek és kívánatosnak. A férfi veszé-
lyes mosolyától jóleső borzongás futott végig rajta.
– Még van a tarsolyomban néhány szép dolog.
– Igazán? – kérdezte Diana csábosan mosolyogva.
– Szívesen megmutatom őket – felelte James, és olyan szenvedélye-
sen csókolta meg Dianát, hogy elállt a lélegzete.

Másnap reggel Diana édes sütemény illatára, edénycsörgésre, halkan

beszélgetni igyekvők hangjára és végül lépcsőnyikorgásra ébredt. Hu-
nyorgott, kéjesen nagyot nyújtózkodott, mint egy macska, és élvezte a
reggeli napsugarak meleg csiklandozását. Éppen felült, amikor James
a lábával benyomta a szobája ajtaját. Egy tálcán erős kávét, frissen sült
édes pogácsákat és lekvárt egyensúlyozott.
– Jó reggelt, királyi fenség! Van kedve ágyban reggelizni?
– Mennyeien hangzik – sóhajtotta Diana. – Még újságot is hoztál!
Már nagyon jól ismersz.
A boldogsága azonban hamar elszállt, amikor a lapban egy fotót fe-
dezett fel magáról, a kezében több bevásárlótáskával.
– Mire megy el a sok pénz? – olvasta fel a képaláírást. – Mint kide-
rült, a hercegné csak az utolsó olaszországi bevásárlóútján százezer
fontot költött.
James, aki közben letette a tálcát az ágy végébe és bebújt Diana
mellé, csókot nyomott a kócos fejére.
– Miért gondolják az emberek, hogy engem csak a vásárlás érdekel?
Évente több mint kétszáz nyilvános szereplésem van. Elvárják tőlem,
hogy a rendezvényeken Anglia legelegánsabb manökenjének tűnjek.
Nekem mégsem csak ez jár a fejemben.
– Azért várják ezt tőled, mert a királyi családban senki sincs, aki
akár csak feleannyira elbűvölő lenne, mint te – mondta James hízelke-
dőn.
Diana a férfi nyakhajlatába fészkelte a fejét.
– Sokszor mégis olyan érzésem van, hogy nem vagyok több egy ter-
méknél.
 – Akkor mutasd meg az embereknek az igazi Dianát! Mutasd meg
nekik, hogy több van benned.
– Az igazi Dianát… – ismételte meg ő csendesen.
Milyen az az igazi Diana? Azzal határozta meg magát, hogy kit sze-
ret és kit szolgál. Anya, feleség és hercegné. De azt a valakit, aki iga-
zán ő, folyton elveszik tőle. A férfi, akit szeretett, egy másik nővel
van. A királyi családot nem érdekli. Az emberek pedig hol többé, hol
kevésbé kedvelik, attól függően, mit ír éppen róla a sajtó. Ennek ered-
ményeképpen állandó félelemben él.
Meg kell találnia az önálló életét. Ki ő valójában? Ki van a feleség,
az anya és a hercegné szerepe mögött? Soha nem volt alkalma arra,
hogy ezekre a kérdésekre megkeresse a válaszokat. A házasságával
nagyon korán bekerült a hercegnéi létbe. Az édesanyjának igaza volt,
amikor annak idején figyelmeztette a Harrodsban. Az eddigi életét
nem bánta meg, de ideje, hogy kiderítse magáról, kicsoda.
A protokoll megszabja, hogyan kell viselkednie, a magántitkára
minden reggel felolvassa neki, milyen programokon kell részt vennie,
a divatlapok előírják, milyen vékony legyen és hogyan öltözzön, a kul-
túrköre megtanította arra, hogy miben higgyen. Még az asztrológusa
is irányítja a jóslataival! Mind megmondják neki, milyen legyen, min-
denki valami mást akar tőle, ő pedig megszokta, hogy agyonhajszolja
magát, mert mindenkinek megpróbál eleget tenni. Az egészben azon-
ban az a tragikus, hogy mások ennek ellenére is mindig találnak okot
arra, hogy elítéljék. Túl sok elvárást támasztanak vele szemben, túlsá-
gosan eltérő véleményeket fogalmaznak meg róla, úgyhogy egyszerű-
en lehetetlen, hogy mindenkinek megfeleljen, vagy akár csak azoknak
is, akik körülötte vannak. Soha nem fogják objektíven látni.
A nap mint nap az eszébe vésett sok előírás, kötelesség, tanács és
társadalmi norma miatt lassanként elfelejtett bízni a megérzéseiben,
és már csak hagyta, hogy irányítsák. Gyerekkorában pedig mindig a
megérzésére hallgatott! Falakon egyensúlyozott, folyosókon táncolt,
és kimondta, amit gondolt. Ma mások útmutatásai szerint éli az életét.
Eközben ő maga akarna döntéseket hozni, szabad nőként, belső meg-
győződésből, nem pedig azért, mert arra kondicionálták. A gond csak
az, hogy nem tudja, hogyan tegye.
– Te nem csak szép vagy, Diana. Annyi melegséget is sugárzol, mint
senki más – áradozott James.
– Ezt csak úgy mondod – felelte Diana, és játékosan a férfihoz vágta
a párnáját.
– Pimasz vagy!
 James is felkapta a párnáját, és máris párnacsatát vívtak. Diana vi-
dáman sikongatott, amíg végül az egyik párna kiszakadt, és tollak
özöne kavargott a levegőben.
– Jaj, ne! – mondta Diana, és a szájára tapasztotta a kezét, mert lel-
kifurdalása támadt.
A tollak lassan leszálltak az ágyra. Varázsos látvány volt. Diana ma-
gának sem tudta megmagyarázni, miért, de a lelki szemei előtt egy-
szeriben egy emlék bukkant fel. Kalkuttában volt, Teréz anya egyik
hospice-házában. A nővérek énekeltek neki. Mély, spirituális élmény
volt. Miután véget ért a dal, még egy percig mind csendben ültek ott.
Teljes csendben.
Teréz anya figyelmét nem kerülte el, hogy Dianát mélyen megérin-
tette az a pillanat.
– Tölts mindennap egy kis időt önmagaddal! – idézte az apáca a da-
lai lámát. – Akkor majd tudni fogod.
Diana akkor nem tudta, mit akart mondani az a jóságos, bölcs nő.
Most végre megértette. Egyszerűen csak maradj csendben, szánj időt ma-
gadra, és nézz magadba! Hagyd, hogy a fejedben lévő káosz leülepedjen. Ak-
kor tudni fogod, mit kell tenned.
Káoszt teremtett magában, hogy mindenkinek a kedvében járjon. A
zűrzavarnak azonban nem szabad elborítania, mint a tollak ezt az
ágyat, csak azért, hogy ne kelljen szembenéznie az igazsággal.
Miután visszatért a Jamesszel töltött, csodás hétvégéről Londonba,
elhatározta, hogy kísérletet fog folytatni. Mindennap szakított magá-
nak egy kis időt, lovagló ülésben leült a hálószobájában a padlóra, le-
hunyta a szemét, és tudatosan mélyeket lélegzett. Eleinte nehezen
ment. Néhány percenként elterelték a figyelmét a palota zajai, azon
gondolkodott, mit vegyen fel a vacsorához a francia elnökkel, vagy
hirtelen késztetést érzett arra, hogy újralakkozza a lábkörmeit.
Néhány hét után azonban sikerült mélyebb nyugalomba süllyednie.
Hallotta a légzését, a vére zúgását, de egy idő után már azt sem. Vala-
mikor olyan mélyre jutott önmagában, hogy jóval a zaklatott felszín
alatt felfedezett egy helyet. Ott csend és nyugalom volt. Nem voltak
idegen hangok, csak a sajátja. És az a hang azt mondta: te segíteni
akarsz az embereknek.
Ezt másnap közölte is a magántitkárával:
– Nem csak úgy akarok segíteni, hogy elegáns bálokon adományo-
kat gyűjtök. Nem az a hercegné akarok lenni, akit csak a tévében lehet
látni. Jelen szeretnék lenni. Beszélni az emberekkel. Megismerni a
történetüket. Megszorítani a kezüket, megölelni és vigasztalni őket. A
nép hercegnéje szeretnék lenni.
 39

1991
 
Diana a pipereasztala előtt ült a széken, és az arcát nézegette a tükör-
ben. Nyoma sem volt rajta az egykori pufókságának. Jobbra a legkü-
lönfélébb színű rúzsok és szemhéjfestékek feküdtek, balra illatos ola-
jok, parfümök és sminklemosó kendők. Előtte pedig egy papírlap And-
rew Morton új kérdéseivel az ő és a gyermekei jövőjéről. Egy futár
hozta neki ma titokban.
A diktafonon pirosan világított a kis lámpa. A készülék felvételen
van.
– Ki fogok törni ebből a rendszerből, és segíteni fogok az utca em-
berének – mondta Diana. – Az utca emberének… Idegenkedem ettől a
kifejezéstől, nagyon leereszkedően hangzik. A csillogó szerepléseket
azonban már nem szeretem. Olyankor nem érzem jól magam. Inkább
az emberekkel törődnék.
Kihúzott a csomagból egy nedves kendőt, és lemosta a sminkjét. A
tekintete közben egy bekeretezett fényképre esett. Vilmos volt rajta
iskolai egyenruhában. Diana szíve megmelegedett. Büszkébb már nem
is lehetne az okos, érzékeny fiára.
– Azt szeretném, hogy Vilmosnak leendő királyként valamikor
majd könnyebb legyen – folytatta. – Neki és Harrynek ne kelljen elbúj-
nia ebben az üvegkastélyban. Ezért viszem őket magammal hajlékta-
lanszállókra. Meg kell tanulniuk, nem mindenki olyan szerencsés,
mint ők, hogy kiváltságos életet élhetnek. Meg kell érteniük az embe-
rek érzéseit, a bizonytalanságukat, a félelmeiket, a reményeiket és az
álmaikat. Látniuk kell, hogy valóban vannak olyan emberek, aki a föl-
dön alszanak.
Odakint már sötét éjszaka volt. Diana éppen megjött egy közös va-
csoráról Erzsébettel, Fülöppel, az anyakirálynéval, Károllyal és né-
hány szállóvendéggel. Furcsa volt, hogy egy asztalnál ült velük, utána
pedig itthon egészen más emberekről beszél, felveszi, amit mond, és a
kazettát végül eljuttatja egy újságíróhoz. Árulónak érezte magát. Ká-
roly azonban elment Highgrove-ba, Kamillához, és Diana újra biztos
volt benne, hogy meg kell tennie ezt a lépést.
 – Ha megírhatnám a saját forgatókönyvemet, akkor Károly elmen-
ne Kamillával, a walesi címet azonban meghagyná nekem és a gyere-
keknek, hogy addig viselhessük, amíg Vilmos majd trónra lép. Károly
egyszer egyébként is azt mondta, hogy a legszívesebben földműves
lenne Olaszországban. Én pedig egyedül sokkal jobban el tudnám vé-
gezni ezt a munkát. Akkor nem érezném magam mindig sarokba szo-
rítva.
Diana zajt hallott. Van itt valaki? Gyorsan az egyik fiókba rejtette a
diktafont. Levegőt venni sem mert. Csak a szél fújt valamit az ablak-
üvegnek. A szíve mégis eszelősen vert. Ha rajtakapnák azon, amit itt
tesz, valószínűleg élete végéig London egyik ősrégi börtönébe zárnák.
Talán jobb volna, ha mára befejezné. Az ujja már a stop gombon
volt, amikor még eszébe jutott valami.
Megint megnézte a tükörben az arcát. Festetlen. Természetes. Egy-
szerűen olyan, amilyen ő. Így szereti magát a legjobban. Korábban
mindig azt hitte, hogy csak rúzzsal, púderrel, szemceruzával lehet
szép és csábító. A reklámok és a magazinok, amelyeket Carolynnal ko-
rábban csak úgy falt, legalábbis mind ezt hitették el vele. Ma már csak
akkor sminkeli magát, ha úgy tartja a kedve. Megértette, hogy az igazi
szépség belülről fakad.
– Azt hiszem, az én utam különbözni fog a család többi tagjáétól –
mondta. – Alig várom, hogy elindulhassak rajta. Lépésről lépésre…
 40

1987
 
– Tolják vissza a komódot oda, ahol korábban állt! – utasított Diana
két szolgát.
Először bekeretezett fényképek tűntek el innen-onnan, aztán a
festményeket cserélték ki, most pedig az a pimasz nőszemély még azt
is megengedte magának, hogy elmozdíttassa a helyéről a szalonban a
komódot! Nem fért ugyanis kétség ahhoz, hogy ki játssza Diana távol-
létében a ház úrnőjét: Kamilla.
A gondolat, hogy Károly szeretője itt volt, majdnem az őrületbe
kergette Dianát. Mintha valaki egy reszelővel apránként átvágná az
idegeit. Tiszta pszichoterror! Mintha Kamilla még mindig itt ólálkod-
na valahol gonoszul mosolyogva, és éberen figyelné őt. Mintha még
érezné Kamilla illatát. Látná az ujjlenyomatát a tárgyakon. Ezzel a vil-
lával evett? Ebből a pohárból ivott? Az ő helyén ült az asztalnál, Károllyal
szemben, vagy szorosan egymás mellett foglaltak helyet, hogy bármi-
kor tapogathassák egymást? Ott csinálták a kanapén? Kamilla selyem-
köntöst viselt éjszaka? A képzelete néha a bolondját járatta Dianával,
és már nem magát látta a családi fotókon, hanem Kamillát, amint Vil-
mos és Harry vállára tette a kezét. Ilyenkor csak hányni lehetett.
Mostanában, amikor Diana étkezés után hosszabb időre eltűnt a
fürdőszobában, Károly csak annyit mondott, hogy kár a finom ételért,
és hogy ez borzalmas pazarlás.
– Ki volt az?! – hallotta Diana a férje üvöltését Károly szeretett me-
gafonján át, amelyet ő szívből gyűlölt.
Szóval valahol a kertben van. Eljött a pillanat.
– Elnézésüket kérem – mondta Diana a két szolgának olyan
könnyedén, ahogy csak tudta. – Mindjárt visszajövök.
Mint mindig, amikor puskaporos lett a levegő, a Highgrove House
egyszeriben kihaltnak tűnt. Minden alkalmazott fedezékbe vonult.
Már csak az a szobalány menekült fel gyorsan a lépcsőn, aki csupán
néhány hete dolgozott itt. Odakint Diana rámosolygott Harryre és Vil-
mosra, akik az előbb még vidáman pancsoltak a medencében, most
pedig feszült arccal lógtak a gumimatracukon. Diana feltűnés nélkül
jelezte Olgának, aki egy széken ülve keresztrejtvényt fejtett a tera-
szon, hogy figyeljen a fiaira. Barbara Barnest, aki elkísérte őket az
ausztráliai körutazásukra, két éve elbocsátotta. Egyre fokozódott kö-
zöttük a feszültség, mert Barbara túlságosan kisajátította az ő drágáit.
Károlyt a tó mellett találta. Valami volt a kezében. Közelebb érve
megerősödött Diana gyanúja, hogy a férje egyik imádott vízinövénye
az.
– Ki tépte ki a növényeimet a tóból? – támadt rá Dianára.
– Véletlen volt. Hewitt kapitány eljött látogatóba a labradorjával.
Játék közben a vízbe esett a labda, a kutya utánavetette magát, és fék-
telenségében leszakított néhány növényt.
Károly úgy nézett a növényre, mintha egy halott állatot tartana a
kezében.
– Szóval már megint itt volt az a kapitány.
– Igen. Tudod, hogy rendszeresen lovaglóórákat ad nekem, és idő-
közben már a gyerekeknek is. Vilmos és Harry nagyon kedvelik.
Károly hallgatása elviselhetetlen volt. Bármit, csak ezt a vádló
csendet ne! Diana magyarázkodni kezdett:
– Mr. Hewittnak sikerült eloszlatnia a lovaktól való félelmemet. Hát
nem csodás? És biztosan nincs itt gyakrabban, mint Hazel, Fergie vagy
más vendégek. Mellesleg…
– Ne akard a bolondját járatni velem, Diana! – vágott közbe Károly.
– Tudom, hogy a múlt hétvégén elengedted a testőrödet, hogy zavar-
talanul együtt lehess Hewitt-tal!
Diana egy szakadéknál állt, fél lábbal már a pereme fölött. Sokszor
fogalmazott meg mondatokat erre a helyzetre. Mit válaszoljak, ha a fér-
jem azzal szembesít, hogy viszonyom van? Most mégis teljesen lefagyott.
Tagadjon? Engedjen szabad folyást a feltörni készülő könnyeinek,
és esedezzen bocsánatért? Nem. Korábban talán azt tette volna, de
azok az idők elmúltak.
– Csak nem akarsz nekem erkölcsi prédikációt tartani a házasságtö-
résről? – kérdezte a tűzzel játszva. – Ne nevettesd ki magad!
– Sokáig szemet hunytam. – Károly ledobta a növényt, és felemelte
a mutatóujját. – Az azonban már minden határon túlmegy, hogy a ku-
tyája tönkreteszi a kertemet.
– Ha már régóta tudtál róla, miért nem tett semmit sem a családi
hierarchia, sem a Scotland Yard azért, hogy távol tartsa tőlem Jamest?
Ahogyan ti mindig távol tartotok tőlem mindent, ami engem boldoggá
tehetne.
– Már megint hisztérikus vagy.
Diana megfeszítette a vállát.
 – Az nem hisztéria – mondta szilárd, nyugodt hangon –, hogy
ugyanolyan szabad és teljes életet akarok élni, mint te.
– Nem találkozol többé azzal a kapitánnyal – parancsolta meg Ká-
roly.
– Hogy akarjátok megakadályozni? Jamest is eltávolítjátok az útból,
mint Barryt? Aligha véletlen, hogy éppen azt a testőrt helyezték át
egyik napról a másikra, noha semmilyen hibát nem követett el, akit
én a legtöbbre becsültem, és aki a barátom lett. Alig néhány hónappal
később pedig meghalt.
Barry Mannakee az idők folyamán egyre közeleb került Dianához,
akit nagyon megviselt, amikor áthelyezték, a halála pedig még inkább.
Károly döbbenten nézett Dianára.
– Te megőrültél! Az tragikus motorbaleset volt!
Lehet, hogy Károlynak igaza van, és ő lassanként valóban megőrül?
Barry azonban remekül vezetett…
– Valóban? – Diana felemelte a hangját. – Ismerlek titeket. Ha vala-
ki nem felel meg nektek, el kell tűnnie. Kezdem azt hinni, hogy előbb-
utóbb rám is sor kerül.
Károly tekintete Diana mögé esett. Diana megfordult, és Vilmos állt
ott. Harry egyik úszószárnyát tartotta a kezében, és a könnyeivel küz-
dött.
– Most láthatod, mit érsz el a viselkedéseddel. – Károly megvere-
gette Vilmos vállát. – Ne sírj, fiam! – mondta, aztán megint Dianához
fordult. – Hewitt kapitányt illetően, remélem, világosan fogalmaztam.
Többé nem találkozol vele – tette hozzá, aztán elment.
Diana letérdelt Vilmos elé, és a karjába zárta.
– Természetesen sírhatsz. A könnyek nem a gyengeség jelei. Érzel-
meket fejeznek ki – mondta.
Vilmosnak nem szabad úgy felnőnie, hogy azt hiszi, el kell fojtania
az érzéseit. Az csak megbetegítené. Nem kell újabb hideg téglának
lennie a monarchia erődítményében.
– Akkor soha többé nem találkozunk Jamesszel? – kérdezte Vilmos.
– Dehogynem. A papa nem úgy értette – mondta Diana.
Amíg Károly találkozik Kamillával, ő is fog Jamesszel.
– Megijeszt, ha veszekedtek – panaszolta Vilmos könnyes szemmel,
vékony hangon.
Diana kisimított egy tincset a kisfia arcából.
– Nincs semmi baj, kincsem.
Ez azonban hazugság volt. Igenis baj van, és ezt Vilmos is tudja.
Többször is ott volt, amikor Diana bezárkózott a fürdőszobába. És ép-
pen elégszer hallotta őket veszekedni Károllyal. Diana próbálta meg-
óvni a fiát a fájdalmaktól, biztonságot akart kínálni neki, példakép
akart lenni a gyermekei számára. Nem adott azonban más útravalót
nekik, csak azt, hogy színlelni jobb, mint őszintének lenni.
 41

 
Diana korábban szívből gyűlölte a balmorali kastélyt. A magas kapu-
kat, amelyek hat végtelenül hosszú hétre bezárták. Az örökös esőt. A
borzalmas tartánt, amely még a szalvétákon is ott volt. A skót dudáso-
kat, akik felsorakozva minden este a vacsorához vezették. Az ősrégi
bútorok és a hideg falak szagát. Károlyt, aki kora reggel elment laza-
cot fogni, este pedig visszavonult, hogy Kamillával beszélgessen tele-
fonon. És állandóan voltak szállóvendégek!
Újabban azonban Diana beleszeretett Skóciába. A rideg, vad és va-
rázsos tájba. Itt érezte a természetet. A látvány felébresztett benne
valami erős, viharos dolgot. Meg akart élni valamit, vadulni akart, ka-
cagni, zűrzavart okozni – bármit, csak ne az anyakirálynéval kelljen
már megint kártyáznia vagy Margo slágereit hallgatnia.
Megkérdezte Fergie-t, hogy nem akarják-e felforgatni a kis telepü-
lést. Vagy mi lenne, ha kiruccannának a kabrióval? Lehet, hogy a kö-
zelben valahol van egy koncert. Fergie azonban egyre gyakrabban vá-
laszolta ugyanazt:
– Ma nem jó. Talán holnap.
Diana ma vette magának a bátorságot, és távol maradt a reggelitől.
Megfeküdte volna a gyomrát, hogy már reggel a vadászatról beszél-
jen. Amikor tizenegy óra tájban lement a lépcsőn, a kastély kihaltnak
tűnt. Eljött az ő pillanata! Cicadrágba, bodyba és balettcipőbe bújt,
hogy táncoljon a bálteremben. Whitney Houston dala, az I Wanna
Dance with Somebody azonnal felpezsdítette a vérét.
Délben még mindig nem volt életnek semmi jele a kastélyban. Hová
lett mindenki?
Csak három óra körül lehetett végre nyüzsgést hallani. Hát persze,
Erzsébet és a kompániája nem hagynák ki a szent délutáni teájukat!
Diana az első emeleti korláthoz lépett, és lenézett az előcsarnokba. A
hideg kőpadlón először a corgik csúszkáltak be a nedves tappancsu-
kon. Nekik szabad volt megelőzniük Erzsébetet, de csak nekik.
– Imádom a kutyákat. A corgik pedig hihetetlenül mókásak.
Ezt Fergie mondta? Diana tudta róla, hogy szereti a kutyákat, de ez
most szörnyen mesterkélten hangzott.
 – Tökéletesen egyetértek veled – válaszolta Erzsébet. – Amióta az
eszemet tudom, mindig nyüzsgött körülöttem néhány corgi. – Jól tu-
dom, hogy a díjugrató és fogathajtó versenyek is érdekelnek?
Az anyakirályné a friss levegőtől kipirult arccal hagyta, hogy egy
inas lesegítse róla az esőkabátot.
– Igen, nagyon. Szerintem a hampshire-i verseny a leginkább le-
nyűgöző.
– Milyen igazad van! – felelte az anyakirályné. – Örömmel hallom,
hogy még a fiatalokat is érdekli ez a sport.
– Fergie sok különös dolog iránt érdeklődik, igaz? – jelentkezett
most szólásra Fülöp is. – Ragaszkodom egy fogathajtáshoz veled, Fer-
gie. Ha valaki azt állítja, hogy az én kedvenc sportomat űzi, azt ellen-
őriznem kell.
Láthatóan mind egy közös kirándulásból tértek vissza. Egyiküknek
sem jutott azonban az eszébe, hogy megkérdezze Dianát, velük akar-e
tartani. Egyszeriben fázni kezdett a vékony cicanadrágjában és a rövid
ujjú bodyban.
Sokáig küzdött azért, hogy ennek a családnak a tagja lehessen, akit
őszintén szeretnek és becsülnek, nem csak megtűrik. A családban Fer-
gie volt az első ember, akit igazán közel érzett magához. Aki megér-
tette. Az a fiatal nő azonban ott lent az előcsarnokban… Ő nem Fergie.
Ő a tökéletes meny, akit mindig is kívántak maguknak. És aki Diana
soha nem volt.
Fergie lemaradt a többiektől.
– Menjetek csak előre, én is jövök mindjárt. Megvárta, hogy mind
eltűnjenek, aztán egyszer csak felnézett Dianára. – Ne vágj már ilyen
képet! – mondta. – Úgy gondolták, neked egyébként sem lenne kedved
a lápon sétálni.
– Azért megkérdezhettek volna. – Diana vigyázott, hogy ne tűnjön
túlságosan vádlónak. – Ki tudja, talán elmentem volna. Vagy legalább
te szólhattál volna nekem. Akkor nem érezném úgy, hogy valamit el
akarsz titkolni előlem.
– Féltem, hogy el fogsz ítélni – válaszolta Fergie.
– Miért kellene elítélnem téged? Azért, mert behízelged magad ná-
luk, bár a hátuk mögött megszólod őket, vagy gúnyolódsz rajtuk?
– Na és? Azt nem kell komolyan venni. Erzsébet, Anna és igen, a
férjed is mind nagyon okos és lenyűgöző emberek. Ezt valójában te is
tudod. Nyilván tetszel magadnak a szenvedő hercegné szerepében,
ezért aztán senkit sem engedsz közel magadhoz. Megközelíthetetlen-
nek tartanak.
– Ezt ők mondták?
 – Nem pontosan így.
– Vagyis igen. Te pedig igazat adsz nekik, miközben órákon át bók-
lászol velük a hangásban.
– Látod, már megint rossznak állítasz be, pedig én szeretek a lápon
járni. Szeretem Balmoralt. Szeretem, amikor télen minden recseg a
fagytól, amikor hanga és tőzeg illata terjeng. Te viszont meg sem pró-
bálkozol ezzel.
– Mert valaki más is szeret a hangában túrázni.
– Ó persze, Kamilla. Tudod, mit? Szerintem ő is kedves. Néhányszor
találkoztunk pólómeccseken vagy ünnepségeken, és mindig laza volt.
Szeretem a nyers humorát és…
Fergie elharapta a szót.
– És?
– És ő normális.
– Normális – ismételte meg Diana.
– Melletted kisebbrendűségi érzése lesz az embernek. Téged istení-
tenek. Folyton magadra vonsz minden figyelmet. Csak ha nincs hozzá
kedved, és lélegzetvételnyi szünetre van szükséged, akkor engeded át
nekem a terepet!
– Te valóban rólam beszélsz? A férjem megvet engem. A családja és
a barátai hisztérikusnak és labilisnak tartanak.
– Az emberek viszont szeretnek téged. Dianát, a szupersztár her-
cegnét!
– Tudod, mennyire szenvedek attól, hogy csak a ruháimat látják. A
ruhákban egy ember van!
– Egy átkozottul szép ember! Gondolj csak a modellalkatodra! A ka-
rizmád miatt néha az az érzésem, hogy három méter magas vagy.
Mint egy filmsztár. Melletted én elefánt vagyok! A bulvársajtó folyton
veled hasonlít össze. Az viszont sajnos senkit sem érdekel, hogy az
alacsony, duci Fergie-nek nem a trónörökös a férje, és ezért jóval ki-
sebb a költségkerete. Nekem minden penny kiadást meg kell fontol-
nom! A legrosszabb, hogy te észre sem veszed, ha magadra vonod a fi-
gyelmet. Amikor végre egyszer úgy érzem, hogy jól festek és csinos
vagyok, megjelensz te, a körömcipődhöz piros-fehér pöttyös zoknit
viselsz, és az egész világ megőrül, mert Diana, az ízlésformáló egy pó-
lómérkőzésen már megint új mércét állított fel!
Diana pillantása Fergie vastag, mohazöld tweedkosztümjére esett.
– Úgyhogy újabban inkább hozzájuk alkalmazkodsz – mondta Dia-
na, és visszagondolt arra az időre, amikor ő ugyanezzel próbálkozott
kétségbeesetten.
 Nagyon sokáig kergetett egy ideált: a tökéletes hercegné, a tökéle-
tes feleség, a tökéletes meny, egyáltalán, a tökéletes nő ideálját. Aki
olyan, mint a nők a színes magazinokban. Úgy gondolta, hogy valóban
léteznek a nőiességnek azok a csodái a csillogó hajukkal, a makulátlan
bőrükkel és az érzéki ajkukkal. Hogy azok a nők nemcsak gyönyörűek,
de sikeresek, népszerűek, lazák, magabiztosak és bátrak is. Természe-
tesen a szerelemben is mind szerencsések, és csodás családokat alapí-
tanak. Diana mindent megtett azért, hogy ő is olyan legyen, mint a
nőiességnek azok a megtestesítői. És abba majdnem tönkrement.
– Alkalmazkodom, na és? – felelte Fergie. – Mondok én neked vala-
mit. Valójában nagyon kedvelem Erzsébetet! Okos asszony, és én úgy
érzem, hogy sokat tanulhatok tőle. Olyan számomra, mintha az
anyám lenne. Olyan anya, aki nekem soha nem volt.
Ez szándékos volt? Fergie tudatosan szór sót a sebembe? – gondolta Dia-
na.
– Egyszer azt mondtad, hogy mi lázadók vagyunk – mondta csende-
sen. – Te és én.
Fergie a pöttyös gumicsizmája orrára szegezte a szemét.
– A lázadás azonban hosszabb távon meglehetősen fárasztó. Főleg
akkor, ha valaki olyan egyedül van, mint mi. A lázadásnak és az alkal-
mazkodásnak végső soron ugyanaz a gyökere. Mindkettő mások elő-
írásaira adott válasz. Csak éppen alkalmazkodni könnyebb.
– Nem az – felelte Diana szelíden. – Az, hogy elnyomd a valódi éne-
det, a végén több erődbe fog kerülni. Higgy nekem, tudom, miről be-
szélek.

Aznap este Diana megint a vécékagyló fölé hajolva találta magát. Ki-
hányta a húsos pitét és a karamellás pudingot, amelyet korábban ma-
gába tömött.
Kihányt mindent, amivel etették, amióta megtanulta, hogy bájosan
mosolyogjon a papája fényképezőgépébe. Kihányta az előkelő nevelé-
sét, amelytől állandóan tudatlannak érezte magát. Kihányta a gyönyö-
rű nők nemzedékeit, akik Althorpban az ősök galériájában semmit-
mondó mosollyal néztek le rá, és arra tanították, hogy legyen illemtu-
dó és naiv lány. Kihányta a poros hagyományokat és a Windsorok ál-
szent kétszínűségét, kihányta az összes nőt, akit nem akart utánozni,
kezdve az anyjával, a nagyanyjával, a mostohaanyjával, egészen Mar-
git hercegnőig vagy akár a királynőig… Kihányta az évszázad csalárd
esküvőjét. Kihányta az egykori piruló, hiszékeny és reménytelenül ro-
mantikus énjét, aki nagyon-nagyon hinni akart egy mesében. Kihány-
ta a lázadó énjét, aki folyamatosan csak keresett, amíg végül egészen
üresnek érezte magát.
A szobájában feltárcsázta James számát. Bízott benne, hogy a hang-
ja majd újra életet lehel bele. Felrázza őt, azt mondja, hogy mindig itt
lesz neki. Miután azonban a férfi megkérdezte tőle, hogy van, Diana
csak annyit mondott, hogy minden rendben van.
Azt mondod, hogy minden rendben van, de ez nem igaz. A táplálkozási za-
varod egyszer még megöl. Ezt tudod. Azt viszont elfojtod, hogy mivel lenyeled
az érzéseidet, félig már most halott vagy.
Diana ágyba bújt, és hagyta, hogy a tévé elbódítsa, miközben Fergie
vidáman együtt ült Erzsébettel meg a többiekkel, arról beszélgetve,
hogy milyen jót tesz egy ilyen nap a friss levegőn, és hogy milyen za-
matos ez a hagyományos skót Dundee-torta. A tévében az Álom luxus-
kivitelben ment a gyönyörű Audrey Hepburnnel. Milyen szép és
könnyű is az élet ezekben a hollywoodi vígjátékokban! És mennyire
hamis. A nézőket elbűvöli Holly Golightly gyönyörű arca, a stílusa és a
különcsége. Nemigen számít, hogy tizennégy éves korában férjhez
ment, és most prostituáltként keresi a kenyerét. Diana nemrégiben ol-
vasta Truman Capote regényét, és egy idézet megragadt a fejében:
„Még mindig jobb a kék égbe nézni, föl, mint ott élni. Rém szellős.
Rém üres. Villámok jönnek-mennek, olyan ország az, s amit szeret-
tünk, elnyeli.”{14}
Meddig akar még hamis képet mutatni magáról, és mégis egyre
magányosabbnak lenni? Esélyt kellene adnia az embereknek arra,
hogy véleményt alkothassanak a valódi Dianáról. Ideje, hogy végre
őszinte legyen.

Carolyn jobbról-balról arcon csókolta Dianát.

– Végre megint összejött! Rég nem láttuk már egymást. A régi ked-
venc kávéházukban találkoztak, ahol hangulatos kis zugok voltak
nagy párnákkal, a pincérnők aranyomnak szólították a vendégeket, és
repetát hoztak a tejszínhabból. Diana bízott benne, hogy a bő pulóve-
rében és a farmernadrágjában nem fogják felismerni. Mindenképpen
egy olyan helyre akart menni, ahol régen minden szép és jó volt.
Carolyn figyelmesen megnézte magának.
– Fáradtnak tűnsz, pedig csak most pihentetek Balmoralban.
 – Egyesek pihenésnek mondják, mások kínszenvedésnek – viccelő-
dött Diana kelletlenül.
Carolyn bólintott, mintha tudná, mire gondol Diana.
– Az egész családdal együtt üdülni aligha szórakoztató. És neked
még a két gyerekeddel is foglalkoznod kellett.
Diana megpróbálkozott egy mosollyal. Kis ideig Carolyn férjéről,
Williamről beszélgettek és a házuk felújításáról, ami miatt Carolyn
nem maradhat sokáig távol. Semmi baj, mondta Diana, neki is sok a
dolga, de egyszeriben könny szökött a szemébe, mintha már nagyon
ki akarna buggyanni.
Carolyn megfogta a barátnője kezét.
– Hé, Di, mi a baj?
Átkozottul nehéz volt. Mintha Diana a teljes eddigi életét felgyújta-
ná és elégetné. Néhány pillanatig nem tudott megszólalni.
– Nem vagyok jól – mondta végül. – Nagyon nem.
– Drágám, nekem bármit elmondhatsz.
– Mindenem megvan, amit egy fiatal nő csak kívánhat magának.
Mégis mélységesen szomorú vagyok. Semmiben sem lelem örömömet,
sőt még ártok is magamnak. – Most jött a legnehezebb rész. – Miután
megeszem ezt a süteményt, el fogok tűnni a mosdóban, hogy ledug-
jam az ujjam a torkomba, és mindent kihányjak.
Diana borzalmasan szégyellte magát. Ki tesz ilyet magával?
– Ezt eddig miért nem mondtad el nekem? – kérdezte Carolyn.
– Ki kíváncsi egy hercegnére, akinek nincs ki mind a négy kereke?
– Diana figyelmét nem kerülte el, hogy Carolyn futó pillantást vetett a
faliórára. – Menned kell?
Akkor minden hiába volt. Megnyílt valakinek, de mit ért el vele?
Csupán azt, hogy megint csak egyedül lesz.
– Ó, William egyedül is boldogul a munkásokkal. És éhen sem fog
halni. Annyi időm van rád, amennyi csak kell. Rendeljünk még egy
kanna teát!
Diana szívéről hatalmas kő esett le.
– Jó ötlet.
Carolyn jelzett a pincérnőnek, aztán újra Dianához fordult:
– Miért nem mondtad el már korábban, hogy valami nyomaszt?
– Sebezhetetlen akartam lenni. Könnyebb az erőset játszani, ha az
hosszabb távon tönkre is tesz – felelte Diana.
Elmesélte, hogy Károly már csak tehernek tartja őt. Irigyli tőle,
hogy a nép kedveli. Viszonya van Kamillával, és nem érdekli, hogy ő
tönkremegy ebbe. És hogy a Buckingham-palotában csak megtűrik.
 – Te vagy a legrégebbi barátnőm – mondta végül Carolynnak. – Ta-
lán az egyetlen igaz barátnőm.
Carolyn megkerülte az asztalt, leült Diana mellé, és megölelte. Na-
gyon jó érzés volt.
– Örülök, hogy elmondtad ezt. És sajnálom, hogy nem voltam már
korábban melletted, bár voltak sejtéseim. Amikor a legutóbb együtt
ebédeltünk, feltűnően sokáig voltál kint a mosdóban. Végeztem egy
kis kutatást. Ha kihányod, amit ettél, az rövid időre örömöt okoz, ami
függővé tesz. Ezért vannak a bulimiásoknak ugyanolyan hangulatin-
gadozásaik, mint a drogosoknak. – Carolyn a szívére tette a kezét, és
egyszeriben egészen feldúltnak tűnt. – Már sokkal korábban beszél-
nem kellett volna erről veled. Segítenem kellett volna neked, de úgy
gondoltam, éppen elég ember van melletted, aki támogathat.
Diana sós ízt érzett az ajkán.
– Senkim sincs.
– Én itt vagyok neked. Együtt megoldjuk. Keresünk valakit, aki a se-
gítségedre lehet. – Carolyn finoman megszorította Diana kezét. – Job-
ban érzed magad attól, hogy ezt megosztottad velem?
– Mintha valaki meglazította volna a kötelet a nyakam körül, és új-
ra szabadabban tudnék lélegezni – mondta Diana, és halványan még el
is mosolyodott. – Biztos, hogy nem riasztottalak el a vallomásommal?
Még mindig a barátom akarsz lenni?
– Di, csodálom a bátorságodat, és örülök, hogy mindent elmondtál.
Te vagy a legviccesebb, legjóságosabb és legszerethetőbb barátnőm.
Ilyen emberről nem mondok le egykönnyen.
– Köszönöm – válaszolta Diana.
– Nem, én köszönöm neked – mondta Carolyn.

Diana nagyon sokszor nézegette magát a tükörben, azt gondolva: má-

tól kiállsz magadért! Mától megváltozik valami az életedben! Ezt gon-
dolta, amikor hadat üzent Kamillának. Amikor Erzsébettel szembe-
szállva AIDS-betegeket látogatott meg a kórházban. A sok veszekedés
után Károllyal…
Erősnek lenni azonban sajnos nem egyszerű, főként annak, aki so-
sem tanulta meg. Újra meg újra kudarcot vallott, újra meg újra le-
gyűrte valami, és megint szánalmasan gyengének érezte magát. Hul-
lámhegyek váltakoztak egyre-másra.
 Nagy teher esett le róla azzal, hogy a bizalmába avatta Carolynt.
Érezte, hogy ezúttal valóban megmozdult benne valami. Elkezdett
több pihenést engedélyezni magának és rendszeresen sportolni. Sok-
kal fontosabb volt azonban, hogy végre összeszedte a bátorságát, és
keresett magának egy terapeutát. Olyat, akiben megbízott, akit ő ma-
ga választott, és nem Károly erőltette rá.
Kinyílt az ajtó. Dr. Maurice Lipsedge belépett a rendelőbe, leült a
széles bőrfotelba Dianával szemben, és keresztbe tette a lábát. Nem
volt nála jegyzetfüzet, sem toll, amely feketén-fehéren papírra vetné
őt. Csak a pszichiáter volt ott a tiszta, okos, egyenes tekintetével.
– Hányszor próbálta megölni magát? – kérdezte.
Micsoda felháborító kérdés! – gondolta Diana, de már hallotta is ma-
gát, amint válaszol:
– Négyszer vagy ötször.
Dr. Lipsedge segített visszanyernie az önbecsülését. Könyveket
adott Dianának, amelyekben olyan emberek beszéltek magukról, akik
hozzá hasonlóan éreztek. Ezt akár én is mondhattam volna – gondolta. –
Nem vagyok egyedül! – Csodás érzés volt.
– Annyira gyűlöltem magam, hogy nem hittem el, elég jó vagyok –
mesélte a pszichiáternek az egyik ülésen. – Úgy gondoltam, nem va-
gyok elég Károlynak, és nem vagyok jó anya. Egyre csak kételkedem.
Mások számára sokkal könnyebb az élet, mint nekem. Legalábbis így
érzek. Mintha az életnek lenne egy titka, amelyet én nem ismerek.
Mintha mindent rosszul csinálnék.
Dr. Lipsedge egyenesen Dianára nézett.
– Amit érez – mondta –, az teljesen rendben van. Az érzések arra
vannak, hogy érezzük őket. A nehezek is. Azok teszik magát emberré.
Az életben nem lehet mindent jól csinálni. Ha tehát valóban van egy
titok az életben, akkor az, hogy maga mindent jól csinál, a maga mód-
ján, csak az néha fáj.
Diana eddig nem tudta, hogy valóban minden érzést meg kell ta-
pasztalni. Úgy gondolta, az a feladata, hogy boldog legyen. Hogy a fáj-
dalmat, a szomorúságot és a gyengeséget el kell nyomni, nem kell tö-
rődni vele, vagy le kell nyelni. Aznap megtanulta, hogy minden érzés
az emberi létezés része, és hogy a negatív érzéseket is túl tudja élni.
Amikor azt hitte, hogy a helyzete már kibírhatatlan, tévedett. Valószí-
nűleg soha nem szabadul meg a lelki fájdalomtól, amely már sok éve
kíséri, de attól igen, hogy féljen tőle, és ez már elég.
Megtanulta, a lelki fájdalmát felhasználhatja arra, hogy fejlődjön.
Ellen kell állnia a kísértésnek, hogy elfojtsa az érzéseit, és azzal kioltsa
magát. Csak így fejlődhet tovább.
 42

1988
 
Mintha rossz előérzete lenne. Valóban így van, vagy egyszerűen csak
nyugtalan, mert két napig ágyhoz láncolta az influenza, és végre-vala-
hára megint ki akar menni a friss levegőre, a sípályára?
Diana megpróbálta lefoglalni magát egy tanácsadó kiadvánnyal,
amelyet dr. Lipsedge ajánlott neki, de mire egy oldal végére ért, már
nem emlékezett arra, amit olvasott. Képeslapot akart írni az édesany-
jának arról, hogy Károllyal és néhány baráttal a svájci Klostersben sí-
elnek, egy gyönyörű síházban laknak a hegyekben, de a figyelme ál-
landóan elkalandozott. Ki a szabadba.
Hiányoztak neki a fiai, akikre a dadájuk vigyáz a Kensington-palo-
tában. Egyébként gyönyörű, verőfényes nap volt. Diana már letudott
egy sikeres találkozót nyolcvan újságíróval, és közben még Fergie-vel
is tréfálkozott, mintha minden rendben lenne közöttük. Fergie… Dia-
nának elég volt csak pillantást vetnie a sógornőjére, hogy tudja, nyo-
masztja valami. Neki is sokszor kellett jó hangulatot színlelnie, úgy-
hogy meg tudott különböztetni egy valódi mosolyt a hamistól. Néha
pedig, amikor Fergie azt hitte, hogy nem figyelnek rá, lehullt róla az
álarc. Alatta üresnek tűnt. Olyan embernek, aki kétségbeesetten igye-
kezett mindent jól csinálni, alkalmazkodni, és közben elveszítette ön-
magát.
Fergie vastag gyapjúkabátba burkolódzva kint állt a teraszon, a ke-
zét a már jól láthatóan domborodó hasán nyugtatta, és a gondolataiba
merülve nézegette a havas tájat és a hatalmas hegyeket. Diana letette
a tollát, leakasztotta a fogasról a kabátját, és kiment Fergie-hez.
– Nagyon hideg van – mondta, és a lehelete szürkésfehér felhővé
fagyott.
Fergie csak bólintott. Az ajka egészen sebes volt, mert folyton ha-
rapdálta.
– Lélegzetelállító, igaz? – jegyezte meg Diana a hatalmas hófalakra
pillantva.
– Mintha ezek a hegyek lemosolyognának az emberre, és azt mon-
danák: ki vagy te? Mi már több ezer éve létezünk. Mit akarsz tenni el-
lenünk?
Diana a kabátja zsebébe dugta a kezét. Hogyan vidíthatná fel a só-
gornőjét? Mit szeretett ő hallani, amikor ilyen szomorú volt?
– Látom, hogy bánt valami – mondta. – Bármikor szívesen meghall-
gatlak, de azt is megértem, ha nem akarsz velem beszélni róla.
Eltartott egy ideig, mire Fergie válaszolt. Lassan beszélt, mintha
előbb neki magának is tisztába kellene kerülnie azzal, hogy mi nyo-
masztja.
– Az ötödik hónapban vagyok, és András eddig szinte semmit nem
észlelt a terhességemből. Sejtelme sincs arról, hogy alig alszom, állan-
dóan rosszullétek gyötörnek, és hogy egyszerűen minden túl sok ne-
kem. Ha időnként hazajön, csakis a haditengerészeti szolgálatáról van
szó. Bezsebeli az anyja dicséreteit a hőstetteiért, és mielőtt észbe kap-
nék, már újra el is utazott. Én pedig… Én egyszerűen csak létezem.
Mindenki várja, hogy világra hozzam András gyermekét, hogy betölt-
sem a szerepemet feleségként és leendő anyaként, de a szerep mögött
megbújó ember senkit sem érdekel.
– Engem igen – mondta Diana minden melegséggel, amelyet ezen a
hóborította hideg tájon elő tudott csikarni magából.
– Ebben a rideg kompániában egyedül te őrizted meg az embersé-
gedet. Sajnálom, hogy…
– Semmi baj – vágott közbe Diana. – Megbocsátva és elfelejtve –
mondta.
Fergie szemében egyébként is látta, hogy megbánta a viselkedését.
– Hol van Károly és mindenki más? – kérdezte Diana gyanakvón.
– A sípályán élvezik ezt a csodás napot. Ne aggódj! Károly jó társa-
ságban van. Vele van egy helyi síelő, egy testőr és Mr. Palmer-Tom-
kinson, az egykori olimpikon.
A társasághoz tartozott még Palmer-Tomkinson felesége, Patti, va-
lamint Hugh Lindsey őrnagy, a királynő korábbi istállómestere, egy-
ben Károly és Diana barátja.
– Mi ez a zaj? – kérdezte egyszer csak Fergie. – Helikopter?
Visszatért az érzés, hogy a világ törékeny. Minden, ami szép és jó,
egyik pillanatról a másikra elmúlhat. Diana lába remegni kezdett.
Nyugalom – mondta magának. – Ne gondolj mindig a legrosszabbra!
Az érzékei egyszerre nagyon élesek lettek. Még a síházban uralko-
dó csendet is hallotta, pedig a testőrök az előbb még nagyot nevettek
kártyázás közben. Valami nincs rendben.
Ebben a pillanatban szirénák szólaltak meg a faluban. Diana felhív-
ta a magántitkárát.
 – Patrick, mi folyik odakint? – kérdezte tőle, és a keresésére indult.
A konyhában találta meg, egyik kezében a telefonkagylóval, a másik-
ban a szolgálati mobiljával. – Mondja már, mi ez a szirénázás? – nó-
gatta.
– Még nincsenek pontos információim, és nem szeretném Önt fe-
leslegesen…
– Patrick, beszéljen már!
– Egyelőre minden arra vall, hogy a walesi herceget elragadta egy
lavina.
Megállt a világ. Patrick még beszélt, a szája legalábbis mozgott, de
mintha üvegfal mögött állt volna, amelyen semmi sem jut át. Aztán,
egyszeriben mintha Dianát is lavina ragadta volna el, teljes erőből le-
sújtottak rá a titkára szavai. Korábban adtak ki figyelmeztetést a lavi-
naveszélyről, de a csoport nem törődött vele. Úgy tűnt, hogy két em-
bert betemetett a hó. A hatóságok megerősítették, hogy a walesi her-
ceg az eltűntek között van.
Kevéssel később egy adjutáns borzalmas hírt hozott:
– A társaságból meghalt valaki. Annyit már tudni, hogy az áldozat
férfi,
Ne! Ne, ne, ne! Az nem lehet. Károly nem halt meg. Az egyszerűen elképzel-
hetetlen. Vilmos és Harry nem veszíthették el egyik pillanatról a másikra az
apjukat…
Diana azt nem élné túl. Károly miatt sokszor volt boldogtalan, de
akkor is ő élete nagy szerelme. Sok mindenen ment vele keresztül. Ál-
tala lett az a nő, aki ma ő. Károly mindent tud róla, és ő is mindent tud
Károlyról. Ezért azt is tudja, hogy a férje szereti őt, és szüksége van rá.
Amikor egy gyémántokkal kirakott nyakláncot vagy arany karkötőt
kapott tőle, Károly a maga módján azt mutatta ki, hogy nagyon fontos
neki. Csak elveszítették egymást, de ő tudta, hogy újra eltalálhatnak
majd a másikhoz. És igazán még csak el sem köszönt Károlytól. Az inf-
luenzájára hivatkozott, hogy ne kelljen megcsókolnia a többiek előtt.
Meg sem ölelte…
Fergie teát főzött Dianának, ő pedig a bögrébe kapaszkodott. Hal-
lotta, hogy ketyeg az óra. Egy lavinánál nincs esély. Másodpercek alatt
dől el minden. A lavina elemi erő. Senki sem éli túl.
Aztán végre újra megszólalt a telefon. Diana azonnal felkapta a
kagylót. Károly volt az.
– Hála istennek, élsz! – kiáltotta Diana. – Hogy vannak a többiek?
– Patti az intenzív osztályon van. – Egy ideig csak Károly levegővé-
teleit lehetett hallani. – Hugh meghalt – mondta végül.
Diana a szájára tapasztotta a remegő kezét.
 – Sarah, a felesége gyermeket vár. A hatodik hónapban van.
A vonal túlsó végén megint csend volt.
– Hol vagy most? – nyögte ki Diana. – Azonnal odamegyek.
– A kórházban vagyok, de te maradj, ahol vagy. A felfordulás már
így is elég nagy. Értesítenem kell a királynőt. Később találkozunk.
Károly ezzel letette. Diana a szegycsontjához szorította a kagylót.
Valósággal megdermedt. Az utóbbi órák rémülete, a
megkönnyebbülés, hogy Károly él, a barátja miatti bánat… Mindez túl
sok volt. Felfoghatatlan. A lába majdnem összecsuklott alatta.
Meg tudod csinálni – mondta neki egy belső hang. – Elég erős vagy.
Diana hirtelen felocsúdott a dermedtségéből, és Patrickhez fordult:
– Kérem, intézkedjen a holttest Londonba szállításáról. Azt hiszem,
mindenkinek az az érdeke, hogy legkésőbb holnap otthon legyünk. Én
becsomagolom Lindsey őrnagy bőröndjét.
Diana csak késő este talált időt arra, hogy felhívja és megnyugtassa
Jamest. Patricktől tudta, hogy az őrnagy addig már többször is meg-
próbálta elérni őt.
– Károly azt mesélte, hogy egyszer csak nagy robajt hallottak, az-
tán úgy száz méterrel feljebb leszakadt egy hóréteg, és villámgyorsan
hatalmas lavinává nőtt – mesélte Diana. – A síoktatónak valahogy si-
került kijuttatnia a veszélyzónából Károlyt, a testőrét és Palmer-Tom-
kinsont, de Hugh és Mrs. Palmer-Tomkinson valamivel magasabban
állt. Esélyük sem volt. A hótömeg elsodorta és a mélybe rántotta őket.
Károly szerint olyan volt, mintha az egész hegy a völgybe zuhanna.
– Borzalmas – mondta James.
– Igen. El tudod képzelni, milyen az, amikor elszakítanak valakitől,
és még csak elbúcsúzni sem tudtál tőle? Nagyon féltettem Károlyt. Mi
lett volna, ha ma elveszítettem volna? – Diana egészen belelovallta
magát ebbe a gondolatba, és csak néhány pillanat után tűnt fel neki,
hogy a vonal másik végén csend van. – Itt vagy még?
– Igen. Örülök, hogy a walesi herceg jól van. Leginkább azonban azt
hallom megkönnyebbüléssel, hogy neked nem esett bajod. El sem tu-
dod képzelni, mennyire aggódtam, amikor a hírekben hallottam a la-
vináról.
– Sajnálom, James. Már hamarabb fel kellett volna hívnom téged,
de…
Ebben a pillanatban Károly belépett az alpesi ház nappalijába, aho-
vá Diana visszavonult.
– Károly! – kiáltott fel. – Le kell tennem – mondta még Jamesnek,
aztán helyére rakta a kagylót, és átkarolta a férjét. A félelem, amelyet
kiállt érte, még mindig a csontjaiban volt, és csak úgy szabadulhatott
meg tőle, ha a testén érezte a testét. – Hogy vagy? Borzalmas ez az
egész…
Károly kibontakozott Diana öleléséből.
– Elveszítettem egy barátomat. Hogyan kellene éreznem magam?
Diana átlátott a férjén. Rettenetesen szenved, de magába fojtja a
bánatát. Diana azt is sejtette, hogy Károly bűnösnek érzi magát, mert
a lavinaveszélyről kiadott figyelmeztetés ellenére ő ragaszkodott a sí-
eléshez. Ezért ilyen indulatos. Ilyen állapotban ő biztosan nem fogja
magára hagyni. Együtt túlesnek rajta.
– Most egyedül szeretnék maradni – mondta Károly, és közben nem
tudott Dianára nézni.
– Hadd legyek itt veled! – kérte Diana. – Legyünk itt egymásnak! –
Ő közelebb állt Hugh-hoz, mint Károly, és ugyanúgy szenvedett az el-
vesztésétől, mint ő, de neki ezt nem mondta el. Ez most nem számí-
tott. – Megígérem, hogy én is csendben leszek. Kérlek.
– Diana, nekem most gondolkodnom kell. Nem tudok a te érzéseid-
del foglalkozni. Ha valóban segíteni akarsz nekem, akkor hagyj békén.
Károly másnap is egyedül akart lenni a repülőgépen, amely haza-
vitte őket. Borzalmasan magányosnak tűnt, mintha elveszítette volna
magát valahol a komor gondolatvilágában. Diana szívesen támogatta
volna, de Károly mintha észre sem vette volna. Miért nem engedi meg
neki, hogy vigasztalja? Ilyen szörnyűséggel nem kell egyedül megbir-
kózni. Ő minden szeretetével és melegségével megajándékozná Ká-
rolyt, ha hagyná, hogy megtegye. Összebújnának, éreznék, milyen tö-
rékeny az élet, és megígérnék egymásnak, soha többé nem hagyják,
hogy bármi közéjük álljon. Minden pillanat, amelyet együtt tölthet-
nek, ajándék. Miért felejtik el ezt ők újra meg újra?
A repülő leszállt. Esett az eső. Vagy inkább sírt az ég, mert ez az
igazságtalanság felfoghatatlan. Varjak csapata szállt fel riadtan a légi-
erő Northoltban található támaszpontját határoló erdőben. Nedves
aszfalt szaga érződött a levegőben. Egy halottszállító kocsi már ott vá-
rakozott. Mellette Sarah, Hugh felesége állt. Olyan volt, mint egy kí-
sértet. Diana pillantása Sarah jól láthatóan domborodó hasára esett,
és olyan erős fájdalom rohanta meg, hogy megszólalt a menekülési
ösztöne. Egy belső hang azonban mást mondott neki: Elég erős vagy.
Menni fog. Maradj!
Ilyen helyzetben semmi biztatót nem lehet mondani. Diana ezért
csak megölelte Sarah-t, és a meleg öleléssel minden szeretetét meg-
próbálta tolmácsolni. A koporsót katonai tiszteletadással a halottszál-
lító kocsihoz vitték. Sarah-nak szinte emberfeletti erőfeszítésébe kerülhet,
hogy ezt végignézze – gondolta Diana. Egyedül nem lesz képes rá.
 – Rám számíthatsz. Mindig – mondta, és megfogta Sarah kezét. –
Ha akarsz, gyere most haza velünk. Majd melletted leszek.
Sarah bólintott.
– Köszönöm.
Amikor a Kensington-palotánál kiszálltak a kocsiból, Diana azt ja-
vasolta Sarah-nak, hogy kis időre pihenjen le. Aztán a férjéhez for-
dult, aki az autóban maradt:
– Te mire készülsz? – kérdezte.
Károly lesütötte a szemét.
– Glostershire-be megyek.
– Persze. Biztos vagyok benne, az a nő majd tudja, hogyan javítson
a hangulatodon.
Károly jelzett a sofőrnek. Egy inas becsukta a kocsiajtót, és a limu-
zin elhajtott. A hír, hogy Károly Kamillához megy, Dianát meglepő
módon nem ütötte úgy szíven, mint máskor. Kibírta ezt a felfoghatat-
lanul nehéz két napot, méghozzá a férje támogatása nélkül. Átment a
tűzön, miközben azt hitte, hogy el fogja égetni a fájdalom, de nem tört
össze. Ma még támaszt is nyújtott Sarah-nak. Tűzállónak bizonyult.
 43

1991
 
– A döntés után, hogy az AIDS elleni küzdelem iránti elköteleződé-
semmel egyértelműen szembefordulok a koronával, a klostersi tragé-
dia újabb fordulópont volt – osztotta meg Diana az előtte fekvő dikta-
fonnal.
A félelmet még most, három évvel később is a tagjaiban érezte. Töl-
tött magának egy kevés vizet az asztalon álló kancsóból, és ivott egy
kortyot. Felkavarta, hogy a lavinabalesetről beszélve újra átéli a bi-
zonytalanság óráit és a barátja halála miatti mély fájdalmat. Friss le-
vegőre volt szüksége. Kinyitotta az ablakot, és mélyeket lélegzett.
A pillantása az állóórára esett. A küldönc bármelyik pillanatban
megérkezhet, hogy elvigye a megtelt kazettát, és újabb kérdéseket
hozzon Andrew Mortontól. A diktafonon még mindig égett a kis piros
fény, a készülék felvételen volt.
– Ráébredtem, hogy az élet nagyon törékeny – mondta a gondolata-
iba mélyedve. – A Károllyal folytatott szüntelen veszekedéseket egy-
szeriben jelentéktelennek találtam. Csak feleslegesen megnehezítet-
tük a dolgunkat… Készen álltam arra, jobban, mint bármikor koráb-
ban arra, hogy dolgozzam a házasságunkon. Károly viszont egyre tá-
volabb taszított magától. Egyenesen kereste a vitát. James nagy táma-
szom volt abban az időben. Igyekezett nem kimutatni, mennyire szen-
ved, amikor én Károlynál vagyok. Arra viszont soha nem kért, hogy
váljak el. Tudta, hogy az lehetetlen. Fergie és András házasságában is
egyre többször mutatkoztak a válság jelei.
Diana az ablakból látta, hogy az épület felé egy fiatal férfi tart bi-
ciklivel. Barátságosan üdvözölt egy őrt, aki éppen átment a téren, az
őr pedig visszaintegetett. Jamest időközben már jól ismerték itt.
Rendszeresen jött teára Dianához. Mármint James Colthurst. Egy má-
sik James, csak Diana őt sokkal hosszabb ideje ismerte, mint a szíve
kapitányát. Már akkor barátok voltak, amikor ő a barátnőivel még a
Coleherne Courtban lakott. A férfi időközben tekintélyes orvos lett.
Csikorgó fékekkel megállt a bejárat előtt, leszállt a biciklijéről, és el-
tűnt a palotában.
 James Colthurst volt a küldönc. Nagyon ártatlannak tűnt az őzike-
szemével, a régi biciklijével és az aktatáskájával a kosárban a kormá-
nyon. Eközben abban a táskában, egy titkos rekeszben jól elrejtve va-
lóságos bombát szállított: Diana igaz történetét.
Az átadást ő mindig olyannak képzelte, mint egy bűnügyi regény-
ben: James elkerekezik egy padhoz egy parkban vagy egy postafiók-
hoz, és otthagyja a borítékot. Morton már ott vár elrejtőzve, hogy
azonnal magához vegye a küldeményt.
Azonnal újra jelentkezett a szorongás. Valóban helyes ez? Diana
minden alkalommal mocskosnak érezte magát, amikor elárulta ezeket
az intim részleteket.
Megnyomta a diktafonon a szünet gombot, és a kanapé párnái közé
dugta a készüléket. A következő pillanatban az inas bejelentette
Jamest.
– De jó, hogy sikerült! – örvendezett Diana. Puszi bal oldalra, puszi
jobb oldalra. – Már megint eltelt egy hónap, igaz?
– Túl hosszú idő! – A férfi letette az aktatáskáját a földre a finom
porcelánokkal teli nagy szekrény elé, aztán olyan magasan a feje fölé
nyújtotta a karját, hogy megreccsentek a lapockái. – De te folyton a
szegényeknél és a betegeknél vagy.
– Akárcsak te. Megbecsült orvosként mást sem teszel – felelte Dia-
na.
A barátja izzadságszagú volt, az inge kissé gyűrött a hosszú munka-
nap után. Dianának azonnal lelkifurdalása támadt, mert a stresszes
orvosi mindennapjai ellenére még ő is felhasználja a céljaira Jamest.
A tea és az uborkás szendvicsek már készen várakoztak.
– Megtenné, hogy magunkra hagy minket? – kérdezte Diana a ko-
mornyikjától, Harold Browntól. A barátommal sok mondanivalónak
van egymásnak. A teát mi is ki tudjuk tölteni.
Harold bólintott, és visszavonult.
– A komornyikod az előbb megkérdezte tőlem, hogy ma mi oka van
a látogatásomnak – mesélte James.
Diana azonnal nyugtalan lett.
– Mit mondtál neki?
– Csak megrántottam a vállam, és azt válaszoltam, hogy éhes va-
gyok.
Diana felnevetett, de egy kicsit még mindig ideges volt.
– Szerinted gyanakszik?
James a gyérülő hajára mutatott, aztán a meleg gombszemére, a fe-
hér ingére, az élre vasalt nadrágjára, végül pedig a frissen tisztított
lakkcipőjére.
 – Úgy festek én, mint aki tiltott dolgot művel? – kérdezte, és Dianá-
ra kacsintott. – Legfeljebb azt gondolják, hogy viszonyunk van.
Diana elvörösödve kitért James tekintete elől. Kedvelte és közel
érezte magához, de csak barátként.
James jó étvággyal nekilátott a szendvicseknek.
– Tényleg farkaséhes vagyok. Ma megállásom sem volt a betegek-
től. Nálad van valami újság?
A kérdés valójában azt jelentette, hogy van-e új kazetta.
– Van.
Diana a biztonság kedvért még egyszer hátrapillantott a válla fö-
lött, hogy valóban tiszta-e a levegő. Csak utána merte előhúzni a dik-
tafont a párnák közül. James sokszor itt volt vele, amikor ő a múltjá-
ról beszélt. Ez egy kicsit megkönnyítette a dolgát. Így nem lenne feltű-
nő, ha valaki beszélni hallaná. Vendége van, azzal pedig beszélgetni
szokás.
– Akkor vágj bele – mondta James, és elvett még egy szendvicset,
aztán hátradőlt.
Diana elindította a felvételt.
– A klostersi lavinabalesetnek más hatása is volt rám. Éreztem, elég
erős vagyok ahhoz, hogy tegyek a bajban lévő emberekért. Úgy dön-
töttem, kihasználom a walesi hercegnéként betöltött pozíciómat, és
még többet foglalkozom fontosabb dolgokkal, például a szívügyem-
mel, az AIDS elleni küzdelemmel. Elhatároztam, hogy felépítem az
imázsomat walesi hercegnéként, és hamarjában megterveztem az első
önálló tengerentúli utamat. Bizonyítani akartam, hogy nemcsak egy
mutatós divatbaba vagyok, hanem komoly témákkal is tudok foglal-
kozni. És melyik város lett volna alkalmasabb erre, mint New York?
 44

1989
 
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Károly. – A New York-i utadat
nem beszélted meg előre velem.
A Szent Jakab-palotában, amelynek a tárgyalójában ültek, mindket-
tőjüknek saját irodája volt. Károly mögött könyvekkel teli polc állt,
Diana mögött magas ablakok sorakoztak. Mellette a négy tanácsadója
kis csapata ült, Károly mellett az övé, amely huszonhárom főből állt.
Szürke öltönyös férfiakból, akik most úgy néztek Dianára, mintha
nem lenne teljesen beszámítható. Közöttük poharak, kis üveg vizek és
falatkák voltak, amelyekhez senki sem nyúlt hozzá.
Őrjítő volt. Diana nagyobb szabadságra vágyott, de a Cornwalli Her-
cegség bevételeitől függött. A bevételeket pedig Károly és a tanács-
adói csapata ellenőrizte. Diana magánirodáját is abból a pénzből mű-
ködtették, vagyis anyagi ügyekben mindig Károlyé volt az utolsó szó.
Diana kötelező részvételétől a tervezési megbeszéléseken át a közös
tengeren túli utazásokig vagy az iroda összetételéig mindent a her-
ceggel egyeztettek, ezért ő ki volt téve a férje szeszélyeinek. Károly
pedig egyre többször magával hozta a veszekedéseiket a megbeszélé-
sekre. Diana azonban nem akart meghátrálni.
– Én most mégis beszélni szeretnék veled az utamról – mondta. – A
látogatásomat egyébként a kormány kérte.
Károly összeillesztette az ujjhegyeit.
– Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a férjed nélkül kell New
Yorkba utaznod.
– Én szívesebben utaznék a férjem kíséretében.
Károly hallgatott. Alaposan szemügyre vette a mandzsettagombja-
it. Csak hogy ne kelljen Dianára néznie. Helyette a magántitkára je-
lentkezett szólásra:
– A walesi herceg attól tart, hogy ez az utazás túlságosan fárasztó
lesz Önnek. Mindössze négy nap alatt számos találkozója lesz.
– Megbirkózom vele.
– Igazán? – sziszegte Károly. – Valószínűleg elfelejted, hogy nagyon
labilis vagy. Ettől eltekintve, az önimádatod és az önzésed miatt az
sem érdekel, hogy a gyerekeid szomorúak lesznek, mert magukra ha-
gyod őket. Halvány fogalmad sincs semmiről! Hatalmas károkat fogsz
okozni a koronának, és kudarcot fogsz vallani!

Diana felriadt, amikor a pilóta bemondta, hogy hamarosan leszállnak.

Elaludt volna? Nem lenne csoda, mert ma reggel még sötét volt, ami-
kor felkelt. Becsomagolta a kézitáskáját: tiszta ruha, dezodor, rúzs,
magas sarkú cipő. A nagy bőröndjét már tegnap berakodták.
Diana feltolta az ablak napellenzőjét. New York. Tengernyi csillogó
felhőkarcoló, és láthatóan mindegyik a többi fölé akart magasodni. A
horizont mélyvörösen izzott, mintha elvérezne a nap. Diana megpró-
bálta magába szívni ezt a lélegzetelállító szépséget, de a látvány nem
jutott el a szívéhez. Walesi hercegnéként mindjárt megkezdi az első
hivatalos útját. Először utazik egyedül. Nyolc év után.
Végül Károly is megértette, hogy ez az út nagyon fontos, ezért en-
gednie kellett. Csupán néhány programot töröltek, és egy nappal lerö-
vidítették Diana utazását. Károly szavai végtelenített szalagként vissz-
hangzottak a fejében: „kudarcot fogsz vallani!”
Diana magán érezte a vele átlósan szemben ülő magántitkára pil-
lantását. Megpróbálta kiverni a fejéből a szörnyű vita emlékét.
– Mit ír a sajtó a látogatásomról? – kérdezte.
A királyi család összes alkalmazottjához hasonlóan Patrick is min-
dig azon volt, hogy az arckifejezése semleges legyen. Időnként azon-
ban megengedte, hogy együttérzés vagy szinte már atyai szeretet le-
gyen a tekintetében, mint most is.
– A lapok többsége arra számít, hogy a bevásárlókörútja a címla-
pokra fog kerülni. Ráadásul attól is tartanak, hogy az IRA ír–amerikai
hívei tüntetni fognak a monarchia ellen, Ön pedig a monarchia egyik
szimbóluma. Ugyanakkor – Patrick felemelte a mutatóujját – a New
York Post a jótékonyság anyjának nevezte.
Diana a tenyerébe temette az arcát. Egyszeriben egész testében
reszketni kezdett.
– Mindenki arra számít, hogy kudarcot fogok vallani! – mondta sír-
va.
Mit vett a nyakába? Ez az út a fejére fog nőni. Csak egy ötfős csapa-
tot engedélyeztek neki, még csak fodrász sem jöhetett vele. Majd min-
den reggel te magad készíted el a frizurádat hajcsavarókkal! Borzalmasan
fog festeni a fotókon. Szégyent fog hozni a koronára.
 Nem fogsz. Meg tudod csinálni. Sikeres lesz az utad, és végre elnyered Ká-
roly elismerését.
A leszállás után mindössze fél órája volt arra, hogy felfrissítse ma-
gát. Aztán a Dawson International brit divatcég koktélpartijára kellett
mennie. Számtalan kezet szorított meg, többé-kevésbé ugyanazt a be-
szélgetést folytatta egész este, csak különböző emberekkel. Újra meg
újra meghallgatta, hogy rendkívül elegáns az ibolyaszínű felsőjében és
az egyszerű, fekete szoknyájában, és egyre-másra a gyerekeiről kér-
dezték. Egyetlen nevet sem tudott megjegyezni, és pancsernek érezte
magát.
Másnap rendőrautók kísérték a kocsiját Manhattanben, a Lower
East Side városrészben, ahová senki sem tévedt el a gazdagok és híre-
sek közül. A környéken sok bevándorló élt: afrikaiak, olaszok, zsidók
és írek, akik abban a reményben jöttek New Yorkba, hogy megéljék az
amerikai álmot.
Az emberek teljesen bezsongtak. Integettek Dianának a keskeny er-
kélyekről, veszélyesen kihajoltak a korlátokon, és felmásztak a tűzlét-
rákon, hogy jobban lássanak. Kijöttek a kínai üzletekből és a dohány-
boltokból, ujjongtak és tapsoltak. A taxisok kiszálltak a sárga autóik-
ból, hogy megnézzék, mi történik. Egy csapat fiú abbahagyta a
kosármeccset, és a sportpálya magas rácskerítéséhez futott.
– Úristen, az ott Diana hercegné! – kiáltotta egy sötét hajú nő.
Az egyik kezével babakocsit tolt, a másikban nagy bevásárlótáskát
cipelt. Körülötte még két gyerek szökdécselt.
– Helló, hercegné! – kiáltotta egy lógó nadrágot és baseballsapkát
viselő srác, akinek gördeszka volt a hóna alatt.
Egy nő kis ideig még a limuzin mellett is szaladt.
– Szeretjük magát, Diana!
Diana nem tudott betelni a tarka nyüzsgéssel. Volt, ahol hangos
hiphopzenét lehetett hallani, néhány utcával arrébb rendőrségi sziré-
na szólt, egy hátsó udvaron, amely fölé szárítókötelek és vezetékek
voltak feszítve, gyerekek játszottak. Máshol egy rozsdás bicikli feküdt,
amelyről ellopták az ülést, kissé távolabb átmenetileg ponyvával pó-
tolták egy büfé betört ablakát. Az üzletek leeresztett redőnyeit színes
graffitikkel fújták be, közöttük valódi műalkotások is voltak. Egy hot-
dogos bódéból fűszeres illat terjengett, nem messze onnan szemét
szaga, olcsó parfümöké és kipufogógázoké…
Diana a legszívesebben kiszállt volna, hogy gyalog menjen tovább,
és mindent magába szívjon. Természetesen tudta, hogy az veszélyes
lenne, és a testőrei soha nem engednék meg. Ennek a helynek semmi
köze a divatos New Yorkhoz, amelyet előző nap ezüsttálcán szolgáltak
fel neki, ahol mindenkinek ugyanolyan plasztikázott az arca, ugyan-
azt a márkát viseli, és ugyanúgy gondolkodik.
Megérkeztek a Henry Street Settlementhez, egy közjóléti intéz-
ményhez.
– Mivel itt családi erőszak áldozatait is elhelyezik – mondta Patrick
–, és az ő hollétüknek mindenképpen titokban kell maradnia, a sajtó
kivételesen nem lesz jelen.
Diana fellélegzett.
– Hála az égnek!
Állandóan kamerák kereszttüzében lennie, amelyek minden szavát
és minden lépését rögzítik, olyan volt, mintha centiméterekkel a föld
felett lebegne. Nem kellemes módon azonban, inkább úgy, mintha
bármelyik pillanatban lezuhanhatna a földre. Most viszont, a rámenős
újságírók nélkül biztonságban és földközelben érezte magát. Így telje-
sen azokra az emberekre összpontosíthatott, akik bemutatták neki a
szociális intézményüket.
Látta a hálát egy hajléktalan férfi szemében, akinek a legnagyobb
öröme az volt, ha egy tál forró levest tarthat a kezében. Látta a fájdal-
mat és a dühöt egy asszony tekintetében, akit vert a férje. Látta a szé-
gyenkezést egy férfi szemében, aki nem tudta, hogyan etesse a három
gyerekét. Látta a fáradtságot az intézményt vezető nő arcán, aki az
élete szinte minden napját arra áldozza, hogy segítsen ezeken az em-
bereken. Az utóbbi években Dianának sokszor volt olyan érzése, hogy
egyedül van a fájdalmával ezen a világon, bezárva egy aranyketrecbe.
A beszélgetés az itt élőkkel, a történeteik meghallgatása azt éreztette
vele, hogy egy közösség része, ha az életük különbözőbb már nem is
lehetne.
Annál élesebb volt az ellentét, amikor este a limuzinja a Brooklyn
Academy of Music pompás épülete előtt állt meg, ahová egy vendégjá-
tékra hívták meg. A Walesi Nemzeti Opera adta elő a Falstaffot. Diana
Károlyra gondolt, és elnehezült a szíve. A férje régen ilyenkor mellet-
te volt.
– Jól van, királyi fenség? – kérdezte Patrick.
Dianának sikerült elmosolyodnia.
– Igen. Természetesen.
– Ha szabad megjegyeznem, csodásan fest. Ma este megdől a vilá-
gon legtöbbet fényképezett nő rekordja.
Diana ruháját Catherine Walker, az egyik kedvenc divattervezője
alkotta. Ezüstfehér selyemből készült, finom aranydíszítések voltak
rajta. Hozzá bolerót viselt.
– Köszönöm, Patrick.
 Butaság volt, mégis bízott benne, hogy Károly majd lát róla a lapok-
ban fotókat ebben a ruhában. A képek kétségtelenül be fogják járni a
világot, végtére is ez az este a New York-i útja ragyogó csúcspontja.
Diana romantikus szívvel elképzelte, hogy Károly a reggeli teázása
közben kinyitja az újságot, meglátja az egyik róla készült fotót, és
vágy ébred benne iránta.
Jó is volna – figyelmeztette az egója. Valószínűbb azonban, hogy
minden pozitív hír csak növeli a férje irigységét. Hogy nyerje el ő így
valaha is az elismerését?
Az előadás után eljött Diana nagy pillanata: a vendégek mind
összegyűltek a nagyteremben, és nézték, ahogy ő lemegy a márvány-
lépcsőn. Csak el ne botoljon! Köszönettel elvette a virágokat, amelye-
ket bájos fehér ruhás kislányok nyújtottak át neki.
Diana megállt. Félénk pillantást vetett a sokaságra. Egy pillanatig
mintha mindenki visszatartotta volna a lélegzetét, neki pedig olyan
érzése volt, mintha megnőne a ráeső fényben. Patricktől tudta, hogy
száznál több fotós van jelen. Megajándékozta őket a legelbűvölőbb
mosolyával, amely majd remélhetőleg szíven üti Károlyt.
Mintha egy csillag robbant volna fel, amikor a fényképezőgépek
megpróbálták megragadni ezt a varázsos pillanatot. A kioldók halk és
sűrű kattogása olyan volt, mintha sok-sok pillangó szállt volna fel a
szárnyait verdesve.
A pillanat egészen mámorító volt, az este további része azonban
szörnyen mesterkélt. Kezdve a plasztikázott sztárokkal és sztárocs-
kákkal, akik eltökélten szerepelni igyekeztek, a politikusokkal és ve-
zető üzletemberekkel folytatott hízelgő csevejeken át egészen Diana
barátságos mosolyáig, amelytől már fájt az arca.
– Tiszta időpocsékolás volt – háborgott éjszaka, amikor felhívta
Jamest, akinél még csak reggel hat óra volt.
– Próbálj meg aludni! – hangzott fáradtan a vonal túlsó végéről.
– Igazad van. Holnap frissnek kell lennem. A harlemi kórház AIDS-
osztályát látogatjuk meg. Patrick szerint nagy lesz a sajtóérdeklődés.
Eddig csak kevés politikus tévedt oda, a brit királyi családból pedig
természetesen senki.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű leszel. Nem ismerek senkit,
aki olyan melegszívű lenne, mint te. Este pedig repülőre szállsz, és én
végre hamarosan újra a karomba zárhatlak.
Diana mérhetetlenül hálás volt azért, hogy James van neki. Csodá-
latos férfi. Bátorítja őt, jó érzéssel tölti el, mindazt megadja neki, amit
Károlytól kívánna. James azonban nem a gyermekei apja.
 Másnap személyesen Margaret Heagarty, a kórház gyermekosztá-
lyának a főorvosnője fogadta Dianát. A megtermett asszonynak rövid,
ősz haja volt, tekintetéből tapasztalat áradt. Diana figyelmét nem ke-
rülte el a doktornő arcán átsuhanó kétkedés, amikor kézfogással üd-
vözölte őt. Ma egy komoly, ugyanakkor divatos öltözék mellett dön-
tött. A ruhaválasztása garantálja a sajtó fokozott érdeklődését, és ezt
az előnyt ki kellett használnia. A kosztümje élénkvörös volt széles
válltöméssel, alatta egyszerű fehér blúzt viselt. A szemét világoskék
szemceruzával húzta ki. A doktornőnek azonban bizonyítani fogja,
hogy több egy csinos kirakatbabánál.
– Ne vesztegessük az időt! – Margaret Heagarty már el is indult. –
Jöjjön, jöjjön!
Együtt átvágtak az előcsarnokon. Diana már jól ismerte a fertőtle-
nítőszerek, üzemi étkezők és a betegség jellegzetes szagait. Csak a sar-
kába tapadó újságírók voltak idegesítők. Amikor a testőre távolságtar-
tást kért tőlük, ők a másik oldalról nyomultak utána. Akár egy szú-
nyograj.
A hetvenkilences szoba előtt álltak meg. Az ajtón gyerekrajzok
függtek. Az egyik egy nevető napkorongot ábrázolt, és Dianának azon-
nal Harry jutott az eszébe, aki nemrégiben két napkorongot festett
vízfestékkel egy képre. „Amikor az egyik nap szünetet tart, a másik
ugrik be helyette. Így mindig szép az idő” – mondta a kisfiú.
– A látogatása remélhetőleg segít csökkenteni az AIDS-betegekkel
szemben táplált előítéleteket – mondta a doktornő, miközben egyik
keze már a kilincsen volt.
– Ez a leghőbb vágyam – felelte Diana, és mielőtt beléptek volna a
szobába, az újságírókhoz fordult: – Uraim, felhívhatom a figyelmüket
arra, hogy a kamerák megijesztik a gyerekeket? Kérem, ezt tartsák
észben.
A szobában négy gyerek feküdt. Nagy szemeket meresztve két fiú
és két lány nézett Dianára félénken, bizonytalanul, de kíváncsian is.
– A legtöbb gyerek itt árva – mondta a doktornő. – És senki sem
szeretné őket örökbe fogadni.
Ez szörnyű!
– Azért, mert AIDS-betegek?
– Igen, a stigma miatt.
Diana el sem akarta hinni, amit hallott.
– De hát a gyerekeknek szeretetre van szükségük!
Heagarty doktornő bólintott, de a vállát is megrántotta, mintha azt
mondta volna: természetesen, de mit tehetnénk? Diana a legszíveseb-
ben örökbe fogadta volna a négy kicsit. Hogy nem zárja senki a szívé-
be ezt a babaarcú kislányt a csokoládébarna szemével és a szégyenlős
mosolyával? Vagy a sötét bőrű fiút, aki már rég kinőtte a pizsamáját?
És a másik fiút, akinek vörös és duzzadt a szeme, mintha sírt volna.
Diana szíve majd’ megszakadt a gondolatra, hogy ezeket a gyerekeket
senki sem zárja a karjába. Senki sem vesz nekik játékokat. Senki sem
főz nekik vasárnap pudingot, és nem mond nekik esti mesét.
Diana leült a szomorú szemű fiú ágyának a szélére.
– Nekem két fiam van, a fiatalabb annyi idős, mint te lehetsz –
mondta. – Harrynek hívják. Neked mi a neved?
– Tom – válaszolta a fiú félénken.
– Időnként párnacsatát vívok Harryvel. Olyankor addig csiklando-
zom, amíg fel nem adja.
Tom futólag elmosolyodott. A szemében felcsillant valami: a fantá-
ziája. Diana nagyon szerette ezt a gyerekekben. Látni lehet rajtuk,
ahogy részletesen elképzelnek egy történetet. A látvány, ahogy Tom
szája kissé nyitva volt, miközben figyelmesen hallgatta, amit Diana
mond, hogy a képzeletében azonnal feldolgozza, szívmelengető volt.
Dianát azonban el is szomorította. Tomnak nem elképzelnie kellene,
milyen egy szerető anyával bolondozni. Valóságnak kellene lennie a
számára.
– Valahogy így csinálom – mondta Diana, és megcsiklandozta a kis-
fiú hasát.
A gyerek kuncogva rúgkapált. A könnyek elfelejtődtek. A gyerekek
könnyen váltanak át boldogtalanságból boldogságba, mert mindent
túl akarnak élni. Diana ezt sokszor megfigyelte, és mindig azt találgat-
ta, hogy az ő házasságában hasonlóan van-e ez. Valahányszor csak Ká-
roly mosollyal vagy kedves pillantással ajándékozta meg, ő kétségbe-
esetten abba kapaszkodott. Elfelejtődött a magányossága, a csalódott-
sága, a kétségbeesettsége.
A többi gyerek is kuncogott. Heagarty doktornő elmosolyodott, és
még a sajtó emberei sem tudták kivonni magukat a gyermeki nevetés
varázsa alól. Ennek pontosan így kellene lennie! A gyerekeknek nevet-
niük kellene. Ölelésre vágynak. Diana, mielőtt még felfogta volna, mit
tesz, a karjába zárta Tomot. Érezte, melyik volt az a pillanat, amikor a
kicsi elengedte magát. Érezte, milyen nagy szüksége van a kisfiúnak
erre a közelségre. Úgy kapaszkodott Dianába, mintha be kellene hoz-
nia az elmaradt öleléseket, ebből pedig elraktároznia a jövőre.
– Egy ölelés nem kerül semmibe, környezetbarát, és csak minimális
hozzáértést igényel – mondta Diana a kamerákba, miután elvált Tom-
tól.
 A nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy az osztályon minden
gyereket megölelgetett, történeteket mesélt nekik Vilmosról és Har-
ryről, együtt evett és játszott velük. A fehér blúzán hamar foltok ékte-
lenkedtek az ebédre kapott paradicsomszósztól, és összekócolódott a
haja, mert egy kislány csatot tett bele. Mindez nem számított, csak az,
hogy a kórház falai ezen a napon nem voltak egészen szürkék.
 45

 
James megpróbálta lebeszélni Dianát.
– Valóban ki akarod tenni ennek magad? Kamilla nővérének a negyve-
nedik születésnapját fogják ünnepelni. Unalmasabb dolgot elképzelni
sem tudnék.
Diana a fésülködőasztalánál ült, és azon gondolkodott, hogy milyen
rúzst tegyen fel. Diszkrét színnek kell lennie, a tűzvörös ruhája már
éppen eléggé feltűnő.
– Ez a terápiám része. Dr. Lipsedge azt mondta, szembe kell néz-
nem a félelmeimmel, ha teljesen le akarom győzni a bulimiát.
– A parti azonban tele lesz Károly és Kamilla nyálasan hízelgő, bor-
zalmas barátaival, akik…
– Akik engem mentálisan labilisnak és hisztérikusnak mondtak? –
fejezte be Diana a mondatot. – Alighanem jól gondolod. Természete-
sen ott lesz a borzalmas Highgrove-klikk vezetője, Mrs. Parker-Bowles
is. – Diana huncutul elmosolyodott. – Egy rottweilert azonban úgy
bosszanthatsz, ha megmutatod neki, hogy nem félsz tőle.
Kamilla volt a Dianát éjjel-nappal kísértő szellem. A parazita, amely
befúrta magát a falai fájába, és előbb-utóbb mindent romba fog dönte-
ni. A tökéletes nő mintaképe, akivel ő folyton összemérte magát.
Merthogy Kamilla bizonyára tökéletes, különben miért ne tudna Ká-
roly elszakadni tőle? Ideje, hogy megszabaduljak ettől a szellemtől – gon-
dolta Diana.
A születésnapi ünnepséget a Richmond Park közelében, Ham Com-
monban tartották. Miután a limuzin megállt az Ormeley Lodge előtt,
és egy lakáj kinyitotta a kocsiajtót, Diana egy futó pillanatig még erőt
gyűjtött. A szíve hevesen vert. Jóságos ég, mit keres ő itt? Valóban
megőrült?
Nagy levegőt vett. Gyors imát küldött a mennybe. Összefogta a föl-
dig érő ruháját. Kiszállt. Élénk dzsesszmuzsikát hallott. Elindult felfe-
lé, a fényesen megvilágított kőlépcsőn, amíg végül az impozáns vörös
téglaépület előtt találta magát. Egy lakáj fogadta, és bevezette. A dísz-
terem ajtajában megállt, hogy képet alkosson magának a több mint
negyven, de legfeljebb ötven vendégről. Mind jóval idősebbek voltak
nála.
– Diana – hallotta Annabel hangját.
Kamilla nővére a testvére szakasztott mása volt, csak nagyobb or-
ral és durvább vonásokkal. Diana gratulált a születésnapjához, és vál-
tott vele néhány udvarias szót. Annabel végig úgy nézett rá, mintha
érezné, hogy baj közeleg.
A vacsora már véget ért, az este a kötetlenebb részénél tartott. A
vendégek társasjátékok és egy-egy pohár jófajta whisky fölött ültek,
vaskos vicceket sütöttek el, és hencegtek a többiek előtt. Diana rosszul
volt ettől a beképzelt kompániától. Udvariasságból hívták meg, ehhez
nem fért kétség, de senki sem számított rá, hogy eljön. Ez látszott ab-
ból, ahogyan egyes vendégek fogadták a megjelenését. Félrehúzódtak,
és ezzel öntudatlanul utat nyitottak az alagsorba vezető lépcsőhöz.
Ott lenne Károly és Kamilla?
Diana útját egyszer csak Annabel állta el.
– Ne menj le oda!
– Csak üdvözölni akarom a férjemet – felelte Diana, és átbújt Kamil-
la testvére mellett.
Odalent sokkal meghittebb volt a hangulat. Gomolygó cigarettafüst
lengte körül a csendes zongorazenére táncoló párokat, köztük az egy-
más karjában ringatózó Károlyt és Kamillát. Mind a ketten lehunyták
a szemüket, ezért csak akkor vették észre, hogy valami nincs rendben,
amikor körülöttük elnémultak a beszélgetések.
– Diana! – kiáltott fel Károly. – Mit csinálsz te itt?
– Meghívtak – felelte Diana, aztán Kamillához fordult: – Válthat-
nánk pár szót? Négyszemközt.
Kimentek a friss levegőre. Február volt, olyan hideg, hogy látszott a
leheletük. Dianában azonban tűz lobogott, és nem fázott.
Egymás szemébe néztek. Dianát hét éven át hülyének nézték. Nap
mint nap hazudtak neki, egy idő után pedig már arra sem tartották
érdemesnek, hogy hazudjanak miatta. Sírás környékezte. Aztán meg-
villanni látott valamit Kamilla szemében. Mi volt ez, félelem? Igen, a
szellem fél!
És egyszeriben szertefoszlott a kísértet. Kamilla nem különb vagy
szeretetre méltóbb. Ő is fogoly egy megromlott házasságban. A csaló-
dottságát rengeteg cigarettával kompenzálja, és ettől megöregedett a
bőre. A viszony, amelyet Károllyal folytatott, némi életet lehelt bele,
de nem ő az élete szerelme. Különben nem utasította volna vissza an-
nak idején a házassági ajánlatát, még azelőtt, hogy Diana belépett vol-
na Károly életébe. Talán csak belátta, a palota soha nem adná a bele-
egyezését ahhoz, hogy a leendő király elvegye őt, egy nőt, akinek
múltja van?
És Károly? Ő talán szereti Kamillát, de valószínűbb, hogy csak azt
szereti benne, ahogyan isteníti őt és fényesíti az egóját. Károly valójá-
ban nem tudja, mit jelent a szerelem, soha nem tanult meg szeretni. A
Kamillával folytatott viszonyával végső soron csak a maga módján lá-
zad a ketrec ellen, amelyben él. A vállára nehezedő teher kompenzálá-
sa.
„A legnagyobb problémám, hogy nem igazán tudom, mi a szerepem
az életben. Jelenleg semmilyen sincs, de valahogy találnom kell egyet”
– osztotta meg Károly egyik éjszaka Dianával, amikor Ausztráliában
közelebb voltak egymáshoz, mint bármikor korábban (vagy később).
Amíg Erzsébet a trónon ül, ő csak várólistás herceg lesz.
Diana előreszegezte az állát.
– Nyilvánvalóan hárman vagyunk ebben a házasságban, és az így
kissé szűkös.
Kamilla összeszorította a keskeny száját.
– Jól tudom, mi folyik közted és a férjem között. Nem most jöttem
le a falvédőről. De én vagyok Károly felesége és a gyermekei anyja.
Mint minden embernek, nekem is vannak érzéseim, amelyeket éveken
át lábbal tiportak. Ennek be kell fejeződnie. Harcolni fogok a házassá-
gomért, mert a családomnál semmi sem drágább nekem. Nem ha-
gyom, hogy elvegyék tőlem. Ha tehát szemernyi tisztesség is van ben-
ned, akkor szállj ki végre a házasságunkból!
Diana ezzel mindent elmondott. Sarkon fordult, és otthagyta a
megnémult Kamillát.
Aznap éjjel Diana úgy sírt, mint soha korábban. Másnap reggel új
emberként ébredt. Mintha meglazult volna a minden lépését megne-
hezítő bokabilincsek egyike. Véghezvitt valamit, amitől éveken át félt.
Végre lerázta magáról a szellemet.
 46

 
– Mit mondtál Kamillának? – kérdezte Károly másnap.
– Azt mondtam neki, hogy szeretlek – válaszolta Diana, csak ezt
másként fogalmazta meg.
Károly elgondolkodva bólintott.
– Szerelem… – mondta. Bármit is jelentsen az…
A homlokán mély ráncok jelentek meg. Nyugtalanul ide-oda forgat-
ta a pecsétgyűrűjét az ujján. Mi járhat a fejében?
A nap hátralévő részére visszavonult a dolgozószobájába. Diana
egyszer be mert kopogni hozzá, és belesett az ajtón. Károly tűnődőn
ült a régi bőrfoteljában. Dianát észre sem vette, ettől ő nyugtalan lett.
Olyan érzése volt, hogy a férje kicsúszik a keze közül. Mint az ujjak
között lepergő homok. De mit kellene tennie? Beszéljen erről
Károllyal? És ha nem akarja hallani a választ? Akkor már jobb semmit
sem tudni. Szemet, fület, szájat becsukni.
Másnap Erzsébet teára hívta meg őket a Windsor-kastélyba. Annak
a nőnek valóban hatodik érzéke van arra, hogy megérezze, ha valami
nincs rendben! Károly egész úton hallgatott a kocsiban. Diana még so-
ha nem találta ilyen hosszúnak és sivárnak a fasort. Február lévén az
út menti gesztenyefák kopaszok voltak.
Leültek a szalon előszobájában, és várták, hogy behívják őket. Vi-
haros nap volt, odakint süvített a szél, a magas ablakokat eső verte.
Diana összedörzsölte a nedves tenyerét. Eszébe jutott az apja tanácsa,
amelyet egy-két éve adott neki: „Jobban kell igyekezned, különben
Kamilla fog nyerni.”
Nem igyekezett eléggé? Túlságosan el volt foglalva saját magával?
Gyakrabban meg kellett volna kérdeznie Károlytól, hogy mi jár a fejé-
ben, és hogy jól érzi-e magát? Úgy, mint annak idején Ausztráliában?
Éppen mondani akart valamit, amikor az ingaóra elütötte a hár-
mat. Még abban a másodpercben kinyílt az ajtó. Őfelsége, a királynő
és hercegi férje kész fogadni őket, jelentette egy inas. Szóval Fülöp is
benne van a játékban. Vajon ez jó vagy rossz jel? Diana kedvelte Fülö-
pöt. Ő nem volt olyan merev, mint a család többi tagja. A száját sok-
szor hagyta el laza, inkább szarkasztikus, néha nem éppen odaillő ki-
jelentés, de szigorú és hajthatatlan is tudott lenni.
Diana illendően pukedlizett, és arcon csókolta az anyósáékat.
– Mama, Papa – mondta, és helyet foglalt.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – kezdte Erzsébet, és összekulcsolta az
ölében a kezét. – Határozott okból kérettelek ide benneteket. Talán
már sejtitek, miről van szó. A sajtó egyre többet ír arról, hogy a kap-
csolatotok feszült.
Fülöp keresztbe tette a lábát.
– Teljesen természetes, hogy egy házasságban időnként adódnak
nehézségek. Majd elmúlnak, és még közelebb is hoznak egymáshoz ti-
teket.
Károly, mint mindig, amikor az apja jelen volt, folyamatosan a pad-
lóra szegezte a tekintetét.
– És ha nálunk ez másként van? – kérdezte hallhatóan fáradtan. –
Ha a problémák megoldhatatlanok? Ha mi túlságosan különbözőek
vagyunk?
Erzsébet előreszegezte az állát.
– Tapasztalatom szerint minden problémára van megoldás.
És az a megoldás többnyire az agyonhallgatás – gondolta Diana.
Károly dacosan válaszolt:
– Én mindent megtettem ezért a házasságért. Amit csak tudtam. És
szenvedek…
– Csakhogy én ezt kétségbe vonom – vágott Erzsébet szokatlanul
élesen a fia szavába. – Ugyanis mi vagyunk azok, akik szenvedünk,
mert el kell viselnünk az örökös siránkozásotokat. Te elkényeztetett
férfi vagy, aki állandóan panaszkodik, és egy elkényeztetett nővel élsz
házasságban, aki szintén állandóan panaszkodik. Ahelyett, hogy tisz-
táznátok a problémáitokat, mind a ketten a házasságon kívül keresi-
tek a boldogságot.
Jóságos ég, ezek szerint még a királynő is tud a viszonyomról – gondolta
Diana, és magába roskadt.
– Azt javaslom, hogy szedjétek össze magatokat, és végre tanuljá-
tok meg értékelni a kiváltságokat, amelyeket élveztek – folytatta Er-
zsébet. – Meg kell tanulnotok kompromisszumot kötni, és kevésbé ön-
zőnek lenni. A monarchia, a gyermekeitek, az ország és a lakói érde-
kében. Az Anna házassága körüli fiaskó már éppen elég kárt okozott.
Egy alkalmazott ellopott négy személyes tartalmú levelet Anna re-
tiküljéből, és elküldte őket a The Sun szerkesztőségének. Kiderült,
hogy a romantikus sorok egy bizonyos Tim Laurence parancsnoktól, a
királyi istállómesterek egyikétől származnak. Anna, miután a viszo-
nya ilyen csúfos módon napvilágra került, különköltözött a férjétől,
akihez tizenkilenc éve ment feleségül.
Erzsébet még nem végzett Károllyal és Dianával. Érthetően beszélt,
egyszer sem akadt el, mintha egy láthatatlan papírról olvasna fel.
– A házasságaink a korona integritását tükrözik. Ha a fennmaradá-
sukat fenyegető repedések mutatkoznak rajtuk, végül a monarchia is
megkérdőjeleződik. Ezért egy olyan fontos dolog, mint a leendő ural-
kodó házassága, egyszerűen nem futhat zátonyra.
A királynő hagyta, hogy a szavai elérjék a hatásukat. Károly állkap-
csán jól láthatóan kidagadtak az izmok.
– Kérdezek tőletek valamit, és teljes őszinteséget várok el. – Erzsé-
bet előbb Károlyra, aztán Dianára nézett komolyan. – Valamelyikőtök-
nek már nem fontos ez a házasság?
Diana hallotta a saját szívverését. A lelki szemei előtt egyszeriben
leperegtek a szép emlékek, akár egy film kockái. Látta, ahogy Károly a
Windsor-kastély gyerekszobájában vérvörös füllel megkérdezi tőle,
hogy lesz-e a felesége. Ahogy az oltár előtt várt rá ez a páratlan, okos,
kissé hóbortos férfi, aki a száraz humorával sokszor megnevettette. A
láttára kivirágzott a szíve.
Milyen boldogok voltak Ausztráliában, távol a protokolltól és Ka-
millától! Diana beszívta a sztyepp szagát, érezte a természet vad ha-
tártalanságát, hallotta Vilmos vidám gügyögését, ízlelte Károly csók-
ját… Család voltak. Azt az életet kívánta magának. Soha nem mondana
le róla.
Károly kihúzta magát a foteljában, és felemelte a mutatóujját, mint
sokszor, amikor fontos dolgot akart bejelenteni.
– Nos, már régóta gondolkodom ezen – mondta. – Arra jutottam,
hogy…
Ne! Dianában egyszeriben minden feltorlódott. Mind elképedten
néztek rá. Lehet, hogy kimondta, amit gondolt?
– Én még mindig hiszek ebben a házasságban. Teljes szívemből –
szakadt ki Dianából, és könnyek folytak végig az arcán.
Károly gyötrelmes pillanatokig egy árva szót sem szólt. Közben
végtelenül sebezhetőnek tűnt.
– De mi csak kínozzuk egymást – mondta végül. – Nekem Kamillára
van szükségem az életemben, és a tiédben is van egy másik férfi.
– Magányos voltam, de ez nem mentség. Néha csak akkor tudjuk
meg, mi a fontos az életben, amikor már majdnem elveszítettük. –
Diana a férjére nézett. – Mint annak idején Klostersben, amikor a lavi-
nánál féltem, hogy te talán… – Nem fejezte be a mondatot, mert ki-
mondani sem tudta, mitől félt. – Te vagy az a férfi, akit a férjemül vá-
lasztottam. Született két csodás gyermekünk. Tudom, hogy fájdalmat
és szenvedést okoztam neked, ahogyan te is nekem. Azt is tudom
azonban, hogy együtt legyőzhetjük a problémáinkat. A monarchia ér-
dekében, de legfőképpen Vilmos és Harry érdekében. – Diana megfog-
ta Károly kezét, és finoman megszorította. – Adj nekünk még egy
esélyt! A házasságunknak, a családunknak, a szerelmünknek.
– Jól van – mondta Erzsébet jókedvűen, mintha csak a következő
napokra jelzett időjárásról csevegtek volna. Napsütés, kellemes hő-
mérséklet, eső nem várható. – Akkor ezt tisztáztuk is.
– De én… – kezdte Károly, de a királynő felállt. A tekintete azt
üzente, hogy még csak egy esőfelhőt sem hajlandó megtűrni. – Ha egy
nap majd király akarsz lenni, végre el kellene kezdened úgy viselked-
ni.
Fülöp egyetértőn bólintott, aztán ő is felállt, hogy kövesse a felesé-
gét, mint mindig. Kellett hozzá néhány másodperc, hogy Károly
összeszedje magát.
– Érdekel valakit, hogy én mit gondolok erről?
Fülöp megállt, és úgy nézett a fiára, mintha sejtelme sem lenne ar-
ról, hogy mit akar.
– Nem hiszem, hogy ehhez még bármit hozzá lehetne fűzni.
 47

 
Az élet szép. Ezt a Beatles is tudta, mert az egyik számuk arról szól,
hogy egy hideg téli nap után végül kisüt a nap.
– Here comes the sun, do, do, do – énekelte Vilmos és Harry a hátsó
ülésen Diana Jaguárjában.
A fiai boldog arca megnevettette, és teli torokból énekelve ő is csat-
lakozott hozzájuk:
– And I say it’s all right.
Mikor látta utoljára ilyen boldognak a gyerekeit? Amikor elmondta
nekik, hogy a hétvégét a papájukkal fogják tölteni Highgrove-ban, a
fiúk beviharzottak a szobáikba, hogy becsomagolják a játékaikat. Dia-
na megkérte Károly magántitkárát, hogy a lehető leghamarabb tart-
son szabadon egy hétvégét a férje határidőnaplójában, és Károlynak
nem volt ellene kifogása. Nagyon könnyen ment! Diana nem is értette,
miért nem jutott ez már korábban az eszébe. Jamesnek megmondta,
hogy többé nem találkozhatnak. A telefonja utána sem némult el, de ő
utasította a komornyikját, hogy tagadja le.
Károly az a férfi, aki mellett ő annak idején döntött. A mesebeli
hercege. Kész arra, hogy megbocsásson neki, és maga mögött hagyja a
múltat. Azzal, hogy örökké felhánytorgatta a férje viszonyát, csak ma-
gának ártott. Károly pedig megígérte az anyjának, hogy mostantól tá-
vol tartja magát Kamillától. A múltban Diana is követett el hibákat.
Sokkal fontosabb azonban, hogy mit hoz a jövő. Együtt majd megmen-
tik a házasságukat.
Február végéhez képest meglepően szép és meleg nap volt. Olyan
szép, hogy Diana még azt is el tudta felejteni, hogy a testőre követi
egy másik kocsival. Kinyílt a birtok kapuja, ő pedig továbbindult a ka-
nyargós úton a rét mellett, amelyet nemsokára mindenféle virág fog
tarkítani, mák, margaréta, libatop, kankalin, árnika és kígyógyökerű
keserűfű… Tavaly Károly egy délután sétát tett a kertben a fiúkkal, és
az összes növény nevét megtanította nekik, és egy részüket ezek sze-
rint Diana is megjegyezte. A birtok még soha nem tűnt szebbnek neki.
A leveleken harmat csillogott a napsütésben. Az első rügyek már a ta-
vaszt jelezték. A levegőt zümmögés és madárcsiripelés töltötte be.
 Diana éppen csak leparkolta a kocsit a felhajtón, amikor Vilmos és
Harry kiugrott, hogy a házban megkeressék az apjukat. A folyosón
frissen szedett rózsák illatoztak dús csokrokban a csillogó komódokon
és asztalokon álló vázákban. Diana pontosan így képzelte el. Majd kö-
szönetet mond a komornyikjának, Paul Burrellnek, aki itt, Highgrove-
ban arról gondoskodott, hogy ő jól érezze magát. Határozottan meg-
ígérte Dianának, hogy ezen a hétvégén minden a legnagyobb rendben
lesz.
A konyhából enyhe vaníliaillat szűrődött ki. Az ebédlőben már gyö-
nyörűen megterítve állt az asztal. Rózsaszirmok és fagyöngyökből kö-
tött, szív alakú koszorúk díszítették. Giccses volt, de egy kis romanti-
ka ellen Károlynak sem lehet kifogása, nem igaz? Csak két teríték volt,
egy Károlynak, egy Dianának. Azt akarta, hogy kettesben vacsorázza-
nak. Hogy mélyen egymás szemébe nézzenek, és újra egymásba sze-
ressenek.
Dianának csak az izgatott gyerekhangokat kellett követnie. Harryt
és Vilmost a télikertben találta, ahol Károly körül ugrándoztak izga-
tottan. Ő olvashatott, mert a kezében tartotta a levetett szemüvegét,
és egy könyv volt a kezében, amelynek a borítója bonyolult tartalmat
sejtetett.
– Az osztályomban én voltam a leggyorsabb – mesélte éppen Vil-
mos felcsigázva. – És kicsit sem volt tériszonyom!
– Egészen az én fiam vagy – nevetett fel büszkén Károly.
– A papád ugyanis nem csak a lovaspólóban kiváló – mondta Diana,
és odalépett a családjához. – Ő igazi hős. Tud szörfözni, síelni, sőt egy-
szer még ejtőernyős ugrást is végrehajtott.
Károly mellkasa csak úgy dagadt a büszkeségtől.
– Igen, igazi kalandor bújik meg bennem.
Este Diana utasította Pault, hogy még több gyertyát gyújtson meg
az ebédlőben. Mindennek csillognia-villognia kellett. A háttérben
Chopin romantikus, melankolikus zongoramuzsikája szólt, amely mel-
lett Károly szeretett lazítani. Diana bízott benne, hogy a többit majd
megteszi a halvány rózsaszínű ruhája csábos hátkivágása és a parfüm-
je.
Olyan ideges volt, mint annak idején, amikor Károly először kér-
dezte meg tőle, hogy elkísérné-e az operába, és Ruth nagyija garde-
dámként egész este nem mozdult el mellőle. Lélegezz mélyeket! – mond-
ta magának. Lement a lépcsőn, és elindult a folyosón. A ruháját még
egyszer megigazította.
Az ebédlő dupla ajtaja tárva-nyitva volt. Károly az ablaknál állt, a
kezét a háta mögött összekulcsolva. Megfordult, és Diana első gondo-
lata az volt: Ez ő. A férjem.
Zavart, kissé félénk mosoly. Vérvörös fül. A legokosabb, legmele-
gebb pillantás, amelyet Diana valaha látott. Hihetetlen, mennyire sze-
reti ezt a férfit! A végén még belehal.
Károly nem tudott mit kezdeni a kezével. A zsakettje zsebébe dug-
ta, de mindjárt ki is húzta, hogy újra összekulcsolja, csak most a ha-
sán.
– Még mindig te vagy a legszebb nő, akit életemben láttam – mond-
ta.
Diana félrebillentette a fejét, és hagyta, hogy érvényesüljön a pil-
lantása vonzereje.
– Neked pedig még mindig sikerül elérned, hogy elpiruljak – vála-
szolta.
Károly nevetése mindig a szívébe hatolt. Ez ráébresztette, hogy na-
gyon ritkán hallja.
– A dekoráció egészen… – A herceg egy udvarias szót keresett.
– Giccses, mondd ki nyugodtan! – Diana felnevetett. – De ma végül
is február huszonnegyedike van. – Károly nem tudta, mit jelent ez. A
homlokára volt írva. – Az eljegyzésünk napja – tette hozzá ezért Dia-
na.
– Persze.
Mindegy. Le kell nyelni. Diana semmiképpen sem akarta elrontani
a hangulatot ezen a csodás estén.
– Azt a nyakkendőt viseled, amit én vettem neked – terelte másra a
szót, miközben odalépett Károlyhoz, és megigazította a fehér inge gal-
lérját.
– Kiváló ízlésed van.
Diana elmosolyodott.
– Nem tudjuk ezt már azóta, hogy először megláttalak? – kérdezte,
és végigsimított Károly vállán. – Nagyon régen táncoltunk már egy-
mással, pedig mind a ketten nagyon szeretünk táncolni.
– Hogy tagadhatnék meg tőled bármit is, ha így nézel rám?
Diana a férje mellkasára hajtotta a fejét, hallgatta a szívverését,
érezte a belőle áradó meleget. Egyszerűen csak összeölelkezve álltak
ott. Közben Chopin Második noktürnje szólt. Diana minden tér- és idő-
érzékét elvesztette. Károly nem fogja elhagyni.
Az érzékei azonban egyik pillanatról a másikra élesek lettek. Vala-
mi megváltozott, de nem tudta, mi.
A hétvége bebizonyította, hogy Dianának igaza volt. Károly szereti, ha
kimutatni nem is tudja, és ha éveken át szenvedést okozott is neki. A
hétvége azt is bebizonyította, hogy még nincs minden elveszve. Éppen
ellenkezőleg. Diana olyan boldog és bizakodó volt, mint már régen
nem.
Vasárnap reggel eljött a búcsú ideje. Még együtt reggeliznek, utána
Diana Londonba utazik a gyerekekkel. Károly egy napig még Highgro-
ve-ban akart maradni. Miközben Diana a müzlijét kanalazta és figyel-
meztette a fiait, hogy egy kevés gyümölcsöt is egyenek, Károly az isz-
lámról és a vallás fokozódó térhódításáról értekezett. Diana nagyon
igyekezett, de egyszerűen nem tudott figyelni. A tekintete újra meg
újra bejárta a helyiséget. Minden bútor a helyén állt, vagyis Kamilla
nem volt újra itt, hogy úgy tegyen, mintha ő lenne a ház úrnője. Ak-
kor mi kavarta fel őt annyira?
Már a kocsiban ültek, amikor Harry észrevette, hogy nincs meg az
imádott plüssmacija. Úgyhogy mind kiszálltak, hogy együtt megkeres-
sék. Az egész házat felforgatták, de a mackónak nyoma sem volt.
– Valahol majd meglesz – mondta Károly, és a karórájára pillantott.
– Nem akartatok ti már régen elindulni? Sürgősen el kell intéznem
néhány telefonhívást. Ahhoz csendre és nyugalomra van szükségem.
– Igazad van – mondta Diana. Megcsókolta Károlyt, aztán mindjárt
még egyszer. – Nagyon várom az újabb találkozást.
Útközben Harry és Vilmos zenét akart hallgatni, és Diana betette a
Duran Duran, a kedvenc együttese kazettáját. Megszólalt a Girls on
Film. Az első sorokat Diana még együtt énekelte a zenével, aztán el-
ment a kedve az énekléstől. Minél jobban eltávolodtak Highgrove-tól,
annál erősebb lett a kellemetlen érzés a gyomrában. Mintha a szíve
már tudna valamit, ami a feje előtt még rejtve van.
Aztán egyszeriben mintha lehullt volna a hályog a szeméről: Ká-
rolynak új parfümje volt. Diana nem ismerte az illatot, pedig mindig ő
választott parfümöt a férjének. Károly megbízott az ízlésében.
Nyugodj meg, ez semmit sem jelent. Diana azonban tudta, egyszerűen
tudta, hogy Kamilla van a dolog mögött. Károlynak nem sürgős tele-
fonhívásokat kellett intéznie. Tőle és a gyerekektől akart megszaba-
dulni, hogy Kamillával lehessen! Diana megmarkolta a kormányt. Ne,
kérlek, ne!
Egy erdő szélén megállt a Jaguarral. A testőre fekete kocsija is meg-
állt mögötte. Most mit tegyen?
– Mit csinálunk itt, mami? – kérdezte Harry.
Diana tudta, hogy egyszerűen tovább is mehetne. Úgy tehetne,
mintha semmit sem vett volna észre. Ez a hétvége Károllyal azonban
pontosan az volt, amire ő az utóbbi hónapokban és években vágyott.
Ezt nem veszítheti el… Diana reszketett. Valami szólásra jelentkezett
benne, és átvette az irányítást. Nem fogsz sírni Harry és Vilmos előtt. Meg-
fordulsz, és visszamész. Kérdőre vonod Károlyt és Kamillát. Kiállsz magadért.
Soha többé nem nyelsz le semmit, ami bánt.
– Megfordulunk és visszamegyünk. A mama elfelejtett valamit.
A highgrove-i kocsifelhajtón beigazolódott, amire Diana számított:
ott állt Kamilla kocsija. Még éppen látta a palotába bemenni az ősel-
lenségét. Csengetnie már láthatóan nem kellett, annyira otthon érzi
itt magát.
– Édeseim, maradjatok a kocsiban! – mondta Diana. – A mami
mindjárt visszajön hozzátok.
A gyerekek feszült arccal bólintottak. Kamillához hasonlóan Diana
is a teraszajtón át lépett be az épületbe. Megkérdezte Paultól, hogy
hol találja Károlyt.
– A herceg nem akarja, hogy zavarják – válaszolta a komornyik.
– Hol van?
Rövid habozás.
– A hálószobában – érkezett aztán a válasz.
Diana felment a lépcsőn. Károly hálószobája előtt megállt. Hallotta
Kamilla kuncogását. Olyan volt, mint lélekben meghalni.
– Kérlek, küldj egy másolatot az utolsó beszédedről – duruzsolta
Kamilla. – Amelyet az építészet szerepéről tartottál. Az egyik legna-
gyobb teljesítményed volt.
– A te legnagyobb teljesítményed pedig az, hogy szeretsz engem –
felelte Károly kegyesen.
Diana gyomra felfordult.
– Te mindenesetre fantasztikusan értesz ahhoz, hogy kitapogasd a
saját utadat – hízelgett Kamilla a szeretőjének. – És ezt nem csak a
trónörökösi szerepedre értem.
Károly hangosan zihált.
– Ó, hagyd abba! Rajtad akarom kitapogatni az utamat, fel és le, be
és ki. Főként be és ki.
– Ez pontosan az, amire most szükség van.
– Nekem pedig minden héttel nagyobb szükségem rád. Mindig. Bár-
csak a nadrágodban élhetnék! Vagy tamponként benned!
Ez valóban megtörténik, vagy csak képtelen álom? Diana hunyor-
gott, mert kiszáradt a szeme. Aztán belépett. Szenvedélyes csókolózá-
son érte Károlyt és a szeretőjét.
– Menj el, vagy megfeledkezem magamról – mondta Kamillának, és
meglepődött a saját hangja hallatán.
 Mindent eltorzítva észlelt, akár egy lassított felvételen, de közben
úgy is, mintha valaki megnyomta volna az előretekerés gombját. Ka-
milla felkapta a blúzát, és kisietett.
– Miért? – nézett Diana a férjére, és sós ízt érzett az ajkán.
Károly tekintete könyörgő volt. Kérlek, kímélj meg minket ettől a be-
szélgetéstől. Diana azonban várt.
– Kamillával minden nagyon könnyű – mondta Károly végül. – Na-
gyon vidám.
– És velem nem az? Vajon miért? Mert ti minden életörömömtől
megfosztottatok. Ti tettetek tönkre! Nincs jogod arra, hogy egyszerű-
en eldobj. Felelős vagy értem.
– Én Kamillát akarom – mondta Károly –, ő élvezi a korlátlan hűsé-
gemet. Érte érzem felelősnek magam.
– A gyermekeid anyjáért nem?
– A gyerekeket hagyd ki ebből!
– Jól van, akkor másként kérdezem: nem ahhoz a nőhöz kellene hű-
nek lenned, akit feleségül vettél?
– Én semmilyen felelősséget nem viselek ezért a képtelen házassá-
gért! – szakadt ki Károlyból. – Kezdettől fogva kétségeim voltak. Soha
nem akartam ezt a házasságot!
Diana mintha több méter mély szakadékba zuhant volna.
– Ha tehát valakit vádolni szeretnél, akkor fordulj azokhoz, akik
rám kényszerítették ezt a házasságot.
Ez ütéssel ért fel.
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte Diana.
– Senki sem vett engem annak idején komolyan. Folyton azt hallot-
tam, hogy önző vagyok. Nem több akcióhősnél, aki nem alkalmas arra,
hogy trónörökös legyen. Azt mondták, hogy a házasság lehet számom-
ra az egyetlen gyógyír. Én pedig elhittem ezt! Arra gondoltam, a sajtó
majd komolyan vesz, ha megházasodom, és azzal nyilvánvalóan fele-
lősséget vállalok. Ezért egyeztem bele, hogy feleségül veszlek.
Diana lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, még mindig ugyanott
volt, és ez az egész nem bizonyult rossz álomnak.
– És ezért engem büntetsz megvetéssel? Engem hibáztatsz azért,
amiről nem tehetek? Én is áldozata vagyok ennek a mesterkedésnek!
– Áldozata? Te szerettél engem, Diana. Én viszont mindig egy másik
nőt akartam magam mellé!
Diana döbbenten ingatta a fejét.
– Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogom mondani,
de megvetlek.
Már a padlón volt, de Károly még egyszer belerúgott:
 – Én nem csak most kezdek így érezni. Undorodom a képmutatá-
sodtól. Csak idő kérdése, hogy újra a kapitányod nyakába vesd magad.
Ez túl sok volt.
– Hetek óta nem láttam Jamest. De még ha láttam volna is, neked
szabad a házasságunkon kívül melegséget és szeretetet élvezned, ne-
kem viszont meg kell fagynom? Éveken át csalsz engem, és engem
ugyanezért elítélsz? Miért lennének rád más szabályok érvényesek?
Ez igazságtalan!
Diana kifújta a levegőt. Megpróbált megnyugodni.
– Komolyan gondoltam, amit akkor mondtam, amikor édesanyád
beszélgetésre hívott minket. Őszintén sajnálom, hogy megbántottalak
a viszonyommal. Téged viszont láthatóan nem érdekel, hogy újra meg
újra tőrt döfsz a szívembe!
– Ahogyan te az én szívembe újra meg újra! Ha kicsit is megértenél,
ha nem lennél önimádó, nem nyomulnál állandóan az előtérbe! Ne
nézz így, pontosan tudod, miről beszélek. A mesterkélt elkötelezettsé-
geddel a reflektorfénybe helyezed magad, miközben mi, többiek fá-
radhatatlanul jó ügyekért dolgozunk. Anna a Save the Children prog-
ram iránti, megalkuvást nem ismerő elköteleződésével, én pedig a
Prince of Wales Trust nonprofit szervezetemmel. De érdekli ez a sajtót?
Kicsit sem! Aztán jössz te, és mindenki ujjong!
– Talán azért, mert ti a leereszkedő modorotokkal olyan érzést éb-
resztetek az emberekben, hogy csak terhes kötelességet teljesítetek.
– Rendezvények sokaságán részt venni igenis kötelesség!
– Számomra nem. Nekem örömöt okoznak. Te viszont ahelyett,
hogy megértenéd, hogy a támaszod lehetnék, együtt dolgozhatnánk,
versenytársnak tekintesz engem. Nem vagy büszke rám, hanem min-
dent borzalmasnak találsz, amit teszek.
– Egyre gyakrabban, igen! Hogy lehetnék büszke? Mind
megkönnyebbültünk, amikor úgy jöttél meg New Yorkból, hogy nem
okoztál túl sok kárt.
– A New York-i utam teljes siker volt, és ezt te is tudod! Csak túl hiú
vagy ahhoz, hogy elismerd. A látogatásom ahhoz vezetett, hogy újab-
ban jóval több AIDS-beteg gyereket fogadnak örökbe!
– Csak sajnos a saját fiaidnak rettentően hiányoztál – csattant fel
Károly. – Helyettük te idegen gyerekeket ölelgettél.
– Éppen te veted a szememre, hogy három napig nem voltam itt-
hon?
Károly eleresztette a kérdést a füle mellett.
– A színpadiasságod egyszerűen borzalmas! Szenvedőket és nincs-
teleneket ölelgetsz. Azt hiszed, nem tudnánk azt mi is megtenni?
 – Azt kétlem! – Diana hangját visszaverte a magas boltozat. – A gye-
rekeidet sem igen tudod megölelni, a feleségedről már nem is beszél-
ve!
– Azt ölelem meg, akit akarok! – válaszolta Károly, és már ő is kia-
bált.
– Én pedig azt, akit én akarok. Merthogy ugyanolyan jogaim van-
nak, mint neked. Nem tilthatod meg, hogy találkozzam Jamesszel.
– Figyelmeztetlek, ha megint megcsalsz, és mindenki előtt nevetsé-
gessé teszel, arról értesülni fogok. És akkor…
– És akkor mi lesz?
– Akkor gondom lesz rá, hogy a nyilvánosság megismerje a valódi
arcodat – fenyegetőzött Károly –, és végleg összetörjön a szent Diana
képe.
 48

1991
 
– Az életem egyik legsötétebb napja volt, amikor megértettem,
hogy Károly soha nem fog lemondani Kamilláról.
Dianának muszáj volt leülnie. Károly szándékosan összetörte a szí-
vét. Szertefoszlatta a szerelemről és a családról szőtt álmát. Az életé-
nek erről a részéről beszélnie olyan volt, mint belépni egy sötét bar-
langba, amelyről tudja, hogy szörnyek bujkálnak benne.
Előtte illatos fekete tea, meleg édes pogácsák és házi narancslekvár
feküdt. És a kis fekete diktafon, amellyel többet osztott meg, mint a
legtöbb emberrel az életében. Eleinte hihetetlenül nehéz volt Morton
kérdéseit a lehető legnyíltabban és legőszintébben megválaszolnia.
Borzalmasan dühös volt azonban, és végre mindent kiadhatott magá-
ból. Sokszor még vissza is kellett fognia magát, hogy ne bántsa még a
saját családját is, az anyját, a nővéreit, az öccsét és a sógorát, Robert
Fellowest. Ők semmit sem akartak meglátni és meghallani. Mind ab-
ban reménykedtek, hogy Diana előbb-utóbb majd megnyugszik, hogy
egyik nap arra ébred, végre ugyanúgy működik, ahogyan mindenki
más.
Nagy levegőt vett, és folytatta:
– Megpróbáltam beszélni Erzsébettel, ő azonban, mint mindig,
semmiről sem akart tudni. Én nem is hibáztathatom ezért. Ennek a
hatalmas hajónak ő a kapitánya, neki kell tartania az irányt. Én mégis
megbántódtam. Borzalmasan egyedül éreztem magam. És vesztesnek.
Sokszor hittem azt, végre rájöttem, hogyan birkózhatom meg jobban
a helyzetemmel, hogy aztán újra ugyanabban a spirálban kössek ki. Az
életnek azonban a kudarcok is a részei.
A sötétségben James volt Diana fénysugara. Elgondolkodott azon,
hogyan alakult volna az élete, ha a házassága megmentése érdekében
nem szakított volna a kapitánnyal. Ha kitart a szerelme mellett. En-
nek azonban nincs helye a diktafonon, ezért Diana megnyomta a szü-
netgombot.
Újra elkezdte álmodni a régi álmot. Nem történt benne sok min-
den. Egy fiatal lány egy nagy házba vezető lépcsőn ült, és a vaskorlát-
ba kapaszkodott. Egy kéz nyúlt felé, hogy felsegítse. Elfogadja? Vagy
elhúzza a kezét, mint az utolsó álmában?
Lehet, hogy James keze az? Felsegítené őt a padlóról?
Összeillesztené a szíve darabjait?
Diana nevetve megcsóválta a fejét, amikor eszébe jutott, hányszor
tárcsázta fel James számát, hogy aztán gyorsan letegye a telefont.
Egyszer addig hagyta csörögni, amíg a férfi fel nem vette. Az a hang…
Az összes csodás közös emléket felidézte.
Jóságos ég, mit művel ő itt? James biztosan hallani sem akar már
róla. Diana letette a kagylót. Egyébként is, mi lesz, ha Károly beváltja
a fenyegetését?
Megszólalt a telefon. Diana felvette.
– Ismered azt az érzést – mondta James –, hogy úgy érzed, szinte
belehalsz, annyira hiányzik neked valaki?
Diana akkor megértette: ettől a férfitól senki sem választhatja el.
Bármennyit fenyegeti is őt Károly…
A folyosóról hangok hallatszottak be, és kiszakították Dianát az
emlékezésből.
– Köszönöm szépen, hogy ilyen gyorsan sikerült vázát kerítenie.
Carolyn. Már tizenkét óra van? Diana teljesen megfeledkezett az
időről. Gyorsan a kanapé párnái közé rejtette a diktafont, aztán kilé-
pett a folyosóra. Elment a dolgozószobája mellett, amelynek a világos-
kék falait szép minta díszítette, kinyitotta az ajtót, és egy nagy rózsa-
csokorral találta szemben magát.
Carolyn előreszegezte az állát, és a színes virágok fölött Dianára
mosolygott.
– Rózsák Anglia rózsájának!
Diana felnevetett és kipislogott néhány könnycseppet. Ő egyszerű-
en túl szentimentális ehhez a világhoz! Régi vicc közöttük, hogy Caro-
lyn rózsákat ajándékoz neki. Még azelőtt, hogy Károly eljegyezte vol-
na, egy újság Anglia rózsájának nevezte Dianát. Azóta Carolyn mindig
hoz neki egy csokrot, amikor meglátogatja.
– A komornyikod volt olyan kedves, és szerzett nekem vázát.
Diana köszönetet mondott Carolynnak és Haroldnak is.
– Lányos dolgokról kell beszélnünk – tette hozzá ártatlanul moso-
lyogva.
– Megértettem.
A komornyik meghajolt és visszavonult.
– Valójában neked kellene virágot kapnod tőlem – mondta Diana a
barátnőjének, miközben a terített asztalra tette a vázát. – Az egész vi-
lágot a lábad elé kellene tennem!
 Carolyn legyintett.
– Lárifári! Szóra sem érdemes. Valamikor majd én leszek nagy baj-
ban, és akkor te leszel ott nekem.
– Számíthatsz rám – mondta Diana, és megölelte Carolynt. – Nálad
jobb barátnőt nem is kívánhatnék magamnak.
James Colthurst mellett csak Carolyn tudott Diana leleplező köny-
véről. A kapitánnyal együtt elviszi majd a balhét, és ők szerepelnek
majd forrásként. Diana soha nem lehet eléggé hálás ezért nekik.
A csokorba dugta az orrát, belélegezte a rózsák pompás illatát, és
elrendezte a virágokat. Szerette a rózsákat. A lenyűgöző szépségükkel
és a fájdalmat okozó tüskéikkel az élete csodálatos metaforája voltak.
– Befejezted mára? – kérdezte Carolyn, miközben kihalászott egy
epret az asztalon álló tálból, és a frissen felvert tejszínhabba márto-
gatta.
– Mármint Noah kérdéseinek a megválaszolását? – Carolyn is tudta,
hogy Diana a Noah álnevet adta Andrew Mortonnak. – Még éppen
eszembe jutott valami – mondta. Elővette a párnák közül a diktafont,
és leült a barátnője mellé. – Nem baj, ha valamit még gyorsan rámon-
dok a kazettára?
– Persze hogy nem. – Carolyn elégedetten még egy epret vett ki a
tálból, és hátradőlt. – Ha itt vagyok, legalább senki nem hiszi azt, hogy
magadban beszélsz.
Diana elindította a felvételt.
– Régen nagyon gyűlöltem magam. Azt hittem, hogy kevés vagyok.
Úgy gondoltam, nem vagyok elég Károlynak, nem vagyok jó anya, jó
hercegné… A kétségeim egyszerűen nem szűntek meg. Újra meg újra
elmondtam magamnak: boldognak kell lenned. Mindened megvan,
amire csak vágyhatsz, miközben a világ másik felén emberek halnak
éhen. Mégsem sikerült boldognak lennem. – Diana pillantása a csokor-
ra esett. – Mintha egy rózsakertben éltem volna, de csak a tüskéket
láttam – mondta.
Carolyn a kezére tette a kezét.
– Az emberek azt hitték, jól vagyok, mert a fotókon mindig moso-
lyogtam. Mesebeli hercegnőre vágytak, aki megérinti őket, és minden
arannyá változik, a gondjaik pedig egy csapásra megszűnnek. Nem
vették észre, hogy az a nő, akit ők látni vélnek, belül gyötrődik, mert
biztos benne, hogy mindenben kudarcot fog vallani. A férjem barátai
mentálisan instabilnak és betegnek tartottak. Úgy gondolták, be kelle-
ne fektetni engem valamilyen otthonba, hogy rendbe jöjjek. Szinte
már az is kínos volt, hogy egyáltalán létezem. A rendszeren belül kü-
lönc kívülállóként kezeltek, mint egy dilis nőt, és néha nekem is olyan
érzésem volt, hogy nincs minden rendben a fejemben. Ma már, hála
az égnek, úgy gondolom, nincs azzal semmi baj, ha valaki más, mint a
többiek.
Még valamit elmond, aztán mára befejezi. Lassanként ideje, hogy
elhagyja a sötét barlangot, Carolynnal elpusztítsa az édes pogácsákat,
és együtt nevessenek a Coleherne Courtben töltött régi időkön.
– Sokáig tartott, amíg megértettem egy lényeges dolgot – folytatta
Diana. – Ha kényelmetlenül érezzük magunkat, szenvedünk, elepe-
dünk a vágytól, dühösek vagy zavarodottak vagyunk, az nem azért
van, mert gyengék vagyunk. Azt jelenti, hogy élünk. Embernek lenni
nem azért nehéz, mert rosszul csináljuk, hanem azért, mert jól csinál-
juk. Feladtam azt az elképzelést, hogy valaha is könnyűnek szánták.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az élet nem lehet szép. Az élet ke-
gyetlen és szép. Kegyetlenül szép, ha úgy tetszik.
 49

1989
 
Három perc múlva tizenegy. Diana leállította a Jaguarját a parkoló-
ban, amely jó helyen volt, a fiai iskolájának a közelében. A szemetesek
túlcsordultak. Nem messze onnan egy kopott kanapé feküdt. A távol-
ból hallani lehetett az autópálya zaját. Olyan szag volt, mintha a leg-
több autós csak azért állna meg itt, hogy könnyítsen magán. Diana fel-
tekerte az ablakot, bár odakint hőség volt. Az erdő szélén egy őz jelent
meg. Néhány pillanatig egyenesen egymásra néztek, aztán az állat si-
etve beugrott a bozótos biztonságába. Dianának az az esztelen gondo-
lata támadt, hogy utánaszalad, és ő is alámerül. Szabad lesz.
A kormányra hajtotta a fejét. Hogy juthattak idáig? Károllyal a vég-
zetes highgrove-i vitájuk óta csak akkor találkoztak, amikor elkerül-
hetetlen volt. Hogyan lesz tovább köztük? Ő nem fog megijedni a fér-
jétől, az csak komolytalanná tenné őt. De mi lesz, ha Károly beváltja a
fenyegetését, és a nyilvánosság előtt házasságtörőnek bélyegzi? A saj-
tó széttépné. Borzalmas lenne, ha Vilmosnak és Harrynek úgy kellene
megtudnia, hogy a szüleik házassága végzetesen megromlott. Ezt min-
denképpen meg kell akadályoznia.
Diana elővette a táskájából a mobiltelefonját, és felhívta Jamest.
– Éppen egy parkolóban vagyok, és Károlyra várok – mondta neki. –
Ma sportnap van Harry és Vilmos iskolájában. Károllyal eljátsszuk a
boldog házaspárt. Hogy senki ne fogjon gyanút, egy kocsival érke-
zünk, nem külön-külön. Kész gyötrelem lesz… Nagyon elegem van
már az állandó színlelésből.
– Elhiszem, drágám. Talán vigasztal, ha elmondom, hogy én egész
nap rád fogok gondolni – próbálta James felvidítani Dianát. – Szinte az
őrületbe kerget, amikor látom rólad a fotókat a lapokban és a magazi-
nokban. Olyankor azt kívánom, hogy bárcsak veled lehetnék.
– Hány fotó volt ma? – kérdezte Diana.
– Négy vagy öt.
– Mindegyiken mosolygok, igaz?
– Mint mindig. Olyan vagy… – James félbehagyta a mondatot. – Te
is hallod ezt a kattogást a vonalban?
 – Igen, a titkosszolgálat az – felelte Diana, és legyintett, bár azt
James természetesen nem láthatta. – Tudod, hogy POW vagyok. A rö-
vidítés mindenki más szerint „Princess of Wales”-t jelent, nekem vi-
szont meggyőződésem, hogy a betűszó feloldása valójában „prisoner
of war”, vagyis hadifogoly.
James felnevetett.
– Szeretem a humorodat.
Közben három perccel elmúlt tizenegy óra. Egy fekete limuzin haj-
tott be a parkolóba.
– Megjött Károly – mondta Diana. – Mellette leszek, de gondolatban
nálad – tette hozzá, aztán bontotta a hívást, és a táskájába tette a tele-
fonját.
Még egyszer mélyeket lélegzett, aztán feltette a napszemüvegét,
felkapta a táskáját az anyósülésről, kiszállt a kocsijából, és beült a li-
muzin hátsó ülésére.
Károly pillantásra sem méltatta. Látványosan kinézett az autó söté-
tített ablakán. Az volt a legrosszabb, hogy levegőnek nézte Dianát.
Mintha számára ő már nem is létezne.
– Remek, hogy sikerült néhány órát fenntartanod a fiaid iskolai
rendezvényére – mondta.
Károly hallgatott.
– Már nem is beszélünk egymással?
– Minek? – A herceg tekintetében a viszolygás pofonnal ért fel. – A
vége úgyis csak újra veszekedés lenne.
Diana maga mellé fektette a karját a bőrülésen. Mélyeket lélegezni!
– Oké, sajnálom. Ne vitatkozzunk kezdők módjára, és ne kövessük a
régi mintát! Megígérem, hogy nem kezdek el érzékenykedni, ha te
megígéred, hogy figyelmesen meghallgatsz. Éppen eleget megéltünk
már együtt ahhoz, hogy legalább a másik iránti tiszteletet megőriz-
zük. – Diana szünetet tartott. Károly hallgatását beleegyezésnek vette.
– A fiaid már nagyon régóta várják ezt a napot. Tudom, hogy te időpo-
csékolásnak tartod az iskolai ünnepségeket…
– Egy perc sem kellett hozzá, hogy máris megint szemrehányást te-
gyél nekem. Igen, korlátozott mértékben lelkesedem azért, hogy uj-
jongó anyák seregétől körülvéve gyerekek zsákban futását nézzem.
Vannak fontosabb dolgok a világon, amelyek megkövetelik a figyel-
memet. De te ezt nem érted. Ezért azt javaslom, hogy itt és most fejez-
zük be a beszélgetést.
Gondolj valami szépre – mondta magának Diana. – Arra, hogy Károly
egyszer a Notre Dame-i toronyőrt játszotta Vilmosnak és Harrynek, és mind
pukkadoztak a nevetéstől.
 A sportrendezvényt a Richmond Athletics Clubban tartották. A saj-
tó természetesen már ott volt, de Diana eltökélte, hogy ez sem fogja
elrontani a hangulatát. A Wetherby-iskola valóban kitett magáért: a
lelátót saját készítésű virágfüzérek díszítették, egy standnál sütemé-
nyeket és szendvicseket kínáltak, egy másikon pedig helyben készült
limonádét. Diana, amint a gyerekek között meglátta Harryt és Vil-
most, odasietett hozzájuk, hogy megölelje és megcsókolja őket. Csodás
illatuk volt. És mintha hétről hétre nagyobbra nőttek volna.
– Nagyon hiányoztatok – mondta Diana.
Károly vállon veregette a fiúkat.
– Na, sporttársak, bemelegíttetek már?
Miért nem tudja egyszerűen csak megölelni a fiait, vagy legalább néhány
bátorító szót mondani nekik? – gondolta Diana, és még egyszer megölelte
a gyerekeit.
– Biztos vagyok benne, hogy megint jók lesztek.
Az iskolaigazgató, egy magas, elegáns férfi kedvesen üdvözölte Dia-
nát. Meghajolt előtte, és kézcsókot imitált.
– Idén az édesanyáknak is rendezünk egy kis versenyt, kétszáz mé-
teres futást – mesélte büszkén. – Önnek az semmiség, amilyen spor-
tos. A feleségem olvassa a magazinokat, amelyekben gyakran láthatók
Önről fotók, és tudja, hogy rendszeresen sportol. – Az igazgató Dianá-
ra kacsintott. – Akkor felvehetem a listára?
Az utóbbi időben a pletykalapokban több kép jelent meg Dianáról,
amelyeken rövidnadrágban, edzőcipőben és bő pulóverben hagyta el
az edzőtermet. Az öltözéke bizonyára felbosszantotta a királyi család
néhány tagját, de annyi baj legyen.
– Ez nagyszerűen hangzik – mondta vidáman.
Károly is mosolygott, csak közben olyan erősen összeszorította a
fogát, hogy az állkapcsa jól láthatóan megfeszült. Dianának nem kel-
lett megkérdeznie, mi a gond. Károly nem akarja, hogy ő részt vegyen
a futóversenyen. Az nyilván sérti a protokoll legalább ötven szabályát,
legfőképpen azt, amelyik szerint szórakozni tilos. Harrynek és Vil-
mosnak viszont biztosan tetszene, ha futni látnák a mamájukat. Diana
fittebbnek érezte magát, mint valaha, mert szinte naponta edzett.
Károlynak biztosan leesik majd az álla, ha ő ér elsőként célba. Te
még mindig el akarod nyerni a férjed elismerését? Akár ilyen banális módon
is? Diana elhessegette a gondolatot. Ez csak jó móka, semmi több.
Vilmos és Harry bement az öltözőbe a többi fiúval. Károly azoknak
az apáknak az egyikével beszélgetett, akikről messziről lerítt, hogy
szörnyen okosnak és sikeresnek tartják magukat. Diana ezért egy ki-
csit mindig ijesztőnek találta őket. Hozott magának egy pohár csodá-
san frissítő limonádét, és csatlakozni akart a többi anyához, de egy-
szeriben zavarba jött, mert úgy tűnt, hogy két frakció alakult ki. Az
anyák egyik csoportját azok alkották, akik kissé félrehúzódva álltak.
Egy kicsit mind erősebb alkatúak voltak, és meglehetősen szokatlan
ízlés szerint választottak maguknak ruhát. A másik csoporthoz tarto-
zó anyák valósággal ragyogtak a napsütésben. Mind majdnem ugyan-
úgy festettek: tökéletes konty, konzervatív szoknya, fehér blúz, fölöt-
te kardigán vagy blézer, hozzá gyöngysor. Vékonyak voltak, szinte
már csontosak, bár biztosan minden vasárnap csodás süteményeket
sütnek a családjuknak, de persze nem szakácskönyvből. Ma csíptetős
írómappák voltak a hónuk alatt listákkal, és fontos feladatokért felel-
tek: adománygyűjtésért vagy a tanulók felügyeletéért. Olyan anyák-
nak tűntek, akik csodás copfokat tudnak fonni a lányaiknak. Akik
mindig a gyermekeikhez és a férjükhöz igazítják az időbeosztásukat.
Mintha a szeretetüket bizonyítanák azzal, hogy feláldozzák magukat.
És aki leginkább feláldozza magát, az szereti a legjobban a családját.
Óriási terhet rónak a lányaikra, amikor olyan mintát mutatnak nekik,
hogy egy nőnek ilyen mártír anyává kell változnia.
Diana nem tudta, hová csatlakozzon, mert a bő nyári szoknyájában
és a túlméretezett, laza pulóverében egyik csoporthoz sem illett. Mi-
közben tanácstalanul állt, az egyik csíptetős írómappás anya bejelen-
tette, hogy hamarosan kezdődik a verseny. Diana, mielőtt jó helyet
szerzett volna magának a nézők között, még egyszer sok szerencsét
akart kívánni a fiainak. Integetett Vilmosnak, aki még a barátaival
volt, és elmosolyodott a rövid, fehér edzőnadrágot viselő és láthatóan
izgatott fiúk láttán. De hol van Harry?
– Ken, látta Harryt? – kérdezte a testőrétől, aki feltűnés nélkül kö-
vette, mint mindig.
– Nem. Lehet, hogy még az öltözőben van?
Nincs semmi baj – próbálta Diana megnyugtatni magát. Harry azon-
ban a trónörökös fia. Diana örökösen aggódott a fiaiért. Mi lesz, ha va-
laki elrabolja Vilmost vagy Harryt, és bántja őket?
– Az előbb még a walesi herceggel beszélgetett – mondta Ken.
Jaj, ne! Károlyba annyi érzékenység szorult, mint egy kalapácsba,
Diana ezt jól tudta. Valószínűleg még nagyobb nyomást gyakorolt a
kicsire, Harry pedig elbujdokolt…
– Megkeresem – mondta Diana.
Szerencsére hamar megtalálta Harryt. Az öltözőben volt. Magába
roskadva ült egy padon. Amikor meglátta Dianát, az öklével
könnyeket törölt le az arcáról.
 – Szia, kis sportember. – Diana leült a fia mellé, és megsimogatta a
fejét. – Miért nem mentél ki a többiekkel?
– A papa mérges – dünnyögte a kisfiú megtörten.
– És miért mérges a papa?
– Mert te részt akarsz venni az anyukák futóversenyén. Azt mond-
ta, hogy már megint vétesz a protokoll ellen.
– Ne aggódj, a papa nem haragszik ezért. Csak izgatott egy kicsit,
mert ez a ti nagy napotok. Nincs okod a sírásra.
A fia Dianára emelte a könnyes szemét.
– Akkor most én is hisztis vagyok?
Tessék?!
– Dehogyis, kincsem! Ki mond ilyet?
– A papa. Amikor sírsz, mindig azt mondja, hogy hisztis vagy.
Diana magához ölelte a fiát.
– Néha mindenki szomorú. Az nem hiszti – mondta.
Belül azonban forrt a dühtől. Károly ezt jól elintézte! Diana számá-
ra egyszeriben világossá vált valami: nem tudta megvédeni a gyereke-
it. Látják, mi folyik a szüleik között. Valójában azonban, ha őszinte
akart lenni magához, akkor erre nem ma jött rá. Már akkor észrevet-
te, amikor Károly dühöngött, mert James labradorja kitépte néhány
imádott vízinövényét. Vilmos szemében könny csillogott, annyira
megviselte, hogy a szülei veszekszenek. Neki mégsem sikerült kijutnia
az ördögi köréből: a reménykedés, a vállrándítás, az elfojtás és az
újabb reménykedés ördögi köréből.
A gyerekek azonban nemcsak azt tudják, hogy mi folyik a szüleik
között, hanem tanulnak is tőlük. Dianának gondolni is szörnyű arra,
hogy a remek fiai valamikor húsz év múlva hisztérikusnak nevezhetik
a barátnőjüket. Az ő édesanyja mindig mosolygott, pedig végtelenül
szomorú volt. Diana mosolya ma ugyanolyan, pedig végtelenül szomo-
rú. A fenébe! Az előbb még gondolatban megbírálta a többi anyát
azért, amit az alkalmazkodó öltözködésükkel útravalóul adnak a gye-
rekeiknek. Bagoly mondja verébnek…!
Most mit tegyen? Először engedte meg magának a gondolatot, hogy
el kellene válnia Károlytól. Az elképzelés azonban berzenkedést vál-
tott ki belőle. Miért? Annyira félsz a változástól? Vagy azt hiszed, hogy nél-
küle nem boldogulsz, és elvált nőként kitaszít a finom társaság?
– Most kimegyünk, és jól fogunk szórakozni. Rendben? – mondta
Harrynek.
– De a papa szerint a zsákban futás nem sport.
Természetesen. Károly számára csak a lovaspóló, a szörfözés és a
hasonló ügyességi tevékenységek számítanak sportnak. Diana néha
azt találgatta, mi járhat annak a férfinak a fejében.
– Félek, hogy csalódást okozok a papának – dünnyögte Harry a me-
zébe.
– Oké, figyelj! Ha választanod kell, hogy valaki másnak vagy önma-
gadnak okozol csalódást, az a kötelességed, hogy annak a másik em-
bernek okozz csalódást. Ez sajnos benne van a pakliban. Egész életed-
ben annyiszor kell csalódást okoznod, ahányszor csak szükség van rá
ahhoz, hogy hű maradj magadhoz.
Hosszú időbe telt, mire ezt Diana megértette. Nem tisztíthatja meg
a levegőt a gyermekei számára a sok szabálytól, előírástól és a proto-
koll rendelkezéseitől, amelyeket majd rájuk kényszerítenek. Arra vi-
szont megtaníthatja őket, hogy közben ne veszítsék el önmagukat, és
legyen bátorságuk kiállni a saját vágyaikért és álmaikért.
– Gyere, bulizzunk egy nagyot! Benne vagy? – kérdezte, és a fia elé
tartotta a kezét.
Harry rövid habozás után Diana kezébe tette a kis kezét. A szeplős
arcán mosoly jelent meg.
– Benne vagyok.
Miután megkezdődött a verseny, Diana teli torokból buzdította
Harryt. Károly úgy festett mellette, mintha a legszívesebben a föld alá
süllyedne, de őt ez nem érdekelte. Harry nagyokat nevetett a zsákban
futás közben, és csak ez számított. A fia vörös, selymes haja minden
ugrásnál táncolt, és mintha még a szeplői is szökdécseltek volna.
– Most pedig arra kérem az édesanyákat, hogy álljanak a rajtvonal-
hoz – hallatszott az iskolaigazgató hangja egy megafonból.
Diana gyorsan kibújt a papucscipőjéből, és csatlakozott a startvo-
nalon felsorakozott többi anyához. A meztelen talpa alatt kellemesen
hűvös volt a fű. A szívverése felgyorsult. Aztán eldördült a startpisz-
toly, ő pedig futott, ahogy csak bírt. Kevéssel a célt jelző szalag előtt
még gyorsítani is tudott. Lehagyta a többi anyát, és elsőként ért be.
Hangos éljenzés tört ki. Zihálva a többi anya is befutott. Mind nevet-
tek és összeölelkeztek. Csodás pillanat volt. Harry és Vilmos el volt ra-
gadtatva. Diana megcsókolta őket, aztán elvett egy vizet az asztalra
kikészített üvegek közül. A tekintete Károlyt kereste. Megint a másik
apával beszélgetett. Diana győzelmét észre sem vette. Neki fájt a tér-
de, alig kapott levegőt, és mindezzel semmit sem ért el. Igaz, a fiai
büszkék rá, és ez nagyon jó, de neki nem ez volt a célja.
Egyszeriben Fergie szavai jutottak az eszébe. „A lázadás hosszabb
távon meglehetősen fárasztó. A lázadásnak és az alkalmazkodásnak
végső soron ugyanaz a gyökere. Mindkettő mások előírásaira adott
válasz.”
 Fergie-nek igaza volt. Dacolhat ő továbbra is Károllyal és a proto-
kollal, ettől azonban még nem lesz szabad nő. Önálló egzisztenciát
kell teremtenie. Csak akkor lesz szabad.
 50

 
Dianánál tizenkilenc éves korában kezdődött a bulimia. Kétségbeeset-
ten úgy igyekezett élni, ahogy azt a média, a szépségipar és a társaság
belesulykolta: egy fiatal nő teste kevesebbet ér, mint egy férfié. A fia-
tal és szép nők ugyanakkor értékesebbek, mint az idős és kövér nők.
Egyszerű képlet. Diana sokáig nem volt tisztában azzal, hogy ezt a
mintát követi. A sportrendezvény újra az emlékezetébe idézte. Ha nő-
ként számítani akar valamit, ha azt akarja, hogy észrevegyék, jobban
teszi, ha egy életre lemond az édességekről, a gabonafélékről és az al-
koholról. Gyerekkora óta ezt az íratlan parancsot hallotta. Már az
édesanyjától is, aki minden adandó alkalommal hangsúlyozta, hogy
hosszú és formás a lába, mintha ez lett volna minden, amit fel tudott
mutatni. Aztán az apja is mindig csinos, vékony dadákat alkalmazott.
Biztosan nem azért, mert kiválóan képzettek lettek volna. A sort Ká-
roly is folytatta, aki pufóknak nevezte őt, sőt az egész ország is azért
szentelt neki kezdettől fogva nagy figyelmet, mert csinos, jól nevelt és
szeretnivaló volt.
Ezeket a szabályokat könnyű volt betartani. A következtükben ki-
alakult önutálatot leküzdeni már sokkal nehezebb. Főként egy nagyon
felszínes és beteg társaságban. Nagyjából annyira nehéz és fájdalmas
folyamat volt, mint egy mérget kiizzadni. Szerencsére azonban, és ez
valóban óriási szerencse volt, Diana időközben megértette, hogy a tes-
te nem tárgy, amelyről az emberek ítéletet alkothatnak. A teste arra
szolgál, hogy táncoljon, lazítson, tanuljon, küzdjön az igazságosságért
és valamit jót tegyen ezért a világért. Arra szolgál, hogy szeressék. Ez
alól nincsenek kivételek. A világon minden test, legyen férfié vagy
nőé, kövér vagy sovány, magas vagy alacsony, ugyanolyan egyedi és
értékes.
Ennek a megértése nem jelentette azt, hogy Dianában már nem
maradt méreg. A gondolatai naponta többször is a teste körül forog-
tak. Nagynak tűnik farmernadrágban a feneke? Megengedheti magá-
nak, hogy a fiaival tévénézés közben csokoládét nassoljon, bár tegnap
nem jutott ideje sportolásra? Kétnaponta még mindig mérlegre áll.
Még mindig átlapozza az újságokat, hogy lássa, jól fest-e a fotókon.
Még mindig más nőkkel hasonlítja össze magát. A méreg nemcsak a
vérében van, hanem a génjeiben. Valószínűleg soha nem szabadul
meg tőle. Azt azonban talán elérheti, hogy a nők következő nemzedé-
kei ne legyenek kitéve ennek a nyomásnak. Ne kelljen ugyanúgy küz-
deniük azért, mint neki, hogy szeressék a testüket.
A pillanatok azonban, amelyekben önmagával viaskodott, megrit-
kultak. Már csak a Károllyal folytatott csúnya veszekedések után
osont ki a konyhába, hogy teletömje magát étellel, utána pedig hány-
jon. Egyre gyakrabban lemondott a sminkről, különösen akkor, ami-
kor sportolni ment. Rendkívül felszabadító érzés volt, hogy fütyült ar-
ra, mit gondolnak mások az öltözködéséről. Amikor az anyakirályné
egyszer finoman célzott arra, hogy a rövidnadrág, a pulóver és az
edzőcipő hosszú szárú teniszzoknival nem megfelelő öltözék a walesi
hercegné számára ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzon, Dia-
na kész volt a válasszal:
– Ön azt veszel fel, amit akar, én pedig azt, amit én akarok.
Ezzel a maga részéről lezárta a témát. A teste rendes vele, nagysze-
rű szolgálatot tesz neki. Együtt izzadt vele távoli, trópusi éghajlatú or-
szágokban. Megtartotta a magas cipősarkakon. Nem hagyta, hogy
szürke öltönyös férfiak lenyomják. Világra hozott két csodás gyere-
ket. Átvitte hullámhegyeken és hullámvölgyeken. Úgyhogy neki is jó-
nak kell lennie a testéhez, merthogy olyannak szeretik, amilyen.
Olyannak szeretik a barátai. És James.
Mindez megfordult Diana fejében, miközben Highgrove-ban jóked-
vűen és elégedetten heverészett az úszómedence mellett egy nyug-
ágyon, mégpedig az újonnan vásárolt élénkvörös bikinijében. Feltöltő-
dött napenergiával. Mindjárt megjön James, és akkor ő elmondja neki,
hogy kész elszakadni Károlytól.
Paul végre bejelentette a vendéget. Amint a komornyik távozott,
Diana azonnal James nyakára fonta a karját, és megcsókolta a homlo-
kát, az orrát, az arcát és végül a száját.
– Csodálatos ez a nap, igaz? – kérdezte aztán, és töltött a férfinak az
asztalon álló limonádéból.
– Igazad van.
James leült a napernyő alatt álló padra. Az arcát Diana elég gyak-
ran megcsodálta ahhoz, hogy olvasni tudjon róla. Ezért most látta raj-
ta, hogy valami nyomasztja, de időt adott neki. Olyan mély csönd volt
közöttük, hogy még a víz halk csobogását is hallani lehetett, amikor a
szél apró hullámokat fújt a medence széléhez.
– Akarsz beszélni arról, ami foglalkoztat? – kérdezte Diana egy idő
után. – Mert érzem, hogy valami jár a fejedben.
 A férfi habozott.
– Csak azon gondolkodom – mondta végül –, hogyan lesz tovább
közöttünk. Reggelente továbbra is össze akarod gyűrni az ágyneműt a
vendégszobában, hogy a szobalányok azt higgyék, ott aludtam? To-
vábbra is folyton alibivendégeket akarsz meghívni, az udvarhölgye-
det, Hazelt vagy Carolynt, hogy a látogatásaim ne legyenek gyanúsak?
Még itt, Highgrove-ban is figyelik minden lépésünket. Mindenhol van-
nak biztonsági berendezések, elektromos kerítés az egész birtok kö-
rül, rendőrségi épület, amelyben egyenruhások figyelik a kamerákat.
Azok még a kertben is vannak. Soha nem leszünk igazán egyedül és
háborítatlanul. Ez így nem igazi kapcsolat.
– Ennek mind vége lesz – mondta Diana. – Végre eljutottam idáig.
Nem hagyom, hogy Károly továbbra is elnyomjon. Kész vagyok arra,
hogy elhagyjam Károlyt.
James felkelt a padról. Az arckifejezése szinte riadt volt. Félrefor-
dult, a hajába túrt, aztán megint Dianára nézett.
– Ezt nem gondolhatod komolyan.
– De igen – felelte Diana magabiztosan. – Végre szabad akarok len-
ni. Együtt lenni veled.
– Valószínűleg a leghíresebb feleség vagy a világon. A sajtó rád vet-
né magát. Ettől eltekintve, a királynő soha nem egyezne bele a válás-
ba. A trónörökös válása alapjaiban rendítené meg a monarchiát. A
rendszer sem engedné meg soha, hogy te kapd meg Vilmost és Harryt.
A férfi széttárta a karját, aztán leengedte.
– És hogy akarsz boldogulni egy kapitány fizetésével? Többet adsz
ki cipőkre, mint amennyit én egy évben keresek – mondta indulato-
san.
– Drágám, nyugodj meg! Te is tudod, hogy Harry és Vilmos miatt a
válás számomra nem jöhet szóba. Annak a fájdalomnak nem akarom
kitenni őket.
– Ne haragudj, csak reális akartam lenni.
– Találunk más megoldást. Mondd, hogy szeretsz! Csak az számít.
– Természetesen szeretlek.
– Jó hírem van. – Diana szünetet tartott, hogy a bejelentése izgal-
masabb legyen. Átkulcsolta a férfi nyakát, és elmosolyodott, mert ő
többet tudott, mint James. – Megkérdeztem az asztrológusomat erről
a szerencsétlen helyzetről. Azt mondta, egy nap meg fogom találni a
módját, hogy kikerüljek ebből a rendszerből. Bármit jelentsen is ez.
James nagy levegőt vett, aztán kifújta.
– Csak hát… – kezdte, és hátranézett a válla fölött.
 Attól tart, hogy kihallgatnak minket? Vagy előlem tér ki? – találgatta
Diana, és adott még egy pillanatot a férfinak.
– Csak hát van még valami, amit el kell mondanod nekem.
– Igen.
Diana szívére megint jeges kéz fonódott.
– El akarsz hagyni.
– Nem…
– Akkor miről van szó?
Diana úgy nézett Jamesre, mintha az élete függene a válaszától.
– Áthelyeznek Németországba – mondta a férfi.
Dianát szédülés fogta el. Levegőt venni is elfelejtett.
– Tessék? Miért?
– Katona vagyok, Diana.
– Mennyi időre?
– Két évre.
– Két évre! – Diana a fejét rázta. – Mondd meg nekik, hogy azt nem
lehet.
– Nincs más választásom. Ez nagy lehetőség nekem. Saját csapatot
kapok, egy páncélosszázadot. El kell mennem. Akkor is, ha megszakad
a szívem, mert nem lehetek veled.
– Nem… Megmozgatom a kapcsolataimat. Beszélek Sir Airy
vezérőrnaggyal, a gárdahadosztályod parancsnokával, és megmon-
dom neki…
James megfogta Diana vállát.
– Figyelj! Ez a hivatásom. A hivatás, amit szeretek.
Diana haragra gerjedt. Már alig tudott uralkodni magán.
– Szemlátomást jobban szereted, mint engem. Szerettél egyáltalán
valaha is? Vagy csak egy hódítás voltam a számodra, amivel kérked-
hettél a bajtársaid előtt?
– Hagyd abba!
– Kellemes időtöltést jelentettem…
Diana ököllel ütni kezdte James mellkasát. A férfi persze jóval erő-
sebb volt, mint ő, és lefogta a kezét.
– Tudod, hogy nagyon sokat jelentesz nekem.
Dianában felbuzgott a többévnyi frusztráltság, düh, csalódottság,
félelem és önutálat. Esélye sem volt arra, hogy tárgyilagos maradjon.
– Nem, James, nem tudom. Nem, mert ezt a mondatot nem most
hallom először. Sokan összetörték a szívemet azok közül, akik fonto-
sak voltak nekem. Az anyám lelépett, az apám tétlenül nézte, hogy a
gyerekeit egyre jobban eltávolította tőle az a dög Raine, az anyósomék
kerülnek, a férjem pedig…
 James szorítása erősebb lett.
– Diana, én imádlak, de el kell mennem.
A jeges ujjak szorosabban Diana szívére fonódtak.
– Én bíztam benned – szakadt ki belőle fojtott hangon.
– Bízhatsz is! Írhatunk egymásnak, és beszélhetünk telefonon.
– Az nem ugyanaz. Megígérted, hogy soha nem hagysz magamra…
Megint visszatért az elviselhetetlen, de nyilvánvalóan elkerülhetet-
len lelki fájdalom, hogy elvész valami szép: bizalom, álmok, egészség,
kapcsolatok, emberek. Soha többé nem fog szeretni egy férfit. Az csak
fájdalmat okoz.
– Diana, ez a kötelességem. Ezt neked kellene a legjobban értened.
Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy karriert csináljak a hadse-
regnél.
Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés.
– Értem is, James – mondta aztán Diana. – És tiszta szívből csakis a
legjobbat kívánom neked. De nekem a biztonságos menedékem voltál.
És most megint egyedül vagyok.
James pillantása öleléssel ért fel. Búcsúöleléssel.
– Neked egyáltalán nincs szükséged rám – mondta. – Az egyik leg-
erősebb nő vagy, akit ismerek. Bárcsak az én szememmel látnád ma-
gad! Ragyogóbb vagy, mint valaha, a bőröd lebarnult, a tested edzett.
Erőt és energiát sugárzol. Messzire jutottál attól a fiatal nőtől, akit én
annak idején megismertem. Én pedig majd olvasok rólad a lapokban,
és azt fogom találgatni, miért voltam olyan ostoba, hogy lemondtam
egy olyan nőről, mint te.
 51

1990
 
Mesekönyvbe illő karácsony volt. A királyi család a Sandringham Hou-
se-ban gyűlt össze a szenteste megünneplésére. Diana kedvelte a ba-
rátságos vidéki kastélyt a világosra festett falaival és a magas ablakai-
val. Az egész épületet frissen készült sütemények csodás illata töltötte
be. Szobalányok sürgölődtek karácsonyi tündérekként, hogy elvégez-
zék az utolsó simításokat a fenyőgallyakból, fagyöngyből és szalma-
csillagokból készült dekoráción. A nagy ebédlőben, ahol a pompásan
feldíszített fenyőfa is állt, Csajkovszkij balettzenéje, A diótörő szólt hal-
kan. Valójában minden tökéletes volt, Dianában mégis forrt a méreg.
Csak nagy erőfeszítéssel sikerült mosolyt varázsolnia az arcára. Har-
ryvel és Vilmossal papírcsillagokat készített, és celluxszal felragasz-
totta őket a konyhaablakokra. Még Károly is segített neki. Amikor
megint hódolni akart a színészet iránti szeretetének, és mély hangon,
komótos járással eljátszotta a Mikulást, mind pukkadoztak a nevetés-
től. Diana dühe kis időre elillant.
Délután az egész családdal együtt ültek egy-egy csésze karácsonyi
puncs felett, és lóversenyekről csevegtek. Előttük sütemények tornyo-
sultak. Mindenki boldog volt, csak Dianát töltötte el leküzdhetetlen
harag. Elnézést kért, mert kis időre visszavonulna.
– Mi baja van már megint? – hallotta az anyakirályné kérdését.
Tényleg, mi baja lehet? És hogy fogja ezt az estét anélkül túlélni,
hogy felrobbanna? A konyhába vágyott, mint régen, amikor még fiatal
lány volt. Az ételek illata azt jelentette a számára, hogy valaki törődik
vele, és jót akar neki. A konyhában már csak a szakács és egy kukta
volt, a személyzetből mindenki más hazament, hogy a családjával ka-
rácsonyozzon.
– Kaphatnék esetleg vaníliapudingot vagy valami hasonlót? – kér-
dezte Diana.
A szakács tisztelettudóan meghajolt.
– Hogyne, királyi fenség. Ajánlhatok egy kevés tejbegrízt? Az ebéd-
ből maradt meg.
– Mennyeien hangzik.
 Diana szeretett volna egy kicsit elbeszélgetni a két alkalmazottal,
de a szakács kihessegette a kuktát a konyhából.
– Maradjon nyugodtan! – mondta Dianának, és becsukta maga után
az ajtót.
Azt gondolhatta, hogy Diana egyedül akar lenni, vagy szigorúan a
protokollhoz tartotta magát, amely tiltja a szorosabb kapcsolatot a
személyzet és a királyi család tagjai között.
Diana az ablakhoz ment, és evett egy kanál fahéjas tejbegrízt, de a
remélt kellemes érzés elmaradt. Letette a tálkát a pultra, és karba fon-
ta a kezét, mintha körbe akarná fogni magát. Megint ide jutott? Mi
lesz a folytatás? Visszaesik, és újra tömni fogja magába az ételt, hogy
aztán kihányja? Mikor lesz végre bátorsága ahhoz, hogy kitörjön eb-
ből az ördögi körből?
Az utóbbi fél órában felerősödött a havazás. Csak úgy kavarogtak a
hópelyhek, alulról, felülről, mindenhonnan. Diana már alig tudta ki-
venni a kastélyhoz vezető utat. Fel kellene mennie a hálószobájába,
hogy átöltözzön, a farmernadrágja és a kasmírpulóvere helyett estélyi
ruhát vegyen fel. Csatlakoznia kellene Margóhoz, Annához, András-
hoz, Eduárdhoz, Károlyhoz, Fülöphöz és Erzsébethez, hogy mosolyog-
jon a szokásos éves fotózáson.
Nem akaródzott azonban elindulnia. Nem megy. Egyszerűen nem
megy.
Kinyílt az ajtó, és Fülöp lépett be rajta. Kíváncsian körbenézett a
konyhában. A testtartása ugyanolyan volt, mint Károlyé. Őrület,
mennyire nem kedvelik egymást, pedig valójában sok mindenben ha-
sonlóak.
– Nehéz elhinni, de még egyik palotánk konyhájában sem jártam.
Ez most afféle premier a számomra.
Fülöp ezzel legalább halvány mosolyt kicsalt Dianából.
– Még nem üdvözöltelek a novemberi közös indonéziai utazásotok
után – folytatta a herceg. – A sajtó beszámolt a sitanalai kórházban
tett látogatásodról.
– Igen, leprás betegeket látogattam meg – felelte Diana. – Tudom,
hogy egyes újságok elítélték a látogatásom miatt, mert állítólag túlsá-
gosan veszélyes leprásokkal kapcsolatba kerülni. Én azonban előzete-
sen alaposan tájékozódtam. És fontos, hogy ez a kérdés nagyobb fi-
gyelmet kapjon. Általában is bővíteni szeretném a karitatív tevékeny-
ségemet.
Fülöp felvonta a jobb szemöldökét.
– Lépés a függetlenség felé?
– Én inkább az önmagam felé tett lépésnek tekintem.
 Fülöp figyelmesen méregette Dianát. Mintha olvasni próbált volna
a gondolataiban. Aztán odasétált, és lehajolt hozzá.
– Ha nem is fogod elhinni nekem – mondta halkan, mintha titkot
akarna megosztani vele –, de tudom, milyen nehéz kapcsolatot találni
ehhez a családhoz és mindenhez, ami együtt jár vele. A gőgös udva-
roncok eleinte lenéztek engem, sőt gúnyolódtak rajtam. Ez meg ki?
Német? Görög? Dán?
Fülöp görög és dán királyi hercegként született. Az édesanyja, Bat-
tenbergi Aliz német hercegnő volt, és az apja, András görög királyi
herceg is a német Schleswig-Holstein-Sonderburg-Glücksburg-házból,
az Oldenburgház egyik mellékágából származott, amely rokonságban
állt görög, dán és norvég uralkodói dinasztiákkal, valamint a Roma-
nov orosz cári családdal. Ez volt minden, amit Diana tudott róla.
– Édesanyám mentálisan sérült volt – vallotta be a herceg váratla-
nul. – Egy idő után nem tudott különbséget tenni képzelet és valóság
között, ezért klinikai felügyeletre szorult. Ez azután volt, miután ne-
künk egy katonai puccs miatt el kellett hagynunk Görögországot, és
Franciaországba költöztünk. Pontosabban apám Monte-Carlóban élt a
szeretőjével, édesanyám velem és a négy nővéremmel Párizsban. Ez őt
erősen megviselte.
– Miért meséled el ezt nekem? – kérdezte Diana.
– Mert jobban értem a helyzetedet, mint gondolnád. A palota falai
mögött sokáig én is kívülállónak éreztem magam. – Fülöp áthatóan
nézett Dianára. Végül ferde mosolyra húzódott a szája. – Talán segít,
ha tudod, hogy Károlyt mi mind őrültnek tartjuk, mert veled szemben
Kamillát részesíti előnyben. Előbb-utóbb észhez fog térni.
– Régebben hízelegtek volna nekem a szavaid – felelte Diana –, de
az ilyen bókokat ma már eleresztem a fülem mellett.
Fülöp tekintete elsötétült. Neki nem szoktak ellentmondani.
– Azt állítod, hogy boldogtalan vagy. Akkor miért ragyogsz minden
fotón? Egyébként is hálásnak kellene lenned azért, hogy a férjed, leg-
alábbis kezdetben, lemondott a szeretőjéről. Csak te ezt akkor nem ér-
tékelted.
– Legyek hálás neki?! – kérdezte Diana felindultan, bár üvölteni
szeretett volna. Tudta azonban, hogy meg kell nyugodnia, elvégre a
királynő férjével beszél. – Tudod, hogy én harcoltam Károlyért. Ő ta-
szított el engem újra meg újra! Ő maga mondta nekem, hogy soha
nem akarta ezt a házasságot. Én voltam a vágóhídra vitt bárány!
– Most pedig Anglia jövendőbeli királynéja vagy!
Diana a tüzelő homlokára tette a kezét.
 – Mi van, ha nem vagyok hajlandó továbbra is csendben eltűrni Ká-
roly viszonyát és a dühkitöréseit?
– Ha tetszik, ha nem, nyilván el fogod viselni. Mi mást tehetnél?
Diana nagy levegőt vett.
– Akkor nincs más választásom, csak az, hogy kitörjek ebből a há-
zasságból.
Egy pillanatig csend volt.
– Azt én nem tenném a helyedben – mondta aztán Fülöp. – Annak
rossz vége lehet. A Windsor-házat egyetlen nő sem hagyja el úgy,
hogy a feje a helyén marad. – A herceg előreszegezte az állát, és lené-
zett Dianára. – Most pedig azt javaslom, hogy menj fel a szobádba, ve-
gyél fel egy csinos ruhát, ölts mosolyt, aztán gyere le hozzánk. Én pe-
dig elfelejtem a beszélgetésünket.
Elfelejteni. Elfojtani. Lenyelni. Mindig és újra meg újra. Dianában
fellázadt valami. Megpróbálta megértetni vele, amit az esze nem akart
elfogadni. Miért? Mert félsz az igazságtól.
Felvonszolta magát a szobájába, bement a fürdőszobába, a mosdó-
kagylóra támaszkodott, lehunyta a szemét, és várta, hogy megnyu-
godjon. Aztán önvizsgálatot tartott. És a lángoló haragja mögött egy-
szer csak meglátta az igazságot. Azt, hogy önmagára dühös.
Igen, Károlynak évek óta viszonya van. Ebben a családban ő senkit
sem érdekel. Viszont ő volt az, aki nap nap után úgy döntött, semmit
nem tesz azért, hogy ez ne maradjon így. A kérdés tehát nem az, ho-
gyan tehette ezt vele Károly, Erzsébet és Fülöp. A kérdés úgy szól: ho-
gyan tehette ezt ő saját magával?
És most hogyan legyen tovább? Fülöp hivatalossá tette előtte: ha el
akar válni, neki vége. De mi lenne, ha végre mind kénytelenek lenné-
nek tisztán látni? Ha ő szembesítené őket a meztelen igazsággal, min-
dennel, ami a lelkét nyomja? Úgy, hogy azt ne hagyhassák figyelmen
kívül. Nem haragot akar ébreszteni bennük, csak a megértésükre és a
lelkiismeretükre akar apellálni. Segélykiáltást hallatni, amelyet nem
lehet nem meghallani.
Levette a fogasról a selyemruhát, belebújt, és még egy utolsó pil-
lantást vetett a tükörbe. Mosolyogva.

Néhány héttel később kiéleződött a helyzet. Diana éppen levelet ké-

szült írni, amikor Patrick odalépett hozzá. A tartása feszült volt, az
arckifejezése lesújtott.
 – Királyi fenség, attól tartok, rossz hírem van.
Diana letette a tollát, keresztbe tette a lábát, és összekulcsolta a ke-
zét az íróasztalon. Lélekben felkészült.
– Ki vele, Patrick!
– Valaki házal egy magnószalaggal. Az Ön egyik telefonbeszélgetése
van rajta – mondta a magántitkár. – Egy telefonbeszélgetés egy… –
Patrick megköszörülte a torkát. – Egy jó barátjával. James Hewitt-tal.
Lélegezni! Hihetetlenül nehéz volt tiszta fejjel gondolkodni, amikor
valaki méteres mélységbe zuhan.
– Tudható, ki vette fel a beszélgetést?
– Nos… – Patrick a fejét ingatta. – Különféle feltételezések keringe-
nek. Állítólag két rádióamatőr GSM lehallgató készülékkel játszado-
zott, és véletlenül éppen az Önök mobiltelefonon folytatott beszélge-
tését fogták el. Több mint kétmillió beszélgetés közül.
Vagyis ez nagyon valószerűtlen.
– Egy másik feltételezés szerint…
Patrick hangja egyre inkább a háttérbe szorult, Diana belső hangja
viszont hangos lett: Egyértelmű, ki van a háttérben. Károly. Beváltotta a fe-
nyegetését, és kitalálta, hogyan nyírhat ki téged. El fogja juttatni a hangsza-
lagot a sajtóhoz, és te házasságtörő leszel a közvélemény szemében. Válás ese-
tén mindenki az ő oldalára áll majd, téged pedig elevenen megnyúznak.
Vagy Fülöp van a dolog mögött? Ő is fenyegetőzött, miután Diana
célzást tett arra, hogy a válást fontolgatja. Rosszullét környékezte.
A töprengését Patrick hangja zavarta meg:
– Királyi fenség, van valami abban a beszélgetésben, ami árthat Ön-
nek és a hírnevének walesi hercegnéként?
– Természetesen!
Diana felugrott a székéről. Sokszor engedte ki a gőzt telefonon
Jamesnél, amikor a királyi családból valaki újra felbőszítette. Örök
szerelmet esküdött Jamesnek. Ennek a hangszalagnak a létezése
olyan, mint aknamezőn járni. Egyetlen rossz lépés, egyetlen rossz
mozdulat, és körülötte minden a levegőbe repül. Forróság öntötte el,
mintha magas láza lenne.
– Azt tudni, hogy mikor akarják a felvételt eljuttatni a sajtóhoz?
– Nem. Talán szerencsénk lesz, és az asztal alá söprik a dolgot. Az-
zal, hogy lehallgatták, végül is bűncselekményt követtek el Ön ellen.
Az is lehet azonban, hogy csak a megfelelő pillanatot várják a közzété-
telre.
Az a pillanat pedig akkor jön el, amikor ő amúgy is meggyengül, és
a felvétel nyilvánosságra kerülése összeroppantja. Ilyen robbanékony
anyagot nem játszanak ki csak úgy, különben még eltévesztené a ha-
tását. A rendszer kampányt indított az ő megbuktatására? A közvé-
lemény őt fogja felelőssé tenni a házassága kudarcáért, ha továbbra is
hallgat arról, amit Károlytól el kellett viselnie. Ugyanaz történne, ami
az anyjánál. Vagyis neki kell a gyorsabbnak lennie.
Diana már a Fülöppel folytatott beszélgetése után meghozott egy
döntést. Most eljött az idő, hogy megvalósítsa. Végre felfedi, milyen
képmutató a házasságuk, éspedig még azelőtt, hogy Károly megtenné.
Megszegi a királyi ház legnagyobb tabuját. Beszélni fog.
 52

1992
 
Ma befejezi. Ma az utolsó szó is rákerül a diktafonra. Az utolsó szó…
Azt szinte mindig Károly mondta ki. Ezt a feltáró könyvet azonban el
kell olvasnia. Nem titkolhatja tovább, hogy mit követett el ellene.
Vagy teljesen őrültnek fogja őt nyilvánítani, és elintézi, hogy intézet-
be dugják?
Az utolsó szó… Pedig még sok mondanivalója lenne. Károly bonyo-
lult személyiség. Ő maga is az. Az egész helyzet bonyolult. Az idő vi-
szont rohan.
James Colthurst a kanapén ült, előtte szendvicsek, üdítő és friss
gyümölcsök kínálták magukat. Diana érezte, hogy a férfi figyeli. Ő az
ablakból kinézett a Kensington Court magánparkjába, a kezében a
diktafont tartotta. Idegesítette, hogy James lóbálja a lábát. Minden ko-
rábbinál jobban tudatában volt a kerek cseresznyefa asztalon és a fali-
szekrényben sorakozó családi fotóknak. Boldog napok fotóinak.
– Jól vagy? – kérdezte James óvatosan.
– Igen, csak… Furcsa érzésem van. Sok mindent kell elmondanom,
sok mindent szeretnék kiadni magamból, ugyanakkor… – Diana han-
gosan kifújta a levegőt. – Azok, akikről beszélek, még mindig a csalá-
dom. Érted?
– De többször is próbáltál beszélni velük – emlékeztette James Dia-
nát. – Ők pedig nem akartak meghallgatni. Ezt ne felejtsd el! Ez a
könyv majd eléri, hogy meg kelljen hallgatniuk.
Diana a gondolataiba merülve bólintott. A szabadságához ő maga a
kulcs, ezt időközben megértette. Senki más nem tudja kisegíteni a
ketrecéből. Egyedül kell vállalkoznia erre a lépésre. Elég bátor-e azon-
ban ahhoz, hogy kinyissa a ketrecét? Ki mer lépni belőle, hogy meg-
mutassa a világnak a valódi énjét? Vagy hátráljon meg?
Ne felejtsd el, hogy minden valószínűség serint Károly hallgattatta le a te-
lefonodat, és ezért robbanásveszélyes anyag van a kezében. A könyv majd
remélhetőleg megakadályozza, hogy őt házasságtörőnek bélyegezzék.
Ha az emberek megismerik a történetét, megtudják, mennyit szenve-
dett az utóbbi években. Akkor nem ítélhetik el azért, mert melegségre
és szeretetre vágyott, nem igaz?
Diana az ujjhegyeit óvatosan a rózsák egyike alá tette, amelyeket
Carolyn hozott neki néhány napja. Két levél az asztalra hullott.
– Tegyek fel neked kérdéseket? – ajánlotta fel James.
Ez időnként segített Dianának, hogy erőt vegyen magán, amikor té-
továzott, mint most is.
– Ne, köszönöm. – Diana nagy levegőt vett, és a diktafonra szegezte
a szemét. – Fergie és András között egyre nagyobb lett a feszültség –
kezdett mesélni. – Az év elején végül hivatalosan bejelentették, hogy
elválnak. Fergie-t minden hercegnéi kötelezettség alól felmentették.
Így fogalmaztak, de ez valójában azt jelentette, hogy soha többé nem
akarják látni az udvarnál, és a neve mostantól tiltólistán van. Az, hogy
a házasság zátonyra futásában Andrásnak is szerepe volt, senkit sem
érdekelt. Fergie elveszítette a királyi család védelmét, és szabad préda
lett a bulvársajtó számára. Az pedig gyakorlatilag elevenen felfalta. Én
megpróbáltam támogatni, amennyire tudtam, de március huszonki-
lencedikén meghalt az édesapám.
Diana szemébe könny szökött, amikor visszagondolt arra a napra.
Úgy érezte magát, mint egy kislány, aki egyszeriben rádöbben, hogy
egészen egyedül maradt a világban. Két nappal később Charles, az
öccse kidobta Raine-t az Althorp-házból. Ügyelt rá, hogy egyetlen tár-
gyat se vigyen magával.
– Mivel szolgáltam rá erre? – zokogta Raine.
– Éveken át próbáltál éket verni apánk és közénk – felelte Charles.
Diana hangja remegett egy kicsit, amikor tovább beszélt. Túl sok
érzelem munkált benne: szomorúság, félelem, szégyenkezés, lelkifur-
dalás. A haragja viszont lassanként alábbhagyott, mintha ez a felvétel
szelep lenne.
– A pokol, amelyet Fergie-nek meg kellett járnia, számomra is fi-
gyelmeztetés volt. Megértettem, hogy soha nem válhatnék el könnyen
Károlytól. Attól fogva minden lépésemnek jól átgondoltnak kellett
lennie, különben csak Károly kezére játszottam volna. Ezért úgy dön-
töttem, hogy elmesélem a történetemet. Az igaz történetemet.
– Van valami, amit a jövőre nézve kívánsz magadnak? – kérdezte
James.
– Ha kívánhatnék valamit magamnak a jövőre, akkor az lenne,
hogy legyen normális. Szeretem, ha minden olyan normális, amilyen
csak lehet. Számomra hihetetlenül izgalmas észrevétlenül járni az ut-
cán. És egyébként? Nos, rengeteg dolgom van, az idő pedig drága.
Mindenesetre tudom, hogy egy nap majd megkapom, amire mindig is
vágytam, és megtalálom a boldogságot.
Diana megnyomta a stop gombot. A felvétel elkészült. Elhangzott
az utolsó szó.
Egymásra néztek Jamesszel.
– Szóval végeztél – mondta a férfi.
Diana bólintott.
– Igen. Noah ezzel befejezheti a rólam szóló könyvét.
Egy pillanatig mind a ketten hallgattak. James végül a fejét ingatva
felnevetett.
– Szinte hihetetlen, hogy nem buktunk le. Tavaly nyár óta játsszuk
ezt a bújócskát! – A férfi hirtelen újra elkomolyodott. – Valóban végig
akarod ezt csinálni? Nem félsz?
– De igen, pokolian félek. Közben azonban számolom is a napokat,
amíg megjelenik rólam Noah könyve. Még csak február van, és való-
színűleg majd nyáron kerül a boltokba.
– Ezzel a könyvvel mindent elveszíthetsz – jegyezte meg James.
– Ezzel kezdettől fogva tisztában voltam.
– Nagyon bátor vagy.
Diana szomorúan elmosolyodott.
– Ez nem bátorság. Nincs más választásom. Te viszont dönthettél
volna másként, ezért teljes szívemből hálás vagyok neked. A segítsé-
ged nélkül soha nem tudtam volna megtenni ezt a lépést.
James melle dagadt a büszkeségtől.
– És most mihez kezdesz?
– Elkezdem felépíteni a saját életemet – mondta Diana, és érezte,
hogy mosoly áradt szét az arcán.
A szabadságának ő maga a kulcsa. Elhagyja a ketrecét, és világgá ki-
áltja: Ez vagyok én. A ti Dianátok.
A diktafonra ma rámondta az utolsó szót. Ezzel azonban egyszers-
mind egy új történetet is elindított.
 53

 
Nagyjából tizenkét éve Diana a barátnőivel a kanapén ült a Coleherne
Court-i lakásukban, és a tévében – bár ez tőlük akkoriban nagyon szo-
katlan volt – a híradót nézték. A tudósítás ugyanis nem másról szólt,
mint Diana mesebeli hercegének az indiai látogatásáról. A lányok mo-
gyorós csipszet és savanyú gumicukrot nassoltak, almaborral koccin-
tottak, és kuncogva bámulták Károlyt, aki arról a csodás országról
áradozott, leginkább a Tádzs Mahalról.
Őrület – gondolta annak idején Diana –, ott áll az a hihetetlen férfi a hi-
hetetlen műemlék előtt, és hihetetlen mondat hagyja el a száját:
– Egy nap majd újra eljövök a Tádzs Mahalhoz a szeretett felesé-
gemmel.
– És az te leszel! – visította Carolyn, és kierőszakolta, hogy Diana
álljon a tévé mellé, mintha már most ott lenne Károllyal.
Ő pedig úgy tett, mintha az újságíróknak integetne, és közben imá-
dattal nézne a férjére.
Lassanként elhalványult az emlék, és a Tádzs Mahal szépsége telje-
sen megbabonázta. Az építészet gyöngyszeme egy nagy szerelem em-
lékhelye. A világ hét új csodájának az egyike.
Most, tizenkét évvel később Diana valóban ott állt, ahol Károly a
nagy szerelmével akart állni, amint azt akkor kijelentette. Diana azon-
ban most egyedül volt.
– India nagyon nagy, az idő pedig rendkívül korlátozott – mondta
Károly magántitkára a közelgő indiai látogatás előtti megbeszélésen. –
A walesi herceg ezért azt javasolja, hogy váljanak szét, és külön-külön
utazzák be az országot. Úgy lehetnek a lehető leghatékonyabbak.
Károly a jegygyűrűjével játszott. Dianára nézett, de azonnal el is
kapta róla a tekintetét.
Mögötte fényképezőgépek kattogtak, de ő még nem akart az újság-
írók felé fordulni. Szerette a kosztümöt, amelyet ma viselt, mert cso-
dásan erős színei voltak. Biztosan nagyszerűen mutat majd a fotókon,
a fehéren ragyogó emlékmű előtt. A blézer élénkvörös volt, a szoknya
erőteljes lila.
 A nap éppen csak felkelt, és narancsszínbe borította a fehér már-
ványból épült páratlan mauzóleum hagymakupoláit. A környező kert
hosszú medencéjében a víz rézvörösben csillogott. Az épület gyönyö-
rű volt, a látványa mégis elszomorította Dianát.
– Egy könnycsepp az örökkévalóság arcán – mondta az előbb az
idegenvezető angolul. – Így írta le a Tádzs Mahalt egykor Rabindra-
náth Tagore, az egyik legnagyobb indiai költő és filozófus. Ez az épület
sokkal több egy nagyszerű építészeti csodánál: egy nagy szerelem tör-
ténetét meséli el. 1632-ben Sáh Dzsahán nagymogul építtette a felesé-
ge, a szépséges Mumtáz Mahal emlékére. A Tádzs a Mumtáz név rövi-
dítése. Ő az előző évben hunyt el, miközben világra hozta az uralkodó
tizennegyedik gyermekét. A mogul megígérte neki, hogy soha nem
vesz el másik nőt, és mauzóleumot emeltet, amely örökké rá fog emlé-
keztetni. A Tádzs Mahal ezért nemcsak a világ legszebb síremléke, de
a vágyakozó szerelem jelképe is.
A szomorú történet ellenére – vagy valószínűleg éppen miatta –
évente számtalan ember sereglik ide, hogy megcsodálja az emlékmű-
vet, amely azt üzeni: csak nagyon rövid ideig vagyunk ezen a világon.
Ülj le itt néhány percre, és engedj el mindent! Hagyd, hogy az életed
hatással legyen rád!
Diana azon kapta magát, hogy nagyon hiányzik neki Károly. Nem
értette magát. A férje sok mindent követett el ellene, mégis olyan
mély gyökeret vert a szívében, hogy meghalna, ha megpróbálná kitép-
ni. Ő volt az első nagy szerelme. A férfi, akihez feleségül ment. A gyer-
mekei apja. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy
még mindig ott rejtőzik benne a romantikus tizenhat éves lány, aki
mesebelien boldog befejezésben reménykedett.
– Diana, hol van Károly herceg? – kiáltott át egy újságíró a keskeny
medence fölött, amely elválasztotta őket. – Csak mert három nap múl-
va Valentin-nap lesz.
Diana még nem állt készen arra, hogy válaszoljon az újságírók kér-
déseire. Károly inkább a brit export népszerűségét választotta Delhi-
ben ahelyett, hogy vele legyen. Biztos benne, hogy nélküle Diana
előbb-utóbb kudarcot fog vallani. Fergie-hez hasonlóan lesüllyed az
olcsó reklámipar szintjére, hogy a felszínen maradjon. Károly téved. A
nagyvilág hamar meg fogja ismerni az ő valódi történetét. Őszintén.
Kíméletlenül. Mindent még egyszer elolvas majd, és itt-ott esetleg vál-
toztat valamin.
– Hogy tetszik Önnek a szerelem emlékműve? – kiáltott át hozzá
egy másik újságíró.
– Gyógyító élmény. Rendkívül gyógyító – válaszolta Diana.
 Még egy utolsó pillantást vetett a Tádzs Mahalra, magába szívta a
szépségét és a fájdalmát. Arra emlékeztetett, hogy az élet hihetetlenül
szép és hihetetlenül kegyetlen is lehet. Ő nem fog elbukni. Kész fel-
égetni az életét, hogy a hamvaiból minden korábbinál erősebben szü-
lessen újjá.
Diana az újságírók felé fordult. Az arcán ott volt minden fájdalma,
de az élete szépsége is. A világ nem fogja tudni levenni róla a szemét.
 54

 
Gyönyörű júniusi nap volt. Az ablakon átlósan beeső napfényben Dia-
na táncolni látta a port, amelyet egy szobalány vert fel tollseprűvel.
Egy másik szobalány éppen az ő ágyát húzta át, és közben jókedvűen
dudorászott. A hálószobát frissen mosott és vasalt ágynemű kellemes
illata töltötte be, amelybe reggelihez csalogató kávé illata vegyült.
Dianához madarak éneke jutott el. A város távoli zajai. Az élet.
Az ő élete mindjárt véget ér. Legalábbis így érezte magát. Az öltö-
zőszobájában állt a tükör előtt, és arra gondolt, hogy ezek szerint így
fest valaki kevéssel azelőtt, hogy az egész életét aláássa. Sápadt volt. A
homlokára mintha az lett volna írva: bűnös.
A The Sunday Timesban ma jelenik meg az első részlet Andrew Mor-
ton Diana igaz története című könyvéből. Dianát öt öngyilkossági kísérletbe
hajszolta az érzéketlen Károly – állt a címlapon. Alatta pedig az alcím: A
hercegné belebetegedett a házassági drámába. Diana azt mondja, nem lesz ki-
rályné.
Ez borzalmasan durván hangzott. Diana azonban nem szólhatott
bele a címadásba. A The Sunday Times ragaszkodott hozzá, hogy a szen-
zációs cikknek a címe is hatásvadász legyen.
Diana elképzelte, ahogy egy furgon megérkezik a Kensington-palo-
tához a napisajtóval. Ahogy a sofőr szenzációéhes pillantással felhívja
a lakáj figyelmét a címlapsztorira. „Ez földhöz fogja vágni őket, annyi
szent!”
Diana elképzelte, ahogy Patrick a kezébe veszi az újságot, elolvassa
a főcímet, és egy pillanatra le kell ülnie. Azt is elképzelte, hogy a la-
pok eljutnak a Buckingham-palota sajtóosztályára. Az ott dolgozók
meglátják a címsort, és rémülten összenéznek. Aztán kapkodás veszi
kezdetét. Vörös riasztás.
Diana szinte látta, hogy Erzsébet a reggelizőasztalnál ülve várja,
hogy ezüsttálcán egy csésze Earl Grey teával együtt meghozzák neki a
The Sunday Timest. Amikor éppen kortyolni akar egyet a teájából, a te-
kintete a lap címoldalára téved, a csésze pedig kiesik a kezéből, és
összetörik.
 Margo az ijedtségre engedélyez magának egy pohár whiskyt. Fülöp
tajtékzik dühében. Az anyakirályné levegő után kapkod. Anna felvon-
ja a szemöldökét: „Nem megmondtam, hogy Diana bajt fog okozni?”
Károly még valószínűleg a zuhany alatt áll, alaposan bekeni magát
a férfias illatú tusfürdőjével, és nem is sejti, mi várja mindjárt a regge-
linél.
Diana a szemébe nézett a tükörben. Ha megtörsz, ha bevallod az igaz-
ságot, hogy te állsz a leleplező könyv mögött, hogy te voltál Andrew Morton
forrása, neked annyi – gondolta. – Sok éven át megtanultad összeszedni ma-
gad. Utoljára még egyszer ma is menni fog.
Lement a lépcsőn. Minden lépésnél olyan érzése volt, hogy a végze-
te felé tart.
A szállóvendégek, Mr. Lyle és a felesége már a gazdagon megterí-
tett asztalnál ültek. Diana jó reggelt kívánt, és leült. Hogyan nyeljen le
egy falatot is? Egy keveset azonban ennie kell, különben valaki még
gyanút fog.
A The Sunday Times ott feküdt az asztal másik végén. Károly tányér-
ja mellett. A házaspár képben volt. Ezt egyértelműen elárulta, ahogy
magukba roskadva ültek ott. Lerítt róluk, hogy a legszívesebben vala-
hol máshol lennének, nagyon messze innen. Mr. Lyle a kezét tördelte,
és láthatóan valamilyen beszédtémát keresett.
– Jól aludt? – nyögte ki végül.
– Pompásan – válaszolta Diana.
Aztán eljött a pillanat. Károly belépett a szobába. Ellenőrizte a
mandzsettagombjait. Mindenkinek jó étvágyat kívánt. Diana
összerezzent, amikor Károly megsimogatta a vállát, miközben elment
mellette. A gyengédsége azonban csak színjáték volt. Ma végre lelep-
leződik, milyen képmutató a házasságuk.
Diana a joghurtjára szegezte a tekintetét, amelyben friss gyümöl-
csök voltak. Így is érzékelte azonban, hogy Károly, miközben a szájá-
hoz emelte a csészéjét, oldalpillantást vetett a The Sunday Timesra, és
anélkül, hogy egy kortyot is ivott volna, letette a teáját. Felvette az új-
ságot, a tekintete végigfutott a sorokon, oda-vissza, oda és vissza…
Diana hallotta az óra ketyegését. A saját szívverését is. A vérében
felszökött az adrenalin. Szabadesésben volt.
Károly elolvasta, hogy a felesége bulimiában szenved. Hogy több
öngyilkossági kísérlete volt, ha csak komolytalanok is. És elolvasta,
hogy neki évek óta viszonya van Camilla Parker-Bowlesszal. Letette az
újságot a tányérja mellé. Meglazította az ökölbe szorított kezét. A
homlokán kidagadt egy ér. Mr. és Mrs. Lyle-hez fordult, és még udva-
rias mosolyt is sikerült színlelnie.
 – Megbocsátanak nekünk egy pillanatra? Négyszemközt kellene be-
szélnünk a feleségemmel – mondta, aztán Dianához fordult: – Drágám,
kérlek, gyere velem.
Diana felkelt a székéről. Vér ízét érezte. Egész idő alatt erősen az
ajkába haraphatott. Amint kiléptek az ajtón, Károly megragadta a kar-
ját.
– Hogy merészelted ezt tenni?
– Nekem semmi közöm ehhez! – hazudta Diana a férje arcába. Két-
ségbeesettnek hangzott. – Én ugyanúgy meg vagyok döbbenve, mint
te. A legközelebbi barátaim fecseghettek, más magyarázatot nem tu-
dok elképzelni. Carolyn, James Colthurst…
– Ne hazudj! – mennydörögte Károly olyan hangosan, hogy a váza
remegni kezdett mellettük a komódon. – Minden sorból te beszélsz!
Diana arcán könnyek patakzottak.
– Mintha tudnád, hogyan beszélek! Mintha valaha is odafigyeltél
volna rám!
Károly dühösen fel-alá járkált a folyosón.
– Mintha rám valaha is odafigyelt volna valaki! Ebben a rendszer-
ben mi nem vagyunk fontosak. Itt mindig minden csakis a koronát vi-
selő személyről szól!
Diana egy pillanatig azt hitte, hogy megint összetörik valami, a vá-
za, egy értékes porcelánfigura vagy az egyik kárpitozott szék. Károly
szeme azonban nedvesen csillogott, amikor feléje fordult.
– Szóval érzéketlennek tartasz? Hidd el, vannak érzéseim, csak úgy
tűnik, abban nem vagyok jó, hogy kimutassam őket. Egyvalamit azon-
ban bizonyossággal kijelenthetek: ma mélyen megsértették az érzései-
met. Olyan mélyen, amilyen mélyen engem még nem sértettek meg.
Diana eredetileg abban reménykedett, hogy ez a nap majd felszaba-
dító csapással ér fel. Most azonban csak hitványnak érezte magát.
 55

 
Egy héttel később Dianának szembe kellett néznie Erzsébettel és Fü-
löppel. A Windsor-kastély ősi falai körül borzongató szél fütyült,
egyébként jeges csend volt. A hallgatás kínzási módszer is lehet – gondol-
ta Diana. A szobában mindenki ellene van: Erzsébet, Fülöp, Károly.
Szörnyű érzés.
Fülöp vele szemben ült. A szemét egy pillanatra sem vette le Dianá-
ról, a tekintete éles volt. Olvasni próbál a gondolataiban? Meg akarja
félemlíteni? Azt hiszi, hogy könnyekben fog kitörni, és beismerő val-
lomást tesz? Dianát valóban sírás környékezte, de tudta, hogy most
erősnek kell maradnia. Sokszor gyakorolta a tükör előtt, hogy mit fog
mondani. Semmi közöm ehhez a könyvhöz. Semmi közöm ehhez a könyvhöz.
Semmi közöm ehhez a könyvhöz.
A királynő az ablaknál állt. Leverten és komolyan. A The Sunday
Times tegnap lehozta a második részletet Andrew Morton könyvéből.
– „Én minden tőlem telhetőt megtettem” – idézte Erzsébet a sza-
lagcímet, és megfordult.
Diana a térde közé dugta a kezét. Megtört a csend, és Fülöp tajték-
zott a dühtől.
– Te hoztad be a házba az ördögöt! – mordult rá Dianára. – Ez a
könyv azért rettenetes a családunk számára, mert ösztönzést ad a
szenzációhajhász újságírásnak, amely veled kezdődött! Törvényesíti a
bulvársajtó gyakorlatát a leselkedésre, szaglászásra, szemétben kuta-
kodásra és akár féligazságok megjelentetésére is. Menlevél arra, hogy
minden korábbinál gátlástalanabbul támadjanak minket. De mondok
én neked valamit: a dolognak leginkább te iszod meg a levét. A sajtó-
bagázs rád fogja vetni magát, mert az imádottjuk az egyiküknek bepil-
lantást engedett a magánéletébe.
– Semmi közöm ehhez a könyvhöz – mondta Diana.
Jól van, ez meggyőzően hangzott – gondolta. Fülöp azonban egyáltalán
nem figyelt rá.
– A házastársi hűtlenség megbocsátható vétség. A sajtónak fecsegni
nem az.
Károly hallgatott. Erzsébet homlokán mély ráncok jelentek meg.
 – Ha Diana azt mondja, nincs köze a könyvhöz, hinnünk kell neki –
jelentette ki határozottan.
Ez reménysugár volt.
– Ez az igazság. Nem szeretnék szakítani a családommal. Ettől
azonban még igaz Andrew Mortonnak az az állítása, hogy mélysége-
sen szomorú vagyok, a házasságunk pedig szétesett. Ennek ellenére
sem akarok elválni. Csupán több szabadságot szeretnék.
– Szabadságot? – nevetett fel Fülöp. – A sajtó mostantól még jobban
rád veti majd magát.
– Elég ebből!
Diana még soha nem látta Erzsébetet ennyire felindultnak. Minden
tekintet a királynőre szegeződött.
– Egykor egy üvegpalotában nőttem fel, és a külvilágból nem sokat
észleltem. Csak arra készítettek fel, hogy egyszer majd királynő le-
szek. Miután magam is anya lettem, esélyt akartam adni a gyermeke-
imnek, hogy megismerjék a külvilágot. Hogy nagyobb szabadságban
legyen részük, mint a húgomnak és nekem volt az ő korukban. Termé-
szetesen soha nem voltak olyan szabadok, mint a hétköznapi embe-
rek, de legalább bepillantást kaptak a palotákon kívül zajló életbe. Jót
akartam, de elkövettem egy nagy hibát. Károly, Anna, András és Edu-
árd, ti mind vérszagot kaptatok. Többet akartok ennél itt. – Erzsébet
kézmozdulata világos és érthető volt. Nemcsak a kastélyról beszélt,
hanem az uralkodói család életének az előnyeiről és kellemetességei-
ről is. – Nem tanultatok meg lemondani, visszafogni magatokat, és az
életeteket a monarchia szolgálatába állítani.
– De… – jelentkezett szólásra Károly.
– Te sem. És ez vezetett ahhoz a drámához, amellyel most meg kell
küzdenünk. – A királynő szünetet tartott. – A The Daily Telegraph egy
vezércikkben feltette a kérdést, hogy van-e jövője a monarchiának. Az
emberek belénk vetett bizalma megrendült. Eddig csak Fülöp tudott
arról, hogy azt fontolgatom, lassan visszavonulok.
Károly teste hirtelen megfeszült. Évek óta erre várt!
– Az az érzésem azonban, hogy egy rakás éretlen és önző gyerekkel
van dolgom – folytatta a királynő. – Ezért addig fogom viselni a koro-
nát, amíg csak tehetem.
Diana megdermedt. Mit okozott? Összetörte Károly álmát!
– Egyelőre hat hónap különélést javaslok. Próbaképpen – mondta
Erzsébet. – Aztán majd meglátjuk.
Alig hagyták el a királynő fogadószobáját, a Károly szemében meg-
jelenő megvetés olyan volt, mintha pofon ütötte volna Dianát.
– Ezt keservesen meg fogod bánni!
A Kensington-palotabeli lakásában minden rázuhant Dianára. Mocs-
kosnak érezte magát. Carolyn, miután a komornyikja beengedte hoz-
zá, kisírt szemmel és kétségbeesetten találta. Fel-alá járkált a nappali-
jában, és a talpa alatt az összetört világa cserepeit vélte érezni.
– Szörnyen szánalmas vagyok.
– Gyere, üljünk le! – mondta Carolyn. Letette a retiküljét és a kabát-
ját egy fotelba, aztán leült a kanapéra, és megütögette maga mellett a
helyet.
Diana ott mindent kiadott magából.
– És ha Károlynak igaza van? – kérdezte aztán. – Ha mind elfordul-
nak tőlem?
– Nem fognak. Hivatalosan semmi közöd a könyvhöz, és téged is
megdöbbentett, hogy a jelek szerint a barátaid fecsegtek rólad.
– Látnod kellett volna Károly tekintetét. Ő tudja! Sejti, hogy én va-
gyok a dolog mögött. Mi lesz, ha most mind meggyűlölnek? Egészen
egyedül leszek!
– Nem vagy egyedül, és soha nem is leszel – felelte Carolyn. A hang-
ja ugyanolyan megnyugtató volt, mint egy habfürdő vagy egy mézes
kamillatea. – Itt vagyok neked én, a csodás gyerekeid és a testvéreid.
– Akkor is. Hogy lehettem ennyire önző?
– Mit szólt Vilmos és Harry a könyvhöz?
– Csak azt tudják, hogy megjelent rólam egy könyv, de a tartalmát
nem ismerik. Az internátusban szerencsére védve vannak, nemigen
olvashatnak pletykalapokat. Előbb vagy utóbb azonban biztosan a fü-
lükbe jut valami. – Diana a tenyerébe temette az arcát. – Szörnyű, ön-
ző anya vagyok!
– Ez nem igaz. Csodás anya vagy – mondta Carolyn. – Hogy lesz to-
vább veletek, veled és Károllyal?
– Külön élünk, de egyelőre csak próbaképpen. Ő a maga dolgait in-
tézi, én pedig az enyéimet.
– Szóval a szakításotok nem lesz hivatalos.
– Nem. Én elválni sem akarok. Annak nem akarom kitenni Vilmost
és Harryt. Annak idején nagyon megszenvedtem a szüleim válási há-
borúskodását. Én egyszerűen csak… nagyobb szabadságot akarok.
– Lehet, hogy azért nem akarsz elválni – Carolyn a barátnője kezére
tette a kezét –, mert még mindig szereted Károlyt?
Szereti még Károlyt? Igen. Természetesen. Ő a gyermekei apja. A
lánykori álmai hőse.
 – Azok után, amiken Károllyal keresztülmentünk, valószínűleg
őrültségnek hangzik, de szeretem őt. Éppen azért, amit együtt végig-
csináltunk. Mert az erősen összeköt minket. Tudom, hogy a lelke mé-
lyén ő is így érez.
Dianának azt is be kellett vallania magának, hogy az ember azok-
nak az elismerésére és a szeretetére vágyik a legjobban, akik a legdur-
vábban eltaszítják. A természet paradoxona, mondaná Károly. Nagyon
kegyetlen és fájdalmas paradoxon.
– Nem csak a gondolatba vagy szerelmes, hogy szereted őt? Te re-
ménytelenül romantikus vagy, Di.
– A történetünk nagyon összetett, és ezért nehéz megérteni. Ez a
kapcsolat egészen különleges.
– Igazán? – kérdezte Carolyn kissé epésen. – Nem lehet, hogy való-
jában ugyanolyan, mint sok másik szerelmi történet? A nő szereti a
férfit, de a férfi mást szeret…
Carolyn szavai fájdalmat okoztak Dianának. Nagyon sokáig ragasz-
kodott ahhoz, hogy a Károly iránti szerelme egészen különleges. Az
esze ugyan sokszor figyelmeztette, hogy ez a gondolat nem tesz jót
neki, mert csak megakadályozza abban, hogy végre elszakadjon Ká-
rolytól, a szíve azonban ragaszkodott hozzá. Carolynnak igaza van. Ő
valóban reménytelenül romantikus.
Feltűnt neki, hogy a barátnője kopott farmernadrágot és paradi-
csomfoltos pulóvert visel. Csapot-papot otthagyhatott, hogy azonnal
elinduljon hozzá, miután ő felhívta. Diana végtelenül hálás volt azért,
hogy ilyen barátnője van. Akit egész életében ismert, és aki mindent
tud róla. Aki mellette áll, és ha úgy kell lennie, szigorúan tükröt tart
neki.
– Nem tudom – mondta sírva. – Minden nagyon zavaros…
Kopogtattak az ajtaján.
– Most ne!
Az ajtó mégis kinyílt.
– Mondtam, hogy…
– Arra gondoltam, ez esetleg érdekelheti – vágott közbe Patrick
olyan udvariasan, ahogyan valaki csak más szavába vághat.
Oldalra lépett, és három lakáj zsúrkocsikat tolt be a nappaliba. Le-
velekkel és virágcsokrokkal voltak tele.
– Mi ez? – kérdezte Diana.
– Küldemények Önnek. És ez csak a töredéke annak, ami a sajtóiro-
dához érkezett. – Patrick elmosolyodott. – Vagyis bármikor jöhet
újabb adag – tette hozzá, aztán meghajtotta magát, és a lakájokkal
együtt távozott.
 Diana a kézfejével megtörölte az arcát. Mi van, ha az emberek úgy
gondolkodnak, mint Károly? Ha azt gyanítják, hogy ő áll az életrajza
megjelentetése mögött? Ha a levelekben árulónak nevezik? Ha azt ír-
ják, hogy kést döfött a családtagjai hátába? Vagy ha a könyvben olvas-
ható intim részletek, mint a bulimiája és a depressziója, ha mindez ta-
szítja az embereket? Ha azt írják neki, hogy egyszerűen csak össze
kellene szednie magát? Hogy az, amit tett, méltatlan egy hercegné-
hez?
Carolyn felkelt a kanapéról, találomra elvett egy levelet, feltépte a
borítékot, és átfutotta a sorokat. – „Önnek köszönhetően elég erős let-
tem ahhoz, hogy én is terápiás segítséget kérjek” – olvasta fel. – Lá-
tod, milyen csodálatos dolgot tettél?
– Ezt most találod ki? – kérdezte Diana csüggedten.
– Ez áll itt feketén-fehéren. – Carolyn elvett egy másik levelet. – „A
lányom is bulimiában szenved. Sokáig nem értettem a problémáját, de
most, hála Önnek, már tudom, mi megy végbe benne. Hogy milyen
nyomás nehezedik rá.” – Újabb levél következett: – „Kérem, ne enged-
je, hogy elnyomják, se a férjének, se a királyi háznak, se a sajtónak.
Csodálom azért, mert elég bátor ahhoz, hogy más legyen, és a szívét
kövesse…”
– Bátor… – ismételte meg Diana halkan. – Én nem bátornak érzem
magam, hanem bűnösnek.
Carolyn visszaült a barátnője mellé.
– A bűnösségedre azonban nincs bizonyíték, és ez jó! Azzal pedig,
hogy megosztottad az igazságot Andrew Mortonnal, és nem játszottad
tovább mesekönyvek hercegnőjét, hatalmas lépést tettél. Kiálltál ma-
gadért, Di. Ez kivételes bátorság.
– De ezzel sok embernek okozok csalódást.
– Ez néha együtt jár a bátorsággal. Soha nem szabad azonban fel-
hagynunk azzal, hogy bízunk a megérzésünkben. Akkor sem, ha a
döntésünkkel másoknak csalódást okozhatunk. Bátornak lenni azt je-
lenti, hogy magunk mellett döntünk, amikor úgy kell lennie. És a tör-
téneted közzétételével te magad mellett döntöttél.
Ezek voltak az első szavak, amelyek valóban eljutottak Dianához.
– Láthatod, hogy sok nő számára lettél példakép az igaz történeted-
del! Minden nő tudja, milyen érzés manipulálni mások róla alkotott
véleményét. Hogy kétségbeesetten jobb színben igyekszik feltűnni. Te
megtörted ezt az ördögi kört. Mi, nők a döntéseinknél túlságosan rit-
kán vesszük figyelembe, hogy mi a jó nekünk. De hogyan juthatnánk
el valaha is a számunkra kijelölt útra, ha nem hallgatunk arra, amit a
megérzésünk, a belső hangunk mond? Ehelyett inkább hagyjuk, hogy
mások irányítsanak minket, és mások véleményére hallgatunk. Te ez-
zel a könyvvel visszataláltál az utadhoz. Azért merted megtenni ezt a
lépést, mert el tudsz képzelni magadnak egy jobb, igazabb és szebb
életet. Olyan életet, amilyet megérdemelsz. Megmutattad az emberek-
nek a valódi Dianát.
Neki ez is fejfájást okozott.
– De mi lesz, ha ezt a Dianát nem kedvelik? – kérdezte.
– Az emberek vagy kedvelnek téged, vagy nem. Na és? – Carolyn
megrántotta a vállát. – Sokkal fontosabb, hogy te milyennek ítéled az
életedet.
Beletelt egy pillanatba, hogy Carolyn szavainak az értelme valóban
eljusson Dianához. Bólintott.
– Nagyon sok mindenen mentél keresztül, Di – mondta Carolyn. –
És alapvetően még mindig az a csodás barátnő vagy, akit én régről is-
merek. Csak talán önmagad tapasztaltabb, jobb, erősebb és okosabb
kiadása. Ez a csodás az életben: többek leszünk általa. Károly, a király-
nő, ez az egész pereputty itt megpróbált betörni téged, te mégsem ve-
szítetted el önmagadat. És soha nem is fogod. És ezért egyedül sem le-
szel soha. Mert te mindig itt vagy magadnak. – A barátnője Diana vál-
lára tette a kezét. – Felégetted az eddigi hamis életedet, hogy megerő-
södve emelkedj ki a hamvaiból.
 56

 
Mintha a távolból egy hang jutott volna el Dianához. Pityegés. A mo-
biltelefonja az? A homlokára tolta az alvómaszkját. Még koromsötét
volt. Az oldalára fordult, és tapogatódzva a lámpát kereste az éjjeli-
szekrényén, de az valamiért nem volt a helyén. Aztán egyszeriben
eszébe jutott, hogy nem otthon van, hanem a balmorali kastélyban. A
szokásos éves nyaraláson. Ez elől nincs menekvés. Akkor sem, ha vala-
ki már külön él a férjétől.
A telefonja még mindig szólt. Jóságos ég, lehet, hogy Vilmossal
vagy Harryvel történt valami? Diana kiugrott az ágyból. Vaksin az
asztalhoz indult, a lába kisujjával azonnal belerúgott egy székbe, és el-
káromkodta magát, de végül megtalálta a telefonját.
– Igen?
Patrick hívta.
– Királyi fenség, elnézést kérek a korai zavarásért, de rossz hírem
van. A hangszalagot, amelyen az Ön beszélgetésével rögzítették az is-
merősével – a titkár rövid hatásszünetet tartott –, James Hewitt-tal,
eljuttatták a sajtóhoz. Az összes lap erről ír.
Diana most már tökéletesen éber lett.
– Mennyire rossz a helyzet? – Nagyon rossz volt. A világ értesült a
Jamesszel folytatott viszonyáról. Házasságtörőnek számít. – Most mit
tegyünk? – kérdezte.
– Ha meg akarjuk menteni a hírnevét, az első számú szabály mos-
tantól az, hogy többé egy szót se a sajtónak. A kettes számú szabály
pedig úgy szól: nincs több szerelmi ügy. Nincs szex.
Diana megdermedt a sötétben.
– Nyilván le kell nyelnem a keserű pirulát.
Diana bontotta a hívást, és a tenyerébe temette az arcát. Szóval
nyilvánosságra került. Mit tesz majd Erzsébet? Vagy Fülöp. Mind a
ketten tudták, hogy őt a lovaglóóráknál több fűzi Hewitt kapitányhoz,
de egészen más, ha erről az összes média beszámol. Diana a legszíve-
sebben egész napra elbújt volna. Előbb vagy utóbb azonban szembe
kell néznie a családjával.
 A pillanat a déli grillezéskor jött el. Általában nyugodt és vidám
hangulat uralkodott, amikor Fülöp köténnyel a derekán, a grillsütő
mögött állva a kolbászkákat forgatta, miközben burgonyasalátát és
frissen sütött, még meleg bagetteket kínáltak körbe. Ezen a hétfőn vi-
szont nagy volt a csend. Olyan nagy, hogy még a lángokba csöpögő
zsír sistergését is hallani lehetett. A füst közvetlenül Diana mellett
szállt el, és égette a szemét. A skót dudásokat, akik máskor eljátszot-
tak egy-két dalt, most elküldték.
– Feltételezem, hogy hozzátok is eljutott a hír – mondta Diana egy
idő után. – A nyilvánosság már tudja, hogy nekem is volt viszonyom.
Csend. Végül Erzsébet szólalt meg:
– Számomra rejtély, hogyan fajulhattak el ennyire a dolgok –
mondta.
Az utóbbi hónapokban láthatóan megöregedett. És ma valószínűleg
még szaporodnak is az ősz hajszálai.
– Diana nem tudta fékezni magát! – csattant fel azonnal Károly az
asztal másik végén. – Azt mondta, meg akarja menteni a házasságun-
kat, és a hűségéről biztosított, hogy már a következő pillanatban újra
megcsaljon!
– Ha csak egy kevés szeretetet kaptam volna tőled, nem kellett vol-
na máshol keresnem – védekezett Diana.
Ez ordító igazságtalanság! Károlynak évek óta viszonya van. A
pletykák szerint Fülöp is megcsalta a feleségét. Erről miért nem beszél
senki?
Diana segítségkérőn Annára nézett. Ő nemrégiben megjárta ezt a
poklot. Halálosan boldogtalan volt a házasságában, de mindenki hall-
gatott és félrenézett. Pedig fiatal nőként neki is joga volt szerelemre
és szenvedélyre. Anna azonban nem szólt semmit.
És Margo? Őt megfosztották élete szerelmétől, a férfitól, aki bol-
doggá tette. Emlékeztették a kötelességeire és arra, hogy a saját vá-
gyait félre kell tennie. Azzal, hogy szakított Peter Townsenddel,
összetörte a saját szívét. De ő is hallgatott.
Hogyan engedhették ezek a nők, hogy elvegyék tőlük, ami jó volt
nekik, amire a szívük vágyott? És én mi rosszat tettem? – gondolta Dia-
na. A férje nem szerette, de ő meg akarta ismerni a szerelmet. Ki hi-
báztathatja ezért? Élete végéig le kellett volna mondania a szenve-
délyről és az emberi közelségről? A Jamesszel töltött idő kiteljesítette.
Erősnek érezte magát. Tele volt energiával, és az újonnan elnyert ere-
jét arra használta, hogy felhívja a figyelmet az AIDS-re. Csakis jó szár-
mazott belőle, mégis úgy néznek rá, mintha szörnyű ember lenne.
 Miért nem áll ki mellette Margo vagy Anna, amikor mind a ketten
megszenvedték azt, amit ő? Mások parancsait követték, és lemondtak
a saját boldogságukról. Most pedig ez a két egykor életvidám nő meg-
keseredetten ül az asztalnál, Margo iszik és túl sokat dohányzik, Anna
pedig mindenre harapós megjegyzéssel válaszol. Ő így nyeli le a ha-
ragját.
Diana érezte a mennydörgést, az elfojtott álmok és vágyak elemi
erejét. Ők azonban hallgattak, mert hallgatásra tanították őket. Arra,
hogy tagadják meg magukat. Még azt is elhitették velük, hogy a fele-
lősséghez van köze annak, ha lemondanak arról, amire a szívük vá-
gyik. És az a nő, aki a legmesszebbmenőkig elfojtotta a szükségleteit, a
legnagyobb dicséretben részesült: Mennyire önzetlen! A nőiesség lénye-
ge nyilvánvalóan a teljes önmegtagadás.
Diana az asztalnál ülve hitetlenkedőn ingatta a fejét.
– Soha nem állt szándékomban, hogy a nyilvánosság értesüljön a
viszonyomról, de most már így van. Én mégsem bántam meg semmit.
Ellenkezőleg. Továbbra is tétlenül kellett volna néznem, hogy a férjem
megcsal? Arra rámentem volna. James jót tett nekem. A tőle kapott
életörömnek köszönhetően sok mindent elértem. És ne feledjétek: én
mindennél jobban akartam ezt a házasságot. Károly volt az, aki az első
naptól fogva hazudott nekem, és csalt engem. Miért vonatkoznának rá
más szabályok, mint rám? Mert ő férfi? Vagy mert ő a trónörökös? A
trón csodás örököse, aki csak a saját javára gondol.
Diana az utóbbi években számos nővel találkozott a legkülönbö-
zőbb országokból és társadalmi osztályokból. Beszélt velük a vágyaik-
ról, a kívánságaikról és az álmaikról. És felismerte, hogy egyikük sem
vár semmi világrengetőt az élettől. A nők nem akarnak hatalmat. Nem
vívnak háborúkat. A nők valódi szerelmet akarnak. Jókat enni lelki-
furdalás nélkül. Szenvedélyesen szeretkezni. Tükörbe nézni, és elége-
dettnek lenni magukkal. Függetlennek lenni. Elevennek érezni magu-
kat. Sikert aratni.
Mindebben semmi rossz nincs. Minden nő teljes joggal tarthatna
igényt rá. Ezek a kívánságok senkinek sem ártanak. Ellenkezőleg. A
nők mégis megtagadják és elfojtják a leglényegüket. Milyen kényel-
mes! A nők feletti uralkodás leghatékonyabb módja, ha rábírják őket,
hogy uralkodjanak magukon.
Diana is beleesett ebbe a csapdába. Teleette magát, aztán mindent
kihányt. Éveken át diétázott, hogy uralkodjon a testén. Miután felha-
gyott ezzel, rendesen evett és sportolt, a teste olyan lett, amilyennek
lennie kellett: jó és szép test. A lelke rendben volt az emberi burok-
ban.
 Apránként kivonta magát Károly uralma alól. Minél szabadabb és
függetlenebb lett tőle, annál több energiája volt. Az energiát pedig ar-
ra fordította, hogy segítsen a rászorulókon. Szembeszegült a protokol-
lal, felfedezte magában a bátorságot és a szabadságot ahhoz, hogy
egyedül tegyen utazásokat távoli országokba. Nem érdekelte a hata-
lom, nem is akart királyné lenni. Nem akart mást, csak valami jót ten-
ni a világért.
Azok a nők, akik kitörnek az ellenőrzés alól, és bíznak a megérzé-
sükben, nem rosszak. Ellenkezőleg. A világnak több olyan nőre lenne
szüksége, akit nem lehet irányítani. Akik összetörik a ketrecüket.

Tűz volt. A Windsor-kastély lángokban állt.

– A mentőakciót András herceg felügyeli, aki az édesanyjával
együtt éppen a kastélyban tartózkodott – mondta a műsorvezetőnő a
tévében.
Micsoda kép! A királynő vékony alakja, esőkabátban és gumicsiz-
mában, a kísértetiesen vörösen izzó visszfény előtt. A tűz könyörtenül
végigsöpört a helyiségeken, hogy megsemmisítse nyolcszáz év törté-
nelmi tanúit. Diana meredten nézte a híradást, és a szájára tapasztot-
ta a kezét. Az eddigi feltételezések szerint a kápolnában tüzet fogott
egy függöny, és onnan terjedtek tovább a lángok, de biztosat még nem
lehetett tudni.
Néhány nappal később Erzsébet beleegyezett, hogy hivatalosan
nyilvánosságra hozzák, hogy Diana és Károly külön költözött. John
Major miniszterelnök december kilencedikén az alsóházban jelentette
be a hírt.
– A királyi fenségek azonban nem kívánnak elválni – közölte. – Az
alkotmányos jogaik változatlanok maradnak.
Diana számára ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ő és Károly
külön-külön tesznek eleget a közszolgálati kötelességeiknek. Családi
és állami eseményeken időnként együtt jelennek meg.
– Azt kell mondanom, hogy ez az év úgynevezett annus horribilis
volt – mondta Erzsébet az év végi parlamenti beszédjében.
Diana együttérzett vele. Ez volt az az év, amelyben úgy tűnt, hogy
minden összeomlik. Ez rossz és fájdalmas volt, de szükségszerű is. A
romokból valami újat fognak építeni. Fokozatosan igaz és szép kap-
csolatok nőnek ki belőlük. Most talán még nem érezhető, de a fiainak
könnyebb lesz, mint neki volt. Ők talán esélyt kapnak arra, hogy telje-
sítsék a királyi házzal szembeni kötelességeiket, ugyanakkor azonban
szabad életet éljenek valódi szerelmi kapcsolatokkal.
 57

1993
 
Károly láthatóan nem akarta vesztegetni az időt, és máris elkezdte tö-
rölni Dianát az életéből. A nyomott pamutszövettel bevont szép búto-
rok, amelyekkel ő annak idején Highgrove-t berendezte, az utolsó da-
rabig repültek. Diana azt hitte, hogy Károly kedveli az ízlését, de a je-
lek szerint jobban szereti a masszív rózsafa és mahagóni bútorzatot. A
kastélyban máris más volt a szag, ami ezt súgta: Te már nem tartozol ide!
Diana a nappaliban levett a falról egy bekeretezett fotót, amely két
balett-táncost ábrázolt. A kép művészi módon örökítette meg egy pár
rendkívül meghitt pillanatát. Diana nem tudta levenni róla a szemét.
Ez a szenvedélyes pillantás, a testbeszédük, a feszültség közöttük…
Éppen egy dobozba tette a fotót, amikor belépett két lakáj, hogy el-
vigye a szép kanapét, amelyet ő nagyon szeretett. Rózsák, krizanté-
mok és kecses levelek alkották a mintáját. Arra csábította az embert,
hogy térjen haza, tegye fel a lábát, és pihenjen rajta. A lakájok meg-
emelték a bútort, amikor az egyikük szabadkozva megszólalt:
– A walesi herceg azt mondta…
– Tudom, hogy a férjem utasította erre magukat – mondta Diana, és
megértő mosollyal ajándékozta meg a két férfit, elvégre ők csak a kö-
telességüket teljesítik.
Vajon elviheti azt a fényképet, amelyen Vilmos és Harry vidáman
pancsol a medencében? Vagy azt, amelyik akkor készült Harryről,
amikor elkezdte az iskolát? És a családi fotót? Mind a négyen boldo-
gan mosolyogtak a kamerába. A családja. Sok év, sok emlék…
Mielőtt még elsírta volna magát, Diana betette a dobozba a fényké-
pet. Még egyszer utoljára körbenézett. A finom virágokkal díszített te-
áskészletet sem viheti magával a faliszekrényből, noha ő választotta.
Szigorúan véve az összes ruhája is a korona tulajdona. Ahogyan a
Kensington-palotában annak a dupla lakásnak is a királynő a tulajdo-
nosa, amelyben ő továbbra is lakhat. Neki valójában semmije sincs.
Még családi ékszereket sem mutathat fel, mert azok a fivérét, az Alt-
horp House örökösét illetik meg. Amíg nem válnak el Károllyal, neki
pénzforrásként továbbra is a rendelkezésére állnak a cornwalli her-
cegségből származó bevételek. Csak azokat sajnos Károly ellenőrzi.
Ebből biztosan lesz még bosszúság!
Sarah, a nővére odakint várt. Diana Jaguarjának dőlt, amely szintén
nem az övé. Könnyűnek, valósággal súlytalannak érezte magát, de
nem jó értelemben, hanem ijesztő módon. Mintha gyökértelen fa len-
ne, amelyet az első szél kidönthet.
Még a királyi fenség megszólítást is elvehetik tőle. Fülöp nemrégi-
ben ezzel fenyegetőzött, amikor egyszer megint se látott, se hallott a
dühtől:
– Ha nem viselkedsz, gyermekem, elvesszük a címedet! Az kataszt-
rófa lenne. A cím ugyanis nemcsak kényelmi szolgáltatásokat biztosít
neki, hanem közfigyelmet, befolyást, tiszteletet is. Fergie a címe nél-
kül gúnyolódások céltáblája lett, és a lesifotósoknak sem voltak vele
kapcsolatban többé gátlásaik. Nemrégiben meglesték a franciaországi
nyaralásán, és félmeztelen fotók jelentek meg róla. Az egyik képen a
texasi adótanácsadója szopogatja a lábujjait. Rémes volt. Fergie most a
Weight Watchers cég porcelánjainak és tisztasági betétjeinek a reklá-
mozásával próbál valahogy talpon maradni anyagilag.
Dermesztő hideg volt. Diana lélegzete megfagyott a levegőben.
– Ne fordulj meg! – mondta Sarah.
A figyelmeztetés elkésett. Diana megállt, és visszanézett az egykori
második otthonára. Néha szívből gyűlölte Highgrove-ot. Azok a pilla-
natok azonban, amelyekben bezárkózott a hálószobába és kisírta a
szemét, mintha törlődtek volna az emlékezetéből. Látta magát, ahogy
Vilmossal és Harryvel télen hóembert épített a kertben. Hallotta a
gyerekei boldog nevetését. Érezte Károly csókjainak az ízét, amikor a
színesen virágzó nyári réten megcsókolta a piros pipacsok, fehér mar-
garéták, kék búzavirágok és sárga boglárkák között.
Szerette őt akkor Károly? Vagy Kamillára gondolt, miközben a szá-
ja az ő szájára tapadt? Az emlék elhalványult, helyette Diana a telket
határoló fákat látta, amelyek ebben az évszakban kopaszok voltak.
Menj tovább! Hagyd ezt magad mögött!
– Mami!
A nyitott bejárati ajtóban Vilmos jelent meg. Harry kilesett mellet-
te, és a bátyja kötött mellényébe kapaszkodott. Diana kisebbik fia
egész délelőtt résen volt, mint régen, amikor félt egyedül az ágyában,
mert a sötétben szörnyek leselkednek…
Diana kezében egyszeriben nagyon nehéz lett a doboz, bár alig volt
benne valami. Borzalmas volt elbúcsúznia a fiaitól, pedig ez nem is
igazi búcsú. Bármikor láthatja a gyermekeit. Az ünnepnapok kivételé-
vel, mert a királynő ragaszkodott ahhoz, hogy azokat a két fiú a kirá-
lyi családdal töltse. Egyébként pedig Vilmos és Harry biztosan vele
akar majd lenni a hétvégéken, amikor eljönnek az internátusból. Így
lesz, igaz?
A fiúk odarohantak Dianához. Vilmos egy tábla csokoládét adott
neki.
– Hogy ne legyél nagyon szomorú!
Diana torka elszorult. Letette a dobozt a földre, és szorosan magá-
hoz ölelte a fiait. Megszólalni nem bírt. A hangján hallani lehetne,
hogy csak nagy nehezen tudja elfojtani a könnyeit.
A királynő elveheti az összes ruháját, ékszerét, sőt a tetőt is a feje
felől. Csak a gyerekeitől nem választhatja el soha. Ha mégis megpró-
bálná, ő úgy harcolna értük, mint egy anyatigris.
Utoljára még egyszer megcsókolta őket, aztán betette a dobozt a
csomagtartóba, és beült a kormány mögé.
– Biztos vagy benne, hogy bölcs döntés volt lemondanod a rendőri
védelemről? – kérdezte Sarah.
Újabban megint szorosabb lett a kapcsolatuk. Ez erőt adott Dianá-
nak, mert a gyökereire emlékeztette. Határozottan bólintott. Nem bí-
zott a rendőrökben, és elege volt abból, hogy folyton azt érezze, kém-
kednek utána. Szabadon akart járni az utcán, nem egyenruhások csa-
pata között, akik éberen figyelik a környéket. Csak akkor vesz igénybe
rendőri védelmet, amikor Vilmos és Harry vele lesz. Különben a test-
őrére bízza magát. Új életet akar kezdeni. Radikálisan újat.

Néhány nappal később Diana reggelizés közben egy cikket olvasott

Nepálról. Pontosabban arról, hogy az országban sokan szenvednek
leprában. Amikor Károllyal Indonéziában járt, Diana egyedül megláto-
gatott egy kórházat, amelyben először szembesült azzal a fertőző be-
tegséggel. Ez a cikk azonban arról szólt, hogy a leprásokat kitaszítja a
társadalom. A családjaik gyakran az otthonuk elhagyására kényszerí-
tik őket, hogy elzártan, erdőkben éljenek. A magányosságuk, a kétség-
beesésük kiérződött a cikk soraiból. A fényképeken olyan férfiakat,
nőket, de gyerekeket is látni lehetett, akiknek hiányoztak az ujjaik, a
kezük vagy a lábuk.
Dianát egyszeriben minden ereje elhagyta. Úgy érezte, nincs re-
mény ebben a világban. Lefeküdt aludni, többre nem volt képes.
Másnap már hajnali ötkor felébredt. Tűz lobogott benne. Felhívta
Patricket. A magántitkára álmosan vette fel a telefont.
 – Patrick – mondta Diana –, végre valódi változást akarok elérni.
Segíteni az embereknek.
– De hát már azt teszi – dünnyögte a férfi.
– Nepálba kell utaznunk.
Diana elmondta, mit olvasott a kitaszított leprásokról.
– Oké – sóhajtotta Patrick –, de előbb hadd igyak meg egy kávét.
Az alvás gondolata feledésbe merült. Diana lezuhanyozott, kosz-
tümbe bújt, autóba ült, hogy a Szent Jakab-palotába menjen. Amikor
belépett a négy munkatársa irodájába, csak úgy pezsgett az energiá-
tól. A táskáját átadta Clarának, a blézerét Johnnak, és a magas cipősar-
kain céltudatos léptekkel az irodájába indult. Az ajtóból még egyszer a
többiek felé fordult:
– Fiúk, lányok, készüljetek fel irányváltásra!
Az ő irodája feleakkora sem volt, mint Károlyé. Emiatt régen titok-
ban bosszankodott, mint Károllyal kapcsolatban minden miatt, mos-
tanra már azonban vállrándítással túltette magát a dolgon. A falakat
világos színűre festette, a giccses tájképeket pedig a saját bekeretezett
fényképeire cserélte. Azok a fotók olyan pillanatokat ragadtak meg,
amelyekben erősnek és magabiztosnak érezte magát. Arra emlékezte-
tik őt, mi rejlik benne igazán. Hogy legyen több önbizalma, és legyen
büszke magára.
Éppen kinyitotta az ablakot, amikor a személyi titkára bekopogott
hozzá.
– Patrick, bocsássa meg, hogy ma reggel olyan korán hívtam – kért
Diana elnézést –, de egy másodperccel sem tudtam tovább várni. Ko-
molyan gondolom, amit mondtam. Sokkal többet akarok elérni az ed-
digieknél. És változtatni szeretnék az imázsomon. Elég a csillogásból,
az öltözékem részletes ismertetéseiből. Csak a walesi hercegnéként
végzett karitatív munkám legyen érdekes. Az a célom, hogy az Egye-
sült Királyság egyik nemzetközi képviselője legyek. – Diana a magán-
titkárára nézett. – Számíthatok ebben magára?
Patrick szája büszke mosolyra húzódott.
– Természetesen, királyi fenség.
Diana elégedetten kifújta a levegőt. Már nyoma sem volt az emész-
tő nyugtalanságnak, amelyet sokáig hurcolt magával, és a veszélyes
belső forrongásának is nyoma veszett. Odakintről friss szél fújt be. A
szabadság illata.
 58

 
Diana feltűnés nélkül megtörölte az izzadt homlokát. Micsoda hőség!
Vágyakozva elképzelte, hogy Angliában éppen esik az eső, a levegő
hűvös és friss lesz tőle. Itt, ebben a kis nepáli hegyi faluban azonban,
amelyben hosszú rázkódás után Patrickkel éppen kiszállt a terepjáró-
ból, olyan fülledtség volt, hogy a hosszú nadrágja és a blúza a testére
tapadt. Körülötte legyek zümmögtek, a lába előtt tyúkok és kecskék
szaladgáltak. A levegőben sár, állatok, izzadság szaga és fűszerek illata
terjengett.
Az út lenyűgöző volt a festői tájon át, amelyben mustár- és rizsföl-
dek lágy emelkedői és lankái váltakoztak. Aztán sokkoló látvány kö-
vetkezett: az egyszerű vályogviskók előtt ülő embereknek hiányoztak
az ujjaik, sokszor az egész alkarjuk sem volt már meg. Mások végtag-
jait fehér foltok borították, vagy eltorzult az arcuk.
– Az itt élők többsége leprás, és ezért kitaszította őket a társadalom
– mesélte Jannik, a faluról gondoskodó lepramisszió munkatársa. A fi-
atal svájci férfi az országban utazgatva bukkant rá a falura, és úgy
döntött, itt marad, hogy segítsen. – Nepálban ez a betegség karmának
számít, a korábbi életben elkövetett rossz tettek büntetésének. Ezt a
falut akár gettónak is nevezhetjük.
– Borzasztó – mondta Diana.
Jannik bólintott.
– Korábban, amikor a missziónk még nem létezett, a betegeket csak
akkor kezelték, ha sikerült eljutniuk egy speciális kórházba. Akinek
ehhez nem volt eszköze vagy ereje, a nyílt sebek miatt gyakran meg-
halt vérmérgezésben. A lepra kórokozója megtámadja a bőrt, az ideg-
rendszert és ritkán más szerveket is. Főként a kezeken és a lábakon
jelentkeznek bénulásos jelenségek. Mivel a végtagok érzéketlenek, a
betegek sokszor megsebzik magukat anélkül, hogy észrevennék. Ez
krónikus gyulladások és a leprára jellemző fogyatékosságok kialakulá-
sához vezet. A kezek és a lábak elsorvadnak, vagy amputálni kell őket.
– Lássunk munkához! – mondta Diana, és felgyűrte a blúza ujját.
Az egyik vályogviskóban egy nő feküdt színes takarókon. A jobb ke-
ze csonkult volt. Az alacsony mennyezet alatt megszorult a hőség. A
nő Dianára mosolygott. Már alig volt foga. Diana leguggolt elé. A falra
egy papírkép volt ragasztva, Visnut, az egyik hindu főistent, az élet és
a világmindenség fenntartóját ábrázolta mosolyogva, a kezében ló-
tuszvirággal.
A tapasztalat megtanította Dianát arra, hogy valódi közelséget az
érintés teremt. A nő karjára tette a kezét. A bőrét érdesnek érezte, és
látta, hogy a jobb lábát is megtámadta a kór. Mindezt látni, hallani,
szagolni és érezni sok volt Dianának, de nem mozdult onnan. Jannik
és Patrick a viskó előtt várta.
Amikor egy riporter beszélni kezdett a mikrofonjába, Dianának
eszébe jutott, hogy velük együtt egy másik dzsip is feljött a hegyi falu-
ba újságírók kis csapatával, akik végigkísérték az ő nepáli útját.
– Harmincöt fokos hőség és fülledtség van – mondta a férfi a ripor-
terek jellegzetes hanghordozásával –, a hercegné mégis fáradhatatlan.
Habozás nélkül megfogja a betegek csontos, csökevényes kezét, és
megsimogatja egy beteg asszony karját.
– Diana hercegné, Ön láthatóan egyre jobban feloldódik a jótevő
szerepében – rombolta le egy másik riporter a közelség pillanatát,
amelyet Diana éppen csak megteremtett az asszonnyal. – Miért foglal-
kozik olyan borzalmas témákkal, mint a lepra vagy az AIDS? A férjét
próbálja felülmúlni, akitől külön él?
Diana nem akart hinni a fülének. A válla fölött hátranézett az új-
ságíróra, de a kezét nem vette le az asszony karjáról.
– Segíteni akarok az embereknek – mondta határozottan. – Azzal,
hogy ellátogattam ide, remélem, felhívom a figyelmet erre a kérdésre.
Sok leprást kitaszít a társadalom. Eközben a fertőzés kockázata ala-
csony, ha csak rövid ideig érintkezünk egy beteggel.
Diana viszonozta az asszony mosolyát, aki hálásan fogadta az érin-
tését. Igen, segíteni akar az embereknek. Az elköteleződése mögött
azonban több is van, és a riporter megsejtette ezt.
A nepáli asszony Diana kezére tette a kezét, és áthatóan nézett rá,
ő pedig egészen átadta magát az érzéseinek és ennek a pillanatnak. A
szomorúság, a bánat, a vágyakozás, a gyengédség pillanata volt, de a
szereteté is. Eljött a szenvedésnek és a halálnak erre a helyére, és egy-
szeriben kiderült, hogy ez a hely maga az élet. Itt van, ennél az
asszonynál, de valamilyen módon mindazokkal is együtt van, akik
ezen a világon betegek. Azokkal, akik valaha is szenvedtek, szerettek
és veszítettek.
Soha többé nem akar csak rendben lenni. Kimerült, ijedt és túlter-
helt akar lenni. Levert, depressziós és unott vagy ideges akar lenni.
Álmélkodó, áhítatos, lelkes és végtelenül boldog akar lenni. És ezt a
fájdalmat is akarja a szívében. Igen, még ez is csodás. Mert azt mondja
el neki, hogy él.
 59

1994
 
Hajmeresztő volt. Pedig nem akar sokat! Csak a munkáját végezni és
embereken segíteni. Akár a királyi házzal együttműködve is. Károly
viszont láthatóan mindent megtesz azért, hogy amennyire csak lehet,
megnehezítse a dolgát.
– Micsoda tetszelgés! – kiáltotta a herceg, és körbemutatott Diana
irodájában a róla készült bekeretezett fényképeken. – Az önimádatod
láthatóan napról napra növekszik.
– Ó! Nálam ez szerinted önimádat, de ha te lovaspólós képeket te-
szel ki magadról az irodádban, az öntudatosság? – vágott vissza Diana.
– Büszke vagyok a teljesítményemre, és erre minden jogom meg is
van.
– Milyen teljesítményre? Egy zimbabwei menekülttáborban ételt
merni egy vaskondérból, és kiosztani az éhező gyerekeknek? Azt én is
meg tudom csinálni.
– Nem, mert te inkább arra pazarolod az energiádat, hogy nekem
árts. Először megtagadod tőlem, hogy használhassam a királyi légi
szolgálatot. Jól van, akkor tárgyalásba kezdek a Virgin-csoport alapí-
tójával, és megállapodást kötök vele. Aztán meghiúsul az afrikai uta-
zásom, amelynek a zimbabwei sikeremet kellett volna követnie. A ter-
vezett bangladesi vöröskeresztes misszióm ugyanúgy nem jött létre.
Tudom, hogy te állsz a háttérben, Károly! Mindenáron meg akarod
akadályozni, hogy felülmúljalak!
Diana sejtette, mit mond erre mindjárt Károly.
– Nevetségessé teszed magad a vádaskodásoddal.
– Igazán? – Diana kihúzta magát Károly előtt, hogy bosszantsa,
ugyanis magasabb volt nála, ha a herceg ezt mindig tagadta is. – Ami-
kor márciusban a Warringtonban elkövetett bombarobbantás után
személyesen akartam a hozzátartozóknak kifejezni a részvétemet, a
Buckingham-palota nem adott rá engedélyt. Igencsak meglepődtem,
amikor ezek után egyszer csak téged küldtek Warringtonba. Nyilván-
valóan nemcsak a személyes boldogságomat akarod tönkretenni, de a
szakmait is!
 Diana mélyeket lélegzett. A veszekedéseikkel csak az idejüket és az
energiájukat pazarolják, azokat pedig mind a ketten sokkal értéke-
sebb célokra fordíthatnák. Mit is tanácsolt neki az akupunktőre? Ilyen
helyzetekben néhányszor lélegezzen be és ki, és vesse meg szilárdan a
lábát. Ezt is tette.
– Károly, kérlek, engedélyezd, hogy Angolába utazzam. A Vöröske-
reszt felhívta a figyelmemet arra, hogy az ország még mindig szenved
a polgárháború súlyos következményeitől. Több mint tizenötmillió ta-
posóaknát rejt ott a föld, miközben Angolának csak tizenkétmillió la-
kosa van, és éppen csak elkezdték…
– A cornwalli hercegség bevételeitől függsz – vágott közbe Károly. –
És ki ellenőrzi ezeket a bevételeket? Úgy van, én. Ez azt jelenti, hogy
anyagi ügyekben mindig én mondom ki az utolsó szót. És ez a szó úgy
hangzik: nem. Nem utazol Angolába. Most pedig, ha megbocsátasz,
megbeszélésem van.
– Ó, már epekedve vár téged? – csúszott ki Diana száján.
– Nem mintha rád tartozna – válaszolta Károly –, de igen, Kamillá-
val rendszeresen találkozunk. Ő mindenki másnál jobban megért en-
gem. És az a legjobb, hogy véget értek a titkolózás évei. Morton lelep-
lező könyvének köszönhetően már mindenki tud a szerelmünkről, és
ennek következtében Andrew és Kamilla végre elválik.
Károly ezzel egyenesen Diana szívébe döfte a kést.
– Elválnak?
A herceg elmosolyodott. Diana elvérzett a szeme láttára, és ő élvez-
te a látványt. Ő nyert.
– Igen, és ezért nyilván köszönettel tartozom neked, még ha te vál-
tozatlanul tagadod is, hogy közöd van Morton könyvéhez. Kamillával
most már semmi sem áll a szerelmünk útjában.
Károly ezzel a vállánál fogva félretolta Dianát, és magára hagyta.
Ez fájt. Dianának borzalmasan fájt, hogy most már szabad az út Ká-
roly és Kamilla kapcsolata előtt. És ezt ő tette lehetővé!
A Kensington-palotában bement a lakásába, és a kanapéra dobta a
táskáját. Megbotlott egy földön fekvő plüssállatban. Harry kedvenc fó-
kája volt. A komornyikja megkérdezte, hogy kíván-e még vacsorázni.
– Köszönöm, nem. Hazamehet.
Nem eszik többet egyedül. Néha, amikor a személyzet már haza-
ment, és a palota a világ legelhagyatottabb helyének tűnt, lelopózott a
konyhára, a tűzhelyen megmelegített egy sültbab-konzervet, megva-
jazott hozzá két szelet pirítóst, és leült a tévé elé.
Megdörzsölte a homlokát a szemöldöke között. Kibújt a magas sar-
kú cipőjéből, ledobta magát a kanapéra, és megmasszírozta a lábát. A
pillantása a kerek asztalra esett, amelyen bekeretezett fényképek áll-
tak. A legtöbb az ő két angyalkáját ábrázolta. Vacsoráig még van egy
kis idejük, mert csak fél hat van.
Diana az íróasztalhoz ment, amely a legszebb porcelánokkal és még
több bekeretezett fényképpel teli, magas polc előtt állt. Felvette a te-
lefont, aztán visszatette, de végül mégis feltárcsázta a Vilmos és Harry
szobájában lévő készülék számát. Bármilyen hihetetlen, már a kiseb-
bik fia is a Ludgrove-internátus tanulója Berkshire-ben. Hová tűnt az
a sok idő? Túl gyorsan nőtt fel a két fiú! A telefon zsinórja elért az ab-
lakfülkéig, Diana ott helyezte kényelembe magát a virágmintás pár-
nák között.
Amint meghallotta Vilmos hangját, máris jobban érezte magát.
– Drágám, milyen napotok volt?
– Szia, Mami! – mondta Vilmos. – A mai nap jó volt. Mint a tegnapi
meg a tegnapelőtti. És a tegnapelőtt előtti.
Diana meg tudta érteni, Vilmosnak kínos a barátai előtt, hogy a
mamája nagyon sokszor hívja. Tizenhárom éves, olyankor valahogy
minden kínos. Vilmos és Harry ráadásul négy másik fiúval lakik egy
szobában. Diana elhatározta, hogy egészen rövidre fogja a beszélge-
tést.
– Harryvel mi újság? – kérdezte. – Hogy van az öcséd?
– Ő is jól van, Mami. Tényleg.
– Oké. Nagyon hiányoztok.
– Te is hiányzol nekünk. – Az ő lágy lelkű angyalkája! – Velünk le-
szel karácsonykor?
– Azt… sajnos nem lehet.
Diana megpróbált olyan vidámnak tűnni, amilyennek csak tudott.
Abban az évben, amikor Fergie elvált Andrástól, és karácsonyra nem
hívták meg Sandringhambe, Diana vigasztalta a barátnőjét. Fergie
megállíthatatlanul sírt, és Diana úgy gondolta, nagyon fájdalmas le-
het, ha karácsonykor valaki nem láthatja a gyermekei csillogó szemét.
Valójában azonban sokkal rosszabb, mint ő hitte.
– Másnap viszont majd csinálunk valamit együtt, megígérem.
– Azért, mert mi Sandringhamben ünnepelünk a nagymamával és a
nagypapával?
És Károllyal. Most már talán Kamillával is…
– Tudjátok, hogy a maminak sok a dolga – felelte Diana kitérően.
– És te mit csinálsz majd karácsonykor?
– Ne aggódj! Csodás estém lesz – hazudta Diana. – Oké, kincsem.
Holnap újra hívlak. Legyen szép estétek, és add át üdvözletemet a ba-
rátaidnak – mondta még.
 Aztán gyorsan letette, mielőtt még az érzékeny Vilmos észrevette
volna, hogy sír.
 60

 
– Még nem álltam készen a házasságra – mondta Károly. – Azonban
azt sugalmazták nekem, hogy trónörökösként vállaljak végre felelős-
séget, és házasodjam meg.
– Mindig hű volt a feleségéhez? – kérdezte Jonathan Dimbleby, a
BBC riportere.
– Igen, természetesen – felelte Károly. – Egészen addig, amíg a há-
zasságunk a közös erőfeszítéseink ellenére helyrehozhatatlanul meg
nem romlott.
Ez szíven ütötte Dianát. Egy dolog, hogy végleg összetörték a mese-
beli álmát, amelyre az életét építette. Az viszont egészen más, hogy
Károly ezzel a televíziós interjúval az egész világ – és a közös gyerme-
keik – tudtára adja, már a leggyengédebb kezdet is csak csalás volt.
Diana a hasára fonta a kezét. Önmagába kapaszkodott.
– Kapcsolja ki a tévét, Patrick! – mondta.
A személyi titkára megnyomta a távirányítót, és ott, ahol az előbb
még Károlyt lehetett látni, már csak a sötét képernyő meredt rá.
– Várható volt, hogy a férje valahogy reagálni fog Morton könyvé-
re, ha a lépést, amelyet választott, én nem is tartom különösebben
okosnak – próbálta Patrick vigasztalni Dianát. – Egy tévéinterjúhoz
belőle hiányzik a szellemesség, a kisugárzás, a melegség. Nem éri el az
embereket.
Titokban Diana is számított rá, hogy Károly előbb vagy utóbb
bosszút fog állni Morton könyvéért. Ismerte a férjét, tudta, büszkeség-
ből ki akarja majd fejteni az álláspontját, hogy helyreállítsa a becsüle-
tét.
– Feltehetően abban reménykedik, hogy az emberek, ha megisme-
rik az ő változatát a történtekről, őt ugyanúgy fogják szeretni, mint a
walesi hercegnét – folytatta Patrick. – Biztosíthatom azonban, hogy a
férje ezzel az interjúval maga alatt vágja a fát. Bizonyára nem ő az el-
ső, aki hűtlen volt a királyi családban. Viszont ő az első, aki ezt hu-
szonötmillió alattvaló előtt bevallja.
Dianát bosszantotta, hogy Károly Kamilla iránti vonzalma még
ennyi év után is fáj neki. Újra és újra elmondta magának, hogy végre
be kell ezt fejeznie. Károly csak a gyermekei apja, nem több. A szíve
azonban nem akart az eszére hallgatni.
Amikor megszólalt a mobiltelefonja, és meglátta, ki hívja, a szívve-
rése kihagyott egy pillanatra. A keze remegett egy kicsit, miközben
fogadta a hívást. Amióta szakítottak Highgrove-ban, nem hallott a ka-
pitányról.
– James – mondta.
A hangja rekedt volt, és megköszörülte a torkát.
– Diana, lenne időd rám? – kérdezte a férfi.
Igen, persze! Diana nem tudta, hogy James Londonban van. Jóságos
ég, egy városban vele!
Nyugodj meg! Nem találkozhatsz vele. A viszonyotokra csak nemrégiben
derült fény. Ha a sajtó rajtakap vele, minden újra felkavarodik. Ezt mondta
Diana esze, de a szíve nyert.
– Igen. Megoldható.
James egy félreeső sétautat javasolt Londonon kívül, és másnapra
oda beszéltek meg találkozót. Aztán elköszöntek egymástól, és Diana
számolni kezdte az órákat. Késő éjszakáig.
Nyolc óra volt a találkozásukig. Diana felkelt, hogy lezuhanyozzon.
A tükörképe megijesztette. A szeme egészen bedagadt, az arca gyűrött
volt.
Még hat óra. Megpróbált a napi hírekre koncentrálni az újságban,
de semmi sem ragadt meg az emlékezetében.
Még négy óra. Diana együtt ebédelt Lynda Chalker bárónővel, a fej-
lesztési miniszterrel, de csak néhány falatot tudott magába erőltetni.
Még két óra. Nincs mit felvennie.
Aztán eljött az indulás ideje. Diana végre autóba ült. Hogyan üdvö-
zölje Jamest? Csókolja arcon? Ölelje meg? Miért akarhat beszélni vele?
A sofőrje ráfordult egy keskeny földútra, és leparkolta a vadonatúj,
elegáns Audit.
– Ide jöttünk?
– Igen. Itt kell lennie.
Egész délelőtt esett az eső, a levegő csodásan friss, az ég még min-
dig szürke és felhős volt, Diana mégis feltette a napszemüvegét. Ha
netán követte őket egy lesifotós, a fekete üveg legalább némi védel-
met biztosít neki. Jamesnek sem kell azonnal kiolvasnia a szeméből,
mennyire örül, hogy újra láthatja.
Diana a kocsiban maradt. Az Audi mellett egy másik autó állt meg,
egy fehér Porsche. James szállt ki belőle. Diana szívverése felgyorsult.
Lépések közeledtek. Kinyílt az Audi hátsó ajtaja. És ott volt James.
 Akárcsak az első találkozásukkor a Buckingham-palotában, Diana
feje üres volt. Nem tudott uralkodni magán, és sugárzón a férfira mo-
solygott.
– James, végre! – lehelte.
A férfi beült mellé, és szelíden elmosolyodott.
– Jó újra látni téged.
Diana tudni akarta, hogy ment James sora az utóbbi években. Majd-
nem öt év telt el az utolsó találkozásuk óta. Kész örökkévalóság!
– Jó kérdés. – A férfi örömtelenül felnevetett. – Valószínűleg elju-
tott hozzád a hír, hogy már nem vagyok katona.
Dianának azonnal lelkifurdalása támadt.
– Mert napvilágra került a szerelmi kapcsolatunk?
– Nem. A hadsereg több mint ezer embert elbocsátott. Balszeren-
csémre én voltam az egyik. – James hirtelen elkomolyodott. – Diana,
el kell mondanom valamit, ami feltehetően nem fog tetszeni neked.
De aggodalomra sincs okod.
A férfi szünetet tartott, és a hallgatása majdnem megölte Dianát.
James megnősült? Gyereke van egy másik nőtől? Vagy beteg?
– Már nem titok, hogy viszonyunk volt – folytatta a férfi. – Azt hi-
szem, ideje, hogy a világ végre megismerje az igaz történetünket.
Szóval erről van szó. James beszélni akar a kapcsolatukról. A nyil-
vánosság előtt. Valószínűleg megvásárolták. És ő megbízott benne…
Diana hallgatott.
– Remélem, megérted – mondta a férfi.
Diana még mindig hallgatott. Nem tudta, mit mondhatna. Ne! Ne,
ne, ne! – ez volt az egyetlen gondolata. Te ne! Ne támadj éppen te hátba!
– A leleplező könyveddel elmondtad a te történetedet. Nekem el
kellett adnom az enyémet.
Diana nem szólalt meg. Megdermedt.
– A könyvemben semmi rosszat nem mondok rólad. Ezt megígé-
rem. Sajnálom – tette hozzá a férfi, mielőtt kiszállt.
Az ablakon át még egy utolsó pillantást vetett Dianára, aztán elhaj-
tott az elegáns, fehér Porschéval.
 61

 
Szüntelen vesszőfutás volt. Az újságírók rádiótelefonokkal és irányí-
tott antennákkal vártak Kensington Courtban, hogy lehallgassák Dia-
na mobiltelefonon folytatott beszélgetéseit. Amikor pedig elhagyta a
házat, autókkal és motorkerékpárokkal a nyomába szegődtek. Bárho-
vá ment, ott leselkedtek. A helyzet olyan rossz lett, hogy Vilmos és
Harry már félt. A kisebbik fia a múlt héten még moziba sem akart
menni Dianával, hogy megnézzék a Jurassic Parkot, annyira megijesz-
tette a tolakodó férfiak hordája.
Egyik délután azonban Dianának mindenképpen ki kellett mozdul-
nia. Teljesen maga alatt volt. James elárulta. Kiben bízhat ezek után?
Reggel még azon is kapta magát, hogy azt találgatja, Ken Wharfe, a
testőre is kémkedik-e utána. Lassanként paranoiás lett.
Csak sétálni akart egy kicsit Londonban, hogy elterelődjenek a gon-
dolatai. Venni egy farmernadrágot, esetleg egy laza blúzt. Vagy le-
gyen inkább koktélruha?
Christina Stambolian, a kiváló görög divattervező butikjában meg-
találta a tökéletes ruhát. Egyszerű volt, fekete, kevéssel térd fölé ért,
és kiemelte karcsú derekát. A vállat szabadon hagyta, a kivágása szív
alakban lekerekített volt, és pompás dekoltázst varázsolt.
Diana elégedetten kifizette a ruhát, megfordult, és valósággal fejbe
kólintotta a valóság. A kirakaton át meglátta az utca másik oldalán le-
selkedő fotósokat. Az ilyen pillanatokban bánta, hogy lemondott a
rendőrségi védelemről. Nagy levegőt vett, feltette a napszemüvegét,
és kilépett az üzletből. A magas sarkú cipője ellenére gyorsan ment.
Már nem volt messze a kocsija. A testőre megpróbálta távol tartani tő-
le a tolakodó férfiakat, de nem tudta, mert túl sokan voltak.
– Diana, mi a helyzet most a házasságával?
– Mit szól Károly BBC-interjújához és a beismeréséhez, hogy éve-
ken át csalta magát?
Néhány riporter futni kezdett Diana mellett, eléje ugrottak, és a
fényképezőgépeiket kattogtatták. Ő megszokta, hogy fényképezik, és
általában igyekezett udvariasan viselkedni. Ez itt azonban túl sok volt,
és az arca elé tartotta a retiküljét.
 – Di, van már új szerető az életében?
– Jelenleg nincs senki az életemben – válaszolta. – Most pedig ké-
rem, hagyjanak békén.
– Jaj, ne már! Ne hisztizzen, mosolyogjon a kedvünkért!
Mi történik itt? Diana úgy érezte, hogy nem kap levegőt. A testében
adrenalin áradt szét, és még gyorsabb futásra késztette.
– Hé, ribanc, ne siess annyira!
Tessék? Valaki ribancnak nevezte? Az arcát könnyek áztatták. Pá-
nikba esett.
– Maguk pokollá teszik az életemet! – kiáltotta, és olyan gyorsan
futott, ahogy csak bírt.
Végre odaért a kocsijához. Hol van az az átkozott kulcs? Megtalál-
ta, de a keze olyan erősen remegett, hogy csak a második próbálko-
zásra sikerült kinyitnia az ajtót. Feltépte. Beugrott az ülésre, becsapta
az ajtót, és megmarkolta a kormányt.
Majdnem halálra rémült, amikor kinyílt az utasoldali ajtó, de csak a
testőre szállt be mellé.
– Nyomja le a központi zárat! – utasította Dianát. – Nem szabad sír-
nia előttük. Ezek csak azt akarják. Bármit megtesznek a jó pénzért el-
adható fotókért. Gátlástalanok.
Diana bólintott. Helyet cserélt a testőrével, mert nem volt olyan ál-
lapotban, hogy vezessen.
Miután este hazaért, a bejárati ajtó előtt lerogyott a földre, és meg-
állíthatatlanul sírt. Mi történt az életével? Minden borzalmas lett. Ma-
gányos, és rettenetesen hiányoznak neki a gyerekei. Egyetlen férfinak
sem kell. Mindent megnehezítettek a számára, és megragadt a házas-
ságában, pedig Károly gyűlöli…
Úgy egy órával később a kézfejével letörölte a könnyeit az arcáról,
és még jobban elkente az elfolyt szempillafestékét. Sikerült felkelnie a
földről, és bevonszolta magát a fürdőszobába, ahol a tükör elé állt.
Egyenesen a saját szemébe nézett, és önmagát kereste. Meg akart győ-
ződni arról, hogy a szeme a tükörben egy olyan nő szeme, aki még
mindig tiszteli magát.
Eljött az igazság órája. Miért él még mindig házasságban Károllyal?
Valóban ez a volt a legjobb döntés mindenki számára? Az ő számára
is? Vagy talán másról is szó van? Arról, hogy fél az egyedülléttől?
Azt akarom, hogy Vilmos és Harry jól legyen. Nem akarom kitenni őket
annak a szenvedésnek, amelyen én mentem keresztül a szüleim válásakor.
De nem rak-e ezzel terhet a fiaira? Nem fogják valamikor azt gon-
dolni, hogy az édesanyjuk miattuk volt boldogtalan? Végre fel kellene
hagynia azzal, hogy Vilmost és Harryt használja ürügyül, mert így to-
vábbra is gyáva maradhat. Esélyt kapott arra, hogy úgy alakítsa az éle-
tét, ahogy akarja. Egyedül ő tudja, milyennek kell lennie annak az
életnek. Ezt nem tudja sem Erzsébet, sem Patrick, de az anyja vagy a
nővérei sem tudják. Ő pedig soha többé nem akar magányos lenni egy
kapcsolatban vagy házasságban, és úgy tenni, mintha az szerelem vol-
na.
Diana búcsút mondott a gondolatnak, hogy egy házasság csakis ak-
kor sikeres, ha csak a halál választja szét. Akkor is, ha az egyik fél
csendben tönkremegy. Úgy döntött, ahelyett, hogy esküvel örök hűsé-
get ígérne egy másik embernek, önmagának tesz fogadalmat. Arra,
hogy soha többé nem hagyja cserben magát.
Nincs szüksége egy másik emberre ahhoz, hogy teljes vagy egész
legyen. Egészként született.
 62

1995
 
Diana szilárdan eltökélte magát. Zsákutcában van, a helyzete olyan
bonyolult, hogy a következő lépésének sorsdöntőnek kell lennie. A szó
szoros értelmében. Készen áll a válásra, de Károlyra bízza, hogy meg-
hozza ezt a döntést. Ha az ő száját hagyná el a válás szó, azt ellene for-
dítanák. Látta ezt az édesanyjánál. Fülöp azzal fenyegette meg, hogy
megfosztják a királyi fenség címtől. Ezzel világossá tette, hogy válás
esetén kemény eszközökhöz nyúlnának. A palota gépezete felkészült
arra, hogy szükség esetén kiírják őt a forgatókönyvből.
Ettől eltekintve Károly udvartartása a Szent Jakab-palotában mint-
ha csakis azon fáradozott volna, hogy lehetetlenné tegye a számára az
önálló közéleti szerepvállalást. Mindent megakadályoztak, ami Diana
számára a sikeres jövő felé tett lépés lett volna.
Mindehhez még hozzá jött James Hewitt előző októberben megje-
lent könyve, amely ártott a Dianáról a nyilvánosságban kialakult kép-
nek. Továbbra is mindennap átlapozta az összes újságot és folyóiratot,
és feltűnt neki, hogy egyes írások a házasságtörésére koncentráltak.
Az, hogy éveken át igazságtalanságokat követtek el ellene, elfelejtődni
látszott. Végül, de nem utolsósorban ott volt még a borzalmas Highg-
rove-klikk Kamilla körül, amely változatlanul szorgalmasan terjesz-
tette azt a pletykát, hogy Diana nem teljesen épelméjű. Vagy „mesü-
ge”, ahogy Kamilla szerette mondani.
A cél tehát az, hogy helyreállítsa a nyilvánosságban a róla kialakult
képet. Nem őrült meg. Olyan nő, aki szenvedett. Aki a folyamatos pro-
vokációk közepette is megőrizte az arcát, és valójában soha nem akart
elválni.
És mi lenne alkalmasabb erre, mint a BBC-nek adott interjú, amely
bombaként fog robbanni? Diana minden oldalról megvizsgálta, hogy
helyes lenne-e egy ilyen lépés. Végül magába nézett, és megkérdezte a
megérzését. Az pedig azt válaszolta, hogy igen, tegye meg. Hagyd végre
magad mögött a múltat!
Patricknek mindig is jó orra volt Diana hangulataira. Aznap este,
amelyen ő meghozta a döntését, a személyi titkára bekopogott az iro-
dájába a Szent Jakab-palotában.
– A királynő őfelsége és Fülöp herceg beszélgetésre hívja. Én ezt
közeledési kísérletnek értékelem. Talán megértették, hogy Ön, a wale-
si hercegtől eltérően, nagyon jól ért a sajtóhoz, és hasznára lehet a ki-
rályi családnak. Nyereség lenne a Way Ahead Group számára.
A Way Ahead Group vitafórum volt, amelyet Fülöp hívott életre a
monarchia fennmaradásának a biztosítására és új koncepció kidolgo-
zására a 21. századra. Diana pedig ismeri az összes fontos sajtóorgá-
num kiadóját és főszerkesztőjét. Ahogyan fiatal, hajadon nőként az
udvari tudósítók ráállított falkáját is ismerte.
– Mondja le! – utasította a személyi titkárát.
– Királyi fenség – kezdte Patrick, és Diana ebből már tudta, hogy a
személyi titkára komolyan el akar beszélgetni vele.
Leült a székére, összekulcsolta a kezét az íróasztalán, és készen állt
arra, hogy meghallgassa a hűséges emberét.
– Mint tudja, én mindent megteszek, amit csak lehet, annak érde-
kében, hogy legjobb esetben megbékélés jöjjön létre Ön és a királyi
család között. Minden érintett számára az volna a legjobb. A házassá-
ga a walesi herceggel nem fajulhat háborúvá.
Diana házassága már régen háborúvá fajult. Ennek az állapotnak
akar végre véget vetni.
Patrick megköszörülte a torkát, aztán folytatta:
– Megtudtam, hogy az öccséhez számlakivonatokat juttattak el,
amelyek azt bizonyítják, a palota alkalmazottai pénz kapnak azért,
hogy kémkedjenek Ön után.
– Igen, az öcsém beszélt nekem erről.
– Az is eljutott hozzám, hogy Ön találkozott egy Martin Bashir nevű
újságíróval – mondta Patrick. – Királyi fenség, tervez valamit, amiről
tudnom kellene?
– Nem lesz semmi baj, Patrick – mondta Diana megnyugtatón. –
Bízzon bennem!
– Hercegné, gondoljon a Morton könyvéből támadt botrányra. Is-
merem Martin Bashirt. Tisztességtelen eszközöket használ. Ha inter-
jút ad neki, az összes ajtó bezárul, amelyet én kinyitni próbálok Ön-
nek a királyi házhoz.
– Mintha azok az ajtók valaha is nyitva álltak volna előttem – vála-
szolta Diana szomorúan.
– Értse meg – mondta Patrick szinte kétségbeesetten –, onnan nem
lesz visszaút. Akkor én többé semmit sem tehetek Önért. Válás esetén
minden eddigi kiváltságát elveszíti. A királyi fenség címét, talán a be-
folyását is.
 – De elnyerném a legértékesebb dolgot, amit egy nő megkaphat –
felelte Diana. – A szabadságot.

A kamerákat már felállították Diana nappalijában a Kensington-palo-

tában. Ő a fésülködőasztalnál ült az öltözőszobájában. Hallotta, hogy a
BBC stábjának a tagjai megbeszélik, hol lesznek a legjobb helyen a ref-
lektorok, és hogy mennyi fényre lesz szükség, mert odakint már ko-
romsötét van. Annál jobb, ez majd drámaiságot kölcsönöz.
A személyzet már hazament. A biztonságiak közölték Dianával,
hogy új hifiberendezést hoznak neki. Ezért van itt két ládákkal megra-
kott furgon. Csakhogy a ládákban nem hifiberendezés volt, hanem ka-
merák, reflektorok és mikrofonok. Az a pakisztáni gyökerekkel ren-
delkező barátságos férfi sem technikus, aki az utasülésen ült, hanem
Martin Bashir, a BBC újságírója.
Diana tegnap meglátogatta Harryt és Vilmost, hogy az interjú kö-
zelgő sugárzásáról beszéljen velük. Úgy két hét múlva kerül adásba.
Vilmos különösen érzékenyen fogadta a hírt, még könny is volt a sze-
mében. Már az Eton College-ban tanult, és azóta még jobban ki volt
szolgáltatva a bulvársajtónak. Csak el kellett mennie egy kioszkhoz,
hogy egy tábla csokoládét vegyen magának, és máris szembesült a
szülei válási háborújáról szóló szalagcímekkel. Ennek azonban remél-
hetőleg hamar vége lesz.
November ötödike volt, a Guy Fawkes-nap, amelyen örömtüzek és
tűzijátékok emlékeztetnek arra, hogy 1605-ben Londonban ezen a na-
pon leleplezték a király és a parlament ellen tervezett lőporos me-
rényletet. Diana ugyanígy érezte magát. Mintha ezzel az interjúval az
egész élete felrobbanna.
A púderről és a rúzsról lemondott. Nem azt akarta, hogy nagyon
szép legyen a kamerák számára, hanem azt, hogy az emberek kiolvas-
hassák a szeméből, mi mindenen ment keresztül. Az igazságot kell lát-
niuk. Ezért használt csupán fekete szemceruzát, amit egyébként szin-
te soha nem tett. Fekete szoknyát, fekete harisnyanadrágot, fekete
blézert viselt. Csak a blúza volt fehér.
Az interjút a legjobb műsoridőben fogják sugározni. Ez azt jelenti
hogy mintegy huszonhárommillió ember ül majd a képernyők előtt,
és hallgatja a szavait. Tehát mindennek, amit mindjárt kimond, töké-
letesnek kell lennie. Tudta, milyen kérdésekre számíthat. Hetek óta
csiszolgatta a válaszait. A tükörképére nézett, és utoljára még el-
mondta azokat a mondatokat, amelyekkel készült:
– Az intézmény, amelybe beházasodtam, úgy döntött, hogy kudar-
cot vallottam.
– Az ellenség a férjem környezete volt.
– Igen, imádtam James Hewittot. Igen, szerelmes voltam belé. De
óriásit csalódtam.
– A házasságunkban hárman voltunk.
– Az emberek szívének a királynője szeretnék lenni.
Vett egy utolsó mély lélegzetet, aztán felkelt a székéről, és kihúzta
magát.
Amikor belépett a nappaliba, Martin Bashir éppen még egyszer át-
nézte a kérdéseit. Azonnal felugrott, és meghajtotta magát. Mindent
előkészítettek. Két karosszéket a kandalló elé. Mellette a cseresznyefa
asztalon bekeretezett fényképek álltak.
– Felkészült? – kérdezte Bashir.
Diana bólintott.
– Igen, készen állok.
 63

 
Mindjárt megtörténik. Az éjszaka leszállt Londonra. Egy rákbetegek
javára rendezett jótékonysági rendezvényről jöttek meg: Diana, a so-
főrje, Anne, az udvarhölgye és Patrick, aki meglehetősen feszült volt.
Diana ezt nem róhatta fel neki. A titkára csak annyit tud, hogy ma –
miközben neki pezsgőt kellett kortyolgatnia és udvarias társalgásokat
folytatnia – a BBC leadott egy interjút, amely a főnöknőjével készült.
Az interjú tartalmáról Diana mélyen hallgatott. Patrick alig várta,
hogy végre megérkezzenek a Kensington-palotához, és megnézhesse a
felvételt.
Diana lelkében teljes volt a káosz. Minden izma megfeszült, de bi-
zakodás, büszkeség, megkönnyebbülés és remény is eltöltötte. Miköz-
ben a limuzin a sötét utcákon suhant vele, azzal foglalta le magát,
hogy idegen lakásokba pillantott be. Ezt szerette a télben: amikor oda-
kint hideg és barátságtalan lett a világ, az emberek az otthonaikban
helyezték kényelembe magukat. Diana elképzelte, hogyan élhetnek.
Boldog-e például ez az éppen vacsorázó család? Vagy mióta lehet
együtt az a párocska, amelyik most közösen mosogat el? Milyen lenne
az élete, ha ő állna ott a tányérokat törölgető férfi mellett? Más ember
lenne, vagy ugyanaz a Diana, aki most? Vagy neki az volt megírva,
hogy Károly felesége legyen? Végül minden út hozzá vezetett volna?
Kérdés kérdés után. Fények milliói. Emberek milliói.
A limuzin megállt egy piros lámpánál. A legtöbb lakásból egy tele-
vízió változó színei szűrődtek ki. Ma este egész Anglia az ő interjúját
nézte. Valószínűleg szinte minden képernyőn az ő alázatos és szomo-
rú arcát lehetett látni. A lakásokban, a pubokban, a királyi házban. A
BBC nagy hírverést csapott az interjúnak. Ijesztő gondolat.
Megérkeztek a Kensington Courthoz, és áthajtottak a biztonsági
kapun. A kocsi éppen csak megállt, amikor Patrick kiszállt, és céltuda-
tosan bement az épületbe. Már ment a felvett interjú, amikor Anne és
Diana is belépett a lakásba. Patrick a sötétben ült a kanapén, a tévé
csak az arcát világította meg. Anne leült mellé, Diana a háttérben ma-
radt. Nehéz volt látnia magát a tévében és hallania a hangját. Túlságo-
san is kritikus magával.
 – Bizton hiszem, hogy vannak dolgok, amelyeken változtatni lehet-
ne – mondta a képernyőn. – Az eloszlathatná a monarchiával kapcso-
latos kétségeket, és megkönnyíthetné az időnként némileg bonyolult
kapcsolatot. Úgy gondolom, hogy a két oldal kéz a kézben járhatna
ahelyett, hogy távolságtartóan viszonyul egymáshoz.
Patrick a tenyerébe temette az arcát. Ezzel a mondattal Diana le-
rombolta a már amúgy is ingatag hidat, amely még összekötötte a ki-
rályi házzal.
– Én nem akarok elválni – folytatta. – Erről nem szeretnék többet
mondani, csak annyit, várom a férjem döntését, hogy mi legyen ve-
lünk.
Hogyan lesz tovább ez után az interjú után? Erzsébet és Károly be-
leegyezik végre a válásba? És ha igen, lakhat ő továbbra is a Kensing-
ton-palotában? Megtarthatja a királyi fenség címet? Az meghívást biz-
tosítana számára minden hivatalos alkalomra, és jogszerűen elismer-
nék a leendő király anyjának.
Patrick kikapcsolta a tévét. Felkelt a kanapéról, és Diana felé for-
dult. Mit tett? – kérdezte a pillantása.
Diana szemében tűz lobogott. Felégettem az életemet – válaszolta a
tekintete –, hogy végre azzá a nővé váljak, akinek mindig is lennem kellett
volna.
 64

1996
 
Diana a Kensington-palota zárt parkjában ült a bejárathoz vezető lép-
csőn. Az arcát a felhők közül időnként előbukkanó napba tartotta. A
parkot határoló vörös tufafalak nyugalmat és védelmet kínáltak még
itt, a London szívében fekvő Kensington Courtban is.
A BBC-interjú sugárzása óta hét hónap telt el. Erzsébet már másnap
levelet küldött Dianának. Ez állt benne:
 
Drága Diana!
Az ország érdekében egyetértek azzal a szándékoddal, hogy mielőbb el-
válj Károlytól.
Szívélyes üdvözlettel:
Mama
 
Ravasz – gondolta Diana. Rá akarják hárítani a felelősséget, hogy azt
állíthassák, ő akart elválni. Ugyanolyan barátságos tónusban vála-
szolt:
 
Drága Mama!
A javaslatod teljesen váratlanul ért. Nem értek egyet az azonnali válás-
sal.
 
Nagyon fontos volt, hogy egyértelmű legyen, a válást nem ő kezdemé-
nyezi. Csak így lehet a legjobb alkupozícióban.
Ezután hónapokig így ment oda-vissza. A királyi ház láthatóan úgy
gondolta, hogy térdre tudják őt kényszeríteni. Tévedtek. Diana bebi-
zonyította, hogy nagyon konok és harcias lesz, ha úgy kell lennie. Ma
reggel végül minden érdekelt aláírta a válási egyezséget. Diana felté-
telei szerint. Szép, tiszta győzelmet aratott. A királyi fenség címet
ugyan elveszítette, de továbbra is walesi hercegnének nevezheti ma-
gát. Emellett tizenhétmillió fontot kap egy összegben, évi négyszáz-
ezer fontot az irodája működtetésére, és továbbra is a Kensington-pa-
lotában fog lakni. Az az ő és a gyermekei otthona.
 1996. augusztus 28-án a Somerset House egyik tárgyalótermében
hivatalosan felbontották az évszázad házasságát. Diana szabad lett.
Megnyílt előtte a világ.
Felhívhatná a szívsebész Hasnat Khant, akivel a Royal Brompton
kórházban találkoztak, ahol az orvos dolgozott. Diana barátnője és
akupunktúrás kezelője, Oonagh Shanley-Toffolo férjén bypassműtétet
kellett végrehajtani, és súlyos belső vérzést szenvedett. Diana meglá-
togatta a kórházban a barátnőjét, hogy támogassa. Csak kis időre
ment el kávéért, és miután visszatért, az orvos ott állt a szobában. Ép-
pen magyarázott valamit, de egy pillanatra elhallgatott, amikor Diana
belépett, és rámosolygott. Neki pedig minden porcikája azt mondta: Ez
a férfi jót tehetne neked.
A doktor nem volt feltűnően jóképű, enyhén pocakosodott is, de az
övénél melegebb és okosabb sötét szemet Diana még soha nem látott.
A bőrszíne csodás kontrasztot alkotott a fehér köpenyével. Dianát
azonban leginkább a kisugárzása ragadta meg. Nyugalom áradt belőle.
Később mesélt Dianának egy pakisztáni gyermeksegély-programról,
amelyet támogat. Ez jó ok volt arra, hogy Diana elkérje a telefonszá-
mát. Akkor mostantól majd Pakisztánban is elkötelezi magát. Az orvos
felírta a számát Diana üres papír kávéspoharára.
– Mennem kell, várnak a betegeim – mondta aztán, és elsietett,
hogy folyassa a szívek gyógyítását.
Vagy elutazhatnék néhány napra – gondolta Diana a lépcsőn ülve. Ta-
lán Carolynnal, ha a családja nélkülözni tudja. Csodás lenne Olaszor-
szágban beülni egy kisvendéglőbe, és végigenni az étlapot. És a leg-
jobb, hogy ehhez senkitől sem kellene engedélyt kérnie! Ez a legmá-
morítóbb és a legforradalmibb dolog, amit egy nő tehet: csak úgy
megtenni, amit az ösztöne súg. Engedélyre nincs szüksége, de néhány
emberrel azért egyeztetnie kellene: természetesen a gyerekeivel, a
testőrével és a hűségesen mögötte álló, remek csapattal. A naptára
ugyanis tele van fontos találkozókkal, szakmai utazásokkal és jóté-
konysági rendezvényekkel. Annyi, de annyi terve van!
Most azonban csak itt akar ülni, és élvezni a nyugalmat a szívében.
Néha el sem akarta hinni, mennyi mindent élt már meg, jó és rossz
dolgokat, pedig még csak harmincöt éves. Semmit sem akart volna el-
mulasztani.
Végignézett a parkon: szimmetrikus elrendezésű volt, a közepén
szökőkút lövellt vizet egy medencéből. Még az ágyásokba is szín sze-
rint ültették a virágokat: a narancssárga körömvirágok mellé kék hor-
tenziák kerültek, kissé távolabbra sárga árvácsák és rózsaszínű tulipá-
nok. A park végében pedig egy árkád volt dúsan virágzó fehér rózsák-
kal.
Az árkád alatt pedig egyszer csak ott állt Károly.
– Paultól, a komornyikodtól megtudtam, hogy a kertben vagy –
mondta.
– Azért jöttél, hogy még több bútort vigyél el? – kérdezte Diana.
– Nem.
Károly odasétált Dianához. A kezét összekulcsolta a háta mögött,
mint általában.
– Akkor miért vagy itt?
A herceg megrántotta a vállát.
– Hogy őszinte legyek, nem igazán tudom.
Mind a ketten hallgattak, és Diana úgy nézegette a férfit, mintha
utoljára tenné. Aki látta Károlyt, hinni kezdett a reinkarnációban. Ősi
lélek lakozik benne, Diana biztos volt ebben. Hétköznapi kék inget vi-
selt, amelyet valamikor Diana vett neki, mégis úgy festett, mintha egy
régi korból lépett volna elő.
– Azt hiszem – tette hozzá bizonytalan hangon –, nem igazán tu-
dom, mihez kezdjek nélküled.
– Jaj, Chulls! – mondta Diana gyengéden, és megütögette maga mel-
lett a helyet, Károly pedig leült. – Én szerettelek – folytatta Diana. –
Őszintén. Teljes szívemből. Az én szerelmem azonban neked sosem
volt elég. Soha nem adtál esélyt nekem.
Károly tekintetében lágyság és sebezhetőség jelent meg.
– Tudod, mi a legfájdalmasabb? – folytatta Diana. – A kérdés, hogy
mi lett volna velünk, ha nem állnak közénk a kötelességek, a protokoll
és Kamilla – adta meg a választ, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt, amelyet
egykor Károly ajándékozott neki. A walesi herceg pecsétgyűrűjét. – Ha
megadatott volna nekünk, hogy egyszerű házaspár legyünk. Lett vol-
na akkor esélye a szerelmünknek?
– Ezt csak az univerzum tudhatja – felelte Károly a gondolataiba
merülve.
– Az első közös interjúnkon, amelyet az eljegyzésünk bejelentésé-
nek a napján adtunk, arra a kérdésre, hogy szerelem van-e közöttünk,
te azt mondtad, igen, bármit jelentsen is ez. Én tudom, hogy számom-
ra mit jelent a szerelem. De időközben te is megtudtad, hogy számod-
ra mit jelent?
– Azt hiszem, igen – felelte Károly, és meleg tekintettel nézett rá.
Diana érezte Károly egészen különleges illatát, az otthon illatát, és
tudta, hogy egy része örökké szeretni fogja ezt a férfit, bármennyit
szenvedett is miatta. Csókot nyomott az arcára, és vissza akarta adni a
pecsétgyűrűjét.
– A tied. Neked ajándékoztam – mondta Károly, és felkelt a lépcső-
ről.
A kezét nyújtotta Dianának, hogy felsegítse, de ő egyedül állt fel.
Búcsúzóul megölelték egymást, aztán Károly elindult. Diana követte a
tekintetével, és teljes szívéből azt kívánta neki, hogy valamikor a her-
ceg is legyen szabad és gondtalan.
Diana sétálni kezdett a kertben, a különböző színű ágyások mellett,
és arra gondolt, hogy az életének sok különböző szakasza volt, ő pedig
mindegyikben más személyiség volt. Először jól nevelt és naiv lány,
aztán mesebeli hercegnévé emelkedett, divatikonná és királyi csilla-
gocskává, félholttá változott, felelősségteljes és feltétel nélkül szerető
anya lett belőle, végül pedig lázadó. Ma sikeres, nemzetközileg aktív
jótevő. Életben lenni bizonyára azt jelenti, hogy állandóan változunk,
újra felfedezzük magunkat, haladunk a korral. Az élet nem mese, aho-
gyan ő sokáig hitte, hanem forradalom. Aki bátran él, annak az élete
számtalan halálból és újjászületésből áll. Nem kell örökre olyannak
maradnod, amilyen egyszer voltál, hanem élj úgy, hogy minden napot,
évet, minden pillanatot, kapcsolatot, beszélgetést és válságot felhasz-
nálva közelebb kerülj önmagadhoz, egyre hitelesebb legyél, hogy el-
juss a legbensőbb lényegedhez. Mert ebben az egészben az a jó, hogy
az a lényeg mindig ugyanolyan marad. Az övé pedig az, hogy feltétel
nélkül szerető ember legyen, és erre büszke is.
Eszébe jutott egy idézet Goethétől, amelyet Károly valamikor na-
gyon régen egyszer felolvasott neki: „Eddigi életemben minden csak
előjáték, csak hitegetés, csak időtöltés, csak időpazarlás volt, amíg [őt]
meg nem ismertem, meg nem szerettem, mégpedig igazán meg nem
szerettem.”{15} Sokkal jobb volna így: „Eddigi életemben minden csak
előjáték, csak hitegetés, csak időtöltés, csak időpazarlás volt, amíg ön-
magamat meg nem ismertem, önmagamat meg nem szerettem, mégpe-
dig igazán meg nem szerettem.”
Rábízza magát az élet folyójára, kíváncsian várva, hová sodorja, de
soha többé nem kapaszkodik kétségbeesetten egy partba. Elfogad
mindent, amit ez a világ kínál neki, ha az néha fájdalmas lesz is, de ez
a szerelem ára. És ő kész megfizetni azt az árat.
 UTÓSZÓ

 
1997. augusztus 31. Egy hír az egész világot megrázza: Diana walesi
hercegné éjfélkor tragikus autóbalesetben az életét vesztette egy pári-
zsi alagútban. A hazájában és külföldön tömegek gyászolják. Számta-
lan ember zarándokol a Kensington-palotához, hogy virágot tegyen le
előtte.
A ragyogó és melegszívű asszony halála még ma is mély szomorú-
sággal tölti el az embereket. A nép hercegnéje 2021. július elsején lett
volna hatvanéves.
Diana rendkívüli, érző lelkű ember volt, és úgy rajongtak érte, mint
egy popsztárért. A maga idejében a világ leghíresebb asszonyának szá-
mított. Gyönyörű hercegnénél azonban sokkal több volt. Miután elvált
Károly hercegtől, mindent megtett humanitárius nagyköveti tevé-
kenységének az előmozdítása érdekében. Felejthetetlen a taposóak-
nák elleni fellépése: 1997-ben Angolában kamerák előtt megnyomoro-
dott gyerekeket ölelt meg, és aktív aknamezőkön kelt át. Négy héttel a
halála előtt Boszniában taposóaknák áldozataival találkozott.
2017-ben a HIV-pozitív emberek és AIDS-betegek érdekében kifej-
tett tevékenységért az Attitude magazin posztumusz neki ítélte a Leg-
acy-díjat, amelyet a fia, Harry herceg vett át. A beszédében ezt mond-
ta az édesanyjáról: „Szükségét érezte, hogy felhívja a figyelmet azokra
az emberekre és problémákra, akikről és amelyekről gyakran nem
vesznek tudomást. Tudta, hogy sokan nem akarnak foglalkozni az
AIDS-cel, mert ez reménytelen feladatnak tűnik.”

Ez a regény megtörtént eseményeken alapszik, és a történések lénye-

gében megfelelnek a valóságnak, ennek ellenére hangsúlyozni kell,
hogy a könyv Diana történetének irodalmi feldolgozása. Egyes esemé-
nyek a valóságban bizonyára másként zajlottak, vagy én igazítottam
őket a regényhez. A párbeszédek javarészt az én képzeletem szülemé-
nyei.
 A királyi családról számtalan könyvet írtak. Újságcikkek, dokumen-
tumok és régi interjúk mellett főként a következő művekből ismertem
meg Diana életét és a királyi családot: Tina Brown: Diana. Die Biograp-
hie; Sally Bedell Smith: Prinz Charles. Ein außergewöhnliches Leben: Die
Geschichte des ewigen Thronfolgers; Andrew Morton: Diana. Ihre wahre Ge-
schichte in ihren eigenen Worten.{16}
Morton leleplező könyvét minden idők legsikeresebb életrajzának
tekintik, és a legnagyobb botrányt okozta, amelyet a brit királyi csa-
lád valaha megélt. Amint az ebben a könyvben is szerepel, Diana maga
mondta a zátonyra futott házasságáról a legintimebb részleteket dik-
tafonra, és a kazettákat közvetítőkön keresztül ő juttatta el a fiatal új-
ságíróhoz.
Diana életéről és a haláláról mindmáig számtalan legenda és plety-
ka kering. Egyvalami azonban biztos: a walesi hercegné a személyes
történetével nemcsak a Windsor-monarchiát és annak önképét vál-
toztatta meg jelentősen, de nagyon sokak gondolkozását is, akik cso-
dálattal néztek fel erre a bátor és erős nőre.
A szenvedélyessége és az ereje rám is inspirálóan hatott. Ezért
rendkívül hálás vagyok az Ullstein Verlagnak és a kiváló szerkesztőm-
nek, Wiebke Bolligernek a lehetőségért, hogy írhattam erről az egye-
dülálló ikonról. Bízom benne, hogy a regényem informatív, emocioná-
lis és izgalmas élményt nyújtott az olvasóknak, és hozzásegítette őket
ahhoz, hogy jobban megismerjék a szívek királynőjét.
 
2021. november
Julie Heiland
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu
 
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.
 
Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
 
A fordítás alapja:
Julie Heiland: Diana – Königin der Herzen
First published in 2021 by Ullstein Taschenbuch Verlag, Berlin
 
FORDÍTOTTA
Várnai Péter
 
SZERKESZTETTE
Winter Angéla
 
BORÍTÓTERV ÉS GRAFIKA
www.buerosued.de
 
Epub: ISBN 978-963-544-793-0
Mobi: ISBN 978-963-544-794-7
 
© Ullstein Buchverlage GmbH, Berlin 2021
© Kossuth Kiadó 2022
© Hungarian translation Várnai Péter 2022
Borítófotó © GLIX
 
Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
{1}
 A regényben a néhai walesi hercegné keresztnevét nem a hivatalos átírás (Diána)
szerint, hanem a köznyelvben általánosan elterjedt Dianaként írjuk. (a Szerk.)
{2}
 Barbara Cartland (1901–2000) Bride to the King című regénye nem jelent meg ma-
gyar nyelven. A szerzőnőt a világ egyik legtermékenyebb írójaként tartják számon.
(a Szerk.)
{3}
 William Shakespeare: III. Richárd (Vas István fordítása)
{4}
 A továbbiakban: Kamilla (a Szerk.)
{5}
 Hízottkacsa-máj (fr.)
{6}
 Fehérmártásos (fr.)
{7}
 Dupla bélszín (fr.)
{8}
 A L’Escargot London legrégebbi francia étterme, egyben a város egyik legrégebbi
vendéglátóhelye. (a Szerk.)
{9}
 Nyúlpaprikás (fr.)
{10}
 Égetett krém (fr.)
{11}
 Ez csodálatos! (fr.)
{12}
 Asszonyomnak (ang.)
{13}
 A továbbiakban: Harry (a Szerk.)
{14}
 Truman Capote: Álom luxuskivitelben (Bartos Tibor fordítása)
{15}
 Vas István fordítása
{16}
 Magyar nyelven Diana igaz története – saját szavaival címmel jelent meg.