Pogátsa Zoltán

Pogátsa Zoltán
MAGYARORSZÁG
POLITIKAI GAZDASÁGTANA
ÉS AZ ÉSZAKI MODELL ESÉLYEI
A MAI MAGYARORSZÁG
Sorozatszerkesztő GYURGYÁK JÁNOS
Pogátsa Zoltán
MAGYARORSZÁG
POLITIKAI GAZDASÁGTANA
ÉS AZ ÉSZAKI MODELL ESÉLYEI
OSIRIS • BUDAPEST • 2016

A szerző kutatómunkáját a Marion Dönhoff Alapítvány támogatta.
Szakmai lektor
ANDOR LÁSZLÓ
Lektor
GYURGYÁK JÁNOS
© Osiris Kiadó, 2016

© Pogátsa Zoltán, 2016
Minden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz, sokszorosításhoz,

illetve adatfeldolgozó rendszerben való tároláshoz
a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulása szükséges.
Osiris Kiadó, Budapest

www.osiriskiado.hu
A kiadásért felel Gyurgyák János

Szöveggondozó Macskássy Zsuzsa
Műszaki szerkesztő, tördelő Lipót Éva
Nyomta és kötötte a
ISBN 978 963 276 274 6

TARTALOM
ELŐSZÓ 7
A KÉSŐ KÁDÁR-KORSZAK ÉS A RENDSZERVÁLTÁS 9
A KAPITALIZMUS VÁLFAJAI 16
Mi a jóléti állam? És miért szükséges? 21
A jóléti állam északi/skandináv modellje 24
A brit és a kontinentális jóléti államok 34
Az angolszász neoliberális modell 40
Offshore területek 58
A konzervatív fejlesztőállamok 65
A kelet-európai külföldi működőtőke-függő versenyállamok 71
A FEJLŐDÉS MEGHATÁROZÓI: TÁRSADALMI ÉRTÉKREND, ÁLLAMI

SZEREPVÁLLALÁS ÉS KÜLSŐ FÜGGŐSÉG 83
Hamis útfüggőség, hamis etnocentrikus defetizmus 83
A kapitalizmusmodell, az állam szerepének kultúraalakító hatása 88
A fejletlenebb országok függőségei a fejlettebbektől 92
A NEOLIBERÁLIS HARMADIK KÖZTÁRSASÁG 99

Mi a neoliberalizmus? 100
A neoliberalizmussal szemben: Rawls és Sen társadalmi
igazságosság elméletei 105
Neoliberalizmus és osztály 109
A harmadik köztársaság társadalmi igazságtalanságai 111
Oktatáspolitika 117
Foglalkoztatáspolitika, bérek 121
A cigányok hátrányos helyzete 126
6 Tartalom
A magyar neoliberális modell 135

A „balliberális” ideológiai mező értelmetlensége és összeomlása 137
AZ EURÓPAI UNIÓ MINT NEMZETKÖZI GAZDASÁGI KERET 142

Mi az Európai Unió tulajdonképpen? 143
Hayek és az Unió neoliberális genezise 145
Thatcher neoliberális Európája szemben Delors szociális Európájával 148
A gazdasági Európa ötlépcsős modellje 152
A neoliberális gazdaságpolitika kizárólagossá válása az Unióban 162
Van-e politikai unió? 166
Lesz-e fenntartható, szociális Európa? 171
ORBÁN JOBBOLDALI ILLIBERÁLIS REZSIMJE 173

Unortodox-e a Fidesz gazdaságpolitikája? 185
A neokonzervatív gazdaság- és társadalompolitika 187
A „munka alapú társadalom” és a „jóléti állam vége” 192
Az egykulcsos személyi jövedelemadó 197
Megszorítások és keynesi keresletnövelő politika uniós forrásból 200
AZ ÉSZAKI MODELL RELEVANCIÁJA MAGYARORSZÁGON 203

Antikorrupció 207
Oktatási rendszer 214
Egészségügy 218
Közösségi közlekedés 219
Szakszervezetek, érdekegyeztetés és a Rehn–Meidner-modell 220
Szociálpolitika 226
Miből finanszírozható az északi modell? 229
IRODAOMJEGYZÉK 245
TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE 255
ÁBRÁK JEGYZÉKE 257

ELŐSZÓ
Hankiss Elemér emlékére.

„Találjuk ki Magyarországot!”
A rendszerváltással kapcsolatos általános kiábrándultság közepette talán meglepő, de

nem egy pesszimista könyvet tart kezében az Olvasó. Évszázados hagyománya van
nálunk „a valahol utat tévesztettünk” megközelítésű írásoknak. Ennél jobban talán
csak a magyar excepcionalizmus (különlegesség, egyedülállóság) önszuggesztiójával
szeretünk magunknak alibit kreálni a passzivitásra. A turáni átok különböző hang-
szereléseivel sugalmazzuk egymásnak, hogy nálunk minden másképp van, mint a
szerencsésebb országokban, hogy a magyarok képtelenek arra, amit a „normális”
országok polgárai elértek, létrehoztak. Mintha nem mindannyian ugyanahhoz az
emberi fajhoz tartoznánk, még ha éppen a társadalmi és gazdasági fejlődés más szint-
jein is. Jelen könyv szerzője, aki a világ számos országában élt, tanult, és dolgozott,
a maga részéről nem hisz abban, hogy Magyarország számára ne lenne elérhető egy
harmonikusabb, depolitizáltabb, igazságosabb, egyenlő esélyt adó, fokozatosan gaz-
dagodó, a globális gazdasági függőségeket értő, annak kihívásaira válaszokat adni
képes, széles középosztállyal bíró, fenntartható, demokratikus társadalom.
E könyvben tehát azt igyekszünk bemutatni, hogy a rendszerváltás utáni Ma-
gyarországon semmi karakterisztikusan egyedi vagy fatálisan visszafordíthatatlan
nem történt. Ha képesek vagyunk hétköznapi nyomorunkból és ellentéteinkből
történelmi távlatba visszalépni, és onnan értelmezni az ország helyzetét, nem várt
megkönnyebbüléssel állapíthatjuk meg, hogy Magyarország példázza egy közepesen
fejlett ország tipikus társadalmi és politikai feszültségeit, csapdahelyzeteit, gazdasági
elmaradottságait és függőségeit. Alig egy-két generációval a holokauszt és a gulág
után semmi meglepetést nem kellene éreznünk, hogy egy a szabad világ ismereteitől
elzárt ország történelmének első kísérlete a demokráciával nem a felzárkózást hoz-
ta el. A legtöbb hasonlóan fejlett ország esetében így volt ez. Többet értünk meg a
társadalmunkban terjedő nyomorból, rossz kormányzásból, igazságtalanságból, az
önző elit által foglyul ejtett államból, a nyugatoskodó öngyűlöletből és az önbiza-
lom-hiányos magyarkodásból, ha gyerekcipőben járó fejletlen országként értelmez-
zük magunkat, mint azzal a megszokott önámítással, hogy ezeréves nemzetként,
Ausztriával szomszédos EU-, OECD- és NATO-tagállamként automatikusan járna
8 ELŐSZÓ
nekünk a felzárkózás. Ha önértelmezési paradigmát váltunk, kilépünk provinciális

elitünk ránk kényszerített, két táborra szakított belpolitikai igazodási kényszereiből,
megélhetési kötelékeiből, és használni kezdjük a közepesen fejlett országok csapda-
helyzeteire kidolgozott nemzetközi értelmezéseket, feltárul előttünk a kibontakozás
lehetősége.
Messze nem vagyunk unikálisak, és ez jelen helyzetünkben inkább vigasz. Hogy
kicsit kívülről lássuk magunkat, látnunk kell más országok párhuzamain végigve-
zetve azt, hogy problémáink messze nem különböznek más országokétól annyira,
amennyire azt belterjes belpolitikánkba és nyelvi izoláltságunkba bezárkózva gon-
doljuk. Jelen könyv ehhez kíván hozzájárulni a politikai gazdaságtan eszközeivel.
Ez a diszciplináris önmeghatározás az idősebbeknek talán a szovjet szocializmus
kötelező (vulgár)marxista képzéseit juttatja eszébe. Ezt is rosszul tudjuk. Politikai
gazdaságtannak nevezték az általuk művelt tudományosságot már az olyan klasszi-
kusok is, mint Adam Smith és David Ricardo. Csak a 19. század végén kezdett el a
közgazdaságtan úgy tenni, mintha lehetséges lenne a gazdaságot a politika befolyásá-
tól elkülönülve értelmezni. Ekkortól nevezi magát jelző nélküli közgazdaságtannak
mindenekelőtt a domináns neoklasszikus irányzat, bár sok más iskola soha nem
fogadta el ezt a szétválasztást. Manapság a fejlett világ tudományosságában széles
körben elfogadott, hogy a globális gazdaságon belül koherens és teljes értelmezési
keretet csak a nemzetközi politikai gazdaságtan adhat.
Sűrű és nehéz, de közérthető szöveggel fogja szembe találni magát az Olvasó.
Ez elkerülhetetlen. Rengeteg mindent kell újraértelmezni, újratanulni. Ha nem így
lenne, nem itt tartanánk. Egy ír viccben az idegen nekiszegezi a kérdést a helyi gaz-
dának: Merre visz az út Dublinba? A kérdezett megvakarja a feje búbját, majd így
szól: – Hát, a maga helyében én nem innen indulnék… Mi innen indulunk. Innen
is visz út Dublinba.
A KÉSŐ KÁDÁR-KORSZAK
ÉS A RENDSZERVÁLTÁS
A vasfüggöny mögül felszabadulók úgy élték meg a rendszerváltást, mint egyfajta

megérkezést. Az 1989-es mágikus évet megelőzően a társadalom többsége már régen
úgy szeretett volna élni, mint a Nyugat. Timothy Garton Ash ismert megfigyelése,
hogy ’89 volt a világtörténelem első olyan forradalma, ahol a nép nem egy vadonatúj
berendezkedés utópiájának megvalósítása érdekében vonult az utcára, hanem olyan
társadalmi rendszert szeretett volna, amely már létezett, mégpedig elérhető földrajzi
közelségben.1 A hetvenes évektől a rádiónak, a televíziónak, a szatellittechnológiá-
nak és a színes magazinoknak köszönhetően az államszocialista rezsimek egyre ke-
vésbé voltak képesek a vonzó nyugati életszínvonalat eltitkolni még azon túlnyomó
többség elől sem, akiknek nem volt lehetőségük időről időre rövid utazásokra a vas-
függöny boldogabbik oldalán.
A keleti rezsimek teleológiája, ígéretei, utópiája ekkor már rég nem voltak elég-
ségesek a nyugati életszínvonal iránti vágyódás leküzdésére. Megszokottá váltak az
államszocialista rendszer népi támogatottságának kezdeti növekedési és igazságossági
pillérei, melyek a hetvenes évekig objektíve azért a terror ellenére is számottevőek
voltak. A sztálini totalitarizmus autoriter rendszerré szelídülése mellett milliók szá-
mára soha nem látott mobilitási lehetőségek nyíltak meg ezen évtizedekben. Ma-
gyarország esetében főleg a megelőző korszakhoz képest volt mindez óriási változás.
A Horthy-rendszer társadalmi egyenlőtlenségei ugyanis elképesztőek voltak. A két
világháború között a társadalom alsó 81%-a csupán a javak 44%-át birtokolta. 65–
80% a létminimumon vagy alatta élt.2 1920 és 1930 között a trianoni határokon
kívül rekedt magyarok hatalmas arányú bevándorlása mellett is 70 000 fő nettó ki-
vándorlás volt az országból! Szociálpolitika szinte alig létezett, pedig az ekkoriban
már nemcsak az északnyugat-európai országok, de Csehszlovákia polgárai számára is
elérhetővé vált a kor színvonalán.3 Magyarországon sem minimálbér, sem maximált
1
Lásd Ash 1990.
2
Erről részletesebben lásd Ferge 1998.
3
Inglot 2008, 62. p.
10 a késő kádár-korszak ÉS A RENDSZERVÁLTÁS
munkaóra nem volt. A munkanélküli-segély bevezetését a kormány arra való hivat-

kozással utasította el, hogy az „elkényelmesítené a munkavállalókat”.4
A totalitárius Rákosi korszak gazdasági kilátástalansága és politikai terrorja után
az autoriterré enyhülő Kádár rendszer mindehhez képest egyfajta kispolgároso-
dást hozott létre az ingyenes oktatásnak, utazásnak, egészségügynek, az állami la-
kásépítésnek, a szűk jövedelmi egyenlőtlenségeknek köszönhetően. Mindez együtt
garantált egyfajta biztonságot, társadalmi nyugalmat. A teljes foglalkoztatás ugyan
a kapun belüli munkanélküliségre alapult, mégis százezrek érezhették magukat a
társadalom hasznos tagjainak. A kontrollált társadalomban a bűnözés rendkívül ala-
csony szintje biztonságérzetet adott. A nyugdíjrendszer általános bevezetésével a bé-
kés időskor perspektívája is megadatott. Az ily módon kirajzolódó jóléti rendszert a
magyar társadalom a nyolcvanas években már természetesnek vette, s mint megin-
gathatatlan civilizációs vívmányra gondolt rá. A Nyugat magasabb életszínvonala, az
egyéni meggazdagodás kísértése ugyanakkor egyre inkább a gazdasági rendszerváltás
igénye irányába hatott. Ez a hétköznapi vágyakozás hiányában volt mindenfajta gaz-
daságtörténeti ismeretnek és realitásérzéknek. A rendszer a „diadalmas szocializmus”
vízióját állította szembe a „hanyatló Nyugatéval”, és ezt a dichotómiát oly élesen
cáfolta a megtapasztalható valóság, hogy máig hatóan alapját szolgáltatja az elmúlt
rendszerrel kapcsolatos rutiniróniának. A nyugati világ iránti vágyakozás abból in-
dult ki, hogy ha nem a létező szocializmus lenne az uralkodó rendszer, akkor óha-
tatlanul annak ellenpárja, a (jelző nélküli) „kapitalizmus”, azaz a nyugati életszín-
vonal és demokrácia válna elérhetővé. A többség számára képzeletben csak előre volt
út, vissza, a Horthy-rendszer irányába csak egy nosztalgikus kisebbség vágyakozott.
Arra is kevesen gondoltak, hogy egy Magyarország fejlettségű ország számára egy
periferikus, kihívásokkal terhelt pozíció a globális kapitalizmus mezsgyéjén sokkal
valószínűbb jövő hosszabb távon, mint a gyors felzárkózás a centrumországokhoz.
A vulgármarxista nevelés ellenére – vagy éppen annak köszönhetően – kevesen gon-
doltak bele, hogy a volt gyarmattartó kapitalista országok sok száz éves helyzeti elő-
nye a kortárs generációk számára belátható időhorizonton belül nem behozható.
Abba pedig éppenséggel senki sem akart belegondolni, hogy a lemaradás kapitalista
körülmények között is konzerválódhat, sőt, a nemzetközi gazdasági renden belüli
kölcsönös függőségekből adódóan, még nőhet is. Negyedszázadnak kellett eltelnie
ahhoz, hogy a magyar társadalom reális perspektívaként szembe kényszerüljön nézni
ezzel a lehetőséggel is.
A rendszerváltás meghatározó dialektikája tehát a meglehetősen leegyszerűsítő
kommunizmus-kapitalizmus ellentétpár volt, és az is maradt. A hidegháború év-
4
Lásd minderről bővebben Ungváry 2013; Szikra 2008.
a késő kádár-korszak ÉS A RENDSZERVÁLTÁS 11
tizedeiben generációkban rögzült ez a szembeállítás. A kilencvenes évek nemzetközi

kontextusa, Zeitgeistja is ezt sugallta, hiszen a győztes Nyugaton éppen ekkor jutott
csúcspontra az angolszász neoliberális politikai irányzat, Margaret Thatcher és Ro-
nald Reagan csillaga. Az ő önnarratívájuk a piaci rendszer győzelmét hangsúlyozta
az állami tulajdonra épülő, bukott tervutasításos rendszerrel szemben. Állam és piac
ilyetén végletes szembeállítása, illetve az angolszász modell dominanciája elhomá-
lyosította a létező kapitalista rendszerek ténylegesen fennálló óriási különbségeit.
A 2008-as válság távlatából már világosan látszik, hogy pont Thatcher és Reagan
alatt épült ki az angolszász világban a deregulációnak, a gyorsuló eladósodásnak,
a társadalmi kettészakadásnak, a természet rombolásának, az energiaválságnak és a
foglyul ejtett államnak az a gyúelegye, amely minden korábbinál nagyobb rendszer-
válságba sodorta aztán később ezt a győztesnek kikiáltott kapitalista rendszert is. Ám
Mihail Gorbacsov világtörténelmi jelentőségű nyitásának idején ez még mind az
ismeretlen jövő volt. A kommunizmus éppen kapitulált, a demokráciákkal azonosí-
tott kapitalizmus pedig olyannyira győzedelmesnek tűnt, hogy azóta számtalanszor
kifigurázott módon Francis Fukuyama még a „történelem végét” is kikiáltotta.5 Ne-
gyedszázad elteltével, a demokrácia nemzetközi válságának időszakában, a globális
geopolitikai konfliktusok kiújulásával, a világrend multipolaritásának újjáéledésével
még akkor is meglepőnek tűnik ez az optimizmus, ha a berlini fal leomlása egy-két
generációnak a világtörténelemben először pár évtized háborútól mentes életet va-
lóban hozott. Néhány lépést hátralépve, történelmi távlatból szemlélve a folyama-
tokat azonban kíméletlen őszinteséggel meg kell állapítanunk, hogy rettentően naiv
elképzelés volt az, hogy alig valamivel a holokauszt és a gulág után az emberiség
problémamentesen „megérkezhetett” volna a demokrácia és a békés fejlődés harmo-
nikus időszakába.
A nemzetközi környezet említett neoliberális ideológiai dominanciájának meg-
volt a hazai lenyomata is. A kelet-európai kommunista gazdasági modellnek a ju-
goszláv önigazgató változat mellett ismert módon a magyar új gazdasági mecha-
nizmus volt a másik nemzetközileg elismert kísérleti laboratóriuma. Már ezek a
korai reformpróbálkozások is tulajdonképpen a piacosítás irányába mutattak, ezért
nem meglepő, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt és a demokratikus ellenzék
közgazdászai a nyolcvanas években zökkenőmentesen közös nevezőre juthattak a
„reformközgazdász-generáció” címke alatt. Őket elsősorban a tervutasításos rend-
szer kritikája, a hiánygazdaság elméleti levezetése érdekelte, ezért érhető módon az
e szempontból releváns osztrák iskola (Hayek, von Mises), illetve az ebből kinövő
neoliberalizmus iránt érdeklődtek. Kornai János személyében még nemzetközi szin-
Lásd Fukuyama 1992.

5
ten kiemelkedőt is alkotott ez az irányzat.6 Az osztrák iskola máig korroborálódott

érvényességgel írta le számukra, hogy milyen akadályai vannak a piac mint informá-
cióhordozó platform tervezéssel történő helyettesítésének. Kornai pedig azt, hogy
hogyan lesz a folyamatos hiány a tervutasításos rendszerben a nem megfelelő infor-
mációáramlás szimptómája a piaci árképzés nélkül .7
Ennek az irodalomnak azonban két alapvető hiányossága van. Az egyik, hogy
a tervgazdaság ellentétének a piaci mechanizmusokat tételezi mint elméleti konst-
rukciót. Ebből adódóan pedig nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, amely az
ezredforduló nyugati kapitalizmusára ténylegesen jellemző, amikor is a piaci verseny
olyan mértékben korlátozódik, hogy az már új elemzési keret8 után kiált. Ugyan-
ebből adódik második gyengesége is, nevezetesen az, hogy nem igazán ad modellt
a kapitalizmus kiépítésére a szovjet rendszer bukása után. Ironikus, mennyire emlé-
keztet ez Marxra, aki annyira belefeledkezett a kapitalizmus elemzésébe, hogy alig
adott támpontot az általa elkerülhetetlennek vélt kommunista társadalom építésé-
hez. A homogén, jelző nélküli kapitalizmus „bevezetésének”’ ideológiája látványos
zsákutcához vezetett sok helyen. Ennek ma már széles irodalma van, többek kö-
zött olyanok tollából is, akik az amerikai neoliberális ortodoxia Saulusából váltak
alterglobalista heterodox Paulusokká. Legismertebb közülük a Világbank korábbi
vezető közgazdásza, az őszintén bocsánatot kérő Joseph Stiglitz,9 illetve Jelcin elnök
egykori, Harvardról érkezett emblematikus privatizációs tanácsadója, a köpönyeg-
forgató Jeffrey Sachs, aki ma már egy fenntartható fejlődéssel és szegénységgel fog-
lalkozó intézetet vezet. Ők és más szerzők, akikről ebben a könyvben bőségesen szót
ejtünk majd, világosan bemutatják, hogy miért volt elégtelen, sőt romboló a helytől
és időtől, fejlettségi szinttől, társadalmi struktúrától, kapcsolati hálótól független,
jelző nélküli kapitalizmus feltételezése az átmenet idején. A valóságban nemcsak az
újjáalakuló piacgazdaságokban, de a sok száz éves kapitalista társadalmakban sem
az elméleti modellekben leírt tökéletes piaci mechanizmusok jellemzik a gazdasá-
6
Magyarországon nem ismert történet, hogy az orosz rablóprivatizáció atyja, Anatolij Csubajsz Kornai
János tutorálása alatt tanult Budapesten. Eredetileg Svédországban szeretett volna a skandináv szociáldemok-
ráciával ismerkedni, ám a szovjet hatóságok eltanácsolták attól, hogy egy ellenséges országban tanuljon. Ezért
inkább a baráti Magyarországon indoktrinálódott az akkor itt már divatos piaci fundamentalista leegyszerű-
sítésekkel. Érdemes belegondolni, mennyivel sikeresebb lett volna az orosz átmenet, ha a későbbi orosz priva-
tizációs miniszter mégiscsak eljut az északi modell földjére? A történetet elmeséli Hoffmann a világtörténelem
legnagyobb rablásáról, az orosz oligarchaprivatizációról szóló szenzációs könyvében (lásd Hoffmann 2003).
7
Lásd Kornai 1982.
8
Ilyen elemzési keret lehet például a monopolisztikus versenyelmélet, Robinson 1933; Chamberlin 1933;
Baran–Sweezy 1966; vagy a sraffaiánus közgazdaságtan: Sraffa 1960. Lásd minderről Varoufakis–Halevi–
Theocarakis 2011.
9
Lásd Stiglitz 2002.
got. Ez az ellentmondás elmélet és praxis között egy zűrzavaros átmeneti országban,

gazdasági összeomlás közepette még kártékonyabb, mint egy leülepedett társadalmi
rendben, magasabb fejlettségi szinten.
A tudományos irányzatok, az osztrák iskola és a neoklasszikus közgazdaságtan
akkor váltottak át igazán neoliberális politikai ideológiává, amikor Hayek és ké-
sőbb Friedman azokat a keynesiánus jóléti államra alkalmazták, és megfogalmazták
a „csúszós lejtő” elméletét.10 Ez a furcsa kép azt sugallta, hogy ha az állam akár csak
egy kicsit is beavatkozik a piac természetes működésébe – például szabályozással
vagy újraelosztással –, akkor nincs már megállás, visszafordíthatatlanul elindultunk
a totalitárius állam irányába. Ez a gondolatmenet vagy érvelhetetlenül ostoba, vagy
tudatosan destruktív. Mindenesetre óriási intellektuális salto mortale a szovjet rend-
szer kritikáját a nyugati jóléti államokra vonatkoztatni, az állambiztonságot összeke-
verni a társadalombiztosítással. Sajnálatos módon a kelet-európai rendszerváltó köz-
gazdász-generációk élettapasztalataik alapján fogékonnyá váltak erre az ideológiára.
A mindenható állam helyébe dogmatikusan a mindenható piacot helyettesítették
be. Évtizedekbe telt, míg az inga visszafelé kezdett el lendülni, a közép irányába.
Mong Attila a Kádár-korszak egyre gyorsuló eladósodáshoz vezető gazdaság-
politikai kísérletezgetéseit nyomon követve felrajzolja annak az ívét, hogy hogyan
vált a magyar technokrata elit egyre inkább a nyugati pénzügyi intézmények (IMF,
Világbank) által diktált liberalizáció passzív megvalósítójává.11 Mong elemzéséből
kiderül, hogy téves az a széles körben elterjedt nézet, hogy a Kádár-rendszer a társa-
dalmi életszínvonal, a fogyasztás finanszírozására vette volna fel a hiteleket. E szerint
az alapmítosz szerint a tervgazdasági rendszer annyira fenntarthatatlan volt, hogy
nem volt képes előállítani még a fogyasztás biztosításához szükséges javakat sem. Az
’56-os forradalom világossá tette a kádári vezetésnek, hogy az életszínvonal romlá-
sa társadalmi elégedetlenséget robbanthat ki, ezért folyamatosan törekedtek annak
fokozatos emelésére, ha kellett, hát kölcsönökből. Mong társadalomtörténeti ihle-
tettségű könyve azonban megsemmisíti ezt a történetet. A releváns közgazdasági
és történeti tudományos elemzések is empirikusan cáfolják ezt az alapmítoszt. Az
adatok azt mutatják, hogy alig akadt olyan év, melyben a végső fogyasztás növe-
kedése ne maradt volna alatta a gazdasági növekedésnek.12 A hiteleket a kádári ve-
zetés valójában azért vette fel, hogy nagy kiugrási kísérleteit finanszírozza belőle.
Ezek olyan gigaprojektek voltak, mint az eocénprogram, a mintatéeszek, Orenburg,
a líbiai lakásépítések vagy a bős–nagymarosi erőmű. A Kádár-rendszer ugyanis a
10
Lásd Hayek 2001.
11
Mong 2012.
12
Lásd Mong 2012, 304–305. p., Ifj. Nyers, 1993 alapján.
nemzetközi olajárrobbanás miatt egyre drágábban tudta csak finanszírozni energia-

import-szükségletét, miközben exportárai a főleg KGST-s piaci orientáció miatt
gyakorlatilag fixek voltak. Ennek, az akkoriban cserearányromlásnak nevezett, ked-
vezőtlen folyamatnak a következtében egyre inkább szűkében volt a kemény valu-
tának, amit ezeken a végül szinte egytől egyig kudarccal végződő beruházásokon
keresztül kívánt kitermelni. Mikorra aztán teljesen világossá vált, hogy az aranytojást
tojó dinoszauruszok, fehér elefántok13 mind bukásra ítéltettek, az adósságállomány
felszaporodott, a Szalai Erzsébet által „késő kádári technokráciának”14 nevezett irá-
nyító elit kapitulált a Világbank előtt.
Hasonló eredményekre jut egy, a Kádár-rendszer eladósodását vizsgáló friss ta-
nulmány is. Szabó Gergely szerint a szinte teljes konszenzust élvező alapmítosszal
szemben a túlfogyasztásnak szinte semmilyen érdemi szerepe nem volt az adósság-
állomány létrejöttében, az szinte teljes egészében árfolyamveszteségekből állt össze.15
Korábban több mérvadó közgazdasági és történészi elemzés16 is hasonló eredményre
jutott, ami érdekessé teszi, hogy miért tartja magát ilyen makacsul a „túlfogyasztás”
mítosza. Ahogy arra Éber Márk Áron rámutat, a magyar eladósodás illeszkedik a fej-
lődő országok általános eladósodási hullámába.17 Jó példa ez arra, hogy az emberek
gondolkodását széles körben alakító mítoszok – melyeket az amerikai közgazdász
John Kenneth Galbraith „konvencionális bölcsességeknek” nevez – gyakran milyen
távol állnak a valóságtól. Ebben a könyvben több hasonló téves, de elterjedt kiindu-
lópontot mutatunk majd be.
Az is kevésbé köztudott Magyarországon, hogy a legtöbb egykori kommunista
ország elhanyagolható hitelállománnyal hagyta maga mögött a szovjet típusú rend-
szert. Ceauşescu Romániája ismert módon, kíméletlenül erőltetett politikájának
eredményeképpen zéró hitellel, de Csehszlovákia és a balti államok, illetve maga a
Szovjetunió sem adósodott el végletesen. A kommunizmus tehát kapitulált, nem pe-
dig csődbe ment. Magyarország (talán Lengyelország mellett) ebből a szempontból
kirívó eset volt. Teljesen hamis az a viszonylag elterjedt nézet, mely szerint a szov-
jet rendszer kimúlását Reagan elnök idézte elő azzal, hogy költséges csillagháborús
versengésre kényszerítette Moszkvát. Az adatok tanúsága szerint, aki ebben a high
tech hadiipari rivalizálásban drasztikusan eladósodott, az maga az Egyesült Államok
Az angolszász közgazdaságtan fehér elefántnak nevezi az olyan eszközöket, beruházásokat, amelyek

13
hasznosságukat messze meghaladó módon viszik a pénzt.

14
Szalai 1996.
15
Szabó 2016.
16
Lásd például Oblath 1992; Lóránt 1990; Szegő 1989; Vígvári 1990; Andor 1990; Földes 1995a és
mások.
17
Éber 2015.
volt. Ahogy azt Jegor Gajdar egykori piacpárti orosz gazdasági miniszter részletesen
kifejtette, a szovjet birodalom összeomlásához sokkal inkább a rendszer fő bevételi
forrását jelentő olaj nemzetközi árának zuhanása vezetett .18
1989 után aztán megkezdődött az új gazdasági és társadalmi rend kialakítása a
meglehetősen egydimenziós sémák alapján. A kapitalizmus-kommunizmus ellen-
tétpár mint meghatározó fogalmi horgony ugyanis sablonossá tette a kelet-európai
piaci rendszer kiépítésének feladatát. Miközben a nyugati világ bőségesen adott vol-
na választási lehetőséget a létező kapitalizmus különböző válfajai között, a kelet-eu-
rópaiak egy absztrakt tankönyvi muszter alapján egy sehol nem létező kapitaliz-
mus építésébe vágtak bele nagy elánnal. Mielőtt megvizsgálnánk ennek a sziszifuszi
igyekezetnek a katasztrofális eredményeit, előbb azt próbáljuk meg felvázolni, hogy
egyáltalán milyen választási lehetőségei lettek volna a szovjet típusú elnyomás alól
felszabaduló társadalmaknak arra, hogy a globalizálódó kapitalizmus kihívásainak
jobban megfelelő gazdasági-társadalmi formát válasszanak maguknak az egymástól
gyökeresen eltérő modellek közül.
Lásd Gaidar 2007.

18
A KAPITALIZMUS VÁLFAJAI
A kommunizmus-kapitalizmus dichotómia legnagyobb hátránya, hogy elfed egy

sokkal hasznosabb elemzési, kategorizálási lehetőséget, azt, amit egy ideje a politikai
gazdaságtan a „kapitalizmus válfajai” kutatási programként ismer.19 Ez a megköze-
lítés a kapitalista gazdasági és társadalmi rendszer különböző modelljei közötti igen
lényeges és meghatározó eltéréseket igyekszik feltárni.
Amit a szemellenzős neoliberális ideológia jelző nélküli kapitalizmusnak lát és lát-
tat, az valójában olyannyira lényegi eltéréseket foglal magában, hogy a világ legélhetőbb
társadalmait, a skandináv jóléti államokat pont ezek különböztetik meg a probléma-
hegyekkel küszködő Egyesült Államoktól, a válságba jutott dél-európaiaktól, a más or-
szágok erőforrásain élősködő offshore országoktól, illetve a szintén kapitalista modellt
működtető jobboldali diktatúráktól. (Ez utóbbiak esetében gondoljunk csak a világ
első neoliberális államára, Pinochet Chiléjére, vagy Mussolinire, Hitlerre, akik szintén
kapitalista társadalmak élén álltak, és kivételesen jó kapcsolatot ápoltak országaik gaz-
dasági elitjével.) Ezek mind kapitalista gazdaságok, de olyannyira eltérő életminőséget
biztosítanak polgáraiknak, hogy alapvető fontosságú a köztük lévő különbségek tanul-
mányozása, megértése. Kelet-Európában meglehetősen homályos ismeretekkel ren-
delkezik a véleményformáló értelmiség a kapitalizmusnak ezen különböző válfajairól,
ezért még mindig hajlamos a kapitalizmusról mint általános fogalomról beszélni, azért
lelkesedni, avagy a kommunizmussal történő ostobán leegyszerűsítő összehasonlítás-
ban arra a konklúzióra jutni, hogy sajnos annál nincs jobb. Ez a generikus „kapitaliz-
mus” viszont az ő fejükben szinte mindig annak tankönyvi absztrakciója, a tökéletes
versenyre épülő piaci modell, annak minden szociopata elméletiségével. A rendszer-
váltás után csalódott értelmiségiek egy másik része pedig úgy utasítja el a kapitalizmus
egészét és keres alternatívát marxiánus utópiákban, hogy igazából kísérletet sem tett
a piaci alapú társadalmak megvalósult, sikeres, szociálisabb formáinak megismerésére.
A „kutatási program” fogalmáról lásd Lakatos Imre magyar származású tudományfilozófust (Lakatos
19
1978). A kapitalizmus válfajai irodalmának Hall–Soskice 2001 adott kezdő lökést. Fontos még: Shonfield
1965; Schmidt 2002; Amable 2003.
Aki viszont egyszer tényleg végigtanulmányozza a kapitalista berendezkedések közti

különbségeket, rájön, hogy azok sikeressége és élhetősége igen széles skálán terül el.
Míg a skandináv válfaj kifejezetten szociálissá, demokratikussá és fenntarthatóvá vált,
a másik végletről, a neoliberális, laissez-faire kapitalizmusról nem véletlenül állította
Soros György, hogy a nácizmus és a kommunizmus halála után az jelenti korunkban a
legnagyobb veszélyt a nyílt társadalomra.20
A kapitalizmus válfajairól szóló, ma már kiterjedt irodalmat úgy érdemes össze-
foglalni, hogy minél kevesebb modellt vázoljunk fel. A túlságosan részletekbe menő
elemzés ugyanis olyannyira sok kategóriára osztaná a globális kapitalizmust, hogy
elveszne analitikus hozzáadott értéke. Ezért jelen elemzésünkben a releváns politikai
gazdaságtani munkák nyomán a következő válfajokat különböztetjük meg:
1. a jóléti állam skandináv/északi modellje,

2. a brit és kontinentális jóléti államok,
3. a neoliberális/angolszász országok,
4. az offshore területek,
5. a konzervatív fejlesztőállamok,
6. a kelet-európai külföldi működőtőke-függő versenyállam.
Ez a hat válfaj megfelelő elemzési nómenklatúrát szolgáltat jelen mondanivalónkhoz

még akkor is, ha tudjuk, hogy valójában több fontos modell kimaradt. Ezek relevan-
ciája témánk szempontjából azonban csekély.21 A következőkben a felsorolt kapita-
lizmus-válfajok jellegzetességeit tárgyaljuk abból a meggyőződésből kiindulva, hogy
a szovjet rendszerek összeomlásakor a véleményformáló és szakpolitika-alkotó elit
különböző megfontolások alapján választhatott volna ezek közül. Ezt a lehetőséget
elsősorban azért nem használta ki, mert fejében egy generikus elméleti modell képe
élt, amely, bár időközönként az angolszász világot jelölte meg hivatkozási alapként,
ténylegesen azonban annak is inkább az elméleti autonarratíváját célozta meg, mint
létező valóságát. A kettő közötti óriási különbséget csak nagyon késve fedezte fel,
ha egyáltalán. Az angolszász világ Reagan és Thatcher utáni idealizált önképe pedig
20
Lásd Soros 1997. A nyílt társadalom Karl Popper-i fogalma Sorosnál, Popper tanítványánál nagy vona-
lakban a plurális demokráciát jelenti, lásd még Popper 1945.
21
Ide tartozik például a kis- és középvállalatokra építő, jóléti rendszereket csak csökevényesen működtető
dél-európai modell, vagy a petroállamok egészen sajátos csoportja. Szintén rengeteg figyelmet szentelnek
egyes szerzők az összeomlott államok (failed state) kategóriájának.
18 A KAPITALIZMUS VÁLFAJAI
nem más, mint a hatékony piacok neoliberális ideológiája, amely ugyan nem azo-
nos a neoklasszikus közgazdaságtan tudományos paradigmájával, de erősen épít rá.22
Nem teljesen a rendszerváltó gazdaságpolitikai elit hibája azonban, hogy nem
voltak megfelelő ismeretei az eltérő kapitalizmusmodellekkel kapcsolatosan. A kér-
dés részletes vizsgálata a nyugati szakirodalomban is csak a kilencvenes évek kö-
zepétől kezdve élénkült meg. Az azt megelőző hidegháborús évtizedekben ott is
alapvetően a kapitalizmus-kommunizmus hidegháborús ellentétpár határozta meg
a gondolkodást.
Hazánkban közismert módon Hankiss Elemér szociológus volt az, aki kitartóan
hirdette, hogy az államszocialista rendszertől való megszabadulás után az a felada-
tunk, hogy „Találjuk ki Magyarországot!”. Az ő próbálkozásait, az általa indított
mozgalmat azzal lökték félre, hogy Magyarország már ki van találva, hiszen létre-
jött a piacgazdaság, megvalósult a demokrácia és integrálódunk az Európai Unió-
hoz. A mából visszanézve kétség nem fér hozzá, hogy Hankissnak volt igaza abban,
hogy ezek a horgonyok messze nem határozzák meg stabilan és átfogóan egy ország
társadalmi berendezkedését. A modellválasztás szempontjából rendkívül tág teret
hagynak, és legalább annyi kérdésre nem adják meg a választ, mint amennyire igen.
A világ különböző kapitalista országainak gyakorlatára azonban nem sok kitekintése
volt a vasfüggöny mögé zárt magyar értelmiségnek. Sem a skandináv modellnek,
sem a távol-keleti fejlesztőállamnak nem volt például sem hazai irodalma, sem elmé-
leti képviselői. A neoliberális modellel szemben igazából csak a két világháború kö-
zött Németh László által megfogalmazott „Kert-Magyarország”-kép hívei szólaltak
fel. Őket azonban a liberálisok könnyedén söpörték félre, mint amolyan kidolgozott
koncepció nélküli romantikus antikapitalistákat. Az ilyesfajta komolytalan oppozí-
ció még segített is megszilárdítani a neoliberális modell egyeduralmát. Az viszont
nagyon érdekes, hogy bár az alkotmányba belefoglaltatott a „szociális piacgazdaság”
nyugatnémet eredetű fogalma, ez a valóságban semmilyen érdemi hatással nem volt
a kialakulófélben lévő magyar társadalmi berendezkedésre. Míg az angolszász orszá-
gok tudatos, hathatós és bőkezűen finanszírozott modelltranszfert hajtottak végre
Kelet-Európában, addig az egyesülő Németország, amely gazdaságilag, kulturálisan
és befektetőként is a legközelebb állt a közép-európai régióhoz, erőteljes jelenléte
ellenére nem törekedett saját alternatív modelljének tudatos átadására. Mint látni
fogjuk, az újraegyesítés utáni Németország egy ideig befelé fordult és maga is a neo-
liberalizálódás útjára lépett. A Modell Deutschland gyakorlatának megismertetése
A kettő közötti különbség tekintetében irányadó Phillip Mirowski munkássága, aki folyamatosan
22
igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy míg a neoklasszikus közgazdaságtan egy tudományos paradigma,
addig a neoliberalizmus egy társadalmi ideológia, mozgalom, lásd Mirowksi 2014.
nem volt célja, megelégedett azzal, hogy a német nagyvállalatok befektettek új, ala-
csony bérezésű és adószintű hinterlandjukban.
Annak fényében, hogy mennyire nem volt jelen igazi baloldali, szociáldemokrata
politikai irányzat a harmadik köztársaságban, különösen érdekes, hogy miért nem ala-
kult ki a rendszerváltás környékén nyugati irányba tájékozódó baloldali értelmiség.
Tudvalevő, hogy maga Kádár, illetve az őt körülvevő vezetés ideológiailag tudatos tag-
jai már a hetvenes–nyolcvanas években érdeklődést mutattak a svéd szociáldemokrácia
és a Willy Brandt-i német szociális piacgazdaság irányába. Még egy olyan halvány vízió
is megfogalmazódott Európa-szerte, hogy a demokratizálódó államszocialista rezsimek
egyszer a távoli jövőben konvergálhatnak a szocializálódó skandináv kapitalista model-
lel. Ennek fényében különösen meglepő, hogy Ferge Zsuzsa szociálpolitikus professzor
és tanítványai mellett gyakorlatilag nem jött létre baloldali társadalomtudományi ér-
telmiségi közeg Magyarországon egészen a 2010 utáni időkig. A közgazdasági szakmá-
ban Fergéhez hasonló irányultságú nézeteket Szentes Tamás akadémikus, a nemzetközi
gazdaságtan és a fejlődésgazdaságtan szakértője képviselt még, illetve a fiatalabb gene-
rációból Andor László professzor, későbbi uniós biztos. A nyugat-európai környezeti
és humánökológiai kritikát Lányi András és köre honosította meg. A hozzájuk hasonló
elszórt szociáldemokrata csoportok azonban kisebbségben maradtak a dominánsan
liberális magyar értelmiségen belül, hasonlóan úgy, mint a tőlük balra álló marxiá-
nusok.23 A heterodox közgazdasági irodalmat széltében-hosszában ismerő Róna Péter
professzor is csak több évtized elteltével tűnt fel az Egyesült Államokból visszatérve.
Ahogy azt ebben a könyvben bemutatjuk majd, a magyar társadalom többségének
értékorientációja mindvégig az észak- és nyugat-európai modellhez állt közel, miköz-
ben az ennek megfelelő nézeteket valló értelmiségiek közül csak nagyon keveseknek
sikerült áttörniük az angolszász liberális orientáltságú magyar médián.
Mindez megalapozta az elviekben a főáramú szociáldemokrata váltópárt szere-
pét betöltő Magyar Szocialista Párt rendszerváltás utáni politikai irányultságát is.
Politikusaik személyes hozzáállását meghatározta az, hogy igyekeztek eltávolodni
saját állampárti múltjuktól, ezért általában túlbuzgalommal hangsúlyozták piacpár-
tiságukat. Ahogy azt a későbbiekben bemutatjuk, éppen ezért simulékonyan be-
olvadtak kisebbik koalíciós partnerük markáns értelmiségi holdudvarának liberális
ideológiai dominanciája alá három közös parlamenti ciklusuk alatt. Egy idő után a
két párt mondanivalója, kormányzati teljesítménye megkülönböztethetetlenül ös�-
szekeveredett, akár csak a tej és a kávé. Ez az oldal magára vette a Fidesz által taktikai
okokból rányomott, tartalmilag oxymoron „balliberális” címkét, és neoliberális kor-
23
Közülük kiemelkedik Szalai Erzsébet, Artner Annamária, Földes György, Krausz Tamás, Tamás Gáspár
Miklós, Farkas Péter és több más szerző munkássága.
mányzást folytatott.24 Pedig lehetséges lett volna a kelet-európai szociáldemokrata

vízió kibontása is, melyre alapozva a szociáldemokrata váltópárt egyenrangú félként
vehetett volna részt a magyar társadalmi-gazdasági berendezkedés alakításában. Az
önmagukat újbaloldaliként és zöldként definiáló politikai mozgalmak pedig csak
sokkal később jelentek meg.
Ha nem is olyan könnyen hozzáférhetően, mint az angolszász közgazdasági iro-
dalom, mégis létezett már a hetvenes–nyolcvanas években a nyugat- és észak-európai
modellnek irodalma, amely alapján lehetett volna egy magyarországi fenntartható
és proszociális jövőképet is konstruálni 1989 utánra. Ez azonban negyedszázadon
keresztül elmaradt.
A magyar politikai jobboldal a rendszerváltás utáni évtizedekben fokozatosan
elfoglalta azt a helyet, amely a nyugati világban a konzervatív pártokat megilleti.
A kezdeti időkben a jobboldal meghatározó erejét, a Magyar Demokrata Fórumot
még a gazdasági értelemben baloldali, romantikus antikapitalista elgondolások do-
minálták. Antall József miniszterelnöksége nem a gazdasági modellre koncentrált.
A német keresztényszocialisták szociális piacgazdasági eszméje ugyan megjelent
gondolkodásában,25 ám az valójában soha nem intézményesült. Miután azonban
a Fidesz vált a politikai jobboldal domináns erejévé, annak gazdaságfilozófiája fo-
kozatosan jobbra csúszott és egyre erőteljesebben a konzervatív (de Gaulle és a tá-
vol-keleti) fejlesztőállamok, illetve a Thatcher és Reagan utáni angolszász piaci kon-
zervativizmus ellentmondásos keverékévé vált. A jobboldali fejlesztőállami modell
elmeit fedezhetjük fel a Növekedési Hitelprogramban, a hazai tőke favorizálásával
a külföldivel szemben, a közmunkaprogramokban, az állami szerepvállalás növelé-
sében a gazdasági társaságokban. A neoliberalizált konzervativizmus elemei viszont
megjelennek az egykulcsos személyi jövedelemadóban, a piaci kényszerben hívő
foglalkoztatáspolitikában, az oktatási szociálpolitikai rendszerek erőteljes leépítésé-
ben.26 Téves a liberális közgazdászoknak az a gyakran hangoztatott nézete, amely az
Orbán-kormány gazdaságpolitikájában valamifajta bolsevik megközelítést lát. Egy
szovjet modellt átélt országban érthető, ha az állami beavatkozás tapasztalatai, emlé-
kei a baloldalhoz kötődnek, ám a gazdaságtörténetben közismert, hogy a neolibera-
lizmus előtt a jobboldal is meglehetősen államközpontú mintákat használt.
Ennyi bevezető után lássuk tehát magukat a különböző kapitalizmusmodelleket. Min-

denekelőtt kezdjük azzal, hogy miért szükségeltetik jóléti állam a kapitalizmusban?
24
Mindez részletesebb kifejtésre kerül a neoliberális harmadik köztársaságról szóló fejezetben.
25
Lásd erről Bod 2014.
26
Az Orbán-kormányok gazdaságfilozófiájáról külön fejezetben írunk részletesen.
MI A JÓLÉTI ÁLLAM? ÉS MIÉRT SZÜKSÉGES?
Fejletlenebb országokban – így Magyarországon is – sokan azt gondolják, hogy a

„jóléti állam” fogalma azt jelenti, hogy egyes országok gazdagok, ezért megenged-
hetik maguknak, hogy magas életszínvonalat biztosítsanak polgáraiknak. Sokan így
képzelik el a jóléti államot: egy gazdaság, amely fejlett, tehetős, ezért széles körű jó-
létet képes biztosítani polgárainak, mindenekelőtt bőkezű szociálpolitikai juttatások
árán. A valóságban azonban pont a fordítottjáról van szó: egy társadalmi-gazdasági
modellről, amely erős gazdaságot teremt. Az európai jóléti államok nem előbb lettek
gazdagok, majd utána kezdtek el újraelosztani, hanem az állam újraelosztásból fi-
nanszírozott befektetései a társadalmi tőkébe okozzák azt, hogy ezen országok gazda-
gabbá válnak a többieknél. A jóléti állam nem a már megtermelt érték elosztogatása
a szegényeknek valamilyen gazdaságilag hatékonytalan erkölcsi elképzelés alapján,
hanem egy komplex, rendkívül versenyképes gazdasági modell, egy tudatos politi-
kai gazdaságtani berendezkedés. Ismérve, és egyben sikerének jellegzetessége, hogy
a demokratikus, szociális és fenntarthatósági célokat egyedüliként képes társítani a
kapitalizmus hatékonysági alapelveivel. A jóléti állam olyannyira nem luxus, hogy
nélküle gyakorlatilag nincs fenntartható kapitalizmus.
A jóléti állami gondolkodás kiindulópontja az a meggyőződés, hogy ember és
ember között nincs különbség. Hogy ebből az állításból milyen társadalomkép kö-
vetkezik, azt a Nobel-díjas indiai-amerikai közgazdász, Amartya Sen így27 fogalmaz-
za meg: olyan világot kell építeni, amelyben mindenkinek lehetősége van képessé-
gei kibontakoztatására. Nemcsak negatív szabadsága, amely megvédi valamitől (pl.
az elnyomástól), hanem pozitív szabadsága valamire: tehetsége kibontakoztatására.
Azaz nemcsak jogilag egyenlő, mint ahogy azzal a demokrácia liberális változata
megelégszik, hanem élni is tud ezen jogaival. John Rawls amerikai filozófus igaz-
ságosságelméletében28 praktikus tanácsot ad: képzeljük el, hogy nem tudjuk, hova
pottyant minket le a gólya. Nem tudjuk, hogy férfinak születünk-e vagy nőnek,
szegény vagy gazdag családba, fogyatékosnak vagy nem stb. Majd igyekezzünk egy
olyan világot felépíteni, amelyben egyenlő lehetőségünk van a képességeink kibonta-
koztatására, függetlenül attól, hogy a születés lottóján nyertünk-e vagy veszítettünk.
Thomas Piketty francia közgazdász berobbanása29 óta empirikusan is tudjuk,
amit előtte csak sejtettünk, hogy a piaci alapon szerveződő társadalom polarizálódik,
a középosztálya elgyengül, a jövedelmek és a vagyon egy rendkívül szűk szupergaz-
27
Sen 1999.
28
Rawls 1971; Rawls 2001.
29
Piketty 2014.
dag réteg kezében összpontosul, akik ezt ráadásul az öröklés intézményén keresztül
továbbadják. A társadalom nagyobbik része számára megszűnik a képességek kibon-
takoztatásának esélye, a munka, jövedelem és megtakarítások nélkül élő underclass
felett pedig létrejön a prekariátus30 (diákok, szabadúszók, közmunkások, gyorsét-
termi dolgozók, gyakornokok, kölcsönmunkások stb.) széles rétege, akik egziszten-
ciája bizonytalan. Ugyanezekre a folyamatokra irányítja rá a figyelmet rendszeresen
a katolikus egyház társadalmi kérdésekben eddig legaktívabb feje, Ferenc pápa is.
Piketty több ország nagyon hosszú idősorain bemutatja, hogy a társadalmi
egyenlőtlenségek a kapitalista társadalmakban egyetlenegy időszakban csökkentek a
19. század óta: akkor, amikor a piacinak mondott folyamatokat érdemi újraelosztás,
a második világháború utáni jóléti állam ellensúlyozta. A jóléti állam rendkívül sike-
res volt: eladósodás nélkül teremtett magas gazdasági növekedést, teljes foglalkozta-
tást, érdemi társadalmi mobilitást és egyenlőséget. Ezek hiányában inkább társadal-
mi polarizáció következik be.31
Larry M. Bartels amerikai példán demonstrálja ugyanezt.32 Empirikusan bizo-
nyítja, hogy amíg a Demokrata Párt keynesiánus politikát folytatott és újraosztotta
a megtermelt jövedelem egy részét a legszegényebbek irányába, addig tartósan ma-
gasabb gazdasági növekedést és szűkülő társadalmi egyenlőtlenségeket produkált,
szemben a republikánusok piacpárti kormányzásával, melynek következtében a
gazdasági növekedés is kisebb volt, és a társadalmi egyenlőtlenségek is folyamato-
san nőttek. Kifejezetten káros volt a társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából a
Bush-féle adócsökkentés, amely a leggazdagabbaknak kedvezett, illetve a minimál-
bér szintjének folyamatos eróziója Bartels számításai szerint. Idővel aztán a neolibe-
rális hegemónia nyomására a Demokrata Párt is kénytelen volt egyre inkább feladni
saját gazdaságfilozófiáját, és egyre jobban közeledett a republikánusokhoz.
Mindezek az empirikus eredménynek természetesen szembemennek a piacpárti
gazdaságfilozófiák által hirdetett működési mechanizmusokkal, melyek szerint a mi-
nél kisebb állam tesz jót a társadalmi jólétnek. És nem utolsósorban szembemennek
a kelet-európai átmenetek gazdaságfilozófiai alapvetéseivel, amelyek szintén ezekre
a piacpárti elvekre alapultak. A hosszú távú statisztikai adatgyűjtésnek és a köz-
gazdasági elemzéseknek köszönhetően bebizonyosodott az, amit a szociáldemokrata
politikai mozgalmak és a keynesiánus gazdaságfilozófia már a harmincas években is
tudott, azaz hogy a stabil gazdasági növekedéshez és a társadalmi egyenlőtlenségek
csökkenéséhez markáns állami újraelosztás szükségeltetik. Szintén a mobilitást te-
30
Lásd Standing 2011.
31
Az országokon belüli és azok közti egyenlőtlenségekről érdekes képed ad a Világbank volt vezető egyen-
lőtlenségi szakértője, lásd Milanovic 2012.
32
Bartels 2008.
remtő állam szükségeltetik ahhoz, hogy a mindenkori középosztály megerősödjön.

Főleg igaz ez a fejletlenebb országokra, mint amilyen Magyarország is, ahol az alsó
jövedelmi tizedekben olyan nagy mértékű a nyomor, hogy önerőből képtelenség az
abból kivezető mobilitási csatornák piaci alapú megfinanszírozása.
A jóléti államok alapvető elemeit Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus a
következőképpen33 foglalja össze:
– politikai cél a teljes foglalkoztatás;

– széles tagságú szakszervezetek kollektív és iparági bérmegállapodásokat kötnek;
– vegyes gazdaság, iparpolitika, versenyképesség növelése az ágazati bérminimumok
emelésével (ez az úgynevezett Rehn–Meidner-modell);34
– biztonságos megélhetést adó széles közszféra, amely versenytársként felhúzza a magán-
szféra foglalkoztatási gyakorlatát;
– univerzális szociális jogok;
– az egyenlőtlenséget szűk korlátok között tartó adó- és jövedelempolitika;
– a bérek folyamatos emelésére törekvő, anticiklikus, keresletet menedzselő politika a
stabil növekedés elősegítésére;
– erőteljes antikorrupciós intézményrendszer a magas adóztatás értelmes felhasználásá-
nak biztosítására.
A jóléti államok ezen elemei szinte egytől egyig ellentmondásban vannak a kelet-eu-
rópaiak piaci logikára építő rendszerváltó ideológiai alapvetéseivel. Ez egyben azt is
jelenti, hogy Észak- és Nyugat-Európában egy egészen eltérő gazdasági és társadalmi
berendezkedés működött, mint az a társadalomkép, amelyet a keleti értelmiségi és
politikai elitek 1989 után megcéloztak. Amit pedig ténylegesen elértek, az még a
piaccentrikus, sehol sem létező tankönyvi modelltől is eltért. Mindenesetre le kell
szögezzük, hogy a kelet-európai rendszerváltások a valóságban nem a nyugat-euró-
pai társadalmi modell kiépítését célozták meg és érték el.
A jóléti államoknak több fajtáját ismerjük.35 Ezek közül jelen fejezetben a skan-
dináv és a kontinentális jóléti modelleket tárgyaljuk részletesebben.
33
Streeck 2014.
34
Lásd erről a skandináv modellről szóló fejezetben.
35
A jóléti államok klasszikus hármas tagolásáról lásd Esping-Andersen 1990.
A JÓLÉTI ÁLLAM ÉSZAKI/SKANDINÁV MODELLJE
A skandináv jóléti állami modell kiindulópontja az az ismert, több oldalról feltárt

tény, hogy a demokrácia működtetéséhez, adott esetben megvédéséhez erős közép-
osztály szükségeltetik. Az ő értékrendszerük, tudásuk és társadalmi helyzetük meg-
határozó jelentőségű a demokratikus működési mechanizmusok fenntarthatósága
szempontjából. Tudjuk ezt az amerikai politológiai irodalomból Barrington Moore-
tól,36 illetve a skandináv modell teoretikusaitól, mindenekelőtt Gosta Esping-An-
dersentől.
Kérdés, hogy mi tesz valakit középosztálybelivé? Esping-Andersen szerint37 a
lényegi tényezők az anyagi önállóság és a tudás. Az anyagi függetlenség (nem a ki-
emelkedő gazdagság!) teszi lehetővé, hogy a demokrácia polgárja ki merjen állni
szuverén véleményét vállalva gazdasági és politikai hatalmasságokkal szemben, és ne
kényszerüljön klientúrahálózatokba megélhetése védelmében. A társadalmilag re-
leváns, a közviták megértéséhez szükséges tudás (nem a magaskultúra!) pedig azért
nélkülözhetetlen attribútum, mert a társadalmi komplexitás (technológia, globa-
lizáció, jogrendszer) jelen szintje meglehetősen magas képzettséget feltételez. Az a
választópolgár, aki nem képes ezen viták fogalomkészletét, gondolatmenetét tartal-
milag követni, könnyen tudatosan leegyszerűsítő, populista politikai narratívák és
identitások foglyává válik. A politikusok mindig törekednek ezekre a szimpla narra-
tívákra, mert így komplex és konstruktív szakpolitikai javaslatok helyett ellenfeleik
démonizálásával képesek szavazóbázisuk összetartására.
A közvélekedéssel szemben a skandináv modell nem abból áll, hogy ezek az or-
szágok gazdagok és ezért bőkezű szociálpolitikát képesek biztosítani. Az összefüggés
fordított: a progresszív adórendszerből bőségesen megfinanszírozott állam befektet
a társadalom szegényebb tagjainak mobilitásába, képességeinek kibontakoztatásába,
Amartya Sen és John Rawls társadalmi igazságossági elgondolásainak megfelelően.
(Természetesen maga a modell nem Sen és Rawls munkásságára épült, azoktól füg-
getlenül jött létre, ám azok elvárásainak megfelel, azok logikáját valósítja meg.) Az
állam tehát mint „képessé tevő” állam lép fel. Minél többen vesznek részt az ér-
tékteremtésben (az állam által képessé tett produktív polgárok piaci jövedelemhez
jutnak), annál kisebbek a társadalmi különbségek, és annál szélesebben terítődik
a jólét. A középosztály megerősödik, és Esping-Andersen anyagilag magabiztos és
a társadalmi viták szempontjából képzett állampolgárai ellenőrzés alatt tartják az
emiatt egyre magasabb színvonalú politikai döntéshozatalt. A korrupciót nem lehet
36
Moore 1966.
37
Esping-Andersen 1990.
a politikai ellenfél démonizálásával elkendőzni, mert az aktív középosztály ennél tu-

datosabb az újraelosztás tisztaságának és hatékonyságának kérdésében.
A skandináv modell intézmények egymásra épülő, egymással szinergiában lévő
egysége. Nem intézhető el annyival, mint ahogy ezt sokan teszik, hogy az ott élő
emberek valamifajta egyedi kulturális jellegzetességeire épülne, és ezért sehol máshol
ne lenne megismételhető. A változatlanság, a nihilizmus alibije az a kulturális deter-
minizmus, mely szerint a skandináv modell az évszázadok óta meglévő lutheránus
értékrendre épülő harmonikus társadalmi viszonyok lineáris fejleménye lenne, ergo
máshol megismételhetetlen. Ennek a defetista determinizmusnak a káros és bénító
megalapozatlanságával a következő fejezetben részletesebben is foglalkozunk. Ahogy
Jon Erik Dolvik, a modell vezető szakértője fogalmazott némi jóindulatú sértettség-
gel hangjában:38 „ez a modell nem olyasvalami, ami az északi erdőkben nő a fákon,
és csak le kell szedni”. A kialakult rendszer több generáció társadalmi küzdelmének
és intézményépítésének eredménye. És mivel intézményekből áll, ezért máshol is
reprodukálható. Jelen könyv utolsó fejezetében kísérletet is teszünk annak bemuta-
tására, hogy ez Magyarországon hogyan lehetne megvalósítható, és milyen kedvező
hatásokkal járna.
Az is téves vélekedés, hogy az északi modell sikere a bőségesen rendelkezésre álló
nyersanyagoknak, mindenekelőtt az északi-tengeri gáznak lenne köszönhető. Mire
ez a természeti áldás megjelent (nem is mindegyik északi országban, alapvetően csak
Norvégiában és Dániában), addigra ezek az országok már olyan társadalmi struktú-
rákat alakítottak ki, melyek nemcsak gazdaggá tették őket, hanem megakadályoz-
ták az elitek dominanciáját. Míg más nyersanyagban gazdag országokban (Nigéria,
Szaúd-Arábia, Venezuela stb.) a helyi vezető réteg saját céljaira használta fel, illetve
elfecsérelte a hirtelen beeső óriási jövedelmeket, addig például Norvégiában nem-
csak hogy a társadalom minden tagja részesült belőle, hanem még a jövő generáció
számára is félretettek belőle szuverén befektetési alap formájában.
A skandináv modellt visszavezetve a kezdetekhez azt látjuk, hogy szó sem volt
harmonikus, együttműködő gyökerekről. A 20. század harmincas éveiben kifejezet-
ten konfliktusos volt ugyanis a tőke és a munkások közti viszony az észak-európai
országokban. Svédországban több munkanap veszett el sztrájkok és demonstrációk
miatt, mint bármely más európai kapitalista gazdaságban. Finnországban konkrétan
nyílt fegyveres konfliktus, polgárháború tört ki a két fél között. Norvégiában pedig
olyan radikális volt a baloldal, hogy egy időre belépett a Szovjetunió kontrollálta
Kominternbe is. Tulajdonképpen maga ez a feszültséggel teli, tarthatatlanul ellen-
séges légkör adta meg a kezdőlökést, amikor 1938-ban Svédországban aláírták az
38
Jelen sorok szerzőjének.
azt megalapozó saltsjöbadeni egyezményt. Ezt a megállapodást szokták a svéd jó-

léti állam kiindulópontjának tartani. A megállapodás jellegzetesen együttműködő
szellemében39 a munkavállalók és a munkaadók kétoldalú megállapodásokat írnak
alá a kormány beleszólása nélkül. A többi északi országnak szintén meg van a maga
hasonlóan fontos alapegyezménye. Az egyezmény kooperatívvá változtatta az addigi
ellenséges hozzáállást, és ez a megváltozott beállítódás végig a második világháború
után ki is tartott. Természetesen a háttérben mindig ott volt a sztrájkfenyegetés, amit
láthatóan néha be is váltottak – különösen a válságos hetvenes években – de az álta-
lános közeg együttműködő marad.
1. TÁBLÁZAT | 1000 főre eső, sztrájk miatt kieső napok száma Svédországban
és Nyugat-Európa többi részén40
ÉVEK SVÉDORSZÁG EURÓPA

1916–1920 1335 329
1921–1925 1154 620
1926–1930 597 163
1931–1935 741 156
1936–1940 189 111
1946–1950 24 267
1951–1955 89 132
1956–1960 7 141
1961–1965 4 169
1965–1970 36 211
2. TÁBLÁZAT | Szakszervezeti lefedettség Skandináviában az összes bérből

élő százalékában41
1960 1970 1980

Svédország 67 92
Dánia 62 62
Norvégia 64 65 62
39
A két oldal máig gyakran megidézi az együttműködés „saltsjöbadeni szellemét”.
40
Kaelble 1994, 66. p., idézi Strath, 1996.
41
Esping-Andersen 1985, 64. p.
A modell alapvető jellegzetessége, hogy mind a munkaadói, mind pedig a munka-

vállalói oldal átfogó legitimitással bír a széles körű részvétel okán. Ez a munkavállalói
oldalon egyrészt nagyarányú szakszervezeti tagságot jelent, másrészt széles kollektív
szerződéses lefedettséget.
6,0
béregyenlőtlenség, a 9. és az 1. jövedelmi tizedek aránya,
USA Izrael
Koreai Köztársaság
4,5
Kanada
Szlovákia Portugália
Egyesült Királyság Írország
Lengyelország Ausztria
Ausztrália Németország
Cseh Köztársaság GörögországSpanyolország Izland
Japán
Hollandia Franciaorsz.
3,0 Új Zéland Dánia
2010 vagy legutolsó elérhető
Svájc
Finnország
Belgium
Norvégia
Olaszorsz.Svédország
1,5
0,0
10 30 50 70 90
a kollektív megállapodások lefedettsége, 2010 vagy legutolsó elérhető
1. ÁBRA | A szakszervezeti kollektív szerződések lefedettsége és a jövedelmi egyenlőtlenségek között

(1. és 9. decilis) egyértelmű kapcsolat van
Forrás | ILO
Az iparági vagy vállalati szinten aláírt, kétévente megújított egyezményeknek a ter-

melékenységi adatok az alapjai. A felek nagyon részletes statisztikákkal rendelkeznek
akár egyes munkafázisokra, munkakörökre lebontva. Mindkét oldal folyamatosan
a termelékenység növelésére törekszik, amelyhez a munka jobb szervezése mellett
a munkavállalók folyamatos képzése társul. A magasabb hozzáadott értékből aztán
a tőketulajdonosok magasabb profitot, a munkavállalók magasabb béreket realizál-
nak. A magas bizalmi szint az egykori konfrontáció helyébe a kooperációt vezette
be. Ahogy dán szakszervezeti körökben némileg önironikusan megjegyzik: „a tőke
HR-esei lettünk”.42
A munkaadók praktikusan ígéretet kaptak az erős szakszervezetektől az osztály-
harc befejezésére, amennyiben a társadalmi-gazdasági rendszer a „nép házává válik”.
42
A dán szakszervezeti konföderáció brüsszeli képviselet-vezetőjének közlése a szerzőnek.
Svédül ez a kifejezés a Folkhemmet, és Ernst Wiggfors és Per Albin Hansson szociál-

demokrata vezérek nevéhez fűződik. A megállapodástól a munkások fokozatosan ja-
vuló béreket, biztonságot és jóléti juttatásokat kaptak, a munkaadók pedig alacsony
sztrájkaktivitást és kiszámítható bérnövekedést. Recesszió idején a munkaadók a bi-
zalom okán a konfrontációk sokasodása helyett számíthatnak a munkavállalói oldal
rugalmas alkalmazkodására. A kormány számára pedig a társadalmi béke és szintén
a rugalmas konjunkturális alkalmazkodás az előny, amely megkönnyíti a recessziós
időszakok kisebb áldozatokkal járó átvészelését.
A rendkívül magas szakszervezeti lefedettség és a magas bérek következtében a
szakszervezetek olyan jó anyagi helyzetben vannak, hogy jelentősen hozzájárulnak
a szociáldemokrata pártok költségvetéséhez. Ez egyébként Nyugat-Európa egyéb
országaiban is így van,43 még a neoliberalizált Egyesült Királyság Munkáspártja ese-
tében is. Csupán a kelet-európai rendszerváltások voltak olyannyira lekezelőek vagy
egyenesen ellenségesek a szakszervezetek szerepét illetően, hogy azok alig létező tag-
jai szerény jövedelmük után fizetett tagdíjaiból még saját maguk eltartására is képte-
lenek, nemhogy érdemben befizessenek a régió csupán névlegesen szociáldemokrata
pártjainak kasszáiba. Ezekben az országokban gyakran fel sem merül a Nyugaton
természetes együttműködés a két fél között, a szakszervezetek félreértelmezett párt-
semlegességet hirdetnek. Ezzel gyakorlatilag igen jelentős előnyhöz juttatják a jobb-
oldali pártokat, mivel a szociáldemokráciának hagyományosan a munkahelyeken
szerveződő szakszervezetek voltak a bázisa, a „lábai”. Ugyanilyen szerepet töltenek
be a konzervatív pártoknál az egyházi közösségek.
A svéd munkásmozgalomnak két szövetségese is volt.44 Az egyik meglepő mó-
don az antialkoholista követelések köré szerveződött mozgalom volt, amely a hideg
északi térség súlyos társadalmi problémájának megoldására szerveződött, kívülállók
számára talán meghökkentő módon parlamenti párttá is vált, és partnerként erősí-
tette a szociáldemokratákat. Az antialkoholisták eredménye volt, hogy az alkohol
árusítása mind a mai napig állami monopólium, a ráterhelt adók pedig nemzetközi
összehasonlításban igen magasak. A másik szövetséges a független kisparasztság volt,
akik az északi zord időjárás következtében nem voltak képesek folyamatos önálló
termelésre, időről időre az állam segítségére szorultak. Ám még ezen két csoport
támogatásával sem sikerült többségbe jutnia a munkásságnak. Ráadásul a 20. század
tercializációja (a szolgáltató szektor erősödése az ipar javára) még számos olyan új
társadalmi csoportot hozott létre, akik sem tőkésnek, sem munkásnak nem gon-
A szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok kapcsolatáról lásd bővebben Hassel 2007.

43
A skandináv jóléti államok történetéről lásd Misgeld–Molin–Amark 1992; Rothstein 1996 valamint
44
Sejersted 2011.
dolták magukat. Irodai dolgozók voltak, menedzserek, szakértelemmel rendelkező

középosztálybeliek. A skandináv szociáldemokraták fokozatosan feladták azt az el-
gondolást, hogy ők csupán a klasszikus, ám egyre fogyatkozó „munkásosztály” pártja
lennének. Egyre inkább néppárttá váltak.
A stratégia tehát tudatosan abba az irányba mozdult el, hogy a svéd jóléti ál-
lam ne csak a munkapiacról kihullóknak adjon védőhálót, mint a kontinentális és
a (Thatcher előtt létező) brit jóléti államok, hanem a középosztálynak is. Ahogy
azt Esping-Andersen részletezi a jóléti államok három kultúráját kifejtő alapmű-
vében,45 a brit liberális jóléti állam igazából a szegényeknek volt hivatott „szociális
védőhálót” nyújtani a végletes nyomor megakadályozására, a második világháború
idején elkészült Beveridge-féle szegénységi felmérés kiinduló bázisán.46 A magyaror-
szági konfúziót jól szemlélteti, hogy amíg a rendszerváltás utáni alkotmányban a né-
met modellre utaló „szociális piacgazdaság” kifejezés szerepelt, addig a közvitákban
gyakorta hivatkoztak a brit modellhez tartozó „szociális védőhálóra”. A jóléti állam
tényleges kiépítését annyira nem gondolta komolyan egyik politikai erő sem, hogy a
terminológiai zavar nem keltett feltűnést. A német, kontinentális avagy konzervatív
jóléti állam pedig bismarcki alapokon jött létre még a 19. század második felében,
korporatív, ágazati biztosítási logikával. Célja a kezdetekben az volt, hogy a porosz
birodalom elejét vegye a szociáldemokraták megerősödésének. Ahogy azt lentebb
tárgyaljuk, a második világháború után a szociáldemokraták és a keresztényszocia-
listák konszenzusa újraélesztette a modellt a keletnémet munkásállammal folytatott
verseny kényszerében.
Az északi modell abban különbözik e két másik jóléti állami típustól, hogy széles
univerzalizmusával tudatosan a középosztály erősítésére koncentrál. Olyan juttatá-
sokat is magában foglal, amelyek már nem csupán a nyomor felszámolására irá-
nyuló transzferek, hanem a mobilitásteremtés és a középosztály számára a munka
dekommodifikációja felé hatnak. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy középosztálybe-
li állása elvesztése esetén is számíthat huzamosabb ideig a volt fizetése egy részére
állami juttatásként az álláskeresés idejére. Ennek következtében határozottabban,
asszertívebben léphet fel főnökével szemben, hiszen számára nem azonnali egzisz-
tenciális kényszer munkaerejének áruba bocsátása. A középosztály bevonása a jóléti
állam támogatotti körébe azt eredményezi, hogy az nem fogja úgy érzékelni, hogy
45
A Beveridge-jelentés ugyan az LSE igazgatójának, William Beveridge-nek a nevét viseli, a valóságban

46
azonban John Maynard Keynes és magyar származású tanítványa, Nicholas Kaldor is vastagon beledolgoztak.
Keynes életrajzírója, Robert Skidelsky azonban úgy véli, hogy az amúgy is rejtetten meleg privát életet élő
Keynes nem vállalhatta volna be szociáldemokrata kötődését, mert ezzel újabb szempontból veszélyeztette
volna véleményformáló elit pozícióját Skidelsky 2004.
ő mindig csak ad, egy másik társadalmi osztály pedig mindig csak kap. Az ő közép-
osztálybeli biztonsági és szabadságigényei is ki vannak elégítve. Nemcsak a szegé-
nyek kaptak új és egészséges lakásokat, de ingyenessé vált az oktatás, az egészségügy.
A cél az volt, hogy ha egy középosztálybeli úgy gondolja, hogy hosszabb-rövidebb
időre a munkaerőpiacon kívül kíván maradni, akkor azt megtehesse. Ennek oka
lehet tanulás, továbbtanulás, gyermekvállalás, gyermeknevelés, egészségügyi keze-
lés, vagy bármi egyéb, melyet személyes céljai és produktivitása megvalósításához
szükségesnek érez. Mindennek eredményeképpen kialakult egy átfogó társadalmi
legitimitással rendelkező rendszer, melyben a közkeletű skandináv mondás szerint
„mindenki szociáldemokrata lett, még a jobboldal is”. A középosztály szemszögéből
nézve a svéd modell nem feltétlenül valamifajta ’szocialista’ vízió, még csak nem is
szociáldemokrata, hanem hatását tekintve inkább liberális. A valódi cél ezen réte-
geknél ugyanis az volt, hogy a fiatalok leválhassanak az akaratukat rájuk kényszerítő
szüleikről, a nők férjeik anyagi függésre építő elnyomásától, az időseknek pedig ne
kelljen attól rettegniük, hogy gyerekeik el tudják-e és el akarják-e majd tartani őket.
Azaz a kollektivista jóléti állam hátterében valahol megtalálható egy kifejezetten in-
dividualista, felszabadító elem is.
A globalizáció, és ezen belül az európai uniós tagság természetesen kihívást jelentett
az északi modell számára is. Ez elsősorban a szabad tőke és munkaerő-áramlás for
májában jelentkezett, mivel ennek következtében a tőke a magas bérszínvonal mi-
att olcsóbb országokba való meneküléssel zsarolhat. A munkaerő szabad áramlása
miatt pedig a vendégmunkások elvehetik a helyiek munkahelyeit. Előre jelezhető
módon a skandináv országokban is megjelentek a neoliberális think tankek, me-
lyek hirdették a piaci nyitás globalizációból adódó „elkerülhetetlenségét”. Szerencsére
a skandinávoknak mindkét jelenséget sikerült kordában tartania. Ezzel egyben be is
bizonyították, hogy téves az a neoliberális tézis, ami szerint az alacsony adók és bérek
lennének a tőkevonzó képesség zálogai. Ha így lenne, Bulgáriának kellene az Euró-
pai Unió legvonzóbb országának lennie. Ehelyett a balkáni ország népességének majd
negyede külföldön keresett megélhetést, míg a skandináv társadalmak az egész unió
legmagasabb foglalkoztatási szintű és legjobb megélhetést biztosító béreivel rendelkező
társadalmai maradtak. A magas állami újraelosztás szintén nem jelentett problémát
a gazdaság sikeressége szempontjából. A skandináv modell csúcspontján, a nyolcvanas
évek elején a svéd állam a GDP 67%-át osztotta újra! Ennek hatvan százalékát, azaz a
teljes GDP 40%-át társadalmi fogyasztásra és beruházásokra költötte, a többit transzfe-
rekre.47 Ám a Kelet-Európában széles körben elterjedt nézettel szemben az empirikus
47
Strath 1996, 104. p.
közgazdasági elemzések áttekintése48 nem igazolja vissza azt a tézist, miszerint a maga-
sabb újraelosztási ráta kedvezőtlen hatással lenne a gazdasági növekedésre.
Érdemes itt megemlíteni, hogy a skandinávok ezen globalizációs kihívásokra rea
gálva éppen az ellentétes stratégiát választották, mint a németek, akik arra a diagnó-
zisra jutottak, hogy túl magasak a béreik. A németek lefelé kezdtek el versenyezni,
azaz egyrészt leszorították a bérek arányát a GDP-n belül, másrészt pedig létrehoztak
egy alacsony bérezésű, prekárius megélhetést jelentő réteget a munkapiacuk legal-
ján. Németországban ma már ugyanúgy sok esetben bevándorlók dolgoznak, mint
Nyugat-Európa sok más országában, hiszen csak ők képesek ilyen alacsony béreken
elvállalni egyes munkaköröket, tudván, hogy majd hazatérve a saját, alacsony árszín-
vonalú küldő országaikba megélnek majd ebből is.
Skandinávia ezzel szemben felfelé kezdett el versenyezni. A világgazdaság leg-
magasabb hozzáadott értékű munkahelyeinek birtokosaként definiálta magát, amit
igen magas színvonalú általános képzéssel sikeresen el is ért. Skandináviában alig
van jelen az a képzetlen, műveletlen, közügyeket nem értő munkásréteg, amely az
angolszász világot mindig is jellemezte, és az utóbbi évtizedekben Németországban
is létrejött. Megőrizték és egyben megemelték a magas foglalkoztatásra építő közép-
osztálybeli társadalmat. Ennek egyik ára az volt, hogy az alacsonyabb hozzáadott
értékű munkahelyeket a ’piaci’ árnál magasabban fizetik, azaz hajlandók progresszív
jövedelemadóból keresztfinanszírozni őket. Ennek következtében a hazai munka-
vállalók nem árazódtak úgy ki a bevándorlókkal vagy más országokkal szemben,
mint máshol Nyugat-Európában. Szemmel láthatóan jóval nagyobb a hazai foglal-
koztatás ezekben az alacsonyabb hozzáadott értékű foglalkozásokban is. Ezenfelül
az ilyen munkahelyeket amennyire lehetett technologizálták, számítógépesítették,
automatizálták. A felszabaduló munkaerőt pedig tovább képezték magasabb hoz-
záadott értékre.
Ennek a stratégiának Rehn–Meidner-modell49 a neve az azt kidolgozó két közgaz-
dász után, akik a svéd szakszervezetek igen befolyásos kutatóintézetében dolgoztak.
Míg Kelet-Európában a szakszervezetek minimális szakértői bázisra támaszkodhat-
nak, addig a skandináv országokban a szakszervezeti federáció (az LO) több ezer fős
kutatói apparátust működtet. Ezeknek pedig döntő ráhatása van a Szociáldemokrata
Párt gazdasági programjára. Ezzel szemben a rendszerváltás utáni Kelet-Európában
sem a szociáldemokrata pártoknak, sem a szakszervezeteknek nem voltak saját érde-
mi kutatóintézeteik. Fő szabályként a neoliberális meggyőződésű piaci kutatócégek
Lásd Bergh–Henrekson 2011.

48
A modell névadói Gösta Rehn és Rudolf Meidner. Lásd Meidner–Rehn 1951; Erixon 2010; valamint
49
Galbraith 2012, 169. p.; Berg 2015.

írták a baloldalinak nevezett pártok programjait is. Gazdaságfilozófiai meggyőző-

désükből adódóan ezen szakértők Kelet-Európában az államilag megállapított mi-
nimálbért visszafogandó versenyképességi tényezőnek tartják, és amellett érvelnek,
hogy annak tudatos megemelése kiárazná a munkaerő nagy részét. Ez az érvelésük
nemcsak a közgazdasági irodalom tapasztalataival ellentétes, amely érdemi kiára
zódást nem tapasztal,50 hanem egyenesen szembemegy az északi modell központi
elemét képező Rehn–Meidner-modellel, mivel az utóbbi egyértelműen kimondja:
a gazdaságban a keresletet a bérek támasztják, ezért a bérek túlságosan kismértékű
emelkedése magas munkanélküliséghez és a nem megfelelő gazdasági növekedéshez
vezet.51
Ez a modell ugyanis tudatosan a bérek emelésére törekszik, messze túl azon, hogy
a szektorális bérminimumok érjék el a létminimum szintjét. Azoknak a cégeknek,
melyek hosszabb távon nem képesek ilyen béreket fizetni alkalmazottaiknak, nincs
meg a létjogosultságuk.52 Alkalmazottaikat aktív munkaerő-politikával át kell képez-
ni úgy, hogy jövedelmezőbb vállalkozásoknál esélyt kapjanak a tisztes megélhetésre.
Ez a stratégia élvezi a kamarák támogatottságát is, hiszen az innovatív vállalkozá-
sok számára nemkívánatos versenyt jelentenek a foglalkoztatóik kizsákmányolásával
versenyző olyan cégek, melyeket Rehn és Meidner „technológai lemaradóknak” ne-
vez. (1902-ben a híres fabiánusok, Beatrice és Sidney Webb nem fogalmaztak ilyen
udvariasan. Ők még „parazita iparágaknak” nevezik53 a versenyképességükre nem
adó cégeket.) A magasabb bérek aztán a keynesi multiplikátorhatáson keresztül ke-
resletet támasztanak más cégek termékei iránt is, ami újabb foglalkoztatást teremt.
A stratégia sikeres volt. Míg a németek lefelé csúsztak és polarizálódtak, a skandi-
návok megőrizték magas foglalkoztatási szintjüket, csak magasabb hozzáadott érték
és bérszinten. Kelet-Európában viszont valamifajta piaci automatizmustól várták a
legkevésbé termelékeny cégek hozzáadott értékének emelkedését. Ilyen automatiz-
mus azonban nem létezik. A Rehn–Meidner-logika és az aktív munkaerő-politika
hiányában a társadalom jelentős része ragadt benn olyan iparágakban, ahol nem ke-
resi meg a létminimumot sem.
Az északi modellnek természetesen a magas átlagminőségű, földrajzilag és társa-
dalmi osztályok szerint is egyenlő esélyeket biztosító, kohézív oktatás a kulcsa. Kü-
lönösen a finn iskolarendszer nyújtott kiemelkedő teljesítményt az elmúlt években.
50
Egyébként Magyarországon sem, az időnként jelentős egyszeri minimálbér-emelések után sem. Lásd
erről Lindner Attila tanulmányát Lindner 2015.
51
Lásd LO 2016.
52
Lásd LO 2016.
53
Webb–Webb 1902.
Ennek részleteit később, a skandináv modell magyarországi relevanciájáról szóló zá-

rófejezetben külön tárgyaljuk.
A kapitalizmus különböző modelljei egyáltalán nem egyenértékűek. A skandináv
modell szinte minden szempontból jobban teljesít, mint akármelyik másik. A na-
gyon magas bérszínvonal ellenére az unió legmagasabb foglalkoztatású országai közé
tartoznak. Ez cáfolja azt a közkeletű, ámde téves nézetet, hogy a munkahelyeket
alacsony bérekkel vonzaná egy ország. Az európai bérskála másik végén található
országok, mint Bulgária vagy Románia olyannyira képtelenek munkahelyek von-
zására, hogy polgárai milliószámra keresnek külföldön munkát. A skandinávok a
magas bérek ellenére nagyon versenyképesek, mert a versenyképesség fogalma magá-
ban foglalja a magasan képzett társadalmat, a kiszámíthatóságot, az együttműködési
készséget.
Az is jól látható, hogy a széles középosztály magasabb színvonalú demokráciá-
hoz vezet. Ennek két fontos jellemzője az alacsony korrupció és a rendkívül szabad
média.
3. TÁBLÁZAT | Nemzetközi listák, amelyeken az északi országok előkelő helyen szerepelnek

SVÉD NORVÉ DÁNIA FINN IZLAND EU28
ORSZÁG GIA ORSZÁG
Foglalkoztatási ráta*
79,8 79,6 75,6 73,3 82,8 68,4
2013, %
Ifjúsági munkanélküli-
23,6 9,1 13 19,9 10,7 23,7
ség** 2013, %
Economic Intelligence
Unit „Hova szülessünk?” 4. 3. 5. 11. n. a.
életminőségi index 2013
Bérek az üzleti szektor-
28,5 39 34,5 24,9 n. a. 18.2
ban*** 2013, euró
Fogyasztói árak indexe,
139 167 142 124 112 100
EU28=100
Transparency Internatio-
nal korrupciós percepciós 4. 5. 1. 3.
index 2014
EU versenyképességi
2. nem tag 4. 1. nem tag
rangsora 2014
Reporters without
Borders sajtószabadsági 10. 3. 7. 1. n. a.
index
* Eurostat t2020_10.
** Eurostat tsdec_460.
*** Eurostat lc_lci_lev.
A BRIT ÉS A KONTINENTÁLIS JÓLÉTI ÁLLAMOK
Gosta Esping-Andersen híres hármas kategorizálása a jóléti államokról megkülön-

bözteti a skandináv típus mellett a liberális brit és a konzervatív német modelleket.
Ez utóbbit kontinentális modellnek is nevezik.
Nem véletlen, hogy a második világháborút követő évtizedekben Nyugat-Eu-
rópában mindenhol jóléti államok jöttek létre. Ezt az időszakot gyakran nevezik
Keynes korszakának. Ez azonban nem teljesen pontos. A keresletet menedzselő gaz-
daságpolitika igazából csak alátámasztotta a jóléti államok tartósan magas növeke-
dését. Az elnevezés okát abban kell keresnünk, hogy a közgazdaság-tudományt az
angolszász világ dominálja, itt pedig a szociális jóléti állam kifejezés az elfogadottnak
tekintett politikai mezőn kívül esik. A „keynesiánus” kifejezés jelentése ezekben az
országokban nem csak a John Maynard Keynes által megalkotott szűken értelmezett
anticiklikus állami keresletnövelő politikát fedi le, hanem a „proszocális” jelentés-
tartalommal is bír.
A brit jóléti állam gyökerei a második világháborúig vezetnek vissza. Ekkor a munkás-
párti-konzervatív koalíciós kormány miniszterelnöke, Winston Churchill megígérte
az őt a németek elleni küzdelemben támogató munkásosztálynak, hogy a háború után
jóléti rendszereket vezetnek be. A szegénységben élők szükségleteinek megismerésére
bizottságot rendelt ki, melyben aktív szerepet vállalt maga Keynes is, illetve magyar
származású tanítványa, Nicholas Kaldor. A felmérés eredménye lett a Beveridge-terv,
amely az LSE akkori igazgatójáról kapta a nevét. Amikor azonban a világháború győz-
tes befejezése után eljött volna az ideje a tervben ígértek valóra váltásának, Churchill
elmondta a híres „Gestapo beszédét”, melyben nem kevesebbet állított, mint hogy a
jóléti állam bevezetéséhez a náci titkosszolgálathoz hasonló totalitárius állam szük-
ségeltetne. A Hayektól, Friedmantól és más neoliberálisoktól ismert érvelés, amely
szerint a jóléti állam „csúszós lejtőt” jelentene az elnyomáshoz, természetesen kivívta
az alacsonyabb jövedelmű szavazók ellenérzését, akik a beszédet okkal szószegésnek
ítélték meg. A választásokon tömegesen szavaztak Clement Attlee keresztényszocialista
munkáspárti miniszterelnök-jelöltre, egy csöndes londoni szociális munkásra.
Sajnos Attlee személye sokkal kevésbé ismert Magyarországon a brit miniszter-
elnökök közül, mint az ellentmondásos Churchillé vagy a hatalmas károkat okozó,
ám antikommunista kiállása miatt a vasfüggöny keleti oldalán népszerű Margaret
Thatcheré. A rendszerváltás piacorientált narratívájába Attlee nem fért volna bele,
illetve zavaró tényező lett volna. Ő volt ugyanis a brit jóléti állam atyja, aki beve-
zette az ingyenes egészségügyet, a családi pótlékot, az egységes összegű nyugdíjat,
a munkanélküli-segélyezést és a táppénzt, valamint az ingyenes temetkezést. Sőt,
úgynevezett vegyes gazdaságot hozott létre Nagy-Britanniában. Kormányzása idején

államosították a jegybankot, a polgári repülést, a szénbányászatot, a vasutakat, a
közúti szállítmányozást, a rádiót, a gáz- és elektromos hálózatot, valamint az acél-
gyártást. Összességében körülbelül a gazdaság húsz százaléka került így állami kézbe,
megteremtve a vegyes gazdaságot. Szemmel láthatóan többről volt szó, mint egysze-
rű keynesianizmusról. Létrehozták a nemzeti parkokat és bevezették az érdekharmo-
nizációra alapozó tudatos várostervezést.
A liberális brit jóléti rendszer nem célozta meg politikailag tudatosan a középosz-
tály erősítését, mint a skandináv verzió. Céljaiban inkább a szegénység megszünte-
tésére szorítkozott. Már a Beveridge-terv tényfeltáró munkája is erre összpontosult.
Ennek a típusú jóléti rendszernek a központi metaforája a „jóléti háló”, amely mint a
cirkuszban a kötéltáncost, úgy hivatott az alázuhanásban megfogni a jövedelemfor-
rásukat vesztő állampolgárokat. Jellemző a rendszerváltás utáni jóléti állam ürességé-
re, hogy miközben magát német inspirációra „szociális piacgazdaságként” határozta
meg az alkotmányban, közben inkoherens módon a politikusok szóvirágként rend-
szeresen használták a brit rendszerhez kötődő „jóléti háló” kifejezést.
Később számos további jóléti intézkedés is bevezetésre került. A brit jóléti állam
gazdasági növekedés, foglalkoztatás és életszínvonal tekintetében is rendkívül sikeres
volt. Ezért mondhatta 1957-ben a briteknek a vegyes gazdaság híveként az egyéb-
ként konzervatív Harold MacMillan miniszterelnök elhíresült mondatát: „ilyen jól
még sosem éltetek!”
A német jóléti állam eredete Bismarck kancellárhoz vezethető vissza, aki a szociálde-
mokraták megerősödésétől tartva vezette be a 19. század végén minden más orszá-
got megelőzve a biztosítási alapú jóléti államot. Tovább bővült a jóléti rendszer az
első világháború után, a Weimari Köztársaságban, amikor a koalíciós kormányban a
szociáldemokratáknak sikerült elérnie a kötelező bértárgyalások rendszerét.54 A köz-
társaság azonban a Keynes által előre jelzett módon, a háborús kártérítések és a nagy
gazdasági világválság következtében összeomlott. A gazdaság felélénkítését, a teljes
foglalkoztatás és a gazdasági növekedés visszaállítását a hitleri „hadi keynesianizmus”
az amerikai és brit hadi keynesianizmushoz hasonlóan elérte. A második világhábo-
rú barbársága és pusztítása azonban gyakorlatilag lenullázta a német gazdaságot is.
1945 a Stunde Null, a nulláról újrakezdés éve volt.
A hitleri összeomlás és a keleti tartományok szovjet megszállása után az életet
újjászervezni készülő kereszténydemokraták és a szociáldemokraták konszenzusa
hozta vissza a jóléti berendezkedést. Nemcsak a rendkívüli nyomor miatt volt erre
Potthoff–Miller 2006.
54
szükség, hanem politikailag az NDK mint munkásállam vonzerejével is versenyez-

ni kellett. A kezdeti időkben ugyanis még nem vált nyilvánvalóvá annak gazdasági
sikertelensége.
A német Soziale Marktwirtschaft, azaz szociális piacgazdaság fogalmát igen gyak-
ran tévesen Ludwig Erhard pénzügyminiszter nevéhez kötik. Ennek az az oka, hogy
magát a kifejezést az Erhardhoz hasonlóan ordoliberális Alfred Müller-Armack hasz-
nálta először. Az ordoliberálisok vezére azonban szilárd piachívő volt, olyannyira,
hogy be is lépett a nemzetközi neoliberálisokat tömörítő Mont Pellerin társaságba.
Az ordoliberálisok nem az újraelosztásban, hanem a piac regulatív (szabályozó) kere-
tek közé szorításában hittek, a jóléti redisztribúciót és a tárgyalásos bérmegállapodá-
sokat ellenezték. A szociális piacgazdaság tehát semmiképpen nem volt gazdaságfilo-
zófiájuk szerves része. Sokkal inkább egy kompromisszumos ajánlat volt mindössze
ez részükről. A második világháború után ugyanis nemcsak a szociáldemokraták
akartak államosítást és tervutasítást a nyugati tartományokban is, de a keresztény-
szocialista CDU első, úgynevezett ahleni programjában is az államosítás szerepelt,
nem is szólva az ennél is keményebb álláspontot elfoglaló szocdemekről. Ennek is-
meretében ajánlották fel az amerikai megszállók támogatását élvező ordoliberálisok
a szociálissá tett piacgazdaság kompromisszumát. A valóságban azonban a német
jóléti állam kialakítását a kormányzó CDU és a vele igen gyakran együtt szava-
zó, deklaráltan „konstruktív ellenzéki” szerepet vivő SPD konszenzusa alakította ki.
A hatvanas évektől pedig, amikortól már az SPD is kormányokat alakított, a jóléti
rendszert még inkább kiterjesztették.
A német gazdasági berendezkedésben meghatározó szerepet játszanak a rend-
kívül erős szakszervezetek, melyek ágazati és vállalati szinteken is átfogó kollektív
megállapodásokat írnak alá a munkaadókkal. A svéd modellhez hasonló, központo-
sított össznemzetgazdasági megállapodást Németországban soha nem kötöttek, jel-
lemzően inkább iparági szinten történik az egyeztetés. A kollektív megállapodások
által lefedett munkavállalók aránya még 1995-ben is 72% volt.55 Az újraegyesítés
azonban jelentősen meggyengítette a Model Deutschlandnak is nevezett német
gazdasági rendet. A keleti tartományok ugyanis a kelet-európai modellhez hasonló,
rendkívül gyenge szakszervezeti lefedettséget hoztak be. Ezekben az egykori NDK-s
tartományokban még 2003-ban is csak a munkavállalók 21%-át fedték le a kollektív
megállapodások.
A német modell sajátos elemeként az angolszász világ számára megdöbbentő mó-
don létrejött a nehezen lefordítható Mitbestimmungnak nevezett berendezkedés is.
Ezen intézmény keretei közt a szakszervezetek szavazati joggal részt vesznek a vállala-
55
Streeck 2009, 39. p.
ti igazgatótanácsok döntéshozatalában. Ez nemzetközi összehasonlításban rendkívül

erős jogosítványnak számít.
A német gazdasági rendszer, szintén a bismarcki konzervatív időszak örököseként
fejlesztőállami jegyeket is mutat. A tartományok saját fejlesztési bankokat működ-
tetnek és komoly részesedéssel bírnak a nemzetközileg is sikeres nagyvállalati szektor
életében. Általában véve is a vállalkozások inkább a banki finanszírozást preferálták
az amerikai tőkepiaci finanszírozási modellel szemben. A német rendszernek a leg-
utóbbi időkig jellemzője volt a bonyolult kereszttulajdonlás a vállalati csoportok
között, melyet csak a globalizáció lazított fel némiképp.
A német szociális piacgazdaság eredményességét mi sem mutatja jobban, mint
a német gazdasági csoda, a Wirtschaftswunder ünnepelt sikere. A földdel egyenlővé
tett Németország, ahol a férfiak egész generációja vesztette életét a háborúban, di-
namikus növekedéssel a hatvanas évekre már ismét Nyugat-Európa egyik legmaga-
sabb életszínvonalát érte el. Természetesen a kezdeti években szerepe volt ebben az
újjáépítésnek is, illetve annak, hogy a szövetségesek elengedték Németország adós-
ságállományát.56 Rövid idő elteltével azonban már maga a gazdasági modell vált
meghatározóvá.
Az amerikaiak által rendelkezésre bocsátott Marshall-segélyt szintén sokszor ezen
okok közé szokták sorolni. Ennek összegét azonban a kedvezményezett országok
szinte egy az egyben amerikai fegyverzet vásárlására költötték, azaz a Marshall-segély
sokkal inkább az amerikai gazdaság saját keresletösztönző programja volt.57 A német
jóléti állam teremtette szociális biztonság azonban nem akadályozta meg a gazdasági
csodát, hanem erősítette a lenyűgöző tempójú német újjáéledést.
A német újraegyesítés után megkezdődött a német gazdasági modell leépítése.58
Különösen a harmadikutas, azaz neoliberálissá vált Szociáldemokrata Párt tett sokat
ez ügyben Gerhard Schröder kancellár alatt. A józanabb német közgazdászok59 és a
szakszervezetek ellenkezése sem tudta megállítani a Hartz IV. Reformok bevezetését,
amely jelentős német prekárius réteget hozott létre.60 Ennek ellenére óriási volt az
érdeklődés a pocsék egyeurós munkahelyekre is, ami bizonyította, hogy az emberek
alapvetően minden körülmények között akarnak dolgozni. Sajnálatos módon ezek
a munkahelyek kiszorítottak jobban fizetett alkalmazottakat a munkaerőpiacról…
56
Ez utóbbi különös jelentőséggel bír napjainkban, amikor Angela Merkel oly határozottan áll ki a görög
és a többi eurókárosult ország adósságának visszafizetése mellett. Lásd erről bővebben az Európai Unióról
mint külső fejlődési kontextusról szóló fejezetben.
57
Lásd erről Varoufakis–Halevi–Theocarakis 2011.
58
Streeck 2009; Kischelt–Streeck 2014.
59
Bofinger 2005.
60
Lásd Bosch–Weinkopf 2008.
A német gazdaság tehát az újraegyesítés után nagy utat tett meg Európa egyik
vezető jóléti állami modelljétől a neoliberálissá válás útján. Nem meglepő, ha a ki-
lencvenes években, a rendszerváltás időszakában nem volt érdemi német modell
transzfer Kelet-Európában annak ellenére, hogy ott a legnagyobb külföldi befekte-
tők a nagy német konszernek voltak. Sőt, számukra rendkívül kedvező volt az ott-
honitól eltérően mélyen tartott bérekkel versenyző, deregulált, alacsony adóztatású
kelet-európai környezet. A német szociáldemokrata párt, az SPD pedig éppen ez
idő tájt tartott rohamos léptekkel a harmadikutas, azaz neoliberalizált baloldali párt
irányába. Ez olyan jól sikerült neki, hogy 2008 után, az eurózóna-krízis időszakában
már gyakorlatilag megkülönböztethetetlenné vált a konzervatív CDU–CSU-tól. Az
elhúzódó görög válság 2015-ös katarzisának idejére Németország vált Európa neo-
liberális végrehajtójává, Wolfgang Schauble pénzügyminiszter ikonikus figurájával.
Az antiszociális megszorításokat kikényszerítő, a keynesiánus keresletmenedzsmen-
tet meg nem engedő, a szakszervezeti jogosítványokat és a kollektív bérmegálla-
podást megtiltó, az oligarchák által foglyul ejtett görög államot érintetlenül hagyó
harmadik görög megszorító csomag kikényszerítésénél a koalíciós partner német
szocdemeknek nem volt különvéleményük. Mindezt az európai integrációt mint
külső feltételrendszert ismertető fejezetben részletesebben is tárgyaljuk.
A francia állam, bár alapvetően jobboldali fejlesztőállam volt, ezzel párhuzamosan szin-
tén jóléti rendszert fejlesztett ki61 a második világháború után. Ezt az időszakot hívják
a franciák les trentes glorieuses-nek, azaz a dicsőséges három évtizednek. Kontinentális
típusú jóléti álam alakult ki ezenkívül Belgiumban, Hollandiában, Ausztriában,62 Svájc-
ban és Olaszországban is, illetve a rendszerváltás után Kelet-Európában egyedüliként
a rendkívül sikeres Szlovéniában. Az olasz esetben érdemes külön kiemelni azt, hogy
az ország Garibaldi-féle újraegyesítésétől számítva egészen máig egyetlen időszakban
csökkent csupán az olasz észak és dél közötti különbség:63 a jóléti állam ideje alatt,
amikor tudatos és érdemi mértékű redisztribúció segítette a dél fejlesztését.
A jóléti államok általános sikerét jól illusztrálják a makromutatók. Az ötvenes
évek kiemelkedően magas növekedését nem írhatjuk egy az egyben a jóléti állam
számlájára, hiszen ekkor minden kétséget kizáróan szerepet játszott az újjáépítés ha-
tása is. A hatvanas évek mutatóit azonban már nyugodtan tekinthetjük ettől a hatás-
tól „tisztának”. A munkanélküliség még ebben az időszakban is az OECD-országok-
ban gyakorlatilag a közgazdaságilag definiált teljes foglalkoztatás állapotát mutatta.
61
Smith 2004; Parsons 2005.
62
Beigewum Hrsg. 2015.
63
Viesti–Pellegrini–Iuzzolino 2011.
4. TÁBLÁZAT | Munkanélküliségi ráta 19 OECD-ország átlagában

ÉVEK 1960–1964 1965–1970 1970–1974 1975–1980
Átlagos munkanélküliség % 2,1 2,1 2,5 4,3
Forrás | Glynn 2006, 1.1 tábla
Csak a válságokkal teli hetvenes évek második felében emelkedett meg a munkanél-
küliségi mutató, az azt követő neoliberális évtizedekben azonban még a válságoktól
mentes években is 8-9% körül volt.
Ugyanez mondható el a gazdasági növekedésről is, amely a neoliberális érvelés
ultima ratiója szokott lenni. A valóságban a jóléti állami időszak nemcsak az ötvenes,
de a hatvanas években is magasabb növekedést ért el, mint a hetvenes évek világ-
gazdasági válsága után következő neoliberális korszak.
5. TÁBLÁZAT | Átlagos GDP-növekedés a fejlett világban

ÉVTIZED 1960 1970 1980 1990
Átlagos GDP-növekedés, % 3,9 2,4 2,5 1,8
Forrás | Chang 2003a, Világbank adatai alapján
Nem véletlen, hogy szinte mindenhol Európában létrejött valamifajta jóléti állam.
Az OECD 2014-ben „Jövedelemegyenlőtlenségi trendek és azok hatásai a növe-
kedésre” címet64 viselő tanulmányában az OECD-országok három évtizedre vis�-
szanyúló adatbázisán teszteli a neoliberális dogmákat, veti el azokat, és jut a jóléti
redisztribúciót megerősítő következtetésekre. A neoliberális nézetek szerint a jöve-
delmi egyenlőtlenségeknek pozitív hatása van a növekedésre, mert ösztönzőleg hat
a munkára. Ezzel szemben az OECD úgy találja, hogy a jövedelmi egyenlőtlensé-
geknek lényegi, statisztikailag szignifikáns negatív hatása van a növekedésre. Szin-
tén neoliberális dogma, hogy a redisztribúció a magas adószint miatt visszafogja a
gazdaság fejlődését. Ezzel szemben a szerző, Cingano eredményei szerint az elkölt-
hető jövedelmekben mutatkozó különbségeket csökkenteni képes újraelosztásnak
nincs negatív hatása a növekedésre. Ez amúgy teljesen egybevág az ezzel kapcsolatos
közgazdasági irodalom összefoglalójával,65 melynek konklúziója szerint téves az a
neoliberális nézet, mely szerint a kisebb állam jobb lenne, vagy nagyobb gazdasági
növekedést eredményezne.
64
Cingano 2014.
65
Bergh–Henrekson 2011.
Az OECD különösen fontosnak találja a társadalom alsó 40%-ának leszakadá-

sát. Itt a szervezet a saját PIACC elnevezésű felmérésének elemzésére támaszkodik,
amely hasonlatos az ismert PISA felmérésekhez, viszont a diákok helyett a felnőtt
munkavállalók kompetenciát vizsgálja. (Magyarország nem tagja ennek a vizsgá-
latnak, pedig óriási szükség lenne rá!) Arra a következtetésre jut, hogy a növekedés
szempontjából kiemelkedő jelentősége van annak, hogy a legszegényebbek számára
biztosítsuk a jó minőségű tanulást, ami lehetőséget nyújt termelékenységük növe-
kedéséhez, amivel aztán képesek lesznek érdemben hozzájárulni a nemzeti összter-
mékhez.
Szintén 2014-ben a Nemzetközi Valutaalap is az OECD-hez hasonló követ-
keztetésekre jutott. „Újraelosztás, egyenlőség, növekedés” című tanulmányukban66
szintén az egyenlőség erősítését hangsúlyozzák a gazdasági növekedés elősegítésére.
A nyugati gazdaságtörténetet az elzártságból adódóan nem ismerő Kelet-Európá-
ban a rendszerváltás időszakában úgy vélekedtek a jóléti rendszerről, hogy az végle-
gesen megbukott. Ennek elsődleges okaként a demográfiai bombát jelölték meg. Ez az
érvelés azonban csak azokban a főleg észak-európai társadalmakban állja meg a helyét,
ahol gyakorlatilag teljes foglalkoztatás volt. Az európai országok többségében nem ez
a helyzet. Amíg a társadalom igen tekintélyes részének nincs munkája, addig a jóléti
rendszerek finanszírozhatóságának nem a demográfia az elsődleges korlátja. Külö-
nösen igaz ez a fiatalabb generációk foglalkoztatottságára. Manapság a gazdasági saj-
tó elveszett generációnak kezdte el nevezni az 1990 után születettek korcsoportját,
amely elsősorban a munkahelyek olcsó harmadik világbeli országokba telepítése,
illetve az állami állások leépítése miatt nem talál munkát az iskolái elvégzése után.
2013-ban csak négy uniós országban volt húsz százalék alatt a fiatalok munkanél-
küliségi rátája (Ausztria, Németország, Svédország és Dánia), és számos országban
(Spanyolország, Olaszország, Horvátország, Görögország) ötven százalék feletti volt.
Amennyiben a fejlettebb országok képtelenek lesznek a foglalkoztatottsági mutatóik
javítására, akkor először nem a nyugdíjrendszerük fog összeomlani, hanem az állan-
dó deficitfinanszírozási kényszer miatt az államháztartásuk egésze.
AZ ANGOLSZÁSZ NEOLIBERÁLIS MODELL
Ez az a modell, ami ha a valóságban nem is, de retorikailag a legközelebb áll az 1970-

es évek neoliberális forradalma óta a nyugati kapitalizmus domináns önnarratívájá-
hoz. A neoliberális mozgalom a második világháború után fogalmazta meg magát
66
Ostry–Berg–Tsangarides 2014.
a nyugati világi akkori államcentrikus keynesiánus és jóléti állami ideológiai domi-

nanciájával szemben. Intézményesülésében meghatározó szerepet játszott a Mont
Pelerin Társaság, amelyet Friedrich August von Hayek osztrák származású liberális
közgazdász hozott létre egy svájci hegyi szállodában 1947-ben. Azokat a közgazdá-
szokat és véleményformálókat hívta meg, akik ellenezték az ez idő tájt domináns
keynesiánus közgazdasági elképzeléseket, illetve a roosevelti New Deal, valamint
később a jóléti államok magas újraelosztását és aktív állami szerepvállalását. A neo-
liberális mozgalom kibontakozását és működését ezek után évtizedeken át intenzí-
ven támogatta a nagyvállalati szektor és a vagyonos üzleti elit, akik számára az állam
lebontása, dereguláció, az adók csökkentése a legnagyobb előnyökkel kecsegtetett.
A neoliberálisok hetvenes évekre beérő sikerében komoly szerepet játszottak az ál-
taluk világszerte létrehozott think tankek, gazdaságkutató intézetek, lobbicsoportok
és az üzleti sajtó.67
A hetvenes évek elején Augusto Pinochet chilei tábornok, majd a hetvenes–
nyolcvanas évek fordulóján Margaret Thatcher brit miniszterelnök és Ronald Rea
gan amerikai elnök azzal a piaci fundamentalista vízióval szerezték meg a hatalmat
országaikban, hogy a jóléti államok túlzott állami szerepvállalása utána visszaállít-
ják a piac központi szerepét a gazdaság működtetésében. Friedrich Hayek, Milton
Friedman és más neoliberális guruk intellektuális iránymutatására68 támaszkodva
azt a diagnózist adták, hogy a második világháború után az állam túlterjeszkedett,
tulajdonosként nem volt hatékony, az újraelosztás pedig káros volt a gazdasági növe-
kedésre. Az azt megalapozó adók demotiválták a társadalom innovatívabb tagjait a
társadalmi ranglétra tetején, pedig ezek a nagyvállalkozók lennének képesek munka-
helyeket teremteni mások számára. A társadalom alján lévők pedig szerintük függő-
vé váltak a jóléti újraelosztástól, ezért nem motiváltak dolgozni, hiszen képesek meg-
élni az állami szociális juttatásokból is. A demográfiai változások miatt túl erős lett
az eltartott nyugdíjasok szavazói blokkja, és túl kevés az adófizető fiatal. A hatékony
piaci működést tovább gátolta a szakszervezetek túlzott érdekérvényesítő képessége.
Mindez a jóléti állam összeomlásához vezetett a hetvenes években.
Ahogy erről a jóléti modellek tárgyalásakor beszámolunk majd, a valóságban a
jóléti állam soha nem omlott össze: a hetvenes évek öt nagy gazdasági sokkja miatt
kisebb átmeneti egyensúlytalanságba került. Az általuk képviselt piaci fundamen-
talista dogma akkor került hatalomba és kezdett neki a jóléti állam leépítésének,
amikor a világgazdaságot a hetvenes években több sokk (első és második olajválság,
www.montpelerin.org. Lásd még Burgin 2012.

67
Meghatározó műveik: Hayek 1944; Friedman 1962. A neoliberális mozgalom történetéről lásd:
68
Mirowksi 2014; Kleinknecht 2010; Jones, 2012; Harvey 2005; Ebenstein L. 2007; Caldwell 2004; Burgin
2012; Klein 2007.
Nixon-sokk, a Bretton Woods-i rendszer feladása, a Volcker-sokk) rázta meg. Ezt a

neoliberális ideológiai mozgalom sikerrel állította be a jóléti állam kudarcának, és
meggyőzte a jóléti korszak évtizedekben létrejött széles középosztályt, hogy a magas
adókkal járó szolidarisztikus redisztribúció feladásával még gyorsabban gazdagod-
hat. A ’89-es rendszerváltások idején a kelet-európai értelmiség körében már a jóléti
államok fenntarthatatlanságának hamis olvasata terjedt el, amely empirikusan kön�-
nyen cáfolható.
A keynesiánus jóléti államot (1945–1974) követő neoliberális gazdaságfilozó-
fia korszaka (1974–2008) a szélsőjobboldali (Pinochet-) és konzervatív (Reagan-,
Thatcher-) kormányok formájában jelent meg először, de egyre inkább befolyást
nyert az önmagukat később Anthony Giddens nyomán „harmadikutasnak” ábrá-
zoló szociáldemokrata váltópártok körében is (Craxi, Mitterrand, Blair, Schröder,
Gyurcsány és mások). A harmadikutas ideológia úgy érvel, hogy a kritikai szerep és
a munkavállalói érdekképviselet felvállalása helyett támogatólag kell fellépnie a tőke-
tulajdonosok „értékteremtése” mellett, hiszen a globalizáció versenyében csak így jö-
het létre helyben az a megtermelt érték, amelyet újra lehet osztani. A harmadikutas
szociáldemokraták ezen program első részét kitűnően teljesítették, hozzájárultak a
neoliberalizmusra ténylegesen jellemző „foglyul ejtett állam”69 jelenségének fenn-
tartásához. A piaci versenyt hangsúlyozó retorikával ellentétben ugyanis a neolibe-
ralizmus valódi jellemzője, hogy a nagyvállalatok és a gazdasági elit (az oligarchák) a
politikusok átláthatatlan és számonkérhetetlen finanszírozóivá válnak. Amit cserébe
kérnek, azt ismét csak Streeck70 a következőképpen foglalta össze:
– az adók csökkentése;
– a jóléti állam szolidaritást és mobilitást lehetővé tevő kiadásainak leépítése a költség-
vetési „stabilizáció”, a megszorítások ideológiájának segítségével,
– a privatizáció,
– a liberalizáció, a dereguláció, a közbeszerzések megszerzése,
– a szakszervezetek és a munkavállalók jogainak csorbítása, a munkapiaci „rugalmasság”
ideológiájának álcázva (lásd erről a Nobel-díjas amerikai közgazdászt, Solow-t71).
Miközben ezt a neoliberális programot megvalósították, a harmadikutas szociálde-

mokraták lemondtak a giddensi program második részéről, azaz a magántulajdon
felszámolása után immáron feladták a jóléti redisztribúció igazságossági elveit is.
69
Stigler1971 No. 3; Acemoglu–Robinson, 2012; Galbraith 2009.
70
Streeck 2014.
71
Solow 2000.
Ezzel gyakorlatilag a liberális pártok helyére léptek, akik igen gyakran ki is hullottak
a parlamentekből. Nem meglepő módon a nagyvállalati szektor szociáldemokrata
és szakszervezeti ellensúlyának csökkenése a méltánytalan társadalmi viszonyok és a
rohamosan gyengülő demokrácia irányába hatott. A harmadikutas „szociáldemok-
ratáktól”, akik valójában liberális pártokká alakították a baloldalt, folyamatosan el-
fordultak a választók. Szinte az összes ilyen párt (Labour, SPD, MSZP, Paszok stb.)
választói támogatottsága és tagsága folyamatosan csökkent. Ezt nevezik a politikai
köznyelvben „paszokifikációnak” a gyakorlatilag megszűnt görög testvérpárt sorsára
utalva. A harmadikutas baloldal igen káros kormányzati teljesítményének szintén
széles irodalma van.72
Az 1974 utáni neoliberális évtizedekben a gazdasági növekedés a jóléti időszak-
hoz képest drámaian visszaesett, a foglalkoztatás zuhant, és mindezt ráadásul az
adócsökkentések következtében deficitfinanszírozásból, azaz az államok eladósítá-
sából finanszírozták. Ha ez az eladósítás nem lett volna, gyakorlatilag a gazdasági
növekedés megáll ebben az időszakban.73 Ehhez jött még a háztartások és a ma-
gánszektor eladósítása, amit a brit gazdaságszociológus Colin Crouch „privatizált
keynesianizmusnak” nevez.74 Azaz a neoliberalizmus gyakorlatilag a jövő generáci-
ók erőforrásaiból vásárolt magának társadalmi támogatást. Mindezzel egy időben
– ahogy már említettük – végbemegy a középosztály erodálódása, az underclass és a
prekariátus kiszélesedése, a társadalmi igazságtalanság erősödése, a szupergazdagok
exponenciális megerősödése, az állam általuk történő foglyul ejtése.
Ám a neoliberális diagnózis hatott, a jóléti államon megerősödött széles közép-
osztályok egyre több országban vonzónak találták az adóterhek nélküli, még gyor-
sabb gazdagodás ígéretét. A neoliberális kormányzatok nekiálltak úgymond a „piac
teremtő erejének” a visszaállításához. Mai szemmel visszanézve hatalmas az ellent-
mondás a választók felé kommunikált cél, illetve a tényleges eredmények között.
A retorika és a választók felé vetített jövőkép szerint önmagukat a tőkepiacokról fi-
nanszírozó, egymással intenzív versenyben lévő cégek innovációinak következtében
magasabb lesz a növekedés, ez pedig lecsorog a társadalom minden tagja felé. Ennek
az elképzelt rendszernek a valóságban szinte minden eleme a visszájára fordult.
A valóságban a piac visszaállítása helyett a nagyvállalati szektor urambátyám
kapitalizmusát valósították meg, amelyben meglepően kis számú tőkeerős szereplő
foglyul ejtette az államot,75 és ahol az átlagszavazó álláspontjával szemben a gazda-
72
Pollin 2005; Toynbee és Walker 2011 stb.
73
Lásd erről Steve Keen kutatásait Keen 2011.
74
Crouch 1993.
75
Galbraith 2009.
sági elit akarata érvényesül.76 A piaci verseny a nálunk multiknak nevezett nagyvál-
lalati szektor dominanciája alatt meglehetősen korlátozott maradt. Means és Berle77
már a 20. század húszas éveit elemezve is megállapította, hogy az Adam Smith-i,
családi vállalkozásokra építő versenykapitalizmust felváltották a gigantikus részvény-
társaságok, a nagyvállatok (corporations)78 oligopóliumai. Azóta ez még inkább így
van. A masszív deregulációnak köszönhetően nem erősödött a verseny, hanem el-
képzelhetetlenül nagyra nőtt iparáganként alig néhány szereplő. Leglátványosabb
volt ez a pénzügyi szektor esetében, ahol ismert módon olyannyira nagyokká váltak
a meghatározó holdingok, hogy rendszerkockázatot jelentettek volna, ha az állam
hagyja őket csődbe menni. („Too big to fail.”) Barack Obama elnök eredeti elképze-
léseivel szemben mégsem lehetett engedni öntisztuláson keresztülmenni őket, főleg
mert a politikai elit legnagyobb kampányszponzorai. A kormányzat az adófizetők
pénzéből szédítő mértékű bankmentő akciót79 hajtott végre, ami paradox módon
oda vezetett, hogy a hat legnagyobb pénzintézet a teljes amerikai pénzügyi rendszer
eszközállományának 67%-át tartja a kezében a válság után, míg azt megelőzően ez
az arány csak 37% volt. Azaz a pénzügyi oligopólium súlya tovább nőtt, ma sokkal
inkább igaz az, hogy túl nagyok ahhoz, hogy megengedhető legyen az összeomlásuk.
Hasonló koncentráció jött létre a hadiiparban, a polgári repülőgépgyártásban, az
autógyártásban, az energetikában, a mobil kommunikációban, az élelmiszeriparban
és számos más ágazatban. Az ezeket az iparágakat uraló korporációk többnyire min-
denki számára ismert cégek.
A nagyvállalati szektor, illetve a szupergazdagok az amerikai politikai rendszer
legnagyobb szponzorai. A New York Times 2015 októberében arról írt,80 hogy mind-
összesen 158 dúsgazdag amerikai család adta össze a közismerten csillagászati ös�-
szegekbe kerülő elnökválasztási kampány adományainak felét, összesen 176 millió
dollárt! Azaz egy háromszázhúszmilliós lakosságú országban alig pár embernek ak-
kora befolyása van, mint az ország felének! Az amerikai politikai rendszert Richard
Gilens–Page 2014.
76
Berle–Means 1932.
77
78
Érdekes, hogy ez a szó szinte minden nyugati nyelvben létezik, a magyarban viszont nem. Helyette a
„multi” szó honosodott meg, valószínűleg azért, mert nálunk ez a szektor a transznacionális befektetők képé-
ben jelent meg először. Időközben magyar korporációk is jelentős befolyásra tettek szert a gazdaságban. Ezek-
nek a cégeknek nem feltétlenül kell transznacionálissá válniuk, hogy működésük jellegzetességei megmutat-
kozzanak, ezért hasznos lenne a korporáció szó meghonosítása. A nagyvállalati szektor szó magában foglalja
az állami nagyvállalatokat.
79
A 2008-as amerikai pénzügyi válságot és az ahhoz vezető folyamatokat legérdekesebben talán Johnson–
Kwak 2010 írja le.
80
New York Times, 2015. október 10.
S. Katz és Peter Mair81 politológusok ismert kifejezésével élve kartellpártok alkotják.

A két nagy párton kívül gyakorlatilag esélytelen harmadik jelöltként indulni, mert a
tömegmédiában folyó, csillagászati összegekbe kerülő választási kampányban esélye
sincs egy a kartellpártokat kihívó jelöltnek. Messze nem képes ugyanis olyan mérté-
kű kampánytámogatást megszerezni, mint a két inkumbens párt jelöltjei. Az úgyne-
vezett Citizens United legfelsőbb bírósági döntés óta joguk van korlátlanul költeni a
politikusok mondanivalójának támogatására. A republikánusok által saját embere-
ikkel teletömött Legfelsőbb Bíróság kifacsart érvelése szerint a korporációk „polgá-
rok”, ezért a szólásszabadság nemkívánatos korlátozása lenne, ha korlátot szabnának
kampánykiadásaiknak. Így azonban minden egyes amerikai választás többe és töb-
be82 kerül, és ma már a kampányköltségvetés nagyobbik részét átláthatatlanul költik
el. A korporációk azonban nem adakoznak viszonzatlanul. Csak a jéghegy csúcsa
volt a hírhedt ALEC-botrány,83 amikor is kiderült, hogy mindenki által ismert nagy-
vállalatok írnak törvényeket, melyeket aztán képviselők jogalkotásra beterjesztenek.
Még átfogóbb képet nyújt két princetoni politikaprofesszor, Martin Gilens
és Benjamin I. Page, akik azt vizsgálták84 empirikus módszerekkel, hogy ki hatá-
rozza meg a szakpolitikai döntéseket az Egyesült Államokban. Arra a következte-
tésre jutottak, hogy az „átlagszavazó” nem uralja az amerikai demokráciát. Nulla
közeli, szinte elhanyagolható befolyása van a tényleges politikai döntésekre. De a
lobbicsoportok sem képviselik jobban az átlagos választót. Ezeknek az érdek-képvi-
seleti szervezeteknek valóban nagy a befolyásuk a döntésekre, és közülük néhánynak
(főképpen a szakszervezeteknek) korrelál a véleménye a társadalom többségével, ám
az érdek-képviseleti csoportok egészéé nem. A legbefolyásosabb csoportoké, az üzleti
érdekeket képviselőké egyenesen negatívan korrelál a többség véleményével. Azaz az
érdekképviseletnek ez a formája sem helyettesíti az átlagos választó közvetlen befo-
lyását a politikai döntésekre. Ezzel szemben a gazdasági elit preferenciái nagymér-
tékben érvényesülnek. Gyakorlatilag minden egyes alkalommal, amikor a szavazók
többségének akarata szembekerül a gazdasági elitével, a gazdasági elit preferenciái
valósulnak meg. Meg kell jegyezni, hogy ez az elemzés még nem is volt képes annak
kimutatására, hogy milyen mértékben képes megdolgozni a dominánsan a gazdasági
elit birtokában lévő média a társadalom többségének vélekedését. A tanulmányról
beszámolva a BBC keményen fogalmazott: „Az USA oligarchia, nem demokrácia”.85
Katz–Mair 1995.
81
Sok hasznos információt tartalmaznak minderről a Center for Responsive Politics (http://www.
82
opensecrets.org) és a Sunlight Foundation (http://sunlightfoundation.com) honlapjai.

83
Részletek a Center for Media and Democracy oldalain: http://alecexposed.org/wiki/ALEC_Exposed.
84
Gilens–Page 2014.
85
http://www.bbc.com/news/blogs-echochambers-27074746.
Amiről ezekben a tanulmányokban szó van, az tulajdonképpen a foglyul ejtett ál-

lam (captured state) problémája. A nagyvállalati szektor és a gazdasági elit az átlátha-
tatlan pártfinanszírozáson keresztül foglyul tartja a politikai elitet. Sőt, igen gyakran
a forgóajtónak nevezett jelenségen keresztül maga válik a politikai elit részévé. En-
nek legeklatánsabb képviselője Robert Rubin pénzügyminiszter volt, aki a Goldman
Sachsot hagyta ott Bill Clinton kabinetjéért. Az ő nevéhez fűződik a híres Glass-
Steagall törvény deregulációja,86 amely után Rubin szinte azonnal a Citigrouphoz
igazolt. Bő egy évtizeddel később a szabályozás enyhítése sokak által dokumentált
módon elvezetett a 2008-as jelzálog és hitel derivatíva válsághoz. Hasonló módon
még a nyolcvanas években, Thatcher miniszterelnöksége idején hajtották végre a
londoni city deregulációját, a híres Big Banget. Ez tette Londont a globális pénzügyi
világ, és egyben az offshore hálózatok egyik központjává. 2008 után ennek a világ-
nak az összeomlása okozta Nagy-Britannia hatalmas válságát. A forgóajtó jelentősé-
gére szintén jó példa Dick Cheney volt alelnök, aki a hadiiparban töltött be vezető
tisztséget, és tartott fenn érdekeltséget, vagy Henry Kissinger, aki magán-tanácsadói
praxisában is előszeretettel hivatkozik egykori állami tisztségére, mai fizetett üzleti
elfogultságainak feltüntetése nélkül.87
Különös jellegzetessége az amerikai gazdaságnak a hatalmasra duzzasztott hadi-
ipari komplexum. Dwight D. Eisenhower távozó elnök 1961. január 17-én elmon-
dott búcsúbeszéde kapcsán ragadt meg a köztudatban ez a kifejezés. Először szólt
nagy nyilvánosság előtt egy olyan jelenségről, amely a társadalomtudósokat akkor
már évek óta foglalkoztatta. A több szakértő bevonásával egy évnél is hosszabban
fogalmazott beszédében hadi-ipari komplexumként (military-industrial complex)
hivatkozik politikai, üzleti, katonai és tudományos elitcsoportok együttműködé-
sének arra a második világháborút követően intézményesült rendszerére, amely a
termelési folyamatokat úgy vonja egyre erősebben befolyása alá, hogy közben a tár-
sadalom képtelen ellenőrzést gyakorolni felette. A második világháborúban a gaz-
daság szereplőinek egy része kötelezve lett arra, hogy katonai termelésre álljon át.
Ez ellen kezdetben berzenkedtek, majd később rádöbbentek, hogy nem is annyira
rossz az nekik, ha egy stabil, garantált állami megrendelésbázisra számíthatnak, és
csak az ezen felüli bevételeiket kell a polgári életben bebiztosítaniuk. A háború után
egyesek a hadsereg leépítése mellett érveltek, a megrendelésekhez hozzászokott cé-
gek azonban felhívták a figyelmet a szovjet fenyegetésre, majd annak elmúltával a
kínaira, még később pedig az iszlamista terrorizmuséra.
86
Kuttner 2007; Johnson–Kwak 2010.
87
Lásd Klein 2007.
Vernon Ruttan amerikai közgazdász szerint88 a gazdasági növekedés alapfelté-

tele a háború – pontosabban a háborús készültség és a pusztítás technológiáinak
szüntelen fejlesztése. Fő állításai szerint a 19. és a 20. században a gazdasági növeke-
dést generáló technológiai újítások szinte kivétel nélkül hadiipari alkalmazásokból
származnak, a katonai megrendelésre fejlesztett technológiák az eredetitől gyakran
lényegesen eltérő alkalmazásokként jelennek meg a polgári életben, és az állami fi-
nanszírozású hadiipari fejlesztések nélkül az elmúlt kétszáz év társadalomfejlődését
alapvetően meghatározó technológiák többsége nem jelent volna meg. Már a nagy
gazdasági világválság után is a második világháború „hadi keynesianizmusa” volt az,
ami helyreállította az amerikai gazdaságot.
Ha számba vesszük, milyen termelési eljárások és ezekkel összefüggő gazdasági
folyamatok következménye a gazdasági növekedés, akkor kifejezetten nehéz olyan
technológiai paradigmát találnunk, amely nem hadiipari fejlesztésekre vezethető
vissza. A termelőágazatok nagyvállalatainak jelentős része egyenesen a létét köszön-
heti a folyamatos katonai megrendeléseknek. Olyan konglomerátumok, mint pél-
dául a Lockheed Martin több szövetségi minisztérium egész éves költségvetésére
rúgó összegre szerződnek.89 A Boeing – Bill Clinton exelnök szemében az amerikai
kapitalizmus emblémája – polgári repülési ágazata létre sem jött volna hadiipari
megrendelések nélkül – utasszállítói egytől egyig katonai szállítógépek módosított
változatai. A vállalkozó szellem melegágyaként csodált kaliforniai Szilícium-völgy
csúcstechnológiai iparát szinte teljes egészében állami katonai forrásokból, tudatos
fejlesztési stratégiával hozták létre.90 A hadi-ipari komplexum tehát nem egyszerűen
a katonai elit befolyásának példátlan megerősödését takarja – mint azt Eisenhower
1961-es beszédének redukcionista értelmezése sugallja –, hanem a modern gazdasá-
gok hadiipar-függőségét jelenti.
88
Ruttan 2006.
89
Kifejezetten érdekesen mutatja be egy meghatározó cégen keresztül a kérdést William Hartung Prophets
of War: Lockheed Martin and the Making of the Military-Industrial Complex (A háború prófétái: A Lockheed
Martin és a hadi-ipari komplexum létrejötte) című könyvében. A cég manapság évi körülbelül 29 milliárd
USA dollárnyi megrendelést kap az amerikai kormányzattól, azaz minden tizedik dollárt, amit védelmi be-
szerzésekre költenek az amerikai adófizetők pénzéből. A Bush-kormányzatban a cégcsoport adta a légierő
néhány legbefolyásosabb pozícióját, nemzetbiztonsági főtanácsadó-helyettest, a nukleáris fegyverek irányító-
ját, valamint a belbiztonsági minisztérium közbeszerzési vezetőjét. Ők mind a Lockheed Martintól jöttek.
A cég tizenkétmillió dollárt költött a választásokon politikusok támogatására. Hartung adatai szerint ők a
legnagyobb támogatói Buck McKeonnak, a Kongresszus Fegyveres Erők Bizottság elnökének, illetve Daniel
Inouye-nak, aki az Elosztási Bizottságot vezeti a Szenátusban. Tehát az amerikai adófizetők pénzéből kapott
szerződéseikből amerikai politikusok lobbierejét biztosítják be maguknak.
90
A hadiipar-alapú technológiai innovációnak az Egyesült Államok domináns, de korántsem egyedüli
szereplője: Franciaországtól Dél-Koreáig ugyanezek a mechanizmusok érvényesülnek. Köszönet Lakatos Zol-
tánnak, aki ezen dimenzióra Magyarországon felhívta a figyelmet.
A technikai fejlődés hadiipari alapjainak felismerése tovább rombolja a gondo-

san ápolt szabadpiaci mítoszokat. Az állami szerepvállalás nemhogy nem akadálya,
hanem a hosszú távú és nagy technológiai ugrást jelentő innovációk meghatározó
forrásaként az alapja a gazdasági fejlődésnek.
Az Egyesült Államok katonai kiadásai a NATO-ban Törökország után a legma-
gasabbak, a költségvetés körülbelül 5%-át teszik ki. Ez a Stockholmi Nemzetközi
Békekutató Intézet szerint hatszor akkora összeg, mint a következő országé, Kínáé.
Ez tartja el a hatalmas hadiipari komplexumot, melynek egyre inkább részét képezik
a zsoldos hadseregek is.
A hadi-ipari komplexum kitüntetett szerepe az angolszász modellben kitűnő
példa arra, hogy a tankönyvi versenypiac elméleti logikája a gyakorlatban egészen
másképp fest. De kérdéses a szabadpiac innovációs képességével kapcsolatos véle-
kedés is. Mariana Mazzucato The Enterpreneurial State (A vállalkozó állam)91 című
munkájában eloszlatja a lassú, bürokratikus állam és a gyorsan reagáló, innovatív
magánszektor mítoszát. Szerteágazóan mutatja be, hogy a zöld forradalomtól a bio-
technológián át a Szilícium-völgyig hány helyen finanszírozta meg az állam a koc-
kázatos alapkutatásokat, ezáltal lehetővé téve, hogy később a magánszektor nagyobb
magabiztossággal hasznosíthassa ezeket a fejlesztéseket. Elhíresült elemzése szerint
például az iPhone-ban szinte semmi olyan technológia nincs, ami ne állami fejlesztés
eredményeképpen jött volna létre.
Az angolszász modell vonzerejét, illetve több évtizeden át tartó dominanciáját
a jobb gazdasági teljesítmény mítosza adta. Ez azonban a valóságban sokkal inkább a
szintén angolszász dominanciájú nemzetközi sajtó által kreált imázs, mint empirikus
valóság. A Thatcher- és Reagan-kormányzatok semmilyen kiemelkedő sikert nem
értek el. A két neoliberális vezető kormányzati időszakának gazdasági mutatói át-
lagosak voltak OECD-s összehasonlításban annak ellenére, hogy számos szerencsés
fejlemény segítette őket. Ezek közül is kiemelkedik, hogy a nemzetközi olajárak a
hetvenes évek olajválsága után zuhanóban voltak.
Nagyon érdekes empirikus vizsgálatokat92 végzett Larry M. Bartels az amerikai
politikai rendszeren belüli eltérő gazdaságpolitikák sikerességét illetően. Össze-
hasonlította a második világháború utáni keynesiánus keresletnöveléssel, növekvő
minimálbérekkel alulra újraelosztó demokrata párti elnökök gazdasági és társa-
dalompolitikai sikerességét a piacpárti, az üzleti világhoz közeli és a minimálbért
erodáló republikánus párti elnökök ciklusaival. Egyértelműen azt találta, hogy a
demokraták átlagban jóval magasabb gazdasági növekedést értek el, mint a repub-
91
Mazzucato 2013.
92
Bartels 2008.
6. TÁBLÁZAT | A főbb gazdasági mutatók alakulása Thatcher és Reagan neoliberális kormányzása alatt, összehasonlításban
az OECD egészével, D = német újraegyesítés
1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994
REÁL GDP-NÖVEKEDÉS
Egyesült Királyság –2,2 –0,8 2,1 4,2 2,3 4,1 3,2 5,6 5,9 2,5 0,6 –1,3 0,4 2,6
USA –0,2 2,6 –1,9 4,6 7,3 4,2 3,5 3,5 4,2 3,7 1,9 –0,1 3,6 2,7
OECD 1,3 2,2 0,1 3,0 4,8 3,9 2,9 3,6 4,6 3,9 3,1 1,5 2,3 1,5
FOGYASZTÓI ÁRINDEX VÁLTOZÁSA
Egyesült Királyság 18 11,9 8,6 4,6 5 6,1 3,4 4,1 4 5,2 7 7,5 4,3 2,5
USA 13,5 10,3 6,1 3,2 4,3 3,5 1,9 3,7 4,1 4,8 5,4 4,2 3 3
OECD 14,8 11,9 10,3 9,8 8,4 7,3 6,4 8,5 9,4 6,4 7 6,7 5,4 4,7
NSZK 5,4 6,3 5,2 3,3 2,4 2,1 -0,1 0,2 1,3 2,8 2,7 4,1 5,1 4,4
MUNKANÉLKÜLISÉGI RÁTA
Egyesült Királyság 5,8 8,8 10,1 10,9 10,9 11,2 11,2 10,3 8,5 7,1 6,9 8,6 9,8 10,2
USA 7,1 7,6 9,7 9,6 7,5 7,2 7 6,2 5,5 5,3 5,6 6,8 7,5 6,9
OECD … … … … … … … … 6,7 6,2 6,1 6,8 7,4 7,8
NSZK 2,5 2,5 3,5 4,9 6,1 6,1 6,2 5,9 5,9 5,9 5,3 4,8 D D
Forrás | OECD
Az angolszász neoliberális modell
49
likánusok. A szintén nagyon fontos társadalmi egyenlőtlenségek pedig a demokra-

ták időszakai alatt szinten maradtak, a republikánusok alatt viszont gyorsan nőt-
tek. És mivel a republikánusok többet voltak kormányon, mint a demokraták, így
jöhettek létre az Egyesült Államokra jellemző elképesztő társadalmi egyenlőtlen-
ségek. Bartels tehát hasonló következtetésre jutott, mint Piketty: újraelosztás nél-
kül a kapitalizmus alapjellegzetessége a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése.
A neoliberalizmus legtöbb alapvetését nem igazolja vissza az empirikus elemzés.
A társadalmi különbségek és a növekedés kapcsolatát tanulmányozó közgazdászok
nem találtak összefüggést93 a két jelenség között, azaz nem látszik igaznak az az
elképzelés, hogy a társadalmi különbségekre szükség lenne ahhoz, hogy az alul lé-
vőket motiválja.
Az Egyesült Államok autonarratívájának központi eleme a „bárkiből lehet el-
nök”, azaz a nagyfokú társadalmi mobilitás narratívája. Ugyanezt a szinte minden-
ki számára vonzó, erkölcsi axiómáinkra ható ígéretet hasznosítja a neoliberalizmus
mint populista ideológia. Ahogy Martijn Konings94 holland gazdaságszociológus
figyelmeztet bennünket: a neoliberalizmus egyes társadalmi csoportok köreiben
akár saját gazdasági érdekeikkel szemben is népszerű. Ahogy Bartelsnél is láttuk:
a republikánusok piacpárti kormányzásai hátrányosak voltak az eliten kívüli nép-
rétegeknek, a párt ennek ellenére sikeresebb volt demokrata riválisánál. Ennek okát
Konings abban látja, hogy ez az ideológia képes magát egyfajta populizmus formá-
jában megfogalmazni. Azt vetíti ki, hogy a piaci folyamatok megteremtése/vissza-
állítása az emberek valódi teljesítményének valódi jutalmazásához vezet majd el. Ez
tehát egy meritokratikus, az embereket érdemeik szerint elismerő jövőkép, amely
egyfajta megtisztulást ígér. (Történészkedésre, kulturalizmusra hajlamosabbaknak:
egyfajta protestáns etika…) Ráadásul retorikai értelemben még „demokratizálja” is
a piaci sikert: egy „valódi” piaci versenyben elvileg bárki sikeres lehet, nem csak az
oligarchák. Hogy ne lenne ez vonzó? A valóságban azonban az állam neoliberális
kivéreztetése soha nem az élénkebb piaci versenyhez, hanem a neoliberálisokat meg-
finanszírozó gazdasági elit befolyásszerzéséhez, a foglyul ejtett államhoz vezetett. Jól
szemlélteti ezt a kontrollt Gilens és Page már említett elemzése, akik empirikusan
bemutatják, hogy szinte minden egyes alkalommal, amikor az amerikai átlagszavazó
és az amerikai gazdasági elit érdekei ütköznek, az utóbbi akarata érvényesül.95 A va-
lódi verseny, a társadalmi mobilitás bezárulását pedig eklatánsan demonstrálja több
elemzés is, melyek szerint az Egyesült Államok mobilitási szintje nemcsak a skandi-
93
Alesina–Rodrik 1994; Bénabou 1996; Persson–Tabellini 1994; Perotti 1996.
94
Konings 2015.
95
Gilens–Page 2014.
náv államokénál és Kanadánál alacsonyabb, de minden valószínűség szerint a brite-

kénél és a németekénél is.96
Ahogy sok más szerző, Bartels is felteszi a kérdést, hogy vajon miért választják
meg mégis gyakrabban a gazdasági elithez nem tartozó amerikaiak a republikánu-
sokat, mint a demokratákat, ha ennyire egyértelmű, hogy a fontos gazdasági kér-
désekben, azaz mind növekedésben, mind pedig társadalmi egyenlőtlenségekben
kimutathatóan káros számukra a republikánusok kormányzása. Az ezzel foglalkozó
irodalom ezt általában azzal magyarázza, hogy mivel a neoliberális republikánusok
soha nem győzhetnének, ha felfednék tényleges osztálycéljaikat, azaz a leggazdagab-
bak további gazdagodását, ezért a társadalmi osztályokat keresztbevágó kulturális
toposzokkal operálnak. Ilyenek a vallásosság, amely különösen a szegényebb spa-
nyolajkú szavazókat vonzza osztályérdekeik ellenére, vagy az abortusz, az egyneműek
házassága, vagy éppen a szabad fegyverviselés. Az ehhez hasonló témák médián be-
lüli csúcsra járatásával a neoliberális gazdasági agenda ellenére is biztosítani képesek
szavazati többségüket. Hozzátehetjük, hogy minél inkább előtérbe kerülhetnek ezek
a kulturális témák a gazdaságiak elfedésére, annál könnyebben előfordulhat, hogy a
szabadpiaci konzervatívok ellenfeleivé nem a proszociális, újraelosztó keynesiánusok
válnak, hanem egyre inkább a szintén szabadpiaci kulturális liberálisok. Ez a folya-
mat világszerte érzékelhető.
Bartels azonban más okokat is felfedezni vél a neoliberális republikánusok sikere
mögött. Ismét csak empirikus eszközökkel bemutatja, hogy a republikánusok hiá-
ba teljesítenek rosszabbul a gazdaságpolitika szempontjából a ciklus egészére nézve,
annak utolsó fázisában, azaz a választási évben jelentős jövedelemkiáramlást tesznek
lehetővé a szegényebb rétegek felé. A szavazók pedig Bartels elemzése szerint nem
rendelkeznek még középtávú emlékezettel sem: a választási időszakban tapasztalt ja-
vulás alapján újraszavazzák a neoliberálisokat. Megjegyzendő, hogy a szavazatszerző
választási költekezést Magyarországon sokan a magyar politikai rendszer sajátos be-
tegségének tartják. Láthatólag nem így van. Olyan fejlett társadalmakban is, mint az
Egyesült Államok, folyamatosan jelen van.
Ám a republikánusok sikerének még ennél is jelentősebb okaként tárja fel Bartels
a megvásárolt média jelenségét, amikor is a nagyvállalati szektor és a gazdasági elit
kampánytámogatása nagyobb részben áramlik a republikánusok felé. Ennek pedig
– ahogy szintén kimutatja – az a hatása, hogy a republikánusok többlet médiaki-
adása képes átlendíteni a választásokat saját javukra. Éppen annyival több pénz áll
rendelkezésükre, amivel rendre „megvásárolhatják” a médián keresztül a választáso-
kat maguknak. Mivel ezt egy idő után a demokraták is érzékelték, ezért kénytelenek
96
Lásd Beller–Hout 2006; Solon 2002.
voltak gazdaságpolitikájukban alkalmazkodni a nagyvállalati szektor és a gazdasági

elit akaratához, ha a gyorsuló ütemben dráguló amerikai politikai kampányokban
lépést akartak tartani. Különösen nagy nyomás alá kerültek a már említett Citizens
United döntés után, amely gyakorlatilag korlátlanná tette a nagyvállalati szektor
befolyásszerzését az amerikai politikai rendszerben. Mindennek eredményeképpen
Bartels azt érzékeli, hogy fokozatosan eltűnőben van a két párt közti különbség a
gazdaságpolitika tekintetében. Idővel a demokratáknak is igazodniuk kellett a neo-
liberális gazdaságfilozófiához, a foglyul ejtett állam jelenségéhez.
Bartels ezen eredményei is megmutatják, mennyire elégtelen csupán a közgazda-
ságtannal foglalkozni, és mennyire szükség van a politikai gazdaságtani megközelí-
tésre. A gazdasági élet kérdései gyakran a szűken értelmezett gazdasági viszonyokon
kívül, a hatalmi játszmák politikai keretein belül dőlnek el.
Az Egyesült Királyságban Thatcher kormányzását segítette, hogy az ő miniszter-
elnöksége alatt kezdődött meg érdemi mértékben az északi-tengeri gázkitermelés.
Ahogy Paul Johnson konzervatív történész egyszer megjegyezte: „Oil wells are a girl’s
best friend”.97 Ezenkívül Thatcher a privatizációs bevételekből is óriási költségvetési
összegekre tett szert. Egy megelőző korszak konzervatív miniszterelnöke, Harold
MacMillan meg is vádolta azzal, hogy úgymond „eladogatja a családi ezüstöt”.98 Ez a
mondás azóta minden bevételnövelő privatizáció esetén előkerül világszerte az ellen-
zék részéről. Mindezek ellenére fontos megjegyezni, hogy kormányzásának egyetlen
évében nem volt többletben a költségvetés! Az államadósságot sikerült ugyan vala-
melyest csökkentenie – ilyen bevételek mellett megdöbbentő lenne, ha nem sikerült
volna – ám a brit magángazdaság adósságállománya ebben az időszakban emelkedett
az egekbe. A Világbank adatai szerint a magángazdaság adósságállománya a pénz-
ügyi szektor nélkül 1980-ban még csak a GDP 26,1%-án állt. 1990-re ez az arány
a hitelkártyák megjelenése és a pénzügyi dereguláció miatt elérte a 107,4%-ot! Az
emelkedés Thatcher lemondása után is folytatódott, hiszen a Big Bangnek nevezett
dereguláció után London lett a világgazdaság egyik pénzügyi központja, míg 2008-
ban az egész kártyavárszerűen össze nem omlott.
Ronald Reagan esetében nem csak a magángazdaság adósságállománya lódult
meg, hanem ismert módon az államadósság növelését is felhasználta a gazdaság sti-
mulálására. Gyakorlatilag az egyre jobban elszabaduló adósságból finanszírozta a
gazdasági növekedést, ami meglehetősen ellentmondásos gazdaságpolitika egy olyan
politikustól, akit a túlköltekező állam megfékezésének csatakiáltásával választottak
97
„Az olajkutak egy lány legjobb barátai” Az ismert Marilyn Monroe dal szövegét átírva: „Diamonds are
a girl’s best friend”, azaz „A gyémántok a lány legjobb barátai.” Daily Mail, 1979. május 5.
98
Lásd Campbell 2008, 240. p.
elnökké. Ahogy azt Steve Keen bemutatja, az amerikai gazdaság növekedését gya-
korlatilag a nyolcvanas évek óta már az adósság hajtja.99 Reagan a legmagasabb sze-
mélyijövedelemadó-kulcsot az 1981. évi 70%-ról 1988-ra 22%-ra csökkentette, a
vállalati nyereségadót pedig 28%-ról 20%-ra.100 Miután adócsökkentései ugyanúgy
költségvetési hiányhoz vezettek, mint Thatcher hasonló próbálkozásai101 és a hason-
ló adócsökkentések általában, először visszavont számos adókedvezményt, majd más
adókat növelni kezdett.102 Végül az ilyenkor gyakran logikusan következő deficitfi-
nanszírozáshoz folyamodott.
A republikánus mítoszok szerint Reagan csillagháborús programja eladósította
és térdre kényszerítette a Szovjetuniót. Mint ahogyan azonban már említettük, a
Szovjetunió alacsony adósságállománnyal omlott össze, azaz ez a mechanizmus nem
működhetett. Reagan neoliberális meggyőződésével szembemenve tulajdonképpen
hadi keynesiánus gazdaságpolitikával stimulálta az amerikai gazdaságot, és óriási
adóssághegyet hagyott maga után. Vele kezdődött meg az amerikai gazdaság végletes
eladósodása, melyet Clinton épphogy szinten tudott tartani, főleg káros megszorítá-
sokkal. Ezek után az ifjabb Bush elnök drasztikus adócsökkentései, melyek Obama
elnök időszakára is áthúzódtak, ismét jelentősen meglódították az adósságállomány
emelkedését. Akárcsak a magyar Orbán-kormány egykulcsos adójánál és szinte min-
den más hasonló adócsökkentésnél, ismét a régi neoliberális recept valósult meg: az
adócsökkentés nem a Laffer-féle elmélet által ígért bevételnövekedéshez,103 hanem
drámai bevételkieséshez és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezetett.
Már a reagani időszak adócsökkentései közben is alaposan megnyirbálták a szegé-
nyeket segítő programokat, miközben a katonai kiadásokat az 1980. évi 267 mil-
liárdról változatlan árakon 393 milliárdra emelték 1988-ra.104 Ugyanebben az idő-
szakban az államadósság a GDP harmadáról a felére emelkedett. Mikor a szemére
vetették, hogy a gazdasági újjáéledés rekord méretű hiányokkal jár együtt, Reagan a
rá jellemző derűvel ismert módon csak így reagált: „Nem foglalkozom a deficittel.
Épp elég nagy, hogy gondoskodjon magáról!”
99
Keen 2011, 341–342. p.
100
Laffer 2004.
101
Campbell 2008.
102
Tempalski 2003.
103
Arthur Laffer republikánus gazdasági tanácsadó elmélete szerint az alacsonyabb rátájú adókat az embe-
rek jobban be fogják fizetni, illetve az gazdasági növekedést fog indukálni, ami pedig végső soron
bevételnövekedéshez és nem az intuitíve várt bevételkieséshez vezet. Empirikus elemzések szerint ez az elkép-
zelés nem több, mint mítosz, avagy másképp tekintve üres propaganda az adócsökkentésnek, lásd Laffer
2004.
104
US Office of Management and Budget, Historical tables. Government Printing Office Washington
DC. 2005. Idézi: Wapshott 2014, p.
Thatcher katonai költekezései szintén ismertek, mindenekelőtt a Falkland-szi-

geteki kalandja, amikor egy Nagy-Britanniától 8000 mérföldre fekvő terméketlen
kis sziget pár ezer brit állampolgárságú lakosa érdekében olyan háborút viselt, mely
hárommilliárd font költségvetési forrást emésztett fel.105 A Vaslady „lilliputi hábo-
rúja” nem mellesleg a választások előtt visszahozta a biztos bukásból népszerűségi
mutatóit. Újraválasztási esélyein a választókerületek átszabása is sokat segített, illetve
a társadalomfilozófiai viták miatt több pártra szakadt baloldali ellenzék. Mindezek
nélkül gyakorlatilag nem választották volna újjá. A népszerűség-növelő konfliktu-
sok ezen archetípusa óta a nemzeti érzés mesterséges felcsiholását választási célokból
„Falkland-effektusnak” nevezi a politikatudomány.
Az angolszász országokban erősen visszaszorították a szakszervezeti jogosítványo-
kat. Szimbolikus, győztes csatát vívott Margaret Thatcher a szénbányászok szak-
szervezetével szemben, Ronald Reagan pedig a sztrájkoló légiirányítók lecserélésével
törte meg a tengerentúli foglalkoztatottak önbizalmát. Inkonzisztens hozzáállásuk
példája, hogy mindkét vezető ezzel egy időben teljes politikai súlyával a szovjet-
barát kormánnyal szemben álló lengyel Szolidaritás szakszervezet követelései mögé
állt. A drámaian meggyengített brit szakszervezetek Thatcher után képtelenek voltak
fenntartani a tőke és a munkásság 20. század első felében még fennálló egyensúlyát.
Ezen a ponton érdemes egy kisebb, alapvető fontosságú kitérőt tennünk a közgaz-
daságtan elméleti vitáinak történetébe. Olyasvalamire kell emlékeztetnünk, amely a
liberális dominanciájú magyar közgazdaság-tudományban és a szélesebb közviták-
ban is kevéssé ismert tény. A közgazdaság-tudomány már a század közepén, az úgy-
nevezett „két Cambridge tőkevitája” során bebizonyította, hogy a tőkét illető profit
és a munkavállalókat illető bérek elosztása nem valamifajta piaci, meritokratikus fo-
lyamat során történik, hanem nyers érdekérvényesítési mechanizmusok során alakul
ki. Azaz a profit nem a tőke termelékenységének javadalmazása. Az angliai Camb-
ridge-i Egyetemen dolgozó Pierro Sraffa és Joan Robinson, illetve a Massachusetts
Institute of Technology (MIT, amely a Massachusetts állambeli Cambridge-ben ta-
lálható) közgazdászai, Robert Solow és Paul Samuelson vitája eredetileg arról szólt,
hogy a mikroökonómiai megfontolásokat lehetséges-e konzisztens módon átemelni
a makroökonómiába.106 A vita szempontjából meghatározó volt Sraffa 1960-ban
megjelent The Production of Commodities by means of Commodities107 című könyve.
Bemutatja, hogy a neoklasszikus egyensúlyi, kereslet-kínálati modellek megalapo-
zatlanul vezetik le a költségekből a profitot. A Ricardo-féle klasszikus közgazda-
105
Sked–Cook 1993, 418. p.
106
Lásd részletesebben: Schlefer 2012; Keen 2011.
107
Magyarul: Áruk termelése áruk révén. Fordította Major Iván. Budapest, 1975.
sági modellhez visszatérő levezetése szerint a termékek ára hatással van egymásra.
Az egyik árucikk árát meghatározza az előállításához szükséges más termékek ára.
Ebből az is következik, hogy profitrátából lehet csak levezetni a termék előállításá-
hoz szükséges más termékekét, magyarul a költségeket. Azaz az áruk előállításához
szükséges más áruk költsége illetve a profit közötti viszony fordított, mint ahogy azt
a neoklasszikus iskola tanítja. Ha pedig ez így van, abból az is következik, hogy a
profitrátát nem valamifajta semleges, objektív, meritokratikus piaci mechanizmus
határozza meg, hanem a tőketulajdonosok és a munkavállalók (szakszervezetek)
közötti nyers erőviszonyok. Ezt hagyományosabb kifejezéssel úgy hívjuk, hogy a
„kizsákmányolás”.108 Azaz a közgazdaságtan jelenlegi állapotában a kizsákmányo-
lás ténye nem hogy megcáfolódott, hanem korroborálódott, megerősödött. Ez a
közgazdaság-tudomány meg nem cáfolt álláspontja. Az pedig, hogy a profit a tőke
határtermelékenységének díjazása lenne, a munkabér pedig a munkaerőé, megha-
ladott, cáfolt, falszifikálódott. Ahol a munkavállalók szétaprózódottak, ott a bérek
visszaszorulnak, a profit pedig megnő. Ahol erős szakszervezetek kvázi monopóli-
umként „árulják a munkaerőt”, ott a bérek magasabbak lesznek a profit rovására.
Minderről a rendszerváltás utáni korszak közgazdászainak is tudniuk kellett, hiszen
ezek a közgazdaság-elméleti munkák előttük is ismertek, angol nyelven is, de akár
magyar fordításban is. Politikai gazdaságtani okokból azonban mégis a bérvisszaszo-
rítással versenyző neoliberális modell mellett teszik le gyakran a voksot, tudatosan
félretéve a fennmaradt közgazdasági álláspontot, és ismert módon cáfolt elméletekre
támaszkodva. Sraffa ezen eredményei is megmutatják, mennyire elégtelen csupán
közgazdaságtannal foglalkozni, és mennyire szükség van a politikai gazdaságtani
megközelítésre. A gazdasági élet kérdései gyakran a szűken értelmezett gazdasági
viszonyokon kívül, a hatalmi játszmák politikai keretein belül dőlnek el.
Meglehetősen bonyolult és elvont elméleti kérdésnek tűnhet mindez első hallás-
ra, azonban mégis meghatározó gyakorlati jelentőséggel bír. Sokak számára ismerős
Thomas Piketty neve, aki a 2008 utáni válság talán legtöbbet emlegetett könyvét
írta meg Tőke a huszonegyedik században109 címmel. A híressé vált francia közgazdász
tulajdonképpen Sraffa elméleti levezetéseire épít empirikus munkájával. Bemutatja,
hogy a munkásság erőteljes érdekérvényesítése, illetve redisztribúció hiányában a
kapitalizmus alapvető sajátossága a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése. Bemu-
tatja, hogy a társadalom felső rétegeinek vagyona az 1700-as évektől az első világ-
108
Ez annál inkább így van, mert a közgazdaságtan elmélete szerint tökéletes piaci körülmények között
nem létezhet profit, és valójában minden profit valamifajta monopólium eredménye. A profit nem lehet sem
a vállalkozó díja, sem a tőke határhozadéka. Lásd erről bővebben: Pogátsa Zoltán „Mi a profit?” Új Egyenlítő,
2016. március 9. Elérhető online: http://ujegyenlito.hu/tanulmany/mi-a-profit/.
109
Piketty 2014 – magyarul 2015.
háborúig növekvőben volt. Ekkorra elérte az éves össztermék hétszeresét Francia-

országban és az Egyesült Királyságban. A jóléti állam nélküli kapitalizmus erősen a
tőketulajdonosoknak kedvez. A 20. században aztán ez az arány csökkent, egyrészt
azért, mert a felhalmozott vagyont fizikailag tönkretették a világháborúk. Másodsor-
ban azonban hatalmas jelentősége volt a szegényeknek esélyt adó jóléti államoknak,
a magas örökösödési illetéknek és a nagyon magas felső jövedelmadó-kulcsoknak!
Thatcher óta az Egyesült Királyságra hajlamosak vagyunk olyannyira a neolibera-
lizmus fellegváraként gondolni, hogy elfelejtődött a második világháború utáni brit
jóléti állam. Clement Attlee munkáspárti miniszterelnök neve – a sokkal problémá-
sabb hagyatékú Churchill-lel és Thatcherrel ellentétben – nem ismert Magyarorszá-
gon, pedig az ő második világháború utáni kormánya vezette be brit jóléti államot
és államosításokkal létrehozta a vegyes tulajdonú gazdaságot. Ez olyannyira sikeres
volt, hogy 1957-ben még az akkori konzervatív miniszterelnök, Harold MacMillan
is ennek a háború utáni konszenzusnak a híveként mondhatta a királynő brit alatt-
valóinak: „Ilyen jól még soha nem éltetek!” A jóléti újraelosztás nélkül a vagyon
koncentrációja folyamatosan nőtt volna, és az örökösödés meghatározó lett volna
ebben a vagyonosodásban. Olyannyira meghatározó, hogy Piketty külön nevet is
ad ennek a jelenségnek: Rastignac-dilemmának nevezi Balzac Goriot apójának hősét
megidézve. A dilemma lényege, hogy munkával az ember soha nem juthat a gazda-
gok közé. Az egyetlen nyitva álló út, ha Rastignac elvesz inkább egy gazdag örökös
lányt. Piketty adatai ezt az irodalmi leírást igazolják empirikus adatokkal, melyek-
nek adatbázisait ráadásul a szerző nyilvánosan hozzáférhetővé tette.
1945 és 1975 között volt tehát a kapitalizmus aranykora. Még az Egyesült Ki-
rályságban is jóléti állam volt, Németországban szociális piacgazdaság és német gaz-
dasági csoda, Franciaországban a „dicsőséges harminc év”. A kapitalizmuson belüli
jövedelmek egyenlőtlensége a világtörténelem során ekkor, a skandináv jóléti ál-
lamokban érte el mindenkori mélypontját. Az európai és a távol-keleti országok
gyorsabban növekedtek, mint valaha, magas volt a foglalkoztatás, magasak voltak a
tőkét, a vagyont és az örökösödést terhelő adók. Bár Piketty a demokráciáról nem ír,
de hozzátehetjük, hogy ez volt a nyugati demokráciák aranykora is. A megerősödött
középosztályok viruló demokráciákat működtettek.
Ám a késő hetvenes évek Thatcher–Reagan forradalmaival a kapitalizmus vissza-
felé indult el, a 19. századi formája felé. A tőkét és magas jövedelmeket terhelő adó-
kat radikálisan csökkentették, az örökösödési adót gyakorlatilag eltörölték. A neo-
liberalizmus évtizedeiben a vagyonosok vagyonának aránya a nemzeti össztermékhez
mérten ismét emelkedni kezdett, és a 21. század elejére ismét elérte a 19. századi, a
jóléti államot megelőző mértéket. Megint csak hozzátehetjük: a jóléti államok idő-
szakának viruló demokráciája a középosztály hanyatlásával szintén hanyatlani kez-
dett és világszerte drámaian meggyengült. Ráadásul a gazdaság növekedési potenci-

álja is radikálisan visszaesett a jóléti állami korszakhoz képest. Piketty szerint „az az
elképzelés, hogy a szabad verseny véget vet az örökölt vagyonra építő társadalomnak
és egy meritokratikus világhoz vezet, veszélyes illúzió”.110
Elmondható tehát, hogy a kapitalizmus növekedésre gyakorolt hatását a második
világháború után a jóléti állam tartotta életben, a neoliberalizmus időszakában pe-
dig egy sokkal alacsonyabb növekedést az állami és magánszféra hitelállományának
növekedése. A kapitalizmus rajongói – mert ilyenek is vannak – gyakran idéznek
egy híres hokibot alakú ábrát, mely szerint a világtörténelem évezredeken át tartó
alacsony növekedése után a kapitalizmus gyújtja be a gazdasági növekedés rakétáit.
Piketty adatai afelé mutatnak, hogy a 20. században ezt a növekedést már a jóléti
állam tartotta életben, annak leépítésével a növekedés visszaesett. Amikor Kína beér-
kezik majd, eredeti gazdasági felzárkózása megvalósul, a világ gazdasági növekedése
véget ér, a növekedési görbe kilapul. A tőkejövedelmek profitaránya tartósan meg
fogja haladni a gazdasági növekedés ütemét, ami a már ma is felfoghatatlanul tehetős
szupergazdagok további tőkekoncentrációjához fog vezetni, ez pedig széttépi a még
formálisan demokratikus nyugati társadalmak szövetét.
Ahogy azt kifejtettük, Sraffa levezette, hogy a béreket nem a munkaerő (határ)
termelékenysége határozza meg. Piketty igazolja, hogy a topmenedzserek asztro-
nomikus fizetéseit például az angolszász országokban sok minden indokolja, de a
teljesítményük nem.111 Annak összege leginkább a jövedelmezésüket meghatározó
igazgatótanácsokkal való összejátszásban keresendő. Piketty szerint az ilyen jöve-
delmekre az államnak szuper magas, „konfiszkatorikus” (elkobzó mértékű) legfelső
jövedelemadó-kulcsot kellene kivetnie. Piketty egyértelműen progresszív jövedelem-
adóban gondolkodik, hiszen egykulcsos adók a fejlett nyugati világban nincsenek.
Ez semmivel nem vetné vissza a termelékenységet, de csökkentené a szupergazdagok
politikai erejét. Ezenkívül szükség van a tőke, a vagyon és az örökösödés magas kul-
csú adóztatására is. Nem mentség az offshore országok léte sem: Piketty szorosan
együttműködött Gabriel Zucmannal, az adóparadicsomok első számú tudományos
szakértőjével, és javaslatot is tettek a probléma megoldására: az offshore vagyonok
teljes elkobzását javasolják!112

110
Piketty 2014.
111
Ennek a kérdésnek amúgy hatalmas és igen bizonyító erejű irodalma van. Összefoglalja: Haring–
Douglas 2012.
112
Zucman 2014.
OFFSHORE TERÜLETEK
Az offshore területek világgazdasági jelentőségét néhány évvel ezelőttig megfelelő

híradások hiányában a világ és így Magyarország polgárainak többsége is sokáig alá-
becsülte. A főáramú sajtóban sokáig kevés elemzés volt róluk, sokan még puszta
létezésüket is tabusítani szerették volna. Egyfajta misztikus köd vette őket körül,
ezért a téma életben tartóit gyakran összeesküvés-elméletekben utazó bolondoknak
ábrázolták.
Mára a helyzet gyökeresen megváltozott. A transznacionális cégek transzfer
árazási gyakorlatának köszönhetően már az üzleti sajtóban is napi rendszerességgel
jelennek meg hírek az offshore területekről és konstrukciókról. Transzferárazásnak
nevezzük azt, amikor egy több országban regisztrált telephellyel rendelkező vállalat-
csoport saját maga állapítja meg az azok közötti kereskedelem árait. Ez a tudatos
„bennfentes félreárazás” lehetőséget teremt arra, hogy olyan országokba folyassák
át a profitot, ahol az alacsonyabb, vagy egyenesen elenyésző adózás alá esik. Ez ma
általános gyakorlat a multinacionális cégek körében, amit elősegít, hogy a világkeres-
kedelem több mint hatvan százaléka a multik saját hálózatain belül folyik!113
Az elmúlt évtizedekben respektált civilszervezetek végeztek mélyreható kuta-
tásokat, és ma már tudományos feldolgozottsága is van témának. A tudományos
igényességű kutatások között úttörő szerepet visz Thomas Piketty közeli munka-
társa, a London School of Economicson tanító, szintén francia Gabriel Zucman,
akinek a franciául a Nemzetek Gazdagsága: Vizsgálódások az adóparadicsomok vilá-
gában114 címet viselő munkáját már számos nyelvre lefordították. Zucman a Svájc
– Luxemburg – Brit Virgin-szigetek triót tartja a nemzetközi offshore rendszer
gerincének, bár az ír, holland, belga és egyéb offshore konstrukciókról is értekezik.
A legnagyobb vesztesnek pedig az európai államokat és a legszegényebb harmadik
világbeli államokat tartja. A civilek és a kutatók munkája alapján világossá vált,
hogy az offshore jelentősége korántsem marginális, nem csupán néhány gazda-
gabb magánember vagy vállalat játékterei. Központi szerepet játszanak ezek az
adóparadicsomok abban, hogy a fejlettebb országok állami újraelosztó rendszerei
finanszírozhatatlanok, a harmadik világ országai pedig az óriási forráskivonás miatt
semmit nem fejlődnek.115
OECD 2002.
113
Magyarul még jelenleg nem elérhető, ez a francia eredeti cím fordítása. Angolul és németül azonban
114
már olvasható Zucman 2014.

115
A harmadik világból való forráskivonás mechanizmusait részletesen tárgyalja Burgis 2015; Berne
Declaration 2012.
A Tax Justice Network nevű elismert nemzetközi civilszervezet szerint 2005-ben a

leggazdagabb magánszemélyek 11,5 billió dollárt pihentettek offshore számlákon.116
Ez nagyságrendileg a világ teljes gazdagságának negyede, és megfelel az USA teljes
évi GNP-jének. Az ezen megtakarítások meg nem adóztatása miatti adókiesések
akár háromszorosát is elérhetik a teljes évi segélynek, amelyet a gazdag országok a
szegényebbeknek fizetnek. Minden Afrikának juttatott 1 dollár után 10 dollárnyi
pénz folyik ki ezekből az államokból offshore központokba. Ha valakit tényleg érde-
kel, miért nem zárkózik fel Afrika, ez a kérdés megkerülhetetlen.
Egy tudományos felmérés szerint az USA száz legnagyobb multijából kilencven-
kilencnek kiterjedt offshore telephelyhálózata van. Ami lehetséges, az onnantól fog-
va elkerülhetetlen, mivel a versenytársak is csinálják.117
A Transparency International ismert nemzetközi korrupciós percepciós listáján
1993 óta folyamatosan előkelő helyen szerepelnek az olyan országok, mint az USA, az
Egyesült Királyság, Luxemburg vagy Svájc. Ez azonban csak a korrupció érzetét vizs-
gálja. 2009 novemberében azonban a nemzetközi Tax Justice Network megjelentette
pénzügyi titkossági indexét, amely számos kulcsfontosságú szabályozás összehasonlí-
tásával jött létre, elkötelezett szakértők közreműködésével. Kik vannak a lista tetején?
1. Egyesült Államok
2. Luxemburg
3. Svájc
4. Kajmán-szigetek
5. Egyesült Királyság
Első látásra meglepő lista. Köztük három uniós tagállam, ami megmagyarázza, hogy
az EU, amely lényegében egy kormányok által irányított szervezet, nem volt képes
érdemben elérni az offshore jogrendszerek korlátozását. Sőt, 2014-ben az Európai
Bizottság elnökévé választották azt a luxemburgi Jean-Claude Junckert, aki előtte
évtizedeken keresztül irányította Európa egyik vezető offshore jogterületét minisz-
terelnökként és pénzügyminiszterként. Luxemburg pénzügyi szektora az ország éves
GDP-jének hússzorosa. Ahogy Zucman már említett úttörő könyvéből megtudjuk,
az Európai Unió adóparadicsomok elleni fellépését pontosan az tette értelmetlenné
és hatástalanná, hogy (Ausztria mellett) Luxemburg olyan kivételekben részesült,
amelyek segítségével megkerülhetővé vált gyakorlatilag az Unió egészében az adóha-
tóságok érdemi információkhoz jutása.
TJN 2012.
116
Lásd Shaxson 2011.

117
Az adóparadicsomként működő szigetek pedig nem teljesen önálló államok, ha-

nem többségében brit és amerikai függésben vannak. A britek 1973-as uniós be-
lépésükkor jogi biztosítékokat kaptak, hogy a Csatorna-szigetek, Guernsey, Jersey,
Man és más hasonló brit korona alá tartozó területek (crown dependencies) nem
válnak az EU részeivé, és így nem kell alkalmazniuk a tőke áramlására vonatkozó
uniós jogot. Ugyanezt tették Hongkonggal és Makaóval a kínai tőke felszívására, a
karibi szigetekkel (Bahama, Kajmán-szigetek, Brit Virgin-szigetek) az amerikai tőke
odavonzására. A londoni pénzügyi központ tehát valójában egy hatalmas offshore
pókháló középpontja. Az Egyesült Államokon belül szintén működnek „onshore”
offshore központok. Ezen belül is kiemelkednek Nevada, Wyoming, és különösen
Delaware.118 Mikor Barack Obama amerikai elnök a nemzetközi offshore hálóza-
tokat kritizálva egyszer megemlítette, hogy a Kajmán-szigeteken létezik egy Ug-
land House nevű épület, ahova 12 000 vállalat van bejegyezve, Anthony Travers,
a kajmán-szigeteki pénzügyi felügyelet elnöke a következővel válaszolt: Delaware
fővárosában, Wilmingtonban, az Orange Street 1209. alatt 217 000 vállalat van be-
jegyezve… És valóban, a Fortune 500 vállalatainak kétharmada Delaware-ben van
bejegyezve, akárcsak a 2007-es elsődleges tőzsdei kibocsátások kilencven százaléka.
Az offshore központok létezése ellehetetleníti a nemzetközi tőkebefektetések nyo-
mon követését is. Vajon véletlen-e, hogy 2007-ben a nemzetközi szervezetek adatai sze-
rint a Kínába irányuló külföldi működőtőke-befektetések nem Japánból, az USA-ból
vagy Dél-Koreából jöttek, hanem mindenkit megelőzve Hongkongból és a Brit Vir-
gin-szigetekről? Vajon véletlen-e, hogy az Indiába áramló külföldi működő tőke első
számú forrása 43%-kal nem az USA, Kína vagy az Egyesült Királyság volt, hanem a
brit pókhálóhoz kötődő Mauritius, a nemzetközi offshore rendszer új csillaga?
Svájc a világ egyik legnagyobb koszos pénzeket kezelő központja. 2009-ben 2,1
milliárd dollárnyi pénz feküdt ott külföldiek nevén. A globális pénzügyi krízis előtt
ez 3,1 milliárd volt. Ennek fele európaiaké, akiknek 80%-a nem vallotta be ezeket a
pénzeket a hazai adóhatóságának. Az olasz pénzek esetében ez az arány 99%. Az már
köztudott, hogy Svájc titkosított bankszámlákat tartott fenn a Kadhafihoz és Mu-
barakhoz hasonló diktátoroknak, orosz oligarcháknak, harmadik világbeli tömeg-
gyilkosoknak. A holland korona alá tartozó területeken pedig évente 18 billió dollár
csorog keresztül, ez 18-szorosa a holland GDP-nek. A Kajmán-szigeteken 25 000
lakosra 80 ezer regisztrált vállalkozás jut, köztük a hedge fundok háromnegyede,
azaz körülbelül 1,9 milliárd dollár fekszik itt, több mint a New York-i bankokban.
Az idézett állítások Nicholas Shaxson Treasure Island – Tax Havens and the Men Who Stole the World
118
(Kincses szigetek – Adóparadicsomok és akik ellopták a világot) című meghatározó jelentőségű könyvéből
valók. Érdemes mindenkinek elolvasni a könyvet, akit a téma érdekel.
7. TÁBLÁZAT | A legfontosabb offshore központok, illetve a legnagyobb vesztesek

A LEGFONTOSABB A LEGNAGYOBB VESZTESEK
OFFSHORE KÖZPONTOK EURÓPÁBAN, MILLIÁRD DOLLÁR*
Svájc Oroszország 798
Luxemburg Magyarország 242
Brit fennhatóságok (Virgin-szigetek, Guernsey, Jer- Ukrajna 167
sey, Kajmán-szigetek, Bermuda, Granada stb.)
Lengyelország 165
Hollandia
Írország
Ciprus
Hongkong
Szingapúr
* http://image.guardian.co.uk/sys-images/Observer/Pix/pictures/2012/07/21/gu_wealth-offshore-01.jpg.
A Tax Justice Network adatai alapján.
Forrás | Tax Justice Network
Az offshore rendszernek három fontos hatása van. A piaci hatékonyságra hivatkozva

elvonja a finanszírozást a nyugati világban az 1933 és 1973 között kialakított jóléti
rendszerektől, amelyek a piaci fundamentalizmus ideológiája szerint folyamatosan
’túl drágák’, ezért leépítésre szorulnak. Az ismert számok alapján elmondható, hogy
az offshore rendszer megszüntetésével ismét fenntarthatóvá válnának ezek az újra-
elosztási rendszerek. Másrészt a könnyen befolyásolható adóparadicsomok létezé-
sükkel zsarolási potenciált jelentenek a többi nemzetállammal szemben, és így ott is
elérhető az adócsökkentés, a dereguláció. Ez pedig a vagyon felfelé, a kockázatok lefelé
történő újraelosztását jelenti, illetve a jóléti rendszerekből történő további forráskivo-
nást. Harmadrészt pedig a fejlesztési pénzek többszörösének elszivárgásán keresztül
ellehetetlenítik a harmadik világbeli és a feltörekvő országok felzárkózását.
Ráadásul mivel a pénz hatalom, a névleg demokratikus államok érdemi döntés-
hozatalát is kiüresítik, látszólagossá teszik, amennyiben a nemzeti szabályozó tehe-
tetlenül áll a nemzeti adóztatás alól kivont pénzek visszavezetése tekintetében. De
facto megszűnik a rendelkezési a joga ezekkel a nemzeti forrásokkal, mivel azok de
jure nemzetközileg elismert joghatóságok felé áramolnak.
A világ legelismertebb offshore-ral foglalkozó civilszervezete, a Tax Justice Net-
work 2012-ben tette közzé legújabb jelentését Estimating the Price of Offshore (Az
offshore becsült ára) címen.119 A szervezet vezetője, John Christensen maga is kiugrott
offshore bankár, a jelentés készítője, James S. Henry pedig a McKinsey konzulting
119
Lásd Christensen–Henry 2012.
cég volt fő közgazdásza, offshore specialista. A jelentés szerint Magyarország ott van
az offshore által leghátrányosabban érintett húsz fejlődő ország között. Sőt, 242
milliárd dolláros veszteségével megelőzi a nálánál sokkal nagyobb, és korruptabb
hírben álló Lengyelországot, Ukrajnát és Kazahsztánt is! Az 1980-as évek óta Ma-
gyarországról kiáramlott összeg nyers számítások szerint a magyar államadósság két
és félszeresét teszi ki! Ha igaz, amit a civilszervezet állít, akkor ez bombasztikus hír.
Gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elmúlt harminc év megszorításainak többsége ér-
telmetlen volt. Ezenfelül pedig örökre érvényét vesztik azok a kijelentések, amelyek
szerint a magyar állam túl nagy lenne, a jóléti juttatások pedig koraszülöttek. A ci-
vilszervezet módszertana nyilvános, munkájukban nagy nemzetközi intézmények
(Világbank, ENSZ, BIS stb.) adataira építettek. Állításuk bejárta a világsajtót.120 Az
egymás követő magyar kormányok mégsem indítottak átfogó offenzívát az állítás
valóságtartalmának ellenőrzésére és – amennyiben az igaznak bizonyul – az offshore
elszivárgások megszüntetésére.
Miért civilszervezetek állnak az offshore elszivárgások elleni küzdelem fókuszá-
ban? Fontos tény, hogy az OECD és az IMF 2008 óta nem foglalkoznak érdemben
az offshore jelenség tanulmányozásával, pedig az idő tájt ők maguk is 11 milliárd
dollárra becsülték annak mértékét. Azaz lehet és érdemes is vitatkozni a Tax Justice
Networkkel, ám becsléseik megkerülhetetlenek.
Mi a helyzet világszinten? A jelentés alkotói szofisztikált módszertant használtak
a Világbank, az IMF, az ENSZ és más szervezetek adatait felhasználva. Ezt aztán
összevetették a tartalékvaluták és az arany iránti kereslet alakulásával, illetve pri-
vátbankárok által készített tanulmányokkal. A rigorózus kutatás eredményeképpen
azt találták, hogy a világ leggazdagabbjai mintegy 21 billió dollárnyi be nem jelen-
tett vagyonnal rendelkeztek az offshore paradicsomokban 2010-ben! Ez nagyjából
egyenlő az USA és Japán teljes évi gazdasági kibocsátásával! Az adat értelmezéséhez
fontos megjegyezni, hogy mindez csak a leggazdagabb polgárok vagyona, azaz a
világvállalatok ennél jóval nagyobb offshore állománya ebben nincs benne. Azt is
szem előtt kell tartani, hogy mindez csupán pénzügyi megtakarítás, az ingatlanok,
yachtok és egyéb vagyontárgyak nem foglaltatnak bele.
Egy magyarországi privát bankár szolgáltató, a Blochamps Capital pénzügyi ta-
nácsadó cég vezetőjének becslése szerint évente nagyságrendileg 200-300 milliárd
forintnyi tőkekivonás történik a magyar gazdasági és politikai elit köreiből, és ma
már 3000 milliárd körüli magánvagyon pihen offshore-ban.121 A vállalati szektor
A Guardian cikkében (Stewart 2012) például egy térképen is ott szerepel Magyarország, mint az off
120
shore elszivárgás egyik legnagyobb vesztese.

121
Domokos 2015.
offshore tőkekivonására, illetve a Magyarországon működő multinacionális vállala-

tok transzferárazására nincs megbízható becslés.
Nagyon elgondolkodtató eredményekre vezető felmérést adott közzé a
Transparency International nemzetközi korrupcióellenes szervezet 2014 végén.
Transparency in Corporate Reporting: Assessing the World’s Largest Companies (Át-
láthatóság a nagyvállalatok jelentéseiben. A világ legnagyobb cégeinek felmérése)
című anyagukban122 a globális gazdaság vezető transznacionális cégei közül 124-
et vizsgáltak működésük átláthatósága szempontjából, melyből 85 válaszolt teljes
körűen.
Az átláthatóságra ezeknek a cégeknek jogi kötelezettségük is van, és saját repu-
tációjuk miatt érdekük is. A KPMG nevű nemzetközi tanácsadó cég adatai szerint
93%-uk készít társadalmi felelősségvállalási jelentést is. Mindeközben működésük
a Transparency International szerint valójában átláthatatlan. Tapasztalataik szerint
százegy vállalat a maximálisan elérhető tíz pontból ötnél kevesebbet kapott. Kilenc-
ven vállalat semmilyen adatot nem ad ki a külföldön fizetett adóival kapcsolatosan.
Köztük rengeteg Magyarországon is jelen lévő multi. Ráadásul az Amazon, az Apple,
a Google és az IBM még azt sem árulja el, hogy konkrétan melyik országokban
működnek leányvállalatai. Vajon milyen országok lehetnek ezek között? Hatvan-
öt vállalat nem hozza nyilvánosságra a politikai pártok felé irányuló adományait.
(Természetesen ennél több vállalat nyújt ilyeneket.) Csak 45%-uk alkalmaz olyan
szabályzatot, mely szerint nem adhat ajándékokat az üzleti ügyletei elősegítése ér-
dekében.
Milyen következményei vannak mindennek? Egyrészt világosan látható, hogy
a transznacionális cégek transzferárazása, a nyereség offshore-ba menekítése stan-
dard gyakorlat. Nem marginális ügy, hanem főáramú eljárás. Erről az országok
politikai elitjei tudnak. Viszont az átláthatatlan kampányfinanszírozási szabályok
miatt, és mivel ők a transznacionális szektor politikai adományainak kedvezmé-
nyezettjei, nem tesznek ez ellen. Azaz a fejlett világ államai foglyul ejtett államok
(captured states). Aki a hazai oligarchák által foglyul ejtett állam miatt aggódik,
annak emiatt is aggódnia kell. Nem tudjuk egész precízen, hogy mennyi adóalapot
veszít egy állam, de attól még ezt a problémát nem lehet félredobni azzal, hogy
nincs róla tökéletes információnk. Valószínűleg rendkívül nagy arányról van szó,
olyan nagyról, amely szükségtelenné tenné a folyamatos megszorításokat, finan-
szírozhatóvá tenné a jóléti államot. Ismét világosan látszik, hogy önmagában a
szűken vett, hagyományos közgazdaságtan tanulmányozása elégtelen a létező vi-
Transparency International 2014.

122
lágban. Csak a politikai gazdaságtani megközelítés vezethet minket el a tényleges

folyamatok megismeréséhez.
Gyakori ellenvetés, hogy az offshore jelenség nem korrupció, bűncselekmény,
hiszen legális. Erre egyrészt elmondható, hogy a maga idejében a rabszolgatartás
vagy a holokauszt is legális volt, azaz önmagában az, hogy valamit az aktuális
politikai hatalom legálissá tesz, még nem zárja ki, hogy az jelentősen károsíta-
ná a társadalmat. A korrupció irodalma ismeri a legális és az illegális korrupciót
is. Zucman azonban még ennél is tovább megy. Feltárja, hogy az offshore te-
vékenység nagy része nem befektetés az adott adóparadicsomban, hanem rejtett
vagyonkezelés az eredeti országban eszközölt befektetések adóhatóságok előli el-
titkolása céljából. Azaz a fennálló jog szerint is bűncselekmény. Az sem érv, hogy
az offshore az egyes országok túlságosan magas elvonású adórendszerei miatt jön
létre, úgymond kényszerből. Az offshore joghatóságok nulla közeli adóival ugyanis
semmilyen adórendszer nem tudna úgy versenyezni, hogy közben érdemi állami
közfeladatokat is meg kell finanszíroznia.
A fentiekből azonban adódik még egy további probléma is. A masszív transz-
ferárazás miatt az egyes országok GDP-statisztikái is rendkívül megbízhatatlanok.
Mivel a GDP az egyes cégek hozzáadott értékének összege, ezért a gigantikus mérté-
kű transzferárazás miatt a hivatalosan mért bruttó nemzeti össztermék is jelentősen,
akár 10-15%-kal is eltérhet a valóságostól. Az országok bérszínvonalára hatással van
az adott ország termelékenysége. Ez utóbbi azonban nem más, mint a nemzetgaz-
daságban működő cégek hozzáadott értéke egy főre (vagy egy munkaórára) vetítve.
Azaz ha az aggregát hozzáadott érték a valóságban sokkal nagyobb, mint amit a
transzferárazás utáni hivatalos statisztikák mutatnak, akkor a termelékenységnek és
a béreknek is sokkal nagyobbnak kellene lennie. És ez nem triviális mértékű különb-
ség. Példának okáért Szlovéniában húsz százalékponttal magasabb termelékenység
mellett dupla akkora bérek vannak, mint Magyarországon.
Végezetül érdemes szót ejteni Piketty és Zucman megoldási javaslatairól az off
shore kérdésére. Az offshore világ védelmezői felváltva állítják, hogy az adóparadi-
csomok kérdését a nemzetközi egyezmények már kezelték, azok gyakorlatilag meg-
szűntek, illetve azt, hogy a nemzetállamok soha nem lesznek képesek az offshore-ba
áramló pénzek megfogására, ezért kár is erre erőfeszítéseket tenni. Zucman mindkét
állítást cáfolja. Bemutatja egy részről, hogy miért voltak komolytalanok a nemzet-
közi szervezetek (OECD, Európai Unió) próbálkozásai az offshore kérdés kezelésére.
Az offshore-ral foglalkozó globális pénzügyi szervezetek már ezen látszatszabályozá-
sok bevezetése előtt alkalmazkodtak, és az elrejtett pénzek átkategorizálásával, újabb
bonyolult nemzetközi offshore konstrukciók létrehozásával tették lehetővé klien-
seiknek az adóelkerülés fenntartását.
Zucman az offshore elleni fellépés123 legjobb módszerének a teljes nemzetközi

transzparenciát tartja. Minden gazdasági társaság tulajdoni láncának végén termé-
szetes személyek állnak. Részletesen bemutatja, hogy nemzeti szinten ma is léteznek
olyan regiszterek, amelyekben visszakövethető, hogy mely eszközöknek mely termé-
szetes személyek a tényleges tulajdonosai. Ezen regiszterek nemzetközi összehango-
lása lehetővé tenné az offshore tevékenység felszámolását. Az ehhez szükséges kor-
mányzati akarat pedig Zucman szerint kikényszeríthető. Az Egyesült Államok ilyen
irányú nemzetközi nyomásgyakorlásával kapcsolatosan sokkal optimistább például,
mint a már említett, eleve megkerülhetőnek kalibrált OECD- és EU-próbálkozá-
sokkal kapcsolatosan. Mindez azonban csak a gazdag magánszemélyek adóelkerülé-
sének megakadályozásáról szól.
Zucmannak azonban vannak javaslatai a transznacionális cégek transzferárazá-
sának megszüntetésére is. Az eddigi próbálkozásokat, amikor is a nemzeti adóha-
tóságok magányosan igyekeznek bebizonyítani, hogy valójában hol is képződik a
multik tényleges hozzáadott értéke, Zucman eredménytelennek értékeli. Az Egye-
sült Államokban a nagyvállalatok profitja nemzeti szinten aggregálódik, amit aztán
meghatározott formula alapján osztanak szét mint adóalapot az egyes tagállamok
között. Az Európai Unióban is hasonlóra tett javaslatot az Európai Bizottság: az adó-
alap elosztásának formulája harmadolva venné figyelembe az értékesítések mértékét,
a foglalkoztatottak számát, illetve a tőkét. A transzferárazást elősegítő tanácsadó cé-
gek kedvenc manipulatív eszközét, az immateriális javakat ez a javaslat nem venné
figyelembe. Zucman szerint egy ilyen nemzetközi adóalap-egyezmény szüntethetné
meg a transzferárazás problémáját – lehetőleg még mielőtt megszületne a sokat em-
legetett transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP), amely ezt a problémát
egy újabb dimenzióval megemelné.
A KONZERVATÍV FEJLESZTŐÁLLAMOK
A közepesen fejlett országok esetében ritkán jön létre az erőforrásokat a társadalom

egészében szélesen terjesztő északi modell. A gazdasági felzárkózás programját álta-
lában először egy olyan konzervatív gazdasági elit tűzi ki célul, mely érzékeli nem-
zete alulfejlettségét a világgazdaság fejlettebb régióihoz képest, de nem áll szándéká-
ban odahaza privilegizált társadalmi státuszában osztozni a szélesebb néprétegekkel.
Ilyenkor körvonalazódik a konzervatív fejlesztőállam alakzata. A gazdasági és a poli-
tikai elit együttműködésében az erős államot használják fel arra, hogy a hazai meg-
123
Magyar nyelvű interjú Zucmannal, lásd Dobsi 2014.
takarításokat egy intenzív, koncentrált fejlesztőpolitika irányába tereljék. A hazai tu-

lajdonú nagyvállalati szektor mellé állami vállalatokat hoznak létre, melyeket de jure
vámokkal, vagy de facto nem vámjellegű korlátozásokkal,124 szabályozással segítenek
felnőni külső versenytársaikhoz. Állami tulajdonú bankokat, befektetési alapokat
hoznak létre, melyekkel segítik a hazai nagyvállalati szektor növekedését, adott eset-
ben akár kimentve őket az időnként adódó válsághelyzetekből. Mindezekben tehát a
konzervatív fejlesztőállam tudatosan elutasítja az angolszász típusú laissez-faire mo-
dellt, melyről azonban szintén bemutattuk, hogy ki nem mondottan esetében is az
állam és a nagyvállalati szektor közötti kötődések dominálnak az autonarratívaként
vallott tiszta piaci logika helyett. A konzervatív fejlesztőállamokat működtető jobb-
oldali politikai erők a nacionalizmus folyamatos életben tartásával, illetve a lakosság
életszínvonalának fokozatos emelésével legitimálják magukat. Mivel a fejlesztőállam
működtetését egy szűk elit végzi, ezért az északi modellel szemben itt nagy a kísérté-
se annak, hogy ez az elit egy idő után szem elől veszti az össznemzeti érdeket, és az
erőforrásokat elkezdi saját maga irányába terelgetni.
A konzervatív fejlesztőállam archetípusa a bismarcki Németország, amely a
19. század végén a brit gazdaság utolérésére szövetkezett a porosz junkerekkel, és
állami bankok segítségével óriási ipari konglomerátumokat fejlesztett. A brit szabad-
kereskedelmi törekvésekkel szemben – melyeket Friedrich List, Gustav Schmoller és
más német közgazdászok javallatára a porosz állam elutasított és pejoratívan „man-
chesterizmusnak” titulált – a németek tudatos állami gazdaságfejlesztésbe kezdtek.
Ennek a filozófiának az elemei némileg módosult formában a második világháború
utáni német modellben is fellelhetők.
Hasonló jegyeket mutatott a francia felzárkózás, amely a világháború utáni De
Gaulle-i jobboldali étatizmusban csúcsosodott ki.125 Jellemzője az állam markáns
szerepvállalása a gazdaság fejlesztésében. De Gaulle-ék már a második világhábo-
rút közvetlenül követően államosították a gazdaság nagy részét, köztük például az
elektromos hálózatokat, az AGF biztosítót, a Crédit Lyonnais és a Société Generale
bankokat, a Renault autógyárat. A gazdasági stratégiát ezeken az államosított válla-
latokon keresztül kívánták érvényesíteni a francia ’grandeur’ nagyobb dicsőségére.
Az egyes szektoroknak differenciált, államilag megállapított kamatokkal adtak hite-
leket, ezzel folytatva iparpolitikát. A francia atomerőművekben, kikötőkben, autó-
pálya-rendszerben, a Concorde és a La Manche csatorna francia oldalán mind-mind
az állam volt található. És nem is sikertelenül. A második világháború utáni három
évtizedet hívják a gazdasági fejlődés, a magas foglalkoztatás és a javuló életszínvonal
Chang 2008; Reinert 2007.

124
Parsons 2005; Dormois 2004; Crouch 1993.

125
miatt a franciák „les trente glorieuses”-nek (a dicsőséges harminc év). De Gaulle a

legklasszikusabb jobboldali vezér volt. A hadsereget kívánta bevetni a ’68-as diák-
lázadások ellen. Nacionalizmusára jellemző, hogy bár a britek a második világhábo-
rúban személyesen menedéket adtak neki és segítették, ennek ellenére nem engedte
be őket később az Európai Közösségekbe, az amerikai dominanciájú NATO-ból
Franciaország félig kilépett. De Gaulle nukleáris bombát robbantott az algériai siva-
tagban és nem írta alá az atomsorompó-egyezményt. Monopolizálta az állami médi-
át, amely konzervatív, katolikus programokat sugárzott, a nők tradicionális szerepeit
hangsúlyozva.
A francia jegybank kedvezményes hitelekkel segítette a gazdasági szereplőket, és
a bérszínvonalat is az egyes szektorokon belül meghatározó szerepet játszó állami
szereplők determinálták. Ezeken keresztül az állam tudatos jóléti politikát folytatott
legitimitásának fenntartására. Mindennek tetejébe rögtön a második világháború
lezárása után bevezették az úgynevezett indikatív tervezést, amikor az állam a követ-
kező évekre termelési és infrastrukturális célkitűzéseket fogalmazott meg. Ezeket ter-
mészetesen nem kérték számon olyan szigorúan, mint a tervutasításos, szovjet típusú
rendszerekben, de egészen a hetvenes évekig több egymást követő terv keretében
igyekeztek a gazdasági fejlődést, felzárkózást célszámokhoz kötni. A tervtanács ve-
zetője a sokak által az európai integráció elindításában játszott szerepe miatt ismert
Jean Monnet volt, aki előzőleg a világháború amerikai hadigazdaságában tapasztalta
meg a gazdasági tervezés sikerét.
A sajátos francia étatista modellt követte a második világháború utáni évtizedek-
ben több represszív államot működtető dél-európai ország, többek között Spanyol-
ország,126 Portugália és Görögország127 is, utóbbi impresszív gazdasági növekedést
felmutatva.128 A francia államközpontú gazdaságfilozófia még a török kemálizmus-
ba is átszivárgott. Magában Franciaországban érdekes módon a szocialista Francois
Mitterrand vetett véget a modellnek, aki egy baloldali koalíció élén került kormány-
ra. Tanácsadói (többek között Jacques Delors, akire ismert módon Thatcherék ak-
kor még mint „párizsi emberük”-re gondoltak) azonban meggyőzték, hogy a brit
neoliberalizációt Franciaország sem kerülheti el. Ekkor következett be Mitterrand
híres 1982-es „visszafordulása”, amely jelentős mértékben leépítette a francia fejlő-
dési modellt.
Az Európán kívüli konzervatív fejlesztő modell a távol-keleti fejlesztőállam,
amely közismert módon az ázsiai tigriseket (Japán, Szingapúr, Hongkong, Tajvan)
126
Pérez 1997.
127
Pagoulatos 2003.
128
Pogátsa 2014; Pagoulatos 2003.
zárkóztatta fel a harmadik világból az elsőbe, és azóta a tigriskölykök is másolják

(Malajzia, Indonézia, az utóbbi időben Kína). Itt az erősen centralizált állam erő-
teljes segítséggel igyekszik a hazai iparbajnokokat exportképessé tenni. Miközben
kihasználja az export nemzetközi szabadkereskedelem nyújtotta előnyeit, valójában
vállalatcsoportokon (a japán keiretcuk, a koreai csebolok) belüli kereskedelem segít-
ségével de facto minimálisra tudja szorítani az importot. Az állam intenzív beruhá-
zásokkal szintén aktívan közreműködik a technológia és az össztársadalmi tudásszint
emelésében. A munkapiac talán a kapitalizmus összes válfaja között a legbékésebb,
mivel a távol-keleti vállalat a munkavállalóit kvázi családtagokként kezeli, és hosszú
távú előmeneteli pályát rajzol fel nekik. Cserébe a munkavállalók lojalitása a válla-
lat irányába szinte megkérdőjelezhetetlen. A távol-keleti fejlesztőállamot működtető
jobboldali politikai pártok európai társaikhoz hasonlóan az erős nemzeti érzés folya-
matos életben tartásával legitimálják magukat, illetve a lakosság életszínvonalának
fokozatos emelésével. A második világháború után a távol-keleti államoknál erre
még rárakódott a Kína és a Szovjetunió jelentette külső fenyegetettség összetartó
ereje is.
A távol-keleti fejlesztőállam alapmodellje Japán volt.129 Chalmers Johnsonnak
az ottani gazdasági csodáról szóló sikerkönyve130 volt az, amely bevezette a gazda-
ságszociológiába a fejlesztőállam fogalmát. A nagy japán gazdasági holdingokat, a
keiretcukat (Toyota, National Panasonic, Hitachi stb.) az évtizedeken át konzerva-
tív színezetű kormányzat a Technológiai és Ipari Minisztériumon keresztül segítette
pénzügyi forrásokkal, know-how transzferrel, piaci korlátozásokkal. Ezt a modellt
aztán számos más távol-keleti kormányzat is követte, és szinte mindegyik ezek közül
öt százalékot meghaladó éves átlagos gazdasági növekedést ért el tartósan. Példájuk
nyomán a közgazdasági sajtó hajlamos tigrisnek címkézni minden olyan országot,
amely tartósan magas növekedést ér el.
Látványos fejlődési pályát járt be Dél-Korea.131 Kevesen tudják, de az egységes
Korea gazdagabb része hagyományosan az északi rész volt. Oda koncentrálódott az
1910 és 1945 közötti Japán megszállás, amely erőteljes iparosítással párosult. A test-
vérháború után megosztott Korea sikertörténete mégis a déli rész lett. 1961-ben,
nyolc évvel a polgárháború után Dél-Korea átlagjövedelme 82 dollár volt, kevesebb
mint a fele Ghána 179 dolláros mutatójának. Ma Korea a világ egyik leggazdagabb
országa. A koreai növekedési modell, ahogy a többi ázsiai tigrisé is, a fejlesztőállam
modellje. A Park tábornok vezette dél-koreai nacionalista katonai diktatúra szinte
129
Castells 2010, 223. p.
130
Johnson C. 1982; Allen 1981.
131
Amsden 1989.
semmi újat nem talált ki, majdnem mindent az egykori megszállótól, Japántól ta-
nult el. Viszont ezt tökélyre fejlesztették, és körülbelül annyi idő alatt zárkóztak fel a
totális nyomorból az első világba, amennyit mi a rendszerváltás óta elvesztegettünk.
A koreai állam saját multinacionális cégeket nevelt ki, nem pedig a külföldi mű-
ködő tőkére alapozta a növekedést. A társadalom saját belső megtakarításaiból finan-
szírozta a beruházásokat, nem hivatkozott a hazai tőke hiányára, mint a kelet-euró-
pai közgazdászok a rendszerváltás idején a kifelé történő privatizáció indoklásakor.
A koreai rezsim kifejezetten távol tartotta a közvetlen külföldi befektetőket, ehelyett
inkább nagy volumenben vett fel modernizációs hiteleket a Világbanktól és külföldi
partnereitől, melyeket a magyar Kádár-rezsimtől eltérően jól hasznosított. Olyan
iparágakat választott, melyek alkalmasak lehetnek saját ipari konglomerátumok lét-
rehozására. Koreai nyelven ezek a csebolok, és a magyar olvasó is jól ismeri őket:
Hankook, Hyundai, Daewoo és Lucky Goldstar, valamint a leghíresebb, a Samsung,
amely 1938-ban alakult, és kezdetben halat és zöldséget árult. Ezeket állami eszkö-
zökkel támogatta, technológiát adott át nekik, lenyelte veszteségeiket.132 A kong-
lomerátum gyártóüzeme a cégcsoport alapanyaggyártójától vásárolt, a cégcsoport
bankjától vett fel hitelt, nem pedig a tankönyvi logika szerint a legolcsóbb elérhető
piaci forrásból, és legkevésbé külföldről. A koreai csebolok annyiban különböztek
csak a japán keiretcuktól, hogy nem volt pénzügyi önállóságuk. A koreaiak hisznek
a megrendelések multiplikátor hatásában, azaz hogy a hazai tőke itthon maradva és
körben forogva sokaknak adhat megrendelést, és ezen keresztül megélhetést.
A tőke Koreában egyáltalán nem volt liberalizálva, azt az állam kontrollálta.
A koreaiak nem vásárolhattak külföldi termékeket, minimum megrovás, de adott
esetben akár komoly büntetés is járt azért, ha például valakinél import cigarettát
találtak. A koreai állam a kitűnő oktatási és kutatási rendszer133 létrehozásával és tá-
mogatásával egyre magasabbra emelte az exporttermékek technológiai színvonalát.
Az egykori agrárország kezdetben emberi hajból készült parókát és tengeri hínárt ex-
portált, majd gyatra műanyag termékeket, később koppintott elektronikai egysége-
ket, végül elektronikai csúcstechnológiát, félvezetőket, autókat, és ma már ők adják
a világ hajógyártásának háromnegyedét is. A térséget behatóbban vizsgáló Rodrik
török-amerikai közgazdász álláspontja szerint Koreában (és a sokkal kisebb Tajva-
non is) már a nagy exportboom előtt az ország fejlettségéhez képest magas szintű
társadalmi tudás és társadalmi egyenlőség volt észlelhető, ami megalapozta a kiugró
fejlődést. A fejlesztőállam fő szerepét ő abban látja, hogy megszervezte az ebből adó-
dóan potenciálisan magas kibocsátáshoz szükséges tőkét, amely piaci alapon nem
132
Lim–Yang 1987.
133
Ernst–O’Connor 1992.
jött volna létre, illetve megszervezte a beszállítói láncokat és a csebolok piacát, amely
az esetek nagy részében maga a fejlesztőállam volt.134
Egészen extrém államközpontú fejlődésen ment keresztül Szingapúr, amely a
második világháború után nem is létezett, mint önálló állam, csupán egy brit gyar-
mati hajójavító állomás volt. Lee Kwan Yew elnök vezetése135 alatt egy represszív
állami struktúra kovácsolt nemzetet a multietnikus városállamból. A kormányzat
először a külföldi működő tőkére támaszkodva stabilizálta a gazdaságot, ám ez a
hetvenes években is csak a GDP 10-20%-át érte el. Ehhez állami infrastruktúra és
látványosan javuló oktatási rendszer társult, illetve a lakosság 87%-ának rendelke-
zésére bocsátott államilag épített lakásállomány. A külföldi tulajdont fokozatosan
kiváltották egy állami tulajdonú befektetési alap segítségével, mely kötelezően meg-
sarcolta a lakosság megtakarításait. A folyamatosan javuló oktatási rendszer egyre
emelte a szingapúri lakosság termelékenységét. Ekkor Yew elnök némileg a Rehn–
Meidner-modellre emlékeztető, ám annál jóval diktatórikusabb módon, tudatosan
jelentősen növelnie kezdte a bérek színvonalát, ezzel szándékosan kiszorítva az or-
szágból az alacsony hozzáadott értékű termelést. A kilencvenes évekre a jövedelmek
szintje meghaladta az egykori gyarmattartó britekét, ami jelentősen hozzájárult az
elnyomó állam elfogadottságához az Oroszlán Városában. Szingapúr nemcsak regio-
nális technológiai és pénzügyi úttörővé nőtte ki magát, hanem idővel ismert módon
offshore központtá is vált.136
A kilencvenes évektől kezdve pedig egyre inkább Kína válik a világgazdaság mo-
torjává, átállva az államszocialista tervgazdasági modellről a távol-keleti fejlesztőálla-
mira, miközben hivatalosan megtartotta hagyományos kommunista politikai profil-
ját. Tanult a Szovjetunió összeomlásából, mely a neoliberális paradigmára alapozva
sokkterápiát, gyors privatizációt hajtott végre, a piaci mechanizmusok beállásában
reménykedve, ehelyett azonban extrém oligarchakapitalizmust és társadalmi dez-
integrációt élt át.
A konzervatív fejlesztőállamok alapvetően a társadalmi jólét folyamatos emelé-
sével legitimálják korlátozottan demokratikus működésüket, melyhez egy olajozott,
hatékony, technokrata államigazgatás szükségeltetik. A félig demokratikus vagy egé-
szen represszív rezsimek támogatottsága hamar meggyengül, ha széles néprétegek
nem érzik életszínvonaluk folyamatos javulását azért, mert az azt megalapozó gazda-
sági fejlődés megakad, vagy a modellt irányító elit korrupttá válik és a fejlesztőállam
Rodrik 1994; Fishlow–Gwin–Haggard–Rodrik–Wade 1994.

134
Yew 2000.
135
136
Zucman állítása szerint Szingapúr mint adóparadicsom a svájci offshore cégek ázsiai leágazása, lásd
Zucman 2014.
extraktívvá,137 predátor állammá138 válik. Ilyen típusú botrányok vezettek el a japán

és a koreai állam demokratizálódásához is a kilencvenes években, amikor a megerő-
södő szakszervezetek és a civil társadalom erői elérték a demokrácia kiteljesedését.
A töretlenül fejlődő Szingapúrban ilyen típusú átalakulás nem indult meg, a kínai
politikai rendszer fokozatos demokratizálásának meghirdetett stratégiájáról pedig
vita folyik az elemzők körében.
A KELET-EURÓPAI KÜLFÖLDI MŰKÖDŐTŐKE-FÜGGŐ VERSENYÁLLAMOK
A kapitalizmus eddig ismertetett válfajait tanulmányozva egyértelműen az a benyo-

másunk keletkezik, hogy a kelet-európai uniós tagokra jellemző társadalmi beren-
dezkedés egyik korábban már létező kapitalizmuskategóriára sem hasonlít. A volt
szovjet blokk országai a rendszerváltás idején olyan gazdasági modell felé orientá-
lódtak, amelyet addig senki nem próbált ki. A sajátos kelet-európai modell lényege,
hogy a hazai megtakarítások helyett alapvetően a külföldi működő tőkére alapozza
a fejlődését, mégpedig úgy, hogy a vállalatok irányítását is átengedi a dominánsan
nyugat-európai, kisebb részben amerikai és távol-keleti transznacionális cégeknek.
Az állam szakpolitikai értelemben passzívvá válik, sem érdemi jóléti államot nem
működtet az északi modell mintájára, sem pedig aktív iparpolitikát nem folytat a
konzervatív fejlesztőállamokhoz hasonlatosan. Minden társadalmi változást a kül-
földi befektetések (Foreign Direct Investment, FDI) járulékos hatásaként vár el: a
foglalkoztatás emelkedését és az ebből adódó életszínvonal-emelkedést, a bérek fel-
zárkózását, a technológiai és tudástranszfert, illetve a hazai tulajdonú gazdaság fej-
lődését a beszállítói láncok megerősödésén keresztül. A globális tőke számára nem
vonzó periferikus térségek és társadalmi csoportok felemelésére nincs stratégiájuk,
azt neoliberális módon a gazdagoktól a szegények felé lecsorgó kapitalizmus (trickle
down economics) alapján képzelik el.
A kapitalizmus válfajait kutató irányzat irodalma139 emiatt a kelet-európai mo-
dellt „külföldi működőtőke-függő piacgazdaságnak”140 nevezte el. A modellt Ma-
gyarország vezette be először, már a nyolcvanas évek második felétől. A legtöbb át-
alakuló állam a rendszerváltás időszakában előbb befelé igyekezett privatizálni, ám
ezek a kezdeményezések a „haveri kapitalizmus” (crony capitalism: Mečiar, Tuđman,
137
Acemoglu–Robinson 2012.
138
Evans 1995; Fatton 1992; Galbraith 2009.
139
Lásd például Bohle–Greskovits 2012; Drahokoupil 2008; Drahokoupil–Myant 2014.
140
Nölke–Vliegenthart 2009.
Klaus és mások) jelenségének kialakulása miatt mind összecsuklottak.141 A kilencve-

nes évek végére Horvátország és Szlovénia142 kivételével mindegyik régiós ország az
FDI-függő modell felé mozdult el.
Mivel ezeknek az államoknak a fejlődési paradigmája a külföldi működő tőkére
alapozódik, mindent meg kell tenniük ennek a vonzására. Ezért alacsony béreket
és adókat és minél dereguláltabb üzleti környezetet biztosítanak. A szakszerveze-
tek jogosítványait erősen korlátozzák, a béralkut a minimálisra szorítják, aminek
következtében a szakszervezeti tagság is érthető okokból alacsony marad. Ebben
az értelemben tehát a nyugat-európainál jelentősen gyengébb szakszervezetek is a
befektetővonzó csomag részei, függetlenül attól, hogy milyen színezetű párt vagy
koalíció van hatalmon. Mindezeken felül az elmúlt évtizedek tapasztalatai szerint a
régió kormányai még súlyos adókedvezményekkel, illetve közvetlen támogatások-
kal is versenyeztek egymással a nagybefektetők vonzására. A globális körülmények
között önmagukat befektetési célpontként értelmező, a többieknek folyton aláígérő
államokat Cerny „versenyállamoknak” nevezi.143 A kelet-európai modell tehát leg-
pontosabban „külföldi működőtőke-függő versenyállamként” írható le.
Attól, mert még eddig egyetlen ország sem próbálta ki, természetesen ez a pa-
radigma még akár működőképes is lehetne. A valóságban azonban sajnos nem az.
A rendszerváltás óta eltelt negyedszázadnak elégnek kellett volna lennie sikeres ki-
bontakozására. A helyzet azonban az, hogy az empirikus adatok látványos kudarcot
mutatnak.144
Először is elmondható, hogy egyetlenegy kelet-európai tagállam nem érte el a
nyugat-európai145 foglalkoztatási szintet. Tartósan legalább pár százalékponttal, de
egyes esetekben akár tíz-tizenöt százalékponttal is le vannak maradva ahhoz képest.
Márpedig a foglalkoztatási arány nemcsak azt határozza meg, hogy hányan bírnak
önálló jövedelemmel, hanem az államháztartás fenntarthatóságát is. Így egy alacsony
foglalkoztatási szint tulajdonképpen „kétszer számít”: aki nem fizet adót, azt a tár-
sadalomnak ráadásul el is kell tartania. Ezért a kelet-európai modell alacsony foglal-
koztatási potenciálja nagyon súlyos szociális és fenntarthatósági probléma.
Drahokoupil 2008; Myant 2003; Pogátsa 2009; Myant–Drahokoupil 2010.

141
Lásd Piroska–Lindstrom 2007.

142
143
Cerny 1997.
144
Részletesen lásd Pogátsa 2015a.
145
Észak- és nyugat-európai országok. A válságban lévő déli és a más modellt mutató keleti tagállamok
miatt itt az EU28 átlaga nem megfelelő viszonyítási alap.
77 Bulgária
Cseh
Köztársaság
Észtország
71
Lettország
Litvánia
Magyarország
65
Lengyelország
Románia
59 Szlovénia
Szlovákia
Nyugat-
53 Európa
2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013
2. ÁBRA | A kelet-európai uniós tagállamok foglalkoztatási aránya az észak- és nyugat-európai

országok átlagához képest, %
Forrás | Eurostat
A rossz foglalkoztatási helyzetben kétségkívül szerepet játszik a nem elégséges bel-

földi kereslet, az úgynevezett multiplikátorhatás hiánya. Ezt azt jelenti, hogy a kevés
kereső, és az általuk hazavitt alacsony bérek nem teszik lehetővé egy olyan szolgál-
tató szektor eltartását a hazai keresleten keresztül, amely a fejlettebb nyugat-európai
országokban létezik.
Éppen ezért nagy figyelmet kell szentelni a bérek kérdésének is. Sajnálatos mó-
don az Eurostat meglehetősen lassan és rendszertelenül monitorozza összehasonlít-
ható módon az európai bértáblákat. Az utolsó összehasonlítható adatsorunk 2011-
ből származik.
A 3. ábra azt mutatja, hogy negyedszázad után is rendkívül elégtelen a keleti
uniós tagállamok bérfelzárkózása. (Az egyetlen relatíve magas bérezésű keleti ország,
Szlovénia – ahogy azt már említettük – nem FDI-függő versenyállam, inkább a
kontinentális jóléti modellre emlékeztet.) A magyar adatot tekintve például tudjuk,
hogy ebben az évben a nagyságrendileg nettó száznegyvenezer forintnak megfelelő
átlagbérrel a hatodik jövedelmi decilisbe lehetett kerülni Magyarországon. Az ábrá-
ra tekintve szembetűnő, hogy a hatodik magyar decilis nagyjából a nyugat-európai
országok alsó egy-két jövedelmi tizedének felelt meg ebben az időszakban. Azaz a
magyar átlagbéres jobban élt, mint a bérből élők kétharmada, de ezzel is csak a leg-
szegényebb nyugat-európaiak életszínvonalát érte el, már a helyi árakhoz igazítva!
Negyedszázaddal a rendszerváltás után a keleti országok munkavállalóinak többsége
messze a legalacsonyabb nyugati jövedelmi szintek alatt élt, és akkor még nem ej-
75,000
70,000
65,000
60,000
55,000
50,000
45,000
40,000
35,000
30,000
25,000
20,000
15,000
10,000
5,000
0
RO BG LV LT HU EE PL SK CZ PT EL SI ES MT IT BE FI SE DK DE UK NF FR CY AT LU
3. ÁBRA | Uniós tagállamok bérterjedelmei, euróban, vásárlóerő-paritáson 2011-ben

Forrás | EU-SILC adatbázis
tettünk szót azokról, akik bérjövedelem hiányában, szociális transzferekre utalódva

még ennél is kevesebből kell megéljenek keleten. Még a dél-európaiak átlagbére is
a keletiekének durván a duplája vásárlóerő-paritáson, és ezt ezek a mediterrán or-
szágok történelmük legnagyobb gazdasági-társadalmi válságának élik meg! A keleti
országokban ezzel szemben huszonöt éve ez a „normálállapot”…
Láthatóan az FDI-függő modellnek sem a foglalkoztatási, sem a bér felzárkóztató
potenciálja nem elégséges. Nem válasz erre, hogy a folyamatnak a dinamikáját és
nem pedig az éppen aktuális állapotát kell vizsgálni. Ha negyedszázad elteltével is
csak ezt a szintet sikerült elérni, akkor ezen társadalmak tagjai joggal élnek át csa-
lódást. A távol-keleti tigrisek ugyanennyi idő alatt drámai életszínvonal-javuláson
mentek át, gyakorlatilag a harmadik világból az elsőbe jutottak. A kelta tigrisnek
nevezett ír gazdasági csoda igazából a nyolcvanas évek közepén kezdődött meg, és
nagy szenzációt keltett, amikor az ír bérek már 1993-ban meghaladták a britekét.
A kelet-európai demokráciák elsorvadásában meghatározó szerepet játszott, hogy
az FDI-függő versenyállam pradigmája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
A zsákutcás modellnek szintén szimptómája a régiószerte egyre drámaibb demográ-
fiai csökkenés és elvándorlás.
Mindezen felül a modell mélyrétegeinek meghatározó alapfolyamatai sem biz-
tatóak a felzárkózás tekintetében. Mi okozza ezeket a rendkívül alacsony béreket
a keleti tagállamok, és így Magyarország esetében is? Létezik egy erős összefüggés
az országok (egy munkaórára jutó) átlagtermelékenysége és (egy munkaórára jutó)

bérszintje között. A termelékenység könnyen belátható módon kemény korlátja a
bérnek, hiszen az egy munkaórára jutó bér nem lehet nagyobb ezen idő alatt meg-
termelt hozzáadott értéknél.
45,00
f(x) = 0,3535458926x - 12,7237401066
40,00
R2 = 0,8962398836 DK B
SW
35,00
átlagbér munkaóránként euróban
FR
NL
30,00 FI A D
IT € FI
25,00
EU27
ES UK
20,00
GR CY
15,00 SL
PT
CZ
10,00 EE SK
PL HU
RO
5,00 BG LV
0,00
20 40 60 80 100 120 140 160
termelékenység az EU27 százalékában
4. ÁBRA | Lineáris regressziós trendvonal az egy órára jutó termelékenység (EU27=100%)

és nominális munkabér (€) között, 2010
Forrás | saját számítás Eurostat alapján
Látható, hogy az összefüggés az EU-országok egészét nézve rendkívül erős. A 4. ábra
azt mutatja, hogy a keleti tagállamok mindegyike a termelékenységben az uniós át-
lag 40%-a és 70%-a között van, egy órára jutó munkabérben pedig 15 euró alatt.
A román és bolgár adat mélyebben fekszik, a visegrádi és balti csoport adataiban
viszont nincs jelentős különbség. (Szlovénia egészen más gazdaságszerkezettel ren-
delkezik, ott az átmenet nem transznacionális tőkére, hanem saját tulajdonú, teljes
hozzáadottérték-vertikummal rendelkező cégekre épült.) Az észak- és nyugat-euró-
pai országok drámaian magasabb termelékenységgel, és így bérekkel is rendelkeznek.
A fenti ábra egyfajta modellt képez, hiszen ismert módon a termelékenység
korlátozza a bérszínvonalat. Amennyiben egy országban a termelékenység növe-
kedéséhez képest tartósan és jelentősen elszaladnak a bérek, az az ország veszít
versenyképességéből, kiárazódik a piacról és csökkeni fog a munkahelyek száma.
Más szempontból megfogalmazva: egy adott gazdaságban csak akkor emelkedhet-
nek tartósan és fenntarthatóan a munkabérek, ha emelkedik a termelékenység is.

Sajnos azonban pontosan ez a relatíve ismert összefüggés okozza a széles körben
tapasztalt álfelelősségteljesség jelenségét. Az alacsony termelékenység okait ugyan-
is ez a modell nem tárja fel, és ezért sokan hajlamosak ezt az összefüggést úgy in-
terpretálni, hogy a kelet-európai munkavállalók valamiért rosszabb képességűek,
mint nyugati társaik. Őszintén és komolyan gondolkodó politikusok és követőik
figyelmeztetnek minket: a keleti munkavállalók „gyengék”, „képzetlenek”, „lus-
ták”, ennyit érdemelnek. „Előbb a teljesítmény, aztán a pénz! Követelőzni min-
denki tud!”
Ez a látszólag felelősségteljes hozzáállás azonban valójában végiggondolatlan.
Kulcsfontosságú valóban a termelékenység alakulása, de adódik a kérdés, hogy mi
határozza azt meg. Mitől tudna az nőni? Ebből a szempontból fontos látni, hogy ez
a gazdaság mélyrétegeit alapvetően érintő mutató az uniós csatlakozás óta Kelet-Eu-
rópa egészében távolodóban van Nyugat-Európától, nem pedig közeledőben!
43 Bulgária
41 Cseh Köztársaság
Észtország
39
Lettország
37 Litvánia
35 Magyarország
Lengyelország
33
Románia
31
Szlovákia
29
27
25
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
5. ÁBRA | A keleti uniós tagállamok egy órára jutó termelékenységének lemaradása

a nyugat-európai átlagtól, euróban
Forrás | saját számítás az Eurostat [nama_aux_lp] adatbázisa alapján
A termelékenység nyilvánvalóan nem olyan mutató, amelyre egy kormányzat köz-

vetlenül hatással tud lenni. Ez nem jelenti azt azonban, hogy közvetett módon nem
képes azt befolyásolni. A termelékenység leggyakoribb értelmezése a munkatermelé-

kenység (labour productivity), amely azt sejteti, hogy az azt befolyásoló első számú
tényező a munkaerő képzettsége. Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor a kormányzatok
legfontosabb feladata az oktatási és felnőttképzési rendszerek minőségének és finan-
szírozásának megoldása lenne. Ezzel ellentétes folyamatokat látunk régiószerte.
6,5
6,0
5,5
5,0
4,5
4,0
3,5
3,0
Indonézia
Oroszország
Japán
Szlovákia
Magyarország
Olaszország
Luxemburg
Spanyolország
Törökország
Chile
Lettország
Csehország
Ausztrália
Németország
Lengyelország
Mexikó
Kanada
Észtország
Korea
Szlovénia
USA
Ausztria
Kolumbia
Franciaország
Hollandia
Svájc
Portugália
Izrael
Írország
Svédország
Egyesült Királyság
Brazília
Új-Zéland
Finnország
Belgium
Izland
Dél-Afrika
Norvégia
6. ÁBRA | Állami oktatási költségvetés alaptól felsőfokig összesen, az OECD-országokban
2012-ben, a GDP arányában
Forrás | OECD Education at a Glance
Magyarországon például a 2002-es 6%-os GDP-arányos oktatási költési arány

2013-ra szép fokozatosan lement 4% alá, miközben például Dánia egy kétszer ak-
kora GDP-ből egyes években majd 9%-nyit áldozott erre a területre. A humán-
tőkébe történő beruházás nemzeti kompetencia, elmaradása tehát mindenképpen
önsorsrontás. Ez nem olyasvalami, amiért az Európai Uniót vagy a régióba beruházó
transznacionális cégeket lehetne hibáztatni. A termelékenység-bér kérdéskör érde-
kessége azonban, hogy a rendelkezésre álló empirikus adatok alapján a külföldi mű-
ködő tőkére alapuló fejlődés évtizedeiben Kelet-Európában az elmúlt évtizedekben
nem jelentett szűk keresztmetszetet a munkavállalók képzettsége.
Állami befektetés hiányában a régióban hosszabb távon egészen biztosan terme-
lékenységi problémát jelent majd a munkavállalók képzettsége. Ennek előrejelzésére
lehetséges közelítést adhat a PISA jelentések eredménye.
530
510 OECD-átlag
Ausztria
490 Csehország
Horvátország
470
Lengyelország
Magyarország
450
Románia
430 Szerbia
Szlovákia
410 Szlovénia
390
2000 2003 2006 2009 2012
530
510 OECD-átlag
Ausztria
490 Csehország
Horvátország
470
Lengyelország
Magyarország
450
Románia
430 Szerbia
Szlovákia
410 Szlovénia
390
2000 2003 2006 2009 2012
530
510 OECD-átlag
Ausztria
490 Csehország
Horvátország
470
Lengyelország
Magyarország
450
Románia
430 Szerbia
Szlovákia
410 Szlovénia
390
2000 2003 2006 2009 2012
7. ÁBRA | A kelet-európai országok PISA szövegértés, matematika és természettudományos

eredményei az OECD-országok átlagához és Ausztriához viszonyítva
Forrás | OECD PISA 2012 adatbázis
A keleti iskolarendszerek teljesítménye tehát láthatóan nem tért el lényegesen az

OECD-átlagtól. Ausztria és más rendkívül magas termelékenységű és bérszínvonalú
országok nem egy esetben a keletieknél még akár valamivel rosszabb PISA eredmé-
nyeket is elérhettek ebben az időszakban.
Az iskolarendszer eredményeit mérő PISA jelentés azonban csak a rendszervál-
tás óta végzett, fiatalabb munkavállalókról mond el valamit. Lehetséges-e, hogy a
munkavállalók összessége – amely körbe már beletartoznak az államszocialista kor-
szakban végzettek – ennél képzetlenebb? Szerencsénkre az OECD-nek létezik egy
másik, hasonló felmérése is, amely pontosan erre a kérdésre ad empirikus választ.
A PIACC felmérés a diákok helyett a már munkában állókról szól, a PISA-hoz ha-
sonló kompetenciák alapján. Ennél jobb adatokat nem is remélhetnénk, hiszen ez a
mutató pont azt méri, amire kíváncsiak vagyunk.
8. TÁBLÁZAT | Az OECD-országok foglalkoztatottainak PIACC-rangsora

OLVASÁSI KÉSZSÉG SZÁMOLÁSI KÉSZSÉG PROBLÉMAMEGOLDÁS
JAP JAP SWE
FIN FIN FIN
NED SWE NED
SWE NED NOR
AUSL NOR DEN
NOR DEN AUSL
EST SLK CAN
SLK FLA (BEL) GER
FLA (BEL) CZE UK
CAN AUT JAP
CZE GER FLA (BEL)
OECD EST OECD
DEN OECD CZE
KOR AUSL AUT
UK CAN USA
GER KOR KOR
USA UK EST
AUT POL SLK
POL FRA IRE
IRE IRE POL
FRA CYP
CYP USA
ESP ITA
ITA ESP
Forrás | OECD
Ha a munkavállalók képességei határoznák meg az országok termelékenységét, ak-

kor azt várnánk, hogy a magas bérezésű és termelékenységű országok legyenek felül,
az alacsony bérszínvonalú és termelékenységű országok alul. A 2013-as felmérés
eredményei alapján azonban elmondhatjuk, hogy ez nem így van. Mindhárom mért
kompetencia eredményein világosan látszik, hogy nincs érdemi különbség a keleti
és a nyugati munkavállalók között. A magas és alacsony termelékenységű országok
váltogatják egymást.
Elmondhatjuk tehát, hogy sem az idősebb, sem az elmúlt években végzett mun-
kavállalók kompetenciái nem magyarázzák a Kelet- és Nyugat- Európa közt fennálló
drámai termelékenységi különbséget: annak politikai gazdaságtani oka van. A kele-
ten megtelepedett transznacionális cégek alacsony hozzáadott érték (azaz termelé-
kenységi) szintjét ugyanis elsősorban a globális termelési láncokon belül ide telepí-
tett alacsony hozzáadott értékű termelési fázisok határozzák meg. A transznacionális
cégek termelési láncai nem egyforma magas termelési fázisokat tartalmaznak. A kü-
lönböző termelési helyek egy láncon belül egészen eltérő hozzáadott értékű fáziso-
kért versengenek.146
termékdefiníció, k+f,
pénzügyi műveletek
design
hozzá- reklám, sales

adott piackutatás
érték
gyártás, összeszerelés
transznacionális termelési lánc
8. ÁBRA | Transznacionális cégek hozzáadottérték-fázisai a termelési láncon belül
A transznacionális cég telephely-választási döntéseit egy rendkívül összetett kiérté-

kelés alapján hozza meg. Természetesen transznacionális cég lehet hazai tulajdonú
is, ha több országban van jelen, hiszen a hazai termelésnek mindig alternatívája a
külföldre telepítés. A döntésben szerepet játszanak olyan tényezők, mint a földrajzi
146
Dicken 2003, 8. fejezet.
távolság, a helyi munkaerőpiac, az adók, az állami támogatások, az energiaárak, a

környezetvédelmi szabályozás, és még számos egyéb tényező. Ráadásul természe-
tesen minden egyes iparágban más és más tényezőket, más súllyal kell figyelembe
venniük.
Egyvalamit azonban biztosan tudhatunk az Európai Unió vonatkozásában. A mi-
nimálbér Nyugat-Európában 10–13 €, a keleti tagállamokban 2-3 €. Több nyu-
gat-európai országban (Ausztria, Németország, skandináv országok) minimálbér
helyett ágazati bérminimum volt. Ezek közül Németországban csak nemrég került
bevezetésre az egységes központi minimálbér, a piacpárti közgazdászok munka-
erő-piaci drámát jósoló előrejelzései ellenére a foglalkoztatás emelkedése mellett!
A központi adminisztratív minimálbérrel rendelkező országok azonban szintén
jóléti államok, ahol differenciált ágazati bérküszöb van érvényben, melyet a mun-
kaadók és a munkavállalók közösen állapítanak meg. Ez még a minimálbérnél is
jobb rendszer, mert széles szakszervezeti tagságra és magas kollektív lefedettségre
alapozva az egyes iparágak eltérő termelékenységi szintjei szerinti differenciálásra
ad lehetőséget. Ezek az ágazati bérminimumok általában még a 9–13 eurós határ-
nál is magasabbak!
Mi következik az említett európai minimálbér, ágazati bérminimum trendek-
ből a transznacionális cégek befektetéseire nézve? Teljesen világos, hogy a nyugat-
és észak-európai országokban a 10–15 euró körüli óránkénti minimálbér/bérpadló
miatt semmilyen termelési fázis nem éri meg, melynek az óránkénti termelékeny-
sége nem haladja meg ezeket a szinteket. Ez egyszerűen nem lenne gazdaságilag
megtérülő. Kelet-Európába viszont ezek a termelési fázisok jövedelmezően tele-
píthetők, hiszen a minimálbérek csak 2-3 € környékén jelentenek alsó korlátot.
Mindebből szinte automatikusan következik, hogy a tőke szabad áramlása miatt
az alacsony hozzáadott értékű termelés Kelet-Európába áramlik, míg Nyugat- és
Észak-Európában csak a magas hozzáadott értékű termelés marad. Természetesen
időről időre jön magasabb hozzáadott érték is Keletre. Azonban amikor nemzeti
átlagokat hasonlítunk össze, ezeket keleten lehúzzák a tömeges alacsony hozzáadott
értékű munkafázisok, Nyugaton viszont nem. Ez tehát az oka annak, hogy a keletiek
egy órára jutó termelékenysége, és emiatt relatív bérei tartósan alacsonyak marad-
nak, miközben a nyugatiak termelékenysége és ebből következően a bérei is nőnek.
A passzívan a transznacionális cégekre építő gazdasági modell ilyen módon diver-
genciához és nem konvergenciához vezet.
Érdemes itt megjegyeznünk, hogy ha csupán a nyugat- és észak-európai orszá-
gokat nézzük, sokkal gyengébb összefüggést találunk a termelékenység és a bérek
között!
45,00
DK B
átlagbér per munkaóra euróban
45,00
R2 = 0,3654016714 SW FR
40,00
D NL
35,00 FI €A
IT
30,00
ES UK
25,00
20,00
15,00
10,00
5,00
95 100 105 110 115 120 125 130 135 140 145
termelékenység az EU27 százalékában
9. ÁBRA | Lineáris regressziós trendvonal az egy órára jutó termelékenység (EU27=100%)

és nominális munkabér (€) között, Nyugat- és Észak-Európában, 2010
Forrás | saját számítás Eurostat alapján
A termelékenység és a minimálbér között tehát körkörösség, endogenitás fedezhető

fel. A minimálbér nem csupán az átlagtermelékenység által meghatározott nemzeti
átlagbér bizonyos százalékában megállapított összeg, hanem az átlagtermelékenység
egyik legfontosabb meghatározója, ami befolyásolja az átlagbért, melynek bizonyos
százalékában állapítják meg ismét csak a minimálbért. Az alacsony minimálbérből
következő alacsony átlagbér miatt pedig aztán könnyebb elfogadtatni a keleti mun-
kavállalókkal a megélhetéshez elégtelen minimálbéreket.
A nettó minimálbérnek legalább a létminimum szintjén tartása nemcsak bármely
ismert morális kód alapján lenne kötelezettségünk, hanem még a termelékenysé-
günket és így a bérfelzárkózásunkat is segíti. Erre szolgál a skandináv esetben már
említett Rehn–Meidner-modell, amely a minimálbér emelésével tudatosan kiszo-
rítja azokat a vállalkozásokat, amelyek tartósan képtelenek foglalkoztatottaiknak a
létminimum szintjét biztosítani. Ezen munkavállalókat aktív munkapiaci politikák
segítségével átképzik jövedelmezőbb foglalkozások végzésére.
A FEJLŐDÉS MEGHATÁROZÓI:
TÁRSADALMI ÉRTÉKREND,
ÁLLAMI SZEREPVÁLLALÁS
ÉS KÜLSŐ FÜGGŐSÉG
A kapitalizmus különböző modelljei nem egyenértékűek. Ahogy azt az előző fe-
jezetben részletesen bemutattuk, az egyes modellek egészen eltérő életminőséget
biztosítanak polgáraiknak. Eltérő ezenkívül a társadalmi, gazdasági és környezeti
fenntarthatóságuk is, valamint az is, hogy milyen mértékben fejlődnek más orszá-
gok kárára. Az egykori gyarmattartók, a mai offshore területek például kifejezetten
mások forrásainak elszívásából gazdagodtak meg. A kelet-európai külföldi működő-
tőke-függő versenyállam pedig más gazdasági berendezkedések kiszolgálására szako-
sodott, hosszabb távon nincs felzárkózási potenciálja.
Ezenfelül abban is különböznek a modellek, hogy mennyiben adaptálhatók más-
hol, mi a relevanciájuk más konkrét társadalmi helyzetekben. Ahogy azt igyekeztünk
bemutatni, a skandináv modell az említett szempontok mindegyike tekintetében
messze felette áll riválisainak. A rendszerváltás utáni Magyarországon – ahogy ezt
később bizonyítani igyekszünk majd – szintén a skandináv társadalmi berendezke-
désnek lett volna és lenne kiemelkedő relevanciája. Jelen fejezetben viszont először
azt a közkeletű ellenvetést igyekszünk cáfolni, hogy a társadalmi modellek determi-
náltan útfüggőek lennének, csakis abban a környezetben jöhettek létre, ahol végül is
létrejöttek, ezért más környezetbe átültetni őket nem lehet. Ez ugyanis a skandináv
modellel kapcsolatos leggyakoribb ellenvetés.
HAMIS ÚTFÜGGŐSÉG, HAMIS ETNOCENTRIKUS DEFETIZMUS
Míg a természettudományban az útfüggőségnek nyilvánvalóan vannak akár mate-

matikailag is igazolható esetei, a társadalomtudományos gondolkodásban létező ten-
dencia annak túláltalánosítása. Ismert elemzési hiba, hogy hajlamosak vagyunk úgy
gondolni, hogy amennyiben valami megtörtént, annak meg is kellett történnie, azaz
elkerülhetetlen volt úgy és abban a formában, ahogy végül is létrejött. Ennek a téves
gondolatmenetnek további végletes kifeszítése, hogy pontosan azok az előfeltételek
84 A FEJLŐDÉS MEGHATÁROZÓI
szükségeltetnek hozzá, melyek egy bizonyos helyen adottak voltak, és ezért ugyanez
a fejlemény máshol nem megismételhető.
A jóléti állami modell elutasítása azért is különösen érdekes, mert empirikus bi-
zonyítékaink vannak arra, hogy a magyar társadalom értékrendszere, beállítódásai is
a jóléti kapitalizmushoz álltak a legközelebb a rendszerváltás idején, illetve ponto-
san az a fajta versenyközpontú individualizmus nem volt rá jellemző, amely az ezt
követő években ráerőltetett neoliberális társadalmi berendezkedés alapfeltétele lett
volna. Tanúsítja ezt már a Tárki korai, 1996-os felmérése is, amely meglehetősen
kommunitárius értékvilágot tárt fel.147 A survey neoliberális beállítottságú elemzői
– ahogy ezt később újra és újra megismétlődött – a magyar társadalomnak ezeket az
értékbeállítódásait negatívan, gyakran kifejezetten elítélően értékelték. A mások szá-
mára pozitív módon közösségcentrikus attitűdöket egy dogmatikus piacpárti elem-
ző nagyon könnyen látja ugyanis etatistának, paternalistának. Az ilyen és hasonló
a címkék valóban vissza-visszatérőek voltak azokban az értékkutatásokban, melye-
ket liberális beállítottságú szociológusok és közgazdászok közreadtak. Mindez pedig
nagy hatással volt a közbeszéd formálására. A Nemzetközi Összehasonlító Értékvizs-
gálat magyar adatait értelmezve Tóth István György még 2009-ben is úgy fogalmaz,
hogy „a magyar társadalom rendkívül bizalomhiányos, nagyon kevesen fogadják el
a társadalmi egyenlőtlenségeket, igen erős benne a társadalmi rendszer működé-
sével kapcsolatos igazságtalanságérzet, felemás a viszonya a normakövetéshez és a
normaszegéshez, és nagyon erős az állami újraelosztás és az állami megoldások iránti
elkötelezettsége”.148 Mindezt persze negatív éllel, elítélően, esélyt sem adva annak,
hogy a társadalom helyesen ítéli meg az igazságtalanságokat, és azzal kapcsolatosan
is reális a helyzetfelismerése, hogy a széles anyagi depriváció állapotából csakis az
állami újraelosztás képes kiemelni milliókat. A „káros” társadalmi értékrendet a po-
litikai problémák eredőjének láttatják a hasonló elemzések, nem pedig az objektív
szocioökonómiai feltételrendszer lecsapódásának.
Csepeli György és Prazsák Gergő149 2011-ben is valamifajta különleges magyar
átkot sejtető „el nem múló feudalizmusnak” értékeli a magyar társadalomban mér-
hető passzív értékbeállítódásokat. Hétköznapi beszélgetésekben még talán érthető
lenne az ilyesmi, de szociológusoktól meglepő, hogy kísérletet sem tesznek annak
végiggondolására, hogy a történelmi visszavetítés helyett esetleg lehetnek-e objektív
jelenbéli okok az európai értékkutatási survey-ben 2008-ban mért magyar adatok
mögött. Egy olyan országban, ahol ekkor tízből majd négymillióan létminimum
147
Tárki „Állam és polgárai” kutatás. Elérhető: http://www.tarki.hu/hu/research/allam/.
148
Lásd Rádai 2009.
149
Csepeli–Prazsák 2011.
alatt éltek, pár millióan pedig alig e szint felett, talán nem annyira értelmetlen az
érvényesülési lehetőségek tényleges, objektív hiányában keresni ezen beállítódások
okait. Árulkodó Csepeliék fogalomhasználata is. Az „egyenlőség elérése érdekében
elvárt állami szerepvállalásra” vonatkozó kérdést, ahol a magyarok a háztartások ext-
rém forráshiánya miatt érthető módon magas pontszámot érnek el, elemzésükben
minden reflexió nélkül „etatizmusnak” keresztelik el. Ami tehát másnak az esély-
teremtő jóléti állam lehetne, az számukra a közismerten negatív konnotációjú eta-
tizmus. Feltehetően ráadásul nem rosszindulatúan teszik ezt, középosztályi liberá-
lis értékvilágukból ki sem látva minden valószínűség szerint objektívnek gondolják
nyelvhasználatukat. Helyesen hangsúlyozzák, hogy a magyarok körében mért tár-
sadalmi bizalom – a hasonlóan szegény és társadalmi egyenlőség tekintetében szét-
szakadt bolgárokhoz, románokhoz, ukránokhoz és egyéb kelet-európaiakhoz ha-
sonlóan – alacsony szinten van. Ezen a ponton azonban elgondolkodtató lehetne
számukra, hogy saját adataik és más felmérések szerint is messze a legmagasabb tár-
sadalmi bizalmi szintet az egyenlő és államilag esélyteremtő skandináv társadalmak-
ban, sorrendben Dániában, Norvégiában, Svédországban és Finnországban mérték.
Mégsem ösztönzi ez a sajátos mintázat a két szerzőt arra, hogy esetleg a ténylegesen
létező társadalmi működés objektív körülményeiben keresse az értékrendszer eredő-
jét a vizsgált országokban.
100%
90%
80%
70%
60% cselekvők
50% lázadók
40%
szenvedők
30%
20%
10%
0%
Görögország
Magyarország
Ukrajna
Románia
Portugália
Lettország
Bulgária
Ciprus
Horvátország
Szlovákia
Spanyolország
Csehország
Észtország
Szlovénia
Lengyelország
Franciaország
Egyesült Királyság
Belgium
Finnország
Németország
Norvégia
Hollandia
Svájc
Dánia
Svédország
10. ÁBRA | A társadalmi cselekvők, lázadók és szenvedők aránya egyes európai országokban
az európai értékfelvételek alapján
Forrás | Csepeli–Prazsák 2011
Ugyanez a helyzet a passzivitás-aktivitás kérdésében. Feltűnően egyértelmű, hogy a

jóléti államokban van a legtöbb önmagát cselekvőként definiáló ember. A piaci libe-
rális elfogultságú elemzők azonban zártak annak végiggondolására, hogy az általuk
etatizmusnak gondolt állami szerepvállalás esetleg felszabadítóan hathat a közösség-
ben való szerepvállalásra. A magyar liberális értelmiség az állami szerepvállalás erő-
sítését igenlőkre bőkezűen szórta az „etatista” mellett a „paternalista”, „demagóg”,
„populista”, „államfüggő” és „poszt-Kádárista” jelzőket, és ezzel évtizedeken keresz-
tül hatékonyan diszkreditálta a közbeszédben a nem piacorientált megoldásokat.
Nem segített az állam megítélésén a 2010 utáni jobboldali kormányzás sem, amely
megcélozta ugyan az „erős állam” eszményképét, ám annak maradék jóléti aspek-
tusait leépítve, erőszakos centralizációval hozzá közeli gazdasági érdekcsoportokat
favorizált az erőforrások széles terítése helyett. Ezzel tovább gyengítette a korábban
a szovjet rendszer által delegitimált és a neoliberálisok által denigrált államképet.
Visszatérve a kulturális túldetermináltság vezérelvére, Csepeli György, Tóth Ist-
ván György és más liberális szerzők e tekintetben osztoznak Orbán Viktor minisz-
terelnökkel, annak társadalomstratégájával, Tellér Gyulával, illetve Balog Zoltán
„emberi erőforrásokért” felelős csúcsminiszterrel, akik szintén tanulmányokban és
beszédekben tettek tanúbizonyságot etnoesszencialista gondolkodásukról.
Az időben változatlan, az objektív körülmények motivációs rendszere által nem
befolyásolt nemzetkarakterológia ugyanis hamis. A közgazdaságtan és a gazdaság-
szociológia több évtizedes kutatási eredményeit kitűnően foglalja össze Peter Evans,
amikor felhívja a figyelmet arra, hogy „a gazdasági növekedés és szerkezeti átalaku-
lás intézményekbe ágyazódik, azokat orientálja a kultúra, támogatja a társadalmi
konszenzus, alakítja a társadalmi konfliktus, harcot vív róla a politika, és vezeti azt
szakpolitika és a stratégiaalkotás”.150 Ebből az összetett mixből a kulturális meg-
határozottságot kiragadni defetizmushoz vezet. Ez a fajta etnicizáló túldeterminált
megközelítés talán legeklatánsabban Orbán Viktor elhíresült „félázsiai” beszédében
jelent meg, melyben elismerte ugyan a skandináv társadalmak kétségtelen sikereit,
ám a magyarokat képtelennek tartotta hasonló összefogásra, kiemelvén hogy egy
ilyen veszekedős „félázsiai származékok” csak az erőből értenek.151 Ennél a megkö-
zelítésnél fel sem merül, hogy éppen a jó kormányzás feladata lenne a képessé tevő
intézmények létrehozása, az aktív és együttműködő társadalom elősegítése.
Bár sokan – legalábbis a kezdeti időszakban – értéksemlegesnek, egyfajta általá-
nos „nyugati” modellnek gondolták a rendszerváltás utáni társadalmi berendezke-
dést, fokozatosan világossá vált, hogy valójában egy olyan neoliberális paradigma
Evans 1995a.
150
Orbán Viktor miniszterelnök beszéde a VOSZ 2012. júliusi közgyűlésén.

151
átültetése történik, melynek sem előzményei nem voltak a magyar társadalomban,

sem pedig annak közösségorientáltabb alapbeállítódásaival nem egyezett. A rend-
szerváltással kapcsolatos egyik legismertebb közhely Kornai Jánostól, a Harvardon
tanító magyar közgazdásztól származik, aki a szovjet rendszer kritikájában legki-
emelkedőbbet alkotta a késő kádári magyar közgazdász-társadalomból. Dogmati-
kusan piacpárti megközelítésből hatalmasat tévedett akkor, amikor hírhedt módon
„koraszülött jóléti államnak” nevezte az 1990-es Magyarországot. A kádári jóléti
állam Kornai széles körben osztott vélekedésével szemben egyáltalán nem volt ko-
raszülött. A rendszerváltás környékén ugyanis Magyarország a nyugati államoknál
jóval kevesebbet költött jóléti kiadásokra: 1990-ben, a rendszerváltás évében például
csupán a GDP 18,4%-át, míg az NSZK 22,7%-át, Olaszország 23,4%-át, Ausztria
24,8%-át, Hollandia 28,5%-át, Svédország pedig egyenesen 35,9%-át.152 A magyar
szociálpolitikai ráfordítási arány tehát ez idő tájt nemzetközi összehasonlításban
átlag alattinak volt mondható, a tényleges magyar társadalmi szükségletekhez, a
megugró munkanélküliséghez, az elöregedett és beteg társadalomhoz képest pedig
kifejezetten alacsonynak. A közkeletű liberális vélekedéssel szemben a magyar társa-
dalom nem azt várta a rendszerváltástól, hogy ne kelljen adót fizetnie, de az állami
gyámkodás maradjon fenn. A magyarok többsége a kádári jóléti államot a nyugati-
hoz hasonlóan civilizációs vívmányként élte meg, és alapnak vette, hogy az a rend-
szerváltás után is fennmarad majd. Képletesen szólva: lebitumenezett utat csak nem
szántunk fel – gondolhatták joggal. Az új politikai elit feladata az lesz, hogy piaci
körülmények között kiépítse annak finanszírozhatóságát, az igazságos és fenntartha-
tó adórendszert. Még a kelet-európai rendszerváltás közismert neoliberális pápája,
Jeffrey Sachs (aki később megbánta ez irányú tevékenységét, és egyenlőtlenségekkel
és globális klímaváltozással foglalkozó közgazdásszá avanzsált) is így fogalmazta ezt
meg annak idején: „Generally speaking, most East Europeans want both a market eco-
nomy and the security of an extensive safety net.”153
A rendszerváltó politikai réteg azonban fokozatosan visszatántorodott az elitet és
a felső középosztályt sújtó adóktól, és ehelyett a jóléti államot vágta vissza inkább,
egészen addig, míg az lényegében elvesztette funkcióját. A sehol meg nem valósult
hayeki utópia befolyása alá kellett kerülnie az egykori demokratikus ellenzéknek
ahhoz, hogy közhelyként elfogadja, hogy egy nyomorgó országban a nyugat-eu-
rópaihoz mérhető szociálpolitika nélkül elképzelhető lesz a politikai átmenet és a
középosztályi demokrácia kiépítése, a demokratikus értékrendszer és világértelmezés
elterjedése.
152
Az adatok forrása az Európai Unió ESSPROSS adatbázisa
153
Sachs 1995.
A rendszerváltás alkotmányában hiába szerepelt a német eredetű szociális jóléti

állam kifejezés, abból nem következett a piaci polarizációt tompítani képes állami
alrendszerek kiépítése. A piaci folyamatok által meghatározott, azaz neoliberális tár-
sadalmi berendezkedés alakult ki ebben a korszakban. Ez okozta a társadalom nagy
részének elszegényedését, leszakadását. Létrejött a durva érzékletességgel „roncstár-
sadalomnak” nevezett jelenség, amikor a társadalom nagy része képtelen volt élni
demokratikus jogaival. Nem volt meg ehhez sem a megfelelő tudása, sem pedig
anyagi függetlensége. Populizmusnak kiszolgáltatott, klientalizmusba szorított mil-
liókkal képtelenség a működőképes demokráciát fenntartani. A liberális alapjogok
gyakorlásához szociális biztonság szükségeltetik. Ez az a lényegi alapigazság, amelyet
a harmadik magyar köztársaság alapítói fukuyamai optimizmusukban nem gon-
doltak végig. Sokan közülük ledöbbenve álltak és állnak nemzettársaik passzivitása,
defetizmusa, rezignáltsága, önfeladása, tanult cselekvésképtelensége előtt. Minden
politikai oldal eljutott már oda, hogy „Kádár birkáinak” titulálja a neki nem tetsző
népszavazási és választási eredmények után az ellenoldalt. Meglepő, hogy értelmes
emberek ezt találják meg gondolkodásuk végpontjának. Valójában ennek kell lennie
az elemzés kiindulópontjának. A társadalmi értékbeállítódások, a habitus nem előz-
mények nélküli, megváltoztathatatlan, Isten adta tulajdonságok. Nagyon komoly
szociális, intézményi meghatározottságai vannak.
A KAPITALIZMUSMODELL, AZ ÁLLAM SZEREPÉNEK

KULTÚRAALAKÍTÓ HATÁSA
Érdemes ezen a ponton rövid kitérőt tennünk a társadalmi értékrend, valamint a

gazdasági fejlődés és a politikai demokrácia kapcsolatáról. Szemmel láthatóan ko-
moly beakadási pont ez az ezredforduló utáni, elsekélyesedő magyar közgondolko-
dásban. Nagyon komoly félreértések, végiggondolatlanságok keringenek, melyekre
építve defetista forgatókönyvek mentén terjed a kilátástalanság. Alapvető jelentősé-
gű ezért újragondolnunk néhány kérdést.
A közgazdaságtanban az institucionalizmus (avagy az intézményi iskola) képvi-
selői voltak azok, akik felhívták a figyelmet a társadalmi magatartások, intézmé-
nyesült emberi viselkedések, hagyományok és erkölcsök jelentőségére. A gazdaság
szereplőinek és irányítóinak a motivációit, valamint az állam és a politika szerepét
állították előtérbe a nemzetek fejlődésének vizsgálatában. Alapítójának az amerikai
Thorstein Veblent szokás tartani. Ez az irányzat tulajdonképpen az egyedi történeti
fejlődés figyelembevételét kéri számon a klasszikus – neoklasszikus – keynesiánus
főáramú közgazdaságtanon. Így tesz Douglas C. North, az új intézményi közgaz-
daságtan (neoinstitucionalizmus) vezéralakja is, aki szerint a neoklasszikus fejlődési

modell nem magyarázza meg kellőképpen a piacok, a gazdaságok kialakulását, nem
fektet megfelelő hangsúlyt a változások és bizonytalanságok kérdésére, és ebben az
értelemben nem eléggé dinamikus.
North szerint154 az intézmények formális és informális szabályokon és normá-
kon alapuló, kényszerrel érvényesíthető jogok és kötelezettségek halmazát jelentik,
melyek komoly hatással vannak a fejlődés folyamatára, illetve a stagnálásra, esetleg
az elért szint destabilizációjára. Az intézmények politikai erők és érdekek befolyása
alatt állnak, illetve azokat fejezik ki. Az intézményeket viszont tapasztalatokkal, kul-
túrával, hittel, tudással, hagyományokkal, meggyőződésekkel rendelkező egyének
alkotják. Az intézmények kultúrájának változási, a realitásokhoz való adaptálódási
képességét ismét csak ugyanezek a tapasztalatok, meggyőződések és tudások határoz-
zák meg. Ezen a ponton merül fel az úgynevezett útfüggőség elmélete, amely szerint
a jelen választásait is a múltbeli folyamatok teremtette lehetőségek határozzák meg,
a lehetőségek közötti választást pedig szintén a múltbeli tapasztalatok, hitek és tudás
irányítja. A hétköznapi és absztrakt kultúrának tehát meghatározó szerepe van.
Mindebből sokan hajlamosak azt a bénító következtetést levonni, hogy egy fej-
letlen ország képtelen a fejlődés útjára lépni, stagnálásra, sőt visszafejlődésre és de-
stabilizációra van ítélve. Ez plauzibilis, hiszen az ilyen országokban a fejletlenségből
logikusan következően az össztársadalmi tudásszint gyakran inadekvát, a hitek és
meggyőződések irreálisak, a bizalmi szint alacsony, a tapasztalatok pedig a koopera-
tív, gradualista, konstruktív megoldások helyett inkább a radikális kiszorítósdi felé
mutatnak. A fejletlen országoknak a fejlettebb országokban pozitívabb tapasztala-
tokat szerzett kozmopolitább rétegei hazatérve szinte mindig pesszimista kulturális
defetizmusba ringatják magukat a hazai társadalommal kapcsolatban. Az „elmara-
dott” „nemzeti értékrendszerre” való hivatkozás tipikus harmadik világbeli önfel-
adás, amely a fejlettségbeli különbségeket kulturális determinizmusnak érzékeli: az
afrikai és indiai elit a volt gyarmattartóihoz képest érzi kevesebbnek népét; a latin-
amerikai középosztály a gringókhoz képest; a nyugatosodott görög az ottomán örök-
séget kárhoztatja, persze ő magát soha bele nem értve! A felső középosztály, amikor
elmaradott társadalma elmaradott értékrendszerét szidja, egyben kicsit mindig levá-
lasztani is igyekszik magát arról. Valójában azt kívánja felmutatni, hogy ő maga az
első világba tartozik legalább értékrendszere tekintetében, hiszem lám, tisztában van
azzal, hogyan illene mindenkinek gondolkodnia körülötte.
154
North 1990.
Ráadásul ez a kulturális defetizmus alibi arra, hogy ne kelljen proszociális, a sze-

gényebbek számára esélyeket teremtő intézményeket építeni: megállítani az adóforrá-
sokat elvonó offshore elszivárgást, bevezetni érdemi antikorrupciós intézkedéseket,
outputjában is esélyteremtő oktatást, szociálpolitikát, közösségi közlekedést, érdek-
képviseletre képes szakszervezeteket. Az állam képessé tevő intézményei nem alakul-
nak ki, miközben a középosztály mindig képes jövedelmére és kapcsolatrendszerére
alapozva magánalapon kikerülni az ország szegénysége okozta kihívásokat. Az elit
változatlanságról vallott pesszimizmusa ugyanakkor szelektív: folyamatosan kiáll
olyan liberális változtatások mellett, amelyeknek fejletlen társadalmában ugyanúgy
nincs meg a történelmi hagyománya. A többpártrendszer, az emberi jogok, a sajtó-
szabadság, a szexuális kisebbségek tisztelete, az alkotmányosság, az Európai Unió
joganyaga és közösségi vívmányai átültethetők eltérő kulturális közegbe, a progres�-
szív újraelosztásra alapuló jóléti modell vagy a fejlesztőállam viszont nem?
A liberális kultúra és gazdaságfelfogás támaszkodhat arra, hogy a nácizmus és
kommunizmus által meggyötört társadalmakban természetes ösztönként erőteljes
elutasításra talál mindenfajta ideológia. Mivel a liberalizmus képviselői gyakran ma-
gukról is őszintén azt gondolják, hogy ők ideológiamentesek, ezért hitelesen képesek
másokat is meggyőzni az „ideologikus gondolkodás”, azaz a liberálistól eltérő néze-
tek elvetéséről. A diktatúrák által károsan immunissá tett Kelet-Európával szemben
az észak-, dél- és nyugat-európai társadalmakban ugyanakkor teljesen világos ideo-
lógiai frontvonalak léteznek, hiszen tisztában vannak azzal, hogy elszigetelt tények,
szűk szakpolitikai viták alapján nem lehetséges társadalmi stratégiákat megfogal-
mazni, mobilizálni, csakis az azokat összefogó, koherens narratívák alapján.
Ha Kelet-Európa 1989-ben abból indult volna ki, hogy megfelelő hagyományok
hiányában egy társadalom meg se próbálja a demokratikus intézmények és rendszer
működtetését, akkor nem történt volna meg a rendszerváltás. Mégis megpróbálták,
mert hittek abban, hogy az intézményeknek, a narratíváknak szemlélet- és érték-
rendszer-formáló ereje van. Egy másik elhíresült példát említve: ha hiszünk abban,
helyesen, hogy nincs „cigánybűnözés”, akkor hinnünk kell abban is, hogy „svéd-
megbízhatóság” (sic!) sincs. Középtávon minden tanult, az értékrendszerek állandó-
an változásban vannak, mégpedig az intézmények által.
A kultúra vizsgálatának kérdését a közgazdaságtan társtudománya, az értékszo-
ciológia végzi, melynek legfrissebb eredményei szempontunkból rendkívül instruk-
tívak. Évtizedekkel ezelőtt az értékrendszerek kutatása nemzeti szinten mért. Ennek
példája volt a szinte közismert Inglehart és Weltzel-féle értéktérkép, amely a magyar
elit nyugatoskodó felében különösen nagy karriert futott be, mert szemben a vára-
kozásokkal a magyar társadalom értékmintázatát nem az egyesek által sikeresebbnek
vélt közép-európai szomszédok mellé mérte, hanem a sikertelennek ítélt balkáni és
posztszovjet államok mellé.155 Ez pedig újabb igazolásául szolgált a kulturális defe-

tizmusnak. A hasonló térképek születése óta az értékszociológia azonban jelentősen
meghaladta ezt az etnocentrikus megközelítést.
A szociológiai értékrendszer-kutatás ma már ugyanis rég nem azokban az egysé-
ges „nemzeti kultúrát” tételező klisékben gondolkodik, amelyeket az Inglehartéhoz
hasonló térképek sugallnak. Ma már maga Inglehart illetve vitapartnerei156 is
szubtársadalmi értékklaszterekről írnak, amelyeknek Magyarországon is megvan a
premodern, a modern, a posztmodern, és még számos más lehetséges bontásban
megtapasztalható sokszínűsége.157
Maga az institucionalista iskola is az intézmények társadalmi tudatot fejlesztő
hatására helyezi a hangsúlyt. Bár óvnak a választási lehetőségeket korlátozó hatalom-
koncentrációtól, mind North, mind pedig a Nobel-díjas egykori világbanki vezető
közgazdász Joseph Stiglitz az állam szerepét hangsúlyozzák az intézményépítés folya-
matában. A kultúra nem statikus rendszer, hanem intézmények mentén állandóan
alakul.
Az intézmények pedig nemcsak a tudatos konstrukciókat jelentik, hanem annak
hiányában is léteznek. Az állami „társadalmi mérnökösködéstől” (social engineering)
mentesnek, semlegesen piacinak gondolt mechanizmusok valójában interperszoná-
lis hálózatok bonyolult intézményi szövetére hagyatkoznak, abból állnak össze, és
korántsem olyan egyenlők és csomópont nélküliek, mint azt a piaci fundamentalis-
ták láttatni szeretnék. A társadalmi értékrendet gyökeresen átalakító intézményi vál-
tozásokban ráadásul kiemelkedő szerepe lehet a markáns személyiségeknek. Néhány
egyértelmű példa erre John Maynard Keynes, Friedrich August von Hayek, Marga-
ret Thatcher, Mihail Gorbacsov, Nelson Mandela vagy Orbán Viktor, akiknek óriási
személyes befolyása volt a legkülönbözőbb fejlettségi szintű társadalmak alakulására.
A hasonló meghatározó személyiségek sora ráadásul hosszan folytatható lenne.
155
Inglehart–Weltzel 2005, 63. p., elérhető online: www.worldvaluesurvey.org
156
Lásd pl. Haller, Max: Theory and Method in the Comparative Study of Values: Critique and
Alternative to Inglehart. European Sociological Review, 18(2), 2002, 139–158. p.; Inglehart, Ronald: Moder-
nization and Postmodernization. Cultural, Economic and Political Change in 43 Societies. Princeton, New Jer-
sey, 1997, Princeton University Press.; Majima, Shinolu – Savage, Mike: Have There Been Culture Shifts in
Britain? A Critical Encounter with Ronald Inglehart. Cultural Sociology, 1(3), 2007, 293–315. p.; Norris,
Pippa – Inglehart, Ronald: Sacred and Secular: Religion and Politics Worldwide. Cambridge, UK – New York,
2004, Cambridge University Press.
157
Lásd minderről bővebben Lakatos Zoltán publikálatlan PhD szakdolgozatát.
A FEJLETLENEBB ORSZÁGOK FÜGGŐSÉGEI A FEJLETTEBBEKTŐL
A gazdasági növekedés korai, egyszerű elméletei158 a tőkével és munkaerővel, mint

termelési tényezőkkel való ellátottságra fektették a hangsúlyt. A növekedéselméletek
azonban egy idő után a társadalmi tudás, a „humántőke” szerepének hangsúlyozása
felé fejlődtek tovább, különösen Robert Lucas tevékenysége159 kapcsán. Ezek a mo-
dellek már világosan látták, hogy a társadalmi tudás, a technológia meghatározó sze-
repet játszik a gazdasági fejlődésben, és ezeket maga a társadalom állítja elő megújuló
módon alrendszereiben.
Jaime Ros kifejezetten felhívja a figyelmet160 arra, hogy a társadalmak humán-
tőkeképző képessége rendkívüli mértékben eltérhet egymástól, ami nagyban függ
az adott társadalmak fejlettségi szintjétől, jövedelemeloszlásától, gazdaságszerkeze-
tétől és külkereskedelmi szakosodásától. Mindennek rendkívüli jelentősége van a
kelet-európai külföldi működő tőkére alapozó modell perspektívája szempontjából.
Ebben a modellben a foglalkoztatottak jelentős része a transznacionális vállalatok
globális termelési láncainak az alján, az alacsony hozzáadott értékű munkahelye-
ken található, ezért az ő képzettségük, humántőkeszintjük a transznacionális cég
döntéseitől függ. Mivel azonban az esetek nagy részében a transznacionális válla-
lat pontosan az alacsony hozzáadott értékű munkahelyek alacsony bérezésű ország-
ba telepítésében érdekelt, ezért ezen munkavállalók humántőkéjének felzárkózása
nem valószínűsíthető. A magas hozzáadott értékű munkahelyek többségét a transz-
nacionális cég a magas bérezésű országokban tartja, ahol a releváns magas hozzá-
adott értékű tudás klasztereződik. Ahogy tehát Ros figyelmeztet, az adott gazdaság
nemzetközi szakosodása hatással van a globális gazdaságon belüli relatív humántőke
képződésre. Hasonlóképp szerepe van a jövedelmi szintnek. Az az ország, amely
megélhetést is alig biztosító bérszínvonallal kíván versenyezni, veszélyezteti a társa-
dalom széles rétegeinek humántőke-képződését. A kelet-európai FDI-függő modell
esetében a társadalom felét-kétharmadát is kiteszik azok, akik képtelenek saját erő-
forrásból saját tudásuk, képességeik érdemi emelésére. Ezen esetben csakis az állami
újraelosztás, a jól megfinanszírozott oktatási rendszer segíthet. Ez az elem azonban
mind ez ideáig a kelet-európai országcsoport esetében hiányzott. A jövedelmi egyen-
lőtlenségek azt is jelentik, hogy egy rendkívül magas jövedelmű szűk csoport elszívja
azokat az erőforrásokat, amelyeket a széles értelemben vett humántőke-képződésre
158
Ezeket exogén növekedéselméleteknek nevezzük, mivel az emberi tudást és a technológiát a modellen
kívüli, külső tényezőnek tekintették. Az alapmodellt lásd Solow 1956.
159
Ezek az endogén növekedéselméletek, melyek a humántőke és a technológia szerepét már nem külsőleg
adottnak tekintik, hanem a társadalmi rendszer által létrehozottnak. Lásd Lucas 1988.
160
Ros 2005.
kellene költeni. Az alacsony jövedelemszint és a jövedelmi egyenlőtlenségek tehát az

elégtelen humántőke-képződésen keresztül visszavetik a teljes gazdaság fejlődését.
A közgazdaságtani gondolkodás, különösképpen az (úgynevezett endogén növe-
kedéselméletekre alapozó) intézményi közgazdaságtan tehát messzemenőkig hang-
súlyozza az állam szerepét a fejlődésben. Forrásszegény gazdaságban a humántő-
ke-képződést, a technológia létrehozását, a más országokban létrejött technológia
hazai adaptációját csak az állam által létrehozott alrendszerek képesek végezni. Az
erőforrások elszívás helyetti minél szélesebb terítését, azaz a korrupcióellenes küz-
delmet szintén csak az állam képes elvégezni. A fejlődéshez szükséges közösségi inf-
rastruktúra fejlesztését pedig szintén nem fogja az állam helyett más elvégezni. Az
állam működésének tehát kulcsszerepe van a gazdasági fejlődésben, és ezen keresztül
az állampolgárok hétköznapi kultúrájának alakításában is. Amennyire alakítja tehát
a hétköznapi kultúra, az értékrendszer a gazdasági fejlődést, olyannyira hatása van az
állam által kialakított ösztönzőknek, alrendszereknek is a társadalom értékrendszeré-
re, hitére, együttműködési készségeire.
Van azonban a közgazdaság-tudománynak egy ezen túlmutató mondanivalója is,
amelyet a liberális kelet-európai véleményformálók a rendszerváltás óta félretoltak.
Az ő elképzeléseik szerint ugyanis a fejletlenebb országok felzárkózásának előfeltéte-
le, hogy vegyék át a fejlettebb országok működési alapelveit. Ahogy láttuk, a rend-
szerváltó kelet-európai elitek nagy részénél ez sokkal inkább egy elképzelt, absztrak-
ciókból álló társadalomkép, mint a világgazdaság centrumországainak ténylegesen
létező valósága. Ettől függetlenül mégis meghatározza gondolkodásukat, hogy a he-
lyes gazdaságpolitikát folytató fejletlenebb országok idővel eljutnak a fejlettebbek
szintjére, sőt fel is zárkózhatnak. Ahogy Szentes Tamás közgazdász akadémikus rá-
mutat,161 a globális gazdaságnak ez a liberális hagyományokra építő képe az országok
közötti harmonikus kapcsolatokat feltételez.
Az úgynevezett developmentalista (fejlődési) iskola mondanivalója ezzel szem-
ben az, hogy a fejletlenebb országok erőteljes függésben vannak a fejlettebbektől,
akiknek egyáltalán nem feltétlenül érdeke azok felzárkózása. Adott esetben sokkal
inkább törekednek azok erőforrásainak (munkaerő, ásványi kincsek stb.) kiaknázá-
sára. Ezen nézeteket hívjuk függőségi elméleteknek. Abban gyakorlatilag mindenki
egyetért, hogy a gyarmatosítások időszakában a fejlettebb kapitalista államok ki-
zsákmányolták az afrikai, amerikai és ázsiai országokat. Abban már nincs egyetértés,
hogy a fejlődő országoknak ez a függőségi viszonya azóta megszűnt-e.
Az OECD-, EU- és NATO-tag kelet-európai országok hajlamosak magukat az
első világ részének tekinteni, és gazdasági fejlődésüket az első világra kidolgozott
161
Részletesen lásd Szentes 2011.
közgazdasági elméletek szerint értelmezni. Amióta azonban felzárkózásukkal kap-

csolatosan egyre több kétely fogalmazódik meg, egyre erőteljesebben merül fel, hogy
nem értelmeznék-e reálisabban helyzetüket a fejlődő országokra kidolgozott függő-
ségi elméletek alapján? A következőkben ezek közül mutatunk be párat. A nyolcva-
nas–kilencvenes évek fordulóján ez a típusú tudás még jelen volt Magyarországon,
főleg Szentes Tamás,162 Mátyás Antal163 és mások munkáiban, a domináns rendszer-
váltó paradigma azonban máig ható erővel félresöpörte azt.
A developmentalizmus kialakulásának nagy löketet adott a második világháború
után a volt gyarmati országok függetlenedése, amelyek aztán nagy számban léptek
be az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Ezen országok szinte mindegyike a harmadik
világ fejletlen térségeibe tartozott, ezért hirtelen szükségessé vált számukra önálló
fejlesztéspolitikai stratégiák kidolgozása. A prímet ebben az irányzatban a már ko-
rábban függetlenné vált latin-amerikai térség fejlődési politikáját kidolgozó szakoso-
dott ENSZ-szervezet, a híres CEPAL vitte.
A posztkeynesiánus developmentalisták visszautasították a nemzetközi gazdasági
viszonyokban a partnerek egyenlőségére vonatkozó neoklasszikus alapfeltételezést,
és helyette rámutattak a partnerek egyenlőtlenségére,164 a dominancia és aláren-
deltség, az egyoldalú függés viszonyaira. Perroux165 például kiemeli a hatalmi vi-
szonyokat a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, felhívva a figyelmet arra, hogy
a domináns gazdaság képes ráerőltetni a maga döntéseit a függő gazdaságokra az
általa exportált beruházások és az általa vásárolt import volumenének köszönhetően.
A neoklasszikus modell tisztán belső okokra vezette vissza a szegényebb országok
alulfejlettségét. Ezzel szemben a posztkeynesiánus developmentalisták külső, nem-
zetközi tényezőkkel magyarázták azt. Furtado egyenesen rámutat arra,166 hogy az
elmaradottsági elméletek fogalmát fel kell cserélni a függőségi (dependencia) elmé-
letekkel, amelyeknek struktúráit és törvényszerűségeit fel kell tárni. Prebisch szerint
a fejlődő országok a világgazdasági rendszer függő perifériájaként fejlődtek, és funk-
ciójukká az élelmiszer- és nyersanyagtermelés vált a fejlettebb centrum számára.167
Később, a tőkeliberalizáció korszakában ehhez társul még az olcsó munkaerőre sza-
kosodás. Elakadt iparosodásukat ebbe az egyenlőtlen szerepbe beleragadva a romló
cserearányok is nehezítik.
162
Szentes 2005; Szentes 2011.
163
Mátyás 1999.
164
Lásd Balogh 1963.
165
Perroux 1961, 156. p.
166
Furtado 1973; Furtado 1971.
167
Prebisch 1964; Prebisch 1972
Singer szerint az egyoldalúan szakosodott országok ki vannak téve alacsony

hozzáadott értékű exporttermékeik árfluktuációinak. A kedvezőtlenebb irányú ár-
változások esetén nem keletkezik megfelelő mennyiségű tőkéjük az iparosítás el-
indítására, a kedvezőbb irányú árváltozások pedig – bár elvileg lehetővé tennék a
modernizációhoz szükséges tőkejavak importját – a fennálló nemzetközi gazdasági
rendszerben inkább a magasabb feldolgozottságú termékek importjához vezetnek a
fejlettebb országokból.168 Tovább rontja a helyzetet az úgynevezett demonstrációs
hatás jelensége, amikor a fejletlenebb ország polgárai igyekeznek megszerezni azokat
a fogyasztási javakat, amelyeket a fejlettebb országok polgárainál látnak. Ez ismét
csak a feldolgozott termékek importja felé tereli a hazai termelési javakba való beru-
házások felől a fejletlenebb állam kiadásait. Ráadásul a feldolgozatlan termékek és az
alacsony hozzáadott értékű összeszerelő munka jelentősen kevesebb lehetőséget ad
a technológiai fejlesztésre, a függő és nem pedig a domináns ország szempontjából
koherens infrastruktúra kifejlődésére, illetve a beszállítói input és vevői output kap-
csolódások169 – forward és backward linkages – jótékony gazdaságszerkezeti hatá-
sainak kialakulására. A magyar származású híres brit developmentalista közgazdász,
Thomas Balogh szerint170 ráadásul azoknak az országoknak, melyek belekezdtek
valamifajta iparosításba, a komparatív előnyök állandó változása miatt folyamato-
san alkalmazkodnia kell a centrumországok technológiaváltásához, ami újra és újra
megszakított modernizációhoz vezet, komoly áldozatokkal és visszaesésekkel.
A developmentalisták válasza ezen strukturális adottságok leküzdésére egyértel-
műen az állam által vezérelt céltudatos importhelyettesítő politika volt. A nemzet-
közi tőkemozgások tekintetében megfigyelték a tőke perverz áramlását,171 azt a je-
lenséget, hogy az nem a kiegyenlítő irányba, azaz a fejlettebbektől a fejletlenebbek
felé, hanem a fejlettebb gazdaságok felé mozog nagyobb arányban. Ez a jelenség
mind a mai napig megfigyelhető a nemzetközi adatokban, annak ellenére, hogy
a liberális közgazdasági elméletek szerint az alacsony béreknek, a deregulációnak
az alacsonyabb adóknak erőteljesebb tőkevonzó hatása kellene legyen. A perverz
tőkeáramlás azonban ezzel szemben mégis megfigyelhető, mégpedig azért, mert a
fejlettebb országokban a magasabb technológiai színvonal miatt magasabb a tel-
jes tényező termelékenység, kisebbek a gazdasági és politikai kockázatok, magasabb
a vásárlóerő és preferenciális vámunió szabályok érvényesülnek. Ez a jelenség mind a
mai napig empirikusan kimutatható. Egyes posztkeynesiánus szerzők (például Al-
bert Hirschman vagy Raul Prebisch) egyenesen rámutattak arra, hogy a nemzetközi
168
Lásd Singer 1964.
169
Hirschman 1958.
170
Balogh 1963, 18. p.
171
Balogh 1963.
tőkeáramlások – legalábbis bizonyos viszonyok között, bizonyos időszakokban –

kedvezőtlen hatással vannak a fejletlenebb gazdaságokra.
Singer már 1975-ben megfogalmazta,172 hogy az egyes országok kereskedelmeként
értelmezett nemzetközi gazdasági kapcsolatok helyébe egyre inkább a transznacionális
vállalatcsoportok vállalatcsoporton belüli (intrafirm) ügyletei lépnek, melyeknek köz-
pontosított döntései globális méretűvé váltak, és jelentős mértékben van lehetőségük a
rejtett jövedelem elvonásra (transzferárazás). Ezek a multinacionális vállalatok egyben
kontrollálják a technológiai színvonal földrajzi terjedését is, azaz többek között a fej-
letlenebb országok technológiai fejlődését. Mindez a külföldi működő tőkére alapozó
kelet-európai versenyállam jövője szempontjából alapvető jelentőséggel bír.
W. A. Lewis a nemzetközi jövedelemtranszfer kérdéskörét elemezve173 arra a kö-
vetkeztetésre jutott, hogy a duális szektorú fejletlen gazdaságokban a nemzetközi be-
fektetésekkel működő, a globális gazdaságba bekapcsolt szektorban hiába megy végbe
termelékenység növekedése, ennek következménye csak korlátozottan csapódik le az
adott ország jövedelmi viszonyaiban. Ennek elsődleges oka az, hogy a bérszínvonalat
az alacsonyabb termelékenységű hazai szektor határozza meg. Ezért a külföldi beru-
házók vagy nem érdekeltek, vagy kifejezetten ellenérdekeltek ezen másodlagos szektor
termelékenységének emelésében. Ezenkívül a jelentős feles munkaerő is lefelé irányuló
bérnyomást fejt ki.
A developmentalisták a világpiacon folyó tökéletes verseny automatikus egyensúlyi
jellegére vonatkozó dogmák helyett a kumulatív egyensúlytalanság és egyenlőtlenedés
irreverzibilis tendenciáira hívták fel a figyelme. Myrdal szerint például a nemzetközi
kereskedelemnek kifejezetten visszasodró hatása (backwash effect) van a szegényebb
országokra.174 Szintén ő fogalmazta meg a cirkuláris kumulatív kauzáció (körkörös
halmozódó okozatiság) jelenségét. Eszerint a fejlettebb országok kezdeti előnyeiket
felhasználva gyorsabban fejlődnek, a szegényebbek pedig „ördögi körökbe” kerülve
további leszakadást szenvednek el. Myrdal szerint a már gazdagabb országok sokkal
gyorsabban képesek abszolválni a pozitív továbbterjedési hatásokat (például új techno-
lógiák, tudás) mint a szegényebbek, ezért fejlődésük egyre gyorsuló, míg az ellentétes
pólus egyre jobban lemarad. Ezekre a spontán folyamatokra Myrdal szerint rásegít az
is, hogy a céltudatos állami beavatkozás a fejlettebb országok sajátossága. Balogh arra
is felhívja a figyelmet,175 hogy ezekben a fejletlenebb országokban a jövedelem-eloszlás
sokszor a külföldi beruházókkal együttműködő, számukra lehetőségeket teremtő, azok
narratíváit és érdekeiket képviselő hazai úgynevezett „komprádor” elitek fogyasztásá-
172
Singer 1971.
173
Lewis 1958.
174
Myrdal 1956.
175
Balogh 1963.
nak, hivalkodó luxusának irányába tolódik el, amely tovább csökkenti a beruházási
kapacitást. A szakszervezetek érdekérvényesítési lehetősége ezekben az országokban ti-
pikusan gyenge.
Arghiri Emmanuel a fejlett és fejletlen országok közötti különbségeket a bérek
nemzetközileg eltérő alakulásából vezette le.176 Abból indult ki, hogy a tőke szabad
áramlása nem párosul a munkaerő egyenlő mértékű szabad áramlásával. Ebből adó-
dóan az értéktöbbletet az eltérő bérszínvonalak határozzák meg. Mint láttuk, a bér-
színvonal neoklasszikus, elvileg meritokratikus, piaci alapú meghatározottsága már
korábban cáfolatot nyert.177 Emmanuel szerint sem a termelőerők (tőkejavak, mun-
kaerő) fejlettségi színvonalában mutatkozó nemzetközi különbségek magyarázzák a
bérek nemzetközileg eltérő színvonalát, hanem fordítva. Elfogadja David Ricardo és
általában a klasszikus iskola tézisét, amely szerint a fejletlen gazdaságban a bérek a
munkásság érdekérvényesítésének hiányában a létszínvonal környékén állnak be. Vé-
lekedése szerint a gazdasági fejlődés nem juthat túlságosan messzire, ha a bérek nem
emelkednek el ettől a minimál szinttől. Ezzel szemben elemzése szerint egyetlen eset
sincsen, amikor a magas bérek ne vezettek volna gazdasági fejlődéshez. Nyilvánvalóan
nem arról van szó, hogy minden gazdasági meghatározottságtól függetlenül egyik pil-
lanatról a másikra emelné meg egy ország a bérszínvonalát a legfejlettebbek szintjére,
de Emmanuel amellett érvel, hogy a bérek lemaradásának erőteljes negatív gazdasági
visszacsatoló hatása van. Szerinte a bér a képlet független és nem a függő változója,
ami némileg emlékeztet a keynesiánusok akcelerátorhatására. Amíg a termelőerők fej-
lődése szerinte csak megteremti a béremelkedés lehetőségét, és annak beteljesüléséhez
intézményi változások szükségeltetnek, addig a magasabb bér közvetlenül hat a gaz-
daságra, mert megteremti egy oldalról a tőkeigényesség, a magasabb termelékenység
fokozásának szükségességét, más oldalról pedig ösztönzi a piac bővülésén keresztül a
beruházásokat. Emmanuel szerint mihelyst egy ország valamely történelmi véletlen
folytán előrelendült a fejlődésében, a többi országot arra kényszeríti, hogy az a maga-
sabb bérszínvonaláért az egyenlőtlen cserén keresztül megfizessen. A magasabb bér-
színvonalú országban a fogyasztás új formái hamar elterjednek, a bővülő piac pedig
vonzza a nemzetközi tőkeáramlásokat (perverz tőkeáramlás). A megnövekedett belső
vásárlóerő és a beáramló tőke beruházásokat generál, ami növeli a termelékenységet,
ami maga is a bérek további emelkedését lehetővé tevő tényező.
Emmanuel stratégiai javaslatokat is megfogalmaz a szegényebb országok eman-
cipálására. Szerinte emelni kell a béreket az export szektorban, ahol a magasabb ter-
melékenység ezt eleve lehetővé teszi. Szintén béremelésre van szükség a hazai piacra
176
Emmanuel 1972.
177
Sraffa 1926; Sraffa 1960; Bhaduri 1969.
termelő és a külföldi versenytől mentes szektorokban. A béremelésnek igazából csak

a hazai piacra termelő és külföldi versenynek kitett termékek esetében van akadálya.
Itt Emmanuel protekcionizmust javasol.
Petrus Johannes Verdoorn holland közgazdász szerint az eredeti neoklasszikus nö-
vekedési modell tévedett abban, hogy a (teljes tényező) termelékenység okozná a gaz-
dasági növekedést. A róla elnevezett Verdoorn-törvény szerint ez pont fordítva van.
A gazdasági növekedés teszi lehetővé a gyorsabb teljes tényező termelékenység növeke-
dését. Az Egyesült Államok példáján ez be is mutatható: 1929 és 1933 között, a nagy
gazdasági világválság idején a termelékenység hatalmasat zuhant, évente 2,2 százalé-
kot. A második világháború okozta konjunktúra idején viszont drasztikusan, évente
3,7 százalékkal nőtt. Kicsi a valószínűsége annak, hogy a technológia fejlődése spontán
összeomlott volna 1929 után és hatalmas erőre kapott volna 1939 után.
A lengyel származású Michał Kalecki,178 illetve Keynes cambridge-i kollégái, Joan
Robinson179 és Káldor Miklós180 – Nicholas Kaldor – megfordították a kiinduló-
pontot jelentő neoklasszikus növekedési elmélet Solow által kidolgozott vélekedését,
amely szerint a beruházásokat a megtakarítások okozzák. Káldor szerint a beruházás
a gazdaság motorja, ez határozza meg nemcsak a növekedést, hanem a technológia
színvonalát is. Egyszerre teremti meg a lehetőséget a már létező csúcstechnológiák
elterjedésére, illetve az új technológiák innovációjára. Ahogy nő a kibocsátás, úgy
nőnek a megtakarítások is. Ebben az értelemben tehát a beruházások határozzák
meg a megtakarítások mértékét, és nem pedig fordítva, ahogy azt Solow látta. A key
nesiánus növekedéselméletek már nem fogadják el Say törvényét,181 mely szerint
a bérek egyenlők lennének a gyártott termékek iránti kereslettel, hiszen felismerik a
hitelezés lehetséges szerepét a beruházások, illetőleg a fogyasztás finanszírozásában.
A szintén keynesiánus Domar növekedési modellje182 ennek megfelelően a beru-
házásokra fekteti a hangsúlyt. Erre van ugyanis szükség ahhoz, hogy „az össztermelés
belenőjön az összkapacitásba”, és mindeközben megfelelő keresletet is teremtsen a
köztes termékek iránt. Míg a neoklasszikus növekedési elmélet csak a kínálati oldalra
koncentrált, addig a keynesiánus modellek figyelembe vették a keresleti korlátot is.
Mindennek rendkívül fontos üzenete van egy olyan, alacsony bérekkel versenyezni
kívánó régióban, mint a keleti-európai külföldi működőtőke-függő versenyállam!
178
Osiatynski 1990.
179
Robinson 1962.
180
Kaldor 1955; Kaldor 1957.
181
Say klasszikus francia közgazdász szerint a munkások jövedelme megtermeli a termékeik iránti keres-
letet, azaz egy zárt gazdaságban a bértömeg egyenlő az aggregát kereslettel.
182
Domar 1957.
A NEOLIBERÁLIS HARMADIK
KÖZTÁRSASÁG
Az 1989-es rendszerváltással létrejött harmadik magyar köztársaság alkotmánya sze-

rint „szociális piacgazdaság” volt. Ahogy azt már bemutattuk, a világháború utáni
Német Szövetségi Köztársaságból eredő kifejezés azt sejteti, hogy a nyers piaci me-
chanizmusok ellensúlyozására valamifajta jóléti állam működött. Amennyiben egy
ilyen jóléti állam tényleg létezett volna, annak elvben nagy lett volna a létjogosultsá-
ga, egyrészt mivel a magyar társadalom nagyobbik része alapnak vette, hogy az állam-
szocialista korszak civilizációs vívmánya, a jóléti állam a demokratikus rendszerben
is fennmarad. Másrészt pedig mert a magyar társadalom demográfiai folyamatai,
egészségügyi és képzettségi szintje, valamint osztály-, etnikai és területi egyenlőtlen-
ségei ezt szükségessé tették volna. Ahogyan azt azonban látni fogjuk, a rendszerváltás
után a jóléti államnak csupán az intézményi homlokzatát tartották fenn, miközben
annak érdemi működését annyira kiürítették, hogy ezek a névleg fennmaradt me-
chanizmusok nemhogy a piac által létrehozott társadalmi polarizációt nem tudták
ellensúlyozni, de a legtöbb esetben még rá is erősítettek annak igazságtalanságaira.
Ezért elmondható, hogy az 1990-től 2010-ig tartó harmadik köztársaság a domi-
náns gazdaságfilozófia tekintetében lényegében egy neoliberális korszak volt.
A nyolcvanas években a piacosító törekvések jól rezonáltak az államszocialista
rendszer évtizedei után. A késő kádárkori generációk okkal hittek abban, hogy a
szovjet rendszer fő problémája a teljesítményelv, az átlátható verseny és a profitmoti-
váció hiánya volt. Az egyre nagyobb gondokkal küzdő létező szocializmus elnyomot-
tai vágyakozva néztek a nyugati országokra, melyekben a szabadpiac megtestesülését
látták. A vasfüggöny mögötti társadalmak gyakorlatilag alig létező közgazdasági és
szociológiai ismeretei nem tették lehetővé annak belátását, hogy ezen országok ma-
gas fejlettsége mögött gyakran ott van több száz év kapitalizmus, ott van a gyarma-
tosítás eredeti tőkekoncentrációja, a fejlett szakszervezeti mozgalom által kiharcolt
szolidáris béralkuk, az állam évtizedeken át folyatott kitartó fejlesztéspolitikája, a
progresszív adórendszerek, az esélyteremtő szociálpolitika, illetve a hatékony álla-
mi kutatás-fejlesztési rendszerek is. A nyugat-európai országok világháború utáni
sikertörténete pont ezeknek a vegyes gazdaságoknak, jóléti rezsimeknek volt mintája
100 A NEOLIBERÁLIS HARMADIK KÖZTÁRSASÁG
globális összehasonlításban, és nem az absztrakt, általános piaci elveknek. A magyar

társadalom nagy része azonban sem az észak- és nyugat-európai országok előtörté-
netét nem ismerte, sem az általa a rendszerváltás után még túl sokáig működőnek
hitt magyar jóléti rendszer hatékonyságával, eredményességével, alapvető mutatóival
nem volt tisztában. A valóságban sehol nem létező, jelző nélküli absztrakt „piac-
gazdaságot” a fejlődés reményével azonosították, az uniós tagságot az automatikus,
fokozatos felzárkózással Nyugat-Európához. A csalódás 2004 után következett el. Az
uniós belépést követő feltűnő változatlanság, az „őszödi beszéd” kiábrándító arcul-
csapása, az elharapózó korrupció, a 2008-as IMF-csomag mind-mind újabb szöget
vertek a „piacgazdasági” remények koporsójába.
Mivel a neoliberális korszak többségében, mintegy tizenkét éven át szocialista–li-
berális koalíció volt hatalmon Magyarországon – és az 1998 utáni Fidesz-ciklus sem
jelentett ekkor még törést az alapvető társadalmi narratívákban – ezért a csalódottság
leginkább az ő szavazóik között volt érzékelhető. Az ő választóik milliószám hagyták
faképnél őket és váltak passzív nem szavazókká. Az általuk ténylegesen megtapasztalt
gazdasági és társadalmi folyamatok köszönő viszonyban nem voltak a szocialista és
liberális politikusok által sugallt fejlődési vízióval. Ahogy ebben a fejezetben be-
mutatjuk, az empirikus adatok igazolják élettapasztalataikat. A lemaradás és az tár-
sadalmi szétesés ellensúlyozására a jobboldal az extrém centralizációra alapuló kon-
zervatív fejlesztési modellt javasolta, amely a szocialista és liberális szavazótáborok
szétesése után 2010-ben kormányra került, és hosszú időre meghatározóvá vált Ma-
gyarországon. Ennek a radikális változásokat hozó megközelítésnek az ideológiáját,
sikereit és kudarcait egy későbbi fejezetben mutatjuk be.
MI A NEOLIBERALIZMUS?
Amennyiben neoliberálisnak nevezzük a harmadik köztársaság időszakát, joggal kér-

hetik számon rajtunk a neoliberalizmus definícióját, ideológiájának kifejtését. Ez az
irányzat a Friedrich A. Hayek és Ludwig von Mises nevével fémjelzett osztrák isko-
lából,183 illetve a leginkább Milton Friedmanhoz köthető chicagói iskolából184 nőtt
ki, a második világháború után kezdődően, de csak a hetvenes évekre beérkezvén.
Philip Mirowski185 és mások részletesen bemutatták, hogy Hayek és Friedman ki-
csiny piaci fundamentalista csoportosulása mennyire kisebbségben érezte magát a
183
Caldwell 2004; Ebenstein A. 2003.
184
Ebenstein 2007.
185
Mirowski–Plehwe 2009; Burgin 2012; Mirowski 2014; Harvey 2005; Hoover 2003; Jones 2012;
Davies 2014; Stedman 2012.
második világháború utáni keynesiánus jóléti állam korszakában, ahol a New Deal-
hez hasonló keresletteremtő fejlesztéspolitika, a magas újraelosztás és általában az
állami szerepvállalás volt a domináns. Eredetileg kevés reménnyel kecsegtető harcot
indítottak akkor, amikor 1947 tavaszán egy svájci magashegyi szállodában megalapí-
tották a híres Mont Pelerin Társaságot.186 Ez a piaci fundamentalista közgazdászokat
tömörítő szervezet aztán a nagyvállalati szektor bőséges és kitartó finanszírozására
alapozva világszerte számtalan think tank modellje és mentora lett. Az általuk meg-
fogalmazott politikai ideológia a neoliberalizmus, mely a szabadpiac minél zavarta-
lanabb működésében hisz, ezt tartja az emberiség fejlődése szempontjából üdvözí-
tőnek, a fejlődés motorjának. Deklarált célja az állami újraelosztás, szerepvállalás,
a jóléti alrendszerek leépítése arra való hivatkozással, hogy az akadályozza a piac
hatékony működését, és ezen keresztül a gazdasági növekedést.
A neoliberalizmust sokan összekeverik a neoklasszikus közgazdaságtannal. Az
első azonban egy politikai mozgalom, míg a második egy tudományos paradigma.
A kettő között természetesen van átfedés, hiszen a neoliberális közgazdászok nagy-
részt a neoklasszikus közgazdasági modellre alapozzák érvrendszerüket. A két ki-
fejezés azonban mégsem cserélhető fel. A sokszor szintén szinonimaként használt
„monetarizmus” kifejezés jelentéstartalma szintén csak nagyon részleges átfedésben
van a neoliberalizmussal. A neoklasszikus közgazdaságtanon és a monetarizmuson
kívül hatással volt még a neoliberalizmusra az osztrák iskola és a német-svájci ere-
detű ordoliberalizmus, illetve a racionális választások elméletére építő neoinstitu-
cionalizmus is. Összességében a neoliberalizmus tehát episztemológiailag ugyanúgy
sokszínű, mint bármely más ideológia: a konzervativizmus, a szociáldemokrácia, a
marxizmus vagy a zöld mozgalom.
Szép számmal akadnak, akik még magának a „neoliberalizmus” kifejezésnek a
használatát is megkérdőjelezik. Szerintük az túlságosan tág, tartalmában megfogha-
tatlan, és valójában egy kívülről oktrojált kifejezés, amelyet egyesek politikai fegy-
verként használnak. Ezzel szemben először is meg kell jegyezzük, hogy a kifejezés
egyáltalán nem külső attribúció eredménye. Annak nyomán honosodott meg, hogy
a neoliberális mozgalom egyik korai rendezvényén, az 1938-as párizsi Walter Lip-
mann kollokviumon a résztvevők ezen megnevezés mellett döntöttek.187 Publiká-
cióban először maga Milton Friedman, a mozgalom második legfontosabb vezér-
egyénisége használta azt egy cikkének címében.188 Célja az volt, hogy a Mont Pelerin
186
A neoliberális mozgalom története természetesen ennél sokkal hosszabb és bonyolultabb. Ezt itt nem
kívántuk rekapitulálni. Az egyes csoportosulások kontribúcióiról jó összefoglalót ad Dieter Plehwe a
Mirowski–Plehwe 2009 bevezetőjében.
187
Walpen 2004, 60. p.
188
Friedman 1951.
mozgalmat mint a klasszikus liberalizmus örököseit ábrázolja. A neoliberalizmus

kritikusai azonban figyelmeztetnek arra, hogy ez a hivatkozás téves, a klasszikus li-
berális szerzők sok szempontból nem fogadnák el utódjaiknak a neoliberálisokat.189
A neoliberális gazdaságpolitika deklarált céljával szemben nem a piaci verseny inten-
zívebbé válásához vezet, hanem az állam foglyul ejtéséhez a nagyvállalati szektor ál-
tal. A foglyul ejtett állam pedig a szabadságot korlátozza, azaz szembemegy a politi-
kai liberalizmus eredeti célkitűzéseivel. Ahogy Soros György fogalmaz:190 a fasizmus
és a kommunizmus válik a nyílt társadalom első számú ellenségévé.
A Mont Pelerin mozgalom megnevezése később meglehetősen változatossá vált,
meghonosodtak például még a „libertariánus” és a „piaci fundamentalista” kifejezé-
sek is. Cáfolható, hogy a „neoliberalizmus” kifejezésnek ne lenne egyértelmű jelen-
téstartalma. Az ezzel foglalkozó akadémiai irodalom ma már igen jelentős, a fogalom
pedig majdnem általánosan elfogadott jelentéstartalommal rendelkezik. Nyelvpoli-
tikai trükk a fogalom létjogosultságát letagadni: ami nem kimondható, nem meg-
nevezhető, az nem is létezik. Ha egy ideológia nem megnevezhető, akkor könnyebb
azt ideológiailag semlegesnek, technokratának, szakmainak beállítani, miközben va-
lójában ugyanúgy ideológiai premisszákra épül, mint bármely más versenytárs ideo-
lógia. Ameddig sikerült a neoliberalizmus fogalmát a politikai elemzés ezoretikus
zugaiba szorítani, addig nem is lehetett a kapitalizmus 1974 utáni korszakát ezen
fogalom rendszerszerű értelmezést adó, logikai koherenciát teremtő vezérfonalára
felfűzve értelmezni. Világos volt, hogy a jóléti állam és a keynesiánus gazdaságpoliti-
ka után újabb, szerkezetileg és társadalmi relációiban is más korszak következett, ám
nagyjából a 2008 utáni nagy világgazdasági recesszió időszakáig nem volt általáno-
san használatos összefoglaló fogalom ennek az időszaknak a megnevezésére. A 2008
utáni időszakban azonban olyannyira általánosan használatossá vált a „neoliberális”
kifejezés, hogy a nyugati világban még az üzleti sajtó is rendszeresen használja.
Bár a kapitalizmus válfajainak tárgyalásakor már részleteztük, mégis érdemes itt
ismét megismételni Wolfgang Streeck nyomán191 a nagyjából 1936 és 1974 közötti
keynesiánus jóléti időszak, illetve az 1974-től kezdődő neoliberális korszak főbb po-
litikai gazdaságtani jellemzőit. A jóléti korszak sajátosságai, hogy:
– politikai cél a teljes foglalkoztatás;

– széles tagságú szakszervezetek kollektív és iparági bérmegállapodásokat kötnek;
189
A klasszikus liberalizmus és a neoliberálisok közti ellentmondásról lásd részletesebben Tribe 2009.
190
Soros 1997.
191
Streeck 2014.
– vegyes gazdaság, iparpolitika, versenyképesség növelése az ágazati bérminimumok

emelésével (ez az úgynevezett Rehn–Meidner-modell);192
– biztonságos megélhetést adó széles közszféra, amely versenytársként felhúzza a magán-
szféra foglalkoztatási gyakorlatát;
– univerzális szociális jogok;
– az egyenlőtlenséget szűk korlátok között tartó adó- és jövedelempolitika;
– a bérek folyamatos emelésére törekvő, anticiklikus, keresletet menedzselő politika a
stabil növekedés elősegítésére;
– erőteljes antikorrupciós intézményrendszer a magas adóztatás értelmes felhasználásá-
nak biztosítására.
A keynesiánus, jóléti kapitalizmus ezen modelljének jellegzetességei élesen elválnak

az ezt követő neoliberális korszaktól, melynek célja a gazdasági elit és az általa irányí-
tott nagyvállalati szektor érdekeinek megfelelően:
– az adók csökkentése;
– az újraelosztás, a jóléti állam szolidaritást és mobilitást lehetővé tevő kiadásainak le-
építése a költségvetési „stabilizáció”, a megszorítások ideológiájának segítségével,
– a privatizáció,
– a liberalizáció, a dereguláció, a közbeszerzések nagyvállalatok általi megszerzése,
– a szakszervezetek és a munkavállalók jogainak csorbítása, a munkapiaci „rugalmas-
ság” ideológiájának álcázva (lásd erről a Nobel-díjas amerikai közgazdászt, Solow-t193).
A neoliberális ideológia előszeretettel érvel amellett, hogy a demokrácia garanciája

a minél szabadabb piac. Hayek csúszós lejtőnek nevezi194 azt a folyamatot, melynek
értelmében az államnak már a korlátozott beavatkozása is a szabadságjogok korlá-
tozását feltételezi, és minél nagyobb ez a szerepvállalás, annál nagyobb a diktatúra
veszélye. Ez az a pont, ahol az osztrák iskolának a szovjet rendszerrel szembeni jogos
tudományos kritikája átcsúszik a jóléti állammal kapcsolatos politikai paranoiába: a
neoliberálisok „összekeverik a gulágot az anyasági segéllyel”. A politikai demokrácia
és a szabadpiaci ideológia összekötése annál is visszatetszőbb csúsztatás, hogy az első
neoliberális kormányzás ironikus módon egy jobboldali diktatúrában, a chilei Pino-
chet diktatúrájában következett be 1973 után.195 Ezt követték Margaret Thatcher196
192
193
Solow 2000.
194
Hayek 2001.
195
Klein 2007, 3. fejezet; Valdés 2008.
196
Kedvezően emlékszik vissza rá Riddel 1989; kritikusan Campbell 2008.
és Ronald Reagan197 kormányzásai a nyolcvanas években, immáron demokratikus

körülmények között, ám a szabadságot korlátozó következményekkel.
A neoliberalizmus retorikája, autonarratívája szerint a minél szabadabb piac meg-
teremtése érdekében építené le az államot. A neoliberális irányzatok kormányra ke-
rülése után a valóságban azonban az történik, hogy a nagyvállalati szektor befolyása
alá kerül az ily módon meggyengült állam, mivel az átláthatatlan pártfinanszírozási
rendszereken keresztül a gazdasági elit foglyul ejti a politikai osztályt. Ezt nevezik
James Galbraith, Peter Evans és mások predátor államnak.198 Innentől a Robinson
és Acemoglu199 által extraktívnak nevezett gazdasági paradigma érvényesül, azaz az
oligarchák által uralt nagyvállalati szektor a szabályozás, illetve a közbeszerzések el-
térítése révén elvonja a társadalmi erőforrásokat a közjótól. Nem meglepő, hogy
például az Egyesült Államokban két princetoni professzor elemzése szerint amikor
az átlagválasztó és a gazdasági elit érdekei nem egyeznek, a végső politikai dön-
tések 0,78-as korrelációt mutatnak a gazdasági elit pozíciójával, és csak 0,05-öset
az átlagválasztóéval.200 Ennek nyomán jogosan merül a kérdés, hogy demokrácia
helyett nem inkább oligarchiának nevezendő-e az ily módon foglyul ejtett rend-
szer.201 A neoliberalizmus tehát ténylegesen nem intenzívebb versenyt teremt, ahogy
azt hirdeti, mert ehhez a valóságban pont az ellentéte, hatékony, rabul nem ejthe-
tő állam szükségeltetik, erőteljes szabályozás, átlátható és limitált pártfinanszírozás,
a szerencsétlen sorsba születettek újraelosztással történő helyzetbe hozása, illetve a
kis- és középvállalati szektor védelme a nagyokkal szemben. Ezek az északi modell
országaiban valósulnak meg leginkább, azaz a valóságban a skandináv társadalmak
sokkal piacpártibbak, mint a megvalósult neoliberális álom.
Fontos megjegyezni, hogy a neoliberalizmus messze nem a liberális pártok sa-
játossága. A már említett fasiszta Pinochet után a nyolcvanas években a jelentős
konzervatív pártokat hatotta át (Thatcher, Reagan), majd kis késéssel a főáramú
szociáldemokrata pártokat is (Mitterrand, Blair, Schröder stb.). A főáramú baloldali
pártok neoliberalizálásában óriási szerepet játszott Anthony Giddens „harmadik út-
ról” szóló elmélete.202
197
Kleinknecht 2010.
198
Galbraith 2009; Evans 1995; Castells 2010, 97. p.; Fatton 1992.
199
Acemoglu–Robinson 2012.
200
Gilens–Page 2014.
201
Cassidy 2014; elérhető online: http://www.newyorker.com/news/john-cassidy/is-america-an-
oligarchy.
202
Giddens 1999.
A neoliberalizmussal szemben: Rawls és Sen társadalmi igazságosság elméletei 105
A NEOLIBERALIZMUSSAL SZEMBEN: RAWLS ÉS SEN TÁRSADALMI

IGAZSÁGOSSÁG ELMÉLETEI
Első látásra plauzibilisnek tűnik, hogy a rendszerváltás utáni magyar társadalmi be-
rendezkedés nem lehetett neoliberális, hiszen állva maradtak a jóléti rendszer intéz-
ményei, a többnyire ingyenes oktatási rendszer, az egészségügy, a szociálpolitika, a
foglalkoztatáspolitika. Ezeket a liberális próbálkozások ellenére végül is nem sike-
rült piaci alapra áthelyezni. 2008-ban egyenesen szociális népszavazáson erősítette
meg a magyar választóközönség, hogy szeretné ezeket az alrendszereket össztársa-
dalmi ellenőrzés alatt tartani és állami redisztribúció alapján működtetni. Neoli-
berális véleményformálók szerint Magyarország félrecsúszásának pontosan az volt
az oka, hogy nem sikerült piacosítani ezeket a rendszereket. Ez az érvelés azonban
nem állja meg a helyét. Amikor egy társadalomban nyomorban élő milliók számára
nem adatik meg a társadalmi szolidaritás teremtette mobilitás tényleges lehetősége,
miközben a források ehhez rendelkezésre állnának, akkor a jóléti államihoz csak
névleg hasonló intézmények sem tudják elrejteni a kőkemény realitást, hogy polgá-
rok milliói állami gondoskodás hiányában a piacra utalódnak. A nyomorban vagy
éppenséggel hónapról hónapra élők a szabadpiacon anyagi erőforrások hiányában
képtelenek megvásárolni maguknak a mobilitás lehetőségét, az állami alrendszerek
pedig – ahogy ezt a következőkben bemutatjuk – sokszor még rá is erősítenek a
társadalmi igazságtalanságokra azzal, hogy szintén a tehetősebbeket favorizálják.
A diszfunkcionális államot kikerülendő a társadalom felső rétegei fizetős iskolákba
járathatják gyerekeiket, közösségi közlekedés helyett autóval és autópályákon közle-
kedhetnek, öngondoskodhatnak magánnyugdíjpénztárakban, magánorvosi ellátást
vehetnek igénybe. Ezekre az alsóbb társadalmi rétegeknek mind nincs lehetőségük.
Hogy egy analógiával éljünk, ha egy várost megtámad az árvíz, nem mentség, hogy
a polgármester szimbolikusan itt-ott pár homokzsákot egymás tetejére rakat, miköz-
ben meglennének a forrásai a totális és hatékony védekezésre. Hiába mondható el,
hogy nem maradtak magukra a polgárok, hiszen némi védőfalat az állam ingyenesen
felállított, érdemi védekezés hiányában az ár nyilvánvalóan el fogja sodorni a várost.
Főleg problémás, ha ráadásul a homokzsákokat kifejezetten a leggazdagabbak házai
köré hordatják a legszegényebbek elől. Ugyanígy hiába léteznek formálisan egy jó-
léti állam intézményei, ha azok elégtelenek és diszfunkcionálisak. Érdemi társadalmi
mobilitást biztosító jóléti állam hiányában egy társadalom alapbeállításként a nyers
piaci folyamatokra van utalva, azaz a gazdaság működése alapvetően a neoliberális
elvekre épül.
A társadalmi igazságosság kategóriája, amely nagyon is jelen van a nyugati vi-
lágban, kiveszett a rendszerváltás utáni Kelet-Európából. A relativizáló neoliberális
véleményformálók azzal érvelnek, hogy az igazságosság elavult fogalom, ahány em-

ber, annyiféle dolgot tart igazságosnak. Létezik azonban egy olyan egyszerűen meg-
fogható igazságosságelmélet, amely napjaink világára is praktikusan alkalmazható,
széles körben megfelel a társadalmi morális alapvetéseknek, és humanista alapállás-
ból nehezen vitatható. A libertariánus és utilitárius elméletekkel szemben korunk
legütőképesebb igazságossági alternatíváját John Rawls amerikai politikai filozófus
adta. Az ő tanainak megvan az a nem mellékes előnye, hogy a magyar úgynevezett
„balliberális” oldal is elfogadja őket mértéknek, hiszen első számú hazai interpre-
tátora Kis János, a rendszerváltás utáni liberális párt volt elnöke, későbbi intellek-
tuális vezérszemélyisége.203 Rawls abból indul ki,204 hogy egy igazságos társadalom
megteremtéséhez olyan kiinduló helyzetet kell elképzelni, melyben semelyikünk
nem tudhatja, milyen társadalmi pozíciót fog majd elfoglalni. Nem ismerheti leen-
dő nemét, korát, intelligenciáját, szépségét, családi helyzetét, etnikumát, szexuális
orientációját, osztályhelyzetét. Nem tudhatja, hogy vagyonos-e, vagy nem, örököl-e,
avagy nem. Rawls ezt a képzeletbeli helyzetet a tudatlanság fátylának nevezi. A cél
egy ilyen kiinduló helyzetben egy olyan társadalom létrehozása, ahol a társadalom
elesettebb tagjai is egyenlő eséllyel indulhatnak az életben.
Egy ilyen társadalom képes annak biztosítására, hogy minden tagjának ne csak
negatív szabadsága legyen – azaz ne kelljen félnie az elnyomatástól –, hanem pozi-
tív szabadsága is képességei kibontakoztatására, ami a Nobel-díjas indiai-amerikai
közgazdász Amartya Sen szerint205 egy igazságos társadalom célja kell hogy legyen.
Egy politikai rendszer sikere nem tagjai abszolút vagy relatív pozícióiban mérhető,
hanem abban, hogy polgárai milyen mértékben képesek ténylegesen élni a formá-
lis jogegyenlőség adta lehetőségekkel, és személyiségüket kibontakoztatva hasznos
munkából megélhetéshez jutni. Ahogy azt már említettük, Thomas Piketty nagy
port kavart könyvének206 pontosan az a központi tanulsága, hogy piaci alapon ilyen
típusú társadalom nem hozható létre. A jóléti állam nélküli nyers kapitalizmus
203
Az más kérdés, hogy Kis szerint Rawls tanai „baloldali liberális” tanok. Ez egy félreértésen alapul.
Rawls természetesen az amerikai fogalomhasználat foglya, ahol a „baloldali” vagy „szociáldemokrata” kifejezé-
sek tabuk: ezek rögtön felkeltik az amerikaiakban internalizálódott mccarthyzmust. Ehelyett a tengerentúlon
a (baloldali) liberális kifejezés honosodott meg. Világosan látszik emellett, hogy Rawls nem ismeri az északi
modellt, szem elől téveszti annak lényegét. Tanúbizonyságot tesz arról, hogy a jóléti állami modellt szűken
vett forrásátcsoportosításnak látja, nem veszi észre annak mobilitást teremtő funkcióját (Rawls 2001). Nevez-
zük azonban bárhogyan Rawls igazságossági elméletét, egy biztos: a harmadik köztársaság nem felelt meg az
elveinek.
204
Rawls 1971.
205
Sen a „pozitív szabadság” fogalmát Isaiah Berlintől veszi át, lásd Sen 1999. Míg a negatív szabadság
szabadság valamitől például az elnyomatástól, addig a pozitív szabadság szabadság valamire, például terveink
megvalósítására.
206
Piketty 2014.
A neoliberalizmussal szemben: Rawls és Sen társadalmi igazságosság elméletei 107
ugyanis a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet. A neoliberális világkép

tehát halálos sebet kapott Piketty elemzésétől. A kapitalizmus működőképessé téte-
léhez szükségeltetik a jóléti állam. Ennek hiányában a kapitalizmus diktatúrába fog
torkolni, mert az egyre nagyobb vagyoni koncentráció másképp nem tartható fenn.
Amennyiben egy társadalom olyan feltételrendszert teremt, hogy tagjai kezdő
pozíciójuktól függetlenül képesek kibontakozni és értelmes, teljes életet élni, egyre
többen válnak a vastagodó középosztály tagjaivá. Az északi modell vezető teoretiku-
sát, Gosta Esping-Andersent idézve207 pedig elmondhatjuk, hogy egy anyagi függet-
lenséggel rendelkező középosztály nem kényszerül paternalisztikus-klientalisztikus
hálózatokba, a közviták szempontjából releváns tudással rendelkező tagjai pedig
nem kerülnek felületes, populista, az ellenfelet démonizáló narratívák bűvkörébe.
A magabiztos középosztállyal rendelkező társadalmak megakadályozhatják az önző
ambíciókkal rendelkező politikusok érvényesülését. Minden társadalomban akad-
nak ugyanis olyanok, akik egyéni érdekből törnek politikai befolyásra. A különbség
abból adódik, hogy az öntudatos középosztálybeli demokraták időben felismerik az
ilyen ambíciókat, és megtörik azok pályáját.
Gazdagabb társadalmakban sokak számára tiszta piaci alapon is elérhetővé válik
a személyes érvényesülés. Piketty empirikus kutatásai azonban világossá tették, hogy
önmagában, állami újraelosztás nélkül a kapitalista rendszer nem erősödő közép-
osztályt, hanem polarizálódó társadalmat eredményez. Minél szegényebb egy ország
és minél nagyobbak a társadalmi különbségek, annál többen lesznek, akik számára
az állam képessé tevő segítése nélkül elérhetetlen lesz a társadalmi mobilitás, a ké-
pességek kibontakoztatása. Nem egyszerűen jövedelemtranszferről, nivellálásról, a
szegénység megakadályozásáról van szó, hanem befektetésről a társadalom tagjai-
ba, olyan folyamatok megfinanszírozásáról, melyeket a szegények maguk képtelenek
lennének megfizetni, és melyek nélkül beleragadnak azokba a társadalmi helyzetek-
be, melyek bekorlátozzák életüket.
A fejlett nyugati társadalmakban a politikai mező két törésvonal mentén oszlik
meg. Kulturális értelemben a konzervatívok a tradicionális, autoriter világnézet ta-
laján állnak, míg a liberálisok és a szociáldemokraták az egyéni szabadságot és nyílt
társadalmat favorizálják. A másik törésvonal azonban gazdasági. Itt a piaci konzerva-
tívok és a liberálisok a piac mindenhatóságában hisznek, a mérsékelt baloldal pedig
a társadalmi redisztribúcióban, az esélyteremtésben. A szélsőbaloldal a tulajdonvi-
szonyok erőszakos megváltoztatását kívánja. Mi azonban velük itt most nem foglal-
kozunk. A fejlesztőállami konzervativizmus pedig szintén az erős államban hisz, de
ezt nem redisztribúció formájában képzeli el, hanem centralizált fejlesztőállamként.
207
A második világháború után ez a forma Franciaországban, Dél-Európában és Latin-

Amerikában fordult elő sűrűn, manapság viszont a Távol-Kelet kivételével már ritka.
Autoritás
KONZERVATÍV PIACI
FEJLESZTŐÁLLAM KONZERVATIVIZMUS
Állam Szabad
piac
ÉSZAKI MODELL LIBERALIZMUS

SZOCIÁLDEMOKRÁCIA
BALOLDAL
Szabadság
11. ÁBRA | A politikai mező kulturális és gazdasági osztatai a fejlettebb országokban
A fejletlenebb országokban, ahol a társadalom széles rétegeinek a politikai tuda-

tossága pontosan az alulfejlettség, a közviták szempontjából releváns tudás hiányá-
nak okán alacsony, a politikai mező gyakran kétosztatú. Itt a politikai lojalitásban
nem tükröződik az osztályhelyzet, az elit két egymással küzdő része különböző
legitimációval maga alá gyűri a társadalom többi részét. Tipikusan ilyen a nemzeti-
eskedő-nyugatoskodó ellentét, amely oly sok harmadik világbeli országban megfi-
gyelhető. Magyarország a politikai kultúra tekintetében ezen fejletlen országok közé
tartozik, a 20. századból átörökölten a közkeletűen „népi-urbánus vitának” elneve-
zett osztat határozza meg a politikai logikát. Az elit konzervatív fele intenzív nemzeti
retorikával biztosítja legitimitását, a szegényebb társadalmi rétegek lojalitását, a tár-
sadalmi kohéziót. Politikai ellenfelét gyakran nemzetietlennek bélyegzi. Az elit libe-
rális fele pedig a „nyugati”-ként reprezentált, valójában liberális értékekre hivatkozva
teremt legitimációt és lojalitást, elfogadtatva saját híveivel a társadalmi egyenlőtlen-
ségek fennmaradását, az állam igazságosságot garantáló szerepének feladását. Mivel
azonban ezen liberális oldal nem hozza létre a társadalom széles rétegeinek anyagi
és szellemi felzárkóztatását biztosító jóléti államot, ezért a szegénységben és tudat-
lanságban élő társadalmakban a kétosztatú rendszer sokáig fennmarad. (A „nyugati”
értékek azért nem azonosak a liberális értékekkel, mert a nyugati világban szintén
értékpluralitás van. Léteznek a liberális mellett konzervatív, szociáldemokrata, zöld,
szélsőjobboldali és szélsőbaloldali értékkombinációk is. Hamis a tételezés, mely sze-
rint a magyarországi „balliberális” oldal indokoltsága az lenne, hogy a magyar jobb-
oldal nem tartja be a demokratikus alapnormákat. Az egymástól jól elválasztható
nyugati baloldali és liberális erők ugyanis ugyanezt tartják az ottani jobboldali riváli-
Neoliberalizmus és osztály 109
saikról, ettől azonban még nem szerveződnek „balliberális” blokká, hiszen pontosan
tudatában van ennek értelmezhetetlenségével.)
Magyarországon így jött létre a „balliberális” elnevezésű politikai oldal, amely
nyugat-európai országokban elképzelhetetlen lenne. (Egy német számára például
egyenesen nevetséges propozíció lenne, hogy az FDP-t és az SDP-t egy politikai tá-
borként kellene számon tartania.) Ezt az ideológiai fikciót mindkét elitcsoportnak
érdeke fenntartani. A konzervatív elit számára hasznos ellenségkép a bármikor szél-
sőségesen piacpártinak megbélyegezhető liberális dominanciájú másik oldal. A libe-
rális elitcsoport pedig tisztában van azzal, hogy egy nyugat-európai, két tengely által
megosztott politikai kultúra esetén egy szegény országban csak nagyon marginális
szerepe lehetne a liberális politikai erőnek, a jobboldal fő politikai ellenfele egy szé-
les, főáramú szociáldemokrata irányzat lenne.
NEOLIBERALIZMUS ÉS OSZTÁLY
A neoliberalizmus mint társadalmi ideológia tulajdonképpen a felsőbb társadalmi

osztályok és az általuk kontrollált nagyvállalati szektor érdekérvényesítését szolgálja.
Mint az ideológiák általában, a neoliberalizmus sem teheti explicitté valódi céljait,
hiszen demokratikus körülmények között ezen esetben nem lenne képes megszerez-
ni a hatalomgyakorláshoz szükséges szavazati többséget. Ezért hivatkozik a tiszta és
átlátható piaci verseny ideológiai alapvetésére sikeresen, legalábbis addig, ameddig
az általa megteremtett oligarchikus kapitalizmus tényeinek feltárulása következté-
ben a szavazópolgárok szemében ez nem válik visszássá, hamissá, valóságidegenné.
Ahogy Pikettytől láttuk azonban, a jóléti újraelosztás nélküli kapitalizmus a szuper-
gazdagok legfelsőbb osztályának a megerősödéséhez vezet, az pedig a foglyul ejtett
állam jelenségéhez. A neoliberalizmus és a jóléti állam közötti versengés tehát erősen
politikai gazdaságtani természetű.
A neoliberalizált gazdaságok korszakában a demokráciák közvitáiban a politikai
gazdaságtani (vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek, társadalmi osztályok, környe-
zeti fenntarthatóság stb.) kérdéseket háttérbe szorítják a gazdasági elit konzervatív és
liberális része által képviselt célok, értékek, ügyek, a kulturális és életmódbeli viták
(abortusz, fajgyűlölet, nacionalizmus, melegjogok, étrendi kérdések, fegyverviselés,
vallási ellentétek stb.). A neoliberalizmus önmagát mint természetes gazdasági ren-
det, „teljesítményelvű, háborítatlan szabad piacot” reprezentálja a főáramú tömeg-
médiában. Minden ezzel kapcsolatos kritikát ideológiainak bélyegez meg, miközben
saját magát ideológiamentesnek tételezi. Különösen érzékenyen szorítja ki és bélyegzi
meg az osztálykülönbségek elemzésére épülő kritikai társadalomtudományt. A szov-
jet típusú diktatúrák álságos fogalomhasználatát és kommunikációját kifigurázva a

kapitalista társadalmak osztály alapú kritikáját ezen letűnt rendszerek nevetséges és
meghaladott maradványának állítja be. Valójában azonban az elit által természetes-
nek gondolt és ábrázolt gazdasági rend is konstruált: egy összefüggő ideológia men-
tén megteremtett intézményekből áll össze. Ahogy Greskovits és Bohle fogalmazzák
meg Polányi nyomán: „laissez-faire was planned, planning was not”.208
Ennek ellenére a nyugati társadalmakban erős hagyományként fennmaradt az
osztály alapú kritikai társadalomtudomány. Nemcsak a skandináv, de az angolszász
társadalomtudományi irodalomban is bevett fogalom maradt az osztály. Kelet-Eu-
rópában azonban nemcsak a szovjet bábkormányok tiltották be a „munkásállam”
osztály alapú kritikáját, hanem a rendszerváltás utáni neoliberális politikai gazda-
ságtani fogalmi keretrendszer is figyelmen kívül hagyta azt. Komoly mérföldkövet
jelentett 2015-ben az East European Politics and Societies című folyóirat David Ost
által szerkesztett különszáma, a Class After Communism209 (Osztály a kommunizmus
után). Ost és szerzőtársai ebben azt vizsgálták, hogy a nyugati világban bevettnek
számító osztályfogalom hogyan és miért nem honosodott meg a szovjet rendszert
felváltó kelet-európai félperiferiális kapitalizmusban.
Ost bemutatja, hogy a szovjet típusú kommunizmus elnyomó politikája ho-
gyan tiltotta be a létező szocializmus osztály alapú értelmiségi kritikáját. Az akár
marxiánus, akár más alapokon folytatott osztály alapú elemzés ugyanis az osztályfo-
galom konfliktust feltételező megközelítése miatt rámutatott volna a fennálló társa-
dalmi rend uralmi viszonyainak elnyomó voltára, ez pedig nem volt érdeke a regnáló
hatalomnak. Éber és Gagyi210 a magyarországi irodalom (Kolosi, Szelényi és Konrád,
Kis és Bence, Szalai Erzsébet és mások) elemzésén keresztül mutatja be, hogy hogyan
nyomta el a hatalom az ilyen típusú osztály alapú kritikát. A szerzők egy idő után
vagy emigráltak, vagy a politikailag elfogadhatóbb társadalmi „rétegződés” nyelve-
zete felé mozdultak el elemzéseikben. Ost szerint ez a diskurzus úgy volt képes a fi-
gyelmet a szocializmusban is létező társadalmi egyenlőtlenségek felé fordítani, hogy
nem hordozta az osztályfogalom konfliktusos jelentéstartalmát. A társadalmi réteg
fogalma tehát, szemben az osztályfogalommal, nem relációs fogalom. A társadalmi
egyenlőtlenségek létrejöttét nem vezeti vissza az osztályok közötti konfliktusokra,
hatalmi viszonyokra, hanem mintegy egymástól függetleneknek tételezi azokat.
Ez a szovjet dominancia alatt megszokottá vált, konfliktusmentességet sugalló
fogalomhasználat puha átmenetet tett lehetővé a posztszovjet térség társadalom-
208
„A laisszez-faire-t tervezték, a tervezést nem”. Polányi 1957 (1944), 141. p., idézi Bohle–Greskovits
2012.
209
Ost 2015.
210
Éber–Gagyi 2015.
tudományi irodalmába. A liberális társadalomtudományi értelmiség a konfliktust

feltételező osztályfogalom helyett a kapitalista körülmények között is az egymástól
független sorsú „társadalmi rétegekről” beszélt. Ennek rejtett üzenete egybevág a
piaci fundamentalista ideológia által sugalltakkal, tudniillik, hogy minden társa-
dalmi réteg a maga sorsáért felelős a piaci verseny meritokratikus szabályrendsze-
rén belül, és az alsóbb társadalmi rétegek önmegvalósítási korlátainak nincs köze a
felsőbb rétegek vagyoni örökléséhez, kapcsolati és szimbolikus tőkéjéhez, politikai
érdekérvényesítési lehetőségeihez, és egy sor más olyan jelenséghez, amely valójában
osztályok közötti viszonyokat feltételez. A rendszerváltás utáni diskurzus fókuszában
egyetlenegy legitim osztály állt, a „középosztály” (alternatív elnevezésben a „polgár-
ság”), amelynek viselkedési és életvezetési kódexét követni kívánatos, és amelybe
mindenki aspirál. Az elitről, a prekariátusról, az underclassról és a mobilitási esélyek-
ről vajmi kevés derült ki. Árulkodó, hogy a nyugati világban megszokott társadalmi
mobilitási vizsgálatok mennyire nem honosodtak meg a kelet-európai országokban.
Ost arra is figyelmeztet, hogy a liberális dominanciájú rendszerváltó évtizedek
osztálydiskurzus nélkülisége milyen mértékben engedte át az identitásképző intéz-
mény szerepét a „nemzet” fogalmának. A megjelenített osztályok nélküli társadal-
makban ugyanis a közösségi kötődés egyetlen elérhető formája a „nemzet” marad,
amelynek ráadásul nagyon erős szimbolikus hagyománya és ideológiai múltja van a
régióban. Az osztályviszonyok létezését tagadó liberális diskurzus tehát tulajdonkép-
pen hosszabb távon saját versenytársa, a nacionalizmus malmára hajtotta a vizet. Ez
a folyamat Magyarországon nagyon világos módon lezajlott. Benedict Anderson, a
nacionalizmus vezető kutatója figyelmeztet: „Függetlenül attól, hogy milyen mértékű
egyenlőtlenség vagy kizsákmányolás áll fenn egy nemzeten belül, azt mindig vízszintes
bajtársiságnak képzelik el. Végső soron ez az a testvériség, ami lehetővé tette az utolsó két
évszázadban nem is csak azt, hogy milliók embert öljenek ezért a korlátozott képzetért,
hanem hogy életüket adják érte.”211
A HARMADIK KÖZTÁRSASÁG TÁRSADALMI IGAZSÁGTALANSÁGAI
A fenti, rövid igazságosságelméleti megfontolások után vizsgáljuk meg empirikus

adatokon, hogy a 2010-ben bekövetkezett markáns politikai változást közvetlenül
megelőzően mennyiben működött Magyarországon mobilitást biztosító jóléti ál-
lam? Alátámasztható-e az állítás, hogy a szocializmusból rámaradt jóléti intézmé-
211
Angol eredetiben: Anderson 1991, 7. p.
nyek Patyomkin-fala mögött neoliberális volt a harmadik köztársaság társadalmi

berendezkedése?
A középosztályosodás kérdése az anyagi függetlenedés és a tudás kérdéseire ope-
racionalizálható. Az eldöntendő kérdés az, hogy megvolt-e Magyarországon a de-
mokrácia működtetéséhez és fenntartásához szükséges anyagilag független és tanult
középosztály? Szerencsére megbízható adataink vannak mindkét tekintetben. Men�-
nyiben mondható el, hogy Magyarországon liberális, azaz dominánsan a piacra és
nem az államra építő gazdasági viszonyok épültek ki a harmadik köztársaság évtize-
deiben? Ez a kérdés kulcsfontosságú, mivel liberális részről gyakran homlokegyenest
az ellentétes irányú magyarázat fogalmazódik meg: a bekövetkező társadalmi válság
okát abban vélik megtalálni, hogy nem sikerült megszabadulni az államszocialista
örökségtől, az etatizmustól, nem épült ki a piaci verseny. Ebben kérdésben csakis
empirikus tények dönthetnek.
létminimum alatt élő háztartások %

45,0
40,0
35,0
30,0
25,0
20,0
15,0
10,0
5,0
0,0
2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013
12. ÁBRA | A létminimum alatt élő háztartások arányának alakulása

Forrás | KSH
Induljunk ki a jövedelmi adatokból. A 2010-ig terjedő időszak gazdaságpolitiká-

jának eredményeképpen Magyarországon a KSH elhíresült rémisztő adatai szerint
a háztartások 38,1%-a élt létminimumon, avagy az alatt, azaz fizikai nélkülözés-
ben.212 Ez nagyságrendileg négymillió embert jelent, ők annyi jövedelemmel sem

rendelkeztek, hogy legszűkebb fiziológiai szükségleteiket fenntartható módon meg-
finanszírozhassák. Azaz nemhogy „versenyképesebbé” nem tudtak válni a „piacon”,
folyamatosan romló egészségi állapotot elszenvedve az önkizsákmányolás állapotá-
ban voltak. Ráadásul köztük egyáltalán nem elhanyagolható mértékben voltak dol-
gozó szegények! Egy elvileg szociáldemokrata dominanciájú kormányzat alatt ez az
arány folyamatosan növekedett, hiszen 2002-ben még csak a háztartások 23%-a
volt ilyen lehetőségektől megfosztott, méltánytalan helyzetben! Az Eurostat adatai
szerint 2011-re minden negyedik magyar gyerek komoly anyagi nélkülözésben élt!
Ennél rosszabb adatokat az unión belül csak Románia és Bulgária mutattak fel, míg
a skandináv országokban gyakorlatilag nem volt nélkülöző gyerek. Teljesen világos,
hogy egy Magyarországhoz hasonló fejlettségű országban nemcsak a gyermekeknek,
de a felnőtteknek sem lenne szükséges ilyen esélytelen élethelyzetben élniük. Mind-
ez nem gazdasági potenciál kérdése, hanem társadalmi igazságossági kérdés. 2010-
ben Magyarország radikálisan kevesebbet költött szociális biztonságra GDP-arányo-
san,213 mint az uniós átlag: 23,1%-ot 29,4%-al szemben.
75,000
70,000
65,000
60,000
55,000
50,000
45,000
40,000
35,000
30,000
25,000
20,000
15,000
10,000
5,000
0
RO BG LV LT HU EE PL SK CZ PT EL SI ES MT IT BE FI SE DK DE UK NF FR CY AT LU
13. ÁBRA | EU-országok bérterjedelmei, euróban vásárlóerő-paritáson, 2011-ben

Forrás | EU SILC
212
2011-es adat, http://kimittud.atlatszo.hu/request/letminimum-alatt-elok-szama-magy.
213
Eurostat spr_exp_sum.
Nyugat-Európában ilyen fizikailag nyomorgó rétegek gyakorlatilag nem léteznek.

Az Európai Unió szociális adatbázisának adatai szerint aki Magyarországon ez idő
tájt átlagos jövedelmű volt, az alulról a hetedik jövedelmi tized környékén élt, azaz
a bérből és fizetésből élők kétharmadánál magasabb fizetéssel rendelkezett. Ezzel a
Magyarországon tehát jónak számító bérrel vásárlóerő-paritáson is a nyugati orszá-
gok legalsó jövedelmi tizedeinek életszínvonalán találta volna magát. A bérből élők
kétharmada ennél rosszabb életszínvonalon élt, úgy, ahogy Nyugat-Európában már
gyakorlatilag senki. És akkor még ezen szint alatt találjuk a létminimum alatt élő-
ket. A magyar létminimum szintje nagyságrendileg a fele volt a nyugati minimál-
bérekének, és ez alatt a szint alatt élt Magyarországon az ország harmada! Mindez
elképesztő mértékű társadalmi nyomort jelent.
Az alacsonynak mért kelet-európai társadalmi egyenlőtlenségek (például a széles
körben ismert Gini-koefficiens) önáltató módon eltakarják azt a tényt, hogy egészen
más Bulgária jövedelmi szintjén egyenlőségben, azaz egyenlő nyomorban élni, mint
Dánia jövedelmi szintjén egyenlőségben, azaz egyenlő gazdagságban. Lehet relatí-
ve egyenlőnek mérni ezeket a társadalmakat, de ez csupán azt jelenti, hogy szinte
mindenki szegény, kivéve egy hajszálvékony extraktív elitet. Amartya Sen gondolat-
menetére visszautalva: az alul lévő többség megfelelő (piaci vagy transzfer-) jöve-
delemforrás hiányában képtelenek kibontakoztatni képességeit, kiemelkedni a sze-
génységből. A nyomor az egészen kiemelkedő egyénektől eltekintve megakadályozza
széles néptömegek mobilitását. A fizikailag nélkülöző háztartásokból csak elvétve
van esély a középosztályba emelkedésre. Háztartások milliói számára az időmérleg
túlnyomó többsége annak minden erőfeszítésével arra irányul, hogy biztosítsák a
létfenntartáshoz szükséges minimumot. Kapcsolati hálójuk pedig a szintén erőfor-
rásokban szegény ismerősökhöz köti őket.
További óriási probléma az eleve vékony középosztály folyamatos fogyása. A kö-
zéposztály mérésére tett kísérletek egyértelműen azt mutatják, hogy igen gyorsan
szűkülő rétegről van szó. Kolosi Tamás és Keller Tamás214 úgy találják, hogy az ál-
taluk definiált középosztály a rendszerváltás és 2009 között folyamatosan és drá-
maian csökkent. A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutató-
központja és a GfK Hungária 2014-ben már egyenesen azt mérte, hogy nincs is
Magyarországon középosztály!215
214
Kolosi–Keller 2010, 12. ábra.
215
MTA TK – GfK Hungária 2014.
250
200
150
Dánia
Magyarország
100
50
0
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
14. ÁBRA | A pénzjellegű (nem szolgáltatást tartalmazó) szociális transzferek egyes jövedelmi
tizedek szerinti részesedése Dániában és Magyarországon, 2010 (A legalsó jövedelmi tizedek
jelentős szolgáltatás jellegű transzferekben is részesülnek a jóléti államokban.)
Forrás | Eurostat216
Az alacsony elsődleges, piaci jövedelem okozta társadalmi mobilitás hiányának el-

lensúlyozására hivatott alrendszer a szociálpolitika. Ha valakinek nincs rendszere-
sen megfelelő jövedelme ahhoz, hogy megfinanszírozza saját felemelkedését, nincs
más lehetősége, mint a társadalmi újraelosztásból származó jövedelemtranszferekből
megoldani azt. A jóléti állami újraelosztást ellenzők alternatívája az adakozás. Ez
azonban több szempontból is problematikus. Egyrészt míg az újraelosztás univerzá-
lis jogon jár, ezért horizontális és biztos, addig a jótékonyság vertikális és szelektív!
Ezenfelül egészen biztosak lehetünk abban, hogy jótékonyságra utalva a társadalom
negyven százalékát, közel négymillió embert nem lehetséges rendszeres, tisztességes
jövedelemhez juttatni.
A szociálpolitikai alrendszert azonban a rendszerváltás utáni kormányok mara-
dékelvű, periferiális területként kezelték. Ennek eredményeképpen jöhetett létre az
a helyzet, melyet Ferge Zsuzsa professzor perverz újraelosztásnak217 nevez: a szociál-
politikai jövedelemtranszferek nem a gazdagoktól a szegények felé, hanem fordítva
áramlanak! Két vezető szociálpolitikus, Szalai Júlia és Mózer Péter218 szintén azon
216
A perverz redisztribúció empíriájáról lásd bővebben lásd Hermann és Mózer 2013.
217
Ferge 2000, 194. p.
218
Mózer 2013.
az állásponton vannak, hogy a magyar jóléti rendszer „nemcsak leképezi, hanem

aktívan elő is mozdítja a magyar társadalom kettészakadását”.219 Ahogy azt Mózer
Péter számításokkal is igazolta, a magyar szociálpolitikai rendszer ebben a korszak-
ban alulról osztott felfelé, azaz fokozta a piacon kialakult jövedelemkülönbségeket!
Az egyes jövedelmi tizedek részesedése 2010-ben, a kormányváltás előtt olyan volt,
hogy az összes társadalombiztosítási transzferből a legalsó jövedelmi tized részesedé-
se mindösszesen 7% volt, míg a két legfelső jövedelmi tizedé egyaránt 13%! Ennek a
visszás helyzetnek az a legfőbb oka, hogy a megelőző bérhez kötött garantált öregségi
nyugdíjak mindvégig megőrizték az értéküket a többi juttatáshoz, különösképpen a
szegénységhez kötődő transzferekhez képest. Ebből adódóan az egykori bérek miatt
felfelé elosztó nyugdíjrendszer határozza meg a szociális újraelosztást. A szegények
lehetőséghez juttatására költött transzferek olyan alacsony hányadát tették csak ki a
szociálpolitikai rendszernek, hogy egészében véve tartósan fennmaradt a perverz új-
raelosztás. Mivel rendszeres, egységes módszertannal készülő mobilitási vizsgálatok
Magyarországon nem folytak, azért ennek a visszás szociálpolitikának a tényleges
társadalmi hatásaira nem derült fény.
A döntéshozók által diszfunkcionálissá tett állami rendszer tehát erősíti a társa-
dalmi polarizációt. A felemelkedéshez az egyének a piaci rendszerre utalódnak, ahol
azonban még a fizikai megélhetéshez sem rendelkeznek megfelelő jövedelemmel.
Ez akkor is liberális gazdasági modell, ha formálisan létezik is állami szociálpolitika.
A szociálpolitikai ráfordításaink a GDP arányában a szociálliberális kormányzás vé-
gére már a hírhedten alacsony déli uniós tagállamok szintje alá süllyedtek, és az egész
keleti régióval egyetemben sereghajtókká tettek minket az EU-ban. Vásárlóerő-pa-
ritáson ez fejenként 3478 €-t jelentett évente, a nyugat-európai jóléti államokban
ez a duplájától a triplájáig terjedt.220 Nem igaz tehát az elterjedt ellenvetés, hogy az
alacsony keleti béreket magasabb szociális transzferek kompenzálják.
Szintén drámai képet mutat a lakhatás kérdése, amely a nyugat-európai jóléti ál-
lamok kiindulópontja volt annak idején. A 18–35 éves fiatalok 47 százaléka szüleivel
kénytelen élni, 75 százalékuk képtelen megtakarítani, akik pedig képesek, azoknak
átlagos havi megtakarítása 9529 forint, melyből önálló jövő megalapozására nem
telik. A hajléktalanellátás drámaian alulfinanszírozott, a fedél nélküliek lakáshoz ju-
tása mindvégig megoldatlan maradt.
Két évtizeddel a rendszerváltás után a magyar családok anyagi biztonsága nem-
zetközi viszonylatban harmatgyenge volt. Ismert adat,221 hogy nagyjából négyötö-
219
Szalai J. 2007, 60–61. p.
220
Forrás: EU SILC.
221
Lásd a GfK Hungára rendszeres ide vonatkozó felméréseit.
dük számára egy nagyobb egyszeri tétel kifizetése megoldhatatlan gondot jelentett
volna, egy másfél évet kitevő munkanélküli periódus áthidalására pedig nem volt
meg a nem ingatlan jellegű megtakarításuk.
OKTATÁSPOLITIKA
Ahogy azt már kiemeltük, Esping-Andersen szerint a demokratikus állam működé-

séhez a komplex közviták megértéséhez megfelelően képzett középosztály szükségel-
tetik. Az oktatási rendszernek szintén kulcsszerepe van a társadalmi mobilitás elő-
segítésében is, illetve a tudásalapú globális gazdaságon belül a magasabb hozzáadott
értékű, ezért jobban fizető munkahelyek felé történő elmozdulásban is. Mindezen
célok elérése tekintetében a magyar oktatási rendszer 2010 előtt katasztrofálisan sze-
repelt.
A 2005-ös mikrocenzus adatai szerint magyar népesség több mint felének érett-
ségit nem adó középfokú (16,9%), vagy annál alacsonyabb iskolai végzettsége volt.
A népességnek csupán 25,2 százaléka rendelkezett érettségivel, 11,7 százaléka pedig
diplomával.222 2009-ben még mindig csak 24,6%-nak volt érettségije, és 13%-nak
felsőfokú diplomája.223 Természetesen badarság lenne azt állítani, hogy a képzettség
determinisztikus kapcsolatban áll a tudással, ám a magyar oktatási rendszert ismer-
vén valószínűsíthetjük, hogy még a felsőfokú végzettségűek nagy részénél is hiá-
nyoznak a fenti értelemben vett, a társadalmi viták követéséhez szükséges ismeretek.
A középosztálybeli lét két Esping-Andersen-i attribútumának együttes fennállása,
metszete, azaz a tanult és egyben anyagilag független effektív középosztály könnyen
lehet, hogy a magyar társadalomnak csupán egy számjegyű része. A demokrácia és
a piacgazdaság gyenge középosztálybeli bázisa ma már széles körben elfogadott fel-
ismerés.
Ahogy azt már a keleti-európai külföldi működőtőke-függő versenyállamról szó-
ló részben megemlítettük, a magyar tanulók átlagos PISA eredményei224 egészen a
legutóbbi időkig nem voltak rosszabbak az OECD-országok átlagánál. Sőt, egyes
magas termelékenységű országokénál még jobbak is voltak. Ez azt mutatja, hogy
hihetetlen kevés pénzből225 rendkívül jól teljesítettek a magyar tanárok, hiszen az
oktatási rendszer finanszírozása sokkal alacsonyabb volt, mint Nyugat-Európában.
222
Lásd minderről bővebben Csoba Judit: A tisztes munka – A teljes foglalkoztatás: a 21. század esélye vagy
utópia? Budapest, 2010, L’Harmattan Kiadó, 93. p.
223
Kolosi–Keller 2010, 1. táblázat.
224
Lásd a második fejezetben.
225
Az árszínvonal hasonlóságáról szintén lásd a kelet-európai modellről szóló fejezetet.
A magyar oktatási rendszer GDP-arányos finanszírozása az Eurostat adatai szerint

szintén csökkenő trendet mutatott a vizsgált korszakban. Az állam tehát egyre ke-
vesebbet költött arra, hogy a globális gazdaságon belül versenyképes gazdasági mo-
dellt alakítson ki, illetve hogy a társadalmi esélyteremtést lehetővé tegye. Elvileg itt
ismét csak a piacra utalódik a tudás előállítása, ám jelentős privát képzési kapacitás
az alsóbb szinteken nem működik Magyarországon, és a szegényebbek azt amúgy is
képtelenek lennének megfizetni.
7,00
5,25
Magyarország
3,50
Nyugat-Európa
1,75
0,00
2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010
15. ÁBRA | Oktatási ráfordítások a GDP arányában, Nyugat-Európában és Magyarországon.

A nyugati országok GDP-bázisa sokkal magasabb, mint a magyar!
Forrás | Eurostat
A magyar oktatási rendszer tehát legalábbis az átlagteljesítmény tekintetében a fi-

nanszírozásához képest a nemzetközi átlag felett teljesített. Különösen igaz volt ez
a tanárok fizetéséhez mérten, amely Szlovákiával együtt az OECD-lista alján van
hosszú idő óta az adott országban jellemző bérszínvonalhoz képest is.
Igazi problémát inkább annak a nagyfokú szelektivitása, megosztottsága jelent:
nagyon jó minőségű és nagyon rossz minőségű iskolákra. E két típus az OECD
elemzése alapján lefedi a magyar oktatási rendszer több mint felét, ami kirívóan ma-
gas adat! A magyar oktatási rendszer az egyik legkirekesztőbb az OECD-n belül, ezt
mutatja a tanulók szocioökonómiai státuszának iskolán belüli varianciáját kifejező
társadalmi befogadás mutató:
100
2012 2003
90
társadalmi befogadás mutatója
80
70
60
50
40
30
20
Svájc 6,6
Korea 7,6
Japán 6,3
Új-Zéland -6,9
Olaszország 5,1
Lettország -7,5
Törökország 13,0
Hongkong-Kína -8,9
Finnország
Norvégia
Svédország
Izland
Liechtenstein
Kanada
Dánia
Hollandia
Írország
Ausztrália
Lengyelország
Csehország
OECD-átlag
Spanyolország
Oroszország
Egyesült Államok
Makaó-Kína
Németország
Luxemburg
Görögország
Belgium
Ausztria
Portugália
Tunézia
Szlovákia
Indonézia
Brazília
Magyarország
Thaiföld
Uruguay
Mexikó
16. ÁBRA | OECD-országok oktatási befogadási mutatói 2003-ban és 2012-ben.
A statisztikailag szignifikáns eltérések százalékpontban kifejezve az országnevek mellett találhatók
Forrás | OECD 2013b:60226
Radó Péter oktatásszociológus kutatásaiból tudjuk, hogy az alapiskolát végzett ma-

gyar diákok szövegértési eredményeit 72%-ban (!) határozta meg, hogy az ország
melyik részén jártak iskolába, miközben ugyanez a szám Finnországban mindös�-
szesen 9%. A matematikai teljesítményt tekintve az iskolák között mért jelentős
különbségek 78%-a a családi háttérre vezethető vissza.227 Ez a legmagasabb arány
az OECD-országok között. Más mutatókkal is be lehet mutatni, hogy a magyar
9. TÁBLÁZAT | Néhány adat a magyar iskolarendszer szelektivitásának bemutatására,

OECD-átlag és finn összehasonlításban
FINNORSZÁG OECD-ÁTLAG MAGYARORSZÁG

Jól teljesítő, jó státuszú iskola 6% 20% 32%
Rosszul teljesítő, rossz státuszú iskola 4% 18% 25%
Iskolák közötti variáció matematika-
5% 37% 63%
eredményekben
Forrás | OECD, PISA 2012 Results: Excellence through Equity – Giving every student the chance to succeed
2013
226
OECD – idézi Csapó–Fejes–Kinyó–Tóth 2014.
227
OECD. PISA 2012 Results: Ready to Learn – Students! Engagement Drive and Self-Beliefs (Vol. III.)
2013.
oktatási rendszer tehát kiemelkedően hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek új-

ratermelődéséhez. Ez nem más, mint osztálykonfliktus. A magyar oktatási rendszer
működése tehát neoliberális jellegű volt, ráerősített a felsőbb osztályok társadalmi
előnyeire.
Fontos megérteni, hogy a döntéshozók által diszfunkcionálisként fenntartott ál-
lami oktatási alrendszer nem egyszerűen egy gyengén működő jóléti állam, hanem
egy neoliberális berendezkedés, amely kifejezetten ráerősít a piaci folyamatok által
amúgy is működtetett társadalmi polarizációs mechanizmusokra! Ha az eleve gaz-
dagabb szülők gyerekei jobb oktatást kapnak, a szegényebbeké rosszabbat, akkor a
társadalmi különbségek piaci alapú szélesedésére rásegítő oktatási alrendszer neo-
liberális jellegű még akkor is, ha éppenséggel nem történt meg az oktatási rendszer
formális privatizációja. Neoliberalizmus az állami alrendszer díszletté, formálissá,
diszfunkcionálissá tétele.
16
15
14 13,2
12,7
13 12 12,2
11,4 11,2
12 10,9
11 10,2
%
10
9
8
7
6
5
2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013
17. ÁBRA | Gettóiskolák aránya Magyarországon

Forrás | Radó Péter publikálás alatt228
A 2010-et megelőző időszakban soha nem volt elsődleges társadalmi célkitűzéssé

emelve az iskolák közötti szocioökonómiai különbségek csökkentése. Ebben az idő-
szakban az etnikai szegregáció felszámolása volt az oktatási minisztérium fókuszá-
228
A kompetenciafelmérések és a szegregációkutatások alapján támaszkodva Havas–Liskó és Havas–
Zolnay munkáira.
ban. Ez önmagában ritka, pozitív kivételt jelentett abban a tekintetben, hogy egy
minisztériumnak volt önálló, explicit társadalompolitikai célja, és nem a külföldi
működő tőke beáramlásától vagy a piaci folyamatoktól várta egy társadalmi prob-
léma megoldódását. Ám ismert módon a szocioökonómiai szelektivitás helyett az
etnikai szegregációra fókuszálás kontraproduktív volt. Eléréséhez szűkíteni kellett a
szabad iskolaválasztás rendszerváltáskor kiharcolt, alapvetően fontos jogát. Ez pedig
inkább erősítette, mint csökkentette az etnikai feszültségeket, a konkrét esetben a
roma közösséggel szembeni előítéleteket. Ráadásul sikertelen is volt, mert a gettó-
iskolák aránya változatlan maradt, nagyjából az iskolák tizedét tette ki.
Az etnikai helyett a szocioökönómiai háttérre fókuszálni azért érdemes inkább,
mert nem kényszerít ki átváltást a szegregáció csökkentése és a szabad iskolaválasztás
között. Mindkét alapelv érintetlen marad és érvényesülni tud, ha az iskolák minden-
kori legrosszabban teljesítő 10–20%-ára koncentrál az oktatáspolitika. Amennyiben
megfelelő extra anyagi forrásokkal, képzésekkel, speciális módszertannal, magasabb
fizetésekkel, jobb épületekkel és egyéb eszközökkel képes érdemi előrehaladást el-
érni az ilyen alacsonyabb státuszú, gyengébben teljesítő iskolák esetében, akkor az
oktatáspolitika elérheti a teljes iskolarendszer felfelé nivellálását. Ez egyben meg-
oldást jelent az igazán durván rasszista elkülönülésen kívül az etnikai szegregáció
problémájára is, hiszen ha egy településen egyformán jó minőségű iskolák működ-
nek, megszűnik a magasabb státuszú szülők abbéli aggodalma, hogy a hátrányosabb
helyzetű családokból származó tanulók visszafogják az ő gyerekeiket a tanulásban.
Ráadásul az ilyen felfogású szakpolitikai megközelítés eléggé általános nem csak a
skandináv országokban, de az amúgy neokonzervatív George W. Bush „No child left
behind” programja is erre épült, és a minden másban neoliberális és kudarcos Tony
Blairnek is ez volt az egyetlen sikeres hagyatéka.229
FOGLALKOZTATÁSPOLITIKA, BÉREK
Az állami foglalkoztatáspolitika a rendszerváltás után alacsony szinten stabilizáló-

dott foglalkoztatási ráta tekintetében nem tudott érdemi javulást elérni a harmadik
köztársaság időszakában. Ebben semmi meglepő nincsen, hiszen a megközelítés itt
szintén alapvetően neoliberális volt. Munkaerő-piaci politikákra 2007-ben a GDP
alig több mint fél százalékát költöttük, a régi tagállamok több mint másfél százalé-
kot sokkal magasabb GDP-bázison, Belgium konkrétan 3%-ot!230 A „balliberális”,
Toynbee–Walker 2011.
229
Forrás: Eurostat.
230
valójában neoliberális kormányzatok alapvetően piaci folyamatoktól, ezen belül is

a külföldi működőtőke-beruházásoktól várták ugyanis a foglalkoztatás bővülését.
Míg az Európai Unió közös Foglalkoztatási Stratégiája szerint az egyének képzésé-
be való befektetéssel lehet foglalkoztathatóvá tenni széles rétegeket, és ezen keresz-
tül GDP-bővülést elérni, addig a magyar „balliberális” filozófia ezzel szembemenve
megdöbbentő módon a GDP bővülésétől várt új foglalkoztatást. Ennek tanúbizony-
ságát adja számtalan interjú a korszak döntéshozóival és háttérszakértőivel, illetve
írásos anyagok megfogalmazásai. Ez a gondolkodás azzal analóg, mintha a jóllakott-
ság okozná az evést.
A neoliberális korszak jellegzetessége volt, hogy sem a foglalkoztatás, sem a bé-
rek színvonala nem állt a kormányzati munka előterében. A foglalkoztatásért felelős
miniszteri tisztség mindvégig a kormányzat presztízs nélküli pozíciója volt, melyet
eredménnyel is járó érdekérvényesítést nem vállaló politikusok töltöttek be. Maga
a munkahelyek hiánya mint toposz is olyannyira háttérben volt, hogy a 2010-es,
radikális változást hozó parlamenti választások előtt szinte a jobboldali ellenzék kizá-
rólagos témájává vált. Az önmagukat baloldalinak nevező kormányzatok soha nem
folytattak explicit életszínvonal-politikát. A bér csupán mint a tőkevonzó képesség
input tényezője jelent meg gondolkodásukban visszaszorítandó tényezőként. A szo-
cialista párt gazdaságfilozófiáját 2010 előtt neoliberális meggyőződésű közgazdasági
műhelyek alakították.231 Megjelent ez például a szakszervezetekkel és a minimál-
bérrel kapcsolatos hozzáállásukban. A magasabb bérek keynesiánus kereslet me-
nedzsment hatását a foglalkoztatásra – amely a nyugati szociáldemokrácia központi
filozófiája volt évtizedeken keresztül – a magyar „baloldal” liberális közgazdasági
tanácsadói elutasították.
Megdöbbentő módon míg a nyugati szocdemek vagy Obama elnök is az ágazati
bérminimumok, illetve a központi minimálbér-emelés elkötelezett hívei, a magyar
„balliberálisok” drámai foglalkoztatási csökkenéssel riogatva úgy ellenezték a mi-
nimálbér-emeléseket, hogy azok pozitív szociálpolitikai hatását nem értékelték.232
Ehhez képest ma már empirikus eredmények mutatják, hogy még a 2002–2003-as
igen radikális béremelésnek sem volt érdemi foglalkoztatást kiszorító hatása.233
231
Megdöbbentő módon ez a 2010-es és 2014-es két katasztrofális vereség után mind a mai napig fenn-
maradt. A szocialisták nem tettek erőfeszítést baloldali meggyőződésű közgazdasági és társadalomtudományi
think tankek és kutatóintézetek létrehozására.
232
Kitűnő példája ennek Köllő 2012, illetve Benedek–Scharle–Szabó–Rigó 2007, akik anélkül érvelnek
a minimálbér emelése ellen, hogy igazán meggyőző empirikus érvet hoznának annak drámai kirekesztő hatá-
sára, miközben szinte teljesen szem elől tévesztik azoknak igen jelentős pozitív hatását az érintettek életszín-
vonalára és mások munkája felé támasztott keresletére.
233
Lásd Lindner 2015.
A nyugat-, észak-, illetve dél-európai szociáldemokrata pártok szoros kapcsolatot

ápolnak a szakszervezetekkel, és egyik kulcsfontosságú vívmányuk a szolidáris bér-
alku, amely Wolfgang Streeck német politikai közgazdász szavaival élve ahhoz vezet,
hogy „a bérek magasabbak lesznek, a bérek közötti különbségek pedig kisebbek,
mint a szabadpiacon”.234 A magyar szocialisták nemcsak hogy nem mutattak affini-
tást ennek a rendszernek a megerősítésére Magyarországon, de még a szakszerveze-
tekhez fűződő viszonyukat is leépítették azok jogosítványainak és finanszírozásának
radikális csökkentésével. Kifejezetten sokat tett ez ügyben még korábban a magát
szocialistának nevező Horn-kormány, amely a külföldi működő tőke-vonzás bű-
völetében háttérbe szorította a szociális partnereket (kamarákat, szakszervezeteket)
magában foglaló háromoldalú érdekegyeztető tanács munkáját. A Bokros Lajos-féle
hírhedt megszorító csomag bevezetését pedig kifejezetten a szocialista frakcióban
is képviselettel rendelkező szakszervezetekkel való konzultáció nélkül lépte meg.235
A kivéreztetett és korrupcióba belevitt szakszervezetek érdemi jogosítványainak
megszüntetését aztán az 1998 utáni első Orbán kormány végezte el.
Kevesen tudják, hogy a sokat bírált szakszervezeti mozgalom majd félmillió
munkavállaló képviseletét alig 2-4 milliárd forintból volt kénytelen ellátni ebben az
időszakban, ami nagyságrendileg egy ezerfős intézmény éves költségvetésének felel
meg. Szemben az északnyugat-európai 60–80%-os értékekkel, kollektív szerződések
csak a magyar munkavállalók közel harmadát fedték le a harmadik köztársaság év-
tizedeiben. Ennek következtében a bérek messze elmaradtak a termelékenység által
elvileg lehetségestől, ami pedig óriási keresletkiesést jelentett a magyar tulajdonú
vállalkozások számára. Mindennek áttételesen erősen kedvezőtlen hatása volt a fog-
lalkoztatásra.
A kormányok általában véve sem folytattak életszínvonal-politikát, a magyar
bérszínvonalat csupán mint versenyképességi tényezőt kezelték, és ezért annak „fe-
lelősségteljes” visszafogását szorgalmazták. Mindez rendkívül elidegenítően hatott a
választók számára egy olyan politikai erőtől, amely közben a féktelen költségvetési
felelőtlenség minden jegyét bemutatta. Ennek a neoliberális gazdaságfilozófiának
nem volt válasza arra, hogy az uniós átlagnak mindösszesen 30%-ára felzárkózott
magyar nominál medián bérek mellett a háztartások és az államháztartás hogyan lesz
fenntartható, ha ugyanakkor az élelmiszer- és energiaárak az uniós átlagárak 83%-át
Streeck 2009.
234
Nagy Sándor és Szöllősi Istvánné egykori szakszervezeti vezetők személyes visszaemlékezései a szerző-
235
nek, illetve Héthy Lajos: Országos jövedelempolitikai megállapodások: A múlt és a lehetséges jövő. Közgazda-
sági Szemle, XLVII. évf. 2000. január 81–93. p.; Tóth András: A magyar szakszervezetek a politika és a gazda-
ság viharában. Politikatudományi Szemle, 2000. 1–2 szám, 151–183. p.
érik el, a ruhaárak 85%-ot, a cipő 95%-ot, a közlekedés 71%-ot, a kommunikáció

pedig 109%-ot?236
Hosszan lehetne még érvelni amellett, hogy rendszerváltás utáni liberális gaz-
daságfilozófiai dominancia eredményeképpen Magyarországon mobilitást elősegítő
helyett tovább polarizálóvá vált a „jóléti” állam. Ezt azonban mindenki hétköznapi
szinten tapasztalja, amikor a fizikailag széteső kórházak, iskolák és vonatok tárgyi
valóságában megéli az anyagilag kivéreztetett alrendszerek elkeserítő állapotát. A li-
berális közgazdászok mindeközben a túlméretezett államról beszéltek, és Ollókezű
Edwardként reformok helyett fűnyíróelvű vágásokkal igyekeztek csökkenteni az al-
rendszerek finanszírozhatóságát.
Márpedig a magyar állami újraelosztás nemzeti összterméken belüli aránya a
rendszerváltástól 2004-ig a közhiedelemmel ellentétben nem tért el jelentősen az
európai OECD-országok átlagától. A kelet-európai országokkal történő szokásos
összevetés ebből a szempontból teljesen érdektelen, hiszen ők ugyanannak a poszt-
kommunista államcsökkentő gazdaságfilozófiának az elszenvedői, mint Magyaror-
szág. Ráadásul széles mintán végzett nemzetközi összehasonlítások szerint az újrael-
osztás mértékének nincs hatása a növekedésre.237
Ami jelentősen eltért az európai OECD-átlagtól, méghozzá lefelé, az a bevételi
oldal volt! A megszorítások indokolói kárhoztatták az alrendszerek posztkádári mű-
ködését, de közben soha nem készítettek érdemi meritokratikus, hatékonyságelvű
átvilágítást olyan megszorítási területeken, mint az egészségügy, az oktatás, a szociál-
politika vagy a vasút. Ehhez nem is álltak rendelkezésre igazán adatok és elemzések,
mivel a minisztériumok a holisztikus átlátással rendelkező belső elemzési részlegeiket
többnyire megszüntették, majd a döntés-előkészítést és a stratégiaalkotást eseti ala-
pon, piacpárti ideológiai alapokon álló gazdaságkutató és tanácsadó cégeknek ki-
szervezték. A bevételi oldalon az elit nyomására aluladóztatták a vagyont, a tőkét, a
környezetterhelést, nem tettek kísérletet a gigantikus offshore és áfaelszivárgás meg-
állítására, és csak hajszálon múlt, hogy be nem vezették az egykulcsos személyi jöve-
delemadót.238 Sőt, ahogy erre Tölgyessy Péter rámutat, a Bajnai-kormány lényegében
ezt meg is tette.239 A mobilitást lehetővé tevő állami alrendszerek hiányában pedig a
piacra utalódnak a felemelkedésre áhítozók. Mindeközben a gazdagok gazdagodtak,
236
Eurostat adatok a 2000-es évek második feléből.
237
238
http://www.mfor.hu/cikkek/Oszko_Peter__az_egykulcsos_adorendszer_azonnali_megoldast_
nyujtana.html.
239
http://m.origo.hu/tartalom/20130617-tolgyessy-peter-az-orbanrendszer-termeszete-1.html, 11. jegyzet.
a leggazdagabb magánszemélyek például még a válság éveiben is jelentősen gyarapít-

hatták vagyonukat.240
A balliberális koalíció kormányzása nem volt teljesen homogén. A liberális köz-
vélemény indokolatlanul elítélő Medgyessy Péterrel és megengedő Gyurcsány Fe-
renccel szemben. Medgyessy jóléti rendszerváltása mindösszesen 5-7 százalékpont-
nyi elsődleges költségvetési hiányból felhalmozódó adóssággal növelte a magyar
GDP-arányos adósságrátát úgy, hogy az adósság növekedése nem érte el a relatíve
magas gazdasági növekedés ütemét! Mindeközben szintre hozta azokat a magyar
béreket, melyeknek növekedése akkor már hosszú ideje lapos volt és elmaradt a
GDP növekedésének ütemétől.241 Gyurcsány Ferenc viszont még akkor is 12 száza-
lékpontnyi elsődleges hiányból akkumulálódott egyenleggel emelte az adósságrátát,
ha nem számoljuk hozzá az emiatt később szükségessé vált 13 százalékpontnyi IMF-
hitelt. Ezt azonban nyugodtan hozzászámolhatjuk, mivel Magyarország különleges
sérülékenységét elsősorban a Gyurcsány-korszak időszakos fiskális alkoholizmusa
okozta. Nem véletlen, hogy az Economist folyóirat is a „posztszocialista Kelet-Európa
legdurvább gazdasági félrekormányzásának”242 nevezte Gyurcsány felelőtlenségét az
őszödi beszédre reflektáló cikkében.
Ráadásul a Gyurcsány-korszak katasztrofális gazdaságpolitikája miatt felvett
hitellel túlhasznált IMF-kvóta azzal járt, hogy az intézmény szabályai szerint még
a későbbi hitelek kamatszintjei is megdrágultak volna, ha felvettünk volna ilyet.
Gyurcsány Ferenc időszakában úgy voltak európai szinten rekord méretű állam-
háztartási hiányok, hogy közben a GDP növekedése leállt, a jövedelemszint pedig
2005/2010 összehasonlításban alig nőtt. Ezekkel a masszív államháztartási hiá-
nyokkal Gyurcsány Ferenc azóta sem számolt el. Életszerűtlen volt az is, hogy az
inkoherens Konvergencia Terv (vizitdíj, tandíj, egészségügyi privatizáció, ágazati
különadók) adta volna meg az esélyét annak, hogy meghaladjuk az alacsony fog-
lalkoztatás és termelékenység liberális közgazdászok által is sokszor hangoztatott
csapdáját.
240
A Napi Gazdaság 100 leggazdagabb magyarról szóló listája szerint például 2010-ben a százak 257
milliárddal lettek gazdagabbak.
241
Lásd Hanti 2011.
242
Economist 2006.
A CIGÁNYOK HÁTRÁNYOS HELYZETE243
A harmadik köztársaság egyre élesedő társadalmi válságának ékes bizonyítéka volt

mindvégig a magyarországi cigányok244 súlyosan hátrányos társadalmi helyzetének
ügye. Egy Magyarország gazdaságával foglalkozó írás egyrészt nem kerülheti meg ezt
a kérdést, más oldalról nem is törekszik erre, hiszen segítségével világosan bemutat-
ható a rendszerváltás utáni neoliberális társadalmi berendezkedés weimarizálódása.
Általánosságban elmondható, hogy Magyarországon 2009-ben közel négymillió
ember élt a fizikai szegénység határa alatt, míg cigány származásúnak 400-800 ezer
ember becsülhető. Ebből világosan következik, hogy messze nem minden szegény
cigány. Azt viszont felmérésekből tudjuk, hogy a cigányok többsége szegény. A roma
lakosság közel nyolcvan százaléka a legszegényebb két jövedelmi tizedbe tartozik.
A roma lakosság sorsával kapcsolatosan az elmúlt évtizedekben néhány megdöb-
bentően káros narratíva alakult ki. Az etnikai szterotipizálásra alapuló nézet szerint
a romák maguk felelősek a sorsukért, „képtelenek tanulni”, „nem akarnak dolgozni”
és a „vérükben van a bűnözés”.245 Ezt a nézetet tipikusan a szélsőjobboldali politikai
irányzatok vallják, de a társadalom máshová szavazó tagjai közt is többségben van.
Ennél egy fokkal enyhébb a neokonzervatív gondolkodás, amely nem fókuszál a
romák vélelmezett etnikai jellegzetességeire, hanem minden szegénységben élő ese-
tében azzal a feltételezéssel él, hogy szegénységük oka elsődlegesen a saját felelőtlen-
ségük. Ez a nézet tipikusan a konzervatívokra jellemző, akik szívesen emlékeztetnek
arra, hogy a 2011 utáni Alaptörvényben az áll: az állampolgár elsődlegesen maga
felelős a sorsáért, az állam csak további segítséget nyújt. Az ezen nézeteket vallók
– ahogy az etnikai sztereotipizálás hívei is – kiindulópontként biztosra veszik, hogy
a magyar állam ténylegesen megteremti a lehetőséget a romák, illetve a szegények
243
Ez az alfejezet nagyban támaszkodik Janky Béla gondolataira és munkáira: Kemény–Janky–Lengyel
2004; illetve Janky megjelenés alatt. Köszönet Messing Verának és Kóczé Angélának az értékes reflexiókért.
244
Bár a romák csupán a cigány közösség egyik – ámbátor meghatározó részét – teszik ki, és nagy számban
élnek Magyarországon nem roma származású cigányok, ám jelen fejezetben a két kategóriát az egyszerűség
kedvéért a hétköznapi, felcserélhető értelemben használjuk. A magyarországi cigányok három nagy nyelvi
csoporthoz tartoznak: a magyarul beszélő romungrók, a magyarul és cigányul beszélő oláh cigányok (akik
magukat romának, romnak mondják), továbbá a magyarul és beásul beszélő beások. A három nagy csoport
megkülönböztetése nem fedi le a hazai cigány/roma közösségek tagoltságát. Előfordulhat, hogy helyi szinten
egyes csoportokon (pl. beások) belül is éles törésvonalak húzódnak. A csak magyarul beszélők egy része szá-
mon tartja cigányságon belüli csoportazonosságát, másik részük nem. A rendszerváltás idejére tízből kilenc
cigány magyar anyanyelvű volt (a nyelvváltás egyik befolyásoló tényezője lehetett a cigánytelepek döntő több-
ségének felszámolása 1965 és 1985 között).
245
A Political Capital és az Ipsos közös felmérése szerint 2014-ben azzal a kijelentéssel, hogy a „bűnözési
hajlam a cigányok vérében van” valamilyen mértékben egyetértett a Jobbik szavazóinak 67%-a. A többi par-
lamenti párt szavazói esetében ez az arány: Fidesz 62%, DK 61%, LMP 60%, MSZP 56%.
sorsának jobbra fordítására. Az, hogy felemelkedésük egyedi esetektől eltekintve

össztársadalmi léptékben mégsem következik be, nézeteik szerint végső soron az
érintettek felelőtlenségén múlik.
Végezetül létezik egy szélsőséges liberális álláspont is, amely szerint a romák sorsa
alapvetően emberi jogi kérdés, hátrányos társadalmi helyzetük elsődleges oka pe-
dig a nem roma lakosság előítéletessége. Gazdasági, társadalompolitikai tennivalója
ebben a kérdésben az államnak nincs. Amennyiben a minél intenzívebb verseny, a
minél kisebb állam, a minél alacsonyabb adók egyszer úgymond „valódi kapitaliz-
must” hoznának Magyarországra, a gazdasági növekedés dagálya majd minden hajót
felemelne, és a romák sorsa is jobbra fordulna. Az állam feladata az etnikai megkü-
lönböztetés adminisztratív korlátozására szorul vissza, melynek szimbolikus terepe
az iskolai etnikai deszegregáció és a munkaerő-piaci diszkrimináció tilalma. Ez a
liberális nézet megdöbbentően markánsan jelen volt a harmadik köztársaság tizen-
két éven át kormányzó úgynevezett „balliberális” (oximoron!) politikai táborának
értelmiségi holdudvarában. Mivel a szocialista párt önálló baloldali társadalomképét
feladta, a koalíció liberális oldalát meghatározó, szélsőségesen neoliberális értelmiség
rányomta ezen narratíváját a kormányzásra. A koalíciót támogató, társadalomképé-
ben nem piaci fundamentalista többség nem volt képes ezt a dogmatikus megköze-
lítést megkérdőjelezni.
Sajnálatos módon mindezen felszínes nézetek külön-külön és összjátékukban is
elégtelenek és károsak. Mindez oda vezetett, hogy egymással folytatott vitájukban
polarizálták egymást, a frontok megmerevedtek, a kérdésben nincs közös értelmezési
mező, közös kiindulópont, lehetőség pragmatikus kompromisszumra, csupán meg-
csontosodott antagonizmusok. Mindeközben az évek során a roma közösség sorsa
folyamatosan romlott, a velük szembeni ellenszenv pedig fokozódott.
A következőkben kísérletet teszünk a fent ismertetett álláspontok dekonstrukció
jára. Kiindulópontként kell kezeljük azt a sajnos még mindig kevéssé ismert tényt,
hogy a romák India északkeleti régióiból vándoroltak246 Európába, ahol aztán évszá-
zadokon keresztül a társadalom peremén éltek gyakorlatilag saját tulajdon nélkül.
Erre utal elnevezésük is, a görög származású tszigáni szó, amely kitaszítottat jelent.
A 20. századi modern államoknak tehát egymást követő évszázadok és számtalan
generáció hátrányos megkülönböztetését kellett volna ellensúlyozniuk ahhoz, hogy
a cigányság egésze a társadalom főáramába kerülhessen. Párhuzamul szolgálhat a
leigázott gyarmati lakosságok (amerikai indiánok, dél-afrikai busmanok, ausztrál
aboriginek stb.) és az Afrikából rabszolgaként behurcolt lakosság sorsa, akik nagy
hányadát több generáció érdemi állami erőfeszítései után sem sikerült még mara-
246
Lásd erről Angus Fraser úttörő könyvét: Fraser 1995.
déktalanul kompenzálni és a társadalmi főáramba integrálni. Érdemi erőfeszítések

nélkül azonban a magyar cigányok esetében ez egyáltalán nem indulhatott el.
1971-ben háromszázezerre, 1993-ban közel félmilliósra, 2003-ban pedig nagyjá-
ból hatszázezerre becsülték a hazai cigányok/romák létszámát.247 Hablicsek korábbi
előrebecslése alapján létszámuk ma sem érheti el a hétszázezret. A cigány népes-
ség területi eloszlása rendkívül egyenetlen. Kevesen élnek Közép-Magyarországon
és még kevesebben a Nyugat-Dunántúlon. Felülreprezentáltak ellenben a rosszabb
gazdasági helyzetű régiókban. Az egyes régiókon belül pedig felülreprezentáltak a
leghátrányosabb helyzetű kistérségekben (azokon belül pedig a legrosszabb helyzetű
településeken). Azt viszonylag nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a romák töme-
ges letelepedése nem az utóbbi évtizedek terméke. Az 1893-as cigányösszeíráskor azt
találták, hogy Budapesten kívül, a történelmi Magyarország területén élő 275 ezer
cigány kilenctizede már teljesen letelepedett életmódot folytatott. Az azóta eltelt egy
évszázadban a vándorló csoportok gyakorlatilag eltűntek.
Ismert, hogy az államszocialista korszak valamelyest sikereket ért el a romák in-
tegrációjában. A szocialista jóléti állam (az ingyenes orvosi ellátás, lakhatás, iskola) és
a teljes foglalkoztatás politikája a romák körében is látványos eredményeket hozott.
A hatvanas évektől a szocialista ipar nagy számban szívta fel a képzetlen munkaerőt,
és a cigányok is sorra kerültek. Fontos, de kevéssé ismert tény, hogy a hetvenes
években a cigány férfiak ugyanolyan arányban rendelkeztek munkahellyel, mint a
nem cigányok. Kemény István szociológus azonban már akkor rámutatott, hogy ez
csak ideiglenes megoldást jelenthet a cigányság számára.248 Többségük ugyanis szak-
képzetlen munkaerőként talált állást olyan iparágakban, amelyek munkahelyeinek
leépítése már a nyolcvanas évek közepén megkezdődött. Wilson nagyon hasonló
történetet mesél el az USA déli államai hanyatló mezőgazdaságából az északi ipari
központokba vándorló, majd a nyolcvanas évekre munka nélkül maradó afroameri-
kai munkavállalókról.249
A rendszerváltás után azonban a cigány származású munkavállalók voltak azok,
akiket az új gazdasági berendezkedés a legjobban sújtott.250A rendszerváltással meg-
történt a többségében képzetlen, alacsony hozzáadott értéket termelő romák kiszo-
rulása a munkaerőpiacról, majd fokozatosan komplex izolációjuk is. Ez egyrészt azt
jelenti, hogy magas munkanélküliség okán a romák kirekesztődtek a munkapia-
ci kapcsolathálókból: egymást sem voltak képesek alkalmazni, és őket magukat is
kevesebb munkalehetőséggel keresték meg. Azokban a magas munkanélküliséggel
247
Lásd Kemény–Janky–Lengyel 2004.
248
Kemény 1976.
249
Wilson 2009.
250
Ladányi–Szelényi 2004.
sújtott régiókban, ahol a romák dominánsan élnek, a szűkösen rendelkezésre álló

munkahelyekre először a jobb összeköttetésekkel rendelkező nem romák csapnak
le. A többségében szintén munkanélküli családtagokkal és ismerősökkel rendelkező
romák sokszor nem is értesülnek az álláslehetőségekről.
A komplex izoláció második elemeként elzáródtak a romák elől a gazdaságilag
sikeres szerepminták és stratégiák. Az etnikai sztereotipizálásra építő narratívák
az intergenerációs, családon belüli mintakövetésre helyezik a hangsúlyt, azzal ér-
velve, hogy a romák a negatív mintákat adják tovább generációról generációra.
A szociológiai kutatások ezzel szemben bemutatták, hogy az intragenerációs, azaz
a kortárs csoporton belüli kapcsolati hálónak sokkal nagyobb szerepe van a mun-
kapiaci sikerességben. Az, akinek sok sikeres ismerőse van, messze nagyobb esél�-
lyel lesz maga is sikeres, mint akit túlnyomórészt sikertelen ismerősök vesznek
körül. Mivel a munkanélküli, szegény, gazdaságilag sikertelen romák többségének
ismeretségi körében a szintén hasonló romák dominálnak, ezért a kortárs network
hatásnak meghatározó szerepe van a romák komplex kirekesztettségében. A nyers
piaci hatások tehát messze nem olyan személytelenül és strukturálatlanul működ-
nek, ahogy azt a neoliberálisok elképzelik. Atomizált, elszigetelt egyének versenye
helyett a valóságban komplex társadalmi hálózatok olyan erősen korlátozott „ver-
senye” működik a felszín alatt, hogy megkérdőjelezhető, hogy maga a „verseny”
fogalma ténylegesen jó leíró erővel bír-e. A kultúrantropológia felderítette a „sze-
génységi kultúrák” világát, ahol a nyomorban élők napi elfoglaltsága (időmérlege)
a fizikai megélhetés, a pénzszerzés, a minél olcsóbb vásárlás körül forog. Ezeknek
az embereknek nem marad sem ideje, sem energiája, sem anyagi forrása foglal-
koztathatóságuk, munkaerő-piaci esélyeik javítására. Az éhség és a fáradtság miatt
nagyobb az erőszakos konfliktusaik esélye, nagyobb a fizikai kiszolgáltatottságuk.
Befolyás és presztízs hiányában kisebb az esélye a bűncselekményeik elsimításának
is. Az adott társadalomban sikerre vezető viselkedési mintáktól el vannak zárva
annak okán, hogy soha nem találkoznak az azokat gyakorló személyekkel. Gon-
dolkodási horizontjuk, ambíciójuk az általuk elérhető ismeretekre, tényekre, vi-
lágra korlátozódik, amely önhibájukon kívül nem ad esélyt számukra a folyamatos
nyomorból való kiemelkedésre. Ebből a szempontból nem jelent ellenérvet, hogy
időről időre egyeseknek mégis sikerül: éppen ennek igen ritka előfordulása mu-
tatja, hogy a szegénység mint társadalmi viszonyrendszer és kultúra mennyire erős
visszatartó erővel bír. (Kicsit matematikaibb nyelven fogalmazva: a szegénység
visszatartó ereje sztochasztikus, nem determinisztikus.)
Mivel tehát a piaci folyamatok a romák kirekesztődését erősítik, óriási szükség
lenne ezen folyamatok állami eszközökkel történő ellensúlyozására. Az állam társa-
dalmi mobilitást biztosító alrendszerekkel, mindenekelőtt az oktatással, az egész-
ségüggyel, a szociálpolitikával, a lakáspolitikával és a közösségi közlekedéssel lenne

képes megteremteni azokat a csatornákat, melyeken keresztül a hátrányos helyzetbe
születettek képesek lennének kitörni visszahúzó kortárs networkjeikből. Ehhez ér-
demben működő, megfinanszírozott jóléti állam szükségeltetik. Mint ahogy azon-
ban már bemutattuk, a rendszerváltás utáni magyar jóléti állam csupán névlegesen,
Patyomkin-falakként hagyta meg az állami alrendszereket, azok tényleges működése
még rá is erősített a piaci folyamatok alapvető szocioökonómiai szelektivitására. Ez a
neoliberális berendezkedés nemhogy segített volna a romáknak, hanem még rontott
is sorsukon.
A romák megsegítésére ismert módon külön „roma programok” működtek,
főleg európai uniós forrásokból. Ezen fejlesztéseket elemezve azonban az Állami
Számvevőszék arra a következtetésre251 jutott, hogy azok szétesettek, fókuszálatlanok
voltak, monitorozásuk és kiértékelésük elmaradt, és többnyire a pilot programok
szintjén maradtak. Igazándiból azonban többségében nem is ilyen célzottan roma
programokra lett volna szükség a romák mobilitásának megteremtéséhez, hanem
úgymond „színvak” jóléti csatornákra, azaz ténylegesen működő jóléti állami alrend-
szerekre. Mivel azonban az adatok tanúsága szerint az állami alrendszerek sem a ro-
mák, sem a nem romák számára nem adtak igazi esélyt, ezért a romák felemelkedése
sem indulhatott meg.
Kiváló példája ennek az az alrendszer, amely mind közül talán a legfontosabb a
szegényeknek a középosztályba emelése szempontjából: az oktatási rendszeré. Míg
a liberális oktatáspolitikai irányítás erőfeszítései az etnikai szegregáció felszámolására
irányultak, elhanyagolták az oktatási rendszer szelektivitásának sokkal átfogóbb kér-
dését. Az etnikai deszegregáció köztudottan korlátozta az iskolaválasztás szabadsá-
gát, amivel széles körben ellenérzéseket váltott ki azon szülők körében, akik féltették
gyermekeik tanulási esélyeit a rosszabb tanulási képességű roma tanulók körében.
A szabad iskolaválasztás engedélyezése viszont a nem roma tanulók elvándorlásához
vezetett volna, ami pedig a roma tanulók esélyeit korlátozná drámai módon. Ebből a
lehetetlen dilemmából az lett volna a kiút, ha az oktatásirányítás az etnikai szegregá-
ció helyett, „színvak” módon az oktatási rendszer szocioökonómiai szelektivitásának
megszüntetésére fókuszál. Ismert módon a magyar iskolarendszer az egyik legszelek-
tívebb a PISA felmérésekben részt vevő országok csoportjában. Legegyértelműbben
Radó Péter hívta fel erre a figyelmet, amikor bemutatta: a magyar diákok tanu-
lási eredményeit 72%-ban határozza meg, hogy az ország melyik területén járnak
iskolába, míg a finn diákokét csupán 9%-ban! Amennyiben sikerült volna extra
erőforrások bevetésével területileg homogén iskolarendszert létrehozni (ennek mi-
251
Báger 2008.
kéntjét az északi modell magyarországi alkalmazhatóságáról szóló fejezetben tárgyal-

juk részletesen), akkor a szegregáció / szabad iskolaválasztás dilemma fokozatosan
megszűnt volna. Amennyiben egy adott térségben huzamosan hasonlóan jó minő-
ségben működnek az iskolák, megszűnik a szülők igénye arra, hogy gyermekeiket
máshol taníttassák. Ráadásul egy nemrégiben közreadott felmérés tanúsága szerint a
jól tanuló roma diákokat a nem roma tanulók fenntartások nélkül elfogadják, csak
a rosszabbul tanuló roma diákok etnikai alapú kiközösítése látszik jelentősnek.252 Ez
ismét csak azt erősíti, hogy ha a magyar iskolákban mondjuk a finnhez hasonlóan a
diákok nagy része osztályon belüli specializált felzárkóztató foglalkozásokban része-
sülne, akkor nemcsak az iskolák közötti különbségek és ezen keresztül a szegregáció
csökkenne, hanem az iskolán belüli etnikai különbségek is minimálisra csökken-
hetnének. Ennek a folyamatnak a sikerére a pesszimista közvélekedéssel szemben
minden esély meg van, hiszen Kertesi és Kézdi253 azt találta, hogy Magyarországon
a szegénység teljesítményt gátló hatását kiszűrve már nem (vagy alig) marad isko-
lai teljesítményt magyarázó etnikai hatás. Papp254 más adatbázison és módszerrel
ugyanerre a következtetésre jutott. Egy a romák tanulási eredményeinek szegénység
eredetű korlátait ellensúlyozó folyamatnak tehát felmérhetetlenül erős jótékony ha-
tása lehetne a későbbi, felnőttkori etnikumok közötti harmóniára. Az előítéletessé-
get nem szabad fekete dobozként, végső magyarázó változóként kezelni. Maga az a
gondolkodásmód is etnicizáló, amely a „magyar társadalom többségében rasszista
beállítódását” a problémák forrásaként azonosítja. A rasszista beállítódás a zavaró
társadalmi folyamatok olyan téves interpretációjából adódik, melyet a szocializációs
ágensek (család, média, iskola) közvetítenek, és amelyeket más, helyes interpretáció
nem semlegesít, nem vált ki. A rasszista megközelítést és narratívát etnicizáló szo-
cializáció hozza létre, és az emberi egyenlőségre, méltóságra, igazságosságra, jóléti
államra, szolidaritásra épülő ellennarratíva válthatja ki.
Ennek a megoldásnak a harmadik köztársaság időszakában legnagyobb gátját az
oktatásirányítás neoliberális meggyőződése alkotta. Mivel a liberális dominanciájú
koalíciók gazdasági víziója a minimális állam és a piaci alapú mobilitás és emancipá-
ció délibábja volt, ezért maradandó károkat okozva végletesen lekorlátozták az ok-
tatási rendszer számára rendelkezésre bocsátott pénzügyi erőforrásokat. Belső szer-
252
Hajdú Tamás – Kertesi Gábor – Kézdi Gábor: Inter-ethnic firendship and hositlity in schools: The role
of academic achievement and exposure. Presentation for CEU Institute for Advanced Study Seminar 2014.
június 4. A 3,5-ös átlag feletti roma tanulókkal szemben a többi diák befogadóan viselkedik. Lásd Kardos
2014.
253
Kertesi–Kézdi 2011.
254
Papp 2011.
vezettségében pedig erre az elégtelen forrásokból kialakított modellre épülő oktatási

rendszert hoztak létre.
A folyamat eredményeképpen a romák társadalmi helyzete drámai képet mutat.
A 2003-as cigányvizsgálat és a TÁRKI akkori Háztartás Monitor adatai alapján az
átlagos jövedelemmel rendelkező cigány családok tagjai a teljes népesség legalsó alsó
két jövedelmi decilisébe tartoztak. A mérési módtól függően 40% és 65% közé be-
csülhetjük a legalsó tizedhez, és 70–80%-ra az alsó ötödhöz tartozók arányát. Ezek
alapján 2003-ban a legalacsonyabb jövedelmű egymillió magyar polgár között nagy-
jából 250-400 ezer lehetett a cigány háztartásokban élők száma. Tehát miközben a
cigányok társadalmi helyzete drámaian rosszabb a nem cigányokénál, mégsem von-
ható egyenlőségjel a legeslegszegényebbek és a cigányság közt! Ahogy az adatokból
látszik: még a legalsó jövedelmi tizedbe tartozók között sem volt a többség cigány!
A romák a szocioökonómiai vetületen kívül területi értelemben is nagyrészt zár-
ványokba szorultak. A tartós mélyszegénység Magyarországon aprófalvas területeken
koncentrálódik. Ezt írja le a ’gettósodó térségek’ fogalma.255 A szegénységi kockázat
a hazai kistelepülések többségében magas, és vannak koncentrált szegénységgel jel-
lemezhető városi körzetek is. De kisebb részben Dél-Dunántúlon, nagyobb részben
Északkelet-Magyarországon kialakultak olyan településklaszterek, amelyekben az
aktív korú népességen belül nagy többségben vannak az alacsony iskolai végzettségű
tartós munkanélküliek. A hazai cigányság területi elhelyezkedése és ezek között a
gettósodó térségek között nagyon nagy a területi átfedés.
A területi és etnikai szegregáció munkaerő-piaci kapcsolatok kiépítését gátló ha-
tása már korán felkeltette a közgazdászok figyelmét.256 Valójában ez volt az egyik fő
probléma, amely a ’társadalmi tőke’ fogalmának újjáéledését elindította.257 Sajnos
nem folytak még a nyugatiakhoz hasonló célzott kutatások Magyarországon. A ro-
mákat érintő kapcsolatiháló-kutatások mindenesetre a romák jelentős társadalmi
tőke hiányára utalnak.258 Azt tudjuk, hogy a regionális foglalkoztatottsági különbsé-
gek a romák körében sokkal jelentősebbek, mint a többségi népességben. 1971-ben
csak 5–6%-kal volt magasabb a dolgozó roma férfiak aránya Budapesten, mint a
vidéki városokban, és további néhány százalékponttal, mint a falvakban. A rend-
szerváltás után viszont megnőtt a távolság a budapesti és a vidéki foglalkoztatottság
szintje között. A tranzíciós visszaesést követően a főváros új munkalehetőségeket
kínált, ugyanakkor a vidéki városokban nem változott, míg a falvakban tovább rom-
lott a munkaerő-piaci helyzet. A 2000-es évek elején a munkaképes korú budapesti
255
Virág 2006.
256
Loury 1977.
257
Vö. Coleman 1990.
258
Lásd Messing 2006.
Romák aránya Foglalkoztatottak aránya

% %
23,0 42,0–46,2
38,4–42,0
35,1–38,4
11,5
32,1–35,1
2,3 25,6–32,1
18. ÁBRA | Átfedés a legrosszabb foglalkoztatási helyzetű és a legmagasabb roma arányú

kistérségek között
Forrás | Janky Béla
roma férfiak kétharmadának volt állása, míg a falvakban csak minden negyedik-
nek.259 Ez erősen utal kapcsolatiháló-hatásokra.
A romák hátrányos gazdasági helyzetének, illetve mobilitási sikertelenségének
oka tehát az, hogy a piac társadalmi polarizáló hatására jóléti állam hiányában a
neoliberális állam még rá is erősített. Ennek elsődleges helyszíne az iskolai szegregá-
ció, ahogy azt Kertesi és Kézdi részletesen bemutatja.260 Az etnikai sztereotípiákra
építő szélsőjobboldali nézetek cáfolatához ennek a mechanizmusnak a bemutatása
szükségeltetett volna. A kevésbé az etnikumra fókuszáló, inkább a szegényeket fe-
lelőtlenséggel vádoló konzervatív nézetek cáfolatához ugyanerre lett volna szükség.
A magyar liberálisok gondolkodását meghatározó piaci fundamentalisták azonban
nem voltak készek ezen cáfolat bemutatására, hiszen az ellenkezett volna világné-
zetük meghatározó elemével. Ők ugyanis mindvégig abban hittek – és egy kisebb,
259
Kemény–Janky–Lengyel 2004.
260
ámde vokális csoport még ma is hisz, a cáfolatot egyértelműen nyújtó adatok tükré-
ben is –, hogy a piaci folyamatoknak elégségesnek kellett volna lenniük a társadalmi
mobilitás megteremtésére. Az ő szemükben a jóléti állam nemkívánatos, pazarló,
korrupcióra lehetőséget teremtő, a redisztribúció minél kisebbre szorítandó. Ezen
liberális szakemberek és véleményformáló értelmiségiek fiatalkori szocializációját az
államszocialista rendszer gazdasági nehézségei határozták meg, egy életre elutasítást
ültetve beléjük mindenfajta állami megoldással szemben. Ez még emberileg érthető
is lenne, ám sajnos később is képtelenek voltak különbséget tenni az államosításra
épülő szovjet típusú tervutasítás és a nyugat-európai jóléti rendszerek között. Ez vi-
szont tájékozatlanságuk és intellektuális zártságuk számlájára írandó. Ezek a szakér-
tők és értelmiségiek tényleg és őszintén arra a piaci fundamentalista csodára vártak,
hogy majd hosszú-hosszú évtizedek alatt a társadalom legalján élőkhöz is lecsorog
a társadalom tetején élők gazdagodásának eredménye. Mindezen absztrakt elmé-
leti várakozások látványos be nem teljesülése közben sajnos állampolgárok millió,
családok százezrei éltek a fizikai nyomor szintjén, fokozatosan romló körülmények
között… Az etnikai sztereotipizálásra, illetve a felelőtlen szegények mítoszára ala-
puló megközelítések pedig érdemi cáfolat hiányában évről évre erősödtek, politikai
reprezentációik teret nyertek. A meritokratikus piaci verseny liberális mítosza pedig
előkészítette a terepet a neokonzervatív meggyőződésnek, mely szerint „mindenki
annyit ér, amennyit kapart magának”.
A roma kisebbség drámaian hátrányos szocioökonómiai helyzetének javítását te-
hát alapvetően nem „romapolitikával”, hanem egy olyan jóléti állam érdemi meg-
finanszírozásával és működtetésével képes elérni az állam, amely mindenki számára
univerzálisan elérhető, függetlenül a származásától. Erre a szegény nem romák fel-
emelkedéséhez ugyanúgy szükség van, mint a szegény romákéhoz. Mindez termé-
szetesen nem tagadja, hogy a társadalom tagja között tapasztalható rasszizmus és
etnikai alapú előítéletesség. Ennek csökkentésére az államnak, önkormányzatoknak
és civilszervezeteknek érdemes jogvédő, toleranciát növelő és antidiszkriminációs
programokat működtetniük, sok esetben a harmadik köztársaság évtizedeit megha-
ladó intenzitással is. A roma közösség társadalmi érvényesüléséhez és az interetnikus
konfliktusok csökkentéséhez azonban szükségeltetik a „színvak” jóléti állam haté-
kony működése is. Ez annál is inkább így van, mert szemben az USA afroamerikai
polgáraival, a magyar romák közössége messze nem válik el olyan élesen etnikai-
lag és önazonosságban a társadalom többi tagjától, mint ahogy azt a közvitákban
gyakran feltételezik.261 Romák és nem romák közti házasságok a múltban is sűrűn
261
Észak-Amerikában hagyományosan elég egyértelműnek tűnik, hogy kit tekintenek feketének, és kit
fehérnek. Az idegenek (például szociológiai felmérések kérdezőbiztosa) által mondott ítélet általában 90%-os
A magyar neoliberális modell 135
előfordultak. A gazdaságilag sikeres, társadalmi státuszban és megbecsültségben fel-

emelkedő romák éppen a folyamatosan létező társadalmi szakadék okán igen gyak-
ran igyekeznek származásukat leplezni, egyes esetekben akár származási csoportjuk
etnikai felhangú kritizálásának árán is. Ennek a sokszor megfigyelhető jelenségnek a
következtében Magyarországon nem csak objektíve minimális az esélye, hogy sikeres
roma ügyvédekkel, rendőrökkel, orvosokkal, tanárokkal találkozzunk, mint ahogy
ez az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a fekete és bevándorló közösségek
tagjai esetében gyakori. A szubjektív identitásváltás okán is gyakorlatilag a sikeres
romák „magyar” (azaz már nem roma) önazonosságát nemcsak a nem roma több-
ség, de maga a roma közösség is visszajelzi, elfogadja. Ráadásul a kedvezőbb státusz
elérésével jelentősen nő az esélye a vegyes házasság létrejöttének is, amely tovább
csökkenti a „sikeres roma” identitás fennmaradását. Természetesen senkinek nincs
joga megkérdőjelezni az egyén önazonossági döntéseit, azonban ennek a folyamat-
nak megvan az a káros következménye, hogy a roma közösség a többség és a kisebb-
ség szemében is a sikertelen, szegény „underclass”-szal azonosítódik. Ez az oka annak
a furcsa jelenségnek, hogy a származás szerint láthatóan nem roma nincstelenek
is igen gyakran a „cigány” kategóriájába soroltatnak. A „roma egyenlő underclass”
átfedés pedig erősíti a társadalmi előítéleteket és gyengíti azon törekvések esélyeit,
amelyek célja a mobilitást teremtő állami alrendszerek érdemi megfinanszírozása.
A MAGYAR NEOLIBERÁLIS MODELL
Ahogy azt Andor László,262 Bohle és Greskovits,263 Drahokoupil és Myant,264 Lakner

Zoltán,265 illetve más szerzők is megállapítják, a rendszerváltás alapvető logikája neo-
liberális volt Magyarországon. A jelző nélküli kapitalizmusnak gondolt új gazdasági
modell helyett a valóságban a külföldi működőtőke-függő versenyállam alakult ki,
amely neoliberális gazdaságfilozófiai alapokon állva nem működtetett érdemi, mo-
nitorozott, visszacsatoló szakpolitikai alrendszereket. A jóléti állami funkciók elég-
telenek, illuzórikusak maradtak, névleges szerepet töltöttek be. Az állam a gazdasági
pontossággal egyezik az egyén önbesorolásával. Ellenben például Brazíliában jóval esetlegesebb a fekete-fehér
határvonal, és a kérdezőbiztosi vélemény ritkábban egyezik az önbesorolással. Hazai kutatók a két szélső mo-
dell közé helyezik a magyarországi roma identitás határainak szilárdságát, lásd Ladányi–Szelényi 2004.
262
Andor 2010.
263
Bohle–Greskovits 2012.
264
Myant–Drahokoupil 2010.
265
Lakner 2014, illetve még publikálatlan doktori szakdolgozata.
fejlődést, a globális centrumhoz való felzárkózást ugyanúgy az absztrakt piaci folya-

matoktól és külföldi befektetőktől várta, mint a társadalmi mobilitást.
A ténylegesen lezajló társadalmi folyamatok elemzése alapján elmondható azon-
ban, hogy a Rawls és Sen által megfogalmazott igazságossági kritériumok nem tel-
jesültek. Ehelyett társadalmi polarizáció következett be, egy nagyon széles szegény
réteg súlyos leszakadása. Ennek elsődleges oka a jóléti redisztribúció hiánya volt.
Az elvékonyodó középosztály miatt a politikai demokrácia is kiüresedett. Meg-
erősödött a populizmus, a klientúrahálózatok, a korrupció, a nacionalizmusra és
etnikai sztereotípiákra építő narratívák. A közviták egyre felszínesebb fogalmi kész-
letre, illetve előremutató javaslatok helyett kölcsönös démonizálásra szűkültek be.
Kutatások szerint Magyarország az egyik legpolarizáltabb266 és egyben a legpasszí-
vabb267 európai uniós ország.
Wolfgang Streeck már ismertetett nómenklatúrája alapján a 2010 előtt korszak
szinte minden szempontból megfelel a neoliberális paradigmának:
– a jóléti állam teljes foglalkoztatási célja nem fogalmazódott meg, az alacsony foglal-
koztatás a piaci viszonyok természetes eredményeként volt reprezentálva;
– a Nyugat- és Észak-Európában létező széles tagságú szakszervezetek kollektív és ipar-
ági bérmegállapodásai helyett az érdekegyeztetés kiüresedett, a szakszervezetek jogai és
finanszírozása leépült, illuzórikussá vált, a kollektív lefedettség alacsony maradt;
– a vegyes gazdaság helyett a magángazdaság, ezen belül is a külföldi tulajdonú transz-
nacionális cégek előnyeinek folyamatos fenntartása zajlott, a hazai kkv.-k, az állami
vállalatok, illetve a szövetkezeti forma kárára;
– iparpolitika helyett a külföldi működő tőkére épülő versenyállam kapitalizmus mo-
dellje valósult meg;
– a korszak meghatározó versenyképességi modellje a bérvisszafogás volt, a humántőkébe
való beruházás nem valósult meg, a termelékenységnek az ágazati bérminimumok
emelésével történő növelését (az úgynevezett Rehn–Meidner-modellt)268pedig a kor-
szak meghatározó liberális közgazdászai egyenesen tagadták;
– a biztonságos megélhetést adó széles közszféra jogosítványai ugyanúgy leépültek, mint
annak a magánszférának, melynek versenytársa lehetett volna, tömegessé vált a feke-
te- és túlfoglalkoztatás;269
266
Erről lásd http://politologia.tk.mta.hu/uploads/files/2012_1_wp.pdf.
267
http://www.deutscher-lernatlas.de/fileadmin/Inhalte/Ergebnisse/Publikationen/Indicators_in_
Depth.pdf 19. p.
268
269
Lásd erről Szabó I. Sz. 2016, illetve a Munkaügyi Felügyelet éves jelentéseit, amelyek 2014-ben példá-
ul az ellenőrzött munkahelyek felénél (!) találtak túlfoglalkoztatást, illetve feketefoglalkoztatást.
– az univerzális szociális jogokra épülő szociálpolitika folyamatosan elamortizálódott,

és perverzzé vált;
– az egyenlőtlenséget szűk korlátok között tartó adó- és jövedelempolitika nem működött;
– a bérek folyamatos emelésére törekvő, anticiklikus, a stabil növekedést elősegítő keres-
letet menedzselő politikát elvetették, helyette folyamatos bérvisszafogás történt, amely
drámaian visszafogta a hazai szektor termékei és szolgáltatásai iránti keresletet, jelen-
tősen csökkentve ezáltal a foglalkoztatást;
– a korszak egy részében a jegybank utólag bebizonyosodott módon téves inflációtargetá-
lás céljából magasan tartotta az irányadó kamatlábat, mellyel visszafogta a gazdasági
növekedést;
– erőteljes antikorrupciós intézményrendszert soha nem vezettek be, az elharapózó kor-
rupció, az elszámoltathatóság hiánya folyamatosan erodálta a magas adóztatás értel-
mes felhasználásába, az állam működésébe vetett hitet;
– a közgazdaságtani kutatások eredményeivel szembemenve tévesen axiómaként kezel-
ték a kisebb államba vetett hitet, az adók csökkentésének szükségességét;
– a jóléti állam szolidaritást és mobilitást lehetővé tevő kiadásainak leépítése a költség-
vetési „stabilizáció”, a megszorítások ideológiájának segítségével,
– a túlprivatizáció,
– a liberalizáció, a dereguláció, a közbeszerzések nagyvállalatok általi megszerzése,
– a szakszervezetek és a munkavállalók jogainak csorbítása, a munkapiaci „rugalmas-
ság” ideológiájának álcázva.
10. TÁBLÁZAT | Medgyessy Péter miniszterelnöksége alatt a gazdasági növekedés meghaladta az

államháztartás elsődleges hiányát, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt ez a trend megfordult
2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010

GDP-növekedés % 3,8 4,9 4,4 3,8 0,4 0,8 –6,6 0,7
Áht elsődleges
(adósságszolgálat nélküli) –3,2 –2,0 –3,8 –5,5 –1 0,5 0,1 –0,2
hiány %p/GDP
Forrás | Eurostat, EKB
A „BALLIBERÁLIS” IDEOLÓGIAI MEZŐ ÉRTELMETLENSÉGE

ÉS ÖSSZEOMLÁSA
A neoliberális korszak katasztrofális kormányzásának következtében a magyar poli-

tikai liberális közép és az általa dominált baloldal a 2010-es választásokra mintegy
másfél millió választót vesztett el. Összeomlásából máig nem volt képes kiemelked-
ni. A baloldali politika gyengeségének a 20. századi Magyarországon hosszú és több-
szörösen végzetes előtörténete van, melynek rövid végigpörgetése segíthet minket a

rendszerváltás utáni fejlemények megértésében.
A század elején a kommunista mozgalom a Tanácsköztársasággal tette magát
hosszú-hosszú évtizedekre vállalhatatlanná, a szociáldemokraták pedig a két világ-
háború között a Bethlen–Peyer-paktummal szorították magukat minimális moz-
gásteret hagyó karanténba úgy, hogy közben még legitimálták is az általuk mélyen
egyenlőtlennek és igazságtalannak tartott rendszert, melyet kulturálisan és politi-
kailag elleneztek. Ahogy azt Ungváry,270 Berend T.271 és mások is kiemelik, a súlyos
társadalmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatos kritikák osztály alapú baloldali narratíva
hiányában etnicizálódtak. Ungváry kifejti, hogy Magyarországon az európai orszá-
gokhoz képest jelentősen nagyobb volt a zsidóság aránya, amely a kapitalista fej-
lődés fellegvárának számító Budapesten a népesség ötödét is meghaladta. Ennél is
nagyobb arányban, sok esetben erős többségben vettek részt zsidó származásúak a
különböző modernitáshoz és kapitalizmushoz kötődő szakmákban (jogász, orvos,
egyetemi tanár, vállalati tisztségviselő, kereskedelmi alkalmazott, bankár, vállalat-
tulajdonos stb.) A baloldali, osztály alapú társadalomkritika hiányában a rendkívüli
társadalmi feszültségek „zsidó”-„magyar” ellentétként artikulálódtak a meghatározó
politikai mozgalmak (kereszténynemzeti, nyilas, sőt népi) politikai mozgósításában.
Egyre fokozódó diszkriminációjával pedig ez a narratíva elvezetett a Soáh tragédiá-
jához…
A magyarországi baloldalt azonban a szovjetek által Kelet-Európára kényszerí-
tett államberendezkedés sem kímélte. Legkiemelkedőbb személyiségeit kivégezte,
elhallgattatta, külföldre száműzte. A Kádár-rendszer a megelőző korszakokhoz ké-
pest tömeges esélyt teremtett a mobilitásra, ezt azonban egy zsákutcás iparosítás
keretein belül tette. Kiépített egy, majdnem a nyugatihoz mérhető jóléti államot,
amely egyenlőséget és széles kispolgári egzisztenciát teremtett, és emiatt széles tá-
mogatottságot élvezett. Mindez azonban elnyomásra és passzivitásra alapult, va-
lamint ellehetetlenített minden alulról felfelé működő kezdeményezést, amely a
rendszerváltás szavazati arányai által bizonyítottan elutasítást váltott ki a társada-
lom nagy többségéből, és ezért ismételten generációkra előre delegitimált minden
baloldali gondolatot. Kelet-Európa-szerte ez a helyzet. A baloldali gazdaság- és
társadalomfilozófia negyedszázaddal a rendszerváltás után még mindig nem tért
magához a szovjet elnyomás okozta sokkból. Tanulságos az összevetés Dél-Ameri-
kával, ahol a jobboldali amerikai presszió hatására egy teljes kontinens vált szilár-
dan baloldalivá.
Ungváry 2013.
270
Berend T. 1989, 165. p.

271
A hazai demokratikus ellenzék ezzel a diktatúrával vette fel a harcot annak kései
korszakában. A magyarok többsége a kádári jóléti államot a nyugatihoz hasonlóan
civilizációs vívmányként élte meg, és alapnak vette, hogy az a rendszerváltás után is
fennmarad majd, az új politikai elit kiépíti azt az adórendszert, mellyel finanszíroz-
ható lesz. Teljességgel a sehol meg nem valósult hayeki utópia befolyása alá kellett
kerülnie az egykori demokratikus ellenzéknek ahhoz, hogy közhelyként elfogadja,
hogy egy nyomorgó országban a nyugat-európaihoz mérhető szociálpolitika nélkül
elképzelhető lesz a politikai átmenet és a középosztályi demokrácia kiépítése, a libe-
rális értékrendszer és világértelmezés elterjedése. A szabaddemokrata–szocialista kor-
mányok idején a „balliberálisnak” nevezett politikai koalíció a társadalom elvárásai
helyett gazdasági értelemben jobboldali kormányzást folytatott. Az egykori KISZ és
minisztériumi elitből kinőtt szocialista pártvezetés átengedte a társadalomfilozófiai
iránymutatást a szabaddemokraták értelmiségi holdudvarának, akik köreiben a sza-
badelvű, nyitott politikai és kulturális vízió liberális gazdaságfilozófiával fonódott
össze.
Bár a Fidesz nyelvpolitikai pozicionálását paradox módon interiorizálta az úgy-
nevezett „balliberális” oldal, ennek a jelzőnek soha nem volt valódi értelme. Egy-
részről a liberális politikai áramlat sui generis nem baloldali. A magát baloldali
liberálisnak gondoló valójában szociáldemokrata, csak nem tudja vagy nem szereti
ennek nevezni magát. Ez egy igen széles körben elterjedt téves önazonosság a ke-
let-európai értelmiség körében, melynek pandanja Nyugaton egyértelműen bal-
oldali azonosságtudattal rendelkezik. A kelet-európai elhatárolódás négy évtized
szovjet típusú diktatúrája után egy ideig érthető, azután azonban szükségessé válik
a fogalmi tisztázás.
A két, egymástól markánsan eltérő ideológiai blokk összekeveredése miatt a Ma-
gyar Szocialista Párt a rendszerváltás után csak névleg képviselt baloldali politikát, a
big picture stratégiai irányvonalának meghatározását átengedte liberális partnerének.
Nem alakított ki Magyarországról a Fidesz múltorientált nemzetképével szemben
jövőorientált szociáldemokrata reményeket, víziót, életvilágot, intézményrendszert,
kultuszokat, hősöket, narratívát, nyelvpolitikai mezőt, hanem átvette a liberálisokét,
amely azonban maga is folyamatosan visszaszorulóban volt. Meghatározó szociál-
demokrata háttérértelmisége és véleményformálói nem voltak, a párt prominens
támogatói alapvetően az államból kiábrándult, posztszocialista relativizmusukkal
összemosódtak a koalíciós partner liberális háttérbázisával. A két tábor között nagy
volt az átjárás, a viták alapvetően csupán taktikai szintűek voltak. Mindez aztán le-
csapódott abban is, hogy a szocialistáknak sem erejük, sem igazi késztetésük nem
volt működőképes állami alrendszereket kikényszeríteni, hiszen nyolcvanas évekbeli
reszocializációjuknál fogva nem is igazán hittek ebben. Akárhányszor megpróbáltak
egyes kevésbé kiábrándult szocialista politikusok (Nagy Sándor, Medgyessy Péter

és mások) renyhe kísérletet tenni baloldali politika érvényesítésére, azt a liberáli-
sok közgazdászai, illetve a szocialista párt kvázi liberális gazdaságpolitikusai azonnal
„populizmusnak” címkézték és megtorpedózták. Árulkodó, hogy Békesi László és
Bokros Lajos egykori szocialista pénzügyminiszterek ma már öndefiníciójuk szerint
liberális és „konzervatív” színekben politizálnak, Gyurcsány Ferenc egykori szocia-
lista miniszterelnök és pártelnök pedig önmaga által is liberális-konzervatívnak ne-
vezett politikai formációt vezet.272
Egyáltalán nem meggyőző Kis Jánosnak, a liberálisok vezéregyéniségének vis�-
szamenőleges értékelése,273 amikor a jobboldal Horthy-nosztalgiájával a Szocialista
Párt Kádár-nosztalgiáját párosítja, ebben találva meg a harmadik köztársaság bu-
kásának okát. A Kádár-rendszer köztudottan egypártrendszerű diktatúra volt, álla-
mosított vagyonnal, tervgazdasággal, a pozitív serpenyőben pedig a magyar társada-
lomban sem előtte, sem utána nem tapasztalt társadalmi egyenlőséggel. Ezek közül
a meghatározó elemek közül a Magyar Szocialista Párt rendszerváltás utáni vezetői
egyetlenegyet nem vallottak magukénak. A gazdaságpolitikájában bizonytalanko-
dó jobboldali Antall-kormány után a privatizáció, a speciális adózású exportzónák
élharcosává a Horn-kormány vált, amely kiüresítette a szakszervezetek jogait, illet-
ve a szakszervezetek és munkaadók közötti kollektív megállapodásokat létrehozó
társadalmi érdekegyeztetést. A megszorításra épülő stabilizációk sorát Békesi, Bok-
ros és Oszkó pénzügyminiszterek fémjelezték, a társadalmi igazságtalanság pedig,
ahogy azt már bemutattuk, drámaivá nőtt. Amennyiben pedig Kis János a széles
körben elterjedt kliséknek helyt adva a klientalizmust vagy a kiskapuzást tartja a
Kádár-korszak meghatározó jellemzőjének, ezt a tézist a megelőző magyar történel-
mi korszakok (és világszerte a hasonlóan fejletlen más államok) társadalomtörté-
netének vizsgálatával maga is cáfolhatja. (Lásd Mikszáth-novellák illetve harmadik
világbeli irodalmárok munkái saját kultúráikról.) Ezek alapvetően az alulfejlettség
tipikus jellemzői, nem lehet azokat a megszokott felszínes módon a kádári korszak
örökségeként kezelni. A magyar szocialisták rendszerváltás utáni gazdaság- és társa-
dalomfilozófiája olyannyira liberális befolyás alá került, a párt háttérértelmiségének
272
Amelynek Bauer Tamás egykori szabaddemokrata politikus, a neoliberális korszak meghatározó figu-
rája írta a gazdasági programját. A pártvezető maga nevezte liberális-konzervatívnak pártját a Klub Rádióban.
A Gyurcsányra oly jellemző random eklektika jegyében a párt ezzel szemben az Európai Parlamentben a szo-
cialista frakcióban ül, ez azonban nem jelent tartalmi orientációt.
273
Kis 2013.
baloldalisága olyannyira kérdéses volt, hogy a közvélemény józanabb része nem is

volt képes a két párt között éles határvonalat húzni: többek között ezért is honoso-
dott meg a „balliberális” elnevezés.
A 2010-es választásokra a balliberális tábor majd másfél millió szavazót veszí-
tett el. A választásokon győztes, kétharmados többséget szerző politikai jobboldal a
piaci neokonzervativizmusra épülő politikai gazdaságtani modellt vezetett be, némi
fejlesztőállami illúzióval. Ezt a modellt egy későbbi fejezetben elemezzük.
AZ EURÓPAI UNIÓ MINT
NEMZETKÖZI GAZDASÁGI KERET
A Magyarország 2004-es európai uniós tagságát megelőző várakozások többségében

csalódáshoz vezettek. Szinte évre pontosan ekkor vált egyértelművé a rendszerváltás
utáni szerkezetváltás rekonstrukciós hatásának kifulladása: a gazdasági makromuta-
tók többsége süllyedni kezdett. Az összeomlott állami szektor helyébe lépő transz-
nacionális cégek által újraindított termelés csupán pár éven keresztül volt előtte ké-
pes kiugró GDP-növekedést produkálni. Ahogy a hozzáadottérték-szintekről szóló,
illetve a developmentista függőségi elméletek megjósolták, az alacsony hozzáadott
értékű reexport platform szerep képtelen ezt követően további érdemi felzárkózást
produkálni a magas hozzáadott értékű európai centrumhoz képest.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a gazdaság lassulásával a politikai feszültségek is
intenzívebbé váltak. Az Európai Bizottságról hamar kiderült, hogy nincs mandátu-
muk egyes tagállami kormányzatok önsorsrontó gazdaságpolitikáját ellensúlyozni,
sőt, ha rendelkeznének ilyennel, az unió domináns gazdaságfilozófiája alapján nem
is biztos, hogy jó irányba tennék. Eklatáns példa volt erre a Gyurcsány-kormány ka-
tasztrófához vezető gazdasági kormányzásának Bizottsági támogatása a színvonalta-
lan magyar euró konvergenciatervek elfogadásával. Ugyanígy világossá vált később,
hogy a csatlakozás időszakában erős politikai federációnak ábrázolt Európai Unió-
nak nincsenek érdemi kompetenciái a tagállamok belső demokratikus politikai be-
rendezkedésének befolyásolására. Erre ismét csak példát szolgáltatott Magyarország.
A 2010 utáni Orbán-kormányok drasztikus, külső és belső egyeztetéseket egyaránt
nélkülöző politikai változtatásait minden verbális kiállása ellenére az Európai Bizott-
ság, illetve Parlament képtelen volt együttműködőbb mederbe terelni.
Az uniós támogatások átlagosan körülbelül évi 2–2,5%-os GDP-arányos fejlesz-
tési forrást jelentettek az országnak, kiugró években még többet is.274 A fejlesztések
többsége azonban közvetlenül nem érzékelhető alapinfrastruktúrába ment, amit a
polgárok kevéssé érzékelhettek. Az uniós tagság más előnyeit, mint amilyen a schen-
geni nyitottság, a határ mellett élők egy idő után természetesnek vettek.
Az uniós transzferek politikai gazdaságtanának elemzését lásd Fábián–Pogátsa 2015.

274
Mi az Európai Unió tulajdonképpen? 143
2015 tavaszán a közismert Eurobarometer felmérés szerint275 mindösszesen a

magyar válaszadók 43%-a vélekedett pozitívan az Európai Unióról, szemben a tag-
ságról szóló 2003-as népszavazás 84%-os támogató szavazati arányával. Hozzá kell
tennünk, hogy ezzel a 43%-os aránnyal ráadásul Magyarország még valamivel felette
is volt az uniós 42%-os átlagnak, azaz az EU máshol sem népszerű. Az európai in-
tegrációval kapcsolatos magyar csalódottságot nagyrészt a felkészületlenség okozta.
A belépés előtti időszak ismeretterjesztése didaktikusan az unió bábeli zűrzavart idé-
ző intézményrendszerére és Brüsszel által visszamenőlegesen újrakomponált állítóla-
gos történetére koncentrált. A tagság lehetséges gazdasági hatásai közül egyoldalúan
csupán a pozitívumokat emelte ki, azokat is felszínes módon.
Ráadásul a helyzet azóta sem javult sokat. Magyarország rendkívül befelé fordu-
ló ország, az unió történései a hazai, egymást kölcsönösen démonizáló belpolitikai
logika végletesen leegyszerűsített szűrőin keresztül értelmeződnek. Más tagállamok
tapasztalatai iránt gyér az érdeklődés. Az unióról a politikai oldalak által kialakított
képek az egyik oldalon egy gyarmatosítót láttatnak, ahova talán legjobb lett volna be
sem lépni, a másik oldalon pedig egyfajta megmentőt, dadust, az európai civilizáció
megtestesítőjét. Ez a két, valójában belpolitikai narratívák megerősítésére kialakí-
tott, hamisan egyszerű kép egyaránt felszínes. A magyar gazdaság nemzetközi politi-
kai gazdaságtani keretrendszerének megértéséhez érdemes tehát röviden értelmezni
az európai integráció folyamatát.
MI AZ EURÓPAI UNIÓ TULAJDONKÉPPEN?
Az európai integráció története több mint fél évszázada négy alapkérdés körül fo-
rog.276 Az első a nemzeti és közösségi intézmények hatalmi egyensúlyának ügye: kik
kormányozzák az integrációt, és mi az egyes testületek, a közösség és a tagállamok
közötti hatalommegosztás elve? A második kérdés a tartalom, a belső szakpolitikák
kérdése: mely területeken lesz aktív a közösség, illetve melyeket hagy meg a tagál-
lamok kormányai számára? A harmadik a külső személyiség kérdése: milyen típusú
szereplőként lesz jelen a hagyományosan államok által alkotott nemzetközi közössé-
gen belül? És végezetül az utolsó kérdés a földrajzi kiterjedés kérdése: hol lesznek az
európai integráció végvonalai, mekkora területet ölel majd fel teljes kialakulásakor?
Látni kell, hogy az integráció e négy alapkérdés szempontjából mindvégig nyitott
maradt, és mind a mai napig megválaszolatlanul hagyja ezen fajsúlyos kérdéseket,
http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/eb/eb83/eb83_first_en.pdf.
275
McAllister 1997.
276
144 AZ EURÓPAI UNIÓ MINT NEMZETKÖZI GAZDASÁGI KERET
nem kis fejtörést okozva ezzel polgárainak. Ezen túlzott nyitottság és definiálatlan-
ság oka a közösség sajátos kialakulásában keresendő.
Az európai integráció történetét három nagy elmélet, narratíva dominálta: a föde-
ralizmus, a funkcionalizmus, és a kormányköziség. Az Európai Unió jelenlegi állapotá-
nak megértéséhez szükség van e három elmélet megértésére, illetve annak vizsgála-
tára, hogy vajon milyen mértékben írják le azok Európa második világháború utáni
egységesülésének folyamatát. Az európai integráció eredetét ugyanis ide, a második
világháború végére szokás visszavezetni. Ekkorra értették meg az európai államok a
Brüsszel által hivatalosan propagált integrációtörténetek szerint, hogy nem folytat-
ható a nemzetállamok közti önpusztító háborúskodás. Megoldásként megszületett
a föderális, azaz szövetségi Európa gondolata az amerikai, svájci, belga szövetségi
államok mintájára. A föderalisták szimbolikus vezére az olasz világháborús ellenálló,
Altiero Spinelli volt, a gondolat lényege pedig az, hogy direkt politikai eszközökkel,
nemzetállami politikusok vezérletével, a tömegekre támaszkodva létre kell hozni egy
olyan európai szupranacionális (nemzetek feletti) államot, amely fokozatosan átveszi
a feladatokat és a hatásköröket a nemzetállamoktól. A nemzetállam intézményét
ugyanis diszkreditálódottnak látták, úgy érezték, hogy annak továbbélése mint az
európai politikai rendszer domináns szereplője újra és újra érdekkonfliktusokhoz,
ezen keresztül háborúkhoz vezet majd.
A föderalisták próbálkozásai azonban hamar kudarchoz vezettek. A világháború
alatt felgyülemlett ellenérzések a nemzetállammal szemben nem bizonyultak elég
erősnek, a nemzeti politikusok (élükön a kezdeti hatokat domináló franciákkal) pe-
dig nem mutatkoztak hajlandónak arra, hogy a már megszerzett hatalmat kiadják a
kezükből. A politikai Európa megteremtésére tett próbálkozások egész sora bukott el.
Az integráció történetét szokás a Jean Monnet és Robert Schuman által össze-
kovácsolt 1951-es Párizsi Szerződésre visszavezetni, amely megteremtette a német
és francia együttműködésen alapuló Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK). Ez
azonban a későbbi események menetét tekintve nem igazán illeszthető be logikus
első lépésként az integráció történetébe. Kanonizálása az eredetmítoszba valószínű-
leg azért következett be, mert így Franciaország – amelynek aktív közreműködésére
a többi, akkor nála sokkal gyengébb államnak óriási szüksége volt – állítható az
integráció történetének közepébe. Mindez azonban elfedi azt a tényt, hogy éppen
a franciák voltak azok, akik ez idő tájt elgáncsoltak számos olyan föderalista jelle-
gű együttműködést, amely a Szén- és Acélközösségnél sokkal messzebb vitte volna
az egyesülés folyamatát. 1949-ben látványos kudarcot vallott például az Európai
Gazdasági Együttműködés szervezete, és az Európa Tanács megalakításának mini-
malista megközelítése is mély csalódáshoz vezetett. 1950-ben a franciák voltak azok,
akik elzárkóztak Konrad Adenauer német kancellár tervétől, amely egyenesen egy
vámunióra épülő német–francia egyesülést szorgalmazott volna. Az ötvenes években

még egy sor politikai jellegű kezdeményezés megbukott. A NATO 1949-es megala-
kulásával egyértelművé vált, hogy külön európai védelmi rendszer nem lesz, Európa
biztonsága a transzatlanti együttműködésen alapul majd. 1952-ben meghiúsult az
Európai Védelmi Közösséget szorgalmazó francia Pleven terv is, amely a nyugat-
német csapatokat kívánta a NATO kötelékébe ágyazni – ezúttal a britek és a francia
parlament ellenállásán esett el. Ennek a tervnek része lett volna egy Európai Politikai
Közösség is. Az 1950-es évek közepére intézményi szempontból Európa leginkább
egy autóbontó udvarára emlékeztetett, ahol sokkal több volt a szétesett kezdeménye-
zés, mint a ténylegesen működő.
Valójában csak a Monnet és Schuman által életre hívott ESZAK működött, hat
tagállammal (Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux országok). Ez is
csupán a közös szén- és acéltermelésre korlátozódott. A szervezet a francia fejlesztőálla-
mi megközelítésen alapult, amely az állam gazdasági szektorokat ellenőrzése alatt tartó
(szektoralista) aktivizmusát jelentette. Bár jogi értelemben lehetett a későbbi Európai
Unió elődje, gazdasági értelemben homlokegyenest ellentétes filozófiát képviselt, mint
a későbbi szabadkereskedelmi versenyre és szabad tőkeáramlásra alapuló unió. Ezért
biztonsággal megállapíthatjuk, hogy az ötvenes években lineárisan fejlődő unió míto-
sza hamis. Amint látni fogjuk, a később ténylegesen megvalósuló unió inkább a Bene-
lux gazdasági unióra emlékeztet. A kimondottan politikai integráció nagy gondolata, a
direkt föderalizmus megbukott, egyértelművé vált az európai integráció hívei számára,
hogy stratégiát kell váltaniuk. Ekkor született meg a funkcionalizmus ajánlata.
HAYEK ÉS AZ UNIÓ NEOLIBERÁLIS GENEZISE
A funkcionalizmus277 arra az elképzelésre alapul, hogy amennyiben nem lehet közvetle-

nül politikai eszközökkel sikert elérni, kerülő úton kell haladni. Ezt az irányzatot alap-
vetően a Benelux államok hozták be az európai integrációba, ezen belül is Paul-Henri
Spaak belga miniszterelnök. Az 1955-ös messinai konferencián ő állt elő ugyanis azzal
a gondolattal, hogy a kevésbé érzékeny területeken, mindenekelőtt a gazdaság világá-
ban kell mintegy „összeintegrálni” az európai államokat annyira, hogy egy idő után azt
érezzék a különböző nemzetek polgárai, hogy immáron létrejött a kölcsönös bizalom
a politikai, érzékenyebb jogkörök átadására egy nemzetek feletti európai szintnek. Ke-
reskedni minden ország szeret. Kezdjük tehát az integrációt itt, majd szép fokozatosan,
lépésenként haladjunk a nemzetek gazdasági integrációja felé más területeken is.
277
Mitrany 1965; Haas 1958.
A szabadon folytatott kereskedelem után megteremthetjük a polgárok és a tőke

szabad mozgását, később esetleg egy közös valutát. Mindez előbb-utóbb átcsordul
olyan területekre, mint a környezetvédelem (senki ne juthasson gazdasági előnyhöz
a szabadkereskedelmi zónán belül azáltal, hogy lepusztítja a természeti erőforrásokat),
a határőrizet (ha a szabadon kereskedő országok között nincs szükség vámvizsgálatra,
akkor akár légiesíthetjük a határokat), vagy akár a politikai integráció (nemzetközi
ügyekben a közös gazdasági érdekű országcsoport előbb-utóbb felismeri közös politi-
kai érdekeit is). Ezeken az átcsordulásokon – eredeti angol kifejezéssel spill-overeken –
keresztül halad előre az integráció. Az átcsordulások történhetnek kezdetben egyes
szakterületek között, majd kiterjednek a politikai integráció területére is.
A funkcionalizmus immáron nem számít a nemzetállamok politikusainak vezető
szerepére, sőt bizonyos értelemben az ő megkerülésükkel képzeli el az integráció előre-
haladását. A folyamatok átláthatósága itt nem erős követelmény, hiszen a munka java
szakmai, és azt ennek megfelelően szakértők végzik. A tömegek támogatásának meg-
szerzését sem ambicionálják, megelégszenek azzal, ha a folyamat végén a különböző
nemzetek polgáraiban kialakul az együvé tartozás érzése, és nem gátolják meg szavaza-
tukkal az integráció végső kiépülését, teljessé válását. Azaz az integrációt nem előzetes
legitimációra építik, hanem elképzeléseik szerint azt majd az output legitimálja utólag.
Ez a megközelítés nem alapoz tehát az európai szavazópolgárok megkérdezésére, sőt
kifejezetten az ő megkerülésük, a népszavazások elkerülése tartozik jellemrajzához. Ez
később, az érett funkcionalizmus korszakában okoz majd komoly problémákat, ami-
kor mégis sor kerül népszavazásokra, amelyekből kiderül, hogy a gazdaságilag integrált
európai polgárok visszamenőleg mégsem szavaznak meg mindent lelkesen.
Fontos megjegyezni, hogy a funkcionalizmus mindezek ellenére tulajdonképpen
végcéljában megegyezik a föderalizmussal, vagyis továbbra is a szupranacionális Eu-
rópa megteremtését tűzi ki elérendő végállapotként, ám ezt hosszabb, közvetettebb,
fokozatosabb folyamat eredményeképpen képzeli el. A funkcionalizmus tehát tulaj-
donképpen „föderalizmus más eszközökkel”. A messinai konferencián ezt a gondola-
tot képviselték a Benelux küldöttek. A franciákat ekkor az Euratom, a nukleáris ener-
gia békés, polgári célú felhasználására létrehozandó európai együttműködési szervezet
szektorális ötlete tartotta izgalomban, a gazdasági logikájú funkcionalista integráció
nem. A konferencia eredményeképpen tehát tulajdonképpen mellékesen Spaakot és
társait azzal bízták meg, hogy szövegezzék meg a majdani Európai Gazdasági Közösség
(EGK) alapító szerződését, amelyet aztán 1957-ben Rómában az Euratom szerződéssel
együtt alá is írtak a felek. Francia kormányzati körökben először nagy ellenállást váltott
ki az akkor fejlesztőállam központú filozófiával szembemenő liberális tervezet, köve-
telték annak „visszafordíthatóságát”. Ugyanakkor az EGK-t az idő tájt az Euratomhoz
képest másodlagos jelentőségűnek tartották, ezért a szerződést végül mégis aláírták. Így
indulhatott meg a ténylegesen létező európai integráció, amely az elzárkózó, szakértői

funkcionalista megközelítésre és a liberális gazdaságfilozófiára alapozott. Nem min-
denki értett egyet ezzel már ekkor sem. A föderalisták vezére, a baloldali Spinelli – aki-
ről az Európai Parlament főépülete van elnevezve – végig kritikus volt az irányváltással
kapcsolatosan, majd később csalódottan fel is állt.
A Római Szerződéssel háromra növekedett az európai közösségek száma. Ezek azon-
ban messze nem voltak egyenértékűek. A franciák által kezdeményezett két szektorális
együttműködés, az ESZAK és az Euratom jelentőségét tekintve hosszú távon eltörpült
az Európai Gazdasági Közösséghez képest. A későbbi fejlődésre tulajdonképpen ez
utóbbi, a Benelux államok által inspirált szervezet volt meghatározó hatással. Ennek
ellenére a hivatalos brüsszeli genezis történetben Schuman és Monnet jelennek meg
kiemelkedő alapító atyákként – ennek okát már említettük.
Kifejezetten föderalista lelkesedésre építőnek tehát csupán a második világháború
vége utáni rövid időszakot jellemezhetjük, amikor még erős volt a pusztítás emléke,
és az integráció elsődleges önmagyarázata, narratívája az újabb háború elkerülése volt.
Ez azonban hamar csalódáshoz vezetett. Az ötvenes években viszont már egyértelmű
váltás következett be. Az európai integráció gyakorlatilag az 1957-es Római Szerző-
déstől kezdve szinte végig dominánsan funkcionalista jellegű volt, és a tagállamok
kormányközi együttműködésére alapozott. Ezt a szerződést tartjuk mind a mai napig
a legfontosabb alapító szerződésnek, amely létrehozta az Európai Gazdasági Közös-
séget, az EU tényleges elődszervezetét. Ennek már kimondott célja volt a gazdasági
integráció kiépítése. Nem számol politikai egyesüléssel, maximum hosszabb távon,
nem a béke a kiindulópontja, és bizonyos területekről, például az európai közös kül-
és biztonságpolitikáról kifejezetten kimondja, hogy nemkívánatosak, nemzeti szinten
fognak maradni.
A fordulat meghatározónak bizonyult az Unió későbbi sorsa szempontjából. A fo-
lyamat középpontjába az explicit politikai federáció kiépítése helyett a tagállamok kö-
zötti gazdasági integráció, a kereskedelem került. Ezt követően évtizedeken keresztül
a szabadkereskedelemre, egységes piacra alapozott integráció uralta az ekkor Európai
Közösségeknek nevezett egyesülési folyamat vitáit. Érdemes tehát feltenni a kérdést,
hogy ki volt az, aki ennek a szabadpiaci logikára alapuló integrációnak az ideológiai
alapjait először lerakta. Hiányérzetet kelt, hogy a hivatalos, depolitizált, magát poli-
tikai értelemben inkluzívnak bemutató brüsszeli narratíva nem jelöl meg ősforrást,
annak ellenére, hogy előszeretettel kreál (néha teljességgel hamis) alapító atyákat (és
soha nem anyákat!) az európai integráció folyamatának. Ezzel szemben a szabadpia-
ci ideológia képviselői ugyanolyan büszkeséggel278 tartják Friedrich August von Ha-
278
Lásd Gillingham 2003.
yeket ezen gondolat előfutárának, mint amekkora ellenszenvvel értenek egyet ezzel
jóléti állami kritikusai.279 Hayek ugyanis már 1939-ben írt The Economic Conditions
of Interstate Federalism (Az államközi föderalizmus gazdasági feltételei) című munká-
jában280 kifejtette, hogy a liberalizálásra és deregulációra építő nemzetközi gazdasági
rend automatikusan a szupranacionális szint megerősödéséhez vezetne. Nem rejtette
azt sem véka alá, hogy a tőke és a munkaerő szabad áramlására épülő szabadkereske-
delmi övezet nagyon jelentősen korlátozná a tagállamok saját hazai gazdaságpolitikai
eszköztárát. Ezek közé tartozna a keynesiánus anticiklikus politika ugyanúgy, mint a
leértékelés vagy természetesen a védővámok és az iparpolitika, azaz a Hayek ideológiai
nézeteivel szemben álló gazdasági világkép legtöbb meghatározó elemei. Érdemes te-
hát leszögezni azt a jelentőségteljes tényt, hogy a ténylegesen megvalósuló szabadpiaci
logikára épülő Európai Unió funkcionalista alapelveinek megalkotója nem más, mint
a 20. század neoliberális ideológia irányzatának összekovácsolója. A depolitizált brüs�-
szeli narratíva, illetve annak kritikátlan apologétái a rendkívül megosztó és ellentmon-
dásos Hayek szerepéről csöndben megfeledkeznek.
Elmondható, mind a mai napig a tőke és munkaerő szabad áramlása mellett meg-
valósuló szabadkereskedelem a meghatározó integrációs motívum. 1957 óta ebben
csak egyetlen rövidke időszak hozott átmeneti változást, az 1989 és 1992 közötti sza-
kasz. Ekkor omlott le a berlini fal és nyílt esély a kontinens újraegyesítésére. Egy rövid
időre, mindössze pár évre ismét a politika és a népek közötti egyetértés vált az egyesülés
központi toposzává. Ez a korszak azonban hamar lezárult. Egyrészt azért, mert azóta
gyakorlatilag ténnyé vált a kontinentális egység, másrészt a globalizáció szorító ereje
ismét előtérbe hozta a gazdasági verseny kihívásait. Ma már nehéz az embereket a béke
és a szabadság perspektívájával lelkesíteni: meghatározóvá vált a piaci vetélkedés mind
az Unión belül, mind pedig a közösség és a többi gazdasági hatalom, az Egyesült Álla-
mok, Japán, és Kína között.
THATCHER NEOLIBERÁLIS EURÓPÁJA SZEMBEN DELORS

SZOCIÁLIS EURÓPÁJÁVAL
A nyolcvanas évek második felében, a kétpólusú világrendszer leomlásával nagyjából

egy időben Nyugat-Európában két kiemelkedő, egymástól jelentős mértékben eltérő
Európa-képpel rendelkező politikus vetélkedett egymással. Küzdelmüket elfedte a
Streeck 2014, 221. p.

279
Hayek 1980 (1939).

280
berlini fal leomlásának eufóriája, hosszú távon azonban meghatározó nyomot hagy-
tak az Európai Unió fejlődésén.
Egyikük Jacques Delors volt, egy francia keresztényszocialista politikus, akit
1985-ben az Európai Bizottság elnökévé választottak, és 1995-ig töltötte be ezt a
tisztséget. Mind a mai napig az integráció történetének legerősebb Bizottsági elnö-
keként tartjuk számon, utódai hozzá képest egytől egyig csalódást keltettek. Delors
mind terveit, mind pedig személyes fellépését tekintve alkalmas volt a közösségi
érdekeket képviselni hivatott testület vezetésére. Európa-képe egy egyértelműen po-
litikai, szupranacionális intézményé volt, amely sok tekintetben a francia szociális
állam kiterjesztése lett volna. Delors legnagyobb sikere az volt, hogy a nemzetál-
lami hatalom támogatóival, a szupranacionalizmus ellenzőivel szemben képes volt
elfogadtatni az „Európai Unió” kikiáltását az 1992-es Maastrichti Szerződésben. Ez
mindmáig az utolsó nagy előrelépés az európai integráció történetében. Bár tény-
legesen az EU nem nemzetek feletti szuperállamként alakult meg, az elnevezés ke-
resztülvitele mégis a föderalisták óriási eredménye volt, hiszen az „unió” kifejezés
mind a mai napig a majdani Európai Állam reményét sugallja sok millió hívének
kontinensszerte. Sajnálatos módon a nemzetek közötti békére nagy hangsúlyt fekte-
tő jóakaratú, ám gazdasági értelemben naiv emberek pont a nemzeti rivalizálásokat
meghaladó Európai Állam képe miatt hajlamosak a ténylegesen létező antiszociális,
nagyvállalati érdekeket kiszolgáló működése ellenére is a ténylegesen létező Uniót
kritikátlanul támogatni. Delorsnak egy időre sikerült megnövelnie az unión belüli
újraelosztás arányát is. Főleg a foglalkoztatáspolitikai és a regionális fejlesztések terü-
letén nőttek meg a felzárkóztatásra szánt transzferek.
Ezek az alapok azonban Delors távozása után nem követték az Unió bővülésének
ütemét, sorsuk hosszabb távon egyre kétségesebbé vált.281 Ahol Delors kifejezetten
kudarcot vallott, az a „Szociális Európa” gondolata. Retorikájának és víziójának ez
központi eleme volt, a gyakorlatban azonban szinte semmi nem valósult meg belőle.
Az Uniónak nem lett szociálpolitikája. A „Szociális Európa” szlogen ugyan forga-
lomban maradt, azt azonban a Bizottság teljesen indokolatlanul és megalapozatlanul
használja. Egyes tagállamok valóban szociális jóléti államok, leginkább Észak- és
Nyugat-Európában, a később csatlakozott britek és kelet-európaiak azonban nem,
sőt kormányaik nem egyszer a jóléti állam ellenségeiként lépnek fel. Jelentőségteljes
tény, hogy magának az uniónak a számon kérhető joganyagában nem érhető tetten
a jóléti állam. A kapitalizmus különböző válfajai közötti modellválasztásban tehát
szabad kezet hagy a tagállamoknak. Ez persze azt is jelenti, hogy a tagállamoknak
szabadságuk van választani a különböző kapitalizmusmodellek között. Nincs „elő-
281
Lásd erről a híres Barca-jelentést (Barca 2009), illetve hazai elemzését: Fábián–Pogátsa 2016.
írt Európai modell”, a nemzeti szintű politikai gazdaságtani folyamatok eredménye

szabadon formálhatja az egyes országok rendszerszerű válaszát a belső társadalmi
problémák és a globalizáció kihívásaira.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának másik meghatározó egyénisége a
brit miniszterelnök asszony, Margaret Thatcher volt. Minekután 1979-ben kezdő-
dő kormányzása alatt sikerrel formálta át a neoliberális elképzeléseknek megfele-
lően a brit társadalmi és gazdasági berendezkedést, az 1980-as években megkísérelte
ugyanezt tenni az Európai Közösségekkel. Kapóra jött neki, hogy az 1957-es Római
Szerződésben megfogalmazott célok a termékek, szolgáltatások, a tőke és a munka-
erő vámok és korlátozások nélküli szabad áramlásáról – azaz az egységes piac prog-
ramja – még a nyolcvanas évekre sem teljesült. Általános volt a felismerés, hogy az
európai projekt nem halad előre. Euroszklerózisnak nevezték ezt a jelenséget. A gaz-
dasági stagnálás következtében az európai gazdaságok kezdtek látványosan lemarad-
ni az Egyesült Államokhoz képest. Thatcher szerencséjére a frissen érkezett Delors
és mások is a négy szabadság kiterjesztésében, az egységes piaci programban látták
az öreg kontinens dinamizálásának esélyét. Ennek fényében nem meglepő, hogy
Delors szabad kezet adott Lord Cockfieldnek, Thatcher személyes bizalmasának,282
hogy belső piaci biztosként 1986-ra végigtárgyalja és elfogadtassa azokat a lépéseket,
amelyeknek eredményeképpen kiteljesedhetett az egységes európai belső piac. Lady
Thatcher neoliberális agendája tehát győzedelmeskedett. A miniszterelnök asszony-
nak semmi mást nem kellett ehhez tennie, mint ideiglenesen a funkcionalista kotta
alapján együtt játszani azokkal, akik – mint később kiderült naiv tévedésben – abban
hittek, hogy a gazdasági integráció végül politikai integrációhoz vezet majd.
A föderalistáknak, akiknek a funkcionalizmus majd egykor eljövendő politikai
uniót ígért mint végcélt, hosszabb távon csalódniuk kellett. Az 1992-es Maastrichti
Szerződés, mint említettük, hatalmas előrelépés volt, de gyakorlatilag az utolsó je-
lentős előrelépés. Úgy-ahogy megvalósult a funkcionalista szcenárió gazdasági része.
A politikai egységesülés azonban még ma is várat magára, ha egyáltalán valamikor
létrejön majd. A folyamatok egyre inkább a széthúzás és a szétesés irányába tartanak.
Maastricht elméletben megteremtette az Unió Közös Kül- és Biztonságpolitiká-
ját, ez azonban a gyakorlatban erőtlen, majdhogynem életképtelen mechanizmus-
nak bizonyult. Nem jött létre sem kisebbségvédelmi politika, sem szociális állam.
A közösségi érdeket képviselő Bizottság mind a biztosok jelölése, mind pedig az
általa kezelt uniós költségvetés forrásai tekintetében kiszolgáltatottá vált a tagálla-
moknak, illetve az azok érdekeit képviselő Tanácsnak.
Gillingham 2003, 234–235. p.

282
Érdemi eredményeket csak a Bel- és Igazságügy terén, azon belül is konkrétan a

schengeni rendszer esetében sikerült elérni. A belső határok légiesítése valóban világ-
raszóló fejlemény, főleg a jelenlegi globális biztonságpolitikai körülmények között.
A közös uniós menekültpolitika 2000 után az észak-afrikai migránsok növekvő szá-
ma miatt egyre nagyobb nyomás alá került. 2015-re a szíriai polgárháború tragédiája
miatt a túlterhelt szomszédos országokat elözönlő szíriai háborús menekültek egy
része úgy döntött, hogy Európában próbál szerencsét. Az innen és más országokból
érkező migránstömeg nyomását a közös európai menekültpolitika képtelen volt ke-
zelni, és ez sajnos mára már a schengeni rendszer eredményeit is fenyegeti.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy miután a föderalisták az ötvenes években meg-

buktak, a funkcionalizmus adott újabb távlatot a szuperállam híveinek. Lady
Thatcher ezt az elméletet használta ki neoliberális elvei kiterjesztésére, és ennek
megfelelően az Európai Unió szíve az egységes belső piac lett. Delors alternatív,
szociális-politikai szuperállam programja nem hagyta el a földet, bár a hangárt két-
ségtelenül újrafestették szociálisra. Az Unió valódi története a befejezetlen funkcio-
nalizmus maradt. Európa: piac állam nélkül.
11. TÁBLÁZAT | Az európai integráció meghatározó narratívájának változásai, korszakai

ÉVEK MEGHATÁROZÓ SZERZŐDÉSEK
NARRATÍVA
1945–1955 Föderalista • 1951. Párizsi Szerződés: a Szén- és Acélközösség
francia etatista mintára épülő szektorális fejlesztőál-
lami együttműködése
1955–1988 Funkcionalista • 1957. Római Szerződés: Euratom a nukleáris energia
polgári felhasználásáért, illetve az Európai Gazdasági
Közösség szabadkereskedelmi szervezete, amely végül
a tényleges integráció szíve lesz
• 1967. Egyesítő Szerződés
• 1986. Egységes Európai Okmány: a
szabadkereskedelem beteljesítése
• Brit, ír, dán és mediterrán bővítések
1988–1994 Funkcionalista mellett • 1992. Maastrichti Szerződés: az „Európai Unió”
kisebb föderalista fellel- mint név, az euró, valamint átmenetileg az uniós
kesülés kohéziós/regionális politika kiterjesztése
1994– Kormányközi • Északi és keleti bővítések
(intergovern- • 2007. Lisszaboni Szerződés: többségi döntéshoza-
mentalista) tal, a valóságban azonban lényegi kérdésekben nem
nagyon alkalmazzák
A GAZDASÁGI EURÓPA ÖTLÉPCSŐS MODELLJE
Az Európai Unió az uniós polgárok többsége számára rövidítések, intézmények,

szerződések, programok és kezdeményezések konfúz, bábeli zűrzavarává mosódik
össze. Erről elsősorban nem ők maguk tehetnek. Az unió messze nem tesz eleget
annak érdekében, hogy tudatosan elválassza az érdemi tevékenységi területeit azok-
tól, ahol igazából csak mímeli azt. Viszont ezeken a mímelt területeken úgy tesz,
minthogyha ott is érdemi kompetenciákkal rendelkezne. Mindez egyrészt azért tör-
ténik, mert az integrációban részt vevő aktorok túlságosan sokan vannak és sokfélék.
Mindenki igyekszik az általa fontosnak tartott területen elért kisebb eredményeket,
engedményeket, kis költségvetésű pilótaprojekteket is jelentős előrelépésnek, áttö-
résnek, intézményesült programnak beállítani abban a reményben, hogy a percepció
előbb-utóbb érdemi finanszírozásban és intézményesülésben ölt majd testet.
Van azonban egy másik oka is a rendkívüli káosznak. Az integráció folyamatát
az ötvenes évek óta a funkcionalista logika igyekezett depolitizáltnak, technikainak,
semlegesnek bemutatni. Ahogy azt már Hayek inspiratív szerepének kihangsúlyo-
zásával jeleztük, az integráción belül ható legerősebb erők, kompetenciák a tőke (és
kisebb részben a munkaerő) áramlására alapozó szabadkereskedelmi logika alapján
hatnak, amelyre aztán a monetáris uniós (az euró) keretrendszere is ráépült. Mindez
együtt egy kifejezetten liberális gazdasági feltételrendszert teremtett. Mindezek ke-
ményen kikényszeríthető kompetenciákban (az integráció belterjes szaknyelvén az
úgynevezett „kemény közösségi vívmányok”, hard acquis) jelennek meg. A tényleges
politikai federáció, a demokrácia, a szabadságjogok, a szociális Európa, a regionaliz-
mus és szubszidiaritás, a környezeti és társadalmi fenntarthatóság mind-mind ígé-
ret maradt mindeddig, és csak kikényszeríthetetlen kompetenciákban lelhetők fel.
Az integráció tényleges intézményesülésében megjelenő intézményi, döntéshozatali,
szimbolikus és mindenekelőtt nyelvezetben testet öltő káosz, az átláthatatlanság jó-
tékonyan elfedi azt a politikai gazdaságtani realitást, hogy az Európai Unió a jelen-
legi formájában alapvetően sokkal inkább a nemzetközi neoliberális gazdasági ar-
chitektúra része, mint valamifajta „Szociális Európa”, „polgárok Európája”, „régiók
Európája”, illetve a fenntarthatóság és a politikai szabadság globális bajnoka. Az eu-
femisztikusan „demokratikus deficitnek” nevezett probléma nem véletlenül maradt
fenn sokáig. Amennyiben az unió vezetése megpróbálna érdemben átláthatóságot
teremteni, Európa-szerte világossá válna a választópolgárok számára, hogy az integ-
ráció ténylegesen létező formájában jó ideje nem az ő érdekeiket szolgálja.
Az eurózóna válságának 2015-ös görög és portugál kulminációjával, illetve a
menekültválsággal hosszú idő után megszületett a régóta várt európai démosz. Im-
máron nem nemzetállami keretek közé zárt vitákban értekeztek az integráció kérdé-
seiről. Az érdekek kemény összecsapása összeurópaivá vált, és vélhetően örökre le-

hullott a depolitizáltság semleges és technokrata leple az európai integráció kemény
politikai gazdaságtani valóságáról.
Ha meg akarjuk ragadni azt a keretrendszert, amelyet ez az integrációs folyamat
alkot Magyarország és a többi európai ország számára a világgazdaságon belül, se-
gítségül hívhatjuk az európai integráció úgynevezett ötlépcsős modelljét,283 amelyet
a magyar származású amerikai közgazdász, Balassa Béla dolgozott ki. Balassa egyike
azon nagy számú magyarnak, akik Amerikában és Nyugat-Európában meghatározó
nevekké váltak, Magyarországon viszont a szűk szakmai közönségen kívül nem vál-
tak ismerté.284 Modellje összefoglalja azokat a különböző együttműködési szinteket,
amelyeket az európai országoknak sikerült elérniük a második világháború óta. Az
öt szint tulajdonképpen a funkcionalizmus narratívájának kibontása: azt mutatja
be, hogy mely lépcsőfokokon keresztül jut el az integráció a direkt politikai födera-
lizmus feladása után, a gazdasági integráció középpontba helyezésén keresztül ismét
csak a politikai integrációig.
1. Szabadkereskedelem
2. Vámunió
3. Egységes belső piac
4. Gazdasági és monetáris unió
5. Politikai unió
Az integráció első lépcsőfoka, a szabadkereskedelmi övezet, a vámok és kvóták meg-

szüntetését jelenti. A nyugat-európai országok fokozatosan megszüntették az őket
elválasztó kereskedelmi korlátozásokat. Miután Magyarország és a többi közép-eu-
rópai állam a kilencvenes évek elején aláírta a társulási megállapodásokat, szintén be-
lekezdtek azoknak a jelentős kereskedelmi korlátozásoknak a lebontásába, amelyek
köztük és a nyugat-európai államok között a hidegháború idején léteztek. A korlá-
tozások feloldása aszimmetrikus módon történt: az EU néhány éves átmeneti perió
dust engedett ezeknek a gyenge rendszerváltó gazdaságoknak. Megtarthatták keres-
kedelmi védő intézkedéseiket, ezzel szemben az Unió hamar megnyitotta piacait
előttük. A kereskedelmi korlátok lebontása, ami a csatlakozás napján vált teljessé, a
Magyarországon működő cégek számára lehetővé tette a bejutást egy óriási export-
piacra egy földrajzilag közel eső területen.
283
Lásd Balassa 1961.
284
Ennek a jelenségnek a fordítottja a csak Magyarországon világhírű magyarok hosszú sora.
Bár a rendszerváltás utáni narratívákban a két folyamat gyakran nem kötődik

össze explicit módon, mindez szorosan összefüggött a már említett neoliberális ka-
pitalizmus modell, a külföldi működőtőke-függő versenyállam kiépülésével. A ma-
gyar export körülbelül négyötöde a Magyarországon megtelepedett transznacionális
cégektől származik, és közismert módon magas importhányaddal is jár együtt. Ezek
a cégek azért telepedtek meg a kelet-európai periférián, mert az alacsony bérek és
adók, a gyenge szakszervezetek, a generózus állami támogatások mellett a szabad-
kereskedelem okozta vámmentesség előnyeit is ki tudják használni, amikor rész- és
késztermékeiket az országhatárokon keresztül szállítják. Azaz a szabadkereskedelmi
övezeti tagság tette gyakorlatilag lehetővé a kelet-európai FDI-függő modell kiala-
kulását. Egyben kizárja annak lehetőségét, hogy egy tagállam védővámokkal segít-
se a hazai gazdaságát. Ez pedig azért érdekes kihívás, mert mint említettük, széles
irodalma285 van annak, hogy de jure vagy legalább de facto védővámok nélkül soha
egyetlen gazdaság nem zárkózott fel a világgazdaság centrumához. Az uniós belépés-
sel tehát azt vállalták az akkor mindössze alig egy évtizede kapitalizmust működtető
országok, hogy megvonják maguktól ezt a gazdaságpolitikai eszköztárat.
Az uniós tagság ellenzőinek érdemes azonban azt is figyelembe venniük, hogy
nem sokat változtatott volna a kívül maradás vagy egy esetleges kilépés sem. A sza-
badkereskedelem ma már globális trend, a Világkereskedelmi Szervezet keretein
belül általában is alacsony szintre csökkentek a védővámok. A technológia jelenle-
gi színvonalán nehéz egy országnak védővámokkal vagy kvótákkal leválnia erről a
rendszerről. Reálisan más gazdaságfejlesztési eszközöket kell keresni. A de facto pro-
tekcionizmusnak a védővámokon kívül azonban számos más formája is van. Nagyon
fontos ezért e tekintetben a már említett developmentizmusnak, a függőségi elmé-
leteknek a mondanivalója. Ahogy azt már bemutattuk, a rendszerváltás időszakának
transznacionális cégekre építő felzárkózási stratégiája nem vezetett a kelet-európai
gazdaságok felzárkózásához. A foglalkoztatás alacsony szinten stabilizálódott, az árak
felzárkózása ellenére a bérek felzárkózása nem történik meg, a mindezt alátámasztó
termelékenységi mutatók pedig kifejezetten távolodóban vannak. Az életesélyek be-
szűkültek, a népesség természetes csökkenésben van, és ezen felül az elvándorlás is
fokozódik. A szűk középosztály képtelen volt a ’89-es demokráciákat megvédeni a
populizmus, a demagógia, a klientalizmus és a korrupció kiüresítő hatásaitól. A sza-
badkereskedelmet kihasználó FDI-függő felzárkózási modell nem bizonyult sikeres-
nek. A régiónak tanulnia kell a developmentisták mondanivalójából és a jóléti állami
tapasztalatokból.
285
Chang 2008; Reinert 2007; Shaikh 2007; Bairoch 1993 és mások.
A második lépcsőfok, a vámunió, amely kiegészíti a szabadkereskedelmi övezetet az-

zal, hogy egységes külső vámokat állít fel az EU-n kívüli harmadik országok esetében.
Magyarország részvétele ebben a rezsimben egyértelműen az európai gazdasági térhez
köti az országot. Amíg az Európai Unió a kereskedelmi korlátozások belső lebontása
miatt részben egy irányba halad ezzel a világméretű folyamattal, kifelé mégis inkább
zárkózott regionális gazdasági szervezetnek mondható, amely fallal választja el magát
a világ többi részétől. A többi meghatározó regionális csoportosulást, mint például
Észak-Amerika vagy a Távol-Kelet, egyértelműen versenytársának tekinti, és akként is
kezeli. A vámunióban való részvétel másik káros hatása, hogy az EU-n kívüli országok-
kal való kereskedelem vámtételei megnőttek. Ez a csatlakozás időszakában elsősorban
az Oroszországból érkező energiaimportot és az oda irányuló magyar exportot érintette.
A világgazdasági folyamatok új fejleménye, hogy előkészítés alatt áll egy az Eu-
rópai Unió és az Egyesült Államok közötti Transzatlanti Szabadkereskedelmi és Be-
fektetési Megállapodás, ismertebb nevén a TTIP.286 Ez jelentősen átírná az Európai
Unió globális gazdasági helyzetét, hiszen gyakorlatilag kiterjesztené az európai sza-
badkereskedelmi rendszert az Egyesült Államok (és egy másik szerződésen keresztül
Kanada) felé.
Arról, hogy mennyire politikai gazdaságtani tétje van az európai integrációnak,
és hogy mennyire hamis a technokrácia semleges, depolitizált álcája, nagyon sokat
elmond az az extrém titkolózás, ahogy ezt a szerződést az Európai Bizottság egyezteti
az amerikai féllel. A tárgyalások zárt ajtók mögött, a nyilvánosság kizárásával zajla-
nak, ellentmondva az Európai Unió demokratikus filozófiájának. A szöveget sem a
hétköznapi polgárok, sem az érdek-képviseleti szervek (kamarák, NGO-k, szakszer-
vezetek stb.), de még a tagállami és uniós politikusok többsége sem ismerheti meg.
Ezzel szemben ismertté vált, hogy mind az amerikai, mind az európai tárgyaló folya-
matosan egyeztet arról a nagyvállalati szektor képviselőivel. Mindez megdöbbentő
egyértelműséggel ellentmond az európai integráció deklarált alapelveinek, a szabad
információáramlásnak, a transzparens kormányzásnak, az eltérő társadalmi érdekek
nyílt és szabad vitájának és egyeztetésének, a sajtószabadságnak.
Abban nagy az egyetértés, hogy a leendő megállapodásnak komoly hatása lesz
Európára, a döntés-előkészítő tanulmányok viszont meglehetősen ellentmonda-
nak abban a tekintetben, hogy milyen előjelű. Az eddig ismert egyetlen független
akadémiai tanulmány, Jeronime Capaldo szimulációja287 Európa többsége számára
enyhén negatív hatásokat jelez előre. Capaldo bemutatja a többi ismert hatásta-
nulmányt is, amelyek vele szemben vagy nem teszik nyilvánossá módszertanukat
Transatlantic Trade and Investment Pact.

286
Capaldo 2014.
287
(Bertelsmann-tanulmány), vagy az Európai Bizottság rendelte meg őket, ezért nem

tekinthetők függetlennek. Capaldo dekonstruálja ezen tanulmányok módszertani
gyengeségeit, torz alapfeltevéseit. Természetesen a szimulációk eredménye óriási
mértékben függ ezen alapfeltevésektől, hiszen magának az egyezménynek a szövegét
a kutatók sem ismerhetik. Márpedig azoknak óriási hatása lehet a tényleges szabad-
kereskedelmi folyamatokra. Ennek ékes példáját adta az autóiparban a Volkswagen
csoport emissziósteszt-csalása, amely rámutatott a technológiai szabályozás delikát
voltára az exportszektorban. Egy másik példa Gabriel Zucman figyelmeztetése, aki
szerint óriási hatása lehet a transznacionális cégek kereskedelmi folyamataira, kü-
lönös tekintettel a transzferárazásra, ha a transzatlanti szabadkereskedelem létre-
hozatala előtt nem áll fel az általa kívánatosnak tartott összehangolt nemzetközi
vagyonregiszter. A cégcsoportok tényleges tulajdonosait átlátható módon kimutatni
hivatott adatbázisnak nemzeti szinten már léteznek az elemei, és amennyiben sike-
rülne azt az Egyesült Államok és az Európai Unió között is összehangolni, az érdemi
mértékben csökkenthetné az offshore adóelkerülést. Ilyen és ehhez hasonló példák
sora mutatja be, hogy mennyire nem tét nélküli a szabadkereskedelmi egyezmények
szövege, és hogy óriási szükség lenne annak társadalmi egyeztetésére. Mindezek fé-
nyében érdekes, hogy a függetlennek nem ítélhető elemzések is csak nagyon enyhe
pozitív gazdasági hatásokat jósolnak a jelentős hátrányok ellentételezéseként.
A szabadkereskedelmi szerződések kiemelkedően fontos eleme a nemzetközi be-
fektetés-védelmi egyezmény. Ezen intézmény garanciákat ad a más országokban be-
fektető transznacionális cégeknek befektetéseik védelmére, amely egy bizonyos pon-
tig érthető és támogatandó, hiszen ezek hiánya csökkentené a befektetők bizalmát.
A ténylegesen működő befektetésvédelmi egyezmények azonban kívül vannak a de-
mokratikus kontroll körein. A nemzeti szintű igazságszolgáltatási rendszer helyett a
nagyvállalatok által delegált döntőbíróság kezébe adja az ide vonatkozó jogköröket,
aminek már a múltban is drámai következményei voltak, korlátozva a nemzetállami
kormányok autonóm döntési pozícióját. Nemcsak arról van szó, hogy a transznacio-
nális cégek befektetéseinek profitabilitását érintő kormányzati lépések esetén óriási
bírságot kell a nemzetállamoknak fizetniük, hanem számos esetben egyenesen arról,
hogy ezen intézkedéseket meg sem léphetik a kormányok. Arról már kevesebbet
tudunk, hogy hány esetben tántorodtak vissza a kormányok a hasonló lépések meg-
tételétől, tartva a kilátásba helyezett jelentős kártérítési összegektől.
A harmadik lépcsőfok, az egységes belső piac, a termékek, szolgáltatások, a tőke és a

munkaerő szabad áramlását foglalja magában. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az
EU-országok gazdaságilag egybeolvadnak, míg politikai és jogi értelemben önálló
államok maradnak. Ez egyedülálló kísérlet a világgazdaság történetében.
A gazdaságok egyesítése alapvetően azon a meggondoláson alapul, hogy a cégek

így nagyobb piacon adhatják el termékeiket, a fogyasztók pedig annak érzékelik
idővel az előnyeit, hogy a nagyobb piacon intenzívebb a verseny, ami az elvárások
szerint leszorítja az árakat és a minőség emelésére készteti a vállalatokat. Nagyon
fontos azonban megjegyezni, hogy a kereskedelmi korlátozások megszüntetése nem
feltétlenül előnyös minden részt vevő állam számára! Az egyes országok azért haj-
landóak megnyitni gazdaságukat, mert hisznek abban, hogy a cégeik által elért új
piacok messzemenően kompenzálják azt a veszteséget, amelyet a saját piacukra be-
törő külföldi cégek miatt kell elszenvedniük. Ez azonban logikusan végiggondolva
még az európai gazdaság növekedése mellett is azt jelenti, hogy az egységes piacnak
nem csupán nyertesei lesznek, azaz nem beszélhetünk win-win szituációról. Óha-
tatlanul lesznek olyan országok, amelyek nagyobb veszteséget szenvednek el saját
piacaikon, mint amekkorát nyernek a partnerországokban. Ha megvizsgáljuk példá-
ul a dél-európai országoknak a közösségben töltött első másfél évtizedét, pontosan
ez történt.288 Ennek oka az volt, hogy a többségében a második világháború utáni
évtizedekben a developmentista protekcionizmus védőfala mögött megerősödött
vállalatok nem voltak felkészülve a hirtelen rájuk zúduló versenyre. Nem lehet tehát
eléggé hangsúlyozni, hogy az egységes belső piac megteremtésében való részvétel
csak akkor éri meg egy államnak, ha a hazai gazdaság kellőképpen versenyképes!
A kelet-európai országok esete azért sajátos, és különbözik nemcsak a dél-európai-
aktól, hanem mindenki mástól is, mert ők már a kezdetektől nem a hazai tulajdonú
gazdasággal kívántak részt venni az egységes piac versenyében. Eleve feladták a tel-
jes hozzáadott érték vertikummal rendelkező hazai cégekkel történő versenyzést, és
ehelyett a főként nyugat-európai transznacionális cégek alacsony hozzáadott értékű
termelési fázisaira szakosodtak, a munkahelyek offshoreing platformjaként.
A termékek és szolgáltatások szabad áramlásának csatlakozás előtti fokozatos
megteremtése Magyarország kereskedelmének alapvető reorientációját eredményez-
te keletről nyugati irányba. Az ország ma már külkereskedelmének túlnyomó több-
ségét az EU-val folytatja, ezen belül is elsősorban a szomszédos országokkal, illetve
Németországgal és Olaszországgal. A termékek és szolgáltatások szabad áramlása
tette lehetővé a határőrizet megszüntetését, amely végső soron a schengeni rendszer
keretein belül a belső határok teljes lebontásához vezetett. Ez a 2004-ben csatlako-
zott új tagállamokban 2008 elején következett be.
A tőke szabad áramlása magában foglalja a forint teljes konvertibilitását, vala-
mint a tőkepiacok és a pénzügyi szolgáltatások integrációját, amely túlnyomórészt
már be is következett. A tőke szabad áramlásának köszönhetően voltak képesek a
288
Bővebben lásd Giannitis 1994.
transznacionális vállalatok befektetni Magyarországon és Kelet-Európában, azaz az

európai architektúrának ez az eleme szintén lehetővé tette a kelet-európai külföldi
működőtőke-függő modellt, ha nem is tette azt szükségszerűvé.
A munkaerő szabad áramlása messze nem történik olyan mértékben, mint a tő-
kéé. Az unió egészét tekintve alig 2–3%-a dolgozik a foglalkoztatottaknak más uni-
ós országban, mint ahol született. Ez rendkívül alacsonynak mondható még akkor
is, ha egyes városokban, mint amilyen Bécs, London, Luxemburg, Brüsszel és más
kozmopolita fókuszpontok, ez az arány rendkívül magas. Érdekes összehasonlítás,
hogy az unió egészét tekintve még mindig magasabb az unión kívülről, főleg a ré-
gebbi gyarmatokról és Törökországból érkezett vendégmunkások aránya, mint az
unión belüli migráns munkaerőé. Az osztrák és német munkaerőpiacok 2011-es
megnyitása után, amikor már az unió egésze szabad célországgá vált a magyar mun-
kaerő előtt, egyre több szó esett a gyorsuló munkaerő-kiáramlásról. Különösen Bécs
felé indult meg a kiáramlás, ahol 2012-ben már a magyarok aránya meghaladta az
ott élő törökökét is. Összességében 239 ezer hivatalosan regisztrált magyar migráns
munkást tartottak számon ebben az évben az unió, illetve Svájc és Norvégia terüle-
tén.289 A Világbank adatai szerint a magyar népesség 4,6%-a élt az országon kívül,
ami magában foglalja az uniót és a világ egyéb tájait is. Ez nemzetközi összehason-
lításban alacsonynak mondható, a régióból csak Csehországból éltek kevesebben
(3,6%) külföldön. A keleti régió országaiban vannak igen jelentős küldő országok:
Bulgária (15,4%), Észtország (13%), Románia (12,8%) Litvánia (12,6%), illetve
Lettország (12%). Természetesen a Magyarországról történő fokozódó elvándorlásra
oda kell figyelni. Nagy ugyanis annak a valószínűsége, hogy a munkaerő fiatal, ma-
gasan kvalifikált és dinamikus része lesz az, amely a leghamarabb elvándorol. Hos�-
szabb távon persze akár előnyei is lehetnek, ha a munkaerő egy része nyelvtudást és
kapcsolatrendszert szerez. Az ír gazdasági csoda esetében290 is pozitív hozadéka volt
az Amerikából „hazatérő galamboknak”, akik rengeteg befektetést is hoztak. Ez a
kedvező hatás azonban hosszabb távon is csak akkor érvényesül, ha a küldő ország
dinamikus, lehetőségeket teremtő gazdaságpolitika útján vonzóvá válik.
A negyedik lépcsőfok, a gazdasági és monetáris unió (EMU vagy GMU) minden csat-
lakozni kívánó ország számára kötelező, függetlenül attól, hogy az új tagállam nem
a tagság első napjától vesz részt ebben az együttműködésben. Középtávon mégis be
kell majd vezetniük a közös valutát, az eurót. Az euróövezeti tagság keretéül szolgáló
úgynevezett maastrichti kritériumok olyan kulcsfontosságú makrogazdasági indexe-
289
Gödri 2014.
290
Erről bővebben lásd Pogátsa 2008.
ket tartalmaznak, mint a hosszú lejáratú kamatráta, az államháztartási hiány mérté-

ke, a bruttó hazai termékhez viszonyított államadósság vagy az inflációs ráta. Ezen
mutatók betartása és az EMU-ban való majdani részvétel azt jelenti, hogy az adott
ország szinte teljes egészében átadja monetáris szuverenitását a frankfurti székhelyű
Európai Központi Banknak.
Az euró bevezetésének fő előnye a tagállam számára a monetáris stabilitás, azaz a
mérsékelt kamatszint és infláció, az alacsony kockázati felár, a kamatfizetések jelen-
tős arányú csökkenése. A külkereskedő vállalatok számára előnyt jelent az árfolyam-
kockázat megszűnése. A legfőbb hátrány az, hogy a kormányzat addigi gazdaságpo-
litikai eszköztárának felét már nem lesz képes tovább használni. Az árfolyam- és a
kamatpolitikát a továbbiakban egy olyan külföldi székhelyű intézmény szabja meg,
amelynek döntései fölött nagyon csekély a demokratikus ellenőrzés lehetősége. Ter-
mészetesen a független nemzeti jegybank felett sincs közvetett demokratikus ellen-
őrzés. Ám a saját jegybank legalább részese a nemzeti gazdaságpolitikai közvitáknak.
Amennyiben például az euró bevezetése után a Frankfurtban meghatározott kamat-
ráta a magyar gazdaság aktuális állapotának nem felel majd meg, gyakorlatilag igen
kicsi a lehetőség annak befolyásolására.
Márpedig ennek az esélye nagy, ahogy számos ország esetében be is következett
már Írországtól, Spanyolországon és Portugálián át Görögországig, Szlovénián át
Észtországig.291 Ennek az az oka, hogy az eurózóna közgazdasági értelemben komoly
gyerekbetegséggel küszködik: nem optimális valutaövezet.292 Ez azt jelenti, hogy
igen eltérő növekedési és recessziós ciklusai vannak a tagállamoknak, amelyek ráadá-
sul nem is harmonizálódnak. Ilyen szerencsétlen helyzetben a frankfurti székhelyű
Európai Központi Bank (EKB) képtelen olyan nominális kamatlábat megállapítani
az eurózóna egészének, amely minden tagállam számára megfelelne. Mivel egy ma-
gasabb nominális kamatláb gazdasági eutanáziába taszítaná a nem növekedő vagy
recesszióban lévő országokat, az EKB kénytelen olyan alacsony kamatlábat meg-
állapítani, ami viszont a magas növekedésű országokban okoz súlyos károkat. Ezek
tipikusan a fejletlenebb, felzárkózó országok, melyeknek átlagos növekedése maga-
sabb szokott lenni. (Ha egy fejletlenebb ország növekedése nem magasabb, akkor ez
önmagában probléma, hiszen elmarad a polgárai által várt felzárkózás.) A túlságosan
alacsony nominális kamatláb pedig eszközár buborékot, mindenekelőtt ingatlanbu-
borékot gerjeszt.293 Nagyon olcsón, a gyors növekedésből adódó magasabb infláció
miatt nem egyszer negatív reálkamattal lehet kölcsönt felvenni, és a tőkét a gyorsan
291
Részletesen tárgyalja ezeket az országokat Neményi–Oblath 2012.
292
Mundell 1961.
293
Lapavitsas et al. 2010; Flassbeck–Lapavitsas 2013.
dráguló ingatlanpiacon villámgyorsan megsokszorozni. Ez a mechanizmus árfelhaj-

tó hatású, buborékot keltő. Szuverén monetáris politika esetén a jegybank ilyenkor
beavatkozna, és a kamatszint emelésével csitítaná a folyamatot. A nem optimális
valutaövezetben azonban a zóna egészét irányító jegybanknak erre a már ismertetett
okokból nincs lehetősége. Ez volt Görögország és sok más eurót bevezető ország
válságreceptje is.
A leértékelés lehetőségének elvesztése önmagában elég nagy ár.294 A legtöbb fel-
zárkózó országban a versenyképesség időnkénti visszaállításának érdemi eszköze volt
a leértékelés, nem utolsósorban az északi modell országaiban is. Magyarország eseté-
ben természetesen hosszú időn át korlátozta ennek a monetáris eszköznek a bevet-
hetőségét a lakossági devizahitel állomány mértéke és az állam valutában denominált
hitelállománya. (Egyáltalán nem kizárt, hogy a második Orbán-kormány pont en-
nek a mozgástérnek a megteremtésére igyekezett a devizahiteleket forintosítani, az
államadósságot pedig egyre inkább forint alapúra cserélni.)
De létezik az eurózónának egy másik gyerekbetegsége is. A zónának 2% körü-
li inflációs célkitűzése van. Az inflációval minden másnál jobban korrelál az egyes
országok bérszínvonalának alakulása. Az egyes országok bérpolitikáját azonban az
eurózóna koordinációs mechanizmusa nem monitorozza. Ez azért óriási probléma,
mert egyes országok megtehetik, hogy termelékenység helyett a bérek visszafogásá-
val versenyeznek. Ezt tette Németország is 1998 után. Gerhard Schröder, a szociál-
demokraták neoliberális,295 „új közepet” hirdető vezére győzelme után megkötötte
a Szövetség a Munkáért elnevezésű megállapodást a szakszervezetekkel.296 A német
szociális piacgazdaság hagyományait félretolva innentől fogva a bérek hosszú éveken
keresztül nem követték a gazdasági növekedést. A neoliberális stratégia szerint a bé-
rek visszafogásának a munkahelyek számának növekedéséhez kellett volna vezetnie,
hiszen ez olcsóbbá tette a német exporttermékeket. A valóságban olyan nagy számú
megélhetést nem biztosító munka, egy eurós mini job és hasonló kétes munkahely
javította a német foglalkoztatási helyzetet, hogy az egykori jóléti mintaállamban
létrejött egy széles prekariátus.297 Az eurózóna válságának kitöréséig a bérek aránya
a nemzeti összterméken belül majd tíz százalékponttal szorult vissza! A csökkenő
fizetések következtében a németek kevesebbet is tudtak importálni más európai
országokból. A német nagyvállalati szektor viszont az csökkenő bérköltségek mi-
att versenyképesebb áron tudott exportálni, azaz profitált a bérvisszafogásból. Az
294
Pogátsa 2011.
295
Schröder neoliberális felfogását mindennél jobban példázza, hogy kancellársága után a Gazprom igaz-
gatótanácsába igazolt.
296
Lásd Streeck 2009.
297
Standing, 2011; Bosch–Weinkopf, 2008.
eurózónában a megelőzően relatíve kiegyenlítődött kereskedelmi arányok végletesen

eltolódtak. A németek évről évre egyre nagyobb kereskedelmi többletet halmoztak
fel, míg a déli államok egyre nagyobb deficitet. Miközben a német cégek termelé-
kenysége szinte alig nőtt, a délieké ennél sokkal meredekebben emelkedett. Azaz ők
feleltek meg az Európai Unió úgynevezett lisszaboni stratégiájában kitűzött célok-
nak, annak, hogy Európa legyen a világ legversenyképesebb nagyrégiója. Az eredeti
elképzelések szerint Európa nem bérvisszafogással kívánt versenyezni, hanem a ter-
melékenység növelésével.
A neoliberális üzleti sajtó általában nem vizsgálja az egyes társadalmakon belüli
különbségeket, azaz hogy egyes gazdasági fejlemények hogyan hatnak a különböző
társadalmi osztályokra. Ezért az eurózónát neoliberális eszközökkel lehalászó Né-
metországot az eurózóna sikerországaként prezentálta. Az eurózóna architektúrá-
jából tehát hiányzik egy kardinálisan fontos elem,298 amely nem meglepő módon
egyben szociális karakterű is. Szabályt kell alkotni arra, hogy a tagállamok verseny-
képességeiket ne biztosíthassák saját polgáraik kizsákmányolásával.
Ismert módon Angela Merkel magyarázata az eurózóna válságára a déli országok
kormányainak túlköltekezése volt. E szerint a tücsök és a hangya meséjére hajazó
narratíva szerint a felelőtlen mediterrán társadalmak a megtermelt értéknél többet
költöttek az elmúlt évtizedekben. Az európai főáramú média addig sulykolta ezt az
ismét csak kulturalista megközelítést, hogy ez vált a domináns magyarázattá.299 Pe-
dig a bajba jutott országok költekezési hajlandóságáról szőtt mesék nem állják ki az
empíria próbáját. Sem Írországnak, sem Ciprusnak nem volt kiemelkedő államadós-
sága a válság előtt. A szintén bajba jutott Szlovéniát vagy Észtországot túlkölteke-
zésre hajlamos mediterrán országnak nevezni badarság. Görögországban pedig már
gyakorlatilag 1993-ban, azaz jóval az eurózóna időszaka előtt összejött az az adósság-
tömeg,300 amely végül is válságba juttatta őket 2008 után. A folyamatos költségvetési
hiánynak pedig az uniós átlaghoz mérten alacsony adóbevételi arány, nem pedig az
uniós átlaghoz hasonlatos állami kiadási arány volt az oka. Az viszont érdekes, hogy
a 20. században Németországnak engedték el legtöbbször az adósságát. A Marshall-
terv,301 mint a német gazdasági csoda pénzügyi forrása valamiért jobban megragadt
a németek kollektív emlékezetében, mint az a tény, hogy a második világháború
után a szövetségesek elengedték Németország igen tekintélyes adósságát. (Ráadásul
ebben a segítségnyújtásban a nácik által tönkretett Görögország is részt vett.) Napja-
298
Flassbeck–Lapavitsas 2013.
299
Krugman 2019.
300
Görögország politikai gazdaságtanáról lásd bővebben: Pogátsa 2014.
301
A Marshall-terv java részét a megtámogatott országok világszerte amerikai katonai beszerzésekre köl-
tötték. Lásd erről bővebben Varoufakis–Halevi–Theocarakis 2011.
inkra azonban nemcsak a német államnak van ismét tetemes államadóssága, hanem
az Eurozóna adatbázisa szerint a válság kitörésének évében, 2007-ben több német
családnak volt adóssága, mint görögnek!302
A Merkel-féle diagnózisból azonban az is következett, hogy a válság megoldására
tett javaslatok a költségvetési politika közösségiesítése felé mutattak. Ez azonban
nemcsak nem képes kezelni a már felgyülemlett adósságot, de mélységesen antide-
mokratikus lépés. A költségvetési politika ugyanis nem egyszerűsíthető le szakmai
kérdéssé, amelyet technokratákra bízhatnánk. Ahogy azt Hayek és von Mises is be-
mutatták az államszocializmusról alkotott kritikájukban,303 a közgazdaságtan nem
hasonlítható a mérnök munkájához, ahol adott a cél, csak ki kell számolni az oda
vezető utat. A közgazdasági kérdések mélyén mindig attól független értékválasz-
tások adódnak. Ezért érdemes politikai gazdaságtanról beszélni. Demokráciában a
parlamenti választások szólnak arról, hogy ezeket az értékválasztásokkal kapcsolatos
döntéseket a társadalom tagjai meghozzák. Az Európai Bizottság nemzetközi technok-
ráciájának nincs demokratikus mandátuma ezt megtenni a nemzetállamok helyett,
és nem is számon kérhető. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján könnyen belátható,
hogy az eurózóna neoliberális szabályrendszerében304 a fiskális politika közösségie
sítése a gyakorlatban a „belső leértékelésnek” csúfolt költségvetési megszorítások ki-
kényszerítését fogja jelenteni.
A NEOLIBERÁLIS GAZDASÁGPOLITIKA KIZÁRÓLAGOSSÁ

VÁLÁSA AZ UNIÓBAN
Kitűnő példa erre a görög válság 2015-ös kulminációja. Ekkor Athénban olyan kor-
mány került hatalomra, amelyiknél tisztábbat az EU soha nem fog látni Görög-
országban. Az új kormány választási programja szerint kész volt az oligarchák által
foglyul ejtett demokrácia megtisztítására, annak a korrupciónak a megszüntetésére,
amely a 2009 előtti adóssághegyet okozta. Keynesiánus, szociáldemokrata gazdaság-
politikát kívánt folytatni ahelyett a megszorítás helyett, amely az adatok alapján
egyértelműen gazdasági és társadalmi katasztrófába sodorta Görögországot 2009 és
2014 között.305 Folyamatos vágások helyett befektetni szeretett volna a gazdaság
értékteremtő képességébe, az északi modell logikájának megfelelően.
302
Az Európai Központi Bank adatai alapján. Az egy családra vetített adósságállomány közel hasonló volt.
303
Mises 1981.
304
Lásd Bugaric 2013.
305
Pogátsa 2014.
Az európai hitelezőknek érdemes lenne megtámogatni egy igazi „görög hitelcso-

magot”, ha már 2009 után megtámogattak két olyat, amelynek összegeit valójában
több mint 90%-ban a megelőző időszak adósságállományát ostobán megfinanszíro-
zó és ezért összeomlás által fenyegetett nyugat-európai bankok megsegítésére költöt-
tek,306 nem pedig reformokra Görögországban. Az év elején induló tárgyalásokat az
új görög kormány abban a hitben kezdte meg, hogy ott racionális vitákban képesek
lesznek bemutatni a másik félnek, hogy Görögországban politikai földcsuszamlás
következett be. Joggal gondolhatták, hogy gazdaságpolitikájuk racionalitásáról meg-
győzhetik tárgyalópartnereiket, hiszen a közgazdaság-tudomány globális elitje támo-
gatta meg az álláspontjukat.307 Ezért még azt is vállalták februárban, hogy fél éven
át nem kormányozhatnak érdemben, minden lépésüket csak a Trojka (az Európai
Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap hármasa) ellen-
jegyzésével teszik meg. Ezzel kitették magukat annak, hogy az üzleti sajtó mindössze
pár hónap megkötött kézzel való kormányzás után a nyakukba varrja az évtizedek
alatt felhalmozódott adósságállomány miatt bekövetkező államcsődöt.
Janisz Varufakisz pénzügyminiszter visszaemlékezései308 szerint azonban egy idő
után világossá vált számukra, hogy az európai pénzügyminisztereknek az a poli-
tikai célja, hogy a Sziriza északi modellre épülő és keynesiánus gazdaságpolitikája
ne teremthessen precedenst, ne hozhassa helyzetbe a saját otthoni politikai küzdel-
mekben aktív megszorításellenes pártjaikat. Az üzleti sajtó minden érv nélkül szél-
sőbalosnak írta le azt a szocdem Szirizát, amiről később bebizonyosodott: annyira
Európa-párti volt, hogy semmiféle B tervet nem készített az eurózóna elhagyására.
Sokan kétkedve fogadták Varufakisz állításait mígnem világossá vált: Schäuble né-
met pénzügyminiszter célja még ennél is ambiciózusabb volt, hiszen nyíltan Athén
„ideiglenes kilépésére” szólított fel a valutaövezetből. A cél mindvégig az volt, hogy
a görög kormány vagy fogadja el a megszorításokat, vagy vigye Görögországot csőd-
be, illetve ki az eurózónából. Ebben az esetben évtizedekig lehet mutogatni majd:
így jár, aki megszorításellenes politikusokra szavaz. Az IMF fél éven át asszisztált
Schäublénak, és csak a Guardian kiszivárogtatásai után kényszerült arra, hogy nyil-
vánosságra hozza: soha nem gondolta részleges adósságeltörlés nélkül fenntartható-
nak Görögország megsegítését.
Végül a rendkívüli külső nyomás hatására Ciprasz miniszterelnök annak ellenére
behódolt, hogy pár nappal előtte a görög szavazók 62%-a, a fiataloknak pedig egye-
nesen 85%-a mondott nemet a megszorítások folytatására. Ehhez képest Ciprasz
306
Blythe 2013.
Többek között két Nobel-díjas, Joseph Stiglitz és Paul Krugman, valamint Kenneth Rogoff, James
307
Robinson, Thomas Piketty, Mark Carney, James Galbraith és sokan mások. Lásd erről: Pogátsa 2015c.
308
Varoufakis 2015; Zografakis–Giannitsis 2015.
napokon belül elfogadott egy olyan újabb „görög hitelcsomagot”, amely ismét csak
megszorításokra épült, és szemben állt a Sziriza programjával.
Az Eurócsoport (az eurózóna pénzügyminiszterekből álló, működési szabályzat
nélküli, feljegyzéseket nem készítő, és ezért tulajdonképpen elszámoltathatatlan ad
hoc irányító testülete) által támogatott és Ciprasz által végül elfogadott tervezet
teljesen szembemegy az unió saját elfogadott (úgynevezett „lisszaboni”) versenyké-
pességi stratégiájával. Annak értelmében ugyanis az Eurócsoportnak és az Európai
Bizottságnak a minden más uniós tagállamnál alacsonyabb görög oktatási és kutatás-
fejlesztési (k+f ) büdzsé emelését kellett volna szorgalmaznia, a befektetést a tudás-
alapú versenyképességbe. Ehelyett az EU-ban eleve GDP-arányosan legalacsonyabb
görög oktatási költségvetés további csökkentése következett be. Szintén követel-
nie kellett volna az uniós intézményeknek a költségvetést ellehetetlenítő masszív
offshore elszivárgások megszüntetését. Ezek helyett mik voltak az Eurócsoport fő
követelései? A már felére vágott nyugdíjak további csökkentése, a nyomorgó idő-
seket megsegítő transzferek eltörlése, a bevételeket hozó turizmus brutálisan ma-
gas adóztatása, az Észak- és Nyugat-Európában általános iparági bérmegállapodá-
sok vissza nem állítása. Ténylegesen komolyan gondolhatták, hogy öt év kudarcos
megszorításai után ezek a lépések fogják visszaállítani Görögország fizetőképessé-
gét? Lehet azt mondani, hogy a pénzügyminiszterek megszorításpártisága felülírja
az unió saját hosszú távú versenyképességi stratégiáját, de akkor ki kell mondani,
hogy az halott: az eurózóna tagállamaiban tilos a keynesiánus gazdaságpolitika, a
befektetés a humán tőkébe.
Miért alkudott meg Ciprasz végül? Nem Schäuble és az Eurócsoport nyomás-
gyakorlása miatt, hanem mert az Európai Központi Bank (EKB) gyakorlatilag
kiszárította a görög bankrendszert. Intellektuálisan nem őszinte az, aki a görög
helyzet elemzésénél figyelmen kívül hagyja Charles Wyplosz,309 Paul de Grauwe310
és Barry Eichengreen311 állásfoglalásait, akik az eurózóna politikailag elfogulat-
lan, vezető akadémiai közgazdászai. Sziriza-pártisággal nem vádolhatók, ellenben
az ő könyveikből tanulják az európai monetáris politikát világszerte. Írásaikban
feketén-fehéren leírták, hogy az Európai Központi Bank a Sziriza népszavazási
győzelme után politikai okokból ellehetetlenítette azt a görög pénzügyi rendszert,
amelyet a megelőző év végének stressztesztjein még rendben lévőnek talált. Sőt,
ezen pártatlan monetáris politikai guruk szerint már az is szembement az EKB
309
Wyplosz 2015.
310
Grauwe de 2015.
311
Eichengreen 2015.
statútumával, hogy kizárta a görög kormányt a kötvényvásárlási programjából,

mellyel Athén olcsó forráshoz jutott volna értékteremtő programja megvalósításá-
hoz. A görög bankok nem a Sziriza miatt kényszerültek bezárni, hanem az uniós
fél politikai nyomásgyakorlása miatt. Ezt világosan látták azok a görögök is, akik
nemmel szavaztak a népszavazáson. A referendum után a bankrendszerre neheze-
dő nyomásgyakorlás fokozódott. Hirtelen világossá vált, hogy az a Sziriza, melyet
ellenfelei azzal vádoltak, hogy a drachma visszavezetése a titkos célja, a valóságban
olyannyira elkötelezett volt az euró mellett, hogy semmilyen tervet nem készített
az övezet elhagyására. Ciprasznak egészen egyszerűen elfogytak a lehetőségei a sa-
ját politikája érvényesítésére.
Összességében tehát az történt, hogy a megszorító politika mellett elkötelezett
európai politikai elit az unió technokrata intézményrendszerét politikai nyomásgya-
korlásra használta fel. Akik keményebben fogalmaznak, azok szerint politikai puc�-
csot hajtott végre Athénban. Tette mindezt nem egy szélsőséges párttal, amely álla-
mosított volna, tervutasítást vezetett volna be, el akarta volna hagyni az uniót, vagy
akár csak az eurózónát. Egy olyan demokratikusan megválasztott és népszavazáson
megerősített kormányt buktattak meg, amely elkötelezett európai és európárti volt,
mérsékelt szocdem és keynesiánus. Világosan látni kell: a létező EU létező politikai
establishmentje még ezeket a mérsékelt politikai alternatívákat sem tűri meg, ha az
veszélyeztetné az eurózóna szabályrendszerébe beágyazott neoliberalizmus hegemó-
niáját.
Elvileg egyetlen uniós szerződés sem tiltja a megszorításoktól eltérő gazdaság-
politikát, vagy szolgáltat jogalapot az ország újrafinanszírozásának, kereskedelmi
bankrendszerének rosszhiszemű megfullasztására. Az Európai Unió versenyképes-
ségi listáját évek óta az északi modell országai vezetik. A keresletnövelő gazdaság-
politika pedig tetten érhető szinte minden a válságból sikerrel kilábaló gazdaság
esetében az USA-tól Észtországon át Lengyelországig, nem is beszélve magának az
EKB-nak a mennyiségi könnyítési programjáról. Görögország esetében azonban
az eurózóna architektúráját egy pontosan ehhez hasonló próbálkozás elfojtására
használták fel.
A technokrata, politikai eunuch Európai Unió fél évszázados története ezzel le-
zárult. A görög válság összeurópai vitáiban megszületett a régóta várt európai dé-
mosz. Zajosabb és kellemetlenebb, mint amilyennek a brüsszeli elit akarta, ám végre
a tényleges politikai gazdaságtani kérdések kerültek terítékre. Soha többé nem áll
majd az uborka görbületének szabályozása az európai integráció fókuszpontjában.
A beágyazott neoliberalizmus azonban olyan mértékben megerősítette az etnikai
sztereotipizálásra alapuló nemzetek közötti ellentéteket, hogy nagyon nehéz lesz in-
nen megmenteni az egységes Európa álmát.
VAN-E POLITIKAI UNIÓ?
Az ötödik lépcsőfok, a politikai unió a funkcionalizmus ígérete szerint az út végét

jelentené. Amikor 1992-ben létrehozták magát az Európai Uniót, amikor megte-
remtették közös intézményeit, lobogóját, himnuszát, a párhuzamos európai állam-
polgárságot, a közös vízumot és a schengeni rendszert, a közös valutát, amikor új-
raválasztják az Európai Parlamentet, akkor az EU szimbolikusan egyfajta államként
tűnik fel. Ha az EU államisága jogi értelemben még nem is elfogadott, politikai ér-
telemben mindenképpen ezt sejteti magáról a polgárok felé. A nemzetközi jogászok
vitatkoznak az Európai Uniónak a nemzetközi rendszerben elfoglalt státusáról. Ha
ugyanis elfogadnánk az Uniót államnak, akkor azonnal felmerülne a kérdés, hogy
minek nevezzük az egyes tagállamait? Franciaország, Magyarország, Szlovénia ekkor
megszűnne államnak lenni, vagy egy államon belül létezhet egy másik állam? Ez a
nemzetközi jogban ellentmondásokhoz vezetne.
Politikai értelemben az Unión belül egyelőre fölényben van a kormányközinek
nevezett irányzat, amely meg szeretné tartani az EU-t egy államok együttműködé-
sén alapuló szervezet szintjén annak dacára, hogy fejlettsége, összetettsége ezen már
rég túlmutat. Ők abban érdekeltek, hogy a legfontosabb döntéshozói jogosítványok
maradjanak meg az egyes tagállamok kormányainál. Az ötödik szint, a politikai unió
betetőzése maga az uniós alkotmány lett volna, amelynek tervezete az évezred ele-
jén már az asztalon volt, de egy Franciaországban róla folytatott népszavazás után
lekerült a napirendről. Egy ilyen dokumentum, amely a nemzeti jogrendszerek – és
így a magyar alkotmány – fölött állna, messzemenőkig meghatározná a tagállamok
társadalmi és gazdasági berendezkedését is, mivel olyan alapvető értékeket emelne
jogerőre, amelyeknek komoly következményei lennének az egyes tagállamok belső
jogfejlődésére, társadalmi viszonyrendszerére is. Egyelőre azonban az alkotmányozó
folyamat nem vezetett sikerre, az Unió politikai fejlődése megtorpant a szimbólu-
mok szintjén, miközben pedig a tényleges döntéshozatal messzemenően eltolódott a
tagállami érdekkompromisszumok, a kormányközi Tanács irányába.
A közösségi érdeket képviselni hivatott fő intézménynek, a Bizottságnak alapve-
tően csak kezdeményező és végrehajtó szerepe van. A másik nemzetek feletti intéz-
mény, a Parlament az idők során egyre komolyabb kompetenciákat kapott, és a világ
egyetlen választott szupranacionális testülete. Mindezzel együtt is a legerősebb jo-
gosítványai is az unió elfogadhatatlanul komplex döntéshozatali dzsungelében csak
az úgynevezett együttdöntési eljárásban teljesednek ki, ahol azonban a tagállamokat
képviselő Tanács vétót emelhet vele szemben. (A Parlament is a Tanáccsal szemben,
de ez nem segít a helyzeten.) A közösségi joganyag jelentős bővítéséhez vagy mélyí-
téséhez mind a mai napig a Tanács egyetértésére van szükség, ami a gyakorlatban
azt jelenti, hogy az állam és kormányfők végső soron ellenőrzésük alatt tartják az
uniós polgárok számára átláthatatlan, bizáncian túlkomplikáltra hizlalt uniós dön-
téshozatali rendszert. Ezen nem sokat változtatott az, hogy a Tanácsban egy idő óta a
legtöbb kérdésben többségi döntéshozatal van. A tagállamok olyannyira nem készek
vonakodó tagállamok torkán lenyomni az azok számára elfogadhatatlan közösségi
érdeket, hogy a legtöbb ilyen kérdés tapintatosságból még csak be sem kerül a Ta-
nács elé. Ez bizonyos értelemben akár érhető is. A tagállamok többségében máris
50% alatt van az unió támogatottsága. Egy diktátum ilyen helyzetben katasztrofális
hatással lenne.
Pontosan a döntéshozatal átláthatatlanságán nyugszik a jelenlegi kormányközi
dominanciájú status quo, ugyanis az európai polgároknak csak elenyésző töredéke
számára világos, hogy a valóságban mennyire gyenge a médiában általában hatal-
masként ábrázolt közösségi szint. A tévesen euroszkeptikusoknak nevezett EU-elle-
nes mozgalmak kritikája, mely szerint az Unió túl széles és mély kompetenciákkal
rendelkezik, talán csak a mezőgazdaság, a versenypolitika, a külső kereskedelem és a
monetáris politika területén értelmezhető. Minden más területen a közösségi szint
kompetenciái a tagállamok de facto kontrollja alatt áll. Főképp így van ez a politi-
kai területeken (alkotmányos berendezkedés, választójogi rendszer, kultúra, média),
illetve a gazdasági fejlődést leginkább meghatározó szakpolitikákban (oktatás, fog-
lalkoztatás, korrupcióellenes küzdelem, adópolitika, újraelosztás). Talán az egyetlen
bankunió kivételével érdemi kompetenciákat két évtizede nem adtak át a tagállamok
a közösségi szintnek. Kérdésessé vált az Unió politikai végcélja, uniós körökben di-
vatos sznob franciás eurokratizmussal élve: „finalitása”.312
Áttekintve az Európai Unió kialakulását a kezdetektől napjainkig, azt kell
mondanunk, hogy azt a funkcionalizmus és a kormányköziség határozták meg.
A föderalizmus, azaz egy nemzetek feletti európai politikai közösség kialakítása a
közhiedelemmel ellentétben már az 1950-es években megbukott. A nemzetállami
politikusok egész egyszerűen nem voltak hajlandók feladni hatalmukat, választó-
polgáraik felől pedig a második világháborús katasztrófa ellenére sem artikuláló-
dott olyan tömegigény, amelynek nyomása rávette volna a politikusokat az erős
szupranacionalizmusra. A bipoláris világrend megszűnése után ugyan ismét tapasz-
talható volt némi újjáéledése a föderalista lelkesedésnek, ez azonban a kilencvenes
évekre, a globális gazdaság megvalósulásának hatására átcsapott a minden korábbinál
határozottabb kormányköziségbe. A világszintű gazdasági verseny idején, amikor a
nemzeti kormányok a nemzeti választásokon számolnak el választóiknak a gazdasági
növekedéssel, a munkanélküliséggel, az adók növekedésével vagy csökkenésével, az
312
Balázs 2005.
uniós szintű közjó háttérbe szorul. Ma – sokkal inkább, mint valaha – a Tanács,
azaz a kormányok döntéshozatali fóruma határozza meg az uniós szintű döntése-
ket. A funkcionalistának nevezett építkezési forma megrekedt a gazdasági integráció
szintjén anélkül, hogy beváltotta volna a politikai federációval kapcsolatos ígéretét.
Erősen kétséges, hogy beváltja-e valaha.
A politikai unió létrehozatalához ismét meg kell erősíteni a közösségi szintet,
amelyet az utóbbi időben a tagállamok tudatosan maguk alá gyűrtek. Ma a Bi-
zottság tagjait a tagállamok delegálják, a biztosok újraválasztásuk reményében még
akkor sem mennek neki a tagállamoknak, ha az tisztségükből következően indokolt
lenne. A Bizottság által kezelt költségvetés mértéke alacsony, mindösszesen az uniós
össztermék egyetlen százalékát teszi ki, miközben a tagállamok a GDP-jük harma-
dát-felét osztják újra odahaza. Önálló, a tagállamok akaratától független forrásai a
Bizottságnak alig vannak, pedig a nyolcvanas években ez már egyszer biztosítva volt
számára. Ezzel szemben ma a költségvetés nagy részét a tagállami hozzájárulások ad-
ják. A Bizottság presztízse az erőtlen személyi állománya miatt alacsony. A biztosok
egy része már megválasztása előtt nagyvállalati érdekek fogságában van, többsé-
gük pedig mandátumuk lejárta után is ebbe a szektorba igazol át. Jean-Claude
Juncker megválasztásával egyenesen egy adóparadicsom (lehallgatási és korrupciós
botrányba belebukott) volt miniszterelnöke és pénzügyminisztere ült a bizottsági
elnöki székbe.
Azonkívül, hogy a tagállamok nem akarják erős legitimitással felruházni, semmi
nem indokolja, hogy miért ne lehetne a Bizottság elnökét és tagjait kötelező érvényű
összeurópai demokratikus választásokon megválasztani, ezzel egyúttal összeurópai
politikai vitákat generálni, akár az amerikaihoz hasonló előválasztási rendszerhez
hasonlatos formában. Szintén semmi oka nincs, hogy a nemzeti szintű protest sza-
vazásokká silányuló Európai Parlamenti választásokat miért ne lehetne összeurópai
pártokkal, összeurópai témák mentén megvívni. A közösségi szint visszaszorításának
és gyengén tartásának egyetlen oka van: a tagállamok egyes tartalmi kérdésekben
féltik saját szuverenitásukat.
A gyenge közösségi érdekérvényesítés és joganyag eredménye a polgárok gyakran
mért elégedetlensége. A csatlakozó országokban reménykedő polgárok millióinak,
többek között a kelet-európai romáknak, vagy a határon túli magyaroknak ígérte az
Unió a kultúra, és különösképpen a kisebbségi kultúra védelmét. Ismert módon az
Unió mottója: „Egység a sokféleségben”. Mind a bővítések alkalmával, mind pedig
senki által végig nem olvasott tartalmatlan propagandaanyagaiban rendszeresen hi-
vatkozott a Bizottság Európa sokféleségére, a kisebbségek jogainak és kultúrájának
tiszteletére. Megintette a tagjelölteket, ha azok nem voltak hajlandóak tiszteletben
tartani a kisebbségek jogait. Ehhez képest a valóság az, hogy az Uniónak nincs saját
belső kisebbségvédelmi jogi szabályozása, az Európa Tanácsét kénytelen kölcsönven-

ni. És ez nem ok nélkül van így. Sokan már készek lennének előrelépni egy uniós szin-
tű kisebbségi szabályozás tekintetében, vannak azonban olyan tagállamok, amelyek
ennek mereven ellenállnak. Az Alkotmányos Szerződés kisebbségekkel kapcsolatos
vitája is megmutatta, hogy az olyan államok, mint Franciaország vagy Görögország,
egységes nemzetállamoknak deklarálják magukat saját nemzeti alkotmányaikban,
és nem hajlandók tudomásul venni kisebbségek létezését a területükön. Ebből adó-
dóan blokkolják az utat az Unió belső kisebbségvédelmi jogrendszerének létrejötte
előtt. Az eredmény a romák folytatódó diszkriminációja Kelet-Európában, a katalán
autonómiareferendum spanyol megtagadása, a szlovák nyelvtörvény, avagy az, hogy
a csehek a Benes-dekrétumok visszavonása nélkül válhattak uniós tagállammá.
A demokratikus berendezkedés és alkotmányosság kérdései szintén meghaladják
az Európai Unió közös kompetenciáit. Az osztrák Haider-ügynél és a Berlusconi
jelentette kihívásoknál is világosabban demonstrálta ezt az alapvető jogok magyar-
országi érvényesüléséről szóló Tavares-jelentés vitája az Európai Parlamentben. Bár a
néppárti parlamenti képviselők erős kisebbsége tartózkodott,313 az Európai Néppárt
mégis testületileg elutasította a jelentést.314 Ezzel világossá vált, hogy nem tartható
az a szocialista, liberális és zöld képviselők által hangoztatott érvelés, mely szerint,
ha az Uniónak nincsenek is számon kérhető demokratikus normái, azok szelleméről
széles körű egyetértés van a politikai oldalak között. Ilyen egyetértés nem létezik, az
európai jobboldal egészen másképp értelmezi az alapvető jogokat. Szintén fontos
megjegyezni, hogy bár a Tavares-jelentést az EP szocialista–zöld–liberális többsége
elfogadta, annak a közösségi szint érdemi kompetenciáinak hiányában nem volt ér-
demi hatása Magyarországon.
A széles értelemben vett kultúra szintén nemzeti hatáskörben van Európában.
Léteznek ugyan apró kis programok az európai média támogatására vagy a diákcse-
rék csekély mértékű finanszírozására, ezek hatása azonban a nagy hírverés ellené-
re csepp a tengerben. Az Európában létrejövő és elfogyasztott kulturális termékek
túlnyomó többségének előállítását a magángazdaság pénzeli, kisebb részét pedig a
nemzetállam. Az Európai Uniónak ebből a szempontból elenyésző szerepe van.
Ugyanez a helyzet az úgynevezett „európai szociális modell” kérdésével. Az
Eurobarometer-felmérésekben adott válaszok szerint az különböztetné meg az euró-
pai országokat a széles értelemben vett Nyugat többi részétől, de főleg a harmadik
világtól, hogy kiterjedt jogi szabályozásra, magas fokú újraelosztásra épülő jóléti ál-
lamok működnek. Ezek az államok azonban csak részben fedik le az Európai Uniót.
313
Bárándy 2014, 442–443. p.
314
http://www.eppgroup.eu/press-release/EPP-Group-rejects-the-use-of-double-standards.
Tipikusan a skandináv államokban van ilyen kiépült rendszer, illetve Németország-

ban, Ausztriában és Hollandiában. Azonban sem az Egyesült Királyságban, sem Ír-
országban, sem a déli, sem pedig az Unió új, keleti tagállamaiban nem beszélhetünk
érdemben jóléti modellről. Sőt, nem egy ország belső berendezkedése kifejezetten
szembemegy ezekkel az elvekkel. Ráadásul szinte semmi nem csordult még át az
Unió belső szabályozásába azoknak az országoknak a gyakorlatából, ahol az európai
szociális modell megvalósult. A szociálpolitika, a jóléti rendszerek nemzeti hatáskör-
ben vannak. Nem csoda, ha egyre kevesebb szó esik ma már a szociális modellről.
Hasonló a helyzet a fenntarthatóságot illetően. Ez a másik olyan aspektus, amel�-
lyel az Unió megkülönböztetni igyekszik magát a világban, vezető szerepre tart igény.
Ez a vezető szerep még tulajdonképpen nem is tekinthető hazugságnak, ha pusztán
azt nézzük, hogy más globális nagy régiókkal összehasonlítva mennyire környezettu-
datos az európai társadalom. Az igazi diszkrepancia a fenntarthatóság komolyan ér-
telmezett fogalmához képest adódik. Habár az Unió viszonylag nagy összegeket költ
a szelektív hulladékgyűjtésre, a szennyvizek és egyéb környezeti ártalmak kezelésére a
Kohéziós Alap forrásaiból, jogrendszerét tekintve pedig elég kiterjedt és megnyugta-
tó elveken alapuló környezetpolitikai szabályozással rendelkezik, a ténylegesen mér-
hető fenntarthatóság eszméjétől még így is rendkívül messze esik. Érdemi közösségi
kompetenciák hiányában az egyes tagállamok, így Magyarország energiapolitikája
vagy közlekedéspolitikája hosszú távon is büntetlenül élesen szembemehet az uniós
fenntarthatósági elvekkel.
A sokfajta kivetített, ám a valóságban be nem váltott ígéret komoly feszültséget
kelt az európai polgárokban. Amióta a gazdasági integráció kiteljesedett, és elérke-
zett az idő a politikai integráció megvalósítására, az Unió egyre inkább kommuni-
kációs pótcselekvésbe menekült. Bár némileg túlzásnak tűnhet egyelőre a hasonlat,
mégis egyre jobban emlékeztet a helyzet a kommunizmus késő brezsnyevi időszaká-
ra, amikor a rendszer egyre lázasabb kommunikációval igyekezett elfedni cselekvő-
képtelenségét. A propaganda és a valóság között feszülő ellentétre Václav Havel hívta
fel akkoriban a figyelmet.315 Manapság valami hasonlót élnek át az európai polgárok.
Az uniós csúcsokon és brüsszeli dokumentumokban deklarált nagyra törő és hang-
zatos célok a hétköznapok valóságában semmivé válnak. Egyre gyengébb kaliberű,
a tagállamokban redundánssá vált uniós politikusok állnak elő egyre nagyratörőbb
tervekkel, miközben az Unió valósága kezd beleolvadni a globalizáció fenntarthatat-
lan folyamataiba. Ennek pedig óhatatlanul ellenérzés és csalódottság a következmé-
nye. Valószínűsíthető, hogy az Alkotmányos Szerződést elutasító szavazók között is
sok olyan volt, aki szeretne „több Európát”, de nem ilyet, nem így. Az Unió sokat
315
Havel, Vaclav: Living in Truth. Politics and Conscience, 1984, february.
Lesz-e fenntartható, szociális Európa? 171
emlegetett demokratikus deficitjét nem kommunikációs offenzívákkal kell megol-

dani, ahogy azt Margot Wallström asszony, a Barroso vezette Bizottság kommu-
nikációs biztosa képzelte, hanem a polgárok érdemi problémáinak, ambícióinak,
követeléseinek kezelésével. Ezek napjainkban a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlen-
ségek csökkentéséhez, a munkahelyteremtéshez, a jóléti államok fenntartásához, a
korrupció csökkentéséhez, a nagyvállatok és elitek által foglyul ejtett állami műkö-
dés megszüntetéséhez, a migráns és hazai kisebbségek integrálásához és a környezeti
fenntarthatósághoz kötődnek.
LESZ-E FENNTARTHATÓ, SZOCIÁLIS EURÓPA?
Az Európai Unió alaplogikája a versenyelvű, szabadpiaci liberalizmusra316 épül. Az

alapító hatok által fokozatosan magukévá tett szabadpiaci logika pedig arra a fel-
tételezésre, hogy relatíve homogén fejlettségű és gazdasági szerkezetű ország csoport
alkotja az integrációt. Ez azonban már régen nincs így. Számos jelentősen fejlettebb
déli és még fejletlenebb keleti ország lépett be az idők során. Heterogén országhal-
maz esetén már nem érvényesek a versenyelvű logika alapvetései. Ezáltal narratívát
vesztett az európai integráció, amelyet máig nem korrigált. A fejlettebb tagállamok
nagyvállalati szektorának ez nem érdeke, a szegényebb tagállamok pedig sokszor
nem is ismerik fel a kérdés jelentőségét. Ezzel a keserű valósággal sokan nincsenek
tisztában azok közül, akik az integráció lelkes híveinek vallják magukat. A fejletle-
nebb országok felé történő bővítés idején a szabadpiaci logikát ki kellett volna egé-
szíteni egy Szociális Európa számon kérhető, kemény joganyagával.
A tagság további előnyének mondható az a nettóban átlagosan a GDP 2–2,5%-
át kitevő közösségi transzfer, amelyet a strukturális alapok és a kohéziós alap for-
májában kapnak a keleti államok. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az integráció
gazdaságfilozófiájának értelmében a fejlesztési támogatások csupán egyfajta kom-
penzációként, segítségként szolgálnak olyan földrajzi és társadalmi csoportok szá-
mára, amelyek a gazdaság megnyitásából adódó intenzívebb verseny vesztesei. Az
európai integráció általános alapelve a nagyobb piacból adódó intenzívebb verseny:
azaz a tagállam a legnagyobb előnyökre akkor tehet szert, ha cégei kihasználják az
egységes piac nyújtotta lehetőségeket. Ezekhez képest a közösségi támogatások el-
enyésző mértékűek.
Természetesen felmerül a kérdés, hogy van-e egy Magyarországhoz hasonló or-
szág számára alternatíva az európai integráción kívül. Igazán radikális alternatíva
Pogátsa 2015b.
316
nem látszik.317 A globalizáció folyamata amúgy is az európaihoz hasonló lépéseket

diktál. Ahogyan azt már kiemeltük, a kereskedelmi korlátok lebontása, a nemzetközi
tényezőmozgások egyébként is hasonló körülményeket teremtenek, mint az európai
integráció. A kívül maradó országok viszont kimaradnak még az olyan valódi elő-
nyökből is, mint a vízummentesség, a schengeni belső határok eltörlése, a regionális
és foglalkoztatási fejlesztési transzferek, vagy éppenséggel a szabad munkavállalás.
Technikai értelemben tehát természetesen „van élet az Unión kívül is”, ám Szerbia,
Fehéroroszország vagy Albánia semmilyen valódi előnyre nem tesz szert azáltal, hogy
kívül marad. Norvégia és Svájc, amelyek még lehetséges ellenpéldák, tulajdonkép-
pen annak ellenére ezer szállal kötődnek az Unióhoz, hogy hivatalosan nem tagjai a
szervezetnek.
A kérdés tehát valójában úgy vetődik fel, hogy léteznek-e alternatívák a tagság fel-
tételrendszerén belül? Automatikusak-e a tagság nyújtotta előnyök, elégséges-e passzív
módon elfogadni azokat, vagy adódnak-e alternatív stratégiák az Unión belül? Mi-
lyen kapitalizmusmodellt adoptáljon egy periferikus ország ahhoz, hogy érdemben
felzárkózzon? Van-e mozgástér arra, hogy egy nem foglyul ejtett magyar kormányzat
szövetségeseket találjon a Tanácson belül ahhoz, hogy átformálja a jelenleg létező
uniót egy közösségi joganyagában is számon kérhető módon szociálisabb, fenntart-
hatóbb, kevésbé korrupt Európává, amely közelebb áll a polgárok elvárásaihoz?
317
Lásd Csaba 2006.
ORBÁN JOBBOLDALI
ILLIBERÁLIS REZSIMJE
A Fidesz által 2010 után bevezetett új politikai rend értelmezésére több kísérlet is
történt. Nyilvánvalóan többről van szó, mint kormányváltásról, ugyanakkor nem
teljesen egyértelmű, hogy újabb rendszerváltás történt-e? Egészen világos, hogy nem
adja magát olyan egyértelmű fogalomkészlet, amely az országban történt drasztikus
változásokat mindenki számára kézenfekvő egyértelműséggel leírná. Az értelmezési
kísérletek közül nem egy meglehetősen erőteljesen fogalmaz. A külső vélemények
közül a legelhíresültebb John McCain amerikai republikánus szenátor esete, aki
drasztikusan „neofasiszta diktátornak” nevezte a magyar miniszterelnököt. A belső
értelmezések közül sok vitát váltott ki maga Orbán Viktor, aki „illiberális demokrá-
ciát” emlegetett, igaz, csupán mint a jövőben kívánatos célt. A 2010 utáni jelentős
átalakítások sorára Körösényi András értelmezése318 a legfrappánsabb, aki szerint az
Orbán személye által meghatározott új korszakot a „rezsim” kifejezéssel a leghelye-
sebb leírni.
Szintén radikális felvetést tartalmaz a Magyar Bálint által szerkesztett Magyar Po-
lip319 című kötet, illetve annak folytatásai, melyekben jórészt a megelőző neoliberális
korszakhoz köthető értelmiségiek és egykori miniszterek írásai olvashatók. Itt a kö-
zös gondolati elem az, hogy az Orbán-kormány nem rendelkezik valódi társadalom-
formáló elvekkel, minden ideológiai maszkja ellenére nem több, mint egyfajta „maf-
fia”, amely a választók megtévesztésével, populista politikával igyekszik minél több
vagyont magának és a kiterjedt „politikai családnak” összeharácsolni. Magyar és tár-
sai értelmezésének több gyengéje is van. Először is, a társadalom többsége egyáltalán
nem érzékeli 2010-et valamifajta törésnek a korrupció szempontjából, mely pont
után drámaian megnőtt volna annak jelenléte. A korrupcióról szóló híradások már
a liberális-szocialista koalíció időszakában is elárasztották a médiát, a hírfogyasztók
úgy érzékelhették, hogy konstruktív érvekről és javaslatokról alig esik szó. Ugyanez
a jelenség folytatódott a 2010 utáni Magyarországon is, csupán a magánszemélyek
318
Körösényi 2015.
319
Magyar 2013.
174 ORBÁN JOBBOLDALI ILLIBERÁLIS REZSIMJE
és cégek nevei változtak. Mindezt a közvélemény nagyobbik része összefüggő kor-

rupciós folyamnak érzékelte. Mindezzel egy időben a tágabb kelet-európai régió egé-
szében is hasonlóan kiüresedett a demokratikus közbeszéd, és korrupciós cunamivá
silányultak a híradások az érdemi közviták helyett. Sőt, ahogy azt már bemutattuk,
az angolszász vagy a mediterrán modell esetében is hasonlóképpen a foglyul ejtett
állam és az azzal járó korrupció vált a politikai rendszer központi problémájává. Ma-
gyarország tehát nem kirívó eset, nem szembemegy, hanem együtt mozog a nemzet-
közi folyamatokkal, még ha a mértéken természetesen lehet és érdemes is vitatkozni.
A Magyar Polip szerzői közül többen maguk is máig nem teljesen feltárt kor-
rupciós ügyek szereplőiként jelentek meg a médiában állami tisztségviselő koruk-
ban. Amennyiben tehát mozgósító erejűnek gondolták kötetüket, ez a társadalom
többségének egyet nem értésével és szkepszisével találkozik, hiszen az nem tartja
korrupciótól mentesebbnek a szerzői kör által reprezentált, időközben a parlament-
ből kiesett liberális politikai tábort sem. Éppen a változatlan vezetői köre miatt volt
képtelen az Orbán-kormányok ellenzékeként ez a politikai irányzat kitörni rendkí-
vül szerény választói támogatottságából. Magyarországot már a 2010-et megelőző
két évtizedben is következmények nélküli országként ismerték polgárai. Ezt jól mu-
tatja, hogy alig egy-két olyan ország létezik csak Európában, ahol miniszteri vagy
annál magasabb rangban lévő tisztviselőt soha nem buktattak meg vagy ítéltek el
korrupció miatt. Magyarország ezen országok közé tartozik. A politikai rendszer
finanszírozásának átláthatóvá tételét pedig a szocialista–liberális koalíció sem volt
hajlandó megvalósítani, az erre vonatkozó konkrét civil kezdeményezéseket elutasí-
tották. Nem arról van szó tehát, hogy egy átlátható, számon kérhető, elszámoltatha-
tó korszakot követett volna egy átláthatatlan.
A maffiaállam koncepciót a survey felvételek sem igazolják vissza. Az Európai
Bizottság tagállamokról szóló 2014-es korrupciós jelentésében320 arra a kérdésre,
hogy az utolsó három évben korrupció megakadályozta volna, hogy az Ön cége ál-
lami tenderen nyerjen, a kiugróan korrupciómentes Észtországon kívül minden más
kelet-európai országban és szinte az összes mediterrán országban többen mondtak
igent, mint Magyarországon. Ez persze nem jelenti azt, hogy Magyarország korrup-
ciómentes lenne. A válaszadók 37%-a itt is igennel válaszolt. De nemzetközi össze-
hasonlításban a cégek nem érzékelnek különös helyzetet. Ugyanezt igazolja vissza a
Transparency International 2014-es korrupciós percepciós indexe, melyben Szlová-
kia és Csehország is Magyarország alatt szerepel.
320
http://ec.europa.eu/dgs/home-affairs/e-library/documents/policies/organized-crime-and-human-
trafficking/corruption/docs/acr_2014_en.pdf.
6
5
4
CPI
3
2
1
0
1994 1996 1998 2000 2002 2004 2006 2008 2010 2012
évek
19. ÁBRA | A TI korrupciós percepciós indexe
Forrás | Transparency International
Ennél többen, a társadalom 52%-a gondolta a 2013-as TI Korrupciós Barométer

szerint, hogy a kormányzatot néhány vállalat érdekei mozgatják. Ez meglehetősen
magas szám, és a korrupció erős jelenlétét sejteti, hiszen például Norvégiában csak
5% gondolta így. Azonban regionális összehasonlításban szintén nem kirívó: a cse-
hek 49%-a, a szlovákok 60%-a, a szlovének 63%-a gondolta így, de Magyarország-
nál rosszabbul szerepelt ezen a listán Németország vagy az Egyesült Királyság is.
Az idézett felmérések természetesen csupán szubjektív érzékelésekről számolnak
be. A korrupció objektív mérése meglehetősen nehéz, ám mégsem lehetetlen mű-
faj. Példa erre Fazekas Mihály és szerzőtársai321 empirikus elemzése, akik az uniós
közbeszerzések esetében sikerrel mutatják ki a nagykorrupció jelenlétét. Talán leg-
fontosabb ábrájuk gyakorlatilag egymás tükörképének mutatja be a 2010-es kor-
mányváltás előtti és utáni állapotot.
Még objektívebb képet ad a Budapesti Korrupciókutató Központ 2016 február-
jában megjelent átfogó empirikus elemzése.322 Ennek eredményei szerint ugyan va-
lóban emelkedett a korrupciós kockázat az Orbán-kormány működése alatt, azon-
ban eleve magas szintről indult. A Bajnai-kormány alatt például magasabb volt a
verseny nélküli közbeszerzések aránya, mint az Orbán-kormány első éveiben, ami
aztán később ismét visszaemelkedett. Nagyon fontos eredmény azonban, hogy a
2010 után emelkedő korrupciós kockázatban csak nagyon kis részt ad ki a közvetle-
nül kormány közeli cégek aránya. A kutatók külön vizsgálták a Mészáros–Garancsi–
Tiborcz–Simicska (a jelentés által használt betűszó: MGTS) cégek közbeszerzésben
vállalt szerepét. Egy átlagos évben a teljes magyar közbeszerzés nagyságrendileg 2000
321
King–Tóth–Fazekas 2013.
322
Korrupciókutató Központ Budapest 2016.
%
70
60
50
40
30
20
10
0
2009/1 2009/2 2010/1 2010/2 2011/1 2011/2 2012/1 2012/2
év/félév
2011Q2–2012 időszak 30 legnagyobb cége
2009–2010Q2 időszak 30 legnagyobb cége
20. ÁBRA | A közbeszerzéseken legtöbb uniós támogatást elnyert 30 magyarországi cég

piaci aránya a kormányváltás előtt és után
Forrás | Fazekas et al.
milliárd forintot tesz ki. Ennek egy átlagos évben körülbelül 4-5%-át nyerte el az
MGTS csoport volumenben (fontos, hogy például már 2009-ben, azaz a kormány-
A 30 legnagyobb cég részesedésének változása a 2009 és 2002 között Magyarországon az EU
váltásáltal
előtt is!). Ezépítési
támogatott mindösszesen
projektekből egy 100 milliárdos
(%) Forrás: nagyságrendet
MaKAB alapján Fazekas és társaijelent, amelynek
a megvalósítás utáni profittartalma még akkor is csak 20-40 milliárd lehet, ha a
projekteket jelentősen túlárazzák. Azaz ha azt feltételeznénk, hogy minden kormány
közeli, MGTS projekt korrupción alapul (ezt nem feltételezhetjük természetesen),
a GDP arányában akkor is csak elhanyagolható összegről beszélhetünk. A „maffia-
állam” koncepciót mindez semmiképpen nem támasztja alá. A Magyar Nemzeti
Bank titkosított pénzfelhasználása eggyel nagyobb nagyságrend, ám hasonló mére-
tű ellenőrizhetetlen állami-magán vagyontranszferek korábban is léteztek, például a
kilencvenes évek közepén az Állami Privatizációs Ügynökség és a Postabank vonat-
kozásában, hogy csak egyetlen esetet említsünk. Természetesen ez nem teszi elfogad-
hatóvá az ellenőrizhetetlenséget, de a „maffiaállam mint kvalitatív ugrás” koncepciót
cáfolja. Ám még ezzel együtt sem összevethető mértékű azzal a veszteséggel, amely
a gyenge szakpolitikai működés miatt az egyes alrendszereken keresztül elfolyik. Ez
utóbbi pedig szintén nem az Orbán-kormány sajátossága, a rendszerváltás után min-
den kormányra jellemző volt.
A fent tárgyalt összegeknek természetesen meglenne a helye az állami alrendsze-
rek finanszírozásában, ám azok mértéke a teljes költségvetéshez képest elenyésző.
Ennél sokkal nagyobb tételt tesznek ki az állami alrendszerek gyenge vagy egyáltalán
21
nem létező szakpolitikai megalapozottságú intézkedései. Hogy csak néhány példát

mondjunk, a bevételi oldalon az adópolitika elégtelen volta miatt az offshore elszi-
várgások több száz milliárd, az egykulcsos adó bevezetése323 évi 500–600 milliárd, az
áfacsalások324 350 milliárd, a magáncégek sporttámogatásra felajánlott adója325 évi
50–60 milliárd forint. A kiadási oldalon a kérdéses szükségességű Budapest–Belgrád
gyorsvasút, (vagy egy esetleges olimpia) több ezermilliárdos tétel, ahogy a nyilvános-
ság előtt alá nem támasztott paksi bővítés is sok ezer milliárdba kerülne. A hazainak
mondott, valójában jelentős mértékben offshore-ban végződő nagy magáncégekben
az állami szerepvállalás szintén sok száz milliárdos tétel volt, amely ráadásul jelen-
leg jelentős árfolyamveszteséggel is fenyeget. Ezzel szemben, ahogy azt az utolsó
fejezetben bemutatjuk majd, sok ezer milliárdos nagyságrendű alulfinanszírozottság
mutatkozik az oktatási, egészségügyi, közlekedési, szociálpolitikai és önkormányzati
alrendszerekben. Azaz a léptéket, a nagyságrendet nézve az igazi probléma nem a po-
litikai réteg gazdagodása, hanem az állam által igen gyenge szakpolitikai hatékony-
sággal be nem szedett, illetve feleslegesen elköltött hatalmas méretű összegek, ame-
lyek nagyon hiányoznak az ország tényleges infrastruktúrájának, humántőkéjének,
versenyképességének érdemi fejlesztéséből. Mindezekre az Orbán-kormány politikai
ellenzékének sincs válasza, mert sem annak idején kormányon, sem pedig ellenzék-
ben nem alakította ki azt a szakpolitikai kapacitást, amellyel megfelelő alternatívát
lenne képes kínálni az egyes szakpolitikai területeken. Ugyanezt tette egyébként a
Fidesz is ellenzékben, akinek gazdasági és társadalompolitikai programja alig tartal-
mazott konkrétumokat a 2010-es választásokon. Ezen szempontból Magyarország
ismét csak sokkal inkább hasonlít egy harmadik világbeli országra, ahol a politikai
erők a folyamatos „különleges, antidemokratikus helyzetre” való hivatkozással a po-
litikai pártok, kamarák, szakszervezetek és szakmai közösségek mindig halogatják a
megfelelő szakpolitikai kapacitás kialakítását. Ennek hiányában, szakpolitikai hor-
gonyok nélkül természetesen sokkal nagyobb nemcsak a gyenge szakpolitikából adó-
dó veszteség, hanem a korrupciós potenciál is.
Az Orbán-rezsim megítélése szempontjából a külsődleges értelmezésekkel szem-
ben relatíve kevés figyelem jutott a Fidesz saját, belső értelmezéseire, pedig ezek
megismerése sokkal közelebb visz minket a 2010 utáni rezsim társadalomfilozófiá
jának megértéséhez. A híres tusványosi „illiberalizmus beszéd” nyomán derült ki,
hogy a közviták tematizálásában rendszeresen segédkező közismert spin doctorokkal
szemben a miniszterelnök valódi meghatározó ideológiai háttértanácsadója mélyebb
Tóth–Virovácz 2013.
323
324
http://nol.hu/gazdasag/a-miniszterium-inkabb-letiltotta-a-kemeny-jelentest-a-magyar-afacsalasrol-
1598763.
325
http://nol.hu/sport/peter-sportalom-luxuskivitelben-1599125.
tartalmi értelemben egy kevéssé ismert szociológus, az egykori SZDSZ-es parlamen-

ti képviselő, Tellér Gyula. Az ő írásait elolvasván részletes és színes kép rajzolódhat
ki a magyar jobboldal jelenlegi gondolati világáról, amely ideoszinkretikusan ötvözi
a neoliberalizmusellenes retorikát a Thatcher utáni neokonzervativizmusra jellemző,
ténylegesen neoliberális igazságossági megfontolásokkal.
Tellér gondolkodásának jó összefoglalóját adja a Nagyvilág című folyóirat 2014.
márciusi számában Született-e Orbán-rendszer 2010 és 2014 között? című tanul-
mánya. A szerző gondolkodása pályája során sok változáson ment keresztül, és ezek
a változások nem épültek össze koherens egésszé. Ennek ellenére érdemes röviden
áttekinteni, mert megérthető belőle a miniszterelnök és a társadalompolitikáért fe-
lelős jobbkeze, Balog Zoltán miniszter társadalomképe. Tellér reflektálatlanságát jel-
lemzi, hogy miközben kritizálja az Amerika által dominált Washingtoni Konszenzus
világrendjét, amely tulajdonképpen a neoliberalizmus szinonimája a nemzetközi
közgazdasági irodalomban, addig gazdaságfilozófiai, társadalompolitikai értelem-
ben ő maga is velejéig neoliberális programot hirdet, még ha kulturális kérdésekben
paleokonzervatív is.326 A nyugati világtól, a nemzetközi párhuzamoktól és folya-
matoktól nyelvileg és kulturálisan elzárt generációjának jellegzetes vonásaként az ő
kiindulópontja sem a nemzetközi párhuzamok, hanem a Kádár-rendszer, melynek
„megalvadt struktúrái” szerinte továbbéltek a rendszerváltás után is. Tellér számára
az egyik legfontosabb ilyen a „túlzott újraelosztás”, mely egy nagyon széles eltartott
réteget finanszíroz Magyarországon. Meglátása szerint a „posztszocialista erők” (ezen
a szétesés előtti SZDSZ–MSZP tábort érti) ennek a rétegnek a megvásárlásával biz-
tosították hatalmukat, melyen keresztül fenntarthatták az ország erőforrásainak az
országon kívülre szivattyúzását. Tellér nemcsak ez utóbbit érzékeli reálisan (lásd off
shore és transzferárazás), hanem azt is, hogy a választási időszakokban a neoliberális
koalíció mindig elővette a szociálisan érzékeny énjét, és nem ódzkodott a választási
populizmustól sem ígéretek, sem éven belüli kiköltekezés tekintetében. (Ahogyan a
Kádár-korszak eladósodását is hamisan a túlfogyasztásnak tudják be, sokan a neoli-
berális magyar közgazdászok közül ezekre a rendszerváltás után négyévente bekövet-
A paleokonzervativizmus Ferge Zsuzsa és Lakner Zoltán kifejezése. Arra utal, hogy a kulturális viták-
326
ban (például a szexuális kisebbségek, a nők helyzete, a menekültkérdés, a kereszténység stb.) elfoglalt állás-
pontja tekintetében a nyugati konzervatív politikai mezőnek a Fidesz a legtradicionálisabb, jobb szélén he-
lyezkedik el. Számos nyugat-európai konzervatív személyiség (Merkel, Kohl, Sarkozy, a brit királynő stb.)
sokkal liberálisabb álláspontot foglal el ezekben társadalmi kérdésekben. Ugyanakkor a jobboldalt tömörítő
Európai Néppárt és a konzervatívok táboraiban igen sokan osztják Orbán tradicionálisabb nézeteit. Lásd
Ferge Zsuzsa: …Mindig más történik. In Tausz Katalin (szerk.): A társadalmi kohézió erősítése. Budapest,
2006, Új Mandátum, 56–62. p. Lakner Zoltán: Az átmenet alagútja. A szociálpolitika-alkotás magyarországi
politikai környezete. Doktori értekezés. ELTE Társadalomtudományi Kar Szociálpolitikai Doktori Program,
2015, 200–202. p.
kező populista löketekre építik azt a mítoszt, mely szerint a fiskális populizmus tette
volna tönkre Magyarországot. Világtól elzárt gondolkodásuk nem érzékeli, hogy ez
más országokban is ugyanígy történik: lásd például Bartels már idézett művét327 az
Egyesült Államokra vonatkozóan.) Abban azonban téved Tellér, hogy ezt a választási
populizmust ténylegesen hasonló jóléti társadalom-, illetve gazdaságpolitika követte
volna. Ahogy bemutattuk, Magyarországon nem működött a rawlsi vagy Amartya
Sen-i értelemben vett tényleges jóléti állam.
Tellér víziója szerint a „polgári-nemzeti erőknek” a fentiekkel szemben egy olyan
társadalmat kell létrehoznia, ahol az alsó társadalmi rétegek és a nagypolgárság közé
kispolgári-középpolgári rétegek ékelődnek, melyek egyszerre akadályozzák meg a
szerinte létező, ám a valóságban nem kimutatható „túlelosztást” és a nagypolgárság
ambícióit. Ez a társadalomkép velejéig konzervatív, és teljesen beleillik a nyugati
jobboldal gondolkodásába.
A nyugati konzervativizmusnak ugyan létezik egy hagyományos, keresztényi
formája, amelyben az empátia dominál, a szolidaritás az elesettek felé. A kevésbé
ismert klasszikus szerzők mellett leginkább I. Ferenc Pápa gondolkodása fejezi ki
ezt manapság legegyértelműbben, aki a római katolikus egyházat igyekszik vissza-
vezetni ezekhez az együttérzésre alapozó filozófiai gyökereihez. A hetvenes évektől
viszont meghatározóvá vált a gazdasági értelemben neoliberális, azaz a jóléti újrael-
osztást elutasító neokonzervativizmus,328 főképp az angolszász jobboldali pártokban
(Thatcher, Reagan). Míg maga a neoliberalizmus alapvetően egy gazdasági irányzat,
ezért társulhat liberális kulturális nézetekkel is (lásd a magyar SZDSZ vagy a német
FDP), addig a thatcheri neokonzervativizmus alapvetően kulturális értékrendszer-
ként definiálja magát, gazdasági nézetei csak másodlagosak. Ennek megfelelően a
neokonzervativizmus legeklatánsabban a nemzetközi kapcsolatok területén érzékel-
hető, ahol a realista iskola képviselői tartoznak ide (például Henry Kissinger vagy
Dick Cheney). A realisták a nemzeti közösséget tartják a nemzetközi kapcsolatok
alapegységének, azok alapmotivációjának pedig a nemzeti érdekek érvényesítését,
akár más nemzetek rovására is. Az erő politikájából indulnak ki, abból, hogy a sza-
bályozott együttműködésben gondolkodó idealizmus naiv elképzelés.329 Ugyanez
jellemző az Orbán-rezsim gondolkodására is. A neokonzervativizmus igyekszik arról
meggyőzni a választókat, hogy a világ alapvető problémái nem gazdasági jellegűek,
327
Bartels 2008.
328
A britek maguk „high Tory”-nak és „low Tory”-nak nevezik a Thatcher előtti és utáni konzervativiz-
must. Ezek a kifejezések a magyar nyelvben nem honosodtak meg, ezért itt a neokonzervatív jelzőt fogom
használni a Thatcher utáni, az újraelosztást elutasító konzervativizmusra.
329
Vö.: Orbán Viktor miniszterelnök a kínai vezetők budapesti látogatása kapcsán így fogalmazott: „Aki
Kínával a nyugati értékek alapján akar szövetséget kötni, az olyan elvarázsolt, hogy elsőre felveszik az LMP-be.”
a gazdasági korlátok voluntarista módon átléphetőek. Ezen világnézet legeklatán-

sabb képviselője az amerikai Republikánus Párt, amelynek retorikája elsődlegesen
kulturális: konzervatív családmodell és erkölcs, kereszténység, bevándorlóellenesség,
a nemzeti érdek erőteljes érvényesítése stb. A Fidesznek a választók felé kivetített
világképe szinte mindenben megegyezik ennek az amerikai pártnak a projekcióival.
A neokonzervativizmus igazságossági filozófiája azonban a liberálisokéhoz hason-
ló, legfőképpen abban, hogy a társadalom alján élőket lustának, érdemtelennek tart-
ja, akik önhibájukból maradnak le.330 Míg a liberálisok igazságosságelméleti semle-
gességet színlelve az emberek veleszületett képességei közötti meglévő különbségekre
hivatkoznak ilyenkor, addig a neokonzervatívok aktívan moralizálva felelőssé teszik a
szegényeket sorsukért. Ebből adódóan mindkét irányzat újraelosztás-ellenes. A neo-
konzervatívok erélyes büntetőpolitikával lépnek fel a szegénység által kikényszerített
bűnözés ellen.331 Ilyen például a sok helyen bevezetett „három esély” büntetőjogi
filozófia. Élesen szemben áll ezzel a például az ismét csak Ferenc pápa által is kép-
viselt hagyományos empatikus konzervativizmus, mely elítéli a szegények bűnözésre
szorítását, és a segítő szeretet képességeket és esélyeket adó ragaszkodásával igyekszik
kiemelni őket nyomorukból. Nem mellékes megemlíteni, hogy a katolikus egyház-
fő ezért is választotta az Assisi Szent Ferencre emlékeztető nevét. Ez a hagyományos
keresztény konzervativizmus tehát igazságossági filozófiája tekintetében közelebb áll
Rawlshoz és a szociáldemokrata jóléti ideához.
Míg a liberálisok retorikájukban is államellenesek, addig a neokonzervatívok az
erős állam hívei. Az erős állam náluk semmiképpen nem adekvát újraelosztásra épü-
lő, nélkülözhetetlen jóléti feladatokat ellátót jelent, hanem azt, hogy széles körű
érdekharmonizáció helyett a cselekvőképességre fókuszál, a hazai szabályozásban
asszertív, kifelé a nemzeti érdeknek vélt ügyekben kiáll. Ez utóbbi a gyakorlatban
a hazai tulajdonú nagyvállalati szektor érdekeit jelenti, már ahol ilyen réteg létezik.
A thatcheri, reagani neokonzervatív politikusok ugyanis a valóságban a neoliberá-
lisokhoz hasonlatosan intim közelségben léteznek a nagyvállalati szektorral. Mind-
ez Magyarországon ugyanígy igaz. A külföldi működő tőkére alapozó privatizáció
miatt a liberális–szocialista koalíciók politikusai az országban működő transznacio-
nális cégek mint nagyvállalati szektor felé kívántak vonzó befektetési célpontként
versenyezni. Ezek a cégek 2010 után stratégiai megállapodásokat kötöttek az egyed-
uralkodóvá vált neokonzervatív kormányzattal, amely mindeközben egy hozzá közel
330
Lázár János kancelláriaminiszter elhíresült kijelentése, miszerint „mindenki annyit ér, amennyit kapart
magának”, teljesen beleillik ebbe a világképbe.
331
Lásd Harcourt 2011.
álló hazai tulajdonú nagyvállalati szektor megerősítésén dolgozott az adópolitika, a

közbeszerzések és a szabályozási környezet felhasználásával.
A 2010 utáni Fidesz tehát szinte minden tekintetben neokonzervatívnak mond-
ható, és ebben az angolszász jobboldalra (toryk és republikánusok), illetve a távol-ke-
leti konzervatív fejlesztőállamokra hasonlít leginkább. Az erős állam összefonódása
a hazai nagyvállalatokkal pontosan itt, a fejlesztőállamokban érhető leginkább tet-
ten. De Gaulle Franciaországa, Franco Spanyolországa, az ötvenes–hatvanas évek
Görögországa, Park tábornok Koreája, a világháború utáni Japán, avagy Lee Kwan
Yew elnök Szingapúrja mind-mind példái ennek a jobboldali modernizációs kísér-
letnek. A baloldal ezekben az országokban még nem elég tudatos, a középosztály
még nem elég széles ahhoz, hogy egy erőforrásokat terítő, északi modellre emlékez-
tető modernizáció induljon meg. Ehelyett a globális centrumhoz történő felzárkó-
zást a jobboldal szinte egyeduralomban vezérli le. Nemzeti felemelkedésre, eman-
cipációra építő közösséget hoz létre, melynek legitimációja a gazdasági növekedés.
A politikai elit intim közelségben működik együtt az általa kiválasztott iparágak-
ban a hazai nagyvállalati szektor képviselőivel. Gondoljunk a koreai LG, Samsung,
Daewoo cégekre, a japán gazdasági minisztérium által istápolt Sonyra, Panasonicra,
vagy az amerikai kormányzattal néha a megkülönböztethetetlenségig összeolvadó
Citigroup, GoldmanSachs, JP Morgan, Halliburton vagy Lockheed Martin cégekre.
A Fidesz ugyanígy törekedett a hazai irányítású nagyvállalatok helyzetbe hozására a
pénzügyi szektorban, a nagykereskedelemben, az építőiparban, a mezőgazdaságban,
a filmgyártásban, a televíziózásban, a kaszinóiparban, a sportban, az energetikában.
Nemzetközileg versenyképes nagyvállalatot azonban egyelőre nem sikerült grundol-
nia, iparpolitikai törekvései tehát eddig nem jártak sikerrel. A jobboldali fejlesztő-
államokkal szemben pedig a nemzeti humántőke-állomány fejlesztése helyett annak
visszafejlesztését érte el az állami alrendszerek alulfinanszírozásával és átgondolatlan
működtetésével. Önképében tehát a Fidesz egy államközpontú jobboldali moderni-
zációs rezsimnek tekinthető, még ha eredményeiben nem is.
A Fidesz 2010 után tehát politikai értelemben a helyére került, betölti azt a
szerepet, amelyet a konzervatív pártok szoktak a nyugati világban. Ez a hazai fel-
ső középosztály és nagyvállalati szektor képviselete. Természetesen nyersen ilyen
programot hirdetve sehol nem lehetne választást nyerni, ezért a jobboldali pártok
mindenhol az „Isten – haza – család” gondolatkörre apellálva gyűjtik össze az elég-
séges számú szavazatot. A Fidesz gazdasági hazatalálása azért szokatlan, mert a ma-
gyar jobboldal hagyományosan harmadikutas volt és kritikus a neoliberalizmussal
szemben. Ezt a hagyományt ma már a Jobbik viszi tovább. Gyurcsány Ferenc kor-
mányzása alatt azonban még a Fidesz is szociális népszavazást vezetett és kritizálta a
neoliberális megszorításokat. 2010 után azonban beállt abba a pozícióba a politikai
palettán, ahol az amerikai republikánusok, Berlusconi vagy a görög Új Demokrá-

cia pártja vannak, hogy három egészen különböző párhuzamot említsünk. Létrejött
tehát a gazdasági neoliberalizmus konzervatív kultúrpolitikával kombinált változata
Magyarországon is, méghozzá annál léptékekkel kohézívebb politikai közösségként,
szélesebb szavazóbázissal, hatékonyabb politikai gépezettel, kiterjedtebb infrastruk-
túrával és szimbólumrendszerrel. A hazai közéletet tehát a meggyengült liberális
és a szinte egyeduralkodó jobboldali irányzatok uralják, a szociáldemokrata, zöld és
egyéb más gondolat csak enyhe nyomokban van jelen. Ezen politikai irányzatok te-
kintetében Magyarország tehát ismét nem megy szembe az árral, hanem teljességgel
beleilleszkedik a nyugati világ alaptrendjeibe, ahol a 2008 utáni válság után szinte
mindenhol a veszteseket elméletileg képviselni hivatott baloldal vezetőinek túlzott
nagytőke pártisága, szociális hiteltelensége miatt a jobboldal erősödött meg. Ahogy
Magyarországon, úgy a nyugati világ egészében is válságát éli a szubsztanciális és
nem csak névleges létező politikai baloldal. Magyarország ebben is megfelel a nyu-
gati világ alaptrendjeinek.
A Fidesz ilyetén való bemutatása persze ellenérzést vált ki azokban, akik a pártot
sajátosan magyar diktatúra kiépítőjeként értelmezik, egyfajta „abnormális” jobbol-
dalként, amely messzemenően elüt nyugati testvérpártjaitól. Excepcionalizmusnak
nevezik a társadalomtudományokban azt a megközelítést, amikor egy adott nemze-
tet valamilyen szempontból különlegesnek, egyedinek, az emberi faj többi részétől
elütőnek igyekeznek beállítani. Gyakorlatilag a világ minden részén akadnak olya-
nok, akik a saját társadalmukat a többitől elütőnek, egyedinek látják. Ezt a legtöbb
esetben a tapasztalatok és ismeretek hiánya, a párhuzamokkal és hasonlatosságok-
kal kapcsolatos tudatlanság okozza. Ahogy számos más országban, így Magyaror-
szágon is erős a magyarok különlegességébe vetett hit, pozitív értelemben inkább a
jobboldalon, negatív értelemben pedig a liberális politikai ellenfelei körében. Ezen
utóbbi megközelítés szerint a Nyugat idealizált világában a jobboldal demokratiku-
sabb, civilizáltabb, ezzel szemben a magyar jobboldal egyedi módon megy szembe
a demokrácia és az emberi jogok alapértékeivel. Jelen könyv nem politológiai célza-
tú, ezért terjedelmét meghaladná annak bemutatása, hogy a nyugati világ politikai
mozgalmai hogyan követték el egytől-egyig mindazokat a változtatásokat a választási
körzetek átalakításától (Thatcher, amerikai államok) a legfelső bíróság teletömésén
(Bush), az egyszemélyes vezérelvű vezetésen (Thatcher, Reagan, Berlusconi, Trump)
át a nemzeti érzés választási célokra felhasználásáig (Falklands), amely a Fidesszel
szemben vádként elhangzik. A kulturális álláspontok némelyike (homoszexuálisok
házasságának ellenzése, hajléktalanok elleni törvények, a család és a nők tradicioná-
lis szerepének hangsúlyozása stb.) egész egyszerűen a konzervatív mozgalmak széles
rétegeinek meggyőződését tükrözi szerte a nyugati világban, még akkor is, ha egyes
nyugati konzervatív személyiségek ennél liberálisabb álláspontot foglalnak is el. Ber-

lusconi, a paleokonzervatív bajor CSU és Donald Trump ugyanúgy a nyugati jobb-
oldal része, mint a centrista Merkel. A nyugati világ politikai kultúrája a valóságban
mindig is igen távol volt a rendszerváltás idealizált demokráciaképétől. Ne felejtsük
el, hogy a nyugati világ tele van olyan politikai erőszakkal melyeknek Magyarorszá-
gon nincs párhuzama: John Fitzgerald Kennedy, Martin Luther King, Olof Palme
elleni politikai gyilkosságok, olasz maffia-összefonódás a politikával, a franciák al-
gériai háborúja, a Rainbow Warrior elsüllyesztése stb. A Wikileaks által kiszivárog-
tatott lehallgatások és a Feinstein-bizottság által feltárt kínzások korszakában nem
lehetnek illúzióink a nyugati demokráciákkal kapcsolatosan.
Az talán elmondható, hogy annyira sok mindent, mint az Orbán kormány, egy-
szerre nem változtatott meg egy kormányzópárt ilyen rövid idő alatt, kivéve talán
a thatcher-i forradalom korszakát. Ám nem is sűrűn történik meg az, hogy valaki
olyan mértékben félrekormányozzon egy országot, hogy kétharmados többséghez
juttassa politikai ellenfelét, majd olyannyira képtelen legyen a megújulásra és a le-
vitézlett politikai garnitúra maga mögött hagyására, hogy még egy újabb választást is
megszégyenítő módon elveszítsen. Amennyiben Orbán Viktor rendszerének ellenzé-
ke képes lett volna megérteni a saját felelősségét, bocsánatot kérni és elhatárolódni
attól, egyértelműen megválni egykori politikusaitól és új ajánlattal, kidolgozott al-
ternatívákkal előállni a választók felé, akkor a 2014-es választások új választójogi
törvényének győztes mindent visz logikája neki adott volna kétharmados felhatal-
mazást. Ennek azonban közelébe sem került. Éppen ezért képtelen volt kiváltani a
nemzetközi közösség szimpátiáját. Ha egy győzelemre esélyes ellenzék mutatta volna
be, hogy egyesíteni képes a társadalmat a Nemzeti Együttműködés Rendszerével
szemben, óriási nemzetközi felháborodást váltott volna ki a választások manipulálá-
sának vádja. Ennek hiányában azonban üresen cseng a politikai ellenzék retorikája,
amely Orbán Viktort diktatúra kiépítésével vádolja.
Ráadásul ez a fajta kommunikáció a választók felé is csak zavarólag hat. Egy dik-
tatúrában ugyanis a választást az ellenzéknek bojkottálnia kell. Ha egy politikai erő
komolyan gondolja, hogy a Magyar Országgyűlés szerepe kiüresedett, akkor elvi
okokból nem vesz részt annak munkájában. Minden más megközelítés inkoherens,
a választók összezavarása.
A második Orbán-kormány működése során világossá vált az is, hogy az Euró-
pai Unió intézményeinek, mint a tágabb keretrendszer képviselőinek nincs kompe-
tenciája a magyar alkotmányosság és belpolitika kérdéseire érdemi hatással lenni.
Tagállami vezetők és uniós tisztségviselőinek kritikus állásfoglalásai Magyarországgal
kapcsolatosan tartalmilag szűk és kikényszeríthetőségükben gyenge hivatalos doku-
mentumokhoz vezettek. Ennek volt kulminációja az Európai Parlamentben elfo-
gadott úgynevezett Tavares-jelentés A magyar demokrácia állapotáról. Kiemelkedő

jelentőségű, hogy bár a frakció tagjai sokféleképpen szavaztak, a Fideszt is magában
foglaló Európai Néppárt intézményesen megtámogatta a magyar kormányt és el-
utasította a jelentést. Szintén szimbolikus jelentőségű, hogy Joseph Daul, az Európai
Néppárt elnöke a 2014-es parlamenti választási kampányban részt véve Budapesten
kijelentette: Orbán Viktor az egyetlen, aki Magyarországot vezetni képes. Helmut
Kohl volt konzervatív német kancellár véleménye szerint pedig Orbán Viktor egy
nagy európai, aki európaiként cselekszik és gondolkodik. Orbánnak az olasz jobb-
oldal vezéréhez, Silvio Berlusconihoz, avagy Wolfgang Schüssel egykori osztrák kan-
cellárhoz fűződő barátsága legendás. Mindez egyrészt azt bizonyítja, hogy Orbán
ugyan az európai jobboldal jobb szélén található, de nézetei találkoznak e széles
spektrumon eloszló politikai család egy részével. Ahogy maga a Fidesz is a centris-
ta Pokorny Zoltántól és Varga Mihálytól az egészen szélsőjobboldali politikusokig
tart, úgy az európai jobboldal is. Az viszont világosan látszik az európai parlamenti
szavazás alapján, hogy nem csupán érvényesíthető, számon kérhető jogi értelemben
nem létezik a sokat hivatkozott közös uniós politikai értékvilág, de demokráciafel-
fogásban is világok választják el az európai jobb- és baloldalt, nem is szólva az unió-
ellenes nacionalistákról.
A magyar excepcionalizmusnak természetesen van egy olyan olvasata is, mely
szerint, ha bebizonyítható, hogy Magyarországon nem egyszerűen az európai jobb-
oldal radikálisabb irányzatai által is elfogadható kormányzás folyik, hanem egyene-
sen az emberi jogokat lábbal tipró diktatúra, akkor politikai értelemben is külön-
leges helyzet áll elő. Ilyenkor a választók megnyerésén keresztül folytatott politikai
küzdelem helyett a nyolcvanas évekre vagy az arab tavaszra emlékeztető módon fel-
értékelődik az emberi jogok iránt elkötelezett, a „nyugati civilizáció vívmányait”
önképe szerint hordozó liberális értelmiség szerepe, akik anélkül nyerhetik vissza
érdemi befolyásukat a politikai folyamatokra, hogy a választók többségének szívét
és eszét meg kéne nyerniük. Ez a forgatókönyv azonban ma már nyilvánvalóan nem
jelent járható utat. Egy az emberi jogokra, demokráciára és alkotmányosságra apel-
láló, ugyanakkor gazdasági és társadalompolitikai vízió nélküli legitimációs kísérlet
a harmadik köztársaság zsákutcájába vinne vissza. A rendkívül erős neokonzervatív
Fidesz-többséget csak olyan alternatíva válthatja le, amely egy új politikai többség
közösségét épül fel, világos szocioökonómiai vízió mentén. A liberalizmus mint po-
litikai ideológia sehol a nyugati világban ilyen kormánytöbbséget nem biztosított,
maximum koalíciós partnerként lehetett jelen. A konzervatív politikai közösségek
tömeges váltópártja a nyugati világban a szociáldemokrácia.
Unortodox-e a Fidesz gazdaságpolitikája? 185
UNORTODOX-E A FIDESZ GAZDASÁGPOLITIKÁJA?
Az első időszakban a Fidesz gazdaságpolitikáját az unortodox jelzővel illették leg-

gyakrabban. Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter maga vezette be ezt a jel-
zőt. Ő a gazdaságpolitikája innovatív jellegét szerette volna a kifejezés segítségével
hangsúlyozni. Neoliberális kritikusai azonban hamar felkapták a kifejezést, és „meg-
alapozatlan”, „felelőtlen” értelemben használták azt, ironikusan. Úgy tűnt tehát,
hogy ha más-más értelmezésben is, de abban konszenzus van: az Orbán-kormány
gazdaságpolitikája unortodox.
Az egyes intézkedéseket közelebbről megvizsgálva azonban kiderül, hogy távol-
ról sem volt ez így. A kormány programjának zászlóshajója, a választási kampány-
ban ismertetett egyetlen leendő intézkedés, az amerikai piaci fundamentalistáktól332
származó egykulcsos adó volt. A progresszív adózás ellentéteként ez a gazdasági ak-
tivitást volt hivatott serkenteni. Mint ilyen, tipikus ortodox neoliberális elgondolás,
és ahogy bemutattuk, már a korábbi, liberális dominanciájú kormányok alatt is fel-
merült.
A jegybanki alapkamat csökkentésében sincs semmi unortodox, eltekintve attól,
hogy az előző jegybanki vezetés a saját inflációs célkövető rendszerét hitte tévesen a
követendő ortodoxiának. E tekintetben azonban az alapkamat sikeres csökkentése
egyértelműen bebizonyította tévedésüket.
A Növekedési Hitelprogramnak elnevezett támogatott vállalkozói hitelrendszer
szintén bevált fejlesztéspolitikai eszköz volt annak idején jobboldali fejlesztőálla-
mokban. A program bevezetésekor Matolcsy György is a brit jegybank éppen aktuá
lis funding for lending programjára hivatkozott.
A restriktív munkaerő-piaci politika, azaz a „lusta szegények” munkára fogása
a szociális juttatások szűkítésével nemcsak az angolszász neokonzervativizmusnak
volt központi elgondolása, de a liberális–szocialista kormányzatok tanácsadóinak
anyagaiban is gyakorta előkerült. A közmunka, bár a kedvezőtlen tapasztalatok mi-
att idővel kikopott az uniós országok gyakorlatából, korábban bevett munkahely-
teremtési forma volt. A workfare (a magyar fordításban „munka alapú társadalom”)
rezsim szembeállítása a welfare (jóléti) rezsimekkel szintén ortodox jobboldali és
liberális elgondolás. Azt sugallja, hogy az újraelosztás kedvezményezettjei dolgozza-
nak meg a juttatásokért, miközben a kedvezményezett már korábban befizette a neki
járó juttatásokat adók és járulékok formájában, azaz valójában kétszer dolgoztatják
meg azért, hogy visszakapja saját pénzét az államtól.
332
Lásd Laffer 2004.
A jövőbeli energiaszükségletek fenntartható helyett nukleáris energiával való

biztosítása szintén a régi ortodoxia gondolkodására vall. Észak- és Nyugat-Európá-
ban, illetve más olyan fejlett társadalmakban, mint például Dél-Korea, éppen jelen
időszakban zajlik a sikeres átállás a fenntartható energiára, amely folyamat már ma
is újabb és egyre növekvő fejlettségi szakadékot jelent a legfejlettebb országok és a
periféria között.
Sorolhatnánk még az intézkedéseket, melyek szemben a meghonosodott kon-
szenzussal egyáltalán nem voltak unortodoxak. Az „unortodoxia” mint jelző valójá-
ban csupán három intézkedés esetén merülhet fel érdemben: a különadók, a rezsi-
csökkentés és a devizahitelek kötelező banki konverziója.
A különadók kérdését előszeretettel állítják a viták középpontjába, mint a ká-
ros unortodoxia iskolapéldáját. A helyzet azonban bonyolultabb. Egyrészt méltá-
nyolható a miniszterelnök álláspontja, mely szerint a megelőző időszakban a Ma-
gyarországon megtelepedett multinacionális cégek olyan mértékű támogatásokban
részesültek, hogy válságidőszakban nem ördögtől való magasabb hozzájárulásra kér-
ni őket. Ennek megfelelően egyébként a különadókat nem az Orbán-, hanem a
Gyurcsány-kabinet vezette be először. A szektorsemlegesség sokat hangoztatott elve
szintén értelmetlen. Kiélezve a kérdést: ugyan milyen racionalitás alapján kellene a
kiemelkedően jövedelmező gyémántbányászatot ugyanolyan adókulccsal adózatnia
az államnak, mint a rendkívül szűk marzssal dolgozó kiskereskedelmet?
Mivel valójában Magyarország aluladóztatta a tőkejövedelmeket más OECD-
országokhoz képest, a vállalati különadókkal csupán annyi történt, hogy a vállalko-
zások hozzájárulása a közterhekhez némileg felzárkózott ahhoz az arányhoz, amely
kívánatos lenne. A különadókat egyébként ellenző Soós Károly Attila számítása sze-
rint333 míg 2009-ben a különadók a GDP 0,3%-át tették ki, és a minden vállalatot
egységesen, nyereségarányosan terhelő társasági adó a GDP 1,5%-át, addig 2013-
ra a különadók a GDP 2,6%-ra emelkedtek, míg a társaságiadó-bevételek a GDP
1,1%-ára csökkentek. Azaz még így is csak a költségvetés bevételeinek igen jelenték-
telen része származott a vállalatok adóztatásából e két adónemen keresztül. A tőkét
terhelő adók még így is messze alatta vannak a nyugati szintnek. Természetesen
sokkal jobb lenne, ha a gazdasági társaságok hozzájárulása az adóbevételekhez hos�-
szabb távon rendszerszerű és nem különadók keretében történne. Sokszor elhangzik
az érv, hogy a különadókat a vállalatok (bankok, kereskedelmi láncok) áthárítják
a fogyasztókra. Ez az érv azonban nem logikus. Amennyiben eleve a fogyasztókat
(bérből élőket) terhelnénk meg az adóval, akkor annak száz százalékát ők fizetnék.
333
Soós 2013.
Ha a nagyvállalatot terheljük meg, akkor az annak maximum száz százalékát terhel-

heti át, ténylegesen pedig ennél kevesebbet.
Külön érdemes vizsgálni a különadók hatását a vállalatok működésére. A bank-
szektorban maguknak a különadóknak nem volt drámai hatása. Azok kivetése után
a Bankszövetség éves jelentései szerint továbbra is működtek nyereségesen egyes
bankok, mások veszteségesek voltak, a többség pedig nulla közeli eredményt pro-
dukált. A bankok egy részének anyacégei végrehajtották a különadók és rossz devi-
zahitel-állomány miatt szükségszerűvé váló tőkeemelést. A bankszektor egészére a
különadóknál sokkal negatívabban hatott az azt megelőző időszak felelőtlen hitele-
zési politikája (mindenekelőtt ismert módon a devizahitelek területén), illetve ezen
hitelek kötelező konverziója, amely valóban unortodox és igen drasztikus lépés volt
a kormányzattól.
A ténylegesen unortodox gazdaságpolitika talán legeklatánsabb példája a rezsi-
csökkentés volt. Ez az intézkedés a szociálpolitikát helyettesíti. A célzott szegénységi
támogatások helyett a vállalati szektorral fizettet meg egy ténylegesen szociálpolitikai
célzatú támogatást, amelyet olyanok is élvezhetnek, akik erre nincsenek rászorul-
va. Valószínűleg ezen esetben tényleg bemutatható, hogy a szolgáltató vállalatok az
elvonások miatt a rezsicsökkentés éveiben nem voltak képesek befektetni hálózati
infrastruktúrájuk állagmegóvásába, a kieső bevételeket pedig ráterhelték alkalmazot-
taikra stagnáló bérek formájában. Erre vonatkozó, bizonyító erejű empirikus szak-
politikai tanulmányt azonban ezen iparág esetében sem ismerünk.
A NEOKONZERVATÍV GAZDASÁG- ÉS TÁRSADALOMPOLITIKA
Az unortodoxnak nevezett lépések során fokozatosan kirajzolódott, hogy az intézke-

dések egy tudatos társadalompolitika részét képezik. Ezen elképzelés szerint a fejlő-
déshez a középosztály megerősítésén és az alsó osztályok erőforrásainak visszaszorí-
tásán keresztül vezet az út. Olyan helyre kell szülessenek a gyerekek, ahol a családok
el tudják őket tartani, a társadalom alján élőket pedig munkára kell szorítani. Első
hallásra sokak számára logikusnak tűnő gondolatmenet.
Mégis, alapvető problémák vannak vele, ami főleg akkor válik világossá, ha szá-
mokat rendelünk a gondolatmenet alapelemeihez. Érdemes egy kis időt szánni erre.
Először is, kik a szegények és ki a középosztály ma Magyarországon? Négymillió
ember él létminimum alatt, ebből több mint egymillió334 munkából keres keve-
sebbet, mint amennyiből az egészségét, munkaerejét, életerejét meg tudná őrizni.
Policy Agenda 2015.

334
További milliók a hónapról hónapra élés szintjén vannak. A havi 150 ezer forint
körüli jövedelemmel vásárlóerő-paritáson olyan életszínvonalon él valaki, mint a
nyugat-európai társadalmak alsó jövedelmi tizede. Viszont ennél kevesebbet visz
haza a foglalkoztatottak kétharmada Magyarországon! Ez tehát azt jelenti, hogy
gyakorlatilag még az átlagjövedelemmel is szegénynek mondható valaki, az ország
majdnem fele pedig konkrétan nyomorogva él. A kiemelkedően magas jövedelműek
és az átlagjövedelem között csak egy hártyavékony középosztály van. Ahogy azt már
bemutattuk,335 a magyar családok közül ötből négynek nincs akkora megtakarítása,
amivel egy hirtelen beeső nagyobb kiadást fedezni tudnának! A ténylegesen létező
minimális középosztály tagjai messze kevesen vannak ahhoz, hogy megfelelő szá-
mú gyereket eltartsanak. Ráadásul nemzetközi tapasztalat, hogy pont a középosztály
gyermekvállalási kedvét alig lehet növelni, mert az modernitáshoz kötődő életmód-
kérdés. Lehet ezt erkölcsi kérdésként elítélni, de ettől még a tény tény marad: nekik
nem lesz sokkal több gyerekük.
Tetszik, nem tetszik, a gyerekek többsége a társadalom alján születik, és ott is
fog születni. Természetesen nem szerencsés társadalmi jelenség ez, de a tapasztalat
szerint a brazil nyomornegyedek és az afrikai sivatagok extrém forráshiányos életkö-
rülményei közt is átlagban több gyereket vállalnak a legszegényebbek, mint a közép-
osztály. Nem lehetséges annyira visszaszorítani az életkörülményeiket, hogy ez ne így
legyen, erre Magyarországon is van elégséges példa. A valóságban az egyetlen esély,
hogy a társadalom aljára született gyerekeknek kell olyan mobilitási lehetőségeket te-
remteni, hogy szüleiket meghaladva kibontakoztathassák az életüket, és felemelked-
ve vastagíthassák a középosztályt. Be kell látni, hogy nincs elégséges létező középosz-
tály, akik a társadalom terheit a vállukra vehetik. Folyamatosan létre kell azt hozni,
a társadalom alsó osztályainak állandó megerősítésével. A szegények erőforrásainak
neokonzervatív elgondolásra alapozó visszaszorítása nem eltűnésükhöz vezet, hanem
egy nagyon széles felemelkedési esélyek nélküli underclass létrejöttéhez, amely már
be is következett. Az adatok szerint ismét a hárommillió koldus országa lettünk.
Ezen a ponton fontos megemlíteni a szegénység automatikus etnicizálásra haj-
lamos magyar közvélemény számára, hogy a szegénység roma etnikumra szűkítése
tévedés. Bár a romák nagyobbik része valóban nélkülözésben él, ám a négymillió
nélkülözésben élőnek talán csak egynyolcad része roma. Természetesen semmi oka
nincsen, hogy a romák ne kaphassanak megfelelő esélyeket. Ha roma származású
magyaroknak sikerült díjakat elnyerő európai parlamenti képviselővé vagy kutató
335
http://www.bankkartya.hu/hirkategoria/hirek/cikk/3-kutatas-is-megerositette-hogy-nincs-
megtakarithato-penzunk-ugyanakkor-tobb-lett-a-hitelkartya-birtokos.
orvossá válnia,336 akkor semmi oka nincs annak, hogy megfelelő életesélyeket nyújtó
állami beruházás esetén más fiatal romáknak ez ne sikerülhetne. Mint ahogy számos
romának sikerült eddig is, csak ők felemelkedésük után azonnal beolvadtak a nem
romák soraiba. A romák többségének azonban a közkeletű nézettel szemben eddig
nem adatott meg érdemi esély. Ahogy azt már tárgyaltuk, a legrosszabb minőségű
iskolákba jártak, és külön Állami Számvevőszéki jelentés igazolja,337 hogy a roma fel-
zárkóztatásra költött pénzeket nem az ő valódi megsegítésükre költöttük el. A roma
származású szegényeknek ugyanúgy állami esélyteremtésre lenne szükségük, mint a
többieknek.
A szegénységben élő roma közösségen kívüli három és fél millió további nyo-
morgó az alacsony minimálbér, a megszűnőben lévő szociálpolitikai transzferek és a
sehova nem vezető közmunka miatt szintén olyan szinten él, ahonnan nincs kitörési
lehetőség. A neokonzervatív nézetek ezen a ponton csak tónusukban különböznek
a neoliberálistól. Mindkét irányzat azt gondolja, hogy a szegények többségében ön-
hibájukból nem képesek felemelkedni, nem hajlandók eleget megtenni saját sorsuk
javításáért. Ilyenkor tipikus referenciapont, hogy egyesek látszólag önmaguktól ki-
emelkedtek a szegény sorsból, ezért ezt az ellenpéldát általánosítva sokan úgy gon-
dolják, hogy ez az út mindenki számára elérthető. Ez azonban tévedés, és erre ma
már empirikus össztársadalmi adataink is vannak. A PISA eredmények elemzésekor
például világossá vált, hogy a vizsgálatban részt vevő országokban csupán a diákok
6%-a volt képes arra, hogy rossz szocioökonómiai háttere ellenére jó tanulási ered-
ményeket érjen el. Márpedig a képzettség minden kétséget kizáróan az egyik meg-
határozó eleme az erkölcsös előrejutásnak.
Márpedig a neokonzervatív Orbán-kormányok erősen szűkítették az oktatáshoz
való hozzáférést. Minekután a liberális–szocialista kormányok hat és fél százalékáról
folyamatosan öt százalékra süllyesztették a GDP-arányos oktatási költségvetést, jog-
gal volt várható, hogy a 2010 utáni Orbán-kormány visszafordítja ezt a folyamatot.
Ehelyett azonban az oktatási költségvetés még gyorsabb ütemű csökkentése követ-
kezett, kaotikus és egyeztetéseket nélkülöző oktatásirányítással. Miközben sikeres és
konzekvens jegybanki alapkamat csökkentéssel, valamint a létfontosságú Növekedé-
si Hitelprogrammal megteremtődtek a hazai tulajdonú vállalkozások olcsó tőkéhez
jutásának feltételei, a gazdasági növekedés megalapozását a másik termelési tényező,
a humántőke oldaláról mintha aláásni igyekeztek volna.
A magyar sajtó szerencsére több hasonló példát is bemutatott az elmúlt években.

336
Báger 2008.
337
12. TÁBLÁZAT | GDP-arányos oktatási állami ráfordítások Magyarországon

és a skandináv országokban, %
2009 2012
ÖSSZESEN KÖZOKTATÁS FELSŐOKTATÁS ÖSSZESEN
Magyarország 5,12 2,6 0,8 3,4
Dánia 8,74 5 1,8 6,8
Norvégia 7,24 4,9 2,5 7,4
Izland 7,81 4,5 1,4 5,9
Finnország 6,81 4,1 2,1 6,2
Svédország 7,26 3,9 1,9 5,8
Forrás | 2009 Eurostat, 2012 OECD
A második Orbán-kormány kezdetén örökölt öt százalék alatti oktatási költés négy

százalék alá süllyedt, ami az egyik legalacsonyabb arány az Európai Unióban. 2012
utáni nemzetközi összehasonlító adatok ráadásul nem elérhetőek egyelőre, pedig
Magyarországon ekkor még további vágások történtek a szektor finanszírozásában.
Ugyanebben az időszakban Dánia a dupla akkora GDP-jének már majdnem kilenc
százalékát költötte oktatásra! Az egyetemi férőhelyek csökkentése kezdődött meg egy
olyan országban, amely a felsőfokú végzettségűek arányát tekintve tucat százalék-
pontokkal maradt el nyugati versenytársaitól. Középfokú iskolák bezárása, a szakkö-
zépiskolai korhatár csökkentése mind-mind abba az irányba hatottak, hogy egy egy-
re képzetlenebb társadalomnak kellene versenyeznie az egyre inkább tudásalapúvá,
egyre magasabb hozzáadott értékűvé váló globalizált világban. Egy olyan társadalom
építette le a tudás újratermelésének infrastruktúráját, melynek meredeken romlot-
tak a PISA eredményei,338 és az egész Európai Unióban a legkisebb arányban beszéli
a világnyelveket.
Ezzel egy időben a korábban felnőttképzésre elköltött állami források nagy részét
is átcsoportosították a költségvetést terhelő, valódi munkához nem vezető közmun-
kaprogramokba, mellyel elvették az esélyét is a felnőtt munkanélküliek humántőke-
fejlesztésére épülő, fenntartható foglalkoztatás növelésének.
338
Lásd a magyar PISA eredményekről szóló ábrákat a kelet-európai FDI-függő modellről szóló feje
zetben.
13. TÁBLÁZAT | Melyik idegen nyelveket beszélik a legtöbben az egyes európai országokban?
EU27 ÍRORSZÁG LITVÁNIA PORTUGÁLIA
Angol 38% Gall 22% Orosz 80% Angol 27%
Francia 12% Francia 17% Angol 38% Francia 15%
Német 11% Angol 6% Német 14% Spanyol 10%
BELGIUM GÖRÖGORSZÁG LUXEMBURG ROMÁNIA
Angol 38% Angol 51% Francia 80% Angol 31%
Francia 45% Francia 9% Német 69% Francia 17%
Német 22% Német 5% Angol 56% Olasz 7%
BULGÁRIA SPANYOLORSZÁG MAGYARORSZÁG SZLOVÉNIA
Angol 25% Angol 22% Angol 20% Horvát 61%
Orosz 23% Spanyol 16% Német 18% Angol 59%
Német 8% Katalón 11% Francia 3% Német 42%
CSEHORSZÁG FRANCIAORSZÁG MÁLTA SZLOVÁKIA
Angol 27% Angol 39% Angol 89% Cseh 47%
Szkovák 16% Spanyol 13% Olasz 56% Angol 26%
Német 15% Német 6% Francia 11% Német 22%
DÁNIA OLASZORSZÁG HOLLANDIA FINNORSZÁG
Angol 86% Angol 34% Angol 90% Angol 70%
Német 47% Francia 16% Német 71% Svéd 44%
Svéd 13% Spanyol 11% Francia 29% Német 18%
NÉMETORSZÁG CIPRUS AUSZTRIA SVÉDORSZÁG
Angol 56% Angol 73% Angol 73% Angol 86%
Francia 14% Francia 7% Francia 11% Német 26%
Német 10% Görög 5% Olasz 9% Francia 9%
ÉSZTORSZÁG LETTORSZÁG LENGYELORSZÁG EGYESÜLT KIRÁLYSÁG
Orosz 56% Orosz 67% Angol 33% Francia 19%
Angol 50% Angol 46% Német 19% Angol 10%
Finn 21% Lett 24% Orosz 18% Német 6%
Forrás | Europeans and their Languages. Special Eurobarometer Report 386, 2012
14. TÁBLÁZAT | Részvétel az életen át tartó tanulásban, %, 25–64 évesek, 2014

Magyarország 3,5 Németország 37,5
EU-átlag 11,6 Svédország 36
Forrás | Eurostat
A „MUNKA ALAPÚ TÁRSADALOM” ÉS A „JÓLÉTI ÁLLAM VÉGE”
Orbán Viktor miniszterelnök, szemben elődeivel, helyesen ismerte fel a munka-

helyteremtés fontosságát egy olyan országban, mely az egész Unió sereghajtói közé
tartozott és tartozik máig a foglalkoztatási ráta tekintetében. Drámaian kevés adó-
fizetővel, akik ráadásul nagyon keveset is keresnek, lehetetlen egyensúlyban tartani
az állam költségvetését. Mivel a kiadási oldalon elkerülhetetlen költségek vannak,
ez óhatatlanul deficitfinanszírozáshoz és ezen keresztül eladósodáshoz fog vezetni.
A 2010-ben ismét hivatalba lépő miniszterelnök tehát reménykeltően tette kormá-
nya gazdaságpolitikai prioritásává a munkahelyteremtést. Az egymillió munkahely
ígérete politikai túlzás volt, az uniós foglalkoztatási átlagarányhoz képest Magyar-
ország lemaradása ekkor nagyjából 700 ezer állás volt. A munkahelyteremtésben leg-
nagyobb sikert felmutató uniós tagállamok tapasztalatait alapul véve is ez egy körül-
belül egy évtizedes program lett volna, ha nem egészen más irányba indult volna el
Magyarország a gyakorlatban.
A „munkaalapú társadalom”, mint fokozatosan kiderült, valójában a szociális se-
gélyezés megvonását jelentette a munkanélküliektől és az inaktívaktól. Ez a neokon-
zervatív politika abból indul ki, hogy aki nem dolgozik, az valójában nem is akar.
Ez azonban tévedésen alapuló elképzelés, melyről már Ronald Reagan és Marga-
ret Thatcher neoliberális kormányzása idején kiderült, hogy nem működőképes.
Ilyen nagyszámú emberről értelmetlen kimondani, hogy mind lusta, és ezért nem
akar dolgozni. Ezeknek az embereknek általában nincs megfelelő képzettségük,
kapcsolatrendszerük, az újrakezdéshez anyagi bázisuk. Olyan térségekben laknak,
amelyek évek óta rajta vannak az Európai Unió több mint kétszáz régiójából az
erőforrásban leghiányosabb régiók listáján: Dél-Dunántúl, Dél-Alföld, Észak-Ma-
gyarország. A hiba nem bennük van, nincsenek elérhető munkahelyek. Mivel a
hazai költségvetésű Foglalkoztatási Alap forrásait gyakorlatilag teljesen a közmun-
kaprogram finanszírozására fordították ebben az időszakban, ezért foglalkoztatási
célzatú képzések csak az unióból érkező Szociális Alapból valósulhattak meg, igen
korlátozott mértékben. Ez egyrészt teljesen ellentétes az Európai Unió közös Fog-
lalkoztatási Stratégiájával, másrészt pedig szembemegy a sikeres munkahelyteremtő
államok gyakorlatával. Ezen országokban a munkahelyteremtés alapja a személyre
szabott, intenzív képzés, amelyhez sok helyen ma már személyes mentorok állnak
rendelkezésre.
A szociális és foglalkozást pótló jövedelmeik megvonása előre látható módon
nem a nem létező munkahelyek, hanem a kilátástalan nyomor irányába terelte őket.
A létminimum alatt élők aránya soha nem látott magasságba, négymillió felé emel-
kedett. Ebből több mint egymillió munkából keresett ennél kevesebbet, több száz-
A „Munka alapú társadalom” és a „jóléti állam vége” 193
ezren pedig állami alkalmazásban álltak. A közalkalmazotti bértábla nagyobbik része

a létminimum alá csúszott.339
Az alapvetően piaci orientációjú német Bertelsmann Alapítvány pár éve rend-
szeresen elkészíti az Európai Unió országainak listáját társadalmi igazságosság szem-
pontjából.340 Magyarország rendszeresen a lista legalján szerepel, 2014-re már csak
Bulgária, Románia, és az államcsőd közeli helyzetben lévő Görögország volt ros�-
szabb helyzetben társadalmi igazságosság szempontjából. A lista tetején folyamato-
san az északi modellt működtető skandináv és kontinentális jóléti államok állnak.

2008 2011 2014 2008 2011
1. Svédország 3,2 1,7 1,4 7,63
+0,07 +0,07
2. Dánia 0,7 1,2 1,7 7,20
-0,26 +0,03
3. Finnország 3,4 2,5 1,8 7,15
-0,15 -0,03
4. Hollandia 1,9 1,5 3,3 6,96 -0,18 -0,06
5. Luxemburg 4,8 2,1 3,6 6,65 +0,21 +0,03
6. Ausztria 5,4 7,1 4,8 6,64 -0,21 -0,03
7. Németország 5,4 6,5 5,9 6,61 +0,47 +0,31
8. Csehország 4,4 5,4 5,9 6,48 -0,01 -0,01
9. Szlovénia 3,7 5,6 6,4 6,35
10. Belgium 4,1 7,0 7,0 6,27 -0,05 -0,09
11. Észtország 10,0 7,4 7,3 6,20
12. Franciaország 4,4 6,7 8,3 6,13 -0,12 -0,00
13. Egyesült Királyság 7,0 6,5 8,6 6,09 +0,06 +0,04
14. Litvánia 6,4 7,2 11,8 5,74
EU-átlag 22,5 15,3 11,8 5,72
15. Málta 7,6 8,4 12,4 5,50
16. Írország 6,3 4,4 12,5 5,42 -0,62 -0,29
17. Lengyelország 16,3 12,7 13,0 5,37 +0,76 +0,30
18. Portugália 11,8 11,1 13,5 5,14 +0,02 -0,09
19. Ciprus 7,9 8,3 13,7 5,11
20. Spanyolország 11,8 10,5 13,9 5,09 -0,63 -0,23
21. Szlovákia 17,6 5,08 -0,38 -0,13
22. Lettország 15,9 15,8 18,5 4,95
23. Horvátország 11,7 9,3 18,7 4,93
24. Olaszország 9,7 12,2 20,9 4,77 -0,39 -0,36
25. Magyarország 20,5 24,6 25,4 4,63 -0,55 -0,32
26. Bulgária 40,4 40,3 34,4 4,23
27. Románia 24,4 25,5 35,0 4,05
28. Görögország 58,3 43,6 51,0 3,73 -0,70 -0,75
0 1 2 3 4 5 6 7 8
21. ÁBRA | Az Európai Unió szociális igazságossági indexe

Forrás | Bertelsmann Alapítvány
339
Policy Agenda 2015.
340
Bertelsmann Foundation 2014.
Magyarország a társadalmi igazságossági index legtöbb komponense szempont-

jából a lista utolsó csoportjában szerepel, de különösen drámai a gyerekek (0–17 év)
életszínvonal-esélyeit bemutató indikátor. Már a 2008-as álbaloldali kormányzás vé-
gén is csak Bulgáriában és Romániában volt rosszabb a gyerekek helyzete. Társadal-
mi kirekesztettséggel akkor 34,1%-uknak kellett szembenéznie, ez a neokonzervatív
társadalomfilozófiájú Fidesz-kormányzás alatt 43%-ra romlott.
2008 2011 2014

1.
Finnország 15,1 14,0 13,0 13,0
2. Dánia 14,2 14,0 15,3 15,3
3. Svédország 14,9 15,1 15,4 15,4
4. Csehország 21,5 17,2 16,4 16,4
5. Szlovénia 14,7 15,1 16,4 16,4
6. Hollandia 17,2 17,5 16,9 16,9
7. Németország 19,7 20,4 18,4 18,4
8. Ausztria 18,5 17,5 22,0 22,0
9. Észtország 20,1 24,5 22,3 22,3
10. Belgium 21,6 20,5 23,1 23,1
11. Franciaország 19,6 21,2 23,2 23,2
12. Luxemburg 21,2 23,7 24,6 24,6
13. Szlovákia 25,8 23,7 25,5 25,5
14. Ciprus 20,8 20,2 27,5 27,5
15. Portugália 26,9 28,7 27,8 27,8
EU-átlag 26,0 26,1 28,0 28,0
16. Lengyelország 37,1 31,0 29,8 29,8
17. Málta 23,9 26,5 31,0 31,0
18. Egyesült Királyság 27,6 27,4 31,2 31,2
19. Olaszország 29,3 28,8 31,9 31,9
20. Litvánia 29,9 30,8 31,9 31,9
21. Spanyolország 28,6 30,0 32,6 32,6
22. Írország 26,2 31,4 33,1 33,1
23. Horvátország 33,8 33,8
24. Görögország 28,2 30,0 35,4 35,4
25. Lettország 32,8 38,4 38,4 38,4
26. Magyarország 34,1 37,2 43,0 43,0
27. Románia 50,5 52,0 52,2 52,2
28. Bulgária 60,8 47,3 52,3 52,3
0 10 20 30 40 50 60
22. ÁBRA | Szegénység és társadalmi kirekesztődés által veszélyeztetett 0–17 éves gyermekek aránya
Forrás | Eurostat, Bertelsmann Alapítvány
Komoly anyagi nélkülözéssel az álbaloldali kormányzás végén a gyerekek 24,4%-

ának kellett szembenéznie, ez akkor Bulgária és Románia után a legrosszabb volt
az unióban. 2010 után a helyzet drámaian tovább romlott, a 2014-es 35%-os
A „Munka alapú társadalom” és a „jóléti állam vége” 195
magyar mutató immáron Romániánál is rosszabb, és csak Bulgáriát előzi meg.

Mindeközben az északi modell országaiban 1,4–3,6%-on áll a mutató, azaz csak
elvétve található nélkülöző gyerek. De még a keleti régió legszociálisabb országai-
ban, Szlovéniában, Észtországban és Csehországban is sikerül 6–7% körüli muta-
tókat produkálni.

2008 2011 2014
1. Svédország 3,2 1,7 1,4 1,4
2. Luxemburg 0,7 1,2 1,7 1,7
3. Finnország 3,4 2,5 1,8 1,8
4. Hollandia 1,9 1,5 3,3 3,3
5. Dánia 4,8 2,1 3,6 3,6
6. Németország 5,4 7,1 4,8 4,8
7. Franciaország 5,4 6,5 5,9 5,9
8. Szlovénia 4,4 5,4 5,9 5,9
9. Ausztria 3,7 5,6 6,4 6,4
10. Észtország 4,1 7,0 7,0 7,0
11. Csehország 10,0 7,4 7,3 7,3
12. Spanyolország 4,4 6,7 8,3 8,3
13. Belgium 7,0 6,5 8,6 8,6
14. Málta 6,4 7,2 11,8 11,8
15. Lengyelország 22,5 15,3 11,8 11,8
16. Írország 7,6 8,4 12,4 12,4
17. Egyesült Királyság 6,3 4,4 12,5 12,5
18. Szlovákia 16,3 12,7 13,0 13,0
EU-átlag 11,8 11,1 13,5 13,5
19. Olaszország 7,9 8,3 13,7 13,7
20. Portugália 11,8 10,5 13,9 13,9
21. Horvátország 17,6 17,6
22. Litvánia 15,9 15,8 18,5 18,5
23. Ciprus 11,7 9,3 18,7 18,7
24. Görögország 9,7 12,2 20,9 20,9
25. Lettország 20,5 24,6 25,4 25,4
26. Románia 40,4 40,3 34,4 34,4
27. Magyarország 24,4 25,5 35,0 35,0
28. Bulgária 58,3 43,6 51,0 51,0
0 10 20 30 40 50 60
23. ÁBRA | Komoly anyagi nélkülözésben élő gyermekek aránya

Forrás | Eurostat, Bertelsmann Alapítvány
A szociálpolitikai rendszer leépítése tudatos folyamat volt. Orbán Viktor miniszter-

elnök időről időre megemlítette, hogy véleménye szerinte a „jóléti állam halott”, a
„munka alapú társadalomnak” ennek a helyébe kell lépnie. Amennyiben a nyugati
államokra gondolt, egész biztosan a tényekkel ellentétes vélekedést fogalmazott meg.
Ahogy azt már részleteztük,341 a skandináv országok gyakorlatilag minden mutató-

ban vezetik a nemzetközi listákat a legmagasabb foglalkoztatástól és bérektől kezdve
a legversenyképesebb gazdaságon és a legegyenlőbb oktatási rendszeren keresztül a
legfenntarthatóbb költségvetési pályáig és legalacsonyabb korrupcióig. Amennyiben
viszont a magyar jóléti államra gondolt, akkor szintén tévedésben volt. Ahogy azt
már bizonyítottuk, Magyarországon a rendszerváltás után csak formálisan létezett
jóléti állam, a valóságban neoliberális kormányzás folyt, melyet a Fidesz ellenzékben
rendszeresen ostorozott is. Érdekes megjegyezni, hogy a miniszterelnök saját szavai
szerint tudatában van a jóléti államok sikereinek. 2012-ben a Vállalkozók Szövet-
ségének elnökségi ülésén342 így fogalmazott: „Az összefogás nem szándék kérdése,
hanem erő kérdése. Lehet, hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, például
a skandinávoknál, de egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha
erő van.” Ez természetesen ugyanaz a hamis kulturális determinizmus, defetizmus,
ami liberális oldalról is oly sokszor tapasztalható: „a magyarok ilyenek, másmilyenek
nem is tudnak lenni”. Míg más országok képesek voltak jóléti rendszert építeni, és
ezzel munkahelyeket létrehozni, együttműködő társadalmat működtetni, addig a
magyarok erre valamilyen okból képtelenek, „félázsiaiak”. Fel sem merül, hogy ép-
pen a nem létező jóléti állam blokkolja a megélhetésért küszködő, mobilitásra esélyt
nem kapó magyar állampolgárokat abban, hogy együttműködőbb társadalmat hoz-
zanak létre. Ahogy ugyanígy van ez még a világ több száz fejletlen országában, ahol
szintén nem működik jóléti állam. Egy ilyen fejletlen országban pedig a miniszter-
elnöknek nem az lenne a feladata, hogy alkalmazkodjon az általa feltételezett „fél-
ázsiai” tendenciákhoz és erőt mutasson, hanem hogy képessé tevő állam kiépítésével
segítse elő az együttműködő társadalom létrejöttét és fenntartását.
15. TÁBLÁZAT | Szociális ráfordítások a GDP arányában, %

2009 2012
Magyarország 23,4 21,8
Euróövezet átlaga 30,3 30,4
Svédország 32 30,5
Finnország 30,4 31,2
Norvégia 26 25
Dánia 34,7 34,6
Forrás | Eurostat
341
Lásd e kötet skandináv modellről szóló alfejezetét.
342
https://www.youtube.com/watch?v=Q1-qlG8jjVM.
Ahogy a fenti táblázatban látszik, a magyar szociális ráfordítások már a kormányvál-

tás előtt, az elvileg szocialista dominanciájú kormány idején is hét (!) százalékponttal
el voltak maradva a nyugati (euróövezeti) országoktól, ami rengeteg. Mindezt ráadá-
sul egy olyan országban, ahol a szegénységben élő rászorulók aránya sokkal maga-
sabb. Ez a hátrány az Orbán-kormány jóléti államot leépítő politikájának következ-
tében még tovább nőtt, miközben a rászorulók aránya is emelkedett.
AZ EGYKULCSOS SZEMÉLYI JÖVEDELEMADÓ
Az egykulcsos személyi jövedelemadó ötlete volt a Fidesz leendő gazdaságpolitikájá-

nak egyetlen eleme, amelyet a gyakorlatilag biztos megválasztás elé néző pártelnök
a választók előtt a 2010-es parlamenti választási kampány sorát feltárt. Ugyanakkor
a párt választási programdokumentumaiból nem rajzolódik ki több, és a viták során
sem derült fény a később folytatandó gazdaságpolitika egészére.
Érdekes megjegyezni, hogy bár az egykulcsos szja ma már a legtöbbek fejében a
Fideszhez kötődik, Bajnai Gordon ellenzéki pártja pedig még aláírásgyűjtést is indí-
tott ellene, valójában ebben a kérdésben is sokkal több a neoliberális-neokonzerva-
tív kontinuitás. Az egykulcsos adó először épp a Gyurcsány–Bajnai-kormányokhoz
köthető Reformszövetség343 anyagaiban jelent meg, a később a Fidesztől is ismert
hivatkozásokkal, mely szerint egyszerűsíti az adórendszert és a munkát sújtó terhek
csökkentésén keresztül jótékonyan hat a foglalkoztatásra. Ebben a korszakban gya-
kori hivatkozási alap volt a tátrai tigrisnek elkeresztelt „szlovák gazdasági csoda”,
amelyet hívei az egykulcsos adónak tudtak be. Valójában messze nem lehetett cso-
dáról beszélni, az egykulcsos adónak pedig még kitalálója, Richard Sulik szerint is
csak PR és nem gazdasági hatása volt.344 Valójában az adókulcsok csökkentésének
Laffer345 által kidolgozott stratégiája már Ronald Reagan és Margaret Thatcher neo-
liberális kormányzásának idejében is deficitfinanszírozáshoz és eladósodáshoz veze-
tett. Kimondottan az egykulcsos adók kapcsán készített elemzésében346 az IMF arra
a következtetésre jutott, hogy az kizárólag olyan esetekben váltotta be a hozzá fűzött
reményeket, mint Oroszország, ahol eleve nagyon alacsony volt az adóbehajtási fe-
343
Ezt a 2008–2009-ben működő tanácsadó hálózatot olyan személyek fémjelezték, mint Palócz Éva,
Oszkó Péter, Békesi László, Chikán Attila, illetve intézményi oldalról a KPMG és a Kopint-Datorg.
344
A szlovák politikus ezt maga vallotta be a szerzőnek pozsonyi beszélgetésük során. Hogy miért nem
volt igazi szlovák gazdasági csoda, lásd: Pogátsa 2009.
345
Laffer 2004.
346
Varsano–Kim–Mitchell.
gyelem, és ezen egy egyszerű adó segített. Az adófajta igazságossági aspektusai termé-
szetesen ezzel együtt ott is károsak voltak.
Az egykulcsos adó tehát nem valamifajta unortodox innováció, hanem klasszikus
neoliberális elképzelés. Szintén kevéssé ismert módon az első de facto egykulcsos
személyi jövedelemadót347 az évekkel később ellene kampányoló Bajnai kormányá-
nak idején fogadták el. Ennek a törvénynek már nem volt esélye hatását kifejtenie a
költségvetésre, mert időközben megtörtént a kormányváltás, és az Orbán-kormány
új formába öntötte az egykulcsos adót. Az új adminisztráció a már előtte is hangoz-
tatott érvek mellett a munkahelyteremtés első számú eszközeként domborította ki
az adócsökkentést, a meghirdetett egymillió munkahely megteremtését többségében
ettől várta. Amikor ez látványosan nem következett be, a kormányfő explicit módon
el is ismerte ezt, és a közmunkát állította a munkahelyteremtés középpontjába, bár
az egykulcsos adóhoz is ragaszkodott. A Vállalkozók Országos Szövetségénél tartott
2012-es, elhíresült „félázsiai” beszédében a korábban idézet módon már azzal vála-
szol Demján Sándor közmunkával kapcsolatos kritikájára, hogy mivel a magángaz-
daság nem teremt munkahelyeket, az államnak kell ezt megtennie.
Az egykulcsos adó másik hatását Orbán Viktor a „munka becsületének helyreál-
lításában” látta. Ez a hatás azonban szintén nem következett be. Utólagos empirikus
elemzések348 bemutatták, hogy az alsó jövedelmi tizedek adóterhei növekedtek, a
középsőké gyakorlatilag változatlanok maradtak, míg ahol kedvező változás követ-
kezett be, az a felső három jövedelmi tized volt. Mindez aligha állíthatta vissza a
munka becsületét. A szegényeket érintő radikális szocpol támogatás megvonásával
együtt a Fidesz-kormányzat neokonzervatív lépéseiről John Kenneth Galbraith ka-
nadai-amerikai közgazdász ironikus mondása juthat eszünkbe: „a szegények azért
nem dolgoznak elég keményen, mert túl sokat keresnek, a gazdagok pedig azért,
mert nem keresnek eleget.”
Hasonló a helyzet az egészségügy esetében is. Már a 2009-es 4,9%-os GDP-ará-
nyos állami egészségügyi költés is rendkívül alacsony volt nemzetközi összehasonlí-
tásban, ám ez az Orbán-kormány jóléti államot leépítő intézkedéseinek következté-
ben még tovább csökkent 2012-re. A magyar egészségügyre költött összegek aránya
nemhogy az észak- és nyugat-európai jóléti államokkal nem veszi fel a versenyt, de
még a válságban lévő dél-európaiakét sem éri el!
347
Az adó valójában kétkulcsos volt, de a felső adókulcs oly keveseket érintett, hogy nyugodtan tekinthet-
jük egykulcsos adónak. A Reformszövetség ajánlásában közbenső lépésnek is tekintette egy de jure egykulcsos
adó felé.
348
Tóth–Virovácz 2013.
16. TÁBLÁZAT | Egészségügyi állami kiadások a GDP arányában, 2012

Magyarország 4,78
Dánia 9,3
Svédország 7,36
Finnország 6,48
Norvégia 7,55
Spanyolország 6,57
Portugália 6,33
Görögország 6,22
Forrás | Eurostat
Mindezt úgy, hogy mindezen országok egészségügyi helyzete drámaian jobb, mint a
magyar társadalomé, amely az uniós lista legalján van, Bulgária és Románia alatt.349
Az egészségügyet maradékelvű szektorként kezelni neoliberális félreértés. Becslések
szerint a keringési rendszer betegségei és a rosszindulatú daganatok miatt kiesett gaz-
dasági veszteség évente egyenként ezer-ezer milliárdos tételek, a mozgásszervi beteg-
ségek miatti ennek fele, és a sort folytathatnánk.350 Ahogy a Nemzeti Közszolgálati
Egyetem által készített „Jó Állam 2015” jelentés is kimondja: „a GDP-arányos egész-
ségügyi kiadások nagysága statisztikailag igazolható módon függ össze az egészségügyi
állapottal”.351 Magyarországon 2015-ben a folyamatos alulfinanszírozottság miatt a
kórházi rendszer eladósodott, az adósságállomány havi 3,1 milliárd forinttal nő, 29
kórház pedig súlyosan eladósodott helyzetben van. A kórházi szakemberek 55%-
ának, egy műszakosok esetében 61%-ának van másodállása, mert nem tud megélni
a fizetéséből.352
Ahogy az oktatási rendszeren belül is, úgy az egészségügyben is óriásiak a társa-
dalmi és földrajzi egyenlőtlenségek. Míg a városi magyar térségekben átlag öt orvos
jut ezer lakosra, addig a vidéki térségekben mindösszesen kettő. Skandináviában
gyakorlatilag nincs ilyen típusú különbség. A magas jövedelműek kezelési igényei
nek öt százaléka ellátatlan marad Magyarországon, ami nemzetközi összehasonlí-
tásban magas szám. Ugyanakkor az alacsony jövedelműeknél ez a mutató egészen
16%-ig emelkedik, ami egyszerre drámai helyzetet tükröz, és rávilágít az esélyegyen-
lőtlenségekre. Míg a négy évnél fiatalabb gyermekek aránya a fejlett Budapesten az
349
Részletes adatok: European Mortality Database, WHO European Health Report 2015.
350
Velkey Györgynek, a Magyar Kórházszövetség elnökének a Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazda-
ságtudományi Karán tartott előadása, Sopron, 2015. november 24.
351
Nemzeti Közszolgálati Egyetem 2015.
352
Velkey uo.
országos átlagnál alacsonyabb, a házi gyermekorvosok száma az átlagnál magasabb.

A fejletlen északkelet-magyarországi térségben a helyzet pont ellentétes, ami jól ér-
zékelteti az ott élő gyermekek esélyegyenlőtlenségeit.
MEGSZORÍTÁSOK ÉS KEYNESI KERESLETNÖVELŐ POLITIKA

UNIÓS FORRÁSBÓL
Az egyes országok gazdaságpolitikájának elemzései vagy arra a következtetésre jut-

nak, hogy azok vagy megszorítanak, vagy pedig keynesiánus keresletnövelő politi-
kát folytatnak, a kettőt egyben azonban nem igazán szokták tenni. Magyarországon
azonban mégiscsak ezt történt a 2010-es kormányváltás után.
Ahogy azt a fentiekben részleteztük, a magyar jóléti államnak még az a korláto-
zott és ineffektív Patyomkin-formája is megszűnt, amely 2009-ig létezett. A meg-
szorítások következtében gyakorlatilag a működésképtelenség állapotába jutott az
oktatási és az egészségügyi rendszer, szociális támogatás nélkül maradtak az arra rá-
szorulók. A legtöbb felsőoktatási intézmény, kórház, volán társaság és MÁV olyan�-
nyira alulfinanszírozottakká váltak, hogy jelentős adósságállományt halmoztak fel.
Mindeközben a kormány igen jelentős összegeket költött uniós forrásokból gaz-
dasági fejlesztésre, mindenekelőtt az igen munkaigényes infrastruktúra-fejlesztésben.
17. TÁBLÁZAT | Az uniós források szerepe a magyar gazdaságfejlesztésben

AZ UNIÓS TÁMOGATÁSOK ÉVES KIFIZETÉSE
ÉS A NOMINÁLIS MAGYAR GDP
GDP NÖVE ÉV ÉVES KIFIZETÉS NOMINÁLIS KIFIZETÉS A GDP
KEDÉS % (MRD FT) GDP (MRD FT) ARÁNYÁBAN
0,4 2007 11 25 447 0,0%
0,8 2008 159 26 949 0,6%
-6,6 2009 485 26 175 1,9%
0,7 2010 721 26 946 2,7%
0,8 2011 890 28 035 3,2%
-1,7 2012 1 054 28 549 3,7%
1,9 2013 1 708 29 846 5,7%
3,7 2014 1 863 31 891 5,8%
2,7 elő. 2015 2 329 33 700 6,9%
Forrás: | Miniszterelnökség, KSH, Portfolio353

353
Köszönet Weinhardt Attilának, a Portfolio újságírójának, aki az adatokat összegyűjtötte és a szerző
rendelkezésére bocsátotta.
Megszorítások és keynesi keresletnövelő politika uniós forrásból 201
Az ilyen arányú uniós forrásból történő invesztíció nemzetközi összehason-

lításban rendkívül magas. Egy átlag uniós támogatott ország nettóban a GDP-je
2–2,5%-át szokta uniós transzferekből elkölteni. Az Orbán-kormánynak azért volt
lehetősége ennél sokkal többet beruháznia, mert a megelőző Gyurcsány–Bajnai-kor-
mányok alatt annyira alacsony volt a felhasználási arány, hogy a pénzek a következő
kormányra maradtak, amely azt a bevezetett extrém központosításnak köszönhetően
elköltötte. 2015-től köszönhetően azonban már a következő uniós pénzügyi terve-
zési ciklus354 forrásait költi a kormányzat, a tervek szerint hasonló centralizáltsággal
és rohamtempóban. Ez pedig azt jelenti, hogy körülbelül a 2018-as választási évre
elfogynak ezek az uniós források. A forrásfelhasználás gazdaságszerkezetre, termelé-
kenységre gyakorolt hatásáról nem állnak rendelkezésre elemzések. Az viszont vilá-
gosan látszik, hogy a fentiek miatt 2018-ra olyan állapotba kellene kerülnie a ma-
gyar gazdaságnak, hogy ezen külső forrásinjekció nélkül is megállja a helyét.
A 2013 utáni magyar gazdasági növekedésnek ugyanis nagyrészt ez a 6–7 száza-
lékpontos külső forrásból történő beruházás volt a forrása. A beruházásoknak szin-
tén jelentős hatása volt a foglalkoztatásra.
4050
4000
3950
3900
3850
3800
3750
3700
3650
3600
2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015
nyers szez. kiig.
24. ÁBRA | A foglalkoztatottak száma Magyarországon közfoglalkoztatottak nélkül

Forrás | KSH
354
Az uniós tervezési ciklusokról és az uniós transzferek felhasználásának politikai gazdaságtanáról lásd
Fábián–Pogátsa 2016.
Ahogy az ábrán látszik, a 2009-es stabilizációnak nevezett időszak megszorító poli-

tikája valójában rendkívül destabilizálta a reálgazdaságot. A 6,6%-os GDP-zuhanás
a foglalkoztatás jelentős csökkenésével járt együtt. Az ezek után következő években,
immáron az új kormány idején megindult a foglalkoztatás lassú visszaépülése, amely
körülbelül 350 ezer új munkahely létrejöttével járt. Ugyanakkor hozzá kell ten-
nünk, hogy nagyságrendileg ezzel azonos számú munkavállaló hagyta el az országot
a 2011-es német és osztrák munkaerő-piaci nyitás után, illetve ezenkívül elsősorban
az Egyesült Királyságba. A foglalkoztatási statisztikák tehát ennyivel is javultak, il-
letve az uniós források már említett felfokozott felhasználásának, főleg a munkaerő
intenzív infrastruktúra építéseknek köszönhetően. Az uniós forrásoknak tehát kar-
dinális hatása volt a mintegy 80 ezer nettó új munkahely létrejöttében, azok 2018
utáni megszűnésével komoly esély van a foglalkoztatás ismételt zuhanására.
Aggasztó, hogy az uniós források felélésével párhuzamosan 2008 óta nem nő a
magyar termelékenység. Mindez vészjósló a 2018 utáni időszakra nézve.
18. TÁBLÁZAT | A termelékenység (az egy munkaóra alatt egy foglalkoztatott által megtermelt
átlagos hozzáadott érték) alakulása Magyarországon és az eurózónában, 2008–2012
2008 2009 2010 2011 2012 2013

Magyarország 11,3 10,9 11,0 11,0 11,3 11,5
Eurozóna 36,2 35,8 36,5 36,9 37,2 37,5
Különbség 24,9 24,9 25,5 25,9 25,9 26
Forrás | Eurostat
AZ ÉSZAKI MODELL RELEVANCIÁJA
MAGYARORSZÁGON
A rendszerváltás utáni Magyarország politikai gazdaságtanának áttekintése után vé-

gezetül kísérletet teszünk annak bemutatására, hogy az ország problémáinak orvos-
lására nagymértékben alkalmas lenne a skandináv társadalmak által évtizedek alatt
fokozatosan kialakított jóléti állami modell. A fenntarthatatlan hazai neoliberális,
illetve jobboldali kísérletek nyomán sokan vagy kiábrándultságukban teljesen el-
fordultak a politikától, mások terméketlen utópiakeresésbe, megint mások auto-
riter nosztalgiák irányába radikalizálódtak. Mi itt amellett érvelünk, hogy létezik
olyan releváns demokratikus társadalmi és gazdasági modell, amely már bizonyított
máshol és megvalósítható bárhol a világon. Ehhez azonban pontosan olyan alapel-
vekre, intézményekre és stratégiákra kell építsünk, amelyek hiányoztak az elmúlt
évtizedekben Kelet-Európában. A rendszerváltás determinisztikusnak beállított
korszakában a társadalomfilozófiai gondolkodás amúgy is meglehetősen gyér volt.
Ahogy azonban Hermann von Helmholtz német fizikus mondta: „egy jó elmélet a
világ legpraktikusabb dolga”. A továbbiakban tehát egy a gyakorlatban is használ-
ható társadalomelmélet magyarországi alkalmazására teszünk kísérletet. Bár egyes
pontokon illusztrációként a szakpolitikai szintre is lemegyünk, egy ilyen fejezetnek
természetesen nem lehet célja a konkrét, számszerűsített policy részletek kidolgozá-
sa. Ez Skandináviában is kiépült intézményrendszerben dolgozó szakértők kitartó
és részletes munkájának eredménye. Jelen fejezetben inkább a modell mögött álló
logika kifejtésére törekszünk.
Ahogy azt a bevezetőben már említettük, a magyar gazdasági, politikai és társa-
dalmi válság megértésében segíthet, ha nem a megszokott értelmezési keretekben
gondolkodunk. A „káros kádári hagyaték” illetve az „itt soha semmi nem változik
semmi” excepcionalizmusa mint liberális, illetve a „szabadságharc a Nyugat gyarma-
tosítása ellen” mint jobboldali narratívák ugyanis gyenge magyarázó erővel bírnak.
Ezzel szemben érdemes több lépés távolságból, azaz pár évszázadra visszanyúló törté-
nelmi távlatból vizsgálódni. Míg a mai Szlovénia, Csehország és Dalmácia területei
az európai gazdasági mag részei voltak történelmileg, onnan süllyedtek le, addig
a keleti uniós országok többsége a kapitalista fejlődés perifériáján volt egészen a
204 AZ ÉSZAKI MODELL RELEVANCIÁJA MAGYARORSZÁGON
19. század második feléig. A tőkés világrendszer századfordulós tágulási hulláma a

bismarcki Németországgal együtt ezt a térséget is beemelte az kontinentális kapi-
talizmus félperifériájára. A 20. században végig ezen a fejlettségi szinten vegetált a
régió, még ha annak második felében államszocialista, vagy más értelmezések szerint
államkapitalista355 formában is.
A rendszerváltás után a keleti országoknak megadatott az esély a felzárkózásra a
centrumországokhoz. Uniós, OECD- és NATO-tagságuk abba az illúzióba is ker-
gette őket, hogy a gazdasági konvergencia intézményi kereteit ezzel bebiztosították
maguk számára. Eközben nem vették észre, hogy a felzárkózás alapvetően azon mú-
lik, hogy az adott gazdaság jól megválasztott belső modellel reagálja-e le az objektív
külső feltételeket, kényszereket. Soha igazán alá nem támasztott módon ebben a kér-
désben az önszuggesztió folyamatosan az volt, hogy szűk a gazdaságpolitikai moz-
gástér, nincs igazán lehetőség egymástól nagyon eltérő szakpolitikai alternatívákra
vagy éppenséggel modellválasztásra.
Mindez azonban csupán egy társadalmi elfogadottságában egyre gyengülő táma-
sza volt a neoliberális működőtőke-függő modell kizárólagosságának. Ennek a ros�-
szul megválasztott modellnek keretei közt valóban nincs sok mozgástér, az nem ad
lehetőséget a felzárkózásra, ehelyett az európai gazdaság alacsony hozzáadott értékű,
alacsony bérezésű perifériájára zárja a keleti tagállamokat. Ráadásul a 2000-es évek
második felétől már nem is érkezik annyi működő tőke a régióba, amely életben
tarthatná ezt a modellt.356 Abból kilépve azonban lehetőség nyitva állt és áll ma is
egy eltérő, sikeresebb gazdasági paradigma intézményesítésére.
Ebben a fejezetben amellett érvelünk, hogy az északi modell erre lehetőséget
teremtett volna, illetve teremtene ma is az adott nemzetközi gazdasági környezet-
ben is. Az a reakció a kihívásokra, melyet a kelet-európaiak, köztük Magyarország
választottak, inkább a további leszakadás irányába hatottak. Ahogy azt bemutattuk,
a rendszerváltás követő évtizedek neoliberális berendezkedése meggyengítette a de-
mokrácia gerincét alkotó középosztályt, fizikai nyomorba juttatta a magyar társa-
dalom harmadát, és az épphogy csak fennmaradás állapotába a társadalom további
felét. Ennek következtében a társadalom meghatározó része az esélytelenség, a lélek-
ölő korrupció, az anyagi kilátástalanság, a szétesett kormányzás jelenségeit észlelve
eltávolodott a kapitalizmus neoliberális formájától, és egyre inkább a folyamatokat
kézben tartó erős vezető irányításában látta a megoldást. A 2010-et követően tényle-
gesen megvalósuló jobboldali centralizáció azonban adatokkal bizonyíthatóan nem
indította be az ellentétes folyamatokat, hanem tovább rontotta a középosztály és a
Tamás 2008.
355
Drahokoupil–Bernaciak–Galgóczi 2015.
356
AZ ÉSZAKI MODELL RELEVANCIÁJA MAGYARORSZÁGON 205
nyomorgó, illetve prekárius társadalmi rétegek pozícióit, egyben pedig aláásta a gaz-
dasági felzárkózás hosszú távú perspektíváját.
Hiába fekszik Magyarország Ausztria mellett, hiába tagja illusztris nemzetközi
szervezeteknek, mégis sokkal több eredményre vezet társadalmi, gazdasági és po-
litikai folyamataink elemzésében a fejletlen országok tapasztalataira támaszkodni.
A politikai rendszert szakpolitikák helyett egymás kölcsönös démonizálásával kiüre-
sítő, magyarkodó és nyugatoskodó, a forrásokat elszívó politikai elit és az általa soha
fel nem emelt, nyomorban és tudatlanságban a tehetetlenséget újra és újra tanuló,
a globalizációtól elzárt alsóbb osztályok képlete afrikai, ázsiai és dél-amerikai orszá-
gokra emlékeztet. A hosszabb távú folyamatok távlatából nézve arra a következtetés-
re kell jussunk, hogy a fejletlen országoknak – mint egyfajta immunizáción – át kell
esnie a piaci demagógia és az egyszemélyes jobboldali rendcsinálás fázisain. Mindkét
megoldási kísérletben csalódnia kellett a magyar társadalomnak ahhoz, hogy meg-
nyíljon az út a széles társadalmi rétegekbe való beruházás, az objektív piaci kényszer
vagy a homogén nemzeti érdek feltételezése helyett a belső gazdasági ellentétek rész-
vételen alapuló érdekharmonizációja előtt. Ahogy a bevezető fejezetekben bemutat-
tuk, a svéd vagy német jóléti rendszer kialakulását ugyanúgy megelőzte a végletes
társadalmi polarizáció, mielőtt a piacra hivatkozó, illetve a vezérelvű extraktív gaz-
daságok helyett megtalálták azt a társadalmi berendezkedést, amely az állam humán
tőkét építő szerepén keresztül biztosítja a piaci verseny tényleges érvényesülését és a
középosztály erősödését.
Az északi modell célja az, hogy John Rawls bemutatott igazságossági elméleté-
nek357 megfelelően társadalmi mobilitási lehetőséget teremtsen mindenki számára,
függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag családba született, vidékinek vagy vá-
rosinak, férfinak vagy nőnek, fogyatékkal élőnek, vagy nem, romának, vagy nem.
A cél nem a szovjet rendszer elkobzáson alapuló egyenlősítése a nyomorban, ha-
nem a társadalmi mobilitási esélyek egyenlőségének biztosítása, amelynek a nagy
társadalmi folyamatokban mint kimeneti egyenlőség kell megjelennie a statiszti-
kai adatokban. Egy ténylegesen igazságosan működő társadalomban ugyanolyan
arányban kell a nőknek, romáknak, szegénységbe születetteknek sikeressé válniuk,
mint a férfiaknak, nem romáknak és a vagyont öröklőknek. Amennyiben a mérhető
makrókülönbségek hosszabb távon fennmaradnak, a társadalom igazságtalanul mű-
ködik. A gazdasági demokrácia ugyanis nem csupán jogi esélyegyenlőséget jelent,
hanem a részvétel egyenlőségét, azaz folyamatosan mérni kell, hogy az esélyegyen-
lőség vezet-e tényleges participációhoz, a hátrányos helyzetű csoportok mobilitását
output számok is visszaigazolják-e? Amennyiben nem, elemezni kell a helyzetet, és
357
Rawls 1971.
tenni azért, hogy erősödjön a mobilitás. A gazdasági demokrácia nem csak valamitől
(például elnyomatástól) való szabadságot jelent, hanem valamire (egyéni képessé-
geink kibontakoztatására) való szabadságot is jelent. Azaz Amartya Sen szintén
ismertetett tézise358 szerint az államnak és az önkormányzatoknak meg kell te-
remtenie mindenki számára a lehetőséget arra, hogy méltósággal megvalósíthassa
terveit és igyekezetével hozzájárulhasson családja és a közösség megélhetéséhez, bol-
dogulásához.
Ki mit nyerne azzal, ha Magyarországon is megvalósulhatna az északi modell?
A legszegényebbek nyilvánvalóan létbiztonságot. Mintegy négymillió ember számá-
ra egészen egyszerűen véget érne az a korszak, amikor erőfeszítéseiket felemészti
az életben maradás biztosítása. A létminimumnak megfelelő jövedelmet biztosító
jóléti állam lehetővé tenné számukra, hogy immáron elinduljanak egy olyan úton,
amellyel a társadalom kreatív, értékteremtő tagjaivá válhatnának, az ehhez tartozó
önbecsüléssel és dinamizmussal.
Ám az északi modell nem jelentené azt, hogy a középosztály csak befizetője lenne
egy ilyen rendszernek, érdemben azonban nem kapna vissza semmit. Ahogy bemu-
tattuk, a kohézívebb társadalomban a gazdaság egésze gyorsabb növekedési pályára
kapcsol, ezzel pedig a középosztály anyagi lehetőségei is kitágulnának. Ahogy a Spirit
Level című könyv bemutatja,359 nagyobb egyenlőség mellett szinte minden társadal-
mi mutató javul, a középosztálynak pedig nem kell fenyegetve vagy visszahúzva érez-
nie magát a leszakadók millióinak nyomora, devianciája, „kulturálatlansága” miatt.
Végül, de egyáltalán nem elhanyagolható módon Esping-Andersen szintén ismerte-
tett „középosztály mint a demokrácia bázisa” tézisére hivatkozva360 elmondhatjuk,
hogy a tudással és anyagi biztonsággal rendelkező, szélesedő középosztály biztosabb
bázisa lenne a demokráciának is. Visszaszorulna a populista, demagóg, kölcsönösen
démonizáló politika, a folyamatos harci mobilizáció, a gyűlöletre építő politikai nar-
ratívák és mozgalmak. Megvalósulhatna egy olyan társadalom, amelyben a politika
nem telepszik rá a hétköznapokra, azok az egyéni és családi élet boldogságot adó
élményeiről szólnának. Az északi modellel tehát a ma létező hártyavékony középosz-
tálynak is sok nyernivalója van.
A következőkben kísérletet teszünk arra, hogy felvázoljuk, hogyan működhetne
az északi modell a következő évtizedek Magyarországán.
358
Sen 1999.
359
Wilkinson–Picket 2009. A szerzők a könyvet ért, főképp félreértésekre és csúsztatásokra alapozott
kritikákra www.equalitytrust.org.uk oldalon választ adnak.
360
Antikorrupció 207
ANTIKORRUPCIÓ
Egy aktív szerepvállalással esélyeket teremtő, képessé tevő állam jelentős újraelosz-
tással csak akkor működőképes, ha polgárai úgy érzik, hogy befizetett adóik közcé-
lok érdekében hasznosulnak, illetve fair és átlátható közbeszerzéseken kerülnek el-
költésre. Ez elengedhetetlen alapfeltétele annak, hogy a jóléti állami modell elnyerje
és megtartsa a választók bizalmát. A rendszerváltás utáni Magyarországon a polgárok
nagy része érezhette úgy joggal, hogy befizetett adóját a politikai réteg vagy ellop-
ja, vagy a transznacionális cégek, illetve a gazdasági elit támogatására költi, esetleg
értelmetlen presztízsberuházásokra. Nem csoda, ha elterjedt az a leginkább a public
choice theory361 sugallta gondolat, hogy a legjobb megelőzés a minél kisebb állam.
Teljesen logikus meggondolás, hogy amit nem fizetünk be, azt nem is lehet ellopni.
Ahogy azonban Nicholas Stern362 figyelmeztet minket, ez nem egy valódi megoldás,
mivel az államnak számtalan olyan alapvető feladata van, amely nélkül a társadalmi
igazságosság, a versenyképesség és a demokrácia céljai elérhetetlenek. Ahogy ebben a
könyvben bemutatni igyekeztünk, az északi modell filozófiája szerint az ilyen állami
funkciók életfontosságúak. Az állam leépítése helyett tehát inkább annak működő-
képessé, átláthatóvá, számonkérhetővé tétele a cél. Ez nyilvánvalóan a nehezebb út,
de a másik út, a jóléti állam leépítése a nyomorba vezet. Ezért a jóléti állam magyar
modelljének kifejtését a korrupciót kiküszöbölő intézményekkel kezdjük.
Az antikorrupció tudományos igényességű feldolgozásának élharcosává nőtte ki
magát az elmúlt évtizedben Alina Mungiu-Pippidi román származású szociológus,
a berlini Hertie School of Governance kutatója, aki az Európai Unió kutatási költ-
ségvetésének legnagyobb társadalomtudományi projektjét vezette e témában. Ered-
ményeit számtalan tanulmányban, illetve egy összefoglaló könyvben363 tette közzé.
Mungiu-Pippidi arra figyelmeztet, hogy téves az az elterjedt megközelítés, amely
abból indul ki, hogy az állam működése általánosan meritokratikus (érdemelvű),
és az ettől való időnkénti eltérés a korrupció jelensége, amely ellen harcolni kell.
Ebből adódóan nem lesznek sikeresek az olyan intézkedések sem (például a „zéró
tolerancia” programok, a korrupcióellenes hivatalok), amely fejletlenebb országok
esetében azt felételezik, hogy a korrupció nem a norma, hanem az attól való eltérés.
Nagyon kevés országtól eltekintve a formális parlamenti demokráciák ténylegesen
úgy működnek, hogy a korábban létező organikus csoportok (családok, klánok, et-
361
Magyarul nehézkesen a „közösségi választás elméletének” fordítható, az intézményi közgazdaságtan
neoliberális irányzata, amely az államon csüngő járadékvadászatra hívja fel a figyelmet. Lásd például North
1990.
362
Stern 1991.
363
Mungiu-Pippidi 2015.
nikumok, felekezetek) felé történő államigazgatási részrehajlás helyébe a politikai

párt és annak gazdasági hátországa zsákmányszerző szerveződése lép. Az e területen
jelentős tapasztalatokkal rendelkező olasz irodalom a partitocrazia kifejezéssel illeti a
demokrácia ilyetén foglyul ejtését.364A legtöbb nemzetközi korrupciós felmérésben a
politikai pártok vannak a korrupciós listák élén a társadalmi intézmények közül. Az
ilyen parciális érdekek által foglyul ejtett államban a „korrupció elleni harc” akár az
elnyomás, a pártos érdekharc eszköze is lehet, amennyiben azt például az ellentétes
oldal vagy a civil kritikusok elleni leszámolásra használják fel. Predátor elitet az adó-
beszedés hatékonyságában megsegíteni nem biztos, hogy célravezető. A korrupció
ráadásul nem is mindig illegális, mivel a kormányzati többség vagy a kartellként mű-
ködő politikai elit legalizálhatja is azt. Kaufmann és Vincente bevezette a nemzet-
közi korrupciós irodalomba a legális és illegális korrupció megkülönbözetését.365Az
offshore adóelkerülés egy része például a legális korrupció fogalmába tartozik, másik
része illegális.
Kevésbé fejlett országokban Mungiu-Pippidi szerint abból kell kiindulni, hogy
az államot történeti fejlődése során sokáig a közjóval szemben alapvetően egyéni vagy
parciális, szektariánus, klientalisztikus, patrimoniális érdekek tépték szét. A közjót
minden más elé helyező állam kialakulása történeti vívmány, és alapvetően csak na-
gyon kevés országban sikerült a gyakorlatban is elérni. Az etikai univerzalizmusnak,
azaz a minden ember egyenlő elvének normakövetése nem jön létre az azt elősegítő
proaktív intézményrendszer nélkül. A fejletlen országokban, így Magyarországon is
elterjedt „korrupció mint helyi kulturális sajátosság” érvelést Mungiu-Pippidi elve-
ti. A világ több mint kétszáz országából alig párat találunk ugyanis szerinte, ahol a
liberális középosztály ne panaszkodna arra, hogy a korrupció ott nemzeti sajátosság
lenne, Afrikától Kelet-Európán át Dél-Amerikáig. Ezzel szemben Mungiu-Pippidi
érvelése szerint egyetlen olyan kultúrát nem találunk, amely vallott értékrendszere
alapján az érdem szerinti javadalmazást és előrejutást ne helyezné a csalás, erkölcs-
telenség, igazságtalanság és részlehajlás elé. A hétköznapi korrupció tehát nem kul-
turális sajátosság, hanem egyfajta „egyensúlyi állapot”, működési mechanizmus az
egyenlőtlen és igazságtalan politikai gazdaságtani felállás ellensúlyozására.
Álláspontja szerint csak közel tucatnyi demokratikus állam érte el a kvázi kor-
rupciómentesség állapotát úgy, hogy közben offshore központszerű működést sem
produkált. Ezek az államok alapvetően a skandináv jóléti államok, illetve Kanada.
(A szintén alacsony korrupciós szintet mutató Hollandia vagy Svájc adóparadicsom-
ként funkcionál.) Egy 2013-ban végzett, 88 000 európait involváló felmérés szerint
364
Lásd például Sartori 1976.
365
Kaufmann–Vincente 2011.
Antikorrupció 209
kizárólag Észak-Európában értettek egyet azzal az emberek, hogy az állami szektor-

ban történő előremenetel a tényleges érdemeken alapul.366 Szemben a már idézett
neoliberális nézettel, amely szerint a kisebb állam csökkenti a korrupció esélyét, hi-
szen nincs mit ellopni, Rafael la Porta és munkatársai 212 országra kiterjedő empiri-
kus kutatásai alapján úgy találta, hogy „konzisztens módon a jobban teljesítő országok
nagyobbak és több adót szednek be. A rosszabbul teljesítő kormányzatok ezzel szemben
kisebbek és kevesebb adót szednek be.”367 Mindez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy
ész nélkül növeljük az állam méretét, mert akkor majd a korrupció is csökken majd,
hanem azt, hogy megfelelő kontroll mellett a nagy újraelosztás nem rontja, hanem
javítja az antikorrupciós erőfeszítések esélyeit. Ennek mechanizmusa pedig a képessé
tevő jóléti állam, amely erős középosztályt teremt, amely kész és képes a politikai
osztály elszámoltatására.
A korrupció kontrollja tehát sokkal inkább politikai gazdaságtani jelenség, mint
valamifajta technokrata jogi folyamat. A nemzetközi donorok, például Mungiu-Pip-
pidi szerint a technokrata megközelítéseik látványos kudarca ellenére pontosan ezért
riadnak vissza a mélyebb antikorrupciós erőfeszítésektől. A politikai gazdaságtani
változtatásokat már túlságosan mély beavatkozásnak gondolják a támogatott orszá-
gok életébe, míg a technokrata megoldások politikailag semlegesnek, ezért univerzá-
lisan támogatottnak tűnnek.
A korrupció csökkentése azonban a valóságban mégis politikai gazdaságtani kér-
dés. Azokban az országokban, ahol az állami alrendszerekhez való hozzáférés egyen-
lőtlen, ahol a jó minőségű szolgáltatások csak lakóhelyi szerint privilegizáltan, vagy
ezzel korrelálóan osztályalapon érhetők el, ott a hétköznapi korrupció jelensége egy-
fajta kompenzációs mechanizmus. Ha a minőségi egészségügyi ellátás például csak
az ország legjobb kerületeiben biztosított, avagy személyes kapcsolatrendszereken
keresztül, akkor a kapcsolatok mozgósítása és a „hálapénz” intézményei a társadal-
mi státusz privilégiumaival nem rendelkezők kizárólagos esélyei a megfelelő ellátás-
hoz való hozzáféréshez. A hálapénzt leküzdeni tehát „zéró tolerancia programokkal”
nem lehet, a megfelelő válasz a minőségi állami szolgáltatások osztályviszonyoktól
és területi egyenlőtlenségektől független egyenlővé tétele: az univerzalisztikus jóléti
állam. Fontos látni, hogy a hagyományos megközelítéssel szemben nem a társadalmi
bizalom okozza tehát a korrupciómentességet, hanem fordítva, a megfelelő állami
intézményrendszer hozza létre a közbizalmat.368 A szovjet típusú társadalmak a fo-
lyamatos hiány állapotában hozzászoktak a hozzáférést kompenzáló ilyetén hétköz-
366
Charron 2013.
367
Angol eredetiből La Porta et al. 1999, 266. p., a szerző által magyarra fordítva.
368
Rothstein 2011, 7. p., Delhey–Newton 2003.
napi mechanizmusok működtetéséhez. Amikor aztán a rendszerváltás után úgy ta-

lálták, hogy demokratikus körülmények között is rendkívül egyenlőtlen a hozzáférés
a nem piaci szolgáltatásokhoz (gyakran a piacihoz is), akkor egyszerűen tovább mű-
ködtették a már jól bejáratott kompenzációs mechanizmusokat. Ezt hívja a liberális
köznyelv „kádárizmusnak”, a kézenfekvő szocioökonómiai helyett kultúrmoralista
magyarázatot próbálva ráhúzni a jelenségre. Görögországban ottomán örökségnek
nevezné mindezt az ottani felső középosztály, Afrikában pedig elmaradott törzsi
mentalitásnak.
A korrupciós mechanizmusok kiiktatásához tehát a minőségi állami szolgálta-
tásokhoz való exkluzív hozzáférés equilibriumából egy magasabb egyensúlyi szintre
való eljutás szükségeltetik: az érdemi univerzális jóléti állam kiépítése, az eddigi vesz-
tesek megerősítése. A másik fontos alapfeltétel az anyagilag független és jól képzett
középosztály léte, amelyhez, mint azt már bemutattuk, ismét csak érdemi állami re-
disztribúció szükségeltetik. Alacsony jövedelmű országban ennek elérése tisztán ma-
gánalapon lehetetlen. Állami rásegítéssel kell létrehozni azt a középosztályt, amely
a formálison túlmutató, részvételi demokrácia intézményeit működtetni tudja: a
korrupciót ellenőrző civilszervezeteket, a szabad és államtól, tulajdonosoktól, hir-
detőktől független sajtót, illetve általában a korrupt politikusok és köztisztviselők
kiközösítéséhez szükséges társadalmi nyomást. Passzív, atomizált társadalom ezek-
nek a mechanizmusoknak a működtetésére képtelen lesz, és a szegénység – gyen-
ge ellenállás – elit extrakció – szegénység ördögi spirálba kerül a jóléti újraelosztás
– középosztályosodás – korrupció kontrollja – jóléti újraelosztás felfelé tartó spirál
helyett. Elemzések bizonyítják, hogy az egyenlőbb és kisebb hatalmi státuszkülönb-
ségeket felmutató társadalmakban kisebb a korrupció is.369A középosztályosodás
mérőszámai (városiasodás, várható életkor, internetkapcsolatok száma, globalizációs
mutatók,370 oktatási mutatók, általában a HDI humán fejlettségi index stb.) pedig
mind erős korrelációt mutatnak a korrupció csökkenésével. Természetesen ezek las-
sú, halmozódó folyamatok, ezért a korrupció csökkentése a valóságban egy fokoza-
tos, stabil, békés, kitartó középosztályosodás eredménye. A részvételi demokrácia
tekintetében fontos tapasztalat, hogy ahol a politikai pártoknak magasabb arányú
a tagsága, ott a civilszervezetekben is nagyobb arányban aktívak. Magyarországon
mindkét szám alacsony, a politikai pártokban való részvétel konkrétan az egész Eu-
rópai Unióban a legalacsonyabb.371 A társadalmi folyamatok veszteseit proaktívan
segíteni kell, hogy képesek legyenek érdekeik képviseletére.
369
Husted 1999; Hofstede 2011.
370
Dreher 2006.
371
ELLI-felmérés 2010.
Antikorrupció 211
Mungiu-Pippidi cáfolja, hogy a köztisztviselők és politikusok jövedelmének na-

gyon magasra emelése kiküszöbölné a korrupció esélyeit. Olyan magasra ugyanis
soha nem emelkedhetnek ezek a bérek, hogy ne lenne vonzó a több nagyságrenddel
magasabb korrupciós kísértés. Az alacsony korrupciós kockázatú északi országok-
ban a köztisztviselők és politikusok jövedelme nemzetközi összehasonlításban kife-
jezetten alacsony a társadalom többi tagjához képest. Természetesen ennek a jövede-
lemnek tisztességes középosztálybeli megélhetést biztosítónak kell lennie. A hosszú
távú előnyök – mindenekelőtt a munkahely stabilitása és kiszámíthatósága – pedig
nemcsak versenyképessé kell tegyék az állami alkalmazottak helyzetét, hanem min-
dennek a versenyszférára is hatnia kell áttételesen, vonzó stabil alternatívát jelentve
annak.
Magyarországon évtizedek óta változatlanul gyenge az államba vetett bizalom.
A Transparency International 2013-as Korrupciós Barométere szerint a magyarok
csaknem fele (48%) szerint a kormány antikorrupciós intézkedései hatástalanok.
Nem meglepő tehát, ha százból hetvenegyen úgy gondolják, hogy a hétköznapi em-
bereknek nincs értelme részt venni ebben a küzdelemben. Ez európai összehasonlí-
tásban kiemelkedően magas arány. 58% azért tartózkodna a közérdekű bejelentés-
től, mert nem gondolja, hogy annak következtében bármi is történne. Ez azt jelzi,
hogy az állami antikorrupciós rendszer nem nyerte el a polgárok bizalmát. 30%-uk
egyenesen fél a bejelentés lehetséges következményeitől.
A hétköznapi korrupció (lefizetés, kontraszelekció, adóelkerülés, csalás stb.)
ahogy azt már hangsúlyoztuk, egyfajta kompenzációs mechanizmus annak az egyen-
lőtlen hozzáférésnek az ellensúlyozására, amelyet a nagykorrupció által parciálisan
eltérített közforrások hoztak létre. Ezért a korrupció visszaszorításának elsődleges
intézményes terepe a közforrások eltérítésének megszüntetése: a pártfinanszírozás
radikális újraszabályozása. A foglyul ejtett állam jelensége onnan ered, hogy az átlát-
hatatlan kampány- és pártköltségvetések mögött ott van a nagyvállalati és a gazdasá-
gi elit érdekérvényesítése. Következetesen végiggondolva a kérdést nem elképzelhető
semmilyen ok, ami miatt egy vállalkozásnak támogatást kellene nyújtania egy poli-
tikai mozgalomnak. Ha egyéni érdekeit szeretné ezzel bebiztosítani, amely szembe-
megy a közjóval, akkor azért. Ha viszont a közjóval egyező célt szeretne támogatni
a vállalkozás (ilyen lehet a stabilitás, a fenntarthatóság stb.) azt adók megfizetésével
teheti, nem pedig a politikai mozgalmak befolyásolásával. Mindezek miatt tehát
kívánatos a gazdasági vállalkozások politikai támogatásainak teljes tilalma!
Természetesen rögtön felmerül az ellenvetés, hogy ezen esetben a befolyásszerzés-
re törő vállalkozások magánszemélyeken keresztül fogják adományaikat továbbítani.
Ennek érdekében az egy magánszemély által adható adományt is erősen korlátozni
kell. Példának okáért évente egy havi átlagbérben, vagy hasonlóan alacsony összeg-
ben. A politikai pártoknak pedig kötelező legyen egyetlen központi számláról intéz-
nie minden befolyó és kimenő pénzmozgást, ezáltal abszolút átláthatóságot teremt-
ve. A pártszámlákat az Állami Számvevőszék vizsgálja, és rendellenességek esetén
azonnali szankciók lépnének érvénybe.
Ismert módon a visszaélések gyakori esete, hogy a médiatulajdonos későbbi el-
lenszolgáltatás reményében a kampányidőszakban csökkentett áron bocsátja a favo-
rizált politikai párt rendelkezésére a hirdetési felületet (billboard vagy újságfelület,
rádió vagy tv reklám). Ezt a trükköt is meg lehet előzni, amennyiben a hirdetéseket
egységesített áron maga az állam vásárolja meg a pártok számára. Ez az automatiz-
mus kiküszöböli a gyenge bizalmi tőkével rendelkező politikai pártok manipulációit.
További fontos előrelépést jelentene, ha tilos lenne a politikusok tagsága vállal-
kozások felügyelőbizottságaiban. A forgóajtó effektus kiküszöbölésére pedig a poli-
tikusok vállalnák, hogy a közigazgatási tevékenységük hatálya alá tartozó területen
mandátumuk letöltése után két vagy több cikluson keresztül tisztséget a magánszfé-
rában nem vállalnak.
Fontos kérdés a politikusok díjazása is. A politikai munkáért természetesen ellen-
szolgáltatás jár. Annak azonban nincs indoka, hogy ennek az ellenszolgáltatásnak a
társadalom egyéb tagjainál jelentősen magasabbnak kell lennie. Ahogy a személyes
vagyon nélkül élő uruguayi José Mujica elnök, a skandináv politikusok vagy Ferenc
Pápa példája mutatja, a közösségi intézmények stabilitását nem a vezetők kiemel-
kedően magas, hanem az társadalom egészétől el nem szakadó jövedelmei biztosít-
ják. Éppen ezért a politikusi fizetéseket a mindenkori minimálbér arányában kell
meghatározni, nem túl magas összegben, ezzel is érdekeltséget teremtve arra, hogy
a politikai munka végcélja a széles rétegek életszínvonalának emelése legyen. A po-
litikusok adó- és vagyonnyilatkozatában tapasztalható anomáliák pedig mérlegelés
nélkül, automatikus szankciókhoz kell vezessenek.
A korrupció következő kiemelkedő eleme a közbeszerzések kérdése. Itt egyrészt
a tényfeltáró újságírók munkájának segítése hozhat számottevő eredményt. Digitá-
lisan kereshető, egységes adatbázist kell létrehozni az ország összes közbeszerzésének
összefoglalására. Védeni kell az újságírók forrásainak, a közérdekű bejelentőknek
(whistleblowereknek) a jogait. A svédországi gyakorlatnak megfelelően a minisztériu
mok és önkormányzatok közbeszerzéseit megalapozó belső levelezésnek kereshető
formában nyilvánosnak kell lennie.
A gigantikus méretűre duzzadt offshore elszivárgás megakadályozására a min-
den vállalkozásnak fel kell tárnia a cégbíróság előtt anyacégeinek struktúráját egé-
szen addig a szintig, ahol már tényleges természetes személyek szerepelnek. Ahogy
a számlavezető banknál, úgy a cégbejegyzéskor is legyen kötelező a céget tulajdonló
természetes személy megnevezése. (Ez ma meglepő módon nem kötelező.) Magától
Antikorrupció 213
értetődő módon nem szerepelhet közbeszerzésen olyan vállalkozás, melynek anya-

cégei vagy az alvállalkozói között bárhol offshore jogterületen bejegyzett vállalkozás
áll. Szintén nem jogosult állami támogatásokra sem ilyen cég.
A korrupció megvalósulását a tapasztalatok szerint jelentősen megkönnyíti a
készpénzforgalom. Minél inkább visszaszorul, annál könnyebb nyomon követni az
összes pénzmozgást, ezért az államnak minél inkább a készpénzmentes társadalom
megteremtésére kell törekednie. Svédország 2015-ben már gyakorlatilag el is érte ezt
a szintet. Ugyanez a helyzet a számlázással. A papíralapú számlázás nemcsak nyűg a
vállalkozások számára, hanem igen jelentősen megnehezíti az adóellenőrzést. Ezért
az államnak kötelezővé kell tennie az elektronikus számlázást, amely rendszer az
adóhivatal ellenőrzése alatt futna. A vállalkozásokat ingyenes számlázó szoftverek-
kel és kapcsolódó képzésekkel kell segíteni, és az elektronikus rendszer bevezetését
egyben összekötni az számlázás és az adóbevallás egyszerűsítésével. Egy ilyen fejlett
elektronikus rendszer mellett az adóhivatal igen komoly mértékű adócsalást, elkerü-
lést és tévedést lenne képes kiszűrni.
A demokratikusan megválasztott magyar kormánynak folyamatosan napirenden
kell tartania az igényt az offshore és a transzferárazás jelenségeinek felszámolására, és
szövetségeseket kell keresnie ennek érdekében a nemzetközi összefogás létrehozására.
A felsorolt intézmények nemzetközi összehasonlításban egyáltalán nem számíta-
nak drasztikusnak. Érdekes összehasonlítási pontot jelenthet, hogy például Svédor-
szágban minden egyes magánszemély vagyona és jövedelembevallása publikus, azaz
mások által ellenőrizhető. Ez ott elfogadott, míg Magyarországon közfelháborodást
keltene ennek felvetése. Pedig szükség lenne a jelenleginél magasabb vagyoni és örö-
kösödési adóra, amelyhez a vagyoni regiszter összeállítására lenne szükség. Ez a nyu-
gati társadalmakban létezik, és folyamatosan nyilvánosságot is kap, ezért értesülünk
az ottani folyamatosan növekvő vagyoni koncentrációról.372
A helyzet úgy áll, hogy a korrupciós kísértés minden társadalomban megvan, a
kérdés az, hogy megvan-e az akarat az intézményi gátak bevezetésére. Amennyiben
nem, az adott társadalom nem csodálkozhat, ha a korrupció fennmarad. Amennyi-
ben igen, rövid időn belül látványos és érezhető javulás érhető el.
A javulást vagy ellenkező esetben a romlást az állami alrendszerek folyamatos
független elégedettségvizsgálatával mérni kell.
Oxfam 2016.
372
OKTATÁSI RENDSZER
A jóléti állami modell középpontjában az oktatási rendszer áll. Feladata egyrészt az,
hogy a globális tudás alapú gazdaságban a magyar társadalom versenyképesen ve-
gyen részt, magas hozzáadott értékű jól fizetett állásokhoz jusson. Ezenkívül feladata
az is, hogy ne csak a szerencsés családba születettek, hanem mindenki számára biz-
tosítsa azt az alapvető ismereteket és képességeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy
az illető munkáján keresztül társadalmilag releváns tudással és anyagi biztonsággal
rendelkező középosztálybelivé válhasson.
Az északi modellállamok közül az oktatási rendszer tekintetében kiemelke-
dik Finnország. Ahogy Pasi Sahlberg, a finn modell Magyarországon is ismert
propagátora összefoglalja,373 az oktatási rendszer Finnországban több, mint egy al-
rendszer a sok közül, és főleg nem maradékelvű a finanszírozása, mint Kelet-Eu-
rópában. A tanárok, szemben a magyar gyakorlattal, nem egyszerűen a tudás új-
ratermelésének rutinmunkáját végzik, hanem össznemzeti ügyet szolgálnak: a finn
nemzet felemelését a világ legversenyképesebb társadalmai közé, egyben pedig a minél
kohézívebb társadalom megteremtését. A kulturális defetisták bugyuta ’normális or-
szág’ tézisével szemben – mely szerint Skandináviában évszázadokra visszamenően
minden rendben volt, ellentétben az „abnormális” Magyarországgal – Sahlberg be-
mutatja, hogy a magas szintű és egyenlő oktatás mint a jóléti állam legfontosabb
eleme a második világháború után tudatos döntés után került bevezetésre és vezetett
eredményre. Korábban a finn oktatási rendszer alulteljesített, később azonban a vi-
lág élvonalába emelkedett, oktatáspolitikai zarándokseregeket vonzva. Ugyanígy kell
lennie ennek Magyarországon is. Az oktatási rendszernek verbálisan felmagasztalt,
de ténylegesen maradékelven kezelt területből a jó kormányzás első számú, központi
elemévé kell válnia. Bármely kabinet legtekintélyesebb tagjának az oktatási minisz-
ternek kell lennie a pénzügyminiszter helyett. A jövő értékteremtése nem eshet ál-
dozatul a jelen folyamatos sokk doktrínára alapozott gazdasági kényszerének, mert
ebben az esetben nincs jövő, nincs miért megszorítani ma. Az oktatáspolitika soha
nem lehet más, mint befektetésként bőkezűen megfinanszírozott jóléti alrendszer,
amelynek outputjában is vissza kell jeleznie a hozzáférést egyenlő és magas szintű
oktatáshoz. Ahogy ezt ebben a fejezetben bemutatjuk, ennek finanszírozására ren-
delkezésre állnak a források.
A területileg homogén módon magas minőségű iskolának minden más alrend-
szernél fontosabb szerepe van az összetartozó nemzeti közösség érzetének megterem-
373
Sahlberg, 2011. Szintén a finn reformokról lásd Pekkarinen–Uusitalo–Kerr 2009; a hasonló irányult-
ságú svéd reformokról Meghir–Palme 2005; a norvég reformokról Aakvik–Salvanes–Vaage 2003.
tésében. A finn modell központi célja az volt, hogy az ország egész területén, min-
denki számára elérhetően jelen legyenek egyenletesen jó minőségű alapiskolák. Ez a
cél a létező legrelevánsabb Magyarország számára is, ahol mint azt már bemutattuk,
az oktatási rendszer központi problémája a nemzetközi összehasonlításban is kirívó
területi és szocioökonómiai szelektivitása!
A jól teljesítő oktatási rendszerhez Finnországban meg kellett reformálni a ta-
nárképzés teljes rendszerét, amely Magyarországon elmaradt a rendszerváltás után.
A tanári pályát a magánszférával összehasonlíthatóan megbecsültté kellett tenni
mind anyagilag, mind társadalmi státusz tekintetében. A finn tanárok közös nemze-
ti misszióban vesznek részt: a finn társadalom felemelésében és a globális tudásalapú
verseny élén tartásában. Ezt a közös cél, az anyagi és társadalmi presztízst a ma-
gyar tanároknak is érezniük kell. Erre anyagi eszközt sajnálni nem szabad. A magyar
GDP-arányos oktatási költést fel kell emelni a 2015-ös négyszázalékos GDP-ará-
nyos szintről legalább a 6% feletti uniós átlaghoz, de inkább afölé. Összehasonlítá-
sul: Dániában sokkal magasabb GDP-bázison az elmúlt években majd 9% körül is
költöttek oktatásra. Ha Magyarország fel akar zárkózni, a magas hozzáadott értékre
képző modellel kell lépést tartania.
Fontos tény, hogy Finnországban az oktatási rendszer egésze ingyenes, a magán-
források csak az oktatási költségvetés 2,5%-át teszik ki. Ennek Magyarországon a
szegények nagy száma miatt még inkább megvan a létjogosultsága. Az oktatási rend-
szer alsóbb szintjein mindez természetes. A felsőfok esetében sok érv felhozható a
fizetős oktatás mellett, kétségtelen annak motiváló hatása a helyes továbbtanulási
irány megválasztásában, és az is tapasztalati tény, hogy a diploma jelentősen javítja az
elhelyezkedési esélyeket. Azzal azonban szembe kell nézni, hogy a jelenlegi kelet-eu-
rópai bérszint mellett lehetetlen olyan mértékű tandíjat szedni, amely akár csak kö-
zel is fedezné az oktatás kiadásait. A rendkívül bizonytalan munkapiaci helyzet miatt
pedig az elméletileg jó megoldásnak ígérkező diákhitelprogramok gazdasági alapjai
válnak bizonytalanná.374
Míg Finnországban a tanári pályára kizárólagosan feljogosító tanárképző egye-
temi helyekre tízszeres túljelentkezés szokott lenni, addig a rendszerváltás utáni
Magyarországon a tanárképző főiskolákon lévő helyekre általában nem is volt túl-
jelentkezés, nem volt válogatási lehetőség a jelöltek közül. Egyes szakokra – így
például matematika- és fizikatanárira – még annyian sem jelentkeztek, hogy be-
tölthessék a meghirdetett helyeket. Addig kell tehát emelni a tanárok fizetését és
Az oktatási rendszer finanszírozása természetesen egy rendkívül bonyolult szakpolitikai kérdés, mely-
374
nek kialakítása részletesen és folyamatos szakpolitikai munka eredménye kell legyen. Az alapelvek és a nem-
zetközi gyakorlat szempontjából jó áttekintést ad Polónyi 2002; illetve Polónyi–Tímár 2001.
társadalmi presztízsét, míg elérjük, hogy erre a pályára Magyarországon is olyan

túljelentkezés legyen, amiből már ki lehet választani a legjobbakat! Az OECD-or-
szágok közül jelenleg Magyarországon és Szlovákiában a legalacsonyabb a tanárok
bére. Finnországban oly megbecsülésnek örvend a tanári pálya, hogy felmérések
szerint a férfiak minden más hivatásnál jobban örülnének egy tanárnő foglalko-
zású feleségnek, a nők pedig harmadik helyre rakták a férfi tanárokat párválasztás
tekintetében! A tanári szakma anyagi és egyéb megbecsüléséhez persze az is kellett,
hogy a finn tanárok 95%-a tagja a tanárszakszervezeteknek, amely képes érdekeik
hatékony képviseletére.
Az iskolarendszer különös problémája a hátrányos helyzetű tanulók felzárkóz-
tatása. A kilencéves finn iskolarendszerben résztvevők több mint a fele valamifajta
speciális képzési formában vesz részt, többségében a saját osztályán belül. Kisegítő
osztályba csak a bizonyítottan gyenge szellemi képességekkel rendelkezők kerülnek,
akiknél nem a társadalmi hátrányok okozzák a lemaradást. Mivel a diákok ilyen
nagy aránya vesz részt valamilyen speciális képzésben, ezért a speciális válik normá-
lissá, annak már nincs stigmatizáló jellege. Természetesen ehhez az is szükségeltetik,
hogy a tanárok a képzésük során felkészítést kapjanak a különleges igényű diákok
tanítására, illetve hogy nagy számban képezzenek és foglalkoztassanak felzárkózta-
tó tanárokat. Ugyanezt a magyar iskolarendszerben is el kell érni. A hazai tanárok
képzésében a túlzott tartalomorientáltság helyett hangsúlyos szerepet kell kapjon a
tanítás összetett és kifinomult módszertana, a különleges tanulási igények és szük-
ségletek kielégítésére való képesség, méghozzá úgy, hogy ez ne vezessen szegregáció
hoz. Minden valószínűség szerint radikálisan csökkenteni kell a magyar tanárok és
diákok óra- és tartalmi terhelését. A tanárokat partnernek kell tekinteni a tananyag-
fejlesztésben, és a teljes tanári szakmának kutatásorientáltnak kell lennie. Elő kell
segíteni köztük a sikeresnek bizonyuló tanítási módszerek folyamatos átadását. Az
oktatási rendszernek a tények tömegének összefüggéstelen számonkérése, majd el-
felejtése helyett a dinamikus tudásra és a képességekre kell koncentrálni, különös
tekintettel a matematikára, a nyelvekre, az információs technológiákra, a pszicho-
szociális képességekre.
Az iskolákban folyamatosnak és elmélyültnek kell lennie a diákok képességeivel
kapcsolatos konzultációnak, a karriertanácsadásnak, illetve a pszichológiai és egész-
ségügyi segítségnyújtásnak. Az iskolákban minden diák számára biztosítani kell az
egészséges meleg étkezést, illetve ki kell tiltani az egészségkárosító snackek és italok
forgalmazását. Finnországban az oktatási rendszer kiemelkedő teljesítményét a szo-
ciálpolitika is támogatja: a kisgyermekek 98%-a jár óvodába, a gyermekszegénység
pedig mindösszesen 4%! Szintén szinergikus hatással van az oktatási rendszerre a
rendkívül fontos kutatási szféra is: kutatásra és fejlesztésre az ország GDP-je négy
százalékát költi, míg Magyarország egy százalék környékéről növelte ezt minimálisan
az elmúlt időszakban.375
Az ország egészén homogén minőségű oktatás megteremtéséhez szükség van a
mindenkori legrosszabb iskolák folyamatos felzárkóztatására. Ehhez már ma is ren-
delkezésre állnak az iskolák összehasonlíthatóságát lehetővé tevő mérések, amelyek
anélkül képesek azok monitorozására, hogy a tesztcentrikus tanítás túlságosan nagy
nyomást helyezne a diákokra. A stresszmentes iskolakörnyezet ugyanis rendkívül
fontos. Míg a finn iskolások a világ legellazultabbjai közé tartoznak, a magyar iskola-
rendszer ismert módon a kifejezetten magas stressz-szintűek közé tartozik: ezt nevezi
a köznyelv poroszos fegyelemnek.
A liberális–szocialista koalíció időszakában Magyarországon az iskolarendszer
minőségének kérdése a rendszer szocioökonómiai szelektivitása helyett az etnikai
szegregációra összpontosított. Ez egy kényelmetlen átváltáshoz vezetett. Vagy meg-
akadályoztuk az etnikai kirekesztést, amihez azonban korlátozni kellett a szabad is-
kolaválasztás jogát, vagy pedig garantálván az utóbbit, lehetővé tettük a nem roma
gyerekek átíratását etnikailag szegregált iskolákba. A probléma ilyetén liberális, em-
beri jogi, etnocentrikus megközelítése bármennyire jó szándéka ellenére óhatatlanul
sérelmeket okozott, és az etnikai ellentétek erősödéséhez vezetett. A megoldás az
etnikailag semleges, szocioökonómiai szelektivitást csökkentő megközelítés, ami a
kérdést nem szűkösnek beállított erőforrások közt fennálló emberi jogi probléma-
ként kezeli, hanem a gazdasági demokrácia, a képessé tevő jóléti állam intézményes
elemének. Magyarországhoz hasonló fejlettségű országok esetében rendelkezésre áll
ugyanis az a forrás, amiből a mindenkori legrosszabban teljesítő iskolák felzárkóz-
tathatók. Ehhez továbbképzéseket kell biztosítani, kiemelt fizetésekkel jobban kép-
zett tanárokat a hátrányos helyzetű térségekbe vonzani, a tananyag és módszertani
fejlesztést elősegíteni, általánossá tenni az osztályon belüli speciális képzéseket, vagy
szükség esetén akár az iskolaépületet kell rendbe hozni. Így biztosítható, hogy azo-
nos településen, illetve annak környékén elérhető iskolák között ne legyen minőségi
különbség, ne legyen motiváció a menekülésre a hátrányosabb helyzetű, lassabban
tanuló gyerekek mellől. Ahogy azt Hajdú és Kertesi kutatásai jelzik, a homogénebb
iskolai rendszernek az etnikumok közötti kapcsolatokra is jótékony hatása lenne.
Ahogyan már utaltunk rá, az ő kutatásaik szerint a jó tanuló roma diákokat társaik
befogadják, szívesen barátkoznak velük, az etnikai viszonyulás csak a rosszabb ta-
375
Az alacsony magyar adatban benne van az a sajnálatos tény is, hogy a gazdaság dinamikusabb részét a
transznacionális cégek adják, melyek az alacsony minimálbérek, az adókedvezmények és állami támogatások,
illetve a gyenge szakszervezetek miatt eleve többségében az alacsony hozzáadott értékű termelési fázisaik Ma-
gyarországra telepítésében érdekeltek.
nulók esetén élesedik ki.376 A rosszabb tanulás viszont a szocioökonómiai hátrány-

nak köszönhető. Fontos azonban ismét hozzátennünk, hogy a társadalmi hátrányból
adódó tanulási nehézségek ügye koránt sem roma ügy: annál sokkal szélesebb társa-
dalmi rétegeket érint.
Amennyiben a hátrányos társadalmi helyzetű családokból származó fiatalok jobb
iskolai oktatását az északi modell szellemének megfelelően befektetésnek tekintjük,
nagyon komoly megtérülést tapasztalunk. Kertesi és Kézdi 2006-ban például úgy
találták,377 hogy egy hátrányos helyzetű fiatal eljuttatása az érettségiig 19 millió fo-
rint nettó költségvetési nyereséget jelentene az államnak, szakiskolai képesítés meg-
szerzése esetén pedig 15 milliót. Azaz az oktatási a legjobb társadalmi beruházások
közé tartozik!
Az oktatás fontosságának olyan általános megbecsülést kell létrehozni, mint
Skandináviában, ahol a felnőtt társadalom nagy része is folyamatosan képzi magát.
Ahogy azt már korábban jeleztük, Magyarországon ez az arány elenyésző. A pers-
pektívátlan és költségvetési forrásokat emésztő közmunkaprogramok helyett tehát
a forrásokat vissza kell csoportosítani a hatékony és foglalkoztatásorientált felnőtt-
képzési programokba.
EGÉSZSÉGÜGY
A humántőke-képződés másik fontos támogató állami alrendszere az egészségügy.

A neoliberális felfogás megengedte egy olyan egészségügyi rendszer fennmaradását,
ahol a polgárok életmódját a passzív és semleges állam nem kívánja befolyásolni.
A versenyképes társadalmakban azonban a proaktív állam a közjót képviselve folya-
matosan igyekszik életmódkampányokkal az egészséges életmódra és a megelőzésre
fektetni a hangsúlyt. Míg Magyarországon az egészségügyi ellátás reagáló típusú, és
a költés nagy része a beteg utolsó életéveiben valósul meg, addig egyes országokban
kifejezetten szabály, hogy az egészségügyi költségvetés a generációk között egyenle-
tesen elosztva valósuljon meg. Ennek a megelőzésen, az életmódkampányokon kívül
része az élsport mellett a tömegsport jelentős támogatása is, a társadalmi státusztól
független hozzáférés az egészséges életmódhoz és a sportolási lehetőségekhez. Szintén
szükség lenne egy kiterjedt szociálismunkás-hálózatra, melynek hiányában a társa-
dalmi problémák jelentős része jelenleg az egészségügyi rendszerre terhelődik. Ilyen
például az idős emberek gyakori orvos látogatása, melyet a neoliberálisok a vizitdíj-
Kardos 2014.
376
377
Közösségi közlekedés 219
jal igyekeztek volna leépíteni, ha nem vétózta volna meg ezt népszavazás. A valódi
megoldás az lett volna, ha a nemzetközi összehasonlításban rendkívül kezdetleges
szociálismunkás-hálózatot fejlesztették volna. Hasonló a helyzet a hajléktalanellá-
tással, a szenvedélybetegek kezelésével, a pszichiátriai és mentálhigiéniás rendszerrel.
Véget kell vetni az egészségügy adóssághegyeket termelő folyamatos alulfinan-
szírozásának. Ennek érdekében létre kell hozni az egészségügyi kezelési protokollo-
kat, mert ennek hiányában áttekinthetetlen az egészségügyi rendszer, illetve egyes
intézmények költséghatékonysága. Figyelembe kell venni, hogy Magyarországon
az egészségügyi helyzet nemzetközi összehasonlításban drámaian rosszabb, ezért
kezdetben nagyobb arányban kell erre költenie az országnak. Garantálni kell a te-
rületileg és társadalmi státusztól független egyenlő hozzáférést a magas minőségű
egészségügyi rendszerhez. Ahogy azt korábban bemutattuk, ez ma nem valósul meg,
mindkét dimenzióban jelentős egyenlőtlenség jellemzi az egészségügyi ellátást. Az
egészségügy minőségének javítását nem kényszerű költségnek kell tekinteni, nem
szabad a költségvetési források szűkösségére hivatkozva fenntartani az alulfinanszí-
rozottságot. Ennek a területnek meg kell előznie minden presztízsberuházást, és be-
ruházásnak kell tekinteni a megelőzést és az ellátási rendszer javítását. Bizonyított
ugyanis hogy ezermilliárdos nagyságrendű erőforrásokkal gazdagodna az ország, ha
a jelenleg az uniós lista végén található magyar egészségügyi helyzet utolérné az uni-
ós átlagot.
KÖZÖSSÉGI KÖZLEKEDÉS
Talán meglepő lehet az olvasó számára, hogy hogyan kerül a közösségi közleke-
dés a jóléti állam intézményei közé. Ennek oka nem csupán a környezeti ártalmak
csökkentése, a fenntarthatósági megfontolások, hanem az is, hogy a társadalom tag-
jainak egyenlő hozzáférést kell biztosítani a közlekedésben is. Ennek elsősorban a
munkába járás szempontjából van jelentősége, hiszen az ország számottevő részén
helyi munkalehetőségek hiányában az elhelyezkedés legnagyobb gátja a megfelelő
közlekedési összeköttetések hiánya. Ezért mind az országos szintű infrastruktúrában,
mind pedig az önkormányzatok által működtetett helyi és környéki infrastruktúrá-
ban olyan fejlesztéseket kell megvalósítani, amelyek elősegítik a megfelelő közleke-
dési elérhetőséget. Magyarország a rendszerváltás után e tekintetben is neoliberális
politikát folytatott, amikor az autópálya-rendszer kialakítására fektette a hangsúlyt.
Ez nemcsak diszkriminálja a gépkocsival nem rendelkezőket, nemcsak hatékonyta-
lan megoldás a környezeti terhelés szempontjából, de ráadásul ténylegesen az autó-
val nem rendelkezők kénytelenek szponzorálni az autótulajdonosok közlekedését a
rendszer finanszírozási igényei miatt. Ez pedig valójában ismét csak alulról felfelé
megvalósuló forrástranszfert jelent. Mindeközben az állam elhanyagolta a vasúti há-
lózatát (lassú pályaszakaszok, elöregedett gurulóállomány, harmadik világbeli állagú
pályaudvarok). Ezt az egyenlőtlenséget orvosolni kell. A vasúti hálózat optimista
becslések szerint is egy 3000 milliárdos nagyságrendű beruházást igényel a szakértők
szerint. A szintén csődben lévő távolsági autóbusz járatok és az elővárosi közlekedés
problémáinak megoldása ezen felüli összegeket igényel.
SZAKSZERVEZETEK, ÉRDEKEGYEZTETÉS ÉS A REHN–MEIDNER-MODELL
Az északi modell működésének inherens része az a társadalmon belül egymásnak

feszülő érdekek folyamatos harmonizálása. Mind a neoliberális, mind pedig a neo-
konzervatív gazdaságfilozófia azt vetítette ki a közvélemény felé, hogy az egyes gaz-
daságpolitikai lépések homogén módon hatnak a magyar társadalom egészére. 2010
előtt a külföldi működő tőke és a „piaci verseny” kedvező hatása kellett volna, hogy
gazdasági növekedéshez, felzárkózáshoz vezessen, ami aztán – a dagály minden hajót
megemel elve alapján – minden társadalmi és földrajzi csoportban, foglalkoztatási
kategóriában, életkori kohorszban, és egyéb más tagolódások szerint mindenki szá-
mára elhozta volna a gyarapodást. A jobboldali elképzelés szerint pedig tételeződik
egy erős, közös, mindenkit magába foglaló nemzeti érdek, amelynek megvalósítá-
sa felemeli a nemzet egészét. Ha valakinek véletlenül ezen belül mégis rosszabbul
megy, az éppen áldozatot hoz a nemzet felemelkedéséért. Ezek a homogenizáló ideo-
lógiák a valóságban elfedik azt, hogy egyes társadalmi csoportoknak mindig erősebb
a hozzáférésük az erőforrásokhoz, a költségvetéshez, a szabályozáshoz, a sajtóhoz, a
gazdaságpolitika befolyásolásához, a tőkéhez, az örökölt vagyonhoz, és ennek követ-
keztében hosszabb távon ők gyarapodnak mások kárára. Ennek szélsőséges esetében
a társadalom egésze elől szívják el extraktív módon (privatizáció, közbeszerzések,
adókedvezmények, offshore, bérharc stb.) az inkluzív növekedésre fordítandó ös�-
szegeket.
Az északi modell a fenti két megközelítéssel szemben tudatában van annak, hogy
egy társadalom rettentő sok választóvonal mentén egymással ellentétes érdekekre
tagozódik. Ezen érdekek artikulációját elősegíti, a képessé tevő állam pedig beemeli
ebbe a harmonizációba azokat, akiknek kevesebb hozzáférésük van ahhoz. Az ér-
tékek és érdekek reprezentációja folyamatos és érdemi egyeztetésben, alkuban ta-
lálkozik helyi, térségi, iparági és nemzeti szinten is. Az észak- és nyugat-európai
országok, de valamilyen mértékben még a déliek is számtalan társadalmi, civil-,
szakmai és egyéb szervezet folyamatos aktivizmusára építenek. A közjó ezen szer-
vezetek konszenzuskeresésének eredményeképpen jön létre. A rendszerváltás utáni

nyilvánosságnak rossz berögzülése volt, hogy a nem kormányzati, szakmai, érdek-
védelmi szervezeteket egyfajta fügefalevélként értelmezte csak, a végső szót mindig a
politikusok mondták ki, akárcsak az állampárt idején. Az északi modell országaiban
ez fordítva van. A politikusok szerepe nem jelentős, az állam maga sokszor jelen
sincsen a társadalmi aktorok közötti párbeszédben. Ennek szimbolikus lecsapódása,
hogy a skandináv politikusok szürkék és unalmasak. A konfliktusos politizálás és
a karakteres nemzeti vezéregyéniségek a hányattatott sorsú országok sajátosságai.
A legtöbb kívülálló egyetlen skandináv politikust nem tudna felsorolni az északi or-
szágok áttörő sikere ellenére!
A társadalmi érdekegyeztetésben kiemelt szerepe van a széles tagsággal rendelke-
ző szakszervezeteknek és a vállalati oldalt képviselő kamaráknak. A két fél közötti
érdekegyeztetés fókusza a béralku. Amint azt már említettük a közgazdaság-tudo-
mány érvényes álláspontja (a két Cambridge tőkevitájának eredménye) szerint a bé-
rek és a profit részesedése a hozzáadott értékből nem valamifajta piaci és meritok-
ratikus módon kerül elosztásra, hanem a nyers relatív erőviszonyok alapján.378 Ahol
kiterjedt tagsággal rendelkezik a szakszervezet, ott magasabb béreket tud kicsikarni,
ahol viszont a tőketulajdonosok a jobban szervezettek, ott ők képesek erőteljesebben
érdekérvényesíteni. Ezért mindkét félnek érdeke, hogy minél inkább reprezentatív
érdekképviseleteket hozzanak létre.
Az egész európai térségben a keleti országok azok, ahol ez az érdekharmonizá-
ciós rendszer a legkevésbé működik. Ennek az az oka, hogy a gyenge szakszervezeti
jogosítványokat a külföldi működő tőke befektetésvonzó csomagjának részének te-
kintették. Ahogy azt a kelet-európai FDI-függő kapitalizmusmodellről szóló részben
részleteztük, ennek következtében a kelet-európai bérek jelentősen el is maradnak
attól, amit ezen országok termelékenysége lehetővé tenne. Ez nem csak azért rendkí-
vül káros, mert a polgárok jelentős hányada nincstelenségnek van kitéve és képtelen
értékteremtő erejét fenntartani, hanem azért is, mert az állam és az önkormányzatok
költségvetésének sem keletkezik akkora adóalapja, amely el tudná tartani a szükséges
kiadásokat. Ezenkívül hiányzik az alsó, de sok esetben a középső jövedelmi tizedek
fizetőképes kereslete is, amely ellehetetleníti a helyi piacot kiszolgálni kívánó vállal-
kozásokat. Képtelenség stabil gazdálkodású vállalkozásokat létrehozni és fenntarta-
ni, ha nincs meg a béreknek az a multiplikátorhatása, amelyre alapozva a nyugati
gazdaságokban a kis- és középvállalkozások eltartják egymást.
378
Ide vonatkozóan lásd a „két Cambridge tőkevitájának” és Piero Sraffa munkásságának tárgyalását eb-
ben a könyvben, illetve G. C. Harcourt 1972.
Az egyeztetésekre és kollektív megállapodásokra alapozó bérpolitikának a meg-

felelő szintű jövedelem szociálpolitikai és vállalkozásfejlesztési aspektusain felül van
egy versenyképességi aspektusa is. A nyugat- és észak-európai országokban a vállal-
kozásoknak azért éri meg minél nagyobb számban részt venni a kollektív bérmegál-
lapodásokban, mert így kiszűrhető az alacsony termelékenységgel de bérkizsákmá-
nyolással versenyezni igyekvő cégek köre. Amennyiben nincs ugyanis egy olyan, az
adott árszínvonalnál releváns és ésszerű iparági bérminimum megállapítva, amely
lehetetlenné tenné a foglalkoztatottak drámai alulfizetését, a vállalkozások egy részé-
re semmifajta piaci kényszer nem hat annak érdekében, hogy technológiai újítással
és a termelékenység emelésével versenyezzenek. Hiszen a termelékenységet emelő
céggel szemben mindig versenyképes maradhat az alacsony költségszint miatt az a
cég, amelyik létminimum alatti béreket fizet csak az alkalmazottainak. Ez egyrészt
hátrányos helyzetbe hozza a technológiába, menedzsmentbe és termelésirányításba
beruházó cégeket, másrészt pedig a nemzetközi versenyben hátrányt okoz a hazai
szektor egészének. Ezért az észak- és nyugat-európai cégek a bérminimum folyama-
tos tudatos emelésével igyekeznek elejét venni az ilyen típusú káros versenynek. Ez
az úgynevezett Rehn–Meidner-modell,379 melyet két svéd közgazdászról neveztek el.
Tulajdonképpen az egész nyugat- és észak-európai térségben gyakorlat a kollektív
megállapodásoknak az ilyen rendszere, és ezért nem is meglepő, hogy a minimálbér
sehol nincs a létminimum alatt. A közvitákban nemcsak a túlságosan magas bérek
költségszintre gyakorolt hatását tartják károsnak, hanem a túlságosan alacsony bé-
reknek a belső keresletre gyakorolt negatív hatását is.
Nagyon érdekes tanulságokkal szolgál Sendhill Mullainathan és Eldar Shafir
2014-es könyve, A szűkösség filozófiája.380 A közgazdász és a pszichológusprofes�-
szor közös munkája tudományos kísérletek hosszú során keresztül mutatja be, hogy
azok, akik folyamatos nélkülözésben, szűkösségben, adósságban, borotvaélen tánco-
ló, prekárius jövedelmi szinten élnek, sokkal kevéssé termelékenyek a munkájukban.
A bér tehát nemcsak a termelékenység által meghatározott összeg, hanem fordítva, a
szűkösség is csökkenti a termelékenységet.
Magyarországon és a kelet-európai posztszovjet térségben az extrém módon pi-
acpárti ideológia dominanciája miatt a minimálbérre csakis úgy gondoltak, mint
aminek moderálása, visszafogása a versenyképesség forrása. Amennyiben ezen mo-
dell elképzelései szerint valóban az alacsony bér lenne a versenyképesség záloga, ak-
kor a legalacsonyabb bérezésű Bulgáriának kellett volna a legtöbb működő tőkét
és munkahelyet vonzania, a nagyon magas bérszínvonalú Skandináviából viszont
379
Meidner–Rehn 1951; LO 2016.
380
Mullainathan–Shafir 2014.
menekülnie kellene a tőkének és a munkahelyeknek. A valóságban azonban mind-

ez fordítva van, a bolgár lakosság negyede kivándorolt, ezzel szemben Svédország
léptékekkel több tőkét vonz, és a legmagasabb foglalkoztatású országok között van.
Nyilvánvalóan a tőkevonzásnak ezer más tényezője van, így a jogbiztonság, a képzett
munkaerő, a magas hozzáadott értékű céges környezet klaszter hatása, a magasabb
vásárlóképes fogyasztói réteg, a jó minőségű közösségi infrastruktúra, és így tovább.
Mindehhez azonban egy szegény országban közösségi beruházások szükségeltetnek.
Ezeket azonban a piaci fundamentalista ideológia a keleti országokban azért nem fi-
nanszírozta meg, mert a folyamatos megszorítások állapotát tartotta fenn.
Amikor azonban világossá vált, hogy a minimálbér értéke már olyan alacsony,
hogy az komoly megélhetési krízishez vezet egymillió foglalkoztatott estében, akkor
a neoliberális közgazdászok arra hivatkoztak, hogy az alacsony termelékenység nem
engedi meg a bérek emelését. Hogy ez valóban így van-e, azt könnyen ellenőrizhetné
bárki, aki igazán aggódik a hazai munkavállalók megélhetéséért. A Központi Statisz-
tikai Hivatal adatbázisaiban ugyanis rendelkezésre állnak anonimizálva a minimál-
béren foglalkoztató cégek nyereségességi adatai. Ha ezek a cégek mégis nyereséget
termelnek, akkor nem igaz a tézis, hogy ne lennének képesek kifizetni a magasabb
bért. Egy a foglalkoztatottakért aggódó kormányzat vagy kutatóintézet megfinanszí-
rozhatná ennek a folyamatos nyomon követését. Ilyen kutatás azonban nem készült,
a bérek emelésének lehetetlenségét hangsúlyozó vélekedés hittételekre épül.
Összefoglalva tehát: a termelékenység emelését megalapozó állami beruházáso-
kat az oktatásba, az egészségügybe a neoliberálisok a megszorításokkal akadályozták
meg, a bérek emelkedését pedig arra hivatkozva, hogy alacsony a termelékenység.
Ördögi kör. Ráadásul, ahogy később bemutatjuk, a megszorítások hivatkozási alap-
jául szolgáló folytonosan visszatérő költségvetési egyensúly kiemelkedő oka az ala-
csony foglalkoztatás és az alacsony bér, ami miatt nem elég nagy az adóztatható
adóalap. Mindez azonban azért van, mert az állam nem fektettet be a társadalom
humántőke-képződésébe és az infrastruktúrába. Ismét csak: ördögi kör.
A magyar minimálbér az évek során messze a létminimum alá csúszott, a magyar
kis- és középvállalkozói szektor nagy részére nem hatott piaci alapú termelékenységi
kényszer, ezért tartósan az adott árszínvonal mellett szükségszerű termelékenységi szint
alatt voltak, foglalkoztatottaik fokozott kizsákmányolásával maradván talpon. Ezt a
jelenséget jól ismerik azok a vállalkozók, akik tisztességesen megfizetik a munka-
vállalóikat, növelik a termelékenységet, de tehetetlenek a foglalkoztatottaik kizsák-
mányolásával olcsó költségszintet fenntartó, de alacsony termelékenységű verseny-
társaikkal szemben.
Észak- és Nyugat-Európában a kollektív bérmegállapodások azért is előnyösek a
vállalatok számára, mert a szakszervezetekben kooperatív partnert találnak munka-
vállalóik folyamatos képzésére. Ez jócskán ráfér a hazai gazdaságra, ahol a felnőtt-

képzés aránya jóval az északi versenytársak szintje alatt van. A képzések nyomán
létrejövő termelékenységi növekmény okozta magasabb hozzáadott értéket aztán a
két fél elosztja, magasabb profit és magasabb bérek formájában. Erről szólnak az
általában kétévente megkötött vállalati, iparági vagy akár nemzeti szintű kollektív
bérmegállapodások. Észak- és Nyugat-Európa tizenkét országában a foglalkoztatot-
tak több mint nyolcvan százalékát lefedik ezek a megállapodások,381 Ausztriában382
és Skandináviában nincs is szükség államilag megállapított minimálbérre. Az iparági
bérminimum jobban differenciál. Recessziós időszakban pedig a szakszervezetekben
együttműködő partnert találnak a bérek visszafogására. Ezen keresztül a cég képes
rugalmasan alkalmazkodni a bérek tekintetében is a konjunkturális ciklusokhoz,
ami növeli a cég túlélésének esélyeit. Kedvező időszakokban pedig mivel a dolgozók
érdekeltek a termelékenység növelésében, ezért rezignált, kiszolgáltatott alkalmazot-
tak helyett pozitív hozzáállású munkatársak vesznek részt a vállalat sikerre vitelében.
Mindezekkel szemben a kelet-európai országokban, így Magyarországon is csupán
a foglalkoztatottak kevesebb mint harmadára terjed ki a kollektív bérmegállapodás.
A fentiekből is látszik, hogy az ideális megoldás az ágazati bérmegállapodások
nyugati országokban bevett mintájának átvétele lenne. Ennek az az előnye az állam
által központilag előírt minimálbérrel szemben, hogy lehetővé teszi az iparági diffe-
renciálást, és így segíti az egyes szektorok középtávú alkalmazkodását a megváltozott
árszínvonalhoz. Ezzel egy időben az állami kényszer helyett decentralizált szereplők
önkéntes megállapodásaira alapoz. Amíg azonban nem jönnek létre széles tagság-
gal rendelkező szakszervezetek és érdemben reprezentatív kamarák, kénytelenek va-
gyunk az állami minimálbér-politikára hagyatkozni.
A szakszervezetek megerősítése az állam feladata. 2011-es becslés szerint a szak-
szervezeti tagok aránya az aktív foglalkoztatottaknak csupán 12%-át teszi ki.383 A je-
lenlegi finanszírozásukkal és jogosítványaikkal nem várható a taglétszámuk érdemi
emelkedése. A mintegy négymillió munkavállalót képviselni hivatott magyar szak-
szervezeti szektor ugyanis hosszú idő óta mindent egybefoglalva nagyságrendileg 3-4
milliárd forintból gazdálkodik évente. Ez egy pár száz fős intézmény éves költség-
vetése, vagy másképpen érzékeltetve két kilométer autópálya, vagy egyetlen drágább
játékfilm forgatási költsége. A szakszervezetek finanszírozását tehát egy nagyság-
renddel magasabb szintre kell emelni, évente legalább tízszer ekkora összeget kell
a rendelkezésükre bocsátani ahhoz, hogy érdemi munkát végezhessenek. Emellett
381
Az Amsterdam Institute for Advanced Labour Studies folyamatosan nyomon követi és feldolgozza
ezeket az adatokat.
382
Beigewum 2015.
383
Neumann László 2011.
következetes felvilágosító munkával tudatosítani kell életfontosságú szerepüket a

béralkuban és a szolidáris bérmegállapodásokban.384
Összehasonlításképp egy érdekesség: a 2016-os amerikai elnökválasztási kam-
pányban Bernie Sanders demokrata jelölt az amerikai szakszervezetek adományai-
val tudta felvenni a versenyt a rendkívül drága kampányhirdetési piacon riválisával,
Hillary Clintonnal, akit tudvalevőleg a nagyvállalati szektor pénzelt bőségesen. Ha
a szabadversenyes kapitalizmus fellegvárának számító Egyesült Államokban ilyen
források állnak a szakszervezetek rendelkezésére, akkor ez világossá teszi, hogy az
elméletileg szociális piacgazdasági modellt építő Magyarországon mennyire elnyo-
morították a szakszervezeteket, nem utolsósorban a magukat szocialistának mondó
álbaloldali kormányzatok. A magyar szakszervezeteknek ugyanis messze nincs annyi
forrása, hogy baloldali politikusokat szponzoráljanak. Nem is teszik, a szakszervezeti
mozgalom ugyanis elvágta a köteléket a Szocialista Párttal. Ez a nyugati világban
egyedülálló, hiszen a szakszervezetek mindenhol a szociáldemokrata pártok helyi lá-
bai, ahogy az egyházak a konzervatívoké. Mindenhol a nyugati világban a baloldali
pártok adják a szocdemek költségvetésének jelentős részét, még például a brit Mun-
káspárt esetében is. Ezen keresztül képesek egyébként érdekeiket érvényesíteni, és
megakadályozni, hogy a parlamentben vagy kormányon a szocdem politikusok úgy
elárulják a munkavállalói érdekeket, ahogy ez Magyarországon megtörtént.
Azokban az országokban, ahol 60–70%-os szakszervezeti tagság van, gyakran
érvényben van az úgynevezett Ghent-rendszer. Ez azt jelenti, hogy a munkanélküli
segélyezést az állam helyett maguk a szakszervezetek kezelik. Ennek egyik jótékony
hatása, hogy igen jelentősen megemeli a motivációt arra, hogy a munkavállalók ta-
gokká váljanak.385 Másrészt pedig kizárja annak a lehetőségét, hogy állami megszorí-
tásokkal olyan végletes szinten visszaszorítsák a munkanélküli-segélyezést, ahogy ez a
2010 utáni Fidesz-kormány időszakában történt. A szektorális béralkuk mellett ez
az intézmény is jelentősen csökkentené a politika egyeduralmát a gazdasági életben,
erősítené a decentralizált, többszereplős érdekharmonizációt. Érdemes lenne ezért
Magyarországon is bevezetni a Ghent-rendszert.
A jelenlegi magyar jog szerint a kollektív szerződésekből származó előnyök a nem
szakszervezeti tagokra is érvényesek. A szakszervezeti tagság erősítése érdekében ér-
demes lenne bevezetni egy olyan rendszert, amikor a kollektív megállapodások elő-
nyeit élvező nem szakszervezeti tagoknak díjat kellene fizetniük a szakszervezetek
kasszájába. Ez esetben nagy lenne a motiváció arra, hogy a kötelezettség mellé a
384
A nyugati szakszervezeti mozgalom tagtoborzó, tájékoztató stratégiáiról és gyakorlatáról Nagy Viktória
és Neumann László írnak részletesen, lásd Nagy 2014.
385
Bryson–Ebbinghaus–Visser 2011.
belépéssel a beleszólási jogokat is igyekezzenek megszerezni az érintettek, azaz aktív

taggá váljanak.
A 2012-es adatok alapján Magyarországon kollektív szerződés által 880–900 ezer
munkavállaló volt lefedve, ami az összes munkavállaló harmada. Jellemzően magas,
90% körüli a lefedettség az energiaszektor, a vízellátás, a szállítás, a közlekedés, a
posta és a távközlés területén. A legkisebb lefedettséggel az építőipar rendelkezik
(5% körüli), illetve a kereskedelem (15%), a járműjavítás (15%), a szálláshely-szol-
gáltatás (10%), a fa-, papír- és nyomdaipar (19–20%).386
SZOCIÁLPOLITIKA
Az északi modell szerves része a kiterjedt szociálpolitikai rendszer, olyannyira, hogy

sok tájékozatlan kívülálló egyenlőségjelet is tesz a jóléti állam és a generózus szociál
politika közé. „Az északiak gazdagok, tehát megengedhetik maguknak a bőkezű ál-
lami támogatásokat!” – ez a leginkább elterjedt kép Magyarországon az északi mo-
dellről, ami egyben alibit is szolgáltat arra, hogy miért nem lehet máshol bevezetni
ezt a modellt.
A valóságban pont a fordítottja a helyzet: az északi országok attól versenyképesek,
hogy bőkezűen befektetnek az állampolgáraik humán tőkéjébe. Ez már azelőtt is így
volt, mielőtt például a skandináv országok némelyikében földgázlelőhelyeket találtak
volna. A modell a századfordulón indult, és a harmincas években kezdett kiteljesed-
ni. Az északi országok jóléti államainak célja az aktiválás, azaz hogy minél kevesebben
szoruljanak rá a jóléti juttatásokra. Minél több ember képes ugyanis munkából megél-
ni, minél kevesebbet kell eltartani, annál koncentrálhatóbb és fenntarthatóbb a jóléti
rendszer. A szociálpolitika célja megőrizni és megemelni a munkaképességét azoknak,
akik valamilyen okból adódóan éppen nem lehetnek jelen a munkaerőpiacon. Ez éle-
sen szembemegy a kelet-európai országokat az elmúlt évtizedekben meghatározó neo-
liberális filozófiájával, mely a szociálpolitikát valamifajta maradékelvű segélyezésnek
képzeli el, ami kis összegekkel kisegíti a rászorulókat, ha éppen marad rá forrás, de
ezt adománynak és nem társadalmi beruházásnak fogja fel.
Az északi modell működésében a szociálpolitika beruházás, amely megtérül. Ab-
ból a felismerésből indul ki, hogy a kispénzűek képtelenek saját erőből abba a hely-
zetbe kerülni, hogy eséllyel részt vegyenek a piaci versenyben. Szegényként alapvető
létfenntartásuk biztosítására kell koncentrálniuk energiájukat, idejüket és anyagi
erőforrásaikat, ezért képtelenek a versenyképességüket megalapozó egészség, tudás
Szabó I. Sz. 2015.

386
Szociálpolitika 227
és lelki biztonság megteremtésére. Ehhez nyújt segítséget a szociálpolitika. A kö-

zéposztály esetében pedig a munka dekommodifikációját387 célozza meg, azt, hogy
az alkalmazottnak ne kelljen reszketnie attól, hogy állása elvesztése esetén anyagilag
ellehetetlenül és kilátástalan pályára szorul. Amennyiben a szociálpolitikai rendszer
a középosztály számára is lehetővé teszi, hogy adott esetben még állása feladása árán
is ellentmondjon főnökének, mert van biztonságos támasza a munkaerőpiacon kívül
arra, hogy átvészelje a következő munkahely megtalálásáig tartó időszakot, akkora
munkája dekommodifikálódik, munkaereje több lesz, mint kényszerből áruba bo-
csátott idő és tudás. Megnövekszik a foglalkoztatott alkuereje a bérek, a munkahe-
lyi biztonság, a munkafeltételek, a menedzseri attitűdök területén, egyre közelebb
kerülnek az alkalmazottak ahhoz a helyzethez, hogy ne muszájból kelljen munkát
vállalniuk.
Az északi szociálpolitikai modell többszintű garanciára épül. A rendszer legalján
ott egy nagyon alacsony feltétel nélküli alapjövedelem, univerzálisan, azaz a vagyon
vizsgálata nélkül, amely a fizikai nyomortól ment meg mindenkit.
Ennél magasabb szinten van egy vagyonvizsgálatra alapozott munkanélküli-
segély azok számára, akiknek még nem volt munkájuk. Akinek viszont már volt
munkaviszonya, azok egy ennél magasabb szintű ellátást kapnak, a megelőző mun-
kabérük arányában. A kétszintű munkanélküli-segélyezés logikája, funkciója az,
hogy minél inkább aktiválja, elhelyezkedésre sarkallja a polgárokat. Az elhelyezke-
dés olyan jelentős előnyökkel jár, hogy minél több ember számára motivációt jelent
arra, hogy ne segélyekből igyekezzen magát beszűkült életszínvonalon fenntartani.
A rendszer negyedik eleme az iparági béralkukon kialakított mindenkori
szektorális bérminimum, aminél kevesebbet senki nem kereshet munkából. Ennek
részleteit jelen fejezet érdekegyeztetéssel foglalkozó alfejezetében már tárgyaltuk.
A magyar szociálpolitikai rendszer a neoliberális évtizedekben a beruházás és mo-
tiválás helyett a maradékelvű, elégtelen mértékű segélyezés alapelvére épült, azért
aktivizálásra alkalmatlan volt. Mindez meg is látszik a foglalkoztatási statisztikákon.
A 2010 utáni Fidesz-kormányzat felismerte az aktivizálás fontosságát, ezt azonban
tipikus neokonzervatív logikával úgy kívánta elérni, hogy nem az elérhető béreket
növelte, hanem a szociálpolitikai juttatásokat építette le. Ezzel elvágta a szegény-
ségben élők támaszát a helyzetükből való kiemelkedésre. Ráadásul ezzel egy időben
még az oktatási rendszert is leépítették, aminek együttes hatása az lett, hogy milli-
ós embertömegek maradnak foglalkoztathatatlanul a tudásalapú globális gazdaság
versenyében, akiknek immáron a segélyezés szalmaszála sincs meg. A foglalkoztatás
növekedése csak kivándorlás és fenntarthatatlan közmunkaprogramokon keresztül
387
Lásd Esping-Andersen 1985; Esping-Andersen 1990.
maradt biztosítható, miközben az anyagi deprivációs kockázatok, és különösen a

gyermekszegénység tekintetében Magyarország európai összehasonlításban is a lista
aljára került, Bulgáriával és Romániával egy szintre.
Az északi modell aktivitást motiváló logikájának szellemében Magyarországon
körülbelül 3-4 millió embert kellene a létminimum szintjéig eljuttatni, ezen be-
lül is több mint egymillió olyan polgártársunkat, akik jelenleg munkából keresnek
ennél kevesebbet. Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy aki a létminimum szint-
jénél kevesebből kényszerül megélni havonta, annak komoly fizikai létfenntartási
gondjai vannak, nagy valószínűséggel a kapcsolati tőke és a pszichológiai önértékelés
leépülésével együtt járóan. Ők egész biztosan képtelenek a foglalkoztathatóságuk
előmozdítására önerőből. Hogy ezt nemzetközi összehasonlításban is érzékeltessük:
a 2014-es magyar létminimumszint még vásárlóerő-paritáson is majdnem fele a
nyugat-európai legalsó jövedelmi tized életszínvonalának! Magyarországon viszont
négymillióan messze még ez alatt a magyar létminimumszint alatt élnek! A cél tehát
nem túl ambiciózus, olyan nagyon-nagyon szerény emberi alapkiadások biztosításá-
ról beszélünk, mint az egészséges étel, a megfelelő hőmérsékletű szoba, tiszta ruha,
maga a tisztálkodás és a munkakereséshez és ügyintézéshez szükséges közlekedési
kiadások.
Mindebből következően el kell érni azt, hogy a feltétel nélküli szociális alapjö-
vedelem érje el a mindenkori létminimum szintjét. Ez szükségeltetik ahhoz, hogy
a legszegényebbek foglalkoztathatósága, elhelyezkedési esélyei reális közelségbe
kerüljenek. A minimálbért pedig olyan szintre kell emelni, hogy az motiváló le-
gyen az elhelyezkedésre, azaz a mindenkori létminimumot legalább harmadával
haladja meg.
Jogosan merül fel természetesen a kérdés, hogy Magyarország jelenlegi fejlettségi
szintjén ez a program megvalósítható-e. Az északi modell magyarországi finanszí-
rozhatóságáról szóló alfejezetben részletesen kifejtjük majd, hogy miért igen. Ma-
gyarország tartósan hét-nyolc százalékponttal kevesebbet költött szociálpolitikára a
nemzeti össztermékéből, mint az eurózóna államai, miközben a szociális szükségletei
sokkal magasabbak. Mivel a szociálpolitikai újraelosztást a nyugdíjrendszer domi-
nálta, ezért a gyakorlatban a szocpol támogatások a szegények felől a gazdagok felé
áramlottak, és nem fordítva, ahogy annak lennie kellene, és ahogy az mondjuk Dá-
niában van. Ezt nevezte Ferge Zsuzsa professzor „perverz újraelosztásnak”.
Nincs olyan morális kód, legyen az kereszténység, szociáldemokrácia, humaniz-
mus vagy bármely egyéb erkölcsi rendszer, amely alapján megengedhető az a nyo-
mor, amiben a magyar társadalom nagy része jelenleg él. Ez a kilátástalanság ellehe-
tetleníti a gazdaság fejlődését, a magasabb foglalkoztatás elérését is.
ezer forint
3500
3000 690
2500
2000
641
1500
589 2531
484 409
1000 452
383
206 254
1380
500 197
825 920 1068 937
625 699 756
192 418
0 143
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10 országos
tized tized tized tized tized tized tized tized tized tized átlag
munkajövedelem társadalmi jövedelem egyéb jövedelem
25. ÁBRA | Az egy főre jutó éves bruttó jövedelmek források szerinti összetétele jövedelmi tizedek
szerint Magyarországon, 2014-ben
Az egy főre jutóéves bruttó jövedelmek források szerinti összetétele jövedelmi tizedek szerint, 2014
Forrás | KSH
Tapasztalatok szerint sem az oktatási, sem az egészségügyi rendszer nem működ-

tethető hatékonyan, ha azt nem támogatja meg egy hatékony, kiterjedt, és egyenlő
szociálpolitikai rendszer és szociálismunkás-hálózat. Ezek hiányában a társadalmi
problémák ráterhelődnek az oktatásra és az egészségügyre, amelyek nem képesek
eredeti feladatukat jó minőségben ellátni. Magyarországon ezen a területen robba-
násszerű fejlesztésekre lenne szükség.
A magyar gazdaság még ma is, sok évtized beszűkült és végiggondolatlan gazda-
ságirányítása után is képes annyi értéket teremteni, amely megfelelő forrást jelent a
kilábalás, a humán tőkébe való beruházás, a magasabb foglalkoztatás és a magasabb
hozzáadott értékű termelés angyali körének beindítására. Ehhez nem szükségeltetik
más, mint politikai elhatározás, nagyobb tudatosság, szolidarisztikusabb társadalom
és antikorrupciós intézmények következetes működtetése. A következőkben ennek
részleteit igyekszünk bemutatni.
MIBŐL FINANSZÍROZHATÓ AZ ÉSZAKI MODELL?
A neoliberális populizmus és demagógia talán legerősebb ütőkártyája mindig is a

költségvetési felelősségteljesség hamis póza volt. A fiskális egyensúlytalanságokat ez
az irányzat visszatérően a társadalom túlfogyasztásával indokolta, amelyre válaszként
26
könnyen el tudta fogadtatni a „nadrágszíj meghúzását”. Szemben a radikális baloldal

vélekedésével, a neoliberalizmust nem kell minden esetben erőszakkal ráerőltetni a
társadalomra, annak az alapvető moralitása ugyanis gyakran megegyezik sokak kvázi
protestáns etikai érzékével. Amennyiben a társadalom megfelelően nagy része el-
hiszi, hogy túlfogyasztás és nem pedig a bevételek és kiadások igazságtalan elosztása
okozza a költségvetési egyensúlytalanságokat, akkor már könnyű erre az alapfelté-
telezésre megszorító politikát építeni. Ilyenkor szokott előkerülni a magánháztartás
mint demagóg párhuzam, arra apellálva, hogy a választók sem költhetnek többet,
mint amennyi jövedelmük van. Ez azonban több szempontból is hamis párhuzam.
Attól eltekintve, hogy az államnak rendelkezésére áll a pénznyomtatás lehetősége,
további különbség, hogy szemben a családi háztartással az állam társadalmi csopor-
tok közötti újraelosztást és befektetést végez. Egyáltalán nem mellékes, kiket adóztat
alul és túl, kiknek a fejlődésére allokál forrásokat. A háztartás populista párhuzama,
a túlfogyasztás demagógiája évtizedeken át relatíve népszerűvé tették a felelősségtel-
jesnek tűnő megszorító gazdaságpolitikusokat, hidegfejű technokratáknak láttatva
őket a veszélyes túlköltekezésre hajlamos többi politikus sűrűjében. A valóságban
azonban nem tettek mást, mint károsan bekorlátozták az állam humántőke- és infra-
struktúra-fejlesztő szerepét, ezzel folyamatosan újratermelve azt a költségvetési in-
stabilitást amelyet elvileg orvosoltak.
Amikor más irányzatok képviselői befektetni akartak társadalmi mobilitásba, hu-
mán tőkébe, közösségi közlekedésbe, szociális biztonságba, fenntarthatóságba, akkor
a neoliberális közgazdászok ezt mindig azzal az érvvel hárították el, hogy nincs mind-
erre forrás, egy ország nem költhet el tartósan többet, mint amennyit megtermel.
A valóságban azonban a gazdasági fejlődést alátámasztó alrendszerek folyamatosan
alulfinanszírozottak voltak. Az igazi probléma az volt, hogy egyrészt az igazságtalan
adórendszer miatt soha nem állt rendelkezésére elégséges forrása az államnak a bevé-
teli oldalon, másrészt pedig pontosan az alulfinanszírozott állami alrendszerek miatt
soha nem jöhetett létre az a széles foglalkoztatásra, magas hozzáadott értékre és ma-
gas bérekre építő gazdaság, amely megfelelő adóalapot biztosíthatott volna. Az ebbe
történő fektetés hiányában az állandóan visszatérő költségvetési stabilizációra volt
szükség, amely a kiadások érdemi átvilágításra épülő racionalizálása és a bevételek
igazságos újrastrukturálása helyett a fűnyíróelvű megszorításokat, az adópolitikában
pedig a felső középosztály és az elit privilégiumainak megőrzését jelentette.
Természetesen a hosszabb távú költségvetési felelősségteljesség fontos, hiszen szá-
mos esetben láthattuk mekkora kiszolgáltatottságot jelent, ha egy ország végletesen
eladósodik. Görögország adósságdrámája mindenki szeme láttára játszódott le, Eu-
rópa egésze figyelte lélegzet-visszafojtva. A Gyurcsány-korszakban Magyarországon
is rekord méretű költségvetési hiányok születtek, aminek következtében sikerült a
rendszerváltás időszakának szintjére visszaemelni azt az államadósságot, amely 2001

környékén már alig volt a bruttó nemzeti össztermék 50%-a felett, azaz nemzetközi
összehasonlításban elfogadható szintre csökkent. Ezt a folyamatot az Orbán-kor-
mányoknak is csak a nyugdíjpénztári vagyon felélésével és állandó megszorításokkal
sikerült leállítania, de visszafordítania nem.
100
90
80 EU27
EU15
Magyarország
70
60
Referenciaszint
50
40
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
26. ÁBRA | A GDP-arányos magyar államadósság dinamikája uniós összehasonlításban

Forrás | Eurostat
A GDP arányos magyar államadósság dinamikája uniós összehasonlításban (Forrás: Eurostat)

Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy a költségvetési egyensúlytalanságokat a túl-
ságosan magas kiadások, vagy az elégtelen bevételek okozzák. A kettő csak első hal-
lásra ugyanaz. Szemben a közvélekedéssel, a magyar állam kiadásai sosem voltak
túlzottak, főleg nemzetközi összehasonlításban, illetve a kezelendő problémákhoz,
a fejlesztési igényekhez mérten. A magyar költségvetés kiadási oldala 1996 (az át-
menethez kötődő összeomlás vége) és 2004 (Gyurcsány Ferenc hatalomra jutása)
között gyakorlatilag megfelelt az európai OECD-átlagnak. Csak 2005-től, Gyur-
csány ámokfutásával vált el attól. Innentől viszont a szociális és humántőke-kiadá-
sok csökkentek, azaz ez a kormány mind a mai napig nem tudott elszámolni azzal,
hogy pontosan mire ment el az évről évre ismétlődő költségvetési hiány, amely végül
a gazdasági összeomláshoz, az IMF-hitelhez és a Bajnai-féle megszorításhoz vezetett.
Hamis volt tehát az a propaganda, amely Magyarország esetében a túlzott újrael-
osztásra hivatkozva kívánt megszorításokat kikényszeríteni az életfontosságú állami
alrendszerekben mindvégig. Ahogy bemutattuk, ezek az alrendszerek a valóságban
egyre kritikusabban alulfinanszírozottak voltak. Ezzel egy időben a magyar költ-
ségvetés bevételi oldala több százalékponttal elmaradt az európai OECD-országok
bevételi átlagától. Azaz valójában nem szedtük be a szükséges kiadások megfinanszí-
rozásához a megfelelő mennyiségű adót. (Görögországban is hasonló volt a helyzet.
A nyolcvanas években, mikor a gigantikus görög adósságállomány létrejött, a görög
kiadási oldal megfelelt az európai trendeknek, a bevételi oldal azonban masszívan
elmaradt attól.)
A felelősségteljesség hamis póza tehát az adatok tükrében nem tartható. Nem
igaz, hogy többet költött volna az ország, mint amit megtermelt. Nem túlkölteke-
zett, hanem a megtermelt össztermékből nem szedte be azt az arányú adóbevételt,
amivel megfinanszírozhatta volna a kiadásokat. A harmadikutas, neoliberalizált Szo-
cialista Párt nem kívánta megsérteni a társadalom vagyonos és magas jövedelmű
rétegeinek érdekeit. Ez nem felelősségteljes politika.
A színlelt felelősségteljességgel önmaguknak presztízst szerző magyar közgazdá-
szok egyébként őszintén hiszik, hogy egy szegényebb országban alacsonyabb újra-
elosztási szintnek kell lennie, mint egy gazdagabban. Ez azonban nem valamifajta
közgazdasági axióma, csupán egy neoliberális ideológiai állítás. A valóságban a köz-
gazdasági szakirodalomnak nincs határozott konklúziója az állami újraelosztás mér-
tékének tekintetében. Andreas Bergh és Magnus Henrekson összefoglalták388 az álla-
mi újraelosztás és a gazdasági növekedés közti összefüggés eddig született empirikus
elemzéseit. Eszerint nem mutatható ki egyértelmű összefüggés a két mutató között,
azaz a közgazdaság-tudomány vitája e tekintetben inkonkluzív. A nehézséget többek
között az okozza, hogy rendkívül komoly oda-vissza hatások lehetnek a növekedés
és az újraelosztás között, melyek az ökonometriai elemzések következtetéseit befo-
lyásolják. Vannak alacsony és magas újraelosztással dinamikus gazdasági növekedést
elérő országok, az utóbbira példa a skandináv országok közössége. Az azonban vilá-
gos, hogy az alacsony újraelosztási ráta azt feltételezi, hogy a magángazdaság szerep-
lőinek rendelkezésre áll megfelelő mennyiségű erőforrás a fejlődéshez. Ez azonban
egy szegény ország esetében nem áll fenn. Egy magyarhoz hasonló bérszínvonalú,
vagyoni helyzetű országban lehetetlen magánalapon megfinanszírozni a humántőke
388
GDP
százalékában
Magyarország
65
OECD európai átlag
Magyar trend
OECD európai trend
60
55
50
45
40 Év
1990 1992 1994 1996 1998 2000 2002 2004 2006
GDP
százalékában
Államháztartási Magyarország
kiadások a GDP százalékában Magyarországon és az európai OECD-országokban,
56 OECD európai átlag
1990–2006
54 Magyar trend
OECD európai trend
52
50
48
46
44
42
40 Év
1990 1992 1994 1996 1998 2000 2002 2004 2006
27–28. ÁBRA | Költségvetési kiadások és bevételek Magyarországon, összehasonlítva

az Államháztartási
európai OECD-átlaggal
bevételek a GDP százalékában Magyarországon és az európai OECD-országokban,
1990–2006
Forrás | OECD
29
akkumulációját, az infrastruktúra fejlesztését. Az ilyen típusú felzárkózások északon

és a Távol-Keleten is az aktív fejlesztőállam keretei között valósultak meg.
Amennyiben tehát elfogadjuk, hogy nincs általános tudományosan alátámaszt-
ható szabály az újraelosztás mértékére, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy semmi
nem indokolja, hogy egy fejletlenebb országban alacsonyabb újraelosztásra lenne
szükség. Magyarországon hosszú évtizedek óta fiskális szemléletű kormányzás folyik,
azaz a Pénzügyminisztérium szempontjai a meghatározóak az állami szakpolitikák
finanszírozásában. Természetesen a fiskális prudencia nem olyan szempont, amit tel-
jesen a kukába kellene vagy lehetne dobni, sőt, nagyon fontos, hogy az állam adós-
ságállománya ne haladjon meg egy kritikus szintet. Hogy mekkora ez a szint, abban
ismét csak nincs egyértelmű közgazdasági állítás, de abban konszenzus van, hogy
a GDP-arányosan 30–40% körüli szint még alacsonynak mondható, az eurózóna
szabályrendszerében (egyébként kemény empirikus indok nélkül) lefektetett 60%-
os szabály nagyjából még az elfogadható szintet jelenti, a 70–90% körüli szinteken
azonban már veszélyes vizekre evez az állam. Ilyenkor ugyanis könnyen adósságcsap-
dába kerülhet, azaz túlságosan magas lesz a megnövekedett adósságállomány után
fizetendő kamatkiadás, ami tovább növeli az adósságállományt, egyre gyorsuló vég-
telen ciklust gerjesztve. El kell tehát kerülni a végletes eladósodást, nem kis részben
azért is, hogy időről időre az alacsony államadósság szint miatt az állam különösebb
veszély nélkül képes legyen felvenni hiteleket, ha erre éppen szüksége van.
Nem teljesen ördögtől való ugyanis a Keynes nevével fémjelzett anticiklikus be-
ruházásösztönző politika, amikor is egy állam recessziós időszakban hitelből, állami
beruházásokkal ellensúlyozza a magángazdaság keresletkiesését. Mindig található
ugyanis olyan értelmes beruházás, amely növeli a humán tőkét, megszünteti az inf-
rastruktúra szűk keresztmetszeteit, és mindeközben hasznos munkahelyeket teremt
és újraélénkíti a magángazdaságot. Ilyen programmal vészelte át például Lengyelor-
szág a 2008 utáni világválság éveit recesszió nélkül egyedülálló módon Európában.
Amikor aztán elkövetkezik a gazdaság felívelő korszaka, az államnak természetesen
csökkentenie az adósságállományát a GDP arányában. Ez ekkor azonban már nem
jár megszorításokkal, mivel a tört nevezője, a GDP növekedőben van.
Ebből is látszik, hogy a költségvetési fenntarthatóság hosszú távon értelmezendő
kérdés, nem lehet rövid távú egyensúlyteremtésekre és megszorításokra szűkíteni.
A tapasztalatok azt mutatják ugyanis, hogy a társadalom alrendszereire tekintettel
nem lévő fiskális fegyelem, a folyamatos stabilizációk, megszorítások és elvonások
aláássák a társadalmi alrendszerek (oktatás, szociálpolitika, közösségi közlekedés,
adóbehajtás, antikorrupció, önkormányzatiság stb.) működőképességét és fenntart-
hatóságát. Mindez csökkenti a társadalom értékteremtő képességét, és csak újabb
megszorításokhoz vezet. Magyarországon sajnálatos módon 1978 óta a stabilizá-
ciók389 folyamatos hullámai olvadtak össze egyetlen folyamatos megszorító politi-

kává. Soha nem sikerült megteremteni az állami alrendszerek működőképességét,
a folyamatos forráskivonás és a hatékonyságelvű áttekintés hiánya pedig mindenki
által érezhetően vegetáló, alulteljesítő állami és társadalmi működést eredményezett.
Miközben a felelősségteljességet színlelő közgazdász elit túlköltekezésről beszélt, a
ténylegesen létező alulfinanszírozottság miatt a társadalom tagjai széteső kórházak-
kal, alulfizetett tanárokkal és működésképtelen vasúti hálózattal találkozott. A poli-
tikai elitnek nem volt meg a szaktudása és a bátorsága az alrendszerek meritokratikus
átalakítására. Politikai túlélését legitimálandó ezért szimbolikus szekértáborharcba
kezdett, miközben az ország gazdasági és társadalmi teljesítménye zuhant, kétségbe
vonva rendszerváltás reményeit és támogatottságát.
A rosszul működő, és ezáltal egyre könnyebben korrumpálható állam sajnálatos
módon tovább erősítette sokakban azt az érzést, hogy a posztszocialista állam ugyan-
olyan rossz, mint az államszocialista, ezért valóban leépítésre érdemes. Egy ördögi
kör jött létre. Mivel a magyar állampolgárok túlnyomó többsége soha nem látott
jól működő államot és önkormányzatokat (nem volt lehetősége Északnyugat-Euró-
pában járni például), ezért el sem tudta képzelni azt. A rendszerváltáskor létrejövő
magángazdaság csillogását ezzel szemben észlelte, ezért megerősödött benne a ha-
mis meggyőződés: az állam csak rossz lehet, nem javítani kell rajta, hanem le kell
azt építeni, a magángazdaság mindent jobban csinál. Mindez beilleszkedett abba
a neoliberális szemléletbe, amely a hetvenes években indult el Chiléből, az Egye-
sült Államokból és az Egyesült Királyságból. A piaci fundamentalizmus, amely egy
életszerűtlenül leegyszerűsített társadalomképre építi vízióját, az egyéb szempontok
figyelembevétele nélkül az állam visszaszorítását tűzi ki célul.
A minél alacsonyabb állami redisztribúciót követelő logika nincs tekintettel az
adott ország társadalmi szükségleteire. Az újraelosztás nemzeti össztermékhez viszo-
nyított mértéke nem hasonlít a testtömegindexhez, ahol lenne valamifajta ideális
testmagasság (újraelosztás-össztermék arány), ahol ráadásul minél kevesebbet kéne
ennünk, és majd ehhez lecsökkentjük az elvégzendő munka arányát is. A magas
újraelosztással rendelkező országok legalább olyan versenyképesek és fenntarthatóak
tudnak lenni, mint az alacsony újraelosztásúak. A negyvenes, ötvenes és hatvanas
évek jóléti államai magasabb újraelosztási ráta mellett tartósan magasabb gazdasági
növekedést és magasabb foglalkoztatást eredményeztek, mint az őket követő neo-
liberális korszak leépített államai. A skandináv államok tartósan magasabb újrael-
osztással működtek, mint a többiek, mégis kiemelkedő gazdasági növekedést értek
el, és stabilabbak is voltak, mint versenytársaik. Ennek elsődleges oka, hogy nem
389
Lásd Mong 2012.
egy állítólagosan kívánatos újraelosztási szinthez varrják hozzá a kiadásokat, hanem

ehelyett költségvetési tervezésük kiindulópontja a kiadási oldal szükségleteinek ös�-
szessége, és ehhez találják meg a finanszírozást a bevételi oldalon.
Az újraelosztás mértékének az adott társadalom szükségleteitől kell függenie.
Ahol alacsonyabb a foglalkoztatás, öregebbek és betegebbek az emberek, fejletle-
nebb az infrastruktúra, és az általános képzettséggel is bajok vannak, ott óhatatlanul
nagyobb arányban kell az államnak befektetnie a közjó érdekében, mint ahol mind-
ezek a kérdések már megoldódtak. Pont azért kell sokat költeni ma képzésre, hogy
később minél több adófizető és minél kevesebb eltartott legyen! Az eladósodottság
minden áron való, a jövő erőforrásainak felélésével történő csökkentése újabb és
újabb stabilizációs szükséglethez vezet egyre nagyobb gazdasági elmaradottság mel-
lett. Ez a stratégia a Nicolae Ceauşescu román diktátor által fémjelzett gazdaság-
filozófia megismétlésével egyenlő, annak minden eredményezett nyomorával együtt.
Mára már a nemzetközi közgazdasági elit is a megszorítások ellen fordult. 2015-
re, a görög válság klimaxára világossá vált, hogy a megszorítások politikája értelmet-
len, sőt káros. Közgazdász notabilitások egész sora támogatta meg a megszorítás-
ellenes politikai és társadalmi mozgalmak fellépését. A válságokról meghatározóan
fontos könyvet390 író Kenneth Rogoff, a Harvard professzora, előtte az IMF vezető
közgazdásza felhívta a figyelmet arra, hogy a jelenlegi görög helyzetet nem lehet
csak a görögökre kenni, felelőssége van benne a fenntarthatatlan megszorító po-
litikát vivő előző görög kormányoknak, az ezeket addig hitelező nyugat-európai
nagybankoknak is, illetve a megszorításokat kikényszerítő eurózóna kormányoknak.
Szerinte engedményeket kell tenni a görögöknek. A jelen könyvben is többször hi-
vatkozott Acemoglu–Robinson szerzőpárosból James Robinson (szintén Harvard)
szerint a görög válság oka az extraktív, klientalista állam volt, erre értelmetlen válasz
a megszorítás, az csak arra szolgál, hogy a „németeket boldoggá tegye”. A megoldás
szerinte könyvük fő tézise, az inkluzív növekedés. A Nobel-díjas Paul Krugman, a
Princeton tanára cikkek egész sorával támogatta a megszorításellenes érvelést, amely
szerint, itt az ideje a befektetésnek és a reformoknak, amihez levegőhöz kell juttatni
az eladósodott gazdaságokat. Egyetértett ezzel a világhírű francia közgazdász, Tomas
Piketty (az MIT korábbi professzora) is, aki azért nem vette át François Hollande
elnöktől a Becsületrendet, mert szerinte az állam dolga nem az, hogy kutatókat fi-
zessen le, hanem az, hogy a megszorítások helyett érdemi kormányzást műveljen.
Piketty jó hírnek nevezte a megszorításellenes mozgalmakat az európai integráció
szempontjából. Egy másik Nobel-díjas, Joseph Stiglitz, a Columbia professzora –
előtte a Világbank vezető közgazdásza – cikket írt arról, hogy nem Görögország, ha-
390
Lásd Reinhart--Rogoff 2011.
nem a megszorítások buktak meg. A kórushoz becsatlakozott Paul de Grauwe (LSE)

is, az eurózóna vezető közgazdász elemzője, akinek könyvein keresztül a legtöbb köz-
gazdász megtanulta a monetáris unió alapjait. Meglepetést okozott Mark Carney, a
brit jegybank elnöke, aki szintén szembeszállt a megszorításokkal. Robert Skidelsky
angol közgazdász, Keynes első számú életrajzírója szintén amellett érvelt, hogy a je-
lenleg fennálló alacsony kamatkörnyezetben az államoknak restriktív költségvetési
politika helyett hitelből finanszírozott produktív beruházásokkal kellene segítenie a
növekedést és a gazdasági szerkezetváltást. Mindehhez képest megdöbbentő, hogy
a magyar közgazdász elit mennyire egységesen vallja még ma is a neoliberális költ-
ségvetési politikát. Látni kell, hogy Magyarországon ezt a szakmát nem jellemzi az
az ideológiai sokszínűség, mint a nyugati országokban. A neoliberális ideológiai do-
minanciával szemben álló közgazdasági iskolák nálunk csak a 2008 utáni globális
recesszió és az IMF-hitelhez vezető magyar összeomlás után kezdtek teret nyerni.
Nem lehet véletlen, hogy meghatározó nemzetközi közgazdász véleményformá-
lók ilyen hosszú sora adta a nevét a megszorításellenes politikához. A helyzet ugyanis
az, hogy azok mindig és mindenhol értelmetlenek. Ha jobban végiggondoljuk, ami-
kor éppen válság van, ott mindig lehetséges reformokat végigvinni a megszorítások
helyett. Míg a reform az adott alrendszer hatékonyságelvű, meritokratikus átalakítá-
sa, addig a megszorítás az alrendszer működését ellehetetlenítő forráskivonás.
Az oktatáspolitikát, a szociálpolitikát, a bérpolitikát a neoliberális politikusok
maradékelven kezelték. Az ő logikájukban annyit lehetett erre költeni, amennyi ma-
radt. Az északi modell filozófiája azonban azt vallja, hogy ezek beruházások a társa-
dalom értékteremtő képességébe, melyek nélkül nincs növekedés, nincs magasabb
termelékenység, nincsenek magasabb bérek, és nincsenek magasabb adóbevételek
sem! Ahogy egy vállalkozásból sem lehet profitot kivenni anélkül, hogy abba beru-
háznánk, úgy a társadalom értékteremtő képessége sem teremthető meg alulfinan-
szírozott intézményekkel és bérekkel. A valóság az, hogy az adórendszer semmilyen
parametrikus változtatgatása (például egy áfaemelés) nem képes olyan mértékű bevé-
telnövekedést hozni az államnak, mint a társadalom termelékenységének növelése, a
bérek emelése, és az ebből következő állami adóbevétel növekedése. Paradigmatikus
változtatásra van tehát szükség, továbblépésre a neoliberális modelltől. Ehhez pedig
szükséges az emberi tőkébe való beruházás.
Példának okáért: ha csak negyedével növelné jelenlegi óránkénti átlagtermelé-
kenységét, Magyarország máris elérhetné Szlovénia termelékenységi szintjét, ami
viszont a bérek megduplázódásával járhatna. A magasabb bérek magasabb adóbe-
vételekhez vezetnének, ami lehetővé tenné a munkát terhelő adók csökkentését is,
ami további versenyképességi növekményt eredményezne. Miközben a magyar árak
a béreknél gyorsabban felzárkózást mutattak az uniós átlag irányába, az elmúlt év-
tizedekben elmaradt humántőke-beruházások miatt a termelékenység 2005 és 2014

között stagnált! Ebből adódóan a bérszínvonal és a költségvetési bevételek szintje
egyre jobban elmaradt a szükséges kiadásokétól. Ez egy elképesztően felelőtlen fo-
lyamat volt, a színlelt felelősségteljesség mázába burkolva.
A választópolgárok nagy része még mindig túlzott bizalommal van a politikusok
szakmai tudását illetően. Úgy képzelik, hogy a megszorításokat levezénylő gazdaság-
politikusoknak tényleges, érdemi áttekintésük van az állami alrendszerekről. A drá-
mai valóság azonban az, hogy a neoliberális korszak leépítette a minisztériumok
közgazdasági elemző részlegeit, és eseti alapon kiszerződte az ilyen típusú munkát
a többnyire piaci ortodox filozófiájú magán-kutatóintézeteknek, üzleti tanácsadók-
nak. Ennek következtében nem áll rendelkezésre az állami alrendszerek működésé-
nek olyan monitorozása, amely a kormányok számára válság idején megalapozhatná
a döntéshozatalt. Nincsen állandó, friss és átfogó információ az egyes alrendszerek
belső hatékonyságáról, szűk keresztmetszeteiről, felesleges kapacitásairól, pazarlásá-
ról és extra forrásigényeiről. Ezért sokkal könnyebb megszorítást végrehajtani, mint
reformot. Még pontosabban: csakis megszorítást lehetséges végrehajtani, reformot
nem. Erősen hasonlít ez a futballmeccset néző bácsira, aki azt tapasztalván, hogy
elment a kép, hatalmasat vág a televízióra. Mivel fogalma sincsen, milyen technikai
hiba következtében vált szemcséssé a képernyő, ezt látja jó megoldásnak. Tízből egy-
szer helyre is áll a kép, kilencszer azonban valószínűleg inkább kárt okoz a készülék-
ben. Ismét csak éles kontrasztban van mindez az észak- és nyugat-európai országok-
kal, ahol igen jelentős állami kapacitások állnak rendelkezésre az állami alrendszerek
folyamatos monitorozására, a hatékonyság állandó finomhangolására. Ezekben az
országokban igen ritkán van szükség drámai átalakításokra egy napról a másikra.
Ráadásul a színlelt felelősségteljesség korszakában elképesztő méreteket öltött
a pazarlás. Miközben a termelékenység növelésébe, a társadalmi értékteremtésbe, a
humán tőkébe, a közösségi közlekedésbe való beruházás „források hiányában” min-
dig elmaradt, a színlelt felelősségteljesség kormányai mindeközben értelmetlen ki-
adások tömkelegére találták meg a forrást, vagy állították ezekről, hogy megfinan-
szírozhatóak. Gondoljunk a legkirívóbbakra: a völgy nélküli völgyhidakra, a hegy
nélküli alagutakra, a szökőkutakra, az európai átlagnál kétszer-háromszor drágább
autópályákra, a néző nélküli stadionokra, a lepusztult oktatási színvonalú, de euró-
pai fizikai állapotú egyetemekre. Gondoljunk a Magyarország végletesen egyoldalú
energiafüggőségét évtizedekre bebetonozó orosz nukleáris blokk gigantikus bővítési
kiadásaira. Szerencsére a világkiállítás és a várost teljesen ellehetetlenítő új kormány-
zati negyedek ötlete nem valósult meg, ahogy remélhetőleg a múzeumi negyed és
sejthetően katasztrofális adósságállománnyal járó budapesti olimpia ötlete is papí-
ron marad.
A kormányok a multinacionális vállalatok támogatásába öntöttek és öntenek

annyi pénzt, hogy az Állami Számvevőszék szerint391 például az általuk befizetett
adók volumene sokszor nem érte el a nekik juttatott támogatásokat és adókedvez-
ményeket, azaz Magyarország nettóban szponzorálta az itt megtelepedett multina-
cionális cégeket.
Ezt a gyakorlatot az Orbán-kormány is folytatta, gondoljunk csak a német au-
tóipari befektetőknek jutatott összegekre. Eközben megtoldotta azzal, hogy több
százezermilliárdos nagyságrendű összegekkel támogatta a hazainak mondott (va-
lójában anyacégei személyében sokszor offshore-ban végződő) vezető energiaipari,
építőipari, élelmiszer-ipari vagy járműipari cégeket. A részesedésszerzések esetében
nem egyszer csökkent az állami tulajdon piaci értéke, a közvetlen támogatások ese-
tében pedig a megtérülésről az esetek többségében nem állt rendelkezésre részletes,
szakmailag védhető logikára építő hatástanulmány. Sőt, az ide vonatkozó anyago-
kat nem egyszer titkosították, kormányzati színezettől függetlenül. Azaz a színlelt
költségvetési felelősség gazdaságpolitikusai rendkívül felelőtlen, költekező gazdaság-
politikát folytattak. Robinson és Acemoglu fogalomhasználatával élve át kell térni
a szűk gazdasági elit extraktív forrásfelhasználásáról az inkluzív forrásfelhasználásra,
amely az erőforrásokat szélesen teríti. Ez a sikeres országok receptje, és ez az északi
modell alapfilozófiája is.
A magyar állami kiadások 2014-ben az eurostat adatai szerint a GDP 50,1%-át
tették ki, ami alig magasabb, mint az eurózóna országok átlaga, amely ekkor 49%
volt. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy az eurót használó fejlett országokhoz képest
egy szegényebb, öregebb, betegebb, képzetlenebb és infrastruktúrájában elmaradot-
tabb társadalomba kell a magyar államnak befektetnie, akkor máris kevésnek tűnik
ez az 50%. Ráadásul azonban ennek az 50%-nak sem az egésze megy el az állami
alrendszerek befektetéseire. Benne van ebben ugyanis évente több százalékpontos
kamatfizetés a korábban felvett államadósság újrafinanszírozására, amely improduk-
tív kiadás. Szintén benne van az uniós fejlesztések évi 6-7 százalékpontja, amely
fejlesztési kiadásként értelmezhető ugyan, bár érdemben soha nem mért hatásokkal,
ám semmiképpen nem része a befektető állami alrendszerek fenntartható működte-
tésének. Ezzel a két tétellel csökkentve az újraelosztási rátát rögtön érthetővé válik
a magyar befektetési alrendszerek alulfinanszírozottsága. Ezenfelül a magyar állam
egész egyszerűen rengeteget költ saját magára. Az Eurostat adatai szerint a magyar
állam a kiadásainak 20,9%-át saját magára költi, miközben az eurózóna országai ezt
14,3%-ból megoldják. Azaz az állami működés átvilágításával és racionalizálásával
391
Báger 2008.
jelentős pénzek (több mint a GDP 3%-a) átterelhetők lennének a humántőke-kép-

ződés és az infrastruktúra finanszírozásába.
Ez utóbbi területeken ugyanis rendkívüli alulfinanszírozottság uralkodik, amely
rögtön nyilvánvaló lesz bárki számára, aki ellátogat egy kórházba, iskolába, vagy
vasúton utazik, megismeri az ezen alrendszereket működtetők jövedelmi viszonyait
és munkakörülményeit. Ahogy azt már részletesen kifejtettük, az egyes alrendszerek-
ben az uniós átlag eléréséhez nagyságrendileg a következő finanszírozási szükséglet
mutatkozik:
19. TÁBLÁZAT | Finanszírozási hiány nagyságrendileg a nagy állami alrendszerekben Magyarországon

Oktatási rendszer A GDP 2,5-2,5%-a évente
Egészségügyi rendszer A GDP 4%-a évente
Szociálpolitikai rendszer A GDP 8%-a évente
Nagyságrendileg egy 3500 milliárdos összeg az
Vasút, távolsági autóbusz, elővárosi közlekedés elmaradt fejlesztések pótlására, a működtetés
éves hiánya feltáratlan.
Önkormányzati rendszer ?
Nyugdíjrendszer ?
Szigorúan csak a legnagyobb tételeket jelentő alrendszereket említettük. Az ennél

kisebb finanszírozású igényű alrendszerekben szintén működtetési hiány van. Ezek
közül kiemelkedik az önkormányzatok finanszírozása, amelyek az elvonások miatt
folyamatos vagyonfelélésben vannak, illetve az állam időszakonként hatalmas ös�-
szegű adósságátvállalással menti ki őket. Az önkormányzati rendszer éves műkö-
dési költségvetésének megállapításához azonban figyelembe kell venni, hogy radi-
kálisan át kell alakítani annak területi egységeit, kompetenciáit, a jelenlegi extrém
centralizáció helyett érdemi dencentralizációt kell végrehajtani. Ezért ennek összege
e nélkül nem kalibrálható. Szintén fontos megemlíteni az állami hatáskörbe vont
magán-nyugdíjpénztári rendszert, amelynek még az alkotmányos státusza is rende-
zetlen, és potenciálisan igen jelentős kiadásokat jelenthet az államnak középtávon,
ha a foglalkoztatási arányt nem sikerül emelni a humántőkébe való beruházás által.
Ami egészen világos, hogy egy ilyen állapotban lévő társadalom nem engedhe-
ti meg magának, hogy világkiállítást, új kormányzati negyedet, kihasználatlan él-
sport-infrastruktúrát, olimpiát, nem frekventált irányba történő gyorsvasútfejlesz-
tést (Belgrád), szakpolitikailag áttekinthetően alá nem támasztott nukleáris bővítést,
vagy természeti értékeket tönkretevő múzeumnegyedet építsen magának. Az ilyen,
gyakran fehér elefántoknak vagy sivatagi katedrálisoknak nevezett presztízsberuhá-
zások amellett, hogy nagyvállalati befektetőket és megvalósítókat gazdagítanak álla-
mi pénzekből, azaz hozzájárulnak az egyenlőtlenségek további fokozódásához, közben

elvonják a forrásokat az állami befektető és esélyteremtő alrendszerek finanszírozásától,
a társadalom humántőkéjének növelésétől, a magasabb hozzáadott érték, termelékeny-
ség és bérek elérésétől, a foglalkoztatás bővítésétől, és ezen keresztül a fenntartható
költségvetési politikától. Senki nem fogja azt képzelni külföldön, hogy presztízsren-
dezvények vagy az élsport miatt Magyarország élhetőbb ország lenne a hétközna-
pokban, ha közben a társadalom nagy része számára a megélhetés is gondot okoz, az
emberek attitűdje pesszimista, állandó igazságtalanságba ütköznek és tehetetlenséget
tapasztalnak meg, a hétköznapok pedig átpolitizáltak és konfliktusosak. A globalizá-
ció korában ezek a tartós jelenségek ugyanúgy ismertek külföldön, mint egy kéthetes
sportesemény csillogása. A sikeres országok polgáraik életminőségét javították fel.
Szintén fontos megtakarítások érhetők el, ha az állam az improduktív kamatki-
adásainak a leépítéseire törekszik. Ezek az elmúlt évtizedekben a GDP több százalék-
pontját is elérték, azaz jelentős tételt jelentettek. Ezért van óriási jelentősége, hogy
a 2005–2010 közötti időszakhoz hasonlatos drámai mértékű, ráadásul improduktív
költségvetési egyensúlytalanságokat, gyors és indokolatlan adósságfelhalmozást, azaz
a rossz kormányzást kerülje el az ország. Ezek ugyanis nem csak az adott években
jelentik az adósságállomány növekedését, hanem a későbbiekben is megterhelik az
állam kiadásait, megvonva a lehetőséget a gazdasági fejlődésbe történő produktív be-
ruházásoktól. Az északi modell természetesen nem ellenzi a keynesiánus gazdaságpo-
litikát, azaz nem törekszik minden áron folyamatosan a nullszaldós költségvetésre.
Produktív beruházásokra, megfelelő minőségű és átlátható szakpolitikai alátámasz-
tással, társadalmi egyeztetés után az állam felvehet hitelt, főleg a jelenlegihez hasonló
alacsony kamatkörnyezetben.
20. TÁBLÁZAT | Megtakarítandó állami kiadások

Állami részesedésszerzés hazainak mondott
Évi több százezer milliárd forint
nagyvállalatokban
Kamatkiadások Évi több száz milliárd forint
Indokolatlan infrastrukturális nagyprojektek
(Budapest–Belgrád gyorsvasút, ki nem hasz- Nagyságrendileg kétezermilliárd forint.
nált autópálya-szakaszok)
Presztízsberuházások (kormányzati negyed,
Évi több száz milliárd forint
stadionok, olimpia, múzeumnegyed stb.)
Állam működése A GDP 2–3%-a.
A kiadási oldalhoz hasonlóan azonban az államháztartás bevételi oldalán is jelen-

tős átalakításokra van szükség. Ahogy bemutattuk, a rendszerváltás után a magyar
államháztartás bevételi oldala jelentősen alatta volt az európai OECD-átlagnak, mi-
közben a kiadási oldal azzal megegyezett. Azaz a költségvetési instabilitás elsődleges

oka nem a túlköltekezés volt, hanem az aluladóztatás.
Ennek egyik formája a nagyon komoly mértékű adóelkerülés volt. Ahogy már
korábban említettük, független becslések szerint az államadósság két és félszerese
hagyta el az országot adózatlanul offshore adóparadicsomokba a rendszerváltás óta.
Egy társadalmi igazságosság mellett elkötelezett kormánynak meg kell hívnia a kér-
dés nemzetközi, független szakértőit, és ki kell vizsgálnia ezen állítások valóságtar-
talmát, az offshore adóelmenekítés tényleges nagyságrendjét, annak itthon tartását.
Szintén igen jelentős az adóelkerülés az uniós szabályozás által lehetővé tett áfa-
csalások miatt. Sajtóhírek szerint392 kormányzati háttéranyagok az adózást ezen adó-
nem esetében elkerülő adóalapot akár 1200 milliárd forintra is becsülik, amelynek
adóvesztesége tehát nagyságrendileg 300–350 milliárd forint is lehet évente.
Súlyos a veszteség az egykulcsos adó miatt is. Piketty és mások munkáinak pon-
tosan az a legfontosabb tanulsága, hogy az elmúlt évtizedekben a legszegényebbek
és a középosztályok jövedelmei és vagyona is erodálódott, miközben a felső 1% va-
gyona radikálisan nőtt. Miközben azonban a szegényebb rétegek hazai gazdaságban
költik el a jövedelmüket, a gazdagok megtakarításainak és befektetéseinek is nagy
része külföldre áramlik, nem utolsósorban offshore országokba. A helyzet Magyar-
országon is hasonló, a rendszeresen publikált toplisták szerint a száz legnagyobb
magyarnak még a bevallott összjövedelme is rohamosan nőtt a 2008 utáni válság
időszakában. Ennek ellensúlyozására szükséges erősen progresszív jövedelemadókkal
és vagyonadókkal megfogni ezeket a vagyonokat, és minimálbér-politika formájá-
ban újraosztani azokat a társadalom szegényebb rétegei számára. A szegény rétegek
ilyetén támogatása nem egyszerűen méltányosság elvű szociálpolitika. Ahogy azt ko-
rábban bemutattuk, az IMF és a Világbank empirikus tanulmányai szerint az alsó
jövedelmi tizedek felzárkóztatása növeli az egész gazdaság teljesítményét, a megter-
melt érték volumenét, gyorsítja a gazdasági növekedést. Ráadásul, ahogy Wilkinson
és Pickett bemutatták, a kisebb jövedelmi egyenlőtlenség magasabb életminőségű
társadalommal is jár, amiből a kevésbé szegény rétegek is profitálnak. Ismert, hogy
az egykulcsos személyi jövedelemadóból nagyságrendileg évente 500 milliárd körüli
hiánya származik az államnak. Nyilvánvalóan nem a megelőző formájában kell ezt
az adót visszaállítani, a pontos formája szakpolitikai kidolgozást igényel, de a hiány
nagyságrendjét ez az összeg érzékelteti.
392
http://nol.hu/gazdasag/a-miniszterium-inkabb-letiltotta-a-kemeny-jelentest-a-magyar-afacsalasrol-
1598763.
Szintén jelentős adókiesése van az államnak az élsport céges támogatásából. Saj-

tóértesülések393 szerint ez nagyságrendileg évi 50 milliárd forint.
21. TÁBLÁZAT | Néhány potenciális forrás rövid távon a bevételi oldalon

Offshore elszivárgás Az államadósság két és félszerese a rendszerváltás óta
Áfaveszteség Évi 300–350 milliárd forint
Egykulcsos adó Évi 500 milliárd
Élsport céges támogatása Évi 50 milliárd
A fentiekből látszik, hogy a magyar államháztartásban nem finomhangolásra van

szükség, hanem több száz milliárdos átalakításokra. A különadók rendszerének át
kell alakulnia rendszeres adóvá, lehetőleg bevétel- és nem nyereségarányosan. E te-
kintetben az utóbbi években már az uniós szabályozás is engedékenyebb. Az adónem
GDP-hez mért aránya bővítendő. Az örökösödési adó visszavezetendő, az ingat-
lanadó intenzívebben használandó. A belső átalakításoknál figyelembe kell venni
a méltányosság, az igazságosság és a környezeti fenntarthatóság szempontjait. Jelen
könyv nem vállalkozhat egy tényleges költségvetési politika felvázolására, az jelenlegi
kereteinknél léptékekkel komplexebb munka. Csupán alapvető nagyságrendi és elvi
kérdéseket igyekezhetünk bemutatni.
Nem elégséges azonban az adónemek arányának és az adókulcsoknak a változ-
tatása. Világosan látszik, hogy a magyar költségvetés tartós stabilitásának a záloga
az adóalap emelése, a foglalkoztatás bővítése, a termelékenység és ezen keresztül a
bérek jelentős emelése. Az északi modell azt célozza meg. Ahogy emellett már ér-
veltünk, jelentős béremelésre már ma lehetőség és szükség van. A termelékenység és
a foglalkozatás emelésének függvényében pedig tudatos béremelési programra van
szükség. Két példát már eddig is említettünk ennek potenciális hatásaira. Egyrészt a
termelékenység negyedével történő emelése már Szlovénia termelékenységi szintjét
jelentené, amely a magyar bérszínvonal duplájával jár együtt. A foglalkoztatási szint
uniós átlagra emelése pedig a komplett nyugdíjrendszer fenntartható finanszírozását
jelenthetné annak jelenlegi paraméterei közt is. Ez a két példa érzékelteti, hogy az
adórendszer belső szerkezeti változtatgatásai messze nem képesek olyan mértékű sta-
bilitást vinni a magyar jóléti állam finanszírozásába, mint a humán tőkébe és az inf-
rastruktúrába történő beruházás, a korrupció letörése, azaz maga az északi modell.
393
http://nol.hu/belfold/elerik-a-300-milliardos-alomhatart-1598949.
IRODALOMJEGYZÉK
Aakvik, Arild – Salvanes, Kjell Gunnar – Vaage, Kjell 2003. Measuring Heterogeneity in the Returns to Educa-
tion in Norway Using Educational Reforms. Institute for the Study of Labour (IZA).
Acemoglu, Daron – Robinson, James 2012. Why Nations Fail. The Origins of Power, Prosperity and Poverty.
Crown Business.
Alesina, Alberto – Rodrik, Dani 1994. Distributive Politics and Economic Growth. Quarterly Journal of Eco-
nomics, no. 109. 465–490. p.
Allen, G. C. 1981. The Japanese Economy. New York, St. Martin’s Press.
Amable, Bruno 2003. The Diversity of Modern Capitalism. Oxford, Oxford University Press.
Amsden, Alice H. 1989. Asia’s Next Giant. South Korea and Late Industrialisation. New York, Oxford Univer-
sity Press.
Anderson, Benedict 1991. Imagined Communities. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Lon-
don – New Yok, Verso.
Andor László 2010. Az eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában. Budapest, Nap
világ.
Andor László 1990. Ellenvélemény az adósságválságól. In Vígvári András szerk.: Tanulmányok adósságunk
múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Szakszervezetek Gazdaság és Társadalomkutató Intézete, 85–112. p.
Ash, Timothy Garton 1990. The Magic Lantern. The Revolution of 1989 Witnessed in Warsaw, Budapest, Berlin
and Prague. London, Random House.
Báger Gusztáv 2008. A magyarországi cigányság helyzetének javítására és felemelkedésére a rendszerváltás óta for-
dított támogatások mértékéről és hatékonyságáról. Budapest, Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszerta-
ni Intézet.
Bairoch, Paul 1993. Economics and World History. Myths and Paradoxes. Chicago, The University of Chicago
Press.
Balogh, Thomas 1963. Unequal Partners. Oxford, Basil Blackwell.
Baran, Paul A. – Sweezy, Paul M. 1966. Monopoly Capital. An Essay on the American Economic and Social Or-
der. London, Monthly Review Press.
Bárándy Gergely 2014. Centralizált Magyarország – megtépázott jogvédelem. A hatalommegosztás rendszerének
változásairól (2010–2014). Budapest, Scolar Kiadó.
Barca, Fabrizio 2009. An Agenda for a Reformed Cohesion Policy. A place based approach to meeting European
Union challenges and expectations. Brussels, European Commission.
Bartels, Larry M. 2008. Unequal Democracy. The Political Economy of the New Guilded Age. Princeton, NJ,
Princeton University Press.
Beigewum (Hrsg.) 2015. Politische Ökonomie Österreichs. Vienna, Mandelbaum.
Beller, Emily – Hout, Michael 2006. Intergenerational Social Mobility. The United States in a Comparative
Perspective. Future of Children, 16. 19–36. p.
Bénabou, Roland 1996. Inequality and Growth. In Ben S. Bernanke – Julio J. Rotemberg eds.: National Bu-
reau of Economic Research Macroeconomic Annual. Vol. 11. Cambridge, MA, MIT Press, 11–76. p.
246 IRODALOMjegyzék
Benedek Dóra – Scharle Ágota – Szabó Péter – Rigó Mariann 2007. Minimálbér-emelések Magyarországon
2001–2006. Budapest, PM Füzetek.
Berend, T. Iván 1989. The Historical Evolution of Eastern Europe as a Region. In Ellen Comisso – Laura
D’Andrea Tyson eds.: Power, Purpose and Collective Choice. Ithaca, Cornell University Press.
Berg, Janine 2015. Labour Markets, Institutions and Inequality. Building Just Societies in the 21st Century.
Cheltenham–Geneva, International Labour Organisation – Edward Elgar.
Bergh, Andreas – Henrekson, Magnus 2011. Government Size and Growth. A Survey and Interpretation of the
Evidence. IMF Working Paper, Stockholm, International Monetary Fund.
Berle, Adolf – Means, Gardiner 1932. The Modern Corporation and Private Property. Transaction Publishers.
Berne Declaration 2012. Commodities.Switzerland’s Most Dangerous Business. Bern.
Bertelsmann Foundation 2014. Social Justice in the EU. A Cross-national Comparison. Berlin, Bertelsmann
Foundation.
Bhaduri, A. 1969. On the significance of recent controversies in capital theory: a Marxian view. Economic
Journal, 79. 532–539. p.
Blythe, Mark 2013. Austerity. The History of a Dangerous Idea. Oxford, Oxford University Press.
Bod Péter Ákos 2014. Nem szokványos gazdaságpolitikák. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Bofinger, Peter 2005. Wir sind Besser als wir Glauben. München, Pearson Studium.
Bohle, Dorothee – Greskovits, Béla 2012. Capitalist Diversity on Europe’s Periphery. Cornell University Press.
Bosch, Gerhard – Weinkopf, Claudia 2008. Low-Wage Work in Germany. New York, Russel Sage.
Bugaric, Bojan 2013. Europe Against the Left? On Legal Limits to Progessive Politics. LSE ‘Europe in Ques-
tion’ Discussion Paper Series. London, London School of Economics, May.
Burgin, Angus 2012. The Great Persuasion. Reinventing Free Markets since the Depression. Cambridge,
Massachusets, Harvard University Press.
Burgis, Tom 2015. Looting Machine. Warlords, Tycoons, Smugglers, and the Systematic Theft of Africa’s Wealth.
London, William Collins.
Caldwell, Bruce 2004. Hayek’s Challenge. An Intellectual Biography of F. A. Hayek. Chicago – London, Univer-
sity of Chicago Press.
Campbell, John 2008. Margaret Thatcher. The Iron Lady. Vol. 2. London, Vintage.
Capaldo, Jeronim 2014. The Trans-Atlantic Trade and Investment Partnership. European Disintegration,
Unemployment and Instability. Working Paper, Global Development and Environment Institute,
Medford, Tufts University.
Cassidy, John 2014. Is America an Oligarchy? The New Yorker, April.
Castells, Manuel 2010. The Information Age. Economy, Society and Culture, Volume III.: End of Milleneum.
Wiley–Blackwell.
Cerny, Philip G. 1997. Paradoxes of the Competition State. The Dynamics of Political Globalisation. Go-
vernment and Opposition – International Journal of Comparative Politics 32, no. 2. 251–274. p.
Chamberlin, Edward 1933. The Theory of Monopolistic Competition. A Re-Orientation of the Theory of Value.
Harvard University Press.
Chang, Ha-Joon 2008. Bad Samaritans. The Guilty Secrets of Rich Nations and the Threat to Global Prosperity.
London, Random House Business Books.
Charron, N. 2013. European Perceptions of Quality of Government. A Survey of 24 Countries. Vol. 1. In
Alina Mungiu-Pippidi eds.: The Anticorruption Report. Opladen, Barbara Budrich Publishers, 99–120. p.
Christensen, John – Henry, James S. 2012. Estimating the Price of Offshore. Tax Justice Network.
Cingano, Frederico 2014. Trends in Income Inequality and its Impact on Economic Growth. OECD.
Crouch, Colin 1993. Industrial Relations and European State Traditions. New York, Oxford University Press.
Csapó Benő – Fejes József Balázs – Kinyó László – Tóth Edit 2014. Az iskolai teljesítmények alakulása Ma-
gyarországon nemzetközi összehasonlításban. In Kolosi Tamás – Tóth István György szerk.: Társadalmi
Riport 2014. Budapest, Tárki, 110–136. p.
Csepeli György – Gergő Prazsák 2011. Az el nem múló feudalizmus. Társadalomkutatás, 63–79. p.
IRODALOMjegyzék 247
Davies, William 2014. The Limits of Neoliberalsim. Authority, Sovereignity and the Logic of Competition. Lon-
don, SAGE.
Delhey, Jan – Newton, Kenneth 2003. Who Trusts? The Origins of Social Trust in Seven Societies. European
Societies, 5, no. 2. 93–137. p.
Dicken, Peter 2003. Global Shift. Reshaping the Global Economic Map in the 21st Century. Fourth. London,
Sage.
Dobsi Viktória 2014. Az offshore vagyonok teljes elkobzását javasolja egy francia közgazdász. atlatszo.hu, ja-
nuár 14.
Domar, E. 1957. Essays in the Theory of Growth. London, Oxford University Press.
Domokos László 2015. Ekkora magyar vagyont menekítettek külföldre. napi.hu, február 13.
Dormois, Jean-Pierre 2004. The French Economy in the Twentieth Century. Cambridge.
Drahokoupil, Jan 2008. Globalization and the State in Central and Eastern Europe. The Politics of Foreign Di-
rect Investment. Basees–Routledge.
Drahokoupil, Jan – Martin Myant 2014. Transition Economies after 2008. Responses to Crisis in Russia and
Eastern Europe. London, Routledge.
Drahokoupil, Jan – Bernaciak, Magdalena – Galgóczi, Béla 2015. Post-crisis FDI trends and sectoral patterns.
Brussels, European Trade Union Institute.
Dreher, A. 2006. Does Globalization Affect Growth? Applied Economics, 38, no. 10. 1091–1100. p.
Ebenstein, Alan 2003. Friedrich Hayek. A Biography. Chicago–London, University of Chicago Press.
Ebenstein, Lanny 2007. Milton Friedman. A biography. New York, Palgrave Macmillan.
Éber Márk Áron 2015. A centrum hitele. A magyar állam külső eladósodásának történetéről. Fordulat, 21.
64–86. p.
Éber, Márk Áron – Gagyi, Ágnes 2015. Class and Social Structure in Hungarian Sociology. East European
Politics and Society (SAGE), 29, no. 3. (August) 598–609. p.
Economist 2006. Hungary’s dreadful politicians. The Economist, April.
Eichengreen, Barry 2015. Path to Grexit Tragedy Paved by Political Incompetence. 6. 28.
Emmanuel, Arghiri 1972. Unequal Exchange. A Study of the Imperialism of Trade. New York, Monthly Review
Press.
Erixon, Lennart 2010. The Rehn–Meidner Model in Sweden. Its Rise, Challenges and Survival. Journal of
Economic Issues, XLIV, no. 3. (September) 677–715. p.
Erkut, Gülden – Özgen, Ceren 2006. The European Union’s Conditionality on Turkey’s Regional Policy and Ins-
titutional Restructuring for Cross-border Cooperation. Istanbul, Technical University, Department of Urban
and Regional Planning.
Ernst, Dieter – O’Connor, David C. 1992. Competing in the Electronics Industry. The Experience of Newly In-
dustrialised Economies. Development Centre Studies, Paris, OECD.
Esping-Andersen, Gosta 1985. Politics Against Markets. The Social Democratic Road to Power. Princeton, New
Jersey, Princeton University Press.
Esping-Andersen, Gosta 1990. The Three Worlds of Welfare Capitalism. Princeton, New Jersey, Princeton
University Press.
Evans, Peter 1995a. Embedded Autonomy. States and Industrial Transformation. Princeton, New Jersey, Prince-
ton University Press.
Evans, Peter 1995b. Predatory, Developmental and Other Apparatuses: a Comparative Political Economy
Perspective on the Third World State. Sociological Forum, 4 (4) 561–587. p.
Fábián Attila – Pogátsa Zoltán 2016. Az európai kohéziós politika gazdaságtana. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Fatton, Robert Jr. 1992. Predatory Rule. State and Civil Society in Africa. Boulder, Colorado, Lyenne Rienner.
Ferge Zsuzsa 1998. Fejezetek a magyar szociálpolitika történetéből. Budapest, Kávé.
Ferge Zsuzsa 2000. Az államháztartás reformjának hatása a társadalmi ellátásokra civil nézőpontból. In El-
szabaduló egyenlőtlenségek. Budapest, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület.
Fishlow, Albert – Gwin, Catherin – Haggard, Stephan – Rodrik, Dani – Wade, Robert 1994. Miracle or De-
sign? Lessons from the East Asian Experience. Washington, Overseas Development Council.
Flassbeck, Heiner – Lapavitsas, Kostas 2013. The Systemic Crisis of the Euro – True Causes and Effective Thera-
pies. Berlin, Rosa Luxemburg Stiftung.
Földes György 1995. Az eladósodás politikatörténete 1957–1986. Budapest, Maecenas.
Fraser, Angus 1995. The Gypsies. London, Wiley–Blackwell.
Friedman, Milton 1951. Neoliberalism and its Prospects. Farmand, 89–93. p.
Friedman, Milton 1962. Capitalism and Freedom. Chicago, University of Chicago Press.
Fukuyama, Francis 1992. The End of History and the Last Man. Free Press.
Furtado, C. 1971. External Dependence and Economic Theory. Dakar, IDEP Papers 272.
Furtado, C. 1973. Underdevelopment and Dependence. The Fundamental Connection. Cambridge, University
of Cambridge, Working Papers, No. 17.
Gaidar, Yegor 2007. The Soviet Collapse. American Enterprise Institute.
Galbraith, James K. 2009. The Predator State. How Conservatives have Abandoned the Free Market and Why
Liberals Should Too. Free Press.
Galbraith, James K. 2012. Inequality and Instability. A Study of the World Economy Just Before the Great Crisis.
Oxford, Oxford University Press.
Giddens, Anthony 1999. The Third Way. The Renewal of Social Democracy. London, Polity Press.
Gilens, Martin – Page, Benjamin I. 2014. Testing Theories of American Politics. Elites, Interest Groups, and
Average Citizens. Perspectives on Politics, 12, no. 03. (September) 564–581. p.
Gillingham, John 2003. European Integration 1950–2003. Superstate or New Market Economy?
Gödri, Irén 2014. Out-migration from Hungary. On the rise, but still low. 6.04.
Grauwe de, Paul 2015. Greece is Solvent but Illiquid. Policy Implications. 06.03.
Hall, Peter – Soskice, David eds. 2001. Variaties of Capitalism. The Institutional Foundations of Comparative
Advantage. Oxford, Oxford University Press.
Hanti Erzsébet 2011. A bérek közterheinek alakulása 1989–2010. Budapest, MSzOSz.
Harcourt, Bernard E. 2011. The Illusion of Free Markets. Punishment and the Myth of the Natural Order.
Cambridge, London, Harvard University Press.
Harcourt, G. C. 1972. Some Cambridge Controversies in the Theory of Capital. Cambridge, Cambridge Uni-
versity Press.
Haring, Norbert – Douglas, Niall 2012. Economists and the Powerful. Convenient Theories, Distorted Facts,
Ample Rewards. London – New York – Delhi, Anthem Press.
Harvey, David 2005. A Brief History of Neoliberalism. Oxford, Oxford University Press.
Hassel, Anke 2007. Wage Setting, Social Pacts and the Euro. A New Role for the State. Amsterdam, Amsterdam
University Press.
Hayek, Friedrich 1980 (1939). The Economic Conditions of Interstate Federalism. In Friedrich Hayek ed.:
The Economic Conditions of Interstate Federalism. Chicago, Chicago University Press.
Hayek, Friedrich 1944. The Road to Serfdom. London, Routledge.
Hermann Zita – Mózer Péter 2013. Diagnózis-Vízió. Szociálpolitika. Budapest, Ökopolisz Alapítvány.
Hirschman, Albert Otto 1958. The Strategy of Economic Development. New Haven, Yale University Press.
Hoffmann, David E. 2003. The Oligarchs. Wealth & Power in the New Russia. Public Affairs.
Hofstede, G. 2011. Dimensionalising Cultures. The Hofstede Model in Context. Online Readings in Psycho-
logy and Culture, 2, no. 1. 8.
Hoover, Kenneth R. 2003. Economics as Ideology. Keynes, Laski, Hayek and the Creation of Contemporaty Poli-
tics. London, Rowman – Littlefield.
Husted, B. W. 1999. Wealth, Culture and Corruption. Journal of International Business Studies 3, no. 2.
339–359. p.
Inglehart, Ronald – Weltzel, Christian 2005. Modernisation, Cultural Change and Democracy. New York,
Cambridge University Press.
Inglot, Tomasz 2008. Welfare states in East Central Europe 1919–2004. Cambridge, Cambdridge University
Press.
Janky Béla 2015. A társadalmi kirekesztődés területi és etnikai aspektusai. In Pogátsa Zoltán szerk.: A kohézi-
ós politika politikai gazdaságtana. Budapest, megjelenés alatt.
Johnson, Chalmers 1982. MITI and the Japanese Miracle. Stanford, Stanford University Press.
Johnson, Simon – Kwak, James 2010. 13 Bankers. The Wall Street Takeover and the Next Financial Meltdown.
Pantheon Books.
Jones, Stedman 2012. Masters of the Universe. Hayek, Friedman and the Birth of Neoliberal Politics. Princeton
– Oxford, Princeton University Press.
Kaelble, Hartmut 1994. Eine Europaische Geschichte des Streiks? In Jürgen Kocka – Hans-Jürgen Puhle –
Klaus Tenfelde Hrsg.: Von der Arbeiterbewegung zum modernen Sozialstaat. München, K.G. Saur.
Kaldor, Nicholas 1955. Alternative theories of distribution. Review of Economic Studies, 23, 209–236. p.
Kaldor, Nicholas 1957. A model of economic growth. Economic Journal, 67, 591–624. p.
Kardos Ernő 2014. Nem a szegények, hanem a szegénység ellen kell harcolni. Élet és Irodalom, július 25. 7. p.
Katz, Richard S. – Mair, Peter 1995. Changing Models of Party Organisation and Party Democracy. The
Emergence of the Cartel Party. Party Politics 1., no. 1., 5–31. p.
Kaufmann, D. – Vincente, P. C. 2011. Legal Corruption. Economics and Politics, 195–219. p.
Keen, Steve 2011. Debunking Economics. The Naked Emperor Dethroned. London – New York, Zed Books.
Kemény István 1976. Beszámoló a cigányok helyzetével foglalkozó 1971-es kutatásról. Budapest, MTA SZKI.
Kemény István – Janky Béla – Lengyel Gabriella 2004. A magyarországi cigányság 1971–2003. Budapest,
Gondolat.
Kertesi Gábor – Kézdi Gábor 2006. A hátrányos helyzetű és roma fiatalok eljuttatása az érettségihez: egy különö-
sen nagy hosszú távú nyereséget biztosító befektetés. Budapest, MTA KTI – Corvinus Egyetem.
Kertesi Gábor – Kézdi Gábor 2011. A roma és nem roma tanulók tesztredményei közti különbségekről és e kü-
lönbségek okairól. MTA KTI – Corvinus Egyetem.
King, Lawrence Peter – Tóth, István János – Fazekas, Mihály 2013. Hidden Depths. The Case of Hungary.
ERCAS Working Papers, European Research Centre for Anti-Corruption and State-Building.
Kis János 2013. Összetorlódott idő – Második nekirugaszkodás. Beszélő online.
Kischelt, Herbert – Streeck, Wolfgang 2014. Germany. Beyond the Stable State. Abingdon, Routledge.
Klein, Naomi 2007. The Shock Doctrine. London, Penguin.
Kleinknecht, William 2010. The Man Who Sold the World. Ronald Reagan and the Betrayal of Main Streer Ame-
rica. Nation Books.
Kolosi Tamás – Keller Tamás 2010. Kikristályosodó társadalomszerkezet. In Kolosi Tamás – Tóth István
György szerk.: Társadalmi riport 2010. Budapest, 105–138. p.
Konings, Martijn 2015. The Emotional Logic of Capitalism. What Progressives Have Missed. Stanford, Stanford
University Press.
Kornai, János 1982. A hiány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Korrupciókutató Központ Budapest 2016. Versenyerősség és korrupciós kockázatok. A magyar közbeszerzések
statisztikai elemzése 2009–2015. Budapest, CRCB.
Köllő János 2012. A minimálbér-szabályozás. In Fazekas Károly – Scharle Ágota szerk.: Nyugdíj, segély, köz-
munka. A foglalkoztatáspolitika két évtizede 1990–2010. Budapest, Budapest Intézet, 143–155. p.
Körösényi András 2015. A magyar politikai rendszer – negyedszázad után. Budapest, Osiris.
Krugman, Paul 2015. The Austerity Delusion. The Guardian, 04.29.
Kuttner, Robert 2007. The Bubble Economy. The American Prospect, september.
La Porta, Rafael – Lopez-de-Silanes, Florencio – Shleifer, Andrei – Vishny, Robert 1999. The Quality of
Government. Journal of Law, 15, no. 1. 222–279. p.
Laffer, Arthur 2004. The Laffer Curve. Past, Present and Future. Washington DC, The Heritage Foundation.
Lakatos, Imre 1978. The Methodology of Scientific Research Programmes. Cambridge, Cambridge University
Press.
Lakner Zoltán 2014. Négy fordulat – baloldali útkeresés. Budapest, Jelenkor.
Lapavitsas, Costas et al. 2010. Eurozone Crisis. Beggar Thyself and Thy Neighbour. Journal of Balkan and
Near Eastern Studies, 321–373. p.
Lewis, W. A. 1958. Economic Development with Unlimited Supplies of Labour. In A. S. Agarwala – S. P.

Singh eds.: The Economics of Underdevelopment. London, Oxford University Press, 400–449. p.
Lim, Hyun Chin, – Yang, Jonghoe 1987. The state, local capitalists and multinationals. The changing nature
of a triple alliance in Korea. In Kyong Dong Kim ed.: Dependency Issues in Korean Development. Seoul,
Seoul National University Press, 347–359. p.
Lindner, Attila Sándor 2015. Essays in Labour and Public Economics. (Phd Dissertation). University of
California, Berkeley, Unpublished.
LO 2016. Swedish Trade Union Conference. Summary of LO’s Report on Full Employment and a Wage Policy
of Solidarity to the 2016 Congress. Stockholm, Swedish Trade Unions (LO).
Lóránt Károly 1990. Az adósságcsapda. In Tanulmányok adósságunk múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Budapest,
Szakszervezetek Gazdaság és Társadalomkutató Intézete, 53–84. p.
Lucas, Robert 1988. On the Mechanics of Economic Development. Journal of Monetary Economics, 22, no.
1. 3–42. p.
Magyar Bálint 2013. Magyar Polip. A posztkommunista maffiaállam. Budapest, Noran Libro.
Mátyás Antal 1999. A modern közgazdaságtan története. Budapest, Aula.
Mazzucato, Mariana 2013. The Enterpreneurial State. Debunking Public vs. Private Sector Myths. London,
Anthem Press.
McAllister, Richard 1997. From EC to EU – A Historical and Political Survey. London – New York, Routledge.
Meghir, Costas – Palme, Marten 2005. Educational reform, ability and family background. American Econo-
mic Review, 95, no. 1 (March).
Meidner, Rudolf – Gösta Rehn 1951. Fackföreningsrörelsen och den Fulla Sysselsattningen. Stockholm, LO.
Messing Vera 2006. Lyukakból szőtt háló: háztartások közötti támogató kapcsolatok roma és nem roma sze-
gények körében. Szociológiai Szemle, no. 2. 37–54. p.
Milanovic, Branko 2012. The Haves and the Have-nots. A Brief and Idiosynchratic History of Global Inequality.
New York, Basic Books.
Mirowski, Philip 2014. Never Let a Serious Crisis Go To Waste. How Neoliberalism Survived the Financial Melt-
down. London – New York, Verso.
Mirowski, Philip – Plehwe, Dieter 2009. The Road from Mont Pelerin. The Making of the Neoliberal Thought
Collective. Harvard University Press.
Mises, Ludvig von 1981. Socialism. An Economic and Sociological Analysis. Indianapolis, Liberty Fund, Inc.
Misgeld, Klaus – Molin, Karl – Amark, Klas 1992. Creating Social Democracy. A Century of the Social Democ-
ratic Labour Party in Sweden. Pennsylvania, Pennsylvania State University Press.
Mong Attila 2012. Kádár hitele: a magyar államadósság története 1956–1990. Budapest, Libri.
Moore, Barrington 1966. Social Origins of Dictatorship and Democracy. Lord and Peasant in the Making of the
Modern World. Boston, Beacon Press.
Mózer Péter 2013. „Koraszülött jóléti állam” után korai vég? A jóléti állam helyzete Magyarországon. In
Lakner Zoltán – Bíró Nagy András szerk.: Az igazságos kormányzás felé. A jövő baloldala, a baloldal jövője.
Budapest, Napvilág, 146–169. p.
MTA TK – GfK Hungária 2014. Osztálylétszám 2014. Budapest, MTA TK – GfK Hungária.
Mullainathan, Sendhil – Shafir, Eldan 2014. A szűkösség filozófiája. Budapest, HVG Könyvek.
Mundell, R. 1961. A Theory of Optimum Currency Areas. American Economic Review.
Mungiu-Pippidi, Alina 2015. The Quest for Good Governance. How Societies Develop Control of Corruption.
Cambridge, Cambdridge University Press.
Myant, Martin 2003. The Rise and Fall of Czech Capitalism. Economic Development in the Czech Republic sin-
ce 1989. Edward Elgar Publishing.
Myant, Martin – Drahokoupil, Jan 2010. Transition Economies. Political Economy in Russia, Eastern Europe
and Central Asia. Wiley.
Myrdal, G. 1956. An International Economy. New York, Harper.
Nagy Viktória szerk. 2014. Decent Projekt 2013–2014 zárójelentés. Budapest, Szakszervezetek Együttműkö-
dési Fóruma.
Neményi Judit – Oblath Gábor 2012. Az euró bevezetésének újragondolása. Közgazdasági Szemle, 569–
684. p.
Nemzeti Közszolgálati Egyetem 2015. Jó Állam Jelentés 2015. Szerk. Kaiser Tamás. Nemzeti Közszolgálati
Egyetem.
North, Douglas C. 1990. Institutions, Institutional Change and Economic Performance. Cambridge, Camb
ridge University Press.
Nölke, A. – Vliegenthart, A. 2009. Enlarging the Varieties of Capitalism. The Emergence of Dependent
Market Economies in East Central Europe. World Politics, 61 (4) 670–702. p.
Nyers, Rezső, ifj. 1993. Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon. Bankszemle, no. I–V.
Oblath Gábor. Külső adósságfelhalmozás és adósságkezelés problémái Magyarországon (I. és II. rész). Köz-
gazdasági Szemle, no. 7–8–9.
OECD 2002. Transfer Pricing. Keeping it at Arm’s Length. OECD Observer, January.
OECD. PISA 2012 Results: Excellence through Equity – Giving every student the chance to succeed. Paris,
OECD, 2013.
OECD. PISA 2012 Results: Ready to Learn – Students’ Engagement, Drive and Self-Beliefs (Vol. III.). Paris,
OECD, 2013.
Osiatynski, Jerzy 1990. Collected works of Michal Kalecki. Oxford, Oxford University Press.
Ost, David ed. 2015. Class After Communism. A Special Issue. East European Politics and Societies (SAGE)
29, no. 3. (August).
Ostry, Jonathan D. – Berg, Andrew – Tsangarides, Charalambos G. 2014. Income, Inequality, Growth. Inter-
national Monetary Fund.
Oxfam 2016. An Economy for the 1% – Oxfam Global Wealth Report 2016. London, Oxfam.
Pagoulatos, George 2003. Greece’s New Political Economy. State, Finance and Growth from Postwar to EMU.
Palgrave.
Papp Attila Z. 2011. Idősoros roma tanulói arányok és kihatásuk a kompetenciaeredményekre. Pro Minorita-
te, Ősz, 77–104. p.
Parsons, Nick 2005. French Industrial Relations in the New World Economy. London – New York, Routledge.
Pekkarinen, Tuomas – Uusitalo, Roope – Kerr, Sari 2009. School tracking and inter-generational income
mobility: evidence from the Finnish comprehensive school reform. Journal of Public Economics, 93, no.
7–8.
Pérez, S. A. 1997. „Strong” States and „Cheap” Credit. Economic Policy Strategy and Financial Regulation
in France and Spain. In D. J. Forsyth – T. Notermans eds.: Regime Changes. Berghahn, Providence.
Perotti, Roberto 1996. Growth, Income Distrobution and Democracy. What the Data Say. Journal of Econo-
mic Growth, 1. 149–187. p.
Perroux, Francois 1961. L’économie du XXéme siécle. Paris, Presses Universitaires.
Persson, Torsten – Tabellini, Guido 1994. Is Inequality Harmful for Economic Growth? American Economic
Review, no. 84. 600–621. p.
Piketty, Thomas 2014. Capital in the Twenty-first Century. Cambridge, Massachusetts–London, The Belknap
Press of Harvard University Press. Magyarul: Piketty, Thomas 2015. A tőke a 21. században. Fordította
Balogh-Sárközy Zsuzsanna. Budapest, Kossuth.
Piroska, Dóra – Lindstrom, Nicole 2007. The Politics of Privatization and Europeanization in Europe’s
Periphery. Slovenian Banks and Breweries for Sale? Competition and Change, 2007/2/11, June, 117–135. p.
Pogátsa Zoltán 2008. Kelta tigris és pannon puma. Mit tanulhat Magyarország az ír gazdasági csodából? Eu-
rópai Tükör, XIII., no. 9. (Szeptember) 59–68. p.
Pogátsa, Zoltán 2009. Slovakia. Tatra Tiger or Belated Reconstruction? Acta Oeconomica, 59., no. 4. 377–
390. p.
Pogátsa Zoltán 2011. Optimális felzárkózási környezet-e az eurozóna? Európai Tükör, XVI., no. 2. (Február)
78. p.
Pogátsa, Zoltán 2014. The Political Economy of the Greek Crisis. Riga, LuxSit Academic Publishers.
Pogátsa, Zoltán 2015a. No Convergence in the Central and Eastern European Member States. A Multiple
Indicator Analysis. In Rustam Jamilov – Yusaf Akbar eds.: Neo-Transitional Economics. London, Emerald
Publishers.
Pogátsa, Zoltán 2015b. The neo-liberal defeat of European integration and a need for a supranational political
economy. In Riccardo Fiorentini – Guido Montani eds.: The European Union and Supranational Political
Economy. Routledge.
Pogátsa Zoltán 2015c. Közgazdászok ouzó forradalma. 02. 04.
Polányi, Karl 1957 (1944). The Great Transformation. The Political and Economic Origins of Our Times. Bos-
ton, Beacon Press.
Policy Agenda 2015. Dolgozói szegénységről és a kitörési lehetőségről. Budapest, Policy Agenda – Friedrich Ebert
Stiftung.
Pollin, Robert 2005. Contours of Descent. US Economic Fractures and the Landscape of Global Austerity. Lon-
don, Verso.
Polónyi István 2002. Az oktatás gazdaságtana. Budapest, Osiris.
Polónyi István – Tímár János 2001. Tudásgyár vagy papírgyár? Budapest, Új Mandátum Kiadó.
Popper, Karl R. 1945. The Open Society and Its Enemies. Routledge.
Potthoff, Heinrich – Miller, Susanne 2006. The Social Democratic Party of Germany 1848–2005. Bonn, Dietz.
Prebisch, Raul 1972. Change and Development – Latin America’s Great Task. Dakar, IDEP Papers 2367–21.
Prebisch, Raul 1964. Towards a New Trade Policy for Development. Report by the Secretary General of the United
Nations Conference on Trade and Development. New York, United Nations.
Rádai Eszter 2009. A társadalom rendkívül bizalomhiányos – interjú Tóth István Györggyel. Élet és Irodalom,
XII. 4.
Rawls, John 1971. A Theory of Justice. Cambridge, Massachusets, The Belknap Press of Harvard University
Press.
Rawls, John 2001. Justice as Fairness. A Restatement. Cambridge, Massachusetts, The Belknap Press of Har-
vard University Press.
Reinert, Erik 2007. How Rich Countries got Rich... And Why Poor Countries Stay Poor. Public Affairs.
Reinhart, Carmen M. – Rogoff, Kenneth S. 2011. This Time is Different. Eight Centuries of Financial Folly.
Princeton University Press; Reprint edition.
Riddel, Peter 1989. The Thatcher Era and its Legacy. London, Blackwell.
Robinson, Joan 1962. Essays in the Theory of Economic Growth. London, Macmillan.
Robinson, Joan 1933. The Economics of Imperfect Competition.
Rodrik, Dani 1994. Getting Interventions Right. How South Korea and Taiwan Grew Rich. NBER Working
Paper Series, Cambridge, National Bureau of Economic Research.
Ros, J. 2005. The Pioneers of Development Economics and Modern Growth Theory. In K. Jomo – Erik S.
Reinert eds.: The Origins of Development Economics. How Schools of Economic Thought have Adressed De-
velopmen. London – New York, Zed Books.
Rothstein, Bo 1996. The Social Democratic State. The Swedish Model and the Bureaucratic Problem of Social
Reforms. Pittsburg – London, University of Pittsburg Press.
Rothstein, Bo 2011. The Quality of Government – Corruption, Social Trust and Inequality in International Pers-
pective. Chicago – London, University of Chicago Press.
Ruttan, Vernon Wesley 2006. Is War Necessary for Economic Growth? Military Procurement and Technology
Development. New York, Oxford University Press.
Sachs, Jeffrey 1995. Postcommunist Parties and the Dilemmas of Entitlements. Transition (World Bank) 6,
no. 3. 1–4.
Sahlberg, Pasi 2011. Finnish Lessons. What can the World Learn from Educational Change in Finland? New
York – London, Columbia, Teachers College Press.
Sartori, Giovanni 1976. Parties and Party Systems. A Framework for Analysis. Cambridge, Cambridge
Universtiy Press.
Schlefer, Jonathan 2012. The Assumptions Economists Make. Cambridge, Massachusetts, The Belknap Press of
Harvard University Press.
Schmidt, Vivien A. 2002. The Futures of European Capitalism. Oxford, Oxford University Press.
Schonfield, Andrew 1965. Modern Capitalism. Oxford, Oxford University Press.
Sejersted, Francis 2011. The Age of Social Democracy. Norway and Sweden in the Twentieth Century. Princeton–
Oxford, Princeton University Press.
Sen, Amartya 1999. Development as Freedom. New York, Oxford University Press.
Shaikh, Anwar ed. 2007. Globalization and the Myths of Free Trade. History, theory and empirical evidence.
London – New York, Routledge.
Shaxson, Nicholas 2011. Treasure Islands. Tax Havens and the Men who Stole the World. Bodley Head.
Shonfield, Andrew 1965. Modern Capitalism. New York, Oxford University Press.
Singer, H. W. 1964. International Development. Growth and Change. McGraw-Hill, New York.
Singer, H. W. 1971. Distribution of Gains from Trade and Investment – Revisited. Dakar, IDEP Papers Report
no. 270.
Sked, A. – C. Cook 1993. Post-war Britain. A Political History 1945–1992. London, Penguin.
Skidelsky, Robert 2004. John Maynard Keynes 1883–1946. Economist, Philosopher, Statesman. Basingstoke–
Oxford, Pan Books.
Smith, Timothy B. 2004. France in Crisis. Welfare, Inequality and Globalization since 1980. Cambridge,
Cambridge University Press.
Solon, Gary 2002. Cross-Country Differences in Intergenerational Earnings Mobility. Journal of Economic
Perspectives, no. 16. 59–66. p.
Solow, Robert M. 1956. A Contribution to the Theory of Economic Growth. Quarterly Journal of Economics,
70 (Ferbuary) 65–94. p.
Solow, Robert M. 2000. Unemployment in the United States and in Europe. A Contrast and the Reasons.
Munich, CESifo Working Paper Series No. 231.
Soros, George 1997. The Capitalist Threat. The Atlantic, February 1.
Soós Károly Attila 2013. Sarcolás különadókkal: bevételszerzés, populizmus és az „idegenek” kiszorítása. In
Magyar Bálint szerk.: Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam. Budapest, Noran Libro.
Sraffa, Piero 1926. The laws of return under competitive conditions. Economic Journal, 36 (144) 535–550. p.
Sraffa, Piero 1960. The Production of Commodities by Means of Commodities. Cambridge, Cambridge Univer-
sity Press.
Standing, Guy 2011. The Precariat. The New Dangerous Class. Bloomsbury Academic.
Stedman, Jones D. 2012. Masters of the Universe. Hayek, Friedman and the Birth of Neoliberal Politics. New
Jersey, Princeton University Press.
Stern, Nicholas 1991. Public Policy and the Economics of Development. European Economic Review, 250–
257. p.
Stewart, Heather 2012. Wealth does not trickle down – it just floods offshore, research reveals. The Guardian,
July 21.
Stigler, George 1971. The Theory of Economic Regulation. Bell Journal of Economics and Management
Science, No. 3. 3–18. p.
Stiglitz, Joseph 2002. Globalization and Its Discontents. New York, WW Norton and Company.
Strath, Bo. The Organisation of Labour Markets. Modernity, Culture and Governance in Germany, Sweden and
Japan. London – New York, Routledge, 1996.
Streeck, Wolfgang 2009. Re-Forming Capitalism. Institutional Change in the German Political Economy. Ox-
ford, Oxford University Press.
Streeck, Wolfgang 2014. Buying Time. The Delayed Crisis of Democratic Capitalism. London, Verso Books.
Szabó Gergely 2016. A magyar államadósság keletkezése (1973–1989). Budapest, Pénzriport.
Szabó Imre Szilárd 2015. Kollektív szerződések szerepe a megújult munkaügyi szabályozásban. Magyar mun-
kajog, no. 1.
Szabó Imre Szilárd 2016. Riasztó számok – a munkaügyi ellenőrzések statisztikái az elmúlt években. Új
Egyenlítő, február.
Szalai Erzsébet 1996. Az elitek átváltozása. Budapest, Cserépfalvi.
Szalai Júlia 2007. Nincs két ország...? Társadalmi küzdelmek az állami (túl) elosztásért a rendszerváltás utáni
Magyarországon. Budapest, Osiris.
Szegő Andrea 1989. Világgazdasági függés, eladósodás, válság. Eszmélet 1. 65–99. p.
Szentes Tamás 2005. Világgazdaságtan. Budapest, Aula.
Szentes Tamás 2011. Fejlődésgazdaságtan. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Szikra Dorottya 2008. A szociálpolitika másik arca. Fajvédelem és produktív szociálpolitika az 1940-es évek
Magyarországán. Századvég, 48., no. 2. 35–77. p.
Tamás, Gáspár Miklós 2008. A Capitalism Pure and Simple. The Left Curve, 32, 90–114. p.
Tempalski, Jerry 2003. Revenue Effects of Major Tax Bills. Working Paper, Washington DC, US TRasury Of-
fice of Tax Analysis.
TJN 2012. The Price of Offshore Revisited. Tax Justice Network.
Tóth Csaba G. – Virovácz Péter 2013. Nyertesek és vesztesek. A magyar egykulcsos adó reform vizsgálata
mikroszimulációs módszerrel. Pénzügyi Szemle, no. 4. 385–400.
Toynbee, Polly – Walker, David 2011. The Verdict. Did Labour Change Britain? London, Granta Books.
Transparency International 2014. Transparency in Corporate Reporting. Assessing the World’s Largest Companies.
Transparency International.
Tribe, Keith 2009. Liberalism and Neoliberalism in Britain, 1930–1980. In Dieter Plehwe – Philip Mirowski
eds.: The Road from Mont Pelerin – The Making of the Neoliberal Thought Collective. London, Harvard
University Press, 68–97. p.
Ungváry Krisztián 2013. A Horthy-rendszer mérlege: diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyar-
országon 1919–1944. Pécs–Budapest, Jelenkor Kiadó – OSzK.
Valdés, J. G. 2008. Pinochet’s Economists. The Chicago School of Economics in Chile. Cambridge, Cambridge
University Press.
Varoufakis, Yanis 2015. Exclusive. Yanis Varoufakis opens up about his five months battle to save Greece.
New Statesman, 06.
Varoufakis, Yanis – Halevi, Joseph – Theocarakis, Nicholas J. 2011. Modern Political Economics. Making Sen-
se of the Post-2008 World. London – New York, Routledge.
Viesti, Gianfranco – Pellegrini, Guido – Iuzzolino, Giovanni 2011. Convergence amongs Italian Regions 1861–
2011. Bank of Italy, Rome, Bank of Italy Economic History Working Papers.
Vígvári András 1990. Eladósodás és adósságkezelés: vázlat a magyar gazdaság közelmúltjának egy fontos
kérdéséről. In uő szerk.: Adósság. Tanulmányok adósságunk múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Budapest, Szak-
szervezetek Gazdaság és Társadalomkutató Intézete, 7–52. p.
Virág, Tünde 2006. A gettósodó térség. Szociológiai Szemle, no. 1. 60–76. p.
Walpen, Bernhard 2004. Die offenen Feinde und ihre Gesellschaft. Eine hegemonietheoretische Stuide zur Mont
Pelerin Society. Hamburg, VSA Verlag.
Wapshott, Nicholas 2014. Keynes és Hayek. Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant.
Budapest, Napvilág.
Webb, Sidney – Webb, Beatrice 1902. Industrial Democracy. London, Longmans, 1902.
Wilkinson, Richard G. – Pickett, Kate 2009. The Spirit Level. Why More Equal Societies Almost Always Do
Better. London, Allen Lane.
Wyplosz, Charles 2015. Greece. The Staggering Cost of Central Bank Dependence. 06. 29.
Yew, Lee Kwan 2000. From Third World to First. The Singapore Story 1965–2000. Harper Collins.
Zografakis, Stavros – Giannitsis, Tassos 2015. Greece. Solidarity and Adjustment in Times of Crisis. Hans
Böckler Foundation Institute for Macroeconomic Policy.
Zucman, Gabriel 2014. La richesse cachée des nations. Enquete sur les paradis fiscaux. Paris, Le Seuil.
TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE
1. táblázat | 1000 főre eső, sztrájk miatt kieső napok száma Svédországban és
Nyugat-Európa többi részén | 26
2. táblázat | Szakszervezeti lefedettség Skandináviában az összes bérből élő százalé-
kában | 26
3. táblázat | Nemzetközi listák, amelyeken az északi országok előkelő helyen szere-
pelnek | 33
4. táblázat | Munkanélküliségi ráta 19 OECD-ország átlagában | 39
5. táblázat | Átlagos GDP-növekedés a fejlett világban | 39
6. táblázat | A főbb gazdasági mutatók alakulása Thatcher és Reagan neoliberális
kormányzása alatt, összehasonlításban az OECD egészével, D = né-
met újraegyesítés | 49
7. táblázat | A legfontosabb offshore központok, illetve a legnagyobb veszte-
sek | 61
8. táblázat | Az OECD-országok foglalkoztatottainak PIACC-rangsora | 79
9. táblázat | Néhány adat a magyar iskolarendszer szelektivitásának bemutatására,
OECD-átlag és finn összehasonlításban | 119
10. táblázat | Medgyessy Péter miniszterelnöksége alatt a gazdasági növekedés meg-
haladta az államháztartás elsődleges hiányát, Gyurcsány Ferenc mi-
niszterelnöksége alatt ez a trend megfordult | 137
11. táblázat | Az európai integráció meghatározó narratívájának változásai, korsza-
kai | 151
12. táblázat | GDP-arányos oktatási állami ráfordítások Magyarországon és a skan-
dináv országokban, % | 190
13. táblázat | Melyik idegen nyelveket beszélik a legtöbben az egyes európai orszá-
gokban? | 191
14. táblázat | Részvétel az életen át tartó tanulásban, %, 25–64 évesek, 2014 | 191
15. táblázat | Szociális ráfordítások a GDP arányában, % | 196
16. táblázat | Egészségügyi állami kiadások a GDP arányában, 2012 | 199
17. táblázat | Az uniós források szerepe a magyar gazdaságfejlesztésben | 200
256 TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE
18. táblázat | A termelékenység (az egy munkaóra alatt egy foglalkoztatott által
megtermelt átlagos hozzáadott érték) alakulása Magyarországon és az
eurózónában, 2008–2012 | 202
19. táblázat | Finanszírozási hiány nagyságrendileg a nagy állami alrendszerekben
Magyarországon | 240
20. táblázat | Megtakarítandó állami kiadások | 241
21. táblázat | Néhány potenciális forrás rövid távon a bevételi oldalon | 243
ÁBRÁK JEGYZÉKE
1. ábra | A szakszervezeti kollektív szerződések lefedettsége és a jövedelmi egyenlőt-

lenségek között (1. és 9. decilis) egyértelmű kapcsolat van | 27
2. ábra | A kelet-európai uniós tagállamok foglalkoztatási aránya az észak- és nyu-
gat-európai országok átlagához képest, % | 73
3. ábra | Uniós tagállamok bérterjedelmei, euróban, vásárlóerő-paritáson 2011-
ben | 74
4. ábra | Lineáris regressziós trendvonal az egy órára jutó termelékenység
(EU27=100%) és nominális munkabér (€) között, 2010 | 75
5. ábra | A keleti uniós tagállamok egy órára jutó termelékenységének lemaradása
a nyugat-európai átlagtól, euróban | 76
6. ábra | Állami oktatási költségvetés alaptól felsőfokig összesen, az OECD-orszá-
gokban 2012-ben, a GDP arányában | 77
7. ábra | A kelet-európai országok PISA szövegértés, matematika és természettudo-
mányos eredményei az OECD-országok átlagához és Ausztriához viszo-
nyítva | 78
8. ábra | Transznacionális cégek hozzáadottérték-fázisai a termelési láncon belül | 80
9. ábra | Lineáris regressziós trendvonal az egy órára jutó termelékenység
(EU27=100%) és nominális munkabér (€) között, Nyugat- és Észak-
Európában, 2010 | 82
10. ábra | A társadalmi cselekvők, lázadók és szenvedők aránya egyes európai orszá-
gokban az európai értékfelvételek alapján | 85
11. ábra | A politikai mező kulturális és gazdasági osztatai a fejlettebb országok-
ban | 108
12. ábra | A létminimum alatt élő háztartások arányának alakulása | 112
13. ábra | EU-országok bérterjedelmei, európában, vásárlóerő-paritáson, 2011-
ben | 113
14. ábra | A pénzjellegű (nem szolgáltatást tartalmazó) szociális transzferek egyes
jövedelmi tizedek szerinti részesedése Dániában és Magyarországon,
2010 (A legalsó jövedelmi tizedek jelentős szolgáltatás jellegű transzferek-
ben is részesülnek a jóléti államokban.) | 115
258 Ábrák jegyzéke
15. ábra | Oktatási ráfordítások a GDP arányában, Nyugat-Európában és Ma-

gyarországon. A nyugati országok GDP-bázisa sokkal magasabb, mint
a magyar! | 118
16. ábra | OECD-országok oktatási befogadási mutatói 2003-ban és 2012-ben.
A statisztikailag szignifikáns eltérések százalékpontban kifejezve az
országnevek mellett találhatók | 119
17. ábra | Gettóiskolák aránya Magyarországon | 120
18. ábra | Átfedés a legrosszabb foglalkoztatási helyzetű és a legmagasabb roma
arányú kistérségek között | 133
19. ábra | A TI korrupciós percepciós indexe | 175
20. ábra | A közbeszerzéseken legtöbb uniós támogatást elnyert 30 magyarorszá-
gi cég piaci aránya a kormányváltás előtt és után | 176
21. ábra | Az Európai Unió szociális igazságossági indexe | 193
22. ábra | Szegénység és társadalmi kirekesztődés által veszélyeztetett 0–17 éves
gyermekek aránya | 194
23. ábra | Komoly anyagi nélkülözésben élő gyermekek aránya | 195
24. ábra | A foglalkoztatottak száma Magyarországon közfoglalkoztatottak nél-
kül | 201
25. ábra | Az egy főre jutó éves bruttó jövedelmek források szerinti összetétele
jövedelmi tizedek szerint Magyarországon, 2014-ben | 229
26. ábra | A GDP-arányos magyar államadósság dinamikája uniós összehasonlí-
tásban | 231
27–28. ábra | Költségvetési kiadások és bevételek Magyarországon, összehasonlítva
az európai OECD-átlaggal | 233

Pogátsa Zoltán - Magyarország Politikai Gazdaságtana (Osiris, 2016)

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Pogátsa Zoltán - Magyarország Politikai Gazdaságtana (Osiris, 2016)

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

OSIRIS • BUDAPEST • 2016

© Osiris Kiadó, 2016

Minden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz, sokszorosításhoz,

Osiris Kiadó, Budapest

A kiadásért felel Gyurgyák János

ISBN 978 963 276 274 6

A KÉSŐ KÁDÁR-KORSZAK ÉS A RENDSZERVÁLTÁS 9

A FEJLŐDÉS MEGHATÁROZÓI: TÁRSADALMI ÉRTÉKREND, ÁLLAMI

A NEOLIBERÁLIS HARMADIK KÖZTÁRSASÁG 99

A magyar neoliberális modell 135

AZ EURÓPAI UNIÓ MINT NEMZETKÖZI GAZDASÁGI KERET 142

ORBÁN JOBBOLDALI ILLIBERÁLIS REZSIMJE 173

AZ ÉSZAKI MODELL RELEVANCIÁJA MAGYARORSZÁGON 203

TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE 255

ÁBRÁK JEGYZÉKE 257

Hankiss Elemér emlékére.

A rendszerváltással kapcsolatos általános kiábrándultság közepette talán meglepő, de

nekünk a felzárkózás. Ha önértelmezési paradigmát váltunk, kilépünk provinciális

A vasfüggöny mögül felszabadulók úgy élték meg a rendszerváltást, mint egyfajta

munkaóra nem volt. A munkanélküli-segély bevezetését a kormány arra való hivat-

tizedeiben generációkban rögzült ez a szembeállítás. A kilencvenes évek nemzetközi

Lásd Fukuyama 1992.

ten kiemelkedőt is alkotott ez az irányzat.6 Az osztrák iskola máig korroborálódott

got. Ez az ellentmondás elmélet és praxis között egy zűrzavaros átmeneti országban,

nemzetközi olajárrobbanás miatt egyre drágábban tudta csak finanszírozni energia-

Az angolszász közgazdaságtan fehér elefántnak nevezi az olyan eszközöket, beruházásokat, amelyek

hasznosságukat messze meghaladó módon viszik a pénzt.

Lásd Gaidar 2007.

A kommunizmus-kapitalizmus dichotómia legnagyobb hátránya, hogy elfed egy

Aki viszont egyszer tényleg végigtanulmányozza a kapitalista berendezkedések közti

1. a jóléti állam skandináv/északi modellje,

Ez a hat válfaj megfelelő elemzési nómenklatúrát szolgáltat jelen mondanivalónkhoz

mányzást folytatott.24 Pedig lehetséges lett volna a kelet-európai szociáldemokrata

Ennyi bevezető után lássuk tehát magukat a különböző kapitalizmusmodelleket. Min-

MI A JÓLÉTI ÁLLAM? ÉS MIÉRT SZÜKSÉGES?

Fejletlenebb országokban – így Magyarországon is – sokan azt gondolják, hogy a

remtő állam szükségeltetik ahhoz, hogy a mindenkori középosztály megerősödjön.

– politikai cél a teljes foglalkoztatás;

A JÓLÉTI ÁLLAM ÉSZAKI/SKANDINÁV MODELLJE

A skandináv jóléti állami modell kiindulópontja az az ismert, több oldalról feltárt

a politikai ellenfél démonizálásával elkendőzni, mert az aktív középosztály ennél tu-

azt megalapozó saltsjöbadeni egyezményt. Ezt a megállapodást szokták a svéd jó-

ÉVEK SVÉDORSZÁG EURÓPA

2. TÁBLÁZAT | Szakszervezeti lefedettség Skandináviában az összes bérből

1960 1970 1980

A modell alapvető jellegzetessége, hogy mind a munkaadói, mind pedig a munka-

a kollektív megállapodások lefedettsége, 2010 vagy legutolsó elérhető

1. ÁBRA | A szakszervezeti kollektív szerződések lefedettsége és a jövedelmi egyenlőtlenségek között

Az iparági vagy vállalati szinten aláírt, kétévente megújított egyezményeknek a ter-

Svédül ez a kifejezés a Folkhemmet, és Ernst Wiggfors és Per Albin Hansson szociál-

A szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok kapcsolatáról lásd bővebben Hassel 2007.

dolták magukat. Irodai dolgozók voltak, menedzserek, szakértelemmel rendelkező

A Beveridge-jelentés ugyan az LSE igazgatójának, William Beveridge-nek a nevét viseli, a valóságban

Lásd Bergh–Henrekson 2011.

Galbraith 2012, 169. p.; Berg 2015.

írták a baloldalinak nevezett pártok programjait is. Gazdaságfilozófiai meggyőző-

Ennek részleteit később, a skandináv modell magyarországi relevanciájáról szóló zá-

3. TÁBLÁZAT | Nemzetközi listák, amelyeken az északi országok előkelő helyen szerepelnek

A BRIT ÉS A KONTINENTÁLIS JÓLÉTI ÁLLAMOK

Gosta Esping-Andersen híres hármas kategorizálása a jóléti államokról megkülön-

úgynevezett vegyes gazdaságot hozott létre Nagy-Britanniában. Kormányzása idején

szükség, hanem politikailag az NDK mint munkásállam vonzerejével is versenyez-