BEVEZETÉS

A probléma

Bár a munka megosztása nem új keletű, a társadalmak csak a

múlt század végén kezdték felismerni ezt a törvényt, amelyet
addig mintegy akaratuk ellenére követtek. Vitathatatlan, hogy
az ókortól kezdve sok gondolkodó észrevette a jelentőségét,1de
Adam Smith volt az első, aki megpróbálta megteremteni az el­
méletét. O alkotta egyébként a terminust is, amelyet a társada­
lomtudomány később kölcsönadott a biológiának.
Mára a jelenség annyira általánossá vált, hogy mindenkinek
a szemébe tűnik. Nem lehetnek többé illúzióink modern ipa­
runk tendenciáiról: egyre inkább a hatalmas mechanizmusok,
a nagy erő- és tőkecsoportosulások és következésképpen a munka
szélsőséges megosztása felé halad. Nemcsak a gyárakon belül
vannak a foglalkozások elkülönítve és végtelenül specializálva,
hanem minden gyár maga is specializált, és más gyárakat felté­
telez. Adam Smith és Stuart Mill még azt remélte, hogy legalább
a mezőgazdaság kivétel lesz a szabály alól, és benne látta a kis-
tulajdon utolsó menedékét. Bár egy ilyen témában tartózkodni
kell a túlzott általánosítástól, ma mégis nehéz vitatni, hogy a
mezőgazdasági ipar fő ágait egyre jobban magával ragadja az
általános mozgás.12Végül még a kereskedelem is igyekszik kö­
vetni s tükrözni az ipari vállalatok végtelen sokféleségét - an­
nak minden árnyalatában -, és miközben ez a fejlődés reflektá­
latlan spontaneitással végbemegy, a közgazdák, akik okait ku­
tatják, és eredményeit értékelik, távolról sem ítélik el vagy har-

1 „Mert a közösség rendesen nem két orvosból tevődik össze, hanem

legalábbis egy orvosból és egy földművesből..." Nikomakhoszi etika, V. 8,
1133a (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Budapest, Magyar Helikon, 1971,
129. o., Szabó Miklós fordítása).
2 Journal des Économistes [A közgazdák lapja], novembre 1884, 211. o.

55
colnak ellene, hanem szükségesnek nyilvánítják. Az emberi tár­
sadalmak legfőbb törvényét és a haladás feltételét látják benne.
A munkamegosztás azonban nem a gazdaság világának sa­
játja, növekvő hatását a társadalom legkülönbözőbb területein
megfigyelhetjük. A politikai, közigazgatási, bírói funkciók szin­
tén egyre jobban specializálódnak. Ugyanez a helyzet a művé­
szi és a tudományos funkciókkal. Messze vagyunk már azoktól
az időktől, amikor a filozófia volt az egyetlen tudomány: azóta
speciális diszciplínák sokaságára töredezett szét, amelyek mind­
egyikének megvan a maga tárgya, módszere, szelleme. „Fél szá­
zadról fél századra egyre jobban specializálódnak a tudomány­
ban jegyzett férfiak."3
Amikor azon kutatások természetét kellett összegyűjtenie,
amelyekkel az utóbbi két évszázad legjelesebb tudósai foglal­
koztak, de Candolle úr észrevette, hogy Leibniz és Newton ko­
rában „csaknem mindig két vagy három megjelölést kellett le­
írni mindegyik tudóshoz; például csillagász és fizikus, vagy
matematikus, csillagász és fizikus, vagy éppenséggel csak
olyan általános terminusokat használni, mint filozófus vagy
természettudós. De ez még nem elég. A matematikusok és a
természettudósok néha kiművelt irodalmárok és költők voltak.
Még a XVIII. század végén is több megjelölés kellett az olyan
férfiak tudományos és művészeti kategóriabeli kiválóságának
megjelölésére, mint Wolff, Haller, Charles Bonnet. A XIX. szá­
zadban ez a nehézség már nem létezett, vagy csak nagyon rit­
kán."4A tudós nemcsak több különböző tudományt nem művel
már párhuzamosan, de egyetlen tudomány egészét sem fogja
át többé. Kutatásainak köre a problémák egyetlen fajtájára, sőt
akár egyetlen problémára korlátozódik. Ugyanakkor a tudomá­
nyos funkció, amely valaha csaknem mindig valamilyen hasz­
not hajtó funkcióval társult, amilyen az orvosi, a papi, a bírói, a
katonai tevékenység, egyre inkább megáll magában. De Can­
dolle úr egyenesen azt jósolja, hogy nemsokára még a tudós és
a tanár hivatása is, amely pedig még ma is olyannyira egy, vég­
érvényesen szét fog válni.
A biológiai filozófia legújabb megfontolásai végre világossá

3 De Candolle: Histoire des Sciences et des Savants [A tudományok és a

tudósok története]. 2. kiadás, 263. o.
4 Loc. cít.

56
tették a számunkra, hogy a munkamegosztás sokkal általáno­
sabb tény, mint azt a közgazdák, akik elsőként beszéltek róla,
gyaníthatták. Wolff, von Baer, Milne-Edwards munkái nyomán
már tudjuk, hogy a munkamegosztás törvénye az organizmu­
sokra éppúgy érvényes, mint a társadalmakra; akár azt is
mondhatnánk, hogy egy organizmus annál magasabban áll az
állati lét hierarchiájában, minél specializáltabbak a funkciói. Ez
a felfedezés mérhetetlenül kiterjesztette a munkamegosztás ér­
vényességének körét, egyszersmind a végtelenül távoli múltba
tolta az eredetét, mivel csaknem az élet megjelenésével tette
egyidőssé. A munkamegosztás nem csupán társadalmi intéz­
mény, amelynek forrása az emberek értelme és akarata, hanem
általános biológiai jelenség, amelynek feltételei, úgy látszik, a
szerves anyag lényegi tulajdonságaiban keresendők. A társa­
dalmi munkamegosztás így nem más, mint emez általános fo­
lyamat különös formája, és ha a társadalmak a szóban forgó
törvény szerint viselkednek, akkor olyan áramlatnak engedel­
meskednek, amely jóval őelőttük jött létre, s amely az egész
élővilágot ugyanabba az irányba viszi.
Egy ilyen ténynek természetesen mélyen kell érintenie erköl­
csi alkatunkat, mivel az ember fejlődése két teljesen eltérő irány­
ba folytatódhat attól függően, hogy engedünk-e ennek a moz­
gásnak, vagy ellenállunk neki. A következő sürgető kérdés ve­
tődik fel tehát: melyiket kell akarnunk e két irány közül? Vajon
az a feladatunk, hogy teljes és tökéletes lénnyé váljunk, olyan
egésszé, amely önmagának elég, vagy pedig - éppen ellenkező­
leg - az, hogy egy egész részei, egy organizmus szervei legyünk?
Egyszóval, a munkamegosztás, miközben természeti törvény,
egyszersmind az emberi viselkedés erkölcsi szabálya-e, és ha
igen, akkor miért és milyen mértékben az? E gyakorlati problé­
ma súlyosságát nem kell bizonyítani, hiszen bárhogyan is ítél­
jük meg a munkamegosztást, azt mindenki érzi, hogy a társa­
dalmi rend egyik alapja, és egyre inkább az.
A nemzetek erkölcsi tudatában gyakran fölvetődött ez a prob­
léma, de zavarosan és megoldatlanul. Két ellentétes tendencia
áll szemben egymással anélkül, hogy bármelyikük egyértelmű­
en túlsúlyra tudna jutni a másikkal szemben.
Kétségtelenül úgy látszik, hogy a közvélemény egyre inkább
hajlamos kötelező magatartási szabállyá tenni, kötelességként
tételezni a munkamegosztást. Igaz, nem sújtják pontos, tör­

57
vényben meghatározott büntetéssel azokat, akik eltérnek tőle,
de megszólják őket. Elmúltak azok az idők, amikor olyannak
képzeltük a tökéletes embert, aki minden iránt érdeklődik, anél­
kül hogy bármihez is kizárólagosan kötődne, aki mindent meg­
ízlel, mindent megért és képes magába sűríteni a civilizáció leg­
javát. Ez az általános műveltség, amelyet egykor annyira dicsőí­
tettek, ma képlékenynek és lazának tűnik.5 A természet elleni
harchoz erőteljesebb képességekre, hatékonyabb energiákra
van szükségünk. Ma azt akarjuk, hogy a tevékenység - ahelyett,
hogy nagy területen szóródna szét - koncentrálódjék, és nyerje
meg intenzitásban azt, amit kiterjedésben elveszít. Óvakodunk
a túlzottan csapongó tehetségektől, akik minden foglalkozás­
nak egyaránt átadják magukat, és nem hajlandók egyetlen sze­
repet választani maguknak, és ahhoz ragaszkodni. Idegenke­
dünk az olyanoktól, akiknek egyetlen gondjuk az, hogy minden
egyes képességüket megszervezzék és kiműveljék, de anélkül,
hogy meghatározott célra használnák, vagy bármelyiket is fel­
áldoznák, mintha mindegyiküknek önmagában teljes és függet­
len világnak kellene lennie. Úgy érezzük, hogy az ilyen elkülö­
nültségben és meghatározatlanságban van valami antiszociális.
Aki valaha tiszteletre méltó volt, a mi szemünkben már csak
dilettáns, a dilettantizmustól pedig minden erkölcsi értéket
megtagadunk; inkább a szakértőt tartjuk tökéletesnek, aki nem
teljes akar lenni, hanem alkotó, akinek a feladata korlátozott, és
ennek szenteli magát, aki végzi a maga dolgát, a saját útját kö­
veti. „Tökéletesedni - mondja Secrétant úr - annyi, mint meg­
tanulni a szerepünket, képessé válni funkciónk betöltésére...
Tökéletességünk mércéje többé nem a saját tetszésünk, nem a
tömeg tapsa vagy a kifinomult dilettantizmus helyeslő moso­
lya, hanem az, hogy mekkora szolgálatot tettünk és mekkorára
vagyunk még képesek."6 Az erkölcsi eszmény, amely valaha
egyetlen, egyszerű és személytelen volt, szintén egyre többfélé­
vé válik. Már nem tartjuk az ember kizárólagos kötelességének,
hogy megvalósítsa magában az emberi minőségeket általában,

5 Néha úgy értelmezték ezt a helyet, mintha az általános műveltség

minden fajtájának teljes elítélését jelentené. Valójában, amint a kontextus­
ból kitűnik, itt csak a humanista műveltségről beszélünk, amely ugyan
általános műveltség, de nem az egyedül lehetséges.
6 Le principe de la morale [Az erkölcs alapelve]. 189. o.

58
hanem úgy véljük, hogy foglalkozásának jegyeivel is rendelkez­
nie kell. Jól érzékelteti ezt a közvélekedést többek között az,
hogy az oktatás egyre specializáltabb. Egyre kevésbé tartjuk
szükségesnek, hogy az összes gyereket egyformán műveljék,
mintha mindegyiküknek ugyanúgy kellene élnie, inkább kü­
lönbözőképpen akarjuk képezni őket, a különböző funkciók
szerint, amelyeket majd be kell tölteniük. Egyszóval, az erkölcsi
tudat kategorikus imperatívuszának egyik oldala lassan a kö­
vetkező formát ölti: Tedd magad alkalmassá egy meghatározott funk­
ció hasznos ellátására.
Ám olyan tényeket is idézhetünk, amelyek ellentmondanak
az előbbieknek. A közvélemény, noha szentesíti a munkameg­
osztás szabályát, nem teljesen nyugodtan és nem minden habo­
zás nélkül teszi ezt. Úgy látszik, miközben azt parancsolja az
embereknek, hogy specializálódjanak, fél, nehogy túlspeciali­
zálódjanak. Az intenzív munkát dicsőítő maximák mellett olya­
nok is vannak - és nem kevésbé elterjedtek -, amelyek ennek
veszélyeit jelzik. „Szomorú tudomásul venni - mondja Jean-
Baptiste Say -, hogy valaki örökké csak a gombostű tizennyol­
cad részét csinálja; és ne gondoljuk, hogy egyedül az egész éle­
tében reszelővei meg kalapáccsal dolgozó munkás alacsonyítja
le természetes méltóságát: ezt teszi az is, aki helyzeténél fogva
szellemének legfinomabb képességeit használja."7A vadember
szabad és kötetlen életét a modern munkáséval összehasonlítva
Lemontey már a század elején az előbbit találta sokkal kedve­
zőbbnek.8Nem kevésbé szigorú Tocqueville sem: „Minél telje­
sebben alkalmazzák a munka felosztásának elvét ... a mester­
ség fejlődik, a mesterember lemarad."9 Azzal a maximával,
amely azt parancsolja, hogy specializáljuk magunkat, általában
mindenütt szemben áll az ellentétes maxima, amely azt köve­
teli, hogy valamennyien ugyanazt az eszményt valósítsuk meg,
s amely távolról sem veszítette el minden tekintélyét. Ebben a
konfliktusban elvben semmi meglepő nincs. Az erkölcsi élet,

7 Traité d'économie politique [Politikai gazdaságtani értekezés], I. könyv,

VIII. fejezet.
8 Raison ou folie [Ráció vagy őrület], a munkamegosztás hatásáról szóló
fejezet.
9La démocratie cn Amérique [Ademokrácia Amerikában]. Budapest, 1993.
Európa, 783. o.

59
akárcsak a testi és a szellemi, különböző, sőt ellentmondó szük­
ségleteket elégít ki, természetes tehát, hogy részben antagonisz-
tikus elemekből álljon, amelyek kölcsönösen korlátozzák és el­
lensúlyozzák egymást. Nem kevésbé igaz viszont, hogy egy
ennyire hangsúlyos antagonizmus joggal zavarja a nemzetek
erkölcsi tudatát. Mert az erkölcsi tudatnak meg kell tudnia ma­
gyarázni, honnan eredhet egy ilyen ellentmondás.
E bizonytalanság megszüntetése érdekében mi nem a mora­
listák szokásos módszerét követjük, akik, ha el akarják dönteni
egy előírás erkölcsi értékét, először az erkölcsiség általános for­
muláját állítják fel, azután ezzel vetik össze a vitatott maximát.
Ma már mindenki tudja, mennyit érnek ezek a sommás általá­
nosítások.10 Ezeket a vizsgálódás legelején, a tények bármiféle
megfigyelése előtt fogalmazzák meg, és nem azért, hogy a ténye­
ket megmagyarázzák, hanem azért, hogy kimondják egy ideá­
lis, mindent újraalkotó törvényhozás absztrakt elvét. Nem egy
meghatározott társadalom vagy társadalomtípus tényleges er­
kölcsi szabályainak lényegi vonásait foglalják tehát össze ezek
a formulák, hanem csak azt fejezik ki, hogyan képzeli el a mo­
ralista az erkölcsöt. Ebben a minőségben kétségtelenül tanulsá­
gosak, mert a vizsgált pillanatban létrejövő erkölcsi tendenciák­
ról adnak felvilágosítást. De csak tényként érdekesek, nem tu­
dományos nézetként. Semmi sem jogosít fel arra, hogy egy gon­
dolkodó személyes aspirációiban - bármennyire valóságosak
legyenek egyébként - az erkölcsi valóság adekvát kifejezését
lássuk. Ezek mindig csak részleges szükségleteket fejeznek ki,
s néhány különös, meghatározott kívánságnak felelnek meg,
amelyet a tudat, megszokott illúziójával, végső vagy egyetlen
céllá emel. És hányszor előfordul, hogy kóros természetűek! Nem
hivatkozhatunk tehát rájuk olyan objektív kritériumokként, ame­
lyek lehetővé tennék a gyakorlat erkölcsösségének értékelését.
Kerülnünk kell az ilyen levezetéseket, amelyeket csak arra
használnak, hogy érvelés benyomását keltsék, és utólag igazol­
ják az előérzeteket és a személyes benyomásokat. Amunkameg-
osztás objektív értékeléséhez egyetlen úton juthatunk el: ha elő-

10 E könyv első kiadásában hosszasan kifejtettük az okokat, amelyek

szerintünk bizonyítják e módszer terméketlenségét. Úgy véljük, ma már
lehetünk rövidebbek. Vannak viták, amelyeket nem kell a végtelenségig
nyújtani.

60
szőr teljesen spekulatív módon önmagában vizsgáljuk, megke­
ressük, hogy mire szolgál, és mitől függ, egyszóval olyan adek-
vát fogalmat alkotunk róla, amilyet csak lehet. Ezután módunk
lesz összehasonlítani más erkölcsi jelenségekkel, és meglátni,
hogy milyen viszonyban van velük. Ha azt találjuk, hogy ha­
sonló szerepet játszik, mint a gyakorlat más részei, amelyeknek
egészséges (normal) és erkölcsös jellege nem vitatott, továbbá:
ha bizonyos esetekben azért nem tölti be ezt a szerepet, mert
különféle rendellenességek akadályozzák ebben, végül: ha az
őt meghatározó okok más erkölcsi szabályoknak is meghatáro­
zó feltételei -, akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy e
szabályok közé kell sorolnunk. És így anélkül, hogy magunk
akarnánk a társadalmak erkölcsi tudata helyére állni, vagy tör-
vénykezni szándékoznánk helyette, némileg felvilágosíthatjuk
ezt az erkölcsi tudatot, és csökkenthetjük zavarát.
Munkánk tehát három fő részre oszlik:
Először is azt keressük, hogy mi a munkamegosztás funk­
ciója, azaz milyen társadalmi szükségletet elégít ki.
Azután meghatározzuk, hogy milyen okoktól és feltételektől
függ-
Végül - mivel nem lehetett volna olyan súlyos vádak tárgya,
ha nem tért volna el valóban többé-kevésbé gyakran a normális
állapottól - igyekszünk osztályozni főbb természetellenes (anor­
mal) formáit, hogy ne lehessen összetéveszteni őket a többivel.
Ez a vizsgálódás azért is érdekes lesz, mert itt, akárcsak a bio­
lógiában, a patologikus segít majd megérteni az egészségest.
A tudósok egyébként nem azért vitatták olyan sokat a mun­
kamegosztás erkölcsi értékét, mert nem értettek egyet az erköl-
csiség általános formulájában, hanem azért, mert figyelmen kí­
vül hagyták azokat a ténykérdéseket, amelyeket most fogunk
megvizsgálni. Mindig úgy érveltek, mintha ezek evidensek len­
nének, mintha a munkamegosztás természetének, szerepének,
okainak a megismeréséhez elég lenne a róla alkotott fogalmun­
kat elemezni. Ez a módszer nem vezethet tudományos követ­
keztetésekhez; nem is nagyon haladt előre a munkamegosztás
elmélete Adam Smith óta. „Figyelemre méltóan gondolatsze­
gény követői - mondja Schmoller úr” - makacsul ragaszkodtak1

11 La Division du travail étudiée au point de vue historique [A munka-

megosztás, történeti nézőpontból]. Revue d'économie politique, 1889. 567. o.

61
az ő példáihoz és megjegyzéseihez, egészen addig, amíg a szo­
cialisták ki nem tágították a megfigyelések körét, és szembe
nem állították a mai gyárak munkamegosztását a XVIII. századi
műhelyekéivel. De az elméletet még ők sem fejlesztették mód­
szeresen és mélyen; s nem különösebben kedveztek a szóban
forgó gondolatok fejlődésének a technológiai szempontok és
egyes közgazdák triviális megfigyelései sem." A munkameg­
osztás mibenlétének megértéséhez nem elég a róla alkotott el­
képzelésünk továbbfejlesztése, hanem a munkamegosztást ob­
jektív tényként kell kezelnünk, azaz: meg kell figyelnünk és
össze kell hasonlítanunk más tényekkel. Ha így járunk el, akkor
végül látni fogjuk, hogy megfigyeléseink gyakran eltérnek at­
tól, amit belső érzékünk sugall.12

121893 óta két olyan mű jelent meg, illetve jutott a tudomásunkra, amely
érinti könyvünk témáját: először is, Simmel úr Soziale Differenzierungja
[Társadalmi differenciálódás] (Leipzig, VII + 147), amelyben nem sajátlag
a munkamegosztásról van szó, hanem az individualizálódás folyamatáról
általában; azután meg Bücher úr Die Entstehung der Volkwirtschafíja [A
népgazdaság keletkezése], amelyet nemrég Etudes d'historie et d'économie
politique [Történeti és politikai gazdaságtani tanulmányok] címen fordítot­
tak le franciára (Paris, 1901, Alcan), s amelynek több fejezete foglalkozik a
gazdasági munkamegosztással.

62
 ELSŐ KÖNYV

A MUNKAMEGOSZTÁS
FUNKCIÓJA
 I. FEJEZET

E FUNKCIÓ MEGHATÁROZÁSÁNAK
MÓDSZERE

A funkció szót két eléggé eltérő' értelemben használják. Hol az

életműködések rendszerét jelölik vele, elvonatkoztatva követ­
kezményeiktől, hol pedig azt az összefüggést, amely az életmű­
ködések és a szervezet megfelelő szükségletei között áll fenn.
így például beszélnek emésztési vagy légzési funkcióról stb., de
azt is mondják, hogy az emésztés funkciója az, hogy biztosítsa
folyékony és szilárd anyagok beépítését a szervezetbe a veszte­
ségek pótlására; hogy a légzésnek az a funkciója, hogy bevigye
az állat szöveteibe az élet fenntartásához szükséges gázokat stb.
E második jelentésében használjuk e szót. Azt kérdezni, hogy
mi a munkamegosztás funkciója, annyi, mint azt keresni, hogy
milyen szükségletet elégít ki; ha erre a kérdésre már válaszol­
tunk, meglátjuk majd, hogy ez a szükséglet ugyanolyan termé­
szetű-e, mint azok, amelyeket olyan viselkedési szabályok elé­
gítenek ki, amelyeknek erkölcsi jellege nem vitatott.
Azért választottuk a funkció kifejezést, mert minden más
pontatlan vagy kétértelmű lenne. Nem használhatjuk a cél szót,
és nem beszélhetünk a munkamegosztás céljáról,* mert ezzel
feltételeznénk, hogy a munkamegosztás azoknak az eredmé­
nyeknek az érdekében létezik, amelyeket meg akarunk határozni.
Nem lenne jobb az eredmény vagy a hatás kifejezés sem, mert
nem kelti a megfelelés képzetét. A szerep vagy a funkció szónak
ezzel szemben nagy előnye, hogy magában foglalja azt, de nem
tartalmaz semmilyen előzetes ítéletet arra vonatkozóan, hogy
miképpen jött létre ez a megfelelés: szándékos és előre elterve­

* Az eredetiben a célnak három különböző árnyalatú megjelölése szere­

pel, amit magyarul nem tudtunk visszaadni: but, objet és fin. (A ford.)

65
zett alkalmazkodásból vagy utólagos igazodásból származik-e.
Számunkra pedig éppen a létezése és a mibenléte a fontos, nem
pedig az, hogy már előre érezték-e vagy csak utólag.

I.

Első pillantásra mi sem látszik egyszerűbbnek, mint a munka-

megosztás szerepét meghatározni. Nem ismeri talán mindenki
a hatásait? Mivel növeli a munkás termelő erejét és ügyességét,
ezért elengedhetetlen feltétele a társadalmak anyagi és szellemi
fejlődésének, forrása a civilizációnak. Másrészt, mivel igen szíve­
sen tulajdonítunk a civilizációnak abszolút értéket, nem is gon­
dolunk rá, hogy a munkamegosztásnak más funkciója is lehet.
Senki sem vitatná, hogy ez a hatása valóban megvan. De ha
más nem volna, ha nem szolgálna másra, akkor semmi okunk
nem lenne rá, hogy erkölcsi jelleget tulajdonítsunk neki.
Ezek a hatásai ugyanis csaknem teljesen idegenek az erkölcsi
élettől, vagy legalábbis csak nagyon közvetett és nagyon távoli
kapcsolatban állnak vele. Bár manapság eléggé közkeletű szo­
kás ellentétes tartalmú dicshimnuszokkal felelni Rousseau ki­
rohanásaira, egyáltalán nincs bebizonyítva, hogy a civilizáció
morális jelenség. A kérdés eldöntése végett nem fordulhatunk fo­
galomelemzésekhez - ezek szükségképpen szubjektivek; olyan
tényt kellene találnunk, amely az erkölcsiség átlagos szintjének
mértékéül szolgálhatna, azután meg kellene figyelnünk, hogyan
változik ez a civilizáció haladásával. Ez a mértékegység sajnos
hiányzik; rendelkezésünkre áll viszont a kollektív erkölcstelen­
ség mértékegysége. Egy adott társadalomban az öngyilkossá­
gok és a különféle bűntények átlagos száma szolgálhat az er­
kölcstelenség szintjének jelzésére. Ez azonban - tapasztalatunk
szerint - nem válik a civilizáció dicsőségére, mivel e kóros tü­
netek száma növekedni látszik, ahogy a művészetek, a tudomá­
nyok és az ipar előrehalad.1Kétségtelenül könnyelműség lenne
ebből arra következtetni, hogy a civilizáció erkölcstelen, de leg-1

1 Lásd Alexander von Oettingen, Moralstatistik [Erkölcsstatisztika]. Er­

langen, 1882, 37. §§ skk. - Tarde: Criminalité comparée [Összehasonlító
bűnözéskutatás]. II. fej. (Paris, E Alcan) - Az öngyilkosságokról lásd alább
a Második könyv, I. fejezet, II. §-át.

66
alább abban biztosak lehetünk, hogy ha az erkölcsi életre gya­
korolt hatása pozitív és kedvező, akkor az elég gyenge.
Egyébként, ha elemezzük azt a rosszul meghatározott komp­
lexumot, amit civilizációnak neveznek, azt találjuk, hogy alko­
tóelemei minden erkölcsi jellegtől mentesek.
Különösen igaz ez a gazdasági tevékenységre, amely mindig
együtt jár a civilizációval. Ez távolról sem szolgálja az erkölcs
haladását: a bűntények és az öngyilkosságok száma a nagy ipari
központokban a legnagyobb; mindenesetre nyilvánvaló, hogy
a gazdasági tevékenység nem rendelkezik azokkal a külső je­
gyekkel, amelyekről az erkölcsi tényeket szoktuk felismerni.
A postakocsit a vasúttal helyettesítettük, a vitorlás hajót az óce­
ánjáróval, a kis műhelyeket a gyárakkal - a tevékenységnek ezt
a kibontakozását általában hasznosnak tekintik, de erkölcsileg
egyáltalán nem kötelező. A kézműves és a kisiparos, aki ellenáll
ennek az általános tendenciának, és makacsul folytatja kisvál­
lalkozását, éppúgy megteszi a kötelességét, mint a nagyiparos,
aki egy országot behálóz a gyáraival, és egy egész munkáshad­
sereget egyesít a parancsnoksága alatt. A nemzetek erkölcsi tu­
data nem téved: egy piciny igazságosságot többre becsül a világ
minden ipari tökéletesedésénél. Kétségtelen, hogy az ipari te­
vékenységnek is megvan az értelme, szükségleteket elégít ki, de
ezek nem erkölcsi szükségletek.
Még inkább igaz ez a művészetre, amely tökéletesen ellenáll
mindennek, ami kötelességszerű, mivel a művészet a szabad­
ság birodalma. A művészet luxus, ékszer: szép, ha van, de nem
kötelességünk bírni vele; ami fölös, az nem kötelező. Az erkölcs
- éppen ellenkezőleg - a nélkülözhetetlen minimum, a feltétle­
nül szükséges, a mindennapi kenyér, amely nélkül a társadal­
mak nem tudnak élni. A művészet azt a szükségletünket elégíti
ki, hogy cél nélkül fejtsük ki tevékenységünket, a kibontakozás
öröméért, míg az erkölcs arra késztet bennünket, hogy megha­
tározott utat kövessünk egy meghatározott cél felé: aki köteles­
séget mond, ezzel egyszersmind kényszert is mond. így tehát a
művészet önmagában nem erkölcsi természetű, bár ösztönöz­
hetik erkölcsi eszmék, vagy összefonódhat sajátlag erkölcsi je­
lenségek fejlődésével. Gondos megfigyelés talán még azt is ki­
derítené, hogy az esztétikai képességek mértéktelen kifejlődése
mind az egyéneknél, mind a társadalmaknál súlyos tünet az
erkölcsiség szempontjából.

67
 A civilizáció összes elemei közül egyedül a tudomány mutat
erkölcsi jelleget bizonyos körülmények között. A társadalmak
egyre inkább az egyén kötelességének tartják, hogy fejlessze
értelmét a megállapított tudományos igazságok elsajátításával.
Már ma is van egy sor olyan ismeret, amellyel mindannyiunk­
nak rendelkeznünk kell. Az ember nem köteles belevetni magát
az ipar nagy kavargásába, nem kell művésznek lennie, de sen­
kinek sem szabad tudatlannak maradni. Egyes társadalmakban
olyan erősen átérzik ezt a kötelességet, hogy nemcsak a közvé­
leménnyel, hanem törvénnyel is szankcionálják. Egyébként át­
látható, honnan ered a tudománynak ez a sajátos előjoga. On­
nan, hogy a tudomány nem más, mint a legtisztább fokra fej­
lesztett tudat. Márpedig ahhoz, hogy a társadalmak meg tudja­
nak élni a mostani életfeltételek között, ahhoz mind az egyéni,
mind a társadalmi tudatnak ki kell terjeszkednie és felvilágo­
sultnak kell lennie. Mivel a környezet, amelyben élnek, egyre
bonyolultabb lesz, és következésképpen egyre változékonyabb,
a társadalmaknak is egyre gyakrabban kell változniuk ahhoz,
hogy fenn tudjanak maradni. Másrészt, minél sötétebb egy tu­
dat, annál inkább ellenáll a változásnak, mert nem látja át elég
gyorsan sem azt, hogy változnia kell, sem pedig azt, hogy mi­
lyen irányban kell változnia; egy felvilágosult tudat ezzel szem­
ben előre ki tudja dolgozni az alkalmazkodás módját. Ezért kell
a tudomány által vezetett értelemnek egyre nagyobb szerepet
játszania a közösség életében.
Csakhogy az a tudomány, amelynek a birtoklását ily módon
mindenkitől megkövetelik, alig érdemli meg ezt a nevet. Ez
nem a tudomány, legföljebb annak közkeletű és legáltalánosabb
része. Igen kevés, nélkülözhetetlen ismeretre korlátozódik, s
ezeket csak azért követelik meg mindenkitől, mert mindenki­
nek rendelkezésére állnak. Az igazi tudomány végtelenül mesz-
sze van ettől a vulgáris szinttől. Nemcsak azt tartalmazza, amit
szégyen nem tudni, hanem mindazt, amit tudni lehet. Nem csu­
pán azokat az átlagos képességeket tételezi föl művelőiben,
amelyekkel minden ember rendelkezik, hanem speciális képes­
ségeket is. Minthogy csak egy elit számára hozzáférhető, nem
kötelező; hasznos és szép dolog, de nem szükséges olyan mér­
tékben, hogy a társadalom feltétlenül megkövetelje. Előnyös, ha
rendelkezik vele az ember, de abban sincs semmi erkölcstelen,
ha nem szerezzük meg. Olyan tere ez a tevékenységnek, amely

68
mindenki előtt nyitva áll, ahová azonban senki sem kényszerül
belépni. Az embernek semmivel sem kell inkább tudósnak len­
nie, mint művésznek. A tudomány tehát - akárcsak a művészet
és az ipar - kívül van az erkölcsön.2
A civilizáció erkölcsi természetéről azért folyt már annyi vita,
mert a moralistáknak sokszor nincs objektív kritériumuk arra,
hogy megkülönböztessék az erkölcsi tényeket a nem erkölcsi­
ektől. Szokás mindazt erkölcsinek minősíteni, amiben némi ne­
messég és érték van, mindazt, ami kissé emelkedett törekvések
tárgya, s a civilizációt a szónak e túlzó kiterjesztése miatt sorol­
ják az erkölcs területére. De nem igaz, hogy az etika területe
ennyire meghatározatlan lenne; magában foglal minden köte­
lező magatartási szabályt, amely szankcióval jár, mást viszont
nem tartalmaz. Következésképpen a civilizáció, mivel semmi
sem felel meg benne az erkölcsiség e kritériumának, erkölcsileg
közömbös. Ha tehát a munkamegosztásnak nem lenne más sze­
repe, mint hogy a civilizációt lehetővé tegye, osztozna ebben az
erkölcsi semlegességben.
A munkamegosztásról ajánlott elméletek éppen azért követ-
kezetlenek ezen a ponton, mert az emberek általában nem látják
más funkcióját a munkamegosztásnak. Még ha föltesszük is,
hogy létezik erkölcsileg semleges terület, lehetetlen, hogy a mun­
kamegosztás ide tartozzék.3 Ha nem jó, akkor rossz, ha nem
erkölcsös, akkor erkölcstelen. Ha tehát nem szolgálna semmi
másra, akkor feloldhatatlan ellentmondásokba keverednénk,
mert a munkamegosztás gazdasági előnyeit erkölcsi hátrányok
egyensúlyoznák, mivel pedig e két heterogén és összehasonlít­
hatatlan minőséget nem lehet egymásból levezetni, nem tud­
nánk megmondani, hogy melyik győz a másikon, s következés­
képpen állást sem tudnánk foglalni. A munkamegosztás radi­
kális elítélésére az erkölcs elsődlegességét hoznánk fel. Ám túl
azon, hogy ez az ultima ratio nem más, mint tudományos puccs,
a specializáció nyilvánvaló szükségessége lehetetlenné teszi
egy ilyen álláspont fenntartását.
Továbbá, ha a munkamegosztásnak nem lenne más szerepe,

2 „A jó lényegi jellemzője az igazzal szemben az, hogy kötelező. Az

igaznak önmagában véve nincs meg ez a jellege." (Janet: Morale [Erkölcs],
139. o.)
3 Mert ellentétben van egy erkölcsi szabállyal. (Lásd az 59. oldalt.)

69
akkor nemcsak erkölcsi jellege nem lenne, de azt sem láthat­
nánk, hogy mi lehet létének értelme. Be fogjuk látni, hogy a
civilizációnak önmagában nincs benső és abszolút értéke; érté­
két az adja, hogy bizonyos szükségleteket elégít ki. Ezek a szük­
ségletek pedig - és ezt az állítást alább be is fogjuk bizonyí­
tani4- maguk is a munkamegosztás következményei. Az ember
csak azért kénytelen egyre inkább a civilizáció olyan javaival
kárpótolni önmagát, amelyek egyébként nem érdekelnék, mert
a munkamegosztás többletfáradsággal jár. Ha tehát a munka-
megosztás csupán ezeknek a szükségleteknek felelne meg, ak­
kor nem lenne más funkciója, mint hogy saját hatásait enyhítse,
hogy gyógyítsa a sebeket, amelyeket maga okoz. Ilyen körül­
mények között el kellene viselnünk, de semmi értelme sem len­
ne akarnunk, hiszen szolgálatai az általa okozott veszteségek
pótlására korlátozódnának.
Minden arra indít tehát, hogy más funkciót keressünk a mun­
kamegosztásnak. Néhány közkeletű megfigyelés a megoldás
útjára fog vezetni.

II.

Mindenki tudja, hogy szeretjük azt, aki hasonlít hozzánk, aki

úgy gondolkodik és érez, mint mi. De az ellenkezője sem kevés­
bé gyakori. Gyakran előfordul, hogy olyanokhoz vonzódunk,
akik nem hasonlítanak hozzánk, és éppen azért, mert nem ha­
sonlítanak hozzánk. Ezek a tények látszólag annyira ellentmon­
danak egymásnak, hogy a moralisták mindig tétováznak a ba­
rátság igazi természetét illetően, s hol az egyik, hol a másik
okból vezetik le. Már a görögök is föltették ezt a kérdést. „De a
barátság kérdésében - mondja Arisztotelész - nem egy vitás
pont is akad. Például vannak, akik a barátság lényegét a hason­
lóságban látják, s azt tartják, hogy akik hasonlítanak egymás­
hoz, azok barátok is; innen van az a közmondás, hogy »a ha­
sonszőrűek összetartanak« vagy »csóka a csókához húz« stb.
Mások viszont éppen fordítva, azt szokták mondani, hogy az
egymáshoz hasonló emberek mind olyanok egymással szem­
ben, mint »fazekas a fazekassal szemben«. Mások meg e dolgok
lényegét még mélyebben, a természeti okoknak megfelelőbben

4 Lásd Második könyv, I. és V. fej.

70
keresik, például Euripidész, aki úgy fejezi ki magát, hogy »vá­
gyódik záporra az eltikkadt föld, s vágyódik a fenséges égbol­
tozat is, ha megteljesedik esővel -, hogy aláhulljon a földre«,
vagy például Hérakleitosz, aki azt mondja, hogy »az ellentétes
dolgok mindig javára vannak egymásnak«, s »az egymástól el­
ütő hangokból lesz a leggyönyörűbb harmónia«, s hogy »min­
den dolog a viszályból keletkezik«."5
A tanításoknak ez a szembenállása azt bizonyítja, hogy a ter­
mészetben mind a kétfajta barátság létezik. A különbözőség
csakúgy, mint a hasonlóság, kölcsönös vonzódás oka lehet. De
akármilyen különbözőség nem képes kiváltani ezt a hatást.
Semmiféle örömet nem találunk a másik természetében, ha az
egyszerűen csak eltér a miénktől. A pazarlók nem keresik a fös­
vények társaságát, sem az egyenes és őszinte jellemek a képmu­
tatókét és az alattomosakét, a kedves és szeretetre méltó telkek­
nek egyáltalán nem tetszik a durva és rosszindulatú tempe­
ramentum. Tehát csak bizonyosfajta különbségek vonzódnak
egymáshoz, azok, akik ahelyett, hogy szemben állnának és ki­
zárnák, kölcsönösen kiegészítik egymást. „A különbözőségnek
- mondja Bain úr - van egy olyan fajtája, amely taszít, és egy
másik, amely vonz, egy olyan, amely rivalizáláshoz vezet, és
egy olyan, amely barátsághoz... Ha az egyik (a két személy
közül) valami olyannal rendelkezik, amivel a másik nem, de
amit az is kíván, ez a tény pozitív vonzerő forrása."6így a logi­
kus és elemző teoretikus gyakran egészen sajátos szimpátiát
érez a gyors intuíciójú, a dolognak egyenest nekivágó gyakor­
lati emberek iránt, a félszeg a határozottak és eltökéltek iránt, a
gyenge az erős iránt, és megfordítva. Bármilyen gazdagok le­
gyenek is képességeink, mindig hiányzik belőlük valami, s a
legjobbak átérzik tökéletlenségüket. Ezért keressük barátaink­
ban azokat a tulajdonságokat, amelyek belőlünk hiányoznak,
mivel hozzájuk kötődve valamiképpen osztozunk természe­
tükben, s így kevésbé érezzük hiányosnak magunkat. így ala­
kulnak kis baráti társaságok, amelyekben mindenkinek meg­
van a jellemének megfelelő szerepe, amelyekben a szolgálatok

5 Nikomakhoszi ethika. VIII. 2 ,1155a-b. Budapest, Magyar Helikon, 1971,

207-208. o. Szabó Miklós fordítása.
6 Emotions et volonté [Érzelmek és akarat]. Francia fordítás, Paris, F.
Alcan, 135. o.

71
igazi cseréje megy végbe. Az egyik védelmez, a másik vigasztal,
ez tanácsot ad, az megvalósít, és e baráti kapcsolatokat a funk­
cióknak ez a megosztása vagy - hogy a bevett kifejezést hasz­
náljuk - ez a munkamegosztás határozza meg.
Oda jutottunk tehát, hogy új szempontból kell a munkameg­
osztásra néznünk. Ebben az esetben gazdasági szolgálatai eltör­
pülnek erkölcsi hatásai mellett, és igazi funkciója az, hogy a
szolidaritás érzését teremti meg két vagy több személy között.
Bármilyen módon jön is létre ez az eredmény, e baráti társasá­
gokat a munkamegosztás hívja életre, és nyomja rájuk bélyegét.
A házassági társadalom (société conjugate) története még szem-
beszökőbb példáját adja ugyanennek a jelenségnek.
Szexuális vonzalmat kétségtelenül mindig csak egyazon faj
egyedei éreznek egymás iránt, a szerelem pedig elég általáno­
san feltételezi a gondolatok és érzelmek bizonyos harmóniáját.
Nem kevésbé igaz, hogy nem az általa egyesített lények hason­
lósága, hanem különbözőségük adja meg e hajlamnak sajátos
jellegét és különös erejét. Férfi és nő azért keresi egymást szen­
vedélyesen, mert különbözik egymástól. Mindamellett - akár­
csak az előző esetben - nem az egyszerű és tiszta ellentét váltja
ki a kölcsönös érzelmeket: erre egyedül az egymást feltételező
és kiegészítő különbségek képesek. Egymástól elválasztva a
férfi és a nő valójában csak különböző részei egyazon konkrét
egésznek, amit egyesülésükkel ismét helyreállítanak. Más szó­
val, a házastársi szolidaritásnak a nemi munka megosztása a
forrása, és ezért jegyezték meg joggal a pszichológusok, hogy
a nemek szétválása döntő esemény volt az érzelmek történeté­
ben, mert ez tette lehetővé az érdek nélküli vonzalmak talán
legerősebbikét.
Továbbá. A nemi munka megosztása lehet nagyobb vagy ki­
sebb terjedelmű; korlátozódhat a nemi szervekre és néhány tő­
lük függő másodlagos jellegre, vagy - éppen ellenkezőleg - ki­
terjedhet minden organikus és társadalmi funkcióra. A történe­
lemben pedig éppen azt láthatjuk, hogy pontosan ugyanabban
az irányban és ugyanolyan módon fejlődött, mint a házastársi
szolidaritás.
Minél inkább visszamegyünk a múltba, annál kevesebbre re­
dukálódik a nemi munka megosztása. Azokban a távoli idők­
ben a nő egyáltalán nem volt az a gyenge teremtés, amivé az
erkölcsök fejlődésével vált. A prehistóriai csontmaradványok

72
arról tanúskodnak, hogy a férfi és a nő ereje közötti különbség
viszonylag sokkal kisebb volt, mint manapság.7Gyerekkorban,
egészen a pubertásig, még most sem különbözik jelentősen a
két nem csontváza: főleg női jellegű. Ha elfogadjuk, hogy az
egyén fejlődése röviden reprodukálja a faj fejlődését, joggal
gondolhatjuk, hogy ugyanilyen hasonlóság állt fenn az emberi
fejlődés kezdetén, a női alakban pedig olyan képet láthatunk,
amely közel van ahhoz az eredetileg közös és egyetlen típushoz,
amitől a férfiváltozat lassanként elkülönült. Utazók egyébként
arról tájékoztatnak, hogy egyes dél-amerikai törzseknél a férfi­
ak és a nők alkata és általános kinézete jobban hasonlít egymás­
ra, mint amit máshol láthatunk.8 Végül, dr. Lebon közvetlenül
és matematikai pontossággal meg tudta állapítani a két nem
közötti eredeti hasonlóságot a fizikai és pszichikai élet lényegi
szervére, az agyra nézve. O nagyszámú, különböző fajokból és
társadalmakból válogatott koponya összehasonlításával erre a
következtetésre jutott: „A férfi és a nő koponyájának űrtartalma
még akkor is tekintélyes különbséget mutat a férfi javára, ha
azonos korú, azonos testmagasságú és azonos testsúlyú szemé­
lyeket hasonlítunk össze, és ez az egyenlőtlenség a civilizáció­
val együtt növekszik is, úgyhogy az agy tömegét és következés­
képpen az intelligenciát tekintve a nő egyre jobban különbözik
a férfitól. Például a mai párizsi férfiak és nők koponyája közötti
különbség csaknem a duplája annak, amit az ókori Egyiptom
férfi és női koponyái között találtak."9Ugyanezekre az eredmé­
nyekre jutott e tárgyban Bischoff úr, német antropológus is.10
Ezeket az anatómiai hasonlóságokat funkcionális hasonlósá­
gok kísérik. Ugyanezekben a társadalmakban a női funkciók
nem különülnek el világosan a férfi funkcióktól, hanem a két
nem csaknem ugyanolyan életet él. Még most is sok olyan vad
nép van, ahol a nő belefolyik a politikába. Ezt figyelték meg
például olyan amerikai indián törzseknél, mint az irokézek, a

7Topinard: Anthropologie. 146. o.

8 Lásd Spencer: Essais scientifiqucs [Tudományos tanulmányok]. Francia
fordítás, Paris, F. Alcan. 300. o. - Waitz sok ilyen tényt közöl Anthropologie
der Naturvölker [A természeti népek antropológiája] c. művében: 1. 76.
9 L'homme et les sociétés [Az ember és a társadalmak], II, 154. o.
10 Das Gehirngewicht des Menschen, eine Studie [Az emberi agy súlya.
Tanulmány]. Bonn, 1880.

73
nacsézek." Hawaiin, ahol ezernyi módon vesz részt a férfiak
életében,112 Új-Zélandon, Szamoán. Azt is gyakran látni, hogy a
nők elkísérik a férfiakat a háborúba, tüzelik őket a harcra, sőt
igen aktívan részt is vesznek benne. Kubában, Dahomey-ban
éppúgy harcosok, mint a férfiak, és azok oldalán küzdenek.13
Ügy tűnik, hogy a lágyság, ami ma a nők megkülönböztető
vonása, eredetileg nem volt sajátjuk. Már egyes állatfajoknál is
inkább ennek ellentéte jellemzi a nőstényt.
A házasság azonban ugyanezeknél a népeknél teljesen kez­
detleges állapotban van. Nagyon valószínű, ha nem is teljesen
bizonyított, hogy a család történetének volt egy olyan korszaka,
amelyben nem volt házasság: a nemi kapcsolatok tetszés szerint
kötődtek és bomlottak fel anélkül, hogy bármiféle jogi kötele­
zettség kapcsolta volna össze a társakat. Mindenesetre, isme­
rünk egy olyan családtípust, amely viszonylag közel van hoz­
zánk,14 és ahol a házasság még csak differenciálatlan csírafor­
mában van meg: ez az anyajogú család. Ebben az anya és gyer­
mekei közötti viszonyok nagyon meghatározottak, a házastársak
közötti viszonyok viszont nagyon lazák. Megszakadhatnak,
mihelyt a felek akarják, vagy akár eleve csak egy időre kötik
őket.15A házastársi hűség még nem követelmény. A házasság -
vagy amit ma így nevezünk - kizárólag tartamban és tartalom­
ban korlátozott kötelezettségekből áll, amelyek a férjet a feleség
szüleihez kötik, vagyis igen kevés dologra redukálódik. Pedig
egy adott társadalomban a házasságot alkotó jogi szabályok
összessége a házassági szolidaritás kifejezője. Ha a szolidaritás
nagyon erős, akkor nagyszámú és bonyolult kötelék egyesíti a
házasfeleket, és következésképpen nagyon fejlett maga a házas­
sági szabályozás is, amelynek az a dolga, hogy meghatározza
őket. Ha ellenben a házassági társadalomnak (société conjugate)
nincs kohéziója, ha a férfi és a nő kapcsolatai instabilak és idő­
szakosak, akkor nem tudnak jól meghatározott formát ölteni, és

11 Waitz: Anthropologie. III. 101-102. o.

12 Waitz: op. eit. VI, 121. o.
13Spencer: Sociologie. Francia fordítás, Paris, F. Alcan, III. 391. o.
14A germánoknál biztos, hogy létezett anyajogú család. - Lásd Dargun:
Mutterrecht und Raubehe im Germanischen Rechte [Anyajog és nőrablás a
germán jogban], Breslau, 1883.
15 Lásd erről Smith: Marriage and Kinship in Early Arabia [Házasság és
rokonság a korai Arábiában]. Cambridge, 1885, 67. o.

74
következésképpen a házasság kevés számú, gyenge és pontat­
lan szabályra korlátozódik. Azokban a társadalmakban, ame­
lyekben a két nem csupán gyengén differenciálódott, a házasság
állapota arról tanúskodik, hogy ott a házassági szolidaritás ma­
ga is nagyon gyenge.
Ezzel szemben, ahogy haladunk a modern idők felé, úgy lát­
juk fejlődni a házasságot is. Egyre jobban kiterjed a kapcsolat-
háló, amelyet létrehoz, sokasodnak a kötelezettségek, amelye­
ket szankcionál. Egyre pontosabban körülhatárolódik, hogy
milyen feltételek mellett lehet megkötni és felbontani, és milyen
hatásokkal jár a felbontása. Megszerveződik a hűség kötelessé­
ge: előbb egyedül a nőre kötelező, később kölcsönössé válik.
Amikor megjelenik a hozomány, nagyon bonyolult jogszabá­
lyok rögzítik az egyes házasfelek jogait saját vagyonuk és a má­
siké fölött. Egyébként elég egyetlen pillantást vetnünk törvény-
könyveinkre, hogy lássuk, milyen fontos helyet foglal el bennük
a házasság. A két házasfél egyesülése többé nem efemer, már
nem külsődleges, múlandó és részleges viszony, hanem két lény
benső, tartós, gyakran egyenesen felbonthatatlan társulása, a
maguk teljességében.
Márpedig biztos, hogy ugyanebben az időben a nemi munka
egyre inkább megosztódik. Ami kezdetben egyedül a nemi
funkciókra korlátozódott, lassanként sok egyébre is kiterjedt.
A nő már régen visszavonult a háborúskodástól és a közügyek­
től, és élete teljes egészében a családon belül koncentrálódik.
Azóta szerepe egyre jobban specializálódik. A művelt népeknél
a nő ma teljesen másmilyen életet visz, mint a férfi. Azt mond­
hatnánk, hogy szinte elvált egymástól a pszichikai élet két nagy
funkciója; az egyik nem megszerezte az érzelmi funkciókat, a
másik pedig az értelmi funkciókat. Igaz, amikor egyes osztá­
lyokban azt látjuk, hogy a nők éppúgy foglalkoznak művészet­
tel és irodalommal, mint a férfiak, azt hihetjük, hogy a két nem
foglalatosságai ismét kezdenek hasonlóvá válni. De a nő még
ebbe a tevékenységi körbe is behozza a saját természetét, és
szerepe nagyon sajátos marad, nagyon más, mint a férfié. To­
vábbá, ha a művészet és az irodalom kezd női dologgá válni,
akkor a másik nem - úgy tűnik - felhagy vele, hogy inkább a
tudománynak szentelje magát. Nagyon is meglehet tehát, hogy
ez a látszólagos visszatérés az eredeti homogenitáshoz nem
más, mint egy újabb differenciálódás kezdete. Ezeket a funkcio­

75
nális különbségeket egyébként fizikailag érzékelhetővé teszik
az őket meghatározó morfológiai különbségek. Nemcsak a férfi
és a nő termete, testsúlya, általános formái térnek el nagyon
egymástól, de mint láttuk, dr. Lebon bebizonyította, hogy a ci­
vilizáció előrehaladásával a két nem agya is egyre jobban kü­
lönbözik. Szerinte ez a növekvő távolság egyszerre köszönhető
a férfikoponyák jelentős fejlődésének és a női koponyák válto­
zatlanságának, sőt visszafejlődésének. „Miközben - mondja - a
párizsi férfikoponyákat átlagos méretük a legnagyobb ismert
koponyák közé helyezi, a párizsi női koponyák átlaga a legki­
sebb megfigyelt koponyák között van, jóval a kínai nők kopo­
nyája alatt, és épphogy az új-kaledóniai nők koponyája fölött."16
Mindezen példákban nem az a munkamegosztás legfigye­
lemreméltóbb hatása, hogy növeli a megosztott funkciók telje­
sítményét, hanem az, hogy szolidárissá teszi őket. Mindezen
esetekben nem egyszerűen az a szerepe, hogy szebbé vagy job­
bá teszi a fennálló társadalmakat, hanem az, hogy olyan társa­
dalmakat tesz lehetővé, amilyenek nélküle nem léteznének. Fej­
lesszük vissza bizonyos ponton túl a nemi munka megosztását,
és el fog tűnni a házassági társadalom, hogy csak feltűnően efe­
mer nemi viszonyok maradjanak fenn; ha pedig a nemek egy­
általán nem váltak volna szét, akkor a társas élet (vie sociale) egy
egész formája nem született volna meg. Lehetséges, hogy van
ebben az eredményben valami a munkamegosztás gazdasági
hasznosságából, de mindenképpen végtelenül túlmegy a tisz­
tán gazdasági érdekek körén, mert egy sui generis társadalmi és
erkölcsi rend létrehozását jelenti. Egyének kötődnek egymás­
hoz, akik e nélkül függetlenek lennének; ahelyett, hogy elkülö­
nülten fejlődnének, összeadják erőfeszítéseiket; szolidárisak
egymással, mégpedig olyan szolidaritással, amely nemcsak a
szolgálatok cseréjének röpke pillanatáig tart, hanem jóval túl­
terjed azon. A házassági szolidaritás például, ahogyan ma, a
legműveltebb népeknél létezik, nem érezteti-e hatását minden
pillanatban és az élet minden részletében? Másrészről, a mun­
kamegosztás által teremtett társadalmaknak magukon kell vi­
selniük annak jegyét. Mivel eredetüknek ez a sajátossága, nem
hasonlíthatnak azokhoz, amelyeket a hasonlók közötti vonzás

16 Op. cit. 154. o.

76
határoz meg; másképpen kell konstruálódniuk, más alapokon
kell nyugodniuk, más érzelmeket kell mozgósítaniuk.
Ha gyakorta azt hiszik, hogy a munkamegosztásból születő
társadalmi viszonyok a cserére korlátozódnak, akkor félreértik,
hogy a csere mit jelent és mihez vezet. A csere feltételezi, hogy
két lény kölcsönösen függ egymástól, mert egyikük sem teljes,
és külsőleg kifejezi ezt a kölcsönös függőséget. Csupán felszíni
kifejeződése tehát egy belső és mélyebb állapotnak. Éppen mi­
vel ez az állapot állandó, egész képi mechanizmust hoz létre,
amely folyamatosan működik, nem úgy, mint a csere. Annak a
képe, aki kiegészít bennünket, elválaszthatatlanná válik ben­
nünk a magunkétól, nem pusztán azért, mert gyakran kapcso­
lódik hozzá, hanem főleg azért, mert természetes kiegészítője:
tudatunk állandó és integráns része lesz, annyira, hogy nem
tudunk meglenni nélküle, és igyekszünk mindent megtalálni,
amivel energiáját növelhetjük. Ezért szeretjük annak a társasá­
gát (société), akit leképez, mert a képet a kifejezett tárgy jelenléte
aktuális észleletté változtatja, ami még jobban kiemeli. Ezzel
szemben szenvedünk minden olyan körülménytől, amely - mint
a távoliét vagy a halál - megszakíthatja e kép jelenlétét vagy
csökkentheti élénkségét.
Bármilyen rövid is ez az elemzés, ahhoz elegendő, hogy meg­
mutassuk, ez nem ugyanaz a mechanizmus, amely a hasonló­
ságból fakadó szimpátia alapjául szolgál. Kétségtelenül soha­
sem lehet szolidaritás a másik és mi közöttünk, csak ha a másik
képe egyesül a miénkkel. De amikor az egyesülés a két kép
hasonlóságából ered, akkor egymáshoz tapadást jelent. A két
reprezentáció szolidáris lesz, mert nem különbözvén, részben
vagy egészben összeolvadnak és eggyé válnak, és csak annyi­
ban szolidárisak, amennyiben összeolvadnak. A munkameg­
osztás esetében ezzel szemben kívül vannak egymáson, és csak
azért vannak összekötve, mert különbözők. Sem az érzelmek,
sem a belőlük származó társas viszonyok nem lehetnek tehát
azonosak a két esetben.
így azt a kérdést vagyunk kénytelenek föltenni, vajon ugyan­
ezt a szerepet játssza-e a munkamegosztás nagyobb csoportok­
ban is, vajon a mai társadalmakban, amelyekben az ismert
módon kifejlődött, nem az-e funkciója, hogy integrálja a társa­
dalomtestet, hogy biztosítsa egységét. Nagyon jogos feltevés,
hogy az imént megfigyelt tények itt megismétlődnek, de na­

77
gyobb léptékben; hogy e nagy politikai társadalmak csak a fel­
adatok specializálódása révén maradhatnak egyensúlyban;
hogy a társadalmi szolidaritásnak, ha nem is egyetlen, de leg­
főbb forrása a munkamegosztás. Már Comte is erre az állás­
pontra helyezkedett. Amennyire tudjuk, ő jelezte elsőként a szo­
ciológusok közül, hogy a munkamegosztás nem tisztán gazda­
sági jelenség. O a „ társadalmi élet leglényegesebb feltételét" lát­
ta benne, feltéve, hogy „teljesen ésszerű kiterjedésében" fogjuk
fel, „azaz a legkülönfélébb tevékenységeink összességére alkal­
mazzuk ahelyett, hogy túlzottan is megszokott módon a puszta
anyagi értelmezésre korlátoznánk". Ha így tekintjük, mondja,
akkor „azonnal elvezet oda, hogy ne csak az egyéneket és az
osztályokat, de sok szempontból a különböző népeket is úgy
tekintsük, mint akik - pontosan meghatározott sajátos módon
és mértékben - egy hatalmas közös mű részesei, amelynek el­
kerülhetetlen fokozatos fejlődése összeköti a jelenleg tevékeny­
kedőket mind elődeik, mind pedig követőik sorával. Atársadal-
mi szolidaritást tehát elsősorban a különböző emberi munkák
folytonos elosztása hozza létre, s ez az elemi oka a társadalmi
szervezet növekvő kiterjedésének és bonyolultságának."17
Ha ez a hipotézis be lenne bizonyítva, a munkamegosztás
sokkal fontosabb szerepet kapna, mint amilyet tulajdonítani
szoktak neki. Nemcsak arra látnánk jónak, hogy luxussal lássa
el társadalmainkat, ami talán kívánatos, de fölösleges; hanem
létezésük egyik feltételének tudnánk. A munkamegosztásnak
- vagy legalább is főleg annak - tulajdonítanánk kohéziójukat,
felépítésük lényegi vonásainak meghatározását. Bár még nem
vagyunk abban a helyzetben, hogy a kellő szigorral megoldjuk
a kérdést, már ennyiből is azonnal belátható, hogy ha valóban
ez a munkamegosztás funkciója, akkor erkölcsi jellegűnek kell
lennie, mert a rend, a harmónia és a társadalmi szolidaritás szük­
ségletét mindenki erkölcsinek tekinti.
Mielőtt azonban megvizsgálnánk, hogy ez az általános véle­
mény megalapozott-e, igazolnunk kell azt a hipotézist, amelyet
fentebb a munkamegosztás szerepéről mondtunk ki. Lássuk

17 Cours de philosophie positive (Előadások a pozitív filozófiáról). IV.,

425. o. - Hasonló gondolatokat találunk Schäffler Bau und Leben des sozialen
Körpers [A társadalomtest felépítése és élete]. II., passim; és Clément: Science
sociale [Társadalomtudomány]. I., 235. skk. oldalain.

78
hát, vajon a társadalmakban, amelyekben élünk, lényegében
tényleg a munkamegosztásból származik-e a társadalmi szoli­
daritás.

III.

De hogyan igazolhatjuk ezt?

Nem egyszerűen azt kell kutatnunk, hogy létezik-e ezekben a
társadalmakban olyan társadalmi szolidaritás, amely a munka-
megosztásból ered. Ez nyilvánvalóan így van, hiszen itt a mun­
kamegosztás fejlett, és szolidaritást hoz létre. Főleg azt kell
megállapítanunk, hogy milyen mértékben járul hozzá az általa
létrehozott szolidaritás a társadalom általános integrálásához:
csak így fogjuk tudni, hogy milyen mértékben szükséges ez a
szolidaritás, hogy lényegi tényezője-e a társadalmi kohéziónak,
vagy éppen ellenkezőleg, csupán járulékos és másodlagos fel­
tétele. Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, össze kell
hasonlítanunk ezt a társadalmi köteléket a többivel, hogy le­
mérhessük, mekkora része van az összhatásban; ezt pedig nem
kezdhetjük mással, mint a társadalmi szolidaritás különböző
fajtáinak osztályozásával.
A társadalmi szolidaritás azonban teljes egészében erkölcsi
jelenség, amely önmagában nem figyelhető meg pontosan, fő­
leg pedig nem mérhető. A kezünk közül kicsúszó belső tényt az
osztályozás és az összehasonlítás érdekében egy külsővel kell
helyettesítenünk, amely szimbolizálja, és az előbbit az utóbbin
át kell tanulmányoznunk.
Ez a látható szimbólum a jog. Ahol a társadalmi szolidaritás
létezik, ott anyagtalan jellege ellenére sem marad a tiszta erő
állapotában, hanem érzékelhető hatásokban nyilvánul meg.
Ahol erős, ott erősen hajtja egymás felé az embereket; gyakran
kapcsolatba hozza őket egymással, megsokszorozza az alkal­
makat, ahol egymáshoz kötődhetnek. Pontosabban szólva,
mindezek után nehéz lenne megmondani, hogy a társadalmi
szolidaritás hozza-e létre ezeket a jelenségeket, vagy épp ellen­
kezőleg, ő származik belőlük, hogy az ő energiája miatt köze­
lednek-e egymáshoz az emberek, vagy pedig abból fakad az
energiája, hogy az emberek közelednek egymáshoz. De ezt a
kérdést nem kell most megvilágítanunk, elég azt megállapíta­
nunk, hogy a tényeknek ez a két rendje összefügg, s egyszerre

79
és ugyanabban az irányban változik. Minél szolidárisabbak egy­
mással egy társadalom tagjai, annál többféleképpen kapcsolód­
nak mind egymáshoz, mind a csoporthoz mint közösséghez:
hiszen ha ritkán találkoznának egymással, akkor csak esetlege­
sen és gyengén függenének egymástól. Másrészről, e kapcsola­
tok száma arányos az őket meghatározó jogi szabályok számá­
val. A társadalmi élet, ha tartós, elkerülhetetlenül határozott
formát vesz fel, és megszerveződik; a jog pedig nem más, mint
maga ez a szervezettség, legszilárdabb és legpontosabb formá­
jában.18 A társadalom általános élete nem terjedhet ki semmire
anélkül, hogy a jogi élet ugyanakkor és ugyanolyan mértékben
ki ne terjedjen rá. Biztosak lehetünk tehát benne, hogy a jogban
a társadalmi szolidaritás minden lényeges változata tükrö­
ződik.
Igaz, felhozható ezzel szemben, hogy a társadalmi viszonyok
anélkül is rögzülhetnek, hogy ehhez jogi formát öltenének. Van­
nak olyan viszonyok, amelyeknek a szabályozása nem jut el a
megszilárdulásnak és pontosságnak erre a fokára; ettől még
nem maradnak meghatározatlanok, de a jog helyett csak az er­
kölcs (les moeurs) szabályozza őket. A jog tehát csak egy részét
tükrözi a társadalmi életnek, s következésképpen csak részleges
adatokat nyújt a probléma megoldásához. Mi több: gyakran
megesik, hogy az erkölcs nincs összhangban a joggal; mindig
mondják, hogy mérsékli a jog szigorát, hogy korrigálja a jog
formalista túlzásait, sőt néha még azt is, hogy egészen más a
szelleme. Nem lehetséges hát, hogy a társadalmi szolidaritás
más fajtáit fejezi ki, mint a pozitív jog?
Ez az ellenvetés azonban csak egészen kivételes körülmé­
nyek között merül fel. Az kell hozzá, hogy a jog már ne feleljen
meg a társadalom aktuális állapotának, de alapját vesztetten is
fönntartsa a szokás ereje. A jog ellenére létrejövő új viszonyok
ebben az esetben is megszerveződnek, mert nem lehetnek tar­
tósak anélkül, hogy ne igyekeznének megszilárdulni. Csak­
hogy, mivel ellentétben állnak a tovább élő joggal, nem tudnak
túllépni az erkölcs stádiumán, s nem sikerül belépniük a sa-
játlag jogi életbe. így kirobban az ellentét. Ez azonban csak rit­
kán és patologikus esetben fordulhat elő, amely nem tarthat
soká anélkül, hogy veszélyessé ne válna. Normális esetben az

18 Lásd alább, Harmadik könyv, I. fejezet.

80
erkölcs nem áll szemben a joggal, éppen ellenkezőleg, az alapját
képezi. Igaz, előfordul, hogy erre az alapra semmi sem épül.
Lehetnek társadalmi viszonyok, amelyek csak olyan diffúz sza­
bályozással rendelkeznek, amilyet az erkölcs biztosít, de ez
azért van, mert nem jelentősek és nem folytonosak, kivéve ter­
mészetesen az abnormális eseteket, amelyekről az imént beszél­
tünk. Ha tehát lehetnek is a társadalmi szolidaritásnak olyan
típusai, amelyek csak az erkölcsben nyilvánulnak meg, ezek
bizonyára igencsak másodlagosak, ezzel szemben a jogban
minden lényeges típus kifejeződik, s nekünk csak ezeket kell
megismernünk.
Menjünk még messzebb, és állítsuk azt, hogy a társadalmi
szolidaritás nem teljesen jelenik meg érzékelhető megnyilvánu­
lásaiban, hogy ezek csak részlegesen és tökéletlenül fejezik ki,
hogy a jogon és az erkölcsön túl ott van a belső állapot, amelyből
a társadalmi szolidaritás ered, és ha igazából meg akarjuk is­
merni, akkor ezt kell elérnünk, közvetítés nélkül, önmagában.
- Ám az okokat csak az általuk keltett hatásokból tudjuk tudo­
mányosan megismerni, a tudomány pedig nem tesz mást az
okok természetének jobb meghatározása érdekében, csak kivá­
lasztja a következmények közül a legobjektívebbeket és a leg-
mérhetőbbeket. A hőt azokon a térfogatváltozásokon keresztül
tanulmányozza, amelyeket a hőmérséklet-változás hoz létre a
testekben; az elektromosságot fiziko-kémiai hatásain keresztül;
az erőt a mozgáson át. Miért lenne kivétel a társadalmi szolida­
ritás?
Egyébként is, mi marad belőle, ha megfosztjuk társadalmi
formáitól? Sajátos jellegét annak a csoportnak a természete adja,
amelynek egységét biztosítja, ezért társadalmi típusonként
(types sociaux) változik. Nem ugyanaz a családban és a politikai
társadalomban; mi nem ugyanolyan módon kötődünk a ha­
zánkhoz, ahogy a rómaiak kötődtek a városukhoz vagy a ger­
mánok a törzsükhöz. Mivel azonban a különbségek okai társa­
dalmiak, csak a szolidaritás társadalmi hatásainak különbsége­
in keresztül tudjuk megragadni őket. Ha tehát ez utóbbiakat
figyelmen kívül hagyjuk, ez a sokféleség megkülönböztethetet­
lenné válik, és már csak azt észleljük, ami mindegyikben közös,
nevezetesen a szociabilitás általános hajlamát, amely mindig és
mindenütt ugyanaz, és nem kötődik egyetlen különös társadal­
mi típushoz sem. De ami így megmarad, az csak absztrakció; a

81
szociabilitás önmagában sehol sem létezik. Valóságosan a szo­
lidaritás;, a szakmai szolidaritás, a nemzeti szolidaritás tegnapi
vagy mai formái stb. élnek. Mindegyiknek megvan a maga saját
természete, ennek következtében az ilyen általánosságok csak
nagyon töredékes magyarázatot adhatnának a jelenségről, hi­
szen szükségképpen kimaradna mindaz, ami konkrét és élő.
A szolidaritás tanulmányozása tehát a szociológiára tartozik.
A szolidaritás társadalmi tény, amelyet csak társadalmi hatásai­
nak közvetítésével ismerhetünk meg. Sok moralista és pszicho­
lógus, aki nem ilyen módszerrel vizsgálta a kérdést, csak meg­
kerülte a nehézségeket. Kihagyták a jelenségből mindazt, ami
sajátosan társadalmi, és csak a pszichológiai csírát tartották
meg, amelyből kifejlődött. Az biztos, hogy a szolidaritás, bár
elsőrendűen társadalmi tény, függ egyéni szervezetünktől. Fi­
zikai és lelki alkatunknak kell hordoznia ahhoz, hogy létezzék.
Szigorúan véve azzal is megelégedhet tehát valaki, hogy ebből
a szempontból vizsgálja. De ebben az esetben csak a legdiffe-
renciálatlanabb és legkevésbé sajátos része látható, még csak
nem is a szolidaritás maga, inkább csak az, ami lehetővé teszi.
Egy ilyen elvont vizsgálódás eredményekben sem bővelked­
hetne. Amíg ugyanis a szolidaritás csak fizikai természetünk
egyszerű prediszpozíciója, addig túl határozatlan ahhoz, hogy
jól megközelíthető legyen. Megfoghatatlan virtualitás, amit
nem lehet megfigyelni. Ahhoz, hogy megfogható formát öltsön,
az kell, hogy társadalmi következményekben nyilvánuljon
meg. De még ebben a meghatározatlan állapotában is társadal­
mi feltételektől függ, ezek magyarázzák, s így nem lehet elvá­
lasztani tőlük. Ezért nagyon ritka, hogy ezekbe a tisztán pszi­
chológiai elemzésekbe ne keverjenek egy-két szociológiai
szempontot. Például ejtenek néhány általános szót a nyájdllapot-
nak a társas érzés alakulására gyakorolt hatásáról,.19 vagy rövi­
den megemlítik a legfőbb társadalmi viszonyokat, amelyektől
a legnyilvánvalóbban függ a szociabilitás.20 Ezek a rendszerte­
lenül, példaként, ötletszerűen bevezetett kiegészítő szempont­
ok nyilvánvalóan nem elegendőek a szolidaritás társadalmi ter­

19 Bain: Emotions et volonté [Érzelmek és akarat]. Paris, F. Alcan. 117.

skk. o.
20 Spencer: Principes de psychologie [A pszichológia alapelvei], Paris, F.
Alcan. VIII. rész, V. fej.

82
mészetének megvilágítására. De annyit így is bizonyítanak,
hogy a szociológiai nézőpont még a pszichológusokra is rá­
kényszeríti magát.
Módszerünk tehát kész. Mivel a jogban megjelennek a társa­
dalmi szolidaritás fő formái, csak a jog különböző fajait kell
osztályoznunk, hogy azután megkeressük a társadalmi szolida­
ritás nekik megfelelő fajait. Máris valószínű, hogy egyikük azt
a sajátos szolidaritást szimbolizálja, amelynek oka a munka-
megosztás. Ha így van, akkor részarányának mérésére elég lesz
a jog teljes terjedelméhez hasonlítanunk azoknak a jogi szabá­
lyoknak a számát, amelyek ezt fejezik ki.
E munkához nem használhatjuk azokat a megkülönbözteté­
seket, amelyekkel a jogászok élnek. Mivel ezeket a gyakorlat
számára találták ki, abból a szempontból nagyon kényelmesek
lehetnek, a tudomány azonban nem elégedhet meg ezekkel az
empirikus és megközelítő osztályozásokkal. A legelterjedtebb
közülük a jognak közjogra és magánjogra való felosztása; az
elsőnek az egyén és az állam viszonyait, a másodiknak az egyé­
nek egymás közötti viszonyait kellene szabályoznia. De ha
megpróbáljuk szigorúbban venni a terminusokat, elhalványul
az első pillantásra oly tiszta határvonal. Abban az értelemben
minden jog magánjog, hogy mindig és mindenütt csak egyének
vannak jelen, és csak egyének cselekednek; leginkább azonban
minden jog közjog, abban az értelemben, hogy társadalmi funk­
ció, és hogy minden egyén - bár különböző címeken - funkció­
val rendelkezik a társadalomban. A házastársi, a szülői stb.
funkciók ugyanúgy határolódnak el és szerveződnek meg, mint
a miniszteriális és a törvényhozó funkciók, és nem ok nélkül
minősítette a római jog a gyámságot munus publicumnak*. Egyéb­
ként, mi az állam? Hol kezdődik, és hol végződik? Tudjuk,
mennyire vitatott ez a kérdés; nem lenne tudományos eljárás
egy ennyire homályos és rosszul elemzett fogalomra építeni egy
alapvető osztályozást.
A módszeres eljárás érdekében néhány olyan sajátosságot
kell találnunk, amely - miközben lényegi jegye a jogi jelensé­
geknek - maga is változik, amikor azok változnak. Márpedig
minden jogi előírás így határozható meg: szankcionált viselke­
dési szabály. Másrészt, nyilvánvaló, hogy a szankciók a szabá-

* Közkötelességnek. A szerk.

83
lyok súlyossága, a köztudatban elfoglalt helyük és a társada­
lomban játszott szerepük szerint változnak. Célszerű tehát a
hozzájuk kapcsolt szankciók szerint osztályozni a jogi szabá­
lyokat.
A szankcióknak két fajtája van. Az első csoportba tartozó
szankciók fájdalmat okoznak, vagy legalábbis státusában kiseb­
bítik a személyt; céljuk megfosztani a személyt valamitől, amit
élvez: vagyonától, becsületétől, életétől vagy szabadságától.
Ezek represszív szankciók, és a büntetőjogra tartoznak. Igaz,
azok is ugyanilyen jellegűek, amelyek a tisztán erkölcsi szabá­
lyokhoz kapcsolódnak: csak azokat az összesség diffúz módon
alkalmazza, míg a büntetőjog szankcióit egy meghatározott szerv
közvetítésével alkalmazzák, s így ezek szervezettek. A szank­
ciók másik fajtája nem jár szükségképpen az alany szenvedésé­
vel, hanem csak az eredeti állapot helyreállítását, a természetes
alakjukban megzavart viszonyok helyreállítását jelenti, akár
úgy, hogy az inkriminált cselekedetet erővel visszatérítik arra
az útra, amelytől eltért, akár úgy, hogy semmissé teszik, azaz
megfosztják minden társadalmi érvényességétől. Két nagy cso­
portra kell tehát osztanunk a jogi szabályokat: aszerint hogy
szervezett represszív szankcióik vannak-e, vagy csupán helyre­
állító (restitutives) szankcióik. Az elsőbe tartozik az egész bün­
tetőjog, a másodikba a polgári jog, a kereskedelmi jog, az eljá­
rásjog, az igazgatási és alkotmányjog, kivéve a bennük található
büntetőszabályokat.
Keressük most meg, milyen társadalmi szolidaritás felel meg
a jog egyes fajtáinak.

84
 II. FEJEZET

MECHANIKAI, AVAGY
HASONLÓSÁGON ALAPULÓ
SZOLIDARITÁS

i.

A büntetőjognak az a fajta társadalmi szolidaritás felel meg,

amelynek megszakítása bűntett; minden olyan cselekedetet így
nevezünk, amely elkövetőjével szemben a büntetés jellegzetes
reakcióját vonja maga után valamilyen mértékben. E kötelék
természetét keresni annyi, mint azt kérdezni: mi a büntetés oka,
vagy világosabban: mi a bűn lényege.
Kétségtelen, hogy többféle bűntett létezik; de az is biztos,
hogy van bennük valami közös. Ezt az bizonyítja, hogy a társa­
dalom részéről - a fokozati különbségektől eltekintve - mindig
és mindenütt azonos reakciót, vagyis büntetést vonnak maguk
után. A következmény azonossága az ok azonosságára utal.
Nemcsak azon bűntettek között van lényegi hasonlóság, ame­
lyek egyazon társadalom törvényeibe ütköznek, hanem azok
között is, amelyeket különböző típusú társadalmak tartanak
bűnnek, és büntetnek. Bármilyen különbözőnek tűnjenek is első
látásra az így meghatározott cselekedetek, lehetetlen, hogy ne
legyen közös alapjuk, mivel mindenütt ugyanúgy érintik a
nemzetek erkölcsi tudatát, és mindenütt ugyanazzal a követ­
kezménnyel járnak. Mind bűntettek, azaz meghatározott bün­
tetéssel sújtott cselekedetek. Márpedig egy dolognak azok a lé­
nyegi tulajdonságai, amelyek mindenütt megfigyelhetők, ahol
a dolog jelen van, és csak hozzá tartoznak. Ha tehát tudni akar­
juk, hogy mi a bűn lényege, akkor azokat a vonásokat kell fel­
tárnunk, amelyek azonosak a különböző típusú társadalmak
bűnözésének sokféleségében. Egyet sem szabad figyelmen kí­
vül hagynunk. A legfejletlenebb társadalmak jogi elképzelései
nem kevésbé méltók figyelmünkre, mint a legfejlettebbekéi, hi­
szen azok sem kevésbé tanulságos tények, mint az utóbbiak. Ha
eltekintenénk tőlük, kitennénk magunkat annak, hogy azt te­
kintsük a bűn lényegének, ami nem az. A biológus is nagyon

85
pontatlan meghatározást adna az élőlényekről, ha az egysejtűe­
ket nem tartaná érdemesnek megfigyelni, mert ha csak az orga­
nizmusokat és különösen a magasrendű organizmusokat fi­
gyelné meg, akkor arra a hamis következtetésre jutna, hogy az
élet lényege a szerveződés.
Ennek az állandó és általános elemnek a megtalálásához ter­
mészetesen nem kell előszámlálnunk minden, eddig bárhol és
bármikor bűnnek minősített cselekedetet, hogy megvizsgáljuk
jellemzőit. Mert ha vannak is esetleg olyan cselekedetek, ame­
lyeket egyetemesen bűnnek tartanak, ez az esetek elenyésző
kisebbsége, s következésképpen ez a módszer csak nagyon hiá­
nyos fogalmat adhatna a jelenségről, hiszen csak a kivételekkel
foglalkozna.1 A büntetőjog változatossága ugyanakkor azt bi­
zonyítja, hogy az állandó jellemzőt nem a büntetőszabályok ál­
tal előírt vagy tiltott cselekedetek immanens tulajdonságaiban
találhatjuk meg, mivel ezek roppan változatosak, hanem bizo­
nyos külső feltételekhez fűződő kapcsolataikban.
Ezt a kapcsolatot néhányan a szóban forgó cselekedetek és a
nagy társadalmi érdekek közötti antagonizmusban hitték meg­
találni, és azt mondták, hogy a büntetőszabályok az egyes tár-1

1 Garofalo úr mégis ezt a módszert követi. Kétségtelen, hogy már-már

feladja, amikor felismeri, hogy nem lehet felállítani az egyetemesen bün­
tetett cselekedetek listáját (Criminologie, 5.), ami egyébként is túlzó. Végül
azonban visszatér hozzá, hiszen szerinte az a természetes bűn, ami azokat
az érzelmeket sérti, amelyek mindenütt az egyedüli alapját képezik a
büntetőjognak, azaz az erkölcsi érzék nem változó részét és csak azt. De az
a bűn, amely csak bizonyos társadalomtípusokban sért meg egyes sajátos
érzéseket, miért kevésbé bűn, mint más tettek? így Garofalo úr kénytelen
elvetni néhány olyan cselekedet bűnjellegét, amelyet bizonyos társadalom­
típusok egyetemesen bűnnek tekintenek, s következésképpen mestersége­
sen szűkíti a kriminalitás kereteit. Ennek eredményeként az ő bűnfogalma
rendkívül hiányos. Emellett bizonytalan is, mert a szerző nem vonja be
összehasonlításaiba az összes társadalomtípust, hanem sokat kihagy és
rendellenesnek tekint. Egy társadalmi tényről mondhatjuk, hogy a fajtájá­
hoz képest rendellenes, de egy fajta nem lehet rendellenes. E két szó ellenáll
az összekapcsolásnak. Bármilyen érdekes is Garofalo úr erőfeszítése, hogy
eljusson a bűn tudományos fogalmához, módszere nem eléggé egzakt és
pontos. Jól mutatja ezt a természetes bűn kifejezés, amit használ. Vajon nem
természetes-e minden bűntény? Valószínűleg a Spencer tanításához való
visszatérés ez, aki szerint a társadalmi élet csak az ipari társadalmakban
igazán természetes. Ennél, sajnos, mi sem tévesebb.

86
sadalomtípusok kollektív életének alapvető feltételeit mondják
ki. Tekintélyük így tehát abból ered, hogy szükségesek; mivel
pedig ez a szükség társadalmanként változik, ezzel megmagya­
rázhatnánk a büntetőjog változatait. Erről azonban már el­
mondtuk a véleményünket. Azon túl, hogy egy ilyen elmélet túl
nagy teret ad a társadalmi fejlődésben a számításnak és a refle­
xiónak, nagyon sok olyan cselekedet van, amelyet bűnnek te­
kintettek és tekintenek, bár önmagukban nem ártalmasak a tár­
sadalomra nézve. Mennyiben lehetett valaha is veszélyes a tár­
sadalomra egy tabu tárgy, egy tisztátalan vagy szent állat vagy
ember megérintése, a szent tűz kialvása, egyes húsok fogyasz­
tása, a hagyományos áldozat bemutatásának elmulasztása a
szülők sírján, egy rituális formula elhibázása, egyes ünnepek
elmulasztása stb.? Tudjuk ugyanakkor, hogy milyen nagy he­
lyet foglal el sok nép büntetőjogában a rítus, az etikett, a cere­
mónia, a vallásgyakorlat szabályozása. Elég kinyitnunk a Pen-
tateuchust*, hogy meggyőződjünk róla; mivel pedig ezek a té­
nyek bizonyosfajta társadalmakban teljesen természetesek,
nem lehet egyszerű anomáliát vagy patologikus esetet látni
bennük, amelyet jogunk lenne figyelmen kívül hagyni.
De még ha a bűntett kétségtelenül ártalmas is a társadalomra,
nem igaz, hogy az ártalmasság fokával rendszerint arányban
lenne a tettet sújtó büntetés erőssége. A legcivilizáltabb népek
büntetőjogában a gyilkosságot mindenütt a legsúlyosabb bűn­
nek tekintik. Ám egy gazdasági válság, egy tőzsdekrach, sőt egy
csőd is sokkal súlyosabban felbomlaszthatja a társadalomtestet,
mint egy elszigetelt gyilkosság. Az biztos, hogy a gyilkosság
mindig rossz, de semmi sem bizonyítja, hogy ez lenne a legna­
gyobb rossz. Mi egy ember hiánya a társadalomnak? Mi egy sejt
hiánya az organizmusnak? Azt mondják: a jövőbeli általános
biztonságot veszélyeztetné, ha a tett büntetlenül maradna; de
nézzük azt, hogy mekkora a mégoly reális veszély súlya, és
mekkora a büntetésé - kiáltó az aránytalanság. Végül, az idézett
példák azt mutatják, hogy egyes cselekedetek katasztrofálisak

* Pentateuchus = Mózes öt könyve. Dürkheim a Vulgatában szereplő

neveiken hivatkozik Mózes könyveire; ezek sorrendben: Genesis (Terem­
tés könyve), Exodus (Kivonulás könyve), Leviticus (Leviták könyve), Nu-
merorum (Számok könyve) és Deuteronomii (Második Törvénykönyv).
{A ford).

87
lehetnek a társadalom számára anélkül, hogy büntetés sújtaná
őket. A bűnnek ez a definíciója tehát mindenképpen sok kíván­
nivalót hagy maga után.
Némileg módosítva azt mondhatnánk talán, hogy azok a cse­
lekedetek bűntettek, amelyek ártalmasnak látszanak a társada­
lomra, amely tiltja őket; hogy a büntetőszabályok nem azokat
a feltételeket fejezik ki, amelyek lényegesek a társadalmi élet­
hez, hanem azokat, amelyek ilyennek tűnnek a csoport számára,
amely vizsgálja őket? Egy ilyen magyarázat azonban semmit
sem magyaráz meg, mert nem teszi érthetővé, hogy miért té­
vednek olyan sokszor a társadalmak, és miért írnak elő olyan
eljárásokat, amelyek önmagukban még csak nem is hasznosak.
A problémának ez az úgynevezett megoldása végső soron köz­
hely, hiszen nyilvánvaló, hogy a társadalmak azért kényszerí­
tenek mindenkit arra, hogy e szabályoknak engedelmeskedjen,
mert - okkal vagy ok nélkül - úgy vélik, hogy ez a pontos és
szabályos engedelmesség elengedhetetlen a számukra, és ezért
határozottan ragaszkodnak hozzá. Ez tehát olyan, mintha azt
mondanánk: a társadalmak azért tartják szükségesnek ezeket a
szabályokat, mert szükségesnek tartják őket. Éppen azt kellene
megmondanunk, hogy miért tartják őket annak. Ha a büntető
előírások objektív szükségessége vagy legalább hasznossága
lenne az oka ennek az érzésnek, ez magyarázat lenne. A tények
azonban ellentmondanak neki; így a kérdés továbbra is nyitott.
Az utóbbi elmélet azért nem teljesen alaptalan; okkal keresi
a bűnözés létfeltételeit az alanyok bizonyos állapotaiban. Való­
jában minden bűntett egyetlen közös vonása - néhány nyilván­
való kivételtől eltekintve, amelyeket később fogunk megvizs­
gálni - az, hogy az egyes társadalmak tagjai egyetemesen eluta­
sítják őket. Ma kérdésesnek tartjuk, hogy ésszerű-e ez az eluta­
sítás, hogy nem lenne-e okosabb pusztán betegséget vagy hibát
látni a bűnben. De nem kell belemennünk e vitákba: mi azt
akarjuk megállapítani, hogy mi van vagy mi volt, nem pedig
azt, hogy minek kell lennie. Márpedig a tény, amit megállapí­
tottunk, vitathatatlan, vagyis a bűntett olyan érzéseket sért,
amelyek egy adott típusú társadalomban minden egészséges
tudatban megvannak.
Ezeknek az érzéseknek a természetét nem lehet másképp
meghatározni, nem definiálhatók sajátos tárgyuk szerint, mivel
tárgyuk rendkívül sokféle, és további változatai lehetsége-

88
 sek.2 Ma leginkább az altruista érzések ilyenek; de volt olyan
idő, nem is rég, amikor a vallásos, a családi és ezernyi más ha*
gyományos érzésnek volt ugyanilyen hatása. Még ma sem igaz,
amit Garofalo úr állít, miszerint egyedül a mások iránti negatív
szimpátia vezethet erre az eredményre. Nem irtózunk-e a haza­
árulótól még békeidőben is, éppúgy, mint a tolvajtól és a rabló­
tól? Nem kelt-e a felségsértés bűne általános felháborodást
azokban az országokban, ahol még él a monarchikus érzület?
A demokratikus országokban nem vált-e ki ugyanilyen haragot
a nép becsmérlése? Nem tudhatjuk tehát listába foglalni azokat
az érzéseket, amelyeknek a megsértése bűn, csak az tünteti ki
őket, hogy egy adott társadalom tagjainak nagy többségében
közösek. A büntetőjognak éppen azokra a szabályaira érvényes
közvetlenül a híres jogi axióma, miszerint a törvény nem ismerése
nem mentesít a büntetés alól, amelyek ezeket a cselekedeteket tilt­
ják és szankcionálják. Mivel a szabályok minden tudatba be
vannak vésve, mindenki ismeri, és megalapozottnak érzi őket
- legalábbis normális helyzetben. Ha akad olyan felnőtt, aki
nem ismeri vagy nem ismeri el őket, ez a tudatlanság vagy en­
gedetlenség kétségtelenül a patologikus eltévelyedés jele; ha
pedig előfordul, hogy egy büntetőrendelkezés tovább él egy
ideig annak ellenére, hogy mindenki ellenzi, ez kivételes körül­
ményeknek köszönhető, következésképpen nem normális álla­
pot, és sohasem lehet tartós.
Ez magyarázza a büntetőjog kodifikálásának különös mód­
ját. Minden írott jog célja kettős: előírni bizonyos kötelezettsé­
geket, és meghatározni a hozzájuk kapcsolt szankciókat. E két
problémát a polgári jogban, általánosabban pedig a helyreállító
(restitutív) szankciókat alkalmazó jog minden fajtájában kíilön-
külön közelíti meg és oldja meg a törvényhozó. Előbb a lehető
legpontosabban meghatározza a kötelezettséget, és csak azután
mondja meg, hogyan kell őket szankcionálni. Például Polgári
Törvénykönyvünknek a házastársak kötelességeire vonatkozó
fejezetében pozitívan kimondják ezeket a jogokat és kötelezett­

2 Nem látjuk, miféle tudományos alapja van Garofalo úrnak azt állítani,
hogy az emberiség civilizált részében megszerzett erkölcsi érzések olyan
erkölcsöt képeznek, amely „nem tud elveszni, hanem szakadatlanul növe­
kedve fejlődik" (9. o.). Mi teszi lehetővé, hogy ilyen határt húzzon az egyik
irányú és a másik irányú változások közé?

89
ségeket, de nem mondják meg, hogy mi történik, ha az egyik
vagy a másik fél megsérti ezeket a kötelességeket. Ezt a szank­
ciót máshol kell keresni. Sőt, néha teljesen hallgatólagos. így
például a Polgári Törvénykönyv 214. cikkelye úgy rendelkezik,
hogy a feleségnek a férjével kell laknia: ebből azt vezetik le,
hogy a férj kikényszerítheti a családi lakhelyre való visszatéré­
sét, de ez a szankció sehol sincs formálisan kimondva. A bün­
tetőjog ezzel szemben kizárólag szankciókat mond ki, de sem­
mit sem szól a kötelezettségekről, amelyekre vonatkoznak.
Nem parancsolja meg, hogy tartsuk tiszteletben mások életét,
csak halállal sújtja a gyilkost. Nem úgy kezdi, ahogy a polgári
jog: „Ez a kötelesség", hanem azonnal így szól: „Ez a büntetés".
Kétségtelen, hogy a cselekedetet azért büntetik, mert ellentétes
egy kötelező szabállyal - de ez a szabály nincs kifejezetten meg­
fogalmazva. Ennek csak egy oka lehet: az, hogy a szabályt min­
denki ismeri és elfogadja. Ha egy szokásjog írott joggá válik és
kodifikálódik, ez azt jelenti, hogy a vitás kérdések határozot­
tabb megoldást igényelnek; ha továbbra is szép csendben mű­
ködne a szokás, nem keltve sem vitát, sem nehézségeket, akkor
semmi ok nem lenne rá, hogy változtassanak rajta. Mivel a bün­
tetőjogot csak azért kodifikálják, hogy felállítsák a büntetések
fokozatait, egyedül ez lehet kétséges. És fordítva, ha nincs szük­
ség rá, hogy jogi kifejezést kapjanak a szabályok, amelyeknek a
megsértését büntetik, ennek az az oka, hogy nem vitatják őket,
mindenki átérzi tekintélyüket.3
Igaz, néha a Pentateuchus sem mond ki szankciókat, bár -
mint látni fogjuk - szinte csak büntetőrendelkezéseket tartal­
maz. Ilyen a tízparancsolat, ahogyan az Exodus XX. fejezetében
és a Deuteronomii V. fejezetében van megfogalmazva. De ez
azért van, mert a Pentateuchus, bár törvénykönyvül szolgált,
mégsem törvénykönyv a szó szoros értelmében. Nem az a célja,
hogy egységes rendszerbe foglalja és a gyakorlat számára pon­
tosítsa a zsidó nép által követett büntetőszabályokat; sőt oly
kevéssé kodifikáció, hogy úgy tűnik, az egyes részeit nem is
ugyanabban a korban fogalmazták. Elsősorban a legkülönfé­
lébb hagyományok összefoglalása ez, amelyekkel a zsidók a
maguk módján megmagyarázták maguknak a világ keletkezé-

3 Vö. Binding: Die Normen und ihre Uebertretung [A normák és áthágá­

suk]. Leipzig, 1872,1., 6. skk. o.

90
séf, társadalmuk és fő társadalmi szokásaik (pratiques) keletke­
zését. Ha tehát a Pentateuchus kimond bizonyos kötelessége­
ket, amelyeket nyilvánvalóan büntetéssel szankcionáltak, ez
nem azért van, mintha a zsidók figyelmen kívül hagyták, vagy
rosszul ismerték volna, vagy meg kellett volna világítani előt­
tük őket; éppen ellenkezőleg, mivel a könyv a nemzet legendái­
ból szövődött, biztosak lehetünk benne, hogy amit tartalmaz,
az mind bele volt írva minden egyes tudatba. Ez azonban azt
jelenti, hogy lejegyzésük lényegében csak reprodukálta a sza­
bályok eredetéről, feltételezett kihirdetésük történelmi körül­
ményeiről, a tekintélyük eredetéről élő népi hiedelmeket, ebből
a szempontból pedig a büntetés meghatározása esetlegessé
válik.4
Ugyanez az oka annak, hogy a represszív igazságszolgáltatás
működése többé-kevésbé mindig diffúz marad. A legkülönfé­
lébb társadalomtípusokban is előfordul, hogy a represszív igaz­
ságszolgáltatást nem egy külön bírósági szerv gyakorolja, ha­
nem többé vagy kevésbé jelentős mértékben az egész társada­
lom részt vesz benne. A primitív társadalmakban, ahol - mint
látni fogjuk - a jog teljes egészében büntetőjog, a nép gyüleke­
zete szolgáltat igazságot. Ez a helyzet a régi germánoknál.5Ró­
mában, míg a polgári ügyek a prétorra tartoztak, addig a bűn­
ügyeket a nép ítélte meg, előbb a comitia curiata útján, majd a
tizenkét táblás törvényektől kezdve a comitia centuriata révén,
egészen a köztársaság végéig; és bár ezt a hatalmat valójában
állandó bizottságokra delegálták, az effajta perek legfőbb bírája
elvben a nép maradt.6 Athénban Szolón törvénykezése alatt a
büntető igazságszolgáltatás részben a 'Hkiaia-ra tartozott, s ez
a széles testület névleg magában foglalta az összes harminc év
fölötti állampolgárt.7Végül, a germán-latin népeknél a társada-

4 A büntetőjog e sajátossága alól az az egyetlen igazi kivétel, amikor a

közhatalom cselekedete valósít meg bűntettet. Ebben az esetben általában
a szankciótól függetlenül meghatározzák a kötelességet: e kivétel okát
később fogjuk megérteni.
5 Tacitus: Germania. XII. fej.
6 Vö. Walter: Histoire de la procédure civile et du droit criminel chez les
Romains [A polgári eljárás és a büntetőjog a rómaiaknál]. Francia fordítás,
829. §; Rein: Criminalrecht der Roemer [A rómaiak büntetőjoga]. 63. o.
7Vö. Gilbert: Handbuch der Griechischen Staatsalterthiimer [Agörög állami
régiségek kézikönyve]. Leipzig, 1881,1.138. o.

91
lom az esküdtek átal képviselve működik közre ezekben a funk­
ciókban. Az igazságszolgáltató hatalomnak ez a része olyan dif­
fúz állapotban van tehát, amely megmagyarázhatatlan lenne,
ha nem lennének benne minden egyes tudatban a szabályok,
amelyeknek betartását megköveteli, s következésképpen azok
az érzések is, amelyeknek ezek a szabályok megfelelnek. Igaz,
más esetekben egy kiváltságos osztály vagy külön bírák birto­
kolják. Ezek a tények azonban nem csökkentik az előbbiek bi­
zonyító értékét, mert abból, hogy a kollektív érzelmek már csak
bizonyos közvetító'kön át hatnak, nem következik, hogy meg­
szűnnének kollektívák lenni, és kisebb számú tudatra korláto­
zódnának. Ez a delegálás azonban létrejöhet akár az ügyek na­
gyobb számának köszönhetően, ami speciális hivatalnokok in­
tézményesítését teszi szükségessé, akár azért, mert egyes sze­
mélyek vagy osztályok nagyon nagy jelentőségre tesznek szert,
és ez feljogosítja őket arra, hogy a kollektív érzések interpretá-
toraként lépjenek fel.
Mindamellett még nem határoztuk meg a bűntettet, amikor
azt mondtuk, hogy kollektív érzések megsértése, mivel az utób­
biak között vannak olyanok, amelyek megsérthetők anélkül,
hogy bűntettről lenne szó. A vérfertőzést például elég általáno­
san elítélik, mégis egyszerűen csak erkölcstelenség. Ugyanez áll
arra a nemi becsülettel szembeni vétségre, amelyet a házassá­
gon kívül élő nő követ el, ha szabadságáról más javára lemond,
vagy beleegyezik, hogy valaki megfossza tőle. Azoknak a kol­
lektív érzéseknek tehát, amelyeket a bűn megsért, néhány tulaj­
donságukban különbözniük kell a többitől: rendelkezniük kell
egy átlagos erősséggel. Nem elég, hogy minden tudatba be le­
gyenek vésve, erősen kell bevésve lenniük. Ezek az érzelmek és
hajlamok nem bizonytalanok és felszínesek, hanem erősen be­
lénk gyökereztek. Bizonyítja ezt, hogy a büntetőjog rendkívül
lassan fejlődik. Nemcsak a közfelfogásnál változik nehezebben,
de ez az a része a pozitív jognak, amely a leginkább ellenáll a
változásoknak. Figyeljük meg, például, mit tett a törvényhozó
a század kezdete óta a jogélet különböző köreiben: a büntetőjog
anyagában rendkívül ritkák és korlátozottak az újítások, míg
ezzel szemben a polgári jogban, a kereskedelmi jogban, a köz-
igazgatási és az alkotmányjogban új rendelkezések egész soka­
ságát vezették be. Hasonlítsuk össze a büntetőjogot, amilyen­
nek a tizenkét táblás törvények határozták meg Rómában, az-

92
zal, amilyen a klasszikus korban volt: nagyon kevés változást
látunk ahhoz képest, ami a polgári jogban történt ugyanabban
az időben. A legfőbb bűnöket, mondja Mainz, már a tizenkét
táblás törvényektől kezdve megállapították: „Tíz nemzedéken
át nem növelték a közbűncselekmények listáját csupán néhány
törvénnyel, amelyek a sikkasztást, az összeesküvést és talán a
plágiumot* büntetik."8Magánjogi bűncselekményt csak két újab­
bat ismertek el: a rablást (actio bonorum vi raptorum) és a jogosu­
latlan károkozást (damnum injuria datum). Mindenütt ugyanezt
találjuk. Az alsóbbrendű társadalmakban a jog, amint majd lát­
ni fogjuk, csaknem kizárólag büntetőjog, és nemigen változik.
A vallási jog általában mindig represszív: lényegileg konzerva­
tív. A büntetőjognak ez a megrögzülése az általa tükrözött kol­
lektív érzések ellenálló erejét tanúsítja. Megfordítva, a tisztán
erkölcsi szabályok nagyfokú képlékenysége és viszonylag
gyors fejlődése mutatja, hogy az alapjukat képező érzések ener­
giája kisebb, vagy pedig csak újabban alakították ki őket, és még
nem volt idejük mélyen áthatni a tudatokat, avagy éppen most
vesztik el gyökereiket, s a mélyből a felszínre emelkednek.
Még egy kiegészítésre van szükség ahhoz, hogy definíciónk
pontos legyen. Ha általában igaz is, hogy azok az érzések, ame­
lyeket csupán erkölcsi, azaz diffúz szankciók védenek, kevésbé
intenzívek és kevésbé jól szervezettek, mint azok, amelyeket a
szorosan vett büntetések védenek, vannak azért kivételek. így
nincs okunk elfogadni, hogy az átlagos gyermeki szeretet vagy
akár a szembeszökő nyomorral való együttérzés elemi formái
ma felszínesebb érzések, mint a tulajdon vagy a közhatalom
tisztelete; de azért a rossz gyermeket, sőt a legönzőbb egoistát
sem kezelik gonosztevőként. Nem elegendő tehát, hogy az ér­
zések erősek legyenek, konkrétnak (précis) is kell lenniük. Való­
jában mindegyikük egy jól meghatározott gyakorlatra vonatko­
zik. Ez a gyakorlat lehet egyszerű vagy bonyolult, pozitív vagy
negatív, vagyis állhat cselekvésből vagy tartózkodásból, de
mindig meghatározott. Mindig ennek vagy annak a megtételé-

* Akkoriban nem szellemi termék, hanem elsősorban rabszolgák elrab­

lását jelentette. (A ford.)
8 Esquisse historique du droit criminel de l'ancienne Rome [A régi római
büntetőjog történeti vázlata]. In Nouvelle Revue historique du droit franqais et
étranger [A francia és külföldi jog új történeti szemléje]. 1882,24. és 27. o.

93
ről vagy meg-nem-tételéről van szó, arról, hogy ne öljünk, ne
sértsünk, mondjuk ezt, végezzük azt a rítust stb. Ezzel szemben
az olyan érzések, mint a gyermeki szeretet vagy a jótékonyság,
nagyon általános célokra irányuló, körvonalazatlan törekvések.
A büntetőszabályok kitűnnek világosságukkal és konkrétsá­
gukkal is, míg a pusztán erkölcsi szabályok általában elmosó-
dóak. Meghatározatlanságuk miatt nagyon gyakran még pon­
tosan megfogalmazni is nehéz őket. Nagy általánosságban per­
sze mondhatjuk azt, hogy dolgozni kell, szánalommal kell lenni
a másik iránt stb.; de nem tudjuk megjelölni, hogy hogyan és
milyen mértékben. Itt tehát tere van a változatoknak és az ár­
nyalatoknak. Ezzel szemben azok az érzések, amelyeket a bün­
tetőszabályok testesítenek meg, határozottak és sokkal egy­
öntetűbbek; mivel nem lehet eltérő módon értelmezni őket,
mindenütt ugyanazok.
Most már levonhatjuk a következtetéseket.
A meggyőződéseknek és érzéseknek az az együttese, amely
közös egy adott társadalom átlagos tagjaiban, meghatározott
rendszert alkot, melynek saját élete van: ezt kollektív vagy közös
tudatnak nevezhetjük. Kétségtelen, hogy nem egyetlen szerv
hordozza, szétoszlik az egész társadalomban; de ettől még sa­
játos jellemzőkkel rendelkezik, amelyek elkülönült (distincte)
valósággá teszik. Független az egyes egyének sajátos létfeltéte­
leitől: ezek mulandók, az megmarad. Ugyanaz északon és dé­
len, a nagy városokban és a kicsikben, a különböző foglalkozá­
sokban. Nemzedékről nemzedékre sem változik, hanem össze­
köti a nemzedékeket. Egészen másmilyen tehát, mint az egyéni
tudatok, bár csak az egyénekben valósul meg. Ez a társadalom
pszichikai típusa, amelynek megvannak a maga tulajdonságai,
létfeltételei, fejlődésmódja, akárcsak az egyéni típusoknak, bár
más módon. Mindezért joggal jelölhetjük külön szóval. Igaz,
hogy az imént használt megjelölés nem mentes minden kétér­
telműségtől. Mivel a kollektív és a társadalmi terminust gyak­
ran felcserélik egymással, egyesek azt hihetik, hogy a kollektív
tudat az egész társadalmi tudat, azaz ugyanolyan terjedelmű,
mint a társadalmak pszichikai élete, holott annak csak egy na­
gyon szűk része, különösen a fejlett társadalmakban. A bírásko­
dás, a kormányzás, a tudomány, az ipar funkciói, egyszóval
minden speciális funkció pszichikai jellegű, hiszen mindezek
reprezentációk és akciók rendszerei: ugyanakkor nyilvánvaló-

94
an kívül esnek a közös tudaton. Hogy ne keverjük össze a dol­
gokat,9 talán az lenne a legjobb, ha a társadalmi hasonlóságok
megjelölésére külön terminus technicust alkotnánk. Mivel
azonban egy új szó bevezetése, hacsak nem feltétlenül szüksé­
ges, mindig kényelmetlenséggel jár, megtartjuk a kollektív vagy
közös tudat bevett kifejezését, de mindig utalunk arra a szű-
kebb értelmezésre, amelyben a szót mi használjuk.
Az eddigi elemzést összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy
egy cselekedet akkor bűn, ha sérti a kollektív tudat erős és ha­
tározott állapotait.10
E javaslat betűjét alig vitatják, de rendszerint olyan értelmet
adnak neki, amely nagyon eltér attól, amellyel rendelkeznie
kell. Úgy értik, mintha nem a bűntett lényegi sajátját fejezné ki,
hanem egyik következményét. Tudják, hogy a bűn nagyon ál­
talános és nagy energiájú érzelmeket sért, de azt hiszik, hogy ez
az általánosság és ez az energia a cselekedet bűnös jellegéből
ered, ami így még teljes egészében definiálandó marad. Nem
vitatják, hogy minden bűntettet egyetemesen helytelenítenek,
de elfogadottnak veszik, hogy az ellenzés, amelynek tárgya,
bűnösségének következménye. Csakhogy azután nagy zavar­
ban vannak, ha meg kell mondani, hogy miben is áll ez a bű­
nösség. Különösen súlyos erkölcstelenségben? Legyen, de ez
annyi, mint kérdéssel felelni a kérdésre, és egyik szót fölcserélni
a másikkal; hiszen éppen azt szeretnénk tudni, hogy mi az er­
kölcstelenség, és főleg az a különös erkölcstelenség, melyet a
társadalom szervezett büntetéssel torol meg, a bűn. Az erkölcs­
telenség nyilvánvalóan csak a bűn összes fajtáinak egy vagy
több közös jellemzőjéből származhat; ennek a feltételnek azon­
ban csak egy tesz eleget közülük: az ellentét a bűntett - bármi­
féle is - és bizonyos kollektív érzelmek között. Ez az ellentét

9 Összekeverésük nem veszélytelen. Néha felteszik a kérdést, vajon úgy

változik-e az egyéni tudat, ahogyan a kollektív tudat - minden attól függ,
hogy értelmezzük a kollektív tudat kifejezést. Ha a társadalmi hasonlósá­
gokat jelenti, akkor a változás aránya fordított; ha a társadalom teljes
pszichikus életét jelenti, akkor az arány egyenes. Fontos tehát a megkülön­
böztetés.
10 Nem térünk ki arra a kérdésre, hogy a kollektív tudat olyan-e, mint
az egyén tudata. Egyszerűen a társadalmi hasonlóságok összességét jelöl­
jük e szóval, és nem mondjuk ki eleve, hogy milyen kategóriába kell sorolni
a jelenségek e rendszerét.

95
tehát maga a bűntett, nem pedig annak következménye. Más
szóval, nem szabad azt mondani, hogy egy tett azért sérti a
közös tudatot, mert bűnös, hanem azért bűnös, mert sérti a kö­
zös tudatot. Nem azért utasítjuk el, mert bűntett, hanem azért
bűntett, mert elutasítjuk. Ezen érzelmek benső természetét ne­
héz specifikálni; tárgyuk a legkülönfélébb, és nem lehet egysé­
ges formulát adni rá. Nem lehet azt mondani, hogy az említett
érzelmek a társadalom létérdekeire vagy az igazságosság mini­
mumára vonatkoznak: e definíciók ugyanis nem megfelelők.
Hanem pusztán attól, hogy egy érzelem - bármi legyen is az
oka és a célja - minden egyes tudatban jelen van bizonyos erővel
és határozottsággal, minden cselekedet, amely megsérti, bűn­
tett. A jelenkori pszichológia egyre inkább visszatér Spinoza
gondolatához, amely szerint a dolgok azért jók, mert szeretjük
őket, és távolról sem azért szeretjük őket, mert jók. Az eredendő
a hajlam; a gyönyör és a fájdalom csupán származékos tény.
Ugyanígy van a társadalmi életben is. Társadalmilag egy tett
azért rossz, mert a társadalom elutasítja. De, mondják majd,
nincsenek olyan kollektív érzelmek, amelyek abból a gyönyör­
ből vagy fájdalomból erednek, amelyet tárgyukkal kapcsolat­
ban a társadalom érez? Természetesen vannak, de nem mind­
nek ez az eredete. Sokuk, ha nem a többségük, egészen más
okból származik. Mindaz, ami a tevékenység konkrét formáját
meghatározza, szülhet olyan szokásokat, amelyekből hajlamok
lesznek, amelyeket azután ki kell elégíteni. Sőt, egyedül ez utób­
biak igazán alapvetők. A többi csak ezeknek sajátos és jobban
meghatározott formája; mivel ahhoz, hogy ezt vagy azt a tár­
gyat vonzónak találjuk, a kollektív érzékenységnek (sensibilité)
már úgy kellett kialakulnia, hogy a kérdéses tárgyat élvezni
tudjuk. Ha a megfelelő érzelmeket kiküszöbölnék, a társada­
lomra nézve leggyászosabb cselekedetet is nemcsak megtűrhet­
nék, de dicsérhetnék is, és példának állíthatnák. A gyönyör nem
képes a semmiből egy hajlamot létrehozni; csak a már meglévő
hajlamokat tudja valamely különös célhoz kapcsolni, feltéve,
hogy ez összefügg azok eredeti természetével.
Vannak azonban olyan esetek, amelyekben az előbbi magya­
rázat nem kielégítő. Vannak olyan tettek, amelyeket súlyosab­
ban büntetnek, mint amennyire a közvélemény helyteleníti
őket. így a tisztviselők összejátszása, a bírói hatalom beavatko­
zása a végrehajtó hatalomba, az egyházi beavatkozás a polgári

96
ügyekbe olyan megtorlás tárgya, amely nincs arányban azzal
az ellenérzéssel, amelyet e tettek az egyes emberek tudatában
keltenek. A közpénzek elsikkasztása eléggé hidegen hagy ben­
nünket, mégis elég komoly büntetéssel sújtják. Még az is előfor­
dul, hogy a megbüntetett cselekedet egyetlen kollektív érzelmet
sem sért közvetlenül: semmi sem tiltakozik bennünk az ellen,
hogy valaki tilalmi időben halásszon vagy vadásszon, vagy túl
nehéz járművel hajtson a közúton. Ugyanakkor semmi okunk
sincs e bűnöket teljesen elválasztani a többitől; minden radikális
elkülönítés önkényes lenne,11hiszen mindegyik- eltérő mérték­
ben - ugyanazt a külső kritériumot mutatja. Kétségtelen, hogy
a büntetés a példák egyikében sem tűnik igazságtalannak; de
ha a büntetést nem is utasítja el a közvélemény, önmagától vagy
egyáltalán nem kívánna büntetést, vagy kevésbé lenne szigorú.
Az ilyenfajta tények esetében tehát a bűnösség nem vagy nem
teljes egészében a megsértett kollektív érzelmek erősségéből
ered, hanem más oka van.
Biztos, hogy mihelyt egy kormányhatalom létrejött, önmagá­
tól is elég ereje van ahhoz, hogy egyes magatartási szabályok­
hoz spontán módon büntető szankciót rendeljen. Saját maga is
meg tud határozni bizonyos bűnöket, mások bűnértékét pedig
súlyosbítani tudja. Az is igaz, hogy az imént említett cselekede­
tek mindegyikének közös jellemzője, hogy a társadalmi élet irá­
nyító szerveinek valamelyike ellen irányulnak. Fogadjuk hát el,
hogy kétféle bűn van, és különböző okból származnak? Nem
állhatunk meg ennél a feltevésnél. Bármily nagyszámú változa­
ta legyen is, a bűn lényege mindenütt ugyanaz, mivel minde­
nütt ugyanazt a következményt határozza meg, a büntetést,
amelynek természete nem változik, akár súlyosabb, akár kevés­
bé az. Egy ténynek pedig nem lehet két oka, hacsak nem látszó­
lagos a kettősség, s alapjában a két ok egy. Az állam represszív
ereje tehát ugyanolyan természetű kell hogy legyen, mint az,
amely diffúz módon van jelen a társadalomban.
De honnan származik ez az erő? Az államot irányító érdekek
súlyából, amelyeket különösen védeni kell? De hiszen tudjuk,
hogy az érdekek megsértése, még ha súlyos is, önmagában nem1

11 Elég látni, hogyan különíti el Garofalo úr azt, amit igazi bűnöknek

nevez, a többitől (45. o.): egyfajta személyes értékelés révén, amelynek
semmiféle objektív alapja nincs.

97
elegendő a büntető reakció kiváltásához, az is szükséges, hogy
valamiképpen nehezteljenek miatta. Egyébként miért büntet­
nék a kormányszervek akár csekély károsítását is, miközben
más társadalmi szervek működésének sokkal súlyosabb meg­
zavarását is csak polgári úton korrigálják? A legkisebb közleke­
désrendészeti vétséget is bírsággal sújtják, míg a szerződéssze­
gés, akárha sorozatos, vagy a gazdasági kapcsolatokban tanú­
sított állandó hanyagság csak kártérítésre kötelez. Az igazgatási
apparátus kétségtelenül elsőrendű szerepet játszik a társadalmi
életben, vannak azonban nem kevésbé létfontosságú érdekek,
amelyeknek működését mégsem biztosítják hasonlóképpen.
Noha az agynak megvan a maga fontossága, a gyomor szintén
lényegi szerv, és az egyik betegsége éppúgy veszélyezteti az
életet, mint a másiké. Miért ilyen kivételezett hát az, amit néha
a társadalom agyának neveznek?
A nehézség könnyen eloszlik, ha észrevesszük, hogy minde­
nütt, ahol egy irányító hatalom (pouvoir) létrejön, első és legfon­
tosabb funkciója az, hogy tiszteletben tartassa a kollektív hie­
delmeket, hagyományokat, gyakorlatokat, azaz védelmezze a
közös tudatot minden belső és külső ellenséggel szemben. Ily
módon ezek szimbóluma, élő kifejezése lesz mindenki szemé­
ben. A közös tudatban rejlő élet erre az erőre tevődik át, aho­
gyan az eszmék kapcsolata áttevődik az őket kifejező szavakra
- így ölt hát a szóban forgó erő olyan formát, amely páratlanná
teszi. Ez már nem egy többé-kevésbé fontos társadalmi funkció,
hanem a kollektív típus megtestesülése. Osztozik tehát a kol­
lektív típus hatalmában (autorité), amellyel az a tudatok fölött
rendelkezik, s ebből származik az ereje. De mihelyt ez az erő
egyszer létrejött, anélkül hogy elszakadna forrásától, amelyből
ered, s amelyből továbbra is táplálkozik, a társadalmi élet önálló
tényezőjévé válik, amelynek saját, nem kívülről kiváltott moz­
gása van, éppen a felsőbbrendűség miatt, amelyre szert tett.
Mivel azonban, másrészt, csak a közös tudat immanens erejé­
nek származéka, szükségképpen ugyanazok a tulajdonságai, és
ugyanúgy reagál, még ha nem is mindig tökéletes összhangban
vele. Minden ellenséges erőt úgy ver tehát vissza, ahogyan a
társadalom diffúz lelkiismerete tenné, jóllehet ez nem vagy nem
olyan élénken érzi a fenyegetést; azaz bűnnek bélyegez olyan
cselekedeteket, amelyek anélkül sértik, hogy ugyanolyan mér­
tékben sértenék a kollektív érzelmeket. De minden energiáját ez

98
utóbbiaktól kapja, s ez teszi lehetó'vé, hogy meghatározza a bű­
nöket. Azon túl, hogy nem eredhet máshonnan, és nem eredhet
a semmiből, megerősítik ezt a magyarázatot a következő tények
is, amelyeket e munka során még részletesen kifejtünk. A bűn-
cselekmények számának és minősítésének meghatározásában
a kormányzó szerv hatásának terjedelme attól függ, hogy mek­
kora a benne rejlő erő. Ez viszont mérhető akár azon, hogy mek­
kora a hatalma az állampolgárok fölött, akár azon, hogy meny­
nyire tartják súlyosnak az ellene irányuló bűncselekményeket.
Márpedig látni fogjuk, hogy mindkettő az alsóbbrendű társa­
dalmakban a legnagyobb mértékű, másrészt pedig, hogy a kol­
lektív tudat az ilyen típusú társadalmakban a legerősebb.12
Mindig ez utóbbihoz kell tehát visszatérni; közvetlenül vagy
közvetve belőle származik a bűn (criminalité). A bűn nem egy­
szerűen az érdekek mégoly súlyos megsértése, hanem egy va­
lamiképpen transzcendens tekintély elleni támadás. Márpedig
tapasztalatilag nincs az egyén fölött álló erkölcsi erő, kivéve a
kollektív erőt.
Egyébként van módunk ellenőrizni az eredményt, amelyre
jutottunk. A bűnt az jellemzi, hogy meghatározza a büntetést.
Tehát ha a bűnről adott definíciónk helyes, akkor számot kell
adnia a büntetés összes jellemzőiről. Ezt a bizonyítást fogjuk
elvégezni.
Előbb azonban meg kell állapítanunk e jellemzőket.

II.

Először is, a büntetés szenvedélyes reakció. Ez a jellege annál

nyilvánvalóbb, minél kevésbé művelt a társadalom. A primitív
népek valójában azért büntetnek, hogy büntessenek, azért
okoznak szenvedést a bűnösnek, hogy szenvedjen, és nem vár­
nak semmiféle előnyt a neki okozott szenvedésből. Ezt az bizo­
nyítja, hogy nem igyekeznek sem igazságosan ütni, sem hasz­
nosan ütni, hanem egyszerűen csak ütni. így ostorozzák az ál­
latokat, amelyek a helytelenített tettet elkövették,13 vagy akár

12Egyébként, amikor a büntetés mindössze a bírság, akkor - mivel ez csak

egy fix összegű kártérítés - a tett a büntetőjog és a restitutív jog határán van.
13 Lásd Exod. 21,28; Lev. 20,16.

99