You are on page 1of 3

Ellenzéki Kerekasztal, rózsadombi paktum

Az elszabotált rendszerváltás - I. rész - Monor, Lakitelek Az ellenzéknek az lett


volna a feladata, hogy összefogva létrehozzanak egy „árnyékkormányt” kidolgozzanak
egy rövid átmeneti kormányprogramot és felszólítsák a kormányt a távozásra.
Amennyiben ez nem történik meg, általános országos sztrájkot hirdetni, melyhez
minden valószínűség szerint mindenki csatlakozott volna. Ezután az arra kijelölt és
felkészített emberek átvették volna az összes felső és középvezetői posztot, és
megkezdődhetett volna az igazi „aprómunka”, az igazi rendszerváltás.

Ehelyett mi történt? A „Független Jogász Fórum” Kónya Imre vezetésével javaslatot


tett az MSZMP-vel való tárgyalásokra és 1989. március 22-én létre is jött az
Ellenzéki Kerekasztal (EKA), ami lényegében háromszögletű volt. Az egyik oldalán az
állampárt, az MSZMP képviselői ültek. A másik oldalon az ún. független társadalmi
szervezetek. A harmadik oldalon az újonnan alakult pártok és szervezetek, valamint
a történelmi pártok újjáéledő csoportjai. Már maga a "kerekasztal" megszületése is
árulás volt, mert mint a bevezetőben írtam, az állampárttal nem tárgyalni kellett
volna, hanem egyszerűen eltávolítani őket a hatalomból. Mint ahogy azt a Pofosz
akkor hirdette. A tárgyalások megindítása tehát nem volt más, mint az évekkel
előbb, Monoron elképzelt és Soros György eszmei és anyagi támogatásával hirdetett,
békés átmenet a "Nyitott társadalom" felé. Tehát Kónya Imre, mint független (?)
politikus szereplése is megkérdőjelezhető. A tárgyalások mindenekelőtt az MSZMP
érdekét szolgálták, másodsorban a hatalomba való bekerülés szándékával létrejött
szervezetek érdekét, és radikális változásokról szó sem volt. De mielőtt a
tárgyalások érdemi részére rátérnénk, ismerkedjünk meg a "háromszögű kerekasztal"
résztvevőivel. MSZMP: Az állampárt ekkor még a hatalom teljes birtokában volt.
Igaz, nagyon rogyadozott és érezte, hogy előbb-utóbb le kell mondani az
egyeduralomról, de szeretett volna a hatalmon belül maradni és főképpen átmenteni a
kádereit és elkerülni a felelősségre vonásokat. Ekkor még közel egymillió párttag
volt. Igaz, jelentős részük csak egzisztenciális kényszerből lépett be a pártba. A
legkisebb falusi tanácselnöktől, a TSZ–ek, gyárak, központi államigazgatási szervek
vezetői, párttitkárai és szakszervezeti vezetőin át, a honvédség, a rendőrség és a
legfelső állami vezetőkig mindenki párttag volt. Ezekre számított az MSZMP
vezetősége. Legfőbb céljuk volt ezeknek az átmentése, és ez csak úgy volt
lehetséges, ha békés úton, választásokkal történik meg az átmenet, ahol kezdetben
valószínűleg kisebbségben lesznek, de ha sikerül a több tízezer „középkádert”
átmenteni, akkor lehetőség lesz a későbbi visszatérésre. Az embereket is félre
kellett vezetni és nem sokkal ezután a nevüket is megváltoztatták, és 1989. október
7-én kimondták az MSZP /Magyar Szocialista Párt/ megalakulását. Ez nagy porhintés
volt a népek szemében, mintha az MSZP különbözött volna az elődjétől azzal, hogy a
nevéből elhagyták a „munkás” szót. A kommunista párt ugyanaz maradt! Minden
szervezete, minden vagyona az MSZP-re maradt. Ez lett az utódpárt! Jellemző, hogy a
megmaradt „Munkáspárt” minden vagyontól megfosztva, az 1990-es választásokon a
szavazatok 3%-val be sem jutott a Parlamentbe. Tehát az MSZP, az ellenzék
hallgatólagos jóváhagyása mellett, átvette az előző évtizedek kommunista örökségét.
Az EKA másik oldalán a „független” társadalmi szervezetek képviselői ültek. A
Hazafias Népfront, a szakszervezetek, a Nőszövetség, a Vöröskereszt, az ifjúsági
szervezetek stb. képviselői. Ez egy megtévesztő húzás volt, mer ezeknek a
szervezeteknek a „függetlensége” nevetséges volt. E szervezeteknek a vezetői
kivétel nélkül, 100%-ig megbízható párttagok voltak. Hiszen már a marxizmus-
leninizmus klasszikusai is leszögezték, hogy a kiváltságos helyzetben lévő
egyeduralkodó párt és a széles néptömegek között szükség van olyan társadalmi
szervezetekre, amelyek a transzmissziós szíj szerepét töltik be a párt és a nép
között. Természetesen ezeknek a „transzmissziós” szervezeteknek a vezetőit alaposan
megválogatták, hogy a párt vezető szerepét még véletlenül se veszélyeztessék. Most
nem akarok kitérni a ”Szabad Szakszervezetek” gyászos szereplésére, a munkásosztály
alapvető érdekeinek elárulására, a szakszervezeti vezetők személyére, melyekhez
hasonló volt a többi társadalmi szervezet feladata és vezetői. Ezek a vezetők is
szerettek volna a helyükön maradni, tehát alapvető érdekük volt, hogy lehetőleg
semmi ne változzon. Tehát a kerekasztal második oldalának most is az volt a
feladata, hogy közvetítsen a párt és az ellenzék között, természetesen a párt
érdekeinek megfelelően. A kerekasztal "harmadik oldalán" ültek az ellenzéki
szervezetek. Zoom MDF, SZDSZ, Fidesz, FKGP, Szociáldemokrata Párt, KDNP, /Csak a
fontosabbakat említem, melyek a következő választásokon is szerepeltek./ Itt kell
feltétlenül megemlíteni, hogy ekkor az ellenzéki szervezetek között, MDF mellett a
legnagyobb, több tízezres tagsággal a Pofosz rendelkezett, melyet ügyes taktikával
kirekesztettek a tárgyalásokról. Ugyanis a kerekasztal létrehívói azzal érveltek,
hogy a Pofosz radikális szervezet, amelyik nem áll szóba és nem tárgyal a régi
rendszer kommunista vezetőivel, hanem azok feltétel nélküli távozását követeli.
Tehát, ha nem akarnak tárgyalni, ne is legyenek ott a kerekasztalnál! Ez
tökéletesen megfelelt a kommunista oldalnak. A „második” oldalnak is. És a
harmadik, ellenzéki oldalnak is, akik veszélyes konkurenset láttak a radikális
Pofosz-ban. Mert ennek a programja volt a legnépszerűbb az igazi rendszerváltást
remélő emberek előtt. /Javaslom elolvasni Kónya Imre „szándéknyilatkozatát”,
melyből egyértelműen kiérződik, hogy a résztvevők a radikális változások helyett
megelégednek a szabad választások kapcsán létrejövő békés átmenettel, ahol nincs
helye „erőszakos módszereket alkalmazni kívánó szervezeteknek.”/ A tárgyalások
végső soron abban csúcsosodtak ki, hogy „demokratikus” választások megtartásával,
békés átmenet formájában valósuljon meg a „rendszerváltás” a többi részletkérdés,
és mind e köré csoportosult, hogyan és milyen módon történjen meg a választás. Az
MSZP szempontjából a legsikeresebb húzás az volt, amikor elfogadták, hogy a
jelöléshez 750 „kopogtatócédulát” kell minden jelentkező képviselőjelöltnek
összegyűjteni. Ez hatalmas előnyt biztosított az országos hálózattal rendelkező
utódpártnak, ami abban mutatkozott meg, hogy napok alatt minden jelöltnek meg volt
a 750 cédulája, miközben az ellenzéki jelölteknek ez nagy nehézséget okozott, és
sok jelöltnek ez nem is sikerült. A kerekasztal tárgyalásain mutatkozott meg a
mérsékelt ellenzéknek az igyekezete, hogy elérték, ne legyenek radikális
változások! Itt kapcsoltak nagyobb sebességi fokozatra, ami a következő évi
választásokon mutatkozott meg a maga valóságában, amikor az igazi, radikális
rendszerváltásért küzdő erőket sikerült kizárni a küzdelemből azzal, hogy
módszereik nem demokratikusak. Nem érdektelen felidézni az 1990. áprilisi
választások eredményét. Zoom A lehetséges igazi rendszerváltás szempontjából nem
érdektelen megjegyezni, hogy az ellenzék 343 képviselőjével szemben a kommunisták,
csodálatosan kiépített országos szervezetük és a liberális média hathatós
támogatása mellett mindössze 33 képviselőt tudtak a Parlamentbe juttatni. Ebből a
számarányból, 343 : 33 egyértelműen megállapíthatjuk, hogy teljesen helytálló az a
megállapítás, hogy az ország hangulatát figyelembe véve, egy radikális
rendszerváltás teljes sikert aratott volna. Ezt akadályozták meg a magukat
rendszerváltó pártoknak nevezett szervezetek. Ez a választás azonban csak az első
lépés volt a rendszerváltás elszabotálásához, ami az Antall-kormány évei alatt
bontakozott ki teljes egészében. A „nemzeti emigráció” /ezt egy következő írásomban
mutatom be/ elszánt felderítő munkájának eredményeként 1992-ben került
nyilvánosságra az a titkos paktum, amit a „rózsadombi 13-ak” néven ismert meg a
közvélemény. Ez a paktum világosan és egyértelműen bizonyítja be, hogy az 1990-ben
hatalomba került pártok tudatosan, bűnös cinkossággal szabotálták el az igazi
rendszerváltást, aminek „forgatókönyve” lényegében már a rózsadombi paktumban le
lett fektetve. De ismerkedjünk meg ezzel a hazaáruló paktummal! Egy rózsadombi
villában, 1991. március 15-én titkos tárgyaláson vett részt, a szovjet hadsereg egy
tábornoka, a szovjet titkosrendőrség egy ezredese, az USA-követség első titkára, a
CIA egyik tisztje, az izraeli titkosszolgálat képviselője, a magyar katolikus
egyház és izraeli hitközség egy-egy vezetője, valamint öt magyar vezető politikus,
Antall József, Boross Péter, Göncz Árpád, Horn Gyula és Pető Iván. Ők írták alá a
magyar nép nevében /?/ azt a diktátumot, melynek értelmében kimennek a szovjet
megszállók az országból, de ennek súlyos feltételei vannak. Íme a paktum húsz
pontja: A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról A
Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott épületekért és javakért Barátságos politikai
és gazdasági viszony kiépítése a Szovjetunió és Magyarország között Mindennemű
szovjetellenes tevékenység megakadályozása A határok kölcsönös megnyitása a
Szovjetunió és Magyarország között A volt kommunista párttagok minden büntetés alól
való mentesítése A volt kommunista titkosszolgálat, határőrség, rendőrség megvédése
az esetleges megtorlástól A volt kommunisták más pártokban való indítása a
választásokon Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe Az
igazságszolgáltatás megtartása a volt kommunisták kezében Minden zsidóellenes
megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés megtorlása A szélsőjobboldali pártok
szervezkedésének megakadályozása Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok
véglegesek és azokon nem lehet változtatni Az új magyar kormány nem tarthat
kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel és csoportokkal A
románok, jugoszlávok és szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak
napvilágot Az 1956-os eseményeket, mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat
kell beállítani és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik A
magyar hadsereget egyharmadra kell csökkenteni A Szovjetunió az átmentett
kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült
Államok viszont megerősítheti a gazdasági befolyását Magyarország teljes garanciát
ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági
jogainak gyakorlására Magyarország
teljesen kártalanítja a magyarországi zsidóságot a második világháború alatt
elszenvedett veszteségeiért Természetesen a hazai és nemzetközi liberális és
kozmopolita politikusok és újságok azt igyekeztek bizonygatni, hogy ilyen paktum
nem is létezett és ez csak hamisítvány. Azonban, ha végigolvassuk a paktum pontjait
és összevetjük azt az elmúlt 23 év megtörtént és cáfolhatatlan eseményeivel, akkor
meg kell állapítani, hogy a paktum pontjai és a történelmi események 100%-ig
pontosan fedik egymást! A tények bizonyítanak. Tehát az elmúlt évtizedek
cáfolhatatlan történései és dokumentumai tökéletesen bizonyítják azt a tényt, hogy
a radikális társadalmi változások elkerüléséért folyó harc már az 1990-es
választások előtt elkezdődött, melynek élharcosai a Soros György által támogatott
TIB és az SZDSZ vezetői voltak. A forradalmi változások elleni küzdelem, az igazi
rendszerváltás elszabotálása, az Antall-kormány idején érte el csúcspontját.

You might also like