A fordítás az alábbi mű alapján készült: L.J.

Shen: Broken Knight (All Saints

High #2), 2019

Fordította

NAGY BOLDIZSÁR

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent: A csóktolvaj, 2020

A jövő zenéje, 2020

Szenzációs szerető, 2020

Fékezhetetlen vágy, 2021

Az ördög feketét visel, 2021

Vakmerő (Vágyak iskolája-sorozat 1.), 2021

Copyright © 2019. BROKEN KNIGHT by L.J. Shen

Published by arrangement with Brower Literary & Management, Inc.

The moral rights of the author have been asserted.

Hungarian translation © Nagy Boldizsár, 2021

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

További grafikai munka: Németh Renáta

Szerkesztette: Papp Diána

Korrektor: Dér Adrienn

Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu

www.alomgyar.hu

www.facebook.com/alomgyar

instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5702-46-6

Két tehetséges nőnek, Bettynek és Vanessa V.-nek, akiket imádok, valamint a

világ minden Lunájának

„Valaki, akit valaha

szerettem,

egy

doboznyi

bánatot

adott

nekem.

Évekbe telt, mire

rájöttem, hogy ez is

egy ajándék volt.”

– Mary Oliver

Főcímdal

Aerosmith: Dream On

Lejátszási lista

Depeche Mode: Enjoy the Silence

The Vamps: Just My Type

The Chainsmokers feat. Five Seconds of Summer: Who Do You Love?

The Stone Roses: I Wanna Be Adored

Bazzi feat. Camilla Cabello: Beautiful

Coldplay: Fix You

Death Cab for Cutie: I Will Follow You into the Dark The Verve: The Drugs
Don’t Work

Kaiser Chiefs: I Predict a Riot

Első fejezet

Knight, 9; Luna, 10

Knight

Ököllel a tölgyfába bokszoltam, és ahogy felhasadt a bőröm, mindenemet

átjárta a friss sérülést kísérő ismerős fájdalom.

A vérzés segített, hogy jobban kapjak levegőt. Nem tudtam, ez mit jelent, de
anya, amikor azt hitte, senki nem hallja, sírva fakadt miatta a fürdőszobában.
Valahányszor a folyton sebes öklömre nézett, a zokogás elkezdődött. Ennek
köszönhettem azt is, hogy minden héten egyszer meg kellett jelennem annál
az öltönyös fickónál, aki az érzéseimről faggatott.
A fülhallgatóm kizárta a madarak, a tücskök és a lábam alatt ropogó
falevelek zaját. A világ egy rakás szar. Nem akartam hallani.

A Limp Bizkit Break Stuff című dala volt a választott katasztrófahimnuszom.

Lehet, hogy Fred Durst úgy néz ki, mint egy baseballsapkás heregolyó, de
rátapintott a lényegre.

Puff.

Puff.

Puff.

A gyerekek általában egymással verekszenek. Én nem. Én magamat akartam

bántani. Ha a testem fájt, a szívem nem sajgott tovább. Egyszerű matek, és
egész jó alku.

Egy toboz esett a fejemre. Felfelé sandítottam. A hülye szomszéd lány,

Luna, a lombházunk előtt ült, egy második tobozt egyensúlyozva a kezében,
és a pálcikalábait lóbálta egy vastag ágról.

– Ezt meg miért csináltad? – Kitéptem a fülemből a hallgatót.

Intett a fejével, hogy másszam fel. Nem moccantam. Ismét felfelé intett.

– Nem! – Próbáltam slejmet gyűjteni a számba, és köptem egyet oldalra.

Luna felhúzta a szemöldökét, amivel azt kérdezte, mi a baj. Luna folyton

kíváncsiskodott, de csak nálam. Tiszta szívás.

– Vaughn ellopta a biciklimet – jelentettem be.

A szart is kivertem volna az úgynevezett legjobb barátomból, ha nem tudtam

volna biztosan, hogy véletlenül megölném közben. Azt mondta, szándékosan
akart felkúrni. „Add ki magadból!” Bármit is értett ez alatt. Mit adjak ki?
Ugyan mit tudott ő rólam? A haragomról?

Neki tökéletes volt az élete. A szülei egészségesek voltak. És nem volt egy
olyan idegesítő kisöccse, mint Lev.
Luna eldobta a második tobozt. Ezúttal elkaptam, majd meglendítettem a
karomat, mint egy baseballjátékos, és visszahajítottam, szándékosan elvétve
a célt.

– Azt mondtam, nem.

Előkerített egy harmadik tobozt (a lombházban volt egy rejtekhelye, ott

tartotta őket arra az esetre, ha betolakodók jelennének meg, amire őszintén
szólva sosem került sor), és színpadias mozdulattal felém hajította azt is.

Most már felcsattantam.

– Olyan hülye vagy!

Csak pislogott.

– Ne nézz már így rám!

Megint pislogott.

– Az istenit, Luna!

Nem érdekelt, Vaughn mit mondott. Én aztán soha nem akartam

megcsókolni ezt a lányt. Nagyon reméltem, hogy Luna nem is fog erre kérni.

Felkapaszkodtam a kötéllétrán a kis lombházunkba. Vaughn úgy gondolta, ő

túl menő a lombházakhoz. Oké. Szóval ez is egy újabb olyan dolog volt, ami
Lunáé meg az enyém volt, Vaughn nem tartozott ide.

Luna leugrott az ágról. Egy ideig a földön gurult, majd kiegyenesedett, mint
egy nindzsa, végül leporolta magát, elégedetten mosolyogva. Aztán rohanni
kezdett a szomszédos házak felé.

Gyorsan.

– Hová mész? – kiáltottam, mintha válaszra számíthatnék.

Néztem, ahogy eltűnve egy pöttyé változik. Mindig szomorú lettem, ha

elmenni láttam.
Az egész amúgy is tiszta hülyeség volt. Nem ismertem senkit, aki bármire is
rá tudta volna beszélni Vaughnt. Luna még beszélni sem tudott, szóval…
Ráadásul nem volt szükségem Luna segítségére.

Azért hagytam magára Vaughnt, mert ha maradtam volna, akkor biztosan

kiprovokálja, amit akart – egy mocskos verekedést.

Csakhogy én különböztem tőle. Nem az volt az életcélom, hogy a szüleimet

bosszantsam.

Valamivel később Luna visszajött a biciklimmel. Felálltam, szememet védve

a lemenő nap elől. Mindig fényesebben égett, amikor az óceán el akarta
nyelni.

Luna intett, hogy menjek le.

Válaszul egy fenyőtobozt dobtam a vállához.

– Rexroth.

Mi van? – kérdezte az összevont szemöldöke. Az a lány ezer különböző

dolgot tudott nekem mondani csak a szemöldökével. Néha legszívesebben
leborotváltam volna, csak hogy bosszantsam.

– Mindig kiegyenlítem a számlát. Vágod, nem?

Vágom – ismételte azzal, ahogy a szemét forgatta.

– Most pedig gyere fel!

A biciklim felé intett, és dobbantott egyet a lábával.

– Hagyd azt a hülye biciklit!

Bementünk a lombházba. Tudtam, hogy köszönetet kellene mondanom, de

nem tettem, ehelyett elővettem a korábban kinyomtatott lapokat, és
elrendeztem őket kettőnk között a fapadlón.

A homlokunkra tapadt a meleg verejték, ahogy mindketten lenéztünk.

Jelnyelven tanítottam Lunát káromkodni – amit az apja és a terapeutája soha
nem tenne meg.

– Itt azt mondja, hogy a fasz egy ‚d’ kézmozdulat, ami közben megérinted az
orrod – utánoztam az egyik lapon látható képet, majd lefordítottam. – Ó,
nézd! Ha azt akarod mondani, hogy baszd meg, akkor csak mutasd az
illetőnek a középső ujjadat, és csücsöríts.

Egyértelmű.

Nem néztem Lunára, miközben a homloka az enyémnek támaszkodott. Luna

lány volt, de attól még nagyon menő. Az egyetlen hátránya az volt, hogy
néha túl sokat kérdezett a tekintetével. Anya

azt mondta, ez azért van, mert Luna törődik velem. A világért sem vallottam
volna be, de amúgy én is törődtem vele.

Megkocogtatta a vállamat. Felfordítottam egy újabb lapot.

– Nyitott kézzel előre-hátra az állad oldala felé integetni azt jelenti, hogy
ribanc. Haver, apád meg fog ölni, ha valaha is megtudja, hogy ezt tanítottam
neked.

Luna erősebben koppintott a vállamra, körmét a bőrömbe vájta.

Olvasás közben felnéztem.

– Mi van?

Jól vagy? – jelelte.

Ritkán használta a jelbeszédet. Luna nem akart beszélni. Nem csak

jelbeszéddel – egyáltalán nem. Amúgy tudott beszélni. Mármint
technikailag. Nem mintha valaha is hallottam volna bármit is mondani. De
ezt mondták a szüleink, hogy nem a hangjával van a baj. Hanem a világgal.

Megértettem. Én is utáltam a világot.

Csak másképp.
Megvontam a vállam.

– Persze.

A barátok nem hagyják, hogy a másik apróságokon idegeskedjen –

jelelte.

Hű! Egy egész mondat. Ez újdonság volt.

Nem értettem, mi értelme van a jelbeszédnek, ha azt tervezi, hogy egyáltalán

nem beszél, de nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni egy ilyen
kérdéssel, meg minden.

– Nem érdekel a bicikli. – Letettem a lapot, az águnkhoz szaladtam,

távozásra készen. Luna követett, leült mellém. Nem is szerettem biciklizni.
Nyomta a mogyorómat, a testem többi részét pedig nem hozta lázba. Csak
azért tekertem, hogy Lunával lóghassak. És pont ugyanazért színeztem.
Miközben utáltam színezni.

Oldalra biccentette a fejét. Ez egy kérdés volt.

– Anya megint kórházban van. – Felkaptam egy fenyőtobozt, és az

ereszkedő nap felé hajítottam, a domb peremén túlra, amin a fánk
emelkedett. Azon tűnődtem, vajon a fenyőtoboz eljutott-e az óceánig, hogy
most már nedves és hideg-e. És hogy vajon gyűlölt-e engem.

Luna a kezemre tette a kezét, és a tenyerünket bámulta. A kezünk egyforma

méretű volt, az övé barna, az enyém fehér, mint a frissen hullott hó.

– Jól vagyok – szipogtam, és kiválasztottam egy másik fenyőtobozt is. –

Minden rendben.

Utálom ezt a szót. Rendben – jelelte Luna. – Nem jó. Nem is rossz.

Semmilyen.

Lehajtotta a fejét, megfogta és megszorította a kezemet. Az érintése meleg

volt, és nyirkos. Valahogy taszító. Néhány hete Vaughn azt mondta, hogy
meg akarja csókolni Cara Huntingot. El sem tudtam volna képzelni, hogy
így megérintsek egy lányt.

Luna a szívére húzta a kezem.

Zavartan forgattam a szemem.

– Tudom. Te itt vagy nekem.

Megrázta a fejét, és erősebben szorította a kezemet. Az átható tekintete

kiborított.

Mindig. Bármikor. Örökké – jelelte.

Belélegeztem a szavait. Legszívesebben szétvertem volna a hülye biciklimet

Vaughn hülye fején, aztán elrohantam volna. Hogy meghaljak. Meg akartam
halni egy homokos sivatagban, porrá válni és hagyni, hogy a szél
szerteszórjon a semmibe és mindenhova.

Anya helyett akartam meghalni. Én teljesen haszontalan voltam.

De anyától annyi ember függött.

Apa.

Lev.

Én.

Én.

Luna az előttünk eltűnő napra mutatott.

– Naplemente? – sóhajtottam.

A homlokát ráncolta.

– Strand?

Megrázta a fejét, és a szemét forgatta.

Holnap újra felkel a nap – jelelte.

Előrehajolt. Egy pillanatra azt hittem, le fog ugrani. Levett egy biztosítótűt a
kockás Vans cipőjéről, és megszúrta vele a mutatóujját.

Szótlanul megfogta a kezem, és az én ujjamat is megbökte vele.

Összeérintette őket, én pedig az összefolyó vérünket néztem.

Luna elmosolyodott. A fogsora egyenetlen volt. Egy kicsit előre is állt.

Távolról sem volt tökéletes.

A vérünkkel azt írta a kézfejemre, hogy „száguldunk mindhalálig”, nem

foglalkozva az öklömön éktelenkedő sebbel.

biciklire

gondoltam,

amit

visszaszerzett

nekem,

és

elvigyorodtam.

Magához rántott, és megölelt. A karjaiba olvadtam.

Nem megcsókolni akartam.

Hanem széthúzni egy cipzárt a bőrömön, és magamba húzni őt.

Elrejteni a világ elől, és megtartani magamnak.

*
Knight, 12; Luna, 13

Luna

A Hold után kaptam a nevem.

Apa azt mondta, hogy egy duci, tökéletes teremtés voltam. A fény, ami
megjelent a sötétségben. Egy gyerek, akit anyám nem akart, és akivel apám
nem tudott mit kezdeni. Azt mondta, hogy ennek ellenére

– vagy talán éppen ezért – én voltam a legszebb és legcsábítóbb teremtés,

akit valaha is látott.

„A szívem megszakadt, de nem azért, mert szomorú lettem, hanem mert

annyira nagyra nőtt a látványodtól, mert nem fértél el benne” –

mondta egyszer.

Sok mindent mondott, hogy éreztesse velem, szeret. Persze erre meg is volt
az oka.

Anyám elhagyott minket, mielőtt betöltöttem volna a kettőt.

Az évek során többször is bekopogtatott az elmém ajtaján, akkor, amikor a

legkevésbé számítottam rá – berontott a kapun egy sereg emlékkel és
elrejtett fényképpel, amiket nem lett volna szabad megtalálnom. A nevetése
– az a nevetés, amit képtelen voltam nem

hallani, bármennyire is próbáltam – úgy suhant végig a bőrömön, mint a tűz

lángja.

Attól pedig csak még rosszabb volt, hogy tudtam jól: anyám életben van.
Valahol ugyanazon ég alatt élt, ugyanazt a levegőt szívta, mint én. Talán
Brazíliában, a hazájában. Igazából mindegy is, hol, mert csak az számított,
hogy nem velem. És az egyetlen alkalommal, amikor visszajött hozzám,
pénzt akart.

Ötéves voltam, amikor ez történt – nagyjából akkor, amikor apa

megismerkedett Edie-vel, a mostohaanyámmal. Val, az anyám, közös
felügyeletet kért, és annyi gyerektartást, amiből egy kisebb országot
finanszírozni lehetett volna. Amikor rájött, hogy nem fogom
meggazdagítani, megint lelépett.

Akkoriban szokásommá vált, hogy esténként a konyhába lopakodom, ahol

apa és Edie a nagy beszélgetéseiket folytatták.

Soha nem vettek észre. Azóta tökéletesítettem a láthatatlanság művészetét,

mióta Val nem látott engem.

– Nem akarom, hogy a gyerekem közelében legyen – morogta apa.

– Én sem – válaszolta Edie.

A szívem meleg ragaccsá olvadt.

– De ha visszajön, át kell ezt gondolnunk.

– Mi van, ha bántja őt?

– Mi van, ha meggyógyítja?

A tapasztalat megtanított arra, hogy az idő két dologra jó: gyógyít és gyilkol.
Minden egyes nap vártam a gyógyító részt. A párkányom alatti csipkés
párnákra térdeltem, kitártam az ablakot, és imádkoztam, hogy a szél vigye el
az összes, anyához kapcsolódó emlékemet.

Nem tudtam gyűlölni Valenciana Vasquezt, a nőt, aki a kiságyam előtt

pakolta össze a holmiját, miközben én sírtam, könyörögtem, kiabáltam, hogy
maradjon, majd ő mégis elment.

Félelmetesen jól emlékeztem a jelenetre. Azt mondják, az embernek nem

lehetnek emlékei a kétéves kora előtti életszakaszról, de nekem fotografikus
memóriám van, 155-ös az IQ-m, és elég sok vizsgálatnak vetették már alá az
agyam ahhoz, hogy tudjam: akár átok ez, akár áldás, de mindenre
emlékszem.

Minden rosszra.
Minden jóra.

És minden köztesre.

Az emlék tehát még mindig ropogósan friss volt bennem.

Emlékszem az eltökéltségre, ami ott ragyogott anya barna, húzott szemeiben.

A hideg verejtékre, ami összegyűlt a pufók karjaim alatt.

Arra, ahogy a szavakat kerestem kétségbeesetten, és amikor végre

megtaláltam őket, olyan hangosan ordítottam, ahogy csak tudtam.

– Anyuci! Kérlek, maradj!

Megállt az ajtóban, olyan erősen fogta az ajtókeretet, hogy az ujjbegyei

kifehéredtek, esélyt sem akart adni rá, hogy valami arra ösztönözze, hogy
megforduljon és átöleljen. Emlékeztem, hogy nem mertem pislogni, mert
túlságosan féltem, hogy ha becsukom a szemem, anya eltűnik.

Aztán a másodperc töredékére győzedelmeskedtek az anyai ösztönei, és

megfordult, hogy rám nézzen.

Az arca eltorzult, a szája szétnyílt, és végignyalta a skarlátvörösre rúzsozott

ajkát. Úgy láttam, mondani akar valamit, de végül megrázta a fejét, és
elment. A rádióból egy melankolikus dallam szólt. Val gyakran hallgatta a
rádiót, hogy elnyomja a sírásom hangját. A szüleim nem éltek együtt, de a
felügyeletet megosztották. Miután Val nem válaszolt apa többszöri
telefonhívására sem, néhány órával később a kiságyamban talált rám. A
pelenkám annyira tele volt, hogy súlyosabb lett a picike testemnél.

Nem sírtam. Akkor már nem.

Akkor sem, amikor felvett.

Akkor sem, amikor elvitt a sürgősségi osztályra, hogy alaposan

kivizsgáljanak.

Akkor sem, amikor becézgetett, puszilgatott és hízelgett nekem.

Akkor sem, amikor forró könnyek folytak végig némán az arcán, és
könyörgött, hogy csak egyetlen egy hangot adjak ki.

Többé nem sírtam.

Attól a naptól kezdve azt mondták rám, hogy szelektív mutizmuson van.
Vagyis tudtam volna beszélni, de úgy döntöttem, nem teszem.

Ami persze baromi nagy hülyeség volt, hiszen én nem akartam más lenni.
Egyszerűen csak az voltam. Nem döntés kérdése volt, inkább egy fóbia.
Súlyos szociális szorongással diagnosztizáltak, és hetente kétszer jártam
terapeutához, kicsi koromtól kezdve. A szelektív mutizmus általában azt
jelenti, hogy egy személy képes beszélni

bizonyos körülmények között, amikor biztonságban érzi magát. Én nem.

A rádióban játszott ismeretlen dal aznap örökre az agyamba égett, mint egy
dühös seb. És most ismét az szólt a rádióban, hogy felzaklasson.

Edie-vel, a mostohaanyámmal ültem a kocsiban. Az eső csapkodta a fehér

Porsche Cayenne ablakát. A rádiós bemondta, hogy az Enjoy the Silence szól
a Depeche Mode-tól. A szám kiszáradt a sors iróniájától – a szám, amivel
nem voltam hajlandó megszólalni, mégpedig azért, mert amikor
megszólaltam, az semmit nem jelentett anyámnak. Nem voltam neki elég.

Ahogy a dal ment, legszívesebben kibújtam volna a bőrömből, hogy a

levegőbe párologjak. Ki akartam szállni a kocsiból.

Elmenekülni Kaliforniából. Hátrahagyni Edie-t, apát és Racert, a kisöcsémet

– csak úgy lelépni, és elmenni valahova máshova.

Bárhová. Valahova, ahol nem piszkálnak és nem sajnálnak. Ahol nem

vagyok bizarr cirkuszi látványosság.

– Jézusom, már tíz év eltelt! Nem tudnád túltenni magad rajta?

– Talán nem is az anyjáról van szó. Láttad az apját? Ahogy a fiatal

szeretőjével parádézik…
– Mindig is furcsa volt a lány. Csinos, de furcsa.

Legszívesebben elmerültem volna a saját magányomban, úsztam volna

abban a pillanatban, amikor anyám a szemembe nézett, és úgy döntött, nem
vagyok neki elég. El akartam süllyedni a bánatban. És egyedül maradni.

Kinyújtottam a kezem, hogy kikapcsoljam a rádiót, mire Edie csücsöríteni

kezdett.

– De ez a kedvenc dalom!

Hát persze, hogy az volt. Mi más lett volna?

Nyitott tenyérrel az ablakra csaptam, és karcosan felnyögtem.

Hevesen összerezzentem a saját, ismeretlen hangomtól. Edie a volán mögül

rám pillantott, a szája sarkában pedig még mindig ott lebegett az a halvány
mosoly, ami sosem tűnt el onnan igazán, megnyugtatóan, akár két ölelésre
váró kar.

– Apád a Depeche Mode-on nőtt fel. Ez az egyik kedvenc zenekara

– magyarázta, megpróbálva elterelni a figyelmemet arról, hogy most éppen

milyen idegösszeomláson megyek keresztül.

Még erősebben rácsaptam az ablakra, a lábamnál heverő

hátizsákomba pedig jól belerúgtam. A dal a testembe fúródott, az ereimbe

csusszant. Ki akartam szállni. Ki kellett jutnom onnan.

Befordultunk a sarkon, a mediterrán villánk felé, de nem voltam elég gyors.

Nem tudtam nem hallani a dalt. Nem tudtam nem látni, hogy Valenciana
elmegy. Nem tudtam nem érezni azt a hatalmas, tátongó lyukat a szívemben,
amit a biológiai anyám az öklével feszített szét minden alkalommal, amikor
az emléke rám tört.

Edie abban a pillanatban kapcsolta ki a rádiót, amikor én kivágtam az ajtót,

és kibotorkáltam a lassuló járműből. Átugrottam egy pocsolyán, aztán a ház
felé száguldottam.
A garázsajtó feltekeredett, miközben mennydörgés hasította fel az eget, ami
egyszeriben szétrepedt, és kegyetlenül zuhogni kezdett az eső. Hallottam
Edie kiáltásait a nyitott ablakon keresztül, de aztán elnyelte a hangját a ritka
dél-kaliforniai vihar. A víz átitatta a zoknimat, elnehezítette a lábam, ami
amúgy sajgott a futástól, de akkor is előkaptam a biciklimet a garázsból,
egyik lábamat átvetettem rajta, aztán az utca felé iramodtam. Edie leparkolt,
és kibotorkált a járműből. Utánam eredt, és a nevemet kiáltozta.

Gyorsan pedáloztam, elkerekeztem a zsákutcából… elrobogtam a

Followhill-ház mellett… Spencerék villája félelmetes méreteivel elsötétítette
előttem az utat. A Cole-ház, a kedvencem, a mi házunk és Followhillék háza
közé szorult.

– Luna! – Knight Cole hangja harsant fel a hátam mögött.

Meg sem lepődtem.

A hálószobánk ablakai egymással szemben álltak, és a függönyöket mindig

elhúzva hagytuk. Amikor nem voltam a szobámban, Knight általában
keresett. Ahogy én is őt.

Nehezebb volt figyelmen kívül hagyni Knightot, mint a mostohaanyámat, és

nem azért, mert nem szerettem Edie-t.

Szerettem. Olyan nyers módon szerettem őt, ahogyan csak egy nem biológiai
gyerek érezhet – mohó, zsigeri szeretettel, amit hála és csodálat itatott át.

Bár Knight nem testvér volt számomra, nem éreztem őt kevesebbnek egy
családtagnál. Ragtapaszt tett a felhorzsolt térdemre, és elzavarta azokat, akik
szemétkedtek velem, még akkor is, ha kétszer akkorák voltak, mint ő. Már
azelőtt rendszeresen lelki

fröccsöt kaptam tőle, mielőtt tudtam volna, hogy mi az, vagy hogy mennyire
szükségem van rá.

Az egyetlen rossz dolog Knightban az volt, hogy úgy éreztem, mintha a

szívem egy darabját fogságban tartaná. Ezért mindig azon tűnődtem, hol
lehet. A jólléte elválaszthatatlanná vált az enyémtől.
Ahogy a biciklimmel legurultam a dombról, a növényektől dús zsákutcánk
elején magasodó fekete, kovácsoltvas kapu felé, azon tűnődtem, vajon ő is
érzi-e ezt a láthatatlan köteléket, vajon ő is keres-e engem, amikor rángatom
a bennünket összekötő fonalat.

Mert nekem fájt, ha valamelyikünk túl messzire került.

– Hé, hé, hé! – Knight kiabált a hátam mögött.

Edie utolérte őt. Úgy hangzott, mintha veszekednének.

– Majd én megnyugtatom.

– De Knight…

– Tudom, mire van szüksége.

– Nem tudod, kicsikém. Te csak egy gyerek vagy.

– Te meg csak egy felnőtt. Most menj!

Knight nem félt konfrontálódni a felnőttekkel. Én inkább a szabályokat

követtem. Amíg nem várták el tőlem, hogy konkrét szavakat mondjak, addig
mindent a szabályok szerint csináltam – ez pedig azzal járt, hogy kitűnő
tanuló voltam, és mindig segítettem az idegeneknek. Összeszedtem a
szemetet az utcán, még akkor is, ha nem a miénk volt, és az ajándékaim egy
részét minden karácsonykor azoknak adományoztam, akiknek igazán
szükségük volt rá.

De az indítékaim nem voltak tiszták. Mindig kevesebbnek éreztem magam,

ezért próbáltam több lenni. Daria Followhill, egy másik velem egykorú
szomszéd, Szent Lunának hívott.

Nem tévedett nagyot. Azért játszottam a szent szerepét, mert Val miatt
bűnösnek éreztem magam.

Gyorsabban tekertem. Az eső úgy zuhogott, mintha kitört volna az özönvíz,

jégesővé változott, és az apró szilánkok dühödten csapódtak a bőrömre.
Hunyorogva suhantam át az utcánk kapuján.
Minden gyorsan történt: sárga fények villogtak az arcom előtt.

Forró fém súrolta a lábamat, ahogy a jármű megpróbált a másik irányba

kitérni. Fülsiketítő dudálás.

Éreztem, hogy valami a tweedkabátom gallérjánál fogva olyan erővel ránt

hátra, hogy kis híján megfojt vele, és mielőtt felfogtam

volna, mi történik, egy pocsolyába zuhantam az út szélén.

Aztán a biciklim robbanásszerű törésének hangját észleltem. Az autó, ami

elgázolt, darabokra törte. Az ülés centiméterekre repült a fejemtől, a váz
pedig a másik irányba csusszant. Az arcom a betonnak csapódott. Por,
nedves sár és vér borította a számat.

Köhögve megfordultam, úgy éreztem, az egész világ súlyával küzdök meg,

és akkor megláttam Knightot, aki a derekam köré kulcsolta a lábait. Az autó
az út vége felé száguldott, élesen visszakanyarodott, majd berobogott a
szomszédságunk vaskapuján. A jégeső olyan sűrű

volt, hogy még a kocsi alakját sem láttam, nemhogy a rendszámát.

– Seggfej! – üvöltötte Knight a sofőrnek olyan vadul, hogy nekem is égett

tőle a tüdőm. – Dögölj meg!

Pislogva próbáltam megfejteni Knight arckifejezését. Még sosem láttam őt

ilyennek – vihar a viharban. Bár Knight egy évvel fiatalabb volt, mégis
idősebbnek tűnt nálam. Különösen most. A homloka ráncos volt, a rózsaszín,
párnás ajkai szétnyíltak, az esőtől nedves, koromfekete szempillái pedig úgy
összetapadtak, mint egy vastag, súlyos függöny. Egy csepp víz végigfolyt az
alsó ajkán, eltűnt az állán lévő gödröcskében, és ettől az egyszerű látványtól
tűz lobbant a szívemben.

Ez volt az első alkalom, amikor rájöttem, hogy a legjobb barátom…

nos hát, gyönyörű.

Hülyeség, tudtam, különösen a körülményeket figyelembe véve.

Knight megmentett a biztos haláltól, nekem ugrott, hogy ne üssön el egy
száguldó autó, és ahelyett hogy én Valra, Edie-re, a Depeche Mode-ra vagy
arra gondoltam volna, milyen törékeny az élet, nekem az járt a fejemben,
hogy a fiú, akivel együtt nőttem fel, hamarosan kinő a gyerekkorból, és
kamasz lesz. Egy jóképű kamasz. Egy jóképű

kamasz, akinek jobb dolga is lehetne annál, mint megmenteni a gázos

gyerekkori barátja életét, vagy arra tanítgatni, hogyan van jelnyelven a
baromarc.

Azt hittem, Valenciana emléke megsebezte a szívem, de az semmi nem volt

ahhoz a kegyetlen vágáshoz képest, ami akkor keletkezett, amikor ránéztem
Knightra, és életemben először rájöttem, hogy egyszer darabokra fogja törni
túszul ejtett szívemet. Nem gonoszságból, és természetesen nem is
szándékosan. De nem ez

volt a lényeg. Mindegy, hogy cserbenhagyásos gázolás vagy villámcsapás az

ok – a halál az halál.

Egy összetört szív az összetört szív.

A fájdalom az fájdalom.

– Mi a fene volt ez? – üvöltötte az arcomba Knight.

Olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét. Cukor-, kakaó- és fiúillat.

Fiú. Még hátra volt néhány évem, mielőtt minden elkezdődött volna. Le
voltam meredve, és még arra sem tudtam rávenni magam, hogy
összerezzenjek a dühétől. Hogyhogy sosem vettem észre az orrának kecses
szögleteit? Hogy a szeme milyen élénkzöld, sötétkék pöttyökkel, a viridián
egy olyan árnyalatával, amilyet még sosem láttam? Nem vettem észre
arccsontjának nemes lejtőit, amelyek olyan élesen hangsúlyozták ki a
szemtelen arcát, akár egy pop-art festményt az ezerdolláros aranykeret.

– Válaszolj, az istenit! – Rácsapott a betonra az arcom mellett.

Az ujjbegyei már olyan duzzadtak voltak, mint a golflabdák. Most kezdett el

istenigazából káromkodni. Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy összerezzenjek
tőle. Mereven bámultam rá, tudtam, hogy sosem bántana engem. Egyik kezét
a sérült ökle köré kulcsolta, és idegesen felüvöltött, majd a homlokát az
enyémnek döntve erősen zihált. Mindketten kifulladtunk, a mellkasunk
ugyanabban a ritmusban emelkedett és süllyedt.

– Miért? – A hangja most már csak halk morgás volt. Tudta, hogy nem fog
választ kapni. A hajunk összefonódott, az ő fényes barna sörénye
összekeveredett az én sötét fürtjeimmel. – Miért csináltad ezt?

Megpróbáltam kihúzni a karomat a combja szorításából, hogy jelnyelven

válaszolhassak, de Knight a testemhez szorította a lábait, és nem eresztett.

– Nem! – morogta fenyegetően. – Szólalj meg! Szólalj meg!

Tudom, hogy képes vagy rá. Anya meg apa elárulta. Mondd el, miért tetted
ezt!

Kinyitottam a számat, annyira szerettem volna válaszolni a kérdésére.

Természetesen igaza volt. Tudtam beszélni. Legalábbis fizikailag. Ezt onnan
tudtam, hogy néha a zuhany alatt, vagy máskor, amikor egészen egyedül
voltam, gyakorlásképpen olyan szavakat

ismételgettem, amiket szerettem. Csak hogy megmutassam magamnak,

képes vagyok rá, hogy ki tudom őket mondani hangosan, mivel a döntésem
miatt nem beszéltem. Ismételgettem a szavakat, a hangom hallatán pedig a
gyönyör futkosott a hátamon.

Régi könyvek.

Friss levegő (főleg eső után).

Nézni, ahogy a hold visszanéz rám.

Csikóhalak.

Apu.

Edie.
Racer.

Knight.

Knight most először követelte, hogy szólaljak meg. Meg akartam.

Sőt, tudtam azt is, mennyire megérdemli, hogy hallja a hangom. De egy szó
sem jött ki belőlem A szám tátva maradt, és az egyetlen dolog, ami átfutott
az agyamon, az volt: Nemcsak hülyének tűnsz, de az is vagy.

– Beszélj! – Knight a vállamat rázta.

A jégeső enyhe záporba fordult át, és a látómezőm kitisztult. Knight szeme

vörös volt, és fáradt. Nagyon fáradt. Méghozzá miattam. Mert idióta módon
folyton bajba keveredtem, amiből neki kellett kihúznia.

Azt hitte, hogy kárt akartam tenni magamban. De nem így volt. Úgy
nyitottam és csuktam a számat, akár egy hal, de a szavak csak nem jöttek.
Próbáltam kitépni őket a számból, a szívem egyre jobban vert, csak úgy
zengtek belé a bordáim.

– Ah… én… hüm…

Knight felállt, fel-alá járkált, ujjait a sűrű, nedves hajába túrta, és idegesen
tépkedte.

– Te annyira… – Megrázta a fejét, mire a vízcseppek szerteszét röppentek. –

Annyira…

Felálltam, és odarohantam hozzá. Nem akartam hallani a mondata végét.

Nem akartam megtudni, mit gondol rólam. Mert ha azt hitte, hogy
szándékosan ki akartam ugrani a száguldó autó elé, akkor még annál is
elcseszettebbnek látott engem, mint amilyen valójában voltam.

Megragadtam a vállát, és magam felé fordítottam. Knight a homlokát

ráncolta.

Hevesen ráztam a fejem.

Nem láttam az autót, esküszöm – jeleltem.

– Meghalhattál volna! – üvöltötte az arcomba, a mellkasát csapkodva sérült

öklével. – Itt hagytál volna engem egyedül!

De nem tettem. – A kezemmel, karommal, az ujjaimmal is igyekeztem

megnyugtatni Knightot.

Remegtek az ajkaim. Ez nem csak rólunk szólt, annál sokkal többről. Az

anyjáról, Rosie-ról is. Knight nem szerette az olyan embereket, akik
eltűntek. Akkor sem, ha csak pár napra mentek el, hogy meggyógyuljanak a
kórházban.

Neked köszönhetően – jeleltem. – Megmentettél.

– Emlékszel arra, hogy mindig, bármikor, örökké? Minek mondtad akkor?

Rád talán nem vonatkozik az ígéret?

Megismételte az évekkel ezelőtt tett ígéretemet, de a hangjából áradt a

megvetés. Kitártam a karjaimat, hogy megöleljem, ő pedig közelebb lépett,
és beleolvadt a testembe. Eggyé váltunk, mint ahogy két különböző szín
keveredik össze valami egyedivé és igazivá, egy árnyalattá, amit csak mi
ketten tudunk létrehozni.

Knight a hajamba fúrta az arcát, én pedig összeszorítottam a szemem, és

elképzeltem, ahogy ezt valaki mással teszi. A hideg ellenére a vérem felforrt.

Az enyém.

Nem csak gondoltam rá. Az ajkaim megmozdultak, formálták a szót. Szinte

hallottam, ahogy kimondom. Erősebben szorítottam magamhoz Knightot.

– Száguldunk mindhalálig – suttogta a fülembe.

Tudtam, hogy komolyan gondolta az ígéretét.

Azt is tudtam, hogy ez mennyire igazságtalan, mert nem voltam benne

biztos, hogy én meg tudtam volna menteni fordított esetben.
Mintha egy olyan fiút, mint Knight, valaha is meg kellene menteni.

Knight normális gyerek volt. Beszélt. Sportos volt, társaságkedvelő, és csak

úgy áradt belőle a magabiztosság. Edie azt mondta, hogy Knight olyan
jóképű, hogy egy modell scouter megállította Rosie-t a
bevásárlóközpontban, a kezébe nyomta a névjegykártyáját, és könyörgött,
hadd képviseljék őt. Knight vicces volt, sármos, jómódú, és a legvadabb
álmait is felülmúlóan gazdag. A világ csak rá várt, és tudtam, hogy egy nap
meg is fogja szerezni.

Sírni kezdtem a karjaiban. Pedig nem vagyok az a sírós típus. Egy kezemen
meg tudtam volna számolni, hány alkalommal pityeregtem azóta, hogy Val
elment. De nem tudtam uralkodni magamon. Akkor már tudtam, hogy a mi
történetünk nem lesz „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

Többet érdemelt egy olyan lánynál, aki azt sem tudta elmondani, hogy érzi
magát.

Tökéletes volt, én pedig zűrös.

– Ígérd meg! – A szája a halántékomhoz ért, a meleg leheletébe

beleborzongott a testem.

Ez a borzongás különbözött mindentől, amit korábban éreztem –

lávával töltötte meg a hasam alsó részét. Mit ígérjek meg neki? –

merengtem. Mindenesetre helyeselve bólogattam, hogy a kedvére tegyek,

bár még be sem fejezte a mondatot. Megmozdult a szám.

Ígérem, ígérem, ígérem.

Talán ezért nem bízott bennem.

És ezért szökött be aznap este a szobám ablakán – majd minden egyes éjjel,
hat éven át –, hogy átkaroljon, és biztos legyen benne, hogy tényleg jól
vagyok.

Néha alkoholszaga volt.

Máskor lányok illatát éreztem rajta. Gyümölcsös, édes és más illatot.

Gyakran éreztem rajta az összetört szívem szagát.

De Knight mindig meg akart bizonyosodni arról, hogy jól vagyok-e.

És mindig hazament még azelőtt, hogy az apám bekopogott volna, hogy

ébresszen.

Az elkövetkezendő hat évben, mielőtt kimászott volna a szobám ablakán,

Knight puszit nyomott a homlokomra, minden alkalommal ugyanoda, ahová
apa a jó reggelt puszit nyomta nem sokkal később, miközben Knight
csókjának melege még ott fűtötte a bőröm, az arcom szabályosan ragyogott
tőle.

Láttam az iskolában, hogy a pimasz menősködése és a szellemes beszólásai

hatására a csajok hogyan hajítják el az álarcokat meg a bugyikat. Láttam,
ahogy hátraveti a csillogó, vastag sörényét, felvillantja a hófehér fogait meg
a mély gödröcskéit.

Két Knight Cole volt.

Az egyik az enyém.

A másik mindenki másé.

És bár mindig velem töltötte a szüneteket, folyamatosan védelmezett engem,

és úgy bánt velem, mint valami királynővel, tudtam, hogy közben ő király a
többiek szemében, és én az életének csak egy kis területét uralom.

Egyik éjjel, amikor a telihold benézett ránk az ablakomon, az én Knightom

megcsókolta a fülem alatti érzékeny bőrt.

– Holdfény vagy – suttogta. – Kitöltöd az üres, sötét teret, mintha a holdé

lenne az egész égbolt. Csendes. De fényes. Nem kell lángoló gömbnek
lennie ahhoz, hogy észrevegyék. Egyszerűen csak létezik.

És izzik, örökké.
Azóta minden egyes nap Holdfénynek hívott.

Én nem hívtam őt semminek, mivel nem beszéltem.

Talán ezért tudta meg csak több évvel később, hogy hazudtam.

Pedig nem semmi volt számomra. Ő volt a mindenem.

Második fejezet

Knight, 18; Luna, 19

Knight

– Nincs itt. Rakd csak vissza a puncidat, Cole! – Hunter Fitzpatrick ásítva
levett egy piros műanyagpoharat, és valami hülye fejéhez koccintotta.

A megszólított balfasz, aki épp egy másodikos pomponlánnyal beszélgetett,

most felé fordult, készen arra, hogy visszapofázzon. De amint meglátta,
hogy Hunter az, beharapta az arcát, és mogorván nézett.

– Pfuj! Miért vágsz olyan képet, mint egy székrekedéses? – Hunter a jokeres
miért-vagy-olyan-komoly hangján morgott.

Lehajtva az esti ötödik söröm utolsó kortyát, elfordítottam a tekintetemet a

bejárati ajtóról, és az üres üvegemet bedugtam egy random lány farmerjának
a hátsó zsebébe. A lány megfordult, és amikor meglátta, hogy én vagyok az,
felnevetett.

Megmarkoltam és meggyújtottam a spanglimat, beleszívtam, és közben

néztem, ahogy a borostyánsárga tűz az orrom alatt pislákol.

Füstfelhőt eregetve átnyújtottam a cigit Vaughnnak, majd visszasüppedtem a

plüsskanapéba, míg az el nem nyelte a felsőtestem nagy részét.

– Szopjál faszt! – vetettem oda Hunternek a füsttől kaparós hangon.

– Te szakértő vagy benne, adsz tippet? – incselkedett, halkan hozzátéve,

hogy „egészségetekre”, majd meghúzott valami élénkkék italt.
– Hadd hívjam fel anyukádat, hogy kifaggassam! – viccelődtem.

– Péntek este sok dolga van; jobb, ha Hunter húgát hívod! –

Vaughnnak, aki valahogy még mindig a legjobb barátom címét viselte, olyan
profilja volt, mint egy sasnak, és olyan mély hangja, mintha fekete füst
szivárogna a füledbe. – Csak mondom: Knight nem az ajtót nézte.

Pedig de. Viszont én is be voltam szívva, ittam is, és egy kicsit meg voltam
zavarodva. Annyira persze nem, hogy az ártalmatlan flört ne tudott volna
helyrehozni.

– Persze, persze – magyarázott Hunter bostoni akcentussal.

Leszorítottam a fejét, összekócolva tökéletesen belőtt, búzaszőke haját.

Csak egy törésvonal volt a kikezdhetetlen, jófiús, egymillió dolláros

mosolyomban

és

dögös,

vagány

csávós,

sztereotip

személyiségemben. Egy alig észrevehető repedés. Azt is csak egy szögből

lehetett látni. Egyetlen egy szögből. És csak akkor, amikor Luna Rexroth
belépett a szobába, és a tekintetünk találkozott –

pontosabban az első fél másodpercben, mielőtt a vonásaimat

visszarendeztem a szokásos, önelégült vigyoromba.

Ezt leszámítva akkor sem tudtál volna megzavarni, ha akarsz –

legalábbis senki nem ismerte ennek a módját. És mivel én egy érinthetetlen
legenda voltam a halandók között az All Saints Gimnázium falain belül,
sokan próbálkoztak. És elég gyakran.

Hogy miért gondoltam, hogy Luna itt lesz, az meghaladta az egyszerű

logikámat. A szar, amit szívtam, nyilvánvalóan erősebb volt, mint egy szép
nagy adag, fehérítőből és izzadásgátlóból álló koktél.

Holdfény nem járt bulizni. Vaughnon és rajtam kívül nem voltak barátai, és
csak akkor lógott velünk, amikor egyedül voltunk, a rajongó lányok és a
baromagyú kíséretünk nélkül.

Talán azt hittem, azért jön, mert a nyári szünet elkerülhetetlenül a végéhez
közeledett. A tizennyolcadik születésnapom is elmúlt, Luna pedig még
mindig nem hozott döntést az egyetemmel kapcsolatban.

Az apja azt mondta apámnak, hogy megpróbálta meggyőzni, hogy menjen a

Boon

Egyetemre, Észak-Karolinába. Oda nagyon sok olyan tehetséges diák járt,

akiknek enyhe fogyatékosságuk volt. Tökéletesen megfelelt volna a
profilnak. De Lunát felvették a Columbiára, a Berkeley-re és a UCLA-ra is.
Nekem személy szerint az is rosszulesett, hogy

egyáltalán el akart költözni Todos Santosból. San Diegóban, tőlünk egy

kőhajításnyira volt néhány olyan egyetemi intézmény, ami tökéletesen
megfelelt volna neki. Szerencsére ismertem Holdfényt, és tudtam, hogy
sosem hagyná el az otthonát, úgyhogy ez nem igazán számított.

– Kedvem lenne egy kis csajozáshoz. – Hunter a combomra csapott,

valószínűleg megérezte, hogy túl rég vagyok befordulva. A dohányzóasztal
felé hajolt, hogy felkapja a sörét, és közben oldalba bökte Vaughnt. – Benne
vagy?

Vaughn üres tekintettel bámult rá, mintha a válasz nyilvánvaló lenne. Jeges,
világos szemével és hollófekete hajával úgy nézett ki, mint egy Alkonyat-
film kimaradt szereplője, ez a kisugárzás pedig meglepően sok lánynak
tetszett. Vaughn erősségei közé tartozott, hogy tökéletesítette annak a
művészetét, hogy a másik ember hülyének érezze magát már attól is, ha
feltesz neki egy egyszerű

kérdést – és épp ezt csinálta most Hunterrel is.

Fitzpatrick felém fordult.

– Cole? – A szemöldökét rángatta.

– A csajozás a mellékállásom.

Ezt a szöveget toltam hivatalosan. Meg azt, hogy nem vagyok rákattanva
Luna Rexrothra, aki olyan kurva keményen rakott be engem a „csak
barátok” státuszba, hogy még az éjszakai magömléseim is plátóiak voltak.

Hunter, egy ír lovaspólós herceg – túl előkelő ahhoz, hogy focizzon, mint én,
és nyilvánvalóan totál tehetségtelen ahhoz, hogy művész legyen, mint
Vaughn – a szájába tette két ujját, és füttyentett egyet, túlharsogva a zenét. A
körülöttünk álló srácok koccintottak, és próbálták elfojtani izgatott
vigyorukat. Ha mi csajozni akartunk, az azt jelentette, hogy ők is kapnak pár
falatot.

– Hölgyek, sorakozzatok fel a bulinappali előtt! Csak szépen, rendesen!

Semmi előzés! Hamar, hamar! Bárki jelentkezhet, aki elég csinos, merész és
bevállalós. És ne feledjétek: holnap reggel nem hívunk titeket, nem követünk
be a közösségi oldalakon, és nem veszünk észre benneteket a folyosón.
Viszont mindig ott leszünk bennetek, mint a hepatitis B!

Egy rakás harmadikos és negyedikes lány sietett felfelé a Vaughn-villa

lépcsőjén, párban, egymás fülébe suttogva, vihogva. Vaughn

minden második hétvégén partikat rendezett, amíg a szülei a virginiai

villájukban voltak – valószínűleg azért utaztak el, hogy kitöröljék a fejükből
az ördögi ivadékuk emlékét. A lányok felsorakoztak a bulinappali előtt,
gerincük a szépen megmunkált, szürke falhoz simult. A sor a csigalépcső
aljánál kezdődött, és felfelé kígyózott egy nehéz, fekete ajtóig.

Vaughn, Hunter meg én némán elsétáltunk mellettük, szánkból meggyújtott

spanglik lógtak. Rajtam egy fehér, kopott Balmain bikerfarmer volt, egy
rongyos, „Megdugtam a csajodat, de nem is élveztem” feliratú póló, ami
rohadt sok pénzembe került, vintage Gucci tornacipő és egy kötött sapka,
amiben tutira volt igazi egyszarvúszőr is, vagy valami szar. Vaughn még
mindig a festős ruháját viselte, és egy kicsit lepusztultabban nézett ki, mint
egy harmadikvilág-beli kurva, aki a következő kuncsaftját keresi, Hunter
pedig talpig öltönyben feszített, áldja meg a jóisten a beteg, Nagy Gatsby-s
szívét.

A nevünket, amiket a zsizsegő lányok imaként nyögtek és suttogtak, elnyelte

a falakon visszaverődő dühös dallam.

A Queens of the Stone Age dala, A Song for the Dead zsongott a
gyomromban, ahogy végigvonultunk Vaughnék gótikus, magas mennyezetű
folyosóján, amit a családtagjait ábrázoló óriási festmények díszítettek.
Igazából hátborzongatóbb volt, mint egy Stephen King-könyvben: Vaughn
mogorva arca életnagyságban bámult vissza a szemlélődőre.

Valljuk be, az a seggfej még a kaszásnál is fenyegetőbb volt.

Azokon a festményeken pedig konkrétan halottnak tűnt.

Extra sápadt. Extra kegyetlen. Extra Vaughn.

Mivel a lányok nem tehettek egyértelmű ajánlatot nekünk anélkül, hogy ne

szennyeznék be a drága kis hírnevüket – mindig is utáltam a kettős mércét,
miszerint a fiúk nagypályások, a lányok meg ribancok

–, úgy tettek, mintha egymással beszélgetnének, miközben az italukat

szürcsölgették.

Megálltunk vizslatni a sort. A foci- és lovaspólócsapat többi tagja mögöttünk

állt, hűségesen őrködve, mint a jó kiskutyák.

Én voltam az All Saints focicsapatának kapitánya, így nekem járt a csillogó

irányítói cím és az első választás joga. De Vaughnt úgy tisztelte az utca népe,
mint Drakulát, Hunter családja pedig a

negyedik leggazdagabb volt egész Észak-Amerikában, úgyhogy elég, ha

csak annyit mondok: aznap este mindannyiunk farka aranyat ért, és minden
ujjunkra puncit tudtunk volna húzni.

Hunter az állát dörzsölgette színpadiasan. Néha komolyan utáltam őt, de

legtöbbször szimplán leszartam a színjátékát.

– Te. – Egy rövid szőke hajú, nagy mogyoróbarna szemű lányra mutatott.
Alice-nek hívták. Hunter a mutatóujjával jelezte, hogy menjen közelebb
hozzá. A lány a barátnőire pillantott, és hatalmas mellei csak úgy rázkódtak
a kibuggyanni készülő nevetéstől.

Az egyik lány odalökte hozzánk, és suttogva kiabálta:

– Istenem, Al, menj már!

– Csinálj képeket! – köhintett az öklébe egy barna hajú lány.

Hunter Vaughn felé rántotta az állát. Az utóbbi jeges tekintettel végignézett a

soron, elmélyülten és módszeresen. Úgy nézett ki, mintha egy konkrét
személyt keresne. Valakit, aki nyilvánvalóan nem volt ott.

– Baszótársat választasz, nem jelzálogot. Haladjál már! – Hunter a szemét

forgatta, és átvetette az egyik karját Alice vállán. A lány fürdött a
figyelmében, és csillogó szemmel mosolygott rá.

Vaughn nem törődött Hunterrel, ahogy a vele beszélgető emberek kilencven

százalékával sem szokott.

Én is a sort pásztáztam, majd a tekintetem megakadt egy Arabella nevű

lányon. Hatalmas kék szemek, napbarnított bőr. Ő is végzős volt. Kicsit
Lunára emlékeztetett – már amikor nem beszélt. De hát a gimnazista lányok
mind ilyenek, nem? Folyton jár a pofájuk… kivéve azt az egyet, akinek a
szavaira kétségbeesetten vágytam.

Nem. Ő sosem szólt hozzám egy szót sem.

– Arabella, bébi! – Széttárt karokkal fordultam felé.

Eltolta magát a faltól, hogy magas, rózsaszín tűsarkú cipőjében és fekete

miniruhájában felém induljon.
Vaughn végre kiválasztott egy lányt, bár úgy nyögött, mint egy ősember.
Eszembe jutott, hogy később rákérdezek majd, miért, de Vaughn sosem
beszélt a lányokról.

Vagy érzésekről.

Vagy, tudod, az életről úgy általában.

El akartam mondani neki, hogy ha ma este nincs kedve belemártani a farkát

valakibe, senki sem kényszeríti. De ez

nyilvánvalóan képmutató lett volna. Sőt, hazugság.

Elkoboztuk a lányok telefonjait, mielőtt beléptek volna a szobába, és az ajtó

előtt álló gyümölcstálba dobtuk a készülékeket, amit egy kijelölt gólya
őrzött, akinek minden vágya az volt, hogy beilleszkedjen a menő társaságba.

Ami Vaughn bulinappalijában történt, az ott is maradt. Nem voltunk

rosszfiúk, annak ellenére, hogy az emberek azt hitték. Soha nem beszéltünk
az ide betérő lányokról – egymással sem, másokkal pedig végképp nem. Ha
a lányok dicsekedni akartak, az az ő előjoguk volt.

De soha nem volt semmi fotó, semmi rosszindulatú pletyka, semmi dráma. A
szabályok egyszerűek voltak: bejutsz, jól érzed magad, és hétfő reggel úgy
teszel, mintha mi sem történt volna.

Mert ami minket illet, tényleg semmi sem történt.

A bulinappaliban Hunter épp Alice-t dugta a biliárdasztalon hátulról, teljes

erőbedobással, miközben kulturált, sőt, unott beszélgetést folytatott vele
arról, mi történt a nyáron. Hunter felrántotta a csaj miniruháját, és neki is
esett, még arra sem véve a fáradságot, hogy félrehúzza a bugyiját.

Kiderült, hogy Alice néhány héttel korábban vesztette el a szüzességét

valami pöccsel a keresztény táborban, és újra akarta csinálni.

– El akarok élvezni – nyögte.

– Akkor addig nem mész ki innen, amíg el nem élveztél.

Alice ujjai a biliárdasztal lyukaiba mélyedtek, félig kibugygyant mellei a
zöld, bolyhos felületre tapadtak. Hunter cigizett, és fél szemmel a Spaced
című brit sorozatot nézte az előttünk lévő

hatalmas, síkképernyős tévén, miközben a lányt dugta.

És még azt mondják, a férfiak nem jók a multitaskingban.

Vaughn, aki a Spaced megszállottja volt, a falnál állt, és hagyta, hogy valami
ismeretlen csaj leszopja a farkát. Arabella mellettem állt, és várta, hogy
valami akció legyen, de én csak a vállamat támasztottam a falnak, Vaughn
elé dőlve, és nem törődve a köztünk térdelő csajjal.

– Remélem, hogy államon kívül megy továbbtanulni – mondta Vaughn

bőbeszédűen, egyik kezével az alatta fekvő lány hamvas haját szorítva,
miközben a másik kezével a telefonját babrálta.

Vaughn nem volt fenn egyik közösségi oldalon sem, és határozottan

ellenezte, hogy bárkit is szándékosan lenyűgözzön, akárcsak én. Egyszer
rajtakaptam, hogy valami csaj Instagramját nézegeti, bár amint észrevettem,
azonnal lezárta a telefonja képernyőjét. Sosem tudtam meg a csaj nevét, és
felesleges is volt rákérdeznem.

Mindenesetre Vaughn most Lunáról beszélt, ami nálam tabutéma volt, és

máris le akartam lépni. Utáltam Lunáról dumálni vele.

– Elég évet elcsesztél már erre a szarságra, nem? – közölte, miközben a

telefonját a farzsebébe rakta.

Erre a szarságra? Ó, cseszd meg, Spencer!

– Miért, te nem? – vetettem oda neki, és megfeszült az állkapcsom.

– Annyira utálod a lányokat, hogy meg sem dugod őket. A szopás a

maximum, amire képes vagy, de egyébként taszít az emberi érintés.

Nekem legalább vannak érzéseim.

– Nekem is vannak. – Pimaszul felhúzta a szemöldökét, és ásított egyet. –
Gyűlölet. Féltékenység. Megvetés. – Lenézett a fejét fel-le billegtető lányra,
és a jéghideg tekintetéből áradó apátia arról árulkodott, hogy tényleg nincs
lelke. – Különben is, a viszonzatlan szerelem olyan, mint egy szép Jaguár:
minek vontatnád magad után, amikor vezetheted is. Oké, kívülről szép és
fényes, de a fasznak van kedve folyton kínlódni vele.

– Baszd meg! – mosolyodtam el vidáman.

– Hát, én legalább nem szűzként halok meg – felelte bambán, miközben a

festékkel összekent, érdes kezével végigsimított a lány selymes, tiszta haján,
csak hogy rákenje.

Már azon voltam, hogy lökök rajta egy nagyot szopás közben, amikor
Arabella végighúzta az ujjait a nyakamon.

– Olyan feszültnek tűnsz. Hadd segítsek ellazulni! – dorombolta. –

Úgy hallottam, hogy szereted a mocskos dolgokat, Knight Cole.

Szeretnél rossz hírbe hozni engem?

Alig figyeltem rá, sőt, nem is értem hozzá. Nem voltam hülye –

tudtam, hogy nem miattam van itt. Mind azért jöttek, hogy legyen miről
sztorizni. A dicsőségért. Nem számított nekik, melyikünkkel csinálják, csak
kerüljenek be a kiválasztottak közé.

– Most nem vagyok abban a hangulatban. De…

Megragadtam az állát, és közelebb húztam magamhoz. Amikor a szájára

tapasztottam a számat, felnyögött, de hamar elhallgattattam.

A nyelvével megpróbálta szétfeszíteni az ajkaimat, de én szorosan

összezártam őket, nem törődve azzal, hogy ez az egész mennyire nem
helyes. Soha, soha, de soha nem csókolóztam így lányokkal, de túlságosan
be voltam állva ahhoz, hogy odafigyeljek, és különben is, azóta, hogy Luna
évekkel azelőtt lecsapott rám, majd eltolt magától, egyre kevésbé voltam
elszánt.
Úgy kentem el Arabella rúzsát, mintha háborús festék lenne, a hajába túrtam,
és úgy összekócoltam, hogy úgy nézett ki, mint akit szanaszét basztak. Aztán
elhúzódtam, és vigyorogva ránéztem. A rúzs szétkenődött az állán, az orrán
és az arcán. Azt hiszem, én is ugyanolyan vadul nézhettem ki.

– Talán majd máskor? – A szemében remény csillant, a mosolya részeg volt

az újdonsült erőtől.

– Bármikor, bébi.

Arabella megkapta a történetét.

Én pedig megjátszottam az enyémet.

Húsz perccel később kisétáltunk a bulinappaliból, és elindultunk lefelé, hogy

folytassuk a partit. Beugrottam a konyhába a hatodik sörömért, és azt láttam,
hogy Arabella, Alice meg a csaj, aki leszopta Vaughnt, a konyhaszigetnek
támaszkodva állnak, és egy erősen kiszínezett történetet adnak elő a fent
történtekről az őzikeszemű

barátaiknak.

Tudtam, hogy a titkom biztonságban van Arabellánál. Egyetlen lány sem

vallaná be, hogy egy All Saints-legenda hozzá sem nyúlt, miután bevitte a
szobába. Igazság szerint nem akartam, hogy akár egy csaj is bármit
megtudjon rólam, és az egyetlen perverz dolog az volt bennem, hogy
rajongtam a fojtogatós pornóért (ne ítélkezz!).

Kinyitottam a hűtőt, Bud Light sört kerestem. Még mindig nem tértem
magamhoz Vaughn megjegyzésétől, miszerint jobb lenne, ha Luna máshová
járna suliba. Valahova messzire. A gondolat, hogy el

tudnám őt felejteni, csak azt mutatta, hogy Vaughn még sosem volt
szerelmes.

És akkor ott volt a másik dolog. Az ok, amiért aznap este majdnem halálra
ittam magam. Átkutattam a konyhapultot vodka után, és húztam belőle egy
nagy kortyot, mielőtt folytattam volna a sörvadászatot.

Kedves Élet!

Klassz. Most már abbahagyhatod, hogy szarral dobálsz. Már így is nyakig
benne vagyok.

Üdv.:

KJC

Az agyam nem sokkal azután kezdett furán működni, hogy anya szülei,
Charlene nagyi és Paul nagypapa meghaltak egy autóbalesetben, és anya
árván maradt. Ez öt évvel ezelőtt volt. Az nem érdekelt, hogy elvesztettem
őket; anya fájdalma volt az, ami megölt.

Ekkor kezdtem el titokban inni, és hát, nem is tudom, asszem azóta sem
hagytam abba.

– Akkora, mint az extra nagy burrito, nem viccelek! – kiáltott fel mögöttem
Arabella, a konyhaszigetnek dőlve, és ahogy drámaian legyezte az arcát, úgy
nézett ki, mint akit tényleg jól megbasztak.

Nyilván nem vette észre, hogy ott vagyok, vagy ha igen, tudta jól, hogy nem
hazudtolnám meg a történetét.

– Túl nagy. Először azt gondoltam: hogy fog belém férni Knight Cole?
Készen állok én erre egyáltalán? De aztán vagy fél órán keresztül nyalt.
Amikor a nyelvpiercingje hozzáért a csiklómhoz, esküszöm, elkezdtem
folyékonyan svédül beszélni.

Huhogtak, kuncogtak és intim kérdéseket tettek fel neki. Én becsuktam a

hűtőt, a sörrel a kezemben megfordultam, és nekimentem valami kis
dolognak.

Egy alacsony, barna bőrű dolognak.

Olvadt ezüst szemekkel és egy szeplőkből álló csillagképpel az orrán meg az

arcán – fejből ismertem ezt a térképet.
Luna Rexroth.

Gyakorlatilag hallottam, ahogy az álarc roppanva végigreped a képemen,

mielőtt oldalra billentettem a fejem, a hideg sörösdoboz

alját pedig Luna orrához böktem, és figyeltem, ahogy egy csepp sörverejték
utat tör magának a doboz hegyéről, majd Luna buja, telt ajkaira csöppen.
Egy kósza fürtje, ami a szeme elé lendült köszönéskor, az ujjaim közé akadt.

Luna Rexroth gyönyörű volt. Hát persze. De sok más lány is az volt. A
különbség, hogy Luna úgy viselte a szépségét, mintha kölcsönbe kapta
volna. Óvatosan, mégis lazán, nem csinált belőle nagy ügyet. Nem állt sorba
senkiért, sehol. Kitűnt a tömegből, csak úgy ragyogott a csendes
büszkeségtől.

Luna egy fehér, az ujjánál feltűrt pólót, egy boyfriend farmert és koszos,
kockás Vanst viselt. Sima arcán nyoma sem volt sminknek.

Tragikus módon ez csak még jobban kiemelte, mennyivel szebb, mint a

többi, kifestett lány. Az arckifejezéséből rájöttem, hogy hallotta a konyhában
zajló beszélgetést. Mindig csalódottan nézett rám. Azzal a

„te-ennél-többet-érsz” tekintetettel.

De én sosem hittem, hogy többet érnék. Mert a legjobb dolog –

azaz ő – nem lehetett az enyém. Luna ezt teljesen nyilvánvalóvá tette.

Igazából háromszor is.

Három csókkal.

És mindegyik katasztrófával végződött.

Az első számú csók egy kicsit túlzás volt, még én is elismerem.

Tizenkét éves voltam, ő pedig tizenhárom. Egy víziparkban voltunk, egy

hatalmas kék csúszda mögött. Nevettünk, egymást fröcsköltük, és én egyszer
csak bevadultam, mert egy spontán kis pöcs voltam.
Előtte az a gondolat, hogy mi is van köztem meg Luna között, hát, fel sem
merült bennem igazán. Magától értetődő volt. A rózsák vörösek.

A nap keleten kel fel. A csikóhal képes ellenkező irányba is mozgatni a két
szemét (ezt maga Holdfény mesélte nekem egyszer), Luna Rexroth pedig a
barátnőm, majd a menyasszonyom és a feleségem lesz.

Ő azonban, sajnos, elfordult, és halkan nyögött egyet.

Mivel nem tudott – nem akart – beszélni, csak a fejét rázta. Aztán,
valószínűleg látva a képemre kiült fájdalmat, megenyhült, és közelebb bújt,
hogy megöleljen. Forró bőrünk szinte minden felületen találkozott. Ekkor
jöttem rá először, hogy miért is csókoltam meg.

A merevedés miatt. Felállt a farkam. Ami… nem volt túl jó.

A kettes számú csókra tizennégy éves koromban került sor, amikor már
elég jól felfogtam, hogy a pöcsöm ugyanúgy szereti Lunát, mint a többi
testrészem.

Akkorra már megtanultam egy csomó trükköt, hogy ne támadjak rá vele,

amire szükség is volt, mivel minden éjjel együtt aludtunk.

Én elsőéves voltam, Luna másodéves. Egyre népszerűbb voltam az All

Saints Gimnáziumban, köszönhetően a vezetéknevemnek és annak, hogy
kurva jó dobó voltam, ami a focicsapat többi tagjának nem volt az erőssége.

A csajok odavoltak értem, és reméltem, hogy Luna észreveszi a sok cetlit,

ami a szekrényemből potyogott, valahányszor kinyitottam.

Még mindig a legjobb barátok voltunk. Semmi sem változott. Vagyis hát,
rajtam kívül. Elkezdtem izmokkal kitölteni a bőrömet, és a hirtelen növésnek
köszönhetően látszólag egyik napról a másikra elértem a száznyolcvan
centit.

Éjszaka történt, amikor felmásztam Luna ablakához, ahogy évek óta minden
egyes este, miután a szüleink lefeküdtek aludni. Amikor kinyitotta az
ablakot, hogy beengedjen, az ajkaimat az övéire nyomtam, és azt suttogtam:
– Kettőt kérek!

Ez volt a legnagyobb kibaszott hiba, amit valaha elkövettem. Luna majdnem

rácsapta az ablakot az ujjaimra. A körmeimet súrolta, mielőtt

elhúztam

onnan.

Valami

csoda

folytán

sikerült

megkapaszkodnom a kéményben, és Lunának egy másodpercébe telt, mire

felfogta, mit tett. Miután rájött, visszarántott, és megmentett a biztos
haláltól.

Aznap este, miközben én úgy tettem, mintha aludnék, ő egy bocsánatkérő

levelet írt nekem, amiben elmagyarázta, hogy szeret, de csak úgy, mint
barátot.

Ezúttal elfogadtam a helyzetet. Persze nem hosszútávon. De tudtam, hogy a

probléma Lunával van, és nem velem. Láttam, hogy néz rám, amikor más
lányok vesznek körül, amikor levelet nyújtanak át nekem, és amikor a
telefonom megvillan az olvasatlan üzenetektől.

Éhséget láttam a tekintetében. Kétségbeesést – azt a forró, zöld tüzet, ami

összegyűlik az ember lelkében, amikor azt látja, hogy valamit, ami korábban
az övé volt, imádnak mások.

Így hát továbbra is minden este belopództam a szobájába.

Értettem a szitut. Időre van szüksége. Időre? Nekem volt bőven.

Úgy döntöttem, megmutatom neki, hogy nem vagyok egy megszállott
zaklató. Hogy képes vagyok továbblépni. Hogy a lényegre térjek: már nem
hagytam figyelmen kívül más lányok közeledését. Elkezdtem randizni,
visszaírtam az üzenetekre, és flörtöltem.

A lehető legközelebb maradtam Lunához, továbbra is a szomszéd lány volt

az abszolút szövetségesem. De akadt közben egy sor csajom is, akik jöttek és
mentek – mintha egy forgóajtón érkezett volna az a sok, szájfénytől csillogó
ajkú szépség, akik a megfelelő

márkákat viselték és a megfelelő dolgokat mondták. A suliban parádéztam

velük, és áthívtam őket a családi grillpartikra, arra számítva, hogy Luna most
már többet akar majd barátságnál így, hogy nem próbálom minden
alkalommal megnyalni az arcát, amikor felém néz.

Ironikus módon ez volt az, ami a harmadik csókot hozta.

A hármas számú csók akkor csattant el, amikor Luna tizenhét, én pedig
tizenhat éves voltam. A halál csókjának hívom, mert a kapcsolatunkban
hatalmas károkat okozott. Még most, másfél évvel később is a rombolás
utóhatásaival küzdöttem. Egy példa: Luna a harmadik csókunk előtt simán
azt mondta volna, hogy eljön Vaughn bulijára. A harmadik csók után
azonban alig árult el nekem valamit arról, hogy mit csinál, vagy hova megy.
A legtöbbször még mindig együtt lógtunk, de ez már inkább csak egy rossz
szokás volt.

Vissza a csókhoz! Akkoriban egy Noei nevű lánnyal szórakoztam.

Luna tizenhetedik születésnapjára azonban szándékosan nem terveztem

programot senkivel. Vettem magunknak két múzeumi belépőt, bár a
városban épp ott járt a vándorcirkusz, de tudtam, hogy Luna gyűlöli a
cirkuszt – meg az állatkertet, az akváriumokat és minden olyan helyet, ahol
az emberek szórakoztatása érdekében tartottak fogságban állatokat. Mindent
szépen elterveztem. Luna vegetáriánus volt, és Todos Santos belvárosában, a
múzeummal szemben nyílt egy vegán curry étterem. Vettem neki egy csomó
fura szart a Brandy Melville-ből, és a gerincemre tetováltattam egy
csikóhalat, remélve, hogy megérti a mögöttes üzenetet: hogy ő tartja a
gerincem.
Luna szenvedélyesen szerette a csikóhalakat. Ők voltak a kedvenc állatai –
valami olyasmi ok miatt, hogy náluk a hím csikóhalak szülnek… Anya sokat
morgolódott, mielőtt aláírta volna a tetováláshoz szükséges beleegyezést, de
tudta, hogy ez egy nagyobb terv része, ezért végül belement.

És ha ez nem lett volna elég, tizenhét különböző születésnapi üdvözlőlapot

készítettem Lunának, miközben próbáltam leplezni az izgatottságomat, hogy
az egész napot együtt töltjük.

A nap egyszerűen tökéletes volt, már amennyire egy születésnap az lehet.

Annyira tökéletes, hogy amikor hazavittem Lunát, az ajtó előtt a tenyerébe
vette az arcomat, és rám mosolygott. Úgy bámultam rá, mint egy idióta, és
azon gondolkodtam: megtegyem, vagy ne?

Az utcánkra sötétség borult. Mindkettőnk családja odabenn volt,

valószínűleg épp vacsoráztak. Senki sem láthatott minket – nem mintha
bárkit is érdekelt volna. Nem volt titok, hogy Luna Rexrothért képes lennék
embereket lefejezni és lehoznám az égről a napot.

Én mégis csak bámultam őt, kerestem az arcán az „oké” jelét.

Addigra már egy pillantás alatt felismertem, ott van-e a lányok szemében az
oké. De Lunára, úgy látszik, nem hatott a képességem.

Valahányszor a szemei igent mondtak, a teste többi része nemet mondott.

Úgy döntöttem, hogy ezúttal több megerősítésre van szükségem, még
mielőtt mindent menthetetlenül elbaszok, és kiprovokálok magamnak egy
barátságtalan látogatást Luna apjától, Trent Rexrothtól, meg a még
barátságtalanabb baseballütőjétől.

Luna megfogta a kezemet, és ruhán keresztül a szívére helyezte.

Olyan gyorsan vert neki, hogy az jutott eszembe, ott kell tartanom a kezem,
nehogy kiugorjon a helyéről. Az ujjaimmal önkéntelenül simogatni kezdtem
a kerekedő mellét. Éreztem, hogy a tenyerem alatt megkeményedik a
mellbimbója, és a térdem kis híján összebicsaklott alattam.

Luna sportmelltartót viselt. Ha sokat lógsz együtt egy lánnyal, észreveszed

az ilyesmit. Az agyam rövidzárlatot kapott, nem voltam képes szavakba
önteni, mi zajlik a testemben. Mármint…

A kezem.

Ott.

Volt.

Az.

Ő.

Mellén.

Miért éreztem ezt ennyire fantasztikusnak? Fejben továbbra is naponta

háromszor kúrtunk. Először akkor, amikor reggel kivertem magamnak a
zuhanyzóban edzés előtt, majd délután, miután visszajöttem az edzésről, és
persze lefekvés előtt is, hogy megszabaduljak a feszültségtől, mielőtt
bemászom az ablakán.

Képzeletben olyan mocskos dolgokat csináltunk, amilyenekre Luna egész

biztosan nem gondolt soha, és pláne nem csinálna.

Közben a valóságban attól is elélveztem kis híján, hogy megfogtam a cicijét.

Aggódtam amiatt, elég macsó vagyok-e. Meg azért is, hogy el ne veszítsem
a józan eszem emiatt a lány miatt.

Érzed? – jelelte.

Becsuktam a szemem, és lassan, az orromon keresztül lélegeztem. Aztán

kinyitottam a szemem.

– Mindig érzem, Holdfény. – A szavaimból áradt a szomorúság.

Megígéred, hogy soha nem töröd össze?

Még az ostoba tinédzser agyammal is felfogtam, hogy ez a pillanat mennyire

fontos. A szemem nem vettem le az övéről, majd fogtam a kezét, és a saját
szívemre helyeztem, hogy minden kétséget kizáróan tudtára adjam: nem ő az
egyetlen, akinek hiányzik egy darab a szívéből.

– Megígérem.

Luna felszegte az állát, és megjelent a tekintetében a világ legokésabb okéja,

én pedig neki is bátorodtam, félig arra számítva, hogy felébredek az
álmomból. És nem. Az ajkaim tényleg az ajkaihoz értek. Végre. Közös
beleegyezéssel. És ezúttal Luna nem húzódott el.

A torkomból mély, zsigeri nyögés szakadt fel, amikor a szánk összeért és

összeolvadt. Luna csókjának varázsereje volt, és szomorúan döbbentem rá
arra, hogy miután rengeteg lányt megcsókoltam előtte, végig igazam volt.
Anyám azt mondta, minden fazékhoz többféle fedő passzol. De ehhez a
faszfejhez csak egy: Luna.

A szája puha volt, édes, odaadó – pont, mint ő. Kókusz, tengeri só és a

kihegyezett ceruza forgácsának illata áradt belőle. Mint a mennyország. Vad
fürtjei körbeölelték mindkettőnk arcát. Egy tincsét

az ujjaim köré tekertem, és ettől úgy éreztem, mintha végigcikázna rajtam az

elektromos áram. A haját szerettem a legjobban, mert arról ismertem fel a
folyosón. Mindenki másnak vagy vasalt, vékony szálú, lapos haja volt, vagy
kopott, se nem sima, se nem hullámos sörénye.

Voltak, akik babaszerű, tökéletes, hajlakkal belőtt csigákban hordták a

hajukat, amitől úgy néztek ki, mint a puccos elvált nők. De Luna olyan volt,
mint maga a természet. Mintha magát a lombházunk mögött elterülő
kibaszott erdőt csókoltam volna meg.

– Knight. Jameson. Cole! – Hangos üvöltés hasított át a levegőn, mire Luna

gyorsan elhúzódott tőlem.

Oldalra pillantottam, a csóktól még mindig részegen. Noei állt az ajtó előtt,
tátott szájjal, csípőre tett kézzel, egyik lábával az ajtóhoz vezető széles
lépcsőn dobolva.

– Tudtam! Annyira tudtam! És pont a suli leggyogyósabb csajával!

Hallgatnom kellett volna Emmára és Jacquie-re! Hogy te mekkora egy csaló
vagy!

Ne! Ne! Ne! Ne! Csak… ezt ne!

Egészen biztos, hogy ki is mondtam ezeket a szavakat, mert Noei azt

kiabálta, hogy „ó, pedig de, baszd meg!”, meg hogy „ezt nem hiszem el”, és
hogy „azt hittem, te vagy az igazi”.

Ami, őszintén szólva, még vicces is lett volna, ha nem ilyen szerencsétlen a
helyzet.

Eszembe sem jutott, hogy magyarázkodjam Noeinek. Soha nem voltunk

közel egymáshoz. Sosem hívtam fel, nem is írtam neki, bár a többiek előtt
mutatkoztam vele párszor. Elmondtam neki korábban, hogy az én helyzetem
kissé bonyolult, és nem szoktam járni senkivel.

Hogy vannak ugyan céljaim, de ő nem szerepel bennük.

– Holdfény, várj!

A házukhoz vezető kanyargós, macskaköves járdán a legjobb barátom után

eredtem. Sebesen mozgott a zöld sövények között, a nyakát behúzva, nehogy
meglássam az arcát. Épp most kérte azt, hogy ne törjem össze a szívét, én
pedig megtettem, még azelőtt, hogy végeztünk volna a csókkal. Dühöngve
elkaptam a csuklóját.

Luna megpördült, vízesésszürke szemei tüzet okádtak, én pedig tudtam,

hogy ez a tekintet hólyagokat hagy majd az emlékezetemen.

Azonnal elengedtem a kezét. Luna felemelte a mutatóujját,

figyelmeztetve, hogy ne menjek közelebb, majd belekezdett a leghosszabb

beszédbe, amit valaha láttam tőle: Szeretlek, Knight Cole. Mindennél jobban.
Talán még magamnál is jobban. De nem bízom rád a szívemet. És amikor így
megbántasz, kicsinek

és
bosszúszomjasnak

érzem

magam.

Annyira

bosszúszomjasnak, hogy jobb lesz, ha te sem bízod rám a te szívedet. Bármi

is van közöttünk, véget kell vetnünk neki, mielőtt az öl meg minket, érted?
Nem lehetünk együtt.

– De…

Barátok.

Némán tátogta a szót. Szinte hallottam.

– Figyelj, Luna, ez nem az, amire gondolsz! – Olyan erővel szaggattam a

hajam, hogy úgy éreztem, az összeset ki fogom tépni.

Az egésznek nem volt értelme! Szét akartam szaggatni valamit. Talán a saját
bőrömet.

Knight, ne csináld! Ígérd meg nekem!

Megfordultam, hazasétáltam, és ennyi volt. Akkor azt hittem, nem tudom

beérni a mindennél kevesebbel.

Mostanra rájöttem, hogy ha nincs más választása az embernek, megbirkózik

a helyzettel. Csak úgy fogok szenvedni közben, mint az autópályán sorakozó
kurvák a kánikulában.

– Holdfény! Hozzak neked egy sört? – Széles testemmel elálltam Luna útját,
hogy ne tudjon átmenni Vaughn konyhájába, ahol a többi csaj összegyűlt, és
végighúztam piercinges nyelvemet az alsó ajkamon. Már rég nem
száznyolcvan centi voltam. Inkább a százkilencvenet vertem, és olyan széles
lettem, mint egy ipari mosógép, tetőtől talpig kemény, izmos.
Azok a csajok utálták őt. Luna Vaughnnal meg velem lógott együtt, a
legnépszerűbb srácokkal a suliban, amíg le nem érettségizett.

Együtt járt nyaralni a Maldív-szigetekre velünk meg az All Saints gimi

végzős méhkirálynőjével, Daria Followhillel. Luna kibaszott menő

volt, pedig mindent megtett, hogy ne számítson annak.

Nem zavart, hogy Luna és Vaughn jóban voltak. Mindkettőjükben

megbíztam. Még mindig tompa fájdalom hasított belém, valahányszor csak
rápillantott egy másik srácra, de az évek során megtanultam, hogyan
uralkodjak az érzéseimen.

Nagyjából.

Luna most a középső ujját villantotta a mögöttem álló lányok felé. A

reakciójuk hiányából ítélve vagy nem vették észre, vagy tudták, hogy nem
úsznák meg anélkül, hogy ne gyűjtsenek be nálam egy fekete pontot.

– Mi szél hozott az oroszlán barlangjába? – Sebhelyes ujjbegyemmel lassan

végigsimítottam az arcát, és ámulva figyeltem, ahogy libabőrösödik a nyaka.

Kivette a kezemből a sört, ivott belőle egy kis kortyot, majd az üveg
nyakával felém bökött. A konyhában minden szempár ránk szegeződött, de
én már hozzászoktam a közönséghez. Luna nem annyira.

– Csak hozd majd vissza nekünk egy második körre! – harsogta Arabella,
jelezve, hogy még igényt tart rám ma este.

A miniruhás klónjai hiénaként röhögtek.

Luna kemény pillantást vetett rá, majd úgy tett, mintha le akarná dugni az
ujját a torkán. Elfojtottam egy mosolyt. Luna visszafordult felém.

Spencerék hálószobája. Öt perc múlva – jelelte.

Spencerék hálószobája hangszigetelt volt, ami miatt Hunter meg én sokat

szidtuk Vaughnt. Nem számított, hogy Baron Vaughn apja volt – attól még
szívás lehetett tudni, hogy valaki olyan keményen dugja az anyádat, hogy
külön szigetelésre van szüksége ahhoz, hogy ne ébressze fel a szomszédokat.

Bár nem hallottam Luna hangját, tudtam, hogy dühös. Leolvastam a finom
homlokráncolásából. Nem mintha lett volna rá oka. Ahogy én láttam, Luna
visszautasított engem – és nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor. Mit
számított az neki, ha megbasztam már mindenki száját abban a házban?
Hiszen nem jártunk.

– Összeszedem a szarjaimat, és megyek. – Belekortyoltam az italomba,

megfordultam, rácsaptam Arabella seggére, majd indultam, hogy elkérjem
Vaughntól a szülei hálószobájának kulcsát.

Kicsit gonoszul viselkedtem, de a rendkívüli körülményekre tekintettel

megengedtem magamnak egy kis lazaságot.

Abban a pillanatban olyan forró volt a leheletem, mint egy kibaszott

sárkánynak. A családomban nagyon ment a drogfogyasztás, én azonban
általában igyekeztem minden buliban egy jointra meg egy sörre szorítkozni.

Csakhogy általában nem értesültem arról épp, hogy anya hivatalosan már
nem jelölt a tüdőátültetésre, ami azt jelentette, hogy az orvoscsoport
gyakorlatilag lemondott róla.

Ma megtudtam.

Anyám beteg volt. Nagyon beteg. Cisztás fibrózisa volt. Annak is örülhet,
hogy megérte a negyvenet, de ő még rá is húzott néhány évet. Az utóbbi
időben a kezelések egyre intenzívebbekké és egyre gyakoribbakká váltak.
Hosszabb időkre maradt a kórházban. Néha hetekre. A tüdeje nem bírta. A
teste többi része sem igazán. Kívülről jól nézett ki. Gyönyörű volt. Életerős.
De a mája és a veséi összeomlottak. Ahogy a családunk is.

Őszintén szólva meglepett, hogy apa nem tépte ki a saját tüdejét, és nem
próbálta lenyomni a torkán, amikor meghallotta a hírt. Aznap este tombolni
tudtam volna, és nem igazán voltam tudatában annak, mit csinálok. Csak azt
tudtam, hogy tompítanom kell a fájdalmat, amit az okozott, hogy anya nem
kapja meg a tüdőátültetést, és hogy korábban láttam, ahogy apa irodai
íróasztala fölött görnyedve sír.
Öt perccel később betoltam a hálószoba ajtaját, előreengedtem Lunát, és
elfordítottam a zárat magunk mögött. Spenceréknek volt a legvadabb
hálószobájuk, amit valaha láttam. Ha a Pimp My Ride-nak és a Buckingham-
palotának lenne egy szerelemgyereke, akkor ez a hely lenne az. Királyi
tengerészkék függönyök díszítették a padlótól a mennyezetig érő ablakokat,
és egy hozzáillő kárpitozott, hatalmas kétszemélyes ágy töltötte ki a szobát.
Minden más aranyszínben vagy mély vérvörösben tündökölt, a falakon lógó
portrékon pedig a Spencer házaspár pózolt szexin. Nem véletlenül zárták be
ezt a rohadt szobát, ha elmentek otthonról: azokat a képeket másoknak nem
lett volna szabad látnia.

Figyeltem, ahogy Luna elfekszik az ágyon, felnéz a plafonra, hóangyalt

formázva a lepedőn. Olyan távolinak tűnt. Mintha nem is lenne ott. Vállamat
az ágy egyik oszlopának támasztva bámultam őt, védekezésre készen.

Miért adod oda magad bárkinek, aki kéri? – kérdezte, és a szemében akkora
könnycsepp csillogott, mint egy hógolyó.

Furcsa, hogy ezt kérdezi, hiszen az elmúlt évben mindent elkövetett, hogy ne
vegyen tudomást a csajozós bohóckodásaimról, meg úgy általában arról sem,
hogy tartozik hozzám egy farok is.

Oldalra biccentett fejjel fürkésztem. Nem voltam seggfej – vele végképp

nem, és talán amúgy sem. De tényleg túllőtt a jogkörén, ha azt hitte,
beleszólása van abba, hogy kivel és mit csinálok a szabadidőmben.

– Mert élvezem – feleltem, megvonva a vállam.

A tekintete azt üzente: „nem úgy nézel ki, mint aki élvezi”.

– Tán féltékeny vagy? – vigyorogtam.

Erre a szemét forgatta.

– Van még hely számodra is. Ha csintalankodni hívtál ide, örömmel

vállalom.

Kurvára nem akartam újabb esélyt adni arra, hogy az egómba taposson –
immár negyedik alkalommal –, pláne nem pár héttel azelőtt, hogy elkezd
egyetemre járni, ami azt jelenti, hogy elkezdhet ghostingolni engem, még a
szomszéd házból is. Már nem volt ráhatásom. Az All Saints hőse, akitől
mindenki félt, de egyben csodált is, hivatalosan is lemondott arról, hogy
védje őt az iskolában.

Óvatosabban kellett kijátszanom a kártyáimat, hogy itt tudjam tartani Lunát.

Mikor lett belőled ilyen szexista bunkó? – hunyorgott.

– Nagyjából akkor, amikor megszülettem. Ilyenek a férfiak!

Redukáltam magam a rólam kialakított képre, amiről tudtam jól, hogy utálja.
Elvégre ő volt a fura csaj, aki nem beszél. Tudta jól, hogy a stigma és az
egyén között egy hatalmas szakadék húzódik, és valahol annak a mélyén
lapul az igazság.

– Ne láss belém olyasmit, ami nincs! Teljes munkaidőben a faszomnak

dolgozom, közvetlenül tőle kapom az utasításokat –

viccelődtem, mert próbáltam feldobni a hangulatot. Luna gúnyosan

felhorkantott, megrázta a fejét, majd az ágy szélére lendítette a lábait,
felpattant, és az ajtó felé vette az irányt.

Jót beszélgettünk, Knight.

Hű! Vissza! Ez. Meg. Mi. A. Faszom?

Ő volt az, aki kétezerszer visszautasított, most meg durcás, mert tovább
akarok lépni? Legalábbis úgy teszek, mintha, de ez tök mindegy.

Elkaptam a csuklóját, és magam felé fordítottam.

– Te azért jöttél ide, hogy szarral dobálj?

Volt némi düh a hangomban, és ettől csak még dühösebb lettem rá.

Annyira igyekeztem megfelelni minden kívánságának, amit kettőnkkel

kapcsolatban megfogalmazott! Amikor csókot akart, megkapta. Amikor
barátságot akart, azt is megkapta. És mi van azzal, amit én akartam tőle?
Amire nekem van szükségem?

– Mert, tudod, nincs miért bocsánatot kérnem. Ha azért jöttél, hogy

veszekedj, várd meg, amíg befejezem a partit! Felmászom a szobádba, és
megbeszélünk minden szart. Ó, várjunk csak! Te nem beszélsz.

Fogd be a szád, te barom! Fogd be, mielőtt tönkreteszel egy tizennyolc éves
barátságot egy részeg éjszaka alatt!

Luna szemei szikráztak a dühtől, és lerázta a karjáról a kezemet.

Miért várjak? – jelelte. – Hogy be tudj préselni még egy lányt?

A keze gyorsan mozgott. Luna továbbra sem szeretett beszélni, még

jelnyelven sem, szóval tudtam, hogy most tényleg kurvára ki van akadva.

– Kettőt – kacsintottam rá, és tudtam jól, hogy meg fogok bánni minden
egyes szót, ami elhagyja a számat, mégis képtelen voltam leállni. – Pokolian
jól tudok egyszerre több dologra is figyelni, amit te is tudnál, ha nem lennél
olyan kibaszott gyáva, amikor kettőnkről van szó.

Ezt a sör mondta, nem én. De legyünk őszinték – a sör nem tévedett. És a sör
pártján álltam a keserű befejezésig. A sör tökösebb volt nálam.

Előbb hallottam a pofont, mint hogy a bőrömön éreztem volna. Ez volt az

első alkalom, hogy egy lány képen vágott. Mert idáig nem játékos voltam,
hanem a kibaszott edző. A játék minden szabályát betartottam. Soha senkit
nem vezettem félre. Noei kivételével, aki egyszerűen nem volt hajlandó
megbékélni a feltételeimmel, a lányok többnyire megértették, mi van, még
ha utálták is az apró betűs részt.

Luna hátrált egy lépést, és a szája elé tartotta a kezét. A tekintetem

keményen a mögötte lévő falra szegeződött. Még csak meg sem dörzsöltem
az arcom. Bármilyen érzelmet is váltott ki belőlem, nem mutattam ki. Ahogy
mondtam: a maszkom tömör aranyból készült.

Semmi sem juthatott be. Semmi sem szivároghatott ki mögüle.

Részeg voltam, és be voltam szarva teljesen anya betegsége miatt. Az, hogy
még egy dolgot tönkreteszek az életemben, nem változtatott már semmin.
Színpadiasan felsóhajtottam.

– Holdfény, bébi, ezen már túl vagyunk. Legközelebb célozz a golyókra. A

hátvédek jól bírják az ütéseket. Alig éreztem valamit –

mondtam.

Bocsánatkérően felemelte a kezét, lehajtotta a fejét, és összeszorította a

szemét. Luna az a fajta lány volt, aki soha nem bántott egy lelket sem – a
gondoskodó típus volt, aki másokat vigasztal. Vaughn és Daria
elviselhetetlenül kedvesnek tartották őt, de én bármikor jobban örülnék az ő
kedvességének, mint az ő fekete szívüknek.

– Felejtsd el! – Megfogtam a kezét, és megcsókoltam az ujjperceit.

Megőrültem Luna Rexrothért, képtelen voltam haragudni rá, még akkor is,
ha rászolgált.

Az arcán még mindig ott játszott a rémület amiatt, amit tett, amikor egy
újabb lépést hátrált tőlem, majd a bokája az ágynak csapódott.

Rájöttem, hogy nem tőlem fél. Hanem attól, hogy újra megteszi.

– Miért vagy itt, Luna? – kérdeztem halkan.

Nyelt egyet, és az ablak felé fordította a fejét. Spencerék háza egy sötét
kastély volt, egy nagy, ódon külsejű épület, amely úgy tűnt ki a semleges
környékből, akár egy beteg hüvelykujj. Azon tűnődtem, vajon Luna ki akar-
e ugrani az ablakon, ahogyan évekkel ezelőtt kiugrott az autó elé. Azon is
elgondolkodtam, vajon tényleg véletlenül hajtott-e egyenesen az autónak.
Annyi év barátság ellenére sem tudtam, hogy az esetek kilencven
százalékában mire gondol.

Azért jöttem, hogy a továbbtanulásról beszélgessünk. Készen állok arra,

hogy meghozzam a döntést.
Bólintottam, és keresztbe tett karral a falnak támaszkodtam. Arról szó sem
lehetett, hogy lelépjen, bármit is akart az apja. A családja nélkül még egy
ottalvós bulira sem ment el soha a környékünkről.

Vajon betegesnek számít, hogy szerettem azt, hogy fél? Hogy menekül?
Elzárkózik? Ez ugyanis azt jelentette, hogy több jut belőle nekem, és kisebb
a konkurencia.

Igen, te fasz! Ez minden szempontból gáz, hagyta jóvá a belső

hangom.

Attól még igaz volt. Teljesen hülyének néztem Trentet, amiért egyáltalán
eszébe jutott, hogy Luna az államon kívül járjon egyetemre, arról nem is
beszélve, hogy mindezt pár héttel az előtt erőltette rá a lányára, hogy ő maga
döntött volna.

Szóval? – kérdezte. – Te mit gondolsz?

– UCLA, de online.

Most tényleg az egyetemekről fogunk beszélgetni? Nagyobb kamu volt ez a

duma, mint a Hooters pincérnőjének a csöcse.

– Jó a kreatív írás kurzusuk – folytattam. – Plusz nem kell elmenned, és itt

maradhatsz Racerrel, Edie-vel és apáddal.

Meg velem.

Luna bólintott, az ablak felé fordult, majd az üvegre helyezte az ujjait, és

kinézett. Épp most vágott pofán, és gyanúsított meg azzal, hogy egy
hímringyó vagyok. De nekem több kellett pár morzsányi féltékenységnél
ahhoz, hogy bármit is lépjek. Túl sokszor rázott már le, és ha már csontot
dobott elém, azon legyen valami hús is, mielőtt elárulom neki, hogy igen,
ugyanaz a szánalmas pöcs vagyok, mint aki az első naptól fogva szerelmes
belé. És hogy bármennyire is szeretném, képtelen vagyok elszakadni tőle,
akár tetszik ez nekem, akár nem. És bassza meg, igazság szerint már nem
tetszett! Egy ideje már nem.
Részeg vagy – vádolt.

Lehet, hogy az agyam gőzölt a whiskytől, de a faszom minden lehetséges

értelemben éber volt, mint egy pap, és csak úgy duzzadt a legjobb barátja
szenvedélyes viselkedésétől.

– Oké, Szent Luna – dobtam be a becenevet, amit Daria szokott használni.

Lehet, hogy fejletlen a frontális lebenyed. Ezért szeretsz túl sok kockázatot
vállalni.

Csak úgy dőlt belőle a szó. Pedig máskor alig beszélt, pláne nem
lebenyekről, bármi is az.

– Köszönöm az orvosi véleményt, de szerintem egy részem sem fejletlen.

Bár te előbb vágnál pofon, mint hogy megbizonyosodj erről, nem? Bármit
megtennél, csak ne kelljen megengedned magadnak, hogy érezz bármit is.

Rávillantottam a jófiús mosolyomat, és az ajtóhoz léptem. Nem álltam meg a

küszöbön, ahogy terveztem. A sör, a fű, vagy ki tudja,

mi, átvette felettem az irányítást, és azt mondta, ideje, hogy Luna is kapjon
egy kicsit abból, amit ő adott. Visszamentem a buliba, és még mindig
éreztem az arcomon a pofon nyomát.

Gyere utánam! – könyörgött a szívem. – Szükségem van rád.

Anyám szarul van. Nem tudom, mennyi van még neki hátra.

Szükségem van rád.

Hátranéztem. Luna nem volt ott.

Ahogy a konyhába értem, megragadtam Arabella seggét, magamhoz

rántottam, és a lába közé nyomtam a farkam. Kőkemény voltam, mivel Luna
nemrég hozzám ért, de Arabellára vigyorogtam, és rájöttem, hogy aznapra ő
is megteszi nekem.

– Valaki készen áll a második körre – hümmögte.

Lehajoltam, hogy megmarkoljam, és úgy tapogattam mások előtt, mint…
hát, valójában még soha senkit. Nem szokásom nyilvánosan csókolózni
lányokkal. Ez volt az egyik a sok dolog közül, amit nem csináltam
nyilvánosan, hogy tekintettel legyek egy olyan lányra, aki nem tudta rávenni
magát, hogy elmondja, mi a faszt érez irántam.

Vaughnnak és Hunternek igaza volt. Megszállott voltam, és nem számított,

hogy együtt nőttem fel vele. Meg kellett barátkoznom azzal a ténnyel, hogy
Luna meg én valószínűleg nem fogunk összejönni.

Lehunytam a szemem, Arabella pedig elvégezte a továbbiakat.

Nyitott szájú csókunkat elnyomta a barátnői vihogó hangja, a fülsiketítő

zene és Luna tornacipőjének csikorgása, ahogy az ajtó felé sietve elsuhant az
emberek mellett.

Úgy ismertem fel azt a hangot, amikor elszaladt előlem, mintha az

anyanyelvem lenne.

És aznap este megfogadtam, hogy nem üldözöm őt többé.

Luna

Hülye, hülye, hülye!

A homlokomat csapkodva viharoztam ki Vaughnék házából, és annyira

zavarban voltam, hogy hánynom kellett.

Nem ezt kellett volna csinálnom.

Hanem összeszedni minden bátorságomat, odaállni elé, és közölni, hogy

Kaliforniában akarok maradni. Hogy a közelben legyek. A közelében. Meg
Rosie közelében. És mindenki közelében, aki fontos nekem.

Egész nyáron azt vártam, hogy Knight felhozza a témát, de valahányszor az

egyetemi terveimről beszélgettünk, ő ásított egyet, és kérdezett valami
olyasmit, hogy nem eszünk-e valamit. A viselkedésében volt valami
elutasítás, ami nagyon nem tetszett nekem. Mintha azt kérdeztem volna tőle,
mit gondol, lehetnék-e űrcowboy vagy unikornisápoló – mintha az a
lehetőség, hogy valahová messzebbre menjek továbbtanulni annyira túlzó
lenne, hogy már maga a gondolat is nevetséges.

Soha semmit nem mondott kettőnkről. Talán azért, mert a mi nem is létezett
már. Lehet, hogy végül feladta, hogy bízzon kettőnkben, és emiatt csak
önmagamat hibáztathattam. Én csináltam ezt. Én toltam el magamtól.

Az volt az egészben a leggyilkosabb, hogy mélyen legbelül tudtam jól, hogy

igaza van. Amióta megszülettem, sosem jártam a saját utamat. Mindig
rettegek, másoktól függök, és teljesen kiborulok, ha a szüleim vagy Knight
nincsenek a közelemben. Eddig sikerült úgy elevickélnem, hogy egy barátot
sem szereztem – semmilyen emberi kapcsolatom nem volt Knighton meg a
családtagjainkon kívül, a világgal pedig teljesen minimalizáltam a
kommunikációt. Jobban nem tudom megfogalmazni: egy buborékban élő, a
föld felett járó lány voltam. Knight a barátom volt, de ennyi erővel akár a
bébiszitterem is lehetett volna. Szóval bár mérges voltam rá – az
egyéjszakásai miatt, azért, mert magától értetődőnek vette a létezésemet, és
mert igaza volt a gyengeségeimmel kapcsolatban –, nem tudtam neheztelni
rá az elutasítása miatt.

Meg akartam mutatni, hogy téved. A Boonra akartam járni, csak hogy
bizonyítsak.

Így is, úgy is el fogunk távolodni egymástól, teljesen más irányba tartunk.

Ő felfelé tartott, teljes pompájában virágzott, én pedig egyre mélyebb

gyökereket eresztettem, egy helybe láncoltam magam.

Amúgy is, mi értelme lett volna maradni? Úgysem leszünk együtt sosem.

Őt mindig lányok vették körül. Nálam szebb lányok. Akik beszéltek is.
Néhányuknak különösen szép hangja volt. Sminkelték magukat, divatos
ruhákat viseltek, göndörítették vagy vasalták a csillogó hajukat. Fiúkkal
szexeltek, és tudták, hogyan kell csábításra használni a testüket.

Olyanok, mint Arabella.

Az ilyen lányok mindig ott lesznek, Knight körül fognak legyeskedni,
versengve a figyelméért. Nem tudtam elképzelni magam mellette anélkül,
hogy fel nem falna élve a tudat: a versenytársaim sokkal többet tudnak
ajánlani neki. A gond az volt, hogy az az elképzelés is ugyanilyen hatással
volt rám, hogy nem leszünk együtt.

A féltékenység még mindig a torkomon tartotta a zöld karmait, és

valahányszor az első sorból láttam, hogyan bűvölik el mások Knightot,
erősen megszorított.

Amikor például megláttam Arabellával, pofon vágtam. Az arcom kipirult a

szégyen és a zavar forróságától. Végigrohantam Spencerék előkertjén,
átugrálva a buja pázsiton hancúrozó embereket.

Hátranéztem, hogy lássam, Knight utánam jön-e, majd egy kemény

mellkasba ütköztem. Megtántorodtam, aztán felnéztem, és persze Vaughn
volt az, aki egy bontatlan söröshordót támasztott az izmos vállán, a piszkos,
fekete inge ettől felhúzódott, és felfedte az alsó hasizmait meg a gyönyörű V
vonalát, amit vörös rúzsnyomok tarkítottak.

Ilyen a szerencséd, Luna.

Vaughn átrakta a hordót a másik vállára, és egy könnyed lökéssel visszaterelt

az ajtó felé. Folyton lenézően fintorgott, de a száját most gúnyos mosolyra
húzta.

– Hová, hová, ilyen sietősen, Rexroth? – Várakozón nézett.

Vaughn ismerte a jelbeszédet, és könnyen tudott olvasni a számról meg a

kezemről is. A szüleim barátainak gyerekei mind megtanulták, hogy
kommunikálhassanak velem. Vaughn folyton kimutatta, mennyire nem
törődött az emberekkel úgy általában, ezért meglepődtem, hogy ő is vette a
fáradtságot. Bár nyilván nem jelentett

neki nagy feladatot. Az anyja egyik nap adott neki egy jelnyelv könyvet, és a
következő hétvégén Vaughn már folyékonyan beszélt.

A hátam mögé nézett. Ösztönösen követtem a tekintetét. A konyhába néző

ablakon át Knight kettőnket bámult, egyik kezében egy pohár sörrel, a másik
karját Arabella vállán pihentetve. A nyakát csókolgatta, majd fogta a csaj
kezét, és becsúsztatta az övcsatja felett a… Visszafordultam Vaughn felé, és
erősen összeszorítottam a szemem.

– Ó, hová sietsz ennyire? – szólalt meg ismét Vaughn a jellegzetes, arzénos

hangján.

Hánynom kellett. Oldalra léptem egyet, próbáltam kikerülni őt, de Vaughn

magragadta a vállamat, némi rosszallással a hangjában.

– Most, hogy a lovag nincs itt, hogy megmentse a hercegnőjét,

beszélgessünk egy kicsit!

Úgy terelgetett, mint egy foglyul ejtett állatot, kezét a tarkómon tartva – a
szavannán keresztül vonszolják így a ragadozók az elkapott zsákmányt –,
amíg a macskakővel borított udvarra nem értünk. Lerakott engem egy ívelt
kőpadra, amit a villájuk magas falai közé építettek, a gondosan nyírt
rózsaszín rózsabokrok közé, egy sötét sarokba.

Spenceréknek nem volt medence a kastélyukban. Viszont olyan díszes

kerttel büszkélkedhettek, amihez képest Versailles tájképe is unalmas. De az
abszolút legjobb dolog Spencerék birtokán az a mennyei, buja zöld gyep volt
a fehér pavilonnal, cseresznyefákkal körülvéve, amiket a kertészük
hisztérikus odaadással ápolt.

Vaughn úgy guggolt előttem, ahogy egy apuka tenné, nem pedig egy barát.
Csakhogy ő soha nem volt egyik sem számomra. Knight unokatestvére és
legjobb barátja volt. Az irántam tanúsított kedvessége – vagy inkább a
lángoló gyűlölet hiánya – a Knighttal való ismeretségből és szolidaritásból
fakadt. Nem álltunk olyan közel egymáshoz, mint ahogy az emberek
gondolták. Tudtam, hogy kihez volt lojális. Törődött velem, de egyenként
szaggatná le a végtagjaimat, ha bántanám Knightot, a többi részemet pedig
elhajítaná, mint egy dögöt.

– Még nem választottál egyetemet – mutatott rá.

Vaughnt bámultam, vártam a csattanót. A fürkésző tekintetétől úgy éreztem

magam, mint egy büntetést érdemlő gyerek. Általában csak
akkor lógtunk együtt, amikor Knight is velünk volt, és akkor Vaughn egy-két
fokozattal visszavett a vaughnosságából. Most egyedül voltunk, és szabadon
engedte a vízszínű szeme mögött rejlő

démonokat.

– Egy külön meghívót vársz az angol királynőtől? – kérdezte a szokásos

arisztokratikus, unott hangján.

Csak magamnak mertem volna bevallani, de tény, hogy Vaughn megijesztett.

Úgy tűnt számomra, hogy a legalapvetőbb érzések is hiányoznak belőle.
Soha nem láttam még sírni, pedig születése óta ismertem. Soha nem láttam
még nevetni – igazán, szívből, önfeledten. Soha nem volt szerelmes, és soha
nem beszélt lányokról, vagy lányokkal. Sok szempontból olyan volt, mint
Lót felesége. Egy kemény szobor, sóból és kőből, aki egy sziklán állt,
ridegen és büszkén, miután örömmel megnézte, ahogy Szodoma – vagy
Todos Santos – bűnös lelkeit felemésztik a lángok.

Nem tudtam válaszolni Vaughn kérdésére anélkül, hogy ne tűntem volna

szánalmas, reménytelen őrültnek.

Vártam, hogy Knight azt mondja, maradjak.

Arra vártam, hogy rájöjjön, meg tudom tenni.

El tudok költözni.

El tudom hagyni őt.

Megtehetném, megtehetném, meg kellene tennem.

Nem jeleltem semmit, csak láthatatlan szöszöket tapogattam le a hasvillantós

felsőmről. Vaughn áthelyezte a testsúlyát a lábujjára, és előrehajolt. Szabad
kezével megfogta az állam, és megdöntötte a fejemet, hogy a tekintetünk
találkozzon. A tekintete az enyémbe fúródott, az elmém sötét erdejében
kotorászott, minden követ megforgatott, és minden fát kitépett, a titkaim és
igazságaim után kutatva. Pislogni akartam, de nem akartam elbújni előtte,
ahogy más tenné. Összeszorítottam az államat, és rendületlenül bámultam a
szemébe.
– Mi a játékod célja, Luna Rexroth? – suttogta.

Nyeltem, és felhúztam az egyik szemöldökömet.

– A hatalomról van szó? Az irányításról? Mitől indulsz be? –

Rózsaszín ajkát hideg, halott mosolyra húzta. – Soha nem jöttök össze. Nem
vagy elég tökös hozzá.

Mélyen legbelül valami azt ordította Vaughnnak, hogy fogja be. De nem
tagadhattam, hogy van abban valami, amit mond. Nem terveztem azt, hogy
együtt legyek Knighttal. Úgy nem, hogy mindenki más is ott van neki.
Vaughn már nem olyan finoman tartotta az államat, de azért nem is úgy,
hogy nagyon fájjon. Úgy vizsgált, mint egy orvos.

– Költözz Észak-Karolinába, menj messze innen! Válaszd a Boont, Luna! –

mondta végül. – Vess véget ennek a kibaszott, soha véget nem érő Luna
Rexroth-Knight Cole műsorszámnak! A macska elfáradt, az egér beteg.
Ebben a tündérmesében már túl sok elbaszott fordulat volt, és inkább már
paródia. Tudom, mindenki azt gondolja, hogy nekem nincs szívem. Talán
így is van. De az agyam működik, és pontosan látom, hol a probléma.
Hagyd, hogy Knight kiélvezze, ami maradt még neki a gimis évekből! Most
lesz végzős.

Menj olyan helyre, ahonnan nem tudsz cirkuszolni, valahányszor Knight

kimutatja, hogy túltette magát azon, hogy visszautasítottad!

Hagyd, hadd lépjen tovább! Te meg? Próbálj meg rájönni, ki vagy! Élj!

Szakadj el a szüleidtől és tőle! Itt az ideje, Rexroth.

De én…

Megfogta a kezem, a mellkasára vonta az öklömet, és rátette a hosszú, fehér

ujjait. A mellkasa meleg volt. Nem tudom, miért lepett ez meg. Olyan
hidegnek tűnt folyton, akár egy sírkő. Mindig is hidegvérű lényként
gondoltam rá. Brutális, keményszívű krokodilként.
– Állj le! – sziszegte. – Te jó ember vagy, Luna. Ezt mindenki látja messziről
is. Önkénteskedsz a menhelyen. Gondoskodsz a szeretteidről. Mindenkivel
kedves vagy. Lefogadom, ha a szemét anyád visszatérne, neki is
megbocsátanál.

Val említésére összerándultam.

– Knight sajnál téged. – A szavai szétgurultak körülöttünk. Úgy robbantak

fel, mint a füstbombák, és azon vettem észre magam, hogy köhögök. – Meg
kell kegyelmezned neki is!

Nem hittem el, hogy Vaughn erre kér engem. Illetve de. Féltem, hogy ha
leveszem az álarcom, és igazán közel engedem magamhoz Knightot,
kihasznál és eldob engem, és nem tudtam menekülni tőle, mert mindenhol
ott volt. Együtt nőttünk fel, a szüleink legjobb barátok.

A családjaink úgy összefonódtak, mint a francia fonás: nincs eleje, közepe,

vége. Ha maradok, akkor minden így fog maradni: csak

kerülgetjük egymást. Folyton ugyanabban az univerzumban, de mindig

másik bolygón.

Vaughn észrevette, hogy megváltozott az arckifejezésem, ravasz vigyor ült

ki a képére. A Boon Egyetemnek jó volt a kreatív írás programja. Vaughn
tudta, hogy ez a szenvedélyem, és ezzel be is ütötte a végső szöget a
koporsómba.

– A művészek folyton elégedetlenek. Az élettel. A szerelemmel. A

munkájukkal. Szeretsz szenvedni, ugye, Luna? A szomorúságnak van egy
keserédes mellékíze. Ez segít túl bennünket mindenen. –

Meggyújtotta a spangliját. – Művésznek lenni sok kínnal jár. A művedet ki

kell hordanod, és ha megszülted, el kell szakadnod tőle.

Egy éven át gondosan húzogatod az ecsetedet, csak hogy valaki más

megvegye a festményed. Mindenhol szenvedni fogsz, Luna. De Knight?
Knight képes a boldogságra. Ezen. A kibaszott. Helyen.
Egyrészt halálra rémültem. Mi van, ha olyan vagyok, mint a houstoni
buborékfiú? Előjött a buborékból, hogy életében először az anyukájához
érhessen, mire perceken belül meghalt. Mi van, ha én sem élném túl a
buborékon kívül?

Másrészt viszont vágytam a szabadságra. Hogy saját döntéseket hozzak.

Még ha csak azért is, hogy megmutassam Knightnak, nem vagyok az élete
állandó része, mint valami bútordarab. És hogy az arrogáns, szörnyű Vaughn
Spencer befogja a pofáját.

Habár igaza volt. Csak úgy érdemelhettem ki Knightot, ha le tudok mondani

róla.

– Neked kell kilépned ebből a nyomorult helyzetből. – Vaughn felállt. A

ruhája szinte ugyanolyan lyukacsos volt, mint a szíve. – Mert ő sosem fog.

Aznap este Knight nem jött át, hogy megöleljen.

Hogy megvédjen.

Hogy megmentsen.

A hold ragyogott, visszanézett rám, azt kérdezve: miért?

Megfordultam, háttal a holdnak, nem törődve a támadó kérdéssel.

A nap holnap is felkel, emlékeztettem magam. Muszáj.

Harmadik fejezet

Luna

Szeptember, egy hónappal később

– Még jelnyelven is alig beszél. Érted, haver? Egy általán nem beszél!
Higgy nekem, próbálkoztam! Tök gyogyós. De durván, mert, basszus, alig
tanul valamit, és mégis mindenből kitűnő! A falra meg egy csikóhalas
posztert rakott ki. El sem tudom mondani, mennyire esőemberes a hangulat
mellette. Upsz, valaki jött. Mennem kell, szia!
April, a magas hangú szobatársam kitárta az ajtót. Mikor meglátta, hogy én
kínlódom ott a kulcsommal, elsápadt.

Kezdetben egy kicsit aggódtam a színes hajú szobatársam miatt.

Apa meg Edie felkészítették az egyetemet az érkezésem előtt, úgyhogy

olyan valakivel raktak egy szobába, akinek siket volt az anyja. April egy
alacsony montanai lány volt olyan szőke szemöldökkel, ami szinte
láthatatlan volt, és folyékonyan beszélt jelnyelven. Szerette Dierks Bentley-t,
az afroamerikai konyhát, és hangosan füttyentett, ha egy vonzó srác sétált el
mellette, amit egyszerre éreztem rémisztőnek és szórakoztatónak.

– Nem tudtam, hogy ilyen hamar visszaérsz. – Nem állt el az utamból.

Megnéztem az időt a telefonomon, megvontam a vállam, és elsétáltam

mellette. Az aznapi találkozóm a tanácsadómmal, Maloryval, elmaradt. Úgy
tűnt, gyomorrontást kapott. De ki tudja?

Talán ő is belefáradt abba, hogy megpróbáljon áttörést elérni nálam.

Az ágyamra vetettem magam, és felnyitottam a Knighttal közös

levelezésem.

Semmi.

Nem tudtam, melyik döbbentett meg jobban: az, hogy tényleg megtettem a
lépést, és eljöttem a Boonra, vagy az, hogy Knight teljesen eltűnt a föld
színéről, mióta én eljöttem.

Én pedig dagonyáztam. Megszállottan. Nem tudtam kikeveredni ebből.

Oldalra lendítettem a lábam, és leültem az írógépem elé. Apa vette nekem

tavaly nyáron, miután eldöntöttem, hogy továbbtanulok, abban a reményben,
hogy majd írásra ösztönöz. Az írógépre minden igaz, ami a laptopra nem:
hagyományos, romantikus, ha pedig hibázol, könyörtelen. Ha rosszul írsz
egy szót, kezdheted elölről.

Apa tudja, hogy szeretem a kihívásokat, de most nem voltam elememben.

Írj!

Írj arról, amit ismersz!

Arról, ami zavar.

Amit szeretsz.

Amit utálsz.

Csak csináld!

Ujjaim a billentyűk fölött lebegtek. Szükségem volt egy kiútra. A szemem

sarkából láttam, hogy April hunyorogva fürkész, mintha egy vad
mosómedve lennék, aki betört a kollégiumi szobájába.

– Rendben. Most indulok, Raymond. Írj rám, ha bármire szükséged van!

Nem mintha bármikor is megtennéd, te kis vámpír.

Egy mondatban sikerült Dustin Hoffman karakteréhez és az Alkonyat hoz

hasonlítania. Szuper. Azon gondolkodtam, vajon tisztában van-e vele,
mennyire sértő ez az autisztikus emberekre és rám nézve is.

– Hahó! Föld hívja Raymondot!

Ennyi kellett. A középső ujjam mutattam felé. Csessze meg!

– Hűha! Hát mégis itt vagy! Élsz és rugdolódzol. Hajrá!

Az üres lapra néztem, és legyintettem, hogy menjen már.

– Oké, oké, húztam!

Ahogy végigvonult a kollégium keskeny folyosóján, hallottam, hogy a

telefonon csacsog, és nevet, röhög, én pedig magamban mosolyogtam. April
olyan boldog volt!

Ő nyilván nem volt művész.

*
Október

A szorongás borostyánként fonódott végig a lábaimon, egészen a nyakamig

felkapaszkodott. Néha úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Továbbra is
naponta eljártam a tanácsadómhoz, de amelyik kurzusomat át tudtam tenni
online foglalkozásra, azt áttettem.

Malorynak tett ígéreteim között szerepelt, hogy hetente legalább kétszer a

Starbucksban fogok tanulni. Legyek kint, és mozogjak.

Hagyjam, hogy a világ bepiszkítsa az egyébként makulátlan, védett életemet.

Knight továbbra sem jelentkezett. Nem válaszolt az üzeneteimre, én pedig

nem tudtam, hogy vajon tényleg továbblépett-e, vagy csak egy kis térre van
szüksége, ahol én nem vagyok ott.

Minden héten küldtem egy emailt Edie-nek, és minden héten kaptam tőle
egy választ, amiben mindig ugyanazt írta: Kövess el hibákat!

Légy szabad!

Légy merész!

A tinédzser szót fogd fel igeként, Luna!

Szeretlek,

Úgy éreztem, az élet folytatódik tovább nélkülem, és a buborékom nem csak

kipukkadt…

Hanem egyenesen az arcomba robbant.

Malory ragaszkodott hozzá, hogy kérjem meg Aprilt, ebédeljen velem.

Azt mondta, hogy különben jelenteni fogja a szüleimnek, hogy a csodálatos
jegyeim ellenére nem értem el valódi fejlődést a fontos dolgokban.

Azzal is fenyegetőzött, hogy elküldi ezt a negatív, homályos jelentést rólam

Sonyának, a régi, otthoni terapeutámnak is.

Elvittem Aprilt egy taco étterembe, és rendeltem kettőt mindenből, ami az

étlapon volt. Aztán elővillantottam a hamis személyit, amit Knight a
tizennyolcadik születésnapomra viccből szerzett nekem, és margaritát is
rendeltem magunknak. Igyekeztem jelnyelven beszélni hozzá, mert az asztal
túloldaláról SMS-ezni túl furcsa lett volna. Még mosolyogtam is. Kétségbe
voltam esve, legszívesebben a fülem-farkam behúzva hazamentem volna, de
ezt nem tehettem. Ezért úgy döntöttem, hogy addig színlelek, amíg tényleg
jól nem érzem magam.

A módszer bevált.

April megpaskolta a hátamat, amikor elhagytuk az éttermet.

– Menő vagy, Raymond. Ki gondolta volna? Én nem, az biztos!

Lelkileg teljesen kimerültem a beszédtől. Be kellett csuknom a szemem,

hogy kizárjam a világot egy-két hónapra.

– Na, szóval a barátom jövő héten bulit rendez… – kezdte, én pedig

könyörögve néztem rá.

Meghalnék, ha azt kérné, menjek el én is. Lassan megráztam a fejem.

April harsány nevetésben tört ki.

– Ööö, nem, kicsi szöcske! Ne is gondolj rá! Arra gondoltam, hogy adhatnék
neked pénzt, hogy vegyél nekünk egy kis sört, meg egyéb szeszes italt.

Bólintottam. Ebben benne vagyok.

April elvigyorodott, a szeme huncutul csillogott.

– Egyszer meg kell szabadulnod a terhedtől. Ugye te is tudod?

Nem tudtam, de az emberek annyit mondogatták, hogy kénytelen voltam
folyton erre gondolni.

November

Aztán jött egy fiú.

Egy hús-vér fiú.

Végtagokkal meg minden. Egy igazi fiú. Aki észrevett. Engem.

Josh: Ste buli?

– Kérdezd meg, hogy a buli a gatyájában lesz-e, és hogy vihetsz-e plusz egy
főt! – April a vállam felett kukkantott a telefonomra, láthatóan elolvasta az
üzenetet. – Én megmásznám Josht, mint egy esőerdőket mentő faölelő, ha
egy kicsi esélyem is lenne rá!

Kuncogva visszadugtam a mobilt a farmerom zsebébe.

– Na gyere! – Átvetette magát az ágyamon (emeletes ágyunk volt, és

természetesen az első nap beleegyeztem, hogy az alsó ágyat foglalom el),
majd a levegőbe rúgta a zoknis lábát. – Hónapok óta itt vagyunk, és te még
egy buliba sem mentél el. Ez a legszomorúbb dolog, amit valaha láttam!

Akkor örülök, hogy neked még sosem kellett igazán szomorú dolgokkal
szembenézned – jeleltem neki.

Mostanában sokat jeleltem. Többet, mint az elmúlt évek során Todos

Santosban. Végre megértettem, miért akarta apa olyan kétségbeesetten, hogy
idejöjjek.

Ez a hely arra kényszerített, hogy kibújjak a burokból.

A burkom összetört, mint egy üveggolyó.

Igazság szerint már nem tudtam nem jelelni. Kaját kellett vennem.
Kommunikálnom kellett a körülöttem lévő emberekkel. Beszélni a
tanárokkal. Túlélni.

Van egy kis házim, amit nem fejeztem még be – hazudtam, és a MacBookom
mögé bújtam. A mellette lévő írógépen kezdett megülni a por.

April nevetve megdobott egy párnával.

– Hazudsz, hazudsz! Minden tantárgyból jelesre állsz, és holnap reggel

hazarepülsz. Nincs semmi dolgod. Gyere! Gyere! Bulizzunk!

Nyugi! És adj Joshnak egy esélyt végre!

Josh neve hallatán összeszorult a gyomrom. Nem azért, mert nem kedveltem
őt. Épp ellenkezőleg. Néma volt – gyerekkorában egy autóbalesetben
megsérültek a hangszálai, és azóta nem tudott hangot kiadni –, és furcsa mód
úgy éreztem, meg kell védenem a kettőnk közt kialakult gyengéd barátságot.

Először három hónappal ezelőtt láttam Josht az egyetemen, a büfében. Sima,

fiatal arca volt, sötét bőre és markáns vonásai. Fehér lovaglónadrágot és
kapucnis pulóvert viselt. Egy csomó lány károgott körülötte, túl hangosan az
ő nyugodt némaságához képest. Josh tekintete találkozott az enyémmel a
terem túloldalán, mintha, nem is

tudom, néven szólítottam volna. Erősen a mellkasomhoz szorítottam a

könyveimet, aztán kisurrantam az ebédlőből.

Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy valójában nem is vett észre, hogy
csak annyira szomjaztam a figyelemre, amit már nem kaptam meg Knighttól,
hogy képzelődni kezdtem.

Aztán egyik napról a másikra mindenhol Josht láttam – az egyetem előtti

gyepen, a helyi Starbucksban, a könyvtárban, három különböző

előadáson, és az istállóban, ahol önkéntes munkát végeztem az állatokkal

folytatott terápiám részeként. Bárhová mentem, ő ott volt, amíg nem maradt
más választásunk, mint hogy egymásra mosolyogjunk – nem azért, mert
ismertük egymást, hanem mert értelmetlennek tűnt úgy tenni, mintha nem
ismernénk egymást látásból.
April és a barátai rajongtak érte, így megtudtam a nevét, és azt is, hogy
speciális igényű gyerekeket tanít lovaglásra heti háromszor.

Amikor először vettem észre, hogy jelnyelven beszél, a szívem lelassult,

szinte megállt.

Nem vett észre engem, inkább az Aprillel folytatott beszélgetésére

koncentrált. A folyosó túloldalán álltak, velem szemben, és nem vették
észre, hogy ott vagyok. Laza, magabiztos mosolya volt, mintha nem is
tartaná hátránynak a némaságát. Volt egy szobatársa, Ryan, aki néha
tolmácsolt neki, ahogy April is tette nekem. Néha pedig a telefonján gépelt
dolgokat a kommunikáláshoz. De mindig olyan magabiztosan járt, mint aki
megállíthatatlan, és arra ösztönzött, hogy talán egyszer én is így érezhetem
majd magam.

Valahogy teljesen biztos voltam benne, hogy az útjaink keresztezni fogják

egymást. Mindketten elsőévesek voltunk, egy kis észak-karolinai főiskolán
tanultunk, és mindketten némák voltunk. Az ösztönös megérzésem
beigazolódott, körülbelül négy héttel azután, hogy először láttam őt.

A Starbucksba siettem a szitáló eső elől, a sálamat és a kabátomat az ablak

melletti asztalra dobtam, forró kakaót vettem magamnak, és megkértem a
pincérnőt, Nicole-t, hogy bélyegezze le nekem a Malorytól kapott
időbeosztásomat – ami azt bizonyította, hogy heti kétszer tényleg eljöttem a
kávézóba. Ha csak tehettem, a lehető

legrövidebbre fogtam a Starbucksban tett látogatásaimat, vagyis húsz percet

maradtam, ahogy Malory kérte, aztán rohantam is haza.

De ezúttal, amikor megfordultam, hogy helyet foglaljak, azt láttam, hogy

Josh az asztalomnál ül egy bárszéken, zsokéöltözékben és olyan mosollyal,
amitől bárki szíve elolvadna. Ideges volt, de nyitott.

Tetszett, hogy magabiztos, és hogy ennek ellenére nincs teljesen tisztában a

vonzerejével, mint Knight.

Ennyire láthatatlan vagyok? – Lefelé billentette a baseballsapkáját, úgy

jelelt nekem, tudva, hogy megértem őt.
Észleltem valamit a gyomromban. Nem éppen pillangókat, de nem is a
szokásos, üres zümmögést, amit általában éreztem, amikor a pasik – akár
jóképű pasik is – hozzám beszéltek. Felvontam a szemöldökömet.

Meg tudom csinálni, gondoltam. Tudok neki válaszolni. Igeként fogom

használni a tinédzser t.

Nem voltál itt, amikor bejöttem – jeleltem, és lebiggyesztettem az alsó

ajkamat.

Bizonyítsd be! – felelte, összefonva a karjait a mellkasán.

A végtagjai hosszúak és karcsúak voltak – helyes, de nem ijesztő.

El

tudtam

róla

képzelni,

hogy

elkíséri

az

anyját

bevásárlóközpontba, vagy hogy xboxozik. Olyasmit, amit Knight is csinált

egyébként, azzal a különbséggel, hogy ő elérhetetlen volt, és túl szép ahhoz,
hogy zavarni merném.

Jaj, az olyan röhejes! – jeleltem.

Emlékeztettem magam, hogy levegőt kell vennem. Elkezdtem.

Beszélgettem. Egy idegennel. Ez igazi áttörrés volt.

Ki szerint? – kérdezte.

Szerintem. – Majdnem felhorkantam.

Hát, pedig neked kell bizonyítékkal előállni, nem nekem.

Elvégeztem már néhány jogi előkészítő kurzust.

Akkor hol van az italod? Ha korábban itt voltál, akkor biztosan rendeltél
valamit. – Az ajkamba haraptam.

Josh szemöldöke egészen a hajvonaláig szaladt.

Sóhajtott.

Megfogtál. Csak megláttam a lehetőséget, hogy beszéljek veled, és

megragadtam. A tervem nyilvánvalóan nem épp golyóálló.

Te követsz engem? – kérdeztem, inkább poénból, de ennek ellenére azonnal

megéreztem, hogy a pánik enyhén összeszorítja a gyomrom. Nem voltam a
legjobb hangulatban.

Nem tudtam kiverni Knightot a fejemből, úgy éreztem, mintha a Joshsal való
beszélgetés megcsalást jelentene, pedig nem tartoztam Knightnak semmivel.
Ráadásul egy csomószor próbáltam elérni őt Skype-on, mióta az egyetemen
vagyok, de ő soha nem válaszolt.

Dobott egy-egy SMS-t, amiket újra meg újra elolvastam, próbáltam

megfejteni a rejtett jelentésüket, pláne azok után, ahogy Vaughn buliján
elváltunk egymástól.

Sosem beszéltünk a pofonról. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy

felhozzam, és úgy tűnt, hogy Knight lábujjhegyen közlekedik körülöttem,
sőt, a lábujjait belemártja valami idióta udvariaskodásba, és kerüli a valódi
beszélgetést.
Knight: Eltörtem a középső ujjamat. Úgyhogy most futójátékosként
folytatom. Szarul tudok passzolni. Többször találnak el. Kevesebbet SMS-
ezek. Vigyázz magadra! x

Knight: Bocs, hogy nem tudtam válaszolni. Pihennem kell. Hogy megy a
suli?

Knight: Megint lemaradtam a hívásodról. Sajnálom. x Luna: Hogy törted el

a középső ujjad?

Knight: Rossz segglyukat ujjaztam.

Knight: Csak hülyülök. Edzés közben.

Luna: Hiányzol.

Knight: xx

Luna: Hogy van Rosie?

Knight: Rendben van.

Luna: Tudod, mit gondolok erről a szóról.

Knight: Bocs. Jól. Anya jól van. x

Néha elgondolkodtam azon, mi fáj jobban: elveszíteni valakit váratlanul,

mondjuk, egy repülőgép-szerencsétlenségben, vagy elveszíteni valakit kis
darabokban, ahogyan én jártam Knighttal.

Olyan, mintha egy valaha még meleg test fokozatosan kihűlne melletted. A
hideg futkosott a hátamon. Ha rá gondoltam, szinte mindig rám tört a
hányinger.

Követlek! – Josh széttárta maga előtt a karjait, elégedettséget színlelve és a

figyelmemet követelve. – Csak hogy tudd, igen, tényleg követtelek. De csak
egy kicsit. És csak akkor, amikor már mindketten kint voltunk az utcán. Azt
nem tudom, hol laksz, és semmi ilyen beteges részletet. Viszont épp a Main
Streeten sétáltam, hogy
csirketésztalevest vegyek a beteg lakótársamnak, amikor megláttam, hogy
besétálsz, és arra gondoltam, nekem is be kéne térnem ide.

Rámosolyogtam. Hosszú idő óta először mosolyogtam igazán.

Josh elbűvölő volt, kedves és normális. Igen. Ez volt az, ami a legjobban
tetszett benne.

Luna – jeleltem, majd kezet nyújtottam neki.

Kezet fogott velem.

Josh. Joshua. Vagy ahogy hívni akarsz, de tényleg. Csak akard!

Josh ezután azt mondta, hogy tényleg el kell mennie a szobatársának azért a
levesért, még mielőtt kirúgják a kollégiumi szobájából.

Sokat vagy itt – jegyezte meg, és megfordította a fején a baseballsapkáját.

Nem tagadhattam, mert Malory gondoskodott róla, hogy itt legyek, akár
akartam, akár nem. Megvontam a vállamat.

Nem bánod, ha egyszer meghívatom magam, és csatlakozom hozzád?

Ismét vállat vontam, leküzdve a késztetést, hogy nemet mondjak.

Vaughnnak igaza volt. Legfőbb ideje, hogy barátokat, kapcsolatokat

szerezzek, és élni kezdjem a saját életemet.

Josh ezután mindennap elment a Starbucksba, akkor is, ha én nem voltam

ott. A baristáktól tudom.

Az istállóknál néha elnéztem, ahogy Josh jelnyelvet beszélő

gyerekeket tanít, miközben én sepregetek. Néha vett nekem forró kakaót, és

az ajtó elé tette, mert tudta, mennyire zavarban vagyok, ha kapok valamit.

Csak barátok voltunk. Hamar világossá tettem, hogy még mindig egy otthon
maradt fiúhoz ragaszkodom. Azt mondtam Joshnak, hogy Knight a volt
pasim. Ezt kevésbé éreztem szánalmasnak, mint azt, hogy kétségbeesetten
szerelmes vagyok a gyerekkori barátomba, aki valószínűleg épp Guinness-
rekordokat döntve kefélte végig a világot mint a valaha élt
legvisszataszítóbb, legkívánatosabb tinédzser.

Párszor még megpróbáltam elérni Knightot Skype-on, mielőtt teljesen

feladtam volna. Hálaadáskor találkozunk majd. A szüleink mindig együtt
töltötték az ünnepet, így bármennyire is rettegett tőle, nem tudtuk tovább
halogatni a beszélgetést.

Amikor visszatértem a gondolataimban tett hosszadalmas kalandozásból,

April hátradöntötte a fejét az ágyamon, és Josh nevét nyögdécselve
hemperegni kezdett, azt demonstrálva, milyen dögös a srác.

Tényleg dögös. De akkor sem Knight. Bár emlékeztettem magam arra, hogy
Knight a jelek szerint továbblépett. Nem volt aktív Instagram-fiókja, de néha
esténként lenyomoztam azoknak a lányoknak a profiloldalait, akikkel együtt
járt iskolába, és találtam képeket, amiken Knight bulizik, vagy a meccsen
játszik. Boldognak tűnt, és ez boldogtalanná tett engem. A tény pedig, hogy
ez boldogtalanná tesz, még boldogtalanabbá tett.

– Ne kezdd! – April felült, és kifújta az arcából a lila tincseket. –

Nem akarsz elmenni, mert félsz, hogy Josh végre megcsókol, és le kell
mondanod arról a szép ábrándról, hogy visszamegy hozzád az az idióta, akit
otthon hagytál.

April is azt hitte, hogy Knight az expasim. A hazugság egyre nagyobbra

nőtt, szárnyakat növesztett. Minél jobban fejlődött, annál kevésbé éreztem
magam méltónak arra, hogy az ő vagy Josh igazi barátja legyek.

– Hagyd már, Luna! A következő néhány évet távol fogod tölteni ettől a
pasitól. Vége van!

Megpördültem a széken, és fenyegető pillantást vetettem Aprilre.

Nem erről van szó – jeleltem.

Vagy talán mégis. Mindenesetre a társasági eseményektől fizikailag rosszul
voltam. Pedig tudtam, hogy nem leszek egyedül, hiszen Josh és April
eljönnek.

– Mielőtt nemet mondasz Joshnak, szeretném, ha átgondolnál valamit. –

April felpattant az ágyamról, a laptopomhoz szambázott, fölém magasodva.
– Ezt nem akartam megmutatni neked, de azt hiszem nincs más választásom.

A szívem a torkomban dobogott. April lehajolt, megnyitotta az Instagram-

oldalát, majd a keresőbe beírta egy profil nevét, amit jól ismertem. Az egyik
népszerű végzős lányé volt, aki egy suliba járt Knighttal: Poppy Astalisé. A
barátságunk alatt Knight sosem említette a nevét, de a heti netes
kereséseimbe természetesen az ő oldala is beletartozott. Egy igazi angol
rózsa típus volt, a tüskékkel együtt –

édes, finom, és ahol kell, szépen trimmelt. Az apja a világ egyik

legismertebb szobrásza volt, de miután a felesége meghalt, tanácsadóként

helyezkedett el, majd egyik alapítója lett a Todos Santos Művészeti
Iskolának, ahová Londonból átiratta Poppyt és a húgát, Lenorát is.

Poppy csinos volt, de nem abból a bársonyos és mocskos kelméből készült,

mint a többi gazdag lány Todos Santosban. A két év alatt, amit együtt
töltöttünk az All Saints gimiben, mindig kedves volt velem, és minden
tárgyból kitűnővel végzett. Harmonikázott, a legtöbb partit kihagyta, de a
fontosabbakon részt vett, és az alapján, amit hallottam, ő volt az, aki
hazaszállítgatta a részeg csajokat, még mielőtt valami hülyeséget
csinálhattak volna.

– Ez majd talán arra ösztönöz, hogy lemondj arról a faszfejről. –

April Poppy legfrissebb fotójára kattintott, mire a szívem a torkomba

szökött.

Egy tökéletes Pinterest-fotó volt: az icipici Poppy Knight bukósisakján áll

egy üres mezőn, karjait átvetve Knight vállán, és mindketten elmerülnek a
szenvedélyes, forró csókban. Knight a focimezét viseli, mocskos és izzadt,
és annyira valóságos, hogy szinte kirobban a képernyőről. Csodálatos.
Diadalittas. Mint egy isten, aki az égből ereszkedett alá. A gyönyörű párt a
péntek esti fények világítják meg, kiemelve Knight csillogó, borzas barna
haját. A fekete égbolt és az üres lelátók háttere előtt teljesen úgy néztek ki,
mint egy középiskolás királyi pár.

A képaláírás ez volt:

Nyertünk!

#MégMindigJobbanSzeretemAzIgaziFocit

#NemNemFutball #KnightColeForPresident #EnyémEnyémEnyém A toll,

amit rágcsáltam, kicsúszott az ujjaim közül, és amikor lehajoltam, hogy
felvegyem, bevertem a fejem az íróasztalom szélébe. Elveszítettem az
egyensúlyom. Nem is éreztem a friss sebet a homlokomon. Zavartan
megtapogattam: meleg, sűrű folyadék ragadt a hajfürtjeimre.

– Jézusom, Luna! Te vérzel! El kell mennünk a nővérhez!

A nővér leragasztotta a fejemet, ami persze szuper jó móka volt.

Aztán adott egy fájdalomcsillapítót, és megkért, hogy ígérjem meg neki,

hogy legközelebb nem leszek ilyen ügyetlen. Bólintottam – mi mást
tehettem volna? –, miközben mélyen legbelül azt gondoltam: mekkora
hülyeség azt kérni tőlem, hogy ne legyek ügyetlen. Senki sem azért ügyetlen,
mert így döntött. Ez nem egy olyan tulajdonság, amiben az ember ki akarna
tűnni.

De persze, megpróbálhatnék kevésbé ügyetlen lenni.

Kevésbé csendes.

Kevésbé elcseszett.

Normálisabb.

Kevésbé halott belülről. Mert ezt éreztem most – hogy láttam, Knight
továbblépett egy másik lánnyal.
Inni akartam. Most azonnal.

Knightnak van barátnője. Persze, hogy van neki. Hát persze.

Különben nem csókolta volna meg nyilvánosan. Mindenki tudta, hogy a

hírhedt Féktelen Szívtiprók nem mutatják ki nyilvánosan a vonzalmukat. Ja,
pont olyanok, mint az apáik annak idején – szívtipró seggfejek.

Knight, Vaughn és Hunter tökéletesen figyelmen kívül hagyták „a szebbik

nem” fogalmát. Legalábbis a nyilvánosság előtt. Knightnak egy barátnője
sem volt ezelőtt. De Poppy igazi barátnő típus volt.

Szép, kedves és aranyos. Valószínűleg miatta nem válaszolt nekem.

Istenem, mekkora hülye voltam – olyanokat írtam neki, hogy hiányzik, arra
számítva, hogy hasonlóképp válaszol majd!

Miután visszatértünk Aprillel a szobánkba, elővettem a mobilomat, és írtam

Joshnak egy SMS-t.

Luna: Inni akarok.

Az üzenetet már azelőtt látta, hogy letettem volna a telefont.

Josh: Ezzel azt akarod mondani, hogy elfogadod a bulimeghívásomat?

Luna: Aham.

Josh: Jobb ötletem van. Találkozzunk az istállóknál!

Luna: …

Josh: !!!

Luna: Zárás után nem lenne szabad ott lennünk.

Josh: Nem te mondtad azt, hogy igeként akarod használni a tinédzser szót?

Luna: De. A mostohaanyám folyton ezzel jön.

Josh: Hát, igaza is van. Bízol bennem?

A vicces az volt, hogy bíztam. Őrültség lett volna, hogy egy vadidegenre
bízom magam? Meg fogom égetni magam?

Luna: Nem teljesen, de ott leszek.

Átvonszoltam magam a közös zuhanyzóba. Ahogy a forró víz a testemhez

ért, majd lelki szemeim elé ugrott az az Instagram-fotó, amin Knight
Poppyval csókolózik, a gyomrom összeugrott, és görcsölni kezdett.

A zuhanyzóba hánytam, a zubogó víz hangja elnyomta az öklendezésem

hangját.

Az alacsony fakerítéssel körbevett pajta a fő egyetemi épületek mögött

helyezkedett el, egy zöld, dombos területen, a víztoronyra nézve. A lóistálló
a piros cserepeivel és a hattyúfehér falaival majdnem úgy nézett ki, mint egy
közönséges ház. Szinte fénylett a sötétben, ahogy felé kerekeztem. A
biciklimet a kerítésnek döntöttem, majd átmásztam. Üres gyomromban a
félelem csikorgott. Minden sötét, néma és kihalt volt.

Mindig is félénk és tartózkodó voltam, de óvatos soha. Igazából fiús voltam.

Edie kicsi koromban megtanított úszni és szörfözni is.

Apa arra bátorított, hogy legyek laza, és vállaljam a kockázatot.

Beíratott küzdősportokra is, hogy meg tudjam védeni magam, és elmondta,

hogy sose féljek a fiúktól, én pedig nem is tettem.

Tudtam, hogy apa most szurkolna, ha tudná, hogy Joshsal találkozom.

Edie ujjongana.

Na és Knight? Ő mérges lenne. Dühös. Úgy érezné, elárultam.

Még akkor is, ha pontosan Joshra volt szükségem. Talán, ha több kockázatot
vállaltam volna, ha több Joshsal és Aprillel találkoztam volna az életemben,
Knight meg én ma együtt lennénk. Bár akkor

soha nem találkoztam volna Joshsal és Aprillel, és eleve nem is mentem

volna el otthonról.

Knight azt akarta, hogy kicsi maradjak, az övé legyek, és mivel én voltam a
hülye, hagytam ezt neki.

De már nem fogom.

Kimerített a romantikus pillanatok apró üvegdarabkáinak gyűjtögetése,

belefáradtam a legjobb barátommal való rövid találkozásokba: a félig
befejezett csókokba, és a túl hosszú baráti ölelésekbe. Forró, merev farka a
lábamhoz nyomódott egyik hajnalban, amikor együtt aludtunk, nem sokkal
azelőtt, hogy egyetemre jöttem. Nem ez volt az első alkalom, hogy éreztem
az erekcióját, de ez volt az első alkalom, hogy Knight nem húzódott el.

Mindketten egyszerre nyitottuk ki a szemünket, és egy pillanatra egymásra

meredtünk, miközben a pénisze a combom oldalához simult. Lökött egyet a
csípőjével, majd lustán mosolyogva elfordult tőlem. Nyújtózkodott. Ásított.
Úgy tett, mintha az imént semmi nem történt volna.

De Josh nem ilyen volt. Joshnak nem volt annyi érzelmi csomagja, hogy egy
teljes repülőteret lefoglaljon vele.

A kék All Saints-es kapucnis pulóverem zsebébe dugtam a kezem (ezt az

egy cuccot találtam, ami viszonylag tiszta volt), és futva az istálló felé
indultam. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, megcsapott a nagy,
forró testű állatok testéből áradó kellemes meleg.

A következő pillanatban aztán valami roppanást hallottam, és kifújtam a

levegőt. Tudtam, hogy Josh így akarja jelezni, hogy itt van.

Nem tudott beszélni, de mindig megtalálta a módját, hogy kommunikáljon

velem. Az istálló másik oldalán állt, egy gyönyörű, fekete arab ló, Onyx
istállója mellett. Ő volt a legfiatalabb ló az istállóban, és mindig extra sok
simogatást kért, amikor ott voltam a lovak takarításánál vagy etetésénél.
Magamat is megleptem azzal, hogy Joshra vetettem magam, és ölelgetni
kezdtem. Csak amikor a karjaiban voltam, akkor jöttem rá, mennyire nagy
szükségem volt arra az ölelésre, mennyire vágytam arra, hogy újra egyben
legyek, miután darabokra hullottam.

Aztán pislogva elhúzódtam.

Josh felemelte a kezét, és láttam, hogy egy üveg Evercleart tart benne.

Köszönj a randitársadnak! – kacsintott.

Ennyi? Még vacsora sincs? Rögtön a tárgyra térsz? – jeleltem vigyorogva.

Mire célzol? – A szemei kidülledtek.

Semmire. Miért, te mire? – kuncogtam.

Az egész olyan szórakoztató volt. Könnyed.

Josh nevetve megrázta a fejét, majd elővett a háta mögül egy doboz
áfonyalevet meg két műnyag poharat. Mindkettőbe töltött fél-fél deci
alkoholt, majd töltött rájuk áfonyalevet. A telefonján felnyitotta a zárat, majd
elindított egy dalt a Drum Kitheadtől. Az énekesnek olyan hangja volt, akár
a folyékony láva, Josh pedig mosolyogva bólogatott a ritmusra, és
koccintottunk. Ez a srác egy csepp keserűséget sem árasztott magából.

Ma este lovagolunk – jelelte.

Nem akartam visszautasítani – még mit nem, hiszen ő volt az egyetlen

ember, akit momentán el tudtam viselni. Belekortyoltam az italomba.
Borzalmas volt, de nem törődtem a torkomat perzselő égető

érzéssel.

Szőrén – tette hozzá, én pedig majdnem megfulladtam az italomtól.

Mert úgy természetesebb, meg minden – magyarázta.

Nem tudok lovagolni.

Majd megtanítalak. Menni fog.

Honnan tudod?

Olyan mélyen nézett a szemembe, hogy nem is kételkedtem benne, hogy a

lelkemig lát.

Mert mindig biciklizel. Az egyensúlyérzéked már megvan. Az a lényeg.

Megittuk az italunkat, és kivezettük Onyxot a szabadba. Tudtam, hogy

helytelen, amit csinálunk, és azt is, hogy ha a tulajdonosok rájönnek, Josht
meg engem kirúgnak az önkéntes pozíciónkból. De ha mindentől megfosztva
érzed magad, nehéz nemet mondani a dolgokra – amikor még a hangodtól is
meg vagy fosztva, attól a képességtől, hogy kimondd a véleményed, és hogy
normális legyél.

Josh felültetett a lóra, majd ő is felkapaszkodott mögém. Josh úgy

kommunikált Onyxszal, hogy a csizmáját a ló oldalához nyomta, vagy
megkocogtatta a fejét. Adrenalin száguldott az ereimben. Onyx hatalmas
volt, de szelíd. Josh mellkasa a hátamnak ütközött, ahogy a

ló előregaloppozott, és hallottam, hogy Josh hangtalanul sziszeg mögöttem.

Az ágyéka a hátamhoz ért. Újra meg újra meg újra meg újra. Egészen addig,
míg az érintés dörgölődzéssé nem vált. Azt hiszem, nem szándékosan
csinálta. Nyeltem egyet, próbáltam értelmezni, mit érzek.

Megsértődtem? Nem.

Dühös vagyok? Az sem.

Megijedtem? Egyáltalán nem.

Ahelyett hogy megalázónak érezném, amiért rögtön így felgyorsulnak

köztünk a dolgok, én inkább… izgultam.

Jó érzés volt, ahogy Josh forró és kemény micsodája hozzám nyomódott.

Először megpróbált hátrébb húzódni, hogy ne érjen hozzám. De amikor
szándékosan megmozgattam a fenekemet, és mosolyogva hátrapillantottam a
vállam felett, elengedte a gátlásait, és élvezettel hozzám nyomta az ágyékát.
Forróság lobbant a mellkasomban, lecsorgott a hasam alsó felébe, majd
szétrobbant a lábam között. Azon kaptam magam, hogy előrehajolok, a
fenekem nekinyomom, és egész halkan felnyögök. Josh meg én soha nem
beszéltünk a némaságom körülményeiről.

Fogalma sem volt róla, hogy nem a hangommal van baj, hanem a fejemmel.

Amikor leszálltunk Onyxról, mindketten lihegtünk. Lehúztam a kapucnis

pulóverem szegélyét, hogy eltakarja az alsótestemet, mert úgy sejtettem,
hogy egy fej nagyságú kéjfolt van a farmerem lábam közti részén. Josh
visszavezette Onyxot az istállójába, és amikor visszatért, leszegett fejjel
egyik lábáról a másikra állt. Úgy éreztem, illene bocsánatot kérnem a lótól
azért, ami a hátán történt. Nem mintha szándékos lett volna… de akkor is.

Ölelés? – kérdezte Josh, valószínűleg leginkább békeajánlatként.

Jólesne – jeleltem mosolyogva.

Josh újra magához szorított. Úgy ölelt, mint egy szülő. Az ölelésével nem
elvenni akart, hanem adni.

Mit akarsz most csinálni? – suttogta a szíve, miközben a keze jelelt.

Folyékonyan tudtam olvasni Joshban, mert megértettem a küzdelmét. Egy

gyönyörű nyitott könyv volt, amiben legszívesebben elmerültem volna.

Lehunytam a szemem, és újra hallottam Vaughn szavait. Edie-ét.

Apáét.

Lépj tovább!

Használd a tinédzser t igeként!

Ő boldog. Legyél te is boldog!

A következő lépésemben nem volt semmi fenyegető, semmi rossz szándék

vagy bosszúvágy.
Megfogtam Josh kezét, a mellemhez szorítottam, majd visszatartottam a
lélegzetemet, és erőt vettem magamon. A világ megbillent, a feje tetejére
állt, és ahogy a gyomrom összeugrott, még nekem is el kellett ismernem,
hogy ez majdnem olyan jó érzés, mint az igazi szerelem.

Kinyitottam az egyik szemem, és abban a pillanatban tompa fájdalom

nyilallt a tarkómba és a koponyámba. Összerezzentem, és eszembe jutott az
Everclear. Még csak nem is voltam részeg, úgyhogy nem foghattam arra,
ami köztünk történt. Viszonylag józan voltam, a szívem pedig apró
darabokra volt törve. Josh pedig… Josh!

Tökéletes, biztonságos és gyönyörű volt.

Istenem! Mit tettél?

Fáradtan megdörzsöltem az arcomat, és körbenéztem. Ott volt a fal, az

íróasztalom, a tengerészkék lepedővel borított ágyam.

Várjunk csak… kék?

Egy pillanat alatt felpattantam, és elfojtottam egy nyögést, amikor a

torkomban ismét megjelent a hányingert keltő gombóc. Már megint –

ez biztos azért van, mert teljesen kezdő vagyok a piálásban, soha nem ittam
semmit, egyáltalán. Jobbra pillantottam, és ott feküdt mellettem csupasz
mellkasával Josh, halkan horkolva. A kezét a combomra helyezte, és amikor
lenéztem, rájöttem, hogy én is meztelen vagyok. Kétségbeesetten pásztáztam
a szoba többi részét, miközben megpróbáltam visszaemlézni arra, mi is
történt előző este.

Az felrémlett bennem, hogy áhítattal nézem, ahogy a mellbimbóm eltűnik

Josh szájában, és elképzeltem, ahogy Knight ugyanezt teszi Poppyval. Hogy
megszabaduljak a dühítő látványtól, közelebb

húztam magamhoz Josht, és széttártam a lábaimat. Már nem kellett a

tapogatásával kérdezgetnie, biztosan akarom-e. Bólintottam.
Szűz vagyok, de ezt akarom.

Luna…

Elegem van abból, hogy értékesnek érzem magam, Josh.

Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal, és Josh szája meg kezei

tökéletes figyelemelterelést jelentettek. Becsempészett a kollégiumi
szobájába, és ahogy beléptünk, lehajította a cipőjét, majd a zoknis lábát
bámulta, mintha vívódna magában, és nem tudna dönteni.

Kicsit megrázta a fejét, kuncogott magában, majd az ajtóhoz lépett, levette

az egyik zokniját, és rácsúsztatta a kilincsre. Csókolózni kezdtünk. Aztán
hátratolt az ágyához, ráheveredtünk, majd más dolgokat kezdtünk csinálni.
Ismét megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne, én pedig a szememet
forgattam, elnyomva magamban a szédülés és a hányinger érzését.

Le akartam mosni magamról Knight Cole-t azok után, amit láttam.

Azt akartam, hogy Josh töltse ki a testem. A biztonságos, kedves Josh. Josh,
akihez visszajöhetek majd hálaadás után. Onyxon lovagolunk majd, a
Starbucksban tanulunk, és egy pár leszünk. Egy normális pár. És sosem kell
majd azon gondolkodnom, hányadán állunk.

Nekem ez nagyon sokat jelent – jelelte közel a testemhez.

Hirtelen nekem is nagyon fontos lett. Mi ketten. Minden olyan friss volt,
ropogós és egyszerű. Josht nem láttam más lányokkal csókolózni, flörtölni,
vadul SMS-ezni. Nem ő volt a város focisztárja, a lovag, akit minden
hercegnő meg akart menteni. Ő egyszerűen csak… Josh volt.

Amikor először hatolt belém, lehunytam a szemem, és megszorítottam a

vállizmait. A második alkalommal az agyam elborult, és csak arra a
pillanatra tudtam gondolni, amin épp osztozunk. Harmadszorra már minden
kétséget kizáróan tudtam, hogy újraírtam a sorsomat azzal, hogy megtettem
ezt vele. Hogy Knight meg fogja tudni. Hogy bármi is volt közöttünk, annak
most vége szakadt.

És ez morbid érzés volt. Mintha elvesztettem volna egy részemet –

egy óriási részt, ami a földhöz szegezett. De éreztem mást is…

megkönnyebbülést és azt, hogy erősebbé váltam, mert meghoztam egy

döntést teljesen egyedül, anélkül, hogy Knight fogta volna a kezem. Anélkül,
hogy néma engedélyre várnék, a hűvös tekintetét fürkészve.

Visszatérve a valóságba, ebben a furcsa szobában, amit a zoknik, az

aftershave és a testmozgást követő fiúszag töltött meg, a tekintetem az ajtó
melletti szemetesre vándorolt. Lehámoztam magamról a takarót,
lábujjhegyen odaléptem, és belekukucskáltam.

Megláttam a vérnyomokkal borított, összecsomózott óvszert, és a benne

úszó fehér, sűrű folyadékot.

Ezt én csináltam… Szexeltem. Ilyen lettem: egy merész, normális csaj,

akinek van szexuális élete. Otthon sosem mentem ilyen messzire. Knighttal
sem. Hát, baromira nem.

Aztán hirtelen megrohant a felismerés, mit is tettem, és hogy ezt nem

Knighttal éltem át.

Knighttal kellett volna.

Behunytam a szemem, és egészem halkan a nevét tátogtam. Ha Josh ébren

lett volna, biztosan meghallja.

Nem, Knight nem avatkozhat bele ebbe a pillanatba is.

Nem, ő úgysem akar engem. Poppyt akarja. A gyönyörű, összeszedett

Poppyt.

Nem, nem hiszem el, hogy megtettem ezt.

Ne, ne, nem!

A telefonom pittyent egyet Josh éjjeliszekrényén. A kollégiumi szobája

sokkal nagyobb volt, mint az enyém. Neki meg Ryannek éjjeliszekrénye is
volt, sőt, egy kis közös ruhásszekrényük is.
Egy nem fogadott Skype-hívásom volt Knight Cole-tól.

Három új SMS Knight Cole-tól.

Knight: Az ujjam kicsit jobban van. A szívem nem annyira.

Beszélnünk kéne.

Knight: Elegem van a játszmából! Ideje szembenézni a következményekkel!

Knight: Alig várom, hogy ölelhesselek! x

Ez meg miről beszél? Ölelhessen? Miért beszél úgy, mintha nem lenne
barátnője? Mintha meg sem csókolta volna Poppyt? Csak az én képzeletem
indult be túlságosan? Nem. April is látta.

Újra megnyitottam Poppy Instagramját, és tessék: a fotó még mindig ott

volt. Háromszázezer like, nem kevesebb. Ez túl sok egy gimnazistához
képest. Csak tízezer követője volt. Semmi értelme nem volt az egésznek.

Firkantottam Joshnak egy üzenetet, hogy el kell érnem a hazafelé tartó

gépemet – ami nem volt hazugság –, és megígértem, hogy írok neki egy
SMS-t, amint leszállok, ami szintén nem lesz hazugság, ha betartom.

Útban a kollégium felé elhaladtam a hálótermeket összekötő

kávézó mellett. Kiszúrtam Ryant, aki egy asztalon szundikált –

szegény, valószínűleg azért aludt ott, hogy Joshé lehessen a szoba éjszaka.
Vettem neki egy croissant-t meg egy hatalmas csésze kávét, és megkértem a
büfést, hogy adja majd oda neki. Aztán megvettem magamnak a kenyér és
sajt történetében valaha készült legzsírosabb grillezett sajtos szendvicset,
majd lehúztam mellé két liter vizet, hogy megpróbáljam kiütni a pokoli
másnaposságomat. Beosontam a szobámba, magamra zártam a zuhanyzót, és
addig nem léptem ki a víz alól, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy a
testemnek már csak és kizárólag szappanillata van.

De valamitől mégiscsak bűzlött. Valamitől, amit nem kellett volna éreznem.

Egy savanyú, fanyar szagtól, amit nem tudtam levakarni magamról.

A tévedés szagától.

Negyedik fejezet

Knight

Negyven percen át locsoltam a virágokat.

A rohadékok már egy nagy tócsában áztak. Ha nem figyelek oda, lesz egy
második medence is az udvarunkban.

Előző nap végig esett, a pálya pedig kibaszott sáros volt a meccs alatt. De
nem érdekelt, csak az, hogy Luna hazajön este. Lassan egy órája lestem már
a Rexroth-ház üres garázsát, abban a reményben, hogy meglátom begurulni
Trent Tesláját a legidősebb lányukkal, és megpillantom, hogy Holdfény
kiszáll a kocsiból, és akkor elkezdhetem lökni az „ó, de kibaszott jó, hogy
végre látlak, nem mintha egész félévben rád vártam volna, vagy ilyesmi”
szöveget.

Két hétnél hosszabb időre sosem voltunk távol egymástól korábban – az is

csak egy egyszeri nyaralás volt –, és a pokolba is, ez a kínzásnak már egy
olyan szintje volt, amit a gyerekmolesztálókra kellene alkalmazni. De hogy
hónapokig nem látom őt? Ez totálisan kiszívta belőlem az életerőt.

A hír, hogy Észak-Karolinát választotta, nagyon hirtelen jött.

Egyáltalán nem voltam felkészülve rá, és az első hónapban annyira dühös

voltam, hogy fel sem fogtam, hogy eltűnt.

Meglepő módon úgy tűnt, hogy rajtam kívül mindenki egyetért ezzel a
baromsággal.

Vaughn a döntést hallva csak megvonta a vállát, a szüleim pedig arról

számoltak be, hogy Luna remekül van.

Remekül.
Kibaszottul remekül van.

Legyen is!

Nem.

Én nem voltam annyira jó formában. Luna volt számomra a világ

középpontja. Az üzemanyagom. És most üres tankkal futottam.

Önpusztító lettem volna, ha nincs anya. De nem tehettem meg vele.

Így hát robotpilóta üzemmódban működtem, úgy tettem, mintha minden

rendben lenne, de amint eljött a hétvége, már csak az érdekelt, hogy halálra
igyam magam, és beszerezzek mindent a bulikon elérhető bogyókból.

Nem kertelek: dühös voltam.

Oké, inkább kibaszott dühös.

Luna elment. Csak úgy elment.

Az egyik este nem másztam fel a szobájába, hogy megmutassam neki, nem
volt jó ötlet pofon vágni engem csak azért, mert szeret szórakozni velem,
erre ő lelépett. A picsába!

Mint a vér szerinti anyám.

Mint Val.

Mint azok az emberek, akiket utáltunk.

Jól van, Debbie Downer, ideje leállni a rinyálással, még mielőtt sittre
vágnak azért, hogy mindenkit lehozol az életről!

– Egy pillanat – morogtam oda anyának, amikor megláttam, hogy a

konyhaablakból leskelődik.

Valószínűleg azon tűnődött, hogy mi a szart csinálok eddig az előkertben. Ha

jobban belegondolok, anya sosem szidott le. Kár! De most itt volt, az
ajtókeretnek támaszkodott, barna pöttyös ruhát viselt, és gyönyörűen nézett
ki laza copfba fogott hajával. Rosie Leblanc-Cole egy narancssárga tálcáról
sütőtökös muffinnal kínált.

– Annyira átlátszó vagy! – Az ujját a félig megsült muffinba nyomta, majd

lenyalta róla a tésztát.

Szerette a félig nyers dolgokat. Élt-halt a tésztáért. Tetszett, hogy odavan a

nem tökéletes dolgokért. Ettől könnyebb volt elhinnem, hogy tényleg szeret
engem.

– Ó, igen? – Rexrothék nyitott garázsáról anyámra néztem.

Normális esetben nem foglalkoznék ilyen megfigyelésekkel, de anyának

több mozgásteret adtam. Bárcsak azt mondhatnám, hogy azért, mert jó fiú
voltam! De igazság szerint azért, mert rossz voltam.

Nem mintha bármi nyíltan rosszat tettem volna, de úgy éreztem, hogy az
állapota miatt nem viselkedhetek úgy, mint egy kis szarházi.

– Bármelyik percben itt lehet – vigyorgott rám anya, arra utalva, hogy tudja,
milyen baromságon töröm a fejem.

A szürke Gucci melegítőnadrágom zsebébe vágtam a kezem.

– A francba, anya, azt hiszem, már nem is tud érdekelni ez a szar.

– Vicces, mert pont úgy nézel ki, mint akit más sem érdekel. Mi másért
állnál ott négy órája egyfolytában?

Valójában négy órája és negyven perce. De ki számolja? Én aztán biztosan

nem. Elnézést kellett volna kérnem Kaliforniától. Lehet, hogy aszályt
idéztem elő.

– Nem azt mondtad, hogy vigyázzak az előkertre? Sőt, gyakorlatilag

könyörögtél, nem?

Nem kellett könyörögnie. Jóban-rosszban anyám mellett álltam.

Utáltam az olyan embereket, akik természetesnek vették a szüleiket.

A tizenhárom éves öcsém, Lev, meg én nem engedhettük meg magunknak

ezt a luxust. Lev anya és apa vér szerinti gyermeke volt.

Én nem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem fájt, hogy nem tűnődtem
azon, hogy vajon nem szeretik-e őt egy kicsit jobban. Hogy valójában csak
azért lettem-e az All Saints gimi negyedéves hátvédje, mert ezt akartam, és
nem azért-e, mert folytatni akartam apám örökségét. Hogy a ruhák, a kétes
hírnév meg a pusztító mosoly nem kiszámított lépések voltak-e, hogy
olyannak tűnjek, mint apa, és közelebb érezzem magam hozzá.

Ez volt egyébként az igazi csattanó.

A sorsnak furcsa humorérzéke van, mert valójában még hasonlítottam is

külsőre a nevelőszüleimre. Ugyanolyan zöld szemem volt, mint Dean Cole-
nak, és ugyanolyan világos, rézbarna hajam, mint Rosie LeBlanc-Cole-nak.
A szülő elvesztése ismerős fogalom volt számomra, hiszen a szülőanyám
lemondott rólam. Szóval a gondolat, hogy elveszíthetem anyát… hát, ja.
Nem gondoltam erre szívesen.

– Mi van Poppyval? – vonta fel anya a szemöldökét.

Ember, anya aztán tényleg nem kertelt!

– Hogyhogy mi van vele?

A szüleim minden meccsemre eljöttek. Ahogy Lev is, bár ő Jaime és Melody
Followhill mellett ült, mert odavolt a lányukért, Bailey-ért.

Nem volt szívem megmondani a kisöcsémnek, hogy a legjobb barátnődbe

beleszeretni

hatalmas

szívás.

Olyan,
mintha

életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnéd magad. Jobb lenne, ha soha nem

tudnék Luna Rexroth létezéséről.

– Az a csók valódinak tűnt – mutatott rá anya.

Leraktam a slagot, és elindultam az ajtó felé, ahol anya állt.

– Bocs, hogy csalódást okozok, de nem volt az. Alig ismerem Poppyt, és
persze jó lenne túltenni magam Lunán, de nem várom meg, hogy
ünnepélyesen bevonszolja a seggét az életembe.

Visszatrappoltam a házba, felfelé menet lehámoztam magamról a ruhákat, és

a padlóra dobtam őket. Nem akartam bevallani, mennyire elgyengültem, ha
Lunáról volt szó. Ez kínos volt. És nem tudtam tenni ellene semmit. Olyan
sokszor megpróbáltam már túllendülni ezen, különösen az elmúlt
hónapokban. Olyan lettem, mint egy kis szentfazék: szinte élvezettel
malmoztam az ujjaimmal, arra várva, hogy Luna rájöjjön: egymásnak szánt
bennünket az élet.

Miután lezuhanyoztam, az ágyamra zuhantam, és megpróbáltam nem

tudomást venni arról, hogy Luna ablakában ég a lámpa. Ahelyett hogy
bekukucskáltam volna (ez nem lett volna szép dolog), megnéztem a
telefonomon az e-maileket. Egy csomó jött azoktól az egyetemektől, amiket
kinéztem magamnak – mind a közelben volt.

Nagyon fontos volt, hogy anya közelében maradjak. Ez azt jelentette, hogy
búcsút kellett intenem az egyetemi focinak, de számomra ez nem volt nagy
ár. Jó voltam a fociban – sőt, nagyszerű –, de a szüleim bőven képesek
voltak fizetni a felsőoktatásomat, és én nem akartam elvenni a helyet valaki
mástól, akinek tényleg szüksége lehet erre a lehetőségre. Nem arról volt szó,
hogy nem akartam játszani.

Akartam. Csak nem vágytam rá annyira, hogy elraboljam az esélyt azoktól,

akik a focin keresztül szeretnének kitörni a szar körülményeik közül.

Örökbefogadott gyerekként, aki megütötte a főnyereményt a szüleivel,

tudtam egy-két dolgot arról, hogyan kell visszavonulót fújni, amikor szükség
van rá. A karmának beteges humora volt.

Hé, tudom, hogy a vér szerinti anyád egy szemét picsa, de itt van egy
csodálatos, életre szóló anyuka! De várj, fiam, most jön az igazi csattanó: ő
csak egy ideiglenes anya. Nemsokára meghal. Ebből majd megtanulod, hogy
értékelned kell az embereket!

Köszi, Karma, baszódj meg!

Seggbe. Síkosító nélkül. Nyál nélkül. Minden nélkül.

Elhúztam az ujjam a mobilom képernyőjén, mire három szöveges üzenet

jelent meg, egyik a másik után.

Poppy Astalis: Szóval, ez most egy kicsit furcsa lesz, és jaj, olyan kínos, de…
kaptam egy utalványt egy fagyizóba. Nem mintha szükséged lenne
utalványra ahhoz, hogy megengedhess magadnak egy fagyit! És nem is
tudom, hogy eszel-e cukrot, mivel sportolsz, meg minden. De nem akarom,
hogy kárba vesszen, és Lenny nem ér rá, apa meg… hát, ismered apát…
Szóval arra gondoltam, hogy talán… Ó, jaj! NEM is kellene ezt az üzenetet
küldenem neked. LOL.

Annyira világos! Butaság az egész. Bocsánat. De mivel nem fogod

elolvasni… nos, nagyon kedvellek. És nagyon élveztem a pénteki napot.
Jobban, mint kellett volna. Na jó. Akkor szia!

Poppy Astalis: ISTENEM, KÉRLEK, NE VEDD FIGYELEMBE, AMIT

ÍRTAM! A TESÓM KÜLDTE, MERT AZT MONDTA, HOGY

TÖKÖSEBBNEK KÉNE LENNEM. KÉRLEK, KÉRLEK, KÉRLEK,

KÉRLEK, NE VEDD FIGYELEMBE!

Felhorkantam. Gondolatban feljegyeztem, hogy a lehető

legkedvesebben fogom elhagyni Poppyt. Őt nem ugyanabból az anyagból

faragták, mint Arabellát. Nem a társadalmi státusz vagy a mocskos pletyka
miatt akart velem randizni. Bármit is látott bennem Poppy, az őszintén
tetszett neki. Ez tette őt szerethetővé, még akkor is, ha úgy gondoltam, hogy
az őrültségi skálán (és talán általában véve is) elég magas pontot érne el, már
csak azért is, mert nem látta bennem a manipulatív, harakiri hajlamú
seggfejet.

A harmadik üzenet Lunától jött. Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam

meggyőzni magam arról, hogy ő csak a legjobb barátom –

akivel életem minden egyes napját együtt töltöttem, az elmúlt hónapok

kivételével.

Luna: Ha neked jó, én bármikor ráérek.

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy felrántsam a lábamra a bőr Prada

sportcipőmet, és kirohanjak a házból.

A hold előbukkant a felhők mögül, a naplemente utolsó fénycsíkjai

nyomában, és az jutott eszembe, ez mennyire ideillő jelenet.

– Hogy tetszik ez a baseballütő?

Trent Rexroth kinyitotta az ajtót, és a kezében lévő botot vizsgálgatta

forgatva. Az, hogy nehéz tárgyakkal fenyegetett engem, azóta volt a
családunk állandó tréfája, amióta kiderült, hogy bolondulok Lunáért.

Azért használták ezt a szót, mert a betegesen nyomul nem hangzik

aranyosan. De mindenki tudta, hogy a csirkeszárnyakért és a vintage
Tumblr-pornóért bolondulok, nem pedig Lunáért. Ami Lunát illeti, minden
játszott. Szerelem. Vágy. Megszállottság. Válassz!

Nem mintha ezt valaha is mondtam volna neki.

Bár úgy sejtem, kitalálta időközben.

Besétáltam Rexrothék házába, nem törődve a baseballütővel, amit Trent

játékosan meglóbált random tárgyak előtt. Jóban voltunk. Ő és az apám,
Dean, igazából a legjobb barátok voltak. Trent még edző is volt a
miniligában, amiben játszottam, és ő tanított meg engem focizni. A kezemet
a kapucnis pulóveremre húzott bőrdzsekim zsebébe vágtam (én nem
hordtam iskolai focisdzsekit. Igen, kapitány voltam, de az a dzseki felért egy
divatbűnnel), és követtem őt befelé.

– Hogy van a középső ujjad? – kérdezte Trent.

– Még mindig túlórázik. Ha már a fallikus gesztusoknál tartunk, apa azt

mondta, hívd fel.

Csak nem csevegtem? Igen. De mi a faszért? Úgy látszik, tényleg ideges

voltam.

– Az apád is fel tudja venni azt a rohadt telefont! – vágott vissza Trent. Edie,
a felesége, az emeletről kiáltott: – Nincs csúnya beszéd!

Felhúzott szemöldökkel néztem Trentre, és mindketten nevettünk, amikor

Racer, Luna hétéves öccse a családi szobából a lépcsőházba szaladt, és az
arcomba nyomta a játék autóját.

– Knight! Nézd, nézd, mit hozott a tesóm a Boonról! Öt van belőle, és azt
mondta, ez még nem a karácsonyi ajándékom!

– Ez fantasztikus, haver! A nővéred egy nagyon menő csaj. –

Megborzoltam a kisfiú göndör haját, és kérdőn felnéztem Trentre.

Nem sok olyan nagydarab pasi volt, mint én, de Trent közéjük tartozott. Az
emeletre mutatott.

– Sok szerencsét!

– Miért lenne szükségem szerencsére?

– Egy tizenéves lányról van szó. A szerencse mindig jól jön, kölyök.

Megráztam a fejem, és próbáltam elnyomni az idegességemet.

Dühös voltam. Dühös voltam a négy hónapra, amit virtuális bújócskázással

töltöttünk. Dühös voltam a pofonra, amit még mindig éreztem a bőrömön.
Dühös voltam a kibaszott Észak-Karolinára. És dühös voltam, hogy
megcsókoltam Poppy Astalist, hogy aztán az egész világ lássa. Ha Luna
rájönne, azt hinné, hogy mindenbe belemártottam a farkam, ami csak mozog.

Pedig az elmúlt négy hónapot baromira nem így töltöttem, és ezt jobb lett
volna, ha tudja. Bár az sem jó, ha tudja, hogy agyaltam tovább, mert az
egész olyan kibaszott tragikus volt, hogy legszívesebben a nyakamig
rántottam volna magamon az alsógatyám.

Felmentem a lépcsőn Luna szobájához, bekopogtam az ajtón, majd anélkül

hogy megvártam volna a választ, benyitottam. Luna az ágyán ült, ölében a
MacBookjával, felnézett rám, és pontosan úgy nézett ki, ahogyan
emlékeztem rá. Tökéletes szürke szemek, tökéletes napbarnított bőr és
tökéletes ajkak – meg kissé egyenetlen fogak, amitől átlagos szépség helyett
lélegzetelállító szirénre hasonlított. A szám mosolyra húzódott, még ha a
kapcsolatunkat nehezen is lehetett volna ebben a zűrzavarban kellemesnek
mondani.

Mit szólnál, ha nem lennék rendes? – jelelte vigyorogva.

– Számítottam rá, hogy ez lesz. – Végighúztam a piercinges nyelvem az alsó

ajkamon.

Bocs, hogy csalódást okozok.

– Soha nem késő helyrehozni.

Olyan rossz vagy! – kuncogott, és megrázta a fejét.

– Te meg annyira jó!

Miért baj az, hogy jó vagyok?

– Kevésbé könnyű megrontani.

Csend.

– Kérdezd meg még egyszer! – mondtam.

Miért baj az, hogy jó vagyok? – ismételte, a szemét forgatva.

– Egyáltalán nem baj – válaszoltam halkan. – Semmi baj nincs veled,
Holdfény.

Luna feszült arca azonnal kisimult. Letette a laptopját az ágyra, felállt, és

felém lépett.

Átkaroltam, belélegeztem a samponját, a bőrét és az egész lényét,

összeszorítottam a szemem, és arra gondoltam, hogy otthon vagyok.

Hogy lehet, hogy ő jelenti számomra az otthont? Luna elernyedt a

karjaimban, és éreztem, hogy remeg. Zokog. Amikor elhúzódott tőlem, az
arca eltorzult a fájdalomtól, de nem ejtett könnyeket. A homlokomat
ráncolva néztem.

– Mi emészt? Engedd, hogy én legyek az!

Megpróbált nevetni, de a hang elhalt a torkában.

Valamit el kell mondanom neked.

– Akkor már ketten vagyunk. Hölgyeké az elsőbbség.

El akartam mondani neki: Vissza kell jönnöd. Vagy talán kipróbálhatnánk a

távkapcsolatos szarságot. Nem érdekel. De pofon vágtál, és ez jelent valamit.
Azt jelenti, hogy fontos vagyok neked.

Azt is el akartam mondani neki, hogy tudom, hogy nem hiszed, hogy ez
működhet, de meg sem próbálni már nem opció többé. Négy hónappal
ezelőtt akartam ultimátumot adni, de furcsa lett volna Skype-on keresztül
megtenni. Most azonban itt vagy, és nem engedlek el, amíg meg nem oldjuk
ezt a szart.

Aztán hozzá akartam tenni, hogy mindenki előtt megcsókoltam egy másik
lányt, és úgy éreztem, mintha megcsalnálak.

Aztán megígérni neki, hogy nem jelentett semmit. Poppy nem jelentett
semmit.
Holdfény a combja oldalához nyomta a hüvelykujját, és a szavakat kereste,
amikor Edie hangja harsant fel odalentről.

– Luna! Le tudnál jönni, lécci? Apa meg Racer elmentek elhozni Theót a
táborból, és segítened kell kiválasztani Racer kisautóját karácsonyra.

Theo Edie bátyja volt. Autista, a spektrum magas fokán. Az idejét vagy az
Orange megyei fejlesztőközpontban vagy Rexrothéknál töltötte. Luna
imádott vele lógni, Theo pedig annyira szerette őt, hogy alig tűrte el, hogy a
közelében legyek. Luna egy bocsánatkérő

mosolyt küldött felém, leszaladt a földszintre, engem pedig a szobájában

hagyott.

A türkizkék falak között járkáltam. Luna ágya mögött volt egy tábla, amire
egy csomó szart kirakott. Néhány befejezetlen tennivalólistát.

Néhány képet, amin Racerrel, Theóval, Edie-vel és Trenttel szerepel.

És velem. Volt néhány kép rólam is. Például az is, amin huncut

mosollyal megnyalom Luna arcát, ő meg kiabál – két évvel ezelőtt készült a
Six Flags hullámvasútján. Luna határozottan ellenezte, hogy megvegyük a
túlárazott fotót, de én nagy engedékenyen vettem kettőt is belőle, és az
egyiket a karácsonyi üdvözlőlapomhoz csatolva nekiadtam. Főleg arra
emlékeztem, hogyan harsog a fülemben Luna sikoltozó hangja.

Torokhangon, egyszerre volt jókedvű, szexi és… A fenébe is, a francba!

Felállt a farkam.

Gondolj szomorú dolgokra, Knight! Szomorú dolgokra!

Mi lenne, ha erre gondolnék: valójában a vidámparkos alkalom azon ritka

esetek egyike volt, amikor hallottam Luna hangját? Hogy csak akkor adott ki
hangokat, ha fájt neki valami, ha meglepődött, vagy ha nagyon megijedt.
(Ami nem túl gyakran fordult elő, talán néhány évente egyszer. Ilyen
kemény volt.) Na? Máris sikerült kordában tartanom a merevedésemet.
Legalábbis félig lekonyult.
Összeszedtem magam, és folytattam a felfedezést a szobában.

Találtam pár jegyet, amelyek jótékonysági rendezvényekre szóltak, leveleket

a világ legkülönbözőbb részeiről, amiket a szelektív néma levelezőtársai
küldtek neki, és mentett kutyákról készült képeket, akiknek Luna segített
családot találni.

Odasétáltam a franciaágyhoz, leültem rá, és észrevettem, hogy a mobilja

megvillan a beérkező üzenetektől. Örültem neki, hogy szerzett barátokat az
új helyen, még ha meg is őrjített az, hogy én nem lehetek részese az élete
minden részének. Mindennek része akartam lenni. Hogy ne tudjon elkerülni
engem, és én se őt.

Pitty.

Pitty.

Pitty.

Pitty.

Úgy tűnt, az egyetemi barátai kibaszottul tapadósak.

Mert Luna ezt hozza ki az emberekből a nagy szívével és a meleg

mosolyával. A mobilra pillantottam, bár tudtam, hogy nem kellene, de
éreztem, hogy az önuralmam szertefoszlik.

Holdfény nem volt fenn egy közösségi oldalon sem. Sem a Twitteren, az
Instagramon, a Facebookon vagy a Pinteresten.

Hetente küldött nekünk e-mailt, amiben elmesélte, mi történik vele, és néha

csatolt fotókat is önmagáról meg a szobatársáról, Aprilről. Volt

egy kép, ami egy sötét szőrű lovat ábrázolt. Azért emlékszem, mert halvány
féltékenységet éreztem Onyx iránt, és azon gondolkodtam, hogy

talán

ideje
lenne

felkeresni

egy

szakembert

megszállottságommal. De mennyit tudtam valójában Luna életéről?

Csak annyit, amennyit meg akart osztani velem.

Egyébként pedig nem arról volt szó, hogy meg akartam volna nyitni azokat a
rohadt üzeneteket. Csak rá akartam nézni a lezárt kijelzőre, ahogy
beérkeztek az SMS-ek. Csak annyit kellett tennem ehhez, hogy egy kicsit
megdöntöm a telefont. Pereljen be, aki akar, amiért megmozgattam egy
kicsit azt a szart! És ahogy felé nyúltam, nem is kellett csinálnom semmit. A
kijelző fényessé vált az új üzenettől, még mielőtt hozzáérhettem volna,
engem pedig (majdnem) elöntött a bűntudat.

Josh: Őrültség, hogy máris hiányzol?

Josh: Folyton a veled töltött éjszakára gondolok.

Josh: Köszönöm, hogy nekem adtad a legértékesebb ajándékodat.

A világot jelenti számomra!

Josh: Repülőn vagyok, délre megyek, a szüleimhez. Küldj majd képet a

hálaadásnapi vacsorátokról! Én is küldök majd. Rád gondolok. x

Ha nem ülök eleve, ettől seggre ültem volna.

Félig azt vártam, hogy megnyíljon alattam a padló, és elnyeljen egy sötét
lyuk, miközben újra meg újra elolvastam az SMS-eket. Olyan keményen
szorítottam össze az állkapcsomat, hogy úgy éreztem, agyonnyomom a
fogsoromat.
Ki a faszom ez a Josh? Honnan jött? Nem hallottam semmiféle Joshról.
Pedig szinte mindennap beszéltem Edie-vel és Trenttel. Mit adott neki
Luna… a szüzességét? Na nem, haver! Az kizárt! Az az enyém lesz.

Pedig ez történt. Egyértelmű. A fickó megköszönte neki az együtt töltött

éjszakát. Meg hogy nekiadta a legértékesebb ajándékot.

Megmerném kockáztatni, hogy nem egy kibaszott Target ajándékkártyáról

van szó.

Luna lefeküdt valakivel. Valami Josh nevű faszival. Aki hozzáért,

megcsókolta, szétnyitotta a lábait, és bedugta az ujját…

Le kellett lépnem.

Ebben biztos voltam. Nem azért, mert nem akartam hallani a teljes Josh
sztorit, hanem azért, mert tudtam, nem vagyok abban az állapotban, hogy
egy képzett bérgyilkoson kívül bárkivel is beszélgetni akarjak arról, hogyan
szabadulhatok meg Joshtól. Josh.

Micsoda név már!

Joshua.

Azaz Jézus.

Bassza meg!

Lépj le, Knight! Lépj le! Különben bepörgök, és akkor ki tudja, mit csinálok.
Sosem tudnám fizikailag bántani Lunát. De nem bíztam abban, hogy nem
fogok valami olyasmit mondani, amivel megbántom. Nem bíztam abban,
hogy nem döntöm szét a kibaszott házuk falait, nem szedem szét tégláról
téglára, és nem teszem tönkre teljesen az életét, ahogy ő tette az enyémmel.
De nem mehetek le az alsó szintre, hogy megszökjem, mint valami bajba
jutott kislány. Luna nem láthatja, milyen kétségbeesett arcot vágok, amikor
végre felfogom, mi van.

Csörr, csörr!
– Halló, ki az?

– A valóság. Tudod, mi van, seggfej? Luna sem különbözik a többitől. Csak

sajnált, és nem akarta, hogy ezt megtudd.

Megalázva, meggyalázva és alig funkcionálva azt tettem végül, amit már

korábban milliószor: kinyitottam az ablakot, és kisurrantam.

A szavak jöttek utánam.

Hiányzol.

Folyton a veled töltött éjszakára gondolok.

Köszönöm, hogy nekem adtad a legértékesebb ajándékodat.

Hiába vágtam be az ajtót. Az SMS-ek besurrantak a réseken.

Becsukott szemmel is láttam, éreztem őket. A telefonom rezegni kezdett.

Luna: Knight?

Luna: Hol vagy?

Luna: Hazamentél? Miért?

Fel-alá mászkáltam, a hajamba túrtam, és addig tépkedtem, míg csomókban

nem jött ki. Nyugodj már le, te barom! Nyugi! A testemben sistergett az
adrenalin, és tudtam, hogy ha hagyom magam összezuhanni, azt a teljes
pusztulás követi. Előtte azonban

felrobbanok. Márpedig nem robbanhattam fel. Nem számított, mennyire

gyűlöltem most Lunát. Hogy mennyire szerettem volna összetörni a
kibaszott szívét, amiért ezt tette velem.

Néhány perccel később Luna összerakta a képet.

Luna: Ó, istenem!

Luna: Annyira sajnálom!

Luna: Nem akartam, hogy így tudd meg.

Luna: Miért néztél a telefonomra?

Hogy megtudjam? És mégis mit? Hogy barátja van? Hogy továbblépett?

Hogy szerelmes, vagy mi a faszom? Hogy miközben én nyolc éven át
vártam, epekedtem és gyötrődtem – tízéves korom óta, amikor Lilith Blanco
egy cetlit csúsztatott nekem, hogy hadd legyen a barátnőm, mire én azt
válaszoltam, hogy soha nem lehet köztünk semmi komoly, mert minden
porcikámmal Luna Rexrothot akarom –, ő egy másik fickóval kefélt az
egyetemen? Kikapcsoltam a telefonomat, a sporttáskámba vágtam, és
kivágtam az ajtót magam előtt.

– Ma nem fogadok senkit! – ordítottam. – És nem akarok kérdéseket sem!

Apa rám üvöltött, hogy ne üvöltsek. Anya köhintve azt mondta, én vagyok a
kedvenc pszichopatája, és ha beszélgetni akarok, ő itt van.

Lev a szemközti szobájában volt, valószínűleg Bailey-vel telefonált, és

hallgatta a bugyuta balerina sztoriját.

Csak barátnak tart, tesó. Ott fog meghalni a farkad. Törj ki a körből, még
mielőtt Bailey talál magának egy Joe-t, Josht vagy egy bármilyen FASZT!

Az ajtócsengő épp ekkor szólalt meg, és hallottam, hogy apa azt mondja
Lunának, hogy rosszul vagyok.

Teljesen igaza volt, szétestem, mint a szar. Annyira rosszul voltam, hogy a
pokol legmélyebb bugyrában éreztem magam. Nehéz volt leolvasni Luna
reakcióit, mert jelnyelven beszélt, de apa folyton azt hajtogatta, hogy biztos
benne, hogy rendbe jövök, meg hogy egy hisztis pöcs vagyok, és hogy
élvezze csak ki, hogy itthon van Todos Santosban, miattam pedig ne
aggódjon.

Tíz perccel később kaparászást hallottam az ablakom előtt. Még mindig

háttal álltam, és a falat bámultam, azon agyalva, hogy fa vagy

beton-e, és az esélyeket latolgattam, eltörne-e az összes ujjam, ha

belebokszolnék.
A kaparászásból kopogás lett.

– Menj innen! – A hangom túl rekedt volt, még nekem is idegen.

Nem fordultam meg, mert tudtam, hogy ha megtenném, és látnám az arcát,

elillanna minden haragom. Luna háromszor is visszautasított, és képen
törölt, amiért más lányokkal szórakozom, aztán tessék: lefeküdt valami
szemétládával. Minden jogom megvolt rá, hogy dühös legyek, és nem
akartam többé a megértő, kijelölt öribari szerepét tolni.

Még jó, hogy nem vett nekünk barátságkarkötőt szívecskékkel meg

egyszarvúakkal. Amúgy valószínűleg még hordanám is azt a szart, csak
hogy mosolyt csaljak az arcára.

Újabb kopogás az ablakomon.

– Kurvára nem érdekel. Néma vagy, édesem! Nem süket. De még az sem
igazán, ugye?

Elkezdtem belegyömöszölni a tornaruháimat a zsákba, csak hogy csináljak

valamit a kezemmel. Mi a faszról pofáztam? Nem tudtam kontrollálni, mi
jön a számból. Már most megbántam. Bármit is tett Luna, aljas húzás volt
tőlem. Szerinte én a fél várost megdugtam, több különböző pozícióban,
szóval értettem az ő szemszögét is –

képmutatónak tűntem. Csakhogy magasról leszartam ezt.

Nem az érdekelt, hogy igazam legyen.

Azt akartam, hogy szabadon forrjon a dühöm.

Dühös voltam, amiért Luna, az egyetlen lány, akit valaha szerettem, csak
barátként kezel engem, és nem azért, mert valami kurva nagy lelki probléma
miatt nem tudott kefélni senkivel, hanem azért, mert kurvára félreértettem
mindent, és még csak nem is jöttem be neki.

Meglepő módon továbbra is ott kopogott az ablakomon.

Nem voltam teljesen ura a tetteimnek, a gondolataimnak és az
érzelmeimnek, ezért a világ leghülyébb dolgát csináltam. Feltettem egy
kérdést, habár nem voltam felkészülve a válaszra.

– Kérdezek valamit, oké? Azt akarod, hogy elnéző legyek? Akkor most az
egyszer csináljuk úgy, ahogy én kérem! Ha nem feküdtél le senkivel, kopogj
kétszer, én pedig megfordulok és beengedlek. Ha lefeküdtél azzal a Joshsal,
kopogj háromszor, aztán légy olyan

kedves, hagyj engem békén a picsába. Megérdemlem, Luna! Az istenit,

ennyit csak megérdemlek!

Továbbra is háttal álltam az ablaknak, amikor Holdfény először kopogott. A

szívem, színültig parázzsal, lángra lobbant.

Megmarkoltam a sporttáskám pántját, és megszorítottam. Aztán jött a

második kopogás. Vettem egy nagy levegőt, lenéztem, és észrevettem, hogy
az ökölbe szorított kezem remeg.

Ne kopogj még egyszer! Ne kopogj még egyszer! Ne, Luna! Ne!

A harmadik kopogásban kétségbeesés volt. Egy bocsánatkérés.

Egy néma ima. Ledobtam a tornazsákot, és összeszorítottam a szemem.

Még néhányszor megkocogtatta az ablakomat, és egy furcsa kiáltást is

hallottam.

Úgy könyörgött, mint egy üvöltő állat. Egy csattanást hallottam, aztán még
egyet, és még egyet – próbálta betörni az üveget.

Felkaptam a táskát, kisétáltam az ajtón, és becsuktam magam mögött.

Az elmúlt közel tizennyolc évben most először éreztem azt, hogy Lunával
ketten olyasmivel állunk szemben, amit nem tudok helyrehozni. Valamivel,
amit nem akartam helyrehozni.

Kurvára elegem volt ebből.

Ötödik fejezet

Luna

A véreres szememet vizsgáltam a fürdőszobai tükörben, és felkentem még

egy réteg skarlátvörös ajakfényt.

Azt hiszem, ez az eredménye három nap alvásmegvonásnak: körben vörös

szemek, hozzáillő szájjal. De bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam
bejutni Knighthoz. Minden reggel ott várakoztam a bejárati ajtajuk előtt.
Elsuhant mellettem, általában a füléhez tapasztott mobillal, tudomást sem
véve rólam, majd beült az Aston Martinjába. Majdnem leestem, amikor
újból felmásztam az ablakába, és rájöttem, hogy nemcsak becsukta, de be is
zárta.

Vártam rá a konditerem recepciójánál is, úgy tettem, mintha egy jógás

brosúrát olvasgatnék, majd odajött hozzám a biztonsági őr, és azt mondta,
hogy egy úriember azt kérte, hagyjam el az épületet, hogy ki tudjon menni a
kocsijához.

Knight úgy kezelt engem, mint egy stalkert. És ha őszinte akarok lenni
magammal, valójában tényleg az voltam. Azt akartam, hogy
végighallgasson.

Most pedig Spencerékhez készültünk az éves hálaadásnapi vacsorára, és egy

helyen, egy asztalnál fogunk enni, akár tetszik neki, akár nem. Vele szemben
vagy mellette fogok ülni, és nem tudtam, örüljek-e annak, hogy végre
láthatom az arcát, vagy rettegjek attól, hogy mit látok majd rajta.

Megkocogtattam a mosdókagyló szép, krémszínű kerámiáját, egyik lábamról

a másikra álltam a fűtött padlónk kockás, fekete-fehér márványán, és nem is
figyeltem oda a pult szélére támasztott telefonomon felugró üzenetekre.

Josh: Minden rendben?

Josh: Valószínűleg elfoglalt vagy. Csak írd meg, hogy jól vagy-e, ha van
időd!

– Kicsim, nem kéne elkésni. Végeztél már? – kiáltott fel apa a földszintről.

Racer ebben a pillanatban kopogni kezdett a fürdőszoba ajtaján, és azt

kiabálta:

– Luna, Luna, te holdkóros! Gyere már!

– Ne hívd így a húgodat, te kis gazember! – szidta le Edie a földszintről.

Annyira PC volt a szelektív némaságom miatt, még akkor is, ha néha,

amikor egyedül voltunk, hajlandó voltam beszélgetni vele. Bár leginkább
csak igennel és nemmel felelgettem neki. Nem tudtam megmondani, miért
éreztem magam olyan jól Edie közelében.

Valahogy úgy éreztem, hogy a szokásosnál is jobban szeret, mert tudja, hogy
a saját anyám nem szeretett.

Végül feladtam, hogy eltűntessem a szemem körül a vörös színt, kinyitottam

az ajtót, és a gallérjánál fogva megragadtam a kisöcsémet,

majd

magamhoz

rántva

megöleltem.

Egy
levendulaszínű, fodros szélű ruhát viseltem, amit Edie-től kértem kölcsön.
Utáltam a ruhákat. Semmit sem szerettem jobban, mint elvegyülni a bútorok
között, és láthatatlanná válni. De a kétségbeesett idők kétségbeesett
lépéseket követeltek, és én olyan mélyre süllyedtem, hogy egy kihívó, szűk
ruhát viseltem, ami talán arra készteti majd Knightot, hogy ne csak
gyűlölettel és undorral nézzen rám.

Igen. Áruba bocsátottam magam.

Áruba bocsátottam magam, hogy elérjek valahogy a legjobb barátomhoz.

– Hű, Holdkóros! Sokkal szebb vagy, mint szoktál! – Racer megfogta a

ruhámat, majd rám emelte a ragyogó, kobaltkék szemét.

Megfogtam a kezét, és együtt elindultunk lefelé a lépcsőn. Amikor apa és

Edie megláttak, a tekintetük fellobbant, de nem tettek megjegyzést sem a
ruhára, sem a sminkre. Belefáradtak, hogy azt kérdezgessék, mi a bajom, és
miért nem lógok együtt Knighttal meg Vaughnnal.

Basszus! Vaughn. Nem is gondoltam rá, mint veszélyforrásra.

Knight vajon mesélt neki Joshról és rólam? A megérzésem azt súgta,

hogy nem, mert Knight túlságosan is védelmezett engem. Másrészt, az

elmúlt napok történései alapján a kibékülésre nem sok esélyt láttam. Egy
dologban biztos lehettem – ha Vaughn tud róla, arról ma este én is értesülök
majd. A srác nem a diplomáciai képességeiről volt híres.

– Gyönyörű vagy! – Apa puszit nyomott a halántékomra, a hangjából

gyengédség áradt.

Amikor elengedett, Edie kapott el, és nagyon szorosan átölelt.

– Nem tudom, mi folyik itt, de én itt leszek. – A mellkasához szorított, és azt

súgta a fülembe: – Mindig itt leszek. Szeretlek.

Spencerékhez három különböző ételt, öt üveg bort és egy desszertet vittünk,

amit apa külön Los Angelesből rendelt. Valami puccos,
menő

tortát,

amiben

fagyi

is

volt,

és

amit

szobahőmérsékleten kellett elfogyasztani. A szüleim és a barátaik ilyen

hálaadásnapi lakomákat rendeztek – pazar, túlzó és tökéletes partikat.

Én voltam az egyetlen tökéletlen dolog a képben, beleértve a tökéletes házat,

a tökéletes ételt és az engem körülvevő tökéletes embereket is.

Ahogy beléptünk a Spencer-ház ajtaján, mindenki ölelgetni kezdte a másikat,

és beindult a kellemes csevegés.

Jaime és Melody Followhill már ott voltak a lányaikkal, Bailey-vel és

Dariával. Daria vőlegénye, Penn és a húga, Via is eljöttek.

Followhillék a saját nevelt gyerekeikként tekintettek Pennre és Viára, ami

miatt a srác és Daria szerelmi kapcsolata, gondolom, kicsit tabu volt, de én
nem ítéltem el őket. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha együtt lennék
Knighttal, az ennél is furcsább lenne.

Hiszen mi gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Láttam őt pelenkában is.

Knight végignézte, ahogy egy egészségügyi betétes doboz hátulján

tanulmányozom az utasításokat, és még segíteni is akart megfejteni, hogyan
kell használni, aztán mindketten fetrengeni kezdtünk a nevetéstől.
Baron és Emilia Spencer úgy néztek ki, mintha az Oscarra készültek volna: a
férfi tökéletesen szabott öltönyben feszített, a felesége pedig egy földig érő,
töksárga ruhában, ami fedetlenül hagyta a vállát. Vaughn, aki örömét lelte
abban, hogy csavargónak nézzen ki, egy félig távolságtartó, mégis cinkos
mosollyal jutalmazott,

ami azt jelentette, hogy biztosan nem tud arról, ami Knight és köztem zajlott.

Egy cseppnyi remény áradt szét a zsigereimben. Ha Vaughn nem tudott róla,
az azt jelentette, hogy még menthető a kapcsolatom Knighttal, igaz? Knight
semmi olyat nem mondott, ami miatt Vaughn negatívan láthatott engem.

Még mindig védett engem.

Még azt sem tudtam, mi a célom. Három nappal ezelőttig még szívesen
esélyt adtam volna ennek a kapcsolatnak Knighttal. Aztán körülbelül
huszonnégy órán át tervezgettem a Joshsal közös jövőmet, akinek az
üzeneteire az elmúlt három napban nem válaszoltam.

Egyszerűen túlságosan ki voltam borulva ahhoz, hogy odafigyeljek rá. És

hirtelen az egyetlen kívánságom az volt, hogy… mi is? Hogy visszakapjam
Knightot? Soha nem is volt az enyém. Hogy a bocsánatáért könyörögjek? Ő
volt az, aki rámutatott, hogy bárkivel szabadon

szórakozhatunk,

akivel

csak

akarunk.

Mégis

magyarázkodnom kellett. Még bűntudatom is volt. De most, ahogy ott

álltam, és vártam az ítéletet, abban sem voltam biztos, miért is egyeztem
bele egyáltalán, hogy bíróság elé álljak.
Knight lefeküdt egy csomó lánnyal. Állandóan ezt csinálta. Flörtölt és
randizott velük, bezárta őket Vaughn buliszobájába, és elképzelhetetlen
dolgokat tett velük a sötét faajtók mögött. Aztán bebújt az ágyamba, és áradt
belőle a lányok édes, virágos, csábító illata.

Miért akartam megint bocsánatot kérni, és miért nekem volt bűntudatom?

Miért akartam elrontani ezt a dolgot Joshsal, miért volt az nekem fontosabb,
hogy megpróbáljam megnyugtatni Knight sértett egóját? Miért hagytam,
hogy Knight semmissé tegye az egész fejlődést, amit az elmúlt négy
hónapban elértem, csak azért, mert neki nem tetszett az új életem?

Egyedül abban voltam hibás, hogy pofon vágtam, és az hónapokkal ezelőtt

történt. De nem lett volna szabad megtennem, Knight pedig megérdemelte a
bocsánatkérésemet. Viszont ennyi, ennél több nem járt neki.

Edzőtermekből rúgtak ki, majdnem leestem az ablakpárkányról –

miért engedtem, hogy hatással legyen rám a bosszúvágya?

Forrni kezdett a vérem. Egész idő alatt valami olyan miatt akartam
bocsánatot kérni, amit Knight naponta az arcomba tolt, amikor még itt
laktam mellette.

Kimentettem magam a felnőttek társaságából, beslisszantam Spencerék

konyhájába, és töltöttem magamnak egy pohár fűszeres vörös portóit, amit a
portugál borászuk kifejezetten nekik készített –

ja, mert egy Spencernek természetesen saját borász is dukál.

Rajtakaptam Dariát – szőke, magas lány, aki túlságosan Gigi Hadid ahhoz,
hogy valódinak tűnjön – és Pennt, aki alapvetően úgy nézett ki, mint
Leonardo DiCaprio 1996 körül. A konyhapultnál smároltak, mint két
félisten, és pedig úgy tettem, mintha tudomást sem vennék a létezésükről.
Megszólalt mögöttük a csengő, mire hörögve, hevesen lihegve, egymásra
mosolyogva szétváltak.

Legszívesebben belehánytam volna a portóimba. Nem azért, mert nem

kedveltem őket – szerettem őket, a családomhoz tartoztak –, hanem mert
tudtam, mi és ki jön be azon az ajtón.
– Ez Knight! Már úgy vártam, hogy megérkezzen! – tapsolt izgatottan Daria,
majd úgy hagyott ott bennünket Pennel a konyhában, hogy még csak oda
sem köszönt nekem.

Egymásra bólintottunk a sráccal. Penn a konyhapultnak támaszkodott, és az

állát felém rántotta.

– Milyen az egyetem?

Mosolyogtam, és rá mutattam.

Megvonta a vállát.

– Ahol ő van, én ott boldog vagyok. – A tekintete arra a helyre kalandozott,

ahol az imént még Daria állt.

Ez úgy hangzott, mintha Josh mondaná. Hirtelen hiányolni kezdtem Josht.

Josht, akinek egyetlen bűne az volt, hogy miatta szakadt meg a kapcsolatom
Knighttal.

Felnyitottam a mobilom billentyűzárát, és küldtem neki egy gyors üzenetet,

válaszul azokra, amikkel ő bombázott engem.

Luna: Minden rendben van velem. Bocs, hogy eltűntem – sok minden történt
itt, de már minden oké. Most kezdtünk el vacsorázni.

Te is hiányzol nekem, és alig várom, hogy visszatérjek a Boonra. x Amikor

felnéztem, a konyha hirtelen tele lett emberekkel: ott volt Knight, az anyja
(Rosie), az apja (Dean) és a kisöccse (Lev). Lev és Racer a nagyszobába
osontak, Bailey-vel a nyomukban.

Rosie szorosan a mellkasához vont, és csókot nyomott a homlokomra. Dean

játékosan, hunyorogva nézett rám, és beletúrt a hajamba, amit az elmúlt pár
órában igyekeztem kivasalni.

– Jól érzed magad a Boonon, Lu?

A mutató- és hüvelykujjammal okét mutattam.

– Helyes, helyes.

Amikor Knightra került a sor, hogy reagáljon valamit, és minden szem ránk
szegeződött, ő köszönésképpen felém intett az állával.

Meg sem nézte a ruhámat, a kisminkelt arcomat vagy a puccba vágott

frizurámat. Vonakodva rám kacsintott, majd elindult a bárpult felé, hogy
töltsön magának egy pohárral. Az arca ki volt pirulva, ami arra utalt, hogy
már lehúzott pár rövidet, mielőtt elindult otthonról. Egy fehér, V nyakú pólót
viselt tengerészkék zakóval és homokbarna skinny farmerrel, a kócos haja
pedig lágy tincsekben omlott a homlokába. A telefonját nyomkodta, nem
igazán figyelt oda senkire, és rá nem jellemző módon távolságtartóan
viselkedett.

– Nem akarsz mondani valamit? – morogta Vaughn.

Knight lehúzta a pohara teljes tartalmát, amikor a szüleink nem néztek oda,
és ördögi mosolyra húzta a száját.

– Bocs, nincs most kedvem. Sosem tudhatod, honnan jön a szar.

Vaughn halkan füttyentett, és hol rám, hol Knightra nézett.

– Szóval a kis ártatlan lénynek agyara is van. Kezd izgalmassá válni a

történet.

Nyeltem egyet.

Knight elvigyorodott.

– Valaki izgatott ma, igen, de ennek semmi köze a történethez.

– Hülye segg! – merengett Vaughn.

– Seggekről a későbbiekben lesz szó, ha leléptünk erről az unalmas

vacsoráról, és elmegyünk Arabella bulijára. – Knight úgy köpte az unalmas
szót, mintha miattam lenne az az este.
Éreztem, hogy a düh kezd forrni bennem, és minden sejtem zsizseg.
Arabella? És mi van Poppyval? Legszívesebben üvöltöttem volna, de mivel
nem akartam jelenetet, végül maradtam a bájos, engem-nem-érdekel
mosolyomnál, amit a fiúkra villantottam.

A dühöm akkor érte el újabb tetőpontját, amikor a hosszú vacsoraasztalnál

ültünk, amit barna, kézzel díszített porcelán, Lev és Bailey által festett
tökök, sárga gyertyák és valódi aranyszálakkal

varrt, kézzel készített szalvéták díszítettek. Mindenki beszélgetett, nevetett,

meleg cidert vagy bort ivott, és élvezte a vajban sült pulykát.

Knight mellettem ült, valószínűleg azért, mert tudta, hogy aggódó

kérdésekkel bombáznák, ha nem így tenne, és az asztal alatt folytatta az
SMS-ezést, részt sem véve a beszélgetésben.

– Tedd el a telefont, fiam! – szólt rá Dean egy alkalommal, de Knight fel

sem nézett a képernyőről.

Dean letette a pohár vizet az asztalra – soha nem ivott alkoholt –, és

egyenesen Knightra nézett, a tőle megszokott intenzitással, amivel képes
lenne lángra lobbantani az égboltot is.

– Drágám – próbálkozott Rosie, miközben egy szalvétával finoman

megpaskolta a szája szélét.

Knight ezúttal felnézett, majd a telefonját az első zsebébe dugta.

Ezt nagyon szerettem Knightban. Hogy ilyen tisztelettel és szeretettel

viselkedik az anyjával.

– Bocsánat, anya.

– A bocsánatkérés jól hangzik – motyogta Dean a villájára tűzött fehér

spárgának.

– Egyetértek. Jó hangokat hallani néha. Imádom a hangokat! –

Knight hevesen széttárta a karjait, majd úgy kezdett falni, mintha már napok
óta éhezne. Összehúztam magam a székemben, és úgy néztem a tányéromon
heverő ételre, mintha arra számítanék, hogy segítséget nyújt, ha könyörgök
neki a szemeimmel. Sok mindent szerettem volna elmondani Knightnak, de
nem ott, az asztalnál.

– Szeretnél mondani valamit? – fordult felé Edie, aki nem szerette a

süketelést. A tekintetével szabályosan ledöfte Knightot, az evőeszközei
pedig megcsörrentek a tányéron.

– Sok-sok mindent, Mrs. Rexroth. Rengeteg mindent szeretnék mondani! –

harsogta.

Bár igyekezte elrejteni a jeleket a többiek elől, én láttam rajta, hogy részeg.
Már megint. Knight mindig óvatosan ivott, legalábbis Vaughn bulijáig,
szóval ez vészjelző volt.

Mondjuk, én nem voltam itthon hónapokig. Lehet, hogy újabban már

folyamatosan így viselkedett?

– Vékony jégen táncolsz! – figyelmeztette Dean mindenki füle hallatára, én

pedig tudtam, hogy Knightot ezzel csak még jobban fel

fogja dühíteni. Pontosan ugyanolyan volt, mint az apja. Ha nyomást

gyakoroltak rá, ő még keményebben vágott vissza.

Knight elmosolyodott, egy darab sült jamgyökeret hajított a szájába, és rágni

kezdett.

– Mostanában jól bírom a töréseket. Még egy eset nem oszt, nem szoroz.

– Oké, ebből elég! – szólt közbe Emilia erélyesen, hogy megakadályozza a

veszekedést Knight és az asztalnál ülő összes többi ember között. – Váltsunk
témát! Csináltok valami izgalmasat, srácok, mielőtt Luna visszamegy az
egyetemre? – Rám, Knightra, majd Vaughnra pillantott.

Legszívesebben meghaltam volna ott helyben. Emiliának nyilván nem tűnt

fel, milyen hangulat uralkodik a levegőben. Knight horkantva felnevetett, és
a fejét ingatta. A homlokomat ráncolva felé fordultam, kezdtem elveszíteni a
hidegvéremet, de tényleg, tényleg nem akartam elrontani mindenki estéjét.

És akkor meglepő módon, négy nap után először, Knight egyenesen rám
nézett.

A tekintetemmel azt üzentem neki: fogja be.

Őszintén? Majdnem kimondtam hangosan is.

– Óh, nézzétek! Luna kiskutya szemei. Úgy imádom, ha bűntudatot akar

kelteni vele! – Vigyorogva elfordult, és a többiekhez intézte a szavait. – A
kérdésedre felelve, Emilia néni, nem tudom biztosan, én fogok-e valami
izgalmasat csinálni Luna visszautazása előtt, de abban rohadtul biztos
vagyok, hogy Luna csinált valami izgalmasat a múlt héten. Valami olyan
izgalmasat, hogy a partnere még köszönetet is mondott neki az értékes
ajándékért. Mindig olyan odaadó volt ez a lány, nem?

Félrenyeltem a vizet, és megpróbáltam felköhögni a légcsövemből.

Mindenki egyszerre rakta le az evőeszközeit az asztalra. Volt, aki

visszafojtott lélegzettel nyögött. Egy széket hátratoltak, majd észrevettem,
hogy az apám feláll. Edie is felpattant rögtön utána, és figyelmeztetőleg
megragadta apa vállát.

Baron Spencer hátradőlt a székben az asztalfőnél.

– Fiam! Most azonnal állj fel az asztaltól, különben nem csak a hülye
farmerod fog szorítani!

– Boldogan, Vicious bácsi! – Knight elmosolyodott, bedobva a nagybátyja

kétes múltjára utaló nevet, majd felállt, és a lépcső felé indult.

Apám Knight nyomába akart eredni Deannel, a lábam pedig akaratom

ellenére mozdult, hogy felálljak, és figyelmeztetésképpen felemeltem a
nyitott tenyeremet. Beszélnem kellett Knighttal.

Négyszemközt.
– Megölöm! – sziszegte apa, a hangja olyan erőtől és megvetéstől harsogott,
hogy azon tűnődtem, vajon ő milyen ember lehetett annyi idősen, mint most
Knight.

Fájt, hogy még csak a szemébe sem tudtam nézni, amikor ezt mondta, mert
csak arra voltam képes gondolni, hogy tudja, hogy lefeküdtem Joshsal.

Csak nyugodtan – tátogtam. – De előbb hadd beszéljek vele én!

Knight felé osontam, és útközben próbáltam megemészteni az asztalnál

történteket. Gyakorlatilag a teljes baráti körünknek elmondta, hogy
lefeküdtem valakivel. Elárult engem. Felmásztam a lépcsőn, beléptem a
médiaszobába, aminek nyitva hagyta az ajtaját, tudván, hogy követem.

Keserűen nevetgélt, odasétált az ablak melletti bárpulthoz, és egy üveg vizet

vett ki a minihűtőszekrényből. Odaértem, még mielőtt lecsavarhatta volna a
kupakot, és a vállánál fogva megpördítettem, hogy szembeforduljon velem.
Jelelni kezdtem neki, de ő elkapta mindkét csuklómat, megrázott, majd a fal
felé nyomott, míg a gerincem finoman hozzá nem ért. Teljesen üres volt a
tekintete.

Alig tudtam visszatartani a lélegzetemet. Knight még soha nem ért hozzám
úgy, hogy az ne lett volna meleg, bársonyos és közös megegyezésen alapuló.
A mosolya elárulta, hogy rájött, nem tudok mit kezdeni ezzel az eddig
ismeretlen érintésformával és azzal, hogy most más szabályok szerint
játszunk. A szemei ugyanolyan vörösek voltak, mint az enyémek –
nyilvánvalóan ő sem aludt sokat –, de ezen kívül semmi mást nem tudtam
kiolvasni belőlük. Rájöttem, hogy nem számít, kinek van igaza; Knight nem
tudta elrejteni a fájdalmát.

Teljesen összetört, és nem hazudtolhattam meg az érzéseit, bármennyire is

álszent volt részéről, hogy így cselekedett.

A szív nem kér engedélyt az érzésekhez. Egyszerűen csak érez.

– Na, na, Holdfény! Te nem olyan vagy, mint a kis barátod, Josh Cooper.
Neked vannak hangszálaid, de ha túl nyuszi vagy ahhoz, hogy használd őket,
akkor nyilvánvalóan nem akarod megoldani ezt a helyzetet.
Josh Cooper. Tudta Josh vezetéknevét. Honnan tudta meg? Nem számított.
Csak az számított, hogy a kezem még mindig ökölbe szorult, én pedig
megpróbáltam kiszabadulni, miközben éreztem, hogy a szívem olyan
hevesen kalapál, mintha ki akarna szökni a mellkasomból. Gúnyolódott
velem. Provokált. Korábban soha nem tette ezt.

Könnyek csípték a szememet, de bármennyire is szerettem volna sírni, nem

engedtem meg magamnak. Hallottam, hogy a szoba zárt ajtaja mögött
vitatkoznak. Knight megszorította a karomat.

– Hagyjatok minket békén a picsába! – kiabálta az ajtó felé, továbbra is

engem bámulva.

Továbbra is veszekedtek kint, aztán Vaughn kinyitotta az ajtót, és benézett.

Egyenesen rám, de olyan közömbös képpel, mintha azért jött volna, hogy
megkérdezze, milyen desszertet kérek.

Amikor meglátta az előtte játszódó jelenetet, elvigyorodott.

– Végre egy kis szigorú szeretet!

– Fogd be a szád! – csattant fel Knight.

– Loon, azt akarják tudni, jól vagy-e – folytatta Vaughn vontatott hangon.

Bólintottam. Nem tudtam, miért csinálom. Nem voltam jól. Távolról sem.

De most már végig akartam csinálni ezt a dolgot Knighttal, bármi is lesz a
vége.

– Ne feledd, Knight: tud beszélni! Vedd rá!

Vaughn kuncogva becsukta az ajtót, én pedig visszanéztem Knightra,

remélve, hogy nem tűnök olyan rémültnek, mint amilyennek éreztem
magam.

– Igaza van. – Knight megnyalta az ajkát, és felmordult. – Képes vagy rá, és

meg is fogod tenni. Feltéve, hogy akarsz még engem valaha is.
Kinyitottam a számat, de nem jött ki belőle hang. Knight ajka ördögi
mosolyra húzódott. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tud lenni.

Ilyen rideg. Ilyen gonosz. Ilyen zsarnok.

– Nincs kedved hozzá, Holdfény? Próbálkozzunk meg egy másik taktikával!

Jó volt a srác? – vicsorgott. A hangja sötét és mély volt, a lehelete finoman
legyezte az arcomat. – Elélveztél?

Annyira bántott a viselkedése, hogy tényleg úgy tettem, mintha

gondolkodnék. A válasz egyébként nem volt. Nem mintha Josh nem lett
volna jó vagy gyengéd – mindkettő igaz volt rá. Csak túlságosan fájt a szex.
Fizikailag. Lelkileg.

Megérte, mert láttam, hogy Knight arca pimaszból bizonytalanná változik.

Amióta ismertem, most először csináltam azt, hogy fogtam Knight
fájdalmát, és úgy ittam belőle, mint egy erőforrásból.

Bántott engem, ezért én is bántottam őt.

Éreztem, hogy könnyek csorognak lefelé az arcomon, de megemeltem az

állam, és dacosan bámultam Knightra. Rendezte a vonásait, közelebb hajolt
hozzám, és végigsimított az orrával az arcomon.

– Rám gondoltál, amikor megdugott? – Az ajka vigyorra húzódott, amit

valahogy mélyen a gyomrom mélyén is éreztem.

Megborzongtam, éreztem, hogy összeszorul az állkapcsom. A térdem közel

volt az ágyékához. Abból a szögből akár meg is rúghattam volna. Akartam
is. Az orra csábítóan súrolta a fülemet, a nyelvét kidugta, a piercing meleg
fémje a fülcimpámat simogatta.

– Mondd csak, keményen vagy lassan dugott meg? Valószínűleg lassan, mi?
Josh Cooper kedves fickónak tűnik. Egy jó, kemény…

És akkor megtettem. A lába közé nyomtam a térdem. Csakhogy nem voltam

olyan gyors, mint Knight, aki gyakorlott sportoló. Még időben elkapta a
térdem belső oldalát, megfordított, a falnak nyomott, és hátulról leszorított.
Csapda. Csapdába estem. Ennek a hatalmas srácnak a karjai között. Egy
srácnak, akit már nem ismertem, és akiben már nem bízhattam.

– Hiba volt!

Rácsaptam a falra, amihez Knight odaszorított, a szavak kiszöktek a

torkomból, erejük és súlyuk égetett.

Megfordultam. Knight hagyta. A szeme egy pillanatra kikerekedett.

Megkapta tőlem, amit akart, megszólaltam, és most nem tudta, mit kezdjen a
szavaimmal.

Őszintén szólva, én sem tudtam.

A francba, beszéltem!

Beszéltem Knighthoz.

Mondtam valamit.

Szavak jöttek ki a számból.

Jézusom! Megcsináltam. Megcsináltam!

És nem azért tettem, hogy elmondjam neki, hogy szeretem, hogy akarom őt,
hogy évek óta rá vágyom. Veszekedtünk. Szakítottunk.

Véget vetettünk valaminek, ami még el sem kezdődött.

Újra kinyitottam a számat, gondosan megválogatva a szavakat, és jóval

halkabban, mint az imént.

– Hiba. Volt. Nem az, hogy esélyt adtam Joshnak, hanem az, hogy rossz
indítékból tettem, ráadásul részegen.

Nem akartam mosolyogni. A helyzet határozottan nem ezt kívánta.

De nem tudtam megállni. Olyan sok terapeutával próbáltam már eljutni

eddig az áttörésig. Annyire jellemző rám, hogy a lehető
legrosszabbkor sikerült megtennem.

Knight hátrált egy lépést, az arca még mindig komoly volt, de valahogy
mégis azt láttam rajta, hogy szórakoztatja a jelenet. Ismét az a kisfiú volt egy
pillanatra, aki az egész világot nekem adta volna, csak egy nagydarab, izmos
férfi testében, és aki küzdött, hogy valami jót adjon nekem.

– Magadnál voltál? – kérdezte feszülten.

Nem akartam hazudni.

Bólintottam.

Knight megcsípte az orrnyergét.

– Akkor mégsem volt hiba. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan tetted,
hacsak nem véletlenül csusszant beléd a farka, miközben pont szét volt tárva
a lábad. Ennyire senki nem lehet ügyetlen. Még te sem.

A mosoly elillant az arcomról; összevontam a szemöldökömet.

– Knight… – ejtettem ki a nevét. Egy újabb nehéz szó. Amit éveken át

titokban gyakoroltam.

Beletúrt a hajába, és próbált lenyugodni. A fájdalom úgy kenődött szét az

arcán, mint egy odavetett festmény.

– Nem, minden oké. Az én hibám. Tényleg nagyon hülyének kell lenni

ahhoz, hogy valaki megengedje magának, hogy a legjobb barátja iránt
olyasmit érezzen, amit én éreztem irántad.

Éreztem. Múlt időben.

De érzett ő bármit is irántam? Egy lépést tettem felé, az arcára simítottam a

kezem, de ő ellökte. A szám még mindig remegett az előbbi szavaimtól.
Knight szeme csillogott, először láttam őt a könnyeivel küszködni.

– Megölsz engem, Luna Rexroth. – Felnyögött, olyan hangon, amiről azt

hittem, a tökönrúgással fogom majd kisajtolni belőle.
– Én öllek meg téged, Knight? Gondoltál már valaha arra, hogy esetleg,
talán mégiscsak te öltél meg engem réges-régen?

A szavak most már csak úgy áradtak kifelé a számon. Úgy éreztem, életre
kelek. Nyers vagyok. Igazi. Nem is tudtam róla, hogy korábban nem éreztem
magam igazinak.

– Azzal, hogy a suliban minden nap egy másik lány csüngött a karodról.
Minden egyes alkalommal, amikor a telefonodra vigyorogtál, miközben
SMS-t pötyögtél valakinek? Tizedikben, amikor Jamie Percy azt kiabálta az
ebédlőben, hogy a kocsid hátsó ülésén vetted el a szüzességét.
Tizenegyedikben, amikor behívták a szüleidet az iskolába, mert az a pletyka
terjedt, hogy édeshármasban vettél részt két végzős diákkal. Ezerszer és
ezerszer meghaltam, jóval ezelőtt, hogy a legkisebb sebet ejtettem volna a te
gyönyörű, kopott szíveden.

A fotografikus memóriám szívás volt. Életünk minden részletére

emlékeztem, és most kontroll nélkül beszéltem róluk. Nem tudtam leállítani
magam. Még ha akartam volna sem. Márpedig egyre inkább akartam.

– Annyi lánnyal lefeküdtél, Knight! Arabellával, Shayjel, Belle-lel, Danával,

Fionával, Rennel, Janettel, Stacivel. Több tucat lánnyal.

Vagy inkább több százzal? Várjunk, ott volt még Hannah, Kristen, Sarah,
Kayla…

– Elég! – üvöltötte.

Knight hirtelen eltűnt előlem, akár egy démon. Megfordultam, és néztem,

ahogy az Xbox felé lépdel, aztán kitépi a helyéről, és a falhoz vágja. Amikor
lekapta a tévét a falról, hátraugrottam, és néztem, ahogy a kanapéhoz csapja,
majd szanaszét tépi a kanapét is. Aztán felém fordult, és széttárta a karját,
mintha valami játékműsor házigazdája lenne.

– Mesélek valami vicceset, Luna. Lehet, hogy ehhez le kéne ülnöd.

Történetesen egy lánnyal sem voltam. Eggyel sem. Ugyanis rád vártam.
Én… Egy. Kibaszott… Szűz. Vagyok! Ezt most emésztgesd egy ideig!
A hangja olyan hangosan dübörgött, hogy biztos voltam benne, odalent és az
ajtó mögött is mindenki hallja.

– A történetek, amiket hallottál? Azok csak mesék voltak! Úgy tartogattam

magam neked, mint egy kibaszott Jonas Brothers-tag.

Bocsáss meg, hogy nem viselek tisztasággyűrűt, és nem baszom el a

hírnevemet, csak hogy eleget tegyek a véget nem érő, néma követeléseidnek,
amiket valamilyen csodával határos módon mindig megérzek.

Knight úgy mozgatta a levegőben az ujjait, mintha azt akarná mondani: a

vágyaim és az igényeim valamiféle sötét mágia részei, amit ő nem képes
megfejteni.

– Az egyetlen ok, amiért azokkal a csajokkal lógtam, az az volt, hogy ne

szarjanak le a barátaim, és hogy levegyek a válladról egy kis nyomást. Hogy
ne hidd, hogy visszatartasz, vagy ilyesmi. Mert ami azt illeti, visszatartottál.
Olyan sokáig tartottam vissza magam, hogy mára úgy érzem, mintha egy
lánc lennél. Egy nehéz fémlánc. Le akarlak tépni magamról, Luna Rexroth!
Kurva régóta el akarok szakadni tőled, de te erősebb vagy nálam. Erősebb
vagy ennél. –

Magára és rám mutatott, majd kimerülten a kanapére rogyott.

Szótlanul, egy kicsit megbántódva, mégis nagyon büszkén azt éreztem, hogy
a szívem megdagad a mellkasomban, de úgy, mintha az egész testemet
átvenné.

Az érzés a következő percben kipukkadt, mint egy lufi, amikor rájöttem,

hogy amit tett, az most már semmit sem ér. Múlt időben beszélt róla. Várt
rám . De már nem vár. Most már semmit sem akar tőlem. És miért is akart
volna? Megszegtem a néma egyezségünket.

Már nem voltam szűz.

– Nagyra értékelem, hogy nekem tartogattad magad, de mégis, hogyan

kellett volna erről tudomást szereznem? Telepátia erejével? A pletykák
nagyon durvák voltak, és te a szemem láttára smároltál Arabellával. A
pokolba is, Poppy olyan mélyen dugta a nyelvét a torkodba, hogy attól
féltem, egy másik képen kivájja a manduláidat!

Felrakta az Instagramra! És mi van azokkal a lányokkal, akiket rajtad

éreztem, amikor nálam aludtál? Semmi okom nem volt azt hinni, hogy több
lennél egy két lábon járó, beszélő, szexuális úton terjedő

betegségnél.

– Arabella egyszeri eset volt. Részeg voltam, ideges, és bosszút akartam

állni. A többi lány illata? Velük lógtam, ezért érezhetted az illatukat. Semmi
több nem történt. Megkérdezheted Vaughnt meg Huntert is. Ők majd
kezeskednek értem, úgyis folyton röhögnek rajtam emiatt. Poppy pedig…

Felállt, tett egy lépést felém, és két oldalról a nagy, meleg tenyerébe fogtam
az arcom. Valamiért nem találtam megnyugtatónak ezt a gesztust. Egészen
biztos voltam benne, hogy a következő

szavaival össze fog törni. Meg akarta mutatni nekem, mi történik, ha a

legendás Knight Cole-t bolondnak nézi az ember, vagy ami még rosszabb,
annak láttatja őt.

– Poppyval egy jótékonysági akciót csináltunk a cisztás fibrózisért.

Anyukámért. A szülők az All Saints Gimnáziumban egy dollárt

adományoztak minden egyes like után, amit az Instagramon kapott. A
diákközösség véletlenszerűen választott ki minket. Két héttel ezelőtt még
nem is ismertem őt, és száz százalékban biztos lehetsz benne, hogy nem
járok vele.

Legszívesebben térdre ereszkedtem volna, és a bocsánatáért esedeztem

volna, hogy elmondjam: Josh hiába nagyszerű, ő

mégsem Knight. Hogy ő számomra az igazi. Hogy a lényegre tapintott. És

tizenhét év után először úgy éreztem, ezt el tudom mondani neki. Beszélni
tudok Knighthoz, még ha mással nem is. Ha őszinte akartam lenni
magamhoz, senki nem volt, akivel szívesebben beszéltem volna, mint vele.
Ő volt a világom középpontja.
– Szereted őt? – kérdezte Knight.

Megráztam a fejem.

– Nem. Nem szeretem Josht. Aranyos, de…

– Kímélj meg a Joshsal kapcsolatos szuperlatívuszoktól, te kis szédült! Add

ide a telefonodat! – Felém nyújtotta a nyitott tenyerét.

– Miért? – A hangom kissé rekedt lett, valahogy nőiesen.

Kíváncsi voltam, hogyan reagál erre Knight. Lenéztem, és láttam, hogy

libabőrös lett a karja, ez pedig ostoba módon reménnyel töltött fel azzal
kapcsolatban, hogy talán mégis menthető még a kettőnk kapcsolata.

– Elegem van abból, hogy úgy érzem magam, mint egy biztonsági
vészmegoldás, amire nem akarsz lecsapni.

Sosem voltál biztonsági vészmegoldás. Annyira sok kockázattal jársz, hogy a

gondolatodtól is összeszorul a szívem.

Már nyújtottam felé a telefonomat, de megálltam, amikor rájöttem, hogy

Josh biztosan válaszolt az SMS-re, amit még a konyhában küldtem neki.
Tudtam jól, hogy Knightot egyáltalán nem érdekli a magyarázatom, csak az,
hogy megbizonyosodjon az igazáról. Az egész veszekedésünk amiatt
keletkezett, hogy nem voltunk őszinték egymással, így az, ha Knight átnézi a
telefonomat, csak még több gondot okozott volna. Nem bízott bennem. Nem,
köszönöm.

Knight arca egy olyan ember diadalittasan szomorú portréjához hasonlított,

aki megjósolta az apokalipszist, és most nézte, ahogy a nap tüze végigsöpör
az erdőkön, óceánokon és városokon.

– Nem! – A hangom alig volt több nyüszítésnél. – Nagyon sajnálom, Knight.

Vagy meghallgatsz, vagy üres kézzel távozol.

Az ajka elégedett undorral legörbült, sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi

lehetséges.
– Az első szavak, amiket felém intéztél, összetörték a szívemet.

Olyan hosszú ideig vágytam arra, bár el tudnálak felejteni téged. Bár ne
szeretnélek! Bár ne rád gondolnék minden lélegzetvételemnél! És most, azt
hiszem, képes leszek erre.

Felém nyúlt, az ajkát a homlokomra nyomta. Már nem is tűnt dühösnek, és

ez megijesztett. Amikor tört-zúzott a szobában, akkor legalább tudtam, hogy
reagál. Hogy belül fáj. Hogy feldolgozza, bármi is az, amivel szembenézünk.

Most, hogy a tisztánlátás olyan erővel égette a bőrömet, mint egy friss vágás,
megéreztem az elmúlt néhány hónap súlyát.

Elveszítettem a legjobb barátomat, és amit kaptam helyette, az rosszabb volt

az ellenségnél – egy közömbös ismerőst.

Könnyes szemmel bámultuk egymást. Csak ő mosolygott, én úgy éreztem, a

halálomon vagyok.

– Kérlek! – suttogtam. – Kérlek, Knight!

– Gyönyörű hangod van! – A kezét az arcomról az államra csúsztatta.

Megemelte a fejem, így teljes szélességében láthattam a mosolyát.

– Kérlek! – ismételtem könyörögve. Még több elvesztegetett szó.

Mintha gyémántok gurultak volna szét a padlón egy rablást követően.

Miután már senki nem akarja őket.

A hajamba csókolt.

– Emlékszel, amikor azt mondtam, én mindig kiegyenlítem a számlát?

Pislogtam. Mikor is mondott ilyet? A lombháznál. Igen.

Némán bólintottam.

– Nos, Holdfény, ideje, hogy visszakapd, ami jár.

Hatodik fejezet

Luna

– Siess, el fogunk késni! – April a pelerinem ujját rángatva húzott ki az ajtón

azután, hogy befejeztem a Knightnak küldött hangüzenetem rögzítését.

Átrohantunk a zsúfolt folyosón, a diákok mellett oldalazva, hogy le ne

csússzunk a Drum Kithead-koncertről.

Normális esetben egyáltalán nem jártam bulizni, de mennyi esély volt arra,
hogy April kedvenc bandája ismét fellép majd ezen a szar észak-karolinai
egyetemen? Ráadásul az elmúlt három hét, amióta visszatértem a Boonra,
kész kínszenvedés volt, és az időm nagy részében vagy SMS-t írtam,
telefonáltam vagy levelet írtam Knightnak. Hogy miért, azt nem tudtam.
Sosem válaszolt semmire, még a telefonhívásokra sem, pedig végre hallhatta
volna a hangomat.

Hogyhogy képes lettem beszélni Knighthoz? Újra és újra ez a kérdés járt a

fejemben, és mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottam: mert úgy
éreztem, ez kell a túlélésemhez. Mentőövnek tűnt.

Ő mégis magamra hagyott, ugyanúgy, ahogy Val. Alig vártam, hogy újra
kapcsolatba kerüljek Knighttal… És azt is alig vártam, hogy megtudjam,
vajon képes leszek-e ismét beszélni vele. Csak véletlen lett volna?

Nem beszélni olyan érzés volt, mintha egy hógömbben rekedtem volna, ahol
egy vastag réteg választ el a világtól. Tudtam, hogy képes lennék rá, de ezen
a ponton szinte feleslegesnek éreztem, hogy megszólaljak. Senki sem várta
el tőlem. Bizonyos értelemben minden egyes nap, amikor egy szót sem
szóltam, igazi teljesítménynek tűnt.

Versenyt űztem önmagammal.

Knighttal azonban megszegtem minden szabályt. Azt akartam, hogy

figyeljen rám, bocsásson meg nekem, adja nekem mindenét.

A hálaadásnapi vacsora után, amikor hazaértünk, Edie félrehúzott, és

megkínált egy pohár borral. Visszautasítottam.
– Adhatok neked egy tanácsot? – kérdezte.

Bólintottam. Nem mintha lett volna más választásom, és különben is, bármit
jobbnak éreztem, mint hogy bemenjek a házba, és apám arcába nézzek,
amelyen valószínűleg a zavarodottság és a rémület jele keveredett, amiért
lefeküdtem egy sráccal, akit nem is ismert.

– Az a helyzet… – Edie ivott egy kortyot a vörösborából, miközben a

steppelt függőágyban hátradőlve a csillagokat bámulta. – Te és Knight szinte
a születésed napjától fogva ismeritek egymást. A világot rajta keresztül
ismered. Fogalmad sincs, hol ér véget a meghittség, és hol kezdődik a
szerelem. A határok annyira összemosódtak, hogy mindketten furcsán
viselkedtek és dacoltok egymással. Talán az lenne a legjobb, ha elengednéd
ezt az egészet, élveznéd az egyetemet, aztán majd a nyári szünetben újra
átgondoljátok mindezt Knighttal. Jogod van a boldogsághoz, Luna. És van
egy olyan érzésem, hogy Knight most nagyon boldogtalanná tesz téged.

Ez nem igaz – keltem a védelmére jelnyelven. – Knight nagyon is boldoggá

tesz engem.

Edie a napbarnított lábát átcsúsztatta a függőágyon, a lábujjait belefúrta a

fűbe, hogy megállítsa a hinta mozgását, aztán felült, és egyenesen rám
nézett.

– Hallottam, hogy beszéltél vele. Hangosan.

A szemem tágra nyílt. Edie megrázta a fejét.

– Ne aggódj! Senki más nem hallotta. Békén hagytunk benneteket.

A lényeg az, hogy nem tűntél boldognak. Úgy hangzott, mintha…

megbántott volna. Nem akarom, hogy ezt érezd, amikor végre beszélni
kezdesz valakivel rajtam kívül.

De aztán közel egy hónappal később sem tudtam megszabadulni attól a

késztetéstől, hogy keressem a kapcsolatot Knighttal, pedig tudtam jól, hogy
Edie-nek igaza van. A barátai Instagramját és Twitterét nézegettem. Minden
egyes nap.
Még most is, ahogy beültem Josh szobatársának, Ryannek a kocsijába,
tudtam, hogy szívesebben tölteném az időm a koleszban,

a telefonomat bámulva, és arra várva, hogy Knight visszahívjon, még akkor

is, ha semmi jel nem mutatott arra, hogy megtenné.

Becsúsztam Ryan hátsó ülésére, majd észrevettem, hogy April az

anyósülésre ült. Amikor elfordítottam a fejem, rájöttem, miért. Josh ült
mellettem hátul. Elmosolyodott, és azt jelelte: Amikor April Ryannel beszélt
telefonon, követelte, hogy ő ülhessen elöl.

Az elmúlt három hétben úgy éreztem magam, mintha ötödik kerék lennék –
ahogy azt a gyerekkori barátnőm, Daria mondogatta egykor.

Megmondtam Joshnak, hogy nem állok készen semmi komoly dologra, mert
még mindig érzek valamit Knight iránt, és nem lehetek mással. Eközben
April és Ryan egyre közelebb kerültek egymáshoz.

A virágzó románcuk miatt Josh meg én valahogy arra kényszerültünk, hogy

együtt lógjunk, még ha jobb is lett volna távol maradni egymástól. De nem
hibáztathattam a szobatársamat, amiért az új barátjával akart időt tölteni.

April és Ryan hangosan cuppogva csókolóztak elöl.

Josh a szemét forgatta, és elmosolyodott.

Hogy vagy? – jelelte.

Ez volt a legrosszabb rész – látni, hogy milyen kedves és aranyos velem még
így is, hogy ismét felhúztam a falakat magam köré, és azt éreztettem vele,
hiba volt részemről, hogy összejöttem vele.

Minden rendben – jeleltem. Azt az átkozott kifejezést használtam. –

És te?

Én is jól vagyok.

Szerencsére az út rövid volt.

Amikor megérkeztünk, láttam, hogy ez az a fajta koncert, ahol mindenki úgy
összehúzza magát, mint a szardíniák a konzervdobozban. A sötét klub
körülbelül akkora volt, mint a szüleim nappalija, füst, sör és izzadság sűrű
elegye töltötte be – ilyen helyre még Vaughn és Knight sem tudott volna
engem soha elrángatni. De a katasztrofális hálaadás után rájöttem, hogy talán
nem Knight az egyetlen, aki rendelkezik egy fényes, vörös önpusztító
gombbal. Én is felejteni akartam. Én is el akartam merülni az alkoholban, az
izzadt testekben és a hangos zajban, mint ő.

Eszem ágában sem volt megállni. Hatalmas előrelépést tettem –

ezt maga Malory mondta. Hónapok óta először nem rettegtem a

gondolattól, hogy a pszichológusom friss híreket küld rólam a szüleimnek,

folytatni akartam a barátságépítést, és ki akartam lépni a komfortzónámból.

A színpad előtt emberek táncoltak, jó volt a hangulat, és – egyet kellett

értenem Aprillel – az énekes igazán dögös volt, akit jólesett bámulni. Joshsal
táncoltam, és feloldódtam a zenében. Miután már két órája billegettem a
fejem, és mindannyiunknak vettem egy kör italt a hamis személyimmel,
azon kezdtem tűnődni, hogy talán úgy tudok legkönnyebben lemondani
Knightról, ha teljesen elmerülök a figyelemelterelésben.

Nem kellett sokáig töprengenem ezen. Amint megéreztem, hogy vibrál a

telefon a farzsebemben, elővettem, és ráncba szaladt a homlokom. Knight
neve villant fel egy kép fölött, amin épp felhúzza az ingét, és a kamerába
kacsint, felfedve a csodás kockás hasát.

Visszahívott.

Végre. Millió megválaszolatlan hívás után.

Hallani akarta a hangom.

Veszélyesnek éreztem felvenni a telefont a barátaim előtt, akik elájultak

volna, ha hallják, hogy beszélek. De nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
Bocsánatot kérve kirohantam a sikátorba, ami a klub és egy kávézó között
húzódott. Megnyomtam a válasz gombot, és a fülembe dugtam az egyik
ujjamat, hogy jobban halljam Knightot.
Először csak a finom lélegzetvételét hallottam, és éreztem, hogy a gyönyör
és a fájdalom borzongása átjárja a testemet. A puszta létezésével felizgatott
engem. Vaughn tévedett. Az, hogy eltávolodtam Knighttól, nem oldotta meg
a problémát. Csak felerősítette.

– Szia! – szólalt meg végül a durva bariton hangján.

– Szia! – suttogtam, mert túlságosan féltem, hogy más is meghallja. Még

senkihez nem szóltam egy szót sem rajta kívül, de az ő közelségében
valamiért úgy éreztem, beszélnem kell, hogy valahogyan magamra vonjam a
figyelmét. Még mindig nem értettem, hogyan tudtam beszélni hozzá,
különösen most. Kockára tettem az új, értékes barátságaimat valakiért, aki
világossá tette számomra, hogy bosszút akar állni rajtam. Aki azt akarja,
hogy bűnhődjem. Aki arra vágyott, hogy szenvedjek.

– Hogy vagy? – kérdeztem, ő pedig ezzel egy időben azt mondta:

– Ne hívogass többet, Luna!

Egy pillanatnyi csend következett, ami alatt próbáltam megemészteni a

hallottakat. Ezúttal nem volt sem gonosz, sem fenyegető. Nem volt éles a
hangja.

– Tessék? – ziháltam.

– Nagyon igyekszem, hogy ne bántsalak, de nehezen tudom visszafogni

magam. Húzódj a háttérbe, mielőtt valami olyat teszek, amit később
megbánok! – magyarázta.

– Ki mondta, hogy békén tudlak hagyni? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva,

bár magam sem igazán tudtam megfejteni a szavaim jelentését. – Azt hiszed,
én nem próbáltam meg?

– Próbáld jobban, Luna! Tudom, hogy képes vagy rá, mert körülbelül nyolc
éven át ezt csináltad. Három csókomat utasítottad vissza. Aztán lefeküdtél
valaki mással. Átkozottul jól csináltad, úgyhogy csak folytasd szépen! Oké?

Eszembe jutott, mit mondott arról, hogy a jelenlétem olyan számára, mint
egy fémlánc. Egy nehéz teher, amit le akar rázni magáról. Azt hiszem,
mindig is könnyű volt Knightot választanom, elvégre nem volt más
választásom. És mert Knight mindig engem választott. De az ő választása
nagyobb áldozattal járt. Ő volt az, aki kihúzott a bajból, elzavarta azokat,
akik piszkáltak engem, és gondoskodott róla, hogy ne egyedül ücsörögjek a
szünetekben. Ő

volt az, aki folyamatosan lemondott róla, hogy a dögös lányokkal randizzon.

– Holdfény! – A hangjától szétoszlott a fejemben sűrűsödő köd, és

visszatértem a jelenbe. – Hagyd ezt abba! Ne húzogasd az oroszlán bajszát!

– Még csak nem is mondtál semmit arról, hogy megszólaltam –

duzzogtam, miközben úgy éreztem, a düh eltömíti a torkomat.

Nem tudom, miért tartottam olyan fontosnak, hogy pont abban a pillanatban
foglalkozzam ezzel. Hallottam a mosolyt Knight hangjában.

– Mindig is tudtam, hogy beszélni fogsz, és nem csak velem.

Mindenkivel. Néztem, ahogy kimászol a burokból, és bár lassú folyamat

volt, de a kurva életbe, gyönyörű élmény! Beszéltél már mással is?

Most meleg, beszélgetős hangja volt – azé a Knightté, akit ismertem, aki
csodálattal és örömmel tekintett rám.

Ezúttal alaposan megfontoltam a válaszomat.

– Dolgozom rajta. Furcsa a banda nélkül, de azt hiszem, jó így. Azt hiszem,
élvezem, hogy a saját életemet alakíthatom. Veled mi van?

Hogy megy a suli? Mi van a focival?

Hát ez lett belőlünk. Két idegen, aki cseveg. Sírni lett volna kedvem, és a
remegő alsó ajkamba kellett harapnom, hogy megakadályozzam.

– Nyertünk, ami tök jó. A suli okés. Anya…

– Mi az? – pánikoltam. – Hogy van Rosie?

– Rendben van. – Ismét visszatért a kezdeti, szorongással teli hangnem. Meg
az az idegesítő kifejezés is. – Most erősebb kezeléseket kap, de jól van.

– Mondd meg neki, hogy ölelem!

– Jól van.

Jársz valakivel?

Kivel?

Csinos?

A gondolataim megrémítettek. Sosem érdekeltek igazán a fiúk.

Habár ez nem igaz. Inkább arról volt szó, hogy az egyetlen fiú, aki érdekelt,
eltávolodott tőlem, és most jöttem csak rá, mennyire sokat jelent számomra.

– Luna! Hol voltál? Josh pánikba esett, hogy elveszített, mert ő volt az
utolsó, aki látott téged. – Meghallottam April részeg röhögését,
megfordultam, és leesett az állam.

Lebuktam a fülemhez szorított telefonnal. Ahogy April meglátott,

megtántorodott.

– Azta! – csuklott, majd megtámaszkodott a vörös téglás falban.

A vonal túlsó végéről sötét kacagást hallottam.

– Jó éjt, Holdfény! – Knight hangja fémesen hangzott, majd a vonal

megszakadt.

A picsába! Most Knight megtudta, hogy Joshsal töltöm az időm, és levonta

belőle a rossz következtetést. De külön megkért, hogy ne keressem többé,
úgyhogy nem kezdhettem magyarázkodásba. Ezt az egy dolgot kérte tőlem,
és ezt el kellett fogadnom.

A hátsó zsebembe dugtam a kezem, és zavartan mosolyogtam, miközben

April hunyorogva közeledett felém. Most már egy csomó új dolog miatt is
aggódhattam. Vajon hallotta, hogy beszélek? Ha igen, mindennek annyi.

– Az a szemét Knight volt? – kérdezte, a mutatóujjával a száját dörzsölgetve.

Bólintottam. April a szemét forgatva közeledett felém, a vállamra

kanyarította a karját, és az ajtóhoz terelt. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
Nem hallott semmit.

– Miért hívogat az a seggfej? Nem ért a jelekből? Jézusom!

Mekkora seggfej!

Természetesen nem javítottam ki őt, mert ha elmagyaráztam volna neki,

hogyan uralta el az életemet a szelektív mutizmus, azt is el kellett volna
mondanom, mi történt. Mesélnem kellett volna Valról. És nem volt kedvem
előadni azt a történetet. Visszamentünk a klubba, és ahogy April észrevette
Ryant meg Josht, az utóbbi karjaiba terelt, aztán Ryan nyakába ugrott,
átölelte, és nedves csókokkal halmozta el. Én Josh karjaiban kötöttem ki.
Mint mindig, most is elkapott.

A kocsiban Josh engem nézett. A tekintete elárulta, hogy April beavatta őt

abba, mi történt. Kedveltem a csajt, de utáltam, hogy ennyire beleszól a
dolgaimba.

Tudom, azt mondtad, hogy számodra Knight az igazi, és ezt tiszteletben

tartom – jelelte Josh. – De adsz nekem egy esélyt arra, hogy megmutassam,
én is lehetek az igazid? A második nagy szerelem? Az, amiből esküvő lesz?
Mert akkor azonnal jelentkezem!

Azon gondolkodtam, vajon mennyire akar engem igazán, és mennyire van

szó arról, hogy úgy érzi, sok közös van bennünk.

Ugyanannyi idősek voltunk. Ugyanazt a zenét szerettük, és ugyanabba az

iskolába jártunk. Ugyanazt örököltük – többé-kevésbé

–, jelnyelven beszéltünk.

Minden klappolt, kivéve egy dolgot: a szívünket.

Megszorítottam a kezét, és az ajkamba haraptam válaszul.

Tudta, mit jelent.

Három nappal azután, hogy telefonon beszéltünk Knighttal, az ágyban

feküdtem, a szokásos Insta-nyomozást végeztem, azaz képeket kerestem
róla. Egyet sem találtam. Lehet, hogy már nem járt bulizni? Fizikailag
rosszul lettem ettől. Minden féltékenységem ellenére mégis csak azt
akartam, hogy Knight jól érezze magát. Azt akartam, hogy boldog legyen,
hogy találkozzon más lányokkal, és hogy túllépjen rajtam. Mert még ha én
nem is tettem túl magam rajta, rettenetesen fontos volt nekem Knight jólléte.

Miután semmit nem találtam, úgy döntöttem, hogy rámegyek Poppy

profiljára. Nem számítottam rá, hogy sok dolgot találok. Meg akartam nézni,
hány lájkot kapott arra a csókolózós képre, hátha jobb kedvem lesz majd a
gondolattól, hogy mennyi pénzt gyűjtöttek össze Rosie cisztás fibrózis
alapjához.

Poppy négy új képet posztolt azóta, hogy az a kép összetörte a szívemet.

Három közülük harmonikával kapcsolatos volt, az nem érdekelt. Az utolsó
kép azonban elgondolkodtatott. Rákattintottam.

Egy La Jolla-i éttermet jelölt meg helyszínül. Egy óriási turmix volt rajta,
csokoládéval bevont pereccel, egy egész fánkkal, meg egy jó nagy darab
Tim Tam csokis keksszel, amit szívószálként lehet használni, valamint egy
üvegpoharas három gombóc fagyival. A turmix mellett volt valami, amitől
nagyot dobbant a szívem.

Kocsikulcsok.

Aston Martin kocsikulcsok.

Egy jellegzetes Aston Martin kocsikulcs, aminek kulcstartójára az volt írva,

hogy „A kedvenc barátnőim Apunak hívnak” . Felismertem, Knight Dean
fiókjában találta, és úgy gondolta, vicces lenne használni.
Knight randira vitte Poppyt? Könnyebb lett volna azt mondani magamnak,
hogy több emberrel lógnak együtt, de miért is ne ment volna el vele? Azt
mondta, hogy hagyjam békén. Hogy egy kis teret akar. És ez az egész
tökéletes volt. Ahogy Poppy is.

Tudtam, hogy az őrületbe kergetne, ha túlagyalnám ezt, ezért inkább nem

tettem. Ledobtam magamról a takarót, és az íróasztalomhoz baktattam. Nem,
sajnos nem az írógépemhez, ami továbbra is érintetlen volt, hanem a
MacBookomhoz. Rövid ideig azon tűnődtem, vajon lesz-e valaha valami
vagy valaki, aki arra inspirál, hogy elég bátornak érezzem magam az íráshoz.
Írtam ugyan

esszéket és novellákat az iskolában, de soha nem írtam semmit csak úgy,

kedvtelésből.

Megnyitottam a keresőoldalt, és beírtam azt a nevet, ami folyton

beszippantott engem egy fekete lyukba, és segíthet nekem felejteni.

Így legalább nem Knighttal foglalkozom majd.

Valenciana Vasquez.

Az Enter gombra nyomtam, néztem a szépen felsorakozó találatokat, és

elkezdtem a nyomozást.

Hetedik fejezet

Knight

Lábdobogást hallottam a folyosóról, elnyújtóztam a nagy ágyban, és

megböktem a mellkasomon fekvő nőt, hogy ébredjen fel.

– Itt van a férjed. Szerintem nem örülne, ha azt látná, hogy egy ilyen csődör
fekszik az ágyában.

Anya felnézett, és álmosan pislogott. Rácsapott egyet a mellkasomra, és

köhögött.

– Bújj el! Nem szívesen húzom ki a gyufát!

– Én sem szívesen húznám ki a gyufát, ha rólam lenne szó!

Megfeszítettem a bicepszemet, mire anya köhögése hangos ugatássá

változott, ami hallatán legszívesebben megöltem volna valakit. Apa kivágta
az ajtót, és már oldotta is ki a nyakkendőjét. Az ágyhoz ért, csókot nyomott
anya orrára, és megpöccintette a tarkómat.

– Túl öreg vagy már ahhoz, hogy anyádat ölelgesd!

– Ne mondd ezt! – kiáltott fel Rosie.

– Úgy tűnik, nem igazán ért veled egyet – ásítottam.

Apa a fürdőszobába ment, és becsukta maga mögött az ajtót.

Anyát a mellkasomhoz szorítottam, és megcsókoltam a feje búbját.

– Valószínűleg sír, miközben Halsey-t hallgatja folyton, mint egy kis picsa. –
Még egyet ásítottam.

– Nincs csúnya beszéd, fiam!

– Ugyan már, mi nem vagyunk olyan kamucsalád!

– Akkor milyen család vagyunk? – kérdezte.

– Egy igazi, vagány család.

Anya úgy felnevetett, hogy azt hittem, kiköpi a tüdejét. Amikor a nevetés
elhalt, és felnézett rám, az a „legyünk őszinték” kifejezés ült ki az arcára,
amit mindig is utáltam.

– Beszéltél mostanában Lunával?

– Igen.

És tényleg beszéltem vele, basszus! Meg is szólalt. Amiről természetesen

senkinek nem számoltam be. Elég baj volt az is, hogy mindenki előtt, egy
családi vacsora kellős közepén bejelentettem, hogy lefeküdt azzal a
KIBASZOTT JOSH-sal (ezt már mindig nagybetűkkel fogom mondani,
köszi szépen). Nem volt szükség arra, hogy teljesen kiírtsak belőle minden
bizalmat.

Trent Rexroth a hálaadás utáni napot azzal töltötte, hogy a parkban kergetett
a baseballütővel. Nekem jobb volt az állóképességem, de hagytam, hogy
elkapjon, amikor az elhagyatott lombházunkhoz értem, mert valljuk be,
megérdemeltem egy jó kis verést.

Amikor Trent végül nekilökött az öreg fatörzsnek, csak egy ijesztő

pillantást vetett rám, és azt mondta:

– Ha még egyszer ilyen tiszteletlenül viselkedsz a lányommal akár

nyilvánosan, akár négyszemközt, a kerítésemen verem szét a kibaszott
fejedet, a maradványaidat pedig megetetem a prérifarkasokkal!

Egyébként valahogy még be is jött, hogy Lunával van egy közös titkunk,
még akkor is, ha éppen azon dolgoztam, hogy kitisztítsam őt a
szervezetemből. Hazudtam neki. Nem akartam bosszút állni. Nem akartam
bántani őt. De már nem hagytam, hogy megbántson, és ez is valami.

– És…? – vonta fel anya a szemöldökét.

Ő Lunának szurkolt. Még egy pólót is csináltatott magának négy évvel

ezelőtt, amin az állt, hogy #TeamLuna. Akkor még valóságosnak tűnt a
lehetőség, hogy lehet köztünk valami –

egyébként pedig a szüleim is több mint egy évtizeden át szerették egymást

titokban. Még mindig hittek abban, hogy az igaz szerelmeseket egymásnak
rendelte az élet, és hogy a tündérmesék valóra válnak. Csakhogy ők egy
igazi akadály miatt nem lehettek együtt. És az az akadály nem valami
random srác farka volt.

– Hát, amennyire én látom, boldog Joshsal.

Anya láthatóan lelombozódott.

– Hé! – löktem oldalba. – Ez nem azt jelenti, hogy leszarom.

– Persze, tudom. – Gyanakodva felhúzta a szemöldökét.

– A lányok olyanok, mint a gyíkok. Nincs lelkük.

– Ez rágalom! Ki mondta, hogy a gyíkoknak nincs lelke? – Úgy tett, mintha

levegő után kapkodna. – És hogy érted ezt?

– Hideg a véretek. Ezért zuhanyoztok folyton annyira forró vízben.

Tény. Nézz utána az interneten! – Megcsíptem az orrnyergét, és abban a

pillanatban apa frissen lezuhanyozva, farmerben és pólóingben kilépett a
fürdőszobából.

– Még mindig itt vagy – jelentette ki, az ajtóra pillantva. – Mivel zsaroljalak
meg, hogy végre kettesben lehessek egy kicsit a saját feleségemmel? Egy új
autóval? Egy kellemes nyaralással? Vagy azzal, hogy jól seggbe rúglak?

– Jaj, te! – Anya széttárta a karjait, apa pedig hozzábújt. Mint a molylepke és
a láng. Egy bonyolult kirakós két különleges darabja. A Cole-ok mindig is
profik voltak az ölelkezésben. Szerintem anyának még doktorija is van
belőle.

– Lev! Levykém! – harsogta apa. – Gyere ide azonnal! Családi ölelés!

– Nem tudok! – kiabálta át Lev a szobájából.

Apa a szemét forgatva felkapta a mobilját, és egy applikáción keresztül

kikapcsolta Lev telefonját.

– Hé! – kiáltotta a tesóm. – Bailey-vel beszélgettem!

– Meglepő – feleltük apával egyszerre.

Anyából ismét kitört a nevetés.

– Azt akarom, hogy az összes Cole fiú itt legyen az ágyamban, most
azonnal! – paskolta meg a matracot.

Lev végigrohant a folyosón, majd nekifutásból az ágyba ugrott.

Most már mind ott voltunk, nevetgéltünk és beszélgettünk. Anya pizzát
rendelt, és „húsz kérdéses”-t játszottunk azzal a szabállyal, hogy a
vesztesnek kell felhoznia a pizzát.

Nem gondoltam Lunára. Sem a KIBASZOTT JOSH-ra. És nem akartam

reggel az ébredés utáni első pillanatban hányni attól, hogy Luna a kukába
hajította mindazt, ami kettőnk között volt.

Jó volt így.

Így lesz a legjobb.

Csak a családomra volt szükségem – és nem egy dezertőrre, aki cserben

hagy.

Egy újabb fárasztó reggeli edzés után lehúztam egy teljes üveg BCAA vizet,
majd a palackot a szekrényem felé menet a szemetesbe hajítottam.

– Jövök! Tü-tű! Utat a királyi QB1-nek, őfelsége Knight Cole-nak!

A csapatom többi tagja félig viccelődve, de halálosan komoly arccal

lökdöste az embereket a folyosón.

Egy elsőéves szarházi morgott valamit a nyálamról, és a szemétben

kotorászott, hogy előkerítse az üres üvegemet. Leszarom, ha megpróbálja
lemásolni a DNS-emet, és nindzsateknőst csinál belőle. Egyre nehezebb a
hülyeségekkel törődni, amikor az anyád minden nappal láthatóan közelebb
kerül a halálhoz.

A focicsapat szétszéledt, minden játékos a saját szekrényéhez ment. Ahogy

odaértem az enyémhez, a hátam mögé pillantottam.

Miután meggyőződtem róla, hogy tiszta a terep, elővettem a nyáron kapott

levelet, és szétnyitottam. Gyűrött volt az ötezer olvasástól, de újra
elolvastam. Nem ez volt az első levél, amit emiatt a baromság miatt kaptam,
de ez volt az, amivel a legjobban szerettem kínozni magam, mert akcióval
kecsegtetett.
Találkozzunk!

Kérlek!

Nem tudom, miért, de azokon a napokon, amikor anya igazán szarul érezte
magát (és ez a nap ilyen volt), különösen szerettem ezt olvasgatni.

Persze az is segített, hogy edzés előtt megittam egy kis üveg whiskyt.

– Mi a faszomat csináljak veled? – motyogtam, a levelet nézegetve, a

botrányos szavakat ízlelgetve. Aztán visszaraktam a szekrényembe,
begyömöszöltem a könyvek mögé.

Ahogy bevágtam a szekrényajtót, megláttam Poppy arcát.

Közvetlenül az ajtó mögött állt. A testvére, Lenny pedig mellette.

– Szia! – szólalt meg Mary Poppins-os akcentussal.

– Csá! – A hónom alá csaptam a könyveimet, és elindultam a kémiaterem

felé.

Kevés dolgot utáltam jobban a kémiánál, de az például azok közé tartozott,

ha megláttam Vaughn önelégült arcán, hogy átvált kavarógép üzemmódba.
Márpedig a folyosó végén épp ez történt.

Bevágta a szekrényét, és odalépett hozzánk.

Most meg mit akar ez a köcsög?

Vaughn hozta a formáját rendesen, azaz pár másodpercig csak állt ott, mint
egy kibaszott ijesztő alak, és bámult hármunkat. Semmi szia.

Semmi jó reggelt. Semmi. A seggfejnek olyan szociális képességei voltak,

mint egy post-it cetlinek. Hogy a középiskolások az idióták különleges
alfajába tartoznak, azt az is bizonyítja, hogy ez a pasi népszerű volt a
suliban.

– Szia, Vaughn! – Poppy rámosolygott, és gúnyosan belebokszolt a karjába.

A nővére ezt látva a szemét forgatta. Poppy és Lenny egymás teljes
ellentétei voltak. Poppy inkább a barátnőm, Daria tompított változata volt.
Szerette a szép ruhákat meg a hajába tett színes csíkokat, és tudta, hogyan
lehet megkülönböztetni az egyik Kardashiant a másiktól. Lenora egy teljesen
másfajta csaj volt. A ruhatára csak fekete szarokból állt. Rengeteg
szemceruzát használt, és orrpiercinget viselt. Ha azt mondtad volna, hogy
egy sátáni szertartáson vesztette el a szüzességét valakinek a sírján, nem
fogadtam volna ellened. Hihetően hangzott. De mivel Lenny alacsony volt,
és szép, mindez inkább aranyossá tette, semmint ijesztővé – azt hiszem, Tim
Burton szívesen tartana otthon ilyen kisállatot.

Lenny a vállam mögé kukkantott, a szekrényemre, tudomást sem véve a

legjobb barátomról.

– Ugye milyen csúcs volt az a tejturmix? Köszi, hogy elvittél minket a La

Jollába! Még sosem jártunk ott korábban – csipogta Poppy.

– A La Jolláról van szó, nem a világűrről. Az arányok, Violet! –

jegyezte meg Vaughn faarccal.

– A nevem Poppy.

– Az mindegy.

– Nem igazán. Igazán megerőltethetnéd magad, hogy megjegyezd!

– emelte fel a hangját Poppy.

Értettem az érvet, de Vaughnnal egyezkedni, amikor épp baromarc passzban

van, kábé olyan esélyes, mint megpróbálni egy sorozatgyilkos kegyeibe
férkőzni azzal, hogy pucéran rohangálsz egy üres réten, miután egy macsétát
nyomtál a kezébe.

– Igazad van – ásított Vaughn. – Megjegyzem majd.

– Tényleg?
– Aha. A Poppy jelentése mák, abból készül a heroin. És te éppenséggel
halálra untatsz.

Ne röhögj, te hülye! Ne merészelj nevetni!

– Valaki nagyon szúrós ma. Csak nem megjött, Spencer? –

kérdezte Lenny Vaughntól, csevegve, miközben a rövidre vágott fekete

körmét fürkészte.

– Ott a pont – köhögtem, az öklömbe nevetve.

– Nem, de ha vérre szomjaztok, én vagyok az emberetek. –

Vaughn továbbra sem nézett Lennyre.

És Lenny sem nézett rá. Valami párzási táncot járt épp ez a két idióta?

Kedves Isten!

Ha létezel – amire nem mernék megesküdni, különben miért akarnád

magadhoz venni az anyámat –, kérlek, ne hagyd, hogy ez a két ember
szaporodjon!

A bolygó nem viselne el egy harmadik világháborút.

Tisztelettel:

KJC

– Te most fenyegetsz? – Lenora olyan gyűröttnek tűnt, mint egy használt

szalvéta.

– Hallottál valamit, Knight? – fordult felém Vaughn, a homlokát ráncolva. –

Valami zúg. Légy, vagy talán csótány.

– A csótányok nem zúgnak – jegyezte meg Lenny. – Tanulj többet a

rovarokról, mielőtt pofázol róluk, Spencer! Tizenhat évvel vagy lemaradva a
tananyaggal. Menjünk, Poppy! Haladjunk, hogy visszatérhessek a boldog kis
világomba, aminek ez a faszfej nem része.

Összeraktam a képet, és egyikről a másikra néztem.

Vaughn imádott mindent, ami brit. A Spaced sorozatot, a Never Mind the
Buzzcocks szórakoztató show-t, a The Mighty Boosh tévéműsort. Kizárólag
brit zenét hallgatott. A The Smitht, a Kinky Machine-t, a Stone Rosest.
Persze, angol származású volt, de Vaughn nagyjából annyira törődött a
származásával, mint én a hawaii bluggyhalak jóllétével. Ráadásul Lennynek
volt Instagramja. Lehet, hogy az ő fiókját nézegette akkoriban. Lenny
csodagyerek volt, aki az

őrültségekre specializálódott. Vaughn pedig… nos, egy őrült baromarc volt.

Ó, és ráadásul még művész is.

Lenora leginkább arról volt híres az All Saints gimi folyosóin, hogy
felmászott a Megváltó Krisztus szobor tetejére, hogy lefotózza a riói kilátást.
Meg azt beszélik, hogy a nyári vakációja alatt egy harmincéves brazil
modellel is kavart.

Vaughn és Lenora pokoli párosnak tűnt, de volt logika abban, miért

kattanhattak egymásra.

– Csináld már, a picsába! – bökte oldalba Lenny Poppyt.

– Játszol most pénteken? – Poppy a hüvelykujjával malmozott, rám sem

nézett.

– Ó, Jézusom… – Lenny felsóhajtott, a hátizsákját átvetette az egyik vállán,

és rám szegezte a tekintetét. – Veled akar menni.

Egyedül. Egy igazi randira. Tudod: virágok, egy Kate Hudson-film, meg egy
vad pettingelés. Benne vagy, vagy nem?

Sok szerencsét, Vaughn, mert ha van valaki, aki élve felfalhat, akkor ez a kis
diótörő lesz az!
Legutóbb, amikor Poppy randira hívott, Huntert is magammal rángattam,
Poppy pedig megértette a célzást, és elhozta magával Lennyt. Lenny kis
híján leszúrta Huntert egy villával, és amikor később Vaughn hallott a
kiruccanásról, fura pillantást vetett rám. Meg is kérdezte, miért nem őt
hívtam el.

– Mikor voltál te utoljára randin? – Úgy bámultam rá, mintha növesztett

volna két pótfejet meg egy pár szárnyat.

– Soha.

– Na, ezért.

– De érted megtenném – tette hozzá.

Akkor ráhagytam ezt az egészet. De most már értettem, hogy miért

hozakodott elő ezzel a jótékonysági ajánlattal.

– Igen – válaszolta Vaughn helyettem. – Elvisz randizni. És most elhúznátok

lécci a közelünkből? Éppen enni szeretnék.

Előhúzott a zsebéből egy hétéves müzliszeletet, amiről tudtam, hogy

egyáltalán nem áll szándékában megenni. Vaughn nem szokott enni.

Mármint mások előtt nem.

– Örömmel – mondta Lenora.

– Csinálsz te bármit is örömmel? Úgy nézel ki, mint Marilyn Manson és egy
felfújható baba nyomorult ivadéka.

– Szerinted a felfújható babákat meg lehet termékenyíteni, Vaughn? Adjak

neked egy leckét a madarakról meg a méhekről? –

hunyorgott Lenny, majd megcsörrent a telefonja. Nevetett. Mármint tényleg

nevetett, és közben a fejét ingatta. – Au revoir! És mielőtt megkérdeznéd,
Vaughn, ez nem egy puccos francia süteményt jelent!

– Az anyám francia! – kiabálta Vaughn, levetve a szokásos jéghideg modort.

És aztán Lenora és Vaughn egyszeriben eltűntek az ellenkező

irányban, egyedül hagyva engem Poppyval.

– Igen – mosolyogtam.

Megrebbentek a szempillái.

– Kicsit korai még, de a fenébe is, ha szép a gyűrű, benne vagyok!

Felnevettem.

Inkább levágnám a golyóimat, és megetetném őket Luna csikóhalaival,

minthogy beházasodjam a húgod családjába, haver!

– Pénteken meccsem lesz – pontosítottam. – Bajnokság, ami azt illeti. De

utána lóghatunk együtt. Csak te meg én. – Lassan végigvándorolt rajta a
tekintetem, és bugyiszaggató vigyorra húzódott a szám. – Főleg, ha a vad
petting is benne van a programban.

– Nem ígérek semmit.

– Hát, akkor készülj fel, hogy egy pocsék akciófilmet nézünk!

Poppy kuncogott. A nyaka kidomborodott, én pedig csak arra tudtam

gondolni, hogy ez csak egy nyak. Nem akartam megcsókolni.

Nem akartam végigsimítani az ujjaimmal. Nem akartam fojtogatni.

Sem végignyalni, csókolni, harapdálni a testét, ahogyan azt Lunával

képzeltem, valahányszor csak ránéztem.

Kinyitottam a szekrényemet, és újra a levélre bámultam, majd begyűrtem a

farmerom hátsó zsebébe. Szükségem volt valamire, amibe kapaszkodhatom.

Hogy felülemelkedjek a poklon.

Nevetni akarsz, Dixie? Úgy megnevettetlek, hogy beszarsz!

Nyolcadik fejezet
Luna

A téli szünet lángolva robogott be az életembe, fel emésztve minden reményt

és tervet.

Hazamenni olyan volt, mint szembenézni a halálsorral, ahol Knight

jelentette a képzett mesterlövészt, miközben mindenki rám szegezi a puskát.

A Boonon akartam maradni. Még az is megfordult a fejemben, hogy Aprillel

megyek haza Montanába. Az ajánlata nagylelkűnek tűnt, és próbálta
megszervezni, hogy Ryan, Josh, ő meg én együtt lóghassunk, mielőtt
visszajönnénk az egyetemre. Nem akartam meghunyászkodni, és nem
akartam Knight miatt lemondani arról, hogy együtt töltsem a téli szünetet
Edie-vel, apával, Racerrel és Theóval.

Különben is, az otthon nem csak Knightból állt. Edie azt mondta, hogy
Rosie nincs jól, és én meg akartam látogatni.

Racernek épp nem volt foga, és le akartam fotózni a vigyorát.

Daria esküvőre készült. Ott akartam lenni mellette.

Még Vaughn és az ő sötét, szorongó hangulatváltozásai is hiányoztak.

Így aztán hazamentem.

Apa kijött értem a repülőtérre, és elhúzta a bőröndömet Edie Porschéjához.

Joshról kérdezett, bár legszívesebben meghaltam volna, csak ne kelljen
elmondani neki az igazat. Viszont nem is hazudhattam.

Csak barátok vagyunk, apa – jeleltem, majd bekapcsoltam a biztonsági

övemet.

– Bármi is van közöttetek, én melletted vagyok, kölyök! – Ezután

hallgattunk egy ideig. – Cole seggét szétrúgtam.

A szemöldököm a homlokomig szaladt.

Apa megvonta a vállát.

– Na jó, majdnem. Szörnyen érzi magát emiatt, már ha számít ez bármit is.

Az ablak felé fordultam, és néztem, ahogy Todos Santos felé tartva elsuhan
mellettünk San Diego. Hetek óta nem beszéltem Knighttal, de tudtam, hogy
az útjaink biztosan keresztezik egymást most, hogy újra a szomszéd házban
leszek.

Apa az ülésen mocorgott, és a borostáját vakargatta.

– Holnap lesz egy karácsony előtti parti Cole-éknál.

Ott leszek – jeleltem. Rendeztem a vonásaimat, és egyenesen előrebámultam.

Egyetlen porcikám sem akart elmenni, de nem lehettem olyan szemét, hogy
mindenkinek bekavarok egy olyan szívfájdalom miatt, aminek érkezésére
több évem volt felkészülni. Ha nem mennék el, Edie és Theo sem menne.
Apának pedig egyedül kellene odatolnia a képét. Elvinné Racert is, aki egész
este Edie-ről meg rólam kérdezősködne.

– Nem muszáj. – Apa a homlokát ráncolta. Ujjaival a kormánykeréken

dobolt. Tudtam, hogy kényelmetlenül érzi magát.

Nagyon szívesen megyek – feleltem.

– Ez azt jelenti, hogy te és Knight megbeszéltétek a dolgot?

Igazából tényleg elkezdtem beszélgetni Knighttal. Bűnösnek éreztem magam

már attól is, ha csak erre gondoltam. Olyasmit adtam Knightnak, amiért
apám évek óta könyörgött nekem. A szavaimat. Nem mintha a szelektív
némaság választás kérdése lett volna. Sokszor próbáltam beszélgetni apával.
Szívás volt, hogy nem tudtam megadni neki azt, amire a legjobban vágyott.

Jól vagyunk – válaszoltam jelelve.

Legalábbis reméltem, hogy jól vagyunk. Bíztam benne, hogy Knight nem áll
elő semmilyen kínos titokkal a partin, úgyhogy nagyon rossz csak nem lesz.

Az első otthon töltött napomon kész idegbaj voltam, a hányingertől levegőt

is alig kaptam, és a mosolygás meg az evés sem igazán ment. Próbáltam írni,
de nem jöttek a szavak. Dühömben a falnak vágtam a MacBookomat, majd
fogtam a biciklimet, és úgy döntöttem, az erdőbe kerekezem, ahol egész
biztosan nem botlom bele

Knightba. De nem igazán tudtam az útra figyelni, és emiatt kétszer is

elestem. Nem is tudom, mikor fordult elő velem ilyesmi utoljára.

Vagyis de.

Aznap, amikor Knight megmentett.

A világ forgott tovább, és én még csak meg sem próbáltam felzárkózni. Edie
és Racer sütit sütöttek, és karácsonyi filmeket vetítettek, miközben én
titokban rágugliztam Val nevére. Egyszer apa rajtakapott, és megkérdezte,
mi a fenét csinálok.

– Olyan zaklatottnak tűnsz – mondta.

Erre megráztam a fejem.

– Mit csinálsz? – erősködött.

Erősebben ráztam a fejem, és azon agyaltam, mit mondjak. Épp

tönkreteszem az életemet. Úgy tűnik, ez a kedvenc elfoglaltságom
mostanában.

Aztán eljött a következő nap, és rájöttem, hogy muszáj találkoznom

Knighttal. Nem akartam elmenni a partira. Az egyetlen dolog, ami miatt
kivonszoltam magam az ajtón – minden lépésnél úgy éreztem, mintha egy
háromtonnás homokzsák lenne a hátamon –, az az volt, hogy tudtam, számít
rá, hogy ellógom a bulit. Meg akart győződni arról, hogy szomorú és
magányos vagyok, és szükségem van rá.

Meglepetés, bunkó!

Akár igazam volt, akár nem, meg kellett, hogy alázkodjam előtte.

Reméltem, hogy nyitott lesz erre.

A szokásos öltözékemben jelentem meg náluk, azaz boyfriend farmerben,
Vans cipőben és egy hasvillantós, sárga, ujjatlan pólóban, nem törődve a
drága pezsgőt kortyolgató nagyestélyibe öltözött nőkkel és kétsoros zakót
viselő férfiakkal. A partit a hátsó udvarban rendezték, ami akkora volt, mint
egy esküvői helyszín. Minden piros, zöld vagy fehér volt, még a pincérek
egyenruhája is. A felszolgálók fel-alá járkáltak, finom minifalatokat és
ragyogó, aranylóan csillogó italokat kínálva ezüst tálcákon. Külön figyeltem
arra, hogy ne pásztázzam a helyet Knight után, és amikor Edie, Theo meg
Racer eltűntek a konyhában, hogy segítsenek Rosie-nak és a
személyzetének, egy kerek asztalnak támaszkodva találtam magam Daria és
Penn mellett, akárcsak hálaadáskor.

Daria ivott egy kortyot a pezsgőjéből, és körbepillantott a tömegen.

Lenyűgözően nézett ki a vörös bársonyruhájában.

– Vaughn öltönyt visel – jegyezte meg, én pedig majdnem megfulladtam a

pohár víztől.

Követtem a tekintetét. Tényleg ő volt az! Igazán daliásan festett, a fekete

haját hátranyalta, és az állandó homlokráncolását hanyagolva totálisan üres
arckifejezéssel mászkált. Vaughn mindig gazdagnak tűnt, még szakadt
ruhában is. De most? Most nemcsak félelmetesnek, hanem valahogy…
kifinomultnak tűnt. Daria felém fordult, a hideg pezsgőt az arcához szorítva.
Dél-Kalifornia arról volt híres, hogy itt karácsonykor sem akart lehűlni a
levegő, és ez idén sem volt másképp. Forróság terítette be az udvart,
nemcsak a hőmérséklet, hanem a hormonok miatt is.

– Ki lehet a csaj? – kérdezte Daria csücsörítve. – Biztos van valakije, ha így

igyekszik.

Fogalmam sincs – jeleltem.

– Jaj, ne mondd már! Te vagy az egyik legjobb barátja.

Kérdezd inkább Knightot!

Utáltam, hogy automatikusan rá gondoltam.

Daria nevetve felhorkantott.

– Megtenném, de épp azzal van elfoglalva, hogy összehozzon valamit a

medencénél. Ami totál furcsa. Mindig is azt hittem, hogy ti ketten
összejöttök majd végül. Őszintén szólva örülök, hogy van barátod a Boonon.
Knight egy igazi hímringyó. Nem szabad őt magára hagyni és az ország
másik felére menni!

De hát még szűz, te hülye! – üvöltöttem volna legszívesebben.

Magammal, nem Dariával.

Aztán eszembe jutott, hogy épp ez az, ami miatt ilyen zűrbe keveredtem. Az
egész világ és annak a nővére is azt hitte, hogy Knight minden pulton lévő
szószba belemártja a kolbászát.

Honnan tudhattam volna, hogy rám vár?

Daria szavai mégis halálos karmokként hatoltak belém. A tekintetem a

medencéhez siklott, kétségbeesetten kerestem a legjobb barátomat. A víz
szélénél állva találtam rá – egy furcsa tengerészkék öltönyt és mellényt
viselt, bordó díszzsebkendővel. A haja szanaszét állt a napsütésben, és
felháborítóan szexinek tűnt, ahogy Poppy Astalisszal beszélgetett, a kezét a
lány hátára helyezve.

Igen, magával Poppy Astalissal jelent meg, aki egy A vonalú tengerészkék
ruhát és egy bordó kardigánt viselt. Összehangolták az

öltözetüket, ébredtem rá, és ettől hányingerem támadt. A gyomrom

összeugrott, kavargott, és az émelygés nyilát lőtte a torkomba. Nem
számított, hogy Lenny, a húga, közvetlenül mellettük szobrozott, kihívóan
ásítozva egy egyszerű fekete ruhában. Sem az, hogy Hunter Fitzpatrick ott
ácsorgott Lenny mellett, és próbált beszélgetést kezdeményezni, de a srác
magabiztos vigyora minden alkalommal elillant, amikor nyilvánvalóvá vált,
hogy a lány egy percet sem szeretne rááldozni a drága idejéből.

Mindezek ellenére tökéletesen nyilvánvaló volt, hogy Knight és Poppy

együtt vannak.
– Megkérdezem – jelentette be Daria.

– Koponyaszemű – figyelmeztette Penn, miközben megragadta a lány

könyökét. Koponyaszeműnek becézte a lányt, de senki nem tudta, hogy
miért. Ez az ő titkuk volt, feltételeztem, és valójában tetszett is, hogy van
valami, ami csak a kettejüké.

– Mi van? Nem vagyok képben. Todos Santosban mindig dráma van. Tudni
akarok róla! Megérdemlem, hogy tudjam. Ez az én terepem! Jössz, Luna?

Megráztam a fejem, de Dariának az én beleegyezésem mit sem számított.

Megragadta a kezemet, és végigvonszolt a kerten, miközben arról csacsogott
a fülemhez hajolva, hová fognak elutazni nászútra.

Hirtelen megállt, és a homlokát ráncolta.

– Ó, még valami! Mit csináltál vele?

Kérdőn tágra nyílt a szemem.

A szemét forgatta.

– Ne játszd a szendét! Nyilvánvaló, hogy Knight csak játssza az eszét. Mi

történt köztetek?

Döbbenten megráztam a fejem.

– Mindegy. Akkor ne áruld el! Rendben van. De ne merészeld azt mutatni

Knightnak, hogy érdekel téged az a ribanc! Pontosan ezt akarja elérni:
reakciót csikarni ki belőled!

Ez lett volna a bosszúja? Még mindig bántani akart? Jobban tetszett, amikor
Knight még a saját lábát is levágta volna, csak nekem ne okozzon fájdalmat.
Nyeltem egyet, és azt kívántam, bár leperegne rólam Daria megjegyzése.
Mire odaértünk hozzájuk, a homlokomat beterítette egy réteg nyirkos
izzadság.

– Sziasztok, srácok, megérkeztünk! Szóval kezdődhet is a buli! –

Daria hátradobta a szőke sörényét, majd széles mosollyal Knightra és
Poppyra nézett, várva a bemutatkozást. Ahelyett hogy Knight szemébe
néztem volna, mosolyogva Poppy és Lenny felé böktem a fejemmel
üdvözlésképpen. Biztonságosabbnak éreztem, ha rájuk nézek. Knight
bemutatta őket, és talán rám is nézett, de én túl büszke voltam ahhoz, hogy
odapillantsak és ellenőrizzem.

Hunter megszorította a vállamat, és halkan füttyentett egyet.

– Meg kell, hogy valljam: ezen a partin minden lány drágábbnál drágább
ruhát visel, de te, Rexroth, még a pizsamádban is úgy festesz, mint egy
csábos Lolita.

Nem pizsamát viseltem, de nem akartam őt helyretenni. Nem érte meg

miatta elővenni a telefonomat, hogy begépeljem a válaszcsapást. Inkább
csak a középső ujjam mutattam neki.

– Az nem pizsama, te kis geciláda! Ne merészelj lekezelően viselkedni vele!

– sziszegte Knight összeszorított fogakkal, és a testtartásából csak úgy áradt
a düh.

Hunter önbizalma elillant. Daria játékos vigyora szélesebb lesz, Hunter

pedig szenvtelen vigyort küldött Knightnak.

– Nyugi, kölyök! Még a végén szétdurran egy ér a fejeden, és tönkreteszed a

drága Burberry öltönyödet!

– Szerintem meg az öklöm lesz sebes, ami rosszabbat is látott már a te ronda
pofádnál.

– Jól van, nyugodjon le mindenki! Hunter csak viccelt. – Poppy

megdörzsölte Knight hátát, és a karja alá csúszva átölelte.

Daria úgy bámulta őket, mintha egy olyan játékot nézne, aminek még nem
jött rá a szabályaira. A mosolyából áradt, hogy botrányra szomjas.

– Szóval, Poppy – dorombolta Daria.

– Igen? – rebegtette a pilláit Poppy.

Két alfa-nőstény élesítette a karmait egy szomjas közönség előtt.

Poppy üzenete egyértelmű volt: nem ijedt meg. Daria szándékai is

tökéletesen megmutatkoztak: nem tetszett neki a brit invázió.

– Knight nekem olyan, mintha a kisöcsém lenne, de mégsem árul el nekem

semmit. Ti ketten akkor most egy pár vagytok?

Poppy kuncogása olyan ellenszenves volt, hogy egy pillanat alatt

kiábrándultam belőle. Nem így emlékeztem rá. Összeszorult a

gyomrom. Bármit is akart Daria mondani, tudtam, hogy mellettem áll.

Csak azt kívántam, bárcsak ne szondázná. Már maga az a horrorisztikus tény

is, hogy ott vagyok velük, kimerítette az egy évre rendelkezésre álló
szorongásszintemet, és nem akartam növelni az adagot.

– Azt hiszem, igen – nézett fel Poppy Knightra, és megérintette a kipirult

arcát. – Ugye, drágám?

Épp akkor néztem el, amikor Vaughn megjelent, hogy megmentse

– vagy tönkretegye – a napot. Tényleg attól függött, honnan nézi az ember.

Én arra koncentráltam, hogy az orromon keresztül lélegezzek, és a pincérnő
tarkóját bámuljam. Vaughn akkora puszit nyomott az arcomra, hogy
elveszítettem az egyensúlyom. Nem a gyengédség híve volt.

– Nézd, mit sikerült elérnie annak a kis pinának! – Daria meghajolt,

teátrálisan megrángatva a ruhája szegélyét. – A kérdés csak az: melyik pina
miatt voltál hajlandó olyasmit felvenni, amit nem az üdvhadseregből loptál?
Nem szeretnéd elárulni végre?

– Daria, látom, még mindig helyes dolgokra használod azt az éles eszedet –
felelte gúnyosan Vaughn, és elhúzódott tőle. – Ha tudni akarod, elvesztettem
egy fogadást az apámmal szemben.

– Baromság! Te sosem veszítesz, Vaughn. – Daria lehúzta az italát.

– Ezen a héten veszítettem – vágta rá Vaughn rezzenéstelen arccal.

– Szar ügy. Azt hittem, végre egy csajt akarsz lenyűgözni.

– A csajok dolga, hogy lenyűgözzenek engem, és nem fordítva.

– Ezzel nem tudok vitatkozni. – Daria lecsapta a poharát egy ezüst tálcára,
amikor elhaladt mellettünk egy pincér, és elvett tőle egy másikat.

Lenora úgy tett, mintha öklendezne. Vaughn, aki úgy szúrta ki a jelenetet,
akár egy sas a zsákmányát, láthatóan úgy döntött, lecsap az áldozatra.

– Látom, a középszerű művész nem ért egyet. Hogy van a halott királyságod,
Miss Astalis?

– Pompásan. Nézi, ahogy a te birodalmad lassan elsüllyed, és ez roppant jól

elszórakoztatja, Mr. Senki Sem Lesz Olyan Jó, Mint Anyuci.

– Jesszus, milyen dögösen nyomjátok ezt a geek dumát! – Daria úgy tett,
mintha legyezné magát. – Szóval akkor ti most összemelegedtetek? –
Lennyre meg Hunterre mutatott, amivel nyilván tovább szította a tüzet.

– Folyamatban van – szólt közbe Knight, majd átvetette a karjait a vállaikon,

és egyikről a másikra nézett. Elkaptam a pillantását, a tekintetünk
találkozott, majd az ellenkező irányba kaptam a fejem. A torkomban epe
bugyogott.

– Nekem van barátom – suttogta Lenny, és az arca egészen kipirult közben.

– Ezt senki nem veszi be, Lenora. Ahhoz legalább látszólag elviselhetőnek
kellene lenned. – Vaughn, úgy tűnt, aznap este full üzemmódban tolta a
bájos oldalát.

– Dupla randink lesz jövő héten – jelentette be Knight, és ekkor elszakadt

nálam a cérna.

Keserűen felnevettem. Szóval ő és Poppy hivatalosan is járnak.

Szuper!
– Úgy látom, pokolian erőlködsz, hogy ez így legyen. – Daria kíváncsian
fürkészte Knight arcát. – Csak tudnám, miért.

– Csak a kerítőt játszom, ahogy a jó barátom, Vaughn is tette, aki

nagylelkűen összehozott engem Poppyval. Kösz, haver!

– Muszáj volt, hogy valaki a helyes irányba tereljen – jegyezte meg

sokatmondóan Vaughn, és Knight szemébe nézett.

Knight megvonta a vállát.

– Na, mindegy… Ha még három párt összehozok, biztos helyem van a

mennyországban!

Még ha feltalálnád a halál ellenszerét, akkor sem kapnál szabad belépést a

mennybe – jeleltem.

Vaughn és Daria, akik értették, mit mondok, hangosan felröhögtek.

Knight nem reagált, Poppy felé fordult inkább, és a lány száját nézte.

– Kapok helyet a mennyországban, nem igaz, Napfény?

Napfény.

Én voltam Holdfény, ő pedig Napfény.

Ha eddig kételkedtem volna abban, hogy valami gonosz játékot űz, akkor
most megkaptam a bizonyítékot.

– Persze – affektált a lány. – Én majd magammal viszlek.

Knight lehajolt, és Poppy szájára tapasztotta a száját. Megcsókolta.

Előttem. A lány szája szétnyílt, Knight nyelve pedig becsusszant az ajkai

közé. Elfordultam, éreztem, hogy valami összeomlik bennem legbelül.
Mintha megremegett volna alattam a talaj. El akartam menni onnan azonnal.
– Luna! – mordult rám Vaughn, és szúrós szemmel pillantott Knightra, aki
továbbra is elmerült a csókban. – Gyere velem!

Hová? – kérdeztem.

– Megadtad neki, amit tudtál. Most hagyd, hadd élvezze ki!

A lábam vitt Vaughn után a dús, lankás kerten át a Cole-ház felé.

Bár nem tudtam, hová megyünk pontosan, minden jobb volt annál, hogy első
sorból nézzem, hogyan próbálja Knight legyömöszölni a nyelvét Poppy
torkán, meg sem állva a májáig.

Nem értettem, Vaughn miért mentett meg – már ha tényleg ezt tette. Ő
ragaszkodott hozzá legjobban, hogy Knight tegye túl magát rajtam. Hát,
sikerült.

Vaughn odabenn egyik ajtót nyitotta a másik után, mintha keresne valamit.
Amikor a mosókonyhához értünk, intett a fejével, hogy menjek utána.
Mentem. Háttal a falnak álltam. Félig nyitva hagyta az ajtót, és hozzám
nyomódott.

Neked tetszik Lenora – jeleltem.

Nem akartam arról beszélni, mennyire fáj, hogy Knightot mással látom.
Nem akartam megkérdezni Vaughntól, mióta van Knightnak barátnője.

Maradék

büszkeségem

rongydarabkáját

vérző

ujjbegyekkel szorongattam.

– Utálom a csajt. – Vaughn kifújta a levegőt, és úgy éreztem, hogy ezzel

együtt a keserűségét is.
A kettő nem zárja ki egymást – jegyeztem meg.

– Ugyanazért a helyért versengünk az apja akadémiáján. Az apja

akadémiáján. Kösd össze a kibaszott pontokat, Lu!

És ez zavar téged annyira? – kérdeztem .

– Mi más zavarna? – horkantott.

Az, hogy talán tehetségesebb nálad – emeltem meg az állam.

Vaughn lekezelő mosollyal nézett végig rajtam, zsebre vágta a kezét, és tett
egy lépést felém. Nyugodtnak tűnt, mintha kivárná, hogy valami fontos
dolog történjen. Vaughn világklasszis volt a tervek szövögetésében. Az élete
egy nagy sakkjátszma volt, ő pedig minden

egyes lépését tökéletesen kiszámította, és teljes összhangban volt a

végjátékával.

– Úgy látszik, jól viseled Knight bohóckodását. Büszke vagyok rád.

Azt hittem, meg fogsz lapulni, és megtörsz. Sokkal rugalmasabbnak

bizonyultál, mint amire számítottam.

Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem. Most már nagyon közel volt

hozzám. Túl közel ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magam. Vaughn
gyönyörű volt, de én nem találtam őt vonzónak.

Olyan volt, mint egy görög istent ábrázoló szobor. Gyönyörű, élettelen és
rettenetesen hideg. Az államat az ujjai közé fogta, oldalra billentette a fejét,
és a szeme az ajkaim formáját követte.

– Szörnyű, nem igaz?

A szívverésem felgyorsult. El akartam lépni tőle. Hátat fordítani neki, és

otthagyni. Hazarohanni. De a problémák elől való menekülés már kezdett
unalmassá válni, ezenkívül romboló hatásúnak is bizonyult.

Szürke
szemem

találkozott

kék

tekintetével,

és

rákényszerítettem, hogy fejezze be az előző gondolatmenetét.

– Az áldozatok, amiket meg kell hoznunk, hogy a dolgok rendbe jöjjenek –

magyarázta.

Te akartad, hogy elmenjek – emlékeztettem.

– Azt akartam, hogy erős legyél – javított ki. – Nem voltál méltó Knighthoz,
ezért nem volt merszed utánamenni.

És most? – folytattam.

A szívem a mellkasomban dübörgött. Miért vártam egyáltalán a

megerősítésére? Ki volt ő, hogy így ítélkezzen?

– Most az esküdtszék dönt, és neked az a dolgod, hogy bizonyíts.

Haragszol Knightra, amiért Lennyt Hunter karjaiba lökte – jeleltem

vigyorogva. Megtaláltam Vaughn gyenge pontját, és mélyen beledugtam a
kiskanalam.

– Én soha nem vagyok mérges. Csak igazságos – vonta meg a vállát. –

Különben is, ez az egész rólad szól, nem rólam.

Knight már nem akar engem – jeleltem.

Bolond voltam, de arra próbáltam rávenni, hogy győzzön meg az

ellenkezőjéről, Vaughn azonban túl eszes volt ahhoz, hogy bedőljön a kis
csapdámnak.

– Tudod, Luna, az emberek azért nem kedvelnek engem, mert kegyetlenül

harcolok. Kíméletlen vagyok. De azt nem értik, hogy a félelem és az
izgalom mennyire hasonló. Ugyanaz az adrenalin.

Ugyanaz az ösztönzés. Ugyanaz a reakció. Mit mondasz, Rexroth?

Készen állsz a visszavágásra?

Mielőtt felfoghattam volna, miről beszél, Vaughn lehajolt, és az ajkát az

enyémhez szorította, méghozzá nagyon lágyan. A csók után is összeért az
arcunk, egymás leheletét lélegeztük, nyitott szemmel néztem, és nem
húzódtam el tőle. Nem toltam el magamtól.

Vaughn megcsókolta az ajkam sarkát, és azt mormolta:

– Elragadó vagy, Luna Rexroth. Fel tudnálak falni, és még csak nem is
sajnálnám.

Még akkor is az a ravasz vigyor ült a képén, amikor hátrarándult, és még

mielőtt felfogtam volna, mi történik, Vaughn a mosógép tetejére vetette
magát, Knight ökle pedig a levegőben lebegett, ahogy fölé tornyosult.
Knight sokkal nagyobb darab volt, és fizikailag is erősebb. De ez nem
akadályozta meg Vaughnt abban, hogy rávigyorogjon, halott szemében
démoni tűz lángolt.

– Csak nem maga a kibaszott Iskarióti Júdás? – Knight hunyorogva a

padlóra köpött.

– Óvatosan, Cole! Most már foglalt ember vagy. Kíváncsi vagyok, mit fog
szólni a barátnőd a kis kirohanásodhoz. Épp most csókolóztam egy
tökéletesen szingli, kibaszott dögös lánnyal.

– Áruló! – üvöltötte Knight az arcába.

Vaughn kiegyenesedett.
– Abban az értelemben vagyok áruló, hogy összejöttem a lánnyal, akit
szeretsz, és most paprikás vagy? – kérdezte Vaughn lazán.

Ó, istenem!

Ó, Lenora!

– Igen. – Knight úgy vicsorgott, mint egy farkas. – Pontosan így. Te vetted rá
Lunát, hogy menjen a Boonra. – Az egész teste reszketett a dühtől,
miközben az arca erős önuralomról tanúskodott. – Poppy szólt, hogy hallott
benneteket az udvaron.

Vaughn megvonta a vállát. Nem volt hajlandó engedni, hogy bárki

belerángassa ebbe a hisztérikus drámába.

– Úgy bántál vele, mint egy gyerekkel. Nem voltatok egyenrangúak, ezért
nem lehettetek együtt. Én küldtem el az útjára,

és most nézd meg! Felnőtt, és készen áll arra, hogy szembeszálljon veled.
Meg sem köszönöd?

– Megöllek – suttogta Knight.

Az arckifejezése megrémített, de nem annyira, hogy hátradőljek és hagyjam,

hogy végigcsinálja ezt. Nem akartam továbblépni Joshsal, de ez nem azt
jelentette, hogy nem is volt hozzá jogom. Knight meg én sosem voltunk
együtt, és most valaki mással járt. Semmi joga nem volt dühösnek lenni.
Megragadtam Knight bicepszét, és megpróbáltam elhúzni őt Vaughntól.

Lerázott magáról.

– Maradj ki ebből, Luna!

A döbbenettől kikerekedett a szemem. De hát én is a része vagyok ennek!

Közéjük csusszantam, nem engedtem közel Vaughnhoz. Nem mintha
szüksége lett volna a védelmemre. Ölni tudott volna a lehetőségért, hogy
verekedjen. Nyilvánvalóan nem gondoltam végig a tervemet, mert most
kettejük közé kerültem, beszorulva, és Vaughn farka a fenekemhez
nyomódott, amit Knight ki is szúrt a sasszemével, és mert jóval magasabb és
szélesebb volt nálam meg Vaughnnál.

Szólásra nyitottam a számat, kiabálni akartam Knighttal, de persze ismét

nem jött ki hang a torkomon.

Knight azonnal hátrált egy lépést, teret engedve nekem. Előre-hátra

mozgatta az állkapcsát.

– Menj innen a picsába! Ez csak rám és Vaughnra tartozik. –

Megráztam a fejem, és újra kinyitottam a számat. Tudtam, hogy hülyének

tűnök. Én is éreztem.

Mondj már valamit!

– Kihajítalak innen! – fenyegetett Knight.

Képes is lett volna rá, az biztos. A középső ujjamat mutattam neki, és

elmosolyodtam. Nesze! Egy kép többet mond ezer szónál.

Knight felém lépett, mire felcsattantam.

– Ne legyél már ilyen képmutató! – kiáltottam a képébe, mert már nem

bírtam cérnával. – Barátnőd van! Továb léptél! Nincs jogod haragudni rám,
ha mással csókolózom. Nem vagyok a tiéd!

Ahogy összezártam a számat, eszembe jutott, hogy nem vagyunk egyedül.

Arrébb botorkáltam Vaughntól, továbbra is háttal neki, amíg a falnak nem
ütköztem. Amikor megfordultam, láttam, hogy Vaughn

döbbenten néz rám. A helyiség úgy forgott előttem, mint egy báli ruha, a
színek és formák összemosódtak.

– Mondj valamit! – parancsolt rám Vaughn, a vállamra téve a kezét.

– Mondj valamit nekem, Luna!

Kinyitottam a szám. Nem hittem, hogy képes lennék rá, de egy részem
kétségbeesetten akarta. Nem akartam, hogy Knight különlegesnek érezze
magát. Mintha hatalma lenne felettem. Akkora, hogy másnak már semmi
követelése ne lehessen velem kapcsolatban. Éreztem, hogy a torkom
megtelik szavakkal, de mégsem jöttek ki onnan.

Csináld, csináld! Képes vagy rá!

Próbáltam, de nem ment.

Kinyitottam a szám. Becsuktam.

Aztán ismét kinyitottam. Egypár másodperccel később becsuktam a szemem,

és megráztam a fejem. Képtelen voltam megtenni.

– Hát, jó. Folyton azt hajtogatod, hogy nem vagy az enyém, de minden
bizonyíték az ellenkezőjét mutatja. – Knight rám nézett, és a vigyora arra
utalt, hogy kissé összezavarodott.

Valószínűleg megint részeg volt. Mostanra már nagyon jól tudta leplezni.

– Ami téged illet, Holdfény, azt hiszem, itt az ideje, hogy forduljon a kocka.
A viszonzatlan szerelem szar dolog. Ideje megkóstolnod a mérget, amivel
eddig etettél!

Azzal Knight visszafordult Vaughn felé, és olyan erővel rontott rá, hogy azt
hittem, Vaughn gerince gallyként elpattan. Knight megragadta őt a
gallérjánál fogva, a falhoz vágta, majd megpróbálta arcon ütni, de Vaughn
gyorsabb volt. Knight kulcscsontjába könyökölt, és ezzel sikerült seggre
ültetnie. Az ajtó kivágódott, és berohant Poppy, Daria, Lenora, Penn meg
Hunter. A hely túl szűkös volt, úgyhogy Hunter és Penn már azzal is véget
vetettek a bunyónak, hogy csak a két srác közé léptek. Hunter az ajtó felé
lökte Vaughnt, akinek nem kellett sok noszogatás, mivel teljesen higgadt
volt. Penn – aki egy nagydarab játékos volt – Knight két kezét a háta mögé
csavarta.

– Halott ember vagy! – köpte Knight Vaughn után.

Knightnak mindene vörös volt, a szemei üvegessé váltak a dühtől.

Vaughn gúnyosan vigyorgott, és továbbra is úgy nézett ki, mint aki

halálra unja magát. Lenny és Daria kilökte a síró Poppyt az ajtón.

Rájöttem, hogy a helyzet valószínűleg rémes lehet az ő

szemszögéből nézve. Poppy nem érdemelte meg, hogy úgy érezze magát,
mint „a másik nő”. Kicsúsztak a kezéből a dolgok.

Megszorítottam Vaughn karját.

Én leléptem.

Elrohantam a lépcsőház mellett, és láttam, hogy Poppy az alsó lépcsőn ül,

Lenny és Daria pedig a haját simogatva vigasztalják.

– Szeretem őt! – sírta Poppy.

A szívem kis híján kirobbant a mellkasomból, annyira sajnáltam.

– Tudom, szívem! De én nem randiznék olyan pasival, aki ennyire

ragaszkodik valaki máshoz – vallotta be Lenny halkan.

Mindannyian rám néztek, amikor meghallották a lépteimet.

Lehajtottam a fejemet.

– Szent Luna, mi történt? – kérdezte Daria.

Most nem annak az öntelt csajnak tűnt, aki szórakoztató izgalmakra vágyik.
Nem válaszoltam.

Hazaszaladtam, ahogy mindig is tettem.

Menekültem a konfliktus elől.

Az igazság elől.

A hangom elől.
A hallgatásom elől.

Kilencedik fejezet

Knight

– Szép monokli! Megy a pólódhoz! – Apa a feketéslila szememről az

indigókék pólóingemre nézett.

Nem is kérdezte, mi történt. Tudta, hogy úgysem válaszolnék.

Hónapokkal ezelőtt csatlakoztam ahhoz a Kígyóveremnek nevezett

fogadóklub/harcosok klubja körhöz. Néha harcoltam ott, különösen Vaughn
helyett, amikor a kis seggfej észrevétlenül felszívódott – nem gyakran, de
elég gyakran ahhoz, hogy a fekete monokli a képemen normálisnak
számítson. Emellett kurvára nyilvánvaló volt – mivel Luna korán távozott,
Poppy pedig egész éjjel a zakóm hajtókájába kapaszkodott –, hogy ezúttal a
hormonok és puncik is közrejátszottak.

Apával azonban mostanában másképp alakultak a dolgok.

Harapósabb volt, és kevésbé figyelmes. Nem hibáztathattam érte. El volt

foglalva azzal, hogy gyógymódot találjon anya betegségére.

Csak olyan kamunak tűnt, hogy most felszínre hozta a szarságot.

Nem ilyen volt már a kapcsolatunk. Régebben a hátsó udvaron osztoztunk a

gandzsán. Most az is kész csoda volt, ha tudtunk váltani két mondatot
anélkül, hogy leharapnánk egymás fejét.

A parti jó alkalom lett volna arra, hogy szakítsak Poppyval, de annyira dühös
voltam Lunára meg Vaughnra, hogy nem tudtam tisztán gondolkodni. A téli
szünet még csak most kezdődött, és ha az volt a tervük, hogy végigsmárolják
a várost, akkor úgy éreztem, az a legkevesebb, hogy gondoskodom róla:
lássák csak, hogyan terítem be Poppyt gecivel.

Tudtam, hogy egy fasz vagyok. Poppy jó csaj volt. De úgy tűnik, nem elég
jó csaj ahhoz, hogy visszafogjam a rohadék viselkedésemet. Mindegy, tudta,
hogy mi a helyzet, ennek ellenére
továbbra is üldözött. Elsőéves korom óta a homlokomra van írva az igazság,
amióta Luna után kuncsorogtam.

Poppy nem volt analfabéta.

De ha az is lett volna, lebetűzöm neki szavanként a szöveget.

– Na, leléptem – jelentettem be, és a fejembe húztam egy baseballsapkát.

Nem volt kedvem otthon maradni és hallgatni anyám köhögési rohamait. Az

utóbbi időben egyre rosszabbul lett, és néha – na jó, elég gyakran –
egyszerűen el akartam menekülni a hang elől, amikor a teste cserben hagyta.
Mindannyiunkat cserben hagyott.

Fekete melegítőnadrágot és esőkabátot vettem fel, átkocogtam El Dorado

erdején, a lombház felé, ahol már négy éve nem jártam – de hé, ki számolta
ezt?

Igazából én.

Kurvára számoltam. Minden egyes órát.

Napot.

Hónapot.

Emlékszel, amikor minden olyan könnyű és egyszerű volt?

Amikor tizennégy éves voltam, Luna meg én úgy döntöttünk, hogy túl
felnőttek vagyunk a lombházhoz. Jobban mondva, ő döntött így, én pedig
beleegyeztem. Sok mindenbe beleegyeztem csak azért, hogy Luna kedvében
járjak, és be kell vallanom, felszabadító érzés volt, hogy ez végre nem így
volt többé. Még ha csak tettettem is, hogy nincs így.

Amikor a lombházhoz értem, és felmásztam, meglepődve láttam, hogy a

kunyhó kiváló állapotban van. Egy szem por nem volt a miniszékeken, a
műanyag asztalon és a kis konyhasarokban sem. A rajzok, amiket
készítettünk, megsárgultak ugyan, és a széleik begyűrődtek, de még mindig
megvoltak. Az asztalon friss virágok álltak egy konzervdobozban. A
jelnyelves tankönyvek szépen egymás mellett sorakoztak a barkácsolt
polcokon. Valaki kitakarította a helyet, és azon tűnődtem, vajon most új
gyerekek lakják-e a környékről.

Lefeküdtem a kopott szőnyegre, aminek dohos, régi fa- és mókusszarszaga

volt, majd becsuktam a szemem.

– Nem volt jogod ehhez – hallottam egy hangot a bejárat irányából.

Ahelyett hogy kinyitottam volna a szemem, a hangot élveztem, amihez

lassan kezdtem hozzászokni.

Lágy.

Rekedt.

Szexi és karcos, mégis nőies, mint Margot Robbie-é.

Luna bemászott a lombházba. Túl kicsi volt két felnőtt ember számára. Ez
azt jelentette, hogy miközben a falhoz bújt, a combját a lábamhoz kellett
érintenie.

Kinyitottam a szemem és felhúztam a szemöldököm.

– Nohát, ismét beszél! Úgy néz ki, csak annyi kellett, hogy leszarjon valaki,
és máris tudsz szövegelni.

Tekerj vissza! Állj meg! Kérj bocsánatot!

Nem számít, mennyire igyekeztem túltenni magam KIBASZOTT

JOSH-on, nem ment. A síromig üldözni fog most már az a pasi. Vagy talán
azon túl is. Mi van, ha a pokolban Luna és KIBASZOTT JOSH

szexvideóját kell majd néznem, folyamatosan ismételve?

Meg lehet halni kétszer? Háromszor? Szédültem. Ideje volt, hogy keressek
magamnak egy jó ügyvédet. Ugyanis ki akartam nyírni azt a rohadékot.
– Ne válts témát! – Körbenézett a szobában, és a mellkasához ölelte a térdét.
A látvány, ahogy Luna megcsókolja Vaughnt, jobban mondva, ahogy
Vaughn megcsókolja Lunát, egy isteni jel volt, hogy vegyem már észre, hogy
a haverom minden porcikájával, kibaszottul gyűlöl engem. Nyilván állt a
fasza Lennyre. Rá volt írva a képére –

meg oké, benéztem a lába közé is, szóval vágom.

Luna nem beszélt hülyeséget. Tényleg nem volt jogom dühöngeni, amikor
pár perccel korábban épp Poppy torkán nyomtam le a nyelvemet. Luna már
olyan régóta kínzott, hogy a kínzása mostanra csak egy reflexszerű reakció
volt.

– Basztatni akarsz? – szipogtam. – Csak tessék! De ha azt várod, hogy

Vaughn megdugjon, itt egy baráti emlékeztető: ő csak a szopást szereti. De
Hunterhez be tudlak ajánlani. Ő teljes körű szolgáltatást nyújt.

– Knight! – figyelmeztetett Luna.

Még mindig nem hittem el, hogy beszél. Jobban örültem neki, mint egy
disznó a szarban dagonyázásnak, és jobban felkavart, mint egy disznót az, ha
szalonnát lát valaki tányérján. Mert Luna megváltozott,

de ki lett belőle? Már nem voltam a legjobb barátja. Sem a lelki társa.

Sőt, ott tartottunk, hogy már a szomszédja sem voltam igazán.

– Jól van. Bocs. Nem leszek fasz.

– Egy ideig.

– A régi szokásoktól nehéz megszabadulni, Holdfény.

– Te sosem voltál fasz.

– Hm, de. Valójában egy kétméteres pöcs voltam. Csak nem veled.

Csendesen felém nyújtotta a kisujját. Békeajánlat volt, bár ezt nem mondta
ki.
A kisujja köré görbítettem az enyémet.

– Ezen a helyen kurva nagy rend van! – Felültem, és körbemutattam a

lombházban.

– Azért, mert rendszeresen suvickolom! Vagy legalábbis suvickoltam, amíg

el nem mentem egyetemre. – Luna a fejét csóválta.

A felsőtestemmel felé fordultam, és csak néztem.

– Mi van? – kérdezte, és az orrlyukai kitágultak.

– Nem is tudom. Csak soha nem gondoltam volna, hogy olyasmit mondasz
majd, hogy „suvickolom”. Ez annyira…

– Normális?

– Igen.

– Igen – bólintott. – Néha beszéltem magamban, amikor senki sem figyelt.

Például, hogy megtudjam, van-e akcentusom, vagy ilyesmi.

Ezen felröhögtem. Hirtelen úgy éreztem, mintha a nyamvadt ünnepi partik

évszázadokkal ezelőtt lettek volna. Remény áradt szét a mellkasomban.
Vaughn megcsókolta, és akkor mi van? Úgysem fognak járni! Plusz ez azt is
jelentette, hogy Luna már nem jár KIBASZOTT JOSH-sal. Szóval ez a nap
egész kellemes volt összességében. Még a monokli is vagány volt.

– Van egy kérdésem – böktem a bordái közé.

– Vaughnnal kapcsolatos?

– Aha, de ne legyél zabos!

– Persze, mert azt a szót te már kisajátítottad saját használatra.

Na, mi van?

– Emlékszel, amikor visszaszerezted tőle a biciklimet?

Bólintott.

– Hogy csináltad?

– Azt mondtam neki, ha nem adja ide, szétrúgom a seggét. –

Mosolyogva kidüllesztette a mellkasát.

Horkantva felhúztam az egyik szemöldököm.

– Ez volt a nagy trükk?

– Na jó, nem egészen. Tökön térdeltem, amikor ellenkezett. Akkor még

ugyanolyan magasak voltunk. Aztán fogtam a biciklit, és elrohantam. Na, ez
volt a nagy trükk.

– Tökön rúgtad Vaughnt a kedvemért?

– Igazság szerint cukormentes fagyiért is tökön nyomnám, pedig tudod, az

szerintem az ördög műve. De ja, láttam, hogy kivagy.

Közbeléptem. Ezt csináltuk egymásért folyton, nem?

– Csináltuk? – A nyelvpiercingemet harapdáltam.

A combjára ejtette a tekintetét.

– Csináljuk?

– Csináljuk – feleltem határozottan. – Nem számít, mennyire nehéz vagy

ostoba az élet, Holdfény. Száguldunk mindhalálig, nem emlékszel?

Bólintott.

A picsába! Megérdemli, hogy tudja.

– Anya nem kap tüdőátültetést.

Nem tudtam, mire számítottam. Talán egy hazugságokkal teli, hosszú

beszédre arról, hogy minden rendbe fog jönni – bár már biztos volt, hogy
nem –, majd egy ennél is kínosabb kísérletre, hogy megtaláljuk a dolog jó
oldalát.

Luna arca azonban eltorzult a fájdalomtól, amiről tudtam, hogy az egész

testét átjárja.

– Bassza meg!

Sosem káromkodott. Még jelelve sem. Jólesett hallani, hogy ezt mondja.

– Köszi – feleltem szintén oda nem illően.

– Megkeresem Valt. – Témát váltott.

– Bassza meg!

Most rajtam volt a sor, hogy káromkodjam. Bár őszintén szólva egy ujjamon
meg tudnám számolni, hányszor nem használtam ezt a szót mondatba
foglalva. És az az ujjam a középső lenne.

Ismét bólintott.

– Bűntudatod van – találgattam.

– Mindig az van, nem?

– De. – Kivéve, ha más fiúkról van szó, természetesen.

Igazából még mindig olyan voltam, mint a mérgezett alma. Istenre

esküszöm, úgy éreztem, mintha a heréimet leműtötték volna rólam.

Elhallgattunk, és ez az a fajta csend volt, amihez azóta hozzá voltam szokva,

hogy rájöttem, Luna Rexroth egyáltalán nem fura.

Összefontam az ujjainkat és becsuktam a szemem.

– Menni fog – motyogta, inkább önmagát győzködve, mintsem engem. –

Lehetünk barátok. Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy nem vagyunk
együtt, és emiatt nem is tartozunk egymásnak semmivel.
Megszorította a kezem, és a plafonra emelte a tekintetét, ahogy máskor is
szokta, mintha oda lennének írva a szavak, amiket keres.

– Poppy aranyos.

Nem akartam Poppyról beszélgetni. És arról sem, hogy arról, amit Luna
Valról mondott, eszembe jutott valami – valami, amit meg akartam tenni
másnap, és amivel kapcsolatban váratlanul megfogadtam, hogy senkinek
nem fogok róla beszélni.

De most csak ott akartam ülni a legjobb barátom mellett. És valahogy, nem
is tudom, hogyan, Luna ezt megérezte. Úgyhogy csak ültük ott, érzésem
szerint legalább két órán át, de valószínűleg sokkal kevesebb ideig, majd
kinyitottam a szemem. Az ő szeme is csukva volt. Egy darabig néztem az
arcát.

Amikor kinyitotta a szemét, úgy éreztem, mintha valamit elvett volna tőlem.

– Ugorjunk le! – mondta.

– Én ennél jobban szeretem a végtagjaimat, Holdfény!

– Jaj, ne legyél már ilyen nyafi!

– Pedig az vagyok, egy nagy, nyafi hátvéd, aki épp most élte túl egy
darabban a futballszezont, és szeretné, ha minden testrésze épségben
maradna.

Luna kimászott a lombházból, és letelepedett az ágra. Vastag volt, de kétlem,

hogy néhány másodpercnél tovább bírná az izmos seggemet, tuti letörne. A
szemem forgatva letelepedtem Luna mellé.

A kezét az enyémbe csúsztatta.

– Három, kettő, egy!

Rövid, kellemes volt az út lefelé.

*
Másnap egy padon ültem, és néztem, ahogy a nap az óceánba süllyed, mint
valami sebesült állat, ami elrejtőzik az erdőben, hogy egyedül haljon meg.

Tudtam, hogy a mellettem ülő nő pokoli utat tett meg, hogy itt legyen, hogy
napokig, hetekig, hónapokig – ki tudja? kit érdekel? –

várta, hogy felvegyem a telefont, és szóljak neki, hogy jöjjön. Aztán

felpattant az első elérhető repülőre.

És mégis. És mégis. És mégis. Alig tudtam ránézni a naptól aranyszínben

úszó arcára.

Szép volt.

Fiatal.

Elveszett.

Előkerült. Talán.

Legalábbis ez volt az ő verziója.

A szemem sarkából láttam, ahogy beleszippant a sós tengeri levegőbe, és

lesimítja a combján a nyári ruháját. Kényszeres mozdulat volt. És idegesítő.
Nagyon hasonló volt ahhoz, mint amikor én a nyelvpiercingemet rágcsáltam
stresszhelyzetben.

– Tizenhat éves voltam. – Továbbra is az ölébe ejtett kezéhez beszélt.

Tizenhat éves volt, amikor lemondott rólam.

Tizenhat, amikor átadott a szüleimnek.

Tizenhat, amikor megkérdezték tőle, akarja-e, hogy friss híreket és képeket

küldjenek neki.

Tizenhat, amikor nemmel válaszolt.

Ő maga árulta el ezt a nekem írt levelében, amiben bocsánatot kért, és
biztosított arról, hogy tudja, hogyan érzem most magam.

Nem kérdeztem meg, mégis hogyan, mert nem érdekelt.

– Brühühü… – vetettem oda gúnyosan, majd megpöccintettem a spanglimat,

az óceánba dobtam, és az öklöm a kabátom zsebébe dugtam.

– Nem volt más választásom. – Megint megrázta a fejét, és az ölébe bámult.

– Baromság! Mindig van választásunk. – Úgy éreztem, mintha a

beszélgetésünk

közepéről

indult

volna.

Nem

igazán

udvariaskodtunk, egyenesen fejest ugrottunk a szarba.

– De Knight…

– Most komolyan? Végigvonszoltad a segged az egész országon, és csak egy

gyenge „de Knight”-ra telik tőled?

Erre sírva fakadt. Elfordítottam a fejem, hogy lássam őt, az arcomból csak
úgy áradt a közömbösség. Magas volt, kék szemű, szőke hajú. Azon
tűnődtem, vajon milyen lehet apám genetikája, hogy így felhígította ennek a
Reese Witherspoonnak a génjeit.

Egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra, és ez valahogy boldoggá tett.

Büszkévé.
– Ne küldj nekem több levelet!

– De hát…

– Ha még egyszer felhívsz, a rendőrséghez fordulok. És soha, de baszd meg,

soha ne keresd a szüleimet azzal, hogy fel akarod venni velem a kapcsolatot,
akár betöltöttem a tizennyolcat, akár nem!

– De hát… de hát…

– Ne nyomd már ezt a „de hát”-ozást! Nem akartam belemenni ebbe az

egészbe. És te meg aztán kurvára nem érdemled meg, hogy meghozd
helyettem ezt a döntést. – Felálltam, előkaptam egy csomó bankjegyet a
tárcámból, és a vér szerinti anyám felé hajítottam őket.

– A taxi ára a reptérre. Ciao, Dixie!

Tizedik fejezet

Luna

Az elkövetkezendő napokban igyekeztem tudomást sem venni Knight

létezéséről. Minden reggel szörfözni mentem Edie-vel, Racert elvittem a
plázába kétszer, és behoztam a lemaradásomat az egyetemi anyagokkal.
Bicikliztem is. Egy csomót.

És bár nem láttam őt, Knight folyton velem volt, ott lebegett a lelki szemeim
előtt. Bármit is csináltam, magam elé képzeltem közben.

Hogy elhallgattassam a zöld szemű szörnyeteget, úgy döntöttem, jobban

elmerülök a Val utáni nyomozásban.

Tegnap apa nem volt otthon, én pedig lábujjhegyen beosontam a

gardróbjába, és kivettem egy cipősdobozt, amiben a Vallal kapcsolatos
cuccokat tartotta. Főleg hivatalos iratokat, amik közül a legtöbbnek hozzám
volt köze: a születésemhez, a származásomhoz, és ott volt az a papír is, ami
azt bizonyította, hogy Val teljesen lemondott rólam. Nem tudom, apám miért
őrizgette ezeket.
Tizenkilenc éves voltam, és nem terveztem, hogy lelépjek.

Pláne nem Val közelébe, de máshová sem.

Minél többet nyomoztam a vér szerinti anyám után, annál inkább rájöttem,
milyen titokzatos: nincs lakcíme, háttere és egyetlen rokon sem, akiről
tudnék. Az anyja még élt – nem volt rám kíváncsi a nagymamám? –, de
ennyi.

Úgy döntöttem, beszélgetek erről Edie-vel. Edie jobb választás volt, mint
apa, mert nem kapott allergiás rohamot a Valenciana név hallatán. Nem
igazán értettem, Edie hogy tud ilyen laza lenni, mert négyéves koromban Val
alaposan átverte őt.

Edie-t a konyhában találtam, ahol teasüteményt készített Racerrel.

Amikor beléptem, megfordultak, és láttam, hogy mindketten egyforma

kötényt viselnek, amin az „Engem kóstolgatsz?” felirat virított. Edie egy

pillantást vetett rám, majd puszit nyomott Racer fejére.

– Menj, segíts apádnak a garázsban!

– Miben? Focimeccset néz – ráncolta a homlokát Racer.

– Hát, tudod, már öreg, és nem lát messzire.

– Ez nem is igaz.

– Szüksége van rád, hogy felolvasd neki az állást. Na, menj!

Leültem a konyhasziget melletti bárszékre, és megdörzsöltem az arcomat.

Edie odament a hűtőhöz, kivett két Bud Lightot, felbontotta őket, és az
egyiket felém csúsztatta. Imádtam, ahogyan átváltott anyukába, amikor arra
volt szükségem, hogy felelősségteljes felnőtt legyen, és azt is, hogy
visszaváltott barátnőbe, amikor nem akartam, hogy kioktasson. Mindig
megérezte, hogy melyik verziójára van szükségem, és kaméleonként bújt
bele a szerepbe, változtatta a színét, de mégis ugyanaz az édes Edie maradt.
– Na, meséld el szépen, mi a helyzet! – Megemelte a sörét, és belekortyolt.

Val – jeleltem.

Edie hosszú, szőke haját kusza, de valahogy mégis tökéletes kontyba fogta.

– Értem. Hallgatlak.

Mindig volt bennem egy csipetnyi bűntudat, amikor Valt említettem Edie-
nek. Elvégre az egyikük az eltűnt, vér szerinti anyám volt, akit egyáltalán
nem érdekeltem, a másik pedig egy nő, aki akkor találkozott velem, amikor
ő maga is tinédzser volt – tizenkilenc, mint én most –, és azonnal a szárnyai
alá vett, feláldozva a fiatalságát apáért meg értem.

Próbáltad már valaha kideríteni, hogy hol lehet? – kérdeztem .

Edie megrázta a fejét, és a söröscímkét piszkálta közben.

– Apád nem szeret róla beszélgetni. Nem hiszem, hogy még az országban
lenne. Legutóbb, amikor láttuk, négyéves korodban, eléggé zűrös volt az
élete.

Tudni akarom, mi van vele.

– De miért, Luna?

Miért? – Jelelés után a levegőbe dobtam a két karomat, mintha meg akarnék
ütni valakit. – Mert nem tudok továbblépni! Mert

nincsenek gyökereim, szóval honnan is tudhatnám, hogyan növekedhetnék,

melyik irányba? Mert ő a múltam!

– Pontosan. És a múltadon nem tudsz változtatni. Koncentrálj a jelenedre! A

jövődre! Basszus, bármire, csak ne arra a nőre!

Megráztam a fejem. Tudnom kellett.

Edie körbepillantott. Sóhajtva leeresztette a vállát.

– Ha most elindulunk ebben az alagútban, anélkül hogy apád tudna róla,
nagyon dühös lesz, amikor rájön. Márpedig rá fog jönni. Nem árulhatom el
őt, Lu. Megérted, ugye?

A szemébe néztem. Nem akartam ezt csinálni. A testem minden sejtje

tiltakozott az ellen, hogy megtegyem, de előkaptam a manipulatív
eszköztáramat, és bevetettem a legerősebb fegyvert ellene. Bűntudatot
keltettem benne. Életemben először valami százszázalékosan önző dologra
készültem.

Nincs pénzem erre, Edie. Sem kapcsolataim. Megérdemlem, hogy tudjam!

Edie erősen az alsó ajkába harapott. A cukorral borított ujjait nézegette, a

hatalmas jegygyűrűjén megcsillant a nagy ablakokon beáramló napfény.

Knightra gondoltam. Arra, hogy nem volt hajlandó belenézni az

örökbefogadási aktájába. Legutóbb, amikor erről beszéltünk, azt mondta:
„Teljesen normális szüleim vannak, akik nem szarnak bele abba, mi van
velem. Miért hagynám, hogy valami random ember besétáljon az életembe,
és elrontsa mindezt?”

Igaza volt. De Knight nem olyan volt, mint én. Neki nem kellett válasz.
Knightból áradt az elégedettség. Minden ismerősünk imádta őt, és felnézett
rá.

Edie hátat fordított nekem. A konyhapultnak támaszkodott, és

elgondolkodott. Utáltam magam, amiért ilyen helyzetbe hozom.

– Felbérelek egy magánnyomozót, de egy heted van, hogy elmondd apádnak

– jelentette ki üres hangon. – Nem hazudok a férjemnek, Luna.

Jóhiszeműségem jeléül azt feleltem erre hangosan:

– Köszönöm!

Belemártotta az ujját a pult fényes márványlapján lévő

süteménytésztába, és elgondolkodva megnyalta az ujjbegyét.

– Bármit is keresel, remélem, hogy inkább a békét, és nem a kapcsolatot.
Nem érdemel meg téged, Luna. Soha nem érdemelt meg téged.

Szerda délután ért véget a tökéletesen sikeres Knight-elkerülő

akcióm (vajon ő is ugyanezt csinálta velem?), szenteste előtt egy nappal. A

Main Street-i kutyamenhelyre tartottam a karácsony előtti örökbefogadási
napra, az év egyik legforgalmasabb napjára. A kockás Vans cipőmben,
mustárszínű sapkában, boyfriend farmerben és egy rövid pulóverben
mentem, amiből kivillant a sok biciklizéstől izmos hasfalam. Amikor
megérkeztem, megöleltem Eugene-t és Bethanyt, a menhelyet vezető idős
házaspárt. Eugene-nek fehér hernyószemöldöke volt, és az egyenruhájához
nadrágtartót és túrabakancsot viselt. Beth egy nyúlánk testalkatú asszony
volt, aki folyton csinált valamit. A többi önkéntes előtt érkeztem meg, hogy
segítsek takarítani, elrendezni a frissítőket az asztalokon, és szórólapokat
nyomtatni a leendő örökbefogadóknak.

Mivel Eugene és Beth nem beszélt jelnyelvet, a telefonomon kellett

gépelnem, hogy kommunikáljak velük. Már évek óta önkénteskedtem náluk,
és a kommunikáció sosem okozott gondot, de aznap a szokásosnál is többet
hunyorogtak a telefonomra, és a szemüket dörzsölgetve bámulták az
apróbetűs szöveget. Nem is vettem észre, hogy öregszenek.

A szívemet elöntötte a bánat. Szólásra nyitottam a számat. A falat már

egyszer átütöttem – miért ne próbálnám meg újra? De egy szót sem tudtam
kinyögni. Becsuktam a számat, kikaptam egy üres lapot a nyomtatóból, és
vastag filctollal ráírtam: Nagyon sajnálom. Talán jobb lenne, ha elmennék?

Beth kikapta a kezemből a lapot kettétépte, aztán csettintett egyet, és

elmosolyodott.

– Az unokánk, Jefferson, jelnyelvet tanult. Logopédus lesz belőle.

Hadd hívjam fel!

Azt kívántam legkevésbé, hogy még valaki bekerüljön a képbe. A hely már
így is zsúfolásig lesz olyan emberekkel, akiket baromira
nem kedvelek. De nem tudtam, milyen érvvel hozakodhatnék elő. Így hát
végighallgattam, ahogy Beth (meglehetősen agresszívan) rábeszéli az
unokáját, hogy a tornateremből hazafelé menet ugorjon be a menhelyre.

Fél órával azelőtt, hogy megnyitottuk volna az ajtókat a nagyközönség előtt,

az önkéntesek megjelentek. Többnyire ismerős arcokat láttam, de ez semmit
sem segített a szociális szorongásomon. A legtöbben mosolyogtak, amikor
megláttak, és alig szólaltak meg, hogy a helyzet a lehető legkevésbé legyen
kínos –

mármint számukra, nem számomra. Nem mintha engem érdekelt volna ez az

egész, amíg láthatatlanul ellehetek valahol a háttérben.

A piros abrosszal borított asztalokon a szórólapokat rendezgettem, amikor

Beth felsikoltott mögöttem, és azt mondta:

– Jaj, nézzenek oda! Az én kedvenc angol rózsaszálam!

A vér megfagyott az ereimben. Gyakorlatilag éreztem, ahogy a nyugalmam

maradék része ködként elpárolog a testemből, még mielőtt meghallottam
volna Knight hangját, amint azt mormolja:

– A francba!

A francba, tényleg.

Folytattam a szórólapok rendezését, hátat fordítva nekik, mintha mi sem

történt volna.

És akkor mi van, ha eljöttek? Nyolc éve önkénteskedtem a menhelyen,

gyakorlatilag tizenéves korom óta. A mai nap csodálatosnak ígérkezett.
Kölyökkutyák és idős kutyák egyaránt új, szerető otthonra találnak majd. A
legtöbbet akartam kihozni belőle.

Amúgy is, Knight és én fegyverszünetet kötöttünk.

– Knight Jameson Cole. Hogy van a mamád? – üvöltötte mögöttem Bethany.

– Hát, asszonyom, köszönöm a kérdését! És ön?

– Voltam már rosszabbul is.

– De ilyen csinos még soha!

– Ó, te kis sármőr! – nevetett fel szívből Beth. – Neked is így csavarta el a

fejed, Miss Astalis? A hízelgő szavaival?

– Azt el sem tudja képzelni, asszonyom – válaszolta vontatottan Knight.

Elfojtottam a vigyoromat, és a szemem forgattam. Tényleg ezt csinálja? Egy

idős ember előtt is a kanos kutyát játssza?

– Boldoggá tesz – rebegte Poppy, és összerakta maga előtt a két tenyerét.

Hánynom kellett. Csak az az egy dolog tartott vissza, hogy Bethany odaszólt
nekem, hogy menjek, és köszönjek az én jó öreg cimborámnak.

Kisvárosban éltünk, ahol mindenki tudta, hogy Knight Cole és Luna Rexroth
egy csomag részei. Knight sokszor eljött segíteni nekem a menhelyre, és az,
hogy most valaki mást is magával hozott, felért számomra egy
arculcsapással.

Fegyverszünet, Luna. Fegyverszünet. Knight nem a tiéd, ugye emlékszel?

Nagy levegőt vettem, hogy megnyugtassam magam, azzal megfordultam, és

udvariasan mosolyogva elindultam feléjük. Intettem Poppynak és
Knightnak, amikor is a mögöttük lévő ajtó kinyílt, és belépett valaki. Úgy
láttam, Jefferson az.

Mindenki elhallgatott.

Jefferson, ezt nem tudom más szavakkal mondani, zavarba ejtően dögös
volt, még a tornaruhájában is, ahogy a pólója a kockás hasára tapadt az
izzadságtól. Mindig is vonzottak a karakteres arcú emberek

– egy sebhely, egy görbe orr, egy letört fog, minden tökéletlenség vonzó volt
számomra.
Knight mentsége a tekintete volt. Minden a végletekig tökéletes volt rajta,
egy kiköpött amerikai szuperhősnek tűnt, aki simán átvehette volna Chris
Pine szerepét, sőt, komoly veszélyt jelenthetett voln rá. A szemei azonban
eltérő színűek voltak: az egyik mohazöld árnyalatú, a másik inkább
mogyoróbarna. Tökéletlen volt, de csak akkor, ha nagyon közelről nézte az
ember. Túlságosan, kényelmetlenül közelről. Túl közel ahhoz, hogy azt csak
úgy bárkinek megengedje.

Soha nem tudnék beleszeretni egy százszázalékosba… de Knight egy

nagyon erős 99,99 százalékos volt.

Jefferson azonban makulátlan volt: homokszínű, sűrű, selymes hajjal és

Rubik-kocka-szerű szögletes arcvonásokkal, á la Scott Eastwood. Mivel
miattam érkezett, én voltam az első, akinek kezet nyújtott, amikor Beth
elkezdte a bemutatást. Általában nem voltam oda azért, hogy fizikai
kontaktusba kerüljek olyan emberekkel, akiket nem ismerek, de volt most
valami, ami arra késztetett, hogy kilépjek a komfortzónámból. Nem is
valami, inkább valaki. Knight.

Jefferson gyengéden megszorította a kezem, és a gesztust megspékelte egy

széles mosollyal is. Nem lehetett több huszonkettőnél. Nem is tudtam, miért
vártam idősebbet, tekintve, hogy a nagyija említette, hogy még diák.

– Beth nagyi megkért, hogy segítselek ki – vigyorgott, a fogai pedig úgy

csillogtak, mint egy rajzfilmszereplőnek.

Normális esetben egyáltalán nem válaszoltam volna neki, sem jelnyelven,

sem másképp. De gyakorlatilag éreztem, ahogy Knight tekintete újabb és
újabb réteg ruhát húz rám, hogy megpróbáljon elrejteni engem, és mintha azt
próbálta volna szuggerálni, hogy legyek az a félénk és szégyenlős lány, aki
régebben voltam. De ma nem engedelmeskedem neki, határoztam el.

Nagyra értékelem. Biztosan sok dolgod van – jeleltem.

– Az ember soha nem lehet túl elfoglalt ahhoz, hogy egy gyönyörű

lány lovagja legyen.

Vigyorogtam. Érdekes szóválasztás, mintha Knight nevével játszott volna. A
karma ma jól érezhetően túlóra üzemmódban működött.

– Nem tészta. Nem kell hájjal kenegetni. – Knight hátranyalta a haját, a

tekintetéből csak úgy áradt a megvetés, ahogy Jeffersonra hunyorgott.

Jefferson még mindig a kezemet fogta, és engem bámult, gyönyörűen

metszett arca csak úgy ragyogott.

– Igazából vegán vagyok – felelte faarccal.

Én pedig vegetáriánus. – Kikerekedett a szemem.

Miért is lepődtem meg ezen? A nagyszüleinek menhelye volt.

Mindketten vegetáriánusok voltak. Eugene és Beth hol rá, hol rám néztek, és
mielőtt megnyitották volna az ajtót a nagyközönségnek, ravaszul egymásra
mosolyogtak.

– Nahát, mennyi esély volt erre? – gúnyolódott Knight, érdeklődést

színlelve. – Fogadjunk, hogy mindkettőtöknek Harry Styles volt a kedvenc
tagja a Fifth Harmonyból!

– Harry Styles a One Directionben énekelt – mutatott rá Jefferson.

Knight diadalmasan széttárta a karját.

– Nahát, fiam! Te aztán szépen belesétáltál a csapdába! Ez nem az a fajta

információ, amire agysejtet kellene pazarolnod.

Jefferson továbbra sem törődött vele. A tenyerünk még mindig összeszorult,

és én nem is siettem visszavonni az enyémet.

– Poppy vagyok! – Knight barátnője bedobta a vészesen kifinomult brit

akcentusát, és Jefferson felé nyújtotta a kezét. A srác elfordult tőlem, és
ahogy meglátta Poppyt, az arca azonnal megnyílt.

– Nagyon tetszik az akcentusod!

– Nekem pedig a nagyszüleid! Három hónapja itt önkénteskedem.

Főleg hétvégéken. Szégyen, hogy sosem futottunk még össze!

Poppy nagyon igyekezett, hogy jelezze nekem, mennyire vonzó ez a

Jefferson.

– Én általában hétköznapokon önkénteskedem. Élő akusztikus előadást

tartok a menhelyi kutyáknak. Nem olyan hülyeség ám, mint ahogy hangzik.

– Azt kétlem – morogta Knight.

Poppy a bordái közé könyökölt. Michael Jackson popcornt kajáló GIF-jét

láttam a lelki szemeim előtt. Elfojtottam egy mosolyt. Ez kezdett egyre
szórakoztatóbb lenni.

– Egyáltalán nem hangzik hülyén. Bárcsak hétvégén is jönnél!

Poppy dorombolt, és közben felém vándorolt a tekintete.

– Lehet, hogy eljövök – válaszolta a srác.

– Egyébként én vagyok a barátja – szólt közbe Knight a kacér szóváltásba,

és Jefferson felé nyújtotta hatalmas kezét.

Jefferson felnevetett és megrázta.

– Nem tiszteletlenségből tettem, haver. Valójában Lunával akartam

incselkedni.

Azzal visszafordult felém.

– Hétvégenként is itt vagy?

Knight állkapcsa megfeszült.

Régebben itt voltam. De most az észak-karolinai Boon Egyetemre járok –

jeleltem.

– Nagy kár!
A téli szünet még itt van.

Jefferson a melle felett összeszorította a pólóját, a másik kezével pedig a

levegőbe bokszolt.

– El kell fogadnunk a véges csalódást, de soha nem szabad elveszítenünk a

végtelen reményt.

Te aztán jól ismered Martin Luther King Juniort, haver –

vigyorogtam.

Knight a szemét forgatta.

– Nagyon finoman nyomod, tesó.

Poppy lebiggyesztette az alsó ajkát, és furcsán nézett kettőnkre.

Természetesen örült volna, ha Jefferson meg én együtt ellovagolnánk a

naplementébe; akkor Knight teljesen az övé lehetne. Nem is sejtette, hogy
nekem eszem ágában sem volt a barátjával tölteni az időt ezen a télen. A
legutóbbi találkozásunk a lombházban csak egy próbálkozás volt, hogy a
csónak ne boruljon fel, de Knight meg én mindketten jól tudtuk, hogy
továbbra is zavaros vizeken járunk.

Fél órával később a hely zsúfolásig megtelt családokkal és párokkal, akik a

ládák fölött guggoltak és gügyögtek. Nem volt időm Knightra, Poppyra vagy
akár Valra gondolni. Jefferson egész idő alatt a nyomomban volt, ő volt a
hangom.

Három órával az esemény kezdete után már tizenkét kutyának sikerült új

családot találnunk. Beth és Eugene felé pillantottam, akik a terem sarkában
nevetgéltek a barátaikkal. Nyugodtnak és boldognak tűntek. Poppyval és a
többi önkéntessel együtt minden rendben volt.

Knight el sem mozdult Poppy mellől. Szigorúan ráncolta a homlokát, és a

telefonját nyomkodta. Valahányszor felnézett, és a tekintetünk találkozott, én
megfordultam, majd beszélgetést kezdeményeztem Jeffersonnal.
– Szóval. Te és Knight – jegyezte meg Jefferson, amikor már zártunk.

Felkapta Goldie-t, a golden retriever kölyköt, és hagyta, hogy a kiskutya az

arca minden négyzetcentiméterét megnyalja. Nevettem Goldie buzgóságán.

Semmi nincs közöttünk – jeleltem.

– Ezt mondd a szemébe! Egész este téged követett a tekintete, akárhová

mentél.

Barátnője van – vontam meg a vállam.

– Poppy jobbat érdemel nála.

Ezzel nem vitatkozhattam.

Kivettem a kezéből Goldie-t, az orromat pedig a kutya szőréhez dörzsöltem.

Jefferson továbbra is olyan intenzitással bámult rám, amit tapasztalatok híján
nem tudtam megfejteni. Előrehajolt, így most mindketten a pénztárgép
mögött görnyedtünk. Éppen kinyitotta a száját, amikor Knight megjelent
előttünk, és az ujjaival dobolni kezdett a pulton.

– Csak egy szóra – sziszegte nekem.

Elfordultam Jeffersontól, némának tettetve magam.

Én nem beszélek.

– Velem igen.

Gondold ezt át!

– Ne akard, hogy zavarba hozzalak, Holdfény! – mosolyodott el. –

Mert megteszem. És átkozott jó műsort csinálok belőle.

Utállak.

– Jó. Ez megkönnyíti a beszélgetést, és ha végeztünk, mehetsz is vissza

Kenhez.
– Milyen aranyos vagy! – jegyezte meg Jefferson.

Knight focihősvigyort villantott felé, ami felért egy ketyegő időzített

bombával.

– Te pedig az utamban vagy, baszod. – Visszanézett rám. – Na, igyekezz!

Tudtam, hogy ha nem engedelmeskedem, Knight pokollá teszi az este

hátralévő részét nem csak számomra, de Jefferson és Poppy számára is,
márpedig nekünk még segítenünk kellett a takarításban is.

Vonakodva kicsusszantam a kassza mögül, és mentem Knight után az ajtón

túlra. A Main Street nyüzsgött a vásárlóktól, a ragyogó fényektől és a friss
téli levegő, a kakaó, a kávé meg a péksütemények sűrű illatától. A szemem
is könnybe lábadt volna, ha nem lettem volna olyan dühös.

Mi a fene volt ez? – Hevesen a hátunk mögé intettem a hüvelykujjammal,

miközben Knight a falnak dőlt, összeszorítva a szemét.

Kimerültnek tűnt. Frusztráltnak. Fáradtnak. Ha ennyire le volt törve, miért

nem szakított Poppyval? Miért folytatta ezt a színjátékot?

– Nem bírom – bökte ki egyszerűen. – Nem tudok rád nézni többé.

Tudom. Képmutató vagyok. Ezt is tudom, bassza meg. Nem tartozol nekem
semmivel, de lefeküdtél valakivel, és ha rád nézek, csak erre tudok gondolni,
bármennyire is szeretnék valami másra gondolni.

Teljesen felém fordult a testével, és kinyitotta a szemét. Néztem, ahogy a

tekintete megkeményedik, majd visszarendezi a megfejthetetlen álarcát.
Amin sosem láttam át, még a Josh eset előtt sem.

– Dugsz KIBASZOTT JOSH-sal. Csókolózol Vaughnnal. Flörtölsz Kennel.

Kész ribanc lett belőled, Luna, nem?

Féltékeny vagy? – mosolyogtam mézesmázosan, és keresztbe tettem magam

előtt a karjaimat.
Belül forrtam a dühtől. Hogy merészelte ezt tenni? Hogy merészelt
belibbenni ide a gyönyörű barátnőjével, aztán meg itt nyafogni nekem?
Hogy mert engem becsmérelni? És hogy merészelt ribancnak nevezni,
amikor ő háborodott fel a legjobban, ha valaki a kurva vagy a ribanc szót
használta körülötte.

– Féltékeny? Miért lennék féltékeny? A pasi vegán. Valószínűleg még ahhoz

sincs energiája, hogy megdugjon. Ken nem konkurencia nekem, és ezt
mindketten tudjuk.

– Ezt mondogasd a barátnődnek – motyogtam, majd a kirakat felé

fordultunk, és Jeffersonra meg Poppyra néztünk.

A sarokban álltak, egymáshoz közel, Poppy épp mutatott neki valamit a

telefonján. Nevetgélt, és a fiú mellkasára csapott egyet.

Ismét rájöttem, hogy bármennyire is igyekszem, nem tudom utálni ezt a

lányt. Az egyetlen bűne az volt, hogy ugyanaz a srác érdekelte, akibe én
szerelmes voltam.

Knight visszanézett rám, előretolva az állkapcsát.

– Szép visszavágás! És KIBASZOTT JOSH-nak is kinyitottad a szádat?

A szavaiból csak úgy áradt a vágy; olyanok voltak, mint egy édes méreggel
bevont alma, amibe tudtam, hogy nem szabad beleharapnom.

Megint veszekedést provokált. Összeszorítottam az állkapcsomat, és

hunyorogva ránéztem. Sosem volt még ilyen kegyetlen velem.

Értettem, hogy fáj neki, de nem volt joga ezt tenni.

– Nem a beszédre gondoltam. Túl értékes vagy ahhoz, hogy beszélj

másokkal, nem így van, Luna? De a faszszopáshoz azért csak kinyitod a
szád? – Knight oldalra biccentette a fejét, a tekintete üres volt. – Na, Luna,
valld már be! Belekóstoltál a fasz ízébe, rájöttél, milyen jó, és most nem
tudsz betelni vele, ugye?
Megpördültem, a biciklim felé indultam, amit egy kicsit messzebb
lakatoltam le. Knight elkapta a karomat, és maga felé fordított.

– Engedj el, különben megcsaplak!

– Inkább a haragodat kérem, mint a közönyödet – mondta szemrebbenés

nélkül.

– Nem adok neked választási lehetőséget.

– Faszért mondogatja ezt mindenki? Mindig van egy kibaszott választás! –

Knight hátravetette a fejét, és hisztérikusan felröhögött.

– Részeg vagy? – fintorogtam.

– Nem – vetette oda automatikusan.

– Pedig részegnek tűnsz.

– Miből gondolod?

– Részegen gonosz vagy.

Megint beindult a spirál. Beszéltem hozzá. Megint. Mert nem tudtam,

hogyan álljak le. Nem tudtam, hogyan zárjam ki őt az életemből, még akkor
sem, amikor épp engem bántott.

– Nem lehet egy kapcsolatban fél seggel benne lenni, Knight. Vagy benne
vagy, vagy nem. Most Poppyval jársz, de úgy bánsz vele, mint a szarral.
Minden alkalommal, amikor én is jelen vagyok, a háttérbe szorítod őt. Nem
hagyod, hogy továbblépjek, mert muszáj hibáztatnod engem azért, hogy
beszélgetek, vagy flörtölök, vagy csókolózom más pasikkal. Pedig tudod
mit? Megtehetem. Sőt, meg is teszem! Megvolt az esélyünk, és elszúrtuk. Az
én hibám. A te hibád.

Számít ez egyáltalán ezek után? – Hadarva beszéltem, szinte levegővétel

nélkül, a mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt. –
Randizni fogok másokkal. Le fogok feküdni másokkal. Bele fogok szeretni
valaki má…

Egy perzselő csókkal szakított félbe, és közben a hátamat a falhoz lökte.

Ujjait az ujjaim közé fűzte, és a derekam mellett a falhoz nyomta a kezemet,
teljesen leszorítva engem. Nyögtem egyet, mert tudtam, hogy nyilvános
helyen vagyunk, és valami rosszat csinálunk.

Barátnője van. Vess véget ennek a csóknak, Luna! Most!

– Na, ebben nagyon tévedsz. – A nyelvpiercingjét incselkedve végighúzta az

ajkamon, aztán a nyelve ismét eltűnt a számban, és folytattuk a forró,
szenvedélyes csókot. – Nem lesz senki más, Holdfény. Nem fogom hagyni,
hogy túltedd magad rajtam!

Az ujjai közé vette az államat, és hirtelen úgy éreztem, ez is egy olyan ritka,
megvilágosodást jelentő pillanat, mint amikor megmentett a gázoló autó
elől.

Knight nem volt jófiú.

Még csak kedves sem. De mégis ő volt a védelmezőm. A megmentőm. Az

őrangyalom. Most, hogy lemondott erről a posztról, a tétek elvesztek. Az
értékes díjból zsákmány lett. A glóriám megrepedt. A biztonságos helyem
megszűnt.

– Annyira ut… – kezdtem.

– Már mondtad. De nyugodj meg: leszarom.

Azzal ismét a számra tapasztotta a száját. Ezúttal a nyakára kulcsoltam a

kezem, felfedeztem a finom száját, a dühös ajkait meg az izmos nyelvét,
amit egészen vadul, mohón forgatott a számban –

nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen laza ember képes ilyesmire.

A piercingjét a számtól a nyakamig húzta, a csiklandós érzéstől remegve

fellobbant bennem a vágy, mire Knight azt suttogta:
– Teljesen be fogsz nedvesedni tőlem, Luna. Teljesen készen állsz majd.
Csakhogy. Soha. Nem. Foglak. Megdugni. Sosem kapod meg tőlem, amit
akarsz.

A szemem kikerekedett a döbbenettől, és abban a pillanatban Poppy hangját

hallottam meg a vágy bennünket körbeölelő, sűrű

ködjén túlról.

– Knight? – Előkelő akcentusa olyan megtörtnek hangzott.

Ha valaki még több szót szeretett volna kicsikarni tőle, az biztosan

összemosódva jött volna ki a száján. Csak állt ott a halványkék ruhájában
meg az Óz, a csodák csodája ihlette csatos cipőjében, szemében csillogó
könnyekkel, és az esti fény gyönyörű hátteret kölcsönzött neki. Nagyjából
annyira tűnt készen arra, hogy keményen dolgozó menhelyi önkéntes legyen,
mint én arra, hogy poszterarca legyek a Ku-Klux-Klannak.

A szám elé kaptam a kezem. Attól féltem, hangosan bocsánatot fogok kérni.

Ezt te tetted vele, Luna! – szerettem volna kiáltani. – Miattam érzi most
magát így.

Knight úgy bámult maga elé, mintha Poppy egy fal lenne, amin buldózerrel
át akar menni. Jefferson is előjött a házból. Zsebre vágta a kezét, és
végignézett rajtunk. Knight továbbra is leszorított engem a két karjával.
Jefferson Poppy vállára tette a kezét. Nem tudtam nem észrevenni, milyen
csalódottság van a tekintetében, ahogy rám néz.

– Mivel jöttél? – kérdezte Poppytól.

Poppy ahelyett hogy a zokogást megkockáztatva válaszolt volna, Knight felé

bökött az állával.

– Hadd vigyelek haza!

Egy ideig még nézte Knightot, majd megrázta a fejét. Még időben
megfordultak, hogy én magamhoz térjek, kislisszanjak Knight karjai közül,
és a biciklim felé iramodjak. Nem érdekelt, hogy már megint menekülök. Az
sem, hogy Knight utánam eredt. És az sem, hogy Bethnek meg Eugene-nek
szüksége van a segítségemre. Bármit megtettem volna, csak
megszabadulhassak az ördöggé vált angyalomtól. Levettem a lakatot a
biciklimről, átlendítettem felette az egyik lábam, és tekerni kezdtem
hazafelé. Autók dudálását és Knight átkozódását hallottam a hátam mögül,
de nem mertem visszanézni.

Most egyikünk sem fogja megmenteni a másikat.

Most már csak önmagunkra számíthattunk.

Tizenegyedik fejezet

Knight

– Hagyni fogod, hogy az örökkévalóságig csörögjön? – nézett felém anyu,

miközben a Sült zöld paradicsom ot néztük.

A kín, amit a szeretet nevében a kedvéért elszenvedtem, egy külön szint volt.
Kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy ha anya nem lett
volna olyan beteg, előbb fürödtem volna forró lávában, minthogy
megnézzek egy ilyen dühös csajos filmet.

– Ez a terv. – Ötödjére küldtem hangpostára a hívást.

Anya a homlokát ráncolta.

– Texasi körzetszám? Kit ismersz Texasban?

– Valószínűleg egy egyetem az. – Csókot nyomtam a homlokára, és a

képernyőre mutattam. – Nézd, lemaradsz a kedvenc részedről, amikor a férfi
azt mondja neki, hogy igazából nem a grillezés miatt jött, hanem azért, mert
egy seggfejnek tartja a nőt.

– Egy másik államban akarsz egyetemre járni? – erősködött anya, az arcomat

fürkészve. – Ugye tudod, hogy nyugodtan megteheted?

– Anya, hagyd abba!

– Knight! – mondta fenyegetően.

A szemem forgattam, felálltam, és elindultam a szobám felé.

Kémkedő hangulatban volt, én pedig nem tehettem meg, hogy bármit is

megtagadjak anyámtól, különösen most, hogy az elmúlt héten minden
éjszaka slejmet köpködött és öklendezett. Apa párnákkal rakta körbe a
fürdőszobájuk padlóját, és minden éjjel ott ültek hajnalig. Hallottam őket
beszélgetni, nevetni és sutyorogni. Mármint olyankor, ha anya jobban érezte
magát.

Reggelente, amikor megérkezett a masszőrje, apa véreres szemekkel eltűnt

az egyik földszinti szobában. Egy alkalommal némán követtem őt a
dolgozószobájába. A túloldalról láttam, hogy az

íróasztalát támasztja, a háta remeg, és a sírás rázza a testét. Az apám. A

hatalmas Dean Cole. Sírt.

Nem mintha ezzel bármi baj lett volna, de ez egy újabb lépcsőfokot jelentett
a családunk széthullásában.

A Cole férfiak nem sírtak.

Akkor sem, ha elvesztették az anyjukat. A feleségüket. Életük csendes,

gyönyörű szerelmét.

A dolgok megváltoztak, és én nem tudtam, hogyan állíthatnám meg őket.

Luna máshol élt, és már nem volt az enyém. Beszélt. Voltak barátai. Pasijai.
Anya meg haldoklott. Tényleg haldoklott. Apát ez felemésztette. Alig tudott
rám és Levyre nézni. Hogy bűnösnek érezte-e magát, vagy csak dühös volt,
az nem is számított.

– Ne menekülj a beszélgetés elől! – köhintett anya.

Valaki csengetett. A bejárat felé mutattam.

– Ez Poppy lesz – mondtam.

Ez volt az első alkalom, hogy örültem az érkezésének.

– Össze fogjátok kapni magatokat – mondta anya ellágyult arccal.

Azt akarta, hogy boldog legyek. Szerelmes. Az egyik igaz is volt rám, az
biztos. De a boldogság nem volt a csomag része.

– Remélem.

– Úgy tűnik, bolondul érted.

Már megint ez a szó.

– Boldog vagy vele? – Anya meredten figyelte a reakciómat, szinte

könyörögve, hogy pottyanjon elé valami igazságmorzsa.

– Hát persze.

– Sosem volt barátnőd.

– Sok barátnőm volt.

– De egy komoly sem.

– Nem vagyok egy komoly fiú.

– Nálad komolyabb fiút nem ismerek, Knight Jameson Cole.

Megint megcsörrent a telefonom. Texas. Bassza meg! Kinyomtam a hívást,

majd küldtem Dixie-nek egy középső ujjat mutató emojit, és a hátsó
zsebembe vágtam a mobilom.

– Szerintem jobb, ha ajtót nyitok, ha el akarom kerülni Poppy brutális

faggatózását – mosolyogtam bocsánatkérően.

Poppyt a verandára vezettem. Nem volt kedvem felvinni a szobámba. Talán

tudat alatt azt akartam, hogy Luna lásson

bennünket, de a függönye be volt húzva, nehogy be tudjak lesni a szobájába.

Nem mintha kukkoltam volna.

Na jó, kukkoltam. Perelj csak be!

Istenem, miért pont ő? Miért nem a kedves angol csajba zúgtam bele, aki
normális ruhákat viselt és folyton járt a szája?

Poppyval leültünk a zsákutcára néző fehér hintaszékekbe. Én Gatorade-t

ittam a heti ötszázadik másnaposságomra, ő pedig egy pohár narancslevet.

– Hogy van anyukád? – kérdezte, a poharában úszó sárga folyadékot

nézegetve.

Hozott át saját készítésű sütit, amit anyám elragadtatva fogadott el, még meg
is kóstolta, pedig mostanában szar az étvágya. Poppy minden szempontból
tökéletes volt. Csak az jelentette gondot, hogy hozzám nem passzolt
tökéletesen.

Megvontam a vállamat, és továbbra is az utcát bámultam.

Az utcát, ahol Lunával játszottam.

Ahol megcsókoltam a háza lépcsőjén. Ahol megrángattam a copfját.

Ahol vízibombákkal dobáltam meg.

Ahol rohangáltunk, nevetgéltünk, és ő is vízibombákkal dobált meg engem.

Ahol krétával rajzoltunk a macskakövekre, ugrálólabdával közlekedtünk, és

összeérő fejjel aludtunk el a fűben, miközben azt vártuk minden egyes év
július negyedikéjén, hogy elkezdődjön a tűzijáték.

Aztán arra gondoltam, hogyan bántam vele. Gúnyolódtam vele.

Megcsókoltam. Becsméreltem.

Nem tudtam uralkodni magamon, bármennyire is bántam, hogy megtettem

ezeket. Utáltam ezt. Minél gyengébb lett anyám, én annál többet ittam.
Minél többet ittam, annál gonoszabb Knight jött ki belőlem. Egy ördögi kör
volt. Tudtam, hogy Luna ennél többet már nem tud elviselni tőlem. Elvégre
büszke lány volt.

– Nem akarok az anyámról beszélni – válaszoltam őszintén.

– Persze, hogy nem. – Poppy a homlokára csapott. – Bocsánat.

Beszélhetnénk arról, ami tegnap történt? Kettőnkről?

Nincs olyan, hogy kettőnk.

– Oké.

– Amit Lunával csináltatok…

– Luna meg én egy lezáratlan ügy vagyunk. – A nyelvembe haraptam, aztán

ömleni kezdett belőlem a szó. – És mindig is lezáratlan ügy maradunk. Most
is. Öt év múlva is. Akkor is, ha nyolcvanévesek leszünk. Ez benne van a
pakliban; mindig is benne volt. Te is tudtad. Láttál minket a gimiben.
Folyton együtt lógtunk Lunával.

Poppy most fog szakítani velem, gondoltam. Méltósággal kezelem majd

ezután is. Elviszem a szalagavató bálra. De ezt a baromságot nem akarom
folytatni.

– Értem. – Nyelt egy nagyot. – Próbáljuk meg újra! Hajlandó vagyok adni
neked még egy esélyt. Már ha akarod.

Nem akarom.

Felé fordultam, és az arcát fürkésztem: a finom arcvonásait, a gondosan

fésült haját, a hibátlan Neiman Marcus ruháját. Lehetne valaki más Lunája,
valaki más mindene. Talán egy olyan fickóé, mint Jefferson.

– Nézd, Poppy, tudom, hogy azt mondtad, adjunk ennek egy esélyt…

– Kérlek! – Ismét megköszörülte a torkát, a hangja elcsuklott zavarában. –

Kérlek, hadd ne kelljen könyörögnöm! Tudom, hogy te nem érzed, de én
igen. Én érzem. Van köztünk valami. És Luna nemsokára visszamegy Észak-
Karolinába. Úgysem fogod tudni kideríteni, lehet-e köztetek bármi.

Teljesen igaza volt, de akkor sem éreztem helyesnek, hogy rángassam őt.
A helyzet az, hogy Poppy gyakorlatilag könyörgött azért, hogy rángassam,
de nekem túl sok szarsággal kellett most megbirkóznom, és nem tudtam
összeszedni magam, hogy tisztességesen megszabaduljak tőle. Ő azért
könyörgött, hogy itt lehessen velem, és mivel én egy árva korcs voltam, nem
tudtam megtagadni magamtól a kétes örömet. Ezenkívül kényelmes volt
vele. Ráadásul nem kellett többé azt tettetnem, hogy dugok másokkal. Volt
egy rendszeres partnerem.

– Értem, miről beszélsz, de én pocsék pasialapanyag vagyok –

hadartam gyorsan. – Megcsaltalak. A szemed láttára. Nem akartalak

megbántani, mégis megtettem.

– Tudom. De ennek ellenére én… – A vállát megvonva körbenézett. –

Láttam mindkettőtök arcát. Luna nem fogja hagyni, hogy még egyszer
megcsókold. Megbánta, ami történt. Én viszont akarom, és vállalom a
kockázatot is.

Tényleg ezt látta? Hogy Luna megbánta? A vér forrni kezdett az ereimben.

– Meg fogod bánni – feleltem halkan.

Elvigyorodott, felállt, és odasétált hozzám. Az ölembe parkoltatta a seggét,

aztán a vállam köré fonta a karjait.

– Ugye tudod, hogy nem a királynő vagyok? – suttogta, és a tekintete az

ajkamra kúszott. – Akkor érsz hozzám, amikor csak akarsz.

A számba vettem a száját, és miközben megpróbáltam belefulladni a

szépségébe, ő édes hazugságot kapott tőlem, amibe kapaszkodhatott.

– De, az vagy. – Letöröltem Luna csókját az ajkaimról, és a helyére Poppy

édes, puha ajkait tettem. – Te vagy a királynőm.

Amikor a következő levél megérkezett karácsony napján, nyilván a kérésem

ellenére, elégettem a hátsó udvaron, és elküldtem az erről szóló videós
bizonyítékot Dixie-nek.
Knight: Csoda, hogy az a csávó, aki felcsinált téged, soha többé nem
keresett? Úgy tapadsz, mint a szar! Vésd már az agyadba: nem vagyok rád
kíváncsi!

Úgy éreztem, olyan bunkó vagyok, mint Vaughn. Nagyon kemény meló ám
seggfejnek lenni!

– Olyan hamuszagod van – jegyezte meg apa, amikor épp a hajunkat

fésültük hátra az aranylevelekkel díszített tükör előtt.

Mint két páva Kiton Ombre öltönyben – szerintem egész évben nem
csináltunk semmit együtt ezen az alkalmon kívül. Anya tüdőátültetése előtt
még volt remény, akkor még közel álltunk egymáshoz. Sok időt töltöttünk
együtt. De most már nem.

– Jól vagy? – Elfordította a tekintetét a tükörképéről, és a szeme sarkából

rám pillantott. Két ujjammal magamra kentem egy kis Clive

Christian parfümöt.

– És te? – kérdeztem lazán.

– Ne kerüld ki a kérdést!

– Te se!

– Idegesítő vagy.

– Rád ütöttem – feleltem magyarázatképpen.

Apa büszkén vigyorgott. Szerettem ezt a tekintetét, mert ettől úgy éreztem,
hogy van helyem ebben a világban. Ebben a házban.

Ebben a családban.

– Éjjel-nappal azon dolgozom, hogy találjak valami kísérleti kezelést. –

Megrázta a fejét, anya felé bökve. – Rendbe fog jönni.

– Te tényleg elhiszed ezt?

– Muszáj, különben megőrülök.

– Ne őrülj meg! Már így is az őrület határán táncolsz.

– Ez nagyon feminin mondat volt.

– Akkor ne csináld! Nézz szembe józanul a tényekkel! Keményen!.

– Na, ez már sokkal jobban hangzott. – Szomorú nevetést eresztett meg.

Elkapta a tekintetemet a tükörben. – Szakítottál már Poppyval?

Odapasszoltam neki a parfümöt, és megigazgattam a hajhabbal bekent

frizurámat.

– Egy kicsit fiatal hozzád, öregem.

Megint felnevetett, ezúttal szomorú utóíz nélkül.

Ez jó érzés volt, mint a régi szép időkben.

– Szóval még nem bocsátottad meg Lunának azt a srácot.

– Nem is kért bocsánatot – ismertem el, majd hátráltam egy lépést egy
tükörtől. Nem tudtam, jó ötlet-e megbízni apámban.

Anya ezt biztosan nem értené. Szerintem egy nő sem. Apa talán, bár
hónapok óta nem beszélgettünk így. Mégis…

– Csak rájuk tudok gondolni. – Leeresztettem a karomat. – Mármint a

pasira…

– Ahogy benne van – fejezte be apa a mondatot helyettem, majd megfordult,

és lángoló szemekkel rám nézett, a mosdókagylóra támaszkodva. – Újra meg
újra lejátszod a fejedben. Azt, ahogy hozzáér. Elképzeled, milyen érzés
lehetett a fiúnak. És milyen Lunának.

– Inkább ess nekem a borotváddal, és essünk túl ezen!

– Megtenném, de mi lesz az új csempékkel? – vetette oda fapofával.

Úgy tettem, mintha a középső ujjammal megvakarnám az orromat.

Olyan humorérzékünk volt, mint egy négyévesnek. Apa ellökte az ujjamat,

és magabiztosan vigyorgott.

– Megkockáztatom, hogy öregnek fogok hangzani… – kezdte.

– Na, kezdődik! – forgattam a szemem.

– Tudod, mi a baj a te generációddal? Nem vagytok hajlandóak elfogadni,

hogy a szerelemnek ára van. Ettől lesz fontos, súlyos, gazdag. Az ára a düh,
a féltékenység, a szívfájdalom, az idő, a pénz, az egészség… – Elhallgatott,
az utolsó szót vicsorogva ejtette ki a száján, mint egy megsebzett vad.

Elfordítottam a tekintetem. Azt nézni, hogy apám mennyire szereti anyámat,

néha olyan érzés volt, mintha egy felnyitott mellkast néznék, amiben dobog
a szív. Túl nyers, túl valóságos volt a látvány.

– Gondold végig, megéri-e! De tudod, úgyis meg kell fizetned a

tartozásodat.

Felhorkantam, arra gondolva, hogy mi mindenen ment keresztül anyával.

– Mindenkinek meg kell.

A vállamra tette a kezét.

– Ha nem akarod megfizetni a szerelem árát, akkor az ár néha

megemelkedik. Infláció következik be, és a végén többet veszítesz, mint
gondoltad.

Mintha én nem tudnám, apa! A fejemet ráztam, Dixie jutott eszembe.

Mintha én nem tudnám.

Ha valaha is elgondolkodtál azon, vajon hogyan születnek a seggfejek, akkor

itt a pontos recept: kell hozzá egy adag csodálat, ami hamis önelégültséghez
vezet, megszorozva annyi pénzzel, ami egy csatahajót is elsüllyesztene,
osztva a jó génekkel és ijesztő

testmagassággal.

Én bonthattam ki először a karácsonyi ajándékomat, mivel a hónap elején

megnyertem az állami bajnokságot az All Saints gimi

kapitányaként. Aznap este, amikor először vittem el Poppyt randizni.

Aznap este, amikor egy egész üveg vodkát kellett meginnom, hogy össze
tudjak vele bújni. Más volt az íze, mint Lunának, és az illata sem hasonlított
rá. Olyan volt, mintha egy üveg Chanel No. 5-tel smárolnék – keserű és kábé
annyira szexi, mintha egy halat nyalogatnék.

Az ajándékom történetesen egy kék bőrszíjas Ronde Solo De Cartier óra

volt, rajta a mezem száma, a hatvankilenc (igen, az All Saints gimiben ezt a
számot kapod, ha a neved Knight Cole), méghozzá aranyszínben.

Mint mondtam, nem születtem seggfejnek. Keményen meg kellett

dolgoznom érte.

– Annyira büszkék vagyunk rád!

Apa, a legjobb barátai és üzlettársai, a tágabb családom – Vicious, Jaime,

Dean és Trent – egymás után szorították meg a vállamat. Még Penn is
barátságosan belebokszolt a karomba.

– Köszi. – Megigazítottam az órát a mamutcsuklómon.

– Ember, profi lehetnél az eredményeddel. Mi a francért nem próbálod meg?

– Penn fütyörészve átvetette a karját a menyasszonya vállán.

Anya felé mutattam, aki a húgával, Emiliával beszélgetett.

– Ja, igen. Előbb kérdeztem, mint hogy gondolkodtam volna.

Elnézést kérek – rezzent össze Penn.

Miután elfogyasztottam három tengerészgyalogos testsúlyának megfelelő
kaját, meghallgattam Dariát és Pennt, akik arról áradoztak, hogy ők
mennyire kurva faszák (az ő elnevezésük: suttyók. Egy ilyen előállítása
egészen más receptet igényel), aztán pedig Vaughn bejelentette, hogy
Európában akar tanulni, mire a helyiségben mindenki egyszerre sóhajtott fel
megkönnyebbülten (az ő típusa: giga seggfej. Azt ne kérdezd, hogy kell
Vaughnt előállítani! Csak a rémes apja képes ilyesmire), miközben Luna
nagyon igyekezett, hogy ultraláthatatlanná váljon (amitől csak még
feltűnőbbé vált, hogy bámulom). Mindezek után átmentünk a Rexroth család
szalonjába, ahol alkohol és desszert várt bennünket.

A szüleimnek persze fogalmuk sem volt arról, hogy ekkorra már milyen
bensőséges viszony fűzött az alkoholhoz. Anya azzal volt elfoglalva, hogy
ne haljon meg, apa pedig azzal, hogy segítsen neki

nem meghalni. Ráadásul én mindig is egy találékony szemétláda voltam.

Képes voltam elrejteni, álcázni és lekicsinyelni, hogy mennyire vagyok
részeg otthon és máshol is. Az este azon pontjára én már durván szétpiáltam
az agyam.

Lunának természetesen igaza volt. Még ha el is tudtam fedni az alkoholos

leheletemet, ő képes volt megmondani, mikor vagyok részeg, mert amikor az
voltam, gonoszkodtam vele. Pedig nem akartam. De józannak, ébernek és
jelenlévőnek maradni mégis rosszabb érzés volt, mint szembenézni az ő
csalódott tekintetével.

Luna a segge alá húzta a lábát, és letelepedett a tűz melletti szőnyegre. Egy
sütit rágcsált, és kinyitott egy The Dark Between Stars című könyvet.
Megszólalt a csengő.

– Ki képes olyan szociopata bunkó lenni, hogy karácsony este jön

látogatóba? – fújtatott Vicious bácsi a tőle megszokott diplomatikus
stílusban, amikor felálltam, hogy kinyissam az ajtót.

– Kérdezd a fiadat! – válaszoltam

Tudtam, hogy faszság volt meghívni Poppyt és Lenorát, de mentségemre

szóljon, hogy ez tényleg nem az én ötletem volt, és nem is az én művem.
Vaughn gyakorlatilag könyörgött, hogy hívjam meg a lányokat. Mivel még
mindig feszkó volt köztünk a Lunával történt csók miatt – amire azért került
sor, mert Vaughn azt hitte, hogy ezzel majd valami elbaszott leckét ad nekem
–, én azt gondoltam, hogy bár eléggé pöcs módszer, de oké, jöjjenek, miért is
ne?

Azt mondta, hogy beszélnie kell a fiatalabb Astalissal valami gyakornoki

állásról, amit a csaj el akart lopni tőle. Nem tudom. Nem is érdekelt. Csak
azt tudtam, hogy ez egy jó alkalom arra, hogy megmutassam, nincs
összetörve a szívem.

Mert nem is volt.

Luna pedig baszódjon meg!

Ó, várjunk csak, ezen már túl van.

Király! A szerelmem inflációja egyértelműen az egekbe szökött. De

komolyan, többet foglalkoztam azzal, mennyire nem érdekel a dolog, mint
bármi mással. Összezavarodtál? Én is. Csak annyit fogtam fel, hogy
Lunának megint sikerült engem a barát zónába raknia a lombházban, én
pedig, ismét, belementem ebbe, ugyanis, úgy látszik, mellékállásban a
lábtörlője voltam. Hogy minden sokkal, de sokkal rosszabb legyen, Luna
most olyan emberekkel flörtölt előttem, mint

Jefferson, és megcsókolta a legjobb barátomat. Le kellett volna, hogy

szarjam ezt, de nem tettem.

A lányok besasszéztak a szalonba, kezükben házi készítésű

tölcsérfánkkal, nyomukban pedig olyan kínos csenddel, mintha valami félig

döglött állatot hoztak volna magukkal. Luna nem volt hajlandó felnézni a
könyvéből, úgy tett, mintha egyáltalán nem venné észre a helyzetet.

Daria halálos pillantást lövellt felém a kanapéról, a vőlegényéhez bújva.

– Az kemény, Cole!
– Nemcsak kemény, hanem vastag és hosszú is. Mire akarsz kilyukadni? –
suttogtam alig hallhatóan, és elvigyorodtam.

– Astalis – Vaughn felállt.

Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, melyik nővérre céloz.

Lenora könyörtelen pillantást vetett rá.

– Spencer.

– Te csináltad a tölcsérfánkot?

– Nem, miért?

– Nagyon nem szeretném, ha a családom és a barátaim mérgezés áldozatai

lennének karácsonykor – viccelődött.

– Lám, lám, hát mégis van szíve! Elhinnéd, ha azt mondom, ez most szó
szerint meglepett?

– Lehet, hogy én nem ismerem a rovarokat, de neked nyilvánvalóan

fogalmad sincs, mit jelent az, hogy szó szerint. Nagyon trükkös kifejezés –
mondta Vaughn.

– Elég sok ilyet ismerek.

– Azt elhiszem.

– Miért beszél Vaughn brit akcentussal? – motyogta Daria, és döbbenten

nézett körül.

Emilia meg Baron elképedve figyelték a fiukat és az angol lányt.

Olyan volt, mintha egy autóbalesetet néznének – vagy azt, hogy a házi
kedvencük, a csivava két lábon állva Shakespeare-szonetteket olvas fel,
miközben fekete teát szürcsölget.
– Lehetne, hogy… – szólalt meg a lány abban a pillanatban, hogy Vaughn
felszisszent – felmenjünk az emeletre, és…

Lunára pillantottam. A szeme továbbra is egy lapra meredt, de vigyorgott.

Lenny bólintott.

– Csak utánad!

Eltűntek az emeleten, bennünket a szalonban hagyva.

Poppyt gyorsan bemutattam mindenkinek, akit nem ismert, közben

kiszúrtam a Rexroth-házaspár hűvös mosolyát, amellyel a barátnőmet
illették, majd Penn-nel, Dariával, Viával (Penn húgával) és legújabb
barátommal, a sörömmel, visszavonultam a hátsó udvarra. Daria Lunát is
hívta, aki udvariasan visszautasította.

Egy órával később bementem egy gyors vécészünetre. Az ajtó zárva volt.
Ahelyett hogy másik fürdőszobát kerestem volna, vártam.

Luna egy perccel később kinyitotta az ajtót. A szemei vörösek voltak.

– Csá! – mondtam. Ami szörnyen hülyén hangzott.

Megkerült, de én elkaptam a csuklóját. A válla a mellkasomhoz nyomódott.

– Sajnálom! – mormoltam a fülébe.

Ő megdermedt egy helyben, és a szemben lévő falon nézett egy láthatatlan

foltot.

– Tényleg. Én… – A fejemet ráztam. – Amikor legutóbb találkoztunk, nem

gondoltam komolyan.

– Melyik részét? – Felnézett rám, a tekintete egy árnyalattal sötétebb volt,

mint korábban.

– Azt, amit mondtam. Csak a szavakat. A csókot viszont igen. – A csókot

komolyan gondoltam.
– Akkor miért vagy még mindig Poppyval?

Ha más nem is, a közvetlensége csodálatra méltó volt.

– Mert a megbocsátásnak olyan ára van, amit nem vagyok hajlandó

megfizetni.

Bevallottam.

– Soha nem kértem, hogy bocsáss meg nekem.

Fáradtan elmosolyodtam.

– Látod?

Megrázta a fejét, és elhúzódott tőlem. Tőlünk. De én még nem álltam

készen. Nem azt akartam, hogy elmenjen, hanem azt, hogy szenvedjen.

– Száguldok mindhalálig, Luna Rexroth! – kiáltottam a hátának. –

Utánad száguldok mindhalálig!

Tizenkettedik fejezet

Luna

Semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy messze elkerüljem a Cole-
birtokot, mielőtt visszarepülnék a Boonra, de Rosie meghívását nem tudtam
visszautasítani.

A védelmére legyen mondva, mutatott egy SMS-t, amiben az állt, hogy

Knight nem fog hazaérni. Ostoba mód hálás voltam ezért. Rosie egyetlen
kérése az volt, hogy vigyek egy üres füzetet meg egy tollat.

Este hatkor megjelentem nála, az jutott eszembe, vajon Knight Poppyval

van-e, majd emlékeztettem magam rá, hogy engem ez nem kellene, hogy
foglalkoztasson. Lev felkísért Rosie emeleti hálószobájába. A Cole-villában
minden lágy volt, és délies stílusú. A bútorokat klasszikus kárpit fedte khaki
vagy bézs színekben, mindenhol vas- meg kristálycsillárok lógtak, volt egy
vintage kerámiagyűjteményük is, a falakat pedig az udvaron befutotta a
borostyán.

Ahogy végigsétáltam a tágas folyosón, egy ápolónő sétált el mellettem, aki a

táskájában kotorászva gyorsan lefelé sietett.

Fájdalmasan elszorult a szívem. Azon tűnődtem, vajon milyen érzés lehet,

hogy egyeseknek ez a munkája.

Az, hogy a te törékeny életedért feleljenek.

Betoltam a hálószoba ajtaját. Rosie az ágyán ült, mint valami trónuson, és

úgy nézett ki, akár maga a halál.

Hátráltam egy lépést, próbáltam befogadni a sovány alakja látványát, de a

falnak kellett támaszkodnom. Láttam őt szenteste és karácsony napján is, de
akkor fényűző estélyibe és jól szabott kabátba burkolódzott, ami elrejtette a
soványságát. Az arca beesett volt, a szemét sötét árnyékok szegélyezték. Egy
használt zsebkendőt tartva a kezében, csontos ujjával felém intett.

– Édes kicsi lányom. – Mosolygott, bár láttam rajta, hogy nagy fájdalmai
vannak.

Óvatosan léptem be a birodalmába, és kényszerítettem magam, hogy

viszonozzam a ragyogó mosolyát. Annyira el voltam merülve a saját
szívfájdalmamban, hogy nem is gondoltam bele teljesen, mivel kellett
Knightnak megküzdenie a távollétemben.

Az anyja haldoklott. Ez volt a nyers, szörnyű igazság.

Rosie megpaskolta az ágya lábánál lévő helyet, én pedig odaültem. A

szemem egy pillanatra sem vettem le róla. Az éjjeliszekrényén mindenféle
gép volt bekötve, és a falra egy vészhelyzeti gombot szereltek.

Ápolód van! – sikítottam volna legszívesebben, zokogni akartam, és a

karjába omlani. Eddig nem volt ápolód!

De inkább meghalnék, mint hogy megnehezítsem a dolgát.

Hogy vagy? – kérdeztem ehelyett.

– Épp most megyek át a menopauzán. – Az ég felé bámult.

Könnyek gyűltek a szemébe.

Nem tudtam, mit tegyek. Mit mondjak. Nem számítottam rá, hogy ezek a
szavak hagyják majd el a száját. Ostoba és önző módon azt hittem, hogy
Knightról akar velem beszélni, a láthatóan feszült kapcsolatunkról.

– Túl fiatal vagyok a menopauzához.

Rosie nem volt az a típus, aki hajlamos elmerülni az önsajnálatban, és

egyszer sem beszélt a betegségéről, ezért sem értettem, miért a menopauza
jelent fordulópontot.

Rátettem a kezem az övére. Megszorítottam.

Minden rendben. – Tényleg így van? – Dean tud róla? – A lágy tekintetét
fürkésztem.

Sóhajtva összerezzent, bólintott, és a könnyeit törölgette a gyűrött

zsebkendővel, foltokat hagyva vele a nedves arcán.

– Igen, de nem beszélgetünk erről. Senkivel nem beszélek erről.

Erősnek kell lennem a fiaim miatt. De néha… – Az alsó ajkába harapott, a

fogai a zokogás ritmusára remegtek. – Néha nekem is szükségem van egy
kis szünetre.

Előttem nem kell erősnek mutatnod magad. – Minden erőmmel arra

koncentráltam, hogy el ne sírjam magam. – Áruld el, hogyan segíthetek!

Vad elszántság ébredt bennem, nem is gondoltam, hogy képes vagyok ilyet
érezni. Azt akartam, hogy Rosie jobban legyen, még akkor is, ha nyilvánvaló
volt, hogy erre nincs lehetőség. Ő mindig ott volt mellettem – elvitt
bennünket Knighttal a játszóházba, és megvédett engem a megbolondult,
majd egyedülállóvá vált apámtól.
A születésnapjaimra a kedvenc könyveinek különleges kiadásaival
ajándékozott meg – mindig annyi könyvvel, ahány éves voltam –, mert tudta,
hogy értékelem az irodalmi ízlését. Amikor már nagyobb lettem, és
fogalmam sem volt, mit kezdjek a hajammal, ő és Emilia –

Vaughn anyja – megtanulták, hogyan kell befonni, mert tudták, mennyire

utálok idegenekhez járni.

Rosie még azután is hetente egyszer befonta a hajam, hogy Edie bejött a
képbe, és átvette a helyét, csak azért, hogy lásson. „Havanna csavar vagy
afro legyen?” – kérdezte. Mindig az afrót jeleltem válaszul. „Jó kislány –
felelte. – Ezt az egyet tudom megcsinálni.”

– Luna… – nyújtotta most felém a kezét Rosie. Úgy bámulta összefűzött

ujjainkat, mintha emlékezetébe vésné a képet, mielőtt túl késő lenne.

Próbáltam gátat szabni az egész testemet átható remegésnek és a kitörni

készülő zokogásnak, ami egyre inkább fenyegetett. Miért nem mondták a
szüleim, hogy ennyire rossz a helyzet? Persze, érthető. El voltam foglalva
önmagammal a kis szigetemen, és soha nem vettem a fáradságot, hogy más
területekre hajózzak, megnézni, mi van vele.

Persze rákérdeztem. De miért nem hívtam fel? Miért nem tettem többet?

– Nem tudom, mennyi időm van még – ismerte be –, és szükségem van a

segítségedre néhány fontos ügyben.

Hallani is szörnyű volt, mert tudtam, hogy bármit is kér, attól össze fog törni
a szívem, és azt is, hogy megteszek mindent, ami tőlem telik. Mert Rosie
egyáltalán nem drámázott. Haldoklott.

Bólintottam.

– Azt akarom, hogy legyél ott Knight mellett akkor is, ha eltol téged.

Márpedig el fog tolni. Mindent megtesz majd, csak ne lásd, mennyire

összezuhant. De össze fog zuhanni, és nem a szokásos módon, hiszen Knight
más téren sem szokványos. – Az utolsó szavakat kuncogva mondta.
Igen. – A kezét simogattam a hüvelykujjammal, előre-hátra. Úgy gondoltam,
ezt könnyen meg tudom tenni. – Még akkor is, ha ellök magától. Még akkor
is, ha visszautasít. Én mindig itt leszek neki –

jeleltem.

– Ha eljön az idő – folytatta, ahogy megfordította a kezemet, és

elgondolkodva bámulta a tenyeremet –, azt akarom, hogy adj át valami
nagyon fontosat neki és Levnek. Valamit, amit szeretném, ha együtt
csinálnánk. Természetesen fizetek érte. És nincs sok időnk. Ez némi írást
igényel majd tőled.

Írást?

– Író vagy, nem? – vigyorgott.

Az akartam lenni. Nem tudtam, hogy megvan-e bennem a képesség. De mi

lehetne jobb ürügy a próbálkozásra – és a kudarcra

–, mint hogy teljesítsem Rosie kérését?

Bármit! – hangsúlyoztam. – Bármit megteszek érted.

– Ehhez szükség lesz néhány e-mailezésre. Nincs sok időnk.

Intenzív munka lesz. Nem fog zavarni a tanulmányaidban? – Rosie

arckifejezése elhomályosult.

Bármit, bármit, bármit megteszek – jeleltem, a fejemet rázva, szinte már

erőszakosan, összeszorítva a szemem. A pokolba a tanulmányaimmal! – És
még mit szeretnél? Mondd el! Mondd el, kérlek! Megteszem.

– Az utolsó kérésem kissé ellentmondásos, de mégis fontos.

Szeretném, ha valami nagyon különlegeset tennél nekem, Luna.

Valamit, amit nyilvánvaló okokból nem kérhetek a fiaimtól, de megszakadna

a szívem, ha tudnám, hogy ez a kívánság nem teljesül.
A szívem majdnem felrobbant. Visszatartottam a lélegzetemet.

– Szeretném, ha gondoskodnál róla, hogy Dean továbblépjen. Túl fiatal

ahhoz, hogy ne tapasztalja meg újra a szerelmet. Túlságosan gyönyörű
ahhoz, kívül és belül is, hogy ne csodálják. Ismerem a férjemet. Hajlamos
mártírrá válni. Megmutatni, hogy törődik velem, hogy én voltam… azaz
vagyok, na, vagyok… – megint köhögött, a hangja megfeszült – az egyetlen
ember a számára. De ezt a címet sosem követeltem magamnak. Tudom,
hogy az irántam érzett szerelme olyan, mint a Nagy Bumm. Nem bánom, ha
letelepszik utána egy csendes bolygón. Tovább kell lépnie, Luna.

Döbbenten pislogtam. Eddig olyan dolgokba egyeztem bele, amelyek rajtam

múlnak. Úgy éreztem, teljesíteni tudom ezt a titokzatos írásbeli projektet,
még akkor is, ha álmatlan éjszakákat fog okozni, és ha ki is kell hagynom
miatta az iskolát. Ott leszek Knight mellett, még akkor is, ha kirúg, megaláz,
és harcol az ellen, hogy segítsek neki. De hogyan tudnám meggyőzni a
keresztapámat, apám legjobb barátját, hogy újra szerelmes legyen, miután
elvesztette a feleségét?

Rosie látta a kétségbeesést az arcomon, és a kezemet a dobogó szívéhez

emelte. Olyan lassan vert, hogy alig éreztem a gyenge pulzusát.

– Nem lesz nehéz, tényleg. Tudom, mi a megoldás. Fogd a jegyzetfüzetedet!

Elmondom, hogyan csináljuk!

Elővettem a jegyzetfüzetemet meg a csikóhalmintás tollamat, és írni

kezdtem.

– Te is jössz, Szent Luna, és tényleg nem érdekel, hogy szívesebben nyúznál

meg egy élő elefántot! Muszáj kiállnod! – Daria a tükröm előtt állva
hátravetette dús, szőke haját, és újabb réteg fényes szájfényt kent fel.

A szilveszter számomra maga volt a pokol, különösen, ha azt egy vad bulival
ünnepelték.

Még mindig megdöbbentett, hogy Daria egyáltalán itt van. A mi házunkban.

A szobámban. Daria meg én sosem álltunk közel egymáshoz. Én túl
szégyenlős voltam ahhoz, hogy barátkozni próbáljak; őt pedig túlságosan
elrémisztette a furcsaságom ahhoz, hogy meg akarja érteni. Egyfajta
egyetértésre jutottunk, amikor elköltözött, de én még mindig óvatosan
viselkedtem a társaságában, mintha egy mesebeli egyszarvú lenne: egyszerre
tiszteltem és féltem tőle.

– Team Daria, hajrá, hajrá! – April az öklét pumpálta a levegőbe a

MacBookom monitorján, a megnyitott Skype-ablakban. Szürreális érzés
volt, hogy két igazi barátnőm is van. Nem mintha pótolták volna

azt az űrt, amit Knight hagyott maga után. Ezek másfajta barátságok voltak:
kevésbé intenzívek, de azért szórakoztatóak.

– Szóval, mi a terv? – April előrehajolt, tekintete rajongva követte Dariát a

szobámban.

Nem hibáztathattam érte. Vannak csajok, akik arra születtek, hogy uralják a
világot. Daria teljesen nyilvánvalóan közéjük tartozott.

Daria ledobta magát a laptopom előtti székre.

– Elmegyünk a buliba, Knight meglátja Lunát, aki úgy néz ki, mint egy
milliódolláros bébi, és a srác dobja az angol picsát.

Ez nem túl szép dolog – mutattam rá, miközben belebújtam a piros

harangruhába, amit Daria nyomott a kezembe, és ragaszkodott hozzá, hogy
felvegyem.

– Ó, édes Marx, ki beszélt arról, hogy szép dolog lesz? – Daria elborzadva
bámult rám. – Olyan középszerű céljaid vannak!

April két kézzel mutatta az oké jelet, és bólogatott mellé.

– De tényleg, Luna, ez a csaj az exed jelenlegi barátnője. Nem szabadna

megvédened őt. Egyébként is, miért szakítottatok? Még soha nem mondtad
el.

– Szakítottatok? – húzta fel Daria a tökéletesen szedett szemöldökét.

Ja, ne, ne, ne! Teljesen elfelejtettem, hogy amikor megérkeztem a Boonra,
ezzel a kis hazugsággal próbáltam leplezni April előtt a tényt, hogy
érzelmileg teljesen össze vagyok zavarodva.

Daria felém fordította a fejét, és fintorogni kezdett. Arra gondoltam, hogy

jelelem Aprilnek, Daria valójában nem tud erről. És így Daria majd hátha
megérti a célzást. Biztosan nem köpne be engem. De már nem éreztem
helyesnek, hogy hazudjak Aprilnek. Most már a barátom volt.

Sajnálom – jeleltem, és a vállam megereszkedett. Tényleg sajnáltam.

April megrázta a fejét.

– Semmi baj. Majd megbeszéljük, ha visszamentünk a Boonra.

Lábtörést, Lu!

Remélem, elkerülöm!

– Ó, és Lu! – April rám mosolygott, amikor le akartam csukni a MacBookot.

– Már nem az a lány vagy, akivel az első nap találkoztam a Boonon. Sokkal
erősebb vagy. Erről Knightnak is tudnia kell!

Daria egy gazdag barátnője tengerparti házában rendezte a partit, a

Huntington Beachen. A csaj szülei építészek voltak, akik az év egyik felét
Európában töltötték. A ház úgy nézett ki, mint egy bonyolult akvárium. A
padló és a falak üvegből voltak. A lábad alatt láthattad a szőke homokot meg
a nyugodt óceánt. A nappali, ami hatalmas és szinte teljesen üres volt, egy
nagy, kristálykorláttal ellátott teraszra nyílt. Az egyetlen bizonyíték arra,
hogy emberek lakják a gondosan megtervezett teret, a második emelet volt,
amelyet parkoláskor pillantottam meg. Ott akadt néhány egyszerű bútor.

Vajon ki lenne képes egy ilyen helyen lakni?

– Stephannie! – visította Daria, azzal átölelt egy lányt, aki kiköpött úgy
nézett ki, mint önmaga sötét hajú változata. Egy évszázadnak tűnő ideig
ölelték egymást, mielőtt elhúzódtak egymástól. Daria bemutatott minket
egymásnak, és elmondta Stephannie-nak (aki rámutatott, hogy a nevét dupla
n-nel írják. Miért nem használnak a gazdagok normális neveket?), hogy én
nem tudok beszélni, de hallok, és SMS-ben lehet velem kommunikálni, a
lány pedig úgy legyintett, mintha ez egyáltalán nem lenne probléma.

És Stephannie nem is kezelte úgy. Ez határozottan üdítő volt.

Hol van Penn? – kérdeztem Dariát, miközben a teraszon sétáltunk, ahol egy
hosszú asztalon elkezdte rendezgetni az italokat.

Hátradobta a fényes haját – ez volt a jellegzetes mozdulata.

– Ó, hát, épp öltönyöket próbálgat a barátaival New Yorkban.

Nagyon komolyan veszi ezt az esküvő dolgot. – Daria nevetve forgatta a

szemét.

És te nem? – pánikoltam jelelve. Egy dologért hálásak lehetünk a

szüleinknek: jó példát mutattak nekünk arra vonatkozóan, hogyan kell
kinéznie egy sikeres, boldog házasságnak.

Daria megvonta a vállát, és olyan precíz pontossággal töltögette a pezsgőt

magas, vékony poharakba, hogy attól egy AA-tanácsadó is összerezzent
volna.

– Komolyan veszem a házasságot. Az esküvőt? Azt nem annyira.

Az arcát fürkésztem, nyomokat keresve. Daria volt az egyik leganyagiasabb

ember, akit ismertem, ezért meglepett, hogy ezt mondja.

Letette az üres pezsgősüveget az asztalra, majd felbontott egy újat.

– Nézd… – fordult felém. – Amikor megtalálod az igazit, minden más

részlet összemosódik. Nem tudom, mit akarok felvenni, amikor férjhez
megyek hozzá. Nem tudom, milyen lesz a hajam, vagy hány vendéget
akarok meghívni, vagy hogy tengerparti esküvőt akarok-e, vagy egy puccos
szállodait, vagy inkább megszöknék Vegasba. Csak azt tudom, hogy Penn-
nel akarok lenni. Minden órában. Minden nap.
Minden évben. És ez elég nekem. Több mint elég. Ez minden. Te nem így
érzel Knight iránt? – biccentette oldalra a fejét.

Már nem voltam benne olyan biztos. A kapcsolatunk nagyon zűrzavaros

volt. Őt tönkretette az anyja helyzete és az, hogy lefeküdtem valaki mással,
én pedig igyekeztem normális lenni, végre kikerülve a szüleim fészkéből,
gyenge szárnyakkal és kopott tollakkal.

Mindkettőnkkel túl sok minden történt. A hatékony kommunikáció nem volt

az erősségünk ezekben a napokban.

Egy órával később már zsúfolásig megtelt a hely. Vaughn magával hozta egy
csomó művészkedő barátját, a helyiség egyik sarkában lógott velük. Jóval
idősebbnek tűntek nála, és rettentő nagyviláginak.

Knight Poppyval a karján sétált be. A lány kanárisárga miniruhát viselt, az

arcán pedig kedves mosolyt. Beszélgettek, nevetgéltek.

Boldognak tűntek.

Igazán boldognak. Nem tudtam, mi történt a karácsony előtti nap, a

menhelyen történt eset óta. De bármi is volt az, úgy tűnt, túljutottak rajta.
Túljutottak rajtam. Talán mégsem kell teljesítenem Rosie kívánságát. Talán
Poppy majd ott lesz, hogy összeszedje a darabokat, és nekem nem kell.

Vagyis nekem nem lehet.

– Ne nézz rá, és semmiképpen ne köszönj neki! – figyelmeztetett hevesen

Daria, amikor látta, hogy Knightot nézem.

Megszorítottam a pezsgőspoharamat, és a falra meredtem. Ez nem rám

vallott. Nem voltam az a típus, aki játszmázik. Másrészt Daria most
boldogan jegyben járt egy olyan sráccal, aki egyszer azt mondta neki, hogy
szívből utálja, és tönkre fogja tenni az életét, erre most a földet is
megcsókolta a puccos cipője nyomában. Én egész életemben szingli voltam.
Daria pedig nyilván tudott ezt-azt, és úgy éreztem, talán hasznosíthatnám
néhány tanácsát.
Az órák teltek. Szólt a zene. Az emberek nevettek. Amikor nyilvánvalóvá
vált, hogy Knight és Poppy nem vesznek tudomást rólunk, mert túlságosan
elmerültek a saját kis univerzumukban, Daria a táncparkettre rángatott, és
meggyőzött, hogy rázzam a fenekem.

Közeledett az éjfél, és hirtelen eluralkodott rajtam a gondolat, mennyire

rohan az idő.

A terv nem működik – panaszoltam Dariának, miközben ő a combomhoz

dörgölőzve twerkelt, és a fejét ide-oda dobálta Lil Wayne Lollipop című
dalára. Úgy éreztem magam, mint egy megtört Hamupipőke. A hintóm
hamarosan tökké változik, csakhogy ez nem tündérmese volt – inkább egy
halloweeni rémálom. Utáltam, hogy Knight láthatta, miket mondok, ha
akarta. Még a szoba másik végéből is.

– Édesem, féltékennyé tenni egy pasit olyan, mint szép, izmos segget
szerezni magadnak: keményen meg kell érte dolgozni. –

Legyintett, pördült egyet, és belekortyolt a pezsgőjébe. – Tégy úgy, mintha

nem érdekelne!

De érdekel – jeleltem.

– Ah, tudom! Meg azt is, hogy ez milyen szörnyű. A srácok rohadékok!

Addig táncoltunk, amíg a lábam ordítóan sajogni nem kezdett, azzal

fenyegetve, hogy leesik a helyéről. Mintha az egész társaság a teraszra
özönlött volna a tíz másodperces újévi visszaszámlálásra.

Mindenki a csillagokkal tarkított, szürkülő égboltot bámulta, kezében az

italával. Rémülten vettem észre, hogy rajtam és Darián kívül mindenki a
szerelméhez bújik, akit majd megcsókolhat éjfélkor.

Jézusom! Hogy nem vettem ezt észre korábban? Olyan szánalmasan fogunk
kinézni!

Hát, talán Daria nem. Dariának ott volt a híres vőlegénye, akire várt a
fociválogatott, az ujján pedig ott virított egy eljegyzési gyűrű, amiért
bármelyik lány ölni tudna. Ja. Ez úgy hangzott, mintha a saját problémámról
beszélnék.

Megpillantottam Knightot és Poppyt a terasz távoli sarkában állva.

Knight lehajtotta a fejét, és súgott valamit a lány fülébe. Úgy beleborsódzott

a gerincem a látványba, mintha a föld remegne.

Elkezdődött a visszaszámlálás. Nem tudtam levenni róluk a

tekintetem, pedig tudtam, hogy le kellene. Hogy az egész jelenlétem célja az

volt, hogy megmutassam Knightnak, már nem érdekel.

– Tíz!

– Engem nézz, Luna, ne őket! – Daria csettintett egyet az arcom előtt.

– Kilenc!

– Jézusom, Szent Lu! Pont azt akarja, hogy így reagálj!

– Nyolc!

– Luna!

– Hét!

– Luuuuuuunaaaaa!

– Hat!

– Ne akard, hogy őrültséget csináljak!

– Öt!

– Baszki, olyan bamba vagy, mint egy robot!

– Négy!

– Utolsó figyelmeztetés, Rexroth!

– Három!

– Te akartad!

– Kettő!

– Igazából mindig is tudni akartam, milyen…

– Egy!

Nem volt időm kiszúrni, hogy lássam, amint Knight lejjebb hajtja a fejét, és
megcsókolja Poppyt. Daria ugyanis megragadta az állam, maga felé
fordította a fejem, és miközben mindenki tapsolt meg kiabált körülöttünk, és
tűzijáték robbant a levegőben meg a gyomromban, ő a számra tapasztotta a
száját. Puha, meleg ajkai az enyémekre simultak, a szájfény dinnyés íze
elolvadt a számon.

Felnyögtem, mert egészen új élmény volt számomra egy lánnyal csókolózni.

Vagy úgy általában csókolózni, bárkivel. Csak Knighttal meg Joshsal
csókolóztam előtte. Ja, és Vaughnnal, ha azt is bele akarod számolni.

Istenem, miért nem állítottam le? Hagytam, hogy Daria egyre

vehemensebben csókoljon, a szemhéjaim pedig maguktól lecsukódtak.
Meglepően jólesett a csók, és nem csak fizikailag, ami, gondolom, teljesen
érthető. Amikor a nyelve végigcsúszott az ajkaimon, tudtam, hogy
körülöttünk mindenki miattunk kiabál és

kurjongat. Közönségünk volt. Dariának mindig volt közönsége.

Csakhogy ma este úgy döntött, hogy engem helyez a reflektorfénybe, hogy

kifejezzen vele valamit.

Viszonoztam a csókot, a szájába dugtam a nyelvem, és megborzongtam

attól, milyen forró és édes a csókja. Rájöttem, hogy tényleg megváltoztam.
Már nem az a lány voltam, aki a szülei, Knight meg Vaughn mögé bújt.
Vágyaim voltak. Valódi voltam. Teljes voltam.

Knighttal és Knight nélkül is teljes voltam.

Daria elvonta a figyelmet Knightról – az én figyelmemet Knightról –, és arra
kényszerítette a srácot, hogy rám figyeljen. Zseniális húzás volt, ha jól
belegondoltam. Talán ezért is érintettem meg Daria arcát, miközben a
nyelvünk összefonódva táncolt, a szemem pedig továbbra is csukva volt, és
éreztem, hogy mindketten mosolygunk csók közben. Ebben a mosolyban
benne volt ezer szó, amit soha nem mondtunk egymásnak:

Köszönöm, hogy fedeztél engem.

Köszönöm a ma estét.

Köszönöm, hogy ilyen csodálatos, őrült és kíméletlen vagy.

– Jól van, a műsornak kurvára vége! – morogta egy durva hang, és éreztem,
hogy a ruhám hátulról húzza valaki.

Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, Knight az. Daria rám vigyorgott,
és felvonta a szemöldökét. Az ajkai duzzadtak, rózsaszínűek és puffadtak
voltak. A máskor tökéletes haja kusza, szexi összevisszaság. Istenem… Mi
aztán bevadultunk! Még mindig éreztem, hogyan csukódik le a szemem és
hogyan lüktet a szám.

Ellöktem magamtól Knightot, és megöleltem Dariát. Ő felsikoltott a

karjaimban, mire mindketten felkacagtunk. Ez a csók a barátságról szólt,
nem a magamutogatásról.

Knight megint magához rántott, mert egy irányításmániás volt.

– Luna! – háborgott.

– Ó, a kurva életbe már! – forgatta a szemét Daria. – Nem minden rólad szól,
Cole! Bár, gondolom, mostantól már nem hívhatjuk őt Szent Lunának, mi? –
kacsintott Daria, figyelmen kívül hagyva a halálos pillantást, amellyel Poppy
megpróbálta felnyársalni őt.

Olyan volt, mintha azzal a csókkal Daria belém oltotta volna a

személyiségének egy részét. Talán az adrenalin volt az oka. Talán az alkohol,
vagy talán a figyelem és az, hogy tényleg kezdtem
belefáradni abba, hogy Knight nem hagy engem továbblépni, miközben a
barátnőjével parádézik előttem. Minden valószínűség szerint mindezek
együttesen késztettek arra, amit tettem.

A szemem forgattam, majd kinyitottam a számat, és mindenki előtt hangosan

azt mondtam:

– Nem vagy a főnököm! Még csak a kollégám sem. De az alkalmazottam

sem. Csak egy ismerős vagy. – Kegyetlen mosoly ült ki az arcomra.

Daria döbbenten szívta be a levegőt. Knight megtántorodott, a fájdalom kiült

a gyönyörű arcára. A közelünkben partizók többsége nem tudta, hogy nem
tudok beszélni, nem tudta, hogy mit jelent az, amit az imént tettem, így csak
bámultak tovább, arra várva, mikor fog vér folyni.

– Mikor lettél ilyen nagy ribanc? – Knight hunyorogva méregetett.

Végre! Végre azt csináltuk, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna
tennünk: szembenéztünk az érzelmeinkkel. Kiengedtük a dühöt, a
frusztrációt és a vágyat. Végre nem csak kerülgettük egymást, és nem
tettünk úgy, mintha mi sem történt volna, miközben annyi minden történt.

Szerelmesek lettünk.

Kívántuk egymást.

Eljátszottuk egymás bizalmát.

Azt a lekezelő vigyort vetettem be, amit ő tanított meg nekem, és közben az
ajtóhoz sétáltam. A középső ujjam mutattam neki, anélkül hogy hátranéztem
volna, így nem láttam a reakcióját.

– Azóta, hogy te azzá tettél, KJC.

Tizenharmadik fejezet

Luna

Miért akartam ezt?

Miért könyörögtem érte?

Eleve, miért akartam ebbe a helyzetbe kerülni?

Pislogva néztem Edie-re, aki a kezébe temette az arcát, és rázkódott a válla.

Normális esetben kettőnk helyett is elég erős volt.

Normális esetben tudta, mit kell tenni.

De ebben a helyzetben már nem volt semmi sem normális.

Megrémített, hogy milyen sok minden változott olyan rövid idő alatt.

Az életem kisiklott arról a végtelen, egyenes útról, amin eddig haladtam, és

most egy hullámvasúton robogtam, aminek nem volt eleje, közepe és vége.

Egy másik államban éltem.

Knight gyűlölt.

Én pedig gyűlöltem Knightot.

Rosie haldoklott.

Megcsókoltam egy lányt. És bocs a béna utalásért Katy Perry dalára, de

bejött.

Tényleg bejött. Annyira nem, hogy csapatot váltsak – vagy talán mégis…
habár továbbra is csak a legjobb barátomra vágytam –, de azért nem
mondanám, hogy megbántam. Olyan bonyolult volt a helyzet, hogy nem is
tudtam már koncentrálni.

Összetörtem egy ember szívét. Azaz lehet. Josh már nem is írt nekem. A
megválaszolatlan üzenetei egy takaros sarokban halmozódtak fel a mobilom
memóriájában, mint megannyi összetört álom, ruhafogasra akasztva, a
bűntudatos könynyeimtől ázottan.
És most még ez is. A megemészthetetlen hír, amit valahogy még mindig le
kellett nyelnem. A jelentés ott hevert az asztalon, köztem és Edie közt, arra
várva, hogy tudomásul vegyék.

Felálltam, nyitott tenyeremmel az asztalra csaptam, és azt kiáltottam:

– Nem!

Na jó, valójában nem ezt tettem.

Felpattantam, és ide-oda járkáltam a konyhánkban, olykor hátravetve a

fejem és veszettül kacagva azt kiabáltam:

– Végre megszabadultam tőle!

De nem, igazából ezt sem tettem.

Sírva fakadtam. Berohantam a szobámba. Fájtam. Éreztem.

Vagy csak azt kívántam, bárcsak éreznék valamit.

Valójában csak ültem ott, és bámultam anyámat. Az igazi anyukámat. Aki az

első pillanattól fogva ott volt mellettem, amióta tudott a létezésemről. Aki
számított. Edie.

– Ez minden, amit kaptál tőle? – suttogtam.

Reméltem, hogy a hangom megrázza, és kihozza a sodrából.

Sikerült. Az ujjai közül rám pillantott, aztán kihúzta magát a székben, és

letörölte a könnyeket az arcáról.

– A magánnyomozótól? – megköszörülte a torkát, próbált higgadt maradni.

Tudtam, hogy nyugodt lesz. Tudtam, hogy nem csinálna belőle nagy ügyet,
nem csinálna belőle műsort, nem hozna kellemetlen helyzetbe.

Bólintottam.

– Azt mondta, hogy az elmúlt nyolc évben Rióban élt az anyjával.

Dolgozott, és hamisított parfümöket árult egy piacon, ami az utcájuk
végében volt. Se párja, se gyereke, se családja nincs. Volt egy Luar nevű
macskája. Úgy tűnik, nagyon nehéz időszakon ment keresztül.

Másfél évvel ezelőtt túladagolásban halt meg.

A vér szerinti anyám meghalt.

Össze kellett volna törnöm emiatt. Azt kellett volna éreznem, hogy szabad
vagyok. Vagy csak éreznem kellett volna valamit és pont. Az alsó ajkamat
piszkáltam, húzogattam, nem tudtam, hogyan reagáljak.

Val még mindig a biológiai anyám volt.

A nő, aki lemondott rólam.

A nő, aki átvert.

A nő, aki bábuként akart használni.

De egyben az a nő is, aki Luarnak nevezte el a macskáját – ami portugálul

Holdfényt jelent.

Val sokféle kalapot viselt az életemben. Mindegyik ocsmányul állt neki. Az

emberek tévedtek. Nem voltam Szent Luna. Én is képes voltam kalapokat
viselni. Csak eddig nem tudtam róla. Valahogy felálltam. Edie utánam állt
fel.

– Van anyád! – hangsúlyozta, és a tenyerével a mellkasára ütött –

Itt vagyok neked, Luna. Mindig itt leszek neked.

– Tudom. – Elmosolyodtam.

– Beszélj többet! – Az arckifejezése megenyhült.

– Próbálkozom. Egész életemben próbálkoztam. Csak az van, hogy…

amikor a szavak… előjönnek, mindig maguktól jönnek.
– Hát nem érted? – Megfogta a karomat, és gyengéden megrázta.

Olyan bolondos, féloldalas vigyorral vigyorgott, ahogy néha apa szokott,

amikor szeretettel néz rá. Edie mindig is elég bátor volt ahhoz, hogy rám
nézzen, és ne keresztül nézzen rajtam.

– Most már szabad vagy. Szabadon beszélhetsz. Szabadon kimondhatsz

bármit. Most már az lehetsz, aki akarsz, és nem kell annak lenned, akivé ő
tett azzal, hogy magadra hagyott.

– Tudom – suttogtam.

De vajon tényleg tudtam? Mi van, ha ez nem szabadított fel? Mi van, ha az a

sorsom, hogy csak néha beszélhetek, véletlenszerű

kitörések alkalmával?

Mindketten feszengve ácsorogtunk. Ott lógott a téma a levegőben, de nem

akartunk utánanyúlni.

– Muszáj, hogy az apád…

– Majd én megmondom neki – vágtam közbe.

Igen. Tudtam, mit kell tennem, hogy mire vagyok képes. Val nem volt többé,
hogy arra emlékeztessen, a szavaim nem számítanak, hogy a hangomnak
nincs súlya. Edie-nek igaza volt. Itt volt az ideje, hogy megszabaduljak a
régi énemtől, és valaki mássá váljak.

Azzá, akire Knightnak szüksége volt.

Azzá, akit apa, Edie és Racer megérdemelt.

Beszélni akartam apával.

A saját hangomon.

*
– Gyere be!

Apa, aki még mindig öltönyt viselt, felnézett az irodai asztalán lévő

papírmunkából. Arrébb tolt néhány papírt, hogy csináljon valamit a kezével,

és fáradt mosolyt villantott rám. Volt valami furcsán óvatos az
arckifejezésében, amikor mostanában rám nézett. Szomorúsággal átitatott
szeretet, a sajnálat keserű kérgébe burkolva.

De nem csalódás. Soha nem csalódás.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és az apa előtt álló teveszínű

bőrfotelhez baktattam. Belesüppedtem, a mondanivalóm súlya egészen

lehúzott. Anélkül hogy megszakítottam volna apával a szemkontaktust,
körmeim a tenyerem zsenge húsába vájtak, és addig szorítottam az öklöm,
amíg fel nem hasadt a bőröm.

Lélegeztem, és a fájdalomra koncentráltam.

Meg tudom csinálni. Megcsináltam Knighttal. Edie-vel. Egy bulin, csupa

vadidegen előtt.

De ez valahogy más volt.

Val átverte az apámat. Szándékosan esett teherbe. Apa nem akart engem.
Aztán mégis kénytelen volt egyedül nevelni engem életem első néhány
évében. És ez nem volt könnyű, mivel nem tudtam kommunikálni. Apát is
Némának hívták, mert nem sokat beszélt, de az, hogy a lánya egyáltalán nem
szólalt meg, teljesen összetörte őt.

– Minden rendben van? – Apa összevonta a szemöldökét, és mintha

észrevette volna, hogy a szobában megváltozott a hangulat.

Meg talán azt is, hogy én megváltoztam.

Régebben függő voltam. Kicsi. Félénk. Az elmúlt néhány hónap

megváltoztatott. És továbbra is változtam, alakultam, mint az agyag –
minden pörgéssel apró változásokon mentem keresztül, amelyek jelentős
változásokat hoztak az életembe. Minden egyes horpadás formált engem.

Kinyitottam a számat.

Apa leejtette a tollát.

Az ajkam megmozdult.

Apa szeme kitágult.

Elmosolyodtam.

Hallgatott.

– Nem minden – suttogtam, tudatában annak, ahogy az ajkaim szavakat

formálnak.

Szomorúság keveredett ebbe a győzelmembe. Csak azért voltam képes

beszélni, mert a vér szerinti anyám meghalt. Nem volt lehetőségem a
megbékélésre. Valamit végleg elveszítettem, de valami mást nyertem.

Az íróasztal túloldalán apa keze után nyúltam, remegő ujjaimmal

megszorítottam. Végre szabad vagyok! A tollból, amit egy másodperccel
azelőtt még a kezében tartott, tinta folyt apa új bőr határidőnaplójára. Csak
azért vettem észre, mert minden kivilágosodott, mintha ecstasyt kaptam
volna be, vagy ilyesmi.

– Valamit be kell vallanom, apa.

Nem voltam benne biztos, hogy mit várok a reakciójától. Apám mindent
megpróbált, hogy szóra bírjon. Díjnyertes logopédusok kopogtattak az
ajtónkon, a világ legjobb pszichológusai és szakértői álltak rendelkezésemre.
Számtalanszor láttam, ahogy apa háta remeg a sírástól, amikor azt hitte, nem
nézek oda – gyászolta a szavakat, amelyek sosem hagyták el a számat.

Akkor még nem álltam készen. Most azonban igen.

– Luna… – Apa remegő kézzel a szájához kapott.

Elhúztam a kezemet az övétől, ujjaimat végighúztam az asztalán.

– Val meghalt – mondtam.

– Te meg honnan…

– Megkértem Edie-t, hogy fogadjon fel valakit, aki nyomoz utána.

Nagyon sajnálom, apa. Nem akartalak megbántani. Tudnom kellett.

Hirtelen mozdulatot tett. A vérző toll végiggurult az asztalon, és a szőnyegre

esett. Apa megrázta a fejét, egy pillanatra megmerevedett, aztán felállt,
megkerülte az íróasztalát, és talpra rántott. A tekintete az enyémbe fúródott,
és annyi mindent volt benne, amit az évek során visszafojtott. Azt hittem,
meg akar ölelni, de legnagyobb meglepetésemre letérdelt, és csillogó
szemekkel felnézett rám.

– Te beszélsz. – Zavartnak tűnt.

Felnevettem. Tényleg nevettem, ami szörnyű volt, tekintve, hogy a nagy

pillanatomat beszennyezte a vér szerinti anyám halála. De aztán én is sírni
kezdtem. A könnyek végigcsorogtak az arcomon, le a nyakamon, átáztatva a
pólómat. Keserédes pillanat volt.

– Úgy értem… te most már… – apa nagyon nyelt – beszélsz?

– Néhány emberrel. – Bűntudat, bűntudat, bűntudat. Kusza, fekete, ködös

bűntudathalmok egymás hegyén-hátán.

– Néhánnyal?

– Veled. Edie-vel. Knighttal.

– Mióta?

– Azóta, hogy… néhány hete.

– Luna – suttogta.
– Apa.

– Mondd még egyszer!

– Apa. – Elmosolyodtam. Behunyta a szemét. Mély levegőt vett.

– Még egyszer, kérlek!

– Apa.

A vállai megremegtek. Nem a zokogástól. Hanem a boldogságtól.

A boldogságtól, amit én okoztam. Megrészegültem az újonnan szerzett

hatalmamtól.

– Mondd még egyszer! – A hangja lágy volt.

A mögötte lévő toll kék tintafoltot hagyott a puha, krémszínű

szőnyegen.

– Apa. Trent. Mr. Rexroth. Apám. – A szemöldökömet mozgattam, ő pedig

kinyitotta a szemét, és felnevetett. A szarkalábak, amelyek a szeme körül
húzódtak, imádnivalóan torzították el az arcát.

– És mi van az öcséddel?

– Mi van vele?

Egy „most komolyan kérdezed?” pillantást vetett rám, én pedig felhúztam,

hogy talpra segítsem.

Az arcomat a mellkasára simítottam, és belélegeztem az illatát.

Utáltam, hogy úgy nézett ki, mint aki épp most szabadult a börtönből.

Boldogabb volt. Könnyedebb. Olyan valóságra ítéltem, amire nem vágyott,

olyan helyzetbe zártam, amivel mindennap meg kell küzdenie.
– Próbálkozni fogok. Én… nem tudom ezt irányítani, apa. Nem így
működik. Még nem. Sajnálom. – Nyeltem egyet. – Nem vagy…

dühös?

– Ugyan miért kellene dühösnek lennem? Azért, mert a lányom jobban meg
akarta érteni a múltját, én pedig nyilvánvalóan cserben hagytam, ha úgy
érezte, nem kérdezhet engem a vér szerinti

anyjáról, vagy azért, mert megkaptam tőled az egyetlen dolgot, amire csak
vágyom azóta, hogy elhallgattál?

– Az első miatt. Határozottan az első miatt – nevettem.

Szomorúság sodort magával bennünket. Ez volt a nagy pillanat. A hegy

teteje. Én, ahogy apámmal beszélek, és elmondom neki, hogy tudom, hogy
anyám meghalt. Nem tűnt meglepettnek. De miért nem lepődött meg?

A gondolatolvasó megköszörülte a torkát, és lenézett.

– Te tudtál Valról – szólaltam meg. Nem volt vádaskodás a hangomban. Apa

bólintott.

– Feleslegesnek tűnt felhozni őt ennyi év után. Ráadásul úgy megbántott

téged, hogy azzal az egész életedre hatással volt, és nem tudtam rávenni
magam, hogy belegondoljak, mi lenne, ha…

– Semmi baj – vágtam közbe. Megértettem. Tényleg.

– Istenem! – Apa megrázta a fejét, és ismét magához húzott, hogy

megöleljen. – A hangod. Gyönyörű!

– Szeretlek – suttogtam a ruhájába. A szavaim életre keltek, súlyuk volt,

lüktettek. Újra kimondtam. – Szeretlek, apa. Szeretlek.

Szeretlek. Szeretlek!

Felemelt, mintha kislány lennék, megpörgetett, és az orrát a hajamba fúrta.

Könnyek gördültek végig az arcunkon. A tollból kifolyt az utolsó csepp
tinta, örökre megjelölve életünknek ezt a pillanatát apám irodájában. Olyan
biztosan tudtam, hogy csak úgy dagadt tőle a szívem: azt a szőnyeget nem
fogja kicserélni.

Mindennap ránéz majd, és eszébe jut az a nap, amikor ez történt, és nagy

becsben tartja majd.

– Én is szeretlek, kislányom!

Tizennegyedik fejezet

Knight

– A konyhapulton van elsősegélydoboz és fájdalomcsillapító. Érezd magad

otthon, és ha bármi kell, szólj Vaughnnak! Vagy hívj! Hívhatsz engem is.

Emilia, anya nővére és Vaughn anyja, gyakorlatilag kihajított az ajtón, majd

nyakig elmerült a papírszatyrokban, amikben azt a sok szart hozta anyának.
Anya fáradtnak tűnt, és mintha az aggodalom még jobban megbetegítette
volna. Turhát köptem az ajtónk melletti növényre, és nem vettem tudomást a
testemből áradó, pulzáló forróságról.

– Emlékeztetnél, miért is dobtatok ki a saját házamból?

– Tegnap este belázasodtál. Nem vagy jól, Knight. Tudod, hogy nem lehetsz
itt mellette.

– Rendben. A földszinti vendégszobában leszek. Nem megyek anya

közelébe.

– A vendégszobában én leszek.

Emilia végül előkapott egy csomag chipset a zacskóból. A sós rágcsák jót
tettek anyának. Sok sót veszített.

– Gondoskodni akarok a testvéremről. Különben is, még ha a földszinti

hálószobában is maradnál, akkor is influenzás vagy. Egy baktériumgolyó
vagy, már bocs a nyers stílusért!
Megvontam a vállamat.

– Hívtak már csúnyább néven is.

– Ígérem, hogy tájékoztatni foglak. Csináltam neked egy kis erőlevest. Egy
edényben van a többi adag mellett. Megkérem a nagybátyádat, hogy árulja
el, ha nem nyúltál volna hozzá, szóval meg se próbáld elsunnyogni! Ne
aggódj, kicsim! Anyád meg fog gyógyulni.

– Nem gyógyulhat meg. – Keserűen elmosolyodtam, a tekintetem elsötétült.

– Ezt mindketten tudjuk, Em néni.

Emilia torkán kidagadt egy gombóc nyelés közben. Lesütötte a szemét.

Miért csinálták ezt az emberek? Lefelé néztek, amikor a dolgok túlságosan
valóságossá váltak? Mi volt a földön, ami annyira lenyűgöző volt, anyám
közelgő sírján kívül?

– De rosszabbul is lehet – suttogta Em néni.

Aztán belépett a házba, és az arcom előtt csukva be az ajtót még ennyit

mondott:

– Ó, és nem tudom, hogy mi van most köztetek, de ha úgy döntöttél, hogy

kihúzod a fejed a seggedből, és beugrasz Lunához, kérlek, add át neki a
részvétemet, és mondd meg neki, hogy itt vagyok, ha szüksége van rám!

Már félúton voltam, amikor élesen megfordultam, és visszalöktem az ajtót.

– Részvétet? – Éreztem, ahogy a szemgolyóim táncot járnak a helyükön.

Emilia elejtette a papírzacskóit, barackok és fokhagymák gurultak szét a

földön.

A szüleink nem voltak hajlandóak felfogni, hogy Luna meg én már nem
vagyunk öribarik, vagy nem is tudom, milyen idióta kifejezéssel illettek
minket. De ez nem zavart annyira, mint az a gondolat, hogy valami rossz
történt. A részvétnyilvánítás csak egy dolgot jelenthetett.
– Mi folyik itt? – A karomat az ajtónak támasztottam, hogy tudassam vele,
addig nem szabadulhat meg tőlem, míg magyarázattal nem szolgál.

Úgy lobogtam odabenn, mint ezer dühös nap a galaktikus menstruáció alatt.
A láz a semmiből jött. Vaughn azt mondta, valószínűleg azért, mert majdnem
felrobbantam, amikor láttam, ahogy Luna és Daria csókolóztak szilveszter
este.

Amikor Emilia néni nem válaszolt azonnal, a szédülésemről tudomást sem

véve beléptem a házba. Az arcához hajolva vicsorogtam.

– Beszélj!

Tudtam, hogy ha Vicious bácsi valaha is rájön, hogy akár csak egy kicsit is
agresszívan viselkedtem vele, kiherél, és lógó fülbevalót készít a golyóimból
a csinos feleségének.

Emilia állkapcsa megfeszült.

– Csak ne olyan hevesen, fiacskám! – morogta.

Talán nem is szorult rá, hogy Vicious bácsi fülbevalót készítsen neki. Úgy
döntöttem, hogy hátrébb lépek, mert ez volt a leggyorsabb módja annak,
hogy szóra bírjam.

– A vér szerinti anyja, Val, meghalt.

– Jézusom! – Eltakartam a számat, és végighúztam a tenyeremet az

arcomon. – És hogy viseli?

Holdfény teljesen kiszámíthatatlan volt, ha Valról volt szó. Nem tudtam,

hogy milyen mértékű pusztulással állok itt szemben. Csak azt tudtam, hogy
kereste Valt, és most megtalálta – de valószínűleg nem olyan állapotban,
mint remélte.

– Gondoltam, majd te avatsz be a részletekbe. Edie felbérelt egy

magánnyomozót, és ezzel a hírrel jött vissza. – Emilia a homlokát ráncolta. –
Hogyhogy nem tudsz erről, Knight? Régen olyanok voltatok, mint a
testvérek.
Testvérek, a fenéket! Látnom kellett Lunát. Most azonnal.

Várjunk csak – tényleg? Mert amikor legutóbb együtt lógtunk, leordította a

fejemet.

Aha.

Nem.

Szükségem volt rá.

A válság minden mást felülmúlt. Még a kastély méretű egómat is.

Bassza meg!

Gyorsan korrigált:

– Lelki társak.

– Kösz, hogy ilyen bizarrul fogalmaztad meg.

– Szüksége van rád.

– Ez pech.

Makacs faszfej tudok lenni… Szóval akkor nem? Nem mész át Lunához?

A francba! Kellett egy szerencsesüti, hogy meghozza helyettem a döntést,

vagy valami ilyesmi.

– Ez már biztos nem az egyetemi kalandról szól. Mi történt valójában,

Knight?

Minden. Mindenféle történt.

Luna továbblépett. Én itt maradtam. Anya egyre betegebb lett.

Dixie egészséges volt, rámenős és lehangolóan élő. Úgy látszik, Istennek

furcsa humorérzéke volt, és rajtam akart röhögni.
Emilia a két kezébe fogta az arcom, és közelebb húzott magához.

Több mint másfél fejjel magasabb voltam nála, de még mindig úgy tűnt,
hogy ő a főnök kettőnk közül. Ez a szemében volt. A tekintete olyan volt,
mint az óceán egy tökéletes nyári napon. Lapos, kék és nyugodtabb, mint
bármi, amit az élet eléd vethet.

– Olyan makacs vagy! Olyan… csőlátású!. Olyan…

– Kis fasz? – segítettem neki közömbösen.

– Olyan pasi! – Beleharapott az ajkába, és alig tudta visszafojtani a

mosolyát. – Mindig azt hittük, hogy lányaink lesznek, Rosie is meg én is.

Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak, főleg azért, mert nekik valóban
csak fiúk jutottak.

És mi voltunk a legtöbb tesztoszteronnal rendelkező lények az emberiség

történetében. Néha azon tűnődtem, vajon vér vagy geci folyik-e az ereimben.

– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. De tudod, engem csak örökbe

fogadtak. Anyámnak legalább volt választása.

– Sosem volt kérdés, hogy Cole vagy-e, Knight.

Amikor felhoztam az Ö betűs szót (örökbefogadás), anya és Emilia

hajlamosak voltak úgy viselkedni velem, mintha a Rólunk szól című

sorozatban lennénk. Sosem értettem, miért húzták fel magukat annyira

emiatt. Nem arról volt szó, hogy ők dugtak valami random csávóval, aztán
meg elajándékoztak.

– Ha már az örökbefogadásnál tartunk, biztos vagy benne, hogy a fiad a

tiéd? Mert olyanok vagytok, mint a tűz meg a víz. –

Megpróbáltam kibontakozni az öleléséből, de a Leblanc nővérek aprócska

mivoltuk ellenére úgy ölelkeztek, mint az olimpiai birkózók.

– Ja. Négy terhességi csíkom van, hogy bizonyítsam.

– Fogadok, hogy a nevét a méhed falába is belevéste, hogy figyelmeztesse a
potenciális jövőbeli testvéreket. A szemétláda.

Em néni nevetett, élénk kék szemei csillogtak az örömtől. Olyan nevetése

volt, mint anyának, és már láttam magam előtt, ahogyan majd
megnevettetem, amikor anya már nem lesz itt, csak hogy ízelítőt kapjak
ebből a hangból.

– Mi olyan vicces? – fintorogtam, és végül sikerült elhúzódnom.

– Fogadok, hogy nem akartad hangosan kimondani azt a méh dolgot.

A francba!

– Bocsánat. Nem igazán működik a szűrőm.

– Meg a modorod sem. Tudod, hogy úgy szeretlek, mint a fiamat, de most el
kell húznod innen a segged. – Enyhén megpaskolta az említett feneket.

Meg is tettem. Tudtam, hogy ez a helyes. Anyához különös hűség kötött,

mindenki máshoz pedig kifejezett bosszúállás.

– Nekem csak egy anyám van.

Lángok.

Lángoltam.

Mint egy kellemes, pokolbéli vakáció.

Arra ébredtem, hogy a takaró a testemre tapad a hideg verejtéktől.

Minden olyan ázott volt, hogy egy pillanatra azt hittem, az ágyba vizeltem.
Végigsimítottam a fejemen, és éreztem, hogy a hajam is csatakos, mintha
csak most léptem volna ki a zuhany alól.
Kiugrottam az ágyból Spencerék vendégszobájában, még mindig a fekete
Tom Ford melegítőnadrágomban, és felkaptam az éjjeliszekrényről a füves
cigimet meg az öngyújtót. Zoknis lábamat belecsúsztattam egy papucsba.
Nem vettem a fáradságot, hogy pólót vegyek fel. A konyhába indultam egy
pohár vízért, mielőtt kimentem volna a verandára rágyújtani, de amint
kikászálódtam az ágyból, a konyha melletti bejárati ajtóhoz léptem, és úgy
löktem ki, mint egy holdkóros szörnyeteg.

Van még bármi rossz ötlet a tarsolyodban, seggfej?

Friss vér pumpált az ereimben, miközben hónapok óta először másztam fel
Luna ablakához, mint valami elbaszott Rómeó egy olyan történetben, ami
nem lehetett más, csak komikus tragédia. Világossá tette, hogy nem akar
tőlem semmit. Én pedig világossá tettem, hogy ezt leszarom.

Még nem végeztem azzal, hogy minden adandó alkalommal Poppyval

vonulgassak a szeme láttára. De ez nem számított.

Emiliának igaza volt. Lunának szüksége volt rám. Nem voltam hajlandó
elhinni, hogy két idegen vagyunk, akiknek csak múltjuk van, és hogy a
millió emlékünk semmit nem jelent, hogy az első csókjaink semmit sem
érnek, hogy az, ahogyan egymás közelében fejlődtünk, semmit sem ér, hogy
a vérszerződésünk szart sem ér.

Luna ablaka zárva volt, ahogy azt várható is volt mindazok után, ami
köztünk történt, és még a függönyöket is behúzta. Kopogtam egyszer.
Kétszer. Amikor nem válaszolt, vettem egy mély lélegzetet, elfordítottam a
fejem, és belevertem az öklöm az üvegbe. Tudtam, hogy az ablak dupla
üvegezésű, és egy ütésnél több kell ahhoz, hogy betörjem, de a hangos
puffanás elég volt, hogy Luna lássa, nem játékból vagyok itt.

Luna az ablakhoz rohant, széthúzta a függönyt, és a homlokát ráncolva rám

nézett. A szemében tűz lobogott.

– Épp most jutott eszembe a Rómeó és Júlia, és arra gondoltam…

– Előre-hátra himbálóztam, elveszítve az egyensúlyomat a tetőn. A francba!

Valószínűleg azt hitte, hogy részeg vagyok, nem pedig haldoklom.

Én voltam a farkast kiáltó fiú. Vagy inkább, tudod, a tequilát kiáltó.

Az ablaka szélében kapaszkodtam meg, onnan folytattam.

– És újra eszembe jutott, hogy Júlia azt mondta Rómeónak, hogy ne

esküdjön a holdra. Tudod, miért tette ezt, Luna? Tudod, miért, Luna? Mert
én tudom.

Tavaly angol irodalomórán vettük ezt a könyvet. Az a Shakespeare nagyon

lehangoló fickó volt. Holdfény elborzadt arcát fürkésztem, ahogy egy
szempillantás alatt düh költözik a szánalom helyére.

– Azt mondta neki, hogy ne esküdjön a holdra, mert a hold változik, Luna!

Nem jött válasz.

– Te változtál meg, pedig együtt voltunk ebben a történetben. Soha nem

hagytad, hogy beleszóljak bármibe is. Én ugyanolyan maradtam, te pedig…
te egyszerűen megváltoztál!

Csak állt ott, és bámult, mintha egy kibaszott off-Broadway előadásban

lennék. Nem igazán érdeklődve. Inkább rémülten. És úgy láttam, a csattanót
várja igazán.

– Engedj be! – nyögtem, nem törődve a testemet átjáró borzongással.

Erre megrázta a fejét. Szinte szadista módon.

– Nem, mi?

Kényelembe helyeztem magam, a hátsómat leparkoltam a tetőn, és a

melegítőm zsebéből előhalásztam a spanglimat meg a tüzet.

Talán jól jön. Luna nem fogja meggondolni magát, én pedig kurvára biztos,
hogy nem megyek haza, amíg nem tudom, hogy jól van-e.

– Mondj egy jó okot! – Keresztbe fonta a karjait a mellkasán. Ez volt az első

alkalom, hogy észrevettem, mit visel. Vagy hogy mit nem.
Szent

szar!

Egy

apró,

narancssárga

hálóinget,

aminek

csipkeszegélye volt. Egy igazi fehérneműt. Kitől kapta? Ki miatt viselte?

Semmi közöd hozzá.

– Mi ez a hálóing? – kérdeztem, miközben meggyújtottam a spanglimat. A

hangom érezhetően vidámabb volt. Az influenza és a láz cseszheti, a farkam
máris jobban érezte magát. Nemzetbiztonsági titkokat is kiadnék azért a
lehetőségért, hogy láthassam Luna mellbimbójának körvonalait. Félig
meztelenül látni őt olyan érzés volt, mintha az összes születésnapomat
egyszerre tarthatnám.

– Dariától kaptam karácsonyra.

Gondolatban feljegyeztem, hogy csinálok egy voodoobabát a szőke

szomszédomból, és a melleibe fogom döfni a tűt. Beleszívtam a cigimbe, és
az eget bámultam, miközben azon gondolkodtam, mit mondjak most.

– Knight, mit keresel itt?

– Hallottam Valról. – Sűrű füstfelhőt fújtam ki.

– Minden rendben – felelte.

Emlékeztem, hogyan érzett ezzel az átkozott kifejezéssel kapcsolatban,

mégis egyet kellett értenem vele – nem tűnt feldúltnak.
De talán Val csak egy kifogás volt. Talán valójában azért jöttem, mert nem
tudtam távol tartani magam tőle.

Megcsóváltam a fejem.

– Nyisd ki az ablakot!

– Tudja a barátnőd, hogy késő este meglátogatsz engem?

– És a tiéd? – bukott ki belőlem, ezzel is bizonyítva, milyen érett óvodás

vagyok.

Szilveszter óta nem is láttam Poppyt. Még mindig duzzogott a dühkitörés

miatt, amit a bulin produkáltam Luna és Daria miatt.

Amikor azt mondtam neki, sajnálom, hogy nem működött köztünk a dolog,
azt mondta, csak időre van szüksége, hogy túltegye magát rajta. Hogy még
nincs vége. A csaj makacsabb volt, mint egy nemi betegség. Nem mintha
összehasonlítottam volna. Néhány nemi betegség egész jól kezelhető. A
lényeg, hogy Poppynak rengeteg barátnője volt, meg egy húga, aki mellett
Lucifer úgy nézett ki, mint egy Gondos Bocs. Nem tudta volna valamelyikük
meggyőzni róla, hogy rossz ötlet utánam koslatni? Még én is tudtam, hogy
milyen szemét játékot űzök.

– Hűha, te aztán nem vagy semmi!

– Tényleg nem, mert egész életemben azon voltam, hogy a seggedet védjem
– vigyorogtam a spanglim mögött. – Nyisd ki!

Behúzta a függönyt. Úgy látszik, nem a szigorú bánásmód vezetett az Új

Luna szívéhez. Az ember mindig tanul valamit.

– Holdfény! – Csak hogy seggfej legyek, a Spencerek mesterséges tava felé

dobtam a jointot, a telken túl, majd újra az ablakra csaptam az öklömmel. –
Kérlek!

– Miért? – érkezett a tompa hang a függöny mögül.

– Mert most szükséged van rám.

Úgy kiáltott fel, mintha nevetni próbált volna.

– Rendben. Mert nekem van szükségem rád.

Erre nem mondott semmit. Érdekes. Tényleg ilyen irányból akartam

közelíteni? Gyorsan a lényegre tértem.

– Influenzás vagyok. És nincs rajtam póló. És Spenceréknél lakom.

Orvosi utasításra, anya miatt…

Luna elhúzta a függönyt, felrántotta az ablakot, és egy lépést tett oldalra,

hogy be tudjak menni. Beosontam a szobájába, és először körbenéztem, mert
aggódtam, hogy esetleg ott is úgy megváltozott minden, mint Lunában.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor mindent a helyén találtam. Még
a képeinket is. Az volt az első dolog, amit kerestem.

– Jézusom, Knight, te reszketsz! Miért vagy félmeztelen? – Végre elillant a

mérge, és összerakta a képet. Luna a mellkasomra tette apró, meleg kezét.
Beleborzongtam az érintésbe. Lenéztem. A bőröm

tiszta libabőr volt, és még nekem is be kellett ismernem, hogy enyhén

hullaszerű a külsőm.

– Nézz rám! – lihegte, és a kezébe vette az arcomat. – Knight, te teljesen kék

vagy. Hideg van odakint.

Próbáltam nevetni ezen.

– Ez Dél-Kalifornia, Holdfény. Szerintem semmi bajom.

– Engedek neked egy kád forró vizet.

– Apád meg fogja tudni, hogy itt vagyok.

– Kit érdekel? – emelte meg a hangját. – Vedd le az órádat!

Letettem az órámat az éjjeliszekrényre, miközben Luna kirohant a

szobájából, otthagyva engem, hogy ott álljak, és gondolkodjam el azon, hogy
vajon januárban, az éjszaka kellős közepén, a sivatagban, súlyos
influenzával és lázzal, póló nélkül kimenni a szabadba tényleg annyira jó
döntés volt-e. Tíz perc múlva jött vissza, egy hatalmas törölközővel az
alkarján, és végigvonszolt a folyosón.

– Nincs szükségem arra, hogy gondoskodj rólam! – kiabáltam suttogva, a

sarkammal a márványpadlót taposva. Azért jöttem ide, hogy én
gondoskodjak róla, az isten szerelmére!

– Nem ajánlat volt, hanem kijelentés. – Gyakorlatilag vicsorgott rám.

Amikor a fürdőszobába értünk, a kád tele volt forró vízzel, gőz gomolygott
belőle, mintha egy csésze tea lenne, vagy ilyesmi.

– A lázas embereknek nem langyos vízben szabad csak fürdeniük?

– Nem olyan forró.

Újabb pillantást vetettem a kádra.

– Harmadfokú égéseim lesznek attól a szartól. – A vízre mutattam, és a

fejemet ráztam. – Vagy nem is. Úgy fogok kinézni, mint Kétarc, ha a fél
testemet belemártom.

– Bele fogsz ülni – tájékoztatott.

– Nem, én eb…

Luna levette a hálóingét. Csak úgy. Az egész cuccot.

Nem viselt melltartót. Csak egy fehér pamutbugyit. A mellbimbói

visszanéztek rám. Sötétek, picik, mint két kis ékkő, és basszus!

Kedves Télapó!

Mindig is tudtam, hogy létezel. Köszönöm, hogy megadtad nekem az

ajándékot, amire vágytam, még ha három év és egy hét késéssel is.

Őszinte híved,
KJC

Az egyik elképesztően izmos lábát átemelte a kád kerámiája fölött, és

beszállt, de még mindig állt. Mindent magamba szívtam, az emlékezetembe
véstem. Lunának igazi hasizmai voltak a szörfözéstől és a biciklizéstől. A
mellei kicsik voltak, de teltek – tökéletesen mutatnának a tenyeremben. A
karja karcsú. Mindene karcsú. Úgy nézett ki, mint egy álomkép. Egy édes
kínzás.

Felém nyújtotta a kezét.

– Együtt – suttogta.

Ravasz kis teremtés, tudta, hogy lávában is megfürödnék, ha ez azt

jelentené, hogy megérinthetem őt. Nyögve lerántottam a
melegítőnadrágomat, de az alsónadrágom maradt. (Nem akartam elijeszteni.
Nem viccelek: a farkam olyan nagy, hogy mostanra már Nagy Knightnak
hívtam, magamat pedig Kis Knightnak.) Beléptem mellé. Luna a vállamra
helyezte a kezét, és húzni kezdett lefelé, hogy üljünk le egymással szemben.
Az elméletem helyesnek bizonyult. A lányok hidegvérűek. A víz ugyanis
forró volt. Remegtem benne, majd lassan felolvadtam. Lenéztem. Láttam az
ereket az általában napbarnított bőröm alatt, olyanok voltak, mint megannyi
vastag kötél. Törékenynek, sápadtnak és valahogy félembernek tűntem.
Nagyjából annyira voltam szexi, mint egy gyík.

(Luna pedig még mindig majdnem meztelen volt.)

– Lila a szád.

Fogott egy luffa szivacsot, belemártotta a vízbe, és elkezdte dörzsölni a

mellkasomat. Törvénytelenül kellemes érzés volt, és nem tudtam megállni,
hogy ne nyögjek fel.

(Egyébként: még mindig majdnem meztelen volt.) Büszke voltam magamra,

hogy nem élvezek bele a gatyámba.

Nagy Knight nem értesült az üzenetről, hogy a többi részem haldoklik, és

úgy döntött, hogy merevedésem lesz, ami azzal fenyegetett, hogy
szétszakítja a rajta feszülő gatyát.
– Vettél be valamit a megfázásra?

– Igen. Két Advilt.

Még mindig nagyrészt meztelen volt. Említettem már ezt? A mellei.

A cuki köldöke. A végtelen lábai. Minden ott, az arcomban. Hihetetlen volt.

– Csinálok neked egy kis teát – mondta.

– Utálom a teát.

– Teát fogsz inni.

– Mondj egy jó okot, hogy megigyam!

– Szépen kérem.

Egy „ismerjük mi egymást?” pillantást vetettem rá.

Luna a szemét forgatta.

– Megengedem, hogy megérintsd a mellem.

– A mellbimbódat is. Nem akarom csak a melled oldalát fogdosni.

Az nem számít.

– Rendben! – Kimerülten, de mosolyogva a levegőbe dobta a két karját.

– Megbeszéltük – vigyorogtam.

Előrehajolt, közelebb húzódott hozzám.

Teljesen elállt a lélegzetem. Meg akartam kérdezni, hogy most mégis mit
csinál, de az agyam okos része – egy apró, elhanyagolt zug, amit a családi
kvízestekre tartogattam – azt mondta, ne mondjak semmit, nehogy
észrevegye, hogy mit csinál. Luna átkarolta a nyakamat, és a mellkasunk
egymáshoz simult.
Luna.

Csupasz.

Mellei.

Az.

Én.

Mellkasomon.

A farkam lüktetett közöttünk a vízben, és csak annyit kellett volna csinálnom

– csak annyit akartam csinálni –, hogy lehúzom magunkról a vékony
alsóneműket, és addig dugom őt, míg el nem tűntetem onnan KIBASZOTT
JOSH minden nyomát. Luna a nyakam tövébe fészkelte a fejét, és
felsóhajtott.

– Hiányoztál – suttogta.

– Hiányzott, hogy együtt legyünk – vallottam be megtörten, miközben a

szívem darabokra tört a mellkasomban.

Mi a fene bajom van? Miért nem tudok olyan seggfej lenni, mint Vaughn?
Miért kell összeomlanom a sebezhetősége első jelére?

Miután felhajtottam a hülye teát, elájultam, Lunával az oldalamon.

Amióta ismerjük egymást, most először ő volt az, aki átölelt, és nem

fordítva. Mindketten szinte teljesen meztelenek voltunk, csak az

alsóneműinket viseltük, és Luna testéből melegség áradt az enyémbe.

Egész éjjel forgolódtam és verejtékeztem a láztól, a szemem csukva volt, de

a többi részem éber maradt. Kattogtam, vágyakoztam, és próbáltam rávenni
magam, hogy úgy izzadjam ki Lunát is a szervezetemből, ahogy a lázat, de
persze kurvára tisztában voltam azzal, hogy léteznek gyógyíthatatlan
betegségek, és ő határozottan közéjük tartozott.
*

Másnap reggel álmosan és zavartan ébredtem. Luna erőlevest, teát és két

Advilt hozott nekem. Aztán leült az íróasztalához, és nem volt hajlandó
elfordulni, amíg mindezt el nem fogyasztottam. Még mindig szarul éreztem
magam, de már kicsit jobban.

Amint megittam a teát, Luna felállt, és az ajtó felé indult.

– Megyek, hozok neked egy pólót apám szekrényéből. Nem akarom, hogy
félmeztelenül járkálj, még ha csak Vaughn házához is mész.

– Ne olyan sietősen! – Felemeltem a kezem. Luna megállt a küszöbön, és

felém fordult.

– A cicidnek – mutattam a hálóinggel fedett mellkasára – és nekem randim

van. Nos, igazából nem válogatok, bármelyiket elfogadom a kettő közül, és
csak mondom, hogy megittam két teát meg azt a levest is, aminek olyan íze
volt, mint a csatornavíznek. Azt hiszem, ezért már jár valami.

– Mégis mi? – Luna keresztbe fonta a karját a mellkasán, és felvonta a

szemöldökét.

– A mellbimbód szopogatása.

– Álmodozz csak!

– Az álom nem más, mint a valóság várakoztatása, Holdfény.

Tétován kikukucskált az előszobába, majd becsukta és bezárta az ajtót. Egy

ujjammal az irányába intettem, hogy jöjjön csak közelebb az ágy széléhez,
ahol ültem. Kimért, óvatos léptekkel, nagyjából egy

méterre állt meg tőlem. Hallottam a szívverését. Vagy talán a sajátomat.

Csendben lecsúsztatta a hálóinge pántjait, és hagyta, hogy lecsússzon a

combján. A teste csodálatos volt. Mindenhol formás, a hasa lapos, a csípője
széles. Előrehajoltam, megérintettem, rácsúsztatva a kezem derekára, majd
magamhoz rántottam. A hasizmai az arcom előtt voltak. Felnéztem rá.
Hevesen zihálva lélegzett.

– Meddig mehetek el? – motyogtam a köldökébe, a nyelvem kikukucskált a

számból, majd elmerült a finom mélyedésében. Luna torka kidomborodott.

Dobbanás.

Dobbanás.

Dobbanás.

– Jó, te nyertél – mormogta végül.

Igen, kurvára én nyertem.

A forró, piercinges nyelvemet óvatosan a csípőcsontjára nyomtam, majd

lassan végighúztam a hasfalán. Luna megremegett, és próbált visszahúzódni,
de a kezem a derekáról a fenekére csusszant, és megmarkoltam, hogy
közelebb szorítsam az arcomhoz.

Amikor elértem a mellét, a nyelvemmel végigjártam a jobb cicijének a

körvonalát, mielőtt a piercingemet a mellbimbójához nyomtam, és játszani
kezdtem vele – szopogattam, és húzogattam a fogammal.

– Ah! – Luna teste megvonaglott az arcom előtt, én pedig mohón forgattam a

nyelvemet a ráncos mellbimbója körül, újra meg újra, amíg a combjai meg
nem remegtek és össze nem szorultak.

– Knight! – A nevem úgy hagyta el az ajkait, mint egy megtört ima.

Meghúzta a hajamat. Még mindig rosszul voltam, a fejem továbbra is

dübörgött, akár a dob, de ha egy nyitott szívműtét kellős közepén lettem
volna, akkor is simán tovább szopogattam volna a mellbimbóját, mintha ez
lenne a munkám.

A kis pináját akartam, de előtte áttértem a másik mellbimbója izgatására,

keményen és lassan szopogattam, egyre növelve a nyomást, és azon
merengtem, vajon meddig mehetek el. Luna nyögdécselt, ujjaival
végigsimított a hajamon és a hátamon, amikor a hüvelykujjammal dörzsölni
kezdtem a fenékpofáit, előre-hátra, lazán mozgatva a kezemet. Beletelt
néhány percbe, mire összeszedtem a

bátorságomat, hogy a combjai közé dugjam a kezem, és a bugyival fedett

puncijához nyomjam. Bár még mindig a mellbimbóin dolgoztam,
visszatartottam a lélegzetemet, mert tudtam, hogy egy másodperc múlva el
fog engem taszítani.

Csakhogy… nem tette.

A combjai némán, beleegyezően szétnyíltak előttem, én pedig

visszahanyatlottam az ágyra, magammal rántva őt is. Mindenhol
megcsókoltam, kivéve a száját – nem mintha nem akartam volna felfalni,
hanem mert beteg voltam. A kezem továbbra is birtoklóan a lábai között
maradt, bár még nem igazán csináltam ott semmit. De elhúzni sem akartam
onnan. Mintha egy parkolóhelyet találtam volna Los Angeles belvárosában.
Keményen megdolgoztam ezért a helyért.

Holdfény fölöttem görnyedt, oldalra billentette a fejét, és hagyta, hogy

megcsókoljam a nyakát, a vállát és a melleit, amikor rájöttem, hogy úgy
tudnám legkönnyebben a pinájába dugni az ujjam, ha megcserélném a
helyünket. Így is tettem. Most én voltam felül. Nagy tenyeremet beledugtam
a kis bugyijába, az egyik ujjamat belemártottam a puncijába, ami olyan
nedves és meleg volt, hogy legszívesebben meghaltam volna ott, benne.

– Te csöpögsz – lihegtem. Majdnem úgy hangzott, mint egy kiáltás.

Luna a csípőjét a kezem felé tolta, én pedig elkezdtem ujjazni őt, a farkam a
csókok és lökések ritmusára lüktetett az alsónadrágomban.

Luna Rexroth az ágyamban volt. Jobban mondva én voltam az ő

ágyában. Az ujjaim a puncijában. Forró és lucskos. Meztelenül, a bugyit

leszámítva, amit félrehúztam. A valószínűtlen jelenetet még fel sem
dolgoztam magamban, amikor ő valami olyat tett, amire egyáltalán nem
voltam felkészülve.

Az alsómon keresztül rátette a kezét a farkamra, majd köré fonta az ujjait.

– Kérlek, ne csináld ezt! – nyögtem Luna nyakába, miközben a
hüvelykujjammal egyre gyorsabban és gyorsabban dörzsöltem a csiklóját.
Átkozottul büszke voltam magamra, amiért rögtön az elején megtaláltam a
csiklóját, tekintve, hogy még sosem ujjaztam csajt.

Megéreztem a kis pöcköt, és rávetettem magam. Mindent, amit a szexről

tudtam, pornófilmekből tanultam, így tisztában voltam vele, hogy a csikló a
végjáték, és hogy az ujjazással való kínzás a multiorgazmus-birodalom első
állomása. Mindent a nagykönyv szerint

csináltam. Jó tanuló voltam, de nem volt tapasztalatom, amit felidézhettem

volna magamban, hiszen neki tartogattam magam.

Csak ő nem várt rám.

Nem. Ezt most ne csináld, te seggfej!

– Miért ne? Rosszul csinálom? – szólalt meg Luna, félig nyögve, félig
könyörögve.

Sok focirajongó csaj könyörgött a farkamért, de az mindig kétségbeesettnek

és idegesítőnek hangzott. Ez azonban olyan volt, mintha Luna dalra fakadt
volna. És nem egy béna Katy Perry-dalra.

Hanem egy klasszikusra. Ki merjem mondani? Egy Elvis Costello-dalra.

– Minden, amit csinálsz, tökéletes, Holdfény, de nem akarok beleélvezni a

gatyámba.

– Miért nem? Az rossz?

Megráztam a fejem, és tovább szoptam a mellbimbóját. Olyan

tapasztalatlanok voltunk. Annyira tanácstalanok. Ezt. Ezt akartam.

Hogy együtt találjuk ki az egészet. És bár tudtam, hogy a nadrágomba

élvezés nem a nagykönyv legbátrabb trükkje, nem tudtam visszafogni
magam.
– Ó, bassza meg. Bassza meg! – Gondolkodás nélkül megragadtam Luna
kezét, és beledugtam a gatyámba. A kis keze azonnal rátekeredett a selymes,
forró farkamra, és Lunának elállt a lélegzete.

– Ezt csinálod velem, Luna Rexroth.

– Imádom!

Én meg téged imádlak.

Persze nem voltam olyan hülye, hogy ezt ki is mondjam. Nem, amikor ilyen
kompromittáló helyzetben voltunk, és ő nem hitt volna nekem.

Elkezdte hozzám nyomni és dörzsölni a csípőjét, a szemei pedig felpattantak

a döbbenettől.

– Azt hiszem, én…

Elélvez.

És el is élvezett. Láttam az arcán. Ahogy a szemei felakadtak, és olyan

kétségbeesett, torokhangú nyögéseket adott ki, hogy majdnem kettétört a
farkam a sok vértől, ami beleáramlott.

Az önelégültség forró viaszként terült szét a mellkasomban. Pedig olyan

szánalmas volt, hogy ez az első orgazmus, amit magamon kívül másnak
adtam. Az pedig még szánalmasabb volt, hogy a döbbent arckifejezéséből
láttam: Joshnak nem sikerült kicsikarnia belőle a nagy O-t, és ez ostoba mód
röhejesen, nyomorultul boldoggá tett.

Luna az ujjaimra élvezett, ugyanakkor én is a kezére élveztem a gatyámban.

Még soha életemben nem élveztem el ilyen erősen.

Egészen biztos voltam benne, hogy fogytam is tőle két-három kilót.

Csak úgy spriccelt és ömlött, ömlött, mint egy véget nem érő patak.

Luna még mindig az öklében tartotta a kemény farkamat. Lassan kihúztam

az ujjaimat, és továbbra is a szemébe néztem. Súlyos szemhéját megemelte,
és a tekintete felragyogott, amikor látta, hogy leszopogatom az ujjaimról a
pinaleve minden cseppjét.

– Te megőrültél! – suttogta elégedetten.

– Addig fogom nyalni a pinádat, amíg el nem zsibbadsz az orgazmusoktól –

viccelődtem, olyan halálkomolyan, mint a szívroham.

Eltartott pár percig, amíg összeszedtük magunkat, és felöltöztünk.

Luna végigfésülte a haját az ujjaival, megköszörülte a torkát, és az ajtó felé

rohant.

– Oké. Szóval… a tea és a húsleves. Ja, meg a két Advil. Máris hozom.

– Holdfény?

– Igen?

– Ezeket már mind megtetted. – Az advilos dobozra meg az üres tálra és

bögrére mutattam, ami mind az asztalán állt. – Úgy volt, hogy hozol nekem
egy pólót.

– Persze – motyogta. – Nem is felejtettem el.

Zavarában az ajtó felé vette az irányt, és kifelé menet nekiment a falnak.

Mielőtt elhagyta a szobát, magához vette a telefonját, és vádló pillantást
vetett felém. Én az ágyában maradtam, ujjaimon a puncija illatát
szagolgatva, és újra meg újra felidéztem magamban az imént történteket.
Azt, ahogy a mellbimbói a nyelvemhez simulnak. A csiklója

nekifeszül

az

ujjbegyeimnek.

Nyújtózkodtam,
és

megtapogattam az éjjeliszekrényt, hogy magamhoz vegyem a Cartier

órát, amit tegnap vettem le, mielőtt elmentem fürdeni. A kezem megpihent
valamin. Mi ez, egy boríték? Egy levél?

Tudtam, hogy ha ismét a szarjai közt turkálok, örökre kirúg az életéből, ezért
önuralmat gyakoroltam. Az órámért nyúltam. Ott volt.

Jó fiú. De a művelet közben nem tudtam nem észrevenni a KIBASZOTT

JOSH nevét a lezárt borítékon.

Most már leveleket ír neki?

Felpattantam, mint akit puskából lőttek ki, és felkaptam a levelet.

Önuralom, a nagy faszt! Ez nem egy istenverte csokitorta volt. A levél már
le volt ragasztva, úgyhogy azzal kellett dolgoznom, amim volt. A borítékot
az ablakon beáradó napsugarak felé döntöttem, a lehető

legtávolabb magamtól, és a kissé átlátszó, vékony papíron keresztül

elolvastam a szöveget. Nem sokat tudtam kivenni belőle, de amit tisztán
olvastam, az ez volt:

„ …és szeretném, ha tudnád, hogy természetesen szeretlek”.

Persze, hogy szerette őt.

Hát persze.

Szerette őt, és ha nem vigyázok, meg fogom gyűlölni Lunát. Ekkor valami
eszembe jutott. Mintha átkapcsolt volna az agyam. Luna meg én soha nem
leszünk kvittek, amíg én itt őrizgetem a szüzességemet.

Nem voltunk egyenlőek.

KIBASZOTT JOSH mindig ott lebegett a fejünk felett, akárcsak Poppy.

Az egyetlen különbség az volt, hogy én tudtam, hogy mindent képes lennék
eldobni, és Lunával lennék. De ugyanezt nem mondhattam el Lunáról –
különösen ezzel a kibaszott szerelmes levéllel a kezemben, amit egy másik
srácnak írt…

Düh áradt szét az ereimben, olyan forrón, hogy égett a bőröm alatt.

Az állkapcsom összeszorult, és éreztem, hogy csikorgatom a fogaimat. Luna

szerette őt. Úgy ittam le a puncilevét, mintha az istenek nektárja lenne,
miközben ő még mindig őutána sóvárgott.

Barátként.

Szeretőként.

Ki a faszt érdekelt?

Újra összejönnek, ahogy Luna visszatér a Boonra? Kizárt, hogy megvárna

engem. Eddig sem várt meg…

Velem csak elütötte az idejét, mielőtt felszállt volna a gépre.

Luna bizonyára büszke magára, úgy érzi, hatalma van, hiszen most nem
jártak éppen KIBASZOTT JOSH-sal, így gyakorlatilag nem csalta meg. Én
azonban igen. Egy szemét csaló voltam, amit szenvedélyesen utáltam.

Nem számított, mennyire voltam dühös, elhatároztam, hogy ezúttal nem

leszek beszari emiatt. Nem léptem le. Nem kaptam dührohamot.

Csak visszatettem a borítékot oda, ahol volt, majd felvettem a

melegítőnadrágomat, és vártam a hülye pólóra.

Amikor Luna visszajött, megköszöntem neki a teát, a pólót, a levest meg az

Advilt. Csókot nyomtam az arcára, elmosolyodtam, és elhúztam a francba.

Kedvességgel fogom megölni Lunát, döntöttem el.

És táncolni fogok a barátságunk sírján.

Tizenötödik fejezet

Luna

A hét hátralevő felét vagy Rosie-val vagy a lombházban töltöttem, ahol

Rosie projektjén dolgoztam. Furdalt a lelkiismeret, amiért nem árultam el
Knightnak, miben mesterkedem az anyjával, aki úgy érezte, nincs már sok
neki hátra.

Voltak jobb, szebb helyek is a lombháznál. De ott rejtőztem el, mert néha
délutánonként Knight felbukkant egy hatos csomag Bud Light sörrel. Bár
most már tudtam beszélni, még mindig nem erőltette, beérte a hallgatással is.
Én egy sört ittam meg. Ő ötöt. Ő az erdőt bámulta. Én pedig írtam és
töröltem. Töröltem, és egymás után téptem ki a papírokat a
jegyzetfüzetemből, miközben Knight tudta nélkül az ő projektjén dolgoztam.

Nem kérdezte, hogy mit csinálok.

Én meg nem kérdeztem Poppyról.

Azt sem kérdeztem, hogy csinálhatnánk-e azt, amit a szobámban csináltunk,

pedig a Rosie projektemen kívül csak erre tudtam gondolni.

Gyakorlatilag láttam magam előtt, ahogy Daria megüt a hajvasalóval, amiért

Knighttal töltöm az időt, és amiért beengedtem őt a bugyimba, miközben
neki barátnője van. A pokolba is, amikor épp nem volt barátnője, még azt
sem engedtem neki, hogy megcsókoljon!

Az egyetlen dolog, amit elmondtam neki, megtörve a csendet, az volt, hogy

a hét végén visszarepülök a Boonra.

– Szívás. – Böfögött, majd kihajított egy üres sörösüveget az ablakon, és

figyelte, ahogy az egyenesen a biciklim első kosarába pottyan.
Elvigyorodott. – Biztosan jól érzed majd ott magad KIBASZOTT JOSH-sal!

Mintha meg sem történt volna köztünk az a dolog az ágyamban. Az az intim

pillanat. Próbáltam emlékeztetni magam arra, amit a saját anyja mondott
róla, és amit első kézből is tudtam: Knight leplezte, hogy sebezhető. Annyira
mélyen megsebezte az, hogy állandóan az árvaság szélén állt, hogy folyton
felszegett állal járt-kelt, elrejtve a fájdalmat.

Amikor fenyegetve érezte magát, ellökte magától az embereket. De rám

szüksége volt.

– Meddig akarsz még büntetni engem, Knight? – A szemem elhomályosult a

friss könnyektől, amelyek az alsó szempilláimra tapadtak. – Meddig fogjuk
még kínozni egymást?

Lehajtotta a fejét, és egy újabb sört szedett ki a csomagból.

Mostanában olyan sokat ivott, hogy alig tudtam megállapítani, mikor józan.

– Nem tudom, Holdfény. – Felbontotta a sört, és egy húzásra kiitta.

– Remélem, hamarosan kiderül.

Bántott téged Dean bácsi valaha is? – kérdeztem Rosie-tól másnap, vadul
gépelve a laptopomba.

Néhány nagyszerű jegyzettel látott el aznap, olyanokkal, amikbe később bele

akartam ásni magam, olyanokkal, amik emlékeztettek arra, hogy az életem
milyen mélyen összefonódott Knight életével.

Rosie úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy meleg van-e a
napon.

Kitört belőle a nevetés, és nem is igyekezte leplezni az örömét.

Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, és figyeltem, ahogy köhögni kezd,

olyan kutyaugatáshoz hasonló hangon, amitől összerezzentem.

Hangos volt, de nem aggódtam. Knight és Lev sosem voltak itt, amikor
beugrottam. Rosie azt akarta, hogy a projekt titokban maradjon, és én
értettem, miért. Egyik fiú sem akarta tudni, hogy az anyukája elveszítette a
reményt, hogy megéri még a következő
születésnapját. Egy fiú sem érdemli meg, hogy tudja, az anyja azon az örök,
szörnyűséges kérdésen töpreng: hogyan búcsúzzon el a gyerekeitől?

Elmesélnéd bővebben? – jeleltem pislogva.

Hátradőlt, és egy hajtincset fújt ki a szeméből.

– Hol is kezdjem? Ó, igen! Dean először is randizott a húgommal.

Plusz elvette a szüzességét.

Teljesen elhűltem ettől, amin Rosie csak még jobban nevetett.

Emiliáról beszélsz?

Bólintott.

– Fogadok, hogy erre nem számítottál, mi, kölyök?

De szeretett téged! – jeleltem sebesen, a homlokomat ráncolva.

Nagyon fel voltam háborodva. Tudtam, hogy Dean bácsi és Emilia néni egy
rövid ideig jártak a gimiben. De azt nem tudtam, hogy ennyire komoly volt a
dolog, és azt sem, hogy Rosie hogyan tette túl magát ezen.

Hogyan reagálnék, ha Knight lefeküdne Dariával? Azt hiszem úgy, hogy

mindkettőjüket megölném, pedig Daria még csak nem is a húgom volt.
Mégis megcsókoltam Vaughnt. A pokolba is, hiszen Dariát is
megcsókoltam! Hozzá hasonlóan én is ugyanolyan felelős voltam azért,
hogy a Knighttal való kapcsolatunkban olyan sok a fájdalom. Csak az én
bűneim sokkal… lazábbak voltak.

Spontánabbak. Nem akartam én megbántani őt, de ez nem jelentette azt,

hogy nem is tettem.

– Hmmm… lássuk csak! Aztán a következő tíz évben, vagy így valahogy,
Dean lefeküdt mindenkivel, aki élt és mozgott, persze rajtam kívül. – Rosie a
mosolygó ajkaihoz ért – Ó, az édeshármasok!
Nagy rajongója volt az édeshármasoknak. Egy ideig szomszédok voltunk, és
láttam, hogy mindig vannak nála lányok. Amikor a liftben összetalálkoztam
velük, figyelmeztettem őket Deannek arra a titokzatos nemi betegségére,
amitől az ágyékuk zölddé változik. Dean nem igazán örült ennek – horkant
fel Rosie.

Hogy tudtál neki megbocsátani? – jeleltem.

Egy kicsit dühös lettem attól, amit mondott. Na jó, kit akarok átverni? Totál
dühös voltam. Dean Cole rengeteg édeshármasban vett részt. Nem tudom,
miért lepett ez meg. Volt benne valami vadság. De annyira… annyira…
szerelmes volt Rosie-ba. Úgy tűnt, hogy a születése pillanatától kezdve.

– Muszáj volt! – Most rajta volt a sor, hogy dühösnek tűnjön. –

Csak egy életed van, Luna. Egyetlen esély a boldogságra. Miért

fosztanád meg magadat olyan dolgoktól, amikre vágysz, csak mert nem úgy
kaptad meg őket, ahogyan remélted? Az élet olyan, mint egy könyv, a
körülmények és a sors által összefűzött jelenetek hosszú láncolata. Soha nem
tudhatod, milyen vastag vagy vékony a könyved, ezért jobb, ha minden
jelenetből a legtöbbet hozod ki, és élvezed minden egyes fejezetét.

De Dean bácsi…

– Nem fizetett meg ezért? – Rosie vigyorogva felvonta az egyik

szemöldökét. – Valóban nem? Talán nem kergetett úgy, mint egy szerelmes
kiskutya? Nem zsarolta meg Vicious bácsit? Nem vett el feleségül,
miközben tudta, hogy nem biztos, hogy lehet gyerekem?

Nem kötelezte el magát mellettem, tudva, hogy szinte biztosan túl fog élni
engem? És az elmúlt hat év álmatlan éjszakáival mi van? A kórházi
látogatásokkal? Az érzelmi áldozatokkal? A ténnyel, hogy árvákká teszem a
gyerekeinket? Igen. – Úgy simogatta meg a kezemet, mintha egy értékes, de
naiv teremtés lennék. – Ha azt hiszed, hogy találtál valami jót, amiben nincs
semmi rossz, az csak azt jelenti, hogy nem vizsgáltad meg elég alaposan.

Amikor végeztünk, a lombházunkhoz kerekeztem, úgy tempózva, hogy a

fejem kis híján belelógott a bicikli első kosarába. A döntésem súlya
megdöntötte a testtartásomat is. Nem akartam többé lábujjhegyen kerülgetni
Knight szándékait. Rosie-nak igaza volt. Az élet elviselhetetlenül,
gyötrelmesen rövid. Knighttal akartam lenni. Ezt tudnia kellett, mielőtt
visszarepülök a Boonra. Tudnia kellett, hogy szeretem őt.

De azt is, hogy végeztem a másik nő szerepével.

Az egyetlen nő akartam lenni.

Igen, lefeküdtem valaki mással, miközben próbáltam továbblépni.

De az az én döntésem volt. Azt kívánom, bárcsak tudtam volna az igazságot?

Igen. Ha tudtam volna, akkor megvárom Knightot? Talán.

De nem tettem semmi rosszat, ő pedig nem kapaszkodhatott tovább a

haragjába, mintha valami szakadék végén lógna. El kellett engednie. Muszáj.
A boldogságunk érdekében.

Újra meg akartam csókolni. Ismét szétnyitni a lábaimat neki.

Hagyni, hogy nyalogasson, harapdáljon, és gúnyolódjon velem.

Hagyni, hogy megbüntessen és kényeztessen. Ő volt a mindenem.

Az egyetlen bűnöm, hogy harcoltam ellene, mert azt hittem, nem vagyok
méltó rá.

Amikor megérkeztem a lombházhoz, a hátizsákomat a fa tövébe ejtettem, és

levetettem a Vans cipőmet. Ahogy felfelé másztam, észrevettem, hogy
odabent ég a lámpa. Knight ott volt.

A letört fakéreg a körmeim alá mélyedt, ahogy erősen megragadtam a

törzset, majd megtántorodtam az elém táruló látványtól.

Knight.

Knight és Poppy.

Idehozta.
A mi helyünkre.

Nemcsak hogy idehozta, de mindketten meztelenek voltak.

Teljesen meztelenek. Knight Poppyn feküdt, hajfürtöket simított ki a

nyakából, lágyan megcsókolta, gyönyörű, napbarnított testével betakarta az
övét. Tricepsze és széles háta tökéletes izmoktól domborodott, kócos, barna
haja pedig a lány arcába hullott. Poppy háta megfeszült, a telt és liliomfehér
mellei Knight mellizmaihoz értek.

Úgy néztek ki, mint egy gyönyörű álom, és az én ocsmány rémálmom.

Képtelen voltam megmozdulni. Nem kaptam levegőt. Épp most vesztette el
a szüzességét. Poppyval.

Neki adta azt, amit nekem nem akart adni.

Még nem fizettem meg a tartozásomat. Ebben a pillanatban nem is voltam

benne biztos, hogy valaha meg fogom.

– Olyan jó érzés! – nyögte Poppy Knight szájába.

Megborzongtam. Hányni akartam. Hánynom kellett. Istenem, állítsd le! Ezt

nem tehetik. Olyan sok szempontból helytelen volt. Knight nem szerette őt.
Megcsalta. Velem.

– Azt akarom, hogy bennem legyél! – Poppy újra feléje nyomta a csípőjét,
én pedig nem mertem lenézni, hogy lássam, ahogy Knight meztelenül
beigazítja magát.

– Napsugár – nyögte ki.

Hát persze – a nap erősebb, nagyobb és fontosabb volt, mint a hold.

Megtanultam, hogy külön művészet észrevenni azt, mikor kell elfogadni a

vereséget. Túl gyorsan feladni gyávaság. De nem feladni,

amikor már minden jel arra utal, hogy csak hosszú ideig tartó szívfájdalom
vár ránk, szintén veszélyes.
Többé nem engedhettem meg magamnak, hogy kockáztassam a szívemet.

Valamikor régen Knight volt a védelmezőm.

De manapság? Mostanában ő volt az, aki elől védelemre szorultam.

És az a személy, aki megvédhetett tőle, én magam voltam.

Életem hangtalan évei megtanítottak arra, hogyan osonjak be különböző

helyekre anélkül, hogy hangot adnék ki. Kísértetiesen csendes tudtam lenni.
A sors iróniája, hogy ugyanaz a csend, ami segített nekem észrevétlenül
feljutni, segített abban is, hogy hangtalanul lemásszam arról a fáról. Amikor
a lábam a puha talajra ért, a legtávolabbi sarokba tántorogtam, amit találtam,
mélyen az erdőben, majd egy fatörzsre vetettem magam, és az ujjaimmal
letépkedtem róla a kérget.

Nem álltam meg, amíg a gyomrom ki nem ürült, és a körmeim le nem

szakadtak.

Knight (két nappal ezelőtt): Mikor indulsz a Boonra?

Knight (két nappal ezelőtt): Mi újság veled, L?

Knight (egy nappal ezelőtt): Valaki hívja a szellemirtókat, Holdfény

megtanulta, hogy kell ghostingolni!

Knight (egy nappal ezelőtt): *öt szellememoji beillesztése*

Knight (három órával ezelőtt): Apád most mondta, hogy tegnap elutaztál a
Boonra. Mi a fasz van? Már megint ezt a játékot játsszuk?

Knight (három órával ezelőtt): Baszd meg, Luna! Baszd meg!

Tizenhatodik fejezet

Knight
Nem akartam felvenni a hívását.

Sajnos az élet rohadtul elszánta magát arra, hogy síkosító nélkül seggbe
basszon aznap, amikor felvettem neki.

De ha távolabbról nézzük a helyzetet, ez vajon tényleg annyira számított?

Amúgy Dixie legalább életben volt. Val nem.

Amúgy momentán arra sem voltam képes, hogy a következő

étkezésemről döntsek, nemhogy a rég elveszett vér szerinti anyámról.

Amúgy ez egy földrengés volt, vagy tényleg annyit ittam, hogy a világ úgy
forogjon, mint a teáscsészék Disneylandben?

Anyát megint kórházba vitték, és miután két egymást követő

éjszakát töltöttem a harsány fénycsövek alatt, és néztem, ahogy haldoklik,

elvittem az Aston Martint egy körre. Eddig minden rendben is lenne –
csakhogy mindezt a régi jó barátom, egy üvegnyi Jack Daniels társaságában
tettem.

Az üveg kiürült, mire a partra értem.

Hideg volt, fújt a szél, és jóval elmúlt tíz óra. Teljesen egyedül voltam, ami
egyszerre jelentett megkönnyebbülést és átkozott magányt. Az óceánba
hajítottam az üveget, és addig üvöltöttem a végtelen horizontba, amíg égni
nem kezdett a tüdőm. Milyen gúnyosan szép és csalóka tud lenni a világ. A
pálmafáival, az ostoba óceánjaival, a spanyol villáival és a vízből
kiemelkedő, nimfáknak látszó mérgező nőkkel.

Nő. Nem többes számban. Csak egy nőről beszélek.

Azt mondtam magamnak, hogy az alkoholproblémának, amivel

szemérmetlenül kacérkodtam, semmi köze Lunához, kizárólag

anyához. De ez baromság volt, még én sem hittem el. Először is, már nem
csak flörtölgettem a problémával. Összeköltöztem a ribanccal, és gyűrűt
húztam az ujjára.

Másodszor, ennek kizárólag Lunához volt köze. Kizárólag!

A kibaszott Lunához, aki épp most lépett le.

A kibaszott Lunához, aki folyton magához húzott, majd eltolt, én pedig

mentem utána, hogy adjon még. Miután kefélt a KIBASZOTT

JOSH-sal. Miután megcsókolta Vaughnt. Meg Dariát is. A francba, miért is

örültem annyira, hogy hagyja, hogy megujjazzam a pináját?

Valószínűleg több faszt látott már, mint egy nyilvános piszoár.

Fogd be, fogd be, fogd be!

Úgy dőltem el a homokban, mint egy zsák tégla, az arcom elé tartottam a
telefonomat, és görgettem a kontaktjaimat. Nem akartam Vaughnnal
beszélni, Hunter pedig egy hülye fasz volt. A többi barátom elsővilágbeli
problémákkal küszködő idióta volt, és akkor sem tudtak volna velem
azonosulni, ha egy kibaszott agyátültetésen esnének át. Apának volt elég
baja, és különben is, még mindig nem igazán beszéltünk. A nagynénéim,
Emilia és Melody a kórházban voltak, és anyuval foglalkoztak, abban pedig
nem voltam biztos, hogy Trent és Edie mennyit tudott arról, hogy mi történt
Lunával meg velem, ezért kínosnak éreztem volna, hogy az ölükben sírjak.

A képernyőmön egy bikafej képe villant fel, alatta pedig a

„Csavargó Dixie” név. A bikafej az én beteges poénom volt. Olyan alakja

volt ugyanis, mint egy női méhnek, ő pedig pont ezt jelentette számomra:
egy helyet, ahol elvoltam kilenc hónapon át, amíg ki nem köpött, és meg
nem szabadult tőlem.

Egy porcikám sem kívánt beszélni vele, mégis felvettem a telefont, mert
túlságosan egyedül voltam ahhoz, hogy ne fogadjam el azok szeretetét,
akiket gyűlölök.

– Halló? Knight? Ott vagy? – kérdezte kétségbeesetten, és a hangjából áradó

döbbenet elárulta: nem én voltam az egyetlen, aki meglepődött azon, hogy
felvettem.

Hangos szélfújást hallottam a kagylóban, innen tudtam, hogy a szabadban

van.

Elvigyorodtam, bár még soha nem voltam ilyen szomorú egész nyomorult
életemben.

– Knight? Jól vagy?

Nem válaszoltam.

– Kicsim, áruld el, hol vagy!

– Mit érdekel az téged? – csuklottam. – A kibaszott Texasban élsz.

Számít az, ha egy csatornában ragadtam? Szart sem tehetsz ellene

– gúnyolódtam.

– Szívecském…

– Szívecském – utánoztam, majd keserűen felnevettem, közben a homokban

hemperegtem. Nem nyújthattam túl szép látványt. Egy felnőtt, kétméteres
hátvéd részegen hempereg a parton, mint valami bálna, ami haza akar találni.
Valamiért még mindig a fülemhez szorítottam a telefont.

– Knight, figyelj… – Tétovázott.

– Ez most nem a drámai szünetek ideje. Elég szarul vagyok, és nem igazán
van kedvem az enyelgéshez.

– Itt vagyok. – Hallottam, ahogy nyel egyet.

– Ja, ja. – A szememet forgattam. – Az érzéseimről sincs kedvem

beszélgetni igazán, Dick. Szólíthatlak Dicknek? Szerintem illik rád ez a név.

– Nem, Knight. Úgy értem, szó szerint itt.

A kurva életbe, fogja valaki valaha is helyesen használni ezt a szót?

– He?

– Itt vagyok. Kaliforniában. Todos Santosban. Te hol vagy?

– Miért? – A hangom hirtelen józanul szólalt meg, de nagyjából eddig

tartott.

Ez aztán rohadtul meglepett. Nem tudtam, hogy ilyen hamar újabb látogatást
tervez.

– Az a helyzet… hogy én… nos… – Sóhajtott egyet.

Kérlek, Istenem! Ugye nem esett teherbe megint, ezúttal valaki ittenitől? Az
élet túl rövid ahhoz, hogy random féltestvérekkel foglalkozzunk, és az én
életembe már nem igazán fért több dráma, köszönöm szépen.

– El sem mentem – fejezte be.

– Itt maradtál egész karácsonyra meg szilveszterre?

Nem tehettem róla. Felnevettem. Bár nem tudtam, miért teszem.

– Igen – felelte Dixie komolyan. – Úgy tűnt, hogy szükséged van valakire,
ezért a rendelkezésedre akartam állni. Hol vagy?

– Én… – Körülnéztem, de aztán eszembe jutott, hogy semmi szükségem

megmentőre. Főleg nem Dixie formájában.

– Hol vagy? – ismételte meg.

– Ugyan. Teljesen jól vagyok. – A vigyorom visszatért.

– Knight! – szólt rám fenyegetően.

– Jaj, nézzenek oda! Játszod a gondoskodó szülőt meg minden!

Elolvastál egy könyvet a gyereknevelésről? Fogadjunk, hogy most már

szakértő vagy, mi?

– Mondd meg, hol vagy most!

– És ha nem?

– Akkor elmondom a szüleidnek, hogy alkoholista vagy.

Majd megfulladtam a nevetéstől. Fergeteges! Abbahagytam a forgolódást,

majd felálltam, előre-hátra himbálózva. Minden megpördült körülöttem. A
torkom rázárult a gyomrom tartalmára.

– Oké, menj, csináld! – Azzal letettem a telefont.

Azonnal újrahívott. Felvettem. Veszekedésre vágytam. A pokolba is, ha

Vaughn itt lenne, tökön vágnám, csak hogy kiprovokáljak egyet!

– Hiányoztam? – kérdeztem.

– Sokat iszol mostanában.

– És még az eszed is vág! Mit gondolsz? Tőled örököltem az eszemet, vagy

apucitól? Egyébként, tényleg ki is az én apucim pontosan?

– Erről nem most fogunk beszélgetni.

– Azt hiszem, erről soha nem fogunk.

Úgy hangzott, mintha szaladna. Fogalmam sem volt, hogy hova.

Mondjuk, nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogy van egy bokszzsákom,

amivel el tudok menni a városba.

– Knight, ne mozogj! Cikcakkban járkálsz – csattant fel.

Először is, észre sem vettem, hogy mozgok. Másrészt meg, honnan a fenéből
tudta, hogy…?

Felnéztem, és észrevettem, hogy Dixie a lépcsőn jön lefelé a sétányról a

strandra. A francba! Megtalált engem. Fogalmam sem volt, hogyan, de
megcsinálta. Hátat fordítottam neki, és elindultam az ellenkező irányba. De
az alkohol lelassított, Dixie pedig gyors volt, mert mindenáron segíteni
akart. Három lépéssel utolért, majd a Balenciaga dzsekim hátuljánál fogva
megrántott.

– Knight Jameson Cole, az alkohol nem oldja meg a gondjaidat, és nem

beszélhetsz így velem! Aggódom, nem érted?

Megfordultam, és az arcába kuncogtam. A nevetéstől még üresebbnek

éreztem a gyomromat. – Nem, nem értem. Semmit sem jelentesz nekem.
Egy senki vagy számomra, aki még mindig nem értette meg, mi a szerepe az
életemben. Az anyám, az igazi anyám a kórházban haldoklik, a lány pedig,
akit szeretek, a kontinens másik felén van, és valami KIBASZOTT JOSH
nevű köcsöggel kefél, akiről azt hiszi, hogy beleszeretett. Én próbálom
elfogadni ezt a sok szarságot, de ugyanúgy loholok utána, mert… mert…
mert… mert nem lehet, hogy ő ne legyen benne az életemben. Hát nem
érted?

Meglöktem. Nem agresszíven, de ahhoz elég erősen, hogy megtántorodjon.

– Te tetted ezt velem. Egy nyomorult kiskutya vagyok, aki szeretetért

könyörög. Bármilyen morzsát elfogadnék, amit Luna az utamba dob.
Legszívesebben szétütném magam, hogy ne kelljen megbirkóznom azzal,
ami anyára vár. A feltétel nélküli szeretetet feltételhez kötötted számomra.
Jól seggbe basztad a természetet, Dixie. Nem lehet ilyet csinálni! Nem lehet
szórakozni a természettel!

Csak állt ott, és tűrte, hogy újra meglökjem. Hátrafelé botladozott.

A hullámok a lábunk előtt törtek meg. Kinyitottam a számat, és esküszöm,

ismét berúgtam, ahogy megcsapott a saját kibaszott leheletem.

– És mindezt mi miatt? A vér szerinti apám nem akart téged?

Dobott téged egy dögösebb nőért? Nem akart elvenni? – Kuncogva

megráztam a fejem. – Azért lettél terhes, hogy csapdába ejtsd őt?

Nem sikerült? Azért lépett le, mert túl fiatal volt? Vagy túl öreg? Túl nős? Ki
az a nyomorult faszfej, aki megteremtett engem? Ki az a seggfej, akivel
közös a DNS-em, és aki elég okos volt ahhoz, hogy megszabaduljon a te
idege…
Ekkor képen törölt. Megtántorodtam, és a seggemre estem. Dixie felém
lendült, és egy percig azt hittem, megint meg fog ütni. Ott tartottam volna,
hogy megcsapom a saját vér szerinti anyámat? Túl részeg voltam ahhoz,
hogy emlékezzem. A megérzésem azt súgta, hogy igen. Nem hátráltam meg.
Hagytam, hogy teljes erőből nekem rohanjon. Pár centire megállt tőlem,
majd összeroskadt mellettem a homokban, és zokogásban tört ki.

Jézusom!

– Ööö… – Értetlenül bámultam rá, másodpercről másodpercre egyre

józanabbá válva. A hűvös levegő és a Dixie néven is ismert rakás
szerencsétlenség hideg vízként ért. Dixie úgy bőgött, hogy azt hittem,
mindjárt szívrohamot kap, vagy ilyesmi.

– Azt hiszem, most inkább nekem kéne összeomlanom, asszonyom –

mutattam rá szárazon.

Dixie letörölte a könnyeit, a szemembe nézett, a tekintete szikrázott a dühtől.

– Akarod tudni, miért nem említettem neked soha az apádat? Nem azért,
mert dobott engem. Vagy mert nős volt. Ki tudja, talán mindkettő igaz volt.
De valójában azért nem beszéltem róla, mert nem tudom a nevét, oké?
Sokáig azt sem tudtam, hogy terhes vagyok.

Megvakartam a képzeletbeli borostámat. Mennyire volt buta? Hogy nem

tudta, hogy felcsinálták, és mégis, mennyi idő után jött rá?

– Ezt magyarázd meg! – préseltem magamból a szavakat.

Még mindig a homokban térdeltünk.

– Szurkolólány voltam a gimiben…

– Micsoda meglepetés!

– Knight! – torkollt le.

Intettem neki, hogy folytassa.

– Szurkolólány voltam a gimiben. Másodéves. Meghívást kaptunk egy
dallasi egyetemi buliba az egyik barátom bátyján keresztül.

Valami nagyszabású dologra. Jó keresztény lány voltam, Knight. Nem

akartam szexelni a házasság előtt. Táncoltunk… ittunk, de nem túl sokat.
Emlékszem, hogy szédültem és leültem. Aztán a következő

dolog, amire emlékszem, hogy a saját ágyamban ébredtem, és mindenem le

volt zsibbadva. Az egész testem fájt, de mivel éjjel táncoltam, nem igazán
foglalkoztam ezzel. Az alsóneműmben volt némi folt, de gondoltam, biztos
megjött a menzeszem. Egész este csak néhány pohár bólét ittam, és mellé
rengeteg vizet. Eszembe sem jutott megszondáztatni magam vagy
kérdezősködni, mint valami problémás, hisztis csaj. Ahogy én láttam,
minden rendben volt. A barátnőim úgy tudták, hogy nem éreztem jól
magam, ezért hazavittek.

Hű, üssétek a seggem, és hívjatok Sandrának! Volt egy olyan érzésem, hogy
még jobban fogom utálni magam, miután meghallgattam a „hogyan jöttem
világra” történetet. Most először nem vágtam a szavába, hagytam, hogy
befejezze.

Vett egy nagy lélegzetet.

– Három hónappal később kezdődtek a tünetek. Lassan történt minden.

Olyan okos voltál, Knight! – Dixie megrázta a fejét, könnyek csordultak a
szeméből. – Már az anyaméhben is. Állandóan éhes voltam, és a melleim
érzékenyek lettem. Nem volt hányingerem, vagy ilyesmi, úgyhogy először a
hormonoknak tulajdonítottam a változást.

Emlékszem, hogy egyszer eltüntettem két tányérnyi sült csirkét, mire anyám
azt mondta, hogy úgy eszem, mint egy terhes nő, és akkor jutott eszembe,
hogy már egy ideje nem menstruálok. Másnap elmentem tesztet venni. Azt
mondtam magamnak: kizárt, hogy terhes vagyok. Soha életemben nem
szexeltem, és egy fiatal lánynak a menstruációja nem is mindig rendszeres.
Képzeld el, mennyire megdöbbentem, amikor mindhárom teszt pozitív lett!

Lehajtottam a fejem, és levegőt vettem. El kellett ismernem, hogy Dixie

inkább volt szerencsétlen, mint seggfej.
– Próbáltam felidézni az emlékeimet, rájönni, mi történt velem.

Aztán eszembe jutott a buli. Elmentem, és szembesítettem a barátom bátyját,

aki a bulit rendezte, de ő elviccelte az egészet, és makacsul állította, hogy
senki sem nyúlt hozzám, azt mondta, csak kitaláltam az egészet, mert valami
gazdag diákszövetségi fiúra akarom kenni a terhességet. Aztán körbejárt a
terhességemről szóló hír. A szüleim kikészültek. A templomban sem voltak
képesek mutatkozni. Én sem tudtam. Kiléptem a pomponcsapatból. A
nagymamám nem fogadta a hívásaimat, és ha meglátott, átment az utca
másik oldalára. A barátaim eltávolodtak tőlem. Senki sem akarta, hogy a
rossz hírnevem rájuk is átragadjon. Két héttel azután, hogy közellenség
lettem, találtam egy cetlit a szekrényemben. Ismeretlen feladótól.

Dixie a táskájáért nyúlt, turkált benne, majd elővette belőle a tárcáját.

Szipogva magyarázta:

– Mindenhová magammal viszem, ahová csak megyek.

Valahányszor rád gondolok, Knight, és ha úgy érzem, hogy nem érdemlem

meg, hogy ezen a világon éljek, amiért lemondtam rólad, elolvasom ezt.
Szörnyű, tudom. Nem vagyok rá büszke, érted? Csak

azért, mert valami rossz dolog történt velem, nem kellett volna nekem is
rosszat tenni a gyerekemmel. De közben mindig tudtam, hogy a fiamat
védem. Rosie-t és Deant már akkor bemutatták nekem, amikor még nem
voltam biztos benne, hogy lemondok rólad. Az örökbefogadási ügynökség
kötött össze bennünket, és mivel tudtam, hogy Rosie remek anya lesz,
elviselhetőbbé vált a gondolat, hogy lemondok rólad.

Dixie egy összegyűrt papírlapot nyújtott át nekem. Sárga volt, szakadt.

Szétfoszlott a kezemben, mintha tündérpor szállt volna fel belőle. Óvatosan
hajtogattam ki, mert tudtam, milyen sokat jelent neki.

Dix,

Soha nem fogják neked elmondani, úgyhogy majd én elmondom.

Elkábítottak téged. Felhurcoltak az egyik emeleti szobába, amikor a buliban

a dolgok kezdtek elfajulni. Öt srác volt ott. Mindannyian a dallasi
egyetemről. Nem mondták meg a nevüket. Azt mesélték, épp most veszítettek
el egy fontos focimeccset, de ki tudta, milyen ligába tartoznak, melyik
csapatban játszanak? Kiabálás és sikoltozás hallatszott a szobából, ahová
bevittek téged. A barátaid… legalábbis közülük páran, megpróbálták kinyitni
az ajtót, de a többi srác ellökdöste őket onnan. Senki sem látta, mert odalent
épp verekedés folyt. A barátnőid rohadtul meg voltak rémülve. Baromira
féltek. Mire a három csaj azzal fenyegetőzött, hogy hívja a rendőrséget, már
késő

volt. A fiúk addigra túlvoltak a dolgon, és ezt mindenki tudta. De a lányok

nem akartak bajba kerülni a fiúknál, így végül nem mondták el neked az
igazságot.

Tudom, hogy ez túl kevés és túl késő, de ez nem a te hibád volt, Dix.

Nem a te hibád!

Ne felejtsd el: egyedül azzal akadályozhattad volna meg a történteket, ha

nem mész el a buliba.

Remélem, hogy a szüleid a szívük mélyén megértik, mi történt, mert nagyon

rossz ilyen szomorúnak látni téged.

Mosolyogj, Dix, talán valami jó fog kisülni ebből!

Utóirat: Kérlek, ne próbáld meg kideríteni, ki írta ezt a levelet! Soha nem
fogod megtudni, ki vagyok.

Sajnálom.

Visszanyújtottam neki, de nem szólaltam meg. Még mindig nem döntöttem

el, mit akarok mondani. Őszintén szólva nem akartam semmit sem mondani,
de tudtam, hogy valamikor muszáj lesz.

Dixie felállt, és kezet nyújtott nekem. Nem fogadtam el, de felálltam én is.
Szóval. Az apám egy erőszaktevő volt, erőszaktevő barátokkal.

Dixie pedig kétségtelenül egy áldozat. Az ünnepek alatt az én hülye fejem

miatt maradt itt. Azért mondott le rólam, mert csak akkor szerzett tudomást a
létezésemről, amikor már túl késő volt.

Valószínűleg egy vállfa segítségével szabadult volna meg tőlem, ha teheti.

Nem számított. Már semmi sem számított.

Kifújtam a levegőt, és a hátsó zsebemben lévő spanglit kerestem.

– Vissza kell mennem a kórházba. – Elindultam a sétányra vezető

lépcső felé, remegve a dühtől, a megaláztatástól és a mindent elsöprő

bűntudattól, amiért nem reagáltam semmit Dixie történetére.

Csendes léptekkel szaladt utánam a hűvös homokban.

– Ebben az állapotban? Kizárt dolog, hogy megengedem!

– Hmmm, nem emlékszem. Pontosan mikor is kértem tőled engedélyt?

– Hadd vigyelek el!

– Nem, köszi. Legutóbb, amikor valaki elvitt téged, én lettem az eredmény.

Nem jött ki túl jól a lépés. – Legszívesebben lehánytam volna magam. De
attól még kimondtam.

– Miért csinálod ezt?

Most már sírt. Megríkattam. De nem tudtam leállítani magam.

– A francba, hol a jó modorom? Biztos vagyok benne, hogy azóta

rengetegen megbasztak már. Jól vagyok.

– Jól? De hát részeg vagy!

– És? – Szórakozottan fordultam felé. – Egy kezemen meg tudom számolni,

hogy mostanában hányszor nem voltam részeg.

Dixie az alkaromba vájta a körmét, és maga felé pördített.

Elrántottam a karomat, és úgy vicsorítottam a fogaimat, mint egy sebzett

állat.
– Hogy merészeled? – A mellkasomra csapott a kis öklével. – Hogy
merészelsz így beszélni velem, miután megnyíltam neked? Hogy mered
lekicsinyelni a tragédiámat, csak mert téged annyira felemészt a sajátod?

Megtántorodva figyeltem őt. Amióta megismertem, most először állt ki

velem szemben. Nem tudtam, mit kezdjek vele. Csak azt tudtam, hogy
kétségtelenül elszúrtam az egészet, és ez tíz olyan perc volt az életemből,
amit nem tudok visszacsinálni még akkor sem, ha tudtam jól, hogy egész
hátralévő életemben kísérteni fog.

– A picsába! – motyogtam. – Bocsánat! Igazad van. Az utolsó két

megjegyzésem baromság volt. Tudom, hogy nem te akartad. Csak egy kicsit
megdöbbentett, hogy megtudtam, hogy az apám…

– Hogy merészelsz ilyen könnyelműen bánni az élettel, amikor tudod, hogy

Rosie min megy keresztül? – folytatta, figyelmen kívül hagyva a
bocsánatkérésemet, és felfelé lökdösött a lépcsőn, a sétány felé. – Még ha
magaddal nem is törődsz, mi van másokkal? Mi van, ha elgázolod valakinek
a szüleit? Ha megsebesítesz egy gyereket?

Egy idős nőt? Bárkit, tényleg bárkit! Ha a volán mögé ülsz, mindenkit
veszélyeztetsz, nem csak magadat.

– Dixie, én…

– Szégyent hozol a férfiakra, nemcsak azzal, hogy ilyen ocsmányul beszélsz

valakiről, aki nemi erőszak áldozata volt, hanem azzal is, hogy állandóan
részegen ülsz a volán mögé.

Hűha! Ezt meg honnan tudta?

– Honnan…

– Azonnal ülj be a kocsimba, és majd holnap reggel visszajössz a sajátodért,

egy kiadós reggeli meg egy hosszú zuhany után!

Megértetted?
Szótlanul bámultam rá. Olyan unalmas és erkölcsös volt, amit mond, de
igaza volt. Kitértem előle, hogy előre tudjon menni.

Óvatosan a bérautója felé vette az irányt, időnként hátrapillantva, hogy

ellenőrizze, még mindig követem-e. Ahogy megkerültem a járművét, hogy
beüljek az anyósülésre, megpillantottam a kocsi hátulján egy frissen
felragasztott idézetet: Ilyen buzgón követed Jézust? Megráztam a fejem.

– Sajnálom – ismételtem, miután becsatoltam magam. – Amit apám tett. De

azt nem, hogy megszülettem.

– Fogd be, Knight!

– Igenis, asszonyom.

Három dolog történt egyszerre a Dixie-vel való, szappanoperába illő

találkozásom után.

Egy: nem vettem fel többé, ha hívott. Továbbra is küldtem neki SMS-eket,
hogy tájékoztassam róla, jól vagyok, bár nem voltam jól, de egyszerűen nem
tudtam vele szembenézni.

Korábban csak egy idegesítő kis háttérzaj volt. Most pedig a sötét, züllött
életemre emlékeztetett.

Kettő: elkezdődött a suli. Azok után, ami a lombházban történt, Poppy végre
– végre! – megértette a célzást. Úgy került engem, mintha radioaktív lennék.
Amúgy számára vitathatatlanul az is voltam. Ez persze egy sor más
problémához is vezetett. Az első

reggel elmentem a szekrénye mellett, és észrevettem, hogy rózsaszínnel rá

van festve egy felirat: KJC KIHAJÍTOTT. Valaki felragasztott róla egy
photoshoppolt Instagram-képet is, a háttérben egy lángoló kukával.
Letéptem, mielőtt Poppy meglátta volna, de az a hír járta, hogy a nap nagy
részét még így is a mosdóba zárva töltötte, és feltehetően nem azért, mert
ötszázszor kellett szarnia.
Három: anyát kiengedték a kórházból.

Suli után rögtön hazaindultam. Ledobtam a hátizsákomat az ajtóban, tisztára

sikáltam a kezem (a bacik és anya nem voltak jóban egymással), majd
felballagtam az emeletre, a szobája felé. Általában Hunter meg én ilyenkor
elmegyünk az edzőterembe. De ma nem.

Meg akartam győződni róla, hogy anya jól van. Talán ez inspirálna arra,
hogy legyen egy olyan napom, amikor nem iszom meg egy üveg ki tudja
mit.

Oké, kit akarok átverni? Egy olyan délelőttöm.

Jó, egy órám. Mindegy.

Kinyitottam anya szobájának ajtaját, beléptem, és megálltam a küszöbön.

Kedves Isten!

Rendes fickó vagyok. Mindig megveszem a cserkészlányoktól a karamellás

sütiket, mert tudom, hogy senki más épeszű ember nem venné meg azokat a
homokízű szarokat. Levnek elmagyaráztam, hogy kell maszturbálni, hogy
apámnak ne kelljen. És nem öltem meg Vaughnt, még azután sem, hogy
hozzáért Lunához. Miért utálsz engem? Mi a baj?

Nem túl őszinte híved:

KJC

– Mi a fasz? – morogta apám, akinek felém rándult a feje.

A pucér segge – és ezt szó szerint értem –, a segge az arcomba bámult,

miközben az ágyon feküdt, anya felett, az arca pedig egész pontosan… azzal
szemben volt. Megráztam a fejem.

– Kifelé! – Apa felkapott valamit az ágyról, és felém hajította.

Összeszorítottam a szemem.
Kérlek, Istenem, ha még érzel irántam szemernyi szánalmat is, add, hogy az
a szar ne egy dildó vagy vibrátor legyen!

Hallottam, ahogy valami gumiszerű és kemény dolog a padlóra esik.

Tényleg, Isten? Tényleg?

– Dean! – nyögött fel anya szemrehányóan.

Úgy becsaptam az ajtót, hogy a fakeret megrepedt a széleinél, aztán

végigrohantam a folyosón, és meg sem álltam a szobámig. Az ebédem
felszaladt a torkomon, és örültem, hogy ez volt azon ritka alkalmak egyike,
amikor nem vagyok másnapos vagy egyszerűen csak simán részeg.

Bassssszus!

El kellett mondanom valakinek. De kinek? Vaughn meg Hunter halálomig

cikizne ezzel, sőt, azon túl is. A többi barátom pedig olyan szellemi
érettséggel rendelkezett, mint egy dobozos La Croix.

Spontán írtam egy üzenetet Lunának, kényelmesen figyelmen kívül hagyva a

tényt, hogy az utolsó trillió üzenetemre nem válaszolt. Nem tudtam, hogy
miért borult ki, de elég nagy rohadék voltam vele végül is, feldugtam neki a
mammut ujjaimat, aztán pedig úgy tettem, mintha mi sem történt volna,
szóval több verzió közül is választhatott.

Knight: Épp most láttam valamit.

Knight: Ezt nem hagyhatod figyelmen kívül.

Knight: Rajtakaptam apámat, ahogy anyámat kefélte.

Knight: Nem tudom kitörölni a fejemből, Holdfény. Beleégett a retinámba.

Örökre.

Knight: Válaszolj, a kurva életbe! Komolyan? Csak egy kis bolondozás volt.
Semmi sem változott. Még mindig a legjobb barátom vagy.

És az egyetlen szerelmem.
Az ok, amiért mindennap felébredtem, ahelyett hogy feladnám.

Meg kellett tartanom őt magamnak, még akkor is, ha ezzel az életemet

teljesen elviselhetetlenné teszem.

Tőlem megmaradhat neki a KIBASZOTT JOSH is.

Baszhat vele. Szeretheti. Építhet neki szentélyt.

De én akkor is ott leszek.

Várok. Vágyakozom. Nézem, ahogy az idő elnyúlik közöttünk, mint egy

végtelen óceán.

Az ágyamra dobtam a telefonomat, hagytam, hogy elsüppedjen a fekete

szaténhalomban,

aztán

ledobtam

magam

mellé.

Megdörzsöltem a szemem, mintha azzal ki tudnám törölni az emléket arról,

apa mit csinált anyával.

Vicious bácsi egyszer tréfásan azt mondta, hogy az emberi létezés egyik
legnehezebb szakasza az élet. Most már értettem, mire gondolt. Úgy
éreztem, mintha az élet szerencsétlenségek összefűzött láncolata lenne. Néha
az segített átvészelni, hogy híres emberekre gondoltam, akik rossz dolgokon
mentek keresztül, és még mindig életben voltak. Elég morbid szokás volt, de
segített. Például Joaquin Phoenix végignézte, ahogy a bátyja meghal, és
hívnia kellett a 911-et. Keanu Reevesnek halva született a gyereke, és másfél
év múlva élete szerelme is meghalt. Oprah Winfrey tizennégy éves korában
megszökött otthonról, miután szexuálisan bántalmazták. Charlize Theron
végignézte, ahogy az édesanyja önvédelemből agyonlövi az apját.
Ezek az emberek még mindig éltek. Nevettek. Lélegeztek.

Megházasodtak. Gyerekeik születtek. Továbbléptek.

Statisztikailag én is megtehetném.

Néha mégis kívülről figyeltem, és legszívesebben ököllel ütöttem volna

magam, amiért még mindig funkcionálok. Az örökkévalóságig ágyban
maradni kibaszottul csábító volt.

– Szia!

A halk hang kizökkentett a gondolataimból. Felegyenesedtem az ágyamban.

Anya. Egy zöld köntöst viselt, ami beburkolta vékony testét. Az arca ki volt
pirulva, és fiatalnak tűnt. Szinte egészségesnek.

Boldognak. Mint Luna, miután elélvezett mellettem.

Megjegyzés magamnak: soha ne rakd az anyádat meg az orgazmust egy

mondatba! Még a fejedben se!

– Szeva!

– Korán megjöttél.

– Te meg elfoglalt voltál. – Az államat a térdemre támasztva a plafont

bámultam, és magasról leszartam, hogy ez a póz valójában mennyire nőies.

Anyából kitört a nevetés, ellökte magát az ajtókerettől, és helyet foglalt

mellettem. A lábát az enyémhez szorította. Megbökött. Minden erőmre
szükségem volt, hogy ne forgassam a szememet, mint egy kibaszott
Kardashian.

– Mi lenne, ha nem beszélnénk róla? – Akár könyörögtem is volna, ha kell.

Mit nem tettem volna már meg azon a ponton?

– Ugyan már! Biztos vagyok benne, hogy mindent tudsz a madarakról és a

méhekről.
– Persze. Jó, akkor beszélgetünk róla.

– A szex természetes.

– Az a fajta nem, amit Adriana Chechik tanított nekem.

– Adriana Chechik, a pornósztár? – Anya szemei csillogtak jókedvében.

– Nem, a csillagász. Most ne játszd a szemérmeset!

Nevetett, és megsimogatta a hajamat.

– Hogy érzed magad?

– Nem nekem kéne ezt kérdeznem? – húztam fel a szemöldököm.

– Igazából remekül érzem magam – kacagott. – És te? Hogy van az én

kisfiam?

– Minden rendben – morogtam.

Amióta Luna elment, naponta legalább egy üveggel megittam, de minden

rendben.

– Szuper, szuper, szuper.

Levegőt sem tudok venni anélkül, hogy ne gondolnék arra, mi lesz, ha már
nem leszel.

De ezt rázúdítani kurva szemét húzás lenne. Arról szó sem lehetett, hogy
apával beszéljek róla. Mindkettőnknek le kellett higgadnia. Szexjátékokkal
dugta meg anyámat. Nem baró.

Anya a két kezébe fogta az arcom, és felfelé billentette a fejemet. A

tekintetünk egymásba kapaszkodott.

– Knight Jameson Cole, hiába építed magasra és vastagra a falaidat, én

átlátok rajtuk. Mondd el, mi bánt téged! Biztosan nem a
betegségem, mert itt vagyok, és jobban érzem magam. Egy bizonyos szürke
szemű lányról van szó, aki nemrégiben az ország másik felébe repült?

Öklébe szorította az ingem gallérját, és lehúzott magához. Az ölébe vonta a

fejemet, finom, sápadt ujjait a hajamba fúrta, és simogatni kezdte a
koponyámat, fel és le. Libabőrös lettem. Amikor kisgyerekként kiborultam,
mindig ezt csinálta velem. Teljesen megnyugtatott vele.

– Beszélj anyádhoz, fiam! – suttogta.

A szavaim savként ömlöttek, vallomások cunamijaként. Mindent elmondtam

neki: azt, ami a kutyamenhelyen történt. Hogy megcsókoltam Poppyt Luna
előtt. Hogy Luna előttem csókolta meg Dariát. Meséltem neki az éjszakáról,
amikor megint belopóztam Holdfény szobájába (a szexi részeket kihagyva –
csak mert az én vacsorám tönkrement, nem akarhattam, hogy anyám se
egyen egy évtizeden át), meg arról, hogyan próbáltam meg elfelejteni őt.
Arról, hogy meghívtam Poppyt a lombházunkba, hogy rendezzem a számlát
Lunával.

– Lehet, hogy meglátott téged. – Anya összeszorította a száját.

A homlokomat ráncolva néztem az előttem lévő falat, amelyet feketére

festettek a Raiders logójával.

– Nem hiszem.

– Miért? – faggatott tovább anya.

– Mert Luna lecseszett volna.

Luna majdnem megölt a pillantásával, amikor Arabellát simogattam, aki

körülbelül annyira volt fontos az életemben, mint egy szarrá használt óvszer.

– Tényleg? Ez Lunára vall? Lecseszne téged? De miért? Hiszen, ha azt

nézzük, valójában semmi rosszat nem tettél, egyszerűen csak a barátnőddel
töltötted az idődet.

A barátnőm ben. Vagy legalábbis így tűnt.

Anyának igaza volt. Talán Luna meglátott bennünket. Talán ez volt a gond.
Azt mondtam, addig nem nyugszom, amíg nem leszünk kvittek, de most,
amikor azt hitte, hogy kvittek lettünk, nem éreztem túl jól magam.

Nem. Egyáltalán nem volt túl jó érzés.

– Szereted őt? – kérdezte anya teljes komolysággal.

– Nem – vágtam rá.

De igen.

Miért volt ez olyan nehéz? Mert szánalmas? Mert viszonzatlan?

Mert már abban sem voltam biztos, hogy ki is Luna? Az ország másik
végében beszélget, kefélget és él nélkülem, miközben én lassan elveszítem
az anyámat a cisztás fibrózis miatt.

– Hát, akkor… – Rosie könnyed mosollyal széttárta a kezét. –

Akkor nem történt semmi baj. Nem is kell többet beszélnünk róla, ugye?

Fel akart állni. Elhúzódtam az öléből, felültem.

– Várj!

– Hmmm? – Az ajkai győzedelmes mosolyra húzódtak.

– Igen. Szeretem őt. – Elhallgattam. – Szeretem, de nem vagyok benne

biztos, ismerem-e még.

– Szereted, és bár együtt nőttetek fel, mostanra eltávolodtatok egymástól?

Megráztam a fejem. Nem, nem erről volt szó.

– Nem tudom kinőni Lunát. Ez olyan, mintha a szívedet kellene kinőni. Az

lehetetlen. Veled együtt nő. Mit csináljak? – Végighúztam a kezemet a
rövidre borotvált állkapcsomon. – Mi a faszt csináljak, anya?
– Hát, ez könnyű kérdés – mosolyodott el. – Menj utána! Alázkodj meg!
Szerezd vissza azt a lányt! Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne azzal töltsd, akit
szeretsz.

A tanév közepén, amikor anyám beteg volt, őrültség lett volna elmenni a
Boonra. Tudom. De Lunával befejezetlenül hagyni a dolgokat valahogy még
őrültebb ötletnek tűnt. Még hány ütést bír el a barátságunk, mielőtt
szétrobban, mint egy pinyáta?

Én már befejeztem a pinyáta ütögetését. Nem vágytam a benne lévő

cukorkákra. Csak a kibaszott pinát akartam. Túl nagy kérés volt ez?

– Nem hagyhatlak itt. – Megfogtam anya kezét.

Veszélyes játékot játszottam, hízelegtem neki, hogy engedélyt adjon nekem.

Igazság szerint elég őrült voltam ahhoz, hogy felálljak és elmenjek, vállalva
a kockázatot. Magamat győzködtem. Anyát most engedték ki a kórházból.
Azt elviselte, hogy egy hosszú hétvégére nélkülem kell maradnia. Vagy egy
napra. Jézusom! Lehet,

hogy csak egy nap lenne az egész. Lehet, hogy Luna nem akarja helyrehozni
ezt a szart. Talán végleg lemondott a szánalmas pofámról.

– Muszáj elmenned. – Anya megszorította a kezemet.

– Miért?

Elbűvöltem anyámat. Rosie Leblanc nem szerette, ha kimaradok az

iskolából. Akárhogy is nézzük, nem én voltam a legszorgalmasabb kis pöcs.
Nem mintha önmagában rossz tanuló lettem volna, de hazudnék, ha azt
mondanám, hogy a borostyán ligás egyetemek sorban álltak a küszöböm
előtt.

– Azt akarod, hogy őszinte legyek? – ráncolta az orrát.

– Nem. Lécci, inkább hazudj! – Ezt majdnem egy újabb szemforgatás

követte.

Anya leszegte a tekintetét, és szórakozottan végigsimított az ágyneműmön.

Rossz ötlet. Ez a huzat kilencvenkilenc százalékban geci, egy százalékban
szövet.

– Ezt a lelki békém érdekében kell megtenned. – Rám nézett, a kék szeme
csillogott az érzelmektől. – Teljesen önző indokok vezérelnek: azért akarom,
hogy visszaszerezd Lunát, mert a tudat, hogy ti ketten együtt vagytok,
nagyon boldoggá tenne engem.

Próbáltam nyelni, de nem tudtam. Legszívesebben azt mondtam volna neki,

hogy ne beszéljen butaságokat, de képtelen voltam rá.

Végül felálltam, felvetettem az állam, és ugyanazzal a laza, lusta

arckifejezéssel néztem rá, amit az apámtól tanultam. Meg a barátaitól.

Semmi sem jut be. Semmi sem jön ki. Ha az érzések palackozása sport lenne,
akkor én képviselném az országomat az olimpián.

Anya felállt, a kezébe vette az arcomat, az orrát a mellizmomhoz nyomta.

Megdermedtem, de aztán tétován átkaroltam. Megcsókoltam a feje búbját.

– Elárulhatok neked egy titkot? – suttogta a pólómba, a lehelete a

mellkasomat melengette.

Nem mondtam semmit. Persze, hogy elárulhat.

– Jobban szeretem a testvéredet és az apádat, mint magamat.

Meghalnék értük. A végsőkig harcolnék értük. Az egész világgal

szembeszállnék értük. De te… – Megemelte az arcát, hogy rám

nézzen. A szeme tele volt könnyel. – Téged mindig is jobban szerettelek egy
kicsivel. Az én nemes, lázadó fiam. Az én legendás rosszcsontom, az én
szomorú hercegem, az én hihetetlen megmentőm, az én gyönyörű, megtört
lovagom.

Nagyot nyeltem, és lenéztem a szemébe.

Ne mondd ki! Ne mondd ki! Ne mondd ki!

De nem tudtam nem kimondani. A pillanat túl valóságosnak és nyersnek
tűnt. Anya megsimogatta az arcom, és olyan őszinte, erőteljes mosollyal
ajándékozott meg, hogy azt hittem, a napot is túlragyogja.

– Mi van, ha a holnap sosem jön el? – suttogtam.

– Akkor, drága fiam, a legjobbat hozzuk ki a mából.

Tizenhetedik fejezet

Knight

Charlotte-tól a Boonig azzal töltöttem az időt a taxiban, hogy megittam az

összes kibaszott kisüveges alkoholt, amit a repülőtéren találtam, és bekaptam
melléjük néhány Xanaxot is. A kamuszemélyim, meg a tény, hogy nem
aludtam semmit, segítettek abban, hogy többnek tűnjek tizennyolcnál.
Sajnos már rég túl voltam azon a fázison, amikor néhány féldecis Johnny
bármit is hasson.

Kicsit ideges voltam. Izgultam. Az állkapcsomat dörzsölgettem a

kézfejemmel. Tegnap éjjel megint összezúztam a kezem, miközben a
lombház törzsét öklöztem. Csak a régi idők emlékére.

– Minden rendben? – A sofőr előrehajolt az ülésében, és rám pillantott a

visszapillantó tükörben.

– Persze – vágtam rá, és a meggyújtatlan spanglit az izmos combomhoz

koppintottam.

Tudod, hogy nagy a baj, ha már akkor találkoznod kell egy helyi
drogdílerrel, hogy friss cuccot szerezz, még mielőtt beülnél a reptéri taxiba.

Egy időre beállt a csönd, ahogy elrobogtunk a zöldellő dombok mellett, a

háttérben a felhőtlen kék égbolttal és a távolban pislákoló Charlotte
tornyaival. Szóval ez volt az a hely, ami ellopta tőlem Holdfényt. Már most
utáltam.

Amikor a sofőr megállt a Boonnál, a kezébe nyomtam néhány bankjegyet, és

húzni kezdtem magam után a bőröndömet a macskaköves úton. Egy szálloda
méretű, vörös téglából épült, gyarmati stílusú épület állt előttem, amelyet
mindkét oldalról buja, nyírt pázsit keretezett. A kollégium kétszárnyú ajtaján
egy csorda templomi egérhez hasonlító, egymáshoz illő pasztellszínű
kardigánt viselő, vasalt hajú lány özönlött ki. Megálltak, és kíváncsian

szemezgettek velem, összenéztek, és a mellkasukhoz szorították a

tankönyveiket.

– Segíthetek? – köszörülte meg a torkát az egyikük, és feltolta a szemüvegét

az orrán.

Ennyire feltűnő lenne, hogy nem vagyok alkalmas a felsőoktatásra? Talán

mert olyan szagom volt, mint egy kocsmának meg egy mocskos egyéjszakás
kalandnak.

– Segíthetsz? – villantottam rá a lusta, féloldalas vigyoromat, amivel úgy el

tudtam bűvölni a nőket, hogy azt még én sem értettem teljesen.

A homlokuk egy pillanat alatt elfolyósodott tőle.

– A kollégiumot keresem.

– A férfit vagy a nőit?

Bambán bámultam rá.

– Ez nem koedukált hely?

– Ez egy katolikus egyetem. – A bejelentést fejrázás követte.

– A nőit – vágtam rá.

Egyre nagyobb volt a felkavart szar, de az én életemben ez már csak így

szokott lenni.

A lány egy táblára mutatott, amelyen fehér, fából készült nyilak irányították
a látogatókat az egyetem különböző részeire. A körmei nem voltak kifestve,
ellenben tövig rágta őket.
– Fordulj jobbra, és menj, amíg meg nem látod a rózsaszín zászlós épületet!

– Milyen nőgyűlölő! – Elharaptam egy mosolyt, és azon tűnődtem, vajon

Luna mit szólhatott a zászlóhoz.

Utált mindent, ami rózsaszín vagy lányos, ebben Daria tökéletes ellentéte
volt.

A lány elpirult, köröket rajzolt a földre a lábujjaival.

– Köszönöm, hogy ezt mondod.

– Hmmm?

– Köszönöm, hogy elismered, ez mennyire sértő. A szép férfiak…

úgy értem, az olyan jóképű férfiak, mint te… – kezdte, de a barátai

elrántották, majd kuncogva elindultak a büfé felé.

Milyenek?

Mondd csak ki, édesem! Jól jönne egy kis egoerősítő, mielőtt szemtől szembe
kerülök Lunával!

Amikor a lánykollégium aulájába értem, a recepció mögött egy kétezer év

körüli férfi állt, Ron Weasley-s vörös parókával, és egy helyi újságot
lapozgatott, ami szétterült előtte az asztalon. A szemöldöke magasra
húzódott, miközben egy izgalmas cikket olvasott az asheville-i halárakról.

– Eltévesztette a kollégiumot – mondta, anélkül hogy felnézett volna az

újságból.

Ahelyett hogy megtiszteltem volna a válasszal, egy puffanással a pultra

ejtettem a dizájner hátizsákomat, előhalásztam a hátsó zsebemből a
pénztárcámat, kivettem belőle néhány bankjegyet, és konfettiként felé
dobáltam.

A fickó nem nézett fel az újságból.

– Beszél angolul? – morogta.

– Csak akkor, ha kedvem tartja. Mennyit kér?

– Miért kell árcédulát ragasztani a szabályokra? Miért nem követhetjük őket

vakon? – Megnyalta a mutatóujja hegyét, majd lapozott egyet.

Türelmetlen vigyorra húzódott a szám. A férfi még mindig a napilapját

bámulta.

– Mert az emberek korruptak, a szabályok pedig unalmasak.

– Beszéljen a maga nevében, fiatalember!

Egy elkeseredett sóhaj kíséretében kivettem még néhány százast, és mint

valami bumerángot, átdobtam őket az asztalára. Pár ezer dollár borította a
felületet, mire végre felnézett a csávó.

– Hogy hívják?

– Rexroth. Luna Rexroth.

– És az ön szándékai?

Nagyon mocskosak.

– A barátnőm – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Kaliforniából jöttem,

hogy meglátogassam. Meg akarom lepni a szobájában.

Láttam, ahogy a férfi tekintete a pult alatt lévő pótkulcsok sorára vándorol.
Nem mertem levegőt venni.

Tedd meg, öregem!

Nem mozdult. Elővettem a tárcámat, és kiürítettem a tartalmát az asztalára,

az összes maradék pénzem a szeme elé zúdult. Közben folyamatosan a
szemébe néztem.

– Honnan tudjam, hogy igazat mond? – kérdezte.

– Ismeri őt?

– Igen.

Lazán feloldottam a telefonomat, és a kezébe nyomtam. A képernyővédőm

egy olyan kép volt, amin megölelem Lunát, és megcsókolom az arcát,
miközben ő a kamerába mosolyog. Elég nyilvánvaló volt, hogy ismerjük és
kedveljük egymást. A fickó felhúzta bozontos, fehér szemöldökét, alaposan
megvizsgálta a képet, majd visszaadta a telefonomat.

Végül lehajolt a kulcsos falhoz, a lány nevét keresve.

– Itt kell hagynia az igazolványát.

Átcsúsztattam a jogosítványomat a pulton.

– Nem töltheti az éjszakát az épületben. Nincs csellengés.

Egyenesen a 601-es szobába! És ha meglátom, hogy más lányok közelébe

megy, azonnal hívom a zsarukat.

– Még egy szívességre lenne szükségem – mondtam.

Felnézett rám, Luna szobakulcsa ott lógott a húsos ujjai között.

– Szeretnék még egy kulcscsomót… meg egy citromot.

Luna

Ha zuhanni akarsz,

Zuhanj velem.

Tíz óra. Víztorony. Én ott leszek.

– A megtört lovag
Az üzenetet a párnám alatt találtam – ahol azt a könyvet tartottam, amit azon
a héten olvastam –, mint egy fogat, amit a fogtündér hagyott ott nekem. Egy
kívánságot. Egy ígéretet. Knight tudta, hogy a párnám alá fogok nézni, mivel
ismert engem. Ismert bennünket.

Knight a Boonon járt.

Az én kollégiumomban.

A szobámban.

Azt akarta, hogy találkozzunk a víztoronynál.

Otthon hagyta az anyját.

A barátait.

Az iskoláját.

A Poppy ját.

Ez is elég volt ahhoz, hogy a karjaiba akarjak rohanni. Ígéretet tettem Rosie-
nak. De csak akkorra, ha ő már nem él. Most még nem kellett kockára
tennem a szívem. Azt akartam, hogy a szívem még egy kicsit szabad legyen.

Mielőtt a Boonra jöttem volna, Knight életéhez igazítva szerveztem az

időmet. Amikor futballszezon volt, a naptáramba zsúfoltam különböző
tevékenységeket, hogy gyorsabban teljen az idő. Többet önkénteskedtem,
hosszabb biciklitúrákat tettem, és egész fantasysorozatokat olvastam el
egymás után. Amikor Knight ráért, felhagytam az említett tevékenységekkel,
hogy vele legyek – még akkor is, ha ő más csajokkal flörtölt, amikor azt
beszélték, mekkora nőcsábász, nekem pedig zöld lett a vérem a
féltékenységtől.

Amikor eljöttem a Boonra, arra volt szükségem, hogy kitöltsem az életemet

szórakozással. Ezt pedig úgy csináltam, hogy megnéztem, mások hogyan
élik az életüket, és utánoztam őket. Magam is meglepődtem azon, mennyire
jó színésznő vagyok – szenvedtem Knight nélkül, de egyébként elfogadható
voltam.
A gyümölcsös koktélom szívószálát rágcsáltam, miközben összekulcsolt
lábbal ültem April, Josh és Ryan mellett a szórakozóhelyen. A telefonomra
pillantottam, hogy megnézzem az időt.

Tíz perc múlva tíz.

Még ha akartam volna, sem tudtam volna időben odaérni. Helyes.

A zene olyan hangosan dübörgött, mintha belülről jött volna, a fejemből.

Összeszorítottam a szemem, és megpróbáltam elhessegetni a képet, amint
Knight a víztorony tetején vár rám, a hidegben.

Kicsit fölöslegesnek éreztem, hogy nem szólalok meg a barátaim között

most, hogy már beszéltem Knighttal, Edie-vel és apával, de továbbra is hálás
voltam, hogy vannak olyan emberek az életemben, akik a régi énemet
szeretik. Oda tartoztam. Az új, igazi barátaim közé, akiket én magam
szereztem, és nem a szüleimen keresztül ismertem őket.

Újra megnéztem a telefonomat.

Nyolc perc múlva tíz.

Körülbelül húsz perc alatt lehetett eljutni gyalog a víztoronyhoz.

Biciklivel, ami nem volt nálam, valószínűleg csak tíz. Egyébként is, mit
keres itt? Csak egyféleképpen tudhattam meg, de nem voltam olyan hülye,
hogy megkockáztassam, szétesem-e előtte, és újra szétnyitom-e neki a
lábam.

Josh meg Ryan felálltak, hogy hozzanak még nekünk italokat. April
előrehajolt, és a homlokát ráncolva a térdemre csapott.

– Na jó, eddig bírtam! – kiabálta suttogva, túlharsogva a zenét. –

Közbe kell avatkoznom. Te vagy a legszörnyűbb randista!

Randista? – jeleltem a betűket egymás után. April szeretett új szavakat

kitalálni.
– A személy, akivel randizol – forgatta a szemét sóhajtva, majd a válla mögé
hajította a színes haját.

Ez nem egy randi – jeleltem neki.

Josh és April ezt a kiruccanást ártatlan lógásnak állították be. Mivel semmi
romantikus nem volt abban, hogy idegenek egymáshoz préselődve
mocorognak egy táncparketten, hittem is nekik. Plusz: nem akartam a
szobámban maradni, mert attól tartottam, Knight fel fog bukkanni. Aprilnek
még mindig nem árultam el, hogy ott van, de aznap este eldöntöttem, hogy
nagyon sok mindent el kell árulnom a szobatársamnak.

April annyira megértő volt, hogy az sem zavarta, hogy azt hazudtam neki,
hogy Knight az expasim.

– Ugyan már, haver! – April a combomra csapott.

Szakadt boyfriend farmer és kapucnis pulóver volt rajtam, ami éles

kontrasztot mutatott a barátnőm lila miniruhájával szemben.

– A srác tényleg szerelmes beléd. Ha nem is hagyod, hogy megint szanaszét

dugjon, legalább annyi tisztesség legyen benned, hogy elmondod neki végre.

Már elmondtam – jeleltem. A levélben, amit Joshnak írtam, elmagyaráztam,

hogy szeretném, ha csak barátok lennénk.

– Akkor meg ne lóbáld itt magad előtte, mint egy fényes, csillogó díjat!
Egyszer már belekóstolt, és biztos vagyok benne, hogy ismétlést akar. –
April jóízűen felkacagott.

Hirtelen eszembe jutott valami nagyon fontos – soha nem mondtam el

Aprilnek, hogy lefeküdtem Joshsal. Leesett az állam.

Belekóstolt? – húztam fel a szemöldökömet.

Csak a családom tudott Joshról, miután Knight olyan nagylelkűen

megosztotta velük az információt a hálaadásnapi vacsorán, valamint Josh és
én.
April legyintett, de most már zavartabban nevetgélt.

– Nem nagy ügy.

Ó, tényleg nem?

– A srácok összevissza beszélnek.

Hát, ha jól tudom, te nem vagy fiú – jeleltem.

– Oké, de Ryan az, én pedig a barátnője vagyok, szóval elmondta.

Nem tudja az egész suli. Nem is érdekel senkit. Csak néhány barátunkat.
Jézusom, Luna, nem vagy ötéves! Azt hiszed, hogy az alkoholista,
szemétláda szerelmed, aki azért kefél mással, hogy bosszút álljon rajtad,
jobb Joshnál?

Ne merészelj így beszélni róla! – Lecsaptam az asztalra az üres poharamat.

Tisztában voltam vele, hogy April az én oldalamon állt, de utáltam, hogy

ilyen rosszakat mond Knightról anélkül, hogy igazán értette volna, ki ő, és
min megy keresztül.

– Miért ne? Még csak nem is volt a pasid! Sosem védenéd így Josht, pedig ő
mindig kedves volt veled.

Nem érdekel a kedvesség – jeleltem hunyorogva.

Valójában azt akartam mondani, hogy nem akarok senkit, aki nem Knight.

Vitatkozás közben újra ránéztem a telefonomra. Tíz perccel múlt tíz. A

szívem elszorult.

– Persze, hogy nem. – Gúnyos mosollyal nézett rám, hátradőlve a boksz

bőrülésén. – Nem bánik veled úgy, mint a szarral, úgyhogy borzalmas pasi
lenne belőle.

Knight nem bánik úgy velem, mint a szarral.

– Igazad van. Az azt jelentené, hogy egyáltalán foglalkozik veled.

A szavai annyira fájtak, hogy össze kellett húznom magam.

Miért csinálod ezt?

– Csak. – Vett egy mély lélegzetet. – Önmagadat bántod, de ki kell nyitnod a

szemed, hogy lásd, mi a helyzet. Örökre a szegény kis

Szent Luna maradsz, mert ragaszkodsz hozzá, hogy azt a korcsot válaszd
újra meg újra.

Knight nem korcs. Ne mondd ezt!

– Megdugott egy másik lányt.

Minden joga megvolt hozzá.

És ez így volt. Most jöttem rá.

April fürkészve nézte az arcom, a szeme szomorú és csalódott volt.

Húsz perccel múlt tíz.

April segíteni akart nekem – de ettől még nem volt igaza. Gonosz
szereplőként állítottam be Knightot, pedig valójában egy meg nem értett
herceg volt. Nem értettem egyet minden döntésével, de nem akart bántani
engem. Szándékosan nem. Nem akart többé fájdalmat okozni, de közben
mégis a lelkébe gázolt egy-egy embernek néha.

Előrehajoltam, és tehetetlenül a bár felé néztem. Josh és Ryan a pultot

támasztva nevetgéltek. Ryan mondott valamit, mire Josh megrázta a fejét, és
úgy tett, mintha ujjal főbe lőné magát. Éreztem, ahogy a lábujjaimtól a
fejemig elönt a düh.

Visszanéztem Aprilre, aki most már mosolygott, én pedig minden

önuralmamat összeszedtem.
– Tudod… – szólaltam meg hangosan, a hangom sötét és füstös volt, a
lelkem mélyéről jött.

A szeme hitetlenkedve tágra nyílt, a koktélpohár – a benne lévő

kék folyadékkal, ami épp olyan árnyalatú volt, mint a hajvégei –

kicsúszott az ujjai közül, és a padlóra zuhant.

– Teljes felelősséget vállalok mindenért, ami ebben a félévben történt. Az

egész Knight botrányért. A dologért Joshsal. Nem kezeltem jól, ugye?

Láttam, hogy zavarodottság ül ki az arcára, ahogy elvörösödik, és a pupillái

tintaként kitágulnak.

– De ne gondold azt, hogy átlátod az egész történetet. Annyi mindent kell

még elmagyaráznom neked, már ha hajlandó vagy meghallgatni, de ezt
tudnod kell, April: sokat segítettél nekem. Olyan sokat segítettél, hogy azt
soha nem tudnám meghálálni neked.

Köszönöm!

– Mi a fasz van, Luna?! – April felállt, a szeme szikrákat szórt.

Aztán se szó, se beszéd, arcon csapott. Éreztem, ahogy a csípő

érzés az arcomról a nyakamra kúszik, szétterül, a fülem pedig

lángolni kezd, amit April nem láthatott a bőröm sötét árnyalata és a klub
félhomálya miatt.

Felemeltem a fejem, és rábámultam. Az arcán minden izom remegett. Az

arckifejezése arról árulkodott, hogy undorodik tőlem.

Igazság szerint én is undorodtam magamtól. Most már kétségkívül egy

hazugnak tartott, és minden joga megvolt hozzá, hogy úgy érezze, elárultam
és becsaptam.

El kellett volna mondanom neki az igazat – a teljes igazságot.

Már rég ki kellett volna állnom magamért.

Szigorúbbnak kellett volna lennem Joshsal szemben, amikor figyelmen kívül

hagyta a visszautasításomat.

Nem kellett volna elfogadnom Knight félszeg tapogatózásait, miközben egy

másik lánnyal járt.

Többet értem ennél. Többet érdemeltem.

– Sok szerencsét ahhoz, hogy kihúzd magad ebből! – Láttam Aprilen, hogy
mélységesen megbántottam, és tudtam jól, hogy teljesen igaza van.

Valaki határozottan megkocogtatta a vállamat, mire megfordultam.

Nem tudom, miért számítottam arra, hogy Knightot látom. Semmi oka nem
volt rá, hogy ott legyen, azon kívül, hogy a nevéhez hűen hajlamos volt
lovagként megmenteni engem.

Josh volt az. Sötét szemei olyanok voltak, mint két szenvedéssel telt gömb,
aminek a fényét elhomályosítja a világ összes szívfájdalmának súlya. Látni
ezt a fájdalmat olyan volt, mintha egyenesen gyomorszájon rúgtak volna.

– Sajnálom – suttogtam. – Valójában mostanában kezdtem csak el

beszélni… – Megnyaltam az ajkam, és tanácstalanul néztem körül.

Istenem, annyira nem ezt érdemelte! Ez már túl sok volt. Mennyire nehéz
elkerülni, hogy ne törjük össze mások szívét? Mindig olyan dühös voltam
Knightra, amiért ő ezt tette velem. Talán nem is szándékosan tette. Talán az
emberi szív olyan, mint a gondosan ápolt virág. Néha egyszerűen elhervad,
bármit is tesz a másik.

Josh hátrált egy lépést, és hitetlenkedve rázta a fejét. Remegett a keze jelelés
közben.

Te beszélsz – mondta.

Bólintottam. Szégyelltem magam, hogy hangosan válaszolok. Nem mintha

rossz lett volna. Nem mintha az áttörésem nem tett volna
büszkévé. De az a tény, hogy olyan sokáig titkoltam előlük… Olyan sok
mindent titkoltam a barátaim elől, és most eljött a bosszú ideje.

Mióta? – jelelte. Túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy bármilyen negatív

vagy pozitív érzelmet mutasson.

– Pár… hete kezdődött.

Megrázta a fejét, anélkül, hogy bármit is mondott volna.

Hogyan? – kérdezte aztán.

Úgy tűnt, el fogom veszíteni a fiút, akit szeretek, ezért fogtam a félelmeimet
meg a fóbiáimat, és lehajítottam őket egy szikláról –

felelhettem volna, de tudtam, hogy az őszinteségemmel tönkretenném őt.

– Családi válság – válaszoltam végül.

A könnyek elvakítottak. De valahogy, mintha esőáztatta ablakon keresztül

néznék át, még így is láttam a barátaim elfolyt, felhőszerű

alakját. April Ryan mellé állt, és most mindketten szembefordultak velem.

Josh hátrálni kezdett, ki a klubból, ki az életemből.

Aztán megállt. Elmosolyodott. Őszintének tűnt. Ezt még a klub sötétjében is

meg tudtam állapítani.

Jó neked – jelelte.

Még csak válaszolni sem tudtam.

Bárcsak korábban tudtam volna!

Nem tudtam, hogy a Knight iránti érzéseimre vagy a beszédkészségemre

gondol-e.

– Még csecsemő voltam, amikor elvesztettem a szabad beszéd képességét. –

Próbáltam megmagyarázni nekik, de úgy tűnt, nem is sérthettem meg őket
jobban, mint azzal, hogy leteremtettem Aprilt, és egy ilyen titkot rejtegettem
előlük. – Nem mintha valaha is beszéltem volna mások előtt, vagy…

Elhallgattam, összeszorítottam a számat, mielőtt hazudnék. A szilveszteri

bulin, ahová Daria elrángatott, beszéltem. Átalakulóban voltam. Nem
engedhettem meg többé magamnak a csend és a másság kényelmét. Az
emberek belefáradtak abba, hogy elnézőek legyenek velem.

Összeszorítottam a szemem, hogy ki ne csorduljanak a könnyeim, és hogy

jobban lássam Josht. Ismét jelelni kezdett.

Vissza kéne menned Knighthoz. Kaliforniába.

Nem gonoszságból tette. Hanem őszintén. Tudta, hogy Kaliforniában történt

velem valami, ami az áttörést okozta. Legalábbis így gondolta. De ha nem
ismertem volna őket – Aprilt, Ryant meg Josht –, soha nem szálltam volna
szembe Knighttal. Talán el sem jutottam volna az áttörésig. Ki tudja?

– Sosem akartalak megbántani benneteket – mondtam Joshnak.

Tudom.

– Nem akarom, hogy bármi is megváltozzon közöttünk! – Szinte

könyörögtem.

April felelt végül.

– Luna, végig neked szurkoltunk. Csak azt nem tudtuk, hogy nem a te
csapatodba tartozunk.

Mielőtt kisurranhattam volna a klubból, Ryan erősen megragadta a karomat.

– Azt hittük, te más vagy, nem csak egy újabb gazdag, elkényeztetett, hazug
Todos Santos-i ribanc. Kiderült, hogy teljesen sztereotip vagy. Önimádó,
gyönyörű és hazug. Neked annyi, Rexroth!

A Boonon számodra mindennek vége!

– Ryan! – April elrántotta tőlem a pasiját, és hátralökte.

Ryan téved veled kapcsolatban, de a Boonnal kapcsolatban nem.

Menj vissza Knighthoz! – jelelte nekem Josh. – Az övé vagy. Ott a helyed.
Mellette.

Igaza volt.

Igaza volt, Knight pedig ráadásul ott volt. A Boonon.

Lágy csókot nyomtam Josh arcára, aztán kirohantam az utcára, mintha csak
önállósította volna magát a két lábam. Megbotlottam a lépcsőn, kinyújtott
karral a falnak estem, aztán rohantam tovább, mintha egy láthatatlan kötél
húzna. Nem akartam időt vesztegetni arra, hogy Ubert hívjak. A víztorony
felé tartottam, a könnyek csípték a szemem.

El fogom mondani Knightnak, hogy akarom őt.

Mindenestül. Hagyja Poppyt! Hagyja Arabellát! Hagyja az összes

rácsimpaszkodó lányt, akik elé folyton morzsákat szór! Minden egyes falatot
fel akartam falni a Knight Cole tortából, és nem értem be kevesebbel.

A víztorony a Boon focipályájával szemben volt. Átfutottam a harmatos

füvön, és elkezdtem mászni felfelé a torony létráján, arra

sem véve a fáradságot, hogy megnézzem az időt. Mennyit késhettem? Egy

órát? Valószínűleg többet. Knight talán már nincs is ott.

Minden egyes remegő lábmozdulattal, ahogy a hideg, rozsdás fémrudat

szorongatva haladtam felfelé, egyre inkább tudatosult bennem az alattam
elterülő mélység. A víztorony három emelet magas volt. Leeshetek. De
félelem helyett elszántság töltött el.

De hiszen ez most olyan, mint a lombház!

Ehhez vagyunk szokva.

A magasban találkozunk. Az égben.

A többi dolog felett.

A többi ember felett.

Óvatosan, odafigyelve másztam fel, majd átcsúsztam a fehér fémkorláton,

ami körbevette a víztartályt. A padló rozsdás volt a lábam alatt, hideg és
nedves. Kifulladva vetettem át magam. Zihálva.

Behunytam a szemem, túlságosan be voltam szarva ahhoz, hogy

megnézzem, Knight ott van-e még. A csend körbeölelt. Remegve kifújtam a
levegőt.

Kérlek, legyél itt!

De aztán megéreztem a láthatatlan köteléket kettőnk között, ami meglazult a

nyakam körül, és tudtam, anélkül hogy kinyitottam volna a szemem. Már
nem rángatott.

– Emlékszel erre a játékra? – Knight száraz, rekedtes hangja dübörgött a

levegőben.

A szemem kipattant. Felismertem arcának isteni vonásait, és ahogy minden

egyes alkalommal, amikor megláttam őt, a szívem most is szaltózott egyet a
mellkasomban, majd a gyomromba zuhant, mint egy olimpiai műugró.

Knight a hosszú lábait keresztbe vetve ült, köztünk egy félbevágott citrom
hevert. Lenéztem rá, és azonnal leesett, mit akar ezzel.

Elmosolyodtam.

– Figyelmeztetlek: egész nap gyakoroltam! – vigyorgott Knight, a tekintete

végigszántott a testemen, majd megállapodott a szememen.

Próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot. Knight annyira gyönyörű

volt! És tényleg ott volt. Ezer kérdést akartam feltenni neki: Miért jött?
Mikor szállt le? Meddig marad? Mi van Poppyval?

De végül egyszerűen csak megvontam a vállamat.

– Elég sokszor nyertem már a múltban. Miben akarsz fogadni?

Gyerekkorunkban folyton ezt játszottuk. Mindig kitaláltunk valami fogadást.
És Knight mindig hagyta, hogy nyerjek – aztán egy huncut mosoly játszott
az ajkán, amikor a győzelmemmel dicsekedtem. Most is hagyta volna, hogy
én győzzek.

Knight elgondolkodva megsimogatta az állát.

– Ha nyersz, megígérem, hogy békén hagylak – mondta komoly hangon, a

szemembe nézve, majd várt, hogy a szavai belém ivódjanak.

– És ha veszítek? – morogtam, figyelmen kívül hagyva a mellkasomban

tompuló fájdalmat.

– Ha veszítesz… – Telt, rózsaszín ajkát kisfiús, pusztító vigyorra húzta,

amitől a térdeim megremegtek, és összekoccantak a csontjaim. – Akkor
megbaszlak.

Halálos csend. Nem tudtam, mit mondjak. Ezért jött volna? Hogy
megdugjon?

Fájdalom, düh és vágy harcolt bennem. Kinyitottam a számat, gondosan

megválogatva a következő szavaimat, és emlékeztetve magam, hogy
Knightról van szó. Akinek különleges érzéke van az önpusztításhoz, és
amikor úgy érzi, hogy megsebesült, visszavág.

Emlékeztettem magam arra, hogy Knight mindig hagyta, hogy megnyerjem

ezt a játékot, a pókerarca ellenére.

– Még mindig Poppyval vagy? – kérdeztem.

– Nem. – A szemét egy pillanatra sem vette le rólam.

Remegve kifújtam a levegőt.

– Nem?

Lassan megrázta a fejét.

– Végre dobott téged – próbálkoztam tovább.

Elkeseredett pillantást vetett rám.

– Persze. Ez történt.

– Ha lefekszünk egymással, elmondod mindenkinek?

Az arcizmai meg sem rezdültek.

– Erre a kérdésre válaszolni sem vagyok hajlandó.

Minden játszmázása ellenére Knight nem volt olyan, mint Josh.

Nem volt a szokása, hogy meséljen másoknak a kalandjairól. Mások

beszéltek ugyan erről, de ő maga sosem erősítette meg a Casanova státuszát.
És pár hete még szűz volt. Miattam.

– Szeretnék tárgyalni a győzelmem feltételeiről – köszörültem meg a

torkomat.

– Hallgatlak!

– Ha én nyerek… – Az alsó ajkamba haraptam. Képtelen voltam kimondani

anélkül, hogy ne tűnjek lekezelőnek. – Ha én nyerek, abbahagyod az ivást,
és elkezdesz járni az Anonim Alkoholisták találkozóira.

Még csak nem is pislogott.

– Elfogadom a feltételeidet.

– Nem vagyok valami nyeremény – tettem hozzá aztán gúnyosan.

– Nekem az vagy – mondta őszintén. A hangjában nem volt semmi érzelem.

– És nem vagyok kurva.

– Tisztában vagyok vele. Nem veszlek meg, Luna. Csupán a lényegre

próbálok rámutatni.

– És mi a lényeg?
– Ha egyszer velem leszel, nem fogsz tudni máshoz nyúlni, nem fogsz mást
akarni. Nem fogsz érezni semmit mások iránt.

Ezt eddig is tudtam, te bolond.

Mély levegőt vettem, előrehajoltam, és felkaptam a citrom egyik felét.

Pontosan középen volt elvágva. Knight mindig tisztességesen játszott.
Elvette a másik darab citromot. Kezünkben az egyforma méretű gyümölccsel
egymás szemébe néztünk.

Nem tudtam elhinni, hogy ezt csinálom. Az énem csendes, kisebbik fele
veszíteni akart, de a versenyszellemem nem engedte. És Knight amúgy is
azzal védett volna meg, hogy veszít. Arról nem is beszélve, hogy akár veszít,
akár nyer a fogadáson, ha megkérném rá, simán lefeküdne velem.

– Aki először vág pofát, az veszít. Készen állsz? – Megkocogtatta az

orromat.

– Készen.

Egyszerre haraptunk bele a citromunkba. A keserű, savanyú lé szétrobbant a

számban, könnybe lábadt a szemem, de amennyire csak tudtam, uralkodtam
az arckifejezésemen, a tekintetemmel Knight arcát fürkésztem, miközben ő
lazán, harapásról harapásra ette a citrom húsát, le sem véve rólam a szemét,
mintha csak almát rágcsálna.

Óvatosan újabb falatot haraptam a citromból, és a gyümölcs savanykás

ízével együtt a pánik is a gyomromba csorgott. Most már jó lenne, ha
elkezdene pofákat vágni. Ilyenkor azért már szokott.

Aztán később titokban megette az egészet, rezzenéstelen arccal, miután én

eljártam a győzelmi táncomat.

Knight újabb falatot harapott, az egész viselkedéséből csak úgy áradt a

közöny.

Mit csinál? Miért nem hunyorog? A szabály az volt, hogy ha egyikünk sem
hátrál meg, akkor az nyer, aki gyorsabban megeszi a teljes citromot. Knight
csak egyszer nyert, amikor el akart vinni a szalagavató bálba, én pedig
ragaszkodtam hozzá, hogy nem akarok menni. Annyira fontos volt neki,
hogy megadja nekem ezt a gimnáziumi élményt, hogy nem engedte meg
nekem a győzelmet.

Kezdtem úgy érezni, hogy ez lesz részéről a második lázadás.

Hivatalosan is bajban voltam.

A harmadik falatnál elkezdtem öklendezni. Égett a nyelvem.

Éreztem, ahogy a szemöldököm összeráncolódik.

Összerezzentem.

A francba, vesztettem!

A citrom kigurult az ujjaim közül, és hozzáért Knight térdéhez.

Felkapta, és lehajította a víztorony korlátján túl, a mélybe, majd felém

nyújtotta a kezét. Ahogy megfogtam, rájöttem, hogy reszketek. Az egész
testem remegett az adrenalintól, a várakozástól és a téli hidegtől. Knight az
ölébe rántott, megsimogatta az arcom egyik oldalát, és a szemembe nézett. A
köztünk lévő feszültségtől elolvadt minden belső szervem. Elmerültem a
gyönyörű akvamarinszínű

szemeiben, és alig jutottam levegőhöz.

– Nem hagytál nyerni – nyöszörögtem, és most értettem csak meg, mi lesz

ennek a következménye, hogy mi fog most történni.

Soha nem hátráltunk meg a fogadásoktól. Ha a másik kihívott bennünket,

mindig végigcsináltuk.

– Miért nem hagytál nyerni?

– Mert egyenlő vagy velem. Nem ugyanaz a Holdfény, aki elhagyta Todos
Santost. – Meleg, citromos lehelete csiklandozta az arcom, amikor közel
húzódott. – De bárki is vagy, téged is meg foglak törni.
A száját az enyém felé fordította, majd a testünk eggyé olvadt.

Viszonoztam a csókját, a nyelvemet az ajkai közé csúsztattam, és

hagytam, hogy a nyelvünk egymással játsszon, megpiszkáltam a piercingjét,

és éreztem, ahogy nyers nyögése a hasából az enyémbe morajlik át. Úgy
csókolóztunk, mint két kiéhezett, dühös állat, olyan szenvedéllyel, ami
lángokba borította felettünk az eget.

A keze a kapucnis pulóverem alá csúszott, átfogta az egyik mellem, és

megcsípte a mellbimbómat. A szájába nyögtem. Újra megtette. Harmadszor
is megtette, de ahelyett hogy engedett volna a nyomásból, felhajtotta a
pulóveremet, a szájába vette a mellbimbómat, és a fogaival ingerelte,
miközben a szemét végig az enyémen tartotta. Olyan hevesen
megborzongtam, hogy azt hittem, már ettől az egyszerű érintéstől is
elélvezek.

Kint fagyos volt a levegő, de én perzselően forró voltam belül, a vérem

természetellenes hőmérsékleten tombolt. Hagytam, hogy a fejem
hátradőljön, a mozdulatot az egész testem követte, lefeküdtem, kibújtam a
farmeromból, és lerúgtam magamról. Hirtelen semmit sem akartam jobban,
mint hogy Knight bennem legyen. Ő pedig kuncogott a buzgóságomon.

– A fogadás az fogadás – motyogtam.

Knight a csípőm oldalához csúsztatta a mutatóujját, és lehúzta rólam a

bugyit. Még jobban elpirultam, nem is tudtam, hogy ez lehetséges.

– Miért nézel így rám? – lihegtem.

– Azért – szünetet tartott, és nyelt egyet –, mert emlékezni akarok arra a

pillanatra, amikor hivatalosan is az enyém lettél.

Annyira el voltam kábulva, hogy azt sem vettem észre, hogy ő már
meztelen. Teljesen meztelen volt, az összes ruháját levette. Biztosan aközben
húzta fel az óvszert, amíg a miniorgazmusomig csókolgatott.

Előre-hátra hintáztam, az érintését kergetve.

Napbarnított, erős teste olyan volt, mint az acélba burkolózott gyűrött
selyem, ahogy lefeküdt mellém a rozsdás padlóra. Lágy, finom szőrszálak
borították a mellkasát, én pedig megbabonázva végigsimítottam rajtuk az
ujjaimmal. Knight megfogta a csuklómat, és lehúzta a kezemet a péniszéhez,
jelezve, hogy markoljam meg.

– Az enyém vagy – jelentette ki. – Mindig is az voltál, Luna. Mondd ki!

– Mindig is csak a tiéd voltam, Knight.

– Az elmúlt egy év nem történt meg. – Elcsuklott a hangja.

Először bólintottam, elfogadva a tagadást. De aztán megálltam. Az elmúlt év

bizonyos részeit én sem akartam elismerni. De megtörtént.

Megtörtént, és valahogy mégis itt kötöttünk ki, együtt.

– De azért megtörtént.

– Tudom.

Azzal lassan belém simult, megcsókolva az orromat, az arcom, az ajkamat, a

homlokomat. Bár már benedvesedtem, és készen álltam rá, először mégis
fájt egy kicsit, de aztán Knight megállt, hagyta, hogy kitáguljak a
vastagságához, majd fájóan élvezetes szeretkezésbe kezdtünk. Úgy mozgott
ki-be bennem, mintha valami sokkal nagyobbat adna nekem egy
orgazmusnál. Belém csúszott, hogy megjelöljön. Gyötrelmes, folyékony
forróság kezdett gyűlni a köldököm alatt, és a combjaim megremegtek a
dereka körül.

– Ó, Knight! – Beletúrtam a hajába. Miért küzdöttem ez ellen egész idő

alatt? Miért utasítottam vissza a közeledését, amikor ő volt minden, amire
valaha is vágytam?

– Én… én…

Úgy el fogok élvezni, hogy az egész állam megtudja.

Mocskos, borostától szúrós csókkal hallgattatott el. Rájöttem, nem akarja,
hogy megzavarják az együttlétünket a szavak. Sosem volt szükségünk
szavakra. A kapcsolatunk virágzott már akkor is, amikor én egyáltalán nem
használtam szavakat.

Ez tényleg megtörténik, döbbentem rá. Szexelek Knighttal.

Knight Jameson Cole-lal: a hátvéddel. A bálkirállyal. A város legdögösebb

rohadékjával.

És Knight Jameson Cole-lal, aki mindeközben: látens alkoholista.

Örökbefogadott fiú.

Szelíd lélek. És a legtisztább szívű ember, akit valaha ismertem.

Erősen zihálni kezdtem, körmeimet a válla izmaiba mélyesztve.

Tudtam, hogy sikítani fogok, és nem tudtam megálljt parancsolni neki.

Az orgazmus egyszerűen túl sok volt. Túl erős. Túlságosan tele volt
érzelmekkel.

– Élvezz el nekem, Holdfény! Élvezz rá a farkamra!

Felrobbantam, széthasadtam Knight karjai között, különböző színű, méretű

és formájú csillagokat láttam, majd rántott rajtam egy jó nagyot, és elment
bennem. Sikolyom áthatolt a víztornyot körülvevő

levegőn.

Ezután csak feküdtünk ott, Knight még mindig rajtam, lassan elernyedve
bennem. Belélegeztük egymást, a szex illata mindkettőnket megrészegített,
csak úgy vigyorogtunk tőle.

– Köszönöm – suttogta, majd megcsókolta az orrom hegyét, és hirtelen

nagyon jókedvűnek tűnt, szinte aranyosnak. – A tökéletes első alkalmat.

Szomorúan elmosolyodtam.
– Nem kell ezt füllentened, Knight. Értékelem, hogy kímélni akarod az
érzéseimet, de láttalak Poppyval. Megértem.

– Nem, nem érted – vágta rá határozottan.

A szemöldököm felszaladt a meglepetéstől.

– De én láttam… Elmentem a lombházhoz, és…

– Tudom, mire gondolsz. De nem tudtam végigcsinálni. – Knight lassan

kihúzódott belőlem, testtartást váltott, és a karjába vett. A hideg kezdett
erősödni körülöttünk, mint valami fagyos takaró.

Egymáshoz simulva reszkettünk. – Nem hagyhattam, hogy mindketten

elpazaroljuk az első alkalmat.

– De honnan tudod, hogy az enyém pazarlás volt? – kérdeztem őszintén.

Knight a nyelvpiercingjét rágcsálta, és elfordította a tekintetét.

Rájöttem, hogy még mindig fáj neki. Hogy mindig is fájni fog.

– Aznap reggel, miután beosontam a szobádba, láttam a levelet, amit

KIBASZOTT JOSH-nak írtál. Nem bontottam ki. Csak a nap felé tartottam,
hogy lássam, mit tudok belőle kiolvasni. Azt írtad neki, hogy szereted őt.
Miután leléptem, azzal töltöttem az időt, hogy magamban elemezgettem,
amit mondtál, és rájöttem, hogy soha nem mondtad neki, hogy szerelmes
vagy belé. Olyan gondosan és okosan választod meg a szavakat, Luna.
Tudtam, hogy ezt nem véletlenül csinálod. Érted a szavak jelentését. Ezért
nem használod őket könnyelműen. Ez azt jelentette, hogy még mindig van
esélyem. És arra is gondoltam, hogy elveszítem az anyámat. Nem állok
készen arra, hogy a legjobb barátomat is elveszítsem. Nem adom fel harc
nélkül, Luna. Bármit elfogadok, amit hajlandó vagy megadni nekem.

Ha ez a barátság, hát legyen.

– Nem akarok többé a barátod lenni – válaszoltam, és elhúzódtam, hogy

lássam a tekintetét.
Knight arca megkeményedett, az ajka elvékonyodott a fájdalomtól.

Csakhogy ezúttal a legyőzhetetlen maszk nem keményedett meg az arca

körül agyagként. Láthattam az érzelmeinek teljes skáláját. A fájdalmat. A
rémületet. A dühöt. A keserűséget.

Az én gyönyörű legjobb barátom. Aki elől rejtegettem a titkom. A titkot, ami

az anyjához kapcsolódik.

Ezért a pokolra jutsz, Luna.

– Értem. – Knight homlokát ráncolta, és próbált nem duzzogni. –

Minden oké.

De nem volt oké. Ami köztünk volt, az mindig is több volt, mint oké.

Amikor együtt voltunk, csak úgy forrt körülöttünk a levegő.

– A barátnőd akarok lenni.

Tizennyolcadik fejezet

Luna

Sosem voltam lázadó.

És szabályszegő sem igazán. A legjobb napjaimon is maximum egy fiús

rosszcsont voltam, aki nem törődött a szabályokkal, de nagyon óvakodott,
hogy át ne lépje a vörös vonalat.

De mivel egyrészt meg akartam büntetni Aprilt, akit még mindig sokkolt a
tény, hogy tudok beszélni, másrészt pedig nem akartam elválni Knighttól,
úgy döntöttem, hogy becsempészem őt a szobámba, még akkor is, ha ezzel
nagy bajba kerülhetek. Talán még ki is rúghatnak a kollégiumból.

– Miért nem megyünk a hotelszobámba? – érdeklődött Knight a kollégiumba

vezető úton.
– Mert elegem van abból, hogy könnyen le lehet győzni.

És mert az én szobám sokkal közelebb volt.

– Ki győzött le? Megcsonkítom!

– A szobatársam, April. De ez az én hibám, Knight. És majd én megoldom.

– A helyzet az – motyogta Knight, merev farkát a seggemhez szorítva,

miközben részegült csókokkal borította a nyakamat meg a vállamat, az
előszobám felé tartva –, hogy az öreg portás azt mondta, kihívja a
rendőrséget, ha itt merészelek maradni éjszakára. Csakhogy a másik helyzet
az – Knight becsúsztatta a kezét a bugyim hátuljába, és a tenyerébe vette a
fenekemet, az egyik ujját a farpofáim közé mártva –, hogy átkozottul jó
börtöncsali vagy.

Az öklömbe fojtva a nevetést, kinyitottam az ajtót, és lábujjhegyen beléptem

a szobába. Arra számítottam – igazából azt reméltem –, hogy April úgy
döntött, Ryannél alszik, mivel anélkül vesztünk össze, hogy kibékültünk
volna. Tökéletes lenne, ha másnap reggel

besétálna, és rájönne, hogy az összes hely, amit elfoglalt a mi kis

szekrényünkben – nekem semmi hely nem jutott, a ruháim még mindig a
bőröndökben voltak –, most egyenlően oszlik meg közöttünk. És az is
tetszett volna, ha Knight ott durmolna mellettem, ahogy Ryan is ott aludt
mellette szinte minden este.

Reményeim szertefoszlottak, amikor észrevettem April sziluettjét a takaró

alatt, háttal nekünk. Egyenletes légzése elárulta, hogy alszik.

Egyedül.

Hála istennek, Ryan nem volt ott. Azon tűnődtem, vajon összevesztek-e.

A fejemmel intettem Knightnak, hogy kövessen, becsuktam az ajtót, és az

alsó fekhelyre vetettem magam. Becsúsztam, és hívogatóan felemeltem az
állam. Knight levette a cipőjét, gondosan összehajtogatta a kabátját, a
székem támlájára tette, majd bebújt mellém az ágyba. Előhalásztam a
telefonomat, hogy küldjek neki egy SMS-t. Ha beszélnénk, April felébredne.
Könnyen felriadt.

Luna: Ki kell osonnod, mielőtt felébred. Amire hétvégén általában tíz körül
szokott sor kerülni.

Knight: OK.

Knight a telefonját bámulta mellettem. Szorosan egymáshoz préselődtünk a

kényelmes ágyban, arcunk a telefonunk fényében világított az egyébként
teljesen sötét szobában. Annyi mindent akartam tőle kérdezni.

Luna: Szóval… mi akkor most…?

Knight: Együtt vagyunk?

Luna: Aha.

Knight felnézett a képernyőről, szemének zöldes árnyalatait látva megállt a

szívverésem. Hogy is hagyhattam, hogy kicsússzon az ujjaim közül? Hogy
mondhattam le róla? A szerelem önző dolog. A szerelem nyers. A szerelem
igazságtalan, kiszámíthatatlan és megállíthatatlan.

Visszanézett a telefonjára.

Knight: Válaszolhatok más formában?

Luna: Mondjuk, tánccal?

A mellkasa remegett az enyém mellett, ahogy próbált uralkodni a nevetésén.

Ragyogott a mosolya. Ez volt az egyetlen fegyver, amit bevethetett, hogy
teljesen hatástalanítson engem.

Knight: Olyasmi, csak jobb.

Közénk dobta a telefonját, a kezébe vette az arcomat, és az ajkamat az

övéhez húzta. A szája összeért az enyémmel, majd a nyelvét végigsimította
az ajkam szegélyén, mielőtt bedugta, és keményen megcsókolt.
Felnyögtem, bár tudtam, hogy nem kéne.

– Nem ébreszthetjük fel a szobatársadat – suttogta.

Bólintottam. A fülemre tapasztotta a száját, végighúzta a nyelvét a fülem

mentén, majd beledugta, én pedig elfojtottam a kuncogásomat és a
borzongásomat. Nagyon be voltam indulva. Új volt ez az érzés.

Oké, ez így nem egészen igaz, de soha nem akartam annyira, hogy
megdugjanak, mint most. Kapkodva, szaporán vettem a levegőt, és
miközben Knight játékos nyelve utat talált a fülemtől a nyakamig,
végigkövetve a kettő közötti érzékeny részt, a kezével a farmeromon
matatott, hogy lehúzza rólam. Azt vártam, hogy külön figyelmet szentel
majd a melleimnek, de ehelyett lecsúszott az ágy lábához, az arca pedig az
ágyékommal egy szintbe került.

A szívem gyorsabban kezdett verni. Némán nézett fel rám.

Sötéten. Mélán.

Kérdőn felhúztam a szemöldökömet.

Sajnálom, tátogta hang nélkül. Aztán egyetlen durva mozdulattal letépte a

pamutbugyit a testemről, és a padlóra dobta. Mielőtt felfoghattam volna, mi
történik, az arca a lábaim közé merült, és falni kezdett engem. Falni. A
nyelve a puncim belső falát simogatta.

– Jézusom! – lihegtem. – Ó, igen!

Belém dugta az egyik ujját, és teljesen kitöltött a nyelvével meg az ujjával.

Olyan mélyen tolta belém, hogy mindenhol éreztem őt.

Meggörbítette az ujját, amikor elérte a legmélyebb részemet és egy olyan

pontot, amitől forró méz ömlött a mellkasomból az ágyékomba.

Hatalmas tenyerébe fogta az egyik farpofámat, és kissé felhúzott, olyan

szögben, hogy mélyebben belém tudja mártani a nyelvét, és akkor valami
csodálatosat csinált. A piercingje hegyét befelé gurította, oda, ahová a
nyelve nem ért el, majd újra és újra megcsiklandozta ugyanazt az érzékeny
pontot.

Ó, istenem! Ó, istenem… Ó, istenem…

Éreztem, ahogy a nedvem a szájába csorog. Valószínűleg csak csöpögött.

Mégis, ejakuláltam. Vagy valami ilyesmi. Rá az arcára.

Éreztem, ahogy a lepedő átnedvesedik alattam, és a puncimból lefolyik a

levem Knight kezére, amivel a fenekemet tartotta. Olyan nyögő hangokat
adott ki, mint egy gazellát cincáló oroszlán. Olyan erősen élveztem el, hogy
nem tudtam megállítani. Görcsök futottak végig a testem minden porcikáján.
Rángatóztam és hánykolódtam, megragadtam a párnám oldalát, és erősen
beleharaptam, ahogy az extázis hullámról hullámra átjárta a testemet –
atomhasogató, észbontó, idegőrlő érzések, amelyekre nincsenek is szavak.

A csúcspont olyan intenzív volt, hogy úgy éreztem, mintha elvarázsoltak

volna. Knight csak akkor húzta ki a nyelvét, amikor a fenekem halk
puffanással a matracnak csapódott. Amikor véletlenül kinyitottam a szemem,
és ránéztem, láttam, hogy a kézfejével törölgeti elázott állát, és lenyalja a
maradék nedvemet, miközben továbbra is az ágyékomat bámulja, mintha
valami misztikus lény lenne, amit próbál megfejteni.

Mindent tudsz róla, amit tudni kell – szerettem volna biztosítani, miközben
még mindig félmeztelenül feküdtem, a kapucnis pulóveremben, a gyűrött
bugyimmal valahol a szoba padlóján. Knight rám sem nézett, miközben a
hüvelykujjával újra kinyitott, és alaposan megbámulta a puncim belsejét.
Mint egy orvos. Én még küzdöttem az orgazmusom utolsó lökéseivel,
miközben Knight leereszkedett, és a piercingjét a csiklómhoz simította.

Jaj, ne!

– Nem bírom – suttogtam hangosan.

Úgy éreztem, ha még egy ilyen orgazmusom lesz, szétszakadok.

Vagy még rosszabb. Nem lesz semmi kontrollom az izmaim felett.

Igazából attól féltem, hogy lepisilem, vagy valami ilyesmi. Knight perverz
fickónak tűnt, de biztos voltam benne, hogy azért értékelné az előzetes
figyelmeztetést.

– Ez túl sok.

Nyal, nyal, nyal, szop. Knight néhány órája még szűz volt, de valószínűleg a
pornónézést művészi szinten űzte, mert a szexben eszelősen jó volt. Úgy
értem, világszínvonalúan jó. Mint minden másban, Knight az ágyban is
magabiztos volt, és ahogy a csiklómat felváltva szopogatta és nyalogatta, én
azon kaptam magam, hogy próbálom elhessegetni az újabb orgazmust, ami
azzal fenyegetett, hogy kettészakít. Megemeltem a fenekemet, próbáltam
elmenekülni a

kínzó gyönyör elől, ami üldözött, de Knight az ágyhoz szegezett, még

gyorsabban nyalta és még erősebben szopogatta a csiklómat.

Ezúttal a párnába sikítottam, a boldogság könnyei csorogtak az arcomról. A

párnát az arcomon tartottam, tudtam, hogy alattunk ott van a vágyam
tavacskája, és mielőtt még tudtam volna, mi történik, Knight újra rajtam
volt. De ezúttal nem szeretkezés volt, amit csináltunk.

Nem.

Most basztunk.

Kúrt. Csapkodott. Lökött. Görcsös, mély lökésekkel büntetett. Azt hittem,

addig fog passzírozni a matracba, amíg teljesen bele nem olvadok, és
biztosan tudtam, hogy odafenn olyan lehet Aprilnek, mintha egy
hullámvasúton ülne. Utálni fog engem.

– Knight… Knight… egy kicsit… lass… lassabban – dadogtam, miközben a

verejtéke záporozott az arcomra. Ez annyira izgató volt, hogy közeledni
kezdtem a harmadik orgazmusomhoz. A negyedikhez, ha a víztornyot is
beleszámoljuk.

Az ajkát végighúzta az enyémen. Beleharapott az alsó ajkamba, és úgy

rántotta meg, mint egy oroszlán, aki a kölykét figyelmezteti.
– Bassza meg, bébi! Élvezz el nekem még egyszer!

Mindig nevettem, amikor arról olvastam, hogy a nők parancsra élveznek el.
Furcsán valószínűtlennek tűnt. Mint parancsra tüsszenteni. És hetvenöt
százalékig biztos vagyok benne, hogy az én orgazmusomnak semmi köze
nem volt Knight kéréséhez. De mégis elélveztem. Kihúzta a farkát, letépte a
péniszéről az óvszert, felhajtotta a kapucnis pulóveremet, és ráélvezett a
melleimre, miközben vigyorogva nézte, amit csinál.

Egy perccel később leheveredett mellém. Bámultam a felső priccs

tartóoszlopait, amikre olyan zenekarok matricáit ragasztottam, amiket
szerettem, és olyan inspiráló idézeteket, amelyek segítettek átvészelni a
Knight nélkül töltött időszakot.

Knight a feje mögé hajtotta a karját. Én is így tettem. Mindketten

elhallgattunk, amikor April mocorgott az ágyában, és nyögött valami
érthetetlen mondatot. Amikor visszatért a halk horkoláshoz,
megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Knight felé fordultam, a mellkasára
tettem a kezem, a másik kezemmel pedig elővettem a telefonomat a fal meg
a matrac közül, és írtam neki egy SMS-t.

Luna: Kérdezhetek valamit?

Knight: Bármit.

Luna: Igazából két dolgot.

Knight: …

Luna: Milyen az ízem?

Nem nézett fel a telefonjából, amit nagyra értékeltem.

Knight: Mint az olcsó guminak.

Luna: ???

Knight: Mint az óvszernek a víztoronyból. De édes is. És szexi.

Tökéletes.

Luna: Így már jobb.

Knight: Meg mondom, olyan is, mint az óvszernek.

Rácsaptam a mellkasára. Elvigyorodott.

Knight: Mi a második kérdésed?

Luna: Azt mondtad, hogy amit csináltunk, az válasz a kérdésemre.

Nem hiszem, hogy értem. Mik vagyunk mi egymásnak, Knight?

Ezúttal valóban felnézett, és egyenesen a szemembe. Kinyitotta a száját, nem

suttogta a szavakat, hanem hangosan és tisztán kimondta őket.

– Mi vagyunk egymásnak minden.

Tizenkilencedik fejezet

Knight

Mindhárom üres kisüveges szájvizet a hotelszobám szemetesébe hajítottam,

majd kiöblítettem a számat vízzel, és bekaptam egy rágót.

Úgy volt, hogy Luna és én találkozunk három háztömbnyire a Boontól, és én

jobban szerettem volna, ha nem bűzlök úgy, mint egy húgyos sikátor. A
leheletemben lévő alkoholt szinte már el sem lehetett tüntetni, még akkor
sem, ha nem ittam. Benne volt a verejtékemben is. A testszagomban. A
kibaszott ereimben.

Ma reggel kiosontam Luna szobájából, de előtte még elbúcsúztam a testétől,

a lehető leggyönyörűbb módon. A fenekét a farkamhoz nyomta, ide-oda
mozgatta, könyörgött, hogy dugjam oda. Kivertem, a seggére élveztem, majd
orgazmusig ujjaztam őt, mielőtt eljöttem, ugyanis… hát, igen, ugyanis egy
tökéletes úriember voltam.
Mielőtt elindultam volna találkozni Lunával, felhívtam anyát. A hangja
feszült volt, lihegett, de igyekezett visszafogni a köhögést, és azt kérdezte,
mi a helyzet Észak-Karolinában.

– Jó itt – mondtam. – Luna most már a barátnőm.

Ugyanolyan hülyén éreztem magam most, hogy kimondtam, mint előtte,

amikor csak gondolatban fogalmaztam meg. Ami köztünk volt, az sokkal
több volt, mint járás. El akartam őt venni feleségül. Ezt minden porcikámmal
tudtam már ezelőtt is, hogy teljesen szobatiszta lettem volna, a kurva életbe.
Csak akkor még nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg.

– Ó, te jó ég! – kiáltotta anya a fülembe. Inkább megkönnyebbültnek tűnt,

mint boldognak, én pedig nem akartam hagyni, hogy ez elvegye a kedvemet.
– Annyira örülök, hogy ezt hallom!

– Boldog vagy, vagy megkönnyebbültél? – Vágtam vissza olyan hangon,

ahogy ő beszélt.

– Mindkettő – ismerte el.

Ma estére foglaltam repülőjegyet. A suliból lógás nem szerepelt a terveim

között – valójában szartam volna rá, de nem akartam még több gondot
okozni az amúgy is zűrös családomnak. Hamarosan rájöttek volna, hogy
csak azért járok még iskolába, mert én vagyok a focikapitány, és az edző
levadászott és szétrúgta volna a seggem, ha ki merek maradozni. A jegyeim
olyanok voltak, mint bármelyik tanár rémálma. Ezek alapján talán nem is
gondolnád, hogy tudok írni-olvasni, vagy azt, hogy van eszem.

Szerettem Lunát, de semmi sem tudott hosszú időn át távol tartani anyától.
Még soha nem voltam ilyen hosszú ideig és ennyire távol tőle.

A vonal másik végén csend volt.

– Anya?

Újabb csend.
– Rosie! – kiáltottam türelmetlenül, és belerúgtam a szemetesbe a hotel
fürdőszobájában. A szájvizes flakonok kiborultak, szétgurultak a padlón, a
bakancsom orrához ütődtek. Gondolkodás nélkül nyúltam a negyedik
üvegért, és lecsavartam.

A pokolba az egésszel!

– Bocsánat – szólalt meg fojtott hangon. – Elkalandoztam egy pillanatra. Jól

vagyok, kicsim. Teljesen jól vagyok. Csak nagyon elfáradtam.

– Szeretlek – morogtam bosszúsan.

– Én is szeretlek.

Írtam apának egy SMS-t, amiben anyáról kérdeztem, ő pedig azt válaszolta,
hogy minden rendben van. Írtam Levnek és Em néninek is,
keresztkérdéseket tettem fel nekik, de ők is ugyanazt a semmitmondó
tájékoztatást adták.

Minden rendben, rendben, rendben. Most már teljesen megértettem, miért

utálja Luna ezt a kifejezést annyira.

A barátnőmmel szemben ültem egy koszos kis kifőzdében, aminek olyan

szaga volt, mintha az egészet kisütötték volna egy fritőzben. A falaknak, a
vörös műanyag bokszoknak, az asztaloknak – mindennek sült étel szaga volt,
az állott kávé mellékízével.

Őszinte legyek? Nem voltam a Boon legnagyobb rajongója. Ha egy

testvérvárost kellene választanom neki, akkor az a Pokol lenne.

Nevezz csak felszínes baromnak, de én szerettem Todos Santosban élni. A

tökéletes pálmafákkal, a kilométeres fehér strandokkal, a csillogó
magánmedencékkel és a csikorgóan tiszta, vadonatúj éttermekkel. Nálunk a
Denny’sben a padlóról lehetett enni.

Luna azonban itt volt, és egy olyan szűk zöld felsőt viselt, amiben látszottak
a kidudorodó mellbimbói, szóval természetesen a Boon volt a kedvenc
helyem ebben a pillanatban.

– Hogy van Rosie? – Megszorította a kezemet az asztal túloldaláról.

Szerettem volna egy oldalra ülni vele, de visszafogtam magam, nem
lehettem olyan tapadós. Még mindig nem mondtam neki az Sz betűs szót.
Már így is elég nagy hatással volt rám, úgyhogy úgy tartogattam a
vallomásomat, mint egy apáca a szüzességét.

– Minden rendben van vele.

Aztán eszembe jutott, hogy Lunát nem tudom átverni, és hogy ő

amúgy sem hagyja magát átverni.

– Legalábbis ezt mondják nekem. Akarod tudni, mit gondolok?

Szerintem a végéhez közeledik.

Luna az ajkába harapott, és lenézett a combjára. Borzalmasan hazudott, így

arra következtettem, hogy van valami, amit nem mondott el nekem.

– Tudsz valamit, amit én nem? – Oldalra billentettem az állam, a torkom

összeszorult.

Luna megrázta a fejét, néhányszor megfordította a zsíros műanyag étlapot,

és úgy tett, mintha olvasgatná. Fejjel lefelé, baszd meg!

Hihető volt.

Ejtsd a témát! – mondta az agyam. – Tizennyolc évvel később végre

megkaptad a lányt. Ne kezdj el veszekedni, és ne rontsd el! Ne most!

Amúgy is, mit tudhatott volna Luna az anyámról, amit én nem tudtam?
Semmit. Ezen a téren jó nagy szarban voltam. Naponta

faggattam anyát, Emet és apát. Az orvosait is. Azon kívül, hogy

kiszaggattam volna egy random, egészséges ember tüdejét, és beledugtam
volna anyám mellkasába, tényleg mindent megtettem, amit csak tudtam.
– Valami édeset ennék. Azt hiszem, palacsintát választok. –

Holdfény a füle mögé igazított egy hajtincset, és tovább fürkészte a menüt. –

Te mit akarsz enni?

– Téged – feleltem fapofával, és lapozgatni kezdtem az étlapot az asztalon.

Luna felnézett. Kuncogott.

A hangja. A kibaszott hangja! Meg tudnék fulladni benne.

– Jó, de most tényleg? – Eltakarta vihogó száját és azt a letört fogat, amiről
azt hitte, hogy tökéletlen.

– Tényleg – erősködtem. – Pakold ki az asztalra az itt kapható összes ételt

meg a széttárt lábaidat, és nézd meg, melyiket választom!

– Jézusom, Knight! – nevetett.

Hátradőltem, és elmosolyodtam. Könnyebb volt a szokásos, csajozós énemet

tolni, amikor titokban részeg voltam. A szájvízben pedig az volt a jó, ahogy
nemrég rájöttem, hogy nincs sem vodka-sem whiskyszaga. Ráadásul, mivel
valójában nem is lenne szabad ilyesmit inni, külön izgalmat okozott.

– Mit szólt a szobatársad ma reggel? – váltottam témát, mert ha továbbra is a

puncijáról beszélünk, a farkam kipattan az Armani nadrágomból, hogy újra
találkozzon a kis barátnőjével.

Luna a szemét forgatta, és kortyolt egyet a hatalmas pohár tejéből.

– Kiabált velem.

Megrezzentem.

– És te mit csináltál?

– Visszakiabáltam.

– Ügyes kislány.
– Aztán megölelt.

– Aha.

– Aztán bocsánatot kért, amiért megpofozott.

– Miért, megpofozott?

– Igen. Úgy értem, nem is hibáztathatom érte teljesen. Azt hitte, hogy
teljesen néma vagyok. Bocsánatot kértem tőle, amiért annyi mindent
eltitkoltam előle. Aztán küldtem Joshnak egy SMS-t, hogy

találkozzunk egy kávéra, hogy bocsánatot kérhessek, és

megmagyarázhassam, mi van. Olyan fasznak érzem magam!

– Talán azért, mert egész este benned volt egy.

Nyilvánvalóan nem voltam támogató barát. Egyszerűen nem bírtam

megemészteni KIBASZOTT JOSH nevét – még akkor sem, ha megnyertem
a csatát, a háborút, és meghódítottam a föld minden négyzetcentijét.
Felpattantam a helyemről, odacsusszantam Lunához, átkaroltam a vállát, és
megcsókoltam a fejét.

– Csak azért, mert nem mondtad el nekik a teljes igazságot, még nem
feltétlenül hazudtál. Akkoriban nem beszéltél. Nagy bátorság kell ahhoz,
hogy tizenkilenc évesen, és az idióta legjobb barátod támogatása nélkül,
megtedd, amit tettél. Túl fogják tenni magukat a sokkon. Legyél kicsit
elnézőbb magaddal!

– Mi van, ha összetörtem Josh szívét? – Luna szeme megtelt könnyel.

Megfogtam a kezét, és a mellkasomra helyeztem. A kedvességével kis híján

kinyírt. Nem kifejezetten KIBASZOTT JOSH miatt volt szomorú. Azért volt
szomorú, mert valaki mást tönkretett.

– Nem szándékosan tetted. Mindig összetörünk ezt-azt. Ezt hívják életnek.

Ha nem törsz össze semmit, nem is élsz. Nem haladsz. Nem próbálkozol.
Nem kockáztatsz. A törés az élet része. KIBASZOTT
JOSH majd továbblép. Ez biztos. El kell fogadnod, hogy néha a tetteid
következményei rombolóak. Meg kell bocsátanod magadnak, és tudnod kell,
hogy a másik tisztában van vele, mennyire sajnálod.

Ennél többet nem tehetsz. Nem vagy felelős mások boldogságáért.

Ő palacsintát evett, én meg sonkás szendvicset. Kényszerítettem magam,

hogy lenyeljem azt a szart, különben Luna rájön, milyen letargikus vagyok a
sok piától. Amióta vége a fociszezonnak, már nem is foglalkoztam az
izomtónusommal. Ekkor már abban sem voltam biztos, hogy egyetemre
megyek. Talán kihagyok egy évet, hogy anyával maradhassak. Tudtam, hogy
elköltözni biztosan nem fogok, és azon tűnődtem, vajon ez gondot jelent-e
majd Lunának, aki úgy tűnt, hogy itt akar maradni a Boonon.

Ezután kézen fogva elsétáltunk a víztorony felé. Eszembe jutott, hogy

hamarosan megy a gépem. Nem tudtam, mikor látogathatom meg Lunát
legközelebb. Gyakorlatilag a jövő hétvégén is eljöhetnék,

ha anya jól lesz. De mi van, ha nem? Orosz rulettnek éreztem, hogy ott
hagyjam őt.

– Szóval, ez a távkapcsolati szarság… – kezdtem bele.

Mindketten előrenéztünk, a víztoronyra, nem egymásra.

– Majd megoldjuk – mondta.

– Muszáj lesz – erősködtem. – És nem csak idén. – Megálltam. Ő

is megállt. Az egész világ megállt.

Ez baromi nehéz volt. De szükséges. Egyetlen férfinak sem kellene

választania élete szerelme és a nő között, aki életet adott neki. És tessék, én
mégis ott álltam, mint valami elbaszott Sophie választása előtt. A fiút vagy a
lányt? Az anyát vagy a barátnőt?

Életed szerelme vagy a nő, aki életet adott neked?

– Nem megyek sehova, Luna. Todos Santosban maradok, hogy ott legyek
anyámmal. Ebben az évben. Esetleg jövőre is. Addig biztosan, amíg itt van.
És ha az anyám… – folytattam, de Luna az ajkamra tette az ujjait.

Egy apró, alig látható fejrázással jelezte, hogy ne folytassam.

Megköszörültem a torkomat.

– Anyától függetlenül, ott kell majd lennem Levy és apa mellett.

Utána.

– Majd megoldjuk. – Végigsimította a hüvelykujját az arcomon.

– Szükségem lesz rád. Állandóan.

– Megpróbálok átjelentkezni a UCLA-re. Lehet, hogy sikerül. Majd

meglátjuk.

– Köszönöm. – Túl kétségbeesett voltam ahhoz, hogy lovagiasan

viselkedjem, és azt mondjam, maradjon itt, ha boldog.

Hogy a faszba fogom túlélni addig? Ha egyáltalán átiratkozhat.

Luna lábujjhegyre állt, és a nyakam köré fonta a karját. Az ajkát az

enyémhez érintette. Volt valami abban a csókban, ami többet ígért.

Egy szeretlek.

Megígértem magamnak, hogy ha kimondja, abbahagyom az ivást.

A legsötétebb óráimban is ragaszkodni fogok az ígérethez. Jó leszek.

Vagy legalábbis jobb leszek, mint most. Az ő kedvéért.

Szeretlek – mondtam neki a fejemben. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

szeretlek.

Valamiért fontos volt számomra, hogy én halljam először tőle.

Annyira nyilvánvaló volt, hogy vakon, szánalmasan szerelmes vagyok

belé, hogy szükségem volt rá, hogy megmutassa, ez az egész neki is jelent
valamit.

Kinyílt a szája. Az istenverte szívem majdnem szétrobbant.

– Száguldunk mindhalálig – suttogta.

Elmosolyodtam, a csalódottságom átszivárgott a lelkem repedésein.

– Száguldunk mindhalálig, Holdfény.

Huszadik fejezet

Knight

A San Diegó-i repülőtértől Todos Santosba tartó út alatt ökölbe szorítva

tartottam a kezem a három szem Xanax tablettán. Kinéztem az ablakon, azt
kívánva, zúzódjanak porrá, hogy könnyedén bele tudjam szórni őket a
szájvizembe, amit a starbucksos poharamban tartottam. Gyorsabban kiütött a
porral szórt pia.

A kórházba.

Egyenesen a kórházba mentem.

A cseresznye azon a kibaszott szartortán, futott át az agyamon, ahogy a

számba hajítottam a gyógyszereket, hogy apa nem mondta el nekem, mi van.
A legrosszabb forgatókönyvek játszódtak le előttem. Anya hangja olyan
gyenge volt a telefonban.

Most már tényleg haldoklik.

Már halott.

Az agya halott.

Halott, halott, halott.

Gazdagok

voltunk.

Egészségesek.

Erősek.

Igazából

legyőzhetetlenek. Akkor miért nem tudtam megakadályozni ezt?

Írtam egy SMS-t Em néninek.

Knight: Csak annyit mondj, hogy él-e.

Emilia: Él.

Knight: Akkor apa mijér viselkedik úgy, mint egy barom?

Emilia: Ugye vigyáztál magadra odaát?

Ajaj! Le sem szúrt a helyesírásom miatt és azért sem, hogy szidom apát. Ez
nem jó jel.

Knight: Mondd el, mire készüljek fel!

Emilia: A valóságra.

Mindenkit gyűlöltem. Talán Luna kivételével, de vele is képtelen voltam

beszélgetni, amíg nem jutottam több információhoz. Észak-Karolinában
elmúlt éjfél, és holnap mennie kellett iskolába.

Amikor a taxi a kórház elé ért, és kibotorkáltam, a Xanax meg az alkohol

már szétterjedt az ereimben. Amikor a recepción kis híján elhánytam
magam, miközben megkérdeztem, hányas szobában van anya, úgy
döntöttem, jobb lesz a jövőben váltogatni a szájvizet meg az igazi alkoholt.

Az éjszakai recepciós a folyosó végére irányított. Miközben cikcakkban

arrafelé tartottam, a telefon rezegni kezdett a zsebemben.
Kivettem, remélve, hogy Lunának van hatodik érzéke.

Sajnos Dixie volt az. Egyenesen a hangpostára küldtem a hívását, majd azt
írtam: Minden oké, majd beszélünk.

Apám ott állt a folyosón, úgy nézett ki, mint egy darab száraz pirítós, aminek
morzsálódik a széle, és teljesen szétégett. Ahogy meglátott, ahelyett hogy
megölelt volna, vagy azt mondta volna, hogy de jó, hogy visszatértem, vagy
megkérdezte volna, hogy ó, nem is tudom… hogy a faszba vagyok, inkább
elkomorult, és vádlón megemelte felém az ujját.

– Te!

– Én – úgy tettem, mintha ásítanék, miközben a közelébe mentem.

Nagy hiba volt. Hatalmas. Most már érezte a szájvíz szagát. Kizárt, hogy
arra a következtetésre jutott tőle, hogy a hétvégén durván rácsúsztam a fog-
és szájápolásra.

– Ez igen, fiam! Megjelensz itt alkoholtól bűzölögve, amikor az anyád

kórházban van.

– Hát, ja, kösz! És pedig nagyra értékelem, hogy tájékoztattál engem arról,
mi a fasz van az említett anyámmal. – A szobája előtt álló kék székre
roskadtam.

Mondjuk, apámnak igaza volt. Anyának nem kellett egészségesnek lennie

ahhoz, hogy lássa, szarul nézek ki, és hasonló a szagom is.

– Hol van Lev? – kérdeztem.

– Rexrothéknál.

– Miért nem Em néninél?

– Ő már úton van.

– Nézd, annyira nem vagyok részeg. Láthatom anyát? – Fáradtan

megdörzsöltem az arcomat és lehunytam a szemem.
– Nem – vágta rá apa, majd a karját a falnak támasztotta, és úgy nézte a
cipőjét.

Anya akkor már aludt. Összefontam a karomat, azon voltam, hogy találjak
egy kényelmes pózt, és bedobjam a szunyát. Anya órákig tudott aludni a
kórházban. Az a szar, amit beletömtek, a szteroidokkal párosulva azt
jelentette, hogy a véletlenszerű energialökések után összeomlás és napokig
tartó alvás következett.

Lehunytam a szemem, és megjegyeztem magamban, hogy szólnom kell

Vaughnnak, holnap reggel szükségem lesz egy fuvarra suliba menet, amikor
apa belerúgott a sípcsontomba. Nem túl finoman. A szemem felpattant.

– Ébresztő! – Felhúzta az ingem gallérját, és talpra rántott.

Hirtelen ott álltunk pár centire egymás arcától. Összeszűkítettem a

szememet. Még sosem volt velem ilyen durva. A szívem hevesen dobogni
kezdett.

– Mi a fasz bajod van?

– Te vagy a probléma! – dörmögte, kivillantva a fogait. – A viselkedésed a

probléma. Az önzőséged, hogy csak úgy felállsz, és…

és… elmész egy lány miatt – szinte köpte ezt a szót, szaggatottan vette a
levegőt, majd a két vaskos karját a levegőbe lendítette, és ellökte magát
tőlem. – Tudod, mi a probléma? Az, hogy anyád nincs jól, te meg iszol,
halálra cigized magad, és azt hiszed, nem tudunk róla. Azt hiszed, nem
érdekel minket. Miközben én, hogy is mondjam, folyamatosan tüzet oltok. A
házam úgy lángol, mint a szar, Knight! –

dörmögte apa, a hangja visszaverődött a falakról.

Az egész folyosó beleremegett a sötét tenorjába. Ápolók és betegek

bámultak ki kikerekedett szemekkel a félig nyitva hagyott ajtókon, két férfi
ápoló pedig felegyenesedett, a recepcióspultra támaszkodva, majd felénk
tartott.
– Miért nem mondod csak ki egyenesen? – mosolyogtam gúnyosan, és
széttártam a karomat. – Azt kívánod, bárcsak ne fogadtál volna örökbe.
Akkor eggyel kevesebb szaros problémával kellene foglalkoznod, nem? De
tudtad, hogy ez fog történni. Ő is tudta. Tudtad, hogy egyszer itt kötünk ki,
és mi még mindig itt vagyunk neked.

A seggfej, részeg Knight ismét lendületben volt. Nagyon utáltam a részeg

alteregómat. Egyáltalán nem volt szűrője.

Miről is beszéltem? Miért mondtam ezt? Mert az egyik felem elhitte, hogy
ez igaz. Anyám tudta jól, hogy fiatalon fog meghalni. Mégis örökbe fogadott
engem. A neve szívet is jelentett, de valójában tüdőre lett volna szüksége. A
tüdeje volt az, ami cserben hagyta. A mi szívünk pedig összetört.

– Te hoztál engem az életetekbe – vádoltam. – Olyan családot adtál nekem,

amiről tudtad, hogy csak átmeneti.

– Hadd világosítsalak fel, Knight! Az élet átmeneti. Anyád lehetett volna

teljesen egészséges is, vagy elüthette volna egy furgon tíz évvel ezelőtt.
Lehet, hogy te természetesnek veszed az életet, de ez nem jelenti azt, hogy
az is.

– Oké, Oprah. Kavargasd csak a szart, ahogy neked tetszik! –

Keserűen felnevettem, elfordultam, majd elindultam a legközelebbi ajtó felé,

mert nem akartam megvárni, hogy mindketten felrobbanjunk.

Abból, ahogy apám arca dühösből döbbentté változott, arra következtettem,

hogy amíg a pia hatása alatt vagyok, nem igazán működnek a diplomáciai
képességeim. Az ápolók megveregették a vállunkat, és végigkísértek minket
a folyosón.

– Az érzelmek kissé elszabadultak, uraim. Megértjük, de folytassák inkább

odakinn! Szívjanak egy kis friss levegőt! Nyugodjanak meg!

Szólunk, hogyha lesz valami változás.

Valami változás? Hogy értik azt, hogy változás? Szinte magamtól vitt a
lábam az első emeletről nyíló erkélyre. Apával kint álltunk a levegőn, nem is
törődve a szitáló esővel. Megrázta a fejét, felnézett a fekete égre, és hagyta,
hogy az eső az arcára csorogjon. Ahogy lehunyta a szemét, félholtnak tűnt.
Beletúrt a hajába, mire egy jókora tincs ott maradt az ujjai között. Jézusom!

– Seggfej vagy, amiért Lunáról úgy beszéltél, mint egy egyszerű

lányról – motyogtam, miközben a telefonomat kerestem a zsebemben.

Megint Dixie volt. Kinyomtam a hívását.

Miért nem tudsz te meghalni, Dix? Miért Rosie-nak kell?

– Te meg egy seggfej vagy, amiért elítéled anyádat azért, hogy gyereket
akart vállalni – vágta rá apa, és fel-alá járkált.

Kíváncsi voltam, mi a fene folyik itt, de nem akartam megkérdezni, mert

tudtam, hogy nem adna egyenes választ.

– Bemegyek hozzá – próbálkoztam, és úgy tettem, mintha az ajtó felé

tartanék. Apa a bicepszem köré kulcsolta az ujjait, és visszahúzott.

– Ne tedd! – figyelmeztetett.

– Miért?

– Mert.

– Mert? – böktem meg, és hidegen végigmértem.

Kezdtem belefáradni abba, hogy erősnek mutassam magam.

Közömbösnek. Olyannak, amilyen nem voltam.

Apa mély levegőt vett, a szemei lecsukódtak.

– Mert kómában van.

Az emberek néha azt mondják, hogy az egész világuk összeomlott.

Egészen addig a pillanatig nem értettem, mire gondolnak. De abban a
pillanatban minden téglaként omlott össze az életemben. A falnak döntöttem
a hátam, aztán lecsúsztam, amíg a seggem a nedves talajnak nem ütközött.
Apa előttem állt, a feje a mellkasára bukott –

akár egy leeresztett zászló. Azonnal tudtam, hogy ez nem az ivásomról vagy
a drogokról szólt. Apa és anya sem tudták, mekkora bajba keveredtem idén.

Ez anyáról szólt.

– Hogyan? – hallottam a saját hangomat.

– Gyógyszerekkel mesterséges kómába helyezték a végstádiumú cisztás

fibrózisa miatt.

– Mikor?

– Ma reggel.

– Miért nem mondtad el nekem? – Most már ordítottam.

– Minek? Felszálltál volna egy gépre, és végig ezen kattogsz?

Hogy lélegeztetőgépre tették, és haldoklik?

– Haldoklik? – Éreztem, hogy ez mennyire hülyén hangzik, de nem tehettem

róla. Mégis mire számítottam, mi fog történni? Hogy könnyedén kisétál
majd innen? Hogy a parkolóig fog cigánykerekezni? Túl késő volt a
tüdőátültetéshez, túl késő a kísérleti kezelésekhez, túl késő mindenhez, pont.

Apa megrázta a fejét. Arra gondoltam, hogy nekem is ott kell lennem
mellette, ahogy ő is ott volt mellettem. Egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam
tisztán gondolkodni. Még lélegezni sem tudtam rendesen. Megráztam a
fejem, felálltam, visszaballagtam az intenzív

osztályra, betoltam az üvegajtót, mire az nagy lendülettel kinyílt előttem. A

hátam mögött hallottam apa lépteit.
Elővettem a telefonomat, figyelmen kívül hagyva Dixie öt nem fogadott
hívását, és írtam Lunának.

Knight: Anyukám kómában van.

Egy perc sem telt el, és már jött a válasza.

Luna: Úton vagyok.

Egy üveg whisky.

Két további Xanax.

Egy Adderall, hogy tudjak koncentálni a hülye órákon. (Látod?

Felelősségtudó felnőtt vagyok!)

Ez volt a hétfői menüm, amikor apa begyömöszölt Vaughn kocsijába, mert

nem volt kedvem iskolába menni. Összevesztem vele emiatt. Hát, persze.
Melyik idióta akar suliba menni, amikor kómában van az anyja?

– Ez itt! – Apa rám vágta a kocsiajtót, nem is törődve Vaughnnal vagy a

hátsó ülésen ülő Hunterrel. – Ez egy mesterséges kóma. Urai vagyunk a
helyzetnek. Menj be az iskolába, mutasd a legjobb arcodat, aztán gyere
vissza, és majd együtt megbirkózunk ezzel!

Már nyitottam volna a számat, hogy valamit visszaszóljak, de elhallgattam,

ugyanis Hunter megszólalt mögöttem.

– Majd mi vigyázunk rá, uram!

– Hunter… – Apa a szeme belső zugába szorította az ujjait. – Ne vedd

sértésnek, de egy hangyát sem bíznék rád. Sajnos most nem vagyok türelmes
hangulatban. Hallgass el, légy szíves!

Vaughn a suliba menet többször is lopva rám pillantott ferde, jegeskék

szemével. Látva, hogy ő is igyekszik a legjobb formáját hozni, rájöttem,
hogy tényleg nagy a baj. A csávó nem sajnálkozott, és nem is piszkált.
Mérhetetlenül gonosz volt, és soha nem hagyta ki az alkalmat, hogy az
emberbe rúgjon, ha az illető a földön feküdt.

– Nem biztos, hogy most az a legjobb megoldás, ha szétiszod a májad. – Ide-

oda mozgatta a rágót a szájában.

– Nem biztos, hogy kíváncsi vagyok most az orvosi szakvéleményedre! –

csattantam fel, majd az ablaknak támasztottam a fejem, és lehunytam a
szemem.

Hunter levegőt is alig mert venni mögöttünk. Valaki a fejemben csapkodott

az öklével, közvetlenül a szemem mögött.

Egészen biztos voltam benne, hogy Dixie az.

Hunter kirántotta a fejemet a vécéből az iskola mosdójában. Az arcom vizes

volt. A hajamról az Armani ingemre csepegett a nedvesség. Tudtam, hogy
Hunter az, mert hallottam a morgását, de képtelen voltam kinyitni a szemem.

– Ez még annál is szánalmasabb, mint a vécén ülve meghalni.

Baszki, a csávó majdnem szó szerint belefulladt a vécébe!

Vaughn hangja következett.

– Át kell adnom Mr. Astalisnak a jelentkezésemet. Te meg intézd el ezt!

– Mekkora seggfej vagy! Mégis mit csináljak vele?

– Csak tedd be a kocsimba!

– Komolyan azt akarod, hogy így várakozzon? – nyafogott Hunter.

– Ő csinálta ezt magával. – Hallottam a vállrándítást Vaughn hangjában. –

Mondjuk úgy, hogy kemény munkával kiérdemelte a leckét.
Hívhatlak mostantól seggarcnak? – akartam mondani, de nem tudtam.
Egyáltalán nem tudtam mozgatni az ajkaimat.

Hallottam, ahogy Vaughn odahajítja Hunternek a kocsikulcsát, Hunter pedig

elkapja, majd felsegít. Vonszoltak, húztak, majd betuszkoltak az autóba, és
becsatolták az övemet.

Mire rájöttem, mi történik, addigra ismét elájultam.

– Szarszagod van, és miattad a kocsimnak is.

Nem válaszoltam Vaughnnak.

– Elájulni egy nyilvános vécécsészében. Igazán előkelő, Knight.

Elérted már a mélypontot végre?

– Még nem – nyögtem, ahogy lassan magamhoz tértem.

Mindenem fájt. A legjobban? Az, hogy újraéltem magamban a rémálmot.

– Elmondom a szüleidnek.

– Tudják. – Vigyorogva lehunytam a szemem. – És nincs idejük erre a

szarságra. De csak rajta! Nehezítsd meg a dolgukat! Ó, várj, apám alig bírja
tartani magát, anyám pedig kibaszott kómában van.

Sok szerencsét ahhoz, hogy bármelyiküktől is választ kapj!

Vaughn megrázta a fejét.

Nevettem, pedig már semmi sem volt vicces.

Ha azt hittem volna, hogy ha bejutok anya szobájába, és látom, hogy

tehervonatokhoz hasonlóan ciripelő gépekre van kötve, amiket arra
programoztak, hogy segítsenek neki lélegezni, jobban érzem majd magam,
hát, akkor jó nagyot tévedtem. Apa az egyik kezével az én kezemet fogta, a
másikkal Levét. Mindhárman ott álltunk, és bámultunk. Bámultunk.
Bámultunk.

A gondolat, hogy ez már a vég, olyan erős volt, hogy érezni lehetett a
levegőben.

Nemcsak anya számára van vége, hanem mindannyiunk számára.

Gyerekkorom óta, amióta csak tudtam anya betegségéről, hozzászoktattam

magam a gondolathoz, hogy a világvége a szemem láttára fog bekövetkezni.
Néha felmásztam az erdőben a hegyre, a körülöttem elterülő semmit néztem,
és erre gondoltam. A világ végére. Itt és most. Vagy amikor villámlott, és
köd ereszkedett az utakra, és elhomályosította a kocsi ablakát. Vagy amikor
az égboltot és az óceánt elválasztó vékony vonalra koncentráltam, és
elképzeltem, ahogy belecsusszanok, és átjutok egy másik dimenzióba.

Így éreztem magam most is: mintha ezután már semmi nem jöhetne.

Sem érettségi.

Sem foci.

Sem Luna csókjai a takaró alatt.

Itt volt az út vége számomra, és nem volt új kezdet.

Ez volt az a hely, ahol elveszítem azt az embert, aki felépítette az életemet –

azt az ember, aki akkor is akart engem, amikor annak, aki megszült, nem
kellettem.

Kinek kellek majd ezután?

Hová tartozom?

– Hozzáérhetek? – Levy hangja rekedt volt.

Már nem volt olyan alacsony. Tizennégy éves volt. Gondolom, számára még
nehezebb lehetett, ilyen fiatalon veszíteni el.
Ki mondja majd meg neki, hogy nincs azzal semmi gond, ha nem sikerül az
első csók?

Hogy létezik olyan dolog, hogy „túl sok nyál”?

Ki ad neki női tanácsokat?

Ki kíséri el kiválasztani a szalagavatós öltönyt?

Ki törli le a könnyeit, amikor Bailey összetöri a szívét? Mert nem volt

kétségem afelől, hogy össze fogja törni. Túl szoros volt a kapcsolatuk ahhoz,
hogy ne bántsák egymást.

Én. Én leszek az. Legalábbis én így döntöttem. Össze kell szedni magam, és
rendes testvérként kell viselkednem. Muszáj.

– Csak óvatosan – felelte apa. A hangja olyan volt, mint egy ostorcsapás, és
az öcsém összerezzent tőle.

Lev elengedte apa kezét. Visszafogottan odalépett anyához, mintha attól

tartana, hogy ha túl gyors, még összetöri őt. Anya szeme csukva volt, a bőre
sápadt. Lila erek futottak végig a szemhéján, mintha pókháló fedné.
Békésnek tűnt, a takaró egészen a nyakáig felcsavarodott. Azt hittem, Lev
megérinti az arcát, a fejét. Talán a haját. Meglepetésemre az ujjai a takaró
széle köré tekeredtek, lassan lejjebb húzta rajta, és a derekához igazította.

– Utál úgy aludni, ha a takaró teljesen fel van húzva – magyarázta elcsukló
hangon, majd elfordította a tekintetét, és a falra nézett.

Zokogásban tört ki, olyan nyersen, mint a mennydörgés.

Apa mereven állt, mint egy szobor, nem volt hajlandó megbirkózni azzal a
szarsággal, amit az élet ránk zúdított, és bennünket bámult –

de főleg anyát.

Megerőltettem magam, félresöpörtem a fejfájásom meg a hányingerem, és

hátulról megragadtam Lev vállát.
– Igazad van, Levy. Tényleg nem szereti.

Huszonegyedik fejezet

Luna

Azt kívántam, bárcsak újraírhatnám az utolsó pillanatunkat, ahogy a kis

laptopomban szoktam.

Az utolsó, első pillanatot, amikor újra találkoztam vele a Boon után.

A fiúval, akibe szerelmes lettem, a sráccal, akire rá voltam gerjedve, a

férfival, aki a bukásomat okozza majd.

Amikor végre beértem a kórházba, és megláttam Knightot, épp a folyosón

sietett végig üres, halott tekintettel, a tesója hátát simogatva, miközben az
apjuk utánuk kiabált, hogy menjenek vissza.

Knight megállt, amikor szemtől szembe kerültünk egymással, az

arckifejezése rezzenéstelen volt. A körülményekre való tekintettel nem
vártam csókot vagy azt, hogy nagy gesztusokkal kimutassa a szerelmét, de
amikor széttártam a karomat, hogy megöleljem, ő úgy döntött, hogy inkább
Levyt húzza közelebb magához, de úgy, mintha az egész világtól védené,
engem is beleértve.

– Hazavinnél minket? – Szinte könyörgött. – Elvinném Levyt a szüleidhez,

és szeretnék lezuhanyozni. Hosszú napom volt.

Bólintottam. Gondoltam, hogy szüksége lesz egy sofőrre, ezért odafelé

menet hazaugrottam, hogy elhozzam apa kocsiját. Ha lehetett, inkább
kerültem a vezetést, de kezdtem belátni, hogy Knight helyzete miatt most
alkalmazkodnom kell. Kétségbeesetten próbáltam beilleszkedni ebbe az új,
darabokra hullott világba, hogy segítsek neki, amiben csak tudok.

Ki fogok hagyni pár órát, lógok a suliból, és lemaradok amiatt, hogy isten
tudja, mennyi időre eljöttem az egyetemről. De most ezt kellett tennem.

Knight szerelmének magas volt az ára, igen, de nem volt gondom azzal,
hogy megfizessem a tartozásom.
Miközben némán ültünk a kocsiban, Lev hátul nagyokat sóhajtott, hogy
visszatartsa a zokogását. Az arca el volt torzulva, a szeme kivörösödött, a
keze remegett az ölében. Nem tudtam, mit mondjak, de tudtam, hogy
mondanom kell valamit. Bármit. Megköszörültem a torkomat, és kihúztam
magam az ülésben.

– Bepakolok neked egy táskát, Lev, adok egy kis pizzapénzt, és kiteszlek
Jaime-nél meg Melnél. Már beszéltem velük. Náluk aludhatsz.

A visszapillantó tükörben figyeltem, ahogy Lev elhomályosult szeme

felcsillan. Tudtam, hogy nagyon szereti Bailey-t. Ő volt a sziklája, ahogy én
Knighté. Ebben a családban mindenkinek szüksége volt valakire, akire
támaszkodhatott. Csak azt nem tudtam, hogy ki lesz majd ott Dean mellett.

– Te beszélsz? – Lev túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy meglepődjön.

Szomorú mosoly játszott az ajkamon.

– Igen.

– Mióta?

Amióta úgy döntöttem, hogy kihúzom a fejem a seggemből.

– Amióta… nyilvánvalóvá vált, hogy muszáj. Néhány hete. Nem több. Mit
tehetnék, hogy könnyebb legyen most neked, Levy? –

kérdeztem.

Az jutott eszembe, hogy amikor valaki azzal van elfoglalva, hogy

feldolgozza egy szeretett személy elvesztését, talán jobb nem azt
mondogatni, hogy minden rendben lesz – miközben mindenki jól tudja, hogy
a közeljövőben semmi nem lesz rendben –, és jobb rákérdezni, miben tudnék
segíteni.

– Racernek nincs meg az új Zelda? – kérdezte Lev.

– De.
– Már tök rég ki akarjuk próbálni.

– Elviszem Bailey-hez – biztosítottam.

Miután ott hagytam Levet Followhilléknél, hagytam, hogy Knight

szundikáljon a kanapén, amíg én vizet engedtem neki. Pokolian büdös volt,
de ezt nem akartam mondani neki. Épp egy egyszarvús fürdőbombát dobtam
a vízbe, és néztem, ahogy a pezsgő hab rózsaszín és lila színben táncol a
felszínen, amikor megéreztem,

hogy Knight karjai a derekam köré fonódnak, az orra pedig a vállamhoz

simul.

– Zuhanyozzunk – morogta a fülembe, és elzárta a folyó vizet.

Lehunytam a szemem, és megborzongtam, ugyanis a merev farka a

fenekemhez nyomódott.

– Mi a baj a fürdéssel? – Megnyaltam az alsó ajkamat.

– Egy kádban nem tudlak úgy megdugni, ahogy én szeretném. – A fogai

végigsúrolták a bőrömet, libabőrös lettem tőle.

Hatalmas, kidolgozott testével a kád felé mozdult, kihúzta a dugót, majd a

zuhanyhoz ment. A három zuhanyfej életre kelt, és ahogy az üvegfalak
között összegyűlt a gőz, Knight felém fordult, majd vetkőztetni kezdett.

Én is így tettem. Csendben hámoztuk le egymásról a ruhát. Volt benne

valami orvosi jellegű. Szomorúan erotikus. Arra készültünk, hogy valami
mocskos dolgot csináljunk egy ilyen tiszta helyen, minden kedves szó és
megnyugtató ígéret nélkül.

– Biztos vagy benne, hogy jól vagy?

– Annyira sosem leszek rosszul, hogy ne akarnék benned lenni. Te vagy az

otthonom.

Most már teljesen meztelen volt, a hosszú, vastag, kemény pénisze

egyenesen rám mutatott. Knight felém nyújtotta a kezét.
Megfogtam. A számra tapasztotta a száját, és olyan erősen csókolt meg,
hogy szédülni kezdtem a karjaiban, ide-oda himbálóztam. A szájának
alkoholíze volt, de nem tartottam jó ötletnek, hogy szembesítsem vele.

Majd utána, ígértem meg magamnak. Amikor már mindketten elégedettek és

kimerültek leszünk, és kialudtuk magunkat egymás karjaiban az orgazmus
után, keményen fogok bánni vele, és nem hagyom inni.

Túl jól tudta titkolni a függőségét.

Nem tudtam tovább szemet hunyni felette, sem azt remélni, hogy ez csak
egy múló fázis.

Nem, ez mostanra állandósult, és isten ments, hogy én hagyjam neki.

Knight besegített a zuhanyzóba, és a két karjával a falhoz szorított, továbbra

is vadul csókolva a számat. Megremegtem, az izmos testéhez bújva.
Mindene kemény és erős volt.

Megengedheted magadnak, hogy időnként ellágyulj odabenn, gyönyörű,

megtört Knightom.

– Óvszer – mormoltam az ajkába, amikor a karjába kapott.

A lábaimat Knight keskeny dereka köré kellett tekernem az egyensúly

kedvéért. Nem szedtem fogamzásgátlót, még csak időpontot foglaltam a
Boonon, így nem akartam kockáztatni.

– Kihúzom előtte – válaszolta, a bőrömhöz érve, és máris a bejáratomat

ostromolta.

Felnyögtem.

– Túl veszélyes.

– Akkor miért szorítasz engem egyre erősebben? Mondd, Holdfény! Mi a

legrosszabb, ami történhet? Hogy lesz egy kis Lunight babánk? Aranyos
lesz. Mint egy kozmikus beavatkozás, meg minden.
Elveszítek egy anyát, de kapok egy gyereket. Jól hangzik.

Annyira megdöbbentettek a szavai, hogy azon kaptam magam, tátott szájjal

bámulok rá, miközben ő gumi nélkül belém nyomul, és a csempének taszít.
Néhány lökés után el is felejtettem, mi hangzott el a szájából. Elfelejtettem a
saját nevemet is. Knight gyorsan és keményen pumpált, én pedig a puha,
nedves hajába túrtam, miközben a nevét kiáltoztam.

Knight akkor is képes volt csordultig megtölteni, amikor technikailag nem

volt bennem. Ahhoz, hogy beinduljak, már az is elég volt, hogy érezzem,
ahogy a forró teste az enyémhez nyomódik.

A begörbített lábujjaimtól éreztem a földrengésszerű orgazmus közeledtét,

onnan emelkedett felfelé a testem többi részébe, akár egy elektromos
áramütés, ami végigsöpör rajtam.

– Knight, Knight, Knight!

Annyira beindultam, hogy nem tudtam körétekerve tartani magam, úgyhogy

neki kellett elkapnia, kegyetlenül erősen szorítva a fenekemet. Csak még
intenzívebb lett az orgazmusom attól, ahogy kemény ujjai a finom bőrömbe
vájtak. Szétszaggatott, a szó legjobb értelmében.

Abban a pillanatban húzta ki belőlem, amikor térdre estem. Azt sem tudtam,
mit csinálok. Imádjam, mint egy istent? Azt hiszem, igen.

Nem tudtam, hogyan csináljam azt, amire készültem. Fogalmam sem volt,
hogyan kell.

Figyeltem, hogy a nagy kezével a hatalmas farkát veri, nyersen és közel

hozzám, én pedig kívántam őt.

Nyeltem egyet, megnyaltam az ajkaimat, és a férfiasságát bámultam.

– Lenyomhatom a torkodon?

Olvasott a gondolataimban, a hangja olyan reszelős és rekedt volt, mintha a

bőrömet csikorgatná vele. Úgy tűnt, megrészegíti, amit csináltunk, és ettől
erősnek éreztem magam.
– Én… nem tudom, hogy kell.

– Tudod, hogy kell nyelni?

– Ah… igen.

– Tökéletes. Átmentél a teszten.

Újra megnyaltam az ajkaimat. Akarom ezt a faszt a számban.

Ez a gondolat meglepett, de örömmel is töltött el. Soha nem gondoltam,

hogy valaha is bele fogok menni ilyesmibe.

Mielőtt megfogalmazhattam volna a következő gondolatomat, vagy

megszólalhattam volna, Knight pénisze már a számban volt.

Valahogy nagyobb volt, mint amire számítottam. Amikor a torkomban

éreztem a végét, öklendezni kezdtem, a szemem megtelt könnyel.

Éreztem rajta a puncim ízét, és zavarba jöttem, amikor keményen belém

nyomta a farkát, megragadta a tarkómat, és arra kényszerített, hogy
öklendezzek, és nem engedte, hogy visszahúzzam a fejem, amit ösztönösen
tenni akartam.

Ahelyett hogy leharaptam volna a farkát – megfordult a fejemben –, az

ajkaimat kínomban a farka köré szorítottam, a gyomrom pedig forrón
kavargott. Knight felnyögött, és éreztem, ahogy meleg, sűrű

folyadék csordogál lefelé a torkomon. Csak nyeltem és nyeltem, a

spermának sós, földes és erős íze volt.

Őszintén szólva olyan volt, mint a szénhidrátcsökkentett tésztának.

Utána lehunytam a szemem, és a térdemet a mellkasomhoz szorítottam. Nem

tudtam, miért szégyellem magam annyira. Nem éreztem magam
kényelmetlenül amiatt, amit csináltunk, de az bántott, ahogy Knight a számat
használta, hogy elélvezzen. Ezért csak hagytam, hogy a víz záporozzon az
arcomra és a testemre.
Hallottam, hogy Knight tétován csoszog a zuhanyzóban, valószínűleg még
mindig kissé részegen, majd kókuszos-citrusos illat töltötte be a levegőt –
szappan, krém és só mindenütt.

– Hé!

A hangja kedves volt. Hirtelen ellágyult. Nem tudtam kiverni a fejemből,

amit a gyerekvállalásról mondott, arról, hogy nem fog óvszert húzni, és azt,
ahogy minden figyelmeztetés nélkül bedugta a farkát a számba, és
gyakorlatilag szétbaszta a fejem.

– Holdfény. – Átkarolta a vállamat.

Legszívesebben nyöszörögtem volna, de visszafogtam magam.

Nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom a sírásra, hiszen annyi baja volt. De

akkor is – tényleg én voltam ez a lány? Az, aki hagyta, hogy ilyesmi
megtörténjen?

– Mi van? – Leereszkedett hozzám, én pedig kinyitottam a szemem. Knight

úgy nézett ki, mint egy roncs. De legalább teljesen józannak tűnt.

– Nekem ez nem jött be – suttogtam.

Megfogta a kezemet, és elkezdte szappanozni a karomat, fel-le. A másik

karomra is áttért, az ajkát erősen összeszorította.

– Azt hittem, elélveztél. Azt hittem, jólesik – mondta kisfiúsan, és a füléig

vörösödött. – Hát, basszus. Sajnálom.

– Élveztem. De az nem tetszett, ahogy csináltuk. Dühös voltál.

Nem hallgattál rám, amikor megkértelek, hogy húzz óvszert. És az a dolog a

végén…

Eleresztett, és felnézett rám. A víz úgy csobogott végig rajtunk, mint akkor,
amikor megmentett a biciklizés után. Az emlék megnyugtatta fájó szívemet.
Aztán eszembe jutott, hogy az a Knight, akivel most beszélek, nem ugyanaz
a fiú, aki az életét kockáztatta értem. Az a fiú nem volt függő.
– Sajnálom az óvszert. Ez… istenem, nagy faszság volt, tényleg. A francba!

Összeszorította a szemét, és megrázta a fejét. Elém ült, az arcát a kezébe

temetve, könyökét a térdére támasztva. Volt valami sebezhető abban, hogy
meztelenül láttam őt – a nagy, sportos és félelmetes testét. Szégyenszemre
szerettem és joggal gyűlöltem Knightnak ezt a látványát – egyszerre volt
törékeny és zsarnok.

– Ilyen vagyok, amikor részeg vagyok. Gonosz. Annyira sajnálom… annyira

sajnálom…

Hozzábújtam, és elhúztam a kezét az arcától. Nem sírt, de a szeme vörös

volt.

– Soha többé nem teszek ilyet. Elcseszett dolog volt, amit tettem, és
elcseszett dolog volt, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan.

Tudom, hogy most nem lehet gyerekünk. És hidd el, ezzel teljesen
egyetértek. Majd később sok gyerekünk lesz. Ha öregek leszünk, meg
minden.

A szívem vadul dörömbölt a bordáim mögött. Próbáltam nem venni róla

tudomást.

– Ami azt a másik dolgot illeti… – Megköszörültem a torkomat.

– Milyen másik dolgot?

– Amikor a farkadat a számba tetted, Knight.

– Te kérted. – Zavartan ráncolta a homlokát. – Azt mondtad, hogy akarod.

– Tessék?

– Ezt jelelted nekem, Luna. Azt jelelted, hogy akarom ezt a faszt a számban.
Feltételeztem, hogy szó szerint érted, hiszen térdre estél, ránéztél, és
megnyaltad az ajkadat.

Ó, istenem!
Jeleltem. Tényleg. Jézusom! Könnyek gyűltek a szemembe. A
megkönnyebbültség könnyei, és egy csipetnyi rémület, amiért elhittem, akár
csak egy pillanatra is, hogy Knight képes lenne ilyen kegyetlen dolgot tenni
velem. Tudtam, hogy a normális énje soha nem tenne ilyet. A pokolba is,
gyerekkorunk óta hagytam, hogy egy ágyban aludjon velem! De ez most
más volt. Ő maga is más volt. De ettől függetlenül azért tette, mert azt hitte,
hogy én benne vagyok, és készen állok rá.

Most rajtam volt a sor, hogy szappannal habosítsam be a gyönyörű,

görögisten-szerű testét. Miközben tisztogattam, a tekintetemet rajta tartottam
minden részén.

– Knight.

– Igen?

– Fontos vagyok neked?

Utáltam kijátszani ezt a kártyát, amikor az anyja haldoklott, de muszáj volt.

Ígéretet tettem az anyjának, és a pokolba is, be akartam tartani a szavam.

Knight komoly szemmel nézett rám, a vastag szemöldökét összevonva.

– A világon mindenkinél jobban, egy embert leszámítva. Mindketten az első

helyen álltok nálam – felelte.

A pulzusom a torkomban kezdett dobogni.

– Ebben az esetben meg kell tenned nekem valamit.

– Bármit – mondta, ugyanúgy, ahogy én mondtam Rosie-nak, hogy bármit

megteszek neki.

– Abba kell hagynod az ivást. Hagyj fel a tablettákkal! Láttam, hogy vacsora
közben vettél be belőlük, amikor kimentem a fürdőszobába, és azt hitted,
nem nézek oda. És tudom, hogy ez nem egyedüli alkalom volt. Komolyan,
Knight. Én el tudok viselni bármit, amit az élet hoz. De ezt nem. Muszáj,
hogy ugyanaz a Knight maradj, aki… –
akibe beleszerettem – akiről tudom, hogy törődik velem.

Nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam, szeretem, és nem az egóm

miatt, vagy mert nem gondoltam így. Hanem azért, mert Knight részeg volt.
Amikor együtt voltunk, folyton részeg volt, és akkor akartam kimondani
elsőként ezt a szót, amikor józan.

Már ha valaha is lesz olyan. Komolyan kételkedni kezdtem ennek a

lehetőségében.

Elhúzódott tőlem, és üres tekintettel nézett rám. Olyan fáradtnak tűnt, olyan
meggyötörtnek, hogy legszívesebben visszaszívtam volna a szavakat, és
mindent hagytam volna neki.

– Vaughn beszélt veled? – hunyorgott.

– Nem. – Vaughn tudta, hogy együtt vagyunk?

Felállt, tetőtől talpig szappanosan.

– Nem tudom, mit mondjak. Néha iszom. Ki nem?

– Sokan. – Én is felálltam. – Én például nem szoktam.

– Ha jól emlékszem, úgy veszítetted el a szüzességedet, hogy teljesen ki

voltál ütve. Én őrizgettem a szüzességemet. Neked.

Úgyhogy inkább talán neked nem kéne innod. Én nem vagyok könnyűvérű.
Elég jól elboldogulok.

Úgy éreztem, mintha képen törölt volna, és ezt ő is jól tudta.

Hátráltam egy lépést, elzártam a vizet, és becsavartam magam egy

törülközőbe. Én nem voltam olyan csaj, aki benne marad egy bántalmazó
kapcsolatban, még akkor sem, ha a srác az élete szerelme.

Saját bőrömön tapasztaltam, mit tehetnek az emberrel a rossz kapcsolatok.

Valenciana, vagyis az én drága anyukám, egyik
milliomos karjából rohant a másikéba. Mindegyikük bántalmazta őt, kivéve
persze apámat.

– Holdfény. – Knight hangja ismét megenyhült. Megérintette a vállamat.

Leráztam magamról. Gonosz, szemét, és az is marad – persze csak

átmenetileg –, amíg ki nem józanodik.

– Öltözz fel! Visszaviszlek a kórházba. – A hangom megkeményedett.

– Kicsim.

– Ne babusgass engem! Ne érezd magad ennyire otthonosan, ugyanis nem

vagyok az otthonod. Az emberek nem tönkreteszik az otthonukat, hanem
építik. Megbecsülik.

A kórházba való visszaút emlékeztetett arra, milyen voltam a Boon előtt.

Teljesen néma.

Huszonkettedik fejezet

Knight

Lev még mindig a Followhill családnál volt, amikor Luna ott hagyott anya
kórterme előtt.

Azért rohant a büfébe, hogy kerítsen apának egy kávét, és felhozza a

ruhákat, amiket Vicious hagyott ott apámnak. Most már egyedül voltam, és
becsuktam a félig nyitott ajtót.

Amit odabent láttam, attól földbe gyökerezett a lábam.

Apa az eszméletlen anyám előtt térdelt, durva tenyerei közé fogva anya
kezét. Ez volt az első alkalom, hogy térdelni láttam apámat, és minden
kétséget kizáróan tudtam, hogy ez lesz az utolsó is. Fogta anya kezét, és
megcsókolta a kézfejét. Az egész háta remegett közben.
– Próbálkozom, Bébi Leblanc. Tényleg, de nem tudom, hogy meg tudom-e
csinálni nélküled. A legfélelmetesebb, hogy azt sem tudom, akarom-e.
Szörnyű ezt kimondani. Tudom, tudom. Hidd el, tudom! De milyen az élet
nélküled? Kérlek, ébredj fel, kicsim! Kérlek! Van egy kísérleti cucc, amit ki
akarnak próbálni… Azt mondták, az még öt évet adhat neked. Még öt évet,
szívem! Lev akkor egyetemre fog járni.

Knightnak valószínűleg lesz egy-két saját gyereke Lunával. Nem tudom

elképzelni, hogy ne együtt vigyázzunk azokra a kis szörnyetegekre.

Legszívesebben nekilódultam volna, hogy szarrá ölelgessem, de nem

akartam megzavarni ezt a pillanatot. Ez a pillanat az övék volt.

Megmozdulni túl veszélyes lett volna. Hagynom kellett, hogy befejezze,

amibe belekezdett.

Apa levegőt vett.

– Csak próbáld meg a kedvemért, oké? Próbálj meggyógyulni!

Megküzdök az orvosokkal. Megígérem. Mindenkivel megküzdök.

Csak a legkisebb jelre van szükségem tőled. Csinálj bármit! Mozgasd a

szemhéjad! Ráncold az orrod! Lélegezz magadtól! Fingjál, az sem zavar!
Bármit, Rosie. Bármit, Rosie. Kérlek! Kérlek, kérlek!

Azt akartam, hogy olyan legyen, mint a filmekben. Amikor a csodáért való
könyörgésnek eredménye lesz, a beteg felébred, és minden rendbe jön. A
pokolba, félig-meddig még azt is hittem, reméltem, hogy így lesz! Ez a baj
az X generációs gyerekekkel. Azt tanítják nekünk, hogy az álmok tényleg
valóra válnak. A kegyetlen seggfejek!

Apa hosszú percekig csak bámult rá, nem adta fel, majd a válla
megereszkedett, és a feje a matracra esett, anya derekára.

Amikor ismét felnézett, a hangja könyörgőből szigorúvá változott.

– Rose Leblanc, most nem halhatsz meg nekem! Még rengeteg dolgunk van.
Knight nem ura a helyzetnek. Lev túl érzékeny és finom lelkű ahhoz, hogy
anya nélkül nőjön fel. És mi lesz Emiliával? Mi lesz a barátainkkal? Vicious,
Trent és Jaime megpróbálnak majd kirángatni a házból, hogy találkozzam
emberekkel, az is lehet, hogy össze akarnak hozni valakivel. Biztosan
elkezdek inni. Tönkreteszek mindent, amit együtt elértünk.

Elhallgatott.

Megszakadt érte a szívem. Nem számított, hogy még mindig dühös voltam
rá azért, ahogy Levvel bánt. Vagy velem. Vagy, ami azt illeti, az egész
univerzummal.

Újabb morgás hagyta el a száját.

– Vigyél magaddal! – suttogta ezúttal megtörten, szomorúan, lemondóan. –

Nem akarok itt maradni nélküled, Rose Leblanc.

Nyeltem egyet, és a lábamra szegeztem a tekintetem. Apa meg akart halni.

Megértettem.

Ha Luna élete lenne veszélyben, én is át akarnám élni azt, amin ő

keresztülmegy.

– Száguldunk mindhalálig – hallottam apa hangját, és döbbenten felnéztem.

Mi a faszom? Ugyanaz a mondatuk, mint Lunának és nekem. Erre mégis

mennyi esély van?

– Emlékszel? Ezt véstük abba a fába ott az erdőben, mielőtt a gyerekek

bekavartak, és azt kérték, csináljunk belőle faházat. Soha nem felejtem el,
Bébi Leblanc. Száguldunk mindhalálig. Nem lesz

hozzád fogható. Senki nem olyan, mint te. Egyszeri élmény vagy az életben,
bébi, és én vagyok az a szerencsés barom, aki megkapott téged.

Egy nyögés meg egy nyöszörgés közötti hang szakadt fel belőlem, mire apa
az ajtó felé kapta a fejét, és találkozott a tekintetünk.
Lehunytam a szemem. Túlságosan zavarban voltam attól, hogy rajtakapott,
ahogy így látom őket. Inkább kaptam volna őket rajta malackodáson a hét
minden napján életem végéig, minthogy ennek legyek szemtanúja. A
látványtól úgy éreztem magam, mint egy kibelezett hal.

– Knight.

Nem tudtam, mennyi idő telt el, mire rájöttem, hogy apa engem ölel. Vagy
mennyi idő telt el, mire viszonoztam az ölelését annak a különös szobának a
küszöbén, élet és halál között, egy hajszálon függve, se itt, se ott.

A vállába temettem az arcomat, és igyekeztem nem sírni. Még mindig nem

tudtam sírni.

– Ez már a vége, ugye? El kell, hogy mondd! – könyörögtem.

Éreztem, hogy apa bólogat, de nem szólt semmit. Nem is akartam, hogy
szóljon. Így is túl nehéz volt mindanynyiunknak.

– Mennyi idő?

– Egy hét, a legjobb esetben.

– Ó, istenem! És az a kísérleti cucc?

Már nem is tettem úgy, mintha nem hallgattam volna ki a bizalmas

összeomlását. A tragédia és a veszteség megfosztja az embert sok mindentől
– a szégyen, a megaláztatás, az emberség érzésétől. Egy bizonyos ponton túl
az ilyesmi már nem érdekel.

Apa megrázta a fejét, és átkarolt. Annyi mindent el akartam mondani neki.

Azt, hogy több figyelmet kellene fordítania Levre. Hogy fel kell készítenünk
a kisöcsémet erre. De hosszú idő óta először most loptam egy percet, ami
csak az enyém és apámé volt, és úgy tettem, mintha anyám nem haldokolna,
mintha nem lennék függő, mintha a barátnőm nem lenne boldogtalan velem,
mintha minden rendben lenne velem.

Belélegeztem apa parfümjét, és lehunytam a szemem.

Ő véste a fába a „száguldunk mindhalálig” feliratot? Hogyhogy nem vettem
észre, hogy a faházunkra is fel van vésve?

Csak akkor vettem észre, amikor Luna vérrel írta le nekem a szavakat.

Mert csak őt láttam. Mindig.

Mivel Lunának könnyebb volt mesélni anyáról, mint Levnek, úgy döntöttem,
hogy ezzel kezdem.

Másnap reggel a kórházból egyenesen a suliba mentem. Az emberek még

mindig azzal voltak elfoglalva, hogy Poppyról pofázzanak, így észre sem
vették a változást rajtam, és semmit sem tudtak anyáról. Közben tudtam,
hogy Vaughn és Hunter leállítaná a pletykafészkeket, ha bárki megneszelné,
anya milyen állapotban van.

Volt valami kínos és megalázó a halálban, amiről eddig nem is tudtam. Egy
gyengeség, ami mindannyiunk életének része, én mégis szégyenletesnek
éreztem, hogy érintett vagyok benne.

Luna elhozott a gimiből („Egy elsőéves egyetemistával kefélsz! Jó neked!” –

jegyezte meg Hunter, amikor látta, hogy szájon csókolom a barátnőmet),
aztán a tengerpartra hajtottunk. Egész nap egy csepp alkoholt sem ittam, és
harapós kedvemben voltam, majd’

felrobbantam. Elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy ne idegesítsem

fel Lunát. Nagyon erős volt a sejtésem, hogy már így is kötéltáncot jártam a
tegnapi találkozásunk után, amikor gyakorlatilag megint az arcába vágtam a
KIBASZOTT JOSH-sal való kavarását.

A vezetés, mint mostanában életem oly sok órája, néma csendben telt el.
Aztán Luna hozott nekünk egy-egy kék üdítőt, és letelepedtünk a homokba,
hagyva, hogy a jéghideg hullámok a lábujjainkig kússzanak.

– Anyámnak egy hete van hátra, plusz-mínusz pár nap – árultam el neki,
miközben azt a varázslatos rést néztem, ahol az ég megcsókolja az óceánt,
ahol, én így képzeltem, a kisgyerekeket elnyelheti egy másik világba nyíló
bejárat.

Azt akartam, hogy engem is beszippantson. Vigyen el engem, apát, anyát,

Levet és Lunát valahová, ahol csontig hatoló problémák nélkül élhetünk.

– Knight – suttogta Luna, és megmarkolta, majd megszorította a behajlított

térdemet. – Annyira sajnálom! Itt vagyok neked. Bármire is van szükséged,
kicsim. A hét hátralévő részére kiírattam magam, és anya meg Emilia néni
azt mondta, hogy beköltöznek hozzád, amíg…

Felé fordítottam a fejem, az arcomról valószínűleg áradt az értetlenkedés.

Honnan tudott minderről, és mi az ördögért nem lepődött meg jobban a
rettenetes hír hallatán? Engem például iszonyú váratlanul ért.

– Csak hallottam őket beszélni telefonon – magyarázta, miközben a tarkóját

dörzsölgette. Baromság! Luna akkor sem tudott volna hazudni, ha az élete
múlik rajta.

– Luna! – figyelmeztettem.

Nem akartam ezt tenni. Tényleg nem. De nem csak Luna rendelkezett remek
memóriával. Emlékeztem, legutóbb is furcsán viselkedett, amikor szóba
került anyám egészségi állapota. Mintha tudott volna valamit, amit én nem.

– Én tényleg nem…

– De igen! – vágtam közbe. – Tudod, úgyhogy mondd el!

Az arca eltorzult, a vonásai megfeszültek. Óvatosnak tűnt. Nem bírtam ezt

elviselni. Óvatosan akart bánni velem. Végighúztam a tenyerem az arcomon,
és igyekeztem nem ráförmedni. Bármit megtettem volna, hogy össze tudjam
szedni magam.

– Kérlek, ne hazudj nekem! – kértem halkan, és nem néztem rá.

– Tudtam róla – suttogta.

A szívem újra megszakadt. Mert én nem tudtam. Én voltam az az idióta, aki
még mindig imádkozott, miközben körülöttem mindenki más terveket szőtt,
és minden szart megmozgatott. Mindenki a gyászra készült, miközben én
továbbra is mély tagadásban voltam.

Hangosan kifújtam a levegőt, az arcomat továbbra is a kezembe temettem.

– Anyukád megkért, hogy tegyek meg valamit érted és Levért.

Dolgoztunk rajta. A téli szünetben. Titok volt. Megígértem neki, hogy

mindig vigyázni fogok rád, Knight, és ezt komolyan is gondoltam.

– Tudtad, hogy ez lesz – ismételtem meg. – Tudtad, hogy haldoklik.

Tudtad, és mégis hagytad, hogy hozzád, a Boonra menjek, engedted,

miközben tudtad, hogy talán már nem is él az anyám, amikor

visszajövök. És történetesen nem is él. Kómában van. Soha többé nem fogok
tudni beszélni vele.

Nem tudtam, hogy az árulás számított-e ennyire, vagy maga a tragédia

nagyobbította fel. Akárhogy is, néhány dolgot biztosan tudtam: napokon
belül árva leszek, a barátnőm tudott róla, de nem szólt nekem. Dühös
voltam, önpusztító üzemmódban pörögtem, és nem voltam abban az
állapotban, hogy szerelmes gerleként viselkedjem.

De inkább mindent magamba fojtottam.

Nem kérhettem számon Lunát, még a végén elveszítettem volna őt is.

Szemét húzás volt, amit tett, efelől nem volt kétségem. Nem gondoltam
volna róla, hogy képes valaki mással dugni, aztán meg eltitkolni előlem egy
ilyen horderejű dolgot, mindezt egy éven belül.

De úgy tűnt, képes rá. Nem akartam veszekedni vele, mert tudtam, hogy
elveszíteném az önuralmamat.

Azt pedig végképp nem engedhettem meg magamnak. A zuhany alatt történt
erőszakoskodásom után nem. Kizárt!
Felálltam, arcomon feszült mosollyal.

– Knight?

– Bocs, bébi. Ideges vagyok.

– Megijesztesz.

Várd csak ki, amíg olvasol a gondolataimban! Akkor gondolkodás nélkül a

hegyekbe fogsz menekülni!

Igazából nem a részeg Knight volt az egyetlen seggfej bennem.

Mostanában a józan Knight is egy szánalmas alak volt.

– Ne félj, Holdfény! Csak próbálok megbirkózni ezzel, amennyire lehet.

Kiteszel otthon?

A homlokát ráncolva nézett rám, a térdét továbbra is a mellkasához szorítva.

– Mi? Miért?

– Házi feladat.

– Azt hiszed, ezt elhiszem? – Felvonta a szemöldökét. Néha még mindig

nem hittem el, hogy beszél. És néha, mint most is, azt kívántam, bárcsak ne
beszélne.

– Leülhetsz és nézheted, ha szeretnéd. – Próbáltam alapot biztosítani a

hazugságomnak.

– Rendben – vágta rá, és felállt.

Rossz válasz, szivi. Egyedül kellett lennem, méghozzá most azonnal.

– Bár… – Ahogy felfelé sétáltunk a lépcsőn a sétányra, a karjába fontam a

karom. Tudtam, mennyire rettenetes ez az egész helyzet. –

Csak elvonnád a figyelmem, és tutira megpróbálnám beléd dugni a farkam.

Az egész rosszul hangzott. Az ajánlat. A kifogásom. A mosolyom.

Minden egyes dolog. De láttam Lunán, hogy tudja: nagyon igyekszem nem
pöcsként viselkedni. És az, hogy pöcs voltam, nálam egy reflexszerű reakció
volt.

– Semmi baj – engedett végül, majd körülnézett, mintha valami rejtett

kamera rögzítené ezt a jelenetet, amire csak most jött rá. – El akartam vinni
Levet a kórházba, hogy ő és Dean…

beszélgethessenek.

Gyakorlatilag megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Úgy kellett egy tivornya,

mint Tom Bradynek egy személyiségátültetés. Sürgősen.

– Rendben. – Azt nem tettem hozzá, hogy „mert te előbb tudtál erről a
beszélgetésről, mint én” .

– Biztos, hogy minden rendben van? – Luna megállt a kocsija előtt.

Ott volt az alkalom, hogy tisztázzam magam. Hogy elmondjam neki, dühös
vagyok rá, amiért nem avatott be. Hogy mindent elbasszak. De az, hogy
kimondtam, ami a szívemet nyomta, sosem segített. Legutóbb, amikor
megpróbáltam, eltaszítottam őt magamtól.

Így hát csak egy újabb mosolyt ajánlottam neki a sok közül, ami sosem a
szívemből jött, és közel húztam őt magamhoz.

– Soha életemben nem voltam még ilyen biztos benne, bébi.

Huszonharmadik fejezet

Luna

Texasi körzetszám?

Hagytam, hogy a hívás a hangpostámra menjen, és a végtelen, lehangoló

kórházi folyosó székében mocorogtam. Előttem Lev az apja karjaiba simult,
hosszú végtagjaival és vaskos testalkatával, a nyögésektől úgy rázkódott a
háta, mintha egy démon próbálná kikaparni magát onnan. Bailey mellettük
ült, előre-hátra ringatózott, és mindkettejükön látszott, hogy a valóság
nagyon csúnyán arcon csapta őket. Annyira fiatalok voltak még! Annyira
korán érte őket ez a csapás!

Edie, apa és Racer mellettem ültek, egymáshoz értünk, azt hiszem nem is
tudatosan, mert hálásak voltunk azért, hogy még mind életben vagyunk. Apa
Edie vállán tartotta a karját. Edie a mellkasához szorította Racert, ő pedig
erősen szorította a kezemet.

Az egész zsákutcánk jelen volt. Spencerék. Followhillék.

Rexrothék. Mindenki bezsúfolódott a kórház várótermébe, hogy Colékat

támogassa.

Mindenki, kivéve Knight.

Ugyanúgy sejtettem, hol lehet, mint mindenki más. Amikor bevallottam

neki, hogy tudok Rosie állapotáról, számítottam rá, hogy felháborodik.
Jogosan tette. Valami nagyon fontosat titkoltam el előle.

Igaz, hogy Rosie titoktartást kért, de még így is megértettem, hogy az árulót
látja bennem.

Megfordultam a székemben, ahogy eszembe jutott, Knight szemei hogyan

csillogtak, amikor beismertem az igazat. Az íriszei két sötét vérfolyammá
váltak. Mégis, ahelyett hogy szembeszállt volna velem, kiabált volna,
összetört volna ezt-azt, akár a saját kezeit – minden, amit Knight tenni
szokott, ha valamit nem tudott feldolgozni –, most

mosolyra húzta a száját. Hátborzongatóan nyugtalanító volt az a mosoly,

amikor megláttam, a szívem úgy kezdett dobogni, mint egy vadállatnak, és
nem jó értelemben. És bár tiszteletben akartam tartani a kívánságát, hogy
egyedül maradjon, attól is féltem, hogy nagy hibát követek el azzal, hogy
egyedül hagyom, amikor ilyen kínokon megy keresztül.

A telefonom a kezemben rezgett. Újabb hívás Texasból. Mi a fene?

Vártam, hogy Knight életjelet adjon magáról. Rengeteg üzenetet írtam neki.
De sosem volt szokásom felvenni, ha hívnak, pláne, idegen számról. Az
emberek tudták, hogy nem hívhatnak, mivel nem beszélek – azaz nem
beszéltem. Én úgy láttam, a beszédkészségemet még mindig véletlenszerű
magabiztossági rohamok teszik lehetővé, ahelyett hogy végleges
szokásommá vált volna. Abban a váróteremben sokan még mindig nem
hallották a hangomat.

Szürreálisnak tűnt a gondolat, hogy lazán felvegyek egy telefonhívást, és

úgy kezdjek el beszélni, mintha az elmúlt tizennyolc év meg sem történt
volna.

Amikor a harmadik texasi hívás világított a képernyőmön, kimentettem

magam, kisétáltam az udvarra, és behúztam magam mögött az ajtót.

A fülemhez szorítottam a telefont, de nem szóltam semmit.

– Halló? – Egy kétségbeesett női hangot hallottam.

Úgy hangzott, mintha futott volna. Zihálása a fülemben harsogott, a

háttérben csikorgó kerekek, egy lift pittyenése és mobiltelefonok csörgése
hallatszott.

– Halló? Van ott valaki? Holdfény?

Holdfény? Miért hívna engem…?

Knight!

– Ki az? – válaszoltam.

Az egész testem reszketni kezdett a gondolatra, hogy Knight bajban van. A

rossz érzés úgy telepedett a gyomromba, mint egy tégla. Fel-alá járkáltam a
kis kertben.

– Az anyja vagyok.

Abbahagytam a járkálást. Az üvegajtót bámultam. Az uj-jaim lassan

elzsibbadtak.
– Mármint a vér szerinti anyja. – A hangja most már távolinak tűnt.

Nem futott, megállt.

– És ő hol van? – förmedtem rá.

Nem volt időm megdöbbenni. Knight meg az anyja ismerik egymást?

Kapcsolatban állnak? Minden szürreálisnak és bizarrnak tűnt. Szédültem.
Megbotlottam, és végül arra kényszerítettem magam, hogy leüljek a
mögöttem lévő padra. Reszkettem, mint a nyárfalevél, nem tudtam, hogy a
hidegtől, az adrenalintól, vagy mindkettőtől.

– Az intenzív osztályon van.

– Hogy meglátogassa az igazi anyját? – Alig jutottam levegőhöz.

Hallottam, ahogy a nő zihál a másik végén, és rájöttem, hogy ez a mondat

milyen érzéketlenül hangzott.

– Bocsánat… úgy értem…

– Nem, semmi baj. Nincs időm megsértődni. – Szipogott. – Knight

kórházban van. Túladagolta magát.

– Mivel? – ordítottam a telefonba, majd talpra szökkentem, felcsaptam az

ajtót, és visszaügettem, bár fogalmam sem volt, hol van, vagy hogyan
találhatnám meg.

– Sok mindennel. Alkohollal. Kokainnal. Xanaxszal. Épp most mossák a

gyomrát. – Hallottam a hangján, hogy nagyon igyekszik tartani magát.

– Jól van?

– Azt hiszem, kihányta a bevett anyag nagy részét. De nem lehet tudni, hogy
mennyi jutott a vérébe.

– Ön hol van most? – A családjaink mellett az emelet másik oldala felé

rohantam, úgy inaltam el mellettük, mintha tudomást sem vettem volna
a

létezésükről.

Szerencsére

mindenki

túlságosan

belefeledkezett a saját nyomorúságába, így nem vették észre.

– A szobája előtt vagyok. Nem engedtek be, mert nem vagyok… –

egy pillanatra szünetet tartott, szaggatott, remegő lélegzetet vett, csak ezután
fejezte be a mondatot – mert nem vagyok családtag.

– Mondja meg, hol van!

Elmondta, én pedig gyakorlatilag odarepültem.

Dean nem tudhatott erről. Lev sem. Tudtam, hogy mennyire szörnyű, hogy a
barátom esetleg az életéért küzd ugyanabban a

kórházban, ahol a beteg anyja, de én az egész Cole-klánt szerettem, nem

csak őt.

Amikor a megadott szobához értem, a folyosón találtam a nőt.

Alacsony volt. Szőke. Bársonykék szemei voltak, és egy bokáig érő, rémes
stílusú ruhát viselt, nekem pedig az jutott eszembe, hogy a felvágós Todos
Santos Country Klubba biztos nem engednék be ebben. Csinos volt, de
egyáltalán nem hasonlított Knightra. Ő inkább talán a biológiai apjára
hasonlított. Hogy teljesen őszinte legyek, valójában inkább Deanre
hasonlított, még ha nem is voltak vérrokonságban.

– Szia!
– Szia! – Olyan görnyedt volt a testtartása, mint akit legyőztek. Úgy nézett
ki, mint egy elhervadt virág.

– Én vagyok a barátnője – mondtam zihálva, és kezet nyújtottam neki.

– Én… – kezdte, és ráharapott a telt alsó ajkára.

A szája. Knight tőle örökölte hát a buja, kerek ajkait.

– Én nem tudom, mi vagyok neki. – Az öklét a szájához szorította, próbálta

elfojtani a zokogást.

Anélkül hogy eldöntöttem volna – és talán anélkül hogy akartam volna –,

átkaroltam a nőt. Hálával töltött el, hogy az a személy, aki Knightot a világra
hozta, ott van a karjaimban. Ami engem illet, ez a nő a szövetségesem volt,
még ha Knight nem is tekintette annak.

Elvégre ő hozta ide, nem? Ez elegendő volt ahhoz, hogy adjak neki egy
esélyt.

– Dixie – szipogott, és próbálta összeszedni magát. – Dixie vagyok.

– Hol találtál rá? Felhívott?

Érthető lett volna. Knight nyilván nem akart mást felhívni azzal, hogy min
mennek most keresztül az anyjával, de Dixie-t hívhatta, őt nem érintette
közelről ez a dolog.

A vállára tettem a kezem, és a falhoz sorakoztatott összecsukható székekhez

vezettem. Mindketten helyet foglaltunk. Néma könnyek csorogtak végig az
arcán.

– Nem.

– Nem? – A kezemet a válláról a hátára csúsztattam, és megdörzsöltem.

Abból, ahogy a kezemhez simult (erősebben zokogott, de valahogy mégis
csendesebben), arra következtettem,

hogy már régóta nem érintette meg egy másik ember. Nagyon rég nem.
– Nekem elmondhatja – suttogtam.

– Valószínűleg őrültnek fogsz tartani, de követtem őt. – Egy szakadt

zsebkendődarabot nyomott az orrához. Néhány darabka az ölébe hullott a
papírból. – Már egy ideje követem őt, de csak akkor, amikor egyedül van.
Olyankor nem, amikor veled, a családjával vagy a barátaival van. Annyira
sajnálom! Tudom, hogy ez nem helyes. De aggódom. Annyira aggódom!
Nem tudok aludni. Nem tudok enni.

Otthagytam a munkámat. Titkárnő vagyok az apám cégénél, és már hónapok

óta egy hotelben élek a sétányon. Knight mindennap iszik és tablettákat
szed. Nincs jól. Segítségre van szüksége.

Lehunytam a szemem, és nagy levegőt vettem. Tudtam, hogy Knight erősen

iszik, és abból ítélve, hová jutott most, rádöbbentem, mennyire nagyot
tévedtem a helyzet súlyát illetően. Úgy könyveltem el magamban, hogy
Rosie állapota miatt romlott Knight függősége.

Mindig is különc és szeszélyes volt. Egy istenverte tinédzser volt, a kurva

életbe! Knight ráadásul jól el tudta rejteni a sebezhetőségét a nemtörődöm
vigyora meg a herkulesi testalkata mögé.

– Szóval miután kitetted a házánál… Istenem, szánalmasan hangzik… –

sóhajtotta Dixie.

– Kérlek, folytasd!

Számomra egyáltalán nem hangzott őrültségnek. Knight visszautasította

Dixie közeledését, de ő nem volt képes elengedni.

Tudtam, hogy milyen érzés, mert ugyanez történt velem és Vallal, csak
éppen fordítva. Ha követhettem volna Valt szerelmes kiskutyaként a világ
minden tájára, megtettem volna. Ha meg tudtam volna akadályozni a halálát,
a függőségét, semmi sem állított volna meg.

– Nos, miután elmentél, egy Mercedes állt meg Cole-ház előtt. Két
nagydarab, aranyláncos fickó szállt ki belőle. Knight az ajtóban találkozott
velük. Egy percig beszélgettek, aztán átadtak neki egy kis papírzacskót.
Amikor a fickók elmentek, vártam, hogy Knight kijöjjön, de nem jött ki.
Elkezdtem hívogatni. Nem válaszolt, ami persze megszokott volt az én…
mármint Knighttól – javította ki magát, és megrázta a fejét. – De nagyon
rossz érzésem volt. Nevezzük anyai

megérzésnek, bár ha valaha is hallaná, hogy ezt mondom, a képembe

röhögne.

Dixie hátravetette a fejét, és a plafont bámulta.

– Az ajtó nyitva volt – magyarázta. – Én meg… én meg…

Besétált.

Ilyen volt El Dorado, a zsákutca, ahol mindenki ismert mindenkit.

Persze, hogy nem volt bezárva az ajtó. A szüleink csak éjszakánként zárták
kulcsra.

– Ez egy kapuval zárt környék. Hogy jutottál be? – Az orromat ráncoltam.

– Valaki felírt a listára.

– Ki? – csodálkoztam

Elfordította a tekintetét, és megrázta a fejét.

– A saját hányásában fekve találtam rá a nappaliban, eszméletlenül. Hívtam

a 911-et, megfordítottam, és követtem a mentőket a kocsimmal. Negyven
perce került ide, és eddig nem mondtak semmit. Féltem az én kicsikémet.

Ökölbe szorította a zsebkendőt, és a szívéhez szorította.

– Nem tudom, mit csinálok, ha valami történik vele.

– Helyesen cselekedtél. – Megszorítottam a combját, próbáltam nyelni, hogy

eltűntessem az érzelmektől keletkezett gombócot a torkomból.

– Köszönöm, Holdfény. Olyan szép neved van! Nagyon egyedi.

Egy pillanatra rápislogtam, majd kirobbant belőlem a nevetés. A kórházban.
Ahol két Cole is tragikus állapotban volt. Azt hiszem, tényleg igaz, hogy az
emberi természet harcra van programozva. És a nevetés a legjobb gyógyszer
szinte minden problémára.

– Luna – javítottam ki. – A nevem valójában Luna. Knight az egyetlen, aki

Holdfénynek hív.

Dixie fáradtan rám mosolygott.

– Mindezek ellenére nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Luna.

Két órával később Knight előtt ültem, aki egy kórházi ágyban feküdt, alig
néhány száz méterre a haldokló édesanyjától.

Azt a két órát azzal töltöttem, hogy terveket szőttem – terveket, amelyeket
már régen ki kellett volna gondolnom. Terveket, amelyektől majd’
szétszakadtam. Terveket, amelyek azzal jártak, hogy az életem nagy részét
újra kellett programoznom. Knightért.

Terveket, amelyeket öt, tíz vagy húsz év múlva talán megbánok majd.

Terveket, amelyekben lemondok önmagamról, hogy segíthessek neki.

Amikor Knight kinyitotta a szemét, azonnal újra becsukta, amint a látóterébe

kerültem. Arcát nagy tenyerébe temette, félig nevetve, félig legyintve.

– A francba!

– Hát, igen!

– Ezúttal tényleg elszúrtam, mi?

– Úgy tűnik.

– Hogy van anya?

Imádtam, hogy jobban törődött Rosie-val, mint saját magával. A lelke
mélyén Knight eredendően önzetlen volt.

– Ugyanúgy – mondtam halkan. – Épp most jöttem vissza, megnéztem, mi

van vele. Mindenki ott van.

– És tudnak erről? – Újra kinyitotta a szemét, az ujjával a kórházi ágya felé

mutatott.

Megráztam a fejem, és végigsimítottam a kezemmel a magasan ülő

arccsontján.

Mély, megkönnyebbült lélegzetet vett, és bólintott.

– Mennyi az idő?

Itt az idő, hogy felnőj, Knight! Hogy összeszedd összetört lelked darabjait, és
összefoltozd őket a családodért. Önmagadért. És értem.

– Este tíz. Hogy érzed magad?

– Soha jobban.

Megpöcköltem az orrát, aztán hátradőltem.

Lusta, sötét vigyorral nézett rám, majd a pólóm gallérjához nyúlt, és

magához rántott, hogy szemtől szemben legyünk egymással.

Knight Jameson Cole még félholtan és kórházi ágyban fekve is úgy nézett
ki, mint minden lány szexálma és minden apa rémálma.

– Áll a faszom.

– Hagyd abba! – Elhúzódtam tőle, és felálltam. – Ne csinálj úgy, mintha

minden rendben lenne, amikor baromira nincs!

Bármennyire is akartam, nem érinthettem meg. Nem ölelhettem át.

De legalább életben volt a mázlista. Annyira mázlista!

Meg kellett tennem, amire készültem, méghozzá most, még mielőtt Knight
az anyja után menne a halálba. Ez volt a legnehezebb, legönzetlenebb dolog,
amit valaha is meg kellett tennem, de sokkal fontosabb volt, mint a
romantikus álmaim kielégítése.

Életem minden napján, attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam ezt a

megtört, gyönyörű fiút, arról álmodtam, hogy egyszer az enyém lesz. És
most, hogy az enyém lett, el kellett engednem.

– Elhagylak.

Knight felém fordította a fejét a párnán, hogy a szemembe nézzen.

Azzal válaszolt, hogy nem mondott semmit, csak kirántotta az infúziót a

vénájából, és közömbösen a padlóra dobta. Összerezzentem.

Dixie odakint volt, telefonált a dallasi családjának, hogy tájékoztassa őket a

fia állapotáról, akit nem ismertek, de akit nyilvánvalóan nagyon szerettek –
és aki semmit, de semmit nem akart Dixie-től.

Knight ezután a kórházi köpenyét tépte le a széles mellkasáról, és arra

készült, hogy feláll.

– Mit csinálsz? – suttogtam.

– Üldözlek téged – mondta fáradtan, azzal oldalra lendítette a lábát, a talpa

pedig a padlóra csapódott. Halálosan kimerültnek és sápadtnak tűnt, alig
emlékeztetett a régi énjére. – Ezt akarod, ugye, Luna? Mindig harcolnom
kell érted.

– Nem. – Megráztam a fejem. – Most nem ezt akarom. Te ezt nem érted,
Knight. Vége van.

Most más szemmel nézett rám. Sötétebben. A levegő

megváltozott, másképp mozgott a szobában. A nyakam körül gomolygott.

Nem kaptam tőle levegőt.

– Ez komoly? – A hangjából fájdalom és közöny áradt.

Ekkor tudtam, hogy ez volt a helyes döntés. Mert Knight már közel állt
ahhoz, hogy feladja. Nem hagyhattam.

– Komoly.

– Ezt nem teheted velem – felelte érzelemmentesen, mint egy tényt. – Az

anyám haldoklik.

– Nem a barátságunknak van vége, hanem szakítok veled. Ezek után is itt
leszek neked mindennap. Kimaradtam az egyetemről, hogy itt maradjak,
amíg csak szükséged van rám.

Elfordítottam a tekintetem, hogy ne lássa, mennyire elszomorít ez.

Mert így volt. A Boon megváltoztatott, én pedig nem akartam tudomást

venni a fejlődésemről, az elért eredményeimről.

De nem pont ezt tette értem ő is ennyi éven át?

Kihagyta a fociedzéseket, amikor szükségem volt valakire, aki fogja a

kezem.

Velem ült az ebédlőben, a többi barátja szeme láttára, még akkor is, ha tudta,
hogy ezért szarba kerül.

Szűz és tapasztalatlan maradt, mert várta, hogy felnyíljon a szemem,

kinyíljon a szívem, és – végül – széttárjam a lábam is.

Annyi mindent adott nekem az évek során. A legkevesebb, amit tehettem,

hogy ezzel viszonoztam. De nem azon az áron, hogy végignézzem, ahogy
elsorvad. Azt nem.

– Mondtam, hogy nem tűröm ezt a viselkedést, Knight, és nem is fogom.

Ígéretet tettem anyádnak, hogy vigyázok rád. Ez az én módszerem, hogy
gondoskodjam rólad. Fel kell, hogy ébredj!

– Te vagy az egyetlen dolog, ami nekem maradt.

– És ott van a családod.

Elfordította a tekintetét, a csend beszélt helyette.

– Itt vagyunk neked mi is, a barátaid. Vaughn. Hunter. És ott van Dixie –
tettem hozzá.

Erre felkapta a fejét, és összevonta a vastag szemöldökét villámló szemei

felett.

– Nekem semmi szü…

– De igenis van! – vágtam közbe élesen. – Szükséged van rá.

Megmentett téged. Kétszer is.

Dixie mesélt nekem arról, amikor a napokban a tengerparton szedte össze őt.
Knight nyilvánvalóan egy spirálba került, és ezt nehéz volt nézni. Szigorú
bánásmódra volt szüksége, még a fájdalom és a gyötrelem közepette is. Meg
kellett értenie, hogy nem úszhatja meg az önpusztítást következmények
nélkül.

– Szóval, te Dixie csapatában játszol. – Savanyúan elmosolyodott.

– Én a te csapatodban játszom, ahogy Dixie is, itt nincsenek ellenfelek! – A

falra csaptam egyet, elveszítettem a türelmemet.

Ha valaki tavaly azt mondta volna nekem, hogy én leszek az, aki megmenti
Knight Cole-t, és nem fordítva, a képébe röhögtem volna.

Ő annyira félelmetes volt. Érinthetetlen. Hatalmas. Most mégis kicsinek és

elveszettnek láttam, és valódi veszélyben volt.

– Nem akarom, hogy az én csapatomban legyen! – dühöngött.

– Nem te vagy az edző. Nem te hozod meg ezt a döntést. –

Megráztam a fejem.

– Miért, akkor ki? Ki az edző?

Tudtam a választ a kérdésre, de nem nekem kellett kimondanom.

Egy lépést tettem felé, és megfogtam a kezét. Nehéz volt, és nagy.

Nem tudtam elhinni, hogy ezek a kezek nem fognak egyhamar megérinteni,
simogatni és kényeztetni. Talán soha. A pokolba is, reméltem, hogy a terv
beválik, mert túl sok minden forgott kockán!

Két szív, két élet, és túl sok elszalasztott lehetőség.

– Nem tudok nélküled élni – nyögte, majd maga felé fordította a tenyeremet,
az ajkához emelte, és forró szájával minden egyes vonalat végigkövetett
rajta.

– Akkor ne tedd!

– De nem tudok megbirkózni ennyi fájdalommal, Holdfény! –

Kétségbeesetten sóhajtott egyet.

Bátran néztem a szemébe, talán bátrabban, mint valaha. Éreztem, ahogy árad
belőlem az erő.

– Akkor hadd cipeljek én is belőle valamennyit!

Huszonnegyedik fejezet

Knight

Csak egy egyszerű, fehér estélyiről volt szó.

„Egy hosszú, szatén kombiné” – ahogy Emilia néni nevezte.

Mintha a leghalványabb sejtésem is lett volna arról, mi a faszról van szó.

Bámultam, ahogy ott lógott a hatalmas gardróbszekrény egy teljesen üres

részében, amelyet apám saját kezűleg épített anyámnak, annak ellenére,
hogy ő sosem volt nagy ruhamániás.
„Hozd le neki azt a fehér ruhát! Az a kedvence. Külön erre az alkalomra
választotta” – kérte Em néni.

Mintha az alkalom egy esküvő vagy valakinek a bar micvója lett volna. A
felismeréstől, hogy anyám ilyen részletességgel felkészült a saját halálára,
rám tört a hányinger.

Összezavarodva nyúltam a fogas után. Az ujjaim remegtek. Az elvonási

tüneteim nagyon durvák voltak még így is, hogy néhány napig a kórházban
tartottak, és egy csomó szart toltak belém, hogy segítsenek leszokni
mindarról, amivel a szervezetemet bombáztam.

Minden egyes istenverte tünet jelentkezett, ami csak létezik –

remegő kéz, láz, álmatlan éjszakák, és olyan alacsony vérnyomás, amire egy
háromszor elpatkolt hulla is büszke lehetne. Továbbra sem szedtem a
gyógyszereket, amik állítólag segítenének és apa hetente kétszer
terapeutához küldött, hogy megbirkózzam a problémáimmal, ne essek szét,
meg ilyenek.

A kórházban töltött napok alatt a létezésem minden egyes percét gyűlöltem –

különösen azért, mert nem mehettem oda anyához. De persze tudtam, hogy
nincs más választásom. Annyi minden forgott kockán. A családom. Luna. A
barátaim. Ó, és a kibaszott életem is.

Hat napja nem ittam egy csepp alkoholt sem – ez volt a hetedik.

Tablettákról szó sem lehetett. Az egyetlen ok, amiért nem kaptam rohamot,
és nem haltam meg a hirtelen elvonástól, az, gyanítom, az volt, hogy nem
voltam akkora seggfej, hogy hozzátegyek anya helyzetéhez.

Miután kiengedtek a kórházból, Luna és Vaughn besétáltak a házamba,

kiürítették az alkoholos polcokat meg a gyógyszeres szekrényeket, aztán
nekiláttak kiüríteni a szájvizes flakonjaimat, és a szemétbe dobálták őket.
Befejezésül dupla zárral becsukták a földszinti borospincét. Vaughn szerelte
fel a második zárat, és kicsit elszállt közben az agya. Amikor apám végre
olyan állapotba kerül majd, hogy másra is tud figyelni anyán kívül, biztosan
kinyírja Vaughnt, amiért az a barom szétverte az ajtót meg a keretet is.
Ami, lássuk be, nem mostanában fog bekövetkezni.

Harmadik próbálkozásra sikerült lekapnom a ruhát a fogasról.

Ahelyett hogy egyenesen apához vittem volna, aki a tervek szerint majd
felöltözteti anyát, csak fogtam, és bámultam azt a ruhát.

Szükségem volt még néhány pillanatra ebben a szobában, mert tudtam, hogy
ami most következik, az mindent mozgásba hoz, és örökre megváltoztatja az
életemet.

Anyám lent volt a földszinten, és a fürdéshez készülődött. Hazajött.

Ébren volt. Egy hétnyi ide-oda járkálás után apa meghozta a döntést, hogy
felébresszük a mesterségesen előidézett kómából, hogy elbúcsúzhasson
tőlünk. Miután hosszasan vitázott az orvosokkal meg a teljes kórházi
személyzettel Vicious, Trent, Jaime és egy ügyvédekből álló hárem
kíséretében a kórházi folyosón, kijelentette, hogy anyám békésen fog
távozni, ahogyan eredetileg akarta.

Otthon.

A kedvenc fehér ruhájában.

A szerettei körében.

És csak azután, hogy mindannyiunktól személyesen elbúcsúzott.

Tudtam, miért engem bízott meg apa azzal, hogy vigyem le a ruhát.

Bárkit megkérhetett volna. Például Emiliát, aki olyan jól értett a praktikus
dolgokhoz és a szervezkedéshez. Vagy Lunát, aki mindig ott volt, és segített,
amiben tudott, csendesen és rugalmasan.

Megkérhette volna Edie-t, vagy Melodyt, vagy bármelyik barátját. De engem

kért meg.

Azt akarta, hogy én is részt vegyek ebben.

A második férfi a házban.

Az orromhoz emeltem a ruhát, lehunytam a szemem, és mélyen

belélegeztem.

Olyan illata volt, mint anyának – frissen sült sütemény, vanília, citromos
sampon, és az ő édes, természetes illata.

Megborzongva

hátraléptem,

kinyitottam

az

ajtót,

aztán

kibotorkáltam a gardróbszobából, az ajtókeretnek támaszkodva.

Amikor megéreztem az ujjbegyeim alatt az egyenetlen felületet, megálltam,

és homlokráncolva oldalra pillantottam.

A sötét fába hanyagul, mintha kocsikulccsal csinálták volna, azok a szavak

voltak

vésve,

amelyek

az

elmúlt

hat

napban
megakadályozták, hogy halálra igyam magam. A szavak, amelyeket muszáj
volt hallanom Luna szájából, újra meg újra.

Száguldunk mindhalálig.

Rosie

Egyszer megkérdeztem a nővéremtől, Emiliától, milyen érzés.

Normálisnak lenni. Egészségesnek. Genetikai értelemben privilegizált

helyzetben lenni.

Azt felelte: „A napok úgy telnek, ahogy az ember elvárja. Mintha egy
naptárat lapozgatnál. Terveket szősz. Néha elfelejted őket. Néha betartod
őket. Néha lemondod őket. De sosem kételkedsz abban, hogy meg tudod
csinálni őket. Hagyod, hogy dolgok – a hétköznapi dolgok, mint például a
rossz közlekedés, a szakadó eső vagy a durva, tapintatlan emberek –
tönkretegyék a napodat, nem is sejtve, hogy az a nap mennyire értékes.
Milyen különleges. Hogy az a nap megismételhetetlen. Egyik nap sem lesz
olyan, mint ez most. És évekkel később csodálkozva tekintesz vissza, hogy
hová tűnt az a sok idő.”

Amikor aztán látta, hogy mi van az arcomra írva, gyorsan hozzátette: „De
már régen megtanultam, hogy talán pont arra van szükségünk, hogy
emlékezzünk rá: nem leszünk itt örökké, tehát a lehető legtöbbet kell
kihoznunk az életből. És ezt neked köszönhetően tanultam meg.”

Ezért döntöttem úgy, hogy örökbe fogadom a gyönyörű fiamat.

Hogy világra hozom a kisebbik fiamat.

Hogy

megházasodom.

Hogy
családot

alapítok.

Hogy

szenvedélyesen szeretek. Hevesen. Odaadással.

Ezért nem tagadtam meg magamtól soha semmit, amire vágytam.

Nem csak azért, mert az élet túl rövid, hanem azért sem, mert azt akartam,
hogy a gyönyörű családom is emlékezzen erre. Sokszor elgondolkodtam
azon, vajon önző vagyok-e, amiért családot alapítottam.

Vagy akkor lettem volna önzetlen, ha összetöröm Dean szívét, és elhagyom?

Nem hiszem. A szívem mélyén tudtam, hogy Dean boldogtalan lenne, amíg
én élek, és távol vagyok tőle. Ahogyan addig is az volt, amíg össze nem
jöttünk.

Ha nem fogadtam volna örökbe Knightot, jobb lett volna neki? Mi lett volna,
ha a nevelőszülői rendszerben egyik családból a másikba kerül? Mi lett
volna, ha olyan családhoz kerül, ahol nem kapta volna meg mindazt, amit
megérdemelt? Tudtam, hogy én vagyok számára a lehető legjobb anya. És
mi lett volna, ha Dixie kénytelen valahogy megtartani őt, miközben nem volt
rá felkészülve, és érzelmileg sem volt a megfelelő helyzetben ahhoz, hogy
gondoskodjon a gyerekéről?

Ami Levyt illeti, ő egy kellemes meglepetés volt. Nem számítottam rá, nem
gondoltam, hogy valaha is teherbe eshetek. De miután kiderült, hogy igen, el
sem tudtam volna képzelni az életemet nélküle.

Ő volt a legdrágább ajándék, aki úgy szeretett engem, hogy azt szavakkal és
tettekkel el sem lehet mondani.

Teljes életet éltem.

Egy gyönyörű életet.

Semmin nem változtatnék. Ha még egy dolgot megtehetnék, mielőtt
elhagyom ezt a földet, akkor adni szeretnék valamit –

tanácsot, szeretetet, áldást a szeretteimnek.

Most úgy éltem, ahogy azt mindig is elképzeltem kislányként, amikor már
tudtam, hogy nem fogom megérni az öregkort, hogy

valószínűleg soha nem fogom látni magam teljesen ősz hajjal, mélyen ülő
ráncokkal, sem gyönyörű unokákkal körülvéve. A ruha gyönyörű volt, és
kényelmes, mint egy angyal ruhája. Szédülten, de mégis mosolyogva
feküdtem az ágyamon, miközben átöleltem a nővéremet, Emiliát.

Aztán felemelkedett az ágyamtól, és megtörölte a szemét.

– Kit szeretnél először látni?

– Levyt.

Amikor a kisfiam belépett a szobámba, az első dolog, ami feltűnt, hogy már
nem is gyerek. Persze, mindennap láttam őt, kivéve azt a hetet, amikor
kómában voltam. De most úgy tűnt, mintha szinte egyik napról a másikra
nőtt volna meg. A testalkata vaskosabb volt, az állkapcsa szögletesebb, a
szemei már nem olyan kerekek és kíváncsiak, inkább gyanakvók és ferdék.
Egy nap gyönyörű férfi lesz belőle, de eszem ágában sem volt felháborodni
azon, hogy nem fogom tudni, hogy néz majd ki. És nem akartam azzal az
örök kérdéssel sem gyötörni magam, hogy vajon Bailey-vel lesz-e, vagy
sem. Nem engedhettem, hogy a gondolataim így kalandozzanak.

Arra kellett koncentrálnom, ami fontos volt. Mosolyogva megpaskoltam a

mellettem lévő helyet.

– Ho-hogy vagy, anya? – pillantott rám a szempillái alól.

Nagyon szép szempillái voltak. Mint az enyémek. Elmosolyodtam azon,

hogy örökre ezen a földön maradok. Ott, benne. És Knightban.

Meg a férjemben.
– Jól. És te?

– Aha, jól.

– Kis hazug.

Lesütötte a szemét, és egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.

– Nem kell most erősnek lenned, Levy. Engedd, hadd öleljem magamba, ami
fáj!

Ezt tettük a következő fél órában. Én csak öleltem, miközben ő

zokogott. Kértem, hogy értse meg, azután is borzasztóan fogom szeretni őt,
hogy már elmentem. Könyörögtem neki, hogy ne érezze árulásnak azt, hogy
elveszít engem, és hogy jegyezze meg jól: eszem ágában sem volt őt, a
testvérét és az apját szándékosan itt hagyni magukra. Hogy csak azért éltem,
lélegeztem és fejlődtem,

mert ők velem voltak. Hogy minden egyes nap küzdöttem értük, amíg csak
bírtam, mert megérdemelték, hogy küzdjek.

Amikor Lev kifogyott a könnyekből, és én is kifogytam az erőből, hagytam,

hogy békésen elszundítson a mellkasomon, nem törődve a tompa
fájdalommal, és azzal, hogy mennyire fájt, amikor rá voltam kötve arra a sok
gépre, és a tüdőm másodpercről másodpercre omlott össze.

Amikor egy idő után felkelt, felnézett, és látta, hogy én egész idő

alatt őt figyeltem, elmosolyodott. Mintha szüksége lett volna erre a

megerősítésre, hogy valóban szeretem őt. Hogy valóban törődöm vele.

– Kivel szeretnél találkozni?

– A bátyáddal. – Elmosolyodtam.

Lev bólintott.
Amikor Knight belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót,
intettem neki az ujjammal.

– A leheleted. Hadd szagoljam meg!

– Anya! – A szemét forgatta.

Olyan magas volt! Olyan gyönyörű! Egy szívtipró. A szíve mégis olyan
hűséges volt. A többi része is. Csodálattal töltött el a tudat, hogy milyen jó
ember. Milyen tiszta. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódtam, az az volt,
hogyan kezeli a fájdalmat. Nem akartam, hogy az alkoholhoz és a drogokhoz
meneküljön. Láttam, mit tettek Deannel, amikor fiatalabbak voltunk. Knight
lelke túl értékes volt, a szíve pedig túl gyengéd ahhoz, hogy megbirkózzon a
szívfájdalommal. Akárcsak az apjának.

– Gyerünk már! Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a haldokló

anyádnak nem mondhatsz nemet.

Knight keményen kifújta a levegőt, odalépett hozzám, és az orromhoz

tapasztotta a száját. Mentolos rágógumi illata volt, mögötte pedig jeges kávé.
Azonnal tudtam, hogy józan.

– Köszönöm. – Elvigyorodtam.

Ahelyett hogy elhúzódott volna, az orrom hegyére tapasztotta az ajkait, és

egy csókkal jutalmazott.

– Hogy vagy, anya?

– Jobban, mint ahogy kinézek.

– Tökéletesen nézel ki.

– Ugyan, csak kedves akarsz lenni.

Visszahúzódott, és a tekintete azt mondta: ez most komoly?

– Anya, a kedvesség még csak nem is szerepel a szótáramban.

– Valószínűleg azért, mert arra használtad azt a lapot, hogy tekerj magadnak
egy spanglit. Hogy van a barátnőd? – Amikor leült mellém, próbáltam
finoman oldalba bökni.

Az arckifejezése felett átvonuló sötét felhőből láttam, hogy valami baj van.

– Dobott engem.

– Tényleg? – kérdeztem vidáman, és a szemem sem rebbent.

Luna, Luna! Köszönöm, Luna!

Bólintott, majd kérdőn nézett rám, mielőtt megrázta a fejét.

– Hagyjuk ezt a hülyeséget. Most nem erről kellene beszélnünk.

– Miért, miről kellene most beszélnünk? – Játékosan felhúztam az egyik

szemöldökömet. Nem akartam, hogy ez egy nehéz és szomorú beszélgetés
legyen.

Kinézett az ablakon, és megrázta a fejét.

– Nem is tudom. Rólad?

– Mindent tudunk rólam, amit tudni lehet. Én vagyok a legkevésbé érdekes

téma ebben a háztartásban, és a legnyomasztóbb is.

– Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni ezzel kapcsolatban? –

Megvakarta az állát. Finom, világosbarna szőrszálak nőttek rajta, szinte

pelyhesek.

– Először is, ez nem megy kemény munka nélkül, hidd el nekem! –

Rákacsintottam. – Másodszor pedig, bízom a terveimben hármótokkal

kapcsolatban. Csak egy apróságot kell megígérnetek nekem.

– Oké. – Felegyenesedett, és kíváncsian nézett rám. Rátettem a kezem az

övére. – Abbahagyod az ivást.
– Jó.

– És nem szeded azokat a bogyókat.

– Rendben.

– És elmész a tanácsadóhoz, akit apa talált neked.

– Hát persze, hogy elmegyek – sajtolta magából a szavakat.

– Luna soha nem lesz a tiéd, ha visszatérsz a régi kerékvágásba.

– Tudom. – Megbicsaklott a hangja. – Tudom, anya. Tudom.

– Akkor ígérd meg nekem!

– Megígérem. Nincs több piálás. Nincs több részegség. Nincs több alkohol,
sem bogyók. Még Tylenolt sem fogok bevenni, ha legközelebb beteg leszek.

Elhallgattunk. Óvatosan kellett megközelítenem a következő témát.

Nem akartam, hogy Knight gyanút fogjon, nem akartam, hogy a

beszélgetésnek ez a része minden mást elhomályosítson, amiről szó esett.
Tudtam, hogy idővel megbocsátana nekem, a későbbiekben.

De nem most. És nem terhelhettem őt még több dühvel és csalódottsággal,

amíg még levegőhöz jutottam.

– Adhatok még egy tanácsot?

– Persze, anya.

– A harag, amit az emberekkel szemben táplálsz… Szabadulj meg tőle! Nem

éri meg haragot tartani magadban. A harag olyan állapot, amelyben nem
kellene lenned.

– Nem értem, miről beszélsz pontosan.

– Ennél pontosabban nem tudok fogalmazni. De még egy utolsó dolgot

elmondhatok.
– Oké.

Megfogtam a kezét. A kézfejét az ajkamhoz szorítottam. A könnyeimen

keresztül mosolyogtam rá.

– A szülőknek nem szabadna, hogy legyen kedvence – kezdtem bele.

Tudtam, hogy a vallomásom nem fogja elhagyni ennek a szobának a falait.

Knight minden erejével szerette Levet. Csodálatos testvér volt, aki önként
vállalta, hogy tanítja Levy egész focicsapatát.

Tucatnyi alkalommal fedezte Levet, amikor besurrant Bailey szobájába, és

fordítva.

– De nekem van, Knight. Van egy kedvencem. Annyira brutálisan szeretlek,

hogy néhányszor éjjelente ébren fekszem, és azon gondolkodom, vajon te
vagy-e az, aki életben tartott, amikor már nem bírtam tovább. Amikor a
fájdalom már túl sok volt. Nem akarom, hogy valaha is úgy érezd, hogy
kevesebb vagy másoknál!

– Hát ezt soha nem éreztem. – Nyugodtan elmosolyodott, megsimogatta az

arcom, és mélyen a szemembe nézett. – Soha nem éreztem azt, hogy nem
tartozom ide. Egy pillanatra sem. Mindig tudtam, hogy te vagy az otthonom.
Csak aggódom, hogy mit tesz majd velem az otthontalanság.

– Soha nem leszel otthontalan, kicsi fiam. Mindig lesz otthonod.

Veled leszek, még akkor is, azután is, ha már nem lélegzem. Ne feledd,
szívecském! Holnap felkel a nap. És azután is, mindennap. És ne merészelj
egyetlen napot sem úgy élni az életedből, hogy ne sütkéreznél a
dicsőségében! Ha igazán szeretsz engem, tisztelni fogod az örökségemet.
Holnap reggel felébredsz. Gyászolni fogod az elvesztésemet. De idővel
mosolyogni fogsz. Nevetni fogsz. Élni fogsz. Át fogod vészelni ezt, és
legyőzöd a függőséged. Vissza fogod kapni azt a lányt, mert szeret téged, és
te is szereted őt, és hát látlak benneteket gyerekkorotok óta: egymásnak
lettetek teremtve.

Gyönyörű unokákkal fogsz engem megajándékozni, akikre az égből fogok

vigyázni. És minden nyári esőről tudni fogod, hogy én vagyok az, és azt
mondogatom, hogy szeretlek.

– Anya! Anya! – A mellkasomra hajtotta a fejét, hatalmas karjaival átölelt. –

Nem tudlak elengedni.

– Most menj, és mentsd meg a hercegnődet, kicsikém! –

Megcsókoltam a homlokát. – Már vár rád. Különben is, ez a lovagok dolga.

Akkor omlottam össze végül, amikor a férjem belépett a szobánkba.

Kimerültem az erőlködéstől. Erős akartam lenni Emiliáért. Levért.

Knightért. Tudtam, hogy Dean is ugyanolyan zaklatott állapotban van, mint

ők, de volt egy különbség: ő mindig is a védelmezőm volt.

Mindig vigyázott rám. Lelkesítő volt nézni, ahogy küzd az orvosokkal,

ahogy a világ minden tájáról szakembereket keres fel, ahogy minden követ
felforgat, minden sarkot átvizsgál, amíg ki nem merítettünk minden
lehetőséget a betegségem leküzdése ellen.

Most én voltam az, aki a karjai közé bújt. Én feküdtem az ő

mellkasán. A férjem fekete pólóját áztattam a könnyeimmel, a gallérját

szorongattam, és hagytam, hogy nyögések hagyják el a torkomat. Igazság
szerint meg voltam rémülve és össze voltam zavarodva. Az egyik
pillanatban még sikerült nyugodtan és értelmesen – sőt, logikusan –
viselkednem. Nem éreztem semmit.

Egyszerűen meg akartam szűnni létezni. Mint minden más ember a

bolygó történetében. Halott, élő, vagy életre rendeltetett. Ilyen egyszerű.

Más pillanatokban pánikoltam, alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha az
egész szoba összemenne körülöttem. Csapdába estem a saját testemben, és
legszívesebben kiugrottam volna belőle, amíg még van bennem szusz, hogy
elmeneküljek előle. A cisztás fibrózis elől.
– Félek – sírtam, Dean mellkasára borulva. Mert tényleg féltem.

Istenem, annyira meg voltam rémülve!

Dean megsimogatta a hajamat, és megcsókolta a fejem búbját.

– Ne félj, szerelmem! Ígérem, hogy vigyázni fogok rád, akkor is, ha te ott
vagy, én pedig itt leszek. Ígérem, hogy ez nem a vég. Ígérem, hogy
megkereslek a mennyben. És ha az a sorsom, hogy a másik irányba

menjek,

biztosíthatlak,

találok

valakit,

akit

megvesztegethetek, hogy szobatársak lehessünk a pokolban.

Megkönnyebbült nevetésben törtem ki, a testéhez simulva remegtem.

Elhúzódott, és rám villantotta bátor, csodálatos mosolyát – csak úgy

ragyogott az egyenes fogsora. Aztán újra csontig hatoló ölelésbe húzott.

– És nemcsak, hogy nem fog megszabadulni tőlem, Mrs. Leblanc-Cole, de

azt is megígérem, hogy gondoskodom róla, hogy a fiaink tisztességes
férfiakká nőjenek fel, óriási családdal. Boldogok és egészségesek lesznek.
Még ha ez lesz is az utolsó nagy dolog, amit teszek, akkor is gondoskodom
erről. Azt is megígérem, hogy minden egyes hónapban, egy évben tizenkét
alkalommal, eljövök hozzád, képeket mutatok neked, leveleket hozok, és
folyamatosan tájékoztatlak.

– Évente egyszer is elég lesz. – Elvigyorodtam. – De ha lazsálsz, onnan

foglak kísérteni, bárhol is legyen az!
– Havonta egyszer – javított ki, a fejét rázva. – Szükségünk van havi egy
randira, hogy életben tartsuk a lángot, meg minden. – Rám kacsintott.

Erről eszembe jutott valami, amit feltétlenül el kellett mondanom neki,

valami, amiről tudtam, hogy nem akarja hallani, különösen most nem.

A mellkasára tettem a kezem.

– Szerelmem?

– Igen, Bébi Leblanc?

– Meg tudsz ígérni nekem valamit?

– Bármit.

– Tudom, hogy én vagyok életed szerelme. Ezt egészen biztosan tudom.

Soha senki nem fogja ezt elvenni tőlem. Két gyönyörű fiút adtam neked.
Olyan életet kaptál tőlem, amit érdemes élni.

Segítettem neked legyőzni a függőségedet. Soha senki nem lesz képes

helyettesíteni engem…

– Akkor ne is kérd, hogy helyettesítselek! – vágott közbe a férjem, az

egyébként lágy hangjába ridegség költözött.

Éreztem, ahogy a mellkasa megfeszül és megmerevedik az ujjaim alatt.

– És mégis… – Egy oktávval feljebb emeltem a hangomat. –

Megtiltom, hogy nyomorultul és egyedül töltsd a hátralévő életedet!

Nem vagyok hajlandó vállalni ezt a felelősséget. Fiatal vagy, gyönyörű és

csodálatos. Szükséged lesz egy kis segítségre a fiúkkal.

Találsz majd valaki mást. Ígérd meg nekem!

– Nem.

– Dean.
– Sajnálom. Nem ígérhetem meg, hogy bárki mást beengedek. A szívemben
nincs több hely. Csak neked és a gyerekeknek. Az, hogy most elmész innen,
még nem jelenti azt, hogy elmész innen. – Az öklével a mellkasára csapott. –
Azt hiszed, nem tudtam, hogy ez várhat ránk? – Kettőnkre mutatott, a hangja
nyugodttá vált. – De, tudtam. Tudtam, hogy valószínűleg ez lesz. És mégis
harcoltam, hogy veled lehessek. Megbékéltem ezzel, Bébi Leblanc.

– Van egy tervem – suttogtam, de ő a mondat felénél megcsókolt, és kisöpört

egy hajtincset a szememből. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy könnyű
volt megjegyeznem gyönyörű arcának minden egyes ívét. Egy pillanatra
csak belélegeztük egymást, ahogyan az első találkozásunkkor is tettük, és
belevéstük a másikat az emlékezetünkbe.

– Megtisztelnél engem valamivel? – kérdeztem.

– Bármivel – mondta újra, de most tudtam, hogy nem feltétlenül mond

igazat.

– Megtennéd, hogy hagysz meghalni a karjaidban? Hogy egyedül legyünk,

csak mi ketten?

Bemászott mellém az ágyba, és mögém bújt, elterülve az ágyban.

Magához szorított, és birtoklóan átölelt. Az ajtót bámultuk.

Lélegeztünk. Vártunk.

Dean megcsókolta a fülemet, a csókjai beborították a nyakam.

– Száguldunk mindhalálig – suttogta.

– Száguldunk. – Mosolyogva lehunytam a szemem. – Mindig száguldunk.

Huszonötödik fejezet

Dean

– Ha már kibaszott kínos dolgok jöttek szóba… – Kigomboltam az Armani

zakómat, és hátralibbentettem, hogy le tudjak ülni az első
sorba, ami a feleségem nyitott koporsójára nézett.

Az első másodpercben arra vártam, hogy leszidjon, amiért bedobtam egy

ilyen szót, de aztán megláttam, mi van.

Knight elhúzódott Levtől, hogy helyet csináljon nekem kettejük között.

Előrebámult, nem kapta be a csalit.

– Ugyanolyan ruha van rajtunk – magyaráztam, ellenállva a kísértésnek,

hogy még tovább játsszam a nemtörődöm fickót, és megbökjem a fiam
vállát.

Az említett öltözék fekete szivarnadrágból, fekete mokaszinból és fekete

ingből állt, kiegészítve azzal a fekete zakóval, amit Rosie annyira szeretett.
Normális öltözék egy temetéshez, különösen a saját feleségedéhez, de
valahogy meg kellett törnöm a jeget.

Minden egyes negatív gondolatot, ami csak megfordult a fejemben vele

kapcsolatban, a lábai elé vetettem. Amíg Rosie kómában volt, magamba
fordultam, és próbáltam megőrizni a józan eszemet. És amikor végül mégis
beszéltem Knighttal, akkor csak azért tettem, hogy rávegyem, menjen el egy
tanácsadóhoz a függősége miatt.

Többre volt szüksége a parancsolgatásnál. Szüksége volt egy apára.

Knight előrebámult a díszes, rozsdamentes acélkoporsóra, és az

arckifejezése ugyanolyan üres és halott volt, mint Vaughné. Ez nem az én
fiam volt. Az én fiam egy különc, élettel teli, humoros és sármos
anyaszomorító volt. Egyáltalán nem hasonlított a duzzogó pofájú legjobb
barátjára.

– Nagyon megvisel – nyögte ki végül, amikor rájött, hogy addig fogom

lesni, amíg nem válaszol valamit.

– Így is illik – mormogtam.

– Kurvára így is van.

– Csúnya beszéd! – szóltam rá.

– Ne már, Dean! Többször használod a B betűs szót, mint bármelyik
másikat.

Dean.

Deannek hívott.

– Nem hiszem el, hogy most öltönyökről beszélgettek! – jegyezte meg

vicsorogva Lev, és úgy csikorgatta a tenyerét, mintha meg akarna szabadulni
a saját húsától.

Nem nézett a koporsóra. Csak a kezét nézte. Nem hibáztathattam érte.

– Nem öltönyökről beszélünk – válaszoltuk Knighttal egyszerre, majd

egymásra pillantottunk.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy elkaptuk egymás tekintetét azóta, hogy

hetekkel ezelőtt rajtakapott, ahogy Rosie-val szeretkeztünk.

A felismerés olyan volt, mintha élve nyúznának.

Hónapok óta nem beszéltem a nagyobbik fiammal.

Túlságosan lefoglalt a feleségem gyászolása, aki még csak meg sem halt,
gyászoltam, ahelyett hogy élveztem volna a jelenlétét, élveztem volna a
családunkat, amíg még lehetett.

Rosie. Rosie. Rosie.

A templom két első padja felé néztem, ahol a barátaink és a családtagjaink

ültek. A feleségem a karjaimban lehelte ki a lelkét, három nappal azután,
hogy felébredt a mesterséges kómából. Az én bátor Rosie-m tovább életben
maradt, mint ahogy azt az orvosok jósolták, mert el akart búcsúzni
mindannyiunktól. Szinte reménykedtem benne, hogy álmában fog meghalni,
hogy a nehéz légzései átváltanak felszínes légzéssé, aztán pedig majd
egyáltalán nem lélegzik. De ő ébren volt, és míg el nem ment, a kezemet
szorította a maradék erejével. Az utolsó szavai örökre a szívembe vésődtek.

– Holnap kisüt a nap, szerelmem. Tudom.

– Mert muszáj neki? – kérdeztem tőle.

– Mert ez volt az első dolog, amit Luna valaha is jelelt nekem.

Amikor tizenhat évvel ezelőtt befontam a haját, megkérdeztem tőle,

hogy szomorú-e az anyja miatt. Azt jelelte, hogy nem számít. Hogy a nap
mindennap vele van. És tudod mit? Tényleg így van. Luna nagyon okos
lány.

– Igen, az – feleltem.

– Köszönöm! – mosolygott rám a feleségem. – Köszönöm ezt az életet.

– Én is köszönöm – válaszoltam. – Hogy méltóvá tettél arra, hogy veled

töltsem.

Megígértem neki, hogy erős leszek, és az is leszek.

Érte.

Magamért.

Értük.

Elég volt a bénázó, teszetosza apa szerepből. Túl sok időt töltöttem a Rosie-
színű buborékomban.

– Hadd szagoljam meg a leheleted! – Rácsaptam a kezem Knight vállára.

Megfordult, halálos pillantást vetett rám, a szeméből csak úgy áradt a méreg.

– Apát akarsz játszani a temetésen? – Feszült mosolyra húzódott a szája.

– Az apád vagyok.

– Ha azt mondod, hapsikám.

Nagyobb darab volt nálam, és ezt ő is tudta. Kis köcsög.

– Nyisd ki a szádat!
– Próbálkozz csak, Dean!

– Most komolyan? – Éreztem, hogy a szemhéjam tikkelni kezd. –

Nyisd ki! Most!

– Különben? – pofázott vissza.

– Vagy én nyitom ki neked, de úgy, hogy mindenki erre fog emlékezni anyád
temetéséből!

Amikor nem mozdult, felálltam. Tényleg leszartam, hogy közönségünk van,

és szerintem ezt ő is tudta, mert pontosan ugyanolyanok voltunk. Ő volt a
miniénem, sokkal jobban hasonlított rám, mint az érzékeny, jószívű Lev.

Knight a zakóm szegélyénél fogva magához rántott.

– Jézusom! – motyogta. Kinyitotta a száját, de továbbra is keményen és

dacosan bámult rám.

Beleszagoltam. Józan volt, mint egy apáca. Visszaültem, az arcom kemény

és komor maradt.

– Tonhalat ettél?

Lev kuncogott a másik oldalamon. Ezt egy kis győzelemnek vettem, bár nem
Levyvel akartam rendezni a soraimat.

– Vaughn, Hunter és Luna felváltva figyelnek engem. – Knight becsukta a

száját, és megdörzsölte az állát.

– Tudom. – Hátradőltem.

Vaughn elkísérte a suli mosdójába, bár ő mindig is többre tartotta magát

annál, mint hogy ott hugyozzon. Luna azóta, hogy otthagyta a sulit,
mindenhová árnyékként követte Knightot, és én is ránéztem óránként
egyszer. Hunter éjjelente jött. Gyanúm szerint főleg azért, hogy legyen hová
vinnie a háreme tagjait, akiket dugás után dobott is. Engem aztán nem
érdekelt, mit csinál, amíg vigyáz a fiamra.
– Nem vagyok hároméves – mondta Knight.

– Ez azért vitatható – vágtam rá szenvtelenül.

– Miért kezelnek engem úgy, mint egy kisgyereket?

– Mert nagyjából ugyanolyan megbízható vagy. Egy teljes hónapig józannak

kell lenned. Utána meglátjuk.

– Annyira gáz vagy!

Duzzogott, és bunkóskodott, de úgy voltam vele, az is valami, hogy szóba áll

velem. Ez most mindennél fontosabb volt.

– Köszönöm – feleltem halkan.

Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Gondolom, ez kifejtésre szorult.

– Az elmúlt hónapokban tényleg gáz voltam, az apai teendőimet tekintve. De

mostantól úgy fogok csüngeni rajtatok, mint a kurva a faszon, kölyök.

– Én azt csinálok, amit akarok. Már elmúltam tizennyolc – vágta rá Knight,

Lev pedig végigköhögte a nem túl illedelmes beszédemet.

– Elmúltál – suttogtam, közelebb hajolva Knighthoz. – De jobban akarsz

lenni. Tudom, hogy ezt akarod. És azt is tudom, hogy miért.

A szertartás Malcolm atya imájával kezdődött, aki annak idején

megkeresztelte Knightot és Levet. Én személy szerint nem voltam oda a
vallásért, de Rosie azt akarta, hogy a gyerekeket megkereszteljék, és amit
Rosie akart, azt mindig meg is kapta. Az

imádkozás után Emilia felment, hogy a feleségemről beszéljen. Aztán én

következtem.

Könnyedén fogalmaztam. Nem hittem a túlvilágban, de ha egy kis esély is

van rá, hogy Rosie fentről figyel, és látja, hogy elsírom magam, tudtam,
hogy akkor a sírig kísértene, méghozzá Casper, a barátságtalan szellem
stílusában. Különben is, az elmúlt két hétben kifogytam a könnyekből. Azt a
kegyetlen faszfejet, aki a feleségem elvesztése előtt voltam, mostanra
levetkőztem, és magam mögött hagytam.

Minden este sírtam.

Néha egész éjjel.

Sokszor nyitott ajtó mellett, úgy, hogy Emilia, Knight, Lev meg a szüleim is
hallhatták és láthatták. A büszkeség egy olyan luxus volt, amit már nem
engedhettem meg magamnak.

Amikor az emelvényről visszamentem a padba, azt vártam, hogy Malcolm

atya befejezi a szertartást, hogy aztán rátérhessünk az igazán csúnya
dolgokra. Arra a részre, amikor el kell temetnem életem szerelmét. Arra a
részre, amikor egészen biztosan össze fogok zuhanni.

Meglepetésemre a következő személy, aki a Rosie koporsója előtti, emelt

pódiumhoz lépett, a fiam néhai barátnője, Luna Rexroth volt.

Léptei fürgék voltak, de valahogy mégis tele remegéssel. Mi a fene?

Luna Rexroth nem beszélt. Talán azt tervezi, hogy telepátiával osztja meg
velünk a feleségem korai halála miatti gyászát?

Éreztem, hogy Knight megmoccan mellettem, a gallérját húzogatja, és

megtörli a száját.

Ha ránézett a csajra, mindig ideges lett. Ráadásul tudta, hogy Luna utálja a
tömeget és az embereket. Ezt mindenki rohadtul tudta. Ami felvetette a
kérdést: mégis mi a fenét keres ott fent?

Vetettem rá egy pillantást, és a tekintetemmel pontosan ezt kérdeztem. Luna

nem vett rólam tudomást, a szeme továbbra is Rosie hosszú ruhába
burkolózó alakjára tapadt.

Luna megköszörülte a torkát, és végigsimított egy tárgyon, amit a kezében

tartott – valami jegyzetfüzetnek tűnt. Megkocogtatta az ujjával, és halkan
bólogatott, mintha hozzá beszélne magában.
Az emberek suttogva néztek körül. Todos Santos városának tudomása szerint
Luna Rexroth néma volt. Néhányan tudták, hogy ez

szelektív némaság. De a legtöbb embert nem is érdekelte az egész.

– Mentsd meg a csajodat! – parancsoltam Knightnak, anélkül hogy egy kicsit

is megmozdítottam volna a számat, és továbbra is Lunát bámultam, aki
egyik lábáról a másikra állt, és szorgalmasan lapozgatta a jegyzetfüzetét.

Knight átszellemülten válaszolt nekem, a tekintetét le sem vette a lányról.

– Nem.

– Nem?

– Nem. Ezt végig kell nézned – vágta rá Knight, és nagy levegőt vett.

Épp azon voltam, hogy felálljak, és megmentsem a legjobb barátom lányát a

a katasztrófától, amikor Luna a színpad szélére sietett, elővett egy kis

távirányítót, és visszasuhant középre. Sarkon fordult, háttal a közönségnek,
néhányszor megnyomta a távirányító gombjait, mire a Rosie koporsója
mögötti hordozható kivetítő életre kelt.

Egy kép jelent meg a képernyőn: Rosie és Emilia, amikor még csak három-
négy évesek voltak, totál pucérak, kócos, göndör hajuk ugyanolyan
szőkésbarna árnyalatú, és két vödör vízben ülnek, egymásra vigyorogva.

Luna visszanézett a közönségre, remegő lélegzetet vett, és kinyitotta a száját.

– A szeretettel az a helyzet, hogy egy kényelmetlen érzés.

Rákényszerít, hogy feszegesd a határaidat. Ha bármelyikőtök azt mondta

volna egy évvel ezelőtt, hogy ma itt állok majd, és hozzátok beszélek, a
képetekbe röhögtem volna. Persze némán.

– Ó, te jó ég!

– Beszél.
– Ugye veszed videóra?

Hallottam a suttogást a hátam mögött, és tudtam, hogy Luna nagyon feszeng,

mégsem tudtam megállni, hogy ne vessek egy pillantást Trentre, az apjára,
aki mögöttem ült, a folyosón.

Mosolyogva nézett a színpadra, a szeme csillogott. Büszkeség sugárzott

minden pórusából.

Az egész helyiség úgy elcsendesült a botrányos döbbenettől, hogy ha valaki

leejtett volna egy gombostűt, az fülsüketítően hangzott

volna.

Visszanéztem a fiamra. Mosolygott.

Hónapok óta először tűnt elégedettnek.

Talán nem teljesnek.

És határozottan nem boldognak.

De volt valami ígéretes a jádezöld szemeiben.

Visszanéztem Lunára, aki épp megnyomta a távirányító egyik gombját.

– Az igazság az… – sóhajtott egyet – nem akartam itt beszédet tartani. De

megígértem Rosie-nak, hogy megteszem. Megkért, hogy készítsem el ezt a
dolgot Knightnak, Levnek és Deannek, hogy úgy emlékezzenek rá, ahogy ő
akarta. És ne úgy, amilyen az utolsó hónapjában volt, amikor harcolt, beteg
volt, és megküzdött minden egyes percért. Azt akarta, hogy arra
emlékezzetek, milyen jó élete volt, és tudjátok: tőletek ugyanezt várja el. Ez
a kép több mint negyven évvel ezelőtt készült, Rosie-ék hátsó kertjében,
Virginiában.

Az első emléke. Azt mesélte nekem, hogy a világot jelentette neki, mert azt
hitte, hogy a vízzel telt vödörnél nincs is boldogabb hely a világon, de aztán
a csillogó Todos Santosba költözött, a hatalmas, vese alakú medencék és a
csodálatos óceán közelébe. Azt mesélte, hogy Lev és Knight, amikor kicsik
voltak, mindig megkérdezték tőle, miért teszi őket minden nyáron egy-egy
vödör vízbe. Hát azért, hogy emlékezzenek arra, hogy az életben az apró
dolgok számítanak a legtöbbet.

Luna rámosolygott Knightra, és kacsintott egyet.

Ezután egy kép következett Rosie-ról, Emiliáról meg rólam a gimnáziumi

évekből. Em és én végzősök voltunk, Rosie pedig elsős.

A karomat átvetettem Emilia vállán, de Rosie volt az, akire mosolyogva

néztem. Rosie elborzadva bámult a kamerába, és bár sok boldog évet éltem a
gyönyörű feleségemmel, még mindig fájt a tudat, hogy összetörtem a szívét,
még ha csak nem is nagyon, és viszonylag régen.

– Knight, Lev! Rosie megkért, hogy meséljek nektek erről a pillanatról. Azt
mondta, ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy szerelmes az apátokba. De
úgy döntött, hogy nem tesz semmit, mert ugyanúgy szerette a húgát. Üzent is
nektek valamit ezzel kapcsolatban, ami így hangzik, anyukátok saját
szavaival: „Ne

legyetek Rosie-k! Legyetek Deanek! Ha akartok valamit, nem számít, hogy

mit, szerezzétek meg! A szerelem ritka ajándék.”

Luna tekintete most Knightra szegeződött, csakis Knightra, és a helyiségben

valami megváltozott. Mintha nemcsak egyszerűen beszélt volna, hanem
átlényegült volna a szavaktól.

– Ne mondj le erről a drága ajándékról! Vadássz rá! Kapd el! Tartsd közel
magadhoz! Ne engedd el! És ha mégis elmenne…

A szeme Knightra tapadt, akinek – amióta a saját fiamat ismerem, nem

láttam még ilyet – könnyek csillogtak a szemében. Úgy éreztem, mintha
gyomorszájon rúgtak volna.

– Harcolj érte! – fejezte be Luna.

Még több kép következett. Még több történet. Az egyik az esküvőnk napján
készült, amin épp felkapom őt, átlépem a küszöböt, és megszököm, hogy
magunk mögött hagyjak egy lélekölően unalmas beszélgetést a
kollégáimmal. Elvittem Rosie-t a bérelt vintage autónkhoz, aztán egyenesen
a reptérre siettünk, onnan pedig a nászutunkra repültünk Balira.

Volt egy kép, ahol az egynapos Knightot tartjuk a karjainkban.

Egy másik Lev dühös, vörös arcáról, közvetlenül a születése után.

Rosie-ról első hosszas kórházi kezelésén, ahol az egész család ott ült az
ágyán. Kártyáztunk, fahéjas miniperecet ettünk, és azt találgattunk, milyen
bonyolult életsztorijai lehetnek az őt ápoló személyzetnek.

Minden egyes történet felemelő hatással bírt, és visszahozott az életbe. A

közönség nevetett, sírt, tapsolt és sóhajtozott a történeteket hallgatva,
amelyeket Rosie hagyott ránk. És mire Luna befejezte, senki sem arra
gondolt, milyen furcsa, hogy megszólalt. Mindenki arra a tényre
összpontosított, hogy Rosie milyen boldog emlékekkel ajándékozott meg
minket.

Amikor felálltunk, és az emberek egyenként a koporsójához vonultak, akkor

értettem meg, hogy a feleségem miért kérte fel Luna Rexrothot erre a
feladatra. A helyzet véglegessége úgy hatott rám, mintha most értettem
volna meg azt először, hogy a feleségem meghalt. Megragadtam a pad hátsó
részét, hogy összeszedjem magam.

Levy Bailey-hez sietett, aki átkarolta, és hagyta, hogy a fájdalma átjárja őt,
ahogy azt Rosie is tette velem számtalanszor.

Behunytam a szemem, és az orromon keresztül lélegeztem, arra számítva,

hogy Knight meg Luna hasonlóan egymásra találnak, különösen azután,
hogy Luna miket mondott a hűségről és a bizalomról. Meglepetésemre egy
kezet éreztem a vállamon. Amikor kinyitottam a szemem, homályosan
felismertem az előttem álló nőt.

Olyan volt, mint egy távoli emlék. Egy megsárgult, régi kép, a végeinél
felpöndörödve.

– Őszinte részvétem.
Őszintének tűnt a hangja. Bólintottam. Azon tűnődtem, vajon mikor illik
megkérdezni tőle, már ha illik ilyet egyáltalán, hogy mégis ki a faszom vagy.
Ahelyett hogy mindkettőnket kínos helyzetbe hoztam volna – igazság szerint
nem is érdekelt, ki ő –, udvariasan elmosolyodtam, majd elindultam szépen
az emberek sora felé, akik lerótták tiszteletüket a feleségem előtt, hogy el
tudjanak búcsúzni tőle.

– Várjon! – hallottam a nő kiáltását a hátam mögül. – Beszélnünk kell.

Szükségem… szükségem… szükségem van önre.

Megálltam. Megfordultam. A nő szelídnek tűnt. Félénknek. Szinte ijedtnek.

Vajon feltűnt neki, hogy nem ezen a helyen kellene egy frissen szinglivé vált
milliomost felszednie?

A homlokomat ráncoltam, elvesztettem a türelmemet.

– Igen?

– A felesége kért meg, hogy jöjjek ide.

– Valóban? – Szkeptikusan elmosolyodtam.

Egy pillanatig sem vettem be. A feleségem szerintem nem azon volt, hogy
összehozzon egy fiatalabb szőkével még azelőtt, hogy eltemettem volna őt.
A kis szőke dühösen bólintott, és nagyot nyelt.

– És mi is a neve?

– Dixie Jones.

– Dixie Jones – ismételtem utána, a nevet ízlelgetve, míg le nem esett a

tantusz.

A kurva anyját!

A szemem összeszűkült, és azonnal elfordítottam a fejem, hogy lássam,

merre van Knight. Hirtelen megvadultam. Úgy akartam védeni a
gyerekemet, mintha csecsemő lenne, ez a nő pedig el akarná rabolni tőlem.
Habár Knight valószínűleg többet nyomott, mint mi ketten. A vér szerinti
anyját akár sálként is viselhetné, és simán

megfeledkezhetne róla, amikor belép egy épületbe. Nem szorult a

védelmemre, de ettől még vigyázni akartam rá.

– Ő is tudja, hogy itt vagyok. – Dixie olvasott a gondolataimban, és hátrált

egy lépést.

Nyilván ugyanolyan zaklatottnak tűntem, mint amilyennek éreztem magam.

Térre volt szükségem. Távol ettől a nőtől. Mi a fenét keres itt?

– Mi a fenét keres itt? – Visszhangoztam a gondolatomat.

Úgy tűnt, készen áll a magyarázatra, de a baba-mama dráma volt a legutolsó

dolog, amire a feleségem temetésén vágytam.

Felemeltem a kezem, és megráztam a fejem. Az emberek máris bennünket

figyeltek. A barátaimmal és a családommal kellett volna lennem, nem pedig
ezzel a fiatal idegennel beszélgetnem.

Elkönyveltem magamban, hogy Dixie Jones nem a legélesebb kés a fiókban,

bármennyire is kedvelte őt a feleségem.

A volt. A volt feleségem. Soha nem fogom ezt megszokni. És Rosie

valamiért azt akarta, hogy Dixie itt legyen. Nem mondhattam ellent a
kívánságának.

– Tudja mit? A fiam tizennyolc éves. Nagykorú. Ha beszélni akar vele, csak
nyugodtan! Ha azt akarja, hogy része legyen az életének, áldásom rá.

A nő bólintott.

Le kellett volna állnom, de nem tudtam.

– Ha nem akarja… – folytattam lassan, egyenesen rászegezve a tekintetemet

–, önre szabadítom a poklot, ha közelebb próbál kerülni hozzá. Annyi jogi
szart zúdítok önre, hogy mire feljönne levegőért, addigra a koporsóba kerül.
Knight már így is sok mindenen ment keresztül. Most pedig bocsásson meg,
Dixie! El kell búcsúznom életem szerelmétől.

Azzal megfordultam, és elindultam a nő felé, akivel két évtizeddel ezelőtt e

padok között keltem egybe. Azzal a különbséggel, hogy akkor menyasszonyi
ruhát és huncut mosolyt viselt.

Azzal a különbséggel, hogy akkor azt ígérte nekem, hogy örökre együtt
leszünk.

Azzal a különbséggel, hogy akkor én ezt elfogadtam, miközben tudtam jól,

hogy az örökké nem fog sokáig tartani.

Ahogy belenéztem Rosie koporsójába, a nyugodt mosolyára, a gyönyörű,

porcelán arcára, arra a sifonruhára, amit annyira szeretett, tudtam, hogy az
örökké nem elég hosszú.

Egy olyan szerelemnek, mint a miénk, nem.

Nem sokkal később láttam, ahogy Levy átöleli Bailey-t a feleségem friss
sírja felett. Meg akartam halni.

Néztem, ahogy Luna karcsú karjaival magához öleli Knightot.

Gödröt akartam ásni a feleségem sírja mellé, és ott maradni.

Mindenki párban volt. Ilyen a természet – egy jó nagy seggfej.

Vicious és Emilia. Jaime és Melody. Trent és Edie. A szüleim. Még Daria,

Jaime gyereke és a vőlegénye, Penn is ott voltak.

A feleségem koporsója felett friss volt a föld. Sötét. Nedves. Még nem volt
túl késő kihúzni. Nem mintha azt akartam volna. Az őrültség lett volna.

Őrültebb dolgokat is tettél már ezért a nőért.

Képtelen voltam nyugodt maradni, de megpróbáltam legalább józan lenni.
Apró lépések, meg minden. Pislogva elfordítottam a tekintetemet a
feleségem koporsóját elnyelő föld pusztító látványától.

Több tucat ember volt körülöttem, de én valahogy csak Dixie Jonest láttam a
távolban. Hátrébb állt, távol a többiektől, és az alsó ajkát rágta, ugyanúgy,
ahogy Knight szokta rágni a hülye nyelvpiercingjét, valahányszor mélázik
valamin, vagy csak hozza a szokásos, hülye önmagát.

Egy arc nyomódott a vállamhoz. Lenéztem. Emilia volt az.

– Büszke lenne rád – suttogta.

– Tudom. – Nem, ha tudott olvasni a gondolataimban. Nem, ha tudott az

összes sötét gondolatról, ami viharszerűen tombolt a fejemben.

Vicious, aki mögötte állt, megveregette a hátamat.

– Sajnálom.

– Én is, tesó. – Trent a másik oldalról veregette meg a vállamat.

– Mi itt vagyunk neked. Mindig itt vagyunk neked – vágott közbe Jaime.
Mel és Edie belém kapaszkodtak. Aztán a gyerekek is

odajöttek, és átöleltek hátulról, elölről, minden irányból. Másodpercek alatt

egy csoportos ölelés középpontjába kerültem. Bármerre néztem, mindenhol
olyan embereket láttam, akiket ismertem és szerettem.

És nem a sajnálkozást láttam rajtuk. Ez tartott vissza attól, hogy

összezuhanjak, és ne kezdjek el tényleg egy gödröt ásni magamnak, hogy
befeküdjek Rosie mellé. Helyette csodálatot és odaadást láttam a
szemükben. Mégsem találtam ebben vigaszt. Nem teljesen.

Egészen addig nem, amíg meg nem éreztem Knight kezét a tarkómon, és
meg nem láttam, hogy a fiam egyenesen rám bámul.

Odahajolt hozzám, hogy megöleljen, olyan közel, hogy az ajka a fülemhez

ért.
– Megmondtad Dixie-nek, hogy menjen a picsába? – kérdezte reszelős
hangon.

Az istenit! Nem akartam hazudni neki. De nem szerettem volna egy újabb
botrányos vitát sem.

– Knight… – mondtam.

– Köszönöm. – Közel húzott, és megölelt.

Szinte összemorzsoltuk egymás csontjait és a köztünk lévő húst.

– Szeretlek, apa.

– Én is szeretlek – feleltem elcsukló hangon. – Szeretlek, szeretlek,

szeretlek, szeretlek.

Huszonhatodik fejezet

Knight

Nem is kellett volna suliba mennem, mindenki tudja, miért. Mégis

elmentem. Nem azért, hogy tanuljak, isten ments! Hanem hogy elkapjam
Poppyt, amikor egyedül van a harmonikaórája után. Igen, harmonikázni
tanult. Ki voltam én, hogy elítéljem? Én már azelőtt alkoholista voltam,
mielőtt még legális lett volna az ivás.

A terem előtt várakoztam, mászkáltam, és a levegőt rugdostam, hogy

elüssem az időt.

Az, hogy bocsánatot kérjek tőle, leginkább egy önkéntelen reakció volt, bár
már akkor láttam, hogy szükség van erre, amikor letettem az alkoholt meg a
gyógyszereket, és felmértem, mekkora káoszt okoztam azzal a rövid idővel,
amit együtt töltöttünk. Különösen a befejezéssel, amikor majdnem
lefeküdtünk, majd félvállról odavetettem neki, hogy én ezt mégsem tudom
csinálni.

Senki mással nem ment, aki nem Luna.

Sem akkor, sem később. Talán soha.

Ez volt az utolsó szalmaszál Poppy számára. Néztem, ahogy lemászik a

lombházból, a seggére esik, majd rohanni kezdett befelé a zsákutcákba,
vagyis pont az ellenkező irányba, mint ahol a kocsijával parkolt. Aztán utána
kellett, hogy menjek, hogy megmutassam neki a helyes irányt, ami
természetesen kínosabb volt, mint az egyéjszakás kalandoddal összefutni a
nemibeteg-gondozóban.

Vaughn és Hunter próbáltak meggyőzni arról, hogy nem kellene pocsékul

éreznem magam, elvégre Poppy nagyjából egyedül vett részt ebben a
kapcsolatban, hiába próbáltam többször is szakítani vele. De ez csak egy
kibúvó volt, és nekem elegem volt a baszakodásból.

Megbántottam őt.

Megrontottam.

Bocsánatot kellett kérnem.

Ennyi.

Láttam, hogy Poppy félénken kifelé tart az osztályteremből, a padlót

bámulva, egy hatalmas kabátban és egy olyan kalapban, amit csak
katalógusokban vagy a tengerparton lát az ember.

– Most már kém vagy? – Ellöktem magam az ajtókerettől, és utánaeredtem,

két kezem a nadrágom első zsebébe dugva.

Gyakorlatilag rohant az iskola kijárata felé. A kocsija felé.

– Rosszabb. Remete vagyok.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy mindenki rajtam röhög. Egy átkozott vicc vagyok, Knight.
Miattad – suttogta forrón, és lehajtotta a kalapja szegélyét.

– Azért vagyok itt, hogy jóvá tegyem.

– Egész biztosan azért vagy itt, hogy pokollá tedd az életemet.

– Ezt megérdemeltem – hóhajtottam, még mindig követve Poppyt, aki

átrobogott a kétajtós kijáraton, majd leszaladt a lépcsőn a parkoló felé.

Végül megállt az utolsó lépcsőfokon, és szigorúan felém fordult.

– Nézd! Ez az első napom itt, hosszú kihagyás után. Kérlek, ne rontsd el

nekem!

– Az enyém is – vallottam be.

– Beteg voltál?

Megráztam a fejem. Nem akartam hangosan kimondani. Először is azért,

mert nem hittem, hogy képes lennék rá. És különben is, nem akartam, hogy
Poppy azt higgye, hogy ez valami rohadt gáz módja annak, hogy kicsikarjam
belőle a bocsánatkérésem elfogadását.

Abból, ahogy Poppy arca eltorzult, és ahogy az ajkai összeszorultak,

miközben próbálta visszafojtani a könnyeit és elrejteni érzelmeit, arra
következtettem, hogy nem volt szükség arra, hogy kimondjam.
Megkönnyebbülést éreztem attól, hogy az emberek keveset beszéltek a
családomat ért tragédiáról. Amúgy meg irtózatos nagy hülyének kellett lenni
ahhoz, hogy bárki bármit mondjon rólam –

pozitívot, negatívat, akármilyet – úgy, hogy mellettem állt Vaughn és Hunter.

– Jaj, Knight! – Levette a kalapot a fejéről, és lehajította a földre. –

Jaj, annyira, de annyira sajnálom! Ez rettenetes! Hogyan tudod

tartani magad? Jól vagy?

Hogy jól voltam-e?

Nem, nem igazán.

Távolról sem.
És abban a pillanatban úgy éreztem, nem is leszek jól soha.

Megráztam a fejem, lenyelve a haragomat, a szomorúságomat és a

baromságaimat.

– Majd jobban leszek – hazudtam. – Látva, hogy te milyen csodálatos,

kedves és megértő ember lettél annak ellenére, hogy anya nélkül nőttél fel,
talán nekem is sikerül majd. De nem ezért vagyok itt. Nem ezért, Poppy.
Hanem azért, mert elbasztam, és bocsánatot akarok kérni. Megértem,
mennyire szar lehet végigmenni a folyosón, miközben mindenki rólad beszél
a hátad mögött.

Sajnálom, hogy ezt okoztam!

Még több ember özönlött ki a különböző szakkörös termekből. Egy

röhejesen zseniális ötletem támadt.

Egész pontosan: hülyeség, de tudtam, Poppynak mennyire számít a hírneve,

én pedig magasról leszartam, ki mit gondol rólam. Tudtam, hogy ezzel Luna
is így van.

– Semmi baj – hallottam Poppy szavait, és közben azt vettem észre, hogy
egyre több ember néz bennünket kíváncsian, ahogy a lépcsőn a kocsijaik felé
sietnek. – Tudtam jól, hogy te vagy az All Saints gimi királya. És mégis
üldöztelek. Ugyanannyira vétkes vagyok, mint te. – Szipogott.

– Kérlek! – kiáltottam fel hirtelen, és megráztam a vállát. A szeme kidülledt

a meglepetéstől. Mintha azt kérdezte volna: mi a fasz?

Én pedig azt feleltem neki a tekintetemmel: csak bízz bennem!

– Poppy, tudom, hogy dobtál, de azt akarom, hogy próbáljuk meg újra!
Bármit megteszek, csak adj egy esélyt, bébi!

Annyi érzelem futott át az arcán, hogy azt hittem, mindjárt elájul.

Valószínűleg csodálkozott, miért csinálom ezt. Én is ugyanezen tűnődtem.

Talán anya temetése alatt jöttem rá, mennyien szerették őt, és nem akartam,
hogy úgy hagyjam el egy nap ezt a világot váratlanul, hogy tudom, egy
világklasszis baromnak tartanak. Persze egyesek számára az voltam – ugyan
nem szándékosan, de ez nekik mindegy is volt.

– Nem! – Poppy kiáltása túl drámaira sikeredett, legszívesebben szóltam

volna neki, hogy vegyen vissza egy-két fokkal. A levegőbe lendítette a
karját. – Nem fogok! Soha többé nem adok neked esélyt, Knight Cole! A
szívem másé!

A szívem másé? Ki a faszom volt ez a csaj, Billy Shakespeare? Ki beszélt

így? Ó, hát persze! Poppy. Poppy beszélt így. Hiszen harmonikázni is
szokott, az isten szerelmére! Valószínűleg tudott latinul, és azt is, hogy kell
helyesen megkötni egy fűzőt. Ezen majdnem elmosolyodtam. Majdnem. De
inkább megráztam a fejem.

– És ki az a rohadék?

– Azt meg nem vallom!

Meg nem vallom? Meg nem vallom? Halványan tudatában voltam annak,
hogy az emberek elkezdtek körénk gyűlni, elővették a telefonjukat, hogy
felvegyék a jelenetet. Nem bántam, hogy közönségünk van. A
futballszezonban péntekről péntekre ezt éltem meg. Csak azt reméltem
kurvára, hogy meg tudom majd magyarázni Lunának, ha ez egyszer
kiszivárog.

Bár legbelül tudtam, hogy nem kell magyarázkodnom. Nyilvánvaló volt,

hogy a szívem minden porcikája az övé. Soha nem lehetek másé.

– Haver, szerintem azt várja, hogy kihívd párbajra, vagy ilyesmi! Ez a picsa
teljesen őrült! – kiabálta valaki az egyik felső lépcsőfeljáróból.

Megcsóváltam a fejem, és gyilkos pillantást vetettem rá.

– Törődj a magad dolgával!

– Bocs!

Visszafordultam Poppy felé.

– Megpróbálok továbblépni, de Pops, esküszöm mindenre, ami szent, ez nem
lesz könnyű! – Aztán körülnéztem, és a levegőbe dobtam a karjaimat. – Nem
kér valaki pattogatott kukoricát esetleg?

Húzzatok innen a picsába!

Látva, hogy az emberek milyen sebességgel iszkolnak a kocsijukhoz és az

osztálytermekbe, még meg is nevettetett volna, ha nem lettem volna frissen
árva.

Három perccel később Poppy meg én egyedül voltunk a parkolóban.

Kinyitottam neki a Mini Cooper ajtaját. A könnyein keresztül mosolygott.

Utáltam látni, ha az emberek sírnak utánam. A pohár
Még amikor a kamuzó, Priust vezető, elegáns göncöket viselő

tanácsadóm, Chris megpróbált „mélyre ásni” és segíteni nekem

„megtalálni az utat a tudatossághoz” – azaz gyakorlatilag rákényszerített,

hogy szembenézzek a legkeményebb dolgokkal –, én akkor is hű maradtam
az anyának és Lunának és legfőképp önmagamnak tett ígéretemhez.

És most mi lesz? Lezártam a dolgokat Poppyval – végre –, de szükségem

volt egy tervre.

Semmiképpen sem közelíthettem Lunához, amíg nem tudtam pontosan, mit

mondjak neki, és ahhoz, hogy tudjam, mit mondjak, szükségem volt egy nő
nézőpontjára – lehetőleg egy józan, hozzáértő nő nézőpontjára. A problémát
az okozta, hogy Daria egy mini-Lucifer volt, és én annyira sem bíztam
benne, mint egy kibaszott zsák kőben. Hadd fogalmazzam újra: a zsák követ
legalább megbízható fegyverként tudtam használni. Daria haszontalanul
gonosz volt, szóval ő szerepelt a kivel-kéne-dumálnom listám legalján.

Ugyanez vonatkozott az összes lányra, akit a suliból ismertem.

Mindegyiküknek voltak rejtett céljai velem. Vagy gyűlöltek azért, mert nem
érdeklődtem irántuk, vagy túlságosan csíptek engem ahhoz, hogy abban
segítsenek, hogyan jöjjek össze újra Lunával.

Beszélhettem volna Edie-vel, Mellel vagy Emilia nénivel, de igazság szerint

már rég szerettem volna köszönetet mondani Dixie-nek, amiért, nem is
tudom, megmentette az életemet, ezért beleegyeztem, hogy még egyszer
találkozom vele azon a padon, ott az óceánnál, ahol eredetileg azt mondtam
neki, hogy húzzon el a retekbe.

Csakhogy most olyan információk birtokában voltam, amiknek korábban,

konkrétan akkor, amikor azt javasoltam neki, hogy menjen vissza szépen
Texasba, még nem:

1. Dixie törődött velem annyira, hogy itt maradjon, annak ellenére, hogy én
nem akartam, hogy ezt tegye. Megmentette az életemet, amikor mindenki
más azzal volt elfoglalva, hogy gyűlöljön engem, vagy undorodjon a
szánalmas, alkoholista pofámtól. Soha nem ítélkezett, még akkor sem,
amikor én könnyedén ítélkeztem felette.

2. Szükségem volt egy női nézőpontra, hogy segítsen nekem Lunával

kapcsolatban, és hát, Dixie igazából nő volt. És ahogy

kezdtem rájönni: egy egész intelligens nő.

3. Dixie közölte velem, hogy van egy egy irányba szóló jegye Dallasba, és
ez valahogy olyan érzés volt, mintha egy hét alatt két anyát veszítenék el.
Elnézést kértem magamtól, hogy így érzek, hiszen a fejem teljesen máshol
járt, de ettől az érzés még nem lett kevésbé valóságos.

Dixie már várt rám a padon, kezét az ölében tartva, félénk mosollyal az
arcán. Tizenöt perccel korábban érkeztem, de valahogy mégsem lepett meg,
hogy ott várt rám. Dixie mindig három lépéssel előttem járt, és amióta Todos
Santosba jött, mindig a rendelkezésemre állt.

Talán ezért nem volt semmi értelme utálni őt. Gyorsan meguntam ezt. Anya
most már nem volt, és eldönthettem, hogy az érzelmeim teljes skáláját vagy
arra irányítom, hogy gyászolom anya elvesztését, vagy arra, hogy tervet
szövök Luna visszaszerzésére. Dixie többé nem jelentett fenyegetést, mert
nem aggódtam, hogy anya valahogy rájön, mi van, és úgy érzi, le akarom
cserélni őt.

Dixie egy kékeslila jégkását nyújtott át nekem. Bogyós gyümölcsökből és

szőlőből. A kedvencem volt, bár sosem beszéltünk a jégkásákról, így azt
hiszem, csak azért jött rá, melyik lehet a kedvencem, mert folyton a
nyomomban járt.

– Köszi. – Nagyot kortyoltam, és hunyorogva néztem a naplementét. Dixie

válaszul a fülem mögé simított egy tincset a kócos hajamból.

– Hogy bírod?

Szuper! Csevegni fogunk. Pont erre volt szükségem. Erre, és egy forró
ánuszfehérítésre!

– Minden rendben. – Mindenki kedvenc szavajárása.

– Nem úgy tűnik. Megkönnyebbültem, hogy látszik rajtad a fájdalom. Ha
eltompítanád mindenféle cuccal, azzal csak megnehezítenéd a dolgodat.

Szerettem volna apró darabokra törni a reményét. Elmondani neki, hogy bár
józan vagyok – ahogy azt megígértem Lunának, de nem neki –, nem ettem
és nem aludtam semmit. Hogy valahányszor lehunyom a szemem, mindig
anyát látom. És valahányszor kinyitom, Holdfény kísértetszerű látomása
jelenik meg előttem, amint távolodik tőlem, minden egyes pislogással egyre
távolabb és távolabb. Szarrá

rémültem attól, hogy az idő előrehaladtával Luna felelősségérzete, hogy

gyámolítania kell engem, csökkeni fog. Visszamegy a Boonra.

Aprilhez. A KIBASZOTT JOSH-hoz.

El akartam mondani Dixie-nek, hogy két nő kísért, hogy nincs hely számára
a szívemben, az agyamban, sem a kettő közötti térben.

Mégis, amióta találkoztunk, most először nem mondtam semmi ilyen

szemétséget.

– Mikor mész el? – váltottam témát.

Még azt is árulásnak éreztem, hogy anyáról beszélek Dixie-vel.

Apának azt mondtam, örülök, hogy Dixie-t jól kiosztotta, amiért részt vett
anya temetésén, de igazság szerint leginkább sajnáltam őt, amíg ott volt.
Igen, ő még élt, Rosie pedig nem, de anyát mégiscsak szerették. Imádták.
Egy teljes közösség kedvence volt, és az életében lévő férfiak piedesztálra
emelték.

Soha nem fogom tudni ugyanúgy szeretni Dixie-t. A pokolba is, a saját
életemet is feláldoznám anyáért, gondolkodás nélkül!

– Knight…

– Ez egy egyszerű kérdés volt, Dixie! – csattantam fel.

Némán átnyújtott nekem egy borítékot. Már fel volt tépve, és szarrá volt
gyűrve. Megdörzsöltem a tarkómat.

– Nem telik ragasztóra? – húztam fel az egyik szemöldökömet.

– Olvasd el! – Figyelmen kívül hagyta a hülyeségemet, és oldalba bökött. –

Kérlek!

– És aztán elmondod, mikor mész el? – Gúnyos mosolyt villantottam rá,

hogy úgy érezze, nem látom szívesen, de valójában már hajtott a vágy, hogy
boldogtalanná tegyem.

– Majd utána elmondod, hogy még mindig azt akarod-e, hogy elmenjek. –
Felszegte az állát.

Ez felkeltette az érdeklődésemet. Elővettem a levelet, és az első

dolog, ami feltűnt, az a kézírás volt. Mintha egy vödör jeges vizet kaptam
volna az arcomba. Mert bármikor, bárhol, még álmomban is felismerném.
Szép és merész írás, tele hosszú vonásokkal.

Kiszáradt a torkom, a szemem úgy itta a szavakat, mintha azok vízből

lennének.

Kedves Dixie!

Tudom, hogy nem kellene irkálnom Önnek. Ez valószínűleg már kényszeres.

A helyzet az, hogy nincs sok időm hátra, és nem

engedhetem meg magamnak, hogy anélkül hagyjam el ezt a földet, hogy nem
tettem meg mindent, amit csak tudtam, hogy összekössem Önöket.

Megértem, hogy miért nem válaszol a leveleimre, amikor képeket küldök

róla. Ijesztően könnyű kötődni a mi Knightunkhoz. És a

„miénk” alatt azt értem, hogy az enyém, Deané, és az Öné.

Az Öné, Dixie. Az Öné.

Gyönyörű, ugye? A legszebb fiú, akit valaha láttam. De nem csak a
jóképűsége és a sportos alkata miatt olyan népszerű. Nem akarom, hogy azt
higgye, ő is csak egy helyes pofi.

Tudta, hogy a legjobb barátja a szomszédunk lánya, aki szelektív néma?

Egyáltalán nem beszél. Knight egész általános és középiskola alatt cipelte a
kislány hátizsákját, minden egyes nap, még akkor is, amikor beteg volt.
Egészen a tavalyi évig, amikor a lány leérettségizett, minden iskolai szünetet
és ebédszünetet vele töltött, csak hogy legyen kivel leülnie. Egyszer pofon
vágott egy fiút, amiért az megsértette a barátnőjét, és ezért fel is
függesztették. Knight szíve nagy, nyílt és olyan, akár a szivacs. Átitatja a
jóság. Esküszöm.

És vicces is. Remélem, nem érzi ezt kérkedésnek, de Knight tényleg

csodálatos. Emlékszik az apjára? Jó humorérzéke volt? Ha akarja, Knight
képes arra, hogy addig nevettessen, amíg potyogni nem kezdenek a
könnyeim. És gyakran akarja. Különösen, amikor nem érzem jól magam.
Úgy áll ott az ágyam előtt, mintha az egy színpad lenne, és vicceket mesél
nekem.

Ezzel nem arról próbálom meggyőzni, hogy szeresse őt. Tudom, hogy már
szereti. Én csak sütkérezem az örömben, amiben osztoznunk kellene, mert a
fiunk kedves, jóképű, egészséges és erős. Csak azt sajnálom, hogy ilyen
körülmények között munkálkodom azon, hogy újra kapcsolatba kerüljön vele.

Knight megérdemel egy anyát. Valakit, aki gondoskodik róla.

Lev is megérdemel egy anyát, bár én soha nem kérném Öntől, hogy vállalja
ezt a szerepet.

A férjemnek, Deannek, társra van szüksége.

Tudom, hogy Ön egyedülálló. Tudom, hogy egyedül él. Tudom, hogy azóta
nem tért magához, amióta lemondott Knightról.

Kérem, Dixie, ne értsen félre! Tudom, elítélően és lekezelően hangzik. Miért

is feltételezem azt, hogy azt akarja, ami az enyém?
Miért gondolom, hogy az én életem olyan ragyogóan kívánatos, hogy
felhatalmazva érzem magam arra, hogy azt mondom, lépjen a nyomomba?

De tudnia kell, nem azért küldöm ezt a repülőjegyet San Diegóba, sem a
Todos Santos-i hotelfoglalást, mert sajnálom Önt. Azért teszem ezt, mert a
szívem mélyén tudom, hogy mindezt meg tudja tenni értük. Ha valaki itt
szánalmat érdemel, az én vagyok.

Úgyhogy kérem, adja meg ezt nekem!

Hajlandó vagyok elfogadni. Nincs bennem büszkeség, amit

megspórolhatnék.

Kérem, jöjjön el Todos Santosba!

Kérem, ismerje meg Knightot, a fiunkat!

Kérem, próbáljon meg újra kapcsolatba lépni vele!

Kérem, tartsa ezt titokban!

És amikor eljön az én időm, kérem, legyen ott Lev és Dean mellett!

Imádtam minden pillanatát, amikor Knightot neveltem. Bár szokatlan, és

talán egyenesen irracionális ez tőlem, de kérem, viszonozza a szívességet
azzal, hogy a családom rendelkezésére áll, amikor szükségük van egy nőre,
akire támaszkodhatnak!

Tisztelettel,

bizakodva,

szeretettel és kétségbeesetten:

Rose Leblanc-Cole

A kezem annyira remegett, hogy ki kellett ejtenem a kezemből levelet, mert

a szavak elmosódtak.
Anya csinálta ezt az egészet. Ő hívta meg Dixie-t. Belökte őt az életembe.

Tehát nem árulás volt. Az, hogy találkoztam Dixie-vel, anya kívánságának
köszönhető. Azt akarta, hogy kötődjek ehhez a bigéhez. Ehhez a bigéhez, aki
nem akart tőlem semmit, de valahogy mégis talált magában erőt ahhoz, hogy
valami jót tegyen egy nőért, akit nem is ismert. Visszafizetni egy
szívességet. Gondoltam, dühösnek kellene lennem – dühösnek, amiért Dixie
nem akart képeket látni rólam, nem akart erőfeszítéseket tenni, nem akart
igényt tartani a pofámra.

De nem voltam dühös.

Őszintén szólva, azt gondoltam, hogy nagyon vagány, amiért ilyen

önzetlenül megtett valamit Rosie-ért annak ellenére, hogy nem akarta. Az
anyámért tette ezt, akit nagyon szerettem. Különben is, nem számított, hogy
mi hozta ide Dixie-t. Nem menekült el az első

jelre, amikor bunkón viselkedtem vele. Nem. Dixie maradt.

Maradt, pedig én egy kibírhatatlan fasz voltam vele.

Maradt a függőségem alatt. Akkor is, ha én nem vettem fel, amikor hívott.
Akkor is, amikor összezuhantam. Amikor sírtam. Amikor anya meghalt.

Még azután is maradt, hogy apa megmondta neki, húzzon a picsába, én

pedig megerősítettem ezt a kijelentést azzal, hogy idejöttem, és magam
zavartam el a retekbe.

Bárki is volt ez a nő, aki életet adott nekem, nem volt az az önző

boszorkány, akinek hittem.

Felvettem a levelet a földről, odanyújtottam neki, és a megfelelő

szavakat kerestem, de valahogy tudtam, hogy azok nem léteznek.

– Oké – szólaltam meg végül. Ja. Hát, nem épp a legmegfelelőbb szó, te
szarházi!
– Oké? – Dixie a mellkasára döntötte az állát, és a szeme sarkából az
arcomat fürkészte.

– Tényleg maradni akarsz? – vontam meg a vállam, igyekezve

nemtörődömnek tűnni.

A szívem vadul kalimpált a mellkasomban. Az istenit, anya! Vigyáz ránk,

még a sírból is. Valahogy tudtam, hogy így lesz, tudtam, hogy még sok
meglepetés vár rám a jövőben, amiben anya is benne lesz.

Hogy soha nem hagy el egészen.

Azt hiszem, anya sok mindenben olyan volt, mint Luna. Nem végeztünk
még egymással. És ez így is marad.

– Igen – nyögte Dixie. – Van egy jó állásom otthon. A családomnak van

pénze. De én itt akarok maradni veled. Meg akarlak ismerni.

Rosie nem túlzott. Csodálatos vagy, és az enyém vagy. Meg akarom ismerni
az egész Cole-klánt.

Keményen ránéztem oldalról. Megrázta a fejét, szipogott, és a könnyeit

törölgette a hüvelykujjával.

– Nem úgy! Ó, istenem, soha! Én még soha… én soha…

Úgy elpirult, hogy lángra is lobbanhatott volna a képet. Szűz volt?

Úgy értem, nyilván nem, hiszen én már megvoltam neki, de nem volt

neki más azóta, hogy én megfogantam?

– Soha nem volt párom – válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet. – Nem

is tervezem, hogy legyen. Csak egy szívességet szeretnék viszonozni Rosie-
nak. Annyira megbízott bennem, hogy kifizette az itteni szállásomat. Még a
zárt közösségetekbe is bebocsátást adott. De valójában önző is vagyok:
szeretném, ha lenne egy fiam. Persze, csak akkor, ha megengeded.

Ha megengedem neki.
Meg kellene?

Ez volt az egymillió dolláros kérdés. Mert ha hagyom, hogy mindenét maga

mögött hagyva ide költözzön, akkor biztosnak kellett lennem abban, hogy
nem hagyom őt cserben, amikor a dolgok majd nehezebbre fordulnak.

– Van egy próbám számodra. – Felálltam, a karjaimat összefontam a

mellkasom előtt.

Dixie követte a példámat, és talpra szökkent. A néhány méterre lévő

szemetesbe dobtam az üres jégkásás poharat, anélkül hogy odanéztem volna,
a tekintetem továbbra is Dixie-n tartva.

Nagyot nyelt.

– Figyelek.

– Lunáról van szó.

– A barátnődről? – vetette közbe.

Máris remekül játszotta a kíváncsi anyát. Elkezdtem sétálni a sétányon,

Dixie pedig a lépteimet követve sietett mögöttem.

– Nem, már nem a barátnőm. Szakított velem.

– Miért? – kérdezte Dixie lélegzet-visszafojtva.

– Mert egy erőszakos, részeges idióta voltam. Valójában egy seggfej voltam
több emberrel is. Bántottam egy másik lányt is, csak hogy visszavágjak
Lunának.

– Hogy érted azt, hogy bántottad? – A hangja elcsuklott.

Azonnal tudtam, hogy miért aggódik. Megálltam, és Dixie vállára tettem a

kezem. Meglepő módon elolvadt az érintésem alatt, az aggodalom
szabályosan elpárolgott az arcán lévő ráncokból.
– Nem, Dixie. Semmi olyasmi. Játszottam Poppy érzéseivel, miközben ő
nagyon azon volt, hogy együtt legyünk. Még csak nem is akartam lefeküdni
vele, bár ő azt akarta, hogy történjen meg. Szóval igen, bántottam őt, de nem
fizikailag.

– Oké. – Dixie bólintott. – Folytasd!

– Mindegy, szóval Luna dobott engem. Azt mondta, majd akkor beszéljünk
kettőnkről, ha már egy jó ideje józan vagyok. De mit jelent az, hogy egy jó
ideje? Épp most veszítettem el az anyámat. Nem veszíthetem el őt is. Luna
az egyetlen dolog, ami fontos nekem apán és Leven kívül.

A feszült szünet a levegőben azt sugallta, hogy a listához hozzá kellene

tennem az ő nevét is. De én még arra sem álltam készen, hogy ez a lehetőség
megforduljon a fejemben. Dixie épp most lépte át az ellenség és ismerős
közötti határvonalat. A baráti területig még hosszú út vezetett, és hegyeken-
folyókon kellett átkelnie, mielőtt családtaggá válhat.

– Szóval, mi a kérdés?

Megálltam. Dixie is.

Felé fordultam.

– Hogyan szerezzem vissza?

– Azt akarod, hogy segítsek? – csillant fel a szeme.

Azt akartam? Hát ja, igen!

Luna megígérte, hogy ott lesz mellettem, és így is tett, de csak úgy, mint
barát. Tudta, hogy józan vagyok, mégsem engedte, hogy hozzáérjek. Hogy
megcsókoljam. Hogy érezzem őt.

Megértettem. Elcsesztem. És ösztönöznie kellett valamivel, hogy távol

tartsam magam az alkoholtól meg minden mástól. Különösen most, hogy
anya elment. De hát nem hallotta a saját szavait a temetésen? Ha szeretsz
valakit, ne engedd szabadon! Szorítsd ki belőle a szart is, amíg rá nem jön,
hogy nincs esélye megszökni! Ja.
Ezzel a kijelentéssel egyet tudtam érteni, a módszert pedig hajlandó voltam
kipróbálni.

– Aha. – A hajamba túrtam. – Igen, a segítségedet akarom, Dixie.

Ez a próba – tettem hozzá. – Ha segítesz nekem, akkor jók vagyunk.

– És ha Luna nem reagál a közeledésedre?

Tudtam, hogy elsősorban azért kérdezi, hogy tudja, mennyi esélye van, és
hogy ennek semmi köze Lunához meg hozzám, de a kudarc gondolatától is
hányingerem támadt.

– Ha ez történne, akkor majd megbeszéljük a továbbiakat.

– Nem – felelte. – Én ebbe nem egyezem bele. Most fogom beadni a

felmondásomat. Szóval bármi is történik, ígérd meg, hogy hetente

kétszer találkozhatunk! Közös beleegyezéssel – tette hozzá, amitől majdnem

elröhögtem magam.

Nincs több zaklatás.

– Ha találkozni akarsz, én választhatom ki, hol találkozunk –

tisztáztam.

– Nekem megfelel. – Bólintott.

– És én mondom meg, hogy mikor és meddig. Az én módszeremmel kell

csinálnunk mindent. – A mellkasomra böktem az egyik ujjammal. – Mert a
te módszeredről bebizonyosodott, hogy szar, Dix. Ne vedd sértésnek!

– Nem veszem.

– Szóval, mi a Luna-terved? – kérdeztem, visszatérve a tárgyra.

Minden tiszteletem azért, hogy anyává akar válni, de nekem az volt a lényeg,
hogy ne veszítsem el Lunát.
– Adj egy kis időt, hogy kidolgozzam a tökéletes tervet! Találkozunk a
szállodámban nyolckor? Rendelhetünk kínait.

– Utálom a kínait! – vágtam rá megsemmisítően.

– Szusit?

– Szusit anyával ettem hagyományosan. Szóval, nem.

– Bocsáss meg! – Az arca eltorzult a bocsánatkéréstől, mintha ő

lenne a felelős azért, hogy anya nincs itt. – Mit szólsz a fánkhoz?

– Fánk?

– A fánk lesz a mi szokásunk. Szereted a fánkot.

Nem szóltam semmit.

– Nem akarod megkérdezni, honnan tudom? – vigyorgott.

– Hmmm, nem. Élek, tehát szeretem a fánkot. Ehhez azért nem kell
agysebésznek lenni. A szénhidrát, a cukor egyenlő az orális orgazmussal.

– Persze. Akkor hadd legyek pontosabb! A kedvenc fánkod a pisztáciás-

vaníliás, de a sima fánkot is szereted.

Az elmúlt hónapokban nem ettem fánkot, szóval nem úgy szerezte az infót,
hogy követett.

– Most aztán konkrét voltál. És pontos. És hátborzongató. Honnan tudod

ezt?

Bár szerettem a fánkot, azt is szerettem, hogy kockás a hasam, és a kettő

sehogy nem járt együtt. Igaz, túl fiatal és túl aktív voltam ahhoz, hogy pufók
legyek, de apa meg a barátai azt mondták, a

lényeg a jó szokások kialakítása, hogy az ember negyvenévesen se nézzen ki

hatvannak.
Mindenesetre ez a beszélgetés nem volt annyira szívás, szóval ez már
előrelépésnek számított.

– Mert amikor a pocakomban voltál, megőrültél a pisztáciás fánkért! –

Elpirult.

Én csak bámultam, és bámultam tovább, várva a folytatást.

– Meg a tejért. Ó, hogy szeretted a tejet a fánk mellé!

– Naponta egy liter tejet megiszom – vallottam be.

Akinek nem tetszik, bassza meg! Kemény, erős csontjaim voltak attól a
szartól.

Dixie sokkal elviselhetőbb volt, mint gondoltam.

– Természetesen elkényeztettelek. Minden egyes nap kaptunk egy fánkot.

Azzal kezdtem, hogy minden ízben vettem egyet-egyet, és mindegyikből
haraptam egy-egy falatot. Amikor beleharaptam a pisztáciásba, úgy
fickándoztál, hogy a lelkemet is kirúgtad belőlem.

Szóval azt ettünk minden délután. Te meg én. Pisztáciás fánkot, egy nagy
pohár tejjel.

– Ez… király.

– Szóval, fánk és terv? – mosolygott.

– Fánk és terv – bólintottam.

Huszonhetedik fejezet

Luna

– Ott van!

Suttogást hallottam a hátam mögül, miközben szórakozottan nézegettem a

ruhákat. Magas női hang volt.
– A városban azt beszélik, azon a héten szakított Knighttal, amikor az anyja
meghalt. Szívtelen, nem? Azután, hogy a srác évekig gondoskodott róla. Szó
szerint nem is volt élete rajta kívül.

– Őrült! – sóhajtotta egy másik lány.

Néha – igazából gyakrabban, mint amennyire gondolni szerettem rá – az

emberek azt feltételezték, hogy ha nem tudok beszélni, akkor nem is hallok.
Vagy ha hallok is, az nem számít. Nem akartam szembeszállni velük. Soha
nem is tettem. És ők azt feltételezték, hogy soha nem is fogok. Csakhogy
ma, amikor Dariával, az anyjával, Melodyval, Emiliával és Edie-vel lógtam,
hogy segítsek neki megtalálni a tökéletes eljegyzésiparti-ruhát, ezek a csajok
durván ráébresztettek valamire.

– Luna! – szólt oda nekem Edie az öltözők előtti krémszínű

pamlagról, egy pohár pezsgőt ringatva a kezében a többi nő mellett.

Daria épp az ötödik ruháját próbálta fel az üzletben. Mindannyian nagyon

igyekeztünk a ruhákra koncentrálni, és nem arra, mennyire kamu módon
viselkedünk mind, miközben csak Rosie körül járnak a gondolataink. Tettem
egy lépést hátra, és úgy csináltam, mintha magamnak keresnék valamit,
hogy ne lássák a többiek, hogy sírok.

Rettenetesen hiányzott Rosie. Napról napra jobban.

– …és most Daria Followhill-lel lóg? Mennyire jellemző! Ő is egy ribanc

lett, hogy bekerüljön a menők klubjába.

A mögöttem zajló csevegés felerősödött.

– Remélem, Knight visszamegy Poppyhoz. Ő legalább nem játszott vele

dedós játékokat.

– Luna, kicsim, gyere! Azt hiszem, ez az igazi – mondta Edie.

Biztosan látta a mögöttem álló lányokat, a tekintetükből arra következtetett,

hogy rólam beszélnek, és meg akart kímélni a szívfájdalomtól.
Edie, Emilia, Melody és Daria már hozzászokott ahhoz, hogy beszélek,
ahogy mindenki más is körülöttem, de még mindig túlságosan óvtak.
Továbbra is aggódtak amiatt, hogy nem tudok egyedül megbirkózni a
dolgaimmal.

– Csak egy perc, anya! – kiáltottam oda Edie-nek, hangosan és tisztán.

A hátam mögött zajló fecsegés abbamaradt. Ahogy a ruhák suhogása is.

Derűs mosollyal az arcomon megfordultam. Legfőbb ideje volt, hogy
megtegyem ezt: hogy kiálljak a szemétkedők ellen ahelyett hogy Knight
széles, félelmetes háta mögé bújok.

Hogy tisztázzam, mi vagyok én neki. És hogy ő mit jelentett nekem.

Hogy elhallgattassam őket azzal, hogy megmutatom nekik: a csend nem

jelent gyengeséget. Az, hogy gyengéd vagyok, és szelíd, nem jelenti azt,
hogy nem tombol bennem vihar. A csendes víz mély mederben

folyik.

Azoknak,

akik

leghangosabbak

és

legnépszerűbbek voltak az iskolámban, gyakran jóval több volt a

rejtegetnivalójuk. Ahogy odasétáltam a lányokhoz, csak a nyikorgó Vans
cipőm hangja volt hallható a boltban. Megálltam tőlük néhány centire, a
mosolyom kiszélesedett.

Felismertem őket. Két végzős pomponlány: Arabella és Alice.

Mindkettőjüket láttam tavaly Vaughn buliján. Arabella végig Knightra

nyomult, azzal húzta az agyam, hogy lefeküdt vele. Most már tudtam, hogy
nem igaz. Soha nem is volt igaz. Knight csak velem feküdt le.

Arabella orra alá dörgölhettem volna, jöttem rá. De nem tettem.

Túl öreg és túl okos voltam ahhoz, hogy az ő játékát űzzem.

– Csak hogy tudjátok – szólaltam meg kedvesen, és élvezettel figyeltem,

ahogy Arabella egy tollal szegélyezett, flitteres és tüllből készült
babarózsaszín ruhát szorít a mellkasához, mintha arra használná, hogy
megvédje magát tőlem. – Nem szakítottam Knighttal. Szünetet tartottunk,
amíg ő valami sokkal komolyabb dologgal foglalkozott, mint a
kapcsolatunk. Ő az enyém. Mindig is az

enyém volt. Nem Poppyé. Nem a tiéd, Arabella. Senkié sem. És ha eddig
nem tettem volna világossá, akkor most megteszem: mindenkit tönkreteszek,
aki az utamba kerül, beleértve a te ribanc picsádat is, ha egy rossz szót is
szólsz róla vagy rólam. Ne téveszd össze az udvariasságomat a
gyengeséggel! Hagytam, hogy lefoglald őt, amíg én megoldottam a
problémáinkat. De most itt vagyok. Itt is maradok.

És mindig mellette leszek.

Vettem egy mély lélegzetet. Nem zavart, hogyan bámulnak rám, tágra nyílt
szemmel és tátott szájjal, még mindig azon csodálkozva, hogy beszélek – és
nemcsak, hogy beszélek, de még jól is szórakozom, hogy így kiosztom őket
a picsába.

– Szeretem őt. Nagyon! És bármit is mondasz a kapcsolatunkról, az nem fog

ezen változtatni. Szóval azt javaslom, válasszatok egy újabb áldozatot, vagy
nem is: szálljatok le végre mások életéről, és foglalkozzatok végre a saját
dolgotokkal! Mellesleg ez… – kitéptem a ruhát Arabella kerek végű, nude
árnyalatú körmei alól, és a vállamra dobtam – …pompásan fog állni Darián
az eljegyzési partiján. Egyik ribanctól a másiknak, köszönöm!

Azzal megfordultam, és diadalmasan Edie, Emilia, Melody és Daria felé

vonultam, aki most az öltöző előtt állt egy zöld ruhában, és jókedvűn
vigyorogva bámult rám, a mellkasán keresztbe tett karral.

Odadobtam neki a ruhát, ő pedig elkapta a levegőben.

– Büszke vagyok rád, Szent Luna! – mondta.

– Amiért kiálltam azok ellen a hülyék ellen? – kérdeztem. – Ezt már rég meg
kellett volna tennem.

Daria megrázta a fejét, és még szélesebb lett a vigyora.

– Nem, hanem azért, mert tökéletes volt az időzítésed. És a körülményeket

elnézve, azt hiszem, a szerelmi vallomásodat valaki nagyra értékeli.

– Milyen körülményeket?

Daria az üzlet kirakata felé pillantott. Az üvegen túli látványtól a szívem

mintha kivirágzott volna, és szinte kibuggyant a mellkasomból.

Knight, Vaughn, apa, Dean, Jaime, Lev, Racer, Penn, Hunter és az All Saints
gimi teljes focicsapata ott állt, és mindegyikük egy-egy táblát tartott maga
elé, rajtuk Knight szörnyű kézírásával.

Vaughnén az állt: Luna

Apáén: Megtennéd

Deanén: Nekem

Jaime-én: Azt

Levén: A

Racerén: Szívességet

Pennén: Hogy

Hunterén: A

Az egyik focistáén: Feleségem

Egy másik focistáén: Leszel

Egy másik focistáén: ???

Egy másik focistáén: Nyugi

Egy másik focistáén: Csak

Egy másik focistáén: Vicceltem

Egy másik focistáén: …

Egy másik focistáén: (Félig)

Egy másik focistáén: Na

Egy másik focistáén: Jó

Egy másik focistáén: Igazából

Egy másik focistáén: Kibaszottul

Egy másik focistáén: Komolyan

Egy másik focistáén: Gondoltam.

Knight táblája volt a legnagyobb, és azon több szerepelt egy szónál. Ez állt
rajta:

Száguldunk mindhalálig, Holdfény?

Tátva maradt a szám, mert tudtam, hogy mennyi minden forog kockán.
Knight megint mindent fordított sorrendben csinált. Először jött az
eljegyzés, majd utána a szerelmi vallomás, ami valójában még váratott
magára. Az összemelegedés. A Knight-show újra-összejövős része. De
Knight már csak ilyen volt.

Nem úgy élt, ahogy a szabályok diktálták.

De józan volt.

És szenvedett.

És az enyém volt.
Ez volt a legkönnyebb döntés. Messze a legkönnyebb. Úgy éreztem, mintha
megmozdult volna alattam a föld, felborogatva a ruháspolcokat, és tudtam,
hogy Rosie valahonnan odafentről figyeli ezt az egészet. Sőt, gyakorlatilag
hallottam, ahogy azt mondja

nekem, hogy ne érjem be ennyivel, mielőtt meghallottam volna a szavakat,

amikre azóta vártam, hogy Knight megmentette az életemet az esőben a
biciklin. Amióta tudtam, hogy nem úgy szeretem, mint a testvéremet. Ó,
egyáltalán nem! Ő volt életem szerelme.

– Knight Jameson Cole – mondtam hangosan és tisztán, nem törődve azzal,

hogy közönségünk van, és hogy az eladónők elővették a telefonjukat, hogy
rögzítsék a jelenetet. Hogy Edie, Mel és Emilia szemében könnyek
csillogtak. Hogy Daria félig viccelődve azt mormogja, hogy ellopom tőle a
show-t.

– Gyere ide most azonnal, és mondd ki az Sz betűs szót, ha az én rettenetes

férjem akarsz lenni!

Az egész focicsapat nevetésben tört ki, és Knight ideges mosolya a

legpimaszabb, legarrogánsabb, legimádnivalóbb vigyorrá változott, amit
valaha is láttam emberi arcon. Elgyengült tőle a térdem. És valahogy tudtam,
hogy ez így is lesz életem utolsó napjáig. A szívem mindig kihagyott egy
ütemet, amikor Knight belépett a szobába –

nem számított, hányszor láttam már előtte.

A tábláját a válla mögé hajította, kinyitotta az üvegajtót, és besétált, nem

törődve a tőle jobbra álló Arabellával meg Alice-szel. Amikor hozzám ért,
fél térdre ereszkedett, de ahelyett hogy felnézett volna rám, lehajtotta a fejét,
mint egy harcos, aki földbe szúrt kardjával a királynője előtt térdel.
Előhúzott valamit a zsebéből, és egy gyűrűt tartott a magasba. Nem volt
doboza. Azonnal felismertem. Rosie-é volt.

A gyűrű története az volt, hogy Dean adta neki a második házassági

évfordulójukra. Egy kerekre csiszolt, sárgászöld gyémánt volt, több kisebb
gyémánttal körülvéve. Dean minden egyes józan év elteltével egy újabb
minikövet rakatott a nagy köré. Egy idő után magát a gyűrű szárát is
elkezdte drága gyémántokkal díszíteni.

Knight üzenete hangos és érthető volt. Nem hallgatta el a problémát. Sőt,

fejest ugrott belé. Nemcsak a szívét és a hűségét ígérte nekem, hanem a
józanságát is.

– Tudom, hogy szörnyű barát voltam. Tudom, hogy már nem vagyunk
együtt. Tudom, hogy sokkal, de sokkal jobbat érdemelsz annál, amit eddig
adtam neked. A szerelmedként, nem barátként.

Mármint a szexet leszámítva. A szex rész… – Felnézett, a szeme

nevetett, miközben az enyém rémülten és zavartan tágra nyílt. – Úgy értem,

valljuk be, Holdfény! Szarok vagyunk az ágyban, nem? Nincs értelme
tagadni.

Apa mindkét kezével befogta a száját.

– Folytasd a beszédet!

Mindenki nevetett. Azt hiszem, amióta Rosie kómába került, a családjaink

nem is voltak igazán boldogok, egészen eddig, és hirtelen megértettem,
miért akarta ezt annyira Knight. Ezt a nagy, ünnepélyes, egyáltalán nem
hétköznapi jelenetet. Mindannyiunknak szüksége volt rá.

Knight megrázta a fejét, mintha néhány rossz gondolattól szeretne

megszabadulni.

– Mindenesetre, ami a kérésedet illeti, ezt az igencsak észszerű

kérésedet, milady, biztosíthatlak róla, hogy szeretlek. Szerelmes vagyok

beléd. Megőrülök érted. Négyéves korom óta. Mindig is te voltál számomra
az igazi. Soha senki más. Egy pillanatra sem. Még akkor is te, amikor arról
álmodtam, hogy továbblépek. Még akkor is, amikor utáltalak, vagy amikor
azt hittem, hogy utállak, mert tudtam, hogy együtt leszünk. Tudtam. A
szerelmünknek mindig volt egy saját pulzusa. Néha gyengén vert. Máskor
meg olyan hevesen, hogy nem hallottam rajta kívül semmi mást. De soha
nem halt el. Nem is tud.
Nem hagyom.

Remegve vettem levegőt, a kezemet a vállára helyeztem, jelezve, hogy álljon

fel. De Knight egy helyben maradt, még mindig fél térdre ereszkedve.

– Az éjszakát Dixie-nél töltöttem, és próbáltam kitalálni, hogyan

tudathatnám veled, hogy soha nem fogom megismételni a hibáimat.

Soha többé nem engedek az alkoholnak és a drogoknak. Soha többé nem

fogom így pusztítani magam. De az egyetlen dolog, amit ki tudtam találni,
az az volt, hogy megkérlek: adj egy esélyt, hogy ne szúrjam el! Mert ha
külön vagyunk, hogyan is tudhatnád meg? Úgy döntöttem, hogy elmegyek
Észak-Karolinába, bébi. Annyi mindent feladtál értem, és én örömmel
teszem ugyanezt érted.

Eszeveszetten ráztam a fejem. Szinte erőszakosan. Knight mosolya mostanra

teljesen eltűnt. Az arca egy kicsit sápadtabb lett.

– Nem – válaszoltam, és hagytam, hogy a könnyek szabadon folyjanak az

arcomon.

– Nem? – Továbbra is fél térdre ereszkedve maradt, és nem úgy tűnt, hogy
fel akar állni.

Imádtam ezt. Imádtam, hogy még mindig sebezhető helyzetben volt.

Miattam.

– Nem, nem megyünk vissza a Boonra. A Boon sok értelemben

megváltoztatott engem, és örökké hálás leszek azért, amit adott, de az
otthonom itt van. Te itt vagy. A családjaink itt vannak. Vannak, akik
elmehetnek egy államon kívüli egyetemre, és csinálhatják a saját dolgukat.
Mi nem. Túl sok mindent hagynánk magunk mögött. Nem, kicsim. Mi
maradunk. Itt fogunk tanulni. Itt szabadulunk meg a függőségedtől és az én
gátlásaimtól. Közel maradunk az utcához, ahol felnőttünk. Ahol egymásba
szerettünk. Ahol szétmentünk. Ahol összetörtünk, és ahol újra összeraktuk
magunkat.

Egy
szívdobbanásnyi

csend

következett,

majd

Knight

megköszörülte a torkát.

– Szóval… ez most igent vagy nemet jelent? Mert Dixie ezt az egészet kint
filmezi, és nem tudom, mennyi memória van a telefonján.

Kitörő nevetés harsant fel. Kellemes meglepetésként ért, hogy az enyém is

csatlakozott hozzá.

– Igen! – kiáltottam. – Igen, szeretnék Luna Cole lenni!

Knight erre felkapott, és megcsókolt, az egész világ szeme láttára.

A karjaim összekulcsolódtak a háta mögött, az ajkam összeolvadt az övével.

Egy tökéletes hercegnői pillanat volt, amiről sosem gondoltam volna, hogy
megélhetem, egy olyan herceggel, akiről azt hittem, mindenki más ágyasa.

És amikor végül letett, majd rám nézett, tudtam, mit fog mondani, mielőtt
kinyitotta volna a száját. Olyan jól ismertük egymást. Túl jól.

– Mindig. Bármikor. Örökké – motyogta, ajka pedig még mindig az

enyémen volt.

Úgy döntöttem, hogy befejezem a mondatát, úgy, ahogyan azt sok évvel
ezelőtt elképzeltem a fejemben:

– Téged választalak.

Epilógus

Knight
Egy évvel később

– Úristen! Ó, Knight! Ó, Knight! Ó, Knight! Ó…

– Knight. Ja. Tudom. – Felváltva ujjazom Lunát és nyomom a nyelvemet a

puncijába. Őrülten be van indulva újabban, amitől olyan lettem, mint egy
hatalmas, kanos kutya.

Na jó. Igazából mindig egy kanos kutya vagyok.

De most komolyan, van-e annál szexibb dolog, mint a saját spermádat

nyalogatni ki a menyasszonyod puncijából, bekenni vele a csiklóját, és
játszani vele, miközben tudod, hogy jövő szerdáig dugni fogtok?

Igen, semmi, szerintem sem.

Addig nyalom, amíg Luna a hajamba nem kapaszkodik, fel nem rántja a
fejemet a két lába közül, és rám nem veti a szürke, viharos pillantását.
Érzem, ahogy az eljegyzési gyűrűje gyémántjai a koponyámba vájnak, és a
farkam megrándul az izgalomtól. Ki gondolta volna, hogy Luna Rexroth, a
vadóc, a néma, a kiscsaj, akit soha senki sem vett észre, az ágyban ilyen
ellenállhatatlan?

Én biztosan nem. Az élet tele van meglepetésekkel!

– Azt akarom, hogy bennem legyél! – Most inkább hangzik dühösnek, mint
beindultnak.

Nem tehetek róla. Úgy nevetek, hogy majdnem leesem az ágyról.

De nem engedi. Magához rántja a testemet, karcsú lábaival leszorítja a

derekamat, és várja, hogy belé merüljek.

Én pedig megteszem. Teljesen kitöltöm, amíg fel nem nyög a gyönyörtől, és

részben a fájdalomtól. Lassan mozgok ki és be benne, gumi nélkül,
szeretgetem, és csókolom a száját.

Az enyém.
Az álla közepét.

Az enyém.

Az orrát.

Az enyém, az enyém, az enyém.

– Holdfény – krákogom. A beceneve olyan, mint egy szikla, ahonnan

mindjárt leugrom.

Látom, ahogy a gyönyörű horizont teljes pompájában ragyog előttem. Tele

van emlékekkel, amelyeket meg fogunk szerezni, helyekkel, amelyeket látni
fogunk, pillanatokkal, amelyek örökre meghatároznak majd minket.

Emlékek Levyvel, akivel mindennap beszélek telefonon, betartva az

ígéretemet, hogy mindig ott leszek neki.

Apával, aki lassan visszatér az életbe.

Dixie-vel, aki mindent megtesz, hogy ne idegesítsen fel, és eddig, be kell

vallanom, sikerrel is járt.

És azzal a lánnyal, aki arra született, hogy kihúzzon egy elkerülhetetlen

tragédiából.

A hold mosolyogva kukucskál ránk a tengerparti házunk függönye alól.

Megcsináltad – mondja.

Megcsináltuk.

Csodálatos ablakaink vannak, amiken nem lehet belátni, mi viszont mindent

látunk odabentről. Hat hónappal ezelőtt költöztünk ide, ugyanazon a napon,
amikor Vaughn összepakolta a cuccait, és Angliába költözött.

Az emberek meglepődtek, amikor megtudták, hogy elköltöztünk Todos

Santosból, de számomra ez volt a világ legtermészetesebb dolga. Szükségem
volt egy kis időre Lunával, mielőtt nekivágnék a való világnak – valahol,
ahol a szüleink és a barátaink nem ugorhatnak be, és nem zavarhatnak meg
minket. Továbbra is csak egy rövid autóútra vagyunk Todos Santostól –
kevesebb mint egy órára, ha nem durva a forgalom.

– Knight – nyöszörgi Luna a karjaimban. – Gyorsabban!

– De mi van, ha…

– Gyorsabban!

A körmei a derekamba mélyednek, és ó-baszd-meg…

Akkor ezt kimondhatjuk. A terhes nők teljesen őrültek. Azt hittem, Dixie
túlzott. Minden hétvégén meglátogat bennünket. Együtt vacsorázunk,
kvízesteket tartunk, és olyanok vagyunk, mint a kibaszott Brady család. Ő
volt az, aki figyelmeztetett, hogy Luna egy hormonális hullámvasúton fog
átmenni.

Azt hittem, hogy arra gondol, sírógörcsöt kap majd, valahányszor meglát
egy koszos kiskutyát vagy egy magányos kesztyűt az utcán.

De nem. Luna jobban be van indulva, mint egy jávorszarvas.

Nem mintha panaszkodnék.

– Nem akarom bántani a babát – nyögöm, és próbálok valahogy tizenkét

éven aluliak számára ajánlott kategórián belül maradni.

Addig tudom nyalni a menyasszonyomat, amíg el nem zsibbad a szám, de

attól félek, hogy a babának fájdalmat okozok a hatalmas farkammal. Most
nem felvágni akarok – tényleg őszintén aggódom.

Nem akarom, hogy Nagy Knight megbökje a fejét, vagy ilyesmi.

Anyu, hogy lehet, hogy csak egy szemem van?

Hát, fiam, tudod, apuci kiszúrta dugás közben, amikor terhes voltam veled.
Azt nem lehet mondani, hogy nem kockáztatok – hiába szívat Vaughn azóta,
hogy megtudta a nagy hírt. A menyasszonyomat leendő Tinimaminak
nevezte, amikor Skype-oltunk vele (benézte: Luna húszéves), és amikor
Luna bevallotta, hogy rámentésztára vágyik, Vaughn azt válaszolta: abból
ítélve, milyen gyorsan teherbe esett, azt hitte, csak a farkamra vágyik.

Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam megcsonkolni a havert.

Még a pofáját sem tudtam megütni, tekintve, hogy olyan messze van.

– Hát, ha nem gyorsítasz, akkor én foglak bántani téged! Már tíz perce az
orgazmus szélén lebegek – morogja Luna, visszarántva engem a valóságba.

– De mi van, ha bántom?

– Nem fogod bántani!

– Honnan tudod?

– Annyira azért nem hosszú! – kiáltja elkeseredetten.

Megállok egy lökés közepén, és rémülten bámulok rá.

Tudom, hogy az. Statisztikákkal tudom bizonyítani. Még egy vonalzót is

használtunk az öltözőben gimis koromban. Miféle baromság ez? Nagy
Knight nagyon nem ezt érdemli élete szerelmétől.

– Ezt most azonnal szívd vissza! – figyelmeztetem Lunát, majd olyan

keményen és mélyen belenyomom, hogy valószínűleg a torkát csiklandozza
a vége.

Luna felnevet. És elélvez. Rá a farkamra. És nevet tovább. Tényleg én

vagyok a legjobb partner a világon, ha ezt mondhatom így. És miért ne
mondhatnám? Úgy értem, épp most tettem meg, szó szerint.

És végre valaki megfelelő kontextusban használta a szó szoros értelmében

kifejezést! Pedig nem is mondtam ki – csak gondoltam!

– Elvileg nem a második trimeszter a legveszélyesebb? –

kérdezem, miközben a saját orgazmusom felé hajszolom magam, ki-be
húzogatva a farkam.

Luna tényleg határozottan hisz abban, hogy nem ártunk a babának, és ő

tudja, mi hogy van. Emellett egészségmániás, és már most jobban szereti ezt
a babát, mint ahogy én magát az életet, ami azt jelenti, hogy a kis motyó jó
kezekben van. És a pocak is, ami azt illeti.

– A terhesség nem így működik, Knight. Szexelhetünk. A baba biztonságban

van. Te viszont? Az esküdtszék még nem döntött, attól függ, hogy mennyire
fogod odatenni magad az ágyban.

Mire végzek a dugással, Luna alig tud a fürdőszoba felé tántorogni.

Én az ágyban elterülve maradok, és figyelem, ahogy a meztelen alakja

mozog a kivilágított fürdőszobában. Három hónappal ezelőtt, amikor
megtudtuk, hogy terhes, nagyon örültünk. Annak ellenére, amit sokan
gondoltak, a terhesség százszázalékban tervezett volt.

Igen, igen, tudom. Mindketten a UCLA-ra járunk. Mindketten hallgatók

vagyunk. Van egy állásom, egy kisligás focicsapatot edzek, ami szarul fizet,
de leginkább azért csinálom, mert erőleves a léleknek, Luna azonban most
fejezett be egy projektet, amivel tényleg tisztességes pénzt keresünk. A hírt
véletlenül közöltük egy hónappal ezelőtt, Daria és Penn sokat emlegetett
esküvőjén Palm Springsben.

Luna nem ivott. Ahogy Daria sem. Nem tartott sokáig, hogy összerakjuk a
képet.

– A gyerekeinknek gyerekeik lesznek! – jelentette be Melody Followhill.

Valamiért ez rém gusztustalanul hangzott a szájából.

Nem volt egyértelmű, hogy a gyerekvállalás mellett döntünk.

Csakhogy amikor minden olyan négyzetet kipipáltunk, amire egy korunkbeli

boldog párnak törekednie kell – eljegyzés, ház, egy Johnny nevű nagy,
fekete labrador és egy ronda, patkánykinézetű, fehér, Rotten nevű husky –,
rájöttünk, hogy valami nem stimmelt. Ez a valami persze anya volt, és
nemcsak a jelenlétének a hiánya, hanem annak a gondolatnak a hiánya, hogy
van valaki, akiről gondoskodni kell. Akiért harcolni kell. Aki számíthat ránk.

Az a helyzet Lunával meg velem, hogy természetünknél fogva gondoskodók

vagyunk. Én hozzászoktam, hogy gondoskodom róla és anyáról, ő pedig
hozzászokott, hogy megpróbálja megmenteni a világ többi részét, beleértve
engem is, így hát szükségünk volt valakire, akit minden extra szeretetünkkel
eláraszthatunk.

Apa majdnem megölt, amikor megtudta, hogy tizenkilenc évesen teherbe

szándékozom ejteni a menyasszonyomat. Szerencsére Dixie megnyugtatta.

Luna most egy dalt dúdol. Az Enjoy the Silence-t a Depeche Mode-tól. Egy
kis mosoly ül ki az arcára. Kíváncsi vagyok, hogy a kis motyó kislány vagy
kisfiú-e. Folyton lányként emlegetjük, mert valahol úgy sejtjük, a baba jelez
az anyjának.

Kíváncsi vagyok, hogy a babának zöld szeme lesz-e, mint nekem, vagy
szürke, mint Lunának.

Vajon az ő sötét, sima bőrét és az én keskeny, telt ajkaimat örökli-e.

Remélem, a baba tudni fogja, hogy már azelőtt gyereket akartunk, hogy
egyáltalán tudtuk volna, hogy létezik. És hogy a vér szerinti anyáinkkal
ellentétben mi soha nem engednénk el őt. És nem a születés utánra
gondolok. Hanem arra, hogy talán soha. Talán még egyetemre sem. Azt
hiszem, örökre bezárjuk őt a szobájába.

Oké, ez nem túl jó gyereknevelési módszer. Mindegy.

– Azt hittem, utálod ezt a dalt – szólítom meg Lunát, és megveregetem az

ágyat, hogy tudassam vele, hivatalosan is lejárt az öt perc, és itt az ideje a
második menetnek.

– Úgy is van – csiripeli, ahogy visszajön a fürdőszobából, és kecsesen

bebújik az ágyba.

A Venice Beachen lévő lakásunk elég takaros. Éjszaka konkrétan hallani

lehet a hullámok csobbanását a parton, általában háttérként, amit túlharsog a
turisták nevetése és sikoltozása, a fiatalok bandázása, meg a szörnyű
utcazene, amit az erkélyünkkel szemben játszanak az utcai művészek.
Szeretem a kinti nyüzsgést. Emlékeztet arra, milyen szerencsés vagyok, és
hogy jól választottam – a legcsendesebb embert, akit ismerek.

– Akkor miért dúdolod? – Közelebb húzom magamhoz, az orromat a

nyakához dugom.

Forró mellkasunk egymásnak ütközik. Az enyém kemény és izmos.

Az övé puha és kerek.

– Csak. – Elmosolyodik. – Mert Edie szereti, én pedig szeretem Edie-t.

– Akkor ezzel a logikával szereted az anált is – merengek.

– Tényleg? – A szeme sarkából megvető pillantást vet rám.

– Igen. Mert én szeretem az anált, te pedig szeretsz engem.

– Csak a születésnapodon! – Figyelmeztetően felemeli az ujját. –

Úgy tűnik, csak akkor szeretlek.

– És a nemzeti ünnepeken – egyezkedem.

– Megegyeztünk.

– Kanada nemzeti ünnepein is. Legfőbb ideje, hogy kimutassuk a

szolidaritásunkat feléjük!

Luna nevet. Én is. Alig várom, hogy a baba elkezdjen rugdalózni, és

csatlakozzon a bulihoz.

Az a gyerek nem is tudja, mióta várunk rá.

Hogy mindig is szerettem volna, ha itt vannak mellettem.

Hogy aznap, nem sokkal anya halála előtt, amikor bocsánatot kértem
Lunától, hogy gumi nélkül elmentem benne, az egy kilencvenkilenc
százalékos bocsánatkérés volt. Mert valójában azt akartam, hogy gyerekünk
legyen.

Azt akartam, hogy vezekeljünk azért, amit az anyáink tettek.

Csakhogy Dixie már nem ugyanaz a nő, akire nehezteltem. Talán sosem volt
az. Talán néha szörnyetegeket csinálunk az emberekből a fejünkben csak
azért, mert nem értjük őket.

Talán azért nem értjük meg őket, mert nem is próbáljuk.

És talán azért nem próbáljuk, mert félünk.

Akárhogy is, én már nem félek. A szerelemtől. Az érzésektől. A

megbocsátástól.

Luna meg én a kezdetektől fogva farigcsáltuk egymás személyiségét.

Egymás szükségleteit. Vágyait. Erkölcseit.

És legfőképp: szerettük egymást.

Luna

Egy fekete ruhát viselek, ami nem takarja el alul a kikerekedő

hasamat. Nem is akarom eltakarni. Büszke vagyok arra a kis púpra, olyan
vagány! Teljesnek érzem magam a terhességtől. Azt hiszem, az a fajta nő
leszek, akinek rengeteg gyereke lesz, vér szerinti és nem vér szerinti is, de
nem akarok ráijeszteni Knightra azzal, hogy ezt mondom neki. Még nincs
húszéves.

Továbbá ígéretet tettünk egymásnak, hogy lépésről lépésre fogunk haladni,

és még össze kell házasodnunk, mielőtt világra hozom ezt a csöppséget,
vagy mielőtt a szüleink szívrohamot kapnak attól, hogy a gyerekünk esküvő
előtt fog születni.
A színpad nehéz, fekete függönye mögött járkálok fel-alá, mert tudom, hogy
mindjárt szólítanak. Ki fogok állni a színpadra, és kérdéseket tesznek majd
fel nekem. Én pedig válaszolni fogok rájuk.

Hosszasan. És ami még fontosabb – szavakkal.

Ez is része volt a szerződésnek, amit aláírtam, amikor könyvet írtam a

tizenhét évig tartó hallgatásomról. A Vége a hallgatásnak című könyvemet
Rosie-nak és Valnak ajánlottam, két olyan nőnek, akik nagyon különböző
szerepet játszottak az életemben. Az egyik megölte a hangomat. A másik
életre keltette.

A könyv a múlt héten jelent meg, és felkerült az USA Today

bestsellerlistájára. A második szerződésem aláírásának küszöbén állok
ugyanazzal a kiadóval. Fogalmam sincs, hogyan fogok zsonglőrködni az
iskola, a baba, a könyv, a férj, az élet és egy

londoni utazás között, hogy megnézzem Vaughn jövő évi kiállítását.

De hamarosan megtudom.

– Holdfény. – A vőlegényem egy csésze teával és egy kis fehér dobozzal

sétál oda hozzám a színfalak mögött. Átnyújtja nekem a teát. – Hogy állunk?
– Egy csókot nyom a homlokomra.

– Minden rendben – felelem.

Egymásra nézünk, majd felnevetünk, mert tudjuk, mit jelent ez a kifejezés.

Semmit. Semmit nem jelent.

Belekortyolok a teámba.

– Igazából inkább izgatott vagyok, mint ijedt.

– Helyes. Vegyél egy fánkot! – Kinyitja a dobozt, én pedig szemügyre

veszem a benne lévő, szénhidráttal teli finomságot.

– Van rajta valami zöld cucc. – Az orromat ráncolom.

– Ja. Pisztácia.

– Utálom a pisztáciát.

– De lehet, hogy a kis motyónak ízlik! – dörzsölgeti az arcát Knight.

– Egy próbát megér.

– Miért szeretné a kis motyó a pisztáciát? Ennek semmi értelme.

– Mert én is szerettem.

Belemegyek, amiért megosztotta velem ezt az intim információt, és tétován

beleharapok. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a pisztáciát, azonnal
megremeg a gyomrom. Mintha egy kis aranyhal úszkálna a hasamban. Nagy
szemeket meresztek Knightra.

– Mi az? Mi van? – Knight vigyora szinte kettéhasítja az arcát.

Már éppen válaszolnék neki, amikor a rendezvény koordinátora kézen fog,

és a színpad felé húz.

– A nevét kiabálják. Sok szerencsét, Ms. Rexroth! – mondja, én pedig tapsot

és kiabálást hallok.

Hallok néhány füttyöt is, ahogy a színpadhoz botorkálok, és rögtön

felfedezem, honnan jön. Hunter és Vaughn az első sorban ülnek, teljesen
elnyúlva az ülésen, Hunter pedig a levegőbe öklöz egyet.

Mellettük April, Ryan meg Josh ülnek, és olyan széles mosollyal bámulnak
rám, hogy biztosan érzem: tényleg elfogadták a hónapokkal ezelőtti
bocsánatkérésemet.

Visszarepültem a Boonra, hogy elbúcsúzzam, mert nem tudtam elképzelni,

hogy ne adjak magyarázatot azoknak az embereknek, akik olyan gyökeresen
megváltoztattak engem. Bár Aprilnek és

nekem voltak nézeteltéréseink, és bár egyikünk sem viselkedett egészen

kifogástalanul, mégis sikerült áthidalnunk a problémáinkat.
És Josh? Ő már egy ideje az egyik lovardás lánnyal randizik, és kezd
komolyra fordulni köztük a dolog.

A tanácsadóm, Malory is itt van. Tartottam vele a kapcsolatot, miután

otthagytam a sulit. Pontosabban ő tartotta velem a kapcsolatot. Nem akarta
azt látni, hogy visszatérek a régi szokásaimhoz, és nagyon örült, amikor azt
hallotta, hogy jobban vagyok, mint valaha.

A rendezvény koordinátora a színpad közepén lévő fotelhez vezet, miközben

a házigazda a könyvemet mutatja be. Egy percre teljesen elzsibbadok.
Végigpásztázom a termet, minden vendég arcát magamba szívom.

Emilia rám mosolyog, kezében a könyvem egy példányával.

Mellette Vicious bácsi ravaszkás mosollyal tiszteleg előttem.

Apa szemében könnyek csillognak.

Edie egyenesen sír.

Racer, Lev és Bailey döbbent pillantásokat váltanak. Ez a nyilvános

érzelemnyilvánítás nem éppen felel meg az ő ízlésüknek.

A tekintetem megáll Deanen és Dixie-n. Egymás mellett ülnek, és

mindketten figyelmesen néznek rám, nem törődve egymással. De van ott
valami, amiről nem tudom levenni a szemem: az, hogy a férfi kisujja szinte
összefonódik az övével az üléseik közötti karfán.

Tudom, hogy Dixie még mindig nem tudta feldolgozni, mennyi sértést
kapott Knight apjától, habár a történtek részleteit még nem hozták
nyilvánosságra.

Tudom, hogy Dean még nagyon nem tart ott, hogy lezárja a kapcsolatát
Rosie-val.

De azt is tudom, hogy mindkettőjük számára van remény, és valahogy

jobban örülök nekik, mint magamnak vagy ennek a könyvszerződésnek. A
halálos ágyán Rosie megkért, hogy hozzam össze őket, és az elmúlt egy
évben igyekeztem eleget tenni a kérésének: vacsorapartikat adtam,
éttermekbe hívtam őket, és gondoskodtam róla, hogy egymás közelében
legyenek, még akkor is, amikor a találkozás lemondásával kapcsolatos
ürügyeik egyre fogytak, és egyre erőltetettebbek lettek.

Múlt héten Edie azt mondta, látta őket fagyizni. Csendesen sétálgattak. Nem
beszélgettek egymással. Nem fogták egymás kezét.

Egyszerűen csak engedték, hogy behúzza őket az a csodálatos dolog, amit

szerelemnek hívnak.

Megsimogatom a hasamat, a mikrofont az ajkamhoz hú-zom, és beszélni

kezdek. Érzem, ahogy a terem kollektíven nagy levegőt vesz, megpróbálom
elrejteni a számat a mikrofon mögé, aztán belevágok a történetembe az
egyetlen kezdettől, ami igazán számít.

A mi kezdetünktől.

– Minden egy elhagyott, piszkos pelenkájú kisgyerekkel kezdődött, a csavart

pedig egy fiú hozta a cselekménybe, akinek el voltak törve az ujjpercei, és
akinek aranyból volt a szíve…

VÉGE

Köszönetnyilvánítás

Nagyon sok embernek meg kell köszönnöm, hogy a Vagány című

regényem létrejött. Minden kétséget kizáróan ez volt az egyik legnagyobb

kihívást jelentő könyv számomra, és egy ponton már kezdtem azon
gondolkodni, hogy egyáltalán meg tudom-e írni.

Hosszú szüneteket kellett tartanom, amelyek során néhány közeli barátom a

kezemet fogta, és gondoskodott róla, hogy végigcsináljam.

Itt vannak ők.

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a bétaolvasóimnak, Tijuana

Turnernek, Sarah Grim Sentznek, Amy Halternek, Lana Kartnak, Helena
Huntingnak és Ava Harrisonnak, hogy olyan megszállottan figyeltek minden
részletre. Istenem, mennyivel jobbá tettétek ezt a könyvet, mint amilyen
eredetileg volt! Nagyon sokat köszönhetek nektek.

Hatalmas köszönet jár a szerkesztőimnek. Először is Angela Marshall

Smithnek (tudod, mit csináltál, LOL), Jessica Royer Ockennek
(#éljenekakényszerbetegek) és Paige Maroney Smithnek.

Köszönöm, hogy folyamatosan előrelökdöstetek és segítettetek abban, hogy

fejlődjön az íráskészségem.

Letitia Hasser, köszönöm a csodálatos borítót (mindenki nevében, ugye?),

Stacey Blake Ryan, neked pedig a gyönyörű tördelést.

Hatalmas, hatalmas köszönet a Social Butterfly PR-nak, és különösen Jenn-

nek, Sarah-nak és Brooke-nak a szeretetükért és a részletekre való
odafigyelésükért. Annyira jó veletek dolgozni, és nagyon szeretlek
benneteket!

Kimberly Browernek, a rocksztár ügynökömnek, aki mindig egy lépéssel

előrébb jár a játékban. Köszönöm a karrieremben nyújtott mérhetetlen
támogatásodat. Ez a világot jelenti számomra.

Vannak emberek, akik belépnek az életedbe, és a legjobb irányba

változtatják meg azt. Íme néhány ilyen ember az én életemből: Charleigh
Rose, Vanessa Villegas (aki már azelőtt szerette Knightot,

hogy megismerte volna), Marta Bor, Betty Lankovits, Lin Tahel Cohen,
Avivit Egev, Keri Roth, Ratula Roy, Sher Mason, Lisa Morgan, Kristina
Lindsey, Chele Walker, Nina Delfs, Yamina Kirky, Nadine, Amanda
Soderlund, Ariadna Bastulo, Brittany Danielle Christina, Vanessa Serrano,
Vickie Leaf, Sheena Taylor, Sophie Broughton, Leeann Van Rensburg,
Tanaka Kangara, Hayfaah Sumtally, Isa Lopez, Jodie Wilkins, Aurora Hale,
Erica Panfile, Stacey Edmonds, Lulu Dumonceaux, Julia Lis, Autumn Hale
és Sarah Kellogg Plocher.

Külön köszönet a Sassy Sparrows csoportnak a támogatásukért és a sorozat

iránti szeretetükért, valamint azoknak a csodálatos bloggereknek, akik előre
jelezték, hogy támogatásuk jeléül írni fognak erről a könyvről. Végül, de
nem utolsósorban szeretném megköszönni nektek, olvasóknak ezt a
csodálatos utazást. Hogy olvastok, és beszéltek a könyveimről, és valóra
váltjátok az álmomat.

Megtiszteltetés lenne számomra, ha szánnátok néhány másodpercet arra, már

ha az időtök engedi, hogy posztoltok egy rövid kritikát erről a könyvről.

Millió köszönet!

L.J. Shen xoxo

Első fejezet

Kat

Mondj egy hazugságot, de legyen édes,

Mint az eskü, amit az esküvőnk napján tettél.

Mondj egy hazugságot, de ne fáj on,

A seb a mel kasomban tovább tátong.

Ne mondj igazat,

Nem tudok szembenézni azzal, ami jön.

Kiabálok, rúgok,

Megküzdök és elfutok.

Ne mondj igazat, nem akarom hal ani.

Suttogj nekem őszintén, szép hazugságot.

A hideg lassan lekúszik a vállamon, végigfut a karomon, és szeretném az

italra fogni, de egész nap ezt érzem. A reggel legelső

pillanatától kezdve, még mielőtt egyre könnyebben kezdtek volna csúszni az

italok. Valójában már napok óta olyan, mintha nem lennék teljesen a saját
testemben. Mintha nem is itt lennék, és nem velem történne mindez.

Ha őszinte akarok lenni, már régebb óta zajlik, mint néhány napja… sőt,
lehet, hogy hetek óta, csak nem figyelek a jelekre, úgy téve, mintha nem
lennének valódiak.

Most, hogy nem múlik a rosszullét, nem tagadhatom többé.

Azóta, hogy kiejtettem a szavakat.

Gyűlöllek.

Egy kibaszott hazudozó vagy.

El akarok válni.

A mellkasomban szúró fájdalom jelzi, hogy kortyoljak a boromból.

Hagyom lefolyni a torkomon, és úgy teszek, mintha megnyugtatna.

Valójában elzsibbaszt. Erre van szükségem. Könnycseppek gyűlnek a
szemem sarkába, de nem hagyom, hogy lehulljanak. Helyette reszketve
kifújom a levegőt, felemelem a poharamat, és lehúzom a maradék bort. Túl
édes ahhoz képest, hogy milyen a sötét.

Egy felső szintről jövő zaj megijeszt, és majdnem kilöttyentem az italom,

amikor leteszem a poharat, hogy megtörölhessem a szememet. Nem akarom,
hogy sírni lásson, nem hagyom. A recsegés vaklármának bizonyul. Nem
hallom a lépcsőn nehéz lépteit. Még mindig egymagam vagyok az
ebédlőben, és várom, hogy elmenjen.

Hogy magamra maradjak a keserédes emlékekkel és az állandó kérdéssel:

hogy történhetett?

A hátam mögött teljesen összehúzott sötét és vastag függönyök sem tudják

teljesen kizárni New York City nyüzsgő éjszakájának zaját, mindig
beszűrődik belőle egy kevés. Kezdetben, amikor ideköltöztem, zavart, de
most már kellemes. Megnyugtat, ahogy tekintetem az üres lépcső felé
kalandozik, és ott megáll.

Most nem szabad lerészegednem, amikor készülődnöm kellene egy holnapi

megbeszélésre egy potenciális ügyféllel. Mint New York City egyik legjobb
irodalmi ügynöke, rettentő jó vagyok abban, amit csinálok, de ma este nem
érdekel.

Nem lett volna szabad lecsuknom a laptopomat és kijelentkezni az összes

közösségimédia-felületről, amikor folyamatosan futnak a hirdetéseim és a
promócióim a megjelenések miatt.

Sok mindent nem kellene csinálnom.

Mégis itt ülök az ebédlőben az asztalfőnél, és semmi másra nem vagyok

hajlandó, csak a lépcsőt figyelni, és várni, hogy távozzon. Már a gondolat is,
hogy a hátát kelljen néznem, ahogy kilép a bejárati ajtón arra sarkall, hogy
az üvegért nyúljak.

Figyelmesen hallgatózom, miközben kitöltöm a maradék bort. Az utolsó

pillanatban pakol be, ahogy mindig, de ezúttal annyira más.
Munkaügyben utazik el, de amikor végez a londoni találkozójával, többé
nem tér vissza ide. A hirtelen felismeréstől újabb adag el nem

hullajtott könny kezdi el égetni a szememet, de mozdulatlan maradok.

Mintha az, hogy tettetem a halottat, visszatarthatná az érzelmeimet.

– Jobban teszi, ha nem – mormogom, magamban őrlődve.

Ajkamhoz emelem a poharat, és a sötét cabernet minden egyes korttyal

egyre édesebbé válik, és olyan beletörődésbe ringat, melyben ködbe veszik a
múlt emléke.

Ahol nem létezik az az újságcikk. Ahol elfogadom, ha váltig állítja, hogy

márpedig nem történt semmi. A cikkhez rendelt fotó maga ártatlan, de
Evannek nincs rá magyarázata. Képtelen tisztázni előttem, hogy miért
hazudozik, és miért akad belé a szó, amikor magyarázattal kellene
szolgálnia.

Leginkább az a tekintet fáj, amikor hazudik nekem. A paparazzi fotó őt és a

főnöke feleségét, Samanthát ábrázolja, aki épp egy viharos válás közepén
jár. Hajnali három órakor látták őket együtt a szálloda előterében. Kibaszott
hajnali háromkor! Semmi jó nem történik hajnal kettő után. Mindig ezzel
viccelődött, amikor megismerkedtünk. És együtt nevettem vele, amikor
elsütötte.

Csak egyetlen magyarázat létezik a képre, és mindketten tudjuk, mi az.

Annak ellenére tagadja, hogy nem képes előállni valami hihető

kifogással. Mintha pofon vágtak volna. Többé nem tettetem, hogy meg
tudnék bocsátani neki. Ha képtelen elmondani nekem az ő

verzióját, marad az enyém, ami arról szól, hogy a férjem nem az az ember,
akibe beleszerettem. Vagy legalábbis képtelen vagyok együtt élni a
döntéseivel.

Hosszú és mély lélegzetet veszek, odébb tolom a telefonomat, ami újra

pittyen egy barátom üzenetétől, és hátradőlök a széken. Nem akarom
elolvasni. Tenyeremmel eltakarom a szemem, és hirtelen elönt a forróság.
Túlságosan is nagy forróság.

Egyfolytában ugyanazt kérdezgetik tőlem, csak más szavakkal.

Maddie: Jól vagy?

Julia: Igaz? Nem lehet igaz.

Suzette: Már túlestél rajta? Tudok bármiben segíteni?

Sorra érkeznek az üzenetek a barátaimtól, egész nap rezeg tőlük az asztalon

fekvő telefonom.

Össze kell szednem minden erőmet, hogy szembenézzek velük, mintha teljes
valójukban előttem állnának, és úgy kérdezgetnének.

Egy olyan válaszom sincs a számukra, amit szívesen kimondanék.

Nem azért taszítom el magamtól a férjemet, mert akarom. Hanem mert ezt
kell tennem, és mert nem tudom, hogy valljak színt.

Még önmagamban is csalódtam.

A barátaim a legjobbat akarják nekem. Csak segíteni szeretnének, és tudom

is, hogy ez az igazság, de ettől még ugyanúgy felhúz, amikor újra megszólal
a telefonom.

Mély levegőt veszek, és azt kívánom, hogy bárcsak ne lennék most New
Yorkban. Bárcsak ne lennék ismert! Bár elrejtőzhetnék a névtelenség leple
alatt, és egyszerűen csak egy senki lehetnék! De ami még fontosabb: bárcsak
senki ne tudna erről! Térden csúszva mennék vissza hozzá, ha erre lenne
szükség. Könyörögnék neki, hogy öleljen át, amikor sírok, még akkor is, ha
miatta teszem.

Fohászkodnék neki, hogy szeressen. Tudom, hogy szeretne. És gyűlölném

magam miatta.
Jobbat érdemelsz. Újabb üzenet Suzette-től. Szavanként végigvezetem
ujjamat a képernyőn, hogy elhiggyem.

Hagyjanak békén! Szálljon ki mindenki az életemből és a házasságomból!

Semmi közük hozzá. Nem az ő tisztük ugyanúgy ítélkezni felettünk, mint
New York City minden egyes rohadt pletykalapja teszi. Nem ez az első
alkalom, hogy az újságok szóba hozzák a házasságunkat, de fohászkodom,
hogy ez legyen az utolsó.

Elfehéredik a kézfejem, amikor megmarkolom a telefont, hogy elhajítsam, és

a falnak csapódva elhallgasson, de mégsem teszem.

Összeszedem magam Evan bakancsának ritmikus hangjára, ahogy lesétál a

lépcsőn. Vagy legalábbis úgy teszek, hiába lát át rajtam mindig. És tudja,
hogy ettől mennyire kikészülök.

Megnyomom a telefonom kikapcsoló gombját, ügyet sem vetve az

üzenetekre és a hívásokra. Kihúzom a vállam, és megpróbálom helyrerázni
magam.

Egyetlen üzenetre vagy e-mailre sem válaszoltam ma reggel óta, mióta a

New York Post társasági rovata lehozott egy cikket a különválásunkról.
Vicces, hogy két napja csak suttogni mertem a szavakat, pedig akkor már
körözött a hír a pletykarovatokban, majd még a hétvége előtt hatalmasat
robbant a közösségi médiában.

Vajon ezt akarta? Evan így próbálta végleg átbillenteni a válás peremén a
munkaalkoholista feleségét?

Felragyog a tekintetem, amikor megjelenik a látómezőmben, de nem tart

sokáig. Bőrömet hirtelen elönti a forróság és a vágy elegye.

Nem tudom nem elképzelni, hogy milyen érzés, amikor végigsimítom az

állát, és durva borostája hozzáér a tenyeremhez. Hogy milyen ízű

az ajka, amikor lehajol hozzám, és megcsókol. Egy nagyon nagy részem

meg akarja kóstolni. Az utolsó búcsúcsókunk. Vicces, hogy a búcsúcsókokat
értékelem a legtöbbre, ezúttal mégsem engedem, hogy megtegye, mielőtt
elmegy. Most nem, amikor az utolsó dolog, ami elhagyta a száját, hazugság
volt.

Némán veszem a mély lélegzeteket, de mellkasom emelkedése és süllyedése

elárul. Ha észre is veszi, nem vall színt, amikor leteszi a csomagjait a
bejárati ajtónál. Zsibbadni kezd a kezem, miközben az övét nézem.

Csak koptatott farmert és sima fehér pólót visel, de még így is pokolian
jóképű. Izmos testalkata és barna, tetovált bőre a tudtodra adja, hogy egy
igazi rosszfiú, függetlenül attól, hogy mit visel.

Szívverésem azonnal csillapodni kezd, már nézni is megnyugtató.

Ezzel fogott meg a legelején. Tagadhatatlan a vágy és a vonzalom annak

ellenére, amit tett.

Először ő töri meg a szemkontaktust, amikor végigsimítja sötétbarna haját,

és gondterhelten sóhajt. Válaszul szarkasztikus mosolyra görbül az ajkam,
egyszerre gúnyolva ki a gondolataimat és saját magamat. Nem én vagyok az
egyetlen, aki bedőlt a sármjának és a vonzerejének, de mostanra már meg
kellett volna tanulnom a leckét. Ujjam lecsúszik a borospohár vékony
szárán, miközben mosolyt erőltetek az arcomra. Megpróbálom visszafogni a
szúró érzést a szememben és úgy tenni, mint aki nem fog sírni, mintha
végleges döntést hoztam volna. Mintha nem bánnám máris.

– Mennem kell – jelenti ki Evan egy pillanatnyi kényelmetlen csend után,

amikor csak a forgalom folyamatos moraja hallatszik a háttérben.

Zúgni kezd ereimben a vér, miközben próbálom lenyelni a gombócot a

torkomban. A borra, a pohár alját kitöltő sötétvörös folyadékra
összpontosítok. Megpróbálom megkavarni, de nem mozdul, olyan kevés
maradt belőle.

– Ő is ott lesz? – teszem fel a kérdést, miközben egyenesen előrebámulok

egy kettőnket ábrázoló fekete-fehér képre, ami egy

évekkel ezelőtti mexikói nyaralásunk során készült.

Miért? Egyáltalán minek foglalkozom vele? Miért hagytam, hogy
kicsusszanjon a kérdés? Azt terveztem, hogy egyszerűen csak elköszönök.
Hogy máris véget vetek ennek a szenvedésnek.

Miközben válaszol, továbbra is az őszinte mosolyomat nézem a fotón, és azt,

ahogy karját birtoklóan a derekam köré fonja.

Gyűlölöm, hogy megkérdeztem. Ez a saját bizonytalanságérzetem és a saját

gyűlöletem. Sőt, a saját irigységem.

– Nem lesz. És már megmondtam neked, hogy nem számít.

A mosoly vagy az érdektelenség bármiféle nyoma is elhagy.

Képtelen vagyok palástolni, hogy mit tesz velem, mit tett velem a
hazugsága.

Nem számít. Engedd el! Ezek egyike sem válasz. Csak szavak, hogy elfedjék
az igazságot, és ezt mindketten tudjuk.

Könyökömet az asztalra támasztom, és államat a kezemre teszem, hogy

elfedjem, mennyire fáj. Hogy ugyanúgy elrejtsem előle, mint ahogyan ő rejti
el előlem az igazságot, még akkor is, ha kicsit talán túl hangosan is
szipogok. Halkan beszélek, miközben egyenesen előrebámulok, de nem
nézek semmi konkrét dologra.

– Azt mondtad nekem, hogy nem igaz, de nem tagadtad a sajtó előtt –
kezdem, és végre a szemébe nézek. – Senkinek sem tagadtad, csak nekem, és
tudom, hogy hazudsz. – A végén elcsuklik a hangom, és el kell fordítanom a
tekintetemet. – Más, mióta hazajöttél.

Utolsó mondatom elnyújtott, és gyakorlatilag suttogom. Az elmúlt év nehéz

volt kettőnk között, de az utóbbi két hét… A közöttünk lévő

feszültség egyből megváltozott, amint hazajött. Tudtam, hogy valami rossz

történt. Tudtam.

Mindenki óvatosságra intett és emlékeztetett a hat évvel ezelőtti Evanre,

akivel járni kezdtem. Tudtam, mit csinálok, amikor először igent mondtam
neki egy randira, amikor odaadtam magam neki, és hagytam, hogy
beleszeressek egy magafajtába. Egy idióta vagyok.

– Már mondtam, Kat, hogy nem az, aminek látszik. – Hangja olyan lágy,
mintha nem merné hangosabban kimondani.

– Akkor miért nem mondtad meg nekik is? – kérdezek vissza, miközben
könyörgő arcát nézem. – Miért hagytad, hogy azt higgye a világ, megcsaltál?
Mégis mi hasznod származott volna belőle?

Egyre hangosabbak a kérdéseim, ahogy a szavak sietve elhagyják ajkamat.

Szégyellem, hogy mennyi szenvedély van a hangomban.

Hogy mennyire látható a fájdalmam.

Éles kontrasztban áll vele, hogy ő milyen kevés fájdalmat mutat, és az sem
kerüli el a figyelmemet, hogy meg sem moccan. Egy árva mozdulatot sem
tett, hogy felém jöjjön. Úgyhogy én is egy helyben maradok a székemen.

Tudom, miért nem tagadja. Azért, mert igaz. Éveket töltöttünk kettesben, ez
megmutatta, ki ő, és tudom, hogy nem egy hazug ember, de most hazudik
nekem. Semmiben sem voltam ennyire biztos egész életemben.

– Hetek óta tart, igaz? – erőltetem ki a szavakat összeszorított fogaim

között.

Ma reggel képtelen voltam kiabálás nélkül beszélni. Anélkül, hogy

öklömmel az asztalt vertem volna, amitől az úgy rázkódott, hogy leesett róla
egy pohár víz, és összetört a keményfa padlón.

Akkor értem el a tűréshatárt, amikor a szemembe nézett, és azt mondta, hogy

semmi sem igaz a fotóval kapcsolatban. Nem vagyok hajlandó
végighallgatni, amikor hazudik, akkor pedig végképp nem, amikor ennyire
szörnyen rosszul csinálja.

– Hagyd abba, Kat! – parancsolja szigorúan, nyers és könyörtelen hangon,

mintha nem lenne igazam.
– Ó, már értem – válaszolom felvont szemöldökkel, és érzem, ahogy
beteges mosolyra görbül az ajkam –, te megcsalhatsz, hazudhatsz, de némán
kell tűrnöm, és még meg is kell csókolnom téged, amikor elmész, hogy azt
csinálj, amit csak akarsz?

– Ne csináld ezt! – Olyan nyerseséggel mondja, hogy összefacsarodik tőle a

szívem.

– Akkor áruld el, hogy mi történt! Tudom, hogy volt valami.

Távolságtartó, sőt, hűvös volt velem, mióta hazajött.

Kisvártatva ismét elveszítem a lélekjelenlétemet, és az összes lehetséges

módon válok előtte mezítelenné, miközben válaszát várom. De nem kapom
meg az egyetlen dolgot, amire szükségem van. Az igazságot. Vagy egy
hihető hazugságot.

– Mennem kell. – Mindössze ennyit mond, miközben felveszi a csomagjait.

Feldob a vállára egy fekete sporttáskát, a másik kezébe fog egy bőröndöt, és
folytatja:

– Szeretlek.

Anélkül mondja, hogy rám nézne.

Szeretlek.

Azért fáj annyira, mert tudja, hogy szeretem. Tisztában van vele, és úgy veti
oda nekem, mintha nem is számítana neki, hogy ezzel mindent kockára tesz.

– Ha nem mondod el nekem az igazságot – kezdem halkan, az asztalt

bámulva, kinyögve a szavakat, és közben érzem, hogy mindegyikük egyre
mélyebb vágást ejt a szívemen –, akkor vissza se gyere!

Összeszorul a torkom, és tüdőm nem hajlandó megtelni levegővel, amikor

csak a csend felel.
Egyetlen pillanat erejéig érzek egy kis habozást egy apró, nyikorgó hang
formájában, amikor fogást vált a csomagján. Mindössze ennyit kapok. Ennyi
az egész. A padló reccsenését, amit alig hallok a szívem heves zakatolásától.

Anélkül távozik, hogy megpróbálna megcsókolni vagy legalább

megközelíteni. Lépteinek gyors üteme nem törik meg egészen addig, míg a
nehéz diófa bejárati ajtó kinyílik és becsukódik. Magamra maradok az
előtörni akaró, elkínzott sírással és az üres teret újra betöltő nagyváros tompa
zajával.

Reszket a kezem, ahogy lehunyom a szemem, és próbálok lehiggadni.

Ha igazán szeretne, nem hagyta volna, hogy idáig fajuljon a dolog.

Ha szeretne, elmondta volna az igazságot.

A titkok vetnek véget a házasságoknak.

Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy ő a hibás, de amikor

felszakad a torkomból a sírás, mellkasomhoz emelem a térdem, sarkamat a
szék ülőlapjára támasztva, újra lepergetem magam előtt az elmúlt néhány
évet, és tudom, hogy én is kudarcot vallottam. A lelkem legmélyén tudom.
Térdeim közé temetem az arcomat, hintázni kezdek, és szánalmasnak érzem
magam, amikor újra összeomlok.

Ha a helyében lennék, én is megcsaltam volna magam.

Azt állítja, hogy nem tette. Esküszik, hogy hazugság.

De nem ad magyarázatot. Még a szemembe is képtelen belenézni.

Magamnak köszönhetem. Jobban kellett volna tudnom.