JENNY HAN

we'll always
have summer
Örökké nyár lesz

Nyár-trilógia 3. rész

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

Irta: Jenny Han A mű eredeti címe: We’ll Always Have

Summer

A művet eredetileg kiadta:

Simon & Schuster BFYR, an imprint of Simon & Schuster's

Children's Publishing Division, 1230 Avenue of the Americas,

New York, New York 10020.

Copyright © 2011 by Jenny Han This translation published by

arrangement with Folio Literary Management, LLC and
Prava i Prevodi Literary Agency.

Jacket design by Lucy Ruth Cummins Jacket photograph

copyright © 2011 Michael Frost

Fordította: Tóth István A szöveget gondozta: Leiéné Nagy

Márta
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a
borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 273 9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701

Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
info@konyvmolykepzo.huwww.konyvmolykepzo.hu Felelős
kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Szécsényi Tibor, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és
kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető:
Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű

bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadóírásbeli
engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást -nem sokszorosítható.
 Két testvér – Egy igaz szerelem.

A nyár sosem lesz már ugyanolyan.

Belly csak két fiúba volt szerelmes életében, és

mindkettőjük vezetékneve: Fisher. Miután az utóbbi
két évet Jeremiah-val töltötte, szinte teljesen biztos
abban, hogy megtalálta benne a lelki társát.

Szinte.

Conrad még mindig nem tette túl magát a tévedésén,

hogy elengedte Bellyt, még ha Jeremiah mindig is
tudta, hogy Belly hozzá tartozik. Amikor a lány és
Jeremiah elhatározza, hogy összeköti az életét,
Conradnak rá kell ébrednie: most vagy soha – vagy
elmondja Bellynek, hogy szereti, vagy örökre
elveszíti. A lány kénytelen szembenézni az érzéseivel
és az igazsággal, amivel valószínűleg mindig is
tisztában volt. Nem kerülheti el, hogy összetörje
egyikük szívét.
 Az én két Emilymnek:
Emily von Beeknek, aki abban segít, hogy
folytassam, és Emily Thomas Meehannek.
Maradjunk örökké együtt!
Szeretettel:

A lányotoktól.
 AMIKOR KICSI VOLTAM, szerda esténként
anyámmal mindig régi musicaleket néztünk. Csak
mi ketten. Volt, hogy apám és Steven beült hozzánk
egy időre, de többnyire csak mi ketten kucorogtunk a
takaró alatt a kanapén, egy tál édes és sós
pattogatott kukoricával az ölünkben. Többször
megnéztük a The Music Mant, a West Side Storyt, a
Találkozunk St. Louise-bant – ezeket szerettem, és
az Ének az esőbent – amit egyszerűen imádtam. De
egyik sem érhetett fel azzal, ahogy a Bye Bye Birdie-
ért rajongtam. Az összes közül az volt az első számú
kedvencem. Újra és újra megnéztük, rengetegszer,
ahányszor még anyám is bírta. Kim MacAfee-hez
hasonlóan én is szerettem volna sminkkel és rúzzsal,
magas sarkú cipőben járkálni a „boldog felnőtt nő
érzésével", miközben a fiúk utánam fütyülnek, és én
pontosan tudom, hogy az a fütty nekem szól.
Szerettem volna felnőni, és Kimhez hasonlítani, mert
ő pont ilyen volt.
Majd amikor le kellett feküdnöm, a
fürdőszobatükör előtt, fogkrémtől habzó szájjal
mindig azt énekeltem: „Szeretlek, Conrad, nagyon
szeretlek! Szeretlek, Conrad, és hűséges leszek!”
Nyolc-, kilenc- és tízévesen szívem-lelkem beleadtam
a dalba. De nem Conrad Birdie-nek énekeltem,
hanem az én Conradomnak. Conrad Beck Fishernek,
kiskamasz álmaim lovagjának.
Csak két fiút szerettem életemben, és
mindkettőjüket Fishernek hívták. Conrad volt az
első, akibe olyan szerelmes voltam, ahogy csak az
első szerelmét tudja szeretni az ember. Azzal az
ártatlan szeretettel, ami még semmit sem tud, és
nem is akar tudni – szédítő, őrült, szenvedélyes
szerelemmel. Az életben ilyen csupán egyszer esik
meg velünk.
Ez után következett Jeremiah. Jeremiah
szemében egyszerre tükröződött a múlt, a jelen és a
jövő. Ő nem csak azt a lányt látta bennem, aki régen
voltam, hanem azt is, aki épp most vagyok. És így is,
úgy is szeretett.
Az én két nagy szerelmem. Azt hiszem, mindig is
sejtettem, hogy egy szép napon Belly Fisher leszek.
Csak azzal nem voltam tisztában, hogy így fog
megtörténni.
 Első fejezet

VIZSGAIDŐSZAKBAN, amikor az ember már öt órája

tanul egyhuzamban, három dologra van szüksége,
hogy átvészelje az éjszakát: a létező legnagyobb
Slurpee jégkására (fele cseresznye, fele kóla), amit
csak talál, az agyonmosott pizsamanadrágjára és
végül táncszünetekre. Rengeteg táncszünetre.
Amikor már ülve elalszol, és csak az ágyad lebeg a
szemed előtt, a táncszünetek átlendítenek a
holtponton.
Hajnali négy óra volt, és elsőévesként a legutolsó
záróvizsgámra készültem a Finch Egyetemen. A
kollégium könyvtárában vertünk tanyát az új legjobb
barátnőmmel, Anika Johnsonnal, és a régi legjobb
barátnőmmel, Taylor Jewellel. A nyári vakáció már
olyan közel volt, hogy szinte ott vibrált a levegőben.
Már csak öt nap – április óta számoltam a napokat.
– Kérdezz! – rendelkezett Taylor idegesítő
hangon.
Felcsaptam valahol a füzetemet.
– Határozd meg, mi az anima kontra animus.
Taylor beleharapott a szájába.
 – Segíts!
– Hát… gondolj a latinra!
– Nem is tanultam latint! Lesz latin ezen a
vizsgán?
– Nem, csak segíteni próbáltam. Mivel latinul a
fiúnevek -usra, a lánynevek pedig -ara végződnek.
Anima a női archetípus, animus a férfi archetípus.
Megvan?
Hatalmasat sóhajtott.
– Nincs. Tutira meg fogok bukni.
Anika a jegyzeteiből felpillantva megjegyezte:
– Talán ha nem üzeneteket írnál egyfolytában,
hanem elkezdenél tanulni, lenne rá esélyed.
Taylor mérges pillantást vetett rá.
– A nővéremnek segítek éppen kitalálni, mi
legyen az évzáró reggeli, úgyhogy ma éjjel ügyeletben
kell lennem.
– Ügyeletben? – kerekedett el Anika szeme. –
Mint egy orvosnak?
– Igen, pontosan úgy! – vágta rá Taylor.
– Szóval, akkor palacsinta vagy gofri lesz a menü?
– Bundás kenyér. Kösz, hogy így érdeklődsz!
Mindhárman az elsőéves pszichológiavizsgára
készültünk. Taylornak és nekem aznap, Anikának
egy nappal később volt esedékes. Taylor mellett
Anika lett a legközelebbi barátnőm a főiskolán. Mivel
Taylor erősen versengő típus volt, erre a barátságra
nagyon is féltékenyen tekintett, bár soha nem
vallotta volna be magának.
 Az Anikához fűződő viszonyom más volt, mint a
Taylorral való barátságom. Anika lazán vette a
dolgokat, és könnyű volt vele lenni. Nem ítélkezett
olyan könnyen. És ami mindennél fontosabb, hagyta,
hogy olyan legyek, amilyen. Nem ismert egész
életemben, így nem voltak elvárásai vagy előítéletei.
Ettől szabadnak éreztem magam. Ráadásul nem
hasonlított egyik otthoni barátnőmre sem. New
Yorkból jött; az apja dzsesszzenész, az anyja író.
Néhány órával később felkelt a nap, és kékes
fénybe öltöztette a szobát. Taylor feje lehanyatlott,
Anika pedig olyan tekintettel bámult a semmibe,
mint egy zombi.
Két papírgalacsint gyártottam, és hozzájuk
vágtam.
– Táncszünet! – kiáltottam fel, és elindítottam a
zenét a laptopomon. Riszálni kezdtem magam a
széken.
– Mitől vagy ilyen vidám? – bámult rám Anika.
– Mert… – csaptam össze a kezem – néhány óra
múlva túlesünk az egészen!
Én csak délután egykor kerülök sorra, úgyhogy
azt terveztem, visszamegyek a szobámba, és alszom
néhány órát, majd valamivel előbb felkelek, hogy
legyen még időm tanulni.

Elaludtam, de azért maradt egy órám, hogy

átfussam az anyagot. Arra viszont nem, hogy
lemenjek az ebédlőbe reggelizni, így csak egy Cherry
Coke-ot ittam az automatából.
A teszt, a várakozásunknak megfelelően, nagyon
nehéz volt, de teljesen biztos voltam benne, hogy jól
sikerült. Taylor is bizonygatta, hogy nem fog
megbukni, ami már jó eredménynek számít.
Mindketten túl fáradtak voltunk az ünnepléshez,
úgyhogy összecsaptuk a tenyerünket, és mentünk a
dolgunkra.
Visszaindultam a szobámba, hogy legalább
vacsoráig aludjak egyet, de amikor beléptem, ott
találtam Jeremiah-t az ágyamban. Aludt, és úgy
festett, mint egy kisfiú, még a borostás arcával is.
Végighasalt a takarómon, a lába lelógott az ágyról,
és a plüss jegesmedvémet ölelte.
Levettem a cipőm, és bemásztam mellé a
hatalmas franciaágyba. Megmozdult, és kinyitotta a
szemét.
– Szia! – mondta.
– Szia!
– Na, hogy ment?
– Szerintem jól.
– Akkor jó. – Elengedte Juniort, és magához ölelt.
– Elhoztam neked a fél szendvicsemet ebédről.
– Édes vagy!
A mellkasába fúrtam a fejem. Ő meg puszit
nyomott a fejem búbjára.
– Nem engedhetem, hogy a csajom csak hébe-hóba
egyen, amikor eszébe jut.
 – Csak a reggeli maradt ki – mondtam, majd
miután végiggondoltam, hozzátettem: – És az ebéd.
– Kéred most? A táskámban van.
Most, hogy emlékeztetett rá, tényleg éhes voltam,
de még inkább álmos.
– Talán kicsit később – válaszoltam, és lehunytam
a szemem.
Ezt követően Jeremiah visszaaludt, és én is
elszundítottam mellette. Amikor felébredtem,
odakint már sötét volt, Junior a padlón hevert, és
Jeremiah karja még mindig engem ölelt. Aludt.
Akkor kezdtünk el járni, amikor utolsó éves
lettem a középiskolában, bár a „járni” szó nem
igazán helyes ebben az esetben. Egyszerűen csak
együtt voltunk. Olyan könnyen és gyorsan történt,
hogy úgy éreztem, ez mindig is így volt. Az egyik
pillanatban még barátok voltunk, a következőben
csókolóztunk, és egyszer csak azon kaptam magam,
hogy ugyanarra a főiskolára jelentkeztem, ahová ő is
járt. Bebeszéltem magamnak és mindenki másnak
(beleértve Jeremiah-t és különösképpen anyámat),
hogy remek suli, csupán néhány órányira van tőlünk,
és azért jó, ha odamegyek, mert akkor sokféle
választási lehetőségem marad. Ez mind igaz is volt.
De leginkább az volt az oka, hogy a közelében
akartam élni. Minden évszakban vele akartam lenni,
nem csak nyáron.
És most itt tartottunk: egymás mellett feküdtünk
a kollégiumi szobámban. Ő másodéves volt, én pedig
éppen most fejezem be az elsőt. Őrület, hogy így
alakult! Egész életünkben ismertük egymást, mégis
bizonyos tekintetben olyan érzés volt, mintha valami
váratlan dolog történne. Ugyanakkor
elkerülhetetlennek tűnt.
 Második fejezet

JEREMIAH-ÉK DIÁKSZÖVETSÉGE ÉVZÁRÓ BULIRA

KÉSZÜLT. Csupán egyetlen hét volt hátra, hogy
mindannyian hazautazzunk a nyári szünetre, és csak
augusztus végén térjünk vissza Finchbe. Mindig a
nyarat szerettem legjobban, de most, hogy
megmásíthatatlanul haza kellett mennem, elfogott
valamiféle keserédes érzés. Minden reggel
találkoztam Jeremiah-val az ebédlőben a reggelinél,
és késő este együtt intéztük a mosást az ő
koleszában. Nagyon ügyesen hajtogatta össze a
pólóimat.
Ezen a nyáron megint az apja cégénél fog
dolgozni, míg én egy családi étteremben pincérkedek
Behrsben, akárcsak a múlt nyáron. Azt terveztük,
hogy a lehető leggyakrabban találkozunk a cousinsi
nyaralóban. Tavaly ez egyszer sem sikerült.
Mindkettőnket teljesen lefoglalt a munka. Én
minden műszakot elvállaltam, hogy pénzt gyűjtsek a
tandíjra, miközben végig valamiféle ürességet
éreztem – ez volt az első nyár, amit Cousinstól távol
töltöttem.
 Néhány szentjánosbogár világított odakint.
Sötétedett, és nem volt valami meleg. Magas sarkú
cipőt vettem, ami nem volt jó ötlet, mivel végül nem
buszra szálltam, hanem a séta mellett döntöttem.
Azt gondoltam, hosszú ideig ez lesz az utolsó
alkalom, hogy egy ilyen szép estén végigsétálhassak
a kampuszon.
Elhívtam Anikát és egy közös barátunkat, Shayt,
de Anika a tánccsoportjával bulizott, és Shay már
letette az összes vizsgáját, úgyhogy egyből
hazarepült Texasba. Taylor diákszervezete is bulit
tartott, így ő sem tartott velem. Magamra maradtam
a fájós lábammal.
Küldtem Jeremiah-nak egy üzenetet, hogy gyalog
indultam el, úgyhogy bele fog telni némi időbe.
Állandóan meg kellett állnom a cipőm miatt, annyira
törte a sarkamat. Úgy döntöttem, nem veszek róla
tudomást.
Félúton megpillantottam Jeremiah-t a kedvenc
padomon. Felállt és elém jött.
– Meglepetés!
– Nem kellett volna idáig eljönnöd – mondtam,
bár nagyon boldoggá tett. Leültem mellé.
– Baromi jól nézel ki! – állapította meg.
Még most, két teljes évnyi együttjárás után is
elpirultam, amikor így bókolt.
– Köszönöm!
Anika fodros pántos, apró kék virágos, fehér nyári
ruhája volt rajtam.
 – Ez a ruha A muzsika hangjára, emlékeztet, csak
szenvedélyes változatban.
– Köszönöm! – bólintottam. Talán úgy festek
benne, mint Fraulein Maria? – tűnődtem. Ez nem
hangzott túl jól. Lejjebb simítottam a vállpántokat.
Néhány, számomra ismeretlen srác köszönt
Jeremiah-nak, de én nem álltam fel a padról, hogy
pihentessem a lábam.
Amikor elmentek, Jeremiah hozzám fordult.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Nagyon fáj a lábam – nyöszörögtem.
Jeremiah beállt elém háttal, és berogyasztotta a
térdét.
– Ugorj föl, te lány! – biztatott.
Kacagva rámásztam a hátára. Mindig jót
nevettem azon, amikor így hívott. Annyira viccesnek
találtam.
Feljebb húzott, én pedig átöleltem a nyakát.
– Apád hétfőn jön érted? – kérdezte, miközben
átszeltük a nagy füves udvart.
– Aha. Ugye majd segítesz?
– Szép, mondhatom! Most is éppen a hátamon
cipellek. Még a költözésnél is segítsek?
Megcsapkodtam a fejét, mire félrekapta.
– Na jó, jó!
Csókot nyomtam a nyakára, amitől úgy
felsikított, mint egy kislány. Egész úton nevettem.
 Harmadik fejezet

A DIÁKSZÖVETSÉG ÉPÜLETÉNEK AJTAJA TÁRVA-

NYITVA ÁLLT, fiatalok hevertek a fűben mindenfelé.
Sokszínű karácsonyi fényeket akasztottak ki teljes
összevisszaságban – a postaládára, a tornácra, végig
az ösvény mentén. Felállítottak három felfújható
gyerekmedencét, és a srácok úgy áztatták magukat
benne, mintha forró vízzel teli fürdőkádban
feküdnének. Mások vízipisztolyokkal rohangásztak,
és sört fröcsköltek egymás szájába. Néhány lány
bikiniben volt.
Leugrottam Jeremiah hátáról, és levettem a
cipőm.
– Ezt jól kitalálták! – intett Jeremiah elismerően
a medencék felé.
– Hoztál fürdőruhát?
Megráztam a fejem.
– Akarod, hogy megkérdezzem, hogy valamelyik
lány kölcsön tud-e adni egyet?
– Kösz, nem! – válaszoltam gyorsan.
A Jeremiah diákszövetségébe tartozó fiúkat már
jól ismertem, de a lányokat nem igazán. A legtöbben
a Zeta Phi, a diákszövetség lánytagozatához
tartoztak. Ez azt jelentette, hogy együtt buliztak,
együtt szerveztek dolgokat, és így tovább. Jeremiah
szerette volna, ha én is csatlakozom hozzájuk, de én
nemet mondtam. Azzal indokoltam, hogy nem
engedhetem meg magamnak az extra költségeket,
melyek azzal járnak, ha az ember egy ilyen közösségi
házban lakik, de a valós indok sokkal inkább az volt,
hogy többféle lánnyal szerettem volna barátságba
kerülni, nemcsak azokkal, akikkel egy ilyen
szövetség berkeiben találkozhatom. Szélesebb
tapasztalatra vágytam az egyetemi életet illetően –
ahogy azt anyám mindig javasolta. Taylor szerint a
Zeta Phi partilányok és cafkák gyülekezete,
ellentétben az ő szervezetével, mely állítólag sokkal
előkelőbb és zártkörűbb. És sokkal inkább a közösség
szolgálatát helyezi a középpontba – tette hozzá
utólag.
A lányok csak úgy özönlöttek Jeremiah-hoz, hogy
megöleljék. Odaköszöntek nekem is, én pedig
visszaköszöntem, majd felmentem az emeletre, hogy
letegyem a táskám Jeremiah szobájában. Visszafelé
jövet láttam meg.
Lacie Barone szűk farmert, fényes ujjatlan pólót
és piros, magas sarkú bőrcipőt viselt, amitől legalább
tíz centivel magasabb lett. Jeremiah-val beszélgetett.
Lacie töltötte be a Zeta Phi szociális ügyekkel
foglalkozó elnöki posztját, és harmadéves volt, azaz
egy évvel idősebb Jeremiah-nál, és két évvel idősebb
nálam. Tépett, sötétbarna haj, törékeny alkat – el
kellett ismernem, hogy dögös csaj. Taylor szerint
ráhajtott Jeremiah-ra. Azt válaszoltam neki, hogy ez
engem a legkevésbé sem érdekel, és tényleg így is
gondoltam. Miért is érdekelne?
Természetes, hogy Jeremiah tetszik a lányoknak.
Az a fajta srác, akire tapadnak a nők. De még egy
olyan csinos lány sem állhatott közénk, mint Lacie.
Évek óta együtt voltunk. Jobban ismertem Jeremiah-
t bárkinél, mint ahogy ő is jobban ismert engem
bárkinél, és tudtam, hogy soha nem nézne más
lányra.
Jeremiah észrevett, és odaintett. Csatlakoztam
hozzájuk.
– Szia, Lacie! – köszöntem elsőként.
– Szia! – üdvözölt.
Jeremiah magához ölelt.
– Lacie ősztől Párizsban fog tanulni – mondta
nekem, majd a lányhoz fordult: – Jövő nyáron
Európába készülünk.
Lacié kortyolt egyet a söréből.
– Szuper! Melyik országokba?
– Franciaországba feltétlenül. Belly folyékonyan
beszél franciául – dicsekedett Jeremiah.
– Nem is igaz! – jegyeztem meg kínosan
feszengve. – Csak a középiskolában tanultam.
– Ó, én sem tudok valami jól! Ami azt illeti,
pusztán azért megyek oda, hogy rengeteg sajtot és
csokit ehessek.
Meglepően rekedtes hangja volt, ami a magassága
mellett furcsán hatott. Azon tűnődtem, vajon
dohányzik-e. Rám mosolygott, én pedig azt
gondoltam, Taylor tévedett Lacie-t illetően, mert
igazán kedves.
Amikor néhány perccel később kettesben
maradtunk, megjegyeztem:
– Aranyos lány.
Jeremiah megvonta a vállát.
– Aha, jó fej. Hozzak inni valamit?
– Légy szíves!
A vállamnál fogva a kanapéhoz vezetett, és
leültetett.
– Maradj itt, és egy tapodtat se mozdulj el, amíg
vissza nem jövök!
Néztem, ahogy utat vág a tömegben, és büszkeség
töltött el, hogy ő az enyém: az én barátom, az én
kedvesem, az én Jeremiah-m. Az első fiú, akivel egy
ágyban aludtam. Az első fiú, akinek elmeséltem,
hogy nyolcéves koromban véletlenül rajtakaptam a
szüleimet. Az első fiú, aki elment a gyógyszertárba
fájdalomcsillapítóért, amikor erősen görcsölt a
hasam, aki kifestette a lábkörmömet, és aki
hátrafogta a hajam, amikor hánytam a barátai előtt,
mert túl sokat ittam. Az első fiú, aki ezt a szerelmes
üzenetet hagyta a kollégiumi szobám előtt lógó
táblán:

TE VAGY A TEJ A TURMIXOMBAN

örökkön-örökké szeretlek: J
 Ő volt az első fiú, akit megcsókoltam. A legjobb
barátom. És egyre több annál. Ennek így kellett
lennie. Ő az, akit nekem szánt a sors.
 Negyedik fejezet

AZNAP KÉSŐ ÉJJEL TÖRTÉNT.

Táncoltunk. A karomat Jeremiah nyaka köré
fontam, és lüktetett a zene. A tánctól és az alkoholtól
felhevültem. Pezsgett a vérem. Rengetegen voltak a
teremben, de amikor Jere rám nézett, senki más nem
létezett. Csak ő és én.
Egy hajtincset a fülem mögé simított, és mondott
valamit, amit nem értettem.
– Mi? – kiabáltam.
– Soha ne vágasd le a hajad, rendben? – üvöltötte.
– Nem lehet! Úgy néznék ki, mint egy boszorkány.
Jeremiah a füléhez tartotta a kezét, jelezve, hogy
nem hall semmit.
– Boszorkány!
Az arcomba ráztam a hajam a hatás kedvéért, és
úgy csináltam, mint aki gúnyosan kacarászva kever
valamit egy nagy üstben.
– Szeretem, ha megbabonázol! – kiabálta a
fülembe. – És mi lenne, ha csak vágatnál belőle?
– Megígérem, hogy nem vágatom le rövidre, ha te
is megígéred, hogy feladod a szakállról szőtt
álmaidat!
 Hálaadás óta másról sem beszélt, mint hogy
megnöveszti a szakállát, mert néhány középiskolai
barátjával azt találták ki, versenyeznek, kinek nő
nagyobbra. Én kézzel-lábbal tiltakoztam; nem
akartam, hogy apámra hasonlítson.
– Még meggondolom – mondta, és megcsókolt.
Sörízű volt a csókja, mint ahogy valószínűleg az
enyém is.
Ekkor Jeremiah egyik társa a diákszövetségből,
Tom – akit valamilyen okból kifolyólag
Vörösmadárnak neveztek – kiszúrt bennünket, és a
kezében egy vizespalackkal bikaként rontott rá
Jeremiah-ra. Alsónadrágban volt, de nem
bokszerben, hanem szűk fehér fecskében.
– Fejezd be! Fejezd be! – üvöltötte.
Taszigálni kezdték egymást, és amikor Jeremiah
a fejfogást alkalmazta Tomnál, a söre – a
vizespalackból – rám, azaz Anika ruhájára ömlött.
– Bocsánat! Bocsánat! – motyogta maga elé.
Amikor Tom leitta magát, mindent kétszer mondott.
– Semmi baj – nyugtatgattam, miközben a
ruhából kicsavartam a sört, és a tekintetemmel
próbáltam kerülni Tom alsónadrágját.
A mosdóba mentem, hogy rendbe szedjem magam,
de hatalmas sor állt előtte, úgyhogy a konyhába
indultam. A konyhaasztalon érdekes dolgok
zajlottak: Jeremiah egy másik csoporttársa, Luke,
éppen sót nyalt egy vörös hajú lány köldökéből.
– Szia, Isabel! – köszönt rám felpillantva.
 – Szia, Luke! – üdvözöltem zavartan, majd
amikor észrevettem, hogy egy másik lány épp a
mosogatóba hány, azonnal kifordultam onnan.
Az emeleti mosdót céloztam meg. A lépcső tetején
egy csókolózó párba botlottam, és véletlenül
ráléptem a fiú kezére. Bocsánatot kértem, de nem
úgy tűnt, mintha megzavartam volna, mivel a másik
kezével épp a lány blúzában matatott.
Amikor végre bejutottam a mosdóba, magamra
zártam az ajtót, és megkönnyebbülten
felsóhajtottam. Ez a buli a szokásosnál is vadabbra
sikerült. Azt hiszem, ilyenkor év végén, az összes
vizsgát letudva, sokkal könnyebben elengedjük
magunkat. Szinte örültem, hogy Anika nem tudott
velem jönni. Ez a hely nem neki való – mint ahogy
nekem sem.
Folyékony szappannal próbáltam eltüntetni a
sörfoltot, és csak remélni tudtam, hogy nem marad
nyoma a ruhán. Valaki próbált benyitni, mire
kikiabáltam:
– Egy pillanat!
Ahogy a csap előtt álltam, és a ruhámat
dörzsölgettem, lányok hangja hallatszott az ajtó
másik oldaláról. Nem igazán figyeltem oda rájuk,
amíg fel nem ismertem Lacie hangját.
– Baromi jól néz ki ma este, nem?
Egy másik hang erre azt válaszolta:
– Mindig baromi jól néz ki!
– A francba, tényleg! – viccelődött Lacie.
 – Olyan féltékeny vagyok, hogy sikerült
elcsábítanod – mondta egy másik lány.
– Ami Cabóban történt, az Cabóban is marad –
énekelte Lacie.
Hirtelen elfogott a szédülés. Az ajtónak kellett
támaszkodnom, nehogy elessek. Semmi kétség,
Jeremiah-ról beszéltek. Nem lehet igaz!
Valaki dörömbölt az ajtón. Összerezzentem.
Gondolkodás nélkül kinyitottam. Lacie a szája elé
kapta a kezét, amikor meglátott. Ahogy rám nézett,
az olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Fizikai fájdalmat éreztem. Hallani lehetett, ahogy a
többi lány szinte lélegzet-visszafojtva figyel
bennünket.
Hirtelen mindez nagyon távolinak tűnt. Mint egy
alvajáró, úgy lépkedtem végig közöttük a folyosón, le
az előcsarnokba.
Képtelen voltam elhinni. Ez nem lehet igaz! Az én
Jere-m nem tesz ilyet!
Végül a szobájába mentem és bezárkóztam.
Leültem az ágyára, szorosan átkulcsoltam a térdem,
és csak az járt a fejemben: Ami Cabóban történt, az
Cabóban is marad. Lacie arckifejezése, és ahogy a
többi lány még a lélegzetét is visszafojtja. Újra és
újra lejátszottam a fejemben, mint egy film kockáit.
Ahogy ők ketten beszélgettek. Ahogy Jeremiah
megvonta a vállát, amikor azt mondtam Lacie-re,
hogy aranyos.
Bizonyosságot kellett szereznem. Jeremiah
szájából kellett hallanom.
 Elindultam, hogy megkeressem. Időközben a
döbbenet átfordult dühbe, ahogy átverekedtem
magam a tömegen. Egy részeg lány rám mordult,
amikor a lábára léptem, de nem álltam meg
bocsánatot kérni.
Végül a barátai között találtam meg; odakint
söröztek. Az ajtóból kiáltottam:
– Beszélnünk kell!
– Egy másodperc, Bells – válaszolta.
– Nem! Most azonnal!
A fiúk szétrebbentek.
– Húha, valaki bajba került!
– Fisher, igazi papucs vagy!
Vártam.
Jeremiah észrevehetett valamit a szememben,
mert szó nélkül követett a házba, fel az emeletre, be
a szobájába. Becsuktam magunk mögött az ajtót.
– Mi a baj? – kérdezte nyugtalanul.
– Összejöttél Lacie Barone-nal a tavaszi
szünetben? – robbantak ki belőlem a szavak.
Jeremiah elsápadt.
– Mi?
– Összejöttetek?
– Belly…
– Tudtam – suttogtam. – Tudtam.
Bár nem is tudtam; nem igazán. Fogalmam sem
volt róla.
– Várj! Nyugodj már meg!
– Nyugodjak meg, Jere? – ordítottam. – Édes
istenem, Jere! Édes istenem!
 A földre rogytam; a lábamból kiment az erő.
Jeremiah letérdelt mellém, és próbált felsegíteni,
de ellöktem a kezét.
– Ne érj hozzám! – üvöltöttem.
Leült mellém a földre, felhúzta a lábát, és fejét a
két térde közé lógatta.
– Belly, akkor történt, amikor szakítottunk.
Amikor nem voltunk együtt.
Döbbenten meredtem rá.
Az úgynevezett szakításunk összesen egy hétig
tartott. Nem is igazi szakítás, legalábbis nekem nem.
Mindig is hittem benne, hogy újra összejövünk.
Végigsírtam az egész hetet, míg ő Cabóban Lacie
Barone-nal enyelgett.
– Tudtad, hogy nem is szakítottunk igaziból!
Tudtad, hogy nem is valódi szakítás!
– Honnan kellett volna tudnom? – kérdezte
esetlenül.
– Ha én tudtam, akkor neked is tudnod kellett!
Ahogy nyelt, az ádámcsutkája idegesen járt fel-
alá.
– Lacie egész héten le sem szállt rólam. Egy
percig se hagyott békén. Esküszöm, nem akartam
összejönni vele! Csak megtörtént.
Elcsuklott a hangja.
Olyan mocskosnak éreztem ezt az egészet, hogy
elfogott az undor. Nem akartam rájuk gondolni, nem
akartam elképzelni őket együtt.
– Hallgass! Hallani sem akarok erről!
– Hiba volt.
 – Hiba? Te ezt hibának nevezed? Akkor követtél
el hibát, amikor a zuhanyzóban felejtetted a
papucsomat, és bepenészedett, úgyhogy ki kellett
dobnom. Azt lehet hibának nevezni, te barom!
Kitört belőlem a sírás.
Nem szólt semmit, csak ült ott, és lógó fejjel
hallgatott.
– Már abban sem vagyok biztos, ki vagy te
egyáltalán! – Felfordult a gyomrom. – Mindjárt
elhányom magam.
Jeremiah a kezembe nyomta az ágya melletti
szemetest, én pedig belehánytam, sírva és
öklendezve. Próbálta a hátamat simogatni, de
elhúzódtam tőle.
– Ne érj hozzám! – motyogtam, és a kézfejemmel
letöröltem a számat.
Érthetetlen volt számomra az egész. Teljesen
érthetetlen. Ez nem az a Jeremiah volt, akit én
ismertem. Az én Jeremiah-m soha nem okozna ilyen
fájdalmat nekem. Még odáig sem menne el, hogy más
lányra nézzen. Az én Jeremiah-m hűséges, erős és
állhatatos. Ezt az embert itt nem ismerem!
– Sajnálom! – mondta. – Tényleg sajnálom!
Jeremiah is sírva fakadt. Végre, gondoltam.
Ugyanúgy fáj neki is, mint nekem.
– Nagyon őszinte szeretnék lenni veled, Belly.
Nem akarok titkolózni többé.
Tényleg összetört, potyogtak a könnyei.
Teljesen megdermedtem.
– Lefeküdtünk egymással.
 Már azelőtt megütöttem, hogy kimondta volna.
Teljes erőmből. Nem gondoltam végig. A kezem
nyoma meglátszott az arcán.
Mereven néztünk egymásra. Nem tudtam elhinni,
hogy megütöttem, mint ahogy ő sem. Döbbenet ült ki
az arcára, és valószínűleg ugyanez tükröződött az én
arcomon is. Soha életemben nem ütöttem még meg.
– Annyira sajnálom! – mondta az állát
dörzsölgetve.
Egyre jobban sírtam. Elképzeltem, hogy
összejöttek, hogy valami történt köztük, de a szex fel
sem merült bennem. Hogy lehettem ilyen hülye!
– Nem jelentett semmit. Esküszöm, semmit! –
fogadkozott.
Meg akarta érinteni a karom, de összerándultam.
Az arcomat törölgettem.
– Lehet, hogy a szex neked nem jelent semmit, de
nekem igen, és ezt te is jól tudod. Mindent
tönkretettél. Soha többé nem fogok bízni benned.
Magához akart vonni, de ellöktem. Kétségbeesett
hangon elismételte:
– Mondom, hogy Lacie-vel semmit nem jelentett
nekem!
– Nekem jelent valamit, és nyilvánvalóan neki is.
– Nem vagyok szerelmes belé! – emelte fel a
hangját. – Én téged szeretlek!
Jeremiah odamászott hozzám, és átölelte a
térdem.
– Ne menj el! – könyörgött. – Kérlek, ne hagyj el!
 Próbáltam lerázni magamról, de erősen fogott.
Mintha egy tutajba kapaszkodna a tengeren.
– Annyira szeretlek! – zokogta. – Mindig is téged
szerettelek, Belly!
Sírni és kiabálni szerettem volna, hogy kiutat
találjak ebből a helyzetből. De nem láttam semmit.
Úgy éreztem magam, mintha kővé dermedtem volna.
Még soha nem csalódtam benne. Az tette még
súlyosabbá az egészet, hogy nem számítottam rá.
Nehéz volt elhinni, hogy néhány órája még a hátán
cipelt végig a kampuszon, és jobban szerettem, mint
valaha.
– Ezt már nem lehet visszacsinálni – állapítottam
meg, de csak azért, hogy fájdalmat okozzak neki. –
Ami köztünk volt, annak vége. Ma éjjel lett vége.
– Visszacsinálhatjuk! Tudom, hogy képesek
vagyunk rá! – hadarta elkeseredetten.
Megráztam a fejem. Könnyek csorogtak végig az
arcomon, de nem akartam sírni, főleg nem előtte.
Vagy akár együtt sírni vele. Nem akartam
búslakodni. Semmit sem akartam érezni. Letöröltem
az arcomról a könnycseppeket, és felálltam.
– Elmegyek – jelentettem be.
Bizonytalanul felállt.
– Várj!
Félrelöktem, és felmarkoltam a táskámat az
ágyáról. Kiviharzottam az ajtón, le a lépcsőn, ki a
házból. A buszmegállóig rohantam a hangosan
csattogó magas sarkúmban, miközben a táskám a
hátamat verdeste. Majdnem elbotlottam, de aztán
összeszedtem magam.
Épp elértem a buszt az utolsó felszállónál,
felugrottam, és elindultunk. Nem néztem hátra, hogy
követ-e.
Jillian, a szobatársam, aznap reggel korán
hazautazott a nyári szünetre, úgyhogy legalább
egyedül lehettem, és kisírhattam magam. Jeremiah
folyamatosan hívott és üzeneteket küldött, ezért
kikapcsoltam a telefonom. De lefekvés előtt még
egyszer visszakapcsoltam, hogy lássam, mit írt.

Annyira szégyellem magam!

Kérlek, beszéljük meg!
Szeretlek, és mindig is szeretni foglak!

Egyre hangosabban zokogtam.

 Ötödik fejezet

AMIKOR ÁPRILISBAN SZAKÍTOTTUNK, annak

igazából semmi előjele nem volt. Időnként
vitatkoztunk egy kicsit, de ezeket még
veszekedésnek sem igazán lehetett nevezni.
Ez akkor történt, amikor Shay barátnőm bulit
tartott a keresztmamája vidéki házában. Rengeteg
embert meghívott rá, és azt mondta, Jeremiah-t is
elhozhatom. Kiöltözünk, egész éjjel odakint
táncolunk, és a hétvége csak a miénk lesz –
örvendezett Shay. Nagy zúzás lesz! Boldog voltam,
hogy meghívott. Elmondtam Jeremiah-nak, aki
szabadkozott, hogy neki az egyetemen lesz
focimeccse. De azért én menjek csak nyugodtan.
– Nem lehet egyszer kihagyni? – kérdeztem. –
Nem is igazi meccs.
Ez nem volt szép tőlem, de kimondtam, és úgy is
gondoltam.
Ez volt az első összezördülésünk. Nem igazi
veszekedés, kiabálással meg ilyesmivel, de dühös
volt, mint ahogy én is.
 Mindig az ő barátaival lógtunk. Bizonyos
szempontból ez érthető volt, hiszen neki már megvolt
a baráti köre, míg én csak most alakítgattam a
sajátom. Idő kell ahhoz, hogy az ember közel
kerüljön másokhoz, és amiatt, hogy én állandóan
nála voltam, a kollégiumban lévő lányok nélkülem
kötöttek barátságokat. Úgy éreztem, szinte a
tudtomon kívül lemondtam valamiről. Sokat
jelentett nekem, amikor Shay meghívott, és
szerettem volna, ha Jere is így érez.
Voltak más bosszantó dolgok is, amiket soha nem
tudtam Jeremiah-ról, hiszen a nyaralóban együtt
töltött idő alatt nem derülhettek ki. Hogy milyen
utálatos, amikor a kollégiumban füvet szívnak a
barátaival, ananászos-sonkás pizzát esznek, és a
Gangsta’s Paradise című dalt hallgatják – na meg,
mondjuk, egy órán keresztül csak röhögnek.
Az allergiái is zavaróak voltak. Soha nem
találkoztunk tavasszal, így fogalmam sem volt a
létezésükről.
Tüsszögve, eldugult orral, szánalmas hangon
felhívott:
– Át tudsz jönni? – Fújta folyamatosan az orrát. –
És hoznál még papírzsepit? És narancslevet?
A számba haraptam, nehogy elszóljam magam:
Allergiás vagy, és nem influenzás!
Előtte való nap is nála voltam. Videojátékokat
játszott a szobatársaival, amíg én a házi
dolgozatomat írtam. Azután megnéztünk egy
kungfufilmet, és indiai kaját rendeltünk, amit én
nem is szerettem igazán, mert minden alkalommal
megfájdult tőle a gyomrom. Jeremiah azt állította,
hogy amikor ilyen durván rátör az allergia, az indiai
az egyetlen, amitől jobban érzi magát. Én csak nant
és rizst ettem, és mérgesen néztem, ahogy Jeremiah
a film közben magába töm egy adag csirkés tikka
maszalát. Időnként tényleg nem érdekelte senki és
semmi, és el kellett gondolkodnom rajta, vajon direkt
csinálja-e.
– Szívesen átmennék, de holnapra meg kell írnom
egy dolgozatot – szabadkoztam, mint akinek
bűntudata van. – Úgyhogy most nem tudok.
Sajnálom!
– Na jó, akkor átmehetek én is. Majd viszek egy
csomó gyógyszert, és alszom, amíg te dolgozol. Aztán
esetleg rendelhetnénk valami indiait.
– Aha – egyeztem bele kedvetlenül. – Azt lehet.
Legalább nem nekem kellett átmennem. Viszont a
mosdóból be kellett hoznom egy adag vécépapírt,
nehogy Jillian megint kiakadjon azon, hogy
Jeremiah az összes papírzsepijét elhasználja.
Akkor még halvány fogalmam sem volt róla, hogy
küszöbön áll életünk első igazi veszekedése. Mint
amikor az emberek kiabálnak és sírnak. Miután
többször végighallgattam, ahogy Jillian telefonon, a
lányok a kollégiumban és Taylor az aktuális
barátjával veszekszik, megfogadtam, hogy én soha
nem fogok így civakodni senkivel. Fel sem merült
bennem, hogy én is képes vagyok így viselkedni. Azt
gondoltam, Jeremiah-val annyira jól kijövünk, és túl
régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy így
összekapnánk.
A veszekedés olyan, mint a futótűz. Az ember azt
hiszi, féken tudja tartani, meg tudja állítani, amikor
csak akarja, de rá kell jönnie, hogy ez egy élő, eleven
dolog, amely felett nincs uralma, és ostobaság volt
másra számítania.

Jeremiah és a diákszövetség tagjai az utolsó

pillanatban döntöttek úgy, hogy Cabóba utaznak a
tavaszi szünetben. Az interneten találtak egy
elképesztően jó ajánlatot.
Én azt terveztem, hazamegyek. Anyámmal
megnézünk egy balettelőadást a városban, és Steven
is otthon lesz. Szóval én otthon szerettem volna
tölteni a szünetet, de ahogy Jeremiah-t figyeltem,
akit lefoglalt az utazás, egyre sértődöttebbnek
éreztem magam. Eredetileg úgy volt, hogy ő is
hazamegy. Most, hogy Conrad Kaliforniába költözött,
Mr. Fisher meglehetősen egyedül érezte magát.
Jeremiah azt tervezte, hogy vele lesz, és talán
kimennek együtt Susannah sírjához. Az is szóba
került, hogy néhány napot Cousinsben fogunk
tölteni. Jeremiah pontosan tudta, mennyire
szeretném. Tudta, milyen sokat jelent nekem. A
gyerekkorom sokkal inkább ahhoz a házhoz kötődött,
mint a sajátunkhoz. Susannah halálával pedig még
fontosabbnak éreztem, hogy rendszeresen
visszajárjunk.
Ám ő éppen Cabóba, Mexikóba készült. Nélkülem.
– Tényleg biztos vagy abban, hogy Cabóba kell
menned? – kérdeztem tőle. Az ágyán ültem.
Jeremiah az íróasztalánál görnyedt a számítógép
előtt, és írt valamit.
Meglepetten nézett fel.
– Túl jó ajánlat ahhoz, hogy kihagyjuk. Azonfelül
mindenki megy. Nem maradhatok ki belőle.
– Persze. Csak azt hittem, otthon töltesz némi
időt az apukáddal.
– Majd a nyári szünetben.
– Az még hónapok múlva lesz – fontam össze a
karom magam előtt, majd gyorsan leengedtem.
Jeremiah rosszallóan ráncolta a homlokát.
– Mit akarsz ezzel mondani? Zavar, hogy nélküled
megyek el valahová a tavaszi szünetben?
Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Nem! Oda mész, ahová csak akarsz, nem
érdekel. Csak arra gondoltam, jó lenne, ha együtt
lennél valamennyit apáddal. Anyád sírköve is
elkészült. Azt hittem, látni szeretnéd.
– Persze, de mindezt megtehetem a suli után is.
Velem jöhetsz. – Merőn nézett rám. – Féltékeny
vagy?
– Nem!
Elvigyorodott.
– A vizes pólós versenyek miatt aggódsz?
 – Nem! – Ki nem állhattam, amikor viccel üti el a
dolgokat. Dühítő volt, hogy ez egyedül engem hoz ki
ennyire a sodromból.
– Ha ennyire zavar, akkor gyere velünk! Jó móka
lesz.
Nem azt mondta: Feleslegesen nyugtalankodsz.
Úgy fejezte ki magát: Ha ennyire zavar, akkor gyere
velünk! Tudtam, hogy nem úgy érti, mégis
rosszulesett.
– Tudod, hogy nincs rá pénzem. És különben sem
akarok Cabóba menni veled és a „tesóiddal”. Nem
akarok egyetlen barátnőként ott lenni, hogy
elrontsam a bulit.
– Nem te leszel az egyetlen. Josh barátnője,
Alison is ott lesz.
Szóval Alisont elhívták, engem pedig nem?
Hirtelen kihúztam magam.
– Alison is veletek megy?
– Nem ilyen egyszerű. Ő a lányszövetséggel jön.
Kivettek egy csomó szobát ugyanazon az
üdülőhelyen, ahol mi. Tőlük hallottunk erről az egész
akcióról. De nem velük akarjuk múlatni az időt,
hanem fiús dolgokkal, mint például sivatagi
versenyzéssel. Bérelünk néhány quadot, sziklát
mászunk, meg ilyesmi.
Mereven méregettem.
– Szóval, amíg te a haverjaiddal quadozol a
sivatagban, én egy csapat lánnyal töltsem az időt,
akiket nem is ismerek?
Grimaszolt egyet.
 – Alisont ismered. A „sörbedobálós” játékban ő
volt a párod.
– Mindegy! Akkor sem megyek Cabóba.
Hazautazok. Anyám hiányol. – Ezzel tulajdonképpen
azt mondtam: Apád is hiányol téged.
Amikor Jeremiah csak megvonta a vállát, mintha
azt közölte volna: Azt csinálsz, amit akarsz!, úgy
éreztem, a fene egye meg, ki kell mondanom:
– Apád is hiányol téged.
– Te jó ég! Belly, ismerd el, hogy ez nem apámról
szól! Megőrjít, hogy nélküled megyek valahová a
szünetben.
– Először is, miért nem vallod be, hogy nem is
akarod, hogy menjek?
Habozott. Láttam rajta.
– Rendben. Nem bánnám, ha ez csak egy kanmuri
lenne.
Felálltam.
– Pedig úgy hangzik, hogy jó sok lány is lesz ott.
Érezd jól magad a Zetákkal!
Erre az ő nyaka is vörösödni kezdett.
– Ha nem bízol bennem, akkor nincs mit
mondanom! Soha nem tettem semmi olyat, ami miatt
bármilyen kétely felmerülhetne benned. És Belly,
semmi szükségem arra, hogy bűntudatot ébressz
bennem apám miatt!
Elkezdtem felvenni a cipőmet. Annyira ideges
voltam, hogy remegett a kezem, és nem boldogultam
a cipőfűzővel.
– El sem hiszem, hogy ilyen önző vagy!
 – Én? Most meg én vagyok önző?
Megrázta a fejét, és összeszorította a száját.
Kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, aztán
inkább becsukta.
– Igen, kétségtelen, hogy kettőnk közül te vagy az
önző! Minden rólad, a barátaidról meg arról a hülye
diákszövetségről szól! Mondtam már neked, hogy
szerintem mekkora hülyeség az egész? Mert így
gondolom.
Halkan megkérdezte:
– Mi benne a hülyeség?
– Csak egy rakás gazdag gyerek, akik többnek
képzelik magukat, a szüleik pénzét költik, csalnak a
vizsgákon, és feleslegesen járnak be az órákra.
Sértett arcot vágott.
– Egyáltalán nem ilyenek vagyunk.
– Nem rád gondoltam.
– De igen. Csak azért, mert nem az orvosira
készülök, azt hiszed, lusta kis pöcs vagyok?
– Ne vetítsd rám a kisebbségi komplexusodat! –
kiabáltam. Nem gondoltam végig, mielőtt
kimondtam, de valóban ezt gondoltam. Conrad az
orvosira készült. A Stanfordra járt, és félállásban egy
laborban dolgozott. Jeremiah volt az, aki mindig
azzal büszkélkedett, hogy „sörológiára” szakosodott.
Rám meredt.
– Mi a fenét jelent az, hogy kisebbségi komplexus?
– Felejtsd el! – Túl messzire mentem. A dolgok
kezdtek elfajulni. Legszívesebben visszaszívtam
volna az egészet.
 – Ha hülyének, önzőnek és semmirekellőnek
tartasz, akkor miért vagy egyáltalán velem?
Mielőtt válaszolhattam volna, mielőtt
elmondhattam volna: nem vagy sem hülye, sem önző,
sem semmirekellő, mielőtt véget vethettem a
veszekedésnek, Jeremiah a fejemhez vágta:
– Menj a francba! Nem rabolom tovább a drága
idődet! Most fejezzük be!
És én erre annyit mondtam:
– Rendben.
Felkaptam a táskám, de nem mentem ki egyből.
Vártam, hogy visszatartson. De nem tette.
Egészen hazáig sírtam. Képtelen voltam elhinni,
hogy szakítottunk. Mintha nem is történt volna meg.
Vártam, hogy Jeremiah aznap este felhívjon. Péntek
volt. Vasárnap reggel indult Cabóba, de még akkor
sem jelentkezett.
A tavaszi szünetem azzal telt, hogy otthon
szomorkodtam, chipset ettem és sírtam.
– Nyugi! Az egyetlen ok, amiért nem hívott, az,
hogy Mexikóból nagyon drága telefonálni.
Garantálom, hogy jövő héten újra együtt lesztek –
vigasztalt Steven.
Teljesen biztos voltam benne, hogy igaza van.
Jeremiah-nak csak egy kis térre volt szüksége. Nem
is volt ezzel semmi baj. Amikor hazaér, elmegyek
hozzá, és elmondom, mennyire sajnálom, és hogy
hozzuk rendbe a dolgokat, és akkor minden olyan
lesz köztünk, mintha ez az egész meg sem történt
volna.
 Stevennek lett igaza. Egy héttel később újra
együtt voltunk. Megkerestem, bocsánatot kértem
tőle, és ő is bocsánatot kért tőlem. Soha nem
kérdeztem meg, történt-e bármi is Cabóban. Még
csak fel sem merült bennem. Ő volt az a fiú, aki
egész életemben engem szeretett, én pedig az a lány,
aki hitt ebben a szerelemben. Ebben a fiúban.
Jere egy kagylóból készült karkötőt hozott nekem.
Kis lapos kagylókból. Annyira örültem neki! Mert
tudtam, hogy gondolt rám, hogy éppen úgy
hiányoztam neki, mint ő nekem. Tudta, mint ahogy
én is, hogy semminek nincs vége köztünk, hogy soha
nem is lesz vége. A tavaszi szünetet követő hetet a
szobámban töltötte, és végig velem volt, nem pedig a
diákszövetségbeli haverjaival. Jilliant, a
szobatársamat, az őrületbe kergettük, de nem
foglalkoztam vele. Közelebb éreztem magamhoz
Jeremiah-t, mint előtte bármikor. Akkor is hiányzott,
amikor órára kellett mennie.
De most végre kiderült az igazság. Azért hozta
nekem azt a gagyi karkötőt, mert bűntudata volt. És
én annyira kétségbeesetten próbáltam rendbe hozni
a dolgot, hogy nem vettem észre semmit.
 Hatodik fejezet

AMIKOR LEHUNYTAM A SZEMEM, együtt láttam

őket, ahogy a forró fürdővízben csókolóznak. A
tengerparton. Egy bárban. Lacie Barone valószínűleg
ismert olyan fondorlatokat és mozdulatokat,
amelyekről én még csak nem is hallottam. Kétség
sem férhetett hozzá.
Még mindig szűz voltam.
Nem voltam még senkivel, sem Jeremiah-val, sem
mással. Korábban mindig Conraddal képzeltem el az
első alkalmat, ami nem jelentette azt, hogy még
mindig rá vártam volna. Egyáltalán nem. Csak a
tökéletes pillanatra vártam. Azt akartam, hogy
különlegesnek, teljesen helyénvalónak érezzem.
Elképzeltem, hogy a nyaralóban fog megtörténni.
Lekapcsoljuk a villanyokat, és gyertyát gyújtunk,
mert szégyenlős vagyok. Elképzeltem, Jeremiah
milyen finoman, milyen gyengéden érne hozzám.
Mostanában egyre inkább úgy éreztem, készen állok
rá. Az volt bennem, hogy ezen a nyáron fog
megtörténni, amikor együtt visszamegyünk
Cousinsba.
 Most megalázó volt még rágondolni is. Hogy
milyen naiv voltam! Azt gondoltam, addig fog várni
rám, amíg készen nem állok. Tényleg elhittem.
De ezek után hogyan lehetnénk együtt? Amikor
elképzeltem Jeremiah-t vele, Lacie-vel, aki idősebb,
szexibb és az ilyen dolgokban sokkal járatosabb,
mint én valaha is leszek, olyan fájdalom hasított
belém, hogy alig kaptam levegőt. A tényt, hogy Lacie
ismeri Jeremiah-nak egy olyan oldalát, amit én nem,
hogy olyasmit élt át vele, amit én nem, a legnagyobb
árulásnak éreztem.
Egy hónapja, az édesanyja halálának évfordulója
tájékán, Jeremiah franciaágyán feküdtünk. Felém
fordult, és ahogy rám nézett, teljesen Susannah
szemét láttam, úgyhogy gyorsan eltakartam.
– Időnként fájdalmas rád nézni – suttogtam.
Jólesett, hogy kimondhatom, és jó volt tudni, hogy
pontosan érti, miről beszélek.
– Akkor csukd be a szemed! – javasolta.
Úgy is tettem. Az arca olyan közel volt az
enyémhez, hogy éreztem a fogfehérítője illatát. A
lábunkat szorosan egymásra kulcsoltuk, és hirtelen
hatalmába kerített az érzés, hogy mindig ilyen
szorosan kellene tartanom.
– Szerinted ez mindig így lesz? – kérdeztem tőle.
– Hogy lehetne másképp? – válaszolta.
Így aludtunk el. Mint a gyerekek. Teljesen
ártatlanul.
 Soha többé nem térhetünk oda vissza. Hogy
tehetnénk? Folt esett a kapcsolatunkon. Március óta
elveszítette a tisztaságát.
 '

Hetedik fejezet

AMIKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM, úgy be

volt dagadva a szemem, hogy gyakorlatilag nem
tudtam kinyitni. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra,
de nem igazán segített. Fogat mostam, aztán
visszamásztam az ágyba. Amikor felébredtem,
hallottam a többi szobából a költözködés zajait, de
újra álomba szenderültem. Nekem is pakolnom
kellett volna, de egyedül aludni vágytam. Az egész
napot végigaludtam. Amikor újfent kinyitottam a
szemem, odakint már sötét volt. Nem kapcsoltam
villanyt. Az ágyamban feküdtem, míg egyszer csak
újra el nem nyomott az álom.

Másnap késő délután keltem fel. Nagy nehezen. A

„felkeltem” nem egészen pontos; úgy értem:
„felültem”. Csigalassúsággal felültem az ágyban.
Szomjas voltam. Mintha teljesen kiszáradtam volna
a rengeteg sírástól. Ez arra ösztökélt, hogy tényleg
felkeljek, és megtegyem azt a másfél métert a
minihűtőig, és kivegyem az egyik üveg vizet, amit
Jillian benne hagyott.
Az üres ágya és az üres falak látványa még
jobban elszomorított. Tegnap éjjel egyedüllétre
vágytam, ma viszont úgy éreztem, teljesen ki fogok
borulni, ha nem beszélhetek valakivel.
Lementem Anikához. Amikor meglátott, rögtön
azt kérdezte: – Mi baj van?
Leültem az ágyára, és szorosan magamhoz
öleltem a párnáját. Azért jöttem, hogy beszélgessek
vele, hogy elmondjam, ami bánt, most viszont alig
találtam a szavakat. Szégyelltem magam. Jeremiah
miatt, és helyette is. Minden barátom szerette őt.
Alapvetően tökéletesnek gondolták. Tudtam, hogy
amint kipakolok Anikának, ennek vége –
megváltozik róla a véleményük. Még mindig
szerettem volna megvédeni.
– Iz, mi történt?
Azt hittem, már minden könnyem elsírtam, de
néhány könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából.
Belevágtam a közepébe.
– Jeremiah megcsalt.
Anika lerogyott mellém az ágyra.
– Ne szórakozz! – képedt el. – Mikor? És kivel?
– Lacie Barone-nal, a lányszövetség egyik
tagjával. A tavaszi szünetben. Amikor szakítottunk.
Bólintott, és próbálta megemészteni a hallottakat.
– Olyan dühös vagyok rá – tettem hozzá. –
Összejön egy másik lánnyal, és ennyi ideig nem
mondja el?! Elhallgatni ugyanaz, mint hazudni.
Olyan hülyén érzem magam!
Anika a kezembe nyomta az íróasztalán lévő
papír zsebkendős dobozt.
– Kislány, engedd szabadon az érzéseidet!
Kifújtam az orrom.
– Úgy érzem… mintha nem is ismerném. Úgy
érzem, nem bízhatok többé benne.
– Eltitkolni ilyesmit az elől, akit szeretünk,
valószínűleg a legrosszabb része a dolognak –
jelentette ki Anika.
– Szerinted nem is a megcsalás a legrosszabb?
– Nem. Úgy értem, az is szörnyű. De el kellett
volna mondania. Eltitkolta, s ettől még súlyosabb
lett.
Hallgattam. Nekem is volt egy titkom. Amit nem
mondtam el senkinek, még Anikának és Taylornak
sem. Azt hazudtam magamnak, hogy azért, mert
nem fontos. Majd pedig kitöröltem az agyamból.
Az elmúlt években időnként elővettem a
Conradról őrzött emlékeim egyikét, és
gyönyörködtem benne, kicsit úgy, mint ahogy a régi
kagylógyűjteményemben szoktam. Élvezettel, mint
amikor végigsimítom a kagylókat, és érzem a
barázdáikat, a hűvös simaságukat. Még azt követően
is, hogy összejöttem Jeremiah-val, néhanapján,
amikor az osztályteremben ültem, buszra vártam,
vagy el akartam aludni, elővettem egy régi emléket
róla. Amikor először legyőztem úszásban. Ahogy
táncolni tanított. Ahogy reggelente benedvesítette a
haját.
Őrizgettem azonban egy olyan emléket is,
amelyikre nem szabadott visszaemlékeznem.
Amelyiket próbáltam kitörölni a fejemből.
 Nyolcadik fejezet

KARÁCSONY MÁSNAPJÁN TÖRTÉNT. Anyám

Törökországba utazott a hétvégére, arra az útra,
amit már kétszer is el kellett halasztania. Először
akkor, amikor Susannah rákja kiújult, másodszor
pedig akkor, amikor meghalt. Apám a barátnője,
Linda családjánál töltötte az ünnepeket
Washingtonban, Steven pedig az iskolai barátaival
síelt. Jeremiah és Mr. Fisher rokoni látogatásra
utazott New Yorkba.
És én? Otthon ültem, és már harmadszor néztem
meg a Karácsonyi történet című filmet a tévében. A
karácsonyi pizsamám volt rajtam, amit még
Susannah küldött néhány éve – piros flanelpizsi,
vidám fagyöngy mintával –, és aminek túlságosan
hosszú volt a nadrágszára. Azért is szerettem
annyira, mert fel kellett hajtani a karomon és a
lábamon. Épp befejeztem a vacsorám – a mélyhűtött
pepperonis pizzát és a maradék cukros kekszet, amit
anyámnak sütött egy diákja.
 Kezdtem úgy érezni magam, mint Kevin a
Reszkessetek betörök!-ben. Szombat este nyolc óra
volt, Hannah Montana Rockin’Around the Christmas
Tree című dalára táncoltam a nappaliban, és nagyon
sajnáltam magam. Az őszi félév jegyei – hát, mit is
mondjak? Az egész családom elment otthonról.
Mélyhűtött pizzát vacsoráztam egymagamban. És
amikor Steven hazajött a szünetre, az első dolog,
amit az orrom alá kellett dörgölnie, az volt:
– Ez igen! Felszedted a szokásos elsőéves
pluszkilókat!
Jól belebokszoltam a karjába. Azt mondta, csak
ugratott, pedig komolyan gondolta. Négy hónap alatt
majdnem hét kilót híztam. Gyanítom, ilyen hatással
van egy lányra, ha rendszeresen sült csirkeszárnyat,
rament és Domino pizzát eszik a srácokkal hajnali
négykor. De mit tegyünk? Az elsőéves pluszkilókon
át kell „esni”.
A fürdőszobába mentem, és megpaskoltam az
arcomat, mint Kevin a filmben.
– Hát aztán? – ordítottam.
Nem akartam, hogy ez az egész a kedvemet
szegje. Hirtelen támadt egy ötletem. Felrohantam a
szobámba, és elkezdtem mindenfélét beledobálni az
utazótáskámba: az anyámtól karácsonyra kapott
regényt, a leggingsemet, meleg zoknit. Miért
maradnék itthon egyedül, amikor a kedvenc
helyemen is lehetnék?
Tizenöt perccel később, miután elmosogattam a
vacsoraedényeket és lekapcsoltam az összes villanyt,
már Steven autójában ültem. Az ő autója jobb volt,
mint az enyém, és amiről az ember nem tud, az nem
fáj neki. Különben is, megérdemelte a pluszkilókkal
való viccelődése miatt.
Cousins felé vettem az irányt, a Please Come
Home for Christmas (természetesen a Bon Jovi
változat) dallamára ringatóztam, és csokis
rudacskákat majszoltam (anyám egy másik
ajándékát). Tudtam, hogy helyesen döntöttem.
Nemsokára a cousinsi házban leszek. Tüzet rakok,
forró csokit készítek, amivel még finomabb a csokis
rúd, és reggel a téli part látványára ébredek.
Természetesen jobban szerettem a nyári partot, de a
téli partnak is megvan a maga varázsa.
Elhatároztam, senkinek sem mondom el, hogy
eljöttem otthonról. Ez örökre az én kis titkom marad.

Rövid idő alatt leértem Cousinsba. Az autópályán

szinte semmi forgalom nem volt, és jóformán
repültem végig. A kocsifelhajtónál kiszakadt belőlem
egy örömkiáltás. Jó volt megint itt lenni. Több mint
egy éve nem jártam ebben a házban.
A pótkulcsot a helyén találtam, kint, a laza padlólap
alatt. Szédítőérzés volt belépni a házba, és
felkapcsolni a villanyt.
Bent jéghideg volt, és a tűzrakás sokkal
nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Hamar
feladtam, és inkább készítettem egy forró csokit,
amíg vártam, hogy a radiátorok felmelegedjenek.
Lehoztam egy csomó takarót az ágyneműs
szekrényből, és kényelmesen elhelyezkedtem a
kanapén. Majd jól betakaróztam, és magam elé
vettem a csokis rudacskákat meg a pohár forró
csokit. A Grincs ment a tévében, és a Welcome
Christmasre aludtam el.
Arra ébredtem, hogy valaki próbál bejönni a
házba. Először dörömbölést hallottam, majd egy kéz
a kilincset rángatta. Halálra váltan feküdtem a
takarók alatt, és igyekeztem halkan lélegezni.
Folyamatosan az járt a fejemben: Édes istenem! Édes
istenem! Mint a Reszkessetek betörök!-ben. Vajon
mit tenne Kevin? Vajon mit tenne? Valószínűleg
csapdákkal szerelné fel az előszobát, de arra már
nekem nem volt időm.
S ekkor meghallottam a betörő hangját:
– Steven! Bent vagy?
Átvillant az agyamon: te jó ég, a másik betörő
már bent van a házban, és Stevennek hívják!
Bedugtam a fejem a takaró alá, majd az jutott
eszembe: Kevin nem rejtőzne így el, hanem
megvédené a házát.
Felvettem a piszkavasat a kandalló mellől, és a
mobiltelefonomat szorongatva az előszobába
lopództam. Túlságosan féltem ahhoz, hogy kinézzek
az ablakon, és nem akartam, hogy meglásson a
betörő, úgyhogy hozzásimultam az ajtóhoz, és
minden idegszálammal figyeltem. Az ujjam a
kilences gombon.
 – Steven, nyisd ki! Én vagyok az!
Majdnem megállt a szívem. Felismertem a
hangot. Ez nem egy betörő hangja volt. Hanem
Conradé.
Kitártam az ajtót. Tényleg ő volt az. Döbbenten
meredtünk egymásra. Nem is sejtettem, hogy ilyen
érzés lesz újra látni. A szívem a torkomban dobogott,
alig kaptam levegőt. Néhány másodpercre mindenről
elfeledkeztem – egyedül ő létezett számomra.
Teveszínű télikabátot viselt, melyet még soha
nem láttam rajta, és egy kis nyalóka lógott ki a
szájából, amit egyből ki is ejtett.
– Mi a frász? – kérdezte, de a szája tátva maradt
a csodálkozástól.
Megöleltem. Menta- és karácsonyillat áradt
belőle. Az arca hidegen simult az enyémhez.
– Miért van a kezedben piszkavas? – kérdezte.
– Betörőnek hittelek – léptem hátra.
– Még szép.
Követett a nappaliba, és leült a kanapéval
szemben lévő székre. Még mindig döbbent
arckifejezéssel tudakolta:
– Mit csinálsz te itt?
Megvontam a vállam, és letettem a piszkavasat
az asztalra. Az adrenalinszintem zuhanni kezdett, és
hirtelen nagyon ostobának éreztem magam.
– Teljesen egyedül voltam otthon, és egyszerűen
kedvem támadt idejönni. És te mit csinálsz itt? Azt
sem tudtam, hogy hazajössz karácsonyra.
 Conrad Kaliforniában járt egyetemre. Azóta nem
láttam, hogy múlt évben elköltözött. Kissé
borostásnak tűnt, mint aki már több napja nem
borotválkozott, mégis puha volt az arca, egyáltalán
nem szúrt. A bőrét ugyanakkor megfogta a nap, amit
szokatlannak éreztem, hiszen jócskán benne jártunk
a télben. Aztán eszembe jutott, hogy Kaliforniában
mindig süt a nap.
– Apám utolsó pillanatban küldött egy
repülőjegyet. A hó miatt alig tudtunk leszállni,
úgyhogy késtünk. Mivel Jere és apám még mindig
New Yorkban van, azt gondoltam, inkább idejövök.
Rám sandított.
– Mi van? – Hirtelen zavarba jöttem. Igyekeztem
lesimítani a hajamat, mert teljesen elaludtam.
Óvatosan a számhoz nyúltam, hátha még a nyálam
is kicsordult.
– Tiszta kakaó a képed.
A kézfejemmel dörzsölgetni kezdtem a számat.
– Nem igaz – hazudtam. – Valószínűleg csak
piszok.
Felderült az arca, és felvont szemöldökkel a szinte
üres csokidoboz felé biccentett.
– Akkor annyira éhes voltál, hogy az egész fejedet
beledugtad?
– Fejezd be! – szóltam rá, de közben nem tudtam
megállni, hogy ne mosolyodjak el.
A szobában a villódzó tévé jelentette az egyetlen
fényforrást. Annyira szürreálisnak hatott, ahogy ott
ültünk. Kétségtelenül a sors kezét láttam ebben.
Megborzongtam, és jobban magamra húztam a
takarókat.
– Szeretnéd, hogy begyújtsak? – kérdezte,
miközben levette a kabátját.
– Igen! – vágtam rá azonnal. – Valamiért nekem
nem sikerült.
– Különleges érzék kell hozzá – jelentette ki
önelégülten, de tudtam, hogy ez csak egy szerep.
Olyan meghitt volt az egész. Jártunk már itt
egyszer együtt, csak két karácsonnyal ezelőtt.
Mennyi minden történt azóta! Teljesen megváltozott
az élete, mint ahogy az enyém is. Mégis valahogy
mintha sem az idő, sem a tér nem állt volna közénk.
Bizonyos szempontból semmi sem változott.
Lehet, hogy Conradnak is ugyanez járhatott a
fejében, mert egyszer csak kijelentette:
– Talán túl késő van a tűzhöz. Szerintem inkább
bezuhanok az ágyba.
Hirtelen felpattant, és elindult a lépcső felé. Majd
visszafordulva megkérdezte:
– Itt lent alszol?
– Aha. Kényelmesen bebábozódok.
A lépcsőhöz érve megállt, és rám nézett.
– Boldog karácsonyt, Belly! Jó látni téged!
– Téged is.

Másnap reggel, rögtön miután kinyitottam a

szememet, az a különös érzésem támadt, hogy
Conrad már elment. Nem tudom, miért. A lépcsőhöz
futottam, hogy megnézzem. Megragadtam a korlátot,
amikor megbotlottam a pizsamanadrágom szárában,
és hanyatt estem. Jól bevágtam a fejem.
Elképesztően fájt.
Könnyes szemmel feküdtem, és a plafont
bámultam, amikor megjelent felettem Conrad arca.
– Jól vagy? – kérdezte teli szájjal. Valószínűleg
gabonapelyhet reggelizett éppen. Próbált felültetni,
de nem engedtem.
– Hagyjál! – motyogtam, abban reménykedve,
hogy ha elég sűrűn pislogok, felszáradnak a
könnyeim.
– Fáj valamid? Tudsz mozogni?
– Azt hittem, elmentél.
– Nem. Még mindig itt vagyok. – Letérdelt
mellém. – Hadd próbáljalak felemelni!
Megráztam a fejem.
Conrad lefeküdt mellém a padlóra. Úgy
festettünk, mint akik hóangyalokat készülnek
„rajzolni” a hóban.
– Egy tízes skálán mérve mennyire fáj?
Meghúztad valamidet?
– Egy tízes skálán… tizenegyes.
– Ha fáj valamid, olyan leszel, mint egy kisbaba –
állapította meg Conrad, de a hangja aggodalomról
árulkodott.
– Nem igaz – jelentettem ki, bár a sírós hangom
ennek épp az ellenkezőjét bizonyította.
 – Hé, nem volt semmi, ahogy hanyatt estél! Mint
a rajzfilmekben az állatok, amikor elcsúsznak egy
banánhéjon.
Hirtelen elment a kedvem a sírástól.
– Szóval állatnak nevezel? – fordultam felé
megrovóan. Próbált komoly arcot vágni, de a szája
sarkában halvány mosoly bujkált. Majd felém
fordította az arcát, és egyszerre tört ki belőlünk a
nevetés. Annyira kacagtam, hogy még jobban
megfájdult a hátam.
– Jaj! – nyögtem fel.
Felült, és azt mondta:
– Felemellek, és odaviszlek a kanapéra.
– Nem! – tiltakoztam halványan. – Túl nehéz
vagyok neked. Mindjárt felkelek, csak hagyjál!
Conrád összehúzta a szemöldökét, és láttam, hogy
ez rosszulesett neki.
– Igaz, hogy fekvenyomásban nem tudom
kinyomni a saját testsúlyomat, mint Jere, de azért
egy lányt még képes vagyok felemelni, Belly.
Félig lehunytam a szemem.
– Nem arról van szó. Nehezebb vagyok, mint
gondolnád. Tudod, az elsőéves pluszkilók…
Égett az arcom, és annyira kínosan éreztem
magam, hogy elfeledkeztem még a sajgó hátamról
meg arról is, milyen bizarr, hogy előhozakodott Jere-
vel.
– Nekem ugyanolyannak tűnsz – állapította meg
halkan. Majd nagyon gyengéden felnyalábolt a
földről. A karomat a nyaka köré fontam.
 – Több mint hét – szabadkoztam. – Elsőéves plusz
hét kiló…
– Ne aggódj! Foglak.
A kanapéhoz vitt, és óvatosan letett.
– Hozok egy Advilt, az segít valamennyit.
Felnéztem rá, és hirtelen belém hasított:
Édes istenem! Még mindig szeretem.
Azt hittem, a Conrad iránti érzelmeimet képes
voltam ugyanolyan nyugodt lélekkel félretenni, mint
a kinőtt görkorcsolyámat, így azt a kis aranyórát,
amit kislánykoromban kaptam apámtól, mikor
először meg tudtam mondani az időt.
De csupán attól, hogy eltüntetünk valamit, az
még nem szűnik meg létezni. Ezek az érzések végig
bennem rejtőztek. Mindvégig. Csak szembe kellett
néznem velük. Conrad ugyanúgy hozzám tartozott,
mint az, hogy a hajam barna, és szeplős vagyok – ő
mindig ott lesz a szívemben. Még ha csak a szívem
csücskében kap is helyet, a kislány részem szíve
csücskében, aki még mindig hitt a musicalekben,
akkor is ott van. Az a rész az övé. A többi Jeremiah-é
– annak a lánynak a szíve, aki most vagyok, és aki a
jövőben leszek. Csak ez számított. A múlt már nem.
Talán így van ez minden első szerelemmel.
Örökre kap egy kis helyet a szívünkben. Ott lakik a
tizenkét, a tizenhárom, a tizennégy, a tizenöt, a
tizenhat, sőt még a tizenhét éves Conrad. Egész
életemben nagy gyengédséggel fogok gondolni rá –
ahogy az ember az első cicájára vagy kutyusára
gondol, vagy az első autóra, amit vezetett.
 Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy az azt
követő szerelmek még fontosabbak lesznek. És
nekem ez Jeremiah. Ő lesz az utolsó, az övé leszek,
testestül-lelkestül, örökké.

Conraddal együtt töltöttük a nap többi részét, bár

nem egy légtérben. Begyújtott a kandallóba, majd a
konyhaasztalnál olvasgatott, míg én Az élet
csodaszép című filmet néztem. Ebédre zacskós
paradicsomlevest ettünk, meg a maradék csokis
rudacskáimat. Conrad kiment a partra futni, én
pedig belefogtam a Casablancába. Épp a ruhám
ujjával törölgettem a könnyeimet, amikor visszajött.
– Ez a film mindig megríkat – jegyeztem meg
rekedt hangon.
Conrad levette a futókabátját, és rám nézett.
– Miért? Jó a vége. Ilsa jobban járt Lászlóval.
Meglepetten meredtem rá.
– Te láttad a Casablancát?
– Persze. Klasszikusnak számít.
– Pedig látszik, hogy nem igazán figyeltél, mivel
Ricket és Ilsát teremtette egymásnak az ég.
Conrad felhorkant.
– Kettejük kis románca semmi ahhoz képest, amit
László véghezvisz ellenállóként.
Kifújtam az orrom.
– Egy fiatalemberhez képest meglehetősen
cinikus vélemény.
 – Egy állítólag felnőtt nőhöz képest meglehetősen
érzelmes vélemény – grimaszolt Conrad, és elindult a
lépcső irányába.
– Érzéketlen! – kiáltottam utána. – Robot!
Hallottam, hogy jót mulat ezen.
Másnap reggelre már híre-hamva sem volt. Pont
úgy, ahogy képzeltem. Nem köszönt el, nem mondott
semmit. Csak eltűnt, mint egy kísértet. Conrad, a
régi karácsonyok kísértete.

Jeremiah akkor hívott fel, amikor már elindultam

hazafelé Cousinsból. Megkérdezte, mit csinálok
éppen, én pedig azt válaszoltam, hazafelé tartok, de
azt nem árultam el, honnan. Hirtelen döntés volt.
Akkor még nem tudtam, miért hazudok. Csak azt,
hogy nem akarom, hogy tudja.
Úgy éreztem, Conradnak végül is igaza volt.
Ilsának az volt a sorsa, hogy Lászlóval legyen. Végig
így kellett lennie. Rick nem jelentett többet a múltja
egy töredékénél, melyet gondosan őrizgetett. De
akkor sem lehetett több ennél, mert a múlt az már
csak ilyen. Elmúlt.
 Kilencedik fejezet

MIUTÁN KIJÖTTEM ANIKÁTÓL, bekapcsoltam a

telefonom.
Tele volt a Jeremiah-tól egyfolytában érkező
üzenetekkel. Bebújtam a takaróm alá, és
mindegyiket elolvastam, egyenként, egymás után.
Majd újra végigböngésztem őket, és végül mindössze
annyit válaszoltam: Időre van szükségem. Visszaírta:
Rendben. Aznap nem is érkezett több üzenet.
Állandóan a telefonomra pillantottam, hátha ír még,
és amikor nem így történt, csalódottnak éreztem
magam, bár tudtam, hogy nincs igazam. Azt
akartam, hogy hagyjon békén, de közben elvártam,
hogy próbálja rendbe tenni a dolgokat. De ha én
magam sem tudom, mit akarok, akkor mit tehetne ő?
A szobámban pakoltam egész nap. Éhes voltam,
és maradt még a menzakártyámon egység, de féltem,
hogy összefutok Lacie-vel. Vagy ami még rosszabb,
Jeremiah-val. Mindazonáltal jó volt lefoglalni
magam valamivel, és úgy bömböltetni a zenét, hogy
közben nem kell a szobatársam, Jillian nyavalygását
hallgatni.
 Amikor már majd’ kilyukadt a gyomrom,
felhívtam Taylort, és elmondtam neki mindent.
Olyan hangosan rikácsolt, hogy el kellett tartanom a
fülemtől a telefont. Azonnal átjött, és hozott egy
feketebabos burritót meg egy eper-banán turmixot.
Folyamatosan rázta a fejét, és azt ismételgette:
– Az a Zeta Phi-s lotyó!
– Nem csak az ő hibája, hanem Jeremiah-é is –
szögeztem le két harapás között.
– Egyértelmű! De várd csak ki a végét!
Végigszántom a képét, ha találkozunk. Olyan
nyomot hagyok rajta, hogy egyetlen lány sem fog
többé összejönni vele! – Szemügyre vette a
manikűrözött körmét, mintha felmérné a
fegyverzetét. – Holnap elmegyek a szalonba, és
megkérem Danielle-t, hogy jól élesítse ki.
A májam dagadt a büszkeségtől. Van, amit csak
olyasvalaki képes kimondani, aki egész életünkben
ismert bennünket. Azon nyomban jobban éreztem
magam.
– Nem kell felszántanod a képét.
– De fel akarom szántani. – Összeakasztottuk a
kisujjainkat. – Jól vagy?
Bólintottam.
– Most, hogy itt vagy, már jobban.
Az utolsó korty turmixot szopogattam, amikor
Taylor azt kérdezte:
– Szerinted vissza fogod fogadni?
Meglepett, ugyanakkor meg is könnyebbültem,
hogy nem volt ítélkezés a hangjában.
 – Te mit tennél? – kérdeztem vissza.
– Rajtad áll.
– Tudom, de…te visszafogadnád?
– Rendes körülmények között nem. Ha egy srác
megcsalna, ha összeveszünk, még ha csak ránézne
egy másik lányra, akkor nem. Akkor annyi. – A
szívószála végét rágcsálta. – De Jeremy nem csak
egy srác. Nektek történetetek van együtt.
– Akkor hogy is állunk azzal, hogy végigszántod a
képét?
– Ne magyarázd félre a szavaimat! Most éppen
halálosan utálom. Baromira elcseszte az egészet. De
akkor sem lesz csak egy srác – legalábbis neked nem.
Ez tény.
Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy igaza van.
– Ma összetoborozhatnám a lányszövetség tagjait,
és kiszúrhatnánk az autója gumijait. – Taylor
meglökte a vállam. – Na, mit gondolsz?
Próbált megnevettetni. Sikerült. Nagyon
hosszúnak tűnő idő óta végre elnevettem magam.
 Tizedik fejezet

MIUTÁN A KÖZÉPISKOLA UTOLSÓ ÉVET MEGELŐZŐ

NYÁRON összevesztünk, tényleg azt hittem, hogy
Taylorral hamarosan kibékülünk, mint ahogy addig
mindig. Azt gondoltam, legfeljebb egy hét, és már túl
is leszünk rajta. Mert miért is haragszunk
egyáltalán? Igaz, hogy mondtunk egymásnak sértő
dolgokat – én kis pisisnek neveztem őt, ő meg
hitvány legjobb barátnőnek engem, de veszekedtünk
már azelőtt is. A legjobb barátok időnként hajba
kapnak.
Amikor visszatértem Cousinsból, betettem Taylor
szandálját és ruháit egy zacskóba, hogy átvigyem
neki, ezzel jelezve, hogy már nincs harag köztünk.
Mindig Taylor volt az, aki valahogy ezt a tudtomra
adta, aki a békülést kezdeményezte.
Vártam, de nem történt semmi. Néhányszor
átmentem Marcyék-hoz, reménykedve abban, hogy
összefutunk, és kénytelenek leszünk megbeszélni a
dolgokat. De amikor ott voltam, Taylor soha nem
jelent meg. Teltek a hetek. Nem sok volt hátra a
nyárból.
 Jeremiah egész júliusban és augusztusban
ugyanazt mondogatta:
– Ne aggódj! Ti csajok ki fogtok békülni. Mindig
kibékültök.
– Nem érted, hogy ilyen még nem történt –
magyaráztam neki a telefonban. – Taylor rám sem
néz.
– Semmi perc alatt túl lesztek rajta – jelentette
ki, s ezzel nagyon felbosszantott.
– Ez már most több annál!
– Tudom, tudom… várj egy kicsit, Bells! –
Hallottam, hogy beszél valakivel, majd újra velem. –
Megjött a kaja. Akarod, hogy visszahívjalak, miután
megettem? Sietek.
– Kösz, nem kell.
– Ne haragudj!
– Nem haragszom – mondtam, és így is volt. Nem
volt miért haragudni rá. Hogyan is érthetné meg a
köztem és Taylor közötti kapcsolatot? Ő fiú. Fogalma
sincs róla. Nem érti, milyen fontos, milyen életbe
vágóan fontos mindkettőnknek, hogy a középiskola
utolsó évét egymás mellett, vállvetve kezdjük.
De akkor miért is nem hívtam fel én? Részben a
büszkeségem, részben valami más miatt. Én voltam
az, aki mindvégig távolodott tőle, és ő volt az, aki
mindvégig kitartott mellettem. Talán azt képzeltem,
az évek során „túlnőttem” rajta, és talán így volt a
legjobb. Jövő ősszel úgyis el kell válnunk egymástól,
és így könnyebb lesz.
 Talán túlságosan össze voltunk nőve, azaz inkább
én csüngtem rajta, mint ő rajtam, és most már a
saját lábamra kellett állnom. Legalábbis ezzel
áltattam magam.
Amikor másnap este ezt elmondtam Jeremiah-
nak, azt javasolta: – Csak hívd fel!
Teljesen biztos voltam benne, hogy egyszerűen
elege lett abból, hogy másról sem beszélek, úgyhogy
azt válaszoltam:
– Talán. Még meggondolom.

Az iskola előtti héten, amikor régen rendszerint

visszajöttem Cousinsból, mindig együtt mentünk el
vásárolgatni. Mindig. Általános iskolás korunk óta.
Taylor tudta, hol lehet a legjobb farmert kapni.
Bementünk a Bath & Body Worksbe, és az „egyet
fizet, hármat vihet” akcióban bevásároltunk, aztán
otthon mindent elosztottunk, hogy mindkettőnknek
legyen testápolója, tusfürdője és bőrradírja, melyek
legalább karácsonyig kitartottak.
Abban az évben anyámmal mentem vásárolni.
Anyám ki nem állhatta a vásárlást. Épp sorban
álltunk a pénztárnál, hogy kifizessük a farmeremet,
amikor Taylor és az édesanyja léptek be az üzletbe,
bevásárlótáskákkal a kezükben.
– Luce! – kiáltott oda nekik anyám.
 Mrs. Jewel odaintett, és elindult felénk, mögötte
Taylor napszemüvegben és tépett sortban. Anyám
megölelte Taylort, Mrs. Jewel engem, és azt mondta:
– Régen láttalak, drágám! – Majd anyámhoz
fordult. – Laurel, el sem hiszem, hogy felnőnek a
lányaink! Uramisten, még emlékszem rá, amikor
mindent együtt akartak csinálni! Egyszerre fürdeni,
egyszerre hajat vágatni…
– Így volt – mosolyodott el anyám.
Elkaptam Taylor pillantását. Anyáink
beszélgettek, de mi csak álltunk ott, és még csak
nem is néztünk egymásra.
Egy perccel később Taylor elővette a mobilját.
Nem akartam elszalasztani a pillanatot, hogy szó
nélkül elmenjünk egymás mellett.
– Kaptál valami jót? – kérdeztem.
Bólintott. Mivel napszemüveget viselt, nehéz volt
a gondolataiban olvasni. De jól ismertem Taylort.
Szeretett kérkedni az új szerzeményeivel.
Habozott egy ideig, majd azt válaszolta:
– Kaptam egy pár magas szárú csizmát huszonöt
százalékkal olcsóbban. És néhány nyári ruhát.
Harisnyával és pulcsival télen is tudom hordani őket.
Bólintottam. Mi következtünk a sorban.
– Akkor a suliban találkozunk!
– Szia! – köszönt el, majd elfordult.
Gondolkodás nélkül anyám kezébe nyomtam a
farmert. Ha most nem lépek, lehet, hogy ez az utolsó
alkalom, hogy beszélünk egymással.
 – Várj! – szóltam utána. – Nincs kedved átjönni
ma este? Vettem egy új szoknyát, de nem tudom,
hogyan hordjam – betűrt inggel vagy…
Elgondolkodva csücsörített, majd azt felelte:
– Rendben. Hívj fel!
Aznap átjött hozzánk. Megmutatta, hogyan
viseljem a szoknyát – milyen cipővel és milyen
felsővel. Valami megváltozott köztünk. Már nem
voltunk úgy együtt, mint régen. Lehet, hogy
felnőttünk? Próbáltuk kitalálni, miként legyünk
jelen egymás életében úgy, hogy többé ne mindent
jelentsünk egymásnak.

Valóban ironikus, hogy végül ugyanarra a

főiskolára jelentkeztünk. A világ minden
felsőoktatási intézménye közül pont ugyanabba
kellett mennünk, ahová a másik. Sorsszerű volt. Az,
hogy barátnők legyünk. Jelen kellett lennünk
egymás életében, és ami a legérdekesebb, hogy ennek
igazán örültem. Nem töltöttünk minden időnket
együtt, mint régen – neki megvoltak a barátnői a
lányszövetségből, nekem a kollégiumból. De akkor is
ott voltunk egymásnak.
 Tizenegyedik fejezet

MÁSNAP MÁR NEM BÍRTAM TOVÁBB, és felhívtam

Jeremiah-t.
Találkoznunk kell, mondtam neki, jöjjön át
hozzám, de remegett a hangom. A telefonon
keresztül is hallani lehetett, milyen hálás ezért, hogy
mennyire szeretné helyrehozni a dolgokat. Azzal
próbáltam igazolni magamnak a gyors hívást, hogy
bebeszéltem magamnak: ahhoz, hogy tovább tudjak
lépni, látnom kell. Az igazság az volt, hogy hiányzott.
És, valószínűleg pontosan ugyanannyira, mint ő, én
is szerettem volna megtalálni a módját, hogy
elfelejthessük a történteket.
De bármennyire is hiányzott, amint kinyitottam
az ajtót, és ott állt előttem, kíméletlenül és azonnal
újra rám tört a fájdalom. Ezt Jeremiah is észrevette.
Először bizakodónak látszott, majd teljesen le volt
sújtva. Amikor megpróbált magához vonni,
szerettem volna átölelni, de képtelen voltam rá.
Megráztam a fejem, és eltoltam magamtól.
Az ágyamon ültünk, háttal a falnak támaszkodva,
a lábunkat lóbálva.
 – Hogyan lehetek biztos abban, hogy nem teszed
meg újra? – kérdeztem. – Hogyan bízhatnék benned?
Felállt. Egy pillanatig azt hittem, elmegy, és
szinte elállt a szívverésem.
De ekkor letérdelt elém, és egész halkan azt
kérdezte:
– Hozzám jönnél feleségül?
Először nem voltam biztos abban, hogy jól
hallottam. De újra kimondta, immár hangosabban:
– Gyere hozzám!
A farmerja zsebéből előhalászott egy gyűrűt. Egy
ezüstgyűrűt, kis gyémánttal a közepén.
– Ez még nem az igazi jegygyűrű, csak addig,
amíg nem tudok venni egy másikat – a saját
pénzemből, és nem apáméból.
Nem érzékeltem a testemet. Beszélt hozzám, de
nem hallottam.
Egyedül a kezében lévő gyűrűt láttam.
– Annyira szeretlek! Az utolsó néhány nap pokol
volt nélküled!
Nagyot sóhajtott. – Rettenetesen sajnálom, hogy
fájdalmat okoztam neked, Bells! Amit tettem, az
megbocsáthatatlan. Tudom, hogy ártottam
mindkettőnknek, és keményen fogok dolgozni, hogy
újra megbízz bennem. Bármit megteszek, ha
megengeded… Hajlandó vagy rá?
– Nem tudom – suttogtam.
Nagyot nyelt, az ádámcsutkája fel-alá járt.
– Kitartó leszek, esküszöm! Kiveszek egy lakást
valahol a kampuszon kívül, és minden szépen
kisimul közöttünk. Mosok majd, és a ramenen és a
gabonapelyhen kívül megtanulok mást is főzni.
– Az, hogy beleöntesz egy adag gabonapelyhet egy
tálba, még nem nevezhető főzésnek – vetettem közbe,
de közben félrefordítottam a fejem, mert ez már túl
sok volt. Milyen szép is lenne! Mi ketten, ahogy új
életet kezdünk.
Jeremiah megragadta a kezem, én pedig
elrántottam.
– Nem látod, Belly? – esdekelt. – Ez mindvégig
rólunk szólt: rólad és rólam. És senki másról.
Lehunytam a szemem, hogy képes legyek
tisztábban látni. Majd a szemébe nézve azt
mondtam:
– Te csupán kitörölni akarod az egészet azzal,
hogy feleségül veszel.
– Nem! Nem erről van szó! Az, ami néhány napja
köztünk történt – egy pillanatig tétovázott –,
ráébresztett valamire. Arra, hogy soha többé nem
akarok nélküled élni! Soha! Te vagy az egyetlen lány
az életemben. Ezzel mindig is tisztában voltam. Soha
az életben nem fogok még egy lányt úgy szeretni,
ahogy téged!
Ismét megfogta a kezem, de most már nem
húztam el.
– Szeretsz még? – kérdezte.
Nyeltem egy nagyot.
– Aha.
– Akkor, kérlek, gyere hozzám feleségül!
 – Soha többé nem okozhatsz nekem ilyen
fájdalmat – jelentettem ki. Ez félig
figyelmeztetésnek, félig kérésnek hangzott.
– Nem fogok! – ígérte, és éreztem, hogy komolyan
is gondolja.
Olyan eltökélten, olyan őszintén nézett rám. Jól
ismertem az arcát, talán mindenki másnál jobban.
Minden vonását, minden ívét. A kis dudort az orrán,
mely egy szörfözés közben történt törésből maradt, és
a homlokán lévő, szinte már láthatatlan sebhelyet,
amely akkor került oda, amikor még Conraddal a
játékszobában birkóztak, és levertek egy
virágcserepet. Mindkét alkalommal ott voltam. Az is
lehet, hogy jobban ismertem az arcát a sajátomnál.
Órákig bámultam álmában, és simogattam. Lehet,
hogy ő is ezt tette velem.
Nem szeretném, hogy egyszer csak megjelenjen
valami az arcán, amiről nem tudom, hogy mi az. Vele
akartam lenni. Az ő arcával.
Szó nélkül kihúztam a kezemet az övéből, mire
elkomorodott. Majd odanyújtottam neki, és
felragyogott a szeme. Olyan öröm áradt szét bennem
abban a pillanatban, hogy képtelen vagyok szavakba
önteni. Remegő kézzel húzta fel az ujjamra a gyűrűt.
– Isabel Conklin, hozzám jössz feleségül? –
kérdezte olyan komoly hangon, amit még soha nem
hallottam tőle.
– Igen, hozzád megyek!
Átölelt. Úgy álltunk ott összeölelkezve, mint akik
a biztonságot nyújtó kikötőt jelentik egymás
számára. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha
túléljük ezt a vihart, akkor minden rendben lesz
közlünk. Ő is hibázott, én is hibáztam. De ott van
köztünk a szeretet, és egyedül az számít.
Egész éjjel terveket szövögettünk – hogy hol
fogunk lakni, hogyan mondjuk el a szülőknek. Az
elmúlt néhány nap mintha egy másik életben történt
volna. Aznap, anélkül, hogy további szót ejtettünk
volna róla, úgy döntöttünk, hogy nem bolygatjuk
tovább a múltat. A tekintetünket a jövőre szegezzük.
 Tizenkettedik fejezet

AZNAP ÉJJEL CONRADDAL ÁLMODTAM. Én

ugyanannyi idős voltam, mint most, de ő
fiatalabbnak, úgy tíz-tizenegy évesnek tűnt. Mintha
kertésznadrágot viselt volna. A házunk előtt
játszottunk sötétedésig; a kertben szaladgáltunk.
– Susannah nem fogja tudni, hol vagy. Haza
kellene menned! – figyelmeztettem.
– Nem lehet. Nem tudom, hogy kell hazamenni.
Segítenél? – kérdezte.
Ekkor elszomorodtam, mert én sem ismertem az
utat. Már nem a házunk előtt voltunk, hanem
valahol az erdőben. Eltévedtünk.
Amikor felébredtem, sírva fakadtam, Jeremiah
pedig ott aludt mellettem. Felültem az ágyban. Még
sötét volt, egyedül az ébresztőórám világított. 4.57-et
mutatott. Visszafeküdtem.
Megtöröltem a szemem, és magamba szívtam
Jeremiah illatát, az arca szépségének látványát,
mellkasa mozgását. Ő ott volt velem. Szilárdan és
valóságosan feküdt mellettem, szorosan, ahogy egy
kollégiumi ágyon két ember elférhet. Ilyen közel
voltunk most egymáshoz.
Reggel, amikor felébredtem, nem emlékeztem
egyből az álomra. Ott motoszkált bennem, valahol a
lelkem mélyén. Egyre halványodott, szinte már
teljesen szertefoszlott, de még nem egészen.
Erősen kellett gondolkoznom, hogy össze tudjam
rakni, hogy meg tudjam ragadni.
Fel akartam ülni, de Jeremiah visszahúzott.
– Még öt perc – mondta álmosan.
Olyanok voltunk, mint két kanál, egy kicsi és egy
nagy, ahogy szorosan egymáshoz simultunk.
Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak
visszaemlékeznék, mielőtt az álom semmivé lesz.
Mint amikor naplementekor a nap egyszer csak
eltűnik a horizont mögött. Emlékezz, emlékezz,
különben örökre eltűnik!
Jeremiah a reggeliről kezdett beszélni, de
befogtam a száját.
– Sss! Egy másodperc! – kérleltem.
S ekkor hirtelen megjelent előttem – Conrad, a
vicces kertésznadrágjában. Ahogy kettesben órákig
játszunk odakint. Nagyot sóhajtottam. Hatalmas
megkönnyebbülést éreztem.
– Mit is mondtál? – kérdeztem Jeremiah-t.
– A reggeli járt a fejemben – felelte, és csókot
nyomott a tenyerembe.
Még közelebb bújtam hozzá.
– Még öt perc! – súgtam.
 Tizenharmadik fejezet

MINDENKINEK EL AKARTAM MONDANI – Ott és

azonnal. Épp kapóra jött, hogy egy hét múlva
mindannyian Cousins-ban leszünk. Susannah
önkéntesként dolgozott, és támogatott egy otthont,
mely bántalmazott nőknek nyújtott védelmet, és
amely köré Susannah tiszteletére egy parkot
telepítettek. Jövő szombaton egy kis szertartás
keretében adják át, melyre mindannyian hivatalosak
vagyunk: én, Jere, anyám, Jere apja, Steven. És
Conrad.
Karácsony óta nem láttam Conradot. Úgy volt,
hogy eljön anyám ötvenedik születésnapjára, de az
utolsó pillanatban kimentette magát.
– Ez jellemző Conra – csóválta a fejét Jeremiah, a
helyeslésemre várva, de nem szóltam semmit.
Anyám és Conrad mindig is különleges
kapcsolatban állt egymással. Egy olyan szinten
érintkeztek, amit én soha nem értettem. Susannah
halála után még közelebb kerültek egymáshoz, talán
azért, mert egyformán gyászoltak – önmagukba
fordulva. Gyakran beszéltek telefonon, de nem
tudom, miről. Úgyhogy amikor Conrad nem jött el,
láttam anyámon, mennyire csalódott, még ha nem is
mondta ki. Legszívesebben azt javasoltam volna
neki: Szeresd őt, amennyire csak akarod, de ne várj
tőle semmit! Conradra nem lehet számítani.
Ami azt illeti, Conrad küldött neki egy gyönyörű
vörös rézvirágcsokrot.
– A kedvencem! – ragyogott fel anyám arca.
Vajon mit fog szólni, ha megtudja a hírt? El sem
tudtam képzelni. Conradot illetően semmiben sem
voltam biztos.
Az is nyugtalanított, vajon mit szól majd anyám.
Jeremiah nem aggodalmaskodott, mivel ez távol állt
tőle.
– Ha már egyszer világossá válik számukra, hogy
komolyan gondoljuk, bele kell egyezniük, mivel nem
fognak tudni lebeszélni róla. Felnőtt emberek
vagyunk.

Az ebédlőből sétáltunk visszafelé, amikor

Jeremiah elengedte a kezem, felpattant egy padra, és
hátravetett fejjel elkiáltotta magát:
– Figyelem! Figyelem! Belly Conklin hozzám jön
feleségül!
Néhányan odafordultak, aztán mentek tovább.
– Gyere le onnan! – nevettem el magam, és a
kapucnimba rejtettem az arcom.
 Leugrott, majd kinyújtott karral elkezdett a pad
körül körözni, mint egy repülőgép. Berregve odajött
hozzám, és felemelt.
– Szárnyalj! – biztatott.
Grimaszoltam egyet, és a karommal verdestem.
– Most már boldog vagy?
– Igen! – kiáltotta, és leengedett a földre.
Én is boldog voltam. Ez az a Jere volt, akit
ismertem. A fiú a nyaralóból. Attól, hogy eljegyeztük
egymást, és ígéretet tettünk, hogy örökre egymáséi
leszünk, úgy éreztem, bármi is változott az elmúlt
néhány év során, attól ő még ugyanaz a fiú maradt,
én pedig ugyanaz a lány maradtam.
Ezt most már soha, senki nem veheti el tőlünk.
 Tizennegyedik fejezet

TUDTAM, HOGY BESZELNEM KELL TAYLORRAL ÉS

ANIKÁVAL, mielőtt apám reggel megérkezik, hogy
hazaköltöztessen.
Fontolgattam, hogy egyszerre mondom el nekik,
de tisztában voltam vele, Taylor megsértődne, ha egy
kalap alá venném őt – a legrégebbi barátnőmet –
Anikával, akivel kevesebb, mint egy éve ismerjük
egymást. Elsőként Taylorral kellett közölnöm a hírt.
Ennyivel tartoztam neki.
Biztosan őrültnek fog tartani minket. Az egy
dolog, hogy újra összejövünk, de a házasság valami
egészen más. A lányszövetség legtöbb lányához
hasonlóan Taylor sem akart férjhez menni addig,
amíg legalább huszonnyolc éves nem lesz.
Felhívtam, hogy találkozzunk a Drip House-ban,
a kávézóban, ahol mindenki tanulni szokott. Azt
mondtam, nagy újságom van a számára. Próbálta
kiszedni belőlem, mi az, de ellenálltam.
– Olyasvalami, amit személyesen kell
elmondanom – ragaszkodtam hozzá.
Taylor már a sovány tejből készült lattéját
kortyolgatta, amikor odaértem. A Ray-Ban
napszemüvege volt rajta, és épp egy SMS-t írt a
telefonján. Amikor meglátott, azonnal abbahagyta.
Leültem vele szemben, és a kezemet gondosan az
asztal alá rejtettem.
Levette a napszemüvegét.
– Ma sokkal jobban nézel ki – állapította meg.
– Kösz, Tay. Sokkal jobban is érzem magam.
– Szóval, mi a nagy helyzet? – nézett rám
fürkészően. – Újra összejöttetek? Vagy örökre
szétmentetek?
Hirtelen mozdulattal az asztalra tettem a bal
kezem. Zavartan nézett rá, majd a tekintete
megállapodott a gyűrűsujjamon.
Taylor szeme elkerekedett.
– Ugye nem csak szórakozol velem? Téged
eljegyeztek! – kiáltott fel.
Néhányan felénk fordultak, és bosszúsan
méregettek. Lejjebb csúsztam a széken. Izgatottan
elkapta a kezem.
– Édes istenem! Hadd nézzem!
Láttam, hogy kicsinek találja a gyűrűt, de nem
érdekelt.
– Istenem! – bámulta a kezem megigézve.
– Hát ez az.
– De Belly… megcsalt téged!
– Tiszta lappal kezdtük újra. Tényleg szeretem őt,
Tay.
– Azért az időzítést kissé furcsállom – mondta
kimérten. – Úgy értem, túl hirtelen…
 – Igen is, meg nem is. Te magad mondtad ki, hogy
Jere más tészta. Ő életem szerelme.
Tátott szájjal bámult rám. Aztán hirtelen azt
kérdezte:
– De miért nem vártok legalább addig, amíg
befejezitek a sulit?
– Nem látjuk értelmét, ha különben is
összeházasodnánk. – Ittam egy kortyot Taylor
lattéjából. – Bérelünk egy lakást. Segíthetsz
kiválasztani a függönyöket, meg ilyesmi.
– Na jó – bólintott. – De mit szólt hozzá anyád?
Nem borult ki teljesen Laurel?
– Anyámnak és Jere apjának a jövő héten,
Cousinsban fogjuk bejelenteni. Apámnak pedig
később.
Taylor arca felderült.
– Várj! Szóval még nem tudja senki? Csak én?
Bólintottam, és láttam a Taylor arcára kiülő
elégedettséget. Szerette a titkos és bizalmas dolgokat
– ez volt az egyik kedvence az életben.
– Lesz még itt égszakadás, földindulás – vette
vissza az italát. – Mint amikor hullák hevernek
mindenfelé. Vagy amikor vér folyik az utcán. És itt a
te véred fog folyni, Belly.
– Jesszusom! Kösz, Tay!
– Ez az igazság. Laurel feminista, olyan, mint az
az eszement Gloria Steinem. Egy kicsit sem fog
tetszeni neki. Minden erejével neki fog menni
Jeremiah-nak. Meg neked is.
 – Anyám szereti Jeremiah-t. Susannah-val
mindig arról beszélgettek, hogy az egyik fia feleségül
vesz egyszer. Lehet, hogy úgy éli meg, mint egy
valóra vált álmot. Ami azt illeti, fogadok, hogy úgy
lesz.
Tudtam, hogy ez igen messze áll a valóságtól, még
ha ki is mondtam.
Taylor sem tűnt úgy, mint aki teljesen meg van
győződve róla.
– Lehet – bólintott azért beleegyezően. – És
mikorra tervezitek az esküvőt?
– Idén augusztusra.
– Az nagyon-nagyon gyorsan itt van. Alig marad
időnk a szervezésre. – A szívószálat rágcsálva rám
sandított. – És kik lesznek a koszorúslányok? És a fő
koszorúslány?
– Nem tudom… Nem akarunk túl sok embert. A
cousinsi házban szeretnénk tartani. Egyszerűen,
minden felhajtás nélkül.
– Nem akarsz felhajtást? Férjhez mész, és nem
akarsz felhajtást?
– Nem úgy értem. Egyszerűen nem érdekel a
körítés. Jeremiah-val szeretnék lenni, és ennyi elég.
– Milyen körítés?
– Mint a koszorúslányok és az esküvői torta.
Ilyesmik.
– Hazugság! – csattant fel Taylor. – Öt
koszorúslányt és négyszintes répatortát akartál.
Ezenkívül egy jégből kifaragott emberi szívet, a
belevésett monogramjaitokkal. Ami azért elég durva.
 – Tay!
Feltartotta a kezét, hogy ne szóljak bele.
– Valamint élő zenét, rákfasírtot és egy csomó
lufit, amiket az első tánc után szabadon engedünk.
Mi is lett volna az első tánc?
– Maurice Williams and the Zodiacs Stay című
száma – válaszoltam automatikusan. – De Taylor,
mindezt úgy tízévesen mondhattam!
Mindazonáltal meghatódtam, hogy minderre
emlékszik. Szerintem én is emlékeztem az ő álmaira:
galambok, finom csipkekesztyűk, dögös, rózsaszín
magas sarkú.
– Úgy kellene történnie, ahogy te szeretnéd,
Belly! – jelentette ki Taylor, és a rá jellemző módon
akaratosan megfeszítette az állkapcsát. – Az ember
csak egyszer megy férjhez az életben.
– Tudom, de nincs is pénzünk rá. És különben
sem érdekelnek többé ezek a dolgok. Mindez olyan
gyerekes!
Talán nem kell mindennek így lennie, csak
néhány dolognak. Lehetne igazi esküvőm, csak
egyszerű kivitelben. Hiszen jó lenne menyasszonyi
ruhát viselni, és apámmal lejteni a
menyasszonytáncot.
– Azt hittem, Jeremy apjának van mit a tejbe
aprítania. Nem engedheti meg magának, hogy
rendes esküvőt rendezzen nektek?
– Kizárt, hogy anyám beleegyezne, hogy mindent
ő fizessen. Azonfelül, ahogy említettem, nem
szeretnénk nagy felhajtást.
 – Rendben! – adta meg magát Taylor. – Felejtsük
el a jégszívet! De a lufik olcsók – a lufieregetés
belefér. És a répatorta is lehetne átlagos,
kétemeletes torta. Viszont nem érdekel, mit gondolsz
– igenis rendes menyasszonyi ruhád lesz!
– Jól hangzik – helyeseltem, és megint kortyoltam
egyet a kávéjából. Jó érzés volt, hogy Taylor az
áldását adta ránk. Mintha engedélyt kaptunk volna
rá, hogy izgatottan készülődjünk, bár addig nem
tudtam, hogy erre van szükségem, vagy hogy erre
vágyom.
– És ne feledkezzünk meg a koszorúslányokról
sem! De legalább a fő koszorúslányról!
– Nekem te egyedül elég leszel.
Taylor elégedettnek tűnt.
– És mi a helyzet Anikával? Őt nem akarod
koszorúslánynak?
– Hát, talán – mondtam, de amikor észrevettem a
csalódottságát, rögtön hozzátettem: – De
mindenképpen te leszel a fő koszorúslány, rendben?
Könnyek gyűltek a szemébe.
– Ez akkora megtiszteltetés!
Taylor Jewel, a legrégebbi barátnőm. Sok
mindenen átmentünk az idők során, és csak most
éreztem, mekkora kegyelem, hogy idáig eljutottunk.
 Tizenötödik fejezet

ANIKA KÖVETKEZETT, S EMIATT RETTENETESEN

AGGÓDTAM.
Sokat jelentett számomra a véleménye, és nem
szerettem volna, ha nem ért egyet a döntésemmel. A
koszorúslány tisztség lehetőségével Anikát
egyáltalán nem fogom lenyűgözni. Az ilyesmi nem
nagyon izgatta.
Úgy döntöttünk, hogy ősztől összeköltözünk, két
másik barátnőnkkel, Shayjel és Lynnel, a kampusz
másik oldalán található új apartmanok egyikébe.
Anikával aranyos tányérokat és bögréket veszünk, ő
elhozza a hűtőszekrényét, én pedig a tévémet. Már
mindent elterveztünk.
Aznap este a szobáját tettük rendbe. Én a
könyveit dobozoltam be, míg ő a posztereit tekerte
fel.
A kampusz rádiója Madonnának a The Power of
Good-Bye című számát játszotta. Ezt akár jelnek is
vehettem.
Leültem a padlóra, és eltettem az utolsó könyvet,
miközben igyekeztem összeszedni magam, hogy
bejelentsem neki a hírt. Idegesen nyalogattam a
számat.
– Ani, valamit el kell mondanom neked – kezdtem
bele.
Épp az ajtón lévő filmplakáttal küszködött.
– Mit?
A búcsú erejénél nincs hatalmasabb erő.
Nyeltem egy nagyot.
– Fáj, hogy ilyet teszek veled.
– Mit? – fordult felém Anika.
– Nem fogunk tudni összeköltözni a következő
félévben.
Felszaladt a szemöldöke.
– Mi? Miért? Történt valami?
– Jeremiah megkérte a kezem.
Beletelt némi időbe, mire felfogta.
– Isabel Conklin! Állj már le!
Lassan széttártam a kezem.
Anika füttyentett egy nagyot.
– Azta! Őrület!
– Tudom.
Eltátotta a száját, aztán becsukta, majd komoly
arccal megkérdezte:
– Tisztában vagy vele, mit csinálsz?
– Igen. Azt hiszem. Nagyon-nagyon szeretem.
– És hol fogtok lakni, srácok?
– Bérelünk egy lakást a kampusz közelében. –
Tétováztam. Csak rosszul érzem magam amiatt,
hogy cserbenhagylak. Haragszol rám?
Megrázta a fejét.
 – Nem haragszom. Azaz nem örülök neki, hogy
nem fogunk együtt lakni, de majd kitalálok valamit.
Megkérdezhetem Trinát a tánccsoportból. De az is
lehet, hogy Brandy, az unokatesóm jövőre átjön ide.
Ő lehetne a negyedik.
Szóval akkor nem is olyan nagy ügy, hogy nem
fogok velük lakni. Az élet megy tovább. Egy kicsit
elszomorodtam, amikor elképzeltem, milyen lenne,
ha mégis én lennék a negyedik. Shay nagyon
ügyesen tud hajat fonni, Lynn pedig imád sütni. Jó
móka lett volna.
Anika leült az ágyra.
– Velem semmi gond nem lesz. Csak… váratlanul
ért.
– Engem is.
Amikor nem mondott többet, megkérdeztem:
– Szerinted hatalmas hibát követek el?
A maga megfontolt módján visszakérdezett:
– Számít, hogy én mit gondolok?
– Igen.
– Nem az én dolgom ezt eldönteni, Iz.
– De a barátom vagy. Fontos a véleményed. Nem
szeretném, ha rosszat gondolnál rólam.
– Túl sokat foglalkozol azzal, mit gondolnak rólad
mások – jelentette ki bizonyossággal, ugyanakkor
gyöngédséggel a hangjában.
Ha ezt bárki más mondta volna – anyám, Taylor,
de akár még Jere is –, dühbe gurultam volna, de
Anikával más volt a helyzet. Az ő szájából nem
bántam. Bizonyos módon hízelgő volt számomra,
hogy olyan tisztán lát engem, mégis szeret. A
kollégiumi barátság más. Az ember minden idejét
ugyanazokkal az emberekkel tölti. Van, hogy egész
álló nap, minden egyes étkezésnél együtt van velük.
A barátai előtt nem lehet eltitkolni, ki ő. Meztelenül
áll előttük. Különösen olyasvalaki előtt, mint Anika,
aki őszinte és nyitott, ami a szívén, az a száján.
Semmi sem kerüli el a figyelmét.
– Legalább nem kell többé papucsban
zuhanyoznod – állapította meg.
– Vagy mások haját kihalászni a lefolyóból –
tettem hozzá. – Jeremiah haja túl rövid ahhoz, hogy
eldugítsa.
– Soha többé nem kell eldugnod az ennivalódat.
Anika szobatársa, Joy, állandóan lopkodta a
kajájukat, úgyhogy Anika a fehérneműs fiókja mögé
rejtette el a müzliszeleteit.
Abban nem vagyok olyan biztos. Jere rengeteget
eszik – mosolyogtam, és csavartam egyet a
gyűrűmön.
Valamivel tovább maradtam, segítettem még a
poszterekkel, és egy régi zoknival a kezemen
összeszedtem a porcicákat az ágy alól.
Beszélgettünk még a folyóiratnál letöltendő nyári
szakmai gyakorlatról is, amire Anika jelentkezett, és
hogy egyik hétvégén talán meglátogatom New
Yorkban.
Majd visszasétáltam a szobámba. Egész évben
nem volt ennyire csendes a folyosó – nem zúgtak a
hajszárítók, senki sem telefonált az előcsarnokban,
vagy pattogtatott kukoricát a közös helyiségben.
Sokan hazamentek már a nyári szünetre. Holnap én
is útra kelek.
A főiskolai élet, amilyennek eddig ismertem,
hamarosan véget ér számomra.
 Tizenhatodik fejezet

NEM AKARTAM, HOGY ISABELNEK KEZDJENEK

SZÓLÍTANI, egyszerűen így alakult. Egész életemben
mindenki Bellynek nevezett, amibe nem volt
beleszólásom. Hosszú idő óta először, egyszer csak
mégis másképp döntöttem. Addig fel sem merült
bennem, amíg mi négyen – Jeremiah, anyám, apám
és én – ott nem álltunk a kollégiumi szobám
ajtajában a beköltözés napján. Apám és Jeremiah a
tévét cipelte, anyám egy bőröndöt, én pedig a
szennyeskosarat, benne az összes piperecuccommal
és bekeretezett fotómmal. Apám hátán végigfolyt az
izzadság – barna ingét három izzadságfolt tarkította.
Jeremiah is verejtékezett, mivel egész reggel azzal
próbálta lenyűgözni apámat, hogy ragaszkodott
hozzá, minden nehéz dolgot ő vigyen fel. Láttam,
hogy apám ettől kínosan érezte magát.
– Igyekezz, Belly! – szólt rám lihegve.
– Mostantól Isabel – jegyezte meg anyám.
Emlékszem, ahogy a kulcsommal ügyetlenkedtem
éppen, és amikor felpillantottam, az ajtón
kavicsokból kirakva az állt: ISABEL. Az ajtón lógott
még egy-egy névre szóló tábla, melyeket üres CD-
tokokból készítettek nekünk. A szobatársamé, Jillian
Capelé, egy Mariah Carey-tokból, az enyém egy
Prince-tokból készült.
Jillián már kipakolta a cuccait, a szoba bal
oldalán, az ajtóhoz közel. Sötétkék és halvány
narancsszínű csíkos ágytakaró fedte az ágyát, amely
vadonatújnak nézett ki. A posztereit is kiaggatta.
Egy Trainspotting filmplakátot és egy Running
Water nevű együttes plattját, akikről még sosem
hallottam.
Apám leült az üres íróasztalhoz – az én
asztalomhoz. Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a
homlokát. Tényleg fáradtnak tűnt.
– Jó ez a szoba – mondta. – Szépek a fények.
Jeremiah álldogált egy darabig, aztán megszólalt:
– Lemegyek a kocsihoz azért a nagy dobozért.
– Segítek! – igyekezett apám feltápászkodni.
– Majd én felhozom – jelentette ki Jeremiah, és
már kint is volt.
– Akkor csak szusszanok egyet – ült vissza apám
megkönnyebbülten.
Közben anyám felmérte a szobát. Kinyitogatta a
szekrényajtókat, benézett a fiókokba.
Lerogytam az ágyra. Szóval itt fogom tölteni az
elkövetkező évemet. A mellettünk lévő szobában
valaki dzsesszt hallgatott. A folyosó végéről egy lány
hangja hallatszott, aki a szennyestartó miatt
veszekedett az anyjával. A lift mintha egyfolytában
járt volna. Engem nem zavart, én szerettem a
zajokat. Megnyugtató volt tudni, hogy vannak
körülöttem emberek.
– Szeretnéd, hogy kipakoljam a ruháidat? –
kérdezte anyám.
– Nem, köszi – utasítottam vissza. Én akartam
berendezkedni, hogy igazán a magaménak érezzem a
szobát.
– Akkor legalább az ágyadat hadd rendezzem el! –
kérte.
Amikor eljött a búcsúzkodás ideje, nem álltam
készen rá. Azt hittem, nem visel majd meg, de nem
így történt. Apám csípőre tett kézzel állt ott, és a
haja rendesen ősznek látszott a fényben.
– Na jó, el kellene indulnunk, ha nem akarunk
belefutni a csúcsforgalomba – szólalt meg.
– Semmi gond nem lesz – szólt vissza anyám
ingerlékenyen.
Ahogy ott álltak egymás mellett, szinte olyan
érzésem támadt, mintha el sem váltak volna, mintha
még mindig egy család lennénk. Hirtelen elöntött
irántuk a hála. Nem minden válásról lehetett azt
elmondani, amit az övékről. Steven és az én
kedvemért mindent úgy intéztek, hogy működőképes
legyen, és ezt szívből tették. Továbbra is őszinte
gyengédséggel fordultak egymás felé, de ami még
ennél is fontosabb: nagyon szerettek mindkettőnket.
Emiatt voltak képesek az ilyen napokon együtt lenni.
Átöleltem apámat, és meglepődve fedeztem fel a
szeme sarkában a könnycseppeket. Soha nem sírt.
Anyám gyors mozdulattal megölelt, de tudtam, csak
azért, mert nehezére esik elengedni.
– Legalább kéthetente mossál egyneműt! –
parancsolt rám.
– Rendben.
– És minden reggel igyekezz beágyazni! Attól
rendezettebbnek tűnik a szoba.
– Rendben – bólintottam.
Anyám egy pillantást vetett a szoba másik felére.
– Bárcsak találkoztunk volna a szobatársaddal! –
sóhajtott fel.
Jeremiah az íróasztalomnál ült, és lehajtott fejjel
böngészett valamit a telefonján, amíg mi
búcsúzkodtunk.
– Jeremiah, te is jössz? – kérdezte apám hirtelen.
Jeremiah zavartan nézett fel.
– Ó, el akartam vinni Bellyt vacsorázni –
válaszolta.
Anyám rám pillantott, és tudtam, mire gondol.
Néhány nappal ezelőtt kiselőadást tartott nekem
arról, hogy ismerkedjek új emberekkel, és ne töltsem
minden időmet Jere-vel. Azok a lányok, akiknek
barátjuk van, kizárják magukat a kollégiumi élet
bizonyos részeiből. Megígértem, hogy nem fogok
azokhoz a lányokhoz tartozni.
– Csak ne túl későn hozd vissza! – jelentette ki
apám sokatmondóan.
Éreztem, hogy elpirulok, mire anyám apámra
pillantott, amitől még kínosabban éreztem magam.
De Jeremiah nyugodt hangon csupán annyit
válaszolt:
– Persze, természetesen.

Aznap este, vacsora után találkoztam a

szobatársammal, Jilliannel. A liftben történt, miután
Jeremiah kitett a kollégium előtt. Azonnal
megismertem a szekrényén lévő képekről. Barna,
göndör hajú lány volt, nagyon alacsony, kisebb, mint
amekkorának a fotókon látszott.
Ott álltam mellette, és próbáltam kitalálni, mit is
mondhatnék. Amikor a többi lány kiszállt a
hatodikon, kettesben maradtunk. Megköszörültem a
torkom, és megszólítottam:
– Ne haragudj! Nem te vagy Jillian Capel?
– De – bólintott, és láttam rajta, hogy kicsit
zavarba jön.
– Isabel Conklin vagyok, a szobatársad.
Azon gondolkoztam, vajon megöleljem-e, vagy
kezet nyújtsak-e neki, de végül egyiket sem tettem,
mert Jillian csak bámult rám.
– Szia! Hogy vagy? – kérdezte, de a választ már
nem várta meg, hanem így folytatta: – A szüleimmel
vacsoráztam.
Később rájöttem, hogy sokszor teszi fel a „Hogy
vagy?” kérdést, de választ nem vár rá.
– Jól vagyok. Én is most vacsoráztam.
 Ekkor kiszálltunk a liftből. Egyfajta izgalmat
éreztem, hogy nahát, itt van a szobatársam. Vele
fogok lakni egy teljes éven keresztül.
Sokszor eszembe jutott, mióta megkaptam a
szobabeosztásról az értesítést: Jillian Capel,
Washington, nemdohányzó. Elképzeltem, ahogy
éjszakákat átbeszélgetünk, megosztjuk egymással a
titkainkat, a cipőinket és a pattogatott kukoricánkat.
A szobánkba érve Jillian leült az ágyára.
– Van barátod? – kérdezte.
– Igen, ő is ide jár – válaszoltam, és ráültem a
kezemre. Alig vártam, hogy csajos dolgokról
kezdjünk beszélgetni, és összebarátkozzunk. –
Jeremiah-nak hívják. Másodéves.
Felpattantam, és felkaptam az egyik fotónkat az
íróasztalról. A ballagásomon készült. Jeremiah
nyakkendőt viselt rajta, ami nagyon jól állt neki.
Félénken odanyújtottam Jilliannek.
– Nagyon helyes – mondta.
– Kösz. És neked van barátod?
Bólintott.
– Otthon.
– Klassz! – mondtam, mert más nem jutott
eszembe. – Hogy hívják?
– Simon.
Amikor nem folytatta, megkérdeztem tőle:
– Szóval, Jillnek szoktak szólítani? Vagy Jillynek?
Vagy maradjunk a Jilliannél?
– Jilliannek. Korán vagy későn szoktál lefeküdni?
– Későn. És te?
 – Korán – harapott bele az alsó ajkába. – Majd
kitalálunk valamit. És korán is kelek. És te?
– Hát, néha én is.
Utáltam korán kelni, talán semmit sem utáltam
annál jobban.
– Úgy szeretsz tanulni, ha szól a zene, vagy ha
nem?
– Ha nem szól.
Jillian megkönnyebbültnek látszott.
– Ja, de jó! Utálom a zajt, amikor tanulok. Igazi
csöndre van szükségem. – Aztán még hozzátette: –
Egyébként nincs sok mániám, vagy ilyesmi.
Bólintottam. Jillian fotói tökéletesen elrendezve
álltak a szekrényén. Amint beléptünk a szobába,
azon nyomban felakasztotta a farmerdzsekijét. Én
általában csak akkor ágyazok be, ha jön hozzám
valaki. Eltűnődtem, vajon a rendetlenségem nem
fogja-e kiakasztani. Reméltem, hogy nem.
Már épp el akartam ezt mondani neki, amikor
bekapcsolta a laptopját. Úgy tűnt, a barátkozással
aznap estére végeztünk. Most, hogy a szüleim
elmentek, és Jeremiah is visszaindult a saját
szobádba, igazán egyedül maradtam. Fogalmam sem
volt, mihez kezdjek magammal. Már kipakoltam.
Abban reménykedtem, hogy majd együtt felfedezzük
a folyosót, találkozunk a lakótársakkal. De Jillian
írni kezdett; csetelt valakivel. Valószínűleg az
otthoni barátjával.
Kihalásztam a mobilomat a táskámból, és azt
írtam Jeremiah-nak: Visszajönnél?
 Tudtam, hogy vissza fog jönni.

Hogy oldódjon kissé a hangulat a kollégiumban,

Kira, a diákfelügyelőnk azt javasolta, hogy az
összejövetelre hozzunk valamilyen személyes
tárgyat, amely a leginkább jellemző ránk. Én az
úszó-szemüvegem mellett döntöttem. A többi lány
plüssállatokkal és bekeretezett fotókkal jelent meg.
Egyikük a rajzfüzetét szorongatta, Jillian a
laptopját.
Körben ültünk; Joy ült velem szemben. Egy
trófeát tartott az ölében. Focibajnokságon nyerte, és
lenyűgözőnek találtam. Nagyon szerettem volna
összebarátkozni vele. Ez már előző este óta
motoszkált bennem, amikor a zuhanyzóban
beszélgetésbe elegyedtünk, mindketten pizsamában,
piperetáskával a kezünkben. Joy alacsony lány volt,
haja hirtelenszőke, szeme világos. Egyáltalán nem
sminkelte magát. Határozott és magabiztos
benyomást keltett, mint azok a lányok, akik
versenysportot űznek.
– Joynak hívnak – mutatkozott be. – A csapatom
nyerte az állami bajnokságot. Ha bármelyikőtök
szereti a focit, keressetek meg, és összehozunk egy
kollégiumi csapatot.
Amikor én következtem, csak annyit mondtam:
– Isabel vagyok. Szeretek úszni.
Joy rám mosolygott.
 Mindig nagy álmokat dédelgettem a kollégiumról.
A helyről, ahol azonnali barátságok születnek, ahová
tartozni lehet. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz.
Olyasmi élt bennem, hogy a kollégiumi élet
másról sem szól, mint bulikról, összejövetelekről és
éjszakai kiszökdösésekről a Waffle House-ba. Már
négy teljes napja laktam bent, de ezek egyike sem
történt meg. Jilliannel együtt ettünk az étkezőben,
de semmi több. Ő leginkább a barátjával beszélt
telefonon, vagy a számítógép előtt ült. Szó sem esett
szórakozásról vagy bulizásról. Olyan érzésem
támadt, hogy Jilliant mindez hidegen hagyja.
Engem viszont nem, és Taylort sem. Egyszer már
meglátogattam a szállásán. A szobatársával úgy
néztek ki, mint két cukorborsó, akik egy divatos
színekkel kidekorált kis hüvelyben élik az életüket.
A szobatársa barátja a diákszövetség tagja volt, és a
kampusz mellett lakott. Taylor megígérte, hogy
felhív, ha lesz valami tuti buli a hétvégén, de eddig
még nem jelentkezett. Úgy érkezett a főiskolára,
mint egy aranyhal a vadiúj medencéjébe. Én viszont
egyáltalán nem így éreztem magam. Jeremiah-nak
azt mondtam, lefoglal, hogy barátokat szerezzek, és a
szobatársammal közelebb kerüljünk egymáshoz,
úgyhogy a hét vége előtt valószínűleg nem fogjuk
látni egymást. Meg akartam tartani a szavam: nem
szerettem volna „azokhoz a lányokhoz tartozni”.
Az első héten, csütörtök este történt, hogy egy
társaság Joy szobájában iszogatott. Hallani lehetett
őket az egész folyosón. Az új határidőnaplómat
töltöttem ki éppen, bejegyezve az óráimat meg a
többi elfoglaltságomat. Jillian a könyvtárban tanult.
Eddig még csak egyetlen nap volt tanítás, úgyhogy
fogalmam sem volt, mit tanulhat. Azért
reménykedtem benne, hátha elhív engem is.
Jeremiah megkérdezte, szeretném-e, hogy értem
jöjjön, de elutasítottam, annak reményében, hogy
meghívást kapok valahová. Eddig a határidőnaplóm
jelentette az egyetlen társaságot, amikor váratlanul
Joy arca jelent meg az ajtóban, amit ugyanúgy
nyitva hagytam, mint a többi lány.
– Isabel, gyere át hozzánk! – invitált.
– Megyek! – kiáltottam, és szinte kiugrottam az
ágyból. Remény és izgalom áradt szét bennem, hátha
ők lesznek az én embereim.
Négyen ültek a szobában: Joy, a szobatársa,
Anika, Molly, aki a folyosó végén lakott, és Shay, aki
a rajzfüzetét hozta a körbe. A földön, középen, egy
nagy üveg kóla állt, csak éppen nem az volt benne,
hanem valami világosabb ital, amit tequilának
saccoltam. Azóta nem ittam tequilát, amióta tavaly
nyáron annyira berúgtam tőle Cousinsban.
– Gyere, ülj le! – mutatott Joy maga mellett a
földre. – Azt játsszuk, hogy „Én soha..Játszottál már
ilyet?
– Nem – válaszoltam, és leültem mellé.
– Az a lényeg, hogy amikor rád kerül a sor,
mondasz valamit, ami úgy kezdődik: „Én soha…” –
Anika körbepillantott – …nem jöttem össze senkivel,
aki a rokonom.”
 A lányok vihorásztak.
– Ha viszont igen, akkor innod kell – fejezte be
Molly, a hüvelykujja körmét rágcsálva.
– Én kezdem – jelentette be Joy, és előrehajolt. –
Én soha… nem puskáztam még.
Shay megragadta az üveget, és meghúzta.
– Én vagyok az egyetlen? – nézett körbe. – Engem
annyira lefoglalt a rajzolás, hogy nem volt időm
tanulni – jelentette ki, és ettől mindannyian jókedvre
derültünk.
Molly következett.
– Én soha nem csináltam senkivel nyilvános
helyen.
Most Joy vette fel az üveget.
– Egy parkban történt – magyarázta. –
Sötétedett, úgyhogy kétlem, hogy bárki is láthatott
minket.
– Az éttermi mosdó is idetartozik? – kérdezte
Shay.
Éreztem, hogy elvörösödök. Rettegtem, mi lesz, ha
rám kerül a sor. Én még semmi ilyesmit nem
csináltam. Az „Én soha…” kezdetű mondataim
valószínűleg az egész esténket betöltenék.
– Én soha nem jöttem össze Chaddel, a
negyedikről! – hadarta el Molly, és elképesztő
vihogásban tört ki.
Joy hozzávágott egy párnát.
– Nem ér! Ez titok volt!
– Igyál! Igyál! – kántálták a lányok.
 Joy kortyolt egy nagyot. Majd megtörölte a száját,
és felém fordult.
– Te jössz, Isabel!
A szám hirtelen kiszáradt.
– Én soha… – Nem szerelmeskedtem. – Én
soha… nem játszottam még ezt a játékot – fejeztem
be esetlenül.
Éreztem Joy csalódottságát. Talán benne is
megfordult, hogy közeli barátnők leszünk, de most át
kell gondolnia.
Anika magában nevetgélt, mert nem akart
udvariatlannak tűnni, majd mindannyian kortyoltak
egyet az üvegből, mielőtt újra Joy következett volna.
– Én soha nem fürödtem meztelenül az óceánban.
Viszont medencében már igen!
Hát én sem. Tizenöt évesen Cam Cameronnal,
akkor majdnem. De a majdnem itt nem számított.
Végül nekem meg kellett húznom az üveget, mert
Molly mondata így hangzott:
– Én soha nem randiztam két emberrel
ugyanabból a családból.
– Fiúkkal randiztál? – nézett rám Joy hirtelen
támadt érdeklődéssel. – Vagy egy fiú- és egy
lánytesóval?
Megköszörültem a torkom.
– Fiútestvérekkel – mondtam ki végül.
– Ikrekkel? – kérdezett rá Shay.
– Egyszerre? – érdeklődött Molly.
– Nem, nem egyszerre. És simán csak
fiútestvérek, egy év van köztük – válaszoltam.
 – Ez aztán pazar! – nézett rám Joy elismerően.
Majd továbbléptünk. Amikor Shay azt mondta,
soha nem lopott még, és Joy ivott egy kortyot, láttam
Anika arckifejezését, és a számba kellett harapnom,
nehogy elnevessem magam. Ő is észrevett engem, és
váltottunk egy cinkos pillantást.
Többször találkoztam Joyjal ezt követően, a
zuhanyzóban vagy a tanulószobán, és beszélgettünk
is egymással, de soha nem lettünk közeli barátnők.
Jilliannel sem, de végül nagyon jó szobatársnak
bizonyult.
Azok közül a lányok közül Anikával kerültünk a
legjobb viszonyba. Bár egyidősek voltunk, a szárnyai
alá vett, mintha a kishúga lennék, s ez egyszer nem
bántam, hogy én vagyok a „kisebb”. Anika túl jó fej
volt ahhoz, hogy ez zavarjon. Olyan illat áradt belőle,
mint a képzeletemben nyíló homoki vadvirágoké.
Később rájöttem, hogy a hajápoló olaja szagát érzem.
Anika szinte soha nem pletykálkodott, nem evett
húst, és táncolt. Csodáltam mindezért.
Nagyon sajnáltam, hogy soha nem leszünk
szobatársak. Mostantól már csak egy szobatársam
lesz – Jeremiah, a leendő férjem.
 Tizenhetedik fejezet

MÁSNAP KORÁN FELÉBREDTEM. Lezuhanyoztam,

kidobtam a zuhanypapucsomat, és még egyszer
utoljára a koleszban készülődtem. A biztonság
kedvéért nem vettem fel a gyűrűt, hanem a táskám
egy kis, zárható részébe rejtettem. Apám nem igazán
figyelt az ékszereimre, úgyhogy nem valószínű, hogy
feltűnt volna neki, de azért jobb volt így.
Apám tízkor megérkezett, hogy kiköltöztessen.
Jeremiah segített neki. Nem is kellett felhívnom,
hogy a megbeszéltek szerint felébresszem. Fél tízkor
megjelent az ajtóban, a kezében egy kávéval és egy
fánkkal – apámnak hozta.
Megálltam néhány lány szobája előtt, hogy
elbúcsúzzak, és kellemes nyarat kívánjak nekik.
– Akkor augusztusban találkozunk! – ölelt meg
Lorrie.
– Jövőre több időt kellene együtt töltenünk! –
búcsúzott Jules.
Utoljára Anikához mentem be, és egy kicsit
kiborultam.
Átölelve vigasztalt.
 – Nyugi! Az esküvőn találkozunk. Mondd meg
Taylornak, hogy majd írok neki a koszorúslányruhák
miatt!
Hangosan felnevettem. Taylor nagyon fog örülni
neki. Vagy mégsem?
Miután bepakoltunk az autóba, apám elvitt
minket ebédelni egy étterembe, mely a különleges
bélszínjéről volt híres. Rendkívül elegáns hely volt,
ugyanakkor kellemes és családias is. A bokszokat
bőrrel választották el egymástól, és erős fűszerek
álltak az asztalon.
– Válasszatok bármit, amit szeretnétek! –
ajánlotta fel apám, miközben becsúszott az egyik
bokszba.
Jeremiah-val vele szemben ültünk le. Az étlapra
pillantottam, és kiválasztottam a New York-i
szeletet, mert az volt a legolcsóbb. Apám nem állt
rosszul anyagilag, de azért gazdagnak sem lehetett
nevezni.
Amikor a pincérnő az asztalunkhoz lépett, apám
lazacot rendelt, én a New York-i szeletet, Jeremiah
pedig közepesen átsütött oldalast kért szárított
húsból, ami a legdrágább étel volt az étlapon.
Harmincnyolc dollárba került.
Rápillantottam, aztán rájöttem, hogy valószínűleg
rá sem nézett az árakra. Soha nem kényszerült rá,
hiszen minden számláját az apja fedezte. Ha
összeházasodunk, ez másképp lesz, az már biztos.
Nem költünk több pénzt olyan hülyeségekre, mint az
Air Jordan cipők vagy az ilyen drága ebédek.
 – Nos, mi lesz veled a nyáron, Jeremiah? –
kérdezte apám.
Jeremiah rám nézett, aztán apámra, majd megint
rám. Finoman megráztam a fejem. Élt bennem egy
olyan kép, hogy megkéri a kezemet az apámtól, de ez
most nem volt időszerű. Apám semmiről sem
tudhatott, mielőtt anyámmal nem közöltük a hírt.
– Megint apám cégénél fogok gyakornokoskodni –
válaszolta.
– Az jó! – bólintott apám. – Akkor nagyon el leszel
foglalva.
– Az biztos.
– És te, Belly? Újfent pincérkedni fogsz valahol? –
nézett rám apám.
Felhörpintettem az üdítőt a pohár aljáról.
– Aha. Jövő héten megkeresem a régi főnökömet.
Nyáron mindig elkel nekik a segítség, úgyhogy
biztosan felvesznek.
Az esküvővel a nyakunkon kétszer – háromszor –
olyan keményen kell majd dolgoznom.
Amikor kihozták a számlát, apám összehúzta a
szemét, és alaposabban szemügyre vette. Reméltem,
hogy Jeremiah-nak nem tűnik fel, de amikor láttam,
hogy oda sem figyel, szinte azt kívántam, bárcsak
tudatosulna benne.

Mindig olyankor éreztem magam a legközelebb

apámhoz, amikor mellette ültem a kisbuszban, a
profilját tanulmányoztam, és közben egy Bili Evans
CD-t hallgattunk – csak mi ketten. Az ilyen utakon
általában csendben ültünk egymás mellett – nem
beszélgettünk semmiről, vagy éppen mindenről.
Most éppen egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Apám a zenére dúdolgatott, amikor
megszólaltam:
– Apa!
– Hm?
Annyira szerettem volna elmondani neki!
Szerettem volna megosztani vele, a tudtára hozni
abban a tökéletes pillanatban, amikor még a
kislányaként ülök itt mellette, és ő az, aki vezet. Ez a
pillanat csak kettőnkről szólna. A középiskola óta
nem hívtam többé apucinak, de a szívem szerint azt
mondtam volna: Apuci, férjhez megyek!
– Semmi – nyögtem ki végül.
Képtelen voltam rá. Nem mondhatom el neki
azelőtt, hogy anyámnak elmondanám. Nem lenne
helyénvaló.
Tovább dúdolta a dalt.
Még várnod kell egy kicsit, apa!
 Tizennyolcadik fejezet

AZT GONDOLTAM, BELE FOG TELNI NÉMI IDŐBE, mire

a koleszban töltött idő után újra visszarázódok az
otthoni kerékvágásba, de szinte azonnal felvettem a
régi szokásaimat. Az első otthon töltött hétvége felé
már mindent kipakoltam, reggelente anyámmal
reggeliztem, és Stevennel veszekedtem a közös
fürdőszoba miatt. Rendetlen voltam, de Steven ezt
teljesen máshogy értelmezte. Szerintem ez családi
vonás nálunk. Majd elkezdtem dolgozni a Behr
családi étteremben, és a lehető legtöbb műszakot
vállaltam. Volt, hogy napi kettőt.
Azt megelőző este, hogy mindannyian Cousinsba
indultunk a Susannah tiszteletére kialakított park
felavatására, Jere-vel telefonon beszéltünk. Többek
között az esküvő is szóba került, és felvetettem neki
Taylor néhány ötletét. Mind tetszett neki, de a
répatortának már a gondolatától is visszariadt.
– Csokoládétortát szeretnék – jelentette ki. –
Eperkrémmel töltve.
– A torta egyik szintje lehetne répatorta, a másik
csokoládétorta – javasoltam, a vállamhoz szorítva a
telefont. – Hallottam már ilyet.
 A szobámban ültem a padlón, és az aznapi
borravalómat számolgattam. Még át sem öltöztem.
Mindenhol zsírfoltok éktelenkedtek az ingemen, de
túl fáradt voltam, hogy érdekeljen. Csak a
nyakkendőmet lazítottam meg.
– Csokis-epres répatorta?
– A répatorta krémsajttal lesz bevonva –
emlékeztettem rá.
– Egy kissé bonyolultan hangzik az én
ízlésemnek, de nem bánom. Legyen!
Elmosolyodtam, miközben szétválogattam az egy-,
öt- és tízdollárosaimat. Jeremiah állandóan a
főzőműsorokat nézte a tévében, mióta hazament.
– Hát, először is ki kell tudnunk fizetni azt a
bizonyos tortát – aggodalmaskodtam.
A lehető legtöbb műszakot elvállaltam, de még
csak százhúsz dollárt kerestem. Taylor szerint az
esküvői torták nagyon drágák. Lehet, hogy inkább
meg kellene kérnem az anyukáját, hogy süssön
nekünk egyet. Mrs. Jewel remek tortákat süt. De
azért nem kéne nagyon elegánsat rendelni tőle.
Jeremiah nem szólt semmit a vonal másik végén,
majd kijelentette:
– Nem vagyok biztos benne, hogy folytatnod
kellene ezt a munkát.
– Miről beszélsz? Szükségünk van pénzre.
– Igen, de nekem van pénzem, amit anyám
hagyott rám. Azt az esküvőre fordíthatnánk. Nem
szeretem, hogy olyan keményen dolgozol.
– De hát te is dolgozol!
 – Szakmai gyakorlaton vagyok. Az semmi!
Feleannyit sem dolgozom az esküvőért, mint te. Egy
irodában ülök egész nap, amíg te két műszakban
nyomod az étteremben. Nem érzem igazságosnak.
– Azért van így, mert én lány vagyok, te meg fiú…
– kezdtem bele a magyarázkodásba.
– Ez baromság! Csak azt kérdezem, miért kell
ilyen sokat dolgoznod, ha egyszer van pénz a
bankszámlámon?
– Azt hittem, eldöntöttük, hogy önerőből fogjuk
kifizetni.
– Megnéztem a neten, és úgy tűnik, sokkal többe
fog kerülni, mint ahogy terveztük. Még ha mindenből
a legegyszerűbbet vesszük, akkor is nekünk kell
fizetnünk az enni- és innivalót meg a virágot. Az
életben csak egyszer házasodunk, Belly!
– Ez igaz.
– Anyám is biztosan szívesen hozzájárulna.
Rendben?
– Azt hiszem… – Susannah sokkal többet
szeretett volna, mint hozzájárulni a költségekhez.
Mindenben szeretett volna részt venni: a
ruhavásárlásban, a virágok és a menü
kiválasztásában – mindenben. Ő szerette volna az
egészet megszervezni. Sokszor elképzeltem, hogy az
esküvőmön ott ül anyám mellett egy elegáns
kalapban. Jó érzés volt így gondolni rá.
– Akkor hagyjuk, hogy hozzájárulhasson!
Különben is te el leszel foglalva a Taylorral való
szervezéssel. Próbálok majd segíteni, de nekem itt
kell ülnöm mindennap kilenctől ötig. A
rendezvényszervezőket, a virágosokat, bárkit csak
napközben lehet hívni, és én nem leszek ott veled.
Jólesett, hogy mindezt végiggondolta. Szerettem
ezt az oldalát, amelyik előrelátó, és aggódik az
egészségem miatt. Tényleg panaszkodtam a lábamon
megjelenő bőrkeményedések miatt.
– A többit azután beszéljük meg, hogy
bejelentettük a szüléinknek! – javasoltam.
– Még mindig aggódsz?
Próbáltam a lehető legkevesebbet gondolni erre.
Az étteremben minden energiámat a
kenyereskosarak kihordására, a poharak
újratöltésére és a sajttorták felszeletelésére
fordítottam. Bizonyos fokig még örültem is a két
műszaknak, mivel így legalább nem kellett otthon
lennem – anyám éber tekintetének kereszttüzében.
Azóta nem húztam fel az eljegyzési gyűrűmet, hogy
hazajöttem. Csupán esténként, a szobámban vettem
elő.
– Félek, de nagy megkönnyebbülés lesz, ha végre
kiderül. Nem szeretek titkolózni anyám előtt.
– Tudom.
Az órámra pillantottam. Már fél egy volt.
– Holnap reggel korán indulunk, úgyhogy le
kellene feküdnöm.
– Haboztam, mielőtt megkérdeztem volna: – Csak
apáddal ketten jöttök? Mi a helyzet Conraddal?
 – Fogalmam sincs. Nem beszéltem vele. Azt
hiszem, holnap érkezik. Majd meglátjuk, hogy
felbukkan-e egyáltalán.
Nem voltam biztos benne, hogy csalódottságot
vagy megkönnyebbülést érzek. Valószínűleg
mindkettőt.
– Kétlem, hogy eljönne – jegyeztem meg.
– Conradnál nem lehet tudni. Lehet, hogy eljön,
lehet, hogy nem. Ne felejtsd elhozni a gyűrűdet! –
figyelmeztetett.
– Nem felejtem.
Elköszöntünk egymástól, de sokáig nem tudtam
elaludni. Azt hiszem, féltem. Féltem attól, hogy
eljön, és attól, hogy nem.
 Tizenkilencedik fejezet

MÁR AZ ÉBRESZTŐÓRA ELŐTT FELÉBREDTEM. A

zuhanyozás után felfrissülten, az új ruhámban
vártam, hogy Steven egyáltalán felkeljen. Elsőként
ültem be az autóba.
Levendulaszínű selyemsifon ruha volt rajtam,
szoros derékkal, vékony pánttal és lebegő
szoknyával. A musicalekben pont ilyenekben
sürögnek-forognak a lányok. Ilyet viselne Kim
MacAfee is. Még februárban pillantottam meg egy
kirakatban, amikor túl hideg volt ahhoz, hogy
harisnya nélkül felvegye az ember. De a harisnya
csak elrontaná. Apám kártyájával fizettem ki, amit
vészhelyzet esetére kaptam tőle, és amit még soha
nem használtam azelőtt. A ruha mindvégig a
szekrényemben lógott, még csak ki sem
csomagoltam.
Amikor anyám meglátott benne, széles mosoly ült
ki az arcára.
– Csodálatosan festesz – ismerte el. – Beck
imádná ezt a ruhát.
– Nem rossz – vetette oda Steven.
 Pukedliztem egyet előttük, mivel ez illett a
ruhámhoz.
Anyám vezetett, én ültem mellette, Steven pedig
tátott szájjal aludt a hátsó ülésen. Ing és élére vasalt
nadrág volt rajta. Anyám is nagyon elegánsan nézett
ki sötétkék nadrágkosztümjében és krémszínű, elöl
kivágott cipőjében.
– Conrad biztosan eljön, ugye, kicsim? – kérdezte
tőlem.
– Te szoktál beszélgetni vele, nem én –
válaszoltam, és feltettem a lábam a műszerfalra. A
magas sarkú cipőmet lerúgtam magamról.
Anyám a visszapillantó tükörbe nézett.
– Néhány hete már nem beszéltem vele, de biztos
vagyok benne, hogy ott lesz. Nem hagyna ki egy ilyen
fontos eseményt, mint a mai.
Amikor nem válaszoltam, rám pillantva
megkérdezte:
– Szerinted nincs igazam?
– Ne haragudj, anya, de én nem táplálok hiú
reményeket.
Fogalmam sincs, miért nem értettem egyet vele.
Nem tudom, mi tartott vissza tőle.
Hiszen tényleg bíztam benne, hogy eljön. Ha nem
így lett volna, nem töltök annyi időt a fésülködéssel.
Zuhanyozás közben nem borotválom le a lábam –
nem is egyszer, hanem kétszer. Ha nem hinnék
igazán abban, hogy eljön, nem veszem fel az új
ruhámat és a magas sarkú cipőmet, amiben fáj a
lábam.
 Nem! Mélyen legbelül nem csupán hittem benne.
Egyenesen tudtam.

– Tudsz valamit Conradról, Laurel? – kérdezte

Mr. Fisher anyámtól. Az otthon parkolójában álltunk
– Mr. Fisher, Jere, Steven, anyám és én. Az emberek
máris elindultak az épületbe. Mr. Fisher kétszer is
megnézte; Conrad nem volt bent.
Anyám megrázta a fejét.
– Semmit. Amikor múlt hónapban beszéltünk,
még úgy volt, hogy eljön.
– Ha késne, foglalhatnánk neki helyet –
javasoltam.
– Én inkább bemegyek – jegyezte meg Jeremiah.
Susannah nevében neki kellett átvennie az
emlékplakettet.
Néztük, ahogy távolodik, mert nem volt más
tennivalónk, majd Mr. Fisher megszólalt:
– Talán nekünk is be kellene mennünk.
Nem festett valami jól. Borotválkozás közben
megvágta magát, és nyílt seb éktelenkedett az állán.
– Menjünk! – húzta ki magát anyám. – Belly,
várnál idekint még egy percig?
– Persze! Ti csak menjetek!
Amikor mindhárman eltűntek az épületben,
leültem a járdaszegélyre. A lábam egyre jobban fájt.
Még tíz percig vártam, és amikor nem bukkant fel,
felálltam. Tehát mégsem jött el.
 Huszadik fejezet

CONRAD

MÁR AZELŐTT MEGPILLANTOTTAM, hogy

hátranézett volna. Ott ült az első sorban apámmal,
Laurellel és Stevennel. A haját hátrafogta, és
mindkét oldalon felcsatolta. Még soha nem láttam
ilyen frizurával. Világoslila ruhát viselt. Felnőttnek
tűnt. Felötlött bennem, hogy nem is láttam
felcseperedni, hogy mindenben megváltozott, és
többé már nem lesz olyan, mint amilyennek
ismertem. De amikor felállva tapsolt, észrevettem a
ragtapaszt a sarkán, és azonnal ráismertem.
Folyamatosan a csatjaival bíbelődött. Az egyik
majdnem kiesett a hajából.
Késve szállt fel a gépem, és bár a reptértől
Cousinsig végigszáguldottam az úton, így is
elkéstem. Jeremiah épp akkor fogott bele a
beszédébe, amikor beléptem. Apám mellett
észrevettem az üresen hagyott széket, de inkább
hátul maradtam. Láttam, ahogy Laurel felemelkedik
egy kissé, és körbekémlel a teremben, de nem vett
észre.
 Az otthon egyik alkalmazottja felállt, és
köszönetet mondott az egybegyűlteknek azért, hogy
eljöttek. Megemlékezett anyám nagyságáról – hogy
mennyire az otthonnak szentelte magát, mennyi
pénzt szerzett a támogatására, és mennyi figyelmet
áldozott erre a közösségre. Azt mondta, anyám igazi
kincs volt számukra. Különös, hogy bár tudtam az
otthonnal kapcsolatos elkötelezettségéről, fogalmam
sem volt, hogy ennyire komolyan ennek szentelte az
életét. Elöntött a szégyen, amikor eszembe jutott,
hogy megkért, segítsek neki szombat reggelenként
felszolgálni a reggelit, én viszont „lepattintottam”, és
azt válaszoltam, más dolgom van.
Ekkor Jere lépett a pódiumra.
– Köszönöm, Mona! – kezdte a beszédét. – A mai
nap sokat jelent a családomnak, és tudom, hogy még
többet jelentett volna édesanyámnak. A
bántalmazott nőknek menedéket adó otthon nagy
jelentőséggel bírt számára. Még amikor távol voltunk
Cousinstól, a gondolatai akkor is sokszor az itteniek
körül forogtak. És imádta a virágokat. Mindig azt
mondta, szüksége van rájuk, hogy lélegezni tudjon.
Hatalmas megtiszteltetésnek érezné ezt a kertet.
Szép beszéd volt. Anyánk büszke lenne Jere-re.
Nekem is ott kellene állnom mellette. Az kedvére
való lenne. Mint ahogy a kert rózsái is.
A tekintetemmel követtem Jere-t, ahogy
visszamegy a helyére az első sorba, és leül Belly
mellé. Láttam, ahogy megfogta a kezét. Összerándult
a gyomrom, és elbújtam egy hatalmas kalapot viselő
hölgy mögé.
Hiba volt. Hiba volt visszajönni.
 Huszonegyedik fejezet

A BESZÉDEK UTÁN MINDENKI KIÖZÖNLÖTT A

KERTBE.
– Milyen virágokat szeretnél az esküvőnkön? –
súgta a fülembe Jeremiah.
Mosolyogva megvontam a vállam.
– Szépeket.
Mit tudtam én a virágokról? És ami azt illeti, mit
tudtam az esküvőkről? Nem sok esküvőn voltam,
csak az unokanővérem, Beth esküvőjén, ahol még
kislányként én vittem a menyasszony mögött a
virágkosarat, és a szomszédunk esküvőjén. Mégis
szerettem ezt a játékot játszani, hogy úgy teszünk,
mintha…
Ekkor pillantottam meg Conradot. Hátul állt,
szürke öltönyben. Mereven néztem, mire odaintett.
Én is felemeltem a kezem, de képtelen voltam
integetni.
Mellettem Jeremiah a torkát köszörülte.
Meglepődtem. El is felejtettem, hogy ott van
mellettem. Néhány másodpercre mindenről
elfeledkeztem.
 Mr. Fisher utat tört mellettünk a tömegben, és
egyenesen felé tartott. Összeölelkeztek. Anyám
magához szorította Conradot, majd a bátyám is
odajött, és kedvesen hátba veregette. Jeremiah
szintén odaküzdötte magát.
Én maradtam utoljára. Azon kaptam magam,
hogy egyenesen feléjük tartok.
– Szia! – üdvözöltem.
Nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel, úgyhogy
magam mellett tartottam.
– Szia! – mondta, majd szélesre tárta a karját, és
úgy nézett rám, amit inkább fenyegetésnek lehetett
venni. Vonakodva léptem közelebb. Hatalmas
medveöleléssel szorított magához, és közben kissé fel
is emelt a földről. Sikítva próbáltam leszorítani a
szoknyámat, amin mindenki jót derült.
Amikor Conrad végre leengedett, szorosan Jere
mellé álltam, aki viszont egyáltalán nem nevetett.
– Conrad milyen boldog, hogy újra látja a
kishúgát – jegyezte meg Mr. Fisher derűsen.
Felmerült bennem, vajon tudja-e egyáltalán, hogy
Conrad és én régen jártunk. Valószínűleg nem. Az
egész csak hat hónapig tartott. Semmiségnek tűnt
ahhoz az időhöz képest, amit Jeremiah-val töltöttem.
– Hogy vagy mostanában, hugica? – kérdezte
Conrad. Az a jól ismert – félig gúnyos, félig pajkos –
kifejezés ült az arcán.
– Remekül – válaszoltam Jeremiah-ra pillantva. –
Tényleg jól vagyunk.
 Jeremiah nem viszonozta a pillantásomat.
Előhúzta a zsebéből a telefonját, és bejelentette:
– Majd’ éhen halok.
Feszültség vibrált a gyomromban. Vajon
haragudott rám?
– Mielőtt elmegyünk, készítsünk néhány fotót a
kertben! – kérte anyám.
Mr. Fisher elégedetten dörzsölgette a kezét. Majd
átölelte Jeremiah-t és Conradot.
– Kérhetnénk egyet a halászbrigádról? –
viccelődött. Mindannyiunkat megnevettetett, ezúttal
még Jeremiah-t is. Ez volt Mr. Fisher egyik legrégibb
és legelcsépeltebb vicce. Régen, amikor a fiúkkal
visszatértek a horgászásból, mindig elkiáltotta
magát: „A halászbrigád visszatért!”
Susannah rózsakertje mellett több kép is készült,
mindenféle változatban: Jeremiah, Mr. Fisher meg
Conrad, ők hárman meg Steven, én, anyám, Steven
meg Jeremiah.
– Szeretnék egyet csak Bellyvel! – kérte
Jeremiah, és egészen megkönnyebbültem.
A rózsák előtt álltunk, és mielőtt anyám lekapott
volna minket, Jeremiah megpuszilt.
– Ez jó kép! – ismerte el anyám. – Hadd csináljak
egyet rólatok, gyerekek!
Ott álltunk együtt – Jeremiah, Conrad, én meg
Steven –, Conrad karja lazán Jeremiah és az én
vállamon. Mintha semmi sem változott volna
köztünk. A nyári srácok újra együtt voltak.
 Mi ketten Jeremiah autójával mentünk az
étterembe. Anyám és Steven anyám autójával,
Conrad és Mr. Fisher a sajátjával.
– Talán mégsem kellene ma bejelentenünk! –
szakadt ki belőlem hirtelen. – Talán várnunk kéne
vele!
Jeremiah lehalkította a zenét.
– Hogy érted?
– Nem tudom. Lehet, hogy a mai napnak egyedül
Susannah-ról kellene szólnia, és a családról. Talán
várnunk kéne.
– Nem akarok várni! Az, hogy te meg én
összeházasodunk, igenis a családról szól. Arról, hogy
kettőnk családja egyesül. – Széles mosollyal az arcán
felemelte a kezem. – Azt akarom, hogy viselhesd a
gyűrűt – most azonnal, büszkén!
– Én már most is büszke vagyok rá!
– Akkor legyen úgy, ahogy elterveztük!
– Rendben.
Ahogy begurultunk az étterem parkolójába,
Jeremiah felém fordult.
– Ne érezd megbántva magad, ha tudod… ha
beszól valamit.
– Kicsoda? – pislogtam.
– Apám. Tudod, milyen. Nem szabad személyes
sértésnek venned, rendben?
Bólintottam.
 Kézen fogva léptünk be az étterembe. Már
mindenki ott volt; egy kerek asztal körül ültek.
Jeremiah az egyik, a bátyám a másik oldalamon
foglalt helyet. Kivettem egy zsemlét a
kenyereskosárból, megkentem vajjal, és a számba
tömtem.
Steven rosszallóan nézett rám. Disznó – olvastam
le a szájáról.
Dühösen meredtem rá.
– Nem reggeliztem.
– Rendeltem egy csomó előételt – fordult felém
Mr. Fisher.
– Köszönöm, Mr. Fisher – motyogtam tele szájjal.
Elmosolyodott.
– Belly, mindannyian felnőttetek, úgyhogy
szerintem nyugodtan szólíts Adamnek. Elég volt a
Mr. Fisherből!
Jeremiah megszorította a combomat az asztal
alatt, amitől majdnem hangosan felnevettem. Majd
egy gondolat suhant át az agyamon: az esküvő után
vajon „apának” kell majd szólítanom Mr. Fishert?
Meg kell még beszélnem Jeremiah-val.
– Igyekszem – nyögtem ki, és amikor Mr. Fisher
várakozóan nézett rám, még hozzátettem: – Adam.
– Szóval, miért nem bírsz soha elszakadni
Kaliforniától? – fordult Steven Conrad felé.
– Most is itt vagyok, nem igaz?
– Na jó, gyakorlatilag első ízben, amióta elmentél.
– Steven oldalba bökte, és a fülébe súgta: – Van
barátnőd?
 – Nincs – felelte Conrad. – Senki.
Kihozták a pezsgőt. Mr. Fisher a késével
megkocogtatta a poharát.
– Tósztot szeretnék mondani! – jelentette be.
Anyám arcán finom grimasz suhant át. Mr.
Fisher híres volt a tósztjairól, és ma valóban alkalom
nyílt rá.
– Köszönetet szeretnék mondani
mindannyiótoknak, hogy eljöttetek megünnepelni
Susannah-t. Különleges nap ez a mai, és boldog
vagyok, hogy együtt tölthetjük. – Mr. Fisher
megemelte a poharát. – Suzra!
– Beckre! – bólogatott egyetértően anyám.
Koccintottunk, és ittunk egy-egy kortyot a
pezsgőből, de még mielőtt letettem volna a poharam
az asztalra, Jeremiah jelentőségteljes pillantást
vetett felém: Készülj fel, most jövünk mi!
Görcsbe rándult a gyomrom. Gyorsan kortyoltam
még egyet a pezsgőből, és bólintottam.
– Szeretnék bejelenteni valamit – szólalt meg
Jeremiah.
Miközben mindenki érdeklődéssel fordult felé,
lopva Conradra pillantottam. A karját lazán Steven
széktámláján nyugtatta, és jót nevettek valamin. Az
arca gondtalannak tűnt.
Hirtelen legszívesebben leállítottam volna
Jeremiah-t, befogtam volna a száját, hogy ne tudjon
megszólalni. Mindenki olyan boldognak látszott.
Ezzel most mindent tönkreteszünk.
 – Előre szólok, hogy nagyon jó hírt fogok közölni
veletek! – Jeremiah mosolyogva körbenézett, én
összefontam a karomat. Túl bizalmaskodó –
gondoltam –, anyámnak nem fog tetszeni. –
Megkértem Belly kezét, és ő igent mondott. Igent
mondott! Augusztusban összeházasodunk!
Akkora csend támadt az étteremben, mintha
megállt volna a kés a levegőben.
Anyámra pillantottam. Holtsápadt volt.
Stevennek a torkán akadt a víz, amit kortyolt éppen,
és köhécselve kérdezte:
– Mi a…?
Conrad arca teljesen kifejezéstelen maradt.
Olyan szürreális volt az egész.
A pincér megjelent az asztalunknál az
előételekkel: tintahal, garnélarák, osztriga.
– Felvehetem a rendeléseket? – kérdezte az
asztalt rendezgetve.
– Még nem választottunk – vetette oda kurtán
Mr. Fisher, és nyugtalanul anyámra tekintett.
Anyám teljesen elképedve ült ott. Szólásra
nyitotta a száját, majd becsukta.
– Terhes vagy? – szegezte rám a tekintetét.
Éreztem, ahogy minden vér az arcomba tolul.
Mellettem Jeremiah-nak mintha a lélegzete is
elakadt volna.
Anyámnak remegett a hangja, ahogy élesen
nekem szegezte a kérdést:
– Nem hiszem el! Hányszor beszélgettünk a
fogamzásgátlásról, Isabel?
 Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Mr.
Fisherre néztem, aki rákvörös arccal ült anyám
mellett, majd a pincérre pillantottam, aki a szomszéd
asztalnál épp a vizespoharakat töltötte fel.
Találkozott a tekintetünk, és egészen biztosra
vettem, hogy együtt jártunk pszichológiára.
– Anya, nem vagyok terhes!
– Laurel, esküszöm, hogy ilyesmiről szó sincs –
jegyezte meg Jeremiah komolyan.
Anyám tudomást sem vett róla. Egyedül engem
nézett.
– Akkor mi folyik itt? Mi ez az egész?
Hirtelen mintha teljesen kiszáradt volna a szám.
Sebtében átfutott az agyamon, mi is előzte meg
Jeremiah leánykérését, de a gondolat gyorsan
tovasuhant. Semmi sem számított már. Csak az,
hogy szeretjük egymást.
– Össze akarunk házasodni, anya.
– Túl fiatalok vagytok hozzá – jelentette ki anyám
színtelen hangon. – Túlságosan is fiatalok.
– Laur, szeretjük egymást, és szeretnénk együtt
lenni – köhintett Jeremiah.
– Együtt vagytok! – csattant fel anyám. Majd Mr.
Fisher felé fordult, és összehúzta a szemét. – Te
tudtál erről?
– Nyugalom, Laurel! Tréfálnak. Ugye, csak
tréfáltok?
Jere-vel összenéztünk.
– Nem, nem tréfáltunk – mondta ki halkan.
Anyám felhörpintette a maradék pezsgőjét.
 – Ti ketten nem fogtok összeházasodni, és kész.
Isten szerelmére, mindketten tanultok még!
Nevetséges!
Mr. Fisher megköszörülte a torkát.
– Talán miután mindketten lediplomáztatok, újra
visszatérhetünk a témára.
– Néhány évvel azután, hogy lediplomáztak –
vetette közbe anyám.
– Rendben – egyezett bele Mr. Fisher.
– Apa… – szólalt meg Jeremiah.
A pincér ismét megjelent Mr. Fisher mögött,
mielőtt Jeremiah befejezhette volna a mondandóját.
Félszegen állt egy darabig, majd megkérdezte:
– Segíthetek kiválasztani a főételt? Vagy ma csak
előételt fogyasztanak?
– Szeretnénk kérni a számlát – jelentette ki
anyám összeszorított szájjal.
Ott volt az a rengeteg étel az asztalon, de senki
hozzá sem nyúlt. Igazam lett. Hiba volt így közölni a
hírt, hatalmas taktikai hiba. Nem lett volna szabad
ilyen módon bejelenteni. Egy csapatként álltak
velünk szemben. Esélyünk sem volt ellenük.
Az asztal alatt kivettem a táskámból az eljegyzési
gyűrűmet, és felhúztam az ujjamra. Ennél többet
nem tehettem. Amikor a vizemért nyúltam,
Jeremiah észrevette a gyűrűt, és ismét megszorította
a térdemet. Anyámnak is azonnal feltűnt – villant
egyet a szeme, aztán elfordult.
Mr. Fisher kifizette a számlát, és most az egyszer
anyámnak nem volt ellenvetése. Mindannyian
felálltunk. Steven gyorsan telepakolt egy szalvétát
garnélarákkal. Majd elindultunk kifelé. Én anyám
után, Jeremiah Mr. Fisher után. Mögöttem
hallottam Steven hangját, ahogy odasúgja
Conradnak:
– Basszus! Ez őrület! Tudtál te erről, srác?
Conrad nemmel válaszolt. Az étterem előtt
elbúcsúzott anyámtól, majd beszállt a kocsijába, és
elhajtott. Egyszer sem nézett vissza.
Amikor az autóhoz értünk, halkan megkérdeztem
anyámtól:
– Ideadnád a kulcsot?
– Minek?
Idegesen megnyaltam a szám.
– Ki kell vennem a könyveimet a csomagtartóból.
Jeremiah-val megyek, nem emlékszel?
Láttam, hogy anyám küzd az indulataival.
– Nem mész sehová. Jössz haza velünk.
– De anya…
Mielőtt befejezhettem volna, már át is nyújtotta a
kulcsot Steven-nek, és beült mellé az első ülésre.
Becsapta az ajtót.
Gyámoltalanul néztem Jeremiah-ra. Mr. Fisher
már az autóban ült, Jeremiah pedig tétovázva
várakozott. Mindennél jobban szerettem volna vele
menni. Nagyon-nagyon féltem beszállni oda, ahol
anyám ült.
Még soha nem éreztem magam ekkora pácban.
– Szállj be, Belly! – szólt rám Steven. – Ne ronts
tovább a helyzeten!
 – Jobb, ha beszállsz – bólintott Jeremiah.
Odarohantam hozzá, és erősen megöleltem.
– Este hívlak – suttogta a hajamba.
– Ha még élek – súgtam vissza.
Ezek után beültem a hátsó ülésre.
Steven beindította a motort. A fehér szalvéta ott
lapult az ölében. Anyám elkapta a pillantásomat a
tükörben.
– Azt a gyűrűt vissza fogod adni, Isabel –
jelentette ki.
Ha akkor meghátráltam volna, mindent
elveszítek. Erősnek kellett lennem.
– Nem adom vissza – mondtam.
 Huszonkettedik fejezet

ANYÁMMAL EGY HÉTIG NEM SZÓLTUNK EGYMÁSHOZ.

Kerültem őt, ő pedig tudomást sem vett rólam. Az
étteremben dolgoztam, leginkább azért, hogy ne
legyek otthon. Ott ebédeltem és vacsoráztam. A
műszakom végén Taylorhoz mentem, s amikor
otthon voltam, Jeremiah-val beszéltem telefonon.
Könyörgött, hogy legalább próbáljak beszélni
anyámmal. Tudtam, hogy amiatt aggódik, anyám ki
nem állhatja többé, de megnyugtattam, hogy nem rá
haragszik. Csak és kizárólag rám.
Egyik nap késő éjjel értem haza a munkából, és
épp a szobám felé tartottam, amikor megtorpantam
a folyosón. Anyám fojtott sírása hallatszott a zárt
ajtó mögül. Kővé dermedtem. A szívem majd kiugrott
a helyéből. Ahogy ott álltam az ajtaja előtt, és a
zokogását hallgattam, legszívesebben elengedtem
volna az egészet. Abban a pillanatban bármit
megtettem volna, csak hagyja abba a sírást. Abban a
pillanatban megadtam magam neki. A kezem a
kilincsen, a szavak a nyelvem hegyén: Rendben, nem
teszek ilyet.
 De ekkor hirtelen elhallgatott. Abbahagyta a
sírást. Vártam még egy kicsit, majd amikor nem
kezdte újra, elengedtem a kilincset, és a szobámba
siettem. A sötétben levettem a munkaruhámat,
lefeküdtem, és én is sírtam.

Apám török kávéjának az illatára ébredtem. Az

álom és az ébrenlét határán néhány másodpercre
újra tízéves lettem, apám még mindig velünk élt, és
a legnagyobb gondom a matekleckém volt. Majdnem
visszaaludtam, de aztán hirtelen felriadtam.
Csupán egyetlen oka lehet annak, ha apám itt
van, éspedig az, hogy anyám elmondta neki. Én
akartam közölni vele, én akartam megmagyarázni.
Anyám megelőzött. Haragudtam rá, ugyanakkor
örültem is neki. Az, hogy elmondta apámnak, csak
azt jelenthette, hogy végre komolyan vesz.
Zuhanyozás után lementem hozzájuk. A
nappaliban kávézgattak. Apám a hétvégi ruhájában:
farmerban és kockás, rövid ujjú ingben, a nadrágján
természetesen övvel – az elmaradhatatlan övvel.
– Jó reggelt! – köszöntöttem őket.
– Ülj le! – utasított anyám, és letette a bögréjét
egy poháralátétre.
Leültem. A hajam még vizes volt, és igyekeztem
kifésülni.
– Szóval, anyád elmondta, mi a helyzet –
köszörülte meg a torkát apám.
 – Apa, én szerettem volna elmondani neked,
tényleg, de anya megelőzött.
Metsző pillantást vetettem anyámra, de látszólag
egy csöppet sem zavarta.
– Én sem támogatom ezt, Belly. Azt gondolom, túl
fiatal vagy még – krákogott megint apám. –
Megbeszéltük anyáddal, hogy ha ősztől együtt
szeretnél élni Jeremiah-val, a részünkről rendben
van. Be kell szállnod, ha többe kerül a lakás, mint a
kollégiumi szoba, de azzal az összeggel ugyanúgy
hozzájárulunk.
Kompromisszum. Nem ezt vártam. Nem hittem,
hogy apám ötlete volt, mégsem fogadhattam el.
– Apa, nem csak együtt szeretnék élni Jeremiah-
val. Nem emiatt házasodunk össze.
– Akkor miért házasodtok össze? – csattant fel
anyám.
– Szeretjük egymást. Végiggondoltuk, és így
döntöttünk.
– Ki vette azt a gyűrűt? – mutatott a bal kezemre.
– Tudom, hogy Jeremiah nem dolgozik.
Az ölembe tettem a kezem.
– A bankkártyájával fizetett.
– A bankkártyáján Adam pénze van. Ha Jeremiah
nem engedhet meg magának egy gyűrűt, akkor nem
tisztességes, hogy vegyen egyet.
– Nem sokba került.
Fogalmam sem volt, mennyibe került, de mivel
olyan kis gyémántgyűrűről volt szó, azt gondoltam,
nem lehetett annyira drága.
 Anyám sóhajtott egyet, apámra nézett, majd
vissza rám.
– Akár hiszed, akár nem, amikor apáddal
összeházasodtunk, nagyon is szerelmesek voltunk
egymásba. Nagyon-nagyon szerelmesek. A legjobb
szándékkal mentünk bele a házasságba, ám még ez
sem volt elég ahhoz, hogy együtt maradjunk.
Az egymás, a Steven és irántam, a családunkért
érzett szeretetük - ezek egyike sem bizonyult
elegendőnek ahhoz, hogy a házasságuk működőképes
legyen. Tudtam ezt jól.
– Megbántad? – kérdeztem tőle.
– Belly, ez nem ilyen egyszerű.
Félbeszakítottam.
– Megbántad a családunkat? Megbántad Stevent
és engem?
Hatalmasat sóhajtott.
– Nem – vallotta be.
– És te, apa?
– Belly, nem. Persze hogy nem! Anyád nem ezt
akarja mondani.
– Jeremiah és én nem te és anya vagyunk. Egész
életünkben ismertük egymást – próbáltam
meggyőzni apámat. – Apa, Martha, az
unokatestvéred fiatalon ment férjhez, mégis immár
harminc éve házasok Berttel! Működhet, tudom,
hogy igen! Jeremiah-val megpróbáljuk, úgy, mint ők.
Boldogok leszünk. Csak azt szeretnénk, hogy velünk
örüljetek! Kérlek, örüljetek!
 Apám a szakállába túrt, azzal a jól ismert
mozdulattal – engedni fog anyám akaratának, ahogy
mindig is tette. Minden pillanatban kérdőn tekint rá.
Minden anyámon áll vagy bukik. Ami azt illeti,
világéletükben ő hozta meg a döntéseket.
Mindketten anyámra néztünk. A bíróra. A
családunkban ez így működött. Egy pillanatra
lehunyta a szemét, majd kimondta a határozatot:
– Nem támogathatlak ebben a döntésedben,
Isabel. Ha továbbra is ragaszkodsz a
házasságkötéshez, nem fogom támogatni. Nem
megyek el az esküvődre.
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Még ha pont
ezt vártam tőle, hogy továbbra is helyteleníti…
akkor is. Azt hittem, valamennyire azért beadja a
derekát.
– Anya – csuklott el a hangom ugyan már!
Apám bánatos arccal hozzátette:
– Belly, térjünk vissza erre később, jó? Ez nagyon
váratlanul ért bennünket.
Nem vettem tudomást róla, csak anyámat
néztem.
– Anya! Tudom, hogy nem gondolod komolyan –
esedeztem.
Megrázta a fejét.
– De komolyan gondolom!
– Anya, az nem lehet, hogy nem jössz el az
esküvőmre. Az képtelenség!
Igyekeztem nyugodtnak hangzani, mintha nem
állnék a teljes kiborulás szélén.
 – Nem! Az a képtelenség, hogy két tizenéves
összeházasodjon. – Keményen összeszorította a
száját. – Nem tudom, hogyan értessem ezt meg
veled, Isabel!
– Sehogy!
Anyám előrehajolt, és merően nézett rám.
– Ne tégy ilyet!
– Már eldöntöttük. Hozzámegyek Jeremiah-hoz –
álltam fel hirtelen. – Ha nem tudtok örülni neki,
akkor talán… akkor talán jobb, ha el sem jöttök.
Már a lépcsőnél jártam, amikor apám utánam
szólt:
– Belly, várj!
Megálltam, s ekkor meghallottam anyám hangját:
– Hadd menjen!

A szobámba érve felhívtam Jeremiah-t.

– Akarod, hogy beszéljek anyáddal? – kérdezte
egyből.
– Az nem segít. Mondom, hogy eldöntötte, és nem
fog tágítani. Legalábbis most nem.
Jeremiah hallgatott.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte végül.
– Nem tudom! – szakadt ki belőlem a sírás.
– Szeretnéd elhalasztani az esküvőt?
– Nem!
– Akkor mit tegyünk?
A könnyeimet törölgettem.
 – Szerintem készüljünk rá. Szervezzük meg!
Ahogy letettem a telefont, tisztábban kezdtem
látni a helyzetet. Csak külön kellett választanom az
érzelmeket a józan észtől. Anyám egyetlen
ütőkártyája az volt, hogy nem jön el az esküvőmre.
Már csak az maradt neki. Úgyhogy blöffölt.
Blöffölnie kellett. Akármennyire felzaklattam, vagy
akármekkorát csalódott is bennem, képtelen voltam
elhinni, hogy kihagyná az egyetlen lánya esküvőjét.
Nem tudtam elhinni.
Nem volt más dolgunk, mint teljes gőzzel menni
előre, és nyélbe ütni az esküvőt. Anyám akár
támogat ebben, akár nem, akkor is ez fog történni.
 Huszonharmadik fejezet

AZNAP ESTE A TISZTA RUHÁIMAT HAJTOGATTAM

ÉPPEN, amikor Steven bekopogott az ajtómon. A
szokásához híven csak néhány másodpercet várt,
mielőtt benyitott volna; azt még véletlenül sem várta
meg, hogy azt mondjam: „Gyere be!” Bejött, és
becsukta maga mögött az ajtót. Félszegen állt a
falnak támaszkodva, és összefonta maga előtt a
karját.
– Mi van? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, mi
szél hozta.
– Szóval… Jere-vel ezt ti komolyan gondoljátok?
Egymásra pakoltam a pólóimat.
– Igen.
Steven odasétált az íróasztalomhoz, elmerengve a
válaszomon. Majd lovagló ülésbe helyezkedett a
székemen, és felém fordult.
– Ugye közben azért érzed, hogy ez teljes
őrültség? Nem Nyugat-Virginia dombjain élünk.
Semmi okotok rá, hogy ilyen fiatalon
öszzeházasodjatok.
 – Mit tudsz te Nyugat-Virginiáról? –
gúnyolódtam. – Életedben nem jártál ott.
– Ez lényegtelen.
– Akkor mi a lényeg?
– Az, hogy ti ketten túl fiatalok vagytok a
házassághoz.
– Anya küldött fel, hogy beszélj velem?
– Nem – mondta, de tudtam, hogy hazudik. –
Csak aggódom miattad.
Farkasszemet néztem vele.
– Rendben, ő küldött – vallotta be. – De különben
is feljöttem volna.
– Miattad nem fogok másképp dönteni.
– Ide hallgass! Nálam jobban senki nem ismer
kettőtöket. – Szünetet tartott, hogy súlya legyen a
szavainak. – Szeretem Jere-t – olyan, mintha a
testvérem lenne. Te meg a kishúgom vagy. Te
fontosabb vagy nekem. Ez az egész házasság dolog…
már ne is haragudj, de akkora baromság! Ha annyira
szeretitek egymást, akkor várhattok még néhány
évig. Vagy ha nem, akkor úgysem fogtok
összeházasodni.
Éreztem, hogy a szavai megérintenek,
ugyanakkor nyugtalansággal töltenek el. Steven
soha nem mondott még nekem olyat, hogy „Te
fontosabb vagy nekem”. De aztán megvolt rólam a
véleménye, ami sokkal inkább rá vallott.
– Nem várom el tőled, hogy megértsd. –
Összehajtogattam még egy pólót. – Jeremiah téged
és Conradot szeretne felkérni násznagynak.
 Steven arcára széles vigyor ült ki.
– Tényleg?
– Aha.
Steven igazán boldognak tűnt, de aztán
észrevette, hogy nézem, és letörölte az arcáról a
mosolyt.
– Nem hiszem, hogy anya elengedne az esküvőre.
– Steven, huszonkét éves vagy. Te magad is
eldöntheted.
Összehúzta a szemöldökét. Láttam, hogy
megsértettem a büszkeségét.
– Akkor sem hiszem, hogy ez lenne életed legjobb
döntése.
– Rendben. De én akkor is ezt fogom tenni.
– Te jó ég! Anya meg fog ölni. Nekem kellett volna
lebeszélni téged a házasságról, nem pedig
belekeveredni ebbe az egészbe – állt fel Steven.
Elrejtettem a mosolyomat. Amíg Steven hozzá
nem tette:
– Connal el is kéne kezdenünk szervezni a
legénybúcsút.
– Jere semmi ilyesmit nem szeretne – csattantam
fel.
Steven kidüllesztette a mellét.
– Ebbe neked semmi beleszólásod nincs, Belly! Te
lány vagy. Ez a férfiak dolga.
– A férfiak dolga?
Széles vigyorral az arcán becsapta maga mögött
az ajtót.
 Huszonnegyedik fejezet

ANNAK ELLENÉRE, AMIT STEVENNEK MONDTAM,

még mindig anyámra vártam. Hogy meggondolja
magát, hogy beadja a derekát. Nem akartam úgy
belefogni az esküvő szervezésébe, hogy nem adta rá
az áldását. De amikor a napok múlásával sem volt
hajlandó szóba állni velem, be kellett látnom, hogy
nem várhatok tovább.
Istennek hála, ott volt nekem Taylor.
Megjelent egy hatalmas fehér mappával a
kezében, amely tele volt esküvői magazinokból való
újságkivágásokkal, árjegyzékekkel és ehhez
hasonlókkal.
– A saját esküvőmre tettem el ezeket, de most jó
hasznát vesszük!– lelkesedett.
Én mindössze anyám egyik régi sárga noteszét
vettem elő, ráírtam, hogy ESKÜVŐ, és készítettem
egy listát a szükséges dolgokról. Mindez nagyon
szegényesnek tűnt Taylor mappája mellett.
Az ágyamon ültünk, körülöttünk papírok és
esküvői magazinok. Taylor elemében volt.
 – Nos, kezdjük az elején! Találnunk kell neked
egy ruhát. Az augusztus mindjárt itt van a
nyakunkon.
– Azért nincs még annyira a nyakunkon.
– Dehogyisnem! Két hónap egy esküvő
megszervezésére rettenetesen kevés. Az esküvők
esetében ez olyan, mintha már holnap lenne.
– Szerintem, mivel egyszerű esküvőt szeretnénk,
a ruhának is egyszerűnek kellene lennie –
javasoltam.
– Mennyire egyszerűnek? – ráncolta a homlokát
Taylor.
– Igazán egyszerűnek. A lehető legegyszerűbbnek.
Semmi fider-fodor, semmi cicoma.
– Már látom is magam előtt – nyugtázta
magában. – Mint Cindy Crawford tengerparti
esküvői ruhája. Igazi Carolyn Besette-stílus.
– Aha. Jól hangzik. – Fogalmam sem volt, hogy
nézett ki bármelyikük esküvői ruhája. Az igazat
megvallva, azt sem tudtam, ki az a Carolyn Besette.
Ha már meglett volna a ruhám, valóságosabbnak
éreztem volna az egészet, és jobban el tudtam volna
képzelni, hogy is lesz majd. De akkor még túl
absztraktnak éltem meg.
– És a cipőd?
Furcsán néztem rá.
– Szerinted magas sarkút kellene viselnem az
óceánparton? Még az aszfalton sem tudok járni
benne.
Taylor ügyet sem vetett rám.
 – És mi a helyzet az én koszorúslányruhámmal?
Lelöktem néhány képes magazint a szőnyegre,
hogy le tudjak feküdni. Kinyújtottam a lábam, és a
falnak vetettem a sarkam.
– Mustársárgára gondoltam. Valamilyen szatén
anyagból.
Taylor ki nem állhatta a mustársárgát.
– Mustársárga szatén… – ismételte utánam,
miközben igyekezett az undorát leplezni. Láttam
rajta, hogy őrlődik a hiúsága és a hitvallása között,
miszerint az ilyen kérdésekben mindig a
menyasszony dönt. – Az jól menne Anika bőréhez.
Nekem nem állna olyan jól, viszont ha most elkezdek
napozni, talán nem lesz rossz.
– Csak vicceltem! – tört ki belőlem a kacagás. –
Azt veszel fel, amit akarsz.
– Idióta! – kiáltott rám, de megkönnyebbültnek
látszott. Rácsapott a combomra. – Olyan gyerekes
vagy! Nem is tudom elhinni, hogy férjhez mész!
– Én sem.
– De biztosan így kell lennie. Mintha az
Alkonyzónában játszódna az egész. Jere-vel már egy
grillió éve ismernétek egymást. Így kell lennie!
– Mennyi az a grillió év?
– Örökké. – A levegőbe írta a kezdőbetűinket: – B.
C. + J. F. – örökké.
– Örökké – ismételtem utána boldogan. Az örökké
megteszi. Én és Jere – örökkön-örökké.
 Huszonötödik fejezet

MÁSNAP AMIKOR ELINDÚLTAM, hogy Taylorral

találkozzak a plázában, megálltam anyám
dolgozószobája előtt.
– Megyek ruhát választani – mondtam neki az
ajtóból. Abbahagyta a gépelést, és felpillantott.
– Sok szerencsét!
– Kösz!
Gyanítom, ennél rosszabbat is a fejemhez
vághatott volna, de ettől még nem éreztem jobban
magam.

A pláza alkalmiruha-üzlete tömve volt lányokkal,

akik az édesanyjukkal jöttek el báli ruhát választani.
Váratlanul belém hasított a fájdalom, amikor
megpillantottam őket. Az esküvői ruhákat is az
édesanyával szokás kiválasztani. Az ember
megtalálja a megfelelő ruhát, mire az anyukája
boldogan felkiált: „Ez az!” Ennek így kell lennie!
 – Nincs túl késő a bálhoz? – kérdeztem Taylortól.
– A miénk mintha májusban lett volna.
– A húgom szerint valami botrány volt az
igazgatóhelyettessel, és az egészet el kellett
halasztani – magyarázta. – A bálra szánt összes pénz
hiányzott. Úgyhogy idén gólyabál lett belőle.
– Gólyabál? – nevettem el magam.
– Különben is, a magániskolák későbbre teszik a
bált, nem emlékszel? Például a St. Joe.
– Én csak egy bálon voltam – emlékeztettem
Taylort. Az is épp elég volt.
Az üzletben járkáltam fel-alá, amikor egyszer
csak megpillantottam a ruhát, amelyik tetszett – egy
vakítóan fehér, vállpánt nélküli menyasszonyi ruhát.
Addig nem tudtam, hogy a fehérnek ennyi árnyalata
létezik; azt gondoltam, a fehér egyszerűen fehér.
Elindultam megkeresni Taylort, aki egy hatalmas
kupaccal a karján közeledett felém. Sorba kellett
állnunk a próbafülkék előtt.
Az előttem álló lány odaszólt az anyjának:
– Kiborulok, ha valakin ugyanolyan ruha lesz,
mint rajtam.
Taylorral egymásra grimaszoltunk. Kiborulok –
olvastam le a szájáról.
Olyan volt, mintha a végtelenségig álltunk volna
abban a sorban.
– Ezt próbáld fel először! – rendelkezett Taylor,
amikor végre bejutottunk.
Engedelmeskedtem.
 – Gyere ki benne! – kiabált odakintről, ahol az
anyukák között, a hatalmas hármas tükörnél
várakozott.
– Nekem ez nem tetszik – kiabáltam vissza. – Túl
fényes. Úgy festek benne, mint Glinda, a jó
boszorkány az Ózból.
– Gyere ki, hadd nézzelek!
Kiléptem. A tükörben néhányan már nézegették
magukat, úgyhogy beálltam mögéjük.
Ekkor ugyanaz a lány, aki az előbb még előttem
állt a sorban, egy tökéletesen ugyanolyan ruhában
jelent meg, mint az enyém, csak az övé pezsgőszínű
volt. Meglátott, és azonnal megkérdezte:
– Melyik bálba mész?
Taylorral egymásra pillantottunk a tükörben.
Taylor a szája elé kapta a kezét, és kuncogott.
– Nem bálba megyek – mondtam.
– Férjhez megy! – lelkendezett Taylor.
A lánynak tátva maradt a szája.
– Hány éves vagy? Olyan fiatalnak látszol.
– Annyira már nem vagyok fiatal. Tizenkilenc. –
Csak augusztusban töltöm be a tizenkilencet, de a
tizenkilenc sokkal idősebbnek hangzott, mint a
tizennyolc.
– Ó! – álmélkodott. – Azt hittem, egyidősek
vagyunk. Megnéztem magunkat a tükörben, ahogy
ugyanabban a ruhában állunk ott. Szerintem is
egyidősnek tűntünk. Láttam, ahogy az anyja a
mellette ülő hölgy fülébe súg valamit, és éreztem,
elpirulok.
 Taylor észrevette, és jó hangosan megjegyezte:
– Jóformán észre sem lehet venni, hogy már
három hónapos terhes.
A nőnek elállt a lélegzete. Rosszallóan csóválta a
fejét, én pedig megvontam a vállam. Ekkor Taylor
megragadta a kezem, és nevetve visszafutottunk a
próbafülkébe.
– Jó kis barátnő vagy – jegyeztem meg, miközben
lehúzta a hátamon a cipzárt.
Ahogy a tükörben mustrálgattuk egymást – én a
fehér ruhában, ő a sortban és a strandpapucsban –,
hirtelen sírhatnékom támadt. De Taylor
megmentette a helyzetet, és inkább megnevettetett:
kancsalított, és kinyújtotta oldalra a nyelvét. Jó
érzés volt nevetni.
Három üzlettel később lerogytunk a pláza éttermi
részében, de a ruhát még mindig nem találtuk meg.
Taylor sült krumplit evett, én meg joghurtfagyit
szivárványöntettel. Fájt a lábam, és legszívesebben
hazamentem volna. Nem sikerült olyan jól a napunk,
mint ahogy reméltem.
Taylor átnyúlt az asztal felett, és belemártott a
joghurtomba egy ketchupos sült krumplit.
– Taylor! Ez undorító!
Megvonta a vállát.
– Pont te mondod, aki porcukrot szór a mézes
gabonapehelyre? – Odanyújtott egy krumplit. – Csak
próbáld ki!
Óvatosan belemártottam a krumplit a joghurtba,
kikerülve a szivárványöntetet, mert az már túl durva
lett volna. Nem is volt olyan rossz. Lenyeltem, és
megkérdeztem Taylortól:
– És mi lesz, ha nem találunk ruhát?
– Találunk – biztosított róla, és felém nyújtott
még egy krumplit. – Csak ne add fel!

Igaza lett. A következő üzletben megtaláltuk. A

legutolsó volt, amit felpróbáltam. Az összes többi
vagy nem tetszett igazán, vagy túl drága volt. Ezt a
selymes, hosszú fehér ruhát a parton is viselhette az
ember. Nem került rettentően sokba, ami szintén
szempont volt. Ám a legfontosabb, hogy amikor
megpillantottam magam a tükörben, el tudtam
képzelni, hogy ebben megyek férjhez.
Idegesen léptem ki a próbafülkéből, kétoldalt a
ruhát rendezgetve.
– Mit gondolsz? – néztem kérdően Taylorra.
A szeme csillogott.
– Tökéletes! Egyszerűen tökéletes!
– Tényleg?
– Gyere, és nézd meg magad a tükörben, te liba!
Kacarászva léptem fel az emelvényre, hogy a
hármas tükörben szemügyre vegyem magam. Ez volt
az! Semmi kétség, megtaláltuk!
 Huszonhatodik fejezet

AZNAP ESTE ÚJRA FELVETTEM A RUHÁT, és

felhívtam benne Jeremiah-t.
– Megvan a ruhám! – újságoltam neki. – Most is
abban vagyok.
– Milyen?
– Meglepetés! De megígérhetem, hogy nagyon
csinos. Taylorral az ötödik üzletben akadtunk rá. És
nem is került olyan sokba. – Végigsimítottam a
selymes anyagot. – Tökéletesen illik rám, így
igazíttatni sem kell.
– Akkor miért olyan szomorú a hangod?
Leültem a padlóra, és szorosan átkulcsoltam a
térdem.
– Nem tudom. Talán mert anyám nem jött el,
hogy segítsen kiválasztani. .. Az esküvői ruha
vásárlására mindig úgy gondoltam, mint egy
különleges alkalomra, amit az ember az
édesanyjával intéz, ő viszont nem volt ott. Jó éreztem
magam Taylorral, mégis azt kívántam, bárcsak ott
lett volna.
Jeremiah elhallgatott.
 – Megkérted, hogy elmenjen veled? – kérdezte.
– Nem, nem igazán. De tudta, hogy szeretném, ha
ott lenne. Ki nem állhatom, hogy kivonja magát az
egészből.
Nyitva hagytam a szobám ajtaját, reménykedve
abban, hogy anyám arra jár, meglát a ruhában, és
megáll. De eddig még nem tette.
– Meg fogja gondolni magát – biztatott Jeremiah.
– Remélem. Nem igazán tudom elképzelni magam
az esküvőmön úgy, hogy anyám nem jön el.
Hallottam, ahogy Jeremiah sóhajt egy nagyot.
– Én sem – mondta, és tudtam, hogy közben
Susannah-ra gondol.

Másnap reggel anyámmal reggeliztem, ő müzlit

joghurttal, én gofrit, amikor csengettek.
Anyám felpillantott az újságból.
– Vársz valakit? – kérdezte.
Megráztam a fejem, majd felálltam, hogy
megnézzem, ki az. Kinyitottam az ajtót. Arra
tippeltem, Taylor lesz az, még több esküvői
magazinnal, de Jeremiah állt előttem. Szép,
halványkék kockás inget viselt, és a kezében egy
csokor liliomot szorongatott. Örömömben a szám elé
kaptam a kezem.
– Mit keresel te itt? – kiáltottam fel.
Szorosan átölelt. Mcdonald’sos kávé illatát
éreztem a leheletén. Nagyon korán kellett kelnie
ahhoz, hogy időben ideérjen. Jeremiah imádta a
mekis reggelit, de általában képtelen volt elég korán
felkelni hozzá.
– Ne örülj nagyon! Nem neked hoztam a virágot.
Laurel itthon van?
Reszkettem az izgalomtól.
– Reggelizik. Gyere be!
Beengedtem, majd a konyhába mentünk.
Vidáman kiáltottam:
– Anya, nézd, ki van itt!
Anyám meglepődött; megállt a kanál a kezében.
– Jeremiah!
Jeremiah odalépett hozzá, virággal a kezében.
– Illendően szeretném köszönteni az én jövendő
anyósomat – mondta a jellegzetes huncut mosollyal
az arcán. Csókot nyomott anyám arcára, és a csokrot
a joghurtos tál mellé tette.
Nagyon figyeltem. Ha valaki le tudta venni
anyámat a lábáról, az Jeremiah volt. Azon nyomban
éreztem, hogy oldódik a házban lévő feszültség.
Anyám elmosolyodott, és bár törékeny mosolynak
látszott, mégiscsak mosoly volt.
– Örülök, hogy eljöttél – emelkedett üdvözlésre. –
Már úgyis beszélni szerettem volna mindkettőtökkel.
Jeremiah összedörzsölte a kezét.
– Rendben. Akkor vágjunk bele! Belly, gyere!
Először öleljük meg egymást, mi hárman!
Anyám próbált komoly maradni, miközben
Jeremiah széles mozdulattal átölelte. Jere intett,
hogy én is csatlakozzak hozzájuk. Anyám mögé
léptem, és átöleltem a derekát. Nem bírta tovább,
elnevette magát.
– Na jó, na jó! Menjünk a nappaliba! Jere, ettél
már valamit?
– Tojásos McMuffint, ugye, Jere? – válaszoltam
helyette.
Rám kacsintott.
– Túl jól ismersz – viccelődött.
Anyám már elindult a nappali felé.
– Érezni lehet a McDonald’sot a leheleteden –
súgtam oda Jeremiah-nak.
A szája elé kapta a kezét, mint aki zavarba jött,
ami nem volt jellemző rá.
– Kellemetlen? – kérdezte.
Annyi szeretet öntött el iránta abban a
pillanatban!
– Dehogy! Egyáltalán nem! – nyugtatgattam.
Ott ültünk hárman a nappaliban: Jeremiah meg
én a kanapén, anyám egy karosszékben, velünk
szemben. Minden a jó úton haladt. Jere
megnevettette anyámat. Azóta nem láttam nevetni
vagy mosolyogni, amióta megtudta a hírt.
Reménykedni kezdtem, hátha ez most jól alakul.
Anyám belefogott a mondandójába.
– Jeremiah, tudod, hogy szeretlek. Csak a
legjobbakat tudom kívánni neked. Pontosan emiatt
nem támogathatom azt, amit ti kerten a fejetekbe
vettetek.
– Laur… – hajolt előre Jeremiah.
Anyám feltartotta a kezét, hogy csendre intse.
 – Egyszerűen túl fiatalok vagytok ehhez.
Mindketten. Fejlődésben vagytok, most váltok azzá,
akik egy nap majd lesztek. Még gyerekek vagytok.
Nem álltok még készen egy ilyen típusú
elköteleződésre. Itt most egy életről beszélek,
Jeremiah.
– Laurel, én egész életemben Bellyvel szeretnék
lenni! – jelentette ki Jere hevesen. – Könnyedén el
tudom kötelezni magam.
Anyám megrázta a fejét.
– És pontosan ebből tudom, hogy nem állsz még
készen rá. Túl könnyedén veszed a dolgokat,
Jeremiah. Ez nem valami futó szeszély. Ez véresen
komoly.
Olyan leereszkedő hangon beszélt, hogy teljesen
kiborított. Tizennyolc éves voltam, nem pedig nyolc,
Jeremiah pedig tizenkilenc. Elég idősek voltunk,
hogy tisztában legyünk a házasság komolyságával.
Végignéztük, a szüléink hogyan tették tönkre a saját
házasságukat. Nem fogjuk ugyanazt a hibát
elkövetni. Mégis hallgattam. Tudtam, hogy ha
méregbe gurulok, és megpróbálok vitába szállni vele,
azzal csak az ő igazát támasztanám alá. Úgyhogy
nyugodtan ültem a helyemen.
– Azt akarom, hogy várjatok vele. Hogy Belly
fejezze be a tanulmányait. A diploma után, ha még
akkor is így éreztek, házasodjatok össze! De csak
azután. Ha Beck itt lenne, ő is egyetértene velem.
– Szerintem örülne a döntésünknek – jegyezte
meg Jeremiah.
 Mielőtt anyám ellentmondhatott volna neki, még
hozzátette:
– Belly időben befejezi a főiskolát, ezt
megígérhetem. Rajta leszek az ügyön. Csak add ránk
az áldásodat! – Megfogta anyám kezét, és viccesen
megrázta. – Gyerünk, Laur! Ne felejtsd, hogy mindig
is vődnek szerettél volna.
Anyám arcára fájdalom ült ki.
– De nem így, édesem! Sajnálom! – mondta.
Hosszú, kínos csönd következett. Ahogy ott
ültünk hárman, éreztem, hogy szép lassan felmegy
bennem a pumpa. Jeremiah átölelt, és megszorította
a vállam, aztán elengedett.
– Ez azt jelenti, hogy nem jössz el az esküvőre? –
kérdeztem.
– Isabel, milyen esküvőre? – rázta a fejét anyám
dühösen. – Nincs pénzetek esküvőre!
– Ez a mi gondunk, és nem a tiéd! – vágtam
vissza. – Csak annyit akarok tudni, eljössz-e.
– Már megmondtam. Nem megyek el.
– Hogy mondhatsz ilyet? – szakadt ki belőlem, bár
igyekeztem nyugodt maradni. – Egyszerűen dühös
vagy, mert ebbe nincs beleszólásod. Nem te mondod
meg, hogy legyen, és ez megőrjít.
– Igenis, megőrjít! – ripakodott rám. – Hogy végig
kell néznem, milyen ostoba döntést hozol!
Anyám rám szegezte a tekintetét. Elfordítottam a
fejem. Remegett a térdem. Képtelen voltam tovább
hallgatni. Teljesen megmételyezte a boldogságunkat
a kételyeivel és a negativitásával. Minden szavunkat
kiforgatta.
Felálltam.
– Akkor elmegyek. Hogy ne kelljen tovább
nézned.
Jeremiah meglepetten bámult rám.
– Ne csináld, Bells, ülj már le! – kérlelt.
– Képtelen vagyok tovább itt maradni.
Anyám egy szót sem szólt. Mereven ült tovább.
Kimentem a nappaliból, fel az emeletre.
A szobámban gyorsan összepakoltam; egy rakás
pólót és alsóneműt hajigáltam egy utazótáskába. Épp
a piperetáskámat dobtam a tetejére, amikor
megjelent Jeremiah. Becsukta maga mögött az ajtót.
Leült az ágyamra.
– Mi ez az egész? – kérdezte még mindig
elképedve.
Nem válaszoltam neki, csak pakoltam tovább.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Szerinted?
– Jó, de van valami terved?
Becsuktam az utazótáskámat.
– Igen, van. A cousinsi házban maradok az
esküvőig. Képtelen vagyok ezt tovább elviselni.
Jeremiah visszafojtotta a lélegzetét.
– Komolyan gondolod?
– Hallottad. Nem fog másként dönteni. Ő akarja
így.
Jeremiah habozott.
– Nem is tudom… És mi lesz a munkáddal?
 – Pont te mondtad, hogy abba kellene hagynom.
Jobb lesz így. Cousinsból jobban meg tudom
szervezni az esküvőt, mint innen. – Olyan nehéz volt
a táskám, hogy beleizzadtam. – Ha anyám képtelen
ezt elfogadni, az az ő baja, mert ez történik éppen.
Jeremiah megpróbálta kivenni a kezemből a
táskát, de elutasítottam. Lecipeltem a lépcsőn, végig
az autóig, anélkül, hogy anyámmal egyetlen szót
váltottam volna. Nem kérdezte meg, hová megyek, és
azt sem, mikor jövök vissza.

A városból kifelé menet megálltunk az

étteremnél. Jere odakint várt a saját autójában. Ha
nem vesztem volna ennyire össze anyámmal, soha
nem lett volna bátorságom így felmondani. Még
akkor sem, ha az alkalmazottak – különösen a
diákok – folyamatosan cserélődtek. Egyenesen a
konyhába mentem, hogy megkeressem Stacey-t, a
vezetőt, és elmondjam neki, sajnálom, de úgy
alakult, hogy két hónap múlva férjhez megyek, és
nem maradhatok tovább. Stacey a hasamra meredt,
majd a jegygyűrűmre, és azt mondta:
– Gratulálok, Isabel! Csak hogy tudd, mindig
szívesen visszavárunk.
Amikor visszaültem a kocsiba, és egyedül
maradtam, kitört belőlem a sírás. Hüppögve
zokogtam, amíg belefájdult a torkom. Haragudtam
anyámra, de ami még ennél is rettenetesebb volt, az
a hatalmas szomorúság, amit éreztem. Felnőttem
annyira, hogy egyedül, nélküle éljem az életem.
Férjhez mehetek, felmondhatok. Nagylány lettem.
Nem kellett többé engedélyt kérnem tőle. Anyámnak
nem volt többé akkora hatalma felettem. Az egyik
felem mégis azt kívánta, bárcsak még mindig lenne.
 Huszonhetedik fejezet

FÉLÓRÁNYIRA JÁRTUNK COUSINSTÓL, amikor

Jeremiah felhívott.
– Conrad Cousinsban van – jelentette be.
Az egész testem megfeszült. Megálltunk egy
lámpánál, Jeremiah autója pontosan előttem.
– Mióta? – kérdeztem.
– Múlt hét óta. Az éttermi jelenet után ott
maradt. Egyszer eljött a cuccaiért, de szerintem az
egész nyarat ott fogja tölteni.
– Ó! – sóhajtottam. – Mit gondolsz, lesz ellene
kifogása, ha én is maradok?
Hallottam a hangján, hogy Jeremiah tétovázik.
– Nem hiszem, hogy bármi ellenvetése lesz. Csak
én is szeretnék ott lenni! Ha nem kellene részt
vennem azon a hülye szakmai gyakorlaton, meg is
tehetném. Lehet, hogy otthagyom az egészet!
– Nem teheted! Apád megöl.
– Tudom. – Ismét habozott, majd kimondta: –
Nem érzem helyesnek, ahogy anyádat otthagytuk.
Lehet, hogy vissza kellene menned, Bells!
 – Semmi jó nem fog kikerekedni belőle. Csak
tovább öljük egymást. – A lámpa zöldre váltott. –
Igazán azt gondolom, hogy így lesz a legjobb
mindkettőnknek. Kell némi távolság.
– Ha így gondolod… – Jeremiah hangja arról
árulkodott, hogy nem igazán ért egyet velem.
– Beszéljük meg a többit a háznál! – javasoltam.
Nyugtalansággal töltött el a hír, hogy Conrad
Cousinsban van.
A nyaraló talán most nem a legjobb megoldás.
De amikor felhajtottam az üres kocsifelhajtóra,
hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy újra ott
vagyok. Otthon, újra otthon.
A ház pontosan ugyanúgy festett, mint régen –
magas, szürkére és fehérre festett épület. Ettől én is
ugyanolyannak éreztem magam. Mintha épp a
megfelelő helyen lennék. Mintha újra lélegzethez
jutnék.

Jeremiah ölében ültem a veranda egyik

nyugágyában, amikor meghallottuk az autója
hangját. Conrad egy hatalmas bevásárlótáskával
szállt ki. Észrevettem, hogy a láttunkra zavarba jön.
Felálltam, és integettem neki.
Jeremiah nyújtózkodott egy nagyot, majd
visszadőlt a nyugágyba.
– Szia, Con!
 – Hát ti? – kérdezte Conrad felénk sétálva. – Mit
kerestek itt? Letette a bevásárlótáskát, majd
letelepedett a Jeremiah melletti nyugágyba, én meg
csak álldogáltam mellettük.
– Esküvői ügyek – válaszolt Jeremiah tétován.
– Esküvői ügyek – ismételte meg Conrad. –
Szóval tényleg erre készültök?
– A fenébe is, igen! – Jeremiah visszaültetett az
ölébe. – Ugye, asszonykám?
– Ne nevezz asszonykámnak! – tiltakoztam
fintorogva. – Olyan otromba!
Conrad tudomást sem vett rólam.
– Ez azt jelenti, hogy Laurel meggondolta magát?
– fordult Jere-hez.
– Még nem, de nemsokára – válaszolta Jeremiah,
én pedig nem javítottam ki.
Húsz másodperc múlva kibújtam Jeremiah
öleléséből, és felálltam.
– Mindjárt éhen halok – vetettem egy sanda
pillantást Conrad bevásárlótáskája felé. – Vettél
valami finomat?
Conrad azzal a tipikus félmosolyával nézett rám.
– Nincs benne sem Cheetos, sem mirelit pizza.
Sajnálom. Viszont hoztam vacsorának valót.
Készítek valamit.
Felállt, és a zacskóval a kezében bement a házba.
 Vacsorára bazsalikomos paradicsom- és
avokádósalátát kaptunk, grillezett csirkemellel. A
verandán ültünk.
– Aszta! Le vagyok nyűgözve. Mióta tudsz főzni? –
kérdezte Jeremiah teli szájjal.
– Amióta egyedül élek. Szinte csak ezt eszem.
Csirkét. Minden áldott nap. – Conrad elém tolta a
salátás tálat, de nem nézett rám.
– Vegyél még!
– Jóllaktam. Köszi, Conrad! Tényleg nagyon
finom volt.
– Nagyon finom – ismételte utánam Jeremiah.
Conrad csak megvonta a vállát, de a füle vége
belepirult, és tudtam, hogy jólesik neki a dicséret.
Megböktem Jeremiah vállát.
– Egy-két dolgot te is eltanulhatnál – húztam.
– Meg te is – bökött vissza. A szájába tömött egy
nagy adag salátát, mielőtt bejelentette volna: – Belly
itt marad az esküvőig. Nem gond neked, Con?
Láttam Conradon, hogy meglepődik, mert nem
válaszolt azonnal.
– Nem fogok zavarni – bizonygattam. – Csak az
esküvői ügyeket intézem.
– Rendben. Én nem bánom – egyezett bele.
A tányéromat bámultam.
– Kösz!
Szóval semmi okom nem volt a nyugtalanságra.
Conradot nem érdekelte, hogy ott vagyok, vagy sem.
Semmit sem kellett együtt csinálnunk. Ő a saját
dolgaival lesz elfoglalva, mint általában, engem
pedig lefoglal az esküvő szervezése, Jeremiah meg
minden pénteken lejön, hogy segítsen. Semmi gond
nem lesz.
A vacsora után Jeremiah felvetette, hogy
menjünk el fagyizni. Conrad udvariasan elutasította
azzal, hogy ő majd elmosogat.
– Nem a szakács dolga a mosogatás – jegyeztem
meg, de azt felelte, nem bánja.
Jere és én bementünk a városba – csak mi ketten.
Én sütis fagyit ettem tölcsérben, Jeremiah pedig
szivárvány sörbetet.
– Jobban érzed magad? – kérdezte a sétányon. –
Az anyáddal történtek után?
– Nem igazán – vallottam be. – De most inkább
nem gondolnék rá.
– Ahogy akarod – bólintott Jeremiah.
Témát váltottam.
– Kigondoltad, hány embert szeretnél meghívni?
– Aha. – Az ujjain kezdte számolgatni a neveket:
– Josh, Vörösmadár, Gabe, Alex, Sanchez,
Peterson…
– Nem hívhatsz meg mindenkit a szövetségből!
– Ők a testvéreim – jelentette ki sértetten.
– Úgy emlékszem, megállapodtunk, hogy nem
akarunk nagyszabású esküvőt.
– Akkor csak néhányukat hívom meg. Rendben?
– Rendben. De még mindig ott van a menü
kérdése.
Körbenyaltam a tölcsért, hogy ne csöpögjön le a
fagyi.
 – Bármikor rávehetjük Conradot, hogy süssön
néhány csirkét – nevetett Jeremiah.
– Ő vőfély lesz. Nem izzadhat a grillező fölött.
– Csak vicceltem.
– Felkérted már vőfélynek?
– Még nem. De hamarosan. – Hozzám hajolva
beleharapott a fagyimba. A fagyival összemaszatolta
magát, és úgy festett, mint akinek bajusza van.
A számba haraptam, hogy ne nevessem el
magam.
– Mi olyan vicces?
– Semmi.
Amikor visszaértünk a házhoz, Conrad éppen
tévét nézett a nappaliban. Leültünk a kanapéra,
mire azonnal felállt.
– Ideje ledőlni – nyújtózkodott egy nagyot.
– Még csak tíz óra van. Nézz velünk egy filmet! –
kérlelte Jeremiah.
– Nem. Holnap korán kelek, és kimegyek
szörfözni. Nem jössz?
Jeremiah rám pillantott, mielőtt válaszolt volna.
– Aha, jól hangzik.
– Azt hittem, reggel a vendéglistát fogjuk
összeállítani – vetettem közbe.
– Visszaérek, mielőtt még kinyitnád a szemed. Ne
aggódj! – Majd Conradhoz fordult. – Kopogj be,
amikor felébredtél!
Conrad habozott.
– Nem szeretném Bellyt felkelteni.
Éreztem, hogy elpirulok.
 – Nem gond – nyugtattam meg.
Amióta Jeremiah-val együtt jártunk, még csak
egy éjszakát töltöttünk a nyaralóban. Akkor az ő
szobájában aludtam. Tévét néztünk, amíg el nem
nyomta az álom, mivel szerette, ha szól valami a
háttérben. Én nem tudtam így elaludni, úgyhogy
megvártam, hogy álomba szenderüljön, és
kikapcsoltam a tévét. Különös érzés volt az ágyában
aludni úgy, hogy az enyém csak néhány méterre volt
tőlünk.
A kollégiumban állandóan együtt aludtunk. Ott
azt szoktuk meg, de itt, a nyaralóban, a saját
szobámban, a saját ágyamban szerettem volna
lefeküdni. Abban éreztem jól magam. Mintha még
mindig kislány lennék, aki a családjával nyaral.
Szerettem a halványsárga rózsabimbós selyem
ágyneműmet és a cseresznyefa fésülködőasztalomat.
Régen egy fehér franciaágyam volt, de Susannah
kicserélte egy „nagylányos ágyra”, ahogy ő nevezte.
Imádtam.
Conrad felment, és megvártam, amíg becsukja az
ajtaját.
– Lehet, hogy ma inkább a szobámban aludnék –
javasoltam Jeremiah-nak.
– Miért? – firtatta. – Ígérem, halkan kelek fel.
– A menyasszonynak és a vőlegénynek nem külön
szobában illik aludni az esküvő előtt? – kérdeztem
óvatosan.
– De igen, az esküvő előtti éjszakán, és nem
minden azt megelőző éjszakán. – Sértettnek tűnt egy
pillanatig, aztán a maga vicces módján hozzátette: –
Ne félj, tudod, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzád!
Még ha tudtam, hogy ugrat, akkor is megbántott
egy kicsit.
– Nem arról van szó. Ha a saját szobámban
alszom, attól úgy érzem magam, hogy minden…
rendben van. Más itt, mint a suliban. Ott az volt
rendjén, hogy együtt aludtunk. De itt szeretek
visszaemlékezni rá, milyen is volt régen. – Az arcát
fürkésztem, hogy felfedezek-e még rajta bármiféle
sértettséget. – Érthető ez így?
– Talán. – Jeremiah-n látszott, hogy nem igazán
győztem meg. Azt kívántam, bárcsak elő sem
hozakodtam volna a témával.
Közelebb húzódtam hozzá, és a lábamat az ölébe
tettem.
– Minden éjjel melletted leszek, az életünk végéig.
– Az épp elég lesz! – viccelődött.
– Hé! – rúgtam egyet.
Jeremiah elmosolyodott, és egy párnát tett a
lábamra. Majd csatornát váltott, és úgy néztük a
tévét, hogy nem szóltunk többé egymáshoz. Amikor
eljött a lefekvés ideje, a szobájába ment, én pedig az
enyémbe.
Jobban aludtam, mint hetek óta bármikor.
 Huszonnyolcadik fejezet

CONRAD

AZÉRT KÉRDEZTEM MEG JERE-T, AKAR-E SZÖRFÖZNI,

hogy egyedül lehessünk, és megkérdezhessem végre,
mi a fene folyik itt. Az étteremben történt „nagy”
bejelentése óta nem beszéltünk egymással. De most,
hogy kettesben voltunk, fogalmam sem volt, mit
mondjak.
A szörfdeszkákon egyensúlyoztunk a következő
hullámra várva. Nem sok minden történt idekint.
Megköszörültem a torkom.
– Szóval, mennyire van kiakadva Laurel?
– Nagyon pipa – grimaszolt Jere. – Bellyvel
baromira összevesztek tegnap.
– Előtted?
– Aha.
– A francba! – Mindamellett egyáltalán nem
lepett meg. Kizártnak tartottam, hogy Laurel szó
nélkül beleegyezik tizenéves lánya házasságába.
– Hát ez az.
– És apa mit szól hozzá?
 Furcsán nézett rám.
– Mióta érdekel téged apa véleménye?
A tekintetemmel a házat kerestem. Tétovázva
mondtam ki:
– Nem is tudom. Ha Laurel ellenzi, és apánk is
ellenzi, talán nem kéne erőltetnetek. Úgy értem,
hogy még mindketten tanultok. Nincs munkád. Ha
belegondol az ember, képtelenségnek tűnik.
Elcsuklott a hangom. Jere szeme villámokat
szórt.
– Te maradj ki ebből, Conrad! – fröcsköltek a
szájából a szavak.
– Rendben. Ne haragudj! Nem akartalak…
Bocsánat!
– Nem kérdeztem a véleményedet. Ez csak rám és
Bellyre tartozik.
– Igazad van. Felejtsd el!
Jeremiah nem válaszolt. Elfordította a fejét, majd
evezni kezdett. Egy hullám közeledett; felpattant a
deszkára, és elindult a part felé.
Ököllel belevágtam a vízbe. Legszívesebben
szétrúgtam volna a seggét. Ez csak rám és Bellyre
tartozik. Nagy francokat!
Az én csajomat veszi feleségül, és semmit sem
tehetek ellene. Végig kell néznem, mert az öcsém, és
mert ígéretet tettem rá. Vigyázz Jere-re, Connie!
Számítok rád!
 Huszonkilencedik fejezet

AMIKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM, a fiúk

még kint szörföztek, úgyhogy fogtam a mappámat, a
noteszemet meg egy pohár tejet, és kiültem a
verandára.
Taylor katalógusa alapján először is össze kellett
állítanunk a vendéglistát, mielőtt bármi máshoz
hozzáfognánk. Ez ésszerű. Máskülönben honnan
tudhatnánk, mennyi ennivalót vagy bármi mást kell
rendelnünk?
Mind ez idáig nem sok név szerepelt rajta: Taylor,
az édesanyja, néhány gyerekkori barátnőm – Marcy,
Blair, és talán Katie –, Anika, apám, Steven és
anyám. És még abban sem lehettem biztos, anyám
eljön-e. Apám biztosan. Bármit mondjon is anyám,
apám ott lesz. Szerettem volna, ha a nagymamám is
eljönne az esküvőre, de ő tavaly beköltözött egy
floridai idősek otthonába. Soha nem szeretett utazni,
s most már nem is igazán tudott. Eldöntöttem, hogy
a meghívókártyára írok neki néhány sort, és
megígérem, hogy az őszi szünetben meglátogatjuk
Jeremiah-val.
 Részemről ennyi volt. Apám oldaláról esetleg még
néhány unokatestvér, de egyik sem állt igazán közel
hozzám.
Jeremiah részéről ott volt Conrad, három srác a
fiúszövetségből, az elsőéves szobatársa és az
apukája. Tegnap este Jere azzal biztatott, hogy az
apja mintha kezdene megenyhülni. Mr. Fisher
állítólag megkérdezte tőle, mennyi pénzt szánnánk
erre az úgynevezett esküvőre. Ezer dollárt. Mr.
Fisher felhorkant. Ezer dollár nekem nagyon sok
pénznek számított. Tavaly egész nyáron kerestem
annyit pincérkedéssel.
A vendéglistánkon kevesebb mint húsz ember
szerepel. Húsz embernél még könnyedén álljuk a
költségeket. Veszünk néhány hordó sört és olcsó
pezsgőt. Mivel a parton házasodunk, még
dekorációra sem kell költeni. Esetleg egy kevés
virágdíszre az asztalokon, vagy kagylókra. Kagylók
és virágok. Egész jól haladtam a listákkal. Taylor
büszke lenne rám.
A jegyzeteimbe temetkeztem, amikor Jeremiah
felballagott a lépcsőn. A nap olyan vakítóan fénylett
mögötte, hogy belesajdult a szemem.
– Jó reggelt! – hunyorogtam rá. – Hol van Con?
– Még odakint – felelte, és leült mellém.
Vigyorogva kérdezte: – Szóval már mindennel
végeztél is nélkülem?
Csuromvizes volt. Egy csepp tengervíz a
jegyzeteimre csöppent.
 – Csak szeretnéd. – Letöröltem a vízcseppet. – Hé,
mit szólnál ahhoz, ha a lagzin kagylót sütnénk?
– Szeretem a kövön sütött kagylót – egyezett bele.
– Szerinted hány hordót kell vennünk, ha húszán
leszünk?
– Ha Peterson és Gomez eljön, az máris kettő.
– Azt beszéltük meg, hogy hárman jönnek a
szövetségből, emlékszel? – böktem felé a tollammal.
Bólintott, majd hozzám hajolva megcsókolt. Sós
volt a szája, és az arca hidegen simult az enyémhez.
Hozzábújtam, mielőtt elengedtem volna.
– Ha összevizezed Taylor mappáját, meg fog ölni –
figyelmeztettem, és letettem a mappát magam mögé.
Jeremiah bánatos arcot vágott, majd megfogta a
kezem, és a nyakába tette, mintha lassúznánk.
– Alig várom, hogy összeházasodjunk – suttogta a
nyakamba. Felvihogtam. A nyakam különösen
csiklandós volt, és Jeremiah ezt pontosan tudta.
Szinte mindent tudott rólam, és mégis szeretett.
– És te?
– Mi van velem?
Belefújt a nyakamba, és kitört belőlem a nevetés.
Próbáltam kibújni az öleléséből, de nem engedett.
Még mindig kuncogtam.
– Na jó, én is alig várom, hogy összeházasodjunk.
 Jere aznap délután ment el. Kikísértem az
autójához. Conradé nem volt ott; fogalmam sem volt,
hová mehetett.
– Hívj fel otthonról, hogy tudjam, épségben
hazaértél! – kértem. Bólintott. Hallgatag volt, ami
nem jellemző rá. Úgy gondoltam, szomorú, mert
ilyen hamar el kell mennie. Azt kívántam, bárcsak
tovább maradna. Tényleg azt szerettem volna.
Lábujjhegyre emelkedtem, és hozzásimultam.
– Akkor öt nap múlva találkozunk – súgtam.
– Öt nap múlva – ismételte utánam.
A tekintetemmel követtem, amint kigördült a
kocsifelhajtóról, a hüvelykujjam a sortom
övtartójában. Amikor eltűnt a szemem elől,
visszaindultam a házba.
 Harmincadik fejezet

ACOUSINSBAN TÖLTÖTT ELSŐ HÉTEN KERÜLTEM

CONRADOT. Nem tudtam mit kezdeni még egy olyan
emberrel, aki a fejemre olvassa, hogy hibát követek
el, különösen ha Conrad az, aki mindenki felett
ítélkezik. Még csak szavakkal sem kellett közölnie –
ez sütött a szeméből. Tehát korábban keltem, mint
ő, és korábban ettem nála. Amikor tévét nézett a
nappaliban, én fent maradtam a szobámban.
Meghívókat írtam, és esküvői blogokat olvastam,
amiket Taylor küldött át nekem.
Kötve hiszem, hogy egyáltalán észrevett. Ő is
nagyon elfoglalt volt. Szörfözött, a barátaival
találkozott, a ház körül tevékenykedett. Soha nem
gondoltam volna, hogy ilyen ügyes keze van, ha nem
látom a saját szememmel, ahogy Conrad a létrán
állva ellenőrzi a légkondi ventilátorait, és megjavítja
a postaládát. Mindezt a hálószobám ablakából
figyeltem.
Egyik nap epres nápolyit majszolgattam a
verandán, amikor felkocogott a lépcsőn. Egész
délelőtt nem láttam. Izzadt volt a haja; egy régi
középiskolás pólót viselt még a focis korszakából, és
sötétkék futónadrágot.
– Szia! – köszöntem neki. – Honnan jössz?
– Az edzőteremből – válaszolta, és elment
mellettem. Majd megtorpant. – Te ezt eszed
reggelire?
A nápolyi szélét rágcsáltam.
– Aha, de ez az utolsó. Bocs!
Ügyet sem vetett rám.
– Hagytam neked gabonapelyhet a konyhapulton.
És gyümölcsöt is találsz a tálban.
– Azt hittem, az a tiéd – vontam meg a vállamat.
– Nem akartam befalni úgy, hogy nem kérdezem
meg.
– Akkor miért nem kérdezed meg? – szólt rám
türelmetlenül. Zavarba hozott.
– Hogyan kérdezhetnélek meg, ha szinte soha
nem látlak? Mogorván méregettük egymást egy
ideig, majd felfedeztem egy halvány mosolyt az
arcán.
– Ez igaz – állapította meg, és a mosolya eltűnt.
Elhúzta az üvegajtót, majd hozzám fordult: –
Nyugodtan egyél bármiből, amit veszek!
– Részemről ugyanez a helyzet.
Ismét megjelent az alig látható mosoly.
– Tőlem megeheted az összes Pop-Tarts nápolyit,
Funyuns chip-set, Kraft makarónit és sajtot, nem
élek velük.
– Hé, mást is eszem, nem csak szemetet! –
ellenkeztem.
 – Biztos – mondta, majd bement a házba.

Másnap reggel a gabonapelyhes dobozt ismét a

konyhapulton találtam. Ezúttal vettem belőle,
öntöttem rá Conrad zsírszegény tejéből, sőt még egy
banánt is beleaprítottam. Nem is volt olyan rossz.
Kiderült, hogy Conrad remek lakótárs. Mindig
lehajtotta maga után a vécédeszkát, étkezések után
rögtön elmosogatott, sőt még papírtörlőt is vett,
amikor elfogyott. De nem is vártam tőle mást.
Conrad világéletében szerette a rendet. Ebben
tökéletes ellentéte Jeremiah-nak, aki soha nem
cserélte ki a vécépapír-gurigát, akinek nem jutott
eszébe papírtörlőt venni, vagy a zsíros serpenyőt
forró mosogatóvízbe beáztatni.
Aznap elmentem bevásárolni, és vettem néhány
dolgot vacsorára: spagettit, szószt, valamint fejes
salátát és paradicsomot salátának. Hét óra körül
elkészítettem, és azt gondoltam magamban: na, most
aztán megmutatom neki, milyen egészségesen
étkezem! Végül túlfőztem a spagettit, és nem
mostam meg rendesen a salátát, de azért finom volt.
Conrad nem jött haza, úgyhogy egyedül
vacsoráztam a tévé előtt. A maradékot kitettem neki
egy tányérra a konyhapultra, és elmentem aludni.
Másnap reggel hűlt helye volt, és az edények
tisztán sorakoztak a mosogatótálcán.
 Harmincegyedik fejezet

AKÖVETKEZŐ ALKALOM, amikor Conraddal

beszédbe elegyedtünk, akkor történt, amikor délben
a konyhaasztalnál ülve talált, előttem az esküvői
mappa. Most, hogy már elkészült a vendéglistánk,
csak ki kellett postáznom a meghívókat. Szinte
ostobaságnak tűnt a meghívókkal vesződni, amikor
olyan kevés embert hívtunk meg, ugyanakkor az e-
mailt ebben az esetben nem éreztem helyénvalónak.
David’s Bridal-féle kész meghívókat vettem – fehér
alapon türkiz kagylókkal. Semmi mást nem kellett
tennem, csak ráírni a meghívottak nevét.
Conrad elhúzta a tolóajtót, és belépett a
konyhába. A szürke pólója teljesen átizzadt, úgyhogy
gyanítottam, kocogni volt.
– Jót futottál? – kérdeztem tőle.
– Aha – nézett rám meglepődve. A kupac
borítékra pillantott. – Esküvői meghívók?
– Igen. Már csak bélyeg kell rájuk.
Öntött magának egy pohár vizet.
 – Be kell mennem a városba egy új fúrógépért. A
posta útközben van. Vehetek neked bélyeget –
vetette fel.
Most nekem kerekedett el a szemem a
meglepetéstől.
– Kösz, de szeretném megnézni, milyen „szerelem
bélyegeik” vannak.
Felhajtotta a vizet.
– Tudod, mi az a „szerelem bélyeg”? – kérdeztem,
de a választ már nem vártam meg. – Olyan bélyeg,
amin a „szerelem” szó szerepel. Esküvői meghívókra
szokták ragasztani. Én csakis onnan tudom, hogy
Taylor felhívta rá a figyelmemet, ilyet kell vennem.
Conrad sandán elmosolyodott.
– Mehetünk az én autómmal, ha akarod –
javasolta. – Megspórolunk egy utat.
– Persze! – egyeztem bele.
– Gyorsan lezuhanyozok. Tíz perc, és itt vagyok –
futott fel máris a lépcsőn.
Conrad – ígéretéhez híven – tíz perc múlva útra
készen állt. Felkapta a konyhapultról a kocsikulcsát,
én becsúsztattam a meghívókat a táskámba, és
elindultunk kifelé.
– Az én autómmal is mehetünk – ajánlottam fel.
– Nekem mindegy.
Valahogy furcsán éreztem magam, ahogy ismét
ott ültem az autójában. Az ő kocsija mindig tiszta
volt; kellemes illat járta át.
– Nem is emlékszem, mikor ültem utoljára a
kocsidban – mondtam, és bekapcsoltam a rádiót.
 – A bálod napján – vágta rá azonnal.
Te jó ég!
A bál. Amikor szakítottunk, és a parkolóban
veszekedtünk a zuhogó esőben. Rossz volt még
rágondolni is. Mennyire sírtam, mennyire kérleltem,
hogy ne menjen el. Nem nevezném életem egyik
csúcspontjának.
Kínos csend támadt közöttünk, és gyanítom,
mindketten ugyanarra gondoltunk. Hogy megtörjem
a csendet, gyorsan kijelentettem:
– A mindenit! Olyan, mintha ezer éve történt
volna.
Nem mondott rá semmit.
Conrad kitett a posta előtt, és megbeszéltük, hogy
hamarosan értem jön. Kiugrottam az autóból, és
beszaladtam az épületbe.
Gyorsan haladt a sor, és amikor én következtem,
megkérdeztem a pult mögött ülő hölgytől:
– Megnézhetném a „szerelem bélyegeket”, legyen
szíves!
A fiókjából előhúzott egy mappát, és elém
csúsztatott egy ív bélyeget. A bélyeg két esküvői
harangocskát ábrázolt, melyeket egy SZERELEM
feliratú selyemszalag kötött össze.
Letettem a meghívókat a pultra, majd gyors
fejszámolást végeztem.
– Egy ívet kérek.
– Esküvői meghívókra? – nézett a szemembe.
– Igen.
– Szeretne kérni kézi pecsételést?
 – Tessék?
– Szeretne kérni kézi pecsételést? – ismételte el,
de ezúttal már bosszúsnak tűnt.
Pánikba estem. Mi lehet az a „kézi pecsételés”?
Legszívesebben írtam volna Taylornak egy SMS-t,
hogy megkérdezzem, de a sor egyre dagadt
mögöttem, így sietősen kijelentettem:
– Nem, köszönöm.
Miután kifizettem a bélyegeket, kiültem a
járdaszegélyre, és egyenként felragasztottam őket a
borítékokra. Egyet anyámnak is – ha netalántán.
Bármikor határozhat másképp. Még mindig volt rá
esély. Conrad akkor gördült be mellém, amikor már
be is dobtam őket a kinti postaládába. Tényleg ez
történt. Tényleg férjhez megyek. Most már nem
gondolhatom meg magam – nem mintha szeretném.
Beültem mellé.
– Kaptál új fúrógépet? – kérdeztem.
– Aha. És te találtál „szerelem bélyeget”?
– Igen. Figyelj, mit jelent a kézi pecsételés?
– A pecsételés az, amikor a postán pecsétet
nyomnak a bélyegre, hogy ne lehessen újra
felhasználni. Szerintem a kézi pecsételés az, amikor
ezt nem géppel, hanem kézzel végzik.
– Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdeztem
lenyűgözve.
– Régen bélyegeket gyűjtöttem.
Tényleg! Régen gyűjtötte a bélyegeket, csak
elfelejtettem. Egy fotóalbumban tartotta őket, amit
az apukájától kapott.
 – Teljesen el is felejtettem! Szent ég, milyen
komolyan vetted őket! Az engedélyed nélkül nem
nyúlhattunk az albumhoz. Emlékszel, hogy Jeremiah
egyszer ellopta az egyiket, és felragasztotta egy
képeslapra? Olyan dühös lettél, hogy sírva fakadtál.
– Még jó! Az egy Abraham Lincoln-bélyeg volt,
amit még a nagypapámtól kaptam – védekezett
Conrad. – Igazi ritkaság.
Elnevettem magam, aztán ő is csatlakozott. Jó
volt együtt nevetni. Mikor is történt ilyesmi utoljára?
– Micsoda balfék voltam! – rázta meg a fejét.
– Nem is igaz! – tiltakoztam.
– Bélyeggyűjtés, kémiakészlet, enciklopédiaőrület
– nézett rám jelentőségteljesen.
– Igen, de mindegyiket olyan menő módon adtad
elő. – Az emlékezetemben Conrad nem balfékként
élt. Ő volt az idősebb, az okosabb, akit a felnőttes
dolgok érdekelnek.
– Téged mindig könnyen rá lehetett szedni –
emlékezett vissza. Kiskorodban nagyon utáltad a
sárgarépát. Nem voltál hajlandó megenni. De amikor
azt mondtam, hogy ha megeszed, röntgenszemed lesz
tőle, elhitted. Mindent elhittél, amit mondtam.
Ez igaz volt.
Hittem neki, amikor azt mondta, hogy
röntgenszemem lesz, ha megeszem a sárgarépát.
Hittem neki, amikor azt mondta, hogy soha nem
kellettem neki, és valószínűleg akkor is, amikor
később vissza akarta szívni az egészet. Most már
nem tudtam, mit is higgyek. Csupán azt, hogy
elvesztettem a hitem Conradban.
Hirtelen témát váltottam.
– Kaliforniában maradsz, miután lediplomáztál?
– Az az orvositól függ.
– Van barátnőd?
Láttam, hogy összerezzen. Észrevettem, hogy
hezitál.
– Nincs – mondta ki végül.
 Harminckettedik fejezet

CONRAD

AGNESNEK HÍVTÁK. Sokan Aggie-nek becézték, de

én maradtam az Agnesnél. Együtt jártunk kémiára.
Más lány esetében az Agnes szóba se jöhetett volna,
annyira öregasszonyosan csengett. Sötétszőke,
hullámos haja volt, amely keretezte az arcát. Olykor
szemüveget viselt, és a bőre olyan világos volt, mint
a tej. Amikor egyik nap arra vártunk, hogy kinyissák
a labort, randira hívott. Annyira meglepődtem, hogy
igent mondtam.
Egyre több időt kezdtünk együtt tölteni.
Szerettem vele lenni Okos volt, és a samponja illata
egész nap körüllengte. Leginkább együtt tanultunk.
Volt, hogy utána elmentünk palacsintázni vagy
burgerezni, vagy a szobájában múlattuk az időt,
amikor a szobatársa nem volt otthon. De
mindkettőnk figyelmét leginkább az orvosi
egyetemre való felkészülés kötötte le. Soha nem
aludtam nála, és nem hívtam magamhoz éjszakára.
Nem voltunk éjjel-nappal együtt nem ismertem a
barátait vagy a szüleit, bár a közelben laktak.
Egy szép napon a könyvtárban tanultunk. A félév
vége felé történt. Akkor már két – majdnem három –
hónapja randizgattunk. Hirtelen megkérdezte:
– Voltál már szerelmes?
Agnes nemcsak kémiából volt jó, de abban is,
hogy a váratlan kérdéseivel kizökkentsen.
Körbenéztem, hallja-e a valaki.
– És te?
– Én kérdeztem először.
– Akkor igen.
– Hányszor?
– Egyszer.
Agnes a válaszomat mérlegelve rágcsálta a
ceruzája végét.
– Ha egy tízes skálán meg kéne határoznod,
mennyire voltál szerelmes?
– A szerelmet nem lehet skálán mérni. Az ember
vagy szerelmes, vagy sem.
– De ha meg kellene mondanod.
A jegyzeteimet lapozgattam. Nem néztem rá.
– Tízes.
– Azta! Hogy hívták?
– Agnes, ne csináld már! Pénteken vizsgázunk.
Mogorva arcot vágott, és bokán rúgott az asztal
alatt.
– Ha nem árulod el, képtelen leszek
összpontosítani. Kérlek! A kedvemért!
Sóhajtottam egyet.
 – Belly. Azaz Isabel. Elégedett vagy?
Megrázta a fejét.
– Pfú! És most meséld el, hogyan találkoztatok!
– Agnes…
– Esküszöm, abbahagyom, csak válaszolj –
látszott, hogy fejszámolást végez – három
kérdésemre. Háromra, és kész.
Nem mondtam rá sem igent, sem nemet, csupán
várakozóan néztem rá.
– Szóval, hogyan találkoztatok?
– Nem igazán találkoztunk. Igazából mindig is
ismertem.
– Mikor érezted, hogy szerelmes vagy?
Erre a kérdésre nem tudtam mit mondani. Nem
egy meghatározott pillanatban történt. Mintha
fokozatosan ébredtem volna rá. Ahogy az ember az
alvásból kilép az álom és az ébrenlét mezsgyéjére,
majd onnan a tudatosságba. Lassú folyamat, de
amikor már ébren van, összetéveszthetetlen.
Kétségtelenül szerelmes voltam.
De ezt nem árulhattam el Agnesnek.
– Nem tudom. Egyszerűen csak megtörtént.
Úgy nézett rám, mint aki további magyarázatot
vár.
– Még van egy kérdésed – mondtam.
– Szerelmes vagy belém?
Ahogy már említettem, ez a lány jó volt abban,
hogy a váratlan kérdéseivel kizökkentsen. Fogalmam
sem volt, mit válaszolhattam volna. Mivel a válasz
egyértelmű nem volt.
 – Hát…
Megnyúlt az arca, de igyekezett jókedvűnek
hangzani.
– Szóval nem, ugye?
– És te szerelmes vagy belém? – kérdeztem
vissza.
– Lehetnék. Ha hagynám, szerintem igen.
– Ó! – Pocsékul éreztem magam a bőrömben. –
Tényleg kedvellek, Agnes.
– Tudom. Érzem, hogy ez igaz. Őszinte srác vagy,
Conrad. De nem engedsz közel magadhoz senkit.
Lehetetlen a közeledbe kerülni. – Próbálta lófarokba
kötni a haját, de az elülső tincsek állandóan
kiszabadultak, mert túl rövid volt a haja. Aztán
elengedte a haját, és a szemembe nézett. – Szerintem
te még mindig azt a másik lányt szereted, legalábbis
egy kicsit. Igazam van?

- Nincs – válaszoltam Bellynek.

- Nem hiszek neked – billentette oldalra a fejét. –
Ha nem volt lány a dologban, akkor miért maradtál
távol olyan sokáig? Kellett lennie valakinek –
incselkedett.
Ez így is volt.
Két évig kerültem. Kerülnöm kellett. Tudtam,
hogy még a nyaralóba sem mehetek, mert ha ott
vagyok a közelében, olyasmire vágynék, ami nem
lehet az enyém. Veszélyes lett volna. Ő volt az
egyetlen, akinek a közelsége megingatott az
önmagamba vetett hitemben. Aznap, amikor
megjelentek Jere-vel, felhívtam Dannyt, a
barátomat, hadd aludjak egy ideig a kanapéján, és ő
igent mondott, de végül képtelen voltam rávenni
magam. Képtelen voltam elmenni.
Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem.
Távolságtartónak. Ha megérezné, milyen sokat
jelent nekem még mindig, mindent tönkretennék.
Többé nem mennék el. Egyszer is nagyon kemény
volt.
Az ígéretek, melyeket az ember az édesanyja
halálos ágyánál tesz, nem tűrnek ellentmondást.
Olyanok, mint a titán – kemények,
megszeghetetlenek. Megígértem anyámnak, hogy
vigyázni fogok az öcsémre. Hogy odafigyelek rá.
Megtartottam a szavam. Tőlem telhetően mindent
elkövettem. Azzal, hogy eljöttem.
Lehet, hogy egy nagy rakás szerencsétlenségnek
tűntem a többiek szemében, és csalódást okoztam
nekik, de legalább nem hazudtam.
Bár Bellynek igen. Egyetlenegyszer, abban a
mocskos motelban. Azért tettem, hogy megvédjem.
Legalábbis ezt mondogattam magamnak. Mégis, ha
az életemből egyetlen pillanatot kitörölhetnék, ha az
összes rossz dolog közül egyvalamit helyrehozhatnék,
azt választanám. Amikor visszagondolok rá, milyen
volt akkor az arca – mennyire összetört, hogyan
rágta a szája szélét és húzta fel az orrát, hogy ne
látszódjon rajta a fájdalom –, az megőrjít. Istenem,
ha megtehetném, ha visszamehetnék ahhoz a
pillanathoz, és csak az igazat mondhatnám, akkor
bevallanám, hogy szeretem, és akkor soha nem
kellene még egyszer úgy néznie rám.
 Harmincharmadik fejezet

CONRAD

AZNAP ÉJJEL A MOTELBEN, le sem hunytam a

szemem. Újra és újra végiggondoltam, ami köztünk
történt. Képtelen voltam tovább játszani azt, hogy
közel engedem magamhoz, aztán meg ellököm
magamtól – egyszerűen nem éreztem helyénvalónak.
Amikor Belly hajnalban elment zuhanyozni, Jere-
vel mi is felkelniük. A takarómat hajtogattam össze
éppen, amikor kimondtam:
– Nekem belefér, hogy szereted.
Jere rám meredt, még a száját is eltátotta.
– Miről beszélsz?
Mintha a torkomat szorongatta volna valaki, alig
tudtam kinyögni:
– Részemről oké… ha vele akarsz lenni.
Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Úgy is
éreztem magam. Hallottam, hogy Belly elzárja a
vizet. Elfordultam Jeremiah-tól.
– Csak vigyázz rá! – mondtam.
 S ekkor, ahogy felöltözve, vizes hajjal kilépett a
fürdőszobából, és azzal a reménykedő szemével rám
nézett, én úgy néztem vissza rá, mint aki nem is
ismeri. Kifejezéstelen tekintettel. Láttam, hogy
elhomályosodik a szeme. Láttam, ahogy kialszik
benne a szerelem lángja. Én oltottam ki.
Ha most újra végiggondolom azt a motelbeli
pillanatot, rá kell jönnöm, hogy én indítottam el a
kettőjük kapcsolatát. Én löktem őket egymás
karjaiba. Egyedül én. És most nekem kell együtt
élnem ezzel. Ők boldogok.

Igazán jól megoldottam, hogy a lehető legkevésbé

legyek szem előtt, de azon a péntek délután, amikor
Bellynek szüksége volt rám, éppen otthon voltam.
A nappaliban ült a földön, azzal az idióta
mappával az ölében, körülötte mindenfelé papírok.
Idegesnek, feszültnek tűnt. Kiült az arcára az
aggodalom, éppen úgy, mint amikor egy
matekpéldával küzdött, de sehogy sem jött rá a
megoldásra.
– Jere dugóba került – fújta ki idegesen a haját az
arcából. – Mondtam neki, hogy korábban induljon.
Nagy szükségem lenne ma a segítségére.
– Miben kellene segítenie?
– Úgy volt, hogy ma megyünk a Michaelsbe.
Tudod, a dekorációs üzletbe.
 – Szerintem még életemben nem jártam ott –
jelentettem ki száraz hangon. – De ha akarod,
elmegyek veled.
– Tényleg? Mert ma a nehéz dolgokat kellene
megvennem…
– Persze. Semmi gond. – Megmagyarázhatatlan
örömmel töltött el, hogy segíthetek neki a
cipekedésben.
Az ő autójával mentünk, mert az volt a nagyobb.
Belly ült a kormány mögött. Addig csak néhány
alkalommal ültem mellette – egész új helyzetnek
találtam. Gyorsan és magabiztosan vezetett, mint
aki mindig ura a helyzetnek. Tetszett. Időnként
lopva rápillantottam, és figyelnem kellett, ne vigyem
túlzásba.
– Nem vezetsz rosszul – állapítottam meg.
Elmosolyodott.
– Jeremiah tanított meg ilyen jól vezetni.
Ez igaz is volt. Ő tanítgatta annak idején.
– És még mi változott?
– Hé! Soha nem vezettem rosszul!
– Szerintem Steve más véleményen lenne –
horkantam fel, és kibámultam az ablakon.
– Soha nem fogja hagyni, hogy jóvátegyem a
drágalátos autóján esett csorbát. – Sebességet
váltott, ahogy megálltunk egy lámpánál.
– Ezenkívül?
– Elkezdtél magas sarkút hordani. A kert
avatóján is az volt rajtad.
Egy pillanatig habozott.
 – Igen, néha. Bár még mindig csetlek-botlok
benne. Igazi nő lett belőlem – tette hozzá bánatosan.
Meg akartam fogni a kezét, de az utolsó
pillanatban inkább csak rámutattam az ujjaira.
– Még mindig rágod a körmödet.
Szorosabban fogta a kormányt, és halvány
mosollyal az arcán megjegyezte:
– Neked mindent észre kell venned.

– Rendben. Akkor mit is veszünk? Virágtartókat?

– Virágtartókat, más szóval vázákat – nevetett
Belly. Fogott egy bevásárlókocsit, de kivettem a
kezéből, és én toltam. – Úgy emlékszem,
„viharvázákban” állapodtunk meg.
– Mi az a „viharváza”? És Jere honnan a fenéből
tudja?
– Nem Jere-vel állapodtunk meg, hanem
Taylorral. – Elvette tőlem a kocsit, és megindult
vele. Követtem a tizenkettes sorba.
– Látod? – emelt le a polcról egy vastag falú
üvegvázát.
Összefontam a karom.
– Nagyon szép – nyögtem ki unott hangon.
Visszatette, és levett egy vékonyabbat.
– Sajnálom, hogy neked kell végigszenvedni ezt
velem. Tudom, hogy nem nagy szórakozás – mondta,
de közben nem nézett rám.
 – Nem is annyira! – szabadkoztam, és egymás
után pakoltam a vázákat a kocsiba. – Hány kell?
– Várj! Nagyot vagy közepeset vegyünk? Talán
inkább a közepeset – tétovázott, és közben az
árcímkére pillantott. – Igen, inkább a közepeset! Már
csak néhány van a polcon. Megkérdeznéd valakitől,
van-e még?
– A nagyot vegyük! – erősködtem, mert már
négyet beletettem a kocsiba. – A nagyok sokkal
mutatósabbak, és több virágot, homokot vagy bármi
mást tudsz beletenni.
Belly összehúzta a szemét.
– Csak azért mondod, mert nem akarsz eladót
keresni.
– Na jó, de tényleg. Szerintem a nagy sokkal
jobban néz ki.
Megvonta a vállát, és beletett még egy nagy vázát
a kocsiba.
– Talán elég lenne, ha minden asztalra, két
közepes helyett, egy nagy vázát tennénk – győzködte
magát.
– Na és most? – indultam tovább, de kivette a
kezemből a kocsit.
– Gyertyák.
Követtem egy másik sorba, majd egy újabba.
– Szerintem neked fogalmad sincs, hol vagyunk –
kötekedtem.
– Egy kis helytörténeti séta – fordította meg
hirtelen a kocsit. – Nézd, milyen szép művirágok! Jól
mutatnak!
 Megtorpantam.
– Vegyünk néhányat? Biztos jól festenének a
tornácon. – Kiválasztottam egy csokor napraforgót,
és hozzá pár szál fehér rózsát. – Ezek így szépek
együtt, nem?
– Vicceltem – nézett rám, és láttam, hogy alig
tudja leplezni a mosolyát. – De tényleg jól néznek ki.
Nem elképesztően jól, de azért jól.
Visszatettem a virágokat.
– Rendben, feladom. Mostantól kezdve csak a
cipekedésre összpontosítok.
– Szép elhatározás.
Amikor visszaértünk a házhoz, Jeremiah autója
már ott állt a kocsifelhajtón.
– Jere-vel majd kipakolunk később – ajánlkoztam.
– Segítek – ugrott ki az autóból. – Csak előbb
köszönök neki.
Kivettem néhányat a legnehezebb csomagok
közül, és követtem Bellyt fel a lépcsőn, a házba.
Jeremiah a kanapén feküdt, és tévét nézett. Amikor
meglátott minket, felült.
– Hol voltatok, srácok? – kérdezte csak úgy
mellesleg, de közben rám villantotta a szemét.
– A dekorboltban – válaszolta Belly. – Hánykor
értél ide?
– Nemrég. Miért nem vártatok meg? Mondtam,
hogy jövök. – Jeremiah felállt, odalépett Bellyhez, és
magához húzta.
– Megmondtam neked, hogy a Michaels kilenckor
bezár. Kétlem, hogy időben ideértél volna. – Belly
dühösnek tűnt, de azért hagyta, hogy Jeremiah
megcsókolja.
Elfordultam.
– Megyek, kipakolok – mondtam.
– Várj, segítek! – Jeremiah elengedte Bellyt, és
átkarolta a vállam.
– Con, kösz, hogy beugrottál ma helyettem!
– Semmiség.
– Már nyolc óra elmúlt – szólalt meg Belly. –
Mindjárt éhen halok. Menjünk el a Jimmy’sbe
vacsorázni!
Megráztam a fejem.
– Én nem vagyok éhes. De ti csak menjetek!
– Nincs itthon semmi ennivaló – ráncolta a
homlokát Belly. – Kérlek, gyere!
– Nem, kösz.
Újra ellenkezni kezdett, de Jere leállította.
– Bells, nincs kedve. Gyere, menjünk!
– Biztos? – fordult felém még egyszer.
– Jól vagyok – jelentettem ki, egy kissé
keményebben, mint ahogy szerettem volna.
Úgy tűnt, bevált, mert végre elmentek.
 Harmincnegyedik fejezet

AZ ÉTTEREMBEN NEM RÁKOT RENDELTÜNK. Én sült

fésűkagylót és jeges teát, Jeremiah meg
homártekercset és sört.
A pincér elkérte a személyijét, és a korát látva
elvigyorodott, de azért kihozta neki a sört.
Beleszórtam két tasak cukrot a teámba, aztán
megkóstoltam, és utána még kettőt.
– Teljesen kivagyok – dőlt hátra Jeremiah a
bokszban, és lehunyta a szemét.
– Ébresztő! Rengeteg tennivalónk van még!
– Mint például? – nézett rám.
– Hogy érted ezt? Egy csomó minden. Az
esküvőiruha-boltban rengeteg kérdést tettek fel
nekem. Hogy milyen színösszeállítást szeretnénk.
Hogy lesz-e rajtad öltöny vagy szmoking.
– Szmoking? – horkant fel Jeremiah. – A parton?
Szerintem még cipőt sem veszek.
– Jó, persze. De akkor is nagyjából ki kéne
találnod, hogy mit fogsz viselni.
 – Fogalmam sincs. Ahogy te akarod. Azt fogom
viselni, amit te és Taylor rám adtok. Az a ti napotok
lesz, rendben?
– Ha-ha! Nagyon vicces! – mérgelődtem. Nem
mintha különösebben érdekelt volna, mit vesz fel,
csak szerettem volna, ha kitalálja végre, és akkor ezt
is kihúzhatom a listámról.
Az ujjaival dobolt az asztalon.
– Arra gondoltam, legyen fehér ing és világos
vászonsort. Egyszerű és elegáns, ahogy
megbeszéltük.
– Rendben.
Jeremiah felhörpintette a sörét.
– Figyelj, táncolhatnánk a You Never Can Tell
című számra?
– Nem ismerem.
– Dehogynem ismered! A kedvenc filmemből van.
Segítek. A fiúszövetségben állandóan ez ment egy fél
éven keresztül. – Amikor még mindig üres
tekintettel meredtem rá, énekelni kezdett:
„Tizenévesek esküdtek örök hűséget, és az öreg fiúk
a legjobbakat kívánták nekik.”
– Ja! Ponyvaregény.
– Szóval?
– Viccelsz?
– Ne csináld már, Bells! Ne legyél ünneprontó!
Feltehetnénk a YouTube-ra. Fogadok, hogy hatalmas
sikerünk lenne. Jó móka lesz!
– Jó móka? Te jó mókának szánod a mi
esküvőnket? – néztem rá dühösen.
 – Ugyan már! Minden döntés a te kezedben van,
én csak ezt az egyet kérem – biggyesztette le a
száját, és nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja,
vagy sem. Bárhogy is, kiakasztott vele. Ráadásul
amiatt is dühös voltam rá, hogy nem ért időben ide a
Michaelshez.
A pincér megjelent az ennivalónkkal, és Jeremiah
azonnal nekiesett a homártekercsnek.
– Milyen más döntés van az én kezemben? –
kérdeztem.
– Eldöntötted, hogy répatortánk legyen –
emlékeztetett rá, miközben majonéz csöpögött le az
állán. – Én a csokoládétortát szeretem.
– Nem én akarom meghozni az összes döntést!
Azt sem tudom, mi legyen.
– Akkor többet fogok segíteni. Csak mondd meg,
mit! Hé, van egy ötletem! Mi lenne, ha Tarantino-
stílusban tartanánk az esküvőt? – lelkendezett.
– Tényleg, mi lenne… – ismételtem utána
kedvetlenül. A villámra tűztem egy fésűkagylót.
– Olyan menyasszony lehetnél, mint a Kill Biliben
a csaj – pillantott fel a tányérjából. – Na jó, csak
viccelek. De tényleg csúcs lesz. Olyan lezser, ahogy
megbeszéltük.
– Persze, de attól a vendégeknek még enni kell
adnunk.
– Ne aggódj a kaja meg a többi miatt! Apám majd
felfogad valakit, aki az egészet elrendezi.
Éreztem, ahogy elönt az ingerültség. Hirtelen
kifújtam a levegőt.
 – Könnyen beszélsz! Nem te szervezed az esküvőt.
Jeremiah letette a szendvicsét, és kihúzta magát.
– Mondtam már, hogy segítek. És ahogy
említettem, apám fogja a nagy részét lebonyolítani.
– Nem szeretném! Azt akarom, hogy együtt
találjuk ki. És a Quent Tarantino-filmekkel való
viccelődést nem igazán érzem segítségnek.
– Quentin –javított ki Jeremiah.
Csúnyán néztem rá.
– A táncot komolyan gondoltam – vallotta be. –
Szerintem baromi jó lenne. És Bells, én sem
tétlenkedtem. Kitaláltam, milyen zene legyen. Pete
haverom lesz a lemezlovas. Megígérte, hogy elhozza
a hangszóróit, és az iPodjáról tolja majd. Amúgy
megvan neki az egész Ponyvaregény.
Jeremiah viccesen felhúzta a szemöldökét.
Tudtam, hogy azt várja, nevessek, vagy legalább
elmosolyodjak. Már majdnem beadtam a derekamat,
hogy abbahagyjuk végre a veszekedést, és nyugodtan
megehessem a kagylóimat, amikor ártatlanul
megkérdezte:
– Várj, talán meg akarod beszélni Taylorral
előtte? Hogy neki rendben van-e?
Ellenségesen méregettem. Be kellett volna
fejeznie a viccelődést, és valamivel több hálát
tanúsítania, mivel – vele ellentétben – Taylor volt az,
aki valóban segített nekem.
– Ezt nem kell megkérdeznem tőle. Hülye ötlet,
úgyhogy nem lesz belőle semmi!
– Rendicsek, te hárpia!
 – Nem vagyok hárpia! Semmi kedvem ehhez az
egészhez! Csináld te!
Döbbenten nézett rám.
– Hogy érted, hogy semmi kedved ehhez az
egészhez?
Hirtelen felgyorsult a szívverésem.
– Úgy értem, a szervezéshez. Semmi kedvem
ehhez a hülye szervezéshez! Nem magához az
esküvőhöz. Azt még mindig szeretném.
– Akkor jó. Én is. – Átnyúlt az asztal fölött,
ellopott egy kagylót a tányéromról, és a szájába
dugta.
Gyorsan betömtem az utolsót, mielőtt azt is
megszerzi. Majd én is elvettem néhány sült krumplit
a tányérjáról, bár még az enyémen is volt.
– Hé! – húzta fel a szemöldökét. – Krumplid
neked is van.
– A tiéd ropogósabb – feleltem, inkább csak
méregből. Azon tűnődtem, vajon Jeremiah életünk
végéig megpróbálja majd ellopni az utolsó
kagylómat, vagy bekapni az utolsó falat húsomat?
Szerettem mindent megenni a tányéromról – nem az
a fajta lány voltam, aki udvariasságból mindig hagy
néhány morzsát.
Még nem nyeltem le a falatot, amikor Jeremiah
megkérdezte:
– Laurel felhívott egyáltalán?
Nagyot nyeltem. Hirtelen már nem is voltam
éhes.
– Nem.
 – Mostanra biztosan megkapta a meghívót.
– Aha.
– Nos, remélhetőleg a jövő héten jelentkezik majd
– mondta Jere az utolsó falat homártekercset tömve
épp a szájába. – Azaz, biztos vagyok benne, hogy
jelentkezni fog.
– Remélhetőleg – bólintottam. Kortyoltam egyet a
jeges teámból, majd hozzátettem: – Az első tánc
lehetne a You Never Can Tell, ha tényleg azt
szeretnéd.
Jere ököllel belebokszolt a levegőbe.
– Látod, ezért veszlek feleségül!
Mosoly suhant át az arcomon.
– Mert ilyen nagylelkű vagyok?
– Mert ilyen nagylelkű vagy, és mert teljesen
beléd zúgtam – jelentette ki, és visszavett néhányat
a sült krumplijából.

Amikor visszaértünk a házhoz, Conrad autója már

nem volt ott.
 Harmincötödik fejezet

CONRAD

KÖNNYEBBEN ELVISELTEM VOLNA, HA VALAKI – akár

többször is – fejbe lő egy ütvefúróval, mint hogy
egész éjjel azt kelljen néznem, ahogy a kanapén
ölelkeznek. Miután elmentek vacsorázni, autóba
szálltam, és meg sem álltam Bostonig. Vezetés
közben végig azon morfondíroztam, hogy nem jövök
vissza Cousinsba. A fenébe! Jobb lesz úgy! Félúton
már el is határoztam, hogy az lesz mindenkinek a
legjobb.
Már csak egyórányira jártam Bostontól, amikor
úgy döntöttem, nem foglalkozom velük, nekem is
ugyanannyi jogom van ott lenni, mint nekik. Ki kell
még tisztítanom a vízelvezető árkokat, és biztos
voltam benne, hogy az ereszcsatornába darazsak
fészkelték be magukat. Annyi mindent kellett még
elrendeznem. Nem tehettem meg, hogy nem megyek
vissza.
Éjfél körül a konyhában ültem alsónadrágban, és
gabonapelyhet kanalaztam, amikor hazaért apám.
Még mindig öltönyben volt. Azt sem tudtam,
Bostonban van-e egyáltalán.
Nem tűnt meglepettnek, amikor meglátott.
– Con, beszélhetnénk? – kérdezte.
– Aha.
Leült velem szemben a szokásos whiskysével a
kezében. A gyenge konyhai világításban
öregembernek látszott. Ritkult a haja és lefogyott,
talán túlságosan is. Mikor öregedett meg ennyire? A
fejemben mindig harminchét éves maradt.
Megköszörülte a torkát.
– Szerinted mit kellene tennem Jeremiah-val
kapcsolatban? Úgy értem, tényleg a fejébe vette ezt a
dolgot?
– Igen, azt hiszem.
– Laurel teljesen ki van kelve magából. Mindent
megpróbált, de a gyerekek nem hallgatnak rá. Belly
elmenekült otthonról, úgyhogy még csak nem is
beszélnek egymással. Tudod, Laurel milyen.
Mindez újdonság volt számomra. Fogalmam sem
volt, hogy mosolyszünet van köztük.
Apám kortyolt egyet a poharából.
– Szerinted mit tudok én itt tenni? Hogy
leállítsam?
Ez egyszer valóban egyetértettem apámmal. A
Belly iránti érzelmeimet félretéve is úgy gondoltam,
hogy ostobaság tizenkilenc évesen házasodni. Mi
értelme? Mit akarnak bebizonyítani?
– Megvonhatnád Jere-től a járandóságát –
javasoltam, amitől rögtön szörnyen éreztem magam.
Gyorsan hozzátettem: – De még akkor is ott van neki
az a pénz, amit anya hagyott rá.
– Nagyrészt befektetésekben – bólintott apám.
– Jere eltökélt. Mindenképpen véghezviszi, amit
akar. – Tétováztam, majd kimondtam: – Azonfelül
egy ilyen húzást soha nem bocsátana meg neked.
Apám felállt, és öntött magának még egy whiskyt.
Kortyolt egyet, mielőtt megszólalt:
– Nem szeretném elveszteni őt úgy, ahogy téged
elveszítettelek.
Fogalmam sem volt, mit mondjak erre. Csendben
ültünk tovább, és épp, amikor már szólásra
nyitottam a szám, hogy a tudtára adjam: Nem
vesztettél el, felállt.
Nagyot sóhajtott, és felhajtotta az italát.
– Jó éjt, fiam!
– Jó éjt, apa!
Néztem, ahogy apám felvánszorog a lépcsőn,
egyre nehezebben szedve a lépcsőfokokat – mint
Atlasz, aki a világ súlyát cipeli a vállán. Korábban
soha nem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznia. Soha
nem kellett ilyen módon apának lennie. Mindig
anyám oldotta meg a kemény helyzeteket. Most,
hogy anyánk elment, egyedül apánk maradt nekünk,
és ez nem volt elég.

Mindig is én voltam a kedvenc. Én voltam apám

Jákobja, Jeremiah pedig Ézsau. Soha nem
kérdőjeleztem meg, miért van ez így; azt
feltételeztem, ez az elsőszülöttek előjoga. Egyszerűen
elfogadtam, mint ahogy Jere is. De amikor nagyobb
lettem, rá kellett ébrednem, hogy nem ez az oka,
hanem az, hogy apám önmagát látja bennem. Nem
vagyok több a saját tükörképénél. Szerinte nagyon
hasonlítunk egymáshoz, míg Jere inkább anyánkra
ütött. így állandóan nyomást gyakorolt rám. Minden
energiáját, minden reményét belém helyezte. Foci,
iskola, minden. Keményen dolgoztam, hogy
megfeleljek az elvárásainak, hogy olyan legyek, mint
ő.
Az első alkalom, amikor rá kellett ébrednem, hogy
apám nem tökéletes, akkor történt, amikor
elfeledkezett anyám születésnapjáról. Egész nap a
barátaival golfozott, és túl későn ért haza. Jere-vel
sütöttünk tortát, vettünk virágot és üdvözlőlapot.
Mindent szépen kitettünk az étkezőasztalra. Apám
belépett, és felkiáltott:
– A francba! Elfelejtettem. Fiúk, ráírhatnám a
nevemet a lapra? Ivott néhány sört, éreztem a
leheletén, ahogy átölelt. Akkor kezdtem a
középiskolát. Tudom, már régen rá kellett volna
döbbennem, hogy az apám nem egy hős. Mégis ez
volt a legelső alkalom, amire emlékszem, hogy
csalódást éreztem egy tette miatt. Később egyre több
és több okot találtam rá.
Az iránta érzett szeretetem és büszkeségem
gyűlöletbe fordult át. S ekkor önmagamat kezdtem el
gyűlölni – azt, akit ő hozott létre. Hiszen én is
láttam, mennyire hasonlítunk egymáshoz. Ez
megrémisztett. Nem akartam olyan ember lenni, aki
megcsalja a feleségét. Nem akartam olyan ember
lenni, akinek a munka előbbre való a családnál, aki
alig ad borravalót az étteremben, és aki még arra
sem veszi a fáradságot, hogy megtanulja a
házvezetőnőnk nevét.
Onnantól kezdve elhatároztam, hogy lerombolom
a rólam alkotott képet. Nem futottam többé vele
reggelenként, nem mentem el vele többé horgászni,
és golfozni sem, amit különben sem szerettem.
Viszont abbahagytam a focit is, amit imádtam. Apám
minden meccsemre kijárt, és felvette, hogy vissza
tudjuk nézni később, és lássam, hol hibáztam.
Minden egyes alkalommal, amikor bekerültem az
újságba, bekeretezte a cikket, és kiakasztotta a
dolgozószobájába.
Azért hagytam abba, hogy ellenszegüljek.
Elvettem tőle mindazt, ami büszkeséggel töltötte el.
Sok időbe telt, hogy ráébredjek erre. Hogy én
voltam az, aki apámat piedesztálra emeltem. Én, és
nem ő. Majd letaszítottam onnan, mert nem volt
tökéletes. Mert emberi volt.

Hétfőn reggel visszatértem Cousinsba.

 Harminchatodik fejezet

HÉTFŐN CONRADDAL EGYÜTT EBÉDELTÜNK A

VERANDÁN. Csirkét és kukoricát. Nem tréfából
mondta, hogy minden áldott nap grillcsirkét eszik.
– Jere említette már, az esküvőn milyen ruhában
szeretné, hogy Stevennel megjelenjetek?
Conrad megrázta a fejét, mint aki nem is érti a
dolgot.
– Azt hittem, az esküvőkön a fiúk egyszerű
öltönyt viselnek.
– Igen, de mivel mindketten vőfélyek lesztek,
egyformán kell öltöznötök. Világos vászonsort és
fehér ing. Nem említette?
– Most hallok először a fehér ingről. És arról is,
hogy vőfély leszek.
Felszaladt a szemöldököm.
– Jeremiah nincs a helyzet magaslatán.
Természetes, hogy te vagy a vőfély. Te és Steven.
– Hogy lehet egyszerre két vőfély? Az nem
egyemberes feladat? – Beleharapott a kukoricába. –
Legyen Steven! Én nem bánom.
 – Nem! Te vagy Jeremiah bátyja. Neked kell a
vőfélynek lenni.
Megszólalt a telefonom, épp amikor a vőfély
feladatairól magyaráztam neki. Nem ismertem a
számot, amelyről hívtak, de mivel sok intéznivalóm
akadt az esküvővel kapcsolatban, nem egy ilyen
hívást kaptam akkoriban.
– Isabel? – kérdezte egy ismeretlen női hang.
Idősebbnek hangzott, talán anyám korabelinek.
Bárki volt is az, erős bostoni akcentussal beszélt.
– Ühüm, igen. Én vagyok.
– Denise Coletti vagyok, és Adam Fisher
irodájából hívom.
– Ó… jó napot! Nagyon örülök!
– Én is. Csak egyeztetnünk kellene néhány dolgot
az esküvőjükkel kapcsolatban. Találtam egy
Elegantly Yours nevű rendezvényszervező céget,
akik vállalták a vacsora lebonyolítását. Teljesen az
utolsó pillanatban mondtak rá igent; ez a cég
általában hónapokkal előre vállal csak
rendezvényeket. Rendben van így?
– Persze – egyeztem bele félszegen.
Conrad kérdőn nézett rám. Denise Coletti –
artikuláltam a szavakat. Elkerekedett a szeme, és
mutatta, hogy adjam át neki a telefont, de eltoltam a
kezét.
– Nos, hány embert várnak? – hangzott Denise
következő kérdése.
– Húszat, ha mindenki eljön.
 – Adam többet mondott, talán negyvenet, de majd
még egyeztetünk. – Hallottam, hogy gépel. – Szóval,
négy-ötféle előétel lesz. Szeretnének vegetáriánus
fogást is?
– Nem hiszem, hogy Jeremiah-nak vagy nekem
lennének vegetáriánus barátaink.
– – Rendben. Szeretne elmenni egy kóstolóra? Jó
ötletnek tartanám.
– Rendben.
– Remek. Akkor kérek tőlük időpontot a jövő
hétre. Most pedig az ülésrend. Két-három hosszú,
vagy öt kerek asztalt szeretnének?
– Hát… – Az asztalokról eddig még nem
döntöttünk. És milyen negyven emberről beszél? Jó
lett volna, ha Taylor itt ül mellettem, és segít. –
Visszatérhetnénk még rá?
Denise sóhajtott, amiből tudtam, hogy nem ez volt
a jó válasz.
– Persze, de minél előbb, hogy tudathassam
velük. Akkor most ennyi. Ezen a héten még hívom.
Ó, és gratulálok!
– Nagyon köszönöm, Denise!
Mellettem Conrad kiáltott egy nagyot.
– Szia, Denise!
– Connie az? Szeretettel üdvözlöm.
– Denise üdvözöl – adtam át Conradnak az
üdvözletét, mire Denise még hozzátette: Mazel tov!,
és letettük.
 – Mi folyik itt? – kérdezte Conrad. Egy
kukoricaszem ragadt az arcára. – Miért hív Denise
téged?
Letettem az asztalra a telefont.
– Hát, úgy tűnik, apád titkárnője a kezébe vette
az esküvőnk szervezését. És húsz helyett negyven
embert hívunk meg.
– Jó hír – állapította meg.
– Hogy érted, hogy jó hír?
– Úgy, hogy apám beleegyezett, hogy ti ketten
összeházasodjatok. És még fizeti is. – Conrad
nekilátott a csirkéjének.
– Nahát! – Felálltam. – Jobb, ha felhívom Jere-t.
Várjunk csak, most még dolgozik.
Visszaültem.
Valószínűleg megkönnyebbülést kellett volna
éreznem, hogy valaki átveszi tőlem a szervezést, de
inkább úgy éltem meg, hogy még inkább a nyakamba
zúdul ez az egész. Az esküvő sokkal nagyobb
eseménynek ígérkezett, mint ahogy valaha is
elképzeltem. Asztalokat fogunk bérelni? Mindez túl
sok volt nekem. És túl hirtelen.
Szemben velem Conrad a második cső kukoricát
vajazta. A tányéromra pillantottam, de minden
éhségem elpárolgott. Hányinger kerülgetett.
– Egyél! – parancsolt rám Conrad.
Bekaptam egy falat csirkét.
Aznap csak este tudtam elérni Jeremiah-t. De
igazából anyámmal szerettem volna beszélni. Ő
tudta volna, hogyan rendezzük el az asztalokat, és
hová ültessük az embereket. Nem Denise-szel
szerettem volna ezt megvitatni, vagy tőle várni, hogy
megmondja, mit tegyek. De nem is Mr. Fishertől,
vagy akár Susannah-tól. Csakis anyámtól.
 Harminchetedik fejezet

CONRAD

SOKÁIG FEL SEM TŰNT, milyen nehéz időszakon

megy át Belly, amíg a hét vége felé el nem kaptam
egy Taylorral folytatott telefonbeszélgetését. Nyitva
hagyta az ajtaját, én pedig éppen fogat mostam az
emeleti fürdőben.
Meghallottam, amint azt mondja:
– Taylor, tényleg sokat jelent nekem az anyukád
igyekezete, de biztosíthatlak felőle, nekem ez jó így…
Tudom, de akkor is nagyon furcsán érezném magam,
ha a leánybúcsúmon ott lenne az a sok asszony,
anyámat kivéve… – Hatalmasat sóhajtott. – Igen,
tudom. Rendben. Kérlek, mondd meg anyukádnak,
hogy köszönöm.
Ekkor becsukta az ajtaját, és szinte biztos vagyok
benne, hogy sírni hallottam.
A szobámba mentem, végignyúltam az ágyamon,
és a plafont bámultam.
Belly egy szóval sem árulta el nekem, milyen
szomorú az anyukája miatt. Bizakodó, természetéből
adódóan jókedvű ember volt, ugyanolyan, mint Jere.
Ha valaminek volt jó oldala is, Belly azt biztosan
megtalálta. A sírása felrázott. Tudtam, hogy ki
kellene maradnom ebből, hogy az lenne a legokosabb.
Nincs szüksége rám, hogy vigyázzak rá. Nagylány.
Különben is, mit tehettem volna érte? Egyértelmű,
hogy nem lett volna szabad belebonyolódnom.

Másnap reggel korán felkerekedtem, hogy

találkozzam Laurellel. Még hűvös volt odakint.
Útközben felhívtam, és megkérdeztem, együtt
reggelizhetnénk-e. Meglepődött, de nem kérdezett
semmit. Azt felelte, találkozzunk a főút melletti
vendéglőben.
Ahogy visszaemlékszem, Laurel mindig is
különleges volt számomra. Kisgyerekkorom óta
szerettem a közelében lenni. Szerettem, hogy
mellette csendben lehetett maradni. Nem bánt
lekezelően a gyerekekkel; egyenjogúként kezelt
minket. Miután anyám meghalt és a Stanfordra
mentem, egyszer-egyszer felhívtam telefonon.
Szerettem beszélgetni vele, és azt, hogy anyámra
emlékeztetett, de nem fájóan. Olyan volt, mintha az
otthont jelentette volna számomra.
Ő ért oda elsőként a vendéglőbe, és egy bokszban
ülve várt rám.
– Connie! – állt fel, amint meglátott, és ölelésre
tárta a karját. Mintha lefogyott volna.
 – Szia, Laur! – öleltem át. Vékonynak éreztem, de
az illata ugyanolyan volt. Laurelből mindig friss
fahéjillat áradt.
Leültem vele szemben. Miután mindketten
szalonnát és palacsintát rendeltünk, megkérdezte:
– Nos, hogy vagy?
– Jól – válaszoltam, és ittam egy kortyot a
narancslevemből. Hogyan is kellett volna szóba
hoznom ezt a témát? Nem az én stílusom; nem jön
belőlem természetesen, mint ahogy például Jere-ből.
Olyasmibe ütöttem bele az orrom, ami nem az én
dolgom. De meg kellett tennem. Belly miatt.
Megköszörültem a torkom, és belekezdtem a
mondandómba.
– Azért hívtalak fel, mert beszélni akartam veled
az esküvőről. Az arca megmerevedett, de nem
szakított félbe.
– Laur, szerintem el kellene menned az esküvőre.
Szerintem részt kellene venned benne. Mégiscsak az
édesanyja vagy.
A kávéját kevergette, majd a szemembe nézett.
– Szerinted össze kellene házasodniuk?
– Azt nem mondtam.
– Akkor mit gondolsz?
– Azt gondolom, hogy szeretik egymást, és össze
fognak házasodni, tekintet nélkül arra, hogy bárki
más mit gondol erről. És… szerintem Bellynek nagy
szüksége van most az édesanyjára.
– Úgy tűnik, Isabel jól megvan nélkülem –
jelentette ki szárazon.
 – Egyszer sem hívott fel, hogy a tudtomra adja,
hol van egyáltalán. Adamtől kellett megtudnom, aki,
mellesleg, nyilvánvalóan állja az esküvő költségeit.
Jellemző rá. És most, hogy Steven a vőfély, Belly
apja is beadta a derekát, ahogy szokta. Látszólag én
vagyok az egyetlen, aki állja a sarat.
– Belly nincs jól. Alig eszik. És… tegnap éjjel
hallottam, hogy sír. Azt mondta Taylornak, nagyon
köszöni, hogy az anyukája leánybúcsút akar neki
szervezni, de az nem lenne az igazi nélküled.
Laurel arca mintha ellágyult volna egy kicsit.
– Lucinda leánybúcsút szervezne neki? –
merengett, majd tovább kavargatta a kávéját. – Jere
nem gondolta ezt át. Nem veszi elég komolyan.
– Ebben van valami. Nem igazán megfontolt, de
hidd el nekem, Bellyt komolyan veszi. – Mély
lélegzetet vettem, aztán kimondtam:
– Laurel, ha nem mész el, meg fogod bánni.
Merőn nézett rám.
– Ugye őszinték lehetünk egymással?
– Persze, mindig is azok voltunk.
Laurel bólintott, és belekortyolt a kávéjába.
– Ez így van. Akkor légy szíves, áruld el nekem,
miért érdekel ez téged ennyire?
Tudtam, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést. Végül
is, Laurel már csak ilyen. Nem fecsérli az idejét.
– Azt szeretném, hogy Belly boldog legyen.
– Ó! Csak ő?
– Jeremiah is.
– Ennyi? – fürkészte az arcom kitartóan.
 Csak néztem rá.

Szerettem volna kifizetni a számlát, hiszen

mégiscsak én hívtam meg őt, de Laurel nem engedte.
– Az kizárt! – jelentette ki.
A visszaúton lejátszottam magamban az egész
beszélgetésünket. A mindentudó kifejezést Laurel
arcán, amikor megkérdezte, miért érdekel ez engem.
Mi történik? Elmegyek vázákat választani Belly-vel,
és a békéltető szerepét játszom a szülők felé.
Hirtelen nyakig benne voltam az egészben, miközben
nem is értettem egyet velük. Ki kell másznom ebből!
Hát legyen! Mosom kezeimet.
 Harmincnyolcadik fejezet

MERRE JÁRTÁL? – kérdeztem Conradtól, amikor

hazaért. Egész délelőtt távol volt.
Nem válaszolt azonnal. Jobban mondva, kerülte a
tekintetemet, majd hirtelen kibökte:
– Csak az ügyeimet intéztem.
Furcsán néztem rá, de nem volt hajlandó többet
elárulni.
– Lenne kedved elkísérni Dyerstownba, a
virágoshoz? El kell hoznom az esküvői virágokat.
– Jere nem jön ma? Nem mennél inkább vele? –
kérdezett vissza bosszúsan.
Meglepődtem, és egy kicsit meg is bántódtam.
Úgy gondoltam, egész jól kijöttünk egymással az
elmúlt néhány hét alatt.
– Nem ér ide estig – feleltem, és viccelődve
hozzátettem: – Különben is te vagy a virágszakértő,
és nem Jere. Talán elfelejtetted?
Conrad a mosogatónál állt, háttal nekem.
Megnyitotta a csapot, és alátartott egy poharat.
– Nem szeretném, hogy kiakadjon.
A hangjában némi sértettséget véltem felfedezni.
Sértettséget, és még valamit – félelmet.
 – Mi a baj? Történt valami ma reggel? – Hirtelen
elfogott a nyugtalanság. Amikor Conrad nem
válaszolt, odaléptem hozzá, hogy a kezemet a vállára
tegyem, de ekkor hirtelen megfordult, és a karom
lehanyatlott.
– Semmi sem történt – jelentette ki. – Menjünk!
Én vezetek.
A virágkereskedésben szinte alig szólt hozzám.
Taylorral a kála mellett döntöttünk, de amikor
megláttam a szépen elrendezett virágokat, végül a
bazsarózsát választottam. Megmutattam őket
Conradnak, mire azt mondta:
– Ezek voltak anyám kedvenc virágai.
– Emlékszem – bólintottam. Öt kompozíciót
rendeltem, minden asztalra egyet. Ahogy Denise
Coletti meghagyta.
– És a csokrok? – kérdezte az eladó.
– Lehetnének azok is bazsarózsából?
– Természetesen. Kötünk belőle egy szép csokrot.
– Majd Conradhoz fordult. – Ön és a vőfélyek a
gomblyukukba tűzik a virágot?
Conrad elvörösödött.
– Nem én vagyok a vőlegény – tiltakozott.
– Ő a vőlegény bátyja – magyaráztam, és
átnyújtottam Mr. Fisher bankkártyáját az eladónak.
Gyorsan kijöttünk.
 A hazafelé vezető úton megpillantottam egy
útszéli gyümölcsárust. Szerettem volna megállni, de
nem szóltam. Szerintem Conrad megérezte, mert
megkérdezte:
– Szeretnél visszamenni?
– Nem fontos, már elhagytuk.
Hirtelen megfordult az egyirányú úton. A
bódéban néhány rekesz őszibarack állt, valamint egy
tábla, mely egy becsületkasszára mutatott.
Beledobtam egy dollárt, mert nem volt nálam apró.
– Kérsz egyet? – kérdeztem Conradot, és közben a
pólómba törölgettem a barackot.
– Nem, allergiás vagyok az őszibarackra.
– Mióta? – érdeklődtem. – Határozottan
emlékszem, hogy régen ettél barackot. De barackos
pitét mindenképpen.
Megvonta a vállát.
– Mindig is az voltam. Ettem régen, de viszket
tőle a szám.
Mielőtt beleharaptam volna, lehunytam a
szemem, és magamba szívtam a gyümölcs illatát.
– Sajnálhatod.
Soha életemben nem ettem még ilyen finom
barackot. Egészen érett volt. Ahogy mohón
beleharaptam, végigfolyt a leve az államon és a
kezemen. Egyszerre volt édes és fanyar. Minden
érzékszervemmel élveztem – az illatát, az ízét, a
látványát.
 – Tökéletes ez a barack – áradoztam. – Szerintem
le is mondok a következőről, mert biztosan nem lehet
ennyire finom.
– Tegyünk próbát! – ajánlotta Conrad, és hozott
nekem még egyet. Négy harapással magamba
tömtem az egészet.
– Na, ugyanolyan jó volt?
– Igen!
Conrad óvatosan megtörölte az ingével a számat.
Talán az volt életem legmeghittebb érintése.
Megszédültem, szinte elvesztettem az
egyensúlyomat.
Végig a szemembe nézett, majd hirtelen lesütötte
a szemét, mintha a nap túlságosan belesütött volna
mögülem.
Kiléptem oldalra.
– Veszek még néhányat, Jere-nek – mondtam
gyorsan.
– Jó ötlet – lépett ő is hátra. – A kocsiban várlak.
Remegtem, miközben egy zacskóba válogattam a
barackot.
Egyetlen pillantása, egyetlen érintése elég volt
ahhoz, hogy reszkessek. Őrület! Épp a testvéréhez
készülök férjhez menni.
Az autóban nem szóltam hozzá. Akkor sem
tudtam volna megszólalni, ha akarok. A légkondis
autó csendjében a köztünk lévő csend őrjítően
hangosnak hallatszott. Inkább lehúztam az ablakot,
és a mellettem elhaladó dolgokra összpontosítottam.
 A kocsifelhajtón már ott állt Jeremiah autója.
Conrad azon nyomban eltűnt, ahogy beléptünk a
házba. Jere-t a kanapén szunyókálva találtam,
napszemüveggel a fején. Csókkal ébresztgettem.
Kinyitotta a szemét.
– Szia!
– Szia! Kérsz egy barackot? – lengettem meg a
zacskót az orra előtt. Hirtelen nyugtalanság fogott el.
Jere átölelt, és a fülembe súgta:
– Te vagy a barack.
– Tudtad, hogy Conrad allergiás a barackra? –
kérdeztem.
– Persze. Nem emlékszel, amikor barackos
jégkrémet evett, és feldagadt az egész szája?
Kibontakoztam az öleléséből, és a konyhába
indultam, hogy megmossam a barackot. Nem kell
bűnösnek érezned magadat, semmi sem történt, te
semmit sem tettél – mondogattam magamnak.
A piros műanyag szűrőt a csap alá tartottam, és
leráztam a vizet a barackokról, ahogy Susannah-tól
annyiszor láttam. Jeremiah mögém lépett, és
kikapott egyet a szűrőből.
– Szerintem már elég tiszta – viccelődött.
Felült a konyhapultra, és beleharapott a
barackba.
– Finom, ugye? – néztem rá kérdőn. Én is fogtam
egyet, és magamba szívtam az illatát, hogy
kiszellőztesse a fejemből az összes őrült gondolatot.
Jeremiah bólintott. Már meg is ette, és a magot a
mosogatóba dobta.
 – Nagyon finom. Epret vettél? Meg tudnék enni
egy dobozzal!
– Nem, csak barackot.
A barackokat egy fém gyümölcsöstálba tettem, és
igyekeztem a lehető leggusztusosabban elrendezni
őket. Még mindig remegett a kezem.
 Harminckilencedik fejezet

A LAKÁSBAN SÖTÉTKÉK PADLÓSZŐNYEG VOLT, és

bár strandpapucsot viseltem, azon keresztül is
éreztem, hogy nyirkos. A konyha mérete egy
repülőgép mosdójához volt hasonlatos, és a
hálószobának nem volt ablaka. Magas belmagasságú
lakásként hirdették – talán ez volt az egyetlen
pozitívuma.
Jeremiah-val az egész napot lakások
nézegetésével töltöttük a suli közelében. Addigra
már hármat láttunk. Ez volt köztük messze a
legrosszabb.
– Nekem tetszik a szőnyeg – jegyezte meg
Jeremiah elismerően.
– Kellemes reggel úgy kikelni az ágyból, hogy az
ember lába alatt szőnyeg van.
Az ajtóra pillantottam, ahol a háziúr várt ránk.
Annyi idős lehetett, mint apám. Hosszú ősz lófarkat
és bajuszt viselt, és egy derékig meztelen sellő
díszítette a felkarját. Észrevette, hogy a tetoválást
bámulom, és rám vigyorgott. Bizonytalanul
visszamosolyogtam rá.
 Majd visszamentem a hálószobába, és intettem
Jeremiah-nak, hogy kövessen.
– Mintha cigarettaszagot éreznék – suttogtam. –
Beleivódott a szőnyegbe.
– Használj légfrissítőt, bébi!
– Használj te! Egyedül. Mert én nem jövök ide.
– Mi a gond? Ez a hely olyan közel van a
kampuszhoz, hogy szinte már belül van. És tartozik
hozzá egy kertrész, ahol grillezhetünk. Gondolj csak
a jó kis kerti partikra! Ne csináld, Belly!
– Felejtsd el! Menjünk vissza a legelső lakásba!
Abban legalább volt légkondi. – A felettünk lévő
lakásból inkább érezni, mint hallani lehetett, ahogy
valaki dübörögteti a zenét.
Jeremiah zsebre dugta a kezét.
– Az a ház tele volt öregekkel és családokkal,
ebben viszont a mi korosztályunk lakik. Olyan
egyetemisták, mint mi.
Újabb pillantást vetettem a háziúrra. A mobilját
nézte, mint aki nem is figyel a beszélgetésünkre.
– Ez a hely olyan, mintha egy diákszövetségben
laknánk – halkítottam le a hangom. – Ha abban
akarnék élni, akkor visszamennék oda veled.
Jeremiah értetlenkedve meresztette rám a
szemét.
– Úgy gondolom, nem vesszük ki a lakást –
mondta ki jó hangosan. Majd a háziúr felé fordulva
megvonta a vállát, mintha azt mondaná: Mit lehet
tenni? Mintha ők ketten alkottak volna egy párt.
 – Köszönöm, hogy megmutatta – fordultam én is a
férfi felé.
– Semmi gond – válaszolta, és cigarettára
gyújtott.
Amint kiléptünk a lakásból, dühös pillantást
vetettem Jeremiah-ra. Mi van? – formálta némán a
szavakat. Nem értette. Dühösen megráztam a fejem.
– Késésben vagyok – jelentette ki az autóban. –
Válasszuk ki az egyik lakást! Túl akarok már lenni
az egészen.
– Rendben – mondtam, és feltekertem a
légkondit. – Én az elsőre szavazok.
– Rendben – egyezett bele.
– Rendben – bólintottam.
Visszamentünk az első házba, hogy kitöltsük a
szükséges papírokat. Egyből megkerestük a ház
képviselőjét, akit Carolynnak hívtak. Magas, vörös
hajú nő volt, és mintás dzsörzéruhát viselt. A
parfümje illata Susannah-ra emlékeztetett. Ezt
egyértelműen jó jelnek vettem.
– Tehát nem a szüleik bérelik ki maguknak a
lakást? – kérdezte tőlünk. – A legtöbb diák esetében
a szülők írják alá a bérleti szerződést.
Szólásra nyitottam a számat, de Jeremiah
megelőzött.
– Nem, mi magunk írjuk alá – jelentette ki. –
Nemsokára összeházasodunk.
A nő arcára kiült a meglepetés, majd észrevettem,
hogy gyors pillantást vet a hasamra.
– Ó! – kiáltott fel. – Gratulálok!
 – Köszönjük! – nyugtázta Jeremiah.
Én nem szóltam semmit. Arra gondoltam,
mennyire abnormális az, hogy mindenkinek rögtön a
terhesség jut eszébe, amint meghallja a hírt, hogy
összeházasodunk.
– Ellenőriznem kell a hitelkártyájukat, és azt
követően továbbítom a kérelmüket – mondta
Carolyn. – Ha minden rendben, önöké a lakás.
– Ha az ember késve fizetett be néhány számlát,
az, hogy is mondjam, negatív hatással van az
aktuális hitelére? – hajolt előre Jeremiah.
Éreztem, hogy elkerekedik a szemem.
– Miről beszélsz? – sziszegtem. – Apád tölti fel a
hitelkártyádat.
– Igen, tudom, de nyitottam egy diákkártyát is,
hogy saját hitellehetőségem legyen – vigyorgott
meggyőzően Jeremiah.
– Biztosan rendben lesz – bólintott Carolyn, de az
arcáról lehervadt a mosoly. – Isabel, mi a helyzet az
ön hitelkeretével?
– Szerintem rendben van. Apám kártyáját
használhatom, de eddig még soha nem tettem.
– Hm. Rendben. Rendelkeznek esetleg valamilyen
vásárlási hitelkártyával? – nézett rám kérdőn.
Megráztam a fejem.
– Határozottan ki tudjuk fizetni az első és az
utolsó havi bérleti díjat – vetette közbe Jeremiah. –
Valamint a kauciót is le tudjuk tenni. Úgyhogy nem
lehet semmi gond.
 – Remek – állt fel Carolyn. – Ezt a mai napon
továbbítom, és néhány napon belül tudatom önökkel
a döntést.
– Szorítok érte – mondtam, és próbáltam
vidámnak tűnni.

Jeremiah-val kisétáltunk az épületből, egyenesen

a parkolóba. Az autó mellett állva megjegyeztem:
– Nagyon remélem, hogy megkapjuk ezt a lakást.
– Ha nem, akkor valamelyiket a másik kettő
közül. Kétlem, hogy Gary ellenőrizné a
hitelkártyánkat.
– Ki az a Gary?
Jeremiah átment a vezető oldalra, és kinyitotta az
ajtót.
– A fickó az utolsó lakásból.
Fennakadt a szemem.
– Biztos vagyok benne, hogy Gary ugyanúgy
ellenőrizné.
– Kétlem – ismételte el Jere. – Gary jó fej.
– Garynek minden bizonnyal metamfetamin
laborja van az alagsorban – jegyeztem meg, amitől
most Jeremiah-nak akadt fenn a szeme.
– Ha abba a lakásba költöznénk, egyik éjjel egy
jéggel teli fürdőkádban ébrednénk, a vesénk nélkül –
folytattam.
 – Belly, egy csomó diáknak ad ki lakást. Egy srác
a focicsapatból egész múlt évben ott lakott, és még
mindig él. Megvan mindkét veséje…
Merőn néztünk egymásra az autó két oldaláról.
– Miért is beszélünk még mindig erről? – kérdezte
Jeremiah. – Úgy lesz, ahogy te szeretnéd, nem
emlékszel?
Nem úgy fejezte be a mondatot, ahogy, szerintem,
a szíve szerint tette volna: Úgy lesz, ahogy te
szeretnéd – mint ahogy mindig is úgy van.
– Még nem tudjuk, hogy úgy lesz-e, vagy sem.
Nem úgy fejeztem be a mondatot, ahogy a szívem
szerint tettem volna: Még nem tudjuk, hogy úgy lesz-
e, vagy sem – mert a hitelkártyáddal valami gond
támadt.
Feltéptem az ajtót, és beültem

Azon a héten engem hívtak fel azzal, hogy nem

kaptuk meg a lakást. Nem tudom, vajon Jere
érvénytelen hitelkártyája, vagy pedig az én
hitelkártyám hiánya volt az oka, de igazából nem is
volt érdekes. A lényeg az, hogy nem kaptuk meg.
 Negyvenedik fejezet

TAYLOR LEÁNYBÚCSÚJÁRA IGYEKEZTEM. Úgy

gondoltam rá, mintha az ő leánybúcsúja lenne, mivel
az édesanyjával ketten szervezték. A kiküldött
meghívók szebbek voltak, mint a tényleges esküvői
meghívóink.
Már egy csomó autó állt a ház előtt. Felismertem
köztük Marcy Yoo ezüstszürke Audiját és Taylor
nagynénjének, Mindynek a kék Hondáját. Taylor
fehér lufikat kötött a postaládára. Erről eszembe
jutottak Taylor születésnapi bulijai. Bár neki mindig
vadító rózsaszín lufijai voltak.
Fehér nyári ruha és szandál volt rajtam.
Kifestettem a szemem, arcpírt tettem az arcomra és
rózsaszín szájfényt a számra. Amikor eljöttem
Cousinsból, Conrad megjegyezte, hogy jól nézek ki.
Akkor szóltunk egymáshoz először a barackvásárlás
óta. Annyit mondott: Jól nézel ki, én pedig azt
válaszoltam: Köszi. Semmi rendkívüli.
Becsöngettem – ilyen még soha nem fordult elő
velem Taylorék-nál. De mivel vendégségbe jöttem,
úgy gondoltam, így illendő.
 Taylor nyitott ajtót. Rózsaszín ruhát viselt,
amelyen alul világoszöld halak úsztak körbe-körbe.
A haját félig feltűzte. Úgy festett, mintha inkább ő
lenne a menyasszony, s nem én.
– Csinos vagy! – ölelt át.
– Te is! – viszonoztam a bókot.
– Szinte már mindenki itt van – magyarázta, és
elindultunk a nappali felé.
– Pisilek egyet – váltottam hirtelen irányt.
– Siess, te vagy a díszvendég!
Gyorsan megmostam a kezem, és próbáltam
rendbe szedni a hajam az ujjaimmal. Feltettem még
egy kevés szájfényt. Nem tudom, miért, de ideges
voltam.
Taylor krepp-papírból kivágott esküvői
harangokkal díszítette a nappalit, és a Templomba
menet című dal szólt.
Ott voltak a közös barátnőink: Marcy, Blair és
Katie, Taylor nagynénje, Mindy, a szomszédunk,
Mrs. Evans, és Taylor anyukája, Lucinda. És
mellette, a kanapén, világoskék kosztümben, az
anyám.
Elhomályosult a tekintetem, amikor megláttam.
Nem rohantunk egymás felé, nem hullattunk
könnyeket. A karjaimba zártam a barátnőimet, a
lányokat és asszonyokat, és amikor utolsóként
anyámhoz értem, hosszan és szorosan átöleltük
egymást. Nem volt szükségünk szavakra, mivel
mindketten tudtuk, mit jelent ez a pillanat.
A büféasztalnál Taylor megszorította a kezem.
 – Boldog vagy? – súgta a fülembe.
– Nagyon! – súgtam vissza, és felvettem egy
tányért. Mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem.
Minden a helyére került. Visszakaptam az
anyukámat.
– Akkor jó – mondta Taylor.
– Hogy történt? Anyád beszélt az én anyámmal?
– Aha – dobott felém egy puszit. – Anyukám
szerint nem is volt nehéz meggyőzni, hogy eljöjjön.
Lucinda, mintegy asztaldíszként, a híres fehér
kókusztortáját tette az asztal közepére. Szénsavas
limonádé, virslis táska, bébirépa és hagymamártás –
a kedvenc ételeim sorakoztak az asztalon. Anyám
saját készítésű citromtortával rukkolt elő.
Telepakoltam ennivalóval a tányéromat, és
leültem a lányok mellé. Egy virslis táskát már a
számba is tömtem.
– Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek! – kezdtem a
beszélgetést.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy férjhez mész –
rázta a fejét Marcy hitetlenkedve.
– Én sem – tette hozzá Blair.
– Én sem – nyugtáztam.
Az ajándékok kibontása volt az este fénypontja.
Mintha a születésnapom lett volna. Marcytől
muffinsütőt, Blairtől vizespoharakat, Mindy nénitől
kéztörlőket, Lucindától szakácskönyveket, anyámtól
egy steppelt paplant kaptam.
Taylor mellettem ült, feljegyezte, kitől mit
kaptam, és összegyűjtötte a szalagokat. Lyukakat
vágott egy papírtányérba, és átfűzte rajtuk a
szalagokat.
– Hát ez meg mire jó? – álmélkodtam.
– Ez lesz a próbacsokrod, te butus! – világosított
fel Lucinda sugárzó arccal. Észrevettem, hogy
szoláriumban járt aznap, mert még mindig látszott a
szemüveg nyoma az arcán.
– Ja, mi nem tartunk próbát – lélegeztem fel.
Mert őszintén, mit kellene elpróbálnunk, ha egyszer
az óceán partján fogunk összeházasodni. Minden
egyszerű lesz, ahogy mindketten szeretnénk.
Taylor átnyújtotta nekem a tányért.
– Akkor kalapként kell viselned – viccelődött.
Lucinda felállt, és a papírtányért, mint egy
főkötőt, a fejemre igazította. Jót nevettünk rajta, és
Marcy egy fotót is készített.
Taylor, jegyzetfüzetével a kezében, szólásra
emelkedett.
– Akkor most készüljünk fel arra, mit fog Belly
mondani a nászéjszakáján.
A szalagok mögé bújtam. Hallottam már erről a
játékról. A koszorúslány minden egyes szót lejegyez,
amit a leendő menyasszony kiejt a száján, miközben
az ajándékokat bontogatja.
– Annyira bájos! – kiáltott fel Taylor, és a szoba
megtelt kacagással.
Próbáltam kitépni a kezéből a jegyzetfüzetet, de
magasan a fejem fölé tartotta, úgy olvasta fel.
– Jeremiah imádni fogja! – nevetett.
 Miután túlestünk a vécépapírból készült
menyasszonyi ruha versenyen, rendet tettünk, és
mindenki elment, kikísértem anyámat az autójához.
Lesütött szemmel mondtam neki:
– Köszönöm, anya, hogy eljöttél! Ez nagyon sokat
jelent nekem.
Kisimította a hajamat a szememből.
– A lányom vagy – jelentette ki egyszerűen.
A nyakába ugrottam.
– Annyira, de annyira szeretlek!
Amint beültem az autóba, felhívtam Jeremiah-t.
– Minden sínen van! – visítottam. Nem mintha
addig nem lett volna. De mégis, az esküvő
szervezése, az otthonomtól való elszakadás, az
anyámmal való veszekedés – ezek mind hatalmas
teherként nehezedtek rám. De így, hogy anyám
ismét mellettem állt, éreztem, hogy újra kapok
levegőt. Az aggodalmaim elszálltak. Végre teljesnek
és egésznek éreztem magam. Mint aki képes
mindenre.
Aznap éjjel otthon aludtam. Steven, anya és én
egy olyan tévécsatornát néztünk, ahol megtörtént
bűneseteket rekonstruálnak. A szörnyű jeleneteknél
farkasként vonítottunk, Fritost ettünk, és befaltuk a
citromtorta maradékát. Annyira jó volt velük lenni!
 Negyvenegyedik fejezet

CONRAD

AZNAP AMIKOR BELLY HAZAMENT, meglátogattam

Ernie-t, a Tenger gyümölcsei étterem öreg
tulajdonosát, akinél még anno az asztalokat
törölgettem. Az összes kölyök, aki valaha megfordult
Cousinsban, ismerte Ernie-t, mint ahogy Ernie is
ismerte a kölyköket. Egyetlen arcot sem felejtett el,
bármennyire megöregedett időközben. Már akkor is
legalább hetvenéves volt, amikor középiskolásként
nála dolgoztam. Ma már az unokaöccse, John vezeti
az éttermet, aki egy nagy barom. Első lépésként
csapossá fokozta le Ernie-t, majd amikor ez a munka
is túl nehéznek bizonyult neki, azt a feladatot szabta
ki neki, hogy szalvétába göngyölje az evőeszközöket.
Végül teljesen kiszorította Ernie-t az étteremből, és
kiharcolta, hogy nyugdíjba menjen. Kétségtelen,
hogy Ernie megöregedett, de világéletében keményen
dolgozott, és mindenki szerette. Régen együtt
gyújtottunk rá odakint a cigiszünetekben. Tisztában
voltam vele, hogy nem tesz jót neki az a sok
cigaretta, amit tőlünk kéreget, de idős volt, és ki tud
ellenállni egy öreg rókának?
Ernie egy kis házban éldegélt nem messze a
főúttól, és igyekeztem időt szakítani rá, hogy
legalább hetente egyszer meglátogassam.
Elszórakoztassam, ugyanakkor megnézzem, hogy él-
e még egyáltalán.
Ernie mellett nem volt senki, aki figyelmeztesse,
hogy vegye be a gyógyszerét, és John, az unokaöccse
halálbiztos, hogy soha nem nyitotta rá az ajtót.
Miután kitúrta az étterméből, Ernie kijelentette,
hogy a rokoni szálak ellenére semmi közük
egymáshoz.
Úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor
befordultam Ernie utcájába, és megpillantottam
John autóját, amint éppen kikanyarodik tőle.
Leparkoltam a ház előtt, és kopogtam, mielőtt
benyitottam volna.
– Hoztál nekem cigit? – kérdezte Ernie a kanapén
ülve.
Mindig ugyanazt a nótát fújta, pedig már teljesen
eltiltották adohányzástól.
– Nem – válaszoltam. – Leszoktam.
– Akkor tűnj a francba!
Ezen, szokásunkhoz híven, jót nevettünk, és
lehuppantam mellé a kanapéra. Régi rendőrös
filmeket néztünk a tévében, és mogyorót ettünk –
teljes csendben. Csak a reklámok alatt váltottunk
néhány szót.
 – Hallotta, hogy az öcsém megnősül a jövő héten?
– kérdeztem.
– Még nem alulról szagolom az ibolyát, srác! –
horkant fel. – Persze hogy hallottam. Mindenki
hallotta. Az egy édes lány. Amikor kicsi volt, mindig
pukedlizett előttem.
– Azért, mert azt mondtuk neki magáról, hogy
régen olasz herceg volt, de később maffiózó lett –
vigyorogtam. – A cousinsi keresztapa.
– De még mennyire!
Újra elkezdődött a film, és mi kényelmes csendbe
burkolóztunk. Majd, a következő szünetben, Ernie
egyszer csak megjegyezte:
– Szóval, most megsiratod, mint egy balfácán,
vagy teszel végre valamit?
Majdnem a torkomon akadt a mogyoró.
Köhécselve kérdeztem:
– Miről beszél?
– Ne játszd meg magad nekem! – horkantott fel
dühösen. – Szereted őt, nem igaz? Ő az igazi, nem így
van?
– Ernie, szerintem elfelejtette bevenni a
gyógyszereit. Hol a pirulás doboza?
Csontos, fehér kezével leintett, majd ismét a tévé
felé fordult.
– Csak nyugalom! Kezdődik.
A következő reklámig kellett várnom, amikor,
mintegy mellesleg, megkérdeztem tőle:
– Maga tényleg hisz ebben? Hogy az embernek
egyvalaki rendeltetett?
 Kettéroppantott egy mogyorót.
– Persze hogy hiszek! Elizabeth volt az, akit
nekem teremtett az ég. Amikor meghalt, nem
találtam egyetlen okot sem arra, hogy más után
nézzek. Aki az enyém volt, elment. Most már csak
arra várok, hogy eljöjjön az én időm is. Hoznál
nekem egy sört?
Felálltam, és a hűtőhöz mentem. Egy sörrel és egy
tiszta pohárral tértem vissza. Ernie ügyelt arra, hogy
a pohara mindig tiszta legyen.
– Mit keresett itt John? – kérdeztem. – Láttam őt
idefelé jövet.
– Eljött füvet nyírni.
– Azt hittem, az az én feladatom – jegyeztem meg,
és kiöntöttem neki a sört.
– Te aztán nem kertelsz!
– Egyáltalán, mikor álltak újra szóba egymással?
Ernie megvonta a vállát, és egy mogyorót dobott a
szájába.
– Valószínűleg csak azért mászkál ide, hogy rá
hagyjam a házat, ha már földobom a bakancsomat. –
Felhörpintette a sörét, és kényelmesen hátradőlt. –
Istenem! Jó gyerek az! A húgom egyetlen fia.
Családtag. A család az család. Ezt soha ne feledd,
Conrad!
– Ernie, két reklámmal előbb még azt mondta,
hogy ha nem próbálom megakadályozni az öcsém
esküvőjét, akkor balfácán vagyok!
A fogát piszkálva csak annyit mondott:
 – Ha az a lány az igazi, akkor semmi más nem
számít, még a család sem.

Néhány órával később megkönnyebbülve jöttem el

Ernie-től. Mint mindig.
 Negyvenkettedik fejezet

SZERDÁN TÖRTÉNT, CSUPÁN NÉHÁNY NAPPAL AZ

ESKÜVŐ ELŐTT Taylort és Anikát, valamint Josht,
Vörösmadarat és a bátyámat másnapra vártuk
Cousinsba. A fiúk úgynevezett legénybúcsúra
készültek, én pedig azt terveztem, hogy a lányokkal
a medence partján töltjük az estét. Denise Coletti és
Taylor segítségével minden sínen volt. Az ennivaló
megrendelve – homártekercs és garnélarák saláta
lesz. A veranda és a kert karácsonyi fényekben fog
tündökölni. A tervek szerint Conrad egy dalt játszik
majd gitáron, miközben én kivonulok a partra apám
oldalán. A Susannah-tól kapott ékszert fogom
viselni. A frizurámat és a sminkemet én magam
készítem el.
Minden a lehető legsimábban ment, mégis volt
egy olyan érzésem, mintha elfelejtettem volna
valamit.
A nappalit porszívóztam éppen, amikor Conrad
elhúzta a tolóajtót. Egész reggel kint volt a vízen.
Kikapcsoltam a porszívót.
 – Mi baj van? – kérdeztem tőle. Sápadnak tűnt, és
a hajáról a szemébe csöpögött a víz.
– Nagyot estem – mondta. – A szörfdeszka
uszonya elvágta a lábam.
– Nagyon?
– Á, nem vészes! – Követtem a tekintetemmel,
ahogy elbiceg a fürdőszobáig, és odaszaladtam hozzá.
A kád szélén ült. A törülközője máris átvérzett, és a
vér végigcsurgott a lábán. Egy pillanatra
megszédültem.
– Már nem is vérzik – bizonygatta Conrad, de az
arca olyan fehér volt, mint a márvány konyhapult.
Úgy festett, mint aki mindjárt elájul. – Rosszabbul
néz ki, mint amilyen valójában.
– Folyamatosan szorítsd el! – utasítottam. –
Hozok valamit, amivel kitisztíthatjuk a sebet.
Biztosan nagyon fájt neki, mert szó nélkül
engedelmeskedett. Amikor visszatértem a hidrogén-
peroxiddal, a gézzel és a jóddal, ugyanabban a
helyzetben találtam – a lába még mindig a kádban.
Leültem mellé.
– Hadd tisztítsam ki! – kérleltem.
– Majd én! Jól vagyok – felelte.
– Nem, nem vagy jól – erősködtem.
Ekkor elengedte a törülközőt, és ahogy letöröltem
a lábát, összerezzent.
– Ne haragudj! – szabadkoztam. Néhány percig
még rányomtam a véres törülközőt a sebre, majd
óvatosan elvettem a lábáról. Vékony, hosszú vágást
találtam alatta, mely nem vérzett már erősen,
úgyhogy ráöntöttem egy adagot a hidrogén-
peroxidból.
– Aú!
– Ne kényeskedj, csak egy karcolás – hazudtam.
Eltűnődtem azon, vajon nem kellene-e összeölteni.
Conrad közelebb hajolt hozzám, és a fejét lágyan
a vállamra hajtotta, miközben a sebet
fertőtlenítettem. Éreztem minden egyes
lélegzetvételét – ahogy élesen veszi a levegőt minden
alkalommal, amikor a sebhez értem.
Miután kitisztítottam a sebet, sokkal jobban
festett. Rátettem egy kis jódot, majd gézzel
körbetekertem a lábikráját.
Kedvesen megveregettem a térdét.
– Máris jobb, látod?
Felemelte a fejét, és azt mondta:
– Köszönöm!
– Nincs mit!
S ekkor, ahogy egymásra néztünk, ahogy a
tekintetünk összefonódott, ismét ott vibrált köztünk
valami. A légzésem felgyorsult. Ha csak egy kicsit is
közelebb hajoltam volna hozzá, csókolózni kezdünk.
Tudtam, hogy el kéne húzódnom, de képtelen voltam
rá.
– Belly? – A nyakamon éreztem a leheletét.
– Igen?
– Segítenél felállni? Felmegyek, és lefekszem
aludni.
 – Rengeteg vért vesztettél – mondtam, és a
hangom visszaverődött a csempékről. – Szerintem
most nem szabadna aludnod.
– Az az agyrázkódásra vonatkozik – mosolyodott
el halványan.
Feltápászkodtam, és őt is felhúztam.
– Tudsz járni? – kérdeztem.
– Menni fog – mondta, és lassan, bicegve elindult,
végig a falnak támaszkodva.
A pólóm nedves lett a homloka alatt. Gépiesen
elkezdtem rendbe tenni a fürdőszobát, miközben a
szívem majd kiugrott a helyéről. Mi történt? Nem
sok választott el tőle, hogy megtegyem. Ez most más
volt, mint amikor a barackokat vettük. Itt most
minden rajtam állt vagy bukott.

Conrad egészen vacsoráig aludt, és gondolkoztam

rajta, hogy vigyek-e neki valamit enni, de aztán
letettem róla. Inkább megsütöttem az egyik mirelit
pizzát, és egész nap az alsó szintet takarítottam.
Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy holnap
mindenki megérkezik, és nem leszünk már
kettesben. Ha már Jeremiah itt van, minden vissza
fog térni a rendes kerékvágásba.
 Negyvenharmadik fejezet

MINDEN VISSZATÉRT A RENDES KEREKVÁGÁSBA. Én

is, Conrád is normálisan viselkedtünk. Mintha
semmi sem történt volna. Mivel nem is történt
semmi. Ha nem lett volna bekötve a lába, az egészet
csak álomnak gondolom.
A fiúk lent voltak a parton, Conradot kivéve,
akinek nem érhette víz a sebét. A konyhában
tevékenykedett: a húst készítette elő a grillezésre.
Mi, lányok, a medence partján feküdünk, és egy
doboz pattogatott kukoricát adtunk körbe-körbe. Ami
az időjárást illeti, tökéletes cousinsi idő volt. A nap
melegen sütött és csupán néhány felhő jelent meg
időnként az égen. A következő hétre nem jósoltak
esőt, úgyhogy az esküvőnket az sem veszélyeztette.
– Vörösmadár olyan cuki – szólalt meg Taylor a
bikinifelsőjét igazgatva.
– Durva – állapította meg Anika. – Egy ilyen
becenévvel, kösz, de nem kérek belőle.
Taylor csúnyán nézett rá.
– Ne ítélkezz már! Belly, te mit gondolsz?
 – Hát… kedves fiú. Jeremiah szerint nagyon
hűséges.
– Látod? – ujjongott Taylor, és megbökte Anikát a
lábujjával.
Anika rám pillantott, én pedig lopva
rámosolyogtam.
– Hát, hűségesnek hűséges, de mintha lenne
benne egy hangyányi cro-magnoni.
Taylor hozzám vágott egy marék kukoricát.
Kacagva próbáltam bekapni néhány szemet.
– Te is elmész ma a fiúkkal? – kérdezte Anika.
– Nem, csak ők mennek. Egy olyan helyre, ahol
féláron lehet kapni ír whiskey koktélt.
– Tyűha! – ujjongott Taylor.
Anika sanda pillantást vetett a konyha felé, és
halkan megjegyezte:
– Csajok, soha nem említettétek, hogy Conrad
ilyen dögös.
– Nem annyira dögös – helyesbített Taylor. –
Csak azt hiszi magáról.
– Nem igaz! – védtem Conradot. – Tay csak azért
haragszik rá, mert soha nem mozdult rá –
magyaráztam Anikának.
– Miért mozdult volna rá, ha egyszer a te pasid
volt?
Csendre intettem.
– Soha nem volt az én pasim – suttogtam.
– Mindig ő volt a pasid – közölte Taylor, és még
több napolajat spriccelt magára.
– De már nem az! – jelentettem ki határozottan.
 Vacsorára rostélyost ettünk grillezett
zöldségekkel. Igazi felnőttes ételt. Ahogy ott ültem az
asztalnál a barátaimmal vörösbort kortyolgatva,
tényleg felnőttnek éreztem magam. Jeremiah a
székem karfáján pihentette a karját. Ott volt
mellettem. Mégis…
Egész este másokkal beszélgettem. Egyszer sem
néztem rá, ugyanakkor tudtam, hogy ott van.
Fájdalmasan a tudatában voltam. A közelében
élőnek éreztem magam, míg a hiánya tompa
fájdalommal töltött el. Amikor vele voltam, mindent
érzékeltem.
Jeremiah mellett Anika ült. Beszélgettek, és Jere
mondott neki valamit, amitől Anika hangosan
felkacagott. Összeszorult a szívem. Elfordítottam a
tekintetem.
Egyszer csak Tom felállt, hogy pohárköszöntőt
mondjon.
– Bellyre és J. Fisherre, egy igazán – böffentett
egyet – bámulatos párra! Rohadtul elképesztőek!
Láttam, hogy Anika úgy néz Taylorra, mintha azt
kérdezné: szerinted ez a srác cuki? Taylor megvonta
a vállát. Mindenki megragadta a sörösdobozát vagy a
borospoharát, és koccintottunk. Jeremiah magához
húzott, és megcsókolt, ott mindenki előtt.
Szégyenlősen elhúzódtam tőle. Észrevettem, ahogy
Conrad néz minket, és azt kívántam, bárcsak ne
láttam volna.
Ekkor Steven következett.
– Még egy köszöntő, srácok – mondta, és esetlenül
felállt. – Egész életemben ismertem Jere-t. És sajnos
Bellyt is.
Hozzávágtam a szalvétámat.
– Szépek vagytok együtt. – Először rám nézett,
majd Jeremiah-ra. – Legyél jó hozzá, öregem! Néha
az ember agyára megy, de mégiscsak ő az egyetlen
húgom.
Éreztem, ahogy elöntenek az érzelmek.
Felpattantam, és megöleltem.
– Te lüke! – mondtam a szememet törölgetve.
Amint visszaültem Jere mellé, ő emelkedett
szólásra.
– Úgy látom, nekem is illene mondanom valamit.
Először is, köszönöm srácok, hogy eljöttetek! Josh,
Vörösmadár, Taylor és Anika – köszönöm! Sokat
jelent, hogy itt vagytok velünk.
Jere gyengéden oldalba bökött, én pedig
várakozóan néztem fel rá, hogy említse már meg
Conradot is. A pillantásommal jeleztem, de úgy tűnt,
nem veszi észre.
– Te is mondj valamit, Belly! – zárta a
mondandóját.
– Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek! – ismételtem
utána. – És köszönjük Conradnak ezt a bámulatos
vacsorát! Rohadtul elképesztő volt!
Mindenki nevetett.
 Vacsora után Jeremiah szobájába mentünk, és
figyeltem, ahogy készülődik. A lányok lent
maradtak. Felvetettem ugyan Taylornak, hogy
elmehet Vörösmadárral flörtölni, de azt válaszolta,
inkább otthon marad velünk.
– Kézzel ette a rostélyost – szörnyülködött.
Jere befújta magát dezodorral. A bevetetlen
ágyán ültem.
– Biztos vagy benne, hogy nincs kedved velünk
jönni? – kérdezte.
– Biztos – feleltem, majd hirtelen eszembe jutott
valami. – Emlékszel, amikor azt a kutyát találtad a
parton? Rosie-nak neveztük el, aztán kiderült, hogy
fiú, de továbbra is úgy hívtuk.
Az emlék után kutatva ráncolta a homlokát.
– Nem én találtam, hanem Conrad – mondta.
– Nem igaz! Te találtad. És sírtál, amikor a
gazdái eljöttek érte.
– Nem, az Conrad volt. – A hangja egyszerre
keményen csengett.
– Nem hiszem.
– Pedig kétségtelenül ő volt az.
– Biztos vagy benne? – próbálkoztam.
– Teljesen. Steve-vel a halálba szekáltuk amiatt,
hogy sírt.
Tényleg Conrad lett volna? Olyan magabiztos
voltam az emlékeimet illetően.
Rosie három csodálatos napot töltött velünk,
mielőtt a gazdája eljött érte. Édes kutyus volt, puha,
világosbarna szőrrel. Esténként azon veszekedtünk,
kinek az ágyában aludjon. Úgy döntöttünk, minden
este másnál legyen, és mivel én voltam a legkisebb,
az én ágyamra már nem került sor, mert addigra
elvitték.
Vajon még mire nem emlékeztem jól? A fejemben
mindig szerettem az emlékszem, amikor játékot
játszani, és büszkeséggel töltött el, mennyi apró
részletet fel tudok idézni. Félelemmel töltött el, hogy
az emlékeim akár csak egy kicsit is eltérhetnek a
valóságtól.
 Negyvennegyedik fejezet

MIUTÁN A FIÚK ELMENTEK, felmentünk a

szobámba, hogy kifessük a körmünket, és
kigondoljuk az esküvői sminket.
– Még mindig az a véleményem, hogy
kozmetikusnak kellene kisminkelnie – jegyezte meg
Taylor. Épp világos rózsaszínűre festette a
lábujjkörmeit az ágyamon.
– Nem akarok még többet költeni Mr. Fisher
pénzéből. Így is elég sokat áldoz ránk – mondtam. –
Különben is utálom az erős sminket. Mintha nem is
önmagam lennék tőle.
– Profik. Tudják, mit csinálnak.
– Amikor egyszer elvittél egy profihoz, úgy
kifestett, hogy transzvesztitának néztem ki utána.
– Mert nekik az tetszik. De legalább
műszempillát hadd tegyek fel rád! Rajtam is, Anikán
is lesz.
Anikára néztem, aki a padlón feküdt
uborkamaszkkal az arcán.
– Neked így is elég hosszú a szempillád –
állapítottam meg.
 – Taylor szeretné így – préselte ki Anika a
szavakat, nehogy megrepedjen a maszkja.
– Hát én nem fogom viselni őket – jelentettem ki.
– Jere tisztában van vele, milyen a szempillám, és őt
nem érdekli. Egyébként meg viszket tőlük a
szemhéjam. Emlékszel, Tay? Halloweenkor feltetted,
és azon nyomban levettem, ahogy nem néztél oda.
– Kidobott tizenöt dollár – fintorgott Taylor.
Lecsúszott az ágyról, és leült mellém a földre. A
különböző rúzsait próbálgattam. Eddig a rózsaszín
szájfény és a barackszínű rúzs tetszett legjobban.
– Melyik tetszik jobban? – kérdeztem. A szájfényt
a felső, a rúzst az alsó ajkamra vittem fel.
– A rúzs – állapította meg Taylor. – Az jobban
érvényesül a fotókon.
Az elején azt terveztük, hogy Josh készít majd
rólunk néhány képet – nagyon jó osztályképeket és
buliképeket csinált a fiúszövetségnél. De most, hogy
Mr. Fisher és Denise Coletti a kezébe vette a
dolgokat, felkértünk egy profi fotóst, akit Denise
ajánlott.
– Talán mégiscsak elmegyek a fodrászhoz –
merengett Taylor.
– Ahogy szeretnéd – biztattam.
Mindhárman átöltöztünk pizsamába, amikor
Taylor és Anika előállt az egyik nászajándékukkal –
egy átlátszó csipkehálóinggel és a hozzá illő bugyival.
– A nászéjszakádra – jelentette be Taylor
jelentőségteljesen.
 – Ó, igen, értem – hebegtem a bugyit nézegetve.
Reméltem, hogy nem vörösödtem el nagyon. –
Köszönöm, lányok!
– Szeretnél bármit is kérdezni tőlünk? –
telepedett az ágyamra Taylor.
– Taylor, én is a földön élek. Úgy értem, nem
vagyok hülye!
– Csak azt szeretném mondani… – Rövid szünetet
tartott. – Szóval, az első néhány alkalommal
valószínűleg nem fogod élvezni. Én rendkívül kicsi
vagyok ott lent, úgyhogy eléggé fájt. Talán neked
nem lesz annyira rossz. Ugye, Anika?
Anika felhúzta a szemöldökét.
– Nekem egyáltalán nem fájt, Iz.
– Akkor biztos hatalmas a vaginád – jegyezte meg
Taylor.
Anika a fejéhez vágott egy párnát, és annyira
vihogtunk, hogy nem tudtuk abbahagyni.
– Várj csak! És mennyire fájt, Tay? Mint amikor
gyomorszájon vágnak?
– Ki vágott téged gyomorszájon? – érdeklődött
Anika.
– Ne felejtsd el, hogy van egy bátyám.
– Az másmilyen fájdalom.
– Rosszabb, mint amikor görcsöl a hasad?
– Igen, de inkább ahhoz hasonlítanám, mint
amikor a fogorvosnál az ínyedbe szúrják az
érzéstelenítőt.
– Remek! A szüzességed elvesztését egy
fogtöméshez hasonlítja– pattant föl Anika. – Ne
hallgass rá, Iz! Ígérem, sokkal jobb lesz a
fogorvosnál! Talán olyan lenne, ha mindketten
szüzek lennétek még, de Jeremiah már tudja, mi a
dolga. Oda fog figyelni rád.
Taylor újból kacagásban tört ki.
– Oda fog figyelni! – kuncogott.
Igyekeztem nevetni, de az arcomra fagyott a
mosoly. Jeremiah már két lánnyal is volt. A
középiskolai barátnőjével, Marával, és nemrég Lucie
Barone-nal. Szóval, igen, teljesen biztos voltam
benne, hogy tudni fogja. Bárcsak fogalma se lenne
róla!

Egymás mellett feküdtünk az ágyamban. A

sötétben beszélgettünk, amikor egyszer csak Anika
elaludt. Újra és újra végiggondoltam, vajon
bevalljam-e Taylornak, beszéljek-e neki Conradról,
és arról, hogy mennyire összezavarodtam. Szerettem
volna megosztani vele, de féltem is.
– Tay? – suttogtam. Mellettem feküdt, és én
voltam az ágy szélén, mert át akartam menni Jere
szobájába, amint a fiúk hazaérkeztek.
– Tessék? – Álmosnak hangzott.
– Történt valami különös.
– Micsoda? – Most már ébernek tűnt.
– Tegnap Conrad elvágta a lábát szörfözés
közben, és segítettem neki bekötözni, amikor történt
köztünk valami különös.
 – Csókolóztatok? – sziszegte.
– Nem, de szerettem volna – vallottam be. – Nagy
kísértést éreztem.
– Hűha! – sóhajtott. – De ugye semmi nem
történt?
– Semmi. Csak… teljesen kiborultam attól, hogy
akartam. Még ha csupán egyetlen másodpercig is. –
Hatalmasat sóhajtottam. – Néhány nap múlva
férjhez megyek, és nem szabadna ilyesmire
gondolnom – hogy más fiút megcsókoljak.
– Conrad nem más fiú – mondta lágy hangon. – Ő
az első szerelmed. Az első nagy szerelmed.
– Igazad van! – könnyebbültem meg. Rögtön
gondtalanabbnak éreztem magam. – Ez nem több
nosztalgiánál.
Taylor habozott, majd folytatta:
– Van valami, amit nem mondtam el neked.
Conrad elment anyádhoz.
– Mikor? – akadt el a lélegzetem.
– Néhány hete. Ő győzte meg, hogy jöjjön el a
leánybúcsúra. Anyád elmesélte anyámnak, anyám
meg nekem…
Szóhoz sem jutottam. Értem tette?
– Nem mondtam el, mert nem akartalak
összezavarni. Hiszen Jere-t szereted, ugye? Hozzá
akarsz menni feleségül?
– Aha.
– Biztos vagy benne? Mert még nem késő, tudod?
Még mindig lefújhatod az egészet. Nem kell
megtörténnie ezen a hétvégén. Szükséged lehet még
némi időre…
– Nincs szükségem több időre – jelentettem ki.
– Rendben.
– Jó éjt, Tay! – fordultam át a másik oldalamra.
– Jó éjt!
Meg kellett várnom, amíg a légzése lelassul, és
egyenletessé válik. Ott feküdtem mellette, és
kavarogtak a gondolataim.
Conrad még mindig vigyázott rám. Halkan
kiszálltam az ágyból, a tükrös szekrényhez osontam,
és a sötétben kitapogattam. Az üveg egyszarvút.
 Negyvenötödik fejezet

AMIKOR ANNAK IDEJÉN Susannah kitett minket a

plázánál vagy a minigolfpályánál, minden egyes
alkalommal Conradra bízott bennünket.
– Vigyázz rájuk, Connie! Számítok rád – mondta.
Egyszer az történt, hogy különváltunk a
plázában, mivel a fiúk a játékterembe akartak
menni, én pedig nem. Nyolcéves voltam akkor. Azt
beszéltük meg, hogy egy óra múlva találkozunk az
éttermeknél. Azon nyomban az üvegfúvó üzletbe
siettem. A fiúkat soha nem érdekelte, én viszont
imádtam a csecsebecséket. Végignéztem minden
egyes pultot, de különösen az üveg egyszarvúakat
szerettem. Meg akartam venni az egyiket, a
legkisebbet, de az is tizenkét dollárba került, és
nekem csak tíz dollárom volt. Le sem tudtam venni
róla a szemem. Felvettem, majd visszatettem, majd
újra a kezembe vettem. Fel sem tűnt, hogy közben
elszaladt az idő, és már majdnem két óra eltelt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, odaszaladtam a
megbeszélt találkozóhelyhez, rettegve attól, hogy a
fiúk otthagytak.
 Amikor odaértem, Conradot sehol sem láttam.
Jeremiah és Steven a Taco Bell előtt üldögélt, a
zsetonjaikat számolgatva.
– Hol voltál? – nézett rám Steven mérgesen.
Nem foglalkoztam vele.
– Hol van Conrad? – kérdeztem Jeremiah-tól
hevesen.
– Elment, hogy megkeressen – válaszolt Jere,
majd Stevenhez fordult: – Fel akarod használni a
jegyeinket most, vagy tegyük el őket legközelebbre?
– Várjunk velük! – javasolta Steven. – A fickó azt
mondta, a jövő héten több nyereményük lesz.
Amikor Conrad nemsokára visszatért, és
meglátott, ahogy Jeremiah-val és Stevennel fagyit
eszem éppen, rettenetes dühbe gurult.
– Hol voltál? – ordította. – Úgy volt, hogy
háromkor itt találkozunk!
Összeszorult a torkom, és éreztem, hogy mindjárt
sírva fakadok.
– Az üvegfúvónál – suttogtam, miközben a
fagylalt végigcsurgott a kezemen.
– Ha bármi történik veled, anyám megöl engem!
Rám bízott téged.
– Volt egy egyszarvú…
– Felejtsd el! Többé nem jöhetsz velünk!
– Ne, Conrad! Kérlek! – zokogtam, és a
könnyeimet a ragacsos kezemmel törölgettem. –
Sajnálom!
Láttam rajta, hogy megbánta a kiabálást. Leült
mellém, és azt mondta:
 – Ne csinálj többé ilyet, Belly! Mostantól
elválaszthatatlanok leszünk, rendben?
– Rendben – szipogtam.
Abban az évben, augusztusban, Conradtól egy
üveg egyszarvút kaptam születésnapomra. Nem a
kicsit, hanem a nagyot, ami húsz dollárba került. A
szarva ugyan letörött, amikor Jeremiah és Steven
birkózás közben leverte, de azért megtartottam. A
tükrös szekrényem tetején lakott. Hogyan dobhattam
volna el egy ilyen ajándékot?
 Negyvenhatodik fejezet

CONRAD

VÁLLALTAM, HOGY NEM ISZOM, és hazaszállítom a

többieket. Mire elindultunk, már kellemesen
becsíptek a házban talált bortól és sörtől.
Tom – vagy Vörösmadár, vagy mit tudom én, hogy
hívják – autójával mentünk, mert az volt a
legnagyobb. Lényegében egy Hummer. Jere
mellettem ült az első ülésen, a srácok hátul.
Tom előrenyúlt kettőnk között, és bekapcsolta a
rádiót. Folyamatosan rappelt, de sem az ütem, sem a
dal szövege nem stimmelt. Josh csatlakozott hozzá,
mire Steven kinyitotta a tetőablakot, és kidugta
rajta a fejét.
– Ezek a barátaid? – vetettem Jeremiah-ra egy
sanda pillantást.
Elnevette magát, és ő is rappelni kezdett.
A bár zsúfolásig volt – tele magas sarkú cipős
lányokkal, akik csillogó szájfényt kentek magukra,
és lesimítva hordták a hajukat. Vörösmadár egyből
táncolni próbált mindegyikükkel, akik mellett
elment, de minden egyes alkalommal kitértek előle.
A pulthoz indultam az első körért, és Steven
követett. A pultosra vártunk, amikor a vállamra
tette a kezét, és megkérdezte:
– Szóval, hogy vagy ezzel az egésszel?
– Mivel? Az esküvővel?
– Aha.
Elfordítottam a fejem.
– Ez a helyzet, és kész.
– Szerinted hibát követnek el?
Nem kellett válaszolnom, mert a pultos végre
ránk nézett.
– Öt dupla tequilát és egy sört.
– Te nem is iszol velünk? – csodálkozott Steven.
– Nekem kell vigyáznom rátok, tökfejek,
elfelejtetted?
Odavittük az italokat az asztalunkhoz, ahol a
többiek vártak.
Koccintottunk, majd Vörösmadár felpattant, és
Tarzan-üvöltéseket hallatva verni kezdte a mellét. A
fiúk nagyon jól szórakoztak rajta, és megpróbálták
rávenni, hogy menjen oda néhány lányhoz, akik a
táncparketten vonaglottak. Stevennel el is indultak,
mi meg visszaültünk, és a helyünkről néztük őket.
Stevennek több szerencséje volt. Elkezdett táncolni
egy vörös hajú lánnyal, míg Vörösmadár kedvetlenül
visszaballagott az asztalhoz.
 – Hozok még egy kört – ajánlkoztam. Rá kellett
jönnöm, hogy mivel én vagyok a vőfély, nekem kell
leitatnom őket.
Még öt tequilát rendeltem, de mivel Steven még
mindig táncolt, Jere felhajtotta az övét is.
Lassan kortyolgattam a sörömet, amikor egyszer
csak Josh hangjára lettem figyelmes, amint azt
mondja Jeremiah-nak:
– Srác, végre Belly közelébe kerülhetsz.
Felkaptam a fejem. Jeremiah átölelte Josh vállát,
és énekelni kezdett:
– Szép nap lesz az első éjszakához.
Még nem volt köztük szex?
Majd Josh így folytatta:
– Most már szinte te is szűz vagy. Lacie óta nem
is voltál senkivel, és az még Cabóban történt.
Cabóban? Jeremiah a tavaszi szünetben járt ott,
amikor Bellyvel már egy párt alkottak.
Jeremiah rettentő hamisan újra dalra fakadt:
– Mint egy szűz, akit először érintenek meg. –
Majd felállt. – Pisálnom kell.
Figyeltem, ahogy kitántorog a mosdóba, amikor
Josh még hozzátette:
– Rohadt mázlista ez a Fisher. Lacie tud egyet s
mást.
Tom oldalba vágta, és jó hangosan megjegyezte:
– A francba! Emlékszel, hogy kizárt minket a
hotelszobából? – Majd hozzám fordult. – Elképesztő
volt, srác! Kizártak minket, és annyira belemerültek,
hogy még a kopogást sem hallották. Az istenverte
folyosón kellett töltenünk az éjszakát.
– Ráadásul a csaj baromi hangos volt. Ó, Jere, ó
Jere! – röhögött Josh.
Elöntött a méreg. Ökölbe szorult a kezem az
asztal alatt. Legszívesebben behúztam volna
valakinek. Először is ennek a két csávónak, aztán az
öcsémnek. Laposra tudtam volna verni.
Felpattantam az asztaltól, és a tömegen át utat
törtem a mosdóig. Dörömböltem az ajtón.
– Foglalt – hadarta Jeremiah bentről. Majd
belehányt a vécébe.
Néhány másodpercig még ott álltam, aztán
elindultam kifelé, el az asztalunk mellett, egyenesen
a parkolóba.
 Negyvenhetedik fejezet

A FIÚK EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB ÉRTEK HAZA,

TÖKRÉSZEGEN. Láttam már Jeremiah-t előtte is,
amikor leitta magát, de így még soha. Annyira
lerészegedett, hogy a többieknek szó szerint fel
kellett cipelniük az emeletre. Alig tudta nyitva
tartani a szemét.
– Belllllly! – ordította artikulálatlanul. – A
feleségem leszel, kislány!
A lépcső aljáról visszakiabáltam:
– Feküdj le aludni!
Conrad nem volt velük.
– Hol van Conrad? – kérdeztem Tomot. – Azt
hittem, ő lesz a sofőrötök.
Tom az emeleten imbolygott.
– Nem tudom. Velünk volt – botladozott a nyelve.
Kimentem az autóhoz, hogy megnézzem, hátha
kidőlt a hátsó ülésen. De nem találtam. Már aggódni
kezdtem, amikor megpillantottam a parton – az
életmentőknek felállított emelvényen ült. Levettem a
cipőm, és elindultam felé.
 – Gyere le! – kiabáltam neki. – Nehogy elaludj ott
fenn!
– Gyere fel! – kiabálta vissza. – Csak egy percre.
Gondolkodóba estem. Nem tűnt részegnek, a
hangja józanul csengett. Felmásztam, és leültem
mellé.
– Jól éreztétek magatokat, srácok? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
A hullámok a partot nyaldosták. A félhold ott
ragyogott felettünk az égen.
– Nagyon szeretek kint ülni éjjel – merengtem.
– El kell mondanom valamit – szólalt meg
hirtelen.
A hangja megrémisztett.
– Mit?
Tekintetét az óceánra szegezve mondta:
– Jere megcsalt téged, amikor Cabóban járt.
Nem ezt vártam. Talán ez volt az utolsó dolog,
amire gondoltam. Összeszorította az állkapcsát,
dühösnek tűnt.
– Ma éjjel a klubban az egyik baromarcú barátja
mondott valamit. – Végre rám nézett. – Sajnálom,
hogy tőlem kell hallanod, de azt gondoltam, jogod
van megtudni.
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak.
– Már tudtam róla – böktem ki végül.
Hátrahőkölt.
– Tudtad?
– Aha.
– Mégis hozzámész feleségül?
 Az arcomba szökött a vér.
– Hibázott – mondtam lágyan. – Gyűlöli magát
érte. De megbocsátottam neki, és most már minden
rendben van köztünk. Tényleg jól vagyunk.
Conrad undorral biggyesztette le a száját.
– Viccelsz? Egy hotelszobában töltötte az éjszakát
valami csajjal, és te még őt véded?
– Ki vagy te, hogy ítélkezz felettünk? Semmi
közöd hozzá!
– Semmi közöm hozzá? Az a szemétláda
éppenséggel az öcsém, te pedig a… – Nem fejezte be
a mondatot. – Soha nem hittem volna, hogy az a fajta
lány vagy, aki elviseli ezt egy fiútól.
– Sokkal rosszabb volt, amit tőled elviseltem –
szaladt ki a számon.
– Én egyszer sem csaltalak meg! – villant a
szeme. – Még csak rá sem néztem másra, amíg
együtt voltunk!
Arrébb húzódtam tőle, és elkezdtem mászni lefelé.
– Nem akarok erről beszélni tovább! – jelentettem
ki. Fogalmam sem volt, miért hozakodott most elő
ezzel. Én csak el akartam felejteni végre.
– Azt hittem, ismerlek – mondta szomorúan.
– Szerintem tévedtél.
Leugrottam. Hallottam, ahogy rögtön utánam ő is
földet ér, mire megszaporáztam a lépteimet.
Éreztem, ahogy könnyek végigcsorognak az arcomon.
Látni sem akartam őt.
Conrad utánam rohant, és elkapta a karom.
Igyekeztem elfordulni tőle, mégis meglátta az arcom,
és elkomorodott. Megsajnált, amitől még rosszabbul
éreztem magam.
– Sajnálom! – engedett el. – Nem kellett volna
semmit mondanom. Igazad van. Semmi közöm hozzá.
Hirtelen elfordultam. Nem volt szükségem a
szánakozására.
Elindultam a házzal ellentétes irányba.
Fogalmam sem volt, hová és merre, csak tőle el.
– Még mindig szeretlek! – kiabált utánam.
Megdermedtem. Majd lassan feléje fordultam.
– Ne mondj ilyet!
Közelebb jött.
– Nem tudom, képes leszek-e valaha is elfelejteni
téged. Teljesen biztosan nem. Itt van ez az érzés…
Hogy mindig velem vagy. Itt. Conrad a szívébe
markolt, majd lehanyatlott a keze.
– Csak mert Jeremiah-hoz megyek feleségül –
mondtam. Gyűlöltem a hangomat – remegett és
gyengének hatott. Erőtlennek. – Emiatt gondolod
most így váratlanul.
– Ebben semmi váratlan nincs. – A tekintetünk
összekapcsolódott. – Mindig is így volt.
– Nem számít. Már túl késő – fordultam el ismét.
– Várj! – kiáltott rám, és újra elkapta a karom.
– Engedj el! – A hangom hideg és kimért volt, alig
ismertem magamra. Ez őt is meglepte.
Összerándult, és elengedett.
– Csak egyvalamit árulj el! – esedezett. – Miért
kell összeházasodnotok? Miért nem elég, ha csak
együtt éltek?
 Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. És
még nem találtam rá választ.
Elindultam, de követett. Átölelte a vállam.
– Hagyjál! – ráztam le magamról, de nem tágított.
– Várj! Várj!
A szívem majd kiugrott a helyéről. Mi van, ha
valaki meglát minket? Mi van, ha meghallanak?
– Ha nem engedsz el, sikítok!
– Hallgass meg, kérlek! Könyörgök!
Sóhajtottam. Elkezdtem visszafelé számolni
magamban. Hatvan másodpercet kap, nem többet.
Hatvan másodperce van arra, hogy elmondja, amit
akar, aztán hátat fordítok neki, és nem nézek vissza.
Két éve semmi mást nem kívántam jobban. De most
már túl késő.
Halkan belekezdett:
– Két éve mindent elszúrtam. De nem úgy, ahogy
gondolod. Azon az éjszakán – emlékszel arra az
éjszakára? Aznap éjjel a suliból jöttünk hazafelé, és
úgy elkezdett szakadni az eső, hogy meg kellett
állnunk annál a motelnél. Emlékszel?
Emlékeztem rá. Persze hogy emlékeztem.
– Aznap éjjel egy percre sem hunytam le a
szemem. Végig azon gondolkoztam, mit kellene
tennem. Mi lenne helyes? Mert azzal tisztában
voltam, hogy szeretlek. De azzal is, hogy nem
szabadna szeretnem téged. Akkoriban nem
érdemeltem meg. Anyám halála után teljesen
kifordultam magamból. Fortyogott bennem a düh.
Bármelyik pillanatban kirobbanhatott.
 Nagyot sóhajtott.
– Képtelen voltam úgy szeretni téged, ahogy
megérdemelted volna. Ugyanakkor azt is tudtam, ki
képes erre. Jere. Ő szeretett. Ha velem maradsz, így
vagy úgy, de biztosan fájdalmat okozok neked. Nem
akartam, tehát inkább elengedtelek.
Nem számoltam tovább. Csak a légzésemre
összpontosítottam. A kilégzésekre és a belégzésekre.
– De ezen a nyáron… Istenem! Újra a közeledben
lenni, újra beszélgetni, mint régen! És megint úgy
nézel rám, ahogy szoktál!
Lehunytam a szemem. Most már nem számít, mit
gondol – ezt mondogattam magamnak.
– Újra itt vagy velem, és semmi értelme
mindannak, amit jól kigondoltam. Semmi értelme…
Jere-t mindenkinél jobban szeretem. A testvérem.
Gyűlölöm magam azért, amit teszek. De amikor
együtt látlak benneteket, őt is gyűlölöm. –
Megbicsaklott a hangja.
– Ne menj hozzá! Ne vele legyél, hanem velem!
Rázkódott a válla. Sírt. Hallani a könyörgését,
látni a kiszolgáltatottságát és a sebezhetőségét –
olyan érzés volt, mintha darabokra tört volna a
szívem. Annyi mindent szerettem volna elmondani
neki. Mégis képtelen voltam rá. Ha egyszer engedek
neki, soha többé nem fogom tudni leállítani magam.
Durván kiszakítottam a kezem a kezéből.
– Conrad…
– Kérlek, mondd meg! Érzel még valamit
irántam? – kapott utánam.
 – Nem! – löktem el magamtól. – Hát nem érted?
Soha nem fogod ugyanazt jelenteni nekem, mint
Jere. Ő a legjobb barátom. Bármit teszek, ő szeret.
Nem vonja vissza a szeretetét, amikor olyan kedve
támad éppen. Soha senki nem bánt velem így. Senki.
Legkevésbé te. Te és én – itt elhallgattam, mert meg
kellett találnom a megfelelő szavakat, hogy örökre
elengedjen. – Te és én nem is voltunk igazán együtt.
Megnyúlt az arca. Láttam, ahogy a szemében
kihuny a fény. Képtelen voltam ránézni.
Újra elindultam, és most már nem jött utánam.
Nem néztem vissza. Nem bírtam visszanézni. Ha
látom az arcát, talán nem tudom otthagyni.
Ahogy távolodtam tőle, folyamatosan azt
hajtogattam magamban: Kitartás, kitartás, csak még
egy kicsit. Csupán akkor, amikor már biztos voltam
benne, hogy nem lát, amikor újra megpillantottam a
házat, akkor adtam át magam a sírásnak.
Összecsuklottam a homokban, és sirattam Conradot
és magamat. Elsirattam azt, ami soha nem lesz már.
Azt mindenki tudja, hogy az életben nem lehet
minden a miénk. A szívem mélyén tisztában voltam
vele, hogy mindkettőjüket szeretem, amennyire két
embert egyszerre szerethet az ember. Conrad-dal
össze voltunk kötve – és mindig össze leszünk kötve.
Ez ellen nem tehettem semmit. Egyértelművé vált
számomra, hogy a szeretetet nem lehet kitörölni a
szívünkből, akármennyire igyekszünk is
megszabadulni tőle.
 Feltápászkodtam, lesöpörtem magamról a
homokot, és bementem a házba. Bemásztam
Jeremiah mellé az ágyba. Teljesen kiütötte magát, és
olyan hangosan horkolt, ahogy csak akkor szokott,
amikor túl sokat ivott.
– Szeretlek! – súgtam a fülébe, és hozzábújtam.
 Negyvennyolcadik fejezet

AZNAP KÉSŐ DÉLELŐTT, Anika és Taylor bement a

városba, hogy az utolsó pillanatban beszerezzen még
néhány dolgot. Én otthon maradtam, hogy
kitakarítsam a fürdőszobákat, mivel aznapra vártuk
a szülőket. A fiúk még aludtak, amit nem bántam.
Fogalmam sem volt, mit kellene vagy nem kellene
elmondanom Jeremiah-nak. Halálra aggódtam
magam. Vajon önzőség vagy könyörületesség lenne,
ha inkább hallgatnék?
A zuhanyból kifelé menet Conradba ütköztem, de
képtelen voltam a szemébe nézni. Nem sokkal
ezután hallottam, ahogy elhajt. Nem tudtam, hová,
de reméltem, hogy távol tartja magát tőlem. Még
túlságosan fájt. Azt kívántam, bárcsak egyikünk ne
lenne ott. Én nem lehettem az, hiszen az én
esküvőmre készültünk, úgyhogy azt szerettem volna,
ha ő megy el, jó messzire. Azzal megkönnyítené a
dolgokat. Önző gondolat volt, tudtam. És ami azt
illeti, ez a ház félig Conradé.
Miután ágyneműt húztam, és rendbe tettem a
vendégfürdőszobákat, a konyhába mentem, hogy
készítsek egy szendvicset. Biztonságban éreztem
magam, mert azt gondoltam, nem jött még vissza. De
a konyhaasztalnál ült, és egy szendvicset evett
éppen.
Amint észrevett, letette a tányérra. Talán
marhasültes szendvics volt.
– Beszélhetnénk? – kérdezte.
– Épp a városba készülök ügyeket intézni –
néztem el a válla fölött, csak hogy ne kelljen a
szemébe néznem. – Az esküvővel kapcsolatban.
Elindultam kifelé, de követett a tornácra.
– Figyelj, ne haragudj az éjszaka miatt!
Nem válaszoltam.
– Megtennél nekem egy szívességet? Elfelejtenéd,
amit mondtam? – Az arcára gúnyos félmosoly ült ki,
amit a legszívesebben letöröltem volna. – Olyan
tökrészeg voltam, hogy elment a józan eszem. Egy
csomó minden felkavarodott bennem amiatt, hogy
újra itt vagyunk, de jól tudom, hogy mindez már a
múlté. Őszintén megvallva, alig emlékszem rá, mit
hordtam össze, de biztos vagyok benne, hogy semmi
értelme nem volt. Tényleg sajnálom!
Egy pillanatig olyan dühöt éreztem, hogy szólni
sem tudtam. Alig kaptam levegőt. Úgy álltam ott,
mint egy tátogó aranyhal. Le sem hunytam a
szemem az éjjel. A szavaival viaskodtam magamban.
És most olyan hülyének éreztem magam. Mert egy
pillanatra, egy másodpercre igenis meginogtam.
Elképzeltem, milyen lenne, ha hozzá, és nem
Jeremiah-hoz mennék feleségül. Gyűlöltem ezért.
 – Nem voltál részeg – nyögtem ki végre.
– De az voltam – bizonygatta bocsánatkérő
mosollyal.
Nem érdekelt.
– Mindezt rám zúdítod az esküvőm előtt, és azt
akarod, hogy felejtsem el? Te nem vagy normális!
Nem fogod fel, hogy nem játszadozhatsz így
másokkal?
Conrad arcáról lehervadt a mosoly.
– Várj, Belly…
– Ne ejtsd ki a nevem a szádon! – Elkezdtem
hátrálni előle. – Még csak ne is gondolj rá! És ne is
szólj hozzám többé!
Megint megjelent a gúnyos félmosoly az arcán.
– Ami azt illeti, nem lesz könnyű, hiszen épp az
öcsémhez készülsz feleségül menni. Ne butáskodj,
Belly!
Elképzelni sem tudtam, hogy még dühösebb tudok
lenni, de szinte őrjöngve fröcsögtek belőlem a szavak.
– Azt akarom, hogy elmenj! Találj ki valamilyen
idióta kifogást, és tűnj el innen! Menj vissza
Bostonba vagy Kaliforniába! Nem érdekel, hová,
csak indulj már!
A szeme idegesen rángatózott.
– Nem megyek sehová!
– Menj el! – Löktem rajta egy nagyot. – Takarodj!
Ekkor tűnt fel először, hogy repedések
keletkeztek a páncélján.
Megtört hangon mondta:
– Mit vártál tőlem, mit mondjak neked, Belly?
 – Ne mondd ki többé a nevemet! – visítottam.
– Mit akarsz tőlem? – kiabált vissza. – Teljesen
kitárulkoztam előtted az éjjel! Mindent kitettem
eléd, de te elutasítottál. Teljesen jogosan,
hozzáteszem. Megértem, hogy nem szabadott volna
ilyeneket mondanom neked. Most viszont éppen
próbálok kikeveredni ebből az egészből úgy, hogy a
büszkeségem töredéke megmaradjon, és a szemedbe
tudjak nézni, de még azt sem hagyod. Múlt éjjel
összetörted a szívem. Ezt akarod hallani?
Ismét keresnem kellett a megfelelő szavakat.
– Neked nincs is szíved – mondtam ki végül.
– Nem igaz. Szerintem valójában neked nincs
szíved.
Faképnél hagyott.
– Ez mit jelentsen? – kiáltottam. Utánamentem,
és a karját megcsavarva magam felé fordítottam. –
Áruld el, mit jelent ez!
– Pontosan tudod, mit jelent – rántotta ki magát a
kezemből. – Még mindig szeretlek. Mindig is
szerettelek. Szerintem tisztában vagy ezzel.
Szerintem mindig is tisztában voltál vele.
Összeszorítottam a szám, és megráztam a fejem.
– Nem igaz!
– Ne hazudj!
Egyre hevesebben ráztam a fejem.
– Tégy, ahogy jónak látod, de én nem veszek részt
tovább ebben!
Ezzel elindult le a lépcsőn, az autójához.
 Leroskadtam a verandára. A szívem hihetetlen
sebességgel vert. Még soha életemben nem éreztem
ennyire élőnek és elevennek magam. Düh,
szomorúság és öröm kavargott bennem. Ő hozta elő
belőlem. Senki más nem tudott így hatni rám. Senki.
Hirtelen teljes bizonyossággal tört rám az érzés,
hogy soha az életben nem fogom tudni elengedni.
Egyszerűen és kíméletlenül egyértelmű volt.
Mindvégig kullancsként tapadtam rá, és most sem
tudok leválni róla. Az én hibám, ez egyértelmű.
Képtelen voltam elengedni Conradot, ugyanakkor
képtelen voltam elhagyni Jeremiah-t.
Mi lesz így velem?
Holnap férjhez megyek.
Ha megteszem, vagy ha Conradot választom,
nincs visszaút. Soha nem foghatom Jere tarkóját,
soha nem érezhetem azt a bársonyos puhaságot. A
pihéket. Jere soha többé nem nézne úgy rám, mint
most. Úgy tekintene rám, mint az ő barátnőjére. Ami
így is van – és úgy érzem, mindig is így volt. Mindent
elveszítenék. Van, amit lehetetlenség visszavonni.
Hogyan inthetnék búcsút mindennek? Képtelen
voltam rá. És mi lesz a családjainkkal? Mi lesz
anyámmal és az ő apjával? Mindent tönkretennék.
Nem tehetem! Különösen most, hogy Susannah
halálával minden olyan törékennyé vált. Még mindig
azt próbáljuk kitalálni, hogyan maradjunk együtt
nélküle, hogyan tartsuk életben a nyári családot.
 Képtelen voltam mindezt, kizárólag ezért, feladni.
Conradért. Conradért, aki bevallotta, hogy szeret.
Aki végre kimondta, hogy szeret.
Ha Conrad Fisher kimondta ezt egy lánynak, azt
úgy is gondolta. Azt el lehetett hinni. Arra mérget
lehetett venni.
Ezt kellett volna tennem. Rábízni az egész
életemet. Mégis képtelen voltam rá.
 Negyvenkilencedik

CONRAD

BEÜLTEM A KOCSIBA, ÉS ELHAJTOTTAM. Az

adrenalinszintem az egekbe szökött.
Végre kimondtam. Kertelés nélkül, hangosan,
nyíltan. Megkönnyebbültem, hogy nem kell többé
magamban tartanom, ugyanakkor mintha
lerohantam volna azzal, hogy így a szemébe
mondtam. Mámoros kábulatban vezettem. Belly
szeret. Nem kellett hangosan kijelentenie,
egyértelmű volt abból, ahogy rám nézett.
És most hogyan tovább? Ő szeret engem, én
szeretem őt, de mit tehetünk, ha már ennyien
közénk álltak? Hogyan tudok hatni rá? Egyszerűen
fogjam meg a kezét, és fussunk el innen? Bíztam
abban, hogy velem jön. Ha megkérdezem, szerintem
biztosan megtenné. De hová mehetnénk? És a
többiek vajon megbocsátanának-e valaha? Jere,
Laurel, apám. És ha tényleg megszöktetem, vajon
mibe viszem bele?
A kérdéseken és a kétségeken túl hatalmas
megbánást éreztem. Vajon ha egy éve, egy hónapja,
egy hete bevallom neki, máshogy alakul minden? Az
esküvője előtti napon tettem. Huszonnégy óra múlva
már az öcsém felesége lesz. Miért vártam eddig?
Bementem a városba, majd ki a partra, és végül
vissza a házhoz. Egyetlen autó sem parkolt a
kocsifelhajtón, így azt gondoltam, egy ideig
egymagam leszek, de ekkor megpillantottam Taylort
a tornácon.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem tőle.
– Szia, neked is! – tolta fel a napszemüvegét a feje
búbjára. – Vitorlázni mentek.
– És te miért nem mentél velük?
– Tengeribeteg leszek. – Taylor metsző pillantást
vetett rám. – Beszélnem kell veled – jelentette ki.
Óvatosan visszakérdeztem:
– Miről?
A mellette lévő nyugágyra mutatott.
– Először is, ülj le!
Leültem.
– Mit mondtál Bellynek múlt éjjel?
– Ő mit mondott neked? – fordítottam félre a
fejemet.
– Semmit. De látom, hogy valami nincs rendben.
Tudom, hogy sírt az éjjel. Teljesen bedagadt a szeme.
Esküdni mernék rá, hogy miattad sírt. Megint!
Gratulálok, Conrad!
Éreztem, hogy összeszorul a szívem.
– Nem a te dolgod.
Taylor rám meredt.
 – Belly a legeslegrégibb barátnőm. Persze hogy az
én dolgom. Figyelmeztetlek, Conrad. Hagyd őt
békén! Teljesen összezavarod. Már megint.
– Ennyi volt? – kérdeztem, és felálltam.
– Nem! Ülj vissza a seggedre!
Visszaültem.
– Van bármi fogalmad is arról, mennyi fájdalmat
okozol neki újra és újra? Úgy bánsz vele, mintha a
játékszered lenne: ha kedved tartja, felveszed, és
játszadozol vele egy kicsit. Olyan vagy, mint egy
kisfiú. Elvették tőled, ami a tiéd, és ezt annyira
nehezen viseled, hogy állandóan bele kell rondítanod
az életébe, csak azért, mert megteheted.
– Én nem ezt szeretném – sóhajtottam egy
nagyot.
Taylor a szájába harapott.
– Belly bevallotta nekem, hogy egy része örökké
szeretni fog téged. Még mindig azt próbálod
bemesélni, hogy nem érdekel?
Tényleg ő mondhatta?
– Soha nem állítottam, hogy nem érdekel.
– Valószínűleg te vagy az egyetlen, aki
eltántoríthatja ettől a házasságtól. De jobban tennéd,
ha átkozott biztos lennél abban, hogy még mindig őt
akarod, mert ha nem így van, akkor ok nélkül vágod
tönkre az életüket. – Visszatette a napszemüvegét. –
Ne döntsd romba a legjobb barátnőm életét, Conrad!
Ne légy az az önző szemétláda, ami általában vagy!
Légy a jó fiú, akinek hisz téged! Engedd őt el!
Légy a jó fiú, akinek hisz téged.
 Azt hittem, képes leszek rá, harcolni fogok a
végsőkig, és senki más nem érdekel. Egyszerűen
kézen fogom, és elviszem innen. De vajon ha így
tennék, azzal nem azt bizonyítanám, hogy Belly
téved? Egy jó fiú nem tesz ilyet. Önző szemétláda
lennék, ahogy Taylor mondta. De akkor legalább
Belly mellettem lenne.
 Ötvenedik fejezet

AZNAP ESTE EGY SZÉP, ÚJ ÉTTEREMBEN

VACSORÁZTUNK a városban – a szüleim, Mr. Fisher és
mi, gyerekek. Nem voltam éhes, mégis rendeltem egy
homártekercset, és az utolsó falatot is legyűrtem,
mert apám fizette a vacsorát. Ragaszkodott hozzá.
Apám, aki ugyanazt a csíkos inget viselte minden
„elegáns” alkalommal. Aznap este ott ült anyám
mellett, aki a sötétkék ruháját vette fel, és a szívem
repesett, amikor kettőjükre néztem.
És ott volt Taylor is, aki úgy tett, mint akit
roppantul leköt apámnak a homár idegrendszerérői
tartott kiselőadása. Mellette ült Anika, akit mintha
valóban érdekelt volna. Anika mellett a bátyám
foglalt helyet, és grimaszokat vágott.
Conrad az asztal legvégén ült, Jere barátai között.
Tudatosan igyekeztem nem nézni arrafelé, a
tekintetemet a tányéromra rögzíteni, vagy Jeremiah-
ra, aki mellettem evett. Kár volt aggódnom, mivel
Conrad sem nézett rám. A fiúkkal, Stevennel és az
anyámmal beszélgetett. Mindenkivel, engem kivéve.
Ezt akartad – emlékeztettem magam. Te mondtad,
hogy hagyjon békén. Te kérted.
 Mindkettő nem lehet a tiéd.
– Jól vagy? – súgta a fülembe Jeremiah.
Felemeltem a fejem, és rámosolyogtam.
– Aha. Persze. Csak túl sokat ettem.
Jeremiah bekapta az egyik sült krumplimat.
– Hagyjál helyet az édességnek!
Bólintottam. Hozzám hajolt, és megcsókolt, én
pedig visszacsókoltam. S ekkor, észrevettem, hogy
Jeremiah gyors pillantást vet az asztal másik vége
felé, olyan gyorsat, hogy akár még azt is hihettem
volna, képzelődök.
 Ötvenegyedik fejezet

CONRAD

AZNAP ESTE ÚGY ÉREZTEM, MEGŐRÜLÖK. Ahogy ott

ültem az asztalnál a többiekkel, éljeneztem, amikor
apám tósztot mondott, és próbáltam nem odanézni,
amikor Jere mindenki előtt megcsókolta.
Vacsora után Jere, Belly meg a barátaik
kimentek a sétányra fagyizni, apám és Belly apja
pedig visszatért a hotelba. Laurral kettesben
maradtunk a házban. A szobámba indultam, amikor
Laurel megállított.
– Hé, igyunk egy sört, Connie! Szerintem
megérdemeljük, nem gondolod?
A konyhaasztalnál sörözgettünk. Megkocogtatta
az üvegemet.
– Mire mondjunk pohárköszöntőt? – kérdezte.
– Mi másra? A boldog párra.
Nem nézett rám, úgy kérdezte:
– Hogy vagy?
– Jól – válaszoltam. – Remekül.
 – Ugyan már! A te Laurád kérdezi. Mondd meg
őszintén! Hogy érzed magad?
– Őszintén? – Felhajtottam a sörömet. – Én ebbe
belehalok.
Laurel gyöngéd pillantást vetett rám.
– Sajnálom! Tudom, hogy nagyon szereted őt.
Biztosan nehéz most neked.
Éreztem, hogy összeszorul a torkom. Próbáltam
megköszörülni, de nem sikerült. Elindult valami a
szívemből felfelé, a szememen keresztül – közel
álltam ahhoz, hogy elsírjam magam előtte. Ahogy ezt
mondta, mintha anyám ült volna velem szemben,
akinek be kell vallanom.
A kezemet a két kezébe fogta. Megpróbáltam
kihúzni, de nem engedte.
– Ígérem, hogy holnapra túlesünk rajta. Együtt,
te meg én. – Megszorította a kezem, és hozzátette: –
Istenem! Annyira hiányzik anyád!
– Nekem is.
– Most igazán szükségünk lenne rá, nem
gondolod?
Lehanyatlott a fejem, és sírtam.
 Ötvenkettedik fejezet

JEREMIAH SZOBÁJÁBAN AKARTAM ALUDNI AZNAP

ÉJJEL, de amikor a nyomába szegődtem a lépcsőn,
Taylor megfenyegetett az ujjával.
– Juj-juj! Balszerencsét hoz.
Így a szobámba mentem, Jeremiah meg a
sajátjába.
Nagyon meleg volt. Nem tudtam aludni.
Lerúgtam magamról a takarót, és ledobtam a
párnámat a földre, hogy lehűljek egy kicsit, de nem
segített. Folyamatosan az ébresztőórát figyeltem.
Egy óra, két óra…
Amikor már nem bírtam tovább, felkeltem, és
felvettem az úszódresszemet. Nem kapcsoltam
villanyt, úgy araszoltam lefelé a lépcsőn. A holdfény
világított. A többiek aludtak.
Kiléptem a kertbe, és egyenesen a medencéhez
indultam. Belevetettem magam, és próbáltam a
lehető legtovább visszatartani a lélegzetemet. Azon
nyomban éreztem, hogy a csontjaimból kimegy a
feszültség. Feljöttem levegőért, majd a hátamra
fordultam, és az eget bámultam. A csillagokban
gyönyörködtem. Imádtam ezt a csendet, ezt a
mozdulatlanságot. Egyedül az óceán morajlását
lehetett hallani, ahogy a víz a parti homokot
nyaldossa.
Holnap már Isabel Fisher leszek. Mindig is erre
vágytam – egy álom válik valóra ezzel. Mégis
darabokra fogom törni. Pontosabban erre készültem.
El kellett mondanom az igazat. Nem mehettem
feleségül Jeremiah-hoz így, ezzel a súlyos titokkal
kettőnk között.
Kimásztam a medencéből, magamra tekertem a
törülközőmet, és bementem a házba, fel Jeremiah
szobájába. Aludt, de felráztam.
– Beszélnem kell veled! – A hajamból víz
csöpögött a párnájára és az arcára.
– Nem hoz balszerencsét? – kérdezte álomittasan.
– Nem érdekel.
Jeremiah felült, és az arcát törölgette.
– Mi van?
– Beszéljünk odakint! – kértem.
Kimentünk a verandára, és leültünk az egyik
nyugágyra.
– Múlt éjjel Conrad bevallotta nekem, hogy még
mindig nem vagyok közömbös neki – suttogtam
minden bevezető nélkül.
Éreztem, ahogy Jeremiah teste megfeszül.
Vártam, hogy mondjon valamit, de amikor nem tette,
tovább folytattam:
– Természetesen megmondtam neki, hogy én nem
így érzek. Hamarabb el akartam mondani neked, de
aztán úgy gondoltam, hiba lenne, és hogy inkább
magamban kellene tartanom…
– Megölöm! – szakadt ki Jeremiah-ból. A szavai
halálra rémítettek. Felpattant mellőlem.
Próbáltam visszahúzni, de ellenállt.
– Ne, Jere! Kérlek! Ülj vissza mellém, és
beszéljük meg! – esdekeltem.
– Miért véded őt?
– Én nem… Én nem védem.
– Azért jössz hozzám feleségül, hogy
megszabadulj tőle? – nézett le rám.
– Nem! – hadartam gyorsan, de inkább
zihálásnak hallatszott.– Nem!
– A helyzet az, Bells, hogy nem hiszek neked –
jelentette ki Jeremiah furcsa, színtelen hangon. –
Látom, ahogy ránézel. Szerintem rám még
egyetlenegyszer sem néztél így. Egyetlenegyszer
sem!
Felugrottam, és kétségbeesetten nyúltam a
kezéért, de elhúzta. Nehezen kaptam levegőt.
– Ez nem igaz, Jere! Egyáltalán nem igaz! Amit
iránta érzek, az csak emlék. Nem több. Semmi köze
hozzánk. A múlthoz tartozik. Nem felejthetnénk el a
múltat, és építhetnénk együtt a jövőnket? Csak mi
ketten?
– A múltat? – kérdezett vissza szenvtelenül. –
Tudom, hogy együtt voltatok karácsonykor. Tudom,
hogy itt töltöttétek kettesben.
Szólásra nyitottam a szám, de egyetlen hang sem
jött ki rajta.
 – Mondj valamit! Gyerünk, csak próbáld tagadni!
– Semmi nem történt köztünk, Jere. Esküszöm.
Azt sem tudtam, hogy itt lesz. Az egyetlen ok, ami
miatt nem mondtam el neked. .. – Mi is volt az?
Miért nem mondtam el neki? Miért nem jutott
eszembe semmi? – Nem akartam, hogy felizgasd
magad, amikor semmi nem történt!
– Ha semmi nem történt volna, akkor elmondod
nekem. De titokban tartottad. Miután annyit
papoltál a bizalomról, ezt szépen megtartottad
magadnak. Pocsékul éreztem magam a Lacie és
köztem történtek miatt, pedig akkor épp nem is
voltunk együtt.
Émelyegni kezdtem.
– Mióta tudod?
– Számít? – csattant fel.
– Igen, nekem számít.
Jeremiah hátrálni kezdett.
– Amióta megtörtént. Conrad említette, hogy
találkoztatok. Azt hitte, tudok róla. Úgyhogy
eljátszottam, hogy természetesen képben vagyok. El
tudod képzelni, milyen hülyén éreztem magam?
– El tudom képzelni – suttogtam. – Miért nem
mondtad el? – Csupán másfél méterre álltunk
egymástól, de mintha mérföldek választottak volna
el. A szeme miatt éreztem így. Olyan távolságtartóan
méregetett.
– Arra vártam, hogy te mondod el. De soha nem
tetted.
 – Sajnálom! Annyira sajnálom! El kellett volna
mondanom. Nagyot hibáztam. – Ostobaság volt. A
szívem hevesen vert. – Szeretlek. Holnap
összeházasodunk. Te meg én. Ugye?
Amikor nem válaszolt, újra rákérdeztem:
– Ugye?
– Most elmegyek – jelentette ki végül. –
Gondolkodnom kell.
– Veled jöhetek?
Ezúttal rögtön válaszolt, és a válasza
megsemmisítő volt.
– Nem!
Elment, és meg sem próbáltam követni.
Lerogytam a lépcsőre. Nem éreztem a lábamat. Nem
éreztem a testemet. Mi ez az egész? Ez a valóság?
Annyira valószerűtlennek tűnt.
 Ötvenharmadik fejezet

VALAHOL ODAKINT EGY SÁRMÁNY ÉNEKELT. Vagy

talán egy erdei szürkebegy. Apám próbált
megtanítani a különböző madárhangokra, de nem
igazán emlékeztem rájuk.
Szürke volt az ég, bár még nem esett az eső.
Bármikor eleredhetett. Olyan volt, mint bármelyik
másik reggel Cousins Beachen, azzal a különbséggel,
hogy aznap készültem férjhez menni.
Efelől meglehetősen biztos voltam. Az egyetlen
dolog, amiről semmi elképzelésem nem volt, hogy
hová lett Jeremiah, és hogy visszajön-e egyáltalán.
Az öltözőasztalom tükre előtt ültem a rózsaszín
köntösömben, és a hajamat próbáltam begöndöríteni.
Taylor elment a szépségszalonba, és mindenáron rá
akart venni, hogy én is ott csináltassam meg a
hajamat, de ellenálltam. Életemben csak egyszer volt
frizurám, de szerintem szörnyen állt. Mint aki
szépségversenyre készül – merev és felsőbbrendű
kinézettel. Mintha nem is én lettem volna. Azt
gondoltam, a mai napon hadd legyek önmagam.
Kopogtattak az ajtón.
 – Gyere be! – szóltam ki, miközben az egyik
ernyedt tincset igyekeztem újra besütni.
Kinyílt az ajtó. Anyám volt az. Már fel is öltözött.
Kosztümkabátot és vászonnadrágot viselt, a kezében
egy sárga boríték. Azonnal ráismertem – Susannah
fejléce volt rajta. Annyira jellemző volt rá. Azt
kívántam, bárcsak méltó lennék a bizalmára.
Fájdalommal töltött el, hogy így elárultam. Mit
szólna hozzá, ha tudná?
Anyám becsukta maga mögött az ajtót.
– Szeretnéd, hogy segítsek? – kérdezte.
A kezébe nyomtam a hajsütővasat. Letette a
borítékot az öltözőasztalra. Mögém állt, és tincsekre
szedte a hajamat.
– Taylor festette ki az arcod? Nagyon szép lett.
– Igen, ő. Köszi. Te is jól nézel ki.
– Én még mindig nem állok készen.
Ahogy a tükörben néztem, amint a hajammal
foglalatoskodott, gyönyörűnek láttam.
A kezét a vállamra téve csak annyit mondott:
– Másként képzeltem el. De itt vagyok. Ma van az
esküvőd napja. És az egyetlen lányom vagy.
Hátranyúltam, és megfogtam a kezét.
Megszorított, olyan erősen, hogy az már fájt.
Szerettem volna a bizalmamba avatni, bevallani
neki, hogy nyakig ülök a pácban, hogy fogalmam
sincs, merre jár Jeremiah, vagy hogy egyáltalán
férjhez megyek-e. De olyan nehezen jutott el idáig, és
ha most beavatom a kételyeimbe, azzal csak azt
idézném elő, hogy lezárja magában az egészet.
Felkapna, és elvinne innen jó messzire.
Úgyhogy csak annyit tudtam kinyögni:
– Köszönöm, anya!
– Nincs mit! – mondta. Kinézett az ablakon. –
Szerinted az idő ilyen marad?
– Nem tudom. Remélem.
– Hát, ha minden kötél szakad, legfeljebb bent
tartjuk az esküvőt. Nem sokáig tart behordani az
asztalokat. – Majd átnyújtotta Susannah levelét. –
Susannah azt kérte, hogy az esküvőd napján adjam
át neked.
Anyám egy puszit nyomott a fejem búbjára, majd
kiment a szobából.
Végigsimítottam a nevemet a borítékon;
szerettem Susannah szabályos kézírását. Majd
visszatettem az öltözőasztalomra. Most még nem.
Ismét kopogtattak az ajtón.
– Ki az? – kérdeztem.
– Steven.
– Gyere be!
Kinyílt az ajtó, Steven belépett, és becsukta maga
után. A fehér inget és a világos színű sortot viselte, a
vőfélyek öltözékét.
– Szia! – köszönt, és az ágyamra telepedett. – Jó a
hajad.
– Visszajött?
Steven tétovázott.
– Mondd meg nyugodtan, Steven!
 – Nem. Még nem. Conrad elment megkeresni. Azt
hiszi, tudja, hol találja.
Nagyot sóhajtottam. Megkönnyebbülés töltött el.
Ugyanakkor megrettentem – mit fog Jeremiah tenni,
ha meglátja Conradot? Mi van akkor, ha minden még
rosszabbra fordul?
– Amint megtalálja, felhív minket.
Bólintottam, majd újra felvettem a hajsütővasat.
Remegett a kezem; nagyon oda kellett figyelnem,
nehogy megégessem az arcom.
– Elmondtad anyának? – kérdezte Steven.
– Nem. Senkinek sem mondtam el. Ez idáig nincs
is mit elmondani. – Feltekertem egy tincset a
sütővasra. – Itt lesz. Tudom, hogy visszajön. – És
még el is hittem.
– Aha – helyeselt Steven. – Biztos igazad van.
Szeretnéd, hogy veled maradjak?
Megráztam a fejem.
– Készülődnöm kell.
– Biztos?
– Aha. Csak szólj azonnal, ha megtudsz valamit!
Steven felállt.
– Rendben. – Majd odalépett hozzám, és félszegen
megpaskolta a vállam. – Minden rendben lesz, Belly.
– Tudom. Ne aggódj miattam! Csak találjátok
meg Jere-t!
Amint kitette a lábát, letettem a hajsütővasat.
Remegett a kezem.
 Valószínűleg megégetem magam, ha nem
nyugszom meg. Különben is elég göndör volt már a
hajam.
Visszajön. Visszajön. Tudom, hogy visszajön.
Az ablakban ültem, és apámat néztem, amint a
karácsonyi fényeket kifeszíti végig a hátsó verandán,
amikor Taylor berobbant a szobába. Fejtetőre fésült
frizurát viselt, a homloka körül szorosan lesimítva.
Egy barna papírzacskó és jegeskávé volt a kezében.
– Hoztam neked ebédet, és Anika segít
anyukádnak felállítani az asztalokat, és ez az idő
nem kedvez a frizurámnak – hadarta, mindezt
egyetlen szuszra. – Nem tudom, hogy is mondjam el
neked, de egy esőcsepp hullott rám idefelé. Miért
vetted máris fel a ruhádat? – érdeklődött hirtelen. –
Még egy csomó idő van az esküvőig. Vedd le! Teljesen
össze fog gyűrődni.
Amikor nem válaszoltam, azt kérdezte:
– Mi baj van?
– Jeremiah nincs itt.
– Persze hogy nincs itt, te butus! Balszerencsét
jelent, ha a szertartás előtt meglátja a
menyasszonyt.
– Nincs a házban. Tegnap éjjel elment, és nem jött
vissza. – A hangom meglepően nyugodtan csengett. –
Mindent elmondtam neki.
Kiguvadt a szeme.
– Hogy érted, hogy mindent?
– A minap Conrad bevallotta nekem, hogy még
mindig érez irántam valamit. És múlt éjjel
elmondtam Jeremiah-nak. – Sóhajtottam, ami
inkább zihálásnak hallatszott. Az elmúlt néhány nap
alatt mintha hetek teltek volna el. Még azt sem
tudtam volna megmondani, hogyan és mikor történt
mindez. Az egész ott kavargott a fejemben és a
szívemben.
– Te jó ég! – kiáltott fel Taylor, és a szája elé
kapta a kezét. Leroskadt az ágyamra. – Most mit
tegyünk?
– Conrad már elment megkeresni. – Ismét
kibámultam az ablakon. Apám végzett a verandával,
és a bokrokkal folytatta tovább. Eljöttem az
ablakból, és elkezdtem lehúzni a ruhám cipzárját.
– Mit csinálsz? – nézett rám döbbenten Taylor.
– Te mondtad, hogy össze fog gyűrődni. Nem
emlékszel? – Kiléptem a ruhából. Szétterült a
padlón, mint egy fehér selyempocsolya. Felvettem, és
vállfára tettem.
Taylor a vállamra terítette a köntösömet, majd
maga felé fordított, és összefogta a derekamon az
övét, mint egy kislánynak.
– Minden rendben lesz, Belly!
Valaki kopogtatott, mire mindkettőnk szeme az
ajtóra szegeződött.
– Steven vagyok – dugta be a fejét a bátyám.
Bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. – Conrad
visszahozta.
Lerogytam a földre, és megkönnyebbülten
fellélegeztem.
– Visszahozta – ismételtem utána.
 – Lezuhanyozik, felöltözik, és már készen is áll.
Mármint a házasságra. És arra, hogy ne menjen el
többé.
Taylor letérdelt mellém. Majd sarokülésbe
helyezkedett, és kezét a kezembe kulcsolta.
– Hideg a kezed. – Melengette az ujjaimat. – Még
mindig ezt akarod? – kérdezte hirtelen. – Nem kell
megtenned, ha nem szeretnéd!
Összeszorítottam a szemem. Annyira féltem, hogy
Jeremiah nem jön vissza. Most, hogy a házban volt, a
rettegés és az aggodalom kitört belőlem.
Steven is leült mellénk a padlóra. Átkarolta a
vállam.
– Belly! Értsd úgy, ahogy akarod, de szeretnék öt
szót mondani neked, rendben? Készen állsz rá?
Kinyitottam a szemem, és bólintottam.
– Nőj fel, vagy menj haza!
– Mi a fenét akarsz mondani, Steven? – csattant
fel Taylor.
Hirtelen mélyről felkacagtam.
– Nőj fel, vagy menj haza! Nőj fel, vagy menj
haza! – Annyira nevettem, hogy kicsordult a
könnyem.
– A szemfestéked! – ugrott fel Taylor.
Felkapta az öltözőasztalomon lévő papír
zsebkendős dobozt, és gyengéden letörölgette az
arcomat. Még mindig vihogtam.
– Térj magadhoz, Conklin! – kiáltott rám Taylor,
és nyugtalan pillantást vetett a bátyámra. A virág
félrecsúszott a hajában. Igaza volt. A pára nem
kedvezett a frizurájának.
– Ó, semmi baja. Csak jól érzi magát. Ugye,
Belly? – kérdezte Steven.
– Nőj fel, vagy menj haza! – ismételtem
gurgulázva.
– Szerintem hisztériás rohama van.
Megpofozzam? – nézett Taylor kérdőn a bátyámra.
– Nem kell, majd én – mondta Steven, és egy
mozdulatot tett felém.
Abbahagytam a nevetést. Nem voltam
hisztérikus. Azaz lehet, hogy egy kissé.
– Jól vagyok, srácok! Senkinek nem kell
megpofoznia. Istenem! Hány óra van? – álltam fel
hirtelen.
Steven elővette zsebéből a mobilját.
– Két óra. Még mindig van néhány óránk a
vendégek érkezéséig.
Mélyet sóhajtottam.
– Rendben. Steven, megmondanád anyának, hogy
szerintem bent kellene tartani az esküvőt? Ha a
falhoz toljuk a kanapékat, valószínűleg be tudunk
állítani néhány asztalt a nappaliba.
– A többieket is befogom – jelentette ki Steven.
– Köszi, Stevie! És Taylor, te…
– Veled maradjak, és hozzam rendbe a
sminkedet? – csillant fel Taylor szeme.
– Nem. Arra szerettelek volna megkérni, hogy te
is menj ki. Gondolkodnom kell.
 Egymásra néztek, majd mindketten kiosontak a
szobából. Becsuktam mögöttük az ajtót.
Amint újra megpillantom őt, minden újra
értelmet nyer. Nem lehet másképp!
 Ötvennegyedik fejezet

CONRAD

AZNAP REGGEL ARRA ÉBREDTEM, hogy Steven az

ágyamat rázza.
– Nem láttad Jere-t? – kérdezte.
– Három másodperce még aludtam – motyogtam
még mindig csukott szemmel. – Hogy láthattam
volna?
Steven abbahagyta, és leült az ágy szélére.
– Elment, srác. Sehol sem találom, és még a
mobilját is itt hagyta. Mi a frász történt múlt éjjel?
Felültem. Belly biztosan elmondta neki. A
francba!
– Nem tudom – feleltem a szememet dörzsölgetve.
– Most mit tegyünk?
Az egész az én hibám.
Kipattantam az ágyból.
– Menj, és öltözz fel! Majd én megkeresem.
Bellynek egy szót sem!
Steven mintha megkönnyebbült volna.
 – Jól hangzik. De szerinted Bellynek nem kellene
megmondani? Nincs már olyan sok időnk az
esküvőig. Nem szeretném, ha egész nap készülődne
rá, aztán Jere mégsem jönne vissza.
– Ha egy óra múlva nem jelentkezem, akkor
elmondhatod neki.
– Ledobtam magamról a pólót, és felvettem a
fehér inget, amelyikei Jere vetetett meg velünk.
– Hová készülsz? – kérdezte Steven. – Ne jöjjek
veled?
– Nem, te maradj itt, és vigyázz Bellyre! Majd én
megkeresem.
– Tehát sejted, hol lehet?
– Aha, azt hiszem – jelentettem ki, pedig halvány
fogalmam sem volt róla, hol lehet az a rohadék. Csak
azt tudtam, hogy helyre kell hoznom a dolgokat.
Kifele menet Laurel megállított.
– Nem láttad Jere-t? – kérdezte. – Át kell adnom
neki valamit.
A kezembe nyomott egy borítékot. Azonnal
felismertem. Anyám fejléce volt rajta. A borítékon
anyám kézírásával Jere neve szerepelt. Laurel
mosolyogva hozzátette:
– Úgy érzem, stílusosabb lenne, ha te adnád át
neki. Becket boldogsággal töltené el, nem gondolod?
Bólintottam.
– Aha.
Nem jöhetek vissza Jere nélkül!
 A házból kilépve egyenesen a kocsimhoz
rohantam, és teljes gőzzel elindultam.
Először a sétányra mentem, majd a
korcsolyapályára, gyerekkorunk kedvenc
helyszínére. Azt követően a konditerembe, és végül
az út melletti étterembe, ahol mindig megálltunk a
városba jövet. Jere világéletében imádta az
eperturmixukat. Ám ott sem találtam. Körbenéztem
a pláza parkolójában. Sem Jere-t, sem az autóját
nem láttam. Sehol nem volt, s kezdtünk vészesen
kifogyni az időből. Nyakig ültem a pácban. Steven
mindjárt elmondja Bellynek, és akkor megint úgy
fogja érezni, hogy tönkretettem az életét. Mi van
akkor, ha Jere elment Cousinsból? Akár már
Bostonban is lehet.
Nagyra értékeltem volna, ha hirtelen támad egy
intuícióm, egy megérzésem, hogy hol lehet, hiszen az
öcsémről volt szó. De ennek hiányában nem tehettem
mást, mint hogy végigjárom az összes helyet, ahol
valaha is megfordultunk. Hová menne Jeremiah
vigaszért? Anyánkhoz. De anyánk sírja nem itt,
hanem Bostonban van.
Cousinsban minden anyánkról szólt. Ekkor
hirtelen belém hasított a felismerés. A kert – talán a
bántalmazott nőknek menedéket nyújtó otthon
kertjébe ment. Egy próbát megért. Felhívtam Ste-
vent útközben.
– Azt hiszem, tudom, hol van. Még ne szólj
Bellynek!
 – Rendben. De ha fél óra múlva nem jelentkezel,
elmondom neki. Így is, úgy is szétrúgom Jere seggét.
Begördültem az otthon parkolójába. Már
messziről észrevettem az autóját. Egyszerre éreztem
megkönnyebbülést és félelmet. Milyen jogon
mondhatnék bármit is neki? Én voltam a felelős
ezért az egész felfordulásért.
Jere egy padon ült, fejét a kezébe temette. Még
mindig a tegnap esti ruhája volt rajta. A lépteimre
felkapta a fejét.
– Figyelmeztetlek! Ne közelíts hozzám! –
sziszegte.
Nem álltam meg. Amikor odaértem hozzá, csak
annyit mondtam:
– Gyere vissza velem a házba!
Dühösen meredt rám.
– Cseszd meg!
– Néhány óra múlva megházasodsz. Nincs most
időnk erre. Üss meg! Jobban fogod érezni magad tőle.
– Fel akartam emelni a karját, de lerázott magáról.
– Nem! Attól te fogod jobban érezni magad. Nem
érdemled meg, hogy jobban érezd magad. De azok
után, amit itt kavartál, laposra kéne verjelek.
– Akkor tedd meg! – kiáltottam rá. – Aztán
menjünk! Belly vár téged. Ne várakoztasd meg az
esküvője napján!
– Fogd be! – üvöltött rám teli tüdőből. – Nincs
jogod róla beszélni!
– Gyerünk már! Kérlek! Könyörgök!
 – Miért? Mert még mindig szereted, ugye? – Nem
várt választ tőlem. – Csak azt akarom tudni, hogy ha
még mindig érzel iránta valamit, akkor miért adtál
szabad utat nekem, he? Én helyesen cselekedtem.
Nem támadtalak hátba. Nyíltan rákérdeztem. És te
azt válaszoltad, túl vagy rajta.
– Nem igazán kértél engedélyt, amikor
megcsókoltad. Igen, szabad utat adtam, mert
megbíztam benned, hogy vigyázni fogsz rá, és jól
bánsz vele. Ezek után megcsaltad Cabóban a tavaszi
szünetben. Szóval talán én kérdezhetném tőled, hogy
szereted-e vagy sem. – Az utolsó szavaknál Jere ökle
az arcomba vágott. Erősen. Olyan érzés volt, mintha
egy háromméteres hullámmal találtam volna szembe
magam. A fülem csengésén kívül semmi mást nem
hallottam. Hátratántorodtam. – Nagyon jó –
ziháltam. – Most már mehetünk?
Újra megütött. Ezúttal elterültem.
– Fogd már be! – üvöltötte. – Ne papolj nekem
arról, ki szereti jobban Bellyt! Én világéletemben
szerettem. De te nem. Úgy bántál vele, mint egy
lábtörlővel. Annyiszor elhagytad! Gyáva vagy! Még
most sem vagy képes bevallani, mit érzel.
Nehezen vettem a levegőt. Kiköptem egy adag
vért.
– Rendben. Szeretem. Bevallom. Időnként úgy
érzem, ő az egyetlen lány, akivel együtt tudnék élni.
De ő téged választott, Jere. Hozzád akar feleségül
menni, és nem hozzám.
 Előhúztam a borítékot a zsebemből,
feltápászkodtam, és a mellkasához vágtam.
– Olvasd el! Neked szól. Anyától. Az esküvőd
napjára írta.
Nagyot nyelt, majd kinyitotta a borítékot.
Néztem, ahogy olvassa a levelet, reménykedve
abban, hogy anyám megtalálta a megfelelő szavakat.
Mindig szót értett Jeremiah-val.
Jere olvasás közben sírva fakadt. Elfordítottam a
fejemet.
– Visszamegyek – jelentette ki végül. – De nem
veled. Nem vagy többé a bátyám. Meghaltál a
számomra. Nem akarom, hogy ott legyél az
esküvőmön! Nem akarom, hogy jelen legyél az
életemben! Azt akarom, hogy tűnj el!
– Jere…
– Remélem, mindent elmondtál neki, amit
akartál, mert ezek után nem fogod újra látni. Sem őt,
sem engem. Vége. Ennyi volt. – A kezembe nyomta a
levelet. – Ez neked szól, és nem nekem.
Majd faképnél hagyott.
Lerogytam a padra, és kihajtogattam a levelet.
Így kezdődött: Kedves Conrad!
S ekkor én is sírva fakadtam.
 Ötvenötödik fejezet

AZ ABLAKOMBÓL KISGYEREKEKET LÁTTAM

homokozó vödrökkel és lapátokkal, amint homoki
rák után kutatnak a távolban, a parton.
Jere-vel mi is gyakran játszottuk ezt. Egyszer,
amikor úgy nyolcéves lehettem – ami azt jelenti,
hogy Jere kilenc volt –, egész délután ezzel
foglalatoskodtunk, és amikor Conrad és Steven
kijött, hogy elhívják magukkal Jeremiah-t, akkor
nem ment el velük.
– Bebiciklizünk a városba, és kiveszünk egy
videojátékot. Ha nem jössz, nem játszhatsz vele este!
– zsarolták.
– Elmehetsz, ha akarsz – mondtam neki, és
szánalmasan éreztem magam, mert tudtam, hogy
úgyis őket fogja választani. Ki döntene másképp, ha
a vacak homoki rákok és egy új videojáték között
kellene választania?
Habozott egy ideig, majd azt válaszolta:
– Nem érdekel. – És velem maradt.
Éreztem némi bűntudatot, ugyanakkor
örömmámorban úsztam, hiszen Jeremiah engem
választott. Méltó voltam arra, hogy mellettem
döntsön.
Egészen sötétedésig kint játszottunk. Egy
műanyag csészében gyűjtögettük a rákocskákat,
majd szabadon engedtük őket. Figyeltük, amint
gyorsan visszabújnak a homokba. Látszólag
tökéletesen tisztában voltak vele, mit kell tenniük.
Mintha világos cél lebegett volna a szemük előtt. A
hazatérés.
Aznap este Conrad és Steven az új játékkal
játszott, Jeremiah pedig messziről nézte őket. Nem
kérdezte meg, játszhat-e, pedig láttam rajta, hogy
nagyon szeretne.
Amikor eszembe jutott ez az eset, mindig úgy
gondoltam rá, mint egy csodálatos emberre.

Valaki kopogtatott.
– Taylor, egy kicsit egyedül szeretnék lenni –
fordultam az ajtó felé.
De nem Taylor volt az, hanem Conrad. A fehér
inge teljesen összegyűrődött. Mint ahogy a sortja is.
Amikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy
bevérzett a szeme, és zúzódás csúfítja el az arcát.
Odarohantam hozzá.
– Mi történt? Összeverekedtetek?
Megrázta a fejét.
– Nem szabadna itt lenned! – léptem hirtelen
hátra. – Jeremiah bármelyik pillanatban beállíthat.
 – Tudom, csak mondanom kell valamit.
Az ablakhoz mentem, és hátat fordítottam neki.
– Már így is túl sokat mondtál. Menj el, és kész!
Hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, majd ismét
becsukja az ajtót. Azt hittem, kiment, amíg meg nem
hallottam a hangját.
– Emlékszel még a végtelenségre?
Lassan megfordultam.
– Mi van vele?
Felém dobott valamit.
– Kapd el!
Kinyúltam érte, és a levegőben elkaptam. Egy
ezüst nyaklánc volt. Felemeltem, hogy szemügyre
vegyem. A végtelenjel. Veszített ugyan a fényéből, de
azonnal ráismertem. Egyértelműen felismertem.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Tudod te azt – válaszolta.
– Bocs, de nem – vontam meg a vállamat.
Láttam rajta, hogy egyszerre érez sértettséget és
dühöt.
– Rendben. Ha nem emlékszel rá, akkor majd én
emlékeztetlek. Ezt a nyakláncot a születésnapodra
vettem neked.
A születésnapomra.
Minden bizonnyal a tizenhatodikra. Az volt az
egyetlen év, amikor elfelejtett ajándékot venni
nekem – az utolsó nyáron, amikor Susannah még élt,
és mind együtt voltunk a nyaralóban. A rá következő
évben, amikor Conrad eltűnt, és Jeremiah-val a
keresésére indultunk, az íróasztalában találtam
meg. Elvettem, mivel tudtam, hogy az enyém.
Később visszavette tőlem. Soha nem derült ki, mikor
vagy miért vette, csak azt éreztem, hogy az enyém.
Most, miután kimondta, hogy a születésnapomra
szánta, nagyon mélyen megérintett. Ezt szerettem
volna a legkevésbé, mégis a szívembe talált.
Megfogtam a kezét, és a nyakláncot a tenyerébe
tettem.
– Sajnálom! – mondtam.
Conrad visszaadta.
– Ez a tiéd, mindig is a tiéd volt – jelentette ki
lágy hangon. – Akkor nem mertem neked adni.
Fogadd el úgy, mint egy előrehozott szülinapi
ajándékot, vagy mint egy elkésett darabot. Tégy vele,
amit akarsz! Én csak… képtelen vagyok megtartani.
Bólintottam, és elvettem tőle a láncot.
– Sajnálom, hogy mindent összezavartam. Most
megint fájdalmat okoztam. Sajnálom. Annyira
sajnálom! Nem akarlak többé megbántani.
Úgyhogy… nem maradok az esküvőre. Egyszerűen
elmegyek. És nem fogjuk látni egymást, legalábbis jó
ideig nem. Talán így lesz a legjobb. Ha a közeledben
vagyok, az fáj. És Jere… – Conrad megköszörülte a
torkát, és hátralépett, hogy nagyobb teret hagyjon
köztünk. – Neki van szüksége rád.
A számba haraptam, hogy el ne sírjam magam.
Rekedt hangon folytatta:
– Azt akarom, hogy tudd: nem számít, mi lesz
ezután, nekem akkor is megérte. Hogy veled
lehettem, hogy szerethettelek. Mindez megérte. –
Majd hirtelen hozzátette: – A legjobbakat kívánom
mindkettőtöknek! Nagyon vigyázzatok egymásra!
Vissza kellett tartanom magam, hogy ne
nyújtsam ki felé a kezem, és ne simítsam végig a
vörösen duzzadó zúzódást az arcán. Elég jól
ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem örülne neki.
Odalépett hozzám, és homlokon csókolt. Mielőtt
kiment volna a szobából, lehunytam a szemem, és
erősen próbáltam az emlékezetembe vésni ezt a
pillanatot. Pontosan akartam emlékezni arra,
amilyen akkor volt – a fehér ing alól kilátszó barna
bőrére, a kissé túl rövidre vágott hajára és még az
ütés nyomára is – amit miattam kapott.
Amikor kinyitottam a szemem, már nem volt ott.
Abban a pillanatban a gondolat, hogy talán soha
nem látom többé… a halálnál is szörnyűbbnek tűnt.
Szerettem volna utánaszaladni. Elmondani neki
mindent. Hogy ne menjen el. Kérlek, soha ne menj
el! Kérlek, legyél örökké a közelemben, hogy legalább
láthassalak!
Mert így véglegesnek éreztem. Mindig is hittem
abban, hogy valahogy újra és újra megtaláljuk az
egymáshoz vezető utat. Hogy bármi is történjék,
kapcsolatban maradunk egymással – már csak a
közös életünk és e miatt a ház miatt. De ezúttal
véglegesnek tűnt. Hogy soha nem fogom látni őt,
vagy ha mégis, akkor az annyira más lesz, mintha
kontinensek választanának el minket egymástól.
Minden sejtemben éreztem. Hogy ennyi volt.
Végül meghoztam a magam döntését, mint ahogy ő
is. Elengedett. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem,
amint reméltem. Viszont ami addig fel sem merült
bennem, hogy ez ekkora fájdalommal jár.
Isten veled, Birdie!
 Ötvenhatodik fejezet

VALENTIN-NAP VOLT. Én voltam tizenhat, ő

tizennyolc. Abban az évben csütörtöki napra esett, és
Conradnak hétig órái voltak, úgyhogy pontosan
tudtam, nem fogunk aznap randevúzni, vagy ilyesmi.
Azt beszéltük meg, hogy majd szombaton
találkozunk, talán elmegyünk moziba, de a Valentin-
napot egyikünk sem hozta szóba. Ő nem az a
bonbonos, virágcsokros fajta srác volt. Nem nagy
ügy. Én sem az a fajta lány voltam, mint például
Taylor.
A suliban a drámacsoport a hosszú szünetekben
rózsákat kézbesített. Bárkinek küldhettünk egyet.
Később, a főiskola első évében egyikünknek sem volt
barátja, úgyhogy Taylorral titokban küldtünk egyet
egymásnak. Abban az évben azonban Taylor barátja,
Davis, egy tucat rózsaszín rózsát küldött neki,
valamint egy piros hajpántot, ami nagyon
megtetszett Taylornak a pláza egyik üzletében.
Egész nap hordta.
Aznap este a szobámban tanultam éppen, amikor
egy üzenet érkezett Conradtól: NÉZZ KI AZ
ABLAKON! Odamentem az ablakhoz, és az járt a
fejemben, hogy biztosan meteoreső látható az égen.
Conrad folyamatosan nyomon követte az ilyesmit.
De amikor kinéztem, Conradot pillantottam meg
egy kockás takaróval a hátán, amint a kertből
integet. A szám elé kaptam a kezem,és felsikítottam.
Képtelen voltam elhinni. Majd gyorsan
belepréseltem a lábam az edzőcipőbe, a pizsamára
felkaptam a pufi dzsekimet, és olyan gyorsan
rohantam le a lépcsőn, hogy majdnem hasra estem. A
verandáról egyenesen a karjaiba vetettem magam.
– Nem hiszem el, hogy itt vagy! – öleltem
eszeveszetten.
– Az óra után rögtön indultam. Meglepetés?
– Igazi meglepetés! Abban sem voltam biztos,
hogy tudod, ma van Valentin-nap!
Felkacagott.
– Ne viccelj! – húzott magához a takaró alá. Egy
termosz és egy doboz Twinkie keksz rejtőzött alatta.
– Feküdjünk le! – nyúlt végig a pokrócon. – Telihold
van.
Lefeküdtem mellé, a koromfekete eget bámultam
a ragyogó fehér holddal, és megborzongtam. Nem a
hideg miatt, hanem mert annyira boldog voltam.
Rám terítette a takarót.
– Hűvös van? – kérdezte aggodalmasan.
Megráztam a fejem.
Conrad lecsavarta a termosz tetejét, és beleöntött
valamit. A kezembe nyomta.
– Már nem túl meleg, de azért segít – mondta.
 Felkönyököltem, és belekortyoltam. Langyos
kakaó volt.
– Kihűlt? – kérdezte Conrad.
– Nem, pont jó.
Mindketten hanyatt feküdtünk, és együtt
bámultuk az eget. Azt a rengeteg csillagot. Majd
megfagytam, de nem bántam. Conrad megfogta a
kezem, és azzal mutogatta a csillagképeket.
Elmesélte az Orion öv és a Kassziopeia történetét.
Nem akartam kedvét szegni azzal, hogy már
ismerem, hiszen apám kislánykoromban
megtanította az összes csillagképet. Imádtam
hallgatni, ahogy mesél. Minden alkalommal, amikor
a természetről és a tudományról beszélt, ugyanazt a
csodálatot és tiszteletet fedeztem fel a hangjában.
– Szeretnél bemenni? – kérdezte némi idő múlva.
A kezében melengette a kezemet.
– Addig nem, amíg nem látunk hullócsillagot.
– Az lehet, hogy nem jön össze.
Boldogan ficánkoltam mellette.
– Nem baj! De azért próbáljuk meg!
– Tudtad, hogy a csillagászok bolygóközi pornak
hívják a hullócsillagokat? – kérdezte mosolyogva.
– Bolygóközi por – ismételtem utána a szavakat
ízlelgetve. – Úgy hangzik, mint egy együttes neve.
Conrad a leheletével melengette a kezem, majd a
kabátzsebébe dugta.
– Aha, tényleg olyan.
– Ma éjjel olyan az ég… – A megfelelő szót
kerestem, amellyel kifejezhetném az érzéseimet,
hogy milyen gyönyörűnek találom. – Ahogy itt
fekszünk a csillagos ég alatt, olyan érzés fogott el,
mintha egy bolygón feküdnénk. Olyan hatalmas!
Olyan végtelen!
– Tudtam, hogy meg fogod érezni – örvendezett.
Elmosolyodtam. Az arca annyira közel volt az
enyémhez, hogy éreztem a teste melegét. Csak a
fejemet kellett volna elfordítanom, hogy
csókolózzunk. Mégsem tettem. A közelsége
tökéletesen elég volt.
– Időnként azt gondolom, soha nem fogok még egy
lányban úgy megbízni, mint benned – vallotta be.
Meglepetten fordultam felé. Nem nézett rám, még
mindig az eget kémlelte, azt figyelte.
Egyáltalán nem láttunk hullócsillagot, de csöppet
sem bántam. Még mielőtt megvirradt volna, a fülébe
súgtam:
– Ez életem egyik legszebb pillanata.
– Az enyém is – mondta.

Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk. Tizenévesek

voltunk, akik egy hideg februári éjszakán az eget
csodálták. Ami azt illeti, tényleg nem kaptam tőle
virágcsokrot és bonbont. Ő a holdat és a csillagokat
adta nekem. A végtelenséget.
 Ötvenhetedik fejezet

EGYET KOPOGOTT AZ AJTÓMON.

– Én vagyok az!
– Gyere be!
Az ágyamon ültem. Visszavettem az esküvői
ruhámat. Hamarosan megérkeznek a vendégek.
Jeremiah benyitott. Fehér ing és világos sort volt
rajta. Még nem borotválkozott, viszont felöltözött, és
az arcán egyetlen zúzódást sem fedeztem fel. Ezt jó
jelnek vettem.
Leült mellém az ágyra.
– Nem jelent balszerencsét, ha találkozunk az
esküvő előtt? – aggodalmaskodott.
Elöntött a megkönnyebbülés.
– Akkor összeházasodunk?
– Nos, én felöltöztem, és úgy látom, te is. – Arcon
csókolt. – Egyébként gyönyörű vagy!
– Hová mentél? – kérdeztem.
– Csak időre volt szükségem, hogy gondolkozzak –
fészkelődött.
– Most már készen állok. – Hozzám hajolt, és újra
megcsókolt, immár szájon.
 – Mi a baj? – húzódtam el tőle.
– Mondtam már, minden rendben van.
Összeházasodunk, nem? Még mindig szeretnéd? –
kérdezte könnyedén, mégis bujkált valami a
hangjában, amit addig soha nem hallottam.
– Beszélhetnénk legalább arról, ami történt?
– Nem akarok beszélni róla! – csattant fel
Jeremiah. – Még csak gondolni sem akarok rá!
– De én igen! Meg kell beszélnünk! Én teljesen
kiborultam, Jere. Egyszerűen elmentél. Azt sem
tudtam, visszajössz-e egyáltalán.
– Itt vagyok, nem? Mindig számíthatsz rám. –
Ismét meg akart csókolni, de eltoltam magamtól.
Idegesen dörzsölgetni kezdte az állát. Majd
felpattant, és fel-alá járkált a szobában.
– Mindenestől akarlak! Minden részedet! Mégsem
adod oda magad teljesen.
– Miről beszélsz? – kérdeztem éles hangon. – A
szexről?
– Az is beletartozik. De ennél többről van szó.
Nem adod nekem a szíved teljesen és egészen. Légy
őszinte! Igazam van, ugye?
– Nem!
– Szerinted milyen érzés másodhegedűsnek lenni?
Azzal a tudattal élni, hogy mindig is nektek
kettőtöknek kellett volna együtt lennetek?
– Nekem te nem a második vagy! Te vagy az első!
Jeremiah megrázta a fejét.
 – Nem, soha nem leszek az! Az mindörökké Con
lesz! – Belecsapott a falba. – Azt hittem, meg tudom
tenni, de képtelen vagyok rá.
– Képtelen vagy mire? Képtelen vagy feleségül
venni? – Lázasan járt az agyam, és egyre gyorsabban
hadartam: – Rendben, talán igazad van. Most éppen
minden a feje tetején áll. Nem házasodunk ma össze,
csak összeköltözünk. Gary lakásába, amelyik neked
tetszett. Nem bánom. A második félévtől. Rendben? –
Nem válaszolt, úgyhogy újra feltettem a kérdést,
ezúttal még rémültebben: – Rendben, Jere?
– Képtelen vagyok rá. Hacsak nem mondod most
azonnal a szemembe, hogy már nem szereted Cont.
– Jere, én téged szeretlek!
– Nem ezt kérdeztem! Tudom, hogy szeretsz. Azt
kérdezem, hogy őt is szereted-e.
Nemmel akartam válaszolni. Szólásra nyitottam a
számat. De miért nem tudtam kinyögni? Miért nem
tudtam kimondani, amit hallani szeretett volna?
Olyan könnyű lett volna, ha egyszerűen kiejtem a
számon. Egyetlen szót, és megoldódott volna minden.
Jere meg akart bocsátani, és az egészet elfelejteni.
Láttam az arcán. Csupán annyit várt tőlem, hogy
nemmel válaszoljak. Még akkor is elvett volna
feleségül. Ha azt az egy szót kimondom. Azt az
egyetlen szót.
– Igen.
Jere sípolva vette a levegőt. Egy hosszúra nyúlt
percig csak meredtünk egymásra, majd lehanyatlott
a feje.
 Tettem egy lépést felé, hogy kitöltsem a köztünk
tátongó űrt.
– Azt hiszem, egy kicsit mindig is szeretni fogom.
Ott lesz a szívemben. Mégsem őt választottam,
hanem téged, Jeremiah!
Soha életemben nem éreztem azt, hogy Conraddal
kapcsolatban bármi választásom lenne. Most már
tudtam, hogy ez nem igaz. Igenis volt választásom.
Akkor és ott úgy döntöttem, hogy kilépek ebből, és
Jeremiah-t választom. Azt a fiút, aki soha nem fog
elhagyni.
Még mindig lógatta a fejét. Szerettem volna, hogy
rám nézzen, hogy most az egyszer higgyen nekem.
Ekkor felemelte a tekintetét.
– Az nem elég! Nem csak az egyik feledre vágyom.
Azt akarom, hogy teljes egészében az enyém légy!
Könnyek gyűltek a szemembe.
Odalépett az öltözőasztalomhoz, és felvette
Susannah levelét.
– Még nem olvastad el – állapította meg.
– Azt sem tudtam, visszajössz-e!
Figyelmesen végigsimította a boríték szélét.
– Én is kaptam egyet. Csakhogy nem nekem szólt,
hanem Con-nak. Anyám biztosan összekeverte a
borítékokat. Azt írta a levélben, hogy… azt írta, hogy
csupán egyszer látta őt szerelmesnek. Amikor beléd
szeretett. – Ekkor hirtelen rám nézett. – Nem
akarom, hogy miattam ne menj hozzá! Nem akarok
kifogás lenni! Ezt neked magadnak kell belátnod,
különben soha nem leszel képes elengedni őt!
 – Már elengedtem – suttogtam.
Jeremiah megrázta a fejét.
– Nem engedted el. És az egészben az a
legrosszabb, hogy bár tudtam, nem engedted el,
mégis megkértem a kezed. Ez részben az én hibám
is, nem gondolod?
– Nem!
Mintha meg sem hallott volna.
– El fog hagyni, hiszen mindig is azt tette. Ő
ilyen.
Egész életemben emlékezni fogok a szavaira.
Mindenre, amit Jeremiah aznap, az esküvőnk napján
mondott nekem. Soha nem fogom elfelejteni, és azt
sem, ahogy közben rám nézett. Egyszerre volt benne
sajnálat és keserűség. Gyűlöltem magam ezért, mivel
az elkeseredettség soha életében nem volt jellemző
rá.
A kezembe fogtam az arcát. Eltaszíthatott volna
magától, elhúzódhatott volna az érintésemtől.
Mégsem tette. Pusztán ebből az apróságból tudtam,
amit tudnom kellett: hogy Jere még mindig Jere, és
hogy ezen semmi sem változtathat.
– Még mindig szeretlek – jelentette ki végül, és a
hanghordozása nyilvánvalóvá tette, hogy ha
akarnám, még mindig feleségül venne. Mindezek
után is.
Minden lány életében vannak olyan pillanatok,
melyek fontosabbak, mint amilyennek akkor tűnnek.
Amikor visszatekintek rá, meg kell állapítanom:
életem egyik meghatározó, mindent gyökeresen
megváltoztató válaszútja előtt álltam – és még csak
nem is vettem észre. Fogalmam sem volt róla. Meg
aztán vannak azok a pillanatok, melyekről tudjuk,
hogy nagy jelentőséggel bírnak. Hogy bármilyen
lépésre szánjuk is el magunkat, annak
következménye lesz. Az életünk két irányt vehet:
vagy megtesszük, vagy belehalunk.
Ez egyike volt azoknak a nagy jelentőségű
pillanatoknak. Ennél jelentőségteljesebb nem is
lehetett volna.
Végül nem eredt el az eső. Jeremiah haverjai és a
bátyám feleslegesen cipelték be az asztalokat, a
székeket és a viharvázákat.
Még valami elmaradt aznap: Jeremiah-val nem
házasodtunk össze. Nem lett volna helyénvaló.
Egyikünk részéről sem. Olykor eltűnődök rajta,
vajon azért akartunk-e fejest ugrani a házasságba,
mert igyekeztünk bebizonyítani valamit a másiknak,
és talán még saját magunknak is. De végül mindig
elvetem ezt a lehetőséget. Igazán szerettük egymást.
Valóban a legjobb szándékkal tettük, amit tettünk.
Egyszerűen csak nem ezt szánta nekünk a sors.
 Néhány évvel később

Drága Belly!

Próbállak magam elé képzelni az esküvőd napján,

a világ legszebb menyasszonyaként, a boldogságtól
ragyogva. Egy harmincas nőt látok, túl számos
kalandon és szerelmen, és a férfit, aki megbízható,
állhatatos és erős, és akinek jóságos a tekintete.
Biztos vagyok benne, hogy a fiatalember minden
ízében csodálatos lesz, még ha nem is Fishernek
hívják. Ha-ha!
Tudod, hogy akkor sem szeretnélek jobban, ha a
saját lányom lennél. Én drága Bellym, különleges
kislányom! Életem egyik nagy öröme volt látni,
ahogy felnőttél.
A kislányomat, akinek oly sokszor fájt a szíve, aki
annyi mindenre vágyott… Egy kiscicára, akit
Margaretnek nevezett volna el, szivárványszínű
görkorcsolyára, ehető habfürdőre! És egy fiúra, aki
úgy csókolna, ahogy Rhett csókolta Scarlettet.
Remélem, kedvesem, megtaláltad őt!
Legyetek boldogok! Legyetek jók egymáshoz!
Örök szeretettel
Susannah
 Ó, Susannah! Bárcsak látnál most minket!
Néhány dologban azért tévedtél. Még nem vagyok
harminc. Csak huszonhárom, majdnem huszonnégy.
Miután Jeremiah-val szakítottunk, ő visszament a
fiúszövetség kollégiumába, és én végül
összeköltöztem Anikával. Másodév végén elmentem
külföldre tanulni. Spanyolországba, ahol sok-sok
kalandban volt részem.
Ott kaptam az első levelet tőle. Igazi, kézzel írt
levelet, nem e-mailt. Nem válaszoltam neki,
legalábbis rögtön nem, de kitartóan írt tovább,
havonta egyszer, minden áldott hónapban. A rá
következő évben találkoztunk először, amikor
megszereztem a főiskolai diplomámat. Egyértelmű
volt.
Az én fiatalemberem kedves, jó és erős, ahogy
írtad. De nem úgy csókol, ahogy Rhett Scarlettet
csókolta a filmben, hanem sokkal jobban. És
egyvalamit még tudnod kell: Fishernek hívják.
Azt a ruhát viselem, amelyet anyámmal közösen
választottunk ki – bársonyos fehér menyasszonyi
ruhát csipkeujjakkal és mély kivágással a hátán. A
frizurám, melynek elkészítésével órákat töltöttünk,
szétesett, és hosszú vizes tincsek csapkodják az
arcomat, ahogy a zuhogó esőben az autó felé
rohanunk. Alig látok a lufiktól. Elhagyom a cipőmet,
és mezítláb szaladok tovább az ő szürke
öltönykabátjával a fejem fölött. Mindkét kezében
egy-egy – nem túlságosan magas sarkú – cipővel
igyekszik előttem, hogy kitárja a kocsiajtót.
Újdonsült házasok vagyunk.
– Biztos vagy benne? – kérdezi.
– Nem – válaszolom, miközben beszállok. Már
várnak ránk a fogadáson. Nem szabadna megváratni
a vendégeket. De hát úgysem kezdhetik el
nélkülünk! A miénk az első tánc. Maurice Williams
and the Zodiacs Stay című számára.
Ahogy kinézek az ablakon, megpillantom Jere-t a
pázsit másik oldalán. Átkarolja a kedvesét, és egy
pillanatra összetalálkozik a tekintetünk. Finoman
odaint nekem. Visszaintek, és egy csókot dobok felé.
Elmosolyodik, majd visszafordul a lányhoz.
Conrad kinyitja a másik ajtót, és beül a kormány
mögé. A fehér inge teljesen átázott – átlátszik a bőre.
Reszket. Megfogja a kezem, ujjait az ujjaimba fűzi, és
az ajkához emeli.
– Akkor gyerünk! Már úgyis vizesek vagyunk!
Beindítja a motort, és elindulunk. Az óceán felé.
Végig fogjuk egymás kezét. Amikor odaérünk,
egyetlen lelket sem látunk, így a fövenyen állunk
meg. Még mindig zuhog az eső.
Kiugrok a kocsiból, felrántom a szoknyám, és
elkiáltom magam:
– Készen állsz?
Felhajtja a nadrágja szárát, és megragadja a
kezem.
– Készen!
 A víz felé rohanunk, a homok felcsap a lábunkra.
Visítunk és kacagunk, mint a kisgyerekek. Az utolsó
pillanatban felkap, mintha a küszöbön emelne át.
– Eszedbe ne jusson a „Belly csobbanás”,
különben te is csobbansz velem! – figyelmeztetem,
miközben szorosan átölelem a nyakát.
– Bárhová követlek! – nevet, és beleveti magát –
velem együtt a vízbe.
Így indul a közös életünk. Ebben a pillanatban
válik valósággá. Összeházasodtunk. Ilyen a
végtelenség. Conrad és én. Az első fiú, akivel
lassúztam, aki miatt sírtam. És akit örökké
szerettem.
 Köszönetnyilvánítás

A legőszintébb köszönettel tartozom Emily

Meehannek a könyv átolvasásáért. Külön köszönet
illeti Júlia Maguire-t, hogy egy pillanatra sem
lankadt a figyelme, Lucy Ruth Cumminst az újabb
remek borítóért, Justin Chandát és Ann Zafiant
kitartó támogatásukért és a Simon & Schuster
minden (őszintén mondom, bámulatra méltó)
munkatársát. A könyv megjelenésétől a
reklámozásán át az eladásáig maximális munkát
végeztek. Mint mindig, ezúttal is szeretnék
köszönetét mondani Emily von Beeknek és Foliónak,
a Pippin családomnak, valamint Siobhan Viviannek,
aki az első és legkitűnőbb olvasóm.