Hjorth & Rosenfeldt

A néma lány
 Copyright © Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt
Első kiadás: Norstedts, 2014, Svédország
A mű eredeti címe: Den stumma flickan
Published by agreement with Norstedts Agency
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2016
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Bándi Eszter
Szerkesztette: Árkos Eszter
Korrektor: Havadi Krisztina
Borítóterv: Beleznai Kornél
Kiadta az Animus Kiadó 2016-ban
A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
 Nem tudja, milyen nap van.
De a fiú tudja: szabadnap. Még mindig pizsamában téblábol,
bár már kilenc óra.
Mind otthon vannak. A nappaliból „SpongyaBob Kockanadrág”
hangja szűrődik ki.
Anya letesz elé egy tányér joghurtot, és azt kérdezi,
megmosta-e a kezét pisilés után. Bólint. Kér szendvicset is?
A fejét rázza. Elég a joghurt. Vaníliás-banános. Legszívesebben
Frostiest evett volna hozzá, de Fred megette az összeset, így
marad a zabpárna. És mivel Fred ette meg a cukros
kukoricapelyhet, ezért ő választhat filmet rögtön reggeli után.
„Transformers”-t fog nézni. A „Dark Side of the Moon”-t.
Már megint.
Csengetnek.
„Ki lehet az ilyen korán?” – csodálkozik anya, és a bejárati ajtó
felé indul. Fel sem tűnik az ismerős hang, amikor anyja lenyomja
a kilincset.
Aztán egy óriási durranás, és mintha valaki elesett volna az
előszobában.
Annyira összerezzen, hogy a joghurt a kanálról az asztalra
pottyan, de nem veszi észre. Az emeleti hálószobából apa
nyugtalankodva kiabál valamit. Még nem kelt fel, de most sietős
lépések hangzanak fentről.
Aztán felbukkan valaki a konyhaajtóban.
Fegyverrel.
 Ketten vannak most.
Ketten, egyszerre.
Idebent és Odakint.

Odakint még mindig siet.

Dacosan, céltudatosan. Az iskolában azt tanulta, maradjon
egy helyben, ha eltéved, de ez ellentmond az ösztönös
menekülési kényszernek.
Eltévedt egyáltalán?
Nem tudta pontosan, hol van, de tudta, merre tart. Sosem
ment olyan messze, hogy ne hallja az autókat. Kimehetne az
úthoz. Haladhatna amellett, és elrejtőzhetne, ha jön valaki. Addig
mehetne, amíg talál egy táblát, amin ellenőrizheti, hogy jó úton
halad, aztán visszamehetne az erdőbe. Tehát nem tévedt el.
Semmi oka egy helyben ülni. És hideg is van. A nedves hideg
mozgásra késztette. Közelebb jutott, ha mozgott. Kevésbé volt
éhes. Így ment tovább.

Idebent mozdulatlanul ült.

Először futott. Idebent és Odakint egyszerre. Vakon szaladt.
Már nem emlékszik, mi elől futott, vagy hogy hová jutott. Nem
egy helyre, vagy egy szobába, inkább olyan volt, mint egy… mint
egy érzés…
A lány nem tudta. De minden üres volt, ő pedig mozdulatlan.
Ő volt üres és mozdulatlan.
Minden csöndes.
Ezt érezte a legfontosabbnak. Amíg csönd van, biztonságban
van. A helyen, ami nem hely, világos, fény nélkül. Ahol egy szín
sem emlékeztette a színekre, amit a szeme továbbra is észlelt a
külvilágból. Nyitott, de mindentől elzárt. Kivéve a
biztonságérzetet. Ami a csönddel együtt el fog tűnni. Ezt
ösztönösen érezte. A szavak lelepleznék. A szavak ledöntenék a
falakat, amiket nem látott, és minden ismét valóság lenne.
Beengedné a kinti rémséget.
Csattanások, sikolyok, a pirosság és a rémület.
A sajátja és másoké.
Idebent csöndben és mozdulatlanul ült.

Odakint kénytelen volt továbbmenni.

Oda, ahol senki sem talál rá. Ahol senki sem akar beszélni
vele. Odakint kellett megvédeni az Idebentet.
Tudta, hova tart.
Beszéltek egy helyről. Óva intették tőle. Egy hely, ahol soha
nem találja meg senki, ha egyszer odamegy. Soha az életben.
Ezt mondták. Senki sem találja meg ott.

Odakint szorosabbra húzta maga körül a túlságosan is vékony

dzsekit, és sietett tovább.
Idebent összekuporodott, egyre kisebb és kisebb lett, azt
remélte, egyszer csak eltűnik majd.
Anna Eriksson az autójában várakozott a világossárga bérház
előtt.
Vanja késett. Pedig sosem szokott. Anna gyanította, hogy ez
is egyike a jelzésértékű gesztusainak, amelyeket Vanja olyan
előszeretettel árasztott magából az elmúlt hónapokban.
A legrosszabb az, hogy már csak nem is telefonál.
Személy szerint ezt még el tudta fogadni. Megértette, miért.
Valahol azt is belátta, hogy megérdemelte. Ráadásul, meg kell
hagyni, a kapcsolatuk sosem tartalmazott hosszas anya-lánya
beszélgetéseket.
Valdemar sokkal rosszabbul járt. Számára Vanja
távolságtartása rettenetesen fájdalmas, és sokkal inkább ennek,
semmint a betegségének köszönhetően, árnyéka lett korábbi
önmagának. Egyfolytában a lányáról beszélt, meg az
igazságokról, amiket nem kellett volna elhallgatniuk előle.
Mindenről, amit másképp kellett volna tenniük. Épp most
menekült meg a halál torkából, hogy belássa: az élet
megbánással és reményvesztettséggel teli. Az egész helyzet
persze Annát ugyanúgy bántotta, de ő jobban bírta. Mindig is
erősebb volt a férjénél.
Valdemar már több mint egy hónapja kijött a kórházból, de
Annának még nem sikerült rávennie, hogy hagyja el a lakást.
A férfi teste, úgy tűnt, befogadta az új vesét, Valdemar viszont
nem tudta befogadni ezt az újfajta valóságot. Vanja nélkül.
Mindent ellökött magától.
Valdemar. A néhány kolléga, aki felhívta, bár tudták, mit tett.
A kollégáknál is kevesebb barát, akik egyre ritkábban
jelentkeztek.
 Már a továbbra is folyó előzetes vizsgálatok sem érdekelték.
Adó- és számviteli csalás komoly gyanújával nyomoztak, de
minden eltörpült amellett, mekkora csalódást okozott Vanjának.
Vanja dühöngve vetette rá magát. Rettenetes volt. Az ordítás,
a veszekedés, a könnyek. Egyikük sem látta még Vanját
ilyennek.
Ennyire dühösnek.
Ennyire rémesen megbántottnak.
Újra és újra ugyanazok a vádak: Hogy tehették? Miféle szülők
tesznek így? Miféle emberek ők tulajdonképpen?
Anna megértette. Ő is pont ezt kérdezné Vanja helyében.
Igen, a kérdések jogosak és érthetőek. Csak a válasz nem volt
ínyére:
Ő. Ő volt az anya, ő tette.
A veszekedések alatt Anna közel járt hozzá, hogy feltegye a
kérdést:
„Tudni akarod, ki az apád? Tényleg tudni akarod?”
De összeszorította a fogát. Nem volt hajlandó felfedni. Azt
mondta, nem számít.
Nem mintha védeni akarta volna Sebastian Bergmant. Elvégre
látta, mit akar a férfi. Próbált beférkőzni, gyakorolni a nem létező
jogát. Ahogy egy végrehajtó próbál behajtani egy tartozást, bár
senki sem tartozik neki.
Sebastian sosem volt Vanja apja. Valdemar az. A kezdetektől,
teljes egészében. Akármi is állt a kórházi zárójelentésben, amit
Vanja lengetett, amikor beviharzott. Az egyetlen örömöt az
ürömben az jelentette, hogy Sebastian nem tudta kihasználni a
helyzetet. Ő is ugyanúgy belegabalyodott a hazugságok
hálójába. Ha beszámolna arról, hogy már réges-régen tud a
dologról, ugyanannyira megbántaná Vanját, mint ők.
Akkor ugyanúgy utálná őt is.
Kizárná.
 Sebastian tudta ezt. Többször is felhívta Annát az elmúlt
hetekben, és jóformán térden állva könyörgött, segítsen neki
kifundálni egy módot, hogy elmondhassák az igazságot. Anna
nem akarta. Sosem fog neki segíteni abban, hogy elszakítsa
Vanját Valdemartól. Soha. Ez egyike azoknak a dolgoknak,
amiket biztosan tudott. Minden más csak káosz.
De ma ismét átveszi az irányítást.
Ma megteszi az első lépést, hogy mindent a helyére tegyen.
Készen állt a terve.
Kinyílt a kapu, és végre felbukkant Vanja. Kezeit mélyen a
zsebébe süllyesztette, vállát felhúzta. Sötét karikák húzódtak a
szeme alatt, arca nyúzottnak, beesettnek tűnt, mintha éveket
öregedett volna az elmúlt pár hónapban. Egy kézmozdulattal
hátrasöpörte lelapult, mosatlan haját, amikor átvágott az úton az
autó felé. Anna összeszedte a gondolatait, vett egy mély
lélegzetet, majd kiszállt.
– Szia, jó, hogy ráértél – mondta, és próbált a lehető
legpozitívabbnak hangzani.
– Mit akarsz? – jött a válasz. – Csomó dolgom van.
Három hete beszéltek utoljára, és Anna úgy érezte, Vanja
kevésbé hangzik csípősnek. Bár talán csak azt hallotta, amit
hallani akart.
– Mutatni szeretnék valamit – kezdte Anna óvatosan.
– Mit?
– Nem indulhatnánk? Elmondom az autóban.
Vanja gyanakodva méregette. Anna tudta: aminél tovább
állnak csöndben, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy
Vanja vele megy. Ezt megtanulta számtalan vitájuk alkalmával.
Nem lehet letámadni Vanját, sem sarokba szorítani, sem
ráerőltetni az akaratát. Ha vele tart, azt ellenszegülés nélkül, a
saját akaratából teszi csak meg.
– Nem fogod megbánni – folytatta Anna óvatosan. – Biztos
vagyok benne.
 Vanja bólintott, és végül az ajtó felé lépett. Beült. Némán.
Anna beindította az autót, és elhajtott. Körülbelül a frihamneni
benzinkútnál törte meg a csendet, és követte el az első hibát.
– Valdemar üdvözöl. Hiányzol neki.
– Nekem is hiányzik az apám. Mármint az igazi– szórt
szikrákat Vanja szeme.
– Én azért aggódom érte.
– Csak magatokat okolhatjátok – szakította félbe Vanja. –
Nem én hazudtam egész életemben.
Anna érezte, nagyon közel áll ahhoz, hogy megint veszekedni
kezdjen. Milyen egyszerű is lenne. Persze, Vanja dühe érthető,
de Anna azt kívánta, bár meg tudná értetni vele, mennyire
megbántja őket, akik igazán szeretik. Akik támogatták, mellette
álltak egész életében. Akik azért hazudtak, hogy megóvják őt,
nem azért, hogy bántsák. Vanja kifejezetten kereste a
lehetőséget egy dühkitörésre, így Anna megpróbálta
lefegyverezni.
– Tudom, tudom. Bocsánat, tényleg nem akartam veszekedni.
Ma nem…
Vanja láthatólag belement egy ideiglenes fegyverszünetbe.
Néma csendben autóztak tovább. Le a Valhallavägenen, Norrtull
irányába.
– Hová megyünk? – kérdezte Vanja, amikor elhajtottak a
Stallmästargården szálloda mellett.
– Mutatok valamit.
– Mit?
Anna nem válaszolt rögtön. Vanja feléje fordult.
– Azt mondtad, elmondod az autóban. Hallgatom.
Anna vett egy mély levegőt, de figyelmét az útra és a
forgalomra összpontosította.
– Úgy gondoltam, elviszlek az apádhoz.
Bemehettek.
Erik Flodin a nagy, fehér, kétemeletes ház felé fordult,
amelynek verandájáról Fabian Hellström intett neki, a bűnügyi
technikus, akivel együtt utazott fel Karlstadból.
– Lassan kész leszünk.
Erik felmelte a kezét annak jeleként, hogy hallotta, majd
visszafordult az előtte elterülő táj felé.
Szép volt itt.
A friss, zöld fű egész a kőfalig terjeszkedett, s mögötte terült el
a mező, amely mintha csak a tavasz erejére várna. A mezőn túl
sötéten zöldelltek a fenyők, bár újabban némi konkurenciát
kaptak a lombos fák leheletfinom, világos tavaszi öltözékétől.
A nyílt mező fölött egerészölyv vitorlázott, megtörve a csendet
nyávogásszerű, panaszos hangjával.
Erik azon gondolkodott, felhívja-e Piát, mielőtt bemenne. Úgyis
megtudja majd, mi történt, és kétségbeesik. Az egész
önkormányzatra hatással lesz a dolog.
Pia önkormányzatára.
De ha most hívja fel, kérdezősködni kezd.
Többet akar tudni.
Mindent tudni akar.
Ő sem tudott többet annál, mint amit a kollégáitól hallott,
amikor megérkezett.
Ergo mi haszna lenne a hívásnak?
Semmi.
Pia várjon a sorára, döntötte el magában. Egy utolsó pillantást
vetett a homokozóra, ami jobbra feküdt. A hétvégi eső maradéka
megült egy műanyag, sárga dömper platójában. Egy lapát, egy
homokkal borított Transformers-figura és két dinoszaurusz.
Erik felsóhajtott, és elindult a ház és a halottak felé.
Fredrika Fransson a járőrkocsi mellett állt, majd csatlakozott
hozzá az utolsó métereken. Ő érkezett meg először a helyszínre,
és röviden tájékoztatta Eriket, mi történt. Ismerték egymást már
korábbról. Együtt dolgoztak, mielőtt a férfit előléptették volna
rendőrkapitánnyá a bűnügyi osztály élére, Karlstadba. A nő jó
rendőr. Alapos és elkötelezett. Jó húsz centivel alacsonyabb
lehet Eriknél, aki száznyolcvanöt centi, és akinek hetvennyolc
kilós testsúlyánál legalább tíz kilóval több. Könnyebb átugrani,
mint megkerülni, hallotta a gonosz kollégáktól. Fredrika sosem
beszélt a túlsúlyáról. Vagy akármi másról. Nem volt az a fecsegő
típus.
Erik érezni vélte a puskapor szagát, amikor fellépett a
verandára, és meglátta az első áldozatot. De nem érezhette.
Tudta jól. Az igazságügyi orvosszakértő az első, gyors vizsgálat
után azt mondta, hogy körülbelül egy nappal ezelőtt állt be a
halál. Még ha a bejárati ajtó zárva is lett volna – pedig nem volt,
amikor a szomszédék kilencéves gyereke átugrott megkérdezni,
játszana-e vele valaki –, akkor is túl sok idő telt el ahhoz, hogy
megmaradhasson a szag.
Erik cipővédőt húzott és fehér műanyag kesztyűt, mielőtt
belépett volna a házba. Félrehajtott néhány húsvéti tojásokkal
teleaggatott ágat a cipőszekrény mellett, és letérdelt a nő mellé,
aki hanyatt feküdt a durva kőpadlón. Az első áldozat a négyből.
Négy halott.
Két gyerek.
Egy család.
Még nem azonosították őket, de Karin és Emil Carlsten lakott
itt a fiaikkal, Georggal és Freddel, így nagyon meglepné, ha nem
Karin Carlsten feküdne előtte. Néha, amikor a stockholmi vagy
göteborgi kollégáival beszélt, sőt még a karlstadiakkal is, mind
elcsodálkoztak, amiért nem ismer mindenkit Torsbyben. Elvégre
innen jött. Nem valami csöpp kis erdei helyről van szó? Erik
fáradtan sóhajtott minden alkalommal. Legalább tizenkétezer
ember lakott a városkában és vonzáskörzetében. Körülbelül
négyezer a központban. Mégis, ki ismer négyezer embert
Stockholmban? Senki.
Jó, hát nem találkozott Carlstenékkel, de hallani csak hallott
róluk? Valami rendőrségi ügybe keveredtek a közelmúltban…
– Ismered Carlstenéket? – pillantott Fredrikára, aki nagy
nehézségek árán próbálta magára ügyeskedni a cipővédőket
odakint.
– Nem.
– Úgy rémlik, télen volt valami ügyünk velük.
– Lehet.
– Utánanéznél?
Fredrika bólintott, levette a kék műanyagot, amit már
sikeresen felhúzott az egyik lábára, megfordult, és az autó felé
indult. Erik újra az előszobapadlón fekvő, harmincöt év körüli,
barna hajú nőre nézett.
Egy lyuk a mellkasában. Nagy. Majdnem tíz centiméteres. Túl
nagy ahhoz, hogy egy bordázott csövű fegyver okozta volna,
például pisztoly vagy golyós puska. Inkább dupla csövű sörétes
puska. A padlón levő vér mennyisége széles kimeneti nyílásról
árulkodott. Erik közeli lövést gyanított, a puskacsövet a testhez
nyomták. A lőpor meggyűlt a bőr és a mellcsont között, a nagy
nyomás felhasította a bőrt, égési sérüléseket okozva, illetve
megfeketítve a nő fehér, kötött pulóverét a bemeneti nyíláson.
Azonnal meghalhatott.
Erik a bejárati ajtó felé pillantott. A nő egyméternyire feküdt
tőle. Mintha kinyitotta volna az ajtót, és valaki azonnal a
mellkasához nyomta volna a fegyvert, mielőtt reagálhatott volna.
A lövés ereje lökte hátra.
Akárki lőtte is le, ezután átlépett rajta, és továbbment a házba.
 Erik felállt, és ugyanezt tette.
Az első helyiség az előszoba után a konyha volt. „Rusztikus
parasztkonyha”, állt volna a leírásban, ha egy ingatlanügynök
kapta volna a feladatot, hogy eladja a házat. Nyitott tűzterű
kandalló állt az egyik sarokban, kürtővel. Valódi fenyőpadló, és
hasonló fából, széles gerendák a plafonon. A fából készült
kanapé fölött péklapát lógott, meg egy másik eszköz, amit nem
ismert fel. Régi, fekete, fatüzeléses sparhelt húzódott meg az
egyébként modern berendezések között.
A nagy fenyőasztalon még mindig ott álltak a reggeli
maradékai. Egy tányér, valószínűleg joghurt- és
zabpárnamaradékokkal a keskenyebb oldalon. Az előtte álló
szék felborult. A padlón egy nyolc-kilenc éves fiú. Pizsamában.
Húsvéti szünet.
Nem volt tanítás, ami korán elindította volna a gyerekeket az
iskola felé. Milyen kár, gondolta Erik.
A sörétes fegyverről szóló elméletében megbizonyosodni
látszott, amikor közelebbről is megnézte a fiút. Az egyik karja
jóformán vállból kiszakadt. Apróbb lyukak a nyakán és az arcán.
Sörét. Mekkora lehetett a távolság, ha a gyilkos az ajtóból tüzelt?
Két méter? Három? Elegendő ahhoz, hogy a gyilkos lövedék
kissé kiterjedjen. Talán nem azonnal halt meg, de pár percnél
tovább nem tarthatott, amíg a fiú elvérzett.
És aztán?
Valaki átrohant a szobán, miután a fiút lelőtték. Egy gyerek.
Apró lábnyomok a szék körül, a vérben. Erik a konyha melletti
szoba felé nézett. Kisebb nappali. Tévé és DVD-lejátszó.
A másik fiú tévézett volna? Hallotta a lövéseket. Talán fel is állt
az első után. Az ajtóból nézte végig, ahogy lelövik a testvérét.
Szaladt. Hova? A nyomok az emeleti lépcső felé vezettek.
Miért nem ölték meg őt is a konyhában? A lövész újratöltött
volna? Erik körülnézett a padlón. Töltényhüvelynek nyoma sincs.
Emlékezetébe véste, hogy meg kell kérdeznie Fabiant, vajon ő
szedte-e fel.
– Jan Ceder.
Eriknek uralkodnia kellett magán, hogy ne rezzenjen össze.
Fredrika egy hang nélkül bukkant fel mögötte.
– Carlstenék még decemberben jelentették fel – folytatta
Fredrika, és nem tudta levenni a szemét a padlón fekvő, halott
fiúról.
– Miért?
– Vadászati bűncselekmény.
– Melyik fajta? – kérdezte Erik türelmesen.
– Leadtak egy filmet, amelyen látszik, hogy Ceder telkén egy
halott farkas fekszik.
– Szóval lebukott.
Sokkal inkább ténymegállapítás, semmint kérdés.
– Büntetést fizetett – erősítette meg Fredrika.
Erik bólintott.
Vadász.
Sörétes fegyver.
Természetesen semmit sem bizonyít, a környéken tobzódni
lehetett vadászengedélyekben és -fegyverekben, de kezdetnek
megteszi.
– Kedden megfenyegette őket.
Erik megállt a gondolatmenet közepén. Jól értette? Néha
nehéz volt megállapítani, mert Fredrika sosem mondott többet az
abszolút szükségesnél, és legtöbbször még annyit se.
– Ceder? – kérdezett rá Erik a biztonság kedvéért. – Jan
Ceder megfenyegette Carlstenékat kedden?
Fredrika bólintott, és mióta bejött a konyhába, most először
fordult Erik felé.
– Az uszoda előtt. Több tanú is van rá.
Erik gyorsan feldolgozta az információt. Ennyire egyszerű
volna? Lehetséges, hogy valaki ennyire béna legyen? A válasz
igen volt mindkét kérdésre. Csak mert brutális és erőszakos
bűncselekmény, nem kell, hogy bonyolult és átgondolt legyen.
Épp ellenkezőleg.
– Beszélni akarok vele – mondta Fredrikának. – Hozd be.
Fredrika megfordult, és kiment a konyhából. Erik gyorsan újra
átgondolta döntését, amíg az apró, véres lábnyomokat követte a
lépcső felé.
Fenyegetés.
Vadász.
Sörétes fegyver.
Erik nagyon szerette volna, ha tényleg ez az igazság. Csak két
hónapja volt főnöke a värmlandi rendőrkapitányság bűnügyi
nyomozóosztályának, és nem örült volna, ha az ügy elhúzódik.
Pia sem. Ő is gyors megoldást szeretne, hogy az önkormányzat
minél előbb maga mögött tudja hagyni az ügyet. És
továbbléphessenek.
A lábnyomok halványabbak és halványabbak lettek, aztán pár
méterre a lépcsőtől teljesen eltűntek. Erik belekapaszkodott a
fehérre festett korlátba, és elindult felfelé.
Az emeleten a lépcső egy hosszúkás, keskeny
előszobaféleségbe torkollott, ahonnan három ajtó nyílt. Kettő
nyitva állt. Erik gyorsan bepillantott a bal oldaliba. Egy emeletes
ágy meg egy csomó szétszórt játék arról árulkodott, hogy ez a
fiúk szobája. Végigment a folyosón, és újra megállt. Ott találta,
valószínűleg a fürdőszoba bezárt ajtaja előtt, félig ülő pozícióban
Emilt. Néhány évvel idősebbnek tűnt, mint Karin. Vagy csak az
ősz haja tette. De kétségtelenül halott. Ezúttal már biztos volt a
sörétben. A mellkas közepén. Erik elképzelte, ahogy a férfi
kirohan a hálószobából, és szembetalálja magát a lépcső tetején
álló lövésszel.
Erik körülnézett. Láthatólag nem volt a férfinél semmi, amivel
hadakozhatott volna. Biztosan hallotta, mi történik odalent, és
mégis fegyvertelenül szaladt ki.
 Feltehetőleg nem tudott józanul gondolkodni. Erik el sem tudta
képzelni, hogyan reagált volna, ha mindez nála történik. Náluk.
Ha Pia és a lányuk lettek volna a földszinten.
Átlépett a férfi lábán, be a hálószobába. Egy franciaágy
foglalta el a szoba legnagyobb részét. Legalább kétszer két
méteres. Remek hely rémálmodó gyerekeknek. Az ágytakaró és
a díszpárnák takarosan elrendezve. Két éjjeliszekrény és egy
fiókos szekrény, tükörrel a tetején, a rövidebb falon.
A hosszabbikon gardróbszekrények sora. A középső ajtaja
nyitva állt.
Kariné.
Ruhák, blúzok és szoknyák, vállfákon.
A padlón sorakozó cipők közül két apró, meztelen láb meredt
ki. Erik közelebb lépett.
A szekrény mélyén ült a másik fiú. Annyira mélyre kuporodott
be, amennyire csak tudott. Térdén egy pléd. Mintha megpróbált
volna elbújni. Talán Emil ezért nem jutott messzebbre.
Találkozott a felfelé rohanó fiával, és megpróbálta elbújtatni?
Megmenteni.
Nem sikerült.
A lövész megtalálta. Ott állhatott, ahol Erik áll most. Körülbelül
egy méterre a fiútól. A fegyver csöve még közelebb. A torkát ért
lövés majdnem leszakította a fejét.
Erik kénytelen volt elfordulni. Sokat látott már abból, mire
képesek az emberek, miket követnek el egymás ellen, de ez…
Gyerekek. Pizsamában. Apró, meztelen lábak.
Erik leült a beágyazott ágyra, és mély levegőt vett, próbálta
elfojtani a sírást. A hatalmas franciaágyban, könnyektől égő
szemmel megfogadta, hogy elkapja azt, aki ezt tette. Nem tudta
felidézni, vajon máskor is tett-e már ilyen fogadalmat. Biztosan
nem nyilvánította ki így magának. De ezt elkapja.
Mindenáron.
Sebastian gyalog ment kungsholmeni munkahelyére.
Ez volt az új szokása. Több időbe telt, de minél messzebb
került a lakásától, annál jobb. Komolyan elgondolkodott azon is,
hogy elköltözik. Úgysem otthon töltötte a legtöbb idejét. Abban a
pár órában, amikor otthon volt, csak fel-alá járkált. Mikor végül
belefáradt, megpróbálta elolvasni azokat a könyveket,
amelyekről valótlanul állította, hogy már olvasta. De annyira
nyugtalan volt, hogy újba kezdett, mielőtt a régit befejezte volna.
Egy fejezet ebből, egy másik abból, de folyton azon kapta
magát, hogy gondolatai úgy lebegnek szerteszét, mint az
uszadékfa.
Még a nők is untatták. Nem hagyott fel a flörtöléssel, mert úgy
legalább kikapcsolódott, de saját magát is meglepte, milyen
ritkán viszi végig. Szokatlan dolog.
Ursula a padlón…
Nem tudta kiverni a fejéből.
Ahogy a vér végigfolyt a padlón, ki a jobb szeméből, mint egy
kiszakadt zacskóból, a haja ragacsos, piros. Még mindig érezni
vélte a vér édes szagát az előszobában, bár többször is
felsikálta klórral.
Így minden nap bement az irodába. Szüksége volt a munkára.
Egy nyomozásra, ami annyira bonyolult, hogy teljes mértékben
lekösse a figyelmét.
De egyetlen ügy sem akadt. A körzetben senki sem kérte a
királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályának segítségét,
és mint ilyenkor mindig, a csapat szabadságra mehetett a sok
túlóra fejében. Billy, aki amúgy mindig a helyén ült, nyomozás
ide vagy oda, csak néha kukkantott be elolvasni a leveleit, de
ennyiben ki is merült a tevékenysége.
Torkellel még ritkábban találkozott. Talán jobb is.
Torkel szerette Ursulát, és a nő Sebastiannál vacsorázott,
amikor a lövés szétszakította. Az ő előszobájában ért földet
élettelen teste. Sebastiannak volt egy olyan érzése, hogy Torkel
örökké őt fogja okolni a történtekért, még ha sikeresen el is
kerülték a témát, amikor találkoztak.
Szerette Sebastian Ursulát? Egyszer, valamikor igen. Mégis
az első gondolata, amikor meghallotta a lövést, és meglátta a nőt
az előszobájában feküdni, rettenetes volt. Nem pánikérzet járta
át. Csak egy kristálytiszta, mindenféle szeretettől mentes
gondolat.
Basszameg, de ciki.
A nő, akit évek óta ismert. A nő, akihez közelebb került, akivel
őszintébb mert lenni, mint bárki mással. A nő, aki haldokolva
feküdt a padlóján, és az ő első reakciója ennyi volt: „Basszameg,
de ciki”.
Jól ismerte a gondolatot.
Gyakran felbukkant a fejében konfliktusok, tolakodó nők,
unalmas munkafeladatok, társasági események kapcsán. Ilyen
összefüggésben természetesnek hatott. Még észszerűnek is.
De akkor és ott…
Az előszobájában a lövés után.
Még őt is elborzasztotta a saját gondolata.
Az egyetlen, aminek örülni tudott, hogy Vanja néha előkerült.
Ő volt a tulajdonképpeni oka annak, hogy bejárt az irodába.
A kapcsolatuk egyre jobb lett az elmúlt időben. A sokk, hogy
nem Valdemar a biológiai apja, felborította a lány egész életét.
Elnyomta még azt a gyanúját is, hogy Sebastiannak valahogy
köze lehet ahhoz, hogy elvesztette a helyét az FBI-képzésben.
Mintha már nem maradt volna rá ereje, hogy táplálja ezt az
aggodalmát is.
 Emberi dolog, keveseknek sikerül annyi mindennel
megküzdeni, amivel Vanja küzdött. Többfrontos háborút vívott.
Akkor már jobb törékeny békét kötni valakivel.
Ráadásul Sebastian következetesen állította, hogy semmi
köze nincs a dologhoz. Kétszer is fellebbezett a felvételi
bizottsághoz, megpróbálva elmagyarázni, rosszul döntöttek.
Természetesen mindkétszer tett róla, hogy Vanja így vagy úgy,
de értesüljön bátor kísérleteiről. A bizottság nem változtatott a
döntésén. A határozatban ott állt, hogy újra várják Vanja Lithner
pályázatát, amikor ismét szabaddá válik egy hely a quanticói
akadémián. De Sebastian harca azért kifizetődött.
Néhány nappal az utolsó próbálkozása után összefutott
Vanjával a folyosón. Gyengédebb volt, mint korábban. Fáradtnak
tűnt, nem annyira harciasnak, mint azelőtt, nem akart első
adandó alkalommal odavágni. Még köszönt is. Hallotta, hogy
próbálkozott a bizottságnál, és aztán beszámolt az apjáról, aki
már nem az apja.
Közelebb kerültek egymáshoz. Nem ugyanolyan közel, mint
korábban, de azért mégis. Kezdetnek megteszi. A találkozó után
elhalványodtak az Ursulával kapcsolatos gondolatai.
Újra tudott koncentrálni.
Vanja át sem gondolta, hogy visszaüljön-e Anna mellé az
autóba. Szüksége volt némi távolságra saját maga és a nő
között, aki az anyja ugyan, ám egyáltalán nem úgy viselkedett.
Ez egyértelmű.
A taxin kívül erőteljesen pompázott a tavasz, bár még csak
április volt. Már egy hete tartott a meleg, és az ember érezni
kezdte a nyár ígéretét. Ennek ellenére Vanja lelkében hideg
tombolt. Úgy érezte, magára hagyták. Az apja már nem az apja.
Az anyjáról meg már nem is tudta, mit gondoljon.
Kije maradt hát?
Billy sem. Már nem. Olyanok voltak, mint a testvérek, de
eltávolodtak egymástól. Elnyelte a menyasszonyával, Myvel való
kapcsolata, akivel Vanja csak futtában találkozott, bár már
majdnem egy éve együtt voltak. És most össze is fognak
házasodni. Vanja azt sem tudta, meghívják-e majd.
Torkellel, aki a főnöke és mentora, sem találkozott már olyan
sűrűn. Nem volt túlságosan gyakran bent az irodában az
Ursulával történtek óta. Vanja fejében már az is megfordult, hogy
Torkel fel fog mondani. Néha ez az érzése támadt, amikor
egyszer-egyszer találkoztak.
Még ki állt hozzá közel?
A lista rövid.
Nevetségesen rövid.
Jonathan, az exe, néha jelentkezett abban a reményben, hogy
újra összejöhetnek, vagy legalább egy kis szexre sor kerülhet.
Talán néhány kollégája, akikkel együtt járt a rendőrtiszti
főiskolára, és akikkel olykor összefutott, de mind a
családalapítás közepén voltak.
 Na és hát Sebastian Bergman.
Ha valaki elmondta volna neki Västeråsban, amikor először
dolgoztak együtt, hogy milyen gyakran találkoznak majd, biztos
kineveti. Az abszurd állításra reagálni sem lett volna érdemes.
Vagy kiborította, vagy kifárasztotta, hol egyik, hol másik. De
mostanában néha azon kapta magát, hogy hiányzik neki a férfi.
Hogy alakulhatott ez így? Egy szexmániás, nárcisztikus
kriminálpszichológus, mégis hogyan kerülhetett fel az ő
nevetségesen rövid listájára?
Nem csupán mások hiánya tette őt fel oda, bár kétségtelenül
könnyebb lett volna kizárni, ha lenne valaki az életében, aki
igazán közel áll hozzá.
Van egy másik ok is.
Szeretett beszélgetni vele. A férfi, aki másokkal szemben
lehetetlen, goromba és lenéző volt, Vanjával szemben belátó
volt, és odafigyelt rá. Aki más nőkre anélkül vadászott, hogy
figyelembe vette volna az érzéseiket, aki kíméletlenül eredt a
trófeák nyomába, ővele törődött. Nem értette, miért, de a dolog
valóban így állt. Sebastian ezt nem tudta elrejteni.
Vajon megbízhat benne? Mindig túlságosan is közel volt,
amikor valami rémség történt.
Túl közel állt a bizonyítékhoz, ami börtönbe juttatta Valdemart.
Túl közel Persson Riddarstolpéhoz és a szakvéleményhez,
ami összetörte Vanja reményeit az FBI-képzéssel kapcsolatban.
De akárhogy csűrte-csavarta is, nem talált egyetlen racionális
magyarázatot sem arra, miért akarná Sebastian tönkretenni az
életét. Talán mégis úgy történt minden, ahogy a férfi állította:
véletlen egybeesések. A baj csupán az, hogy ha Vanja
megtanult valamit a munkája során, az éppen az, hogy rengeteg
véletlen egybeesésre nincsen esély, esetleg néhányra. Ha mégis
túl sok lett belőlük, az már ismérvnek minősült. Ha lehetséges
volna is, mégis valószerűtlen.
 Sebastian körül mindig rengeteg volt a véletlen egybeesés.
A határon egyensúlyozott. De talán még nem lépte át.
Vanjának szüksége van rá.
Elvégre olyan egyedül maradt most.
Erik Flodin leparkolta az autóját az alacsony, lapos és őszintén
szólva, ronda és unalmas épület, a Bergebyvägen 22. előtt, ahol
idén februárig dolgozott. Kikapcsolta a motort, kiszállt, és elindult
a bejárat felé. A három ember, aki a rendőrség előtti padon ülve
várta, felállt, amikor meglátta őt. Mindegyiküket felismerte.
Újságírók, ketten a Värmlands Folkbladtól, egyikük pedig a Nya
Wermlands-Tidningen helyi szerkesztőségéből.
Kérdésüket, miszerint mit tud elmondani a gyilkossággal
kapcsolatban, rövidre zárta egy „semmit a világon” válasszal, és
belépett az épületbe. Odabiccentett Kristinának és Dennisnek,
akik a recepción ültek, és a beléptetőkártyáját kereste éppen,
amikor megszólalt a telefonja. Miközben leolvasta a kártyát, és
beütötte a négyjegyű kódot, ami beengedte a rendőrség belső
szobáiba, fogadta Pia hívását.
– Igaz? – jött a kérdés köszönés helyett. Erik némi
szemrehányást vélt felfedezni a hangjában, amiért az információ
valaki máson keresztül jutott el hozzá, és nem Eriktől tudta meg.
– Egy család? Lelőttek egy egész családot?
– Igen.
– Hol? Kiket?
– Storbråtentől nem messze, Carlstenéket.
– Tudjátok, ki tette?
– Van egy… nem éppen gyanúsítottunk, de… van valaki, aki
megfenyegette a családot.
– Kicsoda?
Erik még csak el sem gondolkodott. A legtöbb részletet az épp
folyó nyomozásairól mindig elmesélte a feleségének, és eleddig
még semmi sem szivárgott ki.
 – Jan Ceder.
– Nem tudom, ki az.
– Volt már dolgunk vele korábban, most majd beszélek vele.
Pia mélyet sóhajtott, és Erik szinte látta maga előtt, ahogy ott
áll az irodája ablakában, az önkormányzat második emeletén, és
elnéz a berkenyék fölött a tinghusgatani bolt felé.
– Írni fognak róla – sóhajtott Pia aggodalmasan.
– Nem olyan biztos, csak a VF meg a Nya Wermlands jött ide
eddig. – Azért mondta ezt, mert tudta, hogy Pia ezt akarja
hallani, és nem azért, mert igaz volt.
Persze, hogy írni fognak.
Nemsokára a rendőrség előtt táborozó három társaságot kap,
karlstadi kollégákat és konkurenciát a nagy Stockholmból. A tévé
is meg fog jelenni. Lehet, hogy még Norvégiából is.
– Emlékszel Åmselére? – kérdezte Pia szárazon,
másodpercek alatt nyilvánvalóvá téve, hogy átlátott Erik
vigasztalási kísérletén. Erik felsóhajtott. Naná, hogy emlékszik
Åmselére. Hármas gyilkosság, egy temetőben, meg annak
közelében. Egy ellopott bicikli miatt. Erik akkor elsőéves volt a
rendőrtiszti főiskolán. Mindenki nyomon követte a
hajtóvadászatot a gyilkos, Juha Valjakkala és a barátnője, Marita
után, az újságokban, a rádióban és a tévében egyaránt. – Több
mint huszonöt évvel ezelőtt történt – folytatta Pia –, mégis
mindenkinek ez jut eszébe Åmseléről. Azt akarjuk, hogy
ideköltözzenek az emberek, nem pedig elijeszteni őket.
Erik megállt az apró konyhában, elvett egy csészét, a
kávéautomata alá tette, majd megnyomta a „kapucsínó” feliratú
gombot. Hirtelen rettenetesen fáradtnak érezte magát.
Elvesztette a türelmét Piával szemben. Elvégre ő nem járt bent a
házban. Nem látta a kisfiút, aki ősszel kezdte volna az iskolát, és
aki a szekrényben végezte. A testvérét, akit pizsamában, a
reggeli közepén lőttek le.
Nem látta őket.
 A vért.
Az értelmetlenséget.
– Értem én, hogy nem jó ez senkinek – mondta, és próbálta
elfojtani az ingerültségét. – De négy ember meghalt. Két gyerek.
És akár ilyen, akár olyan hatással lesz a beköltözési rátára, az
mégiscsak másodlagos, nem? Vagy neked más a véleményed?
Csendet kapott válaszul. A kávéautomata végzett, ezért
elvette a csészéjét. Belekortyolt a sajnos nem túlságosan meleg
italba. A karlstadi kávé nagyságrendekkel jobb volt.
– Igazad van – mondta végül Pia. – Sajnálom, ne haragudj,
rettenetesen érzéketlennek hangzottam.
– Elkötelezettnek hangzottál – javította ki Erik. Mint mindig, az
ingerültség szinte lefolyt róla, és felváltotta a lelkiismeret-
furdalás, abban a pillanatban, ahogy Pia beadta a derekát, és
elnézést kért. – Mint mindig – tette még hozzá.
– Hívtok valakit? – kérdezte Pia, és ismét hatékonynak
hangzott, mint mindig.
– Mire gondolsz?
– Segítségre. Külső segítségre.
– Nem, erre nem gondoltunk, legalábbis még nem.
A folyosó végén Fredrika feje bukkant fel, majd észrevette
Eriket. Olyan tekintettel nézett rá, ami arról árulkodott, itt az ideje
letenni a telefont, akárkivel is beszél, és bejönni hozzá. Erik
biccentett.
– Mennem kell, majd este még beszélünk. Szia.
Betette a telefont a zsebébe, letette a szinte még teli
kávésbögrét, és sietős léptekkel Fredrika irodájába indult új
információkért.
Sebastian letette kezéből a hosszú, tudományos munkát, a The
Psychopathology of Crime: Criminal Behavior as a Clinical
Disorder[1]-t, amikor hangokat hallott az üvegajtó felől. Vanja.
Sápadtnak és kimerültnek tűnt. Előszedte a beléptetőkártyáját,
és kinyitotta az ajtót, ami nehezebbnek érződött, mint általában.
Valami történt. Sebastian felállt, és végigsietett a kopár irodán.
Megpróbálkozott egy üdvözlő mosollyal, de Vanja nem vette
észre. Mikor már félúton volt felé, a lány akkor figyelt csak fel rá.
– Szia, történt valami? – kérdezte, és az utolsó lépést a
szokásosnál gyorsabban tette meg, nyugtalankodott Vanja miatt.
Először úgy tűnt, nem akar válaszolni. Csöndben állt, és nézte
Sebastiant. Gyönyörű, kék szeme erősebbnek nézett ki, mint a
teste többi része. Mintha minden erejét odakoncentrálta volna a
szavakra, amik végül erőtlenül, megtörten szakadtak ki belőle,
mintha tönkrementek volna valahol útközben.
– Anya… elmesélte, ki volt az apám – mondta végül.
Sebastian teljesen lefagyott. Erre nem volt felkészülve.
A lehetetlen pillanatra.
Fel-alá cikáztak a gondolatai.
Anna csak nem számolt be az igazságról? Korábban nem
akart segíteni neki. Most tényleg megtette volna?
– Ki az? – préselte ki magából, egészen lenyűgözve, amiért a
hangja kiegyensúlyozottnak és őszintének hatott.
– Tudod, mit mutatott nekem? – folytatta Vanja, minta nem
hallotta volna a kérdést, ezúttal valamelyest több erővel a
hangjában.
– Fogalmam sincs – mondta Sebastian, miközben érezte,
hogy elönti a pánik. Ezúttal bizonyára megúszta. Vanja nem
beszélgetne így vele, ha Anna leleplezte volna az igazságot.
Ennyire ismerte már Vanját. Vele ellentétben nem volt hazug
ember.
– Egy sírt. Egy sírt mutatott.
– Egy sírt?
– Aha. Meghalt. 1981-ben – mondta. – Hans Åke
Anderssonnak hívták.
– Hans Åke Andersson.
Sebastian próbált alkalmazkodni az újonnan kialakult
helyzethez, közben meg kalapot emelt Anna előtt. Egyszerre
adott Vanjának egy apát, de meg is ölte még azon melegében.
Kreatív megoldás. Vanja ugyanakkor nem volt ennyire
elragadtatva.
– Azt mondta, olyasvalaki volt, aki nem akarta vállalni a
felelősséget, amikor anyám teherbe esett velem – folytatta a
fejét rázva. – Mikor Valdemar megjelent az életében, úgy
határoztak, nem mesélik el nekem.
– Soha?
– Soha. Nem akart megbántani, állítja. Különösen, miután
Hans Åke Andersson nyolc hónappal a születésem után
meghalt, mindenféle rokonság nélkül.
Vanja hirtelen dühbe gurult. Ereje visszatért, nem csak a
szeme volt már tele energiával. Sebastian végre ráismert.
– Bizonyára hülyének néz. Hónapokkal később előhúz egy
nevet, aki, láss csodát!, halott. Komolyan gondolta, hogy majd
beveszem?
Sebastian gyanította, hogy a kérdés költői, ezért csöndben
maradt. Vanja nem szorult válaszra. Csak úgy ömlöttek belőle a
szavak, az elfojtott bosszúság, ami végül szabad utat kapott.
– Miért nem tudta korábban megmutatni azt a nyomorult sírt?
Miért várt hónapokat vele?
– Nem tudom – állította Sebastian teljesen őszintén.
 – Én viszont tudom. Mert ez egy kibaszott hazugság. Csak
megpróbál… pontot tenni az ügy végére. Hogy békét kössek
velük.
Sebastian némán állt. Mérlegelte, milyen stratégiát válasszon.
Védje meg Annát? Segítsen elhitetni Vanjával a hazugságot, és
segítsen neki továbblépni, vagy adja Vanja kétkedése alá a
lovat? Verjen még egy éket a kapcsolatukba? Miből húzhat
hasznot hosszú távon? Nehéz ügy, de muszáj lesz választania.
Vanja a fejét rázta, és vett egy mély, önmagát megnyugtató
lélegzetet.
– Az egyetlen, amitől esetlegesen hajlandó leszek nekik
megbocsátani, az az őszinteség. Fejezzék már be a hazudozást.
Érted?
Sebastian úgy döntött, Vanja mellé áll. Ez tűnt a legjobb
megoldásnak. Időt nyerhet vele. És ami a legfőbb, közelséget.
– Persze, hogy értem. Rémes érzés lehet – mondta Sebastian
együtt érzően.
– Nem bírok tovább veszekedni – mondta Vanja csöndesen,
és könnybe lábadt szemmel, nyílt tekintettel nézett fel rá. – Nem
bírok hadakozni az egész világ ellen. Nem megy.
– Velem nem kell hadakoznod– válaszolta Sebastian olyan
óvatosan, ahogy csak tőle telt. Vanja erőtlenül bólintott, és
őszinte kérleléssel a tekintetében nézett fel.
– Akkor viszont mondd el: van valami közöd ahhoz, hogy
Riddarstolpe nem ajánlott be az FBI-hoz? Miattad volt?
Sebastiannak uralkodnia kellett magán, hogy ne mutassa ki
meglepetését. Hogy kerültek vissza már megint ide?
– Mondtam már… – kezdte, hogy időt nyerjen, és összeszedje
magát.
– Mondd újra – kérte Vanja, és le nem vette róla a tekintetét. –
Őszintén. Még azt is könnyebben venném, ha úgy lenne,
semmint hogy azok az emberek, akikkel törődöm, hazudnak
nekem.
 Sebastian a lehető leghűségesebb pillantásával nézte Vanját,
és próbált olyan őszinte lenni, mint amilyen őszinte Vanja bánata
volt.
– Nem – hazudta, és örömmel konstatálta, hogy a hangja
kissé megremegett a pillanat komolyságától. – Becsszó, semmi
közöm a dologhoz.
Látta, ahogy Vanja megkönnyebbülten felsóhajt, és a válla
ellazul. Sebastiant elöntötte a büszkeség: megfelelő
odafigyeléssel remekül tudott hazudni. Valószínűleg azt is el
tudná hitetni vele, hogy a Föld lapos.
– Már a gondolat is, hogy ezt hiszed… – kezdte hatalmas
szomorúsággal a hangjában, hogy még nagyobb súlyt fektessen
a hazugságra, de Vanja felemelte egyik kezét, és félbeszakította.
– Ne mondj többet. Úgy döntöttem, hiszek neked.
Sebastian azonnal kizökkent a frissen ébredt önérzetéből. Mit
mondott? Hogy úgy döntött, hisz neki.
– Ez meg mit jelentsen? – puhatolózott őszinte kíváncsisággal.
– Amit mondtam. Úgy döntöttem, hiszek neked, mert
szükségem van rá.
Sebastian a lányára nézett, aki ismét közel állt a síráshoz.
Tényleg szüksége volt valakire a történtek közepette, és őt
választotta. Hogy úgy döntött, hisz neki, nem ugyanaz, mintha
bízna benne. De ennyi telt most tőle, gyanította Sebastian. Most
már csak rajta áll, hogy bebizonyítsa, jól döntött.
– Nem fogok csalódást okozni – monda.
– Remek – Vanja elmosolyodott, előrelépett, és átölelte.
Erősebben és hosszabban szorította, mint ahogy azt
Sebastian valaha is remélni merte.

[1] A bűntény pszichopatológiája: a bűnügyi viselkedés mint

klinikai rendellenesség.
Jan Ceder az épület két kihallgatószobájának egyikében ült a
folyosó végén, tudta meg Erik. Így hívták a szobákat, bár elég
ritkán tartottak kihallgatásokat bennük. Leggyakrabban
értekezletekre használták őket, magán-telefonbeszélgetésekre,
kisebb találkozókra, olykor-olykor délutáni szunyókálásra.
Ceder nem tűnt kifejezetten meglepettnek, amikor elmentek
érte, tájékoztatta Fredrika. Még csak dühös sem lett, nem is
ellenkezett. Szabad akaratából követte őket. Nem mondták meg
neki, miért akarják kihallgatni, bár többször is megkérdezte.
Csak annyit válaszoltak, egy üggyel kapcsolatban akadna némi
tisztáznivaló, de nem közöltek részleteket. Fredrika Ceder
minden anyagát összegyűjtötte egy mappába. Az Erik számára
készített másolat az asztalon pihent. Fredrika azzal zárta le,
hogy kapcsolatba lépett Malin Åkerbladdal, az előzetes eljárást
vezető ügyésszel, és kieszközölt tőle egy házkutatási parancsot.
Már el is küldte a kollégákat.
Erik elismerőn bólintott, majd kért pár percet, hogy
átolvashassa az anyagot. Valamint érdeklődött, lehetne-e
szobahőmérsékletűnél melegebb kávét kapni? Sajnos nem, jött
a válasz. Itt legalábbis. Hétvégén fogják szerelni az automatát.
Így hát kávé nélkül ült le a vékony mappa mellé.
Jan Ceder, született 1961-ben. Öt évvel idősebb Eriknél.
Gyermekkori otthonában lakott, egy kisebb házban, pár
kilométerre Carlstenéktől. 2001 óta táppénzen. Kétszer
házasodott és vált el. Mindkétszer thai nőt vett feleségül.
Jelenleg egyedülálló, mióta az orosz nő – akit saját bevallása
szerint „megrendelt” – elhagyta tavaly karácsonykor egy
veszekedés után, bántalmazás miatti feljelentés kíséretében,
amelyet később visszavont.
Erik előrelapozott a rendőrségi nyilvántartáshoz.
Jogosítvány nélküli járművezetés, ittas állapotban való
járművezetés, bevont jogosítvány, kétszer lekapcsolták túlzott
alkoholfogyasztásért, házi pálinkafőzés, kiskorúak részére való
alkoholvásárlás, hivatalos személy elleni fenyegetés és erőszak,
a vadásztörvény megszegése, bántalmazás miatti feljelentés az
egyik feleségétől, amit később szintén visszavontak.
Erik becsapta a mappát.
Alkohol és kevés önuralom.
Tényleg itt az idő elbeszélgetni Jan Cederrel.

A férfi görnyedten ült az asztalnál, egyszerű fehér pólóban és

szakadt farmerben. Borotválatlan, beesett arca, cserzett arcbőre,
a göcsörtös orra körül látszódó erek, valamint vörös, mosásra és
hajvágásra szoruló haja mind idősebbnek mutatták a durván
ötven événél, gondolta Erik. A kissé véreres szemek követték a
szobát elhagyó egyenruhást. Erik és Fredrika leültek. Fredrika
elindította az asztalon álló diktafont. Belemondta a dátumot,
hogy Jan Ceder kihallgatásáról van szó, és hogy Erik Flodin is
jelen van. Azzal elhallgatott. Erik megköszörülte a torkát, és
Ceder kissé megfáradt tekintetét kereste.
– A Carlsten családról szeretnék beszélgetni egy kicsit.
Jan mélyen, és láthatólag őszintén felsóhajtott.
– Na, most mit csináltam szerintük?
– Mit csinált?
– Semmit, de egy fickó bejött, és izé… – felemelte az egyik
remegő kezét – mintát vett a kezemből, és elkérte a kabátomat,
ingemet és cipőmet. Miről van szó tulajdonképpen?
Erik nem válaszolt a kérdésre. Még nem.
 – Megfenyegette Emil és Fred Carlstent az uszoda előtt,
tegnapelőtt, az úszásóra után? – folytatta anélkül, hogy levette
volna a pillantását Cederről.
– Nem fenyegettem meg őket.
Erik Fredrika felé fordult, aki kinyitotta az előtte heverő
mappát.
– Azt mondta… – Fredrika átlapozta a vékony papírköteget,
majd felolvasta: – „Vigyázzanak kibaszottul magukra, nehogy a
következő golyó útjába álljanak.”
– Ez fenyegetésnek hangzik – szúrta közbe Erik.
Jan Ceder tekintete Fredrikáról Erikre vándorolt, aztán
megvonta a vállát.
– Ittam egy keveset.
– Attól még fenyegetés.
– Részeg voltam.
– Tudja, mi a véleményem azokról az emberekről, akik az
ostobaságukat részegségre fogják?
Csönd. Ceder azt gyanította, hogy Erik nem vár válaszra,
hanem folytatja. De nem fogja, jött rá, amikor több tíz másodperc
is eltelt.
– Nem, nem tudom, mi a véleménye.
– A véleményem: hülyének néz? – Erik előrehajolt. Nem
nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy Ceder hátrébb húzódjon. –
Az alkoholtól nem lesznek új gondolatai, csak elég bátorságot
nyer belőle, hogy kimondja azokat a gondolatokat, amiket józan
állapotban inkább visszatart. Életveszélyesen megfenyegette
őket.
Jan krákogott, és mintha egy kicsit feszengeni kezdett volna.
Kezét végighúzta őszes borostáján.
– Bocsánatot kérhetek tőlük, ha erről van szó. Ha
megijesztettem a kölyköt, vagy ilyesmi.
Mielőtt Erik válaszolhatott volna, Fredrika telefonja rezegni
kezdett az asztalon. Erik helytelenítő pillantást vetett rá, de
Fredrika sikeresen elkerülte a tekintetét, mivel a kijelzőre nézett,
és a férfi legnagyobb meglepetésére fogadta a hívást. Csönd
telepedett a szobára, a két férfi a beszélgetés végére várt. Csak
Fredrika dünnyögése és egy szótagos kérdései hallatszottak.
– Lenne egy kis kávé? – kérdezte Ceder, újabb
torokköszörülést követően.
– Van, de nem meleg – felelte Erik, pont, mikor Fredrika letette
a telefont. Már épp mondani készült neki valami csípős
megjegyzést, hogy aztán folytathassa a kihallgatást, amikor a nő
közelebb hajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe.
Nem sokat, maximum három mondatot, találgatott Ceder, ám
amikor a férfi visszafordult hozzá, úgy festett, újult erőre kapott a
hallottaktól.
– Engedélye van két golyós fegyverre és egy sörétesre –
kezdte, kinyitva a kis mappát, amivel bejött. – Egy… – Erik
lenézett a papírjára – egy Benelli Supernova, 12 kaliberes.
Stimmel?
Ceder bólintott.
– Szavakkal válaszoljon – szólt közbe Fredrika gyorsan. –
A felvétel miatt – egyértelműsített a diktafon felé biccentve.
– Igen – mondta Ceder szükségtelenül hangosan és
artikulálva. – Van egy 12 kaliberes Benelli Supernovám.
– A házkutatást tartó kollégák telefonáltak.
Erik tartott egy kis szünetet, majd ismét előrehajolt. Ezúttal
sokkal előrébb. Éhesebben. – Nem találják. Megmondaná, hol
van?
– Ellopták.
A válasz gyorsan, magától értetődően jött. Hogy őszintén,
vagy begyakorlottan-e, azt Erik nem tudta eldönteni. De négy
ember meghalt, sörétes fegyver végzett velük, Jan Ceder pedig
nem tudta, hol az övé.
Micsoda véletlen egybeesés.
Nem óhajtott egyelőre leszállni a témáról.
 – Mikor történt?
– Néhány hónappal ezelőtt talán. Valamikor karácsony előtt.
– Nem látok feljelentést róla – mondta Erik, és a mappa felé
intett.
– Ugyanis nincs.
– Miért nincs?
Jan Ceder először mosolyodott el halványan, amióta Fredrika
és Erik bejöttek a szobába. Egy fogorvos sem árt majd a fodrász
után, gondolta Erik.
– Miért tettem volna? Elvégre egyetlen betörési ügyet sem
oldottak meg az elmúlt tíz évben.
El kell ismerni, a betöréses lopások felderítésének aránya
zavarbaejtően alacsony, gondolta Erik, de a legtöbb
törvénytisztelő polgár azért feljelentést tett. Különösen fegyverrel
kapcsolatban. De nem Ceder. Mondjuk nem tartozott épp a
törvénytisztelők közé.
– Egy ilyen fegyver tízezerbe is belekerül – Erik hátrább dőlt,
hangja csevegőbe váltott.
– Olyasmi – Ceder megvonta a vállát, hogy kihangsúlyozza,
ötlete sincs, mibe kerül manapság egy 12 kaliberes Benelli
Supernova.
– Az azért elég sok pénz. Nem akarta megigényelni a
biztosítónál? Persze ahhoz rendőrségi feljelentést kell tenni.
– Nincs biztosításom.
– Semmire se? – Ezúttal Fredrika nem tudta türtőztetni magát.
Ceder ránézett.
– Nincs róla törvény, ugye?
– Nem, botorság talán, de nem törvénytelen.
Ceder újfent megvonta a vállát. Aztán megvakarta az orrát, és
karba tette a kezét. A testbeszédéből egyértelműen kiderült,
szerinte téma lezárva. Erik hajlott egyetérteni vele. Ennél tovább
úgysem jutnak. Ideje visszakanyarodni Carlstenékhez.
 – Hol volt tegnap? – kérdezte, megint csak azon a hangon,
mintha épp együtt kávéznának.

Erik Flodin a mihaszna kávéautomatát csapkodta a kis

konyhában. Ideges volt. A kihallgatásnak vége szakadt, mikor
Ceder ügyvédet kért. Természetesen nem volt ilyen kapcsolata,
így most egy kirendelt ügyvédet vártak Torsbyből. Fredrika, aki
Ceder házához indult, épp most telefonált, hogy elmondja, nem
találtak semmit, ami Cedert a néhány kilométerrel távolabbi
eseményekhez kötné. Az egyik technikus talált viszont egy
farkasbőrt, a telek szélén egy ládában. Frissen lőhették, mert ki
volt feszítve, és sóval szárították. Fredrika szárazon
megjegyezte, hogy valószínűleg fel lehetne jelenteni Cedert egy
újabb vadászati bűncselekményért, ha másért nem is, és azzal
letette. Ráadásul kávé sem volt.
Sehová sem jutottak. Egy fenyegetés Cedertől, de ez minden.
Ha nem találnak semmi kapcsolódási pontot, kénytelenek
lesznek újrakezdeni. Ez volt Erik első nagy nyomozása az
előléptetése óta. Nem vallhat kudarcot, az óra viszont ketyeg.
A gyilkosnak hamarosan másfél napnyi előnye lesz, a fontos
első huszonnégy óra bőven eltelt.
Segítségre lesz szükségük.
Segítségre lesz szüksége.
Nem volt túl sok ember, akihez fordulhatott volna. Hans
Olander, a karlstadi főnöke a másik jelöltet, Per Karlssont
támogatta a bűnügyi nyomozói pozícióért folytatott küzdelemben,
és ezt világosan a tudomására hozta.
„Majd meglátjuk, hogy muzsikálsz”, ezek voltak Olander első
szavai Erikhez, amikor megtörtént a kinevezés. Nem ő lesz a
megfelelő ember, akihez két hónap után segítségért fordulhat.
Ráadásul Olander egy telefonbeszélgetés során már utalt rá,
hogy szívesen átveszi a nyomozást, mivel az ügy összetettsége
megkövetel egy bizonyos „rangidősséget”. Csak a megyei
rendőrfőkapitány által megszavazott bizalom tartotta Eriknél az
ügyet, legalábbis jelenleg. De a megyei rendőrfőkapitányt, Anna
Bredholmot, Pia egyik legközelebbi barátját nem akarta
megkérni. Akkor úgy tűnne, a felesége kapcsolatain keresztül
lépked felfelé a szamárlétrán. A rosszindulatú pletyka már így is
felütötte a fejét, nem akarta tovább szítani. Nem, olyasvalakire
van szüksége, aki egyáltalán nincs belebonyolódva a värmlandi
politikai játszmákba.
„Nem szégyen, ha nem megy minden egyedül”, mondogatta
az anyja mindig. Ez természetesen igaz, de mit üzenne azáltal,
ha az első nyomozásának már a másnapján külső segítséget
kérne? Olander véleményét borítékolta, ehhez nem kell
atomfizikusnak lennie, de a többiek… Vajon aláásná-e a
tekintélyét, megnehezítené-e a saját, jövőbeli helyzetét?
Gyengének tűnne.
Tök mindegy, jutott a végső következtetésre. Ha a Carlsten-
gyilkosság nem oldódik meg, akkor viszont inkompetensnek
tűnik majd. Az még rosszabb.
Maga előtt látta a szekrényben lelőtt kisfiút.
Itt az idő a legjobbakhoz fordulni.
Még sosem esett ilyen nehezére ránéznie.
Épp ellenkezőleg, mindig is szeretett végignézi a száján, az
orrán, az arcán, mielőtt megállapodott volna a szemeinél. Néha
lopva nézte őt az irodában. Volt valami különleges abban, ha
úgy nézte a nőt, hogy az nem tudott róla. Legtöbbször persze
érezte, hogy figyelik, olyankor gyorsan másfelé nézett, és próbált
nemtörődöm arcot vágni, de amikor aztán újra visszanézett, a nő
mindig mosolygott.
De az utóbbi időben, a baleset előtt mindig csak egy
zavarodott pillantást kapott tőle.
Így fejlődött a kapcsolatuk… rossz irányba. Nem is értette,
hogyan történhetett.
Úgy volt, hogy elválik Mickétől, és Torkel remélte, alkalmi
szeretőből végre élettárssá válik. De nem így alakult. Egyáltalán
nem. Ehelyett egyre kevesebbet találkoztak. Elkerülte őt a nő,
aki hiányzott neki.
Nehezen fogadta el, hogy csak szeretői szerepben van rá
szükség. Ám ezúttal nagyobb kihívás előtt állt, mint holmi
elutasításból fakadó csalódottság.
Képtelen volt az arcára nézni.
Például most, amikor ott feküdt a nappaliban, a piros pöttyös
pléd alatt. Akárhogy is próbálkozott, csak a fehér kötést látta,
ami a szemén húzódott végig, átvéve az uralmat a szeretett arc
fölött. Tudta, hogy kénytelen lesz a szemébe nézni, de nem
tudta magát rávenni. A pisztolygolyó szétroncsolta a jobb szemét
és a látóidegeket, de a lövés olyan szerencsés, ferde szögből
érkezett az orvosok szerint, hogy távozott is a halántékon,
anélkül hogy nagyobb kárt okozott volna. De a jobb szeme
odaveszett.
Felállt, hogy eltávolodhasson a kötéstől. A nő konyhája felé
tartott.
– Kérsz még kávét?
– Köszönöm – felelte Ursula –, de még van.
Torkel lenézett a kezében tartott kávéscsészére, és hülyén
érezte magát, elvégre alig ivott a sajátjából. Egyértelmű volna,
hogy menekül? De már nem fordulhatott vissza, ezért kiment a
konyhába.
– Én töltök kicsit hozzá – mondta, leginkább saját magának.
Ursula hangja követte.
– Hogy van Vanja?
Torkel megállt a fekete kávéfőzőnél, ami a tűzhely mellett
foglalt helyet.
Fogalma sincs. Az elmúlt időben csak Ursulára gondolt. Alig
járt be az irodába, és remélte, hogy sokáig nem kap a csapat
semmiféle megbízást. Ursulára akart koncentrálni.
– Gondolom, jól – mondta végül.
– Biztos vagy benne? – kétkedett Ursula. – Itt járt tegnapelőtt.
Akkor eléggé maga alatt volt.
Torkel hallgatta őt, miközben néhány csepp kávét próbált
beleerőltetni a csészéjébe.
– Nem láttam valami sokat – ismerte be. – Családi gondok, ha
jól hallottam. De igazából nem tudom, mert…
Mert leginkább rád gondolok, akarta mondani. Visszafordult a
nappaliba, és ismét leült.
– Mert sokat voltál velem – mosolygott rá Ursula, hosszú idő
óta először. – Nagyon hálás vagyok érte – folytatta.
Lassan kinyújtotta a kezét, és megfogta Torkelét. A nő keze
melegebb volt, mint szokott lenni. De ugyanolyan puha.
Hiányzott neki a keze, az érintése, érezte Torkel.
 Szinte nevetséges, hogy ilyen kevés is elég. Torkel
megpróbált a megmaradt szemre koncentrálni. Kékesszürke
írisz. Megfáradt. De mégis ő az. Ursula ott volt benne. Egy
pillanatra még a nyavalyás kötésről is megfeledkezett.
– Minden nap meglátogattál a kórházban, és egyfolytában itt
vagy. Nagyon köszönöm… ugyanakkor… – Ursula habozott – …
kissé furcsa érzés.
– Szóval úgy érted, nem jó?
– Őszintén?
Óvatosan elengedte a férfi kezét, és elfordult tőle. Torkelnek
nem volt szüksége más válaszra. De Ursula folytatta, bár már
mindent elmondott.
– Is-is. Többet akarsz, mint én, és ez megnehezíti. Törődsz
velem, én pedig csak csalódást okozok.
– Nem okozol csalódást.
– Mert már okoztam. Nemde?
Torkel bólintott. Igaza van. Kár a színjátékért. Annyi kérdése
lenne. De egy a többi fölé magasodott.
Mit keresett Ursula Sebastiannál?
Nem csak a véletlen műve volt. Ez szent meggyőződése.
Alaposan végigtanulmányozott minden kihallgatási
jegyzőkönyvet Ellinor Bergkvisttel és Sebastiannal kapcsolatban.
Sűrűn teleírt dokumentum, százegyvenkilenc oldal. Ellinor
minden vallomásában ragaszkodott azon nézetéhez, hogy
hosszú, intim kapcsolatban állt Sebastiannal. Első pillantásra
egymásba szerettek, Sebastian pedig megkérte, költözzön be
hozzá. Ellinor aztán oldalakon át magyarázta Sebastianhoz
fűződő kapcsolatát, ami nagyjából az ötvenes évekbe illett.
Ellinor főzött és díszített, minden pénteken virágot vásárolt,
Sebastian kereste a kenyérrevalót, és minden nap terített
asztalhoz és készséges szexhez térhetett haza. Hónapokig éltek
így, mikor is Sebastian kidobta és zárat cserélt, ami miatt aztán
Ellinor egy pisztolyt nyomott a kukucskálóhoz. Tette ezt azon
szándékból, hogy megmutassa Sebastiannak, nem bánhat vele
akárhogyan. Meg akarta sebezni, esetlegesen megölni. Újra és
újra elismételte, hogy fogalma sem volt arról, más is tartózkodik
a lakásban.
Az a Sebastian Bergman, akit ezen a száznegyvenkilenc
oldalon át leírtak, meglepte Torkelt. Nem ismert rá a férfira, akire
egykor barátjaként tekintett. Az emberre, akit, úgy gondolta, jól
ismer. Eleinte, amikor még csak Ellinor vallomását olvasta,
Torkel meg volt győződve róla, hogy a nő hazudik. Az
nyilvánvalóvá vált számára, hogy nincs ki mind a négy kereke.
A pszichiátriai vizsgálat még nem készült el, de Torkel szinte
biztos volt benne, hogy Ellinort kényszergyógykezelésre ítélik, ha
az eljárás néhány hónap múlva újraindul.
De Sebastian vallomása megerősített nagyjából mindent, amit
Ellinor mondott, még ha más okot jelölt is meg arra, hogyan
kötött ki nála a nő. Szerinte azért költözött hozzá, hogy
megvédje őt attól, hogy Edward Hinde esetleg meggyilkolja,
aztán valahogy ott maradt, de ettől eltekintve egybevágott a két
történet. Sebastian, aki általában maximum egyszer akart
találkozni egy nővel, hosszasan együtt élt valakivel.
Sebastian nagyon rosszul érezte magát, és nagy aggodalmat
fejezett ki a vallomásában, de sosem látogatta meg Ursulát a
kórházban. Legalábbis Torkel nem tudott róla. Talán túl nagy
bűntudat nyomasztotta, és amiatt nem volt rá képes. Vagy
egyszerűen nem érdekelte. Torkel nem tudta biztosan.
A vallomás végigolvasása után újra megbizonyosodott arról, amit
már eddig is tudott: képtelenség kiigazodni Sebastian
Bergmanon.
Meg kellett tudnia.
– Meglátogatott Sebastian?
– Egyszer.
Látta, hogy Ursula témát akar váltani, de attól ő még ütötte a
vasat. Képtelen volt elengedni.
 – Az hogy lehet? Nem értem őt.
– Én értem – mondta Ursula kissé bánatos hangon. – Mestere
annak, hogy elkerüljön mindent, ami fájdalmat okozhat számára.
– Nem a legjobb tulajdonság.
– Szerintem inkább védekezési mechanizmus… én mindig
azzal vigasztalom magam, hogy leginkább ő szenved tőle.
Megint megfogta Torkel kezét. A férfi érezte, ahogy vérbe
borul az arca. Legalább Ursula még mindig látta őt. Sokáig
reménykedett a nőben. Még egy kis ideig csak nem árthat.
Legalább látja őt, ez több mint a semmi.
De Sebastiannál volt. Nem nála.
Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, és a kézből áradó
melegre koncentrálni. De most nem ment, pedig az érintés
rendszerint megnyugtatóan hatott rá. Bár Sebastian ott sem volt,
mégis közöttük állt.
A megcsörrenő telefon szakította félbe gondolatait.
A kisbusz az E20-ason haladt dél felé.
Mint mindig, most is Billy ült a kormánynál. Mint mindig, most
is túl gyorsan hajtott. Torkel korábban mindig arra kérte, hogy
lassítson. Ezúttal azonban nem. Helyette inkább az ablakon
bámult kifelé, az út mindkét oldalán sorakozó rengeteg fenyőt
szemlélve. Mintha Svédország csak ezekből állt volna a lakott
területeken kívül. Erdő, erdő, és még egy kis erdő. Hátul
Sebastian és Vanja ültek. Egymás mellett. Torkel furcsállotta.
Vanja elég távolságtartóan viselkedett Sebastiannal, amikor
legutóbb együtt látta őket. Bizonyára történt valami.
Kicsit előrébb, ahol Ursula szokott ülni, a csomagjuk foglalt
helyet.
Hirtelen Sebastian kuncogását hallotta. Vanja bizonyára
valami vicceset mesélt. Csomagok foglalták el Ursula helyét, de
Sebastian úgy nevetett, mintha mi sem történt volna. Torkel még
ingerültebben bámult ki a végtelen erdőkre.

Néhány órával később lekanyarodtak a 62-es útra, ami egész

Torsbyig viszi őket, északra, Värmlandba. Billy még sosem járt
ott, és gyanította, hogy a többiek sem. Az önkormányzat
honlapja büszkén hirdette, hogy ezen a helyen rúgta a bőrt apró
gyermekként Sven-Göran „Svennis” Eriksson és Markus Berg[2],
és itt található az egyetlen alagút sífutók számára. Billy tudta, ki
az a Svennis, leginkább a nőügyeiről, amikről az esti lapokban
lehetett olvasni, de Markus Bergről még az életben nem hallott,
és körülbelül tizenhárom éves korában sífutott utoljára.
„Csak vicceltem. Csak vicceltem, drágám.”
 Billy pontosan emlékezett a szavaira. Megoldották az esetet a
jämtlandi tömegsírral kapcsolatban. Lelőtte Charles
Cederkvistet. Egy reggel kulcsot adott Mynek a lakásához. Mikor
megölelte őt cserébe, azt suttogta a fülébe, hogy a következő
lépés a házasság lesz. Májusban. Aztán, amikor meglátta a
meglepett, és valószínűleg rémült tekintetét, átölelte:
„Csak vicceltem. Csak vicceltem, drágám.”
Pontosan ezt mondta.
Szóról szóra.
De két hónappal később megjelent egy százötven fős
vendéglistával, és afelől érdeklődött, vajon segítene-e neki húzni
belőle. Akkor értette meg, hogy a májusi esküvő nem vicc,
hanem véresen komoly.
My.
Szereti őt. Ebben biztos.
De minden olyan gyorsan történik.
A nyári napfordulókor lesz egy éve, hogy ismerik egymást. És
akkor már több mint egy hónapja házasok lesznek.
Minden kísérlete, amivel lassítani próbálta az oltár felé való
száguldást, hiábavalónak bizonyult, ráadásul eltörpült a nő azon
meggyőződése mellett, hogy ez lesz a legjobb mindkettőjüknek.
Kicsinyeskedésnek tűnt nem rábólintani a közös jövőjükre,
mintha nem szeretné őt.
Rettenetesen szerette.
Az intenzitását, az arcát, amikor mellette feküdt az ágyban.
Szerette benne, hogy amit elkezdett, azt mindig véghezvitte.
Szerette benne, hogy jobb emberré lehet mellette. Vele úgy
érezte, ő az egyetlen férfi a világon, és neki, aki mindig a
csendes szemlélő szerepét játszotta, ez csodálatos élmény volt.
Így tehát beadta a derekát, és szégyellte óvatosságát.
Igazság szerint sosem tartotta magát házasuló típusnak.
Bizonyára a szülei válása kísértette. Kilencéves volt, és sokszor
felnőttebbnek érezte magát a szüleinél, akik egyfolytában
kijátszották őt egymás ellen. A legnagyobb ellenérzést mégis a
dolgok gyors egymásutánja keltette benne. Nem illett hozzá. Billy
az a fajta ember, aki körültekintően tervez és elemez, de My
mindig újabb és újabb helyszíneket akart megnézni, új ruhákat
próbálni, újabb és újabb javaslatot tett a meghívóhoz, amiről
persze véleményt kellett alkotni. Végül Billy feladta, és belátta: a
nagy közös pillanatuk igazából My nagy pillanata. Megint csak a
csendes szemlélő szerepét osztották rá, ezért részvétel helyett
inkább elemzett. Ez van. Nincs itt semmi gond, győzködte
magát. Még remélte is, hogy könnyű lesz megoldani a torsbyi
gyilkosságot, és visszamehet tervezgetni. De sajnos semmi sem
utalt ilyesmire. Meggyilkoltak egy egész családot. Gyenge
bizonyítékok állnak egyetlen gyanúsított ellen, ha jól értette.
Normál esetben kiéhezve, teljes figyelemmel autózott az esetek
felé, de most szétszórtnak érezte magát. Mintha jelenleg nem
épp a megfelelő helyen tartózkodna.
Próbálta elhessegetni a gondolatokat, és az egyhangú útra
koncentrálni. Szinte semmi forgalom, a sebességmérő 140 km/h
fölé csúszott. Billy magától lassított. Általában Torkel volt az, aki
felhívta a figyelmét a gyorshajtásra, de most egész úton
csöndben ült, és bámult kifelé az ablakon. Mintha öregedett
volna az elmúlt időben. Nem is csoda, az Ursulával történtek
Billyt is megviselték. Torkellel együtt ő volt a csapat vezető
egyénisége, és nemcsak Torkelnek fog hiányozni, hanem az
egész csapatnak, különösen neki. Neki kell majd a technikai
dolgokat felmérni, és nem tudta, készen áll-e rá, hogy egyedül
vágjon bele a nagy munkába. Tulajdonképpen maga a csapat
vesztette el az egyik szemét.
De azok ketten hátul nem tűntek túl feldúltnak. Különös,
gondolta Billy, amikor rájuk nézett a visszapillantóban. Mikor
legutóbb látta Vanját, dühkitörések közepette emlegette
Sebastiant, és meg volt győződve róla, hogy a férfi tette tönkre
az életét.
 Most pedig úgy néztek ki hátul, mint két gyerek, útban a nyári
tábor felé.
Billy az utóbbi időben egyre biztosabb lett abban, hogy
Sebastian állandó kísérletezése, miszerint közelebb akar kerülni
Vanjához, valami hátsó gondolatnak tudható be. Az egész az
első találkozásuk alkalmával történt, még Västeråsban, amikor
Sebastian megkérte Billyt, hogy, keressen meg neki egy címet,
egy bizonyos Anna Erikssonét. Anna Eriksson még 1979
decemberében írt Sebastian anyjának, és arra kérte, hogy
mindenképpen kerítse elő őt. Billy akkor nem sokat gondolt az
ügyre, de később rájött, hogy Vanja anyját hívják Anna
Erikssonnak. Legközelebb lehetséges áldozatként tűnt fel a neve
egy listán, ahol minden nőben az volt a közös, hogy valaha
lefeküdtek Sebastiannal. Tehát viszonya volt Vanja anyjával,
Vanja pedig 1980 júliusában született, körülbelül hét hónappal a
levél keletkezési dátuma után.
De Billy akkor győződött meg róla végképp, hogy Sebastian
Vanja apja, amikor kiderült, hogy Valdemar nem az.
Ez már túl sok volt a véletlen egybeesésekből.
Minél többet gondolt rá, annál jobban egybevágott minden.
Sebastian folyton Vanja nyomában járt, de sosem szexuális
értelemben. Billy látta Sebastiant más nők közelében.
Egyértelmű volt. Félreérthetetlenül érzékeltette, mit akar. Még
Ursulával is flörtölt. De Vanjával soha. Soha az életben. Mégis
mindig a közelében akart lenni.
Billy hirtelen úgy érezte, muszáj megtudnia, igaz-e a dolog.
Száz százalékig biztos akart lenni benne. Nem járhat-kelhet ilyen
gyanúval, meg kell bizonyosodjon.
Azon kapta magát, hogy megint 140 km/h felett autózik.
Ezúttal azonban nem lassított. Jó lesz már odaérni Torsbybe, és
belecsapni a húrokba.
Mikor az utasításoknak megfelelően bekanyarodtak, hogy
leparkoljanak a Bergebyvägen 22. mögött, körülbelül tíz ember
ácsorgott a ház előtt. A kamerákból és a mikrofonokból Torkel
megállapította, hogy újságírók lehetnek. Az egyik arcot fel is
ismerte. Axel Weber az Expressentől. Futólag találkozott a
tekintetük, amikor a fekete kisbusz lekanyarodott a nyitott kapuk
felé. Torkel még látta, ahogy Axel félreáll, és zsebre dugja a
kezét. Tíz másodperccel később megcsörrent Torkel telefonja.
Egyszerű „igen”-nel vette fel.
– Torsbyben vannak? – kérdezte Weber azonnal, köszönés
nélkül.
– Talán.
– Mit tud hozzáfűzni a családgyilkossághoz?
– Semmit. – Torkel kinyitotta az ajtót, és kiszállt az autóból.
Kellemes volt kinyújtózkodni az autóút után, még ha
mindhárman kényelmesen ültek is. Látott egy ötvenes férfit
kijönni a hátsó ajtón, aki gyors lépésekkel indult meg feléjük. –
Várnia kell, még a nyomozást vezető kollégával sem
találkoztam.
– És akkor visszahív, ha már találkozott vele?
– Nem hinném. – Torkel letette a telefont, és zsebre vágta.
Közben a férfi is odaért hozzájuk.
– Erik Flodin, jó napot! Nagyszerű, hogy máris el tudtak jönni!
– Mindenki felé bólintott egyet, de csak Torkelnek nyújtotta a
kezét.
– Torkel Höglund – rázta meg Torkel a kinyújtott kezet.
A többiek is bemutatkoztak, és együtt mentek vissza az
épülethez, amelyet Torkel első pillantásra valamiféle felszámolt
autószerelő-műhelynek nézett.

Erik az apró konyhába vezette a csapatot, sűrű elnézéskérések

közepette, amiért nem tudja megkínálni őket semmivel, majd
áttért arra, mennyire boldog, hogy a királyi nyomozóhatóság
gyilkossági ügyosztálya a segítségükre sietett, végül gyorsan
vázolta, mit tudnak a családról és a négy gyilkosságról. Billy,
Vanja és Torkel nagy odafigyeléssel fogadták az információkat,
itt-ott közbeszúrva néhány kiegészítő kérdést. Általában azalatt,
amíg a helyi rendőrség átadta az ügyet, Sebastian fél füllel
odafigyelve, a háttérben kávézgatott, de minthogy ezen az isten
háta mögötti helyen még némi meleg itallal sem tudtak szolgálni,
így odafigyelni sem volt kedve, inkább elmerült a saját
gondolataiban.
– Tehát, mivel akarják kezdeni? – Erik Flodin hangja
visszarántotta a valóságba. Befejezte a beszámolót, így
Torkelen volt a sor, hogy kiossza a feladatokat.
– Van tehát egy gyanúsítottuk, ez a Ceder? – kért
megerősítést Vanja.
– Nos, szóval… – Erik habozott. – Korábban megfenyegette a
családot, de mostanra kerített alibit.
– Vanja és Sebastian, a tiétek – mondta Torkel, azzal felállt. –
Billy és én a helyszínre megyünk.
– Intézkedem, hogy Fredrika önökkel menjen – mondta Erik,
és eltűnt.
Sebastian Torkel felé nézett, aki az asztalon szétterített
papírjait rendezgette.
Torkel és Billy.
Ő és Vanja.
Neki tökéletesen megfelelt a leosztás, de Torkel vajon ezzel is
a távolságtartását akarja aláhúzni?
A Torsby felé vezető úton nem mondtak túl sok mindent, jó, ha
tíz mondatot válthattak egymással. Sebastian próbálta felidézni,
vajon korábban beszélgettek-e az autóutak alkalmával, de arra
jutott, hogy nem. Az előző alkalom is nagyjából hasonló volt.
Östersundtől a hegyi állomásig, aminek már el is felejtette a
nevét. Ráadásul megfelelően döntött, mindenkit az erősségei
alapján osztott be. Sebastian szinte elenyésző hasznot hozott a
helyszínen. Ezzel szemben Vanjával párban ők voltak az adu
ász, ha kihallgatásról van szó.
De mégis úgy érezte, előbb-utóbb kénytelenek lesznek
beszélni arról, mi is történt azon az estén.
Ursulával.
De nem most.

Egy szobában ültek, ami tulajdonképpen túl kicsi volt ahhoz,

hogy irodának lehessen nevezni, de mindenesetre volt benne öt
íróasztal. Négy egymással szemben, kettesével, az ablakoknál,
egy pedig magányosan, az ajtótól balra. Sebastian ehhez ült le,
és futó pillantást vetett a felragasztott gyerekrajzokra, meg valaki
feleségének és gyerekeinek a fotóira, míg Jan Ceder korábbi
kihallgatásainak anyagát hallgatta.
A felvételen fenyegetésről, lopott fegyverekről beszéltek,
jelenleg épp a biztosítások voltak soron. Eddig semmi érdekes.
Sebastian felvett egy tollat az íróasztalról, és méretes péniszt
pingált az egyik rajzra. Magában mosolygott. Gyerekes, de azért
vicces.
– Hol volt tegnap? – hallatszott Erik hangja társalgó stílusban,
Sebastian pedig látta, hogy Vanja azonnal fülelni kezd. Ő is
letette a tollat, és hátradőlt a székben. Azon mélázott, vajon
rosszallaná-e valaki, ha feltenné a lábát az íróasztalra, aztán úgy
határozott, leszarja. Rögtön kapott egy helytelenítő pillantást
Eriktől, amit figyelmen kívül hagyott.
– Tegnap?
– Igen. Tegnap – ismételte Erik.
– Filipstadban – válaszolta Ceder gondolkodás nélkül.
– Mikor utazott oda?
– Kedd este.
– És vissza?
– Ma. Délelőtt. Alig pár órája voltam otthon, amikor az a
nőszemély értem jött.
 – A nőszemély Fredrika lenne – szúrta közbe Erik.
Vanja bólintott. Feljegyzett valamit a füzetébe. Ha igaz, amit
Jan Ceder mond, nem volt a gyilkosság napján Torsby
közelében.
– Hogyan utazott oda és vissza? – kérdezte Erik a felvételen.
– A 303-assal Hagforsba, aztán a 302-essel Filipstadba.
– Itt átadta ezt – mondta Erik, amikor a felvétel elhallgatott egy
pillanatra. Átnyújtott egy műanyag dossziét, benne egy
papírlappal. Vanja elvette. Egy gyűrött jegy a Värmlandstrafiktól.
Oda-vissza.
Oda tegnapelőtt. Vissza ma.
– Mit csinált ott? – folytatódott a kihallgatás a hangszóróból.
– Meglátogattam néhány barátomat.
– Egész végig velük volt?
– Igen, csaptunk egy kis murit is, szóval… igen, végig.
– Megkaphatnám a barátai nevét és telefonszámát? …
Köszönöm.
Kapirgálás hallatszott a felvételről, amikor Fredrika odatolt egy
jegyzettömböt és egy tollat.
– Miről van szó tulajdonképpen? – kérdezte Ceder.
Csönd lett egy kis időre, mintha mindkét rendőr a
kihallgatószobában azon gondolkodott volna, mennyit
meséljenek el. Végül arra jutottak, hogy Ceder előbb vagy utóbb
megtudja, miért hozták be.
– A Carlsten család meghalt – mondta Erik. – Sörétes
fegyverrel lőtték le őket. Mi mondanivalója van ezzel
kapcsolatban?
Erik leállította a felvételt.
– Nem volt semmi mondanivalója. Legalábbis ügyvéd nélkül
nem. – Kivette a kazettát, és visszatette a tokjába. Aztán Vanja
felé fordult.
– Fredrika felhívta a megadott személyeket, és Ceder
vallomása egyezett az övéikkel. Van alibije.
 – Akkor miért ül még mindig idebent? – érdeklődött Sebastian.
Erik ránézett, továbbra is némiképp helytelenítve a viselkedését.
Sebastian elértette, és levette a lábát az íróasztalról, felállt, majd
fel-alá kezdett járkálni az íróasztalok között maradt szűk helyen.
– Ha jól értettem, Ceder alkoholista, rossz önkontrollal –
folytatta. – Ezt mondta, igaz?
Megállt, és kérdőn Erikre nézett.
– Ezt.
– Most mégis azt gondolja, hogy a legapróbb részletekig
kitervelte ezt az egészet, szerzett hamis alibit, és buszjegyet is
vásárolt Filipstadba, hogy alátámassza a történetét?
Erik nem válaszolt, így Sebastian folytatta.
– Ha ennyire nagy tervezőkészséggel van megáldva, akkor
nyilván nem fenyegette volna meg a családot egy nappal azelőtt,
hogy azt tervezte, átmegy hozzájuk és agyonlövi őket.
– Én csak azt mondom, most van alibije – mondta Erik
dacosan, nem túl sikeresen leplezve ingerültségét. – De attól
még találhatunk lőpor- és vérnyomokat a kezén vagy a ruháján.
Ha megtaláljuk az eltűnt fegyvert, összehasonlíthatjuk a
töltényhüvelyekkel a házból. Carlstenék szomszédait még nem
hallgattuk ki, valaki láthatta esetleg Cedert a házuk közelében.
Akkor megint sínen vagyunk.
Sebastian a fejét rázta, és nem tudott elfojtani egy mosolyt.
– Vagy akár vissza is utazhatunk az időben, megállhatunk a
ház előtt, hogy megnézzük, ki lövi le őket. Ez sokkal
valószerűbben hangzik.
– Sebastian, elég lesz!
Vanja felállt. Sebastian odafordult. A lány sötét tekintettel
bámult rá. Dühös volt. Túl jól ismerte ezt a pillantást. Még egy
darabig fogva tartotta a tekintetével, majd így szólt Erikhez.
– Ne haragudjon, az úr néha… egy idióta.
– Már találkoztam ilyesmivel – mondta Erik enyhültebben, de
le nem vette volna a tekintetét Sebastianról. – Olyan
emberekkel, akik azt képzelik, szart sem tudunk, csak mert nem
Stockholmban élünk.
– Ennek semmi köze ahhoz, hogy egy patkánylyukban lakik –
magyarázta Sebastian kedvesen. – Az inkompetencia a
fővárosban sem szexi.
Vanja mélyet sóhajtott. Igazából már meg sem lepődött. Tudta,
hogy Sebastian nagy ívben tett arra, mit gondolnak róla az
emberek, de általában Ursula szólta le a helyi rendőrséget, amint
esélyt kapott rá. Sebastian a szemtanúk és hozzátartozók között
viselkedett lehetetlenül. Mintha felosztották volna egymás között.
De most, hogy Ursula nincs itt, Sebastian láthatólag magára
vette az egész felelősséget, hogy mindenkivel megutáltassa a
csapatot.
Vanja ismét Erik felé fordult.
– Hol van Ceder? Beszélni akarunk vele.
Erik szó nélkül ment el Sebastian előtt, ki a folyosóra.

Egy negyven körüli nő felállt, és kinyújtotta a kezét, amikor

beléptek a szobába.
– Flavia Albrektsson, Jan Ceder ügyvédje.
Vanja üdvözölte, és bemutatkozott, mielőtt kihúzta az egyik
széket az asztal túlsó felén, és leült.
– Flavia, szokatlan név – mondta Sebastian, aki Vanja szerint
szükségtelenül sokáig tartotta a kezében a nő kezét.
– Igen.
– És szép is – folytatta Sebastian mosolyogva, amikor végre
elengedte a kezét. – Milyen eredetű?
Vanja a szemét forgatta. Ha egy negyvenes férfi ügyvéddel
találkoztak volna, aki a Flavius névre hallgat, Sebastiant nem
kifejezetten érdekelte volna, honnan származik a név.
– Talán ezt majd később megbeszéljük – mondta Vanja
szenvtelenül, és Flaviára mosolygott, mielőtt felnézett volna
Sebastianra.
 – Remélem is – mondta Sebastian, és ő is az ügyvédnőre
mosolygott, majd kihúzta a Vanja melletti széket, és leült. Flavia
is helyet foglalt. Sebastian végigmérte: sötét bubifrizura, amely
kerek, nyílt arcot keretez. Diszkrét smink a szemeken és az
ajkakon. Egy gyöngysor a vékony, szürke gyapjúpulóver gallérja
körül, a kosztümkabát alatt. Apró mellek. Jegygyűrű a bal kézen
– ez mindig több munkát jelent. Nagyobb kezdeti ellenállást,
bizonytalan kimenettel. Ha tényleg le akar feküdni valakivel
Torsbyben, esetleg valami egyszerűbb esettel kéne kezdenie.
Vanja Sebastianra nézett, konstatálta, hogy nem akarja
vezetni a kihallgatást, így figyelmét a kissé görnyedt férfira
fordította, aki a makulátlanul öltözött nő oldalán foglalt helyet.
Fáradtnak tűnt.
– Meséljen Carlstenékről!
– Mit, mégis mit meséljek? – kérdezte Ceder, és megvonta a
vállát.
– Mi volt róluk a véleménye?
Ceder felhorkantott, és a fejét rázta, ami máris mindent
elmondott, de azért nevén is nevezte a dolgokat.
– Farkasimádó zöldek voltak, a méregtelenítő izéikkel meg a
biobigyóikkal. Nyavalyás állatvédők, akiktől még pisálni sem
lehetett az erdőben, a pokolba is!
– Így hát megfenyegette Emil Carlstent az uszoda előtt.
– Részeg voltam.
– Mesélje el, mit csinált azután – kérte Vanja, és kinyitotta a
jegyzetfüzetét. – Egészen odáig, hogy magáért ment a
rendőrség.
– Már elmesélte – szólt közbe Flavia.
– Nekünk nem.
Ceder karba tette a kezét.
Vett egy mély levegőt.
Majd elkezdte.
 Vanja és Sebastian figyelmesen hallgatták. Vanja néha
közbeszúrt egy-egy kérdést, vagy megkérte, fejtse ki bővebben.
Alig egy negyedórával később Ceder elhallgatott. Teljesen
kimerült. Kitárta a karját, mutatva, hogy nincs több
mondanivalója, és hagyta, hogy feje a mellkasára biccenjen.
Vanja a jegyzeteit olvasgatta. Minden, amit elmesélt, egyezett az
eredeti vallomással.
Összerezzent, amikor Sebastian hirtelen felállt.
– A fegyver.
– Mi van vele? – kérdezte Flavia, és követte a férfit a
tekintetével.
– Az az egyetlen, amit nem hiszek el ebben az előadásban –
folytatta Sebastian, és a tejüveg ablak előtti párkánynak dőlt. –
Hogy ellopták, és nem tett feljelentést.
– Már elmondta, miért – kontrázott Flavia.
– Tudom, csak épp nem hiszem. – Sebastian Cederről az
ügyvédre nézett. Valószínűleg épp most bukta egy jövőbeni
dugás lehetőségét, de ez van.
– Ez az egyetlen, amit nem hisz el? – dőlt előre Flavia,
láthatólag elégedetten. – Ezek szerint úgy gondolja, a védencem
ártatlan?
– Igen – jelentette ki Sebastian magabiztosan.
– Akkor miért ül itt?
– Mert nem áll hatalmamban elengedni.
Flavia elmosolyodott. Sebastian végigmérte. Talán mégis
megmaradt az a lehetőség.
– Amit Sebastian hisz, az nem szükségképpen ugyanaz, amit
a nyomozóhatóság hisz – szólalt meg Vanja. – Elvégre nem
rendőr.
De egy pontban azért egyetértett vele. Nagy kérdőjelek vették
körbe a fegyverrel kapcsolatos feljegyzéseket az ő noteszében
is. Valami hamisat is hallani vélt a férfi hangjában akkor. Jó volt
ebben. Az árnyalatnyi eltérésekben. Billy néha emberi
hazugságvizsgálónak nevezte.
– Alibije van – kötötte az ebet a karóhoz Flavia.
– Az ember akkor szerez alibit, amikor tudja, hogy esetleg
szüksége lesz rá. – Vanja becsapta a jegyzetfüzetét, és az
ügyvéd szemébe nézett. – A fegyver továbbra is lehet a gyilkos
fegyver, még ha nem is a védence kezében volt.
Sebastian karba tette a kezét, és hátradőlt; lenyűgözve figyelte
Vanját.
– És elméletileg, de tényleg csak elméletileg, elképzelhető,
hogy a kliense tudta, használni fogják – zárta le Vanja.
Megrendelés. Vagyis inkább baráti szívesség. Sebastian
biccentett az ablaknál. Még egy alkoholista, rossz önkontrollal
rendelkező egyén is meg tudta oldani. Ceder itt lakott egész
életében. Átvette a gyermekkori otthonát. Bizonyára ismer egy
csomó vadászt és földbirtokost, akik ugyanúgy gondolkodtak
Carlstenékről, mint ő. Valaki bizonyára jött neki egy
szívességgel. Lelőni egy családot borzalmas szívesség, de ha
Carlstenék többekkel akasztották össze a bajszukat és
viselkedtek lehetetlenül, nem kizárt.
Alkohol, tesztoszteron, területmegjelölés.
Sebastian tapasztalt már furcsa dolgokat az emberektől.
– Úgyhogy szerintem itt marad – fejezte be Vanja, majd felállt,
és az ajtó felé indult. Sebastian állt, és nézte, ahogy kimegy.
Ügyes. Nagyon ügyes.
Az ő lánya.

[2] Sven-Göran Eriksson, jelenleg edző, az 1960-70-es években

játékos. Markus Berg, jelenleg tagja a svéd válogatottnak.
A lemenő nap utolsó sugarai kísérték őket a kétemeletes
házhoz, amely magányosan állt jó húszpercnyire a várostól.
Nagy, világos ház, látszott, hogy gondoskodtak róla. Csak a
szélben libegő kék-fehér rendőrszalag árulkodott arról, hogy a
szép külső mögött tragédia rejtőzik. Fredrika leparkolta az
autóját egy fehér Nissan mellé, nyilván a családé, gondolta
Torkel. A nő kiszállt, az épület felé biccentett, aztán megállt és
várt. Billy mellé parkolt, gyorsan kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót,
és elővette a táskáját. Torkel az autóban maradt, és a házat
szemlélte.
Idillinek tűnt az egész: a házat körülölelő hatalmas mező, a
néhány lombos fa, amelyek épp rügyezni kezdtek. Kissé
távolabb, a mezővel párhuzamos út mentén néhány piros fészer
állt, és egy nagy üvegház. Carlstenék, ha jól értette, kis
biogazdaságot üzemeltettek, a gyökérzöldségek voltak a
specialitásaik.
Torkel végül kiszállt, elsétált a kőfalig, ami hatalmas
négyzetként kerítette körbe a házat, valamint az előtte elterülő
gyepet. A fal másik oldalához két gyerekbicikli volt támasztva,
egy kék és egy zöld. Mindkettő agyonhasznált. Kicsit odébb a
homokozó faperemén különböző műanyag játékok. Jó életük
lehetett itt. Sok hely, szabadság és játék.
A házból egy védőöltözetes ember került elő. Valószínűleg a
helyi technikus, akinek Erik szerint még itt kell lennie.
– A királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztálya? –
kérdezte a férfi Fredrikát, aki a kaput támasztotta.
– Igen – jött a válasz. – Átveszed őket? Nekem más dolgom
van.
 – Hát persze – mondta a férfi, és Billy felé fordult, aki azóta
már közelebb ment. Kezet fogtak egymással.
– Billy Rosén, ott pedig Torkel Höglund, a nyomozás vezetője
– mutatta be Billy a jelen lévő fél csapatot.
A férfi barátságosan biccentett.
– Fabian Hellström, üdvözlöm önöket.
Nem tűnt úgy, mintha kicsit is zavarná a nyomozóhatóság
jelenléte. Ez máris jó kezdet. Torkelt sokkal hűvösebb
fogadtatásban is részesítették már, amikor átvett egy-egy
nyomozást.
A három férfi elindult a ház felé.
– A testeket már elvittük, de sokat fényképeztem.
– Láttunk belőle valamennyit a rendőrségen. Derék munkát
végeztek – dicsérte meg Torkel, és úgy is gondolta. Erik csapata
eddig nem bőgött le, már amennyire a látottakból meg tudta
állapítani.
– Köszönjük. Elég nagy területről van szó. Az elkövető a
földszinten és az emeleten is járt, tehát még közel sem
végeztem.
– Mennyire biztos, hogy egy elkövetőről van szó?
– Eléggé. Egy negyvennégyes bakancs nyomait találtuk meg
odabent.
– És nem lehet a családapáé?
Fabian a fejét rázta.
– Neki negyvenhat-negyvenhetes lába volt, és nem találtunk itt
olyan cipőt, ami passzolna a nyomba.
Elértek a bejárati ajtóhoz, és megálltak, hogy felvegyék a
cipővédőt és a műanyag kesztyűket. Torkel rögtön megpillantotta
a rengeteg, padlóra száradt vért a kőpadlón.
– Karin Carlsten, az anya feküdt itt – erősítette meg Fabian, és
az előszoba felé intett. – Gyanítjuk, hogy őt lőtték le először, és
hogy ő nyitott ajtót az elkövetőnek.
 Torkel bólintott, és hátralépett. Át akarta látni a helyzetet. Az
ajtót, az előszobát, a vért. Hiányolta Ursulát, látta be. Nem
mintha Billy ne lett volna ügyes, épp ellenkezőleg, sokat
dolgozott Ursulával, és annyit tanult tőle, hogy Torkel nem akart
volna mást maga mellé. De azért nem Ursula volt. Senki sem ért
a nyomába, amikor az összefüggéseket kellett meglátni, az apró
részleteket, amelyek előrevisznek egy nyomozást.
– A bejárati ajtó nyitva állt, amikor a szomszéd kislány
megtalálta az anyát, ugye? – kérdezte némi gondolkodás után.
– Igen, és nem találtunk semmilyen sérülést a hátsó ajtón
vagy az ablakokon, így azzal az elmélettel dolgozunk, hogy az
elkövető ezen az ajtón át érkezett és távozott.
Fabian előrement, és bevezette őket. Az előszobából egy
nagy konyha nyílt. A reggelihez megterített asztal előtt egy szék
hevert a padlón. Mindenütt vér. Az asztalon, a padlón, még a
több méterre levő falakra is jutott. Hogy hol feküdt az áldozat,
nem volt különösebben nehéz megállapítani. A kifolyt vér egy kis
test körvonalait rajzolta meg a felborult szék melletti
rongyszőnyegen.
– Georg Carlsten, nyolcéves – mondta Fabian erőtlenebb
hangon, mint az imént. Leült, majd az apró, véres
gyereklábnyomokra mutatott, amik kivezettek a szobából, és
elhalványultak, mielőtt teljesen eltűntek volna a lépcső felé
menet:
– Az öccse is itt volt.
– Ki a franc tesz ilyet? – szólalt meg Billy, aki leült, és a
lábnyomokat nézte. – Sok ellenségük volt?
– Eddig még csak Cedert találtuk, de többen úgy gondolták,
hogy kicsit furcsák, a biotermesztéssel meg a környezetért
folytatott harcukkal. Kicsit mások – felelte Fabian.
Torkel mély levegőt vett, és hirtelen elfogta a rosszullét, talán
az apró tálkában árválkodó zabpárnák meg a mindent beborító
vér látványa okozta, ami oly hétköznapivá, egyszersmind
irtóztatóvá tette az egészet.
– Mikor ilyesmi történik, nem zárható ki egy családi konfliktus
vagy egy gyermekelhelyezési per eshetősége sem – állapította
meg.
– Ilyesmire utaló nyomokat nem találtunk – mondta Fabian. –
Tizenkét éve voltak házasok. Sosem kerültek kapcsolatba a
szociális hatóságokkal. Karinnak van egy nővére Stockholmban,
már kerestük, de még nem értük el. Emil szülei meghaltak.
Egyke volt.
Fabian egy halvány, poros lábnyomra mutatott a
rongyszőnyeg mellett.
– Ez az első nyom, amit találtunk, és van néhány az emeleten,
ahol az egész minta látszik.
Billy lehajolt, és közelebbről is megszemlélte a nyomot.
– Mi Jan Ceder cipőmérete?
– Az nemsokára kiderül, épp ellenőrzik. Elküldtem nekik a
lenyomatot.
Torkel döntött. Épp eleget látott.
– Legyen akkor így. Maga és Billy erre koncentrálnak. Bent is
és kint is. Szélesebb körben. Az elkövető valahogy eljutott idáig.
Tudni akarom, hogyan.
Fabian tiltakozni próbált.
– Megígértem Eriknek, hogy Cedernél is próbálok tenni egy
kört.
– Arra nem lesz idő. Ceder ül, ahol ül. Ez itt a legfontosabb
helyszín. Tájékoztassa Billyt mindenről, amit talál, és mást ne
engedjen ide, nehogy mindenki itt tipródjon.
Fabian kissé sértettnek tűnt, de bólintott. Torkel barátságosan
igyekezett mosolyogni, és elindult az ajtó felé.
– Az emeletet meg se akarja nézni? – lepődött meg Fabian. –
Az apa és a másik fiú ott feküdtek.
Torkel a fejét csóválta.
 – Mutassa meg Billynek. Én jobban utánanézek a családnak –
Billy felé fordult. – Billy, válthatnék veled néhány szót?
– Természetesen.
Kiléptek a verandára. Torkel lehalkította a hangját, és
előrehajolt, hogy kettejük között maradjon, amit mond.
– Szerintem rendben van a srác, de ellenőrizd még egyszer,
amit talált. Kicsit nyugtalankodom, hogy egyből lecsaptak
Cederre, és esetleg elkerülte a figyelmüket valami, ami más
irányba mutat.
Billy bólintott.
– Rendben.
Torkel hálásan mosolygott, egyik kezét Billy vállára tette.
Mindig is Vanja számított a ki nem mondott kedvencnek kettejük
közül, de Billy sokat fejlődött az elmúlt évben. Sosem lett nagy
felhajtás körülötte, mert nem volt annyira ösztönös rendőr, de
mindig rendelkezésre állt, ha szükség volt rá.
– Tudom, hogy nagy felelősség szakadt a nyakadba ezúttal.
De felhívom majd Ursulát, és megkérdezem, nem tudna-e
segíteni neked egy kicsit.
– De betegszabadságon van, nem?
– Szerintem jót tenne neki, ha bekapcsolódna.
– Online megoldható, hogy hozzá tudjon férni minden
anyaghoz.
Torkel rámosolygott. Mint azt már megállapította, Billy mindig
rendelkezésre áll, ha szükség van rá.

Fabian útleírást adott a Torsson családhoz, Torkel pedig úgy

döntött, gyalog megy oda. Odafele felhívta Ursulát. Hihetetlenül
boldog lett a kérdéstől, miszerint részt tudna-e venni a
nyomozásban otthonról, és rögvest meg is kérte Torkelt,
intézkedjen, hogy Billy eljuttassa számára az anyagokat.
Felszabadító érzés volt Ursula hangját hallani, és az esetet
tárgyalni vele. A nő feléledt, mintha a lelke mélyén lakozó
energia utat tört volna magának, amint konkrét esetről volt szó.
Akármilyen brutális tettről is legyen szó, kényelmesebben érezte
magát, mint amikor az érzéseiről beszéltek.
Ő már csak ilyen volt.
Jobban értett a halott dolgokhoz, mint az élőkhöz.
Torkel megígérte, hogy este még felhívja, és megvitatják az
első nap tapasztalatait. Mindig is így dolgoztak, és Torkel örült,
hogy Ursula kapott az ajánlaton. Megállt a gondolataiban. Ez lett
volna a visszaút? Visszatérni a jól ismerthez, amiben valaha
közösen vállaltak részt? Talán itt tért tévútra. Megpróbálta
átalakítani a kapcsolatukat egy szokásos, férfi-nő kapcsolattá.
Pedig kettejük között az intimitás a közös esetmegoldásokból
fakadhat, nem pedig abból, ha egy párként együtt laknának, mint
bárki más.
Torkel ezt akarta.
De Ursula egyáltalán nem.
Ez az igazság.
Torssonék háza északabbra helyezkedett el, a Carlsonék
háza mögötti kis liget után. Fabian szerint itt ösvénynek is kell
lennie. Ezen érkezett a szomszéd lány, Cornelia, amikor
megtalálta a holttesteket.
Gyorsan rátalált az útra, az elhagyatott teregető mellett.
Keskeny, kitaposott kis ösvény, amely eltűnt a sötét fák között.
Torkel gyorsított a léptein. Kellemes volt kijönni a friss, erdei
levegőre, és kitisztítani a fejét a rengeteg halál után.
Csupáncsak tíz-húsz méterrel hatolt beljebb az erdőbe a kinti
zöldtől, de ide még nem ért el a tavasz. A talaj hótól volt nedves,
sőt, leginkább a nagyobb fák árnyas oldalán, még apróbb
hókupacokra is lehetett bukkanni. Torkel felsétált egy kis
dombra, és megállt. Jó harminc méterre egy sárga ház fala
bukkant elő a bokrok mögül. Nem sok mindent talált a Torsson
családról az anyagban, amit átnézett. Negyvenes férfi és nő,
meg egy kislány. A férfi az önkormányzat gazdasági osztályán
dolgozott, a nő pedig a betegellátásban. A lányuk gyakran
játszott a szomszéd fiúkkal. Rokonoknál voltak húsvétolni, és
szerda este jöttek haza. Másnap reggel Cornelia átszaladt, és
megtalálta a testeket. Kár, hogy nem voltak otthon akkor. A két
ház nem esett messze egymástól, valószínűleg hallották volna a
lövéseket, és meghatározhatták volna a gyilkosságok pontos
időpontját. Ráadásul megkímélték volna a lányukat attól a
rettenetes élménytől, hogy holtan találja Karint az előszobában.
Bár az is katasztrófába torkollhatott volna, ha átszaladnak
megnézni, mégis mi folyik ott, vagy ha, ne adj’ isten, a lányuk
épp ott játszott volna.
Torkel úgy döntött, mégiscsak szerencse, hogy Torssonék
nem otthon húsvétoltak. Az elkövető olyan hidegvérrel
cselekedett, hogy gond nélkül megölt volna akár több embert is.
Sokkal több embert.

Felix Torsson nyitott ajtót, és miután meglátta a

rendőrigazolványt, behívta Torkelt a nappaliba, ahol a család
többi tagja ült. Az anyuka meg a lányuk, aki olyan erősen
szorongatta az anyját, mintha sosem akarná elengedni.
– Hány éves vagy? – kérdezte Torkel barátságosan, amikor a
nő Hannah-ként bemutatkozott, s a kislányát, Corneliát is
bemutatta.
– Kilenc. Ugye, kicsim, kilenc vagy? – Cornelia se nem
erősítette meg, se nem tagadta le a korát, csak még erősebben
ölelte az anyját, és a mellkasába fúrta a fejét.
Torkel leült az egyik kanapéra, a családdal szembe, és
elnézést kért, amiért zavar. Megértő bólintást kapott válaszul.
Torkel érezte, amint nehezen félreérthető várakozással néznek
rá, elvégre ő az, aki majd segít nekik megérteni. A függönyöket
leengedték, de sem a két hatalmas kanapé közötti fekete
üvegasztalon pislákoló gyertyák, sem a meggyújtott apró lámpák
nem tudták elűzni a szobából a sötétséget és az árnyakat.
 A Torssonékat körülvevő csend és sötétség megannyi
árnyalata az amsterdami Rijksmuseumban látott képekre
emlékeztette Torkelt, ahol a lányaival járt tavaly. Oda utaztak az
őszi szünetben, leginkább kompenzálásként, amiért alig
találkozik velük. A múzeum felújítás után volt éppen, és Vilma
sikeresen magával ráncigálta szkeptikus nővérét és kevésbé
szkeptikus apját. Torkel pozitívan csalódott Rembrandtban,
különösen az hatott rá, ahogy sikerült megragadnia az arcokat a
sötétben. Emberek, akik annyi mindent hordoztak magukban, és
akik alig váltak ki az őket körülvevő sötétségből, mégis annyira
érzékelhető volt bennük az ember. Mint Torssonéknál. Felix törte
meg az önként vállalt csendet.
– Tudnak valamit? – kérdezte nyugtalanul. – Hogy ki tehette?
Torkel próbált minél semlegesebben válaszolni. Nyugtatóan,
de hazugság nélkül.
– Épp most próbálunk teljes képet kapni, és várjuk, hogy a
technikai részleg végezzen. De találtunk nyomot jócskán.
– Jan Cederre utalót? – kérdezett vissza Felix azonnal. Torkel
tudta, hogy a hírek gyorsabban terjednek a kisebb
közösségekben, és fontosnak tartotta, hogy elejét vegye minden
spekulációnak, amilyen gyorsan csak lehet, és sose mondjon
olyasmit, ami olajat önthet a tűzre.
– Nem mondhatok neveket. Több nyomon indultunk el.
– Nem ismerjük őt – folytatta Felix, aki láthatólag nem adta
meg magát könnyen. – De nem az a fajta fickó, akivel az ember
szívesen összejár, hogy úgy mondjam. De elkapták, ha jól
értesültünk.
Torkel úgy döntött, ejti a témát, és Hannah felé fordult.
– Hogy van Cornelia?
Nevét hallva a kislány még szorosabban ölelte az anyját.
Hannah szabad kezével a hosszú, szőke hajat simogatta.
 – Megvan. Megkaptuk egy karlstadi gyermekpszichológus
címét, de most leginkább pihenni próbálunk – mondta Hannah
óvatosan.
Torkel bátorítón mosolygott rá.
– Nagyszerű. Az ilyesmit türelemmel kell kezelni – bólintott, és
Cornelia felé fordult, bár a kislánynak továbbra is csak a nyaka
látszott.
– Szeretnék beszélni anyukáddal vagy apukáddal kettesben
egy kicsit, ha megengeded.
Cornelia nem mozdult, de Felix felállt.
– Gyere, Cornelia, felmegyünk a szobádba.
Óvatosan elvette a gyereket Hannah-tól. A kislány azonmód
ugyanolyan szorosan átölelte, mint az anyját.
– Hannah volt itthon, amikor történt a dolog, és ő ismerte
jobban őket – mondta a lánya válla fölött. – Lejöhetek, ha adódik
valami.
– Jó lesz így – bólintott Torkel. Felix és Cornelia eltűntek a
lépcsőn. Torkel megvárta, míg felérnek, mielőtt Hannah felé
fordult volna.
– Megértem, hogy kellemetlen a sok kérdés, de több
információra lenne szükségem – kezdte együttérzőn. – Cornelia
mondott bármit, mióta a rendőrrel beszélt?
Hannah határozottan megrázta a fejét.
– Mit mondott volna?
– Bármit. Ha gondolkodik valamin, ha látott valakit
Carlstenéknél, vagy ha a fiúk beszéltek valamiről.
– Nem, csöndben volt. – Torkel látta, hogy Hannah-nak
könnybe lábad a szeme. – Utálom magamat, amiért nem
mentem vele. Régebben mindig vele mentem, de nyár óta már
átjárhat egyedül. Nagylánynak akarja érezni magát.
Torkel csöndben ült, nem sok mindent tudott tenni. Ezen
muszáj volt túlesni. Már épp vissza akarta vezetni a beszélgetést
Carlstenék irányába, amikor Hannah félbeszakította.
 – Mit gondol, biztonságos továbbra is itt lakni? – kérdezte
nyugtalansággal a tekintetében. Amíg a lányát az ölében tartotta,
sokkal könnyebben uralkodott a félelmén. Most már nem kellett
bátornak mutatnia magát.
Nehéz volt megválaszolni a kérdést. Valójában lehetetlen.
Torkelnek azt súgta a tapasztalat, hogy a szomszéd házban
elkövetett gyilkosság kifejezetten Carlstenék ellen irányult. Hogy
a gyilkos visszatérjen és lecsapjon a szomszédokra, egyáltalán
nem reális lehetőség. De megesküdni persze nem mert volna rá.
– Egyáltalán nem gondolnám, hogy veszélyben vannak. De
nem tudom biztosan. Ha jobb érzés, utazzanak el egypár napra.
De mindenképpen számoljanak be róla, hová.
Torkel elővette a névjegyét, és az asztalra tette. Hannah
felvette, láthatólag megkönnyebbült a választól. Követni fogja a
tanácsát, ezt tudta, de még nem engedhette el őket teljesen.
– Jól ismerték Carlstenéket?
– Én ismertem őket a legjobban a szomszédok közül,
leginkább azért, mert Cornelia kedvelte a fiúkat. Jó emberek
voltak, de kissé furcsák.
– Hogy érti?
– Nagyon kedvesek voltak. Tényleg. Így gondolom. De
sokakkal összezördültek a környéken. Mások voltak.
Stockholmból jöttek, és sokak szerint, tudja, túl sokat pampogtak
a környezetvédelemről és ilyesmiről. – Hannah láthatólag
értékelte, hogy beszélhet valakivel. Még az arcszíne is
visszatért. – Például amikor lefilmezték Cedert és a farkast. Az
itteniek nem csinálnak ilyet – folytatta. – Még ha nem is
kedvelünk valakit. Ők meg mindig így álltak az emberekhez.
– Valaki máshoz is, Cederen kívül?
Hannah elgondolkodott.
– Nem annyira, hogy… megölte volna őket. De Emil
feljelentette a hajóvállalatot a tónál. Ove Hanson cégét.
Szerettek vitázni és harcolni az igazukért. Különösen Emil. De
velünk soha. Soha.
Torkel elővette a noteszét, és felírta:

HANSSON/HAJÓVÁLLALAT/EMIL?

– Rendben, köszönöm. Még valami?

– Más nem jut eszembe. Ez most mind olyan furán hangzott.
Mintha valami baj lett volna velük.
– Nem hangzott furán. Csak elmondta, amit tudott. Ezzel
semmi gond sincs.
Hannah ismét mélabúsnak tűnt.
– Annyira nehéz. Igazából velük értett egyet az ember, tudja?
Én is szeretem a természetet. De néha kicsit naivak voltak… Az
embernek alkalmazkodni is kell.
Torkel bólintott. Hannah maga elé meredt, mielőtt folytatta
volna. Láthatólag bűnösnek érezte magát a gondolattól, hogy
rosszat mondott a meggyilkolt családról.
– Annyira kedvesek voltak. Keményen dolgoztak. Tudja, hogy
a birtok eléggé lepukkant volt, amikor átvették? Ők építették fel a
házat és mindent körülötte. És most… most már nincsenek…
Torkel nem tudta, mit válaszoljon.
De egyvalamit megértett.
Jobban utána kell néznie Carlstenéknek.

Torkel a hosszabbik úton ment vissza a helyszínre.

A házak között vezető út viszonylag új volt, a halványszürke
kavics recsegett a talpa alatt. Útközben felhívta Eva Blomstedtet,
és megkérte, szerezzen információt Emil és Karin Carlstenről.
Gyorsan elő is került két elmarasztaló ítélet Emillel kapcsolatban,
1994-ből és 1995-ből. Mindkettő birtokháborítással és
károkozással volt kapcsolatos, büntetést illetve kártérítést kellett
fizetnie érte. Emil aktív tagja volt az Állatok Felszabadító
Frontjának, egy szinte félkatonai állatvédő szervezetnek, amely
kétszer is lecsapott östergötlandi nercfarmokra. Mindkétszer
sikeresen kiengedtek több száz nercet a ketreceikből. Emil csak
huszonegy éves volt, amikor legutóbb elítélték, és 1995 után
nem szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban. Ifjúkori ballépések.
Torkel megköszönte Evának a segítséget, és úgy döntött,
felhívja Björn Nordströmöt a Säpónál[3]. Egy karácsonyi buli
alkalmával találkoztak pár évvel ezelőtt, és Björn akkor mesélte
el, hogy az ő feladata lett figyelni a militáns állatvédő
szervezeteket Svédországban. Remélhetőleg tud majd szolgálni
némi bizalmas információval Emilről. Legalább kiderül, hogy
Torkelnek szükséges-e adatokat kérnie a hivatalos kerülőúton
vagy sem.
Björn nem vette fel, így Torkel hagyott neki egy rövid üzenetet.
Elért a négyes kereszteződéshez, ahol a Torsbybe vezető út
összefutott a kisebb földutakkal, amelyek körbetekergőztek a
környéken. A jobb oldali út vezetett a városba. Carlstenék
házához balra kellett fordulni. Látta, hogy Billy és Fabian a
lépcső előtt kuporognak. Úgy döntött, nem zavarja őket. Mivel
Billyt a helyszínen tudhatta, biztosra vette, hogy mindenről
kimerítő tájékoztatást kap majd. Inkább némi szomszédolás
mellett döntött. A következő szomszédokat Bengtssonnak hívták,
és kicsit többet kellett gyalogolni hozzájuk. Az adatok szerint
otthon voltak a bűntény idején, ám se nem láttak, se nem
hallottak semmit. De a vallomásuk túlságosan is rövidre sikerült,
és egyáltalán nem kérdezték őket a Carlstenékkel való
kapcsolatukról.
A hozzájuk vezető út több mezőn is áthaladt, amelyeket a
tavalyi sárga fű keretezett, bár volt már néhány felszántott terület
is, egy karámban pedig lovak rázták le magukról a tél
maradékát. Lakóháznak nyomát se látta, de gyanította, hogy a
lovak Bengtssonékhoz tartoznak, úgyhogy csak nem lehet már
olyan messze.
 Björn Nordström pont akkor hívta vissza, amikor Torkel
meglátott egy épületegyüttest, egy nagy piros házat, két pajtától
körülfogva. Sokkal lerobbantabbnak tűnt, mint Torssonék vagy
Carlstenék háza. Björn elnézést kért, és elmesélte, hogy
Härjedalenben járt a családdal, és ezért nem jutott
számítógéphez. Emil Carlstenről még nem hallott, így nem
valószínű, hogy különösebben aktív lett volna a mozgalmakban,
esetleg központi szerepet töltött volna be. Megígérte, hogy amint
a helyén van, azért jobban utánanéz és telefonál, vagy sürgős
lenne? Torkel elgondolkodott. Legutóbb 1995-ben kapcsolták le,
és Erik egy szót sem szólt állatvédelmi mozgalmakról… Nem
olyan sürgős. Még beszélgettek egy kicsit. Björn olvasott a
brutális gyilkosságokról, és sok szerencsét kívánt Torkelnek a
nyomozáshoz.
Mikor letették, Torkel már beért az udvarba. A ház üresnek és
sötétnek tűnt, autó sem állt előtte. Működőképes legalábbis.
A nagyobbik pajta előtt két roncs állt, az ajtók és a szélvédők
félig leszedve. Rengeteg csalán nőtt az épületek oldalában, és
minél közelebb ért a lakóházhoz, annál nyilvánvalóbbá vált,
mennyire elhanyagolták. Az ablakok körül lepergett a fehér
festék, korhadt a fahomlokzat.
Megpróbált becsöngetni, de a csengő nem működött,
legalábbis nem hallott semmit, amikor az ajtó felé hajolt. Néhány
kopogtatás után feladta. Nincsenek otthon. Felírta a névjegye
hátuljára, milyen ügyben járt itt, és kifelé menet bedobta a
postaládába.
Addigra már rendesen besötétedett, és lehűlt a levegő.
Autóval kellett volna jönni, gondolta. Az ember mindig
ugyanabba a hibába esik tavasszal. Mindig elfelejti, mennyire
lehűl a levegő, ha lemegy a nap. Felhúzta a cipzárt a dzsekijén,
és elindult visszafelé. Remélhetőleg Billy végzett a kutakodással
a ház körül, és elindulhatnak visszafelé.
[3] A Säkerhetspolisen, a svéd titkosszolgálat rövidítése.
Sebastian kinyitotta az ablakot, és kinézett a sötét kertre, ami az
Örn Hotelhez tartozott. A királyi nyomozóhatóság gyilkossági
ügyosztálya elfoglalt négyet a hét szoba közül a sárga,
századfordulós házban, amely a beszédes recepciós hölgy
szerint egy alaposan megtervezett magánháznak épült. A
népnyelv „Pálmaházként” ismerte, ugyanis egy két emelet
magas pálma állt a bejárat mellett. Aztán társasház lett belőle,
majd katonai szálló, mígnem a negyvenes évek végén
átépítették szállodává, bla-bla-bla. Sebastian még csak tettetni
sem tudta, hogy érdekli a dolog.
A nyitott ablakon beáramlott a tiszta, éjszakai levegő, ő pedig
leült az ágyára, és bekapcsolta a tévét.
Valaki énekelt.
Nem tudta, kicsoda, vagy micsodát, de hagyta.
Aztán lefeküdt. Tekintete végigvándorolt az ággyal szemközti
falon. A tapétán apró virágok, de olyan sűrűn és olyan
elmosódott körvonalakkal, ami miatt az embernek az a képzete
támadt, hogy egy kék vérű űrlény felrobbant a szoba közepén.
Fehér függönyök, fehér éjjeliszekrény, sárgaréz olvasólámpa, az
ajtó felőli falnál pedig íróasztal. Fehér ajtó vezetett a mosdóba.
Sebastian gyanította, hogy az „otthonos” és „családias” lehetett a
kulcsszó a szoba berendezésekor.
Nem találta a helyét.
Ismerős érzés.
Egyszerű gyógymód.
De még a szex se vonzotta eléggé. Étterembe menni, italt
fizetni, csevegni, esetleg táncolni. Túl problémás, és még a
végén nem is ad eleget. Bár az is túl bonyolult lett volna, de
azért a kihallgatás után érdeklődött Flaviánál, tudna-e ajánlani
néhány kellemes éttermet, és esetleg el is kísérné-e
valamelyikbe, ha nem is vacsorára, de egy munka utáni kis
lazításra, ám a nő egyértelműen kijelentette, hogy otthon várja a
férje.
Így végigülte a rövid találkozót a rendőrségen, amikor Torkel
és Billy visszajöttek, megtudott egyet s mást a helyszínről és a
halott családról, de semmi olyasmit, amivel tovább dolgozhatott
volna. Úgy döntöttek, másnap korán reggel folytatják,
találkoznak az ügyésszel; és azzal elindultak a szállodába.
Sebastian különös figyelemmel szemlélte Torkelt a
kisbuszban. Letörtnek tűnt. Lehetséges, hogy a gyilkossági
helyszín hatott rá így, de valószínűbb, hogy Ursula. Akció
közben erősebben érződött a hiánya. Ráadásul a megbeszélés
során Torkel megemlítette, hogy bevette őt a nyomozásba úgy,
hogy rendelkezésére bocsátotta a képeket és az adatokat.
Senkivel sem beszélt valami sokat, de különösképpen
Sebastiannal nem.
Ideje volna helyére tenni a dolgokat? Mert egy dolog nem
beszélni, amikor nem találkoznak, de most éjjel-nappal egymás
társaságában lesznek. Nyerhet rajta, ha felhozza?
Tök mindegy.
Elég volt a falbámulásból.
Nincs dugás, legyen hát Torkel.

Mintha a túloldalon várakozott volna, Torkel szinte egyből

kinyitotta az ajtót, amikor Sebastian bekopogott. Szó nélkül
megfordult, és elindult vissza a szobába. Sebastian belépett, és
bezárta az ajtót. Aztán megállt. Nem igazán tudta hová tenni,
amit látott. A falak szinte megtámadták.
Virágok és megint csak virágok.
Minden egyes négyzetcentiméteren.
 Nem abból az apró, diszkrét fajtából, amilyen az ő szobájában
van, nem… nagy, tarka csokrok, amelyek népművészeti
alkotásokra emlékeztették, motívumok egymás hegyén-hátán,
mintha egy Carl Larsson[4]-utánzat bedrogozott ámokfutást
rendezett volna az ecsettel.
– Virágos szép napot kívánok! – mondta Sebastian a tapéta
felé biccentve, közben gyanította, hogy ezt a szobát a
”személyes” és a ”nyárias” vezényszavak hívták életre.
– Mit akarsz? – kérdezte Torkel, és tovább pakolt kifelé a
táskájából, ami az egyik ágyon feküdt.
– Mit gondolsz, mit akarhatok?
Torkel két inggel a kezében elment Sebastian mellett, majd
beakasztotta őket a gardróbszekrénybe, amely pont az ajtó
mögött foglalt helyet.
– Gondoltam, esetleg beszélni akarsz Ursuláról – hallotta
Torkel Sebastian hangját a háta mögül.
– Veled?
Torkel bezárta a szekrényajtót, és a kollégája felé fordult.
– Nálam lőttek rá.
– És mit keresett ott? – Torkel szinte kiköpte a szavakat.
Féltékenyebbnek hangzott, mint tervezte, de tudni akarta.
Választ akart arra, ami lassan felőrölte.
Felemésztette.
Szerette Ursulát. A nő elvált. Hirtelen esélye lett valami
stabilitásra. Nem nagyon értett az egyedülléthez. Sosem.
Vágyott arra, hogy párkapcsolatban éljen.
Vágyakozott Ursula után.
Aztán meglőtték. Majdnem elvették tőle. Ráadásul Sebastian
Bergman lakásán, pont az övén.
– Csak vacsoráztunk – felelte Sebastian, és kutató pillantást
vetett Torkelre. Vajon Ursula milyen indokkal állt elő? Csak nem
számolt be az igazságról? Nem mintha sok mindent lehetett
volna elmesélni. Nem feküdtek le egymással. Akarni akartak.
Aznap este. Csak hát feltűnt az őrült Ellinor a Glockjával
egyetemben. De ezt csak nem mesélte el? Ursula értett a
titoktartáshoz. Legalább olyan jól, mint Sebastian. Talán még
jobban is.
– Gyakran szokott veled vacsorázni? – érdeklődött Torkel, és
próbált semleges hangot megütni. De megint ott volt benne a
féltékenység. Nem tehetett róla. Akárhányszor meghívta Ursulát
vacsorára, nemleges választ kapott.
– Csak ritkán, de hogy szoktunk… azt azért nem mondanám.
Sebastian elhallgatott. Már kezdte megbánni, hogy nem a
kocsmát választotta, de hát ez van. Torkel továbbra is néma
csendben méregette őt, ezek szerint neki kell folytatnia.
– Szerintem a Mickével való válása miatt – kezdte. –
Szüksége volt valakire, akivel beszélhet.
– És téged választott, nem engem.
– Egyszerűbb volt így. Úgy értem, Ursula okos. Biztosan tudta,
mit érzel iránta, és… velem úgyse lesz a dologból semmi. Így,
hogy mondjam… veszélytelen volt az egész.
Sebastian megvonta a vállát, mintegy kihangsúlyozva,
mennyire ártatlan helyzet volt. Talán kettejük közül Ursula értett
jobban a titoktartáshoz, de az egyszer fix, hogy senki sem
hazudik olyan meggyőzően, mint ő, gondolta lelkesen, és a
lehető legbecsületesebb, legnyíltabb pillantásával nézett
Torkelre. Torkel viszont nem tudta legyűrni gúnyos mosolyát.
– Vacsora, otthon, nálad. Veszélytelen, mi? – visszaindult az
ágyhoz és a táskához, hogy kivegye a maradék holmiját is. –
Vacsoráztál valaha is együtt nővel úgy, hogy utána nem feküdtél
le vele? Vagy előtte? Vagy közben?
Tény és való. A vacsora előjáték. Néha stimuláló és kifizetődő,
néha szükséges rossz. Sebastian Torkel felé nézett, aki megint a
szekrénynél állt.
Valaha barátok voltak.
 Sebastian nem érezte szükségét, hogy visszataláljanak oda,
de azért jelentősen kellemesebb volt, amikor Torkel nem nyíltan
ellenséges vele. Régebben, amikor Sebastian újra beállt a
nyomozóhatósághoz néhány év távollét után, Torkel a nyíltságot
és a bizalmat kereste. Sebastian úgy döntött, megadja neki.
– Egyszer volt kapcsolatom Ursulával. – Látta, hogy Torkel
teljesen lemerevedik. – Olyan kapcsolat, mint amilyen nektek is
volt. Réges-régen. A kilencvenes években.
Torkel csendben foglalatoskodott a ruháival. Sebastian nézte.
Hiba volt ezt felhozni? Ugyanakkor jókor jut eszébe
végiggondolni.
– Mickével volt házas már akkor is, de… – Sebastian
megköszörülte a torkát. – De véget ért, amikor megtudta, hogy
lefeküdtem a nővérével.
Torkel megfordult, és úgy nézett rá, mint aki biztos benne,
hogy valamit félreértett.
– Lefeküdtél a nővérével?
Sebastian bólintott.
– Barbróval, igen.
– Ezért nem beszélnek egymással?
Sebastian ismételten bólintott.
– Ismered Ursulát – mondta, és Torkel felé lépett. – Gondolod,
hogy ezek után érdekelném őt?
Torkel nem válaszolt.
– Tudod, hogy reagált, amikor felbukkantam Västeråsban –
folytatta Sebastian, ezúttal magabiztosabban. Kétségtelenül jó
nyomon jár. – Egy sima vacsora több volt, mint amit valaha is
remélni mertem.
Torkel ránézett, egyértelműen a hazugság jelei után kutatva.
Sebastian tudta, hogy Torkel szerint túl sokszor okozott
csalódást, de valószínűleg ez lesz az eddigi legrosszabb. Ezt a
törékeny barátságuk nem éli túl.
 – Ha most hazudtál nekem, azt sosem bocsátom meg –
mondta Torkel, mintegy megerősítve Sebastian gondolatait.
Sebastian megértően bólintott, és úgy döntött, tesz még egy
lépést. Torkel vállára tette a kezét.
– Sajnálom – mondta, és meglepően vette tudomásul,
mennyire őszintének hangzik. – Mindent sajnálok. Hogy így
alakult.
Torkel Sebastian kezére nézett, majd vissza.
– Ursulának is mondtad?
– Csak egyszer találkoztam vele a… tudod mi után.
– Tudom. Mondta.
Mikor Sebastian visszament a szobájába, Torkel az ágyra
roskadt. Váratlanul érte a beszélgetés. Váratlanul, de azért örült
neki. A nyomozóhatóságnak nem volt más ügye, amióta azt a
családot megtalálták a hegyekben eltemetve. Volt ideje
gondolkodni. Sokat gondolkodni. És érezni.
Dühöt.
Hiányt.
Féltékenységet.
Sebastian rövid látogatása után Torkel belátta, hogy minden,
amin keresztülment, jobb volt annál, mint amit Sebastian olyan
nyilvánvalóan magában hordoz.
A bűntudatnál.

[4] Svéd akvarellfestő a századfordulóról.

Billy a számítógépnél ült, csípője körül csak egy törülköző. Hogy
mindent kiizzadjon magából, jó tíz kilométert futott.
A zuhany alatt állt, amikor megcsörrent a telefon. Mikor kijött,
egy nem fogadott hívás és egy üzenet várta Mytől. Visszahívta
anélkül, hogy meghallgatta volna az üzenetrögzítőt. Kiderült,
hogy a lány különböző virágelrendezési mintákat töltött fel a
Dropboxba, és tudni akarta Billy véleményét.
Míg a szálloda wifijéhez próbált kapcsolódni, röviden
összefoglalta Mynek az ügyet, ő pedig Vanjáról és Sebastianról
kérdezett. Bár még sosem találkozott Vanjával, Myt nagyon
érdekelte jövendőbelije barátja és kollégája, akire szerinte
ráférne egy kisebb ország GNP-jét kitevő összegbe kerülő
pszichoterápia. Billy ellátta a legújabb pletykákkal, de továbbra
sem beszélt a gyanújáról, miszerint Vanját és Sebastiant
esetleges rokoni szálak fűzhetik össze.
Aztán megnyitotta a Dropboxot. Harminc különböző
virágelrendezés, ami úgy nézett ki, mint… egy csomó különböző
virágelrendezés. Most My komolyan azt gondolta, hogy erről neki
véleménye lesz? Néha az az érzése támadt, a lány csak azért
kéri ki az ő véleményét, hogy úgy érezze, közösen döntenek, de
igazából ugyanannyira boldog, ha egyedül dönthet a dolgokról.
Mint most. De azért végigzongorázták a szokásosat.
My: „Biztos?”
Billy: „Teljesen biztos.”
My: „Akkor választok én.”
Billy: „Tedd azt.”
My: „Te vagy a legjobb.”
Billy egyetértett.
 Mikor letették, Billy minden szükséges intézkedést megtett,
hogy Ursula részese lehessen a nyomozásnak. Letöltötte a
nyomozati anyagot, összegyűjtötte, majd feltöltötte egy
weboldalra, amit titkosított, és jelszóval is ellátott. Aztán elküldte
a jelszót Ursulának egy rövid üzenettel, miszerint reméli, jobban
van, és hogy mindenkinek hiányzik. Persze fel is hívhatta volna,
de részben nem volt ilyen viszonyban Ursulával, részben pedig
halvány fogalma sem volt róla, mit mondhatna neki.
Mikor elkészült, a képernyő órájára pillantott. Túl korán volt
még lefeküdni. Holnap reggel majd rendet rak a számukra kijelölt
szobában a rendőrségen, de addig semmi dolga sincsen.
A gondolatai visszatértek Vanjához. És Sebastianhoz. Egy
dolog tudni, és egy másik bebizonyítani. Persze fogalma sem
volt, mihez kezd majd az információval, ha sikerül megerősítést
nyernie. Most csak az az érzés idegesítette, hogy tudta, de
mégsem tudta biztosan. Mint egy viszkető pont, amelyet nem ér
el. Tisztázni akarja már csak a saját kedvéért is.
Rákeresett az apasági tesztekre úgy általában.
Körülbelül 24 300 találat jött fel.
Billy rákattintott az első hirdetésre.
„Apasági DNS-teszt. 100% bizonyosság. 1395 korona”, ugrott
fel a képernyőn.
Olvasni kezdett. Először kell fizetni, aztán megkapja a
tesztcsomagot. Két mintavevő pálca, egy-egy a két személynek,
amit a szájüreg belső oldalán kell körülbelül 30 másodpercen át
előre-hátra húzogatni. Ennek lőttek. Szabad akaratukból egyikük
sem hagyja majd, hogy a szájukban turkáljon. Billy bezárta az
oldalt, és megnyitott egy másikat. Itt 99,9%-os bizonyossággal
csalogatott a világ legismertebb DNS-laborja, de az eljárásmód
ugyanaz. A szájüregben matatni. Billy már majdnem becsukta
ezt az oldalt is, amikor meglátott a menüsorban egy másik
opciót.
„Alternatív teszt.”
 Rákattintott, és már az első sortól belelkesült. „Ha nincs
lehetősége a csomagunkban található mintavevő pálcákat
használni, beküldhet egy alternatív DNS-tesztet, például egy
fogkefét, fültisztító pálcát vagy egy használt zsebkendőt…”
Billy egyre növekvő érdeklődéssel olvasott tovább.
Odakint fázott.
Jobb lett, miután evett, de az áprilisi éjszaka azért nem meleg.
Mikor besötétedett, az út közelében maradt, és egy benzinkút
fényeire figyelt fel. Lehajtott fejjel ment be, és kivárta, amíg a
kasszánál álló srácot lefoglalja valaki, aki tankolt. Akkor elvett két
előre csomagolt szendvicset és egy ivójoghurtot a hűtőpultból.
Ha az ember éhes, rendes ételre van szüksége, nem édességre.
Gyorsan zsebre vágta az ételt, és kisietett. Senki sem kiáltott
utána, vagy követte, mikor ismét beleveszett a sötétségbe.

Idebent egyre nőtt az üresség és a csend.

Vagy csak ő lett kisebb. Bár továbbra sem tudta, hol van, és
hogy került ide, mégis biztonságban érezte magát. A hideg nem
ért el idáig. Még a sötétség sem jutott keresztül a valamin, ami a
helyet védte. Ami nem is volt hely.
És mindig ez a csend.
Ő is a csendben maradt. Ez egyre fontosabbnak tűnt.
A kívülről érkező szavakat még el lehet viselni valahogy, de
azokat nem, amik belőle érkeznek. Mert akkor minden
összeomlik. Akkor nem vészeli át. Sosem szólal meg többé.
Sosem. Senkinek. Ezt megfogadta magának.
Idebent.

Odakint bajos volt átvergődni a sötét erdőn. Többször is

megbotlott és elesett.
Felállt.
Folytatta.
 Aztán elért egy kavicsos útig. A nagy út balra kanyarodott. És
jobbra? Annak is vezetnie kell valahová. Az előző éjszakát a
szabad ég alatt töltötte. Jó volna, ha ezúttal nem kéne.
Követte a kis utat, ami igazából alig volt több, mint két
keréknyom, és végül két oszlopba meg egy vaskapuba torkollott.
Kerítés sehol. Kissé hátrább egy hatalmas rododendron mögött
egy ház látszott. Sötétség. Autó sehol.
Kétszer is körbesettenkedte az épületet, majd egy kővel
bedobta a verandaajtó üvegét.
Gyorsan visszahúzódott a sötétségbe, és várt egy soha meg
nem érkező reakcióra.

A házban hideg volt, de nem annyira, mint kint.

Leült a padlóra, és megette az egyik szendvicset, avagy a
wrapot, mert a papíron ez állt. A marhahúsosat. Úgy gondolta, a
másikat elteszi másnapra, a joghurt felével együtt. Kiment a
konyhába. A hűtő üres volt, de az egyik szekrényben talált
konzerveket. Tonhal, paradicsompüré és koktélcseresznye.
Zsebre vágta őket.
Tulajdonképpen gondolkodás nélkül. Csak úgy megtette. Nem
nagyon gondolkodott már. Volt, hogy egyáltalán nem.
Remek. Gondolkodni sem akart többé.
Emlékezni sem.
Bement az egyik szobába, ahol két ágy állt. Nyaraló- és
porszag terjengett.
Elhúzta az ágytakarót az egyik ágyon, fogta a párnát és a
takarót, és bemászott velük az ágy alá. Betolatott a fal mellé.
Összehúzta magát.
Olyan kicsivé, mint amilyen Idebent volt.
Az álom.
Az átkozott álom.
Már nem jött olyan gyakran teljes erővel. Néha még azt is
bebeszélte magának, hogy megszabadult tőle. Hogy vége. De
aztán újra felbukkant.
Mint most. Mint újabban.
Sabine, a kis energiabomba, a nyakában. Le a vízhez.
A hűvösbe, a játékhoz. A levegő nedves és ragacsos. Egy lány
kicsit odébb felfújható delfinnel játszik. Sabine utolsó szavai.
„Én is szeretnék egy olyat, apu!”
Tenger. Pancsolás. Nevetés.
Egy kiáltás a partról.
Dübörgés.
A vízfal.
A kis keze az ő nagy kezében. A gondolat, hogy nem
engedheti el. Minden erejével, egész lényével. Odafigyelt. Az
élete a jobb kezében.
Sebastian lerúgta magáról a takarót, és kiment vécére. Az
erős neonfényben kénytelen volt hunyorogni, miközben vizelt.
Próbálta kiegyenesíteni görcsbe rándult jobb kezét.
Ami hirtelen üressé vált.
Ami elengedte a lányát.
Lehúzta a vécét, és visszament a szobába. A tévé alatti óra
04:44-et mutatott. Aludni már úgysem fog; felöltözött és kiment.
Még van pár óra napkeltéig. A sötétben semmi sem moccant.
Sebastian átvágott az úton, lement a vízhez, és a parton haladt,
amíg el nem ért egy nagyobb úthoz. E16/E45. Tovább a víz
mentén.
 Az álom.
Az átkozott álom.
Tudta, miért tért vissza. Amennyire csak lehetett, távol tartotta
magát a helyszínen készült képektől, és alig figyelt oda, amikor a
helyi rendőrség beszámolt az esetről. De semmit sem tehetett az
ellen, hogy az ügyben meggyilkolt gyerekek szerepelnek.
Már megint.
Pont, mint legutóbb.
Körülbelül egy fél óra után megfordult, és ugyanazon az úton
visszatért. Fel a szobába, gyors zuhany, aztán le az étkezőbe.
Szedett a büféreggeliből, és bement a belső szobába. Valaki
nagyon szerette itt a virágos tapétákat. Ezúttal feketék, fehér
háttéren. Leült az egyik kétszemélyes, lehajtható asztalhoz a fal
mellé.
Mikor a második csésze kávéját töltötte, megérkezett Vanja,
és ismerős arc után kutatott az étkezőben. Felfedezte
Sebastiant, és halványan rámosolygott, mielőtt elment volna
reggeliért. Fáradtnak tűnik, gondolta Sebastian. Mostanában ez
a normál állapota: fáradt és boldogtalan. Nem múlt el
nyomtalanul, hogy szakítania kellett a számára legtöbbet jelentő
emberrel.
Sebastian akár elégedett is lehetne, lévén, hogy Vanja
Valdemartól való eltávolodása volt a leghőbb vágya, amióta
kiderült, hogy Vanja az ő lánya. De nem szólt semmit, tudatában
volt annak, hogy a lány azt mondta, úgy döntött, megbízik
benne. Nem bír már mindenki ellen hadakozni. Márpedig ez
gyorsan a visszájára is fordulhat. Különösen, ha mindent
megtud, amit Sebastian tett.
– Jól aludtál? – kérdezte, amikor Vanja leült vele szemben.
– Hm-hm. Hát te?
– Akár a tej – hazudta.
Csevegve fejezték be a reggelit, és kifelé menet Billybe
botlottak, aki befelé jött éppen, miután a rendőrségen járt, és
rendet rakott a „világ legkisebb szobájában”, ahogy nevezte.
Felajánlotta, hogy elviszi őket, ha várnak tíz percet, míg bedobál
egy kis kaját, de Vanja és Sebastian elutasította. Sétálni akartak.
Sebastian csak képzelődött, vagy Billy tényleg furcsán nézett
rájuk? Őt ismerte legkevésbé a csapatból, habár Billy Ursulától
és Vanjától eltérően az első pillanattól kezdve elfogadta
Sebastian jelenlétét. Mégsem kerültek közelebb egymáshoz,
mialatt Sebastian a nyomozóhatóságnál dolgozott.
Billyre rájárt a rúd. Megölt két embert. Munka közben, de attól
még…
Két belső nyomozás. Mindkétszer felmentették.
Sebastiannak nehezére esett elhinni, hogy Billyt annyira
hidegen hagyják az események, mint ahogy mutatta.
Éppenséggel nem az a kemény, macsó típus. Sebastian
felajánlotta szolgálatait mint beszélgetőpartner a második
lövöldözés után, de Billy nem kért belőle.
Amikor egymás mellett sétáltak a Bergebyvägen 22. felé,
Sebastian megkérdezte Vanját, vajon feltűnt-e neki valami furcsa
Billyn.
– Nem, olyan, mint mindig. Miért?
Sebastian nem merült bele jobban a témába.
Olyan, mint mindig.
Ettől tartott.
Ezt két ember megölése után igencsak furcsállotta.

Ursula már reggel kilenckor a Szent Erik szemklinikán

várakozott, hogy találkozzon azzal a szemprotézis-technikussal,
akit az orvosa javasolt, és egyben kipróbálja eljövendő
segédeszközét. Bosszantotta, hogy ez a neve, hiszen inkább
kozmetikáról van szó, semmint segédeszközről. Az orvosa
biztosította róla, hogy a szemprotézis sokkal jobb, mintha
összevarrnák a szemüregét. Szerinte a prothesis ocularis
csudaszép név, ugyebár, lelkileg is gyorsabban rehabilitálja a
pácienst. Ráadásul az összes páciensének jó tapasztalata volt,
akik kezdetben éppen annyira idegenkedtek a dologtól, mint
Ursula. Ursula személy szerint úgy érezte, az orvos eltúlozza az
ő negatív érzelmeit. Igen, elvesztette az egyik szemét, de nem
érezte szükségét, hogy ezt elrejtse a világ elől. Sőt, már egészen
megszokta az elmúlt időszakban, hogy a jobb szemét lefedve
tartja. Az elején rettenetes fejfájások gyötörték, de nem tudta
eldönteni, hogy ez vajon a sérüléstől van-e, vagy azért, mert a
megmaradt szeme egyedül dolgozott. Valószínűleg mindkettő.
Néha még jelentkezett a fejfájás, de már gond nélkül tudott
olvasni, körülbelül másfél óráig, és csak azután fáradt el. De az
orvosa a sarkára állt, így Ursula végül belement abba, hogy
legalább beszél a technikussal, egy fiatal, Zejneb nevű nővel. Ő
nyugodtan, egy jó negyedórán keresztül mérte a szemgödör
térfogatát és mélységét, valamint hogy mekkora legyen a felszín,
majd azt javasolta Ursulának, válasszon akrilból készült
műanyag protézist, mert az strapabíró és könnyen kezelhető.
Ursulának nem volt hozzáfűznivalója az anyaghoz, de saját
magát is meglepte, mert ahelyett, hogy megköszönte volna a
fáradságot, felállt és elment volna, tovább beszélgetett a nővel.
Zeineb mesterkéletlensége megérintette. Az orvostól szakszerű
diagnózist kapott, pontos, orvosi leírást a sérüléséről és annak
hatásáról. Torkeltől számtalan próbálkozást, hogy ott legyen
neki, de azt sosem, hogy szembenézzen vele, ővele, aki a fehér
ragasztószalag mögött rejtőzött. Zeinebtől viszont azt kapta,
amire vágyott: a helyzet felszabadító hétköznapiasságát, mintha
csak barátnők lettek volna, akik frizurákról vagy fülbevalókról
értekeznek, nem pedig az arcán tátongó lyukról.
Minél tovább beszéltek, annál inkább kezdte belátni, hogy az
orvosának talán igaza van. Talán mégis több kell ahhoz, hogy
visszatérjen a rendes kerékvágásba, mint eltakarni a sérülést, és
azt hinni, az élet megy tovább. Talán pont ezért nevezték
„segédeszköznek”. Mert segített visszatérni. Úgy rendesen.
 Ursulának fogalma sem volt róla, hogy így van-e. De egyet
biztosan tudott: alig várta, hogy két hét múlva ismét
találkozhasson Zeinebbel, és kipróbálhassa az új szemét.
Boldogan tért haza, új energiával feltöltekezve. Torkel kereste
a mobilján, amit viszont otthon hagyott. Üzenetet nem küldött, de
gyanította, mit akar.
Amit mindig.
És már nem zavarta.
Sokkal kellemesebb olyasvalakivel, aki nincs tele
meglepetésekkel.
Mert Sebastian Bergman mondjuk tele van.
Egyszer jött el hozzá a kórházba. Egyszer. Bár nála volt, nála
lőtték meg, és a pisztoly túloldalán Sebastian exe állt.
Egyetlenegyszer.
Még ha a férfi szerette is elkerülni, ami számára kellemetlen
és fájdalmas, Ursula meg volt lepve. Utólag belátta, még saját
magát is meglepte. Közel állt hozzá, hogy hibát kövessen el,
ahogy azt anno tette. Érzéseket kezdett táplálni Sebastian iránt.
Akkor úgy végződött, hogy Sebastian lefeküdt a nővérével.
Ezúttal majdnem belehalt.
Harmadik alkalom nem lesz. Akárhogy is próbálkozik. Tesz
róla. Ugyanis ő engedte megtörténni. Ő nyitott ajtót, és engedte
be magához a férfit. Ez az első, amit be kell látnia. Volt
Sebastianban valami, ami Ursulát hihetetlenül vonzotta.
Bonyolult kapcsolatuk, ahogy annyi minden az életben, nem volt
fekete vagy fehér. Sok mindent kedvelt a férfiban. Az
intellektusát és azt a furcsa módot, ahogyan a világot szemlélte,
azt, hogy mindig talált kiutat egy problémából. De leginkább a
hasonlóságukat kedvelte. Egyformán magányosak. Mindketten a
szerelem nyomában jártak, amit a következő pillanatban el is
pusztítottak.
Ha Sebastian sérült volna meg, talán ő is csak egyszer megy
el meglátogatni. A további látogatások csak növelik a terhet,
márpedig terheket sem Sebastian, sem Ursula nem szeretett
cipelni.
Továbbhaladtak.
Ursula leült a számítógépe elé, és bejelentkezett. Sok anyagot
gyűjtöttek össze. A legtöbb nyilván még a nyomozóhatóság
bekapcsolódása előtt keletkezett, de megismerte Billy felosztási
rendszerét a mappákban.
Átlátható és alapos.
Az első helyszíni beszámolóval kezdte. Erik Flodin aláírás
szerepelt rajta, és az anyag teljesen rendben volt. Persze
szívesen látott volna több áttekintő képet a házról, a fényképész
kissé fukarkodott velük, inkább a közeli képeket részesítette
előnyben. Ugyanakkor azoban elég sokat kapott ahhoz, hogy jól
átlássa a helyzetet. Az első áldozattal kezdte, Karin Carlstennel.
Karin, anya, a mellkasában tátongó hatalmas lyukkal.
Harminckilenc kép csak róla.
Hatszázötvenhat kép összesen, és a hozzájuk tartozó
leírások.
Hosszú nap elébe néz.
Talán nem a világ legkisebb szobája, de valóban nem volt nagy
a számukra kiosztott helyiség. Tizennégy négyzetméter. Talán
tizenhat, próbálta felbecsülni Torkel, amikor megérkezett Malin
Åkerbladdal. Hat ember ült le a szoba közepén helyet foglaló
ovális asztal köré, de ez is kettővel több volt a kelleténél. Torkel
bemutatta Malint a többieknek, aztán az egyik, benzinkútról
származó kávéspohár felé nyúlt. Valaki gondoskodott kávéról,
mert az apró konyhában a kávéfőző gép még mindig sztrájkolt.
Torkel az asztalra kiteregetett újságokon is végignézett. A helyi
reggeli, és mindkét esti lap az első oldalon hozta a Carlsten-
gyilkosságot.
– Malin megkapta az összes anyagot, de azért szóban
átvesszük – mondta Torkel, miután elhelyezkedett. Billy felé
biccentett, aki letette a kávéspoharat, és felállt. A háta mögött, a
szoba rövidebbik falán reggeli elfoglaltságának eredménye volt
látható: egy idővonal, fényképek a helyszínről, kivonat a
szomszédok kihallgatási jegyzőkönyvéből és egy térkép.
– A szomszéd lány, Cornelia Torsson, ezen az úton érkezett
Carlstenék házához. – Egy tollal rábökött a térképre. – Csütörtök
reggel kilenc óra volt, az ajtót nyitva találta, Karin Carlstent pedig
holtan a földön. Azonnal hazarohant, ott aztán értesítették a
rendőrséget, majd végül megtalálták az egész családot
meggyilkolva odabent.
– Az előzetes jelentés szerint szerda reggel lőhették le őket –
szúrta közbe Vanja. – Valószínűleg sörétes fegyverrel.
Vanja elhallgatott, Malin pedig bólintott, mint akit
megerősítenek abban, amit már amúgy is tudott.
 – Az egyetlen, amit a technikusok eddig találtak, egy lábnyom
– folytatta Billy. – Negyvennégyes méretű.
– És nem az apáé? – Ez volt Malin első megnyilvánulása a
rövid üdvözlőformulák után, és Vanja meglepődött, milyen mély
hangja van. Telefonban bizonyára össze lehet keverni egy
férfiéval. Azon kapta magát, hogy azon mereng, vajon Sebastian
szexinek tartja-e, és rá is pillantott, de nem tűnt úgy, mintha
reagált volna valamit. A tenyerébe hajtott fejjel ült, talán még el is
szundított.
– Nem, neki majdnem negyvenhetes lába van – fejezte be
Billy, és visszatért a helyére. – Ennyit tudunk jelenleg. – Kissé
megvonta a vállát, mintha elnézést kérne a szegényes anyagért.
Malin ismételten bólintott, és leírt valamit az előtte fekvő papírra.
– A szomszédokkal való beszélgetés sem vitt előbbre minket –
vette át a szót Torkel. – Carlstenéket kedvelték, de többen is
megemlítették, hogy a környezetvédelmi mániájukat hajlamosak
voltak túlzásba vinni.
– Azaz?
– Beleártották magukat olyan dolgokba, amikbe nem kellett
volna. Kissé túlbuzogtak. Az sem mozdította előre a dolgot, hogy
viszonylag újonnan költöztek be, még akkor is, ha ez tizenkét
évet jelent.
– De semmi konkrét fenyegetettség?
– Mi legalábbis nem találtunk ilyet – folytatta Billy. – Kivéve
Jan Cedert, de ő már lejárt lemez.
– Rögtön a találkozónk után elengedem – mondta Malin
semleges hangon, mintha arról számolna be, mit reggelizett.
A kijelentés után beálló csend arról tanúskodott, hogy mindenki
szent meggyőződéssel hitte, csak rosszul hallott. Még Sebastian
is felkapta a fejét a szendergésből, és hitetlenkedve pillantott az
ügyészre. Torkel mondta ki, amit mindnyájan gondoltak.
– El akarja engedni?
– Igen.
 – Mi jobb szeretnénk, ha maradna még egy darabig – mondta
Torkel, és a saját, különleges módján ez egyszerre hangzott
szerény kérésnek és parancsnak.
– Miért? – kérdezte Malin, aki úgy döntött, nem vesz tudomást
a parancsjellegű részről. – Van alibije.
– Meg sörétes fegyvere, amiről nem tudja, hol van – tette
hozzá Vanja, és nem vette magára Torkel nemtetszést kifejező
pillantását. Torkel volt az, aki a kívülállókkal kommunikált, de
Ceder elengedése akkora ostobaság lenne, hogy Vanja nem
tudta fékezni a nyelvét.
– Azt ellopták – mondta Malin, és gondolkodás nélkül Vanja
szemébe nézett.
– Azt állítja, hogy ellopták.
– Nem prezentáltak semmit, ami az ellenkezőjét bizonyítaná.
Vanja hevesen törte a fejét, vajon mi motiválhat egy ilyen
döntést. Már az inkompetencián kívül, de Malin nem épp azt a
benyomást keltette, mint aki inkompetens lenne. Ezenkívül csak
egy dologra tudott gondolni. Nem neki kellene feltennie a
kérdést, ami nyilván vádaskodásnak hangzik majd, és Torkel
egyáltalán nem fog örülni, de nem bírta türtőztetni magát.
– Ismeri őt? Személyesen? – érdeklődött Vanja.
– A kérdésével ezt sugallja, hogy nem professzionálisan járok
el, vagy azt, hogy mivel Stockholmon kívül vagyunk, mindenki
ismer mindenkit?
– Stockholmban mindenesetre megkaptuk volna a négy
napunkat – dacoskodott Vanja.
– De itt nem. És hogy a kérdését megválaszoljam: nem
ismerem Jan Cedert személyesen, ugyanis akkor nem
dolgozhatnék az ügyön.
Malin megint a papírra nézett.
– Jan Cedernek negyvenegyes lába van. A lábnyom pedig
negyvennégyes, nem azt mondta? – fordult Billyhez.
 – Negyvenhárom-negyvennégy – erősítette meg Billy halkan,
tudatában annak, hogy a válasz nem segíti elő az ügyüket. Malin
lelkesen bólintott, és Erik felé fordult, aki eddig csendben ült
Sebastian mellett.
– Erik, maga jobban ismeri. Van esély rá, hogy megszökik?
Mindenki Erik felé fordult. Reggel megérdeklődte, részt
vehetne-e ő is a megbeszélésen. Akkor még örült az igenlő
válasznak, a lehetőségnek, hogy közelről lássa a
nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályát munka közben. Nem
szívesen került összetűzésbe bárkivel is, de jelenleg lehetetlen
volt mindkét fél kedvére tenni, így megköszörülte a torkát, és az
igazságot választotta.
– Én sem ismerem, de azt kell hogy mondjam, a
rendelkezésére álló csekély lehetőségeket tekintve és minden
mást számításba véve, hogy ez szinte kizárt.
Malin ugyanazzal az önelégült mosollyal nézett Vanjára, amit
a lány máris utált. Igazából eddig igen kevés dolgot talált, amit
kedvelt volna Malin Åkerbladban. Mondhatni semmit.
– Megsemmisíthet bizonyítékokat – hallotta hirtelen Billyt.
– Már engedélyeztem egy házkutatást – felelte Malin gyorsan.
– Volt rá huszonnégy órájuk. Ha van még elpusztítható
bizonyíték, akkor nem végezték rendesen a dolgukat.
Senki sem válaszolt. Mondhat bárki, amit akar, gondolta
Torkel, de Malin Åkerblad nem törekszik közkedveltségre.
– Tehát számoljanak be, mi jogosít fel arra, hogy továbbra is
megfosszam a szabadságától? – Malin tekintete végigsöpört
mindenkin. Senki sem szólalt meg.
– Rendben. Akkor hát elengedjük.
A kövér rendőrnő, aki tegnap érte jött, most hazavitte. Nem jutott
eszébe, hogy hívják, és igazából nem is lényeges. Az útra
koncentrált, és nem is szólt hozzá azóta, hogy megkérdezte, elöl
vagy hátul akar-e ülni, amikor az épület mögött parkoló autóhoz
közeledtek.
Vagyis hát, de.
– Az arca – mondta, és egy újságot hajított az ölébe, amíg
arra vártak, hogy a kapuk kinyíljanak. Először nem értette, mire
gondol, de aztán észrevette, hogy egy csomó ember rohan
feléjük az épület főbejáratától. Többen fényképezőgéppel. Már
akkor villogtak a vakuk, amikor az autó közelébe se értek. Az
újságba temette az arcát, és hallotta a záporozó kérdéseket a
kamerák kattogásával keveredni, miközben lassan elhaladtak az
újságírók között. Aztán kiértek a nagyobb útra, és onnantól
csönd honolt az autóban.
Még örült is neki. Az apja úgy nevelte, hogy mindig
gyanakodva tekintsen a hatóságokra, a rendőrségre pedig
különösképpen. Átkozott paragrafus-lovagok, akik csak
megnehezítették az átlagemberek sorsát. Persze azért elég
rémes, ami történt.
Gyilkosság.
Az egész család.
Két kicsi, ártatlan fiú.
De attól még ki van csukva, hogy Gustav Ceder fia egy
zsaruval bájcsevegjen. Ráadásul egy női zsaruval. Jan óvatosan
a nő irányába pillantott. Egyenruha és fegyver. Abszolúte
nőietlen. Feltehetőleg leszbikus. Pont mint azok, akikről
állandóan cikkeznek, meg riportokat adnak a tévében,
amelyekben el akarják hitetni, hogy tudnak focizni. Egy halom
leszbikus. Cederéknél a férfiakat férfinak nevelték, és a nők
tudták, hol a helyük. Így természetes. Biológia. Ha az lett volna a
cél, hogy a nők és a férfiak egyenjogúak legyenek, akkor nem
teremtették volna a férfiakat ennyire felsőbbrendűnek. De
ilyesmit már ugye nem lehet mondani ebben az országban.
Kinézett az ablakon. Ahol a mezők végződtek, a nap
megcsillant a Velen-tó sötétkék felületén. Ott szokott
orvhalászni. Nemsokára hazaér. Talán tíz perc még. Engedte
szabadon kóborolni a gondolatait.
Mindenki, akivel beszélt, az eltűnt sörétes fegyveren akadt
fenn leginkább. Az első zsaruk, a kövér meg a főnöke vagy mije,
mind-mind úgy gondolták, csodálatos egybeesés, a stockholmiak
pedig nyíltan megmondták, hogy nem hisznek neki.
Ezek szerint nem hazudik olyan jól, mint hitte.
Még egy ok arra, hogy üdvözölje a csendet.

Ceder az alacsony eternit homlokzatburkolatú ház előtt állt, és

nézte, ahogy eltűnik a rendőrautó. A kutya ugatni kezdett, amint
bekanyarodtak a felhajtóra, Ceder pedig elindult felé. A norvég
jávorszarvaskutya felugrált a dróthálóra, amikor közeledett.
Persze, éhes. Ceder kinyitotta a homokos ládát, amit Torsbyben
lopott néhány évvel korábban, és előhúzta a kutyaeledeles
vödröt.
Miután megetette és megitatta a kutyát, bement a házba,
kilépett a bakancsából az előszobában, és felakasztotta a
kabátját a motorosszános overallja mellé a kampóra. Aztán
befordult a konyhába. Úgy határozott, nem tesz lépéseket a
mosatlannal kapcsolatban, inkább egyenesen a hűtőhöz ment,
és kivett egy hideg sört. Kinyitotta, belekortyolt, majd letette az
üveget a karcos étkezőasztalra, ami az ablak alatt állt.
Ugyanazok a függönyök lógtak itt, amióta az anyja tizenhárom
évvel ezelőtt meghalt.
 Leült az asztalhoz, és kinyitotta a laptopját. A vékony, modern
számítógép nem illett ide, az apró konyhába. A lambériás fal és
a narancsszínű tapéta, a sötétzöld konyhaszekrényekkel együtt
a hetvenes évek benyomását keltette.
Ceder a levelezőprogramra kattintott. Választ kapott a
russianbabesről. Ivott még egy korty sört, megnyitotta a levelet,
és olvasni kezdte. Rengeteg áloldallal találkozott már, meg olyan
emberekkel, akik folyton át akarják verni, de ez az oldal, amit
ajánlottak neki, tényleg jó volt. Itt találta Neshát, és most Ludmila
is írt neki Kijevből. Körülbelül két hónappal ezelőtt kezdtek
írogatni egymásnak, és már arról beszélgettek, hogy látogassa
meg a lány. Ő volt a legfiatalabb, három bátyja volt. Egy
papírgyárban dolgozott, de abba kellett hagynia, hogy
gondoskodhasson beteg anyjáról, aki egy fél éve halt meg. Most,
hogy munkanélkülivé vált, már semmi sem tartotta Ukrajnában.
Nem félt az ismeretlentől. Éveken át ellátta a háztartást, az anyja
betegsége előtt is, gondoskodott három bátyjáról is, amíg otthon
laktak. Más fából faragták, mint Neshát, aki kicsinyellte a torsbyi
házat, nem tartotta elég modernnek, és állandóan azon
nyavalygott, hogy túl távol van a várostól, no meg egyfolytában
pénzért kuncsorgott. Ceder végigolvasta a levelet. Rövid
ismertetése annak, mit csinált, amióta utoljára beszéltek, majd
áttért arra, mennyire hiányzik neki a férfi. Hangsúlyozta, hogy
nagyon boldog és hálás, amiért beszélgetnek, és remélte,
hamarosan találkoznak.
Pontosan erről van szó.
Iderepülni Kijevből nem olcsó mulatság. Ceder ezért már jó
ideje halogatta. De most talán lehetősége nyílik rá.
A sörétes fegyverét nem ellopták.
Kölcsönvették.
Még karácsony előtt. Úgysem vette hasznát. Majdnem
kizárólag golyós fegyverrel vadászott.
 Természetesen elképzelhető, hogy a fegyverének nincs köze
Carlstenék meggyilkolásához, van épp elég sörétes fegyver a
környéken. Simán lehet hűtlenség, játékadósság, drogüzlet vagy
akármi, amiért meggyilkolják az embert, de ha mégis abból
indulunk ki, hogy valakinek elege lett belőlük, és ezért
megszabadult tőlük, nem túl sok jelölt marad.
És egyikük karácsony előtt kölcsönvette a sörétes fegyverét.
Majd puhatolózik. Óvatosan a gyilkosságra tereli a szót, és
figyeli a reakciót. Megérdeklődi, esetleg elfelejtse-e, hogy kinek
adta kölcsön a fegyverét. Még ha téved is, biztos megér az
illetőnek némi pénzt, hogy ne kerüljön be a nyomozásba.
Itt akadtak el a gondolatai. A kutya megint ugatni kezdett, és
néhány másodperccel később hallotta, ahogy egy autó befordul
a ház elé, és leparkol. Nem látta a konyhaablakból. Nemcsak
azért nem, mert Nesha volt az utolsó, aki másfél évvel ezelőtt
megpucolta, hanem mert akárki érkezett is, az a lehető
legközelebb parkolt, a sarok mögé. A rendőrség felejtett volna el
valamit, és visszajöttek? Ceder bement a nappaliba, és
odalépett az ablakhoz. Emlegetett szamár… Megismerte az
autót.
És a háza felé közeledő férfit.
A sörétes fegyverével a kezében.
Elengedtétek?
Pia már háromszor telefonált, mire Eriknek végül jutott rá
ideje, hogy visszahívja.
Sokfelé kellett szakadnia Åkerblad döntése után.
Természetesen Pia már tudta, hogy elengedték Cedert. Hallotta
is rajta, hogy stresszel, és ideges.
– Igen – mondta, majd kiment a folyosóra, hogy ne kelljen
Fredrika meg a többiek tekintetével találkoznia.
– Azt mondtad, ő az – folytatta Pia szinte vádaskodón.
– Nem, azt mondtam, kihallgatjuk a gyilkossággal
kapcsolatban – mondta Erik szájbarágón. – De alibije van, és a
bizonyítékok nem elegendőek… Legalábbis még nem – tette
hozzá, hogy a lehetőségekhez képest megnyugtassa.
Jól ismerte a feleségét. Tudta, hogy sokkal több meggyőző
szóra lenne szükség a lecsillapításához, mint amennyire jelenleg
képes, különben teljesen be fog pörögni. Ezt az oldalát a
választói sosem látták. Kifelé, a vitákon, a megbeszéléseken és
a választási kampányok során maga volt a megtestesült
nyugalom, de ez a látszólagos stabilitás egy olyan személyiség
hangulatingadozásait takarta, akiben a teljesítménykényszer és
a maximalizmus bizonytalansággal és túlzott aggodalommal
keveredett. Ezt az oldalát csak a legközelebbi hozzátartozói
ismerték.
Vagy inkább ők estek ennek áldozatául.
Már megint azon aggódott, hogy Torsby úgy híresül majd el,
mint az a hely, ahol egy őrült tombol, nem pedig az a modern és
feltörekvő település, amelyért gőzerővel dolgozott. Néhány
percnyi monológ után, ami alatt Erik csak hümmögött a
megfelelő helyeken, Pia végül megnyugodott, és le is tette a
telefont, miután a férje végül megígérte, hogy a nyomozóhatóság
vezetőjével ebédelhet, így ő maga állapíthatja meg, mennyire
tehetséges emberekkel van dolga Eriknek.
A beszélgetés után bement a szobába, ahova a vendégeiket
helyezték el, hogy elkapja Torkelt egy szóra. Odabent még
mindig nyomott hangulat fogadta. Vanja nem tudott
felülemelkedni Åkerblad gyalázatos döntésén, és habár Erik úgy
gondolta, hogy Vanja túllőtt a célon azzal, ahogy mindent
megkérdőjelezett, szenvedélye lenyűgözte. Sebastian nevű
kollégájától nem volt elájulva, és az éles eszét sem tapasztalta
még meg. Legfőbb ismertetőjegyei közé a sértegetés és az
unatkozás tartozott.
Torkel, amint az várható volt, némiképp fenntartásokkal
kezelte az ebéd gondolatát, és érdekelte, ugyan miért kellene az
önkormányzat szóvivőjével találkoznia, de amikor megtudta,
hogy Pia egyben Erik felesége is, igent mondott.
Együtt sétáltak el a nem túl messzire fekvő Nya torget 8. szám
alá.
Az önkormányzat épülete sem volt túl flancos, leginkább úgy
nézett ki, mint két, halványpiros téglából rakott óriási kockacukor,
amit csálén illesztettek egymáshoz. Erik mutatta az utat, a
recepciós hölgy pedig barátságos biccentéssel engedte őket
tovább.
Az étkező az alacsonyabb épület első emeletén foglalt helyet.
Pia már várta őket, a leghátsó asztalnál ült. Felállt, amikor
meglátta őket.
– Üdvözlöm Torsbyben, ahol egész évben tart a szezon! –
mosolygott Torkelre.
– Aha – válaszolta Torkel meglepődve.
– Ez a városunk szlogenje. A nevem Pia. Pia Flodin. Örvendek
a szerencsének.
 Erik elmosolyodott a bajsza alatt, amikor a feleségére nézett.
A fél órával korábbi ingerültségnek nyoma veszett; nyugalmat
sugárzott jól fésült frizurájával és világos ruhájában. Az
önkiszolgálópulthoz hívta őket, hogy vegyenek az ebédből:
csőben sült tonhal volt az aznapi menü krumplipürével.
– Szeretném megköszönni, hogy időt szakított rám – mondta
Pia, miután leültek.
– Természetesen. Ha jól vettem ki Erik szavaiból, kérdései
vannak hozzám – felelte Torkel barátságosan, és kinyitotta az
ásványvizét.
– Ostobaságnak tűnhet, hogy idehívtam, különösen mert Erik
és én házasok vagyunk. De igazság szerint akkor is találkozni
szerettem volna magával, ha nem ez lenne a helyzet.
– Akkor bizonyára több időt vett volna igénybe, hogy
kieszközöljük – Torkel jelentőségteljesen mosolygott.
– Bizonyára, de valami előnyt csak kell kovácsolni abból, ha
az ember a helyi főrendőrrel osztja meg az ágyát – jött a gyors
replika. Torkel felnevetett. Erik örült, hogy láthatólag
megkedvelték egymást. Semmi kedve sem lett volna
közvetítőként fellépni. Mindketten erős egyéniségek.
– Nem sokat találkozhattak az elmúlt napokban – folytatta
Torkel.
– Nem, Eriknek most nem könnyű – mondta Pia, és férje
kezére tette a kezét. – Nemrég helyezték át, és ez az eddigi
legnagyobb ügye.
Erik úgy érezte, mondania kell valamit, különben az a képzete
támad, hogy tizenkét éves, és a szülei a feje fölött beszélgetnek.
– És a legrosszabb is – nyögte ki végül. – De tudom, hogy
meg fogjuk oldani.
– Maga is így gondolja? – kérdezte Pia Torkeltől.
Nyugtalannak hangzott.
– Az ilyen esetek mindig több időt igényelnek, mint azt az
ember tervezi. De igen, nekem is az a meggyőződésem, hogy
megtaláljuk a bűnöst. Ráadásul még csak két nap telt el a
gyilkosságok óta.
Pia bólintott, de nem volt maradéktalanul elégedett.
– Tudom, de általában mennyi idő alatt oldanak meg egy ilyen
ügyet, és az esetek hány százalékában járnak sikerrel?
– Tessék? – Torkel letette az evőeszközét, és Piára nézett.
– Nyilatkozni fogok, elsősorban a megemlékezésről, amelyet
tartani fogunk, másrészt az erőszak teljes elutasításáról és
elítéléséről, valamint arról, hogy az önök segítségét kértük, ezzel
is biztosítva a lakosságot afelől, hogy a lehető legkomolyabban
vesszük az ügyet – magyarázta Pia egyből hivatalos hangon. –
De ez esetben jó volna, ha egyúttal azt is elmondhatnám a helyi
állampolgároknak, mit várhatnak.
– Azt, hogy megtesszük, ami tőlünk telik – válaszolta Torkel. –
Mint mindig.
– Ez csak természetes, de mennyi időt szokott az ilyesmi
igénybe venni?
Torkel megvonta a vállát, és visszatért az ebédjéhez.
– Lehetetlen megmondani.
– Próbálja azért meg. Keményen dolgoztam, hogy Torsby
rákerüljön a térképre, és most, hogy az újságok végre írnak
rólunk, csakis a borzalmakra koncentrálnak. Kell valami
egyensúly. Az egész kész katasztrófa az önkormányzatnak.
– Meggyilkoltak egy családot – mondta Torkel lassan és
érthetően. – Ez a valódi katasztrófa, különösen a
hozzátartozóiknak. Az önkormányzat csak túléli valahogy. – Nem
lehetett nem észrevenni fagyossá vált hangját. Erik érezte, hogy
még a levegő is megfagyott körülöttük.
– Igen, szörnyű, rettenetes tragédia, de valakinek hosszabb
távon is kell gondolkodnia, és sajnos ez a valaki én vagyok –
makacskodott Pia, és nem engedte el Torkel pillantását. –
Gondolhat, amit akar, de attól még így van.
 Erik tudomásul vette, hogy a felesége már megint túl messzire
ment, ennek ellenére ki akart állni mellette.
– Pia kőkeményen dolgozott, hogy a várost modernné és
vonzóvá varázsolja. Attól fél, hogy a munkája darabokra hullik.
Torkel az asztal túloldalán ülő párra nézett. Mindketten
nyomás alatt állnak, más-más okokból. A férfi, akit nemrég
helyeztek át, nem hibázhatott egy ekkora nyilvánosságot kapott
ügyben. A nő, akinek erősnek kell mutatkoznia, annak ellenére,
hogy elvesztette az irányítást. Választások vannak idén,
bármiből politikai ügy válhat. Szinte sajnálta őket.
– A média csak egy darabig fog a borzalmakra koncentrálni –
mondta némiképp gyengédebb hangon. – Így megy ez. Ezen
egyikünk sem tud változtatni.
– Értem én – válaszolta Pia, szintén nyugodtabb hangon. – És
pont ezért találom butaságnak, hogy elengedték Cedert. Hát
nem ő a tettes?
Torkel mély levegőt vett. Még ha a konfliktus le is csengett egy
pillanatnyi időre, abban biztos volt, hogy Piával nem óhajt a
jövőben együtt ebédelni.
– Nem tudjuk – mondta kissé fáradtan. – Az ügyész szerint
nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték, hogy
benntarthassuk. De ez is így működik. A mi dolgunk bizonyítékot
találni, és eddig még nem jártunk sikerrel.
Torkel felemelte a villáját, hogy folytassa az ebédet.
– És mikor fognak? – kérdezte Pia, és ez volt az a pillanat,
amikor Torkel úgy döntött, egyszer s mindenkorra lezárja a
beszélgetést.
– Nem árulhatok el részleteket egy éppen folyamatban levő
nyomozásról egyetlen kívülállónak sem. Ha nincs más témája,
akkor javaslom, együnk csendben tovább – mondta, és
tüntetőleg a tonhalat kezdte fixírozni.
Pia elhallgatott.
 Eriket furdalta kissé a lelkiismeret, de nem tagadhatta, hogy
azért élvezte is a helyzetet. Szerette a feleségét, de nagyon
ritkán látta ilyen csöndesnek. Legutóbb akkor, amikor nem
jelölték a pártvezetőségbe.
Három évvel ezelőtt.
Vagyis semmiképp sem elég gyakran.
Több előny is származott tehát abból, hogy a királyi
nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályának segítségét kérte.
Sebastian apró szobájuk ajtajában állt, és Vanját nézte. Látszott
rajta, hogy keresni kell neki valami elfoglaltságot, ami elterelheti
a figyelmét, ugyanis idegesen lapozgatta a Ceder-vallomást.
– Gyere – mondta neki, és óvatosan a vállára tette a kezét.
Vanja egy mozdulattal lerázta.
– Át akarom nézni.
– Nem maradtál le semmiről – mondta Sebastian, eltökélte
ugyanis, hogy nem adja fel. – Sétáljunk egyet inkább.
Vanja felnézett. Az arcán sok minden tükröződött, csak épp
érdeklődés nem.
– Tudom ám, hogy mivel kísérletezel. De elmúlik magától is,
ha egy kicsit békében maradhatok.
Sebastian rámosolygott. Szerette, amikor Vanja tiniként
viselkedett. Nem mindenki osztotta ezt az érzést a lány
környezetében, de Sebastian elvégre az apja volt. Az apák pedig
jártatták a szájukat.
– De, szívunk egy kis friss levegőt, gyere!
Vanja felsóhajtott, de Sebastian legnagyobb örömére azért
felállt.
– Rendben, de a „kis” szóra helyezném a hangsúlyt.
Átvágtak a székházon. Tagadhatatlanul óriási volt a különbség
a kronobergi irodájukhoz képest, ahol az ember tizenöt percen át
mehetett, és még csak a közelébe sem ért a következő
emeletnek. Itt viszont másfél perc után kint állt a parkolóban.
– Hová lett Torkel? – kérdezte Sebastian odakint.
Vanja arcán huncut kifejezés jelent meg.
– Erik feleségével van találkája.
– Furcsa fontossági sorrend.
 Vanja a fejét rázta.
– Tudniillik nemcsak a felesége, hanem az önkormányzat
szóvivője is. Ezért úgy érezte, kijár neki egy privát tájékoztatás.
Sebastian mosolygott, és őszintén szólva kicsit sajnálta
Torkelt. Hogy már egy nap után beházasodott politikusokat
kelljen kezelni, ezt Sebastian senkinek sem kívánta. A politikai
hatalmi játékok már önmagukban is problémásak voltak, ám a
jelenlegihez hasonló, kisebb helyeken csak fokozódott, ha a
nyomozóhatóság megérkezett. Tehát egy helyi szóvivő, aki a
nyomozás felelősével osztja meg házastársi ágyát, még
keményebb dió lehet. Igazából ez a probléma évről évre
rosszabbodott. Néha olyan érzése támadt, mintha a
nyomozóhatóság munkája egyre inkább a politikusok, hatóságok
és a média kezeléséből állt volna, semmint a bűnügyekkel
kapcsolatos nyomozásból, amiért tulajdonképpen hívták őket. Ha
ez így folytatódik, sose végeznek semmivel.
– Mit gondolsz Cederről? – kérdezte Vanja, félbeszakítva a
gondolatait. Sebastian ismét Vanjára fókuszált. Most legalább
kissé boldogabbnak nézett ki. Már ez is valami.
– Rejteget valamit, de nem ő ölte meg a családot – mondta
határozottan.
Vanja is egyetértett.
– Nem értem, miért engedte el őt Åkerblad. Mi történt volna,
ha ül még pár napot?
Sebastiannak hirtelen támadt egy ötlete.
– Tegyünk valamit ahelyett, hogy egy idióta ügyészre
panaszkodunk.
– Mit? Kihallgatjuk újra? Nem hozhatjuk be. Nincsenek új
adataink.
– Az ipse nem éppen egy észkombájn, talán egyből kitalál
valamit, ahogy hazaért.
– Mint például?
 – Nem tudom. De egyetértünk abban, hogy valamit rejteget.
Talán azzal kapcsolatban tesz valamit. Valamit, amit jobb, ha
látunk.
Vanja szélesen elvigyorodott. Kezdte érteni, mire céloz
Sebastian, és a javaslat tetszett neki.
– Úgy érted, kémkedjünk utána? – Vanja alig bírta elfojtani a
nevetését. – Te és én?
Sebastian lelkesen bólintott.
– Kémkedtél már? – kezdett kétkedni Vanja. – Te inkább az a
típus vagy, aki később érkezik, és learatja a babérokat – érzett
rá az igazságra.
Sebastian őszintén nézett rá.
– Egyszer mindent el kell kezdeni. Nemde?

Kölcsönkapták a rendőrség egyik civil autóját, és kelet felé

indultak el, keresztezték az E16-ost, majd északkelet felé
haladtak tovább. Hamarosan erdők és mezők uralták a tájat.
Jelentősen több mező, így a „sűrű värmlandi erdők” kifejezés
némiképp kiigazításra szorult. Legalábbis errefelé. Áthajtottak a
Kilen-tó hídján, majd Rådom felé Vanja már ugyanannyit nézte a
GPS-t, mint az utat, legalábbis Sebastian szerint.
Húsz perccel később megálltak egy romos fészer mellett,
amely a kisebbik út mentén feküdt, amelyikre lekanyarodtak, és
leállították a motort. Sebastian meglepve nézett rá.
– Ha közelebb autózunk, jó eséllyel észrevesz – mondta, és
kimutatott az ablakon.
Az erdő fái között Sebastian kiszúrt egy kis házat, talán ötszáz
méternyire.
Vanja kikapcsolta az övét, és kiszállt az autóból. Sebastian
maradt.
– Azt hittem, az autóból kémkedünk – tiltakozott.
 – Ne panaszkodj. A te ötleted volt ez az egész – felelte Vanja;
kiszállt, megkerülte az autót, és ellentmondást nem tűrőn
kinyitotta a férfi ajtaját.
Sebastian kénytelen volt kiszállni, és jobb híján reménykedni,
hogy nem ázik be a cipője. Nem erdei túrára készült
éppenséggel, ezért, mint mindig, sima utcai cipőt viselt.
– Vágj már jó képet! Végre megkapod a friss levegődet! –
cukkolta Vanja, és elindult.
Átvágtak a fák között Ceder háza felé. Ágakba és bokrokba
akadtak be. Sebastian pár lépés után már bánta az egészet.
Nem tellett sok időbe, és meghallották a kutyaugatást.
– Persze, kutyája van. Nem mehetünk sokkal közelebb
anélkül, hogy észre ne vegyen minket – mondta Vanja, és
leguggolt egy nagy, mohos kő mögé.
– Számít egyáltalán? Úgy értem, mit csinálhat még a kutya
azon kívül, hogy ugat? És már most ugat.
– Máshogy ugat, ha ember közeledik.
Sebastian nem nyitott vitát, halvány lila gőze sem volt a
kutyákról, mivel nem kifejezetten kedvelte őket. A fák között
megbújó ház felé nézett. Nem valami nagy durranás. Unalmas,
régi eternitkalyiba. Sötéten ásító ablakok, odabentről semmi
világosság nem érkezett. A benőtt előkertben egy zöld pickup
parkolt. Közelebb hozzájuk, egy árokban volt a kutyafuttató.
Magas kerítés és drótháló, benne saját készítésű fa kutyaház,
kifűrészelt bejárattal. A fel-alá járkáló kutya vastag, szürke
bundás farka félkörívben hajlott a háta fölé. Valamelyik
skandináv fajta, találgatott Vanja. Ugatni továbbra is ugatott.
– Nem úgy fest, mintha itthon lenne – mondta végül Vanja,
miután végignézték a környéket a távcsővel, amit hoztak.
– Ott áll az autó – bizonytalankodott Sebastian.
– Igaz. De talán elment sétálni.
– A kutya nélkül?
– Miért ne?
 Tényleg, miért ne? gondolta Sebastian. Bár Ceder több mint
egy napot távol töltött a kutyától. Nem kellett volna magával
vinnie? Sétáltatni. Hagyni, hogy kifutkározza magát. Persze, ha
Ceder nem bánt valami jól a nőivel, miért bánna jobban a
kutyájával? Meg nem is az a sétálós fajta. Elkéstek volna? Már
járt kint, és megszabadult a bizonyítékoktól? Nem volt mit tenni,
várni kellett. Sebastian a kő felé fordult, és halkan felsóhajtott –
de talán nem eléggé halkan.
– Máris unod magad? Öt perc telt el.
– Igen, nem is értem, mi élvezetet találsz ebben. Dögunalom.
– Nem kémkedek túl gyakran, elvégre gyilkossági nyomozó
volnék, mint ahogy azt talán tudod.
Vanja elfordult a háztól, és érdeklődve nézett Sebastianra.
– Miért kezdtél tulajdonképpen a rendőrségnél dolgozni?
A férfi rámosolygott, és egyből felfedezte a kémkedés pozitív
oldalát. Közös idő.
– Őszintén? – kérdezte viccelődve, és élvezte, hogy olyan
beszélgetés kezdődött, ami erősíteni fogja a kapcsolatukat.
– Ha tudod, hogy kell…
Sebastian boldogan bólintott, és azonmód eldöntötte, hogy
nem számol be az igazságról. A valódi indok hitvány és
erkölcstelen, az a fajta, amit nem mesél el az ember olyannak,
akitől azt kívánja, hogy felnézzen rá. Bizalmasan közelebb hajolt.
– Amikor pszichológiát kezdtem tanulni az egyetemen,
rájöttem, hogy meg kell alkotnom a saját, egyéni arculatomat, ha
valami olyannak akarok a szakértőjévé válni, amivel kiválhatok a
tömegből. A szakdolgozatomat a klasszikus sorozatgyilkosok
kényszerképzeteiről és az azokat kiváltó okokról írtam –
magyarázta, és úgy ítélte, hihetőnek hangzik. – Természetesen
fantasztikus lett, ezért továbbkutattam a témában. Ez a hetvenes
évek végén történt, a profilozás épp csak kezdett kialakulni az
USA-ban, de hozzánk még nem ért el. Én voltam az első.
 Értelmesnek és jónak hangzott, bár az igazsághoz semmi
köze.
Írt szakdolgozatot, de nem azért, hogy helyzeti előnyhöz
jusson. Nem, azért írta, mert mindig is vonzotta az emberi lélek
sötét oldala, nagyon régóta lenyűgözték a sorozatgyilkosok.
Folytatta a fazonírozott verziót.
– Amikor esélyt kaptam rá, hogy az FBI-nál tanulhassak
tovább, túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Azonnal kaptam az
ajánlaton, és aztán már nem volt visszaút. Ezt tanultam meg
végül.
Ez is igazság, némi ferdítéssel.
Az FBI-képzés volt az utolsó mentőöve. A szexmániájáról
szóló panaszok elértek a legfelsőbb vezetőségig, és már csak
egy megbeszélés választotta el attól, hogy kirúgják. Ez is csak
olyan volt, mint minden más az életében. Mindig volt egy hátsó
szándék. Még ma is, amikor itt ücsörög egy kő mögött, és
mesékkel próbálja rávenni Vanját, hogy megkedvelje őt. Ez ő:
ügyesen átírja az igazságot úgy, hogy mindig a legjobban jöjjön
ki belőle.
– Legalább egyikünk megkapta a lehetőséget – mondta Vanja
kissé keserűen.
Sebastian azonnal belátta, hogy óvatlanul feltépte a régi
sebet, előhívta a megalázó elutasítás emlékét. Próbált enyhíteni
a dolgon, amennyire tőle telt.
– Te is meg fogod kapni. Csak idő kérdése.
Vanja nem válaszolt, csak felállt, leporolt magáról egy kis
tűlevelet, ami a kabátjára tapadt. Már nem óhajtotta folytatni a
beszélgetést.
– Elegem van ebből. Tegyünk egy kört a ház körül – javasolta,
és a magányos ház hátsó fala felé mutatott.
Sebastian is felállt. Dühös volt magára, mert elfelejtette kerülni
a nyomorult FBI-témát, ami még mindig zavarta Vanját.
 Lassan, egy körvonal mentén indultak el, próbálták tartani a
távolságot háztól. Ágak, fák, bokrok és egy hatalmas árok
könnyítették a mozgásukat, a házból biztos, hogy nem
látszottak. Mikor már majdnem félig körbeértek, arra jutottak,
hogy Ceder háza ebből a nézőpontból is éppen olyan
elhagyatottnak tűnt, mint a másikból.
Tíz percet vártak. A kutyaugatáson kívül semmi sem
hallatszott.
– Nonstop ugat ez a kutya? Hogy lehet az ilyet elviselni?
Sebastian a kutyafuttató felé nézett. Már alig látszott a háztól,
de mégis meglátott odabent valamit.
Valamit, amit eddig nem vett észre.
Valami nagyot.
– Menjünk kicsit följebb, hogy jobban lássuk a kutyafuttatót –
sziszegte határozottan.
Vanja ránézett, aztán a ketrecre. Mostanra már ő is
észrevette. Valami szürke feküdt a kutyaól oldalához dobva. Egy
zsák? Vanja elbizonytalanodott.
Sebastian felállt, és villámgyors mozdulatokkal úgy
helyezkedett, hogy jobban lásson, már az sem érdekelte, ha
észreveszik a házból. Muszáj volt kiderítenie, mi az. Vanja a
nyomában futott. Akkor érte utol, amikor már elég közel voltak
ahhoz, hogy jól lássanak.
Tényleg volt ott valami.
Valami, aminek nem kellett volna ott lennie.
Egy ember.
Erik ért oda először. Addigra Sebastian és Vanja már úgy
határoztak, kiengedik a kutyát. A gazdit nem mozdították el, aki
hátát a rozoga kutyaólnak vetve üldögélt. A kezében sörétes
fegyver. Pont úgy nézett ki, mint a 12 kaliberes Benelli
Supernova, amit a képeken láttak. A fegyver a testnek
támasztva, a markolat a lábak között, a cső pedig arrafelé
mutatott, ahol korábban a fej foglalt helyet. Most pedig már csak
a maradványai. A jobb orca, az áll és a nyak nagyobbik részének
nyoma sem volt. A sörétek ereje mindent leszakított, ami az
útjába került, az egy helyen koncentrálódó sérülések pedig arra
utaltak, hogy a távolság a cső és a test között minimális lehetett.
Valószínűleg erőteljesen az állhoz lett nyomva lövés közben.
Hogy Jan Ceder ül ott, abban egészen biztosak voltak. Még ha
az arc legnagyobb része odalett is, az orra és a bal szeme
átvészelte a lövést. A feje teteje is jóformán érintetlen maradt,
vörös haja úgy nézett ki, mint egy levehető bohócparóka, amely
egy adag vér és agyvelő, valamint fogak és csontszilánkok
tetején foglal helyet.
Figyelemre méltó látvány.
Erik a testhez lépett. Felkészítették, de attól még belesápadt.
– Ceder az? – kérdezte, bár maga is tudta a választ.
Amikor az ember borzalmakkal találkozik, ez már csak így
van. Maradnak a tényszerű közlések.
– Igen, így találtuk meg – felelte Sebastian. – A kutya őrült
mód ugatott.
Erik ismét a testre nézett. Próbált a racionalitások talaján
maradni, de nem ment valami jól neki.
 – A kurva életbe – nyögte ki végül, és a szeme sarkából látta,
hogy Torkel is megérkezett, és az autója mellé parkolt.
– Mit gondolnak? Öngyilkosság? – folytatta Erik, és Sebastian
felé fordult, aki kétkedve nézett rá.
– Nem vagyok sem technikus, sem igazságügyi
orvosszakértő. Találgathatok hármat?
– Öngyilkosságnak túl tökéletes – érkezett meg Vanja. Eddig
kötelet keresett, amivel aztán kikötötte a kutyát kicsit távolabb,
egy fához. Még mindig ugatott. Erik kérdőn nézett rá.
– Hogy érti?
Vanja a fegyverre mutatott Ceder halottfehér kezében.
– Bármiben lefogadom, hogy ez a fegyver ölte meg
Carlstenéket, nemde?
Erik fél térdre ereszkedett, és megszemlélte a fegyvert.
– Még akár az is lehet. Megfelelő fajta és modell.
– Ez már önmagában is zavaró – szólt Vanja. – Miért fordítaná
a gyilkos fegyvert saját maga ellen?
– Esetleg így akarta elismerni bűnösségét?
Sebastian először úgy gondolta, hagyja, hadd kezelje Vanja az
ügyet, és hátrább lépett. Csapat voltak, márpedig egy csapatban
az ember kénytelen néha másodhegedűst játszani. Még ha nem
is ez volt a megszokott szerepe. De Erik Flodin kiakasztotta, és
nem tudta tartani a száját.
– Szóval miután vette magának a fáradságot, hogy alibit
szerezzen, tagadott egy napon keresztül, amíg mindannyian
kihallgattuk, utána hazajött, elővette a fegyverét, amit olyan jól
elrejtett, hogy nem bukkantunk a nyomára, és lelőtte magát.
Hihetőnek hangzik maga szerint?
Erik nem válaszolt rögtön. Nem akart akkor és ott vitába
bocsátkozni Sebastiannal. De elég volt egy pillantást vetnie a
kényszerből lett kollégája lenéző és kétkedő arcára, így mégis
vita lett a vége.
 – Nem tudhatjuk, hogyan gondolkodott – mondta szinte
dacosan. – Ez is egy lehetőség, nem?
– Csodálatos érzés lehet Erik Flodinnak lenni – Sebastian már
nem is leplezte a szarkazmusát –, az élet csak úgy tele van
lehetőségekkel!
– Valóban ez is egy lehetőség – állt közéjük Vanja. Senkinek
sem vált volna hasznára, ha a két férfi folytatja a kötekedést. –
Ugyanakkor nem túl hihető. Ha lett volna ellene bizonyítékunk,
akkor talán. Ha sarokba szorítottuk volna, és már csak idő
kérdése lett volna, hogy lekapcsoljuk. De így? Sajnálom, Erik, ez
nekem sem nagyon áll össze.
Erik csöndben bólintott, majd Torkel felé fordult, aki
csatlakozott hozzájuk. Megállt, amikor meglátta Cedert, és pont
úgy reagált, ahogy Sebastian számított rá.
Megrázta a fejét. Megkérte, hogy zárják le a területet.
Elővette a telefonját, és megsürgette Billyt.
Nem kételkedett.

Billy sosem gondolkodott még el azon, korábban mennyire

támaszkodott ő és az egész csapat Ursulára. Négy holttest egy
házban meg még egy a kutyafuttatóban – szinte fizikai érzéssé
fokozódott a hiánya. Nem is arról volt szó, hogy egy emberrel
csökkent a létszám, Fabian ugyanis rendkívül ügyes
technikusnak mutatkozott, nem, a meglátásai hiányoztak. Hogy
melyik nyomot kövessék, és melyikkel érdemes még várni,
ebben érződött leginkább a hiánya. Billy strukturáltan és
alaposan odafigyelve állt a dolgokhoz, de Ursulának volt egy
ösztönös megérzése, mi fontos, és mi nem. Úgy érezte, csak
begyűjt és rendszerez egy csomó információt vezérfonal nélkül.
Ursula kellett ahhoz, hogy rangsorolni tudják a teendőket. Senki
sem tudta úgy átvágni magát a képek, oldalak, nyomok és
jelentések rengetegén, mint ő, hogy aztán kijelölje a követendő
utat. Most mintha vizet merne ki a csónakból anélkül, hogy
valaha is ideje lenne a lék után kutatni. Még kevesebb arra, hogy
esetleg betömje.
Rémes érzés.
És most itt állt egy újabb holttest előtt. Kifelé nyugodtnak és
módszeresnek próbálta mutatni magát, mintha a jó öreg Billy
hajolt volna a halott fölé, de a nyugtalanság fekete kígyója
sziszegett egyre hangosabban a bensejében.
Az Erik által iderendelt egyenruhások kezdték lezárni a
területet. Fabian saját indíttatásból telefonált Karlstadba, és
idekért egy igazságügyi orvosszakértőt. Addig nem akarták
mozgatni a testet, amíg ő ide nem ér. Fontos, hogy ne
kövessenek el hibát. Túl sok negatív következménnyel járna, ha
nem tudnák megállapítani a halál okát.
Vagy öngyilkosság, és akkor a torsbyi ügynek pontot is
tehetnek a végére.
Vagy pedig egy újabb gyilkosság, és akkor az eset egészen
más színezetet kap.
Akkor a gyilkos ismét lecsapott, céltudatosan, hidegvérrel, ami
egészen ijesztő volt.
Vagy a két eset egyáltalán nem is kapcsolódik össze, és
Cedert egészen más okból ölték meg, de a gyilkos kihasználta a
Ceder körüli felhajtást, hogy megnehezítse az utána való
nyomozást.
Rengeteg alternatíva.
Túl sok.
Bakker, de nagyon hiányolja Ursulát és a gyors észjárását!
Úgy döntött, a fegyverrel kezdi. Fabian azt a feladatot kapta,
hogy keressen nyomokat a talajon a közelben és a
kutyafuttatóban. Mégis az első dolog, amit Billy ellenőrzött, az
ajtó volt: vajon belülről is nyitható és zárható? Sebastian
beszámolója szerint a kapu kulcsra volt zárva, amikor Vanjával
felfedezték a holttestet. A legegyszerűbb mód eldönteni, hogy
járt-e még ott valaki, ha megnézik, zárható-e belülről az ajtó.
Billy gyorsan levonta a következtetést, hogy igen, zárható, tehát
Ceder bezárhatta saját magát.
Itt nem jártak hát szerencsével.
Utána a fegyvert vette górcső alá. Csomót fényképezett, talán
túl sokat is, mintha az extra képek megnyugtatnák. Csak aztán
merte elvenni a fegyvert Ceder kezéből. Nem volt különösebb
akadálya. Még nem állt be a hullamerevség, a kezei szinte
langyosak voltak, ami arra utalt, hogy Ceder nem túl rég
halhatott meg. Pár órája, maximum kettő a legvalószínűbb. Azt
pontosan tudták, mikor hozták haza, így Billy azt is
megállapította, hogy Ceder nem végezhetett el túl sok mindent,
mielőtt ő vagy valaki más az állához nyomta a fegyvert.
Billy a sörétes puskát óvatosan egy vastag műanyag fóliára
tette a kisbuszban. Ujjlenyomatot keresett rajta. Öt teljeset talált.
Egyet a ravaszon, kettőt az agyon, és még kettőt a szélén, közel
a torkolathoz. Műanyag filmre rögzítette mindet, aztán különböző
nyomrögzítő kártyákra. Gyanította, hogy Ceder ujjlenyomatai. Az
agyon levő pont onnan származott, ahol a férfi bal keze
helyezkedett el. Sajnos csak egyetlen hiányos lenyomatot talált a
ravasz közelében, túl kicsit és nehezen kivehetőt ahhoz, hogy a
hasznára váljon.
Az ujjlenyomatok után újra megvizsgálta a fegyvert. Felemelte,
óvatosan előrehúzta a tolózárat az ismétlőpumpával, hagyta,
hogy az üres patron kiessen a műanyagra, majd nagy
odafigyeléssel felemelte egy csipesszel. Matt, fekete, aranyszínű
fémmel a peremén, ugyanaz a fajta töltény, amit Carlstenék
házában találtak. Saga 12/70 44 gr. Billy ereiben szinte
megfagyott a vér.
– Torkel! Gyere! – kiabálta a férfinak, aki Vanjával és
Sebastiannal beszélgetett egy kicsit odébb. Mindhárman
odasiettek.
– Mit találtál? – kérdezte Torkel, bár még nem ért oda.
Billy felmutatta a patront a csipesszel.
 – Ugyanaz, mint amit a házban találtunk – jelentette ki
határozottan.
– Tehát ezt a fegyvert használták? – kérdezte Vanja szinte
lelkesen.
– Ezt nem tudom biztosan állítani. Majd a technikai labor
kisegít. – Billy megmutatta a patron fém részét. – Mikor a fegyver
ütőeleme megüti az ütőszeget, apró nyom keletkezik a fémen.
Ez a „beütés” minden sörétes fegyveren egyedi. Két patronunk
van. Egy innen, egy pedig a házból.
Torkel elismerőn nézett Billyre.
– Remek, megkérem Eriket, hogy az egyik embere vigye el
Linköpingbe. Amilyen gyorsan csak lehet, ki kell derítenünk,
hogy ugyanarról a fegyverről van-e szó – mondta Torkel, és már
el is indult Erik felé, aki Fredrikával beszélgetett.
Vanja ottmaradt, és Billyt nézte.
– Ügyes vagy – dicsérte meg. Billy irónia nyomai után kutatott
a hangjában, de semmi nem utalt erre. Talán Vanja tényleg így
gondolta. Billy halványan visszamosolygott rá, de tudta, hogy
eddig csak magától értetődő dolgokat fedezett fel. Amit bárki fel
tudott volna. Ursulának egyelőre a nyomába se ér.
– Ujjlenyomatok? – folytatta Vanja.
– Majd ellenőrzöm még egyszer a számítógépen, de a
megérzéseim azt súgják, csak Ceder ujjlenyomatai.
Vanja Sebastian felé fordult.
– Te mit gondolsz? Ceder hazajött, és mit csinált?
Kapcsolatba lépett a gyilkossal?
– Billy! – kiáltotta hirtelen Fabian, mielőtt Sebastian
válaszolhatott volna. – Gyere ide!
Élénk, intenzív felszólítás. Talált valamit. Billy óvatosan letette
a fegyvert, csatlakozott Vanjához és Sebastianhoz, akik már
elindultak a kutyafuttató felé, ahol Fabian pontosan a kapu előtt
guggolt.
– Itt járt.
 Mindhárman közelebb léptek Fabianhoz, aki egy jól látható
lábnyom fölé hajolt.
– Kicsoda?
– A negyvennégyes lábú.
Ursulának kezdődött a fejfájása. Órákon keresztül ült a
számítógép előtt, koncentrálva, szöges ellentétben azzal, amit
az orvosa javasolt. De az erőteljes fájdalom ellenére is folytatni
akarta a munkát. Hihetetlenül felszabadító érzés volt valami
másra fókuszálni, mint saját magára, még ha a Billytől kapott
anyag nem is volt épp az a könnyed fajta. Szörnyűséges
bűncselekmény. Kiirtottak egy családot. Valaki képes volt
meghúzni a ravaszt, és végignézni, ahogy gyerekek szakadnak
darabokra. A gyilkosnak ezt az oldalát érezte a legerősebben.
Hidegvér.
Nem volt semmi más a képeken, ami dühre utalt volna, csak a
puszta gyilkolás vezérelte. Nem tört össze semmit, nem kutatott,
vagy dobált szanaszét dolgokat. Nem csinált semmit a testekkel
sem.
Jéghideg módszeresség.
A másik, amire felfigyelt, hogy milyen gyorsan mehetett végbe
ez az egész. Az anya azonnal meghalt, a fiúnak ideje sem
maradt felállni a székből, az apa nem ért le a lépcsőn. Az
egyetlen, akinek lehetett ideje reagálni, a legfiatalabb fiú volt.
Fred, aki kirohant a nappaliból, át a konyhán, be az emeleti
gardróbszekrénybe, hogy elrejtőzzön.
Volt ebben valami, ami zavarta Ursulát.
Az idő, ami olyan gyorsan telt a család többi tagja számára,
másképp telt Frednek.
Felállt, és kiment a konyába. Elővett két fájdalomcsillapítót,
megtöltött egy poharat hideg vízzel. Lenyelte a tablettákat. Vett
egy mély levegőt.
Mi nem stimmel?
 Visszaült a géphez.
A rendőrségi jelentés azt a következtetést vonta le, hogy az
apa azért nem jutott tovább, mert segített Frednek elrejtőzni.
Erre használta fel élete utolsó perceit. Aztán a lépcső felé menet
szembetalálta magát a gyilkossal. Teljesen lehetséges
elgondolás.
De valami akkor sem stimmel.
A tettes bekopog. Karin anyuka ajtót nyit. Meghal. A nyolcéves
a konyhában. Meghal. Eddigre a gyilkos nyilván észrevette a
fiatalabb fiút átrohanni a konyhán. Miért nem lőtte le akkor és
ott? Biztos, hogy előtte futott át. Újra kellett töltenie?
Ursula utánanézett, egy Benelli Supernovában elfért négy
plusz egy patron. Egy ennyire hidegvérű ember bizonyára
alaposan felkészült, és teli táras fegyverrel érkezett. Más nem
illett a képbe. Biztos, hogy volt még legalább két lövése. Nem
vétett el egy lövést sem, ezt a nyomozás száz százalék
biztonsággal kijelentette. Egy olyan lövés sem dördült el a
házban, ami ne talált volna.
Hideg, számító.
Biztosra ment.
Közelről akarta lelőni őket. Illett hozzá ez a fajta viselkedés, ez
volt Ursula megérzése.
Tehát meglátja a fiút a konyhában. Látja, hogy felrohan az
emeletre. Talán az apjának kiabál.
A tettes engedi elfutni. Úgyis tudja, hogy odafent majd végez
vele.
Előkereste a véres lábnyomos képeket. A lépcső felé vezettek,
elhalványultak, majd teljesen eltűntek még az első lépcsőfok
előtt. Erre rohant a fiú az életéért.
Atyaég, de hogy rohanhatott!
Ismét a képekre nézett. Apró vérnyomok a padlón.
És akkor meglátta, amit keresett.
Ami nem stimmelt.
A fiú egyáltalán nem futott.
Fabian gipszbe öntötte a lábnyomot.
Összegyűltek egy gyors tájékoztatásra a kisbusznál. Erik
Fredrika mellett állt, sápadtan.
Ugyanaz a bakancs.
A bal oldali talpminta sérülése egy és ugyanaz.
Nem volt miről beszélni. Nem véletlen egybeesés.
Két helyszín.
Ugyanaz a bakancs.
Ugyanaz a gyilkos.
Egy pillanatra néma csöndben álltak, letaglózta őket a helyzet
komolysága. A gyilkos újra lecsapott.
– Billy, járj utána, milyen márkáról és modellről van szó, és
amikor megtudtad, segítünk kideríteni, hol árulnak ilyet – törte
meg Torkel a csendet.
Vanja a kutyaól felé nézett, amelynek a falához dőlve még
mindig ott ült Ceder, összeroskadva, és inkább saját magának,
összefoglalta:
– Cedert tehát valószínűleg ugyanazzal a fegyverrel lőtték le
alig néhány órával a szabadon engedését követően, amelyet
elmondása szerint elloptak tőle.
– Hányan tudták, hogy elengedtük? – kérdezett közbe Billy.
– Sajnos túl sokan – sóhajtott fel Torkel. – Csomó újságíró
látta, amikor távozott, és az ügyész is rádióinterjút adott egy fél
órával később.
Vanja lemondón rázta meg a fejét.
– Idióta.
 – Be szoktunk róla számolni, ha elengedjük a gyanúsítottakat
– próbálta Torkel menteni Malin Åkerblad becsületét. Túl későn,
legalábbis Vanja pillantásából ítélve.
– Talán sokan tudták, hogy elengedtük, de csak egypáran
tehették ezt. – Sebastian sokáig állt csöndben, de most a
csoport közepére lépett. Ezt a pillanatot kedvelte leginkább.
Amikor egy nyomozás hirtelen fordulatot vesz, és a kevés munka
helyett egyszerre túl sok munka van. Ez nagyrészt a csapat többi
tagjára is hasonlóan hatott. Az ember nem jelentkezik a
nyomozóhatósághoz, ha nem szereti a kihívásokat, és nem tud
nyomás alatt dolgozni. De Sebastian volt az, aki a leginkább
kedvelte ezt a pillanatot: amikor megnyílik a lába alatt a talaj.
– Honnan tudja? – kérdezte Erik némi szkepticizmussal a
hangjában. Neki még nyilván pedáloznia kell egy kicsit, mire
megérti ezen pillanatok varázsát. Sebastian ránézett. Ha
durcáskodni akar, lelke rajta. De legalább odafigyelhetne.
– A fegyverből. Arra utal, hogy Ceder tudta, kinél van.
A gyilkos szintén tudta, hogy Ceder tudja, de nem bízott abban,
hogy erről hallgatni is fog.
Örömmel vette észre, hogy mindenki belegondolt abba, amit
mondott, és úgy kezdett gondolkodni, mint ő. Még Erik is
bólintott. Vagy végre kezdett odafigyelni, vagy csak elege lett a
kakaskodásból. Sebastiant nem érdekelte, melyik verzió a
helyes.
– Tegyük fel, hogy kölcsönadta – mondta szinte élvezkedve. –
Szép fegyver. Nem adná oda csak úgy bárkinek. Ezért kellett
öngyilkosságnak álcázni a dolgot. Hogy ne kezdjünk el kutakodni
az ismeretségi körében.
Sebastian Erik felé fordult.
– Nyilván nem volt tengersok ismerőse. Vegyék elő őket!
Szorongassák meg a barátait!
Torkel elismerőn bólintott.
 – Jól van, Sebastian. Ott kezdjük. – Erik felé fordult. – Ebben
segítenie kell nekünk. Nyilván jobban tudja, kikkel tartotta a
kapcsolatot.
Nagyon régen volt már, hogy Torkel elismerőn nézett volna
Sebastianra. De most ezt tette. Sebastian büszkének érezte
magát. Nem csak Torkel pillantása miatt. Vanjának is tetszett,
amit mondott.
Miért nem viselkedik gyakrabban így, gondolta magában.
Odafigyelőn, energikusan, és nem kimerülten.
Vanja szerette, amikor ilyen volt, és ő ezt akarta a legjobban a
világon. Vanja elismerését és szeretetét.
Miért nem viselkedik gyakrabban így?
Vanja még azt is megkérdezte, miért kezdett rendőrként
dolgozni. Semmi mást. Semmit a nőiről. Semmit Ursuláról vagy
Ellinorról. Nem, amikor esélye nyílt udvariasan csevegni vele,
első és igazából egyetlen kérdése ez volt: Miért lett rendőr?
Mert ez számított neki igazán. Rendőr mivolta fontos része az
identitásának. Talán az egész. Különösen most, hogy már nem
volt senki lánya.
Erre emlékeznie kell, ezt megígérte magának. Meg fogja
mutatni Vanjának, miért kezdett rendőrként dolgozni. Mostantól
nagyon odateszi magát.
Torkel telefonja megcsörrent. Ursula volt az.
Mindenki látta Torkel arcán, hogy fontos hívás.
Nem csak Sebastian volt jó.
Ursula is.
Nagyon jó.
Billy leparkolta a kisbuszt a nagy, fehér, kétemeletes ház előtt,
és kiszálltak. Minden csöndes volt és nyugodt, leszámítva a kék-
fehér szalagot, ami még mindig a verandán lengedezett.
Sebastian nyugtalanul nézett az épületre. A testek már
nincsenek itt, ezt tudta, de valami mégis gátolta, hogy belépjen
egy olyan házba, ahol gyerekeket végeztek ki.
– Jössz? – kérdezte Vanja a bejárati ajtóból. Torkel és Billy
már eltűntek odabent. Sebastian bólintott, és vett egy mély
levegőt. Úgyis látta már a nagy részét, és be kell, hogy tartsa
magának tett újdonsült ígéretét, miszerint sokkal több segítséget
nyújt ebben a nyomozásban, mint az előzőben. Szóval kénytelen
lesz jobban bekapcsolódni.
Ebbe beletartozott a helyszíni szemle is, akár akarta, akár
nem.
Felemelte a szalagot, és átbújt alatta, fellépkedett a hét
lépcsőfokon Vanjához, és megállt. Néhány méterre az ajtótól, az
előszobában ott volt a hatalmas, mostanra megszáradt vérfolt az
előszobapadlón. Sebastian kinyitotta a mappáját, és előkereste a
képet, amit a technikusok készítettek a hátán fekvő Karin
Carlstenről. A feketére égett lövésnyom a fehér pulóveren.
– Mit gondolsz? – kérdezte Vanja, és előrehajolt, hogy ő is
lássa a képet.
Sebastian felnézett, megszemlélte a bejárati ajtót, a lépcső
felé fordult, majd vissza.
– Tervezett gyilkosság – mondta aztán. – Nem hirtelen
felindulásból vagy haragból elkövetett.
– Honnan tudod?
– Nem tudom, de sok minden erre utal.
 Megfordult, és az udvar felé mutatott, ahol a kisbusz parkolt.
– Ha valahol máshol húzta volna fel magát a családon, akkor
hazamegy, összeszedi a fegyvert, leparkol, berohan, feltépi az
ajtót, betrappol. Ez viszont… – körbemutatott a kezével – arra
utal, hogy bekopogott, várt, felkészült, és a nő melléhez nyomta
a fegyvert, amikor az kinyitotta az ajtót.
Óvatosan átléptek a véren, haladtak befele a házba.
– Gyilkolt korábban? – merengett Vanja, miközben közeledtek
a konyhához. – Van értelme átnézni a megoldatlan eseteket?
– Talán. Nyilván nem esne nehezére újabb gyilkosságot
elkövetni – válaszolta Sebastian. Elmentek Torkel és Billy
mellett, akik megálltak a konyhában. Sebastian gyors pillantást
vetett a konyhaasztal felé, ahol a véres gyereklábnyomok még
mindig jól látszódtak. – Ez után biztos, hogy nem.
– Jan Ceder esete is ezt bizonyítja.
– Igen, ezt…
Torkel figyelte, ahogy Sebastian és Vanja a lépcső felé
haladnak, közben elővette a telefonját, és beütötte Ursula
számát. Első csengésre felvette.
– Bent vagyunk a házban. Mit találtál?
– A konyhában vagytok?
– Igen.
Ursula hátradőlt a székében odahaza, és lehunyta a szemét.
Bár távol tartotta magát a képernyőtől, míg Torkel a helyszínre
nem ért, a fejfájása egyre rosszabbodott.
– Megvannak még a véres lábnyomok, vagy valami helyi
tehetséget elkapott a takarítási mánia?
Torkel elmosolyodott. Akármi történt is, Ursula tartotta magát
nemlétező bizalmához minden olyan rendőrrel szemben, aki
nem a királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályánál
dolgozott.
– Megvannak.
– Mérjétek meg őket! Hogy milyen hosszúak.
 – Miért?
– Ellenőrizni akarok valamit – válaszolta Ursula, és Torkel
hallotta a hangján, hogy nem érdemes új információt kérni tőle.
Billy felé fordult.
– Légy oly drága, és mérd meg a lábnyomokat.
Billyn látszott, hogy meg akarja kérdezni, miért, de elharapta a
nyelvét, és kiment a kocsihoz. Torkel megvárta, míg
hallótávolságon kívül került, mielőtt folytatta volna a
beszélgetést.
– Hogy vagy? – kérdezte sokkal gyengédebb hangon. –
Fáradtnak tűnik a hangod.
– Hasogató fejfájásom van.
– Csak akkor dolgozz, ha bírod.
– Így is elég sokat pihentem. – Ursula visszaült a gépe elé, és
előkeresett egy dokumentumot, amiben félkövérrel megjelölt
néhány bekezdést.
– Hiányzol – hallotta Torkel hangját még halkabban, mint
azelőtt.
– Köszönöm, kedves tőled – válaszolta, majd kinagyította az
előtte levő szöveget. Tudta, hogy elutasítónak hangzik, de nem
volt ereje Torkelt felvidítani és a munkára is koncentrálni egy
időben, márpedig a munka most fontosabb. – Az előszobában
volt egy pár cipő és csizma harminckettes méretben, ez derül ki
az anyagból legalábbis, amit kaptam.
– Ha benne van, akkor stimmel. Ellenőrizzem? – Torkel az
előszobai cipőspolcra nézett. – Minden itt van.
– Nem kell – jött a válasza, Torkel pedig billentyűkopogást
hallott a háttérből. – Körülbelül húsz és fél centi.
– Micsoda?
– Egy harminckettes láb körülbelül húsz és fél centi hosszú –
magyarázta Ursula, és ismét behunyta a szemét, amikor
nyilallást érzett a fejében. A fájdalomcsillapító egyáltalán nem
segített. – Milyen hosszú a nyom?
 – Még nem tudom – mondta Torkel, de Billy már be is lépett
egy mérőszalaggal. Torkel a véres lábnyomok felé biccentett,
Billy pedig térdre ereszkedett.
– Az a teória, hogy a fiú, akit a szekrényben találtak meg,
átszaladt a konyhán a második lövés után, és belelépett a bátyja
vérébe – mondta Ursula, majd felállt, és a fürdőszoba felé indult.
– De először is, a nyomok olyasvalakihez tartoznak, aki ment,
nem futott, másodszor is a szekrényben megtalált fiúnak túl
kevés vér volt a talpán, ergo nem valószínű, hogy ő lépett bele a
konyhai vértócsába.
Kinyitotta a fürdőszobaszekrényt, és elővett egy másikfajta
gyógyszert, kirázott belőle egy tablettát, és a szájába tette.
Félretette a telefont, és a csapból ivott hozzá egy korty vizet.
Lenyelte a tablettát, majd visszatért a telefonhoz, és kiment a
fürdőszobából.
– Még ha a nagy része le is jött a lépcsőkön fölfelé, vagy
valami szőnyegen, máshogy nézett volna ki a talpa.
Ismét visszaült a számítógép elé, és előhozta a hatéves
képeit. Minden alkalommal belesajdult a szíve.
– Most csak néhány vérfolt látszik rajta, ami valószínűleg a
sajátja.
Billy kihúzta magát, és Torkel kérdő pillantással nézett rá.
– Durván huszonhárom centiméter.
– Huszonhárom centiméteres a nyom – továbbította Torkel az
információt Ursulának. A nő nem válaszolt. Csak a billentyűzetet
hallotta továbbra is.
– Az harmincöt-harminchatos méretnek felel meg.
Torkel azonnal megértette, mit mondott Ursula, hogy mire jött
rá, és mit bizonyított be a segítségével.
A nyomok a vérben nem a szekrényben talált fiúhoz tartoztak.
Valaki más is volt itt a házban.

– Ki képes ilyesmire?
 Vanja és Sebastian egymás mellett álltak, és a
gardróbszekrényt nézték. Sebastian előtt nyitva volt a mappa, de
egyikük sem nézett a képekre. A szekrénybeli nyomok
szükségtelenné tették. Elviselhetetlenné.
– Gyerekgyilkosságra? – kérdezte Sebastian.
– Igen.
– Többen, mint hinnéd. – Vanja kérdő tekintettel nézett rá. –
Hogy ezt meg tudd tenni, emberi mivoltától kell megfosztanod az
áldozataidat, átalakítani őket… valami nem emberivé. –
Sebastian elhallgatott. Odakint madarak csiripeltek.
Tavaszi dallamok.
Élettel teli dallamok.
– Ha ezt megtetted, a kor már nem számít – folytatta
Sebastian, és becsapta a mappát.
Megfordultak, és kimentek a hálószobából. Kijöttek a keskeny
előtérbe. Vanja a fürdőszobaajtó előtti vértócsára nézett.
– Mindez mit mond neked az elkövetőről? – kérdezte
körbemutatva a házban.
Mielőtt Sebastian válaszolhatott volna, Torkel kiáltott fel
lentről.
Jöjjenek le.
Azonnal.

Tévedtek, derült ki. Nem a kisöcs rohant át a véren.

Valaki más.
A nyomok mérete egy gyerekre vagy egy apró nőre utalt.
Valószínűleg egy gyerekről lesz szó, mert senki sem fordult a
rendőrséghez. A kérdés csak az, hogy kicsoda?
– Beszéltem Erikkel – mondta Billy, mielőtt visszajött volna a
konyhába. – Egy gyereket se jelentettek be eltűntnek szerda óta.
Nőt sem.
Torkel Vanjához fordult.
 – Kérdezd meg a legközelebbi szomszédokat, hogy vajon ki
lehetett itt.
Vanja bólintott, és kiment a házból.
– Kutasd át a házat újra – mondta Torkel Billynek. – Nézd
meg, hogy találsz-e nyomot egy ötödik személy után.
Billy megfordult, és visszament az emeletre. Sebastian
továbbra is ott állt. A lábnyomokat nézte a vérben, aztán a
nappali felé pillantott. Mi történhetett tehát valójában? Lelőtték az
anyát. Lelőtték az idősebb fiút, de aztán? Ketten néztek tévét a
nappaliban? Az öcs és még valaki? Az öcs elrohan. Át a gyilkos
előtt. Fel a lépcsőn. A gyilkos tudja, hogy a család két felnőttből
és két fiúból áll, az egyikkel már végzett, és látta a másikat, így
be se néz a nappaliba, ahol egy harmadik gyerek rejtőzik.
Lehetséges.
Még hihető is.
De aztán?
– Gyere! – szakította Torkel félbe a gondolatait.

Követték a véres lábnyomokat, míg el nem halványultak a lépcső

előtt.
– Tehát nem felfelé ment – állapította meg Torkel, és a
lehetőségeket mérlegelte. A lépcsőtől jobbra kisebb
dolgozószoba. Még arrébb két újabb ajtó. Az egyik egy
fürdőkádas fürdőszobába vezetett, ahol egy dupla mosdó és egy
vécé is helyet kapott.
A másik egy nagy mosókonyhába. A szoba hosszúkás, a falon
polcok, tele mindenféle kerti szerszámokkal és
hokifelszereléssel, a túloldalon mosó- és szárítógép, ami még
keskenyebbé tette a helyiséget. Néhány méterrel odébb a szoba
derékszögben bekanyarodott, és egy ajtóban végződött. Torkel
megrázta. Zárva. Eltekerte a zárat a kilincs fölött. Gyep terült
eléjük, egész a mezőig. Megvizsgálta az ajtót. Idősebb modell,
nem kell hozzá kulcs, hogy zárják. Csak be kell csapni maga
mögött az embernek. A helyszíni szemlét végző rendőröknek
semmi okuk sem volt felfigyelni rá.
Torkel és Sebastian kiléptek a napsütésbe a ház mögé.
– Végignézel több gyilkosságot – kezdte Torkel. – Idefutsz… –
Körbefordult, végignézve a környéken. – Merre mész aztán?
Sebastian gyanította, hogy a kérdés költői, de azért válaszolt.
– Mindenki másképp reagál. – Tett néhány lépést a füvön, és
az erdő felé fordult. Sehol egy épület a láthatáron, ami biztos
menedéket nyújtana. – Néhányan csak el akarnának futni innen,
amilyen messze csak lehet – magyarázta, és visszafordult
Torkelhez. – Gondolkodás nélkül, amilyen messze csak lehet.
Mások meglepően racionálisan gondolkodnának.
– Hogyan?
Sebastian a bezárt ajtóra nézett, elképzelte, hogy kinyílik, és
kijön egy gyerek vagy egy nő. Biztos azonnal megcsapja a
hideg.
– Reggel kilenc körül még eléggé hideg lehetett. A többiek
pizsamában voltak, és ő is mezítláb.
Torkel Sebastian felé fordult.
– Visszament volna?
– De ez az ajtó zárva volt.
Elindultak a főbejárat felé. A ház sarkánál Torkel megállt. Az
ereszcsatorna alatt a füvet kimosta a víz, helyén laza, nedves
föld.
Egy mezítlábas nyom. A nedvességtől kicsit kiterjedt, de
Torkel úgy becsülte, körülbelül akkora lehet, mint a benti nyomok
a vérben.
Az illető visszament. A bejárat felé.
Torkel kilépett, jóformán futott a lépcsőn fel a verandára. Az
előszobában megállt és bevárta Sebastiant. Mikor megjött,
Torkel idegeskedve hadonászott felé. Sebastian kezében csak a
mappa volt, így gondolta, arra van szüksége, és át is adta neki.
Torkel gyorsan kikereste a megfelelő oldalt.
 – Nem találtak harmincötös-harminchatos cipőt. – Bezárta a
mappát, és visszafordult Sebastianhoz. – Tehát úgy gondolod,
hogy aki menekült, bejött a kabátjáért és a cipőjéért?
– Úgy fest.
– Öt fogkefét találtam odafent, és ezt.
Torkel és Sebastian megfordultak. Billy állt a konyha ajtajában,
kesztyűs kezében egy kis, piros bőrönddel.
– A fiúk szobájában.
Torkel odalépett.
– Megnézted, mi van benne? – kérdezte.
Billy bólintott.
– Főleg ruhák. Száznegyvenhatos méretben. Lányruhák.
Megérkezett.
Egy alacsony kerítés és mögötte ott a hegy, amelynek
bejárata egyenesen a felejtésbe vezet. A sziklás, tátongó nyílás,
amely majd elnyeli, elrejti a külvilág elől. Ahogy Idebent is el volt
rejtve.
A bokrok mögött guggolt, olyan közel a bejárathoz, amennyire
azt a felfedezés kockázata nélkül meg merte tenni, és a barlang
előtti nyílt területet szemlélte.
Sehol senki.
Se autó, se hangok nem közeledtek.
Felállt, és amilyen gyorsan csak tudott, átvágott a kis, kavicsos
területen, egészen a kerítésig. Egy horpadt, sárga fémtábla
lógott acéldróton a nagylyukú kerítésen, rajta egy felemelt karú
rendőr, aki megálljt mutat, alatta a felirat:

IDEGENEKNEK TILOS A BELÉPÉS! GYEREKEK CSAK

SZÜLŐI FELÜGYELETTEL LÉPHETNEK BE A TERÜLETRE!

A rajz nyilván azokat akarta visszatartani, akik még ahhoz is

túl kicsik, hogy elolvassák a szöveget. Amúgy a kerítés alig egy
méter magas lehetett, az oszlopok pedig itt is, ott is kidőltek.
Gond nélkül át tudott mászni.
Mielőtt belépett volna a sötétségbe, azért elgondolkodott.
Éhes lesz.
Nem evett semmit reggel óta, amikor befalta az egész wrapot,
kivéve a lilahagymát. Nem ivott mást, csak a joghurtot. De majd
csak lesz valahogy. A víz átfolyik a talajon, megtisztul, és
becsöpög a barlangokba, ha jól rémlett. Föld alatti tavakat hoz
létre.
Az étel meg rendben van. Nála vannak a konzervek a
nyaralóból. Nem akart tovább várni. Olyan közel volt már. Csak
néhány méter, és örökre eltűnik. Elérhetetlenné válik.
Odakint is és Idebent is.
A kislány sietve megindult, átmászott a kerítésen, és
céltudatosan elindult lefelé a barlang régi bejáratán.
Elnyelte a sötétség.
Nicole Carlsten.
Billy feltűzött egy képet a rendőrségi szoba falára, Vanja pedig
a papírjaiban lapozgatott. Egy sötét hajú, tízéves kislány
mosolygott rájuk egy tipikus iskolai fotóról. – Tízéves, stockholmi
lakos. A fiúk unokatestvére.
– És biztosan tudjuk, hogy ő az? – kérdezte Erik az ajtó
melletti helyéről.
– Nem, nem biztos – felelte Vanja. – Torssonék szerint néha
átjött iskolai szünetekben, azt viszont nem tudták, ezen a héten
is itt volt-e.
– Hol vannak a szülei? – érdeklődött Sebastian, majd felállt, és
a táblához lépett.
– Az anyját már kerestük korábban, hogy beszámoljunk neki a
húga haláláról, de nem válaszolt. Elértem viszont a főnökét a
SIDA-nál[5], és kiderült, hogy épp útban van hazafelé Maliról.
– Mikor jön meg? – kérdezte Torkel.
– A telefonhálózat és a repülőgép-menetrendek nem túl
megbízhatóak arrafelé – mondta Vanja. – Azaz senki sem tudja.
– Ide kell hoznunk, amint leszáll a gépe – mondta Torkel, és ő
is felállt. Látszott rajta, hogy a szokásos fel-alá járkálásába akar
belekezdeni, de a szoba nem elég nagy hozzá, így karba tett
kézzel állt meg az ablaknál. – A szomszédok korábban nem
mondtak semmit arról, hogy más gyerek is szokott ott lenni. Ha
az anyja Afrikában van, az megmagyarázza, miért nem hiányolta
senki – foglalta össze. – Tehát abból indulunk ki, hogy ő az.
Mindenki egyetértőn bólintott.
– Mit tudunk még a lányról? – kérdezte Torkel Vanjától, aki
előtt papírok hevertek.
 – Amint azt megállapítottuk, tízéves, a szülei elváltak, az
anyjával él, az apja Brazíliában lakik, nulla vagy igen kevés a
kapcsolat vele, ha jól értettem.
Csak képzelődött volna, vagy tényleg némi szomorúságot vélt
felfedezni a hangjában Sebastian?
– A tanárai szerint intelligens, és érettebb a koránál. – Vanja
vállát vonogatva söpörte össze a papírokat. – Nemigen lehet
sokkal többet mondani róla.
– Biztos, hogy eltűnt?
Mindenki, még Sebastian is Billy felé fordult.
– Lehet, hogy elhurcolták – magyarázta tovább az elméletét. –
A gyilkos elvitte a cipőjét és a kabátját az előszobából, hogy ne
keressük.
– Nem – mondta Sebastian. – Ha a gyilkos észrevette volna,
már nem élne.
– És ezt te persze tudod? – kérdezte Billy, ő maga is észlelve,
hogy kissé ingerülten cseng a hangja. Nem volt új élmény
számára, hogy Sebastian helyreigazítja és megkérdőjelezi, de a
magabiztos hangjában mégis volt valami bosszantó.
– Igen.
– Hogy lehetsz biztos benne?
– Az a munkám, hogy biztos legyek, és jó vagyok a
munkámban.
Találkozott a pillantásuk. Billy összeszorította a fogát. Ezt a
vitát úgysem tudja megnyerni. Akármit is gondolt a csapat
Sebastianról, sosem kérdőjelezte meg a hozzáértését.
– Tehát eltűnt, nem elrabolták – törte meg Torkel a csendet,
megerősítve ezzel Billy gondolatait. Sebastian ismét a kitűzött
képre nézett.
A lány sötét haját lófarokba fogta, kivéve két tincset, ami
előrelógott, keretbe foglalva az arcát. Piros pulóverének gallérja
alól fehér blúz kandikált ki. Teli szájjal nevetett a képen, mosolya
beragyogta az arcát, fölért egészen a barna szeméig.
 Sabinénak is sötét haja és barna szeme volt.
– Sebastian…
Visszarántották a valóságba. Torkel és a többiek úgy néztek
rá, mintha választ várnának valamire. Hogy mire, arról fogalma
sem volt.
– Mi az?
– A lány. Nicole. Mit gondolsz róla?
Sebastian gondolkodott egy kicsit, csak aztán válaszolt.
– Elbújt a nappaliban. Várt, amíg a gyilkos eltűnik. Aztán
visszament a ruháiért, hogy ne fázzon később. – Szünetet tartott,
és ismét a mosolygó lány képére nézett. – Nem esztelenül
rohangál körbe-körbe, hanem tudatosan tartja magát távol.
– Hol lehet?
– Mindenesetre a rendőrségre nem akar menni. Két nap alatt
simán odatalált volna. Más célja van.
A fénykép felé fordult, és rátette az ujját, mintha így többet
megtudhatna arról, mi játszódik le a lány fejében.
– Nem biztos, hogy számunkra értelmesnek tűnik, de neki
magától értetődő. Racionálisan jár el, mármint a saját logikája
szerint.
– Hát ez baromi nagy segítség volt – mondta Billy halkan, de
nem elég halkan ahhoz, hogy a többiek meg ne hallják.
Erik a négy nyomozóhatósági kollégájára nézett, egyre
kedvetlenebbül. Nem épp egy együttműködő csapatot sikerült
idehozatnia.
– Akkor hogyan tovább? – kérdezte Torkel felé fordulva, aki
mély levegőt vett. Igen, hogyan tovább?
Van egy lány. Valószínűleg traumatizált. Több mint két napja
távol. A természetes persze az lenne, hogy összetoboroznak
annyi embert, amennyit csak lehet, és nekiállnak keresni, de
ezzel fennáll a kockázata annak, hogy a gyilkos megtudja, van
egy szemtanú. Életveszélybe sodorhatják a gyereket.
 A másik lehetőség az, hogy megtartják maguknak az
információt, ameddig csak lehet, nem kérnek segítséget a
kereséshez, amivel viszont azt kockáztatják, hogy esetleg soha
nem találják meg.
A többiekre nézett, válaszra várva.
Az alternatíva igazából nem is volt alternatíva.
– Hát akkor mindent bele!

Torkel úgy becsülte, körülbelül nyolcvan ember gyűlt össze.

Legtöbben villámgyorsan mozgósított polgárőrök és szolgálaton
kívüli rendőrök voltak, de volt köztük szép számmal önkéntes is.
A Missing People szervezetének egyik szóvivője megígérte,
hogy másnapra kétszer ennyi embert tud hozni, ha még mindig
szükséges. Annyian voltak, hogy be sem fértek a rendőrség
épületébe. Kint, a székház előtt vázolták a történteket, és
egyben sajtókonferenciát tartottak. Erik Flodin és a nagy térkép
köré gyűlt mindenki, aki kutatni fog a lány után, az erről tudósítók
pedig egy nagyobb körben álltak körülöttük.
Billy körbejárt és lefényképezett mindenkit, aki ott volt, miután
Sebastian emlékeztette őket arra: nem szokatlan, hogy a tettes
visszatér a helyszínre, vagy megpróbál bekapcsolódni a
nyomozásba.
Torkel Sebastiant kereste, de sehol sem látta. Biztos megint
bement az épületbe. Torkel sem akart előtérbe kerülni. Erik
ismerte a környéket, az embereket, jobb, ha ő tartja az
eligazítást, még ha hivatalosan nem is ő a nyomozás vezetője.
Torkel végignézett az egybegyűlteken, és egy arcot felismert.
Pia Flodin. Elkeseredettnek tűnt. Öt gyilkosság két nap alatt,
ezek után tényleg már csak egy eltűnt tízévesre volt szüksége.
Torkelt kissé meglepte, hogy a nő is eljött – nem inkább a PR-
osztályon kéne mentenie a menthetőt? De ugyanakkor érthető,
hisz itt az összes kamera, és idén választások vannak.
 Torkel tovább nézelődött az emberek között, és felfedezte
Axel Webert, aki kivált a többi újságíró közül, és elindult felé.
Weber tavaly leleplezett egy történetet két menedékjogot kérő
afgánról, akik eltűntek, és kapcsolatba hozta őket egy
hegyekben eltűnt családdal és a katonai hírszerzéssel, de csak a
felszínt karcolgatta. Elég sokan megtettek elég sokat, hogy
elsimítsák az ügyet. Sikerrel.
Weber most Torkel mellé állt, kezében a jegyzetfüzetével.
– Mit gondolnak, vajon látta a lány a gyilkost?
– Ha odafigyel Erikre, megtudja, mit gondolunk.
– Ha azt állítom, hogy látta a gyilkost, cáfolni fogja?
Torkel az újságíró felé fordult.
– Nem tudjuk, mit látott, és mit nem. Csak meg akarjuk találni.
– Tehát nem cáfolja?
Torkel nem válaszolt, figyelmét megint az eligazításnak
szentelte, amely a végéhez közeledett. Hamarosan lemegy a
nap. Mindenki kapott egy képet Nicole-ról. Megmutatták, melyik
házból tűnt el. Valószínűleg több mint ötven órával ezelőtt.
Kiszámoltak egy átlagsebességet, és feltételezték, hogy esetleg
körben jár. Így kiválasztottak öt területet, ahol a
legvalószínűbben bujkálhat, és a területeket kiosztották a kisebb
csoportok között. Minden csapat kapott egy vezetőt: Vanját,
Torkelt, Billyt, a polgárőrség egyik parancsnokát és a Missing
People képviselőjét. Mindegyikük felelt a területért és az
utólagos beszámolóért.
Telefonszámokat és adó-vevőket osztottak szét, valamint
ételcsomagokat és termoszokat.
Erik azzal zárta le a megbeszélést, hogy ő ott marad, és
kapcsolattartóként funkcionál a csoportok között, övé az akció fő
felelőssége. Mindenki neki fog jelenteni.
Beindultak az autók, és rövidesen senki nem maradt a
rendőrség előtt.
 Erik végignézte, ahogy az utolsó jármű is kikanyarodik balra a
Bergebyvägenről, és elindult a bejárat felé. Pia szaladt mellé.
– Beszéltél Frankkal?
Erik megállt.
– Nem.
– Nem kéne?
Erik elgondolkodott. Volt valami Pia javaslatában. Frank
Hedén volt a helyi vadőr. Senki nem ismerte a Torsby körüli
erdőket jobban, mint ő és a kutyái, de tavaly betöltötte a
hatvanadik életévét, és néhány hónappal később csontrákot
diagnosztizáltak nála. Erik nem szívesen kereste volna fel, hogy
szívességet kérjen tőle.
– Ha benne akart volna lenni, eljött volna… – kezdte, de nem
sikerült teljesen végigmondani, amit gondolt.
– Ha akarod, hogy segítsen, fog, ha megmondod, én kérem rá
– mondta Pia, és Erik karjára tette a kezét.
Valószínűleg így igaz.
Frank Hedén évekig dolgozott az önkormányzatban a
szociáldemokraták képviseletében. Ő volt a szóvivő, amikor Pia
elindult a politikai pályáján, és mondhatni a mentora lett. Közel
álltak egymáshoz.
Erik elgondolkodott, aztán bólintott. Megért egy próbát.
– Remek – mondta Pia, előrehajolt, és szájon csókolta a férjét,
aki aztán elindult az autója felé. Integetett, amikor elhajtott, Pia
pedig mosolyogva visszaintegetett, de a mosoly le is hervadt az
arcáról, amint Erik eltűnt.
Meg kell találniuk a lányt.
Pontot kell tenni az ügy végére.
Rákeresett a Google-ban Torsbyre az ebédszünetben, és az
önkormányzat saját honlapja és a Wikipedia után a következő
három oldal kizárólag a gyilkosságról és a gyors, könyörtelen
halálról szólt. Tényleg nem jó az önkormányzatnak ez a cécó, és
ami nem jó az önkormányzatnak, nem jó neki sem.
 Márpedig ő épp az ellenkezőjére törekedett.

[5] Swedish International Development Cooperation Agency, a

svéd külügyminisztérium egyik szervezete: a fejlődő
országokkal, emberi jogokkal és egyenjogúsággal foglalkozik
többek között.
Sebastian az ideiglenes főhadiszálláson üldögélt. Egy ideig
hallgatta odakint a mondandókat, de meglehetősen unalmasnak
tartotta, ezért újra bement, miután nem túl kedvesen az emberek
tudomására hozta, hogy nem óhajt részt venni a
kutatóexpedícióban.
Sebastian Bergman nem császkál az erdőben libasorban, és
nem ordibál. Ezt a fajta feladatot a túlkoros katonáknak,
iskolaundorban szenvedő gimnazistáknak és munkanélküli
háziasszonyoknak találták ki. Nem Európa egyik legjobb
kriminálpszichológusának.
Túl kevés inger.
Túl sok természet.
Felnézett a falon függő képre.
Nicole…
Ki tesz ilyesmit?
Valószínűleg egy férfi; nagyon ritka a női sorozatgyilkos. De ki
sétál el egy házhoz fegyverrel a kezében, azzal az eltökélt
szándékkal, hogy megöl négy embert, akikből kettő gyerek?
Valaki, aki gyűlöl. Aki bosszút akar állni, aki nem lát más
megoldást a problémáira. Biztos, hogy van személyes kapcsolat.
Ezért volt hülyeség, hogy Torkel azt javasolta a szomszédoknak,
utazzanak el egy időre. Nem egy őrültről van szó, aki
véletlenszerűen körbejárja a házakat. Ezt a gyilkosságot
megtervezték. A gyilkos úgy gondolta, Carlstenék megérdemlik a
halált.
Nicole…
Valami személyes konfliktusba kerültek Carlstenék a
gyilkossal? Valószínűleg. Legalábbis ő így látta. De miért kellett
az egész családot megbüntetni? A gyerekeket? Fontos volt
számára, hogy mindenki meghaljon. Bizonyára kutatott a
szekrényben bujkáló fiú után…
Sebastian felnézett az idővonalra. CEDER MEGFENYEGETI
CARLSTENT AZ USZODA ELŐTT. Jan Ceder más tészta. Ő
fenyegetést jelentett. Szükséges volt eltenni láb alól, hogy
mentse az irháját. A család volt az elsődleges célpont.
CARLSTENÉKET LELÖVIK.
Nicole…
Miért most? Miért most lőtték le őket? Történt valami, vagy
változott a helyzet, vagy a gyilkosnak fel kellett készülnie? Meg
kellett győznie magát. Szimbólumokká változtatni őket emberek
helyett, hogy meg tudja tenni. Ez időbe telhet…
A SZOMSZÉD LÁNY TANÚVALLOMÁSA. KÖZELI KÉPEK
EGY TÖLTÉNYHÜVELYRŐL. AZ ELKÖVETŐ LÁBNYOMÁNAK
GIPSZBE ÖNTÉSE.
Nicole…
Az ajtó nyitva állt, amikor a szomszéd lány megérkezett. Még
csak kísérletet sem tettek a testek eltüntetésére. Mit mond ez el?
Hogy nem számít, mikor találják meg a holttesteket. Miért?
A gyilkos nem menekült el. Továbbra is itt maradt a környéken,
vagy legalábbis nem túl messze. Két órával azután ölte meg Jan
Cedert, hogy hivatalosan is bejelentették a szabadon
bocsátását…
HALOTT CEDER A KUTYAFUTTATÓBAN.
Nicole…
Sebastian félbeszakította a gondolatait. A tekintete újra a
mosolygó, sötét hajú, barna szemű lány fényképét kereste.
Sabine pár évvel lenne csak idősebb.
Sosem gondolt rá még így.
Idősebbként.
Sosem gondolt bele, milyen lett volna elkísérni az első napján
az iskolába, és sosem képzelte el magát, mint büszke apát az
iskolai műsorokon vagy sporteseményeken. Sosem gondolt rá,
milyen örömök, nehézségek és felfedezések jöhetnek még a
négyéves kor után. Sosem gondolt bele, hogy egy tinédzser apja
lett volna, és neki kellett volna beavatnia őt az önálló felnőtt lét
rejtelmeibe.
Ezért tért vissza mindig a fényképhez? Sabinét látta? Ez
esetben kész őrültség. Rengeteg sötét hajú, barna szemű
lánnyal találkozott az óta a nap óta, és sosem reagált így.
Nicole…
Sabine sosem öregedett a számára. Az a kíváncsi négyéves
maradt, akit jobban szeretett, mint értett, és aki mindig a
középpontban állt. Aki mindent akart, mindent tudott, mindent
kipróbált, és elég gyorsan rájött, hogy kell kimászni egy rácsos
ágyból.
Volt egy szabályuk: Sabine a saját ágyában alszik el. Hogy
aztán ott marad-e, vagy bekerül az ő ágyukba az éjszaka
folyamán, az nem számított. 2004 őszén, az utolsó ősszel,
majdnem minden éjszaka átjött. Sebastian gyakran már arra
felébredt, ahogy végigtrappol a parkettán, de ha arra nem is,
akkor a kijelentésre, miszerint „itt akarok aludni”, amit egy párna
követett, majd maga Sabine, aki befészkelődött közé és Lily
közé. Mindig betakarta a saját takarójával, és átölelte.
Leggyakrabban a kislány megfogta az ujjait a bal kezével, jobb
hüvelykujj a szájba, és pár perc múlva már aludt is…
Sebastian összerezzent, amikor bekopogtak, és
másodpercekkel később Fredrika jött be a szobába.
– Maradt kávé. Kér?
Sebastian kihúzta magát a székén, tényleg nagyon messzire
vitték a gondolatai. Szinte olyan érzés volt, mintha most kelt
volna fel. Mióta ülhetett így? Fredrikára nézett, és látta, hogy az
arckifejezése udvariasan kérdőből valami másba vált.
Zavarodottság? Feszengés? Együttérzés?
 Letette a termoszt az asztalra két zöld-fehér csésze
társaságában.
– Tényleg szörnyű ez az egész – mondta, és
jelentőségteljesen a tábla felé biccentett. Sebastian értetlenül
nézett egy pillanatig, mielőtt megérezte volna, hogy nedves az
arca. Itt ült, és bőgött? Gyorsan végighúzta a tenyerét az arcán.
Ezek szerint igen. Innen Fredrika reakciója. Nem várta volna,
hogy a gyilkossági ügyosztály kriminálpszichológusát könnyek
között találja. Erre itt ül, egy érzékeny férfi, aki magányában
elsírja magát az áldozatok és az értelmetlen erőszak miatt. De
ettől függetlenül Fredrika úgy állt, mintha mi sem történt volna.
Aztán egyszerűen elfogadta Sebastian érzelmeit.
Talán kedvelte az érzékeny férfiakat.
Talán már rendelkezett is eggyel.
– Sokan jelentkeztek keresni – mondta Sebastian, és
megköszörülte a torkát, hogy helyreigazítsa a hangszálait. – Az
embernek örül a szíve, ha ilyen elköteleződést lát egy tragédia
közepén. – Felnézett, és Fredrika tekintetét kereste. A nő
bólintott. – A férje is eljött? – kérdezte olyan semleges, csevegő
hangon, ahogy csak tudta.
– Nem vagyok férjnél.
Sebastian bólintott, és halványan elmosolyodott. Azt már nem
kérdezi meg, barátja van-e. Részben, mert akkor egyértelmű
lesz, mire megy ki a játék, részben meg már eléggé biztos volt
abban, hogy Fredrika egyedülálló. A legtöbb ember az ilyesfajta
válaszokhoz hozzátett volna egy „de a barátom benne van a
csapatban” vagy „és a barátom ma sajnos nem tudott eljönni”
félmondatot, már ha létezett volna az a barát.
– Kér kávét? – kérdezte a termosz felé biccentve. – Még
meleg.
Sebastian még jobban kihúzta magát a széken. Muszáj lesz
elűznie a gondolatait. Egy újabb magányos éjszaka a kék
virágos szobában nem csábította. Felvillantotta legelbűvölőbb
mosolyát.
– Csak ha ön is velem iszik…
Öregnek tűnik, gondolta Erik, amikor Frank kinyitotta az ajtót, és
beengedte őt a házba. Lefogyott, a nadrágot erősen meghúzta a
dereka körül egy szíjjal, amitől az ráncot vetett, az ing pedig
lazán lógott a felsőtestén. Szakállas arca beesett, Eriknek pedig
nem rémlett, hogy korábban ekkora táskák lettek volna a szeme
alatt. Az egyetlen, ami olyan volt, mint régen, a rövid, acélszürke
haja, ami egyenesen felállt, és ami Eriket egy képregényhősre
emlékeztette, Mike Nomadra, akiről gyerekkorában olvasott.
A rendőr levette a cipőjét, és az idősebb férfi után indult a
konyhába. Képzelődött csak, vagy Frank biceg? Évek óta volt
prosztatarákja, de tavaly októberben nagyon fájni kezdett a
farokcsontja, és végül elment orvoshoz. A prosztatarák áttételei
a gerincoszlop végén telepedtek meg. A sugárzás és a
kemoterápia átmenetileg késleltették a folyamatot, de nem
lehetett tudni, meddig tud még lábra állni.
Erik nem kért kávét, és leült a kis, négyszögletes asztalhoz a
fal mellé. Ismeretlen és nem túl kellemes szag terjengett a
konyhában. Zsiradék és… betegség, gondolta Erik, miközben
nézte, ahogy Frank filtert tesz a kávéfőzőbe, és elkezdte kimérni
a kávét.
– Hogy vagy? – kérdezte, és remélte, hogy nem kap egy
egész kórlapot válaszként.
– Hát csak úgy, tudod, napról napra élek.
Erik csöndben ült. Erre mit lehet válaszolni? Frank
bekapcsolta a kávéfőzőt, és visszatette a kávésdobozt a
szekrénybe.
– Pia üdvözletét küldi – mondta Erik, hogy megtörje a csendet.
– Üdvözlöm én is, remélem, hamarosan meglátogat.
 – Igen, biztos, csak most kicsit sok minden összejött…
Frank bólintott magának, de Eriknek az az érzése támadt,
Frank csalódott, hogy Pia nem jön gyakrabban.
Csalódott és magányos.
Belátta, hogy sajnálja Frankot. Piával már többször is
beszéltek róla. Egy rákról szóló diagnózist senki sem fogad
örömmel, de Frank esetében felért egy katasztrófával.
Már így is annyira rájárt a rúd. A felesége, Aina, meghalt egy
autóbalesetben bő nyolc évvel ezelőtt. Csak egy gyerekük volt,
Hampus: huszonnyolc éves, és otthon lakott. És ez így is marad,
legalábbis saját lakása sosem lesz. Többszörösen fogyatékos.
Erik agykárosodásról, epilepsziáról és részleges bénultságról
tudott, de még valami más is rémlett neki. Az önkormányzat
biztosította, hogy Frank heti nyolcvanöt órában segítséget
kapjon, de a fennmaradó időben egyedül gondoskodott
Hampusról. Hogy mi lesz, ha Frank eltávozik az élők sorából,
arra Erik nem akart gondolni.
Frank sem, feltehetőleg.
– Miben segíthetek? – kérdezte, és leült Erikkel szembe,
összekulcsolt kezeit az asztalon pihentetve.
– Hallottál az eltűnt lányról?
– Aki látta a Carlsten-gyilkosságot? – kérdezte a fejét rázva. –
Borzalmas történet. Szörnyűséges.
– Ismerted őket? – kérdezte Erik.
– Tudtam, kik ők, tulajdonképpen sosem találkoztam velük, de
alig öt kilométerre laktak innen.
Megint megcsóválta a fejét.
– Muszáj megtalálnunk a lányt – folytatta Erik, és előrehajolt,
mintegy súlyt adva a szavainak.
– Igen, megértem.
– Arra gondoltam… vagyis Pia rád gondolt – korrigálta Erik
saját magát. – Ismered a környéken az erdőket, és Pia úgy
gondolta, talán a kutyák a segítségünkre lehetnének.
 Frank felnézett, és Eriknek rögtön feltűnt, mennyire kételkedve
néz rá.
– Már jó ideje eltűnt, ugye? – kérdezte a szakállát simogatva.
– Több mint két napja, ötven-ötvenöt órája talán – erősítette
meg Erik. – De nálunk van néhány ruhája, ami talán
megkönnyítheti a helyzetet.
– Két nap az nagyon sok, ha a kutyákra akarjuk bízni.
Most Eriken volt a bólogatás sora. Frank felállt, odalépett a
kávéfőzőhöz, ahol az utolsó csepp barna folyadék is lecsöpögött
a kanna fenekére.
– Szívesen segítenék, ezt úgyis tudjátok, de két óra múlva
elmegy az ápoló, én meg nem hagyhatom Hampust magára.
– Nem, persze hogy nem – Erik ismét elhallgatott. Ez ellen
nem lehetett érveket felhozni. De aztán eszébe jutott valami.
Úgyis az önkormányzat szóvivőjének a férje, az ápolót pedig az
önkormányzat küldi. Kihúzta magát az utolsó kísérlete előtt.
– Ha úgy gondolod, hogy a kutyák azért tudnának segíteni,
akkor el tudom intézni, hogy valaki jöjjön, és vigyázzon a srácra.
– Frank néma csöndben töltötte ki a kávét, és tette vissza a
kannát, majd egy sóhajtással elzárta a kávéfőzőt. – Már ha van
erőd – tette hozzá Erik.
– Van erőm. – Frank megfordult, és a konyhapulthoz
támaszkodva kortyolta a kávéját, miközben gondolkodott. – Ki
lennék, ha meg se próbálnám?
– Köszönöm.
– Adj egy negyedórát, hogy rendbe szedjem magam.
Frank magával vitte a csészéjét, Erik pedig hallotta, ahogy
felmegy az emeletre. Elégedetten dőlt hátra. Jó, Pia ötlete volt
felkeresni Frankot, de ő vette rá, hogy csatlakozzon. Mert nem
sablonokban gondolkodott. Milyen jó lenne, ha este azzal a hírrel
jöhetne haza, hogy Frank és a kutyái megtalálták a lányt.
Hogy reagálna erre Pia? Boldog lenne, és talán hálás is. Két
olyan állapot, ami mostanában sajnos nagy ívben elkerülte.
 Túl sokat dolgozott.
Torsby nem volt éppen az ország legnagyobb települése.
A száznyolcvanötödik helyen állt, amikor Pia legutóbb
ellenőrizte, de attól még sok volt a teendő. Valójában rengeteg.
Az utóbbi hónapok szokatlanul keményre sikeredtek.
A választási év kezdete, mindennel, ami ezzel együtt jár,
tervezés és pozicionálás. Végül jött az ételbotrány februárban,
az egyik, az önkormányzat által üzemeltetett idősek otthonában.
Újságcikkek a szolgálati járművek hiányzó vezetési naplóiról, a
FilboCorp örökös tüntetései, viták különböző díjazásokról,
szokatlanul agresszív ellenzék, aki már most a jövő évi büdzsét
kritizálta, bár csak júniusban kerül napirendre, tuberkulózis egy
óvodában. Most pedig: öt gyilkosság és egy eltűnt lány.
Erik azon volt meglepve, hogy egyáltalán bírja.
Minden egyes nap. Nullától huszonnégyig.
Pia mindig is politikus volt. Őszintén szólva az utóbbi időben
inkább az, semmint feleség vagy anya. És ha megkapja, amit
akar, az sem segít majd. A múlt hónapban a värmlandi
választókörzet őt jelölte a helyettes ügyvezető pozícióra az
irányító testületbe. Akkor aztán az abszolút elitben találja majd
magát. Nem fog kevesebb időt szentelni a politikának. A napnak
csak huszonnégy órája van, márpedig ha még néhány órát
hozzá akar csapni a munkanapjához, azt máshonnan kell
elvennie.
Tőle és a családtól.
Kicsinyesség volt így gondolkodni, ezt tudta, de nem tehetett
róla. Ő Karlstadban dolgozott. Már az autóvezetésre fordított idő
is csökkentette azoknak az óráknak a számát, amikor
találkoztak. Ami így is elég kevés volt. Ugyanakkor Pia teljes
erőbedobással tette, amit tennie kellett. Változtatni akart, és
legkomolyabb meggyőződésévé vált, hogy tud is. Jobbá teheti
Torsbyt mindenki számára. Elkötelezettsége és buzgalma
messze meghaladta a kollégáiét, már ahogy Erik látta. Ezért
haladt rohamléptekben Stockholm felé. Mindenekfelett a párt és
az önkormányzat javát akarta.
Talán ezért ült most itt abban reménykedve, hogy Frank és a
kutyái megtalálják a lányt. Hogy ismét ő legyen a legfontosabb.
Legalább egy este erejéig.
Hideg volt.
Sokkal hidegebb, mint hitte.
A barlang mozdulatlan levegője nem lehetett melegebb nulla
foknál. Összegömbölyödött a hasadékban, amit talált, a térdét az
arcához húzta, és átkarolta a lábát. Így kicsit melegebb lett, de
nem tudta ellensúlyozni a hideget, ami a nedves kövekből áradt
felé. Vacogott a foga is, vette észre. Vett néhány mély levegőt,
és próbált ellazulni, ahogy csak tudott. Jobb lett…
Egy ideig azon gondolkodott, ne vegye-e le a kabátját, és
feküdjön arra, de inkább hagyta. Feltehetőleg melegebben tartja
így, ha rajta marad.
Lehunyta a szemét.
Semmi változás. Akkora volt a sötétség, hogy nem számított,
nyitva van-e a szeme, vagy csukva.
De azért becsukta.
Az egyetlen, amit hallott, a lélegzetvétele volt. Olyan mértékű
volt a csönd, hogy akár süket is lehetett volna. Fel se tűnne, ha
megsüketülne és megvakulna idebent. Illett hozzá mindez.
A sötétség és a csönd.
Senki sem találja meg.
Senki sem találta meg a fiúkat, akik itt haltak meg.
Ő sem akarta.
Akkor miért volt itt? Hogy senki se találja meg. Örökre itt akar
maradni? Azt hogy bírná ki? A fiúk meghaltak. Azért jöttek ide,
hogy meghaljanak?
Idegesen hessegette el a kérdéseket. Azért jött ide, hogy senki
se találja meg. Nem akarja, hogy megtalálják. Ennyire egyszerű.
Legalábbis nem most. Talán később. Annyira előre még nem
gondolkodott. Csak biztonságos helyre akart jutni. Ez minden,
legalábbis egyelőre. A többiről majd később.
Valószínűleg megpróbálja majd elérni anyát. Ő biztos tudja, mi
a teendő.
De nem volt nála telefon. Arra nem gondolt, amikor
visszafordult. Az ágya mellett töltődött a készülék, amikor
Freddel tévét néztek, amikor becsöngettek, amikor a lövés…
Nem!
Nem gondol rá. Arra. Az Odakintre. Az nem volt Idebent.
Idebent még mindig csönd van. Oda kellett eljutnia. Teljes
egészében. Bezárni magát oda. Most, hogy ideért, már tudott
erre koncentrálni. Hamarosan úgyis el kell gondolkodnia, hogyan
tovább. De nem most.
Talán soha.
Talán minden, amire szüksége van, megtalálható Idebent. Ha
teljes valójában sikerül odajutnia. Talán sosem kell elhagynia a
nyugalmat a helyen, ami nem is volt hely.
Nyugalom. Feledés.
Észre se vette, amikor elaludt.
Sebastian kijött a vécéről, és visszament a kissé szűk szobába,
amit a rendelkezésükre bocsátottak. Benézett minden ajtón, ami
előtt elment, és találkozott Fredrika pillantásával, aki az
íróasztalánál ült jobb kéz felé. Egy biccentés és egy kis mosoly,
aztán tovább. Még ha úgy is érezte, hogy Fredrika igent
mondana egy vacsorameghívásra, ami aztán valószínűleg
szexhez vezetne vagy Fredrikánál, vagy az ő kék virágos
szobájában, végül nem kérdezte meg. Elvesztette az
érdeklődését.
Fredrika túl néma. Míg kávéztak, kevés esélyt adott neki
továbbhaladni. Lehetetlenné tette, hogy Sebastian megállapítsa,
jó nyomon van-e, arra kényszerítette, hogy túl sokat találgasson,
és ezzel hátráljon, változtasson, korrigáljon. Túl sokat.
A csábítás nem az a társastánc lett, aminek lennie kellett volna
ahhoz, hogy Sebastian fenntartsa az érdeklődését, hanem egy
egyszemélyes darab. Így aztán elengedte, és komolyan
elkezdett dolgozni azon, amiért jött. Egy elkövetői profilon.
Egy órával később Erik ment be hozzá, és beszámolt róla, mit
tudtak meg Ceder elhalálozásának körülményeiről. Nem sokat.
Filipstadi barátainak ötlete sem volt, kinek kölcsönözhette a
fegyverét. Ők nem voltak vadászok, és nem beszéltek ilyesmiről,
magyarázták. A legközelebbi szomszédok magányos farkasként
jellemezték Cedert. Nem jártak össze. Köszöntek, ha találkoztak,
de erre is csak ritkán került sor. Erik a térképen is megmutatta.
A szomszédok háza körülbelül egy kilométerre volt.
Sebastian bólintott. Mikor a Cederről szóló részletes
információkat megkapta, át kellett gondolnia a dolgokat egy
kicsit. Nem teljesen biztos, hogy Ceder azért hazudott, hogy
védjen valakit, akit jól ismer. Az is lehet, hogy fontosabb volt neki
hátráltatni a rendőrséget, mint tisztázni saját magát.
Minél többet olvasott Cederről, annál élesebben rajzolódott ki
előtte egy hatóságokat gyűlölő, klasszikusan önfejű figura képe.
Erik tovább mesélt, ismét átkutatták Ceder lakását. Fabian
elküldte a jelentést: semmi sem utalt rá, hogy a gyilkos
egyáltalán bement. A legvalószínűbb az volt, hogy a ház előtt
találkoztak. Azzal kapcsolatban sem találtak nyomot, hogy hol
lehetett korábban a fegyver.
Megkapják majd a híváslistákat a mobilszolgáltatótól, de
Ceder saját híváslistáján nem szerepelt semmi, miután
kiengedték. Elképzelhető, hogy kitörölt néhány beszélgetést, de
akkor majd hétfőn többet tudnak. Az egyetlen, akivel online
kapcsolatban volt azóta, egy ukrán nő. Tehát ha eszébe is jutott
a zsarolás lehetősége, úgy tűnt, nem sikerült lépéseket tennie,
mielőtt meggyilkolták.
Sebastian megköszönte a tájékoztatást, és azt mondta,
legjobb lesz, ha Erik beszámol minderről Torkelnek és a
többieknek is, amikor visszatértek. Látta, hogy Erik arca
elfelhősödik.
– Ezt maga is megteheti, ugyebár? – kérdezte, anélkül hogy
leplezni próbálta volna ingerültségét.
– Tudja, vannak azok az emberek, akik üzeneteket vesznek
át, aztán továbbítják őket más embereknek – mondta Sebastian,
és kihúzta magát a széken. Elég mulatságos volt Eriket cukkolni,
mert olyan nyilvánvalóan mutatta ki elégedetlenségét. –
Titkárnőnek hívják őket, én pedig nem vagyok az.
Erik szó nélkül sarkon fordult, Sebastian pedig visszatért a
munkájához.
Már egy órája besötétedett, amikor hallotta, hogy a többiek
visszatértek a rendőrségre. Sebastian felállt, és kiment a
folyosóra. Vanja érkezett elsőként, nyomában Erikkel, Torkellel,
majd végül Billyvel. Sebastiannak kérdeznie sem kellett.
Rezignált, elcsigázott arckifejezésük mindent elárult.
Nem találták meg a lányt.
Nem akart tömeggyilkossá válni, de a Wikipedia szerint az lett.
„A tömeggyilkosság nagy számú ember életének kioltása
általában rövid idő alatt.”
Vannak dolgok, amiket egyszerűen meg kell tenni, gondolta a
számítógép előtt ülve.
Bizonyára megírták volna, ha megtalálják a lányt?!
Szörfözött a különböző oldalakon. Minden újság honlapján.
Helyi, országos és norvég lapokon.
Semmi.
Az Expressen három órával ezelőtt frissített utoljára:

A SÖTÉTSÉG VETETT VÉGET A KERESÉSNEK

Az alatta levő szöveg nem szolgált újdonsággal.

Összefoglalása a nap összes cikkének.
A gyilkosság. A lány. Az eltűnés.
A rendőrség továbbra sem cáfolta, hogy a lány láthatta a
gyilkost.
Különösen az esti lapok szerették az ilyesfajta történeteket.
Először megölnek egy egész családot. Aztán az egyik
gyanúsítottat, akit elengedett a rendőrség, holtan találják, végül
a hab a tortán egy ártatlan gyerek, aki eltűnt, miután szemtanúja
volt a szörnyűségnek.
Menekült.
Egyedül a hatalmas värmlandi erdőkben.
Még egy olyan cikket is látott az Aftonbladetben, ahol egy
„szakértőt” kérdeztek meg, milyen veszélyek leselkednek a
lányra odakint:
 – Kihűlés.
– Szomjúság.
– Törött csontok, zuhanás.
– Sokk, ami irracionális viselkedéshez vezethet.
És, amin még el is nevette magát:
– Farkasok.
De mindent azért, hogy növeljék a keresés körüli drámát,
gyanította.
Épp ezért bizonyára nagydobra vernék, ha megtalálták volna.
Nicole Carlsten. Hogy tudta elhibázni?
Tulajdonképpen tök mindegy. Megtörtént. Az nem jutott
eszébe, hogy látogatójuk is lehet. Kár ezen keseregni. Ami
megtörtént, megtörtént.
Lehajtotta a laptop képernyőjét, hátradőlt a székében, és
gondolkodott.
Gondolatban végigvette a „szakértő” listáját.
A kihűlés nem valószínű, elvégre már jócskán benne jártak az
áprilisban. Az sem túl valószínű, hogy szomjúság végezzen vele.
Mindenütt akadnak tavak és patakok. Hogy megsérül az erdőben
persze nem kizárt, azt pedig nem tudta, mit tesz a sokk egy
gyerekkel. Mi számít irracionális viselkedésnek? Hogy vízbe
fojtja magát? Kilép egy kamion elé? Akármi is, ebben nem
bízhatott. Túl szép volna ahhoz, hogy igaz legyen.
Na meg a farkasok. Leszámítva azt az állatgondozót, az
ezernyolcszázas évek elején ölt meg utoljára farkas embert
Svédországban, és nem gondolta, hogy a lány lesz a következő.
Tehát a legnagyobb valószínűség szerint túléli.
Tehát meg fogják találni. Előbb vagy utóbb.
Az, hogy ő nem látta a lányt, még nem jelenti, hogy a lány se
látta őt.
Vannak dolgok, amiket egyszerűen meg kell tenni, még ha
nem is örömmel tesszük.
 Ezt mondta az anyja is. Gyakran. Amikor ötkor kelt, hogy a
három munkájából belevágjon az egyikbe; amikor beköltöztek a
nővéréhez, miután az apja kidobta őket; amikor tovább
dolgozott, bár rákot diagnosztizáltak nála; amikor elaltattatta a
kutyáját, mert a nagynénje szerint kórosan vedlett. Akárhányszor
az élet valami akadályt gördített elé. Vannak dolgok, amiket meg
kell tenni.
Az élet nem igazságos.
Ez volt anyja másik bölcsessége, aminek köszönhetően
sosem próbált változtatni a helyzetükön.
Előrehajolt, és lekapcsolta az íróasztallámpát a kis zsinór
segítségével, ami a bura alól lógott ki. Aztán ismét hátradőlt a
sötétben. Kinézett az ablakon. Az éjszakai égboltot beborították
a csillagok. Hideg lesz az éjszaka.
Talán mégis megfagy a lány?
Pillantása a távolba révedt. A gondolatai is.
A lány. Ha látta őt, miért nem ment a rendőrségre? Tízéves.
Nem verték már az óvodában a gyerekek fejébe, hogy hívják a
112-es számot, vagy forduljanak Rendőr Bácsihoz? Akkor hol
lehet? Tudatosan rejtőzködött? Egy hangot sem hallatott, amikor
a házban volt. Semmi életjelet nem mutatott, mikor ő
szisztematikusan kiiktatott minden biztonságot körülötte. Sokk
vagy átgondolt viselkedés?
A fiúk unokatestvére. Azt állították, gyakran jött látogatóba, de
feltehetőleg nem ismeri jól a környéket. Szóval, ha nem akart a
rendőrséghez fordulni, hol volt?
Érezte, hogy a válasz karnyújtásnyira van tőle. Az ide illő
kirakósdarab előtte fekszik, mégsem látja.
De itt van valahol. A válasz.
Rá fog jönni, ebben biztos volt. Csak nem kellett rágondolni.
Mindig is így működött. Elhessegetni a problémát, az agyának
hátsó felébe száműzni, nem koncentrálni rá. Hagyni az agyat
nyugodtan dolgozni. Rá fog jönni, és akkor megint cselekednie
kell.
Azt hitte… nem, tévedés, azt remélte, hogy Ceder lesz az
utolsó. Nicole Carlstennek nincs köze az egészhez.
Vannak dolgok, amiket egyszerűen meg kell tenni.
A lánynak meg kell halnia.
Az élet nem igazságos.
Billy oldalra lökte a gépet.
Már nem tudott sok mindenbe fogni ma este. Bevitte és
katalogizálta Fabian adatait, frissítette az adatbázist,
kinyomtatta, amit fel akart tenni holnap reggel a falra. Skype-olt
egy kicsit Myvel, aki a nyomozásról kérdezte, ő meg beszámolt a
mai napról.
– Annyira rémes – mondta My, amikor az eltűnt lányról hallott.
Billy csak egyetérteni tudott. Aztán My arról kérdezte, mikor jön
haza, mire az igazságnak megfelelően azt válaszolta, nem tudja.
Aztán megbeszélték, hogy hiányoznak egymásnak, és szeretik
egymást, és hogy holnap majd megint beszélnek.
Holnap. Még egy nap az erdőben, tippelte Billy. Keresőláncot
szervezni, és aztán egész nap keresni nem épp a kedvenc
foglalatossága, ami a rendőrmunkát illeti. Talán megkérhetné
Torkelt, hadd ne kelljen velük mennie holnap. Ha kétszer
annyian jönnek a Missing People-től, akkor talán nélküle is
boldogulnak. Elvégre Sebastiannak se kellett velük mennie,
ugye?
Billy az órára nézett. Túl korán van még lefeküdni, de ahhoz
semmi kedve, hogy a tévécsatornákat váltogassa. Nyugtalan
volt. Nem találta a helyét. Öltözzön át és fusson egy jó tíz
kilométert ma este is? Kiszellőztetné a fejét. Ugyanakkor
azonban azt érezte, elég friss levegőhöz és mozgáshoz jutott ma
az erdőben. Nem unatkozhat itt egyedül.

A lány szinte meglepetten nézett, amikor őt találta az ajtóban.

Billy feltartott egy üveg fehérbort, amit némi rábeszélés árán
elhozhatott a földszinti étteremből.
 – Hát ez váratlanul ért – szólalt meg végül, amikor lenyelte az
első kortyot a hideg italból.
– Micsoda?
– Hogy felbukkantál itt egy üveg borral.
– Unatkoztam – mondta Billy, és megvonta a vállát. – És rég
volt, hogy mi ketten… csak lógtunk.
Vanja mosolygott. Senki mást nem ismert, aki annyi idős, mint
Billy, és mégis olyan kifejezéseket használ, amit csak a
fiatalabbak szoktak. Csak három év volt közöttük, de Billy több
tekintetben is sokkal fiatalabbnak hatott nála. Volt instagramja,
twittere, tumblr-e, minden olyan közösségi médiája, ahol ő nem
aktív. Nem mintha ellenségesen állna hozzájuk, csak nem
értette, hogyan lehetne ez jó neki. Kit követne ő, és ki követné
őt? Ha a szociális média jó volt valamire, akkor arra, hogy
leleplezze, mennyire nincsenek barátai az embernek.
– Hogy van My? – kérdezte Vanja egy újabb korty után.
Elvégre péntek este van.
– Jól, teljesen lefoglalja az esküvőszervezés.
Vanja bólintott. Jó volt együtt üldögélni, nem akarta elrontani a
pillanatot azzal, hogy megkérdezi, nem volt-e ez egy kicsit
elhamarkodott. Semmiképp sem akarta volna Billyt kritizálni,
vagy olyasvalamivel előrukkolni, ami okoskodásnak tűnhet.
– Mikor találkozhatok vele? – kérdezte inkább.
– Már találkoztál vele.
– Köszöntem neki a rendőrség előcsarnokában, az nem
számít.
– Gyere át egy este vacsorára.
Vanja bólintott. Ha az együttlétük elmúlt tíz hónapjában nem
hívták, valószínűleg ezután sem fogják. De nem szólt semmit.
Kiürítette a poharát, és Billyre nézett, aki közben újra töltött.
– Fáradtnak tűnsz.
– Hiányzik Ursula – mondta Billy őszintén. – Úgy érzem, nem
vagyok elegendő. – Vanja azon gondolkodott, vajon a régi vitájuk
kísértette még mindig Billyt? Mikor azt találta mondani, hogy jobb
rendőr nála. Csak nem az jár a fejében még mindig? Azt
megbeszélték. Kibékültek. De nem maradt olyan a kapcsolatuk,
mint előtte volt. Ezt mindketten tudták. Kár egyáltalán felhozni.
– Remekül végzed a munkád – mondta inkább, és Billy karjára
tette a kezét. – Mindenkinek hiányzik Ursula, de nem azért, mert
te nem tudod ellátni a feladatot.
– Köszönöm – mosolygott Billy halványan.
Jennifer is hiányzott neki. De ezt nem mondta.
Jennifer az előző ügyön dolgozott velük, amikor mindenki azt
hitte, Vanja az USA-ba megy. Aztán nem ment, így Jennifernek
nem maradt hely a csapatban. Billyvel azért összejártak.
Kellemes társaság, akivel könnyű szót érteni. Számára a
rendőrmunka az izgalomról és adrenalinról szólt. De Sigtunában,
ahol szolgált, ebből nem volt valami sok, ezért a lőtéren
találkoztak olykor-olykor. A lány szerette a fegyvereket, és
Billynek el kellett ismernie, sokkal jobban lőtt, mint ő. Amiből
viszont neki több tapasztalata volt, mint Jennifernek, az az élő
célpontra irányított lövés.
Emberekre.
Edward Hinde és Charles Cederkvist. Lelőtte és megölte
mindkettőjüket.
Billy azt kívánta, bárcsak azt mondhatná, hogy ettől elment a
kedve a szolgálati fegyverét használni, de sajnos nem ez volt a
helyzet. Mindkétszer a lelkében maradt az érzés több napon
keresztül. Pozitív érzés. Ez megijesztette. Amikor Jenniferrel lőtt
a kungsholmeni rendőrszékház pincéjében, azon kapta magát,
hogy fekete árnyak helyett valódi embereket képzel oda. Ettől
jobban koncentrált, emelkedett a pulzusa, és hát, igen, jobban
élvezte, más szót nem talált rá.
Ezt nem mondhatta el.
Senkinek.
 Jennifernek sem, akinek viszont szinte mindenről beszámolt.
Mynek sem, bár a felesége lesz. Noha My coachinggal és
személyiségfejlesztéssel foglalkozott, elég keveset tudott az ő
sötétebb oldalairól. Vanjának meg különösképp nem. Talán pár
évvel ezelőtt, amikor a kapcsolatuk még majdhogynem testvéri
volt, de többé már nem az. Valami tönkrement akkor, és
akárhogy is állították mindketten, hogy megbeszélték, és
rendben van, megmaradt egy apró szálka. Jennifer vette át a
bizalmi pozíciót.
– Hogy van apád? – kérdezte, és rájött, hogy tulajdonképpen
tényleg érdekli.
– Kapott egy új vesét, és most úgy fest, jól van, de nem
találkozom velük – jött az őszinte válasz, és a belátás, hogy
tényleg milyen keveset beszéltek az elmúlt hónapokban.
– De Sebastiannal újra összehaverkodtál.
– Hm, haverkodtam…
– Jól van, de már nem hiszed, hogy tönkre akarja tenni az
életed.
– Nem.
Billy ránézett. Rövid válaszok. Azért, mert nem akar beszélni
róla? Ez esetben megkérheti, hogy ne kérdezősködjön annyit.
– A kórházban még meg voltál győződve erről.
– Tudom, de tulajdonképpen miért akarná?
Hogy a közelében tudhasson, gondolta Billy, de nem szólt.
– Persze, legtöbb esetben egy disznó – folytatta Vanja. – De
úgy döntöttem, hiszek neki.
– Oké, remélem, nem csalódsz benne újra.
– Ezt én is remélem.
Csöndben ültek tovább. Vanja gyanította, hogy Billy ugyanazt
gondolja, mint ő. Elvégre Sebastian Bergmanról van szó. Tehát
a csalódás veszélye mindig ott lebeg. Billy kiürítette a poharát,
és letette az éjjeliszekrényre.
– Használhatnám a mosdót?
 – Persze.
Billy felállt, és kiment a vécére. A neoncső felpislákolt, és
bevilágított egy tökéletesen ugyanolyan fürdőszobát, mint
amilyen az övé volt. Felhajtotta az ülőkét, és lehúzta a sliccét.
Amíg vizelt, a tükör alatti kis polcra tévedt a tekintete. Az egyik
pohárban kék fogkefe. Vanja fogkeféje.
Úgy érezte, az ötlet, hogy elvegye, akkor és ott született meg,
de tényleg így volt? Nem ezért jött át? Vanja majd biztos keresni
kezdi, és nem érti, hová tűnhetett, de biztos nem fogja őt vádolni.
Miért tenné?
Billy lehúzta a vécét, megmosta a kezét, majd némi töprengés
után elvette a fogkefét, vécépapírba csavarta a fejét, zsebre
vágta, és kiment Vanjához.
Még egy jó fél órát ott ült vele. Aztán visszament a saját
szobájába, borítékba tette az ellopott fogkefét, és berakta a
bőröndjébe. És most? Már viszonylag későre járt, de még mindig
nem volt fáradt. Aludnia kéne, de tudta, hogy úgysem tud
lazítani. Úgy döntött, kimegy sétálni. Felvette a kabátját,
lekapcsolta a lámpát, és behúzta maga után az ajtót.
Nem az álom ébresztette fel ezúttal.
Egy gyűrűtől ékes kéz volt a tettes, amely hirtelen az arcán
landolt. Eltelt néhány pillanat, mire rendbe szedte a gondolatait,
miszerint kié a kéz, és hogy került az ágyába, de aztán eszébe
jutott.
Feltehetőleg nem lesz ez így jó.
Feltehetőleg le lesz cseszve.
Nagyon nem lesz jó.
Le kellett volna állítania az egészet, mielőtt eddig jutnak, de
most már ez van. A kéz tulajdonosa megfordult álmában, karját
Sebastian mellkasára helyezve. Az esti eligazítás után futott
össze vele a parkolóban. Szinte reflexszerűen megkérdezte,
vele vacsorázna-e, nem is várt igenlő választ. De aztán
kikötöttek egy elég vacak kínai étteremben. Sebastian nagy
örömmel vette tudomásul, hogy a nővel jó beszélgetni, ráadásul
intelligens. Aztán kissé megnőtt a hangerő, amikor a vendégek
több sört kezdtek rendelni, mint ételt, ezért úgy határoztak,
továbbállnak. A nő ismert egy helyet, ott kötöttek ki. A nő
folytatta a borivást, Sebastian pedig a csábítást. Órákkal később
a nő rájött, hogy most nem tud hazavezetni. Nem úgy volt, hogy
Sebastian hotelje itt van a közelben? De úgy volt. Nagyon is
közel.
A szex meglepően kielégítő volt. Leleményes és gyönyörteli.
Talán azért, mert túl rég volt már, talán mert jól működtek együtt.
Hajnali kettő után aludtak el.
Most Sebastian ébren van.
A kielégülés oda, a közelség fojtogatja.
Meg kell szabadulnia tőle. Nem láthatják őket együtt.
 Nagyon nem lesz így jó, de talán nem akkora katasztrófa, mint
ébredés után érezte. Lefeküdt ő már gyanúsítottak anyjával is,
sőt néha a gyanúsítottakkal is, szóval, még ha nem is ez volt a
legintelligensebb húzása, az ügyésszel való dugás azért
mégiscsak a helyes irányba tett lépés.
Mondjuk azzal nem áltatta magát, hogy Torkel így gondolja
majd.
Fogalma sem volt, hány óra lehet.
Többször is felébredt, de mindig sikerült visszaaludnia,
bebeszélte magának, hogy még éjszaka van. De ha nincs is
éjszaka, mit csinálna odakint? Hová menjen? Most már itt kell
maradnia.
Már nem volt csontjáig hatoló a hideg. Jobban érezte magát.
A sötétség oltalmában sikerült beljebb kerülnie önmagába.
Kisebb lett az Odakint, nőtt az Idebent. Leginkább el akarta
felejteni, hogy volt valami rajta kívül is. Sokáig ült térdeit
felhúzva. Hogy meddig, azt nem tudta. De végül úgyis kénytelen
lesz a testével is törődni.
Felállt, hátát a durva barlangfalnak támasztotta, és átpréselte
magát a kis hasadékon.
Az egyenetlen kőfalon tartotta a kezét, haladt néhány métert
jobbra a sötétben, majd leguggolt és pisilt. Először, régóta. Nem
ivott eleget. A barlang száraz és hideg. Nem folyik víz a falán,
ahogy remélte, sehol egy föld alatti tó. Legalábbis ő nem talált.
Egy pocsolyát sem.
Menjen ki újra? Találhatna valami innivalót. Szerezhetne még
ételt, és talán egy zseblámpát. Vagy gyufát…
De nem akart kimenni. Ha kimegy, Odakint kell lennie. Menni,
figyelni, emberek közé menni. Lehet, hogy keresték. Itt akart
maradni. Idebent.
Visszament a fal mentén a hasadékig, majd visszanyomta
magát. Ott aztán elővette, amit a nyaralóból hozott el.
A koktélcseresznyét cukorszirupban eltéve. Nem tudta pontosan,
mi az a cukorszirup, de lötyögést hallott, amikor megrázta.
Konzervdoboz. Kell egy kő, hogy ki tudja nyitni. Tapogatózott
maga körül, de sehol sem talált egy meglazult követ sem.
Menjen ki megint innen, és keressen? Nem, nem éri meg,
határozta el.
Idebent úgysem volt különösebben éhes vagy szomjas. Csak
vissza kell találni.
Lefeküdt, az állához húzta a lábát, és kevesebb mint egy perc
múlva már aludt is.
Percekkel azelőtt fent volt, hogy a nap megjelent volna a fák
mögött a tónál. Nem volt szüksége órára, mindig magától kelt, a
nap első sugaraival.
„Aki lusta, az ördögöt szolgálja”, mondogatta az anyja. Nem
volt vallásos asszony, leginkább azért mondta, mert csak
reggelente tudtak találkozni. Aztán elment dolgozni, ő pedig már
aludt, mire hazaért. Az anyja már évek óta meghalt, de továbbra
sem tudott aludni reggelente.
Felvette a nadrágját, begombolta az ingét, és végigsimított az
arcán. Már három napja nem borotválkozott. Itt az idő.
A fürdőszobai tükör előtt bemasszírozta a borotvakrémet, és
elővette az öreg borotválkozókést, míg gondolatai szabadon
jártak a szokott téma körül.
Mit tudott Carlstenékről?
Azon túl, hogy fanatikusan elköteleződtek minden mellett, ami
bio és méregtelen és a környezetet védi, és hogy mindenre
nemet mondtak, ami modernitást és előrelépést jelentett? Mit
mondtak a fiatal vendégüknek? Merre járkáltak? Hová bújna el
egy tízéves lány, aki nem ismeri a környéket, és nem akar a
rendőrségre menni?
A rendőrség a napkeltével újra keresésbe kezd majd.
Jelentkezzen ő is? Nem, a végén még maga ellen dolgozik. Mert
mi lesz, ha benne van a csapatban, amelyik megtalálja a lányt,
aki megismeri, és ott rögtön elárulja. A többiek előtt kell
megtalálnia, különben minden hiába. Mekkora az esély arra,
hogy sikerrel jár? Kicsi. De muszáj lesz megpróbálni. Nem csak
saját maga miatt. Túl sok forgott kockán. Öt ember vesztette
életét hiába, ha nem jár sikerrel. A semmiért.
 Lemosta magáról a fehér krém maradékát hideg vízzel, és
frottírtörülközővel óvatosan megszárítgatta az arcát.
Mit tudott Carlstenékről?
Sokat jártak a természetben. Magától értetődik. Karinnak az
volt a véleménye, hogy Torsbyből hiányzik egy szabadtéri
óvoda, és próbálta Fred óvodájának a profilját megváltoztatni.
Sikertelenül. Sokat voltak kint. Egyfolytában. Valószínűleg az
unokatestvérrel is. Tehát bármit megmutathatott a lánynak,
akárhol. De oda is kell találnia.
Találni…
Itt van valami. Elgondolkodott. Találni… Szemezett a
tükörképével. Közel volt. Koncentrálnia kell. A hiányzó
kirakósdarab karnyújtásnyira feküdt előtte.
Rosszul gondolkodott. Az újságok és a rendőrség hibája.
Keresnek. A lány elveszett. Kutatnak, mert a lány eltűnt.
De egyáltalán nem így van. Nem veszett el, nem tűnt el.
Távol tartotta magát, nem akarta, hogy megtalálják.
Ez pedig különbség. Ha csak el akart bújni, rengeteg
lehetősége van, onnantól, hogy lefekszik egy szikla mögé, odáig,
hogy betör egy télre bezárt nyaralóba. De akkor fennáll a
lehetősége, hogy felfedezik, megtalálják, azt pedig nem akarja.
Hol nem találják meg soha?
Tudta.
A kérdés, hogy a lány is tudja-e.
Sok időt töltött az unokatestvéreivel, akik évek óta itt laktak.
Biztos, hogy elmesélték neki. Kísértethistóriaként este. A fiúk,
akik meghaltak. Biztos oda is akart menni, megnézni, hol történt.
Meghallgatni a figyelmeztetést, amikor odakint áll:
„Ha ide bemegy az ember, sose találják meg.”
Sok tényező játszott közre, és minden eléggé bizonytalan, de
ide vezette a józan ész. Bízott az ösztöneiben. Egy próbát
feltétlenül megér. Jobb, mint itthon ülni, és az internetet
bogarászni, vajon megtalálták-e. Várni, hogy becsöngessen a
rendőrség.
Elérhető távolságban volt a lánynak, három nap alatt bőven
odaért. Neki egy negyedóra is elég lesz. Úgy döntött, kihagyja a
reggelit, és azonnal indul.
A Medve-barlanghoz.
Közel százhatvan ember találkozott a rendőrség előtt reggel,
hogy folytassák a keresést. Új területeket osztottak ki
ugyanazoknak a felelősöknek, akiknek tegnap is. Torkel nem
ment bele abba, hogy Billy kimaradjon, így ő is új csapatot és új
területet kapott. Távolabbit és nagyobbat. Nicole körülbelül
hetven órával ezelőtt hagyta ott a házat és a halottakat. Messzire
juthatott ezalatt. Most, hogy majdnem kétszer annyian lettek,
Erik hozzátett az eddigiekhez még két területet, amit át kell
fésülniük, olyanokat, amik bár nem érhetőek el könnyen, és
emiatt nem olyan valószínűek, de nem is zárhatók ki.
Telefonszámok, adó-vevők, ételcsomagok és termoszok kerültek
elő újfent. Az autók elindultak, és meglepően gyorsan kiürült
megint a hely.
Vagyis hát, nem teljesen.
Egy idősebb, botra támaszkodó nő ott maradt. Eléggé idős,
állapította meg Erik, amikor apró, gyors lépésekkel közelített
feléje. Legalább nyolcvan. Gondosan megkötött sál a nyakában,
kalap a fején, vastag kabát, valószínűleg gyapjú. A nap még
nem sütött teljes erejéből, de nemsokára fog, hisz az ég
felhőtlen. Erik úgy tippelt, az öregasszony nem szokott izzadni.
– Elállta a bejáratot a sok ember – kezdte rögtön Erik felé
menet. – Ez meg micsoda új módi?
– Eltűnt egy kislány, és emiatt…
– Igen, igen, igen – szakította félbe az idős hölgy, és
türelmetlenül integetett szabad kezével. – Szeretnék bejelenteni
egy bűncselekményt – mondta, és ráncos arcát Erik felé
fordította. – Egy gyilkosságot.
Negyedórával később Erik visszakísérte a recepcióra az idős
hölgyet, Ingeborg Franzént, akinek férje a helyi Rotary-klub
elnöke, mesélte lelkesen Eriknek. Ahogy Erik kifelé tessékelte,
többször is megismételte, hogy a férjének „kapcsolatai” vannak,
és meg fogja tudni, ha nem veszik komolyan a feljelentését. De
komolyan veszik, ígérte meg Erik, arról viszont nem számolt be,
hogy a komolyan vett feljelentésekből is van, ami alacsonyabb
prioritást élvez. Az áldozat neve Sziporka, tizenkét éves keverék
macska, némi burmai szent templommacska beütéssel.
A szarkák menekülőre fogták, amikor Ingeborg kijött az újságért,
és akkor, a ház mögött, a kukák közé bedobva megtalálta
Sziporkát. Törött nyakkal. A kinyújtott nyelve arról tanúskodott,
hogy valaki megfojtotta a szegény kis drágát. Erik nem szólt
semmit arról, hogy talán egy autó ütötte el, és a sofőr aztán
bedobta a macskát a telekre. Érzéketlen, erkölcstelen tett, de
nem lehetetlen, és nem is törvénytelen. Ehelyett megismételte
ígéretét, hogy minden tőle telhetőt megtesz, miközben jóformán
kilökte Ingeborgot az ajtón.
Atyaisten, negyedóra egy döglött macska miatt, gondolta
visszafelé menet. Pedig ő már nem is Torsbyben dolgozik.
Elővette a beléptető kártyáját, amikor hallotta, hogy Dennis
kiabál valamit a recepcióról. Dennis volt az egyetlen, aki itt
maradt, leszámítva Eriket és Sebastian Bergmant, mindenki más
odakint kutatott. Erik a pult felé fordult, és látta, hogy Dennis
integet.
– Tudsz foglalkozni az úrral?
Erik gyors pillantást vetett a pult mellett álló férfira.
– Betörés – magyarázta Dennis, amikor Erik közelebb lépett.
– Nem tudnád te elintézni? – kérdezte Erik, és a férfira
mosolygott, ami szöges ellentétben állt ideges hangjával.
– Egyedül vagyok, a telefonok pedig megállás nélkül
csörögnek…
 Mintegy végszóra meg is csörrent a telefon. Erik felsóhajtott,
és a várakozó férfi felé fordult:
– Erre tessék.
Erik intett a férfinak, hogy kövesse, míg Dennis felvette a
telefont. Ahogy Erik és a férfi eltűntek az épületben, ismét nyílt a
rendőrség ajtaja. Dennis fülén a kagylóval felnézett. Az újságírók
szigorú parancsot kaptak, hogy maradjanak odakint, ráadásul a
legtöbb önként jelentkezett segíteni a keresésben. Ha
megtalálják, szemtanúi nézőpontból tudják majd elmesélni a
történetet, talán övék lehet az első és egyetlen interjú. Ha nem
találják meg, még mindig írhattak egy empatikus történetet arról,
hogy élték meg a kilátástalan kutatást, és micsoda áldozatot
hoztak azért, hogy jó állampolgárok legyenek. Ők mindenképpen
csak nyernek a helyzeten.
Nem újságíró érkezett, ezt rögtön látta. Egy huszonöt év körüli
srác. A Statoil benzinkútnál dolgozott, a ruháján levő logóból
ítélve. Körülnézett az egyébként üres helyiségben, aztán Dennis
felé őgyelgett, aki biccentett neki, miközben befejezte a
telefonbeszélgetést, megígérve valakinek, hogy majd
visszahívja. Letette, és az újonnan érkezett felé fordult:
– Miben segíthetek?

Sebastian a tábla előtt áll, és felírta az elkövetői profil

legfontosabb információit:

FÉRFI
HARMINC ÉV FÖLÖTTI
ISMERI A KÖRNYÉKET/A KÖZELBEN LAKIK
SZEMÉLYES KAPCSOLATBAN ÁLLT CARLSTENÉKKEL
INTELLIGENS/SZOCIÁLIS HELYZETEKBEN
MŰKÖDŐKÉPES, TALÁN PÁRKAPCSOLATBAN ÉL
TERVEZTE A GYILKOSSÁGOT/NEM GYŰLÖLETBŐL VAGY
DÜHBŐL ÖLT
 INDOKA: ÚGY ÉREZTE, MUSZÁJ/ELGÖRDÍTETT EGY
AKADÁLYT, FENYEGETÉST

Máris hallani vélte Billy közbevetéseit: Ez azt jelenti, hogy

valaki más megbízásából is cselekedhetett?
A válasz nemleges volt, több okból is.
Abban a nagyon ritka esetben, amikor bérgyilkost kér fel
valaki, szervezett bűnözésről lehet szó. Semmi sem utal arra,
hogy a család valami ilyesmibe keveredett volna. Egy profi nem
használna kölcsönzött sörétes fegyvert, ráadásul jobban
megerőltetné magát, hogy eltüntesse a nyomokat. Talán még a
házat is leégette volna. Nem maradt volna a környéken sem, így
nem ölte volna meg Cedert, aki ráadásul nyilvánvalóan tudta, ki
az elkövető. Annyi érvvel tudta volna letörni Billy ötleteit, hogy
szinte akarta, kérdezze meg.
Kopogtak az ajtókereten, és egy egyenruhás rendőr dugta be
a fejét, akit Sebastian látott már itt-ott az épületben, de nem
tudta, hogy hívják.
– Fel tudnál venni néhány adatot egy sráctól?
– Nem szívesen. Erik nincs itt valahol?
– Elfoglalt, ez pedig fontos. A kislányról van szó. Azt állítja,
látta.
– Látta Nicole-t?
– Idehozzam? – biccentett a rendőr.
– Igen, szerintem minél több embernek meg kell mutatnunk a
képeket a lemészárolt családról.
A fiatal rendőr azonnal belátta, hogy hibázott, és
visszahúzódott.
– Beviszem a konyhába – mondta.
Sebastian felsóhajtott. A pokolba, micsoda őrültek háza!
Lassan már szívesebben menne mégis az erdőbe. Persze
rosszabb is lehetne, mondjuk, ha Malin Åkerblad is itt lenne. De
szerencsére elment Karlstadba, és csak holnap este jön vissza,
ha semmi nem jön közbe. Egészen reggel fél hatig várt a nő
felébresztésével, de akkor életet vert bele, és közölte vele, hogy
muszáj mennie. Ő megkérdezte, miért, és Sebastian talán
életében először az igazsággal válaszolt.
– Nem akarom, hogy Torkel és a többiek meglássanak. Nem
értékelnék túlzottan.
Majd megfűszerezve némi hazugsággal:
– És reméltem, hogy újra sort keríthetünk erre…
A nő bólintott, megértette, és a tudomására juttatta, hogy ő is
szívesen venne egy ismétlést, ha újra találkoznak. Sebastian
még egy mosolyt is adományozott neki.
Remélte, nem buktatja le őket, amikor megjön, nem lesz
akaszkodó vagy szeretetteljes az irányában. A Torkellel való
fegyverszünet még elég törékeny.
Kiment a szobából, jobbra fordult a folyosón, és elsétált a
közeli konyháig. Egy fiatal férfi bézs és kék színbe öltözve várt
rá. Sötét haján baseballsapka. Hegyes, vékony arc, közel ülő
barna szemek. Az arcán néhány sebhely, makacs pattanások
nyoma.
– Hallgatom – mondta Sebastian, és leült vele szembe a
konyhapulthoz anélkül, hogy bemutatkozott volna.
– Láttam az újságban ma reggel, hogy utána nyomoznak –
bökött Nicole fényképére az újság címlapján, ami közöttük
feküdt.
– Igen – erősítette meg Sebastian, és várta a folytatást.
– Láttam őt. Tegnap.
– Igen, hallottam, de arra lennénk kíváncsiak, hol látta.
– A munkahelyemen. A benzinkúton – mondta a fiú, és az
ingén lévő logóra bökött. – Bejött, és azt hittem, valamelyik
tankolóhoz tartozik, de csak állt a hűtőpult mellett, és mintha
nem ismert volna senkit.
– Igen, érdekes, de hol? – türelmetlenkedett egyre inkább
Sebastian.
 – Nem vagyok benne biztos, de szerintem lopott egy kis ételt –
folytatta a benzinkutas fiú, mintha begyakorolta volna a
történetét, és nem lett volna hajlandó eltérni a forgatókönyvtől.
– Valószínűleg lopott is – bólintott Sebastian. – Hol? – tette fel
ismét a kérdést, reménykedve, hogy harmadik alkalommal már
megkapja a választ.

A szobában Sebastian aztán pillanatok alatt megtalálta a

benzinkutat a térképen. Belenyomott egy gombostűt, majd
dátumot és időt írt mellé alkoholos filccel. Lépteket hallott a
folyosón, majd látta Eriket elmenni egy férfi társaságában.
– Erik! – kiáltotta Sebastian.
– Jövök, csak kikísérem az urat – mondta Erik, és a férfi háta
felé biccentett, aki előtte haladt a folyosón.
Sebastian leült, és ismét a térképre nézett, mintha az
elmesélhette volna neki, hová lett Nicole, miután ételt lopott a
benzinkúton. Észak-nyugat felé haladt Carlstenék házától.
Ugyanarra haladt tovább? Ez esetben meddig jutott? Volt kint
csoport azon a területen?
– Mit akart? – kérdezte Erik, amikor bedugta a fejét
Sebastianhoz, nem is leplezve kelletlenségét.
– Itt járt a lány tegnap – állt fel Sebastian, és megmutatta a
térképen. – Ételt lopott a benzinkúton.
Erik tett néhány lépést befelé, érdeklődve szemlélve a falon
lógó térképet.
– Épp most vettem fel egy jegyzőkönyvet, hogy arrafelé,
néhány kilométernyire betörtek egy nyaralóba. – Sebastian mellé
lépett, és megmutatta, hol. – Az ablaküveget kitörték, semmit
sem loptak el, csak egy kis ételt, és úgy tűnt, valaki az egyik ágy
alatt aludt.
– Az ágy alatt?
– Igen, a párnát, a takarót és az ágytakarót ott találták meg.
Sebastian elgondolkodott.
 Egy ijedt kislány.
Fél mindentől, de muszáj aludnia, muszáj ennie.
Bárki más is lehetne, de a nyaraló a megfelelő irányban
helyezkedett el, és minden értéktárgy a házban maradt, ami egy
menekülő kislányt nyilván hidegen hagyott.
– Ha továbbra is észak-nyugat felé megy, mi van arra?
– Egy idő után Norvégia…
– Azért induljunk ki abból, hogy nem emigrálni akar –
motyogta Sebastian. – Mi van errefelé, Norvégia irányába? –
folytatta, és ujjával egy kört húzott a térképen. Erik alaposan
végignézte a térképet, aztán kissé tanácstalanul megrázta a
fejét.
– Tulajdonképpen semmi. Vagyis hát de, a Medve-barlang, de
nem valószínű, hogy ismeri, vagy ha ismerné, akkor se menne
oda.
– Miért nem?
– Két fiú eltűnt ott a nyolcvanas években. Sosem találták meg
őket. – Erik Sebastian felé fordult. – Minden itteni gyerek
megtanulja, hogy ha odamennek, sosem találják meg őket
többé.
Minden a helyére zökkent.
– Pontosan ezt akarja – mondta Sebastian ösztönösen. – Ott
van.
Erik kétkedő arcát látva folytatta is.
– Igen, biztos vagyok benne. Hívja a többieket, azonnal
indulunk!
Hirtelen felriadt.
Valami hangot hallott. Biztosan az ébresztette fel.
Nappali fény odakint, jegyezte meg magának. Egy kicsi elért
ide a lyukba, ahol feküdt, de nem elég ahhoz, hogy felébressze.
Annyira jött tehát csak be a barlangba, hogy a fény még eléri.
Akkor új helyet kell keresnie. Beljebb. A sötétségben.
A felejtésben.
Hideg volt. Látszott a lehelete. De ez sem ébreszthette fel.
Elvégre majdnem egész éjszaka fázott. Nem, most már biztos
volt benne, hogy valami más a ludas. A hang az.
Visszatartotta a lélegzetét, és oldalra fordította a fejét, hogy
jobban hallja. Korgott a gyomra, rosszul volt az éhségtől. De
hamar elnyomta ezt az érzést, amikor újra meghallotta.
A recsegést. Léptek hangja a barlang előtti kavicsokon.

A férfi megállt.
A kavics ropogásának hangja gyorsan terjedt, felerősítette a
hideg barlangfal. Ha itt volt a lány, biztos hallja.
Különben minden tőle telhetőt megtett, hogy olyan
észrevétlenül érkezzen, amennyire csak lehet. Az autót egy
erdei úton parkolta le jó egy kilométerre a barlang bejáratától,
azután átvágott az erdőn, hogy az úton haladók észre ne
vegyék. Indulás előtt egy Serbu Super-Shortyt választott, ami
csak negyvenkét centi hosszú fegyver, így könnyen magára
tudta erősíteni, és el tudta rejteni a ballonkabátja alá. Lehet,
hogy az akusztika fogja lebuktatni?
Mozdulatlanul állt, miközben elővette a fejlámpáját a
kabátzsebéből, és feltette. Az apró, négyszögletes lámpa erős
fénysugara bevilágította a legközelebbi falat, meg a befelé
vezető utat. Az volt a terve, hogy lesettenkedik, megkeresi a lány
nyomait, vagy meghallja, amikor menekülőre fogja, és kénytelen
arrébb helyezkedni. Vadászhat rá. Most legnagyobb
valószínűséggel már hallja őt. A meglepetés erejének lőttek.
Akkor mindent bele!
– Nicole! – kiáltotta, beljebb lépett, és lekapcsolta a kis sörétes
fegyvert a kabátjáról. – Tudjuk, hogy itt vagy. A rendőrségtől
jöttem.

– Azért jöttem, hogy segítsek!

Nicole betolatott a kis hasadékba, és teljes erejéből a falhoz
lapult. Átkarolta a lábát, homlokát a térdének nyomta, és olyan
kicsire összehúzta magát, amennyire csak lehetett. Nem vette
észre, hogy szaporán, már-már zihálva szedi a levegőt. A kinti
lépések egyre hangosabbak lettek. Közeledtek.
– Nicole! Minden rendben, előjöhetsz most már!
A rendőrségtől jöttem.
Nicole felpillantott anélkül, hogy elengedte volna a lábát. A kis
hasadékon át látta a fénycsóvát, amely körbejárt a falakon. Ha
bevilágít ide, esélye sincs arra, hogy észrevétlen maradjon.
– Nicole!
Talán ha a keskeny bejárat mellé ülne. Jobbra van egy kiugró
falrész, tizenöt centiméter lehet. Ha sikerül odapréselnie magát,
talán nem veszi észre őt a férfi, még ha be is világít a szűkös
helyiségbe.
Óvatosan kinyújtotta a lábát, és áthelyezte a testsúlyát, hogy
oda tudjon mászni. Most tudatosult csak benne, hogy jóformán
liheg, így kényszerítette magát, hogy nyugodtabban lélegezzen.
Előrenyújtózkodott a kezével, és maga után húzta egyik térdét.
Nincs messze. Három mozdulattal már ott is lehet. Folytatta
előre. Még egy kicsit, megfordulni, a kőfalhoz nyomni a hátát.
Sikerülni fog. Utolsó pár centi…
 Érezte, mielőtt meghallotta volna. Az egyik konzervdoboz
kicsúszott a zsebéből, nagyot puffant, és arrébb gurult.

Már épp levegőt vett, hogy újra kiáltson, amikor meghallotta a

fémes dobbanást, és hogy valami átgurul a köveken. Fülelni
kezdett. A barlang persze megváltoztathatja és felerősítheti a
hangokat, de úgy hangzott, mintha közelről jönne. Nagyon
közelről. Óvatosan előrelépett, és kissé erősebben megmarkolta
a fegyvert.
Itt van a lány.
Jól tippelt.
Most már csak meg kell találnia.
Ijedt kislány, neki meg tenger sok az ideje. Ez csak egy módon
végződhet. Egy pillanatra érzett valamit, valami szomorúságfélét
amiatt, amit tenni készül, de muszáj. Nincs visszaút. Meg kell
tenni, amit meg kell tenni, még ha nem is mindig örömmel.
Hagyta, hogy a lámpa fénye jobbról balra bejárja a barlangot.
Beljebb az út szétválik, apró járatok és üregek labirintusává
ágazik, de itt csak egy út van egyelőre. A lány nem választhatott
másikat.
Megállt. Mi volt ez? Egy árnyék? De honnan? Semmi sem állt
a fény útjába. Nem, nem árnyék, egy hasadék. Nem olyan nagy,
de bizonyára elég nagy ahhoz, hogy egy tízéves átfurakodjon
rajta. Oda irányította a fényt, és céltudatosan megtette az utolsó
pár métert a lyukig.

Odaért. Elfért. Úgy vélte, most nem látszik, ha valaki benéz.

Hallotta őt odakintről. Közelről. Nagyon közelről. Néha a lámpa
fénye a jobb oldali falat érte. Visszatartotta a lélegzetét. Talán
észre sem veszi a bejáratot. Aztán a lámpafény abbahagyta a
cikázást. Mozdulatlanul meredt a hasadékra. A rejtekhelyére.
De még így se biztos, hogy megtalálja. Még erősebben
nyomta magát a falnak. Éles kövek fúródtak a hátába. Akkor
látta meg. Az elejtett konzerv pár méterre a barlangfaltól feküdt.
Ha bevilágít, észreveszi. Ha hallotta a hangot, akkor tudja, hogy
itt van. A konzervdobozt el kell tüntetni. De hogyan? Hallotta
közeledni a lépéseket, a fény pedig a bejáraton maradt.
Már épp előre akarta vetni magát a konzervért, amikor
meghallotta.

A férfi is hallotta. Könnyű azonosítani őket. Motorhang, autógumi

a kavicson, autóajtó nyílik-csukódik, közeledő lépések,
beszédhangok… Lehetetlen megmondani, hányan, de egynél
többen. A rendőrség, vagy az egyik kutatócsoport. Miért is ne?
Ha ő rájött, hol a lány, a többieknek is sikerülhetett. És ha
odabent van? Maradt ideje megölni? Hallanák a lövést, de
eltűnhetne odabent, rejtőzködhetne. Vajon meddig? És hogy
jönne ki? Fogalma sem volt, milyen lehet a barlang mélyén.
Kutyákat hoznának. Azzal annyi. Elszalasztotta az alkalmat. Egy
mozdulattal elzárta a lámpáját, és gyors, a lehetőségekhez
mérten hangtalan léptekkel eltűnt a barlangrendszerben.

Erik felkapcsolta az erős zseblámpát, amikor beléptek a

barlangba.

– Milyen hosszú? – kérdezte Sebastian, miután megtették az

első lépéseket a hűvös, mozdulatlan levegőben.
– Senki sem tudja. Senki sem járta be még az egész
rendszert.
Rossz hír. Ha Nicole azért jött ide, hogy eltűnjön, akkor volt rá
esély, hogy addig ment, ameddig csak bírt. Akkor fennáll a
veszélye, hogy ő lesz a harmadik gyerek, akit sosem találtak
meg itt. Az alapján, amit tudnak, nincs nála semmiféle lámpa.
Talán a koromsötét miatt azt hitte, tovább jutott, mint ameddig
valójában. Lehet, hogy biztonságban érezte magát, bár nem
ment túl mélyre.
 A háta mögül hallotta, hogy újabb autó érkezett, és percekkel
később Billy jelent meg négy emberrel, akiket Sebastian nem
ismert.
– Miért gondoljuk, hogy itt van? – kérdezte Billy, és bevilágított
a barlangba Sebastian és Erik mellett.
– Csak tudjuk – felelte Sebastian, és furcsamód Billy beérte a
válasszal.
– Mi a terv?
– Itt az elején relatíve széles a járat – vette át Erik a szót. –
Harminc méterrel odébb több kisebb járatba torkollik, majd azok
is elágaznak. Ki kell találnunk egy módszert, hogy a lehető
legnagyobb területet tudjuk bejárni.
– Rendben, idehívok még több embert, gondoskodom kötélről
és lámpákról, meg minden szarról, ami kell – biccentett Billy, és
már sarkon is fordult.
– Várjanak itt – osztotta ki a parancsot Erik annak a négynek,
akikkel Billy érkezett –, hátha az újonnan érkezőknek segítségre
lesz szüksége. Sebastian és én továbbmegyünk az elágazásig.
Azok négyen bólintottak, Erik és Sebastian pedig folytatták
útjukat befelé. Magas volt a barlang. Sebastian négy-öt méterre
tippelt. Nem volt itt sem cseppkő, sem más szép képződmény,
amit az ember a barlangokhoz szokott társítani. Csak a
szürkésbarna, kopár, kemény falak.
– Nicole! A nevem Erik, rendőr vagyok. Azért jöttünk, hogy
segítsünk neked.
– Nem fog válaszolni – jegyezte meg Sebastian szárazon. –
Nem akarja, hogy bárki is megtalálja.
– Nicole! – kiáltotta ismét Erik, mintha nem hallotta volna, vagy
legalábbis nem érdekelné.
Továbbhaladtak. Erik lámpája világított.
– Ott! – mondta Sebastian, és balra mutatott. Erik
odavilágított.
 – Mi az? – kérdezte, és rámutatott a valamire, ami úgy nézett
ki, mint egy keskeny árnyék a falon.
– Egy hasadék.
Odaléptek. Szűk, alig harminc centi a legkeskenyebb részén,
állapította meg Sebastian, ahogy közelebb hajolt. Valószínűleg
elég egy tízévesnek. Erik odalépett mellé, és bevilágított. Egy
kisebb helyiség tárult fel előttük. Hosszúkás, keskeny, alig pár
négyzetméter. Erik lámpája végigsöpört a göröngyös falon. Az
egyik fal mellett hevert valami.
Egy konzervdoboz. Paradicsompüré.
De a lány sehol.
– Csend! – fordította el Sebastian a fejét, a nyílás felé fülelve.
Erik is lehajtotta a fejét, mozdulatlanul, némán álltak,
hallgatóztak. Sokáig. Sebastian már épp kihúzta volna magát,
amikor meghallotta. Halk kilégzés. Apró lihegés.
Erik felé fordult, és szó nélkül elvette kezéből a lámpát.
Amennyire csak tudott, jobbra húzódott, majd bedugta a kezét,
és bal felé világított.
Egy cipő, egy lábfej és egy láb.
– Itt van – húzta vissza a lámpát. – Szeretném, ha kimenne.
Vigyen magával mindenkit, és menjenek ki a barlangból.
Erik Sebastianra nézett, de belátta, hogy tiltakozásnak vagy
kérdéseknek nincs értelme.
Sebastian addig várt, amíg már nem hallott lépéseket, majd
leereszkedett a hideg földre. A legjobb lesz kényelembe
helyezkedni, már amennyire lehet.
Beletelhet egy kis időbe.
– Nicole, a nevem Sebastian, és a rendőrséggel dolgozom –
kezdett bele, arcát a hasadék felé fordítva. Semmi válasz. Nem
is várt ilyesmit. Valószínűleg monológ lesz a dologból.
– Kerestünk. Tudjuk, mi történt az unokatestvéreiddel és a
szüleikkel – folytatta.
Egy hang se. Egy mozdulat se.
 – Megértem, hogy nem akarsz kijönni. Megértem, miért ülsz
itt, de nem lesz semmi jobb attól, ha elrejtőzöl.
Fészkelődött a hideg, kemény földön. Már most kényelmetlen,
mi lesz, ha ez az egész annyi időbe telik, amennyibe gyanította,
hogy fog? Félresöpörte ezeket a gondolatokat.
– Az anyukád, Maria már úton van, de még beletelik egy kis
időbe, amíg ideér. Várhatunk rá itt, ha szeretnéd, de melegebb
és kényelmesebb lenne máshol. Biztos éhes is vagy.
Elmehetünk valahova, ahol ehetsz. Te választhatsz.
Semmi sem jelezte, hogy a lány egyáltalán hallja őt.
– Tudom, hogy rettentő dolgot éltél át, de nem kell félned.
Mindenki azért jött, hogy megvédjen téged.
Mozdulatlanság. Csönd.
Hát igen, időbe fog telni.

Billy a barlang bejárata mellett állt, a két újonnan szerzett

karmolásnyomot vakargatta a kézfején, és elnézett a rendőrségi
szalag felé, a félig letaposott kerítés mellett. Mostanra már sokan
idegyűltek. Két mentő, a hozzájuk tartozó személyzettel, akik
egy hordágy mellett várakozva dohányoztak. Több újságíró is
természetesen. Két tévéstáb – Torkel épp beszélt az egyikkel –,
a bal oldali kis dombra pedig több fotós is felmászott, hogy
jobban átlássa az akciót. No meg a kíváncsiskodók. A legtöbb
arcot Billy megismerte a keresőláncokból, de volt néhány új is.
Úgy becsülte, körülbelül hetven ember áll itt, és vár, hogy
megpillanthassa a kislányt, amikor kijön.
Vett egy mély levegőt. Tiszta, kissé hűvös volt az idő, bár a
nap ragyogóan sütött a jóformán felhőtlen égről. Erdő,
nedvesség és sár szaga terjengett. Az illat egy pillanatra
visszarepítette a családi házak mögötti erdőbe, ahol felnőtt, ahol
éveken át minden szabad idejét Rayjel és Peterrel töltötte:
szerepjátékot játszottak.
 Vanja átverekedte magát a tömegen, biccentett az egyik
egyenruhásnak, aki a kordonnál állt, és átcsusszant a kék-fehér
szalag alatt, amit a férfi felemelt neki.
– Beszéltem a SIDA-val – szólalt meg, még mielőtt odaért
volna Billyhez. – A lány anyja 16:25-kor landol Gothenburg-
Landvetteren.
– Tudja, mi történt?
– Igen, elmondták neki…
– Idehozza valaki, vagy menjek érte?
– Torkel majd intézkedik – válaszolta Vanja, és a barlang felé
bólintott. – Hogy megy odabent?
Billy megvonta a vállát.
– Nem tudom.
– Mióta van odabent?
Billy az órájára nézett.
– Lassan háromnegyed órája.
– Miről beszélnek ennyi ideig?

Ebben a pillanatban épp csöndben voltak.

Sebastian minden lehetséges témát felhozott. Megpróbált
minél több dologra emlékezni, amit a lányról olvasott. Próbált
biztonságérzetet teremteni, elmagyarázni, hogy tudják, ki ő.
Bizalmi kapcsolatot kialakítani.
Kinyújtotta a lábát, hátrahúzta a lapockacsontjait, próbált
egyenesen ülni. Most már tényleg rém kényelmetlen volt az
egész. Meg akarta oldani. Nemcsak azért, hogy itt hagyja ezt a
kényelmetlen sötétséget, hanem mert elvárták, hogy jó legyen
ebben. Senki sem kérdőjelezte meg a döntését, amikor
mindenkit kiküldött a barlangból. Egy traumatizált kislány a kőfal
egyik oldalán, egy magas képzettségű, hozzáértő pszichológus a
másikon. Azt várták, hogy a hasznukra legyen. Eleddig nem
jutott semmire. Nem sikerült közel kerülnie a lányhoz. A tények,
csábítások és a bizonygatás nem volt elég. Kénytelen lesz
többet adni magából, hogy elnyerje a bizalmát.
Vett egy nagy levegőt, és halkított a hangján, hogy egyszerre
tűnjön bensőségesebbnek és őszintébbnek.
– Néha, amikor történik velünk valami, amikor szomorkodunk,
mert elvesztettünk valamit, az emberek azt mondják, megértik,
milyen érzés, de általában fogalmuk sincs. Mert sosem
vesztettek el semmi értékeset.
Megfordult, és a résre szögezte a tekintetét. Maga elé
képzelte a lányt a rendőrség falán lógó képről, amint odabent ül,
és hallgatja.
– De én tényleg tudom, milyen érzés, amikor az, akit az ember
szeret, hirtelen nincs többé. – Megállt. Ez a helyes út?
Egyáltalán, folytatni akarja? Nem számít, mit akar, győzködte
magát. Minden arról szól, amit tennie kell. – Elvesztettem a
feleségem és a lányom a cunamiban – folytatta. – Tudod, mi az?
Egy hatalmas hullám, ami beborította Thaiföldet 2004
karácsonyának másnapján.
Ismét elhallgatott. Nagyon ritkán engedte meg magának, hogy
éber állapotban előhozza az emlékeket. Okkal. Még van esélye
megfordulni. Mással kísérletezni. A könnyebb utat választani. De
nem, tekintetét a sötétségbe fúrva visszagondolt oda.
Arra az időre.
A katasztrófára.
– Lent voltunk a strandon a lányommal. Sabinének hívták.
A feleségem, Sabine anyukája, futni ment. Fürödtünk és
játszottunk, amikor hirtelen megjelent a hullám. Több méter
magas. Elkaptam Sabinét, pont, amikor a víz lecsapott. A jobb
kezemben tartottam. Azt mondogattam magamnak, hogy nem
engedhetem el. De eltűnt. Nem tudtam megtartani. Majdnem
minden éjszaka erről álmodom. Olyan erősen szorítom a jobb
kezem, hogy fáj.
 Ahogy tette azt most is, vette észre. Mélyeket lélegzett, és
lazított a kezén.
– Sabine négyéves volt. Sosem találtam meg. A feleségemet
sem. Elragadták őket tőlem. Mint az unokatestvéreidet és Karint
és Emilt. Az egyik pillanatban minden olyan volt, mint mindig, a
következőben pedig minden tönkrement. Annyira fájt, hogy azt
hittem, semmi mást nem fogok már érezni az életemben, csak a
fájdalmat.
Ismét elhallgatott. Nem szívesen mesélné el egy tízévesnek,
hogy ez így is lett. Hogy a fájdalom továbbélt, természetes része
lett az életének, hogy minden hibája, egyéjszakás kalandja,
minden sikeres kísérlete, amivel elidegeníti a környezetét, ebben
gyökerezett. Ehelyett megfordult, és bedugta a jobb kezét a
résen.
– Elengedtem a lányom, de… itt most nincsenek hullámok,
Nicole. Nincs természeti katasztrófa. Csak… egy gonosz ember,
és a gonosz emberektől meg tudlak védeni. Ha megfogod a
kezem, megtartalak. Nem engedlek el, kivéve, ha te kérsz rá.
Mikor már jobban vagy. Mikor már nem fáj. Meg tudom tenni.
Ígérem. Tudok segíteni neked. Kérlek, engedd, hogy segítsek…
Hallotta ő is, hogy a hangja már nem bírja, ezért elnémult. Egy
héten belül másodszor érezte, hogy könnyek folynak az arcán.
Kinyújtotta a kezét, ameddig bírta. Itt már nem csak arról volt
szó, hogy kihúzzon egy lányt egy barlangból. Lehetősége volt
engesztelést nyerni.
Először nem is vette észre, hogy megmozdult, de aztán
megérezte.
Egy apró, hideg kéz a markában.

A mentőkhöz vitte Nicole-t. Nehezebb volt, mint gondolta, az út

pedig egyenetlen, kövekkel teli. Többször is majdnem
megbotlott, és elvesztette az egyensúlyát. Nicole görcsösen
fonta karját a nyakára, és egyetlen hangot sem adott ki.
Sebastian érezte a kislány meleg leheletét a nyakán, s mintha a
leheletéből nyert volna oxigént.
Meg fogja menteni.
Ezúttal nem engedi el.
Lassan közeledett a mentőautók felé. Két mentős észrevette
őket, és már szaladtak is.
– Hogy van? – kérdezte az első, egy harmincöt év körüli,
izmos férfi, rengeteg tetoválással.
– Szerintem jól, de sokkos állapotban – felelte Sebastian, és
érezte, hogy a lány szorosabban öleli, mikor a mentős a
homlokához ért. Elhúzta a fejét, és Sebastian mellkasába
temette az arcát.
– Segítsek? – kérdezte a mentős óvatosan.
Sebastian megrázta a fejét, kihúzta magát, és továbbhaladt.
– Nem, köszönöm. Majd én viszem.
Leginkább azért válaszolt, hogy megnyugtassa az apró
teremtményt, akit az ölében vitt; érezte, ahogy a kislány feszült
teste elenged, nem teljesen, de épp eléggé ahhoz, hogy
megértse, bízik benne. Csodálatos érzés volt, amitől új erőre
kapott. Gyorsabban ment.
– Előkészítem a hordágyat – mondta a férfi, és elrohant a
mentők felé. Sebastian bólintott, bár nem gondolta volna, hogy
Nicole elengedi majd, még ha egy baldachinos ággyal készültek
volna is.
– Nicole, most már biztonságban vagy. Mindenki segíteni akar
neked – mondta, bár választ nem kapott, de érezte, hogy a lány
még jobban ellazul, és hangyányit nyugodtabban lélegzik.
Feleslegesek voltak a szavak, a teste mindenről beszámolt.
Hallotta őt.
Ez elég.
A mentőautónál előkerült a hordágy. Kíváncsi tömegek gyűltek
az autó köré. Kamerák és mobiltelefonok készenlétben. Néhány
rendőr, és öt-hat segítő, feltehetőleg a Missing People-től
védelmező kört alakított ki a hordágy körül. A mozdulatlan, néma
tömeg kissé bosszantotta Sebastiant. Nem érdekelte őket, hogy
a lány él-e, hal-e. Csak kíváncsiak. Közönség. Ő és Nicole a
műsor, amire vártak.
– Hátrább! – kiáltotta, amikor közeledett. Úgy tűnt, hallgatnak
rá, mert hátráltak néhány lépést. Érezte, hogy a lány erősebben
szorítja. Mintha gyanítaná, hogy hamarosan arra kérik, engedje
el. Közeledett a hordágy. A mentős feltartott egy halvány
narancssárga plédet.
– Nicole, most le kell hogy tegyelek. Meg akarnak vizsgálni,
ellenőrizni, hogy nincs-e bajod – mondta olyan nyugodtan, ahogy
csak tudta. Próbálta simogatni a haját. – Aztán nemsokára
találkozhatsz anyukáddal, az jó lesz, ugye?
A kislány azonnal reagált.
Reménysugár a tekintetében. A félelem egy másodpercre
alábbhagyott. Sebastian szorosabban ölelte, és a szemébe
nézett, eltelve gyengédségtől. Megismételte a szót, ami ilyen
hatással volt a gyerekre.
– Elviszlek anyukádhoz. Ígérem. Elviszlek anyukádhoz.
Tudta, hogy az ismétlés gyógyít. Különösen ilyen
szeretetteljesen. A trauma nem más, mint egy fal, amelyen
szeretet segítségével lehet átjutni, az ismétlés pedig a kalapács,
amely lebont mindent, ami az útjába kerül.
Torsby kórháza meglepően modern volt, Hansson főorvos és
négyfős csapata, akik a bejáratnál várták őket, hozzáértő
benyomását keltették, és elintézték, hogy Nicole és Sebastian
azonnal bekerüljenek egy vizsgálóba. Hansson ötvenöt év körüli,
szemüveges, göndör hajú nő volt. Gyengéden szólt Nicole-hoz,
de a lány nem válaszolt. Minél több kérdést kapott, annál
szorosabban tapadt Sebastian mellkasához.
A főorvos feladta, és Sebastian felé fordult.
– Egész idő alatt ennyire elutasította a kommunikációt? –
kérdezte komoly hangon.
– Igen, és azóta ölel, amióta kihoztam a barlangból.
A főorvos bólintott, és megsimogatta Nicole arcát.
– Nicole, itt biztonságban vagy. Csak ellenőrizni akarjuk,
egészséges vagy-e – próbált anyáskodni.
Az arcsimogatás és a kedves szavak mintha segítettek volna.
Sebastian újra azt érezte, Nicole izmai engednek. Hansson
közelebb hajolt Sebastianhoz.
– Nyugtatót akarok adni neki, tudna segíteni? – suttogta a
fülébe.
– Természetesen. – Sebastian a kislányra pillantott.
A tekintetét kereste. – Az orvos gyógyszert akar adni neked. Mit
gondolsz, lehet?
Nicole kérdőn nézett fel rá. Olyan bizalom volt a tekintetében,
ami meghatotta Sebastiant.
– Bízhatsz bennem, Nicole. Gondoskodom róla, hogy semmi
rossz se történjen veled.
 Hansson egy orvosi pipettával közelített a kislány szája felé.
Nicole nem fordította el a fejét. Az orvos beadta a gyógyszert, és
még egyszer megsimogatta a lányt.
– Beletelik egy kis időbe, amíg a cseppek hatni kezdenek.
Tudna segíteni elvégezni néhány vizsgálatot? – kérdezte újra.
Sebastian bólintott, de le nem vette volna a tekintetét Nicole-
ról.
– Persze. Nem tudja, mi újság az anyjával? Úton van már
idefelé?
– Nem tudom.
– Megadnám a nyomozás vezetőinek telefonszámát. Nekik
tudniuk kell.
– Adja oda a nővérnek – mutatott Hansson egy fiatal, zöld
ruhás nőre, akinek sötét haja kontyba volt tornyozva. Samira
nővér úgy nézett ki, mint aki a Közép-Keletről származik, de
värmlandi dialektusban szólalt meg. Sebastian odaadta Torkel
telefonszámát, ő pedig kiment a szobából telefonálni.
Egy másik ápolónő ezalatt odagurított egy kis asztalt,
vérvételhez készülődve. Sebastian Nicole haját simogatta, és
elérte, hogy kinyújtsa a kezét.
Tizenöt percbe tellett, hogy a nyugtató hatni kezdjen. Ezalatt
sikerült elvégezni minden szükséges vizsgálatot, valamint
ellenőrizték a pulzusát és a szívverését is. Nicole szorítása
lanyhulni kezdett, majd végül teljesen elengedett. Mintha minden
nyugtalanság kifolyt volna belőle, hogy átvegye a helyét a jól
megérdemelt álom. Most Sebastian nem akarta elengedni. Bár
tudta, hogy muszáj lesz, rengeteg a dolga.
Samira visszatért. Elérte Torkelt. Sajtótájékoztatót tart, aztán
jön a kórházba, Vanja pedig máris úton van. Sebastian úgy
döntött, lefekteti az alvó Nicole-t. Nagyon édes volt, különösen
most, a megfeszült állkapocs és a figyelő, nyugtalan tekintet
nélkül. Újra kislánnyá változott, egy alvó tízévessé. Csak a
horzsolásai, a koszos arca, keze és ruhája árulkodott a
szökésben eltöltött napokról. Sebastian gondosan elhelyezte őt
az ágyon, elvett egy darab vattát a szomszédos asztalról, és
alkoholba mártotta. A lány arcát kezdte törölgetni. A fehér vatta
hamarosan szürkébe váltott. Kidobta, és újat vett. Az is
beszürkült.
Észre sem vette, hogy Vanja ott áll az ajtóban.
– Hogy van? – kérdezte, amikor végül észrevette őt.
Sebastiannak az az érzése támadt, hogy Vanja már egy ideje ott
állt, és figyelte.
– Kissé kiszáradt, de minden értéke normális. Most alszik.
– Remek. Volna pár perced?
Sebastian felállt. Mielőtt kiment, egy narancssárga kórházi
pléddel betakarta Nicole-t. Az volt az igazság, hogy nem akarta
magára hagyni. Az utolsó óra annyira intenzívre sikeredett
érzelmileg, hogy nem volt kedve visszatérni a valóságba.
A gyilkossági nyomozáshoz. Egy sötétben tapogatózó
csapathoz.
Kiment Vanjával a hosszú, üres folyosóra. Akármelyik svéd
kórházi folyosó lehetett volna. Zöld műanyag padló, ami
visszaverte a neoncsövek fényét. Sebastian azon merengett,
vajon valaki végzett-e kutatást arról, milyen az optimális kórházi
folyosó, amelynek hatására a páciensek olyan gyorsan akarnak
távozni, amilyen gyorsan csak lehet. Nem emlékezett rá, hogy
látott-e valahol más színt, mint ezt a libafos zöldet, ami ezt a
falat is borította.
Távolabbról izgatott hangokat hallott. Valószínűleg az új
páciensről pletykáltak. A rendőrségről, a bűncselekményről.
Amiről olvastak, amiről hallottak. Így működik. Az események
csak akkor kapnak súlyt, amikor az újságok meg a tévé
érdeklődni kezd felőlük. Most pedig még többet kaptak: lett egy
túlélőjük. A lány a „Rémségek házából”, ahogy az Expressen
olyan költőien elkeresztelte.
– Mesélt valamit? – kérdezte Vanja.
 – Sajnos semmit.
Vanja egyszerre nézett ki meglepettnek és idegesnek.
– Semmit? Valamit csak mondott?
– Egyetlen szót sem. Komoly trauma érte.
Vanja kétkedve nézett rá.
– Tehát úgy érted, nem tudtunk meg többet, pedig van egy
lehetséges szemtanúnk?
– Igen, sajnos. De remek munkát végeztünk. Megtaláltuk
Nicole-t. Ez most a legfontosabb.
Vanja nem válaszolt, de a tekintete elárulta, hogy egyáltalán
nem ért egyet. A gyilkost elkapni, az a legfontosabb. Persze örül,
hogy megvan Nicole. De a lány más funkciót tölt be Vanja
szemszögéből. Ő egy nyom. Út a tetteshez. A fizikai állapotánál
fontosabb, mivel tudna hozzájárulni a nyomozáshoz. Sebastian
megértette. Ő is így szokott gondolkodni.
– Jelenleg épp sajtótájékoztató van az önkormányzaton –
mondta Vanja. – Akarsz jönni?
Sebastian a fejét rázta. Reggel öt óta talpon volt, és azóta már
barlangban üldögélt, a karjában vitt egy kislányt a mentőhöz.
Csak most kezdte érezni, mennyire kimerült. Nagyot sóhajtott.
– Mire lenne jó?
– Már most a címlapokon szerepel, hogy megtaláltuk –
mondta Vanja. – Ha nem mondunk semmit, találgatni kezdenek.
– Nem számít. Amúgy is találgatni fognak.
– Torkel döntött így, és szerintem igaza van.
Sebastian nem óhajtott vitát nyitni valamiről, amiről mindketten
tudták, hogy nem más, mint szükséges rossz. Ez van.
– Biztosan látott valamit – jelentette ki Vanja, Nicole felé
biccentve. – Vedd rá, hogy beszéljen. Ez a munkád.
Ezzel aztán eltűnt egy oldalfolyosón. Sebastian engedte, hadd
legyen övé az utolsó szó.
Már egyáltalán nem érdekelte.
Torkel megállt a világos fapult előtt, amelyre rengeteg mikrofon
volt ráerősítve. Mindegyikük habszivaccsal bevonva, rajtuk a cég
logója, hogy a kamerák jól lássák: SVT, TV4, SR, TT, NRK.[6]
Először arra gondolt, a rendőrség székházában tartja a
sajtótájékoztatót, de aztán letett róla, mivel ott nincs elég nagy
helyiség. Erik jött az ötlettel, hogy megkérdezi Piát, így Torkel
most épp arra a pódiumra lép fel, ahol politikai kérdéseket
szoktak tárgyalni, nem rendőrségieket. Tárgyalásról mondjuk szó
sem lesz. Az összegyűltek többsége már úgyis tud szinte
mindent. Csak illendőségből tartanak tájékoztatót. Kis színjáték.
„Hogy a rendőrség nyisson a média felé”, ahogy olyan szépen
leírták a vezetőségi körlevélben, amelyben többek között arra
bátorították a főnököket, hogy regisztráljanak twitter-fiókot.
Torkel várt a székében, amíg el nem ült az újságírók
pusmogása, aztán nagy vonalakban beszámolt arról, amit
tudnak.
A lány Carlstenék rokona. Legnagyobb valószínűség szerint
bent volt a házban, amikor lelőtték a családot, aztán sikeresen
elrejtőzött. Ahogy már biztosan mindenki tudja, a Medve-
barlangban találtak rá, északnyugatra a várostól. A lányt jelenleg
kórházban ápolják, és az alapján, amit eddig tudnak, kissé
kiszáradt és kihűlt, de az állapota kielégítő, nem sérült meg. Ami
a Carlsten-gyilkosságot illeti, folytatják a nyomozást, de jelenleg
nincsenek gyanúsítottak. Amíg a technikusok nem végeznek,
nem bocsátkozik találgatásokba arról, vajon Jan Cedert
ugyanazzal a fegyverrel lőtték-e le, de nem kizárt a kapcsolat a
Ceder- és a Carlsten-gyilkosság között.
 Torkel elhallgatott, és vett egy mély levegőt. Mos következett a
legutálatosabb rész a sajtóval való együttműködésből.
– Kérdések? – szólt végül, majd végignézett a termen, ahol
kezek erdeje emelkedett a magasba és integetett. Torkel egy
vörös hajú nőre bökött az első sorban, akit nem ismert.
– Találtak valami indítékot, ami a gyilkosság hátterében állhat?
– kérdezte norvégul.
– Nem, de biztos, hogy volt. Nem véletlenszerűen esett rájuk a
választás.
– Honnan tudják? – tette fel a következő kérdést a vörös hajú.
– Erről nem akarok nyilatkozni – felelte Torkel, de rögtön
megkapta a kérdést, hogy ez esetben az indíték melyik
aspektusáról akar nyilatkozni.
Vanja a helyiség hátsó falának támaszkodott. Torkel nemcsak
azt ajánlotta fel neki, hogy járuljon hozzá az eseményhez,
hanem hogy vezesse az egész sajtótájékoztatót. De nem akarta.
Örült a döntésének, különösen most, hogy látta, Torkel hogyan
válaszol a lehető legnagyobb nyugalommal a kérdések
áradatára. Jó érzés újra dolgozni, gondolta. Jó érzés, hogy nem
kell betegségekkel és hazugságokkal foglalkoznia, hanem
valami másra fókuszálhat. És azt tudta, hogy belőle hiányzik a
kellő türelem egy sajtótájékoztató levezényléséhez. Túlságosan
is könnyen felmegy benne a pumpa mostanában, és olyankor
goromba lesz.
Mintha csak bizonyítani akarná e megállapítás jogosságát,
azonnal arcára fagyott a mosoly, amikor nyílt az ajtó, és
megpillantotta, ki a későn jövő. Malin Åkerblad. Megállt pont az
ajtó előtt, ami becsukódott mögötte, körülnézett a helyiségben,
észrevette Vanját, és elindult feléje.
– Tehát megtalálták a lányt – mondta csöndesen azon a mély
hangján, és megállt Vanja mellett a falnál.
– A jelek szerint – morogta, és le nem vette volna pillantását a
pódiumon álló főnökéről. – Azonosítani tudja a gyilkost?
 – Nem tudjuk, még nem hallgattuk ki. – Gyanította, semmint
látta, hogy Malin bólint. – Azt hittem, csak holnap jön meg –
mondta Vanja, és nem lehetett nem kihallani, hogy ő azt a
variációt preferálta volna. Vagy ha nem is jön többé.
– Sebastian itt van? – kérdezte Malin halkan, mintha nem
hallotta volna a megjegyzést, és körbenézett a teremben. Vanja
ránézett, és alaposan megszemlélte. Malin Åkerblad biztosra
vette, hogy hétköznapi, kollegiális hangot ütött meg, de volt
valami más is benne, több annál, márpedig Vanja értett a
hangsúlyokhoz és hanglejtésekhez.
Sebastian.
Keresztnév, kis vágyakozás és apró, valószínűleg öntudatlan
mosoly.
Lefeküdt vele.
Vanját igazából nem izgatta, kikkel vagy hányszor dug
Sebastian, problémája volt, szexfüggő, ez egyértelmű. De Malin
Åkerblad?! Ez az inkompetens nőszemély, aki elengedte az
egyetlen embert, aki előrevihette volna a nyomozást.
Képes volt pont vele lefeküdni?!
Vanja számára ez a legnagyobb büntetés, ami Sebastiantól
érhette. Malin Åkerblad persze nem osztotta a nézeteit.
Meglepődve vette észre, hogy csalódott. Pedig jól alakult az
újrakezdés. Mintha tényleg azon dolgozott volna, hogy
visszanyerje a bizalmát. Erre most lefekszik a közös ellenséggel.
Olyan érzés volt, mintha letett volna Vanjáról.
– Itt van? – ismételte meg Malin, amikor Vanja nem válaszolt.
– Nem látom.
– A kórházban van.
– Vagy úgy.
– Utánajártunk kicsit Jan Ceder ismeretségi körének – folytatta
Vanja gyorsan és halkan, mielőtt Malin úgy döntött volna, hogy
kimegy a helyiségből. – Emlékszik rá? Akit elengedett, és akit
aztán agyonlőttek.
 Malin nem válaszolt, de a tekintete eleget mondott.
– Mindenesetre nem túl nagy, és nem is túl tehetséges
társaság – folytatta Vanja. – A helyiek elég alaposan kivizsgálták
őket. Akiknek nem volt alibije, azok biztos nem lettek volna
képesek ilyesmire.
– Igen? – Malin valóban kérdőn nézett rá. – És ezt most miért
mondja el nekem? Arra vagyok kíváncsi, amikor a munkájuk
eredménnyel jár, nem pedig arra, amikor nem.
– Ceder tudta, kinél volt a fegyvere, maga pedig elengedte.
Hogy ennek ellenére még mindig öné az ügyészi pozíció, ez
számomra kész rejtély.
– Nem tetszik a hanghordozása.
– Nem tetszik a személyisége.
Így méregették egymást. A háttérből Vanja hallotta, hogy
folytatódnak a kérdések:
– Azt mondta, a lány rokona a családnak. Milyen rokona?
– Ez nem releváns.
– A fiúk unokatestvére, ugye?
– Következő kérdés.
– Látta a gyilkost?
– Ezt nem tudjuk, és minél kevesebbet találgatunk, annál jobb.
Malin vett egy mély levegőt, és mintha mondani akart volna
valamit, de aztán meggondolta magát. Helyette összehúzta
magán a kabátot, és indulni készült. Vanja megállította.
– Egy dolog még…
Malin megállt, és vetett egy teljesen unott, érdektelen pillantást
Vanjára.
– Szexfüggő. Mármint Sebastian. Bármelyik nővel beéri, aki
lélegzik. Csak hogy tudja, mibe mászott bele.
Malin nem is válaszolt, csak megfordult, és az ajtó felé
lépkedett. Vanja nem tudott elfojtani egy apró, elégedett mosolyt,
amikor ismét visszatért a figyelme a pódiumra. Torkel épp
összeszedte a papírjait, és indulóban volt. Egy nő vette át a
helyét a pódiumon, akit Vanja korábban még nem látott.
– Jó napot, ha leülnének még pár percre… Pia Flodin a
nevem, és aki nem tudja, ki vagyok: én lennék Torsby
önkormányzatának szóvivője, és szeretném megragadni a
lehetőséget, hogy megköszönjem Torkel Högbergnek és
csapatának, hogy idejöttek…
Vanja otthagyta a falat, és Torkel elé ment az ajtóhoz.
– Az ügyész járt itt? – kérdezte halkan.
– Igen.
– Mit akart?
– Sebastiant kereste.
Torkel kérdő pillantást vetett rá, az arcán azonban látszott,
hogy tudja a választ.
– Miért?
– Nem tudom, de talán már kitaláltad, Mister Högberg?
– Pofa be – mondta Torkel mosolyogva, és kinyitotta az ajtót.

[6] Svéd és norvég rádiós és televíziós társaságok rövidítései.

Gondolatai ugyanolyan gyorsan suhantak fel és alá, ahogy a fák
tűntek el az út mentén.
A rendőrautó száguldott. A kék fény beborította a félrehúzódó
autókat. A vezetőülésen ülő rendőrnő nem szólt egy szót sem.
Maria Carlsten a hátsó ülésen foglalt helyet, bőr- és
fertőtlenítőszagban, de nem nagyon emlékezett arra, hogy került
ide.
Megtalálták Nicole-t.
Él.
Egyelőre ennyit tud.
Örülnie kéne. Kicsattannia a boldogságtól. De sajnos
lehetetlen. Abszolút lehetetlen.
Az elmúlt nap volt Maria életének legrosszabbika. Rázta a
hideg, elcsigázott volt, alig látott már valamit. Nem emlékezett,
mikor aludt utoljára, ennek ellenére nehezére esett nyugton
ülnie. Az egész testét átjárta a rossz érzés. A pánik, amely akkor
kapta el, amikor Bamakóban befutott a telefonhívás, azóta sem
hagyta el a testét. Fel-alá vibrált benne, és időről időre rátört a
hányinger. Lehúzta az ablakot, hogy némi friss levegőhöz
jusson. Süvített a szél, túl keskeny volt a rés az ablakon.
Közelebb hajolt, hogy a friss levegő az arcát érje. Kellemes
érzés volt, bár hamar kihűlt az autó. Behunyta a szemét, és
próbálta kiiktatni a rettegést.
Most, hogy tudja, Nicole él.
Meg kellett volna könnyebbülnie, ezt tudta, de a bűntudat az
útjába állt. Az élő Nicole mögött egy kiirtott család. A húga, Emil
és a fiúk. Arra még nem tudott rájönni, hogyan érezzen
egyszerre örömet és bánatot.
 Embertelen érzés. Azonnal visszatért a hányingere. Kiszáradt
a szája, és rossz íz tört fel benne. Az üveg vizet kereste, amit a
rendőrnő hozott neki. Ivott egy kortyot a langyos vízből, hagyta,
hogy megtöltse a száját. Öblögetett egy kicsit, aztán lenyelte.
Újra a fákat kezdte nézni. Érezni a szelet az arcában. Fázott, de
hagyta, hadd fázzon. Így igazságos.
Egy embertelen helyre tartott éppen.
Egy helyre, amely a legnagyobb bánatot és a legnagyobb
örömöt jelenti számára.

A nagy, kétemeletes épület a Torsby Kórház felirattal olyan

hirtelen tűnt fel, hogy Maria nem is hitte el, ez a valóság. Az
elején úgy érezte, a rendőrautó örökké menni fog, és ő
egyfolytában úton lesz a lányához, de sosem ér majd oda.
Aztán egyszer csak ott volt.
Pár méterre a helytől, ahová vágyakozott.
Mi lesz most? Visszaszerzi az életük feletti irányítást, vagy
megint minden az ő befolyása nélkül történik majd?
Akárhogy is! Fellelkesült. Magát is meglepte azzal, hogy
hamarabb kinyitotta az ajtót, semmint az autó megállt volna. Be
akart rohanni. Megkeresni a lányát, és sosem hagyni el többé.
A rendőrnő viszont felé hajolt, és első alkalommal emelte meg
egy kissé a hangját.
– Várjon, azt akarják, hogy itt várjon. A hátsó ajtón akarják
bevinni.
Maria dühbe gurult. Hirtelen elöntötte az összes negatív
érzelem a történtek miatt. Na végre, gondolta, épp itt volt az
ideje. Olyan energiát kapott tőle, amiről nem is gondolta volna,
hogy a birtokában van.
– Nem óhajtok várni többet! – jelentette ki, és kinyitotta az
ajtót. Megkeresi a gyermekét.
A kórház nagy, hívogató üvegajtaja felé futott. Mindjárt kinyílik,
és ott lesz Nicole. Hallotta, hogy mögötte a rendőrnő kiabál.
 – Várjon! Maria! Várjon!
Maria hátrapillantott a válla fölött, hogy megállapítsa, vajon
meg akarja-e állítani a rendőrnő, de csak állt és kiabált. Nem
hitte volna, hogy ilyen könnyen megy majd. Gyorsított. A bejárat
ott volt előtte. Érezte, milyen jó oxigént gyűjteni a tüdejébe, és
erőt az izmaiba. Elmúlt a hányingere is. A vörösesbarna
kétemeletes épület egyre közelebb ért. Embereket látott a villogó
üvegajtók mögött. Lassan mozogtak.
Ő pedig gyorsan.
Semmi sem állíthatja meg.
Semmi.
– Maria Carlsten?!
Valaki a nevét kiabálta. Próbált nem venni tudomást a hangról,
amely egy férfi irányából érkezett. Egy padon ült, néhány
méterre a bejárattól. Kissé túlméretezett, zöld dzsekit viselt,
valamint barna nadrágot. Maria látta, hogy keresztezni fogja az
útját. Elé akar állni. Még gyorsabban futott. Esze ágában sem
volt megállni.
– Nincs időm – vetette oda. A férfi két lépést tett felé.
Nagydarab férfi volt, kissé túlsúlyos, de ettől még el fog
furakodni mellette. Félrelöki, ha muszáj.
– Én találtam meg Nicole-t. – Óvatos, nyugodt hangon szólalt
meg. Maria azonnal elhitte neki. – Beszélnünk kellene – folytatta.
Maria érezte, hogy elfogy a lendülete. Az erő, amit érzett,
másodpercek alatt eltűnt. Megállt. A férfi felé fordult, aki
mozdulatlanul és magabiztosan állt, nyilván rá várt.
– Sebastian Bergmannak hívnak – mondta a férfi, és
kinyújtotta a kezét. – Pszichológusként dolgozom az Országos
Bűnügyi Rendőrségen. A lánya jól van. Becsületszavamra.
– Látnom kell – hozakodott elő védekezőn az érvvel. – Csak
ennyit akarok.
– És látni is fogja. De először beszélnünk kell.
Körülnézett, belekarolt, és elhúzta az üvegajtótól.
 – Jöjjön, keresünk egy másik utat. Itt hemzsegnek az
újságírók.
Maria engedelmesen követte. Már nem volt ereje tiltakozni.
Látta, hogy a rendőrnő, aki eddig vállalta a felelősséget érte, egy
biccentéssel üdvözli a férfit, aztán visszaül az autójába. Ők
ketten folytatták útjukat a felhajtón át a mentőbejáratig. Egy
hanyagul leparkolt mentőautó állt a bejáratnál, közel néhány zöld
padhoz. Az egyik mentős ott ült és dohányzott. Maria ezt sosem
értette. Miért dohányzik a kórházi személyzet, hisz ők tudják a
lehető legtöbbet a dohányzás káros hatásairól? Sebastian
megállt a legközelebbi padnál, és újra a nő felé fordult.
– A helyzet a következő. Az orvosok megvizsgálták Nicole-t,
és fizikailag teljesen rendben van. Kiszáradt és fáradt, de semmi
komoly.
Maria hallotta a hangján, hogy valami mást akar mondani. Volt
valami, amit nem mesélt el, ennyit megértett.
– Akkor miért kell beszélnünk? Ha minden rendben. –
kérdezte, és látta a férfin, hogy jól sejtette. Sebastian mintha túl
nagy levegőt vett volna, mielőtt folytatta.
– Mert nem beszél. Nicole egy szót sem szólt, mióta
megtaláltam.
Fájtak a szavak. Erősen sújtottak le, annak ellenére, hogy nem
mondtak sokat, és nem is volt belőlük sok. Félresöpörte a férfi
kezét a karjáról. Értette, amit mondott, ugyanakkor mégse.
– Hogy érti? Nem mond semmit? – nyögte ki végül.
Sebastian a fejét rázta.
– Egyetlen szót sem. Az orvosok nem találtak rá
magyarázatot.
Maria érezte, hogy a nyugtalanság és a hányinger visszatér.
– Maria, hallgasson ide! Nem szokatlan, hogy a traumatizált
emberek magukba fordulnak. Különösen a gyerekek. Ez csupán
egy pszichológiai reakció. Egy erőteljes menekülési
mechanizmus, egy módja annak, hogy megvédjék magukat az
extrém élményektől. Nicole valami rettenetesnek volt a részese.
– Látta, hogy megölik őket? A húgomat és… mindenkit?
Sebastian félt, hogy az információ talán túl sok lesz a nőnek,
de valamikor muszáj megtudnia, így vagy úgy.
– Igen.
Figyelte a nőt. Először úgy nézett ki, mint aki mondani akar
valamit, de aztán csak a földet nézte. Némán ült. Utána elsírta
magát. Csöndben, de hüppögve. Sebastian megfogta a kezét.
A tekintetét kereste, amit eltakart lelógó, sötét haja. Kisírt, fáradt
szemet talált. Egy olyan ember tekintetét, aki hamarosan
összeroppan.
– Nicole meg fog gyógyulni. Csak idő kell neki, hogy
nyugalomban lábadozzon. Valamint a szeretteinek a
támogatása.
Maria lassan bólintott. Meg akart bizonyosodni afelől, hogy a
férfi igazat beszél, de a hatalmas bűntudat az útjába állt.
– Az én hibám. Én hagytam magára. Nem voltam itt, amikor
történt.
Sebastian megszorította a kezét.
– De most itt van. És ez a fontos. A szörnyűség már
megtörtént. Azon nem tud változtatni. Ha ott lett volna, maga
sem élne. Érti?
Maria próbálta megemészteni, amit Sebastian mondott.
Némiképp segített. Felnézett a férfira. Ezúttal sokkal jobban
odafigyelt rá.
– De mennyi időbe telik? – kérdezte végül. – Mire újra beszélni
fog? – Sebastian próbált reménykedő képet vágni, bár igazából
fogalma sem volt.
– Lehet pár óra. Pár nap. Pár hét. – Úgy érezte, nem
hazudhat. Jelenleg túl keveset tudott még. – Még több, ha nincs
szerencsénk – folytatta. – De nem túl valószínű. Ki kell
derítenünk, hogy a mutizmusa, ez rá a szakszó, szelektív-e vagy
teljes.
– Nem értem – nézett rá Maria.
– Lehet, hogy beszél olyan emberekkel, akikkel biztonságban
érzi magát. Ez a szelektív mutizmus. Sokkal gyakoribb, mint a
teljes. Érti?
Maria szemében felcsillant némi remény.
– Úgy érti, lehet, hogy velem beszélni fog? De csak velem?
Sebastian bátorítón bólintott.
– Nagyon is elképzelhető.
Ez a lehetőség ismét eltöltötte Mariát egy csomó nyugtalan,
izgatott, vibráló energiával.
– Mikor láthatom?
– Hamarosan – mondta Sebastian, de kicsit habozott, mielőtt
folytatta volna. Nem tudta, hogy beszámoljon-e a gyanújukról,
vagy sem. Megint csak arra jutott, hogy a nőnek tudnia kell. Nem
lehetett elkerülni.
– Azzal az elmélettel dolgozunk, hogy Nicole nemcsak a
halottakat látta, de a gyilkost is.
Maria lassan bólintott. Mintha betelt volna a sokk-keret, és már
semmi sem lepte volna meg.
– Tehát ha elmond valamit, arról be kell számolnia nekem –
mondta Sebastian nyugodtan.
Újabb bólintás válaszként, aztán Maria Sebastian felé fordult.
– Most már tényleg látni akarom a lányomat.
– Akkor induljunk!– mondta a férfi, és azzal felállt.

Némán mentek végig a kórházi folyosón. Elhaladtak egy csomó

egyforma ajtó előtt. Nem hallatszott más, csupán a ruháik
susogása. Sebastian lelassított a folyosó végén, és
bekanyarodott. A legközelebbi szoba előtt egy egyenruhás férfi
ült, egy, a váróteremből áthozott széken. Sebastian megismerte
a rendőrt, az egyik helybéli volt a torsbyi állomásról. Mintha
Dennisnek hívták volna. Akármi volt is a neve, azonnal felállt,
ahogy megérkeztek.
– Ő lenne az anya? – kérdezte túlságosan is hangosan.
Sebastian bosszankodva nézett rá.
– Igen. Szabad hozzáférése lesz a szobához. Ezenkívül
parancsot kaptunk, hogy anonim személyként kezeljük, ezért a
továbbiakban nem kellene ordibálva közölnie, ha meglátja, ki
érkezik. – Dennis szégyenkezve sütötte le a szemét, és
kinyögött egy halk bocsánatot. Oldalra lépett, és az ajtó felé
tessékelte őket.
Beléptek.
A szobában négy ágy kapott helyet, de csak az ablak mellettit
használták. A lány aludt, magzatpózba gömbölyödve feküdt a
sárga takaró alatt, amivel Sebastian betakarta, csak néhány
tincs látszott sötét hajából. Nicole teste nyugtalanságot és
védtelenséget jelzett, mintha még álmában is olyan kicsivé és
láthatatlanná akarta volna tenni magát, amennyire csak lehet.
Maria bizonytalanul lépkedett a takaró alatti kis alak felé.
Sebastian látta rajta, hogy nem tudja eldönteni, hogyan
reagáljon: egy része nem akart mást, mint odarohanni és átölelni
a lányát, de az alvó gyermek sebezhetősége visszatartotta.
Sebastian felé fordult.
– Biztos benne, hogy jól van? – kérdezte idegesen. – Sosem
szokott így aludni.
Sebastian bólintott. Mit mondhatott volna? Neki magának kell
felfedeznie, milyen hatással voltak az események a lányára.
Maria odalépett az ágyhoz, és amilyen óvatosan csak tudott,
leguggolt az apró alak elé. Óvatosan elhúzta a takarót pár
centiméterre, felfedve Nicole arcát. Előrehajolt, és szeretetteljes
mozdulatokkal kezdte kisöpörni a haját az arcából. Olyan közel
hajolt, amennyire csak mert, nehogy felébressze.
– Annyira féltem, hogy sosem látlak viszont, kicsim! Annyira
féltem! – mondta. Pár milliméterre volt csak a lány homlokától.
Ujjaival végigsimított lánya arcán és ajkain. Láthatólag élvezte,
hogy végre megérintheti.
– De itt fekszel. Itt fekszel most – folytatta, mintha minden
ismétléstől Nicole még élőbb és még valódibb lenne. Csöndesen
előrehajolt, és óvatosan homlokon csókolta. Hosszasan. Mintha
nem akarná, hogy az ajkai valaha is elhagyják a lányt. Maria
teste hirtelen megrázkódott, légzése felgyorsult, és Sebastian
hallotta, ahogy felzokog, amikor kitört belőle minden feszültség
és rettegés. Végre megértette, hogy életben van a lánya. Szó
szerint kézzelfoghatóvá vált.
Sebastian érezte, hogy most hátrálnia kellene néhány lépést,
távozni az előtte kibontakozó intim jelenetből. Nemcsak hogy ez
lenne a tisztelettudó, de az egyetlen elfogadható gesztus.
Mariának szüksége van néhány percre a lányával kettesben, a
történtek után. De Sebastian ehelyett előrelépett. A találkozóhoz
semmi köze nem volt, mégsem tudott elmenni. Ez volt az, amit ő
is át akart élni. Természetesen egy másik szülő és gyerek
között. De egy észak-värmlandi kórházban látta meg végül,
milyen az, újra egymásra találni. Hirtelen elöntötte az irigység.
Senki sem sietett a segítségére, és mentette meg Sabinét.
Senki sem vezette egy szobába, hogy újra találkozhassanak.
Senki.
Megpróbálta elhessegetni a rossz érzéseket. Tisztán akarta
megőrizni a pillanatot. Túl szép volt ahhoz, hogy fájdalmassá
tegye. Reményt látott maga előtt, és épp erre volt szüksége az
életében. A bánatot már túl jól ismerte.
Maria közben felmászott az ágyba, és odabújt egészen
szorosan Nicole-hoz, óvatosan, amennyire csak tudott, hogy fel
ne ébressze.
Sebastian érezte a késztetést, hogy úgy cselekedjen, ahogy
mindenki más tenné a helyében: meg kell adnia Mariának ezt a
személyes pillanatot. Ugyanakkor maradni akart, mint egy
potyautas álmai útján, holott kezdte már-már élősködőnek érezni
magát. Helyesen kell cselekednie – ezért az ajtó felé osont. Már
a kilincsen volt a keze, amikor Nicole felébredt.
Félálomban próbált többször is arrébb gurulni Mariától, mielőtt
kinyitotta volna álomittas szemét. Egy pillanatra látszott rajta,
hogy nem tudja, hol van. Heves mozdulattal kitépte magát anyja
karjaiból, kiutat keresett. Sebastian elengedte a kilincset, és
visszament hozzájuk. Tisztán látta, milyen ösztönök kerültek
előtérbe a lány tudattalanjában.
El innen!
Menekülj!
Fuss!
Maria lemerevedett, és egy másodpercre elengedte a lányát.
Egyáltalán nem készült fel ilyen reakcióra.
– Kicsim, én vagyok az! – mondta végül, és próbálta nyugtató
mozdulatokkal lecsillapítani a kicsavarodott testű kislányt.
A hatás azonnal érezhető lett, amikor az ismerős hangon
kimondott szavak eljutottak Nicole nyugtalan tudatáig. Az álom
és az éberség közepén fagyott le, teljes meglepetésben. Nem
tartott sokáig. Hamar eldőlt a helyzet, és már teljesen ébernek
nézett ki. Hatalmas szemekkel fordult Maria felé, és szinte
sokkos pillantással bámult az anyjára.
Nem akarta elhinni, amit hallott. Nem mert bízni abban, amit
látott.
Maria ösztönösen átölelte.
Nicole először nem reagált, mintha még mindig nem merne
bízni az érzékeiben, de nemsokára az anyját ölelte. Maria újra és
újra megölelte és megsimogatta a lányát. Minden mozdulatot
szavak tömkelege követte. Megnyugtató, szeretetteljes szavak.
A biztonságról, és hogy sosem hagyja el újra.
Nicole nem adott szavakat válaszként.
Egyetlenegyet sem.
Sebastian kételkedett, hogy egyáltalán meg fog-e szólalni.
Kettejük találkozása olyan erős érzelmeket szabadított fel, hogy
a szavak átlépték volna azt a belső gátat, amely visszatartotta
Nicole beszédét, ha át tudták volna. Bár néhány szó azért
átjuthatott volna.
Reménykedni ugyan lehetett benne, hogy csupán idő kérdése,
és az anyukájával szemben Nicole felhagy a némasággal, de
Sebastian realisztikusan szemlélte az eseményeket. Vélhetőleg
mélyebben gyökerezik a trauma, mint hitték. Úgy döntött, maga
próbálkozik. Odalépett, és a lány vállára tette a kezét.
– Nicole? Szia! Én vagyok az. Emlékszel rám? – kérdezte.
A kislány felnézett rá anyja karjaiból. Sebastian biztos volt
benne, hogy Nicole átérzi az érzéseit.
– Mondtam, hogy találkozhatsz anyukáddal. Megígértem, hogy
jó lesz, igaz? – folytatta.
Nicole felé fordult. Mélyen a szemébe nézett. Sebastian
bizalmat látott benne.
– Kicsit nyugtalanok vagyunk, hogy nem szólalsz meg –
mondta, és félig átölelte a kezével, ami még mindig a vállán
feküdt. Nicole úgy nézett ki, mint aki elgondolkodott a
hallottakon. Rájuk nézett, először az anyjára, aztán Sebastianra,
hogy aztán tekintete megállapodjon ismét az anyján.
– Itt vagyok most már. Beszélhetsz velem, Nicole – suttogta
Maria kérlelőn, és a tekintetét kereste. Nicole gyötrődött: nem
azért, mert beszélni akart, de nem ment, inkább úgy tűnt, mintha
nem is tudná, hogy fogjon neki. Értette, mit mondanak, de azt
nem, mit kéne tennie ahhoz, hogy elégedettek legyenek. Anyja
mellkasába fúrta a fejét. Bal szeméből hirtelen kicsordult egy
könnycsepp. Sebastian mégiscsak úgy határozott, kimegy a
szobából. A jelenléte talán megnehezíti Nicole helyzetét, és nem
mer beszélni. És elsősorban ezért volt itt. Hogy megtudja, mit
látott Nicole. Ez volt a feladat. Semmi más. Még ha egy része
szívesen maradt volna potyautas.
 – Kint várok – mondta, és az ajtó felé indult. Maria megértően
bólintott, de Nicole reakciója elképesztette. Kicsavarta magát
anyja karjai közül, és kérlelőn nézett rá. Sebastian megállt.
– Azt akarod, hogy maradjak? – kérdezte.
A kislány tovább bámult, és Sebastian igenként értelmezte a
tekintetét. Támadt egy ötlete.
– Visszajövök. Csak el kell mennem valamiért. Rögtön jövök.
Kiment anélkül, hogy megfordult volna.
Könnyebb volt így.
Hamar eltűnt. A férfi, aki megmentette.
De vissza fog jönni.
Azt mondta, visszajön, és hitt neki.
De Odakint megint védtelennek érezte magát.
Védtelennek és sebezhetőnek.
Idebent a falak erősen tartottak, a szavaik ellenére is.
Bejutottak ugyan, és bár az ellenkezőjétől félt, csak
megerősítették a védelmet, biztonságba ringatták.
De Odakint. A szoba, ahol feküdt, túl világos volt ahhoz, hogy
elbújjon.
A takaró túl vékony ahhoz, hogy elrejtse.
Olyan sokan látták, ahogy itt fekszik az ágy közepén.
A szoba közepén.
Túlságosan is látható. Túl könnyű megtalálni.
De anya eljött. Pont ahogy a férfi, aki megmentette, megígérte.
Anyának jó illata van. Bár meleg és izzadt.
Engedte, hogy megölelje.
Egy kicsit jobb lett tőle.
De még mindig látszott. Anya nem tudja elrejteni. Megóvni.
Ő sem tudja megvédeni anyát.
Még Fredet sem tudta megvédeni, pedig ő kisebb volt.
Senki sem tudja megvédeni kettejüket, ha újra megtörténne.
Senki.
Remélte, hogy majd visszajön.
A férfi, aki megmentette.
Sebastian.
Elküldte Dennist rajzlapért és ceruzákért. Amíg odavolt,
Sebastian felhívta Vanját, és beszámolt neki a helyzetről. Vanja
csalódottnak tűnt, hogy Nicole továbbra sem beszél, bár
találkozhatott az anyjával.
– Kettesben vannak most. Gondoltam, magukra hagyom őket,
hátha az változtat a helyzeten.
– És ha nem, akkor mi lesz? – kérdezte Vanja kétkedőn.
– Akkor több időbe telik. De arra gondoltam, ráveszem,
rajzoljon.
– Rajzoljon?
– Klasszikus módszer. Így könnyebben fel lehet dolgozni
nehéz emlékeket. Lerajzolni, aminek a részese volt.
Vanja szárazon felnevetett.
– Tehát minden reményünk abban van, hogy egy tízévesnek
van-e kedve rajzolgatni?
Sebastian megértette a frusztrációját. Ő maga is azt kívánta,
bár könnyebben menne a dolog.
– Igen. Vagy van más javaslatod?
Vanja elhallgatott egy pillanatra. Sebastian mostanra már
ismerte annyira, hogy tudja, frappáns válasz után kutat. Valami
után, ami javíthat a helyzetén, amitől ügyesnek érezheti magát.
De úgy festett, nem jutott semmire.
– Jól van, hívj, ha történt valami – mondta végül hosszú
szünet után. Aztán letette. Sebastian visszatette a zsebébe a
telefonját, és elment a mellékfolyosóig, hogy megnézze jön-e
már Dennis.
A folyosó üresen tátongott. Dennisnek semmi nyoma.
 Tipikus, még zsírkrétákat sem lehet rábízni! Sebastian
bosszankodva ment vissza Nicole szobájához, óvatosan résnyire
nyitotta az ajtót, és belesett. Azok ketten pont úgy ültek ott, mint
ahogy hagyta őket. Közel egymáshoz.
Lépéseket hallott közeledni, és bezárta az ajtót. Dennis
érkezett, Fredrika társaságában. Rajztömb volt nála, és egy
nagy csomag színes ceruza.
– Két embernek kell elhozni ezeket? – érdeklődött Sebastian
epésen. Dennis megrázta a fejét.
– Fredrika azért jött, hogy leváltson. Én leszek az éjszakás.
Sebastian elvette a tömböt és a színes ceruzákat Dennistől,
majd Fredrika felé fordult.
– Rendben. Ne engedjen be senkit! – Fredrika válaszul
bólintott, Sebastian nem is várt mást: a nő volt az egyik
legantiszociálisabb ember, akivel valaha találkozott.
Maria és Nicole felnéztek rá, amikor kinyitotta az ajtót, és
visszajött a szobába. Bátorítón mosolygott rájuk.
– Szia, csak én vagyok – mondta kedvesen.
Letette a rajztömböt és a ceruzákat Nicole elé.
– Szeretsz rajzolni, Nicole?
Adott időt a válaszra, amiről jól tudta, hogy nem fog
megérkezni, és úgy folytatta.
– Egyszerűbb lehet rajzolni beszéd helyett. De talán nem
szeretsz?
– Imád rajzolni. Ugye, csillagom? Ugye? – töltötte ki Maria a
csendet, lelkesen támogatva Sebastian ötletét.
– Beszélek a kórházi személyzettel, hogy ma éjszaka itt
alhasson Nicole-lal.
– Köszönöm.
– És szóljon, ha szüksége van valamire. Ételre, italra, tiszta
ruhákra, tudja. Fontos, hogy saját magáról is gondoskodjon.
Maria hálásan bólintott.
 – Köszönöm, de csak a lányomat szeretném visszakapni.
Olyannak, amilyen volt.
– Nemsokára, csak ne adja fel.
– Nem fogom.
– Rendben. De maga a legfontosabb személy az életében,
ezért szóljon nekem, ha szüksége van valamire.
Maria még hálásabban nézett rá. Vonzó nő, ezt el kell ismerni;
most, hogy a stressz már alábbhagyott, és próbált kissé
megnyugodni, látszott, milyen csinos. Sebastian tudta, hogy
máris sikerült jó benyomást keltenie. Az extrém helyzetek során
belőle áradó nyugalom és biztonságérzet vonzó volt a legtöbb nő
szemében. Ráadásul még a lányát is megmentette. Ha
megtörténne, nem ez lenne az első példa, hogy a hála fizikai
vonzódásba vált át. Gyengéden nézett Mariára.
– Köszönöm – szólalt meg a nő.
– Igazán nincs mit.
A szeme sarkából látta, hogy Nicole magához húzta a tömböt,
és rajzolni kezdett.
– Mit rajzolsz, Nicole?
A kislány Sebastian felé fordult, és megmutatta a legfelső
lapot. Épp most kezdte, de Sebastian máris rájött, mi az.
Sárga autó zöld mintával.
Nyitott hátsó ajtók.
Felismerte.
– Szép. A mentőautó, amiben mi ketten utaztunk? – kérdezte.
Nicole visszafordította a lapot, és továbbrajzolt. Egy erős
figura, hosszú, zöld kabátban, valamivel a karjaiban.
A kislány tehetséges. Sebastian rögtön tudta, kiről van szó.
– Én lennék?
Nicole felnézett. Sebastian igenlést látott a szemében. Aztán
ismét a lap fölé hajolt, és felvette a ceruzát. Rajzolt valamit a
figurára, valamit, amit az ölében tartott.
Nagy szemek.
 Száj nélkül.
Ő maga.

Sebastiant feldobta a kórházi tartózkodás.

Nicole-nak nagyszerű képi memóriája van. A saját magáról és
Sebastianról alkotott rajz leegyszerűsített ugyan, de meglepően
részletgazdag, és minden stimmel.
Az egyik mentős tetovált.
Sebastian barna cipőben.
Egy rendőrautó arrébb a mentőtől.
Jó jel, holnap folytatja, döntötték el Mariával.
Mégis fáradtnak és elgyötörtnek érezte magát, amikor belépett
a szállodai szobájába. Lefeküdt az ágyra, és elbóbiskolt, de egy
erőteljes kopogás felrázta.
Sebastian értékelte, hogy maximum három másodperc telt el
az ajtó nyitása és Torkel szidalmai között. Semmi üdvözlés.
Csak két gyors lépés a szobába. Sebastiannak ideje sem volt
megkérdezni, mit akar. Nem is számított, mert Torkel rögtön a
tárgyra tért.
– Mondd, hogy nem feküdtél le az ügyészünkkel!
Sebastian bezárta az ajtót.
– Nem feküdtem le az ügyészünkkel.
Ez pont olyan meggyőzően hangzott, mint amilyennek szánta.
Torkel feléje fordult, Sebastian látni vélte, ahogy egy apró ér
lüktet a halántékán. Bizonyára nem tesz jót a szívének sem.
– Mi a francot gondoltál?
– Ismersz – vonta meg Sebastian a vállát könnyedén. – Nem
gondolkozom.
– Pedig ideje lenne elkezdeni. Nekem dolgozol, és olyankor az
én szabályaim számítanak.
Torkel továbbra is úgy nézett ki, mint akit egy hajszál választ
el a gutaütéstől, Sebastian ezért úgy gondolta, szolgálatkésznek
mutatkozik, és próbál beszélni a dologról, még ha nem is csípte
a hangos rendreutasítást.
– Megértem, hogy felzaklat, ha egy tanúval vagy gyanúsítottal
kerülök véletlen ágyba, de miért baj, ha megdugom az
ügyészünket?
– Nem professzionális. És őszintén szólva, torkig vagyok veled
meg a nőiddel, hogy csak úgy kiszolgálod magad, és szarsz az
esetleges kapcsolataikra, szarsz a többi emberre.
Sebastian megállt, és a főnökét fixírozta, aki sötét tekintettel
bámult rá.
– Ez most Ursuláról szól – állapította meg Sebastian, és leült
az ágyra.
– Ez arról szól, hogy képtelen vagy féken tartani a farkadat –
folytatta Torkel, tudomást sem véve Sebastian közbevetéséről. –
Ez a fajta hozzáállás árt a csapatomnak, és nekem is.
– Csak mert Ursula nálam volt…
Torkel előrelépett Sebastian felé, és harcolt a késztetés ellen,
hogy vádaskodón rámutasson.
– Lezárod, amibe belekezdtél Malin Åkerbladdal! Ma este! Ez
parancs.
– Nem viselem valami jól a parancsokat.
– Meg is kérhettelek volna, a régi barátság kedvéért, de
miután te folyton bebizonyítod, milyen keveset jelent neked az
egész, nincs más választásom, mint utasítani.
Azzal kiment.
Három lépés és egy bevágott ajtó után a szoba csöndesebb
volt, mint azelőtt.
Sebastian lassan kilélegzett. Erre tényleg nem számított.
A Torkel szobájában lefolytatott beszélgetés után azt hitte,
lezárták, megoldották, vége. Ursula vacsorát evett az egyik
kollégájánál, amikor rálőttek. Szörnyű tragikus végkifejlete egy
sor szerencsétlen körülménynek és véletlennek, nem másnak.
De Torkel láthatólag még nem hagyta maga mögött a dolgot. Az
egyetlen, aminek hatására továbblépne, az lenne, ha Ursula
összejönne vele. Úgy igazándiból. Egy kapcsolat. Esetleg
házasság. De ha Sebastian jól ismerte Ursulát, és úgy vélte, jól
ismeri, akkor erre sosem kerül sor.
Most el kell határoznia magát, mi legyen az este hátralevő
részével.
Jó sok energiát belefektetett abba, hogy véletlenül se fusson
össze Malinnal az este. A puszta tény, hogy egy nappal
korábban visszajött, és amint betette a lábát a városba, utána
érdeklődött, kissé nyomulósnak hatott. Sebastian általában
igyekezett elkerülni a második felvonást, de kizárt, hogy sikerrel
járna egy olyan nővel szemben, aki ennyire lelkesen érdeklődött
iránta.
Egy alkalom nem alkalom.
Két alkalom eggyel több a kelleténél.
De most már nem volt ebben annyira biztos.
Meghasonlott. Nem tudta eldönteni, hogy kerülje, tehát ne
bátorítsa Malint, vagy épp ellenkezőleg, helyezkedjen szembe
Torkellel, aki ha nincs ennyire kiborulva, igazán beláthatta volna,
hogy egy paranccsal nem a kívánt hatást éri majd el. Így
működött Sebastian Bergman. Mint egy dacos óvodás. Egy
kimondott tiltástól hirtelen csábítóvá és fontossá váltak azok a
dolgok, amelyeket nem is akart igazán.
Sebastian döntött. Sok minden arra utalt, hogy a napokban el
fogja hagyni Torsbyt és Malin Åkerbladot. Torkel viszont a
közelében marad. Mégsem hagyhatja, hogy ő győzzön.
Így lett, ami lett.
Egy gyors zuhany – és szex az ügyészükkel.
Kivel beszéltél? – kérdezte My, mikor Billy végre felvette a
telefont. – Ezer éve próbállak elérni.
– Jenniferrel – válaszolta Billy, és újabb körbe kezdett a hotel
jól ápolt gyepén. Szeretett körbejárkálni telefonálás közben, a
szobáját viszont túl kicsinek találta hozzá. Az órájára pillantva
látta, hogy ha My nem is ezer éve próbálja elérni, de szó, mi szó,
több mint egy órát csevegett Jenniferrel.
– Miről beszéltetek ennyi ideig? – kérdezte My, és ha Billy
nem tudta volna, amit tudott, némi gyanakodást vélhetett volna
felfedezni a hangjában. De ez is egyike volt azon dolgoknak,
amelyek olyan nagyszerűek Myben. Féltékenységnek semmi
nyoma nem volt a kapcsolatukban. Tudta, hogy a Vanjával való
viszonya különleges, vagy legalábbis az volt. Tudta, hogy
rendszeresen találkozik Jenniferrel. Nem zavarta, hogy néha
felbukkantak régi osztálytársnők a gimiből vagy a rendőrtiszti
főiskoláról, és Billy sem adott okot a féltékenységre. Nem volt az
a hűtlen típus. Sosem volt az.
– Átbeszéltük az ügyet, nem árt egy külső szemlélő
véleményét is meghallgatni.
Ez így igaz, bár nem ez a teljes igazság. Jennifer beszámolt
arról, mivel foglalatoskodott az elmúlt időben, teljes
időpocsékolás saját véleménye szerint, Billy pedig elmesélte,
mennyi unalmas órát töltött a värmlandi erdőkben, míg végül
előkerült a lány. Illetve míg Sebastian rájött, hogy hol
tartózkodhat, és előcsalogatta a barlangból.
– Emlékszel, amikor először találkoztunk? – kérdezte Jennifer.
– Én is egy eltűnt gyerek, Lukas Ryd után kutattam.
 Amikor először találkoztunk… Billy úgy érezte, ilyesmit egy
barátnő szokott kérdezni. Vagy egy nagyon jó barát. Intimnek
hangzott mindenesetre, és ez megerősítette Billyt abban, hogy
Jennifer átvette Vanja helyét mint legjobb barát.
– Igen, emlékszem, kint a kavicsbányában – válaszolta, és
esküdni mert volna rá, hogy Jennifer ugyanúgy mosolyog, mint
ő. – Istentelenül meleg volt, Vanja pedig istentelenül részeg.
– Hogy van az apjával történtek óta?
– Jól, azt hiszem, bár nem beszél róla valami sokat.
Ezek után részletesebben beszéltek a nyomozásról, és Billy
bevallotta, kevésnek érzi magát. Jó érzés volt valaki olyannak
elmondani ezt, aki, Myvel ellentétben, nem jött azonnal millió
ötlettel, hogy tegye túl magát az érzésen, hogyan gondolkodjon,
mit csináljon, hanem megértette őt a személyes tapasztalatai
alapján, elvégre néha ő is hasonlóképpen érezte magát. Nem túl
sokszor, őszintén szólva, elvégre minden, ami Sigtunában
történik, alulmúlja Jennifer kompetenciáit, de azért mégis. Egy
beszélgetés, kölcsönös megértéssel, anélkül hogy elvárásokat
támasztanának egymással szemben a megoldások keresésére –
ahogy az Myvel történt volna.
Akivel éppen beszélgetett.
Vagy inkább hallgatta. Ma kipostázta a meghívókat, és
elrendezett még pár részletet az esküvővel kapcsolatban,
amelyekkel szemben reméli, Billy nem emel kifogást, de
természetesen a legtöbb dolgon lehet változtatni, ha mégis.
Talált egy termet is, ami maga a tökély, töltött képeket a
Dropboxba, ha Billy a hétvégén rá tudna pillantani, az nagyszerű
lenne, hétfőn kell választ adni.
Billy megígérte, hogy megnézi, és véleményezi. Aztán
személyes dolgokról beszéltek, milyen volt My napja, és azzal
fejezték be, hogy megegyeztek: hiányoznak egymásnak.
– Próbáltad valaha a telefonszexet?
Billy megállt a járkálásban. Meglepődött, ez tény.
 – Nem… Miért, te?
– Nem. Ki akarod próbálni?
– Nem a szállodában vagyok.
– Mikor érsz oda?
– Mindjárt, pár perc múlva – mondta Billy, és felnézett a
szálloda homlokzatára.
– Hívj, ha ott vagy.
– Oké.
Azzal My letette. Billy zsebre vágta a telefont. Ez új. El sem
tudta képzelni, hogy megy majd végbe az egész. Kissé…
kínosnak érezte. Csak beszélni fognak, vagy képek is lesznek?
Skype-on? Talán My már ki is találta, aztán csak tenni kell, amit
mond…
Már épp fellépkedett volna a pár lépcsőfokon a bejárathoz,
amikor nyílt az ajtó, és Sebastian jött ki.
– Szia, hová mész? – kérdezte Billy, és elkapta az ajtót.
– Miért?
– Csak kíváncsi voltam.
– Akkor az is maradsz.
Lement a lépcsőn, át a kerten, ki az utcára, és azzal el is tűnt.
Billy utánanézett.
Sebastian elment. Üres a szobája. Talán egyszeri alkalomról
van szó. Senki sem tudta, meddig maradnak itt. Nem állíthat be
Sebastianhoz egy üveg borral, hogy aztán ellopja a DNS-ét, míg
vécén van. Részben mert Sebastian nem ivott, részben pedig,
mert Vanjával ellentétben, túlságosan is gyanús lenne. Nem volt
olyan a kapcsolatuk.
Billy még egyszer átgondolta, mire készült. Mi lesz, ha
rajtakapják? Nem volt valami nagy barátság közöttük, ami
tönkremehetett volna, kollégák voltak, semmi több. Ami igazából
kicsit fura, mivel Billy volt az egyetlen, aki nem nyílt
ellenségeskedéssel fogadta Sebastiant, amikor a csapat tagja
lett. Mégis, sokkal közelebb került Ursulához és Vanjához, bár
Vanja a kezdet kezdetén még le akarta koptatni Sebastiant. Igaz,
ezen nincs mit meglepődni. Nőből vannak. Billy nem értette,
hogyan működik ez az egész, de Sebastian elvarázsolja a nőket.
Legalábbis akkor, ha ágyba akar vinni valakit. És erre nincs is
miért irigykedni, mert ez betegség, épp olyan függőség, mint az
alkoholizmus. Valószínűleg ugyanolyan rosszul érzi magát
másnap reggel, mint egy alkoholista egy éjszakába nyúló
dorbézolás után. Vagy mégsem? Billy nem tudta. Nem is
érdekelte. Az egyetlen, ami érdekelte Sebastian Bergmannal
kapcsolatban, hogy vajon ő-e Vanja apja, márpedig ehhez meg
kell szereznie a DNS-ét.
Kinyitotta az ajtót, és egyenesen a kis szálloda recepciójára
tartott.
– Jó estét, a kollégám épp most ment el, de a szobájában van
a laptopom. Mit gondol, kölcsönkérhetném egy pillanatra a
szobakulcsát?
Kölcsönkérhette.
Sötét volt az erdőben, csigalassúsággal gurult a keskeny
földúton. Lekapcsolta a fényszórókat, amikor lekanyarodott, így a
hold maradt az egyetlen fényforrása. Amennyire tudott,
előrehajolt, hogy jobban kivehesse, ami előtte terült el. Hogy
gyorsan megjárhassa az utat, olyan közel akart parkolni,
amennyire csak lehetett, a lebukás veszélye nélkül.
A holdfényben meglátott egy kis tisztást az út mentén, tavalyi,
magas fűvel. Nem akart akkor forgolódni, amikor kifelé jön, ezért
száznyolcvan fokkal megfordította az autót, hogy induláskor a
megfelelő irányba álljon. Kiszállt és körülnézett. Maximum
negyedóra séta innen a kórház. Úgy tervezte, a főút mentén
halad majd, de közel az erdő széléhez, hogy bevethesse magát
a fák közé, ha jönne egy autó. Bár ki lenne kint ilyenkor, hajnali
háromnegyed háromkor?
Egész Torsby aludt.
Csak ő nem.
Előhúzta a kis hátizsákot a hátsó ülésről, és elindult. Tiszta,
hideg éjszaka volt, a hold a környező fákra vetette álomszerű
fényét. A hátizsák húzta a vállát, bár alig pakolt bele.
A bűntudattól minden nehezebbnek érződik, tanulta meg az
elmúlt napokban. Mintha más fizikai törvények kezdtek volna
érvényesülni akkor, ha az ember olyan dolgokat tett, amikről
sosem gondolta volna, hogy képes lesz rá.
Volt, ami többet nyomott.
Más viszont kevesebbet.
Gyerekeket ölni.
Az nyomta a legtöbbet.
 Elhessegette az utolsó gondolatot. Mindig nagyobb hatással
volt rá, mint akarta. Fájt.
A főút teljesen elhagyatottan feküdt előtte, pont, ahogy
sejtette, ennek ellenére az erdő szélén maradt, bár jóval
gyorsabban ment volna, ha felmegy a műútra.
De tartotta magát a tervhez. Nem változtatott rajta. A tervek
azért vannak, hogy tartsuk magunkat hozzájuk.

Körülbelül tíz perc múlva meglátta maga előtt a kórház tetejét.

Félig elrejtette a füves domboldal, amiről tudta, hogy a hátsó
parkolónál végződik. A domboldalon volt egy nagyobb bokros
terület, a mögé akart behúzódni, hogy észrevétlen maradjon.
A kórháznak két bejárata volt: egy nagy főbejárat és egy hátsó a
mentőknek. Ő egyiket sem akarta használni. Azt tervezte, hogy
az egyik vészkijáraton megy majd be. Több is volt, az épület
minden oldalára jutott egy. Többször látta már a személyzetet a
vészkijáratok kitárt ajtaja előtt dohányozni, még esténként is. Ha
van egy kis szerencséje, akkor ezek az ajtók nincsenek
beriasztva. Egy próbát mindenesetre megér. Rézsútosan haladt
felfelé a bokrok mentén. Hirtelen édes és erős illat csapta meg
az orrát, egy illat, amely a nyárra és a sétáira emlékeztette.
Mikor már majdnem felért, leguggolt, és kikukucskált a majdnem
üres parkoló felé. Csak négy autó állt ott, ahol hússzor annyi is
elfért volna. Várt egy kicsit, hogy megbizonyosodjon róla, senki
nem tart a parkoló autók felé, aztán amilyen gyorsan csak tudott,
átvágott a kihalt parkolón, egész a legközelebbi ajtóig. Csak ott
vette elő a fekete bőrkesztyűket a hátizsákjából, és húzta fel
őket. Aztán megpróbálta kinyitni az ajtót. Zárva. Engedett egy
kicsit, amikor megrángatta, ezért elgondolkodott,
megpróbálkozzon-e a zárral a kése segítségével. Mégis inkább
továbbindult bal felé, a következő vészkijáratig, ahol korábban
látta a személyzetet dohányozni. Gyors léptekkel haladt az
épület fala mellett. Eljutott az ajtóig, és mellé állt a szerencse. Az
egyik nikotinfüggő elfelejtette elvenni a követ, amely az ajtót
nyitva tartotta. Belépett a sötét folyosóra, és bezárta maga után
az ajtót.
Az első menet sikeresen zárult. Innentől lesz nehezebb.
Meglátott egy pirosas narancssárga kapcsolót a félhomályban,
de ő a kis LED-es lámpája mellett döntött. Kinyitotta a hátizsák
külső zsebét, elővette és bekapcsolta. Egy sárgára festett
oldalfolyosón találta magát. Lassan haladt előre, elment egy
félreállított kórházi ágy mellett, utána egy sor „TÁROLÓ” feliratú
ajtó következett. Megállt, visszament, és elkezdte rendre
átkutatni a tárolókat. Ha mázlija van, talál egy ruhát, mert
beöltözve könnyebben mozog majd odafent.
Voltak gyenge pontjai a tervének: hogy felfedezik és
azonosítják. Most tehetne ez ellen.
Az első tárolóban törlőruhákat talált, valamint
papírcsomagolásokat és kötözőszereket. Kinyitogatott néhány
ládát, és az egyikben talált is maszkokat. Kivett egyet és feltette.
A fehér védőanyag alatt érezte a meleg leheletét. Máris jobb
érzés.
Az arca legalább részben el van rejtve.
Tovább keresett. A másodikban leginkább takarókat és
lepedőket talált, de a harmadikban folytatódott a sikersorozat.
Egy ruhatároló. Tele dobozokkal, amikre még a méretet is
ráírták. Átnézte azokat, amelyeken az XL-XXL feliratot találta, és
összeválogatott magának egy remek kombinációt. Zöld nadrág,
zöld ing, műtőssapka a fejére. Kicsit furán veszi ki magát, hogy
valaki hajnali háromkor műtétre készen császkál a folyosón, de
így vált a legkevésbé felismerhetővé. Letette a lámpáját, és a
fényében átöltözött. Összehajtogatta a kabátját, és elrejtette az
egyik ládában. Az inget és a nadrágot a sajátja fölé húzta.
Fejébe nyomta a sapkát. Talált egy pár steril kesztyűt, és
lecserélte rá a sajátját. Kivett mindent a hátizsákból, mielőtt azt
is eldugta volna egy ládába, a kabátja mellettibe. Az ingnek
sajnos nem volt zsebe, így kénytelen volt elrejteni a nadrágjába
a kését és a kis sokkolót, amit magával hozott. Szívesebben
hozott volna pisztolyt, de ezúttal valami lényegesen csöndesebb
fegyverre volt szüksége. Legutóbb távol voltak a szemtanúk.
Most a szomszéd szobában lesznek.
Visszament az oldalfolyosóra, vissza az ott árválkodó kórházi
ágyhoz, felengedte a féket, és előre-hátra gurítgatta néhányszor.
Könnyen gurult, és nem is csapott nagy zajt, csak az egyik kerék
akarta mindig a saját útját járni.
A kést és a sokkolót a párna alá tette.
Aztán ment még egy kört az új ruháiban, hogy újabb
menekülési útvonalakat térképezzen fel. Talált két lépcsőházat
és egy liftet. Négy különböző vészkijáratot, plusz azt, amelyiken
bejött. Jó lesz ez.
Fogta az ágyat, és elgurította a lifthez. Felfelé lifttel, lefelé
lépcsőn, így tervezte. Megnyomta a hívógombot, és hallotta,
ahogy a gép életre kel. A földszinten kezdi majd, az az általános
belgyógyászati osztály, tehát a lánynak ott kell lennie.
A lift megérkezett. Három gomb: P, mint Pince, F, mint
Földszint és 1. emelet. Ellenőrizte a fegyvereit a párna alatt még
egyszer, aztán begurította az ágyat a liftbe. Az F gombot nyomta
meg, az ajtók bezárultak, a felvonó lassan és lágyan elindult.
Érezte, ahogy visszatér belé a feszültség.
Ez volt az utolsó lehetősége.
A lift megállt.
Megérkezett.

A férfi rendíthetetlenül tolta maga előtt az ágyat. Eddig nem látott

senkit, és nem találkozott senkivel. Kihaltan kongtak a zöld
folyosók. Megállt, és hallgatózott. Biztos, hogy van éjszakai
személyzet valahol, és szívesebben fedezné fel őket még
azelőtt, hogy ők fedeznék fel őt. Kissé távolabb hangokat hallott
egy nyitott ajtón keresztül. Legalább ketten vannak. Nők,
valószínűleg személyzet. Úgy határozott, az ellenkező irányba
folytatja tovább a keresést. A folyosó négyszög alakban futott
végig az egész épületen, így akármerre megy is, fel tudja
térképezni az egész emeletet. De azért jobb érzés a háta mögött
tudni a hangokat, semmint elmenni előttük. A nők hangja elhalt
egy idő után, és nemsokára az egyetlen, amit hallott, a kerekek
surrogása volt. Ránézett minden ajtóra, amelyik előtt elhaladt.
Mind egyforma: fehér, ablaktalan, zárt. Nem állt rajta a
páciensek neve, és más információ sem, mint ahogy remélte.
Ettől bonyolultabb lett az egész. Nem szívesen nyitna be minden
ajtón, megnőne az esélye, hogy lefülelik. Lehet, hogy végül
rákényszerül, de nem akarta ezzel kezdeni. Először át akarja
látni a helyet, legrosszabb esetben körbejár, ha kell, és aztán
egyesével kutatja át a szobákat. A nehéz dolgok kevésbé
komplikáltak, ha az ember egy kis távolságból tekint rájuk.
Ebben volt tapasztalata.
Kicsit előrébb résnyire nyitva volt az egyik ajtó. Odagurította
az ágyat, és megállt. Hallgatózott, hall-e valamit a szobából.
Néma csönd. Úgy döntött, benéz. Biztos, hogy nem ez a lányé,
ekkora szerencséje nem lehet, de legalább megtudja, hogy
festenek a szobák. Az ajtók olyan sűrűn követték egymást, hogy
nagy valószínűséggel minden szoba egyforma. Elengedte az
ágyat, egy pillanatra fontolgatta, hogy magával vigye-e a kést, de
végül inkább hagyta a párna alatt.
Először áttekinteni.
Csak akkor cselekedni, ha megtalálta a célpontot.
Óvatosan kijjebb nyitotta az ajtót, és benézett.
Sötét volt odabent. Csak a folyosóról érkezett fény. Néhány
ágy. Háromban feküdtek. Nők. Mind aludtak. Továbbindult hát.
Új belátással. Annyira csak a lányra koncentrált, hogy eszébe
sem jutott, hogy a kórházban a páciensek osztoznak a
szobákon. Nem újság, hogy az ember a legritkább esetben kap
saját szobát. De ez most felbosszantotta. Nem mintha
változtatott volna a dolgon, de idegesítette, amikor rájött, hogy
mégsem gondolt mindenre.
Tovább tolta az ágyat. Ettől máris sokkal kényelmesebben
érezte magát. Hamarosan odaér, ahol a folyosó derékszögben
bekanyarodik jobbra. Lelassított, és óvatosan befordult a sarkon.
A rossz kerék jobban megnehezítette a kanyarodást, mint
számított rá, és kissé balra húzott. Kénytelen volt megállítani az
ágyat, hogy ne csapódjon a falnak. Jobbra kormányozta,
miközben a szeme sarkából meglátott egy alakot kissé távolabb.
Egy rendőr egyenruhás férfi üldögélt ott egy széken.
Érezte, ahogy kirázza a hideg, és minden izma megfeszül.
Nem lehetett más páciensnek rendőri felügyelet az ajtaja előtt.
Megérkezett.
A rendőr az órájára nézett, aztán a falnak támasztotta a fejét,
és behunyta a szemét. Talán aludni akart egyet. A férfi újra
megragadta az ágyat, és arra gurította. A rendőr álomittas
tekintettel nézett a hang irányába. Csak egy kórházi egyenruhás
embert lát, aki ágyat tol, győzködte magát a férfi, de azért
gyorsított a léptein, hogy a rendőrnek kevesebb ideje legyen
elgondolkodni, miért tologatnak sebészek ágyakat az éjszaka
ezen óráján.
– Jó estét – mondta a rendőr, amikor az ágy a széke elé ért.
A férfi a párna alá dugta a kezét.
– Üdv – válaszolta a maszk mögül, majd előrántotta a
sokkolót, és ugyanazzal a mozdulattal a férfi nyakához nyomta.
A kis fekete-sárga fegyver sercegett az elektromosságtól. Túl
hangos, gondolta, de már későn. A rendőr teste néhányszor
megrándult, karjai felfelé íveltek, a lábaival rugdalózott. Egy
pillanatra az az érzése támadt, hogy az elektromos sokk erejétől
a rendőr talpra ugrik. De aztán csak lezuhant a földre, mint egy
zsák. Ott maradt. Kiütötte.
Az interneten az állt, hogy tíz-tizenöt perce van, mielőtt enged
a bénultság. A biztonság kedvéért azért némán állt néhány
másodpercig, hátha valaki meghallotta. Nagyon halk hangokat
sikerült csak kiszűrnie a személyzeti szoba irányából, ha
megerőltette magát. Ő rettenetesen hangosnak és macerásnak
érezte a rövid felfordulást, amit okozott, de a hangok vagy
érkező lépések hiánya megnyugtatta. Tiszta a levegő. Átlépett a
férfin, kinyitotta az ajtót, és benézett.
Egy magányos lámpa égett az egyik sarokban, ez volt minden
fényforrás.
Egy ágyat használtak csak.
Nagyszerű.
De mégsem. Egy kislány helyett egy nő aludt az ágyon. Nem
kórházi ruha volt rajta, hanem láthatólag a sajátja.
Rossz szobába jött.
De hát egy rendőr ült odakint. Teljességgel kizárt, hogy van
még valaki a kórházban, aki rendőri felügyeletre szorul. Elvégre
Torsbyről beszélünk. Ez a jó szoba.
A rendőrt attól még kénytelen eltüntetni, így megfogta a lábát,
és behúzta a szobába, az ajtóhoz legközelebb eső ágy mellé.
Aztán bezárta az ajtót, és az alvó nőhöz lépett.
Egy kabát volt az ágy végébe akasztva, a földön pedig egy pár
fekete cipő. Közelebbről is megnézte. Körülbelül harmincöt éves.
Sötét, majdnem fekete, hosszú haj, ami kerek, vonzó arcot
keretez. Egyáltalán nem tűnt kórházi páciensnek. A pácienseken
mindig kórházi ruha van. Ráadásul a takarón feküdt, közel az
ágy széléhez, mindkét karjával az ágy közepe felé nyújtózva,
mintha valaki aludt volna a karjai között.
Nem azt olvasta az egyik újságban, hogy a lány anyja
külföldön van? És nehéz utolérni?
A rendőrség ezek szerint megtalálta. De akkor hol van a lány?
Kivizsgálják? Elvitték az éjszaka közepén, mert történt valami…
De akkor az anya csak nem aludna itt nyugodtan? Nem áll
össze.
Semmi nem áll össze.
 Ahogy telt az idő, egyre nyugtalanabb lett, ahogy csak állt ott,
mindenféle iránymutatás nélkül. El kell döntenie, mi legyen. A baj
az volt, hogy csak elméletekkel dolgozhatott. Találgatott. Semmi
konkrétum.
A kis, fa éjjeliszekrényen észrevett valamit, amitől kevésbé
érezte magát elveszettnek. Két pohár mellett, az egyik üres, a
másik félig tele szörppel, egy rajztömb feküdt ceruzákkal. Valaki
rajzolt bele. Megkerülte az ágyat, és a rajzokhoz lépett.
Megvizsgálta közelebbről a felsőt. A rajzon egy mentőautó, ami
néhány fa mellett várakozott, meg egy férfi, aki egy kislányt vitt.
Egy kislányt hosszú, sötét hajjal és hatalmas szemekkel. Valami
barlangszerűből jöttek kifelé.
Ez a jó szoba.
Itt volt a lány. A férfi az ajtó felé indult.
A közelben kéne lennie. A közelben kell lennie. Néha
egyszerű a válasz a megmagyarázhatatlan jelenségekre. Nincs
vécé a szobákban. Ha az ember felkel az éjszaka közepén, talán
hívja a természet.
Gyorsan az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Ugyanolyan csönd
honolt kint, mint előtte. A legközelebbi vécé kétajtónyira volt a
széktől, amin a rendőr ült. Most majd felgyorsulnak az
események. Szorítja az idő. Néhány lépésre a vécéajtótól
megállt.
Helyesen gondolkodott.
A zár pirosan fénylett.
Valaki van odabenn.
Gyorsan visszafordult az ágyhoz, amit tologatott, felemelte a
párnát, és megragadta a kést. Mennyi idő telt el? A rendőrnek
szüksége lesz pár percre, hogy összeszedje magát, amikor
felébred, de a nőnek nem. A nő felriad, amint az egyenruhás a
földön vonyítani kezd. Hülyeség volt odahúzni. Hülyeség volt
annyi ideig bent állni.
Elkövetett néhány hibát.
 De megtalálta.
Erősebben szorította a kés markolatát, és készenlétbe
helyezte magát. Óvatos mozdulatokkal közelített az ajtóhoz.
Mikor odaért, az ajtóhoz támasztotta a fülét, és hallgatózott.
Semmi. Még közelebb nyomult, hogy szinte fájt. Továbbra is
semmi.
Lehetséges, hogy a piros jelzés a záron azt jelzi, hogy nem
működik, és ezért lezárták? Itt áll készenlétben a késsel egy üres
vécéfülke előtt? Már épp elkezdte volna megpiszkálni a zárat,
amikor meghallotta a lehúzott vécé jól ismert hangját. Gyorsan
az ajtó mellé állt, közel a falhoz, hogy a nyíló ajtó elrejtse.
Legjobb lesz rejtőzködni, ameddig csak lehet. Túlságosan is
ijesztőnek nézne ki a maszkkal, a műtőssapkával és a hatalmas
késsel, a lány valószínűleg visítana, amint meglátja. Egyszerűbb
lesz hagyni, hogy kijöjjön, ha minden jól megy, háttal neki.
Mielőtt meglátná, a bal kezével befogja a száját, aztán lesújt a
jobbal a lapockái közé. Remélhetőleg egész a szívéig hatol,
egyetlen szúrással. Sajnos útban volt a gerinc és a mellkas, de
felkészült rá, hogy többször is meg kell szúrnia, amíg eléri a
kívánt eredményt. Tulajdonképpen biztosabb lenne, ha elvágná
a torkát, de ezt a lehetőséget már az elején elvetette. Volt valami
a vékony, rózsaszín lánynyakban, a puha bőrben, a kecses
gégében, amitől túlságosan is annak a gyereknek érződne, aki.
Furcsa gondolat, de így érezte. És azt is tudta, hogy ilyen
helyzetekben muszáj hallgatni a belső hangra. Ha nem teszi,
akkor elkapja a kétkedés, és elveszíti az irányítást. Ez pedig
nem történhet meg. Aggályok nélkül kell végigcsinálni. Nem
hibázhat.
Kattant a zár, és kitárult az ajtó. Gyorsabban, mint ahogy
számított rá. De nem annyira gyorsan, hogy elvesztette volna a
kezdeményezőkészségét.
Kilépett az ajtó mögül, megemelte a kést, és már épp készült
befogni a lány száját, és szúrni minden erejéből.
 Csak egy bökkenő volt.
Nem a lány állt neki háttal.
Egy idősebb nő, túlságosan is hosszú kórházi hálóingben.
Próbálta megállítani a mozdulatot, de már annyi energiát
fektetett bele, hogy esélye sem volt rá. A késsel kitért azért, így
csak a keze csapódott a nő hátának, aki a padlóra zuhant.
Érezte, hogy oda az irányítás. A nő meglátta, és pánikba esve
sikított. Egy pillanatra úgy gondolta, mégiscsak leszúrja, csak
hogy elhallgattassa, de habozott. Körülnézett. Hallotta az érkező
lépéseket. Hangokat. Semmi nem lett jobb attól, hogy még valaki
sikoltozni kezdett. Ha lehet, még hangosabban és élesebben,
mint a padlón fekvő nő.
A nő a szobában.
Ordított, mint a fába szorult féreg. Egy dologban azért igaza
volt. A lány anyja az.
– Nicole! – hallatszott a kiabálása.
Sarkon fordult, és elrohant.
De milyen baromi gyorsan rohant.
Sebastian valószínűleg még sosem hajtott ilyen gyorsan.
Legalábbis lakott területen belül. Tizenkét perccel ezelőtt Malin
Åkerblad szállodai szobájában aludt. Mikor megcsörrent a
telefonja, félálomban vette fel. Maria hangja azonnal magához
térítette. Néhány perccel később sikerült rávennie, hogy adja át a
telefont az egyik ápolónak, akit arra kért, azonnal riassza a
rendőrséget. Malin is felébredt, Sebastian röviden összefoglalta
a történteket, miközben öltözködött. Jóformán kényszerítette a
nőt, hogy adja kölcsön az autóját, és amint elhagyta a szálloda
parkolóját, telefonált Vanjának. Álomittas hangon válaszolt,
felkeltette tehát, de nemsokára már ő is teljesen éber volt.
– Valaki elrabolta a lányt! – Sebastian majdnem kiabált.
– Miva’?
– Valaki elrabolta Nicole-t! Eltűnt!
Vanja meglepődés helyett rögtön kérdezni kezdett, és
Sebastian szinte hallotta, ahogy kipattan az ágyból.
– A kórházból?
– Igen, épp oda tartok – mondta Sebastian, miközben már be
is kanyarodott a kórház felhajtójára.
– Jövök.
– Szólj Torkelnek is – próbálta még hozzátenni, de Vanja már
letette a telefont. Tudta, hogy kár nyugtalankodnia, Vanja
gondoskodni fog róla, hogy mindenki odamenjen. Vanja profi.
Ilyen tekintetben még nála is sokkal jobb. Vanja érkezett mindig
elsőként. Sebastian utolsóként. Mikor már lezajlottak az
események, és mindenki rég a helyszínre ért. De nem most.
Most ő volt az első. És nincs vesztegetni való ideje. Kipattant az
autóból, és berohant a recepcióra. Csomó ember várakozott ott,
nyugtalan tekintetű személyzet, hálóinges, kócos betegek.
Kérdőn néztek rá, amikor betoppant, mintha válaszokkal
érkezne. De sajnos nem így állt a helyzet. Tudomást sem véve a
csoportosulásról továbbrohant az osztályra.
Szétáradt a testében az adrenalin. Elvesztette volna a lányt?
Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Látta az üres széket a
szoba előtt. A nyitott ajtót. Itt-ott kíváncsi betegek lézengtek a
folyosón.
– Befelé a szobájukba! – gorombította le őket, mielőtt eltűnt
volna Nicole-éban. Az ágy melletti széken Maria sírt, két ápoló
állt fölötte. Kicsit arrébb Dennisről gondoskodott egy harmadik.
Félig fekvő helyzetben helyezkedett el az egyik ágyon, teljesen
összetört. Sebastian két gyors lépéssel Mariánál termett.
– Mi történt? – kérdezte olyan nyugodtan, ahogy csak tőle telt.
Tudta, hogy most az a legfontosabb, hogy biztonságot és
nyugalmat sugározzon. Akármennyire is pánikba esett.
A nyugalomtól mások is lecsillapodnak, és tudnak koncentrálni.
Megerősítette a tisztánlátási képességüket. Maria nem
nyugodott meg. Egyáltalán nem.
– Nicole eltűnt! Eltűnt!
Sebastian fölé hajolt, és megfogta a kezét.
– Tudom, tudom. De el kell mesélnie, mi történt.
Maria kétségbeesetten nézett.
– Nem tudom, mi történt. Együtt aludtunk… Amikor
felébredtem, nem volt itt, ő meg a padlón feküdt. – Dennisre
mutatott, aki addigra már lábra állt.
– És maga mi a fészkes fenét művelt? – érdeklődött Sebastian
keményen. – Maga volt az őr.
Dennis szégyenkezve nézett rá.
– Tudom, ott ültem kint, amikor megjelent az a fickó zöld,
kórházi ruhában, elektromos sokkolóval.
Ez nagyon nem jó. Éjszaka, felfegyverkezve, kellékekkel,
beöltözve. Ez eltökéltségre utal. Valaki nagyon céltudatos.
Elnyomta a feltörni készülő nyugtalanságot, és visszafordult
Mariához.
– Átkutatjuk az egész kórházat. Meg fogjuk találni.
– De valaki elrabolta! Nem érti?
De értette. Valószínűleg jobban, mint ő.
De muszáj továbbjátszania a nyugodtat.
Már ha sikerül.

Vanja bedörömbölt a szállodai szobák ajtaján, felkeltve Torkelt

és Billyt is. Torkel megígérte, hogy erősítést rendel Karlstadból,
Billy pedig Vanjával ment a kórházba. Egy járőr már befutott,
mire odaértek. A recepción álltak, és próbálták megérteni a
helyzetet. Vanja a bejárathoz állította őket, hogy csak az
illetékeseket engedjék be. Megkérte Billyt, hogy rendelje az
egész személyzetet a recepcióra, és tájékoztassa őket a
történtekről. Túlságosan is kevesen voltak ahhoz, hogy
hatékonyan át tudják fésülni a kórházat, így muszáj a személyzet
segítségét kérniük. Billy majd párokba osztja őket, és elmondja,
mire kell figyelniük, és miről kell visszajelezniük. Legjobb lenne,
ha az esetleges bizonyítékokat nem mozdítanák el. Billy
bólintott, és eltűnt. Vanja még hallotta, ahogy gyűjteni kezdi az
embereket, miközben elsietett Nicole szobája felé.
Megtalálta Sebastiant is, akitől egy gyors, szinte lázas
beszámolót kapott. Minél többet hallott, annál kevésbé örült neki.
A Nicole-t őrző rendőrt és a hetven év körüli hölgyet egy
álruhás férfi támadta meg, kórházi öltözetben, maszkkal. A hölgy
szerint, aki vécére ment ki, kés volt nála.
A személyzet több tagja látott egy zöld műtősruhába öltözött
egyént kirohanni a kórházból. Gyors volt, és a pincelépcső
irányában távozott.
Senki sem látta Nicole-t. Nyomtalanul eltűnt.
Sebastian a szokásosnál sápadtabbnak tűnt, és láthatólag
nagyra értékelte Vanja jelenlétét.
 – Beszélhetnénk odakint? – kérdezte, és diszkréten az anya
felé biccentett, aki ezúttal már az ágyon ült, kissé távolabb,
kimerülten és erőtlenül. Vanja úgy találta, az ötlet jó, így
kimentek.
– Mit gondolsz? – kérdezte Sebastiant halkan. A férfi ránézett,
mielőtt válaszolt volna. Fáradtság ült a szemében.
– Ha őszinte akarok lenni, szerintem annyi. Megelőzött minket,
már megint.
– Először Ceder, most pedig Nicole. Pancsereknek tűnünk…
– Nem csak tűnünk. Azok vagyunk – jegyezte meg Sebastian
szárazon. – A mi térfelünkön volt a labda. És elejtettük.
Vanja csak egyetérteni tudott. Hogy valakinek sikerült a
rendőri felügyelet alatt álló koronatanút elrabolni, ráadásul egy
gyereket, kész katasztrófa. A nyomozásra, a lányra, az anyára
és – erre a gondolatára egyáltalán nem büszke – a karrierjére
nézve is. Tudta, hogy ez az utóbbi érv nem ér fel Nicole
sorsával, Vanja mégis úgy érezte, a maradék reményének is
lőttek, hogy újra pályázzon az FBI képzésére az USA-ban.
Szégyenkezve söpörte félre a gondolatot, és a legfontosabbra
koncentrált. A lány. A lány. A lány.
– Billy az épület átvizsgálását irányítja. Mi menjünk a pincébe
– jelentette ki határozottan. – Elvégre ott látták utoljára, nem?
Sebastian válaszként bólintott.
– Mindenesetre arrafelé.
– Kezdjük ott!

Elindultak lefelé a lépcsőn. Nem túl gyorsan, mert nem akartak

elszalasztani semmit. Szűk, sárgára festett lépcsőház,
kőpadlóval és zöld korláttal. Vanja telefonja megcsörrent. Torkel
érkezett meg a kórházba Erik társaságában, és rövid
összefoglalást kért. Vanja beszámolt a tervéről, hogy
átvizsgálják az épületet. Két rendőr emeletenként, plusz
személyzet párosával. Billy jobban tudja.
 – Erik kihallgathatja a megtámadt kollégát – javasolta. – Te
pedig koncentrálj az idős hölgyre. Ő az egyetlen, aki közelről
látta az elkövetőt.
Torkel megígérte, hogy így lesz, és hogy ellátja információval
az érkező erősítést. Fennáll a lehetősége, hogy túl kevés rendőr
helyett most túl sok lesz, és ha senki sem vezeti a bevetést, csak
rohangálnak majd körbe-körbe, mint a mérgezett egér.
– Az egyik ápolónő azt mondta, hogy szerinte az ágy a
pincéből került elő – mondta Sebastian, amikor Vanja letette.
– Miből gondolja? – érdeklődött Vanja. – Bizonyára temérdek
ágy van az épületben.
– A múlt héten leltároztak, megjelölték azokat, amelyek
javításra szorulnak, és levitték mindet a pincébe. A fenti ágyon
volt egy ilyen jelölés.
Vanja elgondolkodott egy pillanatra.
– Tehát lifttel ment fel – állapította meg.
Leértek, és megálltak egy sárga, kissé horpadt bádogajtó előtt,
ami igencsak réginek nézett ki.
– Be lehet jönni az épületbe itt lent? – kérdezte Sebastian.
– Több vészkijárat is van.
Vanja már épp kinyitotta volna a nehéz ajtót, amikor megállt
egy pillanatra. Félrehúzta a kabátját, elővette a szolgálati
fegyverét, és kibiztosította. A Sig Sauer fémesen kattant.
Sebastian kétkedve nézett rá.
– Nem hiszem, hogy itt van még. Annál azért ügyesebb volt
eddig – mondta, majd ő nyitotta ki az ajtót, feltárva a homályosan
megvilágított folyosót mögötte. Belépett. Vanja a nyomában.
Észrevette a narancssárga kapcsolót az ajtó mellett, és
megnyomta. A neoncsövek életre keltek, és bevilágították a
cementfolyosót. Jobbra volt a liftajtó. Míg csöndben haladtak
előre, Vanja az emlékezetébe véste, hogy gondoskodjon arról,
hogy a technikusok ujjlenyomatot vegyenek róla. Figyeltek, nem
hallanak-e hangokat, amelyek arról árulkodhatnak, hogy valaki
van ott, de nem hallottak mást, csak a szellőző búgását meg a
saját lépteik zaját.
Kissé távolabb három ajtó állt egymás mellett.
Elmentek az elsőig és megálltak. Vanja felemelte a fegyverét,
Sebastian ajtót nyitott. Sötét volt odabent, Sebastian a kapcsoló
után tapogatózott. A tárolóban néhány feltépett doboz.
Körülöttük zöld és fehér kórházi ruhák egymás hegyén-hátán.
Nadrágok és ingek elsősorban.
– Innen hozott ruhákat – jegyezte meg Sebastian szárazon.
– Hmm, ne nyúlj semmihez. Billy majd ellenőrzi, hátha találnak
DNS-t vagy valamit.
Sebastian szó nélkül ment tovább a következő szobába. Ajtót
nyitott, lámpát gyújtott. Odabent leginkább takarók és lepedők,
szépen összehajtogatva, elhelyezve a polcon. Nem volt
rendetlenség, ami megerősítette a gyanújukat az első tárolóval
kapcsolatban.
Az utolsó helyiség is érintetlen volt, tele kötözőszerekkel,
pelenkákkal és papírcsomagolásokkal. Alábbhagyott bennük a
feszültség, Vanja érezte, hogy töltött fegyvere inkább hátráltatja.
Rutinosan tette a helyére.
– Sietősen távozott mindenesetre. Eddig olyan profin járt el,
hogy ha lett volna rá ideje, valószínűleg elpakol maga után.
– Egyáltalán, nehéz megérteni, miért járt el úgy, ahogy –
bólintott. – Miért rabolta volna el? Nem áll össze.
Vanja komolyan nézett rá. Kimondta azt, amire mindketten
gondoltak, amióta megérkeztek a kórházba, de egyikük sem
merte szavakba önteni.
– Tehát… tulajdonképpen a lány holttestét keressük.
Sebastian csak bólintott. Látta maga előtt. Nicole. Sápadt és
véres. Leszúrva. Félrelökve. Elrejtve néhány doboz alá.
Próbálta elhessegetni a képet, kevés sikerrel.
Néhány képpel már csak így volt. Legrosszabb esetben egész
életében kísérteni fogják.
 A halott Nicole képe is egy ilyen lesz. Tudta.
A gondolatait félbeszakította, amikor a bádogajtó, amelyen
bejöttek, ismét nyílt, és egy ápolónő jött feléjük. Izgatott
tekintetén látszott, hogy fontos mondandóval jött, megszólalnia
sem kellett.
– Megtaláltuk! Megtaláltuk! – kiabálta.
Visszatért a kép.
Talán örökre megmarad.

Rögtön megismerte. A helyszín természetesen más.

A felhasznált dolgok is. De ahogy elrendezte maga körül a
tárgyakat. A takaró, amellyel beborította magát. A kartondobozok
körberakva a kis helyen. Rejtekhelyet készített. Egy helyet, ahol
biztonságban érezte magát. Védve mindentől, ami elől
elrejtőzött. Egy második emeleti ágyneműtárolóban újra
felépítette a Medve-barlang hasadékát.
Az egyik alkalmazott fedezte fel, hogy két kartondoboz nem ott
áll, ahol szokott. A padlón voltak, a lepedős polc előtt, mintha
csak leestek volna. Takaróval beborítva, a ládák két oldalán két
párna, hogy ne lehessen belátni a polc alól. Neki is volt gyereke,
felismert egy bunkert. Így kicsit arrébb húzta az egyik ládát,
bekukkantott mögé, és meglátta Nicole ijedt tekintetét villogni az
alsó polc alatt.
Mire Sebastian megérkezett, Mariának már sikerült
kicsalogatnia. Sápadtan ült anyja szoros ölelésében. Maria
zokogott a boldogságtól.
Nicole nem szólt egy szót sem.
De olyan tekintettel nézett Sebastianra, ami mindent
elmondott. El akart menni innen. Vissza a rejtekhelyére.
Sebastian megértette. A felnőttek nem tudják megvédeni.
Anya sem. A rendőrség sem. Ő sem.
Csak saját magára számíthat.
 Sebastian nemcsak megkönnyebbülést érzett, hanem büszke
is volt a lányra.
Igazi kis túlélő. Rámosolygott.
– Szia, Nicole! Aggódtunk érted.
A lány nem válaszolt, de látta, hogy alig észrevehetően felé
nyújtózik. Mariának is feltűnt, és meglepetten nézett a lányára.
Sebastian a kezét nyújtotta.
– Ide akarsz jönni hozzám? – kérdezte gyengéden.
Nicole kibontakozott anyja karjából, és odament hozzá.
Sebastian látta, hogy Mariát rosszul érinti a dolog. Elengedni a
lányt, akit éppen most talált meg újra. Sebastian próbálta
megnyugtatni.
– Leviszem őt a szobába. – Maria bólintott, Sebastian pedig
felemelte a lányt. A teste meleg volt, kicsit izzadt, izmai
megfeszültek, de nem úgy, mint legutóbb, amikor vitte. Érezte,
hogy elengedi magát, amint ölbe veszi. Hogy ő ennyire fontos a
lány számára! Őt választja, benne bízik.
Csodálatos érzés.
De ott volt a kérdés, amit kénytelen volt feltenni. Próbálta
olyan óvatosan, ahogy csak lehetett.
– Láttad őt? Ezért bújtál el?
Nicole kérdőn nézett rá. Mintha nem értené, miről beszél
Sebastian. Újra próbálkozott.
– Láttad a férfit, aki itt volt? – Kissé határozottabban beszélt
ezúttal.
A kislány tekintete továbbra is ugyanúgy tele volt
kérdőjelekkel, mint az előbb. Láthatólag halvány fogalma sincs,
miről beszél. Sebastian megkönnyebbült, hogy Nicole nem is
tudja, milyen közel volt a végzethez. Hogy meglegyintette a
pusztulás szele.
– Csak azért jöttél ide, hogy aludj? Mert jobb érzés volt így?
 Nicole szégyenkezve sütötte le a szemét, mintha hibázott
volna. Sebastian próbálta elhessegetni a bűntudatot egy
mosollyal.
– Ezért kár szégyellned magad – mondta, és érezte, hogy a
szavak pont elegendőek arra, amit ki akar fejezni. Mennyire
örült, hogy a lány nemcsak a veszélyt kerülte el, de nem is tudott
róla!
Felemelte úgy, hogy a feje a vállán nyugodott, és megfordult.
Biccentett Maria és Vanja felé, aki a kislányt nézte.
– Leviszem, aztán megbeszéljük, hogyan tovább.
– Nem akarok abban a szobában maradni – mondta Maria a
visszaúton. – Nem érzem magam biztonságban.
– Megértem. Keresünk egy másik helyet – felelte Sebastian.
A lépcsőn indult lefelé. Néhány alkalmazott szemébe nézett,
akik kíváncsian bámultak utánuk.
A férfi, a kislánnyal az ölében.
Az anya.
Mint egy család, csak mégsem.

Leértek a szobába. Letette Nicole-t az ablak melletti ágyra, és

meglepve vette észre, milyen könnyedén elengedte. Tényleg
bízott benne, ezért nem kapaszkodott már belé olyan
kétségbeesetten. Tudta, hogy Sebastian vissza fog jönni hozzá.
Körülnézett a szobában, és pontosan megértette, mire gondol
Maria. Tekintete a rajztömbre és a ceruzákra esett. Új rajz
készült. A felső alá dugva találta. Felvette, és közelebbről is
megnézte.
Sok fekete és barna. Elnagyolt vonások. Egy kislány egy
barlangban. Néhány felnőtt a közelben, aki őt kereste. A lány
apró volt, elrejtőzött. A többi alak túlságosan nagy. Hibás
arányok, de ő ilyen kicsinek érezte magát odabent. Mariához
fordult.
– Mikor készült ez a rajz?
 – Pont miután elment tegnap.
Sebastian Nicole-ra pillantott, aki nyugodtan ült az ágyon, és
őt nézte. Megkönnyebbült. A káosz közepén csillogott egy kis
remény.
– Működik – szólalt meg.
Maria értetlenül nézett rá.
– Mi működik?
Sebastian csöndesebben beszélt, hogy Nicole ne hallja.
– Az emlékeit rajzolja. Nézze, ez azt a pillanatot ábrázolja,
mielőtt megtaláltuk volna a barlangban. Visszafelé halad az
időben. Először én és a mentő, most a barlang…
– Úgy érti, hogy talán… – kezdte Maria nyugtalanul, mielőtt
Sebastian lepisszegte volna.
– Pszt! Meglátjuk. A legfontosabb, hogy folytassa – mondta,
és próbált egyszerre megnyugtatóan és bátorítón nézni.
Mariát viszont nem győzte meg. A jövendőbeli rajzok
gondolata megijesztette.
– Mert akkor megtudják, amit akarnak – mondta színtelen
hangon. – Lerajzolja a halott unokatestvéreit, maguk meg
megoldják az ügyet.
Sebastian nem igazán tudta, mit válaszoljon. Amit Maria
mondott, egyszerre volt igaz is, meg nem is. Törődött Nicole-lal.
De muszáj megoldania az esetet. A kislány érdekében.
– Nem hiszem, hogy bármelyikünk is szabad lábon akarja
tudni azt a férfit.
Maria nem válaszolt, de végül bólintott.
Nicole-nak folytatnia kell a rajzolást.
Ez volt az egyetlen reményük, hogy valaha is nyugalomra
leljenek.
Az éjszakai események után Torkel megnövelte az őrök számát.
Két egyenruhás rendőr követte őket a liftben az új szobába, az
emeletre. Nicole csöndben összehúzta magát a tolószékben,
amit Sebastian tolt, Maria pedig követte őket. Dupla ajtó nyílt
automatikusan, és vezetett egy ugyanolyan folyosóra, mint
amelyiken az előző szobájuk volt. Kicsit odébb Torkel és Vanja
állt egy nyitott ajtó előtt. Mikor odaértek, Sebastian benézett a
nyitott ajtón. Másik szoba, ugyanaz a piszkosfehér fal, ugyanaz a
szürkészöld, repedezett műanyag padló. Két ágy. De volt még
egy kicsi, kétszemélyes kanapé és egy narancssárga fotel egy
négyszögletes kis asztal körül az egyik sarokban, valamint egy
nagy ablak nézett a folyosóra.
– Beszélnem kell a kollégáimmal – mondta Sebastian, és
Nicole felé fordult. – De itt állunk, hogy láthass minket az
ablakon keresztül.
Természetesen semmi reakciót nem kapott a lánytól, nem is
számított rá, de láthatólag elégedett volt az elrendezéssel, mert
tiltakozás nélkül követte az anyját a szobába, és Sebastiant sem
próbálta visszatartani.
– Húzzák be a függönyöket, legyenek szívesek, és hagyják is
úgy – mondta Torkel Maria hátának, és bólintást kapott válaszul.
Két rendőr állt meg az ajtó két oldalán.
– Mit tudunk az elmúlt éjszakáról? – érdeklődött Sebastian,
amint egyedül maradtak.
– A kórháznak van biztonsági kamerája a sürgősségi bejárat
fölött. Billy már elment utánanézni – felelte Torkel. – Hogy van a
lány? – kérdezte, és a szomszédos szoba felé biccentett.
 – Nehéz megmondani, de elkezdett rajzolni, és ez már egy
lépés a jó irányba. – Sebastian Nicole rajzai felé intett.
– Megnézhetem? – kérdezte Vanja, Sebastian pedig átadta
neki a két lapot.
– De nem beszél – folytatta Torkel.
– Egyetlen szót sem.
– Tudjuk, hogy jött ki az őr mellett?
– Dennis azt mondja, fél tizenkettőkor elment kávéért. És nem
lehetetlen az sem, hogy elbóbiskolt kissé.
Sebastian lemondón sóhajtott. Benézett a szobába, ahol
Nicole éppen kimászott a tolószékből, és lefeküdt az ágyra.
Maria betakargatta, elővett egy könyvet a tolószék háttámláján
lógó zacskóból, és leült az ágy szélére. Nicole elfordította a fejét,
és szünet nélkül Sebastiant nézte. A férfi intett neki.
– Ursula hogy van? – kérdezte Vanja, majd felnézett a
rajzokból.
– Új szemet fog kapni, így hát… a lehető legjobban – felelte
Torkel, és Sebastian felé fordult. Igazából neki kellett volna
megkérdeznie, neki kellett volna érdeklődni és némi
gondoskodást mutatni, de persze ennyit nem lehet elvárni tőle. –
Semmi figyelemreméltót nem találtunk még Carlstenék
pénzügyeiben – folytatta Torkel. – Nincsenek nagy bevételek
vagy kiadások, már amennyit találtunk.
– Ez mi? – tartott fel egy rajzot Vanja Sebastiannak.
A barlangosat.
– A barlang – mondta Sebastian. – A legújabb eseményekkel
kezd, és visszafelé halad. A mentő van az egyiken, a barlang a
másikon. Közeledik a házhoz és az ott történtekhez.
Vanja bólintott, és megint a rajzra nézett. Gondterhelten vonta
össze a szemöldökét, vette észre Torkel.
– Mi az? – kérdezte Torkel.
– Én is ott voltam a barlangnál, de ezt nem vettem észre… –
Vanja felemelte a képet, és egy férfira mutatott, akinek a fejéből
V alakban sugárzott valami sárga. – Melyikőtöknek volt
fejlámpája?

– Erik megerősítette, hogy senkinél sem volt fejlámpa a

barlangban.
Torkel elkeseredetten nézett, amikor összegyűltek Nicole
betegszobája előtt, jó negyedórával később.
– A gyilkosunk ott volt a barlangban, és itt volt a kórházban.
Úgy fest, eldöntötte, hogy elhallgattatja Nicole-t.
– Honnan tudta, hogy a barlangban van? – tette fel a kérdést
Vanja.
– Ismeri a környéket. Idevalósi – mondta Sebastian, és
benézett a szobába, ahol Nicole a hátán feküdt, csukott
szemmel. Maria letette a könyvét, és a kanapéhoz ment. – Pont,
ahogy mondtam – tette hozzá.
– Erik Flodin és a személyzete is idevalósi – szúrta közbe
Vanja. – Ők nem jöttek rá.
– Flodin pancser – sóhajtott fel Sebastian, és ismét a kollégák
felé fordult. – Intelligens, nagyon is céltudatos emberrel van
dolgunk.
– Ha idevalósi, javaslom, hogy Nicole-t távolítsuk el innen –
jelentette ki Torkel. – Elvisszük őt az egyik biztonságos
stockholmi címünkre.
– Lehet őt mozgatni? – kérdezte Vanja, és egy pillantást vetett
a sovány, sápadt teremtményre a kórházi ágyon.
– Megkérdezem az orvosokat, de ha jól értettem, semmilyen
fizikai probléma nincs vele, ráadásul stockholmi, olyan lesz,
mintha hazamenne.
– Vele megyek – mondta Sebastian olyan hangon, amelyből
világosan kiderült, hogy nem egy megvitatandó javaslatról van
szó. Legalábbis remélte. Mégis Torkel kérdő pillantásával
találkozott a tekintete.
 – Traumatizált tanú, én pedig pszichológus vagyok –
egyértelműsített kioktató hangon, mintha gyereknek
magyarázna. – Azért jött ki a barlangból, mert bízik bennem,
több hasznot hozok, ha vele vagyok, mintha számlakivonatokat,
biztonsági felvételeket vagy lábnyomokat nézegetnék sziklás
barlangokban, vagy mit tudom én, mit terveztek. – Ismét
benézett a szobába. Nicole majdnem fekete haja beterítette a
párnát. Apró kezei a hasán, ujjai majdnem találkoztak.
Leírhatatlan gyengédséget érzett, amikor ránézett.
Gyengédséget, és az akaratot, hogy megvédje. Ezt pedig csak
úgy lehet, ha vele van.
– Bízik bennem. Sokkal jobban, mint ahogy az anyjában bízik.
Ráadásul megígértem neki, hogy a közelben maradok – fejezte
be, és saját magát is meglepte, milyen érzelmes hangon beszél.
Bár Torkelt úgy szólította meg, mintha az kissé idióta lenne, ő
mégis elfogadta az érvelést.
A lányt el kell vinni Torsbyből.

Sebastian vállán aludt el.

A férfi először az anyósülésre akart ülni, és hagyni, hogy Maria
és Nicole kényelmesen elhelyezkedjenek hátul, de amikor be
akart ülni az autóba, egyértelművé vált, hogy Nicole
mindkettejüket maga mellett akarja tudni. Így most ott ültek
szorosan egymás mellett a barna Opel Zafira Tourerben, amelyik
Stockholm felé vitte őket.
Mikor végül eldöntötték, hogy elviszik Nicole-t, onnantól már
gyorsan ment. Kilenc óra után pár perccel begurult egy civil autó
a mentőfelhajtóra, ami fedett volt és viszonylag rejtett.
Sebastian, Maria és Nicole sietősen elfoglalták a helyüket. Egy
újságíró sem volt tanúja az indulásuknak, legalábbis ha jól látták.
Most már jó ideje autóztak. A kocsi kelet felé haladt az E18-
ason, állandó, 110 km/h-s sebességgel. Fredrika vezetett. Nem
sokkal Sunne után megkérdezte, hogy bekapcsolhatja-e a rádiót,
de amúgy csöndben volt. Sebastian megköszönte a
szerencsecsillagának, hogy nem feküdt le vele, mert abban az
esetben a csönd némiképp kényelmetlennek érződött volna,
most viszont örömmel fogadta.
Amint eldőlt, hogy a fővárosba utaznak, Billy felajánlotta, hogy
elviszi őket, de Torkel Torsbyben akarta őt tudni. A biztonsági
kamerák felvételéből nem derült ki semmi, de időkeretet azért
kaptak. A rendőr, akit kiütöttek, pont a támadás előtt nézett az
órájára.
Most azon dolgoztak, hogy képeket szerezzenek az útmenti
kamerákból, amelyek talán kiszúrtak egy, a kórházhoz közelítő
autót. Az éjszaka azon szakaszában nem valószínű, hogy túl sok
jármű lett volna az utakon. Sajnos nem sok kamera volt
felszerelve Torsbyben, és ha az ember, akit kerestek, olyan
helyismerettel rendelkezett, ahogy azt Sebastian állította,
legnagyobb valószínűséggel elkerülte a kamerákat. De azért
muszáj volt ellenőrizniük.
Vanja pedig Fabian Hellströmmel visszamegy a barlanghoz
megnézni, találnak-e valami nyomot a férfi után, aki Sebastian
és Erik előtt érkezett. Mindketten szentül meg voltak győződve,
hogy nem láttak parkoló autót a közelben, tehát az illető
nyilvánvalóan gyalogosan érkezett. Legalábbis egy darabon.
Felhívást intéztek, hogy ha valaki látott szombat reggel egy autót
parkolni a barlang pár kilométeres környezetében, szóljon. Eddig
senki sem jelentkezett.
– Megálljunk? – kérdezte Fredrika, amikor egy tábla étkezési-
és mellékhelyiség-lehetőségeket ígért egy kilométer múlva.
Sebastian és Maria egymásra néztek, a nő a fejét rázta.
– Nem kell, köszönjük – mondta Sebastian, és óvatosan,
nehogy felkeltse Nicole-t, kihúzta magát. Fáradt volt, jó, ha két
órát aludt elmúlt éjszaka. A pozitívum az eseménydús
éjszakában és a gyors távozásban az volt, hogy nem találkozott
Malin Åkerbladdal többé. Csak a saját szállodájába ment vissza,
hogy gyorsan összepakolja a holmiját.
Ott viszont meglepetés érte. A lépcsőn felfelé menet
megállította a recepciós.
– Remélem, nem hibáztam azzal, hogy beengedtem a
kollégáját a szobájába tegnap este.
Sebastian megállt, és vélhetőleg olyan döbbenet tükröződött
az arcán, hogy a fiatalember a pult mögött kérdés nélkül tovább
magyarázta.
– A kollégája, Billy Rosén, bent hagyta a számítógépét a
szobájában, maga pedig nem volt itt.
Sebastian sikertelenül próbált információt kiszűrni a
hallottakból. Billy még csak nem is járt a szobájában, amióta
megérkeztek, számítógépet meg aztán végképp nem hagyott ott.
De Sebastian nem akarta felfújni az ügyet. Ehelyett inkább
bólintott, leginkább magának.
– Persze, persze, semmi probléma. Tényleg. Gond egy szál
sem.
Miközben gyorsan összehajigálta a dolgait, próbált rájönni az
okra, amiért Billy be akart menni a szobájába. Semmi sem jutott
az eszébe. Semmi sem hiányzik. Lehallgatás? Kamerás
megfigyelés? Ugyan miért? Az egyetlen, amit Billy ez esetben
láthatott, kis szállodaiszoba-szex, de ez erőltetettnek hangzik.
Akkor mi volt az ok?
Végül megelégedett azzal, hogy tudomása van a dologról.
Hogy miért történt, majd kideríti később.
Most az autóban visszakanyarodtak ide a gondolatai, de túl
fáradt volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon. Az utastérben
huszonegy fok meleg, a motor duruzsol, a rádió halkan szól,
Nicole feje a vállán.
Sebastian az ablaknak dőlt, és ő is elaludt.
Három órával később megálltak a Sofielundsvägenen,
Stockholmtól délre, Enskededalenben. Fredrika elmesélte nekik,
miközben elhajtottak a félgömb alakú épület előtt, hogy életében
először látja a Globent élőben. Sebastian meg is ijedt, hogy
karambolozni fognak, amikor a nő a kormány fölé hajolt, hogy
minél többet láthasson belőle.
Mikor odaértek, Fredrika várakozott az autóban, míg
Sebastian, Maria és Nicole felmentek a ház első emeletén
elhelyezkedő lakásba. Háromszobás, világos és új. Parkettás
előszoba vezetett a nappaliba. Az előszobafalon két nagy, fehér,
tolóajtós gardróbszekrény és egy zöld kordbársonnyal bevont
pad.
– Csak azt hozzák el, amire holnap szükségük lesz – mondta
Sebastian, amikor levetette a cipőjét, és bement a lakásba. –
Aztán írhatnak egy listát, és ideküldünk érte valakit.
Maria bólintott, és kézen fogta Nicole-t.
– Kezdjük veled? – kérdezte Nicole-t, és eltűntek a jobb oldali
szobában. Sebastian tett néhány lépést előre, és belesett a
nappaliba. Könyvespolc az egyik falon. Bézs-szürke
sarokkanapé színes párnákkal az ablak előtt, alatta barna
csomózott szőnyeg. Apró, kerek, acéllábakon álló
dohányzóasztal. Plazmatévé a szembeeső falon. A polcokon
könyvek és filmek, IKEA-keretbe foglalt fényképek társaságában.
Sebastian levett egyet. Egy fiatalabb Nicole – négy-öt éves talán
– Maria és egy latin-amerikai kinézetű férfi között. Az apja,
gyanította Sebastian. A válás nem lehetett annyira rémes, mert
Maria nem érzett kényszert, hogy kitörölje őt a mindennapjaikból.
Másrészről nem hívta, mióta visszatért Svédországba, már ha
Sebastian jól tudja, így úgy tippelte, semleges a kapcsolatuk.
Visszatette a fényképet, és kiment a szobából. Hallotta, hogy
Maria beszélget odabent, nyilván Nicole szobájában, így
elhaladva a világos konyha mellett arra vette az irányt.
 Megállt az ajtóban. Nicole az ágy mellett állt, és épp három
könyvet pakolt be egy kis hátizsákba, míg Maria ruhákat vett ki a
szekrényből. A képek a semmiből bukkantak fel, és tíz évvel
visszaröpítették őt az időben.
Egy másik lányhoz, másik ágyhoz, másik hátizsákhoz.
Berci mackó mintával.
Sabine, aki a thaiföldi útra pakolt olyan nagy odafigyeléssel és
alapossággal, amit csak egy négyéves tud felmutatni. Könyvek,
hajpántok, rózsaszín hajkefe, egy műanyag tiara Disney-
Hamupipőke mintával, amit műanyag gyémántok vettek körbe,
egy kis pénztárca fagyipénzzel, ami a nagymama ajándéka, és
Sárkány, a plüssállat, amit a második születésnapjára kapott:
mesebeli sárkány, narancssárga, zöld tüskékkel a hátán és a
farkán, amely nélkül Sabine egy tapodtat sem tett sehová.
Sebastian nem gondolt Sárkányra… mióta is? Akkor és ott
óta. Ott maradt a szállodai szobában, karácsony másnapján,
amikor a strandra indultak. Nem szeretett fürdeni. „Mert tüzet
okád”, magyarázta Sabine, hangjában a négyévesek
bölcsességével, miközben lefektette Sárkányt az ágyába. „És
akkor nem tesz jót, ha vizes lesz.” Aztán elindultak.
Le a strandra.
A hullám elé.
– Az autóban várok – nyögte Sebastian a torkában keletkezett
gombóc miatt. Nicole rápillantott az ágy mellől, és rögtön
nyugtalan lett. Mariára nézett, aztán vissza Sebastianra, mintha
nem tudná eldönteni, kivel akar lenni.
– Vagyis hát – kezdte Sebastian, megköszörülve a torkát
Nicole reakcióját látva –, a nappaliban. Nem megyek sehová. –
Sikerült rámosolyognia a kislányra. – Csak készüljetek el.
Végül a konyhában várt. Négyszemélyes asztal. Hűtő,
fagyasztó és mikró kényelmes magasságban beépítve.
Fényképek, rajzok, emlékeztetőlapok színes mágnesekkel
felerősítve. Rend és tisztaság a pulton. Egy vízforraló és egy
tejhabosító az egyik sarokban, szakácskönyvek a másikban.
A pult letakarítva, nem volt edény a mosogatóban. Egy konyha,
amit utazásra készülve raktak rendbe. Sebastian kinyitogatta a
fehér konyhaszekrényeket, mígnem talált egy poharat, kinyitotta
a csapot, hagyta a vizet folyni egy kicsit, megtöltötte a poharát,
és ivott. Mikor nekidőlt a pultnak, tekintetét a bekeretezett,
étkezőasztal fölött lógó poszterre szegezte, amely Észak állatait
ábrázolta. Fejben elkezdte végigvenni, hogy melyiket ismeri
meg, és melyiknek tudja a nevét.
Tíz perccel később ismét az autóban ültek.

A rendőrség lakása Farstában volt, szintén háromszobás, de

ezzel vége is a hasonlóságoknak. Maria és Nicole háromszobás
lakása otthon volt. Személyes, átgondolt, lakályos. Ezt itt a
legnagyobb jóindulattal praktikusnak lehetett leírni. Áporodott
szag terjengett, amikor kinyitották az ajtót, és amint beléptek az
előszobába, a pusztulásérzet folytatódott. Leginkább az egyik fal
vakolatán tátongó, hatalmas lyuknak köszönhetően, amely
valószínűleg azután keletkezett, hogy valami nehéz, ami ott
lógott, leesett. Nicole Maria kezébe csúsztatta a kezét, amikor
szobáról szobára bejárták a lakást.
A bútorok jó állapotúak és tiszták voltak ugyan, de semmi sem
illett semmihez. Az embernek az az érzése támadt, hogy a
korábbi lakók lassanként jöttek rá, mire van szükségük, és
anélkül szerezték be a tárgyakat, hogy végiggondolták volna, mi
van már meg a lakásban. Az egész egy bolhapiac benyomását
keltette.
Egy női, civilruhás rendőr fogadta őket az utcán, aki Sofiaként
mutatkozott be, és felvezetett mindenkit a harmadik emeleti
lakásba. Jelenleg egy fotelben ült, szemben a kanapéval, ahol
Nicole gömbölyödött Maria ölébe. Sofia beszámolt arról, hogy
csekély fenyegetésnek vannak kitéve most, hogy Stockholmba
jöttek, ráadásul egy titkos címre, de attól még minden második
órában, éjjel-nappal járőrözni fognak a környéken, de nem fogják
felhívni a figyelmet magukra azzal, hogy benéznek, vagy posztot
állítanak a ház vagy a lakás bejárata elé.
Maria kapott egy riasztót a csuklójára, és egy előre
beprogramozott telefont, ahol egyetlen gombnyomásra a
rendőrség jelentkezett, a nap bármely órájában, azonnal.
Sebastian is bement a szobába, miután körbejárta a lakást, és
kiment a mosdóba. Sofia épp felállt, kezet rázott Mariával,
biccentett Sebastiannak, amikor elment mellette, és azzal
távozott.
– Be kell vásárolni – jelentette Sebastian, amikor bezáródott a
bejárati ajtó. – Eléggé üres a konyha.
Maria fáradtan bólintott, hátradőlt a kanapén, és lemondóan
felsóhajtott.
Sebastian úgy érezte, most kezdi felfogni az elmúlt napok
történéseit. Minden egybefolyt, mióta leszállt Göteborgban.
A gyilkosságokról szóló hírek, nyugtalanság a lánya miatt, a
kórházi események és a gyors szedelőzködés, mintha
menekülnének. Most végre van ideje hátradőlni, és hagyni, hogy
az események hassanak rá.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Sebastian, és közelebb lépett,
mert látta, hogy Maria a könnyeivel küszködik.
– Hogy is mondjam… minden olyan átkozottul valószerűtlen. –
Maria szárazon felnevetett. – Meggyilkolták a húgom, és Nicole
látta, ki tette. – Közelebb húzta magához a kislányt. – És most
nem beszél.
– De fog – jelentette ki Sebastian, és leült mellé a kanapéra. –
Ígérem.
Maria ismét csak bólintott, és megsimogatta Nicole haját.
Sebastian azon gondolkodott, mit is mondhatna, de belátta, hogy
nincs olyan, amit már ne mondtak volna ki, vagy ami változtatna
a dolgokon. Ezzel Mariának kell megküzdenie, és ha beszélni
akar róla, akkor ő itt van, de kéretlenül hozni a vigasztaló
szavakat közhelyszerűnek és kényszeredettnek tűnne.
Különösen mivel nem ismerték egymást valami jól, vagy hát
jobban mondva egyáltalán nem.
– Megyek, vásárolok, és főzök vacsorát – mondta Sebastian,
és felállt a kanapéról. – Nemsokára jövök – folytatta
megnyugtató hangon, amikor látta, hogy Nicole felemeli a fejét
Maria mellkasáról. Sebastian érezte, ahogy a kislány követi a
tekintetével, mialatt kiment a szobából, de azért ott feküdt tovább
a kanapén, Maria karjaiban.
– Köszönöm – hallotta a nő hangját, mielőtt kiért volna az
előszobába, hogy felvegye a cipőjét. Nem kell megköszönni,
gondolta Sebastian. Egyáltalán nem áldozat. Épp ellenkezőleg.
Várta a közös estét.
Erik a konyhában állt, és rösztit sütött. A bepanírozott
hússzeletek egy tálban várakoztak, és a hűtőben már készen állt
a kapribogyós-szardellás vaj. Telefonját hangszóróra kapcsolta,
és együtt énekelt Lars Winnerbäckkel, aki a Spotify listájáról
szólt. Szeretett főzni. Mindig is szeretett. Számára ez volt a
tökéletes kikapcsolódás. Ilyenkor nem számított, milyen napja
volt. Egyórányi együttlét a fazekakkal, és minden ment újra a
helyes kerékvágásban. Ma este talán kicsit többre lesz
szüksége. Őrült egy nap. A legőrültebb egész életében.
A Carlsten- és Jan Ceder-gyilkosság már önmagában sem
piskóta, de egy gyilkos, aki beöltözik orvosnak, hogy az éjszaka
közepén eltegyen láb alól egy tanút a kórházban, az már
amerikai akciófilmbe illő jelenet. Mióta hajnali háromkor kiverték
az ágyból, hálát adott az égnek, hogy már nem ő a nyomozás
felelőse.
– Apa?
Megfordult, és közben lehalkította a zenét. Winnerbäck hangja
elhalványult, és Erik nyomban kiolvasta lánya arckifejezéséből,
hogy épp idejében. Alma pár hete töltötte be a tizenkettőt, és
azóta Pia és Erik jóformán semmi olyat nem tudott tenni, ami ne
esett volna a ciki vagy a reménytelen kategóriába. Erik
gyanította, hogy közös duettje Winnerbäckkel mindkét listára
rákerült.
– Nem hallottad, hogy kopogtak? – kérdezte Alma olyan
hangon, amiből Erik rögtön megértette, hogy személyesen ő felel
azért, mert a lánya kénytelen volt kijönni a szobájából és ajtót
nyitni.
 – Ki az? – érdeklődött Erik, és lejjebb vette a tűzhelyen a
hőfokot.
Alma megvonta a vállát, és visszament a szobájába. Erik
megtörölte a kezét egy konyharuhában, és kiment az
előszobába. A bejárati ajtó előtt Frank állt; tekintetében már
azelőtt ott volt a bocsánatkérés, hogy megszólalt volna.
– Elnézést a zavarásért, épp a vacsora közepén jövök?
– Nem, semmi probléma. Gyere be – mondta Erik, és
megrázta a férfi kezét. – Szólok Piának.
– Igazából veled akarok beszélni – folytatta Frank. Levette a
csizmáját, és bement Erikkel a szobába.
– Rendben, maradsz vacsorára? Tíz perc múlva kész vagyok.
– Köszönöm, nem, vissza kell menjek a fiamhoz.
Bementek a konyhába. Frank kihúzott egy széket magának,
és leült, amíg Erik visszatért a tűzhelyhez.
– Miben segíthetek? – érdeklődött Erik, és megfordította a
rösztit. Tökéletesen átsült.
– Hallottam, hogy egy autót kerestek, ami a Medve-barlang
közelében állt tegnap.
– Így van.
– Láttam egyet.
Erik Frank felé fordult, aki a konyhaasztalon dobolt az ujjaival.
– Valaki betelefonált reggel az önkormányzatra, hogy elütöttek
egy őzet a környéken, így kocsiba ültem, és végül leparkoltam…
Van egy térképed?
Erik bólintott, és kiment a konyhából. Percekkel később
visszatért egy autós térképpel, amit kihajtogatott az asztalra a
vendége elé.
– Itt parkoltam – bökött rá egy pontra, pár kilométerrel a
Medve-barlangtól. – Kicsit beljebb, ezen a kis úton állt egy másik
autó. – Frank előhalászott egy zsebkendőt, és megtörölgette az
orrát, amely kissé folyt, hála a hűvös áprilisi estének.
 – Először azt hittem, hogy az az autó, amelyik elütötte az őzet,
de senkit nem láttam a közelben.
– Emlékszel, milyen autó volt? – kérdezte Erik, és visszatért a
vacsorafőzéshez.
– Egy Mercedes, megismertem a márkajelet, de nem tudom,
melyik modell.
– Szín?
– Sötétkék, majdnem fekete.
– Ha képen látnád, felismernéd?
– Talán, nem tudom.
– Emlékszel esetleg a rendszámra?
– Sajnos nem.
Erik végiggondolta, mit kezdjen az információval. Kapcsolatba
lép Torkellel természetesen. Ezek olyan adatok, amelyekhez a
királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályának hozzá kell
férnie. Valószínűleg találkozni akarnak majd Frankkal, és
megpróbálják kideríteni, melyik modellről van szó, aztán
lefuttatják az adatokat a gépkocsi-nyilvántartásban, és legjobb
esetben találnak egy (vagy több) járművet, amely egy közeli
címre van beregisztrálva.
– Mennyi ideig lehetsz távol Hampustól? – kérdezte Erik, és
próbált összeállítani egy menetrendet a fejében. Frank az
órájára nézett.
– A nővér fél óra múlva hazamegy. Miért?
– Beszélned kell a királyi nyomozóhatóság gyilkossági
ügyosztályával – magyarázta Erik. – Bizonyára azonosítani
akarják majd az autót.
– Jöhetnek hozzám – mondta Frank, és felállt. – Mondd meg
nekik a címem.
Erik kikísérte, majd visszatért a vacsorához.
Sebastian a szürkészöld kanapé kiszöszölődött párnáin ült
Nicole-lal, és felolvasott az egyik könyvből, amit a kislány
magával hozott a lakásukból.
Földfölötti Gregor.[7]
Két testvérről szól, akik lezuhantak a föld alatti világba, ahol
egyiküket a csótányok hercegnőjeként kezdik tisztelni, és meg
kell mentenie a föld alatti birodalmat a háborútól, közben
mindketten eltűnt apjuk után kutatnak, és próbálnak utat találni a
való világba. Maria azt mondta, fantasy.
Sebastian szerint egy kalap szar.
De azt azért el kell ismernie, kellemes este volt. Magára
vállalta a vacsorafőzést, Maria és Nicole pedig segédkeztek a
konyhában. Nicole nagy odafigyeléssel vágta a hagymát, és
reszelte a répát a bolognaihoz, Maria pedig terített és gyertyát
gyújtott két borzasztóan ronda, sötétzöld, kerámia
mécsestartóban, amit a konyhaablakban talált. Nicole láthatólag
jó étvággyal ette a tésztát és a szószt. Sebastian felelt a
beszélgetésért is, hogy minden olyan szokásosnak tűnjön,
amennyire csak lehet. Megkérte Mariát, meséljen a munkájáról
és Maliról, de közben Nicole-ra koncentrált. Kérdezett az
iskoláról, melyik tantárgyakat szereti leginkább és legkevésbé,
kik a barátai, és így tovább. Nicole természetesen nem válaszolt,
és nem vett részt a beszélgetésben, de Sebastian azért hozzá
intézte a kérdéseket, és Maria, miután esélyt adott a lányának,
hogy válaszoljon, felelt mindenre, és mindegyik mondatát úgy
fejezte be, hogy „ugye, kicsim?” vagy „nem mondtam
butaságot?”, így Nicole mégiscsak úgy érezhette, részese a
beszélgetésnek.
 Vacsora után Sebastiannal leszedték az asztalt, és
elmosogattak, Nicole pedig az asztalnál maradt a papírral és a
ceruzákkal, és újra rajzolt.
– Nyugtalan lett, amikor elment vásárolni – mondta Maria
halkan, és Nicole felé biccentett. – Egész végig rajtam lógott.
Sebastian Nicole felé fordult. Újra és újra meglepte a
gyengédség érzése, amelyet Nicole ébresztett benne. A kislány
letette a ceruzát, és hátradőlt a széken.
– Megnézhetem? – kérdezte Sebastian, majd odalépett, és
megszemlélte a rajzot. Egy ház az erdőben. Széttört ablak a
verandán. Sebastian gyanította – mert látni nem látta –, hogy
Nicole útban a Medve-barlangba, a vélt biztonságba, ebbe a
házba tört be. Csak a fele háznak volt fala, a maradékot
keresztmetszet-szerűen ábrázolta. Egy nappali, egy konyha és
egy hálószoba, ahol egy sötét hajú lány feküdt az ágy alatt.
– Ezt is megtarthatom? – kérdezte Sebastian. Nicole a
szemébe nézett, persze egy szót sem szólt, nem is bólintott vagy
valami, ami azt jelezte volna, hogy megértette, mit mondott. De
nem is tiltakozott, amikor Sebastian elvette és összetekerte.
– Tudna maradni, amíg lezuhanyzom? – kérdezte Maria, és
Sebastian elismerte, hogy ideje, mint a tenger, senki sem vár rá.

Maria sokáig állt a zuhany alatt, hagyta, hogy végigfolyjon rajta a

meleg víz, abban a reményben, hogy valamilyen csoda folytán
magával visz valamennyit a bánatból és a reménytelenségből.
Nem sikerült.
A munkája során sokszor látott szenvedést maga körül.
Elkötelezte magát egy ügyért, együtt érzett az áldozatokkal és
hozzátartozókkal, de mindig sikerült megtartania azt a szakmai
távolságot, ami ahhoz kellett, hogy ne szippantsa be az eset, és
ne menjen tönkre bele.
Ezúttal azonban úgy érezte, tönkre fog menni.
 A csempéhez támasztotta a homlokát, némán zokogott, és
mióta hazajött, először érezte, mennyire fáradt és üres, most,
hogy nem kellett erősnek mutatnia magát Nicole kedvéért. Nem
bírta el a lába. Összerogyott a padlón, és ülve maradt a folyó
vízben.
Úgy érezte, soha többé nem fog felállni.

Mikor egy jó fél óra múlva kilépett a fürdőszobából, Sebastiant a

kanapén találta Nicole társaságában, épp felolvasott neki az
egyik könyvéből. Maria megállt az ajtóban, és onnan figyelte
őket.
Ez a Sebastian Bergman tényleg határtalan türelemmel
viseltetik Nicole iránt. A sötétség és a bizonytalanság közepette
Sebastian volt a biztos pont, akire nem csak Nicole-nak volt
szüksége, látta be. Képtelen lett volna végigcsinálni az elmúlt
napokat nélküle. Az ajtónak támaszkodott, és hallgatta, ahogy a
férfi hangot és dialektust is vált a különböző karakterekhez.
Ugyanúgy magával ragadta a történet, mint Nicole-t, akit teljesen
lenyűgözött az elbeszélés. Maria majdhogynem csalódott lett,
amikor véget ért a fejezet. Sebastian becsukta a könyvet, és
letette a dohányzóasztalra.
– Azt hiszem, itt az idő – mondta, és felállt. Nicole nyugtalanul
nézett rá, ő is felállt, és átölelte Mariát. – Boldogul most már? –
kérdezte, miközben leakasztotta a kabátját az előszobafogasról.
Maria bólintott, de hallotta, hogy így szól:
– Tudna maradni?
Sebastian megállt a mozdulat közepén, és kérdőn nézett rá.
– Nicole úgyis velem alszik, alhat a másik szobában – folytatta
Maria, és a szoba felé biccentett. – Mármint, ha maga is akar.
Sebastian még meg sem formálta a választ a fejében, már ki
is mondta:
– Persze, tudok maradni – és ismét letette a kabátját.
[7] Suzanne Collins: Gregor the Overlander, magyar fordítás
még nem létezik.
Torkel kinyitotta a laptopját, és már épp írni kezdte volna rövid
jelentését a Gunilla és Kent Bengtsonnal folytatott
beszélgetéséről, amikor kopogtak.
Eseménydús estéjük volt.
Nyolc körül Erik Flodin telefonált, és beszámolt róla, hogy egy
tanú látott egy autót a megfelelő környéken a megfelelő időben,
de mikor Torkel hívatni akarta Billyt, hogy találkozzon Erikkel, és
elmenjenek a tanúhoz, telefonhívást kapott egy Kent Bengtsson
nevű férfitól, Carlstenék szomszédjától, akik megtalálták Torkel
névjegyét a postaládájukban, amikor hazaértek. Torkel gyorsan
változtatott a tervein. Vanja és Billy mentek Erikkel a tanúhoz, ő
pedig Bengtssonékhoz indult, akik szívélyesen fogadták a késői
óra ellenére.
Fél órával ezelőtt ért vissza a szállodába, most pedig
beengedte Vanját, akinél egy fehér doboz volt, amelynek
tartalma azonnal betöltötte Torkel szobáját gyorsétteremszaggal.
– Kértél volna? – mutatott Vanja a fehér dobozra, ami
hamburgert és sült krumplit tartalmazott.
– Nem, köszönöm, megkértem a konyhásokat, amikor
visszajöttem, hogy készítsenek nekem egy szendvicset – felelte
Torkel, és résnyire kinyitotta az ablakot, amit Vanja láthatólag
nem hozott összefüggésbe erőteljes szagot árasztó ételével.
– Hogy ment? Mit mondtak Carlstenékről? – kérdezte Vanja,
és mohón beleharapott a gyorskajába.
Igen, mit is mondtak, gondolta Torkel. Egyik Bengtsson sem
volt épp bőbeszédű. Pár szóval válaszoltak, és amit elmondtak,
az sem változtatott azon a képen, amit a rendőrség eddig
alkotott meg a szomszédaikról. Kedvesek voltak, kedvelték őket,
a természetért éltek, amivel sem Gunillának, sem Kentnek nem
volt különösebb problémája, még ha tudták is, hogy másokat
idegesített.
– Kiket? – kérdezte Torkel, és ugyanazt a választ kapta, amit
korábban. Jan Ceder és Ove Hanson voltak leginkább a család
ellen, őket jelentették fel. Egyébként csak pletykák és különböző
hírek terjengtek róluk. Semmi komoly. És azt meg aztán végképp
nem értették, hogy ki akarhatta megölni őket. Rettenetes.
Különösen a kisfiúkat. Mindketten gyakran eljöttek
Bengtssonékhoz, megnézni a lovaikat.
– Semmi olyasmi, amit ne tudtunk volna már eddig is – foglalta
össze Torkel Vanjának, aki bólintott.
– Hol voltak csütörtök óta? – kérdezte, és belemártogatta sült
krumpliját a ketchupba, amelyet a hamburger mellé pöttyintettek.
– Hatvanadik születésnapon Karlstadban pénteken, és
maradtak a hétvégére.
– Szóval nem kavarták fel őket annyira a történtek, hogy ne
tudtak volna elmenni bulizni – állapította meg Vanja.
– Az az érzésem, hogy nem ismerték különösebben
Carlstenéket. Nem voltak rosszban, csak… közömbösek voltak.
– Torkel megvonta a vállát. – Nektek hogy ment?
– Sehogy, az a Frank képeket nézegetett az összes
Mercedesről, amit 1970 óta gyártottak.
– És?
– Nem biztos semmiben, kivéve, hogy Mercedest látott. Billy
összeállítja, amit megtudtunk. Továbbra sem kérsz? – Vanja
Torkel felé lökte a fehér dobozt, aki elutasítóan emelte fel a
kezét.
Újra kopogtak. Ezúttal Billy lépett be, számítógépével a
kezében.
– Szia. Vanja épp most számolt be róla, hogy a kis
kirándulásotok nem vezetett sok eredményre – üdvözölte Torkel.
 – Ne mondd ezt! – kérte Billy, aki túlságosan lelkes volt ahhoz,
hogy eredmény nélkül érkezett volna. Torkel ágyára ült,
számítógépét a térdén egyensúlyozta, majd Torkel és Vanja felé
fordította a képernyőt.
– Nem volt biztos benne, de minden arra utalt, hogy egy újabb
modellről van szó – Billy elindított egy diavetítést. Különböző
Mercedesek úsztak be a képernyőre. – Lehetett egy A osztályú
sedan, egy C-osztályú sedan, coupé vagy kombi, egy CL, egy
CLA, egy CLS…
– Oké – állította le Torkel. – Lehetett egy csomó autó, értem.
Folytasd!
Billy ránézett, szinte csalódottan, amiért nem mutogathat végig
minden autót, de bezárta a diavetítést, és megnyitott egy új
oldalt.
– Túl sok volt a lehetőség ahhoz, hogy sikerrel járjak, de azért
minden lehetséges verziót lefuttattam a nyilvántartásban, és
megnéztem, hány ilyen van regisztrálva a környéken.
Billy nyújtózkodott ültében, és nem tudott elleplezni egy kis
mosolyt, ami Torkelt arra engedte következtetni, hogy mégiscsak
jutott valamire. Az est tehát eredményesen zárult.
– Találjátok ki, kinek van egy 2011-es CLS350-ese?
– Kinek? – kérdezte Torkel, s rövid reakciójából kiderült, hogy
nincs kedve találgatni.
– Ove Hansonnak – mondta Billy, és előkereste az adatokat a
számítógépen.
– Miért hangzik ismerősnek a név? – kérdezte Vanja a
sajtburgerjét nyammogva.
– Övé az a hajózási cég, amelyiket Carlstenék bepereltek,
mert tiltott festéket használtak a hajófenekeken – mondta Torkel,
és előrehajolt, hogy jobban lásson.
– A rövid kihallgatás összefoglalása, amelyet a helyiek
folytattak le vele pénteken, megtalálható a közös mappában,
Carlstenék feljelentésével együtt – fejezte be Billy, és Torkel felé
fordult.
– Mi legyen?
Torkel kihúzta magát, és tett néhány lépést a szobában.
Gondolkodott.
– Vadászik?
– Két fegyverre van engedélye – bólintott Billy. – Tehát
gyanítom, igen.
Torkel továbbsétált a szobában. Ez jó. Ez lehet a várva várt
áttörés. Gyors pillantást vetett a karórájára. Tizenegy múlt.
Valószínűleg semmi nem fog megváltozni néhány órányi jól
megérdemelt pihenéstől.
– Holnap reggel rögtön átolvassuk, amink van, és behozzuk
Hansont – határozott.
A többiek bólintottak, és néhány percnyi beszélgetés után,
amikor is kiosztották, ki mit csinál reggel, mindenki nyugovóra
tért.
Miután egyedül maradt, Torkel bezárta az ablakot, és azon
gondolkodott, felhívja-e Ursulát. Akarta, vágyott a hangja után,
de túl későre jár, jutott döntésre végül. Majd hívja holnap.
Remélhetőleg akkor már arról is beszámolhat, hogy közelebb
jutottak az ügy megoldásához.
Lehúzta az ágytakarót, és már épp elindult volna a
fürdőszobába, amikor megcsörrent a telefonja. Ursula, gondolta
reménykedve, de egy másik szám volt, másik név.
– Késő van – vette fel a telefont.
– Tudom, sajnálom – mondta Axel Weber a vonal másik felén,
és úgy hallatszott, komolyan is gondolja. – Csak el akartam
mesélni valamit.
– Igen? Mit? – Torkel továbbra is nyersnek és
barátságtalannak hangzott.
 – Fiatal kollégáim Stockholmba utaztak, és… – Weber
elhallgatott, mintha nem igazán tudná, hogy folytassa. – Ugye,
elvitték máshová a lányt?
– Ezt nem kommentálom. Jó éjszakát! – készült Torkel letenni
a telefont.
– Várjon, várjon, nem ezért hívtam! – Weber vett egy mély
levegőt, mintha még egyszer végiggondolná, hogy valóban
helyesen cselekszik-e. – Tudják, hol van a lány, és holnap le is
hozza a lap.

ITT REJTŐZKÖDIK A LÁNY

Hatalmas betűkkel.
Némileg kisebb, de továbbra is szembeötlő betűkkel pedig a
szöveg.

TÚLÉLTE A RÉMSÉGEK HÁZÁT

Az oldal fennmaradó részén egy homályos kép, amit mintha

teleobjektívvel készítettek volna nagy távolságból, valószínűleg
azért, hogy felerősítsék a szenzáció és a leleplezés érzését,
találgatott Torkel. A jelen kor kameratechnikájának ismeretében
nem jutott más magyarázatra, hogy miért nem éles a kép. Annak
a háznak egy részletét mutatta, ahova Nicole és Maria költöztek
be előző nap. Könnyű azonosítani a rossz minőség ellenére is,
ha az ember nagyon akarja. Egy világos, ovális folt a harmadik
emeleti ablakban, ami akár egy kislány arca is lehet. Egy piros
kör az ablak körül, hogy senki se maradjon le róla, hol
tartózkodik pontosan, vagy esetleg kérdőjelezze meg a hír
valóságtartalmát.
– Ez tehát megjelent – zárta le Torkel, miután részletesen
leírta a címlapot Sebastiannak a telefonban.
 – Megírták, hogy pontosan hol vagyunk? – kérdezte
Sebastian, miközben próbálta felfogni, mit is jelentenek a
hallottak. Költözniük kell megint, gyanította. A kérdés csak az,
hová, bár meglepetésére már fel is bukkant benne egy válasz.
– Azt írják, „egy anonim farstai társasházban” – válaszolta
Torkel, miközben újra átfutotta a szöveget. – De a képpel együtt
nem lesz nehéz megtalálni titeket, ha valaki nagyon akarja.
– Valaki kétszer is meg akarta ölni, hogy a picsába gondolták
ezt? – kérdezte Sebastian suttogva a nappaliban.
– Valószínűleg nem gondolkodtak, de én gondoskodtam
védelemről. Két embert állítunk a lépcsőházba.
Sebastian bólintott. A gyorsan rátörő idegesség miatt nem
tudott nyugton állni, elindult körbe a szobában, míg közben
továbbra is csak suttogott a kagylóba.
– Nyugalomra van szüksége, olyan normális környezetre,
amilyenre csak lehet.
– Senki sem jöhet a közeletekbe – biztosította Torkel még
egyszer.
– A normális környezet nem elszigeteltséget vagy állandó
fenyegetettséget jelent – mondta Sebastian, és hallotta, hogy a
hangja megint kissé kioktatóvá válik. – Fenn kell tartani a
lehetőséget, hogy kimehessen, ha épp azt akarja – folytatta. –
Újságírók és bokorban bujkáló paparazzik nélkül, vagy anélkül
hogy valaki megpróbálja lelőni.
Torkel habozott egy kicsit, vajon felvilágosítsa-e Sebastiant
arról, hogy azok az idők már évtizedekkel ezelőtt elmúltak,
amikor a fotósok a bokrokban várakoztak, de azért értette, mire
céloz.
– Elköltöztök – döntött gyorsan. – Több biztonságos címünk is
van.
– Épp ez a probléma – válaszolta Sebastian, szinte
meglepődve, hogy Torkelnek máris összeállt a kép. – Nincs
biztonságos címetek, amíg valaki szivárogtat.
 – Honnan veszed? – kérdezte Torkel, és érezte, hogy
ösztönösen védekező álláspontra helyezkedett, mint mindig,
amikor a szervezetét kritizálták.
– Most olvastad fel.
Beletelt pár másodpercbe, hogy Torkel rájöjjön, Sebastiannak
igaza van. Az előtte fekvő újság a bizonyíték. Az adatok Nicole
és Maria tartózkodási helyéről csak a rendőrségtől jöhettek. Nem
volt sok lehetőség, csak náluk lehet a ludas, de Torkel az
emlékezetébe véste, hogy erőnek erejével előkeríti a bűnöst, és
gondoskodik róla, hogy egy órát se dolgozzon tovább a
rendőrségnek.
De ezt majd később.
– Mit javasolsz? – kérdezte, és az ágyra dobta az újságot.
Sebastian végiggondolta, amit azóta készült javasolni, amióta
Torkel telefonált, és elmesélte, hogy megtalálták a
rejtekhelyüket.
– Lakhatnak nálam. – Torkel nem válaszolt azonnal, amit
Sebastian úgy értelmezett, ellenérzése van az ötlettel
kapcsolatban. – Helyem van, lehet saját szobájuk, és senkinek
sem kell tudnia a mi csapatunkon kívül, hogy hol vannak.
Torkel legbelül érezte, hogy nemet kéne mondania, hisz ez
szóba se jöhet, teljesen idióta javaslat, és minden lehetséges
előírás és szabály ellen vét. De a probléma az volt, hogy
igazából nem találta olyan rossznak az ötletet.
Egyáltalán nem.
A lány ragaszkodott Sebastianhoz, és Torkel szerint a férfi
tudott is segíteni rajta, elvégre egy sérült lélekről volt szó, ez
pedig Sebastian szakterülete. Torkel nagyon sok szempontból
nem bízott benne, de Sebastian olyan megoldást kínált, amely,
legalábbis ideiglenesen, működhet.
– Küldök egy autót – mondta Torkel. – Mikorra tudtok
elkészülni?
Mekkora lakása van!
Sebastian összerezzent a szavakra. Miután levették a
kabátjukat, és betessékelte őket, tekintete arra a pontra
szegeződött az előszobafalon.
Már megint.
Eltelt ugyan pár nap, de mégis mit gondolt?
Hogy elfelejti majd?
Hogy be tud jönni a lakásába anélkül, hogy látni vélné a piros
foltokat, és érezni a fémes vérszagot?
Igen, ezt gondolta, vonta le a következtetést. Valahol azt
remélte, hogy a társasággal, az őt körülvevő eleven emberekkel
együtt töltött idő elkergeti majd a rossz emlékeket, és a távolság
újra a megszokottá teszi az otthonát, ahol mostanában egyre
inkább nehezére esett tartózkodnia. De nem így lett.
Még nem.
Most elfordult a faltól, és Mariára nézett, aki a nappali
ajtajában állt a derekát ölelő Nicole társaságában.
– Elnézést, mit mondott?
– Nagy lakás.
– Igen. Igen, az.
Sebastian a kalaptartó felé fordult, levett egy vállfát, és
felakasztotta Maria kabátját.
– Csak maga lakik itt? – kérdezte Maria, miközben a
kislánnyal együtt befelé haladt a kis folyosón.
– Igen – felelte Sebastian, és egy fogasra akasztotta Nicole
dzsekijét.
Maria megállt egy bezárt, fehérre festett faajtó előtt.
– Mi van idebenn?
 – Nyissa ki, és meglátja.
Maria úgy tett, ahogy mondták neki.
– Gondoltam, lakhatnak itt – mondta Sebastian, és pár
lépéssel beérte őket.
– Nagyon szép szoba – felelte Maria, és belépett.
Sebastian körülnézett, és belátta, a nőnek igaza van. Szép
szoba, bár kissé keskeny. Lily ragaszkodott hozzá, hogy legyen
egy vendégszobájuk, és egy igen drága norrtäljei aukció után be
is rendezte. Világoskék tapéta, fehér, elegáns fiókos szekrény és
rokokó stílusú íróasztal az egyik fal mentén. Fekete-fehér
portréfotók fekete keretben a falon. Az ablak fehér függönyei
alatt egy széles ágy, nehéz, kovácsolt vas kerettel. Mindegyik
darab ugyanabból a hagyatékból. A képek is. Fogalmuk sem
volt, kik lehettek a képeken szereplő emberek, akik egykoron
felöltöztek, és elmentek a fényképészhez, de Lily úgy gondolta,
maradjanak csak együtt a bútorokkal. Szép, összeillő tárgyak, de
vendég is kellett ahhoz, hogy ne csak egy szép szoba legyen,
hanem az otthon része.
– Gondolják, hogy elférnek ketten az ágyon, vagy behozzak
még egy matracot? – kérdezte Sebastian.
– Nem, ez megfelel – mondta Maria, és a férfi felé fordult. –
Köszönöm az… elkötelezettségét. Nagyra értékelem.
Sebastian nem válaszolt azonnal. Rájött, hogy nincs bókokhoz
szokva. Míg ő könnyen, reflexszerűen ontotta azokat, anélkül
hogy őszintén gondolta volna, amit mond, az viszont régen
történt, hogy valaki szavakba öntötte volna őszinte
nagyrabecsülését az ő irányába. Valószínűleg saját hibájából, de
azért mégis. Jólesett.
– Igazán nincs mit – felelte őszintén, és a nő szemébe nézett.
– Örömmel teszem.
– Azért köszönöm. Nem tudom, hogy boldogultunk volna
maga nélkül.
 Újabb csönd, míg Sebastian vett egy mély levegőt, és hátrált
egy lépést.
– Nincs sok minden itthon, így amíg kényelembe
helyezkednek, elmegyek vásárolni – mondta hangosabban, ami
megtörte a kezdeti intim hangulatot, közben hüvelykujjával a
válla fölött hátra mutatott, egy határozatlan irányba.
– Aztán azt gondoltam, Nicole és én leülünk beszélgetni kicsit.
– Nicole felé fordult, aki némán tanulmányozta a fényképeket a
fehér fiókos szekrényen. – Akarod?
Nicole megfordult, és a szemébe nézett. Aztán halványan
bólintott. Nem valami nagy gesztus. Amolyan ha-pislogsz-
elmulasztod-pillanat, de ott volt. Egy reakció. Egy résnyire nyitott
ajtó a saját maga által választott rabságában.
Sebastian barátságosan mosolygott, és akkor először nem
nézett a falra, amikor kiment a lakásból.
Ove Hanson hatalmas ember volt.
Torkel még a folyosón látta, ahogy az egyik helyi egyenruhás
épp a kihallgatószobába viszi. Néhány centivel több lehetett,
mint két méter, és Torkel úgy tippelte, ha mérlegre állna, az
száznegyven kilónál is többet mutatna. Talán sokkal többet. Kék-
fekete tetoválások bukkantak ki az inge alól a gallérjánál. Karika
a fülében. Hatalmas kezek, a kézfejek is tetoválásokkal, és
bozontos, fekete szakáll tette teljessé a róla, mint lehetséges
bűnelkövetőről alkotott képet. Torkel tisztában volt azzal, hogy
rettenetesen előítéletes ezt mondani, de gond nélkül el tudta
képzelni Ove Hansont, ahogy körbejár a fehér házban egy
sörétes fegyverrel.
A gondolatait Erik szakította félbe, aki bedugta a fejét a
szobába.
– Az első szobába vitték Ove Hansont.
– Köszönöm – állt fel Torkel. – Várunk a jogi képviselőre?
Erik a fejét rázta.
– Nem akart.
– Mit mondtak neki? – kérdezte Torkel, miközben
összesöpörte Hanson első kihallgatásának papírjait, amiket épp
olvasgatott.
– Hogy a Carlsten-gyilkossággal kapcsolatban akarjuk
kihallgatni.
– És nem akart ügyvédet?
Erik ismét a fejét rázta, és továbbment.
Torkel kilépett a folyosóra, és gyors pillantást vetett az órára.
Még ráér elugrani egy csésze kávéért, mielőtt Vanja megérkezik.
Látta, hogy egy szerelő az automatával babrált reggel, most
talán már van meleg ital.

Vanja hagyta, hogy a hideg víz végigfolyjon az arcán, miközben

a tükörképét tanulmányozta. Sötét karikák a szeme alatt.
Rosszul aludt mostanában. Pár órával lefekvés után felriadt, és
nem tudott visszaaludni, bóbiskolt egy keveset, és újra felébredt.
Nem tudta pontosan, miért. Nem érzett nyugtalanságot, amikor
felébredt, semmi tudatos, figyelemfelkeltő gondolatot,
megoldatlan problémát.
Csak nem tudott aludni.
Az éjszaka folyamán álmodott is. Valdemarról – már álmában
sem gondolt rá apaként –, együtt sétáltak Djurgården szigetén
Stockholmban. Megálltak annál a tónál, amelynek Vanja sosem
tudta a nevét, de ahol a fák között vízimadarak kotlottak a
tojásaikon. Beszélgettek. Mindenről. Ahogy szoktak. Amikor még
ő volt a legfontosabb férfi az életében.
A hazugságok előtt, amik mindent tönkretettek…
Álmában Valdemar a vállára tette a kezét, úgy sétáltak végig a
csatorna mentén. Érezte a keze melegét a vékony dzsekin
keresztül is. Biztonságban érezte magát. Szeretve.
Jó érzés volt.
Álmában…
Bosszús sóhajjal kihúzott két papírtörlőt a fali tárolóból, és
megtörülte az arcát. Sosem gondolta volna, hogy beismeri
magának, pláne nem az elmúlt hónapok eseményei után, de
hiányzott neki Sebastian. Semmi gond Torkellel és Billyvel, de
ha valakivel meg tudná beszélni a csalódást, amit Valdemar és
Anna okozott, az Sebastian lenne.
Furcsa, de igaz.
Nem kedvelte Sebastiant.
Még csak nem is bízott benne.
 De akármikor eljátszott az ötlettel, hogy megosztja valakivel a
gondolatait, akkor Sebastian neve bukkant fel.
De ő Stockolmban van, neki pedig egy kihallgatást kell
levezényelnie itt.
Kidobta a papírtörlőket, és egy utolsó pillantást vetve a
tükörbe kiment, hogy megkeresse Torkelt.
– Ő Vanja Lithner, engem Torkel Höglundnek hívnak, és a
királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályától jöttünk.
Ove Hanson csak bólintott, amikor Vanja és Torkel kihúztak
egy-egy széket, és leültek vele szemben. Vanja beindította a kis
kazettás magnót, ami hozzá feküdt közelebb az asztalon,
rámondta a dátumot, az időpontot, és hogy kik vannak jelen a kis
szobában. Aztán Torkelre nézett kérdőn, vajon ő akarja-e
kezdeni. Ő akarta.
– Meséljen a Carlsten családról – mondta Torkel, miközben
előrehajolt, és összekulcsolta a kezét az asztalon.
– Mit mondjak róluk? – kérdezte Ove Hanson mély,
meglepően kellemes hangon, ami nagyon nehezen illett össze
hatalmas, jóformán brutális testével. – Nem kedveltem őket,
feljelentettek egy szarság miatt. De nem öltem meg őket.
– Milyen „szarságért” jelentették fel?
– Olyan festéket árultam a hajók fenekéhez, amelynek
használata környezetvédelmi okokból tilos – válaszolta
türelmesen, miközben Torkelre nézett, és a pillantása elárulta,
nagyon jól tudja, hogy a rendőr ezzel már úgyis tisztában volt. –
De eladni azért lehet – fejezte be a gondolatmenetet, és
mindkettejüket alaposan végigmérte.
Vanja kinyitotta a mappáját, és gyors pillantást vetett az
anyagba. Főleg a látszat kedvéért, elvégre majdnem fejből tudta
a korábbi kihallgatási jegyzőkönyvet, de mindig nagyobb súlya
lett a kérdéseknek, ha a kihallgatottban az az érzés támadt, hogy
dokumentált tényekkel kapcsolatban faggatják.
 – Nincs alibije a gyilkosság napjára – mondta, és felnézett,
egyenesen a férfi bozontos szemöldöke alatti barna szembe.
– A nap egy részére van – válaszolta nyugodtan, és állta
Vanja tekintetét. – Ha emlékezetem nem csal, nem tudták
pontosan megállapítani, mikor történt az eset.
Ez persze stimmel. Ove Hanson meglehetősen részletesen
beszámolt a szerdai napon elvégzett dolgairól. Néhány órával
nem tudott teljes mértékben elszámolni, és senki más sem, de
mivel nem tudták teljes bizonyossággal megállapítani, mikor
ölték meg Carlstenéket, nem lehetett az alibi nélküli órákat a
bűntetthez kapcsolni.
Vanja elengedte.
Felvette az új fonalat.
– Mit csinált szombaton kilenc és tizenegy között? – kérdezte.
– Most szombaton? Tegnapelőtt?
– Igen.
– Délelőtt kilenc és tizenegy között?
Vanja bólintott.
– A boltban voltam valószínűleg. Szombaton tízkor nyitunk.
– A boltban valószínűleg? – kérdezett bele Torkel.
– A boltban voltam – javította a mondandóját Ove, unott
pillantást vetve Torkelre.
– Egyedül volt? – kérdezte Vanja. Ove visszanézett rá.
– Egyedül nyitok, aztán ebédtől zárásig, azaz délután négyig
ketten vagyunk.
– Tehát egyedül volt a boltban szombat délelőtt?
– Igen.
– Voltak vevők? Valaki, aki láthatta magát?
– Mi történt szombaton?
Torkel és Vanja összenéztek. Torkel bólintott. Vanja ismét
lenézett a mappájába, mintha adatokat keresne, amelyekkel
szembesíthetné Ovét. Ez esetben nem volt semmi ilyesmi. Csak
találgatások. Ténykörülmények, ha az ember tágan értelmezte
az anyagot.
– Látták az autóját a Medve-barlang közelében, ahol később
megtaláltuk Nicole Carlstent – hazudta Vanja gátlástalanul, és
ismét a férfi szemébe nézett. Igazság szerint láttak egy autót,
ami lehetett volna Ovéé is, de az igazság nem segített nekik
jelen állapotban.
– A lányt a házból? – lepődött meg Ove őszintén. – Nem
jártam a Medve-barlang közelében szombaton – folytatta, amikor
nem kapott választ a kérdésére.
– Akkor mivel magyarázza, hogy ott állt az autója? – kérdezte
Vanja, és lassan becsukta a mappát.
– Nem állt ott.
– Biztos benne? Nem adta kölcsön valakinek? Nem vehette el
valaki a kulcsokat a tudomása nélkül? – Torkel kitárta a kezét,
mutatva, hogy ennél furcsább dolgok is történnek ebben a mai
világban. Vanja feszülten figyelt. Ha Ove autóját látta a tanú az
erdőben, és Ove állította oda, akkor Torkel most remek
lehetőséget adott neki: megmagyarázhatja, hogyan került oda az
autója anélkül, hogy neki köze lett volna az esethez. Akkor
legalább arról megbizonyosodnak, hogy jó nyomon haladnak.
Aztán már csak le kell leplezni a hazugságot.
– Nem, autóval mentem munkába, és senki más nem vezette
rajtam kívül.
Vanja csalódottan fújta ki a levegőt. Ove nem harapott rá. Még
hamisságot sem fedezett fel a hangjában. Esetleg egy kis
fásultságot. Az az érzése támadt, hogy Ove Hansont az évek
során gyakran megvádolták ezzel-azzal, hála a méreteinek és
fenyegető külsejének. Vanja tett még egy utolsó próbát.
– Akkor nem tudja megmagyarázni, hogyan kerülhetett az autó
a Medve-barlang mellé szombaton?
– Nem volt ott – állította a hatalmas férfi magabiztosan.
 Torkel és Vanja gyorsan egymásra pillantottak, majd
elhallgattak. A legtöbb svéd nem szereti a csöndet. Ki akarják
tölteni. Ez sokszor a malmukra hajtotta a vizet, amikor egy-egy
kihallgatott bonyolult magyarázkodásba bocsátkozott, vagy olyan
elméleteket gyártott, amiről a rendőrség nem is kérdezte. Csak
néhány másodperc telt el, de máris úgy tűnt, ismét működik a
taktika, mert Ove Hanson fészkelődni kezdett, és beszívott egy
kis levegőt.
– Mi volt az autó rendszáma, amit láttak?
Újabb gyors pillantás Torkel és Vanja között. Nem
magyarázkodás. Nem elmélet, hogy segítse a munkájukat. Egy
kérdés.
Három lehetőségük maradt.
Hazudni: tudták, mi Ove autójának a rendszáma.
Kitérni: nem válaszolni a kérdésre.
Az igazság: megmondani, hogy nem tudják.
Vanja Torkelre bízta a döntést.
– Figyeljen ide – sóhajtott fel Torkel fáradtan, jelezve, hogy
fogytán a türelme. – Azért folyik nyomozás maga ellen, mert
lehetett indítéka.
Második lehetőség, gondolta Vanja.
– Egy rendőrségi feljelentés, ami nem vezet sehova? Ez nem
indíték. – Ove Hanson az asztal fölé hajolt. – Többeket is tudok,
akiknek jobb indítékuk volt. Milliószor jobb.
Itt az idő sokkal elővigyázatosabban eljárni.
Nem örült neki, de napkelte óta éberen feküdt, és nem jutott
eszébe más megoldás. Továbbra is átkozta magát, amikor
eszébe jutott, milyen közel járt a barlangban. Ha öt perccel
korábban érkezik, a lány már nem okozna fejfájást. Ott ült a kis
hasadékban a kőfal mögött.
Jó nyomon járt.
Jó helyen.
Rosszkor.
Nem is kellett volna öt perc, hárommal is beérte volna.
Kettővel. És akkor minden gondjának búcsút inthetett volna.
Egy röpke pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mindkettőt
lelövi. A lányt és a kissé elhízott rendőrt, vagy ki volt az, aki leült
beszélgetni a gyerekkel, hogy kicsalogassa a rejtekhelyéről.
Könnyű lett volna végezni velük. De megúszni? A lövést
meghallották volna, miután a hang felerősödik a hegy
gyomrában, és kihallatszik, ahol hemzsegtek a rendőrök.
Elszaladhatott volna a másik irányba. Be a sötétségbe,
mélyebbre a barlangba, de senki nem tudja, van-e másik bejárat.
Fogságba esett volna.
Így futni hagyta őket. Eltűntek a szeme elől.
Aztán a kórház.
Ott igazán egyszerű lett volna. Ha megtalálja a lányt.
Aktív volt és tettre kész, de amikor felállt, hogy kimenjen a
konyhába kávét főzni, belátta a tényeket: kétszer is közel járt, de
a lány mindkétszer megúszta. Harmadik esélyt már nem kap.
Lehetetlen a közelébe férkőzni.
 A lány él. Az újságok azt írják, nem beszél. Ez bizonyára igaz
is, különben a rendőrség már rég becsengetett volna hozzá.
Mert biztos, hogy látta őt, ugye?
Ebből indult ki. Akkor mi maradt? Gondoskodni arról, hogy a
lehető legkevesebb bizonyíték maradjon fenn, ha – vagy amikor
– a lány úgy dönt, beszámol a látottakról. Semmi sem maradhat
idehaza, ami a bűntetthez köti.
Úgy vélte, a legtöbb dologról már gondoskodott. Kamerák
nélküli utakat választott a kórházba menet-jövet, és elég távol
parkolt ahhoz, hogy ha bárki meglátta is az autóját, az nem
jöhetett rá a kapcsolatra. A Medve-barlangnál is így járt el.
A kórházba pedig egy hátsó ajtón ment be, amelynek még a
közelében sem volt biztonsági kamera.
Elég biztosra vette, hogy senki nem tudja leleplezni, hogy járt
a barlangnál vagy a kórházban.
A fegyver, amelyet Carlstenéknél használt, visszakerült Jan
Cederhez. Filipstadban kereket cserélt, hogy az esetleges
keréknyomok se árulhassák el.
És a többi dolog?
Muszáj lesz gondolkodni.
Felállt, kihúzta az egyik konyhafiókot, elővett egy kis
jegyzettömböt, valamint egy golyóstollat, amely a síalagutat
reklámozta.
Alaposan végig kell gondolnia. Semmiről sem feledkezhet
meg, módszeresen le kell jegyzetelnie mindent.
Visszaült a konyhaasztalhoz. Megitta a maradék kávét, és írni
kezdett.

Elégetni a Carlsten ruhákat.

Elégetni a barlangos ruhákat.
Elégetni a bakancsot.
 Ez kicsit fájt. Nagyon szerette a bakancsát. Ráadásul
majdhogynem új.
De meg kell tenni, amit meg kell tenni.

Kitakarítani az autó csomagtartóját.

Magasnyomású mosó tünteti el legjobban a nyomokat, ezt

olvasta valahol. De szükség van erre? Vajon Ceder fegyvere
hagyhatott nyomot az autójában? Hogy fegyver volt nála, az nem
furcsa, több darabra is van engedélye. Ott hagyta a pontot a
listán, de egy kérdőjelet is biggyesztett utána.
Másodlagos.
Még valami? Mi buktathatja le?
A fegyver, az autó, a ruhák, a bakancs… Más nem jutott
eszébe.

Elégetni a listát.

Ez volt az utolsó pont. A jegyzettömböt az asztalon hagyta,

felállt, és felment az emeletre, hogy átöltözzön, és nekifogjon a
mai napnak.
Tekintete a számítógépre tévedt, amikor elment a
dolgozószoba előtt, de gyorsan úgy határozott, nem kapcsolja
be. Könnyedén ott ragadt egy órára, ha egyszer leült.
Ugyanakkor elkerülhetetlennek tűnt, elvégre tudnia kell, hogy áll
a nyomozás az általa elkövetett bűncselekménnyel
kapcsolatban. Az esti lapok néha ijesztően jól informáltak.
Bebeszélte magának, hogy az ügy érdekében kapcsolja be, és
csak gyorsan átpörgeti az oldalakat, amiket könyvjelzőzött.
Semmi több. Két gyors lépéssel már ott is termett a gép előtt, és
megmozgatta az egeret, hogy felélessze a hibernált állapotból.
Előrehajolt, le sem akart ülni, tényleg csak gyorsan frissíti az
Expressen oldalát. Jó internetkapcsolata volt, alig pár
másodperc alatt már frissült is az oldal.
Azért csak leült.

ITT REJTŐZKÖDIK A LÁNY

Hatalmas betűkkel.
Némileg kisebb, de továbbra is szembeötlő betűkkel pedig a
szöveg:

AKI TÚLÉLTE A RÉMSÉGEK HÁZÁT

Érdeklődve olvasta végig a cikket, és újra megnézte a

homályos képet a világos, ovális folttal az ablakban.
A lány, aki megmenekült.
Emlékezetébe véste, hogy még egy dolgot felírjon a konyhai
listájára:

Farstába menni.

Több időbe telt bevásárolni, mint gondolta. Leginkább azért,

mert csak saját magának szokott vásárolni. Rossz szokás. Mikor
Ellinor nála lakott, akkor lassacskán megtalált egyéb boltokat is,
mint a 7-Eleven és a puccos Östermalms Saluhall, de ez most
más. Most egy kislánynak és az anyukájának vásárol. Azt sem
tudta, hol kezdje. Mit szeretnek a tízévesek? Színes
csomagolású gyümölcsjoghurttal és rizspehellyel kezdte. Aztán
előre felszeletelt kenyeret, vajat, kenőmájast, sajtot, füstölt
sonkát, tejet, kakaóport és narancslevet tett a bevásárlókocsiba.
Megvan a reggeli. Következzen az ebéd és a vacsora. Most még
több választási lehetőség előtt állt, és az sem könnyítette meg a
dolgát, hogy nem tudta, ő főz-e majd, vagy Maria. Nicole és az
anyja a vendégei, és igencsak furcsán venné ki magát, ha
beállítana néhány zacskónyi alapélelmiszerrel, azt várva, hogy
Maria majd a kezébe veszi a fakanalat. Természetesen remélte,
hogy így lesz, de muszáj egy B tervvel is számolni, ha téved.
A fagyasztópultnál kötött ki, és egy egész halom készételt
pakolt be, utána krumplipüréport, virslit, ketchupot, gofrit,
tejszínhabot és fagyit. Mikor végül eljutott a kasszáig, majdnem
ezerötszáz koronát fizetett az egész hóbelevancért, ráadásul
négy nehéz szatyorral kellett hazacipekednie.
Átbattyogott az Östermalmstorgon. A zacskók műanyag füle a
tenyerébe vágott, de inspirálva érezte magát, jó kedve volt.
Várnak rá otthon.
Valakik, akiknek szükségük van rá.
Körülnézett jártában. Figyelte az embereket, akik hazafelé
siettek, vagy találkozókra, esetleg onnan jöttek, és hirtelen a
körülötte folyó élet részesének érezte magát. Nem csak mozgó
testeket látott. Látta, hogy mindenki tart valahová.
Most értette meg, milyen érzés, ha szükség van az emberre.
Az életnek iránya lesz. Hagyta, hogy magával ragadják a
gondolatai, és gyorsabban ment hazafelé.
Mikor öt perccel később, fájós kézzel bekanyarodott a Grev
Magnigatanra, megállt, és letette a zacskókat. A lakása felé
nézett, és rájött, hogy nem gondol az állandó tisztítószerszagra,
és nem berzenkedik a hazatéréstől. Épp ellenkezőleg. Hosszú
idő óta először vágyódott arra, hogy kinyissa új ajtaját.
Mozgást észlelt a nappali ablakában. Apró, sápadt arc
körvonalai tűntek föl az üveg mögött. Nicole. Mintha észrevette
volna Sebastiant. Egészen rátapadt az ablakra, valószínűleg,
hogy jobban lásson. Sebastian kissé nyugtalan lett. A lánynak
távol kellene tartania magát az ablakoktól. Nem vett róla
tudomást, nehogy bátorítsa. Ugyanakkor érezte, hogy fáradt lába
új erőre kap, és alig sajog már a tenyere.
Nemcsak szükség volt rá.
Vágyakoztak utána.
– Figyeljen rá, hogy Nicole tartsa magát távol az ablakoktól –
mondta Sebastian, amikor belépett és a földre tette a szatyrokat.
– Csak egy pillanatra hagytam magára – hallotta a konyhából,
és másodpercekkel később már kávéfőzőfilterrel a kezében
szaladt a nappali felé.
– Nicole! Lefelé onnan! – kiabálta majdnem dühösen.
Sebastian hallotta, ahogy Nicole villámgyorsan leugrik a padlóra.
A hang alapján úgy ítélte, a lány mezítláb van, és megörült
ennek a részletnek. Az ember jól érzi magát, ha mezítláb jár.
Otthonosan.
A szatyrokat az előszobában hagyta, és ő is bement a
nappaliba. Nicole az anyja mellett állt. Az egyik antik fotelt az
ablak felé fordították, valószínűleg arra állt rá, hogy kilásson.
Elment a kislány előtt, és tüntetőleg behúzta a zöld függönyöket.
Ellinor tette fel anno, ő pedig eleinte nagyon utálta, ahogy
nagyképűen elterpeszkednek, de aztán megtanulta, hogyan
húzzon hasznot valamiből, ami hatékonyan kizárja a külvilágot.
– Nem nézünk ki többet. Oké? – mondta, és próbált
barátságos, de határozott hangot megütni. – Vettem egy csomó
kaját. Nem tudtam, mit szeretnek.
Kivitte mindet magával az előszobába. Maria mosolygott, és
felemelt két szatyrot.
– Hát ez izgi lesz! – mondta, és elindult a konyha felé. –
Nagyon éhes vagyok. – Feltette a szatyrokat a konyhapultra, és
elkezdett kipakolni. Sebastian fogta a többi szatyrot, és utánuk
ment.
– Nézd, Nicole! Kakaó! Spagetti! Húsgolyó! Menő, mi? –
Tovább pakolta az ételeket, és elővett három rémesen piros,
fagyasztott készételdobozt. Az már nem volt ugyanolyan menő.
– Barnaszószos fasírt? Sose volt gyereke, mi? – játszotta a
kötözködőt. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzet hétköznapiságát,
a felszínes csevegést. Ennyi feszültséggel teli nap után nem is
csoda.
 – Nem, soha.
Csípőből jött a hazugság. Sosem beszélt Sabinéról és Lilyről.
A nők általában leragadtak ott. Többet akartak tudni arról, mi
történt, és amikor megtudták, sajnálkoztak, hogy milyen rémes
lehet. De Mariával nem érezte úgy, hogy el kéne nyomnia az
érzéseit. Talán még az igazat is elmondhatta volna. De hát most
már ez van.
– Fagylaltot és gofrit is vettem, ha akarnak – mondta, és ezzel
témát váltott.
– Imádjuk a gofrit, ugye, kincsem?
– Akkor már csak a gofrisütőt kell előkerítenem – mondta
Sebastian, és a konyhaszekrény felé fordult, hogy megkeresse.
Úgy rémlett neki, látott itt valahol egy gofrisütőt valamikor. Nem
emlékezett arra, hogy valaha is használta volna, de biztos, hogy
látta. Letérdelt, és a tűzhely melletti szekrényben folytatta a
kutakodást. Ott tartottak az emberek nagyobb háztartási
eszközöket, legalábbis az anyja, és ha ő egyszer elpakolt egy
gofrisütőt, a tudatalattija biztos ide tetette vele. Konyhai
robotgép, nagy fazekak és serpenyők néztek vele farkasszemet
a polcokról. Hogy került ennyi minden a szekrényébe? Talán
Ellinor vette egy részét, de biztos, hogy nem az összeset.
Esetleg Lily? De nem laktak sokat itt, többnyire Kölnben éltek.
Hallotta, ahogy Maria továbbra is pakol kifelé a szatyrokból.
Nicole lelkesen ugrott fel az egyik székre, a fagylalt, az édesség
és a gyümölcs mellé. A kislány láthatólag jól érezte magát,
érdeklődve figyelte, hogyan fedezi fel a saját konyháját.
Kellemes érzés volt, Sebastian pedig nem adta fel a keresést.
Szekrényt váltott. Egy fondükészlet mögött, amelynek a
létezéséről szintén nem tudott, meglátott egy fekete kábelt, ami
annyira öreg volt, hogy textil fogta körül. Kihúzta, és végre
meglátta a gofrisütőt. Masszív bakelitból készült, ősöregnek
hatott. Az legalább eszébe jutott, honnan van: a nagybátyja
hagyatéka. Megtöltött ott néhány ládát ezzel-azzal, leginkább
azért, hogy idegesítse az apját, aki abban reménykedett, hogy ő
kap majd mindent. A kérdés csak az, vajon működik-e. Sosem
használta. A pultra állította, és Maria felé fordult. Már épp
mondani akart valamit a régészeti leletéről, amikor egy dühödt
csengőhang szakította félbe a csöndet.
– Az enyém. Bekapcsoltam, hogy megnézzem, jött-e üzenet –
mondta Maria, és kihúzott egy érintőképernyős telefont a
zsebéből. Ránézett.
– Nem ismerem a számot.
Sebastian nyugtalanságot érzett.
– Vegyem fel? – nézett bizonytalanul a férfira, és közelebb
lépett. Sebastian elgondolkodott egy pillanatra.
– Csak ne mondja meg, hol van. Ez a legfontosabb.
A nő végighúzta a hüvelykujját a képernyőn, hogy feloldja a
zárat, majd a füléhez emelte a készüléket.
– Halló?… Igen, én vagyok.
Sebastian közelebb lépett Mariához. Egy férfi hangját hallotta
a kagylóból, de azt már nem, hogy mit mondott. Maria viszont
hallotta.
– Igen, így van.
Meglepettnek tűnt. Nem félt vagy nyugtalankodott, amitől
aztán Sebastian is kifújta a levegőt. A beszélgetés nem hangzott
fenyegetőnek.
– Erre most nem tudok gondolni. – Meglepettsége átváltott
dühbe. Gyorsan.
– Nem, és nem is értem, hogy képesek egyáltalán felhívni.
Azzal kinyomta a hívást. Sebastianra nézett. A türelme végső
határán járt.
– Valamelyik újság? Nem túl tapintatosak – mondta, és
közelebb lépett Mariához. Nagyon szívesen megnyugtatta volna
úgy, hogy átkarolja.
– Egy ügyvéd. Azt kérdezte, el akarom-e adni a birtokot.
– Milyen birtokot?
 – A húgom birtokát.
Sebastian mintha nem értette volna jól, amit mondott.
– Valaki meg akarja vásárolni a birtokot? Egy héttel a
gyilkosság után?
– Igen, valami cég. Filbovalami. Érzéketlen tuskók, mi?
Sebastian kinyújtotta a kezét. Ez fontos lehet, erről szentül
meg volt győződve. Hogy mennyire, azt muszáj kiderítenie.
– Kölcsönkérhetem a telefonját? – Maria átnyújtotta, de
Sebastian rögtön belátta, túlságosan modern technikával áll
szemben.
– Hogy lehet előhívni a bejövő hívásokat? – kérdezte, és
visszaadta neki a telefont. Néhány nyomogatás és húzogatás
után visszakapta.
Stockholmi szám.
Két csengés után egy férfihang szólt bele.
– Lex Legali, Rickard Häger.
Sebastian megismerte az előző mély hangot. A férfi, aki Mariát
hívta.

Sebastian bement a dolgozószobájába, és magára zárta az ajtót.

Megpróbálta nem nyugtalanítani Mariát, de gyanította, hogy a
Rickard Hägerrel folytatott komor beszélgetése nem sugárzott
épp nyugalmat. Próbált semleges, professzionális hangot
megütni, de Häger kitért előle, nem akart válaszolni, mire
Sebastian visszanyújtotta a telefont Mariának, aki engedélyt
adott neki, hogy beszámoljon. Mikor ez sem működött,
Sebastian rendőrségi nyomozással fenyegette meg. Erre már
kapott választ.
Häger a Filbo Sweden AB-t képviselte, A FilboCorp Ltd
leányvállalatát, amely egy bányászati cég, a torontói tőzsdén is
jegyezték. Rickard elnézést kért, ha illetlenségnek fogták fel a
kérdését ilyen rövid idővel a tragédia után, de a kliense
idejekorán akart érdeklődést mutatni az ingatlan iránt. Ha jól
értette, Maria a kizárólagos tulajdonos, márpedig a tulajdonosnál
az ingatlanról érdeklődni nem furcsa.
Pusztán üzlet.
Sebastian megpróbált még több adatot kiszedni belőle.
Tárgyaltak esetleges üzletről az elhunyttal is, Maria húgával?
A férfi nem óhajtott válaszolni.
Sebastian megfenyegette még egy kicsit, a kollégáival és a
sajtóval is, de nem kapott több információt. Rickard Häger
kétségkívül tehetséges ügyvéd.
Aki most majd megkapja cserébe a tehetséges királyi
nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályát. A kérdés csak az,
hogy keltse fel Sebastian Torkel érdeklődését a nyommal
kapcsolatban anélkül, hogy a főnöke lepattintaná.
A legjobb lesz megmondani úgy, ahogy van. Torkelt kiborította
a gyilkossági indíték hiánya, és a Lex Legalitól érkezett
telefonhívás tűnt eddig a legígéretesebbnek.
Talán másokat is érdekelt a birtok.
Talán elő lehet még ásni ezt-azt a FilboCorpról.
Úgy határozott, megcsörgeti Torkelt.
A torsbyi rendőrség kis szobája nem rendelkezett projektorral,
így Billy a laptopját fordította meg, hogy mindenki lássa a képet.
Három csákány fogta körbe háromszög alakban a zöld színű F
és C betűket, ami Torkelt Amerikára és az aranylázra
emlékeztette. A színválasztást bizonyára az indokolta, hogy meg
akarták mutatni, mennyire szívügyüknek tartják a
környezetvédelmet. Az egész tetején egy átlátszó fogaskerék,
vagy legalábbis valami, ami arra emlékeztetett.
– FilboCorp – mondta Billy, amikor megfordította a laptopot. –
Kanadai bányászcég. 1918-ban alapították, és minden
világrészen van kirendeltsége. A legnagyobb résztulajdonos
John Filbo, aki unokája az alapító Edwin Filbónak.
– Kevesebb történelem, több jelen – kérte Torkel, kezével
mutatva, hogy haladjon tovább.
– Jelenleg két bányájuk van Svédországban. Az egyik rezet
bányászik Röjträsketben, Sorselétől északra, a másik pedig
Kiruna mellett, Kurravaarában vasércben érdekelt – folytatta
Billy, és a képernyő felé hajolt, hogy előhozzon egy térképet,
rajta két piros pöttyel. Micsoda szerencse, gondolta Vanja,
Kirunát körülbelül el tudta volna helyezni a térképen, valahol
középen az ország tetején. De hogy Sorsele hol van, arról
lövése sem volt, Röjträskről meg aztán nem is beszélve, meg
arról a másikról, aminek már a nevét is elfelejtette.
Torkel telefonja rezegni kezdett az asztalon, előrehajolt, hogy
megnézze a kijelzőt. Sebastian.
– Ezt fel kell vennem – mondta, miközben már fel is emelte a
telefont, és kiment a folyosóra.
– Rosszkor keresel – szólt bele. – Fontos?
 – Egy jogász épp most telefonált Mariának. Egy bányavállalat
meg akarja venni a telket Torsbyban.
– A FilboCorp, igen, már rajta vagyunk az ügyön.
Torkel hallani vélte, ahogy Sebastian kifújja a levegőt.
Feltehetőleg azt várta, hogy valami fontos információval jön, ami
áttörést hozhat a nyomozásban, amiért learathatja a babérokat,
erre már tudnak róla. Torkel sejtette, hogy ez elmond ezt-azt a
kapcsolatuk állapotáról, és egy másodpercre kárörömöt érzett
Sebastian csalódottsága miatt.
– Miről van szó? – kérdezte Sebastian.
– Még nem tudjuk, de Ove Hanson szerint a FilboCorp
bányászatba akart fogni Carlstenék házának környékén. De ők
nem akarták eladni a telküket.
– Ölnek ilyesmiért embert?
– Nagyon sok pénzről van szó.
Ez elég válasz is volt. Szerelem, féltékenység, és talán a
gyermekelhelyezés voltak a leggyakoribb családirtási indítékok,
de a pénz is szerepelt a toplistán. A kapzsiság egyike a hét
főbűnnek, s a legtöbb áldozatot ez szedte. A karnyújtásnyira levő
sok pénz kifordítja magából az embereket.
– Te, ha nem volt más… – szólalt meg Torkel, és benézett a
szobába, ahol Vanja, Erik és Billy csak rá vártak.
– Nem, csak be akartam számolni a telefonhívásról.
– Köszönöm. – Torkel habozott egy kicsit, de aztán úgy
döntött, váratja még a többieket egy kicsit. – Hogy van a lány?
– Jól, minden rendben.
– Örülök. Felhívsz ugye, ha mond valamit?
– Szerinted?
Torkel már épp válaszolni akart, amikor feltűnt neki, hogy a
hívás minősége megváltozott. Zúgás. Néma csend. Sebastian
letette. Torkel felsóhajtott, és visszatért a kis szobába.
 – A Kiruna melletti Kurravaarában is valami ilyesmit
bányásznak – folytatta Billy, amikor Torkel úgy ült vissza, mintha
mi sem történt volna. – És ott is történt valami.
– Micsoda?
– Vagyis hát, valami hasonló… – Billy újra maga felé fordította
a számítógépet, és néhány gombnyomással behívta a keresett
információt, majd olvasni kezdett. – Egy bizonyos Matti Pejok
szembehelyezkedett a bányászati tervekkel, és nem akarta
eladni a telkét, minden döntést megfellebbezett, és izgatott a
FilboCorp ellen a sajtóban.
– Mint Carlstenék tehették? – kérdezte Torkel, és Erik
tekintetét kereste, hogy megerősítse, ilyesfajta módokon
tiltakozhattak ők is. Erik bólintott.
– Miután két éven át keresztbetett nekik, Matti Pejok eltűnt –
folytatta Billy, és felnézett a többiekre.
– Meghalt? – kérdezte Vanja.
Billy a fejét rázta.
– Eltűnt. A bányászcég fel tudott mutatni egy papírt az
aláírásával, amely szerint eladta nekik a birtokot, de a testvére,
Per Pejok szerint az aláírást odahamisították.
Torkel csöndben emésztette az információt.
Kétségkívül ki kell vizsgálniuk a FilboCorpot. A cégnél eddig
senki sem tudta, hogy gyilkossági ügyben nyomoznak
Värmlandban. Nemzetközi bányászcég.
Torkel nem ringatta magát illúziókba, tudta, hogy körmönfont
céges jogászokkal kell majd találkoznia, de minél több tény
birtokában vannak, amikor felkeresik őket, annál nehezebb lesz
a cégnek hátráltatni a nyomozást.
Többet kell kideríteni. Sokkal többet.
Úgy gondolta, helyi kollégája a segítségére lehet ebben.

– Mennyit tudnak a bányászatról?

 Pia Flodin négy csésze kávét tett le az asztalra, amit a saját
emeletéről, az önkormányzat kiskonyhájából hozott. Ha táplált is
bármi ellenszenvet Torkellel szemben a legutolsó találkozójuk
után, remekül leplezte. Maga volt a megtestesült napsütés.
Torkel és Vanja leültek a kanapéra, ami a fotellel együtt,
amelyen Billy terpeszkedett, kellemes kuckót képezett a tágas
iroda sarkában. Pia Flodin az íróasztalszékét húzta elő a
hatalmas íróasztal mögül, és leült a kanapéval szemben. Erik
állva maradt.
Vanja végignézett a szobán. Nagy perzsaszőnyeg a padlón az
íróasztal előtt és alatt. Alatta sötét, csiszolt fapadló. Zöld tapéta,
ami kissé a szobára nehezedett, és olyan hatást kölcsönzött
neki, mintha egy régi kastély bálterme volna. Két hatalmas ablak
zöld függönnyel. Három kép nehéz keretben, amelyek bizonyára
a választások győztesétől függetlenül itt lógtak, minden falon
egy. A negyedik falon, az íróasztal mögött személyesebb tárgyak
foglaltak helyet. Egy autogrammal ellátott kép, amelyen Pia és
az előző miniszterelnök, Göran Persson feszít, egy hasonló
Sven-Göran Eriksson futballedzővel, egy bekeretezett szalagcím
a Sport-Expressentől, amelyik a síalagútról szól. Még több
fénykép, még több kézfogás, mosolyok repülnek a kamera felé.
Egy gyerekrajz, ami kifakult a napon, de amin továbbra is látszott
a „Világ legjobb anyukája” felirat hatalmas, girbegurba betűkkel.
Vanja nem sokat értett a lakberendezéshez, az ő saját
lakásában először jött a praktikum, utána az esztétikum és a
személyiségjegyek, de attól még úgy érezte, hogy a szoba
nárcizmust és hatalmat sugároz. De hát Pia politikus, szóval
tulajdonképpen mi mást is várt.
– Valójában semmit – felelte Torkel Pia bevezető kérdésére.
Előrehajolt, felvette az egyik csészét, és megkóstolta a meleg
italt. Sokkal melegebb, mint a rendőrségi, bár elvileg
megjavították az automatát. Ilyen hőmérsékletű kell legyen a
kávé.
 – Néhány évvel ezelőttig még én sem tudtam, de kénytelen
voltam megtanulni. Nem olyan egyszerű dolog bányát nyitni.
Tejet?
Előrenyújtott egy kis fehér kannát. Vanja és Torkel a fejüket
rázták. Billy elkérte. Pia nem hozott csészét a férjének,
állapította meg Torkel. Vagy tudta, hogy nem kér, vagy csak
eldöntötte, hogy Erik elég koffeint kapott mára. Az alapján, amit
eddig látott a Flodin házaspárból, az utóbbira tippelt.
– Mióta érdeklődött a FilboCorp az iránt, hogy itt bányásszon?
– kérdezte.
– Nos, mikor is kértek kutatási engedélyt…? – Pia a férjére
nézett, hogy segítsen neki emlékezni. – Hat, hét évvel ezelőtt
talán – mondta végül, meg sem várva az esetleges választ. Erik
ettől még megerősítően bólintott az ajtó mellől. – A terveket már
két éve feladták, így eszembe sem jutott, hogy esetleg köze
lehet a dologhoz.
– Nekem sem – szúrta közbe Erik. – Meg sem fordult a
fejemben.
– Komolyan felhívták azt a szerencsétlen nőt, hogy a telkét
meg akarják vásárolni? – háborgott Pia, mintha személyesen őt
sértették volna meg.
– Igen.
– Ízléstelen. Tényleg az – rázta meg jól fésült fejét. – Abszolút
ízléstelen.
Erik újfent bólintott, Torkel pedig nem érzett késztetést arra,
hogy jobban elmélyüljön az ügyben.
– FilboCorp – mondta, és visszaterelte a beszélgetést a helyes
mederbe.
– Igen, a FilboCorp kutatási engedélyt kért, hogy mintákat
vehessen, nyolc, kilenc évvel ezelőtt talán?
– Mit tartalmaz egy ilyen kutatási engedély? – tette le Vanja a
csészéjét az asztalra.
 – Feljogosítja a céget arra, hogy a nyersanyagkészletet
pontosan feltérképezhesse az adott területen – felelte Pia, Vanja
pedig úgy érezte, ez a mondat, vagy valami hasonló, bizonyára
megtalálható egy hivatalos dokumentumban valahol.
– És ezt akkor is megtehetik, ha nem ők birtokolják a területet?
– kérdezte Torkel.
– Igen, a bányászati törvény értelmében lehet engedélyt
szerezni kutatásokra egy ásványi anyag lelőhelyén,
telektulajdonostól függetlenül. Erről nem mi döntünk, van egy
állami hivatal, ami erre szakosodott.
– A Bergsstaten – szólt közbe Erik.
– Tehát a FilboCorp kapott egy ilyen… – Torkel próbált
visszaemlékezni a szóra.
– Kutatási engedélyt, igen. A Bergsstaten, a Megyei Tanács
és a Környezetvédelmi Hatóság jóváhagyását adta hozzá.
– És ez mikor történt? – kérdezte Billy, aki számítógéppel az
ölében ücsörgött. Ő fogja összeállítani a napi idővonalat, így
legjobb lesz már az elejétől pontos adatokkal dolgozni.
– Hat-hét évvel ezelőtt, mint mondtam. Ki tudom deríteni
pontosan, ha fontos.
– Igen, az.
– Rendben, megkapták az engedélyt, és aztán? – Torkel
tovább akarta vinni a beszélgetést, tisztában volt ugyanis vele,
hogy az új nyom számottevően több munkával jár majd. Az
önkormányzaton való kávézgatás idejét a minimumra kell
csökkenteni.
– Mielőtt elkezdik, hozniuk kell egy kutatási műszaki üzemi
tervet, hogy miként fog kinézni a folyamat. Ebben már részt kell
venniük a tulajdonosoknak, és itt van lehetőségük
ellenvéleményt kifejezni.
– És Carlstenék persze kifejeztek némi ellenvéleményt –
állapította meg Torkel.
 – Igen, így volt, de ez persze nem akadályozott meg semmit.
Mindent megfellebbeztek, és végül a cég úgy határozott, a
kutatást az ő birtokukon kívül folytatják le.
– Nem értem – szólalt meg Vanja. – Mikor került sor a
megálljra?
– Sokkal később. Amint mondtam: nem könnyű bányát nyitni.
Elmosolyodott, hogy megmutassa, ő is nehéz utat járt végig,
hogy megtanulja, milyen nehéz, és mennyi időbe kerül.
– A kutatás megállapította, hogy elég nagy a lelőhely ahhoz,
hogy folytassák, de egyértelműen látszott, hogy a telér
Carlstenék telke alatt húzódik, és kénytelenek lettek volna
hozzáférést kérni, hogy eleget tegyenek a projekt közhasznú
mivoltának, és megkapják a szükséges anyagiakat.
– És itt mondtak nemet – szólt Vanja. Érezte, hogy Torkel már
soknak ítéli a bányaműveltséget, de Pia határozott
fejcsóválásából világossá vált, hogy még mindig nincsenek
teljesen kiképezve.
– Nem, a FilboCorp továbbment, és beszerzett minden
engedélyt, ami egy új bányához kell.
– Miért cselekedtek így, ha tudták, hogy nem kaphatják meg
Carlstenék területét? – kérdezte Billy teljes joggal.
– Remélték, hogy a Carlsten-ügy majd valahogy megoldódik,
és az alatt az idő alatt beszereztek minden más engedélyt, hogy
készen álljanak, ha Carlstenék mégis belemennek, és akkor
rögtön munkához láthassanak. Megkapták a bányászati
felügyelettől a kutatási műszaki üzemterv jóváhagyását, az
összes környezetvédelmi engedélyt, a bányatelek kijelölésére
irányuló kérelem jóváhagyását, az önkormányzat pedig megadta
a munkatervnek megfelelő építési engedélyt. Nem volt más
hátra, mint megszerezni a tulajdonosok engedélyét.
– De Carlstenék nem adták meg. – A három rendőr szinte
összerezzent Erik hangjára. Láthatólag mind elfelejtették, hogy
még mindig a szobában van. – Makacskodtak.
 Pia bólintott.
– Carlstenék területe nélkül a projekt gazdaságilag nem volt
elég erős. Megpróbáltak megállapodni, de amikor kisajátításról
kezdtek beszélni, elmentek egész az EU-bíróságig, és más
nemzetközi szervezetekhez. Elképzelhető, hogy a FilboCorp
nyert volna, de a sok pereskedés elhúzta volna az időt, így…
hát, körülbelül két évvel ezelőtt visszavonták a tervet. – Pia
kitárta a karját, hogy mutassa, ennyi volt a történet. Előrehajolt,
és megfogta a kávésbögréjét, amelynek tartalma körülbelül olyan
meleg lehetett, mint a rendőrségi kávé szokott lenni, tippelte
Torkel.
Hátradőlt a kanapén, és próbálta rendezni a gondolatait.
A bányászcég engedélyt kap, az állami szervektől is zöld utat,
hogy új bányát nyissanak. Egy család nemet mond. A cég elesik
a lehetőségtől, hogy jelentős nyereséget termeljen.
Egy indíték, első osztályú forgatókönyv.
És nem igaz, hogy felhagytak a projekttel. A Maria Carlstennel
folytatott beszélgetés az ellenkezőjét bizonyítja. Még mindig a
legnagyobb mértékben érdekeltek.
De valószínűleg nem csak a FilboCorp vesztett pénzt a
befuccsolt terveken.
– Hány tulajdonossal kellett a cégnek megegyeznie? –
kérdezte Vanja ugyanabban a pillanatban, és Torkelt meglepte,
mennyire egyformán gondolkodnak.
– Az összessel – mondta Pia, és megvonta a vállát, mintegy
mutatva, hogy erre igazán maguktól is rájöhettek volna.
– És az mennyi?
– Öt, Carlstenéket is beszámítva.
– Kellene egy lista a másik négyről.

Billy a tábla előtt állt, és azon gondolkodott, hogy kihúzza-e a

Carlsten nevet kurta listájáról. Meghaltak, így nem voltak
érdekesek a további nyomozás szempontjából, nem úgy, mint a
többiek, de mindenki, aki olvasni fogja a táblát, tisztában van
ezzel. Ha nem húzza ki őket, teljesebb listát kap az emberekről,
akire befolyással volt a FilboCorp terve. Döntések, döntések.
Hagyta őket a táblán.
Nem húzta ki őket.
Hátrált egy lépést. Az idővonalat frissítette a FilboCorp helyi
tevékenykedésével, a dokumentum alapján, amelyet Pia
Flodintól kapott. A bal oldalra felírta az öt tulajdonos nevét és az
adatokat, amelyeket eddig begyűjtöttek róluk. Carlstenéken kívül
így nézett ki:

HEDÉN, FRANK ÉS FIA, HAMPUS

BENGTSSON, GUNILLA ÉS KENT
TORSSON, FELIX, HANNAH ÉS LÁNYUK, CORNELIA
ANDRÉN, STEFAN

Szűkösen voltak ellátva adatokkal. Különböző

nyilvántartásokból könnyedén jutottak anyaghoz, ezt
egészítették ki azzal, amit ők is tudtak. Erik mesélt Frank
Hedénről. Özvegyként él, hátrányos helyzetű fiával. Pia egykori
kollégája, jelenleg az önkormányzat vadőre. Rákbeteg.
Torkel beszámolt a Torsson és Bengtsson családról,
mindenről, amit megtudott eddigi találkozójuk során. Nem túl sok
mindent. Mindegyiküket újra fel kell keresni. Egy délután alatt
szomszédokból és esetleges szemtanúkból lehetséges
gyanúsítottakká váltak.
Akiről nem tudtak semmit, az Stefan Andrén volt. Vele azért
nem beszéltek a gyilkosság kapcsán, mert nem lakott Carlstenék
közelében. Még csak Torsbyben sem. Erdője volt ugyan a
kérdéses területen, de Londonban élt. 45 éves. Egyedülálló.
Kockázati elemző egy befektetési banknál. Egyébként teljesen
ismeretlen számukra.
 Torkel néhány mappával a kezében jött be a szobába, és
mielőtt Billy beszámolhatott volna arról, hogy frissítette a táblát,
és megkérdezhette volna, hogyan tovább, Torkel megelőzte.
– Kirunába utazol – mondta, kihúzott egy széket, és leült.
Billy remélte, hogy csak rosszul hall. Kiruna? Egy-két nap még
Torsbyben is elég rossz. De Kiruna? Áprilisban? Egyáltalán,
világos van már ott? A hó még nem olvadt el, az tuti.
– Mit csináljak ott? – kérdezte, és minden szótagból csöpögött
az ellenérzés.
– Közelebbről is megvizsgálsz mindent a FilboCorppal
kapcsolatban – felelte Torkel, és semmivel nem jelezte, hogy
megértette volna Billy berzenkedését.
– Nem olvashatnám el a nyomozati anyagot inkább?
– Azt akarom, hogy beszélj a testvérrel, és nézd meg a
szerződést.
– Tudod, már feltalálták a szkennert – próbálkozott Billy. – No
meg a telefont. A Skype-ot…
– A szkenner és a Skype nem állít szemtől szembe
emberekkel – felelte Torkel, majd tüntetőleg kinyitotta a legfelső
mappát, és olvasni kezdett. A beszélgetésnek vége.
– A Skype kicsit azért mégis.
– Kirunába mész.
Billy beletörődően sóhajtott fel. Főnök, parancs, nincs mit
tenni.
– Legalább Vanja velem jöhet? Akkor feloszthatjuk a
feladatokat, és nem kell tovább ott maradnunk, mint feltétlenül
szükséges.
– Nem, rá itt van szükségem.
– Valaki mást vihetek akkor?
– Persze – sóhajtotta Torkel. – Akit csak akarsz, de indulj,
amint lehet.
Billy bólintott, és kiment a szobából. A mobiljára pillantott.
Kicsekkol.
 Stockholmba megy.
Talán még ma feljut Kirunába. Vagy Stockholmban kell
éjszakáznia. Otthon. Myvel. A telefonszex nem kifejezetten
működött. Gondolni sem akart rá. Rettenetesen… ciki volt, és…
Nem, tényleg nem akart gondolni rá.
– Hívd Gunillát, ő elrendezi a jegyeket neked meg a társadnak
– szólt utána Torkel, amikor Billy kifelé indult.
Lépéselőnyben vagyok, gondolta Billy, mert a telefonja akkor
már kicsöngött Torkel asszisztensénél. Rá vár a megtisztelő
feladat, hogy megtudja, hogy hagyhatja el Billy leggyorsabban
azt a helyet, ahol nem akart lenni, hogy eljusson oda, ahová meg
aztán végképp nem akart eljutni.

Sok mindent megtanult a nyomozóhatósággal töltött ideje alatt.

Többek között azt, hogyan kell gyorsan összepakolni. Egy
negyedórával azután, hogy bement a szobájába, már készen is
állt. Ez alatt az idő alatt összeszedte a dolgait, és elintézett
néhány telefonhívást.
Először Jennifert hívta.
Boldogan vette fel, mint mindig, ha Billy hívta, és még
boldogabb lett, amikor azt a kérdést kapta, lenne-e kedve
Kirunába utazni.
Munkaügyben.
A királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályával.
– Miért nem Vanja vagy valaki más megy veled? – kérdezte,
miután nagy lelkendezve azonnal igent mondott, annak ellenére,
hogy nem sok gondolkodási időt kapott.
A kérdés nem lepte meg Billyt. Nem titok, hogy Jennifer
borzasztóan csalódott lett, amikor Vanja nem kapta meg az FBI-
képzés lehetőségét, ő pedig elvesztette rövid ideig betöltött
helyét a nyomozóhatóságnál. Jennifernek több esze volt annál,
semmint hogy Vanját okolja, tudta, nem ő tehet arról, hogy neki
Sigtunába kellett mennie, de az érzések attól még érzések, nem
túl racionálisak, így talán tudat alatt, de kis ellenszenvvel
viseltetett Vanja iránt. Legalábbis Jennifer hanghordozása ezt
juttatta Billy eszébe, amikor kimondta Vanja nevét.
– Torkel Torsbyben akarja őt tudni, Ursula meg még nem tért
vissza, tehát nincs más – válaszolta Billy az igazságnak
megfelelően. – És őszintén szólva, sokkal szívesebben utazom
veled.
Jennifer kinevette.
– Lefogadom, hogy minden lánynak ezt mondod!
Aztán visszatértek a valósághoz, és Jennifer nyugtalankodni
kezdett, hogy ilyen rövid idő alatt talán nem is tud szabadságot
kivenni, de Billy megígérte neki, hogy elrendezi.
A következő szám Jennifer főnökéé volt. Magnus Skogsberg a
sigtunai rendőrségnél. Billy gyorsan vázolta a helyzetet: a királyi
nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályának szüksége lenne
Jennifer Holmgrenre egy jelenleg folyó, fontos nyomozáshoz.
Igen, a torsbyi családgyilkosságról van szó.
Nem, Kirunába fog utazni.
Nem, Billy sajnos nem mondhatja meg, miért pont oda.
Igen, Billy megérti, milyen nehéz helyzetbe hozza ezzel a
sigtunai rendőrséget, hiszen a kérése túlságosan is későn
érkezett, és nem is a megfelelő csatornákon.
Igen, megérti, hogy nem varázsütésre készülnek a
beosztások, de azért boldogulna Jennifer nélkül néhány napig?
Torkel Höglund igazán nagyra becsülné.
Billy még mindig nem szokott hozzá, hogy Torkel nevének
hallatán kapuk nyílnak meg a rendőrségi berkekben. Billy csak a
főnökeként ismerte, aki magabiztos, ámde szinte láthatatlan
kézzel irányította a hatóságot. Ritkán hangsúlyozta, hogy ő a
főnök. Nem is volt rá szüksége. Sosem volt kérdés, ki határoz a
csapatban. De ha Billy megemlítette Torkel nevét akármelyik
rendőrnek a csapaton kívül, az az érzése támadt, mintha valaki
egészen másnak dolgozna. Egy legendának. Valakinek, akit
mindenki imádott, csodált, és akitől féltek is egyazon időben.
Valakinek, akinek a szava sokat nyomott a latba, és akinek
barátságát, vagy legalábbis elismerését, mindenki el akarta
nyerni. Magnus Skogsberg sem volt kivétel. Jennifer kaphat
szabadságot, derült ki végül. Elmehet a királyi nyomozóhatóság
gyilkossági ügyosztályával. Lenne Billy oly kedves, és
beszámolna erről Torkelnek?
Aztán Gunilla csörgött vissza, hogy elmondja, csak másnap
reggel tud Kirunába repülni. A bergebyvägeni autókölcsönzőben
már várja egy autó, fel is veheti. Most elrendezi a jegyeket, a
szállodát és a bérautót Kirunában. Megy vele valaki?
Billy elmondta, hogy igen, Jennifer, megköszönte a segítséget,
és letette, miközben már a cipzárat húzta be a táskáján. Gunilla
fantasztikus. Gyors, hatékony és megoldásközpontú. Vanja
szentül meg volt győződve róla, hogy szerelmes Torkelbe. Látta
is a jeleit, mesélte egyszer, bár azt sosem mondta, miféle jelek
voltak. Billy rámutatott, hogy legjobb tudomása szerint Gunilla
házas, és három gyereke van. Vanja erre megkérdezte, ennek
ugyan mi köze a dologhoz? Sosem tudták meg biztosra, hogyan
is áll a helyzet valójában.
Billy felkapta a táskáját.
Készen állt.
Pillantása a boltban vásárolt, felbélyegzett borítékra esett, ami
továbbra is ott feküdt a kis íróasztalon. Megcímezve. Csak be
kell dobni egy postaládába. Vanja fogkeféjét tartalmazta az egyik
nejlonzacskó a borítékban, egy másik pedig hajat Sebastian
fésűjéről, illetve egy kis vécépapírdarabot a vérével, amit Billy a
szemetesben talált. Bizonyára borotválkozás közben vágta meg
magát.
Mikor ellopta Vanja fogkeféjét, és hazugságokkal bejutott
Sebastian szobájába, még úgy gondolta, végigviszi a kis
projektjét. De most, hogy minden, amire szüksége volt, a
borítékban pihen, elbizonytalanodott. El kell határoznia magát.
Tényleg tudni akarja? Milyen haszna lesz az információból, ha
gyanúja megalapozott? Jobb lenne hagyni?
Kifelé menet magához vette a borítékot. Akármire jut is, nem
hagyhatja a szobában. Lesz ideje bőven egész úton Stockholm
felé ezen gondolkodni az autóban.
Addig is el kell intéznie még egy hívást.

Várt a Mynek szóló hívással, míg autóba nem került. Ford Focus
ST. Eléggé új, csak 1790 kilométer volt benne, amikor felvette.
Teljesen rendben van. Billy 130 km/h-val hasított az E45-ösön
Sunne felé, amikor kikapcsolta a Spotifyt a telefonján, és
beütötte My számát. Xzibit száma, a „The Gambler” eltűnt, és
helyette a szokásos, búgó csöngés töltötte be az utasteret. My
harmadik csöngésre vette fel.
– Szia, szívem!
– Szia, mit csinálsz? – Billy azon kapta magát, hogy
megemelte a hangját. Lehetetlen volt normál hangon beszélni,
amikor az autóba beépített telefont használta. Természeti
törvény. – Öt perc múlva jön egy kliens – mondta My, Billy pedig
látta maga előtt, ahogy a kis, arany karórájára pillant. Ennyit
látott maga előtt. Még sosem járt My irodájában. A lány szerint
semmi különös. Két kényelmes fotel egymás felé fordítva, köztük
egy kis asztal. Íróasztal a szoba másik végében, IKEA szőnyeg,
valamint egy egyszerűbb kávéfőző a Nescafétól. Ez minden. Egy
irodaháztól bérelte, nem nagyobb, mint tizenkét négyzetméter.
Kliensnek hívta az ügyfeleit. Billy szemében sokkal inkább
voltak páciensek. Alapvetően két csoportba lehetett osztani őket.
Cégvezetők, akiknek segítség kellett ahhoz, hogy jó vezetők
legyenek, és Keresők, akik „ki akartak teljesedni” és „hűek
akartak lenni önmagukhoz”. Billy tudta, hogy My jót tesz, mert az
emberek tényleg jobban érezték magukat, és fejlődtek, miután
felkeresték őt, de nem értette, hogy bírja elviselni.
– Akartál valamit, vagy beszélhetünk utána? – kérdezte.
 – Van egy jó hírem, és egy rossz – folytatta Billy, aki mintha
nem hallotta volna, hogy Mynek nincs ideje beszélgetni. Öt perc
a következő kliensig. Ez kettő alatt meglesz.
– Kezdd a rosszal – mondta apró sóhajjal, mintha felkészülne
a legrosszabbra.
– Holnap Kirunába utazom.
– Kirunába?
– Kirunába.
– Mit fogsz ott csinálni?
– Munkaügy.
– Oké. – Kis lemondás a hangjában. Torsby csütörtök óta már
amúgy is elég rossz volt. – És a jó hír?
– Hazafelé tartok. Holnap reggel repülök, így ma este otthon
leszek.
– Hazajössz?
Őszinte öröm. Hallotta a hangján, hogy mosolyog. Ő is
mosolygott.
– Úton vagyok. Mindjárt Sunnénél járok.
– Nagyon hiányoztál. És tudod mit, elmegyek veled holnap!
Billy arcára ráfagyott a mosoly. Ezt meg hogy érti? Kiviszi a
reptérre? Nem, volt valami a hangjában, amiből arra lehetett
következtetni, hogy másra gondol. Többre.
– Öhm, hogy érted?
– Kirunába. Veled megyek. Nincs több kliensem a héten. Ki
akartam venni pár napot, hogy az esküvőre koncentráljak, de
csinálhatjuk együtt. Kirunában.
Billynek ujjongani kellett volna boldogságában, de nem tudott.
Nem így akarta. Erről persze Mynek nem kell tudni. Csak a gyors
gondolkodás segíthet.
– Nem jó ötlet – nyögte ki végül, mielőtt végiggondolhatta
volna rendesen.
– Miért? – jött az előre látható válasz azonnal.
 Mert Jenniferrel utazik. Mert várta, hogy Jenniferrel
utazhasson. Kijátszotta a legbiztosabb kártyát. A munkát.
– Dolgozni fogok.
– Nem egész végig, ugye?
– De, tulajdonképpen igen.
– Este és éjszaka is?
Gyanította, hogy My kezdi belátni, Billy nem akarja, hogy vele
menjen. Értett ahhoz, hogy odafigyeljen a részletekre, és
meghallja az árnyalatnyi különbségeket, amelyek a szavak
mögött rejtőznek, és más-mást jelentenek. Ez része volt a
munkájának, My pedig jó volt abban, amit csinált.
– Sajnálom, nagyon szívesen mentem volna Kirunába veled,
de ez nem jó ötlet. – Billy úgy gondolta, sikerült eltalálnia a
megfelelő mértékű gyengédséget és bánatot a hangjában. –
A nyomozóhatóság küld.
– Kifizetem a saját részem, ha emiatt aggódnál.
– Nem emiatt, csak… Dolgozni megyek, és nem gondolnám,
hogy magammal vihetem a barátnőmet.
Rövid csönd. My valószínűleg azon gondolkozott, hogy
megpróbálkozzon-e még egy körrel, vagy adja fel. Az utóbbira
voksolt végül.
– Rendben, csak egy ötlet volt.
– Sajnálom, de nem megy – ismételte meg Billy, és tényleg
szomorúnak hangzott.
– Oké. Figyelj, jön a kliens, szóval… – Nem fejezte be a
mondatot, de nem is kellett. A beszélgetés véget ért.
– Jó, akkor találkozunk este. Szeretlek.
– Én is szeretlek. Vezess óvatosan!
Azzal letette. Billy öntudatlanul engedett kicsit a gázon. Ez
nem úgy ment, ahogy gondolta. Dolgozni fog Kirunában.
Tulajdonképpen egész végig. És nem ismert senkit a
rendőrségen, aki magával vitte volna a hozzátartozóit ilyen
utakra. Így amit mondott, igaz. Mégis úgy érezte, hazudott neki.
 Visszakapcsolta a Spotifyt. Xzibit folytatta, ahol abbahagyta.
„Man vs. Machine.” A legjobb album Billy véleménye szerint.
Feltekerte a hangerőt, és a gázra lépett.

Torkel az egyik autó mellett állt a rendőrség mögött, és arra várt,

hogy minden elrendeződjön. Tájékoztatták a helyi kollégákat,
csoportokra oszlottak, és épp a szükséges felszerelést pakolták
be az autókba, amelyek majd elviszik őket a különböző címekre.
Torkel az egyik csoporttal Bengtssonékhoz megy, Vanja Erikkel
Hedénhez. Úgy határoztak, aki először végez, az továbbmegy
Torssonékhoz.
Az épület hátsó ajtaja kinyílt, Vanja lépett ki a napsütésbe.
Pislogott néhányat, míg a szeme hozzászokott a hirtelen
fényhez. Nagyon fáradtnak néz ki, gondolta Torkel. Fekete
karikák a szeme alatt, a haja fénytelenül lóg az arca körül. Kezét
a homlokához emelte, hogy kizárja a napfényt, és Torkelhez
sétált.
– Készen leszünk lassan? – kérdezte, és végignézett a
székház mögötti területen.
– Azt hiszem – felelte Torkel. – Hogy vagy?
Vanja a főnöke felé fordult, és kérdőn nézett rá.
– Jól, miért?
– Kimerültnek látszol.
– Nem alszom valami jól, de ez minden.
– Rendesen eszel?
Vanja habozott. Torkel nem tudja, győzködte magát. Nem
azért kérdezi. Nem tud a régi démonokról. Amelyek már
elpihentek. Senki sem tudja. Kivéve Valdemart. Ő segítette át a
nehéz időszakon. Fáradhatatlanul mellette állt az egész úton.
Ahogy egy apa tenné. Sosem kételkedett benne, hogy
végigcsinálják. Együtt. És így is lett. Azóta sok mindenen
keresztülment, főleg az utóbbi időben, de nem érezte szükségét,
hogy ne egyen. Nem állt a tükör előtt, arra gondolva, hogy
jobban érezné magát, ha máshogy nézne ki. Nem kapcsolta a
lehangoltságot és a fáradtságot a testéhez. Nem akarta büntetni
magát. Másokat igen, de magát nem.
– Igen, semmi vész – mondta az igazságnak megfelelően.
Tényleg semmi vész. Legalábbis ami az evést illeti.
– Tudod, hol találsz meg, ha beszélgetni akarsz.
Vanja bólintott, és Torkelre mosolygott. Rég volt, hogy utoljára
mosolyogni látta, gondolta Torkel.
– Köszönöm, de tényleg nem szükséges. Kicsit sok lett
minden, de jól vagyok.
Újabb mosoly után otthagyta Torkelt, és a másik autó felé
indult, ahol Erik várakozott. Torkel utána nézett. Valami nem
stimmel. Nem csak Vanjával, de az egész csapattal. Már a
nyomozás kezdetén ez az érzése támadt, és meg is maradt.
Sebastian Stockholmban van a koronatanúval.
Billy akarata ellenére Kirunába tart.
És még Ursula sincs.
Talán ezért volt ilyen nehéz. Egy csapat voltak. Négy ember,
öt, ha Sebastiant is beleveszi, márpedig Torkel belevette
legalább az esetek felében. Együtt fejlődtek. Együtt nőttek.
Összenőttek. Összekovácsolódtak. Együtt többet értek, mint
külön-külön. Elég, ha csak egyikük kiesik a csapatból, máris
felborul az egyensúly. Valószínűleg ez történt. Ezért olyan más
érzés. Mindenki kissé kibillent az egyensúlyból. Torkel remélte,
hogy a mai nap meghozza számukra a várva-várt áttörést.
El akart menni innen.
Nem gyakran érezte így magát, amikor dolgozott, de most
hazavágyott. El Torsbyből, el a FilboCorptól, el a halott
kisgyerekes családtól és el Malin Åkerbladtól.
Az önkormányzati találkozó után Torkel felhívta az ügyészt, és
beszámolt arról, hogyan akarnak eljárni. Ki akarják hallgatni még
egyszer a négy telektulajdonost, akikre hatással volt Carlstenék
nemleges válasza, amelyet a bányára adtak, valamint
házkutatást tartanának mindegyiküknél. Arra számított, hogy a
nő szerint ez egy remek második lépés lesz a nyomozásban, de
Malin tele volt meglepetésekkel.
– Tényleg elegendő információjuk van ahhoz, hogy átkutassák
a házukat? – kérdezte rögtön, mikor Torkel tájékoztatta az
elképzeléseikről.
– A Carlsten család nemleges válasza több milliójába került
ezeknek az embereknek. Még milyen információra lenne
szüksége? – kérdezte Torkel, és meglepődve vette észre, hogy
nem tud uralkodni bosszús hangján.
– Azt akarom tudni, mivel indokol egy ilyen nagyszabású, a
személyiségi jogokat meglehetősen sértő cselekedetet?
– Épp most mondtam. A Carlsten család nemet mondott a
bányára, ami több milliójába került ezeknek a családoknak. Ez
az indoklásom.
– Ez nem elegendő ahhoz, hogy megszállja az emberek
otthonát.
Torkel behunyta a szemét. A házkutatás rendőri eljárás, nem
pedig megszállás. Azért választotta, hogy tovább tudjon lépni a
nyomozásukban. A nyomozásomban, javította magát. Itt az idő
megmutatni, ki hozza itt a döntéseket.
– Nem engedélyt kértem – jelentette ki olyan szigorral a
hangjában, hogy még az se értette volna félre, aki nem beszéli a
nyelvet. – Csak tájékoztattam a következő lépésünkről.
– Mégiscsak én vagyok az ügyész, és… – próbálta Malin
visszavenni az irányítást, de Torkel félbeszakította.
– A legnagyobb tisztelettel szarok rá, hogy mit tart elegendő
információnak ahhoz, hogy eljárhassak a saját nyomozásomban
– folytatta Torkel anélkül, hogy megemelte volna a hangját, de
némi éllel. – Ugyanis a nyomozó én vagyok, és magam is tudok
dönteni a házkutatásokról. Örültem volna, ha a mi oldalunkra áll,
de mivel nem úgy látja a dolgokat, ahogyan én, a beszélgetést
puszta tájékoztatásnak tekintse, semmi többnek.
 Azzal letette. Kinyomta a nő két következő bejövő hívását,
kapott egy SMS-t, amelyikben csak az „elfogadhatatlan” szót
látta meg, így ki is törölte. Ezek után nem hallott többet az
ügyészük felől. Talán megnehezítheti a dolgát, de nem gondolta.
Különben is, bármikor kijátszhatta a Ceder-kártyát. A döntése,
hogy elengedi a férfit, nagymértékben megnehezítette a
munkájukat, ráadásul újabb halálesethez vezetett. Így Malin
Åkerblad feltehetőleg nem okoz több problémát.
Torkel körülnézett.
Mindenki útra késznek tűnt.
Erik és Vanja beugrottak az egyik autóba, és elhajtottak, két
autóval a nyomukban. Torkel a még továbbra is ott várakozó
autók felé nézett. Az egyikben Fabian ült, és intett, hogy készen
állnak. Torkel visszaintett, és beült a kormány mellé.
Tényleg el akart már menni innen.

Erik nem volt valami elégedett, miközben az autó kormányánál

ült, mellette Vanjával. Részben azért, mert Frankhoz tartottak,
ahhoz a férfihoz, akire Erik családi barátként tekintett, és akire
most gyanúsítottként fognak tekinteni.
Ki fogják hallgatni. Átkutatják a házát.
Ehhez kapcsolódott a másik ok, ami miatt nyugtalankodott.
Torkel egyértelmű utasítást adott, hogy nemcsak beszélniük
kell a táblán olvasható személyekkel, hanem házkutatást is kell
tartani mindegyiküknél. Ez újabb kollégák bevonását jelentette,
amihez Torkel a szomszédos körzetekből kért erősítést. Karlstad
és Arvika voltak a legközelebb.
Torkel felajánlotta ugyan, hogy telefonál, és intézkedik, de Erik
úgy vélte, jobb, ha maga csinálja. Máskülönben fennállt a
veszélye, hogy majd azt hallgathatja, hogy a királyi
nyomozóhatóság háta mögé bújik, és minimális befolyással sem
bír az ügyre.
 Arvikával nem volt különösebb gondja, Regina Hulttal könnyű
együttműködni. Meghallgatta, mire van Eriknek szüksége, miért,
és máris négy embert küldött a csapatából, akik alkalmasak a
feladatra. Csak Karlstad maradt.
Karlstad, vagyis Hans Olander.
– Hogy megy? – kérdezte Olander rögtön, amint meghallotta,
ki telefonál. Jogos kérdés egy főnöktől, de ahogy Olander
kérdezte, Eriknek sokkal inkább így hangzott: „Nem megy valami
jól, mi?”
– A nyomozás halad, ezért telefonálok. Több emberre lenne
szükségünk, azonnal, rövid időtartamra.
– Több ember. Mégis minek?
Erik habozott. Torkel arra kérte őket, ne beszéljenek a
FilboCorpról, vagy hogy mit akarnak kivizsgálni, mert minél
többen tudják, annál nagyobb az esély szivárogtatásra.
– Házkutatásokat fogunk tartani ma – mondta Erik.
Olandernek ennyit tudnia kell, hogy a megfelelő embereket
küldje.
– Tehát közel a megoldás?
– Reméljük.
– Én is. Nem tűnünk valami hatékonynak a sajtó szemében.
Erik nem válaszolt. Tudta, hogy Olander arra fogja
felhasználni ezt a beszélgetést, hogy beszóljon neki. Kíváncsi
volt, melyik témát választja.
– Gondolkodtam is, felküldjem-e Pert segíteni.
Erik látta maga előtt a jelenetet. Per Karlsson feljön Torsbybe,
amikor a nyomozás már egy hete tart, és remélhetőleg a
végéhez közeledik. Az ügy megoldódik, Olander pedig
kihangsúlyozza, hogy csakis Per Karlsson jelenlétében sikerült
megoldani az ügyet, aki ugyebár az ő jelöltje volt korábban Erik
posztjára. Hiba volt tehát Eriket választani.
– Ez a királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályának
ügye, mi csak asszisztálunk – mondta Erik, még csak fel sem
emelve a hangját. Ezt az örömet nem adja meg Olandernek. –
Nem igazán értem, mi keresnivalója lenne itt Pernek.
– Csinálhatná, amit te, csak egy kissé jobban.
– Ez a királyi nyomozóhatóság ügye…
– Igen, igen, mondtad – szakította félbe Olander.
– Nem új bűnügyi rendőrkapitányt kértek – folytatta Erik nem
törődve a kis közjátékkal. – Emberek kellenek nekik, akik értenek
a házkutatáshoz.
– Nem vagyok éppen bővében a személyzetnek.
Erik nem hitt a fülének. Cserben hagyja őket? Annyira utálja
Eriket, hogy hátráltatná a nyomozásukat? Erik kezdett begurulni.
Egy dolog nem kedvelni őt, de egy egészen másik rossz
rendőrnek és rossz főnöknek lenni.
– Nem tudsz nélkülözni három embert? – kérdezte olyan
hangon, ami nyilvánvalóvá tette, egy percig sem hisz neki.
– Elég nehéz a helyzet, sok a betegeskedő – makacskodott
Olander.
Erik lehunyta a szemét. Valamikor úgyis muszáj lesz
megtenni. Konfrontálódni Olanderrel. Abban reménykedett, hogy
addigra már otthonosabban érzi magát új pozíciójában, több
mindent elér rendőrkapitányként a bűnügyi osztály élén, hogy a
szava többet ér majd, és talán néhány nagyfőnök is támogatja,
de úgy döntött, elég. Nem kér többet Olander idióta játékaiból.
– Hans, tudom, mivel próbálkozol – mondta halkan és tisztán.
– De nem az lesz a látszat, hogy elbuktam, hiába mesterkedsz.
Te nem küldtél embereket, és ezt mindenki megtudja majd.
Ezzel magad alatt vágod a fát, nem alattam.
Csönd. Olyan csönd, hogy Erik már azon gondolkodott,
esetleg megszakadt a kapcsolat, vagy Olander letette a telefont.
– Hans…?
– Hány ember kell? – kérdezte gyorsan. Nem lehetett nem
észrevenni a visszafogott dühöt a hangjában.
– Három, bár inkább négy.
 – Mindjárt mennek.
– Köszönöm.
Erik már le akarta tenni, amikor ismét meghallotta Olander
hangját. Sötét és vészjósló volt.
– Figyelj, Erik! Ez a hét még a tiéd, de aztán jövök, és
átveszem az ügyet, és akkor nem látszat lesz, hogy te elbuktál.
Ezen még a feleséged barátnői sem fognak tudni segíteni.
Aztán újra csönd. A főfelügyelő ezúttal letette.
Erik eltette a telefont. Íme. Pia barátsága a megyei
rendőrfőkapitánnyal. Talán hiba volt kihívni maga ellen Olandert.
Olyan hiba, amely befolyással lehet eljövendő rendőri karrierjére.
Ezen gondolkodott, amikor bekanyarodtak Frank Hedén háza
elé.
– Itt is volnánk – mondta, és amint meghallotta a hangját,
rájött, hogy egész úton hozzá sem szólt Vanjához, aki most
kíváncsian szemlélte az épületet a szélvédőn keresztül. Torkel
egy alkalommal azt mondta, Vanjával a legjobb együtt dolgozni.
Erik remélte, hogy igazat mondott.
Remélte, hogy a mai munka meghozza a kívánt áttörést.
Tényleg nem akart elmenni innen.
A nap hátralevő részében kerülték az ügyvéd telefonhívásának
témáját. Először nehéz volt, de amikor észrevették, hogy Nicole
mennyire nyugtalan lesz, ha szóba kerül, úgy döntöttek, nem
hozzák fel többet. Igazán szükségtelen stresszelni őt. Maria
inkább mesélt a húgáról, a kapcsolatukról és a värmlandi
birtokról. Együtt vették. A ház már évek óta üresen állt, eléggé
lepusztultan, és rengeteg munkára lett volna szükség ahhoz,
hogy az a nyári lak legyen belőle, amiről álmodoztak. De igen jó
vételnek bizonyult. Az alapgondolat az volt, hogy minden vakáció
alkalmával odautaznak pihenni. Együtt. És majd a családjaikat is
viszik. Férjek, gyerekek, kutyák és a Carlsten nővérek. Hosszú
asztalok, nyári ruhák, mezítlábas emberek és napsütés. De
sosem lett belőle közös projekt. Hamarosan kiderült, Karin
többet akar belőle kihozni. Többet dolgozni, gyorsabban
helyreállítani, többet beruházni. Maria csak pihenni akart
odajárni, és egy nyári lak nem kell, hogy tökéletes legyen. Végül
úgy határoztak, nem egyszerre mennek oda. Felosztották a nyári
heteket, de ettől még nem szűntek meg a problémák. Karin több
pénzt akart rászánni, és követelte, hogy Maria fizesse ki a
javítások és tatarozások felét. A ház nem hozta őket közelebb
egymáshoz, így amikor Karin összejött Emillel, és ki akarták
vásárolni Mariát a tulajdonából, ő azonnal belement. Karin és
Emil úgy döntöttek, Torsbyben telepednek le. A nagyobb földrajzi
távolsággal nagyobb lett a távolság a testvérek között is.
De az elmúlt években visszataláltak egymáshoz. Hála a
gyerekeknek. Nicole-t mindig szívesen látták, Maria pedig sosem
hallott olyasmiről, hogy valaki meg akarta volna venni a birtokot.
 Míg Maria az ebédet főzte, Sebastian magával vitte Nicole-t a
vendégszobába. Együtt beágyaztak a kis, világoskék, kedves
szobában, és szellőztettek. Amikor meglátta az üres ágyat, kissé
bántotta, hogy nem vett neki plüssállatot vagy játékokat, de majd
legközelebb. Úgyis itt lesznek egy darabig. Maria bejött, hogy
kész az ebéd, így együtt mentek ki a konyhába.
A húsgolyók után leültek a nappaliba. Maria elővette a
rajztömböt és az új ceruzákat, amiket Sebastian vásárolt. Nicole
azonnal rajzolni kezdett.
Sebastian élvezte a helyzetet. Nagyszerű érzés volt kizárni a
világot egy pillanatra, csak ülni a nappaliban, és lenni. Nicole
nem sokkal később egy rajzot tett az ölébe. Már nem lehetett
kizárni a világot. Egy bezárt világgal kellett foglalkozni, ami ki
akart törni.
Micsoda világ ráadásul!
Egy kislány egy nagy erdőben.
Hatalmas fák és sötétség.
Keskeny ösvények, apró lábak.
Nicole ontani kezdte magából a rajzokat. Nagyon belelendült.
Még ha ugyanaz a motívum került is elő minden rajzon, Nicole
láthatóan nagyobb szükségét érezte most az önkifejezésnek,
mint korábban Torsbyben.
Sebastiannak nehezére esett nem meghatódni azon a
kiszolgáltatottságon, ami feltárult előtte. Egy kislány egyedül az
erdőben. Menekül. Látta Marián, hogy neki még inkább
nehezére esik végignézni a képeket. Könnybe lábadt a szeme
minden elkészült rajz után, és minden új rajz kezdetén. Az
ismétlés megmutatta a sebeket, amelyeket Nicole-nak fel kellett
dolgoznia. Úgy tűnt, ottragadt az erdőben. Maria ugyanezt
gondolhatta, mert előrehajolt, és megsimította lánya kezét.
– Soha többé nem hagylak el – mondta gyengéden.
 – Nagyon jó, amit csinálsz, Nicole – dicsérte meg Sebastian,
és próbált magabiztosnak hangzani. – Rajzold tovább az erdőt,
de ne feledd, már nem vagy ott.
Nicole felnézett mindkettejükre. Egy ideig úgy tűnt, mintha
mondani akart volna valamit, de még nem sikerült. Visszatért a
rajzoláshoz.
Sebastian felemelte és megnézte az utolsó rajzot, amit a
kislány az ölébe tett. Továbbra is a sötét erdő, de a kép egyik
csücskében felbukkant valami.
Egy ház körvonalai. Egy fehér, kétemeletes házé. Sebastian
megismerte.
Már nem menekült a sötét erdőben.
A ház előtt állt.
A ház előtt, ahol minden elkezdődött.
Torkel bekopogott Bengtssonékhoz, és amikor ajtót nyitottak,
elmagyarázta, mi járatban vannak. Újabb kérdései lennének a
Carlsten család lemészárlásával kapcsolatban, a többi rendőr
pedig átkutatja az ingatlant. Azt a reakciót kapták, amit vártak.
Először jött a kérdés, hogy láthatnák-e a papírt, miszerint joguk
van átkutatni a házat.
Nem láthatták, lévén, hogy nem volt ilyen papír Torkelnél.
Ugyanis nem volt rá szüksége. Csak az amerikai filmekben
kellett papírt lengetni ahhoz, hogy bemehessenek.
De ha nincs papírjuk, akkor jogukban áll így cselekedni?
Igen, erősítette meg Torkel, az igazságügyre vonatkozó
törvény 28. fejezetének első paragrafusa feljogosítja őket.
Így aztán Kent és Gunilla Bengtsson félreálltak, arcukon némi
zavarodottsággal, amit Torkel már többször látott azoknál az
embereknél, akik kénytelenek voltak beengedni egy csapat
ismeretlen embert a házukba, tudván tudva, hogy azok mindent
fel fognak forgatni. Nem túl kellemes élmény.
– Talán leülhetnénk beszélgetni valahová? – kérdezte Torkel
barátságosan, és többé-kevésbé beterelgette a Bengtsson
házaspárt a házba.
A konyhában kötöttek ki. Gunilla érdeklődött, kérnek-e kávét,
amit Torkel elutasított. Körülnézett az apró, de kedves
konyhában. Világos, láthatóan új konyhabútor nyírfaszín
funérból, de régi, repedezett konyhapult, amely egy indukciós
tűzhelyben végződött. Szürkészöld linóleumpadló, amelyen a
használattól itt-ott apró lyukak keletkeztek. Mintha két idősík
keresztezte volna egymást a kis helyiségben. Ugyanilyen volt a
nappali, ahol Torkel a legutóbbi látogatása során ült velük.
Letelepedett a modern, háromszemélyes sarokkanapéra, amely
előtt egy nagydarab tévé terpeszkedett, valószínűleg a
televíziózás fénykorából. Úgy tűnt, a Bengtsson házaspár mindig
kisorsolta, melyik bútorukat cseréljék újabbra anélkül, hogy előre
megtervezték volna.
– Miért nem mondtak semmit a bányáról? – kérdezte Torkel,
amikor elmesélte, mit tudtak meg a nap folyamán.
A házaspár Torkel szerint nyugtalan pillantást vetett
egymásra.
– Elég régen történt, nem gondoltunk rá – felelte Gunilla.
– Nem gondoltak rá, miközben a meggyilkolt család volt a
felelős azért, hogy maguk millióktól estek el?
– Én gondoltam rá – ismerte be Kent az asztalt nézve. – De
bolondságnak tűnt felhozni. Úgy értem, csak gyanúsítottá
váltunk volna tőle.
– Nem válnak kevésbé gyanúsítottá akkor, ha máshonnan
tudjuk meg.
Kent megvonta a vállát, ami talán azt jelentette, hogy remélte,
a rendőrség sosem tud meg semmit a szerencsétlen esetről.
– És nem is haragudtunk Carlstenékre – tette hozzá Gunilla. –
Ez Kent szülőháza. Nem lett volna egyszerű döntés eladni, főleg,
hogy csak lebontották volna.
– Szeretünk itt lakni – folytatta Kent, és Torkel szemébe
nézett. – Persze rengeteg pénzről van szó, de a pénz nem
minden.
– De azért mégis igent mondtak arra, hogy eladják.
A pár megint összenézett. Ezúttal Torkel úgy érezte,
együttesen szégyenkeznek. Gunilla óvatosan Kent kezére tette a
sajátját.
– Így igaz – bólintott. – Mindenki azt mondta, hülyeség lenne
elesni ekkora esélytől. Hogy igazából akármit megvehetünk a
kapott pénzből.
 – De Carlstenék nemet mondtak, és az egész dugába dőlt –
vette át a szót Gunilla oly módon, ahogy csak azok tudják, akik
régóta házasok, gondolta Torkel. Ő sosem jutott el a fejezzük-
be-egymás-mondatait állapotba egyik feleségével sem.
– Akkor elégedettek voltunk – folytatta Kent.
– Megkönnyebbültünk – bólintott rá Gunilla.
– Mintha nem mi döntöttünk volna – fejezte be Kent a
gondolatot, és elhallgatott.
Torkel megértette. Az ember gyakran akarja az irányítást a
saját kezébe, hogy ő maga dönthessen, de néha az a jó érzés,
ha valaki más hozza meg a döntést. Olyankor hátra lehet dőlni,
és azt mondani, nem volt más választásunk. Könnyebb így.
Különösen olyan helyzetben, ahol mindkét lehetőséget
mérlegelték. Vagy egyiket sem.
A kölcsönkért rendőröknek még sok dolguk volt a
házkutatással, de Torkel meglehetősen biztosra vette, hogy nem
találnak semmit. A Bengtsson házaspár fellépésében,
testbeszédében és hanghordozásában sem volt semmi, ami azt
sugallta volna, hogy hazudtak neki az érzéseikről a ház
eladásával vagy a Carlsten családdal kapcsolatban.
Torkel az iránt érdeklődött, lehetne-e még szó arról a csésze
kávéról.

Az eperpuding végigfolyt az állán, amit aztán Frank Hedén

gyakorlott mozdulattal gyűjtött össze a kanálba. A maradék a
fehér partedlin kötött ki.
Vanja nem igazán tudta, hová nézzen. Meglepődött, kicsit
csalódott is lett, amiért ilyen nehezen kezeli a helyzetet. Tudta,
hogy Franknak van egy többszörösen hátrányos helyzetű fia
otthon, de amikor Billyvel itt jártak, nem találkoztak vele, és
Vanja azt gondolta… nos, nem tudta igazán, mit gondolt, de nem
azt a fiatalembert, aki most itt ült előtte. Egy széles öv tartotta
egyenesben a nagy, nehéz tolókocsiban. A feje természetellenes
szögben dőlt bal felé, és szabályos időközönként megrezzent,
mintha a test fel akarná emelni, de túl nehéznek találja, ezért
mindig visszaesik. Három ujja az egyik kezén különböző
szögben elállt, néha meglengette a karját, láthatóan teljesen
kontroll nélkül. A másik keze nyugodtan feküdt a térdén. Egyik
oldalára lebénult, találgatott Vanja. Kék szeme a borzas, fekete
haja alatt fókusz nélkül nézett a távolba, egy szó sem hagyta el
az egyfolytában félig nyitott száját, de néha kiadott némi hangot,
amit Frank láthatólag úgy értelmezett, fia még több ételt kér, és
ezért újra közelített a kanállal.
Vanja elnézett másfelé.
Mikor beengedte őket, Frank biccentett Vanjának, láthatólag
megismerte, Eriket viszont szívélyesebben fogadta. Vanja
elmagyarázta, hogy a többi rendőr házkutatást fog tartani, Frank
csak bólintott. Nem kérdezett papírról, vagy hogy jogukban van-e
így eljárni. Mikor Vanja azt mondta, a bányatervekről akar vele
beszélgetni, megkérdezte, etetheti-e a fiát közben. Ugyanis
uzsonnaidő van.
Hozott egy tálcát a konyhából, és bement az egyik földszinti
szobába. Vanja és Erik követte.
– Ez itt Vanja, Eriket pedig ismered – mondta Frank, mikor
belépett a szobába. – Vanja is rendőr.
– Szia, Hampus! – köszönt neki Erik, és Vanja is kipréselt egy
halovány sziát.
A szoba leginkább betegszoba volt. Nagy, emelhető ágy állt a
közepén, acélkerettel a szélén. Mellette egy asztal különböző
gyógyszerekkel, krémekkel és betegápolási szerekkel. Az ágy
másik oldalán egy gép, amiről Vanja úgy gondolta, ellátja
Hampust oxigénnel, ha szükséges. A szoba hosszabbik oldalán
edzőgépek, bár inkább kínzóeszközöknek néztek ki a csillogó
fémtestekkel, hámokkal, kötelekkel és súlyokkal.
Vanja sosem látta magát anyaként. Nem volt biztos benne,
hogy valaha is akar majd gyereket. Az a kevés barátja, aki
családot alapított, azt állította, sosem éreztek még mélyebb és
őszintébb szeretetet és örömöt, mint amit a gyerekük iránt
éreznek. Vanja elgondolkodott, vajon igaz-e ez az állítás Frankra
és Hampusra is. Szeretet, igen, de öröm? Nem csak örök
nyugtalankodás, állandó munka, és közben még csak nem is
kap semmit cserébe? Tényleg elég örömöt kap, hogy megérje a
sok befektetett erő? Vagy ő csak túlanalizálja, és igencsak
számítóan gondolkodik? Úgy látszik, tényleg hiányzik belőle az
az érzelmi dimenzió, amely a saját gyerekhez kell.
Amikor leültek, és Frank etetni kezdte a fiát, Vanja a bányára
terelte a beszélgetést, a férfi pedig bólintott. Igen, ő is azok közé
tartozott, akik el akarták adni a házukat. Nincs már sok ideje
hátra, ahogy azt Erik is jól tudja, és a fia nem tud majd itt élni
egyedül, ha Frank már meghalt. A bányatársaság csinos
összeget ajánlott a területért, a piaci árnál jóval többet, akkor
miért ne mondott volna igent?
– De nem lett eladás – mondta Vanja.
– Nem, nem lett – állapította meg Frank.
– Hogy érezte magát akkor?
Frank megvonta a vállát. Ismét egy adag piros pudinggal
közelített a fiatalember szája felé. A legtöbb megint inkább csak
lefolyt.
– Mikor már nem leszek, a barátaim, akikben megbízom,
eladják a birtokot meglehetősen sok pénzért. Az önkormányzat
megígérte, hogy Hampus megtarthatja az ápolóit. Jó sora lesz.
Csak ez a fontos.
– Ismerte Jan Cedert? – kérdezte Vanja hirtelen.
– Nem jártunk össze, de régóta itt éltünk mindketten. Néha
volt okom felkeresni, elvégre én vagyok a helyi vadőr, ő meg –
hogy is mondjam csak –, rugalmasan értelmezte a
vadásztörvényeket.
– Kölcsönzött tőle valaha is fegyvert?
 – Miért tettem volna? – csodálkozott Frank, és megrázta a
fejét. – Van sajátom.
Vanja elhallgatott.
Történt valami. Az utolsó válasznál.
A hangja némiképp erőltetettnek tűnt. Kissé magasabban
csengett, mintha megfeszülnének a hangszálai. Egy kevésbé jó
hallgató észre sem vette volna, de nem úgy Vanja. Frank
megköszörülte a torkát. Neki is feltűnt volna, és így próbálja
leplezni, vagy tényleg csak krákognia kellett?
Vanja várt. Remélte, hogy Frank az a típus, aki nem szereti a
csöndet, és beszélni kezd. Talán még jobban eltávolodik Jan
Cedertől. Elkezdi mesélni, mit „hallott”, és alibit szerez magának
a gyilkosság idejére, bár senki nem kérte rá.
Sajnos sosem tudta meg, hogy Frank hogyan kezeli a
csöndet, mivel Erik meglehetősen utálhatta azt, így hamar
megtörte: a közelgő május elsejei ünnepségről kezdett beszélni,
és az iránt érdeklődött, Frank vajon vacsorázna-e vele és Piával
az események után.
A pillanat, ha volt is, elszállt.
– Szeretnénk, ha a közelben maradna, vagy beszámolna, ha
utazásra készül – mondta Vanja, és felállt.
– Gyanúsított vagyok? – kérdezte Frank, láthatólag jól
szórakozva ezen; a beszélgetés során először fordította el
tekintetét a fiáról, és nézett Vanjára.
– Nem, de attól még tudni szeretnénk.
– Holnap Västeråsba akartam utazni. Kétnapos konferencia az
új vadgazdálkodási törvényekről. Elmehetek?
Vanja gondolkodott. Amit hallott, nem elegendő ok arra, hogy
itt tartsa. Hosszú távon legalábbis. A fiatal, tolószékes fiú felé
nézett. Ha neki lett volna gyereke ilyen típusú betegségekkel,
bizonyára szüksége lenne kimozdulni olykor-olykor.
Akármennyire szerette is Frank a fiát, biztos volt benne, hogy ő
is így érez.
 – Igen, mehet. Két nap?
– Igen. Szerda este jövök vissza.
– Hol tartják a konferenciát?
– A Best Westernben, azt hiszem.
– Jól van. Köszönöm a segítséget – mondta Vanja, és kezet
nyújtott Franknak, aki letette a kanalat, és megrázta azt. – Szia,
Hampus! – tette még hozzá, mielőtt kiment volna a szobából.

Frank az ablakból nézte, ahogy Erik kitolat, megfordul, és elhajt

a telkéről. A csukott ajtókon keresztül is hallotta, ahogy a négy
rendőr továbbra is a házában kutat. Mögötte Hampus
összerezzent a tolószékben, és kiadott magából egy hosszú,
egyre erősebben szóló hangot. Frank meg sem fordult. Nem
epilepsziás roham. Már megtanulta, hogy kihallja a különbséget
a szokásos, de néha eléggé vad hangok és egy roham között.
Hampus fürödni akart. Ez volt a nap fénypontja. Órákig el tudott
volna üldögélni a meleg vízben. Frank gyorsan az órájára nézett.
A rendőrségi látogatás kissé felborította a terveit, de még mindig
van ideje megfürdetni és lefektetni Hampust, mielőtt Monica
megérkezne, és átvenné éjszakára.
Végignézte, ahogy Erik piros hátsó lámpái egyre kisebbek
lesznek, majd teljesen eltűnnek, de azért még állt egy kicsit az
ablaknál, a tavaszi estét szemlélve.
Vanja Lithner.
Nem nagyon tudott mit kezdeni Hampussal, ezt már akkor
látta rajta, amikor belépett a szobába. Mindenki másképp
reagált, és ezt nem is rótta fel neki. Még azt sem, hogy
szemtelenül, jóformán agresszívan kérdezősködött a
FilboCorpról, Carlstenékről és a gyilkosságokról. De hirtelen
elhallgatott, amikor Jan Cederre terelték a szót.
Nem ismeri Vanját.
Nem tudta, mit jelent, ha hirtelen abbahagyja a beszélgetést,
és hátradől. Gyanítana valamit? Bekerülhet a nyomozásukba?
 Eriket ismerte.
Ismerte és kedvelte.
Nem az az alfahím, akikből túl sok is van a környéken. Sokkal
engedelmesebb és kompromisszumkészebb. Otthon Pia viselte
a nadrágot. Ez a feltétele annak, hogy működjön a házasságuk,
ebben Frank biztos volt, de azért mégis. Erik tudta, mennyit ér,
még ha a látszat kedvéért másodhegedűst játszott is néha.
Behívta a királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztályát. Más,
öntudatosabb rendőrök vonakodtak volna átadni egy olyan
fontos ügyet, ami jót tehet a karrierjüknek. De nem Erik. Neki
nem számított, ki végzi el a munkát, csak legyen elvégezve. Aina
nagyon kedvelte Eriket. Mindig azt mondta, túl jó Piának.
Valószínűleg igaza is volt.
Egy pillanatra megengedte magának, hogy átjárja a hiány.
Egyre ritkábban és rövidebb időre gondolt rá, de most engedte,
hogy Aina emléke betöltse őt. Kristálytisztán látta őt maga előtt.
Emlékezett minden ráncára, minden hajszálára, emlékezett,
milyen volt a hangja, a nevetése.
Istenem, mennyire szerette!
Gyászolta őt. Olyan mélyen, hogy attól félt, sosem kecmereg
ki a gyászból. Akkora sötétség maradt utána, hogy már-már
azzal fenyegetett, elnyeli őt. Ha egyedül lett volna, valószínűleg
hagyja, hogy eltűnjön a föld színéről. De itt volt Hampus. Aki félig
Aina. Aki teljes mértékben tőle függött. Nem ragadhatott meg a
gyászban, így lassan, de biztosan visszatért. Elhessegette a
nyári ruhás Aina képét, aki kint ült a fűben, letörölt egy
könnycseppet, ami megragadt a szempilláján, és a fia felé
fordult.
Nincs ideje a hiányra.
Nem is bírja.
Az élet nem enged meg ekkora luxust.

Mikor Torkel kijött Bengtssonéktól, alkonyodni kezdett.

 Ahogy eltűnt a nap, a tavaszi meleg is elég hamar elillant.
Torkel felhúzta a kabátján a cipzárat, úgy ment az autó felé, de
örült, hogy friss és kellemes idő van odakint. Tiszta levegő, lágy
szellő, ami frissen trágyázott föld szagát hozta magával, és
gyenge erdőillatot. Torkel megállt a ház előtt, és vett egy mély
lélegzetet. Úgy döntött, gyalog megy Torssonékhoz. Vanja nem
hallatott magáról, így gyanította, hogy a pár száz méterre lakó
kisgyerekes család az ő feladata lesz. Elgondolkodott, elmondja-
e Bengtssonéknak, hogy itt hagyná az autót egy kis időre, de
aztán úgy határozott, nem számít igazán.
Elindult. Néhány korai fészkelőmadár kihasználta a nap utolsó
sugarait, és megpróbált társat csábítani. Torkel azzal
szórakoztatta magát, hogy igyekezett felismerni, melyik madarat
hallja. Mikor a lányok kisebbek voltak, sokat időztek odakint.
Torkel fontosnak tartotta, hogy megismerkedjenek az erdővel is,
ne csak a játszóterekkel, ugrálóvárakkal és labdás medencékkel.
Egy kosár uzsonna, egy apró tó ebihalakkal, egy tekergőző sikló.
Fakéregdarabok, amelyeket leúsztattak a patakon, és
amelyekből gátakat építettek. A bogyók és ehető növények,
amelyeket szedtek, vagy épp az állati ürülék, amelyből
megpróbálták kitalálni, vajon egy pele vagy egy mókus evett-e
tobozt erre. Mindig volt mit csinálni és tanulni az erdőben.
Egyszerű dolgok, nem hatalmas élmények, de mostanában nem
volt része ilyesmiben. Yvonne néha ugyan rámutatott, hogy az
erdei kirándulásaik alkalmával Torkel szórakozott a legjobban,
és talán így is volt, de azért örült, hogy mindezt megmutathatta a
lányainak. Manapság már nem mehetnek a gyerekek olyan
helyre, ahol esetleg megsérülhetnek. Mindent szigorúan
ellenőrizni kell! Első a biztonság! Egyfolytában.
Maga mögött hagyta a mezőt és a szántókat, majd
továbbhaladt a kavicsos úton Torssonék felé. Újabb tíz perc
múlva meglátta a sárga házat a fák mögött, és már meg is
érkezett. Kiélvezett minden egyes lépést, de most itt az ideje
visszatérni a rideg valósághoz. Megcsörrent a telefonja.
A kijelzőre nézett, mielőtt felvette volna. Vanja. Rövid
beszélgetés. Azt mondta, kész vannak Frank Hedénnél,
menjenek-e Torssonékhoz? Torkel elmondta, hogy már itt van,
nyugodtan menjenek vissza a rendőrségre. Majd ott találkoznak
később.
Alig tette le, újra csöngött. Ezúttal Fabian kereste, hogy
elmondja, tulajdonképpen készen vannak Bengtssonéknál, így a
csapat felét mozgósítani tudja, hová menjenek? Torkel
Torssonékhoz rendelte őket, miközben az aranyozott lópatkó
alakú kopogtatóval párszor bekopogott. Semmi válasz. Újra
bekopogott. Kicsit erősebben, többször. Senki nem nyitott ajtót
továbbra sem. Arrébb sétált, és benézett a legközelebbi ablakon.
Lámpa nem égett, semmi jele annak, hogy valaki lenne a
házban. Követték volna a tanácsát, és elutaztak?
Torkel ismét elővette a telefonját. Fredrika megadta neki Felix
és Hannah számát, letette, majd újra tárcsázott. Felix második
csöngésre vette fel. Torkel bemutatkozott.
– Hol vannak? – kérdezte azután.
– Elutaztunk egy időre, ahogy javasolta. Hannah nővéréhez.
– Mikor jönnek vissza?
– Nem tudom, pár nap múlva talán. Corneliának vissza kell
mennie az iskolába.
Torkel hallotta, hogy egy autó közeledik, és Fabian Volvója
hajt be az udvarba.
– Beszélnem kell magukkal. Hol lakik Hannah nővére?
– Falun mellett. Miről kellene beszélnünk?
Torkel habozott. Mennyit mondjon? Látta, hogy Fabian kiszáll
az autóból, és felé lépked. Kérdőn intett a ház irányába, mire
Torkel megrázta a fejét, és a telefonjára mutatott. Fabian
bólintott, hogy érti.
– Hallottunk a bányatervekről – mondta Torkel, amikor
visszatért a beszélgetéshez.
 – Igen? – Felix nem kifejezetten értette.
– Egy csomó pénzt vesztettek, amikor Carlstenék nemet
mondtak rá, és nem lett belőle semmi.
– Nem vesztettünk semmit – mondta Felix, mintha az
köztudott volna. – Épp ellenkezőleg, nyertünk rajta.
– Az adataink szerint Carlstenéken kívül mindenki el akarta
adni a birtokát.
– Igen, de nem a miénk sem a birtok, sem a ház. Csak
béreljük, és amikor Carlstenék nemet mondtak, maradhattunk.
Torkel lassan, de megértette, amit Felix mondott, és egyből
dühös lett Erikre és a kollégáira. Ennek ki kellett volna derülnie a
nyomozás során, amikor az érintetteket tárgyalták, akikre
hatással volt a FilboCorp terve. Ilyen információt nem telefonon
keresztül kellene megtudnia, ráadásul egy kívülállótól. De jobb
későn, mint soha, gondolta, majd igyekezett elfojtani a dühöt a
hangjában, és megkérdezte azt, amit már eddig is tudnia kellett
volna:
– Kié a birtok?

– Thomas Nordgren – tett ki Erik egy képet a negyvenes férfiról

a táblára. Kinagyított útlevélkép, amelyen az ábrázolt egyén, a
népesség kilencvenöt százalékához hasonlóan, egészen idiótán
nézett ki. Az életlen kép használhatatlanságát csak fokozta a túl
erős megvilágítás. A férfi próbált ellazultnak tűnni, de épp az
ellenkező hatást érte el, ráadásul bambult, attól való félelmében,
nehogy pislogjon a fényképezés pillanatában. Úgy nézett ki
tehát, mintha a bűnügyi nyilvántartásból vették volna a fotót.
De Thomas Nordgren nem volt a bűnügyi nyilvántartásban.
Igazából senki sem tudta, hol volt.
Mikor előkerült a neve, Torkel felhívta a létező
telefonszámokat: egy mobilt és egy vezetékes számot. A mobil
egy csöngés után átváltott a következő üzenetre: A hívott szám
pillanatnyilag nem kapcsolható. Kérjük, ismételje meg hívását
később.
A vezetékes telefon négy csengés után váltott
üzenetrögzítőre, amelyen egy värmlandi dialektusban beszélő
férfi szólalt meg: Thomas Nordgren. Nem vagyok itthon. Hagyjon
üzenetet.
Mikor némi tiltakozás árán elérték a munkaadóját, megtudták,
hogy Thomas szabadságon van a héten, és csak a hétvége után
várják vissza. Arról nem sikerült felvilágosítást kapniuk, hogy
mivel tölti a szabadságát, vagy hogy ki tudhatja ezt.
Tehát a legkézzelfoghatóbb, amit Thomas Nordgrenről sikerült
kideríteni, az a falon lógó fénykép.
Vanja és Torkel rápillantott a képre, Erik pedig a füzetére
nézett.
– Amint azt tudják, kertészként dolgozik a Rottneros parkban,
egyedül él egy kétszobás lakásban Sunnében. A birtokot, amit
Torssonék bérelnek, együtt vette a feleségével 2001-ben. 2009-
ben elváltak, nincs gyerekük. – Erik bocsánatkérő tekintettel
nézett fel. – Ez minden egyelőre.
– Torssonék 2009-ben költöztek be – mondta Torkel. –
A szerződésen Thomas egyedüli tulajdonosként van feltüntetve.
– Valószínűleg kivásárolta az exfeleségét – felelte Vanja.
– Az elég sokba kerülhetett – spekulált Torkel. – Mennyit keres
egy kertész? Húszezret havonta? Talán huszonkettőt.
– De 2009-ben még megvoltak a bányatervek – folytatta
Vanja, aki már értette, hová tart Torkel érvelése. – Azzal
számolt, hogy bőven visszakapja a befektetett pénzt.
– Még nem kaptuk meg a jelentést a pénzügyi helyzetéről –
szúrta közbe Erik. – Holnap már többet tudunk.
– Mindegyikük pénzügyi helyzetéről tudni akarok – mondta
Torkel, azzal felállt, és a táblához lépett. – Mindenkiéről, aki
szerepel ezen a listán – kopogtatta meg tollával Billy rövid
listáját. – Ez a holnapi menü, majd kisegítjük egymást. Én
továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy a pénz lehetett az
indíték.
Vanja és Erik is bólintottak. Vanja az órára pillantott és felállt.
Torkel utolsó mondatát úgy értelmezte, mára bezár a bazár. De
úgy tűnik, tévedett.
– Még egy dolog, Vanja – mondta Torkel, amikor Vanja már
betolta a székét, és elkezdte összeszedni a papírjait. Vanja
rögtön Torkel felé fordult.
– Szeretném, ha visszautaznál Stockholmba.
– Most? – kérdezte Vanja, és reflexszerűen az órájára nézett,
bár tudta, mennyi az idő.
– Amint lehet – erősítette meg Torkel. – Itt az ideje felvennünk
a kapcsolatot a FilboCorppal.
– Stockholmban vannak?
– Ott van a svéd irodájuk – szólt közbe Erik segítőkészen.
– És szeretném, ha vele is beszélnél – mutatott Torkel tollával
az utolsó névre a listán: Stefan Andrén.
– Nem Londonban lakik?
– Oslóban van üzleti úton, és holnap este érkezik
Stockholmba – világosította fel Erik, láthatólag elégedetten, hogy
hozzá tud szólni. – Itt a telefonszáma.
– Sebastian Stockholmban van, használd őt – javasolta Vanja.
Torkel felsóhajtott magában. Mi van itt mindenkivel? Miért nem
tud senki szó nélkül elutazni oda, ahová küldi őket, és ahol a
legnagyobb szükség van rájuk?
– Sebastian nem rendőr, de még ha az is lenne, rossz rendőr
lenne, és nekem egy jóra van szükségem.
– Engem nem veszel le a lábamról bókokkal – mosolygott
Vanja, megpróbálva leplezni az afelett érzett idegességét, hogy
elküldik.
– Nem szorulok bókokra, parancsba is adhatom – felelte
Torkel szintén mosolyogva, majd hátat fordított a szobának és az
esetleges tiltakozásoknak.
Erik még a maradékot is kitunkolta egy darab kenyérrel, majd
hátradőlt a székében. Nem szokott későn enni, de rettenetesen
éhes volt, amikor hazaért. A hűtőben talált egy lazacnyársat és
egy kis adag wasabit, a szombati vacsora maradékát.
Megmelegítette a nyársat a mikróban, összedobott mellé egy
egyszerű salátát, végül sörrel leöblítette. A recept az egyik főzős
műsorból származott, és Erik úgy gondolta, most sokkal
finomabb, mint frissen volt. Jobban kiérződött a chilis-gyömbéres
pác, és a hal is felvett egy kicsit az indiai citromfű ízéből, amire
fel volt nyársalva.
Felállt, betette az edényeket a mosogatóba, csatlakoztatta a
telefonját a hangfalhoz, és elindította a zenéit, miközben vizet
engedett. Sem Pia, sem Alma nem jött még rá, hogyan kell a
mosogató-víz-mosogatószer-kefe kombót használni, így amit a
mosogatógép nem mosott el, Eriknek kellett elrendeznie. Nem
zavarta. Még nyugalmat is talált benne, mert így zenehallgatás
közben gondoskodott róla, hogy az edények, a pult és a tűzhely
is tiszta legyen. Ez volt a házimunkák közül a kedvence.
A porszívózás vagy a vasalás dögunalom.
Már majdnem kész volt, alig várta, hogy végre belesüppedjen
a kanapéba, és fél szemmel a Discovery Channelt nézze
lefekvés előtt, amikor két kezet érzett a derekán.
– Ne ijesztgess! – mondta, és megfordult.
– Milyen napod volt? – kérdezte Pia, miközben lábujjhegyre
állt, hogy szájon tudja csókolni a férjét.
– Jó. Jártam Franknál.
– A FilboCorp és az eladás miatt?
– Torkel szerint ott kell az indítékot keresni.
– Frankot gyanúsítja? – kérdezte Pia, akinek az arca és a
hangja is elárulta, mennyire abszurdnak érzi már a puszta
gondolatot is.
 – Nem hiszem. A másik kettő, Vanja és Billy, a céget
vizsgálják ki, szóval szerintem inkább ezen a vonalon mozognak.
No meg ott van Thomas Nordgren.
– Thomas Nordgren? – Pia kérdőn megemelte a szemöldökét.
Erik megcsóválta a fejét. Leginkább saját magának. Tényleg
óvatosabbnak kell lennie abban, hogy mit oszt meg a
környezetével a nyomozásból, de nem tudott máshogy tenni.
Piával legalábbis. Úgyis mindig eléri, amit akar.
– Övé az egyik ingatlan, de nem érjük el, már egy hete
elutazott, szóval…
– Gyanúsított – fejezte be a mondatot Pia.
– Igazából nem kéne erről beszélnem veled – mosolygott Erik,
és megpuszilta.
– Akkor ne tedd – felelte Pia, és hátrált egy lépést, miközben,
legalábbis Erik úgy látta, mintha egy mosolyt akart volna
visszafojtani. – Kérdezd meg inkább, milyen napom volt.
– Milyen napod volt?
– A szokásos, kitűztem a megemlékezés dátumát,
összeállítottam hozzá a munkacsoportot, és kicsit unatkoztam is,
úgy körülbelül egy fél órával ezelőttig.
Elhallgatott. Bátorítón nézett a férjére. Egyértelművé tette,
hogy vár. Akármit is akart elmondani, el akarta nyújtani, ki akarta
élvezni a pillanatot, amennyire csak lehet. Boldognak tűnt,
kipihentnek, nyitottnak és figyelmesnek, amilyennek Erik nem
gyakran látta, így belement a játékba.
– Mi történt egy fél órával ezelőtt? – kérdezte.
– Telefonhívást kaptam.
– Kitől?
– Stockholmból. – Tovább nem tudta visszatartani, szélesen
elmosolyodott. – Odautazom. Találkozni akarnak velem a
Sveavägen 68-ban.
 Erik pontosan tudta, mi található a Sveavägen 68. alatt.
Mitikus cím volt ez a Flodin családban. A politika Shangri-Lája.
A szociáldemokraták központi irodája.
– Miért akarnak találkozni veled? – kérdezte, folytatva kis
játékukat, bár már tudta a választ.
– Mit gondolsz? Beszélni akarnak velem az ügyvezető
bizottságban levő üres helyről. – Piában feltört az öröm és
vágyakozás. Erik nem hitte, hogy Pia tudatában lenne annak,
hogy éppen páros lábbal ugrál a konyhában, a mosolya pedig
elérte a maximális szélességet. Erik érezte, ez a kislányos öröm
fertőző. – Felhívtam Miát a körzetben, és azt mondta, leginkább
formalitás, mert már döntöttek.
Átölelte Eriket. Szorosan hozzásimult, és végigsimított a
hátán.
– Szóval ha akarsz, szexelhetsz a szociáldemokraták
ügyvezető bizottságának leendő póttagjával.
Meglepetésére Erik ezt sokkal izgatóbbnak találta, mint ahogy
azt képzelni merte.
Maria a fürdőkádban fürdette Nicole-t, amíg Sebastian
eltakarított a vacsora után. Csak szendvicset ettek. Egyikük sem
bírta rávenni magát a főzésre, Nicole-t pedig nem zavarta
túlzottan. Épp ellenkezőleg. Három szendvicset evett sajttal és
lekvárral. Az utolsó rajz után, amelyen Carlstenék fehér háza
szerepelt, nem született több. Egyikük sem sürgette. Mindketten
tudták, mi vár odabent. Ahogy Nicole, ők is megelégedtek azzal,
hogy még odakint várakoznak. Sebastiant így is lenyűgözte a
sebesség, amellyel Nicole hátrafelé haladt az időben. A komoly
traumát átélt páciensekkel az volt a legnehezebb, amikor
megragadtak egy ponton az eseményekben, és nem tudtak
továbblépni, se előre, se hátra. Nicole-nak ezzel nem volt
problémája. Nagy lelkierőről és érettségről tett tanúbizonyságot.
Mert emlékezni.
Sebastian kiment a nappaliba, és összeszedte a rajzokat.
Óvatosan az asztal közepére tette mindet. Hallotta, hogy nyílik a
fürdőszobaajtó, és eléjük ment.
Maria Nicole-lal az ölében érkezett. A kislány Sebastian egyik
nagy, fehér törülközőjébe volt bebugyolálva. Szappan- és
nedvességillat áradt ki a fürdőszobából.
– Ide tudnád hozni a táskámat? – kérte Maria.
– Már betettem a vendégszobába – felelte, és bement előttük.
Maria letette a lányát az ágyra, és előkereste a pizsamáját a
nagy, fekete táskából. Kék-fehér mintás volt, régies hatású, vagy
inkább klasszikusan elegáns.
– Szükségetek van valamire lefekvés előtt? – kérdezte.
– Csak egy pohár vízre.
– Már hozom is.
 Mikor visszajött, Nicole már a takaró alatt feküdt, Maria pedig
mellette, és átölelte. Sebastian letette a komódra a pohár vizet,
és megfordult, hogy jó éjszakát kívánjon. Nicole felnézett rá
nagy, sötét szemével.
– Csak azt akartam mondani, hogy nagyon ügyes voltál ma,
Nicole – mondta, és leült a lány mellé. – Én és az anyukád is
nagyon büszkék vagyunk rád.
Nicole bólintott, és szintén büszkének nézett ki. Sebastian
ismét rámosolygott, és gyorsan megsimogatta az arcát, majd
felállt, és Maria felé fordult.
– Nyugodtan szólj, ha kell még valami. Odakint leszek.
– Lenne egy dolog… – kezdte óvatosan.
– Micsoda?
– Nicole nyugodtabb, ha itt vagy a szobában…
Sebastian várta a folytatást. Nyilván nem csak azt akarta
elmondani, amit már amúgy is tudtak Torsby és a kórház óta.
Maria aprót sóhajtott.
– Csak úgy gondoltam, talán szeretné, hogy… feküdj mellette,
míg el nem alszik – folytatta, kissé szégyellősen, mintha valami
szégyenleteset javasolt volna.
– Igaza van anyukádnak? – kérdezte Sebastian, és Nicole-ra
nézett. Egy halovány bólintás, de ennyi elég is volt.
Sebastian óvatosan lefeküdt a zsúfolt ágyra. Rögtön észlelte,
hogy reagál a kislány. Mariára nézett, de ezúttal gondterhelt
homlokráncolással.
– Csak egy a baj – mondta.
– Micsoda?
– Itt kissé zsúfoltan vagyunk. Gyertek!

Furcsa érzés volt. Mintha zavar állt volna be az időben, és

visszaröppent volna tíz évvel ezelőttre.
Ismét volt családja. Egy nő, aki a franciaágy egyik felén feküdt.
Ő pedig a másikon.
 Közöttük egy gyerek.
Sok nő fordult meg az ágyában az elmúlt tíz évben.
De tízéves kislány még sohasem.
Mégis teljesen természetesnek tűnt. Ez volt benne a
legkülönösebb. Talán azért, mert Nicole kissé emlékeztette
Sabinére. Talán azért, mert hosszú idő után először érintette
meg egy gyermek bizalma.
Aki nem kért többet, csak hogy lássák.
Akinek nem voltak hátsó gondolatai és rejtett szándékai.
Aki, vele ellentétben, teljesen őszinte volt.
Talán ezért érzett szeretetet. Gyengédséget. Szex és vágy
nélkül.
Ebből a gyengédségből sokat érzett Vanja irányában is.
Legalábbis a legjobb pillanataikban. De a hazugsághalmok
közéjük álltak, és zavarták őket.
Vanja nem tudott róluk. Ő viszont igen.
Ettől lett egyirányú és bonyolult.
Lehetetlen, hogy most aludni tudjon. Éberen feküdt, élvezve
Nicole közellétét és nyugodt légzését.
– Alszol? – hallotta Mariától.
Nem akart válaszolni. Itt akart maradni, az éber álomban. De
Maria is része az álomnak. Egy fontos része, ezért hát válaszolt.
– Nem – mondta, de meg sem moccant. – Ébren vagyok.
Hallotta, hogy Maria forgolódik. Érződött rajta, hogy beszélni
akar. Hagyta kibukni a szavakat és gondolatokat. Annyi ideig
tartotta magában őket.
– Nicole-nak és nekem soha nem volt könnyű dolgunk –
kezdte óvatosan. – Tulajdonképpen semmi kapcsolata nincs az
apjával. Nem volt sok férfi az életünkben.
Sebastian nem válaszolt. Nem is kellett. Ezt jól tudta.
– Ezért tartottam fontosnak, hogy néha az unokatestvéreinél
legyen, és lássa, hogyan működik egy család.
Elhallgatott.
 Fájdalmas volt ahhoz közelíteni, amit elveszített az ember.
– Tudod, olyan furcsa… – folytatta még halkabban, vagy azért,
hogy ne keltse fel Nicole-t, vagy, mert a hangja nem bírta –,
annyira irigy voltam Karinra. Annyira dühös. Voltak évek, amikor
szóba sem álltunk egymással. Mindig úgy gondoltam, hogy
megkapott mindent. Hogy elkényeztetett és egoista.
Maria megfordult az ágyban, és először nézett Sebastian
szemébe az alvó Nicole feje felett.
– Pedig semmit nem kapott ingyen. Keményen dolgozott
mindenért, én mégis úgy éreztem magam tőle… – Maria
habozott, kereste a szavakat. – Nem tudom, leginkább arra
voltam irigy, hogy olyan boldognak tűnt.
Könnyek csillantak meg a szemében.
– Szégyelled magad érte most?
– Talán egy kicsit. De leginkább Nicole-t sajnálom. Most
megint egyedül van. Olyan egyedül, ahogy én mindig is éreztem
magamat.
Elhallgatott.
Sebastian nem válaszolt.
– Miért nincs gyereked?
A kérdés meglepte Sebastiant. Várta a folytatást, hogy még
többet tudjon meg a nőről, aki az ágyában fekszik. Nem
számított hirtelen témaváltásra.
– Csak így alakult – jött csípőből a válasz.
– Pedig úgy fest, szereted a gyerekeket. Ügyesen bánsz
velük.
– Igen.
– Sosem voltál házas?
– Nem.
Hazugságok.
Milyen könnyen jönnek.
Végig sem gondolta a lehetséges következményeket. Semmit
sem gondolt végig.
 – Hm… – hallotta a nő hangját, és mintha mosolygott volna.
– Ez meg mit jelentsen? Hm?
– Csak furcsa. – Közelebb bújt Sebastianhoz. – Nagyon jó
ember vagy.
– Köszönöm. – Sose mondták még rá, hogy jó ember. Senki.
Soha. Hagyta, hogy egyik keze átcsússzon Mariáéhoz. Aki
megfogta. Meleg volt és puha. Közelebb fészkelődött Nicole-hoz,
érezte a lány puha bőrét az arcán.
Az anya kezét az övében.
Köztük a lány.
Sosem akart elaludni.
Pont mikor Torkel kilépett a szállodából, és az autója felé indult,
Erik hívta. Lelkesnek hangzott, túlzottan is. Valami történt.
– Elértem Thomas Nordgren volt feleségét! Sofie Nordgren.
Éjszakai műszakban dolgozott.
– Jó.
– Több mint jó! Ismerte a Carlsten-helyzetet. Thomas nagyon
dühös volt, hogy nem akarják eladni, ezt mesélte. Megpróbálta
átverni őt, de nem járt sikerrel.
– Nem értem – nyitotta ki Torkel az autóajtót.
– Thomas még 2009-ben kivásárolta őt, bár nem volt rá
pénze. Nagy kölcsönt vett fel a házra. Sofie csak később értette
meg, hogy miért: gyorsan el akarta adni a birtokot a
FilboCorpnak, és bezsebelni a nyereséget.
Torkel érezte, ahogy egy indíték kilép az árnyak közül.
– De még ennél is jobb lesz – folytatta Erik.
– Hogyan? – kérdezte Torkel, és beült a sofőrülésre, de még
nem indította be az autót. Hallotta, hogy Erik vesz egy nagy
levegőt, mielőtt folytatta volna.
– Thomas ismerte Jan Cedert.
– Biztosan?
– Sofie emlékei szerint ugyanannak a vadásztársaságnak
voltak a tagjai, amikor Torsbyben éltek. 2002-től 2009-ig. Sofie
szerint Ceder kellemetlen alak volt, ezért ragadt meg az
emlékezetében.
– Miért nem került fel akkor Ceder ismerőseinek listájára? –
háborgott Torkel.
 – Nordgren Sunnébe költözött 2009-ben, és kilépett a
vadásztársaságból. Semmi kapcsolatuk nem volt ezek után, de
ismerték egymást.
Torkel biccentett. Indíték és közvetlen kapcsolat az emberhez,
akinél megtalálták a gyilkos fegyvert. Ez több, mint amit valaha is
találtak. Megértette Erik lelkesedését. De tényleg.
– Hol van most? – kérdezte.
– A rendőrségen.
– Jövök, aztán megyünk Sunnébe házkutatást tartani.
– Most rögtön?
– Most rögtön.
Letette, és beindította az autót.

Torkel és Erik egyszerre érkeztek meg a lakatossal.

Az Arnebyvägen 27. Sunnében egy unalmas, szürke
társasház volt, három emelet magas. Az adatok szerint Thomas
Nordgren a második emeleten lakott. Nem volt lift a házban, így
lépcsőn mentek fel. Torkel hamar rábukkant az ajtóra a
megfelelő névvel, bár négy egyforma faajtó nézett szembe
egymással az emeleten. Becsöngetett néhányszor, de fél
percnél tovább nem bírt várni. Nem remélte, hogy bárki is
kinyitja.
Ellépett az ajtótól, és a lakatoshoz fordult.
– Nyissa ki az ajtót, de legyen szíves, ne menjen be.
A lakatos középmagas, kigyúrt, szemüveges férfi volt,
munkásnadrágban és a cége logójával ellátott piképulóverben.
Bólintott, letette a szerszámosládáját, és keresgélni kezdett
benne. Torkel leült a lépcsőre, hogy felhúzza a cipővédőt.
– Én megyek be elsőnek, és eldöntöm, szükségünk van-e
Fabianra.
Erik bólintott, és hátrált egy lépést. Próbált lehiggadni,
csökkenteni az elvárásait. Lehet, hogy hamis nyomon járnak. De
ugyanakkor Nordgren eltűnt egy hétre, és köze volt az ügy
szereplőihez. Megoldhatják az ügyet itt és most. Több nappal
azelőtt, hogy Hans Olander belemászik és átveszi.
A lakatos elkezdett dolgozni a záron. Torkel már felvette a
cipővédőt, és most épp fel akarta venni a kesztyűjét is, amikor
megcsörrent a telefonja. Először nem akart tudomást venni róla,
de aztán rápillantott a kijelzőre. Körülbelül az utolsó ember,
akivel most beszélni akar. Malin Åkerblad ügyésznő.
Fáradt pillantást vetett Erikre.
– Elmondta Malinnak, hogy itt vagyunk?
Erik meglepett arcot vágott.
– Nem.
– Akkor jó.
Felvette a telefont, elvégre mégiscsak ő az ügyész.
– Torkel Höglund.
– Jó napot, itt Malin Åkerblad.
– Igen, tudom. Fontos? El vagyok foglalva. – Nem óhajtott
beszámolni róla, hol van, csak ha feltétlen szükséges.
– Igen, az. – A nő hangja kissé élesebben csengett a
szokásosnál. Biztos máris dühös volt valami miatt. Torkel
felkészült, hogy ne maradjon adós a válasszal. – Nem
maradhatok ügyész többé.
Torkelnek leesett az álla. Erre nem számított. Örülnie kellett
volna, de leginkább fáradtnak érezte magát. Egy ügyészcsere
több munkát jelent. Csak nem hagyja itt az ügyet az eltérő
véleményeik miatt? Gondolta, inkább meghunyászkodik, és
elnézést kér, csak hogy ne kelljen pluszban dolgozniuk egy új
ügyésszel. Megérné.
– Mert most mi történt?
– Gondolkodtam egy kicsit, és rájöttem, hogy
összeférhetetlenségi helyzet alakult ki.
– Miről beszél?
– A bátyámnak birtoka van ott, ahol a bányászcég érdeklődött,
és most az új nyommal…
 Torkel félbeszakította.
– Várjon, várjon, mi a frászról beszél? A bátyjának birtoka
van? Hogy hívják?
– Thomas Nordgren. Nem vagyunk valami közeli
kapcsolatban, de…
Meglódult a világ Torkel előtt, és ismét félbeszakította a nőt.
Ezúttal erőszakosan.
– Thomas Nordgren a bátyja?
– Igen – felelte szinte szégyenkezve Malin. Torkel a meglepett
Erikre nézett. Elvigyorodott. A helyzet abszurditása nem
engedett mást.
– Tudja, hol vagyunk, Malin? – folytatta. Lassan és hűvösen.
Nem várt válaszra, úgy folytatta: – A bátyja lakása előtt állunk
Sunnében, és épp most fogunk végrehajtani egy házkutatást.
Hallani vélte, hogy Malin megszédül.
– Ez mit jelent? – kérdezte a nő halkan.
– Azt jelenti, hogy már nem csak összeférhetetlenségről van
szó. Egyike lett a gyanúsítottjainknak. Amilyen gyorsan lehet,
jelenjen meg a torsbyi rendőrségen.
Letette a telefont. Talán nem teljesen igaz, hogy Malinból ilyen
gyorsan gyanúsított lett, de tényleg beszélni akart vele, így ez a
kis túlzás, hogy jelenjen meg a rendőrőrsön, még elfogadható.
Tényleg sok magyaráznivalója volt. De csak szépen sorjában.
A lakatos felé fordult.
– Most már nyissa ki azt az átkozott ajtót!
Billy és Jennifer kiléptek a piros, csűrszerű épületből Kiruna
repteréről, és legalább fél méteres hóval találták szembe
magukat. Májusig alig egy hét volt hátra; Billy őszintén nem
értette, hogy tudják ezt a kirunaiak elviselni.
Utálta a havat.
A hó Billy világában ellehetetlenítette a biciklizést, a futást, az
autóvezetést és a parkolást. Csúszós volt és idegesítő, hideg és
nedves, nem beszélve arról a fél liter vízről, ami az ember
nyomában járt, akárhová is tette be a lábát. Néhány téllel ezelőtt
Stockholmban november közepétől április végéig kitartott a hó,
és Billynek szent meggyőződésévé vált, hogy bele fog őrülni.
A legtöbb északi ember, ha a télről beszélt, azon borongott, hogy
mikor lesz már újra világos. Billy bármikor szívesebben
választotta volna a sötétséget a hóval szemben.
A fehér szar mindent beborít, egy fél éven át.
Évről évre. Minden évben.
Ő itt tutira megölné magát.
– Jártál már ennyire északon? – kérdezte Jennifer az
autókölcsönző parkolója felé menet, ahol már várta őket a
Citroën C3, amit Gunilla bérelt nekik, Billy legnagyobb
bosszúságára. Olyan lesz beülni a kis autóba, mintha magára
erőltetne egy gyerekhátizsákot.
– Igen, végigmentem a Kungsledenen néhány évvel ezelőtt.
– Az mi?
– Egy túraútvonal. Abiskótól mentem Kebnekaiséig, aztán fel a
déli csúcsra.
Odaértek az autóhoz, behajigálták a táskáikat az apró
csomagtérbe, és megkezdték a kilenc kilométeres utat a
városközpont felé. Mikor balra kanyarodtak az E10-esre, Billy
felgyorsított, és Jennifer az egyetlen témát hozta fel, amit a
városról sikerült kiderítenie, ahová tartottak.
Hogy arrébb fogják költöztetni.
Egyikük sem tudott túl sok részletet. Csak hogy az egész
várost arrébb viszik pár kilométerrel, kelet felé, mivel a bánya
beette magát a város alá, és hasadékokat hozott létre a talajban,
amely így süllyedni kezdett. Billynek úgy rémlett, hogy az LKAB
körülbelül tizenötmilliárdot fektetett a város költöztetésébe, hogy
tovább bányászhassa a vasércet. Ez adott némi támpontot
ahhoz, hogy mekkora összegekről esik szó a bányaberkekben.
A telér, ami Torsby alatt húzódott, nyilván nem hasonlítható a
kirunaihoz, de ha egész városokat lehet mozgatni egyetlen
bánya érdekében, sajnos nem lehetetlen, hogy egy családot is
simán kiiktatnak, ha túl sokat ellenkezik.
Az utolsó pár kilométert csöndben tették meg. Jennifer
érdeklődve nézett ki az ablakon, és körülbelül minden ötszázadik
méter után megjegyezte, milyen szép minden. Billy egyetértve
hümmögött, de valahol máshol jártak a gondolatai.
Stockholmban.
Mynél.
My nem igazán tudta elfogadni, hogy nem jöhetett vele.
A tegnap este egyáltalán nem olyan lett, amilyennek gondolta és
remélte. Amint belépett az ajtón, a kanapén kötöttek ki, közelgő
esküvőjüket tervezgetve. Sok döntést kellett meghozni most,
hogy Billy végre itthon volt pár órára. Későig fent voltak, kissé
idegesek lettek a végére, és amikor lefeküdtek, bár egyiküknek
sem volt már hozzá kedve, szeretkeztek, de nem volt jó. Reggeli
közben Billy megkérdezte Myt, kivinné-e a reptérre, ha már úgyis
szabadnapos, de a lány közölte, rengeteg dolga van, menjen
vonattal.
Ám a rosszkedvét mintha elfújták volna, amikor a rettenetesen
boldog Jenniferrel találkozott az indulási csarnokban. Úgy
szaladt felé, mintha romantikus filmben lettek volna, megölelte,
és puszit nyomott az arcára.
– Hiányoztál! – mondta, ha esetleg Billy nem értette volna meg
az üdvözlésből. Ráébredt, neki is hiányzott a lány.
Jobban, mint hitte.
A repülőn nem beszéltek valami sokat. Jennifer a nyomozati
anyagot olvasta, Billy pedig a megrendelt kütyüs újságjának
legújabb számát böngészte az iPadjén. Egy porszívóról szóló
cikket olvasgatott, amely fel volt szerelve egy padlóra irányított
UV-lámpával, ami a cég szerint megöl minden baktériumot,
vírust, bolhát és tetűt, mégpedig úgy, hogy tönkreteszi a sejtjeik
DNS-szerkezetét. Billynek fogalma sem volt arról, hogy az
élősködők DNS-e elpusztítható-e UV-lámpával, de erről eszébe
jutott a levél, amit végül mégiscsak bedobott a reptéren.
A vonaton határozta el magát. Meg akarja tudni az igazat. Ha
Sebastian és Vanja rokonok, tudni akar róla. Hogy mihez kezd a
megszerzett információval, azt majd akkor és ott eldönti, de
mióta számít hátránynak az összes lehetséges információt
begyűjteni? Na ugye.
Bekanyarodtak a hamarosan költöző városba. Gunilla a Vasút
Szállodában foglalt nekik szobát, amely valami
megmagyarázhatatlan okból fél kilométerre feküdt a
vasútállomástól. Úgy döntöttek, becsekkolnak, esznek valamit,
aztán elmennek a húsz kilométerre levő Kurravaarába, az eltűnt
Matti Pejok bátyjához.
Nem ismerte meg azonnal a szobát.
Mégis biztonságban érezte magát.
Anyja az egyik oldalon.
A férfi, aki megmentette a sötétből, a másikon.
Egy része még mindig futni akart. Nagy volt a lakás. Sok
helyre elbújhatna.
De nem volt rá szükség. Nem kellett már menekülnie.
Felült. Volt még egy dolog, amit meg kell tennie.
Ki kell nyitnia a ház ajtaját.
A házét, ahonnan elfutott.
A vérrel, ami megijesztette. Ami a lábára ragadt, bejutott a
lábujjai közé, a körme alá.
Nem akarta kinyitni az ajtót. Nem akarta.
Visszafeküdt. Közéjük. Itt akart maradni.
Biztonságban érezni magát.
A vér várhat.
A ház várhat.
A többiek úgyis meghaltak. Nincsenek többé. Ha kinyitja az
ajtót, akkor sem változik meg semmi.
De aki megölte őket. A férfi a fegyverrel.
Aki rátalált a barlangban.
Aki majdnem megtalálta a kórházban.
Ő még odakint van. A fegyverével. Ami testeket szakított szét,
és vért engedett ki.
Ő még megvan.
A férfi, aki megmentette, megígérte, hogy elkapja, de
segítségre van szüksége. Az ő segítségére.
Ki kell hogy nyissa az ajtót.
 Újra felült, lecsúszott az ágy végébe, és elhagyta a
biztonságot.
Sebastian kilenckor kelt. Már rég nem aludt ilyen jól. Észrevette,
hogy Nicole apró kezét fogja. Bizonyára ezért nem ébredt fel
páni félelmében. Mert nem álmodott. Ezúttal sikerült
megtartania. Sabine.
Tíz éve keresi egy kislány kezét, amit megfoghat.
Most végre sikerült.
Maria elfordulva feküdt, nyugodtan szedte a levegőt.
Sebastian a hosszú, sötét haját nézte. Eszébe jutott, milyen
kevés alkalommal fordult csak elő, hogy egy alvó nőt néz reggel,
és nem akar elrohanni. Talán mert nem feküdtek le egymással.
De valószínűleg az igazság közöttük fekszik.
Nyújtózkodott, és hallotta, hogy valami a lábrésznél a földre
esik. Óvatosan felült, és a padlóra nézett.
A ceruzák és a rajztömb.
A nappaliban hagyták, amikor lefeküdtek. Kiverte a víz. Nicole
fenn volt éjszaka?
Ismét a kislányra nézett. Békésnek tűnt, semmi sem utalt arra,
hogy ébren lett volna éjjel, és magányosan, a földön ülve rajzolt.
Mégis ez volt az egyetlen forgatókönyv, amit el tudott képzelni,
az egyetlen logikus magyarázat. Félrehajtotta a takarót, és
felkelt. Odalopózott a padlón fekvő rajzokhoz. Egyből
megismerte, mit ábrázolnak. Elvégre látta a helyszíni fotókat
Carlstenék házából.
De Nicole a valóságban nézte végig.
Karin Carlstent saját vérében fekve az előszobában.
Felvette a papírt. Nézte. A kép a maga egyszerűségében
őrülten erős volt. A pontos, de gyerekes vonalak még
iszonyatosabbá tették a rémséget. Egy kislány állt egy nyitott
bejárati ajtó előtt. Odabent a kicsavarodott holttest. Karin barna
haja szétterült az erősen festett piros színben.
A lány, aki az ágyában feküdt, bátrabb volt, mint bárki, akivel
valaha is találkozott.
Szembe mert nézni a démonaival egymaga.
Az éjszaka közepén. Amikor a felnőttek legszívesebben
felejtenek. Legszívesebben álmodnak.
Megcsörrent a telefonja. Összerezzent, két gyors lépéssel az
asztalnál termett, majd felkapta. Vanja. Kinyomta, hogy ne keltse
fel a többieket a szobában.
Gyorsan összeszedte a ceruzákat és a tömböt a padlóról, és
kivitte magával. Óvatosan bezárta maga mögött az ajtót.
El akarta rejteni a rajzot. Muszáj felkészítenie Mariát.
Különben túlságosan nagy hatással lesz rá a kép. Nem áll
annyira készen, mint Nicole. A telefonja újra megcsörrent. Vanja
sosem adta fel, ezt jól tudta. Felvette hát.
– Szia, bocsánat, de rosszkor hívtál – mondta.
– Tehát nem hallottál róla? – Rögtön a közepébe, köszönés
nélkül.
– Miről nem hallottam?
– A rettenetesen rossz emberismeretedről – Vanja szinte
ellenségesnek hangzott. Sebastian nem számított ilyen
hangsúlyra. Fel is bosszantotta.
– Mi van? Mi a tökömről beszélsz?
– A csajodról, Malin Åkerbladról. Egyike lett a
gyanúsítottainknak – magyarázta hasonló elánnal. Sebastian
próbálta megérteni, miről lehet szó, de nem akart összeállni.
– Miről beszélsz?
– A bátyjának telke van odafent, és ismerte Jan Cedert. Érted?
Ugyanazt a Cedert, akit elengedett! – Csak úgy dőltek belőle a
szavak. Sebastian teljesen összezavarodott.
– Komolyan? – kérdezte végül.
– Igen, Torkel most fogja kihallgatni.
 – Elképesztő.
– Hát ugye. Hogy csinálod? Ellinorral is lefeküdtél. És lelőtte
Ursulát. Meg a gyilkos anyjával Västeråsban, ha emlékezetem
nem csal.
– Állítsd le magad…
– Talán minden új felkérést azzal kéne kezdenünk, hogy
választasz egy szexpartnert, mi meg szépen letartóztatjuk –
folytatta Vanja, akinek nyilvánvalóan nem szerepelt a tervei
között, hogy leállítja magát. – Hihetetlenül megkönnyítené a
munkánkat!
– Haha, nagyon vicces, de most fel kell hívnom Torkelt –
mondta idegesen.
– Ő sincs jobban elájulva tőled, nehogy azt hidd.
– Vanja, kérlek…
– Elmondhatom, hogyan reagál majd – szakította félbe Vanja.
– Tartsd távol magad Malintól, és segíts nekem itt
Stockholmban, huszonöt perc múlva érted megyek. Addigra
készülj el!
Azzal letette.
Sebastian mozdulatlanul állt, és próbálta felfogni, amit Vanja
mesélt. Lehetséges volna? Malin benne van? Lehet ekkora
balszerencséje?
A hálószoba felé nézett. Fel kell hogy keltse Mariát, mielőtt
Vanja megérkezik. Nem venné jól ki magát, hogy a
franciaágyában alszik. Különösen a telefonbeszélgetésük után
nem.
Vanját bosszantotta, hogy már nem Torsbyben van. Talán
gyerekes dolog, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
elküldték őt az események központjából. A perifériára.
Utált a periférián lenni.
A puszta gondolat is idegesítette, hogy lemarad Malin
Åkerblad kihallgatásáról. Az első pillanattól kezdve zavarta az
ügyészük hozzáállása, és mindent megadott volna a
lehetőségért, hogy alaposan megszorongassa. Torkel
megígérte, hogy megteszi helyette, és így is lesz, ebben biztos
volt. De azért ez össze sem hasonlítható azzal az érzéssel, ha ő
maga csinálja.
Ugyanakkor tudta, hogy minden nyomot alaposan ki kell
vizsgálni, és eljött az idő szembesíteni a FilboCorpot a
tényekkel, miszerint gyanítják, hogy a torsbyi gyilkosság
összefüggésbe hozható a bányával, amit ott akartak nyitni. Aztán
ott van Stefan Andrén, a londoni férfi, akinek szintén birtoka van
a területen. Este érkezik Oslóból Stockholmba, és megígérte,
hogy felhívja. De a FilboCorp az első a listán. Sebastiannal fél
óra múlva van jelenésük.
Szabálytalanul leparkolt Sebastian lakása előtt a Grev
Magnigatanon, benyomta a kapukódot, és felszaladt. Talán túl
barátságtalan volt vele a telefonban, de hát Sebastian kapitális
bakot lőtt. Senki sem kényszerítette ágyba Åkerbladdal.
Megérdemelte, hogy leszúrja érte. Ugyanakkor tudta, ha a
segítségére van szüksége, kénytelen lesz lenyugodni, különben
Sebastian sértett primadonnaként fog viselkedni a nap hátralevő
részében. Csak hátráltatná őket. Márpedig sok dolguk van.
 Hármasával szedte a lépcsőfokokat. Becsöngetett. Sebastian
gyorsabban nyitott ajtót, mint szokott.
– Szia, pillanatokon belül készen vagyok – mondta, és
beengedte őt.
Vanja belépett az előszobába. Kávé- és pirítósillat terjengett.
Otthonos, ámde váratlan. Kicsit távolabb kinyílt egy ajtó, és egy
köntösbe bújt nő lépett ki a fürdőszobából. Vanja már épp
mondani akart valami epéset, amikor megismerte.
Maria Carlsten. Nicole anyja.
Nicole kinézett a konyhából, pizsamában. Bajusza volt tejből,
kezében félig megevett pirítóst tartott.
– Mit keresnek ezek itt? – suttogta Vanja, amikor a lány és az
anyja eltűntek a konyhában. Sebastian meglepetten nézett rá,
mintha furcsállná a kérdést.
– Itt laknak. A farstai cím nyilvánosságra került. Arra jutottunk,
itt vannak a legnagyobb biztonságban.
– Kicsodák jutottak arra?
– Torkel és én, szóval felesleges szabadon engedned a
fantáziádat arról, hogy mindez az én művem. – Védekező
hangon szólalt meg, nem kívánta megtárgyalni, mennyire
ildomos, hogy a kis család a konyhájában eszik éppen. Vanja
csak hápogott. Fogalma sem volt arról, hogy Maria és Nicole
Sebastiannál lakik. Miért nem tudott erről? Torkel talán nem
bízott benne? Vagy csak el akarta kerülni a tiltakozását?
– Nicole-lal nagyot léptünk előre – folytatta Sebastian, mintha
a gondolataiban olvasna. – Jót tett neki a nyugodt, otthonos
környezet.
– Nagyszerű – mondta Vanja, és úgy is gondolta. Nicole
feltehetőleg az egyetlen tanújuk. – Milyen előrelépés?
Elmondod?
– Persze.
Sebastian a dolgozószoba felé irányította Vanját. Amikor
elmentek a konyha előtt, Vanja bekukkantott. Anya és lánya
láthatólag jól érezte magát reggeli közben. Úgy tűnik,
Sebastiannak igaza van. Az ő otthona jobban megfelel egy
tízéves kislánynak, aki pihenésre szorul, szemben a rendőrség
szükséglakásával. Azok se nem kellemesek, se nem
személyesek.
Bementek a dolgozószobába, Sebastian pedig becsukta az
ajtót utánuk. Odalépett a könyvektől rogyadozó polchoz, és
levett egy köteg papírt az egyik sor tetejéről.
– Nicole tegnap rajzolta ezeket.
Lassan, egyesével mutatta a képeket Vanjának. Lány az
erdőben. Következő kép.
– Tudod, mondtam, hogy visszafelé halad az időben. A pillanat
felé. Így is van. Torsbyben még a barlang előtti időt rajzolta,
aztán a barlangot. Most az erdőben jár.
Érzelmi szempontból is igen erőteljes képek voltak. Élénk
színekkel. Vanjának el kellett ismernie, Nicole nagyon
tehetségesen fejezi ki magát. A rajzokban fellelhető gyerekesség
csak felerősítette a kiszolgáltatottság érzését. A nagy erdő
tényleg fenyegetően hatott, s benne a kicsi, rajzolt lány
elszigeteltnek. Vanja érezte, ahogy menekül, képről képre.
– Itt elérkeztünk a házhoz. Ott van a sarokban. Látod?
Vanja bólintott. Sebastiannak igaza van. Megismerte a fehér
házat. Carlstenéké.
Sebastian az utolsó képet is elővette.
– Ezt ma éjszaka rajzolta. Mariának még nem mutattam meg.
Vanja nézte a barna hajú testet, körülötte a vérrel, és
megértette, miért járt így el Sebastian.
– Tehát mindent látott?
Sebastian bólintott. Vanja elismerően nézett rá.
– Meg kell hogy mondjam, ügyes vagy.
– Lesz több is – lépett vissza Sebastian a könyvespolchoz,
hogy visszategye a rajzokat. – Még nem fejezte be.
 – Akkor el kell ismernem, igazad volt. Láthatólag jót tesz neki,
hogy veled van – folytatta, békülékenyebben, mint tervezte. De
Sebastian munkamódszere tényleg lenyűgözte.
– Köszönöm.
– Még ha furcsának is tűnt, amikor megláttam őket itt.
– Megértem. Melléfogtam Malinnal – állapította meg. Vanja
önkéntelenül elmosolyodott.
– Enyhén szólva. De Torkel most majd megszorongatja.
– Elértétek a bátyját? Hogy is hívják? – kérdezte Sebastian.
– Thomas Nordgren. Nem, a gyilkosság óta nyoma sincs.
Senki sem látta. Torkel köröztetni fogja.
Sebastian váratlanul elmosolyodott.
– Személyes kapcsolata volt Carlstenékkel, elmúlt
harmincéves, és ismeri a környéket?
Vanja bólintott. Sebastian magabiztosan folytatta a fejtegetést.
– Társas kapcsolatokban jól működő, volt is, vagy van
párkapcsolata… Ugye?
Vanja kezdte kapiskálni, mire megy ki a játék.
– Igen, beleillik az elkövetői profilodba – mondta szárazon.
– Jó. Tőled akartam hallani.
Vanja a fejét ingatta, de azért elnevette magát. Sebastian
kinyitotta az ajtót, és kilépett az előszobába.
– Mehetünk? – kérdezte. – Pár órára elmehetek.
Vanja bólintott.
– Mindig jobb, ha ketten vagyunk. A FilboCorpnál kezdjük.
Sebastian bement a konyhába, és búcsúzásként
megsimogatta Nicole fejét.
– Dolgoznom kell egy kicsit, de nemsokára jövök. – Nicole
szomorúnak tűnt, de azért bólintott. Sebastian Mariához fordult.
– Hívj, ha van valami. Senkinek se nyiss ajtót.
Vanja végignézett rajtuk. Elgondolkodott, hagyja-e mégis,
hogy Sebastian maradjon. Talán több hasznot hoz Nicole
mellett. De valami zavarta az egész helyzetben. Ez így nem
természetes. Sebastian nem csak nyomozóként viselkedett.
Vanjának az az érzése támadt, hogy egy családot néz. És apa
dolgozni megy.
– Nicole tényleg nagyon kedvel téged – mondta, amikor
Sebastian visszament hozzá. – Bízik benned.
– Igen, ő az egyetlen ezen a világon – mondta Sebastian
őszintén.
Vanja a fejét rázta. Tipikus Sebastian. Túl sokat képzel bele
minden helyzetbe.
– Csak egy gyerek, Sebastian. Egy traumatizált gyerek.
Szüksége van rád, de nem ismer téged – mondta kicsit
lebutítottabban, mint akarta.
– Szóval úgy érted, hogy aki ismer, az se kedvelni nem tud, se
bízni bennem?
– Úgy egy kicsit nehezebb – felelte Vanja az igazságnak
megfelelően.
Sebastian cipőt húzott. A konyhájában ülő lányról szóló
értekezésnek láthatólag vége.
Néma csöndben mentek ki a lakásból.
Torkel a kávéfőző mellett várta az aznapi negyedik csésze
kávéját, amikor Erik odalépett hozzá.
– Megjöttek a pénzügyi jelentések – mondta, és átadott egy
kisebb köteg nyomtatott papírt Torkelnek, aki gyorsan
végiglapozta azokat, majd bólintott, jelezve, hogy mindez
megerősíti a tegnapi elméleteiket. Thomas Nordgren pénzügyi
helyzetét úgy lehetne diplomatikusan összefoglalni, hogy kissé
nehézkes. Továbbra is fizette a törlesztést a 2009-ben felvett
kölcsön után, amelynek segítségével kivásárolta a feleségét a
válásuk után. Nem a legkedvezőbb kölcsönt sikerült felvennie,
ráadásul előtte is volt már egy jelentős bankkölcsöne, és némi
biankó hitele is. Bruttó huszonkétezer-négyszáz koronát keresett
havonta. Bár Torkel igen keveset tudott a pénzügyekről, azt még
ő is belátta, hogy hónapról hónapra egyre rosszabbul kellett
hogy álljon. Ha sikerült volna eladnia a területét a FilboCorpnak,
az szó szerint megváltoztatta volna az életét.
Hasznos információ, nem bizonyíték.
De legalább sikerült megalkotni a segítségével egy indítékot.
Nem volt túl sok bizonyítékuk.
Legyünk őszinték, nem volt. Pont.
Nem találtak semmi olyat Thomas Nordgren lakásában vagy
tárolójában, amit akárhogyan is az öt gyilkossághoz lehetne
kapcsolni. A szomszédok sem tudtak semmi hasznossal
szolgálni se Thomas személyiségéről, se az ismeretségi köréről,
vagy hogy mit csinált az elmúlt időszakban, illetve hol lehet most.
Senki sem látta az elmúlt héten.
– Már egy órája odabent ül – pillantott Erik a karórájára.
 Torkel tudta, kire gondol. Malin Åkerbladra. Azonnal szakított
időt rájuk, és bejött, hogy beszéljenek, de most már többet várt,
mint ami szükséges, vagy akár elfogadható.
– Tudom, megyek is – vette el Torkel a csészéjét a kávéfőző
alól. – De előbb szerettem volna belenézni ezekbe – mutatott a
papírokra, amiket Erik most adott oda neki. – Köszönöm. Remek
munkát végzett.
Elindult a folyosón, és azon gondolkodott, elnézést kérjen-e
volt ügyészüktől, hogy ennyit kellett várnia. De nem kedvelte
Malin Åkerbladot, és biztosra vette, hogy az érzés kölcsönös.
Vanja pedig megkérte, ijesszen rá, és ez is volt a terve. Olyankor
viszont nem nyit az ember bocsánatkéréssel.

Torkel belépett a kis helyiségbe, ahol Malin Åkerblad várakozott.

Ugyanaz a szoba, ahol Jan Cedert hallgatták ki korábban. Milyen
ironikus, gondolta Torkel.
– Szabad akaratomból jöttem, hogy segítsek önöknek –
mondta Malin, akinek hangjában fáradtság és düh keveredett. –
Semmi okuk sincs arra, hogy rosszul bánjanak velem.
Torkel nem válaszolt, csak letette az asztalra a
kávéscsészéjét. Remélte, hogy Malinnak feltűnik, nem hozott
magával senkit a védelmére, és nem is ajánlotta fel, hogy hívat
valakit.
Kihúzta a széket a nővel szemben, és leült. Az asztalra
könyökölt, és összekulcsolt kezeire támasztotta az állát.
– A bátyja… – kezdte, és az esetleges folytatást hagyta a
levegőben lógni.
– Igen…? – felelte Malin olyan hangon, amely arról árulkodott,
kicsit több információra van szüksége ahhoz, hogy megértse,
mire gondol Torkel.
– Meséljen róla egy kicsit!
– Mit akar tudni?
– Mit akar elmondani?
 Malin megvonta a vállát.
– Thomas nyolc évvel idősebb nálam, szóval nem töltöttünk
sok időt közösen, már gyerekkorunkban sem. Elköltözött
otthonról, amikor 17 éves lett, én meg még csak kilenc voltam,
szóval… – Malin legyintett, remélve, hogy ezzel megmagyarázta,
mit tett ekkora korkülönbség a kapcsolatukkal.
– Ritkán beszéltünk, találkoztunk, csak születésnapok
alkalmával vagy nagyobb ünnepekkor, amíg a szüleink éltek,
aztán… – ismét úgy gondolta, hogy a szavak magukért
beszélnek.
– A telek, amit Torssonék bérelnek? – ugrott előre Torkel
ahhoz a részhez, amire a legkíváncsibb volt.
– Thomas és Sofie összeházasodtak, és két évvel az
esküvőjük után megvették azt a házat. Én és Sofie nem jöttünk
ki valami jól egymással, így a házasságuk ideje alatt egyáltalán
nem beszéltünk.
– És utána?
– Alkalomadtán.
– Tudja, hol van most?
– Nem, hetek óta nem beszéltem vele.
Torkel bólintott, és ivott egy korty kávét. Hátradőlt a székében,
és összekulcsolta a kezét a tarkóján.
– Thomas és Jan Ceder ugyanabba a vadásztársaságba
tartoztak, amíg itt lakott – állapította meg hétköznapi hangon.
Még csak nem is kérdezte. Malin csodálkozott.
– Ezt nem tudtam.
Torkel nem reagált. Csak ült, és hintázott a székén. A jelek
szerint teljesen ellazulva.
– Nem ismerem Thomas barátait – folytatta Malin.
Egyértelműen hallatszott, mindenképpen meg akarja győzni
Torkelt. – Ahogy már említettem, nem jártunk össze, amikor
Sofie-val volt házas.
– Tehát nem tudta, hogy ismeri Jan Cedert?
 – Nem.
– Vagyis nem ezért nem akart segíteni nekünk abban, hogy
benn tartsuk pár napig? – Vádaskodás, düh, és támadás nélkül.
Beszélgetés. Egyszerű, hétköznapi kérdés.
– Nem, azért engedtem el, mert nem szolgáltak semmi
bizonyítékkal, ami alapján benn tarthattuk volna.
– Mi úgy gondoltuk, hogy van okunk rá.
– Rosszul gondolták. – Magabiztos hangon jelentette ki, ami
alapján Torkel képet kapott arról, milyen meggyőzően érvelhet.
A nyertes hangja. Ez azonban most más, ez nem védőbeszéd a
bíróságon. Itt őt vádolták.
– A bátyja nem kedvelte Carlstenéket – mondta Torkel; felállt a
székéből, és az ablakhoz lépett. Az üvegnek támasztotta az
arcát, bár se ki, se be nem lehetett látni.
– Ezt se tudtam.
– Sosem említette, hogy ők tehetnek a nehéz anyagi
helyzetéről, vagy hogy meggazdagodhatna, ha Carlstenék
eladnák a birtokukat?
– Nem.
– Tehát amikor Carlstenéket meggyilkolták, és maga
megkapta a nyomozást, eszébe sem jutott, hogy ennek köze
lehet a bátyjával történtekhez?
– Mint mondtam, nem. Akkor nem vállaltam volna el a munkát.
Torkel visszafordult hozzá, először, amióta felállt az asztaltól.
– És ezt higgyem is el?
– Higgyen, amit akar! Igazat mondok.
– Oké, akkor elmondom, mit hiszek most. – Visszalépett az
asztalhoz, és a tenyerére támaszkodva Malin felé hajolt. – Én azt
hiszem, hogy Thomas gazdasági helyzete tarthatatlan lett, ezért
kölcsönvett egy fegyvert régi vadászcimborájától, Jan Cedertől,
és agyonlőtte vele a Carlsten családot.
Malin a fejét rázta, mintha tudná, hová tart az érvelés, és az
már most teljesen valószerűtlen.
 – Thomas félt, hogy Ceder elmondja nekünk, kinek
kölcsönözte a fegyvert – folytatta Torkel. – Nem lehetett tudni,
mennyire utálja a hatóságokat ahhoz, hogy megtartsa magának
az információt, ezért maga elengedte Cedert, Thomas pedig
otthon megvárta, és lelőtte a kutyafuttatóban.
– Abszurdum! – tört ki Malin, és nem tudott elfojtani egy kis
nevetést, a véleményét az egész históriáról. – Van valamijük,
bármijük, ami bizonyítja azt, amit most mondott?
– Új ügyészünk van – tért ki a válaszadás elől Torkel.
– Igen, tudom. Emilio Torres.
– Ő egy kissé, hogy is mondjam, figyelmesebb, mint maga
volt.
Nem lehetett nem észrevenni, hogy Torkel élvezte a helyzetet.
Azt hitte, ennél azért nemeslelkűbb, de kénytelen volt beismerni
magának: bosszút akar állni Malin Åkerbladon. Megnehezítette
az életét, ami nélküle is elég nehéz volt.
A nőre szegezte a tekintetét, és megvárta, míg ő is visszanéz.
– Kérvényezni fogom a letartóztatását, a bátyja ellen pedig
országos körözést adunk ki.
Beletelt egy kis időbe, amíg megtalálta, de azért sikerült. Csak a
fekete-fehér fotóra volt szüksége az Expressen első oldaláról.
No meg időre. Időre, amivel szűkösen állt.
Ismét összehasonlította az újságból kivágott képet az
épülettel, ami előtt állt. Ugyanaz a ház. Szent meggyőződése.
A kérdés már csak az, hogy még mindig odabent van-e a lány.
Nagy volt a kockázat, hogy elvitték innen, amikor napvilágra
került a búvóhelye. Különösen a kórházi akciója után. Ha valami,
hát az növelte a kockázattudatosságukat.
Felnézett a harmadik emeleti ablakra. Már két órája parkolt a
nagy parkolóban, és figyelt az autójából. Semmit sem látott
odabent. A képtől eltérően a harmadik emeleti ablak üres volt.
Nem bukkant fel gyerekarc. A redőnyöket le se húzták. Ez
zavarta. Ha félnek attól, hogy felfedezik őket, akkor legalább azt
leengedték volna.
Úgy döntött, kiszáll az autóból. Ezzel növeli a kockázatát
annak, hogy lebukik, de muszáj tennie valamit. Közelebb menni.
Új információt szerezni. Nem vitte magával a fegyvert, ami az
anyósülésen feküdt egy kis, fekete táskában. Persze vannak
előnyei annak, ha felfegyverkezve érkezik, de a hátrányok többet
nyomtak a latba. Elég kicsi az esély arra, hogy csak úgy, véletlen
összetalálkozik a lánnyal, a kis sörétes fegyvert pedig lehetetlen
megmagyarázni, ha megmotozzák, vagy ha, ne adj’ isten,
elfogják. Fogalma sem volt, mekkora védelmet állítottak fel a
lány köré, már ha még itt volt. Jobb először áttekinteni a
helyzetet. Mint mindig.
Kiszállt az autóból, és elindult a ház felé. Eléggé gyorsan
ahhoz, hogy azt a benyomást keltse: tudja, hová tart. Volt egy
olyan elgondolása, miszerint az ember kevésbé tűnik
gyanúsnak, ha határozott.
A kapuhoz ért, és már épp nyitotta volna, amikor hangot hallott
a háta mögül.
– Elnézést?
A mögötte álló férfi a semmiből került elő. Feltehetőleg civil
ruhás rendőr, egyenruha ugyanis nem volt rajta. Micsoda
szerencse, hogy a kocsiban hagyta a fegyvert! Megfordult, és
próbált meglepett arcot vágni. Csak egy ember, aki megy
valahová. Semmi több.
A fickó, aki megállította, a harmincas éveiben járt, piros
széldzseki volt rajta, és izgatottnak tűnt. Bizonyára abban az
autóban ült, amely kissé arrébb parkolt.
– Itt lakik? – kérdezte.
A férfi nem tudta, melyik hazugságot vegye elő.
A legegyszerűbbet. Amelyikkel időt lehet nyerni.
– Hogyhogy?
– Bocsánat – mondta a piros dzsekis férfi. Idegesnek látszott.
– Szabadúszó újságíró vagyok, és szeretnék képet készíteni
valakiről, aki valószínűleg itt lakik. De nem láttam őt egész nap.
– Ki lenne az?
– Egy kislány, de azt hiszem, elvitték innen.
– Bocsánat, de ki vitt el kit? – kérdezte a férfi, akinél akár
fegyver is lehetett volna. Elengedte az ajtót, és közelebb lépett
az újságíróhoz. – Kiről beszél? – folytatta bátrabban. Itt a
lehetőség, hogy többet megtudjon.
A férfi, aki megállította, még fáradtabbnak nézett ki, amint
rájött, hogy nem fog választ kapni, csak még több kérdést.
Lemondóan rázta meg a fejét.
– Csak egy pletyka, amit hallottam. De gondoltam, azért
maradok, és ellenőrzöm, igaz-e. Elnézést a zavarásért. – Az
újságíró hátrébb lépett.
A férfi viszont még többet akart tudni.
 – Mióta van itt?
– Reggel óta, de azt hiszem, mára ennyi.
– Valószínűleg úgy áll a helyzet akkor, ahogy mondja – felelte
barátságosan, és intett. Tehát a rendőrség elvitte innen. Most
már jóformán biztos. Egyetlen életjelet sem látott az ürge egész
nap. Bement a házba, és megvárta, amíg az újságíró visszaült
az autójába, és elhajtott.
Megint vissza az elejére. Vagy még rosszabb. Most már
semmi nyom. Más oldalról kell megközelítenie a problémát.
A férfi, aki épp elment, adott neki egy ötletet. Ha nem lehet
megtalálni a lányt, talán meg lehet találni azokat, akik
meglátogatták. Akiknek szükségük van rá, esetleg még törődnek
is vele. Egyetlen ember jutott eszébe a lány anyján kívül, ahogy
a lépcsőházban állva gondolkodott.
A férfi, akit a barlangban látott.
Ugyanaz a férfi, aki elsőként érkezett a torsbyi kórházba azon
az éjszakán. Saját szemével látta a nagydarab férfit, ahogy
befarol a kórház elé, amikor ő még a bokrok között lapult. Már
akkor is úgy gondolta, fontos személy lehet a lány számára.
Nem véletlen, hogy elsőként érkezett mindkét alkalommal.
Nem rendőr, ennyit tudott. De a királyi nyomozóhatóság
gyilkossági ügyosztályának tagja, akik Stockholmból érkeztek.
Mégiscsak valami.
Sebastianként mutatkozott be a kislánynak a barlangban.
Hány Sebastian dolgozhat a gyilkossági ügyosztálynak?
A szállodában elfogyasztott könnyű ebéd után Billy és Jennifer
autóba ültek, és tovább autóztak a Kurravaaravägenen, ami
Jennifer szerint a legszebb dolog, amit valaha életében látott.
Billy felhívta Per Pejokot, aki megígérte, hogy figyeli, mikor
pillantja meg őket, de ha nem érkeznek meg húsz percen belül,
akkor eltévedtek, és telefonáljanak újra.
Az út elején nehéz lett volna eltévedni. Egy út, egyenesen
előre. Ám amikor elértek Kurravaarába és a folyóöbölhöz,
amelynek Billy GPS-én nem volt neve, balra kanyarodtak, tovább
a Norra Vägenen, ki a partra, aztán be a községbe, amely egy
sor piros házból állt, amiket láthatólag csak úgy odahajigáltak
egymástól és a folyótól különböző távolságokra. A jég már
kezdett töredezni, de Billy megborzongott, amikor látta, hogy itt
még több hó van. A községnek nagyjából háromszáz lakosa
lehetett, de sokaknak épült itt nyaralója, amitől nagyobb
településnek tűnt, mint amekkora valójában volt. Mikor elértek az
öböl északi részére, balra fordultak, és továbbhaladtak, amíg
véget nem ért az út. Egy kisebb, kétemeletes faház zöld ajtaja
azonnal kinyílt, ahogy bekanyarodtak a telekre, és egy
tagbaszakadt, negyvenes férfi indult el eléjük. Báránybőrrel
bélelt bőrdzsekit viselt, kötött pulóvert, farmert és bakancsot.
Baseballsapkája és ápolt szakálla között csak kék szemét
lehetett látni. Billy kutyaugatást hallott a ház felől. Vadászkutyák,
gyanította. Simán el tudta képzelni a feléjük közelítő férfit
fegyverrel a hátán.
– Per Pejok vagyok, és üdvözlöm önöket Kurravaarában! –
mondta a férfi kirunai dialektusban, és a kezét nyújtotta. –
Látom, könnyen idetaláltak.
 Billy és Jennifer bemutatkoztak, és amikor Jennifer áradozni
kezdett vendéglátójuknak, hogy milyen szép az egész község,
Billy azt várta, a férfi behívja őket a házba. De Per ehelyett egy
piros Range Roverre mutatott, amely kissé odébb parkolt.
– Menjünk fel a bányához, hogy a saját szemükkel lássák?
– Természetesen! – felelte Jennifer olyan hangon, mintha a
férfi kalandozni hívta volna. Billy csak ámult a lány szűnni nem
akaró lelkesedésén.
– Az én autómmal megyünk, szerintem könnyebben veszi
majd az utat – mondta Per, és Billy esküdni mert volna rá, hogy
a férfi gúnyos pillantással mérte végig az apró Citroënt, mielőtt
elindult volna a Range Rover felé.
Billy az anyósülésre ült, Jennifer hátra, így autóztak. Az
utastérben hamarosan kellemes meleg lett.
– Matti egész végig küzdött a mocsadékokkal – mesélte Per,
miközben biztos kézzel vezette az autót a keskeny, továbbra is
hóval borított utakon. – Onnantól kezdve, hogy először hallott a
terveikről, egészen odáig, hogy… nos, igen, hogy eltűnt.
– De a FilboCorpnak vételi szerződése van a területről –
szólalt meg Jennifer a hátsó ülésről. Per Pejok fújt egy
hatalmasat, ami megmagyarázta, mennyire tartja komolynak az
emlegetett papírt. Ráadásul az egész szélvédőt összenyálazta.
– Megszerzik, amit akarnak.
– De bejelentette a rendőrségen, hogy eltűnt a testvére? –
kérdezte Billy, bár tudta a választ.
– Persze, hogy bejelentettem.
– És mit csináltak?
– Semmit a világon. A cég a papírral hadonászott, amit az
előbb említettek, és onnantól nem érdekelte őket. Azt mondták,
Matti felmarkolta a pénzt, és lelépett. – Per ismét fújtató hangot
adott ki, Billy pedig életében először gondolkodott el azon, hogy
praktikus lenne az ablakok belső felére is ablaktörlőt szerelni. –
De a rendőr bácsik is biztos szép jutalmat kaptak tőlük, akárcsak
az összes elcseszett, korrupt politikus, akik engedélyt adtak arra,
hogy itt ássanak. – Per Billyre nézett. – A cég közel ötszáz
milliárd haszonnal számol a következő húsz évben, megvehetik
hát, amire szükségük van.
Lekanyarodott egy szélesebb, láthatóan egészen új útra, azon
vezetett pár kilométert, majd újra egy keskenyebb út következett,
amely meredeken emelkedett. Ahová pedig azután jutottak, az
már nehezen volt útnak nevezhető, ráadásul egyre meredekebb
és meredekebb lett.
– Ennél közelebb nem jutunk – mondta Per, és megállt a
csúcson. Másodpercekkel később Jennifer és Billy is mellette
álltak, és lenéztek a völgyre, amelyet számos hatalmas szürke
lyuk és omlás uralt. A külszíni fejtés. Billy szemszögéből ez
inkább hatalmas kavicsbányák sorozatának nézett ki. Óriási
sebhely az amúgy idilli környezetben.
– Három kilométer hosszú, egy kilométer széles és
háromszázkilencven méter mély a külszíni fejtés. És négy
kilométer hosszú, száz méter vastag és legalább két kilométer
mély a telér alattunk – mondta Per, bár senki sem kérdezte.
– Milyen telér?
– Vasérc. Magnetit. A Földön az eddigi legnagyobb. A bánya
minden évben több mint 15 millió tonna vasércet termel ki, de
ennél jóval többet hoznak fel. Vannak tervek, amelyek a
duplázásra hajtanak.
Tizenöt millió tonna. Jennifer még csak elképzelni sem tudta,
az mennyi lehet. Egyáltalán, hogy lehet ilyen mennyiséget
felhozni egy lyukból?
– Éjjel-nappal dolgoznak, egész évben – szólalt meg Per,
mintha olvasott volna a gondolataiban, és egy teherautó felé
mutatott, amit épp feltölteni készültek. – Óránként 400 liter
dízelbe kerül az ércet elvinni az aprítóba, hogy majd könnyebben
különválhasson a meddő a hasznos anyagtól – egy épületre
mutatott, kissé lejjebb a völgyben –, amikor az aprított érc
továbbmegy a dúsítóműbe. Az már nem látszik innen.
Per ismét az előttük elterülő hatalmas kiterjedésű külszíni
fejtésre nézett.
– Már csak a külszíni fejtés is tönkreteszi a tájat, amint azt
látják. Egy kisebb folyót eltereltek innen, távolabbra, ami
kiszárított egy tavat, és ez csak az egyik probléma a
rengetegből.
Ismét a kissé távolabb eső területre mutatott.
– Az ott nem hegy, hanem meddőhányó – mondta, és Billy és
Jennifer azonnal megértették, melyikre gondol. A szürkésfekete
hegyoldal, ami egész más színű és alakú volt, mint a többi
körülötte.
– Öt kilométer hosszú, két kilométer széles, az egész pedig
nem más, mint bányameddő, ami egyrészt kitermelt meddő
kőzet, másrészt meg, ami a dúsítás után maradt. Ötvenezer
tonnát visznek oda minden nap, ami a környezettel érintkezve
oxidálódik, így a kémiai reakció eredményeképpen a maradék
nehézfémek a levegőbe kerülnek.
– A cégnek nincs terve erre nézve?
– Stockholmból hozatnak iszapot, amit elkevernek földdel,
aztán beterítik vele az egészet, hogy ne jussanak ki a fémek.
Nem tudjuk, mennyi időre jelent ez megoldást.
Per feléjük fordult, és Billy szinte biztosra vette, hogy egy
könnycseppet látott megcsillanni a szeme sarkában.
– A cég talán még húsz évig bányászik itt, de amit maguk után
hagynak, az több száz, több ezer évig tartó folyamat. És azért ki
felel?
A kérdés költői volt, de még ha nem is lett volna az, akkor se
tudott volna sem Billy, sem Jennifer felelni rá. Mindez egészen új
volt nekik. Új és kissé ijesztő. Per végighúzta az ujját az orra
alatt, aztán végig az arcán. Billy tehát jól látta azt a
könnycseppet.
 – Azt mondják, munkát adnak, de azért nincs ezeknek annyi
alkalmazottjuk, a legtöbben pedig külföldi szakemberek.
A FilboCorp még csak társasági adót sem fizet Svédországban.
Matti ellenőrizte.
Per elsétált az autó mellett, majd tovább a fennsík túlfelére.
A másik irányban érintetlenül terültek el a hegyek. Jennifer alig
hitte, hogy csak ötven méterrel sétáltak odébb a hegycsúcson,
és mégis ennyire más a látvány. Hatalmas, sértetlen, lenyűgöző
erdőségek, a hátuk mögött pedig a nehézipar.
– Matti arrafelé lakott – mutatott Per az erdőre. Sem Billy, sem
Jennifer nem láttak házat, de gyanították, Per csak az irányt
mutatta, nem a pontos helyet.
– Mi lesz, ha a bánya bezár húsz év múlva?
– Mivel itt már nincs külszíni fejtés, feltöltik vízzel.
Mesterséges bányató lesz belőle, de a környezetnek beletelik
egy időbe, amíg összeszedi magát. A hideg miatt itt minden
lassabban megy.
Per ismét feléjük fordult.
– Ezt mind Mattitól tudom. Ő tett elkötelezetté engem is az ügy
iránt. Komolyan azt hiszik, hogy eladta volna a területét, amely
így nézett ki? – Végigmutatott a lappföldi tájon. – Hogy ezt
csinálják belőle? – Hüvelykujjával a háta mögé bökött.
Ismét költői kérdés, ezúttal azonban mindketten tudtak volna
rá válaszolni.
Valószerűtlennek tűnt a dolog.
Amennyiben tényleg így áll a helyzet, a FilboCorpot sok
mindenért felelősségre kell vonniuk.
A FilboCorp irodája a Kungsgatan 36–38. alatt helyezkedett el.
Sebastian és Vanja bemondták a nevüket a kaputelefonba, és
beengedték őket. A recepció előterében levő helyiség falán
fényképek lógtak nagy külszíni fejtésekről és bányákról.
Egzotikus nevek a fotók alatt. A szobát sötét színekkel rendezték
be. Mahagónibútorok, kecses, drága bőrkanapék és fotelek.
Zöld, vastag szőnyeg. Vanja lehuppant az egyik kanapéra.
Sebastian állva maradt, és a képeket szemlélte. Támadások a
természet ellen, ízléses tálalásban. Mindezt ráadásul egy olyan
szobában, aminek egész berendezése egyet sugallt: pénzt.
– Kivel fogunk találkozni? – kérdezte Sebastian.
– A PR-főnökhöz kaptunk időpontot: Carl Henrik Ottossonhoz
– felelte Vanja, és körülnézett.
– Nem is az ügyvezető igazgatóhoz? – kérdezte csalódottan
Sebastian.
– Nem ért rá.
Sebastian a fejét ingatta, és Vanjára nézett.
– Nem hinném, hogy a PR-főnök kérte meg az ügyvédi irodát,
hogy hívják fel Mariát, ugyebár.
– Talán nem, mi mégis vele fogunk most találkozni –
duzzogott Vanja, aki kezdte megbánni, hogy magával hozta
Sebastiant, mert láthatóan hadba akart vonulni.
– A PR-osok dolga kezelni a sajtót, és kitérő választ adni. Mi
rendőrök vagyunk, azzal kell beszélnünk, aki a döntéseket
hozza.
– Engedd el, oké? Ráadásul csak én vagyok rendőr, te
tanácsadó vagy, ha szőrszálhasogató akarsz lenni mindenképp.
Sebastian rámosolygott.
 – Akkor lehetek kicsit erőszakosabb, ugye?
– Csak ne dobass ki minket.
– Ígérem. Bízz bennem.
Vanjának nem volt ideje válaszolni. Egy vékony férfi lépett be,
drága öltönyben és hozzá passzoló nyakkendőben. Le nem vette
róluk a szemét. Szarukeretes szemüveget viselt, rövid,
hátranyalt, ápolt hajat hozzá, széles mosolya alól tökéletes,
fehér fogak villantak elő. Úgy nézett ki, mint aki épp most jött a
Kereskedelmi Főiskoláról. Sebastian úgy döntött, rossz
véleménnyel lesz róla.
– Üdvözlöm önöket. Carl Henrik Ottosson vagyok, a FilboCorp
PR-főnöke, és ígérem, senkit sem dobunk ki – mondta
mosolyogva, és a kezét nyújtotta. Vanja megrázta, és
bemutatkozott. Sebastian mozdulatlanul állt tovább.
– Ne ígérjen olyasmit, amit nem tud betartani – mondta. A jó
szabású ruhát viselő férfit nem hatotta meg a dolog. Le nem
hervadt volna arcáról a mosoly.
– Miben segíthetek? – kérdezte.
– Néhány torsbyi gyilkosságról lenne szó – kezdte Vanja.
– De szívesebben beszélnénk a főnökével – szakította félbe
Sebastian.
– Sajnos elfoglalt. Kissé váratlanul érkeztek. – Ismét Vanja
felé fordult. – És nem kifejezetten értem, mi közünk lehet ahhoz
a tragédiához.
Sebastian előrelépett. Carl Henrik Ottosson nem gondolhatta
komolyan, hogy ilyen könnyen lerázhatja őt.
– Melyikük kérte meg Rickard Hägert, hogy hívja fel Maria
Carlstent kivásárlási ajánlattal, alig néhány nappal azután, hogy
a húgát és annak egész családját kiirtották?
Carl Henrik elsápadt.
– Erről nem hallottam sajnos – mondta.
– Akkor talán megérti, miért kell olyasvalakivel beszélnünk, aki
hallott dolgokról.
 Carl Henrik minden erejével azon volt, hogy szenvtelenül
fogadja Sebastian megszólalásait. A mosolya mindenesetre
eltűnt.
– Ahogy mondtam, sajnos elfoglalt. De szeretném
kihangsúlyozni, hogy a FilboCorp mindig a hatályos törvények és
szabályok szellemében cselekszik. Ha érzéketlenül viselkedtünk,
elnézést kérek. Mindazonáltal nem hinném, hogy törvénytelenül
jártunk volna el, bár nem ismerem a konkrét helyzet részleteit.
– Szó sincs törvénytelenségről. Etikátlanul talán.
Erkölcstelenül mindenképpen. De hát az ilyesmi bizonyára nem
okoz önöknek álmatlan éjszakákat.
– Vádaskodásokra nem válaszolok – mondta a PR-főnök
egyre idegesebb hangon. – Azt hittem, pontos kérdésekkel
jöttek.
– Így is van – szólalt meg Vanja szigorúan. – Első kérdés.
Melyikük kérte meg Rickard Hägert, hogy hívja fel Maria
Carlstent kivásárlási ajánlattal, alig néhány nappal azután, hogy
a húgát és annak egész családját kiirtották? Csak hát erre nem
tudott válaszolni.
Egy pillanatra csönd lett. Carl Henrik rendíthetetlenül nézte
őket. Sebastian taktikát váltott.
– Maga dolgozik a sajtókérdésekkel, ugye? – kezdte.
– Igen, ez beletartozik a munkakörömbe.
– Remek, akkor talán válaszolhat arra, mit szólna egy ilyen
szalagcímhez: „Egy kiirtott család. Íme, a bányacég, amelynek a
telkükre fájt a foga.” Aztán képek következnének a meggyilkolt
gyerekekről, régi születésnapi emlékek vagy ilyesmi, tudja, ahol
boldogan és ártatlanul mosolyognak a kamerába.
Carl Henrik egy árnyalattal haloványabb lett, de valami sötét is
megjelent a tekintetében. A kemény ellenállás sokkolta és
idegesítette. De azért nem adta fel.
– Szerencsétlen ötlet volt ilyen kevés idővel a tragédia után
telefonálni, de maguk most zsarolnak engem!
 – Ezt mondja az önkormányzatoknak, ahova engedélyekért
folyamodtak – szúrta közbe Vanja. – Vagy a részvényeseiknek.
Biztos tetszeni fog nekik, hogy nem akarnak közreműködni egy
gyilkossági nyomozásban.
Carl Henrik most már tényleg kiborult, Sebastian pedig kezdte
azt hinni, mindjárt megszegi a kidobással kapcsolatos ígéretét.
– Mit akarnak tulajdonképpen?
– Amit egész eddig is akartunk. Olyasvalakivel beszélni, aki
válaszolni tud a kérdéseinkre – felelte Sebastian nyugodt
hangon. – De lehetetlennek tűnik. Gyere, Vanja!
Sebastian tüntetőleg megindult az ajtó felé. Azt gondolta,
félútig jut majd, amikor a PR-főnök megállítja. Tévedett. Két
lépésébe került.
– Várjon, várjon! Utánanézek, hátha mégis van ideje. – Carl
Henrik elsietett. Vanja Sebastianra mosolygott, és felemelte a
kezét.
– Pacsi?

Kevesebb mint öt perc után Sebastiant és Vanját áttessékelték

egy, ha lehetséges, még pompázatosabb szobába. Nyilván a
vezetőségé, találgatott Sebastian. Egy hosszú, fényes tölgyfa
asztal foglalta el a szoba legnagyobb részét, rajta vízzel töltött
kristálykancsók. A sötét, tükörsima falakon festmények lógtak,
amik ha nem is voltak feltétlen értékesek, azt a benyomást
keltették. Egy idősebb férfi, sötét alapon fehér hajszálcsíkos
öltönyben és fényesre suvickolt cipőben állt a szoba túloldalán,
rájuk várva. Meglehetősen alacsony volt és kövérkés, de durva
arcvonásaival, szigorú tekintetével és ápolt ősz hajával
hatalmasabbnak nézett ki, mint amekkora volt. Egy mozdulattal
sem üdvözölte őket, csak jéghideg, szürke tekintetével figyelte
jöttüket. Láthatólag nem tetszett neki az, amit látott. Carl Henrik
bemutatta a két felet egymásnak.
 – Ez itt Mr Adrian Cole, a FilboCorp Europe vezérigazgatója –
mondta alázatosan. – Épp most szakított félbe egy fontos
tárgyalást a maguk kedvéért.
– Tehát maguk érkeztek mindenféle megalapozatlan
vádaskodásokkal – mondta hibátlan svéd nyelven, bár némi
angolszász dialektussal. – Általában remekül megértjük egymást
a hatóságokkal, de ehhez persze az kell, hogy a hatóságok is
együtt akarjanak működni.
– Csak választ szeretnénk kapni néhány kérdésre – felelte
Vanja. – Gyilkosságok ügyében nyomozunk.
Cole Carl Henrik felé fordult.
– Elmehet – mondta. – Innen átveszem. – Követte a PR-
főnököt a tekintetével, míg az elhagyta a szobát, aztán
visszafordult Vanjához.
– Szívesen válaszolunk kérdésekre. Munkákhoz tartozik a
nehéz kérdések megválaszolása. Van érc a hegy alatt? Megéri
kinyerni a tóriumot? Meg fog állítani minket a Környezetvédelmi
Főfelügyelőség? Szokva vagyunk a kérdésekhez. És hogy
megvádolnak minket. Kérnek vizet?
A teli kancsókra mutatott. Sebastian a fejét rázta.
– Köszönöm, nem.
– De nem szeretjük, ha megfenyegetnek – folytatta Cole. – Ha
választ akarnak, akkor meg kell egyeznünk egymással.
Máskülönben keressék fel az ügyvédeinket.
– Miféle megegyezésről beszél? – kérdezte Sebastian
idegesen.
– Hogy amit elmondunk, az a nyomozáson belül marad. Nem
bukkan fel a sajtóban. Röviden: professzionálisan járnak el.
Akárcsak mi.
– Rendben, de akkor válaszokat kérünk, nem pedig valami
vállalati maszlagot – heveskedett Vanja. – Mint amivel az a
bohóc próbálkozott, akivel az imént találkoztunk.
 – Nem fogok mellébeszélni, ígérem – jelentette ki Cole
szárazon. – De attól még nem biztos, hogy tetszeni fog
maguknak, amit mondok. Nem mindenki keresi őszintén az
igazságot.
– A Torsby közelében fekvő Storbråten térséget ismeri? –
kérdezte Vanja.
Cole mosolygott.
– Igen. Ott van az egyik legnagyobb telér Észak-Värmlandban.
Milliárdokat ér.
– Ezért kérték meg az ügyvédjüket, hogy hívja fel Maria
Carlstent, és tegyen ajánlatot a birtokra?
– Hägerre gondolnak a Lex Legalinál?
Vanja bólintott.
– Őszintén szólva nem tudom. A Lex Legalinak az a feladata,
hogy naprakész legyen az esetleges tulajdonosváltásokkal
kapcsolatban minden érdekelt területünkön. Így dolgozunk.
– És maga szerint nem etikátlan felhívni egy gyászoló nőt
néhány nappal azután, hogy a húga egész családját kiirtották? –
kérdezte Sebastian vádaskodón.
Cole ránézett.
– Talán az. De tudják hány alkalommal vezet egy ilyen
beszélgetés eladáshoz? – Az ideges Sebastianra pillantott. –
A legtöbben, akiket felhívunk, úgy reagálnak, mintha nyertek
volna a lottón. Örömmel elfogadják a felajánlott pénzt. Sok
pénzt. Ám ha a nővér szerint ízléstelen dolog volt,
természetesen elnézést kérek érte. De nem maguktól, nem önök
a tulajdonosok, ugyebár.
– Benne van a munkaköri leírásban, hogy mindenkinek
erkölcstelennek kell lennie? – kérdezte Sebastian válaszul. Cole
elmosolyodott.
– Beszéljünk az erkölcsről? Tudja, hogy Svédország jólétének
mekkora része származik a föld alól? Az ipar nagy része erre
épült, ha nem az egész ország. De az emberek nem akarják így
látni. Modern, mindennel felszerelt társadalomban akarnak élni,
de ugyanakkor egy zavartalan természetvédelmi területen. Szép
gondolat. Jól hangzik a kanapén ülve. De nem fogok elnézést
kérni azért, hogy bányászunk, és hasznot húzunk belőle. –
Ezután Cole Vanja felé fordult. – Van még valami?
– Igen, még egy dolog. Ugye sok tulajdonos nyerhetett volna
azon, ha Carlstenék eladják a birtokot?
– Persze. Csak Carlstenék mondtak nemet.
– Kapcsolatba lépett azóta önökkel valamelyikük?
Telefonálgatott, vagy ilyesmi?
– Úgy érti, gyanúsan viselkedett?
– Igen.
Cole az emlékei között kutatott.
– Az egyetlen, aki többször is hallatott magáról, és kérdezte,
meg akarjuk-e venni a birtokát, az az volt, akinek Carlstenéktől
délre esik a területe.
– Thomas Nordgren? – kérdezte Vanja gyorsan. Cole bólintott.
– Pontosan. Így hívják. Nagyon kitartóan érdeklődött az elmúlt
egy évben.
– Ígértek neki valamit? Megállapodtak? – kérdezte Vanja
kíváncsian.
– Azt feleltük, amit mindig szoktunk. Vagy minden területet
megveszünk, vagy egyet sem.
Vanja elhallgatott. A Thomas Nordgren elleni gyanú egyre
erősödött.
– Úgy gondolják, ő az? – kérdezte Cole, helyesen értelmezve
a csendet.
– Mit gondol maga? – dobta vissza a kérdést Vanja.
– Fogalmam sincs. De az emberek sok mindenre hajlandóak
pénzért. Ezt megtanultam. Mi is. De nem gyilkolunk embereket.
Nincs rá szükségünk. Túl sok pénz van a földben ahhoz, hogy
ne szereznénk meg. Előbb vagy utóbb a miénk lesz.
Billy és Jennifer egy üres irodában ültek a kirunai rendőrség
második emeletén. Nagy, négyszögletes téglaépület volt, amely
kívülről sem tűnt másnak, mint nagy, négyszögletes
téglaépületnek. Lehetett volna akár önkormányzat, iskola,
börtön, régi elmegyógyintézet, irodaház, raktár, akármi, annyira
jellegtelenre és unalmasra sikeredett. Mikor Billy a kicsi autóval
bekanyarodott a parkolóba, és meglátta az épületet, a lelke
mélyén azt remélte, hogy a rendőrség nem azon épületek egyike
lesz, amelyeket óvatosan szétszednek, majd újra felépítenek az
új városközpontban, hanem amelyet a földdel tesznek egyenlővé
és örökre eltüntetnek. A kollégái ennél valami jobbat
érdemelnek. Ha valami pozitívumot is kéne mondania az
épületről, az kétségkívül az lenne, hogy nagyobb, mint várta.
A recepción beszámoltak jövetelük okáról, miszerint beszélni
szeretnének valakivel, aki anno a Matti Pejok eltűnésével
kapcsolatos ügynek volt felelőse, vagy legalábbis ismerte a
nyomozást. Némi telefonálgatás után a recepciós felkísérte őket
egy második emeleti irodába, és arra kérte, várjanak.
Tehát most vártak.
Már jó ideje.
Billy épp vissza akart liftezni a recepcióra, hogy megkérdezze,
elfeledkeztek-e róluk, amikor nyílt az ajtó, és egy ötven év körüli
és legalább százötven kilós egyenruhás rendőrnő lépett be az
irodába, kezében egy jól megtömött mappával. Vállig érő,
hollófekete haj, kihúzott szem, vörös rúzsos ajkak. Egy nő, aki
szerette volna, ha a férfiak észreveszik, akit nem zavart, ha
utánabámulnak. Renate Stålnackeként mutatkozott be, és azzal
leült az íróasztal túloldalára.
 – Matti Pejok eltűnésével kapcsolatban érdeklődnénk –
mondta Billy, amikor mindannyian helyet foglaltak.
– A Pejok fivérek, igen – sóhajtott Renate, ezzel is mutatva,
hogy eleget hallott már róluk ahhoz, hogy kitartson egész
életére. Billy megértette, miért: a nő az elkövetkező húsz
percben végigment minden eseményen onnantól kezdve, hogy a
FilboCorp megkezdte tevékenykedését Kurravaarában. –
Megkérdezhetem, hogy a királyi nyomozóhatóság gyilkossági
ügyosztálya miért érdeklődik az ügyükben? – zárta le a
kiselőadást, majd Billyről Jenniferre nézett.
– A cég, amelyik a bányát üzemelteti, egy másik
nyomozásban is feltűnt, amelyikkel éppen foglalkozunk, és ettől
Matti Pejok eltűnése ismét aktuálissá vált – felelte Billy az
igazságnak megfelelően.
– Még valaki eltűnt? – kérdezte Renate.
– Nem, meggyilkoltak egy családot – világosítatta fel Jennifer,
folytatva az őszinteséget.
– És maguk szerint a cég keze van a dologban – állapította
meg Renate.
– Mi csupán minden lehetőséget kivizsgálunk feltételezések
nélkül – magyarázta Billy. – A bányászcég az egyik lehetőség.
– Nem értem, miért mindenki őket akarja megtenni a
rosszfiúknak – mondta Renate, és előrehajolt. – Szerintem igenis
többet kellene bányásznunk. Szükségünk van a fémre, ezzel
mindenki egyetért, és akkor már jobb, ha vannak szabályaink a
környezetre és a munkásainkra vonatkozóan, ahelyett hogy
gyerekekkel bányásztassunk valahol Dél-Amerikában, aztán
meg kihajigáljuk a mérgező maradékot akárhova.
Se Billy, se Jennifer nem óhajtott vitát nyitni a bányaipar
pozitív és negatív oldalairól, így Billy gyorsan elterelte a témát.
– Van másolatuk az adásvételi szerződésről, amit Matti Pejok
írt alá? – kérdezte.
 Renate kinyitotta a mappáját, lapozgatott egy kicsit a
nyomozati anyagban, majd végül előhúzott egy papírt, amit
aztán a vendégei elé tolt. Jennifer és Billy előrehajoltak, hogy
megnézzék a dokumentumot.
– A testvére szerint ez nem Matti aláírása – mondta Billy a lap
aljára bökve.
– Tudom, utánajártunk ennek is – felelte Renate, és két újabb
papírt vett elő a vaskos mappából, majd Billy és Jennifer elé
tette. Az egyik egy autóbérlési szerződés, egy másik pedig
másolat az útleveléről. Mindkettőn Matti aláírása.
– Nem pont egyformák – állapította meg Jennifer, miután oda-
vissza nézegetett egy darabig.
– Miért, maga pontosan ugyanúgy ír alá minden alkalommal?
– replikázott Renate, és szkeptikus pillantást vetett Jenniferre,
amiből a lány megértette, hogy ezt az érvelést már hallotta.
– Többé-kevésbé – felelte ő magabiztosan.
– Mi mindenesetre úgy ítéltük meg, nem akkora a különbség,
hogy bűncselekményt gyanítsunk.
– Elgondolkodtak azon, hogy esetleg kínzásnak volt kitéve,
amikor aláíratták vele a szerződést? – kérdezte Jennifer, és erre
még Billy is felkapta a fejét. Elég jól ismerte Jennifert ahhoz,
hogy tudja, szerinte a rendőrségi munka csupa izgalom és akció
kell hogy legyen. Bűnözőket akart üldözni, minél okosabbak és
felkészültebbek, annál jobb. Össze akarta mérni az erejét a
gonosszal. Sigtunai valósága annyira távol állt ettől az álomtól,
amennyire csak lehet. Billy szerint ez az egész elképzelés az
amerikai akciófilmekből származott.
De még ha tudta is, hogy barátja és kollégája ilyen,
meglepődött, hogy az abban reménykedik, Mattit addig kínozták,
amíg alá nem írta a szerződést.
– Ez megmagyarázná, miért döcögősebb valamivel az írás a
szerződésen – folytatta Jennifer, láthatólag bátorításként
értelmezve Billy furcsálló pillantását.
 – Vagy azzal magyarázható, hogy nehéz döntést hozott meg.
Esetleg nem sima felületen volt a papír, amikor aláírta – hajolt
előre Renate, majd elpakolta az iratokat.
– A Pejok fivérek több túlóráért felelősek, mint Kiruna egész
lakossága. El kell hogy ismerjem, néha annyira elegem volt
belőlük, hogy már-már komolyan azt fontolgattam:
megsemmisítek minden iratot, ami velük kapcsolatos. Alaposan
kivizsgáltuk az egészet, többször is, és semmi sem utalt arra,
hogy bűncselekmény állt volna Matti Pejok eltűnésének
hátterében. – Renate hátradőlt, kis híján kifulladva a monológtól.
Billy és Jennifer egymásra néztek. Renate Stålnacke
hozzáértőnek tűnt, és a hallottak alapján semmi sem bizonyítja
az ellenkezőjét a végkövetkeztetésének.
– Kaphatunk egy másolatot belőle? – biccentett Billy a mappa
felé.
– Már elkészítettem az anyag digitális másolatát önöknek, a
recepción van – felelte Renate.
– Követték a pénz útját? – kérdezte Billy, miközben felállt,
hogy kimenjen az irodából.
– A pénzt egy Matti Pejok nevével ellátott számlára utalták. Ott
is maradt. Hónapokig nem nyúlt hozzá senki, néha ránéztünk.
– Mostanában is? – kérdezte Billy.
Renate üres tekintete mindent elárult.
Egy ideje nyilván nem nézett rá.

Újabb iroda. Újabb várakozás.

Ezúttal a bankban ültek, amely ugyanabban az utcában volt,
mint a rendőrség, alig pár saroknyira. Gyalog mentek, útközben
Billy felhívta Torkelt, és beszámolt neki arról a kevésről, amit
megtudott:
Per Pejok még mindig meg volt győződve arról, hogy
bűncselekmény áll testvére eltűnésének hátterében. A helyi
rendőrség nem osztja a nézetét.
 Még nem volt ideje átnézni a megkapott nyomozati anyagot,
de láthatólag rengeteg időt szenteltek az ügy kivizsgálásának, és
alapos munkát végeztek. De már kitalálta, hogyan tovább,
mindjárt hívja is Malin Åkerbladot.
Torkel itt félbeszakította.
Malin Åkerblad már nem az ügyészük, Torkel épp most
tartóztatatta le. Billy beszéljen az új ügyésszel, Emilio
Torresszel. Egy pillanat. Mielőtt Billy felfoghatta volna, mit is
hallott, egy akcentussal beszélő hang vette át a telefont, aki
bemutatkozott, és megkérdezte, miben segíthet.
Billy elmagyarázta.
Emilio megígérte, segít.
Öt perccel később Billy és Jennifer beléptek a sarokházba,
ahol a Sparbanken Nord foglalt helyet. Bemutatkoztak,
elmagyarázták, mi járatban vannak, és hogy kérnének egy
faxszámot. Aztán bevitték őket egy kis irodába, ahol azóta is
várakoztak. Odakint a Lars Janssonsgatanon néha elment egy-
egy ember, de hogy a város szorgos életet élt volna ezen a
délutánon, azt enyhe túlzás lett volna állítani. Legalábbis itt, ahol
Billy és Jennifer üldögéltek.
Nyílt az ajtó, és belépett egy öltönyös férfi, olyan mosollyal az
arcán, mintha épp most ütötte volna meg a főnyereményt. Az
örömét még az enyhén szólva lelkes kézfogásában is érezték,
midőn Anton Beringerként mutatkozott be, a kirunai iroda
főnökeként, bár dialektusa elárulta: nem innen származik.
– Kapniuk kellett egy faxot a karlstadi ügyészségről – kezdte
Billy, válaszul arra a kérdésre, hogy miben lehet segítségükre.
Anton bólintott.
– Igen, egyik ügyfelünk bankszámlakivonatára lenne
szükségük.
– A kockázat fennáll, hogy már nem az ügyfelük, de
szeretném tudni, mi lett a pénzzel.
 – Természetesen, semmi probléma, kiről lenne szó? –
kérdezte Anton, és a számítógépe felé fordult, ujjai a billentyűzet
felett lebegtek, készen állva.
Billy megadta a nevet, a személyi számot és
bankszámlaszámot, amit az adásvételi szerződésről másolt le.
Anton gyorsan bevitte az adatokat, aztán lenyomta az entert egy
eltúlzott mozdulattal.
– De, még mindig az ügyfelünk, a számla aktív. – Anton lefelé
pörgette az oldalt az egere segítségével, és előrehajolt. – Húha,
sok pénz! – mondta, és Billy és Jennifer felé fordította a monitort,
hogy ők is lássák, közben pedig elmagyarázta, miről van szó.
– Bár nem sok minden történik vele. Körülbelül öt évvel ezelőtt
bejött egy nagyobb összeg, ezt látják itt. – A képernyőre bökött.
– Aztán néhány kisebb tranzakció zajlott le, majd körülbelül egy
évig senki nem nyúlt a pénzhez.
– Akkor jelentették be az eltűnését – állapította meg Jennifer,
amikor meglátta az utolsó tranzakció dátumát a képernyőn.
– Az elmúlt négy év utalásait látják itt, huszonötezer koronát
utalnak át ide havonta. – Anton továbbra is mutogatott, ezúttal
egy számsort. Egy számlaszámot.
– Ez miféle számla? – kérdezte Billy, miközben lejegyezte a
legfontosabb információkat.
– Szerintem azt könnyen kideríthetjük – felelte Anton vidáman,
visszafordította a képernyőt, és ismét gépelni kezdett.
– Eltűnik, nem nyúl a pénzhez egy évig, aztán rendszeresen
kezd kivenni belőle – foglalta össze Billy magának.
– Havi huszonötezer az évi háromszázezer – számolta ki
Jennifer. – Ilyen ütemben a pénz több mint ötven évre elegendő.
– Havi fizetésre gondolsz? – kérdezte Billy.
– Te nem?
– Huszonötezer kitart egy ideig…
– A bankszámla Costa Rica-i, a Scotiabanknál – szakította
félbe őket Anton egy, ha lehet, még szélesebb mosollyal.
 – Ott meg még tovább kitart – állapította meg Jennifer.

A Google és néhány telefonhívás meghozta a kívánt eredményt.

Könnyebben ment, mint remélte. A királyi nyomozóhatóság
gyilkossági ügyosztálya és az Országos Rendőr-főkapitányság
gyakran dolgozott együtt egy kriminálpszichológussal, egy
bizonyos Sebastian Bergmannal. Nem sok mindent lehetett
találni róla a neten, de volt róla egy oldal a Wikipedián:
Sebastian Jacob Bergman Stockholmban és az Egyesült
Államokban tanult. Kriminálpszichológus, aki sorozatgyilkosokra
specializálódott, Svédország legjobb profilozója. Képet is talált
róla. Még ha régebbi képről volt is szó, megismerte a nagyra nőtt
fickót a kissé bozontos hajával. A férfi a bányából és a
kórházból.
Öt Sebastian Bergmant talált Stockholmban, de csak egyikük
rendelkezett a Jacob névvel is. Sebastian Jacob Bergman a
Grev Magnigatan 18.-ban lakott, így oda indult el.
Nehéz volt parkolóhelyet találnia, kénytelen-kelletlen körözött
egy keveset, míg végül talált egy olyan helyet, ahonnan legalább
rálátott a házra. Tekintélyes, sárga kőház, széles ablakokkal,
középen egy óriási kapuval. Exkluzívnak nézett ki. Hátradőlt az
ülésben, és kényelembe helyezte magát. Azt kívánta, bár vett
volna enni- és innivalót, mert alig egy fél liter kóla lapult csak
nála. Most, hogy itt volt, nem akart kiszállni az autóból.
Legalábbis addig nem, míg ki nem fundálja a következő lépést.
Eddig egyszerű. Várni, amíg Sebastian Bergman kimegy a
házból. Aztán követni. Remélhetőleg Sebastian elvezeti a
lányhoz. A tervnek sok gyenge pontja volt, de egyelőre ez tűnt a
legjobbnak. Ismét a ház felé nézett.
Az élet nem igazságos, gondolta.
Egyáltalán nem az, ezt megtanulta az utóbbi időben.
Akik aggodalmaskodtak és óvatosak voltak, megjárták.
 A gyerekek, akik nem érdemelték a halált, szörnyű halált
haltak.
Jó emberek gonosz cselekedeteket vittek véghez.
Az élet nem igazságos, de vannak dolgok, amiket meg kell
tenni.
Ez már csak így van.
Már az első lövéssel túllépett minden határon, de már nem volt
visszaút. Minden, ami most történik, csak utórezgése az első
lövésnek. Semmi több. Csak egyetlen tanú maradt. Aztán végre
vége mindennek. Legalábbis egy időre.
Az órájára nézett. Ivott egy kortyot az édes italból, aztán
visszacsavarta a kupakot. Be kell, hogy ossza, mert érezte,
sokáig fog itt ülni. Csak öt perc telt el azóta, hogy leparkolt, és
hallatlanul lassan telt az idő. Kénytelen lesz csinálni valamit.
Talán jobb, ha kiszáll, odamegy a kapuhoz, és kideríti, be tud-e
menni. Fogalma sem volt, melyik emeleten lakik Sebastian
Bergman. Mondjuk nem is volt szüksége az információra, de
legalább elfoglalja magát. Bemehet, és leolvashatja a bejárati
névlistáról. Áttekinti a helyzetet.
A biztonság kedvéért letette a fekete táskát az anyósülés elé,
majd előrecsúsztatta annyira, hogy kintről ne lehessen meglátni.
Talán ostobaság, de nem kockáztathatja meg, hogy egy járókelő
meglássa a táskát, betörje az ablakot, és ellopja. Nem hibázhat.
Már épp kinyitotta volna az ajtót, amikor mozgolódást látott
egy harmadik emeleti ablakban. Egy kis arc nézett ki rajta.
A látvány az Expressen nagy felbontású képére emlékeztette, és
a farstai házra.
De most színesben, az orra előtt.
Nem kell kiderítenie, melyik emeleten lakik Bergman.
A harmadikon. És nála van a lány.
Vanja jelentett a FilboCorppal való találkozójáról Torkelnek, aki
cserébe elmesélte, hogy épp most adott ki országos körözést
Thomas Nordgren ellen. Malin kihallgatásával nem jutott előbbre,
de remélte, hogy feltűnnek újabb nyomok, ha Thomast már az
egész országban keresik. Mindketten megígérték, hogy
csörögnek, ha új információjuk van.
Szép tavaszi nap volt, Stockholmban sokan csavarogtak.
Sebastiannal együtt lesétáltak a Kungsgatanon, a Stureplan felé.
A férfi még mindig morcosnak és idegesnek tűnt. Vanja szerint
már-már cuki volt, hogy ennyire nem tudta maga mögött hagyni
a Cole-lal való találkozójukat.
Persze gyanította, miért hatott rá így a dolog. A kislány miatt.
Nicole érzelmessé tette Sebastiant. Vanja alig ismert rá. Titkon
azért örült neki: lám, lám, mégiscsak képes törődni más
emberekkel, engedi, hogy mások hatással legyenek rá. Ez
emberivé tette. Vanja pedig szerette, amikor Sebastian emberi
lett. Azok voltak a legszebb pillanatai.
– Gyere, és vacsorázz velem. Velünk, mármint – ajánlotta. –
Úgyis csak később találkozunk Stefannal.
– Telefonál, amint Stockholmba ért.
– Na ugye, gyere, egyél velünk!
– Oké. Rendben, jól hangzik – felelte Vanja.
Pont akkor látta meg őt.
A férfit, akit hónapok óta elkerült.
Ott állt a Hedengrens könyvkereskedés előtt, és a kirakatot
nézte. Talán tudat alatt választotta ezt az utat hazafelé, ahelyett
hogy az utca túloldalán ment volna tovább? Vagy a megszokás
vitte a Hedengrenshez, ahol gyakran válogattak együtt
könyveket? Vanja és a férfi, akit egykor az apjának tartott.
Valdemar.
Alig pár másodperccel később észrevette Vanját, így a lány
nem tudta követni saját parancsát, nevezetesen, hogy fordítsa el
a fejét, és menjen el mellette észrevétlenül.
– Vanja? – kérdezte meglepetten. Gyengén szólt a hangja,
árnyéka volt annak, amilyen lenni szokott. Apa, akarta mondani,
de aztán meggondolta magát.
– Szervusz, Valdemar! – mondta, és megállt. Pár lépés
távolságra álltak egymásról.
Sebastian nem igazán tudta, mitévő legyen. Menjen tovább
vagy maradjon? Mennyire intim most ez a szituáció? Eltávolodott
pár lépésnyire, hogy teret adjon Vanjának, de azért ott maradt.
Valdemar lassan közelebb lépett.
– Hogy vagy? – kérdezte Valdemar olyan hangon, amiben
sokkal több volt ennél a kérdésnél.
– Jól. Sok a munka, mint mindig – felelte Vanja a lehető
legsemlegesebb hangon, amire csak képes volt. Nem akart
érzelmeskedni. – Sebastiant ismered, ugye? – folytatta, és a
kollégája felé bökött.
– Hogyne. Üdv! – mondta Valdemar, és túlzottan is kedvesen
nézett rá.
Sebastian biccentett.
– Üdv, Valdemar!
Vanja örült, hogy Sebastian is vele van. Máskülönben érzelgős
cirkusszá alakult volna a helyzet Valdemarnak köszönhetően, ez
lerítt róla. Sokat öregedett. A bőre már nem volt olyan feszes, az
arca sápadt lett. Ráncok ott, ahol fél évvel ezelőtt még semmi.
De leginkább a szeme változott meg. Eltűnt belőle az életkedv.
Oda az ereje. Tekintetében, amely mindig olyan boldoggá tette
Vanját, csak lemondó bánatot látott.
Szánalmas, megtört öregember.
 – Hiányoztál – mondta végül. Őszintén, a szíve mélyéről.
Vanja örült a bánatának, ezt muszáj elismernie. Hogy nem
csak neki fájt a csalódottság. Hogy nem egyedül szenvedett.
Először nem tudta, mit mondjon.
– Sok a dolgom – szólalt meg végül. Igaz is, meg nem is. – És
szerettem volna békében lenni – fejezte be.
Ez viszont igaz. Ennyit volt hajlandó adni. Valdemar csapta be
őt. Nem az ő hibája.
– Megértem – mondta a férfi bánatosan, és elhallgatott.
Egymásra néztek. Némán. Az egyik sokat akart mondani, a
másik minél előbb távozni akart. Egyértelmű volt tehát, ki fog
győzedelmeskedni.
– Mennem kell – mondta végül, és egész testével mutatta,
indulna tovább.
– Azt hittem… – kezdte Valdemar, és tényleg erőt kellett
gyűjtenie a folytatáshoz. – Azt hittem, anyáddal jártatok a
temetőben.
– Igen, jártunk.
Valdemar reménykedve nézett rá. Most már tudod az
igazságot, olvasta ki a tekintetéből. Most már találhatnál valami
módot arra, hogy magad mögött hagyd az egészet. Találjunk
vissza egymáshoz.
– Egy percig sem hittem neki – Vanja mindenképpen össze
akarta zúzni azt a pillantást.
Valdemar erőtlenül bólintott. Egy pillanatig úgy tűnt, még
mondani fog valamit, de nem sikerült. Valamit, ami mindent
megváltoztatna, és amitől Vanja itt maradna. De nem találta a
szavakat. Vanja ránézett, és közelebb hajolt, majdnem
bizalmasan, de a hangja elutasító maradt.
– Egy bocsánat mondjuk jó kezdet lett volna, csak hogy tudd.
Valdemar bólintott. Megértette.
– Bocsáss meg. Annyi mindent szeretnék megmagyarázni.
 Vanja csak rápillantott. A tekintete elárulta, hogy már késő,
majd határozott léptekkel távozott. Sebastian követte. Néma
csöndben mentek egymás mellett a Riddargatan felé.
– Tehát ennyire rossz most a kapcsolatotok – mondta végül.
Vanja bánatosan bólintott. Egyre nehezebb volt szenvtelennek
mutatkoznia, minél távolabb került Valdemartól.
– A hazugságok elpusztítanak – mondta, bár érezte, hogy
kissé drámaira sikerült a mondandója. – Egy egész életnyi
hazugság.
– Bizonyára okkal tette, amit tett – felelte Sebastian
gyengéden.
– Bizonyára. De az apám volt. Az apák ne hazudjanak.
Sebastian elgondolkodva nézett rá. Őt sem hagyta hidegen ez
a találkozás.
– Nem, de néha talán azért teszik, mert nincs más választásuk
– mondta, és ránézett.
Vanja bólintott.
– Nekem ez nem elég indok ahhoz, hogy meg tudjak
bocsátani.
Sebastian továbbra is őt nézte, mintha mondani akart volna
valamit, de nem találta hozzá a szavakat.
Billy fel-alá járkált a szállodai szobájában. Akárki rendezte is be
egykoron, mert biztos, hogy nem az elmúlt ötven évben történt
az eset, nagyon szerette a fenyőlambériát. A szobában minden
egy rusztikus hegyi fakunyhó hangulatát idézte. A reklám szerint
ez Kiruna legrégebbi szállodája, amit nem volt nehéz elhinni,
elég, ha az ember körülnéz. Billy rákeresett a neten, és
elhatározta, megmutatja Gunillának a TripAdvisor oldalát, hogy
többet ne kelljen olyan szállodában laknia, amely az utolsó előtti
helyet foglalja el a rangsorban. Tulajdonképpen végeztek
Kirunában, de mivel ma már nem indult repülő, és Gunilla is
lefoglalta a szállodai szobákat, itt alszanak.
Amúgy is eseménydús órákat tudhatnak maguk mögött.
A banki látogatás után Billy jelentett Torkelnek, aki megígérte,
hogy megmozgat minden követ, aminek eredményeképpen alig
fél órával később Ingrid Ericsson telefonált a gazdasági
bűncselekményeket vizsgáló nyomozóhatóságtól, és az iránt
érdeklődött, miben segíthet Billynek. Billynek ismerősen csengett
a név, és valamiért Vanjához kapcsolta, de nem szentelt neki túl
sok gondolatot, inkább elmagyarázta, hogy ki kellene deríteni,
kié egy Costa Rica-i számla a Scotiabanknál, és megtudni, vajon
aktív-e. Ingrid előrebocsátotta: jobb, ha felkészül, nehéz a Costa
Rica-i törvények miatt ilyesmit kideríteni. Billy megkérdezte,
könnyebb-e, ha egy névvel is tud szolgálni, amit a
Scotiabanknak csak meg kell erősítenie? Talán, Ingrid nem ígért
semmit, de majd próbálkozik.
Három órával később, amikor Jenniferrel épp korai
vacsorájukat fogyasztották, és a szuperhősös filmeket
rangsorolták, Ingrid visszahívta. Szerencséjük volt. Mivel csak
egy nevet kellett megerősíteni, a Costa Rica-iak szokatlanul
segítőkésznek bizonyultak. Igen, Mr. Pejoké a számla, aktív, és
egy Visa kártya tartozik hozzá. Az utolsó tranzakció két nappal
ezelőtt történt. Ingrid ugyan nem tudta meg sem Mr. Pejok címét,
sem telefonszámát, de átküldte Matti útlevélképét, amit a
lakásán találtak az eltűnése után, és a Costa Rica-i banki
alkalmazott megerősítette, valóban, a képen Mr. Pejok látható.
Billy megköszönte, és letette a telefont. A kirakós darabjai a
helyükre kerültek, és azt mutatták, amit Billy a banki látogatás
óta gyanított.
Matti megadta magát.
Megvásárolták.
Mindennek és mindenkinek van ára.
Mattié körülbelül 15 millió korona.
Az egyetlen, amire Billynek még választ kellett kapnia, hogy
vajon miként jutott Matti Costa Ricába útlevél nélkül? Elvégre azt
megtalálta otthon nála a kirunai rendőrség. Billynek volt egy
másolata a nyomozati anyagban, amely a szállodai asztalán
feküdt. 2014 novemberéig érvényes az útlevél.
Újabb telefonhívás. Ezúttal Renatét hívta, aki megígérte, hogy
gyorsan utánanéz, mi a helyzet útlevél-fronton, és aki fél órával
később, amikor Jennifer épp megpróbálta rábeszélni Billyt a
bowlingozásra, némi szégyenkezéssel a hangjában visszahívta.
Valóban, Matti Pejok bejelentette, hogy ellopták az útlevelét, és
újat csináltatott alig egy hónappal az eltűnése előtt. Amikor a
rendőrség megtalálta az útlevelet a házkutatás során, magától
értetődőnek találta, hogy nem külföldön tűnt el. Renate
köntörfalazás nélkül beismerte, nem ellenőrizték, hogy a
megtalált útlevél volt-e bejelentve ellopott és érvénytelen
iratként. Elmondta, hogy most nemcsak azért haragszik magára,
mert a lehető legrosszabb arcát mutatja a királyi
nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztálya előtt, de leginkább
azért, mert ha ezt anno rögtön ellenőrzi, újabb bizonyítékot
kaptak volna arra, hogy Matti szabad akaratából tűnt el, és
megspórolt volna magának egy csomó felesleges munkát.
Mikor Billy és Jennifer tisztázott mindent, visszaautóztak
Perhez.
De mielőtt megtették volna a húsz kilométernyi utat odafelé,
alaposan átbeszélték a dolgot. Jennifer nem volt benne biztos,
hogy tényleg el kell-e mondaniuk. Elvégre Per nyilvánvalóan
már-már istenítette Mattit. Jogukban áll-e összetörni a testvéréről
alkotott képét? De Billy azon a nézőponton volt, hogy jobb tudnia
az igazságot, mint azzal a tudattal járni körbe-körbe, hogy Matti
meghalt, és itt van eltemetve valahol. Így sosem lelne
nyugalmat.
Úgy lett hát, ahogy Billy akarta.
Per ezúttal is odakint várt rájuk, és nem mutatta semmi jelét
annak, hogy be akarná hívni őket a házba, ahol a kutyák még
mindig ugattak. Érdeklődött, mit akarnak, és mindketten látták,
hogy belesápadt, amikor Billy beszámolt neki mindarról, amit az
utolsó látogatásuk óta megtudtak. Többször is a fejét rázta,
mintha egy percig sem akarná elhinni a Billy által felvázolt
helyzetet, aztán meg fennakadt azon, hogy nem is beszéltek
Mattival. Nem tudhatják biztosan, hogy Costa Ricában van.
Talán valaki más az. Hogy kicsoda, arról fogalma sincs. Biztos
valamelyik céges fazon.
Billy elmondta, hogy a Costa Rica-i bank azonosította Mattit
egy fénykép alapján. Per nem akarta hinni. Matti maga volt a
megtestesült ellenállás. Pontosan, próbálkozott Billy, mivel ő
vezette az ellenállást, nehezére esett volna maradni, amikor
mégis beadta a derekát, ezért inkább „eltűnt”.
Costa Ricába.
Biztosak benne.
Nem volt már mit mondani. Billy és Jennifer visszafordultak az
autóhoz, amikor Per megállította őket.
– Mit kapott azért, hogy mindenkit becsapjon?
 Billy megmondta. Durván tizenöt milliót. Per csak bólintott, és
visszament a házba.
Amikor elhajtottak, Billy úgy gondolta, mégis Jenniferre kellett
volna hallgatnia. Pernek valószínűleg jobb lett volna, ha nem
tudja meg az igazat.
Eseménydús órák voltak tehát.
Billy telefonja megcsörrent. Először figyelmen kívül akarta
hagyni. Elege lett a telefonokból egy időre. De azért felvette.
Felragyogott az arca, amikor meglátta, ki az. Jennifer.
– Van egy lőpálya a rendőrségi székház pincéjében. Jössz?
A férfi biztosra vette, hogy a lány most is rendőri felügyelet alatt
áll. A kérdés már csak az, milyen az a felügyelet. Csak a
lakásban van személyzet, vagy odakint is? A közeli autókat
nézegette, egyikben sem látott senkit. De idebentről csak a
környéket látja, nehéz többet megállapítani egy parkoló autóból.
Végül úgy határozott, gyalog tesz egy nagyobb kört. Ez persze
azt jelenti, hogy megmutatja magát, gondolta frusztráltan. De
nem látott más lehetőséget.
Tudnia kell, hogy néz ki az ellenfél.
Kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Figyelt rá, hogy minden
mozdulata nyugodt és természetes legyen, amennyire csak
lehet. Nem akart kitűnni, és felhívni magára a figyelmet.
Végignézett a közelben parkoló autókon, az utca mindkét
oldalán. Árnyakat vagy mozgást keresett.
Eddig semmi.
Bezárta az autóajtót, és nyújtózott. Jó érzés volt végre felállni.
Fájt a háta a sok egy helyben üléstől. Kissé távolabb, az utca
másik oldalán egy fekete furgon állt. Eltekintve a hátsó ajtaján
levő S betűtől, nem volt rajta más felirat, és a parkoló autók
közül ez volt az egyetlen, amelyikben szimatoló rendőrök
ülhettek. Alaposan utána kell járnia. Elindult, kiélvezve az első
lépéseket. Úgy döntött, egyenesen továbbmegy a bal oldali
járdán maradva, egész a Storgatanig, ott átkel az út túloldalára,
és visszafelé elhalad a fekete autó előtt. A terve folytatásában
körbejárja majd az egész negyedet, egészen a Riddargatanig,
ismét keresztezi az utat, és visszaér a saját autójához, pont, ahol
most áll. Elsősorban az utcán parkoló autókat figyeli, és a 18-as
számmal szemben levő házak ablakait. Ha az ő feladata lett
volna védeni a lányt, nyilván odaült volna, ahonnan a legjobban
rálát a lakásra.
Ráérősen haladt a Storgatan felé. Mivel nem akart fel-alá
járkálni, a legegyszerűbb, ha lassan sétál. Egy idős nő
kanyarodott ki az útra, és indult meg vele szemben. Az autók
eddig hálistennek üresek voltak, így néha fel mert nézni a bal
oldali házakra. A tükröződés miatt szinte semmit sem lehetett
kivenni a sötét ablakokban, így kénytelen volt belátni, hogy nem
lehet benne teljesen biztos, vajon nem ül-e mögöttük valaki.
Elhaladt a nő előtt, még egy kedves biccentést is megengedett
magának. Egy mosolyt kapott válaszul, aminek roppantul örült.
Kiért a Storgatanra, és átment a másik oldalra. Jobbra
kanyarodott, és azonnal a furgonra fókuszált, amihez egyre
közelebb ért. Sötét szélvédőjén nehéz volt átlátni. Változtatott a
tervén, és úgy határozott, a furgon előtt fogja keresztezni az utat.
Így lesz rá a legnagyobb esélye, hogy feltűnés nélkül be tudjon
nézni az autóba. A járdán nem jött senki, csak egy taxi
kanyarodott be a Riddargatanról és haladt felé. Tökéletes.
Növelte a sebességét, gyors léptekkel sietett a furgon felé és
pont előtte lépett le a járdáról, majd oldalra nézett, mintha azt
akarná ellenőrizni, hol tart a taxi, mielőtt átkel az úttesten.
Remek szögben tudott benézni a sofőrfülkébe, ami üresnek tűnt.
Elégedetten ment át az utca túloldalára, a saját autójához. Már
épp folytatta volna útját a Riddargatan felé, hogy arrafelé is
tegyen egy hasonló ellenőrző kört, amikor meglátta őket.
A férfit, akit keresett, és a fiatal rendőrnőt.
Pont most fordultak be a Grev Magnigatanra. Szerencsére a
másik oldalon állt, és ő látta meg őket először. Lebukott egy autó
mögé. Követte a tekintetével a párost a koszos hátsó ablakon
keresztül. Határozott léptekkel haladtak a kapu felé. Talán ők
voltak a váltás, gondolta, mikor látta, hogy bemennek. Várni fog.
Egy új terv körvonalazódott előtte. Csak először meg kell
bizonyosodnia…
– Maria! Én vagyok az! – kiáltotta Sebastian, amikor belépett az
előszobába. Vanja is jött utána, továbbra is kissé erőtlenül a
Valdemarral való találkozás után. Nyugtalanította Sebastiant,
hogy nem kapott választ a lakásból, ezért besietett a konyhába.
Maria ott ült Nicole mellett, sápadtan és csöndben.
– Maria, történt valami? – kérdezte, ahogy meglátta őket.
– Megint rajzolt – mondta Maria nyugtalanítóan csendesen, és
Sebastian szemébe nézett.
– Megnézhetem? – kérte Sebastian aggódva, és felvette a
fehér papírt, amely fejjel lefelé feküdt előttük az asztalon.
A kép ugyanannyira lesújtó volt, mint az előző. Nicole
továbbhaladt az időben. Ezúttal a konyhában állt. Egy szépen
megrajzolt kisfiú feküdt a padlón. Az egyik karja majdnem
kiszakadt a vállából, kicsavarodva feküdt mellette. Mindenütt vér.
A piros filcet olyan sokat használta, hogy az utolsó vonások már
elhalványodtak a falon, mintha kifogyott volna. Maria könnyes
szemmel nézett rá.
– Georg az, ugye?
Sebastian lassan bólintott.
– Az éjszaka folyamán is rajzolt, de azt még nem mutattam
meg neked – mondta lassan.
– Miért nem?
– A húgod van rajta.
Maria lesütötte a szemét, teljesen összetört.
– Ugyanennyire rémes?
Sebastian odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Talán ostobaság volt, de meg akartalak védeni – mondta
szeretetteljesen.
– Nem akarom látni – felelte.
Bánatosan nézett Sebastianra, aztán visszafordult a csöndes,
mozdulatlanul ülő lánya felé, aki aprónak és sápadtnak tűnt.
 – Mikor lesz már vége? Meddig kell ebben a szörnyű világban
maradnia? – kérdezte Sebastiantól, mintha könyörögne. – Ez
rettenetes.
– Őszintén mondom, hogy nem tudom – simogatta meg
óvatosan Maria vállát.
Vanja bejött a konyhába, némán felemelte a rajzot, és
alaposan megnézte. Megint elcsodálkozott a lány képi
memóriáján. Nem hagyott ki egyetlen fontos részletet sem. Még
a saját véres lábnyomait is odarajzolta.
– Gondolkodtam – mondta Sebastiannak, és a papír felé
biccentett. – Szerintem ezeket bizonyítékként kell kezelnünk.
– Persze.
– Akkor magammal kell vinnem őket.
– Tedd azt.
Sebastian elengedte Maria vállát, és Nicole felé fordult.
– Gyere, gondoljunk valami másra egy kicsit!
Felemelte a kislányt, és elindult a nappali felé.
– Kapcsoljuk be a tévét. Biztos szívesen nézel valami vidámat,
ugye? – kérdezte Nicole-tól, és alaposan megölelgette. Vanja
nézte őket, ahogy kimentek. Nicole karját a férfi nyaka köré
fonta, úgy viszonozta az ölelést.
Talán azért, mert épp most találkozott vele, vagy azért,
ahogyan Nicole ölelte Sebastiant, Valdemar jutott eszébe.
A férfi, akit egykor ő is így ölelt.
A lőpálya kisebb volt, mint amelyikre otthon, Stockholmban
jártak, de mit is vártak? Öt boksz egy sorban, öt fél alak tizenkét
méterrel arrébb. Az egész terem világos fából készült, egy
hatalmas szauna benyomását keltette, beépített neoncsövekkel
a mennyezeten. A fémajtó becsukódott mögöttük, amikor az
állomás parancsnoka, aki beengedte őket, tájékoztatást adott az
eljárásról és a biztonsági előírásokról, majd elővette a
felszerelést.
– Felpörgessük egy kicsit? – kérdezte Jennifer, amikor levette
a zajvédőt a rúdról, amin lógott. – Három tár, aki a legrosszabbat
lőtte, veszít.
– Mennyit teszünk fel? – mosolygott Billy.
– Egy százast.
Jennifer visszajött, és átadott egy sárga zajvédőt Billynek is.
– Tartom.
Billy feltette a zajvédőt, bement a bokszba, és elővette a
pisztolyt. Kivett egy tárat a jobb kéz felőli kis fiókból, és töltött.
Kellemes érzés cikázott át rajta, amikor hallotta a kattanást, ami
megerősítette, hogy a tár a helyére került. Kibiztosította.
Egy töltött fegyver van a kezében.
Egy halálos fegyver.
Jennifer már elkezdett lőni. Hallotta az elfojtott hangokat,
ahogy a lány lő újra és újra, nyugodt tempóban. Rápillantott a
céltáblájára. Minden golyó a legbelső körbe érkezett. De elég, ha
csak egy pillanatra szakad meg a figyelme. Egyetlen golyó, ami
ha félrecsúszik, veszít.
 Billy felvette a pozíciót, felemelte a .40-es SW-jét, és lőtt.
Tökéletes találat. Megismételte a mozdulatsort, majd gyors
egymásutánban kilőtte a többi tizenegy golyót.
Leeresztette a pisztolyt, kivette az üres tárat, majd lecserélte
egy telire.
Kibiztosít, pozíció, fegyver a magasba.
A negyedik lövés után Billy észrevette, hogy a gondolatai
elkalandoztak. Nem mintha nem figyelt volna oda. Épp
ellenkezőleg. Mintha közelebb került volna mindenhez.
Tisztábban látta a célpontot, HD-ben, kristálytisztán. Alakot
öltött.
Charles Cederkvist a helikopter fényszórójában.
Véresen, kimerülten az autóbaleset után.
Billy lőtt.
Az első golyó mellbe találta Cederkvistet. Egy kerek vérfolt az
ingen, ami gyorsan terjedt. A második golyó a piros közepébe.
Még több vér. De Charles Cederkvist állva maradt. A szívébe lőtt
golyók meg kellett volna hogy öljék, de állt. Billy újra lőtt. Még hat
golyó fúródott a mellkasába, az ingét teljesen átitatta a vér, a
földre csöpögött.
Végül Cederkvist összecsuklott.
Billy leeresztette a pisztolyt.
Kifulladva. Megfeszülve.
Visszatért a bokszba. A tizenkét méter távolságba. Vett egy
nagy levegőt, aztán lassan kilélegzett a száján át, miközben a
pulzusa apránként normalizálódott. Ismételten mély levegőt vett,
érezte, ahogy a vállai ellazulnak, aztán szokott mozdulattal tárat
cserélt.
Kibiztosít, pozíció, fegyver a magasba.
Most már célzáskor megváltozott a célpont. A kép Cederkvist
és Edward Hinde között szokott változni, a férfiak között, akiket
megölt. De ez most valaki más . Nem tudta, kicsoda.Nem is
érdekelte.
 Lőtt.
Hallani vélte, ahogy a golyó belefúródik az előtte álló testbe.
Látta, ahogy csontokat tör szét, és szöveteket roncsol, ahogy
áthalad a testen, míg végül kitör a háton, és vért fröcsköl a falra.
Billy újra lőtt. Golyó golyó után, a fehér mellkas közepébe.
Kilenc, tíz, tizenegy… Billy mély levegőt vett, visszatartotta, pár
centivel megemelte a pisztolyt, és az utolsó golyót a fehér
homlokba lőtte. A fej hátrarándult a lövés erejétől, a térd
megadta magát. Az előtte álló ember hangtalanul összeesett.
– Az utolsó egy százasodba kerül!
Jennifer bizonyára kiabált, mert a zajvédő ellenére is hallotta
őt. Megfordult, és ugyanazzal a mozdulattal levette. A lány a
fafalnak támaszkodott, diadalmas mosollyal, karba tett kézzel.
Billy visszatette a pisztolyt a kijelölt helyre, hozzá lépett, egyetlen
szó nélkül megragadta, és szájon csókolta.
Jennifer meglepett hangot adott ki, Billy érezte, ahogy egy
pillanatra megmerevedik, aztán viszonozza a csókját. Átölelte
Billyt, száját kinyitotta, engedte, hogy nyelveik találkozzanak.
Billy erősebben préselte magát hozzá, az sem érdekelte, ha érzi
az erekcióját a hasán. A lány nyelve mélyen a szájába hatolt.
Billy egyik kezét a nyakára tette, és közelebb húzta magához,
míg a másikkal a derekát kereste, felhúzta a pulóverét, és kezét
a meztelen bőrére tette. Jennifer halkan felnyögött. Szaporábban
szedte a levegőt. Visszahúzta a kezeit, és elkezdte kigombolni
Billy ingét anélkül, hogy a szájuk egy pillanatra is elvált volna
egymástól. Billy érezte a lány meleg kezét a mellkasán, a hasán,
aztán hogy elkezdi kigombolni a farmerját.
Jennifer abbahagyta a csókolózást, arcát Billy arcához
támasztotta, és a fülébe lihegett. Szorosan hozzásimult a
férfihoz. Billy kinyitotta a szemét. Mintha valami történt volna,
amikor ajkaik elváltak egymástól. Elvette kezét Jennifer hátáról,
és gyorsan hátralépett.
– Bocsánat – hátrált, amennyire csak tudott a kis bokszban.
 – Mi történt? – kérdezte Jennifer értetlenül. – Mit csináltam?
– Semmit… Csak nem lehet – válaszolta Billy, és elkezdte
visszagombolni az ingét, ami okot adott arra, hogy ne kelljen a
lány szemébe néznie.
– Te csókoltál meg…
– Igen, tudom, de nem lehet – szakította félbe Billy. –
Sajnálom.
Jennifer beharapta a száját, és közelebb lépett hozzá.
– Ismered a mondást: „Ami Kirunában történik, az Kirunában
is marad…”
– Nem, nem így működik…
Billy felemelte a kezét, és még jobban elhúzódott. Szégyennel
és megbánással teli pillantással nézett Jenniferre.
– Oké… – Jennifer is hátrált egy lépést.
– Tudod… meg fogok nősülni – mondta Billy, hogy megtörje a
kínos csöndet.
– Igen, tudom.
– Ha nem lenne My, ha nem nősülnék, akkor…
– Tudom, nem kell magyarázkodnod… Megértem.
Újra csönd lett. Olyan csönd, hogy Jennifer először hallotta
meg a szellőzők hangját és a neoncsövek halk surrogását.
Megköszörülte a torkát, és ismét karba tette a kezét.
– Hát ez… – újabb torokköszörülés, ezúttal mintha
visszanyerte volna a hangját. – Hát ez… a kellemes talán rossz
szó, de… azért jólesik tudni, hogy nem csak én akarnám.
– Nem, nem csak te. De nem lehet. – Billy tekintetéből sütött,
hogy igazat beszél.
– Tudom. Sebaj.
Újra csönd lett, de ezúttal nem olyan kínos. Inkább bánatos,
mintha a megélni vágyott pillanat elveszett volna, és tudták, hogy
sosem élhetik meg újra.
– Attól még tartozol egy százassal – próbálkozott Jennifer egy
mosollyal.
 Billy bánatosan bólintott. Ajánlhatott volna egy visszavágót
vagy duplázást, megpróbálhatta volna visszaállítani a
kapcsolatukat a normálisba, amilyen a csók előtt volt, de mára
elege lett a fegyverekből.
Sebastiannak végül sikerült behoznia a gyerekcsatornát a
nappaliban lévő tévén. Ott ült Nicole mellett a kanapén, és együtt
nézték. Vanja sosem hitte volna, hogy rajzfilmnézés közben
figyelheti egyszer Sebastiant. Maria is összeszedte magát, és
elkezdett főzni. Vanja nem volt különösebben éhes, de segített
neki bolognait készíteni. Az egész helyzet különösnek tűnt.
Mintha Sebastian új barátnőjével találkozott volna, gondolta. Egy
kis dumcsi a csajok között a konyhában. Nemsokára
vacsoráznak, bort isznak, a nyári terveikről és más banális
dolgokról beszélgetnek. Annyira tipikus Sebastian Bergman-
helyzet ez. Egy tanú és az anyja, akik titkos lakhelyre szorultak,
és családi vacsorába fordultak.
– Régóta ismered Sebastiant? – kérdezte Maria kíváncsian,
miközben paradicsomot vágott a szószhoz. Vanja odafordult.
– Nem annyira. Pár éve talán.
– De nem rendőr, ugye?
– Nem, kriminálpszichológus.
– Igen, mondta. Még sosem találkoztam olyasvalakivel, mint ő.
Vanja csak barátságosan bólintott. Kissé kínosan érezte
magát, mivel látta már, hova fog kilyukadni a beszélgetés.
– Szerintem fantasztikus ember – folytatta Maria. – Nem is
tudom, mihez kezdtünk volna nélküle. Az, hogy Nicole ennyire
kötődik hozzá, egészen hihetetlen.
– Igen, nagyon ért az emberekhez – állapította meg Vanja
szárazon, és remélte, hogy Maria megérti, ironizál. Nem értette
meg.
– És annyira bőkezű – áradozott tovább Maria. – Már csak az
is, hogy itt lakhatunk nála.
 – Praktikus, ha az embernek van egy vendégszobája.
– Nem ott alszunk – mondta Maria kissé szégyellősen, és
szeme sarkából Vanjára sandított.
– Nem-e? – kérdezte Vanja.
– Vele alszunk. Nicole jobban alszik közöttünk –
egyértelműsített Maria.
Vanja csak bámult. Mit makog ez a nő? Egy ágyban alszanak?
Mintha Maria is most hallotta volna meg először, amit mondott.
Elpirult.
– Mármint nem úgy. Csak együtt alszunk. Nicole kedvéért.
– Nekem ehhez tulajdonképpen semmi közöm – mondta
Vanja.
– Még sosem találkoztam hozzá hasonló férfival – ismételte
meg Maria szeretetteljesen.
Vanja fagyosan mosolygott, és félbeszakította.
– Nem, nyilván nem. Bocsáss meg. Beszélnem kell vele. El
kell mondanom neki valamit. A nyomozással kapcsolatban.
Vanja kiment a konyhából, Maria meglepetten nézett utána.
– Sebastian? Ráérsz egy percre?

Magával húzta Sebastiant a dolgozószobába. Bezárta az ajtót.

Sebastian rögtön látta rajta, hogy feldúlt, és valami nem stimmel.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte, amint Vanja bezárta az ajtót.
– Mi a francot művelsz? – sziszegte.
– Mi van?
– Ezekkel odakint. Akikért felelsz. Együtt alszotok,
hármasban?
Sebastian sok mindenre gondolt, hogy miről beszélhetnek a
konyhában, de erre pont nem. Nem állt készen erre a
beszélgetésre. Legjobb lesz lezárni, amilyen gyorsan csak lehet.
– Semmi közöd hozzá – felelte olyan hangon, ami azt jelezte,
vitának helye nincs.
 – De, van – folytatta Vanja. Sebastian nem úszhatja meg ilyen
könnyen. – Etikátlan. Egy anya és a lánya, akikkel
munkakapcsolatban vagy!
– Megmentettem Nicole-t – Sebastian kitárta a karját, és
megemelte a hangját. – Kötődik hozzám! Segítek neki.
– Nem gondoskodásról van itt szó. Hanem rólad. Meg a
szükségleteidről. – Vanja közelebb lépett hozzá, és lehalkította a
hangját. – Láttam, ahogy megsimogatod a lány fejét, amikor
elmész a közeléből. Bekiabálsz nekik, hogy hazajöttél.
Vacsorára hívtál engem „hozzánk”. Mintha a kis családod lenne.
– Baromira nagy tévedésben vagy – jegyezte meg Sebastian.
– Igen? Együtt alszol velük!
Sebastian érezte, hogy fogytán a türelme. Ideges lett. Dühös.
– Csak azért támadsz most rám, mert találkoztál az apáddal,
és nem tudsz…
– Ez nem rólam szól – utasította el Vanja azonnal. Sebastian
nem fog belefolyni a magánéletébe. Vanja nem olyan, mint ő. El
tudja különíteni a magánéletet és a munkát. – Ez a te
mértéktelenségedről szól. Nem látod a különbségeket. A munka
és a magánélet között, az érzéseid és a szükségleteid között.
Ezért fekszel le mindenkivel. Ezért szereztél magadnak hirtelen
egy családot. Támogatnod kell őket, Sebastian. Felebarátként
eljárni. Nem pedig kihasználni őket, amikor a leggyengébbek. Te
beteg vagy!
Sebastian csak nézte. Állhatnak itt, és veszekedhetnek a nap
hátralevő részében. De ezt nem akarta. Nem bírta. A hirtelen
felcsapó düh lefolyt róla, és csak fáradtság maradt utána.
– Nem használom ki őket – mondta halkan, de érthetően. –
Segítek nekik, és ha nem látod ezt, arról igazán nem én tehetek.
Vanja mély levegőt vett. Ő is belefáradt az egészbe. Akár két
bokszoló a menet végén.
– Jó, mondjuk azt, hogy miattuk csinálod. Csak segíteni
akarsz. Elmesélted Mariának, hogy elvesztetted a saját
lányodat? Hogy Nicole majdnem ugyanolyan korú, mint amennyi
ő lenne most?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert semmi köze ehhez a mostani helyzethez. Nem erről
van szó. Nem Sabinéről…
Leroskadt az irodai székébe. Sabine húzta le őt, ő tette
védtelenné. Vanja megértette, hogy telibe talált. Még
gyengédebbnek próbált hangzani. Meg akarta értetni vele. Nem
csak hadakozni.
– Rémes körülmények között vesztetted el a családod. Akárki
vagy, akármit teszel, az a pillanat határoz meg téged. Ha nem
látod, hogy ez Sabinéről szól, vak vagy. Márpedig nem vagy az.
Jól tudom.
Sebastian nem válaszolt. Csak nézte.
– Ha tényleg kedveled őket, legyél profi. Profi. A segítségedre
van szükségük. Te legyél itt nekik, de ők ne legyenek itt neked.
Érted? Ő nem Sabine.
Csönd lett egy pillanatra. Sebastian kihúzta magát, és kifújta a
levegőt.
– Értem. Értem, mekkorát tévedsz.
Felállt és kiment. Vanja utánanézett. Gondolta, követi őt, de
megcsörrent a telefonja.
Stefan Andrén volt az. Azonnal tudna találkozni. Már ha
Vanjának nincs fontosabb dolga.
Nem volt neki.
Nyílt a kapu, az autóban ülő férfi kihúzta magát. Fájt a dereka.
Nem is akart gondolni rá, mennyi ideje ült itt, és figyelte a
bejárati ajtót.
Vannak dolgok, amiket meg kell tenni.
Ő volt az. Vanja.
Egyedül, de határozott léptekkel távozott. Ez meg mit
jelenthet? Hogy a pszichológus az egyetlen, aki a lakásban van
a lánnyal meg az anyjával?
Nagyon kellett pisilnie.
Együtt jöttek ők ketten, Vanja és Sebastian, de nem azért,
hogy leváltsanak valakit a lakásban. Persze, jöttek-mentek az
emberek, miután ők felmentek a lakásba, de az ösztönei azt
súgták, egyik sem rendőr volt.
Lehet, hogy nincs is rendőri védelem a lakásban?
Ha az ember végiggondolja, nem annyira valószínűtlen.
A lányt Torsbyből egy biztonságos stockholmi címre vitték.
Amiről aztán kiderült, hogy nem biztonságos. Az Expressen
újságírói megtalálták. A leleplezés után a lány Sebastian
Bergmanhoz költözött. Nem egy másik biztonságos címre,
hanem valakihez, aki részt vesz a nyomozásban. Lehetett azért,
mert nem bíznak a saját szervezetükben? Féltek, hogy valaki
szivárogtat?
Atyaég, mennyire kell pisilnie!
De nem szívesen szállt volna ki az autóból. Fogalma sincs, hol
lehet a környéken nyilvános vécé, kapualjba meg nem óhajt
vizelni. Pillantása az üres kólásüvegre esett a fekete táska
mellett, amely az anyósülés előtt hevert a padlón.
Vanja kiért a Strandvägenre, és jobbra kanyarodott.
A Radisson Blu Strand Hotel, ahol Stefan André megszállt, és
amelynek a halljában találkoznak, Nybroviken másik oldalán
helyezkedett el, alig tíz perc sétára Sebastian lakásától.
Elment a Svenskt Tenn lakberendezési áruház előtt, és
benézett a kirakatba. Semmije sem volt ebből az üzletből
odahaza. A legtöbb termékük meghaladta a pénztárcája által
nyújtott lehetőségeket. Annának és Valdemarnak volt egy tálcája
Josef Frank-elefántokkal; amikor kiskorában ágyba kapta a
reggelit, mindig ezen étkezett. Volt még két üveglámpájuk, a
lámpaernyőkön szintén Josef Frank-motívumokkal. Talán más
cuccuk is lehet innen, Vanja nem tudta, és kissé fel is
bosszantotta, hogy eszébe jutottak. Nem elég, hogy találkozott
Valdemarral korábban, már egy vacak bolt előtt sem tud úgy
elmenni, hogy ne a hazug „szüleire” gondolna? Lekanyarodott, át
akart kelni az úttesten és a villamossíneken, hogy a boltmentes
oldalon sétáljon tovább, amikor csörögni kezdett a telefonja.
Torkel.
– Szia, mi újság? – vezette be.
– Minden oké, azt hiszem – válaszolta Vanja. – Épp úton
vagyok Stefan Andrén szállodájába, hogy beszéljek vele.
– Remek, mert mi visszaértünk a kezdőpontra. – Torkel nem
tudta leplezni a csalódottságot a hangjában. – Elértük Thomas
Nordgrent.
– Hol? Hol volt?
– A koppenhágai vámosok kapták el. Csak akkor látták meg,
hogy körözzük, amikor bevitték, és rögtön telefonáltak.
– Mit keresett Koppenhágában?
 – Törökországból jött vissza. Kis extrapoggyásszal, némi
cannabisszal.
– Saját használatra vagy eladásra?
– Mindkettő egy kicsit, ha jól értettem. A gazdasági helyzete
nem épp a legjobb, ahogy azt már megállapítottuk. Szóval
valószínűleg eladott volna egy keveset, a maradékot meg
elszívta volna, hogy megfeledkezzen arról, nyakig szarban van.
– Torkel szünetet tartott. – De nem is ezért telefonálok.
Vanja nem válaszolt. Körülbelül tudta, mit fog Torkel mondani.
Ha visszakerültek az elejére, az csak egy dolgot jelenthet.
– A gyilkosság előtti kedden utazott Törökországba –
erősítette meg Torkel az gyanúját.
– Nem ő az – állapította meg Vanja.
– Nem ő az.
Vanja felsóhajtott, és megállt.
– Ezek szerint Åkerbladot is elengedjük?
– Már megtettem.
Vanja azt szűrte le a két rövid szóból, hogy igazából ez fájt a
legjobban Torkelnek. Megint csak sóhajtott. Ha azt mondanánk,
hogy megint a nulláról indulnak, az túl szép megfogalmazás
lenne. Ők mínuszban vannak. Keményen kell dolgozniuk, hogy
felérjenek nullára.
– Hívlak, ha beszéltem Andrénnal – mondta, és letette a
telefont. Továbbment. Közeledett a szállodához. Stefan Andrén
remélhetőleg valami értelmessel áll elő.
A férfi hátrafordult, és letette a sötétsárga folyadékkal teli üveget
a hátsó ülés elé a padlóra. Kissé meglepődött, mennyire
méltatlan érzés üvegbe vizelni egy autóban, és nem akarta, hogy
bármi is erre emlékeztesse.
Ehelyett ismét a megfigyelt házra összpontosított. Ha a
rendőrség nem bízik a saját szervezetében, akkor valószínűleg
csak kevés beavatottnak mondták el, hol van a lány.
Ha nyolcóránként két rendőr váltja egymást a lakásban, az
naponta hat. És nyilván nem ugyanazok. Az tíz-tizenkét ember,
akik aztán isten tudja hány embernek mesélnek arról, hogy ők
őrzik a kislányt, aki tanúja volt a rémes torsbyi gyilkosságoknak.
Minél többen vannak, annál nagyobb az esély a
szivárogtatásra.
Megkockáztatnának ilyesmit? Hogy valaki, direkt vagy sem,
leleplezze a rejtekhelyet?
Hiszen már így is kétszer próbáltak az életére törni. Nem
tudta, vajon a rendőrség tud-e a Medve-barlangi akciójáról, de a
kórházi akcióról mindenképp tudnak.
Minél többet gondolkodott, annál inkább meggyőződött
elmélete helyességéről.
Nincsenek őrök a lakásban.
Nincs fegyveres rendőri védelem odafent a kislány mellett.
Most, hogy a fiatal rendőrnő elment, már csak hárman maradtak
a lakásban.
A pszichológus, az anya és a gyerek.
Feltehetőleg fegyvertelenül.
Itt az idő megtenni, amit meg kell tenni.
 Előrehajolt, és felvette a fekete táskát a padlóról, majd az
ülésre fektette. Kinézett az ablakon, és megállapította: üres az
utca. Kihúzta a cipzárat, elővette a Serbu Super-Shortyt, és
gyorsan ellenőrizte, töltve van-e, majd extra töltényeket vett ki a
táskából, és zsebre vágta őket. Négy patron ugyan volt már
benne, de sosem lehet tudni. Nem akarta megkockáztatni, hogy
sikertelenül járjon, csak mert túl kevés töltény van nála.
Újabb óvatos körültekintés után felcsatolta a fegyvert a kabátja
alá, és kiszállt az autóból. Bezárta, körülnézett, és gyors, de nem
erőltetett lépésekkel átsietett az utcán. A kapu felé menet
megigazította a kabátot. Csak egy névtelen ember némi
mindennapos elintéznivalóval egy östermalmi házban. Semmi
furcsa, semmi szembeötlő. Megoldja, győzködte magát, aztán
lenyomta a kilincset. Semmi sem történt. Nyomott egyet az ajtón,
aztán eszébe jutott, hátha kifelé nyílik, így húzni kezdte.
Továbbra se történt semmi.
Hát persze. Kapukód.
Nyavalyás stockholmiak.
A falra pillantott. Nem kaputelefon, csak tíz fényes gomb. Kód
kellett, márpedig kódja nem volt.
Esetleg valaki beengedi.
Folytatta hát a várakozást.
Stefan Andrén az egyik barna kanapén ült a szálloda halljában,
amikor Vanja megérkezett. Felállt, rögtön amint meglátta őt, és
üdvözölte. Farmer, ing és zakó. Magas, vékony, rövid haj, frissen
borotvált. Ha Vanja nem tudta volna, hogy 45 éves, fiatalabbnak
nézi. Egy pohár sör állt előtte az üvegasztalon, és érdeklődött,
mit rendeljen neki, miután leültek. Vanja elgondolkodott,
rendeljen-e egy pohár bort, de részben dolgozott, részben pedig
ebéd óta nem evett, úgyhogy azt mondta, semmit.
– A värmlandi birtokáról lenne szó – kezdte Vanja, amint
leültek, eltökélve, hogy a lehető legrövidebbre fogja a
beszélgetést.
– Mi van vele?
– Mikor volt ott utoljára?
Stefan megvonta a vállát, és a söröspohárért nyúlt.
– Sosem vagyok ott. Az csak… erdő.
– Néhány évvel ezelőtt bányát akartak nyitni ott… – folytatta
Vanja, de megállt, amikor Stefan félrenyelte a sört. Nyelt egy
nagyot, krákogott, majd visszatette a poharat az asztalra,
miközben mosolyogni próbált.
– Igen, tudom. Az az átkozott bánya! Nagyon megörültem,
mikor végül nem lett belőle semmi.
– Hogy érti? Akkor igent mondott, el akarta adni a birtokot.
– Már ami megmaradt, igen.
Vanja csöndben ült, mutatva, hogy érdekli a mondanivalója.
– Frank felkeresett, mikor is… hét-nyolc évvel ezelőtt, és
vásárolni akart a területemből.
– Frank? – kérdezett vissza Vanja. – Frank Hedén?
Stefan bólintott.
 – Örököltem azt a területet, és nem nagyon érdekelt, szóval
gondoltam, miért ne, hadd vegyen.
– Mennyit?
– Elég sokat. Kaptam némi dohányt, de a pokolba is, jól átvert.
– Hogyhogy?
– Kilenc hónappal később jött a bányatársaság, és a
területeket kezdte vizsgálni. Az a hír járta, hogy felvásárolnak
mindent, sokkal jobb áron, mint amennyit Frank fizetett nekem,
az biztos. Nagyot kaszált volna rajta.
Vanja csöndben ült, és próbálta összeegyeztetni a hallottakat
azzal, amit már eddig is tudott a torsbyi bányáról. Stefan úgy
értelmezte koncentráló tekintetét, hogy nem teljesen érti.
– Bizonyára tudott a bányatervekről – magyarázta. –
Máskülönben miért akarta volna hirtelen felvásárolni a
területemet?
– Bocsásson meg – állt fel Vanja, és kiment a hallból, kezében
a telefonjával. Torkel első csengetésre felvette.
– Lekértük Frank Hedén gazdasági helyzetét?
– Igen, miért?
Vanja beszámolt arról, amit épp most tudott meg, közben
hallotta, hogy Torkel papírok között lapozgat. Eszébe jutott az az
érzés is, ami Franknál kapta el, amikor Ceder fegyverére
terelődött a szó. Hogy valami nem stimmel. Akkor nem kérdezett
rá újra. Pedig kellett volna. Hallgatnia kellett volna az ösztöneire.
– Kölcsönökben úszik – mondta Torkel. – Nyolc évvel ezelőtt
akkora kölcsönt vett fel, aminél a háza és a telke jóval
kevesebbet ér.
– Hogy megvehesse Andrén területét. – Nem kérdés,
megállapítás.
– Igen, de az új területre is elég sok kölcsönt vett fel az évek
során – folytatta Torkel, és Vanjának az az érzése támadt, hogy
olvassa a papírokat, miközben vele beszél.
– Mi marad akkor, ha Frank meghal? Rákos…
 – Elméletileg csak adósság – mondta Torkel. – A banké
minden.
– Azt mondta, a birtok gondoskodik majd a fiáról. Hogy a pénz
sokáig elég lesz.
– Nem lesz – jegyezte meg Torkel szárazon. – Csak ha a
FilboCorp megvásárolja a birtokát áron felül.
– És ahhoz, hogy megtehessék, Carlstenéknek el kell tűnniük.
Vanja végiggondolta, mi volt a táblára írva a torsbyi
rendőrőrsön, a kis szobában: férfi, harminc év fölötti, helyi lakos,
kapcsolata volt a családdal, intelligens, eltervezte, kényszerítve
érezte magát.
– Illik rá Sebastian profiljának minden egyes pontja! – Nem
tudta leplezni izgatottságát.
– Behozzuk – jelentette ki Torkel.
– Västeråsba utazott – jutott Vanja eszébe, de a folytatáson
már nem kellett gondolkodnia. – Legalábbis azt állította.
Mióta vár itt a kapu előtt tulajdonképpen?
Néhány ember elment előtte a járdán, és az a furcsa érzése
támadt, hogy gyanakvóan néznek rá.
Tényleg olyan furcsa, hogy áll és vár?
Figyelemfelkeltően viselkedik?
Hát nem. Talán csak egy barátjára vár, aki a házban lakik.
Nincs ebben semmi különös. Vagy itt Stockholmban nem várnak
az emberek az utcán?
Frank az órájára nézett. Hányan laktak ebben a lépcsőházban
tulajdonképpen? Senki sem jött se ki, se be a házba az elmúlt
húsz percben. A kapu zárva maradt.
Érezte, hogy elönti a düh.
Egy ajtó.
Annyi mindent véghezvitt eddig.
Egy sima dupla ajtó, három üvegtáblával mindkét szárnyán, ez
fogja megakadályozni? Egy pillanatra eljátszott a gondolattal,
hogy betöri a középső üveget. Gyorsan meglenne. Könyök az
üvegbe, kéz a zárra, ajtó nyitva. Tíz másodpercbe telne. De nem
merte. Hangos lenne. Talán ebben a negyedben a betörő üveg
hangja rosszabb, mint egy autóriasztó. Talán minden ablakban
kíváncsi arcok tűnnének fel, mielőtt még az első szilánkok földet
érnének.
Nem állhat itt tovább.
Minél kényelmetlenebbül érezte magát, annál nehezebb volt
természetesnek tűnnie. Sétáljon egy kört a környező utcákon,
aztán jöjjön vissza? Nem, nem mehet túl messze. Mi lesz, ha
pont akkor jön ki valaki, amikor harminc, negyven, ötven méterre
van? Mit csinál akkor? Visszarohan az utcán, mint egy őrült, és
megkéri, tartsák az ajtót, mintha csak egy lift lenne valamelyik
amerikai filmben? Ez biztos mindenkinek feltűnne, és az
emlékezetébe vésődne.
De akkor sem állhat itt. Nőttön nőtt a haragja. Nem jó ez így.
Ha dühből cselekszik, biztos hibázni fog. Meg kell mozgatnia
magát. Ki kell hogy sétálja magából a türelmetlenséget és
bosszúságot. Nem engedhet meg magának hibákat. Óvatos
léptekkel közelített a Storgatan felé, ami pont ugyanolyan széles
volt, mint ez. Bekanyarodott a sarkon, és továbbment. Úgy
döntött, körbejárja a negyedet, és ha senki nem nyit ajtót öt
percen belül, miután visszaért, betöri az ablakot.
Jobb érzés így.
Egy tervvel.
Torkel a táblát nézte a kis szobában.
Frank Hedén képét középre tűzte, úgy tanulmányozta.
A fényképet azelőtt készítették, hogy a betegség nyomot hagyott
volna rajta. Erősnek és határozottnak tűnt. Némi borosta az erős
vonalú állon, és olyan éles pillantás az ősz sörtehaj alól, mintha
egy elitkatona nézne rájuk. Ha Frank volt a tettes, és ezt a képet
hozzák majd le az újságok, mindenki azt fogja mondani, hogy
életveszélyesnek tűnik.
Most minden jel arra utalt, hogy valóban Frank az.
A legfontosabb, hogy volt indítéka: a pénz, összeadva azzal a
kevés idővel, ami Franknak még hátra van. Nyomós indíték.
Muszáj gondoskodnia a házáról, a fia jövőjéről, elrendezni, hogy
ne csak a félresikerült üzleti ügyeit hagyja maga mögött. De
minden más darab is a helyére került.
Ismerte Jan Cedert. Hogy mennyire, azt nem tudták, de maga
Frank állította, hogy néha összefutottak. Kölcsönkapni egy
fegyvert, cserébe félrenézni a vadászati ballépésekkor, nem is
tűnik erőltetett elképzelésnek.
Frank volt az az ember, aki eljött, hogy beszámoljon, látott egy
autót a Medve-barlang közelében. Egy Mercedest. Így már
könnyű belátni, miért. Logikus magyarázatot akart adni arra, ő
miért járt a környéken, ha valaki azzal állítana be a rendőrségre,
hogy látta Frank autóját az erdőben. Ezenkívül időbe és
munkába került egy nem létező autót keresni a nyomozás
folytatása helyett.
Torkel nem tudta Frank cipőméretét, de bármiben lefogadta
volna, hogy 44-es. Ezt hamarosan megtudja. Vanja
telefonhívása után elküldte Fabiant és csapatát egy újabb
házkutatásra, amely olyan alapos lesz, hogy a tegnapi kutatás
csak egy kurta pillanatnak tűnik majd ehhez képest.
Még mivel számolhat?
Torkel gondolkodott, de más nem jutott eszébe. Vagy mégis.
Erik ismerte Frankot. Talán nem olyan jól, hogy tudja a
cipőméretét, de valamivel biztos hozzájárulhat.
Torkel kiment a szobából, és felkereste Eriket az irodájában.
A férfi pont akkor tette le a telefont, amikor Torkel belépett.
– Frank nem csekkolt be a västeråsi Best Westernbe –
tájékoztatta Erik. Torkelnek kérdeznie sem kellett.
– Tehát nem oda utazott.
– Feltehetőleg nem.
– Tényleg Frankot gyanúsítják?
Torkel megfordult. Pia ült az egyik íróasztalnál. Nem látta őt,
amikor bejött a szobába. Megrovóan nézett Erikre, és
megemelte a szemöldökét.
– Rám vár. Együtt fogunk hazamenni – válaszolta meg Erik a
ki nem mondott kérdést.
– Tényleg Frankot gyanúsítják? – ismételte meg Pia.
– Nyugtalanító dolgokat fedeztünk fel vele kapcsolatban –
fordult oda hozzá Torkel. – Hogy nincs ott, ahol lennie kéne, az
csak egy a sok közül.
– Valószínűleg van rá magyarázat. Felhívták őt?
– Még nem.
– Hívjam én?
Torkel értetlen pillantással válaszolt a kérdésre.
– Régóta ismerjük egymást – magyarázta Pia.
– Régebben Frank töltötte be Pia pozícióját – adott
magyarázatot Erik szokás szerint. – Ő volt Pia mentora.
– Megkérhetem, hogy jöjjön ide, és beszéljük meg ezt az
egészet, ha akarja. Minden bizonnyal félreértésről van szó.
Torkel nem válaszolt azonnal. Piának viszont nem volt ideje
üresjáratokra.
 – Min gondolkodik?
– Nem vagyok biztos benne, hogy figyelmeztetni akarom –
mondta Torkel az igazsághoz hűen. – Ha megtudja, hogy
keressük, talán menekülőre fogja.
– Hatvanéves, rákja van, és egy hátrányos helyzetű, felnőtt fia
otthon – mondta Pia szárazon. – Ráadásul ártatlan.
Az utolsót Torkel nem írta volna alá, de a mondandó eleje
értelmesnek hangzott. Idősebb férfi halálos ítélettel és egy közeli
hozzátartozóval, aki csak tőle függött. Nem pont az a kategória,
aki menekülni fog. Biccentett Piának.
– De hallani akarom az egész beszélgetést.
– Kihangosítom – mondta Pia, és maga elé húzta a telefont.
– Csak mondja azt, hogy beszélni akarunk vele, de azt ne,
hogy miről – kérte Torkel, és érezte, hogy megfeszül kissé,
amikor a telefon csöngeni kezdett.
Ez egyszer szerencséje volt.
Már csak pár méter volt hátra a 18-as számig, amikor nyílt a
kapu, és egy fiatal, babakocsis pár lépett ki a járdára. Frank
sietősre fogta, és pont odaért a kapuhoz, mielőtt az becsukódott
volna. Mosolygott és biccentett a párnak, hogy meggyőzze őket,
tényleg ide tartozik, de nem mutattak különösebb érdeklődést.
Amint bezárult az ajtó, körülnézett az előtérben. Jobbra tőle a
villanykapcsoló. Frank felkattintotta, aztán szemügyre vette a
lakók névlistáját, ami egy beüvegezett táblán volt a
villanykapcsoló fölött, csak hogy ellenőrizze, jól emlékszik-e.
Jól emlékezett.
Bergman, 3. em.
Beljebb ment, a kabátja alá dugta a kezét. Ujjai hegyével
megtapogatta a fegyvert. Lift vagy lépcső? A lépcsőt választotta.
Az némi időt adott neki, hogy előkészüljön. Becsöngessen? Ajtót
nyitnak vajon? Frank felért az első emeletre, és megállapította,
hogy a legtöbb ajtón kukucskáló van. Sebastian Bergman sosem
találkozott Frankkal, és nem valószínű, hogy ajtót nyitna egy
idegennek. Főleg a lakásában tartózkodók miatt nem. Hirtelen
nagy fáradtság fogta el. Mindjárt következik még egy ajtó,
amelyen át kell jutnia. Az előző több mint egy fél órába került,
csak a szerencsének köszönheti, hogy bejutott. Hogy legyen a
következővel?
Megcsörrent a telefonja.
Frank összerezzent, és a kabátzsebében kezdett kutakodni.
Az az érzése támadt, hogy a csengőhang kíváncsi tekinteteket
vonz majd a kukucskálókhoz.
Elővette a telefont, és megfordította.
 Pia keresi.
Kicsit töprengett. Az időzítés a lehető legrosszabb, akárki mást
simán kinyomott volna. De ez Pia. Az a nő, az az ember, akit a
legjobb barátjának tartott. Olyan sok közös évük volt, a politikai
és magánéletükben egyaránt. Annyi mindenen mentek keresztül.
Talán jel, hogy most telefonál? Felvette.
– Szia – szólt bele olyan halkan, amilyen halkan csak lehetett,
megfordult, és ismét elindult lefelé a lépcsőn. Jobb lesz az
előtérben beszélni, ahol nincs annyi ajtó – meg annyi ember az
ajtók a túloldalán.
– Szia, hogy vagy? – kérdezte Pia hétköznapi hangon, ami
egészen abszurdnak tűnt, tekintve, hogy mire készült.
– Jól, gondolom, de tudod… nem a legjobbkor hívsz.
– Hol vagy?
Frank gyorsan végiggondolta. Erik tudott róla, hogy
Västeråsba készült. Nem gondolta volna, hogy a Flodin
házaspár hosszú estéket beszélget végig az ő tartózkodási
helyéről, de attól még van rá esély, hogy az utazása szóba került
valamikor közöttünk, így egyszerűbb lesz tartani magát hozzá.
– Västeråsban.
A torsbyi rendőrségen Pia felnézett a férjére és Torkelre, aki
úgy látta, mintha a kétkedés árnya suhant volna végig Pia arcán.
Torkel biccentett a nőnek.
– Én a rendőrségen vagyok – mondta. – Erik is itt van, meg a
nyomozóhatóság főnöke. Azt szeretnék, ha bejönnél beszélgetni
velük.
Néma csönd.
– Frank?
– Mi… – hosszú csend, olyan hosszú, hogy Torkel már azt
hitte, megszakadt a kapcsolat. – Miről akarnak beszélni? –
kérdezte végül.
Pia ismét Torkelre nézett, aki újfent szabad utat adott neki.
– Carlstenékről meg a bányáról…
 Ismét csönd. Torkel mintha sóhajt vélt volna hallani a vonal
másik végéről. Egy beletörődő sóhajt.
– Gyere be, és beszélj velük, Frank – kérte Pia, és közelebb
hajolt a telefonhoz.
– Szerintem már késő.
– Mi késő?
– Szerintem tudod.
Ha Pia kételkedett is korábban, mostanra már meggyőződött
Frank bűnösségéről. Minden ereje, amit általában kisugárzott,
elhagyta egy pillanat alatt. Összeroskadt ültében, és próbálta
visszatartani a könnyeit.
Stockholmban Frank ugyanezt tette, csak ő a lépcsőre
huppant le, és nem érdekelte, hogy sír.
– Hampusért tettem – mondta csöndesen.
– Akkor gondolj rá most is – hallotta Pia hangját.
Frank nem válaszolt.
Csak Hampusra gondolt.
Akármit tett, a fiáért volt. Minden. Olyan határokat lépett át
érte, amiket a legvadabb gondolataiban sem mert volna átlépni.
És mégis.
Meg tudta tenni. Elég ránézni. Néhány perccel ezelőtt még
meg akart ölni három embert. Elsősorban egy kicsi gyereket.
Mert Hampusra gondolt.
Mert kénytelen lesz túlságosan is korán magára hagyni, mert
nincs senki más, aki gondoskodna róla. Már ha nem fizeti meg
azt a valakit. A pénzről szólt az egész. Minden megvásárolható,
csak fizetni kell érte, ő pedig nem elégedett meg mással, csak a
legjobbal, ha a fia ellátásáról van szó. De aztán megtudta, hogy
nincs sok ideje. És nem volt pénze, mert nem volt bánya.
Carlstenék miatt. Mert makacskodtak.
Carlstenéknak tehát el kellett tűnnie.
Hampusért.
Vannak dolgok, amiket meg kell tenni. Az élet nem igazságos.
 – Gondolj a fiadra – ismételte meg Pia, és Frank meglepődött,
mennyire gyengéden szól a hangja. Egyáltalán nem tipikus… –
Gondolj arra, mi lesz vele. És tedd azt, ami helyes.
Frank már nem is válaszolt. Mit mondhatna? Akármit mond is,
nem változtatja meg a helyzetét, és nem javít rajta. Semmi már.
– Frank, tudod, mennyi mindent meg tudok tenni – Pia
egyszerre hangzott magabiztosnak és kétségbeesettnek. –
Tudok segíteni.
Hirtelen elöntötte az üresség érzése, a telefont leengedte a
lépcső felé.
– Érted, amit mondok, Frank? – hallotta Pia hangját a lába
mellől.
Igen, értette. Pontosan értette.
A bátor kislány és az anyja élhetnek tovább.
Elég. Vége.
Megkönnyebbülést érzett, amiért nem kellett átjutnia a
harmadik emeleti csukott ajtón. Amiért nem kell elvennie még
több életet.
A kabátja alá dugta a kezét, és előhúzta a fegyvert.
A lövés, amely végigvisszhangzott a lépcsőházon, kíváncsi
szemeket vonzott a kukucskálókhoz.

Maria akarta, hogy részt vegyenek a torsbyi megemlékezésen,

Sebastian pedig egy gyenge pillanatában felajánlotta, akkor vesz
egy ruhát Nicole-nak. Bement az egyetlen áruházba, amit ismert.
NK a Hamngatanon. Gyerekruhák a negyedik emeleten. Még
korán volt, kevés vásárlójával az áruház szinte kihaltnak tűnt.
Maria először vele akart menni, de Nicole-t még mindig
érzékenyen érintette a lépcsőházi történet, és úgy vélték, elég
kihívás lesz neki a megemlékezés. Nicole napról napra jobban
érezte magát, bár továbbra sem beszélt, aminek Sebastian örült
is, ugyanakkor meg is ijesztette. Először nem javasolta a
megemlékezést, de Pia Flodin meggyőzte Mariát: ez egy jó
alkalom arra, hogy az egész közösséggel együtt kíséreljék meg
feldolgozni a gyászt. Pia szerint méltóságteljes, csöndes
esemény lesz, rengeteg gyertyával. A karlstadi püspök és ő
fognak beszélni.
Pia ügyesen érvelt amellett, hogy miért kell ott lenniük.
Sebastian rögtön megértette, mit lát benne a szociáldemokrata
párt. Személyes hangot ütött meg, lelkes volt, és olyan makacs,
mint kevesek, mégis pontosan tudta, mikor kell visszavonulnia,
és lágyabb tónusban, személyes érvet felhozni. Sebastianban
biztos méltó ellenfelére lelne, de ő inkább hallgatott ezúttal,
annak ellenére, hogy szerinte Nicole-nak továbbra is békére és
nyugalomra lenne szüksége. Fontosabb dolga is akadt, semmint
egy värmlandi pszeudoeseménnyel foglalkozni.
Nyugtalankodni kezdett az elkövetkezendők miatt.
Frank Hedén meghalt. Maria bármikor a fejébe veheti, hogy
hazaköltöznek, hiszen a fenyegetés megszűnt, az esetet pedig
megoldották. Mennyi ideig állíthatja még, hogy a lányának
szüksége van rá, szigorúan mint terapeutára? Mi lesz, amikor
Nicole élete visszatér a rendes kerékvágásba? Amikor vissza
kell térnie az iskolába? Amikor beszélni kezd… Mi lesz akkor?
Már a puszta gondolat is, hogy magára marad a lakásában
Maria és Nicole nélkül, rémesnek tűnt.
Vanjának igaza is volt, meg nem is, amikor megvádolta. Nem
játszott családot, egyáltalán nem – ezek ketten a lakásában a
családja lettek. Rövid közös idejük alatt összenőttek. Maria
hagyta, hogy részt vegyen a saját és a lánya életében.
Igaz vagy sem. Őrültség vagy teljes mértékben normális.
Érzelmei szerint a családja voltak. Ez az igazság.
Frank mindent megtett a fiáért. Minden rémséggel, minden
halállal, valamilyen bizarr módon óvta és ellátta a szeretett
személyt. Akármennyire rettenetes is, Sebastian megértette a
motivációt és a hajtóerőt.
Egy ember sok mindent megtehet azért, akit szeret.
 Nagyon sok mindent.
Még csak el sem csábította Mariát. Néhányszor közel járt
ahhoz, hogy beleessen a régi hibáiba, ráadásul maga Maria
kezdett közeledni felé az elmúlt napokban. De uralkodott magán.
Nem mintha nem akart volna lefeküdni vele, épp ellenkezőleg,
de úgy érezte, a szex elrontana mindent, amit épp felépít. Hogy
attól Maria úgy gondolná, nem őszinte, amit akar. Márpedig ő
hosszú távra tervezett.
Maria arcon csókolta, mielőtt vásárolni indult.
Nicole megölelte.
Ez a gyengédség többet ért, mint minden eddigi hódítása.
De néha elkapta az az érzés, hogy fantáziavilágban él.
Szerepet játszik, ahogy Vanja is utalt rá. Pót-Sabine lenne? Nem
így érezte. Az érzelmek nem hazudnak. Folytatnia kell a
változást. Nem vehette el csak úgy, amit akart, még ha ehhez is
volt szokva. Adnia kellett. Nem csak maga számára kell hogy
jelen legyen, hanem mások számára is.
Jobb emberré kell válnia.
Nicole és Maria jobb emberré tették.
Határozatlanul nézelődött a gyerekruhák között. Annyi
különféle márka és tervező volt, a legtöbb egyenesen túlzásokba
esett. Belekerült egy kis időbe, amíg meglátta az egyszerű,
fekete ruhát, fehér csipkével. Egy próbababán lógott egy
eldugott sarokban. Tökéletesen fog illeni Nicole-ra. Elkezdett a
megfelelő méret után kutatni. Maria azt mondta, 146-os. Tetszett
neki ez az egész, vásárolni egy kislánynak, azon kapta magát,
hogy kifejezetten élvezi. Volt valami abban, ahogy feltartotta a
ruhát, és megpróbálta elképzelni, milyen lesz majd Nicole benne.
Minden nehézség nélkül folytatta a fantáziálást arról, még milyen
banális teendői vannak egy apának.
Fizetett, és lefelé indult a mozgólépcsőn. Sietnie kellett. Pia
nemsokára értük jön. Stockholmban volt a szociáldemokratáknál,
és felajánlotta, elviszi őket Torsbybe.
 Azon gondolkodott, beavassa-e a nyomozócsapatot, hogy a
család részeként tervez részt venni a megemlékezésen, de
gyorsan elhessegette a gondolatot. Egyikük sem értené meg.
Egy nap majd rájönnek, hogy Maria és Nicole valódi és fontos
részeivé váltak az életének. De beletelik egy kis időbe, amíg
eljön az a nap. Nem baj. A legnagyobb tisztelettel tett rá
magasról, mit gondolnak a többiek.
Ahogy eddig sem érdekelte soha.
Ahogy ezután sem fogja.
Ez az ő útja, senki másé, és ki fogja élvezni. Teljes
egészében.
Úgy döntött, meglepi Mariát egy szép ékszerrel. Valami
drágával. Valamivel, ami megmutatja, mennyire különleges a
számára.
Rég volt már, hogy ajándékot vett egy nőnek. Nem is tudta,
mikor tett így utoljára, de biztos, hogy évekkel ezelőtt.
Valószínűleg utoljára Lilynek.
De most újra itt az idő.
Vanja az íróasztalánál ült, és a nyomozati anyagot rendszerezte.
A legtöbbet archiválni kell, de volt egy csomó dupla másolat és
jegyzet is, amit ki lehet dobni. Jókora adag anyagot gyűjtött
össze, pedig Billy és Torkel még nem is tette hozzá a saját
részét.
A legutóbbi anyagot Erik Flodin küldte: az utolsó jegyzőkönyv
a Frank Hedénnél végzett házkutatásról, amit nem sokkal azután
vittek véghez, hogy Frank öngyilkos lett. A fiát már beíratták egy
otthonba, ahol ideiglenesen tartózkodott néha, a gyámügy pedig
majd kivizsgálja, tovább kell-e költöznie. Valószínűleg soha
többé nem látja viszont a szülőházát. Vanja elgondolkodott,
vajon Hampus tudta-e, meddig ment el rákbeteg apja, hogy
megfelelő életet biztosítson neki. Tudta-e, hány életet tett tönkre,
hogy biztosra vegye, a fiának jó dolga lesz a halála után.
Remélte, hogy a fogyatékossága miatt nem érzi azt a
bűntudatot, amellyel egyébként élete hátralevő részében együtt
kellene élnie. A rendőrségi jelentés alapos volt, Erik és Fabian
módszeresen végigvizsgálták a házat és a közeli területeket.
A háztól kicsit odébb megtalálták egy elégetett bakancs
maradványait. A talp részben megmaradt, Fabian megerősítette,
hogy 44-es volt. A számítógépén fellelt böngészési előzmények
megmutatták, hogy Frank sok időt töltött a nyomozásról szóló
hírek olvasásával, majdnem napi négy órát. Alapos volt.
Hidegvérű elkövető, aki azonnal értelmezte a nyilvánosságra
hozott információkat. Ha ő nem találkozott volna Stefan
Andrénnal, Nicole most halott lenne. Valószínűleg Sebastian és
Maria is. Ennyire közel járt Frank.
 Az asztal felé nézett, amelyiket Sebastian használta. Nem
beszéltek, amióta elment tőle, hogy találkozzon Stefan
Andrénnal, és nem éppen a legjobb barátokként váltak el. De ha
meghalt volna aznap este, hiányzott volna neki.
Nagyon.
Neki a legjobban az egész csapatból.
És feltehetőleg az egész világon.
Sebastian Bergmannak nem volt sok barátja, ezt jól tudta.
Jöttek-mentek az emberek az életében. Egyik sem maradt
különösen sokáig. Mindenki cserélődött.
De nem Vanja.
Körülbelül egy éve dolgoztak együtt, és mindennek ellenére
néha igazán közel kerültek egymáshoz. A normális emberek
számára egy év semmiség, de ha Sebastianról van szó,
majdnem egy örökkévalóság. És bár épp konfliktusban álltak,
egy dologról meg volt győződve:
Vissza fognak találni egymáshoz.
Így működött a kapcsolatuk. Mert Vanja kedvelte őt. Amikor
őszinte volt. Amikor épp nem tette tönkre a saját életét. Amikor
nem volt egy idióta.
De most sajnos az.
Vanja megpillantotta Nicole rajzait, amiket Sebastian lakásából
hozott el. Az egyik kupac tetején feküdtek, amit még nem nézett
át. Felemelte a lapokat. Minden alkalommal ugyanolyan hatással
voltak rá, annyira erőteljesek és érzelmesek. Nicole saját
kiszolgáltatottságának érzését ragadta meg ezekkel az
egyszerű, olcsó filctollakkal. Talán nem tudott beszélni, cserébe
viszont fantasztikusan fejezte ki magát a képeivel. Hibának tűnt
archiválni. A rajzok egy terápia részei, s mint ilyenek,
magánjellegűek, nem pedig olyasmik, amiket el kell ásni az
archívumban. Vissza fogja adni őket Sebastiannak, döntötte el.
Ő majd elhatározza, mihez kezd velük. Elvégre ő az, aki
visszavezette Nicole gondolatait a házhoz. Tehetséges
pszichológus. De fogalma sincs arról, hol húzza meg a
határokat. Hol ér véget a szerepe mint szakember, és hol
kezdődik a magánélete. Ez volt az alapvető probléma vele. Hogy
nem érzékelte a határokat.
Segítségre van szüksége, ezt Vanja jól tudta. A barátja volt.
A barátoknak meg kell tenniük dolgokat, amik talán
gonoszságnak tűnnek. De csakis Sebastian érdekében teszi.
Meg Nicole és Maria érdekében.
Vanja a táskájába tette a rajzokat.
Személyesen fogja visszaadni őket.
És ha már ott van, beszámol az igazságról is.
Nicole a hálószobában ült, két nagy fürdőlepedőbe bugyolálva.
Maria megfürdette, és alaposan megmosta a haját. Pia fog értük
jönni, és Marián már a stressz jelei mutatkoztak: fogalma sem
volt, hogy készülnek el időre. Talán jobb lett volna egy régi ruhát
előkeresni ahelyett, hogy Sebastian újért szaladgálna. De
ragaszkodott hozzá, Maria pedig értékelte a gesztust.
Nicole haja illatozott a balzsamtól és sampontól; Maria a
törülköző végével kezdte el törülgetni. Élvezte, hogy
gondoskodhat a lányáról. Felszabadító volt hétköznapi dolgokat
csinálni együtt.
Egyszerű dolgokat, amelyek egy másik időre emlékeztették őt.
Mielőtt mindez megtörtént.
– Szeretlek, Nicole! – mondta ki hirtelen. Ezt a szót mondta ki
a legtöbbször a történtek után. Az egyetlen szó, ami hídként
működött jelen és múlt között. – Anya szeret téged, ezt sose
feledd – folytatta. Nicole alig láthatóan bólintott. Annyira ártatlan
volt, annyira fiatal. De a tekintete többet mutatott a koránál.
Bánatosabb, felnőttesebb lett. Nem meglepő, azok után, hogy
Nicole végignézte, amint az általa szeretett emberek meghalnak.
Még ha nem is volt képes szavakba önteni most, máshogy
nézett a világra: megtudta, mennyire múlandó és törékeny az
élet.
Maria Nicole homloka felé hajolt. Megpuszilta sima,
szappantól és hidratáló krémtől puha bőrét. Élet- és jövőillata
volt. Ott akart maradni az ajkával, és kiélvezni a reményt, hogy
minden újra jó lehet.
Mert az lesz. Ezt eldöntötte. Rendbe rakja az életét. Munkát
vált, többet lesz otthon. Nem csak Nicole kedvéért. A maga
kedvéért is. Nem állt még készen egy gyerekre, amikor Nicole
megérkezett, és egyszerre próbálta kezelni a munkáját, a fejlődő
országok iránt érzett elkötelezettségét és bonyolult kapcsolatait,
egyedülálló anyaként. Nem gondolta soha, hogy rossz anya
lenne, tényleg nem, de gyakrabban jelen lehetett volna.
Felállíthatott volna más fontossági sorrendet.
Most majd így lesz.
Talán Sebastian is része lesz a jövőnek. Nem olyan volt, mint
a többi férfi, akikkel találkozott. Ő komoly. És tisztességes. És
talán, ami a legfontosabb, őszinte.
Ahogy Nicole-ról gondoskodik, az valami fantasztikus. Egyik
korábbi barátja sem mutatott ilyen szeretetet a lánya iránt.
Nehéz volt csak úgy elmenni mellette. Jó, kicsit idősebb, de
férfias, amit vonzónak talált, ezenfelül intelligens és humoros is.
Bízott benne. Mikor először találkoztak, az összeomlás szélén
állt, Sebastian pedig kiállt mellette. Viszont eszébe sem jutott
kihasználni a helyzetet. Mégis közel kerültek egymáshoz.
Kezdték megérinteni egymást.
Megfogni egymás kezét. Egy simogatás. Egy ölelés.
Szerette ezt. Szívesen továbblépett volna. Elmosolyodott
magában. Még a végén valami jó sül ki a tragédiából.
Egyáltalán nem lehetetlen. Elege volt az egyedüllétből, hogy
olyan férfiak után szalad, akik bonyolultak, becstelenek és
zűrösek. Leggyakrabban persze házasok is, és ha választás elé
állította őket egy idő után, sosem őt választották. De
Sebastiannal másképp állt a helyzet. Volt ideje, és keveset várt
cserébe. Régóta nem érezte magát ennyire biztonságban
senkivel.
Régóta nem bízott ennyire senkiben.
Melegítőnadrágot és pólót adott Nicole-ra. Sebastian
remélhetőleg hamarosan megérkezik az új ruhákkal.
 Kivitte a nedves törülközőket a fürdőszobába, és felakasztotta
őket. Csöngettek. Megfagyott benne a vér. Sebastian kulccsal
járt, sosem csöngetett. Csak belépett, és köszönt.
Nem hallatszott kulcs a zárban. Megint csöngettek. Maria
érezte, hogy nő a pulzusa, bár tudta, aggodalomra semmi ok.
Frank Hedén meghalt. Már senki sem fenyegeti a lányát.
Vett egy mély levegőt, kiosont, és kinézett a kukucskálón.
Vanja állt odakint, Sebastian kollégája.
Maria ajtót nyitott. Próbált örömöt erőltetni az arcára, bár
Vanja igen furcsán viselkedett legutóbb, amikor találkoztak.
– Jó napot! – biccentett Vanja.
– Sebastian nincs itthon – mondta Maria nyomban.
– Nem baj. Elvégre magához jöttem.
Maria meglepetten nézett Vanjára.
– Hozzám? Miért?
– Ha nem baj.
Maria beengedte. Bezárta az ajtót. Egymást nézték egy
darabig.
– Nem igazán tudom, hol is kezdjem – fogott bele Vanja.

Torkel leparkolt a járda mellé, és kikapcsolta a motort.

Előrehajolt, és felnézett az ismerős oromzatra. Rossz ötlet lett

volna? Valószínűleg. Mit akart elérni a találkozóval? Mit mondhat
még, amit nem mondtak ki eddig? A két adag sushira nézett, ami
az anyósülésen várakozott. Egye meg inkább az irodában az
egyiket, a másikat meg tegye el vagy dobja ki? De nem, meg
fogja bánni, ha nem viszi végig. Valahogy már tegnap este óta a
fejében járt a találkozó, amióta elvált az idősebbik lányától.
Elin Johanesshovban járt iskolába, éttermi és élelmiszeri
programra a Stockholmi Szállodai & Vendéglátói Szakiskolában.
Úgy döntött, szakács lesz. Vagy ha ragaszkodunk az
igazsághoz, előző iskolája döntött így. A John Bauerről
elnevezett iskolában kezdte meg a gimnáziumot, és „valami
turizmusosat” lőtt be magának, de az egész vállalkozás csődöt
mondott. Harminchat iskolát zártak be egyik napról a másikra, és
majdnem tizenegyezer diáknak kellett új képzési helyet találni.
A Stockholmi Szállodai & Vendéglátói Szakiskola jelentkezett,
hogy megoldja a problémát, és többeket felvettek Elin megszűnt
iskolájából, ő mégsem a turizmus és vendéglátás szakon kötött
ki, hanem az éttermi és élelmiszeri programon. De Yvonne
szerint Elin még sosem mutatott olyan érdeklődést az iskola
iránt, mint amióta áthelyezték. Jóformán beköltözött a konyhába,
és a heti vacsorák nagy részét ő főzte.
Az iskolának volt egy étterme, Torkel pedig ott járt tegnap, és
megevett egy háromfogásos vacsorát, amit, legalábbis részben,
Elin készített. Mielőtt megkapta az ételt, tartott tőle kicsit, hogy
majd erőltetett, dicsérő frázisokkal kell előállnia, elvégre tizenhét
évesek forgolódtak a konyhán, de szükségtelenül
aggodalmaskodott. Hihetetlenül finom vacsorát kapott.
Utána hazavitte Elint, még egyszer megköszönte a kellemes
estét, és megdicsérte a lányát. Mielőtt kiszállt volna, Elin
visszafordult hozzá, mintha most jött volna rá valamire.
– Összeházasodnak, mondták?
– Kik? – Torkelnek beletelt néhány másodpercébe, hogy
rájöjjön, kiről lehet szól. – Anya és Christoffer?
Elin bólintott.
– Mikor? – kérdezte Torkel.
– Nem tudom, de eljegyezték egymást.
– Mikor? – ismételte Torkel.
– Nagyszombaton. Én főztem az eljegyzési vacsorájukat.
Torkel csak bólintott, várt, hogy milyen érzések törnek elő
benne. Csalódott? Na, nem azért, mert Yvonne megint
eljegyezte magát, hanem mert nem szólt róla. Se előtte, se
utána.
Hiányt érez? Féltékenységet?
 Semmi. Örült. Nem csak Yvonne boldogságának, mert Elin és
Vilma is kedvelte Christoffert. Az ő kedvükért is örült.
Igen, örült, de Elin láthatóan mélabúként értelmezte a
hallgatását.
– Szomorú vagy? Mondtam neki, hogy mondja el neked…
– Nem, nem, nem, egyáltalán nem vagyok szomorú. Tudod jól,
hogy a legjobbat akarom mindhármatoknak – Elin bólintott.
Torkel a karjára tette a kezét, hogy megpróbálja meggyőzni. –
Gratulálj a nevemben. Mindkettejüknek.
– Meglesz. Köszi, hogy eljöttél, apa.
Odahajolt, és gyors puszit nyomott Torkel arcára, kinyitotta az
ajtót, kiszállt, és a kapu felé indult. Torkel követte a tekintetével.
Hogy megnőtt! Majdnem felnőtt. Lassan saját életet kezd
kialakítani. Őszintén remélte, hogy a részese maradhat.
Elin megfordult és integetett, mielőtt bement volna a házba.
Azzal eltűnt. Várt egy kicsit az indulással. Örült Yvonne és a
gyerekek boldogságának.
De hát az öröm sem tarthat örökké. Egy régi ismerős követelte
vissza a helyét.
A magány.
Amit még jobban megérez az ember, ha mások épp kifele
tartanak belőle, sőt épp elhagyják azt.
Azóta mocorgott benne a gondolat, amióta reggel felkelt.
Amikor bement az irodába. Amikor egy csomó dolgot intézett
Frank öngyilkossága után a torsbyi ügy lezárásával
kapcsolatban. Ráadásul minden olyan volt, mint mindig, egy
csomó adminisztráció, ami a távollétében halmozódott fel, és
ami megkövetelte a ráfordított időt.
De ebédelni úgyis kell.
Ursulának is.
Nem tudott róla, hogy jön, de hát mit tehetne? Kidobja?
Fogta a sushival teli szatyrot, és kiszállt az autóból.
Ursula őszintén örült, hogy látja, és behívta a lakásba. Amikor
megkérdezte, zavar-e, azt a választ kapta, hogy a
legizgalmasabb, ami az elmúlt héten történt vele, az az volt,
hogy megtudta, ki esett ki a „Let’s Dance” negyeddöntőjéből,
szóval jöjjön csak, jöjjön.
Megterítettek a nappaliban, Torkel pedig beszámolt az egész
esetről, bár Ursula már tudta a nagy részét. Megköszönte, hogy
a részese lehetett, valószínűleg ennek tudható be, hogy nem
őrült meg teljesen.
Torkel csak nézte.
Az új szem fantasztikusan nézett ki.
Ursula is fantasztikusan nézett ki.
Nem esett nehezére ránézni. Épp ellenkezőleg, nem bírt
betelni vele.
Maradni akart. Ott akart ülni egész este. Azt akarta, hogy
nyissanak ki egy üveg bort, és amikor majd azt mondja, fog egy
taxit hazafelé, Ursula mondja azt, neki jobb ötlete van. Aludjon
itt.
De véget ért az ebéd. Mennie kellett a dolgára. Délután
háromkor találkozója van az Országos Rendőr-főkapitányság
vezetőségével. Torkelnek javaslatokkal kell előállnia, hogyan
tudna a királyi nyomozóhatóság gyilkossági ügyosztálya
spórolni. Ahogy minden osztály, ő is ezt a feladatot kapta. Tavaly
a kapitányság százhetven millióval lépte túl a büdzséjét.
– Mire gondolsz?
Torkel összerezzent. Ursula kérdőn mosolygott. Nem szívesen
mondta volna, hogy „a csapat büdzséjére”, még ha ez is lett
volna az igazság.
Ránézett.
Annyira szép. Őszintén szereti.
Eszébe jutott, miért is jött. Az üresség miatt. A magányérzet
miatt. Amit talán, talán egyszerűbb lenne elviselni, ha tudná,
hogy nem utasították el. Nem helyettesítették mással.
 Ez utóbbi a rosszabbik alternatíva.
De Ursulától kellett ezt hallania.
– Van valami, amin már régóta gondolkodom… – kezdte
komolyan.
– Hogy mit csináltam Sebastiannál aznap este – szakította
félbe Ursula. Torkel meglepetten bólintott. – Vacsoráztam –
mondta egyszerűen, mintha egész ebéd alatt, sőt régebb óta
várt volna arra, hogy elmesélhesse.
– Csak vacsora?
– Csak vacsora, aztán a kávéhoz kaptam még egy fejbelövést
is.
– Ne haragudj.
Ursula előrehajolt, és megfogta a kezét.
– Hogy te és én nem vagyunk te és én, ahhoz Sebastiannak
semmi köze. Ahhoz csak nekem van közöm.
– De azért voltál ott, mert jobban kedveled őt, mint engem. –
Torkel hallotta, hogy hangzik ez. Mintha egy elutasított kisfiú
lenne. Irigy és keserű. De Ursula rámosolygott, és lassan
megcsóválta a fejét.
– Azért voltam ott, mert Sebastiannal minden egyszerűbb.
Tudom, hogy valószerűtlennek hangzik, de vannak dolgok, amik
sokkal, de sokkal egyszerűbbek vele.
– Persze. Mert csak egy dolgot akar.
– Ez igaz, de részemről inkább… – Elgondolkodott. Beharapta
a száját, és óvatosan választotta ki a következő szavakat. – Nem
fogok hozzád menni és boldogan élni, míg meg nem halunk,
Torkel, de azért nem, mert úgy gondolom, senkivel sem tudok
boldogan élni, míg meg nem halok. Nem tudom megadni az
embereknek azt, amire szükségük van egy kapcsolatban.
– Nem dönthetem el ezt én?
– Az emberek sem tudják megadni azt, amire nekem van
szükségem.
 Torkel bólintott. Ez ellen nehezebb volt érvelni. Mondhatná,
hogy hajlandó bármit megtenni. Mindent Ursula feltételei szerint.
Csak adjon egy esélyt, egy apró lehetőséget, és hátha
meggondolja magát. De tudta, ez a fajta könyörgés nem venné
ki jól magát. Így csöndben maradt, és felállt.
– Muszáj visszamenned dolgozni? – nézett fel rá kérdőn
Ursula.
– Háromkor találkozóm van a kapitányságon, a büdzsével
kapcsolatban.
– Nekem nem úgy tűnt, hogy a beszélgetés végére értünk
volna.
– Lemondhatom – tette hozzá Torkel gyorsan, és elővette a
telefonját.
Mert van fontossági sorrend is.
Sebastianon azonnal eluralkodott a pánik, amint belépett a
lakásba. Ugyan több időbe került ékszert választani Mariának,
mint tervezte, de rögtön megérezte, hogy valami nem stimmel.
Maria két táskája indulásra készen állt az előszobában.
Vanja pedig a konyhában ült.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte, és érezte, ahogy elönti
az idegesség és a nyugtalanság a kollégája látványától. – Hol
van Maria? – folytatta. Vanja a hálószoba felé nézett.
– Piát hívja, korábban akar indulni – felelte Vanja némi csönd
után.
– Miért?
– Azt hiszem, Nicole és ő egyedül akarnak majd utazni…
Még nem fogta fel Vanja szavainak súlyát, de az idegesség
kezdte kiütni a nyugtalanságot. Akármit jelent is ez, nem lehetett
jó. Megemelte a hangját.
– Nincs jogod idejönni, és beleártani magad az életembe…
– De, van – szakította félbe Vanja. – Maria és Nicole
áldozatok. Az áldozatokért pedig a gyilkossági ügyosztály felel.
Sebastian nem tudta, mit mondjon. Vanja komolyan beszél?
Kereste a szavakat, de félbeszakították, mielőtt válaszolhatott
volna.
– Ne haragudj rá – hallotta maga mögül. Megfordult, és Mariát
látta az ajtóban, aki csalódottsággal és szomorúsággal teli
tekintettel nézett rá. – Mikor akartad elmesélni? – kérdezte
színtelen hangon.
– Mit? Mit kellett volna elmesélnem?
– Az igazságot.
Sebastian kitárta a kezét.
 – Nem tudom, mire gondolsz.
Maria közelebb lépett hozzá.
– Hogy a lányom csak pótlék a saját elvesztett gyermeked
helyett.
Sebastian szóhoz sem jutott.
– Vanja mondta ezt? – kérdezte végül.
– Azok lennénk? Egyfajta… pótcsalád? – folytatta Maria,
hangjában több volt a bánat, mint a harag. Sebastian hátrált egy
lépést.
– Nem, nem, egyáltalán nem. Nicole sokat jelent nekem, ezt te
is tudod. És te…
Maria ránézett. A tekintete keményebb volt, mint valaha.
– Kérdeztem.
– Tudom.
– Hogy van-e gyereked.
– Tudom.
– Hogy voltál-e házas.
– Tudom.
– Hazudtál.
– Tudom.
Elhallgatott. Sebastian megértette, rajta a beszéd sora.
– El akartam mondani. De nem ez az első, amit valaki elmond
a másiknak. Különösen azok után, ami velünk történt – próbált
védekezni.
– Nem kellett elmondanod, csak válaszolnod kellett.
Megkérdeztem, te pedig hazudtál.
Most erre mit lehet mondani?
– Azt hittem, becsületes vagy. Bíztam benned.
– Bízhatsz bennem. Te és Nicole nagyon sokat jelentetek
számomra – mondta halkan, a hangja majdnem elcsuklott.
Maria ránézett. Arcán csak a bánat. A csalódottság.
– Nem hiszek neked többé. Sokat hallottam rólad. Rémes
dolgokat. – Szipogott. Sebastian Vanjára nézett, akit láthatólag
nem érintettek meg az események, bár ő idézte elő őket. Mit
mondott róla tulajdonképpen? Maria felé lépett. Meg kellett
értetnie vele.
– Akármit is hallottál, az ránk nem igaz. Száz százalékban ott
voltam Nicole-nak. Ezt te is tudod.
Maria szomorúan bólintott, és a könnyeit törülgette.
– Igen, ott voltál. De miért? A saját érdekedben, vagy Nicole
miatt?
Mit mondjon? Mit mondhat? Érezte, hogy minden kicsúszott a
kezei közül. El kellett magyaráznia. Hogy mit érez. Hogy mit
jelentenek neki. Igen, Sabine és Lily igenis közrejátszottak, de
nem túl nagy szerepet. Nem alapvetőt. Ez most valami más.
Valami igazi. Ezt mind el kellene mondania. De nem jöttek a
szavak.
– Köszönök mindent, amit Nicole-ért tettél. De mostantól hagyj
minket békén.
Megfordult és elment.
Kihozta Nicole-t a nappaliból.
Fogta a táskákat.
Mielőtt bezárult volna a bejárati ajtó, Nicole tekintetét kereste.
Ugyanolyan könnyen megtalálta, mint mindig. Pár pillanatig a
szemébe nézett.
Aztán követte őket.
Nem volt más választása.
Nem veszíthette el őt.
Pia az utcán várt.
Vegyes érzelmekkel nézett a Grev Magnigatan 18. barna
kapuja felé. A legfontosabb, amire egész életében emlékezni
akar, az az, hogy a találkozó a pártvezetőséggel pont úgy zajlott
le, ahogy akarta. Még tán jobban is. Mikor kilépett a barna,
hatemeletes házból a Sveavägenen, úgy köszöntek el tőle, hogy
üdvözlik a fedélzeten, és ez nem jelenthetett mást, mint hogy
neki fogják adni a pozíciót.
Most hazamegy, és gondoskodik róla, hogy a holnapi
erőszakellenes megemlékezésnek sikere legyen. Szakadatlanul
azon fog dolgozni, hogy Torsbynak a legjobb legyen – még ha
ez több stockholmi utazással jár is, és ha az önkormányzati
kérdések csekélységnek tűnhetnek majd a szemében, amikor
hirtelen közvetlen befolyással lehet a szociáldemokraták
politikájára országos szinten, sőt akár a párt fontosabb
feladataira is.
Kétségek között hagyta ott Torsbyt. A Frankkal történtekre
mindenki felkapta a fejét. A tömeggyilkos öngyilkosságot követett
el abban a lépcsőházban, amelyiknek egyik lakásában a
nyomozóhatóság egy tagja tartózkodott a koronatanúval. Ilyen
még nem volt. Az, hogy pár hónappal ezelőtt másik lövöldözésre
került sor ugyanabban a lépcsőházban, amikor is egy rendőrnő
súlyosan megsérült, még felkapottabbá tette az ügyet. Az esti
lapok zabálták a történetet. Az, hogy közvetlen és személyes,
baráti kapcsolatban állt egy családirtóval, persze nem tesz jót a
karrierjének, amely most úgy istenesen felfelé ívelt.
De azért jól jött ki belőle.
 Természetesen keresték az újságok, és érdeklődtek, mennyire
volt közeli a kapcsolatuk, hogy tényleg nem gyanított-e semmit,
és hogy valóban ő volt-e az utolsó, akivel Frank beszélt
telefonon közvetlenül azelőtt, hogy főbe lőtte volna magát? Nem
válaszolt egyik kérdésre sem, hanem összeállított egy
sajtóközleményt, amelyikben elhatárolta magát Franktól.
Ugyanakkor fontosnak vélte azt is, hogy ne érződjön úgy, mintha
megtagadná régi barátját és mentorát. Igen, meggyilkolt egy
családot, ez szörnyű és nincs rá bocsánat, de ne feledjük el,
hogy azelőtt a helyi politikának szentelte az életét, és akkori, az
önkormányzat tetterős emberének emlékét meg kell őrizni. Így
az elmúlt időszak történései ellenére, amit pillanatnyi
elmezavarának tudnak be, továbbra is közkedvelt személy
maradhat, hiszen az ember nem adja ki régi barátait és kollégáit
csak úgy, akármit tettek is. Különösen nem azért, hogy ezáltal
előnyre tegyen szert Stockholmban. Azt nem nézték volna jó
szemmel. Egyensúlyban kellett maradnia: határolódjon el a
tetteitől, de ne sarazza be az emlékét. A bűnt ítélte el, nem a
bűnözőt, ez volt a stratégiája az elmúlt napokban, és amikor a
Sveavägenen beszélt velük erről, úgy látta, remekül működik.
Egyébként nem gondolt Frankra, és hogy min mentek
keresztül együtt. Csak annak örült, hogy ép bőrrel megúszta az
elmúlt időszak eseményeit, és hogy Frank nem rántotta magával
őt is a mélybe.
Nyílt az ajtó, és egy nő jelent meg egy kislány társaságában.
Maria és Nicole Carlsten, gyanította Pia. Nem találkozott még
velük, és nem is látta egyiküket sem korábban, de mindketten
fontos szereplői az elkövetkezendő eseményeknek. Pia örült,
hogy eltölthet velük pár órát a kocsiban, mert így a bevezető
beszéde sokkal személyesebb lesz, és a megfelelő együttérzést
és elkötelezettséget közvetítheti majd az áldozatok
hozzátartozóival kapcsolatban. Pia üdvözlő mosollyal indult
eléjük, és kinyújtotta a kezét. Mielőtt odaértek volna, nyílt az ajtó,
és egy férfi lépett ki az utcára, akivel szintén nem találkozott még
korábban. Valószínűleg Sebastian Bergman. Erik többször is
hőzöngött miatta. Kellemetlen, durva, udvariatlan alak. Pia úgy
határozott, nem vesz róla tudomást.
– Jó napot, Pia Flodin, örvendek a szerencsének – mondta, és
Maria felé fordult. – Őszinte részvétem a húgával kapcsolatban –
folytatta árnyalattal halkabb hangon, és kissé jobban
megszorította a nő kezét.
Maria bólintott köszönetként, és bemutatta a lányát. Pia
mosolyogva fordult felé, amire Nicole egyáltalán nem reagált.
Hátrált egy lépést, és figyelő szemekkel nézett Piára. Ha jól
tudta, nem beszélt a történtek óta. Pia kihúzta magát, és Maria
válla fölött a férfire pillantott, aki megállt a kapu előtt.
– És ő pedig a harmadik utasom ott, ugyebár? – Nem akarta
leleplezni, hogy tudja, ki ő, ennyire azért ne érezze magát
fontosnak Sebastian Bergman.
– Igen, ő Sebastian, de nem jön velünk – mondta Maria, némi
éllel a hangjában.
– Nem?
– Nem. Szóval mehetünk.
– Ott az autóm – mutatott Pia az utca vége felé.
– Maria… – kezdte a férfi a kapunál, de nem ment közelebb.
– Majd küldök valakit, aki eljön a maradék holminkért –
mondta Maria, ami megerősítette Piát abban, hogy többről van itt
szó, mint egy egyszerű fuvarról Torsbyba.
– Meg sem próbálhatom megmagyarázni? Csak Vanjára
hallgatsz? Elhatároztad, bármit is mond, az csak igaz lehet?
– Igen – felelte Maria, kézen fogta Nicole-t, és Piával együtt
elindultak.

Sebastiannak nem volt más választása, mint végignézni, ahogy

elsétálnak. Utánuk rohanni, megpróbálni rábeszélni Mariát, hogy
maradjon, és hallgassa végig, az úgysem működne, ráadásul
nem akart jelenetet rendezni Nicole előtt. Az utolsó, amire
szüksége van, hogy lássa azt a két embert veszekedni, akikben
megbízik.
– Gondolj Nicole-ra! – kiáltotta utánuk egy végső,
kétségbeesett próbálkozással, hátha mégis maradnak, vagy
megengedik, hogy velük menjen.
Maria nem válaszolt, csak ment tovább.
És őt itt hagyta.
– Az út másik oldalán állok, itt nehéz volt helyet találni –
mondta Pia, és egy piros Volvo felé mutatott, ami az út túloldalán
állt.
Sebastian maradt. Minden távolodó lépésüket érezte a
testében. Látta, ahogy Nicole megáll, mielőtt átmennének az
úton, és visszanéz rá. Mint mindig, most is nehéz volt értelmezni
a pillantását, de Sebastian hiányt és kétségbeesést vélt látni
benne. Ezt megerősítette, hogy lassan kinyújtotta felé a kezét,
amit az anyja nem fogott. Egy felnőttnél ez a gesztus eltúlzott és
teátrális lett volna, de ahogy Nicole feléje fordult, és próbálta
leküzdeni a hirtelen kialakult távolságot kicsi, kinyújtott kezével,
attól megszakadt az ember szíve. Sebastiannak le kellett nyelnie
a gombócot a torkában.
Maria óvatosan húzni kezdte a lányát, és elindultak át az úton.
Nicole továbbra is Sebastian felé fordította az arcát, a pillantása
egyre könyörgőbbé és elkeseredettebbé vált, ahogy távolodtak
tőle. A férfinak muszáj volt elfordulnia egy pillanatra.
Mikor visszafordult, mindhárman bent ültek a piros autóban.
Pia indított, és kihajtott a parkolóból. Maria ült a hátsó ablaknál,
Sebastian csak a profilját látta a torsbyi címerpajzsmatrica fölött.
Nicole Maria mellett ült, őt már nem is látta.
Elment. Elmentek.
Elvesztette őket.
Az ok pedig a lakásában ül.
Sebastian bement az előszobába, és lerúgta a cipőjét. Szeme
sarkából mozgást észlelt, felnézett. Vanja jött ki a konyhából, és
karba tett kézzel a falnak dőlt, mintha érezné, hogy védelemre
szorul a férfi haragja ellen.
Sebastian sötéten nézett rá.
Sötéten és hidegen. Remélte, a pillantása mindent elmond.
Aztán egész egyszerűen elment mellette a kis folyosón, be a
nappaliba. Megállt az ajtóban. Évekig nem volt ez más, mint egy
szoba. Ami történetesen a lakásban kapott helyet, ahol lakott, de
amit sosem használt, és amivel nem volt semmilyen kapcsolata.
A legerősebb emléke, amely a szobához kötötte, ironikus módon
Vanjához fűződött, amikor vigasztalta és próbálta közelebb hozni
őt magához Valdemar elítélése után.
Most már tudta, mire való a nagy szoba.
Hogy hogyan kell használni. Ezt és a lakás többi részét.
Megérezte, milyen lehet az élet. Otthon.
A gombóc a torkából leköltözött a gyomrába. Maria és Nicole
nem laktak nála túl sokáig, de elég sokáig ahhoz, hogy kínzó,
tompa fájdalom maradjon utánuk. Nagyon jól ismerte ezt a
fájdalmat, régóta együtt élt vele. És most újra itt van.
Mély levegőt vett, bement a szobába, a dohányzóasztalhoz.
Tollak, kréták, papír, egy pohár, alján a kakaópor sötét
maradványával, egy tálca, rajta kenyérhéj. Nicole a tévé előtt
evett, amíg ő távol volt. Kezdte összeszedni a szanaszét heverő
dolgokat. Sok ember bénítónak élte meg a hiányt, de nem ő. Ő
mindig is értett ahhoz, hogyan szedje össze magát, hogyan
tüntesse el az elvesztett emberek fizikai nyomait. Thaiföld után
azonnal eladta a kölni lakást, kidobálta vagy elajándékozta a
bútorokat, a berendezési tárgyakat és ruhákat, csak néhány
holmit tartott meg. Pár hét alatt felszámolta közös németországi
életük emlékeit, és visszaköltözött Svédországba.
És az, hogy bár minden praktikus dolgot elrendezett, mégsem
volt képes továbblépni, az más kérdés.
 Inkább érezte, semmint látta, hogy Vanja felbukkant az
ajtóban, és megállt.
– Sajnálom, hogy felzaklattalak, de tudod, hogy igazam van –
mondta gyengéden.
Sebastian nem válaszolt.
– Az egész halálra volt ítélve, és ezt te is tudod – folytatta
ugyanazon a vigasztaló hangon, ami Sebastiant arra
emlékeztette, ahogyan a szülők a gyerekeikkel beszélnek,
amikor elpusztult a háziállatuk, és próbálják meggyőzni őket,
hogy az állatok jobb helyen vannak most. – Ugyan már, képzett
pszichológus vagy! Ha valakinek, hát neked be kellett volna
látnod, mekkora őrültség az egész.
Sebastian továbbra is némán, módszeresen gyűjtötte össze a
filctollakat, és tette be őket a dobozba a színskálának
megfelelően, sötéttől haladva a világos felé.
– Ó, a csend gyógyító ereje. Igazán érett megoldás.
A szeme sarkából látta, hogy Vanja bejön a szobába, és leül
az egyik fotelba. Ordítani akart vele, ki akarta hajítani a lakásból,
akár erőszakkal is, ugyanakkor azonban kénytelen volt
türtőztetni magát. Ez mindörökre tönkretenné lassan kibontakozó
barátságukat. Akárki más tette volna azt, amit Vanja tett, többé
nem léphette volna át a küszöbét. De akármennyire dühös és
csalódott is volt, nem tekinthetett el attól, hogy lelkének egy apró
része nagyra becsülte, amiért Vanja nem adja meg magát.
Imádta, ahogy felhúzza a lábát maga alá a fotelban, hátradől és
kivár. Nem hátrált meg az összecsapás elől, ilyen a lánya.
Kihúzta magát, és először, amióta a nappaliba jött, Vanjára
nézett.
– Nem volt jogod beleártani magad az életembe.
– Nem is tettem ilyet. Maria és Nicole életébe ártottam bele
magam – felelte Vanja szokatlanul nyugodtan. – És nem jogként,
hanem felelősségként fogom fel.
 – Tudom, hogy azt hiszed, én… – nem fejezte be a mondatot,
csak a fejét rázta. Nem akar megint arra az útra lépni. Nem akart
családról, pótlásról, Lilyről és Sabinéről beszélni. Nem most. –
De tényleg a munkám végeztem, és segítettem neki.
A papírok között lapozgatott, amit összeszedett, és előhúzta
Nicole legutóbbi, azaz, utolsó rajzát, javította ki magát.
– Rajzolt, beszélgettünk. A védőfalak, amiket felhúzott,
kezdtek szétmállani. Megnyílt. Nem szavakkal, még nem, de
eljutottunk volna odáig. Ha kaptunk volna még egy kis időt. – Ez
utóbbi pont olyan vádaskodónak hangzott, mint amilyennek
szánta, és közben átnyújtotta a rajzot. Vanja tudomást sem vett
a vádaskodásról, helyette a rajzot nézte. Megismerte a szobát a
helyszínről. A konyha melletti szoba Carlstenéknél. Két gyerek
nézte a tévét.
– Mit ábrázol?
– Nicole és az unokatestvére tévét néznek a gyilkosság előtt.
Vanja kérdő tekintettel nézett Sebastianra.
– Nem azt mondtad, hogy csak azt rajzolja, ami a gyilkosság
után történt?
– Nem, azt mondtam, hogy lerajzol mindent, aminek köze van
a gyilkossághoz.
– Akkor miért rajzolta ezt? – Vanja a papír felé biccentett, amit
a kezében tartott. – Itt minden rendben van.
Sebastian sóhajtott. Ez nem pont úgy alakult, ahogy tervezte.
Azért mutatta meg a rajzot, hogy kihangsúlyozza, még nem
végeztek. Hogy ő, bár Maria és Nicole beköltöztek, segített a
lánynak feldolgozni tragikus élményeit, és hogy Vanja most
tönkretette ezt a fontos munkát. Le akarta törni a lelkesedését,
azt akarta, hogy később elismerje, tévedett, és neki volt igaza.
Ugyanakkor nem tagadhatta le maga előtt, hogy elégedettséget,
talán még boldogságot is érez amiatt, hogy Vanja itt maradt, és
kényelembe helyezkedett.
Az ő otthonában. Az ő lánya.
 – Nem tudom – mondta idegesen, Vanjának és saját magának
is. – Valahogy a rettenethez kapcsolja.
Vanja megint a rajzra nézett.
– Frank Hedénnek kék Fordja volt, valami pickup-féle,
Carlstenéknek meg fehér elektromos hibridje.
– És? – kérdezte Sebastian értetlenül, amiért Vanját hirtelen
érdekelni kezdték az autók.
– Egy piros autó van a rajzon. Az ablak előtt.
Sebastian azonnal felállt, és elvette a rajzot Vanjától. Igaza
volt. A négyszögletes ablak előtt, a félrehúzott függönyök között
egy piros autó látszott. Hogy nem vette észre?
– Ha mindennek, amit rajzol, a gyilkossághoz van köze…
Lehet, hogy Frank egy másik autóval ment? – gondolkodott
Vanja tovább hangosan. – Vagy többen voltak?
Sebastian alig hallotta már. Mint minden, amit Nicole rajzolt, a
piros autó is részletgazdagra sikerült. Kék-fehér címer foglalt
helyet a hátsó ablakán.
A rajzra bámult, és azt remélte, az majd megválaszolja a világ
összes kérdését, de a gondolatai oda-vissza jártak, és azt
mondták, már tudja a választ a legfontosabbra.
Látta Nicole-t maga előtt.
Mennyire félt, mennyire kétségbeesettnek nézett ki, amikor
átment az úton. Az elkeseredettsége. De nem amiatt, amit
itthagy, hanem amiatt, ami felé kényszerítik.
Az autó.
A piros autó.
 Megint ketten lettek.
Megint ketten.
Odakint és Idebent.

Odakint mozdulatlan volt.

Nem maradt más választása. Anya mellette ült. Pont, ahogy
Fred is mellette ült, amikor először látta a piros autót.
És Fred most halott.
Akkor el tudott rejtőzni, most nem lehet. Anya átkarolta, és a
nővel beszélt, aki vezetett. Továbbra is figyelte a kinti világot.
Nem tartozott hozzá. Már nem volt a része. Lehetett volna,
arrafelé tartott, de most ide jutott.
Ebbe az autóba.
Így visszahúzódott.

Idebent is mozdulatlan volt.

Visszakerült arra a helyre, ami nem volt hely, és nem volt
szoba. De ő ott volt megint, és minden üres.
Üres és csöndes.
Sebastian beszélt vele. A szavaitól a falak, amik nem voltak
falak, elvékonyodtak. A barlangban kezdődött. Egy kérés, egy
cérnaszál, hogy bízzon benne, átjutott a keskeny, hideg
hasadékon, és ő megragadta. Nem bánta meg.
Egyre nagyobb biztonságban érezte magát. Lassan, de
érezte.
Egy-egy röpke pillanatra, néha, amikor Sebastian beszélt
hozzá, amikor együtt voltak, akkor érezte, hogy talán a falakon
kívül is biztonságban lehet.
 Talán nem tér vissza a rettenetes, ha majd megnő, és
elhagyja a helyet.
Talán még beszélni is tud, anélkül hogy bármi történne.
De ez akkor volt.

Odakint mozdulatlanul ült, nézett ki az autó ablakán, mint

bármelyik tízéves, biztonsági öve bekapcsolva, anya karja a
vállán, a felnőttek hangja, ahogy beszélgetnek, a zene a
rádióból.
Odakint nem tudja megvédeni az Idebentet.
De nem is kellett.

A piros autó visszavitte az időben.

Csattanások, sikoltások, rettenet.
A sajátja és másoké.

Idebent megint egyre kisebb lett, a falak pedig vastagabbak,

mint valaha.
Vanja és Sebastian leviharzottak a lépcsőn. Vanja már hívta
Torkelt, beszámolt Nicole rajzáról és a Pia ellen felmerült friss
gyanúról.
Torkel válasza cseppet sem nyugtatta meg.
Épp befejezett egy telefonbeszélgetést Adrian Cole-lal a
FilboCorptól, amikor Vanja hívta. Az utolsó jegyzőkönyvet
olvasgatva feltűnt neki valami Frank indítékával kapcsolatban,
ami zavarta: Stefan Andrén birtokának megvásárlása. Nem a
vétel, hanem az időpont. Sántított. A vétel jóval azelőtt történt,
hogy a bányatervek hivatalosak lettek volna. Kilenc hónappal
korábban, hogy egészen pontosak legyünk. Frank mégis vállalta,
hogy nyakig hitelbe kerüljön miatta. Adrian Cole elmesélt
valamit, amit Vanja telefonhívásával végképp sikerült megérteni.
Az egyetlen, aki Cole szerint tudott a FilboCorp terveiről,
mielőtt nyilvánosságra hozták volna őket, az önkormányzat
szóvivője, Pia Flodin volt. Ugyanaz az ember, akinek az
autójában az egyetlen tanújuk ül. Frank talán mégsem a saját
szakállára cselekedett.
Vanja kicsit arrébb talált magának parkolóhelyet, a
Storgatanon, és beletelt egy kis időbe odarohanni.
– Torkel hívja a központot, teljes erősítést kér – mondta
Sebastiannak, amikor beugrott a sofőrülésre.
– Nagyszerű – ült be mellé Sebastian. – Szükségünk lesz
minden segítségre. – Már most nehezen vette a levegőt.
Elöntötte a pánik.
Vanja indított.
– Ha abból indulunk ki, hogy egyenesen Torsbyba autózik,
akkor két út lehetséges. Az E18-as a Mälaren-tótól északra,
vagy az E4 délre – nézett Sebastianra kérdőn. – Van ötleted,
hogy melyiket akarta választani?
Sebastian a fejét rázta, és elővette a telefonját.
– Oké, akkor a szerencsére bízzuk. A déli verzió egyszerűbb
innen.
Vanja bekapcsolta a kék fényt, és elhúzott.
– Hívd a központot, hogy küldjenek helikoptert, ha lehet!
– Már folyamatban – jött a válasz.
Kikanyarodott a Styrmansgatanról a Strandvägenre. A nap
közepén jártak, kevés forgalommal. Sajnos. Jobb lett volna, ha
Pia belekerül valami dugóba. Az előttük levő autók kitértek,
Vanja pedig hamarosan a Norrlandsgatani alagútnál járt.
Sebastian elérte a központot. Megadta Vanja nevét és szolgálati
számát. Leírta a keresett autót is: egy piros Volvo, V70-es, Pia
vagy Erik Flodin nevén. Nem, nem tudja a rendszámot, de a
hátsó ablakra kék matrica van ragasztva, Torsby címerével.
Vanja Sebastianra nézett. Már nem volt benne biztos, hogy
helyesen járt el. Nem az ő hibája, hogy Maria és Nicole a piros
autóban ülnek, de az ő hibája, hogy Sebastian nélkül ülnek ott.
– Bocsánat, ha tönkretettem – bukott ki belőle. – Értük és
érted tettem.
Sebastian ránézett a mobilja felett, miközben a központ
válaszára várt. Először mintha valami gorombát akart volna
válaszolni, de visszafogta magát. Elfordította a fejét, és kinézett.
– Tényleg nem értem, mi közöd volt hozzá.
Vanja bólintott, de nem mondott semmit. Csak beletaposott a
házba, mintha a sebesség semmissé tehetne mindent.

Maria a hátsó ülésen ült Nicole-lal.

Az autó tiszta volt, személytelen, a padlón semmi, minden
kitakarítva. Nem olyan, mint azok az autók, amelyekkel ő szokott
járni. Teli régi McDonald’s játékokkal, papírokkal és más
szeméttel. Pia bekapcsolta a rádiót, P1 csatorna, valami
tudományos műsor a Barents-tengeri új hajózási útvonalakról,
amelyeket a klímaváltozás miatt nyitottak meg. Maria jóformán
nem is hallotta, miről beszéltek. Nicole összegömbölyödve ült
mellette, és meg sem mozdult, amióta elhagyták a Grev
Magnigatant. Annyira közel bújt Mariához, amennyire csak
tudott, arcát a hónaljába fúrta. Mintha el akarna tűnni a föld
színéről. Maria megszorította, hogy megnyugtassa.
– Semmi baj, kicsim – suttogta. – Minden jóra fordul.
Nicole nem mozdult.
Maria már bánta az egészet. Hülyeség volt Nicole előtt
beszélni Sebastiannal. Gondolhatott volna erre. Megvédhette
volna a szakítástól. Mondhatott volna kevesebbet. Kevésbé
drámaian. De dühös volt, nem gondolkodott teljesen tiszta fejjel.
Csalódottságból cselekedett, mert úgy érezte magát. Beengedte
a férfit az életébe, és jöttek a hazugságok meg a leleplezés.
Miért lenne furcsa, hogy ez ennyire rossz Nicole-nak, hiszen ő
sokkal közelebb került Sebastianhoz? Tovább suttogott a
lányának. Próbálta elérni a szavaival.
Pia kérdőn nézett rá a visszapillantóban.
– Történt valami? – kérdezte.
Maria a fejét rázta.
– Nem, csak kissé nyugtalan. – Semmi oka nem volt
beszámolni Sebastianról Piának. Nincs szüksége még több
emberre, akik ellátják tanácsokkal, vagy megpróbálnak segíteni
neki. Mostanól maga oldja meg a problémáit, és kész.
– De továbbra sem beszél? – folytatta Pia, és igyekezett
érdektelenséget csempészni a hangjába, de nem sikerült. Maria
megértette, persze. Nicole némasága egy olyan téma, amelyről
sokan, sokszor fogják kérdezni az elkövetkezendő időben.
– Sajnos nem – felelte, és Piára nézett.
– Az idő biztos megoldja – válaszolta Pia barátságosan, és
gyorsított. Kicsit talán gyorsan vezetett Maria véleménye szerint,
de nem mondott semmit. Pedig nincsenek is időhöz kötve.
 Hirtelen úgy érezte, hülye ötlet elmenni a megemlékezésre.
Nicole-nak nyugalomra van szüksége. Különösen most, amikor
Maria ilyen brutálisan elszakította őt Sebastiantól. Azt a
biztonságot, amit Sebastian mellett érzett, nehéz lesz pótolni, és
ezen nyilván nem fog segíteni egy halom ismeretlen gyászoló a
téren. Valószínűleg pont rosszat fog tenni. Emlékeztetni fogja őt
a történtekre.
Mariának volt szüksége a megemlékezésre. Ő akart
továbblépni. Nem Nicole. Nicole még nem tart ott. Őt kellett
volna szem előtt tartania, saját maga helyett. Szégyellte magát.
Minden, amit tett, amióta kiviharzott Sebastian lakásából, csak
róla és az ő sebzettségéről szólt.
– Nem is tudom, hogy jó ötlet-e ez az egész – szólalt meg. Pia
ránézett.
– Micsoda? Mi nem jó ötlet?
– A megemlékezés. Talán nem tesz jót Nicole-nak. Még nem
áll készen.
Pia megértően bólintott.
– Szép megemlékezés lesz. Csöndes és méltóságteljes, nem
tolakodó – magyarázta kedvesen. – Szerintem meg fog lepődni a
támogatás és összetartozás érzésén.
– Nem tudom. Biztos szép, de… – folytatta Maria
bizonytalanul.
Pia mosolygott, hogy megnyugtassa.
– Legyen így: odautazunk, és ha bármi rossz érzést kelt
önökben, nem jönnek el. Nem fogok erőszakoskodni,
megígérem, de akkor eldönthetik ott helyben, hogy lesz a
legjobb.
Maria bólintott. Talán más lesz, ha odaérnek. Nem tudta. Mint
az életében annyi mindennel kapcsolatban, most sem tudott
határozottan dönteni. Így ült, és utazott tovább.
Talán azért, mert be akart illeszkedni, és tartozni akart
valahová.
 Talán mert nem akart hazamenni, és belefogni a
mindennapokba.
Talán mert úgy érezte, a megemlékezés egy remek
újrakezdés lehet. Nem tudta. Megcsörrent a telefonja.
Sebastian.
Azonnal kinyomta.
A telefonja felől legalább dönthet. Határozottan.

Kiértek a Centralbronra. Kék fénnyel.

Sűrűsödött a forgalom, Vanjának lassítania kellett, hogy időt
adjon az autóknak kitérni. Bekapcsolta a rendőrségi rádiót, hogy
ne maradjanak le semmiről. Épp felhívást adtak ki minden
autónak, hogy figyeljenek egy piros Volvo V70-est, SGM 054
rendszámmal, hátsó ablakán egy kék matricával. A központ
ezenfelül Nacka fölé irányította az egyik közlekedésfigyelő
helikoptert. Nemsokára Stockholm déli része fölé ér. Sebastian
idegesen nézett a telefonjára.
– Maria nem veszi fel. Kinyomja.
Vanja kétkedve nézett rá.
– Biztos, hogy jó ötlet felhívni? – kérdezte.
– Figyelmeztetni akarom.
– Ne tedd – mondta, és Sebastianra nézett. – Gondolod, hogy
Maria tartani tudná a látszatot, ha megtudná?
– Nem. Lehet, hogy nem – ismerte be.
– Viszont olyan helyzetet idéznél elő, ami Piát az
elkeseredettségbe hajthatná, Mariával és Nicole-lal az
autójában.
Sebastian kitárta a karját. Vanja próbálta megnyugtatni.
– Előnyben vagyunk. Pia nem tudja, hogy mi tudjuk. Ki kell
használnunk ezt az előnyt, ameddig csak lehet.
Sebastian bólintott. Vanjának persze igaza van. De ettől nem
érezte magát kevésbé tehetetlennek.
 – Komplett idiótának érzem magam. Láttam Nicole-on, hogy
valami nincs rendben. Tudhattam volna…
Vanja félbeszakította.
– Honnan tudhattad volna? Senki sem tudta.
Sebastian nem válaszolt, de Vanja látta rajta, hogy nem sokat
segített a válaszával. A rádió recsegni kezdett.
– 318-as autó, vétel. Piros Volvo V70, SGM 054, Hornstulltől
délre – mondta egy mély férfihang. Vanja előrenyúlt, és
megragadta a mikrofont.
– Ismételje. Hol?
Gyorsan jött a válasz.
– A Liljeholmsbronon halad. A másik irányba autózunk,
beletelik egy kis időbe, mire megfordulunk.
– Rendben, tegyék, de tartsák a távolságot. Ne lépjenek közbe
– mondta Vanja, és Sebastiannak dobta a mikrofont. – Próbáld
meg elérni a helikoptert. Küldd az E4 fölé, Liljeholmen irányába.
– Sebastian bólintott, és előhalászta a fekete műanyag darabot.
– Söder Mälarstrand vagy Gullmarsplan és Södra länken? –
kérdezte, miközben az utat figyelte, és a mögöttük haladó
kocsikat.
– Engem ne kérdezz, én nem ismerem itt az utakat. Sosem
vezettem errefelé – mondta Sebastian, és próbálta elérni a
helikoptert.
– Azt hiszem, a Söder Mälarstrand gyorsabb – mondta Vanja,
és két sávot váltott jobb felé, amitől több autónak is satufékeznie
kellett. Vanja ügyesen kerülgette őket az alagútban, ami kivitte
őket a víz mellé. Az egyik sávot lezárták a Slussen átépítése
miatt, dugóba kerültek. Vanja kifordult a sávba, amit a
szembejövő autóknak tartottak fenn, gyorsított, és visszatért a
saját sávjába, mielőtt a piros lámpánál vesztegelő, körülbelül tíz
autó elindult volna. Ügyesen és gyorsan vezetett, de nagy
sebességük ellenére is távolinak tűnt még Hornstull.
 Sebastian elérte a pilótát. Jó hír: hallgatta a rádiót, és már
elindult Liljeholmen felé.
– Lokalizáltuk az autót. Az E4-es bal oldali sávjában halad dél
felé. Épp most hagyta el a västertorpi lehajtót.
– Remek – felelte Sebastian, és Vanjára nézett. – Mondjak
még valamit?
– Kérdezd meg, mennyivel megy – kérte Vanja. Sebastian
bólintott és rákérdezett. A válasz néhány másodperccel később
érkezett.
– Épp most 105-tel.
– Az egy 90-es út. Ezért lekapcsoljuk – mondta Vanja, és
gyorsan Sebastianra nézett. – Szólj a 318-as autónak, hogy
kövessek őket úgy, hogy ne vegyék észre. – Sebastian bólintott.
– Rendben. És mi mit csinálunk?
Vanja ránézett, ajkán mosoly játszadozott.
– Meglepjük Piát!
Közelebb húzódott az anyukájához.
Nagyon gyorsan ment az autó. Pont, mint az a hullámvasút,
amitől annyira félt tavaly a vidámparkban. Ott is be volt kötve.
Nem tudta megállítani, és nem tudott kiszállni.
Mikor legutóbb látta az autót, sokkal lassabban haladt.
Megállt a ház előtt.
Nem gondolt vele sokat.
Biztos valaki, aki látogatóba jön.
Karin néni barátja.
De nem így volt.
Az autó sikolyokat és halált hozott.
A leghangosabb csattanásokat, amiket valaha is hallott.
Hangosabb volt, mint a mennydörgés. Hangosabb, mint bármi
más.
Testeket tépett szét.
Vért fröcskölt a falra.
Most itt ült az autóban, amivel a halál érkezett.
Még közelebb húzódott. Anya puha és meleg.
Behunyta a szemét.
Figyelmeztetni akarta. De nem ment.
Nem tudta. Nem akarta.
Odakint látható és sebezhető.
Idebent védték a falak.
Amíg kicsi.
És csöndes.
Sebastian látta meg először a Volvót. Továbbra is a bal oldali
sávban haladt, és sorra hagyta le az autókat.
– Ott van! – mutatott a piros autóra. Vanja bólintott. Pár
perccel ezelőtt kikapcsolta a kékfényt, hogy ne szúrják ki őket.
Sebastian a sebességmérőre nézett. 125 km/h.
– Nagyon gyorsan megy – nyugtalankodott.
– Megpróbálom tartani a távolságot.
Vanja előszedte a rádiót, és a salemi közlekedési rendészet
vezetőjét hívta. Gyorsan felvették a kapcsolatot egy södertäljei
csoporttal. A terv szerint megállítják Piát egy rutinellenőrzésre,
felszólítják, hogy szálljon ki a kocsiból, el Mariától és Nicole-tól,
majd ott tartják, amíg Vanja és Sebastian megérkeznek.
Remélhetőleg már rég ott vannak, és elkezdték az útellenőrzést.
Vanja megígérte, visszaszól, amint meglátja őket, és az alapján
felbecsülhetik, mennyi idő múlva érkezik eléjük Pia.
– Látom őt. Körülbelül hat percre becsülöm az önöktől való
távolságot.
– Készen állunk – jött a gyors válasz.
Vanja Sebastianhoz fordult. Kevésbé volt ideges, most, hogy
végre beérte az autót. Legalább már látják őket.
– Bízzunk benne, hogy jól végzik a munkájukat – mondta.
– És mi? Mi mit csinálunk? – kérdezte.
– Remélhetőleg semmit. Bekanyarodunk, és átvesszük őt a
közlekedési rendőröktől. – Vanja gyors pillantást vetett a férfira.
Megértőt. Sebastian rég nem látott ilyet tőle. – Minden
elrendeződik, Sebastian.
A férfi bólintott, és nyugtalanul nézett ki az ablakon Stockholm
déli, külső kerületei felé.
 – Baromira idegesítő vagy, de ugyanakkor jó rendőr – mondta
végül.
– Te meg csak baromira idegesítő.
Sebastian felnevetett.
– Miért megy mindig minden tönkre, amihez közöm van? –
költői kérdésnek szánta, de meglepetésére önsajnálónak tűnt.
– Ezt neked tudnod kell – mondta Vanja.
– Nem tudom.
– Mert arrogáns vagy, cinikus, szarsz mások fejére, hazudsz,
átversz, lenézel… Folytassam?
– Igazán nem szükséges.
Csönd lett az autóban. Sebastian ránézett, majd
visszafordította tekintetét a piros autó felé.
Vanjának igaza volt. Sosem hitte volna, hogy bárki szeretheti
őt azért, aki.
Se a szülei. Se az egyetemi kollégái. Se a női.
Lily volt az első. Eddig az egyetlen. Sabine és Nicole is
persze, de ők gyerekek.
És Vanja. Ő legalább szembe mert szállni vele. És vele
maradt. De senki más. Annyi mindenkit kijátszott, annyi
féligazság és hazugság között élt, régóta, hogy már ő maga is
szinte csak hazugságokból áll. Nem másból.
– Négy perc – koncentrált Vanja a Volvóra.
Sebastian nem válaszolt. Próbálta felfedezni Nicole-t az
autóban. Látta Pia és Maria fejének sötét körvonalait a hátsó
ablakon keresztül.
De Nicole-ét nem.
Valószínűleg eltakarta a háttámla.
A lány, akit elveszített.

Anya.
Nem sok mindenre gondolt az elmúlt időben.
 Kiürítette magát. Összegömbölyödött Idebent, egyre kisebb és
kisebb lett.
Remélte, hogy eltűnik.
Aztán eszébe jutott.
Az egyetlen gondolat. Az egyetlen szó.
Anya. Veszélyben.
Fredet nem tudta megmenteni.
Fred nem tudott semmit. És ő sem.
Akkor.
De most tudja.
Anyának is meg kell tudnia.
Pontosan, úgy, ahogy ki kellett nyitnia a ház ajtaját újra, hogy
segítsen a férfinak, aki megmentette. Most is ezt kell tennie.
Még ha ez le is rombolja a falait. Védtelenül hagyja. Felfedi őt
a szörnyűségeknek.
De anyának meg kell tudnia.
Odakint lassan felemelte arcát a meleg dzsekiből, aminek
eddig dőlt. Felnézett.
Anya boldognak tűnt. Meglepettnek. Mosolygott.
Odakint kihúzta magát. Fel anyához, aki lehajtotta hozzá a
fejét.
Idebent megtalálta a hangját. Egyszerűbb volt előkeríteni, mint
hitte. Mintha egy sarokban feküdt volna, arra várva, hogy újra
használni kezdje.
– Ő volt az, anya – suttogta csendben. – Ő volt az.

Maria a lányára nézett.

Halkan beszélt, de nagyon is határozottan. Maria korábban
úgy képzelte, hogy Nicole első szavaitól ujjongani fog a lelke
mélyén. Hogy ordítani akar majd a boldogságtól. Nem ezt várta,
amit most érzett. Hogy ordítani akar a félelemtől.
 – Mit mondtál? – suttogta vissza, és közelebb hajolt. Még ha
hallotta, akkor sem értette. Nem tudta összekapcsolni a nővel,
aki most kíváncsian nézett hátra a visszapillantó tükörben.
– Ott volt – folytatta Nicole egyre hangosabban. Minden
szótaggal erősödött a hangja. – Amikor meghaltak.
Maria követte a lánya tekintetét. Pia arckifejezése
megváltozott. Oda a kíváncsiság. Oda a barátságosság, az
együtt érző pillantások. Maria dühöt látott, eltökéltséget és
tetterőt.
Hirtelen megértette.
A visszapillantóban tükröződő szemek elmondtak mindent,
amit nem akart tudni. Az igazságot.
Az autó megdőlt, amikor Pia hirtelen jobbra rántotta a
kormányt. A gumik csikorogtak. Maria és Nicole az autó bal
oldalához nyomódott, és ha nem lett volna bekapcsolva az övük,
biztos, hogy repültek volna.

A piros Volvo erőteljesen kifarolt. Kéken füstöltek a gumik,

amikor az autó csikorogva átcsúszott az E4-esen, és a vårbyi
lehajtó felé imbolygott. Vanja szentül meg volt győződve róla,
hogy a Volvo egyenesen továbbhalad, és lehajt az útról, de az
utolsó pillanatban Piának sikerült megtartani a kormányt, és a
Vårby allé meg a közlekedési lámpa felé robogott, túlságosan is
nagy sebességgel.
Vanja ösztönösen jobbra húzta a kormányt. Neki jobb szögben
sikerült rákanyarodnia a lehajtóra, meg se csúszott annyira. De
túl gyorsan történt még így is, kis híján elvesztette az irányítást.
Egyik kezével kormányzott, a másikkal a mikrofont fogta, és
abba kiabált.
– Valami történt! Az autó letért a Vårby allé felé! Azonnali
erősítést kérünk!
 A piros Volvo megkerült egy várakozó autót az út menti füves
területen. Meghúzta a másik autót, de alig vesztett a
sebességéből, folytatta útját a kereszteződésen, majd eltűnt.
Sebastian a kapaszkodót markolta, amikor az ő autójuk is
továbbfarolt. A Volvo után nézett, de már nem látta. Ellenben
hirtelen megpillantott egy kék-fehér teherautót, amelyik feléjük
tartott. Vadul dudált, de az egyre csak közeledett. Vanja
beletaposott a fékbe. Sebastian biztosra vette, hogy
összeütköznek, de Vanjának sikerült megállítani az autójukat.
A teherautó bőszen dudálva továbbhaladt. Mindketten Pia
autóját próbálták kiszúrni, de az autópálya fölötti viadukt eltakart
mindent. Vanja visszakapcsolta a kék fényt, a meglepetés
erejének már úgyis lőttek, és ismét a gázra lépett. Jobbra
kanyarodott, arrafelé, ahol Pia eltűnt. Oda az érzés, hogy
minden rendben lesz. Most már minden lehetséges. Még a
legrosszabb is.
Sebastian sápadtan ült, és a piros Volvót kereste a
tekintetével. A rádióból hirtelen meghallották a helikopterpilótát,
hangja nyugodt és hivatalos maradt, rá egyáltalán nem hatottak
a történtek.
– Megvan. Botkyrka irányába halad a Vårby allén,
meglehetősen gyorsan. – A tárgyilagos hang megnyugtatta
mindkettejüket. Nem vesztették el. Még van esélyük. Kiértek az
egyenes szakaszra. Elöl meglátták a piros kocsit. Nyugtalanítóan
imbolygott jobbra-balra. Mintha Pia elvesztette volna a hatalmát
fölötte. Aztán lecsúszott az útról, jobb felé, a fűbe, a víz
irányába. Egy másodpercig azt remélték, Pia reagál és megáll,
mielőtt túl késő lenne. De nem villant fel a féklámpa. Lassítás
helyett az autó épp az ellenkezőjét csinálta. Gyorsított. Mintha
elrugaszkodna, mielőtt elhagyja a földet. Beugratott a Mälaren-
tóba. Sebastian pánikba esve ordított. Vanja követte őket a víz
felé.
A helikoptertől rövid megállapítás hallatszott:
 – Autó a vízben. Autó a vízben. Mälaren-tó, a Vårby allénél, a
Max gyorsétterem mellett.
A hang ugyanolyan hivatalos és biztonságot sugárzó volt, mint
eddig.
Semmi sem hatott rá ezek szerint.
Onnan fentről így látszik a világ.
Különös érzés. Egy töredék másodpercig a súlytalanság
állapotában találta magát. Semmi ellenállás, semmi, ami odalent
tartotta volna, kivéve a biztonsági övet. Érezte, hogy Nicole és ő
is a plafon felé nyomódik. Ösztönösen megragadta Nicole-t, és
magához húzta, hogy felkészüljenek a becsapódásra. A kékes-
szürkés-zöldes víz egyre közeledett. Sötét és áthatolhatatlan
volt, akár egy merev fal, ami csak rájuk vár. Észlelte, hogy Pia
kinyitotta az ajtót, és hogy a motor még mindig jár, de már nem
hallja a kerekek zaját az úton.
Ez volt a legfurcsább.
Ez a csend.
Bár rettentő gyorsan haladtak.
A csend miatt még fülsiketítőbb lett a becsapódás. A víz
kemény volt és könyörtelen. Távoliból és nyugodtból hirtelen
fehér lett, zubogó, mindent körbeölelő. Átcsapott az autón. Elöl
tompa puffanással kinyíltak a légzsákok. Maria az előtte levő
ülésbe ütötte a homlokát. Fájt az arca, de nem engedte el
Nicole-t. Az autó az orrával előre esett a vízbe, de már a hátulja
is süllyedt. Az ajtók alatt kezdett beszivárogni a víz. Maria látta,
hogy Pia próbál szabadulni a légzsák szorításából. Gyorsan
süllyedtek most már. Ömlött a víz a nyitott első ajtón. Maria
ráébredt, hogy muszáj lesz tennie valamit. Sietve kikapcsolta
Nicole biztonsági övét. A lány sápadt volt, de inkább
csodálkozott, semmint félt. Piának eközben sikerült félrenyomnia
a légzsákot, és próbált kitekergőzni a nyitott ajtón. Eddig még
egy pillantásra sem méltatta a hátul ülőket, mintha nem is
élnének, mintha megszűntek volna létezni. Maria ettől új erőre
kapott. Az elöl ülő nő már kiirtotta a családja nagy részét. De
ezúttal nem fog sikerrel járni. Igenis túlélik.
Maria próbálta kikapcsolni a saját övét, de Nicole útban volt,
nem érte el a csatot. Pia már elhagyta a süllyedő autót, és úszott
kifelé. Ömlött a jéghideg víz. Maria fázott.
– Ki kell jutnunk! – mondta Nicole-nak, és önmagát is
meglepte nyugodt hangja. – Bízz bennem!
Próbálta kinyitni az ajtaját, de mintha odahegesztették volna.
Mintha az egész Mälaren nyomta volna befelé. Visszatért az
övhöz, még Nicole-t is felemelte egyik karjával, hogy
hozzáférjen, de továbbra sem találta a csatot. Kezdett pánikba
esni az eredménytelen tapogatózástól. A víz már a hasáig ért,
nemsokára muszáj lesz feltartania Nicole-t, hogy ne kerüljön víz
alá. Ahhoz szüksége lesz mindkét kezére, és akkor tényleg soha
nem kapcsolja ki az övét. A víz már a mellkasáig ért. Az autó
lassan teljesen megtelik. Látta a Nicole szemében növekvő
rémületet, és hallotta, hogy egyre felületesebben lélegzik.
Gondolkodnia kell. Koncentrálni. Mit hallott? Vagy olvasott?
Hogy is volt? Egy vízzel teli autóban ugyanakkora a nyomás,
mint odakint. Akkor ki fogja tudni nyitni az ajtót gond nélkül.
Ugye, így volt? Igazából nem számít, nincs sok más
alternatívája.
Lehúzta az ablakot a mellette levő gombbal. Meglepődve
konstatálta, hogy az autó elektronikai rendszere még mindig
működik, az ablak simán lecsusszant. Egész vízesés ömlött be
rajta keresztül, Maria pedig közel húzta magához Nicole arcát.
Nicole vacogott a hidegtől és a félelemtől. Maria mélyen a
szemébe nézett.
– Most úsznod kell, szívem. Mint ahogy tavaly nyáron tetted.
Ússz a part felé. Ígérd meg nekem.
Nicole csak nézett. Tekintetében halálfélelem ült.
 – Én is jövök, ígérem! – Gyorsan homlokon csókolta lányát. Az
autó hamarosan megtelik. – Nagy levegő, kicsim! Nagyon nagy
levegő!
Nicole követte anyja utasítását, Maria pedig az ajtónyitó
kallantyú felé tapogatózott. Megtalálta, kinyomta az ajtót,
megfogta Nicole-t, és teljes erejéből kitolta a nyíláson. Rémes
érzés volt elengedni őt, érezni, ahogy a kis teste eltűnik. Maria
próbált utánanézni, de a zavaros vízben továbbra sem lehetett
látni semmit.
Nyújtózott, amennyire csak tudott, sikerült arcát a tető alatti,
maradék kis levegőbe nyomnia. Vett egy utolsó lélegzetet,
mielőtt lebukott, és a biztonsági öv csatját kezdte keresni.

Vanja lehajtott az útról, végigszántott egy bozótost, és pár

méterre a víztől lefékezte az autót. A piros autó már annyira
elsüllyedt, hogy csak a teteje látszott, körülötte bugyborékolt a
víz, ahogy a maradék levegő is távozott.
Egy személy úszott feléjük. Pia Flodin.
Senki más az autó körül vagy a vízben. Sebastian letépte a
kabátját, lerúgta a cipőjét, és gondolkodás nélkül a vízbe vetette
magát.
Volt már ott régebben is.
Akkor melegebb volt a víz, és kegyetlenül hullámzott.
De attól még nincs különbség.
Volt már ott régebben is.
A vízben, amely elragadta a szeretteit.
Amilyen gyorsan csak tudott, az autó felé úszott. A parton látta
Vanját telefonnal a kezében állni, a mentőt hívta. Egy motoros
rendőr is érkezett, a víz és Pia felé rohant. Sebastian megint az
autót vette célba. A tető még látszott pár pillanatig, aztán az is
eltűnt. Semmi életjel. Lebukott az autó irányába, de a víz
zavaros volt és sötét, a saját kezét sem látta maga előtt. Feljött a
felszínre. Látta, hogy valami megtöri a víz felszínét, ugyanakkor,
amikor ő. Maria. Pánikba esve kiabált.
– Nicole!
Körbe-körbe forgott, és hisztérikusan keresgélt maga körül.
– Még az autóban van? – kiabálta Sebastian. Maria ekkor
vette őt észre. Sebastian még sosem látott ennyire rémült
tekintetet.
– Nem, kiengedtem! Kiengedtem magam előtt!
Hangjában a sírás bujkált és a megbánás. Ismét lebukott.
Sebastian utána. Ugyanolyan sötét, és továbbra sem látni
semmit. De egyik kezével elérte az autót. Elkapta a tető szélét
egy nyitott ablaknál, és lehúzta magát. Csak hideg fémet érzett,
csak szögletes, ipari formákat látott.
Semmi élő.
Semmi Nicole.
Addig maradt, amíg tudott, mígnem kénytelen volt felmenni a
felszínre. Mariát is ott találta. Kimerült, remegett a hidegtől és a
sokktól.
– Nicole! – kiabálta, egyre halkabban, a kimerültség miatt.
Valószínűleg nem sokáig bírja már. Sebastian vett még egy mély
levegőt, és lebukott.
Széles úszómozdulatok, erőteljes lábtempók.
Meg fogja találni.
Fájt a tüdeje, és érezte, ahogy a hideg kiszívja minden erejét.
Fájt a füle is. Próbálta kiegyenlíteni a nyomást. A keze súrolt
valami puhát és ragacsosat. A fenékiszap barnára színezte a
vizet, még nehezebb volt látni. Keresgélt a puha sárban. Fájt az
egész teste, már nem is tudott tisztán gondolkodni. De folytatta,
bár a tüdeje levegőért sikoltott.
Fel a felszínre. Kisebb csónak közeledett. Egy férfi állt benne,
és azt kiabálta, ússzanak oda mindketten. Egyre többen
érkeztek a partra. Láthatósági mellényes rendőrök. Próbált elég
levegőt beszívni, és a már-már élettelen Mariának kiabálta.
 – Ússz a csónakhoz!
Nem várt válaszra, csak újabb levegőt vett és lebukott. Még
mindig nem tudott tájékozódni, de ezúttal kicsit távolabb próbált
úszni az autótól. Tulajdonképpen fogalma sem volt már, hol van
ő, vagy az autó. Mindenütt csak víz. De egy dologgal tisztában
volt. Minél többször bukott le, annál kevesebb időt tudott a víz
alatt tölteni. Kezdett kifulladni. Lassan nem bírja tovább. Újra fel.
Próbált még több levegőt lenyomni. Puszta akaraterővel
megtölteni a tüdejét. Aztán ismét le. A sötétbe és hidegbe.
Jobb keze alatt hirtelen megérzett valamit. Egy másodperc
töredékéig azt hitte, ellebegett előtte valami. Nem kemény és
fémes, valami más. Teljes erejéből jobbra vetette magát,
kinyújtotta a kezét, lázasan keresett.
Megint hozzáért. Az ujjbegyei valami puhát tapintottak.
Hirtelen Khao Lak strandján találta magát a vízben.
Akkor fogott egy kezet, de elengedte.
Most is ez történt.
Kicsúszott. Eltűnt a vízben, éppúgy, mint legutóbb.
De egy kéz volt. Nicole keze!
Visszajött a felszínre. Megpróbált beszuszakolni még egy kis
levegőt, és lebukott. Már nem fázott. Már nem érdekelte a
fájdalom a testében és a tüdejében. Nem gondolt másra, csak
arra a kézre.
Keresett, kutatott, nyújtózkodott.
De semmi.
Megint elvesztette őt.
A nap áthatolhatott a felhőtakarón, mert fénycsíkok törtek be a
vízbe. Bevilágították. Apró kosz- és iszapdarabkák táncoltak a
sugarakban. A víz világosabb lett. Megpillantotta a lány testének
árnyékát egy kicsit odébb. Közel. Karnyújtásnyira. Elérte. A keze
és a teste élettelen. Megszorította a kezét. Próbálta felfelé húzni,
de nehezebb volt, mint hitte. Körbeúszta, és másik karjával
megragadta a derekát. Ájulásközeli állapotban volt. De nem
fogja elengedni. Soha. Inkább lesüllyed vele a fenékre, de nem
adja fel.
Sokszor kívánta, bár így tett volna Thaiföldön is. Bár eltűnt
volna ő is.
Tempózott a lábával, az összes maradék erejét mozgósítva.
Felfelé. Fel a nap felé. A menekülés felé. De az ereje fogytán
volt már. Mintha a víz lent akarná tartani őket.
De nem engedte el. Nem engedi el.
Ezúttal nem. Még egyet rúgott a lábával.
Hirtelen megérezte a napot az arcán. Hallotta, ahogy köhög,
és levegő után kapkod.
Segítségért akart kiáltani, de nem bírt. Látta Nicole sápadt
arcát lebegni a víz fölött. Mozdulatlanul. Hajtincsekkel az
arcában. Kapálózott, hogy a felszínen tartsa őt. Nyelte a vizet.
De kapálózott. Feltartotta őt.
Látta, ahogy közeledik a kis csónak. Maria lógott az oldalán.
– Nicole! – sikoltotta.
Sebastian már nem bírta sokáig. Megint a felszín alatt kötött
ki. Egyre nehezebben és nehezebben tartotta fel a lányt. A férfi a
csónakból kinyújtotta a kezét felé. De nem akarta megfogni.
Nem tudta. Sosem engedi el Nicole-t. Mindketten a víz alatt
végzik. Mintha valami húzná le őket a mélybe.
Aztán megérzett valakit az oldalánál. Valakit, aki erős volt.
Valakit, aki felemelte.
Vanja.
– Átveszem! – kiáltotta Sebastian fülébe, és elvette tőle
Nicole-t. Hagyta. Egyik kezével megkapaszkodott a csónak
peremében. Látta, ahogy Vanja hátúszásban halad a part felé,
Nicole fejét feltartva a mellkasán. Kivitte őt a partra.
Nicole továbbra sem mozdult meg.
De a mentősök igen.
Azonnal megkezdték a mesterséges lélegeztetést.
 Sebastian elengedte a csónak peremét, és feléjük úszott.
Lassan, de nem adta fel. Kimászott a partra. A sárba, a fűbe.
Előrevetette magát, újra megfogta a lány kezét. Aztán
összeroskadt.
Látta, ahogy dolgoznak. Reszketetett a hidegtől.
Aztán a kislány köhögni kezdett. Vizet hányt. Sebastian alig
bírt megmozdulni, alig látott a megerőltetéstől, de hallotta.
Nicole él.
– Sebastian, most már elengedheted – mondta a hang,
amelyik megmentette.
Vanja.
– Nem lehet. Nem engedem el újra – suttogta.
– De muszáj. Elviszi a mentő. El kell engedned. Túléli.
– Nem akarom – könyörögte.
– Muszáj.
Vanja és az egyik mentős kicsavarták őt a kezéből. Könnyen
ment. Nem volt képes ellenállni.
Elfutottak a hordággyal. Sebastian hanyatt feküdt, és felnézett
a napra. Fázott. Didergett. De sikerült. Ezúttal a víz vesztett.
Valaki plédet terített rá. Valaki felhúzta ülő pozícióba. Vanja ott
volt, és talpra állította. Érezte, hogy sírni akar. A nő felé hajolni,
aki a lánya, és talán az egyetlen barátja, és mindent elmondani
neki.
De képtelen volt rá.
– Érted is jött egy mentő – mondta gyengéden.
Sebastian bólintott. A vizes zoknijait nézte, ahogy lépkednek a
fűben.
Látta Piát bilincsben. Látta Nicole-t oxigénmaszkkal az egyik
mentőben.
Rázárták az ajtót.
Elindultak. Ő pedig tudta.
Tudta, hogy nem láthatja már őt.
Soha többé.
Nem tudtam, hogy le akarja lőni őket.
Pia Flodin letette a vizespoharat, amiből éppen ivott, majd
Torkelre és Vanjára nézett. Másodszorra ismételte ugyanazt a
hét szót, de Vanja nem hitt neki jobban, mint első alkalommal.
Torkel sem, ez szinte biztos.
Piát azonnal a kungsholmeni rendőrségi székházba vitték.
Kapott száraz ruhát, valami egyszerű ennivalót, az orvos
megvizsgálta, és olyan jó állapotban találta, hogy megtarthatták
az előzetes kihallgatást.
Aztán elintéztek néhány telefonhívást.
Torkel Emilio Torrest hívta, beszámolt róla, hogy elkapták Piát,
hogy nem kért jogi képviseletet, és hogy majd átküldi a
kihallgatás jegyzőkönyvét. Emilio elégedetten tette le a telefont.
Vanja puszta udvariasságból Erikkel kezdte, elmesélte neki,
hogy elkapták a feleségét a Carlsten-gyilkosságban való
részvétel alapos gyanúja miatt, valamint közveszély okozásáért
és gyilkossági kísérletért. Ahogy várta, Erik nem igazán tudta
feldolgozni az információt, Vanja még sajnálta is. Emilio
Torreshez irányította, illetve azt javasolta, hogy ne vegye fel a
közeljövőben a telefont, ha ismeretlen számról hívják. A sajtó
egyből megpróbál majd lecsapni rá, ha megtudják, mi történt.
A balesetnek és a mentési akciónak sok újságíró volt a tanúja,
gyerekjáték lesz nekik összeállítani a történetet a megszerzett
információmorzsákból. Vanja rossz lelkiismerettel tette le a
telefont. Semmi baja nem volt Erikkel, és bár jobb volt így, hogy
nem az internetről vagy kívülállóktól kellett megtudnia, mégis
Vanja hívása lesz az, ami örökre megváltoztatja Erik és a lánya
életét.
 És ha már életek megváltoztatásáról volt szó, felhívta
Sebastiant, és megkérdezte, nem tudna-e eljönni a kihallgatásra.
A férfi hímezett-hámozott, de Vanja kijelentette: nagyra értékelné
a jelenlétét. Vanja így próbált békülni. És sikerrel járt.
A kihallgatószoba folyosóján várták.
– Azt hittem, a kórházban maradsz – mondta Torkel, amikor
Sebastian nagy lépésekkel közeledett.
– Maria nem akart ott tudni engem, egyedül akart maradni
Nicole-lal – felelte Sebastian. – Kezdhetjük?
Válaszra sem várva benyitott egy kis szobába. Az egyik falon
át látta Vanját és Torkelt, amint belépnek Piához, de Pia ott csak
egy tükröt látott. Vanjáék leültek, Torkel pedig elindította a
felvételt, bemondta a dátumot, hogy miért gyűltek össze, kik
vannak jelen, Vanja pedig betette a fülhallgatót, hogy Sebastian
tudjon vele kommunikálni.
– Nem tudtam, hogy le akarja lőni őket – vezette be Pia,
amikor Torkel megkérte, hogy számoljon be a gyilkosság
napjáról. – Ezt el kell hogy higgyék nekem – folytatta elcsukló
hangon, kétségbeesett tekintettel.
Politikus, emlékeztette magát Vanja. Megszokta a hazudozást.
– De maga vitte őt oda? – kérdezte pókerarccal.
– Igen.
– A saját autójában.
– Igen.
– Miért? Miért mentek oda?
Pia öntudatlanul kihúzta magát, mintha épp most kapott volna
egy olyan kérdést, amelyre tudja a választ.
– Torsbynek szüksége van arra a bányára. Munkalehetőséget
adna a lakosoknak, adóbevételeket hoz, amiket aztán az
egészségügyre és oktatásra lehet fordítani, és…
– Ugorjuk át a propagandaszöveget, és válaszoljon inkább a
kérdésre! – szakította félbe Vanja ridegen.
 Pia sötét pillantást vetett rá. Még ha politikusként hozzá is volt
szokva, hogy félbeszakítják, láthatólag nem örült neki. Úgy
határozott hát, Vanja nem méltó beszélgetőpartner, így
Torkelhez fordult.
– Megkértem Frankot, jöjjön velem Carlstenékhez, hogy
emberibb szemszögből is megvilágítsuk a bányaügy előnyeit. –
Előrehajolt, és Torkelre függesztette a pillantását. – Ahogy azt
maguk is mondták, a munkahelyteremtések és az adók az
unalmas politika részei a legtöbb embernek, de Frank beteg volt.
Haldoklott. Biztos akart lenni abban, hogy a fiának jó élete lesz,
amikor ő már nem lesz ezen a földön. Emberi értékek. Olyasmi,
ami ismerősnek tűnhet. Azt akartam, hogy Carlstenék értsék
meg azt a másik nézőpontot is, ami arról szól, hogy a bányával
segítünk embertársainkon.
Pia hátradőlt a székben, biccentett, leginkább magának,
mintha épp most tartott volna egy szép, érzelmes beszédet a
népnek.
– De nem így lett? – kérdezte Torkel, akit láthatólag nem
hatottak meg Pia szavai.
– Nem. Frank… – Megvonta a vállát, és a szavakat kereste. –
Frank… megőrült, gondolom. – Felvette a vizespoharat, és a
szájához emelte.
– Nem tudtam, hogy le akarja lőni őket – mondta
másodszorra, letette a vizespoharat, majd Torkelre és Vanjára
nézett.
– Álljunk csak meg! – hallotta Vanja Sebastiant. – Ha
Franknak annyi lett volna a dolga, hogy egy csésze kávé fölött
zokogjon Carlstenéknél, hogy azok szívtelen gazembereknek
érezzék magukat, miért volt nála a fegyvere?
Vanja épp ugyanezen gondolkodott. Bólintott, hogy mutassa
Sebastiannak, vette az adást.
– Franknál fegyver volt – mondta végül.
– Igen.
 – Miért?
Pia megvonta a vállát.
– Vadőr. Ez a foglalkozása. Ember fegyverrel.
– Kérdezd meg, mit gondolt, mi fog történni? – mondta
Sebastian, meggyőződve arról, hogy jó úton járnak.
– Nem volt furcsa, hogy magával vitte a fegyverét, amikor
könyörögni ment oda?
– Nem, elvégre csak egy fegyver – értetlenkedett Pia. –
A munkaeszköze. Megértem, hogy itt Stockholmban furán vette
volna ki magát, de nálunk nem feltűnőbb, mint egy asztalos
kalapáccsal.
– Azt sem ítélte furcsának, hogy még akkor is magával vitte a
fegyvert, amikor kiszállt a kocsiból?
– Nem.
– Tehát nem fenyegetőzni akart vele?
Pia megjátszotta, hogy kissé belefáradt ebbe, felsóhajtott,
mintha kezdene kételkedni Vanja értelmi képességeiben.
– Ahogy mondtam, csak meg akarta hatni őket, hogy igent
mondjanak a bányára. Attól még, hogy fegyver van az embernél,
nem szükségképpen akar agyonlőni valakit.
Megemelte a szemöldökét Vanja felé, egy amolyan most-már-
ugye-felfogtad-végre-hányszor-mondjam-még-el arccal, és
Vanját hirtelen elöntötte a bizonyosság.
Tudta.
Pia egész végig tudta, mit tervez Frank.
Biztos volt benne, de be is kellett bizonyítania.
– Tegyük fel, hogy elhisszük magának – folytatta Vanja. – Mi
történt aztán?
– Becsöngettünk, Karin ajtót nyitott. Frank felemelte a
fegyvert, és lőtt.
– Mire maga?
– Sikítottam, azt hiszem. Megragadtam. De kitépte magát a
kezemből, és elindult befelé a házba.
 Vanja kinyitotta a mappát, amely előtte feküdt az asztalon, és
kivett néhány fényképet, amiket aztán Pia elé rendezett.
Lelőtt gyerekek.
Halott gyerekek.
Vanja felnézett Piára, aki elhallgatott, és láthatólag nehezére
esett eldönteni, hová nézzen.
– Folytassa! – buzdította Vanja. – Mi történt aztán?
– Visszarohantam a kocsihoz.
– Megvárta?
– Nem, azonnal elhajtottam. Miért rakta elém ezeket? –
biccentett Pia idegesen a képek felé.
– És mit tett azután? – kérdezte Vanja, mintha nem is hallotta
volna Pia kérdését.
– Csak vezettem. Pánikba estem. Hogy minden így
félrecsúszott. Sokkos állapotban voltam, idő kellett, hogy
feldolgozzam, így elautóztam az erdőbe, megálltam, és… hát,
csak ültem.
– Aztán úgy döntött, nem megy a rendőrségre – állapította
meg Torkel. Pia visszafordult hozzá.
– Nem tehettem. Maguk is tudják, ki vagyok, mivel
foglalkozom. Nem keveredhettem bele. – Vanja felé fordult, aki
lassú mozdulatokkal újabb képeket tett ki Pia elé. – Miért rakta
elém ezeket?
– Pénzt és munkát ígért Torsbynek a legutóbbi kampányában
– mondta Torkel, nem véve tudomást a kérdéséről.
– Igen.
– A bánya megoldotta volna.
– Igen.
– És most a nyakán a választások. Itt az idő szállítani.
Pia kitárta a karját, és vett egy mély levegőt, hogy próbálja
leplezni idegességét. Remek, gondolta Sebastian a szobájából.
Az ideges emberek könnyebben hibáznak.
 – Hatni akartam Carlstenékre, nem tagadom – játszotta Pia a
nyugodtat. – Ezért vittem magammal Frankot.
– És a fegyverét – egészítette ki Vanja.
Pia elengedte a füle mellett.
– Segítenie kellett volna a rábeszélésben. Nem tudtam, hogy
le akarja lőni őket.
Vanja Torkelre nézett, és megértette, hogy ő is ugyanúgy látja
a helyzetet. Pia védekezése egyre inkább begyakorolt
történetnek hangzott, nem pedig az események spontán
felelevenítésének.
– Pánikba esett, amikor rájött, hogy van egy tanú. Megkérte
Eriket, hogy keresse fel Frankot, aki ezáltal közelebb juthatott a
nyomozáshoz. Azt remélte, ő találja meg Nicole-t elsőként. –
Torkel nem kérdezett. Állított.
– Nem.
– Hallottam a telefonbeszélgetését Frankkal. Tudod, mennyi
mindent meg tudok tenni, mondta akkor, és hogy gondoljon a
fiára. Akkor nem gondoltam rá, de ez fenyegetésnek is
hangozhat. Emlékeztette, mennyire sebezhető a fia, és hogy mi
lesz, ha nem azt teszi, ami helyes, azaz ha nem úgy cselekszik,
hogy maga megússza.
Ezúttal sem kérdés.
– Nem. Tényleg segíthettem volna neki. Ahogy mondtam is a
maga füle hallatára.
– Igen, egy elég hosszú szünet után.
– De attól még mondtam.
– Miért hajtott le az útról? – kérdezte Vanja hirtelen.
– Elvesztettem az uralmam az autó fölött.
– Maria azt mondta, hogy Nicole azonosította őt a gyilkosság
helyszínéről, pont mielőtt lehajtott volna az útról – szólt
Sebastian a mikrofonjába. Hazugság. Fogalma sem volt, mi
történt az autóban, de hihető forgatókönyvnek tűnt.
 – Maria szerint viszont azért, mert Nicole felismerte önt a
gyilkosság helyszínéről – állította Vanja.
– Nem, nem így volt – tagadott Pia.
Vanjának elege lett, már a hivatalos hangot sem bírta tartani.
– Nicole él. Fred és Georg… – előrehajolt, és rámutatott a
halott fiúk képére. Pia akaratlanul is odanézett. – Ők nem. Talán
Frank Hedén húzta meg a ravaszt, de maga ugyanannyira
bűnös.
– Nem tudtam, hogy le akarja lőni őket – szajkózta Pia, kissé
kevesebb meggyőződéssel.
– Nem lesz igazabb attól, ha ismételgeti.
Pia Vanjára nézett, aki állta a pillantását. Végül kénytelen volt
félrenézni. De nem volt hajlandó elismerni a vereségét, ezért
drámai végkifejletnek álcázta.
– Ügyvédet akarok.
– Szüksége is lesz rá.
A május a legszebb arcát mutatta.
Ragyogott a nap a tiszta, kék égen a szálloda fölött. A vízparti,
hívogató pázsiton az esküvőre készültek. A lagzi előtt, amit a
benti nagyteremben rendeznek, mindenki kap pár óra szabad
időt. A vendégek itt maradnak éjszakára, reggel pedig mind
összegyűlnek egy közös villásreggelire, amikor is összefoglalják
az előző nap eseményeit a hazautazás előtt.
Két nap a szerelem ünneplésének jegyében, állt a meghívón.
Sebastian elfoglalta a szobáját, aztán kisétált a gyepre, ahol
alig negyedóra múlva kezdődik az esketés. Öltönyben volt és
nyakkendőben, de már most érezte, hogy hülyére fogja izzadni
magát a ceremónia alatt ebben a napsütésben. Körülnézett,
ismerősök után kutatott. Torkel és Ursula kicsit odébb
ácsorogtak pezsgőspohárral a kezükben, belemélyedve egy
beszélgetésbe, így nem vették észre. Lehetetlen lesz elkerülni
őket az esküvő teljes időtartamára, de nem sürgette ezt a
találkozást. Különösen Ursulával nem, meg kell hagyni, cseppet
idegeskedni kezdett, ha arra gondolt, ismét beszélnie kell vele.
Az a fiatal rendőrnő is itt volt, aki velük nyomozott
Jämtlandban. Jennifer Valaki kicsit odébb állt, és valakikkel
beszélgetett, akiket Sebastian nem ismert. Ő is kilőve. Tovább
keresett a pillantásával.
Aztán meglátta, és elámult.
Vanja sárga, térd alattig érő ruhában, magas sarkú cipőben.
Sosem látta még másban, mint nadrágban és ingben vagy
blúzban, vagy mi a női megfelelője annak a ruhadarabnak.
Sajnos. Gyakrabban kéne ruhát hordania, gondolta Sebastian.
Könnyed lett tőle és kislányos, ami nagyon vonzóvá tette. Illett a
korához ez a fiatalosság.
– Nagyon szép vagy – mondta őszintén, amikor Vanja
hozzálépett, és megölelte.
– Ne áltasd magad – felelte mosolyogva, de némi
komolysággal is. Sebastian visszamosolygott, és védekezőn
emelte fel a kezét.
– Csak azt mondtam, szép vagy. Illik hozzád a ruha.
– Én meg csak azt mondtam, hogy az a fajta ember vagy, aki
lehetséges numerákért jár esküvőkre.
– Oké, mindkettőnknek igaza van.
Brian és Wilma, az este két felelőse, megcsöngetett egy kis
csengőt, amitől aztán mindenki felhagyott a beszélgetéssel, és
elindult. Vanja Sebastianba karolt, és együtt lépdeltek az
összecsukható székek felé, amelyeket a homokból és
rózsaszirmokból készített, ideiglenes kis folyosó két oldalán
állítottak fel. Az egész egy virágos boltívben végződött, amit
fehér liliomok és piros rózsák díszítettek.
Vanja nyugtalankodott egy ideig, hogy a Mariával és Nicole-lal
történtek majd növelik köztük a távolságot, de a Pia elleni
hajtóvadászat és a Mälarennél történt események valahogy
lezárták Sebastianban a témát, és meglepetésére jobb lett a
kapcsolatuk, mint azelőtt. Mintha őt nem akarná elveszteni.
Pont, amikor a helyükre értek, a rejtett hangszórókból
felcsendült a bevonulózene, és megjelent a jegyespár. Billy
szürke, jól szabott zakóban, zöld mellényben és nyakkendőben
csaknem szégyellősen mosolygott a vendégekre. Mellette My
szinte sugárzott vállatlan, fehér ruhájában, amely a testére simult
egészen a csípőig, ahonnan átváltott harangszoknyába, egyik
oldalán hosszú, csillogó selyemhímzéssel.
– Az egy Vera Wang – suttogta Vanja Sebastiannak, amikor
elhaladtak mellettük. Sebastian csak bólintott. Nem tudta ugyan,
ki az a Vera Wang, és mit csinál, de gyanította, hogy a ruhához
lehet valami köze. Épp azon töprengett, vajon Vanja miért ismeri
a menyasszonyiruha-tervezőket, amikor az anyakönyv-vezetőnő
megszólalt. Sebastian hátradőlt, megköszönve a
szerencsecsillagának, hogy polgári esküvőről van szó. A nő
láthatólag ismerte Billyt és Myt; személyes, kedves, és épp
megfelelő hosszúságú ceremóniát tartott.
Mikor Billy megcsókolta a feleségét, többen felálltak tapsolni.

Billy csak ült, és végignézett az esküvőjén. Szinte meg kellett

ismételnie saját magának, hogy megértse, tényleg megtörténik.
Az esküvője.
Egész nap ideges volt. Bár láthatólag mindent jól
megszerveztek, akár egy fontos katonai bevetést, azért
kiderültek apróbb hiányosságok, amikről gondoskodni kellett. De
My tartotta a frontot, és aprólékos előkészületeinek meg is lett a
gyümölcse.
Mindenki jól érezte magát. Az ültetési rendet kitörő örömmel
fogadták. Hagyta, hogy tekintete végigjárjon az asztalokon,
aztán Jenniferen ragadt meg a pillantása, aki My bátyjának
barátja mellett ült. Jól érezte magát. Amikor visszajöttek
Kirunából, azon gondolkodott, vajon rá tudná-e venni őt
valahogy, hogy mégse jöjjön el az esküvőre, de attól tartott, My
ettől gyanakodni kezdene. Egy ideig remélte, hogy Jennifer
maga fogja úgy gondolni, kényelmetlen lenne a helyzet, és
lemondja majd, de nem ez történt.
A ceremónia után odajött hozzájuk. Billy nem látta őt az
esketés előtt, így rácsodálkozott, mennyire szép a piros
ruhájában, feltűzött hajjal. Jennifer bemutatkozott Mynek, mert
eddig csak futólag ismerte őt, és gratulált neki. Dicsérő
szavakkal illette Billyt, aki majdnem belepirult. Aztán megölelte,
gratulált neki is, és otthagyta őket. Természetesen, fesztelenül,
mintha Kiruna sohasem történt volna meg.
 Igen, My tényleg gondolt mindenre. De mindenre. Egy Disa
nevű fényképész állított be hozzájuk reggel, és követte őket
minden percben. Billy először kényelmetlenül és merevnek
érezte magát a nő társaságában, de hamarosan megfeledkezett
róla, hogy ott van a kamerájával, és hogy követi őket, bármerre
is mennek.
Ha nem lett volna elegendő ez a dokumentáció, My
intézkedett, hogy minden asztalon legyen egyszer használatos
kamera. A dekoráció virágszirmokból, bogyókból és
gyümölcsökből állt virág helyett, az asztalterítékek színes
porcelánból készültek.
Személyes és átgondolt.
Az előételeket az asztaloknál szolgálták fel, a főételt viszont
büféjelleggel, amihez több irányból is hozzá lehetett férni, így bár
több mint száz vendégük volt, minden flottul ment, alig kellett
várakozni.
My mindenkinek elnyerte a tetszését, amikor pár szóban
bemutatta a választható fogásokat.
A desszertet ismét az asztaloknál tálalták. Folyt a bor és a
pezsgő. Tetőfokára hágott a hangulat.
Sok beszédet hallgattak meg. A legtöbbet My barátaitól, ami
nem annyira fura, elvégre a vendégek hetven százalékát ők
tették ki. Billy részéről a szülei jöttek el, néhány idősebb rokon,
közeli barátok az iskolából, a katonaságból és a rendőrtiszti
főiskoláról. Meg hát a nyomozóhatóság. Ursula és Torkel is
tartottak beszédet, Ursuláénál a könnyeivel küszködött.
Ha csalódott valamiben, az az volt, hogy Vanja nem készült
beszéddel. Sebastianra persze végképp nem számított, de
Vanja azért megerőltethette volna magát a kedvéért.
Mindent összevetve Billy boldog volt, és tetszett neki, amit a
teremben látott, így, üldögélve a vacsora után. Ugyanakkor nem
tudta leküzdeni azt az érzést, hogy vendég a saját esküvőjén.
Saját hibájából persze.
 Minden döntést átadott Mynek, szóval, ha meggondoljuk, nem
fair, hogy egy kissé… kívülállónak érzi magát. Ilyen apróság nem
fogja elrontani ezt a varázslatos estét. Felemelte hát a poharát
felesége felé.
– Egészségedre, szívem! Szeretlek – mondta, és
összekoccintotta a poharát az övével, majd kiitta.

A vacsora után az esküvő legfiatalabb vendégeiről

gondoskodtak. Egy szomszédos szobában játszóasztalt,
horgászmedencét és egy csomó édességet készítettek elő,
miközben a személyzet leszedte az asztalokat, a zenekar pedig
hangolt.
A tíz éven felüliek kimehettek levegőzni.
Torkel poharával a kezében lépett ki a szokatlanul meleg
májusi estébe, és meglátta Sebastiant, aki kissé odébb álldogált.
Odalépett hozzá. Sebastian ránézett, amikor mellé ért, aztán újra
a vizet kezdte pásztázni.
– Tetszett a beszédem? – kérdezte Torkel, és háromcsillagos
konyakját szürcsölgette.
– Ursuláé jobb volt – mondta Sebastian az igazságnak
megfelelően.
– De ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az enyém rossz
volt.
– Nem, nem feltétlenül – értett egyet Sebastian, bár
hangvétele ellentétben állt szavaival.
– Jól van, értem. Nem tetszett.
– Ne vedd személyeskedésnek. Úgy általában nem szeretem
a beszédeket.
– Semelyiket sem? Még amelyik rólad szól, azt sem?
– Még sosem tartott senki beszédet rólam – jelentette ki
Sebastian minden keserűség nélkül.
– Még az esküvődön sem?
 Sebastian megdöbbent. Ez meg honnan jött? Honnan tudta
Torkel, hogy házas volt? De aztán eszébe jutott, hogy ő maga
mondta el, amikor találkoztak Västeråsban, a hosszú szünet
utáni első közös munkájuk alkalmával. Hiba volt a részéről, de
már nincs mit tenni. Azért filozofálni mégsem kezd el róla.
– Mi lett Piával? – kérdezte inkább.
– Letartóztattuk, a perre vár. Próbáljuk a gyilkossághoz
kapcsolni, de igazából semmi sem bizonyítja, hogy tudta, mi fog
történni, vagy hogy egyáltalán bent volt a házban.
– És az autó a Mälarenben?
– Ugyanaz. Semmi sem bizonyítja, hogy nem csak elvesztette
az irányítást.
– Akkor mi lesz?
Torkel megvonta a vállát.
– Testi sértés, nyomozás megnehezítése, bűnöző
védelmezése…
– Tehát semmi – mondta Sebastian szárazon.
– Nem valószínű, hogy újra megválasztják, és a szocdemek
sem tapsikoltak. Gyanítom, nehéz lesz Torsbyben folytatnia az
életét. Ez már önmagában is büntetés, szerintem.
Csendben álltak mindketten. Körülöttük mindenki remekül
szórakozott. Torkel megint ivott egy kortyot.
– Eladta a birtokot – mondta végül, láthatóan a levegőbe,
senkinek. Sebastian megfordult, és első alkalommal nézett
Torkelre, amióta kijött. Érdeklődve.
– Ki? Maria? A FilboCorpnak?
Torkel bólintott, még mindig a távolba függesztett tekintettel.
– Szóval lesz bánya?
– Úgy fest.
– Szóval Frank fia… hogy is hívták?
– Hampus.
– Szóval Hampus megkapja a pénzt?
– Igen, megörökli a területet, akármit tett is az apja.
 Sebastian a fejét rázta.
– Szóval eladta a birtokot?
– Igen, valójában semmi sem fűzte hozzá – mondta Torkel. –
Nem véletlenül vásárolhatta ki a húga egykor. Amúgy sem tudott
volna ott lakni a történtek után, és a FilboCorpnál senki nem
fizetett volna jobban.
– Ha jól értem, beszélsz vele – mondta Sebastian, reményei
szerint semleges hangvételben.
Torkel gyorsan rápillantott, mielőtt válaszolt volna. Nem tudta
pontosan, mi történt Maria és Sebastian között, csak azt, hogy
nem lett jó vége. Maria megígértette Torkellel, hogy nem beszél
róla Sebastiannal, de elvégre a csapat és a nyomozás része
volt, csak meg kellett találni az egyensúlyt.
– Igen, néha. Tudnom kell, hogy Nicole vajon akar-e többet
mondani a házban történtekről.
– Többet? – Sebastian hangja örömmel vegyes meglepetés
volt. – Beszél?
– Már pár hete – bólintott Torkel.
Sebastian érezte, hogy elönti a melegség. Azok után, amin a
lány keresztülment… ő volt a legerősebb, legbátrabb lány, akivel
valaha is találkozott. Hiányzott neki. Bár találkozhatna vele! Csak
egyszer. Egy alkalommal átment hozzájuk, de nem voltak otthon.
– Hol vannak most? – kérdezte.
– Nem tudom – hazudta Torkel. Itt volt a határa annak, amit
Sebastian tudhat.
– Nem vagyok az a zaklató személyiség, tudod – mondta
Sebastian, hogy érzékeltesse Torkellel, átlátott a hazugságon. –
Csak tudni akarom, hogy jól vannak. Hogy Nicole boldogul.
Jobban lesz. Megígértem neki, hogy addig tartom őt, míg ő el
nem akar engedni.
– Tényleg nem tudom – ismételte Torkel. – De már elengedett.
Ezt tudom. – Sebastian vállára tette a kezét, és mindkettejük
meglepetésére Sebastian hagyta.
 – És most elég a munkából!
Mintha Torkel egy megrendezett előadás végszavát mondta
volna, ebben a pillanatban Brian lépett ki a verandára,
megcsöngette a csöngőjét. Itt az idő a nyitótáncra, az ifjú páréra.

Ez volt az egyetlen dolog, amit Billy nem várt az esküvővel

kapcsolatban. My ragaszkodott ahhoz, hogy egy hagyományos
keringő helyett inkább tanuljanak meg salsázni. Megnéztek
néhány YouTube-videót, valamint befizettek öt magánórára egy
táncstúdióba. Billy nem volt az a nagy táncos, és érezte, elég
sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy azt mondhassa, elsajátította a
salsát. De épp a táncparkett közepe felé haladtak, és beálltak
kezdőpozícióba. Véletlenül Jenniferre tévedt a tekintete, aki
bátorítón mosolygott rá, és felemelte az egyik kamerát az
asztalról.
My igazi táncaparkettet akart. Legalább hatvan négyzetmétert.
Billy kifogásokat emelt az élőzene ellen. Jó, nem egy
tánczenekart bérelt fel, hanem egy nagyzenekart énekessel, de
attól még… régimódi. My viszont azt mondta, gondolniuk kell az
idősebb vendégekre is, ezért az este hatvan százalékában a
zenekar játszik, a maradékban meg egy DJ.
A zenekar vezetője számolt, és elkezdődött a zene. Billy
teljesen elképedt. Az egyik kedvencét játszották: „Forget about
Dre”, de salsa verzióban. Myre nézett, aki boldogan mosolygott.
– Szeretlek! – formálta a szót hangtalanul. My cuppantott
egyet a levegőbe, aztán táncolni kezdtek. A közönség tombolt,
az egész táncparkettet mobilkamerák világították be. Jobban
ment, mint Billy hitte. My hibátlanul táncolt. Hát persze. Még
cipőt is váltott, hogy el ne fáradjon a lába.
My tökéletes volt, ő pedig szerette őt.
Ezért meg is mondta neki.
– Szeretlek!
Úgy is gondolta. Boldog volt.
Mikor a zenekar egy fél órás szünet után újra rákezdte, Torkel
felkérte Ursulát. Kilibegtek a zsúfolt táncparkettre. Egyikük sem
szólt semmit. Torkel élvezte, hogy közel lehet hozzá, és érzi a
testének melegét. Ursula közelebb húzódott, és Torkel vállára
hajtotta a fejét.
Ekkor érzett valamit a másik vállán. Kopogtatást. Megfordult.
– Szabad? – kérdezte Sebastian, Ursula felé biccentve. Torkel
kérdőn nézett Ursulára, aki bólintott, így Sebastian előrelépett,
és folytatta a félbehagyott táncot. Ursula eközben megállapította,
hogy Torkel lényegesen jobb táncos, mint Sebastian, Torkel
pedig a kéretlen megfigyelőállásából megelégedetten állapította
meg, hogy Ursula nem hajtja Sebastian vállára a fejét. Ez is
valami, gondolta, és elment egy újabb kör italért.
– Hiányoztál – mondta Sebastian némi csönd után.
– Ezt nehéz elhinni.
– Sajnálom – suttogta Sebastian. Megköszörülte a torkát, és a
szemébe nézett. – Sajnálok mindent. Hogy rád lőttek. Hogy nem
látogattalak meg.
– Remek, sajnáld is.
Nem fogja megkönnyíteni a helyzetét.
– Nem voltam rá képes.
– Miért nem?
– Csak nem. Nem ment. Többször is gondoltam rá… Egész
este gyűjtöttem a bátorságot, hogy felkérjelek.
Ursula nem válaszolt. Nem az ő feladata vezetni a
beszélgetést. Ehelyett gyorsan arrébb húzta a bal lábát,
megmentve vélhetőleg ezzel a kislábujjkörmét attól, hogy
bekéküljön.
– Épp készültünk valamire, amikor… amikor megtörtént az a
dolog – mondta Sebastian olyan hosszú csönd után, hogy Ursula
már azt hitte, vége a beszélgetésnek.
– Talán, de az a hajó már elúszott.
 Sebastian bólintott. Ursula vett egy mély levegőt, és
abbahagyta a táncot. Érezte, ahogy elönti a düh és az
önsajnálat. Egyik érzést sem akarta ma este.
– Most komolyan? A történtek után… Ezért akartál táncolni
velem? Hogy csekkold, ágyba vihetsz-e?
Sebastian nem válaszolt, de lesütötte a szemét. Ursulának
elég is volt ennyi válasz. A düh diadalmaskodott.
– Köszönöm a táncot.
Megpróbált távozni, de Sebastian visszatartotta.
– Még nincs vége a számnak.
– Tudom, de Torkel jobb táncos.
– De ez minden, amiben jobb nálam.
– Viszlát, Sebastian.
Ursula kitépte magát a kezéből, hátat fordított, és határozott
léptekkel Torkel felé indult, aki a többi vendéggel beszélgetett
éppen. Sebastian végignézte, ahogy ezúttal Ursula kopogtatja
meg Torkel vállát, aki megfordul és elmosolyodik, majd folytatja
a táncot, a nő fejével a vállán.
Már késő. Mindennel elkésett.
Ha ivott volna, akkor most itt lett volna a remek alkalom, hogy
lerészegedjen, de még csak ezt sem lehetett. Már késő van
ahhoz, hogy találjon valami kellemes szórakozást az estére?
Feltehetőleg. Ráadásul a legtöbben kissé fiatalok hozzá. My
anyja özvegy, de hozzá sem szólt egész este. Ráadásul Billy
anyósa. Azaz nem túl szexi.
A zenekar új dalba kezdett.
„Only the lonely.”
Ó, micsoda irónia… Sebastian az édességtől roskadozó
asztalhoz lépett. Ha nem ihatott, nem dughatott, akkor legalább
teletömi magát tortával.
Billy és My visszavonultak az esküvői lakosztályba fél egy körül.
Néhány fiatalabb nővendég megkérdezte Myt, nem fogja-e
eldobni a csokrát. My értetlenül nézett rájuk. Amerikai tradíció,
nem is gondolt rá, ahogy nem gondolt arra sem, hogy valaki
átadja őt az „oltárnál”. Mintha nem boldogulna egy másodpercig
sem, ha nincs egy férfi az oldalán. Az apja már régen meghalt,
de még ha élt volna, akkor sem vezethette volna fel őt.
Csokordobálás sem lesz.
Szex viszont lett.
Nem annyira jól megtervezett, mint amilyen az este többi
része volt, hanem spontán, gyönyörteli és izgalmas.
És sok.
Több mint amiről Billy úgy gondolta, bírja. Talán egy fél óra
lehetett még napkeltéig, amikor elengedték egymást, My a
vállára feküdt. ”Szeretlek”, mondta, és azzal el is aludt. Billy azt
hitte, ő is ezt teszi majd, de éberen feküdt, valahogy
kielégítetlenül.
Óvatosan kimászott My alól és az ágyból. Csendben
előkeresett egy melegítőnadrágot a táskájából, és felhúzott egy
pólót.
Mikor kiment a szállodából, megállt, és egy mélyet szippantott.
A levegő olyan friss volt, és olyan csönd borult a tájra, amilyen
csak a nyárelő reggelein lehetséges, amikor a fény kezdi
betölteni a horizontot.
Kiment a főépületből, át a harmatos füvön az erdő széle felé, a
régi istállóépülethez. Pisilnie kellett. Amikor elrendezte a
szükségleteit a fal mellett, felbukkant egy macska, és a lábához
dörgölőzött. Simogatásra vágyón felnyávogott, amibe
belevegyült a nyakán lógó kis csengettyű hangja is. Billy a
zsebébe nyúlt, és előhúzta a kesztyűjét. Nem tudta pontosan,
mikor tette be a zsebébe, de tudat alatt bizonyára tudta, hogy
kelleni fog. Remélte.
Lehajolt, és felvette a macskát. Megvakargatta a füle tövét, és
hallotta, hogy az állat dorombolni kezd, és a kezéhez dörgöli a
fejét.
Billy hagyta, hogy végigcsússzon a keze a macska fején, le a
nyakáig, amit aztán megszorított. Az állat rögtön megértette, mi
készül, ezért fújni kezdett. Billy a másik kezével eltartotta az első
mancsait, ahogy csak tudta. A macska kapálózott, néha sikerült
kiszabadítania egyik mancsát és karmolni, de Billy kesztyűje állta
a sarat. Torsbyben nem volt rajta semmi. Elég csúf
karmolásnyomokat szerzett akkor. Szerencsére aznap egész
nap kint voltak az erdőben, a lányt keresték, így könnyű volt
kimagyarázni.
Feljebb emelte a macskát, és bal kezével erőteljesen szorítani
kezdte a torkát. Hogy megfullad, vagy a nyaka törik el, az nem
számít.
A halál pillanatát akarta látni.
A mágikus pillanatot, amikor kialszik az élet.
Amikor annyi részegítő hatalmat élt át, mint azelőtt soha.
A macska egyre kevesebbet mozgott. Billy közelebb hajolt, és
minden figyelmét az állat szemére fordította. Mohón szedte a
levegőt. Hamarosan elhagyja a macskát az élet. Zöld szemét
beteríti egy homályos hártya, a teste pedig elernyed a kezében.
Egyszerű. Tiszta. Világos.
A macska már nem kapálózott, egy kis vér folyt ki az orrán.
Billy állva maradt, és behunyta a szemét, mígnem ziháló légzése
visszatért a normális állapotba.
– Neked is jó volt?
Billy megpördült. Az ajtóban Sebastian állt. Billy agyán
egyetlen gondolat cikázott végig:
 Öld meg!
De elnyomta olyan gyorsan, ahogy jött.
– Mióta állsz itt? – kérdezte, leeresztve a halott macskát a
földre.
– Elég régóta.

Sebastian nem tudott aludni. Kicsit rosszul volt mindentől, amit

összezabált, és bánta az Ursulával való beszélgetését, így kikelt
álmot nem hozó ágyából. Ursula szobájához ment, de pont mikor
bekopogott volna, tompa, mély hangot hallott bentről. Nem
Ursula hangját. Az azt követő nevetés viszont az övé volt.
Sebastian levonta a következtetést, hogy a másik hang Torkelé,
és visszavonult.
Késő. Elszalasztotta a lehetőséget.
Ezért kiment sétálni. Látta Billyt az istálló mögött, hangokat
hallott, amiket nem teljesen értett, és most belátta, hogy
helyesen cselekedett, amikor kíváncsian végignézte, mi történik.
Kevés ember, igazából egy sem, tud megölni két másik
embert úgy, hogy ne hasson rá a dolog így vagy úgy. Sebastiant
meglepte Billy reakcióinak a hiánya. Sokat gondolkodott rajta,
hogy a fiatalember hogyan kezeli a rátörő érzéseket.
De most már tudta.
És nem tetszett neki. Nagyon nem.
– Mit érzel, amikor ezt csinálod? – kérdezte óvatosan,
tudatában annak, hogy továbbra is adrenalin és endorfin
dübörög végig Billy kisportolt testén.
– Honnan tudod, hogy már csináltam korábban? – kérdezte
Billy, és közelebb lépett Sebastianhoz.
– Látom rajtad. – Sebastian nem mozdult. – Akarsz beszélni
róla?
Billy megállt. Sebastian látta, hogy próbálja megragadni az
érzéseit. Hatalomról, szexről, élvezetről. Érzéseket, amiket
igazából nem értett, vagy nem tudott nevén nevezni, de annyira
erőteljesek voltak, hogy kénytelen volt újra és újra átélni őket.
Semmi más nem hozta meg ezt a fajta kielégülést. Különösen a
szex nem, aminek ezt a funkciót kellene betöltenie. Szürke és
unalmas volt, ha az ember összevetette vele.
Sebastian bólintott, de nem volt benne biztos, hogy Billy is érti.
– Ez a legvégső tett egy bizonyos értelemben. A legtöbb tiltott
gyümölcs sajátos erőt rejt.
Sebastian előremerészkedett egy lépést. Billy mintha nagyobb
egyensúlyban érezte volna magát.
– Az állatok nem fogják örökre kielégíteni a szükségletedet. –
Hangja őszinte nyugtalanságtól csengett. – Veszélyes útra
léptél. Ráadásul ez zsákutca, ennek csak egy vége lehet.
– Tudom, hol a határ.
– Most még igen.
– Nem vagyok őrült.
– De, kicsit. Vagy legalábbis sérült. Segíthetek?
Billy a fejét rázta, ismét elöntötte a düh. Megemelte egyik
kezét, és remegő ujjal Sebastianra mutatott.
– Tudd meg, én is tudok rólad ezt-azt!
– Igen? Mit?
– Te vagy Vanja apja.
Ha Billy még nem lett volna biztos benne, bár már megkapta a
DNS-teszt eredményét postán a múlt héten, Sebastian reakciója
most mindent elárult.
– Honnan veszed? – próbálkozott azért.
– Elvettem dolgokat Torsbyban, a szobátokból, és beküldtem
egy DNS-laborba, tudod, amit férfiaknak találtak ki, akik
névtelenül ellenőrizni akarják az apaságukat.
– Mondta a recepciós, hogy jártál a szobámban…
– Elmondom Vanjának, ha bárki is megtud erről valamit.
Billy a macska irányába biccentett.
– Szóval felejtsem el, amit láttam, különben pletykálsz?
– És azt pedig nem akarod – bólintott Billy.
 – Nem, azt nem akarom.
– Akkor hát.
– Akkor hát.
Mást nem lehetett mondani. Billy megfordult, és távozott,
vissza a főépületbe. Sebastian várt, amíg már nem hallotta a
lépéseit, aztán a macskához lépett, és berugdosta a bokrok alá.
Ha valaki megtalálja, azt hihetik, leesett a tetőről, és kitörte a
nyakát.
Vagy patkánymérget evett, vagy valami.
Nem sokan fognak arra gondolni, hogy a vőlegény
kisettenkedett hajnalban, és megfojtotta.
De ezt tette. Ez pedig probléma. Billyből probléma lett.
Részben azért, mert ennyire összekapcsolta a gyilkolást az
élvezettel. Sebastian észrevette vékony nadrágja alatt az
erekcióját.
Részben pedig azért, mert tudott Vanjáról.
Az elsővel nem tudott sok mindent kezdeni. Terápiával és
beszélgetéssel meg lehetne szüntetni a dolgok egészségtelen
összekapcsolását, de ez időbe kerül, ráadásul Billynek el kellene
ismernie, hogy problémája van, és tenni akar ellene.
Egyértelmű, hogy ezt nem akarta, lévén, hogy a róla és
Vanjáról szóló információt arra használta fel, hogy rábírja őt,
hallgasson, és ne tegyen semmit.
A zsarolás arról szól, hogy valaki előnyben van a másikkal
szemben. Ha nincs előny, nincs zsarolás.
Elméletben egyszerű, a gyakorlatban nehezebb.
De mikor volt az élet egyszerű?

Sebastian az órájára nézett.

Rémes időpontja ez a napnak, de jobb lesz elintézni.
Bekopogott. Semmi válasz. Megint bekopogott. Erősebben.
– Gyerünk már! Nyisd ki! – suttogta az ajtórésbe, és megint
bekopogott.
 Közeledő lépéseket vélt hallani odabentről. És tényleg.
A biztonsági lánc megcsörrent, az ajtó kinyílt.
– Sebastian, mi történt?
– El kell hogy mondjak valamit.
– Most? Nem várhat holnapig?
– Nem, már így is elég sokat vártam – mondta, és hívatlanul
befurakodott a szobába.
Vanja fáradtan felsóhajtott, és becsukta mögötte az ajtót.
 KÖSZÖNET

Mindenkinek a Norstedtsnél és a Norstedts Agencynél, akik

nemcsak időt és energiát fektetnek abba, hogy kiadják, amit
írunk, de ráadásul úgy tűnik, boldogok is, hogy megtehetik. Ez
nagyon sokat jelent nekünk.
Külön köszönet Susanna Romanusnak, Peter Karlssonnak és
Linda Altrov Bergnek, legközelebbi munkatársainknak, akikkel a
legtöbb időt töltjük együtt. Annyira megnyugtatóak, annyira
pozitívak, annyira jók és annyira fontosak.
Még egyszer szeretnénk megköszönni az összes külföldi
kiadónknak, amelyek azért dolgoznak, hogy Sebastian Bergmant
minél nagyobb nemzetközi közönség megismerhesse. Külön
köszönet a németországi Rowohltnak és Nina Grabénak, aki
nemcsak Sebastianról és a királyi nyomozóhatóság gyilkossági
ügyosztályáról gondoskodik, hanem rólunk is a nagy örömünkre
szolgáló, egyre gyakoribb látogatásaink alkalmával.
A lelkesedésetek fantasztikus és felbecsülhetetlen.

MICKE:

Mint mindig, most is sokaknak szeretném megköszönni az

ihletet, a segítséget és a jó tanácsokat. Rolf Lassgårdra
gondolok, aki Sebastian Bergman részévé vált, valamint a
kollégáimra a Tre Vännernél és a Svensk Filmindustrinál,
elsősorban Jonas Forsre, Fredrik Wikströmre, Jon Nohrstedtre,
Tomas Tivemarkra, Jenny Stjernströmer Björkre, Johan
Kindblomra és William Diskayra, akik sosem kérték rajtam
számon, miért szánok annyi időt a könyveimre, épp
ellenkezőleg, mindig biztattak. De csodálatos családomnak
szeretném leginkább megköszönni, akik tűzön-vízen át
mellettem álltak. Astrid, Vanessa, Willaim és Caesar –
fantasztikusak vagyok! Elviseltétek a késői órákat, a fizikai
távollétemet, hogy néha többet gondoltam a kitalált
karaktereimre, mint rátok, akik a legközelebb álltok hozzám.
A türelmetekért és szeretetetekért örökké hálás leszek!
Nélkületek sosem sikerült volna.
Ezer ölelés. Ti vagytok a legjobbak!

HANS:

És szokás szerint a legnagyobb köszönettel Lottának, Sixtennek,

Alice-nek és Ebbának tartozom. Ti vagytok a legokosabb,
legviccesebb és minden tekintetben legnagyszerűbb család,
amelyet az ember csak kívánhat. Nélkületek semmi vagyok.