A magyarországi holocaust és a hozzá vezető út

A magyarországi holokauszt gyakorlatilag a Teleki Pál által elfogadott 1920. évi 25.
törvénnyel (Numerus Clausus1) kezdődött. Ez volt az első olyan eset, amikor törvényi
szinten mutatták meg a célcsoportot.
1932-től (Hitler hatalomra jutása után) a magyar kormányzásban folyamatos jobbratolódás
figyelhető meg. Legelőször Gömbös, akinek kormányzása alatt megerősödnek a
szélsőjobboldali szervezetek, többek közt Szálasi Nemzeti Akarat Pártja, majd a Gömböst
követő Imrédy, Darányi mind jobbratolódása miatt kerül leváltásra.
1. A zsidótörvények
Darányi 1938. április 8-án benyújtotta törvényjavaslatát ”a társadalmi és gazdasági élet
egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. Magyarországon magyar állampolgárok ”faji”
megkülönböztetéséhez az első lépést e javaslat elfogadása, az 1938. évi első zsidótörvény
jelentette. Ez kimondja, hogy a sajtókamarában, a színművészeti és filmművészeti kamarában,
az ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarában, valamint egyes vállalatok értelmiségi munkaköreiben
a zsidók aránya nem haladhatja meg a húsz százalékot. Igaz ugyan, hogy e törvény még csak
vallási alapon határozza meg, ki tekintendő zsidónak, viszont a kivételezetteket felsoroló 4. §
b. pontja szerint nem tartozik a húsz százalékba az, ”aki az 1919. évi augusztus hó 1. napja
előtt tért át valamely más, bevett felekezetbe és megszakítás nélkül ugyanennek a
felekezetnek a tagja”.
Imrédy Béla, aki Darányi lemondását követően mint miniszterelnök elfogadtatta a
parlamenttel az első zsidótörvényt, ígéretét megszegve – miszerint az 1938: XV. tc.
végrehajtásával a zsidókérdést lezártnak tekinti –, már 1938 decemberében, karácsony
előestéjén benyújtotta a képviselőháznak ”a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának
korlátozásáról” szóló törvényjavaslatot. Ám elődjéhez hasonlóan a tervezetet már nem ő
képviselte a parlamenti vita során, hanem az új miniszterelnök gróf Teleki Pál.
A második zsidótörvény (1939.) kimondta: ”A jelen törvény alkalmazása szempontjából
zsidónak kell tekinteni azt, aki őmaga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek
nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet
tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a
felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait.”, tehát faji alapon
határozta meg, hogy ki tekintendő zsidónak. Mindemellett az első zsidótörvényben felsorolt
értelmiségi pályákon az arányszámot hat százalékra, a vállalatok értelmiségi munkakörben
foglalkoztatott alkalmazottainál tizenkét százalékra korlátozza.
1941. április 19-én jelent meg a rendelet a zsidó személyek katonai szolgálatáról. Ez
további diszkriminációt jelentett a hadseregen belül a zsidókkal szemben, kimondva, hogy
hadkötelezettségüknek a honvédség kötelékében kisegítő szolgálat teljesítésével tesznek
eleget. A kisegítő szolgálatra kötelezettek ezt a szolgálatot rendfokozat nélkül teljesítik abban
az esetben is, ha korábban tiszti, altiszti, vagy tisztesi rendfokozatot nyertek. Becslések szerint
a zsidó munkaszolgálatosok („muszosok”) közül 1944-ig 42 000 fő vesztette életét.
Végül a harmadik zsidótörvény (1941.) – amely fajvédelmi törvény néven vonult be a
magyar történelembe – megtiltja a zsidók és nem zsidók közti házasságot és nemi kapcsolatot.
Nemsokkal a törvény elfogadása után történik az első zsidókat érintő atrocitás. A hatóságok
1941 augusztusában 23 600 magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót toloncoltak ki
Ukrajnába, ahol a németek – Kamenyec-Podolszkij térségében – lemészárolták őket.

1
A törvény korlátozni kívánta a felsőoktatásba bekerülők számát. Meghatározta azt is, hogy egy adott
iskolaévben tudományterületenként hány hallgatót vehetnek fel az egyetemek és főiskolák. A felsőoktatásban
tanulóknak számarányukban tükrözniük kellett a Magyarországon élő "népfajok" arányszámát legalább 90%-
ban. Ezt az arányszámot ugyanakkor nem minden egyetem tartotta be. A budapesti Műszaki Egyetem például
maradéktalanul betartotta az arányokat, a pécsi egyetemre viszont a megengedettnél majdnem kétszer több zsidó
iratkozhatott be.
Az 1944. március 19-étől – a német megszállást követően - megjelenő kormányrendeletek –
mint például a sárga csillag viseléséről szóló vagy az ún. gettó-rendelet – annak
megállapításánál, hogy ki minősül zsidónak, az 1941. évit tekintették irányadónak.
Az első és második zsidótörvénnyel ellentétben ez utóbbi már náci értelemben
fajvédelmi törvénynek tekintendő. Az első kettő a ”zsidó konkurencia” kiküszöbölését
célozta, végrehajtásuk nem volt teljes körű, s a paragrafusok viszonylag hosszú határidőt
szabtak a húsz, illetve hat százalékban rögzített számarány elérésére.
1943. április 16–17-én Hitler és Horthy klessheimi találkozóján Hitler többször is fölvetette a
zsidókérdés radikális megoldásának szükségességét Magyarországon. Horthy kérdésére, hogy
mihez kezdjen a zsidókkal, miután úgyszólván minden életlehetőséget megvont tőlük –
”elvégre mégsem ütheti őket agyon” –, Ribbentrop birodalmi külügyminiszter kijelentette: ”a
zsidókat vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba szállítani.” Hitler ehhez
még hozzáfűzte: ”Ha nem tudnak dolgozni, el kell pusztulniuk. Úgy kell őket kezelni, mint a
tuberkulózis bacilusát, amely megfertőzheti az egészséges testet.” A feszült légkörű találkozó
után néhány nappal, 1943. május 7-én Horthy levelet intézett Hitlerhez, melyben közölte,
hogy a ”zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban
vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt is végre fogjuk hajtani”.
1944 tavaszáig több százezer magyar zsidó helyzete – annak ellenére, hogy a
zsidótörvényekbe foglalt módon nehezítették életkörülményeiket, munkaszolgálatra
kötelezték a katonaköteles férfiakat, több mint 18 000 embert deportáltak 1941 nyarán –
viszonylag biztonságos volt. 1944 márciusára Európa legnagyobb zsidó közössége
Magyarországon élt. A világháború során megközelítően 15–20 000 külföldi zsidó is
menekült Magyarországra.
2. Fordulat a német megszállást követően
1944. március 19-e, a német véderő fegyveres alakulatai után néhány nappal Budapestre
érkezett Adolf Eichmann Obersturmbanführer, hogy az Endlösungot Magyarországon is
végrehajtsák. A német megszállást követő második Minisztertanács már sorozatban tárgyalta
a ”zsidórendeleteket”. Bár Antal István igazságügyminiszter megjegyezte, hogy a
kormányrendeletekhez Horthy előzetes hozzájárulása szükséges, Sztójay rögtön
megnyugtatta: ”a Kormányzó Úr Őfőméltósága az összes zsidórendeletekre vonatkozólag
szabad kezet adott az Ő vezetése alatt álló kormánynak, és ezek tekintetében nem akar
befolyást gyakorolni.”
Az első kormányrendelet, a zsidó távbeszélő-előfizetők adatszolgáltatási kötelezettsége
tárgyában március 29-én jelent meg. Március 31-én már a zsidók diszkriminációját célzó
rendeletek egész sora következett: zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazása tilos; zsidók
közszolgálatának és közmegbízatásainak, továbbá ügyvédi működésének megszüntetése;
zsidók sajtókamarai, színművészeti és filmművészeti kamarai tagságának megszüntetése;
zsidók tulajdonában lévő közúti gépjárművek bejelentése; és végül a legfontosabb: a sárga
csillag viselésének kötelezővé tétele.
Ahhoz, hogy az Eichmann vezette, mindössze 200-300 emberből álló kommandó végre
tudja hajtani a ”zsidótlanítási” akciót, feltétlenül szükség volt a magyar közigazgatási és
rendőri, csendőri szervek támogatására, aktív közreműködésére.
A ”végső megoldás” végrehajtása két vonalon haladt. Egyrészt az 1944. március 29-étől
”gyártott” rendeletekkel megfosztották a zsidókat vagyonuktól, legelemibb jogaiktól és
életfeltételeiktől. Ugyanakkor a Budapesti Közlönyben közzétettek két olyan rendeletet is,
melyek végrehajtása a zsidó lakosság elkülönítését, elszigetelését célozta, s egyben alapot
teremtett a zsidók kijelölt gyűjtőtáborokba szállításáról intézkedő rendelet gyors
megvalósításához. Az egyik a sárga csillag kötelező viseléséről szóló, április 5-én életbe
lépett rendelet volt, a másik pedig április 7-től megtiltotta a zsidók utazását a különböző
járműveken.
A ”zsidók összeszedése” a területileg illetékes rendőrség és csendőrség feladata volt. Szükség
esetén a csendőrségnek karhatalmi segítséget kellett nyújtania a rendőrség számára. A
rendelet előírta, hogy ”az elszállítandó zsidók csak a rajtuk lévő ruházatot, legfeljebb két
váltás fehérneműt és fejenként legalább 14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kg-os
poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is benne foglaltatnak, vihetnek
magukkal. Pénzt, ékszereket, arany és más értéktárgyakat nem”.
Mindazonáltal ez a rendelet sem mondta ki, hogy a zsidókat deportálni fogják az országból,
bár kétségtelen, hogy egyes mondatait így is lehetett értelmezni. Valójában ilyen szövegű
rendeletet írásban nem adtak ki. Ezért volt szükség az elkövetkező hetekben táviratilag vagy
telefonon összehívott értekezletekre, ahol Baky László, és Endre László a német biztonsági
rendőrségnél, részletesen tájékoztatták a helyi közigazgatási és közbiztonsági szervek vezetőit
a deportálás módjáról, menetéről, a rájuk váró feladatokról.
Mint arra a bizalmas rendelet is utalt, városokban – a hivatalos lapban április 28-án megjelent
ún. gettó-rendelet értelmében – zsidó épületeket, gettókat jelöltek ki a zsidónak minősített
magyar lakosság részére. A helyi vezetők április 29–május 5. között mindenhol megtették az
első lépéseket a zsidók lakhelyének kijelölése érdekében. Majdnem mindegyik városban a
polgármesterek külön vezetőt jelöltek ki a zsidó ügyek intézésére. A legtöbb helyen úgy
döntöttek, hogy ”kényelmi szempontok” nem vehetők figyelembe. Így a kijelölt lakhelyeken
az egy főre eső terület átlagosan 2-3 m volt.
3. Gyűjtőtáborok felállítása, a deportálások megszervezése
1944. május 14. és július 9. között összesen 147 vonattal 434 351 főt deportáltak az országból.
Horthy Miklós kormányzó csak 1944. július 6-án állította le a deportálásokat, a
nemzetközi tiltakozás – elsősorban Gusztáv svéd király, Roosevelt amerikai elnök, XII. Pius
pápa részéről – hatására. Döntésében szerepet játszott a szövetséges erők normandiai
partraszállásának és a Vörös Hadsereg nyári offenzívájának sikere, s talán attól is félt, hogy
bíróság elé állítják, valamint ha a fővárosból is deportálják a zsidókat, Budapestet
szőnyegbombázni fogják a szövetséges légierők gépei. Ennek ellenére a vidéki
gyűjtőtáborok kiürítését a német és magyar hatóságok július 9-éig befejezték,
Veesenmayer távirati jelentése szerint 437 402 fős ”összeredménnyel”.
4. A budapesti zsidók sorsa
1944 nyarán a német követelések ellenére a fővárosban ”csillagos házakba” tömörített
mintegy 250 000 főnyi zsidóság kiszállítására nem került sor. Ebben jelentős szerepe lehetett
a külföldi diplomácia mentési kísérleteinek. A budapesti zsidómentési akciók fő szervezői
Carl Lutz svájci konzul, Valdemar Langlet, a Svéd Vöröskereszt budapesti irodájának
vezetője, valamint Carl Ivan Danielsson svéd követ voltak.
Augusztus 25-én – feltehetően a román átállással összefüggésben – Himmler megtiltotta a
további deportálásokat. Az augusztus 29-én Lakatos Géza vezetésével megalakult új
kormány olyan megállapodást kötött, miszerint a zsidó lakosságot a háború érdekeire
tekintettel vidéken koncentrálják és munkára fogják. A tervezett nagy vidéki
internálótáborokat azonban a nyilas puccsig mégsem szervezték meg.
1944. október 15–16-án a németek fegyveres segítségével hatalomra jutott (Horty kinevezi
lemondásakor) a magát ”aszemitaként”2 definiáló Szálasi Ferenc, aki nov. 4-től a már
meglévő miniszterelnöki hivatala mellett az államfői feladatokat is ellátja. A Nyilaskeresztes
Párt a Budapestre visszatért Eichmannal egyetértésben Szálasi beleegyezésével 50 000
munkaképes zsidó férfit adott át a német birodalom területén teljesítendő munkaszolgálatra.
November 6. után több tízezernyi, egyes becslések szerint összesen 50-70 000 főnyi zsidót
indítottak gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Az SS-nek átadott deportáltakat Zurndorfból
részben Dachauba, részben a magyar határ mentén kiépítendő erődvonal munkatáboraiba
szállították.
2
A zsidókérdés megoldását nem a zsidók áttelepítésében látta: zsidómentes Magyarországot képzelt el.
Szálasi november közepén döntött úgy, hogy Budapesten gettót állíttat föl az érvényes
külföldi állampolgárságot igazoló védlevéllel, védőútlevéllel nem rendelkezők számára. A
Budapesti Zsidó Tanács tiltakozása ellenére november 12. és 15. között már megkezdődött a
Dohány utca, Nagyatádi Szabó István utca, Király utca és Károly körút határolta területre való
költözködés. A nyilas hatóságok megpróbálták összegyűjteni és a gettóba kísérni a
keresztényeknél vagy keresztények által elhagyott lakásokban bujkálókat. Nem egy
alkalommal azonban az elfogottakat a Dunába lőtték. Angelo Rotta pápai nuncius, Friedrich
Born, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselője, C. Lutz svájci konzul, C.
Danielsson svéd követ, Raoul Wallenberg svéd követségi titkár és Carlos Branquinho
portugál ügyvivő rendszeresen tiltakoztak a Szálasi-kormánynál az általuk kiadott mentesítő
iratok figyelmen kívül hagyása ellen, illetve további védleveleket adtak ki, s egész házakat,
háztömböket nyilvánítottak ”védett” házakká. Ezek zöme a Szent István körút, Pozsonyi út
környékén volt, ezért nevezték ezt a területet ”védett” vagy másként ”nemzetközi” gettónak.
E területen kb. 30-35 000 ember élte túl a nyilasok uralmát.
A pesti gettó felszabadítására 1945. január 18-án került sor. A Vörös Hadsereg alakulatai
többségében csontig soványodott, testileg-lelkileg meggyötört mintegy 70 000 embert
találtak a gettóban.