XIII.

Tétel
A RÁKOSI-RENDSZER
Az egypártrendszer megteremtése

Az 1947-1948-as rendszerváltás erőltetett menete a bel- és a külpolitikai konfrontáció jegyében zajlott le. A nyugati
demokráciák nem nyújtottak segítséget a polgári demokrácia magyar híveinek (a felvidéki magyarok cseh területre
történő deportálása csupán egyetlen interpellációt váltott ki az angol alsóházban, Kovács Béla elrablása nyomán az
Egyesült Államok ellenkezése kimerült egy szokványos diplomáciai jegyzékben), a nyugati értékekkel mindinkább
szembe kerülő magyar vezetést a Moszkvától való teljes függést mutató lépései alapján ítélték meg. Mindszenty
József 1948 karácsonyának másnapján történt őrizetbe vétele, majd februári elítélése nem csupán a hazai hívőket
botránkoztatta és rettentette meg, hanem a Vatikánnal való viszonyt is a mélypontra süllyesztette. Rajk László 1949.
májusi letartóztatása ugyan némi elégtételt válthatott ki azok körében, akik igencsak nem szívelték a volt
keménykezű kommunista belügyminisztert, az ellene nagy nyilvánosság előtt lefolytatott koncepciós per, majd
október 15-én történt kivégzése azonban dermesztő világossággal mutatta, hogy a harmincas évek moszkvai pereire
emlékeztető véres színjáték zajlik Budapesten, amelynek forgatókönyvét messze nem itt írták. A per azon vádpontja
pedig, amely szerint a vádlott Titóval szövetkezett a magyar népi demokrácia megdöntésére, azzal a szomszéddal
mérgesítette el a viszonyt, ahol addig a magyar nemzetiségnek a legjobban ment a sora.

Az MDP programnyilatkozatában bejelentették a szocialista építés megkezdését, a tervgazdálkodás kiterjesztését, a

Szovjetunióval való szövetséget és a népi demokráciákkal való szoros együttműködést. Az MDP megalakítása után a
párt vezetőinek nem is titkolt célja a többpártrendszer rövid úton történő felszámolása volt. Az NPP és az FKGP
vezetői és tagjai közül csak azok maradhattak a közéletben, akik feltétel nélkül alárendelték magukat a kommunista
pártnak. Közülük néhányan formális vezető szerepet kaptak - így elsősorban a kisgazda Dobi István -, de mögöttük
már nem állt politikai erő.

1948 őszétől mintegy államosították a szakszervezeteket is. Miután érdekvédelmi funkciót nem tölthettek be az
államosított termelésben, nem az alkalmazottak érdekeit védték, hanem az állam eszközei voltak - a párt és kormány
által kinevezett termelésirányítók segítőiként. A munkaversenyek, a sztahanovistamozgalom, a békekölcsönjegyzés,
falun a beszolgáltatási verseny szervezése a szakszervezeteket inkább nevetségessé, esetenként gyűlöltté tette a
dolgozók előtt.

A pártállami diktatúra megteremtésében és megszilárdításában a kulcsszerepet az erőszakszervezet, konkrétan a

politikai rendőrség töltötte be. A nyílt diktatúra megteremtéséhez az állam élén is további személycserék váltak
szükségessé. 1948 nyarán lemondatták Tildy Zoltán köztársasági elnököt, és utódja Szakasits Árpád lett. Dobi István
miniszterelnökként szolgálta ki az új hatalmat. Az addigi erélyes belpolitikát és rendőrséget irányító Rajk László
helyébe Kádár János lépett, a gyors ütemben felduzzasztott honvédség élére pedig Farkas Mihály került
hadügyminiszterként. (Rákosi továbbra is a pártfőtitkári pozícióból a teljhatalom birtokosa, a kormányban
miniszterelnök-helyettesként volt jelen.)

1948. szeptemberben a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) helyett a szervezet neve a
Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) lett. Központja Budapesten az Andrássy (majd Sztálin) út 60.
alatt működött. Az ÁVH élére Péter Gábor rendőr altábornagyot állította Rákosi. A terrorszervezetnek 9 vidéki
főosztálya működött, s 1949 tavaszán létszáma már elérte a 3000 főt. Az állományba a tisztek mellé hamarosan
sorkatonákat is soroztak, akiket a kék paroliról a "kék ávósnak", míg a határőrségbe sorozottakat a zöld váll-lapról
"zöld ávósnak" nevezték. A politikai nyomozó szervek munkáját legfelsőbb szinten nem a BM, hanem maga Rákosi
Mátyás felügyelte, és esetenként közvetlenül, személyes utasításokat is adott. Az ÁVH munkáját a szovjet
"testvérszervezet", az NKVD szervezte meg, egyes tisztjeit ott képezték ki, míg ők maguk operatív tiszteket is
delegáltak a magyarok mellé.

A pártállam kialakításának jogi lezárását az új alkotmány, államforma és címer elfogadása jelentette. Az országgyűlés
1949. augusztus 18-án fogadta el a szovjet mintát követő új alkotmányt. Eszerint Magyarország államformája:
népköztársaság. Ennek élén álló vezető testület az Elnöki Tanács, s az államfő ennek elnöke. Az Elnöki Tanács
tovább korlátozta az országgyűlés formális működését is, hiszen ettől kezdve az általa alkotott törvényerejű
rendeletek képezték a hatalomgyakorlás jogalapját. Az ország új címere ugyancsak szovjet mintát követett a
csillagos-sarló-kalapácsos-búzakalászos megoldással, aminek semmi köze nem volt sem a magyar államisághoz, sem
a heraldika (címertan) szabályaihoz. Augusztus 20-ából, Szent István ünnepéből az alkotmány napja és az új kenyér
ünnepe lett.

1950 elején átszervezték az ország közigazgatását. Az addigi 25 megye helyett 19-et alakítottak ki. Megszüntették a
megyei önkormányzatokat és adminisztrációt, illetve a városok addigi igazgatását. Helyükre megyei, illetve helyi
tanácsokat szerveztek. A községi tulajdont is államosították. Mindez kb. 220 000 embert érintett. Már korábban
szétverték az addigi igazságszolgáltatást, megszüntetve a táblákat és a Kúriát. Helyébe a népbíróságokat állították,
amelyek ítéleteiket elsősorban politikai szempontok szerint hozták meg.

A háború végi nagyarányú migrációs mozgásokból, valamint az 1945 és 1949 közötti politikai és gazdasági
változásokból következett, hogy e néhány év alatt a magyar társadalom mélyrehatóan átalakult. 1944-1945 folyamán
a régi államapparátus felső- és középszintű vezetőinek, valamint a különböző tulajdonosrétegeknek és a
szélsőjobboldali pártokban exponált személyiségeknek, azaz a keresztény középosztálynak jelentős része elhagyta az
országot. Közülük több tízezren sohasem tértek vissza. A polgári középosztály hatalmas vérvesztesége után, amit a
holokauszt okozott, a keresztény középosztály is megtizedelődött. Ehhez járult a B-listázásokkal elbocsátott több
tízezer közigazgatási tisztviselő, valamint a földreform és az államosítások következtében vagyonukat egyik
pillanatról a másikra elvesztő közép- és nagybirtokosok, illetve közép- és nagypolgárok deklasszálódása. E több mint
100 000 főből álló csoport jelentős része előbb vagy utóbb ugyancsak külföldre távozott. S akik mégsem, azok a
társadalom mélyrétegeibe alámerülve igyekeztek maguknak új egzisztenciát teremteni és új identitást találni.
Ismerünk grófi csemetét, akiből idővel autószerelő vagy agrármérnök lett, s vezérkari ezredest, aki hotelportásként
kamatoztatta nyelvtudását.

Mindeme változások nemcsak azzal a következménnyel jártak, hogy a magyar társadalom két legbefolyásosabb
elitcsoportja, a nagybirtokosok és a nagypolgárok minden politikai befolyásukat elveszítették, sőt mint társadalmi
osztályok is megszűntek, hanem azzal is, hogy a tulajdonosi középosztály felmorzsolódott. E rétegek régi befolyásos
érdekszervezetei, az OMGE, a GYOSZ és a TÉBE 1948-ig sorra-rendre mind megszűntek. "A magyar élet százados
rendjének utolsó falai - regisztrálta e változásokat a koalíciós időszak parasztpárti vallás- és közoktatásügyi
minisztere, Keresztury Dezső már 1946-ban - leomlottak. Az a világ, amelyet a magyar feudalizmus, kapitalizmus és
bürokrácia szövetsége tartott fenn s amelyet külső megnyilvánulásai, viselkedési-formái és szépség-eszményei szerint
'úri' Magyarországnak szoktak nevezni, összeroskadt. A földbirtokreform, a nagyüzemek, bányák államosítása
gazdaságilag is befejezte azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen a hagyományos uralkodó rétegek helyére új
osztályok, a magyar nép elhanyagolt vagy széles tömegei léptek."

E folyamattal párhuzamosan iktatódtak ki a Horthy-kor hierarchikus köszönési és megszólítási formái. A koalíciós

időkben - legalábbis elvileg - mindenki társ volt: a hadseregben bajtárs, a civil életben polgártárs, az üzemekben
szaktárs és a munkáspártokban elvtárs. A hivatalos érintkezésben 1949 után ezekből egyetlenegy maradt: az obligát
elvtárs.

A rettegés évei (1949-1953)

Az álságosan igazságosnak és emberközpontúnak propagált "szocialista rendszer" Rákosi és társai korlátlan uralmát
jelentette, maga mögött tudva az atomhatalommá vált Szovjetuniót és Sztálint. Rákosi a hatalom csúcsain csak igen
szűk körnek tette lehetővé a részvételt a tényleges döntésekben. Mellette Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József
gyakorolták a hatalmat.

Az 1948 februárjában aláírt szovjet-magyar barátsági szerződés megerősítette, hogy a békeszerződés aláírása után -
az ausztriai szovjet csapatok utánpótlásának biztosítására - 40000 fős haderő állomásozzon az országban. Ehhez járult
még a légierő, a katonai bázisok birtoklása.

A Szovjetunió a katonai megszállást továbbra is párosította a politikai és rendőri ellenőrzéssel. Ezt a formális állami
és pártközi kapcsolatoknál hatékonyabban végezték a szovjet államvédelmi szervezet rezidensei, tanácsadói. Az ő
irányításukkal és tevőleges közreműködésükkel épült ki és működött "hatékonyan" a diktatúra. Szovjet tanácsadók
működtek az államvédelmi szerveknél, a honvédségnél, de fedve más kormányszerveknél és a gazdasági életben is.

A félelemre és megfélemlítésre épülő rendszer belső logikájából következett az állandó ellenségkeresés. Az

"osztályharc éleződésének" (hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt) kézzelfogható jeleit kellett produkálni. Aki
ellenséget keres, talál is. A hatalom kegyetlenül leszámolt tényleges ellenségeivel, ide értve közéleti személyeket,
egyházi vezetőket, gazdasági szakembereket, de leszámolt a megbízhatatlannak, "fasisztának" bélyegzett rétegek
között több tízezer emberrel is: vasutasokkal, állami és közalkalmazottakkal, osztályidegen polgárokkal. A sor itt sem
ért véget, hanem következtek a kuláknak minősített birtokos parasztok, sőt a parasztságot a szövetkezetekbe
kényszerítés mellett kollektíven sújtották a rekvirálásszámba menő beszolgáltatási rendszerrel. A hatalom azonban
kegyetlen logikája szerint saját életrekeltőit, saját híveit sem kímélte, felfalta "saját gyermekeit" is.

A koncepciós perek - az ÁVH megfélemlítő tevékenysége mellett - a nagy nyilvánosságnak szóltak, s egyben azt is
célozták, hogy növeljék a Rákosi körüli személyi kultuszt. A párt első embere, aki a "legéberebb" volt az ellenség
leleplezésében, közönséges gyilkosnak minősül a történelem mérlegén. A párton és államhatalmi szerveken belül
sorra kerülő "perhullámok" végül szinte mindenkit elértek, magát az államvédelmi hatóság vezetőit is. A
"csengőfrász" (a bőrkabátos államvédelmisek hajnali csengetése a lakás ajtaján) a kisembert éppúgy rettegésben
tartotta, mint a magát kikezdhetetlennek gondoló megbízható elvtársat.

A koncepciós perekben legtöbb esetben megnevesített "bűnökről" és áldozatokról van szó, de a lakosság tízezreit
megnyomorító terror névtelen áldozatai is számon tartandók: a Budapestről 1951-ben kitelepített majd 13000
állampolgár, a vagyonától megfosztott és ugyancsak kitelepített "kulák", az internálótáborokban sínylődő "politikai
bűnösök", Recsken és más kényszertáborokban vagy munkahelyeken (mintegy száz internálótábor és munkatábor
működött 45000 fogva tartottal). A valóban esztelenné vált terrorállam 1951 és 1953 között 650000 személy ellen
folytatott le eljárást, s ebből 387 ezret elmarasztaltak. Elég volt ehhez, ha valaki eldugott egy zsák lisztet, ha nem
kapálta meg időben a gumipitypangot, vagy ha a kocsmában egy-két fröccs után "Rákosi apánkat" nem tekintette az
apjának.

Rákosi Mátyás 1952-ben volt 60 éves - személyi kultusza ekkor érte el dicstelen tetőpontját. Az ünneplés "csak"
taszító volt, a kezében koncentrálódó hatalom azonban már félelmetes: 1952 augusztusától Rákosi lett a
miniszterelnök, a pártfőtitkár, a Honvédelmi Bizottság elnöke, az ÁVH legfőbb irányítója.

Integráció - szovjet módra

A 20. századi történelemben se szeri, se száma azoknak a történéseknek, amelyek az önálló nemzeti keretek
megteremtését célozták, ugyanakkor azonban már a 19. század hetvenes éveitől megfigyelhetőek a nemzeti keretek
meghaladására irányuló törekvések is. Mivel a második világháború kataklizmájának összetevői között a szélsőséges
nacionalizmusnak kitüntetett szerep jutott, ezért a „Soha többé” típusú fogadkozásnak is, no meg a húszas években
kiépült, nemzeti kereteket meghaladó új termelésirányítási szervezetek hagyományának is megvolt a szerepe abban,
hogy francia, német, olasz és három Benelux-állam részvételével 1951-ben létrejön a Montánunió, 1957-ben a római
szerződésekkel a "hatok" nagyot lépnek előre a majd 1992-től Európai Uniónak nevezett integráció felé.

Az integráció irányába mutató igény a szovjet zónában a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) 1949.
márciusi megalakulása. A szervezetet alakító Bulgária, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia és
Szovjetunió a népgazdasági tervek egyeztetésében, a nyersanyag-kiaknázás és iparfejlesztés összehangolásában jutott
közös megállapodásra, s emellett elhatározták a szabványosítást, a technikai segítségnyújtást, a műszaki tapasztalatok
egymásnak történő átadását. A szervezethez később Albánia, az NDK, Mongólia és Észak-Vietnam is csatlakozott,
tehát földrajzilag nézve imponáló, interkontinentális összefogás volt. A valóságban azonban kezdetben az összefogás
leginkább a Jugoszlávia elleni blokád érvényesítésében, majd később a tagországok közötti kereskedelmi
megállapodások realizálásában merült ki. Hatékonyabbá tételére később számos erőfeszítés történt, s ezek az 1970-es
években hoztak is bizonyos eredményt. Ám arra, hogy a szocialista országok gazdaságait hatékonyságban a nyugat-
európai gazdaságnak komoly versenytársává tegye, ez a szovjet dominanciára épülő szervetlen integráció eleve nem
lehetett alkalmas.

Mélyreható társadalmi változások a második világháború után

A földosztás hatása

A társadalmi forradalom másik fontos összetevője a földnélküli parasztok számának jelentős csökkenése s a
földtulajdonosok számának a növekedése volt. Ezt az 1945. március 17-én kibocsátott 600/1945. számú
miniszterelnöki rendelet alapján végrehajtott radikális földreform idézte elő. Ritka kivételektől eltekintve a volt úri
birtokosok kezén maximálisan 100, a paraszti birtokosok tulajdonában pedig 200 kat. hold föld maradhatott meg. A
katolikus egyház 862 000 holdnyi birtokából 765 000 holdat vettek igénybe. A földosztó bizottságok összesen 5,6
millió hold földet sajátítottak ki, s ebből 3,2 millió holdat osztottak szét 642 000 igényjogosult között. A teljesen föld
nélküli, illetve 1 holdnál kevesebb földdel rendelkező parasztok számaránya ezzel az összparasztság 46 százalékáról
(1941) 17 százalékára csökkent, az 1 hold feletti szegény-, kis- és középparasztságé pedig 47 százalékról 80
százalékra nőtt. Az 1 holdnál több földdel rendelkező parasztok 1941-ben az összlakosság 23, 1949-ben 39
százalékát, a teljesen föld nélküli mezőgazdasági munkások pedig 19, illetve 6,5 százalékát tették ki. Ezek jelentős
változások voltak. Magának a parasztságnak az össztársadalmon belüli aránya azonban nem változott. A
mezőgazdaságból az összlakosságnak 1941-ben éppúgy 49 százaléka élt, mint 1949-ben.

Csak minimálisan módosult a bányászatból, iparból és forgalomból élők aránya is. 35 százalékról 34 százalékra
csökkent, miközben az egyéb kategóriába soroltaké 1 százalékkal nőtt. Ezen belül a munkások aránya enyhén - 26-ról
27 százalékra - emelkedett. A kisiparosok és a kiskereskedők 8-9 százalékos aránya nem változott, ámbár az
alkalmazottat nem tartó kisiparosok száma ezen belül nőtt, a munkásokat foglalkoztatóké pedig csökkent.

A birtokos parasztság számának ugrásszerű növekedése következtében a kistulajdonosoknak vagy kistermelőknek

nevezhető falusi és városi rétegek együttes aránya 27 százalékról 47 százalékra emelkedett, az érdemleges tulajdon
nélküli, úgynevezett bérből élőké pedig 61 százalékról 49 százalékra csökkent.

A vagyon- és jövedelemmegoszlás szempontjából széles skálán tagolt két világháború közötti társadalmat tehát a
háború utáni években olyan struktúra váltotta fel, amelyből mindkét szélső pólus, a nagyon gazdagok kis csoportja és
a teljes nincstelenséggel küzdő szegények hatalmas tömbje egyaránt hiányzott. Az új Magyarország jellegadó,
domináns rétegei a kistulajdonosok voltak.

A "munkáskáderek"

Bár néhány tízezer embernél többet nem érintett, mégis igen fontos társadalmi változásnak tartható a régi
középosztályhoz tartozó közszolgálati tisztviselők felváltása alacsony, s főleg munkásszármazású emberekkel. A
minisztériumok és az országos hivatalok alkalmazottainak 1945 előtt - a segédhivatalok személyzetét is beszámítva -
45 százaléka volt munkás, illetve munkásszármazású. 1949-re ez az arány 81 százalékra szökött. Az 1945 és 1948
között vezető állásba került 366 személy közül 170 volt munkás, illetve munkásszármazású, az 1949-ben kinevezett
388-ból pedig 374. A munkás és munkásszármazású vezetők túlnyomó többsége kommunista vagy szociáldemokrata,
s így 1948-tól MDP-tag volt. Ám állásuk megtartása reményében a régi közalkalmazottak közül is sokan léptek be az
egyik vagy másik munkáspártba, illetve az MDP-be. E két tényező együtt magyarázza, hogy a negyedmilliónyi
közalkalmazottnak 1949-ben már 46, s a vezető beosztásúaknak ezen belül 66 százaléka tartozott az MDP soraiba.

Foglalkozásszerkezet és jövedelmi viszonyok

Az 1949 utáni erőltetett ütemű iparosítási program következtében a magyar társadalom hagyományos
foglalkozásszerkezeti struktúrájában radikális átalakulás vette kezdetét. 1949 és 1953 között a mezőgazdaságban
dolgozók száma 257 ezerrel csökkent, s arányuk a keresők 55 százalékáról 44 százalékára esett vissza. Az iparban
foglalkoztatottaké ugyanakkor 20 százalékról 28 százalékra emelkedett. Ez annyit jelent, hogy a lakosság
foglalkozásszerkezeti viszonyai öt év alatt többet változtak, mint az azt megelőző két és fél évtizedben.

A mezőgazdaságból az iparba irányuló áramlást az 1940-es évek végén kezdődő téeszesítések is ösztönözték. A
termelőszövetkezetek száma 1948 vége és 1953 nyara között 468-ról 5000 fölé, a tagok száma 13 ezerről 370 ezerre
emelkedett. A parasztság túlnyomó többsége azonban egyelőre ellenállt minden erőszaknak, s ragaszkodott
magántulajdonához.

Bár az egy főre számított nemzeti jövedelem 1950 és 1953 között igen jelentősen, mintegy 30 százalékkal nőtt, a
magas beruházási ráfordítások miatt az életszínvonal nem emelkedett, sőt csökkent. Az 1950-1954-es évek átlagában
az egy lakosra jutó fogyasztás 1934-1938-hoz viszonyítva egyedül cukorból nőtt számottevően, a húsé, a
tejtermékeké és a tojásé viszont csökkent.

A nemzeti jövedelem fogyasztásra szánt részarányának leszorítása miatt a lakosság jelentős hányada az 1950-es
években szegénységben élt. Az akkori szakszervezeti számítások szerint egy felnőtt létfenntartásához 1954-ben 580
forint kellett. A munkás- és alkalmazotti családok negyedében azonban az 500 forintot sem érte el az egy főre jutó
jövedelem. A családok harmadában 500-700 forint között mozgott a fejenkénti bevétel, 22 százalékuk esetében 700
és 900 között, s ennél magasabbat csak a családok 20 százaléka ért el. Az állami alkalmazásban állók (munkások,
tisztviselők) reálbérei a háború utáni mélypontról kiemelkedve 1948-ra elérték az 1938-as szint 90 százalékát. Ettől
kezdve azonban folyamatosan csökkentek, s 1952-ben már csak 66 százalékos szinten álltak.
Az általános szegénységen belül viszont - mint a fenti számok is mutatják - meglehetős egalitarianizmus érvényesült.
Az orvosok átlagosan körülbelül annyit (1873 Ft-ot) kerestek, mint a munkások között kiemelten kezelt vájárok
(1792 Ft), s a középiskolai tanárok majdnem annyit (1396 Ft), mint a géplakatosok (1405 Ft). A vállalati igazgatók
2649 Ft-os átlagfizetése 70 százalékkal haladta meg a bányászokét, s 300 százalékkal a legrosszabbul fizetett
munkásokét. A legalacsonyabb béreket változatlanul a mezőgazdasági munkások kapták: 1955-ben átlagosan 890 Ft-
ot. A munkások és alkalmazottak átlagos reálbérének a paraszti gazdálkodók mintegy 80-90 százalékát, a
termelőszövetkezeti tagok 75-80 százalékát, az állami gazdaságok munkásai 65-75 százalékát tudták megkeresni.

Az általános szegénység következtében minimálisra csökkent azoknak a köre, akik felemelkedésnek, előrelépésnek
tartották ezt a korszakot. Nemcsak az átalakulás és a lefelé nivellálás vesztesei, a régi elit és a középosztály háborgott
magában, ami természetes volt, hanem az "úri világ" kimúlását és a földtulajdon újraelosztását annak idején örömmel
fogadó parasztok, valamint az agyonsanyargatott egyéb kistulajdonosok, sőt már az egyszerű munkások körében is
egyre nagyobb lett az elkeseredés és az elégedetlenség. Ez a tömegelégedetlenség vezetett az 1956-os népfelkeléshez.

Az 1956 utáni évtizedekben folytatódott a népesség osztály- és rétegszerkezetének 1945 után megkezdődött radikális
átalakulása. Az évszázad utolsó harmadára így egy olyan gyökeresen új magyar társadalom alakult ki, amely az 1945
előtti magyar társadalomra már semmiben sem emlékeztetett. Az 1945 és 1956 közötti változások - elitcsere, az úri
földbirtokosok, valamint a közép- és nagypolgárság felszámolása, iparosítás - mellett ezen átalakulásnak két további
fontos eleme volt: a magántulajdonosok arányának jelentéktelenné válása és a foglalkozásszerkezeti struktúra
átalakulásának folytatódása.

A magántulajdon felszámolása a bányászat, a bankok és az ipar államosításával vette kezdetét 1946 és 1949 között,
majd a nagyobb bérházak kisajátításával folytatódott 1952-ben. Egyedül a mezőgazdaság kollektivizálása nem
sikerült. Erre csak a forradalom után, 1959 és 1961 között került sor. 1958-ban, a szövetkezetesítés befejezésének
megkezdése előtt az összes mezőgazdasági foglalkoztatottnak 79 százaléka még a magángazdaságban dolgozott, azaz
saját földtulajdonnal rendelkező kistermelő volt. 1962-re arányuk 6,5 százalékra, s később még tovább csökkent.
1970-ben és 1980-ban a magángazdák segítő családtagjaikkal együtt is alig számláltak többet 80 000, illetve 60 000
főnél, azaz az összes kereső 1,6-1,2 százalékánál. Az 1980-as évek elejéig nagyjából ugyanennyit, 80 ezret, illetve 1,6
százalékot tett ki a kisiparosok és a kiskereskedők száma és aránya is. Utóbbiak többsége szabó, kőműves, cipész,
asztalos, autószerelő és órás, illetve zöldséges, lángossütő vagy vendéglős volt. Ez azt jelenti, hogy az 1980-as évek
legelején a magánszektorban az aktív keresőknek csak kevesebb, mint 3 százaléka dolgozott, a többiek a szövetkezeti
vagy az állami szektorban voltak általában. A kisvállalkozások bátorításának köszönhetően az 1980-as évek elejétől
ez az arány módosulni kezdett. A nem mezőgazdasági kisárutermelők száma 1980 és 1990 között több mint 50
százalékkal nőtt, s ezzel megközelítette az 1948-1949-es szintet. Az állami és szövetkezeti tulajdonformák túlsúlya
mindazonáltal továbbra is megmaradt. Az önálló kisiparosok és kiskereskedők az aktív keresőknek még 1990-ben is
csak 4,2 százalékát tették ki, miközben az egyénileg gazdálkodó parasztok és segítő családtagjaik aránya 1,1
százalékra csökkent. A társadalom saját tulajdonú termelőeszközöktől való megfosztása tehát nagymértékben
sikerült, és ez döntő módon befolyásolta az emberek, elsősorban a felnövekvő új generációk beállítottságát,
mentalitását. Bár a szerzésvágy, ez a valószínűleg örök emberi tulajdonság nem tűnt el, a tulajdonosi tudat és
szemlélet nagymértékben elfelejtődött. A téesztagok éppúgy nem tekintették sajátjuknak a termelőszövetkezeti
vagyont, ahogy a munkások sem a gyárakat. Tiéd a gyár, magadnak építed! - állította a hivatalos jelszó. A valóságban
viszont hatalmas méreteket öltött a közös vagyon dézsmálása. A többség szemében ez nem számított bűnnek; sokan
kifejezetten virtusként fogták fel a kapusok, éjjeliőrök, erdőkerülők és mezőrendőrök éberségének a kijátszását.

A népesség foglalkozásszerkezeti átalakulásának legfontosabb eleme a mezőgazdaságból élő lakosság gyors és

folyamatos csökkenése, valamint ezzel egyidejűleg az iparban foglalkoztatottak kezdetben ugyancsak gyors, ám
később lelassult növekedése volt. A mezőgazdaságból iparba irányuló áramlás első nagy hulláma - mint már utaltunk
rá - az 1950-es években zajlott le. Ennek következtében a mezőgazdasági dolgozók aránya az évtized végére 38
százalékra csökkent, az iparból élőké pedig 34 százalékra nőtt. Az 1960-as években ugyanilyen ütemben folytatódott
ez a folyamat. A mezőgazdasági dolgozók aránya 1970-re 24 százalékra csökkent, az ipariaké 44 százalékra nőtt.
Agrár-ipari országból Magyarország ezzel két évtized alatt ipari országgá vált. Ettől kezdve az átalakulás gyorsasága
mérséklődött, és részben irányt is változtatott. Bár a mezőgazdasági lakosság fogyása folytatódott - 1980-ban az
összes kereső 19, 1990-ben 15 százalékát tették ki -, az iparból élők arányának növekedése megállt, majd 1980 és
1990 között 42 százalékról 38 százalékra esett vissza. Ezzel egy időben felgyorsult viszont a szolgáltatói szférában,
az úgynevezett tercier szektorban foglalkoztatottak számának növekedése. Három évtized alatt, 1960 és 1990 között
arányuk az aktív keresők 27 százalékáról 47 százalékára ugrott, s ezzel a legnépesebb nemzetgazdasági ágazattá vált.
Leggyorsabban az egészségügyben és az oktatásban foglalkoztatottak száma, utánuk pedig a kereskedelmi dolgozóké
nőtt. Előbbieké a három évtized alatt csaknem megháromszorozódott, az utóbbiaké több mint megkétszereződött.

A társadalmi mobilitás felgyorsulása

Az 1945 utáni politikai fordulattal együtt járó elitcsere, a tulajdonviszonyok változása és a foglalkozásszerkezeti
átalakulás rendkívül gyors társadalmi mobilitást eredményezett. A korszak elején ez elsősorban még intragenerációs,
tehát nemzedéken belüli, később egyre inkább intergenerációs, tehát nemzedékek közötti és tanulással megszerzett
jelleget öltött. Ennek méreteire jellemző, hogy a mobil személyek aránya a férfiak esetében az 1930-as 37 százalékról
1962-1964-re 59 százalékra, 1981-re pedig 70 százalékra, a nők esetében pedig 48 százalékról 59 százalékra, illetve
73 százalékra ugrott. Ez a nagymérvű mobilitás igen jelentős mértékben megváltoztatta az egyes társadalmi csoportok
származási összetételét. Az 1960-as évek első felében a vezető és értelmiségi réteg (11%) kétharmad részben fizikai
foglalkozású családok - felerészben munkás- és parasztszármazásúak - gyermekeiből tevődött össze. A középszintű
szellemi és egyszerű irodai dolgozók között még nagyobb volt az arányuk. A nem mezőgazdasági munkásoknak
ugyanekkor mintegy fele származott a mezőgazdaságból. Ezek az arányok az 1970-es években is megmaradtak. Ez
azt jelenti, hogy a háború előtti esélyegyenlőtlenségek lényegesen mérséklődtek. Míg akkor egy értelmiségi
származású férfinak közel százszor akkora esélye volt az értelmiségivé válásra, mint egy parasztszármazásúnak, az
1970-es évekre ez a különbség hússzorosra mérséklődött. A szakmunkás származásúakhoz viszonyítva az értelmiségi
háttérrel rendelkezők előnye negyvenszeresről hatszorosra esett vissza. A közép- és felsőfokú oktatási kapacitások
bővülése következtében az esélyegyenlőtlenségeknek ez a csökkenése ugyanakkor nem járt együtt az értelmiségi
származásúak továbbtanulási esélyeinek a romlásával. Eltérően az 1948 és 1956 közötti kismértékű visszaeséstől,
amit tudatos diszkrimináció okozott, az 1960-as évektől kezdve a vezető és értelmiségi származásúak esélye az
apjukhoz hasonló életpálya elérésére javult, és nagyjából ugyanakkorra volt, mint a háború előtt. Más szóval a
szocialista társadalmi viszonyok - a közhiedelemmel ellentétben - nem idézték elő a hajdani privilegizált rétegek
megtorlásokat túlélt és itthon maradt tagjainak nagyobb fokú és tartós deklasszálódását. A magyar társadalomnak ez a
nagyfokú, de korántsem egyedülálló, sőt sok fejlett kapitalista országban is megfigyelhető nyitottsága az 1980-as
évek elejéig maradt meg. Ekkortól kezdve a mobilitási arányok nem nőttek. Ennek hátterében a társadalom
strukturális átalakulásának általános lelassulása állt. A felfelé irányuló mobilitás esélyegyenlőtlenségei ugyanakkor
nem változtak. A vezető és értelmiségi rétegbe való bejutás esélyei nem váltak sem egyenlőbbekké, sem
egyenlőtlenebbekké. A magyar társadalom intergenerációs mobilitása tehát megmaradt.

A társadalom homogenizálódása

A magántulajdonosi rétegek felszámolása és a népesség foglalkozásszerkezeti átalakulása következtében a magyar

társadalom nagymértékben homogenizálódott. Az 1960-as évek végétől lényegében három nagy társadalmi tömb
alakult ki: a nem mezőgazdasági (ipari, közlekedési, kereskedelmi) munkásoké, a mezőgazdasági dolgozóké
(téesztagok és az állami gazdaságok munkásai) és a szellemi foglalkozásúaké. Ezeken belül természetesen számos
további alcsoport különült el. A fő kategóriákon belüli csoportképződés egyik legfontosabb kritériumának a
szakképezettség tekinthető, amely 1960 és 1980 között minden ágazatban jelentősen nőtt. A szakmunkások aránya e
két évtized alatt a fizikai foglalkoztatottak egyharmadáról azok közel felére emelkedett. A betanított dolgozók száma
ugyanezen idő alatt átlépte az egyharmados szintet, míg a segédmunkások részaránya közel 40 százalékról a fizikai
dolgozók 15 százalékára esett vissza. A javulás részben a szakmunkásképzés kiterjesztéséből, részben a betanított
munkások vállalati hatáskörön belüli szakmunkássá minősítéséből adódott. Az egyes foglalkozási kategóriák közül
legjobb kvalifikációs mutatókkal az építőipar, a szállítás és a hírközlés, valamint a kereskedelem rendelkezett.
Ezekben az ágazatokban 1980-ban a fizikai foglalkozásúak valamivel több mint 50 százaléka minősült
szakmunkásnak. A nem mezőgazdasági ágazatokban együttesen 46,6 százalékra rúgott a szakmunkások aránya. A
szövetkezeti parasztság körében kezdetben nemcsak a szakmunkások, hanem a nyolcosztályos általános iskolát
végzettek aránya is alacsony volt. Az oktatás kiterjesztése és a generációs változások következtében azonban az
1970-es évekre e téren is jelentős javulás állt be. 1980-ban az agrárszektor fizikai dolgozói közül már 37,7% minősült
szakmunkásnak, miközben segédmunkásnak csak 20,5%. A mezőgazdasági szakmunkások zömmel traktorosok,
állatgondozók, kertészek és növényvédelmi szakemberek voltak.

Az értelmiségen és a szellemi foglalkozásúakon belül a képzettségi szint igen jelentősen eltért. 1980-ban e réteg 29
százaléka rendelkezett felsőfokú diplomával, 53 százaléka érettségivel vagy szakmunkás-bizonyítvánnyal és 18
százaléka csak a nyolcosztályos általános iskolát végezte el. A képzettségi szint és a beosztás között gyakori, de nem
állandó megfelelés állt fenn. A vezetők és irányítók között, akik 1980-ban az összes szellemi foglalkozású 22
százalékát adták, a diplomások aránya 45 százalékot tett ki, a beosztott ügyviteli dolgozók, tehát főleg előadók és
adminisztrátorok körében viszont csak 4 százalékot. A közbülső kategóriák esetében a diplomások aránya 37
százalékos szintet ért el. Az iskolázottsági mutatók általános javulása ellenére a különböző irányító elitcsoportok
képzettsége még 1980-ban is kívánnivalókat hagyott maga után. A szövetkezeti vezetőknek ekkor 41, az
államigazgatás és a tanácsi igazgatás vezetőinek 59, a vállalatok és intézmények vezetőinek 65, a műszaki
igazgatóknak és vállalati főmérnököknek 72 százaléka rendelkezett diplomával. Az 1945 utáni hirtelen és igen
radikális elitcsere negatív következményei tehát még ekkor is éreztették hatásukat. Ha a diplomaszerzés módját - esti
és levelező oktatás versus nappali képzés - is beszámítanánk, amelyről azonban ebben az összefüggésben a
statisztikák nem informálnak, akkor valószínűleg még lehangolóbb arányokat kapnánk.

Az egyes foglalkozási főkategóriák és az ezeken belüli kisebb csoportok jövedelmi viszonyait nem ismerjük
pontosan. A legfontosabb tendenciák megragadása azonban a rendelkezésünkre álló statisztikák és szociológiai
elemzések alapján is lehetséges. Az 1956 utáni változások legmeghatározóbb vonása ezek szerint az volt, hogy
számottevően nőtt a magasabb jövedelműek, és közben gyorsan csökkent az alacsony jövedelműek száma. A havi
1000 Ft alatti jövedelműek 1962-ben még 52 százalékos aránya 1977-re például 3 százalékra esett vissza. A 2000 Ft-
on felüliek aránya ugyanezen idő alatt 3,5 százalékról 59 százalékra emelkedett. A két világháború közötti időszakra
és az 1950-es évekre is jellemző nagymérvű szegénység tehát az 1970-es évek végére lényegében megszűnt. A
társadalom legjobban kereső felső 10 százaléka és a legalacsonyabb jövedelmű alsó tizede közötti különbségek
ugyanakkor nem nőttek, hanem csökkentek. A kettő közötti arányszám 1962 és 1982 között 5,8-ről 3,8-re
mérséklődött.

A jövedelmek állandó emelkedés melletti viszonylagos kiegyenlítettsége az 1980-as évek elejéig tartott. Az ekkor
kezdeményezett gazdaságpolitikai reformok következtében a különbségek ezután növekedni kezdtek. Az évtized
utolsó harmadában ez a tendencia különösképpen felgyorsult. A két szélső tized közötti különbség 1987-re 4,6-re,
1988-ban 5,8-re, majd 1990-ben 6-ra emelkedett.

Az egyes foglalkozási kategóriák átlagjövedelmei között az 1970-es évek végén közel kétszeres eltérés mutatkozott.
A vezetők 92 százalékkal, a szakmunkások 29 százalékkal tettek szert több jövedelemre, mint a segédmunkások. A
fizikai munkásokon belül megszűnt a parasztok, illetve a mezőgazdasági dolgozók hátrányos helyzete, amely az 1945
előtti időszakot és az 1950-es éveket egyaránt jellemezte.

Társadalmi struktúra

A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely és a jövedelmi viszonyok különbözősége alapján Ferge Zsuzsa az
1960-as évek végén olyan hierarchikus piramisként ábrázolta a magyar társadalmat, amelynek csúcsán a hatalmi és a
tudáselit képviselői, azaz a vezetők és az értelmiség krémje helyezkedett el, az alján pedig a hatalmi befolyás nélküli,
aluliskolázott és viszonylag szerényen fizetett segédmunkások, a parasztok egy része, és a szakképesítés nélküli
ügyviteli, adminisztratív dolgozók. Andorka Rudolf és munkatársai valamivel később arra a következtetésre jutottak,
hogy a magyar társadalmon belül két nagy választóvonal húzható. Az egyik a vezetők és az értelmiségiek, illetve a
társadalom többi része között, a másik pedig a szakképzett és a szakképzetlen munkások között. Ugyanebben az
időben Szelényi Iván olyan kettős, de egymással érintkező hierarchiaként írta le az 1968 utáni magyar társadalmat,
amelynek nagyobbik felét a hagyományos redisztributív-bürokratikus, a kisebbik felét viszont a nyereségorientált
piaci viszonyok dominanciája jellemezte. Ennek megfelelően a nagyobbik piramis csúcsán a bürokratikus vezető
réteg, azaz a kommunista vagy társutas "káderelit", a kisebbikén pedig a második gazdaság új vállalkozói rétege
trónolt, és mindkettő rendelkezett saját középosztállyal és munkássággal.

Az 1980-as évek elején Kolosi Tamás a késői Kádár-korszak társadalmának olyan leírására tett kísérletet, amely a
társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely figyelembe vétele mellett a különböző típusú egyenlőtlenségek
(településtípus, lakás, fogyasztási javakkal való ellátottság, iskolai végzettség és kulturális életminőség, fogyasztási
szint és szerkezet, érdekérvényesítési képesség) dimenziói mentén határozta meg a főbb "státuscsoportokat". A
hierarchia csúcsán helyet foglaló elithez a felnőtt népesség 5,6 százalékát sorolta. Ezt a belsőleg tovább
differenciálható kategóriát mindenekelőtt az igen magas színvonalú kulturális és intellektuális fogyasztás
különböztette meg a többi csoporttól. Több mint háromnegyedük igen sokat járt színházba, hangversenyre, kiállításra;
sokat és rendszeresen olvastak; magas színvonalon és gyakran üdültek külföldön; kiterjedt társasági kapcsolatokkal
rendelkeztek, és legfőképpen magas intellektuális követelményeket támasztó munkát végeztek. A csoport közel fele
magyar mércével mérve igen jó anyagi életkörülményeket tudhatott magáénak, s csak mintegy harmada élt átlagos
vagy nem kiemelkedően jó materiális viszonyok között. Utóbbiak főleg fiatal értelmiségiek voltak. A státuscsoportok
alján az "enyhén depriváltak" vagy perifériára szorultak és a "depriváltak" helyezkedtek el, akik az összlakosságnak
11,4, illetve 9,2 százalékát reprezentálták. A rossz anyagi körülmények, a megélhetési nehézségekkel való permanens
és mindennapi küzdelem, a "robotolás" mellett e kategóriák életét a szabadidő tartalmas eltöltésének teljes hiányából
adódó kulturális "sivárság" jellemezte. A két szélső pólus között Kolosi még másik 9 státuscsoportot különböztetett
meg.

A Kádár-korszak társadalmán belül számos kisebb-nagyobb réteg- vagy csoportellentétet lehetett érzékelni. Az egyik
legáltalánosabb a párttagok és a tudatosan pártonkívüliek - jelentős részben vallásos meggyőződésűek - között
lappangó ellentét volt. Erről nyíltan természetesen senki sem beszélt, ám egy faluban éppúgy érzékelni lehetett, mint
egy kutatóintézetben. Vezető állások betöltéséhez a párttagsági könyv a Kádár-korszak második felében önmagában
már egyre kevésbé volt elegendő. Kétségtelen azonban, hogy a karrierépítésben mindvégig előnyt jelentett,
kiváltképp a szellemi pályákon. A párttagság így sokak szemében a karrierizmus, illetve a számító pragmatizmus
szinonimájává vált, ami az esetek nagy részében igaz is volt. A párttagok és pártonkívüliek közötti választóvonalat
ugyanakkor olyan sok más lojalitás - azonos származás, azonos munkahely, foglalkozás és jövedelmi státus, továbbá
rokoni kapcsolatok, sportbarátságok - keresztezték, hogy ennek a különbségnek a konfliktuspotenciálja a
rendszerváltásig minimális volt. A probléma a mindennapi élet gyakorlatában elintéződött azzal a gyakran hallható
relativizálással, hogy párton kívül és belül egyaránt vannak "rendes emberek" és "gazemberek", továbbá azzal, hogy
az 1970-es évek végétől a párttagok gyakran nyíltabban és keményebben kritizálták a párt- és állami vezetők
politikáját, mint a pártonkívüliek. Az "egyszerű emberek" (párttagok és pártonkívüliek) körében ezen az alapon egy
olyan gyakran hallható nézet alakult ki, amely vezetők ("fejesek") és vezetettek szembenállására egyszerűsítette le a
társadalmi ellentétek bonyolult rendszerét.

A vezetők és vezetettek primitív sémájához hasonlított a társadalom gazdagokra és szegényekre osztása. Széles körű
ellenérzés eleinte a maszekok és a gebinesek tevékenységét és életvitelét ("kispolgáriság") övezte, amit alkalmanként
az állami propaganda is bátorított. Később ez kiterjedt az "újgazdagok" más kategóriáira is, kivéve az ismert
művészeket, akiknek kiemelkedően jó életkörülményeit a társadalom természetesnek találta.

A párttagok és pártonkívüliek ellentétéhez képest, amely a társadalom minden szintjén jelen volt, a zsidók és nem
zsidók régi múltra visszatekintő ellentétét csak az értelmiség, és elsősorban a fővárosi elit értelmiség köreiben lehetett
érzékelni. Ennek oka részben az volt, hogy a holokauszt következtében a zsidóság a vidék életéből csaknem teljesen
kiiktatódott, s még a nagyvárosokban is néhány értelmiségi szakmába húzódott vissza. A másik pedig az, hogy a
kádári hatalom sok tekintetben visszaállította a zsidótörvények, sőt a Tanácsköztársaság előtti egyensúlyi állapotot.
Az oktatás révén és egyéb utakon-módokon a zsidó származásúak éppen úgy építhették karrierjüket, mint a nem zsidó
származásúak. Mindezek következtében a két világháború között felszított és 1956-ig érzékelhető népi
antiszemitizmus csaknem teljesen megszűnt; a kisemberek életében a zsidó mint mitikus figura és ellenségkép
elveszítette bűnbak funkcióját. Ehelyett megjelent viszont a cigányellenesség.

A magyar társadalmon belül létező kisebb-nagyobb feszültségek konfliktuspotenciálja alacsony volt. Ez számos
tényezővel magyarázható. Az egyik legfontosabbnak a politikai rendszer jellege, azaz az ellentétek szervezett
artikulálásának tilalma tekinthető. Ugyanilyen fontosnak tarthatjuk azonban a kádárizmusra jellemző állandó
konszenzuskeresést, az egymással szemben álló érdekek konfliktusából eredő feszültségek folyamatos
minimalizálását is. Jelentős konfliktuscsökkentő potenciállal rendelkezett a jövedelmi különbségek sokáig alacsony
szintje, továbbá az intragenerációs mobilitás lehetőségének megléte, amely elvileg mindenki számára biztosította a
felfelé irányuló pozíciócserét. Ez utóbbiból adódott, hogy az 1960-as és 1970-es évekbeli tipikus magyar család
három generációjának tagjai között a falusi, illetve szövetkezeti parasztság, az ingázó vagy városi munkásság,
továbbá a fizikai munka világából kitört értelmiség - gyakran párttag- és olykor káder-értelmiség - képviselői
egyaránt megtalálhatók voltak. A társadalmi ellentétek ily módon gyakran a családokon belüli viták keretében
oldódtak fel. Ezek a tényezők együttesen idézték elő, hogy a Kádár-korszak magyar társadalma nem politikai
akciókkal vagy utcai demonstrációkkal, hanem politikailag indifferens devianciákkal - öngyilkosság, alkoholizmus -
reagált az őt ért sérelmekre és az érdekeivel ellentétes vagy annak vélt tendenciákra.