Textúra 2022.

Zalán Tibor
Huszárok vonulása Boszniába, 1878
kép: Pap Henrik: Huszárok 1878 (1893)
előadja: Kancsár Orsolya

Távolodó, pattogó katonazene

Állok az ablaknak háttal.

Hallom a lovak patkóinak a csattogását.
Vonulnak a huszárok. A bakák énekelnek.

Anyám tudta, amit én akkor még nem tudhattam.

Én a földön ültem. A kishúgommal játszottunk a szőnyegen.
Anyám az asztalra borult. Láttam a borulását, és láttam a könnyeit.
A megbolondult kanárink ide-oda verődött az ablakba kitett kalitkájában.
Sok év telt el azóta. Most már nem tudom, mit tudtam akkor gyerekként, és mit tesz
hozzá az emlékezethez a felnőttkor tapasztalata.
(anya) Nem látom többé a férjem.
Ezt hajtogatta.
(anya) Nem látjátok soha többé az apátokat! Árvák vagytok. Árvák és szerencsétlenek.
Ököllel verte az asztalt, de nem nézett ránk! Vajon honnan tudják, miből érzik meg a
nők, hogy a férjük mikor lép át az örök homályba?
Talán túl sok volt odakint a ragyogás. Túl sok a vidám nóta! A csizmák és a lovak
patkói hangosan és parancsolóan csattogtak a macskaköveken az ablakon túl.
Akkor, és ott, megéreztem az árvaságot, határozottan emlékszem... az érzetre. Talán
azért, mert anya mondta? Nem kell ahhoz árvának lenni, hogy az ember annak érezze
magát. Elárvulni, árvának lenni. Nem ugyanaz, mert nem egyidőben történik. Nem
egyszerre van. Az egyik az út, a másik az út vége. Ahonnan nincs tovább, hova.
Kintről zengett a nóta, nem a huszárok, a bakák énekeltek, a huszárok nem énekelnek,
csak mennek lóháton büszkén és vidáman. Piros volt a csákójuk, néztem volna őket
sokáig, de anya elparancsolt az ablaktól.
1
(anya) Utálom őket, a katonákat, a háborút, az öldöklést. A huszárokat.
A huszárokat? Amikor apánkhoz hozzáment, éppen ezt szerette benne! A huszárt.
Hogy snájdig volt, hogy szépen mutatott rajta a magas csákó, a szűk piros nadrág és a
sötétzöld mente.
(anya) Én szép emberem, én szép kapitányom.
A szép huszár és a tündéri kapitányné – így súgtak össze a hátuk mögött vasárnapi
sétáik alkalmával a járókelők.
Nem is voltunk árvák. Csak eltűnt az apánk.
(anya) Az a gazember apátok biztosan összeszűrte kint a levet valami idegen macával.
Így mondta, macával.
(anya) És vígan éli a világát. Hol a gyászhír? Sehol! Akkor le a gyászruhával!
És letépkedte magáról a fekete göncöket.
Mi is ezt tettük, és jót nevettünk Dorottyával.
(anya) Ezt nem kellett volna.
Hogy nekünk nevetnünk, vagy neki a gyászruhával együtt a sarokba dobnia apuska
emlékét – sohasem fogjuk már megtudni.
A háborúból, amelyik máshol folyt másokért, nem jutottak el hozzánk hírek.
(anya) Megtiltom, hogy katonához menjetek férjhez. Huszárhoz meg főleg nem!
Azoknak első, és mindenek felett való, a hősiesség. Nem, nem a becsület! Hősiesség
és becsület között jelentős különbség van.
De ezt soha nem magyarázta meg.
Sokáig csak annyit tudtunk, hogy a hősiesség a család ellensége.
Pár hónappal korábban, amikor még apáék vonultak el az ablak előtt, anyám is ott állt
az ablaknál, és integetett. Én is ott álltam, én is integettem. Dorottyának nem szabadott
az ablak közelébe jönnie.
(anya) Ő maradjon tiszta.
Nem értettem, mire mondja, és miért. Apa győzni fog.
(anya) A háborúnak csak papíron van győztese, az újságok címlapján, meg a
történelmi emlékkönyvekben. A harctereken csak hullák maradnak a csaták után. Csak
a hollóknak jó.
Ezt se nagyon értettem. De ettől kezdve a kishúgomat mindig háttal ültettem az
ablaknak, amikor katonák és huszárok meneteltek kint az utcán, amikor kopogtak a
lovak patkói, és távolodott a katonanóta.
2
Vonulnak a háborúba a népek. Vonulnak ki a békéből az emberek.
A muskátlik elhervadtak.
Anyám fölösleges lett a saját életében.
Elhanyagolta a ..., belemerült a....
Mi is fölöslegesek lettünk az életében.
Ő meg még sokáig hiányzott a miénkből.

Lassan ráúszik a szövegre az első világháborús katonanóta.

Állok az ablaknak háttal.

Hallom a lovak patkóinak a csattogását.
Vonulnak a huszárok. A bakák énekelnek.
Valahol a huszárok között vonul az én fiam is.
Nem nézek utánuk.
Az unokáim a földön ülnek. A szőnyegen játszanak.
A menyem az asztalra borulva sír.
A megbolondult kanárink ide-oda verődik az ablakba kitett kalitkájában.
Még alig kezdődött el a század, de már ismétli magát a halál.
Még a szereplők is ugyanazok.
Még csak 1914-et írunk.