A XXI.

századi ember, ha ránéz Japánra, egy politikai és gazdasági nagyhatalmat lát,

azonban ez nem volt mindig így. Cikk sorozatunk segítségével betekintést nyerhet minden
érdeklődő az évszázadokon át tartó harcba, amelyet Japán vívott azért, hogy ma a világpolitika
színpadán állhasson.
A szigetországban a XVII. századra - minden külső hatás nélkül - kialakult egy már
megszilárdult társadalmi rendszer, amelyben viszont heves politikai viharok dúltak. Az Edo
korszak elején (1603-1867), a mintegy kétszáz évig tartó belpolitikai harc, a Tokugawa-család
győzelmével lassan a végéhez közeledett. A hatalom a shogun kezében összpontosult, ám azt a
császár jóváhagyása nélkül nem gyakorolhatta. Kitűnő példa ez arra, hogy Japán politikai
történetében nem fordult elő soha dinasztia váltás. Shogunok cserélődtek hol hosszabb, hol
rövidebb időközönként, az abszolút hatalomra jogosult személy azonban, aki az Ég (T'ien)
akaratát hajtotta végre, egyedül a császár maradt.
Ennek pedig a külkapcsolatok sem mondhattak ellent, így kialakult az ún. Japán-
központú világrend(dőlt betűvel), amely a halászok által lakott Ezorára (a mai Hokkaido),
Koreára és a Ryuu-kyuu Királyságra (a mai Okinawa megye) korlátozódott. A különböző
világnézeteik következtében Japán és Kína között nem létesülhetett diplomáciai kapcsolat, s
ezzel magyarázható az is, hogy (idézet): "Japán földjére hódító szándékkal idegenek soha nem
léptek."
Az 1853 júliusában történt amerikai partraszállás után azonban a shogunátus gyengülni
látszott, az akkori shogun felörlődött a császár által ráruházott hatalom és a nyugati erők
nyomása között. Emiatt olyan űr keletkezett az akkori Japán belpolitikájában, amit vétek lett
volna kihagyni az éppen feltörekvő ellenséges erőknek, így azok azonnal kérték is a császár
beleegyezését a shogun váltásra. Bár az engedélyt megkapták 1867-ben, az új shogunátus sem
tudott ellenállni a belpolitikai zavargásoknak és a kívülről érkező fenyegetésnek. Ami ezután
következett, arra hosszú ideje nem volt példa. Az 1867-ben trónra lépő Meiji császár előbújt
Kyoto-i rejtekéből és politikai szerepet vállalt.
Ilyesfajta köztponti erőkoncentrációra volt szüksége Japánnak ahhoz, hogy megbírkozzon a
nemzetközi politikával, amibe belecsöppent. Az ez után bekövetkező korszakot nevezzük Meiji-
restaurációnak (1868-1895), amikor is az udvari arisztokrata réteg mellett délnyugati politikusok
vállalták a megtisztelő feladatot, hogy végrehajtják a császár akaratát.
A jelszavakban kitűzött célokkal, mint a "Felzárkózni a világ országai mellé!", "Kiválni
Ázsiából, Európaivá lenni!", megnyerték a japán lakosságot, akik így egy emberként támogatták
és várták a reformokat. Csakhogy a rendelkezések közt szerepeltek olyan pontok is, amire az
akkori japán közösségek nem voltak felkészülve.
A Meiji restauráció legfontosabb reformjai:
a modern közigazgatási rendszer kiépítése (1871)
föld- és adóreform (1871-72)
kötelező oktatási rendszer kiépítése (1871)
általános hadkötelezettség (1873)
a szamurájok kiváltságainak eltörlése (1871)
Továbbá számos japán kultúrszokás ezekben az években tiltólistára került, ennek legkirívóbb
példája, hogy maga a császár, levágatta a kontyát, a császárné pedig felhagyott fogai
feketítésével. Az előírt hivatali öltözet a frakk, illetve az európai mintára készült katonai
egyenruha lett. Jól látható tehát, hogy mindenben igyekeztek a nyugati hatalmak mintáját
követni.
Ezek az intézkedések azonban komoly társadalmi és politikai visszhangot keltettek. A
legnagyobb ellenszenvet kiváltó rendelkezések természetesen a szamurájok kiváltságos jogait,
valamint a kötelező hadviselést érintő pontok voltak. Az egyre növekvő ellenállásnak vezetői a
korábban szamurájokként szolgáló férfiakból kerültek ki, s ügyük a társadalom szinte minden
rétegében szimpátiát keltett. Az 1877-ben már országos mozgalomnak a célja a parlamentáris
rendszer kiépítésének követelése volt. Ekkora nyomásnak a kormányzat kénytelen volt engedni,
így 1881-ben ígéretet tettek arra, hogy tíz éven belül összehívják a parlamentet.
Tíz év alatt nem csak betartották az ígéretüket, de kifogástalanul kivitelezték azt. 1885-
ben megalakult az első nyugati típusú kormány, amelynek miniszterelnöke Itó Hirobumi lett.
1889-ben megszületett az alkotmányos állam és kihirdették a Nagy Japán Birodalmi Alkotmányt.
Végül pedig 1890-ben sor került az első választásokra és még novemberben össze is ülhetett a
parlament.
Az alkotmány kikötötte, hogy a Nagy Japán Birodalom kizárólagosan a Mennyei
Uralkodó uralma alatt áll. A miniszterelnököt a császár nevezte ki és a kormány is csak neki volt
felelős. "Ám a nyugati öltözet alatt meghúzodott az ősi japán politikai filozófia: az uralkodó elit
politikai döntéseit a császár hagyja jóvá, ezáltal nyernek abszolút legitimitást."2
A centralizált állam kiépítésének további kitételei voltak az önkormányzat és az oktatás
kérdése. A 1890-ben kinyilatkoztatott önkörmányzati törvény szerint a hagyományokkal
ellentétben az önkormányzatok vezetőit nem a közösség választja, hanem a kormányzat. Az
oktatásban is fontos lépéseket tett Japán, 1872 után az országot folyamatosan hálózták be a
tandíjmentes iskolák, ahol a hazafias nevelést tartották szem előtt. Japánban tehát minden
társadalmi réteg felvette a harcot a nemzetközi színpadon.

Már a kora Tokugawa-periódusban (más néven Edo-korszak) is léteztek Japán mai

politikai kultúrájának bizonyos fontos elemei. Ez után a korszak után sorra következő,
mérföldkőnek számító események – úgymint a Meiji-restauráció, a világháborús megszállás,
majd a világháború utáni, fejlesztésközpontú állam kialakulása – mind-mind hozzátettek néhány
jellegzetes elemet a japán politikai kultúrához, ám eközben mind ezekre a kora újkori alapokra
építettek.
Az utóbbi két évtized fejleményei azonban a társadalmi erők átrendeződéséhez, valamint
a háború utáni ország kezdeti sikereit biztosító feltételek fokozatos megszűnéséhez vezettek. A
hidegháború korai időszakában a Liberális Demokrata Párt (LDP) uralta az egész japán
belpolitikát, melyet az Egyesült Államok elégedetten szemlélt, amíg számíthatott arra, hogy az
ország szilárd szövetségese marad. Ám a gazdasági kudarc és egy sor pénzügyi botrány után a
kilencvenes évek elején a párt 1993-ban elveszítette a hatalmat – az ötvenes évek óta első
alkalommal.
A kilencvenes éveket gyakran a pangás évtizedeként ábrázolják a japán politikában,
gazdaságban és nemzetközi kapcsolatokban, de valójában ebben az időszakban is folyamatosan
mozgásban voltak a japán politika tektonikus lemezei, és jelentős változások zajlottak, zajlanak
napjainkban is a szigetországban.
A 2001. szeptember 11-i amerikai események után a nemzetközi biztonságpolitikai
környezet megváltozott, és ennek eredményeként erősebb nyomás nehezedett Japánra is a
tekintetben, hogy tevékenyebb részt vállaljon a nemzetközi politika alakításában. Az igazi
kétpártrendszer fokozatos kialakulásának lehetünk tanúi a japán belpolitikában

Képek forrása:

Meiji császár:http://www.britannica.com/EBchecked/topic/373294/Meiji
Tokugawa Ieyasu:http://www.historum.com/members/m.e.t.h.o.d.-albums-samurai-
picture3395-tokugawa-ieyasu-1543-1616.html
partaszállás:http://www.pacificwar.org.au/foundationJapmilaggro/PerryArrives.html