A „nagyhatalmi normalizáció” belső és külső összefüggései

Japán vezető szerepének stabilizációját illetően a legfontosabb kulcspontok:

 a térségbeli országokkal való viszony, különös tekintettel Kínára

 az USÁ-val való viszony

 az amerikai-japán-kínai háromszög diplomáciai és gazdasági kapcsolatai, illetve nemzetközi

szervezetekben vállalt szerepe

 belső törekvések

 Kína:

(„Ázsia még soha nem látott egyszerre erős Kínát és erős Japánt.” - idézi Koro Bessho (1999):
Identities and Security in East Asia, Adelphi Papers 325, International Institute of Strategic Studies,
Oxford University Press, p. 33.; én G. A. tanulmányából másoltam ki :P )

A két ország közötti feszültség forrása gyakorlatilag évezredekre tekint vissza (ide tartozik Japán
kulturális önállóságának kérdése – Kína jellemzően nem ismerte ezt el), de a jelen szempontjából
igazán jelentős problémákat a XX. század eseményei gerjesztették

- 1894-95: első kínai-japán háború (nissin szenszó, elsősorban Koreáért) – a Csing-dinasztia

veresége és hanyatlása, a Meidzsi-reformoknak köszönhetően japán térségbeli
nagyhatalommá válása

- 1937: a második kínai-japán háború, az összecsapások a II. világháború végéig

folytatódnak

- 1980-as évek eleje óta: tankönyvviták – Kína (többek közt Észak- és Dél-Koreával
egyetemben) tiltakozik a világháborús események tankönyvekben való szépítgetése, a
kimondatlanság ellen
- Kína sérelmezi, hogy Japán, megítélése szerint, nem vállal elég felelősséget a világháború
során elkövetett tetteiért

Mindenesetre a két ország kapcsolata a 70-es években normalizálódott – Kína akkor

világpolitikailag nagy súllyal bírt, gazdaságilag viszont még bőven fejlődőben volt, Japán
ezzel szemben addigra óriási gazdasági fejlődésen ment át, viszont világpolitikai és főleg
katonai szempontból nem volt túl nagy jelentősége
- Kína nem igazán nézi jó szemmel japán normalizációját („abnormalizációját”)
- Koizumi Dzsun’icsiró miniszterelnöksége alatt (2001-2006) a két ország kapcsolata újra
visszaesett, a normalizáció előrehaladtával párhuzamosan – a diplomáciai feszültségek
egyik konkrét okául a miniszterelnöknek a tokiói Jaszukuni szentélybe tett látogatásai
szolgáltak: a szentély a világháborúban a császárért életüket adó katonák előtt tiszteleg, és
ezzel háborús bűnösöknek is emléket állít
- a következő miniszterelnöktől, Abe Sinzótól a kapcsolat javulását remélték –az ő első
hivatali útja, sok elődjétől eltérően, valóban Pekingbe vezetett
- a kelet-ázsiai regionalizáció és térségi vezető szerep, illetve szerepmegosztás kérdései
- a gazdasági együttműködés, versengés és behatolás bilaterális folyamatai
  USA:
- 1945/52-től a mai napig fennálló amerikai-japán védelmi szövetség
- rakétavédelmi együttműködés (1998 óta, egy észak-koreai rakétakísérlet hatására)

- Japán az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjává kíván válni (egyébként a szervezet
működésének 3. legnagyobb finanszírozója, így ez indokolt is lenne)

2001-től egyre inkább az „aktív / nagyhatalmi normalizációra” való törekvés jellemzi Japánt:
- le akarják rázni a világháború óta őket kísértő rossz megítélést, illetve még inkább az
alkotmány megszorító rendelkezéseit, és nagyobb szerepet vállalni a nemzetközi színtéren

- a normalizációt lassítja, hogy 1987 óta csak egyetlen miniszterelnökük volt (Koizumi), aki
kitöltötte ötéves hivatali idejét – igaz, hogy lemondás után csak a legfelsőbb vezetők
személye változik, de a gyorsan (1-2 évente) cserélődő vezetők „hagyománya” mégis
akadályozza a folyamatot

kulcskérdés: a remilitarizáció

- Koizumi miniszterelnöksége idején bevetette a Japán Önvédelmi Erőket Irakban – a

világháború óta először jelenik meg japán katonai erő külföldön
- egy terrorellenes rendeletnek köszönhetően az Önvédelmi Erő ellátmánnyal szolgálhatott
az Egyesült Államok és más országok hadseregének (ha jól értem, hadihajók üzemanyag-
ellátásáról van szó) afganisztáni akciók során
- Abe Sinzo miniszterelnök épp abba bukott bele, hogy nem tudta keresztülvinni a
terrorellenes rendelet érvényének meghosszabbítását, amelyben Japán nemzetközi
szerepvállalásának kulcsát látta, és ami így Japán normalizációjának is központi tényezője

- a végső cél a hadsereget illető tiltások kiiktatása lenne az alkotmányból – ez nem Japán
terjeszkedését, csupán a nemzetközi együttműködésben való szabadabb részvételét, és
saját diplomáciai érdekeinek érvényesítését, illetve az önvédelem „zökkenőmentesebb”
(önálló, és nem Amerikától függő) megvalósulását szolgálná

- a gondolat Japánon belül és külföldön is sokakban nyugtalanságot kelt