A hidegháború

A kétpólusú világ kialakulása:

1945 után a két nagyhatalom az USA és a SZU katonai ereje messze meghaladta a többi országét, valamint ők
rendelkeztek atombombával, ezért szuperhatalmaknak nevezzük őket. A háborút követően a két szuperhatalom
viszonya határozta meg a nemzetközi politikát. Az USA nem vonult vissza a világ ügyeitől, ahogy az I.világháború
után tette, csapatai továbbra is Nyugat-Európában és Ázsiában állomásoztak, mivel Sztálin a szovjet érdekszférát
egész Kelet- és Közép-Európára kiterjesztette. Az volt a célja, hogy a SZU és a Nyugat közti ütközőzónában szovjet
típusú kommunista rendszereket segít hatalomra. Ez Európa kettészakadásához vezetett, kialakult a kétpólusú világ.
A hidegháború kezdete egy beszéd
1946-ban Churchill Fultonban tartott egy beszédet „vasfüggöny ereszkedik Európára...” A volt angol miniszterelnök
felismerte azt a tényt, hogy a SZU óriási katonai erejét a kommunizmus terjesztésére akarja felhasználni, amit az
USA-nak és a Nyugatnak erő felmutatásával meg kell akadályozni. Véleménye szerint sem a kommunizmussal, sem a
fasizmussal nem lehet együttműködni. Ezért a Nyugat létrehozta 1949-ben katonai szervezetét a NATO-t, válaszul a
SZU pedig a Varsói Szerződést (1955). A vasfüggöny tehát a szovjet és a nyugati tömböt elválasztó európai
határvonal elnevezése.
A két szuperhatalom több évtizedes szembenállása nem vezetett közöttük közvetlen katonai összecsapáshoz, céljuk az
elrettentés és az erőfitogtatás – ezt nevezik hidegháborúnak. De minden helyi konfliktusba beavatkoztak saját
érdekszférájuk növelése érdekében. 1949-ben a hidegháború Ázsiára is kiterjedt, mivel a Kínában hatalomra jutott
Mao-Ce-tung (kommunista) szövetséget kötött a Szovjetunióval.
A német kérdés
Németország helyzete kulcsfontosságú volt, mivel ez az ország képezte a határt Európában a keleti és nyugati tömb
között. 1945-ben a nyugati része amerikai, brit és francia megszállás alá került, míg a keleti felébe szovjet csapatok
vonultak be. A fővárost, Berlint is négy megszállási övezetre osztották. 1949-ben a nyugati övezetben megalakult a
Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), a szovjet zóna területén pedig a Német Demokratikus Köztársaság (NDK). A
helyzetet bonyolította, hogy a keleti zónában található Berlin is megosztott volt (keleti és nyugati zóna). Ez a helyzet
különösen feszültté tette a szovjet-nyugati viszonyt, „rés” volt a szovjet tömb falán, ahonnan a keletnémetek nyugatra
menekülhettek, ezért a keletnémet hatóságok 1961. augusztus 13-án egyetlen éjszaka alatt felépítették a Nyugat-
Berlint körülvevő 120 km-es falat. A berlini fal a hidegháború szimbólumává vált.
Fegyverkezési verseny
A hidegháború időszakában a két szuperhatalom között fegyverkezési verseny folyt, amely az erőviszonyok
kiegyenlítődését eredményezte. A fegyverkezési verseny a földön, a vízen, a levegőben folytatódott, de még a világűr
is harcászati tereppé vált
1949-ben a Szovjetunió is előállította saját nukleáris fegyverét. A hidrogénbombát először az amerikaiak állították elő.
1957-ben a világon először, a Szovjetunió lőtt fel mesterséges tárgyat, a Szputnyik nevű műholdat Föld körüli pályára.
1961-ben elsőként szovjet ember, Jurij Gagarin jutott fel a világűrbe. Válaszul az amerikaiak leszálltak a Holdra
(Armstrong, 1969).
Az elrettentés doktrínája (Truman-doktrína)
A 1960-as évekre világossá vált, hogy a két szuperhatalom birtokában lévő több ezer nukleáris robbanófej (ezekkel
többszörösen el lehetett pusztítani a Földet) új stratégiákat követel – például egy légvédelmi radar hibás jelzése miatt –
véletlenül atomháború törhet ki, amelynek nincs győztese. (Aki először nyomja meg a gombot, az másodjára hal meg.)
Az új doktrína így a kölcsönös elrettentés stratégiája lett: az atomhatalmak azért tartottak atomfegyvereket, hogy
elrettentsék a többieket az ellenük irányuló csapástól.
Háborús konfliktusok
A helyi konfliktusok egyik résztvevője mögé az egyik, a másik mögé a másik szuperhatalom állt, politikai, gazdasági
és katonai támogatással. A legjelentősebb ilyen konfliktus a koreai (1950-1953) és a vietnami háború (1946-1975)
volt.
1956. október 29-én brit, francia, izraeli csapatok támadták meg Egyiptomot, amiért Nasszer egyiptomi elnök
államosította a Szuezi-csatornát. A támadók szétverték az egyiptomi főerőket, de politikailag nem tudtak sikert aratni,
mert szovjet, illetve amerikai követelésre vissza kellett vonulniuk.
Nasszer ezt követően a szovjetek egyik legfontosabb szövetségesévé vált a térségben.
Ennek ikerkonfliktusa volt az ekkor kezdődő magyar forradalom és szabadságharc (1956. október 23.).
A két szuperhatalom 1962-ben, az ún. karibi válság idején került a legközelebb az atomháborúhoz.
Kubába, ahol pár évvel korábban kommunista rendszer került hatalomra (Fidel Castro vezetésével), szovjet rakétákat
telepítettek - ami ellensúlyozza a Törökországba telepített, Szovjetunió ellen irányuló amerikai rakétákat. Az USA 500
km-es blokádot vont Kuba köré. A két szuperhatalom két hétig farkasszemet nézett egymással. Ha a szovjet hajók
áttörik a blokádot, akkor kitört volna a III. világháború. (Hruscsov pártfőtitkár, Kennedy amerikai elnök)
Két hét után enyhült a feszültség, a szovjetek kivonták rakétáikat, nem kockáztatták meg a háborút. Ezután hozták
létre a két szuperhatalom között a „forró drótot”(közvetlen telefonkapcsolat az amerikai és a szovjet vezető között).