29.

A kétpólusú világrend ( kialakulása, jellemzői, a két blokk berendezkedése,

konfliktusok, szétesések)
1. A hidegháború fogalma, kialakulása és szakaszai
A „ hidegháború” fogalma eredetileg nem tudományos, hanem publicisztikai kifejezés volt,
Walter Lippmann ,a Washington Post újságírója terjesztette el az 1940-es években. A
történelemtudomány az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti szuperhatalmi
szembenállást érti alatta, amely a II.világháború éveiben gyökerezett, a háború után vált
kézzelfoghatóvá, és 1991-ig tartott. A korábbi nagyhatalmi szembenállásoktól az különbözteti
meg, hogy az élet minden területére kiterjedt, így beszélhetünk gazdasági versenyről,
fegyverkezési versenyről, az ideológiák harcáról, rivalizálásról a művészeti és sportéletben, a
harmadik világ megnyeréséért folytatott küzdelemről. A korszak különlegessége viszont,
hogy két hatalmi tömb között nyílt összecsapásra nem került sor, helyette a pszichológiai
hadviselés kapott nagy szerepet ( hidegháborús hisztéria).
Az ellentétek a fél évszázad alatt változó intenzitásúak voltak, így a hidegháború öt
korszakát különböztethetjük meg. Kialakulása a háborús együttműködés problémáitól az
1947-es szakításig tart. Klasszikus szakasza 1947-től a kubai rakétaválságig (1962) terjedő
időszak. 1962-1979 között Európában enyhülésről beszélhetünk, a szembenállás más
földrészeken jelentkezett látványosan. A szovjet kihívás 1979-1985 közötti szakasza kis
hidegháború néven híresült el, míg a Gorbacsov hatalomra kerülésétől (1985) a Szovjetunió
felbomlásáig ( 1991) tartó időszakot a hidegháború végének tekinthetjük.
A hidegháború két főszereplőjének XX.századi történetében sok hasonlóságot találunk:
mivel mind a Szovjetunió (polgárháború),mind az USA elszigetelődés ,( izolacionalizmus)
kimaradt a 1919-ben kialakult nemzetközi rendezésből, ezért az európaiak uralta két
világháború közti világot részben kivülállóként szemlélték. Mindkét országban feltűnt az I.
világháború idején egy programalkotó ideológus: Lenin a világforradalmat, Wilson elnök a
nemzetközi együttműködés új formáját hirdette. Mindkét államot a Harmadik Birodalommal
folytatott háború és Hitler legyőzése tette vitathatatlanul szuperhatalommá. Azonban amíg a
brit-amerikai háborús szövetség mögött eszmei-ideológiai háttér is húzódott ( Atlanti
Charta,1941), addig a nyugati szövetségesek és a szovjetek közötti együttműködés
pragmatikus volt.( kölcsönbérleti szerződések), és döntően katonai területre korlátozódott.
A Hitler elleni szövetségben az ellentét főleg a szovjetekkel kényszerűségből együttműködő
Winston Churchill és az első világháború utáni szovjetellenes antant intervenciójára
élénken emlékező Joszip Sztálin között húzódott. Franklin D.Roosevelt az
együttműködésben mindvégig kiegyensúlyozó szerepet tanúsított, a birodalmi politikát
folytató britektől is tartotta a távolságot .A teheráni konferencián (1943) nem támogatta
Churchill balkáni partraszállási tervét, amellyel Köztes-Európa ( a német és orosz területek
közötti, kis népek lakta térség) egy részét megmenthette volna a szovjet megszállástól.
Sztálin igyekezett szalonképes szövetségesnek tűnni; 1943-ban a kommunista pártok
világméretű szervezését biztosító Kominternt is feloszlatta.
A befolyási övezeteket kijelölendő, Churchill 1944 októberében- az amerikai elnökválasztási
kampány alatt- Moszkvába utazott,és Roosevelttel való konzultáció nélkül megkötötte
Sztálinnal a köztes-európai térséget felosztó híres százalékos megállapodást, amelyet –
annak minden abszurdítása ellenére- a szovjetek a háború után be is tartottak. ( Sztálin
emiatt nem segítette a kommunistákat a görög polgárháborúban )Ennek tükrében nehezen
védhető álláspont a hidegháború kialakulását pusztán a szovjet politikával magyarázni.
Sztálin a Vörös Hadsereg megszállta országokból ( Németo.keleti fele, Lengyelország,
Csehszlovákia, Magyarország,Románia, Bulgária) egy nyugati védőövezetet kívánt
létrehozni, hasonlót ahhoz, amit szovjetellenes éllel Franciaország épített 1918-ban..Ezen
országok vezetőivel szemben ezért a szovjetbarát magatartás elvárás volt, de 1945 és 1947
között Sztálin nem kívánt kommunista hatalomátvételt, megelégedett a koalíciós
kormányokkal. Az ú.n. népi demokráciákat a háborúban kompromittálódott jobboldali pártok
helyett különböző baloldali pátok dominálták, a kommunisták formális túlsúlya nélkül. ( Ez
alól kivétel volt Románia, ahol már 1946-ban végbement a kommunista fordulat.)
Lengyelország mint Hitler és Sztálin közös áldozata ( Molotov-Ribbentrop-paktum) és a négy
hatalom által közösen megszállt Németország sorsának rendezése kezdetektől rontotta a
nyugati szövetségesek és a szovjetek viszonyát. Sztálin érthetően nem akart a Szovjetunió
mellett egy nacionalista Lengyelországot ( a békeszerződésben Lengyelországot 200 km-rel
nyugatra tolták; Odera-Neisse-határ ), ezért az emigráns londoni kormányt nem engedte
haza, Németországot pedig csak úgy engedte volna újra önállóvá tenni, hogy minden nyugati
befolyásától független lesz. 1945-ben ráadásul két új vezető került a nyugati hatalmak élére:
Londonban a munkáspárti Clement Attlee Churchillnél ugyan kevésbé volt szovjetellenes,
de Harry S.Trumnán amerikai elnök ( 1945-53) személyében Sztálin kemény ellenfelet
kapott. Az külpolitika 1946-ra jutott arra a következtetésre, hogy Moszkva csak az erőből ért,
ezért terjeszkedésével szemben feltartóztatást ( containment) kell alkalmazni.
A szakítás 1947-ben következett be: Truman a Görögországot fenyegető kommunista
veszélyre hivatkozva meghirdette a kommunizmus feltartóztatásának politikáját ( Truman-
elv, 1947 március), a háborúban tönkrement európai gazdaságok támogatására pedig
Marshall külügyminiszter hirdetett nagyszabású programot ( Marshall-terv,1947
június).Sztálinm a kihívásokra a Kominform ( Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató
Irodája) életre hívásával és a” két tábor-elmélet „ meghirdetésével válaszolt (1947
szeptember). Az együttműködési politika végét jelzi, hogy pár hónapon belül a szovjet
érdekszféra minden országában befejeződött a kommunista fordulat.
2. A klasszikus hidegháború (1947-1962)
A hidegháború fő hadszintere a negyvenes és ötvenes években Európa volt. Ide
koncentrálódott a két hatalmi tömb katonai erejének döntő része, az Észak-atlanti Szerződés
Szervezete ( NATO,1949) és a Varsói Szerződés ( VSZ,1955) csapatai. A vasfüggönnyel
kettéosztott Európa közepén a megosztott Németország jelentette a fő ütközőzónát. Mivel a
német kérdésben a szovjetek és a nyugati hatalmak nem tudtak megegyezni, ezért 1949-ben
két német állam jött létre: az amerikai- brit-francia megszállási zónákból a Németországi
Szövetségi Köztársaság ( NSZK), a szovjet zónából pedig a Német Demokratikus
Köztársaság (NDK).Míg a nyugat-európai országokban valós együttműködési formák
alakultak ki ( Európai Gazdasági Közösség,1957), addig a szovjet hatalmi tömb országai
Moszkvából vezérelt kooperációkba kényszerültek ( Kölcsönös Gazdasági Segítség
Tanácsa,1949).
Szárazföldi erők tekintetében a Vörös Hadsereg Európában nyomasztó fölényben volt, az
amerikai atomerő (1945) azonban kellő elrettentő erővel bírt. A szovjetek ugyan 1949-.re
kifejlesztették saját atomfegyverüket, de az USA-t megfelelő légi és rakétapotenciál
hiányában az ötvenes évek végéig érdemben nem fenyegették ( óceánpajzs). Az
atomfegyverek elrettentő erejétől sokan a hagyományos háborúk végét várták, a koreai
háború ( 1950-1953) azonban az elmélet gyakorlati cáfolatát adta. Az amerikai főparancsnok
Douglas MacArthur ugyan szorgalmazta atomfegyverek bevetését, Truman elnök ehhez
azonban nem járult hozzá. A szovjetek által felfegyverzett kommunista Észak-Korea
támadásától az ENSZ felhatalmazással beavatkozó amerikai-brit csapatok óvták meg Dél-
Koreát. (A Biztonsági Tanács szavazását a szovjetek bojkottálták, ezért vált lehetővé a
beavatkozásra adott ENSZ-felhatalmazás; a későbbi konfliktusok során nem követték el
többet ezt a hibát, és éltek vétójogukkal.) A több mint hárommillió áldozatot követelő háború
lényeges területi változások és békeszerződés nélkül ért véget ; a mai napig csak tűzszünet
van érvényben.
A koreai háború lezárását elősegítette Sztálin halála (nemzetközi téren átmeneti enyhülést
hozott ,és sor került, a Potsdam utáni első csúcstalálkozóra ( Genf,1955).A biztató fejlődést
az 1956. októberi kettős magyar-egyiptomi válság törte meg. Mindkét esemény Dwight. D.
Eisenhower elnök (1953-1961) amerikai újraválasztási kampányával esett egybe. A
magyarországi szovjet fellépést a nyugati államok elítélték ,de nem tettek gyakorlati
lépéseket, nem kérdőjelezték meg a jaltai rendezést (1945), így az erkölcsi kár ellenére az
érdekszférák nyílt érvényesítésével a szovjet befolyás erősödött meg. A brit- francia-izraeli
agresszióval induló szuezi válság kapcsán viszont a szovjetek és az amerikaiak egyaránt
felléptek Egyiptom védelmében, ami a volt gyarmattartók, London és Párizs jelentős
presztizsveszteségét , míg az amerikai és a szovjet befolyás növekedését hozta magával a
Közel-Keleten és a harmadik világban.
A két Németország létrejötte sem oldotta meg a rendkívül kényes berlini helyzetet ( berlini
blokád,1948-1949).,mivel a nyugati hatalmak uralta Nyugat-Berlin az NDK területébe
ékelődve létezett. A növekvő keletnémet menekültáradatnak és a folytonos
fenyegetőzéseknek végül a berlini fal felépítése vetett véget (1961). Ha a leghosszabb krízis
a berlini volt, akkor a legveszélyesebb az 1962-es kubai rakétaválság. Az 1959-ben
hatalomra került Fidel Castrót az USA gazdasági embargója fokozatosan a Szovjetúnióhoz
közelítette. Mivel a hatalmát 1957-ben bebiztosító Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár
(1953-1964 ) a fiatal John F.Kennedy elnököt (1961-1963) gyenge ellenfélnek gondolta,
ezért az amerikai érzékenységgel nem törődve atomtöltetű rakétákat szállított Kubába. ( az
USA korábban a Szovjetúnió déli határára, Törökországba telepített hasonló fegyvereket).
Ilyen közelről a szovjet atomfenyegetés rendkívül komolynak számított, ezért Kennedy
ultimátumot adott a rakéták kivonására. A világ pár napig az atomháború szélén állt, de
Hruscsov végül engedett.
3. Az enyhülés ( 1962-1979) és a kis hidegháború ( 1979-1985)
Mivel az interkontinentális ballisztikus rakéták ( ICBM) hadrendbe állításával az USA és a
Szovjetunió a hatvanas évekre képessé vált egymás teljes megsemmisítésére, ezért a
harcias retorika fenntartása mellett a felszín alatt óvatos közeledés kezdődött. Tanulva a
kubai rakétaválság kritikus óráiból, Moszkva és Washington között forródrótot létesítettek, és
1963-ban részleges atomcsendegyezményt írtak alá, amely tiltotta a földfelszíni kisérleti
robbantásokat. ( Kína és Franciaország nem írta alá.) A kubai fiaskó közvetve hozzájárult
Hruscsov 1964-es megbuktatásához is. Az őt követő Leonyid Brezsnyev főtitkár (1964-
1982) a nyugatiakkal való „ békés egymás mellett élés” politikáját folytatta tovább, amire
Mao Ce-tung (1945-1976) vezette kommunista Kínával kiéleződő konfliktusa is
rákényszerítette. A kínaiak ugyanis elégedetlenek voltak a szovjetek kommunista táboron
belüli vezető szerepével, ezért a hatvanas évekre Moszkva és Peking viszonya elhidegült,
gyakoriak voltak a határincidensek ( Usszuri folyó,1968).Richárd F. Nixon elnök (1969-
1974 ) nemzetbiztonsági tanácsadója Henry Kissinger kihasználta a kínai politika fordulatát
és kijátszotta Pekinget Moszkva ellen. A közeledés jeleként Kína megalakulása óta Tajvan
által betöltött Biztonsági Tanács-tagságot az ENSZ-ben, Nixon pedig 1972-ben Pekingbe
látogatott.
Az amerikai-kínai tárgyalások Európában fokozott békülékenységre sarkallták a szovjeteket.
Az 1968-as prágai tavasz elfojtása ( Brezsnyev- doktrina) sem akasztotta meg ezt a
folyamatot, és tárgyalások kezdődhettek az Európai Biztonsági és Együttműködési
Értekezletről ( EBEÉ.) A tárgyalásokkal egy időben zajlott a Willy Brandt kancellár (1969-
1974) vezette NSZK külpolitikai nyitása ,m az Ostpolitik, ami a Szovjetunióval és az NDK-val
való nyugatnémet viszony 30 év utáni normalizálását jelentette. Az európai együttműködés
átfogó eredménye az EBEÉ 1975-ben elfogadott helsinki záróokmánya lett. A
Szovjetuniónak kedvezett európai pozicióinak nemzetközi jogi elismerése ( belügyekbe való
be nem avatkozás, a határok sérthetetlenségének elve ),még annak árán is, hogy a
dokumentum emberi jogi garanciákat is tartalmazott. A nyugati államokat megviselte az
1973-as első olajárrobbanás, ezért ők is a békés egymás mellett élésben voltak érdekeltek,
miközben a NATO-t Charles De Gaulle ( 1959-1969) elnök francia különutas politikája viselte
meg, míg az USA-t az elhúzódó vietnami háború (1964-1973) nagy veszteségei és a Nixon
bukását okozó Watergate-botrány rázta meg (1974).
Brezsnyev az európai enyhüléssel párhuzamosan a függetlenné vált gyarmati világban.
( Angola, Mozambik, Etiopia) növelte a szovjet befolyást, ami alátámasztott a nagyarányú
flottafejlesztési program is. Ezek a vállalkozások rendkívül költségesek voltak, és a
szuperhatalmiság fitogtatásán kívül semmilyen eredményt nem, hoztak.A Közel-Keleten
viszont a szovjetek visszaszorultak, amikor a térség legfontosabb állama, Egyiptom a
negyedik arab-izraeli háború ( 1973) után eltávolodott Moszkvától, és amerikai közvetítéssel
békét kötött Izraellel ( 1978). A szovjetek 1979-ben váratlanul megszállták Afganisztánt, így
olyan közel kerültek a nyugati világ számára nélkülözhetetlen közel-keleti olajmezőkhöz,
hogy az amerikaiak komoly retorziókat helyeztek kilátásba ( Carter-doktrina). Az amerikai
érzékenységet növelte az 1979-es iráni iszlám forradalom térséget destabilizáló hatása- A
nyugati világ bojkottálta az 1980-as moszkvai olimpiát, a keleti blokk pedig ugyanígy tett az
1984-es Los-Angeles-i játékokkal. Az enyhülés befagyott, és a hidegháborús retorika újra
tetőfokára hágott a nyugati világ keménykezű neokonzervatív vezetői, az amerikai Ronald
Reagan elnök ( 1981-1989) és a brit Margaret Thatcher miniszterelnök (1979-1990)
hatalomra kerülésével.
Reagan a Szovjetuniót a „ gonosz birodalmának” nevezte, és a média által csillagháborús
programnak keresztelt rakétaelhárító rendszer fejlesztésébe kezdett. A költséges program
sikere esetén a szovjet atomfenyegetettségtől védetté váló USA stratégiai előnybe került
volna Moszkvával szemben. A szerkezetváltáson át nem esett szovjet gazdaság nehezen
bírta a fegyverkezési versenyt, a rendszer gyenge pontja pedig az 1981-ben elrendelt
lengyelországi szükségállapot jelezte ( Szolidaritás-mozgalom. Lech Walesa).
4. A hidegháború vége ( 1985-1991)
Brezsnyev halálát követően rövid időn belül két idős pártfőtitkár ( Andropov 1982-84,
Csernyenko 1981-85) váltotta egymást, ezért 1985-ben a fiatalnak számító 54 éves Mihail
Gorbacsovot ( 1985-1991) választották főtitkárrá. A nemzetközi légköz enyhítésére
Gorbacsov új csúcstalálkozót indítványozott ( Genf,1985), ahol konkrét áttörést nem értek el,
de megállapodtak a fegyverzetcsökkentési tárgy, amely a gazdaság átalakítását
(perestrojka) és a nyilvánosság ( glasznoszty ) nagyobb szerepét jelentette. Gorbacsov
kommunista volt, és hitt a szocializmus megreformálhatóságában, intézkedései azonban a
rendszer alapjait kezdték ki, és ellenérzéseket szültek a pártapparátus, a hadsereg és a
nagy hatalmú KGB körében. Ugyanebben az időben a kínai vezetés ( Teng Hsziao-ping)
sikeres piaci alapú gazdasági reformokon volt túl, de a politikai átalakításoktól elzárkózott, és
a Pekingben tüntető diákokat a hadsereggel verette szét. ( Tienanmen tér ,1989 június.)
Az 1945-ben Jaltában kialakult kétpólusú ( bipoláris) világrend 1989. december 3-án a máltai
csúcstalálkozóval ért véget. A Gorbacsov és George H.W.Bush elnök (1989-1993) közötti
megbeszélések részletei máig nem ismertek, de az év folyamán erjedésnek induló kelet-
közép-európai rendszereket itt engedte el végleg a Szovjetunió. A reformokban élen járó
Lengyelország és Magyarország mellett november folyamán az NDK-ban, Csehszlovákiában
és Bulgáriában is megbukott a keménykezű vezetés, Nicolae Ceausescu rendszerét pedig
decemberben fegyverrel döntötték meg. A hidegháború lezárása a német kérdés rendezése
nélkül elképzelhetetlen volt. Az NDK „ forró ősze” a berlini fal leomlásával ért véget ( 1989.
november 9.), ez azonban nem eredményezte automatikusan a két német állam
egyesülését. A négy győztes hatalom ( USA,, Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország)
és a két német állam közötti hosszú tárgyalások és Helmut Kohl kancellár (1982-1998)
szovjeteknek nyújtott nagyvonalú gazdasági segítsége után vált lehetővé a német
újraegyesítés (1990.október 3). Gorbacsov ellen a keményvonalas körök 1991.
augusztusában puccsot kíséreltek meg, a függetlenné váló Oroszország elnöke, Borisz
Jelcin azonban megszünt, jogutódjává Oroszország vált, a térségben pedig a Független
Államok Közössége próbálta meg betölteni a kialakult űrt.