2. Magyarország a dualizmus korában (1867-1918) A dualista rendszer működése. Pártok, politikusok.

A nemzetiségi kérdés. A Monarchia a nemzetközi kapcsolatok rendszerében

Az 1867. június 8-án megrendezett koronázás után Ferenc József a magyar alkotmányos tradícióknak
is megfelelve lett az ország törvényesen megválasztott királya.

Deák 1865-ben a Bécsnek tett kompromisszumos javaslata így, amellett, hogy kellően előkészített
terepen mozgott, egyúttal elébe kívánt vágni egy esetleg később megkötendő és rosszabb
feltételeket tartalmazó kiegyezésnek. Deákot erősítette, hogy mind a magyar konzervatívok igencsak
mérsékelt reformokat tartalmazó elképzelései, mind Schmerling államminiszternek (1860–1865) a
centralizmust liberális reformokkal ötvöző kísérletei csődöt mondtak. Az 1867-es politikai alkuban
tehát két igen fontos konklúzió összegződött. Egyrészt annak felismerése, hogy a kiegyezés
elkerülhetetlen. Másrészt az udvar számára is világossá vált, hogy a legalábbis részben nemzeti
keretekre építő alkotmányosságnak és a polgárosodásnak nincs alternatívája.

Magyar részről az 1867. évi XII. tc. alapján közös lett a külügy, a hadügy és az ezek fedezésére
szolgáló pénzügy. E birodalmi minisztériumok mellől azonban hiányoztak, illetve csak felemás módon
működtek azok a képviseleti szervek, amelyek révén nemcsak a két államalakulat, hanem a
birodalom egésze is alkotmányos alapokon nyugodott volna. Elvileg a közös ügyek ellenőrzését a két
országgyűlés által választott 60-60 tagú delegáció végezte. A delegációk működése azonban erős
korlátok közé szorult – pl. többnyire csak külön ülésezhettek, így feladatukat nem tudták kellően
ellátni. Abban, hogy nem sikerült birodalmi alkotmányos szisztémát is létrehozni, a fő felelősség a
magyar politikusokat terhelte. Deákék ugyanis a nemzeti függetlenség védelmére hivatkozva – a
defenzív magatartás jellegzetes megnyilvánulásaként – elutasították mindenfajta „központi
parlament” létrehozásának gondolatát

A politikai intézményrendszer 1867 után alapvetően liberális jegyeket felmutató polgári

parlamentarizmus keretei között működött. Ha nem is korlátoktól mentesen, de érvényesült a
hatalmi ágak különválasztása. Kimondták a bírói függetlenséget (1869. évi IV. tc.), s kiépítették annak
a közigazgatástól leválasztott szervezetét (1871. évi XXXI. tc.). A kormány felelős volt a két kamarából
álló országgyűlésnek. A főrendiház ugyan a dualizmus folyamán végig alapvetően feudális rendi
jellegű intézmény maradt – az 1885. évi reform ezt csak mérsékelni tudta –, a parlament másik háza
népképviseleti alapon szerveződött. Az 1874. évi XXXIII tc. alapján az összlakosság 6%-a kapott
választójogot, amit a kor felfogásának megfelelően, vagyoni és műveltségi cenzushoz kötöttek.
Biztosították a törvény előtti egyenlőséget, az alapvető politikai és személyes szabadságjogokat, mint
a szólás , sajtó , gyülekezési vagy a vallásszabadság. Az ezen jogokat megkérdőjelező mozgalmak –
elsősorban az Istóczy Győző vezette Antiszemita Párt az 1880-as években – viszonylag gyorsan
marginalizálódtak és hosszú távon nem tudtak érdemleges befolyást szerezni.

A mindenkori fő célt a kiegyezés utáni hatalmi állapotok lehetőleg változatlan formájú fenntartása
jelentette. Ez számos súlyos konfliktusforrást hordozott magában. Nem szabályozták a dualista
berendezkedés alkotmányos megszüntetésének lehetőségét, nyitott volt, hogy mi a teendő akkor, ha
törvényes eszközökkel nem biztosítható a szilárd parlamenti többség..

1867 és 1914 között 17 kormány és 4 kormánypárt működött. 1875-ig a többség a Deák-párt kezében
volt. 1875-ben fuzionált a Tisza Kálmán vezette legnagyobb ellenzéki párttal, az addig közjogi
ellenzékiség platformján álló balközéppel. Tisza – korabeli szóhasználattal – „szögre akasztotta”
nemzeti követeléseit a miniszterelnöki bársonyszékért cserébe. 1875-től egészen 1905-ig – a változó
kormányokkal – a Szabadelvű Párt alkotta a kormánypártot. 1905-ben képviselőházi választásokat
tartottak, méghozzá viszonylag „tiszta” választásokat. Ezen a Szabadelvű Párt súlyos vereséget
szenvedett, s győzött az ellenzéki pártok koalíciója.. Az 1905-ös választás azonban megerősíti azt a
feltételezést, hogy efféle eszközök alkalmazása nélkül a kudarc lehetősége a korábbi választásokban
is benne rejlett. Eddig megtette a kormány amit tudott, most az uralkodóra került a sor. Ferenc József
nem volt hajlandó a mandátumok többségét elnyert pártokat kormányzati pozícióba juttatni. A
kialakult alkotmányos válsághelyzet végül Tisza Kálmán esetéhez hasonló módon zárult le. A koalíció
feladta az 1867-es alapot érintő reformterveit, cserébe viszont kormányt alakíthatott – uralkodói
támogatással. A koalíciónak a nemzeti követelésekkel kapcsolatban megmutatkozó tehetetlensége
végül felőrölte helyzetét. Epilógusként az utolsó, 1910-es választásokon alulmaradtak a dualista
rendszert immár nyíltan konzervatív alapról védő és ennek érdekében bizonyos reformokat is vállaló
Nemzeti Munkapárttal szemben. A jórészt közjogi ellentétek mentén szerveződő pártok egyre
kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy a társadalom valós érdekviszonyait közvetítsék. A marginális
helyzetbe szorított ellenzék pedig végső, bár idővel egyre többet {I-15.} alkalmazott eszközhöz nyúlt:
az obstrukcióhoz. Utóbbi azt jelentette, hogy az ellenzéki képviselők – kihasználva a házszabályok
adta lehetőségeket – vég nélküli felszólalásokkal megakadályozták a számukra nemkívánatos
törvényjavaslat elfogadását. Az obstrukció bizonyos körülmények között igen hatékony, de kétélű
fegyvernek bizonyult. Korlátlan alkalmazása ugyanis a parlament működőképességét veszélyeztetve
hozzájárult az alkotmányosság gyengítéséhez.

1848-ban a lakosság mintegy 7-8%-a kapott szavazati jogot, részben vagyoni, részben műveltségi
cenzus alapján. Az 1874-ben elfogadott újabb választójogi törvény kisebb módosításaival már inkább
a szűkítés irányába mutatott. A választójogosultak aránya a dualizmus időszakában végig 6–8% között
ingadozott. A korszak elején ezzel nem is volt baj, hiszen megfelelt az európai normáknak. A
századforduló után azonban látványossá vált Magyarország lemaradása. 1905-ben Ausztriában már a
lakosság 27%-a, Franciaországban 28%-a, Angliában pedig 18%-a rendelkezett választójoggal.
Lényegében a technikai korszerűsítés keretei között mozgott az a reform (1885. évi VII. tc.), amely az
országgyűlés másik házának, a főrendiháznak a szervezetét próbálta „a kor igényeinek megfelelően”
átalakítani. A századforduló körül hoztak törvényt a választási bíráskodásról és a képviselői
összeférhetetlenség szigorításáról. Az 1896-os, Bánffy miniszterelnöksége alatti választásoknak a
megszokotthoz képest is kirívó visszaélései óriási közfelháborodást váltottak ki. Tisza István pedig
csak másodszori próbálkozásra – először 1904-ben, majd kilenc évvel később még egyszer – és csak
rendkívüli eszközök igénybevételével tudta az addigi liberális házszabályokat módosítani és ezzel
letörni az obstrukciót.

Deák és Eötvös eredetileg úgy képzelték, hogy a közjogi alap megteremtése után széles körű
reformpolitikának kell következnie. Ennek jegyében született meg 1868-ban a népiskolai törvény,
majd a nemzetiségi törvény. A kezdeti lendület azonban viszonylag hamar megtört. Deák felhívása az
állam és az egyház szétválasztásáról süket fülekre talált. Ehelyett az állami és gazdasági élet
megszervezésével kapcsolatos törvények kerültek előtérbe. A dualizmus időszakában a tendencia
megfordult, s ez már kezdettől fogva érezhető {I-16.} volt. 1867-ben, kihasználva a kiegyezés
nyújtotta mozgásteret, gyorsan virágzásnak indult az egyesületi élet: honvédegyletek, demokrata
körök, majd olvasókörök alakultak. A központi hatalom azonban – veszélyesnek ítélve működésüket –
igyekezett elsorvasztani őket. Az 1860-as évek végétől felgyorsuló változások szinte parancsolóan
igényelték a közigazgatás fejlesztését, szerkezetének az új követelményeknek megfelelő átalakítását.
Alulról jövő társadalmi erő híján viszont a modernizátor szerep az államra várt, amit az meg is tett,
annak minden következményével együtt. Különösen Tisza Kálmán kormánya (1875–1890) törvények
egész sorát hozta, amelyek tagadhatatlanul a közigazgatás korszerűsödését, szakszerűbbé válását
eredményezték. Ezzel párhuzamosan egy határozott centralizációs tendencia is kibontakozott.
Számos ügykört kivontak az önkormányzatok, főleg a vidéki önkormányzatok hatásköréből.
Megnövelték – különösen az 1886. évi XII. tc. révén – a kormány és a kormányhatalmat helyileg
képviselő főispán jogkörét.

A demokratizálódási folyamat lefékeződésében és az államközpontú gondolkodás felerősödésében a

nemzetiségi mozgalmaktól való félelem, illetve az integer Magyarország védelmének szándéka
meghatározó szerepet játszott. A XIX. század Kelet- és Közép-Európa számára a nemzeti ébredés
korszaka volt. A nemzetté válás folyamata ugyanakkor számos konfliktuslehetőséget hordozott
magában. Mindenképp figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a magyarság az ország lakosságának
csak relatív többségét – 1850-ben 41,5%-át alkotta. Mellette, a határokon belül, számos más etnikum
is élt nagyobb tömegben. Elsősorban – Horvátországot nem számítva – a románok, németek és
szlovákok. Körükben, jóllehet eltérő mértékben, de szintén jelentkezett a nemzetteremtés igénye. A
reformkori magyar politikusok többsége felismerte a kérdés súlyosságát, annál is inkább, mivel a
kezdődő belső feszültségekhez külső veszélyérzet, a pángermanizmustól és a pánszlávizmustól való
félelem társult. Felfogásuk alaptétele volt, hogy Magyarországon politikailag egy nemzet létezik, s a
nemzetiségi jogok gyakorlása is csak ezen belül, egyénileg lehetséges. Erre hivatkozva a területi
autonómia irányába mutató követeléseket mindvégig szilárdan elutasították. Már 1848/49-ben
fokozatosan a felszínre kerültek e koncepció ellentmondásai. A nemzetiségek zöme szembefordult a
forradalommal vagy jobb esetben passzív maradt. Bebizonyosodott, hogy a magyar liberalizmus egyik
legsebezhetőbb pontja továbbra is a nemzetiségi kérdés. A megoldás keresése a szabadságharc
leverése utáni érdemileg két irányban indult el. Az emigrációba vonuló Kossuth – az érdekegyesítő
politika hagyományát követve – kidolgozta híres Dunai szövetség tervezetét.A hazai politikusok
többsége viszont, kilátástalannak ítélve a nemzetiségekkel való megegyezés lehetőségét, az állam
egységét fenyegető mozgalmak megfékezését az udvarral kötendő megállapodástól várta.. Az 1867-
ben létrejött rendszer – hegemón helyzetbe juttatva a magyarokat – megteremtette annak a
lehetőségét, hogy az addigi nemzetiségpolitikai elveket a gyakorlatba is átültessék. 1868-ban az
országgyűlés elfogadta az ún. nemzetiségi törvényt, amely egyrészt megerősítette „az egységes
magyar nemzet” elvét, másrészt viszont széles körű egyéni jogokat biztosított az egyes etnikumok
tagjai számára: nyelvhasználatot a helyi közigazgatásban és a bíráskodásban, továbbá bizonyos fokú
kulturális önállóságot. Az államnemzet-koncepción egyedül a horvát kiegyezés ütött rést azzal, hogy
korlátozott területi autonómiát adott számukra. Ezek az engedmények azonban egyik hazai
etnikumot sem elégítették ki. Kollektív jogokra vonatkozó követeléseiket immár összekapcsolták a
kiegyezés bírálatával. Politikai mozgalmaikat a dualista időszak kormányzati változatos módszerekkel
– ha kellett, erővel – visszaszorították. Kulturális egyesületeiket, amelyekről hasonló szándékot
feltételeztek – amint az a Matica Slovenskával 1875-ben történt – feloszlatták. Az 1867 után
felgyorsuló gazdasági-társadalmi átalakulás számos anyagi és pozicionális előnnyel kecsegtetett. A
magyar politikai elit a bekapcsolódás lehetőségét a nemzetiségek számára is megadta. Cserébe azt
kérte tőlük, hogy mondjanak le nemzeti identitásukról, váljanak – legalább a felszínen – magyarrá. A
magyarság aránya az összlakosságon belül 50% fölé emelkedett és 1910-ben már 55%-ot ért el.
Különösen látványos volt a magyarosodás az ipar centrumainak számító városokban. A statisztika itt
1910-ben 79%-os magyar többséget mutatott. A nemzetiségek a politikai és kulturális nyomás alatt
mind kevésbé tudták érdekeit hathatósan képviselni, s az 1880-as években a passzivitás bástyái mögé
húzódtak vissza. Az Irányi Dániel vezette Függetlenségi Párt az 1870-es években még egyszerre
hirdetett demokratikus reformokat és mutatott együttműködési készséget az etnikumok irányába. Az
1906-ban – egy évvel választási győzelme után – hatalomra kerülő ellenzéki koalíció már képtelen
volt alternatívát kínálni az addigi kormánypolitikával szemben, sőt, indokolatlan nemzetiségi
konfliktusok sorozatát provokálta. A magyar politikusok többsége viszont – látva az 1868-as
nemzetiségi törvény hatástalanságát – inkább a törvényben foglalt jogok gyakorlati szűkítésére
törekedett.

. A dualizmus alatt a Monarchia nemzetközi helyzete meglehetősen szilárdnak tűnt. A külpolitikai

biztonságérzet, valamint a látványos belső – gazdasági, urbanizációs, asszimilációs – sikerek hatására
a nemzettudat jelentős változásokon ment át. A magyar kormányzati elit részéről egyre nyíltabban
fogalmazódott meg a birodalmi hegemónia megszerzésének igénye. Ezért utasítottak vissza minden
olyan reformelképzelést, amely a Monarchia politikai szerkezetében újabb hatalommegosztást
eredményezett volna. Konkrétan két ízben merült fel a dualizmus trializmussá történő átalakítása –
először az 1870-es években a csehekkel, majd bő 30 évvel később a dél-szlávokkal – de mindkettő
kudarcot vallott.

A társadalom tradicionális elemeinek is alkalmazkodniuk kellett a változó viszonyokhoz. Számukra –

szemben az eddig tárgyalt, többségében új és feltörekvő csoportokkal – távolról sem volt egyértelmű,
hogy be tudnak és akarnak-e kapcsolódni, s ha igen, milyen mértékben a hazai polgárosodás
folyamatába. A hagyományos vezetőerő, az arisztokrácia, jóllehet nem minden pozícióvesztés nélkül,
de őrizni tudta hadállásait. Ezt azonban nem a Széchenyi által oly annyira óhajtott dinamizmusával,
hanem elsősorban külső hatalmi biztosítékok segítségével érte el. A főrendiházat a korszak folyamán
végig lényegében ők uralhatták. Vidéken a helyi közéletet a legnagyobb adófizető jogán, virilista
alapon befolyásolhatták. A vármegyei törvényhatóságokban még csak meg sem kellett jelenniük,
érdekeiket megbízottak útján is érvényesíthették. Az arisztokrácia társadalmi tekintélyét
mindenekelőtt hatalmas vagyonának, főleg a hitbizomány intézményével megtámogatott birtokainak
köszönhette, amit az udvarhoz fűződő kapcsolataival és aktív politikai szerepvállalással erősített
tovább. Birtokát, ha kellett, korszerűsíthette. Ebben hitelhiány már nem akadályozta. A kereskedést,
hitelezést és más polgári haszonelvű foglalkozásokat azonban továbbra is idegenkedve figyelte.
Szilárd pozíciói birtokában elérte, hogy hagyományos életvitele, értékrendje széles körökben
elfogadott normává váljon. A meggazdagodott gyárosok, bankárok föld- és címvásárlásokban
kifejezésre jutó alkalmazkodási igénye mégsem feledtethette azt a fokozódó távolságot, ami az
arisztokrácia és a polgárosodó társadalom között fennállt.

A századforduló körül már jól látható volt, hogy az asszimiláció csak egyes népcsoportok esetében –
főleg a németek és a zsidók körében – bizonyult eredményes módszernek. Nem sikerült megbontani
az összefüggő nemzetiségi vidékeket és minden etnikum, ha el is utasította a kiegyezést, azért
igyekezett megtalálni a helyét a polgárosodó társadalomban. Többnyire kitermelték a maguk nemzeti
polgárságát és értelmiségét. Az új nemzetiségi elitcsoportok feladták az addigi passzivitást és
választójoguk birtokában – építve saját parasztságuk támogatására – aktívabb közéleti
szerepvállalásra törekedtek. A magyar kormány erőfeszítései az 1910-es években hiábavalónak
bizonyultak arra, hogy a kérdést hagyományos eszközökkel oldja meg.
Az államra szociális téren is növekvő feladatok hárultak. Az iparosodással párhuzamosan növekvő
városi szegénység kezelésének ügye aktív állami szociálpolitika megteremtését igényelte. A
legsúlyosabb helyzet a mezőgazdaságban alakult ki. A piaci igények és az árviszonyok átrendeződése
az addig meghatározó gabona helyett egy belterjesebb, döntően hústermelésre alapozott
gazdálkodás elterjedését ösztönözte. A mezőgazdaság jövedelmezőségi gondjain a védővámok
bevezetése csak részben enyhített. A szerkezetváltás – magas szakismeret- és tőkeigényével – már
önmagában is komoly próba elé állította a parasztságot. A nehézségeket fokozta, hogy a nagy
infrastrukturális beruházások – vasútépítkezések, folyószabályozások – csökkenése tovább
duzzasztotta az amúgy is meglévő vidéki munkaerő-felesleget. A századfordulótól tömegessé váló
kivándorlás ugyan csökkentette valamelyest a túlnépesedést, de hosszú távú megoldást nem
jelenthetett. A feszültségek lecsapódásaként 1905-ben hatalmas méretű aratósztrájk söpört végig a
Dunántúlon. Az 1890-es években, elsősorban az alföldi szegényparaszt-mozgalmaknál már felmerült
a földosztás követelésének gondolata. Végül, ha lassan is, de elindult a parasztság politikai
szervezkedése. Több hasonló jellegű kísérlet közül a Nagyatádi Szabó István vezette Függetlenségi
’48-as Országos Gazdapárt 1910-es zászlóbontása bizonyult a legígéretesebbnek.

Ezzel párhuzamosan más rétegek is az önálló politikai képviselet igényével léptek fel. A
szociáldemokrácia már egy ideje a legjelentősebb és legszervezettebb parlamenten kívüli erőnek
számított. Az 1900-ban, Vázsonyi Vilmos ügyvéddel az élen létrejött Polgári Demokrata Párt a fővárosi
kis- és középpolgárság érdekeit kívánta képviselni, a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Polgári Radikális
Párt pedig a tradicionális erőkkel nyíltan szembeforduló értelmiségi csoportoknak vált gyűjtőhelyévé.
Az 1910-es évek elején már kormányzati körökben is kezdték felismerni bizonyos reformok
elkerülhetetlenségét. Tisza István egyértelműen szakított az állatőrző liberalizmussal, abban a szilárd
meggyőződésben, hogy az 1867-es rendszert csak egy mérsékelt, konzervatív reformpolitikával lehet
megmenteni. Egy nagyobb mértékű megújulás, még ha súlyos konfliktusokkal terhelten is, de idővel
valószínűleg bekövetkezett volna.

A birodalom külpolitikájának főbb irányait az 1879 októberében a Német Császársággal megkötött

kettős szövetség szabta meg, amely egyrészt több mint negyven éven áttartó szoros szövetségi
viszonyt eredményezett, másrészt azonban többnyire alárendelte a Monarchia érdekeit Németország
világpolitikai és még inkább európai céljainak. Ennek megfelelően Ferenc József birodalmának csak
mérsékelt igényei és szűkre szabott mozgástere lehetett, ami leginkább a balkáni befolyás
megerősítését és kiterjesztését jelentette.