A kiegyezéshez vezető út, a kiegyezés értékelése

I. A KIEGYEZÉS MEGSZÜLETÉSÉNEK OKAI:

1. Előzmények: nyílt diktatúra és újabszolutizmus: A szabadságharc után az osztrák

kormányzat Ferenc József osztrák császár egyetértésével a megtorlás mellett döntött és
szabad kezet adott Haynaunak.

1849. október 6-án, Aradon kivégezték a volt császári honvéd főtiszteket, Pesten Batthyány
Lajos miniszterelnököt. Embereket ítéltek halálra, ezreket börtönöztek be, volt honvédek
tízezreit sorozták a császári hadseregbe.

A bécsi kormány menesztette Haynaut. A Schwarzenberg-kormány a magyarság megtörését

várta a megtorlástól, ez azonban nem sikerült és a későbbiekben megakadályozta a
magyarság azonosulását a birodalommal. A Schwarzenberg-kormány a centralizációt látszat
szerint alkotmányossággal ötvözte. Rövidesen (Felix Schwarzenberg miniszterelnök halálát
követően) Ferenc József uralkodó nyílt abszolutizmust vezetett be.

A neoabszolutizmus első korszaka a Bach-korszak (1851-59), ami az egységes birodalom

kialakítását tűzte ki célul (vezetője, Alexander Bach. Az osztrák kormányzat megkezdte
a polgári állam kiépítését Magyarországon. A Bach-rendszer az úrbéri pátenssel (1853)
befejezte a jobbágyfelszabadítást. Az úrbéri pátens megfelelt az áprilisi törvényeknek, de
nem vette figyelembe a szabadságharc alatt hozott intézkedéseket. A kártalanítást a
földbirtokosok hosszú idő után kapták meg, ez a volt nemesség jelentős részét juttatta a tönk
szélére. Az ’50-es években folytatódott a reformkor gazdasági fellendülése, a gabonaexport
nőtt. A rendszer fenntartása azonban költséges volt, nőtt az államadósság. A nyílt
ellenállás nem volt eredményes, így sokan követték Deák Ferenc példáját, a passzív
ellenállást. Nem vállaltak hivatalt, nem vettek részt állami rendezvényeken, megtagadták az
adófizetést, de a kormányt bírálták. Deák és köre az alkotmányosság alapjának az áprilisi
törvényeket tekintették. Elengedhetetlennek tartották a birodalom fennmaradását, de ezen
belül biztosítani akarták Magyarország alkotmányos különállását. A passzív ellenállás a
birtokos nemességnek sem ment könnyen, a kárpótlástól jórészt elestek, sokan
tönkrementek. Az emigrációban élők ébren tartották a magyar kérdést (Magyar Nemzeti
Tanács Párizsban, Magyar Légió Piemontban), jelentős eredményeket nem értek el. Kossuth
Lajos is próbált támogatókat nyerni (Franciaország, Nagy-Britannia, USA, Olaszország),
eredménytelenül.

A nemzetiségek hiába fordultak szembe a szabadságharccal, az olmützi alkotmány (1849. III.

4.) csalódást keltett bennük, nem kaptak nemzetiségi autonómiát Bécstől; a csalódottság és
a közös elnyomás közelítette egymáshoz a magyarságot és a nemzetiségeket.

Ferenc József megvalósíthatatlan terve volt, hogy soknemzetiségű birodalmából

összmonarchiát akart kovácsolni. Az ’50-es években sorozatos külpolitikai kudarcok is érték
(krími, 1853-55 és itáliai francia-piemonti–osztrák háború, 1859), majd pénzügyi botrányok
ingatták meg a rendszert, így 1859-ben menesztette Bachot.
2. A kísérletek a kompromisszumra: Kiadta az októberi diplomát (1860-ban), ami a ’48 előtti
viszonyokat állította vissza, a magyar politikusok azonban elutasították a diplomát. A februári
pátensben (1861) a tartományi országgyűlések fölé egy korlátozott jogokkal
rendelkező birodalmi gyűlést (Reichsrat) állított. A (pátensnek megfelelően) összehívták a
magyar országgyűlést (1861), ami elutasította a birodalmi gyűlés gondolatát, de az elutasítás
módjában két pártra oszlott az országgyűlés: a mérsékeltebb Deák Felirati Pártjára (’48-asok)
és a radikális, volt emigráns Teleki László Határozati Pártjára (’49-es függetlenségiek).

A feliratiak szereztek többséget, az uralkodó azonban válaszul feloszlatta az országgyűlést, az

alkotmányosság felfüggesztésével provizóriumot (ideiglenes állapotot) vezetett be (1861-65,
vezetője Anton Schmerling), míg a magyarok nem küldenek képviselőket a birodalmi
gyűlésbe. A nemzetiségek az alkotmányosság visszaállításával kifejezhették az álláspontjukat,
de nem tudtak megegyezni. Kossuth ekkor megfogalmazta a Dunai Konföderáció tervét
(1862), de komoly visszhangja ennek sem volt. A provizórium idején Schmerling nem tért
vissza az ’50-es évek túlkapásaihoz.

II. A KIEGYEZÉS (1867) ÉS TARTALMA:

1. Megkötése: Ferenc Józsefet a nagynémet egység egyre fogyó reménye szorította a

magyarokkal történő megegyezés felé. Deákot és támogatóit Oroszország ereje és
Németország előretörése (és a passzív ellenállás kimerülése) megerősítették abban a
felfogásban, hogy Magyarország számára előnyös a birodalom egysége. Ferenc József
Deáknak jelezte közeledési szándékát. Deák válaszul a Pesti Naplóban megjelentette”húsvéti
cikkét” (kölcsönös engedményeken alapuló kompromisszumot ajánlott, a magyar
alkotmányosság helyreállításával, de engedményként közös ügyekkel). Lemondatták
Schmerlinget és összehívták a magyar országgyűlést (1865). A választásokon a Deák Ferenc
hívei (a Deák-párt) szereztek többséget. Az országgyűlés bizottságot választott a közös ügyek
megtárgyalására, melyet Andrássy Gyula, egykori halálra ítélt emigráns katonatiszt vezetett.
A nagynémet egység ügyét végleg elvesztő (1866, königgrätzi csata) Ferenc József belement
a kiegyezésbe: kinevezte Andrássy Gyulát miniszterelnökké (1867), majd az országgyűlés
elfogadta a közös ügyekről szóló törvényt és magyar királlyá koronázták Ferenc Józsefet.

2. Politikai tartalma: Az Osztrák–Magyar Monarchia (1867-1918) kétközpontúvá vált

(Budapest és Bécs), dualista állam volt. A közös uralkodó (császár és király, 1867-1916-ig
Ferenc József, utána 1918-ig IV. Károly), a közös ügyek (hadügy, külügy és pénzügy) együttes
kezelése kötötte össze. A közös ügyek alkotmányos felügyeletét delegációk (60-60 fő)
végezték (szavazategyenlőség esetén az uralkodó szava döntött). Magyarország
államformája alkotmányos monarchia lett, önálló kormánnyal, kétkamarás országgyűléssel
(főrendi ház, ill. képviselőház) és vármegyei, illetve helyi közigazgatással rendelkezett. Az
uralkodó kezében maradt a hadsereg irányítása (és a kormányfők kinevezése, leváltása), míg
a magyar országgyűlés az adó és az újonclétszám megszavazását megtartotta.

3. A gazdasági kiegyezés: A közös ügyek fedezésére a 10 évente kötött gazdasági

kiegyezésben ún. kvótát állapítottak meg; Magyarország a közös költségvetésből elsőre 30%-
kal részesedett. A birodalmat egységes piaccá tették, vámszövetséget kötöttek, a monarchia
jellemzője volt közös valuta, a szabad tőke- és munkaerő-áramlás.
4. A nemzetiségek ügye: A horvát kiegyezés (1868) a horvátokat elismerte politikai
nemzetnek, beligazgatási autonómiát kapott. A magyar országgyűlés széles nyelvhasználatot
(egyéni, de nem kollektív jogokat) biztosító, liberális nemzetiségi törvényt fogadott el
(1868, Eötvös József), amivel a nemzetiségek azonban nem voltak elégedettek (bár
maradéktalan betartása is sokat javíthatott volna a helyzeten, ez sem valósult meg).

III. ÉRTÉKELÉS

A kiegyezés reális kompromisszum volt. A magyar vezetőréteg elvárásait kevesebb áldozattal

nem lehetett biztosítani. Kossuth Lajos Olaszországból bírálta Deák megegyezési szándékát
(Kasszandra-levél), mert szerinte többet is elérhetett volna (a kiegyezést jogfeladásnak
tekinti); Ausztria bukásával Magyarország is bukni fog, a Monarchia és a nemzet halálát
jövendöli. Érdekes kényszerpálya volt ez Magyarország számára, melyet a politikai-
társadalmi modernizáció révén megfelelően hasznunkra fordíthattunk volna. Nem sikerült, a
Monarchiával együtt 1918-20-ban a történelmi Magyarország is darabokra hullott.

Pozitívum, hogy a korábbiakhoz képest jelentős önállósága van Magyarországnak (a

függetlenség elérése illúzió volt); fejlődik a gazdaság, a közoktatás, az egészségügy és a
kultúra. Negatívumai: a nemzetiségek elégedetlenek, szűk választójog (a dualizmus
fenntartása, a kiegyezéspárti kormányok érdekében), lassú a társadalmi fejlődés (torlódott
társadalom), az uralkodónak túl nagy a hatalma.

PLUSZ ÉRDEKESSÉG:

Alexander Bach: A Schwarzenberg-kormány belügyminisztere, a miniszterelnök halála után

az újabszolutisztikus rendszer szellemi irányítója. Érdekes pályafutása volt, hiszen az 1848-as
bécsi forradalom idején még liberális forradalmár, a III. 13-i 14 pontos követelések
szerkesztője volt. Nyílt ellenállás: Az új szabadságharcot kirobbantani
akaró gerilla szabadcsapat (Noszlopy Gáspár), erdélyi összeesküvők vagy az uralkodó ellen
Bécsben sikertelen merényletet elkövető Libényi János mind a nemzet mártírjaivá
váltak. Passzív ellenállás: Zalai birtokait eladva Pestre költözött az Angol Királynő szállodába,
ott nyitott volt ajtaja és jó tanácsokat adva, beszélgetve vált az passzív ellenállás
vezérévé. Feliratiak: A radikális függetlenségi Teleki László, aki emigrációból tért haza –
érezve pártja folyamatos gyengülését – a szavazás előtti este pisztolyával öngyilkosságot
követett el (a magyar kriminalisztika első fotódokumentációja, többen vitatták az
önkezűséget). A szavazáskor 361:360 arányban a feliratiak győztek, ami közvetve az uralkodó
elismerését jelentette („felirat”), bár Ferenc József ezt a tiszteletteljes formát sem fogadta
(az országgyűlés feloszlatása). Dunai Konföderáció terve: A térség kisebb állami
(Magyarország, Erdély, Horvátország, Szerbia, Románia) demokratikus szövetségi államot
hozzanak létre, váltakozó fővárossal, több hivatalos nyelvvel, a nemzetiségi egyenlőség elve
alapján. Ez pótolhatná a Habsburg Birodalmat az európai politikában. Bár a tervezetet az
emigráns nemzetiségi politikusok jól fogadták, a magyar vezetőréteg (vezető helyét féltve) és
a romániai, szerbiai vezető körök sem támogatták. Magyarország számára előnyös a
birodalom egysége: Régi magyar félelem és a magyar politikai nemzet elve védelmének
alapja, hogy a szláv és a germán népek tengerében elveszhetünk,
felolvadhatunk. Königgrätzi csata (1866): A vereséggel és a pozsonyi békével egyértelművé
vált, hogy a poroszok (I. Vilmos) vezette kisnémet egység valósul meg
Németországban. Osztrák–Magyar Monarchia (1867-1918): Összesen 35 milliós (legalább 15
jelentősebb nemzetiséghez tartozó) lakosságú, 600 km2-es területű európai középhatalom
jött létre. A nemzetiségek ügye: Az önigazgatás szervezetei voltak a saját kormány (belügyi
és művelődésügyi tárcával, a magyar kormányban pedig a horvát bán volt a horvát miniszter)
és országgyűlés (szábor, melynek 3+40 tagja/képviselője volt benne a magyar parlamentben
is), illetve az önálló vármegyék. Ezzel a horvátok jelentős része nem volt elégedett,
egyenrangú 3. félként szerettek volna kiegyezést (trializmus), de ez is több volt, mint
bármely más korábbi státuszuk.