Õstörténet a néprajz látószögében

Hofer Tamás

* Elõadás az MTA Õstörténeti Bizottságának "Néprajz és õstörténet" címû ülésszakán, 1995.

december 5-én. (Az ülésszak elõadásait a Balassi Kiadó kívánja megjelentetni A
honfoglalásról sok szemmel címû könyvsorozatában)

 Érdemes átgondolnunk: hogyan lehet megközelíteni az õstörténet kérdéseit a

néprajztudomány felõl. Vázlatomban néhány tudománytörténeti elõzményt szeretnék
fölidézni.
  Elõadásom címe tudománytörténetileg talán nem is helytálló, mivel azt sugallja, hogy a már
kialakult néprajztudomány kezdett érdeklõdni az õstörténet iránt. A valóságban azonban
éppen fordítva: az eredetekre, õstörténetre irányuló, lassanként tudományosan is
intézményesülõ érdeklõdés "vette észre" a népi kultúrát mint a történeti rekonstrukciók
potenciális forrását. A néprajztudomány történetét (e történet egyik fontos ágát) le lehetne írni
mint az õstörténeti szolgáltató szerepbõl való fokozatos kiszabadulást, emancipációt.
  Az "ethnographia" szó a múlt században az egyes népcsoportok származásával,
õstörténetével foglalkozó tudományos mûtípust jelentett. Ilyen volt Karl Freiherr von
Czoernig etnográfiája az osztrák birodalomról (benne az abszolutizmus idején
Magyarországgal is, 1855), vagy Hunfalvy Pál Magyarország ethnográfiája (1876). Kállay
Ferenc a néprajzi kutatásban elõhírnöknek tekintett közleményében (Magyar régiségek
nyomozása, 1823) azért tette közzé megfigyeléseit az alföldi gazdálkodásról és
településrendszerrõl, hogy ezzel megvilágítsa a honfoglaló magyarok életmódját.
  Nem volt ez másképp Magyarországon kívül sem és a folklór területén sem.
Franciaországban a nyelvjárási és folklórgyûjtésben a "Kelta Akadémiának" (Academia
Celtique) volt kezdeményezõ szerepe, mely a francia nemzeti azonosságtudatban középpontba
állított kelta-gall hagyomány összegyûjtésére törekedett. A kelták elõtérbe állításának
társadalmi mondanivalója is volt, hiszen a forradalom elõtt az volt a közvélekedés, hogy a
nemesség, az arisztokrácia a frankoktól származott, a köznép pedig az elnyomott galloktól. A
Kelta Akadémia tagjai azt vallották: "Az a vágy hajt minket, hogy megtaláljuk és
összegyûjtsük a kelták, gallok által leszármazottaikra hagyott dicsõség bizonyítékait."
"Amiket mi tévesen köznépi meséknek, pallérozatlan mendemondáknak tartunk, õsi
törvényhozók bölcsességének értékes tanújelei lehetnek" - írták -, "bár egyeseknek talán
bizarrnak fog tûnni, hogy szavakat úgy állítunk be, mint antik leleteket." (1805, 1809)
  Németországban Jacob Grimm egykori mítoszok elõcsillámló töredékeit, cserepeit kereste a
népmesékben. Angliában a folk-lore szó a "popular antiquities" kifejezést váltotta le, az
utóbbi a nép körében megõrzött õsi szokásokra és tudásra utalt. Amikor 1892-ben (tehát
hozzávetõleg a mi Néprajzi Társaságunk alapításának idején) az angol tudós társaságok,
köztük a Folk-Lore Society és az Anthropological Institute átfogó etnográfiai fölvételt
terveztek Angliáról, a munkát õstörténeti kategóriák szerint tovább élõ angolszász, kelta,
norvég hagyományok kimutatására irányították. (Az angolok a hagyományválasztékból ez
idõben leginkább a szászokkal azonosultak, és az ebbõl adódó német rokonságra is szívesen
gondoltak. Nem volt ellenükre az sem, hogy a kelta pártra állt franciákkal viszont
szembekerültek.)
  A néprajzi muzeológia a XIX. század végén Magyarországon (is) történeti folyamatokat
megvilágító forrást látott a "tárgyi ethonographiában". A Magyarországi Néprajzi Társaság
elsõ elõadó ülésén Herrmann Antal "hazai néprajzi múzeum alapításáról" beszélt, és a
múzeumban gyûjtendõ tárgyak jelentõségét - többek közt - így emelte ki: "E tárgyak a nép
házi életének kegyelettel õrzendõ ereklyéi, múltjának mintegy megjegecesedett tanúi,
kultúrtalaja képzõdésének úgyszólván geológiája, mûvelõdési történetének hiteles helyei és
archívumai, amelyekbõl egykoron talán fénysugár derülhet az õsidõk homályára, megoldást
nyerhet a történelem nem egy rejtélye. Mert a népélet használati tárgyain ott hagyja nyomát
valamennyi történelem elõtti és történeti korszak, minden átalakulás, a lakóhely minden
változása, a más népekkel való minden érintkezés." Herrmann Antal itt egy elemekbõl
összetett kultúrafogalmat használt, melynek történeti rétegzõdését a XIX. század
természettudományos-evolúciós gondolkodásában meghatározó szerepet játszó geológia,
földtörténet körébõl vett metaforával fejezte ki. (Ez a metafora egyébként hosszan
használatban maradt: Szabolcsi Bence még 1938-ban is ezzel jellemezte a magyar népzene
Kodály és Bartók által kidolgozott történeti rétegzõdését.)
  Az idézett vélemények mögött tehát a népi kultúrára, általában a kultúra természetére és a
néprajzi kutatás feladataira, lehetõségeire vonatkozó határozott elképzelések rejlettek. Elõször
is az az elõfeltevés, hogy a népi kultúrák tartósan egyes népekhez vannak kötve. Herrmann az
elit kultúráról nem szólt, gondolatmenetébõl azonban kiolvasható, hogy szerinte a nemzeti
kultúrákat sajátos dichotómia jellemzi - míg az elithez tartozó társadalmi rétegek életvitele a
történelemben folyamatosan alakul, változik, alul a nép, a parasztság mintegy kívül a
történelmen õrzi a hagyományt.
  További elõfeltevés, hogy a kultúra elemekbõl van összetéve, s ezek az elemek azonosítható,
keveset változó módon kerülnek át egyik nemzedéktõl a másikhoz. A néprajz feladata a
"kultúrának" mint elemek együttesének, halmazának vizsgálata. Az emberek önmagukban
szinte érdektelenek a kutatás számára, csupán mint a kultúra "hordozói", megõrzõi
szerepelnek a képben.
  Herrmann Antal elõadása is része volt annak a kampánynak, amellyel a viszonylag késõn
érkezõ néprajz tudományként kívánta magát elismertetni. A szaktudományos néprajz
hangsúlyozta elkülönülését a közvéleményben élõ, érzelmileg színezett népi kultúra iránti
lelkesedéstõl és õstörténeti illúzióktól. 1891-ben a Magyarországi Néprajzi Társaság elsõ
elnökét, Hunfalvy Pált Herrmann Antal így búcsúztatta: "univerzális modern tudással és
kérlelhetetlen kritikával diadalra juttatta az objektív igazságot [...] a nemzeti hiúságnak
hízelgõ, de különben nem genuin népies eredetû hagyományok ellenében", s egyaránt
megcáfolta a székelyek hun származását és a románok "képzelt rómaiságát". Éppen a népi
kultúra történeti, õstörténeti értelmezése vált olyan vitaövezetté, ahol a kritikai, néha száraz
tudományos nézetek összeütköztek az amatõrök lelkes elképzeléseivel.
  Az intézményesülõ szaktudomány, mint Herrmann Antal is, osztályozott és összehasonlított,
rétegeket és hatásokat különböztetett meg. Sõt képes volt olyan világos, általános érvényû
állásfoglalásra is, mint Bátky Zsigmond 1906-ban az Útmutató néprajzi múzeumok
szervezésére címû kötetben. Bátky leszögezte: "A kultúra, mint kiderült, nincs népekhez
kötve, hanem egyes kisugárzó pontokból más népekhez is átterjed, és a népek az emberi
mûvelõdés egyes fázisainak csak idõleges hordozói."
  Bátky intellektuális függetlenségét, szuverenitását akkor értékelhetjük, ha figyelembe
vesszük, mennyire általános volt az õstörténeti múltba aggály nélkül visszavetített, nemzeti
érzéssel átfûtött népi kultúrafelfogás ezekben az években. Olyan mûvelt és érzékeny ember is,
mint Fülep Lajos, kézbe véve a Malonyay-féle Kalotaszeg-kötetet, úgy vélte: "Ennek a
stílusnak valahol Ázsiában ringott a bölcsõje, ma itt Európában becsülettel, nagy erõvel és
egészséggel képviseli ma is Ázsiát [...] legközelebbi rokonai Ázsia közepén találhatók, s
színei és vonalai többek közt például a perzsa mûvészettel mutatnak elég közeli atyafiságot."
(1907) Bátky egy évvel korábban arra figyelmeztetett, hogy a kalotaszegi hímzéseken is
tisztán fölismerhetõ az európai történeti mûvészeti stílusok "új nyugoti hatása", és épp ez
kapcsolja össze ezeket a dunántúli és más magyar varrásokkal (a szlovák hímzésekkel is),
másfelõl ez különbözteti meg õket a román, szerb stb. hímzések kelet-európai stílusvilágától.
  A népi kultúra és õstörténet kapcsolatában az egyik oldalon - Szûcs Jenõ kifejezésével - a
történeti folyamatoktól "eloldott" szemlélet jelenik meg, melyben a nemzeti azonosság "a
történelem korai századai irányában meghosszabbítva, mintegy híddá alakult, melyen kritikai
fenntartások, distinkciók nélkül lehet fel s alá közlekedni, elütõ korok, struktúrák szakadéka
felett". A másik oldalon viszont arra irányultak az erõfeszítések, hogy a népi kulturális
örökség egyes összetevõit beillesszék a konkrét történeti folyamatokba.
  Az izolált kulturális elemek összehasonlításából, elterjedési képébõl levont következtetések
után az 1920-as, 1930-as években valósult meg a népi kultúrának történeti források alapján
folyamatként történõ rekonstruálása. Ez magával hozta az õstörténeti illúziók újabb kritikai
megrostálását.
  A magyar népi kultúra "történetivé" tétele mindenki másnál inkább Györffy István
személyes érdeme. Györffy gondolatai tanítványok és tanítványok értelmezõinek
interpretációi révén ma már sokféle másodlagos, harmadlagos változatban is jelen vannak a
tudományos közvéleményben. A kritikai szaktudomány és a romantikus õstörténeti illúziók
határvidékének mindkét oldalán hivatkoznak Györffy Istvánra (és munkáiból lehetséges is
kétféle idézeteket kiemelni).
  Györffy István legfõbb újítása az volt, hogy meghatározott társadalomtörténeti
folyamatokhoz kapcsolta azokat a sajátságokat, amelyek azelõtt leegyszerûsített etnikus-
õstörténeti magyarázatokat kaptak. A kertes települést 1 elsõnek leíró hajdúböszörményi,
hajdúszoboszlói tanulmányai például Prinz Gyulával vitatkoztak, aki alaprajzukban
Szamarkand, Kasgar utcahálózatának másolatát, "ezernyi sátor közt" kitaposott utak példáját
vélte fölfedezni. Györffy viszont a fegyverrel szolgáló hajdúk megtelepítésének
körülményeivel és a XVII. századi gazdálkodás adottságaival magyarázta e településszerkezet
létrejöttét. 1923-ban írt véleménye szerint az alföldi tanyarendszert a vizek lecsapolása, a
gabonakonjunktúra és a gabonaexportot lehetõvé tévõ vasúthálózat kiépítése "hozta világra".
A Magyarság Néprajzában az Alföld régi gazdálkodásáról így foglalta össze véleményét: "Az
Alföld nomád jellegû mezõgazdálkodását azonban nem tekintjük a honfoglalás elõtti magyar
mezõgazdálkodás egyenes leszármazottjának [...] a török világ elõtt ugyanis a mai nagy határú
népes alföldi városok helyén apró határú kis falvak állottak. Ezekben olyanféle gazdálkodás
folyhatott, mint amilyet ma az Alföld keleti felén a törököktõl nem pusztított falvakban
láthatunk [...] A nagy határú, népes alföldi városok erõsen nomád jellegû mezõgazdálkodását
a török világ pusztítása nyomán feléledt és nagyszabásúvá nõtt, külterjes, nomád
állattenyésztés hívta életre."
  Ha a "nomád" kifejezést közép-ázsiai és régészeti leletekbõl ismert történeti nomád népekre,
így a honfoglalókra is hivatkozó terminusnak tekintenénk, a fenti idézet ellentmondást
tartalmazna. Ha azonban a "nomád" szót úgy tekintjük, mint a nagy távolságokat kezelni tudó,
mozgékony, nagy hatósugarú munka- és üzemszervezésre vonatkozó leíró terminust,
érthetõvé válik, hogy a kétféle értelmezés révén Györffy István egyes megállapításai hogyan
adhattak lehetõséget egymással szöges ellentétben álló következtetésekre. Egyébként
föltételezhetõ, hogy magában a történeti valóságban is benne rejlett a többféle értelmezés
lehetõsége. Ha például tudjuk is Makkai László, Wolfgang von Stromer és mások
kutatásaiból, hogy a nagy nyájakban folyó, exportra irányuló alföldi vágómarha-tenyésztés
kora újkori tõkés vállalkozás volt, és tipológiailag a ranch-rendszer megfelelõjének
tekintendõ, ez nem zárja ki, hogy a nyájszervezésben, a pásztorkodás eszközeiben, fogásaiban
ne érvényesülhettek volna az egykori nomád állattartás hagyományai, hiszen a nyájak mérete,
õrzése, terelése, itatása stb. hasonló módon történhetett nomád és ranch-rendszerû
állattenyésztésnél egyaránt. (A két rendszer egymásba játszása, átmenete másutt, így Közép-
Ázsiában is megfigyelhetõ.)
  Györffy István nagy népmûvészeti monográfiái is az õstörténeti illúziókkal való leszámolás
jegyében készültek. Huszka József a maga korában nagy hatású írásaiban pávaszemet látott a
cifraszûrök hímzésében, kialakulásukat keleti párhuzamokkal próbálta magyarázni. Györffy
István magisztrális szûr-könyve kimutatta, hogy a szûrhímzés alig néhány generáció alatt
alakult ki a szûcshímzésbõl, és a kor úri-polgári hímzõgyakorlatának egyes elemeibõl.
Azokkal szemben, akik az "õsi múlt" kimutatásával kívánták volna erõsíteni a
magyarságtudatot, magát a magyarságot, Györffy - Viski Károlyt idézve - így fejtette ki
véleményét: "Ha ilyen fiatal is ez az ornamentika, megközelíthetetlen eredetisége és
kétségtelen szépsége jelent akkora értéket a magyar alkotó géniusz számára, mint amekkora
érték volna 1400 éven át változatlan formákat konzerváló ereje, ha ugyan ilyen erõt
módunkban volna kimutatni."
  Felfedezése idején az ázsiai pompaszeretet megnyilvánulását látták a matyó viseletben is,
így írt róla még az Ethnographia is, a millenniumi kiállítás Néprajzi Falujának ismertetésében.
Györffy István matyó tanulmányai viszont kimutatták, hogy a jellegzetes matyó viselet és a
matyó hímzés a XIX. század végén bontakozott ki, és virágkora már a XX. századra esik. A
matyó tanulmányok példaértékkel világították meg a közvélemény által ismert "népviseletek"
történelmi helyét, társadalmi hátterét. Talán nem túlzás megállapítani, hogy Györffy István
munkájának jelentõs, sõt túlnyomó része (a cifraszûr- és viselettanulmányok, a mezõváros- és
tanyatanulmányok) azt a paraszti polgárosodást kívánta föltárni (e terminus használata nélkül
természetesen), mely a paraszti mûveltség föladása nélkül próbált beilleszkedni a modern
polgári világba.
  Végeredményben napjaink néprajztudománya - úgy tûnik - sokkal összetettebbnek látja a
kultúra szerkezetét is, a változás folyamatait is, hogysem Herrmann Antal programjához
hasonlóan a közeli múlt kulturális leltárából õstörténeti "kövületeket" próbáljon kiemelni. Ha
egyes kulturális sajátosságok mögött kivételesen lehet is föltételezni a távoli múltba nyúló
hagyományláncokat, a múlt fölfejtése általában a "kulturális elemek" történetének nem egy
meghatározott etnikumhoz köthetõ pályáját mutatja, hanem az elõzmények sokfelé ágazó,
szétterülõ, bonyolult hálózatát. Már Viski Károly így látta a lehetõségeket a Magyarság
Néprajzában a népmûvészet körében az "õsi szabású tárgyakról" írva: "Ebben a csoportban
két fõ réteget kell föltennünk: 1. a Keletrõl magunkkal hozott díszítménykészletet és 2. az itt
talált vagy késõbben átvettet. Ezeket ma még nem tudjuk határozottan elkülöníteni. Mind a
magunkkal hozott, mind az itt talált díszítménykészlet egy része Eurázsia vagy még annál is
szélesebb mûveltségkör közös sajátja." Egy ilyen múltba vezetõ összefügésháló föltárására
jelent gondosan kidolgozott kísérletet például Csilléry Klára könyve a magyar népi
lakáskultúra kialakulásáról.
  További lehetõsége a néprajznak, etnológiának, antropológiának, hogy az õstörténeti
rekonstrukciók számára analógiaként közvetítse a nomád és a letelepedõben lévõ népek
életmódjára, társadalmi szervezetére vonatkozó megfigyeléseket.
  Harmadik lehetõség vagy feladat: megvizsgálni a magyar társadalomnak az õstörténetre
vonatkozó tudatát, tudományos és tudományon kívüli elképzeléseit, mítoszait. Föltárva a
bennük a tudományos elemzésen kívül munkálkodó vágyképeket, érdekeket, kompenzációs
mechanizmusokat, talán magukat a történeti folyamatokat is tisztábban láthatjuk. Az
elõadásomban nyújtott töredékes vázlatot is föl lehet fogni mint hozzájárulást õstörténeti
tudatunk történetének rekonstruálásához.
Jegyzet
1 * A Györffy által alkotott "kertes település" terminusban a kert bekerített helyet jelent.
Györffy olyan alföldi községekre, mezõvárosokra alkalmazta, amelyekben a település
középsõ részében többnyire szabálytalanul és bekerítetlenül, sûrûn álltak a lakóházak. A
lakótelepülést övezetként vették körül a lakóháztól elkülönített gazdasági udvarok, a bekerített
istállós, illetve ólas kertek (az Alföldön sokfelé ólnak nevezték az istállót).